54. szerkesztőség - Várnai Zseni köszöntő és egy vers. Nőnapi Köszöntés

26.szám

1 / 54

Hétköznapjaink Nőnap alkalmából szerkesztőség - Várnai Zseni köszöntő és egy vers

Nőnapi Köszöntés Szívünk legforróbb szeretetével , gyengéden és mély tisztelettel köszöntjük a világ összes dolgozó nőjét a Nemzetközi Nőnap alkalmából, közülük is hangsúlyozottan hazánk és a szomszédos népek asszonyait és lányait. Azért hangsúlyozottan, mert az elmúlt 20-22 év folyamatos rendszerváltása hullámainak tragikus következményei őket súlytották legkegyetlenebbül. Őket nem alkalmazta a munkaadó, ha gyermekük volt, őket bocsátották el, ha várandósok lettek, őket nem vették vissza a munkahelyükre, ha gyermekgondozási segélyük ideje lejárt. Végül ők szenvednek legjobban a rendszerváltás következményeként teljesen eldurvult, kegyetlen légkörben. Pedig ők a mi nagyanyáink, édesanyáink, nővéreink, feleségeink, lányaink, aranyos unokáink. Ideje lenne önvizsgálatot tartanunk. Jókívánságunkat röviden csak úgy tudjuk kifejezni, hogy olyan társadalmat kívánunk nekik, ahol ismét piros betűs ünnep lesz a NŐK NAPJA ! A szerkesztőség

Várnai Zseni:

Virágos ág... Virágos ág az az asszony élete, tavasszal könnyű szirmokkal tele, s mikor lehullnak róla díszei, virág helyett gyümölcse terheli. Termése érik, pirul, gömbölyül, pillék és méhek zsongják őt körül, szellő ringatja, eső öntözi, s a nap tüzén csillognak könnyei. Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik, csupasz testét vad esők verdesik, reszket, amikor tépázza a szél, de nedvei forrók, akár a vér. S mikor csillogó fátylat sző a hó, s belepi őt e puha takaró, már újra szép, és arról álmodik, hogy tavaszra tündérré változik. S az lesz belőle, tündér csakugyan, ezernyi szép, feslő virága van, ő bennük éli újra tavaszát,

2 / 54

s nyáron a nap deleje hatja át. Így ringatja a változó idő, a mag, ha pattan, az is újra ő, kikél a földből, húzza őt a fény, újjászüli az örök televény. S ha teste már csak tűzre lenne jó, olyan öreg, száraz és korhadó... ifjú fákban tovább él lényege... gyümölcsös ág az asszony élete...

3 / 54

Hírek MEGHÍVÓ VITADÉLUTÁNRA: Szociális kiáltvány a jövőnek Hegyi Gyula újságíró A Fáklya klub Szervezőbizottsága

MEGHÍVÓ

A Május Elseje Társaság Fáklya klubja

2013. június 12-én, szerdán 16 órakor

vitadélutánt tart.

Téma: Szociális kiáltvány – a jövőnek.

Előadó: Hegyi Gyula újságíró

A vitadélután helye: II. Zsigmond tér 8. I. em. a társaság nagyterme. (kapucsengő: 14.)

Szeretettel várjuk érdeklődő ismerőseivel együtt.

Budapest, 2014. május 14.

A Fáklya klub Szervezőbizottsága

MEGHÍVÓ KÖNYVBEMUTATÓRA Csernok Attila Csernok Attila: Történelemóra

M E G H Í V Ó

Szeretettel várunk Csernok Attila: Történelemóra című, új könyvének bemutatójára,

4 / 54

2013. május 31-én fél 5-kor a Budapest Jazz Klubba (1136. Hollán Ernő u 7., régen Duna-mozi). Aki kérdez: Juszt László Aki válaszol: Csernok Attila A könyvet a helyszínen meg lehet vásárolni és a szerző dedikál.

A Fáklya klub meghívója vitadélutánra A Május Elseje Társaság Szociális kiáltvány a jövőnek. Előadó: Hegyi Gyula újságíró

MEGHÍVÓ

A Május Elseje Társaság Fáklya klubja

2013. június 12-én, szerdán 16 órakor

vitadélutánt tart.

Téma: Szociális kiáltvány – a jövőnek.

Előadó: Hegyi Gyula újságíró

A vitadélután helye: II. Zsigmond tér 8. I. em. a társaság nagyterme. (kapucsengő: 14.)

Szeretettel várjuk érdeklődő ismerőseivel együtt.

Budapest, 2014. június 4.

A Fáklya klub Szervezőbizottsága

Meghívó képzőművészeti kiállításra Turi Mária és Angel Radukov A megőrzött hagyomány keresése Turi Mária és Angel Radukov festőművészek kiállítása

A megőrzött hagyomány keresése

5 / 54

Turi Mária és Angel Radukov festőművészek kiállításának megnyitója - a Józsefvárosi Bolgár Önkormányzat, a Bolgár Kulturális Intézet és a Józsefvárosi Galéria szervezésében Időpont: 2013. június 13. csütörtök, 18 óra Helyszín: H13 Diák- és Vállalkozásfejlesztési Központ (Bp.,VIII. Horánszky u. 13.) A kiállítást megnyitja: Plamen Pejkov, a Bolgár Kulturális Intézet igazgatója, a kiállítás kurátora: Kádár Katalin grafikusművész A kiállítás megtekinthető: jún. 13- júl. 19. (H.-C.: 8-20, P: 8-16 óráig) Programok: Mitrio Jazz koncert, Zornica hagyományőrző bolgár együttes

A belépés ingyenes.

Meghívók Nagy Lajos Társaság ... művészeti eseményekre

MEGHÍVÓK - Június 10-én, hétfőn a Pepita Ofélia kávézóban (VII. Klauzál tér 5.) Birtalan Ferenc új könyvének – Rigótörténet feleségének – bemutatója lesz. - Június 11-én, kedden 18.00 órakor az Írószövetségben kerül sor a Kortársalgó és a Költői Budapest - Budapest költői antológia bemutatójára, amelyekben többen szerepelnek (Csokonai Attila, Payer Imre, Marczinka Csaba és mások).

- Június 12-én, szerdán 17.30-kor a Csillaghegyi Közösségi Házban (Bp. III. Mátyás király ui. 7-11.) Fenyves Mária Annunziata kamara-kiállítását nyitjuk meg, utána Payer Imre József Attila díjas költő lesz Gyimesi László vendége.

Meghívó megemlékezésre Moravcsik Attila országos elnök KJBK Kádár János halálának 24. évfordulójára alkalmából

MEGHÍVÓ A Kádár János Baráti Kör Elnöksége, a Magyarországi Munkáspárt 2006 és a Magyar Ifjúság Közösségi Szervezete tisztelettel meghívja a Kádár János halálának 24. évfordulójára alkalmából rendezett megemlékezésre. A rendezvényre 2013. 07. 07-én, 10 órakor a Fiumei úti temetőben kerül sor. Lehetőleg mindenki 1 szál szegfűvel rója le kegyeletét Moravcsik Attila országos elnök KJBK

6 / 54

F e l h í v á s a Magyar Antifasiszta Ellenállás Emléknapjáról megemlékezésre Magyar Antifasiszta Liga A MAL megmozdulást szervez

SOHA TÖBBÉ FASIZMUST!

Felhívás a Magyar Antifasiszta Ellenállás Emléknapjáról megemlékezésre

Értesítjük barátainkat, szimpatizánsainkat, hogy a Magyar Antifasiszta Liga, a nacioanalista radikalizmus, a jobboldal erősödésének megakadályozásában érdekelt politikai- és civil szerveződésekkel együttműködve, az antifasiszta összefogás szellemének kifejezésére ezévben is megmozdulást szervez a Magyar Antifasiszta Ellenállás Emléknapján, 2012 július 27-én Ságvári Endrének, a neves antifasiszta mártírnak a csendőr nyomozókkal vívott halálos tűzpárbaja évfordulójának emblematikus napján, a Gesztenyéskerti Antifasiszta Emlékműnél, 17 órai kezdettel. (Az emlékmű Bp. XII. Jagello úton, a Kongresszusi Központ mellett található.)

A találkozásunkat, a közös kiállással demonstrálást az idén is, és sajnos, változtalanul a szélsőségesen antidemokratikus hatalmi intézkedések, a rassszista-antiszemita-cigányellenes gyűlölet kifejeződésének a tömeges elszegényedés miatt növekvő terjedése, az e jelenséget tápláló elviselhetetlen társadalmi-szociális leépülés, a jogállamiság, a jogbiztonság szisztematikus leépítésével maguknak politikai továbbélést biztosítani remélő kormányzó körök hatalomgyakorlásának elutasítása teszik aktuálissá.

A demonstrációt az emlékmű megkoszorúzásával, ill. a fentiekben meghirdetett szellemiséggel való azonosulást kifejező virágelhelyezéssel kötjük egybe.

Szövegdoboz: Várjuk az antifasisztákat, a demokratikus és a humanista értékek elkötelezettjeit !

Budapest, 2013 július 12.

A Magyar Antifasiszta Liga Ügyvezető Testülete

7 / 54

Művészet Kortársam története (Iskolás lettem) Elkezdődött a hittanoktatás Szász Benjámin Második részlet II. kötet

Elkezdődött a hittanoktatás

Második részlet II. kötet

1. fejezet, kisiskolás kor

Az a tény, amit családom és közvetlen környezetem eddig is sok apró részleten keresztül tudatosított bennem, azaz, hogy nem katolikus vagyok, hanem református, most új jelentőséget nyert. Eddig a nem tagadószón volt a hangsúly. Nem katolikus templomba jártunk, nem vetettünk keresztet, a templomban nem térdeltünk le, a lelkész nem járt reverendában, és csak az istentisztelet idejére vett magára palástot az öltönye fölé, de palást nélkül is prédikálhatott, és folytathatnám a nemeket. A hittanórán viszont a különbséget pozitív formában érzékeltük. Hitünknek megfelelően külön hitoktatónk volt, aki ugyanolyan „civil” öltönyben járt, mint akármelyik tanító bácsi, csak állandó ünneplőben, de itt is volt egy fontos nem. Ebben még többi tanítónktól is különbözött: az ő asztalán egyáltalán nem volt pálca, ezzel is jelezve, hogy teljesen lemondott a testi fenyítésről. A hittanóra a hét valamelyik napján az utolsó óra volt, hogy bármelyik osztály tanulója látogathassa. Az egész iskolában nem lehetett több, mint 11-14 református tanuló, így mind a hat osztály anyagát egyszerre kellett tanítani. Már nem emlékszem, hogyan oldotta meg ezt a feladatot, de az ilyen problémák áthidalására volt valamilyen kialakult gyakorlat Magyarországon, mert a mi kis létszámú tanulócsoportunk ok-tatása lényegében semmit sem különbözött a kicsi, ún. osztatlan tanyasi iskolákétól. Mindenesetre a lelkész megtalálta a módját, hogy ne unatkozzunk az óráin. A tantárgy teljes neve hit- és erkölcstan volt. Az lepett meg leginkább, hogy az első órától kezdve a református egyház tanainak ismertetése helyett a római katolikus egyház tanítását cáfolta. Valahogy mindig azzal kezdte, miért nincs igaza a római katolikus egyháznak … A református egyház tanításának igazolásához mindig a római katolikus egyház cáfolatán keresztül jutott el. A helyzet ismeretében ez tökéletesen érthető. Az isaszegi református gyülekezet csak parányi sziget volt a hatalmas katolikus tengerben. Érveket kellett adni nekünk az esetleges vitákhoz, és erősíteni bennünk azt a tudatot, hogy, bár kisebbségben vagyunk, mégis nekünk van igazunk. Hitoktatónk a római katolikus egyház tételei közül a jezsuitáknak és az inkvizíciónak azt az állítását kérdőjelezte meg, hogy „a cél szentesíti az eszközt”. Lépésről lépésre haladva és felsorakoztatva az inkvizíció bűneit érthetővé tette számunkra, hogy a „szent cél” hangoztatása csak leplezte az egyáltalán nem szent hatalmi játszmáikat. A cél nem szentesíti az eszközt. Első osztályos koromban elérte, hogy ez a nem egyszerű erkölcsfilozófiai kérdés érde-keljen, hogy elfogadjam az álláspontját, és hogy ez későbbi társadalmi tevékenységem egyik legfőbb alapelve maradjon. Utólag is minden elismerésem az „öregé”. Már akkor, 1943-ban is nyugdíjas volt. Miközben folyt a zsidók „korlátozása” és összeírása, részéről talán sajátos tiltakozás volt ennek a kérdésnek a középpontba állítása egy olyan hittanórán, ahol 7-12 éves gyerekek voltak a hallgatói. Nevezhetjük ezt naivitásnak, de más lett volna a helyzet, ha az akkor nyolc-osztályos gimnáziumok felső tagozatos diákjait oktatta volna erkölcstanra. Ők jobban értették volna, hogy kikről szól a mese. Viszont én az alapelv lényegét felfogtam ott és akkor, hétévesen. Azóta néhány hónap híján hetven év telt el. Nyelvünk alapszókincsét már tudtuk és használtuk akkor, és máig nem felejtették el kortársaim sem. Főleg mert nyelvi környezetünk állandóan igénybe veszi, s ezzel elevenen tartja. Az elmúlt hetven esztendő alatt nem akadt egy év sem, amikor egy, esetleg több társadalmi réteg vagy azok politikai nézeteit kifejező párt ne „a cél szentesíti az eszközt” jelszót valósította volna meg ellenfeleivel szemben. Loyolai Ignác mellszobra valószínűleg ma is a régi helyén áll a pannonhalmi apátságban. Egy olyan országban, ahol a lakosok kétharmada akkor a katolikus egyház szellemi irányítása alatt állt, ez érthető, de „a cél szentesíti az eszközt” elvét alkalmazták olyanok is, akiknek soha semmi közük nem volt sem a jezsuitákhoz, sem a katolikus egyházhoz, szabad-gondolkodók, esetleg ateisták voltak. Ma ez a gyakorlat uralkodik a „hivatalos” politikai életben, ezért is undorodik a politikától és a politikusoktól a magyar nép többsége. Pedig a társadalmi kérdésekről vitatkozni kellene, de szigorúan ragaszkodva ahhoz, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. Az erkölcstan területéhez tartozik még a „tíz parancsolat” néven ismert erkölcsi normák rendszere, amelyet a bibliai mítosz szerint maga az Úr adott át Mózesnek két kőtáblába vésve. Mivel a református vallás szerint a Biblia volt az egyetlen tekintély, a tíz parancsolatot megkérdőjelezni nem lehetett, legfeljebb értelmezni. Ezért hitoktatónk szerint csak meg kellett tanulni „kívülről”, és ennek megfelelően

8 / 54

élni. Ettől függetlenül értelmezési nehézségbe ütközött. Az akkori szokás szerint a tizenkét éves és ennél fiatalabb gyerekeknek semmit sem volt szabad tudni a nemi életről és annak részleteiről. A hetedik parancsolat pedig úgy hangzik, hogy „ne paráználkodj!” Érthető, hogy hitoktatónk órán nem tarthatott felvilágosító előadást az ember nemi életéről természettudományos és humanista alapon. Ezért, amikor megkérdeztük, hogy mit jelent ez a parancsolat, azt válaszolta, hogy minden férfinak csak egy felesége lehet. Ez nekünk érthető volt, és elfogadtuk. Emlékszem, hogy amikor 1962-ben gyakorló tanár voltam Békéscsaba egyik általános iskolájában, nekem kellett a hatodik osztályos fiúknak osztályfőnöki óra helyett megtartani a nemi felvilágosítást. Az egész tantestületben csak ketten voltunk férfiak. Minden olyan problémáról, amivel a kartársnőknek kényelmetlen volt foglalkozni, nekünk kellett beszélni a fiúkkal, és ehhez a kényes témához idősebb kollégámnak sem fűlt a foga. Pedig a nemi felvilágosítást a tanrend írta elő, és helyesen. Amikor elterjedt a hír, hogy a következő órán szigorúan csak a fiúkkal fogok beszélgetni az élet keletkezéséről, az egész iskolát nagy kíváncsiság fogta el. A lányokat is, mert olyan óráról volt szó, ahol ők nem lehetnek jelen. Egy népes csoportjuk a folyosón egész órán át az ajtó előtt hallgatózott. A fiúk nagy érdeklődéssel vettek részt az órán, nem is tudtam időben befejezni. Békéscsaba az ország egyik legnagyobb evangélikus hagyományokkal rendelkező városa. Az evangélikus egyház nem kezelte a nemi életet sem tabutémaként, sem bűnként az érzékiséget családon belül. Mégis akadt néhány szülő, aki másnap beszaladt az iskolába tiltakozni az órám ellen. Azzal vádolt, hogy miattam „egy egész világ dőlt össze a fiában.” Én az órán a gyerekeknél csak a nagyon nagy érdeklődést tapasztaltam, és nyomát sem láttam semmilyen kiábrándulásnak. Nyilván a „tisztelt szülő” háborodott fel, amiért mesék helyett fia valós ismereteket kapott. Az igazgatónő nem sokat magyarázkodott, hanem megmutatta a tárgyra vonatkozó felsőbb rendeletet, és ezzel elvágta a további vitát a kérdésről. Kellemetlennek látszó felháborodási hullám nem következett be, és ezért az igazgatónő elérkezettnek tekintette az időt arra, hogy a hetedik és nyolcadik osztályokban is tartsuk meg a felsőbb vezetés engedélye által is elhalasztott nemi fel-világosítást. Így a tanuló fiúk többségével én beszélgettem a szexuális élet problémáiról, és nem csak a biológiai, hanem az etikai kérdésekről is. A szexuális felvilágosítás jelentőségét nem akarom - eltúlozni. A katolikus középkor évszázadai alatt nem volt szexuális fel- világosítás, az ifjúságnak is a teljes nemi önmegtartóztatást javasolták. A katolikus egyház, bár áldását adta a házasságra, igazán eszményivé a szerzetesi aszkézist emelte, az emberiség mégsem pusztult ki, a természet törvényei ösztönösen utat törtek maguknak. A döntő fordulatot Luther tevékenysége hozta meg, aki a házasságon belül a nemi kapcsolatot kölcsönös házastársi kötelességgé nyilvánította. Ugyanakkor, különösen a katolikus többségű országokban, a középkori hagyományok lidérc-nyomásként nehezedtek az emberek agyára. Ezért nem tehette meg hitoktatónk sem, hogy 6-12 éves gyerekeknek elmagyarázza, mit jelent a paráználkodás. Ekkor elfogadtuk állítását, hiszen az életben is azt láttuk, hogy egy férfinak csak egy felesége van, és ezt ezután isteni parancsként fogtuk fel. Kimondatlanul mégis arra a következtetésre jutottunk, hogy valami jó dolog lehet, ha az embernek több felesége van, különben miért tiltanák. Ezzel pedig új nehézsége támadt, amikor áttértünk az erkölcstanról a hit és a vallási hagyományok tárgykörére, bár ezt a problémát ő nem érzékelte, mert kételyünket nem közöltük vele. A tíz parancsolat elsajátítása után azonnal a hit, a vallási hagyományok, a mítoszok és mondák megismeréséhez érkeztünk. A protestáns vallások is teljesen átvették a Biblia zsidó részét, az ún. Ótestamentumot. Az egész tematikát nem ismertetem, mert hosszú lenne. A tananyag Mózes első könyvének azon fejezeteire épült, amelyeket a vallási hagyomány a leg-fontosabbaknak tartott. Természetesen a világ és azon belül az ember teremtéséről szóló mítosszal kezdődött, majd a paradicsomkerttel, a bűnbeeséssel stb., nem folytatom. A hitoktató saját szavaival és bizonyos fokig leegyszerűsítve számunkra a szövegeket elmesélte a történetek cselekményének vázlatát. Ott, ahol Mózes könyve a mítoszokról rátért a zsidó nép eredetmondájára, ő is úgy folytatta, ott, ahol újabb mítoszok ékelődtek be a szövegbe, a hitoktató is rátért ismét a mítoszokra. Történetei a szükséges rövidítések eredményeként sem voltak unalmasak, és a mesékre emlékeztettek. Az osztály katolikus többsége számára a hittanórákat az órarendbe illesztették. Ilyenkor a nem katolikus tanulók kimentek az osztályból, lyukas órájuk volt. Összesen hárman voltunk, két református és egy zsidó vallású kisfiú. A református osztálytársam lány volt, hogy mivel foglalkozott lyukasórán, nem tudom. Mi ketten a zsidó kisfiúval vagy a folyosón, vagy az udvaron sétáltunk. Mivel ez a katolikus hittanóra alatt történt, az az ötletünk támadt, hogy sétánk során elmeséljük egymásnak, ki mit tanult az előző hittanórán. A fentiek ismeretében nem meglepő, hogy mindketten szinte ugyanazt tanultuk, de bennünket ez a tény meghökkentett. Még a hitoktatóknak a történetekhez fűzött kommentárjai is nagyon hasonlítottak. A bibliai történetekkel kapcsolatban hamarosan valamilyen vélemény is kezdett kialakulni bennünk. A hitoktatók kommentárjai egyenesen felhívtak erre minket, bár ők ezt észre sem vették. Különösen két történetről alakult ki bennünk az egyházitól eltérő vélemény. Az első az a mítosz, amelyben Isten felszólítja Ábrahámot, hogy fiát, Izsákot áldozza fel Isten iránti szeretetének bizonyítékául. Bár az ügy jól végződött, mégsem kellett Izsákot megölni, mert az Úr csak arra volt kíváncsi, hogy Ábrahám megtenné-e ezt, és ezzel megelégedett, mi egyaránt helytelenítettük az Úr elvárását is és Ábrahám engedelmességét is. Miért pont fia meggyilkolásával akarta az Úr Ábrahám istenfélelmét kipróbálni, Ábrahám pedig miért egyezett bele az Úr követelésébe, amikor az értelmetlen és kegyetlen volt? A másik rész Mózes könyvéből, amelyik ellenérzést váltott ki belőlünk, Jákob történetének egy részlete volt. Jákob életét és házasságát a hitoktató nem ismertette teljes egészében, mert az egy szövevényes kis regény, csak egy fontos momentumot emelt ki belőle, azt, hogy négy felesége volt. Hogyan? – gondoltuk mi. A tíz parancsolat szerint mindenkinek csak egy felesége lehet, így magyarázta a hitoktatónk, és, íme, itt egy ember, akit a hittanórán is tanítanak, és nem egy, hanem négy felesége volt! Világos, hogy ez igazságtalanság. Ha Jákobnak lehetett négy felesége, miért nem lehet másnak is? Továbbra sem értettük, miért jó, ha valakinek több felesége van, csak úgy éreztük, hogy lehet benne valami jó, ha tiltják. Természetesen ezt a kérdést nem mertük feltenni hitoktatónknak. Egyetlen vallás hivatalos képviselője sem tűrte, és ma sem bírja elviselni, hogy bárki meg merje kérdőjelezni az Úr igazságosságát. Így hát folytattuk a hittanórák összehasonlítását. Ennek észrevétlenül az lett a következménye, hogy minden egyes történetet háromszor gondoltunk át. Már írtam, hogy a történetek ugyanazok voltak, bár ezt mi előre nem tudhattuk. Így először az órán figyeltünk, és jól megjegyeztük a történetet, utána mindketten elmondtuk egymásnak saját megjegyzéseinkkel kiegészítve. Felfedeztük magunknak az összehasonlító valláskritikát. Nem hiszem, hogy társaink közül bárki jobban tudta volna nálunk ezt az anyagot. Ez azonban hitoktatónkat nem nagyon érdekelhette, amint az a későbbiekből kiderül. A zsidó hitoktatóról semmit sem tudtam. Ahogy közeledtünk a félév vége felé, hitoktatónk egyre több bibliai idézetet próbált velünk szó szerint bemagoltatni. Aki pontosan mondott el egy idézetet, egy képet kapott jutalmul. Ezek mind nagy festők bibliai tárgyú műveinek kártya méretű reprodukciói voltak.

