A bekiabálás művészete

A bekiabálás művészete „Keleti vérem, ez a lomha, Szomjúhozóan issza Nyugatot” (Ady)

Baracskai Zoltán 2017 BARA

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete

A mankó filozófiája: Tudásfrissítés Este a kolozsvári kocsmában, vagyis a kocsma előtt, ahol halmozhatók az élvezetek, beszélgettem diákjaimmal: – Hogy sikerült megmaradni Balkán-bajnoknak a döntéstan okításában? – kérdezte egy diákom. – A konkurencia feladta a versenyt. Elmentek más műfajokba, vagy beléptek az egyetemi establishmentbe. Így egyedül, egyben az első és utolsó helyezett is vagyok a Balkánon, pontosabban a magyar, szerb, horvát és bosnyák nyelvterületen – válaszoltam kapásból. A döntéstanba beletettem legalább ötvenezer órát. Így sikerült valamit elérnem. Nem tudhatom, hogy mi lett volna, ha még egy balkáni beletesz ötvenezer órát. „Hülye az, aki adott pillanatban azt mondja, amit nem kellene, az akaratlan elszólások mestere. Az ostoba defektusa nem társadalmi, hanem logikai. Az ostoba nagy hangon hirdeti tévedését, közhírré teszi.”1 Leegyszerűsítve: hülye vagyok, hiszen gyakran beszélek a döntéstanban kontárkodók ostobaságairól. Mindenkinek két és fél métert kell magasba ugrania? Talán mégsem. Ha senki sem ugorja meg, akkor jön ő, a hivatalnok, és megmondja, kinek mennyi a két és fél méter, vagyis ki hol és kinek taníthat döntéstant. Az így kiválasztott tanításától kellene megóvni azokat, akik kíváncsiak a döntéshozó okoskodására. Illik tudni, hogy nem annyi friss tudás kell a praxisnak, amennyit valamikor megtanult a tanárod, hanem annyi, amennyi itt és most kell. „Elnyerni értelmes emberek tiszteletét és eltűrni hamis barátok árulását.” – mondta Márai Sándor. Sokféle olvasatot lehet adni ennek a bölcsességnek. Olyan könyveket kell írni – mondta egy felsőoktatási establishmenttag – amelyből a legbutább diák is tud tanulni. Taleb nyomán használom a mediokrisztán fogalmat, amelynek olvasata: középszerűek földje. Én hülye, azt hittem, hogy a mediokrisztánban az átlagra kell szabni és nem a szórására. Azt hittem, hogy csak negyvennyolcas, ötvenes és ötvenkettes méretű férfiöltönyökből érdemes sokat gyártani, és nagy a veszélye annak, ha harminchatos és harmincnyolcas méretűekből akarunk sokat gyártani. Honnan az a következtetés, hogy a könyvet a harminchatos méretűekre kell szabni? Eddig úgy mondogatták, hogy ne az átlag feletti, hatvankettes méretűeknek írjak. Én arra következtettem, hogy a mediokrisztán lakosságát ugyanannyira zavarja a Gauss-görbe egyik fele, a harminchatos, mint a másik, a hatvankettes. Most úgy rémlik, hogy a mondást szülő harminchatosnak az elméjét az átlagos negyvennyolcas is zavarja. Úgy döntöttem, hogy ha már az átlagos is zavarja a tagokat, akkor most is a Gauss-görbe másik szélének írok. Az is gond, ha a tanulók nem olvasnak filozófiát a görögöktől, és az is, ha csak görög filozófiát olvasnak. Az is baj, ha nincs mit elfelejteniük a filozófiából, de az is, ha lefagynak a régi görögöknél. „Az illúziómentes pozitivista tudomány túlhajtva céljait, a XIX. században a bölcsészetet védekező pozícióba kényszerítette (a pszichológia ezzel két tűz közé került).”2 Finnyás vagyok olvasmányaim kiválasztásában, vagyis keveset olvasok. Van egy tévhit, miszerint a gondolkodók szövegei nehezek. Fordítva van: az egy elme szülte könyveket sokkal könnyebb olvasni, mint azokat a szöveggyűjteményeket, amelyek innen-onnan hoznak egy-egy elképzelést. Nincs mit félni a nagy gondolkodók eredeti műveitől.

1 2

Umberto Eco, Jean-Claude Carriére: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. Európa Könyvkiadó, 2010, 186. old. Jerome Bruner: Az oktatás kultúrája. Gondolat, 2004, 88. old.

1


Fogalmi keret: Legyen tanítható Az IC-vonaton ültem, és nem messze tőlem ült négy nagyi. Miután mindegyik dicsőítette unokáját, kinyitották táskáikat és kivettek belőle valamit. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy egy rántott csirkecombot. Első osztályú vagon volt. A nagyik egy-egy gyógyszeres dobozt vettek elő. Egyik nagyi a rózsaszín pirula jótékony hatását dicsérte, és megkínálta útitársait, akik vettek belőle egyet-egyet. Ahogy lenyelték, jött a kék pirula ajánlata a másik nagyitól. Azon spekuláltam, hogy mekkora az esélye annak, hogy mindegyik nagyi ugyanattól a nyavalyától szenved. Az is megtörténhet, hogy placebót kaptak be, és úgy felerősödnek tőle, hogy nemsokára dédunokáikat is dicsőíthetik. A tudományok eredményének a legmagasabb szintje a cáfolható elmélet. A puha műfajokban a problémák felismerése mindig egy spekuláció – gondolati munka – eredménye. Vannak olyan puha problémák, amelyek másként írhatók le, ha felülről nézzük, mintha benne lennék, együtt élnénk velük. A megoldáshoz szükséges tudás definiálása is mindig egy spekuláció – gondolati munka – eredménye. Különböző tan(ítás)ok háttértudása nyomán rugaszkodhatunk neki a gondolati munkának. A puha tan(ítás)oknál egy új fogalom és/vagy fogalmi keret születik, amely fölkeltheti a gondolkodók érdeklődését, még ha nem is talál teljes vagy azonnali elfogadásra a tudósok között. A fogalmi keret lényege a belső harmónia – a belső konzisztenciája. Ha a külső konzisztenciája néha nem állja ki a próbát, akkor annak olvasata lehet: nincs szerencséd – rosszkor rossz helyen vagy. Vannak jópofa és fülbemászó leírások a coachingról: „A rohanó ló hátáról egy mozgó labdát kell elütni, és körülötted lószar repdes, és az ellenfél is rohan, és nem hallod mit ordibál a coach.” Gyakran találkozom a következő két definícióval: „A coaching az, amit a coach csinál.” és „A coach az, aki coachol.” Nos, ennyit a firtatott coaching meztelen valóságáról. Két indíttatása lehet ennek a definiálatlanságnak. Az egyik, hogy nem akarják, a másik, hogy nem tudják definiálni a puha tan(ítás)okat. Nem értik, hogy mit nem értenek azon, hogy egy definíció nem lehet se több, se kevesebb, mint: A coaching a döntéshozónak való bekiabálás művészete. Itt és most így definiálom. Lehet másként is, de erre csak azok képesek, akik tudják a definíció definícióját puha tan(ítás)okban. Ezek sokat segítenek, de ezek nyomán nem lehet kialakítani a fogalmi keretet, vagyis taníthatatlan. A fogalmi keretek sok esetben javíthatatlanok. Ha elfogadhatatlan a belső konzisztenciája, akkor javíthatatlan. Ha a nem tetszik a külvilágnak a mutogatott összkép, akkor sincs mit javítani. Amiről itt és most szó lesz, az a több évtizedes bekiabálások után letisztult fogalmi keret, a coachingról szól, és már nem tudok elvenni semmit.

1. ábra: A bekiabálás fogalmi kerete

„Az intellektuális tisztesség nem abban áll, hogy igyekszünk elképzelésünket megerősíteni vagy megalapozni, hanem abban, hogy meghatározzuk azokat a feltételeket, amelyek között hajlandók vagyunk feladni.” – írja Lakatos Imre. Ha nem találtam volna meg a fogalmi keret belső konzisztenciáját, akkor feladtam volna.

2

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete 2007-ben megírtam a Profi coach című könyvet. Nem mondhatom, hogy sorban álltak érte, de néhány százan belekukkantottak abba, amit coachiskolámról firkáltam. Tisztában voltam a konkurenciamentesség tündöklési és bukási lehetőségeivel a kialakulóban lévő coachingpiacon. Nekiláttam a melónak. Toboroztam tanárokat és diákokat. Mást se hallottam, mint: nincs fizetőképes célcsoportotok. Mint a mesében, állandóan riogattak: Jön a farkas, jön a farkas! Elindult a Coach Iskola, és sehol a farkas, aki megzabálta volna az iskolámat. Végül már röhögtem a „Jön a farkas, jön a farkas!” -on. „Nagy Sándornak egyszer olyan vállalkozásról kellett döntenie, amelynek kimenetelét nem tudta kiszámítani. Azt mondták neki, van egy asszony, aki biztosan meg tudja mondani a jövőt. Maga elé rendelte, hogy meglássa, mit tud. Az asszony azt mondta, hogy rakjon nagy tüzet, s a jövőt kiolvashatja a felszálló füstből, mint valami könyvből. Mindazonáltal egy dologra figyelmezteti. Mialatt a füstöt vizsgálja, semmiképpen sem szabad egy krokodil bal szemére gondolnia. A jobb szemére feltétlenül szükséges, de a balra soha. Nagy Sándor ekkor lemondott róla, hogy megismerje a jövőt. Ha az embert figyelmeztetik rá, hogy ne gondoljon valamire, onnantól másra sem tud gondolni, mint arra. A tiltás kényszert szül. Ettől fogva lehetetlen nem gondolni a krokodil bal szemére. Az állat szeme szinte beleég az ember emlékezetébe és lelkébe. Néha, mint Nagy Sándor iménti történetében, az a probléma, sőt olykor valódi dráma, hogy az embernek muszáj emlékeznie, és nem tud felejteni.”3 Talán nem is nyavalygás az emlékezésem? Talán jót tesz ennek a könyvnek, ha emlékszem rá, hogy végül mégis megjött a farkas, és négyévnyi tanítás után a coachiskola megszűnt. A hatvanas évek vége felé, amikor apám nagynénikéje színes fotókat küldött Amerikából, akkor hallottam először a „Bezzeg Amerikában!” -t. Később balkáni kollégáimtól, főleg azoktól, akik sosem jártak ott, szintén sokszor hallottam. „A MIT Sloan kurzusán csupán azt tanultam meg, hogy fölösleges volt odamennem, de hozzáteszem, hogy ezt viszont nem tudtam volna meg, ha nem megyek oda. Abban a meggyőződésben utaztam Amerikába, hogy ők rejtegetnek előlünk valami tudást, valami bölcsességet, amely ott van a könyvtáraikban. Nekem az a dolgom, hogy ebből ellessek valamit, és szépen hazacsempésszem Európába.”4 Amikor az én generációm a berlini falon innenről elindult rövidebb-hosszabb amerikai zarándokútra, akkor azt láthatta, amit láthatott, ott, ahova beengedték. Láttuk, hogy az ottani egyetemeken gyakorlatoznak. Senki sem jutott el oda, hogy lássa, a puha tan(ítás)oknál maradva, miként tanít P. Drucker, M. Minsky, D. Kahneman. A nyolcvanas években csak azt láthattuk Amerikában, hogy néhány diák egymásnak meséli el a leckét, a bent ülő egyetemi ember viszont elvan, mint a befőtt. A kilencvenes évek elején megérkeztek a „used book” címkével ellátott könyvek, és így ingyen mindenki olvashatott az akkor már avítt tanításokról. Mondogattam is a régi bölcsességet: ingyen sajt csak az egérfogóban van. Nem mondhatjuk, hogy Sedláček sok nyelvre lefordított könyvének gyenge a piacolása. Sőt! De még így sincs befogadási hajlandóság az angol nyelvterületen. „Megtanulni tudósnak lenni nem ugyanaz, mint tudományt tanulni: az előbbi egy kultúra megtanulása, az összes hozzákapcsolódó nem racionális jelentésalkotással együtt.”5 Beszéltem Amerikában és az Egyesült Királyságban közgazdaságtant tanító kollégákkal, és kiderült, hogy nem is hallottak róla. Csúszós pálya ez a „Bezzeg Amerikában”! „A területspecifitás inkább szabály, mint kivétel.”6 A bekiabálás művészetének megértéséhez kellene tudni, hogy mi az a bekiabálás, és azt is, hogy mi a művészet. Umberto Eco Az új középkor című könyvében írja: „A két kor csaknem tökéletesen megegyezik abban, hogy így vagy úgy hasonló didaktikus vágyálmoktól vezérelve és egy lelkiismeret diktálta paternalisztikus terv hasonló ideológiai álcázásaképpen vizualitással próbálja meg betölteni azt a szakadékot, amely az értelmiségi kultúra és a népi kultúra között nyílt.”7 El tudom képzelni, hogy 3

Umberto Eco, Jean-Claude Carriére: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. Európa Könyvkiadó, 2010, 76. old. Charles Handy: Az elefánt és a bolha. HVG Könyvek, 2004, 51. old. 5 Jerome Bruner: Az oktatás kultúrája. Gondolat Kiadó, 2004, 123. old. 6 Jerome Bruner: Az oktatás kultúrája. Gondolat Kiadó, 2004, 122. old. 7 Umberto Eco, Jean-Claude Carriére: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. Európa Könyvkiadó, 2010, 41. old. 4

3

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete unokáim majd mesterek lesznek és én leszek az inasuk. Amikor az új dolgok, mint például a coaching porondra kerültek, akkor már se diák, se tanár, se tartalom nem volt. Voltak érdeklődők, akik nekiestek a gyakorlatozásnak, és voltak, akik felügyelték a gyakorlatokat. Van itt még egy kérdés: kinek tanítható? A válasz egyszerű, de nem egyserű megtalálni, hogy ma ki is a döntéshozó. Mind több szabálykövetővel találkozunk. Ők megtanulják a szabályokat és elvannak mint a befőtt. A döntéshozók képesek döntést hozni, de mégis néha vásárolnak egy mankót. Ez a divat is változott. Néha valamilyen alkalmazásban, néha egy bekiabáló emberben hittek. Ez a múlt idő sem teljesen helyes, hiszen ma is vannak, akik használnak mankót a döntéselőkészítéskor.

2. ábra: a mankók divatja

Kávézgattam egy szálloda teraszán és láttam, hogy a parkolóban egy nagyi focizik két unokájával. Amikor a nagyi már negyedszer rúgta a labdát az idősebbik unokájának, megszólalt a fiatalabbik: – Nagyi, nekem is rúgd a labdát. – Én elrúgom, és az kapja el, aki ügyesebb – válaszolta villámgyorsan a nagyi. Nem lehetne a nagyira ráfogni, hogy a foci mestere, viszont egyértelmű, hogy a becsapást mesterszinten műveli. Csak azt veheted elő, amid van. Gyorsan ki szokott derülni, hogy mit vehetsz elő – minek vagy a mestere. Valahogy így van ez az amerikai dolgok koppintásával. Aki ennek a mestere, az ezt láthatja, aki annak, az meg azt. Itt és most úgy látom, hogy a tudásfrissítés folyamatában három validálás létezik. 1. Van egy validálás, amely a friss tudás esetleges önellentmondásait vizsgálja. Ez a validálás filozófiai szintje. 2. A másik validálástípus a friss tudás relevanciáját vizsgálja. Ezen a szinten a szakma legnagyobb gondolkodói vizsgálják. 3. Végül a harmadik validálás a praxis: az ott és akkor validálása, ami a friss tudás érvényességi tartományáról szól.

4


3. ábra: A friss tudás validálásai

Igyekszem majd a didaktika oltárán feláldozni a valóságot, vagyis elég látványosan szétválasztani azt, ami a valóságban néha összemosódik. Hofi Géza mondta hajdanán, „ott ültek velem szemben Cenzék... Cenzné, meg az ura”, azaz a cenzúra. Ma divat a dolgozatokat visszaadni kisebb vagy nagyobb javításokra. Másként van: az alkotások javíthatatlanok. Ha a belső konzisztenciája elfogadható, akkor vagy tetszik a „kiadónak”, vagy nem. Ha elfogadhatatlan a belső konzisztenciája, akkor javíthatatlan. De akkor is javíthatatlan, ha hibátlan a belső konzisztencia, csak éppen nem tetszik a „kiadónak” a dolgozatban mutogatott összkép. Húsz évvel ezelőtt egy könyvemet javításra javasolt egy kiadó. Kifogásolta véleményemet az Amerikából importált esettanulmányokról. Javíthatatlan – mondtam. Nem értették, hogy ha kidobok fél oldalt, vagy rosszabb esetben áthangszerelem, akkor felborul a belső konzisztencia. Hab a tortán, hogy a leghíresebb üzleti iskola, a Wharton leghíresebb tanárától idéztem: „az esettanulmányok a desztillált valóság”. Mi lett volna, ha még hozzátettem volna Russel Ackoff 1986-os kijelentését is: „A tanítók nem taníthatnak olyasmit, amit nem tudnak, és főleg olyasmit nem, amiről nem tudják, hogy nem tudják.”

