Light lét Megint eltelt egy nyár, mi férfiak, elfogyasztottunk sok sört, míg a gyengébb nem valami mással oltotta szomját a nem ritkán 37 fokos kánikulában. Esetleg Radlert ivott, ami ha akarom, sör, ha akarom, szénsavas citromlé. A sör persze hizlal, a nők talán ezért sem szívesen hódolnak ennek az élvezetnek. Jobban szeretik a light kólát és más csökkentett energiatartalmú innivalókat. A csökkentett energiatartalom rendszerint persze egyet jelent azzal, hogy az eredetileg cukorral édesített-ízesített itókából kivonják az évszázadok alatt jól bevált répa- vagy nádcukrot, és azt más olyan anyaggal pótolják, amit mesterségesen állítanak elő és az íze szintén édes, tehát alkalmas a cukor pótlására. Ezeket a szereket, funkciójuk alapján, cukorpótlóknak szokás nevezni. Nem árt azonban, ha megnézzük, mit eszünk-iszunk csökkentett energiatartalommal, mert a mesterségesen előállított adalékok között akad egy kifejezetten ártalmas, amelynek komoly egészségkárosító hatása van, bar erről nem szokás nyilvánosan beszélni. Ma már az élet minden területén, megfelelő mennyiségű pénzzel, szinte bármit be lehet vezetni a piacra. Az üveget is gyemántárban lehet értékesíteni, ha kellő marketing munkával megfelelő márkát varázsolnak az adott termékből; ilyen például a Swarowsky ékszer, amely nem más, mint szépen csiszolt, olcsó üvegbizsu, a nők mégis bolondulnak érte, és ékszerárban megvásárolják. Nos, pont így vezették be az élelmiszerpiacra, az édesítőszerek közé a Canderelt, ezt az alattomos, rákkeltő hatású kemikáliát. A Canderel ugyanis nem más mint a rákkeltő aszpartam, amely botrányos amerikai betiltása és újraengedélyezése során, mint lejáratott márkanév, már alkalmatlan volt a világhódító szerepre. Gondoltak hát egyet a cég tulajdonosai, és új nevet fabrikáltak az aszpartamnak, tehát a régi lőrét új üvegbe csomagolták. Végre elindulhatott a világméretű biznisz, az aszpartam kel fontos tulajdonságának köszönhetően. Az egyik, hogy nincs semmiféle mellékíze, egészen olyan, mint a cukor, a másik pedig szintén nem elhanyagolható: fillérekből előállítható, mégis drágább, mint a valódi cukor, mert mesterségesen magasan tartják az árát. Ez utóbbira is van példa, hiszen köztudott, hogy a gyémánt hasonlóan közönséges szénmodosulat, mint a grafit, áruk mégis lényegesen különbözik, ami annak tudható be, hogy a DeBeer család ellenőrzése alatt működik a világ összes jelentős gyémántbányája. A család szabályozza a forgalomba kerülő nyersgyémánt évi mennyiségét, s így annak világpiaci árát is. De ne kanyarodjunk ilyen messzire! A Canderel-aszpartam megkezdte világhóditását. Ez a rákkeltő anyag édesít ma már a Coca-Colalighttól egészen az Update-termékekig szinte minden kalóriaszegény élelmiszert, ráadásul egyre alattomosabban, mert ahogy az aszpartam lassan mégis persona non gratává válik, úgy módosul a név is. Ma mar sok termekre rá sem írjak a Canderel vagy aszpartam szavakat, mert itt az új elnevezés: fenilalanin forrást tartalmaz! Szóval, Hölgyeim és Uraim! Akármekkora is a hőség vagy a rajtunk lévő súlyfelesleg, azért csak óvatosan azokkal a light élelmiszerekkel, mert előfordulhat, hogy amit megnyerünk a vámon, azt többszörösen elbukjuk a réven! S hogy miért kezdtem a mondókámat, látszólag oda nem illő módon, a Radlerrel? A megfejtés egyszerű, talán néhányan már ki is találták. Igen, képzeljék a Radlert is aszpartammal ízesítik... Burger István főszerkesztő
6
Kasztovszky Béla: A következő szint (második rész)
24
Játókajánló
26
Connie Willis: A késő krétakorban
38
Új dínóvilág
46
Roger MacRride Allen evolúció s összeesküvés-elmélet
60
Filmajánló
62
Antal József: Vénuszlakók - A vándormechanikus
72
Egyedi és friss - interjú Markovics Botonddal
76
Megvalósult sci-fi
80
86
92
Kevin J. Anderson: Tudományos románc
Csillagászat éve : Csak szimuláció
Frank Roberts: Lehet ön is
Kasztovszky Béla: A következö szint (második rész)
Az emberiség mar évtizedek óta folyamatosan keresi testvéreit a világegyetemben. Üzeneteket küldünk és várunk, műszerek pásztázzák az eget. Vajon sikerül-e egyszer egymásra találni két fajnak a végtelenben?
PEDIG AZ A HAJÓ ELMENT Mentek a Hajó felé, éjszaka volt. Eleinte nevetgéltek, tréfálkoztak, nagyon örültek, hogy újra négyesben vannak. Később már csak beszélgettek, többnyire a „Feladat" egy-egy szakmai részletéről. Embert nem láttak. Sehol senkit. Élő emberrel többé nem is találkoztak. Azt persze nem tudhatták, hogy minden lépésüket ezernyi kamera, minden szavukat ezernyi mikrofon követi. Hogy ezt a négy embert tízmilliárd másik figyeli. Lélegzetvisszafojtva, órákon át, mindenütt a bolygón, legyen akár éjszaka, akár fényes nappal. Hiszen ha ezek a fiatalok most elmennek, el is lehet őket felejteni... Hatezer év múlva fognak visszatérni. És egyszer csak megálltak a hatalmas Hajó mellett, alatt. Szürke, színtelen virradatban. Mindent automaták végeztek el. Amire mind a
négyen elfoglalták a helyüket, már felkelt a nap. Akkor egymásra néztek, és anélkül, hogy könynyeiket letörölték volna, boldogan, felszabadult lélekkel, egyszerre fakadtak harsány kacajra négyen: Robert, Walter, Olja és Nabil. Sokáig, nagyon sokáig nem volt semmi dolguk. A szikrázó, smaragdszín gombocska, melyet Walter - még mindig nevetve - benyomott, csupán jelképes célra szolgált. A voltaképpeni indítást földi mérnökök végezték, távirányítással. Az űrhajó földi egysége egy borzalmas tolóerejű, közönséges lépcsős rakéta volt. Ezt a rakétát ott is hagyták a Naprendszerben, kívül a Föld légkörén, keringési pályáján. Majd később valaki összeszedi, ha akarja. Csak a még mindig gigantikus méretű fotonűrhajó maradt meg, amit immár teljes egészében (fokozatosan
csökkenő, de el nem fogyó üzemanyag-tömeggel, és egyre növekvő gyorsulással, hamarosan gyakorlatilag fénysebességgel) el kell juttatni a célhoz. Hátborzongató, ésszel felfoghatatlan messzeségbe. A földi mérnökök ezután fogtak neki a nehezének. Ott kint az űrben, még bolygó körüli pályán keringve olyan hatalmas szerkezeteket, olyan pokoli erejű hajtóműveket szereltek hozzá a kicsiny - alig húszméteres -, gömb alakú kabinhoz, amilyen méretek a felszínen elképzelhetetlenek. Nem a gravitációs térbe valók. Walter még iskolába járt, amikor az űrhajó fénymotorját elkezdték összeállítani odakint. A hajó méreteit nem az tette óriásivá, hogy messzire kellett eljutnia. Még akkor sem lett volna túlságosan nagy, ha figyelembe veszik a benne utazó élőlények kényes szerkezetét, emberi szervezetét. A hajó nagysága azért szárnyalt túl minden eddigi földi határt, mert azokkal az élőlényekkel - majd egyszer - viszsza is kell térnie! Egy komplett indítóegységet kell magával vinnie, amelyre majd háromezer év múlva lesz szükségük. De az biztos, hogy háromezer év múlva működni fog. Amiként az utasok is... A földi mérnökök joggal voltak büszkék alkotásukra. Örömüket az sem keserítette meg, hogy ennek a gépnek a visszatérése már egy egészen más kor mérnökeinek ad majd hasonló élményt, hasonlóképpen szép szakmai feladatokat. Ez a gép tehát nem több és nem kevesebb, mint egy üzenet. A 23. század mérnökeinek üzenete a kilencedik évezred mérnökei felé. A négy űrhajós izgatottan és nagyon kíváncsian figyelte odakint, Föld körüli pályán a teljes Hajó összeszerelését. Élő személyzetet itt sem láttak, a hajóépítők automata gépekkel manipuláltak. Az ember nagyon gyenge, ügyetlen és teljesen tehetetlen parány lett volna ebben a közegben, ezeknél a méreteknél. A távirányítású gépek azután egy szép zöld fénymozaik útján hozták az utasok tudomására, hogy elkészült a hajó. - Na, gyerekek... Akkor indulhatunk! - fordult Robert a többiekhez, s a szeme egy nyugodt, türelmes kérdést sugárzott: „indulunk-e hát?"
- Ne! - kapott a szón Nabil. - Ne még! Van egy elgondolásom... A rádió adó-vevő antennája maga a hajótest volt. Nabil szélessávú vételre hangolta a berendezést. Ügy tervezték meg, hogy minden elképzelhető adót tisztán fogni tudjon. A földi rádió- és tévéállomások a vételi tartományának csak egy kis részét tették ki. Nabil azonban most valami megrendítően szép dolgot művelt velük... Egyszerre vette az összes földi adót, amíg ott görgött alattuk a hatalmas, kék golyó. Hatvan perc alatt elkészült, aztán csak nézték, hallgatták álmélkodva. Nabil rögzített és felhasznált, feltöltött egyet vagy talán kettőt is a több ezer információs tároló közül. A hang s a látvány meglehetősen különös, de talán még inkább csodálatos volt, noha időbe telt, mire felfogták, átélték. Mire rájöttek, miként kell ezt befogadniuk, majd élvezniük. Kétszólamú, vibráló, lebegő hangzat; egy magas fekvésű meg egy mélyebb tónusú zúgás. Az egyik a zene, a másik az emberi beszéd. Kibonthatatlan, megfejthetetlen. Nem is akarták kibontani. A kép pedig: egy kéken, sárgászölden világító lágy, végtelenül kevert szín, árnyak és felvillanások nélkül. Egy órán át hallgatták a kettős tónusú zenét, bámulták a kékeszöld hullámverést. Nabil nemcsak rögzítette, hanem arra is képes volt, hogy egyszer, akármikor fel is bontsa ezt a hangot sokmillió ember szavára, a képet a Föld bolygó minden képére. Kiváló, a maga nemében szinte páratlan rádiótechnikai és informatikai szakembernek számított. Immár közhelynek könyvelték el, hogy ez a Hajó képes a Galaktika egy másik térségéből a Földre visszatérni. Nabil pedig képessé tette a társait, hogy egyszer majd ugyanezt ők is megtegyék. Ha fölmerül bennük a kérés, hogy kezdje el lefejteni a különleges felvételben öszszegubancolt, szinte végtelenül hosszú szálat, akkor ideje is lesz indulni haza. Az a szál - és Nabil ebben teljesen biztos volt - éppen hazáig fog érni. És most már ez a kör is bezárult. Robert nem tette föl újra a kérdését. Azok a gombok, amelyeket most ő kezdett el nyomkodni, már nem a jelképes játékszerek voltak a szimulátoron.
A földi mérnökök addigra mind behúzódtak a földi obszervatóriumokba, melyeknek antennái méltósággal fordultak a csillaghajó után, és most már csak a vevőberendezések üzemeltek. Mérték a röppályát, ellenőrizték a hajtóműveket, de mindezt a fiúk is mérték, ellenőrizték. Éppoly pontosan, de talán még gondosabban, mint a földiek. A saját életüknél is nagyobb értékre kellett vigyázniuk. A földi ellenőrzés legféltettebb gondja pedig négy speciális, végtelenül titkos képernyő volt. Ezeken vibráltak a négy űrhajós agyhullámai, amelyeket természetesen rögzítettek is. A műszerek mindvégig, s majd később is üzemben maradnak. A kép rövidesen elhalványul, s egészen nyoma vész. Az a négy képernyő évezredekig nem fog mutatni semmit. De felvétel akkor is lesz, ott kint az űrhajón, ezt azonban az utasok még csak nem is sejtették. (Amiként senki sem sejtette, hogy a 22. század vége óta sok millió földi ember agyhullámai kerülnek rögzítésre és - valahol a föld
mélységeiben - tárolásra, születésüktől a halálukig.) Azt azonban nagyon is jól tudták, hogy mire képes kiválóan edzett testük. Régi vágyuk volt, hogy egyszer ismét próbára tegyék. Azonkívül nem is akartak hosszadalmas, bonyolult pályákon tévelyegni. Robert a legmerészebb, legvadabb megoldást választotta ki. Amikor elkészült vele, épp a vége felé jártak Nabil fantasztikus, egyórás filmjének. Akkor csillogó, mindenre elszánt izgalommal rögzítették magukat, s az életöröm szédítő magasságba szállt a lelkükben. Robert programja pedig megkezdődött, a hajtóművek első fokozata beindult... Az űrhajó egy hosszú, ferde lézersugárral szúrta meg a Földet. A légkör ritka felületén halványlila gyűrű csapott szét hatalmasan. Globálisan. És a Föld bolygó lomhán elpörgött alóluk. Aztán hirtelen tűzkoszorú támadt a háromszoros fekete gyűrű
mentén, a hatalmas test elfordult, s a centrális fénysugár most rnár szinte a végtelenbe nyúlt. A hajó kilépett a Naprendszer síkjából. Megindult egy óriási, egyre szűkülő spirálvonal mentén, amelynek tengelytövében izzott a Nap, s a csúcson, valahol a végtelen messzeségben ott várt rájuk a Cél. Robert el is hitte, amit a földiek „csak" tudtak: ez a spirál soha többé nem kerül a földgolyó fölé. Ezért nem érzett semmi lelkiismeret-furdalást, amikor - már az első spirálmenet kezdeti szakaszán - begyújtotta az antihélium-nitrogén fúziós reaktorokat. A fénymotorok felfűtöttek, és megjelent egy iszonyú, nagyszerű lézersugár-koszorú. Nem több mint további két földi óra múlva a csillaghajó már stabil pályán zuhant a végtelenbe. Gyorsulása éppen a földi gyorsulás volt, Walter és Nabil boldogan szaggatta le magáról a „biztonsági" öveket. Olja verset fogalmazott, a Földön pedig - megértve a két szörnyű ugrás nagyszerűségét - szökőárként terjedt szét az ámulat s a büszkeség. Ez a zuhanás mintegy húsz napig tartott. Az irányt többször is ellenőrizték, nem volt szükség további korrekciókra. Még nagyon közel jártak a Naphoz, de a csillagközi manőverezéshez már elegendő távolságban. Felkészültek az automatikus repülésre, a több évezredes pihenésre. Egyetlen percet sem akartak fölöslegesen elvesztegetni az életükből. Tudták, hogy akárhová mennek is, ott majd emberfölötti tudás várja őket. Mégsem akartak tévedni, akár a legcsekélyebb hibát is elkövetni. Robert még egyszer ellenőrizte az irányt, valamint az irányt ellenőrző automatikus rendszert. Amikor itt sem talált semmi hibát, az első feladata véget ért. Olját kereste, de ismét hiába. Nos, akkor hát megint kiment... Robert szomorúságot érzett Olja miatt, de nem szólt, nem volt hozzá joga. A lánynak meglehetősen sokféle esélye lehet még a pusztulás-
ra, s az a sok együtt is nagyon parányi esély. Bármilyen extrém ez az expedíció, majdnem tökéletesen biztonságos. Legalábbis az odafelé vezető úton. Nem is ez bántotta a három technikus-lelkű fiút. Csak... Olja valamiért túl sok időt tölt mostanában a szabad világűrben, egyre hosszasabban bámulja a fokozatosan halványuló szülőcsillagot. Aztán végül felcsévélte a hosszú, vékony kötelet, amelyen lógott lefelé, az egyre távolabbi Nap felé, bemászott a zsilipbe, ledobta magáról a szkafanderét, és piros arccal megállt a fiúk előtt. Mondani akart valamit, de Robert megelőzte. - Csakhogy itt vagy, Olja! Most te következel! Végre eljött a te időd is. Mi most már álmosak vagyunk. Altass hát el minket, ha tudsz... Tudta. Erre készült sok-sok éven keresztül. Ampullákat és injektorokat szedett elő, és elmélyült, hosszadalmas magyarázatba kezdett. „Ezek a vegyszerek félóra alatt felszívódnak..." Az élő emberi sejteket fokozatosan egy atomi védőréteg vette körül, és mindegyikük abszolút hővezetővé vált. Ekkor már valamennyien mély, a halálnál is sokkal mélyebb álomba merülve feküdtek. Ezután csak néhány automata élt tovább a hajón, az egyetlen fűtött műszerszekrény fényes, kemény héja alatt. A szekrény közepén egy atomóra járt némán, pontosan. A négy „koporsóba" pedig aranyszínű, sűrű, jéghideg gőz nyomult. A hőmérséklet most már rohamosan zuhant, zuhant - a gömbtér „hátsó" ablakai megnyíltak. Bejött a hajóba a semmi, a végtelenség dermesztő fagya. A hajtómű ezután maximális tolóerőre kapcsolt, az űrhajó gyorsulása a földi nehézségi erő tizenkétszeresére nőtt, és kevesebb mint egy hónap alatt elérte a fény sebességét. Majdnem elérte... A hajtóművek ekkor kikapcsolódtak, és azok is - háromezer évre - pihenni tértek. A négy hibernátorban pedig gyémántkemény emberek feküdtek: négy csillogó aranyszobor.
AZ ÉBREDÉS Olja álmodott. Nem tudni, elalvás után vagy ébredés előtt. Valószínűleg az utóbbi. Valami győzelmes, boldog elégtétel-érzésről álmodott, noha ez még álmában is kemény szellemi harcába került. Hiszen hallatlan fájdalmakat kellett elviselnie és legyőznie. Amikor az érzékszervei sorra beszüntették működésüket, az utolsó percben is monoton, kitartó akarattal vitte át évezredes álmába a maga lelkes titkát. Így tehát az ébredés előtti álomban is tisztában volt mindennel. Azt már teljes bizonyossággal tudta, hogy sikerült pajkos, mégis végtelenül komoly, céltudatos csínytevése: ő fog először felébredni! Tudta azt is, hogy még álmodik, s álma kíméletlenül hosszú lesz a teljes ébredésig. Nagyjából 24 óra. Viszont az álomban nincsenek órák. Tudta azt is, hogy az ő álmodása nem normális. Ez a többieknél elmarad, saját szenvedését szándékosan ő maga okozta, és a kavargó álomélmények mögött, fölött áradó kíméletlen fájdalom az egyetlen valóságos élmény, amellyel majd ébredés után is sokáig meg kell még birkóznia. Csínytevésének ez az ára. Nagyjából ezt is tudta már előre. Gondolt még rosszabbra is - de azt is vállalta. Az elektronikához jóformán semmit sem értett. Annál inkább azonban minden olyasmihez, ami a szakterületéhez, a kriobiológiához tartozott. Kezdve a sejtstruktúra teljes vegytani és hődinamikai viselkedésén, befejezve a regeneráló fázisokat indító, majd a leírhatatlanul bonyolult visszacsatolási láncon át folyamatosan vezérlő atomórával. Tudta, hogy az óra egyszerre indít négy láncot, amelyek azután az egyedek éledésének saját - végtelenül sokféle - ütemében futnak végig programjukon, tehát szükségszerűen szórnak, vagyis az ébredés majdani sorrendje teljesen kiszámíthatatlan. Az órához hozzányúlni, azon igazítani nem lehet. Ha lehetne is, a legkevesebb, hogy évekkel elhangolná. De főképpen és döntően: ha igazítana rajta, azzal csak az ébresztés indításának pillanatát hangolná el, a sorrend újra csak ismeretlen, véletlenszerű maradna. Egyetlen központi atomóra van, ez is szükségszerű, nem is szabad többnek lennie. Olja mindezzel
nagyon is tisztában volt. Mégis ő akart elsőként felébredni - és meg is oldotta. Nagyon határozott céllal, mintegy pasteuri tartalommal. Hogyan? Miért? Az első kérdésre eléggé egyszerű a válasz. Mindenesetre az ő számára egyszerű volt. Az élesztés - természetesen - automatikus. Számtalan, az adott test és idegrendszer állapotától is függő műveletből áll, és egészében véve - szintén az egyed viselkedésének függvényében - átlag húsz napig tart. (Nem túloz, aki ezt a műveletet a harmadik évezred orvosbiológiai tudományának csúcsteljesítményeként tartja számon.) Az ébresztés ezernyi kontroll után, teljes, hibátlan kondícióban történik meg. Az eseményt nyugtázni kell. Ez aztán messzemenően befolyásolhatja az űrhajó további viselkedését is. Olja tehát kriobiológus volt. Nem elég, hogy a szakmának, s nevezetesen a pillanatnyilag éppen őt magát élesztgető gépezetnek ismerte minden parányi részletét, de huszonhét éves kora dacára föltett már a tudományág gyönyörű épületére néhány vaskos gerendát és sok finom díszítőelemet is. Így azután nála jobban senki sem tudhatta, hogy a felélesztési program első felében minden változtatás - biztos halál. A tizedik és tizenötödik nap között ez rnár nem egyértelmű, de teljességgel kiszámíthatatlan. A tizenhatodik napra tehető az idegrendszer kondicionálásának kezdete. Ekkor a test már csaknem meleg, hőmérséklete jócskán fagypont fölé került. A szervezet teljes egészében működésre kész, a szív keringeti a vért, a gépben ellenőrző algoritmusok futnak. Éppen ez a fázis biztosítja azt a bizonyos mosolyt, amit Matheosz profeszszor, az öreg orvos-biológus megjósolt hajdan. Egy csaknem egyszerű, de meglehetősen hoszszadalmas kezelésről van szó. Ez a fázis volt a kulcs Olja tervének megvalósításához. Ő volt az egyetlen (legalábbis az első) ember a világon, aki ki merte hagyni ezt a fázist. Nem tudhatta, pontosan milyen hatást ér el vele, de azt tudta, hogy az ébredése nem lesz „kellemes". Persze azt is tudta, hogy nem hal bele. Bízott az idegpályák stabilitásában, az idegsejteknek a többi sejtnél lényegesen kedvezőbb hővezetési viszonyaiban. És végül: legalább négy teljes
napot nyerhet vele! Ha valamelyik szomszédos hibernátorban egy félisten teste fekszik, akkor is legalább kettőt. Nem kellett mást tennie, csak ezt az egyetlen blokkot rövidre zárni. Ennyit pedig még az elektrotechnikához is értett Olja. A másik kérdés nem látszik ilyen izgalmasnak, viszont sokkal érdekesebb. Miféle indítéka lehetett Oljának, amikor elhatározta, hogy meg fogja előzni ébredő társait? Nos, mélységesen szép, tiszta és egyszerű indítéka... Elsősorban tudni, látni akarta, hogyan ébrednek a többiek. Hibátlanul elvégzik-e első, sorsdöntően fontos teendőiket? Szükségük lesz-e Olja szaktudására, vagy elboldogulnak a maguk erejéből is? A másik indíték úgyszólván ösztönös, és még szebb, még tisztább... Olja ugyanis a lelke mélyén már indulás előtt felkészült egy borzalmasnak, eszeveszettnek tűnő feladatra, saját megítélése szerint: „kötelességre". Lehetséges, hogy „ott" majd el kell hagynia a Hajót! De hát miért?! Miért, miért...? Hiszen ez tényleg nagyon egyszerű. A lány kiváló tudós volt, mégsem technikus alkat. Inkább költőnek, ábrándozó fantasztának született. Noha elég jól ismerte, a lelke mélyén nem hitt a technikában, viszont - paradox módon - emberi tudatának minden erejével hitt a küldetésében. Ösztönös kételkedését csak megerősítette az a tudat, hogy ezen az iszonyatos, háromezer éves, 28 380 billió kilométeres, emberi ésszel szinte felfoghatatlan távolságú utazáson bármi csekély hiba, eltérés végzetes lehet küldetésük kimenetelére. Harmadik „futam" azonban nincs! Ha elvétik a célt, akkor meg kell fordulniuk, haza kell térniük. Ez a szerkezet nem alkalmas, az üzemanyag nem elegendő három menetre. Amikor ezt elképzelte, végiggondolta Olja, akkor végleg döntött: ő mindenképpen megkeresi azokat! Akár egyedül is. Ha kell, újra lefagyasztva, kivetve a világűrbe. Nem, ő nem megy haza, amíg nem találkozott „velük"... Ha belehal, akkor sem. És az ébresztési folyamat tizenhetedik napján Olja megmozdult, felébredt. Megküzdött, megalkudott lángoló idegfájdalmaival, és gépies
mozdulatokkal, csikorgó fogakkal kiszabadította magát a gép szorosan ölelő polipkarjai közül. Eközben csak a nyugtázó gombot kerülte el. Szemlét tartott társai fölött, és miközben minden porcikáját tűz marcangolta, a sikeres csínytevő mosolya csillogott a szemében. Egy ujjal sem ért a műszerekhez. Most még a Hajó ellen is konspirálnia kellett. Már amenynyire lehetett. Itt bent már világos volt és langyos-tiszta, kellemesen belélegezhető levegő is. Csak sodródott ebben a jó ízű, valószínűleg akácillatú közegben. Olykor elaludt, de immár rendszeresen táplálkozott. Súlytalanul lengedezett, gondolkozott, várt. Szkafandert öltött, és kiment az „erkélyre". Nem látott semmit, csak a „szokásos" csillagos eget. Ez különös... Hiszen itt rengeteg, vakítóan fényes csillagnak kellene ragyognia... Vajon miért nem látja őket?! Na mindegy. Késő már, ez nem az ő dolga, nem az ő szakterülete. Majd a mérnök, csillagász és egyéb nagyokos fiúk. A fájdalom pedig - nemsokára - szinte észrevétlenül hagyta el. Olja ezután verset írt... Walter hibátlan csendre, derengő nyugalomra nyitotta ki a szemét. Mint aki egy belső hangra rezzen fel, mint aki még nem is aludt el igazán mélyen. Emlékezett: amikor valaki „későn" ébred fel, igazán jól kialussza magát, általában csend fogadja. Magasan áll a nap, üres a ház. Addigra már mindenki a helyén van, talán az ő helyén is valaki más, de nem baj, akkor is megérte. )ó volt ilyen sokáig aludni. A szíve persze hirtelen hatalmasat dobbant: bizonyára rengeteg dolgot, eseményt, ismeretet elmulasztott, amíg aludt. Most már teljesen éber, de nem mozdul. Izmai tökéletesen lazák. Másodszor is izgalom önti el, ismeretlen érzés, bénító félelem. Ez viszont újszerű Walter számára. Most rémül meg igazán. Felismeri elalvás előtti gondolatait. Félelem, bizonytalanság, káromkodás. Régi-régi gondolatok, ősi emlékek. Mintha éveket élt volna közben, mint-
ha valaki álmában simogatta volna a homlokát. De nem jönnek elő a homályban lepergett évek emlékei, s a simogatás érzésétől sem szabadul. Csak a félelem erősödik. Az elalvás előtti kép végre összeáll: Walter valóban káromkodott akkor... Káromolta önnön gyengeségét, életének esetlegességét, rövidségét, az emberi test nevű gépezet szánalmasan rossz hatásfokát. Mennyit, mennyit kellene (és bizonyára lehetne is) „javítani" még ezen! Megmozdul, valami gyengéden visszahúzza. Walter hirtelen teljesen megnyugszik. Most tért vissza véglegesen a magára maradt, elhagyott belső világába. Újra ő volt az igazi, eredendő és egyetlen Walter. Az ujjait mereven előrenyújtja, két karját vállban feljebb csúsztatja. A mellkasával enged hozzá egy arasznyit. Jobb kezét könyökben meghajlítja, vállához nyúl, a sima, anyagtalanul lágy felületű bilincset kifelé fordítja. Utána ugyanezt ballal, oda se néz. Mozdulatai pontosak, hibátlanok. (A kiképzésen közhelynek számított, hogy amit Walter egyszer megtanult, azt soha többé nem felejti el.) Kilép a cellából, óvatosan mozog, keze a korláton. Természetesen a súlytalanságról sem feledkezik meg. És lám, ott kapaszkodik mellette Olja... A szeméből könnyű, sós folyadék csepeg, s valami nagyon, nagyon szokatlan sugár világít. Olyasmi, mint... a szerelem. Walter szeme azonban száraz, kemény. Olja könnyeit, zaklatott tekintetét látva kegyetlen kérdése születik, s a maga válaszát hangosan ki is mondja: - Nem működött... A szeme hideg zöld fénnyel faggatja Olja könnyes szemét. - Szóval elhibáztad. Akkor most kezdhetjük újra mi ketten? - s a feje egy megbocsátó, bátorító mozdulatra billen. Mosolya is visszatér. Olja még egy kicsit szipog, majd nagyot nyel, hosszan felsóhajt, és megtörli az arcát. - Te vagy hát a legkeményebb, a leghibátlanabb. Mindig is tudtam ezt,
Walter. - Még egyet sóhajt, de már csak az orrán keresztül. Ez volt Olja utolsó sóhajtása. - Működött... - mondta azután csendesen. Talán szomorú volt, talán ebben nyilvánult meg nagy-nagy megkönnyebbültsége. - Megérkeztünk. Itt vagyunk, Walter. Nézd csak meg a homokórát! A fele lepergett. És akkor Walter ment, és megnézte az órát. Persze nem homokot látott, hanem egy villódzó számsort. Akkor aztán az egész teste megfeszült, és Walter működni kezdett, mint egy felhúzott acélrugó. Lecsapott a nyugtázó (csillag alakú) gombra, és máris a központi számítógépen kezdett bele egy virtuóz produkcióba. Elindította a „teljes kontroll" programot, de maga is személyesen ellenőrzött mindent, amihez csak hozzáférhetett. A klímaberendezést, a raktárak hőmérsékletét és adagolóit, az antihélium mágneses csapdáinak darázsfészkeit, a folyékony nitrogén és a „hagyományos" üzemanyagok akkumulátorait, a hajtóművek vezérlőműveit, az
elektromos és hőszolgáltató rendszer bonyolult hálózati sémáit, majd két, még alvó, hibernált társuk lassú, fokozatos éledezését. Mindent, mindent! Olja pedig mindvégig önfeledten, szerelmesen gyönyörködött benne. Hosszú, hosszú órák múltán Walter megpihent. Gondolataiba merült: mit is kellene még sürgősen megtennie? Múltak a másodpercek, és egyikük sem mozdult. Walter első számú (személyes) programja lefutott. A számítógép még nem jutott el eddig. De az „erkélyre" még nem ment ki Walter. Hiszen pontosan „tudta", mit lehet onnan látni. (Óriási tévedését sohasem tudta magának megbocsátani.) Robert szeme már nyitva volt, amikor Walter megkezdte a második menetet. Éppen idejében, mert Robert számára szinte semmi más nem létezett. Akár az álmok határán is a csillagokat nézte megszállott kíváncsisággal. Vajon elegendően pontosak voltak-e?
