A betegek jogai, különös tekintettel a pszichiátriai betegek jogaira

Miskolci Egyetem Állam - és Jogtudományi Kar Államtudományi Intézet Alkotmányjogi Tanszék

A betegek jogai, különös tekintettel a pszichiátriai betegek jogaira TDK Dolgozat

Készítette: Bernáth Bernadett J-404 Konzulens: Dr. Paulovics Anita egyetemi docens

2010 0

Tartalomjegyzék

Bevezetés .............................................................................................................................. 3 1. fejezet: Betegjogok ........................................................................................................... 5 1.1 A betegjogok kialakulása ...................................................................................... 5 1.2 Mi is az a betegjog? ............................................................................................... 7 1.3 A betegjogok szabályozása .................................................................................... 7 1.3.1 Az egészségügyi ellátáshoz való jog............................................................. 8 1.3.2 Az emberi méltósághoz való jog .................................................................. 8 1.3.3 A kapcsolattartás joga .................................................................................. 8 1.3.4 Az intézmény elhagyásának joga.................................................................. 9 1.3.5 A tájékoztatáshoz való jog ........................................................................... 9 1.3.6 Az önrendelkezéshez való jog ...................................................................... 9 1.3.7 Az ellátás visszautasításának joga .............................................................. 10 1.3.8 Az egészségügyi dokumentáció megismerésének joga ............................... 10 1.3.9 Az orvosi titoktartáshoz való jog................................................................ 11 1.4 A betegjogok érvényesülése és érvényesítése a gyakorlatban ............................ 12 2. fejezet: A pszichiátriai betegek jogai............................................................................. 14 2.1 A pszichiátriai betegjogok kialakulása ............................................................... 14 2.2 Mennyire speciálisak a pszichiátriai betegek? ................................................... 15 2.3 A pszichiátriai betegek jogai ............................................................................... 16 2.4 Hogyan kerülhet a beteg pszichiátriai intézetbe?............................................... 17 2.5 A pszichiátriai intézeti kezelés fajtái................................................................... 17 2.6 A kötelezõ pszichiátriai kezelés, mint a szabadságkorlátozás egyik eszköze .... 19 2.7 A kezelésre kötelezés törvényi feltételei .............................................................. 21 2.8 A személyes szabadsághoz és biztonsághoz való jog, és a pszichiátriai kezelés 22 2.9 Az embertelen, megalázó bánásmód tilalma és a pszichiátriai gyógykezelés kapcsolata .......................................................................................................................... 23 2.10 A véleménynyilvánítás szabadsága és a pszichiátriai kezelés .......................... 24 2.11 A pszichiátriai betegért való felelõsség kérdése................................................ 25 3. fejezet: A pszichiátriai beteg fizikai korlátozása........................................................... 27 3.1 A fizikai korlátozás kialakulása, s annak egyes eszközei .................................. 29

1

3.2 A korlátozások és kényszerítések eredménye ..................................................... 31 3.3 A pszichiátriai kényszerítõ intézkedés, mint „gyilkos dolog” ............................ 31 3.4 A fizikai korlátozással kapcsolatos álláspontok ................................................. 33 3.5 Dokumentumok és szervezetek a kínzás ellen .................................................... 34 3.5.1 Az ENSZ keretében létrejött dokumentumok és szervezetek ...................... 35 3.5.2 Kínzás Elleni Bizottság.............................................................................. 36 3.5.3 Az Európai Tanács munkájának eredményeként megkötött egyezségek és intézmények ....................................................................................................... 38 3.5.4 Az állampolgári jogok országgyûlési biztosának feladata ........................... 40 3.5.5 Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum.............................................................. 41 Összegzés ............................................................................................................................ 43 Irodalomjegyzék ................................................................................................................ 45

2

Bevezetés

Dolgozatom témájául a betegjogokat és a pszichiátriai betegek jogának részletesebb kifejtését választottam, különös hangsúlyt fektetve a fizikai korlátozásukra. Úgy gondolom, hogy ez aktuális téma, nemcsak a jog világában, hanem az élet más területén is, legyen az a média vagy csak az egyszerû hétköznapi élet. Sokakat foglalkoztat, hogy mégis hogyan kellene megteremteni egy olyan biztos lábakon álló egészségügyet, mely minden területén megállja a helyét, így a jogszabályok vonatkozásában is. Valljuk be, ez egyáltalán nem könnyû, hiszen annyi mindennek kell megfelelni és olyan sok mindenhez igazodni, hogy a végén lehet, hogy a kitûzött cél már kevésbé válik fontossá, jelentõsége valamennyire elvész. A szabályozáskor természetesen nem kerülhetõ el a jogszabályi alapok lefektetése sem, hiszen mint az élet minden területén, itt is kell, hogy valami rendszer legyen, mert nélküle semmi nem mûködik. Szükség van rá, hogy legyenek alapvetõ szabályok, melyeket be kell tartani és tartatni, s ez alól az egészségügyi kezelések, ellátások sem alkotnak kivételt. Ezzel egyidejûleg nemcsak a kezelés mikéntjére, hanem a kezelésben részt vevõ betegek jogaira is nagy hangsúlyt kell fektetni. Manapság sok egyéb probléma is adódik az egészségügyben, így amennyire csak lehet, szükség van a cselekvések kordában tartására is. A betegek az egészségügyi ellátás során csak az egyik jelentõs csoport a sok közül, kiknek jogai kiemelkedõ jelentõségû szabályozást érdemelnek. De õk sem alkotnak egységet, hiszen vannak olyanok, kiknek állapotára tekintettel további speciális szabályok bevezetésére van szükség. Ilyenek a pszichiátriai betegek is. A dolgozatomban elõször a betegek jogaival foglalkozom. Felvázolom, hogyan alakultak ki, mik voltak azok az esetek, melyek életre hívták szabályozásukat, majd az 1997. évi CLIV. törvény alapján bemutatom a legfontosabb betegjogokat, hogy azok hogyan épülnek fel, mit foglalnak magukban. Végül megnézem, hogy ezen jogok a gyakorlatban hogyan érvényesülnek, hogyan érvényesítik õket. Ezek után térek rá a pszichiátriai betegek jogainak részletesebb kifejtésére. Elõször itt is a kialakulási folyamatot mutatom be, majd szintén a törvény rendelkezéseit veszem alapul. Mindezek után pedig különbözõ jogokkal vetem össze, hogy ezen jogok a

3

pszichiátriai betegek vonatkozásában hogyan érvényesülnek, érvényesülnek-e egyáltalán, melyek azok a téveszmék, melyek esetleg befolyásolják a jogi háttért. Végül a betegek fizikai korlátozásának eseteit, annak lehetõségeit, módszereit próbálom meg bemutatni jogeseteken keresztül. Remélem dolgozatom végül egy önálló képet alkot majd ezen jogterületrõl, s esetleg felkelti mások érdeklõdését is a téma iránt.

4

1. fejezet: Betegjogok

1.1 A betegjogok kialakulása A betegjogok kialakulásának útja nem volt a legegyszerûbb. Sok eseménynek kellett megtörténnie ahhoz, hogy végül jogszabályi formában megjelenhessenek. Az egyik legfontosabb állomás egy 1914-es eset a Mary Schloendorff kontra New York-i kórház ügy.1 A felperes Mary Schloendorffnál rostdaganatot diagnosztizált az orvos. Mivel a daganat rosszindulatú volt, figyelmen kívül hagyta Mary beleegyezését, s elvégezte az operációt. Akkor a bíróság testi sértésként kezelte a történteket. Az ügyet tárgyaló Cardozo bíró megírta véleményét az üggyel kapcsolatban. Ebben kifejtette, hogy minden embernek joga van ahhoz, hogy eldöntse, mit tesz a saját testével. Ha pedig a sebész, aki az operációt végzi, nem veszi figyelembe ezt, akkor felelõsségét a testi sértés egyik kategóriája szerint kell megállapítani. Azonban ez alól van egy kivétel, mégpedig akkor, ha a beteg öntudatlan állapotban van, és azonnali beavatkozás szükséges, ugyanis ilyen esetben nem áll fenn elegendõ idõ arra, hogy beszerezzék a beteg beleegyezését. A felperes azonban nem az operációt végrehajtó sebészt perelte be, hanem a kórházat. A bíróság ugyanakkor kimondta, hogy az állami kórházak esetében a kórház nem tartozik felelõsséggel alkalmazottaiért. Majd következett az 1946-47-es ,,orvosper”, ami a náci orvosok holokausztban végzett tevékenységét tárgyalta. Robert H. Jackson amerikai bíró a vád nevében ezeket mondta: ,,A bûnök, amiket elbírálunk vagy büntetünk vagyunk hivatva, oly ördögien kiterveltek, megfogalmazottak, oly gyûlöletesek és pusztítóak voltak, hogy civilizációnk nem engedheti meg azok ignorálását, mert megismétlõdésüket nem élné túl.” A bíróság a hippokratészi esküt nem találta elegendõnek az orvosi kísérletek alanyainak a védelmét illetõen. Egy kísérleti alanyok emberi jogainak védelmét szolgáló külön kódex létrehozását látta szükségesnek. Így megfogalmaztak 10 elvet, melynek középpontjában a kísérleti alany állt, így jött létre a Nürnbergi kódex, mely örökre megváltoztatta az embereken végzett orvosi kísérletek gyakorlati alkalmazását.2

1

http://en.wikipedia.org/wiki/Schloendorff_v._Society_of_New_York_Hospital (letöltve: 2010. május 16.) http://www.matud.iif.hu/06apr/08.html Pasternák Alfréd – Holokauszt és Bioetika (letöltve: 2010. május 16.) 2

5

A következõ eset, mely szintén befolyással volt a betegjogok kialakulására az un. Salgo-ügy volt 1957-ben, ahol a megfelelõ tájékoztatás hiánya miatt állt be a probléma. Ebben az esetben ugyanis egy 55 éves járási nehézségekkel küzdõ betegen végeztek aortamûtétet, melynek következtében mindkét lábára lebénult. Kiderült a per során, hogy a mûtét az elõírásoknak megfelelõen zajlott le, a beteg beleegyezése is megvolt, azonban a mûtét egyes kockázataival nem volt tisztában. A bíróság ezért elmarasztalta az orvost, de nem a mûhiba által okozott ,,kár”, hanem a megfelelõ tájékoztatási kötelezettség elmulasztása miatt. Egy másik hasonló a Truman kontra Thomas ügy (1980), amelyben a kezelõorvos Truman asszonynak felajánlotta az un. ,,Pap smear” teszt alkalmazását rákbeteg gyermekén, a nõ azonban ezt visszautasította s a gyermek nem sokkal késõbb meghalt. Késõbb kiderült, hogy a teszt lehet, hogy segítette volna a gyermek gyógyulását. Így a nõ a perben azért tette felelõssé az orvost, mert számára a szükséges tájékoztatást nem adta meg. 3 Mindezek után 1973-ban az USA-ban szabályzásra kerültek a betegjogok, de valójában ezután hoztak létre egy kiemelkedõ dokumentumot, mely késõbb számos ország törvényalkotásában jelentõs szerepet játszott a betegjogok terén. Így volt ez nálunk is, hiszen az 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl számos rendelkezését alkalmazza. Ez pedig az 1981-es WHO (Egészségügyi Világszervezet) lisszaboni deklarációja, más néven ,,A betegek jogainak deklarációja”.

Ez a dokumentum megfogalmaz számos

alapvetõ betegjogot, többek között, hogy: -

a beteg szabadon választhasson orvost

-

a betegnek joga van ahhoz, hogy megfelelõ tájékoztatás után bizonyos kezelések elvégzését elfogadja vagy elutasítsa

-

a beteg elvárhatja az orvosától, hogy minden orvosi és személyes adatát titkosan kezelje

-

a betegnek joga van az emberhez méltó halálhoz

-

a betegnek joga van a lelki vagy morális vigaszhoz, de el is utasíthatja azt. Mindezeken kívül a dokumentum alapvetõnek tekinti a tájékoztatással kapcsolatos

szabályozást, így ezen a téren egy 3-as modellt épített ki: 1. eltitkolás: ha a beteg nem kívánja megtudni, hogy milyen betegségben (is--) szenved, akarata ellenére nem lehet a tudtára hozni

3

http://www.ajk.elte.hu/TudomanyosProfil/Kiadvanyok/elektronikus/seminarium/est quam/ PankerMariaSzervatultetesek.pdf (letöltve: 2010. május 16.)

