9

KIÁLTS Mit Kiáltsak?

Minden test fű és minden szépsége mint a mező virága! Megszáradt a fű, elhullt a virág, de Istenünk beszéde mindörökre megmarad.

Az Őskeresztyén Apostoli Egyház Lapja

2006/9

Mi az elragadtatás és kik fognak elragadtatni? 2. rész 1Móz 5:24 és Zsid 11:5-6 Talán éppen a sofőrök és pilóták! Eltűnnek munkatársak a gépek mellől, iskolatársak az iskolapadokból, orvosok a betegek mellől, a mezőn dolgozók... Eltűnnek a családtagok, házastárs az ágyból, édesanya a konyhából, gyerekek a tanuló-szobából... „Az egyik felvétetik, a másik otthagyatik”— mondja Jézus Krisztus. (Mt 24:40—41). Sok ember kutatja, mi lesz utána? Lesz-e még üdvösség? És egyáltalán mikor lesznek ezek? Felesleges kérdések ezek! A hangsúly azon legyen, hogy milyen életet éljek, hogy én is köztük lehessek? Nézzük meg tehát a gondolatot, hogy kik fognak elragadtatni, ha elérkezik az idő? Milyen ember volt Énók, akit testi halál nélkül vitt fel a mennybe az Úr? Vagyis elragadtatott!... Énók a hetedik volt Ádám után és 365 évet élt a földön. Nevének jelentése: felajánlás, felszentelés. Olyan ember volt, aki odaszentelte, felajánlotta magát Istennek. Alapigénkben azt olvassuk, hogy Énók Istennel járt. Ez azt jelenti, hogy engedelmes volt Neki. Olvastam róla régebben egy írást és az nagyon bennem maradt, hogy Énók tökéletes harmóniában élt Istennel. Nem sietett, nem szaladt előre, de nem is maradt el Tőle. Úgy ment Vele,

A Biblia két emberről beszél az Ószövetségben, akik elragadtattak erről a földről: Énók és Illés. Vagyis testi halál nélkül vitettek fel a mennybe. Erről a csodálatos titokról beszél Pál apostol az 1Thess-i levél 4. részében. Azt akarta, hogy a hívő emberek ne legyenek tudatlanságban és készüljenek erre a nagy eseményre, ha netalán az ő életükben következne be. Ekkor beszél arról is, hogy meghalt szeretteik fel fognak támadni az elragadtatáskor és Jézus Krisztus egyszerre veszi magához az Ő Gyülekezetét. Ezért ne gyászolják felettébb eltávozott szeretteiket, mert lesz viszontlátás a mennyben. Az természetes dolog, hogy bánkódnak és szomorúak, de a viszontlátás reménye legyen vigasztalás számukra... Nagyon sok ember nem hiszi, hogy ez meg fog történni, de sokakat érdekel ez a kérdés. Szeretnének részesei lenni az elragadtatásnak, de sajnos lesznek csalódottak is, akik itt maradnak. Olvastam könyvet, láttam filmet az elragadtatásról és el tudom képzelni, micsoda zűrzavar, megdöbbenés és kétségbeesés lesz az emberek életében, ha ez megtörténik! Egy szempillantás alatt eltűnnek emberek a robogó autóból, buszokból, repülőkből és vonatokból. 1

mintha mi mennénk egymás mellett az utcán. Ez a harmonikus együtt-járás engedelmességet, egyetértést jelent és nagyon szép dolog. Amikor apa és fia, férj és feleség, testvér és testvér együtt jár szép egyetértésben. Hát még milyen szép, amikor Isten és ember jár együtt! Egy úton, a keskeny úton, Isten útján... Amikor az ember Istennek hisz, az Ő szavának engedelmeskedik és nem a Sátán szavára hallgat. Aztán azt olvassuk, hogy Énók elragadtatása előtt bizonyságot nyert arról, hogy kedves volt Isten szemében. Isten megmutatta, hogy kedves Neki Énók. Hogyan mutatta meg? Az ószövetségi ember arról tudta meg, hogy Isten szereti, kedveli, ha megáldotta családi életét, bő termést adott neki és megőrizte ellenségeitől... Énóknak sok fia és lánya született, akiket fel kellett nevelni. Biztosan sok unoka és dédunoka vette körül. Volt alkalma életében megtapasztalni, hogy Isten kedveli őt, megáldja mindennapi életét. Énók boldog lehetett és ő is kereste Isten jótetszését. Kereste Isten akaratát, miben leli kedvét Isten. Ezért Isten magához vette őt, „eltűnt” testi halál nélkül. Úgy mondjuk, hogy elragadtatott. Énók életén keresztül Isten azt üzeni nékünk, hogy az Isten előtti kedvesség és az elragadtatás között szoros összefüggés van. Az Ószövetség idején kevesen ragadtattak el, de az újszövetségi hívők, akik élnek, amikor Jézus Krisztus visszajön az övéiért, mind el fognak ragadtatni. Testi halál nélkül átváltoznak és egy megdicsőült‚ szellemi, lelki testben fognak belépni a mennybe az Úrral együtt... Milyennek kell tehát lennünk, hogy részünk legyen az elragadtatásban és ne maradjunk itt a hitetlenek és elkárhozottak között? Isten előtt kedveseknek kell lennünk és Vele kell

járnunk a földi életünkben. Mi nem az Ószövetség idején élünk, hanem az újszövetségi időben. Nagy kegyelemben részesültünk azáltal, hogy Isten Fia lejött erre a bűnös földre és meghalt értünk a kereszten. Aki hisz Jézus Krisztusban és bevallja, elhagyja bűneit, azt Isten fiának fogadja. Úgy néz ránk, bűnös emberekre, mintha soha nem követtünk volna el bűnt. Megmos Jézus Krisztus vérében és új élettel ajándékoz meg. Minden megbánt és elhagyott bűnünket megbocsátja és a feledés tengerébe veti. Kedvesek vagyunk a számára az Ő Fia, Jézus Krisztus érdeméért! És ha minden nap Vele járunk, Neki engedelmeskedünk, bűneinket a kereszt alá visszük, akkor kedvesek maradunk a számára életünk végéig. Az újjászületett élet nem más, mint Isten kedvét kereső élet. Igéjét kutatva, imádkozó életet élve a Szentlélek vezetése alatt kedvesek leszünk Istennek. Ha így éljük mindennapi életünket, akkor biztosak lehetünk abban, hogy Isten kegyelmes szeretete és Jézus Krisztus áldozata által részünk lesz az elragadtatásban. Ha jön a Vőlegény, akkor a menyasszonyi Gyülekezet tagjaként minket is felvisz magával a mennybe. Sem a napot, sem az órát nem tudjuk, ezért várjuk készen a mi Urunkat minden nap. Várjuk azt a percet, amikor alászáll a mennyből és megtörténik a szentek feltámadása és az élő hívők átváltozása, és elragadtatunk együtt az Úr fogadására a levegő égbe. És azután mindig az Úrral leszünk! Vége lesz minden kísértésnek, bajnak, szomorúságnak. Letöröl szemünkről minden könnyet és örökös örömben élhetünk Vele és azokkal, akiket szerettünk ezen a földön s akik szerették és szolgálták Istent a világ kezdete óta. Ha az idők jeleit nézzük és az eseményeket a világban, akkor bármelyik percben meg2

történhet ez a csodálatos esemény. Addig is töltsük Isten félelmében napjainkat a földön. Szeressük Őt, mert Ő előbb szeretett minket. És szeressük egymást,

mert arról tudja meg a világ, hogy az Úr Jézus tanítványai vagyunk, ha egymást szeretjük. Ámen. Pozsgai József

Hírek Kiskőrösről 2006. május 5-én búcsúztunk Lucza Pálné nővértől, akit 87 éves korában szólított magához az Úr. Nővérünk gyülekezetünk hűséges tagja volt, férjével együtt, akivel 66 évet éltek boldog házasságban. A vigasztalás igéit Pozsgai József és Hegedűs István testvér hirdette. „Mert a mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk; Ki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez, amaz Ő hatalmas munkája

szerint, mely által maga alá is vethet mindeneket.” (Fil 3:20-21) 2006. augusztus 13-án Oroszi Gábor és felesége hozták gyermeküket a gyülekezetbe Isten áldását kérve életére. Két fiú gyermek után, most egy kisleánnyal, Oroszi Elizával ajándékozta meg őket az Úr. Isten áldását kívánjuk életükre! „Ti is atyák ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint.” (Ef 6:4)

A Zenetáborról Az Egyházzenei tanfolyam 2006. augusztus 9-18 között került megrendezésre Súron. Áldott napokat tölthettünk el a Békesség Szigete Hitmélyítő Táborban. Már mindenki nagyon várta a zenetábort, így örültünk neki, hogy 10 napot együtt zenélhetünk. 44 tanuló volt, akik különböző hangszereken tanulhattak tanáraik vezetésével: furulya, trombita, hegedű, cselló, fuvola, mélyréz, zongora, harmónium és gitár. A tábor nyitóhangversennyel kezdődött, amelyet Pék Balázs tv. nyitott meg, majd a tanárok adtak koncertet, az igét pedig Dezső Gergely tv. hirdette. Másnap délelőtt megkezdődött a hangszeres órák oktatása, délután pedig a kórus és a zenekar tette színesebbé a programot. A sok zenélés mellett jutott idő a kirándulásra is. Szombaton délelőtt túrázni mentünk el, majd kedd délután menetzenével díszítettük a helyi programot, szerda délután pedig Csatkára vittek

át bennünket, ahol a szabadban zenélhettünk Isten dicsőségére. Minden reggel áhítattal kezdtük a napot, amelyet Dezső Gergely testvér tartott, bátorítva bennünket Isten igéjével a zenélésre. A tábor végén mindenkinek vizsgázni kellett az ott tanult darabokból. Az egyházzenei tanfolyamot egy záróhangversennyel zártuk, ahol a gyerekek mutathatták meg hangszeres tudásukat. Egy nagyon szép színvonalas hangversenyt hallhattunk. Bízom abban, hogy a tanfolyamon megzerzett tudásukat a helyi gyülekezetekben is kamatoztatni tudják. Nagyon hálás az én szívem Istennek, amiért ilyen gazdagon megáldott bennünket és segített a tanulásban. Külön köszönet Pék Balázs testvérnek, aki megszervezte ezt a tábort, a tanároknak, akik legjobb tudásuk szerint igyekeztek tanítványaikat tanítani Isten segítségével, és a konyhán dolgozó nővéreknek. Váraljai Tímea