5


Szabadúszás: A coach identitása A bekiabálás minőségét az tükrözi, hogy a profi döntéshozó visszahívja-e vagy nem a bekiabálót anélkül, hogy ráerőszakolnánk. Monet, Pissaro és a többiek párizsi Guerbois kávéházban találkozgattak, hiszen a hivatalos Szalon nem fogadta be őket. Ma a Szalonból kirekesztett impresszionisták festményeinek java része, amit az akkori főáram elutasított, több millió dollárért adható el. Nos, a „sehova tartozás” sosem volt üdvös, az is csak néha történt meg, hogy a kirekesztettek talpra tudtak állni. Majd egy évtizede figyelmeztetem diákjaimat arra, hogy a szabadúszásnak van árnyoldala is. Eleinte arra tippeltem, hogy a „kapun belül gürizők” féltékenysége. Ma már látom a szabadúszók tiltakozását is. Nem tudják megmagyarázni környezetüknek, hogy ők is elmennek reggel dolgozni, és este fáradtan visszatérnek, hiszen nem úgy van. A „bekiabálás” piac kínálati oldala tele van hozzám hasonló szabadúszókkal, akik kényszerből lettek azok. Az már teljesen mindegy, hogy melyik túlszabályozástól sokallt be. „Az engedelmesség unalmas volt, a lázadás lehetetlen, a küzdelem bizonytalan.” (Balzac) Kevés olyan szabadúszó futkározik a pályán, aki gyerekszobájának egy zugában állandóan tanácsadót játszott.

4. ábra: A szabadúszás kulcsfogalmai

6


I.

Bolhaélet: Ne „lájkoljál”, hanem ossz meg

A hályogkovács lényege: Nem tudom, nem is akarom tudni, mert ha megtudnám, akkor nem merném megtenni. Mondhatnánk, paradoxon, de azt is, hogy fondorlatos, aki kompromisszumot köt a szükséges és meglévő tudás között. „Strázsa János uram hagyta a lópatkolást a legényére, felölté az újdonatúj mándliját, kiélesíté a vágó-nyeső szerszámait a kis köszörűkövön, még pofon is vágta a kovácsinast, aki a köszörűkövet forgatta, mert elbámészkodott valahová, aztán fölült egy ökrös szekérre, mely a Zichy-uradalomból gyapjút szállított Vácra, hova megérkezvén, másnap estefelé, minthogy a „füstösre” nem mert ülni, gyalogosan indult el Pestre, egész éjszaka bandukolván; reggel öreg fölöstököm idejére vergődött el az Újvilág utcai egyetemre.” Ott a pesti és a bécsi profok csodálkozására csizmájából kivett bicskájával megműtött egy szemet. Az én korosztályom szívesebben beszélgetett a légitársaság csinos kisasszonyaival vagy a benzinkutassal, de az unokáink szinte rajonganak azért, hogy maguk vehetik meg a repülőjegyüket, és önkiszolgáló benzinkutakhoz járhatnak. Nem zavarja őket a kiszolgálatlanság. Ebben a „szelfis” világban azonban a felelősséget minden esetben nekünk kell vállalni. „A mindenre kiterjedő jóléti államból egy jóval függetlenebb felé haladunk.”8 Egyre több olyan emberrel találkozhatunk, akik harminc-negyvenéves koruk táján, maguk mögött hagyva az eddigi karrierjüket, belevágnak a „csináld magad!” világába. Olyan munkákat csinálnak meg, melyekért eddig másoknak fizettek. Tetszik, nem tetszik, itt a szelfis világ. Mindig csodáltam az IKEA bútoráruházat: megszimatolták, hogy a vásárlóik imádni fogják az asztalos munkáját, kezükbe adva a felelősséget, és közben egy csomó pénzt takarítanak meg. Ma már sok követőre akadtak. Sem repülőgépen utazni, sem tankolni nem lehet, ha te magad nem nyomtatod ki a jegyed vagy nem töltöd tele az autód tankját. És ha mindezt nincs kedved megcsinálni, akkor fizetned kell, még többet. „Szolgáltatóink kihasználnak bennünket, és még élvezzük is.”9 Charles Handy harmincöt évvel ezelőtt otthagyta a Shell nevű elefántot, és azt mondta: „átmegyek portfólióba”. Ezt megtehette, hiszen abban az időben várható volt, hogy a hozzá hasonló bolhák, akiknek van egy olyan csomagjuk, amelyre az elefántok vevők, életképesek lesznek. Ez a csomag azt jelenti, hogy a bolhának van olyan kompetenciája, amely megkülönbözteti őt a többiektől. A kompetencia azt jelenti: tudni miként interpretálni a tudást. Nem baj, hogy a laikus használat fölkapta ezt a fogalmat, valamint az sem, hogy egy kicsit más értelemben használja, mint ahogy illik. Handy Az elefánt és a bolha című könyvéből is láthatjuk: „Bolhának a független munkavállalót nevezem, akinek esetleg saját kisvállalata is van, amelyben egyedül, vagy egy-két társsal dolgozik.”10 Nem nehéz kitalálni, hogy minden nagyvállalatot elefántnak nevez Handy. Ezek a nagyvállalatok a biztonságot jelentik. Nem túl nagy fizetés, de állandó. Kiváló kifejezés a biztonságra törekvőkre az alkalmazott. Könyvírás közben gyakran megtörténik, hogy törlök, írok, aztán megint törlök. Az ilyen botladozásaim mindig törléssel végződnek. Tilos a diákokat fölösleges dolgokkal terhelni. Kitöröltem háromoldalnyi szöveget, ami „a kicsi a szép” hangulatkeltés szüleménye volt. A bolhákat a berlini falon innen harminc évvel ezelőtt maszeknak nevezték. A „Gyúrunk, vazze?” paródia szállóigévé vált, még azok is használják, akiknek talán fogalmuk sincs arról, kitől is származik. Keményen kigúnyolta az újgazdag maszekokat. Talán mégsem kellene terhelni olvasóimat a kicsik kultúrtörténetével. Talán nem is onnan ered a vállalkozás fogalmának kiürülése, ahonnan én gondolom. Miben van akkor a coach vállalkozása? Túl egyszerű megválaszolni, de túl nehéz elfogadtatni. A rendkívüli tudásod bekiabálása után vagy visszahívnak, vagy nem. Ha a tudáshátteredben mások már sokszor eladott tudása van, akkor úgy jársz, mint mikor a lóversenyen te is, és mindenki más a favoritra tesz. Keveset kapsz érte. Kevés félremagyarázottabb szót láttam az utóbbi tizenöt évben, mint a vállal8

Charles Handy: A második görbe. HVG Könyvek, 2016. 41. old. Charles Handy: A második görbe. HVG Könyvek, 2016. 40. old. 10 Charles Handy: Az elefánt és a bolha. HVG Kiadó, 2004. 11. old. 9

7

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete kozás fogalmát. A kisvállalkozó az egy-két személyes kiscég lett – hát legyen. De a gyárat is hajlamosak így nevezni. A nyelv alakulása természetes folyamat, és lehetetlen lenne ezt megfékezni. A gond csak ott van, hogy akkor hogyan nevezzük azt a vállalkozást, amelynek az a lényege, hogy valaki hazardírozik, de legalábbis óriási kockázatot vállal. A kockázatvállalás a „mit csinálni”-ban van. A nagyzási hóbortnak sok új szabadúszó esik áldozatául, „még azelőtt bérelnek irodát és alkalmaznak titkárnőt, hogy rátaláltak volna az első ügyfeleikre… az első vásárlókat ajánlások és szájpropaganda útján kell megnyerni.”11 Egy filmben láttam, hogy egy nő becsöngetett barátnője lakásába. – Semmit sem veszünk, és vallást sem változtatunk – kiabált ki a barátnője. Amikor a látogató bemutatkozott, akkor barátnője bocsánatot kérve magyarázta, hogy délután hat körül csak ügynökök csengetnek be. Ha jól belegondolunk, mindannyian el szeretnénk adni valamit, és ehhez meggyőzünk, rábeszélünk és befolyásolunk másokat azért, hogy megváljanak valamitől, ami az övék – az idejük, a figyelmük, a pénzük –, cserébe azért, ami nekünk van. A szomszédnak elhiszem, hogy jó mosóport vett, de nem hiszem el, ha azt mondja, hogy jó iskolába járt. A mosópor, ha rossz, akkor bevallja, hiszen mások is bedőltek már az ügynöknek. Ha rossz iskolába járt, akkor viszont működik a kognitív disszonancia: talán nem fogom elismerni, hogy átvertek és szamárságokat tanultam, és most azzal vagyok tele. Negyven évvel ezelőtt hallgattam két félév marketinget. Annyira megtetszett, hogy bezzeg Amerikában mit tudnak, hogy majdnem erre specializáltattam magam, de mégsem úgy történt. Azóta csak felejtek a kotleri elképzelésekből. Néha belekukkantok egy marketingspecializáció curriculumába, de semmi újat nem látok. Máshol néha felreppen egy-egy nóvum. Seth Godin, „A lila tehén” és a „Minden marketinges hazudik”, vagy Chris Anderson „Ingyen” című könyveiben. Korunk rákfenéje talán Godin soraiból felismerhető: „Megvan a lila tehenem, de nem tudom, hogyan értesítsem erről a világot. Csak az a történet működik jól, ami az embereket annyira megdöbbenti, hogy eláll tőle a lélegzetük. Az ilyen sztorit nem csak lehet, hanem meg is kell osztani mindenkivel. Ha jó történetet mondunk el, tehenünk beindul, akár egy csordát is eladhatunk belőle.” Malcolm Gladwell a „Van új a nap alatt” című cikkében ír egy késárusról. Ez a Ron Popeil nem dolgozott fókuszcsoporttal, nem alkalmazott piackutatókat, nem volt K+F csoportja, sem PR-tanácsadói. Azt tette, amit családtagjai az elmúlt évszázad folyamán mindig, és amiről minden szakértő azt állította, hogy a modern üzletelésben nem lehet megtenni: megálmodott valami újat, a saját konyháján kikísérletezte, aztán gyártani kezdte, majd maga kezdte árulni is, és végül busásan meggazdagodott belőle. Az utcai árusok tudják, hogy a fogyasztóknak pontosan meg kell mondani, miben és mennyiben teszi könnyebbé munkájukat az új termék. El kell fogadtatniuk azt a látszólagos ellentmondást, hogy bár a termék forradalmian új, a használat elsajátítása egyáltalán nem ördöngösség. A videomagnót például sosem árulták utcai árusok, és senki sem mutatta be az eszközt a fogyasztóknak. A bolti árusok csak annyit tettek, hogy mosolyogva átadták a dobozt, és az illendőség kedvéért használati utasítást dugtak bele. A fogyasztó hazavitte a forradalmian új terméket, és vagy megértette a használati utasítását vagy nem, vagy használta, vagy kidobta azt. A „szélszes” szerepet – nem tudom másként írni, hiszen a kupec, csiszár, kalmár szavakat ma már kevesen értik – a coach senkinek se adhatja át. Nem alkalmazhat egy milleri ügynököt vagy közvetítőt sem, hiszen saját magát csak a coach képes eladni, csak ő képes meggyőzni másokat arról, hogy van olyan tudása, amelyet csakis tőle érdemes megvásárolni. Különbséget kell tennünk az „irritáló” és „agitáló” jelzők között. Az irritáló ügynökök arra fókuszálnak, amit ők szeretnének, gyorsan és minél többet eladni. Az agitálás viszont arról szól, hogy valami olyasmire vegyük rá az embereket, amit ők maguk szeretnének, de még nem hallottak róla. Bárki magasztalhatja, vagy éppen ócsárolhatja a coach munkáját, és mint tudjuk, a hírnév ebben a szakmában szinte az egyedüli, amibe kapaszkodni lehet. Gyakran láthatunk bukott multikatonákat a 11

Charles Handy: A második görbe. HVG Könyvek, 2016, 61. old.

8

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete szabadúszó piacon, akiknek meggyőződésük, hogy megélt tapasztalataik segíteni fogják őket a coach munkában. De ez nem minden esetben jó ötlet. Ha megbuktak, akkor az azt jelenti, hogy valamit nem tudtak. Azok, akik már megérezték a hatalom ízét, sokkal nehezebben hajlandóak mások tudáshiányát felismerni és megérteni. A hatalomérzés és a nézőpontváltás képessége fordított arányban állnak egymással. A globális faluban – a világhálón – a versengés tárgya a figyelem és az ajánlások. A vállalatokat bemutató honlapok, a blogok, „social media” oldalak azzal dicsekednek, hogy mennyi rajongójuk (like) és megosztásuk (share) van. Nagy a tolakodás a találati listák első helyeiért, és a modern szervezetekben sokan és sokat spekulálnak azon, hogy vajon melyik kulcsszóval kerülhetnek a találati listák élére. „Nagyszüleink és gyerekeik vagy egy helyen éltek, vagy néhány száz kilométerre egymástól, és jó, ha évente kétszer, ünnepnapokon látták egymást. Havonta, de lehet, hogy még ritkábban, vasárnap leültek a konyhaasztalhoz, elővették a levélpapírt meg a tollat, hogy írjanak gyerekeiknek, unokáiknak. Nem aggódtak minden nap, ha nem érkezett válasz. Mi aggódunk, és eleresztünk egy-egy e-mailt, vagy éppen megcsörrentjük a skype-ot. A változás látványos! A közösségi oldalakon zajló élettel csak az tud lépést tartani, akit érdekel, hogy mi folyik ott. Egyetlen munkaköri leírás sem teheti kötelezővé, hogy netokraták legyünk.” – írtuk Profi stratéga című könyvünkben. A mai fiatalok már többnyire nem a hagyományos családban nőttek fel. Hamar meg kellett tanulniuk alkalmazkodni a szülők újonnan érkező, majd távozó, esetleg cserélődő partnereihez. Nem okoz számukra nehézséget, hogy megkérdőjelezzék mások tekintélyét, vagy ellentmondjanak nekik. „Nem alattvalóként, hanem független polgárként tekintenek magukra, és nem hajlandóak kezes bárányként alkalmazkodni a bürokratikus rendszer hatalmi viszonyaihoz.”12 Tetszik vagy nem tetszik a nyelvészeknek, én a vagabund szóra tudnék néhány fordítást: vándor, jövevény, csövező, csavargó, kívülálló, idegen és vadidegen. A sorrenddel tetszésemtől nemtetszésemig haladok. Voltam már vadidegen is. Nem is keveset. „Büszkék vagyunk arra, hogy nem vagyunk alávetve semmiféle külső tekintélynek, hogy szabadon kifejezhetjük gondolatainkat, érzéseinket és magától értetődőnek tekintjük, hogy ez a szabadság csaknem automatikusan szavatolja individualitásunkat. Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek.” 13 A vállalati tudásfrissítő is „ideiglenes, mint a nomád sátorváros, és ha holnap fölszednék, hogy tovább vándoroljanak, senki sem csodálkozna.” A vándor néha olyan dolgokat is lát, amihez másnak nincs szeme. Fontos tudni, hogy csak ott láthat valamit, ahol kinéz egy ablakon. A vándor sohasem válhat taggá, hiszen ő addig más valamennyire, amíg nem lesz pontosan ugyanolyan. Ne beszéljünk valamiről, hanem kiabáljunk be valamit, amit csak kívülről lehet. „Csak kétféle tragédia van ezen a világon. Az egyik, ha az ember nem éri el azt, amit akar, a másik, ha eléri.”- írta Oscar Wilde. Ma a sportok javarészében az edzők egy kicsit hol Madridban, hol Londonban vagy Amszterdamban kiabálnak a pálya széléről. Ők már megtapasztalták, hogy: „Ostobaság volna magasba törő szerkezetet futóhomokra építeni.”14 Néha van olyan focicsapat, amelynek néhány évig ugyanaz az edzője. Mondom is néha: Figyelj! A kivétel az, ha sokáig marad. Megy, ha veszít a csapat, mert annál már nem lehet rosszabb, és megy akkor is, ha nyer, mert annál már nem lehet jobb. A tanácsadók mennek, ha befejezték, és mennek, ha kilátástalan befejezni. Azért jönnek, mert hívják őket. Jöttem én már hívásra is, mentem tolakodásra is. Tudjuk, hogy a tudásfrissítő megy, ha veszít – annál nem lehet rosszabb –, és megy akkor is, ha nyer – annál már nem lehet jobb.

12

Charles Handy: A második görbe. HVG Könyvek, 2016, 111. old. Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől. Akadémia Kiadó, 1993. 196. old. 14 Amartya Sen: A fejlődés, mint szabadság. Európa Kiadó, 2003, 380. old. 13

9


II.