6

2. teljes körû tájékoztatás: mindenféle, még a legcsekélyebb információt is a beteg tudomására hoznak, viszont a beteg, ha úgy szeretné, lemondhat errõl a jogáról 3. egyénre szabott tájékoztatás: elõkészítik és megteremtik a tájékoztatás környezetét, a teljes informálást ilyen formában nyújtják a beteg részére.4 1.2 Mi is az a betegjog? Elõször is tisztáznunk kell, hogy mit értünk a betegjog fogalma alatt. Betegjog mindazon jogosultságoknak az összessége, amelyek az igénybe vevõ személyt megilletik az egészségügyi ellátás alatt, függetlenül attól, hogy az adott ellátást igénybe vevõ személy betegsége vagy más okból kifolyólag kerül kapcsolatba az egészségügyi ellátással (pl. szûrõ vizsgálatok). Alkotmányunk az egészséghez való jogot, mint alkotmányos jogot deklarálja, míg az egészségügyi ellátáshoz való

jog

a hatályos Egészségügyi Törvényben kerül

szabályozásra. Ez a törvény az Amszterdami Nyilatkozat szellemében készült el, így megfelel az Európai Uniós szabályozásoknak is. Az Egészségügyrõl szóló törvény számos esetben tartalmaz általános megfogalmazást. A törvény ezáltal biztosít lehetõséget a szakmai szabályok és követelmények érvényre juttatásához. Ezek a tudomány mindenkori állását tükrözõ, és bizonyítékokon alapuló orvoslás szabályai, amelyek hiányában, a módszertani útmutatókban közzétett szabályokon, szakmai irányelvek vagy módszertani útmutatók hiányában, a széles körben elfogadott szakirodalomban közzétett véleményen alapulnak. Szabályozásra került ezen felül még a gyakorlásának feltétele is. (Ennek megfelelõen rögzítik a betegek és egészségügyben dolgozók jogait és kötelezettségeit is.)5 1.3 A betegjogok szabályozása Az 1997. évi CLIV. Törvény az egészségügyrõl tartalmazza az alábbi betegjogokat, melyeket az egészségügyi szolgáltatáskor biztosítani kell. Azt, hogy ki minõsül betegnek, a törvény fogalom meghatározásai között megtalálhatjuk. Ezek szerint betegnek minõsül az a személy, aki egészségügyi ellátást igénybe vesz, vagy pedig abban részesül.6 4

http://www.google.hu/#hl=hu&q=1946.+n%C3%BCrnbergi+k%C3%B3dex+betegjogok&aq=f&aqi=&aql =&oq=&gs_rfai=&fp=aa0ef7af4fff3e80 (letöltve: 2010. május 16.) 5 http://daganatok.hu/betegjogok-es-a-beteg-kotelezettsegei/mit-takar-a-betegjog-fogalma (letöltve: 2010. március 31.) 6 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 3. cím, 3. § / a

7

1.3.1 Az egészségügyi ellátáshoz való jog Sürgõs

szükség

esetén

az

életmentõ,

illetve

súlyos

vagy

maradandó

egészségkárosodás megelõzéséhez való jog alapvetõ emberi jog, annak igénybevétele semmilyen módon nem korlátozható. Ugyancsak alapvetõ joga van a betegnek a szenvedés csökkentéséhez. A beteg jogosult az állapota által szakmailag indokolt szintû egészségügyi szolgáltató és - amennyiben jogszabály kivételt nem tesz - a választott orvos egyetértésével az ellátását végzõ orvos szabad megválasztásához, ha az ellátás szakmai jellege, az ellátás sürgõssége, illetõleg az igénybevételének alapjául szolgáló jogviszony ezt nem zárja ki. (A törvény rendelkezik még a várólistára helyezés szabályairól is.)7 1 3.2 Az emberi méltósághoz való jog Az egészségügyi ellátás során a beteg jogosult arra, hogy vele tisztelettel és megbecsüléssel

bánjanak,

személyhez

fûzõdõ

jogait

tiszteletben

tartsák.

Az

egészségügyi ellátás során a betegen kizárólag a vizsgálatához és a gyógykezeléséhez szükséges beavatkozások végezhetõk el. Mindemellett a beteg személyes szabadsága – ellátása során – kémiai, fizikai, biológiai vagy egyéb törvényben meghatározott módszerekkel vagy eljárásokkal sürgõs szükség esetén, vagy a beteg vagy mások testi épsége és egészsége védelmének érdekében korlátozhatóak. (Mindezen korlátozó eljárások alatt a beteg állapotát és szükségleteit rendszeresen kell ellenõrizni.)8 1.3.3 A kapcsolattartás joga A beteg azon joga, hogy kifejezett rendelkezésével megtilthassa, hogy róla bárkinek felvilágosítást adjanak, illetõleg nyilvános módon feltüntessék hol került elhelyezésre. Továbbá a beteget megilleti a vallási meggyõzõdésének megfelelõ egyházi személlyel való kapcsolattartásnak és általában vallása szabad gyakorlásának a joga. Bizonyos esetekben arra is lehetõséget biztosít az egészségügyi törvény, hogy a kórházi ellátás során a hozzátartozó végig a beteg mellett tartózkodhasson – súlyos

7 8

1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 6 – 9. § 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 10. §

8

betegek, gyermekek, illetve szülõ nõk esetén. (Ezek mellett jogosult még saját tárgyainak, ruháinak használatára, igénybe vételére is.)9 1.3.4 Az intézmény elhagyásának joga A törvény kimondja, hogy a beteg jogosult az egészségügyi intézmény elhagyására, ha ezzel mások életét, és testi épségét nem veszélyezteti. A törvény a betegnek ezt a jogát csak meghatározott speciális esetekben tartja korlátozhatónak.10 (Törekedni kell arra, hogy a beteg elõzetesen jelentse be szándékát, de õt erre kényszeríteni nem lehet.) 1.3.5 A tájékoztatáshoz való jog A törvény a betegek alapvetõ jogává teszi, hogy egészségi állapotukról általános jelleggel folyamatosan tájékoztatást kapjanak. Ezen túlmenõen a beteget az egyes beavatkozások megkezdése elõtt az egészségi állapotával kapcsolatos minden lényeges körülményrõl tájékoztatni kell, mert a megfelelõ tájékozottság képezi alapját a beteg egészségi állapotával kapcsolatos döntéseinek.11 (A cselekvõképes beteg mindezekrõl lemondhat, kivéve, ha betegségének természetét ismerni kell ahhoz, hogy megfelelõ s állapotának kedvezõ döntést tudjon hozni.) 1.3.6 Az önrendelkezéshez való jog A beteget megilleti az önrendelkezéshez való jog. Bizonyos törvényben meghatározott kivételektõl eltekintve, õ döntheti el, hogy a javasolt beavatkozásokat rajta elvégezzék vagy nem. A beleegyezésének mindennemû kényszertõl, fenyegetéstõl, megvesztegetéstõl mentesnek kell lennie, és megfelelõ szakmai tájékoztatáson kell alapulnia. A beleegyezést bármikor vissza lehet vonni. Arra is lehetõséget ad a törvény, hogy a beteg megjelöljön egy felnõtt személyt, mintegy helyettes döntéshozót, aki jogosult lesz a beleegyezés vagy a visszautasítás jogát gyakorolni. (A helyettes döntéshozó

kinevezésének

vannak

formai

követelményei

is.)

Ha

a

beteg

cselekvõképtelen és nem nevezett ki senkit döntéshozónak, akkor a törvényben meghatározott sorrendet betartva, az ott megnevezett személyek jogosultak a beteg helyett a döntés meghozatalára.

9

1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 11. § 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 12. § 11 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 13-14 10

9

Mindig a beteg egészségi állapotának leginkább kedvezõbb döntést kell választani. Ha a beteg olyan kezelést utasít vissza, aminek elmaradása esetén súlyos vagy maradandó károsodás következhet be, akkor az erre vonatkozó elutasítást írásba kell foglalni. Felnõtt, s belátási képességének birtokában lévõ személy visszautasíthat életmentõ vagy élethosszabbító mûtétet is. Ezt azonban csak akkor teheti, ha olyan gyógyíthatatlan betegségben szenved, ami rövid idõn belül halálhoz vezet. A törvény arra is lehetõséget ad, hogy a beteg olyan esetekre elõre rendelkezzen, amikor állapota miatt ezt már nem fogja tudni megtenni. Ilyenkor készítik el az un. élõ végakaratot. Ezt közjegyzõnek kell okiratba foglalnia, majd ezt kétévente meg kell újítani. A betegnek mindezek mellett joga van arra is, hogy halála esetén rendelkezzen a holttestét érintõ beavatkozásokról.12 1.3.7 Az ellátás visszautasításának joga A törvény a cselekvõképes beteg számára biztosítja az ellátás visszautasításának jogát. Abban az esetben, amennyiben a beteg egészségi állapotában az ellátás elmaradása esetén súlyos vagy maradandó károsodás következne be, a beteg az ellátást csak meghatározott alaki kötöttségekkel megtett nyilatkozatban utasíthatja vissza. A törvény a gyógyíthatatlan betegségben szenvedõ cselekvõképes beteg számára – meghatározott kivételekkel – biztosítja azt a jogot, hogy életmentõ vagy életfenntartó beavatkozást visszautasítson. Ebben az esetben a törvény meghatározza azokat az eljárási garanciákat, amelyek biztosítják azt, hogy a beteg önrendelkezési jogát döntése következményeinek tudatában gyakorolta.13 (Ha azonban kétség merülne fel, akkor a beteg késõbb tett személyes nyilatkozatát kell figyelembe venni, ennek hiányában életfenntartó vagy életmentõ beavatkozás elvégzéséhez szükséges beleegyezést vélelmezni kell.) 1.3.8 Az egészségügyi dokumentáció megismerésének joga A tájékoztatáshoz való jogosultsággal összefüggésben a törvény kiemelten nevesíti az egészségügyi dokumentáció megismerésének jogát. A beteg jogosult továbbá az általa hiányosnak vagy pontatlannak vélt dokumentáció kiegészítésének vagy kijavításának a kezdeményezésére is. Az egészségügyi ellátásban résztvevõ személyek a beteg ellátása során tudomásukra jutott egészségügyi és egyéb személyes adatait bizalmasan kötelesek kezelni, és csak az arra vonatkozó jogszabály, hatósági határozat vagy a beteg 12 13

1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 15-19. § 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 20-23. §

10

nyilatkozata által feljogosított személyekkel jogosultak közölni. Ha a betegrõl készült dokumentáció nemcsak a beteg, hanem más személy magántitok-védelméhez való jogát is érinti, akkor a beteg csak a rá vonatkozó részek tekintetében gyakorolhatja betekintési s egyéb jogosultságát. Részletes szabályokat az adatok zártan kezelésrõl, és egyéb védelmi intézkedésrõl külön törvény állapít meg.14 1.3.9 Az orvosi titoktartáshoz való jog Az egészségügyi ellátásban résztvevõ személyeknek, az ellátás során tudomásukra jutott egészségügyi és személyes adatokat bizalmasan kell közölniük, és azokat, csak arra jogosultakkal közölhetik. A betegnek joga van arról nyilatkozni, hogy betegségérõl kiknek adható felvilágosítás vagy kiket zár ki teljesen annak megismerésébõl. Joga van ahhoz, hogy vizsgálata és kezelése során csak olyan személyek legyenek jelen, akiknek jelenléte és részvétele az eljárásban szükséges. A betegnek joga van arra, hogy a vizsgálatok és kezelések olyan körülmények között történjenek, hogy õt a beleegyezése nélkül mások ne láthassák, és ne hallhassák, kivéve, ha sürgõs és veszélyeztetett állapota miatt ez elkerülhetetlen. Fekvõbeteg gyógyintézetbe történõ helyezése esetén pedig joga van ahhoz, hogy megnevezze, vagy éppen kizárja azokat a személyeket, akiket egészségi állapotáról tájékoztatni kell. 15 Természetesen a betegeknek nem csak jogaik, hanem kötelezettségeik is vannak, melyek az alábbiakban foglalhatóak össze. Amennyiben a beteg beleegyezési jogát gyakorolva az egészségügyi ellátás igénybevétele mellett döntött, köteles az egészségügyi ellátást a vonatkozó jogszabályok és az intézményi rend keretei között igénybe venni. A beteget ellátása során az ellátását végzõ egészségügyi dolgozóval való együttmûködési kötelezettség terheli. Ennek értelmében a törvény meghatározza azokat a kötelezettségeket, amelyeket a betegnek az együttmûködés keretében teljesítenie kell. (Ezen felül még a beteg jogainak gyakorlása során tisztelettel kell lennie a többi beteg jogainak gyakorlása is.)16

14

1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 24. § 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 25. § 16 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 26-27. § 15

11

1.4 A betegjogok érvényülése és érvényesítése a gyakorlatban Az egészségügyi törvényt a megszületése óta sok bírálat érte. A jogszabály valójában a betegek jogaival foglalkozik részletesebben, míg az orvosok és ápolók jogai a háttérbe szorulnak, a betegjogi képviselõ intézményére pedig még nincs eléggé felkészülve társadalmunk. Az egészségügyi dolgozók is sérelmezték, hogy az õ védelmük a törvényben nincs biztosítva. Ennek kiküszöbölésére már több kísérletet is tettek, de a törvény vitatott intézkedéseit az Alkotmánybíróság mindig kiiktatta. A különbözõ felgyülemlett jelentések és ajánlatok vezettek végül a törvény 2002-es módosításához. A fõ probléma az, hogy a törvényben sok helyen hiányoznak a jogszabály megvalósulásához szükséges feltételek, valamint a jogszabály kikényszeríthetõsége konfliktushoz vezethet. Nincsen például megfelelõen meghatározva a tájékoztatás mikéntje, nincsen konkrétan részletezve a kapcsolattartás joga és e jog gyakorlásának a korlátai. Ezeket a jogokat ugyanis nem elég csak deklarálni, hanem azoknak tényleges megvalósulását is biztosítani kell, hiszen be kell látnunk, hogy máshogy érvényesülnek a betegjogok papíron, mint ahogyan tényleges alkalmazásuk során elõfordulnak, sõt az is elõfordulhat, hogy tényleges alkalmazásuk nem megvalósíthatóak az orvosi gyakorlatban. Magyarországon a gondozás, ellátás és ápolás tárgyi feltételei majdnem mindenhol elég szegényesek, sok helyen elmaradnak a jogszabályban foglaltaktól. Ilyen lehet például, amikor a kapcsolattartás jogát az egészségügyi intézmény mûszaki és infrastrukturális feltételeinek függvényében nem lehet érvényesíteni és ilyenkor megoldhatatlan a korlátozás nélküli látogatás. A szabad orvos- és kórházválasztás joga is elméletben biztosított, de ma már ehhez is sok komplikáció fûzõdik. A Betegjogi Koordinációs Tanács statisztikájából folyó adatok és egyéb felmérések azt mutatják, hogy külföldön és hazánkban is a legnagyobb probléma a tájékoztatással, vagyis inkább annak hiányával és az emberi méltóság megsértésével van. A nem megfelelõ tájékoztatás és a beteg méltóságának megsértése elégedetlenséghez vezethet, sõt a tájékoztatás megsértése komoly jogi problémákhoz is vezethet. Ezek tehát a gyakorlatban elõforduló leggyakoribb problémák. Személyes véleményem és tapasztalatom szerint csak azt tudom mondani, hogy a betegek sokszor nincsenek tisztában azzal, hogy milyen jogaik is vannak, nem tudják, mit tehetnek meg egy adott szituációban és mit nem. Ezen a helyzeten a jövõben mindenképpen változtatni kellene. Mindezeken felül az egészségügyi törvény kimondja, hogy a beteget tájékoztatni kell a jogairól, valamint betegjogi képviselõ elérhetõségérõl, a panasztételi és az etikai 12

bizottsághoz fordulás jogáról már az intézménybe történõ felvételkor, ám a gyakorlatban ez az esetek legnagyobb többségében elmarad. A betegjogok körében meglehetõsen nagy a bizonytalanság. A kórházak sok esetben azt sem tudják, mit jelent a kezelés visszautasításának a joga. A betegek pedig sokszor azt nem tudják, hogy ha van valamilyen problémájuk az egészségügyi ellátással kapcsolatban, akkor kihez forduljanak. Egyaránt szükséges, hogy a beteg és az orvos is ismerje az egészségügyi törvény vonatkozó elõírásait, szabályait, rendelkezéseit, mert ezek nélkül a jogok és kötelezettségek gyakorlati alkalmazásának a helyessége nehezen megvalósítható. Hiszen csak az a beteg, aki tisztában van a jogaival és kötelezettségeivel tud aktívan részt venni a kezelési folyamatban, és csak az az orvos tudja a beteget hatékonyan gyógyítani és támogatni, aki szintén minden téren tudja jogait és kötelezettségeit.17 A panaszok nagy része még mindig a kommunikációs problémákra vezethetõ vissza, ami egy egyszerû beszélgetéssel megoldható lenne, hiszen a betegek, orvosok és hozzátartozók is megnyugszanak, ha elmagyarázzák nekik, hogy mi történt, sok esetben elég egy egyszerû bocsánatkérés. Az átlagember nem tudja megítélni, hogy az orvosa mennyire jó szakember, azt sem tudják megítélni, hogy az orvostudomány jelenkori állásának megfelelõen kezelik-e õket, sõt a legtöbb esetben azt sem tudják objektíven megítélni, hogy az orvosok mennyire figyelmesek hozzájuk, kellõképpen meghallgatják-e panaszaikat. Szerencsére manapság már vannak az orvosi egyetemeken kommunikációs részlegek, és a felmérések ki is mutatták, hogy a kommunikációban jártas orvosok betegei gyorsabban gyógyulnak és elégedettebbek is. Összefoglalva az mondható el, hogy sok még a tennivaló a jövõben a magyar egészségügyben, de a legfontosabb talán az, hogy az egészségügyi szolgáltatók és betegek a betegjogi képviselõkkel együttmûködve egy olyan rendszert hozzanak létre, amelynek a célja a betegjogok minél erõteljesebb érvényesítése.

