6. Szeretettel ajánljuk tehát az Új Katedrát, amelyet együtt írunk, együtt olvasunk

1990/6 Kedves Olvasóink! Mi vagyunk azok a pedagógusok, akikkel naponta találkoznak az utcán, a tömött villamoson, a közértben, az iskola kapujában. Mi is ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel, amelyek mindenkit, Önöket is foglalkoztatják. Amikor találkozunk, együtt szidjuk, és – sajnos– ritkábban dicsérjük a társadalmat. A valódi problémákról az ember kevesebbet beszél, de annál többet gondolkodik. Szülői szerepünkben megkíséreljük megérteni a pedagógust, aki hiány jeleket rakosgat gyerekeink házi feladatai helyére, pedagógus szerepünkben igyekszünk megérteni a szülőt, aki állítja, hogy gyermeke otthon mindent tud. Nincs időnk beszélgetni. Minden szerepben csak futunk, rohanunk, mert éppen ezek a szerepek köteleznek. Elolvassuk a napilapokat, szaklapokat, és mint Önök, mi is azokra a cikkekre figyelünk fel leginkább, amelyek valamilyen okból közelebb érintenek bennünket. A szülők szidják az iskolát, a pedagógusok a szülőt okolják a gyerek ilyen-olyan magatartásáért, viselkedéséért, a pszichológusok a gyerek „sérülését” emlegetik. Ilyenkor mi is Önökhöz hasonlóan azonnal tollat szeretnénk ragadni, de attól tartunk: mire odaér szavunk, aktualitását veszti, visszautasítják, elfelejtik... Szívesen leülnénk egy nagy közös asztalhoz, ahol meghallgatnánk, értelmezhetnénk egymást, felelni tudnánk az elhangzott és el nem hangzott kérdésekre. Már régóta keressük ezt a helyet, egy közös fórumot a nehézségek és örömök megosztására, ahol beszélgethetünk egymással. Azt szeretnénk, ha ez a lap ilyen fórum lenne. Mindannyiunkban él egy kép arról az iskoláról, ami nincs, de talán megvalósulhat. Lehet, hogy éppen rajtunk múlik?! Szeretettel ajánljuk tehát az Új Katedrát, amelyet együtt írunk, együtt olvasunk. A budapesti Postaigazgatóság jóvoltából lapunkat az alábbi hírlapüzletekben rendszeresen árusítják: Budapest, V., Váci u. 10. Budapest, V., Szabad sajtó u. 6. Budapest, V., Felszabadulás tér 4. Budapest, V., Petőfi Sándor u. 17. Budapest, V., Párisi-udvar hírlapüzlet Budapest, VI., Szent István krt. 25. Budapest, II., Bern u. 9. Budapest, VI., Teréz krt. 17. Budapest, VIII., Baross tér aluljáró. Budapest, VI., Marx tér aluljáró Budapest, I., Déli pályaudvar aluljáró Budapest, Rákosfalva park 3/c Budapest, XIII., Hegedűs Gyula u. 24. Budapest, VI., Bajcsy Zs. 76.

1990/6 VÁLASZ ARRA, HOGY MIT VÁRNAK AZ ÚJ MINISZTERTŐL Az Új Katedra körkérdéseire válaszképpen egyszerre kéne önéletrajzot, programot és vitairatot is írnom. Mindhármat fontosnak tartom és nemcsak szólamnak azt, hogy szükségünk van gondolataink kicserélésére és építő vitára. Abból indulnék ki, amit a 10 éve tanító szakközépiskolai tanár írt. Nem idézem itt elejétől végéig írását, csak összefoglalnám: igen miniszter, tényleg miniszter akar lenni; vagyis a szó eredeti értelmének megfelelően szolgálni a magyarországi nevelés és oktatás ügyét. Összegyűjteni, egyeztetni és megvalósítani mindazt, amit a hozzáértő óvónők, tanítók, tanárok tapasztalataik alapján a legjobbnak és megvalósíthatónak ítélnek. Ehhez kell lecsökkenteni a bürokráciát, ehhez kell adni szabadságot és megfelelő feltételeket. „Feltételek kellenek, nem csalhatatlan „kinyilatkoztatások” – írja és én is így gondolom. Abban is igaza van, hogy ehhez nem kell tudni a miniszter nevét sem. Igaz, hogy ezzel a véleménnyel látszólag ellentétes a második megkérdezett, a kutató véleménye: „Az iskolákat eddig keményen irányították, nem lehet egyik napról a másikra teljesen magukra hagyni.” Valóban, tanácsot, fő irányokat kell adni, és biztatást és példákat. Szokatlan feladat ez, és pár hónap beletelik még, míg ennek legjobb formája kialakulhat: különböző szakfolyóiratok, a rádió és televízió segítségével. Nagyon igaz az is, amit a végzős szakmunkásképzős diák mondott: azt várja a minisztertől, hogy, ”ha reggel felkel a diák, siessen befelé. Szeressen oda járni, mert embernek nézik, hasznosat tanul és lehetősége van a fejlődésre, látókörének kiszélesítésére.” Ehhez bizony mindenekelőtt jó tanárok kellenek. Nem kell megvárni azt, amíg új tanárok nemzedéke áll munkába. Ebben a tanártársadalomban is megvan az a képesség, hogy vonzóan, emberül tanítson, csak meg kell szabadítani a kötöttségektől, félelmektől, előítéletektől, hazug elvárásoktól. Ha felszabadultan önmagát, a maga emberségét, tudását, lelkesedését tudja adni – azt, ami őt annak idején a tanári pályán elindította. Ehhez kell megteremteni a jó feltételeket, az okos, becsületes iskolavezetést, jó kollegiális légkört, melyben nem a hatalomhoz való dörgölődzés, a félelem, a szűkös csoportérdek a legfontosabb rendező elv, hanem a gyermek, a jövő szeretete és az ezért kifejtett minőségi munka. Nem lesz könnyű az új iskolai szellem kialakítása, ehhez valóban a tananyagot is meg kell változtatni némiképpen, különösen az általános iskola alsó tagozatában. Hogy hogyan és mit, azt rábízom azokra a tapasztalt tanárokra, akik több évtizeden keresztül tanítva megismerhették e nem könnyű szakma minden csínját-bínját – a saját és tanítványaik bőrén. A körkérdéshez csatlakozik Kóbor István nyugalmazott csornai tanár levele a miniszterhez. Ebben azt írja, fél a tudós miniszterektől. Lehet, tőlem is, bár nem neveztem magam tudósnak, csak kutatónak; a néphagyomány kutatójának. A néphagyomány pedig semmi más, mint a nép, sok-sok nemzedék tapasztalatának összegzése. A pedagógiára vonatkozóan én azt tanultam ebből, hogy az általános iskola alsó osztályaiban nem szabad megterhelni a kisgyerekeket, annál többet kell játszani, táncoltatni, énekeltetni, tornáztatni őket. Írás, olvasás, beszédgyakorlat, fogalmazás és a számtani alapműveletek megtanulása mellett minél több lehetőséget és biztatást kell adni a teremtő alkotásra, mindenféle képesség kipróbálására a színjátszástól a rajzolásig, a hímzéstől a virágkötésig a kényszer, a számonkérés rettegése nélkül, vagyis növelni kell az érzelmeket, az érzelmek nyelvét, gyakorolni kell az egyszerű művészeteket. A legfontosabb valóban, hogy az iskola rejtett képességeinek kinyitója, tudásszomja csillapítója, önbizalma és vágyai nevelője legyen.

1990/6 Az így testileg, érzelmileg, szellemileg és arányosan fejlődő gyermek a későbbi években szenvedélyesen fordulhat már önszántából is egy-egy nagyobb összpontosítást követelő tudományág, tantárgy felé; de telve önbizalommal, egészséges lelkülettel és elkötelezettséggel egy kis közösséghez, az iskolához, a szülőföldhöz, a szűkebb hazához. Ez ad majd értelmet és erőt a későbbi tanulás során felmerülő akadályok, nehézségek legyőzésé! Kóbor István tanár úr javaslatait is közli az Új Katedra – szinte mindenben, a részletekig egyetértek vele. Így remélem, hogy azok is egyetértenek vele, – a gyakorló nevelők és tanárokból álló tanácsadó testület, mely minden intézkedésünkhöz nemcsak véleményt mondhat, hanem kifejezheti ellenvéleményét, megvétózhatja kiadását. Valóban komolyan akarjuk venni a szolgáló minisztérium eszméjét – nem könnyű és gyors megvalósításához segítségüket és türelmüket kérjük. A segítséget biztos még sokszor, türelmüket remélem csak most még egy kis ideig, míg láthatóakká lesznek a szolgálat szellemében megtett lépéseink. Azután pedig fel a közös munkára – a bátor, őszinte és felelősséget is vállaló véleménynyilvánításra. Szeretném, ha a most végzős szakmunkásképzős diák még találkozna ezekkel a megkérdezésekkel, melyekről azt írta: nem emlékszem. hogy ilyen bármikor történt volna. Most talán megtörténik. Azért vállaltam ezt a posztot. Budapest. 1990. október 10. Andrásfalvy Bertalan MEGKÉRDEZTÜK Mit tudsz Október 23-áról? Véleményem szerint a magyar nép egyik legdicsőségesebb napja. A magyar nép lerázta magáról az akkor immár 6-7 éve tartó kommunista rabigát Budapesten, békésen indultak az események, tüntetés, békéstüntetés indult a Bern tér felé, később eljutottak a Rádió épületéhez, ahol sajnos pontosan nem tudom, hogy mi történt, csak a kommunisták variációját ismerem, miszerint: „Ekkor mindenféle utcai ellenforradalmi elemek provokációt kezdtek.” Szerintem ez nem valószínű, mivel a tömeg nagy része diák és értelmiségi volt. Egyébként óvári vagyok, ezért ez a téma különösen érint. Népfelkelés. Nagy Imre nem értett egyet a szocialista (kommunista akaratokkal), Rákosi eszméivel, módszereivel. Az egyre sokasodó hibák következtében népfelkelés tört ki, melynek vezetője Nagy Imre volt. A november végéig dúló harcok között. A népfelkelők, katonák, majd szovjet csapatok harcai közepette elbukott. Ez idő alatt visszaállították a régi címert (Kossuth címert). Hruscsov végigjárta az összes szocialista országot és megbeszélte velük a teendőket. A legtöbb vezető a Szovjetunió közbelépését követelte. Ami meg is történt és ennek következtében elbukott a felkelés. Nagy Imrét és társait, akik ez idő alatt kezükben tudták tartani a törvényt (igazságot), koncepciós peren kivégezték. Kádár Jánost a szovjet vezetés tette hatalomra. Az igazságot eltakarta (nem csak egyedül). Ellenforradalomnak kiáltották ki. 1989-ben népfelkeléssé nyilvánították. 1989 júniusában újra temették Nagy Imrét és társait. Október 23-át nemzeti ünneppé nyilvánították. Kitört a forradalom, azért mert az oroszok nem akartak kivonulni hazánkból és a nép megunta az ÁVO és Rákosi mocskos módszereit. Nagyobb városokban, ahol tüntetések voltak, a sorkatonákat arra kényszerítették, hogy lőjenek a tömegre, aki ezt meg tagadta, azt lelőtték. Az oroszok katonai erősítést kértek és néhány nap után leverték a forradalmat. Nagy harcok

1990/6 helye Pesten: Széna tér, Andrássy u. 60. (ÁVO ház). Ezért utálom a komcsikat és az oroszokat. Népforradalom. Rákosi volt az elnök. A szovjetek verték le a forradalmat, ezért tartunk itt, mert teljesen szocializmus lett. Valamiféle forradalom volt, de sajnos többet nem tudok. Egyesek szerint népfelkelés, más vélemények szerint pedig forradalom volt. Budapesten történt a fő cselekvés, de voltak országszerte is kis zavargások. E konfliktust a kommunizmus Rákosi Mátyás vezérlése alatt váltotta ki. Több halott lett és sok sebesült. Még máig sem tisztázódott, hogy pontosan mi zajlódott le Budapesten és országszerte. Népfelkelés Magyarországon. A menet a Műegyetemről indult a Petőfi-szoborhoz, és onnét a Bem-szoborhoz. Nagy Imre beszédet mondott a Parlament előtt. Utána ledöntötték a Sztálinszobrot. 1956. október 23-án forradalom volt. Nagy Imre vezetésével. Sok költő és író is részt vett a vezetők között. A kommunista rendszer ezt népfelkelésnek mondta, ezért a vezetőket kivégezték, és még sok felkelőt. Mosonmagyaróváron a laktanya előtt tüntetés volt. Kisebb forradalom volt a rendszer ellen. A vöröscsillagot akarták levenni. A tömeg közé lőttek. Sok ártatlan ember halt meg. A katonáknak Dudás István adta ki a tűzparancsot. Ekkor egy forradalom volt hazánkban. Ma Magyarország nemzeti ünnepe. A háromszínű zászlóból késsel kivágták a Rákosi-címert és a tűzre dobták. Ilyen címer nélküli zászlót tesznek ki mindenhová Október 23-án. Ellenforradalom volt. Ledöntötték a Sztálin-szobrot. Kivonultak az emberek a Petőfiszoborhoz. Vérvörös csütörtök Budapesten. Hasonló mészárlás Mosonmagyaróváron és Győrben. Szétlőtték a rádió épületét. Valakik szerint népfelkelés, valakik szerint csak sztrájk Budapesten. Ekkor foglalták el a kommunisták a hatalmat. Sok embert kivégeztek, köztük Nagy Imrét és társait. Ellenforradalom, az oroszok, a kommunizmus ellen. Pesten kezdődött, a nyilasok ellen. Hosszú lövöldözés a rádióközpontban. 1956. október 23-án volt egy forradalom a kommunisták ellen, amikor Budapesten elfoglalták a felkelők több épületét is. A forradalom után nagyon véres megtorlások következtek, sok embert halálra ítéltek, voltak nagy kínzások is. A forradalom idején sok helyen pl. éváron is a népre lőttek a katonák, és az államvédelmisek a felső kommunista szervek parancsára. Az akkori rendszer ellen volt tüntetés. Pl. Mosonmagyaróváron. A tüntető ember (közeg), a tömeg közé lőttek. Nagyon sok halottai ért véget ez a tüntetés. Ma már Október 23-át ünnepként tekintjük. Mosonmagyaróváron tüntetés volt, és belelőttek a tömegbe. Pontosan nem tudom, de sebesültek és halottak is voltak. Óváron emlékmű is van ezeknek a halottaknak az emlékére.

1990/6 Én nem tudok róla szinte semmit. Az iskolában, a felnőttektől, a TV-ből sok mindent hallottam, de én nem tudom eldönteni mi az igaz belőle és, hogy mi történt valójában akkor. A Kádár-kormány kivégeztette Nagy Imrét és társait, majd titokban elásták a holttesteket. Volt valami szabadságharc. Nagy Imre kivégzése és szocialista forradalom. Magyar forradalom. Nagy Imre volt az akkori Kisgazdapárti elnök. De megbuktatták és kivégezték. A 301-es parcellában találták meg földi maradványait. Melyet 1989 júniusában temettek el. A nagy októberi szocialista forradalom. Nagy Imrét kivégezték. Az ifjúság forradalma volt Budapesten. Az oroszok bejöttek és mészárolták a fiatalokat. De nemcsak a fiatalokat, hanem asszonyokat, gyerekeket. Volt itt Mosonmagyaróváron is ilyen mészárlás. Nagy Imre és a pesti forradalom. Nagy Imrét kivégezték, s eddig névtelen sírban feküdt. A nyilasok Mosonmagyaróváron, az orosz laktanya előtt kisebb tömeg gyülekezett, hogy elmenjenek a fizetésükért, amikor egy hang azt kiáltotta a katonáknak, hogy TŰZ!!! 104 embert öltek meg, köztük sok gyereket és asszonyt. A nagyapám akkor ment haza a gyárból, aki később elmesélte ezt a történetet. Utána senki nem vállalta azt, hogy ő adta ki a parancsot, hogy lőjenek a békés tömeg közé. Nagy Imrééket is ekkor végezték ki. Mosonmagyaróváron volt az ország legbrutálisabb vérengzése. A magyar történelem egy véres eseménye volt. A magyar emberek megelégelték a szocialista rendszert, elnyomást és tüntetésekkel felléptek ellene. A békés tüntetés fegyveres harcba torkollott, mikor Kádár János segítséget kért a szovjetektől pártja védelmére. Nagy Imre beszédet mondott a rádióban, miszerint megszűnt Magyarországon a szocialista rendszer. Kádár János a szovjet haderők segítségével brutális módon kegyetlenségek ezreivel vérbe fojtotta a forradalmat. Nagy Imrét, mint a szocialista világ ellenségét kivégeztette társaival együtt. A forradalom vérbefolytásával ismételten rákényszerítették a népre a szocializmust, mint a 46-os vöröscédulás választásokon. Sok teória kering arról, hogy a szovjet tankok gyermekes anyákat tiportak agyon ártatlan gyermekeket, nőket, embereket öltek meg. A világ döbbenten állt és nézte a pusztítást. De beavatkozni a feszült politikai helyzet miatt nem mertek. Akkor tört ki a forradalom a szocialista állam ellen. És amikor már megdöntötték volna, akkor Kádár a (GYILKOS) behívta a ruszkikat és ezek leverték a forradalmat aljas módon. Forradalom után több ezer embert kivégeztek. Nagy Imrét pedig hamis vádakkal kivégezték. 1956. október 23. ellenforradalom volt. Sok embert ellenforradalmárok megöltek, felakasztották a katonákat. A vörös csillagot vandál módon ledöntögették, ennek az állapotnak a megszűntetésére hozta a kormány és a párt a különböző intézkedéseket, hogy ne legyen rendszerváltás. Azon a napon ez történt szerintem: a városháza előtt vonultak fel az oroszok. A magyarok békésen mentek a közelükbe és a szovjetek is barátkoztak a magyar tüntetőkkel, ekkor a tömegből provokátorok tüzet nyitottak a tömeggel békésen társalgószovjet csapatokra. Így