A piacon: Kiktől és milyen távolságra akarok lenni

Belelapoztam már Ilya Prigogine könyvébe, és ittam már bort Stuart Kauffmannal, de mégis képtelen vagyok eldönteni a keletkezés vs. teremtés dilemmát. Azt sem értem, hogy megtörténhet, hogy egy vihar úgy rakja le a törmelékeket, hogy abból összeálljon egy iPhone 5, de azt sem értem, hogy nem történhet meg. Mondhatnám, hogy nem tudom a szükséges definíciókat kvantumfizikából és biológiából. A definíció definíciójának követelményeivel soha sem volt sikerem. Azonosítás és megkülönböztetés, ennyi a besorolás lényege. Az arisztotelészi vagy klasszikus definíció definíciója a „genus proximum” és a „differentia specifica”. Ennek alapján mondhatjuk, hogy az ember értelmes halandó lény. Ha egy faj egyedét képesek vagyunk meghatározni, akkor tudunk valamit definiálni. A definíció definíciójának meghatározása olyan, mint a foci és a politika, sokan azt hiszik, hogy akár ők is tudnák csinálni. Ha piac, akkor vannak eladók és vevők. Mindkét szereplő többes számban van. Ha többen vannak, akkor bizonyos, hogy nem egyformák. Vannak kicsik és nagyok. Vannak jók és rosszak. Vannak újak és régiek. Vannak fiatalok és öregek, kövérek és soványak. Valaki divat rögeszmés, és van, aki csak a régiségeket szereti. Ha helikopterből nézzük a dolgokat, akkor kiderül, hogy valakinek hiányzik tudás, valakinek meg van fölösleg és csereberélnek. Az is a világ rendje, hogy vannak, akik nem találják meg a piacon, amit keresnek, de az is, hogy vannak, akiknek nem sikerül eladni a portékájukat. Mondhatnánk azt is, hogy a tudásfrissítés piaca teljesen más, mint a zöldségpiac, de azt is, hogy semmiben sem különbözik attól. Ha feltesszük az egyik szemüveget, akkor ilyen, ha feltesszük a másikat, akkor olyan. Ha levesszük, akkor meg amolyan. „Consultants talk funny and make money”, csak az első fele jött be, de ki tudja? Világképem alapján úgy sejtem, hogy nagy pálya lesz a művészet, hiszen nő a társadalmi felelősség. A társadalmi felelősséggel megáldott ember vigyáz a rászorult kisebbségek értékére. Valami rémlik abból, amit négy évtizeddel ezelőtt tanultam mikroökonómiából. Most lusta vagyok utánanézni, hogy azóta történt-e valami újítás az oligopólium kezelésében. Szóval vannak piacok, ahol kevés a vevő és kevés az eladó. Azt már akkor sem értettem, hogy minek ezt az egyszerű esetet matematizálni, de megúsztam a vizsgán, hiszen nem ezt a kérdést húztam ki. A coaching piacán kevés a vevő, hiszen gyatra a kínálat. Kevés az eladó is, hiszen gyatra a kereslet. Már panaszkodtam, hogy nem értem a keletkezés vs. teremtés dilemmát, így a coachingpiacot sem érthetem. Annyi marad, hogy egy kicsit jópofásodok róla. Nem azok, akik farkast ordibáltak, hanem a praxis hozta meg mára a coachingműfaj specializálódásának változását is. Ma nem úgy néz ki a műfaj, mint ahogy a kezdetekben azt meghatározták. Nos, itt sem mindegy, hogy alkotás vagy keletkezés a meglévő piac. Talán most már négy coachingműfajról beszélhetünk, amelyek a praxisban néha tisztán elválnak, de néha összemosódnak. Amikor a kínálat elnyomja a keresletet. A praxis tovább élesítheti a határokat. A farkast ordibálók egyetlen műfajként képzelték el a coachingot, és sok helyen úgy is indultak, de most egyre inkább külön utakon járnak. Valahogy úgy, mint a fizika, többször osztódik. Keressünk egy taxonómiát. A változtatás lehet kiútkeresés (döntés), vagy egyetlen helyes megoldás bemutatása nyomán. A változtatások szólhatnak a szervezet vagy az egyén viselkedéséről. Ebből a taxonómiából a következő jöhet ki – más nem. Más taxonómiában talán más is lehet a coaching helye. Hogy miként pozícionálod a coachingot a tanácsadói munkák zűrzavarában, az mint láttuk, attól függ, hogy milyen definíciót és taxonómiát adok. Ahol van egyetlen helyes megoldás – lehet jól csinálni –, ott instruktor kell. A tanácsadóiparban ma tarolnak a „Big4” audit cégek. Nem e könyv dolga, hogy validálja ezt a műfajt. A jól leírt technológiák és a szigorú fegyelem mind több betanított munkást követelnek, teljesen mindegy, hogy a gyártásról, raktározásról vagy „call center”-ről van szó. Itt bekiabálható a tuti – ez olyan, mint amikor autóvezetést tanultál és az instruktor bekiabálta: tedd kettesbe.

10

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete Sok tanácsadótól megkérdeztem, hogy mit kell tenni az Előrehaladás FC egyik középpályásának, aki a „Talán igen, talán nem” című blogom hőséhez, kis33jános-hoz hasonlít, ahhoz, hogy Luka Modrić legyen? Röhögtek! Ahol nincs és nem is lehet egyetlen helyes megoldás – jót csinálni –, ott a hangsúly egy olyan tudás bekiabálásról szól, amit a döntéshozó maga is megtalálhatott volna, ha lett volna rá ideje. A döntéshozó nem úgy dönt, ahogy bekiabáltak neki, de másként mintha nem kiabálták volna be neki azt, amit bekiabáltak. Ha lendületben vagy, akkor egy olyan coach kell, aki bekiabálja, hogy extremisztánban próbálkozz, hiszen mediokrisztánban már minden hely elkelt. Nem azzal van baj, hogy a tanácsadók pénzt csinálnak, hanem inkább azzal, hogy a tudásukkal nyújtott szolgáltatás nem arányos az érte kapott díjakkal. Ha a tanácsadók hinnének abban, amit csinálnak, akkor ők is hasonló összegekért kérnének tippeket. Láttam már társalkodónőket – ők nem tartoznak ide –, akik óránként négyezer forintért ültek áldozatukkal a kávéházban, és hallottam olyan „big 4” auditról, ahol egy óra négyszázezer forintba került. Mi a különbség? A társalkodónő együtt érez veled. A „big 4” névjegykártyával érkező viszont ad egy áldást az „egyetlen helyes megoldásra”, amivel beléphetsz oda, ahova anélkül nem. Ha kiégtél, akkor egy társalkodónő kell, aki kimondja, amit magadnak sem mertél kimondani. „Hát annyi már igaz, én botrányt látok ebben, Hogy nálunk urat játszik egy ismeretlen. Nem volt cipője sem, mint koldus jött ide, Öt dénárt ha megért egész öltözete, De nálunk jól haladt, s most olyan gőz dagasztja, Hogy mindent megítél s azt hiszi, ő a gazda.” – mondja Dorine Molière Tartuffe című drámájában. Ezek a „lifecoach”-ok sehogy se férnek be a definícióba. 1664-óta semmi sem változott. Kivéve a hirdetés felülete. Nem csoda, hogy senki sem akar coachiskolába járni. Minek is járna, hiszen a sarki kávézóban mindenki lehet „társalkodónő”, kiégett embereknek. „Vezetőre ismeretlen, vad tájakon van szükség, nyílt, sík vidéken csak vaknak van védelemre szüksége.” – írta Galilei. Nos, azok, akik kiégtek, azok nem a vad tájaktól, hanem a dögunalmas folyamatoktól égtek ki. Ennek a tömegnek nincs szüksége tudásfrissítésre. Neki elég egy „kibeszélés” a sarki kávézóban. Dorine a társalkodónő Molière Tartuffe című drámájában mondja: „Becézi, öleli, gyöngédség fogja őt el. És úgy bánik vele, akár egy szeretővel.” Nem menekülhetünk meg a tréner fogalmától. Nagy gáz van… A coachiskolám sem arról szólt, miként kell instant levest főzni, arról sem, hogy milyen kár instant levest főzni, hanem arról, hogy néha jó a nagymama húslevese, néha pedig sok más szép dolgot lehet csinálni, ha nem muszáj fél napig húslevest főzni. No, azért álljunk meg egy szóra! Mind gyakrabban olvasható a coachingot is ígérők honlapján, hogy: ők nem szólnak bele a döntésekbe. Még olyanok is odabiggyesztik, akiknek tetszik az a mondásom, miszerint: a coach a pálya szélén hevesen hadonászó, ordibáló szabad ember, aki a csapatából a győzelmet úgy akarja kicsikarni, hogy sohasem rúg labdába. Az edzés és gólrúgás munkáját a versenyző helyett senki sem végezheti el. Nos, ezek a D-sek lányos zavarukban odafirkálják: a coach nem ad tanácsot, hanem rávezeti a döntéshozót. Marhaság, igenis a coach bekiabálja a friss tudást. Mondom én. Méghozzá olyan tippet, ami nem biztos, hogy bejön. Érted, nem érted? Hát? „Több dolgok vannak földön és égen Horatióm, semmint bölcselmetek felfogni képes.” – szól a közismert shakespeare-i mondat. Próbáld csak úgy elhinni, hogy a coach nem a pipogyább fajtája a tanácsadónak! Van még egy kérdés: kinek érdemes ordítani? Ami a kezdeti elképzelésekből nem változik, az az, hogy továbbra is „tan(ítás)okon túli” világban a coach szabadúszó marad. Minden belső coaching és csoportos coaching próbálkozás befulladt, hiszen a vállalatok képtelenek voltak elválasztani a coach-coachee kapcsolatot a mentor-mentee és a mester-inas kapcsolatoktól. Ezek a műfajok azon buktak el, hogy „meztelen volt a császár”. A cégért változtatták, de a bort nem. Az eddigi trénerek, tanácsadók, pszichológusok, és a bukott multikatonák egy része most már coachnak hívja magát, mert az egzotikusabban hangzik. Mindez a szakma hígulásához, illetve komolyságának csorbulásához vezetett. „Ha az ember csupa kitűnőt kap az

11

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete iskolában, sosem kell kiötlenie, miként alkudhat ki egy elégségest”15 Úgy tűnik, hogy a coaching piac teremtői sosem kaptak lehetőséget arra, hogy kialkudjanak valamit a tanácsadó piacból.

15

Malcolm Gladwell: Dávid és Góliát. HVG Könyvek, 2014, 119. old.

12


III.

Túl a tan(ítás)okon: Transzdiszciplináris

Két egymástól távoli egyetemről jött az ötlet, hogy csináljunk egy félévnyi tantárgyat coaching néven. Megígértem, hogy írok egy új könyvet. A sportújságba nem kell sportrovat – szoktuk mondani coachiskolámban –, hiszen ott minden a sportról szól. A coachiskolámban nem volt coaching tárgy, de most eljött a pillanat, amikor a két iskolában, csak ez a tan(ítás) szól majd a coachingról. Ez más lesz, mint a coachiskola curriculuma, és más, mint egy coachingot népszerűsítő jópofáskodó tóparti konferencia. Rugaszkodjunk neki! „Először szólni valamiről hasznos, mert az első benyomások sokáig tartanak. Ha a közönséget gyorsan magam mellé tudom állítani, az ellenfelemnek nemcsak saját magát kell rájuk tukmálnia, hanem rólam is le kell beszélnie őket, vagyis az árral szemben kell úsznia.”– volt a Profi coach című könyv hátlapján. Most is először szólók, de másról. Arról, hogy lehet-e tan(ítás) az, ami nem lehet tan(ítás) . A pék és az asztalos szakmáknak van kultúrtörténete. Léteztek inasiskolák, később lettek szakmunkásképzők. Nyolc év után, aki asztalos akart lenni, az begyakorolt deszkát szabni, gyalulni, ragasztani vagy csavarokkal összerakni egy szekrényt. Aki könyvelő akart lenni, az az érettségi után begyakorolta a kontírozást. Valaki anyanyelvi szinten, valaki folyékonyan, és valaki nyelvvizsga szintjén „beszélte” a pék, az asztalos vagy a könyvelő szakmának a nyelvét. Ma másként van. Megsütheted a kenyeredet magadnak, összerakhatod a bútorodat anélkül, hogy pék, vagy asztalos szakmát tanuló iskolába jártál volna, és az adóbevallásodat is megcsinálhatod saját magad. Lehet, hogy a kényszer, de az is lehet, hogy a szabadság vágya hozta létre a „csináld magad!” (buherálás) társadalmat. „Az alsóbb osztályú futballisták, de különösen a futballozók azután, az idő múlásával egyre inkább szurkolók lesznek: sokuknak épp az az új nagy élményük, hogy magukat első osztályú szurkolóknak tudhatják.”16 Más műfajok alsóbb osztályú művelői is a pálya környékén maradnak, annak ellenére, hogy utálják vagy szeretik a műfajt. Úgy érzik: van közük hozzá. Bizony, az utálás is viszony. Buherálóknak nevezem azokat, akik össze nem illő dolgokat raknak össze. Ez első látszatra alkotásnak tűnik, hiszen úgy még senki sem rakta össze. A buhera általában nagyon rövid ideig, de gyakran semeddig sem működik. Lényeges még azt is tudni, hogy olyan dolgokra akarják használni, amelyekre már vannak egyszerűbb, jól működő és gyakran olcsóbb dolgok is. A buhera a saját szakmájukban sikertelenek mutatványa. Mondjuk ki, hogy a tanulást is lehet buherálni. Nem kell iskolába járni, hiszen ott a MOOC (Massive Open On-line Courses), amiből annyi elérhető van a világhálón, mint égen a csillag. A szelfis világban nemcsak a pék, az asztalos vagy a könyvelő szakmák tanulása vált feleslegesé, hanem a tanár személyéé is, aki negyvenöt percet tanít. Néha azon töprengek, hogy a tanárképzőkben mire tanítják a jövő tanárait. A nagy kérdés: hol a határ a betanítás és a tan(ítás) között? Kosztolányi bekiabálta: „Az önimádat büszke heverőjén fekszem nyugodtan.” Hol tanulta a versírást? Ady bekiabálta: „Sem utódja, sem boldog őse... Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek”. Hol tanították be a versírást? Vagy hol kapta a tan(ítás)t? Egyikük se járt versíró gyorstalpaló betanításra, de versíró szakmunkásiskolába se. Láttam viszont olyanokat, akik valamilyen író szakmunkásképzőbe jártak, de tőlük semmit sem tanultam. Nem itt a helye, hogy belemélyedjünk abba, hogy ki írta a Shakespeare-drámákat. Talán csak néhány kérdést érdemes feszegetni. Megtörténhetett-e, hogy Shakespeare írástudatlannak hagyta mindhárom gyermekét? A drámákban annyi filozófia volt, amit abban a korban talán csak Francis Bacon birtokolt. Volt-e Shakespeare-nek annyi bejárása a világ udvaraiba, mint a korabeli Edward de Versennek? Illik megemlíteni, hogy Umberto Eco nem kételkedik abban, hogy ki írta a drámákat. Térjünk vissza a mondanivalóhoz! Vannak művészetek, amelyek betaníthatatlanok egy gyorstalpaló tréningen, de a szakmunkásképzőben sem. Némi filozófia tanulása és világismeret nélkül művelhetetlenek. Vannak rutinmunkák, amelyre be lehet tanítani valakit, és vannak művészetek, amelyek vagy összejönnek, vagy nem. 16

Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére. Magvető Kiadó, 2006, 9. old.