Mit jelent a pontosság az adott esetben? Semmit. „Csak" annyit, hogy a tájolórendszer és a hajtórendszer egymással összhangban s jól működött. Három évezreden keresztül. A pontatlanságról több szót ejthetnénk. Hajmeresztő dolgokat. A megtett út, s az elmúlt idő példátlan, szinte felfoghatatlan méretei miatt. Valamiféle pontatlanságot például rnár a gyorsítási szakaszban el lehetett volna követni. De az sem torkollik rémmesébe, pedig a gyorsítás időszaka az egész utazásnak csak egészen' aprócska töredéke - annyi se, mint az ágyúgolyó útja az ágyúcsőben, -, s az ott elkövetett hiba az út végén már kolosszálisan nagyra nőne. Hiszen a tájolás a nagy tolóerejű, 12 g-s gyorsítási szakasz előtt kezdődött, s utána fejeződött be, illetve még akkor sem egészen... A tájoló azóta is, még most is három, végtelen távoli röntgen-pulzárra fixál, és a Célpont irányát illetően nem enged meg semmi, de semmi hibát. Az irány semmivel, de semmivel nem térhet el. Minden tekintetben bizonyos, hogy végig a Napot és az Xp-8-at öszszekötő egyenes mentén haladtak, és haladnak
most is. A kérdés most már csupán a megtett út hosszúsága. Ez lehet több is, lehet kevesebb is, mint az Xp-8 halmaz mértani középpontjának a Naptól mért távolsága. Persze itt is lehetett volna valamiféle tájolást alkalmazni. Például a mindenkori „közeli" csillagok ugrásszerű sűrűségnövekedését érzékelni az automatikus fékezés szabályozásához. Ez azonban nagyon kockázatos dolog. Nem ismerünk minden anyagtömörülést, csillagközi ködöt, erőteret, gravitációs anomáliát, vagyis minden külső hatást a 3000 fényévnyi űrön át. Egy korábbi, de téves fékezés például végzetes lett volna. Egyszerűbb és sokkal biztosabb az óra! A megtett távolságot igen pontosan meg lehet határozni az indulás óta eltelt időnek és a hajó sebességének összeszorzásával. Az időt az atomóra méri, a sebesség pedig - a gyorsítási és fékezési szakasz kivételével - a fényé. Illetve annak 99,99 százaléka. A fény a természet legpontosabban közlekedő vonata. Sohasem késik, és nem is siet. Legalábbis a légüres térben. És persze a halmaz három fényévnyi mérete sem lebecsülendő. Ha igazán nincs szerencsénk,
ha valahol, valamiben egy icipicit elrontottuk ezt a Hajót, vagy netán valamelyik műszerét, nos, még akkor is biztosan az Xp-8 gömb alakú halmazán belül vagyunk. Remélhetőleg, és ez a legvalószínűbb, hogy pontosan a kellős közepén. Három évet pedig semmiképpen sem tévedhettünk. Walter arca egy durván kifaragott gránitszobrot mintáz, amikor Olja és a legjobb barátja, Robert kézen fogva jönnek, mindketten nevetnek. Mosolyogva érnek a közelébe, és akkor hűlni kezd a szívük. Közelít valami ismeretlen pánik előérzete, megérzik a világűr rettenetes hidegét. Nem szólalnak meg, csak elengedik egymás kezét, elperdül egymástól súlytalan testük, ránéznek Walter arcára, és akkor már tudják, hogy baj történt. Nagyon nagy baj. Azt még nem tudják, hogy mi, de látják társuk jéggé fagyott tekintetét, s a rémülettől hányinger szorítja össze gyomrukat. Walter ekkor elmosolyodik, tehát még a gránitnál is keményebb ember. A szemhéját félig lebocsátja, a hangja halk, kissé rekedt:
- Gyere csak ide, Robert! Nézd meg te is! Én addig kimegyek. - S már készíti is az űrruhát. Robert csak addig ember, amíg a műszereket és képernyőket végignézi. Utána már ö is egy műszer, egy élő komputer. Valamennyi között a legérzékenyebb, legpontosabb. Először a tájolórendszert ellenőrzi. Az elmúlt évek során sokszor lépett működésbe, és különféle kisebb korrekciókat hajtott végre. Ez mindenesetre érdekes... Itt valami megzavarta a rendszert! És azután még éveken keresztül „veszélyben volt" a pálya! De most már nyugodt minden, a Hajó a referencia-pulzárok szerint egyértelműen null-hibával tartja a meghatározott irányt. Itt tehát nincs baj, habár a tájoló - úgy látszik - nagyobb feladatot oldott meg, mint amire tervezői számítottak. Mert az a komoly mértékű gravitációs zavar tényleg bekövetkezett, körülbelül harminc évvel ezelőtt, és erre a tervezők nem számíthattak. A két „állomás" között a világűr olyan tiszta, mintha felporszívózták volna. Akkor hát mégis mi lehetett...? Na jó, akkor most nézzük meg a jelenlegi helyzetünket! Nézzünk körül ebben a csodás,
káprázatos halmazban, ebben a példátlanul tökéletes csillagbirodalomban! Robert szerette (hiszen ilyen volt a lelkialkata) a következetességet, fokozatosságot. Mindenkor tudott uralkodni magán. Először az előretekintő nagylátószögű objektívet helyezte ki, így majd valószínűleg sok fényes csillagot fog látni, és a távolabbi űrből szinte semmit. De tévedett. Alig látott csillagokat, a látószöget szűkítve, hatalmasan felnagyítva pedig igen távoli, külső galaxisokat is. Szinte megbénult, de a tudata még működött. Hiszen ezek a csillagképek, ezek a galaxisok az Xp-8 mögötti égbolt csillagai!!! Akkor hát az Xp-8 túlsó szélén vagyunk...? Talán ki is léptünk a halmazból? Hihetetlen! - de igaz. Nincs más hátra, nézzünk a hátunk mögé! Ott aztán majd egészen más látványban lesz részünk! Robert előhívta a menetirány szerinti „hátsó" teleszkópot. És akkor végre meglátta a gömbhalmazt... Kilencszáz fényes csillag, csodálatos, rendellenes szabályossággal keringve egy nem létező középpont körül. Meglátta, és megfagyott ereiben a vér. Megszűnt a gondolkodása, leblokkoltak az érzékszervei, valószínűleg az eszméletét is elvesztette néhány másodpercre. Ott az Xp-8, mégpedig egy elég halvány csillagászati objektumként... Mivel mindent tudott róla, azt is azonnal megállapította, hogy ez az objektum körülbelül harminc fényévnyire van tőlük. Óriási, valóban csillagászati léptékű távolságban ott villódzik mögöttük az a kilencszáz csillag. Robert görnyedten, csukott szemmel ül a képernyők előtt, amikor Walter visszajön. És ő csak a sisakját bontja meg, hogy szólhasson: - Olja, légy szíves, nézd meg, hol tart Nabil! Siess, ha lehet! Te meg azonnal gyere ki velem, Robert! Nabil már ébren volt, és nagyon jól érezte magát. Nem siette el a kiszállást, de Olja rettegve
sürgette őt, meg is ijedt egy kicsit. Odament a fiúkhoz, figyelmesen meghallgatta őket, és amit tőlük hallott, attól nagyon izgatott lett. Egyáltalán nem rémültnek látszott, hanem nagyon, nagyon kíváncsinak. Olja sírt, Walter dühöngött, Robert pedig lelkét vesztve hallgatott. Ekkor Nabil elmosolyodott, és végre megszólalt. - De hát azt mondjátok, hogy az irány helyes volt... - Igen. Csak az a baj, hogy ezzel nem mondunk valami sokat. Azok a pulzárok, amelyek a helyes irányt mutatják, majdnem végtelen távol vannak tőlünk. Több mint kétmilliárd fényévnyire. - Persze, tudom. És el is hiszem - mosolygott tovább Nabil. - Éppen ezért lehetett tökéletesen pontos a tájolásunk. Egyszóval itt nem az irányról beszélünk. Hanem a távolságról! Hiszen azt mondjátok, túlmentünk a célon. Vagy nem? - De igen! - kiabált a két fiú. - Éppen ezt mondjuk nektek! Csakhogy ez lehetetlen. - Utálatos szó... - vetette közbe Olja csendesen. - Én nagyon nem szeretem. - Ki a fene szereti?! - kiabált Walter. - De nem értjük! Pedig most már meg kellene értenünk. És nektek is! Hát nem fogjátok fel, hogy az atomóra tökéletesen pontos? A másodperc töredékével sem térhet el háromezer év alatt. Még az általános relativitás elvéből következő eltérést is pontosan, folyamatosan figyelembe veszi. Itt meg legalább harminc év eltérésről van szó! Ez a lehetetlen. - Nyugalom, gyerekek! A pánik itt már nem segít. Én csak annyit tudok, hogy helyes volt a pálya iránya, és pontosan annyi idő telt el, amennyit kiszámítottak a nagyokosok. Adott tehát a megtett út és az eltelt idő. Mindkettő igen nagy pontossággal. Mit lehet szerintetek ebből a két adatból kiszámítani? - A sebességet... - bólogatott Robert. - De mi azt is ismerjük! Több
mint kettőszázkilencvenkilencezer kilométer másodpercenként. Világos, Nabil? Ez az elemi iskolás számtanfeladat pedig nem jön ki ezekből az adatokból! Pont. - Nem kell olyan hamar pontot tenni, Robert. Végezd csak el a műveletet, és megkapod az eredményt. A Hajó háromezer éves átlagsebességét. Ez csak egyszerű, nem? - Nem. Ha ezt a műveletet elvégzem, akkor háromszázháromezer kilométert tettünk meg másodpercenként. Átlagosan, háromezer évig. Érted rnár?! Ez meg tényleg lehetetlen. - Igen, értem, Walter. A különbség csak anynyi kettőnk között, hogy én el is hiszem ezt a háromszázháromezer kilométer per szekundumot. Igen, barátom... Ezek szerint mi tartósan túlléptük a fény sebességét. Walter magába roskadt, de legalább a fejét még tudta csóválni. Robert már erre sem volt képes. Az agya egyszerűen leállt. Pihent. Egyetlen szót sem szólt. Olja könnyesen bólogatott, Nabil pedig folytatta: - Tehát... úgy néz ki, kitoltunk Albert Einsteinnel. Felfedeztünk valamit, amitől még nála is híresebbek lehetünk. Hát nem inkább örülni kellene ennek? Robert arcára ismét visszatért a figyelem. A logikusan gondolkodó tudós. - A szentségit, hát mi tiszta hülyék vagyunk...! Itt veszekszünk ahelyett, hogy megnéznénk végre, mi történt a Hajóval. Meg velünk. - Hát persze... Az egész út rögzítve van - suttogta Walter. - Optikailag is, és minden adat is. Minden, minden adat. Többek között a sebesség. - Harminc év!!! - sikoltott fel Olja. - Azt nézzük meg először! Amikor ott voltunk... - Logikus - sóhajtotta Robert. - Most már valami motoszkál bennem is. Hiszen körülbelül „ott", akkor kaptuk azt a gravitációs támadást is, amit a tájolók és hajtóművek később korrigáltak. Teljesen igazad van, Olja. Ez nekem is eszembe juthatott volna...
És ekkor Robert lázas tevékenységbe kezdett. Először az optikai képet kell megkeresni. Ezt látniuk kell! Azután majd megnézik az adatokat is. És elmerült a számítógép óriási, elmentett tárolóiban. Nem volt egyszerű. Egy óra telt el, Robert keményen dolgozott, a többiek szótlanul várakoztak. És egyszer csak megpihent, rájuk emelte fásult tekintetét. Aztán egy ünnepélyes mozdulattal lecsapott a klaviatúrára. Háromszor vagy négyszer csapott rá, és a legnagyobb projektoron máris megjelent egy „kép". Az első pillanatban azt hitték: üres. Teljesen fekete. De nem, valami mégis látszik. Középen teljesen fekete, de a széleken van valami fény. Nagyon különös, sugárirányban beszűrődő szálas, halvány fények. - Elromlott a projektor... - hitetlenkedett Walter. - Vagy a kamera. Vagy a teleszkóp! - Miért, Walter? - mosolygott ismét Nabil. - Miért gondolod, hogy elromlott? Ezek tökéletes műszerek. Te is tudod. De mondd csak... Mondd meg nekünk, kameráztál-e te már máskor is a fény sebességével haladva? - Nem. Senki sem kamerázott még fénysebességen - szólt közbe elgondolkodva Robert. - És a fénysebességgel haladó teleszkópba sem nézett még senki, soha. Nekem azonban voltak bizonyos elgondolásaim erről... - Kinek, ha nem neked? - nyugtázta Walter. - És azon a képen mi volt a te elgondolásod szerint, Robert? - Csillagok voltak azon a képen, Walter. De nagyon érdekes csillagok. Azon a képen középen, menetirányban nem látszott semmi. Ugyanúgy, mint itt. De csak egy egészen kis térségben, néhány csillagászati szögpercen belül. A fekete folt körül pedig csillagok látszottak. Mégpedig nagyon szabályosan, folyamatosan változó színekben. Először szinte alig látható ibolyaszínű csillagok, majd kékek, zöldek, s végül fehérek. A fehér csillagok a kép szélén voltak mind, vagyis a menetirányra
lényegében merőleges síkban. És hasonlóan nézett ki az „én" fénysebességei képem a hátunk mögött is. Csak ott a széleken elhelyezkedő, fehér - illetve teljesen „normális" - csillagokon belül sárga, narancs és végül vörös csillagok látszottak. A kép közepe pedig ott is teljesen fekete volt. Nos, ehhez mit szóltok? - Nagyon szemléletesen mondtad el, Robert - igy Nabil. - Doppler-effektus. Teljesen reális és nagyon valószínű. Még az én csekély tudásommal is megérthető. Engem máris meggyőztél. És mindezt valószínűleg ellenőrizhetjük, meg is nézhetjük. Csak meg kell keresni azokat a képeket, amiket pontosan a fénysebességnél rögzített a teleszkóp, illetve a kamera. Kétszer is: a gyorsulás és a fékezés megfelelő perceiben. Abban az időszakban, amikor éppen átléptük a fénysebességet. - Jaj, Nabil, az ég szerelmére! A fénysebességet nem lehet „átlépni"... - Egy pillanat! - kapott a szón Walter. - Az üzemanyag... Az antihélium! Te Robert, hogy is van ez...? Az antihéliumnak úgy tudom, negatív a tömege...
- Persze. Matematikai szempontból negatív. Vagyis képzetes tömeg. Tehát kevesebb, mint ami energetikailag... Szóval ez puszta spekuláció. - Ez meg egy antihélium meghajtású űrhajó. Hatalmas mennyiségű negatív tömeggel, hiszen a tankjaink még most is több mint félig töltöttek... És Einstein szerint a tömeg a fénysebességnél végtelenül nagyra nő. Az antihélium negatív tömege is, a többi pedig a Lorentztranszformáció egyszerű képletei szerint kiszámítható. A stabilizáló lézerek meg eközben mindvégig, háromezer éven keresztül égtek. „Ebben" a világban. Vajon mi történt volna, ha a főhajtómü is... És akkor felrobbant egy teljesen hangtalan informatikai bomba abban a távoli űrkabinban. Senki sem nézett a társaira. Az ilyen pillanatokra szokták azt mondani: „megáll az ész". Végül ismét Nabil kezdeményezett: - Ezt a szép képet már eleget néztük, gyerekek. Én azt mondom, hogy igenis túlléptük a „végső határt". Azt mondom, nincs többé korlát
a jövő űrhajói előtt. Én ezt mondom. Azt mondom, hogy gyorsabban mentünk a fénynél, és ezt sem mi, sem azok a bizonyos felsőbbrendű élőlények nem vették, nem is vehették észre. Amikor kellően felgyorsultunk, kívül kerültünk az einsteini világegyetemen. Még ők sem láthattak minket, bármilyen fejlett lények is, mert ami a fénysebességnél gyorsabban halad, az láthatatlan. Akár tetszik, akár nem. Nekem például nagyon tetszik... Na. Aztán lefékeztünk, és újra a „világba" kerültünk. Tudod, hogy mit jelent ez a jövőben...? Persze, hogy tudod. Sokkal jobban, mint én. De most ne ezzel foglalkozzunk! Hanem inkább és mindenekelőtt ellenőrizzük! Ha jól tudom, minden adat rögzítve van a számítógépeden, Robert. És az egyik legfontosabb adat: az űrhajó mindenkori sebessége. Vagy nem? - Dehogynem. Ezt már néhányszor tíz perc alatt megtalálta Robert. Harminc évvel ezelőtt a Hajó sebessége 1,01 volt... Vagyis háromszázháromezer km/ sec. Ez a mért és számított adat. Háromezer év alatt bizony háromezer harminc fényévet tett meg a Hajó. Ez tehát már nem egy Einstein-féle, relativisztikus jármű volt, hanem annál is sokkal több! Atyaúristen... Hihetetlen, elképzelhetetlen, de tény. Egy új fizika. - Te Nabil! - csattant most keményen Walter hangja. - Szerinted hány százalékos a valószínűsége annak, hogy valami újat tudunk az otthoniaknak mondani, amikor majd esetleg egyszer hazatérünk? - Azt kérdezed, hogy három... azaz hatezer év alatt rájönnek-e az emberek maguktól is arra, amire mi most rájöttünk? -Azt. - Hát, nehéz erre válaszolni... Majdnem biztosra veszem, hogy máris rájöttek. Majdnem, de nem teljesen biztosra. Ha viszont eddig nem jöttek rá, akkor már nem is fognak soha. Hiszen elméleti ösztönzést nem kaphatnak rá. A „régi" elmélet jó, Einstein és Lorentz óta. Amit mi felfedeztünk, az pedig új elméletet kíván. Amit talán úgy nevezhetnénk, hogy „a függetlenül gyorsuló rendszer elmélete". Vagy mondjuk „a gravitációs indukció elmélete". Mit tudom én. Ó, ha elgondolom...! Nem kell más, csak a saját tömegével azonos mennyiségű antianya-
got vigyen magával egy űrhajó... Akkor aztán nincs eredő tömeg, nincs gravitációs súrlódás, akkor az egész rendszer szabadon gyorsulhat, akkor... Na, gondolkozz csak, Walter! Ha erre a földiek időközben rájöttek volna, akkor már régen utolértek volna minket. Vagy legalábbis most itt lennének valahol, a közvetlen közelünkben. Hiszen ismerik az összes szükséges adatot. A pályánkat, a hajtás- és a menetprogramot. Mindent ki tudnak számítani. Ismerik az adó-vevő rendszerünket, mégsem veszünk semmiféle adást. Sőt! Ha felfedezték volna, akkor már régen keresztül-kasul bejárták volna az Xp-8 halmazt is. Szóval szerintem nem fedezték fel, és nélkülünk nem is fogják soha felfedezni. Ja, és még valami. Az Xp-8 koloszszális tudásanyaga, az a bizonyos holografikus adás... Háromezer év alatt nyilván megfejtették. Tehát az Xp-8 sem tud erről! Vagy ha most már tudják, akkor tőlünk tudták meg! Harminc évvel ezelőtt. De ők sem jelentkeztek. És most sincsenek itt, vagy legalábbis titokban tartják a jelenlétüket. Te érted ezt, Robert? - Nabil... Ha megkérhetlek, tégy meg nekem valamit... Próbálj meg, csak egészen nagy vonalakban, vagy akárhogyan, válaszolni a kérdésemre! Én csak azt kérdeztem, hány százalék a valószínűsége annak, hogy a Földön nem fedezték fel ezt a... Hogy is mondtad? A „függetlenül gyorsuló rendszer" elméletét! - Jaj nekem! Na nézd... Szerintem már a mi korunkban fel kellett volna fedezni. És nem fedezték fel. Igaz, indítottunk már a Földről direkt-lézeres űrhajókat. De azok túl közeire mentek. Egyvalami biztos. Ezt csak kísérlettel, csak egy valóságos, és igen nagy távolságú utazással lehetett felfedezni. És teljességgel gyanútlanul. Miért is kísérleteznének? Hiszen erre odalent a Földön, Albert Einstein bolygóján soha senki sem fog számítani. Ezt egyszerűen nem lehet („elméleti alapon") kiszámítani! Ha visszacsatolásos vezérléssel megy a hajó, emberi érzékeléssel, hagyományos méréstechni-
kával - akkor nem is fogják sohasem felfedezni. Nem fognak hinni a műszereknek, és nem fognak hinni a saját szemüknek sem. Amiként először ti sem akartatok hinni a szemeteknek... Pedig olyan egyszerű. Ehhez a felismeréshez egy nagyon hosszú utazás kell, ehhez igen jelentős, és teljesen egyértelműen tapasztalt, kimutatott és bizonyított „hibaérték" kell. Egy olyan utazás, mint a miénk. Márpedig a Földről ez volt az első ilyen hosszú utazás. Ez is csak kifejezetten az Xp-8 halmaz miatt. Akik csupán üzengetnek fénysebességen, ahelyett hogy mindenhová pillanatok alatt elmennének. Akárhány holografikus adót telepíthetnének a Galaktikában. De nem teszik. Akkor hát minek küldene a Föld éppen ide egy újabb hajót? Nyilván inkább olyanokat indítanak, amelyek vissza is térnek, még az ő életükben. Mi nagyon messzire eltávolodtunk otthonról, de az Xp-8-ason már harminc éve megkapták a Nap csillag (vagyis a Föld) rádióüzenetét: a bolygónk itt és itt van, s hamarosan egy űrhajó érkezése is várható. Az az üzenet azonban tényleg, pontosan fénysebességgel haladt, hiszen elektromágneses üzenet volt. Tehát csak most kapták meg! Harminc évvel később, mintsem a mi hajónk odaért hozzájuk. És a mi hajónk láthatatlanul keresztül is vágott az ő világmegváltó halmazukon. Tehát „ezek" itt az Xp-ben sem biztos, hogy tudják: igenis lehet a fénysebességnél gyorsabban hajózni. Ök csak várják azt a beharangozott földi űrhajót. De... - Megállj! Harmadszor is megismétlem, a kérdés az volt: van-e rá esély, hogy nem tudják?! Mármint otthon! És most már légy szíves, válaszolj, Nabil! Van?! - Van, Walter. Egy csekély esélye azért van ennek. De nagyon csekély. Vagy akár: egyidejű. - Akkor hát te, a fizikát körülbelül átlagos egyetemi szinten ismerő ember, el tudod képzelni, hogy nálad ezerszer kiválóbb fizikusok végtelen sora kihagyta ezt a lehetőséget?
Hosszú csönd. Azután egy halk, gyötrődő szó: - Igen. - Jól van. Akkor most te mondd meg Oljának, hogy mit kell tennünk! - Szívesen. Hiszen tudja ő is. Hazamegyünk. Beadjuk a hajtásnak az egyes számú menetprogramot. Nem számolgatunk. Nem kísérletezünk. Arra most már tényleg nincs időnk. Az összes szükséges adatot rögzítettük, és hazavisszük magunkkal. Ez kötelességünk. Van egy elég lényeges esélyünk, hogy új tudást is viszünk magunkkal! Igazi, valódi tudást. Egy fölmérhetetlenül hasznos felfedezést. Hatalmasabbat, mint holmi intelligens, nagyokos idegenek üdvözletét. - Igen. - Olja mosolyogva bólintott. - Akkor hát jól van. Én is így gondoltam, tényleg. Talán csak annyi a különbség köztem és köztetek, hogy én az intelligens idegenek iránt egy kicsit lelkesebb vagyok nálatok. Ez lehet erény, és lehet hiba is. De én... ezekhez a nagyokosokhoz jöttem. Ne ijedjetek meg, ne az én életemmel törődjetek most, és főleg: ne akadályozzatok meg ebben! Én most elmegyek, odamegyek a nagyokosokhoz. Akik ráadásul még intelligensek is. És ez az utolsó szavam ez ügyben. Csendben üldögéltek, egymásra nem néztek. Valójában nagyon jól tudták, hogy így lesz. Pontosan ezt várták, s ha hangosan, szenvedélyesen beszéltek, azért tették, hogy minél tovább halogassák Olja végső kinyilatkoztatását. De hát most már eljött ennek az ideje is. Senkit sem ért készületlenül. És Olja folytatta: - Így minden küldetésünk teljesül. Az elrendelt is, és a váratlan, annál még lényegesen nemesebb küldetésünk is. És ne féljetek, nem lesz semmi baj. A dolgomat még elvégzem, itt elaltatom a csapatot. Az ébresztést már nyugodtan Walterre bízhatom. És mondok még valamit. A hibernátor teljesen automatizált. Nem kell hozzá szakember. Akik minket kiküldtek,
mindenre gondoltak. Akár hiszitek, akár nem, még arra is, hogy legyen itt a hajón egy mobil, autonóm hibernátoregység, és egy könnyen nélkülözhető utas. Bizony. Akire tulajdonképpen semmi szükség. Akinek a valódi funkciója az volt, hogy igazából ne legyen rá szükség a hajón. Nem kétséges, hogy ez én volnék... Ez nem volt egészen igaz. A hajón ugyanis nemcsak a hibernációs rendszert, hanem mindent automatizáltak. Olja semmivel sem volt „feleslegesebb" a többieknél. Ellenkezőleg: talán éppen ő számított közöttük a legértékesebbnek. És ezt a fiúk is tudták, de... nem szóltak. Robert tisztában volt vele, hogy Olja egyszemélyes, a Hajón kívül való „utazása" tulajdonképpen elég könnyen és egyszerűen megoldható. Ami a pályát illeti - az tökéletesen. Ami a jeladót, az is úgy-ahogy. De hogy magával az emberi testtel mi lesz, hogy feléleszthető lesz-e, és valaki is feléleszti-e őt valaha, valahol - arra Robert most nem akart gondolni. Walter arra gondolt: ő hazaviszi ezt a Hajót! Az új gravitációs indukció-elmélet s a gömbhalmazban automatikusan végrehajtott tömérdek pályakorrekció persze aggasztotta őt. De most majd résen áll. Otthon nem lesz „túlfutás". Háromezer év múlva úgy viszi le a Földre a hajót, hogy koppanni se fog. Ezúttal majd biztosra megy. Megbeszéli Oljával, programozza őt úgy, hogy egy kissé korábban ébredjen. Mennyivel korábban? - hát, azt nehéz pontosan kiszámítani. A következő háromezer év alatt majdnem elfogynak az antihélium készletek... Erre nincsenek kész számításaik, még meg kell beszélnie Roberttel is. De biztosra megy. Ha sok évvel előbb felébred, akkor legfeljebb beleőszül - az a legkevesebb. Neki most már ebben az életben csak egyetlen feladata maradt: hazavinni a Hajót. Akkor most mi lesz? Visszafordulhatnának, odamehetnének. Harminchárom év alatt oda is érnének. Ez teljesen bizonyos, és nem is lenne nehéz
megvalósítani. Csakhogy egy teljes gyorsulás és fékezés elfogyasztaná az üzemanyaguk legnagyobb részét. Vagyis soha többé nem térhetnének vissza a Földre. Haza. Nem vihetnék el döbbenetes felfedezésüket embertársaiknak, hatezer évvel fiatalabb utódaiknak. Sem a Hajót a felmérhetetlen értékű felvételekkel. Óriási dilemma. Vagy a küldetésük kudarca, hiszen sohasem térnének haza, vagy egy másik „küldetés" sikere... A felfedező és egy fantasztikus felfedezés bemutatása. Kinek volna bátorsága ezt eldönteni? Az viszont egy tényleges lehetőség, hogy elkészíthetjük az Xp-8 tökéletesen pontos térképét. Hiszen a mindenkor merőleges síkban látható csillagok felvételei alapján tizedmásodpercről tizedmásodpercre meg lehet rajzolni az egész halmaznak egy igen jó teleszkóppal megfigyelt szerkezetét, elhelyezkedését, mozgását. Tizedmásodperces expozíciókból, közel három éven keresztül, amíg szépen, némán és láthatatlanul áthaladtak ezen a rendkívül speciális csillaghalmazon. A térkép elkészítése persze óriási munka lesz, csakis otthon végezhető el. Vagyis a kérdés ismételten: ki döntheti ezt el? Olja. ő erre már háromezer évvel korábban is gondolt, és felkészült. Még a hibernáció teljesen speciális megvalósítására is. - Te fogod összeállítani azt a térképet, Robert. Más nem is lenne rá képes. Úgyhogy most ti hárman megfordultok, és szépen hazamentek. Nincs is más választásotok. - Valóban nincs. És te...? - Én itt maradok. Illetve ott, harminc fényévnyire visszafelé. Visszamegyek oda egyedül, és ezt ne is próbáljátok megakadályozni! Illetve komolyan és véglegesen eldöntöttem, tehát arra kérlek benneteket, hogy segítsetek műszakilag megvalósítani. Mert ez az „optimális" megoldás. És én kellően fel is készültem rá. Ez az életem értelme, és most itt van karnyújtásnyira. Meg kell értenetek, hogy nekem sincs más választásom. Megértették. És dolgozni kezdtek mind a négyen. A Hajó programozása elég egyszerű volt. Ez „természetes", hiszen az egész expedíció arról szólt, hogy el kell jutnia egy háromezer fényév távolságban létező csillaghalmazba, ott le kell
fékeznie és megállnia, majd - egy bizonyos, meghatározatlan idejű, de véges ott-tartózkodás után - haza kell térnie. Azután - lehetőleg 1-2 fényévnyi pontossággal - a Nap közelében „megállnia". És ott várnia, amíg a Föld (hatezer évvel „fiatalabb" lakossága) egy lehetőleg közeli expedícióval „kihalássza" őket az űrből, és leviszi, hazahozza. Ehhez - az eredeti terv szerint - semmi mást nem kellett tenniük, mint ugyanazt a menetprogramot betáplálni a hajtóműveket vezérlő számítógépekbe. Csak az irány fordul meg 180 fokkal, ami a tájolási rendszerben teljesen elő volt készítve. Igen ám, de közben megváltozott a fizika! És megváltozott a „pozitív-negatív tömegek" mindenkori aránya is. A Hajó üzemanyaga körülbelül a felére csökkent, és a felgyorsulás folyamán tovább fog csökkenni. Tehát hazafelé nem pont egy százalékkal fogják túllépni a fény sebességét, hanem annál kevesebbel. Megpróbálták ezt is „kiszámítani", végül úgy állították be a fékezés időpontját, hogy tíz évvel korábban kell megkezdeni, mint az eredeti program szerint. Nem tudhatják pontosan, de majd kivárják ébren... Walter pedig most játszotta el azt a trükköt, amit idefelé Olja. Ezúttal ő fog elsőként felébredni, mégpedig legalább tíz évvel előbb, mint a többiek. Semmit sem kockáztat. Nem fog ő a földiek bizonytalan felmentő expedíciójára várni. Hazaviszi, és leteszi a Hajót! Hogy mi történik Oljával, azt pedig már sohasem tudhatják meg. Mindent előkészítettek, az autonóm hibernátort, a csillagközi jeladókat, és hozzá még egy kis tolóerejű, de nagy kapacitású hajtóművet is, egyetlen egységben. Mindent előre programozva. Cs amikor a nagy Hajó már eléggé felgyorsul, akkor majd kiveti magából a kicsiny, egyszemélyes „űrhajót". Akkor ők már mind a négyen mélyfagyasztott állapotban lesznek. Annyi az egész, hogy Olja máskor, máshol, és másképpen fog felébredni. Amikor mindezzel megvoltak, ismét megálltak körben négyen, némán, egymás kezét fogva. Ezúttal nem összetalálkoztak egy több évezredes együttlétre, hanem elbúcsúztak - Oljától pedig mindörökre elváltak. És már indult is a program. (folytatjuk)
Augmented reality Hangzatos kifejezés - a jelentését egy szótár gyors felütése után úgy határozhatnánk meg: kibővített valóság. Mintha egybecsengne a sokat hallott virtuális valóság szóval ami nem is véletlen, hiszen rokonok. Bár az augmented reality fiatalnak titulált technológia, hosszabb ideje van jelen a világban, mint gondolnánk. egy létező és valóságos képet bővít ki extra tartalommal. Olyan ez, mint Arnold Schwarzenegger szemének vöröses világa a Terminátor-filmekben, amikor az előtte feltűnő humanoid életformák arcszerkezetét analizálva kiválasztja az előre meghatározott célszemélyt, miközben Facebookszerűen informálódik annak születéséről, méreteiről és Bejeweled-pontjairól. Egyszóval egy arc beszkennelése után képes egy adatbázisból a lehető legtöbb információt lehúzni az adott személyről. Tehát valami olyasmit láthatunk egy valós képen, ami nincs is ott valójában, ezáltal kibővül az élmémy. Képzeljük csak el, hogy egy számunkra ismeretlen városban járkálunk, s a nagy M betűvel fémjelzett gyorsétterem-lánc helyett valami helyi különlegességet kóstolnánk meg, de nem tudjuk, hogy a főtér számos étterme közül melyik lenne számunkra a megfelelő. Előkapjuk hát a hétköznapi kamerával felszerelt mobiltelefonunkat, végigtekintünk vele a kínálaton, majd egy program azonosítja helyzetünket GPS segítségével, és AZ A R L É N Y E G É B E N
az internetről a lehető legtöbb és leghasznosabb ajánlást mutatja nekünk a látottakról. Igen, ilyen is létezik, méghozzá az androidos operációs rendszert futtató telefonokra elérhető Layar. Most fordítsuk meg egy kicsit a dolgot! Ugyebár az eddig felvázolt példák arra vonatkoztak, hogy a kamerán keresztül látható világban valóságos tárgyakhoz keresünk információt. De nézzük, mi van akkor, ha nem szöveget és képet rendelünk hozzá a dolgokhoz, hanem virtuális 3D-objektumokat! A különleges effektekkel telebombázott filmek forgatásának világából ismerős lehet a blue box vagy green box kifejezés. Ekkor a felvételeken egy jellegzetes szín eltávolításával új háttereket vagy objektumokat varázsolnak a vászonra a készítők. Képzeljük el, hogy az asztalunkra teszünk egy piciny, halványzöld kártyalapot! A kamera ezt látja, felismeri, majd egy 3D-s környezetben elhelyezi. Tegyük fel, hogy ez a kártya a talapzata egy katonánknak! Innentől kezdve a programnak csupán némi számolást kell elvégeznie ahhoz, hogy a talapzatra „odaképzelje" harcosunkat, majd ezt a „víziót" elénk tárja a képernyő segítségével. A kamera mozgatásával változik a kártyalap helyzete
is a mobiltelefon vagy webkamera számára, s ez alapján a gép újra tudja kalkulálni, miképp is állhat ott a 3D-figura. Persze a bitang gyors technológiáknak köszönhetően mindez a másodperc töredéke alatt valósul meg, mi pedig egy folyamatos kép formájában járhatjuk körbe a virtuális alakot a kamera segítségével. Az augmented reality remek új lehetőséget ad a játékok irányítása terén, amelyben már a Sony is fantáziát lát, hiszen idén adja ki PSP-re a Pokémon-gyilkosnak titulált Invizimalst, illetve PS3-ra a Nintendogs ellen szánt EyePetet. A novemberben érkező Invizimals egy PSP-re csatlakoztatható kamera segítségével a saját lakásunkba hozza az élményeket. Lakókörnyezetünket végigjárva kutathatunk Invizimalok (különös állatkák) után, a PSP-nk pedig amolyan GeigerMüller-számlálóként jelzi, hogy a közelben van-e egy állatka vagy sem. Ha a számláló hangjelzéssel figyelmeztet minket, csupán egy apró lapocskát kell a földre helyeznünk (ez a játék része), majd a kamerán keresztül figyelnünk azt. Az Invizimalok megközelítik a kis lapocskát, amelyet a PSP kame-
rája azonosít és csapdaként jelenít meg a képernyőn, majd kezünkkel elkaphatjuk őket. E termékeknek köszönhetően lakásunkat ellephetik a virtuális állatkák, amelyeket szerencsére csak képernyőn keresztül láthatunk. A jövőben pedig tovább fokozódhat ez az újszerű kezelés, és talán egy nap egy olyan mobil WoW is készülhet, amellyel végre nem kell egész nap a monitor előtt görnyednünk. Csak éppen a quest során a sarki zöldségest kell legyőznünk, no persze a képernyőnk keretei között. Balla Ákos - GameStar
Connie Willis: A késö krétakorban
Az ember nem is sejtené, milyen párhuzamok vonhatók a törzsfejlődés és a felsőoktatásban töltött mindennapok között. A dinoszauruszok például még örülhettek, hogy nem voltak parkolási problémáik.
