N. TÓTH ÁGNES
A beilleszkedési, tanulási, magatartási zavarok (BTM) (In.: A pedagógia adósságai. Savaria University Press, Szombathely. 2015. 60- 69.) a) A tanulási zavarok A tanulás eredményessége az iskolai munka mutatója, ezért fontos, hogy a tanulás sikeres legyen. Ez a tanuló és a tanár közös érdeke. A tanulási zavarokkal, tanulási nehézségekkel küzdő gyermekek száma viszont egyre nő, hazánkban éppúgy, mint a legtöbb országban. A növekedés egyik lehetséges magyarázata az iskolai teljesítmények iránti fokozott igény. Minél magasabb követelményeket támasztunk annál több, azokat teljesíteni képtelen tanulóval kell számolnunk. A tanulási zavar összetett jelenség, és sajnos gyakran már csak a végső stádiumban (iskolai kudarc, osztályozóvizsgára vagy tanévismétlésre utalás) figyel fel rá a pedagógus, ám kezdete általában az óvodás, illetve az első iskolás évekre nyúlik vissza. Ezért fontosnak tartjuk, hogy minden pedagógus megfelelő információkkal rendelkezzen a tanulási zavarokról, hiszen bizonyított, hogy korai felismerés esetén jól korrigálhatók ezek a problémák. Azonban ha ez nem történik meg, az egy egész sor egyéb nehézséget, fejlődési és önértékelési rendellenességet von maga után. Fontos tudni, hogy a tanulási zavarral küzdő gyermek nem értelmi fogyatékos, mégsem tud eleget tenni az iskolai követelményeknek. Normál iskolai körülmények között, az általánosan alkalmazott módszerek mellett nem képes elsajátítani a tananyagot, így állandó kudarcélménye lesz, és ez alacsony önértékeléshez vezethet. A „másság” érzése pedig megnehezíti a beilleszkedést és helytelen személyiségfejlődési irányt idézhet elő. Mindebből látható, hogy milyen nagy szerepe van a pedagógusoknak a tanulási zavarok felismerésében, megfelelő kezelésében, hiszen a tanár–diák kapcsolat jelentősen befolyásolja a diák hozzáállását a tanuláshoz. Ki kell hangsúlyozni, hogy természetesen a pedagógus erőfeszítéseihez elengedhetetlen a maximális szülői támogatás. Ha a tanuló tanulási teljesítménye átmenetileg alacsony, (pl.: helytelen tanulási szokások, módszerek, koncentrációzavar, tudásbeli hiányosság, miliőártalmak, szorongás stb.) tanulási nehézségekről beszélünk. A tanulási nehézségek a pszichés funkciók rendellenes működésére vezethetők vissza. Ezekre a tanulókra fejletlen kognitív képességek, pl. a koncentrálóképesség alacsony szintje, esetleg emocionális problémák jellemzőek (Petriné, 1998). Az átmeneti, enyhe tanulási problémákat általános pedagógiai eszközökkel, eljárásokkal korrigálni tudjuk. „Tanulási zavarnak tekintjük azt az – intelligenciaszint alapján elvárhatónál lényegesen – alacsonyabb tanulási teljesítményt, amely gyakran neurológiai deficit vagy funkciózavar talaján jön létre, sajátos kognitív tünetegyüttessel. Ezek a részképesség-zavarok alapvetően nehezítik az iskolai tanulás során az olvasás, 60
az írás és/vagy a matematika elsajátítását. A teljesítménykudarcok gyakran másodlagos neurotizációhoz vezetnek. A tanulási zavar a legkoraibb időszakban alakul ki és tünetei felnőtt korban is fellelhetők. Kognitív és tanulási terápiával jól befolyásolható. Társuló tünetként megjelenhet különböző fogyatékosságoknál.” (Zsoldos és Sarkadi, 1991. o.n.) Mivel a tanulási zavarok a személyiség fejlődését, az életvezetést súlyosan nem károsítják, így ezeket a tanulókat nem tekinthetjük fogyatékosnak. Amint a kiváltó ok megszűnik, a tanulási zavar is