3

Az Istenfélelem a mi kincsünk „Felmagasztaltatott az Úr! Mert magasságban lakozik, betölti Siont ítélettel és igazsággal. És békés lesz a te időd, gazdag boldogságban, bölcsességben és tudományban, az Úr félelme lesz kincse!” Ésa 33:5-6 Amikor azt a szót halljuk, hogy „istenfélelem”, akkor a szívünket olyan furcsa érzés tölti be. Mert valóban: a félelem nem jó érzés! A félelem szó hallatán mindannyiunkban rossz érzések keletkeznek. Szeretném, az istenfélelem más megvilágításba kerülne előttünk! Ma ezt a szót ritkán használják. Ritkán mondják ma egy hívő emberre, hogy ő istenfélő. Fontos, hogy jól megértsük, mit jelent az a szó: istenfélelem. Ennek a fogalomnak három fontos összetevője van. 1. Isten igazi megismerése, megtudni, hogy valójában milyen is Isten. 2. Átélni Isten lehajló szeretetét, ahogy Jézusban lehajolt hozzánk, elveszett, bűnös emberekhez. 3. A megmentett ember, aki kegyelmet nyert, megismerte Istent igazán, aki átélte Isten lehajló szeretetét, az szeretetközösségbe jut Istennel, és vágyik arra, hogy ez a közösség mind mélyebb legyen és megmaradjon. A Jelenések könyvében olvassuk, hogy énekeltek egy új éneket, a Bárány énekét. Hogy is szólt ez az ének? „Nagyok és csodálatosak a Te műveid, mindenható Isten! Igazságosak és igazak a Te útaid, népek Királya! Ki ne félne téged, Urunk? És ki ne dicsőítené a Te nevedet? Hiszen egyedül Te vagy szent! Mert a népek eljönnek mind és leborulnak Előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid.” Az istenfélelemünk alapja, hogy milyennek látjuk Istent, milyennek ismerjük meg Őt. Milyennek ismertük meg a Szentíráson keresztül? A Szentlélek által Isten meg tudja nyitni a mi szívünket, lelki

szemeinket, hogy meglássuk az Ő nagyságát, az Ő hatalmát. „Az emberiség történelme azt mutatja, hogy egyetlen nép sem emelkedett följebb a vallásánál (hiténél, meggyőződésénél), és az ember spirituális története pozitívan jelzi, hogy egyetlen vallás sem volt magasabb rendű, mint az Isten felöl való felfogása.” Aiden Wilson Tozer Tehát amilyennek látjuk Istent, amilyennek megismerjük Őt, olyan lehet a mi hitünk, olyan lehet a mi hívő életünk. Az istenfélő ember megismerte Istent. Ez nem olyan emberi megismerés, nem tudomány! Hiszen Istent nem lehet kémcsőbe tenni, nem lehet műszerekkel megvizsgálni, Isten megismeréséhez arra van szükségünk, hogy a Szentlélek által kijelentést nyerjünk. Istent nem lehet emberi módon megismerni! Csak akkor, ha Ő kijelenti magát nékünk! Olyan jó tudni és megtapasztalni, hogy Isten megismerteti magát! Nem rejtőzködik el, ha igazán keressük Őt, megismerhetjük, életünk dolgaiban is felismerhetjük! Ha valaki igazán megismeri Istent, annak szívét betölti a csodálat, a hódolat, a dicsőítés, mert Isten hatalmas, tiszta és végtelenül igazságos! Mert Isten mindent tud, mindenütt jelen van. Mindig Őelőtte élünk, minden dolgunkat látja, belelát szívünk mélyébe, érti a mi gondolatainkat – hatalmas Isten! Ha ezt valamelyest meglátom — hiszen ezt nem tudjuk egészen megérteni — de minél inkább meglátjuk Isten nagyságát, annál inkább 4

megteremtődik az alapja az igazi istenfélelemnek. Ha ismerjük Őt és az Ő jelenlétének tudatában élünk, ez egy szent félelmet ad a szívünkbe. Egy megilletődöttséget, egy komolyságot, egy elcsendesedést, alázatosságot. Az igazi istenfélelem nélkül egy másfajta félelem van az emberek szívében. Sokan félnek, rettegnek Istentől, de ez nem istenfélelem! Isten igazi megismerése nélkül is van az emberek szívében félelem… Mit mond az az ember, aki elásta a talentumot? Félelmemben elmentem tehát és elástam a te talentumodat a földbe, nézd, itt van, ami a tied! Féltem tőled, mert kegyetlen vagy… — tudjuk, hogy ez nem istenfélelem! Ez Isten igazi ismeretének hiányából fakadó félelem! Izrael sem igazán ismerte meg Istent. Az ószövetség úgy beszél Izraelről, hogy látta Isten tetteit, de nem ismerte meg Isten útját. Ez két külön dolog. Isten útja: hogy milyen Isten, mit miért tesz, mi van Isten szívében, milyen Isten jelleme. Izrael látta és átélte Isten csodálatos tetteit, mégsem ismerte meg Őt igazán. „Tévelygő szívű nép ők, és nem tudják ők az én utamat!” Zsolt.95:10. „Megismertette az ő útjait Mózessel; Izráel fiaival az ő cselekedeteit.” Zsolt 103:7. Számunkra is fontos, hogy életünk eseményeiben megismerjük Isten útját, megismerjük Őt! „Ismerjük hát el, törekedjünk megismerni az Urat!” Hós 6:3. Az istenfélelem alapja, hogy igazán megismerjük Őt! Az Ő nagyságát, bölcsességét, hatalmát, szentségét. Ha erre odaadjuk a szívünket, akkor Isten kijelenti magát. Az istenfélelem második fontos pillére az Isten szeretetének megtapasztalása és

átélése. Ha Istent megismernénk és csupán hatalmasnak látnánk és szentnek, akkor a bűnös ember összeroskadna! Azt mondanánk: végünk van, el kell vesznünk, mert a hatalmas Isten szent! De milyen csodálatos, hogy a mindeneket teremtő Isten megismerteti a kereső emberrel az Ő szeretetét! „Isten a mihozzánk való szeretetét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt.” Róm 5:8. Elveszett, hiábavaló bűnös ember voltam, és Isten megmutatta az Ő szeretetét, amikor elküldte értem, értünk az Úr Jézust. Amikor Hozzá mentem bűnbánó szívvel, akkor átéltem a lehajló kegyelmet, ahogy magához ölelt, ahogy eltörölte az én bűneimet, ahogy tisztára mosta az én szennyes életemet, ahogy felemelt a bűn sarából. Átéltem és megtapasztaltam az Ő szeretetét, ez egy csodálatos megtapasztalás! Minél inkább látjuk az Ő nagyságát és szentségét, az Ő igazságosságát, annál jobban tudjuk értékelni ezt a szeretetet! Amilyen türelemmel hordozza az én életemet, ahogy körülvesz gondviselésével – olyan csodálatos ez! Már az Ószövetség is beszél az Isten szeretetéről, és arról, hogy az istenfélelem hogy függ össze Isten szeretetével. Azt mondja a zsoltáros: „Az Úr szeme ügyel az istenfélőkre, akik szeretetében bíznak!” Akik megtapasztalták Isten szeretetét, átélték, ahogy az Úr magához von minket és közösségben lehetünk Vele, azoknak a szívében egy mély vágy van, hogy ebben a közösségben megmaradhassanak. Akkor eljutunk lelkileg oda, amiről a próféta beszél alapigénkben. Ott egy látomás van, egy prófécia a jövőről: az Úr félelme lesz kincsed! Ha megismertük az Urat, megismertük szeretetét, ha közösségben vagyunk Vele – 5

és ez a legfontosabb a számunkra, akkor az Úr félelme a kincsünkké lesz! Olyan csodálatos, mert az Ige így mutatja be az Úr Jézust, a mi drága Megváltónkat, példaképünket: „Az ÚR lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke, az ÚR ismeretének és félelmének lelke. Az ÚR félelme lesz a gyönyörűsége.” Ésa 11:2-4 Az Úr Jézus milyen csodálatos szeretetkapcsolatban volt az Atyával! Az volt az Úr Jézus szívében, hogy véghezvigye az Atya akaratát. Az Úr félelme volt az Ő gyönyörűsége. Ezért valósulhat meg a mi életünkben, hogy az Úr félelme gyönyörűségünk lesz. Az új korról, az Újszövetségről így beszél Jeremiás próféta. Mert mi jellemezte az Ószövetség korszakát? Volt Izraelnek törvénye, Isten kijelentette, hogy elválasztotta őket, de mindig rugódoztak Isten akarata ellen. Mindig, mindig! És a próféta lát egy új korszakot, a megváltás, az újjáteremtés korát, az újjászületettek közösségét, amikor Isten valami teljesen újat kezd. Ez a korszak Jézusban kezdődött el. Így jellemzi Jeremiás próféta: „Az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek. Egy szívet és egy utat adok nekik, hogy engem féljenek mindenkor, és jó dolguk legyen nekik is, meg utódaiknak is. Örök szövetséget kötök velük, nem fordulok el tőlük, jót teszek velük, és olyanná teszem szívüket, hogy féljenek engem, és ne hajoljanak el tőlem.” Jer 32:38-40 Az istenfélelem Isten megismerésén alapszik, és szeretetének átélésén. Az újjászületett ember, aki Jézusban új életet és új szívet nyert, annak szívében ott van az istenfélelem. Az a tiszteletteljes tudat, hogy a hatalmas Isten kiválasztott engem, gyermekévé fogadott, bár nem érdemeltem meg. A szent Istenhez tartozhatok és Ő