13

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete A pszichológusból lett coach azt mondja, hogy a betegem, a kereskedelmi ügyintézőből lett azt mondja, hogy az ügyfelem. A pszichológus nem érti, hogy a viselkedéstanból csak akkor hozhat valamit át, ha az ott és akkor segíti a döntést. A kereskedelmi ügyintéző nem érti, hogy a hetilapokból vagy roszszabb esetben a gazdasági elemző szak kidolgozott vizsgatételeiből kikapkodott tudásfoszlányok vajmi keveset segíthetik a döntést. Ebből már tudjuk, hogy sokféle dilettantizmus verseng. Nem értem, hogy történhetett az, hogy az ügyfelem elnevezés gyakoribb, mint a betegem, de azt látom, hogy terjed, mint a vírus. A bekiabálás művészetébe mindenki bevándorló valamilyen tan(ítás)okból. Ha a coachból is betanított vagy önképzett melós lesz, akkor sokat fog veszíteni a lényegéből. Mondjuk ki: nincs coaching-tan. Tévedés azt hinni, hogy majd az üzleti iskolák néhány eleméből megismerhető lesz az, hogy mit kell majd bekiabálni a szervezetek tagjainak. A messziről jött embernek úgy tűnhet, hogy az üzleti iskolák tanításai már kialakított tan(ítás)okat kínálnak. Az üzleti iskolák tartalmai olyanok, mint az állatorvosi ló, amelyik egyszerre szenved magas és alacsony vérnyomástól, ugyanakkor hasmenése és szorulása is van. Úgy látom, hogy a könyvelés és termelés-szervezésen kívül a többi tan(ítás)nak nincs meg a fogalmi kerete. Létezik, hogy az üzletelés-tan(ítás)ok a berlini falon innen, és gyakran túl is, még mindig ott tart, mint a hetvenes években? Az innovációt, tényleg Joseph A. Schumpeter, 1934-ben megjelent „Essays: On Entrepreneurs, Innovations, Business Cycles, and the Evolution of Capitalism” című könyve nyomán kell tanítani? Talán mégsem kellene majd egy évszázados világképeket mutogatni. Ez nem filozófia. Nagyon nehéz megtalálni az üzletelésről a meta-tudást. Talán ha helyre teszed magadban az innováció, vállalkozás, szerencse és a bizonytalanság fogalmakat, akkor majd lehet tiszta képed arról a szervezetről, amelynek döntéshozójának be akarsz kiabálni valamit. Az egyik gond, hogy ezek a fogalmak ritkán találhatók meg tiszta formábban. A másik gond, az hogy az üzleti gondolkodásban néha vissza kell menni a gyökerekig. Van egy durva példám a bekiabálók üzletelés-tudásszintjéről: – Mennyibe kerül egy hűtőszekrényt díszítő/csúfító mágnes? – kérdeztem egy vezetőket coacholó ismerősömet. – Ezerötszáz forint. – jött a válasz, tévesen. Én kiszámoltam, ahogy kell, és nekem tizenegymillió forint az eredmény. Kevesen értik, hogy a bolti ár nem mindig az összes költség. Például, ha a hűtőszekrényen már nincs több hely, akkor az új mágneshez kell venni egy új hűtőszekrényt. Ha a lakásban nincs hely még egy hűtőszekrénynek, akkor kell hozzá venni egy három négyzetméterrel nagyobb lakást. Hasonló helyen egy lakás ma tízmillió forinttal drágább. Nos, ha rászámolom a költözés költségeit és azt is, hogy a lakáskeresés és költözés hónapjában nem csinálok mást, és így nincs bevételem, akkor kijön a tizenegy millió forint. Aki nem járt a gazdálkodási szakközépiskola első osztályába, sosem tanulta meg ezt a kalkulációt. Ha valaki eljutott a szakközépiskola második osztályába, akkor azt is megtanulhatta, hogy egy ilyen vásárlásnál lehet számítani megterülést, esetleg likviditási mutatót. Aki járt a harmadik osztályba is, az már azt is megtanulhatta, hogy nem érdemes mindennek kiszámítani a megtérülési mutatószámait. Néha – ha elszakad a cérna – ilyeneket szoktam mesélni diákjaimnak, akik nem pénzügyi és számviteli szakközépiskolába jártak. Egy ideig bocsánatot kértem a megalázó középiskolai szintű kitérőkért, de most már nem, hiszen látom, hogy hálásak érte. Vagyis nagy részük. Diákjaim egy kisebb része, aki a napilapokból és/vagy tévévitákból tanulta az üzleti gondolkodás alapjait, undorodnak ezektől a középiskolás szintű beköpéseimtől. Ők abban hisznek, hogy ki kell számítani a hűtőszekrényt díszítő/csúfító mágnes és az olimpiai játékok megtérülését. Az alapszintű kalkulációismeret nélkül még érthetetlen, azzal viszont már érthetetlen, hogy nem kell kiszámítani azt, hogy megéri-e ragaszkodni egy húsz évvel ezelőtt vásárolt hűtőszekrényt díszítő/csúfító mágneshez, vagy ahhoz, hogy csak akkor szabad világraszóló eseménnyel megmutatni magunkat, ha az több pénzt hoz, mintha bankba tennék kamatoztatni. Eretnek az, aki kijelenti, hogy nem kell mindennek megtérülni, amire kiadunk pénzt. Van több példa is a gyatra üzleti tudásról, de minek. Talán nem tartunk ott, hogy hat tan alapján elhiszed, egy alapján meg nem. Inkább lépjünk tovább. A diétás kajában az a jó, hogy rossz. Így van a besorolhatatlan tan(ítás) is. Tudhatjuk, hogy nem stimmelhet a belső konzisztenciája. E könyv elején mutogatott fogalmi keretből is látszik, hogy több muszáj tan(ítás)ból csipegetni.

14

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete Egy konferencia után körbevittek a szervezők, megmutatták, hogy 1551-ben alapították a limai San Marcos egyetemet, ott hat tant tanítottak. Ma nyolcezer tan(ítás)t definiáltak a tudományok bürokratái. Nincs kedvem utánanézni, hogy köztük van-e a coaching. Mindegy. Ha ott van, az a baj, ha nincs ott, akkor meg az. Mit tehet ebben a helyzetben az, aki tanulni kívánja a bekiabálás művészetének szaknyelvét? Csipeget néhány diszciplína metaszintű tudásából. Mit is kell tudni, ahhoz, hogy transzdiszciplináris legyél? Rugaszkodjunk neki messziről. 1971-ben Herbert Simon arról írt, hogy egy információban bővelkedő világban az információgazdagság arra utal, hogy valami másból szűkösségben vagyunk. És ez már akkor is a figyelem volt. Megszoktuk a szűkösséget, és jobban megértjük, mint a bőséget. A coachnak legjobb esetben is néhány száz sémája van a coachee ott és akkor döntéséről. A coachee-nak néhány ezer van a saját döntéséről. A coach dolga, hogy ehhez a döntéshez bekiabáljon valami újat, ami eddig se az ő száz, se a coachee ezer sémájában nem volt benne és releváns. A coachee – döntéshozó – egy megújíthatatlan erőforrással, az idővel küszködik. Erről majd többet később, amikor a coachee-ról lesz szó. Most nézzük meg, hogy a coach helyzetét. Ő bővelkedik az időben, viszont szűkölködik a döntéshez releváns tudásban, ami rövid időn belül pótolhatatlan. Sőt. Sosem pótolható, hiszen neki évente ötször-hatszor kellene utolérni a majd ott és akkor szükséges néhányezer sémát. A globális faluban a bőség zavara a gond. Vagyis muszáj kiszűrni a szemetet a világhálóról. Nagyon nehéz a coach dolga, hiszen néhány száz séma nyomán kell megszűrnie a szemetet, hiszen nem tudhatja, mire kell figyelni a bőség zavarában. A coachee azt gyorsan megtehetné, de neki a szűkösség zavarában annyi ideje sincs. Talán a nyelvtanulás tapasztalatai által megközelíthetem a megoldást. Azok a gyerekek, akik párhuzamosan tanulják az anya- és az apanyelvet, lassabban haladnak, de kevesebb gondjuk van a harmadik nyelven a folyékony szint elérésére. Máshonnan is nekirugaszkodhatunk. Azok a költők és írók, akik több nyelvet beszélnek, sikeresebb műfordítók, mint azok, akik csak másfél nyelvűek. A coachnak nem az számít, hogy a döntéshozó nyelvét nyelvvizsgaszinten – dadogva – beszéli, hanem az, hogy a saját anya- és apa-szaknyelvét mesterszinten beszélje: Neki könnyebb lesz folyékonyan beszélni egy tan(ítás) okon túli – transzdiszciplináris nyelvet, mint a döntéshozónak. Valahol itt működhet már az eladható bekiabálás. Vegyünk egy példát! A vezérigazgató új oktatási igazgatót, avagy ahogy divatosan nevezik, Chief Learning Officer, CLO-t akar kinevezni. Sok mindent tud az oktatási igazgató szerepről, csak azt nem tudja, hogy mi lesz annak a jövőben az érvényességi tartománya. Nincs ideje böngészni az új elképzeléseket. A coachnak van ideje, de csak halvány sejtelmei lehetnek az oktatási igazgató jövőbeni szerepeiről, vagyis sokat kell tanulnia ahhoz, hogy tudja, mire kell figyelnie a friss tudás keresésekor. Ha az a hírnév terjed el róla, hogy „eladta a szemetet”, akkor nagy bajba kerül. Először is arra kell figyelni, hogy nehogy eladja a „császár új ruháját”. Akkor lennék igazán hiteles, ha most bemutatnák néhány szemetet, de ezt nem teszem, hiszen egyedi esetekkel nem segíthetek a coachnak, viszont magamra zúdítanám a szemétárusok haragját. Bízom benne, hogy diákjaim elhiszik, hogy nevesíteni tudnám a szemétárusokat. A coach néhány nap alatt megtalálhatja, hogy miként is képzelik el a CLO szerepét. Előbb-utóbb megtalálja a CLO folyóiratot, és akkor már csak annyi marad, hogy találjon benne egy olyan elképzelést, amelyben nincs belső ellentmondás. A coach eljuthat odáig, hogy bekiabálja: olyan CLO kell, aki el tudja dönteni, hogy a tudás megszerezhető-e olcsón valamelyik iskolában, vagy meg kell bízni valakit a tudás átadására. Talán mégsem lesz betanított melós belőlem. Talán sikerül megértenem, hogy ma létező nyolcezer tan(ítás)ból egyik sem az én tanom. Valahol ezeken túl egy transzdiszciplináris hozzáállással lesz helyem a nap alatt.

15


Szenvedélyes tanulás: a coachee identitása A gyakorló döntéshozó akár meg is találhatná az ott és akkor szükséges tudást, ha lenne rá ideje. „Ha egy vak bogár egy görbe faág felületén mászik, akkor nem veszi észre, hogy az általa megtett út valójában görbe. Én pedig voltam olyan szerencsés, hogy megértettem azt, amit a bogár nem.” – írta Albert Einstein. Ki kért tőled friss tudást? Abból, hogy kért, nem következik, hogy kell is neki az, amit kap. Talán meg kellene találni azt az embert, aki megérti azt, amit a gyakorló bogár nem. Annyi a különbség, hogy a példában egy szabályt kell felfedezni, az üzleti világban viszont egy talány kiútjának sejtéséig kell eljutni.

5. ábra: A szenvedélyes tanulás kulcsfogalmai

16


IV.

Albérlők: hozzáférhető tudás

A Profi coach című könyvemben kezdtem emlegetni a tudáskorszakokat. Azóta volt némi változás a modellen. Most az F-korszakban vagyunk, ahol dominál a sekély tudás. Egy pici kitérőt tennék az akkori jóslatomra: jön a képek világa és utána talán jöhet a már többször meghirdetett okos világ. Az Fkorszakban nagyobb mennyiségű szöveget, de egyre kevesebb irodalmi művet olvasunk. A napi e-mail, social media, és más világhálón megjelenő rövid olvasmányok több szöveget tartalmaznak, mint egy irodalmi mű. Egy könyv olvasása olyan, mintha egy folyamatosan csordogáló csapból több, egymásra épülő gyűszűnyi vízzel teletöltögetnénk egy kádat. Ezzel szemben az interneten több és gyorsabban folyó csapok vannak, és mi azon igyekszünk, hogy valahogy megértsük, mikor és melyik gyűszűnyi vizet töltsünk a kádba. Nehezen vagy sehogy sem tudjuk a gyűszűket egymáshoz illeszteni. Azaz képtelenek vagyunk megjegyezni a megtalált tudáselemeket, és visszaemlékezni rájuk. Nincs elegendő sem idő, sem tér arra, hogy validáljuk a gyűszűket. Ez az újfajta olvasás újfajta validálásra – gondolkodásra – kényszerít. „A háború és béke ötven oldalon, a teljes Balzac egy kötetben. Szóhoz sem tudtam jutni.”17 Nos, ezek a rövidítések vajmi keveset segítenek a puha tan(ítás)okban, hiszen ott a szöveg olvasata vezet az új fogalmi kerethez. A fizikában egyik elmélet lecseréli a másikat, vagy legalábbis így tűnik innen, a puha diszciplínákból nézve. A puha tan(ítás)okban sokáig egymás mellett élhet a régi és az új fogalmi keret, és legnagyobb egyetértésben mondanak homlokegyenesen ellent egymásnak. Kitalált nosztalgia, amikor nosztalgiát érzünk olyan dolgok iránt, amelyek nem voltak. Amikor kitöröltettem magam a pofakönyvből (FB), sokan értetlenkedtek. Elsők között csináltam magamnak „Facebook”-oldalt, de nem az elsők között hagytam ott. Túl sokáig reménykedtem, de hiába. Naponta ránéztem, és annyit láttam, amennyit egy kávészürcsölgetés alatt lehet látni. Nem vártam hálózati kapcsolataimtól sosem, hogy kávéházi haverok legyenek. Sosem estem bele abba a hibába, hogy összekeverjem az emberek hálózatát az emberek közösségével. Azt vártam, hogy a korszaknak megfelelően a hálózatban a „nagy képek” terjedjenek, és ne a „kis szelfis fotók” jelentéktelen eseményekről. Kiderült, hogy a képek terjedéséből meg lehet tudni azt, hogy hányan szeretik a „kis szelfis fotó”-imat, és sajnos az is, hogy annyira azért nem vállalják, hogy tovább terjesszék, megosszák a „nagy képek”-et. A legszeretettebb kis képen: én és a gereblye. A mellette lévő írásom, a „nagy kép”, elsiklott: „Hat évtizedig a gereblye és én éltük saját életünket. Sose találkoztunk, de nem is hiányoltuk egymást. A nyáron fiam a kezembe nyomta, és csak annyit mondott, csinálj helyet a pinpongasztalnak. Fiam és én összesen negyven évet okítottunk egyetemeken. Rájöttünk, hogy ilyen látványos eredményt munka még nem hozott. A gereblyézés tipikus antiélmény, de utána a látvány az már élmény. A „fekete hattyú”, az „elefánt és bolha” vagy a „lila tehén” tanítása a berlini falnak ezen az oldalán, az tipikus élmény. A vizsgán a látvány az igazi antiélmény. Hallom, sokan nem is vizsgáztatnak. Megússzák az antiélményt. Az iskola akkor iskola, ha valakinek sikerül, valakinek meg nem abszolválni a friss tudást. A tanár akkor tanár, ha élmény neki meghökkenteni a közönséget fekete hattyúval, lila tehénnel, elefánt és bolhával. A gereblyéző akkor gereblyéző, ha élmény az eredmény az árnyékszék előtt. Soha sem korteskedtem, nem terjesztettem ocsmánykodást a politikusokról vagy celebekről, így nem is lehettem a hálózat szolgá(ló)ja. Már csak az utolsó csepp hiányzott a pohárból. Az nem zavar, ha egy hekkelés után a nevemről szalonképtelen képek terjednek, de az igen, hogy egy cégóriás, akinek több ezer túlfizetett programozója van, meghekkelhető. Erről többet nem írok itt, hiszen nem ide tartozik. Ide csak annyi tartozik, hogy a „nagy képek” megosztása – hozzáférhetősége – sosem terjed a hálózaton. Terjednek szenzációk új csodaszerekről, de ezek a nyomulások nem jelentenek semmit annak, aki a tudását kívánja frissíteni.

Umberto Eco, Jean-Claude Carriére: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. Európa Könyvkiadó, 2010, 286. old. 17

17

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől! Ezt a címet adták Jean-Claude Carriére és Umberto Eco könyvüknek. Nagyszüleink elégedetlenek voltak szüleinkkel, ők velünk, mi meg gyermekeinkkel. Mindenkori kifogás: Ti kevesebbet olvastok. Don Tapscott írja a Wikinómia című könyvében, hogy az emberiség eddigi történelmében legalább harminckétmillió könyv, hétszázötvenmillió cikk és soktízmilliónyi más tudáshordozó került kiadásra. Vállalom néhány ember felháborodását, és a következő kérdést teszem fel: Nem teljesen mindegy, hogy százmilliónyi forrásból háromezret olvas el valaki vagy egyet sem? A meglévő tudásból való részesedés szempontjából teljesen mindegy, hiszen sem az olvasónak sem a nem-olvasónak halvány gőze sincs a világ tudásáról. Most aktuális igazán Woody Allen kijelentése: „Részt vettem egy gyorsolvasó-tanfolyamon. A Háború és békét nem egészen húsz perc alatt olvastam el. Az oroszokról szól.” Ha tájékozódni akarunk a világban, akkor talán ennyi is elég. Ha egy problémát akarunk megoldani, akkor kevés. Aki hatvan évig naponta másfél órát olvas, az nagyjából háromezer könyvet olvashat el, és így könnyebben szelektál. Talán mégsem mindegy, hogy menynyit olvasunk? Igenis állítom, hogy Szophoklész Antigonéja, Ibsen Vadkacsája, Márai Egy polgár vallomásai, és a többi kétezer-kilencszáz-kilencvenhét segítenek a validálásban, vagyis a szemétszűrésben. A mennyi mellett az is fontos, hogy mit olvasunk. Nem véletlenül említettem ezt a három művet, és tételezzük fel, hogy a többi is hasonló mestermunka. Csak mesterműveket érdemes olvasni, és ez abban is segít, hogy később gyorsabban felismerjük a mesterműveket, és kidobjuk azt, ami nem az. Beriasztod a lakásodat, kiriasztod az autódat, beriasztod az autódat, kiriasztod az irodádat, kiriasztod az adatbázisodat, beriasztod az adatbázisodat, beriasztod az irodádat, kiriasztod az autódat, beriasztod az autódat, kiriasztod a lakásodat. Ha ezt csinálod sok ezerszer, nem csoda, hogy reflexszé válik. A birtoklás fogalmát sohasem tudtam tisztába tenni. Megjegyzem, mások sem, hiszen, ha megtették volna, akkor lett volna kitől megtanulnom. A birtokos körülriasztja azt, ami az életének lényege, amit soha senkinek nem adna. Az alsónadrágot, amiben utazom, birtoklom, de a mozdonyt, ami húzza a vagonokat, azt nem. Elég, ha a vagonban néhány órára kibérelek egy ülést, és nem érdekel, hogy kinek a tulajdonában van a mozdony, ami a vagonokat húzza. Hogyan találhatom meg a valódi új tudást? – teszi fel a kérdést a döntéshozó. Keresd meg az alkotóját! Nos, erre böngészésre a döntéshozónak nincs ideje. A döntéshozó néhány napra kibérel egy bekiabálót, és ha az elviszi az üzleti guruk tudásbirodalmába, akkor elégedett, ha máshova viszi, akkor elégedetlen. A hozzáférhető friss tudásban az a furcsa, hogy nincs kockázata, amiből nem az következik, hogy tuti bejön, hanem az, hogy semmilyen alapunk nincs arra, hogy az indukcióból dedukciót csináljunk. Nemcsak arról van szó, hogy még ilyen nem volt, hanem arról is, hogy a használhatósága az ott és akkor hangulatról szól. Egy doktori iskolában a tudóspalánták azt a házi feladatot kapták, hogy mutassák be területük gurujának legfrissebb írását. Ez nem is volt annyira egyszerű, mint a-mennyire hangzott. Először is meg kellett találniuk a tudás alkotóját, aztán meg kellett találniuk az ő legfrissebb írását. Egyik palánta tudta, hogy azon a területen, ahol bóklászott, Marvin Minsky a guru. Már próbálkozott párszor, és sehol semmi frisset nem talált. Elég sokáig tartott, mire a tudóspalánta rászánta magát, és írt Minskynek. Perceken belül megkapta a választ. Minsky egy szállodában volt, de már küldte is az éppen íródó könyvének egy fejezetét. Most akkor, hogy is van ez? Egy tudóspalánta ír egy pár soros levelet a gurunak, és a guru prompt válaszol? Igen, azonnal dicsekszik újdonságaival, ez a guru dolga. A tanulónak meg az a dolga, hogy tudja, kitől kell kérdezni. Talán a bekiabálónak is kellene, hogy legyen a dolga. A bekiabáló tudja validálni azt a tudást is, amit nem tud. Nos, ez egy kis magyarázatra szorul. Az új tudások validálásakor az amatőr döntéshozók elvárják a bekiabálótól, hogy többet tudjon az új tudásról, mint amennyit az új tudás alkotója tud. Megtörtént ez velem is. Amikor egy amatőrnek bekiabáltam, hogy „No more bonus”, rögtön rákérdezett, hogy honnan tudom. Henry Mintzbergtől hallottam 2007-ben Philadelphiában – válaszoltam. És ő honnan tudta? – jött a tipikus pozitivista kérdés. Spekulált és kitalálta, és teljesen jó, hiszen nincs benne belső ellentmondás – adtam rá az antipozitivista választ. Az amatőrök, de talán még a kezdők sem értik, hogy a validálásnál nem többet kell tudnom egy szűk területről, mint az új tudás alkotója, hanem arra kell, hogy legyen szimatom, hogy használható-e itt és most a friss tudás. Az üzletelés kutatásának rengeteg melósa, de