enyhül, oldódik, eltűnik. Vannak azonban olyan tartós, speciális tanulási zavarok (ld. később) mint pl. a dislexia, a disgraphia, a discalculia, amelyeknek diagnosztizálása és kezelése feltétlenül gyógypedagógus szakember közreműködésével kell történjen. E tanulási zavarok gyanújának felismerése viszont a pedagógus feladata. A téma meglehetősen kiterjedt szakirodalma alapján elmondható, hogy a „tanulási zavar” fogalom nem egységes elnevezés, így gyakran találkozhatunk a vele szinonim „tanulási nehézség”, illetve „tanulási rendellenesség” kifejezésekkel is. Már az 1960-as évektől kezdve számos kutató próbálta meghatározni e fogalmat, de mivel a jelenség okai és tünetei is vitatottak, szakmai körökben is sokféle meghatározás használatos. Minden szakember a saját, és az általa képviselt tudományág álláspontjának megfelelően fogalmazza meg. Álljon itt két meghatározás hazai szakemberek tollából: Ranschburg (1998) szerint „Tanulási zavarról abban az esetben beszélünk, ha az ép értelemmel és ép érzékszervekkel rendelkező, kulturálisan vagy gazdaságilag nem hátrányos helyzetű gyermek a tanuláshoz szükséges egy vagy több képesség hibás működése miatt, bizonyos tantárgyból, vagy tantárgyakból nem tud megfelelni az adott szinten megszabott minimális követelményeknek.” (uo. 95. o.) Sarkady és Zsoldos (1993) gyógypedagógiai, pszichológiai szempontú definíciója: „Tanulási zavarnak tekintjük azt az –intelligenciaszint alapján elvárhatónál lényegesen – alacsonyabb tanulási teljesítményt, amely neurológiai deficit vagy funkciózavar talaján jön létre, sajátos kognitív tünetegyüttessel. Ezek a részképesség-zavarok alapvetően nehezítik az iskolai tanulás során az olvasás, az írás és/vagy a matematika elsajátítását.” (uo, 265. o.) A tanulási zavarok tipikus viselkedéses tünetei: állandóan „izeg-mozog”, nehezen tud egy helyben megmaradni. A mozgáskoordináció és finommozgások zavara, pl. mellényúl a tárgyaknak, szétszórja az iskolai felszerelését, írása csúnya, rendezetlen. Nem követi a tanár utasításait. Néha mintha nem értené a feladatot, tétovázó, nem tudja mi volt a kérdés. Vannak közöttük túlzottan csendes, passzív magatartásúak, könnyen befolyásolhatók, zárkózottak, félénkek, illetve agresszívek is. Általánosságban megfigyelhető a kusza írás, bizonytalan vonalvezetés, a betűk nagyságának egyenetlenségei, nehézkes, görcsös írásmód, mely a szem és kéz koordinációjának fejletlenségével hozható kapcsolatba. Jellemző egyes betűk, szavak felismerésének nehézsége, az írásnak, és olvasásnak olyan típusú zavarai, mikor a gyermek a már ismert, megtanult betűket, szavakat nem ismeri fel, ha azok más nagyságúak vagy színűek. Olvasásnál, írásnál előfordul betűk, szótagok 61
felcserélése, mely a térészlelés hiányosságaival magyarázható, gyakori az iránytévesztés. Bizonytalanság figyelhető meg a térbeli összefüggések felfogásában, a hallás, illetve a beszédszerveződés terén. Fellelhető a nyelvi készség zavara, emlékezetgyengeség, figyelemzavar (Porkolábné, 1987. 