1990/6 kezdetét vette a vérengzés kb. 66 ember halt meg, és 121 sebesült lett. Ebben a helyzetben Nagy Imrét választották az állam élére. Aminek később az lett a következménye, hogy amikor visszaállt a rend, Nagy Imrét kivégezték hazaárulás címén. Szerintem ez történt. Kitört az ellenforradalom a szocialista ellenes erők kirobbantották az ellenforradalmat. Elfoglalták a fővárost és a nagyobb városok csomópontjait. Irtották a párttitkárokat és a kommunista párt képviselőit. A kommunista rezsim segítségül hívta a Nagy Oroszország csapatait, amelyek az országba érkezésükkor elnyomták a forradalmárokat, visszaállították a szocialista rendet. Az ellenforradalom szervezőit kivégezték. Új kormány alakult. Kivégezték Nagy Imrét és társait. Véres mészárlás volt Mosonmagyaróváron a MOFÉM gyár környékén. Rengetegen kivándoroltak Magyarországról. Vérengzések voltak az egész országban. Tudni kell még a híres 301-es parcelláról, ahová Nagy Imrét tették, mert az nem temetés volt. Óvári vérengzés napja volt: Az oroszok és magyarok közötti harc volt. Elkezdték lőni a laktanyákat. 1956-os év ügyei még a mai napig sem tisztázódtak. Bűnösöket találtak, de bűneiket ők nem ismerték el. Az általános iskolai tankönyvek ezekről még nem írtak, azért mert ezek a körülmények tisztázatlanok maradtak. Én csak annyit tudok, hogy akkor kitört egy forradalom, amelyet a megszálló oroszok vérbefojtottak. Az oroszokat KÁDÁR hívta be. Pesten... téren ledöntötték a fiatalok a BEM-szobrot, csak a csizmája maradt fönn. Erről elnevezték Csizma térnek. Október 23. a vérvörös csütörtök óriási mészárlások az ország némely részén. Rádióban hallottam, hogy 1956-ban sok ember eltűnt. Nagy Imre rádióbeszéde, másnap szétlőtték a rádió irodáját. Nagy Imre felszólalása a Rádióban. Másnap szétlőtték a rádió mikrofonját. Október 23. Vérvörös csütörtök. Mészárlások napja. Az ellenállás napja. Rákosi volt a kormányelnök. Kivégezték Nagy Imrét és mártírtársait. 1989-ben rehabilitálták őket. Ezek a személyek robbantották ki a forradalmat, és miután ezt leverték halálra ítélték őket. 56-os forradalom kitört. Többet nem tudok róla. Kivégezték Nagy Imrét és a mártírokat. Az országban fordulópont következett be. Nagy Imre és a mártírok robbantották ki a forradalmat. Volt köztük egy 18 éves fiú is. Nagy Imrét szerintem, de ez nem biztos, ebben az időben végezték ki többi társával. Sokat nem tudok róla, de annyit igen, hogy az akkori forradalomért hamisan végezték ki Nagy Imrét és mártírtársait, erről emlékeztünk tavaly, és kegyelettel temettük el. Nem tudok semmit, mert én erről nem hallottam sem újságban, sem rádióban, sem TV-ben. És nem is olvastam róla. Habár lehet, hogy a világháborúban volt. Akkor volt a forradalom, Nagy Imre. Abban az időben az államfő Rákosi Mátyás volt, ekkor volt az ország fordulópontja, két csoport volt az ellenforradalom a másik a forradalom,

1990/6 Pozsgai Jenő is beszédeket tartott, azt nem tudom, hogy milyen párti volt, de a nép nemigen szerette. Ebben az időben Nagy Imre és társai beakarta vezetni a többpárt rendszert. Ekkor tört ki az 56-os forradalom, ami a mai napig vitatott téma. Mivel minket embereket becsaptak, tévhitben hagytak élni. Mivel most a 90-es években derült ki sok dolog, amiről eddig semmit nem tudtunk, a sok igazságtalanság kiderülése. Az emberek fölháborodása. Igazságtalanul végezték ki Nagy Imrét és társait. Variációk egy témára Különben megvagyunk Valaki azt mondotta: a tükröt azért találták ki, hogy ne csak másokon nevessünk. De mi van akkor, ha ezt a bizonyos tükröt azok a mások tartják az arcuk elé? Az iskolaigazgató – tanári szemmel Arcvonásai energikusak, egész lényéből fölény és méltóság árad. Nem csoda, hisz több száz pulyának és minimum húsz felnőttnek parancsol. Tehát amolyan tábornokféle, sőt tizedes, akinek a szavára elnémul a légy, megalszik a tej, s még a cipőfűződ is haptákba vágja magát. Tekintete közömbös, ritkán néz a szemedbe, azt a látszatot keltve, mintha nem érdekelnéd. A valóságban persze pont az ellenkezője igaz. Még mielőtt megismernéd, ő már tudja, ki vagy, honnan jössz, mekkora a mellbőséged, kik a rokonaid. És a továbbiakban is türelmesen figyel(tet): hányszor borotválkozol, mikor ásítasz, hogyan vakarod a hátad, kinek köszönsz kezit csókolommal, milyen lábbal keltél. Egyszóval érdeklődő típus, mindenről tud, semmi sem kerüli el a figyelmét, az egérlyuktói az iskola kéményéig. Hangja higgadt, ítéleteiben tárgyilagos. Sohasem enged az indulatoknak, felülemelkedik a kicsinyes, egyéni szempontokon. Úgyszólván csak a köznek, iskolájának él, amit igyekszik is úton-útfélen a tudomásodra hozni. Percre bebizonyítja, mennyivel többet dolgozik, mint te, hány gyűlésen, értekezleten kell részt vennie, hol gyakran szégyenkezik miattad, mert ebben az iskolában a tanárok zöme lazsál. Ő mégis mindig kiáll melletted, megvéd a szülőktől, harcol a jogaidért, felemeli a fizetésedet anélkül, hogy a legcsekélyebb hálát várná. Hála? Nevetséges! Dolgozz jól, és kvittek vagytok. Legyen egyéniséged! (Magyarán: csináltass sürgősen egyenruhát, s ha egy tyúkszemed van, még növessz egyet, nehogy kilógj a sorból. Végül is az iskola nem divatház, még kevésbé zsenik klubja, hanem munkahely, a megfelelő renddel és colstokkal.) Valamennyi tanulót munkája arányában jutalmazd vagy büntesd! (Másszóval: ha megbuktatsz valakit, gondolj arra, hogy ezzel magadat is blamálod, mert a bove maiori discit arare minor – a nagyobb ökörtől tanul szántani a kisebb.) Órára ne vigyél pálcát, még földrajz- vagy énekórára se! (Ez bizonyára azt jelenti, tarts tekintélyt, különben megnézheted magad.) Mellőzd a bürokráciát, mely öl, butít és tintába dönt! (A dirik világnyelvén: írj minél több vázlatot, jegyzőkönyvet, beszámolót! Így talán odafönt is észreveszik, milyen káprázatos munka folyik nálad.)

1990/6 A demokrácia azért van, hogy éljünk is vele. (De ha tényleg élni akarsz, jobb, ha meg se mukkansz többé. Helyette bólogass reggel, délben, télen, nyáron, esetleg álmodban is, és akkor garantáltan hosszú életed lesz ezen a pályán.) Az iskolaigazgató mindenkinél mindent jobban tud. Számtanórán a számtan-, tornaórán a tornatanárnál. Ha véletlenül rosszkedvű, bemegy az órádra szórakozni. Ha haragszik, sem mutatja. Legfeljebb lecsíp egy kicsit a bruttódból, ellenőrzi a budit, vagy elpáholja a feleségét. Kedvenc mondatai: a vezetőség majd eldönti; holnap tanári értekezlet; szavazásra bocsátom; ki vállalja önként. Az igazgató ritkán dönt önállóan, ezért jóformán semmiért sem felel. Kirúgja a takarítónőt, nem kapsz jutalmat, fizetésemelést? Így határozott a gazdasági vezető, a helyettese, a szakszervezet. Vagyis nem hibás, ő mossa kezeit. Kivéve, ha saját prémiumáról van szó. Ilyenkor jól kinyújtja a kezét, és belemarkol a menzába, kertbe, túlórákba is. Ennek ellenére ő hivatalba. Ő ad neked kenyeret, biztosítja a munkához való jogod. Miatta ragyognak a csillagok, és mert ő van, azért nem dől össze a tanügyi rendszer. Igaz, csak vegetál már néhány évtizede. Nagy Pál Egyből kettő lett Cégtáblaátfestés vagy valós változás? 1990. október 1-én megszűnt a mindannyiunkban vegyes érzelmeket kiváltó OPI Jogutódként új szervezeti főállásban megalakult az Országos Közoktatási Intézet és a speciális területen működő Nemzeti Szakképzési Intézet. Az előbbiek vezetőjével Zsolnai Józsefet, a törökbálinti kísérleti iskola igazgatóját, elismert szakembert nevezték ki. Őt kérdezzük tervekről, programokról, az új intézet munkájáról. – Oktatási reform címén ez az ország néhány átszervezést már megélt. Mi a garancia arra, hogy ez most már valódi tartalommal bíró lesz? – A rossz tapasztalatok teljesen megalapozottak. A centralizált oktatásirányítást leképező, bürokratikus rendszer mára már hasznavehetetlenné vált. Az elavult szisztéma szerint szaktanácsokat osztogató „főokosok” ideje lejárt. Az OPI-t meg kellett szüntetni, mert önmaga megmerevedésével a fejlődés gátjává vált. Ez a felépítés nem tette lehetővé a fejlesztéseket, kutatásokat, de még a közreadást sem. Ellentéte volt a pluralista, alternatív oktatási rendszerekre épülő struktúrának. A most létrejött intézet programjában, felállásában is egészen más, s ez adhat egyfajta garanciát. – Újat, gyökeresen más szemlélettel, és ugyanazokkal a régi jó káderekkel? – Ahhoz, hogy egy szervezet működni tudjon, rendelkeznie kell megfelelő anyagi keretekkel, valamint jó szakembergárdával. Hogy miként tudom jó-minőségű munkára kényszeríteni őket, az már az én feladatom. Aki ismer, tudja, meglehetősen sok munkát követelek, nagy produktivitás és megfelelő nívó mellett. Ami miatt engem természetesen nem kell szeretni, de húsz évvel ezelőtt is így gondolkodtam, ma is ez az elvem. Mintegy százharminc munkatársat örököltem, s közülük ötvenkettővel dolgozom tovább. Nem egy közülük nemzetközileg elismert, országosan is nevet szerzett szakember. Velük mindenképpen számolok. Ugyanakkor

1990/6 más helyekről, Oktatáskutató Intézetből, Művelődéskutató Intézetből, iskolákból is kerestem munkatársakat. Nálam nincsenek örökölt és örökös állások. Csak munka van. A vezetői állásokat 1992-ig kötöttem, a többiek szerződéssel dolgoznak. A rendszeres megmérettetés lesz a jellemző. – Mik a feltételei ennek? – Az ország pedagógus közvéleménye lassan szakmailag is izmosodik. Ezáltal egyfajta kontroll alatt tartják az intézetet, s annak valamennyi munkatársát. Az információáramlás, amit kialakítani szándékozok, nemcsak a tanárok és köztünk jön majd létre, hanem a szülők és az újonnan létrejövő önkormányzatok között is. Információval látjuk el őket, hogy tudjanak kérdezni. Az így megvalósuló kapcsolat nemcsak ellenőrizhetővé válik, de működőképessé is teszi az intézetet. – Milyen program mellé sorakoztatja fel munkatársait? Mi az, amit fel tud vállalni egy ilyen új szervezet? – Elvem az, hogy a gyakorlat dönti el az elmélet helyességét. Ezért továbbra is megmaradok a törökbálinti kísérleti iskola igazgatójának. Így naprakészen tudom majd eldönteni, mi használható és mi nem. Így óvhatom meg mindenféle kellemetlen túlzástól az iskolákat és a minisztériumot is. Ennek megfelelően intézetünket 5 főközpontra osztottam. Első a kutatási, melynek területe az oktatásügy jelenlegi helyzetének vizsgálata, az iskolák, önkormányzatok önállóságának, valamint a minisztérium irányításának összefüggései. Miként zajlik le a rendszerváltás az oktatásügy területén? Az iskolák mennyire élnek az alternativitás adta lehetőségekkel és a politikai-szakmai erővonalak átrendeződése mekkora hatással van az intézményekre, az ott dolgozókra. Ez iszonyatosan nagy munka, mert amit az oktatáspolitológiából tudunk, az a korábbi szisztémára vonatkozik. Mindazonáltal a kutatásnak ezt a rendszerváltást nyomon kell követnie. Második fő terület a fejlesztés. Lényege, hogy iskola koncepciókat dolgozzunk ki, ajánljunk föl, tantárgyi fejlesztéseket hajtsunk végre és nem utolsósorban kritikai elemzésnek vegyük alá az 1978-as programot. Ez elkerülhetetlen, mert ennek alapján tudjuk majd megmondani, mennyit ér egy-egy tankönyv, tanterv, hol kezdődik a tanári műhiba és mennyi írható a tantervi programok, a taneszközök számlájára. – Ez eddig a meglévő valóságnak a vizsgálata. Van-e valami, ami az újat, a jobbat keresi? – Komoly feladatot szánok a harmadik központnak, amely az innovációval foglalkozik. Ez a csoport felvállalja a már lehiggadt programok terjesztését, továbbá a külföldön bevált iskolakoncepciók importját és hazai honosítását, terjesztését. A negyedik az értékelési központ, amelynek a feladata az új vizsgarendszernek a kidolgozása. 1992-től kísérleti jelleggel kezdetét veszi ennek alkalmazása. És itt készülnek azok az összemérési eljárások, amelyek alapján a különféle koncepciók és paradigmák jegyében dolgozók lemérhetik saját tudásukat, összehasonlíthatják programjaik előnyeit, hátrányait. Mert tökéletes rendszer, tudjuk nincs. – Hogyan jutnak el mindezek hozzánk, pedagógusokhoz? Mi módon kívánják eredményeiket közreadni?