9 / 54

Mondhatnánk azt is, hogy hittanóráin alkalmazta a tantárgyi koncentrációt, és az erkölcstan órán elkezdte a tanulók esztétikai nevelését. Valószínűbb azonban, hogy egyszerűen átvette az amerikai reformátusok vasárnapi iskoláiban elterjedt szokást, ahol a tanulók a bibliai idézetek megtanulásáért egy-egy képet kaptak jutalmul, és az lett a legjobb tanuló, aki a legtöbb képet gyűjtötte össze. (Akkor Amerikában iskolai hittan helyett, legalábbis a református gyerekek, a gyülekezet templomában vasárnap vettek részt hitoktatáson. Ez sokkal helyesebb és demokratikusabb eljárás volt, mert így az állam és az egyház, a vallási és a világi oktatás világosan elkülönült egymástól.) Ezt a szokást ismerhetjük meg Mark Twain Tom Sawyer kalandjai című humoros regényéből, ahol a szemfüles Tom úgy szerezte meg a legtöbb képet, hogy tanulótársai által értékesnek vélt tárgyakat adott értük. Természetesen a bibliai ismereteket nem tudta, és így csúfosan felsült a vizsgán. Mi azonban nem is sejtettük, hogy az összegyűjtött képek száma határozza meg majd a félévi osztályzatot. Akik nagyon szerettek volna minél több szép képet kapni, szorgalmasan magolták a bibliai idézeteket, és így képeik gyorsan szaporodtak. Én később sem szerettem prózai szöveget szó szerint bemagolni. Jó memóriám volt, tartalma szerint mindent, amit megértettem, első hallás után saját szavaimmal el tudtam mondani, de magolni nem volt kedvem. Ezért nem nagyon törekedtem, és a félév vége felé is csak 2-3 képem volt. Ez nem izgatott túlságosan, úgy éreztem, hogy a képek nem érik meg a magolásba fektetett időt és energiát. Így végül nekem volt a legkevesebb képem, én számítottam a leggyengébb tanulónak anélkül, hogy ezt tudtam volna. Különben a hitoktató soha senkit nem kérdezett ki abból az anyagból, amit az órákon előadott. Csak a bemagoltatott idézetek érdekelték. Már nagyon közeledett a karácsony, amikor a tanító néni azt mondta, hogy küldjem be hozzá az Apukámat, mert beszélni szeretne vele. Azt nem mondta meg, miről. Én ezt nem tudtam megmagyarázni Apámnak, ezért ő a legközelebbi napon bement az iskolába. Viszonylag hamar hazajött, teljesen nyugodt volt, és legnagyobb csodálkozásomra pontosan elmondott mindent. A tanító néni a félévi bizonyítvány miatt hívta be Apámat, közölte vele, hogy minden tantárgyból, amit ő oktat, a lehető legjobb, azaz kitűnő osztályzatot kapok, a magatartásom pedig „példás” lesz. Csak hit- és erkölcstanból lesz majd nagyon gyenge, azaz „elégséges” osztályzat. Arra kérte Apámat, ne gondolja, hogy rossz gyerek vagyok, mert erkölcstanból rossz lesz az osztályzatom, és véletlenül se büntessen meg. Azt is elmondta, hogy többször beszélt a hitoktatóval, és próbálta meggyőzni őt arról, hogy lehetetlen, hogy az osztály egyik legjobb tanulója épp a hit- és erkölcstant ne tudná legalább egy „jó”-ra megtanulni. A hitoktató hajthatatlan maradt, ezért mit tehetett, Apámmal kellett megbeszélnie ezt a kérdést, és biztosítani őt arról, hogy a hitoktató osztályzata téves. Apám a közlést megköszönte, és higgadtan tudomásul vette. Ettől kezdve, mivel a tanító néni határozottan kiállt mellettem, már egyáltalán nem érdekelt a hitoktató elégségese. Megtudtam ebből, hogy a tanító néni szeret, és ha azt látja, hogy bajban vagyok, vagy veszély fenyeget, igyekszik engem megvédeni. Nagyon megszerettem a tanító nénit, és örültem, hogy ilyen emberek is vannak. A hitoktatónktól a félév végén megváltunk, többet nem láttam, nevét is elfelejtettem. Fafejűségét nem értem ma sem, és azt sem, hogy miért nem próbálta még ellenőrizni sem, vajon mit értettünk abból, amit egy féléven át magyarázott nekünk, és nekem nem is sikertelenül. Talán ő is egyes református lelkészek hitét vallotta, hogy a Biblia minden szava igaz, és ezért minden értelmezésnél fontosabb azt pontosan betanulni. Ennek a résznek a végén szükségesnek tartok a bibliai történetek értelmezéséhez néhány megjegyzést fűzni. Most, amikor ezeket a hetven évvel ezelőtt lezajlott eseményeket leírtam, azt a terminológiát használtam, amit ma látok helyesnek. Tehát a Bibliára utalva mítoszokról, mondákról beszéltem. Vallási műfajokról szólva máig fennmaradt bizonyos terminológiai kettősség. Amikor nem keresztény szakrális szövegekről ír valaki, akkor azok lehetnek mítoszok, mondák stb., de ha bibliai művekről, azok nem lehetnek mítoszok, mondák, csak valós történetek. Ez a megközelítés azonban a tényleges tudományos elemzés számára elfogadhatatlan. Saját vallásuk iránt elfogult keresztény teológusok esetében érthető ugyan, de ettől még tudományosan helytelen. A keresztény teológus szemében egy szöveg a Bibliában lehet isteni kinyilatkoztatás, amíg egy egészen hasonló szöveg az antik görög irodalomban mítosz. A tényleges tudományban nincs ilyen kettősség. Amikor Lukács György összehasonlította esztétikai előadásaiban a vallást és a művészetet, kifejtette, hogy a vallási művekben és az egyéb műalkotásokban a szerzők egyaránt az alkotói fantázia által létrehozott képekkel fejezik ki mondanivalójukat. A különbség az, hogy a szépíró nem tart igényt arra, hogy művét valóságos történelemnek fogadjuk el, amíg a vallási történetek írói elvárják, hogy alkotásaikat ténylegesen megtörtént események leírásának higgyük. Más szavakkal a bibliai történetekből és a többi vallás szent könyveinek történeteiből azt tudjuk meg, hogy szerzőik mit akartak saját világnézetükből mint szózatot velünk elhitetni vagy ránk kényszeríteni. Ha így olvassuk a Bibliát, nagyon sok hasznos és érdekes dolgot tudhatunk meg az elmúlt korok embereinek gondolkodásáról, vágyairól, életéről. Ha így tekintek vissza tanulmányaim első félévére, elmondhatom, hogy hitoktatóm minden fafejűsége ellenére hit- és erkölcstan címszó alatt elfogadható és a későbbiekben is hasznosítható bevezetést nyújtott a Közel-keleti és a zsidó mitológiába. Ezenkívül számunkra is érthető módon meg-ismertetett bennünket az erkölcstan egyik legfontosabb elméleti kérdésével. Amikor megszabadultam minden vallás, így saját vallásom szellemi rabságából is, a hittanórán elsajátított ismeretek jelentősége nem szűnt meg, csak jellegük változott. Gondolkodás nélkül elfogadott dogmákból kultúrtörténeti dokumentumokká váltak. Itt szükségesnek tartom megjegyezni, hogy célszerű lenne a legelterjedtebb vallások azonos jellegű mítoszaiból ismét összeállítani egy szöveggyűjteményt.

Legfrissebb versek Szarka István keze alól Szarka István Személyes és/vagy közéleti líra

Szarka István

10 / 54

PIROS GYŰSZŰVIRÁG Évának

I. (Ispotály)

Cseppszám harcol, piros gyűszűvirág ragyog a szívben, rombolt vénáid érintgetem varázsló árnikával.

Kántálja rémült bűvölő, hogy lélegezz, mert kispárnád vár, és hazaviszlek.

*

II. (Intenzív)

Jó tím reménylik, Szent Margit kemény csapata vette kézbe a sorsot s tavaszodik, valós ereje van a napnak, szélárnyék álom jár nekünk, nyugágy, a messzi fűben aprónépek, szapora láb, ismerős kacarászás. Poharunk páráll. – Áfonyát?

*

III. (Óhajtó)

Ficus Lyrata túllocsolva. Holdas függönyök titkolóznak, asztalnemű, ágynemű tarkáll.

11 / 54

Kisúroltam a kádat.

Fagyasztó dugig, mindenek igen óhajtják érkezésed, karcsú kötélen április lengeti bugyikádat.

*

IV. (Fontolgató)

Tíztől hatig besurranhatok az Intenzívre. Túl-túl a hajnalunkon, az éjszakánkon innen, kéz a kézben ilyenkor fontolgatjuk az Istent, zöld ikernapod kigyúl-e már, megzendül-e a gégéd csalogánya s föloldozol álságos, elhülyült makogásomból, s választunk új cipőt (ez remek lábat csinál) s jó hajfestéket az őszidőre.

*

V. (Tanári)

A harminchárom évfolyam örökíti az unokáit, jövőbe mélyül-magasodik a műved, óriás tanárom.

E Doloróza megszeppent ácsorgóinak tanítod most a legfontosabbat.

Maradj velem.

12 / 54

Fölmondanám a leckét.

*

VI. (A kvartina)

Visszanéztem az alkonyatban. A rácsos ágyból a győzelem jelét mutattad, tündéri főnök. Örökös pillanat van.

*

VII. (A tercina)

Gimnázium, induló szívek-elmék: ötvennyolc, meleg őszben lágy lobbanás. Mi kell még?

(Békásmegyer, 2013. április 8-22.)

ÚJRENESZÁNSZ Ars neurologiae

Mondtad: szeles kis ország, arrafelé paratölgyesek és borvidékek jámborítják az erdőmunkást, a szőlőmívest, ki a luzitán géniusz múltját s jövőjét bűnhődi máig.

Neurológus műhelyekben közelítvén betegéhez az orvost és vásznadon az embert a portugál táj lelkiállapotában és térvén haza hozzánk atlanti ég alól, írástudó Szirmai Imrénk,

13 / 54

mondtad: szeles kis ország...

A legjobb most leszel.

(Március 24.)

HAMVAZÓ?

(Aktfestők Társasága, méricskéld tovább Valentinát, a Másik Embert, hogy őreá figyeljünk.) Tizennyolcadik századi fölhevült báli éjen megestek mind a titkos torkosságok, játszott ropogó tűzzel a Villő-lányok boszorkatánca, fekete erdők piros alján bikáink viszketeg agancsa vert cimbalom ágat, véres rózsatő hullott roskadó hóra – mert tavaszelő ez! Tavaszelő! A lélek évgyűrűi, háncsai fájnak! Bújjunk-bújjunk elő szinte szökellve, mint hagymásaink zöld szúrólángja déli verőben, korhadó alomban.

(2013. február 26.)

14 / 54

A NYITOTT RENDSZER London, Highgate

Népek tavasza lobbant, másnap sortűz az utcabálba, neveli máig s díjazza vastagon hazudós bölcselőit a gyűlölet, hogy csaholnák semmivé műved, mely őrzi a múltak igazát, hullatja az avultat és sejteti a holnapot, hogy megmeneküljünk.

(December 30.)

BELSŐLEG

Az odabenti Éden füves gyümölcsösében parasztbarokk tanyánk van az öröknyárban

a hektárútnál új robotsorunk munkál ontja a jót, a tornác éber álmokat sorjáz

gleccservizével rátesz a lomha Eufrátesz iható áramokban halászsas csobban

15 / 54

megvár a messzi város a küzdés nemhalálos

(December 24.)

CSILLAG ALATT Egy szép videoklip alkotójához

Jőnek olykoron daliás idők -ragyogó aggyal, szelíd dühvel jóslófájás indul a csillag alatt, fölkacagnak akkor a hitetlen

garaboncok, a garaboncák, a rettegő halál, a furmány belesápad, és reményszagú télirózsa bomol-bomol a fénybe –

ó-ó, ha emlékeznél a csodálkozó szerelemre, midőn mi valánk e garaboncák, e garaboncok!

Nemegyszer már-már sikerült! Nemegyszer már-már sikerült!

(December 23.)

EMBERFIA

Ősbibliádat lopd szárazmeleg tenyerünkbe, lapszéli szent

16 / 54

kézírásaid hagyd reánk, nyisd meg a titkokat, Józsefét, Máriáét, zsibongó testvérkéid cseperedését, förgeteges szerelmeid tudását hagyd reánk, átélnénk műhelybeli kételyes meditációid, óriás agyad boldog szenvedését a döbbenetekben, a gárda történetét, mozgalmas, sejlő újvilágod s gyalázatos kereszted vállalását, a hízott papok rettegő éjszakáit, különb magunkat a küzdés kényszerében, az öröm pirosában –

(November 16.)

TORINO 2012. október 6.

Dali unokám, kisördögöm az informatikában, óvjátok el fiatal, omnipotens heréiteket a csizmák elől, a barbár elől menekítsétek a bátor kislányokat, arctalan orcáinkra szégyenpirosat lobbantsatok nekünk, Torino ősi iskoláin rejtsétek szívetekbe

17 / 54

az ember lobogóját.

A KŐFARAGÓK ÁLMA

Hol megbékített engem valami friss szél valami késő délutánban, Reims, a Miasszonyunk áttetsző köveiből lüktető ragyogás, a kőfaragók álma, az a te dicsőséged, Franciaország, fiatal költők sejtelmei, bizseregjetek az áthallásban.

(Augusztus 25.)

ÍZIGLEN

Sündörögnek angyali pufók s horgas farkú sátáni ufók, valami köztes elitség s valami gúla van itt még, az antianyaggyárban fehérgalléros bál van, magát motozza kint s bent – él-e? – a negyedik rend, múlik valahány ország, íziglen az adósság, a láthatatlan nagyúr génedbe, agyadba nyúl, és elsüllyed az emberidomú táj,

18 / 54

ahova elindultál.

TOLAKODÁSI NAGYDÍJ Szabó László Tibor - aktuális szatíra

Szabó László Tibor:

Tolakodási Nagydíj

A 2085-ben megrendezett versenyen Krampács Márton glaciológus, vagyis jégkutató nyerte el a Tolakodási Nagydíjat. Jelentős pontszámmal győzött. Már a versengés első szakaszában, a buszból történt kiszállásakor sikeresen lökött fel két kilencven év körüli öregasszonyt. Rohanás közben kíméletlenül sodort el egy vak embert, aki az egyik lámpaoszlopnak csapódott, a kerületi önkormányzat ügyfélszolgálati helyiségében pedig több ügyintézésre váró embert is oldalba taszított. A pultnál ülő és a versenyző sikeres tolakodását irigy szemmel követő tisztviselőt egy heves mozdulattal a magasba emelte. A levegőben kapálózó vékonyka asszony rémülten esett vissza a székébe és elképesztő gyorsasággal kezdte el számítógépe egerét nyomkodni. Krampács Mártont a lihegve utána futó zsűri már ott helyben győztesnek kiáltotta ki.

A Köztársaság parlamentje a Tolakodási Nagydíj megalkotásával a versenyszellem tüzét kívánta az állampolgárok lelkében felszítani. A civilizációs ártalmak, a dekadens életmód, a vezető posztok iránti érdektelenség ekkorra már kritikus nagyságrendet ért el ”valamit tenni kellett a nemzet megmentése érdekében. A minisztertanácsi rendeletek a verseny szabályait részletezték, valamint az erkölcsi bizonyítványok kiállításának rendjét. A bizonyítványba ugyanis azonnal bekerültek a versenyeken elért helyezések. Beszerzését számos munkakörben megkívánták, a közszolgálati alkalmazottak, a vállalkozók és a járművezetők részére pedig szigorúan elő is írták. Az első eredmények már néhány napon belül megszülettek. Elmaradt például a korábbi kínos döcögés az utakon, mivel a gépkocsivezetők az előzésekért bonusz pontokat kaptak ”még akkor is, ha a műveletek kisebb–nagyobb karambolokhoz vezettek. A progresszivitás kezdett minden területen meghatározóvá válni. Az emberek lassan megtanulták, hogy miként lehet a kiélezett helyzeteket megfelelően kezelni, és a versenyszellem élénkítése a stressztűrő képességek kifejlesztésében is sokat segített. A gyengébbeknek lehetővé tették, hogy tudaterősítő edzéseken vegyenek részt, és a mentális rokkantság visszaszorításának érdekében is sok minden történt. A tolakodás ösztönének erőteljes kifejlesztésével mindenki számára megnyílt a lehetőség a társadalmi felemelkedésre, valamint a teljesítmények jelentős fokozására. A törvény szövegében utaltak a most meginduló forradalmi változások külföldi előzményeire is, de ugyanakkor egyértelművé tették, hogy azok csupán a civilizációs fejlődés spontán felvillanásai voltak. Megemlítették az amerikai kontinens egyik országában évente megrendezett sikeres akciót is, amelynek keretében az áruházba berohanó, korábban leigazolt menyasszonyok jelentős árkedvezménnyel kaphatják meg a legszebb és legértékesebb menyasszonyi ruhákat. A tolakodás győztesei fantasztikus összegeket spórolhatnak meg így, és ilyenkor az áruház bevétele is a csillagokba szökik. A következő példa egy európai fővárost említett, ahol az egyik nagyáruház bejáratánál télvíz idején meztelenre vetkőzött vásárlók várakoznak. A nyitás utáni tolongás győztesei azonban az eredményhirdetés befejeztével egy bizonyos mennyiségű divatárut az áruház ajándékaként kaphatnak meg. A legbátrabbak mind a mai napig büszkén dacolnak az időjárással. Megtehetik, hiszen fejlett versenyszellemük lehetővé teszi ezt nekik.