5. o.) A szakemberek általában elkülönítik a tanulási zavar fogalmát mint súlyos részképesség-zavart a tanulási nehézségtől, melyet enyhébb lefolyású tanulási kudarcnak tartanak. Az előbbit a gyógypedagógia, míg az utóbbit a fejlesztő pedagógia kompetenciájába sorolják (14. ábra). Abban azonban a kutatók általában megegyeznek, hogy a tanulási zavarok között percepciózavarok (vizuális, auditív, térbeli orientáció, taktilis, kinesztéziás), motoros működési zavarok (motorium, impulzivitás, figyelemzavar), kognitív funkciózavarok (figyelem, megértés, emlékezet, gondolkodás) beszéd- és kommunikáció-zavarok (belső beszéd, nyelvhasználat, beszédhibák) valamint beilleszkedési- és magatartászavarok (agresszió, regresszió, szocializációs zavarok, értékzavarok szabálytudat-zavarok) tipizálhatók. Amennyiben a pedagógus úgy látja, hogy tanulási zavar állhat fenn, akkor a szülőkkel közösen minél előbb meg kell tenni a szükséges lépéseket, hiszen bizonyított, hogy a tanulási nehézségek előfordulása megelőzhető és korai felismerése esetén megfelelő fejlesztő eljárásokkal minimálisra csökkenthető vagy teljesen megszüntethető. A fejlesztés már az óvodában megkezdhető, és az iskolában folytatható. Hazánkban Meixner Ildikó nevéhez fűződik a diszlexia-prevenciós és a diszlexia-reedukációs fejlesztő gyakorlatok kidolgozása. Meixner (1993) munkájában feltárja az intellektus és a diszlexia, a mozgás és a diszlexia, a nyelvi fejletlenség színterei közötti összefüggéseket, valamint módszerének rendszerével is foglalkozik. Ennek jellemzője, hogy alkalmazkodik a gyermek egyéni haladási tempójához. A módszer feltétele a helyes beszédhangok képzése, ezért a betűtanítás előtt ki kell javítani az artikuláció hibáit. A módszer lényege a gyermek minél korábbi életszakaszban megkezdett fejlesztése. Legideálisabb, ha az olvasástanítást megelőzően megállapítják a diszlexiaveszélyeztetettség tényét, és a gyermeket diszlexia-prevencióban részesítik. Ezzel megakadályozzák a helytelen olvasási szokások kialakulását, a gyermek tanulási motivációjának elvesztését és a másodlagos magatartási zavarok kialakulását. A fejlesztő gyakorlatokat három fő területen, a térbeli tájékozódás, a beszéd- és a ritmusfejlesztés terén végzik. A módszer alapján a betűk tanításakor fontos szerepet játszik a hármas asszociáció kialakítása. Ennek lényege, hogy a betű alakját (vizuális emlékképet) nemcsak a hozzá tartozó beszédhanggal (akusztikus emlékképpel), hanem az annak kiejtése során keletkező proprioceptív (motoros emlékképpel) is kapcsolatba hozzák. Másik fontos lépés, hogy minél nagyobb mértékben csökkentsék a homogén gátlások (hasonló dolgokat az ember nehezebben tanul meg, könnyebben felejt el, és könnyebben keveri össze) kialakulásának lehetőségét azáltal, hogy az egymáshoz valamilyen szempontból 62
hasonló betűket egymástól időben távol tanítják. Az egymást zavaró betűpár másodikként sorra vett tagjának tanításakor elhagyják az első tagot, amíg az új betű tudása meg nem szilárdult. Meixner a már diszlexiássá vált gyermekkel való szakszerű, rehabilitációs foglalkozást diszlexia-reedukációnak nevezi. A reedukáció alapelvei és módszere azonos a prevencióéval. A fejlesztő gyakorlatok közül rendszeresen foglalkozni kell a térbeli tájékozódás és a nyelvi készség fejlesztésével, valamint a sok betűtévesztés miatt a betűk nagyobb részét újra kell tanítani a hármas asszociáció elvének figyelembevételével. A Meixner Ildikó által kidolgozott olvasás–írástanítási módszerben az írás tanítása késleltetett. Megelőzi az íráselemek hosszas gyakorlása nemcsak egyenként, hanem 2-5 azonos elem összekapcsolt írásával. A cél, az optimális írásmozgás kialakítása és a homogén gátlás elkerülése. Amint a gyerekek megtanultak két-három betűt leírni, máris betű- szótag- szódiktálást végeznek, tehát