meg akarja szentelni az én életemet. Azt akarja, hogy mind jobban és jobban átformálódjak. Ez egy nagy kiváltság, hogy Őhozzá tartozhatok! Értékeljük ezt a kegyelmet? Ez a legnagyobb kincsünk? Az újjászületet hívő ember, aki igazán ismeri Istent, és részese lett az Úr szeretetének Krisztusban egyre mélyebb közösségre vágyik az Úrral. Amit kincsnek tartunk, arra vigyázunk. Ami értékes a szemünkben, ami fontos, azt féltjük, azt óvjuk, azt számon tartjuk, ápoljuk, gondozzuk. Az istenfélő ember számára legfontosabb, hogy Istennel szeretetkapcsolatban maradjon. Ez a kincse! Mert megismertük Istent. Ő minden jónak a forrása. Nélküle nincs élet, és arra teremtett bennünket, hogy Vele szeretetkapcsolatban éljünk és Jézus által magához vont minket. Ez a mi kincsünk! Ha féltjük ezt, megbecsüljük, komolyan vesszük, akkor ott van az istenfélelem a szívünkben. Az istenfélelemhez sok ígéret kapcsolódik. Csak egyet említek. A mai világ annyira telve van félelmekkel, szorongással, aggodalommal, de ha istenfélelem van a szívünkben, ez kiűzi a többi félelmet! Ha Istenhez tartozóvá lettél, akkor Isten szeretete kiűzi a félelmet a szívünkből. Nem kell félnünk emberektől, körülményektől, haláltól sem, semmitől sem, ha az Övéi vagyunk! Ha Vele közösségben vagyunk, ha Jézusban elrejtőzött a mi életünk, akkor ezek a félelmek ott lehetnek, mint kísértések, de el kell hogy fussanak tőlünk, mert az istenfélő embert Isten mentesíti a félelmek alól! „Ne rettegj tőlük, mert közötted van Istened, az Úr, a nagy és félelmetes Isten!” 5Móz 7:21. Ha a nagy Isten velünk van, akkor nem kell rettegni! 6

Egy lelkimunkás testvér beszélte el, hogy amikor kisgyermek volt, tanyán laktak, és egy erős fiú lakott a szomszéd tanyán, aki mindig ijesztgette. Félt tőle, hogy egyszer meg fogja verni. Elpanaszolta az ő édesapjának, mennyire fél, amikor megy iskolába, hogy majd jön ez a nagy fiú, és meg fogja verni. Azt mondta neki az édesapja: Ne félj, fiam! Menj az úton, én odaállok, amikor elindulsz. Gondolj mindig arra, hogy itt áll mögöttem az édesapám és nézi, ahogy megyek. Akkor nem kell féljél! Azután, ha elindult az iskolába, ment bátran az úton. Nem nézett hátra, a szomszéd tanya felé sem. Ment és tudta, hogy „az én édesapám néz engem, nem kell félnem.!” Az istenfélő ember tudja, hogy az örökkévaló Isten, a hatalmas Isten

Jézusban Atyánk lett, és nézi a mi utunkat, ezért nem kell félnünk! Célba érünk! „Az ÚR félelme tiszta, megmarad örökké. Az ÚR döntései igazak, mindenben igazságosak!” Zsolt 19:10. Hadd töltse be a szívünket az Isten megismerése nyomán az igaz istentisztelet! Isten ad lehetőséget arra, hogy megismerjük Őt! Ha keressük Őt, Ő kijelenti magát! Isten nem zárkózik el, mindenki előtt meg akarja ismertetni magát! Ha megnyitjuk a szívünket és keressük Őt, akkor megismerhetjük. Aki még nem ismerte meg szeretetét, Jézusban lehajló kegyelmét, azt hívom örömmel ma: Isten hív tégedet, hogy megtapasztald az Ő kegyelmét és szeretetét! Akkor bevon Isten az Ő szeretetközösségébe téged, és Ő lesz a kincsed! Vigyázz erre mindenkor! (A Miskolci testvéri találkozón elhangzott szolgálat) Schmied András

„A mélységből kiáltok!” (Lelki betegség mélysége: indulat, érzékiség, anyagiasság) Zsolt 130: 1-4 az okát a saját bűneiben ismerte fel... Az elkövetett és életében romboló bűnök beteggé tették, megnyomorították. Sajnos gyakran előfordul, hogy egészen fiatalok, vagy akár idősebb emberek is fizikailag egészségesek, de lelkileg betegek, megrokkantak, roppant terhet cipelnek, belső, lelki konfliktusokkal van tele az életük... mélységbe estek. Az ilyen mélységnek mindig valamilyen bűn az oka ... az ember lelkét a bűn teszi beteggé... Talán elragadott valamilyen indulat a téged ért sérelem miatt. A felgerjedt indulat aztán sok rosszra rombolásra képes, vagdalkozik, sérteget, széttör jó kapcsolatokat, de leginkább saját lelkedet terheli meg, teszi

A 130. zsoltár írója életének valamilyen mélységében Isten felé fordult, Hozzá kiáltott. Felismerte, hogy rajta senki más nem tud segíteni, csak Isten. Istenhez pedig azzal a határozott igénnyel kiáltott, hogy hallgassa meg Őt. És nem csalódott, meghallgatást nyert, hiszen a zsoltár végén már így tesz bizonyságot: „meg is szabadít Ő minden bűnből!” Nem tudjuk milyen fajta mélységbe került a zsoltár szerzője, de valószínű, hogy valamilyen lelki természetű nyomorúság vett erőt rajta. Hiszen így imádkozik: „Ha a bűnöket számon tartod Uram, Uram kicsoda maradhat meg!?” E szavai arra mutatnak, hogy lelki konfliktusának és vergődésének 7

beteggé — Még akkor is ha bizonyítani tudod: neked mindenben igazad van! Sajnos az „igazság” nevében és védelmében gyakran követünk el olyanokat, ami gyilkos erőszakot és rontást eredményez a másik emberben, de a saját lelkünkben is. Más esetben a zabolátlan ösztönünk, szennyes vágyunk rontja meg a lélek békéjét... és tesz lelkileg beteggé. Még akkor is így van, ha egyébként nem is tartod bűnnek az érzéki vágyaid szertelen kielégítését. Döbbenettel kell látnunk, hogy az emberek többsége e világ istenétől megvakítva semmi bűnt nem lát a legkülönfélébb, tiszta érzést, családi békét szétromboló szexuális kapcsolatokban és kilengésekben. Isten azonban törvényt szabott az ember életének és Isten törvényét nem lehet büntetlenül áthágni. Miért van annyi idegileg roncs, idejekorán kiégett, különféle szenvedélyekbe menekülő fiatal? Azért, mert lelkileg beteggé lettek, mélységbe estek, az ösztönök uralják őket, elvesztették emberi méltóságukat, már láthatóan is, vagy csak belülről őrlődnek... a bűnös és tisztátalan érzéki vágy elsodorta, megrontotta életüket. De ez a mélység arra is alkalmas, hogy Isten felé fordítson. Ebből a mélységből is lehet Istenhez kiáltani, Istenhez ma is az kiált, aki felismert két dolgot. Az egyik: Felismerted, hogy senki más nem tud segíteni, a mélységből kiemelni és a bűn rabláncát leoldani rólad, csak egyedül Isten! A másik: Felismerted, hogy Isten pedig hatalmas arra, hogy segítsen! És szeret annyira, hogy akar segíteni! Hiszen azért küldte el Jézus Krisztust, hogy kiemeljen a sötét mélységből. Jézus, mint jó pásztor leereszkedik a legnagyobb szakadékba is és kiszabadít onnan. Ölébe vesz — mint pásztor a törött lábú kis báránykát — és hazavisz, meggyógyít… A

Biblia leírja, hogy egy alkalommal Jézust fényes lakomán látta vendégül egy jómódú ember. Az ünnepi lakomát azonban megzavarta egy asszony. Egy asszony, akiről mindenki tudta, hogy érzéki vágyai elsodorták, az egész város úgy ismerte, és megbélyegezte, mint romlott életű nőt. Azt azonban csak Jézus látta, hogy életének e reménytelen mélységében azért borult sírva lábaihoz, mert szeretett volna megszabadulni eddigi életétől, bűnös és romlott vágyainak rabságából. Jézus elfogadta az ő őszinte közeledését, a bűnbánat könnyeit és azt mondta neki: „Megbocsáttattak a te bűneid, eredj el békességgel; a te hited megtartott téged.” Jézus ma is itt jár, hogy gyógyulást adjon a lélek betegségéből azoknak, akik Hozzá fordulnak és a bűntől megszabadított élet örömével töltse be őket. A lélek betegségének és az emiatt létrejövő elesésnek, mélységnek oka lehet a pénz szerelme, az anyagiasság is. Sok ember gondolkodik úgy, hogy akkor lesz boldog, ha sok pénzhez jut és valamilyen nagyon gazdag anyagi jólétet sikerül megvalósítania. Azt tapasztalom, hogy még olyanok is, akik pedig hisznek Istenben, vallják, hogy a pénz nem boldogít, a gyakorlatban mégis valahogyan mindig az anyagi célok maradnak az elsők, az Isten országa, a lelkiek pedig csak másodlagosak az életükben. Nemcsak azoknak az életéből szorítja ki Istent a pénz szerelme, akik a pénz miatt rabolnak, ölnek, lopnak é: a legkülönfélébb becstelen és erőszakos dolgot teszik, hanem azok is elszakadnak Istentől és megbetegszenek lelkileg, akik talán mindenben a legtisztább becsületességgel járnak cl, de minden idejüket, erejüket és képességüket leköti az anyagiak szerzése és gyarapítása. Jézus azt mondja: „Mit használ az embernek ha az 8

egész világot megnyeri is, de lélekben kárt vall!” (Mk 8:30) Azt is mondja: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol a rozsda, a moly megemészti és ahol a tolvajok kiássák és ellopják. Hanem gyűjtsetek magatoknak kincset a Mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják” (Mt 6:19-20). Egy buzgó hívő fiatalemberre gondolok, aki vidékről jött a nagyvárosba. Egyszer csak elmaradt a gyülekezetből. Kiderült, hogy minden szabad idejében — még vasárnap is — munkát vállalt, hogy többet keressen és lakást szerezzen. — „Majd ha meglesz a lakás, megnősülök és megint járok gyülekezetbe” — mondta. Sikerült az új lakást megszereznie és az új asszonyt is bevinnie... Egy idő után azonban megint elmaradtak a feleségével együtt. Utánuk mentem. — „Hiába a lakás, ha nincs benne egy szép bútor” — mondták, — „ha meglesz a bútor újra megyünk. Meglett és tényleg jöttek. De csak egy ideig — aztán megint elmaradtak. Amikor ismét felkerestem őket, előadták, hogy telket vettek, házat építenek. Elmondtam nekik, hogy ez mind természetes és jogos életszükséglet, de fogadják el Jézus határozott felszólítását: „Keressétek először Isten országát és az Ő igazságát és ezek mind megadatnak nektek.” (Mt 6:33) Kértem, tegyék első helyre életükben a lelkieket, mert különben esetleg sokkal nagyobb veszteség érheti őket, hiszen üdvösségük és lelki békességük megőrzése mindennél fontosabb... — „Majd ha kész lesz a ház, újra visszatérünk” — mondták.

