50 éve indultunk EMLÉKKÖNYV. 50 éve érettségiztünk

50 éve indultunk

EMLÉKKÖNYV 50 éve érettségiztünk

Nagybánya - 2012

1

50 éve indultunk

EMLÉKKÖNYV 50 éve érettségiztünk

Nagybánya - 2012

1

50 éve indultunk

A borítólapon Véső Ágoston - NAGYBÁNYAI EMLÉKEK című festménye

4

50 éve indultunk

50 ÉVE INDULTUNK

EMLÉKKÖNYV Kiadják az 1958-ban a Nagybányai Magyar Tannyelvű Középiskolában kezdő, 1962-ben a Gheorghe Șincai Líceumban érettségizett diákok. Készült 200 számozott példányban.

Ez a könyv az

1-92

számú példány

tulajdona

Nagybánya - 2012

5

50 éve indultunk

6

50 éve indultunk

AJÁNLÁS Miután Metz József tanulmányából megismerjük a nagybányai iskolatörténet hagyományokban gazdag múltját, Kádár István írásából pedig az 1945-i rendszerváltás utáni helyzetét, jobban megértjük, miért példaértékű, hogy 1958-1962 között - tehát a kettős elnyomás éveiben - volt városunkban a legnépesebb a magyar középiskola: mert a tanárok, szülők és diákok ragaszkodtak nemzeti identitásukhoz, a magyar kultúrához. Nehezek voltak a körülmények, s igen nagy volt a képzett tanárok hiánya. De a színvonalas oktatás-nevelésnek hála ezek az emberkék később az életben is kitűnően megállták helyüket. Így életük példamutató lehet a mai tanuló ifjúság számára is. Mert arra tanít, hogy a remélt előnyökért nem szabad lemondani az anyanyelvű iskoláról, a saját nemzeti kultúráról. Ezért ajánlom e könyvet a nagybányai magyar közösség figyelmébe. Véső Ágoston

RECOMANDARE Citind studiul semnat de Metz József despre trecutul bogat în tradiții al învățămîntului maghiar din Baia Mare, apoi cel aparținînd lui Kádár István despre situația acestui învățămînt de după schimbarea din 1945 a orînduirii sociale, vom înțelege mai bine de ce este pilduitor ca între 19581962 - deci exact cînd exista o dublă oprimare - numărul liceenilor maghiari din orasul nostru a fost cel mai ridicat. Iată explicația: profesorii, părinții și elevii țineau la identitatea lor națională, la cultura maghiară. Condițiile de atunci erau dificile, lipsa de profesori calificați era foarte însemnată. Dar datorită nivelului înalt al educației și învățămîntului acești elevi au izbutit excelent mai tîrziu, în viață. Astfel, viața lor poate constitui un exemplu inclusiv pentru tineretul studios de azi, deoarece îl învață să nu renunțe pentru niște posibile avantaje la școala în limba maternă, la propria cultura națională. Iată de ce recomand această carte comunității maghiare din Baia Mare și de pretutindeni.

RECOMMENDATION

Véső Ágoston

Once you had read Metz József’ ’s essay about the tradition-filled history of Hungarian school education from Nagybánya, then Kádár István’s writing about the state of this education following the huge social transformations in 1945, you’ll have a better understanding of a data that’s like a model to be imitated: between 1958-1962, when the double oppression by the regime was at its hardest, the Hungarian high school population in Nagybánya was most numerous. The reason is this: teachers, parents and high school students alike were having a high esteem for their national identity, for the Hungarian culture. There were all kind of hardship to deal with. The number of qualified teachers was very small. But the good education and teaching had their results: these youngsters would excellently fulfill their responsibilities later in the real life. Thus their lives can be a good example for younger people by teaching them this: do not give up the learning in your own language, do not give up your national culture just for the sake of some possible advantages. This is why I recommend this book to the Hungarian community from Nagybánya and from anywhere else. Véső Ágoston

7

50 éve indultunk

Az 1893 ban épült leányiskola épülete, amit 1931-ben átvett a román püspökség. A püspökség 1947-ig működött zavartalanul. Utána ebben az épületben kapott helyet 1948-54 között a két nyelven működő vegyészeti gimnázium. 1955-ben ugyanebben az épületben nyitotta meg kapuit a 2. számú Nagybányai Magyar Tannyelvű Középiskola, amelyet 1959-ben megszüntettek, diákjait pedig áthelyezték a Gheorghe Șincai Líceumba.

Az 1908-ban épült Kossuth-utcai elemi iskola. 1919-től a Gheorghe Șincai nevét viselő líceumnak ad otthont.

8

50 éve indultunk

BEVEZETŐ Kicsit szokatlan módon született meg az ötlet, hogy az ötven éves érettségi találkozóra emlékkönyv készüljön az ünneplő öregdiákokról. Pár volt osztálytárs - azóta is barát - találkozott, hogy megtárgyalja az összejövetel részleteit. Amint ilyenkor lenni szokott, szó esett régvolt időkről, soha-nem-feledett történetekről. Majd előkerültek kincsként őrzött fakó kicsengetési kártyák s fényképek. Ez utóbbiak között egy olyan is, ami igazi kordokumentum: könyvekkel megrakott szamarasszekeret kísér több kamasz. A kamaszok: a nagybányai magyar líceum kilencedikes diákjai. A könyvek: az éppen megszüntetett középiskola sok ezres könyvtárának töredékei, amint éppen új helyükre, az újonnan létrehozott vegyes gimnáziumba viszik azokat. S az öregdiákok egyetértettek, hogy fontos és szimbolikus eseményt rögzít a fotó, mely megér egy könyvet. Amiben minden volt diák leírhatja élete történetét: az eltelt ötven év számára fontos eseményeit, s amire szívesen (netán másképp) emlékszik középiskolás korából. Ily módon minden egykori osztály(évfolyam)társ ott lehet a találkozón, még ha esetenként csak virtuálisan is. Mert úgy döntöttek, hogy hozzátartozóktól, barátoktól szereznek írást, fényképet azokról is, akik sajnos már nincsenek életben, vagy nem tudnak, nem akarnak eljönni a nagy eseményre. Az ötletet követték a valós vagy virtuális találkozók, egyeztetések, majd kezdett összeállni a kötet. És kiderült, hogy több lesz ez, mint emlékkönyv, mert a témakör jócskán meghaladja a személyes élményeket. A nagybányai 2-es számú középiskola magyar tagozata 1962-ben végzett három osztályának (XI. D, E, F) 92 diákja emlékezik saját maga, illetve hozzátartozók, barátok által szignált írásokban az iskolában eltöltött négy évre - s ez a könyv gerince. De mivel a líceumot megelőző elemi iskolai tapasztalatokról is született néhány írás, s volt tanárokkal, ismert közéleti emberekkel bővült a „szerzői gárda”, az olvasó kezében lévő könyvben szó van a nagybányai magyar nyelvű oktatás történetéről, amelyben hangsúlyt kapnak a múlt évszázad ötvenes-hatvanas éveinek hírhedt átszervezései, azoknak diákokra, tanárokra s az anyanyelvű oktatás egész folyamatára kiható következményeivel együtt. Aztán szó van a könyvben nagyszerű pedagógusokról, akik egész életre szóló értékes szellemi útravalóval látták el diákjaikat, de olya-

9

50 éve indultunk nokról is, akikre inkább valamilyen csíny kapcsán emlékezünk - de mindig szeretettel. Emlékezetes oktatók voltak ők, mert embert faragtak belőlünk, apránként, óráról órára, napról napra, évről évre. Persze, meglehetett hozzá a kellő „anyag” is: mi, diákjaik. Tisztelettel és komolyan viseltettünk a felnőttekkel és feladatainkkal szemben, még ha olykor ezt igyekeztünk is palástolni, vagy a későbbiekben elhallgatni. Pedig mennyi érdemleges dologról szólhat a krónika azokból az évekből! Mely eredmények - nyilván szerénységből - még a kollégák személyes vallomásaiból is többnyire hiányoznak, vagy éppen csak megemlítve szerepelnek. Pedig volt olyan, hogy híre messze meghaladta iskolánk és városunk határait. Bortnyik Béla például olyan eredeti megoldással állt elő egy fizikai olimpiászi dolgozatában, hogy a zsűri különdíjjal jutalmazta azt. Az egyetemi felvételin és ottani tanulmányai során mindvégig kitűnt kollégánk, majd évfolyamelsőként végzett. Az csak ráadás, hogy még szűk baráti körben sem emlegette országra szóló teljesítményét. Tóth Csuti is elhallgatta rövidke önéletrajzában, hogy Fuksz Sanyival együtt oszlopos tagjai voltak az iskola zenekarának, mint a tangóharmonika virtuózai. Pedig milyen kellemes órákat szereztek nekünk játékukkal! Vagy Budai Marika a zongora mellett. Grúber Pali, Berkessy Zoli a gitárt pengette lelkes hozzáértéssel. Thurman Zoli és Bortnyik Béla a városi repülőmodellező kört vezette, ahova kollégáink közül sokan jártak. Tóth Dénes szavalóversenyeket nyert. Vári Magda, Metz Öcsi, Berkessy Zoli, Jónás Jenő, Kovács Zsuzsi, Bagosi Attila sportversenyeken jeleskedett. Olyan teljesítmények ezek, amelyekre mindannyian büszkék lehettünk és voltunk. Miként arra is, hogy megálltuk a helyünket az életben - a munkahelyen és a családban, anya- vagy apaként, most már nagyszülőként. Pedig kihívásban és buktatókban nem szűkölködött az elmúlt fél évszázad. Amikor nem egyszerűen nemzedékváltások voltak, de gyökeresen átalakult körülöttünk a világ. Más lett a társadalmi berendezkedés, a technika és a tudomány pedig olyan mértékben robbant be az életünkbe, amilyenről még csak nem is álmodhattunk diákkorunkban. Hogy ne is beszéljünk az erkölcsi értékrend változásáról - de hát többen is említik a könyvben, hogy „csak a szépre emlékezzünk”... Az emlékkönyvből szépen kirajzolódik az említett helytállás, az a habitus, amely a középiskolás évek útkeresésével indul s a nagy Életben alakul ki, éppen a diákévekben elsajátított értékekre alapozva. Ezért ajánlható jó szívvel e kötet nem csupán az „érintetteknek”, akikről szól, hanem az ifjabb generációknak is. Mert segít megismerni a szülők és nagyszülők nemzedékét, tapasztalni valamit hagyományainkból, jobban értékelni azokat. B. Bartha Margit

10

50 éve indultunk

A nagybányai gimnáziumi oktatás múltja Írta Metz József tanár Dr. Morvay Győző, volt nagybányai állami főgimnáziumi tanár „A középoktatás története Nagybányán” című művében megírta az intézet történetét. Tekintve, hogy ez a mű nem szerezhető meg mindenki által, röviden összefoglalom városunk középoktatásának történetét. A középoktatás története Nagybányán a következő három korra osztható: protestáns korra (1547-1755), katolikus korra (1673-1887) és az állam közvetlen kormányzatának korára (1887-) A nagybányai protestáns középiskola (Schola Rivulina) megalapítója Kopácsi István, nagyhírű magyar reformátor volt. Az iskolát nem fejedelmek, főurak kegye, hanem a város tartotta fenn. A katolikus visszahatás következtében az iskola válságos helyzetbe került. A scholát két ízben is betiltották, úgyhogy 1765-ben végleg bezárultak kapui. A protestánsok abbahagyott munkáját a jezsuiták, majd a minoriták folytatták. A Jézus-társaság tagjai városunkban 1673 körül telepedtek le. Kezdetben csak hittérítéssel foglalkoztak, állítólag csak 1696-ban nyílt meg négyosztályú gimnáziumuk. Hogy már korábban tanítottak, az biztos dolog, de hogy mikor kezdték és mily fokozatban, arról az adatok hallgatnak. Munkájukban megzavarja a jezsuitákat II. Rákóczi Ferenc szabadságharca, úgyhogy valószínűleg 13 évig (17061719-ig) csak nagyobb megszakításokkal történhetett a katolikus középoktatás. A szatmári béke után következő években a katolicizmus és ezzel együtt a jezsuita iskola is megerősödött. 1714- ben Mátyásovszki László alapítványa lehetővé tette, hogy a jezsuiták a Cinteremben megkezdhessék az új iskola felépitését. Hogy az új épületben mikor kezdödött meg a tanítás, arról a fökapuja felett található felirás enged követleztetni, hogy 1748.ban. A jezsuiták 1773-ig a rend felosztásáig tanítanak városunkban. Ettöl az évtöl a minoriták vették át a középoktatást. Ök az 1789 év második felében kénytelenek voltak az iskola vezetésétöl elállni. Oka volt II. Józsefnek azon rendelete, mely a

11

50 éve indultunk német tannyelvet behozta. Mivel a minoritarend tanárokkal, kik a német nyelvet tökéletesen tudják, nem rendelkezett, az intézetet elhagyta és az iskola az állam közvetlen kormányzata alá került (1789-810). Az iskola épületét a város vette meg , a tanszéket pedig pályázat utján világi tanárokkal töltötték be. A tanári kar azonban állandó harcban állott a várostanáccsal és a szülökkel és ennek következtében 1810-ben ismét a minorita rend vezetése alá került iskolánk. 1849-ben az elavult Ratie Educationis helyét az új középiskolai szabályzat az Organisations-Entwurf foglalta el. Ennek alapján az eddig hatosztályos iskola négyosztályos kisgimnázium lett. Nagygimnáziummá kigészitése céljából a város és a bányahivatal többször tett kisérletet, amely 1868-ban végül is eredménnyel járt. Ebben az évben az V., a869-ben a VI., 1879-ben pedig a VII. és VIII. osztály nyilt meg. Mivel a minorita rendnek nem volt megfelelö számú okleveles tanereje sem elegendö pénze a költségek fedezésére, mindinkább érezhetövé váltak az államositásra célzó törekvések. 1887-ben a város és az állam között szerzödés jött létre melynek alapján intézetünk az állam közvetlen kormányzata alá került. A városnak azonban a minorita renddel kötött szerzödése csak 1890-ben járván le, a még fenálló három év tartalmára a Vallás és Közoktatásügyi minisztérium meghagyta tanári állásukban Zsuffka gy. Fausztin volt igazgatót és hat minorita rendi tanárt. Az állami fögimnázium elsö igazgatójául Szunter Nándor aradi gimnáziumi rendes tanárt nevezték ki. 1890-ben járt le a városnak a minoritákkal kötött és az állam által elismert szerzödése, és ekkor a tanszéket egy kivételével, világi tanárokkal töltötték be. Az intézet igazgatói 1887 és 1919 között a következök voltak: Szunter Nándor (1887-1891) Vida Aladár (1891-1903), Jurkovics Emil (1093-1905) és Dr. Rencz János (1905-1919) Az állam közvetlen vezetése alatt a tanári kar munkáját nagybányán gátolta a megfelelö épület hiánya. A világáború alatt az intézet épülete nem volt lefoglalva katonai célokra s igy, habár a tanári kar 8-9 tagja küzdött a harctéren, a tanitás a hadbavonultak helyettesitésére önként válakozók segitségével tovább folyt. Ilyen körülmények között érkeztünk el az 1918-19-es tanévhez. A tanárikar már csak nehézségek árán tudta befelyezni a tanévet. Ugyanis 1919 január 6-án jöttek be városunkba a román cspatok. Egyenesen a gimnáziumba mentek. A tanitás azonnal megszünt. Május –júniusban néhány hetes tanfolyammal igyekeztek pótolni az esztendöt. Az iskola 1919. július 15-ig maradt nagyar kézen. Ekkor az intézetet a roman állam nevében lefoglalták. Az épület átvételét azonban csak rendöri segédlettel tudták véghez vinni. A Magyar tanári kar megtagadta az eskütételt és igy állásukból elbocsátották öket. Helyüket roman tanerökkel töltötték be.