18

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete nagyon kevés guruja van. „Galilei és Newton működésével a fizika sikerei minden várakozást felülmúltak, s így messze maga mögé utasította a többi diszciplínát. Mióta feltűnt Pasteur – a biológia Galileije –, a biológia is csaknem ugyanilyen sikeres.”18 Az üzletelés vizsgálatának még nincs Galileije, remélem, nem is lesz. Ha lenne valaki, aki az üzletelést megjósolhatóvá tudná tenni, akkor az már nem az lenne. Ismét hangsúlyozom, hiszen nem lehet elégszer mondani, hogy az üzletelés megértése másmilyen, mint a fizikáé vagy a biológiáé. Egy kolléganőm megkérdezte, hogy a coachiskolánkban mire nem tudtuk megtanítani a tanulóinkat. Kapásból rávágtam, hogy nem sikerült elérnünk, hogy csak első osztályú tudást vegyenek meg. Sportból jövő példával magyaráztam tovább. A kezdő edzőnek nem feltétlenül kell kezdők edzésével kezdeni az edzői pályafutását. Kezdheti egy első osztályú edző árnyékában is. A bekiabáló se féljen attól, hogy nem többszörösen kérődzött tudást kiabál be. Sőt attól féljen, hogy a friss tudásra vágyónak „used book”-ból származó dolgokat kiabál be. Az utóbbi évtized tipikus esete Michael Polányi „tacit knowing” (tudni azt is, ami szavakba önthetetlen) fogalmának terjedése. Nonaka bevitte ezt a fogalmat – megjegyzem, tévesen –, és azóta, mint a vírus terjed Polányi remek találmánya. Most már ott tartunk, hogy dolgozatok garmadájában találhatók hivatkozások Polányira és Nonakára. Ha egy kicsit megvizsgáljuk ezeket a dolgozatokat, akkor nyilvánvaló, hogy se Polányi, sem Nonaka írásai nem voltak a szerzők kezében. Polányi „Tacit Dimension” című könyvét 1983-ban adták ki kilencszáz példányban. Egy kollégám 2003-ban vett egy „in unopened condition” példányt. Miként születhetett több tízezer idézet? Miként történhetett meg, hogy Polányi „tacit knowing” fogalmából „tacit knowledge” lett, amit Polányi sosem használt? Csak egyetlen válasz van: akik a vírust terjesztik, nem olvasták el az eredeti művet. A majdnem minden műfajban leggyakrabban használt „Maslow-piramist” Maslow sohasem rajzolta meg. Sőt 1943-ban megjelent cikkének a második oldalán pontosan az ellenkezőjét mondta. Hasonló a Wiki által terjesztett „Handy kultúramodell”, amit a szerző sosem konstruált meg. Arról van szó, hogy egyszer valaki „Handy kultúramodellje” ábrát készített a 80-as évek elején lefordított „Understanding Organizations” című könyv hatodik fejezetének alfejezet-címeiből. Se a tanár, sem a diákok nem olvastak Handyt, de követelmény volt a vizsgán, így a „helyes válaszok” csokrában terjedt az interneten. Hasonlóan járt az innováció fogalma is, hiszen annak tanításakor még ma is egy 1935-ből származó elképzelést hirdetnek. Azóta sok minden történt, itt csak megemlítek néhány később született elképzelést. Peter Drucker 1985-ben írt érdekes dolgokat, legutóbb 2003-ban C.K. Prahalad rukkolt elő egy újdonsággal. A legfrissebb spekulálást az innovációról Clayton M. Christensen és Derek van Bever HBR cikke a Kapitalisták dilemmájáról. Ha mindenki beriasztaná az új tudásokat, akkor azok hozzáférhetetlenek lennének, akkor csak Maslow és Handy soha ki nem mondott ábrái lennének hozzáférhetők. Szerencsére nem ilyen a világ. Párizsban alig akad tizenöt olyan műértő, aki a szalon jóváhagyása nélkül is képes gyönyörködni egy festményben – mondta egyszer Renoir. A többi látogatónak illik ott lenni – mondom én. Valahogy így van a döntéshozó is az új tudással: kell neki valakinek a jóváhagyása, hogy izgalomba hozza egy új tudás. A „jóváhagyott” új tudásokat majd szívesen megvizsgálja.

18

Karl Popper: A historicizmus nyomorúsága. Akadémiai Kiadó, 1989, 27. old.

19


V.

Művész anyanyelvűek: „terminus technicus”

Húsz évvel ezelőtt egy stockholmi kávéházban ülve megláttam, hogy egy egyetemi tanár haverom érkezik, Church márkájú cipőben. Könnyű volt neki a svéd klumpát lecserélni! De mit cseréljen le az, aki nem koptatta a hetvenes évek közepén a számítógéptermek álpadlózatát? Kollégám adatvédelmi rendszeréről mesélt, és arról, hogy gyakran megbukik a második találkozáskor. Az elsőn, amikor a bank CIO-jával beszélget, előveszi notebookját, és megmutatja, mit tud a rendszere. Valamikor klumpát viselő kollégái – ha világos számukra a megoldás – azt szokták javasolni, hogy a bank CEO-jával is beszélgessen. Ezek azok a bizonyos második találkozások. Megértette, hogy kínos helyzetbe zavarja a CEO-kat, akik megriadnak a notebookján mutogatott cucctól és a „terminus technicus”-tól. A klumpát viselők „terminus technicus”-ait kiválóan használja a haverom, 1993-ban a Wiley ki is adta egyik könyvét. Olvasóit nem az alkalmazhatóság érdekli, a vevői pedig nem olvasói. Ha a haverom a klumpáját Church cipőre cserélte, akkor „terminus technicus”-ait hihető történetek mesélésére kell cserélnie. Egy klumpát sosem viselő diákommal iszogattunk egy budai kávéházban. Ritka történet, hogy a sokadik coachingnak nekirugaszkodó coach kér tőlem egy bekiabálást. Van ilyen a tapasztalt coachokkal, hogy érzik, hol lyukasak. – Az eladó nem ismeri a fejlesztő, a fejlesztő nem ismeri a vevő nyelvét – panaszkodott a klumpát sosem viselő coach. – Tanítsd meg őket a második nyelvre! – javasoltam. Az eladók és vevők anyanyelve különböző, de másként, mint húsz évvel ezelőtt. A formális és informális tanulás közti különbségekről tucatnyi jópofa mondás lelhető fel. Az egyik például így szól: a formális tanulás olyan, mint a séta az állatkertben, az informális tanulás meg olyan, mint a séta a szavannán keresztül. A formális tanulás koncepciója a „kiművelt emberfők” gyártásán alapul, ahol megtanulhatunk néhány alapfogalmat. A bekiabálásnak csak egy kis része a kiművelés, a nagyobb része a tudás frissítése. A tudásfrissítésben – ha elfogadjuk a konstruktivista hozzáállást – a kiművelés folyamán rögzült kognitív sémákra, az informális tanulással konstruálódik az új tudás. Emlékszem, hogy amikor Jurij Gagarin felrepült az űrbe, volt, aki kíváncsi volt az űrhajó működésére, és volt, aki nem. Akik kíváncsiak voltak az űrhajó működésére, azok könnyen elbántak a Karinthypéldával: „ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el – mennyi nap alatt ég el tizenkét kályhában kilenc köbméter bükkfa”. Nos, akinek az anyanyelve a bükkfa-számítás, az mást lát a szavannában, mint az, akinek a Karinthy történetből az apa-gyötrelme az anyanyelve. Akiket nem érdekelt az űrhajó működése, azok szívesebben olvasták a Karinthy Tanár úr kérem című írását. Később, Kennedy elnök bejelentése után, sokakat érdekelt, hogy a szovjetek vagy az amerikaiak jutnak-e el először a Holdra. Mások arra voltak kíváncsiak, hogy milyen járgánnyal lehet eljutni a Holdra. A népi mondás: aki kíváncsi, hamar megöregszik. Mégse féljünk ettől, mert rengeteg száz év körüli kíváncsiskodót ismerünk, és még többről hallottunk. Észre kell venni, hogy mindenki másra kíváncsi. Az egyik nem tudja megérteni a másikat. Ez nem baj. A baj az lenne, ha mindenki egyformán egyforma lenne. Furcsa világ lenne az, ahol mindenkit a matek érdekelne, és senkit sem érdekelne az apa-fiú viszony a bükkfa-számítás feladatnál. Mindkettőre szükség van, de az nem mindegy, melyikből mennyi van. Az iskoládban mi volt az izzadságszagú, a torna- vagy a matekóra? Gardner megmutatta a többféle intelligenciát, és talán így megérthetjük, hogy mindenkinek valami izzadságszagú. Igyekszem az intelligencia szót elkerülni, hiszen a köznyelv mindinkább kiüríti. Nos, egy fontos dolog van, nevezetesen az, hogy ebből a „nem tudom micsodából” több van. Inkább a többféle kíváncsiságról írok. Van, aki gyakrabban kíváncsiskodik az ember-ember kapcsolatok területén, van, akit inkább érdekelnek a művészet újdonságai, van, akit a sportolók teljesítményének határai érdekelnek, de talán olyanok is akadnak, akiket az adóztatás modelljei érdekelnek. Örökös vita volt és van arról, hogy melyik típusú kiművelt emberből lehet a vállalatokban az első számú ember. Régen a gyártás terminus technicus anyanyelvű mérnökökben hittek. Az utóbbi két évtizedben a pénzvilág terminus technicus anyanyelvűek a divat. Több helyen rebesgetik, hogy talán a

20

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete bölcsészet terminus technicus anyanyelvűeké lesz a jövő. „Nem a matematikusok vagy a tudósok vezették a nagy átalakulást, hanem színdarabírók, költők, filozófusok, sőt még zenetanárok is. Amit Nelson Mandela vagy Václav Hável emberi bölcsessége és filozófiai mélysége fémjelez.”19 Mind nagyobb az ellenállás a tréningekkel szemben, ahol a profi döntéshozók nem olyasmit kapnak, ami a kíváncsiságukat kielégítené. Mit is nevezünk ma tréningnek? Amerikából jött ez is. Az nem baj, de az már igen, hogy ott sincs egyetlen meghatározása. Talán úgy mondhatnám, hogy minden, amit nem akarnak tanításnak nevezni. A tréning nyelve a menedzsment bulvárnyelve. A tréningkereslet változására a kínálat silánysága is hatott. Hasonlóan támasztja alá a népszerűségvesztését a következő kijelentés is, amelyet egy diákom mesélt el: „Számtalanszor tapasztaltam, hogy a tréning alatt nyitottnak mutatkozó kollégák már a tréning utáni első munkanapon nem úgy viselkednek, már nem azt teszik, amit a tréning során mutattak vagy tanultak, s ez később sem változik. Attól is féltünk, hogy félhetünk.” Nem szabad az új tudásra vágyónak – még ha a több ezer fős szervezet vezetője is – azt mondani, hogy te ezt jobban tudod. Ez a benyalás nem csak önmegalázó, hanem téves is, hiszen a döntéshozó másban tud többet. A bekiabálásnál is megtörténik, hogy a bekiabáló megalázkodik. Illik tudni, hogy a bekiabáló dolga, hogy vizsgálja meg az új elképzelések belső konzisztenciáját. A döntéshozók már azokat az új leképzeléseket validálják, amelyek átmentek az validáláson, és akkor már az ott és akkor érvényességi tartományt. Így nem lehet baj a tudásmennyiség-különbséggel. Három különböző idegen nyelv van: a tréning, a konferencia és a kiállítások nyelve. Több konferenciaszervező panaszkodik, hogy nem tudják odacsábítani a praxis embereit. Magyarázom nekik, hogy az nem az ő helyük. Gyakori előadója vagyok a Personal Hungary és az Internet Hungary kiállítások konferenciarészének. Ott a praxisból jövő emberek vannak, de nem a döntéshozók. A kiállításokon szerszámokat – mankókat – akarnak piacra dobni, és természetes, hogy eladók és vevők vannak ott. Tizenévesen idősebbik fiam egy nála valamivel idősebb gyerekkel felmászott a Planica síugrósánc tetejére. – Ne parázz, fater! – mondta, amikor lejött. Azóta eltelt több mint húsz év, és fiaim többször beadták nekem ezt a nyugtatót. Az idei Internet Hungary közönségének én próbálom beadni a nyugtatót. Ne parázzatok! Talán mégsem korlátlan a Mesterséges Intelligencia mankó érvényességi tartománya, de talán most már valamire érvényes lesz. A művészet és a tudomány nem elégítheti ki ugyanazokat az elvárásokat. Ha minden tudomány, akkor megszűnik az a halmaz, amit tényleg tudomány lehetne. Muszáj hinnünk olyasmiben, ami bizonyíthatatlan, miközben el is kell ismerni, hogy bizonyíthatatlan, és ennek megfelelően kell bánni vele. Egy fogalmi kerettel csak egy másik fogalmi keret állítható szembe. Egy fogalmi keret nem szállhat harcba az empirizmussal vagy a valósággal, de harcba szállhat a szakértelemmel és más mítoszokkal. A globalizáció hatásai és „bezzeg Amerikában” előtt való korlátlan önmegadás nem vezet semmi jóra. Manapság több helyen azon igyekeznek, hogy kövessék a más helyen már bevált megoldásokat, és azok nyomán alakítsák ki világukat. A döntéshozó akár szenvedélyes tanuló is lehetne, arra még talán ideje is lenne. Unalmas tréningekre nincs. Akiben nincs meg a kíváncsiság, azok az új kiutakra sem kíváncsiak. Azoknak lehet bekiabálni, akik állandóan csiszolni kívánják meglévő összképüket a szervezetről. Semmi sem természetesebb, hogy őket nem formulák érdeklik, hanem inkább katarzisra vágynak. A budapesti Vass, a szarajevói Andar és a zágrábi Igrec cipőboltok cipői másként jók, mint a londoni Church cipői. Csak egy közös van bennük: mesterek készítették. „Csináld meg ahogy kell, és utána kicsit cifrázzad, de ne adj ki magadból mindent, hiszen akkor nincs tovább.” – mondta Pál István Szalonna, amikor mestere tanításáról beszélt egy klubban. A mester sosem tévedhet, hiszen olyan fogalmakat használ, mint: „kicsit”, „cifrázzad”, „mindent”. A mester semmit sem mér, és nem csinál precíz karriertervet. A mester másként téved, mint a középszerű. Talán nem is olyan ember, mint a sokaság átlaga? Ha már megvan a kiút, ami másoknak eszükbe sem jut, könnyű azt mondani, ezt én is kitalálhattam volna. Tegyük hozzá, ha nem kerested volna az algoritmust, és végigszenvedted volna a meg19

Jerome Bruner: Az oktatás kultúrája. Gondolat Kiadó, 2004, 111. old.