A KÉSŐ KRÉTAKORSZAKBAN élték virág-
korukat a ragadozók - jelentette ki dr. Othniel. - Természetesen a húsevő dinoszauruszok már a középső triász óta jelen voltak, de a késő krétakor volt az, az Albertosaurus, a Velociraptor, a Deinonychus és persze a Tyrannosaurus rex érkeztével, amikor a ragadozó dinoszauruszok elérték teljes erejüket, sebességüket és kifejlettségüket. Fölírta a táblára: „KÉSŐ KRÉTAKOR - RAGADOZÓK". Ízületi gyulladásban szenvedett s hajlott is a meggörnyedésre, ezért a kettő kombinációjának betudhatóan csak a tábla alsó harmadára írt. A „KÉSŐ KRÉTAKOR - RAGADOZÓK" oszlop alá körmölte az „ALBERTOSAURUS, COELOPHYSIS, VELOCIRAPTOR, DEINONYCHUS, TYRANNOSAURUS REX" szavakat, amitől a „TYRANNOSAURUS REX" épp csak a krétatartó fölé került. - Mindezek közül a Tyrannosaurus rex a leghíresebb - folytatta dr. Othniel -, és méltán. A hallgatói lejegyezték a füzetükbe: „#1 KK ragadozó TRX" vagy „Nem voltak ragadozók a késő krétakorban" vagy „Új szobatársam van. A neve Traci. Aláírás, Deanna". Az egyik fiú hosszú
levelet fogalmazott, az igazságtalanul kapott mikuláscsomagok ellen tiltakozva. - A ragadozók ezen virágkora részben a préda példátlan bőségének volt köszönhető. Olyan növényevők, mint a Triceratops, a Chasmosaurus és a kacsacsőrű dinoszaurusz hatalmas csordákban barangolták be a kontinenseket. Dr. Othniel kénytelen volt arrébb tenni a törlőszivacsot, hogy fölírhassa „PRÉDA - KACSACSŐRŰ DINOSZAURUSZ" a „TYRANNOSAURUS REX" alá. A diákjai jegyzetelték, hogy „Példa - kacsacsőrű emlős" és „Az új szobatársamnak, Tracinek egy abszolúte hűha fiúja van, a neve Todd" és „Ha azt hiszik, hogy ki fogom fizetni a büntetést, akkor elment az eszük!". - A kacsacsőrű dinoszauruszok könnyű zsákmányt jelentettek. Nem rendelkeztek tülökkel vagy csontos csontgallérral, mint a Triceratops jelentette ki dr. Othniel. - Azonban volt egy nagy csonttarajuk, melyet talán arra használhattak, hogy figyelmeztetést harsogjanak egymásnak, vagy arra, hogy meghallják vagy megszimatolják a ragadozók jelenlétét. - Beszorította az „ÜREGES CSONTTARAJ"-t a „KACSACSŐRŰ DINO-
SZAURUSZ" alá, és fölemelte a fejét, mintha hallgatózna. Egyik másodéves hallgatója, aki épp azt vetette papírra „Még csak nincs is autóm", az ajtó felé pillantott, de nem volt ott senki. Dr. Othniel csigolyáról csigolyára kiegyenesítette a gerincét, míg kopasz fejének búbja csaknem egy szintbe került a tábla tetejével. Fölszegte az állát, mintha a levegőbe szimatolna, s aztán homlokát ráncolva újra meggörnyedt. - Azonban a figyelmeztetések nem voltak elegendők az ötven láb magas Tyrannosaurus rex ellenében, annak öt láb hosszú állkapcsával és héthüvelykes fogaival - mondta. Fölírta „ÁLLKAPOCS - 5 LÁB, FOGAK - 7 HÜVELYK" ott lent a szivacsok között. A hallgatói lefirkantották „A Parkolási Hatóságot egy csomó náci irányítja" és „Deanna + Todd" és „a TRX-nek öt lába volt". A Korszerű ősök című órája után dr. Sarah Wright fogta a postáját és bevitte a szobájába. Jött egy barna boríték az Oktatási Minisztériumból, egy levél az Egyetemi Parkolási Hatóságtól, rajta „Harmadik felszólítás: Azonnal egyenlítse ki esedékes büntetéseit!", és egy hivatalos kinézetű, négyzetes boríték a dékáni hivataltól. Ezek közül egyet se szeretett volna kibontani. Nem voltak esedékes parkolási bírságai, a törvényhozás hamarosan újabb tizennyolc százalékkal fogja csökkenteni az egyetemek támogatását, és a levél a dékántól valószínűleg arról tájékoztatja, hogy az egész összeget majd teljes egészében az Őslénytani Tanszék juttatásaiból hasítják ki. Szintén volt ott egy összetűzött prospektus egy repülőiskolától, aminek írt még a tavaszi szünetben, miután kijavított 143 dolgozatot, amelyek közül egy sem volt magasröptű, inkább földhözragadt. A reklámfüzeten volt egy sas, néhány felhő meg a címfelirat: „Megesik, hogy csak úgy el akarsz szabadulni az egésztől?" Sarah kifeszegette a kapcsot és kinyitotta a brosúrát. „Megesik, hogy eleged van a munkádból és ki akarod engedni a gőzt?" olvasta. „Megesik, hogy úgy érzed, szeretnél mindentől lelécelni, és helyette valami tényleg klasszat csinálni?" És ebben a szellemben folytatódott, ami számos illusztrált bekezdésen át emlékeztette a nőt
a hallgatói dolgozataira, mielőtt eljutott a rideg tényekig, miszerint a Lindbergh Repülőakadémia háromezer dollárt kér a tanfolyamért, „amely magában foglalja a magán, kereskedelmi, CFI, CFII, írásbeli, valamint repülővizsgákat. A szállás ezen felül fizetendő. Nem vállalunk felelősséget semmilyen sérülésért, halálozásért vagy egyéb balesetért." A nő eltűnődött, vajon az „egyéb baleset" fedi-e a költségvetés megnyirbálását a törvényhozók által. Chuck, a tanársegédje lépett be, egy Twinkie-t majszolva és egy hivatalos kinézetű, négyzetes borítékot lengetve. - Maga is kapott ilyet? - kérdezte. - Igen - válaszolta Sarah, fölemelve a sajátját. - Épp most fogom kibontani. Mi ez, meghívás mészárlásra? - Nem, hanem fogadás valami fickó tiszteletére. A dékán ma délután tartja a Kari Könyvtárban. Sarah gyanakvóan pillantott a meghívóra. - Azt hittem, hogy a dékánasszony oktatásügyi konferencián van. - Már visszajött. Sarah föltépte a borítékot és kihúzta a meghívót. - A dékán szívesen látja Önt a dr. Jerry King tiszteletére tartandó fogadáson - motyogta. - Dr. Jerry King? - Kibontotta a barna borítékot és végigfutotta a törvényhozási beszámolót, ezt a nevet keresve benne. - Tudod, hogy ki ő? -A! Legalább a fickó nem tartozik a költségvetés csökkentését támogatók közé. A neve nem szerepelt a listán. - A tanszék többi oktatója is kapott ilyet? - Nem tudom. Dr. Othniel igen, láttam a fakkjában - felelte Chuck. - Nem hiszem, hogy el tudná érni. Az övé fönt van a legfölső sorban. Bejött dr. Robert Walker, egy papírlapot lobogtatva. - Ezt nézd! Egy újabb bírság, amiért nincs a parkoláshoz matricám! De nekem van matricám! Egy a lökhárítón, egy meg a szélvédőn. Miért nem képesek észrevenni őket? - Kaptál ilyet, Robert? - érdeklődött Sarah, megmutatva neki a meghívót. - A dékán foga-
dást ad ma délután. A finanszírozás lefaragásáról lesz szó? - Nem tudom - válaszolta Robert. - Pedig ott vannak szem előtt! Még rajzoltam is filccel egy nyilat a lökhárítón lévő irányába! - A törvényhozás már megint megnyirbálta a költségvetésünket - hozta elő Sarah. - Bármibe lefogadom, hogy a dékán meg akar szüntetni egy státuszt. Átjött hozzánk múlt héten, hogy megnézze a beiratkozóink számát. - A beiratkozók száma az egész egyetemen viszszaesett - jelentette ki Robert, miközben az ablakhoz ment és kinézett. - Senki sem engedheti meg többé magának, hogy egyetemre járjon, amikor félévenként nyolcvan dollárba kerül a parkolómatrica. Nem mintha a matrica bármit is segítene. Az embert azzal együtt is megbírságolják. - Harcolnunk kell ez ellen - vélte Sarah. Ha a dékán megszünteti az egyik státuszunkat, mi leszünk a legkisebb tanszék az egyetemen, és tudod, az lesz a következő, hogy összevonnak minket a Földtannal. Szervezkedjünk a tanszéken és fejtsünk ki ellenállást! Van valami jó ötleted, Robert? - Tudod - felelte Robert, még mindig kibámulva az ablakon -, talán ha valakit odaállítanék az autóm mellé... - Az autód? - Aha. Fölbérelhetnék egy hallgatót, hogy ott üljön a hátsó lökhárítón, és amikor jön a Parkolási Hatóság, rá tudna mutatni a matricára. Jó sokba kerülne, de... Megálljon! - kiáltotta hirtelen. Föltépte az ablakot és kihajolt. - Nem adhat nekem mikuláscsomagot! - ordította le a parkolóba. - Két matricám is van! Mi maga, vak? - Visszahúzta a fejét és kirontott az irodából, le a lépcsőn, üvöltve: - Épp most tettek oda nekem egy újabb büntetőcédulát! Hinnéd ezt? - Nem - sóhajtotta Sarah. Fölvette a pilótaiskola prospektusát, és vágyódva pillantott a sas képére. - Gondolja, hogy majd lesz ennivaló is? - tudakolta Chuck, a dékán meghívójára meredve. - Remélem, nem - válaszolta Sarah. - Miért nem? - A legelészés miatt - közölte a nő. - A nagy ragadozók mindig akkor támadnak, amikor a kacsacsőrű dinoszauruszok legelnek.
- Ha lesz ennivaló, akkor maga szerint miféle lesz? - kérdezte csendes vágyódással Chuck. - Az attól függ - mondta Sarah, a reklámfüzetet lapozgatva. - Általában tea van meg sütemény. - Házi? - Nem, hacsak nem rosszak a hírek. A sajt meg sós keksz azt jelenti, valakit leépítenek. A májpástétom meg a költségvetés lefaragását. Na persze, ha a pénzelvonás elég nagy, akkor nem jut büfére sem. A tájékoztató füzet hátoldalán ez állt dőlt betűkkel „Törj a Magasba!", és alatta, félkövérrel: 1
FAA -AKKREDITÁLT TANDÍJMENTESSÉG KÉRHETŐ INGYENES PARKOLÁS - Az utóbbi néhány évben radikálisan megváltoztak ismereteink a dinoszauruszokról - jelentette ki dr. Albertson, fölemelve a mikropaleontológia tankönyvet -, olyan radikálisan, hogy minden korábbi tudásunk elavult. - Kinyitotta könyvet az elején. - Lapozzanak a bevezetéshez! A diákjai kinyitották a könyvüket, ami 65 dollár 95 centbe került. - Mindenkinek a bevezetésnél van nyitva a könyve? - kérdezte dr. Albertson, megmarkolva az első lap fölső sarkát. - Jól van. Akkor most tépjék ki! - Kiszaggatta a lapot. - Haszontalan, teljesen ósdi. Valójában, noha nemrégiben egyes elméleteket a dinoszauruszok viselkedéséről és élettanáról tényleg helyesbítettek, különösen a nagyobb ragadozók esetében, a mikropaleontológiában egyáltalán nem történt ilyesmi. Csak dr. Albertson látott egy filmet, amiben Robin Williams ezt tette, és nagyon megtetszett neki a dolog. A hallgatóinak, akik eddig abban reménykedtek, hogy az egyetemi könyvesbolt majd viszszavásárolja tőlük ezeket a köteteket 32 dollár 47 centért, jóval kevésbé. Az egyikük reménykedőn rákérdezett: - Nem elég, ha megígérjük, hogy nem fogjuk elolvasni? - Abszolúte nem! - felelte dr. Albertson, kiszakítva egy marék lapot. - Gyerünk! Kitépni! Bedobta a lapokat egy fém szemetesbe, és odatartotta a szemetest egy marketing sza-
kosnak, aki feltűnésmentesen bedugta a kiszakított lapokat a könyv végére azzal, hogy majd előre megszerkesztett változatként fogja árulni. - Úgy van, mindegyiket! - mondta dr. Albertson. - Minden egyes idejétmúlt, régimódi oldalt! Valaki bekopogott. A tanár átadta a szemetest a marketinges diáknak és otthagyta a mészárlást, hogy ajtót nyisson Sarah Wrightnak, aki kezében egy négyzetes borítékkal állt ott. - Fogadás lesz ma délután a dékánnal - közölte a nő. - Arra van szükségünk, hogy ott legyen az egész tanszék. - A címlapot is ki kell tépjük? - tudakolta egy pszichológia szakos. - A törvényhozás épp most csökkentette újabb tizennyolc százalékkal a költségvetésünket, és attól tartok, hogy most majd megpróbálják megszüntetni az egyik státuszunkat. - Száz százalékban számíthatsz a támogatásomra! - jelentette ki a férfi. - Remek - mondta Sarah, megkönnyebbülten sóhajtva. - Mindaddig, amíg összetartunk, van esélyünk. Dr. Albertson becsukta az ajtót a nő mögött s rápillantott a karórájára. Előzőleg azt tervezte, hogy még a lecke vége előtt föláll a katedrára, de arra már nincs idő. Be kell érje a telkesítés mantrájával. - Kagylósrákok, kovamoszatok, Fusulinák, ezek azok, amiért élünk-halunk! - mondta. Carpe diem! Ragadjuk meg a pillanatot! A pszichós hallgató föltartotta a kezét. - Kölcsönkérhetem a ragasztószalagját? - érdeklődött. - Véletlenül kitéptem az első meg a második fejezetet is. Bríe sajt volt a fogadáson. Meg sherry, parajpuffancs és egy tálcányi eper, tőrként beléjük döfött celofánzászlós fogpiszkálókkal. Sarah kezében egy eperrel gyors létszámellenőrzést tartott tanszéki vonatkozásban. Úgy tűnt, mindenki ott van, kivéve Robertet, aki alighanem parkolni próbál a kocsijával, meg dr. Othnielt. - Biztos vagy benne, hogy dr. Othniel látta a meghívóját? - kérdezte a tanársegédjétől, aki kettesével falta az epreket
- Aha - válaszolta tele szájjal Chuck. - Itt is van. - A tányérjával egy magas hátú füles fotel felé intett a kandalló mellett. Sarah odament és ellenőrizte a dolgot. Dr. Othniel elszunyókált. A nő visszament az asztalhoz és vett még egy epret. Azon merengett, vajon melyik lehet dr. King. Csak három férfit nem ismert a teremben. Ketten közülük nyilvánvalóan a Fizika Tanszékről jöttek - termonukleáris reaktort építettek egy műanyag pohárból meg több fölzászlózott fogpiszkálóból. A harmadik egész valószínű jelöltnek tűnt. Magas volt, disztingvált küllemű, tweedzakót viselt a könyökén folttal, de néhány perccel később bement a konyhába és egy májpástétommal és sós keksszel megrakott tálcával tért vissza. Megérkezett Robert, kifulladt kinézettel, zakóját kézben tartva.
- Nem fogod elhinni, mi történt velem! mondta. - Mikuláscsomagot kaptál - vágta rá Sarah. Megtudtál bármit is erről a dr. Kingről? - Oktatásügyi tanácsadó - felelte Robert. Mi értelme van nyolcvan dollárt költeni minden félévben parkolómatricára, ha soha nincs hely az engedélyhez kötött parkolókban? Tudod, hol kellett leparkoljak? A futballpálya mögött! Az öt háztömbnyivel van messzebb, mint a házam! - Oktatásügyi tanácsadó? - kérdezett vissza Sarah. - Miben töri a dékán a fejét? - Elgondolkozón meredt az eprére. - Egy oktatásügyi tanácsadó... - ő a szerzője a Mi a probléma a teljes oktatási rendszerünkkel? című műnek - tudatta dr. Albertson. Tányért szorongatott, rajta egy parajpuffancs. - Az átstrukturálási kivitelezés szakértője.
- Az mi? - firtatta Chuck, miközben szendvicset készített májpástétomból meg két sonkatekercsből. Dr. Albertson fensőbbségesen ránézett. - Kizárt, hogy ne tanítsák maguknak, utolsó éves tanársegédeknek az átstrukturálási kivitelezést! - mondta, ami persze azt jelentette, hogy ő sem tudja. Beleharapott a parajpuffancsába. Meg kellene kóstoljátok ezt - tanácsolta. - Épp most beszéltem a dékánnal, ő maga csinálta őket. - Végünk van! - vélekedett Sarah. - Ott van dr. King - közölte dr. Albertson, odamutatva egy pólóinget és gumírozott derekú nadrágot viselő, esetlen pasasra. A dékán odament üdvözölni dr. Kinget, megragadva a férfi mindkét kezét. - Elnézést a késésért! - harsogta a szakértő. Nem találtam parkolóhelyet, ezért letettem a kocsim a kapu előtt. Dr. Othniel hirtelen előbukkant a füles fotelból s vadul nézett körbe. Sarah hívogatóan intett neki a fogpiszkálójával és az öreg átgörnyedezett a tömegen oda hozzájuk, leült a brie mellé, és újra elbóbiskolt. A dékán a terem közepére vonult és összecsapta a kezét, hogy magára vonja a figyelmet. Dr. Othniel összerándult a hangra. - Nem akarom félbeszakítani a mulatozást - állította a dékán. - És kérlek, folytassátok az evés-ivást, de szeretném, ha mindnyájan megismerkednétek dr. Jerry Kinggel! Dr. King az Őslénytani Tanszékkel fog együtt dolgozni valamin, amit, ebben biztos vagyok, mind rettenetesen izgalmasnak fogtok találni. Dr. King, szólna néhány szót? Dr. King mosolygott, széles, barátságos vigyorral, ami Sarah-t a Terepgyakorlatok szemináriumon használt állkapocsra emlékeztette. - Mind tisztában vagyunk az iszonyú kihatásgyakorlással, amit a mi modern társadalmunkra a technológia művel - mondta. - Kihatásgyakorlás? - ámult Chuck egy szelet citromtortát eszegetve, amit a disztingvált küllemű úriember épp most hozott a konyhából.
- Azt hittem, hogy a „hatást gyakorol" a helyes kifejezés! - Az is - mondta Sarah. - És valaha, a késői krétakorban elég volt a „hat". - Pszt! - pisszegett dr. Albertson, és rosszallóan pillantott rájuk. - Ahogy belépünk a huszonegyedik századba, a társadalmunk radikális áttranszformálódáson megy keresztül, de bezzeg az oktatás? Az nem! Még mindig ugyanazokat az idejétmúlt tárgyakat tanítjuk ugyanazokon az idejétmúlt módokon. - A férfi rámosolygott a dékánra. - Mindmáig. A mai nap megmarkírozza egy csodálatos innoválási kísérlet kezdetét az oktatásban, egy teljesen új instrukcionálási dinamizációt a paleontológia tanításában. A jövő héten együtt fogok agytrösztölni magukkal, dinoszauruszos fiúk meg lányok, de addig is, szeretném, ha elgondolkoznának egy szón! - Kihalás? - találgatta Sarah. - És ez a szó a relevánsság! Van a paleontológiának relevánssága-e a mi modern társadalmunkban? Hogyan érhetjük el, hogy legyen neki relevánssága? Gondolkozzanak el rajta! Relevánsság! Szórványos taps érkezett azoktól a tanszékektől, amelyekkel dr. King nem fog együtt agytrösztölni. Robert töltött magának egy nagy pohár Sherryt és fölhajtotta. - Ez nem sportszerű - mondta. - Előbb a Parkolási Hatóság, most meg ez! - A pilóták sokat keresnek - jegyezte meg Sarah. - És az egyetlen szó, amin gondolkodniuk kell, az a „lezuhanás". Dr. Albertson fölemelte a kezét. - Igen? - szólt a dékán. - Csak szerettem volna közölni dr. Kinggel mondta a férfi -, hogy száz százalékig számíthat a támogatásomra. - Ezt a fehéres kérget a sajton meg szokás enni? - kérdezte Chuck. Másnap dr. King betett egy emlékeztetőt az Őslénytani Tanszék postaládáiba. Ez állt rajta: „Csoportos ötletelési értekezlet jövő H, du. 2,
dr. Wright szobája. J. King. Ui. Ezen a K-en és Cs-ön megfigyelői adatdokumentálást fogok elvégezni." - Mindnyájan megfigyelői adatdokumentálást fogunk elvégezni - jelentette ki Sarah, még jobban megriadva attól, hogy Dr. King előre lefoglalta az irodáját a megkérdezése nélkül, mint a brie-től. Ment, hogy megkeresse a tanársegédjét, aki épp az ő szobájában tartózkodott, és egy Snickerst evett. - Szeretném, ha utánajárnál dr. King hátterének - mondta a fiúnak. - Miért? - Mert valaha lányok kosárlabdatanára volt egy hatosztályos gimnáziumban. Talán elő tudunk kaparni valami mocskot róla meg az egyik elsős támadójátékosáról. - Honnét veszi, hogy kosáredző volt egy hatosztályos gimiben? - Az összes oktatásügyi tanácsadó valaha edző volt valami középiskolában. Netán társadalomtudományokat tanított. - A nő undorodva pillantott a memóra. - Mit gondolsz, miből állhat a megfigyelői adatdokumentálás? A megfigyelői adatdokumentálás abból állt, hogy dr. King a Földtudományok épületének folyosóin bóklászott, kezében kapcsos írótáblával, s betért meghallgatni dr. Albertsont. - Oké, mennyit sikerült elkapni? - kérdezte dr. Albertson a diákjaitól. Henteskötény meg egy gyorséttermi papírsapka volt rajta, és egy húsbárddal almákat vágott ketté, háromba, négybe, aminek ugyan semmi köze sem volt a fauna elszegényedéséhez, de ezt látta Edward James Olmostól a Mutasd meg, ki vagy!-ban, és nagyon megtetszett neki a dolog. - Yip, ennyi elég lesz - mondta épp spanyolosnak szánt kiejtéssel, amikor dr. King hirtelen megjelent a terem végében az írótáblájával. - De a kulcskérdés a relevánsság - sietett erre hangsúlyozni dr. Albertson. - Hogyan befolyásolja ma az elszegényedett fauna a mi életünket? A hallgatói bizalmatlanul néztek. Az egyikük védelmezően ölelte a tankönyvét, mint aki azt gyanítja, hogy további lapok kitépésére fogják fölszólítani. - Az elszegényedett faunának nagyon nagy relevánssága van a mi modern társadalmunkra
nézvést - jelentette ki dr. Albertson, de dr. King rnár visszaballagott a folyosóra, be dr. Othniel órájára. - A Tyrannosaurus rex szokásos eljárása az volt, hogy takarásból közelítette meg a kacsacsőrű dinoszauruszok csordáját - ismertette dr. Othniel, aki nem látta dr. Kinget, mert épp a táblára írt. Aztán hirtelen támadott, s utána visszahúzódott. Fölírta egy oszlopba a táblára, hogy „1. MEGFIGYEL, 2. TÁMAD, 3. VISSZAHÚZÓDIK", s ahogy közeledtek a krétatartó felé, minden szó betűi egyre apróbbak és összezsúfoltabbak lettek. A diákjai leírták „1. Odaslisszol, 2. Seggbe marja, 3. Elkotródik" és „Todd telefonált tegnap este. Mondtam neki, hogy Traci nincs itt. Orrvérzésig dumcsiztunk." Dr. King lefirkantotta „RELEVÁNSSÁG?" nagy, nyomtatott betűkkel az írótáblájára és megint elkóborolt. - A Tyrannosaurus rex állkapcsa és fogai képesek voltak egyetlen harapással halálos sebet ejteni. Ezután némi távolságból követte az áldozatát, várva, hogy az elvérezzen - magyarázta dr. Othniel. Robert késett a hétfői értekezletről. - Nem fogjátok elhinni, mi történt velem! - mondta. - Kénytelen voltam a napijegyes parkolóban letenni a kocsimat, és míg vártam, hogy kiadja a jegyet az automata, megbírságoltak! Dr. King, aki Sarah íróasztalánál ült szürke tréningnadrágot, sípot és „Dan Quayle2 Hatosztályos Középiskola" feliratos baseballsapkát viselve, megszólalt: - Tudom, hogy maguk mind ugyanolyan izgatottak ettől az felsőoktatásiasító kísérlettől, aminek beindítását kezdeményeljük, mint én magam. - Még jobban! - tódította dr. Albertson. Sarah Szúrósan rámeredt. - Ezzel a kísérlettel együtt fog járni státuszok megszüntetése? Dr. King rámosolygott. A foga azokra a fogsorokra emlékeztette Sarah-t, amiket a denveri Természettudományi Múzeumban látott. - A „beosztások", „órák", „tanszékek", ezek a szavak mára már mind irrelevánsságosok. Az az elvárási irányelv a kompetencia alapú világban,
hogy az oktatásról formázott teljes koncepciónkat, annak a modern társadalomban meglévő relevanciózusságát átértékelődésnek vessük alá. Maguk közül például hányan alkalmaznak paradigmás kötődéskiépítést az óráikon? Dr. Albertson föltartotta a kezét. - Paradigmás kötődéskiépítés, kísérleti szerepjáték, moduláris megismerés! Múlt héten néhány órán kiértékelést viteleztem ki. Nem láttam sem komputertanulói összeköttetést, sem multimédiás instrukciálást, sem kognitíve nyomonkövetést! Sőt, az egyik osztályteremben azt voltam kénytelen tapasztalni, hogy még akad, aki falitáblát használ! - Dr. King szélesen rámosolygott dr. Othnielre. - Az ilyen metodológiák már kivesztek! - Mint a dinoszauruszok - mormolta Sarah. Miért nem mondasz valamit, Robert? - Dr. King - szólalt meg Robert -, tervezi, hogy ezt az újjászervezést kiterjeszti más tanszékekre is? Remek, gondolta Sarah, csak küldd át szépen, hogy nyúzza az Angol Irodalmat! - Igen - válaszolta ragyogva dr. King -, a Paleontológia csak egy kezdeti előteszt. Végső soron szándékunkban áll kiterjeszkedni az egész egyetemre. Miért? - Van egy olyan részleg, ami drasztikus újjászervezést igényel - közölte Robert. - Nem tudom, hogy tisztában van-e ezzel, de a Parkolási Hatóság teljesen kicsúszott az irányítás alól. A kiírás világosan azt mondja, hogy az embernek először le kell parkolnia a kocsiját és utána kell jegyet váltania a parkolóautomatából! - Mit tudtál meg dr. Kingről? - kérdezte Sarah Chucktól kedd reggel. - Nem kosárlabdát tanított lányoknak a hatosztályos gimiben - felelte a fiú és belekortyolt a citromos Slurpee-jébe. - Hanem birkózást. - Ó! - mondta Sarah. - Akkor derítsd ki, hol szerezte a doktorátusát! Talán rávehetjük az egyetemét, hogy vonja vissza, mert olyan szavakat használ, mint a „felsőoktatásiasító". - Nem hiszem, hogy az jó nekem - válaszolta Chuck. - Úgy értem, már csak egyetlen félévem van hátra a diplomáig. És különben is - tette hozzá a Slurpee-t szopogatva -, egy csomó elkép-
zelésének van értelme. Úgy értem, rengeteg dolog tűnik hülyeségnek, amiket az órákon tanulunk. Úgy értem, valójában mi köze van a késő krétakornak hozzánk? Egész jó buli lehet a szerepjáték meg minden. - Nagyszerű - mondta Sarah. - Akkor szerepjátsszd el ezt! Corythosaurus vagy. Okos és gyors, de nem elég gyors, mert egy Tyrannosaurus rex épp most harapott ki egy falatot a horpaszodból. Mit fogsz csinálni? - Hú, ez nehéz! - vélte Chuck, és tűnődőn szürcsöli. - Maga mit tenne? 3 - Szerencsecsontot növesztenék! Kedden délután, amint véget ért az egy órakor kezdődő szemináriuma, Sarah elsietett Robert szobájába. A férfi nem volt ott. Sarah fél órát várt a folyosón, a tengerbe vizet hordó félév hirdetését olvasgatva, aztán átment a Parkolási Hatóság irodájába. A kollégája csaknem az elején ácsorgott annak a sornak, amely végighúzódott a lépcsőn, ki a kapun. Az emberkígyó zömmel hallgatókból állt, bár a sor elején álló személy egy törékeny kinézetű aggastyán volt. Egy zöld cédulát lobogtatott a számítógép mögött ülő fiatalembernek. A fiatalembernek szőke sörtehaja volt és úgy nézett ki, mint egy kamaszodé Himmler. - ...a szívroham - mondta épp az öreg a sor elején. Sarah eltöprengett, vajon akkor kapott-e infarktust, amikor megbírságolták, vagy most áll szándékában. Aztán megpróbált Roberthez jutni, de két diák elállta az ajtót. Az egyiket fölismerte dr. Othniel órájáról. - Ó, Todd! - mondta épp a gólya egy atlétát és farmert viselő fiúnak. - Tudtam, hogy segítesz! Megpróbáltam rávenni Tracit, hogy jöjjön velem. .. úgy értem, végül is az ő autója volt... de azt hiszem, randija van. - Randija? - hökkent meg Todd. - Hát, nem tudom biztosan. Nehéz nyomon követni az összes fiúügyét. Én nem tennék ilyet.
Úgy értem... - a lány álszemérmesen lesütötte a szemét -, ha te az én fiúm lennél, én még csak nem is gondolnék más férfiakra, soha! - Elnézést - szólalt meg Sarah -, beszélnem kell dr. Walkerrel! Todd félrehúzódott, és a gólya dr. Othniel órájáról ahelyett, hogy kihúzódott volna a másik oldalra, mellépréselődött. Sarah átcsusszant és egész Robertig nyomult, figyelmen kivül hagyva a sorban álló többi ember fenyegető pillantását. - Ne mondd, hogy téged is megbírságoltak! mondta Robert. - Nem mondom - felelte a nő. - De tennünk kell valamit dr. King dolgában! - De még mennyire! - értett egyet Robert fölháborodottan. - Ó, annyira örülök, hogy te is így gondolod! Dr. Othniel hasznavehetetlen. Még csak föl sem fogja, mi zajlik, és dr. Albertson előadást tart a Mikroszkopikus kövületek kihatásgyakorlása a huszonegyedik századra címmel! - Ami mi? - Fogalmam sincs. Amikor odabent jártam, egy videót vetített az Őslények országából. - Szívkoszorúér-trombózisom volt! - kiabálta az agg. - Jogosulatlan járművek nem parkolhatnak a csak engedéllyel használható parkolókban - közölte a Hitlerjugend tagja. - Mindazonáltal már kezdeményeztük az eset előzetes kivizsgálását. - Előzetes kivizsgálását! - kiáltott föl az öregember és a bal karjához kapott. - A legutóbbi, amit elvégeztek, öt évig tartott! - Szükséges lenne egy újabb találkozás dr. Kinggel - állította Sarah. - El kell mondjuk neki, hogy nem a relevancia a kérdés, hogy az őslénytan önmagában véve is fontos és nem azért, mert a brontoszaurusz-fülbevaló trendi! Bizonyára hallgatni fog a józan észre. A mi oldalunkon áll a tudomány és a logika. Robert ránézett a pultnál lévő aggastyánra. - Mit kell ezen tanulmányozni? - kérdezte épp az öreg. - Megbírságolták a mentőautót, miköz-
ben a személyzete épp az újraélesztésemmel volt elfoglalva! - Nem vagyok biztos abban, hogy a józan ész beválik - jegyezte meg kételyek közt Robert. - Hát akkor, mit szólsz egy beadványhoz? Muszáj tennünk valamit, vagy mind A kőkorszaki szaki epizódjait fogjuk vetíteni! Ő egy veszélyes ember! - Az bizony! - helyeselt Robert. - Tudod, hogy mit kaptam most? Egy idézést, amiért a Kari Könyvtár előtt parkoltam! - Hajlandó lennél végre megfeledkezni a hülye birságcéduláidról egy percre? - dühöngött Sarah. - Nem lesz semmi okod parkolni, hacsak meg nem szabadulunk Kingtől. Tudom, hogy Albertson összes diákja aláírna egy petíciót. Tegnap utasította őket, hogy vágják ki az illusztrációkat a tankönyvükből és készítsenek kollázst! - A Parkolási Hatóság nem vesz figyelembe petíciókat - tájékoztatta Robert. - Hallottad, mit mondott dr. King a dékánnak a fogadáson! Azt mondta „Leparkoltam a kapu előtt". Hagyott egy üzenetet a szélvédőn, hogy az Őslénytani Tanszék engedte meg neki ott a parkolást. - Meglobogtatott egy zöld cédulát a nő előtt. - Tudod, hogy én hol parkoltam? Tizenöt háztömbnyire! És én kapok beidézést azért, mert szabálytalanul adtam parkolási engedélyt! - Isten veled, Robert! - mondta Sarah. - Várj egy percet! Hová mész? Még nem gondoltunk ki cselekvési tervet! Sarah visszatülekedett a sor mentén. A két hallgató még mindig elállta az ajtót. - Biztos vagyok benne, hogy Traci meg fogja érteni - mondta a gólya dr. Othniel órájáról. Ügy értem, arról szó sem volt, hogy ez köztetek komoly vagy ilyesmi. - Várj egy percet! - kiáltotta Robert a helyéről a sorban. - Mit fogsz csinálni? - Törzsfejlődöm - válaszolta Sarah. Szerdán újabb memó lapult az Őslénytani Tanszék postafiókjaiban. Zöld papírra írták, szóval Robert fölmarta és már vágtatott is a Parkoló Hatóság irodája felé, vészjósló fenyegetéseket motyogva. Már oda is ért, és beállt a sorba egy kerekes székes
fiatal nö meg két tűzoltó mögé, amikor végül széthajtotta és elolvasta. - Tisztában voltam azzal, hogy a mozgássérülteknek fönntartott parkolóban parkolok - mondta épp a fiatal nő, amikor Robert nagyot kurjantott és visszarohant a Földtudományok épületébe. Sarah-nak egykor lett volna órája, de nem volt ott. A diákjai, akik a várakozás idejét azzal töltötték, hogy kiradírozták a bejegyzéseiket a tankönyvükből azért, hogy visszavásároltathassák a könyvesbolttal, nem tudták, hol van. Ahogy dr. Albertson sem, aki épp egy likacsos héjút készített papírmaséból. Robert bement dr. Othniel órájára. - A ragadozók elterjedtsége a késő krétakorban komoly evolúciós nyomást okozott - tanította épp dr. Othniel -, ami a vízhez és a levegőhöz való alkalmazkodáshoz vezetett. Robert megpróbálta magára vonni a figyelmét, de az öreg épp fölírta a krétatartóba „MADARAK". Robert kiment a folyosóra. Sarah tanársegédje a nő szobája előtt állt, és egy zacskó Doritos csipszet csipegetett. - Nem láttad dr. Wrightot? - érdeklődött Robert. - Távozott - felelte Chuck csámcsogva. - Távozott? Úgy érted, felmondott? - kérdezte a férfi elborzadva. - De hát nem kellett volna neki. - Meglobogtatta a zöld papírt Chuck felé. - Dr. King előzetes vizsgálatot fog végezni, egy... hogy is nevezi?.. a bevett paleontológiai pedagógia előkészítő fölmérésének előfutárát. Legalább öt évig nem kell aggódjunk miatta. - Látta - válaszolta Chuck, előhúzva egy üveg chiliszószt a hátsó zsebéből. - Azt mondta, túl késő. Már befizette a tandíjat. - A fiú lecsavarta az üveg tetejét. - Tandíjat? - kérdezte Robert. - Miről beszélsz? Hová ment? - Kiröppent a dutyiból. - A tanársegéd benyúlt a zacskóba és előhúzott egy csipszet. - Ó, és hagyott valamit magának. - Odaadta a tanárnak a szalszás üveget meg a csipszet, és a másik hátsó
zsebében kotorászott. Átnyújtotta Robertnek a repülési prospektust és egy zöld műanyag négyszöget. - Ez a parkolómatricája - ismerte föl Robert. - Aha - bólogatott Chuck. - Azt mondta, ahová megy, ott nem lesz rá szüksége. - Ez minden? Nem mondott semmi mást? - ó, dehogynem! - mondta a fiú belemártva egy csipszet a chiliszószba, amit még mindig Robert fogott. - Azt üzente, hogy kerülje a lehulló kősziklákat! - A ragadozó dinoszauruszok a teljes késő krétakorban virágkorukat élték - fejtegette dr. Othniel -, és aztán, a prédájukkal együtt, eltűntek. Különféle elméletekkel álltak elő kihalásuk megmagyarázására, amelyek közül egyiket sem sikerült hitelesen bebizonyítani. - Fogadok, hogy nem tudtak parkolóhelyet találni - suttogta a diák, aki korábban írt egy levelet a Parkoló Hatóságnak, s aki végül föladta a kilátástalan küzdelmet és becserélte a Volkswagenjét egy gördeszkára. - Tessék? - nézett körül tétován dr. Othniel, majd visszafordult a táblához. - A fogyatkozó élelemkészlet, az emlősök megjelenése, a kisebb ragadozók pusztításai, mind-mind kétségtelenül hozzájárultak az eltűnésükhöz. Fölírta: 1. ÉLELEMKÉSZLET 2. EMLŐSÖK 3. VERSENY, a tábla alsó egyötödére. A hallgatói lefirkálták „Azt hittem, egy aszteroida volt" és „Az új szobatársam, Terri próbálja ellopni tőlem Toddot! El tudod ezt képzelni? Aláírás, Deanna." - A dinoszauruszok kimúlása... - mondta dr. Othniel, és elhallgatott. Lassan, csigolyáról csigolyára kiegyenesítette a gerincét, míg a végén csaknem fölegyenesedve állt. Fölszegte az állát, mintha a levegőbe szimatolna, és aztán odasétált a nyitott ablakhoz, kihajolt és ott állt több percen át, a derült és tiszta eget fürkészve.
1: Federal Aviation Administration = Szövetségi Légiközlekedési Hatóság. 2: Az Amerikai Egyesült Államok 44. alelnöke (1989-1993) George Bush elnöksége idején. 3: A szerencsecsont, másként villacsont a madarak jellegzetessége.