a főszerepet a diktálás tölti be a másolás helyett. b) A beilleszkedési és magatartászavarok Beilleszkedési és magatartászavarokról beszélünk, ha a gyermek nehezen vagy egyáltalán nem alkalmazkodik a csoport értékeihez, normáihoz, szabályaihoz. A jelenség oki hátterében Radványi (2002) szerint méhen belüli, környezeti és/vagy nevelési ártalmak húzódhatnak. A beilleszkedési, magatartási zavarok főként a részképesség-zavarral (tanulási zavar) küzdő tanulók esetében a tanulási problémák megnyilvánulási formái is lehetnek. A részképesség-zavarok sajátos tanulási rendellenességek, amelyek a kognitív funkciók eltérő fejlődésének következtében lépnek fel és zavart okoznak a gyermek szociális képességének (viselkedés, alkalmazkodás, értékrend) kialakulásában, fejlődésében (Gereben, 1998). A tanulási nehézségnek tehát oka is és következménye is lehet a beilleszkedési, és magatartászavar (Szücs, 2003). Az érintett gyerekcsoportnál tapasztalható tünetek a visszahúzódástól (regresszió) a depresszión át, az ellenséges viselkedésen keresztül az agresszióig széles skálán mozognak. Többen közülük félénk, csendes viselkedésűek, esetleg csavarognak, de gyakoriak az ellenséges megnyilvánulások is. Általában nem képesek egyéni bánásmód nélkül teljesíteni az iskola követelményeit, és többen közülük pszichológiai, pszichiátriai kezelésben részesülnek. Az iskolai problémák és a jellemző tünetek alapján megállapítható, hogy az említett tanulók főként a teljesítményzavarok, a magatartászavarok ill. a kapcsolatzavarok sajátosságait mutató személyek kategóriáiba sorolhatók (Hanuska, 2001). A teljesítményzavar az iskolai (óvodai, családi) követelményeknek megfelelés kényszerével hozható kapcsolatba, amely a fenti kritériumok alacsony szintű teljesítése révén negatív önértékeléshez, megromlott (tanár–tanuló, szülő–gyerek) kapcsolatrendszerhez, majd pedig
63
védekező mechanizmusként további alulteljesítéshez mint önmagát beteljesítő jóslathoz vezet (uo.106. o.). A magatartási rendellenességek kialakulásáért a szociális képességek fejletlen volta, rendellenes működése a felelős. Ezek a gyermekek gátlásosak, szorongók vagy agresszívek, többnyire azonban jellemzőek rájuk az önértékelési problémák. „Ahol a szorongás van a felszínen, ott inkább az agresszió elfojtott és fordítva.” (uo. 107. o.) Kapcsolatzavart mint beilleszkedési, magatartási rendellenességet azoknál a tanulóknál figyelhetjük meg, akik gyakran kerülnek konfliktusba társaikkal vagy a felnőttekkel. Közös jellemzőjük, hogy azonos típusú, megoldatlan konfliktusaik ismétlődnek, és „támadó, agresszív, vagy menekülő, defenzív reakciók válnak jellegzetessé a passzívan átélt sérelmek aktívvá tétele által.” (uo. 108. o.) A leggyakrabban diagnosztizált beilleszkedési és magatartászavar a hiperaktivitás. A hiperaktív tanulók általában átlagos, vagy átlag feletti intelligenciával rendelkeznek, mindazonáltal iskolai kudarcok sorát kénytelenek megélni, mivel hiperaktivitásuk sok esetben figyelemzavar is kíséri. A jelenségek ellenére mégis differenciálnunk kell a „hiperkinetikus szindróma alapproblematikáját a tanulási zavarok viszonylag elkülönülő problémakörétől a két jelenség kiváltó okai között fennálló lényeges különbség miatt.”(Szücs, 2003. 