Körülbelül három év múlva csodásan szép, nagy házukat zárva találtam. Sokáig zörgettem, mire végre ajtót nyitottak... Mindjárt megértettem miért nem akartak találkozni velem. A feleség arca kék véraláfutásokkal, ütések nyomait jelezte. Kiderült, hogy mire felépült a mennynek szánt szép házuk, pokollá lett az életük. Széthullt a család — évekig pereskedtek a házon, elkallódtak a gyerekeik is. Ez a történet szomorúan bizonyítja, hogy az ember igényei anyagiakban is szertelen. Ha nem tesszük Krisztust az első helyre könnyen olyan mélységbe sodródunk, melyből már saját erőnkkel ki sem tudunk jutni. Bizony az anyagiasság, a pénz hajszolása, csupán a földiekért való tülekedés a lélek betegségét, Istentől való elszakadást eredményez. Olyan mélység ez, amely különösen arra kell késztessen, hogy fordulj vissza Istenhez, kiálts Hozzá. Lásd be, igaza van Jézusnak, aki így tanított: „Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak” (Mt 6:24). Lelki betegségeket okozó mélységekről szóltunk. A felgerjedt indulat, a szennyes érzéki vágy és az anyagiasság mélységéről, melyek elszakítanak Istentől, de amelyekből lehet kiáltani Istenhez, hogy hallgasson meg és emeljen ki belőle. Kiálts azzal az őszinte vággyal, hogy megszabadulj és meggyógyulj, és kiálts azzal a hittel, hogy Isten kiemel és megszabadít! Kovács Géza

Meghívó Szeretettel hívom és várom a börtönmisszióban szolgáló testvéreimet az éves találkozónkra. A találkozó helyszíne a kunszentmiklósi imaház. Időpontja 2006. szeptember 16, szombat 9-13 óráig. Kurdi István 9

„Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat” Jn 14:15. cselekedjék, ahogyan neki tetszik, hanem ahogy Krisztusnak tetszik. Másodszor: gondoljuk csak meg, hogy az Újszövetség tele van parancsolatokkal, beleértve tekintélyes számú tilalmat is. A különbség az, hogy ezek a parancsolatok nem törvényként adattak, a velük kapcsolatos büntetéssel együtt, hanem Isten népe számára oktatásként az igazságosságban. Továbbá: vannak dolgok, amelyek talán megengedettek a keresztyén ember számára, de ettől még nem hasznosak. Vagy pedig meg vannak ugyan engedve, de foglyul ejthetik Őt (1Kor 6:12). Lehet az is, hogy a hívő ember olyat tesz, amivel más hívők kárát idézheti elő. Ebben az esetben jobb, ha nem teszi. Csak azért, mert valaki egy tilalmat „törvényeskedés”-nek nevez, azért az még egyáltalán nem rossz. Ha keresztyének az addig istenfélőnek és biblikusnak tartott életmódot és magatartást hirtelen „törvényeskedés”-nek bélyegzik, az gyakran annak a jele, hogy ők maguk tartásukat vesztették, belekerültek a korszellem sodrásába. Olyan naivak, hogy azt képzelik, jobban állnak itt, ha sarat dobálnak az ún. „törvényeskedőkre”. A mi biztonságunk viszont abban van, hogy a lehető legszorosabban tartjuk magunkat a Szentíráshoz, és nem kísérletezünk állandóan azzal, hogy miként kerülhetünk közelebb a szakadék széléhez. William MacDonald

Parancsolat? Az Újszövetségben? Valahányszor az ember meghallja a „parancsolat” szót, rögtön a törvényeskedésre gondol. Pedig a két kifejezés nem azonos jelentésű. Senki nem beszélt többet parancsolatról, mint az Úr Jézus, ugyanakkor senkitől nem állt távolabb a törvényeskedés, mint Tőle. Mi a törvényeskedés? Noha maga a szó az Újszövetségben nem fordul elő, és az embernek azt a szüntelen törekvését írja le, amellyel Isten tetszését igyekszik elnyerni. Alapjelentésében azt a kísérletet fejezi ki, hogy a törvények megtartása által megigazul vagy megszentelődik az ember. Ez a szó tulajdonképpeni jelentése. Ma azonban más, sokkal tágabb jelentésében használják ezt a szót, mégpedig annak leírására, amit az ember merev, moralizáló szabályoknak tart. Minden kísérletet, amely bizonyos cselekvéseket vagy magatartásmódokat meg nem engedettnek akar besorolni, azonnal a törvényeskedés címkéjével látják el. Sőt, eközben a „törvényeskedés” szót csatabárdként forgatják, hogy vele ledöntsenek. Szinte minden olyan korlátot és tilalmat, amely a keresztyén magatartásra jellemző. Mit kell tennie ilyenkor a keresztyén embernek, hogy a „törvényeskedés”-sel kapcsolatos új elképzelések veszélyeit kikerülje? Először is: igaz az, hogy a keresztyén ember felszabadult a törvény alól, de (sietünk hozzátenni), azért nem törvény nélküli! Krisztus törvénye alatt él. Ne úgy

„Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével.” Ef. 4:1-3 10

Nők a Bibliában — Sára 2. rész 1Móz 16-18. r. beteljesedésére. Vár az Úrra!... Nekünk idegen, ha az Ószövetségben többnejűséggel találkozunk, de az ókori Keleten megszokott, sőt törvényekkel szabályozott életforma volt. Ebben éltek benne az ősatyák, a pátriarchák is. Ez az életforma azonban nem volt problémamentes sohasem, sőt összeütközés, családi tragédia származott belőle... Sára tehát az ókori Kelet szokásainak megfelelően férjének adta egyiptomi szolgálóját, Hágárt, másodfeleségnek. Azzal a reménnyel, hogyha fia születik, azt adoptálják, örökbe fogadják és úgy tekintik, mintha az úrnő saját gyermeke lenne. Annyira elviselhetetlen volt számukra a gyermektelenség, hogy Sára és Ábrahám is a saját emberi gondolkodásuk szerint akarták megoldani a problémát. Isten azonban nem mindig ragaszkodik a társadalmi szokásokhoz, sőt elvárja, hogy az övéi higgyenek az Ő ígéreteiben és tudjanak rá türelmesen várni... Mi hogy vagyunk ezzel, ha önvizsgálatot tartunk? Tudunk-e hittel várni az Úrra, ha ígért nekünk valamit? Mennyi ígéret van számunkra a Szentírásban is! Hisszük-e, hogy Isten beteljesíti a maga idejében? Aztán el tudjuk-e fogadni sorsunkat Isten kezéből? Ha nem adott nékünk gyermeket, vagy házastársat? Hisszük-e, hogy célja van vele és nem véletlenek sorozata az életünk? A több szabadidőnket felhasználjuk-e az Úr munkájának végzésére, vagy egy hasznos munkára a társadalomban az emberek, vagy éppen családtagjaink javára? Isten minden gyermekének utat mutat, ha lélekben figyel az Ő vezetésére. Ne akarjuk Istent siettetni, sem a sorsunkat kivenni az Ő kezéből és saját magunk intézni! Annak mindig rossz következ-

Sára és Ábrahám feljöttek Egyiptomból és felette igen meggazdagodtak ezalatt az idő alatt. Egy nagy hiány azonban volt az életükben: nem volt gyermekük, pedig Isten örököst ígért Ábrahámnak és megígérte, hogy nagy néppé teszi. Sára azonban meddő volt és nem született gyermeke. Ezért emberi számítás szerint az Ábrahámnak ígért utód, örökös nem származhatott tőle. Ez arra késztette Sárát és a férjét is, hogy kezükbe vegyék az ügyet és „besegítsenek” Istennek. Később meg kellett tanulniuk, hogy ezzel csak bonyolultabb és nehezebb lett minden az életükben... Abban az időben az volt a jogi szokás, hogy egy gyermektelen asszony feleségül adhatta szolgálóját a férjének — másodfeleségnek —, és ha gyermek született ebből a kapcsolatból, akkor azt az első feleség gyermekének tekintették. Ha a férj fiának fogadta a gyermeket, akkor ő lett az örökbefogadott fiú és örökös. Az akkori idők szokásai szerint tehát Sára is ezt tervezte el és Ábrahám is beleegyezett a dologba. Aztán ő is úgy járt, mint Ádám, aki követte felesége, Éva tanácsát. Mindkét férfi „itta a levét” az asszonyok rossz tanácsainak. Viselték a rossz következményeket. Milyen hatással vagyunk férjeinkre, gyermekeinkre, gyülekezetünkre és környezetünkre, kedves Nővéreim? Sára rossz hatással volt férjére ebben a dologban. Pedig Isten több alkalommal is utódokat ígért Ábrahámnak. (1Móz 12:7; 1Móz 13:15-16; 1Móz 15: 2-4). Biztosan Sára is tudta ezt, de az évek múltak és az ígéretek még mindig nem teljesültek. Ők pedig egyre öregebbek lettek... Sára és férje türelmetlenek voltak és meggyengült a hitük. Reményvesztettek lettek. A hit türelmesen várakozik Isten ígéretének 11