Sohár Anikó fordítása
Új dínóvilág Hála a komputergrafika fejlődésének, a dinoszauruszok leporolták magukat, és feltámadtak teljes pompájukban. Szinte mindennapjaink részévé váltak, a hatalmas érdeklődés óriási lökést adott a tudománynak is. M I N D E N K I D I N Ó M Á N I Á S legalább egyszer az életében. Általában kisgyermekként ejtenek rabul minket ezek az őslények, de mint az igazi szerelemből, ebből sem lehet teljesen kigyógyulni. Eljött a dinoszauruszok reneszánsza, amelynek indulása három szerencsés körülményhez köthető. 1990-ben megjelent Michael Crichton Jurassic Park (hazai címe: Őslénypark) című regénye. A könyv világsiker lett, s csak látszólag szólt a dinoszauruszokról, valójában témája a genetikai kutatások és a tudományos felelősség volt. A mű annyi-
ra megtetszett Steven Spielbergnek, hogy azonnal megszerezte a jogokat, és hozzálátott a film előkészítő munkálataihoz. A dinoszauruszok megalkotására a legjobb hollywoodi trükkmestert, Stan Winstont kérte fel. Elképzelése szerint az apró dinoszaurusz-bábokat „step motion" technikával (filmkockánként mozgatva) keltette volna életre. Elkészültek a bábok, majd néhány próbafelvétel is, amellyel Spielberg roppant elégedett volt. Egy napon azonban az egyik trükkfilmes szakember beinvitálta egy szobába, s leültette egy számítógép elé. Egy élethű T. rex jelent meg fekete háttér
Theropodák legjei
előtt, amely sétálni, majd futni kezdett. Spielberg álla leesett az új látványtól, és abban a pillanatban eldőlt a trükkök sorsa. A film minden idők legsikeresebb filmje lett. Crichton regénye, Spielberg filmes fantáziája és az új számítógépes animáció soha nem látott népszerűséget hozott az őskori hüllők számára. Azóta számtalan film, ismeretterjesztő könyv és dokumentumfilm készült a témában. A nagy siker megnyitotta a bankszámlákat is: a kutatásra fordítható pénzkeretek a többszörösükre nőttek, a tehetős mecénások szívesebben adtak pénzt ilyen kutatásra. Az elmúlt 10-15 évben többet tudtunk meg a dínókról, mint megismerésük óta összesen. A mesék sárkánycsontjaiból valódi hús-vér élőlények teremtődtek. És napról napra többet tudunk róluk.
Nem a méret a lényeg
Még napjainkban is sokan becsmérlően beszélnek a dinoszauruszokról, mert kihaltak. Azonban sokan elfelejtik, hogy három földtörténeti korszakon át, 190 millió évig uralták a Földet. Ha ezt összevetjük az ember, legtágabb értelmezésben számolt 5-7 millió éves történetével, van miért tisztelnünk őket. Szintén közkeletű tévedés összemosni, mikor is éltek az egyes dínófajok. A Stegosaurus vagy az Allosaurus például több tízmillió évvel korábban élt, mint a Tyrannosaurus rex. Sőt az említett fajok eltűnése és a T. rex megjelenése között több idő telt el, mint a T. rex kihalása és napjaink között. Ami a legfontosabb, hogy elmúltak azok az idők, amikor csak a dínók mérete számított. Mára már leszorult a dobogóról a T. rex, a Bronto-
A THEROPODA („szörnylábúak") a hűllőmedencéjű dinoszauruszok két lábon járó csoportja volt, amely a késő triász korban jelent meg, mintegy 220 millió évvel ezelőtt, és legtöbb tagja akkor tűnt el, amikor a dinoszauruszok kihaltak. A csoport tagjai többnyire húsevők voltak, a kora jura kortól kezdve ide tartoztak az egyeduralkodó, nagy, szárazföldi ragadozók, de a kréta korban több növényevő életmódot folytató családjuk is kialakult. A theropodákat ma a madarak körülbelül tízezer faja képviseli. A leghosszabb theropodák: (12 méteres hosszúság felett, farokkal együtt) 1. Spinosaurus: 14,3-18 méter 2. Carcharodontosaurus: 12-13,2 méter 3. Giganotosaurus: 12,5 méter 4. Tyrannosaurus: 12-13 méter 5. Rahariasaurus: (a Tyrannosaurushoz hasonló méretű) 6. Mapusaurus: > 12,2 méter A legnagyobb tömegű theropodák: (4 tonnánál nagyobb testtömegű állatok) 1. Spinosaurus: 7-20,9 tonna 2. Carcharodontosaurus: 6,1-15,1 tonna 3. Giganotosaurus: 6,5-13,8 tonna 4. Tyrannosaurus: 6-9,1 tonna 5. Bahariasaurus: (a Tyrannosaurushoz hasonló tömegű) 6. Deinocheirus: 9 (?) tonna 7. Acrocanthosaurus: 5,6 tonna 8. Suchomimus: 3,8-5,2 tonna 9. Tarbosaurus: 1,6-5 tonna
Sauropodák legjei A HÜLLŐMEDENCÉJŰ dinoszauruszok egyik alrendága, amelybe a nagy testű növényevők tartoztak. Az egyes fajaik által elért hatalmas méretekről nevezetesek; ebben a csoportban találhatók a valaha élt legnagyobb szárazföldi állatok.
A leghosszabb sauropodák: (20 méteres hosszúság felett, nyakkal és farokkal együtt) 1. Amphicoelias: 40-60 méter 2. Supersaurus: 33-34 méter 3. Futalognkosaurus: 32-34 méter 4. Diplodocus: 33,5 méter 5. Argentinosaurus: 30 méter 6. Puertasaurus: (az Argentinosaurushoz hasonló méretű) 7. Hudiesaurus: 30 méter 8. Argyrosaurus: 18-30 (?) méter 9. Turiasaurus: >30 méter 10. Sauroposeidon: 29 méter 11. Barosaurus: 24-27 méter 12. Paralititan: 26 méter
saurus sem a legnagyobb növényevő mar, sőt még nevet is változtatott. Az örök vita máig folyik, hogy a „nagyságot" hogyan is kell mérni: hosszra vagy súlyra. Mindenki védi a maga igazát. A három mellékelt listán mindkét szempont alapján láthatjuk a dobogósokat. Az adatok sok esetben nem tekinthetők egzaktnak, mert hiányos információk miatt becsléseken alapulnak. Lehet, hogy mire lapunk megjelenik, újabb lelet borítja fel a sorrendeket. Szinte nincs olyan hónap, hogy ne derülne ki valamilyen újabb meghökkentő vagy éppen csodálatos tény a dínókról. Mindez a gazdag lelőhe-
13. Brachiosaurus: 25 méter 14. Pelorosaurus: 24 méter 15. Antarctosaurus: 23 méter 16. Apatosaurus: 22 méter 17. Haplocanthosaurus: 21,5 méter A legnagyobb tömegű sauropodák: (20 tonnát meghaladó tömegű állatok) 1. Amphicoelias: 122,4 (?) tonna 2. Argentinosaurus: 73-88 tonna 3. Futalognkosaurus: (az Argentinosaurushoz hasonló méretű) 4. Puertasaurus: (az Argentinosaurushoz hasonló méretű) 5. Paralititan: 59 tonna 6. Antarctosaurus: 69 tonna 7. Sauroposeidon: 50-60 tonna 8. Brachiosaurus: 30-60 tonna 9. Argyrosaurus: 45-55 tonna 10. Turiasaurus: 40-48 tonna 11. Supersaurus: 35-40 tonna 12. Diplodocus hallorum: 38 tonna 13. Apatosaurus: 33-38 tonna 14. Diplodocus carnegiei: 10-20 tonna 15. Barosaurus: 10-20 tonna
lyeknek köszönhető. Például 230 millió éve mocsár volt a mai Frick falu helyén, Svájcban, ahol tömegesen pusztultak el a folyóra inni járó dinoszauruszok. A tömegsírt építkezés közben fedezték fel. A lelőhely akár másfél kilométer hosszan is elhúzódhat a falu alatt, és átlag tízméterenként kerülnek elő újabb dinoszauruszok teljes csontvázai. Kína Santung tartományában felfedezték a világ legnagyobb dinoszaurusz-lelőhelyét. A 300 méter hosszú aknából hét hónap alatt 7600 őshüllő megkövült maradványait tárták fel. Fontos láncszemeket is megtaláltak a kutatók. A Panphagia protos nevű dínóra 2006-ban
bukkantak rá Argentínában. Mindössze harminc centiméteres magasságával és kb. másfél méteres testhosszával eltörpült testvérei között, mégis ez az egyik legfontosabb lelet. Ez a növényevő és a ragadozó dinoszauruszok közti átmenet, az első mindenevő hüllő. Megtalálták az első tollas dínókat is. Ma már bebizonyosodott, hogy a raptorok is tollat viseltek. Kínában a Mikroraptor maradványaira bukkantak. Ez a faj 125 millió évvel ezelőtt élt, az első repülő gerincesek egyike volt. Az állat hosszú, repülőtollakkal felszerelt lábát terjesztette szét szárnyként, mind a négyet! Aerodinamikailag stabilabb repülést érhetett el, ha a hátsó végtag re-
pülőtollait a légárammal szemben, az elülső végtagok alatt terjesztette szét. Kicsit úgy nézhetett ki, mint a kétfedelű gépek. Ennél sokkal furcsább leletekre is bukkantak: 2005-ben megtalálták Amerikában az első dínóodút. 2007-ben Ausztráliában egymás mellett hármat is találtak: egy tízkilós állat vájhatott magának csigavonalban alagutat. 1993-ban, Dél-Dakotában egy megkövesedett dínószívet találtak. A CT-vizsgálat gyönyörűen megmutatta a háromdimenziós képeken a négy fejlett kamrát és az egyetlen, nagy ívben hajlott aortát. De találtak rnár hetvenmillió éves Tyrannosaurus rex-csontot, amelyben kimutatták a lágy szöveteket és a vérlemezkéket. De ez még nem a legmorbidabb lelet. Az angliai Peterborough közelében 160 millió éves, megkövesedett dínóhányásra bukkantak. A legizgalmasabb lelet azonban Dakotában került napvilágra: a Hadrosaurus. 1993-ban találta meg egy kisfiú. A lelet teljes, nem csak a csontok kövesedtek meg, hanem a bőre és bizonyos lágyrészei: kötőszövetek, izmok és egyes belső szervek is. Például nem csak a csigolyák láthatóak, hanem az azok közötti pontos távolság is, ami sokkal nagyobb, mint eddig hitték. Újra össze lehet rakni a múzeumi csontvázakat.
Ornithopidák legjei alrendágba változatos méretű növényevő dinoszauruszok tartoztak. Már a jura időszakban megjelentek, de virágkorukat a kréta idején élték. A MADÁRLÁBÚAK
A leghosszabb ornithopodák:
C. S. I. Dinoszaurusz Az elmúlt években megjelent a tudósok azon nemzedéke, amely nem csak a leletekre és a helyszínekre kíváncsi, hanem az is érdekli, miként keletkezhetett egy-egy érdekesebb lelőhely, Ők a dinoszauruszok helyszínelői, akik a feltárt nyomokból megkísérlik rekonstruálni az ott bekövetkezett pusztulást. Talán a legismertebb közülük „Dinoszaurusz" George Blasing. A szakértő számos helyszínen derítette fel az elpusztult állatok utolsó pillanatait. A szakértők komplex egészként vizsgálják a maradványokat: a csontokat, elhelyezkedésüket, a megkövült kőzetet, a csontokon található sérüléseket, a helyszín körül található egyéb maradványokat, növényeket, polleneket. Ezek figyelembe vételével a nyomozókhoz hasonlóan derítik ki, mi is történt évmilliókkal ezelőtt. Jó példa erre egy 1986-os felfedezés. Azon a nyáron az albertai Pipestone patak medrében egy rutinásatás során egy tudóscsoport meglepő felfedezést tett: egy egész dínócsorda maradványaira bukkantak. A területet több mint 3500 csont borította. 14 koponyát találtak, de volt olyan rész, ahol egy négyzetméteren száz csontot találtak. Hamar sikerült az azonosítás Pachyrhinosaurusok csordájára bukkantak. Egy átlagos felnőtt Pachyrhinosaurus hét méter hoszszú, két méter magas, a súlya négy tonna. Nagyjából a Triceratopsra hasonlító, tankméretű jószág. Mi végezhetett egy tucat ekkora jószággal? A leleteket borító kőzetekből kiderült, hogy egy hajdani folyó vetette partra a tetemeket. Hogy egy rakáson ennyi példány hevert, azt bizonyít-
1. Zhuchengosaurus: 16,6 méter 2. Lambeosaurus laticaudus: 15-16,5 méter 3. Shantungosaurus: 14,72 méter 4. Charonosaurus: 13 méter 5. Edmontosaurus: 12-13 méter 6. Anatotitan: 12 méter 7. Olorotitan: 12 méter 8. Saurolophus angustirostris: 12 méter 9. Kritosaurus sp.: 11 méter 10. Iguanodon: 10 méter, az I. bernissartensis esetében közel 13 méter A
legnagyobb
tömegű
ornithopodák:
1. Lambeosaurus laticaudus: közel 23 tonna 2. Shantungosaurus: közel 16 tonna 3. Edmontosaurus: 4 tonna 4. Hypacrosaurus: 4 tonna
ja, hogy ezek az állatok csordában éltek. A testek helyzetéből kiderült, hogy a folyó éppen áradt. Az etológusok azonban tudják, hogy az állatok nem szívesen mennek be a megáradt folyóba. Akkor fulladnak meg az állatok így (például az afrikai gnúk), ha pánikba esve próbálnak átkelni a folyón, s közben akadályozzák és eltapossák egymást. A csontok között elhullajtott T. rex-fogakat találtak. A tudósok a leletek, a csonttörések és a harapásnyomok után megalkották az események legvalószínűbb forgatókönyvét. Egy T. rex támadt a Pachyrhinosaurus-csordára, azonban nem sike-
rült egyet sem kiszakítania a csordából. A támadás elől a csorda folyamatosan hátrált, egészen addig, amíg hátuk az áradó folyónak nem szorult. Ekkor a csorda egyedei egymás után bezuhantak a vízbe. Egymás hegyén-hátán képtelenség úszni, ezért több mint egy tucat egyed a folyóba fulladt. A víz elsodorta a tetemeket, s azokat a T. rex a parton követte. A folyó a kanyarban kivetette a testeket, és a T. rex megkezdhette lakomáját.
Kipusztulás
Ma már általánosan elfogadott elmélet, hogy a dinoszauruszok 65 millió évvel ezelőtti kipusztulását a Yucatán-félszigetnél becsapódott aszteroida okozta. A 180 kilométer átmérőjű Chicxulubkrátert egy Mount Everest méretű kődarab ütötte a Mexikói-öböl aljzatába. Újabban több bizonyíték is mutat arra, hogy a dínók talán mégsem pusztultak ki ekkor. Az elmúlt években sokan vitatták azt az elméletet, amely szerint egy aszteroida végezhetett a dinoszauruszokkal. A tudósok közül sokan feltételezik, hogy több egyéb tényező, így a fokozott vulkanikus tevékenység és a klímaváltozás is közrejátszhatott a dinoszauruszok kihalásában. A San Juan-i medencében, az Ojo Alamo lelőhelyen talált dinoszauruszcsontok vizsgálata arra enged következtetni, hogy a dinoszauruszok közül volt, amelyik túlélte a 65 millió évvel ezelőtt történt becsapódást. A kémiai vizsgálatok eredményei, a kőzet kora, a csontokat körülvevő kőzetek mágneses tulajdonságai mind ezt támasztották alá A geológus azt is megállapította, hogy azokban a dinoszauruszcsontokban, amelyek az Ojo Alamó-i lelőhelyről kerültek elő, más a Földön ritka fémek koncentrációja, mint a mélyebb,
régebbi rétegekben, amelyek a becsapódás idejéből datálódnak Napjainkra több krátert is felfedeztek az északi szélesség 20° és 70°-a között. Ezek keletkezésének ideje hibahatáron belül megegyezik a Chicxulubkráterével. Ilyen, kisebb kráterek a Boltiszk-kráter Ukrajnában és a Silverpit-kráter az Északi-tenger alatt: ezek mérete jóval kisebb a Chicxulubnál, de mindkettőt több tíz méter átmérőjű földbe csapódó tárgyak hozták létre. Innen származik a feltételezés, hogy ezeket a krátereket egyetlen, a Föld felé vezető pályáján darabokra hullott égitest darabjai hozták létre, amelyek közel egy időben csapódtak be. Ennél még tovább megy dr. Gerta Keller, a New Jersey-i Princeton University kutatója. Véleménye szerint a 65 millió évvel ezelőtti becsapódás nem okozhatta a földi élet hetven százalékának kipusztulását. A végső csapást háromszázezer évvel később egy másik, sokkal nagyobb aszteroida mérte az élővilágra. A Shivának keresztelt objektum becslések szerint 500(!) kilométer átmérőjű lehetett, és India mellett, a Bengáliöbölbe csapódott be. Az óceánfenékről felhozott, fúrás útján szerzett üledékekben talált tengeri mikrokövületek azt mutatják, hogy a Chicxulub 300 000 évvel a tömegkihalás előtt csapódott a Földbe. Az elméletre bizonyíték lehet az öböl medrének szerkezete. Dr. Keller véleménye szerint ez az aszteroida szórta szét az egész világon azt az irídium-réteget, amely bizonyítja a becsapódás-elméletet. A dinoszauruszok eltűntek a földi élet palettájáról. De ha egy tyúk szúrós, gonosz szemmel néz ránk, ne felejtsük, milyen félelmetes felmenői vannak: a hajdan volt világ urai! Kovács „Tücsi" Mihály
Roger MacBride Allen: Evolúciós összeesküvés-elmélet
Mi van akkor, ha az élet keletkezése körül folyó vitákban sem a kreacionistáknak, sem pedig az evolúció híveinek nincs igazuk, mert az egész csupán egy világméretű összeesküvés volt?
SÖTÉT, V I H A R O S éjszaka volt. De tényleg. Ez a nagy, büdös helyzet, sőt mi több, ez a körülmény meghatározó szerepet töltött be a kérdéses este eseményeinek alakulásában. Abban ugyanakkor semmi rendkívüli nem volt, hogy Beuber ilyen pocsék időben tett nálam látogatást. Mindig is hajlamos volt „rossz látási viszonyok" között felbukkanni. Büszke volt rá, milyen tudatosan ügyel a biztonságra. Bár az ilyet mi, többiek inkább „paranoiásnak" mondanánk. Általában véve nem szívesen jött hozzám, mert domb tetején lakom, egy isten háta mögötti vidéken. Az én véleményem szerint ez kellemes, csendes hely, de Beuber kizárólag a biztonságtechnikai rémálmot látta benne. Egy jó távcsővel bárki pontos nyilvántartást vezethet arról, ki jár hozzám és mikor. Ráadásul a házam egy olyan falu legszélén áll, ahová egyetlen út vezet. A települést egy mozdulattal el lehet zárni a külvilágtól - az én otthonomat meg főleg. Összefoglalva: lakóhelyem meglehetősen nagy veszélyeket rejt - legalábbis Beuber szemszögéből nézve. Őszintén szólva pontosan ezért költöztem ide. Amikor a belvárosban laktam, egy komplex út-
hálózat csomópontjában, számos megközelítési lehetőséggel, egy apartmanházban, melynek egyrészt több kijárata is volt, másrészt nem adódott benne megfelelő megfigyelési poszt semmiféle elképzelhető ellenség számára, Beuber akkor tűnt fel, amikor akart - többnyire hajnali három tájban. Az, hogy a semmi közepén lakom, látogatásainak számát a minimumra redukálta. Ne értsenek félre! Mindig is élveztem Beuber vizitjeit, rendkívül inspirálóak voltak. Mégis, az ilyesmi nagyobb örömöt okoz kis, szórványos adagokban. Beuber, legalábbis elméletileg, a kollégám volt, vagyis teológus, tehát tudósember. Mégse lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy évek óta nem vette kezébe a Bibliát, hisz az igazi hivatása más volt. Legjobban a dolgok közti kapcsolatok, összefüggések megtalálásához értett. Nevezz meg két eseményt vagy két embert, majd adj neki tíz percet az irattárában (illetve még kétszer ötöt, amelyben kinyitja, majd utólag becsukja annak ajtajait), és ő megmondja, mi közük egymáshoz! Magyarul ő volt az ország legnagyobb összeesküvés-szakértője. Ő volt a legjobb, aki valaha
élt - bár biztos akad, aki ezt nem tartaná olyan jó dolognak. Bizonyítékot - legalábbis magának elegendő bizonyítékot - talált arra, hogy nem kevesebb mint nyolc orvlövész volt Dallasban azon a bizonyos napon, akik legalább három különböző, ám kapcsolódó összeesküvés részvevői voltak. Közülük hatan kapták parancsba azt, hogy „véletlenül tévesszék el a célt" - ám ennek okai túl körmönfontak ahhoz, hogy jelen szöveg foglalkozhatna velük. Emellett felfedezte a kapcsolatot Oliver Stone és a merénylet utáni harminc évben folyó porhintési kampány között - bár ő maga is beismerte, hogy ez az elmélet egy kissé spekulatív. Arról is voltak dokumentumai, hogy Salvador Allende szerepelt a CIA bérszámfejtési listáján. Összefüggést talált a Háromoldalú Bizottság és az Amerikai Teherautósofőrök és Fuvarosok Szakszervezete között, valamint bizonyította, hogy - az Államközi Kereskedelmi Bizottság renegát elemeivel karöltve - ők felelősek Hoffa eltűnésért Ugyanakkor, a közkeletű tévhittel ellentétben, Jimmy Hoffa nem a Giants Stadionbeli kapu alatt nyugszik. Oda a dublőrét temették, egy titkosügynököt, akit Clifford Irving bérelt fel, hogy tegyen úgy, mintha ő lenne Hoffa, amíg a szakszervezeti vezető Howard Hughes-zal vett részt egész napokon át tartó, titkos megbeszéléseken. A helycsere persze nem tévesztette meg a Háromoldalú és a Kereskedelmi bizottságok összeesküvőit. Mindkét férfit kiiktatták, és azért temették el a dublőrt a futballpályán, hogy összezavarják a nyomokat. Ugyanazt a csapatot bérelték fel erre, akik korábban Kennedy koporsójában is matattak a Dallasból Bethesdába vezető út alatt. Ők voltak, akik végül elcserélték Hoffa tetemét egy másikkal, vagyis egy létező sírba tették, ahol senki nem keresné. Jimmy Hoffa tehát Grant tábornok mauzóleumában pihen. Beuber kezében olyan iratok is voltak, amelyek igazolták, hogy a Szovjetunió összeomlása valójában a KGB szokatlanul gondosan kivitelezett dezinformációs hadművelete. Ha a Nyugat egyszer „hamis valóságérzetbe" ringatja magát, életbe lép a Kettes Fázis, és az erre következő konfliktushoz képest a kubai rakétaválság merő családi pikniknek fog tűnni. Mondanom sem kell, a Watergate-ügyet szándékosan bénázták el, elterelő hadműveletként,
hogy a későbbiekben soha senki fejében még csak meg se forduljon, hogy a Republikánus Párt még egyszer megpróbálkozik fedett akció lebonyolításával. Ez lehetővé tette a párt speciális különítményei számára, hogy a lebukás veszélye nélkül rendezhessék meg a müncheni olimpiai merényletet, amivel aztán sikeresen zavarba hozták és radikálisabb irányba terelték Jasszer Arafatot, aki emiatt meg se próbálhatott beszivárogni az Egyesült Zsidó Felhívásba. Beuber az Irán-kontra botrányról is minden lehetőt kiderített. Amint a magukat suta muszlimoknak kiadó CIA-ügynökök sikeresen beépültek Libanonban, az USA elintézte, hogy túszokat ejthessenek, így felállt a díszlet ahhoz, hogy végül fegyvereket adhasson Iránnak. (A teherszállító repülőgépek valójában megfigyelőberendezésekkel voltak megpakolva, ezeket aztán Teherán elcserélte a kínaiakkal némi levetett USA felszerelésre, amit azok Vietnamtól szereztek. Kína később az USA-ban gyártott, Iránon keresztül szerzett megfigyelőberendezéseket használta a Tienanmen téri tüntetők utáni kémkedésre. Bush tudta, honnan származik a felszerelés, ezért nem mert kiállni a kínaiak ellen: félt, hogy felfedik ezt a végül feltáratlanul maradt kapcsolatot az Irán-kontra ügyben.) Eközben az Iránból befolyó összegek a nicaraguai műveleteket fedezték. Sajnos azonban a magukat kontráknak kiadó sandinista haderők időszakosan épp kénytelenek voltak szövetségre lépni a Háromoldalú Bizottsággal és a Szakszervezettel, az atlantai Járványügyi Központ ellenében. Addigra a járványügy már nyakig benne volt az Amerikai Hadsereg biológiai hadviseléssel kísérletező programjában, amely az AIDS vírusát is kifejlesztette, majd Afrikában élesben is kipróbálta pár évvel korábban, és a Háromoldalú-sandinistakontra (az egyszerűség kedvéért a továbbiakban HSK) front nem akarta, hogy ez kiderüljön, attól tartva, hogy a kubai hadsereg előtt lelepleződik a CIA angolai kapcsolata. (Természetesen a HSK mindhárom eleme a CIA zsebében volt.) A HSK tehát azért pumpált az északiaktól beszerzett pénzeket a különböző, melegek jogaiért küzdő szervezetekbe, mert tudta, hogy minél erősebbek ezek, annál kisebb a valószínűsége, hogy a járványügy megkockáztatja azt a társadalmi nyugtalanságot, amelyet a nyilvánosságra hozatal okozna.
Beuber háromujjnyi vastag aktát vezetett arról az NSA-projektről, amelyben fogorvosokat toboroztak, hogy vevő- és adóegységeket telepítsenek Ross Perot fogaiba. Mondanom se kell, az akció megbukott, és a Perot jelentette különös események (a Fekete Párducok meg akarják öletni, a lánya esküvőjének tönkretételére szőtt terv stb.) közül sok onnan eredt, hogy álmában URH-n vette különféle régi filmek hangsávját, és váratlanul küszöb alatti szuggesztió lépett fel nála. Soha nem jöttem rá, mi lehet ennek a pontos oka, de Beuber mindig hozzám jött először a felfedezéseivel. Nem mertem megkérdezni, miért, mert féltem, arra következtetne belőle, hogy kémkedni akarok utána. Az elméleteiben az volt a legdühítőbb, hogy mindig volt valamiféle bizonyítéka, bármilyen spekulatív, ingatag vagy közvetett is, ráadásul többnyire úgy állította be a dolgokat, hogy ahhoz, hogy ellent mondjanak neki, ellentétes bizonyítékra lett volna szükség. Például soha nem tudtam volna meggyőzni, hogy az Amerikai Erdészeti Szolgálatban nincsenek megtalálhatatlanul mélyen beépült KGB-ügynökök. Beuber úgy vélte, ha
lenyomozhatatlanok, az csak azt bizonyítja, hogy jól elbújtak. Mindenesetre, hogy a kérdéses éjszakánál maradjunk, Beuber akkor már nem járt nálam egy ideje. Ha beborult, félig számítottam rá, hogy felbukkan - ez ugyanis megnehezíti a megfigyelést. Amikor aznap éjjel megnyíltak az ég csatornái, tudtam, jó esélyem van egy látogatásra, ezért egyszerűen úgy döntöttem, nem fekszem le, hanem megvárom. Amikor megérkezett, a könyvtárszobában ültem - háttal a falnak, az ajtóval szemben. Ennyit megtanultam tőle, ha csak tapasztalati úton is. Az első pár alkalommal, amikor megjelent, majd a frászt hozta rám azzal, hogy a hátam mögött materializálódott. Ezúttal készen vártam; hegyeztem a fülem. Egyszer csak meghallottam az apró, alig észrevehető kattanást, ahogy tolvajkulcsával kinyitotta a hátsó ajtó zárját; a halk nyikorgást, ahogy az ajtó kinyílt és ő bejött; majd a szinte nesztelen lépéseket végig az előszobán. A könyvtárszoba ajtaja hang nélkül kitárult, és Beuber ott állt előttem. Egy másik, sokkal híresebb éjszakai látogatóhoz hasonlóan - noha vele ellentétben ő nem a ké-
ményen át érkezett - szó nélkül dolgozni kezdett. Az egyik ujját az ajka elé emelve jelezte, hogy maradjak én is csendben, majd belépett a szobába, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Magas volt és cingár, megjelenésében majdnem csontvázszerű. Természettől fogva holtsápadt arca most ráadásul hideg és nedves volt az esőtől, így bőre még áttetszőbbnek tűnt, mint általában. Hamuszürke, egészen rövidre nyírt haját kötött sapka alá rejtette. Mondanom se kell, tetőtől talpig fekete ruhát viselt. Leoltotta a csillárt, az ablakokhoz ment, a falhoz lapulva kilesett, majd behúzta a függönyöket. Antantszíja egyik hevederéről leakasztott egy kis eszközt - egy poloskadetektort -, és körbejárta a szobát, feszülten figyelve a műszer kijelzőjét. Amikor végre megnyugodott, kikapcsolta a keresőt és visszacsatolta az övére, melyet aztán leoldott. Leült a velem szemben levő székre, az övet pedig letette a földre. Levette a sapkáját, és az oldalt álló asztalra hajította. - Szervusz, Deblick! - szólalt meg végre, mintha a lehető legközönségesebb módon jött volna be a szobába. Természetesen a maga szemszögéből valóban úgy jött be. Legalábbis majdnem. Az évek során megismertem a hangulatait, és azon az éjjelen egy kicsit idegesnek tűnt, egy kicsit mániákusnak, egy kicsit izgatottnak - még magához képest is. Mosolygott, de mosolyában nem volt se boldogság, se vidámság; arca nem annyira örömöt tükrözött, mint inkább őrületet. Ennyi tisztán látszott a szemében: egy kicsit túlságosan is kerek volt, és túlságosan is ragyogott. A szája lassan vigyorra húzódott, de ez is inkább egy koponya vigyora volt, a hullamerevség irtóztató, sóvár vigyora. - Szervusz, Beuber! - feleltem, miközben letettem a könyvem. - Mi hozott ide ma éjjel? - Beuber mindig szeretett rögtön a lényegre térni. - Az ügy. Minden ügyek öreganyja, amely egyesíti az összeset. - Felnevetett; a hangja olyan volt, mint a kertkapu nyikorgása. - A Nagy Egyesített Összeesküvés, amely megmagyaráz minden korábbi elméletet. - Már megint? - kérdeztem. - Nem kell a szarkazmus, Deblick - közölte higgadtan.
- Elnézésedet kérem - mondtam olyan ünnepélyesen, ahogy csak tudtam. Gyakran nem volt könnyű Beubert olyan komolyan venni, amenynyire szerette volna. Persze, ha valaki tényleg komolyan venné, a világot sokkal sötétebb és alattomosabb helynek látná, mint amit a többségünk egyáltalán hajlandó lenne feltételezni. - Mindig kíváncsian hallgatom, mit találtál. Kérlek, mondd el, mire jöttél rá! - Nos, jól van - válaszolta némiképp megenyhülve. - De előbb hadd kérdezzek valamit! Szerinted mi a természettudomány legeslegnagyobb kérdése? - Természettudomány? Nem esik ez kívül a szokásos érdeklődési területeden? - tudakoltam. - Talán igen. De ez van. Kérlek, nézd ezt el nekem és felelj a kérdésemre! Röviden eltöprengtem. - Gondolom, az eredet. Hogyan kerültünk ide? Miként keletkezett az élet? Hogyan keletkeztek az emberek? - De nincs erre a tudománynak válasza? - De, persze hogy van, az evolúciós elmélet. Ám, még ha figyelmen kívül hagyjuk is azokat a figyelmetlen, kreacionista tökfilkókat, az elmélet a vallásos közösségek sok tagját zavarba ejti, hisz Isten teremtésének misztériumát egy négymilliárd éves véletlensorozatra redukálja. A teremtés isteni szikrájának a legjobb esetben is csak végtelenül behatárolt szerepet enged, ráadásul, szerény véleményem szerint, nem foglalkozik eleget az emberi értelem, mi több, az emberi lélek kialakulásával. Ha még messzebbre akarunk menni, nekem úgy tűnik, hogy minden nem vallásos kozmológiai elmélet végső soron egy teremtetlen teremtőt feltételez, ami pedig a logika teljes csődje. - Nagyon jó, Deblick, nagyon jó! A fején találtad a szöget. Teljesen nevetséges azt feltételezni, hogy mindez - és a maga körül levő tárgyak felé intett ezzel úgy általában az univerzumra utalva - a merő véletlen szüleménye. Ahogy nem is az. Csak azt akarta, hogy ezt higgyük. - Tessék? Beuber felém hajolt; a szeme vadabbul csillogott, mint addig. - Ebben Isten is benne van. Isten és a kubaiak. Most végre rajtakaptam. Még csak a történet egy darabja van a kezemben, de előbb-utóbb meglesz az egész. Csak figyelj!
- Mi az ördögről beszélsz? - kérdeztem. - Pontosan az ördögről beszélek. Minden idők legnagyobb porhintéséről - felelte. - Arról a munkáról, amivel leplezni akarták a nagy dinoszauruszhamisítást. Tanult ember vagy, mondd meg te! Mikor haltak ki a dinoszauruszok? - Körülbelül hatvanötmillió éve - vontam vállat. - A krétakor vége felé. Senki nem tudja, pontosan miért. Van egy rakás elmélet. Lehet, hogy aszteroida csapódott a Földbe, és... - Hmpf! A varázslatos aszteroidaelmélet! Komolyan, Deblick, kezdesz túl kiszámítható lenni. De elnézőnek kell lennem! Először én magam is elfogadtam az egyetlen aszteroidaelméletet, minden belső ellentmondása ellenére. Aztán nekiálltam tüzetesebben is megvizsgálni. A nagyközönség hisz az elméletben. Ám a területen dolgozó tudósok nem - még ha ezt nem is hajlandók bevallani a nagyközönségnek. Viszont soha nem teszik fel a legalapvetőbb kérdést: ha az egyetlen aszteroidaelmélet helytálló, miért van olyan sok kráterjelölt? Hány helyre tud becsapódni egyetlen kődarab? - Azt hittem, amit a Karib-tengeren találtak... - mondtam volna, ha Beuber nem szakít félbe. - Ellenőrizd a vonatkozó irodalmat! Soha nem egyeztek meg abban, hol ért földet a kis drága. Egy időben azt is mondták, hogy a nyomok Izlandra mutatnak, aztán valahova a szárazföldre, aztán egy távol-keleti becsapódásra. Egy aszteroida hogy tud négy helyre becsapódni? Meglepődnél, ha tudnád, hány becsapódási helyszín pont annyi idős, mint amilyet keresnek. És azt tudod, hogy a dinoszauruszpopulációk mikor kezdtek fogyatkozni? - Nem vagyok szakértő, de gondolom akkoriban, amikor az aszteroida... - Sületlenség. Merő sületlenség! A dinoszauruszok már sokkal azelőtt kihalóban voltak, hogy az aszteroidabecsapódás elvileg megölte őket. Ezt mivel magyarázod? Tudták, hogy ki fognak halni, ezért néhány faj úgy döntött, elébemegy a dolognak? Beuber ma még a szokásosnál is zavarosabban beszélt. - Tehát mit mondasz? - érdeklődtem. - Hogy nem aszteroida volt? Rendben. Akkor szerinted mi ölte meg a dinoszauruszokat?