1990/6 – Intézetünkben előreláthatólag nagy mennyiségű anyag készül el, melyet piacra kívánunk vinni. Ehhez elengedhetetlen volt egy marketing központ létrehozása. Ma nagyon primitív a keresleti piac, mert nincs kínálat. Az ezt növelni kívánó szándék minden bizonnyal felkelti a keresletet. Ahhoz, hogy a termék eladható legyen, márpedig ez a szellemi termék is piacképesként kerül majd ki, szükséges a megfelelő propaganda, reklám. Használni kívánjuk mind a tömegkommunikációs eszközök, mind a saját kiépített csatornáink adta lehetőségeket. Az így bejövő pénz pedig nemcsak további fejlesztésre ad majd lehetőséget, de megfelelően tudom belőle jutalmazni a minőségi munkát végző kollégákat. Aki többet és jobban dolgozik, magasabb fokon részesüljön az elismerésből. Ez is az elvemhez tartozik. – Ön régóta van a pályán, ismeri a pedagógustársadalmat. Mit gondol, lesz erre vevő? – Nem biztos, hogy elsősorban a tanárok. De jönnek majd a szülők és az új önkormányzat is. Az egyesületek, szakmaiak és családosok, a teljesen átalakuló Pedagógiai Intézeteknek is kapcsolatot kell tartaniuk velünk. Naprakész információ nélkül képtelenség dolgozni. Intézetünk nem bürokratikus szervezet, hanem inkább tudományos nagyüzem. Amit mi tudunk nyújtani, az egyre inkább nélkülözhetetlen lesz. Ezért fel fogom keresni valamennyi szakmai szervezetet, kapcsolatot teremtek a szülői egyesületekkel és együttműködést kínálok azoknak a személyeknek, akik majd az önkormányzatok oktatási bizottságaiban dolgoznak. Ahhoz, hogy döntéseket hozzanak, illetve előkészítsenek, beleszóljanak az iskolák életébe, elengedhetetlen a szakmai rálátás. Ezért kell partnereknek lennünk. Ebben a munkában számítok valamennyi hasonlóan gondolkodó pedagógusra, szakmai szervezetekre. – Ön a Független Pedagógus Fórum választmányi tagja, képviselője. Mennyiben egyeztethető ez össze jelenlegi munkájával? - Természetesen kértem felmentésemet ezen megbízatások alól. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a Fórum, alapításától kezdve egy olyan politizáló szervezet, melyet a pedagógus szakma egészséges szemléletű tagjai hoztak létre. Gyakorló tanárok, hozzáértésük vitathatatlan, nemcsak számítok munkájukra, de együttműködést kínálok fel a szervezetnek. – Az Országos Közoktatási Intézet programja világos számunkra. Mégis, rossznyelvek szerint félő, hogy az indokoltnál több pénzt, energiát emészt föl az úgynevezett „Zsolnai módszer” tovább fejlesztésére. Igaz ez? – Ez teljességgel megalapozatlan állítás. A módszer már húsz éve életképes, számtalan helyen alkalmazzák, nemsokára végleges formába öntjük. Ugyanazzal a létszámmal, mint eddig. Vegye magának a fáradtságot az a néhány bíráló, s tekintse át hány könyvet, tanszert adtunk ki ennek kapcsán és mennyit az előző mamutszervezet a maga horribilis költségvetésével. Ez a módszer ma, mivel már nem vagyok megtűrt, tiltott személy, szabadabban terjedhet. De aki jobbat tud, ám hozza létre. Várom azokat a fiatalokat, akiknek nemcsak ötleteik, de kitartásuk, türelmük, szívós szakmai ragaszkodásuk van ahhoz, hogy éveken át dolgozzanak egy elképzelésen.. Az ötlet kevés. De a kitartó megvalósítás a tisztelendő. Én leszek az első aki segít nekik. A riportot készítette Csillei Béla

1990/6 A huszonnegyedik órában Javaslat új tantárgyra Sokat, talán túl sokat is beszélünk hibákról, tévedésekről és azok következményeiről. Sajnos a „témák” az utcán hevernek, még le se kell hajolni értük, mert szemünkbe fújja őket az ún. megújulás ciklonja. Ki-ki, hovatartozása szerint válogathat, melyiket tompítsa, melyiket hegyezze, min siránkozzék önös célja szerint. Fel kellene hagyni végre ezzel a gyakorlattal és áttérni konstruktív alternatívák publikálására. A család és az ifjúság Különösen az új nemzedék nevelésében és oktatásában van jelentősége az ilyen megnyilatkozásoknak. Több szem többet lát tartja a közhit, több fej többet tud hiszem én s egy kavicsot dobok a „kritizálás – felhánytorgatás” vihardúlt, „állóvizébe”. Egy eléggé sajnálatosnak ható közmegállapítást magam sem kerülhetek el, hogy ti.: „baj van” gyermekeinkkel, ifjúságunkkal. Kiveszni látszik belőlük a családhoz való érzelmi kötődés, az embertársakkal kívánatos együttértés, a közösség követelte fegyelem s mind többükben hiányzik az élet jól értelmezett szeretete is. Egyre inkább tévednek le a becsület, a törvénytisztelet útjáról, sok a fiatalon elkövetett öngyilkosság stb. Távlatában hátborzongató kép „fejlődik” egyre szemünk előtt, s ha ölbe tett kézzel nézzük, nem kétséges a végkimenetel: társadalmi méretű pusztulás. Ütött a huszonnegyedik óra, hogy felismerjük végre azt a körülményt, amely szinte magában idézte elő a jelen helyzetet, majd megtegyük azt a lépést, amely nem fosztogatja tovább az államkasszát, de nem jelenti a családi élet szinte kilátástalan „megreformálását” sem. Hiba lenne lebecsülni az intést, hogy a család törődjék többet, foglalkozzék behatóbban a gyermekkel, de ezt túlbecsülni sem szabad. Ma (még?) túlságosan megterheli a legszorosabb, legintimebb „közösséget” az anyagi biztonság megteremtése és megtartása. Apát-anyát a létért való küzdelem valósággal „kifacsarja”, testi, lelki erejük sem marad a gyermekekkel való „vesződségre”. Más családokat az „igényharc” von el természetes kötelezettségeiktől, gyermekeik nevelésétől. De ne felejtsük ki a civilizáció „áldását” sem, a televíziót, amely éppen este, a családi együttlét alatt szórakoztatja a megfáradt „dolgozókat”, a vacsora bekapkodására, a gyermekek gyors ágyba dugására indíttatva őket (gyakorta nem minden konfliktus nélkül). Reggel indul az újabb „hajrá!”... Könnyű belátni, mennyire tehetetlenek vagyunk az „új” ritmussal szemben. Legfeljebb az idősebbek idézgetik a régi, nyugalmas családi vacsorázást, s az azt követőmeghitt órákat, ha egyáltalán jut idő meghallgatásukra. A felpörgetett életmód nem nyújt „meleg, családi fészekre” jellemző, érzelemdúsító, összetartozást szülő élményeket, nem alakít ki a gyermekben majdani felnőttségében használható modellt. Beléjük rögződve viszik tovább a megszokott légkört, a családi élettel kapcsolatos érzelmi sivárságot, az „ivadék-nevelés” iránti felelősség hiányát. Úgy fognak élni, ahogy otthon látták s a példát ragályként örökítik saját utódaikra. De ha nem ismernek mást? Belenyugodhatunk-e abba, hogy „jövőnk záloga” (a gyermek) éppen a családban kapja az első lökéseket személyiségének eltorzulásához. A válasz, minden kétséget kizáróan: nem. Mert szülők lesznek. Adódik a fő kérdés: mit tegyünk hát? Igyekezzünk befolyásolni a családokat egyéb gondjaik,

1990/6 bajaik gubancában? Helyesen szervezett és rendszeres pedagógiai-pszichológiai ismeretterjesztés bizonyára hozhat némi javulást, de csak azon szülők esetében, akik hajlandók a befogadásra. Ennél azonban többre van szükség, sokkal többre, és időben. Erre pedig az iskolák hivatottak, egyben a legalkalmasabbak is. Szinte furcsa, hogy az egészségügy példája nyomán, ahol a „kismamák” eligazítást kapnak a születendő gyermek biológiai gondozására, a nevelésügy irányítói máig sem jöttek rá a születéssel kezdődő értelmi, érzelmi, erkölcsi neveléshez szükséges, mindkét szülőre kiterjedő ismeretek (elvek, módozatok) általános oktatásának jelentőségére. Átvészeltük a „mindenki énekeljen” (szolmizáljon!) korszakot. Ma gyermekeink vergődnek a „matemetika” szorításában. Mindkét tantárgy dominánssá válhatott, noha a tanulók túlnyomó hányadának nem okozott valódi örömöt, s egymást szükségtelenül nyomasztja a másik túlzott erőltetése, a hagyományos ének-, számtan-, mértanórák a foglalkozások zömére elégséges ismereteket nyújtanak. Ezzel szemben áll a tény, hogy tanulóifjúságunk kilencven százaléka szülő lesz, és úgy, hogy fogalma sincs arról, miként kell gyermeket nevelni, mivel árt, mivel használ szellemi fejlődésének? Hajlamossá válik beérni az anyagi gondoskodással (mindent megadtunk neki), felelősségét baj esetén – főleg tudatlansága miatt – nem vállalja. Hogy látná be, hol és mit mulasztott, ha nem is tudja, mit kellett volna tennie és mikor? A talán túlságosan hosszú „nekifutással” érdeklődést szeretnék kelteni egy új tantárgy (nevezhetnénk: gyermekneveléstannak) beállításához az általános iskola nyolcadikos, a nyolcosztályos gimnázium negyedik osztályos tanulói számára. Kérdés a serdülőknek: nem korai-e a téma? Két okból is nemet mondok: Ez a „legzavartalanabb” ismeretszerzés és megszilárdítás majdnem felső határa, az eddig szerzett tudás legkevésbé felejtődik el. A tantárgy nyújtotta ismeretek alapján megérti neveltetésének elveit, fontosságát, önnevelésben kamatoztathatja, és még időben, a „hajlíthatóság” korában. A tantárgy sikerességéhez pedagógiailag, pszichológiailag tudományosan megalapozott, de az életkori sajátosságoknak megfelelő szinten feldolgozott (olvasmányos) tankönyvre lenne szükség, amely indirekt erkölcstanként is alkalmazható. Végezetül: javaslatomhoz semmiféle érdek nem fűz azon kívül, hogy fájlalom a gyermekek, ifjak tétovaságunk okozta, kiskori szenvedéseit, ifjúkori „tántorgását” jó és rossz között. És a tájékozatlan szülőket... „pedellus”

1990/6 Költséges újrafelfedezés Korszerű a múlt? Napjainkban sok új jelenség, próbálkozás, kísérlet, kezdeményezések felmelegítése, egy megváltozott közegbe való beépítése, esetleg beerőszakolása az egész. Erről beszélgetett Mohos Sándor Jáki László neveléstörténésszel. Az újrafelfedezés erkölcstelen és egyben gazdaságtalan jelensége, és nemcsak a tudományunk sajátossága. Ismert világjelenség. Amerikai számítások szerint a figyelmen kívül hagyott tudományos eredmények lekötik a szellemi és anyagi erők ötven százalékát. Egy húsz évvel ezelőtti amerikai kormányjelentés megállapította, hogy könnyebb egy új tényt kideríteni, mint megállapítani, hogy nem fedezték-e azt már korábban föl. A veszély tehát valódi. A tudomány ismételt megállapítások halmazává válhat. Különösen súlyos ez a neveléstudományban, ahol a tudományos eredmények közlésének szabályai sem váltak általánossá. Adódik ez tudományunk sajátosságaiból épp úgy, mint hiányosságaiból. Még a valódi kutatási eredmények is nehézkesen és körülményesen megfogalmazottak, nem is szólva az áltudományos – pontosabban tudománytalanpublikációkról. Miért nem épültek be a valódi eredmények első megjelenésükkor a pedagógiába és a nevelésgyakorlatba, és mi a biztosítéka annak, hogy most beépülnek? Mindez szoros összefüggésben van azzal, hogy tudományos eredményeink nehezen megragadhatók. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a neveléstudomány két fogyasztója a pedagógiai gyakorlat és ezen belül természetesen a pedagógusképzés, valamint a döntéshozók sokszor hagyják figyelmen kívül még a valódi eredményeket is. Elég talán itt a pedagógusképzésben használt egyes jegyzetekre gondolni. Ezek nem mindig tükrözik azokat az eredményeket, melyek bizonyítottak és egyértelműek. Évente 30 milliónál több pedagógiai publikáció jelenik meg, de ezek egészséges szelekciója, szintetizálása nem történik meg. Bernál professzor szerint a tudomány nem más, mint összesítése mindannak, amit addig a pillanatig összehozott. Meggyőződésem, hogy tudományunkban ez az összesítés – ha van is – de nagyon lassú. Ennek bizonyára politikai okai is vannak. A két világháború közötti neveléstudomány részeredményei már csak részben kerültek szintetizálásra (kivéve természetesen Imre Sándort, Weszelyt, Prohászkát), de nem került sor az 1960 és 1990 közötti eredmények szintetizálására sem. Külön kérdés a neveléstudomány eredményeinek felhasználása a döntések előkészítésében. Mooers tájékoztatási szakember szerint „sok ember számára jóval kínosabb, gyötrelmesebb, ha kap, mintha nem kap információt. Az informálás különböző gyötrelmeket jelent, hiszen el kell olvasni, az olvasottakon gondolkodni kell, s mindez gyakran kellemetlen cselekvésre, döntésre késztet bennünket.” Tud-e példát mondani arra, hogy korábban kiérlelődött pedagógiai gondolatok – kutatási eredmények – ma is aktuálisak, s egyértelműen szinte egy az egyben felhasználhatók? Külön tanulmány is kevés lenne ezek felsorolására. Inkább úgy fogalmaznék, hogy nincs napjaink pedagógiájában olyan probléma, melynek ne lenne felhasználható előzménye. Az úszásoktatástól, az írástanításig, a tantermek szellőztetésétől a szexuális nevelésig mindenről van értékes, napjaink körülményeire adaptálható előzmény. Weszelyi Ödönre utalhatok, aki több mint fél évszázada állapította meg, hogy „mennyi kísérletezéstől óvja meg a gyakorlatot

1990/6 a múlt pontos és tudományos ismerete.” A századfordulótói évente kb. kétezer pedagógiai publikáció jelent meg máig. Ez közel kétszázezer. Ha csak ennek negyedrészét tartjuk tudományosnak és időtállónak, akkor is olyan szellemi tőke ez, hogy figyelembe nem vételük erkölcsi és gazdasági vétek. Ez utóbbit külön is szeretném hangsúlyozni. Az újrafelfedezés rendkívül költséges Van-e a mai iskolai gyakorlatban fogadókészség, egyáltalában a magasabb szintű döntések mennyire veszik figyelembe a korábbi történelmi eredményeket? A gyakorlat „fogadókészsége” szoros összefüggésben van a fentiekkel. Ha újat tudunk mondani, ha azt egyértelműen és világosan tudjuk megfogalmazni, akkor ez a fogadókészség is más lesz mint eddig. Meggyőződésem, hogy az Orvosi Hetilap közleményei nem is kísérlik meg, hogy az orvostudományban már elfogadott, vagy kísérleten alapulva elutasított eljárásokat ismételjenek. Mi sajnos megtesszük. Ki vette például figyelembe az elmúlt negyven évben az oktatófilmek gyártásánál, hogy volt egy folyóirat, amely kizárólag az oktatófilmgyártás kérdéseivel foglalkozott, amiben kutatásokat, megfigyeléseket, tapasztalatokat közöltek. Vagy említhetjük a tehetség kérdését, melynek hatalmas irodalmi előzménye van. Tudományunkban kutatók-szerzők nyugodtan vállalkoznak publikálásra úgy, hogy figyelmen kívül hagyják az előzményeket. Így természetesen nem a neveléstörténeti írásokra gondolok, hanem azokra a pedagógiai publikációkra, amelyek a nevelés és oktatás különböző kérdéseivel foglalkoznak. Mi a véleménye azokról a szakemberekről, akik tudatosan felejtik el az előzményeket? A kérdés eleve pontatlan. Akik tudatosan felejtik el az előzményeket, azokat nem tekinthetjük szakembereknek. Ezek a szellemi tőke erkölcstelen vámszedői. SZÜLŐK, DIÁKOK ROVATA Gondolatok a füzetről Nem tűnik számomra jelentős technológiai kérdésnek az oktatásban a tanulók füzete. De mert hallottam, van olyan középiskola, ahol az oda jelentkezők iskolai füzeteit is kérik megtekintésre a felvételi procedúra kapcsán, úgy éreztem, nagy, döntő ügyről lehet szó. Nem az a probléma foglalkoztat, hogy a füzeteket elbíráló tanárok ízlése, füzet-koncepciója eltérhet e egyes általános iskolákban érvényesülő normáktól, s ennek egy-egy gyerek lehet az áldozata. A helyzet változatlan Maga a front érdekel. Tudomásom szerint füzet-fronton az én iskolába járásom óta semmi nem változott, hacsak nem a szabvány füzetcsomag ajánlása. A füzeteket csak a tanárok, az eminensek és a jólneveltek veszik komolyan. Valaha talán ők voltak többen, mára arányuk csökkenni látszik, így a füzetek is bizonyára vesztettek komolyságukból.

1990/6 Év elején a füzetekbe 2-3-4-5 cm-es margót kellett húzni, volt olyan, amelybe keretet kellett rajzolni minden oldalra. Utáltam csinálni – sokadmagammal – mint ahogy a lapszámozást is. Tudtuk, azért kell a lapokat megszámozni, hogy ne tudjunk ellenőrizhetetlenül lapot kitépni a füzetből. Mi lehet ennek az indoka? Gyerekésszel azt hittem, hogy alapok pazarlásától óv minket a gondos tanár vagy tanárnő, hiszen hajlamosak voltunk a füzetlapokat torpedó, ország-város játékokra használni, nem beszélve az előttünk ülő hátára erősíthető „hülye vagyok” és hasonló feliratokról. De hát ma már tudom, érdemben tárgyalható pedagógiai elv is lehetett a dolog hátterében: ne foglalkozzunk mással az órán. Aztán arra is rájöttem, hogy az ingerült – tehát csúnya – javításokra is kíváncsi a tanár, illetve tanárnő. Itt aztán komoly konfliktusok támadtak. Mert először: a füzet legyen szép és csinos, másodszor: dolgozz pontosan, mert ha tévedsz, akkor javítani kell, a javítás pedig nem lehet csinos, harmadszor: ha nem csinos, akkor sem távolíthatod el nyomtalanul és büntetlenül a lapot. Egy harci eszköz a sok közül Nem láttam, nem tudtam – megannyi mai diákkal együtt – a margó, a lapszámozás, a füzet értelmét, legfeljebb arra gondoltam, hogy az is a tanári ellenőrzés, hatalom egyik eszköze. S mint ma már tudom, a tanárokat is ellenőrzik ezen keresztül. No-no! – mondhatják kollégák –, a füzet a tanulók fontos munkaeszköze. Abba írják, amit meg kell tanulni, abba írják házi feladataikat. De mindez mit sem ér a nevelést illetően, ha csak a tanárnak fontos, és ha a gyerekek nem tartják a maguk ügyének is. Ha a tanári önkény diktátuma a füzet és annak külső alakja, akkor a gyerekek rájönnek, hogy harci eszközként használhatják: „Elvesztettem.” „Otthon felejtettem.” „Betelt.” (hányadik már?) De hát meg kell tanulniuk a pontos, tiszta, szép külső alakot mutató munkát az iskolában – szólhat az ellenvetés. – Fontos a rend! A gyerekekben viszont természetes tiltakozás lakik az értelmetlen renddel szemben – ebből néhány felnőttben is maradt egy kicsi –, továbbá értelmük is más, mint a felnőtteké, így a rend értelmét is tanulniok kell. S csak úgy hajlandók, ha a kettő (füzet és rend) összefüggését megérthetik. Egyszerűen szólva: olyan füzetet hajlandók rendben tartani, amelyiknek hasznát vehetik – nemcsak a tanárok, hanem ők maguk is. Most, hogy írok, rádöbbentem: hagyok margót. Hiszen javítani fogok, kell a hely. És hogy berzenkedtem a margó ellen diák koromban. Galicza János DÜHÖNGŐ FÜZETEK Avagy emésztési zavarok az értékelésben Iskolafoktól függetlenül tipikus jelenségre figyelhet fel a szemlélődő a naplókban található „Magatartás, szorgalom füzet”-ek láttán. Elvileg azért léteznek, hogy sokoldalú információt nyújtsanak az osztályfőnöknek a tanulók magatartásának és szorgalmának értékeléséhez. Vajon mit tartalmaznak a gyakorlatban.