ményei lesznek, mint látni fogjuk Sára és Ábrahám életében... Amikor a szolgáló, Hágár, terhes lett, akkor kezdte magát különbnek tartani úrnőjénél. Sárának nem volt többé becsülete előtte és nem tisztelte őt. Ez tehetetlen haragot váltott ki Sárából. Nem volt türelme és úgy látszik, nem tudott tekintélyt tartani a cselédség előtt. Ugyanakkor nem tudta elviselni a lenézést még egy szolgálótól sem. A gyermektelenség miatt lehetett kisebbségi érzése is, és ez emberileg érthető. Talán a férjét is féltette! Mint sok asszony tette volna, Sára is panaszkodni kezdett a férjének, aki ezt mondta neki: „Hiszen kezedben van a szolgálód, tégy vele, ami neked tetszik!” Ábrahám ezzel tudomására hozta azt, amit Sára elfelejtett haragjában és bánatában: azt, hogy mégiscsak ő a ház úrnője és Hágár csak egy szolgáló! Ezután Sára meg is tette mindazt, amire sértett, büszke önérzete sarkallta. Nyomorgatta, kínozta szolgálóját, aki végül megszökött a sértett úrnő kibírhatatlan bánásmódja miatt. Sára azt is elfelejtette, hogy ő maga hozta létre ezt a helyzetet, amikor férjének adta szolgálóját! Bár nagyon nehéz lehetett Sárának ez a családi helyzet, mégsem illett hozzá ez a viselkedés. Isten segítségével tudott volna rajta úrrá lenni. Végül mégis Isten lép közbe és oldja meg a problémát: a pusztába menekült Hágárnak megjelenik az Úr angyala és azt tanácsolja neki, hogy alázza meg magát úrnője, Sára előtt és viselje sorsát béketűréssel. Istennek gondja lesz rá és születendő gyermekére is... Hágár ezután fiút szült a 86 éves Ábrahámnak, aki Ismáelnek nevezte el fiát... Amikor Ábrahám 99 éves lett, megjelent neki az Úr és megújította vele a szövetséget. Megígérte, hogy nagyon megszaporítja utódait és Sárától fia fog

születni. Ábrahám nem tudta elhinni, hogy neki 100 esztendősen lehet még gyermeke és Sára 90 évesen még fiút szülhet. Ezért arcra borulva nevetett magában. Kételkedve kinevette Isten szavát és ígéretét. Úgy gondolta, hogy Ismáelen keresztül jönnek majd az utódok. Később, amikor az Úr angyala két másik angyallal meglátogatta Ábrahámot a Mamré tölgyesében, ahol lakott, ismét megerősítette az Úr, hogy Sárának egy év múlva fia lesz. Sára kíváncsian hallgatózott a sátor bejáratánál és amikor hallotta az ígéretet, ő is hitetlenkedve nevetni kezdett magában: „Miután megvénültem, lehet-e gyönyörűségem? Meg az uram is öreg.” Amikor az Úr angyala felelősségre vonta, hogy miért nevetett, Sára félelmében letagadta a nevetést. Vagyis hazudott az Úrnak. „Van-e valami lehetetlen az Úr számára?”— mondta nekik az Úr angyala... Istennek semmi sem lehetetlen! Ezt kellett Sárának és a férjének is megtanulnia. Ezt kell nekünk, mai hívő embereknek is megtanulni. Annak az Istennek, Aki mindent életre hívott és teremtett, semmi sem lehetetlen. Minden tekintetbe, bízhatunk ígéreteiben. Ha késik is, de nem marad el. Ez a hit erősítsen minket és vigasztaljon az élet nehézségei közepette. Óvjon meg a kételkedéstől és a megkeseredéstől. Attól, hogy teljesen a saját kezünkbe vegyük életünk irányítását, mindent Istentől függetlenül döntsünk el, és életünket így még bonyolultabbá tegyük... Isten nevet is adott Sára születendő fiának: Izsák legyen a neve. Ennek a szónak héber formája azt jelenti, hogy „nevet”. A fiú neve állandóan emlékeztetni fogja a szülőket, hogy kinevették Isten szavát. /folyt. köv./ Pozsgai Józsefné 12

Beszámoló a közgyűlésről Egyházunk egy újabb határkőhöz érkezett, amikor augusztus 26-án megtartottuk közgyűlésünket. A közgyűlésen 65 küldött vett részt akik a helyi gyülekezeteket képviselték. A közgyűlés feladata volt, hogy megválassza azokat a testvéreket, akik a következő négy esztendőben közösségünk vezetőiként szolgálnak. Összejövetelünket imaórával kezdtük, ahol Kulisek Tamás testvérünk szolgált a 2Móz 17:10-12 igeversek alapján. Ezután Pozsgai József testvér beszámolt az előző ciklus munkáiról, és megemlékezett arról is, hogy közösségünk 60 éve alakult meg. A közgyűlés egy őt főből álló választási bizottságot bízott meg a választások levezetésére. Elsőként a kerületek lelkimunkásai választották meg a kerületük elöljáróját. A Tiszántúli kerületben, Bihari Barnabás testvért, az Észak-magyarországi kerületben Kurdi Mihály testvért, A DunaTisza közi kerületben Hegedűs József testvért és a Dunántúli kerületben Pék János testvért. A választás eredményének kihirdetése után, a közgyűlés buzgó imádságban kérte, Isten áldását testvéreink életére és szolgálatára.

A választások második fordulójában választotta meg a közgyűlés az elnökség tagjait. A lelkipásztor testvérek jelöltek egy-egy testvért, majd a jelöltek nyilatkoztak a közgyűlés előtt, hogy megválasztásuk esetén elvállalják-e a megbízatást, szolgálatot. A közgyűlés nagy szavazati aránnyal (95%) megerősítette, megválasztotta elnöki szolgálatában Pozsgai József testvérünket. Az elnökhelyettesi és missziós titkári tisztségre két-két testvér vállalta a jelöltséget, őket tartották legtöbben alkalmasnak erre a szolgálatra. Az elnökhelyettesi tisztségre Széles Jánost és Pásztor Andrást jelölték. A közgyűlés Pásztor András testvért választotta meg, így ő tölti be ezt a szolgálatot. A misszióstitkár szolgálatára Pék János és Pék Balázs testvéreket jelölték. A közgyűlés Pék Balázs testvért választotta meg erre a tisztségre. Az egyháztitkári szolgálatra Schmied András testvér lett jelölve, akit a közgyűlés megválasztott erre a tisztségre. A közgyűlés együtt imádkozott az elnökség tagjaiért, kérve Istenünk kegyelmét, áldását életükre és szolgálatukra.

Egyházunk megválasztott vezetősége, az egyháztanács tagjai Pozsgai József — egyházelnök Pásztor András — elnökhelyettes Pék Balázs — missziós titkár Schmied András — egyháztitkár Bihari Barnabás — kerületi elöljáró Hegedűs József — kerületi elöljáró Pék János — kerületi elöljáró Kurdi Mihály — kerületi elöljáró 13

A Békesség Szigete Alapítvány 2005. évi közhasznúsági jelentése Székhely: 2889 Súr, Csatkai u. 8. Számlaszám: 62900029-15200495 Adóigazgatási szám: 18610666-1-11 Előző év Befektetett eszközök 308 eFt Immateriális javak 0 Tárgyi eszközök 308 eFt Befektetett pénzügyi eszközök 0 Forgóeszközök 1576 eFt Készletek 252 eFt Követelések 0 Értékpapírok 0 Pénzeszközök 1324 eFt Eszközök összesen 1884 eFt Saját tőke 440 eFt Induló tőke 300 eFt Tőkeváltozás 0 Lekötött tartalék 0 Tárgyévi eredmény alaptevékenységből 140 eFt Tárgyévi eredmény vállalkozási tevékenységből Tartalék 1444 eFt Céltartalékok 0 Kötelezettségek 0 Hosszú lejáratú kötelezettségek 0 Rövid lejáratú kötelezettségek 0 Források összesen 1884 eFt Tárgyévi pénzügyi eredmény 140 eFt Közhasznú tevékenység tárgyévi pénzügyi eredménye 140 eFt Vállalkozási tevékenység tárgyévi pénzügyi eredménye 0 Nem pénzben realizált eredmény 0 Közhasznú tevékenység nem pénzben realizált eredménye 0 14

Tárgyév 283 eFt 0 283 eFt 0 1517 eFt 292 eFt 0 0 1225 eFt 1800 eFt 139 eFt 300 eFt 0 0 -161 eFt 0 0 1633 eFt 0 28 eFt 0 28 eFt 1800 eFt -161 eFt -161 eFt 0 0 0

Vállalkozási tevékenység nem pénzben realizált eredménye 0 Adózás előtti eredmény 140 eFt Fizetendő társasági adó 0 Tárgyévi eredmény 140 eFt Közhasznú tevékenység tárgyévi eredménye 140 eFt Vállalkozási tevékenység tárgyévi eredménye 0

0 -161 eFt 0 -161 eFt -161 eFt 0

Tájékoztató adatok Pénzügyileg rendezett személyi jellegű ráfordítások Bérköltség Ebből: megbízási díjak Tiszteletdíjak Személyi jellegű egyéb kifizetések Bérjárulékok Pénzügyileg rendezett anyagi jellegű ráfordítások Értékcsökkenési leírás Pénzügyileg rendezett egyéb jellegű ráfordítások A szervezet által nyújtott támogatások Tárgyévben APEH által kiutalt 1% összege