17

www.szoszolo.hu/06tanulmanyaink/230514.bjogokervgyak.htm (letöltve: 2010. április 20.)

13

2. fejezet: A pszichiátriai betegek jogai

2.1 A pszichiátriai betegjogok kialakulása A pszichiátriai gyógykezelésrõl és a pszichiátriai betegek jogairól Magyarországon az egészségügyi törvény rendelkezik. A 70-es és 80-as években Nyugat-Európa országaiban kódexeket alkottak a pszichiátriai betegek kezelésérõl. Erre alapozva késõbb egységes törvényben szabályozták a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatos egészségügyi, jogi, büntetõjogi és polgári jogi kérdéseket. Mint tudjuk a pszichiátriai betegség kényszerintézkedés

alapjául

szolgálhat,

mindez

pedig

érintheti a

betegnek

a

cselekvõképességét és beszámíthatóságát. Ez kitüntetett szerepet kap e jogi szabályozás tekintetében, hiszen olyan rendszer kialakítására van szükség, amely összhangban áll a nemzetközileg elfogadott demokratikus jogelvekkel, s úgy határozza meg a betegellátás intézményi struktúráját, hogy közben egyenlõséget biztosít a gyógykezelteknek is. Több országban ezt a jogi megoldást követték. A kor szellemével haladó törvényt alkottak Oroszországban,

majd

Lengyelországban

is.

Magyarországon

a

Magyar

Szociálpszichiátriai Társaság egyik munkacsoportja készített el egy tervezetet a pszichiátriai ellátás törvényi szabályozásáról, s ezt számos szakmai vita után végül 1991ben benyújtották a Népjóléti Minisztériumnak. A Minisztérium képviselõi a tervezet tartalmát nem vitatták, de az önálló törvényalkotásra való szükségességével nem értettek egyet, így tehát ilyen formában a javaslatot elvetették. 1997. elejére elkészült az új egészségügyi törvény tervezete, mely X. fejezetében tárgyalja a pszichiátriai betegek gondozásához és gyógykezeléséhez kapcsolódó kérdéseket. E fejezet olyan szabályozásra tett kísérletet, mely törvényes garanciákhoz köti a kényszerintézkedések elrendelését, és biztosítja a betegek számára a gyógykezeléshez fûzõdõ jogokat. Azonban mint tudjuk, jelentõs lépéseket tettek elõre, de mégsem voltak elég következetesek, mert a betegjogok tekintetében nem tudták megteremteni a pszichiátriai betegeknek a törvény elõtti egyenlõségét a többi beteggel. Ezek a hiányosságok részben azért vannak jelen, mert az egészségügyi törvény keretein belül szinte lehetetlen megoldást találni erre a jelentõs problémára.18

18

Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól, FUNDAMENTUM / 1997. 1. szám, 113. o.

14

2.2 Mennyire speciálisak a pszichiátriai betegek? Alapesetben minden beteg esetén tájékozott beleegyezésnek kell érvényesülnie, hiszen a beteget csakis akkor részesíthetik pszichiátriai kezelésben, ha megfelelõ tájékoztatás után abba szabadon beleegyezett. Azonban a pszichiátriai betegek esetén ettõl az elvtõl gyakran eltérnek, és a beteget akarata ellenére is kezelésben részesíthetik. Ezen felfogás szerint tehát a pszichiátriai betegek mások, mint a többiek, és ez a ,,másság” indokolhatja esetükben a nem-önkéntes gyógykezelést. Meg kell azonban határoznunk, hogy ez a másság miben nyilvánul meg, miben állhat fenn, és hogy valóban radikális mértékben különböznek-e más betegektõl. Az egyik sokszor elhangzó érv a pszichiátriai betegekkel való eltérõ bánásmód alkalmazására az, hogy a pszichiátriai betegek veszélyesek vagy valamilyen veszélyforrást jelentenek a körülöttük élõ emberekre nézve. Ez azonban nem mindig igaz, sõt a legtöbb esetben nem áll fenn, hiszen általában véve nem veszélyesebbek bármely más betegtõl. Az, hogy egy pszichiátriai beteg veszélyes-e, egyénileg, hosszas vizsgálatok után lehet eldönteni, és nem szabad abból a felfogásból kiindulni, hogy a pszichiátriai betegek általában veszélyesek, vagy, hogy veszélyesebbek másoknál. Azonban itt érdemes kiemelni, hogy a szakirodalom magatartásuk szerint két csoportba sorolja a pszichiátriai betegeket, ennek megfelelõen találkozhatunk veszélyeztetõ magatartású és közvetlen veszélyeztetõ

magatartású

betegekkel. 19

A

veszélyeztetõ

magatartásról

akkor

beszélhetünk, amikor a beteg pszichés állapotának zavara miatt a mások vagy akár a saját életére, egészségére, testi épségére is veszélyt jelenthet, de a megbetegedés jellegére tekintettel nem indokolt a sürgõs gyógykezelésbe vétel. A beteg magatartása pedig akkor közvetlenül veszélyeztetõ, amikor pszichés állapotának akut zavara következtében mások vagy saját életére, egészségére, testi épségére közvetlen és súlyos veszélyt jelent. A másik érv a XIX. századra vezethetõ vissza, mely szerint a pszichiátriai betegeknek nincs meg a kezelésükkel kapcsolatos döntéshez szükséges belátási képességük, azaz ebbõl a szempontból nézve cselekvõképtelenek. Ma azonban, már ezt az álláspontot nem fogadjuk el, hiszen számos vizsgálat bebizonyította, hogy a pszichiátriai betegség legtöbbször nem csökkenti a beteg belátási képességét, valamint azokban az esetekben, amikor valamilyen mértékben csökkenti is, nem feltétlenül csökkenti éppen a

19

Polecsák Mária: A betegek jogai. Vince Kiadó Kft., Budapest, 1999. 119. o.

15

kezeléssel kapcsolatos belátási képességét. Így tehát a pszichiátriai betegeknél is ugyanabból kell kiindulni, mint bármely más betegcsoport esetében: fel kell tételeznünk a belátási-

és

cselekvõképességüket

mindaddig,

amíg

ennek

ellentéte

be

nem

bizonyosodik. 20 Mindezek szerint tehát nem szabad csupán a pszichiátria betegeket akaratuk ellenére azzal az érveléssel kezelésben részesíteni, hogy veszélyesebbek, vagy belátási képességük kevesebb, mint más betegnek, hiszen ez nem biztos, hogy mindenkor megállná a helyét. 2.3 A pszichiátriai betegek jogai Azokat a személyeket, akik pszichiátriai betegségben szenvednek, ugyanúgy megilletik az általános betegjogok, mint bárkit a társadalomban. Az õ speciális helyzetük azonban szükségessé tette, hogy az Egészségügyrõl szóló törvényben külön jogokkal is rendelkezzenek. Ezt a törvény három részre tagolja:21 1. A pszichiátriai beteg jogosult arra, hogy gyógykezelése lehetõleg családi vagy lakókörnyezetében folyjék le. Ha a beteg körülményei lehetõvé teszik, és sem a bíróság sem pedig az intézet orvosai nem látják akadályát ennek, akkor ezt a beteg részére lehetõvé kell tenni. Ha azonban semminemû javulás nem mutatkozik, akkor ezt akár kötelezõ intézkedésekkel is meg lehet szüntetni, bár erre általában ritkán kerül sor. 2. A pszichiátriai betegnek joga van arra, hogy gyógykezelése az állapotának megfelelõ és a többi beteg biztonságát védõ, a lehetõ legkevésbé hátrányos és kellemetlen módszerrel folyjék le. Nem lehet tehát a beteget oly módon kezelni, hogy az más betegek egészségét, biztonságát, jogait sértse vagy korlátozza. A beteg nem kaphat olyan gyógykezelést, mely rá nézve inkább hátránnyal mintsem elõnnyel járna, a lehetõségeknek megfelelõ legkevésbé kellemetlen kezelési módot kell választani. 3. A pszichiátriai beteg jogosult arra, hogy a gyógykezelése során korlátozó, vagy kényszerítõ intézkedés alkalmazására, valamint a korlátozó feltételek között elhelyezésére csak feltétlenül indokolt esetben, és önmaga vagy mások veszélyeztetése esetén kerüljön sor.

20

Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest, 2007. 405-406. oldal 21 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, X. fejezet, 1. cím, 190. §, a-c pont

16

2.4 Hogyan kerülhet a beteg pszichiátriai intézetbe? 1876-ban a pszichiátriai intézetben történõ beutaláshoz az ön- és közveszélyes elmebetegség megállapítása volt szükséges. Késõbb ez az alapul szolgáló állapot kóros elmeállapotra változott. A hatályos szabályozás a pszichés állapot zavaráról beszél, valamint a betegek magatartásának a már fent említett két súlyossági fokozatát különbözteti meg. Maga a pszichés állapot zavara a betegek legnagyobb többségénél jelen van. Ide sorolhatóak azok az enyhébb panaszok, tünetek, melyekkel nem fordulnak orvoshoz, de ide tartoznak azok a legsúlyosabb nyugtalansággal, zavartsággal járó esetek is, melyeknek veszélyeztetõ jellege miatt van szükség az intézeti kezelésre. Ha a pszichés zavar akut formában jelentkezik a betegnél, s ha az ennek következményeként fellépõ veszélyeztetõ állapot közvetlen és súlyos veszélyt jelenthet, akkor az adott magatartás megállapítása sürgõs intézkedést követel meg. 22 Maga a pszichiátriai intézeti gyógykezelésbe vétel a kórházi, klinikai fekvõbeteg osztályokra történõ felvétellel történik meg. Így tehát a pszichiátriai gyógykezelés lehet önkéntes, sürgõsségi és kötelezõ. (Az ilyen osztályokra történõ felvételt, majd az ezt követõ gyógyszerkezelést is nemperes eljárásban bírósági intézkedések kísérik egy független igazságügyi pszichiáter bevonásával.) 2.5 A pszichiátriai intézeti kezelés fajtái 1. Az önkéntes beteg A kezelésre önként vállalkozó beteg nagyobb eredményre számíthat, és a gyógykezeléshez fûzõdõ jogaival is szabadabban rendelkezhet.23 Így a cél mindenképpen az, hogy a mentális zavarokkal küzdõk minél elõbb és önként keressenek segítséget. Fontos azonban itt megjegyezni, hogy ha cselekvõképtelen a beteg vagy pedig a beteg törvényes képviselõje kéri az intézeti gyógykezelést, akkor az intézet vezetõjének értesítése nyomán a bíróság kiszáll és megvizsgálja, hogy a kezelés feltételei fennállnak-e. Ez az eljárás olyan veszélyeket akar kizárni, amikor egy idõs, zavart állapotú beteg, akit

22 23

Polecsák Mária: A betegek jogai. Vince Kiadó, Budapest, 1999. 120. o. Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól. FUNDAMENTUM / 1997. 1. szám, 115. oldal

17

hozzátartozója beszállít a kórházba, olyan önkéntes nyilatkozatot tesz, hogy esetleg azt sem tudja, mit ír alá. Ha az egyén pszichiátriai betegsége folytán cselekvõképtelen, akkor gyógykezelésérõl sem tud a körülményeknek megfelelõ döntést hozni. 24 A cselekvõképes beteg kérelmére a cselekvõképtelen, illetve korlátozottan cselekvõképes beteget a gyógykezelésbe vételét kérõ személy kérelmére az intézetbõl el kell bocsátani. Az önkéntesen felvett beteg azonban nem bocsátható el, ha a gyógykezelése folytán veszélyeztetõ vagy közvetlen fenyegetõ magatartást tanúsít, és emiatt fennáll az intézeti gyógykezelés szükségessége.

2. A gyógykezelésre kötelezett beteg Annak a betegnek van szüksége a gyógykezelésre kötelezésének, aki a pszichiátriai megbetegedése, vagy szenvedélybetegsége következtében olyan magatartást tanúsít, mellyel magát és másokat is veszélyezteti. Az erre vonatkozó eljárást a pszichiátriai gondozóintézet szakorvosa a bíróság értesítésével kezdeményezi. A bíróság az értesítés kézhezvételétõl számított 15 napon belül határoz a kötelezõ gyógykezelés elrendelésérõl, azonban a határozat meghozatala elõtt meghallgatja a beteget, a megidézett független igazságügyi elmeorvos szakértõt, és az eljárást kezdeményezõ szakorvost.25 (Ha a beteg nem jelenik meg, elõvezetését elrendelhetik, de más kényszerítõ eszköz vele szemben nem alkalmazható.) Ha a bíróság elrendeli a gyógykezelést, és a beteg a jogerõs bírósági határozat kézhezvételétõl számított 3 napon belül nem jelenik meg az intézetben, akkor az orvos intézkedéseket tehet a beteg beszállítása iránt. Amennyiben a kötelezõ intézeti gyógykezelésre kötelezett beteg gyógykezelése már nem indokolt, akkor az intézetbõl õt el kell bocsátani.