1990/6 Egy ötödik osztály füzete került a minap a kezembe. A tizenkilenc tanulóra egyszáztizenhárom bejegyzés jutott, ebből száztizenegy negatív tartalmú. A corpus delictiből két nevet emeltem ki, nyilván a legkiválóbbakat: 1.Név: X IX. 28. Rendetlen magatartásával zavarta az órát. XII. 11. Hetesi kötelességét elmulasztotta. XII. 13. Egész héten rossz. XII. 20. Órán nem dolgozik. I. 19. Órán nem dolgozik. II. félév I. 29. Órán rendetlen. II. 5. Órán nem dolgozott. . II. 10. Verekszik, nem dolgozik órán. II. 15. Órán beszélget. Osztályfőnöki figyelmeztető. II. 28. of. II. 28. Zavarja a többieket, nem dolgozik. Felszerelése hiányos. III. 6. Rendetlen. III. 12. Trágár beszéd. Osztályfőnöki intő III. 31. of. III. 25. Rendetlen, zavarja az órát. V. 3. Zavarja az órát. 2. Név: Y IX. 15. Órán rendetlen. IX. 28. Rendetlen magatartásával zavarta az órát. XI. 29. Házi feladat hiányzik. XI. 29. Egész órán fegyelmezetlen, beszélget. XII. 6. Dolgozatírás alatt zavarja a társát. XII. 13. Egész héten rossz. Osztályfőnöki figyelmeztető. XII. 19. II. félév II. 5. Zavarja az órát. II. 28. Egész órán rendetlen, ki kellett küldeni. III. 8. Órán verekedett. III. 21. Egész órán nem dolgozott, ceruzát faragott. Osztályfőnöki figyelmeztető III. 25. of. IV. 2. Zavarja az órát. V. 4. Egész órán rendetlen. VI. 1. Órán káromkodott. Vajon mit jelentettek a két gyermeknek ezek a bejegyzések, és az ezeket követő osztályfőnöki fokozatok. A folyamat világosan mutatja, hogy jobbak, kötelességtudóbbak nem lettek. Talán egyik céljuk lett: feltűnni mindenáron. Mennyire volt eredményes a remélhetőleg beírásokat követő egyéni bánásmód? Pedagógiai nevelőmunkánkban van-e helye ilyen és hasonló „Dühöngő füzetek”-nek? Pápai Gyuláné

1990/6 EGY NYELVI TÁBOR KUDARCAI Szokatlan dolgokat kért anyukám tőlem. Mégpedig azt, hogy egy csodálatosnak álmodott, de nem a legszerencsésebben végződő nyári táborozásomról írjak. Először ellenkeztem, végül mégis elhatároztam, hogy leírom az érzéseimet, azért, hogy másokkal ilyen soha ne történhessen meg. Jó lenne ha a szervező nénik és bácsik is jobban odafigyelnének ilyen táborok megszervezésére. Ott kezdődött, hogy szüleim és nagy szüleim megajándékoztak egy üdüléssel egybekötött intenzív német nyelvi tábori beutalóval. Mivel a suliban is tanulom a németet, és szeretem is a nyelveket, nagyon megörültem ennek a lehetőségnek. Szinte minden nap a kezembe vettem a színes prospektust, melyen ez állt: „korszerű oktatási eszközök, nyelvi labor, szakképzett tanárok és nevelők részvételével”. Akkor örültem meg igazán, amikor egy címemre érkezett levélben tudtam meg több részletet a táborról. Bizonyára minden gyerek aki bejut egy országos vagy bármilyen táborba, felötlik benne rettentő sok kérdés. „Milyenek lesznek a tanárok, táborvezetők? Mennyi gyerek lesz ott? Hát az ellátás? És a nyelvi labor? Tudom-e majd használni? Tényleg olyan lesz, mint ahogy elképzeltem?” Én is ezen tűnődtem a kétórás úton Székesfehérvár felé. Július 5-én 10 órakor érkeztünk meg a Kállay Éva Leánykollégium elé. Izgatottan kérdeztük a portán, hogy hol kell jelentkezni. A negyedik emeleten a 427-es szobában Piroska néni fogadott bennünket, és elmondta a programot. A 406-os szobába kerültem Adriennel és Szandival. Ők különben is jó ismerőseim voltak a suliból. Gyorsan kipakoltunk, és lakájosítottuk az egyébként szürke kollégiumi szobát. Utána megismerkedtünk a többi gyerekkel. Délután már kezdődött is a tanulás. Ettől kezdve jöttek a kisebb-nagyobb meglepetések. Húszan voltunk összesen egy csoportban. „Nyelvi laborunk” a kollégium egy kis terme volt, amiben asztalok, székek és egy tábla volt. A nap 24 órájában, egyedül Piroska néni volt velünk, természetesen a nyelvi órákat is ő vezette. Tisztelet Piroska néninek azért, mert mint az IBUSZ idegenvezetője – aki több nyelvet ismer, vállalta idős kora ellenére húsz eleven gyerek tanítását és felügyeletét. A foglalkozások ½ 9-½ 1-ig tartottak. Kicsit nehéz volt a helyzet, mert a jól beszélő gyerekektől az egy mukkot sem tudóig vegyes társaság jött össze. Az ígért tankönyvekből csak egy akadt, amit olvasáskor körbeadtunk. Igaz a délutáni programok érdekesek voltak, például a gorsiumi kirándulás, mert nagyon szeretem a történelmet. A városnéző sétánál nagyon tetszett a Cisztercita templom és sekrestyéje. Szabadidőnkben az AMIGÓ cukrászda nyalánkságait élveztük. Ott-tartózkodásunk harmadik napján éppen a közeli Kiskulacs vendéglőben vacsoráztunk, és vidáman tértünk vissza a koleszba. Tévénézés után felmentünk a szobáinkba, amelyeket mindig zárva tartottunk. Ungarn · Hangrie · Ungheria · Hungary · Ungarn · Hangrie · Ungheria Szombathelyen napi 8-10 órás, Székesfehérváron napi 4 órás oktatás, korszerű nyelvi laboratóriumokban, szakképzett tanárok és nevelők közreműködésével. (A foglalkozáshoz könyvet, szóróanyagot, jegyzeteket a helyszínen kapnak a hallgatók.) Kultúrprogram, múzeumlátogatás, játékos vetélkedők, sport, disco és egyéb szórakozási lehetőség várják a résztvevőket.

1990/6 Az üdülés időtartama alatt különböző kirándulásokat szervezünk. SZOMBATHELYEN 15-17 éveseknek üdülés időpont ja: július 16-28-ig (13 nap) oktatott nyelvek: angol-német (haladó) részvételi díj: 7.500,- Ft SZÉKESFEHERVÁRON 12-16 éveseknek üdülés időpont ja: július 5-14-ig (10 nap) oktatott nyelv: német (kezdő) július 15-24-ig (10 nap) oktatott nyelv: angol (kezdő) részvételi díj: 4.940,- Ft Egyszer csak a szomszéd szobából két társunk rohant be hozzánk kétségbeesetten: – Elveszett a melegítő fölsőnk – kerestük mindenhol – mondta sírva Julcsi. – Az új Levis farmerom a két pólóm is – zokogott Krisztina. Végül kiderült, hogy körülbelül 13 000 Ft értékű holmijuk veszett el. A rendőrség is kint volt, sőt hétfőn még az óráink is elmaradtak, mert Piroska néni a rendőrségre szaladt. Mindenki félt, sőt néhányan sírtak – én is. Este ki se mertünk menni, mert kétes és részeg alakok mászkáltak be a kollégiumba. Szüleink a vasárnapi látogatás után úgy döntöttek, hogy 5 nap után (kedden) nyolcunkat hazavisznek, mert a kiírt feltételek alapján „becsapottnak érezhettük magunkat” – és nagyon féltettek is bennünket. Sajnáltam a lányokat, akikkel jól összeismerkedtünk, sajnáltam Piroska nénit, akinek talán még kellemetlensége is lehetett a hazautazásunkból, sajnáltam a szüleimet, nagyszüleimet, akik erre a táborra 5000 Ft-ot áldoztak, sajnáltam magamat, mert szerettem volna 10 kellemes napot eltölteni. De szívesen jöttem haza! Fejes Judit, 6. o. Fertőd „Mi semmi jogot nem kaptunk, de egyet kivívtunk, hogy küzdhetünk jogainkért!” (Tőkés László) ISKOLAKÖZPONT ARADON Harc az egyenlő esélyért Arad, egy hatalmas város Dél-Erdély kapujában. A több mint kétszázezer ember régóta békében él egymással. Románok, magyarok, szerbek, németek, és zsidók közösen építettek iskolavárost ebből a nagymúltú településből. A magyar anyanyelvű oktatás terén jelentős lépések látszanak körvonalazódni. Munkatársunk Csillei Béla erről beszélget Ujj János tanárral, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Arad megyei intézőbizottsága titkárával.

1990/6 – Látom, tele van optimizmussal, energiával, most is munka közben találom, pedig vasárnap van. Indokolt ez a derű, megalapozott ez a jókedv, és tenniakarás? Mi az, ami most erőt ad? Féltek a tanárok, féltek a szülők – Megváltozott a világ, ennyi az egész. Tudja, az optimizmusomat soha nem veszítettem el, még a legnehezebb időkben sem. Hittem abban, hogy megéri kitartani. Én nem láttam, volna távlatokat, magányos Don Quijote módjára küzdhettem volna csupán, de soha nem éreztem magam egyedül. Pedig nehéz napok jócskán akadtak. – Honnan indult a mai tervszerű építkezés, Arad iskolaváros voltának teljesebbé tétele? – A diktatúra nemcsak kegyetlen volt, de ravasz is. Módszerei így visszatekintve is félelmetesnek, szinte kivédhetetlennek látszanak. Nem tiltották be a nemzetiségi nyelven beszélő oktatást, csak éppen lehetetlenné tették a hatékony működését. Városunkban mintegy nyolcezer tanköteles korú magyar anyanyelvű gyerek van. Közülük három és félezer tanul magyarul. De nem egy iskolában. Ügyesen szétszórta a hatalom őket, különböző intézetekbe. Itt is, ott is, egy-egy osztályt engedélyezve. És még félelmetesebb volt ez a módszer a középfokú oktatásban. Olyan szakpárokat állapítottak meg, melyek eleve lehetetlenné tették a továbbtanulást. A 2. sz. Ipari Líceum öntő profilt, a 11 sz. Ipari Líceumban kőolajiparit adtak a magyar nyelvű osztálynak. Itt annyira szakjel. legű képzés folyt, hogy aki tovább szeretet volna tanulni, meg sem próbálhatta azt egyét hiányosságai miatt. Éppen ezért a tovább menni szándékozók, be kell vallanunk az igazat, saját érdekükben messzire elkerülték az anyanyelvi iskolát. Egy ideig volt egy közös német-magyar osztály, de mikor eredményeire felfigyelt az illetékes hivatal, áttették a kőolajiparhoz. Egy éven belül felszámolták. Szomorú, elkeserítő volt a helyzet. Féltek a tanárok, féltek a szülők. Inkább máshová adták a gyereket, nehogy a jövője kerüljön veszélybe. – Változott-e valamit a helyzet a decemberi felkelés óta? – Nemrégiben járt nálunk Tőkés László, ki erőt öntve belénk, azt mondta: „– Mi semmiféle jogot nem kaptunk, de egyet kivívtunk. Azt, hogy küzdhetünk jogainkért.” Ezt a harcot mi már januárban megkezdtük konkrétformába önteni. Az RMDSZ levelekkel, kérvényekkel bombázta a Tanügyminisztériumot, amely végül is engedve a követelésünknek belement abba, hogy önálló iskolaközpontot hozzunk létre a mostani tanévtől kezdve városunkban. A Márki Sándorról, szülőföldünk neves személyiségéről, a történelemtanárról elnevezett iskolaközpont a volt Kálvin János utcában lévő épületben kezdi meg működését. Egy épület még csak, de mivel több profilú intézmény lesz, iskolaközpont elnevezéssel működhet. A 9. osztályban, mely a középiskola első osztályának felel meg, öt csoportot indítunk. Matematika-fizikát, kémia-biológiát, mechanikát, történelemfilozófiát és nyelvit. A felvételi és a képzés magyar nyelven történik, s a majdani végzősöknek már remélhetőleg nem lesznek gondjaik a továbbtanulásnál. – Mekkora az érdeklődés a szülők részéről? – A kezdeti bátortalanság után mára már mind a 144 helyet betöltöttük. Bár a felvételi kemény volt, a lemorzsolódottak sem búcsúztak el tőlünk, mert esti képzésen tanulhatnak tovább. A tizedik évfolyam is öt csoportból áll, de a tizenegyediknél már nem engedélyezték a profilváltást. Így a más iskolákból összevont fiatalokat három csoportban tanítjuk, ez áll a végzősökre is. Az igazi vonzerőt azonban a továbbtanulás lehetősége nyújtaná. Tudomásul

1990/6 kell vennie mindenkinek, az erdélyi magyarság létkérdése a Bolyai Egyetem újraindításának engedélyezése. Ez valósíthatja meg csak teljességgel a valódi jogegyenlőséget. A különféle felsőbb iskolákon beindított szakok, az anyanyelven történő felvételik lehetősége csak tűzoltás, apróbb engedmények. Az egyenlő esélyekhez szükség van önálló egyetemre. Bízunk a jövőben – Ez, tudjuk, kemény harc lesz. De addig is, mit tehet egy tanulni vágyó magyar nemzetiségű erdélyi fiatal? – Idén létrehozták az ún. posztliceális képzési rendszert, melynek lényege, hogy a 12. osztály után technikusi végzettséget szerezhet a továbbtanuló. Néhány városban már magyarul tanulhatnak az egészségügyi iskolákban, mint pl. Váradon, Szatmárban vagy Kolozsvárott. Nálunk most ez nincs, de ígéretet kaptunk, amennyiben igény van rá, megszervezik Aradon is. Ebben sok segítséget kapunk Gergely Lászlótól, a Tanügyminisztérium nemzetiségi osztályvezetőjétől. Már a tanítóképzés is megoldódni látszik. Váradon több helyet kap megyénk, s az Enyeden megindult Bethlen Gábor Kollégium is tizenhat helyet biztosított nekünk. Lassan, de biztosan haladunk előre. Bízunk a jövőben. – Úgy érzi, most már minden megy a maga útján? – Sajnos azért ennyire nem szép minden. Továbbra sincs megoldva a nyelvi szakképzés. Azzal érvelnek, hogy a szakkifejezéseket úgyis románul kell megtanulni, minek megnehezíteni a gyerekek dolgát. Nem megoldott a magyaranyanyelvű tanárképzés sem. Idén ötven kollégánk ment nyugdíjba és csak hat új jött. Miközben tanuló volna elég, nincs ki képzetten tanítsa őket. Ezt a helyzetet feloldandó, képesítés nélküli tanítókat vettünk fel, kik egy része levelezőn folytatja felsőfokú tanulmányait, a többieknek pedig egy kéthetes intenzív képzés keretében tanítjuk meg a legalapvetőbb pedagógiai tudnivalókat. Továbbtanulni azonban ők is szeretnének. Ez természetes, hisz az előzetes válogatásnál, az elbeszélgetések során erre fordítottuk a legnagyobb figyelmet. Szeretik-e ezt a hivatást és hajlandók-e áldozatokat is hozni érte. Magam Bukarestben végeztem történelmet, és mégsem okoz gondot magyarul tanítani. Fiataljaink tisztában vannak azzal, hogy többet kell produkálniuk. Azt hiszem, ez a vállalás, ez a megszállottság tette lehetővé a fennmaradást. Most hívjuk haza az elszármazott, elüldözött kollégáinkat. A rendszer aljasságára jellemző, hogy akikre égetően szükség lett volna, azt távoli magyar-nemlakta területekre helyezte, hozzánk pedig másnemzetiségűről soha nem hallott embereket helyezett ide. Nehéz lesz ezt a falat lebontani, de nincs más út. – Vannak-e ellenzői ezeknek a terveknek? – Aradon mindig béke volt. A forradalom napjai egyértelműen mutatták, együtt élünk, egymás nélkül nem megy. A román emberek, de főként az értelmiség nagy része, úgy mint mink, természetesnek vette az együttélést, a többnyelvűséget. Sok román kollégám van, aki úgy jár hozzám, hogy magyart akar gyakorolni. Ugyanakkor más városokból jönnek óraadó tanárok, az anyanyelvvel való tanítás szépségéért, kihívásáért. És úgy látom, már a szülők sem félnek. Tagadhatatlan azonban, hogy nem mindenki vélekedik így. Támad a Vátra, nem bírja elfogadni Márki Sándor nevét. Számunkra érthetetlen, hogy ennek a kiváló, hazaszerető embernek, a nagy filozófus-poéta Lucian Blaga tolmácsolójának a személye miért szálka egyesek szemében, de hát nem ez az egyetlen érthetetlen dolog a politikájukban. Mégsem adjuk fél. Márki Sándor egyszer azt mondta:

1990/6 – „Az a tanár, aki a nemzetiségeket szidja, több mint aljas!” Élete, munkássága mindvégig az együttélést, a megbékélést szolgálta. Büszkén választottuk őt, s e szellemben dolgozunk majd. Az anyanyelv nem szeparatizmus, hanem sokszínű paletta. Aki ezt megérti, biztos, hogy társunk lesz. – Mivel tudnánk segíteni munkájukat? – Elsősorban azzal, hogy Magyarország erős, példaként álló szomszéd, ahol az emberek a megértést keresik, azt, ami összeköt mindannyiunkat. Ezen kívül természetesen örömmel fogadunk minden olyan segítséget, ami az oktatás színvonalát, hatékonyságát növeli. Térképeket, tanszereket, audio-vizuális eszközöket, írógépeket, bármit. És legfőképpen könyveket. Irodalmat, mert ez nagyon fontos. Az óvodától az egyetemig ez kísér el bennünket. Előre is köszönjük! Úgy várom a sulit, mert... Az átlagosnál érdeklődőbb, a körülötte lévő természet minden apró rezdülésére, a felnőtt világ megnyilvánulására figyelmes, a személyes felfedezésben örömöt lelő szomszéd kisfiú már az óvoda befejezése előtt szinte minden beszélgetésünkkor kifejezte valamilyen formában, hogy nagyon szeretne iskolába járni. Vajon mi késztette szinte menekülésszerűen az iskolába? Óvodás emlékek Te igazi nagyfiú lettél, ugye nem is vagy már ovis? – Dehogyis, nem, de nem ám! – Nem, nem szerettem az oviba járni. Nagy tömeg is volt, haverok ritkán voltak, na de a legborzasztóbb a délutáni alvás volt. Egyáltalán nem volt haverod? – Hát, egy haverom volt, a Fecó, de ő ritkán jött óvodába. (Az átlagosnál „barnább bőrű” kisgyerek.) Mit csináltál szívesen az oviban? – Az egyetlen az volt, hogy kint lenni az udvaron, és játszani. És a foglalkozások milyenek voltak? – Kedvencem volt az ábrázolás, az olyan, mint az iskolában a rajzóra. – Hú... az éneket, azt aztán már végleg utáltam, mert hosszabb volt a leghosszabbnál is, nem lehetett kibírni. Melyik óvónénit szeretted a legjobban? – A Hajni óvónénit... Jól tudott figyelni a gyerekekre, aztán meg sokat játszott velünk, sokat beszélgetett velem is, hogy otthon hogy vagyok meg ilyenekről. (A délutános óvónéniről beszélt.) A gyerekekkel nem tudtál elbeszélgetni? – Azok mindig hamar elmentek, azokkal nem lehetett nagyon, na meg aztán durvák is voltak, el-ellökdöstek. A Gábor különösen, az volt az egésznek a fővezére, folyton a hasamba rúgott, el akart lökni. Elképzelések az iskoláról – Az iskolát, hú azt már nagyon várom! Miért várod annyira az iskolát? – Szerintem ott jobb lesz. Hát a rajzórák miatt, éppen azért. Na meg szerintem a tanító bácsi is jobb lesz, meg kedvesebb is lesz. Ezt már tapasztaltuk is, amikor az óvodásokkal voltunk ott,

1990/6 olyan iskolalátogatásszerűség volt, akkor láttuk a tanító bácsit, hogy kedves, többet foglalkozik a gyerekekkel még a Hajni óvónéninél is. Mit gondolsz, a rajzon kívül még mi mindennel foglalkoztok majd? – Pl. lesz környezet foglalkozás is. Vajon miről beszélgettek a környezetfoglalkozáson? – Hát... pontosan nem tudom, de az óvodában, ott olyan feladatlapokkal ment, és hogyha a lapokon csillag volt, akkor jó volt, ha nem akkor rossz. És ha csillag akkor félig jó. Szerintem ezek a feladatlapok az iskolában már nem lesznek. S helyettük mi legyen inkább? – A tábla, a padok meg a tanár bácsi. – Huuu, de hát a matematika-foglalkozás, ott vannak ekkora kis műanyag tyúkok, műanyag libák, meg műanyag nyulak. Azokat el kell osztani meg össze kell adni. Úgy hallottam, hogy valamennyire tudsz már írni. Igaz ez? – Nem sokat tudok leírni, de azért a tudományom kezd már élénkülni. Pl. amikor egyszer a parkban voltunk az apával, akkor azt hittem egy bagolyról, hogy cinkefészek, de ez még csak a kezdet, amikor tovább akartunk menni, akkor egy fán nyolc bagoly ült, aztán az egyik meg majdnem letojt. Tudom, hogy a betűket is ismered már. El is tudsz valamit olvasni? – Bizony már félig tudok. Mit fogsz majd az alatt csinálni az iskolában, amíg a többi gyerek a betűkkel ismerkedik? – Én akkor inkább az írást gyakorolnám, vagy másolnék. Nagyon szeretek másolni, pl. most van is egy friss rajzom és a várra a címert egy ilyen kis agyag címerről másoltam le. A suliban sokan lesztek egy osztályban. Vajon ott hány haverod lesz? – Szerintem több lesz, mint az oviban, mert újak is lesznek, és azok közül választhatok, de az egészen biztos, hogy a Ferike is ott lesz. Ő volt a legjobb haverod? Miért? – Igen, azért mert veszekedősebb és megvédett a többiektől. Odament és az illetőt úgy gyomron rúgta, hogy hasra esett. Az óvónénik nem szoktak megvédeni? – Oda szoktam szaladni, különben akkor a többiek utánam sem jönnek. Kivel szoktál beszélgetni és miről? – Csak a Ferikével, mindenről. Gondolom, most a Lindát fogom neki elmesélni. A Lindát, hát azt meg hol láttad? – Hát a TV-ben. A szünidei matinéban bele szokták nyomatni, akkor azután, hát, huú... olyan jó, úgy élvezzük, a Linda folyton üti a férfiakat. Erről jut eszembe, a lányok között nem volt olyan, akivel szívesen barátkoztál? – De, egy volt, csak azt meg hamar leváltottam. (Halmozottan hátrányos helyzetű kislányról beszél.) Azért, mert sokszor előfordult vele, hogy alvás helyett nem ment el pisilni, aztán bepisilt. Egyre többször fordult elő, és amikor már gondoltam, hogy ez így nem mehet tovább, akkor már csak védtem. Mert olyan szőke, vékony, gyengécske volt, a többi meg erős. (A barátságot azért szakította meg a valóságban, mert a többiek még inkább kiközösítették az elesett kislány védelméért.) A végén már nem is védtem, a Fecó vette át, aztán már azon forgott, hogy a Fecó sem véd engem, már annyira erős voltam. A táska és a tanszereid már megvannak? Anya már megvette a füzeteidet? – Hű, hát persze, már a tolltartót is, csak még éppen hiányzik a radír. Még mérőszalagom is van, és már a sablon is megvan, abba kell berakni a betűket. Betűsín? – Igen, és a betűk is megvannak hozzá, csak ki kell vágni. Viszont ilyen van kockában is, azon is vannak betűk, kérdőjelek, vonalak, pöttyök, kockák, és abból is sok mindent ki lehet rakni. Csak az a baj, hogy ilyen idegen nyelveket nem, pl. a

1990/6 kvint, mert nincs hozzá Q betű, meg X sincs, de azért van Y. Most befejezzük a beszélgetést, és ha majd a suli megkezdődik, folytatjuk. – Hát persze, az jó lesz. Pápai Gyuláné Ez elment vadászni... Meghívást kaptunk az 1991-ben sorra kerülő Monitor ’91 vizsgálat tájékoztatójára az Országos Közoktatási Intézet Értékelési Központjától. Az oktatás iránt érdeklődő szakembereket és az újságírókat várták erre az alkalomra a mérést végző szakemberek. Húszperces késéssel érkeztünk, s igen furcsa kép fogadott: Báthory Zoltán négy kollégájával az egyetlen megjelent vendégét – a Pedagógia és Minőség által delegált – Haffner Annát tájékoztatta. A meghívott szakemberek sehol, az érdektelenség szomorú képe tárult elénk a hatalmas terem üres székeit látván. Ezek után nem is kerülhetett sor szó szerint vett hivatalos beszámolóra, inkább egy szakmai beszélgetésre. Persze ez egyáltalán nem baj, noha Báthory Zoltán és kollégái eleinte kissé elkeseredve, csalódottan próbálták három főből álló hallgatóságunk számára megvilágítani, mi is az a Monitor ’91. Egy olyan vizsgálatról van szó, amelynek célja a tanulási eredmények megállapítása néhány alapvető műveltségi területen. Ilyenek az a.) olvasásmérés, b.) matematika, c.) számítástechnika, d.) természettudomány. Az érintett korosztály 9 és 13 éves tanulók, a reprezentatív minta az ország 144 iskolája, melyeket véletlenszerűen választottak ki az ország különböző területeiről. Ezt a most készülő vizsgálatot megelőzte egy korábbi: 1986-bán ugyanis ugyanezeken a műveltségi területeken, ugyanezek a korosztályok mérése már megtörtént. Az elemzés publikációja annak idején olvasható volt a Pedagógiai Szemlében. Ebből is kiderül, – amit mindannyian tudunk –, az olvasásmegértés körül vannak a legnagyobb bajok. Előadóink teljes részletességgel számolnak be a mérés menetéről, erről a rengeteg időt és energiát jelentő tevékenységről, aminek most újra elébe néznek. Bizony, nagy horderejű munkáról van szó, s nem kevés pénzről (az ÉK kb. 2,3-3 millióra taksálja a költségeket). Minden elismerést megérdemel ez a sziszifuszi munka, ugyanakkor óhatatlanul (és azt hiszem természetesen) néhány kérdés azonnal felmerül bennünk. Mi történik a mérés után? Vendéglátóink a következ6ket mondták: ez egy tájékoztatás az oktatásirányítás számára. A megbízást a Művelődési Minisztériumtól kapták, a finanszírozással együtt. Egyre kíváncsiabbak lettünk. Szerettük volna megtudni, mi történt az 1986-os vizsgálatot követően. Tehát leegyszerűsítve: mi a haszna ennek a mérésnek azon fölül, hogy a minisztérium szembekerül az itt nyert adatokkal, amit amúgy is sejteni lehet. Azonban ez nem az Értékelési Központ feladata – hangzott a válasz. Ők teljesítik a megbízást, megadják a diagnózist, s folytatják egyéb feladataikat. A MM. kezébe veszi, megállapítja, hogy ez így van. Hogy aztán ott hever-e még az asztalon hetekig, vagy azonnal a szekrény mélyére teszik, nem tudjuk. Talán beszélhetnének erről egymással, a megbízó és a megbízott. Talán az Értékelési Központ javaslatokat tehetne az orvoslásra. Talán egy Megoldási

1990/6 Részleget kellene beiktatni. Esetleg együtt kidolgozni a további teendőket. Lehet, hogy egyszer le kellene ülni egy nagy közös asztalhoz. Talán most. Két és fél, három millióért tehát diagnosztizálják a beteget, a gyógyítás pedig várat magára, ki tudja meddig. Értetlenül állunk a dolgok fölött. Mi, akik Európához akarunk tartozni, immár pontosan ismerve közoktatásunk legsúlyosabb bajait, várunk. Az első lépés már 1986-ban megtörtént. Aztán 1991-ben megismételjük. És még mindig csak ugyanott tartunk. Ez elment vadászni... és várunk, várunk, hogy mondhassuk végre: ez meglőtte. De vajon ki eszi meg?! Pecsenye Éva Budapest, 1990. szeptember 25. Kedves Kollégák! Minden tantestületnek olyan igazgatója van, amilyet érdemel Örömmel közölhetem mindenkivel, van remény! Bár odafentről érezhetően fúj a változás szele, ez a levegő ugyanazokból a lyukakból fúj. Nincs hát ok az aggodalomra, túléljük ezt is. Csak kövessetek bátran, s ígérem, megóvom kicsiny iskolánkat a felforgató eszméktől. Módszerem egyszerű és a maga nemében páratlanul nagyszerű. Az eddigi hatalom jogfolytonosságának kinyilatkoztatása mellett ezennel kijelentem: – A HATALOM A KEZEMBEN MARAD! Még mielőtt itt is általánossá válna az anarchia, kötelességemnek érzem beavatkozásommal a jól bevált, kitaposott úton vezetni tovább intézményünket. Ez természetesen együtt szolgálja majd tanulóifjúságunk érdekeit valamennyiünkével. Nem, nem, az örömujjongásra most semmi szükség, lesz arra idő később. Most fontosabb teendők várnak ránk. Szigorú, de ésszerű, s rég áhított reformjaim csendes bevezetését már mindenki eddig is megelégedéssel tapasztalhatta. Vezérlőelvem, melyhez következetesen ragaszkodom: – FEGYELEM! FEGYELEM! FEGYELEM! Tervem részletesen kidolgozott, közérthető és mindenki számára elfogadható. A kollégák megnyugtatására közlöm mindenkivel, nem tervezem a gyűlölt tanításmentes délutánok erőszakos bevezetését. Már látom is, hogy egyes rosszindulatú, álnaiv elemek, úgynevezett „demokratikus jogok” hívei kétkedően vonják fel szemöldöküket. Kíváncsian várják bizonyára, milyen indokokkal lépek elő. Ezúton üzenem nekik, súlyosan tévednek! Nem hivatkozom teremproblémákra, mert azt mondanák, hogy az elmúlt esztendőben is megoldottuk, s kis jóindulattal idén is sikerülhetne. Annyit felelek csak ezeknek a hőbörgőknek: – NEM LESZ, MERT NEM LESZ! A következetes, racionális politikámat ismerők előtt már most megvillan a csodálatos jövő.

1990/6 Végre rehabilitálható a kedves, megszokott szombati tanítás, sőt talán még a vasárnap is. Ígérem, minden erőmmel azon leszek, hogy ne okozzak csalódást nemes lelkű pedagógustársaimnak. Tervezem továbbá a lyukasóra-ellátás további zavartalanságának biztosítását. Távlati cél: minden megtartott órát egy lyukas kövessen. A szabadidő-szervezés, valamint a központilag irányított időbeosztás – melynek körvonalai már az idei órarendben kirajzolódnak – lassan továbbfejleszthető. Egésznapos, bentlakásos iskolát alakíthatunk ki, ahol az éjjel-nappal együtt lévők még bensőségesebb viszonyba kerülve KÖVETHETIK RAGYOGÓ PROGRAMOMAT! Változtatok a tantestületi értekezletek eddigi rendjén is. Mostanáig ugyanis olyan témák szerepeltek napirendünkön, amelyek világrengetőek voltak ugyan, de egyben elmagyarázhatatlanok is. Olyan komplikáltak, hogy még az sem értette, aki – meghívott előadóként – tájékoztatott minket. Ennek a gyakorlatnak most vége. Ezentúl csak semmi jelentőséggel nem bíró, de nagyszerűen megtartható előadásokat szervezünk. Így megkímélhetjük magunkat attól, hogy különös tekintettel bámuljunk egy vadidegen embert. Intézményünkben egyfajta kedves hagyománnyá vált jeles napjaink ünnepélyes keretek közt történő meg ünneplése. Sajnos azonban az utóbbi időben itt is felütötte fejét az anarchia. A tollforgatáshoz értő kollégák egyre-másra kezdtek zűrzavaros nézeteket hangoztatni. Persze nekik könnyű. Egy ilyen azt ír le, amit akar, ami eszébe jut. És nem engedték szóhoz jutni kevés beszédű, szerényebb tanártársaikat. Mostantól fogva lehetőséget adok nekik is. Az általam összeállított beszédszempontok minden bizonnyal segítséget nyújtanak nekik feladataik megoldásához. Az ünnepségek, továbbképzések, értekezletek gerincét képező jelenléti ív kitöltése mára már unalmas, rutinjellegűvé vált. Ezt megújítandó, az egészet átalakítom, s természettudományos alapokra helyezem. Mintául a bírósági gyakorlatban bevált apaságmegállapító orvosi módszereket veszem. A gondos, pontos és megbízható ellenőrzés érdekében megszüntetem a feladat betöltésére eddig is alkalmatlan apparátust. Helyette a volt személyzeti osztály helyén a Központi Statisztikai Hivatal fiókját nyitom meg. Az itt dolgozóapparátus szemet gyönyörködtető táblázatok segítségével, számítógépet megszégyenítő pontossággal szűri ki a bárhol is mulasztó kollégákat. Végezetül örömmel jelenthetem, kedves kollégák, hogy megkezdtük a Nagy Fal építését. Ez a létesítmény arra hívatott, hogy iskolánk egyedi-utas fejlődésének töretlen ívét megóvja. Elutasítva ezzel más iskolák látszatra akár több éves működésük által igazolt gyakorlatának mechanikus másolását. Megújult erővel folytatjuk tehát megkezdett munkánkat, melynek következtében a korszerűtlenné vált túlbarázdáltagyú értelmiség helyett a fáradságot nem ismerő, keményen dresszírozott, jógikhoz hasonló tanerőket állítunk. A munkát folytatjuk tovább, reformjaim a legkisebb részletekre is kiterjednek, s az újraválasztásom után még jobban kibontakoznak. Végtelen távlatok vannak előttünk, kedves kollégák, a jövő beláthatatlan. Cs. B.