508 eFt 225 eFt 0 0 211 eFt 72 eFt 2395 eFt 50 eFt 2037 eFt 0 460 eFt

Az alapítvány a Békesség Szigete Hitmélyítő Tábor működtetésével és kedvezményes táborhasználati díj alkalmazásával alacsony áron biztosított színvonalas helyszínt keresztyén szellemiségű rendezvények számára, melyek: két gyermektábor, az Életjel Ifjúsági Napok, a Családi Tábor, Idősek Tábora, Ifjúsági Csendes Napok, Egyházzenei Tanfolyam. Az alapítvány ifjúsági kórust tart fenn, annak jogi, számviteli hátteret biztosít. A felsorolt rendezvényeknek és a kórusnak a 2005. évben közvetlen dologi támogatást is nyújtott az alapítvány. Az anyagilag leginkább rászorultak engedményt kaptak a részvételi díjakból az alapítvány által kiírt pályázat keretében, melynek keretösszege 300 000 Ft volt. A megítélt támogatásokat úgy realizáltuk, hogy a támogatott résztvevők részvételi díját a támogatással csökkentettük, így ez 15

nem jelentkezik közvetlen kiadásként a számviteli kimutatásokban. Ugyanakkor, az így keletkezett bevételkiesést az alapítvány fedezte. A Táborban fejlesztéseket valósított meg az alapítvány. A Békesség Szigete Tábor működtetése során szükségessé vált gondnok felvétele. Az alapítvány anyagi helyzete egyelőre csak félállásban teszi lehetővé a gondnok alkalmazását. Az alapítvány a 2005. évben nem kapott támogatást a költségvetésből, központi költségvetési szervtől, elkülönített állami pénzalapból, helyi önkormányzattól, kisebbségi települési önkormányzattól, települési önkormányzatok társulásától, és mindezek szerveitől sem. Az alapítvány vezető tisztségviselői nem kaptak tiszteletdíjat, és költségtérítést sem. A Békesség Szigete Alapítványt 1999-ben jegyezték be közhasznú szervezetként, egészségmegőrzés, szociális tevékenység, családsegítés, nevelés és oktatás, kulturális tevékenység, gyermek- és ifjúságvédelem, hátrányos helyzetű csoportok társadalmi esélyegyenlőségének elősegítése, sport tevékenységi körökben. Rendezvényeivel, a kórus fenntartásával, és a szociális pályázattal a 2005. évben mindegyik bejegyzett közhasznú tevékenységet folytatta az alapítvány. A Békesség Szigete Alapítvány beszámolója a 2005. évben, az SZJA 1%-ának felajánlásából kapott támogatásról és annak felhasználásáról. Székhely: 2889 Súr, Csatkai u. 8. Számlaszám: 62900029-15200495 Adóigazgatási szám: 18610666-1-11 Alapítványunk ez úton is szeretné megköszönni a támogatást mindazoknak, akik adójuk egy százalékának felajánlásával is segítettek forrást teremteni a cél szerinti tevékenységek megvalósításához. A felajánlott összeg 460 000 Ft volt. Az alapítvány ezt az összeget keresztyén értékrenden alapuló rendezvények szervezésére, támogatására, hátrányos helyzetűek segítésére és működésre fordította.

A gyümölcsöt nem a fa törzse, hanem a kicsi ágak termik. Kornya Mihály 16

Mi az evangélizálás indítéka? Valójában két dolognak kellene állandóan evangélizációra ösztökélnie minket. Az egyik Isten szeretete és az ő dicsőségének szem előtt tartása, a másik az emberek szeretete és jólétük szem előtt tartása. Az első indíték az elsődleges és az alapvető. Az ember fő célja Isten dicsőítése. Az életünkre vonatkozó bibliai szabály így hangzik: „mindent Isten dicsőségére tegyetek!” Az ember azzal dicsőíti Istent, hogy megtartja igéjét, és végrehajtja kijelentett akaratát. Ehhez hasonlóan az első és a nagy parancsolat a következő: „Szeresd az Urat, a te Istenedet”. Azzal mutatjuk meg szeretetünket az Atya és a Fiú iránt, akik olyan gazdag szeretetet tanúsítottak irántunk, hogy megtartjuk parancsolataikat. „Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem” — mondta Urunk. „Az az Isten iránti szeretet — írta János —‚ hogy parancsolatait megtartjuk”. Az evangélizáció pedig azon tevékenységek közé tartozik, amelyeket az Atya és Fiú megparancsolt. „Isten országának ezt az evangéliumát — mondja Krisztus — hirdetik majd (Márk szerint hirdetni kell) az egész világon, bizonyságul minden népnek”. S Krisztus a mennybemenetele előtt az alábbi ellentmondást nem tűrő utasítást adta tanítványainak: „Menjetek el..., tegyetek tanítvánnyá minden népet”. Ehhez a parancshoz azonnal hozzátett egy átfogó ígéretet: „és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Ennek az ígéretnek az átfogó jellege rámutat, milyen széleskörűen alkalmazható az a parancs, amelyhez csatlakozik. A „világ végezetéig” kifejezés egyértelművé teszi, hogy az ígéret, melynek címzettjeit a „veletek” szó jelzi, nem csak és kizárólag a

tizenegy tanítványnak szólt; ez az ígéret minden idők keresztyén Egyházára kiterjed, arra az egész közösségre, amelynek a tizenegy tanítvány — mondhatni — alapító tagja volt. Ez az ígéret tehát nekünk is ugyanúgy szól, mint nekik, és ez igen vigasztaló. Ha viszont az ígéret ránk is vonatkozik, akkor a vele összekapcsolt küldetésnek is vonatkoznia kell ránk. Az ígéret a tizenegy tanítvány bátorítására szolgált, nehogy erőt vegyen rajtuk a világ evangélizáció Krisztustól kapott feladatának nagysága és nehézsége miatti félelem. Ha abban a kiváltságban van részünk, hogy magunkra alkalmazhatjuk az ígéretet, akkor a küldetést is kötelességünk elfogadni. A tizenegy tanítványnak adott feladat az Egyház állandó feladata. S ha ez általában véve az Egyház feladata, akkor ez konkrétan a te feladatod és az enyém. Ha tehát szeretjük Istent és dicsőíteni igyekszünk Őt, akkor teljesítenünk kell az evangélizációra vonatkozó parancsát. Ennek a gondolatmenetnek van egy további szála. Nemcsak azért dicsőítjük Istent az evangélizációval, mert az evangélizáció az engedelmesség megnyilvánulása, hanem azért is, mert az evangélizáció során elmondjuk a világnak, milyen nagy dolgokat tett Isten, a bűnösök megmentéséért. Isten megdicsőül, ha kegyelmének hatalmas tetteit hirdetik. „Énekeljetek az Úrnak, áldjátok nevét, hirdessétek szabadítását minden nap! Beszéljétek el dicsőségét a nemzeteknek, csodáit minden népnek!” buzdít minket a zsoltáros. Ha a keresztyén ember az Úr Jézus Krisztusról és az ő szabadító hatalmáról 17

beszél meg nem tért embereknek, akkor pusztán ezzel Istent tiszteli és dicsőíti. Második indíték, amelynek lankadatlan evangélizációra kell sarkallnia bennünket, nem más, mint felebarátunk szeretete és embertársaink üdvözülésének vágya. Minden újjászületett ember szívében a szeretet természetes, önkéntelen kiáradásának kell lennie annak a vágynak — és ez csakugyan az, hogy az elveszetteket megnyerje Krisztusnak. Urunk megerősíti azt az ószövetségi követelményt, hogy szeretnünk kell felebarátunkat, mint magunkat. „Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel” írja Pál. Bármely ember esetében mi lenne nagyobb szükséglet annál, hogy az illető megismerje Krisztust? Ha valóban úgy szeretjük felebarátunkat, mint magunkat. Szükségképpen azt akarjuk, hogy ő is élvezze azt az üdvösséget, amely oly drága nekünk. Valójában ezen nem kellene gondolkodnunk, pláne vitatkoznunk. Az ösztönös evangélizációnak önkéntelenül fel kellene támadnia bennünk, amikor látjuk, hogy felebarátunknak szüksége van Krisztusra. Ki a felebarátom? Amikor a felebarátunk iránti szeretet parancsával szembesített törvénytudó föltette Urunknak ezt a kérdést, Krisztus az irgalmas szamaritánus történetével válaszolt. Ez a történet egyszerűen azt tanítja, hogy a felebarátunk minden szükséget szenvedő emberi lény, akivel találkozunk; Isten azért helyezte őt oda, hogy segíthessünk rajta; s az a dolgunk, hogy felebarátként viszonyuljunk hozzá azáltal, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy betöltsük szükségletét, bármi legyen is az. „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj”

— mondta Urunk a törvénytudónak. Krisztus nekünk is ezt mondja. S az elv a szükségletek minden fajtájára vonatkozik, a lelkiekre éppúgy, mint az anyagiakra. Úgy hogy amikor olyan férfiakkal és nőkkel találkozunk, akik Krisztus nélkül élnek, és így a lelki halál vár rájuk, ebben az értelemben felebarátunknak kell tekintenünk őket, és meg kell kérdeznünk magunktól, mit tehetünk azért, hogy megismertessük velük Krisztust. Hadd hangsúlyozzam ismét: ha már megismertünk valamit Krisztus irántunk való szeretetéből, és ha a szívünkben volt már valamennyi hála azért a kegyelemért, amely megmentett minket a haláltól és a pokoltól, akkor a lelki szükséget szenvedő felebarátunk iránti szánalomnak és törődésnek természetesen és önkéntelenül kell kialakulnia bennünk. Pál a rámenős evangélizációval kapcsolatban jelentette ki, hogy „a Krisztus szeretete szorongat minket”. Tragikus és csúf dolog, ha keresztyének nem vágynak, sőt vonakodnak megosztani a rendelkezésükre álló drága tudást másokkal, akiknek éppolyan nagy szükségük van rá, mint nekik. Amikor András megtalálta a Messiást, természetes volt számára, hogy elmenjen, és szóljon testvérének, Simonnak; ugyanígy Fülöp sietve közölte a jó hírt barátjával, Nátánaéllal. Ezt nem kellett a lelkükre kötni; természetesen és önkéntelenül megtették, ahogyan az ember természetesen és önkéntelenül megosztana a családtagjaival bármely más hírt, amely közelről érinti őket. Hadd szögezzük le világosan: valami nagyon nincs rendjén nálunk, ha mi magunk nem találjuk természetesnek, hogy így cselekedjünk. Nagyszerű kiváltság evangélizálni, csodálatos dolog, hogy beszélhetünk másoknak 18