A törvény gondoskodott róla, hogy a tolakodás eszméjének pszichés feldolgozása az iskolai oktatásban is jelentőségének megfelelő szerepet kapjon. Játékos versenyekkel erősítették meg a gyakorlati képzést. Ki tud nagyobbat lökni a másikon, anélkül, hogy feldöntené? Rövidesen meghirdették a Szlalom a tömegen át elnevezésű mozgalmat is. Az oktatás alapjául a mindenki által ismertté vált Tolakodás és etika című tankönyv szolgált ”egy szerzői munkaközösség alkotása. A Tolakodási Nagydíj nyertese még az államelnöki posztra is nagy eséllyel pályázhatott. Néhány év elteltével azonban már minden jelentéktelen állásra pályázatot írtak ki ”ezek betöltésére természetesen egy szerényebb minősítés is elegendőnek bizonyult. A pályáztatás célja az volt, hogy a versenyszellemet mindenkiben ébren tartsák, sőt még fokozzák is.

19 / 54

Nemsokára kialakult a tolakodási minősítések rangsora is, amely idővel teljes összhangba került az erkölcsi bizonyítvány követelményeivel. A büntetett előélet már nem feltétlenül számított kizáró tényezőnek, sőt egy felfüggesztett büntetés kiharcolása még némi előnyt is jelenthetett a továbbiakban Az ügyes védekezés, az érvek és ellenérvek éles logikával történő csoportosítása. és sok más tényező is jó pontokat eredményezhetett mind az ügyvéd, mint pedig a vádlott számára. Az évente megrendezett versenyeken szinte valamennyi állampolgár indult, hiszen a nyugodt megélhetést csak egy elfogadható helyezés biztosíthatta. A felmentés csupán három területre terjedt ki: a színesfémmel kereskedők, a brókerek valamint a parlamenti képviselők kerülhették el a megmérettetést.

Az évek múlásával – a nemes törekvések ellenére és szinte érthetetlenül ” mind erősebben jelentkeztek a tolakodási válság jelei. Egyre kevesebben iratkoztak fel a versenyekre, pedig tudták, hogy a megmérettetés elmaradása esetén csak a szűkös szociális segélyre számíthatnak. A különböző magas állások betöltésére sem találtak megfelelő számú személyt, ugyanis a zsűri a színvonal erős visszaesése miatt már jó ideje nem adta ki a Tolakodási Nagydíjat. Államfő nélkül maradt az ország. Az addig hivatalban levő elnök még részmunkaidőben sem vállalta a megbízatást. A nagy állami vállalatok is hasonló gondokkal küszködtek, sőt a vezetőhiány még a magánszférában is megjelent. Több-kevesebb meghatalmazással rendelkező igazgató tanácsok vezették a vállalatokat és a különböző intézményeket. Szinte mindenütt elkerülhetetlenné vált a kollektív döntés alkalmazása ”meglepő módon mégis minden ment a maga útján.

Három év elteltével a Berzenkedők Pártja heves belső vita után törvényjavaslatot nyújtott be a parlamentben a tolakodási versenyek megszüntetéséről, valamint az erkölcsi bizonyítványok korábbi előírásainak visszaállításáról. A Bérletjegypénztárosok Szövetsége lemondott arról a követeléséről, hogy a jegyeladók csakis a körzeti tolongási versenyek győztesei közül kerülhessenek ki, a Fel is út - Le is út Mozgalom pedig az erkölcsi bizonyítványok lényegesen szűkebb körben történő alkalmazását követelte. A Tohonyaság-elleni Liga egy ideig még kilátástalan utóvédharcot folytatott a versenyek védelmében, az állampolgárok azonban ekkorra már teljesen érdektelenné váltak a tolakodás iránt, különösképpen pedig a magasabb állások ilyen módon történő megszerezésére. Idővel mindenütt megszilárdult a kollektív vezetés gyakorlata, és általánossá vált a rotáció elve. A gazdaság jelentősen fellendült.

A HÉT VERSE - A mágnásokhoz Petőfi Sándor Egy plebejus költő a nagyszerű magyar arisztokráciáról

'... egy plebejus kormány tisztelgése a magyar arisztokrácia nagyszerű teljesítménye előtt.' (ov)

PETŐFI SÁNDOR

A MÁGNÁSOKHOZ

Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok? Viszket-e ugy egy kicsit a nyakatok? Uj divatu nyakravaló készül most Számotokra… nem czifra, de jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk titeket, Hogy irántunk emberiek legyetek, Vegyetek be az emberek sorába?... Rimánkodott a szegény nép, s hiába.

20 / 54

Állatoknak tartottátok a népet; Hátha most mint állat fizet néktek? Ha megrohan mint vadállat bennetek, S körmét, fogát véretekkel festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból, milljomok! Kaszát, ásót. Vasvillát fogjatok! Az alkalom maga magát kinálja, Ütött a bosszuállás órája!

Ezer évig híztak rajtunk az urak, Most rajtatok a mi kutyáink hízzanak! Vasvillára velök, aztán szemétre, Ott egyék a kutyák őket ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak, megálljunk! Legyünk jobbak, nemesebbek ő náluk; Isten után a legszentebb a nép neve: Feleljünk meg becsülettel nékie.

Legyünk nagyok, a mint illik mi hozzánk, Hogy az isten gyönyörködve nézzen ránk, S örömében mindenható kezével Fejeinkre örök áldást tetézzen.

Felejtsük az ezer éves kínokat, Ha az úr most testvérének befogad; Ha elveti kevélységét, czímerit, S teljes egyenlőségünket elismeri.

Nemes urak, ha akartok, jőjetek, Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek. Legyünk szemei mindnyájan egy láncznak, Szüksége van mindnyájunkra a hazának.

Nem érünk rá várakozni, szaporán, Ma jókor van, holnap késő lesz talán, Ha bennünket még mostan is megvettek, Az úr isten kegyelmezzen ti nektek!

21 / 54

1848. március 11.

22 / 54

Olvasnivaló Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban --Gyóni Gábor recenziója

Gyóni Gábor recenziója itt olvasható.

Ez egy másik folyó Gyimesi László Versek

23 / 54

Olvasói vélemények Táncsics-keveredés Harsányi Iván Sokáig haboztam leírni ezt a rövid széljegyzetet, attól tartva, hogy ártok vele Táncsics Mihálynak, akit pedig védelmezni akarok. Emellett hosszabb tanulmány kellene ahhoz, hogy eloszlassam azt a nyomasztó, feketén gomolygó gondolati ködfelhőt, amely a rendeltetése szerint a média-munkások érdemeit elismerni hivatott Táncsics-díj kiosztása, többek általi visszaadása, visszakönyörgése és ez utóbbinak az indoklása körül gomolyog. A legzavaróbb pedig, hogy maga Táncsics személye, életpályája és életműve meg sem jelenik a vitákban.

Táncsics-keveredés

Sokáig haboztam leírni ezt a rövid széljegyzetet, attól tartva, hogy ártok vele Táncsics Mihálynak, akit pedig védelmezni akarok. Emellett hosszabb tanulmány kellene ahhoz, hogy eloszlassam azt a nyomasztó, feketén gomolygó gondolati ködfelhőt, amely a rendeltetése szerint a média-munkások érdemeit elismerni hivatott Táncsics-díj kiosztása, többek általi visszaadása, visszakönyörgése és ez utóbbinak az indoklása körül gomolyog. A legzavaróbb pedig, hogy maga Táncsics személye, életpályája és életműve meg sem jelenik a vitákban. 1848–49-es szerepe nagyjából tisztázott. Az áprilisi törvények után decemberig kiadta és szerkesztette a Munkások Újságja című lapot, mígnem azt radikális hangja miatt decemberben be nem tiltották. Nyolcéves, forradalom utáni bujkálásának nyomasztó, egyben megkapó története is ismeretes, valamikor szívszorító Tv-játék is készült belőle. (Pesti házának pincéjébe vájt sötét üregben vészelte át ezeket az éveket.) 1873-tól tizenkét kötetben megjelent szinte teljes életműve. Nemkülönben megismerhető – annak, aki erre igényt tart – az a szerepe, amelyet a születő magyar munkásmozgalom eszmei, sőt szervezeti megalapozása körül játszott, az 1868-ban alakult Általános Munkásegylet, a Marx és Engels alapította Nemzetközi Munkásszövetség (a történelemkönyvekben I. Internacionálé) magyarországi szekciója tiszteletbeli elnökeként. (Többre idős kora és megroppant egészsége miatt már nem vállalkozhatott, az osztályharc gondolatát egyébként sem tette magáévá.) A Párizsi Kommün után a parlamentben tiltakozott a Munkásegylet „hűtlenség” címén letartóztatott tagjainak hosszú, ítélet nélküli fogva tartása ellen. Egyik úttörője volt annak, hogy a munkás követeléseket kössék össze az 1848–49-es hagyományokkal. Igaz, ebből némi összezördülése támadt társaival, mivel megkérdezésük nélkül megkereste az Andrássy kormányt, némi anyagi támogatás elnyerése végett, az 1848-as közös emlékekre apellálva. Továbbá (ajjaj!) 1880 tavaszán részt vett a Frankel Leó által összehívott munkásgyűlésen, ahol elhatározták egy új párt, a Magyar Általános Munkáspárt megalakítását, majd nem átallott cikket írni a Népszavába, amelyben állást foglalt a pártalakítás, és „az új társadalmi rend” eszméje mellett. Jelentős szerepe volt az európai radikális polgári és munkás ideológiák hazai megismertetésében. Magyarul is olvashatók olyan művei, mint a „Kik a vörös republikánusok és mit akarnak?”, illetve a „Mi a szocziálizmus és mi a kommunizmus?” Namármost. Ha Frankel Leó (aki ugyancsak ilyen ügyekben sürgölődött, és nem is egy, hanem két marxista munkásinternacionálé tevékeny közreműködője volt) utcanév ügyben necces lehetett, akkor uccu, neki kellene látni Táncsics nevének eltávolításához is. Mégis, azt javasolnám a polgármester úrnak, hogy ezt ne kezdeményezze. Először is nézze meg a budapesti utcanévjegyzéket, és számolja össze, hány névtáblát kellene kicseréltetnie a fővárosi kerületekben. (Megszámoltam: tizenegy kerületről van szó, rendszerint kertes, sok mellékutcás lakókörzetekben, némelyik hosszú Táncsics utca másik kerületbe is átnyúlik.) Másrészt, érthető okokból, erre még többen csóválnák a fejüket, mint Frankel esetében, mert minden iskolás találkozott a nevével, pozitív kicsengéssel. Az is fölvetődhetne, mit is jelent ilyen összefüggésben a Táncsics-díjasok listájának a lemondások kapcsán kormánykörökben üdvözölt „megtisztulása”? Nem azt, hogy akinek a díjazottak közül több-kevesebb köze volt Táncsicshoz, az örvendetesen eltűnt? Egyáltalán tudják ezek az urak, hogy kiről van szó? Lehet, hogy kezdhetjük ásni neki az üreget?

Harsányi Iván Budapest [email protected]

Olvasói levél K. Pál

24 / 54

A cseh gyógyszeripar által gyártott pangamin vitalita drazsé néven forgalmazott tabletta hordozó anyaga a sörélesztő és kiváló szerbnek bizonyul egyes hiánybetegségek esetén

Tisztelt Szerkesztőség!

Javaslom, hogy a következő rövid ismertetést tegyék fel az olvasói levelek rovatba. Indokom nagyon egyszerű. Biztos vagyok abban, hogy levelem tartalma közérdeklődésre számíthat. Kit ne érdekelne az az egyszerű tény, hogy a haj és a szőrzet őszülése nem végzetes öröklődő csapás, hanem egyszerű vitaminhiány következménye, azaz avitaminózis, mint a skorbut, és a haj visszanyeri eredeti színét a hiány megszűntetésével. A bizonyíték saját hajam. Az őszülés fő oka a pantoténsav hiánya, de nem önmagában, hanem több vitaminnal és nyomelemmel együtt. Én a máj elzsírosodásának megállítására kezdtem szedni a cseh gyógyszeripar által gyártott pangamin drazsé vitalita néven forgalmazott tablettát. A hordozó anyag a sörélesztő, de nem az egyszerű sörélesztő. Ezt bizonyítja, hogy a magyar sörélesztőnek hajam színére semmilyen hatása nem volt. A cseh sörélesztő természetesen nem egyszerű hordozó anyag, hanem olyan hatóanyag, amely magához kapcsolva viszi az összes hatóanyagot. A pangamin vitalita drazsé a következő hatóanyagokat tartalmazza: Vitaminok: B1 , B2, B6, B12, pantoténsav, pangaminsav, folsav, niacin biotin, kolin. Ásványi anyagok: kálcium, foszfor, kálium, magnézium. Nyomelemek: vas, réz, cink, mangán, króm. Fehérjék: eszenciális aminosavak. A pangamin készítmények a határmenti szlovák városok patikáiban általában kaphatók. A pangamin vitalitát a 300 kicsi színes tablettát tartalmazó csomagolásban javaslom vásárolni. A drazsék mesterséges színezéket nem tartalmaznak. Adagolás : 3-6-éves korban 3-szor 2 tabletta evés után, 6-14-éves korban 3-szor 4 tabletta evés után, felnőtteknek 3-szor 7 tabletta evés után. A csomagolásban csak cseh és szlovák nyelvű ismertetés van. A lakonikus betegtájékoztató csak annyit közöl a tabletta hatásáról, hogy „ testünk sejtjeinek megújulásához szükséges biológiailag aktív anyagokat tartalmaz.” Ez igaz, a hajam megújulása elkezdődött. Ez valószínűleg érvényes a májra is. Még egy személyes megjegyzés. Vegyük figyelembe, hogy a pangamin nem klasszikus értelemben gyógyít, hanem a hiánybetegséget szünteti meg, tehát folyamatosan szedni kell a hiány mértékének megfelelően. Nekem az óvodásoknak ajánlott adag is elég volt, de áttértem a felnőtt adagra. Idegen nyelvű betegtájékoztató a dobozban nincs.

A levelet írta és a betegtájékoztatót cseh nyelvről fordította : Pali bácsi K. Pál nyugdíjas tanár

25 / 54

Politika A VILÁG VÁLTOZÓBAN VAN Értökös Etnikai átrendeződés a világban

A VILÁG VÁLTOZÓBAN VAN

Barátomtól továbbított levélben kaptam: torokjozsef.hu/pps/valtozobanavilag.pps Tényleg érdekes, Ezért is veszek erőt télvégi lustaságomon és reagálok rá. A pps kísérő mondatát (Ha csak a fele igaz, már akkor is félelmetes!!!) azért túlzásnak tartom, még akkor is, ha szerintem nem csak a fele igaz. Az elején említett 2.1 fölötti születési ráta régtől ismert követelmény ahhoz, hogy egy adott népesség lélekszáma ne csökkenjen. Nem kételkedem abban sem, hogy a lélekszámbeli csökkenés az adott közösség kultúrájának hanyatlásával jár együtt, ha elmarad az érdemi és értelmes beavatkozás a káros következmények spontán alakulásába. Az összeállítás alcíméből ('Muzulmánok') következő modanivalójával azonban vitatkoznom kell. A muzulmánok, más szóval mohamedánok egy, a Mohamed próféta által alapított világvallás követői, vagy legalábbis a muszlim kultúrába beleszületett emberek. És mivel majd` annyi muzulmán ország van, mint keresztény, a lakói is sokfélék nyelvük és nemzeti történelmük szerint. Ha a sokféleséget figyelmen kívül hagyjuk és csak a vallást tekintjük, akkor a mi vallásunk térvesztése tűnik annyira félelmetesnek. Nekem, aki nem a vallási hovatartozást tartom egy ember értékmérőjének, ez - önmagában - nem tűnik annak. Természetesen ez sem vizsgálható csak úgy 'önmagában'. A teokrácia, a papi befolyás világméretű erősödése az, ami komolyan hátráltatja az emberi kapcsolatok természetes alakulását. A világvallásonkénti elemzést kezdjük a legkisebbel, a judaizmussal. Igazság szerint elhanyagolható is lenne, ha nem a világ politikailag legforróbb pontján elterülő kis ország meghatározó vallása lenne. Közismert tény, hogy az Európa-szerte szétszórtan élő zsidóságot (nem csak) a 19-20. század során annyi méltánytalan atrocitás érte, hogy jogos igény vált valóra Izrael állam palesztin területen történt megvalósításával. A vallásos indok azonban enyhén szólva is anakronisztikus volt: isten a saját választott népének adta vissza az ősi földet, még ha azóta - csaknem két évezreden át - más vallású, más kultúrájú népek hazája is volt az. Ez az ideológia is hozzájárult ahhoz, hogy a helyi lakosság és a betelepülők között ellenséges viszony alakuljon ki. Tetézte a bajt, hogy a hidegháború éveiben a két szuperhatalom is beleártotta magát a konfliktusba, pro és kontra. A mai Izrael Államban jelentős békemozgalom létezik, sok zsidó, muzulmán, keresztény és nem vallásos ember támogatja a békés egymás mellett élést, de a knesszetben a külpolitikát meghatározó módon vannak jelen a jobboldali vallásos pártok a régi soviniszta eszmerendszerrel. A legnagyobb világvallás, a kereszténység az európai kultúra egyik forrása, óriási művészeti értékek, zeneművek, festmények, székesegyházak születésének ihletője, mentalitásunk alapja. Ugyanakkor kizárólagos hatalomra törekvő hierarchikus szervezete provokálta ki tanításaival az antiszemitizmust, mondván, a zsidó Jézust 'a zsidók' feszíttették keresztre, aki, az irgalmas, a megváltó, utódaikat átkozta meg hetedíziglen. A zsidó- és muzulmánellenességből született a 'szent inkvizíció', a tudományos gondolatok és az emberi méltóság sárba tiprásának hírhedt eszköze. A keresztény hit terjesztésének igénye nyújtott eszmei igazolást a gyarmatosításhoz, az Európán kívüli népek kirablásához, szolgasorsba taszításukhoz. A francia felvilágosodás elterjedése és az európai polgári forradalmak győzelme után a kereszténység, elsősorban a katolikus vallás sokat veszített hatalmából, de ma is számos európai és latin-amerikai országban különböző keresztény pártok révén komoly politikai befolyása van. Nálunk, Magyarországon is. Az iszlám, a Mohamed próféta által a hetedik század első felében alapított harmadik világvallás, a mai világ szegényebb részén terjedt el, így hívei számára a kereszténység a gazdag idegenek ellenszenves szertartása. Az európai – észak-amerikai demográfiai deficit viszont szükségessé teszi alkalmazásukat, az óhazai nyomor pedig kikényszeríti tömeges betelepülésüket. A magányos betelepülő hamarosan fájdalmasan éli meg eredeti önazonossága (identitása) elvesztését. Nem így a tömegesen betelepülők. A 18. században Magyarországra települt svábok például a 20. század közepéig megőrizték eredeti hazájukból hozott nyelvüket, népi kultúrájukat, az itteniekével azonos vallásuk viszont nem gerjesztett ellenszenvet irántuk. A Németországba, Hollandiába került törökök, a Franciaországba, Spanyolországba jutott magrebi arabok viszont iszlámba gyökerező szokásrendszerükkel nincsenek ilyen szerencsés helyzetben. A befogadó országok lakói pedig saját civilizációjuk háttérbe szorulásától tartanak. Erősödik az idegengyűlölet annak tapintható külső és belső jeleivel, pedig az idegenek munkája nélkülözhetetlen. A bevándorlók első nemzedéke csak a saját kultúrájának, vallásának megőrzését várja el, a nagyszámú utódaik viszont munkaerőként szükségtelen, helyi környezetükkel dacosan szemben álló, megregulázhatatlan tömeg. Franciaországi randalírozásaik komoly riadalmat keltettek szerte a „civilizált” világban. A „pronatalista” igyekezet ezen a tendencián nem segít. A föntebb vizsgált mindhárom világvallás születéspárti, a keletkezésükkor volt életkörülményeket tükrözik. A két előző hívei a polgárosodott életszemlélet birtokában már igencsak módjával követik vallásuk előírásait. Őket kellene nagyobb szaporulatra rábírni. Hiába, nincs mód, hogy varázsütésre megforduljon a születési trend a bennszülött és betelepült lakosságon belül. Önmagában nem is baj, ha egy populációban például nő a fekete hajú vagy barna szemű egyedek aránya. Az élesen elütő életvitel és mentalitás annál inkább. Értelmes és érdemi beavatkozásra van sürgősen szükség. A rendőri akciókat, ha jobb híján meg is kell, hogy történjenek, nem tekinthetjük érdemi beavatkozásnak. Értelmes megoldás kellene, hogy legyen a befogadó ország fiatal nemzedékének megismertetése a betelepültek szokásaival, nemzeti