12

50 éve indultunk 1919 összén a város tulajdonában lévö cintermi épületbe katonaságot helyeztek el. A középoktatás számára új épületet kelett keresni. A Kossuth Lajos úton lévö elemi iskola épületét szemelték ki erre a célra, s így 1919 november 3-tól kezdve ez az épület volt gimnáziumunk otthona. Az új épületben nincs tornaterem és ezért évekig a cintermi tornatermet használták. 1924-ben a tornatermet görögkeleti kápolnává alakitották át, s ettöl kezdve Nagybányán nem tartották szem elött a „mens sana in corpora sano” elvét. A növendékektöl minden évben beszedtek személyenként 500 lejt tornateremépiés céljából, az igy begyült összeg azonban nyomtalanul eltünt. Gimnáziumunk a roman megszállás idején végigélte az uj vezetök pedagogiai kisérleteéséböl fakadó összes bajokat. 1919-töl 1928-ig intézetünk nyolcosztályú volt. Az 1928-29-es tanévben a hétosztályú középiskola lépett életbe. Ez az újitás a nyolcosztályos középiskola helyébe, amely a felsö osztályokon klasszikus, modern és real tagozatokra oszlott, francia mintára a hétosztályos egységes tantervvel dolgozó középiskolát hozta be. Az elsö tagozat három, a felsö tagozat négy osztályból allot. Hét év kellett ahhoz, hogy a roman közoktatás vezetöi belássák, ennek a rendszernek a hibáit és, hogy az 1935-36-os tanévben ismét visszatérjenek a nyolcosztályú középiskolai rendszerhez. Az uj rendszerben a felsö osztályok irodalmi és tudományos tagozatra oszlottak. Nagybányán a növendékek csekély száma miat cask az irodalmi tagozat müködött. Az értelmiségi túltermelés végül arra késztette a felettes hatóságokat, hogy a nagybányai nyolcosztályos „liceumot” fokozatosan négyosztályos gimnaziummá épitsék le. 1938-39-es tanévben megszüntették az V., 1939-40-ben pedig a VI. osztályt. A megkezdett munkát azonban nem tudták befelyezni, mivel közbejött a második bécsi döntés és 1940. Szeptember 21-én Muzsik Zoltán ezredes a város katonai parancsnoka, dr. Feri Vilmost bizta meg a gimnázium átvételével és beszervezésével. Az átvétel még aznap megtörtént. Néhány nap alatt tanárok si jelentkeztek, pár nap mulva a beiratkozások is megkezdödhettek. 1940. Oktober 14-én d.e. 11 órakor dr. Feri Vilmos mb. Igazgató vezetése alatt alakuló konferenciára gyült össze a tanári kar, melynek tagjai a következök voltak: Brosch Edit, Bugner György, dr. Danila Agoston, Juhász Tibor, Kerényi István, Metz József, Nagy Endre, Perjessy Gyula, Thurman Jenö, Verébi Antal, Rózsa Gyuláné. . Az intézethez nyertek beosztást: Fóris Jenö mb.igazgató, Szász Lajos igh., dr. Bikácsi László, tanárok. A tanitás oktober 20-án megkezdödött és a tanári testület lelkes munkával igyekezett pótolni a hiányokat. Közölte a Nagybányai Magyar Királyi Állami Gimnázium Évkönyve (1943)

13

50 éve indultunk

Cronica anului școlar 1924–1925 ANUL AL VI-LEA Publicat de – Dr. GHEORGHE HETCOU – directorul liceului Baia-Mare – 1925 – tipografia “DACIA” S.P.A. 1. Deschiderea anului școlar. Conform regulamentului 2. Schimbări în corpul profesoral. Măestrul supl. de gimnastică Cristea Gheorghe pe motivul, că liceul – în urma cedării din partea Minist-lui Instr. a sălii de gimnastică pentru capela ort. rom. din localitate – a rămas fără sală de gimnastică, și-a dat demisia din post. 3. Cursurile și vacanțele școlare. 4. Zile memorabile. – În 2 Noemvrie, fiind aniversarea mortii Patronului Liceului Gheorghe Șincai – În ziua de 1 Decemvrie s´a comemorat proclamarea Unirii Ardealului nostrum cu Patria-Mamă. – În 24 Ianuarie după Sf. Liturghie s`a serbat, Aniversarea Unirii Principatelor. – În 10 Mai după Serviciul divin s´a serbat Aniversarea independenței și a întemeierii Regatului. – În 28 Mai, ziua Înălțirii Domnului s´a serbat comemorarea eroilor morți pentru Unitatea națională. 5. Starea religioasă-morală. Profesorii și elevii liceului în Dumineci și Sărbători au luat parte regulat la serviciul divin. 6. Starea disciplinară a elevilor a fost mulțumitoare. 7. Starea sanitară atît a profesorilor, cît și a elevilor a fost mulțumitoare. 8. Conferințele profesorale prescrise de Regulamentul școlar a´au ținut toate. 9. Inspecțiuni școlare (descries fiecare inspecție) Toți acești domni inspector și-au introdus impresiile câștigate în condica de inspecții a liceului, esprimându-și mulțumirea. 10. Educația fizică. Sala de gimnastică a liceului, care a servit și ca sală de festivități școlare, prin ord. Min. Instr. Nr. 46,056/1924 a fost cedată Capelei ort. rom. din localitate. In urma acestui ordin liceul a rămas fără sală de gimnastică și fără sala de festivități. 11. Încheierea anului școlar s´a făcut în 26 Iunie. 12. Internatul de stat de pe lângă liceu s´a deschis la 1 Ianuarie 1925. 13. Tabloul nominal al profesorilor în anul școlar 1924–1925. 14. Procesul în studii – Elevii ordinary 15. Procesul în studii – Elevii particulari

14

50 éve indultunk 16. Elevii premiați 17. Societatea de lectură “Vasile Alexandri” 18. Cohorta de cercetași 19. Colecții, mijloace de învățămînt, materia tratată. 1. Biblioteca tinerimei – 1. Secția română 588 volume în valoare de 2903.20 Lei – 2. Cărți streine 4249 volume în valoare de 11618.28 Lei 2. Biblioteca profesorală. – 1. Secția română 333 volume în valoare de 2713.30 Lei – 2. Secția franceză 51 volume în valoare de 208.80 Lei – 3. Cărți streine 4249 volume în valoare de 23249.49 Lei. 3. Colecțiuni. – a) Colecția științelor natural 18656 obiecte în valoare de 5754.26 L – b) Colecția geografică în valore de 1631 L – c) Colecția numismatică conține 172 b. bani vechi de argint și 153 b. de aramă. – d) Colecția de desemn 973.04 Lei – e) Colecția de gimnastică 1592.40 Lei – f) Laboratorul fizic în valoare de 11698.86 Lei – g) Laboratorul chimic în preț de 335.34 Lei – h) Colecția de muzică are un pianino, un harmoniu, un cello, și o tobă mare. Prețurile indicate sunt în genere cele vechi, din timpul de dinainte de războiul mondial, când s´a cumpărat cea mai mare parte a obiectelor. 20. Internatul, chestia financiară, premii și donațiuni. 21. Mulțumită publică. – Direcțiunea liceului esprimă cele mai vii sentimente de gratitudine și adduce mulțumită publică în numele institutului tuturor donatorilor mărinimoși și dorește ca exemplul lor nobil să servească și în viitor ca imbold tuturor celor cu dare de mână.

A nagybányai Gheorghe Sincai Líceum ma, előtte a névadó mellszobrával

15

50 éve indultunk

EMLÉKEZÉS

Írta Kádár István tanár, a Nagybányai Magyar Tannyelvű Középiskola igazgatója

Szíveket lobbantott lángra, remény született jobb és szebb jövőre Nagybányán is 1940 szeptember hetedikén. Virággal teleszórt úton a lakosság kifakadó öröme, éljenzése mellett bevonult a magyar hadsereg. Az élet majd minden területén változások következtek. Így az iskolák terén is. 1940–1944 Az anyanyelvű oktatás Nagybányán is csak az egyházak által működtetett iskolákban volt lehetséges. A református hívek, a presbitérium, az egyháztanács kitartó tevékenységének köszönhetően 1920 szeptemberétől működött a Híd utcai Református Elemi Iskola. Először itt kezdődött meg a tanév. Így a veresvizi románnyelvű iskolából hármunkat – negyedikeseket – átírattak. Vállalnunk kellett az új követelményeknek megfelelő szorgalmas tanulást. Főleg ha a magyar helyesírásra gondolok. Kis késéssel a többi iskolában is megindult a tanítás, nagyrészben magyar nyelven. Ahol a lakosság nem magyar anyanyelvű vagy vegyes volt, a népiskolai tagozaton vagy osztályban – létszámtól függően – román nyelven folyt a tanítás, és a magyar nyelvet külön tantárgyként kellett tanítani. A felekezeti iskolákban a tanítás nyelvét az iskolát működtető egyházi hatóság határozta meg. A román középiskola Magyar Királyi Főgimnázium lett. Amikor én lettem elsős gimnazista, az osztály több mint 20%-a román tanuló volt. Tanáraink a román osztálytársaim hiányos magyar nyelvi tudását megértéssel, sőt segítőkészséggel fogadták. Talán ehhez hozzájárult dr. Selmeczy László (geológus) Magyarországról jött osztályfőnökünk emberséges tevékenysége, ami a többi tanárainkat is jellemezte. Megemlítenék egy sokat mondó történetet. Amikor egy magyar fiú a román padtársát megsértette és megfenyegette – nem egészen alaptalanul, és aki román pap fia volt – az jelentette a latin tanárnak, annak keze pofozógéppé változott. A pofozást a padtárs is túl súlyosnak találta, őszinte együttérzésének adta jelét. A vita, verekedés helyett barátsággá alakult. Sőt tartós lett. Pár évtized után az osztályvezető főorvos és a megpofozott – aki más tudományágban magyarsága ellenére elismerést nyert – beszélgetve volt tanáraikról egyetértettek, hogy nagyon kevés kivétellel olyanok voltak, akik mindig megtalálták az emberséges

16

50 éve indultunk hangot a diákokkal szemben. Tetteiket nem csak a rendeletek, hanem a józan ész is irányította, az emberi szív bölcs sugallata. Szigorúság mellett jelen volt a nevelés, az önzetlen felebaráti- és hazaszeretet, a felelősség érzete, a rendszeretetre nevelés. Lehetőség volt vallásos nevelésre – minden vallás számára –, különböző tevékenységeket szerveztek a testi-lelki nevelésre, a tanulók látókörének bővítésére, sokoldalú és eredményekben gazdag órákon kívüli tevékenységre. 1944–1951 Ismét a tanügy gyökeres átszervezése, ami a magyar nyelvű oktatást erősen érintette. Az 1944/45-ös tanév rövid lett. „Gimnaziu Mixt” lettünk. Majd az 1948-as tanügyi reform megszüntette a magyar gimnáziumi osztályokat. Osztályunk egy része a szatmári Kölcsey-ben folytatta tanulmányait, vagy az újonnan alakult Bányászati-, illetve Vegyészeti Technikumban. A tanári karban is nagy változások történtek (pl. a magyarországiak visszamentek). De a szülők nagy felháborodása – Metz tanár tájékozottsága – kérvényezéseknek engedve, a minisztérium engedélyt adott „liqvidáló” osztály működésére. Jó pár hét után illet visszajönni és újra alakítani az osztályt. Majd az 1951/52-es tanévtől a szovjet rendszert átvéve – a VIII–X. osztályos rendszerben újraindult a magyar szekció. Kezdett nem életképes lenni a bányászati, majd a vegyészeti technikum. 1952–1955 A magyar szekció kezdett erőre kapni. Igaz, az előttem végzett matematika tanár – akinek fizikát, kémiát, természetrajzot is kellett tanítania – „ megszökött”. Nem csodálkozhatunk. De 1953 őszén a líceumba érkezett kilenc tanár közül a négy diplomával rendelkező – magyar volt. A Thurmann Mária, Rajcsányi István, Papp Katalin tanári testület kiegészült Váradi Mária, Horváth Klára, Godza Ferenc, Kramarik Oszkár (Visóról) és Kádár István tanárokkal. Beindulhatott a magyar nyelvű oktatás az esti líceumban is. Mivel az 1. számú középiskolában (Gheorghe Sincai) ezekben az években V–VII. osztályok is működtek, a következő tanévre már négy középiskolai osztályt délutánra kellett beosztani. A tantestület részéről az ifjúsági szervezet (U.T.M.) irányításáért én feleltem, tehát az igazgató elvtárssal kapcsolatot kellett tartanom. Egy megbeszélés után érkeztem a mélyen gondolkodó igazgató szobájába. Szóba került melyik osztályok járjanak délután. Feleltem: Egyszerű, a magyar osztályok! Te okos fiú vagy és politikai nívód is megfelelő. Tovább folytattam: De az igazgató elvtárs még okosabb, mert a négy magyar osztály délelőtt a volt vegyészeti helyén működhet, ami csak Öntől függ. A román kollegák örvendeni fognak.

17

50 éve indultunk A magyarok….hát meglátjuk. Metz József tanár és Fetzer Antal tanfelügyelő megírták a kérvényt – jelentést a Minisztériumba –, és 1955 őszén felköltöztünk a volt vegyészeti helyére. Filip igazgató három-négy napot adott a tantermek rendbetételére (falak, padló, padok, táblák, stb). A harmadik napra jött és az ajtókon kifúrt lyukon leskelődött, mert már folyt a tanítás, köszönhetően a szülők, tanulók, tanerők és lelkes mesteremberek munkájának. 1955 Megalakult az önálló 2. sz. Nagybányai Magyar Tannyelvű Középiskola (NMTK) 1955–1959 Átvettük az I–IV. elemi osztályokat az aranyos gyerekekkel és kedves, kiváló tanítónőkkel, az V–VII. osztályok nagyrészt az ún. „csokoládéházak”( szovjet terv szerinti munkás-faházak) gyerekeivel. Maradtak a VIII–X. osztályok nappali és esti tagozata, plusz a magántanulók, jó tantestület, sok lelkes fiatal tanerővel. Ami az iskola vezetését illeti – ahogyan én láttam – rendben megoldódott. A tartományi tanügyi osztály főnöke matematikus lévén, minden iskolával kapcsolatos dolgot vele megbeszélhettem. Még tanfelügyelő kinevezésére is tőlem kért javaslatot. Azt csak több évtized után tudtam meg, hogy miért kellett nekem átvenni az igazgatói posztot, és miért kellett megválnom egy nagy tapasztalattal rendelkező, munkáját rendesen végző aligazgatótól. Igaz, hármunk közül egyikünk sem volt párttag. Végre lett az új aligazgatónő személyében, aki már régen vezetői tisztséget érdemelt, hiszen nagy pártfőnöki tapasztalattal is rendelkezett. A képletes búcsúkézfogásnál Damó Laci bácsi jóindulatú figyelmeztetéséből következtetni lehetett, hogy Ő tudta, ki állt, áll a változások keresésénél. Az iskola jó eredményeket ért el. Szülők, tanulók, tanerők mondhatni jó közösséget alkottak. Figyelemre méltó eredményeket értek el az órákon kívüli tevékenységek terén is: irodalom, színjátszás, sítábor, kirándulások, sportkörök, tanulók „hobby kiállítása” stb. mind növelték iskolánk hírnevét. Magyar gyerekek román szekcióról is átjöttek iskolánkba. Komoly erőfeszítéseket igényelt az 1956/57-es tanév, főleg az iskola vezetősége részéről. De elértük, hogy se tanárt, se tanulót nem ért bántódás politikai okok miatt. Minden rendben és jól történt 1959 tavaszáig, amikor súlyos csapások vártak a magyar tannyelvű oktatásra. Tavasszal a tanügyi káderek városi értekezletén a „megrendelt” hozzászólásomban helyesnek és jó döntésnek kellett volna mondanom, hogy ősztől megszüntetik iskolánkat, illetve ismét a Gheorghe Sincai-ban, mint magyar szekció működhetnek a középiskolai osztályok, és az I–VII. osztályokat is áthelyezik a velünk szemben levő

