A bécsi Lützenburger-gyűjtemény

A BÉCSI LÜTZENBURGERGYŰJTEMÉNY

BUJDOSÓ ALPÁR

A bécsi Lützenburger-gyűjtemény Itt, Ausztriában már messzemenően privatizálták az eddig állami kezelésben lévő múzeumokat. A központi költségvetés csupán a személyzet és a karbantartás költségeit hajlandó viselni. A kiállításokat, akciókat, főleg pedig a gyűjtemény gyarapítását az intézménynek magának kell „kigazdálkodnia” a belépőjegyek árából, szponzorálásból, művészek műkölcsönzéseiből. Néhány éve Hegyi Lóránd ezért nem hosszabbította meg igazgatói szerződését a bécsi Modern Művészeti Múzeummal (Museum Moderner Kunst, MUMOK), amit elég

világosan a nyilvánosság tudomására is hozott. Mint mondotta, nem hajlandó, nem tud olyan átrendeződést szolgálni, amely mintegy „kiéhezteti” a művészet intézményrendszerét. Pedig sajnos egyre világosabb lesz, és tudomásul kell vennünk, hogy ez nem osztrák specialitás, hanem egyre inkább érvényes Európa minden gyűjteményére, Európa minden országának költségvetésére. (Azért mondok csak Európát, mert az Egyesült Államokban ez mindig így volt, és ma is így van. Egy apró különbséggel: ott a cégek könyvelési, adózási rendsze-

Nádler István: Essen, 1972

2006/1

25

ALKOTÓK, MŰVEK, MŰHELYEK

Bortnyik Sándor: Geometrikus Kompozíció, 1921 re az intézmények közvetlen támogatása mellett lehetővé teszi egy elég sűrű alapítványi rendszer kiépülését és „áldásos” tevékenységét is.) Azt hiszem, hogy a magyar olvasó is hallott a Belvederében (Österreichische Galerie) őrzött és állandó kiállításon látható öt Klimt-kép kalandos múltjáról és még zavarosabbnak ígérkező jövőjéről. Lényegében arról van szó, hogy hatvan év után derült ki: a képek, amelyeket a negyvenes évek elején árjásítottak, nem az Osztrák Galériát illetik meg, hanem Ferdinand BlochBauer egyenes örökösét, Maria Altmannt, aki a műveket vissza is kéri. De megtartani nem akarja, hanem eladja. Akár az osztrák államnak vagy a Belvederének is – világpiaci áron. Az öt kép esetében ez körülbelül kétszázmillió eurót tesz ki. Sok. Az osztrák közvélemény első reakciója a felháborodás volt, mert az Adele Bloch-Bauert ábrázoló képek a századfordulós osztrák Jugendstil jelképei – főleg pedig a bécsi idegenforgalom vonzó mágnesei. Néhány nap elmúltával aztán az egyik közvélemény-kutató intézet (OGM) kiderítette, hogy ilyen áron viszont a megkérdezettek 66 százaléka nem tartja fontosnak, hogy adópénzből visszavásárolják a 26

képeket. Sőt, időközben neves értelmiségiek platformot alakítottak, amely meg akar akadályozni minden ilyen irányba mutató akciót. Mindezzel csupán azt akartam világossá tenni, hogy az egyre szűkösebb költségvetési keretek között aligalig lehet számítani az állami művészeti intézmények bőkezű támogatására. És mindezt az adófizető (választó) polgár (nem is hallgatólagos) jóváhagyásával. Ennek ismeretében az ember figyelme egyre inkább a gyűjtemények felé fordul, mert a jövőben alighanem itt „landolnak” majd a művészet fontos termékei. Illik ugyanis tudni, hogy a nagy (állami) múzeumok törzsanyaga is gyűjteményekből született: a bécsi Kunsthistorisches Museum valaha császári képtár volt, a Modern Múzeumot, nem is olyan régen, a Ludwig házaspár és a Hahngyűjtemény (először kölcsönadott, majd adományozott) anyagára alapozták. A barokk és rokokó anyagáról híres Liechtenstein Museum ma is a hercegi család birtokában van. Igaz, annyiban eltér a többitől, hogy nincs kortársi művészetpolitikája, és nem vásárol. Nos, egyre közelebb jutunk annak kimondásához, hogy az állami, adóból támogatott művészeti intéz-