26 / 54

történelmükkel – természetesen az iskolarendszer keretein belül. (Meg kell jegyeznem, hogy Magyarországon is üdvös lenne a gyerekekkel megtaníttatni a nemzetiségeink - szomszédjaink néprajzát, történelmét.) Érdemi megoldás lenne iskolacsaládi keretek közt a hagyományos helyi élelmiszer-termelési kultúra elsajátíttatása közösen a helyi és bevándorolt szülők gyerekeivel. Két – három év korkülönbségű, eltérő nemű és szociális, etnikai hovatartozású gyerekek egy (néhány kertes falusi házból álló) „iskolafalu” egy-egy „családi” házában játszanák évente kétszer tíz napon át a hagyományos parasztcsalád életét - természetesen jól képzett „iskolaszülő” pedagóguspár irányításával. A hat éves korban bekerülő legkisebb pár év múlva már megkapná az „iskola-kistestvérét”, a tankötelezettség végére pedig már ő lenne a legtapasztaltabb, legrespektáltabb „iskolabáty” vagy „iskolanővér”. És mivel az iskolacsalád „örök életű” (a természetes családtól eltérően nem fejeződne be nevelési funkciója a szülőképesség bekövetkeztével), nem „termelne” elkényeztetett utolsó gyereket, viszont egész életre szóló barátságot adna az iskolatestvérek véget nem érő sorának. Valódi multikulturális társadalomhoz nyújtana biztos alapot a helyi elemek túlsúlyának fönntartásával. Ezt az elképzelésemet már jól ismered, de erre az óriási problémára („kihívásra”) most sem tudok más megoldást ajánlani. A sok fölösleges fiatal munkáskéz munkához juttatásához is volt már elképzelésem. Talán emlékszel, amikor az amerikai haditengerészetet bemutató diasorozatot így véleményeztem: „Hány hektár sivatagot lehetne ezek árán termővé tenni?” Mert terméketlen sivatag van bőven, az emberiség jelentős hányada meg éhezik. A paradicsommá varázsolt puszta megvalósíthatóságáról Izrael és számos gazdag arab ország nyújtott példát. Ha az ilyen demográfiai gondokkal szembesülő országok hasznosítatlan sivatagi területeket bérelnének, a kétkezi munkára is ránevelt fiataljaik számára romantikus kaland lenne édenkertet csinálni a bérelt földdarabon. Randalírozás helyett tevékeny élet – nem is lenne rossz, ugye? Remélem, meggyőzően érveltem: van mód a demográfia gondok elsimítására. Amíg azonban a gazdaság egyetlen mozgató rugója a mielőbbi és lehető legnagyobb profit, az ilyen megoldás „nem rentábilis”. Kár.

Kínában a magán- és az állami tulajdon közti ellentétről folyó vita új epizódja Fusheng Xie, An Li és Zhongjin Li A "guojinmintui", azaz az állami- és a magánszektor előnyéről folytatott vita lényegének megvilágítása

ARRÓL, KI A ZSIDÓ Értökös Más a zsidóság, más Izrael

ARRÓL, KI A ZSIDÓ (Más a zsidóság, más Izrael)

Hasonló cím alatt foglalkoztam már itt a kommunistaság és a magyarság kérdésével is. Az előbbi kérdést volt az egyszerűbb megválaszolni, mert a kapitalista restauráció fektén-fehéren megmutatta, ki nem volt kommunista. Az utóbbi, ki a magyar, valóban tízmilliónál is több embert megosztani hivatott kérdés. De vajon hány millió – milliárd – embert oszt meg a most fölvetett téma? A napokban Budapesten tartott zsidó világkongresszusról jutott eszembe, hogy az ott részt vevők - természetesen saját magukon kívül kit is képviseltek. Első pillanatra három lehetséges válasz adódik: Izrael Államot, a zsidó vallás követőit vagy a zsidó vallást követő elődök leszármazottjait. Természetesen kizárom a „zsidó fajt”, mert az embertan tudománya szerint csak egyetlen egységes emberi faj létezik. Abból, hogy Izrael védnöksége egyértelműen kitűnt, azt gondolná az ember, az izraeli állampolgárok tekinthetők annak. Nincs kizárva, hogy a kettős állampolgárság a közel-keleti országban is elfogadott jogintézmény, akárcsak minálunk. Azt azonban valószínűtlennek tartom, hogy az országon kívül lakó állampolgárai éreznék szükségét rendszeres találkozók megrendezésének. Ha vallásos izraeliták gyűlnének össze ilyen címszó alatt, akkor ki lenne közülük rekesztve az a nagyszámú nem vallásos ember szerte a világon, akik önmagukat zsidónak tartják, de nem gyakorolják a vallást. Önmagukat természetesen zsidónak tartják azok a zsidó felmenőiket számon tartó emberek, akik az évszázadokon át kirekesztett,

27 / 54

üldözött, végül kiirtásra ítélt elődök félelmeit öntudatlanul is a zsigereikben őrzik, de érdeklődnek múltba tűnő szokásaik, hétköznapjaik iránt is, sajátos kultúrájukat pedig megőrzésre érdemesnek tartják. Ha mégsem, mert például menekülni akarnak a tragikus emlékektől, akkor azok már spanyolok, magyarok, hollandok, románok, amerikaiak vagy lengyelek. Senkitől sem szabad megtagadni az önazonosság megválasztásának a jogát – ajánlom a szélsőjobb támogatói szíves figyelmébe. Ha van létjogosultsága az ilyen világkongresszusnak, az ilyen, az elődök emlékét őrző, műveltségükkel szülőhazájuk kultúráját gazdagítani akaró emberek találkozóinak van. Ők a zsidók! Én azt remélem, őket képviselték a kongresszus küldöttei. Izrael tevékeny részvétele épp ezért aggályos. A Földközi-tenger keleti partvidékén, palesztin területen található Izrael Államot a XX. század közepén kiáltották ki, valóra váltva az Európa-szerte és a világban szétszórtan élő és előítéletektől sújtott zsidóság jogosnak tekinthető igényét. A mai „demokráciában” újraéledő antiszemitizmus mocskolódásaitól megbántott, megfélemlített honfitársaink szemében Izrael még ma is a biztonságot ígérő távoli haza. De a betelepülés kezdetétől, a XIX. század végétől fogva nagyon anakronisztikus volt a judaizmus vallási ideológiája szerint megfogalmazott indok, az, hogy isten a saját választott népének adja vissza az ősi földet. Ez az ideológia is hozzájárult ahhoz, hogy a helyi lakosság és a betelepülők között ellenséges viszony alakuljon ki. A fasiszta Németország saját világuralmi céljaira használta föl tudatosan a helyi arab nyelvű lakosság és az új telepesek közti ellentétet: zsidóellenes szervezetek, mozgalmak megteremtésében, ideológiai orientációjuk kialakításában segédkezett, sajnos mindmáig tartó hatékonysággal. A hidegháború éveiben a két szuperhatalom is beleártotta magát a konfliktusba. A Szovjetunió támogatta az egyiptomi Nasszer elnök vezette arab egységtörekvéseket, amelyek sértették a tőkés világ gazdasági érdekeit. Ezért volt szüksége az Egyesült Államoknak a legkorszerűbb haditechnikával felszerelt militarista Izraelre, mint katonai-politikai ellensúlyra. A kétpólusú világ megszűntével sem változott az amerikai Izrael-politika, mert nem változott az Egyesült Államok külpolitikája sem: katonai ellensúly híján gátlástalanul érvényesíti saját gazdasági, politikai és katonai érdekeit. Természetesen „a nemzetközi közösség” nevében és a „demokrácia” védelmében folytat gazdasági-politikai agressziót – embargót - a neki nem tetsző országok ellen, sőt egymás után vadássza le az útjában álló „diktatúrákat”. A mai Izrael Állam modern kapitalista ország, fejlett tudományos élete, korszerű ipara, a természeti körülmények ellenére termelékeny mezőgazdasága van. Sajnos, már a harmadik ciklusban jobboldali kormány uralja az országot. Ez alatt is újabb zsidó települések épültek megszállt palesztin területeken, számos katonai akciót hajtottak végre „arab terroristák” ürügyén a Gázai övezet gettóba zárt lakossága ellen, valamikor légicsapást mértek az iraki atomreaktorra, nemrég a polgárháborúba kényszerített szomszédos Libanonra és nyíltan ezzel fenyegetik Iránt is. Izrael mindezt nem a „nagy szövetséges” ellenére, hanem az Amerikai Egyesült Államok burkolt vagy nyílt egyetértésével, rejtett katonai együttműködésével teszi. Úgy tudni, az amerikai Kongresszusban az „izraeli lobbi” a legerősebb. A finánctőke működtetői közt hagyományosan – történelmi okok miatt – zsidó származásúak vannak többségben. A tudományos élet kiválóságai közül is sok, főleg Európából elüldözött zsidó játszott tiszteletre méltó szerepet Amerika gazdasági, ipari, katonai erejének növelésében. A politikailag aktív „középosztály” tagjai között jelentős számban vannak európai származású vallásos izraeliták, akik szavazataiért verseng a két amerikai váltópárt. És ahogy nálunk a neohorthysta Fidesz nem is alaptalanul számít a határokon kívüli magyarokra választási győzelméhez, hasonlóképen kap Amerikából jelentős politikai (meg pénzbeli) támogatást az izraeli jobboldal. A helyi lakosság égető gondjaitól távol élő külföldi „hazafiak” képesek beleszólni az izraeli belpolitikába. Ezért annak ellenére, hogy jelentős békemozgalom létezik, sok zsidó, muzulmán, keresztény és nem vallásos ember támogatja a békés egymás mellett élést, a megegyezést a palesztin szomszédokkal, a knesszetben a külpolitikát meghatározó módon vannak jelen a jobboldali vallásos pártok a régi soviniszta eszmerendszerrel. Ugyanezek az amerikai polgárok és velük együtt a nyugati „demokrácia” hívei szerte a világon akarva-akaratlanul egyenlőségi jelet tesznek a hivatalos izraeli politika bírálata és a zsidóellenes előítéletesség közé. Következményeként a tisztességes humanisták, baloldali elkötelezettségű emberek húzódoznak Izrael aggályos politikai vagy agresszív katonai lépéseinek elítélésétől, a szélsőjobb támogatói pedig Izrael- és kapitalizmus-ellenes frazeológiába csomagolják homofób előítéleteiket, rasszizmusukat. Ne sétáljunk bele ebbe a zsákutcába! Ne engedjük át a soviniszta izraeli állampolitika bírálatát, a palesztinai nép jogos érdekeinek támogatását jobboldali szélsőségeseknek! Merjük bírálni a multinacionális nagytőkét és pénztőkét még akkor is, ha ebbe az érintettek rasszizmust igyekeznek is belemagyarázni! Nem azért kell dolgoznunk a tőkés rendszer megszűntetéséért, mert ilyen vagy olyan származású emberek kapnak nagyobb részt a hasznából, hanem azért, mert emberellenes. Föl kell fedeznünk és konok igyekezettel meg kell ismertetnünk a világgal azt a másik, a baloldali, a megbékélésen munkálkodó Izraelt, amelyben a bevándoroltak és a rég ott lakók együtt akarnak barátságos, élhető hazát építeni. Ne fáradjunk el magyarázni a gyalázatos múlt hazug, embertelen eszméitől megrontott mai magyaroknak, hogy a gyűlölködés, a kirekesztés csak újabb nemzeti katasztrófához vezet. Miközben őrizzük, terjesztjük saját népünk kulturális értékeit, segítsük azoknak a nemzetiségi, kisebbségi polgártársainknak hagyományaik, önazonosságuk megőrzését, akik huzamosan velünk élnek és velünk akarnak továbbra is élni a közös szülőföldünkön. Így legyen mindenütt a világon!

Ámen / ‫ ﺃﻣﻴﻦ‬/ ‫ אמן‬/ Αμήν / ամեն / Аминь

28 / 54

Arról a "másságról" Értökös A "meleg büszkeség napja" ki nem mondott céljáról

Arról a „másságról”

'Homo sum, nihil humani a me alienum puto' Terentius

„Mert ember vagyok, semmi emberi dolgot sem tekintek tőlem idegennek” - ezt a szép gondolatot Marx Károlytól olvastam először. A nagy tudós családi körben válaszolt lányai csacska kérdéseire, egyebek között arra is, mi a kedvenc szállóigéje. Ezt válaszolta. Természetes is. Egy humanista eszme kidolgozója minden emberit tudomásul vesz, számol vele. A címben szereplő másság (természetesen idézőjelek nélkül) a megszokottól, a jellemzőtől való eltérést jelent, a tőlünk külsőben, viseletben, viselkedésben, szokásaikban különböző emberekre, embercsoportokra vonatkoztatjuk. Rokonságban van a biológiai diverzitás fogalmával, azzal a sokféleséggel, ami biztosítja egy ökoszisztéma tartós fönnmaradását. Mostanra az emberiség az egész lakható Földet benőtte. A jobb élet reménye, a kíváncsiság meg profitérdek embermilliókat mozdít ki eredeti lakhelyükről. Ezek szokásaikon, ízlésükön nehezen, bőrszínükön, alkatukon egyáltalán nem tudnak változtatni. A befogadó többségnek kell képessé válnia arra, hogy a jobb megértés végett megismerje kultúrájukat, sorsukat és segítsenek beilleszkedni új környezetükbe, hogy barátságban együtt éljen velük. „Közelebbi” mássággal is találkozunk nap mint nap: világtalan, mozgássérült, szellemi fogyatékos emberek várnak segítséget tőlünk a tartalmas emberi élethez. A cigánylét is ebbe problémakörbe tartozik. Sötétebb bőrű honfitársaink túlnyomó többségét szélsőségesen hátrányos szociális helyzet sújtja. A nyomor, a hiányos iskolázottság, a velük szemben táplált előítéletek teljesen megfosztják őket a kiemelkedés lehetőségétől. Sem bőrszín, sem szociális helyzet nem különbözteti meg a társadalom többi rétegétől a zsidó származású magyart, mégis kis, de harsány és aljas politikai céllal elbolondított csoport céltáblája. Sok hát a tennivaló, hogy a sokaságból valamilyen módon kirívó számosan valahogy mégis otthon érezhessék magukat a mi világunkban. De tényleg ezt szolgálja-e, megfelelően szolgája-e a minap megtartott, évente megrendezésre kerülő „meleg büszkeség napja”? Ez az esemény is „másságról”, a homoszexualitásról szól. A homoszexualitás az azonos neműek iránt érzett nemi vágy, emberek közti szexuális kapcsolat valós biológiai, pszichológiai jelenség. Genealógiai szempontból zsákutca, a jelenség áldozata utód nélkül múlik ki. Ha jól tudom, genetikai magyarázatot még nem találtak rá, extrém szociális körülmények (azonos neműek összezártsága gyerekotthonban, börtönben, hadseregben, a papi cölibátus) elősegíthetik a kialakulását, és mivel előfordulása gyakoribb a rendszeres fizikai munkát nem végző társadalmi csoportokon belül, például művészek között, nem tűnik alaptalannak az a vélekedés, hogy jó dolgukban nem tudják, mit kezdjenek magukkal. (Utóbbi esetben gyakori, hogy felhagy a bolondériájával.) Ez a „másság” az elszenvedő számára kétségtelenül deprimáló. Mivel az emberek döntő többsége természetes nemi beállítottságú (heteroszexuális), szerelmi próbálkozásai gyakran durva elutasításba ütköznek. Még azok is, akik képesek átérezni szerencsétlen helyzetét, elhúzódnak tőle. A modern világ mégis számos megoldást ígér: az internetes közösségi portálok megkönnyítik a párkeresést, klubok, szórakozóhelyek biztosítanak találkozási lehetőséget, a média, az írott és elektronikus sajtó számottevő része, sőt a politikai pártok egymásra licitálva „karolják fel” gondjaikat, még ilyen rendezvény szervezésében is lelkesen közreműködnek, mint a fentebb említett „meleg büszkeség napja”. Tényleg semmi emberi dolgot nem tekintek tőlem idegennek, mégis túlzónak, sőt álságosnak tartom ezt a nagy lelkendezést. Túlzónak, mert logikusan végiggondolva ugyan mi büszkélkedni való van olyan mássággal, ami diszfunkcionális, mert olyan tudatosan vállalt terméketlenség, ami ellen mások olyan kétségbeesetten küzdenek. Mért nem emelik büszkeség tárgyává mondjuk a nyúlszájjal születettek fejlődési rendellenességét vagy a gerincferdülésben szenvedők másságát? Álságosnak, mert ebben a témakörben bizony sokkal fontosabb kérdés az idegengyűlölet, az idegenek befogadására való képtelenség vagy a fajgyűlölet, a saját polgártársainkkal szembeni végig nem gondolt előítéletesség. De fogyatékos embertársaink nehézségei is sokkal súlyosabbak, mint a homoszexuálisok párkeresési gondjai. A fenti gondok végleges megoldásához a jelenlegi társadalmi-politikai rendszer megváltoztatása elengedhetetlen feltétel. Már pedig a jelenlegi prokapitalista – a tőkés rendszert támogató – pártok és kormányok annak a gondolatától is úgy iszonyodnak, mint ördög a tömjénfüsttől. Marad hát ez, egy olyan szegmens, amelyet körüllihegve úgymond bizonyíthatják mélységes humanizmusukat. Ezzel egyúttal terepet biztosítanak szélsőjobboldali „ellenállásnak”, amit „kezelve” ismét csak a demokrácia iránti kemény

29 / 54

„elkötelezettségükkel” tüntethetnek. József Attila szavai ma sem kevésbé igazak, mint nyolcvan évvel ezelőtt: „... a földgolyón nyomor szivárog, mint hülyék orcáján a nyál.” Az antikapitalista baloldal küldetése változatlanul megmaradt, hogy eltakarítsa ezt a rendszert, amely a mind több profit mellett még több nyomort termel.

Feladata beteljesítésének nehézségei csak növekedtek azzal, hogy a tőkés rendszer minden rendű-rangú kiszolgálói ilyen és sok-sok hasonló manipulációval sikeresen osztották meg, vonták el figyelmét attól, hogy igazán rokonszenves, embernek való kidolgozott jövőképpel helyettesítse a mostani tiritarka szivárványos zsibvásárt.