3. Sürgõsségi gyógykezelés Sürgõsségi kezelést azokban az esetekben kell alkalmazni, amikor a beteg szenvedélybetegsége, vagy pszichés állapota következtében közvetlen veszélyeztetõ magatartást tanúsít, és ez csak azonnali pszichiátriai intézetbe szállítással, s ott gyógykezelésbe vétellel hárítható el. Beszállítását követõen az intézet vezetõje 24 órán belül a bíróság értesítésével kezdeményezi a kötelezõ pszichiátriai gyógykezelés elrendelését. A bíróság a kézhezvételtõl számított 72 órán belül határozatot hoz. Ennek a határozatnak a meghozataláig a beteg ideiglenesen az intézetben tartható. Ez idõ alatt (míg 24 25

1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, X. fejezet, 2. cím, 197. §, (7)-(8) bekezdés 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, X. fejezet, 2. cím, 200. §, (1)-(8) bekezdés

18

a határozat meg nem születik) elsõsorban a veszélyeztetõ magatartás megszüntetésére és a gyors állapotromlás

megelõzésére kell törekedni.

Kerülni kell

minden olyan

beavatkozásnak az elvégzését, amely arra adna lehetõséget, hogy a beteg pszichés állapotát a bíróság nem tudja megfelelõen felmérni. (Ha erre mégis sor kerülne, azt dokumentálni kell.) A sürgõsséggel felvett beteg esetében akkor rendelhetõ el intézeti gyógykezelés, ha a beteg veszélyeztetõ magatartást tanúsít, és az intézeti gyógykezelés szükségessége fennáll. A határozat meghozatala elõtt meghallgatja a bíróság a beteget, az intézet vezetõjét vagy az általa kijelölt orvost, és beszerzi egy független igazságügyi elmeorvos szakvéleményét. Ezt az eljárást sürgõsséggel felvett betegnél akkor is le kell folytatni, ha a beteg a határozat meghozataláig az intézeti gyógykezelésbe beleegyezett. A bíróság 30 naponta felülvizsgálja a gyógykezelés szükségességét, s amennyiben már nem indokolt a beteget elbocsátja.26 2.6 A kötelezõ pszichiátriai kezelés, mint a szabadságkorlátozás egyik eszköze A beteg és orvos viszonya a beteg beleegyezésén és önkéntes közremûködésén alapszik. Mindezzel szemben a beteg joga a beleegyezésre és önkéntes közremûködésre bizonyos esetekben korlátozható, ilyenkor az állam gondoskodó vagy hatósági funkciójánál fogva jogosult, hogy a beteget akarata ellenére is intézetbe szállítsa és akár gyógykezelés eltûrésére is kényszerítheti. (Ebbe a körbe a pszichiátriai és fertõzõ betegek tartoznak, de egyes nemi betegségek is a kötelezõ intézkedések alapjául szolgálhatnak.) Az államnak ez az autoritása két forrásból ered: -

közhatalmi funkcióinál fogva rendelkezhet a mások életét, testi épségét veszélyeztetõ emberek gyógykezelésérõl, mert egyik feladatát az képezi, hogy megvédje a társadalmat a veszélyektõl és biztonságos állapotokat teremtsen

-

másfelõl hagyományos gondoskodó szerepébõl fakadóan rendelhet el ilyen intézkedéseket. A kötelezõ kezelés lényegi eleme nem a szabadságjog korlátozása, s ezen az sem

változtat, hogy az elrendelés célja az egyén gyógykezelése, nem pedig a megbüntetése. Mindezeken felül, amíg a beteg az intézetben tartózkodik, mozgásszabadságában, a külvilággal való kapcsolattartásában akadályozva s korlátozva van.27

26 27

1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, X. fejezet, 2. cím, 199. §, (1)-(9) bekezdés Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól. FUNDAMENTUM / 1997. 1. szám, 113. o

19

A gyógykezelések, melyeknek alávetik, nemcsak jótékony hatásait, hanem azoknak káros következményeit is viselnie kell. (Pl.: Az elektromos kezelések emlékezetkieséshez vezethetnek, a gyógyszeres terápiák pedig idegrendszeri, érrendszeri károsodásokat okozhatnak.)

A

pszichiátriai

gyógykezelés

egyébként

sem

garantál

olyan

eredményességet, mint egy akut testi betegség gyógymódjának alkalmazása. A kötelezés folytán a terápiás kezelés nem önkéntességen, nem az együttmûködésen alapul és ez csökkenti annak esélyét, hogy mélyreható változást eredményezzen a kezelés a beteg állapotában. Mindezekbõl az következik, hogy a pszichiátriai betegek kötelezõ intézeti elhelyezésének szabályozásakor figyelemmel kell lenni arra a tényre, hogy az eljárás a szabadságkorlátozás esetei közé tartozik. (Biztosítani kell, hogy az erre vonatkozó döntést az ilyen esetekben elõírt eljárásban hozzák meg.) Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a kötelezõ gyógyintézeti kezelés elrendelése az egyén jogainak, fõként szabadságjogának jelentõs mértékû korlátozását jelenti, ugyanakkor sajátos formákkal is bír egyéb szabadság elvonási formákhoz hasonlítva. Sajátosságát két jellemzõje adja meg: -

egyrészt nem feltétele egy konkrét, másokat károsító cselekedet végrehajtása, elegendõ lehet az erre utaló veszély is, hogy a beteg a jövõben ilyen cselekedetet fog megkísérelni vagy végrehajtani,

-

másrészt olyan magatartás is indokolhatja, amely másokra még csak veszélyt sem jelent, hanem csak magára az egyénre irányul. Ki kell hangsúlyoznunk, hogy egyedi helyzetet teremt a kötelezõ pszichiátriai

kezelés elrendelésekor a pszichiátriai betegség meglétének a bizonyítása is. Itt a bizonytalanságot az okozza, hogy a pszichiátriai diszciplína megosztott mind az egyes magatartásformák, mind pedig a terápiás eljárások megítélése tekintetében. Mindezek mellett a jog lehetõséget biztosít a pszichiátriai betegek kezelésre kötelezésének, nagyobbnak ítélve azt az egyéni és társadalmi kárt, amely a kezelés elmaradásából származik, annál, amely az egyén érdekeit éri az önrendelkezési joga korlátozásában. Az államnak azonban mik a kötelezettségei e téren? Egyrészt gondoskodnia kell, hogy a pszichiátriai betegek gyógykezelésérõl csak pártatlan és független testület alkothasson döntést az indokok kellõ mérlegelése alapján, és az eljárás során biztosítsa a törvény elõtti egyenlõséghez és a hatékony védelemhez való jogot a beteg számára. Másrészt, abból kiindulva, hogy a kényszerítésen alapuló kezelés a szabadságkorlátozás súlyos formája, az államnak biztosítania kell, hogy a kötelezõ gyógykezelésre csak a 20

legszükségesebb esetekben kerüljön sor. Továbbá az állam köteles megteremteni azokat a gyógyító és segítõ intézményeket, amelyek könnyen elérhetõ szolgáltatásokat nyújtanak a pszichiátriai betegeknek. Mindebbõl az is következik, hogy a kényszerítés elõtt elõször egy idõben felkínált önkéntességen alapuló gyógykezelésnek kell elsõbbséget élveznie a kötelezõ gyógykezeléssel szemben, és az ehhez szükséges feltételeket is az államnak kell megteremtenie. 2.7 A kezelésre kötelezés törvényi feltételei A pszichiátriai gyógykezelés egyetlen célja csakis a beteg gyógykezelése lehet. A betegség tényén kívül további feltétele, hogy a kezelés formája megfeleljen a beteg állapotának, ne legyen attól korlátozóbb, mint amilyet a betegség megkíván, és a gyógykezeléstõl eredmény legyen elvárható. Két fontos feltételnek kell fennállni mindahhoz, hogy a beteget kötelezni lehessen: 1. Veszélyeztetõ állapot: itt azonban a mentális betegség megléte nem elégséges ok a beteg kényszerítésére. A kényszer alkalmazása akkor igazolható, ha a betegség nyomán veszélyeztetõ helyzet alakul ki. A veszélyeztetõ állapot ugyanis nagyon tág értelmezést kap. A veszélyeztetés ugyanis éppúgy irányulhat a beteg testi épségére és egészségére, mint más emberekére valamint a környezetre. A testi épség veszélyeztetése nem kötõdik konkrét cselekedethez, elég, ha az ilyen cselekedetnek pusztán csak a kockázata áll fenn. 2. Pszichiátriai betegség megléte: nehéz ezzel a kérdéskörrel foglalkozni, ugyanis a törvény nem adja meg a pszichiátriai betegség fogalmát, azt, hogy mi is minõsül pszichiátriai betegségnek. A ,,pszichés állapot” kifejezést adja meg a törvény az elrendelés egyik feltételének. Mint azonban már említettem, a kötelezõ intézeti gyógykezelés a gyakorlatban szinte mindig sürgõsségi beszállítással kezdõdik. Így belátható, hogy mennyire aggasztó, amikor egy súlyos szabadságkorlátozásnak minõsülõ intézkedést egy ilyen tág meghatározás alapján rendelnek el, ugyanis nem segíti sem a törvény alkalmazóit, sem a jogait érvényesíteni kívánó ,,alanyait”, hogy a pszichés állapot ugyancsak nem szerepel a definíciók között.28

28

Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól. FUNDAMENTUM / 1997. 1. szám, 116-117. oldal

21

2.8 A személyes szabadsághoz és biztonsághoz való jog, és a pszichiátriai kezelés A személyes szabadsághoz való jog az egyik legjelentõsebb és legértékesebb alapjog, hiszen meghatározza azokat az okokat, amelyek megindokolhatják a személyes szabadságtól való megfosztást, valamint elõírhatják azokat az eljárási szabályokat, melyek betartása szükséges ahhoz, hogy valakit személyi szabadságától megfosszanak. (Ez az elv szerepel az Emberi Jogok Európai Egyezményében – 5. cikk) Ezáltal a megszabott minimális feltételek a következõképpen alakulnak: 1. A nem-önkéntes intézeti felvétel feltételeit törvényben kell szabályozni. 2. Csak súlyos pszichiátriai zavar indokolhatja a nem-önkéntes felvételt, mely ebben a formában csak addig tarthat, amíg ez a súlyos zavar fennáll. 3. A betegnek érthetõen el kell magyarázni a nem-önkéntes felvétel indokát, s biztosítani kell a nem-önkéntes felvétel törvényességének gyors bírósági ellenõrzését, majd annak rendszeres felülvizsgálatát. 4. Lehetõvé kell tenni, hogy a beteg képviselhesse érdekeit a bíróság elõtt. A magyar Alkotmány pedig a következõképpen fogalmaz: ,,A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.” [55. § (1) bek.] A személyes szabadságtól való jogszerû megfosztást is csak akkor lehet elfogadhatónak tekinteni, ha az így végrehajtott korlátozás az elérni kívánt célhoz képest szükséges és arányos. Ezt az elvet megfogalmazza az egészségügyi törvény is, amikor kimondja, hogy a pszichiátriai betegek jogai az egészségügyi ellátás során csak feltétlenül szükséges mértékben és ideig korlátozhatóak, és csakis abban az esetben, amikor a beteg veszélyeztetõ vagy közvetlenül veszélyeztetõ magatartást tanúsít. [1997. évi CLIV. törvény, 189. § (2) bek.]A személyes szabadság azonban valójában többet jelent, mint a jogosulatlan kényszertõl való védelmet. A kényszertõl való mentesség csupán a szabadságnak a negatív megközelítését jelenti. A pozitív megfogalmazása pedig a kényszermentességen túl magában foglalja a képességek és a személyiség szabad kibontakozásához való jogot is, azt, hogy valaki mindazt megtehesse, amit a törvény számára megenged.

22

A személyes szabadsághoz való joghoz hozzátartozik a magánszférához való jog is. Ez a jog ugyanis magában foglalja a mentális magánszférához való jogot, mely meggyõzõdések, gondolatok, érzések, érzelmek alkotmányos védelmét jelenti.29 2.9 Az embertelen, megalázó bánásmód tilalma és a pszichiátriai gyógykezelés kapcsolata A magyar Alkotmány kimondja, hogy „Senkit sem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni.” [Alkotmány, 54. § (2) bek.]Ez egy nemzetközi elvnek a hazai megfogalmazása, mely említést kapott az Emberi Jogok Európai Egyezményében (3. cikk) is. (Az egyezmény kimondja azt is, hogy ez a jog teljes mértékben abszolút, semmiféle indokkal nem korlátozható, az elv a pszichiátriai betegek nem-önkéntes kezelésének jelentõs alkotmányos korlátját rögzíti.) Manapság ez az elv már nemcsak a fizikai brutalitást, hanem az aránytalan büntetést is tiltja. Az egészségügyben azonban semmiféle büntetésnek nincsen helye. Ezt az egészségügyi törvény is kimondja: ,,A beteg személyes szabadsága – ellátása során – fizikai, kémiai, biológiai vagy pszichikai módszerekkel vagy eljárásokkal kizárólag sürgõs szükség esetén, illetõleg a beteg vagy mások élete, testi épsége vagy egészsége védelmében korlátozható. A beteg korlátozása nem lehet büntetõ jellegû, és csak addig tarthat, ameddig az elrendelés oka fenn áll.”30 Azonban ahhoz, hogy ezeket az elveket a gyakorlatban alkalmazni lehessen, minden esetben vizsgálni kell, hogy egy terápiás eljárás nem meríti-e ki a büntetés fogalmát, és hogy nem jelent-e embertelen, megalázó bánásmódot. Erre példa az USA-beli híres Knecht v. Gillman ügy. Egy intézményben apomorfint fecskendeztek be azon betegeknek a szervezetébe, akik nem tartották be az intézmény szabályait. Az apomorfin kb. 15-60 percig tartó hányást eredményezett. Az intézmény azt állította, hogy ez egy kezelés, mert ez nem más, mint egy averzív kondicionálási program. Ezt az érvet azonban a bíróság elutasította, mert álláspontja szerint egy ilyen tájékozott beleegyezés nélküli kondicionálás kimeríti a kegyetlen büntetés fogalmát, melyet az USA alkotmánya tilt.