Erp ts


mények nem is olyan régóta divatosak. Lehet, hogy az egész amolyan történelmi intermezzo volt. Művészetet szerető pápák, császárok, hercegek, arisztokraták, a Mediciek, gazdag üzletemberek, a Hatvanyak vagy Weiss Manfrédok – vagy éppen a már említett nagyiparos Peter Ludwig és felesége, Irene vásároltak műveket saját tetszésükre, vagy voltak művészek mecénásai. Egy részük, főleg régebben, saját örömére vagy éppen a család presztízsének emelésére építette képtárát. A magyar Hunya Gábornak szenvedélye a művészet, a velencei dózsék a városállam fényét és rangját alapozták Tintorettóra, Tizianóra, Giorgionéra. És persze van jó néhány gyűjtő, akinek édeskevés köze van művészekhez-művészethez: festmény- és szoborvásárlásaik inkább vagyonuk biztosítására, befektetésre szolgálnak. De akad olyan is, aki alapítványba fekteti vagyona egy részét, és ebből hajlandó finanszírozni az állami intézmények, múzeumok vásárlásait. Mint Ludwigék is. Így vagy úgy, a magángyűjtemények egyre fontosabb szerepet játszanak majd a művészeti életben. Ezért kell odafigyelnünk arra az állítólag több mint százötven magyar gyűjtőre, akiknek anyagát talán senki sem vagy csak egy nagyon szűk kör ismeri, de főleg azokra,

akik hajlandók megtekinthetővé tenni az összegyűjtött anyagot. Például Kovács Gáborra. Hála Istennek, akad néhány nem magyar gyűjtő is, akinél közép-európai, így magyar anyag is található a művek között. Vagy éppen nagy részben erre épül a gyűjteményük. omas Lützenburger is közéjük tartozik. Műveinek törzsét a kortársi magyar avantgárd műveiből válogatta, alighanem azért, mert egy esslingeni magyar kiállításon találkozott először a kelet-közép-európai művészettel 1987-ben. Üzletemberként azóta sok helyen megfordult: Csehországban, Ukrajnában, Romániában, Szlovákiában, Albániában vagy Szentpétervárott. Így bővült a gyűjtemény ezekből az országokból származó művekkel. Lützenburger valószínűleg teljesen elfogulatlanul ismerkedett meg a régió művészetével, mert fiatal volt. Idősebbeknek, főleg olyanoknak, akik a „szakmával” is kapcsolatba kerültek, előbb alighanem túl kellett volna tenniük magukat azon a mindig bizalmasan fülbe súgott véleményen, miszerint az úgynevezett „vasfüggöny mögötti” országok művészete csupán epigonizmus. Hozzáértő számára alaposabb odafigyeléssel persze hamarosan kiderül, hogy ez a szemlélet nem állja meg a helyét. Gyarmathy Tihamér: Karakterek, 1950

2006/1

27


Klimó Károly: Cím nélkül, 1975

Akárhogy is kezdődött, a Lützenburger-gyűjtemény ma több mint száz művet számlál. Először a stuttgarti Magyar Kultúrintézet, most pedig a bécsi Collegium Hungaricum rendezett kiállítást ebből az anyagból a ház saját galériájában, az UngArtban. Amikor a látogató felér az első emeletre, de mielőtt belépne a tulajdonképpeni galériába, Nádler István nagy méretű festményével találja szemben magát. E kép az a hangadó leütés, amely élő cáfolata az epigonizmus-rémhírnek, és egyben olyan mély meditatív-ezoterikus gondolkodást implikál, amely akármelyik (nyugati) művészetben is párját ritkítja. Az ezotériát pedig nem mai, hanem az eredeti görög „befelé figyelés” értelmében kell érteni. De mondhatnám kontemplatívnak, meditatívnak is. Nincs kedvem a narancssárga háromszöget vagy a fekete keresztet szimbolikusan értelmezni: az egész képet erőteljes festői, vizuális argumentációnak tartom. Nem véletlen, hogy a Collegium Hungaricum kéthóna28

pos programfüzetének fedőlapján is ez a kép az ajánló. A látogatónak pedig csupán azt tudom tanácsolni, hogy húzzon a kép elé egy széket, és próbáljon maga is „befelé, saját maga lényegére figyelni”. A kiállítóteremben aztán egyszerre sok vizuális benyomás éri az embert. Az összhatás is meggyőző, de minden egyes mű is magáért beszél. Menjünk azonban sorjában. Nem tudom, ki ajánlotta a gyűjtőnek, hogy ne csak mai művészektől vásároljon, hanem a magyar avantgárd kezdeteiről is. Aki ezt tette, jól tette. Mert Bortnyik Sándor Geometrikus Kompozíciójával (1921) és Gyarmathy Tihamér 1950-ből datált Karakterek című képével egyszerre megteremtődik a folytonosság a magyar képzőművészeti avantgárdban. A mai alkotások ugyan nem annyira a konstruktív gondolkodás jegyében születtek, Gyarmathy színhasználata mégis megengedi az informel felé való kitekintést is.