NÉGYÓRÁS MUNKANAPOT! (Miért berzenkedek a feltétel nélküli alapjövedelem követel Értökös Ellenjavaslat a Feltétel Nélküli Alapjövedelem kezdeményezéshez

NÉGYÓRÁS MUNKANAPOT! (Miért berzenkedek a feltétel nélküli alapjövedelem követelése ügyében)

Minden baloldali kezdeményezést örömmel olvasok, de nem vagyok köteles egyet is érteni vele. Nagyon nemes szándékú kezdeményezésről értesültem a Le Monde Diplomatic magyar kiadás (Magyardipló) c. internetes lapból. Az írás arra szólítja fel olvasóját, hogy „aláírásával fejezze ki arra irányuló akaratát, hogy az Európai Unióban, így Magyarországon vezessék be a Feltétel Nélküli Alapjövedelmet, és ezzel mindenkinek biztosítsák az emberhez méltó megélhetéshez szükséges alapjövedelmet.” A felhívás kezdeményezői jól állapítják meg, hogy mostanra a műszaki-tudományos fejlődés minden ember alapvető szükségleteinek kielégítését képes biztosítani. Indoklásuk szerint nem akarják tétlenül nézni, „hogy sok embertársunk megalázott életkörülmények között éljen, ne biztosítsák nekik a puszta fizikai létezéshez, s a megélhetéshez nélkülözhetetlen jövedelmet.” Én is azt kívánom, hogy mindenkinek biztosítva legyen a jövedelem az emberhez méltó megélhetéshez. A konkrét javaslat következményeiről, ha egyáltalán megvalósítható, nagyon kritikus véleményem van. Az ókori római társadalom gyakorlatát juttatta eszembe, amikor a hódító háborúk elegendő rabszolgát biztosítottak a gazdaság virágzásához. Azoknak a szabadoknak, akiknek nem jutott vagyon, akik nem találtak maguknak megfelelő, szabad emberhez méltó elfoglaltságot, az állam biztosított „kenyeret és cirkuszt”. Ők voltak az „antik proletárok”, az ingyenélők, akikre komolyan oda kellett figyelniük a kor politikai karrieristáinak – karrierpolitikusainak. (Nem úgy a tőkés rendszer proletárjai, a bérmunkások, akik vagyon híján munkaerejüket kénytelenek áruba bocsátani.) Megvalósítható-e a kezdeményezés? Az a fajta „jóléti társadalom”, amely a maga munkanélküli segélyével annyira vonzónak tűnt innen keletről, már rég a múlté. Amint megszűnt a szocialista törekvésű országok politikai ellensúlya, egykettőre kiderült, hogy az csak gátolja a „gazdaság dinamizmusát”. Később, az új gazdasági világválság felszámolásához a legkézenfekvőbb eszköznek a jóléti és szociális kiadások további csökkentése tűnt. És ahogy a krízis nem ért igazán véget, nem ért véget az utóbbi sem. Ha erős, szervezett nemzetközi munkásmozgalom létezne, ki lehetne kényszeríteni. Ha ez a kezdeményezés megvalósulna, a kapitalista világ kénytelen lenne nélkülözni azt a „bérszabályozó” (munkabér-minimalizáló) eszközt, amit a munkanélküliek hadserege biztosít számára. Amint annak idején a „jóléti társadalom”, ez is következmény nélkül megvalósulhatna néhány mintaországban, egyetemes alkalmazásába viszont a tőkés világrendszer beleroppanna. A levonható következtetés: ez a kezdeményezés alig különbözik a „régi szép idők”, a „jóléti társadalom” visszakövetelésétől. Az fölött viszont eljárt az idő. De nem az elidegenedés fölött, ami nem is olyan régen a baloldali értelmiség körében napi beszédtéma volt. Ezzel kapcsolatban K. Marx így fogalmazott: „A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem áll fönn fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elől.”

30 / 54

József Attila ugyanezt a gondot így fogalmazta meg: „... adjátok meg a munka örömét, adjatok kedvet, nékem nem elég a munkabér, a munkaerő ára!” Hogyan lehetne az elidegenedés áldozataiban fölkelteni a vágyat, hogy tartalmas életet teremtsenek maguknak? Legkevésbé a hosszantartó fizetett dologtalansággal. Érdemes emlékezetünkbe idézni a föllendülő magyarországi munkásmozgalom egyik fő követelését, a nyolcórás napi munkaidő bevezetését. Ha összehasonlítjuk az akkori műszaki színvonalat a tudomány és technika mai fejlettségével, állíthatjuk, hogy ma a négyórás munkanap bevezetése sem lenne irreális. Ha megvalósulna, elvileg még egyszer ennyi munkahelyre lenne szükség. Természetesen csak a fokozatos áttérésnek lehet realitása. Új jogszabályokkal el lehetne érni a részmunkaidős foglalkoztatás fokozatos növelését egészen annak általánossá válásáig. A felszabaduló idő értelmes eltöltésére közben sokféle módot fogunk majd találni.

Az ellenjavaslatom tehát az, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem követelése helyett következetes és türelmes erőfeszítéssel érjük el a négyórás munkanap bevezetését.

31 / 54

Tudomány Néhány gondolat a mesterséges intelligenciáról Dr. Szász Gábor (PhD) Az ember már történelmének korai szakaszában is olyan gépek előállításáról álmodozott, amelyek az élőlényekhez hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek, emberi módon gondolkodnak és emellett olyan rendkívüli tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek az ember által nehezen végrehajtható feladatokat is könnyen megoldják. A technika fejlődésével ez mára már részben megvalósult. Korunkban már sok olyan berendezést, gépet használnak, amelyek kicsit emberi módon gondolkodnak és ember által nem, vagy csak nehezen elvégezhető feladatokat végeznek el. ...

Néhány gondolat a mesterséges intelligenciáról

Az ember már történelmének korai szakaszában is olyan gépek előállításáról álmodozott, amelyek az élőlényekhez hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek, emberi módon gondolkodnak és emellett olyan rendkívüli tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek az ember által nehezen végrehajtható feladatokat is könnyen megoldják. A technika fejlődésével ez mára már részben megvalósult. Korunkban már sok olyan berendezést, gépet használnak, amelyek kicsit emberi módon gondolkodnak és ember által nem, vagy csak nehezen elvégezhető feladatokat végeznek el. Ilyen berendezésekkel találkozhatunk az ipari gyártásban, ahol számtalan robot segíti a termelést; sokszor emberi kéz érintése nélkül készülnek el a termékek. Az autógyártás is elképzelhetetlen ilyen gyártó robotok nélkül, ugyanígy a számítógépek, szórakoztató elektronikai berendezések gyártása is speciális robotok segítségével zajlik. Szintén találkozhatunk a mesterséges intelligencia eredményeivel az orvostudomány területén is, ahol mesterséges intelligencia alapú diagnosztizáló berendezéseket használnak a különböző betegségek felderítéséhez, valamint ma már hétköznapi megoldás, ha robotokkal végeztetnek el műtéteket. Vannak sakkozó automaták és matematikai tételbizonyító számítógépes programok is. Gépek képesek felismerni a rendszámokat, azonosítani személyeket tenyérerezet, ujjlenyomat vagy íriszrajzolat alapján. Vannak fordítógépek is, bár ezek még sok hibával működnek, s ezzel rámutatnak a mesterséges intelligencia mai szintjének korlátaira is. Talán a gondolkodás és az ésszerű cselekvés a két legemberibb jelenség. Mindkettő az emberi tudat megnyilvánulása. Az ókori görögök a tudatot az emberi léleknek tulajdonították, és úgy vélték, hogy a tudat (gondolkodás és érzelem) testi szerve a szív, amely hevesebben ver, ha erős érzelmeink felzaklatnak minket. Később a tudat fiziológiai alapját az agyhoz kötötték, de a halhatatlan lélek fogalma ezzel nem szűnt meg. Julius Cézár kivételével az ókorban még mindenki fennhangon olvasott, tehát az olvasás, mint szellemi tevékenység, és a beszéd, mint testi és szellemi cselekvés még nem vált el egymástól. A kolostorok csendjében vált általánossá, de nem kizárólagossá, hogy az emberek képessé váltak a néma olvasásra. Ezzel látszólag a testiségtől függetlenedett az olvasás, és a gondolkodással, az álommal együtt azt a képzetet eredményezte, mintha testünkben volna egy szellem, amely ellátja a tudati funkciókat. Descartes filozófiai nézeteiben nyert markáns alakot a „gépbe zárt kísértet” dogmája. E dogmával szemben még a XX. század közepén is küzdött a tudomány. Gilbert Ryle (1900-1976) klasszikafilológus, matematikus, az oxfordi lingvisztikai filozófiai iskola egyik kiemelkedő alakja, A szellem fogalma (1949, magyarul 1974, 1999) c. műve a karteziánus test-lélek dualizmus elméletének roppant szellemes kritikáját nyújtja. Ryle szerint a lélek nem önálló szubsztancia, hanem csupán érzékeléseink és képzetalkotásaink összessége. Az ember szellemi tevékenysége, intelligenciája szorosan kapcsolódik személyiségéhez, amely nem a testen belül kuksoló entitás, hanem egy „külpontos” fogalom, mert társadalmi viszonyaink összességeként fogható fel a Karl Marx 6. Feuerbach-tézisén alapuló modern személyiségelmélet szerint [1]. Az intelligencia az értelmi működés fokmérője. Elsősorban, mint az egyénnek új körülményekhez való alkalmazkodó képessége mutatkozik meg, amely szorosan összefügg az előzőleg szerzett tapasztalati anyag alkalmazásával, a helyzet mozzanatainak széleskörű figyelembevételével és a gondolkodóképességgel. (Új magyar lexikon) Indokoltan vetődik fel a kérdés, hogy egy ilyen társadalmilag meghatározott, bonyolult jelenség, mint az emberi intelligencia, hogyan helyettesíthető gépi funkciókkal? A kérdésre a kibernetika tudománya, amely a XIX. században kezdett kibontakozni, úgy válaszolt, hogy az emberi intelligenciának csak néhány funkcióját valósította meg géppel, illetve matematikai-fizikai modellekkel. A nagyobb ívű feladat megoldására vállalkozó mesterséges intelligencia története is messzire nyúlik. Hosszan idézek a többszerzős Informatikai témák a gazdaságban c. hamarosan megjelenő tankönyv dr. Gubán Miklós által írt, mesterséges intelligenciáról szóló fejezetéből: „A korábbi évszázadokban megtörtént a matematika egzakt megalapozása, emellett a gráfelmélet eredményei, a formális logika megjelenése és a számítógépek elmélete és gyakorlata mind segítették a mesterséges intelligencia létrejöttét. Ennek ellenére mégis fiatal tudományterület, melynek igazi alapjait az 1950-es években fektették le. Jelentős eredmény volt a tragikusan fiatalon meghalt Alan Mathison Turing által definiált és a róla elnevezett teszt, mely az intelligens viselkedést vizsgálta. Turing 1950-ben a „Computing Machinery and Intelligence' című cikkében ismertette az intelligencia kritériumait. A teszt lényege nagyvonalúan megfogalmazva az, ha egy ember a számítógépet kérdezi a billentyűzeten keresztül, a vizsgált számítógépes program akkor állja ki a próbát, ha az ember nem képes eldönteni, hogy a másik végén emberrel vagy géppel áll-e kapcsolatban. Az 50-es években létrejött fiatal kutatóknak egy csoportja, akik a számítógépekre nem csak, mint aritmetikai műveletek végrehajtására szolgáló berendezésre tekintettek. Ők inkább egy „gondolkodó” gépet próbáltak létrehozni. E fiatalok közé tartozott John McCarthy is aki a Dartmouth College-ban dolgozott, és a mesterséges intelligencia egyik legmeghatározóbb személye volt. 1955-ben nevezte el John McCarthy ezt az új területet „Mesterséges Intelligenciának” egy, a Dartmouth-i College-ban egy konferencián tartott előterjesztésben, amelyen többek közt Claude Shannon (BELL), az információelmélet megteremtője is megjelent. A konferencia központi témája a gondolkodó gép volt, valamint az emberi gondolkodás számítógép segítségével történő reprodukálását is megcélozták.

32 / 54

A kongresszus a különböző nézetek között végül nem vezetett konszenzusra. Az elkövetkező években többek között két új fő téma merült fel a mesterséges intelligenciával kapcsolatban. Egyik egy keresési módszer kidolgozása a keresés-és-hibázás problémájára, a másik az öntanuló számítógépek létrehozása. 1958-ban alkották meg McCarthy irányításával a mesterséges intelligencia programozási nyelvét a LISP-et (LISt Processing). Majd egy évvel később, 1959-ben született meg az első evolúciós algoritmus is, amely a természetben zajló kiválasztódást vette alapul problémák megoldásához. A kutatások e szakaszában jöttek létre a kétszemélyes játékokat játszó programok (pl. sakk, dáma), amelyekben a mesterséges intelligencia segítségével küzdöttek a gépek egymás és az ember ellen. 1966-ban készítette el Joseph Weizenbaum híres programját az ELIZÁ-t. A program lényege igen egyszerű. A felhasználó kérdéseket tehet fel ELIZÁ-nak és a program ezekre válaszol. Egy megadott kérdésmintára többféle válaszlehetőség közül választhat ELIZA, és a program néha meglepően emberi módon válaszolgatott. 1968-ban és az utána következő években egy fontos projektet (SHRDLU) indítottak el, melynek keretén belül geometriai alakzatokból álló mikrovilágokat modelleztek. Ilyen világokban kockákat kellett bizonyos szempontok szerint átrendezni úgy, hogy egyszerre a robot csak egy kockát tudott megfogni. Az 1970-es években a tudásalapú rendszerek kerültek ismét a középpontba. Az 1960-as és 1970-es években Joel Moses sikeresen alkalmazta a szimbolikus érvelés hatékonyságát az első sikeres tudásrendszer-alapú programjában, melyet Macsyma-nak nevezett el. Szintén ezekben az években Hans Moravec kifejlesztette az első számítógép-vezérelt járművet, amely önállóan navigált a véletlenszerűen elhelyezett akadályokkal ellátott pályákon. Marvin Minsky és Seymour Papert kiadják Perceptrons című művüket, amelyben az egyszerű neuronhálózatok lehetőségeinek határait mutatták be. A 70-es években jelent meg a PROLOG (PROGrammation en LOGique) programozási nyelv, amely kimondottan a mesterséges intelligencia programozásra, az automatikus következtetés használatára jött létre. Fontos eredmény volt a heurisztikus keresési módszer megalkotása, amely a keresés során a pillanatnyi helyzetnek a kiértékeléséből származó információkat is felhasznál, így javítva a keresési időt, csökkentve a szükséges tárolókapacitást. Szintén a 70-es években Ted Shortliffe az első szakértő rendszerként is emlegetett munkájában bemutatta a szabályalapú rendszerek jelentőségét, amelyeket fel lehet használni a tudásábrázolásban, az orvosi diagnózisban és terápiában alkalmazott következtetésekben. Az 1970-es évek végén készült el az első piacra szánt szakértő rendszer, amelyet a Digital Equipment Company-nak (DEC) készítettek és számítógép konfigurációk összeállításában segített. Az 1980-as években a számítástechnika, fejlődése szempontjából, jelentős változáson ment keresztül. Ebben az évtizedben a tudásalapú szakértő rendszerek jelentek meg, és vizsgálni kezdték a nem klasszikus logikákat, illetve a bizonytalanság kezelését (fuzzy rendszerek). 1980-ban Dániában ilyen elveken működő rendszert helyeztek üzembe, amely a cementégető kemencében zajló folyamatok felügyeletére használta fel a fuzzy logikát. 1988-ban Japánban, Sendai városában a metrókat fuzzy logika alapján kezdték vezérelni, amely nagymértékben segítette a fuzzy logikai irányítástechnika elterjedését, és már a háztartási eszközökben és a hétköznapi elektronikai eszközökben is kezdték alkalmazni. Az 1990-es évek fontos újításának tekinthető az általunk is használt ágensszemlélet megjelenése, az evolúciós algoritmusok fejlődése, valamint a mesterséges neuronháló, azaz az elosztott tudás reprezentálása. Fontos szerepet kap a mesterséges intelligenciában az ontológia is (egy filozófiai tudomány, amely a léttel, mint létezők alapjával foglalkozik). Fontos pillanatnak tekinthető, amikor hosszú próbálkozások után először, 1997-ben sakkban legyőzte a gép az embert, azaz a Deep Blue nevű gép győzelmet aratott Gari Kaszparov sakk világbajnok felett. Ma már egyre növekvő méreteket ölt a mesterséges intelligencia felhasználása, bár nem minden működik úgy, ahogy szeretnénk. Sokak szerint a mesterséges intelligencia messze nem érte el azokat a célokat, amelyeket korábban kitűztek elé. Sok területen ma sikeresen alkalmazzák a mesterséges intelligencia eredményeit: folyamatos szövegfelismerés, arcfelismerő rendszer, fuzzy logikát használó mosógépek, email szűrők, adatbányász szoftverek, játékprogramok. Jelentős eredményeket értek el az orvostudományon belül a gépi diagnosztika területén.”

Az emberi módon cselekvés egyik problémája az ember korlátozott racionalitása. Az emberek döntő többségének cselekvésére számos irracionális mozzanat jellemző. Éppen ezért a Turing-teszt végrehajthatóságát és az eredmények kiértékelését ma már bonyolultabbnak tartjuk, mint ahogy arról A. Turing idején vélekedtek. A korlátozott racionalitás elmélete a közgazdaságtan, a vállalat-gazdaságtan és a kontroling ismeretanyagának is részévé vált. Ágensnek nevezünk minden olyan rendszert, amelyik érzékeli a környezetét és képes megváltoztatni azt. Az ágensek alapvetően három fő részből épülnek fel: Érzékelő: érzékeli a környezetet, vagy egy részét. Ágensprogram: egy olyan program, mely megadja az érzékelt környezet (P) leképezését egy cselekvésbe (A). Az ágensprogram fejlettsége határozza meg az ágens intelligenciáját. (Az ágensfüggvény implementációja az adott hardveren.) Végrehajtó: hajtja végre az ágensprogram által meghatározott cselekvést. Az ágens fogalom jellemzésekor nem lehet megkerülni a céltételezés alanyát, mert roppant fontos a gép és a társadalom tulajdonságainak megkülönböztetése. A kibernetikai gépként modellezhető ágenst az jellemzi, hogy célrendszerét kívülről kapja, a társadalmi ágensre viszont az jellemző, hogy a céljait maga generálja. Jürgen Habermas szerint az a kívánatos, ha ez a célkitűzés társadalmi konszenzussal valósul meg. Amikor egy társadalmi ágenst kibernetikai rendszerként modelleznek, akkor esnek a kibernetikai redukcionizmus hibájába, mert a fenti értelemben vett „öncélúság” sajátosságait nem veszik figyelembe. A mesterséges intelligencia fontos kutatási és gyakorlati területe az ún. szakértő rendszereké. Ezek valóságos szakemberektől (hegesztők, karbantartó lakatosok, műszerészek, mérnökök, technikusok, gyakorló orvosok, pilóták, meteorológusok, katonák stb.) származó tapasztalatokat tárolnak megfelelően csoportosítva és gyorsan visszakereshetően. E szakértőket érdekeltté kell tenni abban, hogy speciális tudásukat átadják egy közösen használt gépnek, mert tapasztalataikat és rutinjukat saját munkaerejük használati értékének tekintik, és

33 / 54

jelentős csereértékké alakíthatják, ha azt monopolizálhatják. Csak olyan emberektől várható el, hogy átadják, akiket az egész küldetés, vagy vállalkozás sikerében tettek érdekelté. Például a munkavállalói tulajdonban lévő vállalatoknál (ESOP, MRP, munkástanács) a dolgozók nemcsak a munkabérük, hanem a vállalati nyereség maximalizálásában is érdekeltek. „A piacok elterelik és akadályozzák a lényeges információk terjedését, előmozdítják az antiszociális ösztönző tényezők működését az emberekben a más, ugyanolyan erős motivációk rovására, amelyek nem járnak szükségképpen együtt társadalmilag destruktív következményekkel, s egyre alacsonyabb társadalmi hatékonyságú forrásallokációs döntésekhez vezetnek. … a piacok – függetlenül attól, hogy a magán-, vagy a köztulajdonú vállalatokkal kombinálódnak – az egyre erősödő individualizmust mozdítják elő a társadalomban, ami bizonyíthatóan nem-optimális következményekkel jár.” [3] A gazdasági külön érdeken átívelő együttműködés ‒ a tudás általánosabb megosztása céljából ‒ csak egy új termelési módban válhat általánossá. Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor új könyve, A szellemi termelési mód, nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy megfogalmazza egy, a kapitalizmustól és a szocializmustól is eltérő társadalmi forma lehetőségét. Összegyűjtik és értelmezik ennek a kapitalizmuson túli társadalmi formának a kimutatható jeleit. Eme alternatíva szociológiai hordozóinak, kulcsszereplőinek pedig a „szellemi termelőket' tekintik, s szembesítik következtetéseiket mindazokkal az elméletekkel, amelyek érintkeznek a szellemi termelés kérdéskörével. [4]

Dr. Szász Gábor (PhD) okleveles gépészmérnök, okl. finommechanikai szakmérnök, főiskolai tanár

Források:

1. Lucien Sève: A marxizmus személyiségelmélete, Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1971. p. 490 2. A. Herbert Simon: Korlátozott racionalitás. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1982. ISBN: 9632212096, p. 311

3. R. Hanhel, M. Albert: Quiet Revolution in Welfare Economics, Princeton University Press, 1990. p. 218. in ESZMÉLET 93, 122. 4. http://hetivalasz.hu/kultura/mi-az-a-vilag-amiben-elunk-a-tortenelem-milyen-szakasza-44049/ Letöltve: 2012. IV. 20-án

Egy Nobel díjas közgazdász elméletéről van szó. Vannak olyan társadalmak (pl. teokráciák, despotikus monarchiák), amelyek uralkodó eszméit vallók úgy vélik, hogy az ő társadalmuk is kívülről kapja célrendszerét valamilyen isteni kinyilatkoztatással. A Frankfurti Iskola neves kutatója.