29

Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest, 2007. 393-396. oldal 30 1997. évi CLIV törvény az egészségügyrõl, 10. §, (4) bek.

23

Általánosságban elmondható, hogy minden olyan kezelés, melyet egy intézmény rendjének fenntartása céljából alkalmaznak, nem kezelésnek, hanem büntetésnek minõsül, s emiatt alkalmazására nincs semmilyen kimentés.31

2.10 A véleménynyilvánítás szabadsága és a pszichiátriai kezelés Az alkotmány 61. § (1)-(2) bekezdése kimondja, hogy: ,,A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra…” Ez a jog az Alkotmánybíróság álláspontja szerint un. kommunikációs anyajog, azaz egyéb jelentõs szabadság következik belõle. Tágabb értelemben a mûvészi és tudományos alkotás szabadságát, a lelkiismereti és vallásszabadságot is magában foglalja. A véleménynyilvánítás szabadságát azonban nemcsak a mi alkotmányunk védi, hanem egyéb kiemelkedõ jelentõségû nemzetközi dokumentum is. Az emberi jogok és az alapvetõ szabadságjogok védelmérõl szóló római egyezmény 10. cikke kimondja, hogy: ,,Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát…” A pszichiátriai kezelés szempontjából számunkra az utóbbi igazán fontos, hiszen a vélemény egy mentális folyamatnak a ,,végeredménye”, és ez egyben nemcsak a gondolat szabadságát, hanem az elmemûködés szabadságát is jelenti. Sõt ez még alapvetõbb jog, mint a gondolatunk kifejezésének a szabadsága, mert az utóbbi némely esetben korlátozható, míg az elõbbi nem. Az USA Legfelsõbb Bíróságának álláspontja szerint az elmemûködés szabadságához való jog abszolút, míg a véleménynyilvánítás joga nem. A pszichiátriai gyógykezelés általában az emberi viselkedés mellett a gondolkodást és az érzéseket is megpróbálja bizonyos szinten befolyásolni. Ez azonban nemcsak a pszichiátriai kezelés sajátossága lehet, hiszen egy hétköznapi kommunikáció és szeretné befolyásolni mások érzéseit, gondolatait. Az elmemûködés szabadságához való jog elismerése nélkül a véleménynyilvánítás jogának az elismerése is elveszítené jelentõségét és értelmét. A vélemény az elmemûködésnek az eredménye. Ennek korlátozása a pszichotechnológia eszközeivel közvetlenebb korlátja lehet a véleménynyilvánítás szabadságának, mint a vélemény kifejezésének a korlátozása. 31

Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest, 2007. 396-397. oldal

24

Ha a véleménynyilvánítás szabadságának a joga csak magának a vélemény szabad kifejezésének a jogát védené, a vélemény megalkotását azonban nem, akkor a szólásszabadságot akár összhangba is lehetne hozni a totalitarizmussal, hiszen a véleménynyilvánítás szabadságának az alapját képezi a véleményalkotás szabadsága.32 Egy amerikai bíró (Cardozo) így fogalmazott: ,,A szabadság feltétele a tudás, csak tudásunk mértéke szerint vagyunk szabadok. A tudáshoz azonban szükséges az elme szabadsága arra, hogy eszméket fogadjon be illetve eszméket hozzon létre.”33

2.11 A pszichiátriai betegért való felelõsség kérdése A betegnél fontos fogalmi elem, hogy az, egy akaratunk ellenére létrejött állapotot jelent, amelyért mi közvetlenül nem vagyunk felelõsek. S mivel a betegségünket nem magunk hoztuk létre, s társadalom megkívánja tõlünk, hogy ki akarjunk belõle gyógyulni, s ebben nekünk az orvosláson, az egészségügyi rendszereken keresztül nyújt segítséget. Pszichiátriai beteg esetében azonban nem ez a helyzet áll fenn, ugyanis a pszichiátriai beteg sokszor látszólag saját maga hozza létre az õt érõ bajokat. (Például túl sok alkohollal vagy kábítószerrel él, megszegi a társadalmi szabályokat, stb.) Ezek a cselekedetek látszólag mind szándékosnak tûnnek fel más kívülálló személy szemében, azonban ez mégsem így van. A szomatikus betegségekkel szemben, melyek valóban megtörténnek valakivel, a pszichiátriai zavarok nagy részénél úgy tûnik, hogy a beteg ,,csinálja” magát a betegséget is, õ hívja elõ a létezését. Ha valaki pedig felelõs azért, amit õ okozott, akkor sajnos a társadalom nem mindig érzi fontosnak, hogy segítsen az adott egyénen. Valójában tehát nem arról van szó, hogy az illetõ nem szeretne a kívánt módon viselkedni, hanem arról, hogy nem képes erre pszichiátriai betegsége következtében. Így tehát fel kell tételezni, hogy a másokat, vagy saját magát károsító és szándékosnak tûnõ viselkedése csak látszólag szándékos, valójában azonban teljes mértékben akaratlan, a betegség által determinált.34 A pszichiátriai betegség megléte tehát lehet az az eszköz, mellyel a társadalom segítséget nyújt az azt látszólag meg nem érdemlõ tagjainak is. Ahogyan Luhrmann 32

Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest, 2007. 378-380. oldal 33 Kaimowitz v. Michigan Deptartment of Mental Health. Michigan Circuit Court for Wayne County Civil Action No. 73-19434-AW. 34 Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest, 2007. 70-71. oldal

25

mondja:35 ,,Segítünk annak, akinek egy hurrikán lerombolta a házát, kevés szimpátiát érzünk viszont azok iránt, akik saját házukat maguk gyújtják fel, majd panaszkodnak, hogy nincs hol lakniuk. A pszichiátria az az eszköz, mellyel meg tudjuk magyarázni az ilyen önsorsrontó viselkedést, szánalmat tudunk érezni s segítséget tudunk nyújtani még azoknak is, akik látszólag ezt nem érdemlik meg.” Az

akaratszabadság

korlátozódásának

a

feltételezése

azonban

súlyos

következményekkel jár, mert az ilyen módon jellemzett személyt az agyi állapota miatt mindegy biológiai robottá determinálják. Így e szemlélet megfosztja a pszichiátriai beteget minden felelõsségtõl, de nem csak a felelõsségtõl, hanem a méltóságától is.

35

T. M. Luhrmann: Of Two Mind. The Growing Disorder in American Psychiatry. New York: Alfred A. Knopf (2000) 274. oldal

26

3. fejezet: A pszichiátriai beteg fizikai korlátozása

A megalázó, embertelen bánásmód kapcsán merül fel a pszichiátriai betegekkel szemben alkalmazott fizikai kényszer, korlátozás kérdése. Magyarországon nagy hangsúlyt kapott a kérdés, fõként a hálós ágyak alkalmazása tekintetében. A Kínzásellenes Bizottság 1999-es Magyarországon tett látogatása után egyik jelentésében kijelentette, hogy a hálós ágyaknak az alkalmazása sérti az embertelen és megalázó bánásmód tilalmának az elvét, ezért alkalmazásukat ki kell vonni a pszichiátriai intézetekbõl. Magyarország vállalta, hogy aláírja a hálós ágyak felszámolásáról szóló nemzetközi egyezményt, s mellette még három másik európai állam tette ugyanezt (Csehország, Szlovákia, Lengyelország). Magának a tiltásnak az alapja az volt, hogy nem létezik speciális indok ezen ágyak használatára, hiszen lelki sérüléseket és további mentális problémákat okozhat. Mindez indokolt volt egyéb baleset-megelõzési jellegû szempontból is, hiszen az ágyak ,,funkciója” a védelem lenne, azonban van, amikor mégsem ezt a célt szolgálja. Erre jó példa a törökszentmiklósi pszichiátria, ahol több tragédia is történt, és ezek után végleg felszámolták a hálós ágyak alkalmazását. Az egyik legmegrázóbb eset az volt, amikor az intézményben tûz ütött ki, s az egyik ágyhoz láncolt beteg nem tudott elmenekülni, s ennek következtében vesztette életét.36 A hálós ágyak alkalmazásának kivonása nálunk, s egyéb európai országban is jelentõs problémát okozott mindezek ellenére, melyet néha jelentõs botrány is kísért. Így például az angol média beszámolt arról 2004 júniusában, hogy fogyatékos gyerekeket rácsos vagy hálós ágyban tartanak. Ez nemzetközi felháborodást keltett, s még J. K. Rowling (a Harry Potter könyvek szerzõnõje) is levelet írt a cseh elnöknek, melyben tiltakozását fejezte ki. Ezek után Csehország is megtiltotta a hálós ágyak alkalmazását. Ezt a határozatot azonban megtámadták az orvosok azzal az érvvel, hogy a tiltás az õ esetükben nem segítség, hiszen egy olyan egészségügyi intézményben, ahol nõvérhiány van, nem tudják, hogy milyen módon kellene megfékezni az agresszív betegeket. Ezek után Csehországban elindult egy kampány, melynek a célja az volt, hogy megtanítsák a kórházi dolgozókat a betegek megnyugtatásának technikáira, melyekkel az agressziót az eseteket legnagyobb részében meg lehet elõzni.

36

http://index.hu/belfold/agy0416/ (letöltve: 2010. október 28.)

27

A fizikai korlátozás azonban nem csak a hálós ágyak terén figyelhetõ meg. Bármilyen módszer, eszköz, melyet szándékosan arra használnak, hogy a beteget mozgási szabadságától megfosszák, vagy abban korlátozzák, fizikai korlátozásnak tekintendõ. A beteg fizikai korlátozására sok esetben akkor van szükség, amikor a beteg kezelés elleni tiltakozása cselekvõképtelensége miatt nem vehetõ figyelembe, s a kezelés a beteg érdekeit, az õ gyógyulását szolgálja. Ugyanakkor a fizikai korlátozás a beteg méltóságának sérelmével járhat, ezért könnyen az embertelen bánásmód vádját vonhatja maga után. Mindezekbõl következik, hogy a beteg fizikai korlátozásának a szükséges legkisebb mértékûnek kell lenni. Így a kis ellenállást tanúsító betegnél, akinek korlátozásához valószínûleg elég, hogy ha a nõvér lefogja a kezét. Ebben az esetben például aránytalan és megengedhetetlenül nagy mértékû korlátozás lenne a beteg teljes mozgásképtelenné tétele. A fizikai korlátozásnál a kényszert elszenvedõ betegek sok esetben beszámolnak arról, hogy sokszor nemcsak a szabadságuk elvesztése, hanem annál inkább méltóságuk csorbulása okoz nekik fájdalmat. Egy idõs férfi így emlékszik vissza: ,,Úgy éreztem magam, mint ha egy kutya lennék, egész éjjel sírtam. Fájt, hogy ki kellett kötözniük engem. Úgy éreztem, hogy egy senki vagyok, egy mocsok. Még most sem tudok sírás nélkül beszélni róla. A kórház rosszabb, mint a börtön.”37 Egy idõs hölgy is megalázottnak, kiszolgáltatottnak érezte magát: ,,A nõvér úgy kötözött le, mint Jézust a kereszten, mindkét csuklómat és bokámat lekötözte. Szörnyen éreztem magam. Mi lesz – gondoltam –, ha görcsbe jön a lábam, mit fogok csinálni akkor, hiszen nem tudok mozogni. Nyomorultul éreztem maga, szörnyû sokk volt. A látogatók, beleértve férfi barátaimat is, így láttak engem, s ezzel elvesztettem valamit, elvesztettem személyes tekintélyem egy részét.”38 A fizikai korlátozást elszenvedett betegek gyakran hasonlítják azt egy korábbi fizikai bántalmazáshoz vagy egy megerõszakoláshoz hasonló élményhez. Az ehhez hasonló élmények egyfajta retraumatizációt jelentenek, s ezért a fizikai korlátozást a beteg sokkal inkább büntetésnek mintsem kezelésnek éli meg. Megjegyzendõ az is, hogy ez nemcsak a betegnek, hanem a személyzet számára is traumatizáló lehet. A nem megfelelõen felkészített, begyakorolt és összeszokott személyzet egy-egy beteg fizikai korlátozása kapcsán nagyon súlyosan is megsérülhet. Egyes felmérések szerint, egy betegnek a fizikai 37

Susan Dodds (1996): Exercising restraints: autonomy, welfare and elderly patients. Journal of Medical Ethics. 160. oldal 38 Susan Dodds (1996): Exercising restraints: autonomy, welfare and elderly patients. Journal of Medical Ethics. 160. oldal