18

50 éve indultunk iskolába, mint magyar szekció. Viszont a hozzászólásomban az ésszerűség dominált. Erősen nőtt a város lakossága és csökken az iskolák száma? Megszüntethetjük, ami jól működik? Finoman mondva, nem volt megfelelő a mondókám, sőt inkább elítélendő. Szünet után egy tapasztaltabb kollega már az elvárásoknak megfelelően beszélt. Következmények: Pár hónap múlva az ötszemélyes iskolánkat ellenőrző bizottság felfedezte, hogy olyan érettségi tablót hagytam jóvá, amit – az ők megfogalmazása szerint – Budapesten is kitehetnénk. Nem volt rajta a román címer. Hiába mondtam, hogy a tablót az aligazgatónő rendezte, aki nagy vezetői tapasztalattal rendelkező párttag, és ő jobban ismeri a politikai elvárásokat, mint én, aki nem is vagyok párttag. Válasz: „Az igazgató felel mindenért!” De más tablókon sincs címer, és eddig nem is volt. „De ott az édes román nyelvű szöveg van!” Július 10-én a Városi Néptanács Tanügyi és Kulturális Osztálya 6041. számú átirata alapján közölték büntetésemet, amit a személyes dossziémba is mellékelnek, tehát várhatom a következményeit az elkövetett kihágásomért. Majd hívattak a Városi Tanfelügyelőségre. No, talán nem rúgnak ki a tanügyből? Vagy áthelyeznek elemi iskolához? Nem. Socolan Aurel tanfelügyelő tiszta papírt tett elém és mondta: Nevetséges, ami történt, igazságtalanság, írd meg a fellebbezésedet. Megtagadtam. Csak decemberben, amikor tudatták velem, hogy fellebbezésemet elfogadták, megértettem, hogy Socolan becsületessége nem tudta elfogadni az igazságtalanságot. Városi és tartományi szinten is, sőt pártvonalon is mondogattam érveimet: 1.- Több tízezerrel nőt a lakosság száma, harmadik középiskolára volna szükség és nem megszüntetni. 2.Megállapodásunk van az iskola fűtésének központosításához, a rádiofikálásához. 3.- Kanalizált sportpályát építettünk, felszereltük a tornatermet. 4.- Az iskola eredményeit minden alkalommal csak dicsérték. 5.- Az épület is iskolának épült (amint megtudtam, 1893-ban) és a Gheorghe Sincai-ban az épület bővítését még be sem fejezték. 6.- A tanulók nagy része munkásszármazású, pl. az V–VII. osztályokban 90%. 7.- Könyvtárunk 17.000 példányának hol lesz hely ? 8.- Felszerelt laboratóriumok, szertárak szűnnek meg! …. És még annyi minden. Minden, mind süket fülekre talált. A cél világos volt. Országosan fekete napok vártak a magyarnyelvű oktatásra minden szinten. Egyetemen is, ami több értelmes, jóérzésű embert öngyilkosságba kergetett. Látták a felső pártvezetés kegyetlen intézkedéseit a magyarsággal szemben. Nincs magyar iskola, nem lesz magyar értelmiség. A magyar hivatalnokoktól – tanerőktől is – elvárták, hogy román iskolába írassa gyermekét. Amit, sajnos, pár év múlva el is értek.

19

50 éve indultunk A városi gyűlésen az elvártaknak megfelelően felszólaló kollega lett az aligazgató. Intelligens, jó tanár. A magyar tanárok beosztása és más intézkedések egyelőre énrám maradtak. Nem voltak ezek bonyodalmaktól mentesek. Rövidesen pl. Metz József tanárt letartóztatták. Megfélemlítés? Mindent helybe hagyni, „pofa be”? Majd félév után kiderült a szülők és kollegák által elismert tanár úr ártatlansága. De munkaszerződését közben felbontották. Egy építővállalat becsületes dolgozója lett. A tantestületből az 53-as év után más kollegák is megismerhették a börtönt, s kiszabadulásuk után szenvedhették következményeit. Az államvédelmisek többek között engem is kihallgattak, felvilágosítottak, hogy én is élvezhetem vendégszeretetüket. Rájöttem, többünket már rég megfigyeltek. A tantestület szétszóródását a következő iskolai év tetézte. Csökkent az osztályok száma. A három IX. osztályt (két reál, egy humán) két VIII. követte, majd lett egy is. Ezért, amikor felajánlottak számomra egy matematika-katedrát a román szekción – valóban a legjobb osztályokban – matematika szempontjából (csak úgy maradhatott a székely kolleganő katedrával) –, elfogadtam a felajánlást. A magyar szekción szaporodtak a megszorítások, tiltások. Nem nagyon működhetett a magyar irodalmi kör, kirándulást nem engedélyeztek (nehogy lábtörés legyen). Amikor a Thurmann Mária, Székely József (humán osztályai) és Kádár Gabriella (reál osztálya) az iskola jó osztályai lettek (a reál osztály a bukaresti rádió által közvetített általános műveltségi versenyt megnyerte a román osztállyal szemben, és egyben az iskola legjobb osztálya volt, az osztályfőnökét szankcionálni akarta Sandru igazgatónő, persze valami más kitalált ok miatt). Eltüntették a Petőfi Sándor irodalmi kör évtizedes jegyzőkönyvét. Megkezdődött a magyar tanulóknak a román szekcióra való átiratkozása. És mennyi más negatív jelenség. Ez már a 60-as évek elején. Sajnos más magyar aligazgató lett, és akinek könyelműsége megszüntette a magyar szekciót az esti líceumban, s mindenben igyekezett bizonyítani milyen jó párttag. Költözködés a nem kívánatos egyesítés miatt. Általában mindig problémákkal járó művelet. Hát még egy iskola szétosztása kényszerű körülmények között. Nem egy akadály gördítése mellett ördögi nehéznek bizonyult. Többünk részére fájdalmas is (mert pl. a rádiofikáláshoz a kellékeket Bukarestben egy németországi cég kiállításán sikerült kiudvarolni. De szülők, tanárok, tanítók áldozathozatalát is kárba láttuk veszni. Legnagyobb részt a tanulókat érintette kellemetlenül, amire csak később jöttek rá, amikor már nem volt olyan gazdag a labortevékenység, a szemléltető eszközök is eltűntek, a könyvtárból is csak ha tizedrésze maradt, mert a régi könyveket valahol a cinteremben helyezték és onnan nem lehet tudni hova tűnt el.

20

50 éve indultunk Elmaradt tervek, szülők, mint Bortnyik Béla, Kishegyi Géza és sokan mások tervező, szervező munkáját elsodorta „a párt nemes céljainak” vihara. Befejezésül egy apró de beszédes történet: A nyári táborozásra – a szülők pénzén – vásároltunk 24 méter sátornak való vásznat. Karácsony előtt szól a jól ismert adminisztrátor, Brán bácsi: „Igazgató elvtárs, baj van, mert csak 23,5 méter anyagot tetszett átadni (a mérést Sandru igazgatónővel végezték). A fenébe is, tessék kifizetni azt a fél métert, nehogy lopás legyen belőle. Elmentem az üzletbe és ecsetelem a helyzetet az eladókkal. Erre a Buchmann bácsi: Biztos 24,5 métert mértek, mert ez vége volt a tekercs anyagnak és kb. 40 cm-t nem számoltunk. Ha eljövök egy delegációval, le tetszenek mérni az anyagot? Szívesen , hangzott a válasz. Hárman mentünk, az eladók ketten mérték, 25,6 métert. Brán bácsi, csak 50 cm anyagot fizessen ki az igazgatóság. Jó? De komolyabb problémák megoldását is vállalni kellett. Szerencsére a román szakmabeli kollegákkal jól megértettük egymást, így a támadásokat velem szemben az igazgatóság is abba hagyta. De nem a magyar szekcióval. Ui. Alkalmam volt hallani, hogy 1989/90-ig teljesen meg kell szüntetni a magyar szekciót. Csak 1989 decembere ezt megváltoztatta. S mint megválasztott aligazgató, ismét sikerült a magyar középfokú oktatást megszervezni.

21

50 éve indultunk

Reálszakos érettségizők tablója - a román és magyar tagozatos diákok képeivel vegyesen

A kicsengetési kártya borítólapja

22

Minden 1962-ben Nagybányán érettségizett diák ezt az életre szóló ”útravalót” kapta

50 éve indultunk

Csoportkép a XI. D osztályról. Lent az osztálynévsor a kicsengetési kártyán.

A magyar tagozatos XI. D osztály tanulóinak névsora a kicsengetési kártyán

23

50 éve indultunk

Bagossi Atilla

24

50 éve indultunk

Balogh György

Balogh Gyuri Somfalvi Zolival

25

50 éve indultunk

Bartha János „Buhara” Bartha János mindig jókedvű, vidám srác volt. Akkorákat tudott kacagni, mint az égvilágon senki. Néha a szájával körbe kacagta a saját fejét, így kapta kollegáitól a Buhara becenevet. Szeretett élni, sugározta a jókedvet és mindenkit mindig vidámmá tudott varázsolni környezetében. Buha, alias Bartha János 1962–1967 között a petrozsényi bányászati egyetem ( Institutul de Mine Petroșani ) bányaművelési szakán végzett és ebben az öt évben végig egy szobában laktunk. Az egyetem utolsó éve végén autóstoppal egy nagy körutat tettünk Erdélyben – ami akkoriban nemigen volt „szokás” Romániában. Buha a valaha közvetlen közelemben levő úgy barátok, mint más emberek közül a legbrilliánsabb eszű fickó volt, bár olykor összeférhetetlen és izgága, kompromis�szumokra sohasem hajlandó. Szilárd meggyőződésem, hogy egy „szabad világban” egy igazán nagy formátumú emberré válhatott volna, sajnos itthon az ismert okokból mondhatnám „elfogyott”, amint mondani szokták, „rossz időben rossz helyen volt”. Isten nyugtassa békében! A megemlékező: Berkessy Zoltán

26

50 éve indultunk

Betuker János

27

50 éve indultunk

Bortnyik Béla „Kanóc” Rendes nevem Bortnyik Béla, de modellező kollegáim egyszerűen csak Kanócnak neveztek. Szüleim óvodába a Magyar utcába vittek, de sajnos én hamarabb hazaértem a Postarétre, mint édesanyám, így az óvónénim nem sok jót jósolt. Az elemi iskolát a 2-es számú Felsőbánya utcai iskolában végeztem. Tanítóim voltak a Damó házaspár, a Markó házaspár, Takács Olga, Papp Lajos, a Metz házaspár, Smaregla Sára, Akkermann Katalin, Dudás Gyula, Schneider László és osztályfőnököm, Órás István. Érdekessége ennek az iskolának az volt, hogy szemben volt egy azonos iskola, úgyhogy akik azon az oldalon laktak, azok abba az iskolába is jártak. Így lehetett, hogy a barátok külön iskolába jártak, de barátok maradtunk, közösen követtük el a csínyeket, amelyekre még most is emlékszem. Ezek közül valók: – Baczai Gyuri rakéta kísérlete, mert akkor a szputnyik volt a divat. A dolog balul sült el, mert a veder (a szputnyik), amelyet karbiddal robbantva repített, az akkori diri asztalán kötött ki, persze az ablakon keresztül. Ezért komoly büntetés járt (kirúgtak). Az igazgató Kádár István volt. – Baczai, Thurman és én atombombát akartunk gyártani, koromból (mert a korom az az atom!). – Bányát ástunk a Zazar partján, aranyat mostunk, sárkányokat eregettünk napokon keresztül, galen rádiókat gyártottunk. Ezidőtájt kezdtünk repülőmodellezni, amiben az iskola is segített, biztosítva egy termet és oktatót. Modellező-társaimtól kaptam a Kanóc becenevet, mert én szereltem be a modellekbe a kanóccal időzített termikfékeket. – Mi volt jó? A nagy udvar, a rossz kerítés, így messzire juthattunk a sárban, patakban, egészen a Porondosig. Sok barát, Sztálin uzsonnája (marmaládés kenyér), Ibu néni táncórái. – Mi volt a rossz? A motorinás padló, Metz, Leitner és más tanáraink meghurcolása, a szigorú nevelés, körmös, térdelés, a megszégyenítések. A középiskolát a szemben levő iskolában kezdtük, felvételi után. Akik remekeltek:

28

50 éve indultunk Göbel Ági, Bartha Margit, Báncsi Juli. Ez alkalommal egy helyre került a két utcafél diákja a többi nagybányai és megyei iskolák diákjaival. Így együtt csináltuk tovább csínyeinket (például füstbombát gyartottunk), s pár napi kényszervakáció lett a jutalom. Továbbra is modelleztünk, szinte az egész osztály, a lányokat is beleértve, például Nagy Ági, Cupi, Pepi, Gyöngyi stb. Már eredményeket is értünk el, közbe-közbe még tanultunk is. Jónéhányan a Matematikai Lapokban is szerepeltünk. Részt vettem egy országos fizikai olimpiászon, ahol dicséretet kaptam, ez az eredmény segített a temesvári egyetemi felvételin, hogy első legyek a listán, mivel a tanár ugyanaz volt, mint az olimpiász zsűrijében. Sajnos, középiskolánk a VIII. osztály után a Sincai-ba költözött, ahol már nem csak mi voltunk. Osztályfőnökünk Sink Erika volt. A modellezés ment tovább, amit az egyetemen is folytattam, s már országos helyezéseket – másodikat is - elértünk. Csakhogy mi sajnos „szegények” voltunk, támogatás híján, kevés szakmai ismerettel, amit többnyire másoktól lestünk el. A versenyekre úgy mentünk, hogy az egyedi modelleket a vonatban fejeztük be, míg mások több modellel jelentkeztek. Az egyetem elvégzése után az építőiparban dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba is. Jelenleg van egy betonelem-gyártó üzemem (Ági fiával közösen), trafo-állomásokat építünk. Van két lányom és három fiú-unokám. Nagyjából ennyi.

29

50 éve indultunk

(Botos) Váli Éva „Csiga” Lánykori nevem, Botos Éva, osztálytársaim apró termetem miatt neveztek Csigának, Pálcinak is. 1966 óta, férjem neve után Váli Éva vagyok.Egy háborús Mikulás-napon, 1943, december 6-án születtem, apám , Rusz Mihály cipészmester meghalt, anyám, Fekete Klára vezette az üzletet, később férjhezment segédjéhez, Botos Ferenchez. Az új világban nevelő apám árúszakértő lett a Megyei Kisipari szövetkezetnél, édesanyám a Népművészeti bolt üzletvezetője volt nyugdijazásukig. Érettségi után a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Filológiai karának román-magyar szakán tanultam, mert újságiró szerettem volna lenni a ”Bányavidéki Fáklya” c. lapnál. Aztán, mivel negyedévesen férjhezmentem marosvásárhelyi kollegámhoz, Váli Józsefhez, mindketten az akkori Maros Magyar-Autonóm Tartományba kerültünk, ő a gyergyói Kúlturháznál lett szakirányitó, engem a ditrói középiskolába helyeztek omán tanárnak.A megyésitéskor férjem az akkor Csikszeredában induló Hargita napilap újságirója lett , engem áthelyeztek a megyeszékhelyhez közeli Csikszentimre általános iskolájába, ahova az akkor már egyéves kislányommal átköltöztünk. Amikor az első blokkokat a megyészékhelyen megépitették és lakáshoz jutottunk, egy év ingázás után beköltöztünk a nagyon mostoha időjárású , hat hónapos telű, ködös, kevés napfényű Szibériánkba, ahonnan férjem nyugdijazása után elköltöztünk végre a Csikszeredától 26 km.-re levő ,szintén hegyvidéki, de általunk választott napfényes Gyimesfelsőlok nevű faluba, ahol eladott blokklakásunkból falusi mesterekkel házat épitettünk hatvankét évesen. Román tanár voltam a csikszeredai Matematika-Fizika (ma Márton Áron)Liceumban 1990-ig, amikor iskolám régi pártkádereinek vallásos és székelykedő pálfordulása miatt önként és dalolva áthelyezésem kértem az akkor induló Zene- és Képzőművészeti Liceumba, ahonnan nyugdijba mentem 1998-ban.Közben Erika lányom, Csongor fiam végeztek, családot alapitottak, pár évig külföldön ( Erikáék Budapesten, Csongiék Dubajban) érvényesültek szakmailag, ma Csikszeredában élnek vállalkozásból.