1990/6 A KINCSKERESŐ Aki „megtanulta” a gyermekeket A kisiskola, ahol Winkler Mártát faggatja Csonka Kati, kísérleti műhely. A magatartási zavarokkal küzdő gyerekek „menhelye”. Itt nem csodálkoznak azon, ha valakinek nincs kedve tanulni, de mindent megtesznek azért, hogy örömmel járjon iskolába. AMITŐL MÁS EZ AZ ISKOLA... Nekem mindig mást jelentett az iskola, mert másként gondolkodtam róla már diákkoromban is – mondja Winkler Márta. Példaképem az édesanyám, aki négy gyermeket nevelt nagy szeretettel, aki úgy tanított minket, hogy a tőle hallott mese és dal a mai napig elkísért utamon. A legfontosabbat kaptuk tőle, a világra csodálkozás élményét és képességét. Sok-sok tapasztalatot gyűjtöttünk vele, ami mindig élmény és öröm volt egyszerre. Ezt kerestem az iskolában is, és mert soha nem találtam – ezt akartam mindig megvalósítani, mint pedagógus. Emlékszem, hogy amikor iskolába kerültem, milyen idegen és hideg világ fogadott. Mennyire hiányzott az örömmel végzett tanulás, milyen kevés lehetőségünk volt tapasztalatgyűjtésre, beszélgetésre: Egész tanítói pályámon arra törekszem, hogy az én tanítványaim ne érezzenek ilyet. Az első próbálkozásaim arra irányultak, hogy a gyerekek elképzelése és kívánsága szerint alakuljon az óravezetésem. Ezért bármennyire felkészültem, bármilyen szép tervet készítettem, megtanultam félretenni azt, ha úgy éreztem, a gyerekek érdekében meg kell tenni – mást kell tenni. Nagy élmény volt számomra az új matematika tanítása. Megerősített abban a hitemben, hogy a tapasztalatra épülő tanulás szükséges és eredményes. Rászoktatott, hogy a jó elképzeléseket összegyűjtsem magam és a gyerekek hasznára. Ebben az időszakban értem el igazán a célt, amit fontosnak tartok – megtanultam a gyerekeket. A jó tanító „megtanulja” a gyerekeket, ez azt is jelenti, hogy a legfontosabbnak nem saját személyiségét tartja, hanem a gyerekek személyét. Az a véleményem, hogy vállalni kell önmagunkat, hibáinkkal együtt. Ehhez őszinteségre van szükség az iskolában. Saját magamat nem tartom modellnek, példának. Tévedéseim és gyengeségeim vannak, amelyeket vállalok a gyerekek előtt is. Mindig keresem a megoldást, a jót, a kincset, ami a gyermekben rejlik. Hittel mondom, kincskereső ember vagyok, ez az iskola kincskeresésre vállalkozott. MINDIG BIZONYÍTANI KELL Azért kaptam kritikát a pályámon azoktól, akik felügyeltek, mert nem azt tanítottam, amit kötelezően előírtak. Soha nem voltam képes azt tanítani, mert akkor nem figyelhettem volna a gyerekekre. Ez egy állandó feszültséget okozott, mert tudtam, hogy mást várnak tőlem, mint amit én csinálni akarok. Mindig úgy éreztem, hogy bizonyítanom kell. A követelményeket elértem, de másként, úgy, ahogy a kisgyerekhez igazodva arra lehetőséget láttam. Azt is mindig fontosnak tartottam, hogy boldogan jöjjenek a gyerekek az iskolába. Egyre többen lettek kíváncsiak a munkámra, nyitott ajtóknál tanítottam, sokat vitatkoztam. Egészen viharos időszak volt az életemben az 1979 utáni, amikor az Iskolapélda című film nyomán még erősebb lett a bizonyítási kényszer. Sokszor úgy éreztem, hogy egy szigeten élek, ahol csak a gyerekek munkája igazolhat. Azt hiszem, ezek a viták többeket megerősítettek abban, hogy személyesség nélkül nincs pedagógia. Már a tanítóképzős évek alatt is azokat a tanárokat tartottam hitelesnek és példának, akik ezt képviselték – mint például Bihari János és Szili Zoltán tanár urak. A pedagógia nagy alakjai közül különös hatással volt

1990/6 rám Coménius, Pestalozzi és Nagy László. Mostanában pedig Karácsony Sándor munkáit forgatom, mert úgy érzem, hogy nagyon sokat tanulhatok tőle. Igen, most is úgy érzem, hogy bizonyítanom kell naponta. Nem könnyű, mert a feltételekért is közelharcot vívok a szülőkkel együtt. Az idei tanév indításakor már úgy éreztem, elfogy az , erőm. Azután megint hitet adtak a hétköznapok, azok, akikkel most együtt dolgozhatom. Pedig nincsenek egetverő igényeim. Csak egy kicsit nyugodtabban szeretnék élni és dolgozni ebben a műhelyben. Jó lenne, ha nem kellene harcolni azért, hogy a munka körülményei és feltételei az – elfogadott iskolakoncepció szerint – megmaradhassanak. VIHAR EGY ÁLLAMI ISKOLÁBAN Tisztelt ÁMK vezetés Azzal a kéréssel fordulunk Önökhöz, hogy legyenek segítségünkre az egyházi iskolával kapcsolatos bizonytalan helyzet tisztázásával. A falu lelkipásztora szerint igényként jelentkezett a községben az egyházi óvoda és iskola beindításának lehetősége. A valóság azonban az, hogy ezt nem a szülők kérték, hanem kész tények, szinte visszafordíthatatlan helyzet elé lettünk állítva. A szülők többsége az óvodai és iskolai nevelésben is érdekelt. Az óvodában 1990. június 28-án megtartott tájékoztatón megrökönyödve hallottuk a falu vezetőinek döntését az egyházi intézmény szeptember elsejei indításáról. A mi ellenvéleményünket nem vették figyelembe, a felmerült kérdésekre nem kaptunk érdemi választ. A je1enlévőtanácselnök, és egyházi vezető letorkoló és rosszalló választ adott, még ha burkoltan is. Mindezek után történt a szavazás, amelynek eredményét nagymértékben befolyásolta a lelkipásztor későbbi retorziójától való félelem, amely nem alaptalan. Tudomásunk szerint: – a szavazás is szabálytalan volt, mert nem zárt helyiségben és egyenként, hanem tömegesen tartózkodtunk a teremben a tanácselnök jelenlétében; – nem volt szavazatszedő bizottság; – és hiányzott a városi művelődési osztály hivatalos képviselete, (aki a szülők, pedagógusok és gyerekek érdekeit képviselte és védte volna). Sértő volt számunkra, hogy az általunk tisztelt és elismert pedagógusok (óvónők, tanítók) munkáját a lelkipásztor olyannyira leértékelte, hogy szerinte azok csak az érkező nővér jelenlétében lesznek képesek megfelelő erkölcsi nevelésre. A demokrácia ilyen durva megsértése és az érdekelt szülőkre a dolgok ilyen módszerekkel történő rákényszerítése nem éppen az európai keresztény kultúrához való közeledést sietteti. Kérjük az alábbiak figyelembe vételét: – a hitoktatás, mivel fakultatív tantárgy, ne építsék be a délelőtti órarendbe, hiszen a németórák is megnövelik az órák számát; – túlzottnak tartjuk a vallásos formaságok (fohász, ima, egyházi énekek stb.) bevezetését az óvodai életbe is; – miért ilyen sürgős az idén bizonytalanságokra építve beindítani a munkát, miért nem

1990/6 várhatjuk meg a helyhatósági választásokat és az Iskolaszékek megalakulását? – amennyiben az egyház belépése az iskolába és óvodába semmiképpen sem kivédhető, ragaszkodunk ahhoz, hogy csak kísérleti jelleggel, legfeljebb egy évre induljon el az iskolaióvodai munka ilyen formában; – ha az egyház ragaszkodik az épülethez, kérjük az óvoda, illetve iskola részére csapatszobák és tantermek biztosítását. Tudomásunk szerint állami intézmény tagintézményeként a jelenlegi törvények szerint nem is működhet egyházi óvoda vagy iskola. Azért fordultunk levélben az intézmény vezetőihez, hogy tiltakozásunknak hangot, nyomatékot adjunk. Mivel hivatalos meghívás az iskolai szülői értekezletre nem érkezett egyetlen szülőnek sem, így sokan nem is tudnak arról, hogy milyen változások készülnek, hiszen szabadságon vannak, illetve üdülnek. A szerkesztőség megjegyzése: Jogos a szülők tiltakozása, közérdekű a panaszlevél. Reméljük, olvasóinknak is tanulságul szolgál. Nyárutói gondolatok (A rendszerváltás hátrányai) Lassan már nem is emlékszünk a nyárra. A forróságra, a gőzölgő asztalra. Itt a lakótelepen szinte elviselhetetlen volt. Mit csináltak a gyerekek? Ki hogyan töltötte a majd három hónapot? Szinte minden osztályfőnök ezzel kezdi az első tanítási napon. És a gyerekek mesélnek. Erről beszélgetek velük én is. Leülök egy szünetben a folyosó sarkába egyikükkelmásikukkal. H. I. 6. osztályos fiú; (Háromgyerekes család tagja. Veszélyeztetett gyermekként tartjuk nyilván, szülei az osztályfőnök véleménye szerint alkoholisták.) Egészen jól telt a nyaram. Apukámmal néha kimentünk a strandra. Ha nem, akkor lent játszottam. Néha a többiekkel elmentünk a hegyre gyümölcsöt szerezni. Nem kaptak el egyszer sem. A legtöbbet bent voltam a szobában, mert nagyon meleg volt lent. Az iskolában első napon beszélgettünk a nyárról. Az osztály fele külföldön is volt. Nem, nem sajnáltam, mert nekem nincs útlevelem. Még csak Érden jártam. Az osztálykirándulásokra nem engedtek el. November 6-án lesz a szülinapom, biztosan nem kapok semmit. Egy olyan autót szeretnék, amit meg lehet nyomni és szirénázik. 2. osztályos koromban a Kati nénitől (tanítónője volt) kaptam egy robotot, nagyon örültem neki, de sajnos már nincs meg, mert a testvérem elcserélte. A nyáron anyuék dolgoztak, csak este jöttek haza. Volt, hogy anyu 4 napig nem volt, munkát keresett. Most sincs. Mit ettünk vasárnap? Paprikás krumplit. Apu főzte. A rakott krumplit is jól csinálja. Anyu akkor főz, ha Apu mondja neki. Őt irányítani kell. Csehszlovákiába szeretnék egyszer elmenni. Megígérték, hogy kapok útlevelet. Nem tudom mikor.

1990/6 (A végén meg akarom vigasztalni; én sem voltam sehol a nyáron. Mire ő; dehogynem, otthon! Elhatározom, hogy nem felejtem el a november 6-át, beírom a naptáramba; H. I. születésnapja.) L.D. 7. osztályos lány; (3 gyermekes család legfiatalabb tagja, testvérei 21, 24 évesek.) Sok helyen voltam a nyáron, itthon csak 1-2 hetet töltöttem. Minden évben megyek az Úttörővasutasok táborába, most Gyermekvasút a neve és türkizkék lett a nyakkendőnk. Azután Zánkán voltam az iskolai önkormányzati vezetők továbbképző táborában. Két és fél hétig apuval és anyuval az NSZK-ban, anyu bátyjánál. Anyu nővére munkahelyén van túraszakosztály, 9 éve vagyok ott tag, többször voltunk a nyáron is kirándulni. Anyu unokatestvére földrajzszakos tanár, ő is többször elvitt. Tényleg jó dolgom van. A mamáéknál (nagymama) is voltam pár napig. Van egy telkünk Unyban, több hétig szoktunk ott kint lakni, igen, ház is van rajta. Sok ismerősünk van már, szeretek velük találkozni. Az NSZK út volt a legjobb. Olyan tiszta ott minden. Megfigyeltem, a szemetet nyejlonzsákba rakják, és zöld konténerbe dobják a papírféleségeket, fémszínűbe a műanyagszármazékokat. Az osztályból néhányan irigyelnek; onnan gondolom, hogy azt mondják, nagy vagyok az Adidas cipőmmel, amit kint kaptam. Ők meg Olaszországban, meg Franciaországban voltak. Vannak az osztályban, akik sehol sem voltak. Rossz lehet nekik. (Dehogynem, ők otthon voltak – mondom H. I. nyomán.) Most esik le bennem a „tantusz”. Hol is tartunk? Már túl vagyunk azon, hogy moralizáljunk; mi a jó a gyereknek; ha mindent megkap, vagy ha okosan válogatunk. Ez utóbbit nem tesszük, mert ki tudja, jövőre meg engedhetjük-e magunknak? Ezért aztán mindent, vagy semmit. Kinek mi jut, ki hová született. Jövőre állítólag már nem lesznek ingyenesek a tankönyvek 1000 Ft. körüli áruk lesz. Elhatároztuk, ki hirdetjük a gyerekeknek: vigyázzanak a könyvekre, év végén beszedjük. Hogy jusson könyv azoknak is, akik nem tudják megfizetni. Nem adhatunk lassan fekete pontot annak, akinek nincs körzője, mert lehet, hogy nem vettek neki: Hogyan vihetjük többnapos kirándulásra, színházba az osztályt, ha többen nem tudják majd befizetni? Hiszen éppen azok a gyerekek fognak végleg kimaradni mindenből, akiket otthonról sem visznek sehova! Eddig 1-2 ilyen gyerek volt osztályonként, őket a szülők az osztálypénzből befizették. De hogyan lesz ez jövőre? Most úgy érzem, a következmények beláthatatlanok. Mit tehetünk? Hogyan segíthetünk? Először is: nem kérdezzük meg az első tanítási napon, ki hogyan töltötte a nyári szünetet. Barlai Róbertné

1990/6 EZEK A FIATALOK! (Amilyen az „Adjon Isten”) Töpörödött, öreg néne tipeg a Moszkva téren, egyik kezében bot, másikban megtömött szatyor. Tétován tekintget jobbra-balra. Nem csoda, hiszen a teljesen feltúrt téren hetek óta folynak a munkálatok, még a környékbeliek is keresik a járművek megállóhelyeit. – Segíthetek valamiben? –lépek az anyókához biztatóan. – A 22-es buszt keresem, a szanatóriumba mennék – mondja kissé fellélegezve. Felajánlom segítségemet, karon fogom az idős asszonyt. Átbukdácsolunk az „alkalmi árusokon” „a vásári kikiáltókon”, „a csencselőkön” – s eljutunk a célig. A buszmegállóban hömpölyög a tömeg, sok az utas most is. Tovább kell mennem, hát megoldást keresve körbepillantok. Kire bízzam a nénit? Tekintetem egy 16 év körüli fiún akad meg. – Fiatalember, kérem, legyen a segítségemre – mosolygok. Udvariasan néz rám, kiveszi füléből a fülhallgatót, átveszi tőlem a nénike kosarát. Bólint, érti a feladatát. – Hálásan köszönöm! Még egy futó pillantás, mosoly, integetés. A 22-es elindul. Nem tehetek róla, pedagógusvénám is „zsiborog”. Nem hiába! Hinni kell a szó erejében, a megszólítás mikéntjében, a sokat szidott, lázadozó, olykor-olykor érthetetlen kamaszokban! Budapest, 1990. szeptember 24. Szemán Éva Humor a tanórákon A vagy a tanár is ember... Magyar órán: „Aláhúzom két vonallal, mert ez az alany.” Töri órán: ...”Kriszti, kidoblak... a háborúból...” Osztályfőnöki órán: „Milyen szempontokat kell figyelembe venni, ha két férfi össze akar házasodni?” Írták, mondták... Nevezd meg a gomba részeit! – Kalap, tönk, bakancs. Mondj egy összetett szót! – Piroslik. Dolgozatokból: Kukorica Jancsi a faluvégen legelészi a nyájat. Kapuvárott a Kifli-ház után jobbra a temető emelkedik fel. Az elbeszélő költemény eddig megismert szereplői: Iluska, Jancsi és a birkák. A patkány megette a röhögő galambokat. (A szóban forgó madár neve: kacagó gerle)