28

lebírása erõs, agresszív és szexuális érzéseket szabadíthat fel bennük, melyek emociálisan is kihathatnak rájuk. A fizikai korlátozás gyakorisága ma már az ,,intézményi kultúra” függvénye. Alkalmazásának gyakorisága az egyes intézmények között eltérést mutat, független többek között az intézményekben ellátott betegek demográfiai jellemzõitõl, az intézmény anyagi ellátottságától, valamint a klinikai tünetektõl. A fizikai jellegû korlátozás azonban nem csak a pszichiátriai osztályokon érvényesül. Egyes szomatikus osztályokon is alkalmaznak ágydeszkákat,

rácsokat,

a

beteg

ágyból

való

ellenõrizhetetlen

távozásának

megakadályozása végett. Ezek azonban néha több balesetet okoznak, mint védelmet, hiszen ha a beteg megpróbál kijutni, akkor az átmászás következtében nagyobbat esik, mint ha nem kellene ilyen erõfeszítéseket tennie. A fizikai korlátozás gyakorisága tehát fõleg attól függ, hogy az adott kórház mennyire tartja fontosnak a betegek fizikai korlátozását. Mindezekbõl azt állapíthatjuk meg, hogy ez valóban egy nagyon jelentõs és fontos kérdés, hiszen ezek a betegek lelkileg is óriási sérüléseken esnek át. A kórházak még napjainkban is próbálnak olyan módszereket kidolgozni, melyek elérik a megkívánt célt, mely a lehetõ legkevésbé megalázó a beteg számára. 3.1 A fizikai korlátozás kialakulása, s annak egyes eszközei Manapság a legtöbb pszichiátriai kórházban olyan módszereket alkalmaznak az ott dolgozók, melyek a betegekre nézve erõszakos és adott esetben halálos jellegûek is lehetnek, s még e közben fizikálisan is korlátozzák õket. Általában ezt azért teszik, hogy olyan szereket adjanak be nekik, mely a teljes öntudatlansághoz vezet. A ,,hason fekvõ” lefogásnál a beteget erõszakkal lenyomják a földre, arccal lefelé, majd egy úgynevezett ,,kosárfogást” alkalmaznak. Ez annyit takar, hogy egy pszichiátriai dolgozó elkapja a páciensnek a csuklóit, mindkét karját áthúzza keresztben a mellkasa elõtt, majd hátulról fogja meg a csuklóit, s közben rúgja a páciensnek a lábait és lenyomja a padlóra. Ezután az ápolók tartják mindkét csuklóját, mások pedig lent tartják mindkét lábát. Egy ötödik személy pedig ráül, vagy ráfekszik az áldozat hátára. Egy másik módszernél az áldozatot széthúzott karokkal kényszerítik arccal le a földre. Négy embert tartja a végtagjait, egy pedig ráül. Ezek következményeként zúzódások, csonttörések és légzési problémák léphetnek fel. A fulladásos halált pedig az oxigénhiány okozza, mert a nyomások hatására nem jut kellõ levegõ a tüdõbe. A mechanikus fizikai kényszerek 29

magukban foglalják a kényszerzubbonyt, öveket és szíjakat, melyek a csuklót és a könyököt fogják le. A következõkben röviden vázolom a kényszerítõ eszközök egyes korokban való alkalmazásának módját, s ennek eredményeként – úgy vélem - megfigyelhetjük, hogy a napjainkban alkalmazott korlátozások hasonlítanak a korábbi kínzási módszerekhez. 39 Az 1700-as években a falhoz rögzített fali zubbonyokat és láncokat használtak a páciensek lefogására. Ekkor még elfogadott volt azon elmélet, mely szerint minél több fájdalommal jár a lekötözés, annál jobb lesz az eredmény. Az ,,elmebeteg” személyeket kamrákba, picékbe zárták, meztelenül falhoz láncolták, s verték vagy korbáccsal ütötték, ezzel bírva õket engedelmességre. Benjamin Rush, akit a pszichiátria atyjaként ismernek, az 1700-as években fejlesztette ki a ,,nyugtató széket”. Ez teljesen mozdulatlanul rögzítette a benne ülõt, mely a betegnek nagy fájdalommal és kényelmetlenséggel járt. 1787-ben egy francia pszichiáter, Philippe Pinel, elhagyja a láncoknak az alkalmazását, de helyettük kényszerzubbonyt alkalmaz. Az 1800-as években az un. ,,bölcsõ” egy rácsos, alacsony ágy volt, melyben a pácienst hetekig vagy akár hónapokig tartották. Ha az ebben való kezelés nem volt elég ,,hatásos”, akkor lekötözõ székek használatához folyamodtak. 1855-ben az un. ,,erõs szobák” használata volt divat a kórházakban, melybe a betegeket zárták. Ez olyan szoba, amelynek falai között a beteg nem sok mindent tudott csinálni, de kárt sem tudott tenni magában. (Valószínûleg a ,,gumiszoba” elõdjérõl van szó, de igazán fontos forrásaink nincsenek.) Az 1950-es években többnyire mechanikus korlátozó intézkedéseket kezdtek el használni, hogy lerögzítsék a pácienseket. Emellett néhány esetben sötét helységekben tartották õket fogva. Zentai Katalin egy Connecticutban található pszichiátriai kórházban halt meg 1996 decemberében. Élete utolsó 36 órájából 30-at egy lekötözõ székben töltött. Miután kiengedték a székbõl, a lekötözés miatt képzõdött vérrögök bekerültek a tüdejébe és meghalt. 2002-ben az Európai Unió a hálós ágyak megszüntetését kérte Magyarországtól, mielõtt csatlakozhattunk a tagsághoz. S mint már fentebb említettem, a Cseh Köztársaság

39

Halálos kényszerítések – A pszichiátriai kezelések közben elkövetett tettlegességek. Jelentések és ajánlások a kényszerítõ intézkedések erõszakos és veszélyes használatáról az elmegyógyintézetben. (Kiadja az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért, Alapítva 1969-ben) 8-9. o.

30

is csak 2004-ben tette használatukat illegálissá, és hazánkban is csak ebben az évben jelent meg a rendelet, mely a hálós ágyak végleges beszüntetését írta elõ. Láthatjuk tehát, hogy habár megszorító intézkedéseket mindig hoznak, mégis van valami kibúvó, valami újabb út, új módszer vagy eszköz, mellyel a pszichiátriai beteget fizikailag, mintegy teljesen hatástalanná lehet tenni. Ezzel még nem is volna önmagában gond, ha ez a beteg gyógyulását, épülését szolgálná. Mint azonban láthattuk a legtöbb esetben nem errõl van szó, sõt brutálisan bánnak néhány beteggel, kik ezek hatására nem hogy jobb, hanem rosszabb állapotba kerülnek nem csak pszichikailag, hanem fizikailag is. Mi lehet erre a megoldás? Vajon lesz-e valaha olyan jogszabály, mely teljes mértékben ki tudja ezeket küszöbölni, vagy lehet-e egyáltalán ilyen jogszabályt alkotni? A kérdés megválaszolása nem könnyû, hiszen biztos, hogy mindig lesznek olyanok, akik majd harcolnak ellene, s megpróbálják biztosítani a pszichiátriai betegeknek e jogait, de lesznek olyanok, akik ennek ellenére sem fognak törõdni semmilyen jellegû szabályozással, amíg mások felett ,,hatalmat” gyakorolhatnak. 3.2 A korlátozások és kényszerítések eredménye Sajnos a korlátozásnak a legtöbb esetben, mint ahogyan azt az esetek is mutatják nincs pozitív eredményük, negatív azonban annál inkább. Az egyszerû karcolásoktól, zúzódásoktól a halálig terjednek a korlátozás végkimenetelei. Dolgozatom e szakaszában, a kényszerítõ intézkedések leggyakoribb fajtáival, és annak következményeivel foglalkozom. 3.3 A pszichiátriai kényszerítõ intézkedés, mint ,,gyilkos dolog” A pszichiátriai kezelés során senki nem arra számít, hogy páciensek haláloznak el a pszichiátriai kórházakban. Mégis ez történik napról napra, csendben a világ legtöbb országában, a pszichiátriai intézetekben. A 9 éves Randy Steel nem akart megfürdeni az egyik pszichiátriai intézetben, ahova a szülei orvosa javaslat után befektették. Az eset dulakodásba fulladt, Randy hányt, majd a légzése is leállt, miközben az ápolók erõszakkal fogták le. Újjáélesztették, majd egy másik kórházba szállították át, ahol másnap meghalt. A leletek, s egyéb kórházi dokumentumok kimutatták, hogy Randyt az utolsó 30 napban 28-szor fogták le. Számos jelentõs

31

bizonyíték ellenére, mint például vér folyt a szájából, orrából, valamint, hogy zúzódásokat találtak az arcán és egész testén, soha nem indítottak büntetõeljárást. 1998-ban egy hasonlóan tragikus haláleset történt. A pszichiátriai dolgozók arccal a föld felé fektették a 13 éves Stephanie Jobint, miután öt különbözõ pszichológiai szert adtak be neki, majd egy babzsák-széket tettek a hátára és ráültek, miközben a lábát tartották. 20 perc szenvedés után Stephanie légzése leállt. A halált balesetként könyvelték el. A kényszerítõ intézkedések során tapasztalt eljárások a bizonyítékai annak a sokszor embertelen és kegyetlen gyakorlatnak, melyet pszichiátriai intézetekben folytatnak. Ezek a példák pedig azt mutatják, hogy a brutalitás nem enyhül, még a fiatalokkal szemben sem. Az 1970-es években az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért (Citizens Commission on Human Rigths – CCHR) a Camarillo és Metropolitan állami kórházakban 100 megmagyarázhatatlan halálesetet dokumentált. A legbotrányosabb esetek között volt az, amikor egy férfit hason fekve találtak az ágyában holtan, ahova bõrszíjakkal volt lekötözve, valamint azon ügy, amikor egy nagymama holttestét egy kórházi kamrában találtak meg, két héttel azután, hogy értesítették családját az eltûnésérõl. Mindezek után a CCHR 1999-ben a törvényhozókkal és a médiával együttmûködve feltárta azt a sajnálatos igazságot, mely szerint egyedül az Egyesült Államokban évente akár 150 haláleset is történhet a kényszerítésekbõl fakadóan, minden felelõsségre vonás nélkül. A megszorító intézkedésnek, melyet 1999-ben fogadtak el az Egyesült Államokban, nem volt nagy hatása. 1999. és 2002. között újabb betegek haltak meg szívmegállás vagy fulladás következtében, s köztük szintén voltak kiskorú gyerekek is. 2000-ben Japánban olyan intézkedést fogadtak el, mely tiltotta a fizikai korlátozás alkalmazását az idõs betegeken. Ez alól kivételt csak a vészhelyzet képezett. Az erõszak azonban ennek ellenére tovább folytatódott. A Houki Pszichiátriai Klinika vezetõjét, Dr. Masami Houkit gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolták, mert egy 31 éves nõi páciens száját zsebkendõvel betömte, majd nyugtatóval beinjekciózta, összekötözte a kezét és a lábát, majd erõszakkal a kocsija hátsó ülésére fektette, amíg beszállította a klinikára. Mire azonban odaértek, a nõ meghalt. Houki azon kevés pszichiáterek közé tartozott, akit megvádoltak az erõszakos kényszerítõ cselekmények eredményeként bekövetkezõ halálokozással.40 Az eset azonban nagy botrány kavart világszerte, mely

40

Halálos kényszerítések – A pszichiátriai kezelések közben elkövetett tettlegességek. Jelentések és ajánlások a kényszerítõ intézkedések erõszakos és veszélyes használatáról az elmegyógyintézetben. (Kiadja az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért, Alapítva 1969-ben) 1-2. o.

32

felhívta az emberek figyelmét arra, hogy valami nem mûködik megfelelõen a pszichiátriai korlátozások területén. Feltehetjük a kérdést, hogy vajon ebben az esetben az orvos, aki tisztában van a beteg alapvetõ jogaival, ezt figyelembe vette-e? A szükséges legkisebb korlátozó módszert választotta-e az orvos, mely a betegnek a lehetõ legkevesebb fájdalommal és megalázással jár? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülhetnek fel, amikor ilyen szörnyû halálesetrõl olvasunk, vagy hallunk. 3.4 A fizikai korlátozással kapcsolatos álláspontok Ha a páciensek szemszögébõl vizsgáljuk a dolgot, akkor azt kell megállapítanunk, hogy ha nem is halnak meg, magát a korlátozás folyamatát, a kényszert, az ,,erõszakot”, soha nem fogják elfejteni. 2002-ben Kaliforniában egy fizikai korlátozással kapcsolatos bírósági esetben egy pszichiátriai ápoló, Ron Morrison, aki a hosszú évek alatt már sok mindent

megtapasztalt

hivatásában,

így

nyilatkozott:

,,egy

lekötözött

személy

sebezhetõnek, használhatatlannak, lealacsonyítottnak és védtelennek érzi magát. Ez az elmeállapot rosszabbodásához vezethet, valamint megnövekedett dühöt és megvetést azok irányába, akik a fizikai korlátozás eljárásáért felelõsek, és valójában elmérgesíthet egy meglehetõsen erõszakos szituációt, vagy lehetõséget teremt a jövõben a folyamatos erõszaknak.”41 Néhány pszichiáter azonban talán nincs tisztában azzal, hogy mennyire súlyos következményei

lehetnek

e

korlátozásoknak,

hazugságokkal

dobálóznak

vagy

kicsinyesnek gondolják a halált. A Kanadai Fõvárosi Egészségügyi Régió Pszichiátriai Alosztályának vezetõje, Donald Milliken például kijelentette, hogy: „A fizikai korlátozás önmagában véve sem ártalmatlan, a lekötözöttek egy része meghalhat. Azt nem tudjuk, hogy mekkora ez az arány, vagy még mennyien kerülhetnek a halál közelébe, akiket újra kell éleszteni. Klinikai orvosként el kell fogadnunk, hogy a fizikai korlátozás eljárásai lehetségesen halálosak, és megfontoltan kell õket használnunk.”42 Mára már elfogadott álláspont, hogy a fizikai korlátozás nem a betegek gyógyulását szolgálja. Dániában zajlott le egy olyan per, ami bebizonyította, hogy a kórházak támogatást kaptak az erõszakos betegek kezelésért. Kenneth Clark, harvardi pszichiáter volt az, aki kijelentette, hogy a pácienseket gyakran ingerlik abból a célból, hogy igazolni 41

Declaration of Ron Morrison, for Protection and Advocacy, Inc., Brief of Amicus Curiae in Support of Plaintiffs, US Court of Appeals, No. 99-56953, 9 Mar. 2000. 42 Donald Milliken, M.D., “Death by Restraint,” Canadian Medical Association Journal, 16 June 1998.