30

50 éve indultunk Férjemet egy biráló cikke miatt 1986-ban az újságtól is , a pártból is kirakták, de (bár családja minden tagja kitelepedett Magyarországra, mi nem akartunk magyarok közt emigránsokként élni, mert ezt a sorsot már megismertük az elzárkózó,másságot nehezen toleráló katolikus Csikban) vállalta, hogy alantas munkával keresse kenyerét, mig a rendszerváltozás nekünk valódi felszabadulást hozott. Választhattunk, melyik városba költözünk, milyen médiához megy újságirónak. Végre én is lehettem újságiró, mert nem volt érvényes többé az egy családból, egy lapnál csak egy dolgozó ostoba szabálya. Férjem a Román Televizió magyar adásánál kezdett, én a Romániai Magyar Szónak, a Vásárhelyi Rádiónak irtam lelkes publicisztikákat. Aztán az új valóság alapos kiismerése után végre szabadon választottunk: maradtunk Csikban, én továbbra is tanárnak, mert ehhez volt igazán tehetségem, férjem, Andrei Plesu miniszter kérésére a Megyei Művelődési Bizottság elnöki állásában, ahonnan, mivel egyetlen pártba, az RMDSZ-be sem lépett be (én sem), szakmai kompetenciájának köszönhetően egyetlen hatalmi párt sem tudta elmozditani nyugdijbavonulásáig. Négy unokánk van, Ági-Kati,az ikrek és Eszter, Attila. Férjem költő, műkritikus, én továbbra is publikálok a megyei lapban , a Pallas Akadémia Könyvkiadónál eddig műforditásköteteim és tárca- meg utirajzköteteim jelentek meg. Nyomdában a tizedik könyvem, a következőn most dolgozom. A hosszú, szép, napfényes teleket irással, a tavaszokat utazással töltöm, a nyarakat, őszöket Tatros-parti, faluszéli, domboldalakkal körülvett udvarunkon töltöm kertészkedéssel, mindig sok látogatóval, vendéggel a virágillatos, nagy filegóriánkban.Egészséges és boldog vagyok, sokat nem nosztalgiázok, a mának élek és örvendek minden kegyes percének. Meggyőződésem, hogy az emberi élet gyönyörűen van ”kiporciózva”, akár a természetben az éghajlatok , napszakok, vagy a szakácskönyvben a receptek.Mindennek megvan a célja, szerepe , értelme, mindent ki kell várni, mindenért fizetni kell, de az eredmény mindent megér ! Ezért az ”eredményért” a szüleimnek, családomnak, iskoláimnak, barátaimnak és ellenfeleimnek, kis szerencsémnek és magamnak mondok köszönetet. Hátralevő életemre pedig azt szeretném, amit mindnyájtoknak kivánok: jó kedvet, egészséget. Carpe Diem! Összeállította: Váli Éva

31

50 éve indultunk

Bölönyi József

32

50 éve indultunk

Fenessy Gyöngyi

33

50 éve indultunk

(Göbel) Chiver Ágnes

Göbel Ágnes, férjem után Chiver Ágnes Rendhagyó, sokak által nehezen érthető az én sorsom. Hogy valami szépbe kapaszkodjak, Horváth István: Tornyot raktam gyönyörű, megkapó versét beleszőttem önéletrajzomba, hogy érthetőbb legyen. Megpróbáltam én is becsületesen, szorgalmasan, szerzett tudásommal felépíteni az én tornyaimat, bár több minden jó kezdésnek tűnt, a tornyaim kicsire sikerültek. Egy csupa rózsákkal induló temesvári egyetemi szerelem a nagyváradi házassaggal folytatódott, majd három év után válásba torkollt. Mindketten s a rokonok is hibásak ebben, sajnos a fő áldozat Gábor, a fiúnk. Második, 11 évig tartó, sokkal sikeresebb házassagom Nagybányán férjem halálával végződött. Fiam, Gábor bár nagyon jól tanult, az egyetem harmadik évében megbetegedett. Küzdve betegségével is sikeresen államvizsgázott. Tíz évig Nagyváradon dolgozott, majd itt, Nagybányán bedolgozott a magyar helyi lapoknál. Az életének értelmet adó Általános műveltségi játékot ez évtől beszüntette az Új Szó heti lap. Ez nagy lelki csapás volt, mely fokozta a betegségét, egyetlen reménye, hogy a játéka újra kezdődhet. Betegen is értékes ember, ért az internethez, az IQ-ja 120. E betegség miatt nagy a fájdalmunk, amikor a rajtunk segíteni tudó emberek cserben hagynak. Mérnökként dolgoztam. Az 1994-96-os években a vállalat vezetősége elvette laboratóriumi munkám eredmenyeit s megggazdagodtak belőle. Akkor megpróbáltam harcolni egyes megyei politikai vezetők segítségével a korrupt vezetők ellen. Ám a maffia erősebb volt, 53 évesen nyugdíjba kényszerítettek. Oly kicsi már az én tornyom. Már csak azt szeretném, hogy valamennyire egészséges maradhassak, hogy fiamat segíthessem. Valaki talán közületek valamilyen ötlettel hozzájárulna jatéka újraindításához. Egy kétségbeesett SOS-t küldök felétek, bárhol éltek és a jó Isten felé. Ági

34

50 éve indultunk Horváth István TORNYOT RAKTAM Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt. bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt. Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett. Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett. Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát, nagy bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát. Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába, csodálatos ősvilág volt: babonák, mesék világa. A mező volt iskolája. A természet a mestere. Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele. Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam. Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam. Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan, és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban. Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban, Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban. Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot, majd egy csuszát hozzám dobott, és a torony összeomlott. Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem. Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem. Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve. Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne! Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat. ,,Hadd el, ne sírj kis unokám, ne bánd a csuszatornyodat. Telhetetlen vágyaidbol epítsz te még nagyobbat is, és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is. Mint apóé: építéssel telik el az egész élet, de hogy a tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak. Látod, a csuszák megvannak, újra lehet megint rakni. Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni.” - A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott. Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

35

50 éve indultunk

Gruber Pál

36

50 éve indultunk

Haller Edit

37

50 éve indultunk

Kovács Attila

38

50 éve indultunk

Kozma Árpád

39

50 éve indultunk

Krizsán Ilona

40

50 éve indultunk

Les György

41

50 éve indultunk

Lőrincz S. Antal

42

50 éve indultunk

Molcsán Edmund

43

50 éve indultunk

Sztaharoczky Nagy Ágnes

Biológia szakot végeztem Kolozsváron, a Babes-Bolyai Egyetemen. Nagybányán élek.

44

50 éve indultunk

Nánássi Mária

45

50 éve indultunk

Ördög Ibolya

46

50 éve indultunk

Palencsár Klára

47

50 éve indultunk

Somfalvi Zoltán „Sumi” Nevem: Somfalvi Zoltán, 1944 május 7-én születtem Nagybányán. 1962-ben a nagybányai líceum magyar tagozatának végzős növendéke voltam a XI. D. osztályban. Érettségi után beiratkoztam egy Cîmpinán lévő technikumba, amelyet 1964-ben fejeztem be. Ezt követően két évig katona voltam, majd 1966-tól 1968 októberéig a villamossági vállalatnál (IRE) dolgoztam. 1968-tól átmentem az IPEG céghez, e feltárásokra szakosított bányavállalathoz, ahol 2000-ig, a cég felszámolásáig dolgoztam. Metrológusként a műszerek javítása és ellenőrzése volt a feladatom. 1970-ben megnősültem. Van egy fiam, Róbert, neki pedig két leánya, tehát van két unokám. Szintén 1970-ben megszereztem a tenisz-edzői szakképesítést is. Úgyhogy a szolgálat mellett edzéssel is foglalkoztam, gyerekeket tanítottam teniszezni. Bevallom, nosztalgiával gondolok vissza diákéveimre, amikor mindenféle csintalanságot követtünk el – mi szórakoztunk, tanáraink bosszankodtak... Jelenleg Nagybányán lakom a volt Tárna – jelenleg Gheoghe Pop de Bășești utcában. Tel.: 0362–412 224 A közeli viszontlátásra! Sumi

Balogh Gyuri Somfalvi Zolival

48

50 éve indultunk

Staharóczky György

49

50 éve indultunk

Stibli Rozália

50

50 éve indultunk

Szabó Erna „Pepi”

51

50 éve indultunk

Taar Mária „Cupi”

52

50 éve indultunk

Tóth Dénes „Déda” 1944. október 8-án született. Dénes a bukaresti magyar iskolában járta az elemit. Alig költöztek Nagybányára, máris feltűnt fantasztikus orgánumával, csodálatosan szavalt, nagyszerű irodalmi dolgozatokat írt. Bukarestben végezte a Közgazdasági Egyetemet (ASE). A magyar nyelv szépsége és a magyar kultúra gazdagsága mindig elKolozsvár, 1980-as évek bűvölte, ezért nem véletlen, hogy az akkor kiteljesedő bukaresti magyar kulturális élet aktív tagja lett, egyike azoknak, akik kiharcolták a bukaresti Zalomit-utcai Petőfi Kultúrház újranyitását (1968). Az egyetem elvégzése után Nagybányán dolgozott. S bár mindig tisztelettel és szeretettel beszélt a románokról, mégis a Securitate ,,megkülönböztetett figyelmében” részesült. 1986. február 1-én halt meg. Nem lehet tudni pontosan, hogyan, de amint azt többen feltételezik, bizonyára nem természetes halállal. Az emlékkönyv készítése kapcsán említette egyik osztálytársunk, hogy amikor a kicsengetési kártyára magyar neve helyett a román ,,Denesiu”-t írták, kikaparta a megcsúfolt nevet, és beírta, hogy DÈNES. Ekkor József Attila jutott eszembe, akit Etel nevű testvérével együtt édesanyja a Gyermekvédő Liga gondjaira bízott. Az Öcsödre került gyermek saját fülével hallotta, amikor nevelőszülei a szomszédokkal eldöntötték, hogy ilyen név, hogy Attila, nem létezik – és attól kezdve Pistának szólították. Egy ember számára nagy megalázást jelent, ha saját nevétől megfosztják. Àldott legyen emléke. Megemlékező: Thurman Zoltán

A főnixi teniszpályán unokaöccsével, Andyval

53

50 éve indultunk

Virágh István

54

50 éve indultunk

55

50 éve indultunk

Érettségi-tabló 1962-ből. A magyar tagozatos XI. E osztály diákjai vegyesen a román tagozatosokkal

A XI. E osztály tízéves találkozóra eljött diákjainak csoportképe 1972-ben

56

50 éve indultunk

Csoportkép a húszéves találkozón 1982-ben

A magyar tagozatos XI. E osztály tanulóinak névsora a kicsengetési kártyán

57

50 éve indultunk

Sutainé Ágoston Éva

Eredeti nevem: Ágoston Éva. 1944-ben, Nagybányán születtem. 1962-ben a nagybányai líceum magyar tagozatának XI. E. osztályának növendékeként érettségiztem. További képesítést munkahelyemen, a Máramarosi Autószállítási Vállalatnál (ITA Maramureș) szereztem. Egyszer mentem férjhez, ferjem Sutai József, meghalt 2005-ben. Egy leányom van, Laura, aki fogorvos, jelenleg Svájcban él, hajátültetéssel foglalkozik. Unoka nincs. Jelenlegi lakhely: Románia, Nagybánya, Bd. Bucuresti 19/3 Elérhetöség: 0362404013/ 0743318127/ 0771732202 Az oldalt összeállítottam saját magam.

58

50 éve indultunk

Balázs Ferenc

59

50 éve indultunk

Groszhartné Báncsi Julianna

halt.

Leánykori nevem: Báncsi Julianna. 1962-ben a nagybányai líceum magyar tagozata XI. E. osztályának végzős növendéke. Születési év: 1944, születési hely: Nagybánya. További tanulmányok: Közgazdasági líceum. Munkahelyek: Sztatisztika Családi helyzet: férjnél voltam, jelenleg özvegy vagyok, a férjem 2009-ben meg-

Gyermekek: két leányom volt, a nagyobbik 2002-ben meghalt, a kisebbik Atlantában él, számítástechnikával foglalkozik. Unokák : egy fiú, Marosvásárhelyen él, 7. osztályos, magyarul keveset tud. Jelenlegi lakhely: Románia, Nagybánya. Elérhetőség: 0362808490/ 0771720659 Az oldalt összeállítottam saját magam

60

50 éve indultunk

Berindán Mária

61

50 éve indultunk

Berkessy Zoltán „Szinyu” Kezdődött: 1944. október 2-án, Nagybányán – állítólag aznap vonultak be az oroszok (szovjetek). Apám közgazdából tanárrá lett, mondhatnám szeretetre méltó ember volt. Édesanyám szeretete, önzetlen odaadása és áldozatkészsége felejthetetlen számomra. A Magyar – ma Crisan – utcai óvodából emlékszem, hogy kézenfogva hazavittem „bemutatni” szüleimnek a Szabó Pepit azzal , hogy majd ő lesz a feleségem. Elemi iskolába az ún. „Gazdasági Iskolába” jártam – élesen emlékszem 1953 márciusára, amikor „Sztálin bácsi” meghalt, szép, napos, tavaszi nap volt. Ezek után 1 év „intermezzo” a hírhedt „veresvízi suliban”. A hatodik osztályt már az „NMTK”-ban kezdtem. A gimnáziumot is az „NMTK”-ban kezdtük, majd kilencedikben vagy tizedikben „összeköltöztünk” az addigi román „Gh. Șincai”-ba, és ott érettségiztünk. 1962–1967-ben a Petrozsényi Bányászati Egyetem bányaművelési karán szereztem diplomát. Egy éves „vendégszereplés” után az „Andezitul” cégnél mérnök-tanár lettem a nagybányai Liceul Industrial Miner-nél, amit ma „tánciskolaként” emlegetek. 1973-ban „bizonyos” kezdeti nehézségek útán „elindultam” Nagybányáról Ausztriába. Kb. 2 év sikeres különböző segédmunkási tevékenységek kitanulása után végre megtanultam a nyelvet és valamit a tulajdonképpeni „szakmámból” is, amivel aztán elkezdhettem az ún. „karrierépítést” a szénbányászat világában. Mivel a szükség a legjobb tanítómester, elég hamar meg kellett tanulnom azt, ami otthon ezért vagy azért valamiért „kimaradt” a képzésemből. Ezt most nem részletezném. 1977-ben megszületett Philipp fiam – ma is rendkívül jó a kapcsolatunk! Osztrák, angol és német cégekkel a világ sok szénbányáját megjártam, érdekes, olykor furcsa, és néha rettenetes vidékeken és országokban. 1981-ben elváltam, majd a „nagy rendszerváltás mámorában” 1993-ban egy nyaralót kezdtem épiteni a Velencei-tó mellett, ahová aztán 1995-től mondhat-

62

50 éve indultunk nám, hogy „áttelepültem”. Hogy ez jó döntés volt? Ki tudja?! Bizonyára az volt! Budapesten megtaláltam életem nagybányai párját, és 2003-ban bekövetkezett „a csoda”, és megszületett a kislányom, Réka, aki a szemem előtt és alatt nőtt fel, és én élveztem, illetve élvezem ennek minden pillanatát – ez az, amit az apák általában nem ismerhetnek. Hát ennyi, most Budapesten élünk, talán „átmenetileg”, és olykor úgy rémlik, mint most is, amikor az 50 éves érettségi találkozóra készülünk, hogy mintha begyorsult volna az idő – vagy mégsem?