- Egyszerű. Semmi. Semmi sem ölte meg a dinoszauruszokat. A szobában néma csend volt, csak az óra ketyegett halkan és az eső kopogott tompán a tetőn. Ott ültem, és teljesen biztosra vettem, hogy végre elszakadt a cérna Beubernél. - Úgy érted még mindig élnek? - kérdeztem olyan gyengéden, ahogy csak tudtam. - Úgy értem, soha nem is léteztek dinoszauruszok! Az egész csak átverés. Kacsa. - Állj csak meg! Várj egy kicsit! - tiltakoztam, de Beubert nem lehetett megállítani. - Az egész csak kacsa - ismételte. - Az egész, az elejétől a végéig. Hamisított fosszíliák a kőzetágyakban. Hamis lábnyomok. Bizonyítékok, amiket csak úgy odatettek, méghozzá mindenfelé. - De ki, hogyan, miért... - Isten - jelentette ki Beuber nyilvánvaló elégedettséggel. - Isten csinálta az egészet, a kubaiakkal karöltve. És ezt bizonyítani is tudom. - De... - Ellent akartam mondani, ám jó ideig ez volt az utolsó szó, amivel ezt jelezni tudtam. - Ussher érseknek igaza volt - folytatta Beuber; csak úgy dőlt belőle a szó. - Még akkor is, ha csak
ellopta a dicsőséget a szerzetestől, aki ezzel foglalkozott és a számításokat végezte. A világ valóban Kr.e. 4004-ben teremtetett. Minden akkor teremtetett, egyszerre, a mai világ és az összes hamisított fosszília, kőzetréteg, miegymás. - Próbáltam közbeszólni, de figyelmeztetőleg felemelte a kezét, és így folytatta: - Mielőtt azt mondanád, hogy a hamisítási munka túl komplex és túl alapos, gondold meg, hogy most Istenről beszélünk! Isten bármit megtehet, amit akar, különben mit érne Istennek lennie? Kivéve persze, hogy Isten nem tehet meg bármit, amit akar. - Hogy mi? Beuber felnevetett és megrázta a fejét. - Ó, Isten jó. Ne érts félre! ő nagyon, nagyon jó. De nem tökéletes, nem csalhatatlan. Ezt közvetlenül bizonyítja minden, amit előástam. Kapásból, a fosszilis rekord sok helyen nem stimmel. Nagyon szép munka, igen, ezt elismerem. De nem jött be. Nem teljesítette a feladatát, vagy inkább túl jól teljesítette. Mostanra majdnem feladtam, hogy úgy tegyek, mint aki tudja követni. - De mi volt a feladata?
- Természetesen az, hogy próbára tegye a hitünket. A vallás alapja a hit, és a hitnek semmi értelme, ha nem teszik próbára. Ezt igazán tudhatnád. Teológus vagy. Isten akarta, hogy megtaláljuk a hamis fosszíliákat, hogy megvizsgáljuk, értelmezzük őket, arra következtessünk belőlük, hogy a Föld elképzelhetetlenül vén, kitaláljuk az evolúciós elméletet - aztán pedig vessük el az egészet, minthogy ellentmond az Írásnak. - Csakhogy nem vetettük el - vágtam közbe, mert kezdtem kapiskálni legalábbis egy részét annak, amit Beuber mondani próbált. - Pontosan. Bevettük az egészet, szőröstülbőröstül. Isten azt hitte, Wallace megfelelő balek lesz, de valami közbejött. Nevezetesen Darwin. - Ki az a Wallace? És ki helyett volt ő a balek? Beuber furán nézett rám, aztán sóhajtott es nekiállt elmagyarázni, lassan és tagoltan, mintha egy butácska gyerekhez beszélne. - Hát Isten helyett. Alfred Russel Wallace egy lágyabb evolúciós elmélettel állt elő, és már majdnem kész volt a publikálásra, amikor Darwin tudomást szerzett erről, és sürgősen kiadta a sajátját. Ha Wallace lett volna az első, az evolúciós elméletet sokkal gyengédebben prezentálta volna, így az nem tűnt volna olyan átütő erejűnek, és nem gyakorolt volna ekkora hatást a világra. Eredetileg ez volt Isten terve. A hamis fosszilis rekordot jól megmagyarázták volna, és a hit megmérettetett, de el nem bukott volna. Az evolúciós elmélet hatására megszületett társadalmi és technológiai reformok nem következtek volna be, és Isten nem lenne most bajban. - Hogyhogy most bajban van? - Mondtam, hogy a fosszilis rekord nem tökéletes. Nem is kellett, hogy az legyen, mert a terv az volt, hogy megtaláljuk a kövületeket, azok próbára teszik a hitünket, aztán hagyjuk őket a fenébe. Nem lett volna szabad túl közelről megvizsgálnunk őket! Ne feledd, Darwin a fokozatosságban hitt, és nekünk pont ezt a teóriát kellett volna megvizsgálnunk, majd elvetnünk! A fajok elméletileg változnak, de ehhez végtelen sok időre van szükségük, és közben végtelen számú átmeneti állapoton mennek keresztül. Csak az a gond, hogy Isten nem jutott el odáig, hogy a közbenső fajokat is meghamisítsa. Sokféle elmélet van arról, miért nem találjuk ezeket, de a hiányuk elég kellemetlen.
- Hogyan lehetséges, hogy nem szabadott volna túl közelről megvizsgálnunk a kövületeket, mégis ezt tettük? - Úgy, hogy Darwin jobb munkát végzett, mint Wallace tette volna. Valaki vagy valami felhasználta azt a jóhiszemű idiótát. - Tessék? - Az egész átkozott sztori az ölébe hullt, de még igy is jól fejbe kellett verni, hogy produkáljon valamit. Mennyi az esélye annak, hogy mindez véletlenül történjen? Darwin történetesen pont a Beagle fedélzetére szállt. Annak a hajónak pont Dél-Amerika partvidékén kellett kószálnia, hogy Darwin pont a megfelelő geológiai formációkat figyelhesse meg, amitől majd eltöpreng azon, mi minden változhat az idők során. És akkor, ha már egyszer abban a hangulatban volt, a Beagle pont a Galápagosszigetekre vitte, a világon az egyetlen helyre, ahol történetesen könnyű megfigyelni olyan fajokat, amelyek közeli rokonságban állnak, és amelyek látszólag csak nemrég váltak el a közös őstől. - De még ezek után is csak szépen hazament es üldögélt a babérjain, amíg Wallace nem írt neki. Csak akkor jutott eszébe elrohanni a nyomdába, amivel aztán a feje tetejére állította a világot. Sokkal nagyobb felfordulást okozott, mint Wallace gyengécske elmélete tette volna. Sok olyan dolgot indított útjára, aminek hatására túl korán jutottunk sokkal nagyobb gazdagsághoz és fejlettebb technológiához. Igy lett pénzünk és megfelelő felszerelésünk ahhoz, hogy túl közelről vizsgáljuk a fosszilis rekordot. - De mi köze Darwinnak a technológia fejlődéséhez? - Hát nem egyértelmű? - Amikor Beuber a szemembe nézett, megértette, hogy nem az. Mélyet sóhajtott, hátradőlt a székében, és újra beszélni kezdett, még lassabban. - Figyelj, menjünk rajta végig visszafelé, és akkor te válaszolhatod meg a kérdésed! Mi az a tömeges emberi viselkedés, ami a modern korban a leggyorsabb ütemben fejleszti a technológiát? - A háború. A háború és a fegyverkezési verseny. - Ügy van. És melyik volt a történelem legnagyobb háborúja? - Természetesen a második világháború. - És melyik személy, pontosabban melyik mozgalom vezetője tehető leginkább felelőssé annak a háborúnak a kitöréséért?
- Természetesen Adolf Hitler. A náci párt vezetője. - És a nácizmus nagyrészt olyan paranoid teóriákon alapult, amelyek a magasabb rendű fajok a vérvonalak beszennyezése ellen folytatott küzdelmével foglalkoztak. És melyik komor német filozófus inspirálta a nácikat? - Gondolom most Friedrich Nietzschére utalsz és az Übermensch gondolatára. - Jól gondolod. Utolsó kérdés: melyik akkor új keletű elmélet inspirálta Nietzschét, és egyébként magát Hitlert is? - A szociáldarwinizmus - válaszoltam kelletlenül. - A természetes kiválasztódás ostoba kiterjesztése az emberi viselkedés és a kultúra területére. - Ez volt a baj Beuberrel. Ezer évben egyszer tényleg összehozta. - Még sok más összefüggés van, amit említhetnék, de pillanatnyilag ennyi is elég lesz. Azt hiszem, már érted, miről beszélek. - Folyton a technológiával jössz - tiltakoztam. - De a fosszíliagyűjtögetéshez nem kell sokkal több, mint egy jó szem meg egy ásó. - Ez az, amit akarnak, hogy higgy - mondta Beuber. - És egy pontig ez igaz is. Csak nem túl sokáig. Igen, valóban annyi fosszíliát találsz, a menynyit csak akarsz, már ha hajlandó vagy elég sokáig ásni, de az összehasonlító analízishez szükséges adatbázisok létrehozásához, a szimulációkhoz, rekonstrukciókhoz és effélékhez elengedhetetlen a számítógépes technológia létezése. A kövületek belsejének vizsgálatát komputertomográffal és mágneses magrezonanciás képalkotással végzik. A magfizika hozta el a radioaktív kormeghatározást, az olajipar pedig lelőhelyek után kutatva szépen feltérképezte a földfelszín rétegeit. A háború és a háborútól való félelem alapozta meg azokat a tudományokat, amelyek mindezt lehetővé teszik. - De előbb-utóbb amúgy is kifejlesztettük volna a technológiát és a kutatási eszközöket, amelyek felhívták volna a figyelmet a fosszíliák problémáira - vetettem ellen. - Csak idő kérdése lett volna. - Á, igen. Idő. De ne feledd, hogy abból már nincs sok! - Meddig? - Hát az ítéletnapig., ami pedig 2036. június 6-án lesz. Jézus keresztre feszítésének tényleges kétezredik évfordulóján.
- Júniusban? - kérdeztem. Beuber mély lélegzetet vett, és láttam rajta, hogy mindjárt ezt is részletesen megmagyarázza. - Hagyd el! - vágtam elébe. - Mellékes. Inkább lássuk, jól értem-e az elméleted! Isten megalkotta a fosszilis rekordot, ami ahhoz elég jó lett volna, hogy 2036-ig ne derüljön ki róla, hogy tökéletlen, azaz hamis, ha azt vesszük alapul, hogy a terv szerint milyen gyorsan fejlődött volna a technológia és mennyi erőt fektettek volna a tudományos kutatásba, ha Wallace áll elő az evolúciós elmélettel. Ámde Darwin hatásosabban tudta előadni az elgondolását, aminek az lett a közvetlen következménye, hogy nagyobb elánnal kutatjuk a fosszíliákat, a közvetett következménye pedig, hogy olyan események láncolata indult útjára, amelyek felgyorsították a technológiai előrehaladást. Ennek eredményeképpen többet tudunk a földi élet fejlődéséről, mint kellene, ráadásul megismertük az elmélet buktatóit is. - Tökéletes - vágta rá Beuber. - Nagyszerű összefoglalás. - De várj egy percet! - mondtam. - Azt sugalltad, hogy valaki szándékosan manipulálta az ese-
ményeket, hogy Darwin jókor legyen jó helyen, és előállhasson az elméletével. Ki? És hogyan? - A ki egyszerű. A KGB és elődei, a cári titkosrendőrségig visszamenőleg. - Azt állítod, hogy az evolúciós elmélet kommunista összeesküvés? - Épp ellenkezőleg. A kommunizmus volt evolucionista összeesküvés. Igen, tudom, Marx még Darwin előtt publikált - de mindkettejüket ugyanaz a társaság manipulálta. Te nem találtad furcsának, hogy a kommunisták olyan lelkesen ölelték keblükre az evolúciót mint eszméik modelljét? A városi proletariátus történeti fejlődése. A kapitalizmus átadja helyét a szocializmusnak, ahogy korábban a feudalizmus adta át a helyét a kapitalizmusnak. Az államszervezet szükségszerű elcsökevényesedése. Homo Sovieticus, az új, szovjet ember. Liszenkoizmus. Ezek az eszmék mind közvetlenül kapcsolódnak az evolúciós elmélethez, még ha otromba kifacsarásai is annak. - De miért? - Semmi kétségem afelől, a kommunista mozgalmat csakis azért kellett aláaknázni, hogy ez olyan irányba terelje a fegyverkezési versenyt - és
azáltal a technológia fejlődését -, hogy bizonyítékot találjunk rá: a fosszíliák hamisak. - Vagyis azt állítod, hogy az egész hidegháború egyetlen hadművelet volt, amely a fosszíliavadászat bátorítását célozta? - Nem egészen. A manipulálását. Jusson eszedbe, hogy a híres hominida, Lucy megkövesedett csontvázát Etiópiában, az Afar-körzetben találták meg! Amint a marxisták megszilárdították hatalmukat abban az országban, minden külföldi kutatót kiebrudaltak a területről, akik aztán évekig nem dughatták oda az orrukat. Emellett ne feledkezz meg a pekingi ember maradványairól, amelyek Kínából tűntek el! Szerintem azok a csontok egy olyan elméletet támasztottak volna alá, amit bizonyos csoportok nem szívesen láttak volna fejlődni. A fejem enyhén lüktetni kezdett. Úgy döntöttem, megpróbálom visszaterelni a gondolatmenetet oda, ahonnan indultunk. - Tekerjük vissza egy kicsit! Mondtál valamit arról, hogy a dinoszauruszok már sokkal azelőtt kihalóban voltak, hogy az aszteroidabecsapódás elvileg végzett velük. Ez hogy lehetséges? Azt el tudom képzelni, hogy Isten ne rendezzen el minden apró részletet a fosszilis rekordban, de egy ekkora valami felett hogy tudott elsiklani? Főleg, hogy a dinoszauruszok egyáltalán soha nem is léteztek! Beuber bólintott; a mozdulat valahogy több mint cseppet mániákus volt. - Na igen, de a dinoszauruszok igenis léteztek. - De az előbb azt mondtad... - Tudom, tudom. Nem léteztek a világ történelmi múltjában, ahogy az Kr.e. 4004-ben festett. Abban a múltban léteztek, ami Kr.e. 4004 óta keletkezett. - Nonszensz! - Nem, ha elfogadjuk a múlt változtathatóságát - magyarázta Beuber. - Gondold végig egy percre! Már elég forgatókönyvön vezettelek keresztül. Mi a legjobb módja annak, hogy úgy tűnjön, valaki aludt az ágyban, és az egész éjszakát ott töltötte? A beszélgetés vadul csapongott a szélsőségek között, de próbáltam kapaszkodni. - Hát, kerítesz valakit, aki megteszi helyetted. Alszik az ágyban, felveszi a pizsamát, használja a fogkefét. - Pontosan. Ha csak összegyűröd a lepedőt, hogy úgy tegyél, mintha valaki ott lett volna, biz-
tosan kimarad egy-két apróság. Ugyanez a helyzet, ha azt akarod, hogy úgy tűnjön, lelőttek valakit... vagy hogy egy bolygón kifejlődött az élet. - Csakhogy a te forgatókönyved szerint a bolygó Kr. e. 4004-ben teremtetett. - És így is történt. Isten uralja az időt és a teret. Ha az oroszok feltalálhatják az időutazást, Neki miért ne menne? - Az oroszok? - Mindjárt - mondta Beuber sietősen. - Mindenekelőtt Isten Kr. e. 4004-ben megteremtette a Mennyet s a Földet... na meg a múltat. Egy valódi, elérhető múltat, tele állatokkal, amelyek éltek, haltak, megették egymást, aztán patakmedrekben fordultak fel. Ez a másik dolog. Még soha nem gondolkoztál el azon, miért pusztult el anynyi élőlény véletlenül pont olyan helyeken, ahol a csontjaik meg tudtak őrződni? Mikor láttál utoljára szarvast vagy mókust pont egy patak közepén szörnyethalni? - Kr. e. 4004-ben Isten úgy teremtette meg a múlt látszatát, hogy teremtett egy múltat. De még ha aludt is az ágyban és fel is vette a pizsamát, nem használta a fogkefét. Levágta a kanyarokat,
itt-ott hanyag munkát végzett. És bizonyos társaságok ebből akartak hasznot húzni. - Például a dinoszauruszok esetében - vetettem fel. - Például - hagyta helyben Beuber. - Az ellenzék tudta, hogy a múlt hamis, hogy nem valóságosabb, mint Disneyland. Mivel ugyanakkor keletkezett, mint a jelenkori világ, a jelenkori világ létezése nem függ a múlttól. A prehisztorikus korban azt csinálsz, amit akarsz, és nem kell attól tartanod, hogy valami megváltozik a jelenben. Lehet, hogy a föld alá kerül egy-két kavics, de nem fogod eltörölni a történelmet. - Már megint lemaradtam - vágtam közbe. Beuber közelebb hajolt, és lehalkította a hangját. - Emlékszel azokra az aktákra, amiket egy éve mutattam? A szovjet időutazási kísérletekről. - Ó, ha már itt tartunk - szakítottam félbe -, te tényleg hiszel az időutazásban? - Hát hogyne! Van rá bizonyítékom, hadd meséljem el! - Beuber tekintete idegesen a padlóra siklott, mintha az illető bizonyítéknak már a gondolata is nyugtalanítaná. - Habár - folytatta, miután összeszedte magát -, a teszteknek, amikbe tavaly beleszaladtam, semmi közük nem volt az evolúciós összeesküvéshez. Alacsony besorolású tudósok végeztek laboratóriumi kísérleteket. Ezek semmi eredményt nem hoztak - legalábbis közvetlenül -, de azt kétségtelenül bebizonyították, hogy az időutazás lehetséges. Csakhogy, ha a szovjetek nem is tudták hasznosítani, más igen. Valaki, aki ki akart egyenlíteni egy számlát, és akinek ehhez külső segítségre volt szüksége. Ő volt az, aki üzembe helyezte a gépet és nagyban kezdte használni. - Ki? - kérdeztem, bár sejtettem, mi lesz a válasz. Elég időt töltöttem már Beuberrel ahhoz, hogy tudjam, milyen rugóra jár az agya. Még közelebb hajolt, és olyan halkan suttogott, hogy alig hallottam. - Kuba - lehelte. Mostanra már csak úgy zakatolt a fejem. Fogalmam se volt, mit mondhatnék. Ez az ember őrült, semmi kétség. Egyikünk se szólt vagy fél percig.
- Minden egybevág - mondta végül a kellőképp drámai hatásszünet után. Még egy percre elnémult, majd újra megszólalt, egyik kedvenc retorikai fordulatával. - Még soha nem csodálkoztál azon, hogy bírhatják olyan régóta a kubaiak külső segítség nélkül? A válasz természetesen az, hogy sehogy. Egyszerűen csak a külső segítségük sokkal messzebbről jön, mint azt mi gondoltuk. - Kubai kommunista időutazók - mondtam, nem próbálva tovább leplezni hitetlenségem. - Igen. Így van. Az egész teljesen logikus. Az embereik hozzáfértek a szovjet időutazási kísérletekhez. Volt lehetőségük lemásolni a technológiát. Amikor a KGB megrendezte a szovjet összeomlást, az oroszoknak tökéletes mentségük volt, hogy visszavegyék Castrótól a biankó csekket, ez viszont jó okot szolgáltatott Castrónak arra, hogy bosszút akarjon állni azon, aki a KGB mögött áll. - Amint meghatározta, ki az, és rájött, hogy az illető legfőbb célja az evolúciós elmélet propagálása, és ezáltal az istenhit eltörlése... nos, hamar kitalálta, hová kell ütnie, hogy fájjon. Alkut kötött. Visszaküldi az embereit az időben, azzal a küldetéssel, hogy belerondítsanak a fosszilis rekordba, teszi pedig mindezt cserébe pár csodáért, ami, legalábbis egy darabig, működésben tartja a kubai gazdaságot. - A tevékenységét ugyan némiképp behatárolja annak a történelmi ténye, hogy mely fosszíliákat fedeztek fel eddig, de így is elég nagy a mozgástere. Ne feledd, elvileg az aszteroida végzett a dinoszauruszokkal! Castrónak csak annyi a dolga, hogy visszaküldje néhány jó emberét - az angolai csapat tagjait, a saját forradalma vagy a dallasi akció részvevőit - az aszteroidabecsapódás előttre azzal a paranccsal, hogy végezzenek minél több dinoszaurusszal, méghozzá a lehető legrejtélyesebb módokon. Mérges gázzal, biológiai fegyverrel, sugárszennyezéssel, bármivel, ami nem hagy nyomot. Fogadok, hogy sokan egyszerűen argentin kezelésben részesültek. - Miben? - Az argentinok gyakran tüntettek el embereket, pont, mint A 22-es csapdájá-
ban. A lefüggönyzött kocsi begördül a ház elé, az áldozatot bezsuppolják, és soha senki nem látja többé. - Egek ura! - hüledeztem, bár nem voltam benne teljesen biztos, mi is kavart fel jobban. - Még mindig csinálják; eltökélték, hogy a lehető legtöbb fajt kiirtják még az aszteroidabecsapódás előtt, így aztán soha senki nem fog egy példányt sem találni azokból a fajokból, amelyek túlélték volna a szikla érkezéséig. Ez már túl sok volt; nem bírtam követni. A fejem tompán zsongott, mintha egy méhraj szabadult volna el benne. - Menjünk vissza egy kicsit! Tehát az utóbbi nagyjából százhetven évben ezek a bizonyos társaságok, amikről beszélsz, azon fáradoztak, hogy megerősítsék az evolúciós elméletet, ezáltal gyengítsék a vallás erejét. Ezek a bizonyos erők pedig nem mások mint... Beuber szót se szólt, csak egyenesen lefelé mutatott az egyik ujjával, a Föld középpontja, és minden az alatti pont felé. - Értem - folytattam. - És Castro annyira szeretné bosszantani, nos... őket, hogy ez a derék ateista kommunista hajlandó kéz a kézben dolgozni Istennel az Ördög ellenében? - Ismét tökéletesen megértettél engem, barátom. Szép kis történet, ugye? - És elég eszelős - jegyeztem meg. - Tiszta őrület. Nincs semmi bizonyítékod. - Ó, dehogy nincs - mondta hideg, kemény hangon. - Már évek óta dolgozom ezen. Eddig titokban tartottam, de végre megvan a bizonyíték, amire szükségem volt. És holnap a világ elé fogom tárni. Holnap kiborítom a bilit mindenkire, a Vatikántól az Amerikai Természettudományi Múzeumig. Ezt mondván felállt, és az ablakhoz ment. Elhúzta a függönyt, de épp csak annyira, hogy láthassa, milyen az idő. - Lassan csendesedik az eső - állapította meg. - Muszáj indulnom, mielőtt kitisztul. - Visszafordult felém, és felvette a sapkáját. - Hozzád jöttem először, mert a barátom vagy, és mert gondoltam, tudni szeretnél erről. Ez egy igazán fantasztikus történet! Nem vártam, hogy bizonyíték nélkül
elhiszed. - Elmosolyodott, de cseppet sem jókedvűen. - Isten megköveteli a hitet. Én nem. Holnap sajtótájékoztatót tartok, és a világ megkapja a bizonyítékot. - Az ajtó felé indult, majd megfordult, és tisztelgett előttem, furán, két és fél ujját a homloka elé illesztve, ahogy annál a megnevezetten katonai szervezetnél volt szokásban, amelynek állítólag a tagja volt a múlt egy közelebbről meg nem határozott pontján, és rnár el is tűnt. Igy ért véget Beuber utolsó látogatása. Igen nyugtalanítóan. Felkeltem, elhúztam a függönyt, felkapcsoltam a csillárt, és megpróbáltam folytatni az olvasást - ami jelen körülmények között nem is volt olyan egyszerű feladat. Volt valami mélyen elszomorító ebben az emberben, aki ekkora elszántsággal vetette magát egy olyan világba, amelyet senki más nem látott. Kinyitottam a könyvet, de nem láttam a betűket magam előtt. A képek, az ötletek mind túl furcsák, túl erőteljesek. Bosszúszomjas kubai kommunisták, szövetségben Istennel a Sátán ellenében, amint becserkészik és eltűnetik a vad dinoszauruszokat, hogy megőrizzék Isten reputációját. Az ajtóra bámultam, amelyen Beuber az előbb lépett ki. A kései óra, az eső, a mennydörgés, a különös történet hatására nyugtalanító képek kavarogtak a fejemben: Tyrannosaurusok, amiket lefüggönyzött argentin rendőrautókba zsuppolnak, és Joseph Heller a sofőr. Őrült zagyvalék - bár nem őrültebb, mint amit az imént hallottam. Így merengtem, amikor egyszerre villám ragyogta be az eget az ablakom előtt, és akkorát mennydörgött, hogy majd kiestem a fotelből. Valahogy tudtam, hova csapott be. Abban a pillanatban hirtelen elhittem, komolyan elhittem mindent, akármennyire nem akartam. Másnap reggel találták meg. Hülye egy baleset, a rendőr ezt mondta. Belecsapott a villám, szörnyethalt, a nála levő iratok szénné égtek. Furcsa egybeesés, hogy a házát majdnem pontosan ugyanakkor érte villámcsapás. Az épület földig leégett, így Beuber aktái is mind egy szálig megsemmisültek.
Es ennyi. Vége a történetnek. Legalábbis így kellett volna lennie. Csakhogy két apró részlet kimaradt. Először is, Beuber egész elmélete arra alapult, hogy Isten nem csalhatatlan. Képes megfeledkezni egy részletről itt, hibát elkövetni ott. Ha így van, a logika azt diktálja, hogy a Sátán ugyanezzel gyanúsítható. És ha erre én rájöttem, Beubernek is rá kellett jönnie. Ő pedig mindig számolt a váratlannal, ami többnyire azt jelentette, hogy elterelő hadműveletet szervezett, hogy az megzavarja és félrevezesse ellenségeit. A második részlet az volt, hogy Beuber „véletlenül" nálam hagyta az antantszíját a mindenféle holmijával. Csak egy-két nappal a temetés után jutottam el odáig, hogy közelebbről is megvizsgáljam. Akkor találtam meg azt - gondosan becsomagolva papírba, körülrakva vattával, elrejtve egy zseblámpa szárába, az elemek helyére. Nem, Beuber nem az a fajta ember volt, aki bármit is a szerencsére bízott, és nem hagyott volna ki egyetlen lehetőséget sem rosszakarói átverésére. Hajlandó
volt kockára tenni - es elveszíteni - az életét, ha ez kellett ahhoz, hogy az Ellenség abba a hitbe ringassa magát, hogy minden szálat elvarrt. Még így is, hogy a háza porig égett, hogy a nála lévő iratok elpusztultak, maradt utána valami. Lehet, hogy valahol van ennél több is, elrejtve. Egy akta, ami megmagyarázza, pontosan mit is jelent a kérdéses lelet. Vagy talán egy másik, ugyanilyen átütő erejű tárgyi bizonyíték. Jelen pillanatban a tárgy, amit találtam, itt van. Létezik. Tökéletesen megkövesedett, mégis megőrizte eredeti alakjának minden részletét, egészen a külső levelek erezetéig, a hamu alakjáig. Megszerveztem, hogy minden elképzelhető tesztet elvégezzenek rajta. Minden általam ismert módon megpróbáltam meghatározni a korát. Abszolút megkérdőjelezhetetlen bizonyíték - hogy pontosan mire, még nem tudom. De muszáj, hogy egy hatvanötmillió éves, fosszilizálódott Havanna szivarvég jelentsen valamit. Sarkadi Zsuzsanna fordítása
HASONMÁS 2054-BEN JÁRUNK, a totális elidegenedés
korszakában. Az emberek kerülik egymást, szinte már nein is érintkeznek. A szükséges kapcsolattartásról az úgynevezett szurrogátumok gondoskodnak, amelyek a valódi emberek fittebb, megnyerőbb robot-hasonmásai. Ezek a hasonmások végzik el a legtöbb mindennapi teendőt, sőt, gyakran még ők is dolgoznak gazdáik helyett. A látszólagos nyugalmat azonban felborítja néhány szurrogátum értelmetlennek tűnő meggyilkolása. Az ügy kivizsgálásával Greer FBI-ügynököt (Bruce Willis) bízzák meg, aki a háttérben egy döbbenetes és fenyegető összeesküvést fedez fel. Az ügy annyira bonyolult, hogy kénytelen maga is beállni nyomozni a hasonmása helyett. A filmben visszatér a 2003-as Terminátor 3. - A gépek lázadása óta mozival nem jelentkező Jonathan Mostow rendező, valamint írói, Michael Ferris és John D. Brancato. Az igazán nagy hír pedig az, hogy újra együtt szerepel a Ponyvaregény
híres párosa, Bruce Willis és V'ing Rhames, akik ezúttal is egymás ellenlábasait formálják meg. A 2005 és 2006 között megjelent The Surrogates című képregény eredeti történetével és film noiros látványvilágával hívta fel magára a filmesek figyelmét, mivel a sztori egyszerre hordozta magában az izgalmas krimi, az akciófilm és az egyedi látványvilágú science-fiction lehetőségét.
Magyarországi bemutató: október 1.
Antal József: Vénuszlakók - A vándormechanikus
A szerző Vénuszlakók-sorozata 231. számunkban indult, és most egy újabb pillantást vethetünk a telepesek csöppet sem heroikus mindennapjaira.
- És menni fognak - Az emberek mindig mennek. Mindig. Mindig azt hiszik, hogy jobb életük lehet, mint a régi világban. Orson Scott Card: Végjáték Az ember nemcsak ásóval és kapával szelídít meg egy tájat, hanem azzal is, amit ásás és kapálás közben gondol. Márai Sándor: Napló 1945-57
HELEN A ZSILIPKAMRÁBAN állt, a hajózsilip és a dokkfolyosó között félúton. Tekintete esdeklőn rebbent a bejárat felé, de a folyosó üres maradt. Jól tudta, hogy ő az utolsó utas, mégis, a lelke mélyén valami irracionális lény azt szűkölte reménykedve, hogy a vastag ajtó ott, a folyosó túlsó végén félresiklik, és a nyílásban feltűnik Patricia vörösesszőke üstöke.