33

tudják, miért vetik õket a fizikai korlátozás alá. Ez magasabb biztosítási visszatérítést eredményez. Minél erõszakosabb egy páciens – vagy teszik õt minél erõszakosabbá –, annál több pénzt keresnek ,,rajtuk” a pszichiáterek.43 Láthatjuk, hogy valójában nincs itt semmi titok. Amit Kenneth bevallott, azt már valójában a világ nagy részén tudták, sõt éltek is vele. Sok pszichiáterben van annyi alattomosság, hogy szándékosan, nagyobb összeg reményében destabilizálják, lerombolják a betegek viselkedését. Az már másik kérdéskört vet fel, hogy az esetlegesen ebbõl származó negatív következményekért, legrosszabb esetben a beteg halálért, miért nem vonják õket a legtöbb esetben felelõsségre, miért nem jut e történéseknek a nagy többsége napvilágra, miért nem kezdeményeznek vizsgálatot. Felvetõdik a kérdés, hogy vajon ezek az esetek, és maga a korlátozás bizonyos esetekben kínzásnak minõsülnek-e. Vannak olyan álláspontok mely szerint igen, vannak azonban olyanok, melyek nem ezt erõsítik. A már fentebb említett Kínzás Elleni Bizottságot az ilyen esetek kivizsgálása végett hozták létre, ezért úgy gondolom, itt is érdemes errõl említést tenni. 3.5 Dokumentumok és szervezetek a kínzás ellen A különféle kínzások módszereinek alkalmazása már az ókortól kezdve megfigyelhetõ a történelemben. A XVII. és XVIII. században a felvilágosodás eszméi, a természetjog és emberi jogi filozófia a kínzás alkalmazásának gyakorlatát alapjaiban vitatta. A XX. században azonban a totális diktatúrák jutottak hatalomra a Szovjetunióban, Németországban és egyéb európai országban is. A különféle kínzások módszerei egyre gyakrabban váltak a rendõrség és más állami szervek mûködésében is mindennapos jelenséggé, úgy vélték, ez a hatalomgyakorlásnak az egyik alkalmazható formája. Ezeket teljesen elzárva, a nyilvánosság tudta nélkül hajtották végre. Mindezek után a közvéleményt még súlyosabban megrázták a náci haláltáborokban történtek, különösen a fogvatartottakon végrehajtott orvosi kísérletek. Nem csoda, ha a második világháború után az állomok nemzeti és nemzetközi szinten is lépéseket kívántak tenni annak érdekében, hogy a korábban tapasztalt cselekmények újbóli bekövetkezését megakadályozzák. Ennek eredményeként jöttek létre 43

Halálos kényszerítések – A pszichiátriai kezelések közben elkövetett tettlegességek. Jelentések és ajánlások a kényszerítõ intézkedések erõszakos és veszélyes használatáról az elmegyógyintézetben. (Kiadja az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért, Alapítva 1969-ben) 5-6. o.

34

a kínzás alkalmazását tilalmazó nemzeti jogszabályok és nemzetközi egyezmények. Napjaink Európájában ez három szinten van jelen:44 1. Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) 2. Európa Tanács keretében létrejött nemzetközi dokumentumok 3. a nemzetközi jogalkotás által megalkotott belsõ jogszabályok 3.5.1 Az ENSZ keretében létrejött dokumentumok és szervezetek Az ENSZ Közgyûlése 1948. december 10-én fogadta el az Emberi Jogok Egyetemleges Nyilatkozatát, az elsõ olyan nemzetközi dokumentumot, amely a kínzás és már megalázó vagy embertelen bánásmód alkalmazását tilalmazta. (5. cikkely: ,,Senkit sem lehet kínvallatásnak, avagy kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.”)45 Ezen cikkely rendelkezésein felbuzdulva megszületett egy újabb dokumentum, a Polgári és Politikai jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, melyet az ENSZ Közgyûlése 1966-ban fogadott el és 1975-ben lépett hatályba. A dokumentum 7. cikkelye deklarálta, hogy ,,Senkit sem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni. Különösen tilos bárkit szabad hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletnek alávetni.”46 Ezek azonban még mindig nem bizonyultak elég hatásosnak, hiszen az 1970-es években több országban is kínzásról tanúskodó ügyek kerültek napvilágra, ami tovább ösztönözte a nemzetközi közösséget, hogy olyan jogi normát alkosson, mely egy megelõzõ mechanizmusként szolgál, s az államok a jogsértések kapcsán elszámoltathatóak legyenek. 1973-ban Svédország volt az, aki az ENSZ Közgyûléséhez fordult és a kérdés részletesebb megtárgyalását, valamint egy védelmi rendszer felállítását javasolta. Az ENSZ 1975-ben a svéd javaslat hatására elfogadta a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bántásmódok elleni védelemrõl szóló nyilatkozatot. Habár a nyilatkozat nem volt kötelezõ, ez volt az elsõ széles körben elfogadott dokumentum, mely a kínzás fogalmát definiálta. Ez a dokumentum 1984-ben lépett hatályba. Egy újabb svéd javaslat alapján az ENSZ Közgyûlése határozatot hozott a kínzás tilalmáról szóló, jogilag már kötelezõ erejû egyezmény kidolgozásáról. A politikai viták elhúzódása miatt az ENSZ Közgyûlése csak 1984-ben fogadta el a kínzás és más kegyetlen, embertelen 44

Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZ és az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlési biztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 48. oldal 45 Emberi Jogok Egyetemeleges Nyilatkozata 5. cikkely 46 Polgári és politikai jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 7. cikkely

35

vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok elleni egyezményt (United Nations Convention Against Torture, továbbiakban UNCAT), mely 1987. június 26-án lépett hatályba. 47 Az UNCAT az elsõ olyan jogilag is kötelezõ nemzetközi egyezmény, melynek kizárólagosan a kínzás felszámolása a célja. Leglényegesebb e dokumentumban a kínzásra adott bonyolult megfogalmazás, mely szerint a kínzás éles testi vagy lelki fájdalmat vagy szenvedést okozó olyan cselekmény, amit vallomástétel kikényszerítése vagy büntetés céljából, közfeladatot ellátó vagy pedig hivatalos minõségében eljáró személy ösztönzésére vagy hozzájárulásával követnek el. (Az UNCAT értelmében kizárólag e három elem együttes fennállása esetén beszélünk kínzásról.) Az UNCAT a kínzás alkalmazását abszolút értelemben vett tiltásnak deklarálja, ennek igazolására semmilyen kivételes körülményre, esetre tekintettel nem lehet hivatkozni. A kínzási cselekmények elkövetõi arra való hivatkozással sem mentesülhetnek a felelõsség alól, hogy a bántalmazást egy feljebb való, vagy közhatalmat gyakorló személy parancsára hajtották végre. 3.5.2 Kínzás Elleni Bizottság Az ENSZ emberi jogi rendszerének alapja, hogy az egyezmény alapján felállítanak egy független szakértõkbõl álló testületet, a tagállamok nemzetközi jogi kötelezettségének ellenõrzése céljából. Az UNCAT által elõírt kötelezettségek betartására létrehozta az ENSZ Kínzás Elleni Bizottságát (Committee Against Torture).48 A Bizottság tíz, az emberi jogok területén kimagasló ismeretanyaggal rendelkezõ független szakértõbõl áll. A tagállamok az UNCAT értelmében minden negyedik évben feladataik teljesítésérõl szóló jelentés készítésére kötelesek. A CAT ezen túl egyéb forrásokból fõleg civil szervezetektõl kapott információt, az un. ,,árnyékjelentéseket” is megvizsgálja. A vizsgálat magában foglal egy formális eljárást is, melyet az érintett állam képviselõinek, valamint az árnyékjelentéseket kiadó civil szervezetek képviselõinek részvételével tartanak meg, ahol a CAT tagjai aggodalmaik tisztázása végett kérdéseket tehetnek fel. A vizsgálat után a CAT javaslatokat tehet, hogy a tagállam UNCAT szerinti kötelezettségeit hogyan valósíthatná meg még hatékonyabban, vagy mi az, aminek betartására nagyobb hangsúlyt 47

Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZ és az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlési biztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 49-50. oldal 48 Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZ és az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlési biztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 51. oldal

36

kellene fektetni. Ha a CAT olyan megalapozott tájékoztatást kap, hogy egy állam területén sorozatos kínzásokat alkalmaznak, akkor bizalmas vizsgálatot is tarthat. Az érintett tagállam együttmûködésre köteles, területén a CAT tényfeltáró vizsgálatot tarthat. S habár maga az eljárás nem nyilvános, végsõ beszámolóit az éves jelentésben közzéteszi. Még az UNCAT megszövegezésének idejében, 1980 márciusában Costa Rica az ENSZ-nél elõterjesztett egy kidolgozás alatt álló kiegészítõ jegyzõkönyv tervezetet, melyben egy látogatási rendszernek a felállítását javasolta. Mindez a Nemzetközi Vöröskereszt által alkalmazott látogatási rendszeren alapult, melyet hadifoglyokkal, politikai foglyokkal való bánásmód figyelemmel kísérése céljából alkalmaztak. Mivel ezekben az intézményekben a külvilágtól való legnagyobb elzártságban alkalmazták a kínzásokat, így a dokumentum ezeken a helyszíneken olyan külsõ szakértõk által végzett látogatási rendszernek a bevezetését javasolta, mely nem csak a humanitárius és a konfliktushelyzetek

területére

koncentrálódik.

Ennek

eredményeként

az

ENSZ

Közgyûlése 2002. december 18-án fogadta el a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó

büntetések

vagy

bánásmódok

elleni

ENSZ

egyezmény

kiegészítõ

jegyzõkönyvét, (Optional Protocol to the Convention against Torture, továbbiakban OPCAT), mely 2006. június 22-én lépett hatályba. Az OPCAT egyik legfontosabb része a 4. cikk 2. pontja, melyben meghatározza a szabadságtól való megfosztásnak az ismérveit. Az OPCAT szerint ,,a szabadságtól való megfosztás magában foglalja a fogva tartás valamennyi formáját, a köz- vagy magánõrizet alatt álló személy olyan elhelyezését, ami jogi, adminisztratív, vagy más hatóság döntésének következtében nem teszi lehetõvé, hogy az illetõ szabad akaratából távozzon”. Az OPCAT a CAT mûködési mechanizmusával párhuzamosan mûködõ megelõzõ illetve ellenõrzõ mechanizmust hozott létre, ami az ENSZ mellett mûködõ 10 független szakértõbõl álló Megelõzési Albizottságra, valamint a tagállamok által fenntartott ,,nemzeti megelõzõ mechanizmusra” épül, melynek az a feladata, hogy a kínzás tilalmazásának betartását ellenõrizze nemzeti szinten. Az európai államok túlnyomó többsége az OPCAT végrehajtásából származó nemzeti feladatokat döntõ részben vagy teljesen a végrehajtó hatalomtól független, nem kizárólagos jogi szakértelemmel, azonban jelentõs gyakorlati tapasztalattal rendelkezõ általános hatáskörû szak-ombudsmanra bízza. Ezt a megoldást alkalmazza többek között Franciaország, Belgium, Ciprus, a Cseh Köztársaság, Dánia, Norvégia, Észtország, Finnország, Svédország, Hollandia, Horvátország, Írország, Izland, Lengyelország, Luxemburg, Moldova, Portugália, Spanyolország, Szerbia, Szlovénia valamint Ukrajna. 37

Azon országok, melyek az elmúlt évtizedekben demokratikus átalakuláson mentek keresztül

–

Spanyolország,

Szlovénia

–

a

nemzeti

megelõzõ

mechanizmus

tevékenységében az ombudsman mellett civil szervezetek is részt vesznek.49 3.5.3 Az Európa Tanács munkájának eredményeként megkötött egyezségek és intézmények Az Európa Tanács 1949-ben felállított egy kormányközi szervezetet, melynek célja az egyéni szabadságjogok és demokrácia megóvása volt. Ennek a rendszernek két dokumentum képzete az alapját: az Emberi Jogok Európai Egyezménye, valamint az Európai Szociális Karta. A nemzetközi szinten az Emberi Jogok Európai Egyezményében biztosított jogok, valamint a kínzás és büntetés tilalmának betartását az Emberi Jogok Európai Bírósága ellenõrzi. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye szerint természetes személyek, nem kormányzatai szervek, valamint egyének csoportja az összes lehetséges hazai jogorvoslati lehetõségek kimerítése után, hat hónapon belül bármilyen jellegû ügyet a Bíróság elé terjeszthet. (Ezen túl az Egyezményhez csatlakozott tagállamoknak is lehetõségük van rá, hogy bármely részes tagállam ellen a Bíróság elõtt eljárást indítsanak.) Az eljárás tárgya a kérelemben megjelölt ügy lesz, melynek felülvizsgálata során a Bíróság dönt majd, hogy az adott állam az Egyezményben foglalt valamely rendelkezést megsértette-e. Az ítélet kiemelkedõ jelentõségû, különösen annak indoklása, hiszen a Bíróság a tagállamok belsõ jogalkotására, valamint a joggyakorlat számára is megfogalmaz általános és követhetõ jogelveket. (A felállítását követõen a Bíróság számos ügyet elemzett, és arra az eredményre jutott, hogy a tagállamok az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglaltaknak nem tesznek eleget. Ezek között voltak olyanok is, melyek a kínzás, embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalmának sérelmét állapítottak meg.) Mivel az Emberi Jogok Európai Egyezménye nem definiálta sem kínzás, sem pedig az embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés fogalmát, mindez a Bíróságra hárult. E téma szempontjából ki kell emelni Írországnak az Egyesült Államok elleni ügyét.50 Az Európa Bíróság ebben a határozatban fogalmazta meg, hogy melyek azok a cselekmények, melyek kínzásnak, megalázásnak vagy embertelennek minõsülnek. Az un. ,,öt-technika” volt az a módszer, melyet a brit rendõrség szervei alkalmaztak Észak49

Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZ és az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlési biztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 52-54. oldal 50 Ireland v. the United Kingdom judgment of 18 January 1978, Series A no. 25