63

50 éve indultunk

Bolemann Oszkár

64

50 éve indultunk

(Csukat) Cozma Zita Katalin 1962-ben a nagybányai líceum magyar tagozatának végzős növendéke, XI. E. Születési év: 1944. Születési hely: Szárazberek, Szatmár megye. További tanulmányok: bányatechnikum, műszaki rajzoló. Munkahelyek: 1962-1963 között a városi közüzemeknél planifikátor, 1964-től a sujori bányaüzemnél technikus, 1970-től az UUMR-nél műszaki tervező. Családi helyzet: 1966-tól férjezett, a férj: Cozma Béla, bányatechnikus. Ő 2005 januárjában elhunyt, 67 éves korában. Gyermekek: 1 lányom van: Cozma Rita, Kanadában él, számítógépes programtervező. Unokák: 1 fiú unoka: Patrick Broscatean, 11 éves, angol iskolába jár, ötödikes. Különösebb pozitív vagy negatív emlékek: a legpozitívabb esemény lesz a kollégákkal való találkozás. Jelenlegi lakhely: Nagybánya. Elérhetőség: Nagybánya, Independenței 22/34 tel: 0262422157, 0723955219

65

50 éve indultunk

Duczon Margit

66

50 éve indultunk

(Fekete) Bob Aranka (Aliz)

Aranka 1944-ben Nagybánya mellett Fernezejen született (ma Nagybánya). Ellemi iskoláit a fernezei iskolában végezte. Az ”Ali” becenevet még kiskorában kapta egy idös nagynénitöl aki hosszunak találta az Aranka nevet. Iskolatársai ALIZ-nak szollitották. Rövidesen az éretségi után neki kezdett dolgozni az IREM-nél. 1963-ban átment a 2-es Autobaza-hoz ahol nyugdijba vonulásáig dolgozott mint planifikator. 1968-ban férjhez ment munkatársához Bob Ernöhöz akivel együtt volt élete végééig. Házasságukból két fiu gyermek született Robert és Ernö. Robert számtantanár Nagybányán. Ernö 1978 újév hajnalán jött a világra. Az aszisztensnö jelezte a szülészorvosnak, hogy nehéz szülés van a korteremben, de az orvos nemtudta abba hagyni az újév ünneplését, közben az újszülött gyermeket és az anyát hosszu ideig oxigénnel kellett segiteni. Ez Ernöt az újszülötet különösen megviselte. Habár nagyon jó a memoriája, kiváló a kézügyessége, kiváló faragványokat készit, de rendkivül visszafogott és félénk, szülei maguk mellett tartották. Robertnek van két leánya . Patricia 17 éves, Julia 11 éves. Mindfketten a nagybányai müvészeti iskolának a zene osztályaiban vannak és ügyesen zongoráznak. Patricia szépen rajzol is és arhitekt akar lenni. A nagymamaság öröme sokat jelentett Arankának, de az utobbi idöben diabettöl szenvedet és insulinnal kezelték. 2011 január elsején rosszul érezte magát és kiderült, hogy rákos, aminek következtébe 2011 március 30-án átköltözött az égi világba. Férje, fiai és unokái sok szretettel ápolják emlékét. Az oldalt összeállitották férje Ernö valamint fiai Robert és Ernö.

67

50 éve indultunk

Fuksz Sándor „Sanyi” 1962-ben a nagybányai líceum magyar tagozatának végzős növendéke, XI. E. Születési év: 1944. szeptember 18. Születési hely: Nagybánya. További tanulmányok: 3 év élelmezési kémia Bukarest és Constanta egyetemen, majd abbahagyta és Nagybányán a Topográfiai technikumot végezte el. Munkahelyek: Băimăreana Fafeldolgozó Vállalat, majd 20 évig a Sujori bányánál dogozott egész nyugdíjazásáig. Családi helyzet: 1971-ben nősült, felesége Budai Rózsa volt, majd 1991-ben elvált és többé nem nősült meg. Elhalálozás: 2002. január 4. Gyermekek: Fuksz Erik (1973), Budapesten lakik, foglalkozási rehabilitációs referens. Fuksz Lóránd (1977), Budapesten lakik, taxisofőr. Unokák: Fuksz Jonatán Ábel, 2008-ban Angliában született, Budapesten él. Több pozitív és negatív emlék helyett – mindkettőből volt – inkább csak azt szeretnénk ezen a helyen megörökíteni, hogy több éves útkeresés és földi szenvedés után most már egy sokkal nyugodtabb és békés világból vigyázza és óvja fiait és unokáját. Akkor, gyerekfejjel sok mindent nem értettem, de most, hogy visszagondolok gyermekkoromra, megértem apám gondolatait és érzéseit, egy-egy elejtett mondatának értelmét. Most már azt is tudom, hogy miért pazarolta rám szabad idejének pillanatait, miért vigyázott rám. „Természetesen sok hibám van, ha benned kevés a szeretet.” Charles Haddon Spurgeon (Fia, Erik) „Nem térhetünk vissza ahhoz, ami volt, hiába próbálnánk újra átélni „úgy mint régen”, úgysem találjuk ugyanazt és úgy, ahogy emlékszünk rá. Emlékezetünkben vannak meg a régi dolgok, szépek és nagyszerűek, de nekünk tovább kell mennünk, mert a régiek már nincsenek sehol, csak a lelkünkben” - Hemingway (Fia, Lóránd) Jelenlegi lakhely: nem releváns. Elérhetőség: nem releváns Az oldalt összeállította: Budai Rózsa, Fuksz Erik, Fuksz Loránd

68

50 éve indultunk

Gindele Erzsébet

69

50 éve indultunk

Scurtné Illés Terézia

1962-ben a nagybányai líceum magyar tagozatának végzős növendéke, XI. E. Születési év: 1944. Születési hely: Nagybánya. További tanulmányok: 3 éves kereskedelmi iskola. Munkahelyek: ITA Maramures közlekedési vállalat, könyvelő. Családi helyzet: férjhez mentem egyszer, a férjem neve Scurt Gabriel. Gyermekek: 1 fiú, Nagybányán, menedzser. Unoka: nincs Jelenlegi lakhely: Románia/Nagybánya, Moldovei u.18/5 Elérhetőség: 0262227107 Az oldalt saját magam állítottam össze.

70

50 éve indultunk

Jónás Sándor Jenő

1962-ben a nagybányai líceum magyar tagozatának végzős növendéke, XI. E. Születési év: 1945. Születési hely: Nagyvárad. További tanulmányok: Marosvásárhelyi Orvosi és

Gyógyszerészeti Egyetem. Munkahelyek: Șișești, Sülelmed orvosi rendelők, jelenleg nyugdíjas. Családi helyzet: egyszer házasodtam, most özvegy vagyok. Gyermekek: két gyermek, egy fiú és egy lány, Nagybányán élnek. Unokák: négy unoka, három tud magyarul. Jelenlegi lakhely: Sülelmed 20/11 Elérhetőség: tel : 0740453627

71

50 éve indultunk

Kert István „Pityu”

1962-ben a nagybányai líceum magyar tagozatának végzős növendéke, XI. E. Születési év: 1944, születési hely: Nagybánya. További tanulmányok: Geológiai technikum. Munkahelyek: Misztbányai bányavállalatnál (EM Nistru) 30 évig. Családi helyzet: házas egyszer, felesége: Kert Angéla Gyermekek: egy fiúgyermek, Nagybányán lakik. Unokák: két unoka: egy 10 éves kislány, egy 16 éves fiú. Beszélnek magyarul. Jelenlegi lakhely: Románia, Nagybánya. Elérhetőség: 0362805921 Lakcím: Nagybánya, Ferăstrăului u.56 Az oldalt összeállítottam saját magam.

72

50 éve indultunk

(Koós) Kreibik Katalin

Születtem 1944. október 15-én, Nagybányán. 1962-ben az érettségi után, szeptember 15-én már dolgozó nőként erősítettem az Építkezési Tröszt (TRC) könyvelési részlegét. Itt telt el 37 év, 1999-ig, nyugdíjazásomig. Ez alatt az idő alatt férjhez mentem Tiborhoz, aki borbély volt. Sajnos, az élet úgy hozta, hogy 12 éve özvegy vagyok. Az elmúlt 50 évre visszatekintve úgy tűnik, mintha csak pár év lett volna, úgy elrohant a fiatalságom. Volt jó, volt rossz is, de mindenképpen csak a jóra szeretnék emlékezni, de sajnos tudom, hogy a múltamat nem törölhetem ki az emlékezetemből. Életem legkegyetlenebb és legszomorúbb pillanata az volt, amikor elsőszülött lányom, Boglárka, 3 hónapos korában meghalt. Fájdalmamat az enyhítette, hogy két évvel később megszületett második gyermekem, Ágota, akit mindenki csak Kuksinak ismer. Ő szerencsére egészséges és szép asszony lett, akitől 1992-ben életem legszebb ajándékát kaptam, az immár 20 éves unokámat, Rékát. Büszke vagyok arra, hogy a gyermekem magyar tagozatos diák volt, bár a körülmények és a matematika hatalmas vonzereje úgy hozta, hogy tizedik osztályban román iskolába kényszerült. Szerencsére az élet mindenért kárpótol minket, így van ez velem is: unokám, Réka óvodától érettségiig magyar tagozatos diák volt. Mivel a családja és barátai mellett akart maradni, a nagybányai egyetemek egyikét választotta. Itt viszont románul tanul, de sokkal jobb tanuló, mint legtöbb román évfolyamtársa. Most, hogy ezeket leírtam, ismét visszatérek az előbbi megállapításomra, hogy már csak a szépre akarok és tudok emlékezni. Sok szeretettel puszilok mindenkit, Kati

73

50 éve indultunk

Kostyál Antal „Toncsi” 1962-ben a nagybányai liceum magyar tagozatának végzös növendéke Xi.E Születési hely Nagybánya További tanulmányok Temesvár-i Universitate , matematikai fakultás. Munkahelyek:matematikát - fizikát tanitottam általános iskolákban ( Berinta-n, Misztotfaluban,Váralján), majd csak matematikát liceumokban: Elektrotecnic-, Eminescu-,utoljára a Sport liceumban, ahonnan nyugdijaztak. Családi helyzet :1966-ban megnősültem egy tanárnövel . Leánykori neve: Teiszler Etelka szintén matek-fizikát tanitott, többek között Felsőbányán több mint 3o évet. 2oo9 november 25-én felköltözőtt az égi iskolába tanitani. A jelenlegi családi állapotom: özvegy. Gyermekek: Két gyermekünk van-egy fiú és egy lány.A fiam Attila 1967-ben született.Temesváron végezte mérnöki tanulmányait, távközlési szakon .Nős, mostani családneve Kostyál Maskulik, neje is szintén matematika szakos tanárnő. Két leány gyermekük van: Ditta XII-ikes tanuló és Kitti VIII-ikos tanuló, mindketten a Hám János rom.kat. liceum tanuloja.A családban és iskolában használt nyelv a magyar. Szatmáron laknak és özvegységem ota velük élek én is közös háztartásban. A leányom Ildikó 1969-ben született Nagybányán.Ő is Temesváron végzett, szervetlen kémia szakon.Utána férjhez ment egy Szatmár-i származásu,Németországban lakó, magyar fiúhoz. Családnevűk Grosshart és két fiúgyerek boldog szülője. A nagyobbik Philipp IV-ikes, a kisebbik Fábián elsős. Az egész család a hivatalós német nyelv mellett otthon és ahol tehetik magyarul beszélnek ,a gyerekek is. Átlagosan 2-3 évente látogatom őket, de akkor honapokig maradok. Különösebb pozitiv vagy negativ emlékek (dióhéjban) Nehéz válogatni.Ha emlékezetem nem csal X-ikesek voltunk amikor Rittlich tanár úr egy szünetben bejött az osztályunkba, vette az osztálykönyvet és a pirosceruzájával a névsorban kijelölte azokat a diákokat akiknek megadja az évharmadi s majd az évvégi 5-öst csak ne jöjenek és ne zavarják az óráit. A szünetnek még nem volt vége és már minden diák ki volt jelölve ugyanugy mint az elöbbiek. Végül is a tanárur a következő órán már nem tudta

74

50 éve indultunk kiket jelölt meg és kiket nem. Jelenlegi lakhely:Szatmárnémeti(Satu Mare). Elérhetöség:Kostyál Antal Satu Mare Str:Crinului Nr:35 Tel:o261-7133o74 vagy o746_237955. email:[email protected] skype: toncsi.eta Az oldalt összeállitotta: sajátkezüleg Kostyál Antal

75

50 éve indultunk

Kováts Zsuzsanna Mária „Zsuzsi” 1944. május 19-én születtem Nagybányán. Ehhez kellett egy kis bátorság, mivel a bátyám már 16 éves volt és ezért a szüleim egy kicsit kényelmetlenül érezték magukat. Állítólag már a pólyában nagyokat kacagtam. Apám szerint, aki bányamesterként tevékenykedett, azon mulattam, hogy a misztbányai lakosok miért teszik Mihály király képét az ablakokba, amikor az oroszok jönnek. Itt állok 2 évesen lyukas cipőben és azon elmélkedem, hogy feladja-e Mihály vagy sem. Aztán minden megváltozott, apám munkahelyet cserélt és mi Bányára költöztünk. Gyermekkoromról csak annyit, hogy általában jelen voltam mindenhol, ahol két cintányért összevertek, és örömmel emlékszem vissza úgy régi barátaimra, mind a tanáraimra – remélem, ők is. 1962-ben a nagybányai líceum magyar tagozatának E osztályát végeztem. Hogy mi lett belőlem? Finzler tanár úr mondta fejcsóválva, hogy sohasem lesz belőlem vegyészmérnök, hát én richtig az lettem. A temesvári politechnikai egyetemen végeztem és a vegyészmérnöki oklevelemen az alábbi kép díszeleg. Most tetszik a kép, de 1969-ben nagyon csúnyának tartottam. 1969-1989 között építettem a kommunizmust- szó szerint! Mégpedig: 1969-1974 között a Ialomița megyei Slobozián dolgoztam mint gyakorló mérnök kilencven hozzám hasonló kollégával, ahol egy műtrágya gyárat építettek. Ez öt év alatt elkészült és mi, az ifjúság beindítottuk. 1974-2011 1974 húsvétjára hazajöttem Nagybányára és megtudtam, hogy bővítík a nagybányai Bányakutató Intezétet és az öt év gyakorlattal rendelkező mérnökök versenyvizsgával pályázhatnak. Jelentkeztem, a vizsga sikerült és így kerültem haza, Nagybányára. Ebben az intézetben dolgoztam először mint

76

50 éve indultunk labortünder, aztán a tudományos kutatók minden ranglépcsőjén át eljutottam az I. osztályú tudományos főkutató címig. Az út hosszú volt és nehéz, mivel egy magyarnak kellett megállnia a helyét az akkor igen titkos román kutatásban! A fontos az volt, hogy helyesen írd és beszéld hazád nyelvét! Hogy mit dolgoztam? 1989 után a bányahulladékok által okozott szennyeződés (bioleaching) felmérésével és a vele járó jelenségek kutatásával foglalkoztam. Családi állapotom: egyedülálló Mivel a család nagy, van mivel foglalkozni. Balázs szerint (ő a legnagyobb unokám) „Zsuzsi a világon a legjobb szakácsnő és játszópajtás”. Néha háborúskodunk is egy kicsit, de örök szerelem köt össze. A többit tudjátok, megöregedtünk, de megtartottuk magunkat! Jelenlegi lakhelyem: Nagybánya, Gheorghe Bilascu utca, 12/13 Elérhetőség: e-mail : [email protected] Telefon : 0362-408684 vagy 0748855500

77

50 éve indultunk

Lachmann Ottó Gyula

1962-ben a nagybányai líceum magyar tagozatának végzős növendéke, XI. E. Születési év: 1944. Születési hely: Nagybánya. További tanulmányok: Temesvári Műszaki Egyetem,

építészmérnöki kar. Munkahelyek: a kolozsvári vasútépítő vállalat nagybányai 43-as leányvállalata Családi helyzet: egyszer nősültem (mert a jóból is megárt a sok). Feleségem: Bortnyik Ildikó építész- mérnök. Gyermekek: egy fiam van, Botond. Ő Temesváron kezdett és a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett, építészmérnök. Budapesten a zsalu rendszerrel foglalkozik Unokák : öt unokám van: Márton 12 éves, Mónika 10 éves, Mátyás 5 éves, Mária 2 éves, Miklós 5 hónapos, mind magyarok, Budapesten laknak. Jelenlegi lakhelyem: Budapest Elérhetőség: tel : +3613217412 vagy +36306332148

78

50 éve indultunk

Lakóczy Sándor

79

50 éve indultunk

Lönhardt Zoltán (Tomi)