Krisztus szeretetéről, tudva, hogy a világon semmi sincs, amit sürgősebben tudniuk kellene, és semmiféle ismeret sem válhat annyira a javukra. Ezért nem szabad húzódoznunk és vonakodnunk a személyes, egyéni szinten történő evangélizációtól. Inkább örömmel és vidáman kell tennünk. Nem szabad kifogásokat keresnünk, ha kitérünk a kötelességünk elől, amikor alkalmunk adódik az Úr Jézus Krisztusról beszélni másoknak. Ha azon kapjuk magunkat, hogy visszariadunk ettől a felelősségtől, és megpróbálunk kibújni alóla, akkor szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy ezáltal engedünk a bűnnek és a Sátánnak. Ha (ahogy az általában lenni szokott) az attól való félelem tart vissza minket, hogy furcsának vagy nevetségesnek fognak tartani minket, vagy bizonyos körökben veszítünk a népszerűségünkből, akkor Isten színe előtt föl kell tennünk magunknak a következő kérdést: Ezek a dolgok vissza kell, hogy tartsanak felebarátom szeretetétől? Ha a hamis szégyenérzet — amely nem is szégyenérzet, hanem álruhás büszkeség — tartja vissza nyelvünket a keresztyén bizonyságtételtől, amikor mások társaságában vagyunk, akkor ezt a kérdést kell lelkiismeretünknek szegeznünk: Mi a fontosabb: a mi hírnevünk vagy az ő üdvösségük? Amikor Isten színe előtt mérlegre tesszük az életünket, nem lehetünk elégedettek ezzel az üszkös önteltséggel és gyávasággal. Ezért kegyelmet kell kérnünk, hogy igazán szégyenkezzünk magunk miatt, és imádkoznunk kell azért, hogy annyira túlcsorduljon bennünk az Isten iránti szeretet, hogy túlcsorduljon bennünk a felebarátaink iránti szeretet, s így könnyűnek, természetesnek és örömtelinek találjuk, amikor megosztjuk velük Krisztus jó hírét.

Most már remélhetőleg kezd világossá válni számunkra, hogyan kell tekintenünk evangélizációs felelősségünkre. Nem az evangélizáció az egyetlen feladat, amelyet Urunk ránk bízott, nem is Olyan feladat ez, amelyet mindnyájunknak ugyanúgy kell teljesítenünk. Nem mindegyikünk elhívatása az igehirdetés, nem kaptunk egyforma lehetőségeket vagy hasonló képességeket a Krisztust nélkülöző embereken való segítésre. De mindnyájunknak van valamilyen evangélizációs felelősségünk, amely alól nem bújhatunk ki anélkül, hogy kudarcot ne vallanánk az Istenünk és felebarátunk iránti szeretet terén. Először is mindanynyian képesek és kötelesek vagyunk imádkozni meg nem tért emberek üdvösségéért, különösen a családunkban, a barátaink között és a mindennapi életünkben levő embereket illetően. Azután meg kell tanulnunk felismerni a mindennapi helyzetünkben rejlő evangélizációs lehetőségeket, és kezdeményezően felhasználni őket. A szeretet természeténél fogva kezdeményező. Ha szeretünk valakit, állandóan megpróbáljuk kitalálni, mi a legjobb, amit tehetünk érte, és hogyan járhatunk leginkább a kedvében, s örömünket leljük abban, hogy örömet okozunk neki az általunk kieszelt dolgokkal. Ha tehát szeretjük Istent — az Atyát, a Fiút és a Lelket — mindazért, amit tett értünk, akkor minden kezdeményezőkészségünket és bátorságunkat latba vetve megpróbáljuk a lehető legtöbbet kihozni minden helyzetből az ő dicsőségére — s ennek az az egyik legalapvetőbb módja, hogy utakat és módokat keresünk az evangélium terjesztésére, és az isteni parancsnak engedelmeskedve mindenütt tanítvánnyá tesszük az embereket. Ugyanígy, ha szeretjük felebarátunkat, akkor minden 19

kezdeményezőkészségünket és bátorságunkat latba vetve megpróbálunk utakat és módokat találni arra, hogy jót tegyünk vele. Ennek pedig az az egyik legfontosabb módja, hogy megosztjuk vele azt, amit Krisztusról tudunk. Tehát, ha szeretjük Istent és a felebarátunkat, akkor evangélizálni fogunk, méghozzá kezdeményezően. Nem fogjuk vonakodva kérdezgetni, hogy mennyit kell megtennünk ezen a téren, mintha az evangélizáció valami visszataszító és terhes feladat volna. Nem fogjuk türelmetlenül tudakolni, hogy mi az a legkevesebb evangélizációs erőfeszítés, amellyel Isten megelégszik. Inkább azt fogjuk lelkesen kérdezni, és annak kinyilvánításáért fogunk buzgón imádkozni, hogy mennyi mindent áll hatalmunkban megtenni azért, hogy Krisztus ismeretét elterjesszük az emberek között; s miután megismertük a lehetőségeket, szívvellélekkel átadjuk magunkat a feladatnak. Ehhez azonban még egy dolgot hozzá kell tennünk, nehogy valaki rosszul alkalmazza az eddig elmondottakat. Sosem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az a kezdeményezés, amelyet Isten az evangélizációban vár tőlünk, a szeretet kezdeményezése, amely abból fakad, hogy őszintén érdeklődünk azok iránt, akiket meg akarunk nyerni, és őszintén törődünk a jólétükkel; s ez abban nyilvánul meg, hogy őszintén tiszteljük őket, és őszintén barátságosak vagyunk velük szemben. Időnként skalpvadász lelkülettel találkozunk a szószékről történő és a személyes evangélizáció terén, s ez szégyenletes és riasztó dolog. Szégyenletes, mert nem szeretetet, törődést vagy segíteni akarást tükröz, hanem gőgöt, önteltséget és a mások élete fölötti uralomban való gyönyörködést. Riasztó, mert a szegény áldozat bősz püfölésében nyilvánul meg,

ami súlyos kárt tehet érzékeny és fogékony lelkekben. Ha viszont a szeretet ösztönzi és irányítja evangélizációs tevékenységünket, akkor más lelkülettel fogjuk megközelíteni az embereket. Ha igazán törődünk velük, s ha a szívünk igazán szereti és féli Istent, akkor igyekezni fogunk Istent dicsőítve és őket is tisztelve bemutatni nekik Krisztust. Nem fogjuk megpróbálni megsérteni a személyiségüket, kihasználni a gyenge pontjaikat, vagy lábbal tapodni az érzéseiket. Inkább megpróbáljuk megmutatni nekik barátságunk és törődésünk valódiságát azáltal, hogy megosztjuk velük legértékesebb kincsünket. S a barátságnak és a törődésnek ez a lelkülete átragyog majd mindazon, amit mondunk nekik akár a szószéken, akár négyszemközt, bármilyen esős és lehengerlő igazságokat közlünk is velük. C. G. Trumbull régen írt egy híres könyvet a személyes evangélizációról Taking Mm Alive (Élve fogd el az embert) címmel. A könyv harmadik fejezetében a szerző elmondja azt a szabályt, amelyet apja, H. C. Trumbull felállított magának ezen a téren. A szabály a kővetkező volt: „Ha jogom van megválasztani egy másik emberrel folytatott beszélgetés témáját, a témák témája (Krisztus) kiemelkedő szerepet fog játszani köztünk, hogy megismerhessem az illető szükségletét, és ha lehet, betölthessem azt.” Itt az alábbi szavak jelentik a lényeget: „ha jogom van megválasztani egy másik emberrel folytatott beszélgetés témáját”. Ezek a szavak először is arra emlékeztetnek minket, hogy az evangélizációban — akárcsak az embertársainkkal való bármely kapcsolatunkban — udvariasnak kell lennünk. Másodszor arra emlékeztetnek minket, hogy a személyes evangélizációnak rendszerint barátságra kell épülnie. Általában csak azután van 20

jogunk megválasztani egy másik emberrel folytatott beszélgetés témáját, hogy elkezdtük átadni magunkat neki a barátságban, és olyan kapcsolatot létesítettünk vele, amelyben úgy érzi, hogy tiszteljük Őt, érdeklődünk iránta, és emberi lényként bánunk vele, nem csupán egyfajta „esetként”. Egyes emberek esetében öt perc alatt kialakíthatunk egy ilyen kapcsolatot, míg másoknál ez hónapokat vehet igénybe. Az alapelv azonban mindig ugyanaz. Ki kell érdemelnünk azt a jogot, hogy bensőségesen beszélhessünk valakinek az Úr Jézus Krisztusról, s ezt úgy érdemelhetjük ki, hogy meggyőzzük Őt arról, hogy a barátai vagyunk, és valóban törődünk vele. S így az emberek válogatás nélküli erőszakos feltartóztatását, a mások lelkének titkaiba való durva betolakodást, valamint azt a módszert, amelyben szenvtelenül ragaszkodunk hozzá, hogy Isten dolgait fejtegessük vonakodó idegeneknek, akik alig várják, hogy leléphessenek — ezeket a magatartásformákat, melyeket egyes erős egyéniségű és bőbeszédű emberek a személyes evangélizáció nevében időnként megengednek maguknak —‚ el kell vetnünk, mivel ezek

paródiái csupán a személyes evangélizációnak. Ezeket a módszereket találóbb lenne személytelen evangélizációnak nevezni! Az efféle gorombaság valójában szégyent hoz Istenre, sőt neheztelést és előítéleteket kelt az emberekben azzal a Krisztussal szemben, akinek állítólagos követői ilyen visszataszítóan viselkednek. Az az igazság, hogy a valódi személyes evangélizációnak igen magas az ára, pusztán azért, mert megköveteli tőlünk, hogy valóban személyes kapcsolatot teremtsünk a másikkal. Őszinte barátságban át kell adnunk magunkat az embereknek ahhoz, hogy a hozzájuk fűződő kapcsolatunk valaha is eljuthasson oda, hogy jogunk legyen Krisztusra terelni a beszélgetést, és anélkül beszélhessünk velük a lelki szükségleteikről, hogy udvariatlanul vagy bántóan viselkednénk. Ha szeretnél személyesen evangélizálni, akkor — s remélem, szeretnél; ez kötelességed — imádkozz a barátság ajándékáért. Az őszinte barátságosság minden esetben elsőrendű jele annak, hogy az ember kezdi megtanulni úgy szeretni a felebarátját, mint önmagát. J.I. Packer

Meghívó Tájékoztatjuk és szeretettel várjuk a lelkimunkás testvéreinket, a szeptember 23-án megtartásra kerülő lelkimunkás továbbképzésre. A továbbképzés 9 órakor imaórával kezdődik és 1430-ig tart. ˜ ™— –˜ ™

Bibliaiskolai alkalmaink a következő hónapokban október 7. és november 4.