21

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete alázó tanulóidőt. A mester-tanuló kapcsolat rehabilitációja talán meg is történhet. Csak az a megalázó tanulóidő segíthet. Aki volt tanuló egy mester mellett, az láthatja az összképet, és munka közben ismeri meg a szabályokat, és úgy teszi magáévá a nyelvet, ahogy ott és akkor kell. „Alex Ferguson a Manchester United labdarúgóklub legendás menedzsere óvatosan még azelőtt vett be csapatába új tehetségeket, hogy az aktuális nagyágyúk elérték volna csúcspontjukat, noha emiatt olykor-olykor elveszített olyan sztárjátékosokat, akikben volt még néhány évnyi potenciál.”20 Most jön a nagy csavar: a mesternek lehet bekiabálni a tehetséggondozásról, de a tehetségnek nincs mit bekiabálni a mestergondozásról. A tehetség és a tehetségtelen karrierje is annak a kezében van, aki beengedheti őket a „nagykapun”. Nem az a valódi kérdés, hogy mit csináljon a tehetség a mesterrel, hanem az, hogy a mester felismeri-e a tehetséget. „Nincs joga megmondani, hogy tehetségtelen vagyok!” – mondják a bátor amatőrök. Nincsenek tények. Majd ha tönkreteszek egy céget, akkor lesznek. Dehogy nincs joga – a mesternek a szerződésének része – megmondani, hogy kit akar bevenni a műhelybe. A mester csak akkor mester, ha ezt tudja és bevállalja. A vállalatok a „karriercoachingból” néhány évvel ezelőtt elkezdtek érdeklődni a tehetséggondozásról. Helyesbítek: a high-potencial lett a divat. Egy konferencián beszóltak: Nehogy a tehetségről beszélj, az olyan durva. A HIPO-ról beszélj! Nos, az úgy volt, hogy 2011-ben Las Vegas repülőterén a könyvesboltban vettem egy HIPO könyvet. A Raleigh-Durham reptérig bő hat óra utazás várt rám, gondoltam, addig megtanulom az új „hárombetűs” csodát. Négybetűsre sikeredett, de ez a lényegen nem változtat. Nos, lapozgattam, és közben néztem a nevadai sivatagot. Ha valaki nem tudná: a HIPO-láz, a „HIgh-POtential Assessment”-ről szól. Úgy tudtam, hogy vannak tehetségesek és tehetségtelenek. Most megtudtam, hogy csak HIPO van. LOPO nincs. Nem értem! Ha mindenkinek óriási a potenciája, akkor az mihez képest nagyobb? Akinek bekiabálunk, annak mesterszintű a tudása, és azt kell frissíteni. Gyakori kérdés, hogy a mesterré válás idején kell-e a mesterpalántának coach, vagy elég, ha a mestere mentorálja. Nem tudom, és nem is állítom, hogy tudhatom. Fontos tudni, hogy a mesterpalánta nem a mestere egykori összképét látja, hanem egy másikat, de az is összkép. „Ön sem tudott valami sokat, amikor a szolgálatomba került. Fölvergődött és túlszárnyalt engemet is.” – olvashatjuk Ibsen Solness építőmester című drámájában. A mester nem rohangál a tanulók után, hanem ha van szerencséje, akkor azok megtalálják. Ha nincs, akkor kénytelen türelmesen várni. Menet közben majd kiderül, hogy működik-e a modell. Chaplin önéletrajzi regényében írta, hogy „Senki sem írhatja elő nekem, kit kedveljek és kit ne. Ott azért még nem tartunk.” A mester egyik lényege, hogy látja az összképet. Úgy is szokták mondani, hogy a metasémáinak megvan a belső konzisztenciája. Ennek nyomán, ha megváltozik egy részlet, azt nyugodtan elhelyezi az összképben, amelynek lényege nem változik. Felismered a partneredet akkor is, ha a fodrász nagy változtatást művelt rajta.

20


22


VI.

Paradigmaváltók: a mester informálisan tanul

Vannak délutánok, amikor Taleb autóba száll, bemegy a városba, és a Városi Egyetem filozófia előadásait hallgatja. Szorgalmi időszakban esténként a New York-i Egyetem közgazdászhallgatóinak tart előadásokat. Előadás után gyakran lehet látni Alsó-Manhattanben, a Tribeca negyedben az Odeon Caféban, ahol a matematika szépségeiről, a sztochasztikus modellekről, a gyakorisági eloszlások bejóslási nehézségeiről vagy Kavafisz görög poéta költészete iránti csodálatáról beszélget a társaságával – olvashatjuk Gladwell egyik könyvében. Van egy miliő, amely kávéházi, de nem mindig csak a kávéházban van. Ez a mesterműhely. Az új paradigmák (ablakok, amelyeken keresztül nézzük a világot) megjelenésekor is el lehet spekulálgatni egy kávéházban a keletkezés vs. teremtés világképen. Van, akit ez a kérdés nem gyötör, sőt talán úgy is mondhatnám, hogy a többség fel sem teszi. Szókratész védőbeszédében olvashatjuk: „Elmenve azután számot vetettem magammal, s úgy találtam, hogy ennél az embernél bizony bölcsebb vagyok. Mert valószínű ugyan, hogy egyikünk sem tud semmi szépet és jót, csakhogy ő azt véli, hogy tud, noha nem tud, én viszont, mint ahogy nem tudok, nem is vélem azt, hogy tudok. Úgy látszik, hogy én evvel a kicsiséggel mégiscsak bölcsebb vagyok nála, hogy amit nem tudok, arról nem is vélem, hogy tudom.” Itt és most csak arról kell spekulálni, hogy a kialakult paradigma – mindegy, miként alakult ki – miként jut el addig, hogy kitárjon egy új ablakot a praxisnak. Kevés ember van, akik nélkül a világ másmilyen lenne, mint amilyen. Ők a paradigmateremtők. Vannak paradigmaközvetítők, de nagyon kevesen, és ők sem igénylik a bekiabálást. Salieri, a középszerűek megtestesítője mondja Mozartról az Amadeus című filmben: „Úristen! Ő hallja a zenét, ami még meg sem született, és látja az egész zenekart, ami még össze sem állt.” Úristen, Prahalad látja az innováció lényegét, és máris van mit bekiabálnia a paradigmaközvetítőnek a döntéshozó számára. Prahalad sem igényli a bekiabálást. Annak a kevés embernek, aki se nem paradigmateremtő, se nem betanított melós, érdemes bekiabálni. Ők lehetnek azok a paradigmaváltók, akik igénylik a bekiabálást egy új, már megfogalmazott, és néhol alkalmazott paradigmáról. A döntéshozók fölségterülete megmondani a szabálykövetőknek, hogy melyik szabályokat kövessék, és mikor és melyik szerszámot használják. Hol vannak ezek a döntéshozók? Néha itt, néha ott. Nagyon nehéz megtalálni őket. Sokáig tart a selejtezés, és közben éhes maradok. Ezzel is úgy vagyok, mint az étterem kiválasztással: szeretem a tágas és ételszagmentes éttermeket. Kevés olyan van belőlük, ami a zsebemnek elérhető. De van. A taylorizmus és a fordizmus még ma is hatással van az üzleti paradigmákra. A mai vállalatok többségét a 19. században születettek szellemei menedzselik, jelentette ki Gary Hamel, korunk egyik befolyásos tanácsadója. Ezekben a szellemekben van valami közös. Nevezetesen, az hogy, nagyon hasonlítanak a mesebeli vitézekre, akiknek megmondták, hogy mi a jó, és a jóhoz vezető úton megharcoltak a rosszal. Akik nehezen vészelték át az 1973-at vagy belebuktak, stratégiájukat a magkompetenciájukra építették. Egyetlen szándékuk az volt, hogy kapacitásukat úgy szervezzék, hogy minél több profithoz jussanak. Kulcsembereik az olcsó betanított munkások voltak. A korszak paradigmája a magkompetencián („Maradj a kaptafánál!”) alapuló kapacitáskihasználás optimalizálása volt. Akik nehezen vészelték át az 2008-at, stratégiájukat a piacbecslésre építették és egyetlen szándékuk az volt, hogy minél nagyobb legyen a piaci részesedésük („Legyél cápa vagy szökjél meg tőle!”). Kulcsembereik a mindent eladni képes „szélszes”-ek voltak. A korszak paradigmája a piacbecslésen alapuló piaci pozíció megerősítése volt. Ha az „Istenek a fejükre estek” c. filmben a kis busman átállna arra a világképre, hogy a föld gömbölyű, akkor értékrendjében az üveg visszadobása is más helyet kapna. Így vagyunk a különböző üzleti paradigmákkal is. Frederick Winslow Taylor, a futószalag feltalálója és az ipari vezetéselmélet atyja, John Francis „Jack” a GE volt elnöke és Eric Emerson Schmidt („Majd kiderül, hogy befejezzük-e az innovációt.”) a Google Inc. volt vezérigazgatója másként gondolkodtak. Mindegyikük másban hitt, és koruknak megfelelően látták a világot.

23


6. ábra: Üzleti paradigmák változása

Annyit mégis illik tudni, hogy akkor válik egy elképzelés paradigmává, amikor kialakul körülötte egy közösség, aki elfogadja. Van egy olyan közösség, ahol azok vannak, akik ugyanolyan ablakon keresztül látják a világot. A közösség elfogad egy paradigmát, a többit kiközösíti, a másmilyen műhelyek kihalnak, és így megszűnik a vita az alapkérdésekről. Cato mondta: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam.” (A latinból gyengélkedőnek: Egyébként úgy vélem, hogy Karthágót el kell pusztítani.) Tipikus tévedés, hogy a verseny az egyetlen paradigma, és hogy az jobb, mint a nem verseny. Ez valahogy úgy van, hogy amikor a te csajodról van szó, akkor a szabad verseny híve vagyok, amikor az enyémről, akkor meg nem. A verseny mögött mindig ott lapul, hogy nem akarok egyetlen lenni. A bekiabálók nem foglalkoznak a paradigmateremtéssel. Az ő dolguk az, hogy ráismerjenek arra az ablakra, amelyen keresztül a döntéshozó nézi a világot. Mégsem menekülhetnek meg attól, hogy a bekiabálás előtt foglalkozzanak a paradigmával, hiszen nincs paradigma-semleges döntéshozó, és az egyezségnek sincs helye. Abból, hogy a paradigma-teremtés nem a bekiabálók dolga, nem következik, hogy valamelyik régi ablakon kell átbámészkodnia, habár erre többen hajlamosak. A harmadosztályú tanácsadóknál „az apám is így csinálta”, a „híres külföldi tanácsadóipar” és a „used book is így csinálta” jelszavakba kapaszkodik. Két dolgot felejtenek el a koppintó bekiabálók. Először is a három kapaszkodó közül egyik sem tündöklik. Másodszor, ők nem is láttak olyanokat, csak legfeljebb azok betanított katonáit. Harmadszor, a bekiabálók nagy része paradigmaváltás-ellenes, és el sem tudják képzelni, hogy ezzel mennyire régimódiak tudnak lenni. Hogy lehetne bekiabálnivalója a paradigmamentes bekiabálónak, mikor a kérdeznivalót is az internetről tölti le? A paradigmamentesség nem semlegesség, hanem erkölcstelenség – képtelen elválasztani a jót a rossztól. Szeretek a kávéházban jegyzetelni. A napokban egy kávéházban elővettem a füzetemet, de nem azt írtam le, amin séta közben spekuláltam, hanem azt, ami a másik asztalnál történt. Ovis vagy kisiskolás gyerek mondta az anyjának: „Ha nagy leszek, akkor én az űrben űrhajóversenyző leszek.” Úgy sejtem, hogy sok korabeli gyerek nézi a Forma-1 versenyt, és autóversenyző akar lenni. Feltételezhetően ez a gyerek is nézett különböző versenyeket, de az ő vágya mégis extrém. Talán meg is valósulhat az álma. Semmi baj sem lesz, ha ez nem jön össze, majd kitalál mást. Aki soha sem lépett be a művész- vagy a játékosbejárón, soha sem érezte az öltöző izzadságszagát, és sohasem került az átigazolhatók listájára, abból nem lesz döntéshozó tele kételyekkel, és sohasem mer nekirugaszkodni egy új ablaknak. Aki nem vált ablakot, az lehet az átlagnál jobb, de sosem lehet extrém. Aki azzal töltötte élete legszebb éveit, hogy élete legszebb éveire várt, az elszalasztotta az ablakváltásokat. A felejtés fontossága magyarázat lehet arra, hogy az új belépők kiszoríthatták a régi szereplőket, akik képtelenek voltak odafigyelni az új paradigmára. „Hány multinacionális vállalat áll ma készen arra, hogy, kétszáz legmagasabb rangú vezetőjének 30-40%-a Kínából, Indiából, és Brazíliából érkezzen? Hogyan fogja ez a kulturális változatosság befolyásolni a döntéshozatalt, kockázatvállalást és a csapat-

24

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete építést?”21 Azok, akiknek elérhető lett az új tudás a vállalatimperializmus agóniájáról, vagy váltanak ablakot, vagy nem. Akiknek nem kiabálták be a friss tudást, továbbra is abban hisznek, hogy egy leányvállalat alapítása új piac kinyitását jelenti, ahol mindent ugyanúgy kell csinálni, mint az anyacégnél.

21

C. K. Prahalad: Új menedzsment paradigmák felé. Alinea Kiadó, 2009, 324. old.

25


Kontextualizálás: A tudás menet közben tanul A profi döntéshozó felelőssége, hogy mennyit használ a bekiabált tudásból a döntéshozáshoz. Mindenki látott már tanulót, tanítót és tanulnivalót (tartalmat), de senki sem látott tanulást – kontextualizálást. Mindenki látott már kezdő, haladó és profi sofőrt, de senki sem látta, hogy miként alakul az összkép az autóvezetésről. Mindenki akar valamit tanulni, de senki sem akar mindent megtanulni. Van, aki állva, és van, aki fekve szereti.

7. ábra: A kontextualizálás kulcsfogalmai

26


VII.

Befogadható: A McDonald’s mindenhol egyforma

Bezzeg Amerikában pontosan leírják, hogy mi mindent kell megtenni a sikerért. Igen! Egy pontosan leírt folyamat hasonlóan kezdődik, mint a „Tudni illik, hogy mi illik” útmutatója: ha valahova belépsz, akkor köszönj. Helyes: illik köszönni. De mégsem helyes az útmutatás, hiszen ezek az alapszabályok harmincöt éves korodban már megtanulhatatlanok. Ha most, hatvanhárom évesen beiratkoznék a balettintézet levelező képzésére, akkor az is késő lenne. Undorítóan táncolnék. Talán ugyanolyan undorítóan mosolyog és köszön az, aki harmincöt évesen tanulja meg egy másfél napos tóparti tréningen, vagy valamelyik praxisorientált főiskola levelező tagozatán. Vannak dolgok, ahol érvényes a jobb későn, mint soha, de vannak olyanok is, ahol jobb soha, mint későn. Végül is a tahó néha rokonszenvesebb, mint a betanított úr és/vagy úrhölgy. A McDonald’s mindenhol egyforma, az olasz éttermek viszont másmilyenek, mégis pontosan tudjuk, ha egy olasz étterembe lépünk be. Így van ez a köszönéssel is. Akiknek benne van a tradíciójában, azok másként csinálják, akinek nincs, azok meg egyformán. A Nyugati pályaudvar parkolójában vártam egy vendéget. Nyitva volt az autóm ablaka. Odajött egy fiatal srác, és parfümöket kínált. Mikor elutasítottam, a következőt mondta: „Nem hamisított, hanem lopott!” Talán így is van, a hamisítottól inkább félünk. A hamisított bekiabáló undorító tud lenni. A protekció egy kiutált fogalom. Talán a támogatás, segítség, pártfogás vagy védelem szerethetőbb. Mindegy, minek nevezzük, de az is lehet, hogy nem mindegy. Szóval mielőtt köszönne a bekiabáló, valamilyen pártfogója beajánlja oda, ahova köszönéssel lép be. Fél évvel ezelőtt kaptam egy felkérést, hogy írjak meg néhány coachtörténetet. A százhatvanvalahányból felvázoltam ötöt, abból hármat megírtam, és végül kettő bekerült egy könyvbe. Nézzünk most néhány példát arra, hogy miként kezdődnek bekiabálásaim. ✓ Egy eladásra váró vállalat vezérigazgatója, aki diákom volt, azzal keresett meg, hogy soványítani kéne a vállalatot, hiszen nemsokára jön a „multi” háztűznézőbe. Gyorsan megtaláltuk a közös nyelvet. Az első munkaebédnél azt mondtam, hogy olyanok vagytok, mint a dundi menyasszony. Amíg udvaroltatott magának, addig egy kicsit fogyasztott. „Nincs rajtunk egy gramm fölösleg sem, de ezeknek most ez a mániájuk” – vágta rá a vezérigazgató. Az ezredfordulón néhány auditcég tanácsadóágazata beleszaladt a „sovány és fukar” (lean and mean) mozgalomba. Ezt eladták a multiknak, akik tovább erőltették. ✓ Felhívott egy diákom, aki egy anyavállalat kutatási főnökének egyik kiszemelt utódja volt, és arra kért, hogy látogassam meg főnökét, Mikit. Miki nyugdíjba készült, és át kívánta adni tapasztalatát egykori diákomnak. Helyesebben tapasztalatainak emlékeit. A kiszemelt utód már használta a DoctuS tudásbázisú rendszerünket, és beprotezsált Mikihez. A legegyszerűbb belépésem, mikor ajánlásra lépek be a coachee szobájába. ✓ Sanyi, mint sok más MBA-diákom, nem a praxisra készült, hanem onnan jött. Egy ezerfős leányvállalat második embere volt. Amikor üzleti döntéshozó pozícióban lévő diákjaim az iskola befejezése után bajba kerülnek, gyakran eszükbe jut egy-egy mondásom. Sanyinak „a kispad hossza” mondásom ugrott be, ami arról szól, hogy veszélyes, ha a kosárlabdacsapat kispadján használhatatlan játékosok ülnek. Sanyi így vázolta fel a tudáshiányt: A majd ezerfős vállalatunkban ellustultak a második vonalbeli vezetőink. Nyolcan vannak, velük kellene valamit csinálni, de lövésem sincs, hogy mit. ✓ Volt rólad szó a vezetőin – mondta Luka a telefonban. – Javasolták, hogy legyél coach a 4. számú üzemünkben. De végül nem te lettél. Azt mondták, hogy az üzem vezetője még nem nőtt fel hozzád. Jó hallani – válaszoltam –, hogy értitek a lényeget. Sokkal jobb nem belépni oda, ahova nem illesz, mint az állandó elégedetlenség.