Das Erstärken des Neofaschismus in Osteuropa: Ursachen und Folgen Szabó László Péter Konferenz zum Thema: "Das Erstärken des Neofaschismus in Osteuropa" am 23. Februar 2013

Die Buzludzha Stiftung veranstaltete am 23.02.2013 in Sofia zusammen mit der Linke Partei Bulgarien eine internationale Konferenz zum

Szabó László Péter:

Das Erstärken des Neofaschismus in Osteuropa: Ursachen und Folgen

34 / 54

Der Fall Ungarn

Der Kapitalismus befindet sich auch in Europa in einer Krise. Diese Krise hat vor allem einen ökonomischen-politischen Charakter, aber sie ist zugleich auch eine soziale Katastrophe. Die Verarmung breiter Volksschichten beschleunigt sich in den einzelnen Ländern und sie trifft besonders die Region Ost- und Mitteleuropa. Durch die Privatisierung bei der Wende verloren über eine Million Menschen ihre Stellen, die örtliche Industrie wurde teils ruiniert, teils den multinationalen Firmen überspielt. Die grössten Verlierer waren die Arbeiter und solche Volksgruppen und Minderheiten, wie z.B. die Romas. Die Aussichtslosigkeit wartete auf diese Menschen und auch auf ihre Nachfolger, die später in dieses Milieu geboren wurden. Die nacheinander kommenden Regierungen versprachen alle einen neuen Aufschwung und die Beseitigung des Elendes, aber der Abgrund zwischen den Reichen und den Armen wurde immer tiefer. Mit derVerarmung paralell ist auch das kulturelle Leben kontiunierlich auf eine immer niedrigere Ebene zurückgefallen. Wir haben zwar weiterhin ausgezeichnete und weltberühmte Künstler, wir haben eine hochgebildete Intelligenz, aber das Niveau der grundsätzlichen Bildungsinstitutionen sinkt eindeutig und in den meisten Medien herrscht die niedrigste, geschmacklose Kultur, wenn wir sie überhaupt noch als Kultur benennen können. Diese Tendenzen, sowie die Neubelebung des ungarischen Chauvinismus führten zum Erstarken des Neofaschismus in Ungarn in den letzten zwei Jahrzehnten. Die Wiederbelebung des latent schon von früher weiterlebenden Chauvinismus hat historische Ursachen in unserem Land. Ungarn war von der Landnahme, vom Ende des 9.Jahrhunderts bis zum Anfang des 16. Jahrhunderts tatsächlich eine Grossmacht in Europa. Grosse Gebiete wurden von den Ungarn im Karpatenbecken erobert und mehrere Völker unterjocht. Ganz bis zum Ende des I.Weltkrieges herrschte eine ungarische Suprematie auf diesem Gebiet. Nach dem Friedensvertrag von Trianon verlor aber Ungarn große Gebiete, und mehrere Millionen des ungarischen Volkes gerieten unter die Herrschaft der Nachbarländer, in denen diese Minderheit durch den siegreichen Nationalismus der Bourgeoisie ” vor allem kulturell ” eine harte Unterdrückung erlebte. Das Mitgefühl mit dem Schicksal der ungarischen Minderheiten führte in breiten Volksschichten zum Einverständnis radikaler Lösungen zwischen den zwei Weltkriegen. Diese Einstelleng verminderte sich auch nach dem verlorenen Krieg nicht. Obwohl die sozialistischen Regierungen im Karpatenbecken alles versuchten den gegenseitigen Hass zu mildern, lebte latent diese Art des Fremdenhasses auch in diesen Jahrzehnten weiter. Die Wende ermöglichte einerseits die Ausbreitung der demokratischen Rechte, anderseits aber öffnete sie solche Schleusen, die früher den Chauvinismus und den Rassismus eindämmten, mindestens nicht frei artikulieren liessen.

Die ersten neofaschistischen Aktionen begannen in Ungarn bereits Anfang der neunziger Jahre. Kleine Gruppen wurden gegründet, welche versuchten die Staatsfeiertage und andere Veranstaltungen zu stören. Man hat damals die Gefahr noch nicht ernst genommen. Der sich wieder belebende ungarische Neofaschismus identifiziert sich als Rechtsradikalismus. Die erste rechtsradikale Partei nach der Wende, die Partei der Ungarischen Wahrheit und Leben / ungarisch: Magyar Igazság és Élet Pártja, Kurzform: MIÉP / kam 1993 zustande. Mitglieder der damaligen grössten Regierungspartei wurden ausgeschlossen, bzw. traten aus, und nahmen eine offene Rechtsopposition auf. Die neue Partei verkündete offen die Werte des sich bis dahin nur latent verstärkenden Chauvinismus. Ihre Losung zeigt die Ideologie, das Wertesystem und die Verbundenheit mit dem Konservativismus dieser Kraft:

„Nicht rechts, nicht links, Christlich und ungarisch”

Die Partei der Ungarischen Wahrheit und Leben nahm in ihre Ideologie auch den Antiglobalismus auf. Durch ihre populistische, rechtsradikale Politik konnte sie nach den Wahlen 1998 ins Parlament kommen. Sie erreichte 5,5 % und 14 Mandate. Im nächsten Wahljahr, 2002 konnte aber diese Partei die 5% Sperrlinie nicht mehr überwinden, fiel aus dem Parlament und ist stark zurückgefallen. Bald entstand aber eine neue rechtsradikale Partei, die eine neue Heimat der neofaschistischen Kräfte geworden ist. Die Beste Bewegung für Ungarn / ungarisch: Jobbik Magyarországért Mozgalom, kurz genannt: Jobbik, entwickelte sich 2003 aus der Jugendlichen Gemeinschaft ” Rechte, ungarisch: Jobboldali Ifjusági Közösség /. Auch diese Partei nennt sich konservativ, national und christlich. Unter den populistischen Zielsetzungen kann jeder verstehen, was er will, zum Beispiel:

” die Systemänderung, also die Wende endgültig abschliessen ” eine neue, gerechte Gesellschaft schaffen.

35 / 54

Als diese Partei gegründet wurde, waren die meisten Ungarn mit der Wende schon lange unzufrieden. Sie brachte für einen grossen Teil der Menschen die Armut, die Unsicherheit im Leben, den kulturellen Rückfall. Sie fühlten und fühlen diese ungarische Gesellschaft ungerecht ” das Wort Gerechtigkeit erreichte viele von den Ärmsten. Bereits bei den EU-Wahlen 2009 bekam die Jobbik-Partei beinahe 15 % und auch zur Zeit ist sie im EU-Parlament durch drei Abgeordnete vertreten. Ein Jahr später kam diese Partei auch ins ungarische Parlament mit mehr als 16 % und konnte 47 Abgeordnete delegieren. Obwohl die Jobbik-Partei die neofaschistische Ideologie in Worten bis heute leugnet und sich weiterhin als eine rechtsradikale Partei definiert, zeigen ihre Demonstrationen immer mehr den Charakter einer faschistischen Partei. Den Mitgliedern dieser Partei sind Rassismus, Antisemitismus und Fremdenhass nicht fremd. Diese Eigenschaften sind besonders durch die Jobbik-Partei inizierte Ungarische Garde Bewegung, bzw. nach dem Verbot der früheren Garde durch die neugegründete Neue Ungarische Garde Bewegung wahrzunehmen. Die paramilitären Einheiten der Garde marschieren in den Zigeunervierteln der Dörfer, um die Romabevölkerung zu bedrohen. Die Gardisten erscheinen aber auch in den Grossstädten bei den verschiedenen Veranstaltungen und demonstrieren gegen die linksgerichteten Organisationen. Nach dem Verbot der „alten” Garde wird das Gesetz durch raffinierte Tricks ausgespielt, und die faschistische Ideologie wird auf direkte oder indirekte Weise weiter verbreitet. Auf der Webseite der Garde kann man von den Kampfübungen auf einem Gelände Berichte lesen und ihre nur ein wenig veränderte Uniform bewundern. Sie sorgen für das Wachsen des Chauvinismus, für den Hass gegen die „Heimatverräter”. Ein Mitglied der Partei-Jobbik im Komitat Zala hat sich freiwillig eine genetische Untersuchung bestellt, wodurch er dann beweisen konnte, dass er weder durch zigeunerische, noch durch jüdische Ahnen genetisch nicht „angesteckt” ist, Er hat eindeutig das Wort angesteck verwendet. Wird diese Untersuchung für die ganze ungarische Population vorgeschrieben, wenn die Jobbik-Partei einmal an die Macht kommt? Ein Abgeordneter der Jobbik-Partei hat in seiner Rede im ungarischen Parlament im November 2012 verlangt, dass eine Liste von den Juden, die im Parlament bzw. in der Regierung sitzen wegen des Risikofaktors für die Sicherheit der Heimat zusamengestellt wird. Ist das kein Antisemistismus? Er konnte seine Gedanken frei erörtern, da die Sitzung gerade vom stellvertretenden Präsidenten seiner Partei geführt wurde. Die Jobbik-Partei erklärt immer wieder, dass das Problem der „Zigeunerkriminalität” nur durch ihr Programm beruhigend gelöst werden kann. Was ist aber diese sogenannte „Zigeunerkriminalität? Ist jeder Einbrecher, Taschendieb und Wucherer ein Zigeuner? Ich glaube es nicht. Was für eine Lösung soll das sein? Einige Vorschläge der Jobbik-Partei :

” spezielle Einheiten der Polizei gegen die Romas aufzustellen ” Wiederorganisierung der früheren Gendarmerie in den Dörfern

Die Gendarmerie vor dem II. Weltkrieg ist durch ihre Brutalität berühmt und gefürchtet geworden. Sollten die Behörden die Zigeuner in Ghettos sperren ” wie einige das tun möchten? Heute spricht noch niemand über eine Liquidierung bestimmter Volksgruppen, was kommt aber morgen? Die alte-neue Ungarische Garde erstärkt sich weiter. Die Werbung hörte nicht auf. Die Mitglieder sollen sich mit einem Eid eine lebenslängliche Treue der Bewegung schwören. Sie sollen alle Befehle ausführen, welche die Leitung anordnet. Und es ist bitte nicht zu vergessen: die Aufgenommenen müssen eine radikale Weltanschauung haben! Der Stellvertretende Präsident der Jobbik-Partei hat am 12.01.2013 eine neue Bewegung angekündigt:

Tue etwas gegen den Ungarnhass!

Wir sind also in Gefahr? Wir, Ungarn, in unserer Heimat? Lange ist es bekannt, dass ohne Feindbild keine Diktatur und keine diktatorische Bewegung existieren kann!

Eine bestimmte Gefahr existiert jedoch für die Ungarn. Die Neonazis versammelten sich auch in diesem Jahr am 09. Februar in Budapest und sie erinnerten sich an ihre Helden der SS und an die deutschen und ungarischen Wehrmachtsoldaten, die Budapest im II. Weltkrieg gegen die sowjetische Rote Armee verteidigten, und am 11. Februar 1945 versuchten aus der Burg auszubrechen. Die Demonstranten mehrerer faschistischen Organisationen verkündeten durch ihre Losungen offen die nationalsozialistische Ideologie. Die Redner forderten Zusammenhalt gegen die zionistische Weltmacht, gegen die globalistische Weltordnung, und für den Schutz der europäischen Kultur. Die Nazis konnten mit der Genehmigung der Behörde ihre Versammlung auf einem Platz der Hauptstadt abhalten und in die Burg von Budapest marschieren. Die Demonstrationen wurden durch die ungarische Polizei gesichert und nur ein einziger Demonstrant wurde

36 / 54

wegen „Verdacht der Benutzung gesetzlich verbotener Symbole einer Willkürherrschaft” in Haft genommen. Auch die Antifaschisten organisierten an diesem Tag eine Gegendemonstration. Die Behörden haben sie nicht verboten. Sollen wir uns darüber freuen?

VON KAUFSHANDLUNG UND WUCHER Luther Marton 1524

37 / 54

38 / 54

39 / 54

40 / 54

41 / 54

42 / 54

Статья-интервью Jakócs Dániel Bulgakovról és Paszternákról szóló cikk

Статья Д. Якоча из научного сборника «Культура. Власть. Социализм. Луначарский и не только. Противоречия и вызовы культурных практик СССР»УРСС, М.,2013. С.

Статья-интервью по вопросам редактора интернет-журнала, профессора Л.Булавки

1.Как прочитывается отношение Булгакова к социализму в его творчестве, в частности, в его романе «Мастер и Маргарита»? 2.Когда и кем это отношение было принято уже в советском обществе? 3. Как в связи с этим был воспринят роман» Мастер и Маргарита» в Венгрии?

Несколько вводных слов к этой статье. Я интенсивно интересовался творчеством Булгакова и начал изучать его произведения в начале 60-х годов и продолжал это до середины 70-х. Я был первым в Венгрии, кто вместе со студентами анализировал на семинарских занятиях некоторые его работы в русском оригинале, и в течение целого семестра мы читали роман «Мастер и Маргарита» в издании 1973 года. Это был фактически спец-семинар по Булгакову. Такая совместная работа была страшно интересна и мне и студентам. В их студенческой жизни они впервые читали целый роман не на венгерском языке, и, естественно, усваивали язык оригинала и старались понимать содержание произведения на основе анализа языка текста и анализа разных уровней структуры романа. Критическую литературу о Булгакове мы не использовали. Я исходил из того, что мы должны понимать содержание художественных произведений из самих произведений, из структуры элементов. Они в самих себе содержат условия для понимания их содержания. Другое дело, если мы хотим понять причину возникновения произведения. Почему возникло именно такое, а не иное содержание? Тогда мы должны изучать общественные условия, все стороны, уровни общественной жизни, истории и т.п., которые могут находиться в причинной связи с возникновением произведения. Но пока нас интересовало еще «произведение в себе». К нашим выводам я вернусь ниже. Я в течение приблизительно трех лет обсуждал вместе со студентами и другие произведения Булгакова. Все это происходило в тесном кругу наших университетских занятий, «общество» не интересовалось Булгаковым. И вдруг и здесь и там заговорили о Булгакове вызывающе как о настоящем писателе, в отличие от «официальных революционных писателей». Мне казалось и да сейчас кажется, что эти выступления были согласованы и исходили из православных кругов Венгрии. Венгерское православие - оригинальное явление. Это бывшие греки, которые в течение XIX века совершенно ассимилировались и совсем не знали греческого языка и новой греческой культуры, но сохранили вероисповедание. Когда уже третье поколение не знало новогреческого языка и почти все были детьми смешанных браков, им просто было странно называть себя греческими ортодоксами. После долгих размышлений они пришли к выводу, что они представляют венгерское православие. На это венгерская общественность и венгерские власти смотрели с недоумением и удивлением. Нельзя забывать, что в быту, на венгерском языке

43 / 54

православная церковь называется не православной, а греко-восточной церковью. Хотя официально так не называется и в официальных бумагах так не пишут, в сознании людей укоренилось это неофициальное название. Люди недоумевали, как это так, православная церковь и вдруг венгерская? Но после долгих прений и они были вынуждены прийти к выводу, что эту новую церковь нельзя называть иначе, как венгерской православной. Но в православной церкви должен быть и патриарх. Естественно, что в свете соотношения сил в 50-х годах патриархом венгерского православия стал Московский патриарх. В Москве на это сначала смотрели формально, но потом дело стало меняться. Получать командировку в Будапешт духовным лицам было приятно: город уютный и привлекательный, а светские власти Венгрии были приветливы. На самом деле, церковь в Венгрии не преследовали даже в 50-ые годы, преследовали только тех служителей церковных организаций, которые использовали свое положение против государственной системы, а это не одно и то же. Если церковные служители примирились с тем, что они потеряли светскую власть и огромные материальные богатства и выполняли только те традиционные функции, которых верующие ожидали от них, то есть крестили, венчали, хоронили усопших, утешали их родных и т.д., никто их не преследовал и никто не мешал им, и прихожане содержали их нормально, то есть платили им хорошо. Однако это время было особое, время великих исторических изменений. До социалистических преобразований католическая и православная церковь как организации, в лице их высших представителей, были составной частью господствующих классов классового общества. Это были самые богатые помещики, первые помещики страны. Их догматика оправдывала эксплуатацию народных масс. Чтобы понимать это, не надо было читать ни Бакунина, ни Маркса, достаточно было прочитать роман Л. Толстого «Воскресение» и понять рассуждения Нехлюдова о роли государства, о характере православной и католической церквей, об истинной вере и т.п. «Воскресение» читала вся образованная Европа. Конечно, и Булгаков читал Л. Толстого, и преломление его идей мы можем найти в произведениях Булгакова. Однако пока еще не это важно для нас, а тот факт, что возникла новая историческая ситуация. Бывшие официальные государственные религии потеряли и богатство, и власть, и их верхушка заняла враждебные позиции к социалистической власти. В то же время церковь как организация осталась легальной и стала главным плацдармом антисоциалистических сил. Возник новый вид религиозности, где сугубо религиозные проблемы не играли важной роли, отойдя на задний план. Это была показная религиозность, и антисоциалистические элементы старались представить любое проявление религиозности, как антисоциалистический поступок, как оппозиционное отношение к социализму. Таким образом, этим показным верующим удавалось создать впечатление, что все верующие - противники социализма и поэтому очень широкие слои населения поддерживают их. На самом деле, было не так. Все это сочеталось с бешеной пропагандой против атеизма и религиозной толерантности. Идеологи капитализма утверждали, что только под влиянием католической церкви и в духе ее морали можно решать общественные проблемы. Фактически таким методом хотели продлить свою власть над сознанием народных масс и вернуть их в духовное рабство. Сторонники капитализма в этом отношении имели успех. Это объясняется двояким характером католицизма, да и православия: с одной стороны, обрядовый характер народного, прежде всего, крестьянского сознания с остатками магии (например, использование кадила и ладана в литургии), а, с другой стороны, догматика и искусственно созданная мифология для обоснования этой догматики (Троица и т.п.) и первое, полное канонизирование, суммирование этой догматики в «Верую», т.е. в Никео - Константинопольском символе веры (в 381 году). В этом символе веры была канонизирована верховная власть церкви в мифе о «страшном суде», о втором пришествии Иисуса Христа для суда над людьми. В этом символе веры основные положения веры одновременно являются мифом и краеугольным догматом христианской церкви. История христианской церкви, в том виде, как это понимают и в наше время, начинается с этого момента, т.е. с принятия Никео-Константинопольского символа веры. Все, что было до того, является только предысторией и во многих отношениях представляет собой прямую противоположность Никео-Константинопольскому христианству. . А теперь пора нам вернуться к венгерскому православию. Оно оформилось, как я уже указал вскользь, к началу 50-х годов и не потеряло, конечно, никаких богатств и не имело в прошлом никакой светской власти, а его верховной главой стал московский патриарх. Среди исповедовавших венгерское православие показного христианства не было и не могло быть. Контакты с Московской патриархией были для венгерского православия полезны, венгерские студенты по богословию могли учиться и получать высшее образование в русской духовной академии. Кроме того, постоянные сношения с крупнейшей православной церковью мира во всех отношениях расширяли их кругозор. Однако, венгерские православные верующие попали в такое силовое поле, в котором существовали и показное христианство, и показные христиане. Католическое показное христианство меньше интересовало их, это была чужая вера, но православное, показное русское христианство, уже могло привлекать их интерес. Несмотря на то, что восприятие Булгаковым христианства и текстов Евангелия не укладывалось в рамки НикеоКонстантинопольского христианства, тот факт, что Булгаков все же считал себя христианином, дал повод врагам социализма, вернее, социалистического развития, т.е. показным христианам, осуждать социалистический путь развития и клеветать на атеистов и на последователей религиозной толерантности. Вполне понятно, что в революционных художественных кругах кипели страсти, когда шла речь об изображении гражданской войны после зверских жестокостей контрреволюционеров. Естественно, что они часто усматривали оправдание или идеализацию этих жестокостей там, где такого оправдания не было.