Születtem a Baji kert környékén,jobban mondva a Lankán 1944 dec 12-én mint a harmadik gyerek a családban---ahogy a Bátyám mondta , mi hárman három nemzetiség vagyunk:a Növérem (sz.1939-ben) román világban született , a Bátyám (sz.1941ben) magyar világot fogott ki , rolam meg azt mondta , hogy az Oroszok hoztak. Kellemes emlékek füznek az elemi sulihoz amit a NMTK-ban végeztem ahol két osztály volt , én a Kramarik Oszkár osztályába voltam több utcámbeli sráccal. A végzös két osztálybol 11-en kerültünk fel a gimibe , az utcámbol csak Longáver Edit maradt. Élveztem a gyakori kiruccanásokat a fernezelyi Bobi tohoz (gyakran a veszélyes alaguton keresztül), a nagy foci meccseket a Lanka csapata és a többi városrész (Libamezö, Veresviz, Hatvan, Csokoládéházak, Phönix stb.) közt , a vagány utazásokat a” Zsuzsi Expresszel” amelyik vitte a munkásokkat a Kereszt hegytöl Herzsáig s amelyik a házunk elött” robogott el” , a nagy fürdéseket a Zazarban , a bicikli versenyeket ,a templomi kirándulásokat Barna tisztelendö urral Szatmárra , Erdödre , Bikszádra stb., a felemelö karácsonyi kántálást , a husvéti locsolást. Sajnáltam , hogy a gimi nem maradt ott ahol kezdtük , de ugy is

80

50 éve indultunk szép évek voltak. Nemrég olvastam Bogdán Kálmán könyvét (nagyon szép oldalak vannak benne az 1930-1940-es Nagybányárol) a cime “Csak a szépre emlékezem”, ugyhogy én is probálok csak a szépre emlékezni.Mire???a táncos teadélutánokra amit körforgásszerüen külömbözö családoknál voltak megtartva ,a sport versenyekre(Jenö mint a legjobb tornász), a Bánya környéki kirándulásokra, a ligeti sétákra a barátnökkel, a vasárnapi cukrászdázásra, a “kanibálokra”amit általában Fuksz Sanyinál (Isten nyugtassa) tartottunk, a két országos kirándulásra ahol szinte mindenki ott volt a három osztálybol + 6 tanár stb.Kár,hogy a gimi végén ért az a nagy csalodás a kicsengetési kártya és az osztályképekkel kapcsolatban. A gimi végén sárgaságba voltam, az éretségi sikerült de otthon kellett maradnom , dolgoztam 8 honapot a Phönixben ,majd 63-ban felkerültem a temesvári vegyészetre. 1968-ban megnösültem , a feleségem-Carmen-szintén vegyészmérnök. Mivel az akkori diri nem akart felvenni a Phöniszbe, Orsovára kerültünk s itt is maradtunk mert vagány társasság alakult ki, jo közösségi élettet éltünk. Munkahely 1968 és 1993 közt az orsovai Bánya vállalatnál majd egy magán cégnél nyugdijazásomig. Egy szép családi élet eredménye két sikerült gyerek akikre büszkék vagyunk: FELIX------sz.1977.03.14-----IT mérnök Temesváron az IBM egy leányválalattánál, nös,a felesége börgyogyász TIMEA-----sz.1978.07.11-----egyetemi tanár Nantes-ben, s 2011-ben a legmagassabb fokozattal doktorált a Bordeaux-i akadémián, a férje német-francia tanár. 2011-ben született egy gyönyörü unoka----ELSA. Szeretettel gondolok a tanáraimra, minden kedves kollegára, kivánva eröt, egészséget s még sok nyugalmas évet mindenkinek aki e pár sort elolvasta. Örök nyugodalmat az elhunyt tanárainknak s kollegáinknak. Az oldalt Lönnhardt Zoltán állította ös�sze.

81

50 éve indultunk

Maár Mária „Csöpi”

82

50 éve indultunk

Metz József „Öcsi”

83

50 éve indultunk

Orosz Erzsébet

84

50 éve indultunk

Pintér Ferenc „Totó” 1962-ben végeztem a gimnáziumot, majd a nagybányai építészeti technikumba jártam, elvégezvén a topográfia szakot. 1965-ben kezdetem dolgozni Herzsabányán, ahol sokoldalú, érdekes munkát végeztem – amit nagyon szerettem. 2001-ig dolgoztam, nyugdíjazásomig. Ettől kezdve sokféle, érdemes munkát végeztem, jelenleg már csak főállású nagyapa vagyok. 1967-ben megnősültem, feleségül vettem 5 év udvarlás után, Incze Éva hajadont, aki gyógyszerész asszisztensként dolgozott Nagybányán. 1968-ban megszületett első gyermekünk, Ildikó, aki iskoláit minden szinten magyarul végezte, még az orvosi egyetemei is Marosvásárhelyen. Férjhez ment Damián Norberthez, van egy fiúk, Ádám (Németh László gimnáziumban 8. osztályos tanuló). 1975-ben született Zsolt fiam, akire szintén nagyon büszke vagyok. Kolozsváron végzet a Szépművészeti Akadémia design szakán, majd a Babes Bolyai Egyetemen politológia szakon, magyarul. Feleségül vette Virág Kingát, két aranyos gyermekük van. Emese öt éves, óvodás és Hunor, egy éves „nagy” fiú, akik mind a négyen magyar állampolgárok is. Az egész nagy családommal, itthon élünk, Nagybányán. A feleségemmel együtt, 2011-ben felvettük a magyar állampolgárságot. Az elmúlt ötven évben a legnagyobb sikerélményem a családom, különösképpen a három unokám, melyeken keresztül boldog és büszke nagyapa vagyok. Tisztelettel, Pintér Ferenc (Totó) Nagybánya, 2012. május 5.

85

50 éve indultunk

Schuller Mihály Gyula

1962-ben a nagybányai liceum magyar tagozatának végzős növendéke XI: E. Születési év: 1943, születési hely: Nagybánya. További tanulmányok: technikum, bánya geológus. Munkahelyek: Balánbánya(Csíkszereda), Ilova. Családi helyzet: 1-szer nősültem, Szőcs Katalin, 2009-ben meghalt. Gyermekek: 1 fiú, Levente, Ambient aligazgató, 1 leány Izabella, Béres Társaság, Budapest Unokák : 1 fiú, Lazar David Mihály, Budapest, Angol nyelvű informatikai iskola tanulója Különösebb pozitív vagy negatív emlékek .....sok szép emlek, 2009-ben ez megszakadt Jelenlegi lakhely:Románia/ Nagybánya/ Vasile Lucaciu 85 Elérhetőség: 0763693343 Az oldalt saját magam állítottam össze.

86

50 éve indultunk

Stenczel Edith

87

50 éve indultunk

Tóth Imre „Csuti” Május 10 a legszebb nap nekem mert akkor születtem 1944-ben. Magyar állampolgárságom visszaszerzésével most igyekszem. Gyermekkoromat Nagybánya köldökén töltöttem, a KisPiac utcában volt a házunk. Talán elöbb tanultam meg zenélni mint beszélni. Iskolai éveimben mindig vidám voltam, a müvészetek jobban érdekeltek, mint az iskola. Egyik kedvenc szorakozásom volt karikaturákat rajzolni tanárainkról, egyszer elis kaptak és elkobozták a rajzokat, amin hetekig röhögött a tanárikar. Éretségi után a zene akadémiára felvételiztem két 10-es és egy 9-es szakmai jegy után kibuktattak, mert akkor szüntették meg a magyar szakot és én nem tudtam elég jól románul. 1968-ig különbözö munkahelyeken dolgoztam, de legföbb tevékenyeségem volt, hogy a románt tanultam és végül 1968-ban felvettek a kolozsvári zeneakadémiára. 1968-ban nösültem és 1969-ben megszületett kislányunk Ágnes. 3½ év után egésségügyi okok miat abba kellett hagyjam tanulmányaimat, utána dolgoztam mint helyetesitö zenetanár, de kedvenc munkám a bábszinháznál volt ahol az elöadások zenei aláfestésével foglalkoztam. Az Uniunea Compozitoriilor elismerését és fiztését is megkaptam. 1986-ban egy jóbb élet reményében áttelepedtem az USAba. 1990 ben felleksedve a romániai forradlom sikrein hazajöttem Amerikából, oszt visszamentem, oszt megint hazajöttem, közben különbözö szélhámos gazemberekkel ismerkedtem meg és végül itt rekedtem, elveszitve, családomat, lakásomat, jókedvemet, mindenemet. Senkinek nem kivánom amiken én mentem át. Mindezek ellenére én emelt fövel maradtam még akkor is ha a hátam meggörbült. Tóth Imre

88

50 éve indultunk

Thurman Zoltán „Turi” 1944. május 1-én Nagybányán egy magánlakásban egy új magyar állampolgár született, mármint én. Èjszakánként szovjet repülőgépek zúgtak a város felett. Talán akkor oltódott belém, hogy pilóta leszek. Gyermekkorom színtere – mint a város többi gyerekéé – az utca volt, a Klastromrét, a Libamező, a Zazarpart, a Liget, vasárnaponként a templom meg a főtér. Mindenki korzózott. A városban a lakásépítés nem tudott lépést tartani a lakosság növekedésével. Minden házba hivatalnokok és katonák voltak beszállásolva. A város szinte egyetlen óvodájában egy általam készített Sztalin-képpel mutatkoztam be és felvettek. Gyermekkoromban a cirkusz meg a bábszínház vonzott, akkor még nem tudtam, hogy az egész világ cirkusz. Az elemiben könnyedén és jól tanultam. Alig végeztem el az elemi iskolát, amikor megalakult Nagybányán a repülős klub. Beiratkoztam és megtudtam, hogy nem jó a származásom, nem lehetek pilóta, de megengedték, hogy repülőmodellezzek. Sok nagybányai gyermekhez hasonlóan én is festőnek készültem, mert az itteni iskola volt erre a legjobb. Kolozsváron nyílt lehetőségem az ejtőernyőzésre. Versenyeket nyertem és bejutottam az országos válogatottba. Aztán elvégeztem a bukaresti ION MINCU Műépítészeti Egyetemet, ahol kollégáim és tanáraim könnyen befogadtak, nyelvi botlásaimon nagyokat mulattak, magyarságom miatt Bukarestben soha semmilyen hátrányban nem volt részem. Ma is úgy megyek bukaresti barátaimhoz, mintha haza mennék. Az egyetem elvégzése után egy bukaresti kollégám Marosvásárhelyre csalt. Alig fél év után már vásárhelyinek tartottak a marosvásárhelyiek. Most is, ha Budapestre, New-Yorkba vagy bárhova utazom a világban, mindenütt szívesen fogadnak az oda sodródott marosvásárhelyiek. Negyed évszázada élek Svédországban, ugyanott, de az ujjaimon számolhatom meg, hány svéddel vagyok barát. Nem is szeretnék belőlük többet. Itt született az ötlet A lakás nem mindig otthon című doktori tanulmányomhoz. Ennek lényege, hogy a lakás csak fizikai termék, míg az otthon ennél sokkal több: szellemi jelenség, amely az egyén, illetve a közösség reális emlékezetének és a fantázia áramlásának ötvözetével telített.

89

50 éve indultunk Marosvásárhelyen hozta a Teremtő elém az „igazit”. A „frumoasă româncă” udvarias távolságban tartott magától, mígnem egy szép napon tudomásomra hozta, hogy ameddig nem cigarettázom, addig jó barátok lehetünk, de ahogy rágyújtok, köztünk mindennek vége. Azóta cigarettaszünetet tartok és nem bántam meg. Még az elején megegyeztünk, hogy társadalmi érintkezésekkor az állam nyelvét használjuk, otthon magyarul beszélünk, és ezt most is betartjuk. Három gyermekkel áldott meg bennünket a Jóisten. Ők: Timea, Olivér és Hunor. Timeának is három gyermeke van: Amadeusz, Félix és Tindra. Olivér a világot járja. Hunornak az élettársa most várja a negyedik unokánkat. Az unokáink ugyan próbálkoznak, de sajnos eddig még egyikük sem tud magyarul. Házunk mindig, minden barátot szívesen fogad. Elérhetőségem: Tel.: +46–33–412152 e-mail: [email protected]

90

50 éve indultunk

Mares Sándorné Török Ildikó „Pitu” 1944. augusztus 3-án születtem Nagybányán. 1962ben az érettségi után már szeptember 1-én elkezdtem a munkát a városi Közüzemeknél (COMUNALE), Csukat Zita édesapja jóvoltából, innen a Bányaipari Trösztnél helyezkedtem el, majd 32 éven át, 1999-ben történt nyugdíjazásomig a megyei Kézműves Szövetkezetek Egyesületénél (UJCM) tevékenykedtem áruszakértőként. Képesítésemet a munkahelyi továbbképzések által szereztem. Munkatársaimmal sok éven át jó hangulatban dolgoztunk. Jó kapcsolatteremtő készségemnek, nyitottságomnak, vidám természetemnek tudható be az, hogy jól éreztem magam a munkahelyeimen. Férjem, Sándor építésztechnikus-mester, 40 évig ügyködött az Építési Tröszt keretében. Két fiunk született, Árpád és Sándor. Édesanyám nyugdíjba vonulása után átvette kicsi fiaim nevelését, így mi nyugodtan dolgozhattunk. Gyermekeim így lettek istenfélő, szülőtisztelő, jól tanuló, komoly fiatalok. Az érettségi után Kolozsváron folytatták tanulmányaikat, villamosmérnöki diplomát szereztek, családot alapítottak, és nagy örömünkre három unokával ajándékoztak meg. Árpád és Gyöngyvér menyünk kislánya, Hanna, lassan 13 éves, valamint Sándor és Györgyi menyünk gyermekei Eszter és Imre, 14-et illetve 11-et töltenek az idén. Amint azt sokan tapasztaltuk, az élet nem zökkenőmentes, így nekünk is adatott betegség és gyász szüleink elvesztése kapcsán, de nem csak, hiszen férjem 15 éve beteg. Sok kórházi és otthoni ápolás sem oldotta meg gondjainkat, mert több komoly betegséggel küzd, melyeket az idő csak súlyosbít. A beteg gondozása, ápolása a társat is megviseli, ezeknek az éveknek a terhét sokkal nehezebben viseltem volna el Isten jelenléte nélkül, valamint a család és barátok támogatása nélkül. Beteg férjem érdeme, hogy minden tőle telhetőt megtett, hogy ne legyen ágyhoz kötött. Azt hittük, nyugdíjas éveink unokababusgatással és csendes sétákkal telnek majd el, de ezeket a szerény, normális álmokat részben a betegség hiúsította meg. Semmi különös csodát nem tettem, életünk majdnem a szokványos, de áldjuk a Jóistent gyermekeinkért, családjaikért, idős korunknak ők adnak értelmet.