Két utaskísérő figyelte a hajózsilipből diszkrét mosollyal. Amikor időnként hátrakapta a fejét, egyre fokozódó türelmetlenséget látott arcukra költözni. És szánalmat is látott, amitől lassacskán elöntötte a düh, és feléledt makacssága, melyet Sean az utóbbi időkben oly gyakran vetett a szemére. „Az utolsó pillanatig várok" - döntötte el. „Az utolsó átkozott pillanat utánig... Ez a két vigyorgó ribanc könyörögjön, hogy bemenjek!" Szája sarkában megjelent egy kemény vonal, amelytől furcsán élettelenné vált az arca. Hosszú percekig dacolt a hangszórókból ismétlődő utasításokkal és az utaskísérők szemrehányó tekintetével, végül, egy-egy lesújtó pillantást vetve a lányokra, belépett a lassan öszszecsukódó ajtószárnyak között. Az a két vonal többé nem tűnt el az ajka mellől. Amikor hármasban megérkeztek Észak Egyre, még minden rendben volt. Az olasz megállította
a légpárnást, kiugrott, és széles gesztussal körbemutatott a város főterén. Megjöttünk, signorina mondta Patriciának, aztán félrevonta Helent, még egyszer biztosította arról, hogy soha nővel még ilyen jó nem volt, és kijelentette, szeretné, ha ezentúl együtt járnák a sivatagot, akár hármasban is. Most el kell mennie, hogy beszerezzen bizonyos alkatrészeket, de hétkor várja ugyanitt. Helen halványan mosolygott közben, és arra gondolt, hogy ha érvényes a tavalyi menetrend, amelyet Jura Alekszejev feleségétől kunyerált el, hétkor Patríciával már az Aphroditén lesznek. A férfi búcsúzóul meg akarta csókolni, de az asszony elhúzódott tőle, és kényszeredetten a kislány felé biccentett. Valójában az olasz szőrös háta jutott eszébe, és ettől enyhe hányinger fogta el. Renato végül elkotródott, és Helen megkönynyebbülten ballagott oda lányához, mert Patricia már türelmetlenül toporgott a bőröndök mellett. Hányingere nem múlt el, sót szédülni kezdett. Lerogyott a legnagyobb bőröndre. ,,Ha most rosszul leszek, mindennek vége!" gondolta, és gépiesen simogatni kezdte Toby fejét. ,,Mennyire elfáradtam! öt év ezen az átkozott helyen! Vénusz!" Ahogy belelovallta magát a Vénusz-gyűlöletbe, valamelyest magához tért. - Pihentem egy kicsit - mondta Patriciának. Még mosolyogni is tudott. Felállt. - Induljunk! Felkapta a bőröndöket. Kettejük összes holmija elfért a kettőben, és többek közt ezért gyűlölte meg végképp a farmot, a vénuszi életet. A Földön egy Patricia korú kislánynak több ruhája volt akkortájt, amikor elindultak erre az elátkozott helyre... A csomag mindennek ellenére ólomsúllyal húzta a vállát, és Helen magában Sean karja után sóvárgott. - Jobb lesz, ha felveszed a kutyát, Pattie! Itt rengetegen járnak. Forgalom van! A puszta szó őrömmel töltötte el. Nem emlékezett rá, hogy az utóbbi időben egyszer is kimondta volna. A kislány nem válaszolt, karjába kapta a spánielt, és szótlanul Helen után baktatott. Fel kel-
lett volna tűnjön - és ezért ott, az állomás zsilipjében ezerszer elátkozta magát -, hogy Patricia még csak nem is morgolódik a cipekedés miatt. Míg a farmról jöttek, jó negyedóránként hátrahátranézett, egy-egy futó pillantást vetve a hátsó ülésen komoran gubbasztó Patríciára, de leginkább azért, hogy meggyőződjön arról, nem tűnik-e föl mögöttük Sean légpárnása. Látni nem sokat látott az emelőmotorok felverte porfüggönyön át, és tulajdonképpen nem tudta igazán, mit szeretne jobban: ha meglátná azt a jól ismert világoskék csillogást, vagy ha nem, de maga a mozdulat, ahogy megfordult és megemelkedett az ülés fölött, nyugalommal töltötte el. Persze meg is könnyebbült minden alkalommal, hogy legalább nem kell figyelnie Renato kábító fecsegésére. Mert az olasz beszélt, beszélt fáradhatatlanul és megállíthatatlanul, még annyit sem kívánva, hogy legalább egy-egy közbevetett horkantással meggyőzze, figyel rá, és Helen már tisztában volt az egész élettörténetével és valamennyi felmenőjével, beleértve a harmad-harmad unokatestvéreket valahol egy olyan valószínűtlen nevű helyen, mint Poggiomarno... - Tizenkettediziglen... - mondta ki hangosan. A szóáradat félbeszakadt, az olasz udvariasan ránézett. Helen elmosolyodott: - Semmi, semmi. És minden visszazökkent az előző kerékvágásba. Helen újra felkapaszkodott az üléstámlára, gépiesen megsimogatta Patricia fejét. A légpárnás porfüggönye mögött csak a sivatag. ,,Csak arra vagyok kíváncsi, hogyan jutott el ez alak a Vénuszra? Vagy megkent valakit, vagy az olaszok valamennyien ilyen hülyék." Néhány percig eljátszott a gondolattal, hogy nem utazik el a Földre Patríciával, hanem Renatóval marad. Elképzelte magát mint olasz feleséget. Tucatnyi elálló fülű, feketebongyor gyerek, spagetti, lasagne, tortellini, ravioli és olasz anyós. Bajusszal. Körülnézett az olasz viharvert légpárnásában, és elmosolyodott. A padlón és a kárpiton ezernyi olaj-, festék- és egyéb, megnevezhetetlen eredetű folt. Csavaranyák és elektronikus alkatrészek,
drótdarabok és ki tudja, mire való mütyürök hevertek mindenfelé. Helen orra előtt a szélvédőre megsárgult tervrajz tapadt. Galacsinná gyűrt vázlatok a kesztyűtartóban... Kinézett az ablakon. Emlékezett, rnár elhagyták az Alekszejev farmot, errefelé még nem vették művelés alá a földet, a sivatag makacs sárgája villogott mindenfelé, csak néhol törték meg a mészkő és gipszpor fehér sávjai, és a szétszóródott magvakból kihajtott vénuszrizs zöld foltjai. ,,A Föld az másmilyen" - gondolta. ,,Június eleje lesz, amikor leszállunk a városban, New York olyankor a legszebb. A Sikló ablakából látjuk majd a tornyokat, Libertyt. Patricia talán már nem is emlékszik... Olyan kicsi volt, amikor erre az elátkozott helyre jöttünk... Aztán légitaxival megyünk be a kikötőből.'' Lehunyta a szemét, és már ott volt, érezte a taxi ülésének illatát. A tornyok között suhannak, a kabin megdől, az Alapítvány keskeny, csúcsán álló sötétbarna gúlája ugrik eléjük, a valószínűtlen szerkezet lebegni látszik a júniusi napfényben, egyre feljebb emelkednek a fala mentén, meredek szögben, a fal hirtelen eltűnik, a légitaxi felszökik az égbe, és kitárul alattuk a város panorámája. Patríciára néz, a kislány tágra nyílt szemmel bámul ki az ablakon. „Anya, ez csodálatos!" - mondja... Helen felsóhajtott, és visszatért a légpárnás olajtól bűzlő valóságába. A Vénusz valóságába. Valami más illat is belekeveredett az olajbűzbe, melyet Helen azóta próbált azonosítani, hogy a kabinajtó becsattant mögöttük. Abban a pillanatban felismerte, és felkavarodó gyomra ellenére felnevetett. ,,Istenem! Paradicsomszósz! Még ez is!" Hátrafordult. Patricia Összegömbölyödve aludt a hátsó ülésen, keze a kutya homlokán nyugodott. Toby is aludt. ,,Ha hazaérünk, azonnal állást vállalok, Fox biztosan el tud helyezni az Alapítványnál. Patriciát mindenesetre egy alapítványi iskolába íratom. Gyerekek közé. Az Alekszejev fiúk persze kedvesek, de végre lenne igazi barátnője. Babái és ruhái is lennének, nem hordaná többé ezeket a szörnyű kezeslábasokat. A régi lakásban fogunk lakni, az öreg Baynes minden reggel nagyot köszön majd..." Megmerevedett. A lift képe rémlett fel bántó élességgel, még a vér, az ondó és a
veríték szagát is érezte. Rettenetes erővel tört rá a hányinger, kétrét görnyesztette, és öklendezni kezdett. Az olasz nem vett észre semmit, zavartalanul folytatta végtelen monológját. Mintha csak megszánta volna, az öreg légpárnás hirtelen megrázkódott, a motorok dübörgése szaggatottá vált, aztán egy magas hangú sikolylyal végleg elhallgattak. Az emelőmotorok nem billentek át kerékké, a jármű szoknyái csikorogva tiltakoztak az út durva felszíne ellen, és a jármű nagyot döccenve megállt. Renato sebesen pergő olasz káromkodásba kezdett, felcsapta az ajtót, és kiugrott. A fülkébe friss levegő áramlott, Helen megkönnyebbülve kiegyenesedett, aztán beléhasított a félelem: ,,Sean biztosan utolér!" Az udvarról turbinák süvítése hallatszott, mely minden átmenet nélkül fülsértő kerepelésbe csapott át, aztán csend lett, csak a kerekek surrogása hallatszott. - Vajon ki lehet? - dünnyögte magában Helen, de nem ment az ablakhoz. A kályhán kigyulladt a zöld lámpa a sütő ikonja fölött. - A sütőprogram sikeresen befejeződött. Bon appetite! - közölte az automata szakács kellemes baritonja, enyhe francia akcentussal. Helen kihúzta a rácsot, és elfintorodott: - A jó maláj anyádat! A kormos ragacsból, mely a program szerint túrótorta volt, füst szállt fel. Helen lebigyesztette az ajkát. - Vénusz - mondta megvetően, és az egészet a recirkóba borította, aztán széttolta az ablaktáblákat, és kihajolt a párkányon. Az udvaron ütött-kopott légpárnás furgon állt, platóján zöld ponyvával hanyagul letakart gépalkatrészek, ismerős kisméretű szabvány űrforgalmi ládák. Sean a gépszín nyitott bejárata előtt egy idegennek magyarázott, sűrűn a bent álló gépek felé mutogatva. Az idegen a melléig sem ért, sovány, szíjas barna arcú, fekete göndör hajú. Hadarva beszélte a vénuszi keveréknyelvet, és élénken gesztikulált vékony karjával. Sean felnevetett, hátba verte az idegent, aki ettől majdnem elröpült, és még mindig nevetve a
ház felé terelte. Helen elmosolyodott, megtörölte a kezét a konyharuhába, és az ajtó felé fordult. A ház ura és vendége udvariasan toporogva megakadtak a konyhaajtóban, de Sean végül betaszította a másikat. Az asszony még mindig mosolyogva eléjük lépett. - Helen, hadd mutassam be, izé... - Foschi. Renato Foschi. - Fosi urat. Aki, izé... - Helen látta Seanon, hogy majd meghal a visszafojtott röhögéstől. - Vándormechanikus. Mezőgazdasági gépészmérnök vagyok, de értek elektronikus és fototronikus berendezésekhez is. - Körbeszimatolt a konyhában, fanyarul elmosolyodott. - Javítok háztartási gépeket is. - Helen, képzeld, Foschi úr di... izé, Olaszországból jött! Az asszony köhögésbe fojtotta feltörni készülő nevetését. - Bocsánat. Foglaljon helyet, Foschi úr! Szívesen látjuk ebédre... A túrótorta sajnos elégett.
- Köszönöm, de rnár ebédeltem a kocsiban. - Idétlenül hadonászni kezdett, és az ajtó felé húzódott. Egyfolytában Helent bámulta. - Ha nincs ellenükre, elkezdeném a munkát. Választ sem várva kimenekült a konyhából. - Hát, ezt elvarázsoltad. - Sean vigyorogva átölelte az asszonyt, hajába fúrta a fejét, aztán leült. - Ebéd után azonnal indulok. Ennek a... izé... hehehe... vándormechanikusnak már megmutattam, hogy mit csináljon. Olcsón dolgozik, Wangék szerint jól. Ha valami rossz a konyhában, csináltasd meg! Helen nem válaszolt. Az olaszt bámulta a gépszínben. „Ezt elvarázsoltad!" - visszhangzott fejében Sean hangja, és az ötlet abban a pillanatban megfogant benne; megrémült magától. - Helen... - Férjének hangja aggodalmasan csengett. - Valami baj van, szívem? - Semmi. A sütőt megcsináltatom. - Kerülte a féri tekintetét.
Helen a Földről álmodott, mint mindig. Visszatérő álom, mosolygott közben. Füves domboldal, amolyan előhegység, mögötte egyre magasabb, de szelíden emelkedő hegyek. A fű harmatos, szoknyája szegélye már teljesen átázott, Sean nadrágja is térdig vizes. A férfi hirtelen ölbe kapja, és befut vele a fák közé. Nevet. Hempergőznek az avaron. Lihegve megpihen a férfi széles mellkasán. Futnak tovább, a völgyben különös épületromok húzódnak a fák között. „Szénpoha" - mondja Sean, és lefut a völgybe. Keskeny vaslétrán kapaszkodnak fölfelé: veszedelmesen rozsdás, inog. Felérnek, hatalmas, ferde, meredek falú betonárok, simaságát csak néhol kezdte ki az idő. Alján vastag széniszap. Sean lehajol, belemártja a kezét, az arcára mázolja, és nevetve bekeni az ő arcát is. A fény hirtelen megnő, a szén-
iszap villámgyorsan száradni kezd, berepedezik. Sean arca is cserepes. Felnéz, a nap megnőtt az égen, és uralkodó, gonosz fénybe burkolja a világot... Helen felnyögött, de nem ébredt fel, átmenet nélkül zuhant át egy másik álomba, megint a Földről. Vakítóan fehér tengerpart, kellemes meleg, apró hullámok nyaldossák a lábukat, ahogy összeölelkezve fekszenek a homokon. Árnyék vetül rájuk, de azonnal eltűnik. Felemeli a fejét, a nap, az óriásira nőtt, gonosz nap elvakítja. Beárnyékolja a szemét. Idegen nő áll előttük, bokáig a habokban, szőke haja glóriaként csillog az ellenfényben. Mezítelen. Érzi, hogy Sean felül mellette. Az idegen nő mosolyog, szemérmesen, mégis kihívóan takarja meztelenségét. Ez a mosoly nem neki szól, idegesen Seanra pillant, a férfi megigézetten bámulja
az idegen nőt, ágyéka óriásira duzzad a keskeny fürdőnadrágban. Az idegen nö megrázza a fejét, az aranyló hajkorona felizzik. Sean feláll, az idegen elé lép, megfogja a kezét. A nő átöleli a derekát, magához húzza, aztán megfordulnak, és besétálnak a tengerbe. „Sean! Sean!" - kiáltja Helen kétségbeesetten... - Sean! Sean! - riadt fel saját hangjára. Felült az ágyban, kitapogatta a ceruzalámpát, és maga mellé világított. Sean nyugodtan aludt mellette. Az asszony kikapcsolta a lámpát, és visszafeküdt. De nem tudott elaludni. Homok csikorgott a foga között. Felkelt, a sötétben kibotorkált a fürdőszobába. A műanyag ajtó halkan nyikorgott. »A Vénusznak még nincs saját faipara" - hallotta fejében Fox hangját. A keze ökölbe szorult. - Vénusz - morogta. - Te rühes kurva! A tükörből sápadt, elgyötört arca kérdőn nézett vissza. ,,Ez én lennék? Ez az öreg nő én vagyok?" A homok bántóan dörzsölte az ínyét. - Rühes kurva! - Végighúzta kezét az arcán: homok súrlódott az ujjai alatt. - Ez a szar teszi tönkre a bőrömet. - Ideges mozdulattal ráncigálta elő a fogkrémes tubust. Sokáig, nagyon sokáig mosta fogát. Felegyenesedett. Elgyötört és dühös Helen Fields nézett vissza a tükörből. Megrázta a fejét. Egyszerre gyengeség fogta el, megszédült, meg kellett kapaszkodnia a mosdó peremében. Valami megindult a gyomrában felfelé, fel a nyelőcsövén, és anélkül, hogy hányingert érzett volna, kiadta magából a vacsorát. De nem könnyebbült meg. Szédülő fejjel kitakarította a kagylót, újra megmosta a fogát, és betámolygott a hálóba. Lerogyott Sean mellé. A férfi egyenletes szuszogása megnyugtatta kissé. Számolgatni kezdett. Már két napot késett a ciklusa. Ez annak a jele is lehetne, előfordult néhányszor. De valahogy egészen biztosan tudta, hogy nem... ,,Terhes vagyok" - gondolta. ,,Fiam lesz." Ezt is valahogyan tökéletes biztonsággal tudta.
Féktelen jókedv fogta el, és az öröm elsöpörte a rosszullét maradékát. - Fiam lesz - motyogta maga elé alig hallhatóan. - Fi... - kezdte hangosan, és Sean felé nyúlt Visszakapta a kezét, mintha a forró sütőrácshoz ért volna. ,,Ide szüljek gyereket?" Megint szédülni kezdett, felült, mélyeket lélegzett. Hitványul érezte magát ,,Itt még orvos sincs." Visszaemlékezett Jura Alekszejev feleségére. Tavaly történt Az asszony a harmadik gyereket várta, a harmadik fiút, de az volt az első vénuszi terhessége, és Helen nagyon sok időt töltött vele. Az első hónapok rendben elmúltak, aztán egy délelőtt - aratás idején - Nágya elcsúszott a konyhában. Helen talált rá. A csupa izom és akarás nő szűkök a fájdalomtól és a félelemtől. A mentőhelikopter gyorsan megérkezett; Helen kapaszkodott Nágya után a gépre, amelyet szemmel láthatóan nem erre a célra terveztek. A mennyezet alacsony volt, mindenfele sínek és tartókeretek álltak ki belőle. („Hawk AH hetes harci helikopter" - mondta később Sean. ,,Ilyenekkel nyomattuk Kasmírban. Akkoriban a legkorszerűbb típus volt, a legkisebb személyzetid a lehető legtöbb fegyvert hordozta a kategóriában.'' ,,Nem érdekel!" - csattant föl Helen. ,,Akkor sem arra való, hogy szülő nőket szállítsanak kórházba rajtuk!" ,,De Anya! Egy AH hetes!" - lelkesedett Patricia. Alig tudta megállni, hogy képen törölje.) Az orvosok görnyedten forgolódtak Nágya körül, és udvariasan kerülgették Helent, aki végül nem bírta tovább, előremászott a pilótafülkébe, és a pilóta mögött kuporogva tette meg az utat Észak Egyig. Persze a kórházban már minden rendben volt, Nágyát benn tartották, és egy hónap mulva, rendes időben megszülte a ,,kis" Vologyát. Több mint négy kilóval... Helen azonban nem felejtette d az asszony szűkölését, az orvosok tehetetlen mormogását a helikopterben. És a kabint betöltő fegyverzsírszagot Pedig egy fiú sok mindent megoldana. Sean talán nem harcművészetekre és mindenféle fegyver - hál' Istennek egyelőre elméleti
- kezelésére oktatná Patriciát. Meg a gépek szerelésére... Patricia. A kislány nagyon eltávolodott tőle, mióta a Vénuszra jöttek. Állandóan az apján csügg, és Helen érezte, hogy ez több, mint a gyerekek szokásos vonzódása az ellenkező nemű szülőhöz. Patricia szeméből időnként nyílt ellenségeskedést vélt kiolvasni, bár talán nem gyűlöletet. Egyelőre. Az utóbbi időben egyre többször zördültek össze Seannal, végeredményben minden alkalommal a Vénusz, a vénuszi körülmények miatt, és olyankor a kislány szemében talán több is volt, mint ellenségeskedés. „De még nem gyűlölet. Még nem." Mert az fájt igazán, s nem csupán fájt, hanem félelemmel töltötte el, hogy a kislány jól érezte magát a Vénuszon. Boldognak látszott, és talán az is volt. Minden szabadidejét a sivatagban kóborolva töltötte az Alekszejev fiúkkal, vagy akár egyedül is. Sean szintén magával vitte a földekre, amikor csak tehette. Olyankor, ha hazaértek, Helen idegennek érezte magát közöttük. Idegennek és feleslegesnek. Felállt, az ablakhoz támolygott, megkapaszkodott a párkányban. Csak a legfényesebb csillagok látszottak, az ég inkább sötétkék, mint fekete, a Tükör világosan kivehető. A Tükör... ,,Még az éjszakád sem igazi, a nappalod sem. Nincsenek évszakaid... Elvettél mindent tőlem... A szerelmemet, a lányomat, az életemet... A fiamat nem adom." - Nem lesz a tied! - mondta hangosan az üvegnek. De valójában nem tudta, mit fog csinálni, csak abban volt biztos, hogy ezúttal szembeszáll a Vénusszal. - Te kurva! - sziszegte, és ellökte magát az ablaktól. Kiment a konyhába, vizet töltött magának, aztán leült a pulthoz. A pohár hűvössége megnyugtatta. „Sean holnap Wangékhoz megy. Ha valahogy eljutnék a telepre, onnan naponta jár busz Észak Egyre. Sean egy hétig is ott maradhat... Talán Nágyától elkérhetem a légpárnást." Megitta a vizet. Rosszulléte elmúlt. Visszaóvakodott a hálóba, lefeküdt. ,,Mit mondjak Patriciának? El kell vinnem innen... Lassan teljesen elvadul Ha magammal vi-
szem, megváltozik minden. Ha Seant is magammal tudnám vinni... Azaz átkozott szerződés! De talán utánam jön... Ha utánam nem is, a lánya után biztosan. Mindenképpen magammal kell vinnem Patriciát..." - Ó, Sean! - suttogta, és férje felé fordult. A férfi félig kitakarózva aludt. Helen megcsókolta a vállát, aztán gyengéden beleharapott. - Sean - suttogta lágyan -, szeretkezz velem most, kérlek! Alkonyodott. Valahol a távolban felhangzott az iskolabusz szuszogása. Helen kilépett az udvarra, átölelte a lágy, örök vénuszi kora nyár, és elment a kedve az egésztől. A délben megfogant ötlet azonban már tervvé érlelődött. Sietősre fogta lépteit, átvágott az udvaron, és belökte a gépszín ajtaját. Az olasz felnézett. Arca olajtól és portól feketéllett, erős szakálla már kiütközött az utolsó borotválkozás óta. Helen felnyögött, és kihívóan a férfira nézett. Kidomborította a mellét, és mosolyogva az olasz felé indult. Azzal a mosollyal amelyből - tudta, abban a pillanatban bántóan pontosan tudta kevés jutott férjének a Vénuszon. ,,Ez én vagyok?" - gondolta keserűen. Jaj, Sean!" Beletúrt a térdeplő olasz hajába. Az elkapta a fejét, és felpattant: - Segíthetek, asszonyom? - Jöjjön be, Renato! - búgta Helen. - A lányom perceken belül itt lesz, és vacsorázunk. Tartson velünk! Előrelépett, arcuk szinte összeért. Mellét az olaszhoz nyomta, lehunyta a szemét. „Most. Ha most megcsókol, már nem hagyhatom abba..." És már érezte is az olasz mohó száját. Felnyögött, és átkarolta a férfi nyakát, aztán hirtelen ellökte magától. ,,Hergelem egy kicsit!" Már élvezte a játékot. - A lányom bármelyik percben megjöhet. Mosolygott. - Jöjjön vacsorázni! - Bárhova. Magával bárhova... - lihegte az olasz. Helen gyengéden megérintette a férfi száját. - Hallgasson! Patricia nem vehet észre semmit! Lesz még időnk. Holnap elmegyünk innen...
Hirtelen újra rátört a rosszullét, megtántorodott, de sikerült úgy a traktorhoz támaszkodnia, hogy a mozdulat kihívónak hasson. - Olajos az arca... - hallotta az olasz hangját. - Köszönöm, Renato! - Sikerült mosolyognia is. Ugyanúgy. - Menjen előre, rendbe hozom magam! Renato! A vacsoránál mondjon mindenre igent! A férfi megragadta a kezét, és végigcsókolta az ujjait. Helen felkacagott: - Menjen már! Lassan összeszedte magát, gépies mozdulatokkal ledörzsölte az arcát. Patricia már az udvaron trappolt. Az asszony az olasz után ballagott. „Szerencsém van" - gondolta Helen, már túl a vacsorán. Patricia egyenletesen szuszogott az ágyban. Hangtalanul behúzta az ajtót. „Most jön a neheze!" Belépett a vendégszobába, egy pillanatig megállt az ajtóban, hogy az ellenfényben teste átderengjen a hálóingen. Még látta az olasz elkerekedett szemét, aztán becsukta az ajtót. „Azért nincs teljesen sötét" - gondolta elégedetten, leeresztette válláról a hálóing pántjait, és becsúszott az olasz mellé. A férfi ügyetlenül utánanyúlt. „Majd én megmutatom neked!" De nem igazán tudta, kinek is akarja megmutatni. Odasimult az olaszhoz, combját átvetetette a derekán. A férfi felnyögött, magához szorította. Helen átölelte a nyakát, és fejét a melléhez húzta. „Majd én megmutatom... Uramisten! Ennek szőrös a háta!" Nyelvét a férfi torkáig lökte, lenyúlt a lába közé, és simogatni kezdte. „Nesze! Nesze, te barom!" Lassan dühbe lovallta magát, így könnyebb volt. Az olasz hörögni kezdett, s amikor Helen fölé ereszkedett, és engedte, hogy lassan beléhatoljon, már tudta, hogy mindenestül az övé. Úgy mozgott a férfin, mint egy szivattyú, dühösen az undortól és a félelemtől, de amikor amaz összerándult, és érezte forró magját, addig nem engedte ki, amíg maga is el nem jutott valamiféle sivár gyönyör csúcsára. „Ez még szerelőnek is csapnivaló!" Helen türelmetlenül nézte a motorházban matató olaszt. A férfi észre sem vette megvető pillantásait, újabb és
újabb szerszámokat rángatott elő mindenféle ládákból. Egyfolytában káromkodott, pergő nyelvvel, de ettől függetlenül nyugodtnak látszott. „Még nem jött rá, hogy tulajdonképpen megszöktem vele? Ha Sean utolér, belepasszírozza a homokba." Felállt, kihajolt az ajtón: - Mi van? - Semmi, semmi! - legyintett az olasz. A mozdulattól valami apró és fényes messzire repült a sivatagba. A férfi elharapott egy káromkodást, és kényszeredetten elvigyorodott. - Egy perc... Helen lemondóan sóhajtott, és visszahuppant az ülésre. A légpárnás himbálózott. Patricia megmoccant, kinyitotta a szemét. A kutya is felébredt, négy lábra állt az ülésen, és megrázta magát. Morgott, és megugatta az olaszt. - Csitt, Toby! - A kislány felpattant. Nyújtózkodott. - Tizet az egyhez, hogy az emdéhá-genetátor! - Csöndben légy, Pattie! - csattant fel Helen. Nem akarta, hogy az olasz megsértődjön, ha a kislánynak tényleg igaza van. „A gyereknek félel-
metes műszaki érzéke van!" - szokott dicsekedni Sean, és olyankor Helen nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Eltelt egy félóra. Az olasz bekászálódott a kormány mögé. Benyomta az indítókártyát. Feldübörögtek az emelőmotorok, a férfi diadalmasan vigyorogva nézett körbe. - Az emdéhá-generátor volt - jelentette ki. Patricia élesen felvihogott. A motorok hirtelen megint elhallgattak. - Ó, semmi, semmi! - Nevetett az olasz. - Minden jól van. Megéheztem. Ebédidő. Helen megkönnyebbülten felsóhajtott. - Itt akar enni? - Si, si! Nagy készletem van dehidrált élelmiszerekből. Szívesen lát önöket. Illetve látom. - Hurrá! - kiáltott Patricia. - Marhára éhes vagyok! - Pattie! Hogy beszélsz? - De Helen nem volt igazán mérges. Éhes volt. - Signora! Hűtőláda van az ülés mögött. Kérem, adja ide!
„Tulajdonképpen rendes alak ez" - gondolta Helen, tonhalas szendvicset majszolva. „Beszélgetni kellene vele..." - Mondja, Renato! Végleg a Vénuszon akar maradni? - Igen, asszonyom. Szándékozom. Itt jól érzem magam. Földön van sok ember. Túlságosan sok. Otthon munkanélküli, friss diplomával. Terroristák. Kivándoroltam Államokba. Edényt mostam. „ Úgy látszik, észrevette, hogy eddig nem figyeltem rá. De nem haragszik. Vagy egyszerűen hülye..." - Sikerült szakmámban Vénuszra jönni. Itt nem vagyok lótifuti kis digó. Maffiózó szintén nem. Nem haragszom férjére, tud, hogy nem gondolta igazán komolyan... - Nevetett. - Illetve tudom. „Finom nevetése van" - ábrándozott Helen, aztán figyelmeztette magát. „Mi közöm hozzá?" Együtt nevetett az olasszal. - Ez a bolygó gyönyörű! - A férfi elragadtatva beszélt. - Nagyon sokfelé jártam északon, régebben párszor délen. Port Unionnál gyűlik egy kis tenger. Csak Adriának hívom. Az oroszok Istharon erdei fákat ültettek, nyírfákat, fenyveseket, már két ember magasak... És itt meleg, mint Olaszország. Gyümölcsök fákon. Búzamezők. Helen előredőlt, mert megelégelte Patricia kíváncsi szuszogását. Lopva hátranézett: a kislány tátott szájjal hallgatta az olaszt. Helen hirtelen meggyűlölte a férfit. - Még nyolc-tíz évig megyek a sivatagot. Munkámat mindenütt megbecsülik és meg is fizetik. - Elmosolyodott. - Aztán műhelyt nyitok Észak Egyen... - Renato! Indulunk már? - Vágott közbe Helen türelmetlenül. Egy örökkévalóságig tartott, amíg elérték a siklóállomást. Helen néha úgy érezte, leszakad a karja, de a gyűlölete mindig átlendítette a holtpontokon. - Várj itt, kislányom! - Helen azt akarta, hogy Patricia csak az Állomáson tudja meg a valódi célt. A déli féltekére innen hipersiklóval is lehetett eljutni; Helen remélte, Patricia még mindig azt hiszi, hogy Sean Dél Egyen várja őket. A jegyárusító automata hangja udvarias volt, de az asszony úgy érezte, unja az egészet. - Csak a Tycho bázisig adhatok jegyet.
- A Földre kérem! - ismételte Helen makacsul. - Csak a Tycho bázisig adhatok jegyet. Földi célpontok csak a Földi Bevándorlási Hivatal engedélyével válthatók. - Dögölj meg! - morogta Helen. - Akkor kérek két jegyet a Tycho Bázisra. - Tycho Bázis. Siklóról átszállás Aphrodité Űrállomáson Bolivar gyorshajóra. Kettőezer-négyszáz napdollár. - Anya? Helen megpördült, elvörösödött. - Nem megmondtam, hogy kint várj?! - kiabálta. - És mér' nem rakod már le azt a büdös kutyát? A kislány álldogált egy darabig, aztán lassan a földre eresztette a spánielt. Toby vakkantott, majd megriadt valamitől, és a kijárat felé szaladt. - Toby! Toby! Várj! - rikoltotta Patricia, és a kutya után vetette magát. Mindketten eltűntek a tömegben. Helen dermedten bámult utánuk. A hibernátor burája lassan aláereszkedett. Helen, túl a reményen, csalódott volt és dühös. Patricia eltűnt a városban, mintha a föld nyelte volna el, és az asszony tudta, hogy nem szalaszthatja el az űrhajót. Választania kellett a lánya és a szabadság között. A szabadságot választotta. A Boliváron is választhatott, ébren vagy hibernálva teszi meg az utat. Gondolkodás nélkül a hibernálást választotta. Legszívesebben nem három hónapot, hanem ezerszer hosszabb időt töltött volna öntudatlanul. És persze közbeszólt gyakorlatias énje is: a jegy árának harmadát így visszatérítette a társaság. A Patricia jegyéből viszszakapott pénzzel ez több mint elég lesz az újrakezdéshez. Az altatógáz szivárogni kezdett. Helen még azonosította a kórházból jól ismert szagot, aztán lassacskán összefolyt elméjében a valóság és az álom, az utolsó napok eseményei álmaival keveredtek fejében. Az olasz hevert meztelenül az ágyon, hörgött, előbb az élvezettől, aztán vér spriccelt elő a nyakából, piros lett minden, a pirosságból felmerült a tengerparti nő, Patríciával kézen fogva, lábuknál a két kutya kergetőzött... - A fiam nem tudtad elvenni, te kurva! - vicsorgott Helen, egy pillanatra kitisztult tudattal. - Jaj, Sean, szeretlek! Akkor végre elaludt.
Egyedi és friss Interjú Markovics Botonddal
Az SF-írók új, fiatal generációját nem csak a címben szereplő szavakkal méltatják; Markovics Botond (Brandon Hackett) Isten gépei című írásával idén a legjobb regénynek járó Zsoldos Péter-díjat is megkapta. Ez a legrangosabb hazai SF-elismerés. A szerzővel a regényről, a hazai SF-életről és terveiről beszélgettünk. GALAKTIKA: Először is gratulálok a Zsoldos Péter-díjhoz! Eddigi pályafutásod során ez már a második. Az utóbbi években mintha több díjjal is elismernék a korosztályod új írónemzedékét. Mit gondolsz, a pl. László Zoltán, Kánai András cs általad képviselt SF mennyiben más, mivel frissítitek fel a hazai SF vérkeringését? MARKOVICS BOTOND: Köszönöm a gratulációt és azt a rengeteg pozitív olvasói viszszajelzést is, amit eddig kaptam a regény kapcsán! Az említett két írótárs egyben jó barátom is. Közös az ízlésünk és a friss gondolatokat tartalmazó, klisémentes SF-irodalom iránti igényünk is. Talán annyiban vagyunk mások, hogy próbálunk igazán egyedi és friss ötleteket kitalálni, ami pedig elengedhetetlenül fontos eleme egy jó SF-nek. G: Az Isten gépei az olvasói visszajelzések alapján kifejezetten sikeres regény, A Poszthumán döntéssel indult új csápásvonalon halad tovább. Az utóbbi drasztikus váltást jelentett korábbi műveidhez képest, amelyek inkább űroperák voltak. Hogy érzed, a váltással változott az olvasótáborod összetétele is? M. B.: Az SF számomra alapjaiban komoly, fajsúlyosabb kérdésekkel foglalkozó irodalmi tematika, és szerencsére a korai, kalandosabb műveim olvasói is elfogadták és megkedvelték az elgondolkodtatóbb, de nem kevésbé izgalmas, új regényeket, míg az említett két új könyv hírének terjedésével felfedeztek azok a keményvonalas
olvasók is, akik többek közt Isaac Asimovon és Arthur C. Clarke-on nőttek fel. G: Az Isten gépei egyik központi problémája a technológiai szingularitás, a technikai fejlődés olyan mértékű felgyorsulása, amely követhetetlenné válik. Miért foglalkoztatott ennyire ez a kérdés, és nem érzed-e úgy, hogy már most is követhetetlen a technika haladása? M. B.: Pont amiatt foglalkoztatott, mert a téma nagyon is aktuális, és egyre inkább azzá válik. Én is érzem magamon, hogy egyre nehézkesebben követem a változásokat, Szüleink generációja pedig nagy átlagban már le is maradt. És lehet, hogy ez még csak a kezdet, meglátjuk, mi lesz pár évtized múlva. Lehet, hogy semmi, de az is elképzelhető, hogy minden visszafordíthatatlanul megváltozik - remélhetőleg mindannyiunk előnyére. Valami ilyesmit próbáltam megjeleníteni az Isten gépeiben. G: A transzhumanizmus a regény másik központi témája; bár az emberi természetet az ember feletti emberek sem vetkőzik le, mégis rengeteg lehetőség rejlik bennük. Hogyan találkoztál a transzhumanizmus eszméjével, és miért fontos számodra? M. B.: A fikciós irodalmon túl is sokat olvasok, érdekel a jövő, a legújabb tudományos kutatások eredményei, a csillagászati felfedezések, a futurológia, eközben bukkantam rá a transzhumanizmusra és a közeljövő riasztó és egyben felemelő lehetőségeit fejtegető cikkekre, könyvekre. Olyan téma ez, mint az 50-es években az
űrhajózás volt. Egy SF-író számára a transzhumanizmus gondolatai és az újabb tudományos eredmények izgalmas alapot jelentenek a fantáziája szabadon eresztéséhez. G: A szereplők érzelmi motivációi gyakran zavarosak, nehezen követhetőek a regényben, én mégis úgy érzem, ez egyáltalán nem hiba, inkább mintha a mai, érzelmileg is összezavarodott fiatalság elé tartanál görbe tükröt. Szándékosan ilyen torzak emocionálisan a karakterek? M. B.: A regényben ábrázolt technikai fejlődést, úgy gondolom, nagyon nehéz ép ésszel feldolgozni. A regény karakterei sem képesek rá. Valóban nem éppen mosolygós, kiegyensúlyozott és kedves, közösségi emberek, de ha végiggondoljuk a körülöttük zajló regénybeli eseményeket, a génmanipulációt, a magánélet megszűnését, vagy egyáltalán a saját testük és ezzel talán emberi mivoltuk maguk mögött hagyását, nem beszélve az egész bolygót átformáló eseményekről, akkor rájövünk, hogy a helyükben mi sem viselkednénk másként. És valóban, mintha a mai tizenévesekben meglenne már mindennek a gyökere, de ettől még érző és értelmes emberek
ők is, akik próbálnak eligazodni ebben az egyre kuszább világban. G: Az Isten gépeiben hihetetlen ötletkavalkáddal találkozunk, például a nyelvek szinte extrém módon keverednek a párbeszédekben. Gondolod, hogy ilyen szintű nyelvi sokszínűség jellemzi majd a jövőnket? M. B.: Nem feltétlenül, de ez is egy lehetőség, amivel érdekes kihívás volt eljátszani a regényben. Az interneten ma már gyakorlatilag bármilyen nyelven írt honlapot egy kattintással lefordíthatunk bármely más nyelvre, még ha ez az automatikus fordítás jelenleg eléggé ügyetlen is. A tartalom ettől még azonban megérthető. Ez csak a kezdet, a technika fejlődésével szerintem néhány évtizeden belül a lexikális tudás szerepe fokozatosan csökkenni fog, és ezzel együtt a nyelvek közötti átjárhatóság is sokkal egyszerűbbé válhat. Az Isten gépeiben a fejbe épített chipek a nap 24 órájában nagy sebességgel csatlakoznak a globális hálózatokhoz, ami gyakorlatilag korlátlan megjeleníthető tudást jelent. A regényben erre építve találtam ki az egyes nyelvek szavainak tetszőleges keverésével játszadozó beszéddivatot.