1990/6 A HŰSÉG BÉRE 25 x 80 forint/év Kezdő tanárként, immár huszonöt éve, azt vallottam: öt esztendőként munkahelyet kell változtatni, mert – elnézést a kemény szóért – hülyének néznek bennünket. Annak tekint az igazgató, a párttitkár, a szakszervezeti vezetőség, mivel elfogadjuk a megalázó havi bért, a túlóradíjat és a pedagógusnapi jutalmat. Ez utóbbit pályafutásom alatt csak egy kolléga utasította vissza, lett is belőle skandallum, hogy hirtelen kinek „ajándékozza” a „háromszög”. De hát ez a pártállam korában volt. Azóta sok minden megváltozott. Én például ötven éves lettem, az egykori igazgatók és párttitkárok vagy nyugdíjba mentek, vagy vezetnek valahol tovább, a pártállam összeomlott, és elindultunk célirányosan – ha még nem értünk volna oda – a jogállamiságba. Ma már nem kell hajlonganunk a nagylelkű borítékosztogatók előtt, nem kell egy jobb szappan áráért egy túlórát adnunk vagy szégyenkeznünk másodikán a pénztárnál... Vagy mégis? Az egyik jónevű művészeti iskolában három kolléga megkapta a tanintézetben eltöltött negyed százados munkáért, törzsgárda tagságért az „elismerést”. Megkockáztatom, nem ottragadt tanárokról van szó: egyikük évekig igazgatóhelyettes volt, a másik kettő országos nevű, könyveket publikáló művészeti szakember (is)... Borítékukban 2100 – (azaz kettőezer-egyszáz) forint volt, huszonöt esztendőért évi átlagban 80 (azaz nyolcvan) forint. Ha folyamatosan – a negyedszázados hűséget föltételezve és megelőlegezve – kapják meg a fönti összeget, akkor például 1965-tól egy pár éven át 80 forintból megvacsorázhatott volna a család, ma talán a 2100-ból teheti ugyanezt. Úgy látszik, a jogállamiság ebben a tanintézetben még nem törölte el a megaláztatás ezen formáját, és egykori önmagamnak sajnos még mindig igazam van, mert a hűség, ez a gyönyörű magyar szó egyetlen magánhangzó, az „ű” megrövidítésével és egy szótag, a „lye” beiktatásával teljesen mást jelent. Lehet, hogy ennek a bére volt a 2100 forint? Akakíj Akakíjevics ARS PEDAGÓGIA Légy gyengéd és türelmes, légy kemény és határozott, megértő és céltudatos. Legyen humorod, beszélj tárgyilagosan. Vidd bele az érzelmeid, hagyj szóhoz jutni másokat. Ne hozd az iskolába mindennapos gondjaid, ám légy mindenkor önmagad. Mesélj, beszélj amiről csak tudsz vagy lehet, igazodj az életkorhoz, tanítsd meg a tananyagot. Tárd ki számukra mind a két kezed, de szigorúan fond össze karod, mikor éppen jellemüket nyesed. Faragj a kövekből királyfikat, a füveket erdőnek nevezd, mozgass meg és dicsérj minden fantáziát. Torold meg a hazugságot, büntess a vétségekért. Ne ígérd soha, amit nem tudsz megtartani, tanítsd meg őket a kudarcot is elviselni. A gyerekek közt csak rájuk gondolj, tartsd szem előtt, hogy ez a hivatásod. A kollégáktól védd meg őket, sorolj fel száz mentséget apró bűneikre. De aztán két napig prédikálj nekik, mit tegyenek, hogy mindenkinek megfeleljenek. Légy kedves a szüleikkel, fejezd ki örömödet, hogy éppen hozzád adták. Éreztesd, itt a legjobb neki, senki más nem fedezné föl rejtett képességeit. A kollégák közt légy szerény, csöndes, ismerd el tudásukat. Mondd ki bátran a véleményed, akkor is, ha olykor kemény. Légy őszinte, légy zárkózott, legyen tekintélyed. Amit tudsz, oszd meg másokkal, s ha ötleteidet tőlük hallod az értekezleten, a gratulációt ne mulaszd el. Ha bántanak és fáj, bújj el, sírdogálj magadban. Fogadkozz, hogy soha többet nem szólsz,

1990/6 megnémulsz örökre. Aztán másnap felejtsd el a dühöt, mosolyogj az ellenségedre. Az igazgatót tiszteld, ha kell, mondj ellent neki, s ezt mindig nyilvánosan tegyed. Ezért hamar lesznek barátaid. És amikor mindezt megértetted, elfogadtad, akkor mondhatod, hogy erre a pályára alkalmas vagy. Pecsenye Éva Vizsgálatok tükrében A társadalom képe a pedagógusokról Valamennyien tapasztalhatjuk, hogy a politikai intézményeink átalakulásával együtt változóban van az iskola és a társadalom közötti kapcsolat is. Ez minden bizonnyal a pedagógus szakma és a társadalom kapcsolatának az átalakulását is fogja jelenteni. Azt reméljük, hogy a tanárság és a tanítóság el tudja majd fogadtatni a társadalommal saját szakmaiságát, s hogy a mainál biztosabb talajon állva képes lesz olyan viszonyt kialakítani a társadalmi környezettel, amely egyenrangú felek párbeszédére és megegyezésére épül. Mit gondolnak az emberek? Nagyon keveset tudunk arról, mit is gondol ma a társadalom a pedagógusokról. Egy nemrégiben végzett presztízsvizsgálat azt mutatta, hogy 156 foglalkozás presztízsrangsorában a tanítók a 21., a tanárok pedig a 13. helyen vannak. Az elmúlt évek vizsgálataiból, melyek inkább azt firtatták, hogy maguk a pedagógusok mit gondolnak magukról, az tűnik ki, hogy a pedagógus szakma rosszabbnak látja a helyzetét, mint ahogy azt a társadalom egyéb csoportjai látják. Olyan kutatást nem ismerünk, amely a tágabb közvéleménynek a pedagógusokról való vélekedését szélesebb összefüggésben próbálta volna feltárni. Így például nemigen tudjuk, vajon más értelmiségi szakmákhoz viszonyítva a kívülállók mennyire foglalják el önálló, saját belső törvényei által szabályozott szakmának a gyermeknevelését, s vajon elismerik-e e szakma anyagi és egyéb megbecsültség iránti igényeit. Abban a közelmúltban végzett tanügyi közvéleménykutatásban, amelynek tervéről korábban e lap hasábjain is hírt adtunk (1990/1. szám 6. oldal), néhány e témába Vágó kérdést is feltettünk az embereknek. Örökösen visszatérő téma: vajon hogyan ítéli meg a társadalom a pedagógusok anyagi megbecsültségét. Vajon a szakmán kívüliek is úgy érzik, hogy a pedagógusokat nem fizeti meg tisztességesen ez az ország? Ezzel kapcsolatban arra kértük az embereket, válasszák ki az alábbi két állítás közül azt, amelyiket inkább igaznak éreznek: „A pedagógusok anyagi megbecsültsége ma kisebb annál, mint ami megilletné őket” – „A pedagógusok anyagi megbecsültsége megfelel annak a munkának, amit ma végeznek”. Az előbbi állítást a megkérdezettek 58%-a, az utóbbit 32%-uk választotta (10% nem tudott dönteni). Megkérdeztük az emberektől azt is, hogy szerintük mire kellene leginkább költeni azt a pénzt, amit az ország az oktatásra szán. Hét feladatot kellett volna rangsorba állítaniuk: a pedagógusok életkörülményeinek javítása, új iskolák építése, új tantervek készítése, tanulóknak adott juttatások, az iskolák jobb felszerelése, a hátrányos helyzetű tanulók segítése és a tehetségesek támogatása. A pedagógusok támogatását az emberek átlagosan a negyedik helyre tették, ám ennél a feladatnál volt a legnagyobb a vélemények szóródása: az embereknek csaknem egyharmada tette ezt a feladatot az első két helyre, de ugyanennyien

1990/6 tették az utolsó két helyre is. Az emberek többsége tehát alulfizetettnek véli a pedagógusokat, de e kérdés megítélésében igencsak polarizálódnak a vélemények. Nagyon nagy eltérés figyelhető meg a pedagógusok bérezésének a megítélésében a fővárosiak és a vidéken lakók között. Amíg a fővárosiaknak 86%-a vélte úgy, hogy a pedagógusok anyagi megbecsülése nem megfelelő, addig a vidéki városokban lakóknak csak 54, a községekben lakóknak pedig 46%-a. Ugyancsak nagy az eltérés az iskolázottabbak és a kevésbé iskolázottak között. Amíg a diplomásoknak 75, az érettségizetteknek pedig 60%-a vélte úgy, hogy a tanárság alulfizetett, addig a nyolc általános iskolát végzetteknek és a szakmunkásoknak csak 55, a nyolc általánosnál kevesebbet végzetteknek pedig csak 45%-a. A nevelés szakma Azzal, hogy a társadalom miképpen vélekedik a pedagógusok anyagi elismeréséről, egyenrangú fontosságú, mennyire ismeri el e hivatás szakmaiságát. A nevelés világában nyilván soha nem lehet pontosan megvonni a szakmán belüli és szakmán kívüli területek határait. Arról azonban mindenképpen képet alkothatunk, hogy mennyire van jelen az emberek gondolkodásában az, hogy a modern társadalmakban a nevelés és a tanítás szakmai tevékenységgé vált, melyet egy erre képzett szakmai testület, a pedagógusok folytatnak. A nevelés szakmaiságához való viszonyt próbáltuk megragadni akkor, amikor az embereket arra kértük, válasszák ki az alábbi két állítás közül azt, amelyiket közelebb éreznek a saját véleményükhöz: „A neveléshez nem kell különösebb szakértelem, a gyermekek nevelésére minden értelmes felnőtt ember képes” – „A gyermekek nevelése komoly szakértelmet kíván, erre csak a jól képzett, felkészült pedagógusok képesek”; Az előbbi állítást a megkérdezettek 49, az utóbbit 48%-a érezte igazabbnak (3% nem tudott választani). Ugyancsak a szakmaisághoz való viszonyra lehet következtetni a két másik állítás közötti választásból: „A pedagógusok a szakemberek, az ő dolguk eldönteni, hogy mit hogyan tanítanak, ebbe a szülők se szóljanak bele” – „A szülőknek is legyen lehetőségük beleszólni abba, hogy mit és hogyan tanítsanak az iskolában”. Ennél a kérdésnél az emberek 66%-a választotta az első és 31 %-a a második alternatívát (nem tudott választani 3%). Nyilvánvaló tehát, hogy az emberek nagy része elfogadja azt, hogy a nevelés és a tanítás szakmai tevékenység, még akkor is, ha ezzel bele kell nyugodnia saját maga – mint szülő vagy laikus – beleszólási jogának a korlátozásába. Ez sem jellemző azonban egyforma mértékben a társadalom különböző csoportjaira. Itt is hasonló összefüggést láthatunk, mint a pedagógusok anyagi megbecsültségének a megítélésénél. Úgy tűnik, nagymértékben befolyásolja az embereknek a pedagógusokhoz való viszonyát az, hogy kinek milyen a társadalmi helyzete. Az iskolázottabb, városi népesség inkább jól megfizetett szakértő pedagógust képzel maga elé, míg a kevésbé iskolázott falusi népesség számára a pedagógus különösebb szakértelemmel nem bíró és ezért komolyabb anyagi elismerést sem feltétlenül érdemlő ember. Ezekben az eltérő pedagógusképekben megjelennek az iskolával szembeni eltérő igények is. Az előbbi pedagógusképhez egy tradicionális iskolakép kapcsolódik, amelyben az iskola legfőbb dolga az egyén társadalmi beilleszkedésének az egyengetése, az utóbbihoz egy modernebb kép, melyben az iskola dolga elsősorban az, hogy az egyént felruházza a boldogulásához vagy érvényesüléséhez szükséges tudásbeli és egyéb eszközökkel. Vizsgálataink is megerősítik azt a feltételezést, hogy a pedagógus szakma akkor várhatja, hogy a társadalom anyagilag és presztízsben más értelmiségi szakmákhoz hasonlóan

1990/6 elismerje, ha az oktatásban az utóbbi, modernebb iskolakép, s egyben az ezt igenlő társadalmi csoportok válnak meghatározóvá. Halász Gábor ISMERD MEG TENMAGADAT! avagy: mire jó a művészeti tagozat? Néhányan azért belátjátok, hogy a régi dicsőség felújítandó, de ettől még új nagysággá nem válik. Az egykoron nyakas kálvinista város, Sopron neves evangélikus líceuma a leszálló ágban és összedölőfélben levő Bezsenyi Gimnáziumból napjainkban vedlik vissza líceummá. Hogy átalakulásukat nem a „vezércsere” misztikumától várják, azt jelzi a jó néhány Közoktatásfejlesztési Alapra beadott pályázat is. A bírálók – a sovány pénztárca birtokosaira jellemzően – szűkmarkúan osztottak: eleddig a speciális rajz osztály támogatására érkezett ígéret. Látásra és hallásra nevelünk A rajz?!! Ez a heti egy óra „reményfutamába” kényszerített alig-tantárgy nyert a múlt és jövő előkelő helyezettjeivel szemben? Milyen csalétket rejt a ma alig valakit felvillanyozó cím, hogy a szigorú döntnökök „ráharaptak”? A kérdéssel Kovács-Gombos Gábor festőművész rajztanárt a pályázat alkotóját kerestük meg. – A pályázat egy olyan művészeti osztály megteremtését célozza, amelyben a rajz és az énekzene társ bérletben lesz fő tantárgy. Az elképzelés kényszer-szülte: félő, hogy sem a vizuális, sem a zenei osztályra nem lenne elegendő jelentkező. A zenészek és rajzosok együtt fognak járni minden órára, beleértve a heti egy óra rajzot és éneket is. Az alapképzés nem tér el egy átlagos osztályétól. Az első évfolyamon erre épül heti két óra rajz (illetve az osztály másik felének zene). Ez az óraszámbővítés a lehetősége a plusz elméleti képzésnek és gyakorlati munkának. A második-harmadik évben még két órával fog bővülni a fő tárgy óraszáma. Emellett – az első év tapasztalatai alapján – egy belső szakosodást indítványozunk: a tanulók érdeklődésünknek megfelelően grafikus, sokszorosító grafikus, festő, szobrász, kézműves számítógép-grafikus, fotós, fakultációkban képezik tovább magukat, külsős szakemberek irányításával. A negyedik évre jóformán eképzelésünk sincs azon túl, hogy érettségi tantárgynak szánjuk ebben az osztályban az éneket és a rajzot. Nincs a tervben sehol sem csalétek. – Nevezzük hát nevén a gyereket; egy vizuális-auditív művészeti osztályt indítanak az ország földrajzi perifériáján. Felmerül a kérdés, egy – más tantárgyaknál már megszokott –tagozatos osztályra gondolnak vagy egy elit művészképzőre? – Nem több rajzot akarunk tanítani, és különösen ódzkodunk attól, hogy bárki kész (vagy félkész) művészeket várjon a szalag végén. Látni-hallani tudó embereket akarunk nevelni, mert ez nagyon ráfér a társadalomra: a vizuális kultúra kétoldalú változáson megy át manapság. Mindenekelőtt a tévé, video, képregény, poszter és a többi képi média hihetetlen mértékben táplálja a vizuális tömegkultúrát, de „előre megrágott” anyagával, pici érdekeltségével legalább annyit rombol is, amennyit épít. Másrészt a képi műélvezet kvalitásos része minden eddigi értékelését alulmúlta. Ezt a tendenciát szeretnénk visszafordítani a magunk szerény eszközeivel és körén belül.