91

50 éve indultunk

Vasitsek Mária

Nevem Vasitsek Mária (Birţ Maria) (osztálytársaknak Vaszi Mari). Nemesrempehollóson, Vas megyében születtem. Úgy kerültem Nagybányára, hogy édesanyám Doroghi Klára nagybányai volt. Az Orvosi Egyetemet Kolozsváron végeztem 1962–1968 között. 1968–1970 letettem az inernvizsgát. 1968-1973 kötött között a II. számú Gyermekgyógyászati Klinikán dolgoztam mint internes és rezidens. 1973 novemberétől 1980. május 31-ig a dési Városi Kórház gyermekgyógyászati szakosztályának voltam szakorvosa. 1980-ban versenyvizsgával Kolozsvárra kerültem. Itt kineveztek a Leagǎnul nevű árvaház igazgatójának. Az árvaház 320 ággyal, működött, és 50-ágy a megyében született koraszülöttek elhelyezésére szolgált, őket, amikor szállítható állapotba kerültek, a Gyermekklinika koraszülöttek osztályára helyezték át, amíg elérték a 2,5 kg-os testsúlyt. A szociális problémák megoldására 260 ágy volt a megyéből és a Kolozsvárról származó gyermekek számára 3 éves korig. Kezem alatt dolgozott a 120–180 fős személyzet, és 5-9 gyermekgyógyász. Dr. Boşcaiu Emilia, a logopédia-fakultás egyetemi előadótanára segítségével bevezettük az orofaciális tornát, ami imitáción alapul, hozzájárul a helyes beszédkészség kialakulásához. Sikerült elérnünk a morbiditás és a gyermekelhalálozási-mutatók csökkentését. Elsők lettünk országos viszonylatban ezen a téren és a munkaszervezés terén. Az Egészségügyi Minisztériumtól megkaptam A Gradaţie de merit Egészségügyi Éremrendet. 1990-ben a Leagǎnulban végzett munka mellett letettem a főorvosi vizsgát. Az árvaház a kolozsvári Donát negyed egyik legszebb utcáján, a Rákóczi úton (ma: Eremia Grigorecu) volt. Impozáns épület, nagy parkkal, több pavilonnal. A 89’es fordulat után 1993-ig adományokból játszótereket alakítattam ki, még ma is használják, és játékokat, felszereléseket is beszereztem

92

50 éve indultunk 1993–1994 között a legnagyobb pavilonra emeletet húztunk tornatermet, színháztermet, bábszínházat rendeztünk be. Mindezeket állami támogatás nélkül, csakis adományokból hoztam létre. 1993–1995 között elvégeztem az Egészségügyi Minisztérium által szervezett menedzserképzést az orvosi és szociális problémák kezelését illetően és Rennes-ben az École de santé publique közegészségügyi tanfolyamát diplomadolgozattal, és egy hónapi gyakorlattal, ugyancsak Rennes-ben. 1997-1998-ban a Leagǎnul megszűnt mint intézmény, az Egészségügyi Minisztérium fennhatósága alatt új elnevezéssel, Direcţia pentru ocrotirea copilului, Gyermekvédelmi Igazgatóság néven működik jelenleg. Ezután a Direcţia de centru diagnostic şi tratament független intézménynél folytattam a munkám gyermekgyógyász főorvosként 2010 augusztusáig, azóta nyugdíjas vagyok. 1990-ig nem mehettem külföldre, nem látogathattam meg bár egy külföldi gyermekotthont sem, szerettem volna összehasonlítani azt, amit ott láthattam volna azzal, amit itt nekem sikerült elérnem. Nem vehettem részt nemzetközi kongresszusokon vagy továbbképző tanfolyamokon. Erre a lehetőség 1990 után megadatott. Kihasználtam minden adódó alkalmat, hogy tovább képezhessem magam a szakmámban. Amikor tehettem, részt vettem minden nemzetközi szakkongresszuson. A mindig is létező utazási vágyamnak is engedelmeskedhettem végre. Járhattam Európa majdnem minden országában, Kisázsiában, Egyiptomban, Kanadában. A fentiekből kitűnik, hogy egész életemben tanultam, vizsgáztam és dolgoztam. Férjem volt kollégám Birţ Mircea, pszichiáter, egyetemi tanár. Egy fiam van és két fiúunokám, 11éves a nagyobbik, a kisebbik 6 éves. A fiam Birţ Remus Mircea, kutató, az Akadémia kolozsvári fiókjának munkatársa. Rómában végezte a teológiát, doktorált az Aquinói szent Tamás Keresztény Egyetemen. Elvégezte a Keresztény Archeológiát. Szentszéki jegyzői tanulmányokat folytatott a jezsuita egyetemen, és megkapta a szentszéki jegyzői titulust. Tanulmányai befejezése után három évig a Szentté avatási Kongregációban dolgozott mint munkatárs. Felsőfokon ismeri az angol, a francia, a német és az olasz nyelvet és természetesen a latint és görögöt. Az oldalt Birţ Vasitsek Mária állította össze.

93

50 éve indultunk

Vári Magdaléna

94

50 éve indultunk

95

50 éve indultunk

Humánszakos érettségizők tablója - a román és magyar tagozatos diákok képeivel vegyesen

96

50 éve indultunk

A XI. F osztály csodálatos leánykoszorúja

A magyar tagozatos XI. F osztály tanulóinak névsora a kicsengetési kártyán

97

50 éve indultunk

Auer Erzsébet

98

50 éve indultunk

Balázs Júlia

99

50 éve indultunk

(Bartha) Bazsó Margit

Nagybányán születtem 1944-ben, s ugyanott végeztem 1962-ben az 1. sz. középiskola magyar tagozata XI. F, humán osztályát. Gondolom, nem lehettem valami korán érő gyerek, mert tizenvalahány évesen volt ugyan elképzelésem arról, hogy milyen pályára lépnék szívesen, de könnyen elálltam terveimtől és érettségi után életem váratlan fordulatot vett. Sokáig orvos szerettem volna lenni. Aztán valamikor 62 tavaszán kórházi rokonlátogatás alkalmával rosszul lettem egy rémesen megégett gyermek látványától. És hagytam elhitetni magammal, hogy nem nekem való embereket gyógyítani. Így lett belőlem filológia-hallgató a Bukeresti Egyetemen, ahol orosz-román diplomát szereztem. Majd következett a férjhezmenetel a fővárosban, aztán leányom születése, s közben próbálkozások, hogy kedvemre való - lehetőleg újságírói - munkát találjak. A bukaresti Egyetemi Könyvtár volt az első munkahelyem, majd 1971-től több mint húsz éven át a sajtóban kerestem a kenyeremet: előbb a Sajtóigazgatóságnál, majd az Előre - a rendszerváltás után: Romániai Magyar Szó -című napilapnál. Abban az időben az útkeresés, majd a szakmában maradás nem kevés megpróbáltatással és lemondással, de örömmel is járt. Legszívesebben az 1989-es események utáni időszakra emlékezem, amikor parlamenti riporterként, napi tárcával az újság hasábjain, krónikása lehettem a változásoknak, a jó és rossz fejleményeknek. Aztán ismét minden megváltozott. Férjemmel Amerikába mentünk hosszabb időre látogatni, majd elváltunk. Jelenlegi férjem, Bazsó Ferenc budapesti születésű, de amikor megismertem, évtizedek óta élt az Egyesült Államokban, miután műegyetemistaként részt vett az 1956-os forradalomban, majd disszidált. Előbb Los Angelesben éltünk, ahol ötvenéves fejjel ismét belevetettem magam a tanulásba. A helyi főiskolán angol kurzusokra jártam, majd az egyetemen művészettörténetet tanultam. S amikor egy Csendes-óceán melletti kisvárosba, Mission Viejoba költöztünk, gyógypedagógia szakra jelentkeztem az aránylag közeli Fullertoni Kaliforniai Állami Egyetemen. A diploma megszerzése után városunk egyik elemi iskolájában voltam tanár és autista kisgyerekekkel fog-

100

50 éve indultunk lalkoztam 2006-beli nyugdíjazásomig. A férjem is nyugdíjas. Amerikában vállalkozó volt, miután - akárcsak a legtöbb bevándorló - többféle munkát végzett. Közben leányomnak - aki mindvégig Bukarestben élt és él most is - megszereztük az amerikai letelepedési vízumot. De többszöri látogatás s az amerikai földrész és életmód viszonylagos megismerése után ő úgy döntött, hogy itthon marad. Mi pedig úgy, hogy visszajövünk, haza. 2006-ban tehát Magyarországra költöztünk, jelenleg Szentendrén élünk. A leányom jogászi végzettséggel a Rompetrol vállalatnál dolgozik Bukarestben, unoka nincs. Hogy mivel telnek napjaim és mi köt le mostanában? Írok, majdnem rendszeresen. Így a Magazin istoric című folyóiratnak magyar történelmi témákról. Könyvet szerkesztettem, hozzá előszót írtam egy ismert amerikai-magyar festőművészről, Daday Ferencről, aki mellesleg szomszédunk és barátunk volt Kaliforniában. A kötet tavaly jelent meg Magyarországon. Van egy hobbym, ami segít kellemesen s talán hasznosan tölteni az időt. Még Amerikában haraptam rá a nagyon is üdvös önkéntes munkára, amivel jelenleg is próbálkozom, mégpedig - akárcsak ott - városvédelem, azaz az épített örökség védelme terén. Temérdek a teendő Szentendrén is, mint mindenhol, ahol régi, értékes házak, épületek vannak. Azokat meg kell őrizni, a civil szervezetek pedig sokat tehetnek ennek érdekében. S persze, most van az ideje olyasmit is csinálni, amit mindig szerettem volna, de soha nem jutott rá elég idő: elolvasni az elmulasztott könyveket, utazgatni, felfedezni idegen tájakat, jobban megismerni a magyarlakta vidékeket, szülőhazámat. Befejezésül álljon itt két emlék a középiskolából. Jó szívvel gondolok vissza az ötös fogatra, ahogyan büszkén neveztük magunkat öten - Bánóczy Klári, Budai Marika, Eisele Éva, Kalmár Zsóka és én -, barátnők a XI. F-ből. Nem voltunk sülve-főve együtt, de elég gyakran találkoztunk iskolán kívül is, megbeszéltük dolgainkat-ügyeinket, kiöntöttük egymásnak lelkünket. Viszont nem éppen kellemes emlékét őrzöm egy találkozónak Sandru igazgatónővel. Többen lógtunk valamilyen óráról és az iskola körül sétálgattunk. Ám balsorsunk elénk hozta említett hölgyet, és hiába volt minden magyarázkodás, ő hajthatatlan maradt: a fegyelmet szegő diákot büntetni kell. Végül megúsztuk csupán szóbeli intéssel, de tudom, kevesen múlott, hogy nem a magaviseleti osztályzatunk bánta a csínyt. Pedig az incidens egykét hónappal az érettségi előtt történt. Elérhetőségem: 2000 Szentendre, Berkenye utca 12 Tel: +36-06-309 389, vagy +36-30-572 00 65 +40-752-588 868 (csak amikor Romániában vagyok) e-mail: [email protected]

101

50 éve indultunk

Bánóczy Klára

102

50 éve indultunk

(Buday) Fejér Mária

1964-1969 között Kolozsváron a Babeș-Bolyai egyetem filológia karán tanultam román-magyar szakon. 1968 nyarán férjhez mentem Fejér Gáborhoz. ’69-ben végeztem és hazakerülve több iskolában is tanítottam, huzamosabb ideig a 6-os számú könnyűipari Líceumban. Két gyermekünk született, Áron 1975-ben és Beáta 1980-ban. 1988-ban úgy döntöttünk, hogy áttelepülünk Magyarországra, erre azonban csak 1990 júliusában került sor. Pécsen telepedtünk le és itt élünk ma is. Én a Pécsi Tudományegyetem Gyakorló Gimnáziumában kaptam katedrát, ahol németet tanítottam, természetesen közben megfejeltem az otthoni tanulmányaimat 1-2 továbbképzéssel. Itt tanítottam nyugdíjbavonulásig örömmel. A gyerekek közben felnőttek, Áron jogot végzett itt Pécsen és 2oo3-ban megnyitott egy ügyvédi irodát, nős és 2 fiúgyermek boldog édesapja. Bea dietetikusi szakot végzett az orvosi egyetem egészségügyi főiskolai karán, majd a bölcsész karon elvégezte a kommunikáció szakot is, jeleneleg a pécsi szívcentrumban dolgozik dietetikusként. Sajnos a gyerekek sikereiben és az unokák felcseperedésében már csak én tudok gyönyörködni, mert Gábor 2008 szeptemberében elköltözött az égi hazába. Nehéz ezzel megbékélni. Itt tartok most, marad az emlékezés. Szerencsére itt vannak körülöttem a gyerekek és az unokák. Várom a személyes találkozást és a közös emlékezést.

103

50 éve indultunk

Breha Erzsébet

104

50 éve indultunk

Dávid Mária

105

50 éve indultunk

Eisele Éva

106

50 éve indultunk

Éltető Erzsébet „Csöpike”

107

50 éve indultunk

Faragó Mária

108

50 éve indultunk

(Habina) Nagy Mária

109

50 éve indultunk

Haris Margit

110

50 éve indultunk

Kalmár Erzsébet „Zsóka”

111

50 éve indultunk

Kádár Judith

112

50 éve indultunk

Kállay Ildikó

113

50 éve indultunk

Komlódi Ildikó

114

50 éve indultunk

Krompaszky Mária

115

50 éve indultunk

Kreibik Mária

116

50 éve indultunk

Lévay Éva

117

50 éve indultunk

Longáver Edith

118

50 éve indultunk

Lupán Nóra

119

50 éve indultunk

Marjay Lilla

120

50 éve indultunk

(Nagy) Szamosi Olga

121

50 éve indultunk

Ötvös Mária

122

50 éve indultunk

(Petrikás) Stone Edith

l962-ben végeztem a nagybányai líceum magyar tagozatán, a XI. F. osztályt. Születési idő és hely: 1944 június 16, Tasnádszántó. További tanulmányok: Gyógyszerészeti kar Romániában: I.M.F. Bukarest, Fogászat Amerikában: Normandale College Munkahelyek: gyógyszertárak (Kapnik, Somkút, Nagybányai Fűvészpatika) fogászati klinikák (Minneapolis, St. Paul) Családi helyzet: két házasság, egy válás. Első férj: volt osztálytárs. Jelenlegi férj: gépészmérnök. GYERMEKEK: EGY LEÁNY. SZÁMÍTÓGÉPES. UNOKÁK: NINCS KÜLÖNÖSEBB POZITÍV VAGY NEGATÍV EMLÉKEK: ÉRDEKES ÉLET, TELE TÖVISSEL ÉS RÓZSÁKKAL, FÉLVILÁGOT BEJÁRVA... SOK EMBERT MEGISMERVE... JELENLEGI LAKHELY: ST. PAUL, MINNESOTA ÁLLAM, AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK ELÉRHETŐSÉG: E-MAIL: STONE [email protected] Az oldalt jómagam állítottam össze. Középiskolai emlékeim mindenkivel kacsolatban jók, sokszor mulatságosak! Remélem, rólam is hasonló a volt kollégáké...?

123

50 éve indultunk

Pfelmáyer József

124

50 éve indultunk

Schmidtkó Ildikó

125

50 éve indultunk

Sebők Ildikó

126

50 éve indultunk

Tyira Mária

127

50 éve indultunk

Velker Judith

128

50 éve indultunk

Vocsuk Gabriella

129

50 éve indultunk

Vojth Abigél

130

50 éve indultunk

GAUDEAMUS IGITUR A fekete-fehér fotók bája az évek folyamán nemhogy szürkült volna, hanem a szines és digitalizált felvételek ellentéteiként még szuggesztivebbekké nemesedtek. Olyanok mint a bor, az évtizedek megérlelték zamatukat, fél évszázad távlatából mást vagy többet üzennek, mint amikor készültek annak,aki ma gyönyörködik bennük.Egyetlen hátrányuk, hogy eléggé kis méretűek, de igy talán még kedvesebbek, kis cakkos-szélű fehér keretükben. Sok ilyen fényképet őriztem meg liceumi éveimből, legtöbbjüket Bortnyik Bélu kollegám készitette, amiért üldözze hálánk , amig él , mert azon kevesek közé tartozik, akik nem csak kattogtatják a gépüket, hanem el is juttatják a képet azokhoz, akiket fotografálnak. Ezek a képek segitenek felidézni középiskolai éveim néhány maradandó élményét. A Felsőbánya utcai liceumban mi csak egy évet jártunk, gólyakorunkban, amikor nehezen rázódtunk össze mint osztályközösség fiatal, szép matektanárnőnk és oszink, Sink Erika keze alatt. Az ő óráin kivül az égvilágon semmire nem emlékszem abból az évből, csak a téli hidegben és ködben megtett hosszú-hosszú útra a nehéz táskával. Volt ezen az úton egyetlen kellemes másodperc is, amikor egy szabóműhely ablaka elött masiroztunk el, ahol a fiatal inasok, segédek pillantásokkal, mimikával jelezték , hogy szivesen udvarolnának a licista lánykáknak.Nagy kamasz- vihogásokkal háláltuk meg az érdeklődésüket és annyi...! A Sincai-ba költözést és vegyestannyelvű iskolává válást én személy szerint örömmel fogadtam, hisz öt percre laktam ettől az iskolától. Mit érdekelt akkor engem az, hogy ez a ”vegyülés” a magyar nyelvű oktatás elleni pártpolitika egyik győzelme volt a magyar oktatás elsorvasztásáért vivott harcában. Amiben a magyar szülők is önkéntes szövetségesek voltak: két kissebb testvérem már román tagozaton tanult első osztályos korától, és engem is át akartak iratni, csak barátnőim, tanáraim miatt megkutyáltam magamat. A városközponti iskolában töltött három év kamaszkorom legszebb élményeivel gazdagitott. Néhány kiváló tanár tudása, műveltsége, személyisége, barátsága számomra olyan motivációt jelentett a továbbtanuláshoz, amiért nem lehetek elég hálás nekik, amig élek, mert olyan családból származom, ahol én lettem az első érettségizett és teljesen rám volt bizva, hogy tanulok, vagy nem tanulok.