21

A tiszteletadásban egymást megelőzők Róm 12:10 Van egy keresztyén barátom, akit különösképpen csodálok egy tulajdonságáért. Zenész, kiváló zongorista, nem túlzok, amikor azt mondom, hogy az ország legkiválóbb zongoraművészeivel is felvehetné a versenyt. Tökéletes zenei memóriája van. Bámulatosan játszik a hangszerén — legalábbis nekem amatőrnek úgy tűnik. Amit leginkább csodálok ebben az emberben az az, hogy másokat mindig a legelőnyösebben igyekszik feltüntetni, különösen, amikor zongorán kíséri őket. Megfigyeltem, mindig ügyel arra, hogy a saját hangereje „csak megfelelő” legyen, azaz ne szárnyalja túl a szólistát. Kiegészíti és lágyan felemeli az emberi hangot, így gyönyörűen és természetesen szólnak együtt, — s mindez inkább emeli a másik előadását, mintsem elvonná a figyelmet arról. Ha szükséges, erősebben játszik, hogy segítségére legyen az énekesnek a nehéz hangok eltalálásában, vagy a hibák eltakarásában. Mindig látszik a lelkesedése és megelégedettsége, amikor az általa kísért énekest elismeréssel jutalmazzák. Amikor Pál intelmére gondolok, miszerint „a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek”, kénytelen vagyok erre a barátomra gondolni. Kitűnő példa — nem csupán más zenészeknek, hanem Krisztus családja minden tagjának. Minden keresztyénnek arra kell törekednie, hogy a többi hívőt a legelőnyösebben állítsa be. Minden keresztyénnek örülnie kellene, amikor mások elérnek valamit, sikeresek vagy megjutalmazzák őket. Mikor így

történik, Krisztus teste jól működik, érettebb lesz, és növekszik Krisztusban. Krisztus a legfőbb példa Jézus Krisztus, mikor az emberek között járt, a legjobb példát mutatta, hogyan kell a tiszteletadásban egymást megelőzni. Egy alkalommal, röviddel halála előtt, tanítványainak egy örök igazságot tanított meg. Az utolsó vacsorán Jézus — teljesen tudatában lévén annak „hogy az Atya minden dolgot az Ő hatalma alá helyezett, s hogy Ő Istentől jött és Istenhez tér vissza” — egy tálat megtöltött vízzel, és lehajolva megmosta tanítványai lábát. Miután befejezte, egy igazságot tanított nekik, amit bizonyára sohasem felejtettek el: „Értitek — kérdezte —‚ hogy mit tettem veletek?” Azután tovább folytatta, választ adva saját kérdésére. „Ti így hívtok engem: Mester és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amit én tettem veletek, ti is úgy tegyétek” (Jn 13:12-15). Az a véleményem, hogy néhány keresztyén összezavarja az elvet és a gyakorlatot ebben a történetben, és mind a mai napig gyakorolják a lábmosást. Tiszteletben tartom azt az óhajukat, hogy engedelmeskedjenek Krisztusnak, és csodálom őket cselekedetükért. Bizonyos, hogy szabadságunkban áll ezt az ősi szokást ma is gyakorolni, de azt hiszem, hogy Jézus az elvet akarta megtanítani nekünk. Bár kultúrák változnak, a közlekedési eszközök fejlődnek, és bár mi rendszerint járdán járunk, cipővel a lábunkon — egy dolog nem változott meg! Ezt erősítette meg Pál, 22

amikor azt mondta, hogy mi mint keresztyének „a tiszteletadásban egymást megelőzők” legyünk. Úgy tűnik, hogy ez volt az, amit Jézus képletesen a lábmosásban szemléltetett. Egy másik alkalommal Jézus ezt az igazságot még világosabban mutatta meg. A vallási vezetőket megleckéztette büszkeségük és kevélységük miatt. Azt mondta, hogy: minden cselekedetüket csak azért teszik, hogy feltűnjenek az embereknek. Szeretik a lakomákon a főhelyet és az első üléseket a zsinagógában; szeretik, ha köszöntik őket a piacokon, és ha mesternek szólítják őket. Azután tanítványaihoz fordult Jézus és a lelkükbe véste a tanulságot, amit meg kell tanulniuk, ha Istenben érett férfiak akarnak lenni, akik az Ő szolgálatában használhatók: „Aki pedig a legnagyobb közöttetek, az legyen szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik” (Mt 23:5-12). Hogyan alkalmazta Pál ezt a tanítást? Pál apostol, noha soha nem ült Krisztus lábainál, amikor Ő a Földön tanított, mégis jól megtanulta ezt a leckét. Ezt az igazságot tanította az újszövetségi gyülekezetekben. Ezt írta a filippibelieknek: „azt törekedjetek megvalósítani magatokban, ami Krisztus Jézusban is megvolt” (Fil 2:5). Milyen magatartást ajánlott? Pál gondosan kifejtette! Krisztus az emberiség felé az önzetlenségnek, alázatnak és önfeláldozásnak a legnagyobb példáját mutatta fel az egész világmindenségben: „Mert Ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő

Istennel, hanem dicsőségéről lemondott, szolgai formát vett fel, emberekhez lett hasonlóvá, és magatartásban is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmessé lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2:6-8). Krisztus szeretete és engedelmessége lényegében Ugyanazt az eredményt hozta meg önmaga számára, amit tanítványainak ígért, ha a tiszteletadásban egymást megelőzik, a felmagasztalás vár rájuk. Ez az, amit Isten tett Jézus Krisztusért: Ezért fel is magasztalta őt az Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké, és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2:9-11). A mi felmagasztaltatásunk természetesen különböző. Mindig is különbözni fog Krisztusétól. Mégis, Isten felmagasztalja azokat a keresztyéneket, akik maguknál jobban tisztelik a másikat. Lehet, hogy nem rögtön, de megtörténik; ha nem a földön, akkor az örökkévalóságban, ahol majd ez igazán számít. Pál megértette ezt az elvet, és alkalmazta is minden bizonytalankodás nélkül. Ezért, mivel biztos akart lenni, vajon a filippibeliek felfogták-e, mit ért Krisztus szavainak és cselekedeteinek követésén, beillesztett egy szakaszt az alázatosság és önzetlenség krisztusi cselekvéseiről, azt mondva: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is” (Fil 2:3-4). Gene A Getz

Az öröm akkor kezdődik, amikor abbahagyod saját boldogságod keresését, azért hogy megkísérelj másokat boldoggá tenni. Michel Quoist 23

Tábitha-kör „Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent, hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban, ha az élet igéjére figyeltek.” Fil 2:14-15 Kedves imádkozó nővéreim, testvéreim! Szeretettel készülök e sorok írására abban a reményben, hogy bár nem kapok leveleket, mégis többen vagytok, akik velünk tartotok az imádkozásban. E drága Ige arra biztat minket, hogy a nehézségek, megpróbáltatások között is Urunkban bízva minden „zúgolódás és vonakodás” nélkül tegyük Atyánk akaratát. Fogadjuk el a nehézségeket is, tudva, hogy minden a mi lelki javunkat munkálja. Ha a világ látja a mi hűséges ragaszkodásunkat és töretlen Isten iránti bizalmunkat, akkor valóban igaz lesz ránk, hogy „ragyogtok, mint csillagok a világban,” ez különösen fontos a

mostani korban, hiszen egyre nagyobb az Istentől való elfordulás, az Isten és ember iránti szeretetlenség, a gonosz indulatok mértéke. Kérjük, Urunk segítsen minket olyan világító csillagokká lenni, akik nem a saját fényükkel akarnak tündökölni, hanem Isten mennyei fényességét visszatükrözve „ragyognak”. Kérjük ehhez „az élet igéjére” való mind nagyobb figyelmet, és a vezettetést ez által. Adjunk hálát az Úr Jézus Krisztus megváltó szeretetéért, amiért mi mindezeket kérhetjük, abban a biztos tudatban: „Az Úr meghall imát, Jó volta ez nem érdem” Áldott imaidőt kívánok nektek szeptember 29-én este 21 órakor (ki-ki a „csendes kamrájában”) és találkozunk imáinkban az Úr előtt. Testvéri szeretettel köszöntelek valamennyiőtöket nővéretek: Erdei Józsefné, Sárkány Ildikó

A bölcsesség abban áll, hogy teljes szívvel megteszed azt, amit legközelebb tenned kell, és örömöt találsz benne. Echard mester

KIÁLTS Az Őskeresztyén Apostoli Egyház lapja Felelős kiadó: Pozsgai József Felelős szerkesztő: Schmied András Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1016 Budapest Dezső u. 12/b. Tel: 1-225-1187 Fax: 1-225-1188 E-mail: [email protected] Nytsz: B/EL/74/91. 24