G: Robert Charles Wilson Pörgése láthatóan hatott az írásodra. Kiket neveznél még meg irodalmi példaképeknek és miért? M. B.: Elsőként Frank Herbertet, akit egy nagyon intelligens és korát messze megelőző írónak tartok. Aztán Orson Scott Cardot a Végjátékért, ez az a regény, amivel szerintem bárkit meg lehet fertőzni az SF iránti rajongással. Nagy fájdalmam, hogy a Végjáték közvetlen folytatásai, az Árnyékkönyvek eleddig még nem jelentek meg magyarul, de azért reménykedem, hátha egyszer... (Card Végjáték-sorozatát jövőre újra elkezdjük megjelentetni. A szerk.) Végezetül pedig Dan Simmonst említem a Hyperion című lenyűgöző regényéért, amely néhány éve többek közt ráébresztett arra, hogy milyen írói úton érdemes továbbhaladnom. G: Nem titok, hogy készülő könyved címe Az ember könyve lesz. Mondanál pár szót magáról a regényről és arról, miért ez lesz a címe? M. B.: A készülő regény - amelyből rövid részlet már olvasható blogomon, a www.hackett.sfblogs.net-en - érdekes kontraszt lesz az Isten gépeihez képest, mert gyakorlatilag nincs benne technológia, illetve, ami szerepel, az nem emberi eredetű. A történet nyolcezer emberről szól, egyedül ők élik túl a Föld pusztulását, egy roppant különös idegen faj segítségével. A túlélők az idegenek világán és kultúrájukba lassan beolvadva próbálnak boldogulni és újraépíteni az emberi civilizációt, és eközben megérteni, mit is keresnek az idegenek
között, és miért mentették meg őket. A fentiek miatt még a leghétköznapibb döntéseknek is komoly súlya lesz, hiszen a történetben az emberi faj a kihalás peremén egyensúlyoz. Azért megnyugtatom az Isten gépeit és a technológiát kedvelő olvasókat is, hogy a genetika és biológia révén ezúttal is meghökkentő és fantasztikus irányt fog venni az emberi faj maradékának sorsa, ez az idegen faj különös evolúciós útjának következménye lesz. Persze, mindez csak a felszín, a többit majd 2010-ben, ha elkészültem vele. G: Mintha a magyar SF-élet fellendülőben lenne az utóbbi években, kezd elfogadott lenni pl. magyar helyszínekről, magyar szereplőkről írni. Te hogyan látod? M. B.: Régebben nekem is furcsának tűnt magyar környezetben játszódó sci-fit olvasni, de többek közt Gáspár András és László Zoltán írásai hatására rádöbbentem, hogy ezt a lehetőséget butaság lenne kihagyni. Az Isten gépeiben nagyon élveztem a mediterrán Budapesten játszódó jeleneteket, hiszen a szavak ereje segítségével szabadon átépíthettem bármit, gyakorlatilag tetszőlegesen „újratervezhettem" fővárosunk egyes részeit. Az ember könyvében is magyar lesz az egyik főszereplő, és az ezután következő írásaimban is biztos, hogy mindig lesz magyar vonatkozás. az interjút Csordás Attila készítette
Elektromos chopper SZINTE MINDENKI
szamára
ismerős
a
harcsabajszú amerikai motorépítő és két lökött fia. Az általuk vezetett Orange County Choppers gyártja Amerika legismertebb choppereit. A Teutul família most elkészítette a világ első teljesen elektromos chopperét. A néhány hete New Yorkban bemutatott motor a Siemens vállalattal közösen készült el. A motor meghajtásáról a német cég akkumulátorai gondoskodnak, a speciális ledes lámpákat is ők szállították. A motor paraméterei alapján használhatónak tűnik. A hat darab akkumulátor közvetlenül a hálózatról tölthető, és öt óra alatt éri el teljes kapacitását. A kétkerekű ezzel közel száz kilométeres utat képes megtenni, végsebessége 160 km/ óra. A motor futurisztikus külsejéhez tökéletesen illik a csendes futás, de a chopper-rajongókat ez
Vízóra
Amikor azt a szót halljuk, hogy vízóra, mindenki kapásból egy csepegőcsobogó szerkezetre gondol. Kouichi Okamoto új értelmet adott a kifejezésnek: nem az óraszerkezet alapja a víz hanem a számlapé. A szerkezet valójában egy rejtett óra, amely a mutatókkal együtt egy lezárt fehér dobozban kapott helyett. De ha a mutatók is rejtve vannak, honnan tudjuk, mennyi az idő? Ez a pofonegyszerű, mégis zseniális öltel. A mutatók végén apró, de erős mágnes található. Az órára egy tálban vizet kell állítani, és a mutató szerepét a továbbiakban egy piros és egy fehér fémgolyó fogja betölteni. A golyók úsznak a víz felszínén, de az alul forgó mágnes vonzza őket. A piros golyót a kismutató, a fehéret a nagymutató fölé kell helyezni. A mágnesek ettől a pillanattól kezdve fogva tartják, és húzzák magukkal a víz
valószínűleg inkább elriasztja. A jármű építésekor törekedtek a környezetbarát követelmények figyelembevételére, újrahasznosított és „zöld" alapanyagokat használtak. A motor nem kerül gyártásra, egyedi példányként kiállításról kiállításra vándorol, végül jótékonysági árverésre bocsátják.
felszínén a golyókat, a pontos idő könnyen leolvasható. Ettől a pillanattól kezdve a tulajdonos szabad kezet kap a számlapot illetően. Különböző színű folyadékokat használhat (jól mutathat a paradicsomlevesen), vagy akár több tucat különböző tálat használhat, éppen amilyet a hangulata diktál. Természetesen az óra egyetlen hibája, hogy csak vizesen használható. A készülék az interneten megrendelhető, 299 dollárért.
A Magyar Nyelv Múzeuma .... szent hely, szent az öreg miatt, kinek ott van háza és sirhalma. Kötelessége volna minden emelkedettebb magyarnak életében legalább egyszer oda zarándokolni..." (Petőfí Sándor)
1994 tavaszán, a Kazinczy Ferenc Társaság közgyűlésén terjesztette elő javaslatait dr. Pásztor Emil, az egri tanárképző főiskola tanára egy nyelvtörténeti múzeum létesítésére. Nyelvészek, irodalomtörténészek és muzeológusok bevonásával elkészült az intézmény szakmai programja, valamint az Ybl-díjas Radványi György építészmérnök terve. Az alapkőletétel 2001-ben történt meg, az építkezés 2007-ben kezdődött, majd 2008. április 23-án A Magyar Nyelv Múzeuma megnyitotta kapuit a közönség előtt. Az épület a Sátoraljaújhely melletti Széphalmon, a Kazinczy Emlékkertben, a nagy nyelvújító egykori gyümölcsöskertje helyén áll.
A Magyar Nyelv Múzeuma a Borsod-AbaújZemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság egyik intézménye, és fő küldetése az, hogy az anyanyelvi kultúrát közvetítse a látogatók számára. A múzeum országos gyűjtőkörű szakmúzeum, mely a magyar nyelv (és érintőlegesen általában véve a nyelv) részletes bemutatására törekszik. A múzeum 2010 tavaszára elkészülő
állandó kiállítása képet ad anyanyelvünk fejlődéséről, táji tagozódásáról, mai változatairól, szókincséről, nyelvtanáról és a többi nyelvvel való kapcsolatáról. A kiállítás célja a tudatosabb anyanyelvismeret és honismeret kialakítása. A múzeum gyűjtőkörébe tartoznak az írott, a képi és hangzó dokumentumok a nyelvtörténet különböző korszakaiból, a magyar nyelven alkotók művei, a nyelvváltozatok jellemzői, a szép magyar beszéd kiváló művelőinek megszólalásai; a magyar nyelvvel foglalkozó alapművek, kézikönyvek, folyóiratok, szótárak, a magyarországi többnyelvűség dokumentumai. A múzeum épületében egy 120 férőhelyes, korszerűen felszerelt előadóterem, szemináriumi helyiség és kutatóhelyek kínálnak lehetőséget változatos programokra, alkalmi foglalkozásokra, rendhagyó tanítási órákra. Ez év októberében nyílik meg szakkönyvtárunk. Az intézmény hangversenyek, konferenciák, irodalmi estek számára is helyet ad. A Kazinczy Emlékparkban tanulmányozhatók a természeti értékek, emellett folyamatosan épül a nyelvcsaládok ligete és a magyar alkotók panteonja. A múzeum saját parkolóval, valamint büfével várja a látogatókat.
A Magyar Nyelv Múzeumának szomszédságában megcsodálható az évente több tízezer érdeklődőt vonzó Kazinczy Emlékcsarnok. A görög templomokra emlékeztető épület az író lakóházának helyén áll. Az 1873-ban átadott csarnok Kazinczy Ferenc és családtagjai tárgyi emlékeit, festményeit, továbbá tekintélyes korabeli könyvanyagot őriz. Környezetében áll Kazinczy Lajos, a tizenötödik aradi vértanú, valamint Kazinczyné gróf Török Zsófia szobra. Az emlékcsarnoktól nem messze van a Kazinczy család sírkertje: Kazinczy és felesége, illetve több családtagjuk nyughelye.
KAZINCZY EMLÉKKERT 3988 Sátoraljaújhely-Széphalom, Kazinczy utca 275.
A Magyar Nyelv Múzeuma, Kazinczy Emlékcsarnok Állandó kiállításaink
Programjaink
Kazinczy Ferenc Emlékcsarnok
Szeptember
A Kazinczy egykori lakóháza helyén álló emlékcsarnok a Kazinczy Ferenc életét és korát bemutató állandó kiállítással várja a látogatókat.
- Kazinczy és kora az iskolában. pedagógiai konferencia a Magyar Irodalomtörténeti Társaság megyei tagozatával közösen.
A magyar nyelvújítás
Október
A nyelvújítás-kiállítás a felvilágosodás kori magyar nyelvújítást, illetve annak előzményeit és következményeit mutatja be szemléletesen: színes képekkel és tartalmas szövegekkel.
- Kazinczy nevét őrző iskolák találkozója - A magyar beszédművelési mozgalom történetét feldolgozó kiállítás megnyitása - A Busa Margit Könyvtár megnyitása
A magyar szó világa
November
A múzeum 2010-ben megnyíló állandó kiállítása a magyar nyelv múltját, jelenét és jövőjét mutatja be. Ennek főbb állomásai: A magyar nyelv a világ nyelvei között, Nyelvünk múltja, Nyelvjárásaink, Szaknyelvek, szleng, e-nyelv, Anyanyelvünk életereje. A kiállítás ismerteti a magyar nyelv főbb nyelvtani, szókészlettani jellemzőit is.
- Múzeumok őszi Fesztiválja December - A Széphalom évkönyv 19. kötete és egyéb kiadványok bemutatója - Betlehemes ünnep, kántáló énekek, karácsonyi játszóház
Bővebben: www.nyelvmuz.hu Nyári nyitva tartás: (2009. március 29. - 2009. október 24.) - hétfő kivételével naponta 9:00-tól 17:00 óráig Téli nyitva tartás: (2009. október 25. - 2010. március 27.) - hétfő kivételével naponta 8:00-tól 16:00 óráig Belépődíjak: (együtt a Kazinczy Ferenc Emlékcsarnokba és A Magyar Nyelv Múzeumába) - teljes árú: 400 Ft - kedvezményes: 200 Ft A változtatás jogát fenntartjuk.
Távbeszélő: +36 47 521-236 • Villámposta:
[email protected] • Távmásoló: +36 47 521 237
Kevin J. Anderson: Tudmányos románc
A tudományos-fantasztikus irodalom klasszikusainál a keletkezéstörténet legalább annyira izgalmas, mint maga az elkészült mű. Hogy valóban így történt-e? Ki tudja?
már jóval sötétedés után, az ifjú Wells T. H. Huxley nyomában kapaszkodott a zegzugos tetőszerkezet felé. A levegő nedvesnek érződött, nyúlós köd terjengett, az ég odafönt mégis kristálytisztán sötétlett, telehintve csillagokkal. A meteorok hamarosan hullani kezdenek. A londoni Normal School of Science minaretjei és oromzatai bőségesen szolgáltak olyan zugokkal, beszögellésekkel, árkokkal és ereszekkel, amelyek kitűnő helyszínt biztosítottak a tanulók titkos találkáihoz, sőt esetenként randevúihoz a South Kensington szegényebb negyedeiből való fiatal leányokkal. Wells mindazonáltal kételkedett volna benne, hogy bármelyik osztálytársa hajlandó lenne fölkapaszkodni a kiterjedt tetőszerkezetre attól a céltól vezérelve, amely most őt és tanárát, mentorát hajtotta. Huxley recsegő-ropogó csontjai és sajgó tagjai miatt lassan araszolt előre az ingatag zsindelyeken. Wells tudta jól, hiába is ajánlaná föl segítségét. Huxley végül rálelt egy megfelelő EGY NOVEMBERI ESTÉN,
helyre az egyik nyeregtető tövében, és leereszkedett. Hátradőlve kezére támasztotta a fejét, s pillantását a világegyetem végtelenjébe mélyesztette. - Ez az elsö meteorzápora, Herbert? - kérdezte. - A Leonidákkal a legjobb kezdeni. Óránként körülbelül húszat láthat majd. Wells, alig tizennyolc évesen, még sokkal ruganyosabb volt, de így is csak nehezen talált magának kényelmes megfigyelőhelyet. - Láttam már hullócsillagokat, uram - mondta -, de még soha nem... tanulmányoztam őket. Huxley sípolva fölnevetett. Hangja különösnek tűnt Wells számára, ezúttal közvetlen, társalgási hangnem volt az Anglia-szerte jól ismert harsány szónoki kirohanások helyett. - Ahogy én látom, fiatalember, ön a sebesen pásztázó tekintetével amit csak célba vesz, azt már tanulmányozza is. Wells elvörösödött, majd kezével végigsimította az arcát, hogy elrejtse zavarát. Rendezetlen, fekete haja a homlokába hullott, bajusza pedig he-
lyenként nem volt még elég tömött, itt-ott folytonossági hiányok mutatkoztak benne. Addig fészkelődött, míg végül suta, guggoló testhelyzetet vett föl, egy ereszcsatornába kapaszkodva, hogy megőrizze egyensúlyát. Huxley több órát tervezett itt eltölteni, de a társalgás jobban érdekelte Wellst, mint a saját kényelme. A gondolatok tették az embert felsőbbrendűbbé más teremtményeknél... és átlagon felüliembereknekátlagon felüli gondolatai támadtak. A villanás látótere peremén teljességgel felkészületlenül érte. - Ott! - kiáltotta, olyan sebességgel nyújtva előre karját, hogy kevés híján elveszítette kényes egyensúlyát a ferde tetőn. Ragyogó, fehér fénycsík jelent meg az égen a feje fölött, azután szétoszlott, oly sebesen, hogy alig hagyott nyomot a látóidegén. - Az első meteor ma éjjel - mondta Huxley mosolyogva -, és ön vette észre, Wells. Büszke vagyok önre. De természetesen sokkal jobban is lát, mint én. - Csakhogy ön sokkal több mindent látott már, uram - felelte Wells, és azonnal meg is bánta a túlzottan tiszteletteljes hangsúlyt. - Meg ne próbáljon hízelegni! - figyelmeztette Huxley. Az öregúr esze vágott, mint a penge, természete azonban keserű volt és nyers. Wells mindazonáltal elviselte szemrehányásait, mert a professzor tudása a biológia terén bőségesen kárpótolta mindenért. Huxley könnyeden át is váltott már a tanári szerepre. - Ha alaposabban megfigyeli a ma este látható meteorokat, megállapíthatja, hogy az Oroszlán csillagkép irányából érkeznek. Wells letelepedett, és tekintetét az ég felé fordította. Az ekliptika nyugati felén ott ragyogott a Mars pirospozsgás pöttye, akár valami vészjósló szem, rezzenetlenül, noha körülötte az összes csillag villódzott és pislogott. Megremegett a levegő hűvösétől, aztán dobogni kezdett a lábával, hátha a mozgás melegen tartja. Anyagi megszorultságának köszönhetően Wells cingár volt, mondhatni csontsovány... szobatársa és barátja, A. V. Jennings véleménye szerint egyenesen hullaszerű. Keddenként, ami
az ösztöndíjfizetés előtti nap, a fiúnak gyakorta ebédre sem futotta, Jennings ilyenkor meghívta öt egy marhasültre és egy sörre, hogy aztán feltöltekezve ülhessenek vissza munkapadjukhoz Huxley laboratóriumában. Wells ruhatára is szegényes volt, kopottas sötét öltönyökből és sokat megélt, merevített ingnyakakból állt. Vékony zakója nem nyújtott elégséges védelmet a novemberi este hidege ellen, eszébe sem jutott azonban visszamenni az iskolaépületbe. Egy második meteor tűnt fel a fejük fölött, mintha tüzes tollal húzott volna valaki vonalat az égre; kísérteties volt a jelenség teljes némasága. - Még egy! Körülöttük London városa megtelt a maga éjszakai zörejeivel. Kordék és konflisok lovai trappoltak tompán, utcalányok motoztak a sötét sikátorokban vagy toporogtak a gázlámpák alatt. Wells maga elé képzelte, hogy a park túloldalán, a Westbourne Grove-i panzióban, ahol Jenningsszel egy szobán osztoznak, a többi lakó még javában tivornyázik, kötekszik, dalol és iszik. Itt azonban, magasan mindezek fölött, zavartalanul élvezhette a békét. Pillanatokkal később egy harmadik meteor is felvillant, még távolabb az emberi világ ügyesbajos dolgaitól. Ez a hullócsillag nagyobb és hangosabb volt a többinél, szikrákat hányt szerteszét. Wells szemével követte az útját visszafelé, és látta, hogy az ég egy olyan pontjából indulhatott, ami magától a Marstól sincs messze, mintha a vörös bolygó óriás köszörűkőként köpdösné szikráit a Földre. - Gondolkodott már azon, professzor úr - kérdezte, amint egy izgalmas ötlet fogalmazódott meg fejében -, hogy ezek a tüzes meteorok talán valamiféle jelzések is lehetnek, sőt akár hajók, amelyek átkelnek az űr óceánján? Wellsnek hétéves kora óta támadtak ilyen képtelen ötletei, és gyakran ki is mondta őket hangosan, amin környezete olykor jól szórakozott, máskor viszont inkább bosszankodott. Huxley odafordult, és élénk érdeklődéssel mérte végig tanítványát. - Hajók? - Tekintetéből és hangjából egyaránt sütött a kihívás. - No és honnan jönnének, Wells? A fiú készen állt a válasszal.
- Jöhetnének... a Marsról például. - A bolygó narancsvörös pöttyére mutatott. - Egyes elméletek szerint a Naprendszer lehűlésekor a bolygók Naptól való távolságuk függvényében sorra alkalmassá váltak az életre. A Marson tehát akár értelmes lények is megjelenhettek, jóval azelőtt, hogy a Földön az evolúció szikrája kipattant volna. Az evolúció szó említésére Huxley felélénkült ahogy Wells számította is. A professzor egész életében a darwinizmus igaza mellett kardoskodott, pojácákkal és félművelt szónokokkal vitázott anynyiféle fórumon, hogy végül „Darwin buldogja"ként híresült el. Újabb hullócsillag suhant el odafönt, mintha Wells elméletét támasztaná alá. - Mars-lakók - mosolyodott el Huxley savanyúan. - Érdekes. És mit gondol, hogyan nézne ki egy Mars-lakó? Wells keresztbe vetette a lábát, mit sem törődve ingatag testhelyzetével a meredek tetőn, és visszafogta magát, hogy ne válaszoljon azonnal. Huxley nem szenvedhette sem az együgyű, sem a tartalmatlan beszédet. - Feltételezem, mivel a Mars-lakóké sokkalta régibb faj a miénknél, az agyuk is mérhetetlenül felsőbbrendű. Testüknek szinte teljes egészét az agyszövet teszi ki. Megint két halovány Leonida-meteor táncolt át az égen, észrevétlen. Wells szétvetette lábát, majd ismét keresztbe. - De mégis, hogy festene egy efféle lény? Wells a homlokát ráncolta, szabadjára engedte gondolatait. - A természetes kiválasztódás az ilyen felsőbbrendű lényt óriási fejjel és szemekkel szerelné fel. Kezei ugyanakkor törékenyek lennének, talán egyenesen csápok, hogy jobban használhassa eszközeit. .. de persze a legtökéletesebb eszköze mind közül elméjének hatalma volna. - Érdekfeszítő gondolatkísérlet, Wells. Nem mindennapi a fantáziája. - Huxley előrehajolt ültében, és kezével a tetőcserepekre támaszkodott, hogy halk, reszelős hangon folytathassa monda-
nivalóját. - De miért jönnének a Mars lakói a mi zöld Földünkre? Mi lenne az indítóokuk? Wells erre a kérdésre is felkészült. - A Mars száraz bolygó, hideg és ásványi kincsekben szegény. A mi világunk fiatalabb, frissebb, életerősebb... teli mindazzal, amit ők evolúciójuk során elvesztettek. A Mars-lakók talán ebben a pillanatban is irigy pillantásokkal méregetik a Földet. Sőt meglehet, hogy máris inváziós terveiket készítik. Kisfiú korában lelkesen tanulmányozta a hadtörténetet, csatákat rendezett a parkban, és megfigyelte a történelmi hadseregek egymással szembeni manőverezését. Egy bolygóközi háború azonban már az ő felfogóképességét is meghaladta. - Világok harca? - Huxley erre már elnevette magát. - Valóban azt hiszi, hogy az ön által felvázolt felsőbbrendű elmék ilyen trivialitásokra pazarolnák az idejüket, mint a katonai hódítás? Ezek szerint mégsem gondolhatja őket annyira fejlettnek. Wells inkább megtartotta magának, amit gondolt, mert egyszeriben ráébredt, hogy Thomas H. Huxley talán kicsivel naivabb a vártnál. Egész életében megfigyelhette a társadalom felsőbb és alsóbb osztályainak éles elkülönülését, és azt, hogyan próbálják biztosítani egymás fölötti dominanciájukat. Keményen dolgozó édesanyja egyszer rőfössegédnek adta, ahol aztán valóságos rabszolgaként kellett dolgoznia. Miután gondosan kiszámított inkompetenciájának köszönhetően megmenekült ettől a sorstól, ismét hazatért szülei mellé. Anyja házvezetőnő volt egy nagy uradalomban, sok beosztottat irányított. Haragos apja egykor kertészként dolgozott, de most már évek óta nem talált jobb elfoglaltságot az alkalmankénti krikettjátszmáknál... A hierarchia ugyanaz maradt, társadalmi állástól függetlenül, hatalmasoké és hatalom nélkülieké. Ez Wells megelégedésére bizonyította a darwini elméletet, miszerint valaha minden ember ragadozó volt. Szavait gondosan megválogatva válaszolt professzorának.
- Ha a marsiaké egy haldokló faj - mondta -, akkor úgy gondolhatják, maradjon fönn az erősebb. A Föld szerintük megérhetett a hódításra, az emberiség pedig csupán alsóbbrendű táplálékforrás. - Maradjon fönn az erősebb... ezt elfogadom, Wells - jelentette ki Huxley. - Reménykednünk kell tehát, hogy a Mars-lakók nem támadnak. - Hátradőlt korábbi testhelyzetébe, hogy újabb Leonidákat keressen. Mindketten csöndben ültek, a tiszta eget vizslatták. Wells megborzongott, részben a hidegtől, részben a saját gondolataitól. Nézték a hullócsillagokat, miközben a Mars vörös szeme vészjóslóan hunyorgott le rájuk. Másnap, Huxley biológiakurzusának nyüzsgő laboratóriumában Wells lázasnak érezte magát. Eltöprengett, vajon az előző éjszakai virrasztás során szedett-e össze meghűlést. Mindazonáltal az összekoccanó főzőpoharak zaja, a régi kémiai kísérletek visszamaradt szaga és a tanulók zsivaja beindította az agyát. Hamarosan teljesen belemerült a mikroszkópok és más eszközök beállításába, ahogy előkészültek a reggeli gyakorlatra. Huxley egyik asszisztense - egy tanársegéd, aki időközönként az órákat is megtartotta, ha a professzor nem érezte elég jól magát a beszédhez - vezette a laborfoglalkozást. Mint egy körülrajongott francia konyhafőnök, úgy vette elő az edényt, amelyben környékbeli gazok és pocsolyavizek egyvelegét készítette elő. Az eredményként született átlátszatlan zagyvalékban valósággal hemzsegtek a legkülönfélébb izgalmas mikrobák. Wells munkapad-társa, A. V. Jennings egy orvos fia volt. Otthonról kapott csekély ösztöndíjának köszönhetően sokkal nagyobb biztonságban élhetett, mint barátja, ennek ellenére ugyanabban a kellemetlen panzióban laktak, egy, a Huxley előadótermének emelkedett légkörétől intellektuálisan gyökeresen különböző világban. Most, miközben Jennings fölállította az ablak melletti keskeny asztalon közös mikroszkópjukat,
Wells előrement tárgylemezével, hogy vételezzen egy cseppnyit az értékes löttyből; teljes összhangban dolgoztak. Amikor megkapta, óvatosan egy fedőlapot helyezett a sörszínű cseppre, és visszatért a munkapadhoz, melyen társa előkészítette már a berendezést. A szürke felhőfátylon keresztülderengő szórt fényben Wells újra és újra megpróbálta élesre állítani a mikroszkóp fókuszát. Mindkettejüknél jegyzetfüzet volt, hogy rögzíthessék megfigyeléseiket. Wells mintegy lázálomban rajzolta le a lencsén át látott idegen kinézetű lényeket: mindenféle protozoát, különös alakokat csapkodó ostorral, hajszálvékony csillókat, amelyek olyan gyorsan mozogtak, hogy egységes felületnek tűntek... alaktalan amőbákat, különböző algafajokat. Miközben Wells a rajzó és sokasodó egzotikus lényeket figyelte a vízcsepp parányi univerzumában, valóságos titánnak érezte magát. Toronymagas személye egy nagyítólencsén
keresztül tartotta szemmel a pocsolya lakóinak jelentéktelen mindennapi küszködéseit... Wells egyszer csak ráébredt, hogy a többi tanuló abbahagyta a diskurzust, és vigyázzban áll, mintha legalábbis a királyi család egy tagja lépett volna be a terembe. T. H. Huxley professzor személyesen méltóztatott meglátogatni a laboratóriumot ezen a reggelen. A tiszteletet parancsoló, keserű természetű öreg körbejárt a munkapadok között, míg tanítványai engedelmesen vizsgálgatták a mikroszkópok tárgylemezein talált parányi jószágokat. Időnként jóváhagyólag bólintott, és halk hangokat adott ki, de társalgásba szinte sosem bocsátkozott. Amikor a nagy ember odaért a mikroszkópja mellett büszkén feszítő Wellshez, nyersen csak annyit mondott: - Reggelt. - Lehajolt, hogy saját szemével lássa a tárgylemez tartalmát, és még a fókuszon is állított kicsit, mintha ezzel is kifejezésre akarná juttatni nagyobb hozzáértését. - Gyönyörű euglenája van itt, a fény alatt. - Újabb artikulálatlan hangot adott ki, azután továbbsétált a tanulók között. Wells csalódottan nézett mentora után. Huxley egy szót sem ejtett közös meteorzápor-megfigyelésükről, sem képzeletgazdag beszélgetésükről. Nem többért jött ide, csak szemlét tartani jelentéktelen tanítványai fölött... hasonlóképp, ahogy Wells és Jennings a mikrobákat szemlélték. Arca kipirosodott, testét lázas, hideg veríték verte ki. Kiterjesztette képzeletét, elgondolva, hogy más, nagy hatalmú lények ugyanígy vizsgálják most a Földet, kíváncsian bámulva London zümmögő, nyüzsgő méhkasát. Tarkója bizseregni kezdett, mintha egyszeriben magán is érezné a távolból kutakodó pillantásokat. Riadtan eszmélt rá, hogy Jennings furcsán méregeti. - Nem festesz túl jól, Herbert - mondta amaz. Gyakorlott könnyedséggel odaérintette tenyerét Wells homlokához. - Sőt, ami azt illeti, valósággal tüzelsz. - Rosszallóan nézett. - Szerintem haza
kellene menned lepihenni, mielőtt súlyosabbra fordul a dolog. A láz lidérces erővel gyűrte le, és Wells a delírium valóságos labirintusában találta magát, amelynek táptalaját önnön élénk képzelete szolgáltatta. Meteorokat látott hullani és hullani, óriás hengereket zöld tűztől kísérve végigszáguldani az égen. A bolygóközi hajók a Földbe csapódtak, sörétekként tűzdelve tele Angliát. A hatalmas kráterekben, ahol megállapodva hűlni kezdtek, a hengerek végül szétnyíltak, föltárva, hogy valójában harci járművek a vörös bolygóról, melyek támadó Mars-lakók seregeit szállították - rendkívül fejlett agyakat, alacsonyabb gravitáción kialakult csápos végtagokkal. Mérhetetlen elméjük a Föld meghódítása felé fordult. Márpedig a legjelentéktelenebbek is ezek közül a hihetetlenül fejlett lények közül olyan stratégiai érzékkel rendelkeztek, mint Napoleon és Nagy Sándor együttvéve. Ostorszerű végtagjaikat használva a Mars-lakók hadi gépezeteket építettek, fémtesteket szereltek magas gólyalábakra úgy, hogy az még Leonardo da Vinci képzelőerejét is meghaladta volna. És ezek a csörömpölő fémalkotmányok most elszabadultak az angol tájban, akárha vándorló gyárak lennének azokból a sötét, mocskos városokból, ahol annak idején röfössegédként dolgozott. Csakhogy ezek a gyárak halált állítottak elő, izzó hősugaraik mindent felégettek, amit csak elértek. Olyan forrók voltak, mint Wells láza. S az égből tovább hullottak és hullottak a meteorok... Amikor a láz végül alábbhagyott, Wells arra ébredt keskeny, egyenetlen matracú ágyán, hogy Jennings ápolja; épp egy hűvös rongyot terített a homlokára. Ragyogó, forró napsugár tört be az ablakon, és a bőrét melengette. Wells krákogott, próbálta visszanyerni a hangját, és gyorsan beszélni is kezdett, nehogy szobatársa megelőzze valami szellemességgel.