27

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete A coachiskolámban néhány türelmetlen diák kérte, hogy tanítsuk meg őket a belépésre. Óriási tévedés, hogy a fogászképzés dolga lenne egy bejáratott belvárosi rendelő kulcsának átadása diplomaosztásnál. Én sem kezdhettem Balkán-bajnokként. Amikor még nem volt nevem a Balkánon, akkor mesterem mellé szegődtem tanulónak, és ólálkodtam körülötte. Inaskodtam a haknizásban is. Megtanultam, hogy a szervezetek inkább olyanok, mint az olasz éttermek, és nem olyanok, mint az egyforma McDonald’s éttermek. Néhány évvel később könnyű volt nekem, hiszen Szarajevóban, Zágrábban és Budapesten néhány ezer MBA-diákom volt, akiknek négy százaléka hitt nekem. Mit is kell látni, amikor belépünk egy szervezetbe? A válasz előtt egy kis kitérő. Néhányan azt javasolják, hogy a belépés előtt kérjünk adatokat. Ez egy rossz „revizorreflex”. A coachot nem érdekli, hogy a múlt miként lett könyvelve. Egy dolgot illik tudni belépés előtt: mik a termékek. Ez alatt az értem, hogy kamionnal viszik ki a kapun a fuvarozók, vagy zsebben viszi a vevő. Nagyon más egy mozdonygyár, mint egy telefonszámokat árusító vállalat. Vissza az első belépéshez! Érdemes megfigyelni a döntéshozó és titkárnője (előszobában ülő, akár futhat asszisztens néven is) együttműködését. A gyárlátogatási javaslatot mindenképpen örömmel kell fogadni. Egyórányi séta a csarnokokban többet mutat, mint az előszoba és az igazgatói szoba kapcsolata. Megjegyzem, a bankban is ugyanolyan hasznos megnézni az emberek viszonyát a munkafolyamathoz, mint a bicikligyárban. Természetesen a séta után nem csinálhatjuk meg azt a hibát, hogy bármit is mondjunk a látottakról. Kérdezni sem kell. Ilyenkor már itt az ebédidő, és ha „bejött a pofánk”, akkor a döntéshozó meghív egy ebédre. Köszönjük meg az ebédet, és ebéd közben megtudhatjuk, hogy új ismerősünk a Realnak vagy a Barcának drukkol. Majd egy hét múlva jöjjünk vissza, hogy megtudjuk, melyik döntés nyomasztja most. Brr! Ennyi elég is a „szakácskönyv-stílusból”, sőt sok is, hiszen soha sem lesz így. A lényeg, hogy megértsük, hogy nem szabad elkapkodni a felismerést arról, hogy melyik olasz étteremben vagyunk. Néhány tanítványom – pénz vagy praxisismeret hiányának indítékával – érdeklődött a bekiabálás művészete iránt. Az első beszélgetésen kiderült, hogy hajlamosak-e fenegyerekek lenni. A teniszezők vagy más világsztárok nyilatkozataikban gyakran kijelentik, hogy becsülik az ellenfeleiket, nagy küzdelmet várnak, gratulálnak a győztesnek és a vesztesnek is. Egyformák, mint a McDonald’s-fasírt. Könnyen rájöhetünk, hogy betanult szövegről van szó. A fenegyerekek, akikre vágytam, sosem tanulnak meg úgy köszönni, mint azok, akik harmincöt éves korukban betanított urak és vagy úrhölgyek lettek. A fenegyerek az, aki olyan dolgokon spekulál, amin mások nem. A fenegyerekeknek talán még van esélye, hogy kívülről belefinghat a nulláslisztbe. A tanításmesterségben a harminc tanárinasomból négynek sikerült végigszenvedni a megalázó inasidőt. A bekiabálómesterségben egy tucatnyi inasom volt, és közülük is négynek sikerült végigvergődni a megalázó inasidőt. A többi bekiabálóinas a következő intelmeket nem tudta megemészteni: ✓ Ne spórold meg az inasidőt! A gyorstalpalókhoz szokottak nehezen értették meg, hogy a bekiabálás művészetében sem kisebb a mesterré válás ideje, mint máshol, vagyis nyolc év. Az inasidő ennek a fele. ✓ Ne várj gyorsan biztos pénzt! Nem volt türelmük lenyelni néhány buktát, és ami ennél roszszabb, nem tudtak odafigyelni a bekiabálás elutasítására. A legnagyobb tévedésük, hogy nem értették meg a szabadság árát: nincs havi fix, autó és ingyen iPhone 6. ✓ Legyél alázatos! Képtelenek voltak a bekiabált új tudás iránti alázatra. Néhány fillérért visszaváltottak a tréningpiacra. Elővették a spájzból a régi jelszavakat: fejlesztünk, motiválunk... ✓ Ne ígérj számszerűsíthető eredményt! Beígérték a sikert, és már ezzel megmutatták, hogy nem értik a bekiabálás lényegét. Sikerdíjra dolgoztak, és legtöbbször elbuktak. Ha néha bejött, akkor a közvéleményre hivatkozva nem merték nekik kifizetni. Ne várja el senki, hogy befogadják egy olyan bekiabálásért, amit a cégen belülről is hallhat a döntéshozó. A döntéshozó olyan helyzetben validálja a releváns friss tudás érvényességi tartományát, ami

28

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete neki nem szokatlan. A döntéshozó akar tanulni, de nem akarja, hogy tanítsák. Ha befogadja a döntéshozó a bekiabáló stílusát, akkor tud benne valami konstruálódni a bekiabált friss tudásból. Ha a bekiabáló megtalálja, ennek a kincses ládának megtalálod a kulcsát, akkor a döntéshozó befogadja. Teljesen mindegy, hogy a publicisták vagy noname üzleti iskola tanárai azok, akik le akarják beszélni a döntéshozót a ki nem próbált friss tudásról. Divat, de úgy is mondhatnám, hogy a közvélemény egyetlen elfogadott világképe a „kiszámítható jövő”. Fura, hogy milyen sokan hisznek a statisztika mindenhatóságában. A múlt megértésének illúziója azt a további illúziót hizlalja, hogy képesek vagyunk megjósolni a jövőt. Csak annyit kell érteni, hogy mindannyian mediokrisztánra vagyunk idomítva. Ebből az átlag-szórás (magyarán normális-nem normális) soha sem jövünk rá, hogy mi az extremisztán. A svéd Lofgern azzal döbbentette meg a sívilágot, hogy ugrás közben léceit az addig ismert párhuzamos elrendezés helyett V-alakban tartotta. Ahány ember, annyi tudás. Mit fogadunk el tudásnak, vagyis milyen a tudásképünk? Lehetetlen megtanulni a varázsszót, amire majd dől be az ajtón a „Kundschaft”. Ha a betanított tréner/coach olyan megoldást hoz, amit már máshol kipróbált, annak két nyavalyája lehet: itt és most mások a körülmények és nem működik, vagy itt is, mint máshol, működik, és sokan leszünk egyformák.

29


VIII.

Befolyásolható: a csacska macska farka

De jó a buszsofőrnek, ő délben hazamehet! – hallották sokan. De rossz a buszsofőrnek, ő hajnalban megy dolgozni! – ezt is sokan hallották. Kevesen hiszik el, hogy ezek a narratívák – szülői parancsok – lényegesen befolyásolják értékeink kialakulását. Talán nem is a szülői, hanem inkább a nagyszülői parancsok az imperatívuszok, vagy nem. A sors úgy hozta, hogy egy hétig egy nyugdíjas hölggyel reggeliztem, ebédeltem és vacsoráztam. Sok mindenről beszélgettünk. Egyik ebédnél, amíg a hölgy a pisztránggal bíbelődött, elmesélte, hogy fiának és lányának milyen autói vannak. – Az én fiaimnak jogosítványuk sincs – mondtam félve, hiszen ismerem a meghökkenéseket erre a kijelentésemre. – Hát akkor hogy közlekednek? – kérdezte megrökönyödve a hölgy. Repülővel, vonattal, villamossal, és gyakran gyalog. Nos, ennek a történetnek van egy régebbi őse. Úgy sejtem, hogy apám egyetlen alkalommal mesélt unokáink a sofőrködésről. 1946-ban a szlovéniai szerpentineken katonaként vezetett egy kamiont. Egy alkalommal a mellette ülő tiszt, akinek nem volt jogosítványa és annyi tapasztalata sem, mint a húszéves apámnak, megparancsolta apámnak, hogy adja át neki a kamion kormányát. Nos, fiaim a nagyapjuktól azt látták, hogy az öreget inkább gyötörték a hatalom vs. szakma szabályai dilemmák, mintsem a gyalog vs. autóval dilemma. Most, már itt a könyv vége felé, mondjuk ki a bekiabálás lényegének a lényegét: Azt a nóvumot kiabáld be, amit ott és akkor az elme be tud, és be akar fogadni. Az elbeszélések sosem mondják meg semminek az egyetlen okát, az olvasóra van bízva, hogy találjon valamilyen indítékot a viselkedésre. Az emberi elme nem az aritmetikára, hanem tapasztalatok emlékezetére van hangolva. Amikor egy történetet hallunk, eszünk ágában sincs a benne lévő összes tényt felhasználni ahhoz, hogy képet alkossunk a szereplőkről, sőt az sem, hogy csak egyetlen összefüggést feltételezzünk közöttük. A különböző olvasatok adása nem esik nehezünkre, ugyanolyan velünk született dolog, mint hogy tudunk lélegezni. „Önök szeretnék megérteni, hogy mi történt a nyugati világgal a két világháború között, és azokat az eseményeket is, amelyek jelenlegi világunkhoz vezettek. Akkor meg kell érteniük a tisztogatások nyomán konstruált pereket. Vajon mi a valószínűbb: A Sötétség délben olvasásának segítségével értik meg, vagy egy olyan történelemkönyvből, amely a perekkel foglalkozik, vagy a perekben elhangzó vallomások szövegének tanulmányozásával.” – írja Herbert Simon. Az elmét nem érdekli, hogy valami igaz vagy nem, de az sem, hogy a sokaság hányadával történt meg. Vagy hihető, vagy nem, és ennek semmi köze ahhoz, hogy hányszor történt meg. „A paradigmatikus gondolkodás az, amely egyetemes igazságfeltételeket keres, a másik a narratív gondolkodás, amely a „hihetőséget” célozza meg és a konkrét kapcsolatot vizsgálja két esemény között.”22 A napokban busszal utaztam hat órát. Ki-be szálltak az emberek. Egyik faluból a másikba utaztak. Azon gondolkodtam, hogy akik ezekben a falvakban maradtak, mennyire másmilyenek, mint azok, akik elmentek a városba. Ismerek ezekből a falvakból származó igazgatót és egyetemi tanárt is, akiket nagyszüleik ugyanúgy befolyásoltak, mint azokat, akik ott maradtak. Nem tudom, hogy az ottmaradtak melyik friss tudás tálalására izgulnának be. De azt sejtem, hogy azok a döntéshozók, akik falun hallgatták a narratívákat, másként jók, mint azok, akik a városi kávéházakban. Elegendő-e egy év iskolánkban? – kérdezte egy diák, egy iskolám záróráján. Talán arra elegendő, hogy felismerje a különbséget a következő szövegek között: „A csacska macska farka kacska.” és a „Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség” Arra talán kevés egy év, hogy elkötelezze magát az egyik szöveg mellett. Vagyis akkor nehéz elkötelezni magát, ha az ellentétben áll a gyerekkorábban hallott narratívákkal. Nem mindegy, hogy melyik coachtörténetet hallottad. Van, aki azt hallotta, de jó neki, hiszen spájzból főzhet – elsózta az összes tréning konzervdobozát. Van, aki azt hallotta, hogy de rossz neki, hiszen spájzból kell főznie – csak tréning konzervdobozokat sózhat el. Találjunk ki

22


30

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete inkább furcsa, de elgondolkodtató metaforákat, amelyek nyomán elindulhat az együttgondolkodás. Ezek az új fogalmak majd találkozhatnak azokkal a narratívákkal, amelyeket a döntéshozó megszokott. ✓ Pehely- és nehézsúlyú Nem-Nemek (John Kotter). Ez a metafora vagy megcsiklandozza a döntéshozó figyelmét vagy nem. Ha elkezd figyelni, akkor már a „tettvágy”-ra építheted rá az új fogalmi keretet. ✓ Új alkimisták (Charles Handy). Ez a metafora vagy megcsiklandozza a döntéshozó figyelmét vagy nem. Ha elkezd figyelni, akkor már építheted az újítás új fogalmi keretét. ✓ Új alexandriaiak (Don Tapscott). Ez a metafora is vagy megcsiklandozza a döntéshozó figyelmét vagy nem. Ha elkezd figyelni, akkor már építheted rá a mesterműhely következő fogalmi keretet. Ha nem kapod el a döntéshozó figyelmének egy töredékét, akkor lehet, hogy meglovagolhatod a fegyelmét, de az nem az igazi. Egy fegyelmezett szervezeti katona, akár meg is engedheti, hogy elmondd, amit akartál, de abból nem fog semmi se bekerülni a kontextusába. Ha nem a figyelemnek, hanem a fegyelemnek köszönheted, hogy talpon maradtál, akkor biztos lehetsz benne, hogy nem döntéshozóval van dolgod. Valahol el kell kapni egy olyan drámai hőst, akinek üzenete elviheti a döntéshozót a katarzisig. Néhol az egyik, néhol a másik történet illik oda, nem mesélhető el ugyanaz a történet mindenhol. Talán valahol működhet Naszreddin Hodzsa következő története: „Apró legényke volt még Naszreddin, a későbbi hodzsa, amikor megszólítja az utcán egy koldus és alamizsnát kér tőle. – Sok jóban van otthon részed – mondja a koldus, – nekem is juttathatnál belőle. – Szíves örömest –, feleli a gyerek. – Estétől reggelig anyám veri az apámat, reggeltől estig pedig engem náspángol a tanítóm. Akár az egészet átengedjük neked.” Máshol elmesélhető Ivo Andrić Vezírek és konzulok című regényéből Teszkeredzsi Hamdi bég története: „Ki tudja, hogy áll a dolog ezekkel a konzulokkal. Vagy jönnek, vagy nem jönnek. De ha jönnek is, nem fordul meg medrében a Lašva, hanem továbbra is arra folyik, amerre addig. Mi itt otthon vagyunk, és akárki más jön ide, idegenbe jön, s nem lesz sokáig maradása.” Máshova talán egy Ezopuszi mese vagy egy Hofi-vicc illik? Mind kevesebb viccet hallok. Mintha az iskolai tesztek és a tévé kvízműsorai kiirtották volna a laterális gondolkodást. A történetek meghagyják a sokféle olvasat és a gondolkodás lehetőségét. Amikor bekiabáljuk a döntéshozónak, akkor úgy tűnik, mint egy rögtönzés. Mindig egyedi esetekkel foglalkozunk. Nem érdemes se a sokaság átlagával, sem a szórásával foglalkozni. Ebben a figyelemszegény korszakban még senki sem találta meg a biztos utat az emberek figyelméhez. Tudom, hogy nem illik rossz híreket terjeszteni egy könyvben, de valahol ki kell mondani, hogy igenis nem mindenkinek lehet bekiabálni a friss tudást. Van ennek a befolyásolásnak egy fura része. Itt és most azt mondanám, hogy ajánlott unalmasnak lenni. Aki befolyásolással foglalkozik, az tudja, hogy inkább egy egyszerű dolgot kell százszor elmesélni, mint száz nagyszerű dolgot egyszer-egyszer. Nagyapáink többsége nem volt szociálpszichológus, de érezte, hogy unokáinak százszor kell elmondani ugyanazt a történetet. „A narratívumok azzal próbálják lekötni a közönséget, hogy ismét különössé teszik a megszokottat.”23

23


31


IX.