38

Írországban, a terrorizmussal gyanúsított személyeknek a kihallgatása kapcsán. A módszer lényege az volt, hogy a fogva tartottak fejére egy sötét zsákot húztak, majd órákig tartó alvásmegvonás, valamint étel- és italmegvonás mellett, erõs zajban órákig a fal mellett kellett állniuk. Az ügy érdekessége egyebek mellett még az volt, hogy nem magánszemély, vagy valamely részes állam, hanem maga Írország terjesztette az ügyet a Bíróság elé.51 A Bíróság a szóba jött ügy kapcsán nem kínzásnak, hanem embertelen és megalázó bánásmódnak minõsítette az ,,öt-technikát”. Ennek az ügynek a kapcsán született meg a Bíróság álláspontja szerinti kínzás fogalom, mely azt mondja, hogy a kínzás olyan súlyos és szándékos kegyetlenséget feltételez, amit komoly testi-lelki sérülések nélkül nem lehet megállapítani. 1996-ban volt az elsõ eset, amikor a Bíróság egy török ügyben52 a rendõrség eljárását kínzásnak minõsítette. Az eset lényege, hogy a török rendõrök azokat a személyeket, akik a kurd felszabadító mozgalomban való részvétellel voltak gyanúsítva, kínzásnak vetették alá. Kezeiket hátuk mögött összekötötték, majd az összekötött karjuknál fogva fellógatták õket, miközben folyamatos verés mellett vallatták õket. Ezen bánásmód következménye a gyanúsítottak többségénél az lett, hogy mindkét karjuk lebénult. A Bíróság még számos ehhez hasonló kegyelten bántalmazásról szóló ügyet is tárgyalt, azonban több alkalommal is hangsúlyozták, hogy a bántalmazásnak a súlyosság egy fokát el kell érni ahhoz, hogy a kínzás fogalmi körébe tartozzon. Ennek a minimumnak a megítélése azonban nagyon relatív. Az eset körülményeitõl, idõtartamáról, fizikai és lelki ráhatásoktól, esetleg az áldozat nemétõl, korától, egészségi állapotától is függ. A kínzás és embertelen bánásmód mellett hangsúlyt kell fektetnünk még a cselekmény megalázó voltjára is. Ez a Bíróság álláspontja szerint akkor valósul meg, ha az áldozat súlyosan megszégyenül. Tehát a megalázó bánásmód vagy büntetés lényege, hogy olyan erõs félelmet, lelki gyötrelmet valamint alsóbbrendû érzést okoz, ami a testilelki ellenállás megtörésére alkalmas. A Tyrer Egyesült Királyság elleni ügy53 volt az elsõ fontosabb eset, amikor a Bíróság a ,,megalázó” bánásmód fogalmával elõször foglalkozott komolyabban. Az eset lényege, hogy az Ír-szigetek egyik brit szigetén élõ mindösszesen 15 éves fiút három 51

Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZ és az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlési biztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 54-55. oldal 52 Aksoy v. Turkey judgment of 18 December 1996, Reports 1996-VI, 2260. o. 53

Tyrer v. the United Kingdom judgment of 25 April 1978. Series A no. 26

39

botütésre ítéltek, amit egy rendõrtiszt az õrszobában foganatosított. A Bíróság magát a büntetést az ,,intézményesített erõszak” megnyilvánulásának tartotta, s azért vélte megalázónak, mert a fiút a ,,hivatali hatalom tárgyaként” kezelték. 3.5.4 Az állampolgári jogok országgyûlési biztosának feladata Az Alkotmány 32/B. § (1) bekezdése szerint az állampolgári jogok országgyûlési biztosának az a feladata, hogy az alkotmányos jogokkal kapcsolatban tudomására jutott visszásságokat kivizsgálja, vagy más által kivizsgáltassa, és ezek orvoslása érdekében általános vagy pedig egyedi intézkedéseket kezdeményezzen. Az Alkotmány 54. § (2) bekezdése értelmében: ,,Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni.” Mivel ezeket az Alkotmány alapjogként szabályozza, az állampolgári jogok országgyûlési biztosának hatáskörébe tartozik, hogy az ezekkel kapcsolatos visszásságokat vizsgálja, valamint amennyiben lehet, orvosolja azokat. Az UNCAT 4. cikkelye értelmében, minden részes államnak gondoskodni kell arról, hogy büntetõjoga szempontjából minden kínzási cselekményt bûncselekménynek minõsítsenek. Itt fõként azokról a büntetõjogi tényállásokról van szó, amelyekben a közhatalom

nevében

eljáró

személyek,

a

hivatalos

eljárások

alatt

véghezvitt

bántalmazásokat büntetik.54 Az állampolgári jogok országgyûlési biztosáról szóló 1993. évi LIX. törvény 18. § (1) bekezdése alapján az érintett hatóságoknak a helyiségeibe az országgyûlési biztos beléphet. Így a hazai fogva tartási intézmények – különösen pszichiátriai- és büntetésvégrehajtási intézmények, rendõrségi fogdák, idegenrendészeti szálláshelyek – látogatása is már szinte rutinszerûnek tekintendõ. A fogvatartási intézmények látogatása során nem csak jogi, hanem orvosi (különösen pszichiáter) szakképzettséggel rendelkezõ munkatárs is részt vehet, aki az esetleges testi-lelki bántalmazást, tünetet is észlelni tudja. Hazai jogunk lehetõvé teszi azt is, hogy az országgyûlési biztos, és kísérõi mind a fogvatartott személyekkel, mind pedig azokkal, akik õket felügyelik személyes beszélgetéseket folytassanak le, velük korlátozás nélkül érintkezzenek. Az országgyûlési biztosok látogatásaikról szóló feljegyzéseikben többször felhívták a figyelmet arra, hogy a 54

Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZ és az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlési biztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 61. oldal

40

fogvatartottakkal való bánásmódot nagyban befolyásolja a velük foglalkozó személyek élet- és munkakörülményei. Ezért késõbb a vizsgálatot erre is kiterjesztették. Sõt ezeken felül az országgyûlési biztosok voltak azok, akik az õrszemélyzet élet- és munkakörülményeinek javítása érdekében ajánlásokat tettek. Az ellenõrzések során a biztosok leginkább a fogvatartási helyszínek zsúfoltsága, mocskossága, elhanyagolt állapota, az illemhelyek nem megfelelõ állapota valamint orvosi ellátás hiánya miatt állapították meg az Alkotmány 54. § (2) bekezdésébe ütközõ visszásságot. A feltárt visszásságok megszüntetése valamint megelõzése céljából a hivatalban lévõ országgyûlési biztosok

jogalkotási

ajánlatokat

tettek,

valamint

egyéb

más

intézkedést

is

kezdeményeztek. Az országgyûlési biztos évente beszámol tevékenységérõl a parlamentnek. Ebben a súlyos visszásságot eredményezõ, nehezen megoldható problémákra, valamint jogalkotói feladatokra is felhívja a képviselõk figyelmét. Az országgyûlési biztos a kezdeményezések és ajánlások megvalósulását is figyelemmel kíséri. 3.5.5 Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum Úgy gondolom, érdemes megemlíteni a hazai próbálkozásokat is. A Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum (PÉF) egy szövetségi formában mûködõ non-profit szervezet, mely 1999-ben alakult. A Fórum egy nagyon egyedi szervezet, hiszen a döntéshozó testülete a felhasználói többség elve szerint mûködik, ami azt jelenti, hogy az elnökség 7 tagjából legalább 4 fõ volt vagy pedig jelenlegi használói a pszichiátriának. Az ilyen ,,user controlled” formában mûködõ szervezetbõl a világon csak néhány mûködik. (Az elnökségben még ezen kívül a szociális szakma és a hozzátartozói oldal is helyet foglal.) A Szövetség tagjai között érdekvédelemmel vagy rehabilitációval foglalkozó, valamint a pszichiátria területén kiemelkedõ jelentõséggel tevékenykedõ szakemberek és felhasználók foglalnak helyet. A Szövetség a pszichiátria területén legfõképp az esélyegyenlõséggel, az érdekvédelemmel valamint az emberi jogoknak a tényleges érvényesülésével foglalkozik. Azonban e témakörben a PÉF nemcsak hazánkban tevékenykedik. A Szövetség a konszenzus híve, így munkájában a Magyar Pszichiátriai Társasággal és egyéb hazai, valamint nemzetközi szervezettel is együttmûködik. (Itt talán érdemes megjegyezni, hogy 1999. és 2009. között a Nemzeti Egészségügyi Tanács egyik résztvevõ tagja volt.) A PÉF elnökségi üléseket tart, ahol a korábban kiadott feladatok teljesítését és a jövõbeni célokat vitatja meg. Munkájában számos munkatárs is részt vesz, felhasználói 41

koordinátorok valamint regionális központok koordinátorai is segítenek abban, hogy a fórum országos szinten is tudja képviselni az érdekvédelmet. (A Szövetség fõként jogi személyiségû tagokat foglal magában, de nem ritka a természetes személyek jelenléte sem.) A Szövetség mûködését és tevékenységét – az elsõ 15 hónapban – a Soros Alapítvány támogatta, valamint külön megjelölt célokra a Holland Királyság Budapesti Nagykövetsége, az Egyesült Királyság Budapesti Nagykövetsége és a Nemzeti Civil Alapprogram is támogatást juttatott a szövetség részére. Ezeknek a támogatásoknak köszönhetõen a PÉF munkatársai 2000. és 2001. között meglátogatták Magyarország összes pszichiátriai otthonát és interjúkat készítettek az ott lakó betegekkel, dolgozókkal és az intézményvezetõkkel. Ezek után megosztották véleményüket az „Emberi jogok, a pszichiátriai

betegek

otthonaiban”

címû

jelentésükben,

melyek

elõsegítették

a

kapcsolattartást a Budapesttõl távol mûködõ intézményeknek a lakói között, s ez elõsegítette a tapasztalatok megosztását.55 A PÉF tapasztalat szerint az a munka, amelyet az emberi jogok területén végez nem érte el a céljait, az ,,elme-egészségügy” még nem garantálja a minimális jogoknak az érvényesülését, melyekre valójában már szükség lenne, úgy tûnik, erre még hosszabb ideig várni kell. A problémát többek között abban látja, hogy a hazai jogszabályok még mindig nem felelnek meg a nemzetközi elõírásoknak. A Fórum álláspontja szerint erre kellene nagyobb hangsúlyt fektetni, s talán akkor, ha lassabban is, de érvényesülnének azon jogok, melyek a pszichiátriai otthonok lakóit s dolgozóit is megilletik.

55

http://www.pef.hu (letöltve: 2010. október 30.)

42

Összegzés

Zárásul elmondható, hogy a betegek jogai terén a szabályozás egyre szerteágazóbb, egyre több területre próbál a jogalkotó ,,beférkõzni” hol több, hol pedig kevesebb sikerrel. Az 1997. évi CLIV. törvényre minden szemszögbõl nézve nagyon nagy szükség volt már az egészségügyben. Abban, hogy ez a gyakorlatban vajon mennyire tud érvényesülni, sok minden játszik közre. Az adott kezelési intézet, az ott dolgozók hozzáállása, a betegek panaszai és még sorolni lehetne azokat az indokokat és körülményeket, melyek ezt befolyásolják. A legnagyobb probléma azonban véleményem szerint még mindig a tájékoztatással van, pedig ez nem egy olyan tényezõ, amit nem lehetne leküzdeni, vagy pedig orvosolni, hiszen itt sokszor csak az odafigyelésrõl van szó. Sokszor persze megérhetõ, hogy egy-egy szituációban és az intézetekben zajló stresszes körülmények között ennek nem tulajdonítanak olyan nagy jelentõséget, hiszen sokszor nagyon súlyos következményekkel is járhat, hiszen tudunk olyan esetrõl is, amikor egy egyszerû figyelmetlenség miatt halt meg a beteg. (Nem megfelelõ csoportú vértranszplantáció következtében.) Ilyenkor azonban elég kevés védekezésképpen az az indok, hogy figyelmetlenek voltak, vagy nem volt meg a megfelelõ információ, mely a kezelés sikerességéhez kellett volna. Sok esetben – s talán ez a gyakoribb – a betegek sincsenek kellõképpen felvilágosítva arról, hogy mi vár rájuk, de az õ esetükben talán az is jelentõs probléma lehet, hogy az alapvetõ jogaikkal sincsenek tisztában, melyek mind a kezelés során, mind pedig a gyógyító intézetben való tartózkodásuk alatt megilletik õket. Ez természetesen ugyanígy jelentkezik a pszichiátriai betegek esetében is. Az õ jogaikat sajnos néha a legdurvább módon sértik meg, s mint a dolgozatomban is próbáltam rá felhívni a figyelmet, az õ esetükben a fizikai korlátozásnak egy bizonyos foka az, amely már túllép egy határon, s véleményem szerint inkább tartozik a kínzás, mint a gyógyítás fogalmi körébe. A jövõben ezzel a témával

is

biztosan

sokat

fognak

foglalkozni,

és

törvénymódosításokra is joggal számíthatunk, hiszen ahogy a világ és a technika is fejlõdik, ugyanígy fejlõdik a jog világa is, mely egyre csak bõvül és szélesedik. Ez a terület is igényel még szabályozásokat, s remélem ezekre sor is fog kerülni, hiszen sok minden van még, aminek érvényesüléséhez lefektetett szabályokra van szükség. Azt is el

43

tudom képzelni, hogy mindig is lesznek olyan területek, melyeket hiába fognak szabályozás alá vonni, a valóságban soha nem fognak úgy érvényesülni, ahogyan annak valóban történnie kellene.

44

Irodalomjegyzék

Könyves és publikációs hivatkozások: (1) Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest, 2007. (2) Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól. FUNDAMENTUM / 1997. 1. szám (3) Dr. Polecsák Mária: A betegek jogai. Vince Kiadó, Budapest, 1999. (4) Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZ és az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlési biztosának tevékenységében. ACTA HUMANA 19. évfolyam, 2008. 3. szám (5) Halálos kényszerítések – A pszichiátriai kezelések közben elkövetett tettlegességek, Jelentések és ajánlások a kényszerítõ intézkedések erõszakos és veszélyes használatáról az elmegyógyintézetben (Kiadja az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért, Alapítva 1969-ben) Jogszabályi hivatkozások: (6) 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl (7) Emberi Jogok Egyetemleges Nyilatkozata (8) Polgári és politikai jogok Nemzetközi Egyezségokmánya Internetes hivatkozások: (9) http://en.wikipedia.org/wiki/Schloendorff_v._Society_of_New_York_Hospital (10) http://www.matud.iif.hu/06apr/08.html Pasternák Alfréd – Holokauszt és Bioetika (11) http://www.ajk.elte.hu/TudomanyosProfil/Kiadvanyok/elektronikus/seminarium/estquam/ PankerMaria-Szervatultetesek.pdf

(12) http://www.google.hu/#hl=hu&q=1946.+n%C3%BCrnbergi+k%C3%B3dex+betegjogok&aq=f&aqi=&aql= &oq=&gs_rfai=&fp=aa0ef7af4fff3e80

(13) http://daganatok.hu/betegjogok-es-a-beteg-kotelezettsegei/mit-takar-a-betegjog-fogalma (14) www.szoszolo.hu/06tanulmanyaink/230514.bjogokervgyak.htm (15) http://www.pef.hu

45