44 / 54

Кроме того, не все революционеры были одинаковы, были и такие, которые не приписывали Булгакову, вернее, его произведениям, на основе его биографии, такие взгляды, которые он не разделял. Эмоционально горячая борьба взглядов вокруг литературных произведений - не редкое явление в истории литературы. Враждебное или отрицательное отношение к некоторым произведениям Булгакова не было вызвано решениями официальной советской власти. Надо, наконец, понимать, что революционные силы потому одержали окончательную победу над войсками контрреволюции, что активная часть народа поддержала революцию. И даже это не точно сказано. Революционные силы были частью самого народа, а контрреволюционные силы были частью аппарата насилия государства буржуазии и помещиков. Они были служащие антинародного государства. Естественно, что представители народа возмущались, когда они видели изображение своих врагов на сцене не так, как они представляли их себе после первых лет жестокой, кровавой гражданской войны. Однако служащие и чиновники - не сама буржуазия или класс помещиков, хотя их успех и благосостояние тесно связаны с успехами этого государства. Данный общественный слой, вернее их большинство, должны были расстаться со своей зажиточной жизнью вследствие победы революции. Они и их потомки составляли основную массу показного христианства и одновременно, они были основным предметом изображения Булгакова. Булгаков считал себя, вернее, свое мировоззрение христианским, хотя его понимание христианства, - как об этом я уже писал, совсем не укладывается в рамки Никео - Константинопольского христианства. Отношение к этому факту показных христиан было противоречиво. С одной стороны, отступление от канонизированных мест Нового завета у Булгакова не замечали или делали вид, что не замечают, а с другой стороны, за подобные отступления и за свободное критическое отношение к этим же текстам они злобно нападали на сторонников социализма и на атеистов. Этот факт вытекает из той функции, которую выполняло показное христианство - оно служило ширмой для антисоветской политической пропаганды. Это был результат объективного исторического развития и ни Булгакова, ни его критиков нельзя винить за это. Однако их реакция на эту ситуацию могла быть более дифференцированной , и одновременно, не могла. Людьми управляют и страсти, не только разум. Булгаков использовал в своих произведениях религиозные понятия, хотя ему не удалось окончательно сориентироваться в истории христианства. Но он считал себя христианином, и поэтому его считали противником революции и социализма, в чем показные христиане виноваты не меньше, чем те, которые страстно отвергали Булгакова. Даже Л. Н. Толстой, который впервые заявил, что первоначальное «христианство» сохранили только еретики, не отбросил самый термин «христианство». Правильнее было бы говорить об учении Иисуса, без определения «Христос», это слово обозначает по-гречески - «спаситель». Учение, связанное с именем Иисуса, было учением в освободительной борьбе народа против рабства, имело глубокие корни в традициях пророков, прежде всего, Исаии. Это движение было полутайное, объединяло в себе несколько тайных групп и организационно, и теоретически оформленных. Фактически сторонники этого движения хотели создавать общество на основе коллективной собственности, взаимного сотрудничества и раз и навсегда ликвидировать власть и государственное насилие. Вероятно, вход Иисуса в столицу вместе с его последователями был реальной попыткой восстания и попыткой захвата власти. Попытка восстания была предотвращена пленением Иисуса, который был как сын Давидов и идеологическим, и военным руководителем и законным наследником Израильского престола. Восстание было сломлено, задавлено еще в зародыше. Однако не так случилось в идеологическом отношении. Проповеди Иисуса и его последователей до начала планировавшегося восстания пустили глубокие корни в сознании народа, а после временного поражения они продолжали распространяться в тайне среди бедных людей по всей Римской империи. Народы империи не хотели мириться с долговым рабством. Нельзя было победить учение Иисуса только преследованием, казнями и солдатами. Остался только компромиссный путь: трансформировать его, превращать в менее радикальное учение, в такое учение, которое не ликвидирует классовое угнетение, а только смягчает его. Отцы церкви в течение трех столетий работали над этим и в конце процесса появился Никео-Константинопольский символ веры, христианство, как организованная церковь. Мученик-пророк был превращен в миф по модели античных полубогов, т.е. стал сыном самого Бога и земной женщины и после смерти стал настоящим Богом. Иисус стал господом Христом, а христианство основой нового классового общества – феодализма. Мифологизация произошла так, что некоторые черты пророка-мученика, проповедника были сохранены и на его отчасти еще реальный образ наложили мифологический слой. Сохранили и еврейское имя Иисус – но с прибавлением имени «Христос» и еврейскую терминологию Ветхого завета. Так как, вероятно, не все помнят Никео-Константинопольский символ веры, я здесь процитирую самые характерные мифологические части.

45 / 54

«Веруем в единого Бога Отца … и в единого Иисуса Христа. Сына Божия, единородного, от отца рожденного… сошедшего с небес ради нас и спасения нашего ради, и воплотившегося от Духа Святого и Марии Девы и вочеловечевшегося и распятого…и воскресшего и вошедшего на небеса и снова грядущего со славою судить живых и мертвых… и в Духа Святого»...

Итак, возник двоякий образ Иисуса Христа. Иисус как пророк, как проповедник, как руководитель общественно-религиозного движения бедных слоев населения, мог реально существовать и должен был существовать, ведь движение реально существовало, а тогда и руководитель существовал. Имя не имеет большого значения. Однако Христос, рожденный только от отца, то есть только от существа мужского пола, как Афина Паллада из головы Зевса, воплотившийся от Святого духа и Девы Марии, распятый, воскресший, вошедший телесно на небеса и снова грядущий судить живых и мертвых, есть миф, есть результат сознательного мифотворчества. Некоторые тексты Нового Завета для создания мифа были дополнены и переработаны. Отделить текстологически первоначальные тексты от переработанных, при желании не трудно, но теперь не буду заниматься текстологическим анализом, раньше в своих статьях я делал это. Хочу указать еще раз на следующий факт. Булгаков тоже считал, что некоторые тексты в Новом завете были изменены, и довольно свободно истолковывал эти тексты. Слишком старательные «защитники» Булгакова не «замечают» этого или делают вид, что не замечают, но если атеисты или просто приверженцы социализма, говорят то же самое, то они воспринимают это как нападение на религию, как на свободу вероисповедания. Они упрямо не желают понимать, что и атеисты имеют право на свободу мысли и совести. Моя задача теперь, описать восприятие, рецепцию читателями творчества Булгакова. Я позволю себе небольшое отступление от темы и поделюсь наблюдением над одной особенностью произведений Булгакова. Тексты Булгакова показывают, что он владеет огромным знанием библейских книг. Я в своей молодости читал Библию в буквальном смысле слова каждый день. Поэтому, мне легко было заметить следующее: он читал библейские тексты не как богослов, не как историк, не как философ, он смотрел на эти тексты, как на сырой материал для выражения своих художественных идей. Он свободно обращался с ними, изменял их, трансформировал их, дополнял их. Он использовал их приблизительно так, как античные авторы греческую мифологию. Другой вопрос, как это удавалось ему осуществлять на практике в литературной работе. Теперь, после этого отступления, обратимся к конкретным произведениям. С пьесы «Бег» начинается мое знакомство с произведениями Булгакова. Я видел пьесу в Ленинграде, кажется, в театре имени А.С. Пушкина, вероятно, или в 1961-ом или 1962-ом году. Я очень смутно помню подробности, к сожалению. Мои университетские товарищи, которые вместе со мной смотрели спектакль, тоже ничего не помнят уже. Это и понятно, много лет прошло с тех пор. Я не мог прочесть текст пьесы перед представлением, но я помню только необычное поведение публики и финал пьесы. Я не могу не относиться к участникам тех прений с большим недоверием, в том числе и к составителям и комментаторам последнего пятитомника произведений. Я имею на это основания, так как постоянно чувствую, как приписывают писателю свое мнение или оправдывают судьбой произведений писателя свое мнение. Однако я считаю достоверным, что Булгаков по своему оригинальному плану закончил пьесу именно так, как это представлено в этом издании. Я так считаю, потому, что логика пьесы, художественная истина требуют такого финала. По сообщениям комментаторов, под давлением общественного мнения, писатель написал и другой финал, по которому три действующих лица в конце возвратились из эмиграции на родину. Потом те, кто требовал этого, отступили, и Булгаков восстановил первоначальный вариант. Все это было в 30-е годы. Однако я смотрел пьесу в 60-е годы, участники споров стали спокойными пенсионерами, и автор давно умер. Все же режиссер изменил финал. Все, что он сделал – в конце пьесы один из героев возвращается на родину. Я уже упомянул о поведении публики. В театре буквально все места были заняты, а публика без движения, с огромным эмоциональным напряжением следила за ходом действия. Никто не произнес, не проронил ни одного слова, никто ни шевелился. И когда в финале пьесы, единственный интеллигент – действующее лицо, выходит на сцену и на фоне огромного пустого пространства, хромая и с палкой в руке, как сломленный жизнью старик, один возвращается на родину, после полной тишины, вдруг, как гром, раздаются бурные аплодисменты! Данный финал был полным произволом или продолжением того, что Булгаков не успел дописать. Тогда режиссер –соавтор. Ведь действующему лицу – Голубкову, приват-доценту, во время действия пьесы в 20 – 21 годы, могло быть тридцать лет! Булгаков умер в 1940-м году, он не мог написать новый финал для старика 70-ти лет в начале 60-х годов. Почему так поступил режиссер? Потому, что публика желала этого Дело в том, что пьеса «Бег» соответствует своему названию. Она верная, неприкрашенная хроника о позорном финале контрреволюционной армии в Крыму. Там главные герои – «военные», а все остальные действующие лица - лишь эпизодические фигуры. Кроме того, как можно показывать «героем» генерала, приказывающего вешать рабочих? Его соратников из контрразведки, шантажирующих невинных граждан? Богатого капиталиста, отказывающегося от своей жены под давлением все тех же контрразведчиков и хитрых и тщеславных ханжей-монахов? Среди них наивный и молодой приват-доцент является симпатичной личностью. Единственная ошибка его, что плохо знал жизнь, не разбирался в людях и убежал из Петрограда под «крыло» контрреволюционной армии. За эту ошибку он поплатился

46 / 54

пожизненной эмиграцией по первоначальному варианту Булгакова. Но только в этой пьесе преобладают военные, так как здесь изображается военное поражение армии буржуазии и помещиков. Большинство эмигрантов были не военные, а такие интеллигенты, которые или по происхождению или по должности были связаны с буржуазным государством, что и обеспечивало им благополучную жизнь. Из них многие убежали из России и навсегда потеряли свою родину, не приобретя новой. Вероятно, среди зрителей зала многие имели таких родственников, которые долго жили в эмиграции и на себе испытывали всю горечь изгнания. Большинство из них вероятной причиной своей судьбы считало рок, превратности истории, а себя считали жертвами истории. Финал пьесы, на самом деле, был потрясающим, я сам был под его влиянием. Возвращаясь к самой пьесе, я считаю, что оригинальный авторский конец соответствует художественной правде. Пьеса разделяется на две части. Первые два действия изображают позорный конец, всю лживость, жестокость, бесчеловечность и моральную гнилость командного состава контрреволюционных сил. Среди них нет, или почти нет таких, кто не являлся бы врагом другого, кого в смысле морали Толстого можно назвать нравственным человеком. А в отношении образности, живописности, это, может быть, является лучшим изображением конца контрреволюционной России. Особенно удачен образ Хлудова, он живое воплощение контрреволюции, он продолжает убивать тогда, когда уже знает, что никакого смысла в этом нет. В нем сочетается зверская жестокость и строгая человеческая логика. Его внутренний разлад объясняется не угрызениями совести, а пониманием того, что он сам был средством в руках других людей. Его самоубийство является логическим выводом из всей его контрреволюционной деятельности и признанием провала. Он мог бы остаться в эмиграции и доживать там свой век, влача жалкое существование. Последние два действия пьесы я считаю эпилогом. Эпилогом не законченным. Дело в том, что слишком короткое время прошло для эпилога. Главные герои или те, кого Булгаков такими считает, пытаются устраиваться в эмиграции. (Голубкова я считаю эпизодическим героем, если принять во внимание историческое содержание пьесы. Любовный роман с Серафимой, с точки зрения внутренней логики пьесы, представляет собой эпизод и не имеет большого значения. Опытные писатели часто применяют подобный прием для привлечения внимания читателей или зрителей). В последних действиях герои безуспешно пытаются приспособиться к новой жизни, и мы до конца так и не узнаем, как будет складываться их судьба в будущем. Все выводы, к которым мы должны прийти вместе с героями в конце пьесы, сводятся к следующему: генерал без армии – не генерал, приват-доцент без университета – не приват-доцент, а богатый капиталист, если ему удалось вывезти хотя бы часть своего капитала за границу и основать там новую фирму, все же остается капиталистом. Подводя итоги, я могу утверждать следующее: главной, основной частью пьесы являются первые два действия. Они реально и вместе с тем, сатирически, показывают последние дни и часы провала контрреволюционных сил в Крыму. Они показывают ясно и правильно жестокость, внутреннюю гнилость, аморальность и враждебность к народу всех этих сил. По этой пьесе можно изучать историю важнейших событий гражданской войны. Последние два действия, как я уже писал, можно считать, вернее, надо считать, незаконченным эпилогом первой части. В этих двух главах действующие лица пытаются устроиться в новых для себя условиях, но удалось ли им это, мы так и не знаем. Тогда жизнь еще не дописала это. Пишущий эти строки, благодаря диалектическим случайностям своей жизни знает, как сложилась судьба некоторых белых эмигрантов в Венгрии, Болгарии и Франции, и по желанию редакции согласен написать для читателей «Альтернатив». Я основываю все свои выводы строго на анализе текстов Булгакова и советую это всем читателям, оставляя в стороне интерпретации всех комментаторов Булгакова. После всего этого мне неясно только одно: как могли революционные писатели разных направлений и правые писатели, не сочувствовавшие революции, одинаково считать, что Булгаков якобы сочувствовал контрреволюции? Пусть остается это их тайной. Теперь мне остается ответить на первый вопрос об отношении Булгакова к социализму. На этот вопрос, в том смысле, как мы понимаем сейчас, ответить на основании произведений, написанных раньше «Бега» и на основе «Бега», нельзя. Вряд ли у него были представления об общественной собственности и о плановой экономике. Но, вероятно, сам он не относился враждебно к революционному народу и его чаяниям. А теперь подходим к вопросу о романе «Мастер и Маргарита»

В данном случае мы видим необычную историю. Судьба рукописи романа показывает, как создавался культ писателя. Перед нами не законченное произведение, а незаконченный черновик. Особенность истории этого романа заключается в том, что поклонники писателя объявили этот роман лучшим произведением автора тогда, когда творческий процесс еще не закончился. Дело не в том, что не было времени переписать черновик на беловик, а в том, что нечего было переписывать. После смерти автора, мы не знаем, как бы он дополнял, написал бы еще ненаписанные части, абзацы, как переставил бы то, что он хотел переставить на другое место и т.д. Роман и по содержанию и по структуре находился в процессе становления. А решать вместо автора то, что он не успел решить в своей творческой фантазии, невозможно. Ведь это художественное произведение, а не математическое уравнение, и здесь нужна логика, но она еще недостаточна. Конечно, приводить в порядок хаотичные фрагменты, дополнять ненаписанные места может и редактор, но тогда это будет уже не Булгаков (или автор вообще), а Булгаков + редактор.

47 / 54

По этой причине я отношусь к изданию текста «Мастера и Маргариты» в пятитомнике с полным недоверием. У меня есть и другие причины, но так как этой вполне достаточно, о других не буду писать. Здесь возникает вопрос: стоит ли читать еще незаконченное произведение? Мой ответ: да. Оно очень поучительно для изучения творческого процесса. И если поклонники Булгакова протестовали, и не без основания, против купюр в тексте, то не меньшим основанием можно и надо протестовать против необоснованного или произвольного дополнения и добавления текста. Конечно, и добавления и купюры (ах, ужас!), т.е. вычеркивания, сокращения, могут и улучшать уровень произведения, а не только портить, но в этом случае произведение уже не прежнее, авторский замысел изменен. В данном случае тот, кто изменил текст, стал соавтором произведения. В отношении романа «Мастер и Маргарита» возникает вопрос, почему Булгаков так долго не мог закончить роман, почему ему не удалось создать целостное произведение? Только потому, что сама основная идея, замысел романа еще не оформился, был только в процессе возникновения. В начале этой статьи я не случайно писал о двух этапах возникновения Христианства. Первый этап был учение Иисуса и руководимое им движение. Это учение и общественное движение имело глубокие корни в традициях еврейской религии и проповедях некоторых пророков, вплоть до Второзакония Моисея (глава15). Социальным содержанием учения Иисуса было окончательное уничтожение рабства, создание общества, основанного на труде и коллективной собственности. Это учение отрицало государственное насилие над людьми. Мы можем реконструировать это учение на основе Евангелий и некоторых других книг Нового завета, но надо именно реконструировать. Часть этого учения, но только часть, мы находим и в «Мастере и Маргарите», где Иисус говорит о своих взглядах:

«В числе прочего я говорил, рассказывал арестант, что всякая власть, есть насилие над людьми и настанет такое время, когда не будет ни власти кесарей, ни какой либо другой власти. Человек перейдет в царство истины и справедливости, где вообще не будет надобна никакая власть».

Мы можем найти много аналогичных мест в общественно-религиозных работах Л.Н. Толстого, данные положения являются и частью марксизма, только в более сложной формулировке, в концепции об отмирании государства. Однако, оригинальное учение Иисуса вскоре было изменено, извращено и превращено в свою противоположность отцами церкви. Отцы церкви создали религию, которая уже не боролась против любого вида рабства, и учение Иисуса превратилось в христианство и образ Иисуса – в Господа – Иисуса - Христа, который был «единородным сыном Бога-отца» и так далее. Процесс закончился возникновением новой религии – Христианства и был канонизирован Никео-Константинопольским символом веры. Но переход делали так, что Иисус был объявлен тождественным Христу, земным воплощением Христа. В сознании среднего христианина образ Иисуса и Христа слились в нерасторжимое единство. Когда в «Мастере и Маргарите» редактор журнала Берлиоз говорит, что Иисус Христос не существовал, что это миф, Булгаков приводит свидетелем самого дьявола, который утверждает, что он сам видел Иисуса. Сам Булгаков не уяснил себе до конца, являются ли образы, взятые из Библии, реально существующими или они только плоды его творческой фантазии, как все остальные литературные герои. Так как у него не было ясного понимания различия между учением Иисуса и мифологией Христианства, создать роман об исторической роли Христианства он не смог. Социальным содержанием христианства была замена рабовладельческого общества феодализмом. Старое рабство было заменено менее жестоким рабством, христианство стало защитником феодализма. Но эта тема находится уже за пределами наших проблем. Все же можем утверждать, что остроумное высказывание Л.Н. Толстого, что история человечества есть история смен форм рабства, верно в определенном смысле (имеется в виду письменная история).

В конце скажу несколько слов о наших выводах, к которым мы пришли после обсуждения романа на наших семинарских занятиях. 1. Основной темой романа был вопрос, как надо бороться со злом. Надо ли бороться со злом насилием, или нельзя. То, что со злом надо бороться, не было вопросом. 2. Мастер считал, что только принцип непротивления злу насилием правилен, так как противление умножает зло. 3. На стороне активной борьбы, т.е.борьбы с насилием, был дьявол. Дьявол в данном случае положительное лицо, он уничтожает зло злом и поэтому делает добро. 4. Автору больше нравится непротивление, но вопрос остается открытым.