Újragondolható: „a nyugati világ nyugdíjas üzemmódra kapcsolt”

Steve Jobs az innovátoroknak a következőket javasolja: (1) azt csináljuk, amit szeretünk, (2) hagyjunk nyomot a világegyetemben, (3) indítsuk be az agyunkat, (4) álmot áruljunk, ne terméket, (5) mondjunk nemet ezer dologra, (6) hozzunk létre őrülten jó élményeket, (7) legyünk a kommunikáció mesterei. Mind többet beszélünk az innovációról, és ami sokkal veszélyesebb, mind kevesebbet mondunk róla. Ha valaminek mindenki meg akar felelni, akkor az a valami olyanná válik, aminek mindenki megfelelhet. Az innováció fogalma nyújtható, mint a rétestészta. Itt és most nem fogok birkózni a hígabbnál hígabb innovációdefiníciókkal. A szélsőségeket az ún. „startup mozgalom” hozza. A startupversenyeken a „bankár-anyanyelvű” közvetítők azt követelik az újítóktól, hogy tudják a tutit. A közvetítők nem ismerik a mondást, hogy „a zsokét nézd, ne a lovat”. Az eddig elképzelhetetlen újdonságot a zsoké álmodja meg, a mecénások a zsokét nézik. A befektetőt képviselők, a közvetítők viszont a lovat (a cég jövőjét, amire az ízig-vérig innovátor sosem gondol) nézik, és egy bankári rendet akarnak életre kelteni. Ha egy startup-versenyre menő kölykök a Dropbox kilencvenkilencedik reinkarnációját viszik, akkor megsaccolható a piaci történések bekövetkezési valószínűsége. Valami ilyesmire gondolt Charles Handy, amikor azt mondta: „a nyugati világ nyugdíjas üzemmódra kapcsolt.” A közvetítők a szervezet újrafiatalodására képtelenek gondolni. Csak a javított folytatásban hisznek. Peter Drucker az üzletelés elavult alapfeltevéseiként említi, hogy létezik, vagy kell hogy legyen egyetlen megfelelő szervezeti struktúra, és létezik, vagy kell hogy legyen egyetlen helyes út, amellyel embereket lehet menedzselni. Nem vagyok egy szőrszálhasogató nyelvész, de a fordításba, mint annyiszor, önkényesen belenyúltam. Először ott, ahol a „way” szót módszerre fordították. Másodszor ott, ahol a menedzselés helyett irányítás volt. Hitvallásomhoz tartozik, hogy hagyjuk a nyelvet kialakulni. Ha a futballdrukkert nem fordítjuk szurkolóra, nem nagyon zavar. Ha viszont a „mérkőzés résztvevője” lenne belőle, akkor miként különböztetnénk meg a drukkert a bírótól vagy a jegyszedőtől? Arról szoktam lebeszélni a döntéshozókat, hogy ’re-formokat’ csináljanak. Semmi értelme sincs annak, ha a szervezet újrafiatalodásának folyamatát jól strukturáltan leírják. A szervezet megújulása legyen a szüntelen puhatolódzás nyomán. „Áldás volt e hajnalon élni, de / ifjúnak lenni ott – mennyei! Dús / idők, mikor sok fásult tilalom, /szokás, törvény, szabály oly bűvölő, oly/ vonzó lett, mint egy vadregényes ország!” Ezzel kezdtem 2016 tavaszán az ICT művelőinek tartott konferenciaelőadásomat. Az ilyen kezdetben benne van az esély és a veszély, vagyis izgalmas. A veszély: az öreg nosztalgiázik. Az esély: megérthetik, hogy az egy izgalmas korszak volt, és a mostani talán másként lehet izgalmas. A romantikus „első innováció” (fürdőkádban született ötlet) elfogadásának korszaka elmúlt. Már jó ideje a „második innováció" (az ötlet új piacolása) legalább annyira fontos, mint az első. Ezen a prédikálásomon bevezettem a „harmadik innováció” fogalmát is. Nevezetesen azt, hogy a gyártás algoritmusa is lehet új, sőt szép is. Az innovátorokat általában kíváncsiságuk hajtja, egy-egy „kaland” jutalmazóbb számukra, mint a pénz. Howard Gardner arról ír, hogy az újítókat nem érdekli a pénz és a hatalom, hiszen jutalmukat közvetlenül munkájukból nyerik. A közvélemény és kollégáik is különcnek tartják őket. Az innovátor álmaira előbb a vállalati hatalomtól kell, hogy kapjon áldást, talán még buzdítást is. Anélkül nem megy. A döntéshozót idegesíti az első „műszaki innováció”, ha nincs mögé téve a második és a harmadik. Hangsúlyozom, a „műszaki”, hiszen az nem az ő dolga. A döntéshozó dolga, hogy az üzletelés változtatásain spekuláljon. Bátornak kell lenni ahhoz, hogy bemerjünk lépni az ismeretlenbe, amikor a környezet azt sugallja, hogy nem szabad. A döntéshozó egy szervezetben sosem kéri, hogy bekiabálják neki azt, hogy mit csináljon. Őt az érdekli, hogy merre menjen, és néhány műszaki innovációt akár izgalmasnak is láthat. „Egyszer felkértek egy neves zenekarból, hogy segítsek megtervezni a növekedésüket. Tanácstalan voltam. Nekem úgy tűnt, hogy a zenészek létszáma már teljes, hogy akarhatnának még több hegedűst vagy harsonást. Nem-nem – magyarázták –, nem nagyobbak akarunk lenni, csak jobbak, hogy bővítsük a közönségünket, a repertoárunkat, turnéinkat, és – nem utolsósorban – mindezek

32

Baracskai Zoltán: A bekiabálás művészete következményeképpen emelkedjenek a bevételeink.”24 Amikor a döntéshozó újragondolja a szervezet jövőjét, akkor illik az S alakú (szigmoid) görbére gondolnia, mely magát az életet összegzi. Puhatolódzunk! Hibázzunk, majd jön egy-két siker, végül pedig lefelé haladunk! A siker egyik aranyszabálya, hogy az emelkedő ív lecsengése előtt egy újabb ív megkezdésébe kell belefogni. Nem újdonság bekiabálni az „S-görbét”, de elindíthatja egy friss tudás bekiabálását. „Akinek kalapács van a kezében, az mindent szögnek lát” – kiabáltam be a pálya széléről. Illik tudni, hogy vannak mankók (értsd segédeszközök, szoftverek), amelyeknek szűk, és vannak, amelyeknek széles az érvényességi tartománya. Minél szűkebb egy mankó érvényességi tartománya, annál erősebb. Fordítva is érvényes, minél tágabb, annál gyengébb egy adott területen. A döntéshozónak valahol a hetvenes években valaki bekiabálta a „súlyozást”. Ezt nagyon nehéz volt kiirtani az okoskodásából. Egy egész nap ráment. „Amikor zoknit vásárolsz, akkor a színe vagy az ára fontosabb?” – kérdeztem. Rávágta, hogy a színe. „Amikor autót vásárolsz, akkor a színe vagy az ára fontosabb?” – dobtam be a következő kérdést. Némi zavarodottság látszott rajta. Hangosan elkezdett spekulálni: „Lehet, hogy nem mindig négy és félszer fontosabb az ár?” Kezdett valamit sejteni az átverésből, aminek áldozata lett egyetemista korában. „Tudok egy olcsó hétvégi házat a Neretva folyó mellett, harminckilenc kilométerre a tengerparttól. Megveszed?” – hergeltem tovább kérdéseimmel. Természetesen nemmel válaszolt. „És ha rózsaszínű?” – vágtam rá kissé viccesen, aztán elmentünk ebédelni. A halszálkák keresése közben kipróbáltunk még néhány preferenciaskálát. Kiderült, hogy ő a káposztát jobban kedveli, mint az uborkát, és az is, hogy inkább uborkát eszik, mint tejszínhabos káposztát. Kávézáskor kijelentettem, hogy háromegész-nyolctizedszer jobb az édes, mint a sós kávé. Miki káromkodni kezdett, és kikérte magának, hogy hülyét csinálok belőle. „Azok csináltak belőled hülyét, akik a nyakadba varrták a súlyozáson alapuló mankót” – válaszoltam. Nos, a nehezén ezzel túljutottunk. E nélkül a kínos munka nélkül a döntéshozó soha sem gondolta volna újra azt, amit nagyon régen befogadott. Egyik másik bekiabálásom elején a gyártástechnológus és én végigsétáltunk a csarnokokon. Azt figyeltük, hogy milyen a technológiai fegyelem: vannak-e segédszerszámok, amelyek aláássák a technológiát. Minden rendben volt. A gyártásban dolgozó második vonalbeli vezetők autoritása tökéletes volt. Akkor már láttam, hogy a szubszidiaritás elve megvalósítható. Egy kis tudásfrissítés, ami csak a régi újragondolása után működhet. Az irodistáknál más volt a helyzet. Már a kérésem is zavart keltett. Sanyi azzal tiltakozott, hogy az irodistáknak nincs is jól leírt technológiájuk. – De van – erőszakoskodtam –, az SAP lényege, hogy az adatbevitel, tárolás, és felhasználás tipizálja az irodisták műveleteit. A látvány várható, de mégis felháborító volt. Az irodisták előtt lévő gépek java részén nem az előírt rendszer, hanem különböző Excel-táblázatok és/vagy grafikonok voltak. Az irodisták második vonalbeli vezetői nem hogy nem követelték meg az előírt technológiát, hanem még buzdítottak is a segédszerszám (Excel) használatára. Mégis valahol rövid a kispad – mondtam –, hiszen az irodisták második vonalbeli vezetőit nincs kire cserélni. Itt már titokban meg is valósult a szubszidiaritás, csak éppen téves tudás nyomán, mint ahogy kell, hiszen a „középen meghozott döntések” abból a „kibicsaklott” tanításból származtak, amit a lokális főiskolán kaptak. Az „adatból információ, az információból tudás, a tudásból bölcsesség” láncolat fél évszázada félre van magyarázva. A szerző pontosan az ellentétét állította, és úgy is van. Láttál már bölcs embert, aki „adathiányban szenvedett” – kérdeztem mindegyik második vonalbeli vezetőtől. Gyorsan rájöttek, hogy az iskolában szamárságot sóztak rájuk. A kispadon ülő gyártásban működő második vonalbeli vezetőkkel el kellett fogadtatni, hogy az irodistáktól érkező adatok nem „kőbe vésett” igazságok, hanem számolgatás a múlt adatai alapján. Az irodista második vonalbeli vezetőkkel el kellett fogadtatni, hogy a szerszám működésének szabályai „kőbe vésett” technológia, amin nem szabad változtatni. Ebben az esetben is csak egy „nagy pofon” után kezdődhetett az újragondolása.

24


33


Talán tanulható lesz: A tehetsége veleszületett, de a tudása nem Egy taxisofőr panaszkodott, hogy a biciklizők nem ismerik a KRESZ-t. Hozzátettem, sokan a biciklizés fortélyait sem. Talán érdemes lenne vizsgáztatni a biciklizőket megállásból és akadályok kikerüléséből is. Láttam már néhány biciklizőt, aki meg akart állni, de olyan ügyetlen volt, hogy nem sikerült neki ez a művelet. Van, aki tud biciklizni, van, aki tud bablevest főzni és van, aki tud bekiabáló lenni. Ez mindegyiknél tehetség + tanulás. Egyik nem helyettesítheti a másikat. A tanári szakmában vannak próbálkozások, hogy a vizsgáztatást a gép végezze el. A tesztkérdések helyes vagy helytelen válaszaira pontokat lehet kapni, amit a gép is össze tud adni. Van egy kérdésem: Lehet tanár az, aki nem tudja megkülönböztetni – pontozás nélkül – az ostoba és az okos diákot? Vannak, akik valamiben kevésbé tehetségesek, nekik többet kell tanulni/gyakorolni. És vannak, akik tehetségesek valamiben, és így kevesebbet kell tanulni/gyakorolni. Nekik szánom ezt a rövid könyvet. Van, ahol a jobb, és van, ahol a baloldalon van az autó kormánya. Van, ahol az autó sebességét mérföldekben mérik, és van, ahol kilométerekben. Jó lenne elfogadni, hogy a döntéshozó tudásfrissítési folyamata is lehet másképpen jó vagy rossz. „Azért jöttél iskolába, hogy meglásd, máshogy is lehet” – szoktam mondani azoknak, akik azt állítják, hogy az ő praxisukban másként van, mint ahogy én tanítom. „Az az élet, amelyből teljeséggel hiányzik a kaland, minden bizonnyal igen unalmas, az az élet viszont, amelyben a kalandvágy elé semmilyen korlátot nem állítanak, aligha lesz túlságosan hoszszú.”25 Ez a könyv is egy kalandtúra olvasóimnak. Három szabály adta magát e könyv írása közben. Ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek ennyi lesz, hanem ez azt jelenti, hogy eddig túl kevés alakult ki a szakmává és betaníthatóvá váláshoz vezető úton: 1. A profi döntéshozó visszahívja-e vagy nem a bekiabálót anélkül, hogy ráerőszakolnánk. 2. A profi döntéshozó akár meg is találhatná az ott és akkor szükséges tudást, ha lenne rá ideje. 3. A profi döntéshozó felelőssége, hogy mennyit használ a bekiabált tudásból a döntéshozáshoz. Megjósolhatatlan, hogy mi lesz a divat. Lehet, hogy nemsokára több leírható szabálya lesz a szakmának, de az is lehet, hogy mesterséggé fog válni, és akkor még ennyi kimondható szabálya sem lesz. „Igazából számomra nem az a lényeg, hogy ki mit mond, hanem az, hogy arról nekem mi jut eszembe. Nagyon hamar rájöttem arra, hogy ha csak annyit tudok, amit meg tudok tanulni, az nekem kevés.” – jelentette ki az újságírónak egy igazgató, aki az ezredfordulón volt diákom. A gimnáziumban mindenkinek lenyomják a torkán a művészettörténetet. Ha hiszel a művészettörténet jótékony hatásában, akkor talán könnyebben találsz magadnak partnert a magánéletedben, vagy nem. A művészettörténet nem magyaráz meg semmit, csupán gazdagítja az elmét, ami kevésnek tűnik azoknak, akik mindenről akarják tudni, hogy igazolva van-e. Az érettségizettből is lehet művészettörténész, ha még utána sokat tanul róla, és elhanyagolja a matekot. E könyv elolvasása után annyit tudhatsz meg a coachról, amennyit az érettségizett tudhat Camille Pissarróról, és annyit tudhatsz meg a coachingról, amennyit az érettségizett tudhat az impresszionizmusról. Két balkáni városban megtanultam, hogy a villamos után nem kell szaladni. Az iskolákban megtanultam kilógni a sorból, és azt is, hogy ezt a sor, és az is, aki kilóg onnan, túlélheti. Trafikossegédként megtanultam, hogy nem kell mindenkinek hízelegni. A kosárlabdapályán megtanultam, hogy a tehetség hiánya pótolhatatlan izzadsággal. Tanítás és írás közben megtanultam, hogy nem kell mindenkinek tetszeni. Szabadúszóként megtanultam sehova se tartozni, és beigazolódott Ivo Andrić mondása „A gyűlölködők leginkább azokat gyűlölik, akik nem gyűlölnek senkit.”

25

Bertrand Russell: A hatalom és az egyén. Kossuth Kiadó, 1997, 38. old.

34


Tartalom A mankó filozófiája: Tudásfrissítés ......................................................................... 0 Fogalmi keret: Legyen tanítható ............................................................................. 2 Szabadúszás: A coach identitása.............................................................................. 6 I. Bolhaélet: Ne „lájkoljál”, hanem ossz meg ..................................................................... 7 II. A piacon: Kiktől és milyen távolságra akarok lenni .................................................. 10 III. Túl a tan(ítás)okon: Transzdiszciplináris ................................................................... 13 Szenvedélyes tanulás: a coachee identitása ........................................................... 16 IV. Albérlők: hozzáférhető tudás ..................................................................................... 17 V. Művész anyanyelvűek: „terminus technicus”............................................................ 20 VI. Paradigmaváltók: a mester informálisan tanul .......................................................... 23 Kontextualizálás: A tudás menet közben tanul ...................................................... 26 VII. Befogadható: A McDonald’s mindenhol egyforma ................................................... 27 VIII. Befolyásolható: a csacska macska farka ................................................................ 30 IX. Újragondolható: „a nyugati világ nyugdíjas üzemmódra kapcsolt” .......................... 32 Talán tanulható lesz: A tehetsége veleszületett, de a tudása nem .......................... 34 Ajánlott olvasmányok ........................................................................................... 36

35


Ajánlott olvasmányok Jerome Bruner: Az oktatás kultúrája. Gondolat Kiadó, 2004. Umberto Eco, Jean-Claude Carriére: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. Európa Könyvkiadó, 2010. Charles Handy: A második görbe. HVG Könyvek, 2016. Charles Handy: Az elefánt és a bolha. HVG Könyvek, 2004.

36

A bekiabálás művészete

Recommend Documents