1990/6 A tartalmi bontásban emiatt nem vágtuk éles határvonallal szét a műelemzést és a gyakorlati munkát. A klasszikus művek tanulmányozása módszertani ötleteket ad, a saját alkotás segít a világismeretben. Alkotás és önmegismerés – Értsem úgy, hogy csak az tud látni, aki festeni is? – A tudomány is elismeri, hogy a megismerés szemlélődésnél hatékonyabb formája a tevékenység. A művészetre ez hatványozottan igaz. Bárki lehet műélvező, de egészen más világra csodálkozhat rá, ha alkotás útján jut el a látásig, valójában így válhat műértővé. Olyan ez, mint az isteni teremtő aktus, amiről tudjuk filozófiából, hogy ebben az önmegismerés aktusa is. Az ember „isteni része” az egész látás képességét rejtő intellektus, ma egyre inkább a tudományos elemzés, a ráció árnyékába kerül. Képzési tervünknek az a célja, hogy tanítványainkban felszínre hozzuk a rácsodálkozást a dolgokra, mint egészre. Az alkotás önmagunk mikrokozmoszán át segít ehhez. – Gnóthi szeauton! (Ismerd meg tenmagadat!) Ezt már a görögök kőbe vésték a Parnasszuson. Az emberiségnek ma is egyetemes törekvése kell legyen az intellektuális és racionális gondolkodásmód egyensúlyba hozása. Nem túlontúl nagy cél ez a határmenti Sopronban egy osztálynyi gyerekkel? – Több út vezet Rómába. A mi véleményünk – amire építettünk – az, hogy éppen ez egy járható út. Saját szakkörös tapasztalataimból tudom, hogy az ilyenféle lelki alkat ragályos, és tovaterjed, ha kellően jó alanyt „fertőzött” meg. Másrészt nem szabadalmat váltottunk, hanem saját kis terünkön saját kis lehetőségeink segítését. Örülök annak, hogy ilyen mértékben sikerült és bízom a minden határon túl szélesedésében. – Csak feltételezni tudom, hogy nem az Arisztotelésztől Nietzschéig rengeteg gondolkodót foglalkoztató kérdés megoldását vélték megtalálni. Vannak a terveknek a praktikusabb szférákban is vetületei? – Terveink előzménye, hogy a Belvárosi Általános iskolában most indul a rajz-tagozat, a későbbiekben innen várhatjuk a gimnáziumi tagozat törzsét. Addig is sikerült biztosítanunk egy célnak megfelelő termet. Ebben időszakos mini-kiállításokat és -hangversenyeket is tudunk (és fogunk) szervezni, meg alkotó művészekkel való beszélgetést, zenéből hasonlóképpen, mint rajzból. Az igényes művészet légkörét akarjuk megteremteni Európa egy nagy művészeti központja, Bécs tőszomszédságában, Sopronban, ebben a művészi színvonalú alkotásokkal teli városban. Mi a gótikát nem kényszerülünk diaképekről tanítani: ott a Kecske-templom. Így van ez mással is. Hiba volt eddig is a lehetőségeket nem kihasználni. Miért kellene innen Budapestre járni minőségért? A környezet kötelez. Nemcsak akkor könyvelhetünk el sikert, ha a „kiválasztottak” egy némelyike festőművész lesz, hanem akkor is, ha ráhangoljuk őket az esztétikus életre. Mert az élet is művészet, ha megragadjuk a minőségeket. -pa-ul-

1990/6 Nyílt levél Beke Katához az előző szám címlapja ürügyén Kedves Kata! Sajnáljuk, hogy új munkaköröd elszólít szerkesztőségünkből. Mi is úgy gondoljuk, ennek így kell történnie, hiszen lapunk függetlenségét szeretnénk megőrizni, és egy politikai államtitkár jelenléte feldobott labda lenne ennek cáfolatára. Ha ritkán is tudtál közénk jönni, sokáig emlegettük színes, ízes meséidet, a parlamentben megéltekről, jó volt néha Veled lenni. Annak idején könyveidből ismertünk meg, melyekben szenvedéllyel álltál ki a pedagógusok mellett, soroltad problémáinkat, hibáinkat, szidtad az oktatásirányítást. Igazad volt. Most, hogy bekerültél a hatalomba, jó látni, hogy nem változtál semmit. Ugyanolyan szenvedélyes vagy, mondod amit gondolsz, egy-egy koncot szolgáltatva az acsargó sajtónak. Ne bánd! Mi pedagógusok még emlékezünk, hogyan gondolkodtál rólunk és a diákokról. Az előző számunk címlapja talán kellemetlen lehet Neked, hiszen az impresszumon még fönt a neved; és mondhatják; hogy adhattad ehhez? Nem kell szégyenkezned. Eszembe jut erről egy esetem; a szünetben egy osztályból nagy kiabálás hallatszott ki, bementem mit csinálnak, tán ölik egymást? Én igenis a FIDESZ-re szavaznék! Azok legalább fiatalok. Anyukámék azt mondják, az MDF a legtisztességesebb. Nem csinálnak semmit – így a harmadik. Az SZDSZ legalább megmondja a hibákat. Majdnem ölre mentek. Alig tudtam őket lecsendesíteni. Olvasom a sajtót, egyre elkeseredettebben. Kialakultak a szerepek, már nem mond senki olyat, ami ne lenne elvárható tőle. Beskatulyázódtak. Az ellenzék támad, a kormánypártiak védik a mundér becsületét. Lehet, hogy ez törvényszerű, lehet, hogy ezt kell tenni. De hogyan fogjuk így az ifjúságot nyílt, őszinte, becsületes értékelésre, véleményalkotásra nevelni? Ez ma nem divat. Szinte hallom a szélforgónk visszhangját; már megint a kormányt támadják. Ez az! Ez kell nekik! Közben egyszerűen arról van szó, hogy amit az ember még hibának lát, azt felelősségének érzi kifejezni. Ha egy-egy miniszter még nem úgy működik, ahogyan elvárjuk tőle, és ezt megpróbáljuk a tudomására hozni, ettől még nem dől össze a világ. Ettől még bízhatunk a kormányban. Sőt! A kifejezés is ezt erősíti, tudják meg, hogyan látjuk mi ezt alulról. Tegyenek valamit! Ez csak a mi véleményünk itt és most, és reméljük változni fog, ahogyan a minisztérium is igyekszik „talpra állni.” Te is sokat segíthetsz! Ehhez kívánunk erőt, egészséget, toleranciát és a Tőled megszokott szenvedélyt! Budapest, 1990. október. Üdvözlettel: Barlai Róbertné

1990/6 A FÖLD JÖVŐJE – A MI JÖVŐNK Ahogy a gyerekek látják a Barbie pályázaton A világhírű játékgyártó Mattel cég 1990 novemberében gyermektalálkozóra hívja a világ gyermekeit. A gyermekküldötteket pályázat útján választják ki. Magyarországon 250 gyermek írta meg fogalmazását a pályázati kiírás szerint. Ezekből közlünk szemelvényeket. Hajdú Katalin Lídia Szolnokról írt: Önök azt kérdezik, mi gyerekek min változtatnánk? Szerintem az embereket kellene megnevelni! Főleg a felnőtteket, hogyan neveljék a gyerekeiket. Vagyis példaképek kellenének az embereknek. De ilyen tökéletesen jó lények úgysem találhatók. S itt eljutunk egy égető kérdéshez; a hithez, a vallásosság hoz. Sajnos – mint nagyon sok fontos és lényeges dologból, ebből is divatot csinálnak manapság! Korompay Anna Budapestről így vélekedik: 6 éves vagyok és az lenne a szép, hogyha senki nem bántana senkit és senki nem gonoszkodna. A gyerekeket nem lopnák el. Ha minden úgy történne, ahogy szeretném, akkor meg lehetne szépíteni a rosszat. Ha varázsolnék, így szeretnék élni. Töttösi Sándor Simontornyáról küldött elgondolkodtató véleményt: A harmadik dolog amin változtatni kellene, a környezetszennyezés. Ez például kezdődik ott, amikor egy hatalmas szép folyó partján gyárat építenek, a folyó közelében egy gyönyörű erdő is van ott. A füst, amelyet a gyár kiad és a vegyszerek mind az élővilágot pusztítják. Hogyan lehet ezt megelőzni? Hát nem úgy, hogy ahová a gyár épül onnan kikanyarítják a folyót, kivágják az erdőt! – Inkább az ilyen helyekre ne építsünk gyárat, nemde? Vagy például amikor a tankhajók felrobbannak a tengeren, annak is oka van. Lehet, hogy egy figyelmetlen illető okozza. De az is lehet, hogy valaki pénzt akart megspórolni és nem tett zárlatmentes vezetéket, ahová kellett. Még sokat írhatnék ilyen dolgokról. Azt mondom, hogy vigyázzunk JOBBAN! Kiss Lívia írta Nyíregyházáról: Kiss Lívia vagyok, novemberben leszek 8 éves. A világnak én még csak egy kis részét ismerem. Szüleimmel szeretek kirándulni és túrázni. Sok szép erdőben jártunk már. Mióta a nagyapám meghalt erre kevés idő jut, mert hét végén mindig a szőlőben dolgozunk. Hiába dolgoztunk sokat, édesanyám azt mondja, minden kiszáradt. Én pedig azt szeretném, ha olyan bőven teremne minden, hogy jutna azoknak a gyerekeknek is akik éheznek. A tévében láttam őket, nagyon soványak voltak és nagyon szomorúak. Az unokatestvérem néha nagyon furcsán viselkedik. Anyukám azt mondja, ez azért van, mert a szülei elváltak, és az apukáját nagyon régen látta. Ez olyan igazságtalan. Jó lenne, ha minden családban együtt élnének apa, anya és a gyerekek. A rádióban hallottam, hogy orvoshoz kellett menni az embereknek, mert belélegeztek valamit. Ők nem is tudták, hogy rossz a levegő. Apukám mesélt nekem arról, hogy milyen fontos, hogy mindannyian vigyázzunk a levegő és a környezet tisztaságára. Azt is mondta, ha a gyerek sportol és nem kell félnie semmitől akkor boldog és nem kell orvoshoz mennie. Udvardi Zsuzsa Budapestről azt írta, hogy az osztályfőnöki órákon és otthon is sokat beszélgetnek a világ dolgairól: Például az anyuval beszélgettünk arról, hogy milyen sok pénzt költenek a világon fegyverekre és közben milyen sok ember beteg, és nincs mit ennie. Szerintem azon a pénzen, ami a

1990/6 fegyverekre megy meglehetne oldani, hogy senki ne éhezzen. A betegségek gyógyítása is attól függ, hogy van-e pénz rá vagy nincs. De nem csak ez a baj a világon. Az egyik osztálytársamnak például részeges az apukája. Meséli, hogy amikor nem iszik, vagy csak egy keveset, akkor kedves vele. De ha részeg, akkor mindenki fél tőle, mert bántja az egész családot. Olyankor nem is tud tanulni ő sem. Az anyukája beteg és hárman vannak testvérek. Így azután el sem tudnak válni. Szerintem, ha nem lenne a világon alkohol, sokkal jobb lenne. A másik ilyen fölösleges a cigaretta. Sajnos az én szüleim is dohányoznak, pedig tudják, hogy ez káros. Meg érdekes, hogy a füstös szobát ők sem szeretik. Nálunk mindig nyitva van ezért az ablak. Elég drága is, mondta az Anyu, hogy ha karácsonykor a kezébe lenne a pénz, amit egész évben elfüstölnek, hát akkor nem lenne nagyobb gond az ajándékozás. De mivel már rászoktak, nagyon nehéz abbahagyni. Tavaly Gabi (az öcsém) azt kértre a szülinapjára, hogy az anyu szokjon le a cigiről. Hát az anyu már másnap rágyújtott, igaz, hogy volt más ajándék (legó, torta, meg autó), de azért láttuk, hogy bántotta anyut a dolog. Azóta nem beszéltünk róla, de én félek, hogy beteg lesz. Ezért gondoltam, hogy egyik napról a másikra el kéne tüntetni az összes dohányfélét a világon. Molnár Katica Egerből köszöntötte a találkozó gondolatát: Nagyszerű dolog ez a találkozó. Biztosan nem lehetek köztetek, de levelemmel köszöntök minden résztvevőt. Közös vágyainkat a szép jövő reményét tolmácsoljátok azoknak a politikusoknak, akik sokat tehetnek azért. Én még csak 12 éves vagyok, de már 4 és fél éves korom óta olvasok, gondolataimat gyakran le is írom. Szeretek tanulni. Az iskolában ebben az évben megkaptam az „Év tanulója” címet. Szeretem a rendet, a szépséget. Saját életemben a harmóniát szeretném megvalósítani úgy, hogy az másoknak is jó legyen. Belsőépítész szeretnék lenni, hogy kívül-belül én valósíthassam meg a megálmodott épületet. De nagy a dilemmám: kertépítőnek is jó lenne tanulni... Talán mindkettő leszek... (Válogatta: Csonka Kati) „Kár, hogy K...” Sosem volt szándékomban a „K” filmek alkotóihoz hasonlóan több bőrt lehúzni egy rókáról, azt azonban már a nyári „Kár, hogy K” című riport írása alatt elhatároztam, hogy mindenképpen „elkövetek” egy második részt, melyben az interjú alanya – ki tanítónő egy alföldi városban és a nyári szünetben testének áruba bocsátásával Sopronban egészíti ki fizetését – bővebben mesél majd választásának mikéntjéről. (Ez valahogyan kimaradt az első riportból.) Azóta – augusztus végén, egy vacsora keretében – megtörtént ez a beszélgetés, sőt a múlt héten egy szokatlan csattanóval – úgy tűnik, véglegesen – megoldódott a hölgy problémája is. Megegyeztünk, hogy kertelés nélkül, egyenesen rákérdezhetek és mégis zavarban vagyok. Hát, isten neki: hogyan lettél... – Kurva? Mondd ki bátran, annak ellenére, hogy én nem vagyok utcasarki ordas... Elsőéves voltam, amikor megismertem egy kedves, halk szavú lányt a másik csoportból. Közszájon forgott róla, hogy hétvégéken nem haza utazik a kollégiumból, hanem Budapestre és szállodában „ismerkedik”... Harmadévre saját lakásba költözött. Ami a legszebb: akik addig „köpködték”, erre elhallgattak. Később nagyon jó barátságba kerültem vele és egyszer előhoztam ezt el témát: nem tagadta, nem is mentegetődzött. Csak annyit mondott, hogy nézzem meg azokat a fiúkat, akikkel a tanítóképzős évek alatt kapcsolatba kerültünk: mindenképpen le kell szállítanunk a mércét, ha nem akarunk vénlánnyá savanyodni. Bele kell

1990/6 mennünk olyan kapcsolatokba is, amelyeket ha lenne választási lehetőségünk, nem akarnánk igazából. Ez, ha úgy tetszik, sznobéria, ha úgy tetszik, igaz. Azok a férfiak, akiket Pesten szedett fel, legalább jól öltözöttek voltak, nem volt lyukas a zoknijuk és „az” előtt is zuhanyoztak. Üzletemberek módjára viselkedtek – fizettek és semmi zaklatás... A lány egyébként már megházasodott, most várja a gyereket. Szóval: ezelőtt három évvel vettem OTP-re egy félautomata mosógépet és egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem tudom kifizetni az utolsó részletet. Ráadásul új „ünneplő” cipőre lett volna szükségem, mivel a régi – amit még érettségire kaptam – tönkrement. Ebben az időszakban, pont a tanév végén történt; hogy egy egyszerű, kétszobás lakótelepi lakás árát elosztottam egyhavi keresetemmel. Kiderült, hogy 22 évig kell gyűjtenem rá úgy, hogy nem költök semmire – ruhára, élelmiszerekre, nem is beszélve a luxuscikkekről. Július 29-én vettem egy nagy levegőt s közöltem a családommal, hogy kaptam egy nyári munkaajánlatot Ausztriában, és elutazom Sopronba. Elég prózai indíttatás, ugye? Gondolom, valami mást vártál... Látványos bukást, regényes fordulatot... – Nem is tudom... Múltkor elmondtad, hogy szociológiát tanulsz. Hogy jön ide a szociológia? – Furcsállod? Ne feledd; hogy én az év kilenc hónapjában „rendes” életet élek... Könyvtárba járok, moziba, színházba, újságokat olvasok, képzem magam. Nemcsak azért, mert ez „illik” egy rendes pedagógushoz, hanem mert én tényleg ki akarok lépni ebből az ördögi körből... Egyébként akárhogy is vesszük, a választásom ha nem is tipikus, de mindenképpen modellértékű. Manapság életforma az „elkurvulás”. Az emberek nagy része prostituálódik valahol –, ha máshol nem, hát vágyaiban. Vagy te minek neveznél egy nem szerelemből, hanem lakásért kötött házasságot? Esetleg vegyük példának azokat a csitriket, akik fenn a bárban vagy a Lövér diszkóban verik magukat és kritika nélkül lefekszenek minden burgenlandi pacákkal azt remélve, hogy az aktus után kapott kacat egyben jegyajándék is. – Képes leszel abbahagyni? – Nézd, az előbb említett lány is abbahagyta. Nincsenek luxuskiadásaim, nem vagyok szenvedélybeteg. És ami a legfontosabb: minden évben abbahagyom, amíg tanítok. A második alkalommal interjúalanyom sietősen válaszolgatott kérdéseimre. A beszélgetés alatt többször is órájára nézett: majd miután kikapcsoltam a diktafont, átcsúsztatott egy ezrest az asztal alatt, mondván, hogy ne haragudjak, de sietnie kell, várjam meg nélküle a pincért és fizessem ki a vacsorát. Este kilenc óra volt, a „munkaidő” kezdete. Akkor még egyikünk sem sejtette azt a furcsa csattanót, mely szeptember első napjaiban – úgy tűnik – végképp lezárta ügyet. Egy virágos képeslap tudósított róla a múlt héten, hogy szakított eddigi önmagával, tehát a jövő nyáron semmiképp sem jön vissza Sopronba. Megtért... szecső