- Mi az, Jennings? - kérdezte. - Gyakorolsz, hogy követhesd apádat az orvosi pályán? A másik elmosolyodott. Szeme körül vörös karikák látszottak, mintha nem sokat aludt volna. - Rendesen megdolgoztattál, Herbert. Napok óta lázad van, félrebeszélsz, nem is ettél semmi mást azon a kis erőlevesen kívül, amit szereztem neked. - És ami még ennél is rosszabb, kihagyta három előadásomat - mondta egy másik hang. Wells erejét megfeszítve föltámaszkodott, hogy lássa a kis, zsúfolt szoba szemközti falánál álló férfit. T. H. Huxleyt személyesen. - Mivel egyike annak a mindössze három tanulónak, akik eddig méltónak bizonyultak a legjobb osztályzatra - folytatta az idős profeszszor -, látni akartam, minek köszönhetem ezt az otrombaságot, hogy teljesen lemondott az óráimról. - Hangja szigorú volt, de fojtott, mintha csak nagy nehézségek árán tudná visszafogni szokásos sztentori harsogását. - Ne aggódjon, uram - felelte Wells -, biztosra veszem, hogy Jennings jegyzetelt kettőnk helyett. Kellemetlenül érintette, hogy Huxleynak látnia kell, milyen szegényes körülmények között él. South Kensington-i szobájuk zsúfolt, rendetlen benyomást keltett, ráadásul a falakon borzalmas mennyiségű visszataszító zörej szűrődött át, amely a bármely napszakban lerészegedni képes szomszédoktól eredt. A levegő hideg volt - már egy ideje egyikük sem hozott föl szenet -, és megtelt az előtérbe kirakott, ürítetlen éjjeliedények émelyítő bűzével. A professzor továbbra is megjátszottan szigorú arcot vágott. - Nagy csalódást okozott volna azzal, ha meghal, Wells. Noha még csak tizennyolc éves, ígéretes tehetségnek érzem. Huxley úgy járkált a szobában, mintha valami fontos mondanivalót keresgélne. Wells türelmesen várt. - Alázatosabbá teszi az embert, nem igaz? szólalt meg végül a professzor. - Egy olyan fel-
söbbrendű lényt, mint on, aki magasan fejlett intellektust birtokol... ágynak dönt egy annyira egyszerű és jelentéktelen dolog, mint egy bacilus. Wells válaszul halványan elmosolyodott. - Sajnálom, uram. Mostantól fogva megpróbálom bizonyítani evolúciós felsőbbrendűségemet. Huxley tartózkodóan felsóhajtott, aztán az ajtóhoz lépett, távozásra készen. - Talán érdekli önt, Wells, hogy úgy döntöttem, ez lesz az utolsó, tanítással töltött szemeszterem. Túl sok évet töltöttem azzal, hogy mindenkinek nyilvánvaló igazságokat magyaráztam. Abbahagyom hát, és visszavonulok, mert elfáradtam. Wells zaklatottan kiáltott föl: - De uram, még annyi mindent tanulhatnánk öntől! - A kelleténél sokkal több időt vesztegettem el vitákra bolondokkal a darwinizmus elméletének helyességéről. Rászolgáltam a pihenésre. Szükségem lesz azonban valakire, aki folytatja a munkámat. Huxley kinyitotta az ajtót, megigazította kalapját, és Homlokráncolva visszapillantott beteg tanítványára. - Ilyen képzelőerővel biztos vagyok benne, hogy sokra viszi majd az életben, Wells - mondta. - Ne okozzon csalódást nekem! Azzal távozott, sokkal kellemesebb környezetek felé indulva, a park túlsó oldalán. Wells visszahanyatlott az ágyra, miközben Jennings ámulva nézte. - Valósággal megáldott téged, Herbert. Wells elernyedt, és lehunyta a szemét, kábán még a láz okozta gyengeségtől. Elméje azonban máris sebesen forgott és pörgött, ezer gondolattal eltelve. - Azt hiszem, pihenek egy kicsit, Jennings mondta. Elvégre helyre kell állítania az egészségét, hogy belekezdhessen életművébe. Németh Attila fordítása
Csak szimuláció NEM LÁTSZIK elképzelhetetlennek, hogy a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas években a Hold után a Marson is emberi lábnyomok fognak árulkodni a Földről érkezett emberek látogatásáról." Ezt Marik Miklós írta, 1970-ben. S hogy mennyire komolyan gondolhatta, arra egy szovjet kísérlet is utal. Épp akkoriban, 1969-ben jelentette a Novosztyi szovjet hírügynökség, hogy véget ért egy kísérlet, amelynek keretében a Naprendszer bolygóinak meghódítását előkészítő kutatások fontos részeként „German Manovcev orvos, Andrej Bozsko biológus és Borisz Ulibisev technikus egy teljes évig (196768-ban) élt légmentesen elzárt kabinban, olyan körülmények között, aminők a jövő bolygóközi űrhajósaira várnak." A lakófülke egyszerre volt dolgozószoba, ebédlő és hálószoba. A kabinban történteket tévékamera figyelte. A kabinból átjáró nyílt az üvegházba, ahol műtalajon neoncső
segítségével zöldségeket termesztettek. Ezenkívül szárított élelmiszereket és édességeket ettek, ivóvizet zárt láncú vízkörforgással nyertek, külön vízrendszert használtak a piszkosabb munkákhoz. Az Élet és Tudomány cikke szerint „jogosan remélhetjük, hogy az ember még a 20. században eljut a Marsra, a Vénuszra, esetleg a többi bolygóra is." 1967-ben, az amerikaiak Holdra szállása előtt már a Marsra készültek az oroszok. A három jól fésült orosz arcot elnézve valószínűnek tartom, hogy szerettek volna bolygóközi űrhajósok lenni, s komolyan is vették ezt. Persze akkoriban sok értelmiségi töltött el éveket egy szűk kabinban, magyarul cellában; de ők ezt máshogyan élték át. Lehet, hogy mindkét csoport vágyott a súlytalanságra, amely viszont nem szimulálható, legfeljebb az ejtőkamrában vagy zuhanórepüléskor, pár másodpercre. De ha az állandó súlytalanságot a Földön szimulálni tudnánk, nem
volna szükség a Nemzetközi Űrállomásra sem. Akkor talán rég a Marson lennénk. Az űrutazással kapcsolatos szimulációk közül az egyik elsö magának az űrnek a szimulálására jött létre. Az űrhajózás hőskorában vákuum- és sugárzásszimulátorokban vizsgálták a csapágyaktól a baktériumokig a legkülönfélébb dolgok viselkedését. 1957-ben, az USA-ban végezték az első „űrbúvárruhás" kísérletet vákuumkamrában. A 60-as évek közepén már Hold-szimulátorokban dolgoztak a Holdra szállás előkészítésén: itt a szkafanderes alanyt nem csak a „légritka" (légüres) térnek, hanem -130 és +120 Celsius-fok közötti hőingadozásnak is kitették. De az erőfeszítések ellenére sem volt tökéletes a szimuláció. Az űrkorszakból fennmaradt tréfás mondás szerint: „könnyebb az űrt egy csövön át lehozni a Földre, mint mesterségesen utánozni" (nem Kiberiáda-idézet, hanem Élet és Tudomány). De ugyanez áll a Mars-szimulátorokra is, melyekben a marsi talajt földi vulkanikus hamu helyettesíti; azaz a Marsfelszín szimulációja valójában megvalósíthatatlan marsi minta nélkül. Nem vitás, a szimuláció illúzió. Oda kell menni! A világűr szimulációja után következtek az utazás szimulációi. Ezekben a kísérletekben bezártak egy csoport embert egy nagyobbfajta fémtubusba, majd egy év múlva kiengedték őket. Ilyen kísérletek ma is folynak, de már nem utólag adnak hírt róla, mint a szocialista időkben, hanem jó előre, hatalmas csinnadrattával. Az ESA és egy orosz orvosi intézet közös szervezésében Moszkva mellett a „Mars 500" projekt keretében orosz és európai önkéntesek vesznek részt. Az első kísérlet 2007ben 14 napos volt, a második 2009-ben 105 napos, és ezt követi a kísérlet 520 napos változata, mely a
250 napos odautat, 30 napos ottlétet (egy külön, zárt felszínszimulációs kabinban) és a 240 napos visszautat szimulálná. Ezek alapvetően a legénység pszichológiai-biológiai állapotának alakulását próbálják felmérni. A napirendet szigorúan tartani kell, az ételek az ISS-en fogyaszthatóhoz hasonlóak. Az „izolációs kamra" nagyjából henger alakú, vastag zsilipajtó zárja le. Az egyetlen illúzióromboló talán a deszkákkal borított fal és az orosz szokás szerint vastagon lakkozott faparketta. Az önkéntesek a 105 napos kísérletért 15 500 euró (kb. 4 millió Ft) fejpénzt kapnak. A legénység tagjai: négy orosz, közülük kettő kozmonauta, egy orvos, egy sportpszichológus, valamint egy francia utasszállító pilóta és egy német katona-mérnök. Hat férfi. Már csak ezért sem érdemes ebbe a kísérletbe ugrani. Nálunk kicsit más volt a nemek aránya: egy nö és öt férfi. A férfiak tehát igyekeztek civilizáltan viselkedni, és a nők közötti rivalizálás is ki volt zárva. A pszichológusok csak távolról voltak jelen egy pár feladat képében. Volt bolygókutató, csillagász,
operatőr, filmesztéta. A magyar Mars-legénység természettudósokból és bölcsészekből állt. Ideális a biztos katasztrófára, de talán szórakoztatóbb. De mi más lehetne a célja egy ilyen szimulációnak? Az első magyar Mars-expedíció, a HungaroMars 2008 a Mars Society által az USA-ban működtetett Mars Desert Research Stationben végezte kéthetes Mars-szimulációját, azaz nem egy szimulációs kamrában, hanem egy terepen lévő „Mars-analóg" bázison. Ez a szimulációknak minden bizonnyal a résztvevők számára legélvezetesebb változata: az utazást levágva egyenesen a Marson folytatott tevékenységeket szimulálja, valódi földrajzi környezetben, a marsival analóg folyamatok alakította színen. A díszlet a Robert Zubrin által gondosan kiválasztott Utah állambeli „holdbéli táj", egy felárkolt, kopár katlan, táblahegyekkel, vöröslő, rétegzett homokkövekkel. A hullámzó, vörös dombok között szinte elvész az MDRS fehér hengere, melyből a két hét alatt ki lehet járni, sőt ki is kell, de csak a - szimulált - szkafanderben; a távolabbi célpontokat kvadokkal lehet megközelíteni (szintén szkafanderben). A cél a környék geológiai felderítése, és közben életben maradni
a szimulációban - és lehetőleg a valóságban is. A sivatag közepén álló MDRS műholdas kapcsolatát a külvilággal egy dízelgenerátor adta árammal tartja fenn, azaz prioritás az áramszolgáltatás biztosítása, ha kell, csavarhúzóval, dühödt generátorcsapdosással, csurom dízelolajosan. A napirend szerint a reggeli terepmunkát mintagyűjtés, fotózás, a begyűjtött anyagok elemzése vagy előkészítése a hazaszállításra; kapcsolattartás a földi (önkéntes) irányítással, pontosabban a földi háttérrel (support). Minden este visszavonulás a lakófülkékbe és jelentésírás a földi supportnak. Ír a szimulált geológus, az orvos, a csillagász, a mérnök és persze a leginkább szimulált parancsnok (tudniillik ezek voltak a ránk osztott szerepek, melyeket igyekeztünk nagy szakértelemmel eljátszani). ís hírszolgálat és blogszolgálat a földi médiának, mert a Marsutazást már webkamerák, blogok, a youtube és beépített újságíró-űrhajósok fogják közvetíteni holoHD-ben. Így csekkolhattuk marsi létezésünk élő webkamerás bizonyítékait online, integethettünk a mamának, olvasgathattuk a mellettünk vacsorázó űrhajós aznapi naplóbejegyzését a hazai sajtóból, és így megtudhat-
tuk, hogyan látta a másik ugyanazt - máshogy. Peregnek a naptárban a szolok: szol egy, szol öt, szol mínusz kettő, vége. Nyilvánvalóan hazugság az egész. Az 1967-es orosz kísérletben hihettek benne, hogy ők készítik elő a Marsutazást, mi már nem. Mi voltunk a 71. legénység, azt csináltunk, amit akartunk. Nem volt felkészülés, számonkérés. Az egymást követő legénységek gyakorlatilag nem kommunikálnak egymással, érkezéskor átadás-átvétel, welcome party, betanítás, a rádió így működik, a szkafander így nem csúszik le, a WC így darál. Ezen túl mindenkinek újra fel kell fedezni mindent, a vidék geológiájától a vízvezeték-szerelés rejtett csapdáiig, ami izgalmas, de nem hatékony. A Marsutazás valódi dátuma olyan távol lehet, hogy az eredményeink rnár rég digitális hulladékká válnak akkorra, elfelejtődnek és elavulnak. Hol vannak a '67-es szimuláció eredményei? Ugyanott lesznek a mieink is 40 év múlva. Nevezhetjük játéknak, önáltatásnak, pszichológiai kísérletnek, élő szerepjátéknak, de bevalljuk, a realitásérzékünket nem sikerült kikapcsolni. Földi nap sütött földi égen. Biztonságban voltunk, a jó öreg Földön. Nem féltünk. Márpedig, mint azt Spock immár halhatatlan űrhajó-szimulációs tesztje óta tudjuk, a szimuláció célja: „Hogy szembenézzünk a félelemmel a biztos halál torkában. Hogy elfogadjuk és uraljuk magunkat és a legénységet." Hát mi nem néztünk szembe. A legnagyobb (de valódi) félelem akkor szállta meg a mi kis Marsbázisunkat, amikor három marcona (de eredeti) cowboy jelent meg kopogás és zsilipelés nélkül a lakóegység bejáratában, és ellopott teheneiket követelték rajtunk, szkafanderes űrutasokon, s közben gyanakvóan vizslatták kétszintes lakóhenge-
rünk fülkéit. Ezt azonban bajosan tekinthetnénk a Mars-szimuláció hiteles moduljának, viszont ezentúl - újabb illúzióromboló mozzanat - lakatra zártuk a zsilipkamra bejáratát, amikor elhagytuk az állomást. Talán realisztikusabb vészhelyzet volt, amikor a generátort nem tudtuk újraindítani, és torokszorító csipogás kíséretében hamarosan lemerültek az akkumulátorok. Kiolvad a hűtő, sikoltottuk volna halálra váltan, de a nagyobb baj mégiscsak az volt, hogy ha ezt megtudják a központban (márpedig a webkamerák is leálltak, tehát megtudják) és nem tudunk tenni valamit, mindannyian csomagolhatunk; hazaküldenek minket az első busszal. Vagyis itt pusztulunk a Marson. A biztos halál torkában tehát farkasszemet kellett nézzünk a sivatag porában olajtól csöpögő generátorral, ami az életet jelentette számunkra. A földi nehézkedés mellett persze nehéz elképzelni, milyen is lehet a megérkezés több hónapos súlytalanság után: hogyan kászálódunk le az űrhajóról, ahonnan általában hordszéken viszik el a Földre hazatérőket. Talán előreküldenek hordozórobotokat a leszállóhelyre, s azok bekísérik a reszkető lábú, zöldfülű marslakókat a kabinjaikba. A tervek szerint a leszállóegység lesz egyben a lakóegység is, azaz az igazi kérdés, hogy mennyi időt vesz igénybe az alkalmazkodás az 1/3 G-hez úgy, hogy túrázásra alkalmas legyen a társaság. Ülök egy homokkősziklán a kékesvörös naplementében... a szél hajamba fújja a marsi homokot... countryzene szól a lakóegységből... Keresem az élet nyomát, és megtalálom: hol egy beugró sziklafalban, hol pár centi mélyen a repedezett, sókiválásos regolitban, hol az éjszakai túrán, egy homokkőgomba kalapja alsó felére irányított fejlámpa fényében.
A lakóegység mellett telepített meteorológiai állomásunk tövében a váratlanul megjelent, éjszaka szirmait bontó virágok csak romantikusabbá, némileg kishercegessé tették a helyszínt. Igen, az egyik szkafander buráját lecsavaroztuk, hogy megvédjük a virágot az esetleges tigrisektől és a széltől, amely időnként valóban feltámadt. Az egyik ilyen, a felszínt halvány homállyal bevonó vihart kineveztük minden idők leggyilkosabb globális homokviharának, és rettentő videót készítettünk a gyilkosan fújó szélről (minthogy borzolható lombozatú fák nem voltak, a felvételen a mozdulatlan, kopár táj látható). A szkafander rongyos zsebébe süllyesztett, lézerpisztolynak kinéző infrahőmérővel jártuk űrwesternhősként a terepet, és a vörös lézerpontot a fehér és fekete sziklákra irányítva lemértük a környék mikroklímáját, majd az adatokat bevezettük egy jegyzetfüzetbe, ezt archiváltuk, végül gondosan elvesztettük. Sterilizált tégelyekbe talajmintákat gyűjtöttünk, ezeket csíráztattuk, a hulladékot autoklávban megsemmisítettük, az adatokat feltettük az internetre, a mintákat pedig hazahoztuk, majd a sufniba hajítva elfelejtkeztünk ró-
luk. Egy Pécsett épített minirovert teszteltünk, először a voltok káoszában kiégettük az akkuját, majd egy 20 kilós autóakkut köldökzsinóron utánavonszolva kísértük boldogan a megjavított autonóm rovert első, lakóegység körüli útjára. Térképeket készítettünk, dombokat neveztünk el, filmeztünk, egyszóval jól éreztük magunkat, kiszakadva a földi világból - mert ez viszont valódi volt. Nem voltunk a Földön, a hétköznapjainkban, hanem kívül a földi időn és téren, egy sivatagban, lakóegységben, szkafanderben. Ébren álmodtuk magunkat. Azért mégsem volt hazugság az egész. Az MDRS célja nem a Marsutasokat felkészítő szimulációs kamra biztosítása, hanem hogy minél többen megforduljanak benne, próbálják beleélni magukat, kipróbálni a különleges élethelyzeteket. És legfőképp az, hogy otthon meséljék el (azaz a média mesélje el róluk), hogy a Marsra lehet menni, bár harminc éve is ezt mondták, aztán mégse ment oda senki, sőt, már a Holdra sem. Ennek ellenére mégis, hiszen itt a lakóegység, itt pózol hat szkafanderes alak, és a fehér hengeren a felirat a Marsról szól. Akár igaz is lehetne.
Frank Roberts: Lehet ön is
A tévé szerepe ma még a szórakoztatás, de ki tudja, az egyre újabb izgalmak hajszolása nem változtatja-e holnapra zsarnokunkká? Lehet-e egyszer mulattatónkból élet-halál ura?
EARL KRAMER rossz álomból ébredt, amelynek két oka volt: túl sok Azonnali Életerő késő éjszaka meg egy második világháborús film a televízióban. A filmen emberek tömegeit ölték meg borzasztó módokon, és ő ahogyan családok milliói - hálát adott az égnek, hogy mindez már történelem, s egy barbár korban történt. Kramer félálomban azon töprengett, vajon a jövő nézői milyennek fogják látni a mai kort akkor, amikor az emberi fajból rnár kiirtanak minden atavisztikus vonást. - Hé, hány óra? - kérdezte a feleségétől. - Mindjárt hét. Jó lesz bekapcsolni. Bekapcsolta a készüléket, és megjelent az ismerős kép Hip Jonesról, amint az íróasztalára borulva, lágy zene kíséretében alszik. A zene fölgyorsult, s Mr. Invig jelent meg, aki szokás szerint rákacsintott Hip Jonesra meg a világra. - Micsoda éjszakája lehetett! - mondta Mr. Invig. - És önöknek is micsoda éjszakájuk lehe-
tett! De nem számít, mert gyönyörű nap kezdődik néhány percen belül, hála az Azonnali Életerőnek. Kéznél van a tabletta? Sárga tablettákat dugott Hip Jones szájába, miközben elöl négy énekes dalolta az Invig-nótát. Mihelyt lenyelte a tablettákat, Hip Jones fölpattant, és száz évvel fiatalabbnak látszott. - Velem vannak? - kérdezte ragyogva. - Akkor mindenki kapja be, egyszerre! Earl Kramer és Melanie bekapták a tablettákat, majd visszafeküdtek, s rögtön érezték az élénkítő hatást. Ekkor felkiáltott Hip a képernyőn: - Hát ki lesz ma az, jóemberek? - Aztán az egyik kinti kamera ráközelített egy hálószoba ablakára, s egy ásító fiatalemberen állapodott meg. És közben Hip hangja: - Lehetne ön is, Mr. Joe Barratt King Vale-ből! De ne aggódjon, nem ön az! Csak azt akartuk tudni, fölébredt-e. - Nézd, milyen képet vág szegény ürge! - nevetett Earl a többiekkel együtt a King Vale-beli Joe Barratton.
- Miért, te hogyan éreznéd magadat? - kérdezte Melanie. - Bárkire sor kerülhet, bárhol, bármikor. Azt hiszem, meghalnék a félelemtől, ha egy kamera rám irányulna. - Én nem - mondta komoran Earl. Melanie megragadta a férfi karját, és egy pillanatig némán néztek egymásra, miközben Hip Jones ezt harsogta: - Ez az Invig Show, az egész napos kaland, melyet az Invig Társaság Biztosít önöknek, akik házigazdáik ebben az örülünk-hogy-élünk életben. - Aztán a kamera egy ajtót mutatott, majd egy folyosót, és Hip Jones megkérdezte: - Ki lesz az? Lehetne ön is... -, s ekkor a kamera ráközelített, és a stúdióban minden kamera Hip Jonest mutatta, aki nem teljesen színlelt meglepetéssel kiáltotta: - Mr. Hip Jones, az Invig Társaság szívességéből. Hé, emberek, én vagyok az! Melanie és Earl együtt nevettek a nézők millióival, Hip pedig így folytatta: - Nem, nem az öreg Hip. Kedves barátaim odakint, ugye nem is akarnák, igaz? Csak tréfálnak - gondolom. - Nem hangzik valami magabiztosnak - nevetett Earl. - Hát nem lenne jó vicc, ha egyszer valóban ő lenne az? Ha csökkenne a népszerűsége például. - Újra itt vagyunk! - kiáltotta Hip. - Lehetne ön is, Mrs. Zella Ignacio Moonstone-ból. De nem ön az. Fölhatalmaztak, hogy megmondjam: ma egy férfi lesz az. Így a férfiak esélye egy a kilencszáznyolcvanhétezerhez vagy valami hasonló csillagászati szám. - Tegnap egy nő volt - mondta Melanie. - Nézted? - Tudod, hogy nem szoktam. Csak addig nézem, amikor megmondják a nevet, és megtudom, hogy nem én vagyok vagy valamelyik ismerősöm. Melanie éppen elkészült a reggelivel, mikor Earl fölöltözve kijött. És Hip Jones így folytatta a képernyőn: - Lehetne ön is, Mr. Logan Ross Satin Plainsből. - A kamera ráközelített egy középkorú férfira, aki éppen kiszállt egy városközi helikopterből. A férfi megdermedt, és kis híján összeesett. Hip Jones folytatta: - Ne feledjék, hogy a díj százezer font egész héten. Hát akkor Mr. Ross lenne az? Ő lenne az?
Nem, mégpedig azért, mert a mai emberünk sohasem visel kalapot. Persze mihelyt a boltok kinyitnak, elmehet, és vehet egyet. Ebben nem tudjuk megakadályozni, nem igaz? Earl már elővette statisztikai zsebkönyvét, és Melanie is belenézett a válla fölött. - Háromszázharmincezer férfi általában nem visel kalapot - mondta Earl, mire Melanie: - A Központi Áruházak sok kalapot fognak eladni ma reggel! - Örülök, hogy nem a kalaposztályon dolgozom - nevetett Earl. - Alig hevertem ki a múlt heti rohamot a szürke öltönyökért. Több mint háromezret adtunk el, és a többi áruházban hasonló volt a helyzet. Emlékszel, amikor egy macskatulajdonos volt az, és mindenki kidobta a macskáját? Melanie emlékezett rá. - Meg kell adni, jól csinálják - jegyezte meg Earl. - Tudják forgatni az árut. Zseni volt, aki a játékot kitalálta. De ideje munkába mennem. Ellenőrizte hordozható készülékét, megcsókolta Melanie-t, és sietett az állomásra. Nem volt egyedül. Számos kalap nélküli ember várakozott az állomáson, s az érkező kocsiban még többen voltak. Útközben meghallgatta az Invig-híreket meg a nemzetközi slágerparádét, de a videofelvételt nem nézte meg, hogy inkább az újságban olvashassa el az előző napi sztorit. A következő nyomra vezető adat kilenckor volt esedékes, de néha előbb is bemondták. Mikor Earl megérkezett a munkahelyére, Hip Jones életnagyságúnál nagyobb képe fogadta a Központi Áruházak képernyőjén. Hip éppen akkor sorsolta ki az Invig Nyaralás aznapi nyertesét, egy testes asszonyságot, aki egy spanyolországi utazást és egy ingyen nyelvtanfolyamon való részvételt nyert. - Az Invig Show-ban mindig történik valami - harsogta Hip. - És most jön a második nyomravezető adat egész napos kalandunkhoz! A Központi Áruházak kapui kinyíltak, és kalap nélküli férfiak özönlöttek be, amikor Hip éppen ezt mondta: - Lehetne ön is, ha kék a szeme. Az én kis könyvem szerint az esélyek egy a kilencvenezerhezre csökkentek. Ez még mindig sok, de nézzék tovább a műsort!
Eddigre a legtöbb kalap nélküli már kifelé tartott az áruházból. Nekik barna szemük volt, vagy színes kontaktlencsét viseltek. - Eddig még a kiválasztottak között vagyunk mondta Earl a legjobb barátjának, Steve-nek. - Igen, azt hiszem. Nem nagyon szoktam odafigyelni. Legalább egy tucatszor benne voltam már az utolsó ezerben. - Mostanában? Nem emlékszem... - Nem most, hanem amikor a seregben voltam. Egy időben gyakran választottak ki zsarut vagy katonai őrszemet. És Hip folytatta: - Lehetne ön is, Mr. Wu - és a kamera egy apró rákokat árusító, vigyorgó kínait mutatott. De láttak már kék szemű kínait? - folytatta Hip. - Aligha. Csak a vicc kedvéért mutattuk, és ő egy csöppet sem nyugtalankodott, igaz? Így is kell! Hát csak figyeljenek a további adatokra! - Valóban nincsen kék szemű kínai? - kérdezte Earl, mire Steve a fejét rázta. Hipnek egy cédulát nyomtak a kezébe, és fölkiáltott: - A haja fekete. A kamera végigpásztázott a tömegen, s megállapodott egy kopasz fejen. - Hát ő biztosan nem az - nevetett Earl. Az Invig műsor mindenkit jókedvre derített reggelente. Earlnek és Steve-nek egyaránt fekete volt a haja. - Már csak harminckétezer - olvasta Steve a statisztikai zsebkönyvből. - Megfelezem veled a díjat. - Persze. Én is veled. - Earl látta, hogy három vevő közeledik. - Biztosan tudod már, hogy mit kezdenél vele. - Sokszor végiggondoltam - mondta Steve. Meg azt is, hogy mi lenne, ha én lennék az. Earl ezen nem gondolkodott. Nem került még az utolsó százezer közé sem. De most nem volt ideje gondolkodni, mert az öltönyosztályt megrohamozták. Egy órán át nem is tudott beszélni Steve-vel. - Elmulasztottam néhány nyomra vezető adatot - mondta Earl. - Azt még hallottam, hogy harmincas évei elején jár, meg hogy munkaruhát visel.
- Akkor csak egyet mulasztottál el: az arca napbarnította. Okosan csinálják. Még mindig nyolcezer az esélyesek száma. - És még mindig köztük vagyunk. De nyolcezer még sok. Steve vállat vont. Két asszonyt figyelt, akik látszólag egy különleges öltönyt nézegettek, de valójában Earlt meg őt lesték. Elkezdődött. - Igen, még mindig benne vagyunk a nyolcezerben - jelentette ki Steve olyan hangosan, hogy azok is hallják. És csöndesen hozzátette: - Furcsa érzésem van. Earl odament az asszonyokhoz, és megszólította őket. - Segíthetek, asszonyaim? - Csak nézelődünk - felelte az egyik. Elmentek, de nem hagyták el az emeletet. A képernyőn ismét megjelent Mr. Invig, ellenőrizni, hogy Hip Jones meg a többiek bevették-e a déli serkentőtablettájukat. Hip kivirult, s amikor a léggömbös énekesek befejezték az Invig-nótát, előkapott egy hatalmas gombostűt, hogy kilyukassza a léggömböket. Aztán kijózanodott, és így szólt: - Nézzük meg, mi folyik odakint! Igen, lehetne ön is, Mr. Darrell Darling, ott a Dent Streeten. A kamerák ráközelítettek egy férfira, aki három suhanccal verekedett, miközben többen feléjük rohantak. Darling ütött, rúgott és ordított: - Hagyjanak békén! Az egyik suhanc elesett. - Egy kis izgalom támadt a Dent Streeten - jegyezte meg hűvösen Hip. - De nem Mr. Darling az. Nem, uraim, ő balkezes, mi pedig egy jobbkezes embert keresünk. Darling hallhatta Hipet egy közeli készülékből, mert a suhancokra rontott, s kettőjük fejét összekoccantotta. Aztán többen is rúgni meg ütni kezdték őket, s a fickók fejüket vesztve elmenekültek. - Nem kell féktelenkedni! - kiáltotta Hip. Még akad tennivalónk. Az esélyesek száma még mindig hatezer-nyolcszázhárom. Mostantól kezdve figyeljenek minden férfit, akinek fekete a haja, kék a szeme, a harmincas évei
elején jár, munkaruhát visel, napbarnította az arca, és - most jön a következő adat - a város szivében dolgozik. Ehhez mit szólnak? - Jól leszoritották a számot - jegyezte meg Steve. - Már csak háromezer-kétszáz. - A város szivében! - harsogta Hip. - És százezer fontot jelenthet önnek, önnek vagy önnek. Ó, már látom is, ahogyan ezrével rohannak a belváros felé a külvárosokban lakó hölgyek. És mondok önöknek valamit: ha nem is kapják el az emberünket, a belvárosban értéket kapnak. Ha nem is nyernek, olcsóbban vásárolhatnak. - A mai műsor finanszírozásában biztosan benne vannak a belvárosi áruházak is - vélte Earl. - De nem kell aggódnunk. Öltönyt azért nem fognak vásárolni. - Megvesznek ezek mindent - morogta Steve -, ha azt hiszik, hogy az emberük a közelben van. Earl megborzongott. Steve sokkal nagyobb és erősebb volt nála. Earl igyekezett nyugodt maradni, vállat vont. - Minél többet adunk el, annál több a prémium. Körülnézek. Semmi értelme elbújni. - Viszlát! - mondta Steve, és majdnem megszorította Earl kezét, de aztán inkább elfordult. Az a két asszony megint ott volt az öltönyöknél, és mások is jöttek a mozgólépcsőn. Earl pillanatokon belül egy tömeg közepén találta magát, s az emberek úgy vették az öltönyöket, mint a cukrot. Két kisegítőt kellett küldeni egy másik osztályról. De a szájról szájra terjedő hírekből megtudta, hogy ugyanez a helyzet a zoknikkal, cipőkkel, fehérneműkel, sportárukkal. Itt a megérzés számított, s a tömegből sokan csak egy pillantást vetettek Earlre, aztán továbbmentek egy másik osztályra vagy egy másik áruházba. A tömeg elcsöndesedett, amikor Hip megjelent a képernyőn, hogy megadjon egy újabb adatot. Ekkor Melanie verekedte át magát a testek gyűrűjén, és ment oda Earlhöz. - Már mindnyájan a belvárosban vagyunk! - kiáltotta Hip Jones. - És lehetne ön is, Arthur Lonigan a Lonigan és Fiai cégtől. - Az egész tömeg nevetett. Még Earl is. A kamerák ráközelítettek egy iroda ablakára, amely mögött tíz alkalmazott
tartotta fogva főnökét abban a reményben, hogy osztozhatnak a díjon. Lonigan üvöltött: - Mindenkit kirúgok! Mire Hip: - Helyesen teszi, Mr. Lonigan, mert nem ön az! Mai emberünk sohasem visel szemüveget, az ön íróasztalán pedig látok egyet. - Lonigan irodájában nyomban kavarodás támadt, és a kamerák éppen annyi ideig mutatták, hogy a nézők jól kinevethessék magukat, aztán váltottak. - Ostobák voltak, hogy ekkora kockázatot vállaltak, igaz? - harsogta Hip. - Mert még mindig úgy kétezer-ötszáz jelöltünk van. Van időnk bőven. Itt van valami a kezemben. Szeretnék látni, igaz? - És megmutatta egy fénykép hátát. - Ügy van, itt a fényképe. - Earl, úgy félek! - mondta Melanie. - Nem kellene itt lenned. Menj haza, kérlek! Nem tehetsz semmit. - Még Steve is benne van, igaz? Earlt nyugtalanította az asszony jelenléte. - Steve már megszokta - mondta. - Volt már benne. Menj haza! - Utat a Biztosítónak! - kiáltotta egy férfi a tömegből, és Earl fölismerte a lehetőséget. - Nem írom alá, ha nem mész el - jelentette ki. - Jól van, kedves, te tudod. - Melanie elindult az úton, amit a Biztosító emberének nyitott a tömeg, de nem jutott messzire, bár mindenki nagyon kedves volt. Néhány asszony megveregette a vállát, mások zsebkendővel törölgették a szemüket. - Itt írja alá! - mondta a Biztosító embere Earlnek. - Már csak kétezer. Óriási a tömeg a belvárosban, ezért nem értem ide korábban, amikor még jobbak voltak az esélyei. A díj, nézzük csak... adok nyugtát. - Beszélt már Steve Barclay-vel? - kérdezte Earl. - Sok a dolga, de rögtön megyek hozzá is. - Most már több adatot kell megadniuk! - jegyezte meg Earl. - Kegyetlenség így elhúzni a dolgot. - Időt kell hagyniuk, hogy ideérjünk. Maga sem szívesen mulasztaná el megkötni a biztosítást. Meg aztán így izgalmasabb.
- Meglehet - mondta Earl. A képernyő tömegeket mutatott a belváros különböző pontjain. Kétségtelenül izgalmas volt, és a látottak megrendítették az Earl körül álló emberek magabiztosságát. Earl is izgatottá vált. A képeken látható jelöltek láttán gyorsabban vert a szíve, egyszeregyszer tudni vélte: ő az. No de az volt a dolga, hogy öltönyöket adjon el. - Parancsol, asszonyom? - kérdezte egy kövér asszonytól, aki zöld szemüveget viselt. - Szabad tudnom a kedves férje méretét? - Jelentéktelen, lelkem. Van valamije egy jelentéktelen ember számára? - kérdezte, és a tömeg felnevetett. De Earl nem adta meg magát. Levett egy öltönyt a fogasról, és az asszony elé tette. - Ez az új stílusunk. Rá sem fog ismerni benne a férjére. - Miért vennék neki egy új öltönyt? Lelkem, ha ma nyerek, veszek inkább egy új férjet. Akkor biztosan rá sem fogok ismerni. - Az asszony éppen menni akart, de a képernyőn történt valami, ami mindenkinek megragadta a figyelmét. Hip volt az, egy Invig Hirtelen Halál főnyereménnyel. Ez azt jelentette, hogy még aznap délután lesz egy másik játék is, ami belenyúlik a másik csatorna „Kockáztasd az életed!" éjszakai adásába. - Figyelem! - harsogta Hip. - Ott vannak a Központi Áruházban? Mert az emberünk ott van. Ne kövessenek el egyetlen hibát sem, gondoljanak az adatokra - és a büntetésekre! A Központi Áruházban tizenöt esélyes van, de kérem, jóemberek, ne verjék szét a berendezést! Tizenöt? Earl odaverekedte magát a kasszához, fölugrott rá, s tekintetével Steve-et kereste. De Steve-et még nagyobb tömeg vette körül. Az emeleten csak ők ketten voltak. Az emberek verték egymást, hogy elkaphassák Earl lábát, ütöttek, vágtak. Lerángatták a mohó arcok tömegébe, és Earl biztos volt benne, hogy Melanie is köztük van. - Munkaruhában van! - sivították Hip Jones nyomán. Earl ordítva próbált visszamászni a kasszára. - Ketten vagyunk! Ekkor meglátta, hogy Steve egy másik kasszán áll, kezében súlyos acélfogassal, azzal fenyegette
az embereket, akiknek nem volt joguk megérinteni Steve-et, amíg ki nem mondták a nevét, ha ugyan ő volt az. A tömeg percről percre nőtt. Steve elszántan nagyot ugrott a fejek fölött, s a tömeg szétnyílt. Steve nagydarab ember volt, a fogas pedig súlyos. Steve az ablakhoz rohant, egyetlen ütéssel kitörte az üveget, és kimászott, azaz mászni kezdett volna, de visszarángatták, s közben alaposan összevagdosta magát. Még mindig nála volt a fogas, s azzal távol tartotta magától a tömeget. Majdnem mindenki úgy vélte, hogy Steve az, mert Steve maga is így hitte, de néhányan kitartottak Earl mellett. - Megmondom, melyik az a két munkaruhás közül - jelentette be Hip a képernyőn. - De várjanak, jóemberek, ne cselekedjenek elhamarkodottan, mert a büntetés szörnyű lesz! Earl fölkészült, mikor Hip elkiáltotta magát: - A nagydarab fickó az, Steve Barclay! Iszonyatos volt a sikoltozás. Earl másnap olvasta az újságban, hogy Steve magával vitt hármat és sokakat megsebesített. Hülyeség volt. A játék szükséges volt, tudományosan kigondolt levezető szelep, ezt mindenki tudta. Ha rajtad volt a sor, pech. A zöld szemüveget viselő, kövér asszony nyerte meg a százezer fontot. Arra már senki sem volt kíváncsi, hogy vett-e magának új férjet. Délután már újabb verseny és nyertes következett. De az áruházban az összetört, vérző Earl nem volt filozofikus hangulatban abban a pillanatban. Lerázta magáról a még mindig belékapaszkodókat, és elment megkeresni Melanie-t. Amikor megpillantotta, odament hozzá, elvette a táskáját, kinyitotta, és belenézett. Természetesen a táskában volt Melanie versenykése, rajta aranyozott betűkkel az asszony neve és száma. - Hát nem lett volna elég neked a biztosítás? kérdezte Earl. - Kedves, tudod, hogy semmit sem számított volna. Tudod, hogy semmit. Earl visszaadta az asszonynak a táskát. - Jézusom, mit tettek velünk?! - Ne káromkodj! - szólt rá Melanie. Gálvölgyi Judit fordítása
Szerzőinkről KASZTOVSZKY BÉLA
Az 1942-ben született magyar író több mint 30 esztendeje publikál már a Galaktikában (első elbeszélése, „A fehér kör" még a 27. számban jelent meg, 1977-ben). Van, hogy két közlés közt sokáig hallgat, ám ez nem azt jelenti, hogy nem dolgozik. GRIS címü regényének megjelenése óta többször jelentkezett lapunkban és más kiadványokban novellákkal, kisregényekkel. Pillanatnyilag a MetaGalaktika 11. számában vár egy írása arra, hogy eljusson az olvasókhoz.
ANTAL JÓZSEF
1965-ben született, civilben vegyészmérnök, biokémikusi végzettséggel. A Ludas Matyi című szatirikus lap számára karikaturistaként dolgozott. Első írásai 2000ben láttak napvilágot az Álmodók című antológiában. Kisregénye, a „Justitia" 2005-ben jelent meg folytatásokban a Galaktikában, és az év közönségdíjasa lett. Diagnózis című regénye 2007-ben Zsoldos Péter-díjat kapott. Idén kötetté bővítve is napvilágot látott a Justitia, a MetaGalaktika 11 közölte egy novelláját, és a Kétszázadikban is megjelenésre vár egy másik.
CONNIE WILLIS
Amerikai írónő, tanárnő, 1945-ben született. Első SFnovelláját 1971-ben adta el a Worlds of Fantasy című magazinnak. Számos regénye nyert különböző díjakat, közülük talán a leghíresebb a Hugót és Nebulát egyaránt begyűjtő Doomsday Book, amely reményeink szerint nemsokára magyarul is olvasható lesz. Legutóbb a HiperGalaktika 2. számában közöltük le „Hűhó" című novelláját. Kedvelt témája az időutazás, műveiben előszeretettel alkalmazza a humor és a szatíra eszközét.
KEVIN J. ANDERSON
Amerikai SF-író, 1962-ben született. Első elbeszélése 1982-ben jelent meg, és onnan kezdve rendszeresen publikált novellákat és cikkeket különböző lapokban. Bemutatkozó regénye, a Resurrection, Inc. (1988) egy közeijövőbeni disztópia taglalásába vegyít horror-elemeket. A Lifeline (1990) egymásra utalt űrállomások túlélésért vívott küzdelmeit ábrázolja egy földi atomháború után. Rengeteg novellizációt is ír, magyarul eddig csupán ezek közül jelent meg néhány Star Wars-, X-akták, StarCraft- és Dűne-regénye.
ROGER MACBRIDE ALLEN
1957-ben született amerikai író. Pályáját heinleini ihletésű űroperákkal kezdte 1985-ben, majd regényeibe egyre több tudományt csempészve a hard SF felé tendált. Ebből az időszakból legjelentősebb műve a Hunted Earth sorozat, amelynek eddigi két kötete merész ötleteket vegyít mesterséges gravitációs hullámoktól a féregjáratokon keresztül egész egy idegen naprendszerben található Dyson gömbig. Magyarul eddig csak egy Star Wars és egy Asimov ihlette trilógiája jelent meg.
FRANK ROBERTS
1920-ban született ausztrál író, újságíró. Elbeszéléseivel vált legismertebbé, azok közül is különösen kettővel, az általunk most újraközölt „Lehet ön is"-sel, amelyet az elsö megjelenése óta eltelt évtizedekben is előszeretettel válogattak be különböző antológiákba, illetve az „A Happening" cíművel, mely 1971-ben egy ausztrál szerzőket bemutató reprezentatív kiadványban kapott helyet. Előbbi az egyetlen, amely mind ez ideig magyarul napvilágot látott.