Birkás Ákos: Fej (1. Bn 5. 134), 1995

2006/1

29


Fehér László: A híd előtt, 1992

30



Bortnyiké szintén. Azonkívül – ha nem is olyan szigorúan – akár Záborszky Gábor Lágy meleg álmok (1997) című műve, akár Hencze Tamás Vörös háromszög (1981) vagy Nádler István korai munkái (Essen, 1972; Vence A., 1970) azért mégiscsak megőriznek valamit a geometrikus gondolatvilágból. Záborszky úgy tesz ugyan, mintha csak a hajtogatás szigorú technikája érdekelné, de a néző hamar rájön, hogy ennél sokkal többről van szó: az anyag iránti szeretetén, affinitásán keresztül az univerzumhoz való kötődését is közvetíti. Hencze egymásba tűnő színei – ha geometrikus formába vannak is zárva – abba az érzékeny világszemlélet-

be vezetik a nézőt, amelyen keresztül a művész magát, környezetét, barátait, embertársait látja. Bár Nádler korai munkái múltjára, a megtett útra utalnak, az 1988ból származó Feketebács Knocke Zoute XII. mindjárt megteremti a kapcsolatot mai szemléletéhez. Birkás Ákos két, nagy méretű, 1995-ből származó Fej-képe (6. Bn 5. 139 és 1. Bn 5. 134), Lakner László Kettős fej, Berlin, New York (1981–83) című kompozícióját fogja közre. A mellettem álló Nádler István fülembe súgta (hogy ne zavarja Ébli Gábor és omas Lützenburger megnyitó párbeszédét), hogy nézzem meg, micsoda erőt sugároz Birkás másodikként emlí-

Bak Imre: Cím nélkül, 1995

2006/1

31


Lakner Antal: Ugar, 1996–2000 tett képe. És valóban: amikor közelebb mentem hozzá, s jobban megnéztem... De ugyanilyen mély benyomást tett rám a KFF 10-zel jelzett mű is. Lakner Kettős feje pedig nem lepett meg, hiszen a Ludwig-gyűjtemény régi épületében megrendezett utolsó gyűjteményes kiállításán nemcsak kiállítási mű volt, hanem emblematikusan a meghívón és a plakátokon is megjelent. Nekem jóval sokrétűbb a Könyvtárgy, melyet már Budapesten megcsodáltam, vagy a Bekötözött, amely ugyan figurálisnak kikiáltott mű, de más, bonyolultabb, ha az ember távolabbról nézi. Klimó Károlyt úgy tartják számon, hogy abban az időben, amikor Magyarországon a konstruktív avantgárd dominált, ő volt az egyetlen, aki a párizsi iskola, az informel ösvényén haladt. Persze ez sem teljesen igaz. Az ő művészetében azért nem, mert a Cím nélkül kiállított, 1975-ből származó mű, amely világító színeivel már az ajtóból meghódítja az embert, sok-sok párhuzamot enged meg a geometrikus elemekkel dolgozó művészek munkáival is. Ugyanígy funkcionál Károlyi Zsigmond Nyolcadik festménye is. Fehér László műveiről még nem volt alkalmam írni. Nem bepótolni akarom (talán egy másik alkalommal), inkább egyelőre elmondani, hogy mennyire meghatók a nagy méretű képeken elveszetten megjelenő aprócska vonalfigurái, amelyeken átüt a háttér, mintha csak szellemek volnának (s talán azok is), és mégis van árnyékuk (A híd előtt, A csónakban). Az ünnepelt (1975) pedig úgy hat, mintha ezeknek az őse volna (1975). 32

Bak Imrének sajnos csak egy műve szerepel a kiállításon és talán a gyűjteményben is. Pedig korai munkái is, de a kiállított Cím nélküli mű is jól példázza azt a vívódást, amely a geometrikus felfogás és az organikus látvány között dúlt a művészben. El-Hassán Róza paradoxonokra épített installációihoz már-már hozzászoktunk, ám az itt látható Kifeszített kő (1995) vagy a Kifeszített gubanc (1995) nemcsak a lehetetlent kísérti, hanem valamiféle fájdalmas együttérzésre is késztet. A végére maradtak a fiatalok. Lakner Antal nem a vászonra vitt vizuális látványt kultiválja, hanem a fikciót, amely egy elképzelt, nem létező, de lehetséges világba csalogatja a nézőt. Nem „veri át”, mert szemfényvesztései végül is ellenőrizhetők, bár Lützenburger szerint sokan „bedőlnek” az irodájában függő Isztambuli metró (1997) világító térképének, mondván, hogy „igen-igen, itt szoktam felszállni rá”. (Isztambulban nincs metró.) Benczúr Emese ugyan a „falra dolgozik”, ám nem úgy, mint az elődök: tizennégy citromhéjdarabból áll a jutalma (Munkám gyümölcse, 1996), amelyből tizenhárom szépen sorban is áll, csak egyetlenegy lóg ki a sorból. A mű különben az 1999-es Velencei Biennálén is szerepelt. A kiállításon viszont nem szerepelnek a gyűjtemény nem magyar alkotói: a cseh és szlovák Fuka, Grygar, Ovčáček, Kolíbal, Koval, Malich, az orosz Badalov, Vescsev, Osztrov, a román Mănescu, a szerb Bajić vagy az albán Preka. Kár. Bár minden azért az UngArtba se fér be.


A bécsi Lützenburger-gyűjtemény

Recommend Documents