162. o.) A két tünetegyüttest az különbözteti meg egymástól, hogy a „valódi hiperaktivitás” minden szituációban felismerhető mozgáskényszer, míg a tanulási zavar okozta „szituatív hiperaktivitás” csupán bizonyos helyzetekben jelenik meg. (uo. 163. o.) Kisiskolás korban a hiperaktív gyerek tanulási zavarai egyre jobban észrevehetővé válnak. A figyelemzavar már önmagában is probléma a tanulásban, és ezt a magatartási rendellenességek tovább erősítik, sőt általában mindehhez még agresszió is társul, amit valószínűleg az örökös fegyelmezés és a tanulási kudarcok okoznak. Ilyen esetekben gyakori jelenség az indulatkitörés, lopás, hazudozás, deviáns életvezetés kialakulása, melynek eredménye, hogy nem tudnak beilleszkedni a társadalomba. A hiperaktivitás éppen ezért szokványos módszerekkel szinte kezelhetetlen, így a pedagógus és a szülők számára nagyon fontos a segítség. Elsősorban a gyógyszeres kezelést kell megemlíteni. Kimutatták, hogy a hiperaktív gyerekek stimulánsok hatására nyugszanak meg, mivel az izgatószerek egyúttal növelik a csökkent dopaminszintet, bár ezzel nagyon kell vigyázni az egyéb mellékhatások miatt. Egy másik kezelési lehetőség a pszichológusok által alkalmazott viselkedésterápiai módszerek, melyek közül a legeredményesebbnek az öninstrukciós módszer tűnik. Ennek során a gyerek modell segítségével megtanulja szóban irányítani, szabályozni saját viselkedését. Valamint meg kell említeni a gyakori, mozgásos tevékenységek szükségességét (Kulcsár, 1993). 64
A hiperaktív gyermek sorsát jelentősen befolyásolja a szülők és a pedagógusok hozzáállása, türelme, pszichológiai állapota. Fontos, hogy megértsék a gyerekeik nem „direkt rosszak”, nem akarattal bosszantják őket. Vizsgálatok kimutatták, hogy annak a gyereknek, akinek a szülei, tanárai rosszabbul tűrik a gyerek figyelmetlenségét, motorikus nyugtalanságát, másképp alakul a szocializációja, mint akihez toleránsabban viszonyulnak. Ilyen körülmények között megromlik a szülő–gyerek, gyerek–tanár viszony, és a gyerekben kialakuló önértékelési zavarok, dac- és gyűlöletreakciók komoly problémákat okozhatnak. A hiperaktivitás mértéke serdülőkorra általában csökken, de a figyelem problémái megmaradnak, ám ezt valamelyest kompenzálva be tud illeszkedni a fiatal a társadalomba (Fodorné, 1999).
Felhasznált irodalom Fodorné Földi Rita (1999): Hiperaktivitás és tanulási zavarok. Volán Humán Oktatási és Szolgáltató Rt., Budapest. Gereben Ferencné (1998): Részképességzavarok – munkamodell a gyógypedagógia számára. Gyógypedagógiai Szemle. 1998/különszám. Hanuska Mariann (2001): A magatartás – (viselkedés) – zavarok pszichopedagógiai vonatkozásai a kisiskoláskorban. Gyógypedagógiai Szemle 2001. 2. sz. Kulcsár Zsuzsanna (1993): Gyermekkori hiperaktivitás I. Magyar Pszichológiai Szemle 1992/93. 3-4. sz. 277– 278. Meixner Ildikó (1993): A dyslexia prevenció és reedukáció módszere. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, Budapest. Petriné Feyér Judit (1998):A különleges bánásmódot igénylő gyermek. In: Falus Iván (szerk) Didaktika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 435–464. Porkolábné Balogh Katalin (1987): Készségfejlesztő eljárások tanulási zavarral küzdő kisiskolásoknak. Iskolapszichológia, 1987 4. ELTE Budapest. Sarkadi Kamilla és Zsoldos Márta (1993): Koncepcionális kérdések a tanulási zavar fogalom körül. Magyar Pszichológiai Szemle 1993. 3-4. sz. Szücs Marianna (2003): A részképességzavarokkal is küzdő hiperkinetikus gyermekek iskolai integrációjának akadályai. Új Pedagógiai Szemle. 2003. 7-8. sz.
65