Данный спор был отражением спора между последователями Л.Н. Толстого и марксистами. Отношения времени и пространства в структуре романа не везде согласованы, и есть ошибки, роман не закончен.

48 / 54

На вопрос о специфически венгерском восприятии романа трудно ответить. Сам Булгаков не был, или почти не был известен в Венгрии, у него не было личных контактов с венгерскими писателями, и за последние 20 – 30 лет, когда его имя стало известным, вообще значительно сократилось число читателей художественной литературы.

II часть. Пастернак.

4-ый вопрос: Как прочитывается отношение Пастернака к социализму в его творчестве, в частности, в его романе «Доктор Живаго»? 5-ый вопрос: Чем роман «Доктор Живаго» вызвал интерес у интеллигенции в СССР и в Венгрии? 6-ой вопрос: Чем этот роман стал интересен Западу, его идеологам и обществу?

К моему счастью, я должен ответить только на эти вопросы и не должен искать ответы на все противоречия этого произведения и найти единство там, где его нет. Однако не будем забегать вперед и разберемся в вопросах по очереди. Во-первых, нельзя сказать, что имя Пастернака не было известно в литературных кругах России или Советского Союза и что у него не было личных контактов с иностранными писателями. Об известности Пастернака позаботилась сама Академия наук, до 1968 года вышли два академических издания «Истории русской советской литературы», первое в трех томах, второе в четырех. В обоих изданиях отдельная глава была посвящена Б.Л. Пастернаку, во втором издании эта глава была в 38 страниц. О контактах Пастернака с иностранными писателями мало знаю, но знаю о его контактах с венгерскими писателями. Пастернака и Дюлу Ийеша связывала личная дружба, эту дружбу они сохраняли до конца жизни, постоянно поддерживали связь с помощью общих знакомых, посылали друг другу подарки. Но о своих дружеских отношениях они по возможности молчали. Причиной этому была политика, часто они не могли знать, кто кого компрометирует больше. Ийеш был не меньше известен в Венгрии, чем Пастернак в России. Они, вероятно, познакомились в Москве, на 1-ом съезде советских писателей в 1934 году. На этом съезде Бухарин читал доклад и назвал Пастернака лучшим советским поэтом. Тогда этот факт на два года канонизировал Пастернака и вызвал уже на съезде бурную зависть других поэтов. После ареста и казни Бухарина эта оценка стала большим пятном на биографии Пастернака. Для Ийеша Дюлы само присутствие на первом съезде советских писателей вызвало подозрение в условиях режима Хорти. После освобождения Венгрии для Ийеша положение не стало лучше из-за Бухарина. Ийеш продолжал молчать, Пастернак, конечно, тоже. Кроме того, Антал Гидаш был в хороших отношениях с Пастернаком, но это был деловой контакт .Они сотрудничали в издании первого в мире полного собрания стихотворений Шандора Петёфи на иностранном, т.е. на русском, языке. Издание было готово еще при жизни Сталина. Пастернак деятельно участвовал в этом своими переводами. Как видим, время – сложное, трагическое и напряженное. То, что сегодня считалось заслугой, завтра, без всякой видимой причины, становилось преступлением. Все же жизнь пошла вперед, первый в мире полный перевод Петёфи нельзя не считать огромным достижением, с другой стороны, неудивительно, что вместе со многими другими людьми и писатели часто теряли равновесие и историческую перспективу. Ведь в таких условия творить трудно, особенно художникам, так как они люди эмоций и переживаний, не только разума. Всё это не отменяет того факта, что ошибка остается ошибкой, логическая погрешность – погрешностью, несмотря на то, что писатель ошибался под влияние эмоций, вызванных несправедливостью. Я напомнил все это для того, чтобы читатели не удивлялись, когда я указываю на внутренние противоречия Пастернака и прежде всего, романа «Доктор Живаго» Прежде всего, о тенденциозности современных исследователей Пастернака. Они делают вид, будто не Пастернак писал о Ленине следующие строки:

Он управлял течением мыслей И только потому – страной.

Но это было написано в еще в 1928-м году, более интересно то, что в 1957 году, после написания романа «Доктор Живаго», Пастернак приписал к стихотворению о Ленине следующие строки:

Тогда его увидев въяве, Я думал, думал без конца

49 / 54

Об авторстве его и праве Дерзать от первого лица.

Это может показаться странным, особенно после того, что и сторонники и противники социализма считали Пастернака противником социализма, но сам писатель так не думал. Он предполагал, что его роман не будут воспринимать как антисоветское произведение, если хотел опубликовать его в журнале «Новый мир». «Новый мир» не напечатал его, поэтому Пастернак отдал произведение итальянскому издательству Фельтринелли. Оно издало книгу и после этого начался ад, ад прежде всего для автора. Наблюдательные антисоветские журналисты и наёмники- политики капитализма, нашли в книге массу мест и высказываний, очень подходящих для дискредитации социализма и советского строя. Капиталистическая пресса заработала по своим традициям, и конечно, всячески восхваляла автора за разоблачение социализма. Притом, естественно, забыли цитировать место из романа, в котором Пастернак описывал, как воспринял доктор Живаго известие об Октябрьской Революции. Именно поэтому я процитирую эти слова (мы должны помнить, что доктор Живаго есть alter ego, двойник самого автора среди героев романа. К этому я вернусь далее). Итак: «Экстренный выпуск, покрытый печатью только с одной стороны, содержал правительственное сообщение из Петербурга об образовании Совета Народных Комиссаров, установлении в России Советской власти и введении в ней диктатуры пролетариата…Величие и вековечность минуты потрясли его (Живаго) и не давали опомниться». (Подчеркнуто мной, издание Фельтринэлли, стр. 196).

Позже, под влиянием, или вследствие страшных, сложных, трагических событий, два друга Живаго, уже после войны, на предпоследней странице книги внесли корректив в эту вдохновенную оценку революции утверждая что:

«Так было уже несколько раз, в истории, задуманное идеально, возвышенно, грубело овеществляясь. Так Греция стала Римом, так русское просвещение стало русской революцией» (издание Фельтринелли, стр. 530).

Всё же, несмотря на наличие корректив, утверждение о величии и вековечности революционных дней остается в силе. Автор главы о Пастернаке, З. Паперный, во второй академической истории русской советской литературы сравнивал последний цикл поэта с финалами бетховенских симфоний, где все полно движений и радостного ритма. В романе «Доктор Живаго» не совсем так, и там полно движения, но радостного ритма нет и гармоничные «мелодии» переплетаются с диссонансными звуками.

Итак, капиталистическая пресса использовала цитаты из романа для дискредитации социализма и Советского Союза и пела дифирамбы Пастернаку. И тем сильнее хвалили Пастернака, чем сильнее росло недовольство и гнев ведущих советских кругов против поэта и росло число статей, гневно осуждающих его. Роман в руках наемных писателей стал средством борьбы против Советского Союза и социализма. С другой стороны, сам автор стал мишенью для острой критики со стороны представителей Советской власти, они считали его фактически внутренним врагом. Пастернак себя таковым не считал. Чтобы во всем этом разобраться, нужна объективность рассмотрения, нужно изучать роман сам по себе. Впервые я услышал об этом романе в Ленинграде в 1960 году, тогда я был на третьем курсе университета на русском отделении. У нас был семинар по стихосложению, и мы там проходили всевозможные формы русского стиха. Конечно, там зашла речь и о Пастернаке, и в связи с этим одна группа моих однокурсников перевела тему на роман «Доктор Живаго». Эта группа была очень воинственно настроена. Преподаватель мог бы легко уклониться от обсуждения данной темы, так как в течение двух семестров мы занимались исключительно стихотворениями и только с точки зрения формы, однако в данном случае он оказался необычайно уступчивым и спокойно заговорил о романе. Раньше он никогда не позволял отклонять себя от запланированной темы и не поддавался капризам или агрессивным требованиям студенческой аудитории. Вероятно, он посчитал, что в данном случае умнее сделать исключение. Кроме того, он оказался подготовленным, ведь тогда было практически невозможно достать роман, изданный за границей и считавшийся в Союзе антисоветским. Вероятно, кафедра получила один экземпляр, изданный Фельтринелли, для внутреннего пользования. Он добился того, что аудитория начинала размышлять вместо возмущения. Запретный плод всегда слаще, и теперь плод стал менее запретным и менее сладким. В 1962 году я окончил университет и сразу стал ассистентом университета в Венгрии. Мне поручили, между прочим, руководить семинаром по литературе на третьем курсе. Когда моя группа перешла на четвертый курс, я предложил им прочесть роман «Доктор Живаго» в оригинале и проанализировать его как литературное произведение. Так как перевода тогда не было, мы могли читать только в оригинале. Пока они учились на третьем курсе, я достал роман из Франции с помощью моих

50 / 54

французских коллег, то есть, мои французские друзья купили роман и подарили мне. Так как подарок был полезен и другим тоже, я взял его. Студенты приняли мое предложение, и мы взялись за работу. Мы честно, прилежно изучали язык романа, иначе нельзя было понять смысл текста, но до художественных особенностей романа мы так и не дошли. Все мы, и я со студентами, попали под общее влияние психоза, и на каждом занятии мы возвращались к единственному вопросу: является ли антисоветским это произведение или нет. Надо смотреть и на самих себя исторически. При этом о художественных особенностях мы совсем забыли и не только о них. Мы прочли роман успешно до предпоследнего семинара. В конце мы пришли к выводу, что роман нельзя назвать антисоветским, так как Пастернак устами своих, оставшихся в живых героев, в конце романа заявил:

«Хотя просветление и освобождение, которых ждали после войны, не наступили вместе с победою, как думали, но все равно, предвестие свободы носилось в воздухе, все послевоенные годы, составляя их историческое содержание» (изд. Фельтринелли, стр. 530).

«Ende gut, alles gut» - как немцы говорят. Да, в романе конец хороший, но виноват ли читатель, что автор на протяжении сотен и сотен страниц наговорил, точнее, написал столько плохого и даже клеветы, если не на советский строй, то на рабочий класс и русское крестьянство. Читатель не виноват, если не заметил, как носилось в воздухе «предвестие свободы». Даже может быть, что после всех ужасов, этот радостный финал так и не дошел до сознания читателя. Если это так, то это является недостатком не только критиков и читателей, но и автора. Всё остальное осталось в моей творческой лаборатории, об этом напишу в послесловии.

Послесловие к части о Пастернаке

Сильное возмущение советской общественности по поводу романа «Доктор Живаго» требует объяснения, если мы сравниваем то, что в романе написано, с докладом Хрущева на XX-ом съезде КПСС. От Пастернака мы ничего существенно нового, по сравнению с содержанием доклада, не узнали. Правда, партийные доклады всегда скучнее, чем романы. Доклад Хрущева также не был опубликован, как и роман не был издан в СССР. Доклад Хрущева тоже попал за границу , и таким образом широкой публике стало известно его содержание. Кроме того, партийный доклад и художественное произведение - два совершенно различных жанра. С содержанием доклада в нормальных условиях можно было логически согласиться или не согласиться, для эмоциональной оценки там мало места. Художественное произведение всегда носит в себе эмоциональную оценку и вызывает ее. Кроме того, в сложных художественных произведениях часто трудно решить, выражают ли высказывания отдельных действующих лиц мнение автора или нет. Это особенно характерно для русской литературы после Достоевского. Как известно, в своих романах Достоевский дал слово представителям разных идейных, философских, политических направлений, и они в лице героев романа объективно излагали свое мнение, то есть в романах Достоевского присутствовало много голосов. Бахтин определил эту особенность романов Достоевского, назвав её многоголосием. При этом Достоевский старался не приписывать этим героям свое мнение и не искажать их мнение. Для того, чтобы следовать этой особенности Достоевского, русским писателям не надо было обязательно читать исследования Бахтина, они могли заимствовать этот метод непосредственно от Достоевского. Однако, многоголосие - сложное дело. Представим себе, что писатель решил изображать гегельянца, однако философия Гегеля очень трудна, немногие люди могли понимать её . В связи с этим я вспоминаю один анекдот о Гегеле, который читал в одной из работ Л. Фейербаха. К сожалению, тогда не выписал, где я прочел, и теперь восстанавливаю только по памяти. По этому анекдоту в конце жизни Гегель жаловался, что только один из учеников понимал его, но и тот недопонимал. У Маркса дело немножко лучше обстоит с учениками, но и у него было больше учеников, которые не понимали его, и было лишь несколько, которые хотя бы недопонимали. Пастернак тоже применял метод многоголосия, однако я предостерегаю всех читателей Пастернака от того, чтобы они не приобретали свои знания о Марксе на основании романа «Доктор Живаго». Многоголосие не может быть единственной основой эпических произведений, оно должно сочетаться с другими приемами. Рассказ событий от третьего лица всегда присутствует в эпических произведениях. Автор, как рассказчик, всегда присутствует в эпическом произведении. Он может играть роль совсем объективного наблюдателя, он может совсем воздерживаться от всех оценок лиц и событий, но его личность и мнение всегда присутствует в подборе событий, в изложении сюжета. Исключительной особенностью этого романа является то, что Пастернак создал своего двойника, своё аlter ego, то есть доктора Живаго, и в качестве автора, как рассказчик, всячески восхваляет его. Вокруг него сгруппированы другие лица и события, образ же доктора Живаго является рупором самого Пастернака. Поэтому мысли, высказывания доктора Живаго мы можем считать мнением самого Пастернака.

51 / 54

Из них я выбираю только два. Оба высказывания связаны с именем Пушкина. Пастернак хочет подтвердить свое мнение авторитетом Пушкина.

«Теперь у нас стало звучать укорительно: мещанин, обыватель. Этот упрек предупрежден из «Родословной»: «Я мещанин, я мещанин».

Здесь Пастернак не точно цитирует Пушкина, вырывая цитату из контекста и что еще хуже, из времени. Он не принимает во внимание то, что значение слов и прежде всего стилистическое значение тоже со временем меняется. Для начала посмотрим самую важную часть, итоговый конец стихотворения «Моя родословная». Я грамотей и стихотворец, Я Пушкин просто, не Мусин, Я не богач, не царедворец, Я сам большой: я мещанин.

Стихотворение было написано в 1830 году Из известных словарей. ближе всего по времени к написанию стихотворению оказывается «Толковый словарь» Владимира Даля, но и он вышел в 1882 году. Для нас важны в данном случае три слова: грамотей - у Даля, «кто умеет читать или читать и писать. В самом широком смысле – «образованный человек» . По словарю Ушакова(1935 год), оно уже устарело. Стихотворец - по Далю - поэт, кто пишет стихи, по словарю Ушакова (1935 год) – уже устарело. Однако слово стихотворение, которое имеет тот же корень, не устарело. Для нас самое важное слово – мещанин. У Даля: «горожанин низшего разряда, состоящий в подушном окладе… к числу мещан принадлежат также ремесленники». У Ушакова: 1. Человек, принадлежащий к городскому ремесленно-торговому слою населения. 2. Человек с мелкими, ограниченными, собственническими интересами. У Ожегова: 1. В царской России лицо податного населения, состоявшее из мелких… торговцев, ремесленников. 2. Человек с мелкими, сугубо личными интересами, узким кругозором.. Ясно, что у Пушкина слово мещанин не может иметь второе значение, которое появилось, вероятно, после революции. Пушкин в переносном смысле называет себя мещанином потому, что в его время мещанство было самым многочисленным, работающим, демократическим сословием. Позднее, когда в России появились образованные городские рабочие и трудящаяся интеллигенция, стали называть ограниченную часть народа мещанами, но мещанство, как сословие, тогда уже не существовало. Второе высказывание в пользу мещанства относится к идеалу:

Мой идеал теперь – хозяйка, Мои желания – покой, Да щей горшок, да сам большой.

Отрывок взят из «Путешествия Онегина». Но все это говорит усталый, разочарованный в жизни Онегин, под влиянием временного настроения. Кроме того, не это самое важное, а то, что идеальная Татьяна была одновременно и отличной хозяйкой и даже этот факт был составной частью её идеальности. Только оторванные от реальности поэты не замечали, что она хорошая хозяйка и забыли воспеть это. Ведь национальная кухня – везде часть национальной культуры. Я не вижу проявления эгоизма, сугубо личных интересов и узкого кругозора в том, что мужчина желает себе такую подругу жизни, которая умеет ему и семье приготовить вкусную пищу, обеспечить покой после трудового дня. Мещанство во втором значении начинается тогда, когда довольствуемся вкусными щами и покоем и не обращаем внимание на нужды других людей, не заботимся о благосостоянии всего общества, когда подруга жизни только хозяйка и не является одновременно интеллектуальным партнёром. Россия за последние два десятилетия отказалась от создания справедливого общества, основанного на труде, на общественной собственности и на равенстве всех людей. Но десятилетия социалистического опыта не прошли бесследно. Появился новый тип,

52 / 54

новая модель взаимоотношений между женщиной и мужчиной, где мужчину и женщину связывает не только общий труд, не только привлекательность другого пола, а общие взгляды и общие интеллектуальные интересы. В массовом масштабе преодолено мещанство. Там, где это так, пусть стоит на общем столе большой горшок щей. Боюсь, что за последнее время этого горшка не хватает.

Если читатель без предвзятого отношения перелистывает страницы романа, то замечает, что у Пастернака много отрицательных страниц о представителях рабочего класса и крестьянства, но не только о них. Он изображал и зверскую жестокость белогвардейцев и моральную гнилость, алчность буржуазии. Многоголосие у него проявляется в том, что в романе почти везде разные, но мрачные и роковые тона. В произведении царит хаос голосов, и в хаосе разные голоса не уравновешивают друг друга, из противоречий не возникает гармония. Для того, чтобы из хаоса и через хаос возникла гармония, и в литературе нужна организующая теория, философия или хотя бы общий принцип. Таким общим принципом Пастернак хотел сделать христианство, и он тоже попал в плен НикеоКонстантинопольского символа веры, мифологии и веры Никео-Константинопольского христианства. Эту мифологию мы находим на некоторых страницах записей доктора Живаго и в части семнадцатой, то есть в стихотворениях Юрия Живаго , прежде всего, в двух – «На страстной» и «Рождественская звезда». Пастернаку так и не удалось освободить из-под покрова поздней мифологии первоначальное учение Иисуса и его последователей. Последователи этого учения хотели ликвидировать любое рабство на земле и создать общество на основе коллективной собственности, труда и равенства. Хотя, в условиях первого века, это учение реализовать было нельзя, оно служило бы ориентиром для того, чтобы определить в хаосе многоголосия его романа, какие мелодии выражали вековечные мечты человечества и какие заглушили их. Но он не дошел до этого учения, и его роман остался симфонией заглушающих друг друга голосов, произведением дисгармонии и хаоса.

В конце еще несколько слов о читательском восприятии 60-х годов. Студенты спецсеминара, с которыми я работал над романом, конечно, читали с увлечением. Те студенты, для которых я анализировал только стихотворения по общему расписанию, в конце учебного года единогласно сказали – цитирую их дословно - «Чтобы Пастернака больше не было». Стихотворения Пастернака не понравились им - и всё. Со вкусом трудно спорить. Коллеги попросили у меня в следующем году почитать роман. Первый прочитал за семестр, я боялся, что он потерял роман, но все-таки вернул и ничего не говорил. Второму тоже был нужен целый семестр, в конце он сказал мне следующее: «Почему ты не сказал мне, что это страшно скучная книга? Я дочитал только до половины, потом читал только твои подчеркивания». Тогда я понял, что нужно учитывать и читательское восприятие.

Я не ответил по пунктам отдельно на 4-ый, 5-ый и 6-ой вопросы, мой ответ заключен в целом тексте о Пастернаке и отчасти в послесловии.

Даниэль Якоч A fenti orosz nyelvű cikk megjelent Moszkvában nyomtatásban egy cikkgyűjteményben, az URSS kiadónál 2013-ban. A könyv címének magyar fordítása: Kultúra. Hatalom. Szocializmus. Lunacsarszkij és nemcsak ő. A Szovjetunió kulturális gyakorlatának kihívásai és ellentmondásai Jakócs Dániel

53 / 54

54 / 54