131

50 éve indultunk Szerencsére egy diák sohasem tudja meg,( hacsak nem tanárgyerek,mint az enyéim is) mi zajlik a tantermi órákon kivül egy tanári közösségben ! Én semmilyen hátrányát nem éreztem annak, hogy vegyes tannyelvű islkolában tanulok, ismertem és szerettem a román évfolyamtársaimat. Hiresen szigorú Sandru Rozalia igazgatónőnket sem azért rühelltük, mert román, hanem mert vaskalapos, jobban mondva ”vaskendős” lédi volt. Később, mint tanár, viszont már el tudtam képzelni, milyen erőfölény-demonstrációk folyhattak a két tagozat tantestületei között és kinek a javára , amikor az 56-os események utórezgéseként néhány ”rebbellis” tanárt a magyarok közül azelötti tanévben kirúgtak, bezártak. Mindezek dacára, fiatal tanárainknak hála az iskola falai közé beosontak a hatvanas évek eleji nyitás bimbózó jelei, amik az iskola falain kivül is ott voltak a levegőben. A Szabad Európa Rádió zeneműsorai révén, a Kossuth Rádió, a magyarországi képes magazinok, divatlapok, a cseh (Supraphon), a magyar (Hungaroton) és román (Electrecord) lemezkiadók és az Ifjúmunkás, Utunk c. hetilapok révén. El kezdtünk közösen kirándulni, strandra, mozikba járni, Cseke László Teneegerparty c. műsorában leirtak alapján tükör elött megtanultunk charlestonozni, csa-csa-csázni, rockozni, twisztelni, divatosan öltöztünk, az olasz filmcsillagok frizuráját kezdtük utánozni, krimiket is olvastunk, nemcsak világirodalmat, belekóstoltunk a cigarettázás lopott, tilos élményébe. Születésnapi zsúrok helyett ”döcibe” jártunk, ”murikat” rendeztettünk szüleinkkel, akik kétségbe voltak esve attól, milyen zenére és hogyan táncolunk rángatózva, de nem vaditottak el tiltásokkal. Nagy ”vagányaknak” képzeltük magunkat, a fiúk amerikai filmekből vett nevekkel kakaskodtak, volt közöttünk Tom, Jack, Gyó, Kvics, Lölő stb., megjelentek szókincsünkben az ehhez illő új szavak is: a klassz, a nőci, a pasas, a pia, a szivar,a csóró, a kaja . Papp Ferenc földrajz tanárunkat Fricinek, tornatanárunkat Jocónak neveztük, a ”jó nő” tanárnőinket Rodikának, Erikának,Évának szólitottuk, másokat jobb , ha nem sorolom fel, hogyan. Szeretetteljes csúfnevek voltak, mert igazi konfliktusaink sosem voltak egyetlen tanárunkkal sem, intelligensek voltak, rutinosak a kis pimaszságaink humoros kezelésében, pedig mi azt hittük, hogy nagyon megérjük a pénzünket. Hál istennek! - teszem hozzá, mert lám ötven év után is ”csak a szépre”, a csinyekre, a ”banda-együttlétekre” emlékezem, nem a példás, munkás hétköznapokra, a házi feladatokra és felelésekre! Papp Frici földrajtanárunk jóvoltából vasúton, vagonokban bejártuk az országot, megmásztunk a Kárpátokban jó néhány hegyet, megismertük a tengert, találkoztunk külföldi turistákkal. Akkor, ott kialakult osztályunkban egy olyan csoport, ami aztán évekig jóban-rosszban összetartott.Beszereztünk magunknak tükrös napszemüveget, tudtunk néhány Beatles, Cliff Richard, Littl Richard dalt, olasz slágert és természetesen magyar, román divatos számot is, amiket mezőgazdasági gyakorlatokon, közmunkán, munkatá-

132

50 éve indultunk borban tele torokból énekeltünk angolul, olaszul, amikből mukkot sem értettünk, mert minket oroszul, németül tanitottak!. Addig rimánkodtam otthon, amig szüleim pick-up-ös rádiót vettek, s Kálmán Imre operettein kivül, néhány kicsi, karikás Supraphon lemezt is vásároltak hozzá. Nem volt nálam lelkesebb portörlő, ablakmosó, mert olyankor harsogtathattam lemezeimet, táncolhattam tükör elött kedvemre. Jó párszor bizonyos órákról tömegesen ellógtunk és a ligetben kötöttünk ki, Grúber Pali ott lakott, hozta a gitárját és miénk volt a világ! Egy ilyen alkalommal készült rólunk egy csoportkép, amin a másik osztályból Berkessy Zoli is rajta van, őt szivügye húzta a társaságunkba.Kis tremolók, rezdülések voltak osztályon belül is, de egyik sem bontakozott ki: aranyos,naiv,tiszta gyermeki barátokként léptünk ki az iskolából tizenegyedik után. Egyik kedvenc diákkori fényképemen, ami olyan kicsi, hogy szinte reprodukálhatatlan , azt a keskenyvágányú kis hegyi vonatkát kapta le valaki, aminek nyitott platformján utaztunk a máramarosi hegyekbe, tiz napos munkatáborba, sarlóval körbevágni, megtisztitani az elültetett fenyőcsemetéket a meredek hegyoldalba, amiket valószinüleg mostanság taroltak le élelmes fakereskedők. Ha nem tizenhat-tizenhét évesek lettünk volna, valószinüleg horrortörténetekre emlékeznénk vissza. De mivel életünkben először éltünk felnőttek igazi felügyelete nélkül ( a velünk küldött két insztruktor kevésnek bizonyult az egymástól egy kilométerre fekvő favágó barakk lakóinak ellenőrzésére), nekünk ez lett diákkorunk legremekebb ”vakációja”, mert fejünk felett őrangyalaink és a szabadság és ”ifjúság édes madarai” röpködtek. Rosszul táplálkoztunk,( a kirendelt osány menyecske nem tudott főzni) alig mosdottunk ( a hegyipatak vize jéghideg volt), keveset aludtunk ( a fapriccsek, lópokrócok, vattapárnák nem vonzottak, dúltak a fogpasztázó merényletek), de rengeteget kacagtunk, barangoltunk, énekeltünk, ökörködtünk. Megismerkedtünk a hátárőrökkel, meglátogattuk őket magaslati kaszárnyájukban . Lóra ültünk, megfoghattuk a fegyvereket, felpróbálhattunk egyenruha-kellékeket, ettünk egy rendes, kazánban főzött ebédet. Hegyi portyázásink alkalmával találkoztunk hegyi pásztorokkal, ettünk esztenákon friss júh-termékeket, Betuker János kollegánk segitségével megtanultunk elcsavargott juhot, vagy tehenet literes üvegbe belefejni! Tábortüzet raktunk a lányok barakkjánál minden este, énekeltünk, rágyújtottunk, néhány párocska között kivirágzott a romantikus, kézfogásos csillagnézés. Az érettségire azok , akik ebbe a táborba önkéntesen jelentkeztünk, együtt tanultunk Szabó Ernáéknál, Pepinél, ahol a szülők nagyvonalúan elviselték ezt a kollektiv tébolyt. Mindenki azt a tételt magyarázta a többinek, amihez a legjobban értett- én főleg a román és magyar irodalmat. Közben fel-feltettünk egy-egy lemezt, ráztuk magunkat egy-egy rockra, a Lucifer-twistre, aztán folytatuk a tanulást. Nyolc tantárgyból szóbeliztünk egymás után, egyetlen délelött,(tudományos szocializ-

133

50 éve indultunk musból és darwinizmusból is) háromból irásbeliztünk. Akik együtt tanultunk, az egyetemi felvételikre is fel voltunk készülve, csak el kellett dönteni , milyen fakultásra. Az érettségi bankettre ruhákat csináltattunk, megjelentek az átlátszó, habos, mintás műanyagok, divatos hegyesorrú, végre nem csak fekete., barna cipőket, kiegészitőket csomagból, Magyarországról vásároltattunk szüleinkkel. A fiúk igazi lovagokként taxival jöttek értünk és úgy szálltunk ki a Pobedákból az István vendéglő elött, mint a lédik! A vendéglői zenekar még nem haladt a korral, klasszikus táncokat húztak, meg műdalokat. Amikor szünetet tartottak, engedélyt kértünk, hogy Grúber Pali gitározzon, énekeljen. Végre ”kórusunk”, táncaink igazi kozmopolita hangulatot teremtettek, fiatalabb tanáraink is táncra perdültek, Friedmann tanárnő Palit ott helyben átengedte filozófiából, érettségire állhatott ő is. Hajnalban még sétáltunk egyet a kihalt város főterén, aztán hazakisértük egymást. Józanul! Azt hittük, hogy felnöttek vagyunk, jöhet a világ, az egyetem a munka. Jött is, csak nem rockozva, twistezve, báli hevületben. A kihelyezés sem, a családalapitás sem, a rendszer becsavarodása és tébolya sem, a gyerekeink felnevelése, kirepülése, unokák dajkálása, a rendszerváltás reménye és csalódása , az egész , ötven éve tartó, és reméljük további feladatokat, meglepetéseket tartogató szeszélyes és gyönyörű, mert megismételhetetlen, egyszeri és nagyszerű életünk. Gaudeamus igitur! Irta Váli-Botos Éva

134

50 éve indultunk

135

50 éve indultunk

A Nagybányai Magyar Tannyelvű Középiskola színjátszókörének plakátja

136

50 éve indultunk

EGY SZÍNIELŐADÁS TÖRTÉNETE Emlékezés 5o év után

Amikor tanáraink azzal fordultak a diáksereghez, hogy színdarabot kellene előadni, kitörő lelkesedéssel fogadtuk az ötletet. De aztán mindenki letört, mert a tanári kar szomorúan közölte a furcsa hírt: az iskola vezetősége szigorú utasítást kapott felsőbb hatóságtól, hogy magyar szerző darabját nem szabad előadni. Akkor tanáraink zseniális ötlettel álltak elő: magyarra fordítanak egy román szerző írta darabot. A leendő-színész diákok bekapcsolódtak a fordításba, s bizony ennek meglett a haszna. Mert például az eredeti fordításban Tarzán mindenkit azzal fenyegetett, hogy "kapsz egy egyenes irányt jobbról". De mi, diákok rábeszéltük a fordítói gárdát, használja inkább a magyarul helyes "jobb egyenes" kifejezést, amely aztán megjelent a végleges szövegben. Mi, a fiúk napirenden voltunk a box szakkifejezéseivel. A szereplőket minden évfolyamról választották. A nyolcadikos Tóth Dénes volt a legfiatalabb szereplő, Spácai Csaba a XI-ből pedig a legidősebb. A legkorosabb (Butnaru) tanár szerepét a X. osztályos Szilágyi Csaba kapta, nagy örömére. Tehát rossz kölykök voltunk mindannyian, amint az el is várható a gyerekektől. Tóth Deda nagy mókamester volt és tökéletesen beilleszkedett a nagyobb fiúk társaságába. Deda és én a továbbiakban is jó haverok maradtunk - bukaresti éveinkben és azután is. Iskolánkban annak előtte nem létezett amatőr színjátszó csoport. Minden diákszereplő tudta, milyen pályára lép: lett belőlük mérnök, matematikus, sportoló, közgazdász, de egyik sem választotta a színészi pályát! A színdarabnak mégis sikere volt, hála tanáraink irányításának és a szereplők tehetségének. Megértették velünk, hogy a mi kis magyar iskolánknak szüksége van erre az előadásra, az jót tesz az iskola hírnevének, az összes magyar diákot motiválja majd. Ezért leendő sportolók, matematikusok, fizikusok mind-mind összefogtunk, hogy sikerüljön a nagy kaland. Természetesen, az irodalom és a kultúra szeretete sem hiányzott a szereplőkből, de nem az volt a legfontosabb motiváló tényező. Inkább a mi kis iskolánk iránti szeretetünk és bizalmunk tanárainkban, akik nemcsak a különböző tantárgyakra tanítottak bennünket, hanem olyan emberi értékekre is, amelyeket mind a mai napig megőriztünk: kitartásra, együttműkődésre, ősszetartásra, anyanyelvünk szeretetére.

137

50 éve indultunk Sikeres volt-e az előadás? Úgy emlékszem, hogy diáktársaink, a szülők és a tanári kar egy emberként támogatta a nagy kalandot. Szinte minden szülő és kollégánk megnézte és megtapsolta a produkciót. Több előadást tartottunk a környező városokban és községekben, mindenütt, ahol magyar lakosság volt. Ami iskolai előadásként kezdődött magyar kulturális eseménnyé vált. S mennyi kaland fűződik hozzá! Például Felsőbányára nem jött értünk a busz s az egész színjátszó csoport, tanárokkal együtt, gyalog ment haza. Telefon persze nem volt és mindenki éjféltájt érkezett haza. A szülők persze kis híján frászt kaptak, hogy hol vannak a drága gyerekek, de minden jó, ha a vége jó! E társaság nyomdokain haladva alakult meg a későbbi iskolai színjátszókör, mely kezdetét jelentette olyan jeles erdélyi színművészek pályafutásának, mint Váradi Mária, Márton Árpád, Papp Éva és mások. Szilágyi Csaba

138

50 éve indultunk

Kós Károly levele iskolánk diákjainak

139

50 éve indultunk

Emlékmorzsák 50 éves érettségi találkozó. Alkalom, hogy írjam le az emlékeimet. Hát ez nem könnyű. Az igazság az, hogy én ötven éven át soha nem szakadtam el az iskolától. Attól, amit ott kaptam. A szellemiségétől. Valamilyen előadáson az iskola, az iskolák jelentőségéről okoskodtak, a végén feltették a kérdést, mire emlékezik a tisztelt hallgatóság. Hosszas töprengésszünet. Nem szól senki. Én kiböktem: a tanáraimra. Amit tőlük kaptam, nagyrészt ma is abból élek. A Felsőbányai úti elemi. Egy nagy fa az udvaron, a kijárat baloldalán, a szünet végén, sorakozás bevonulás az osztályba., az osztályunk déli fekvésű,. az udvarra néz. napfényes. A katedrán Doroghy Boriska tanító néni. Az első padban Vasitsek Mari, Boriska néni unokája, mindig ő húzza a rövidebbet, ha Boriska néni mérges, Marit regcumozza. Mások helyett is. Én sajnálom, mert nem ő a hibás. Megjegyzem egy életre: nincs részrehajlás, sőt! Közben Cupi (Taar Mária) a másik unoka meg én a hátsó padban marcisor-sodrással foglalkozunk. Ha jól emlékszem, V. osztályba is felvételizni

140

50 éve indultunk kellett. Látom a katedrán a tételek-lapocskákat. Hogy mit húztunk, arra már nem emlékszem. Aztán a VIII.-ba is felvételi. Ez már az új iskolában. A Nagybányai Magyar Tannyelvű Középiskolában. Büszkeség: ez a mi iskolánk! Lelkesedés, lendület. A tanárokból is ez árad. Nem fogalmazódott meg szavakban, de nem a szavak a fontosak, hanem ösztönösen érezzük, a család a közhangulat is ezt sugallja. No, hát nem sokáig tartott. A IX..-ben már összekevertek. Átköltöztettek a Şincai nevű vegyes tannyelvű középiskolába. Kiűzöttek vagyunk, a megtűrtek, ez sem hangosan fogalmazódik meg, csak érezzük, tudjuk. Már nincs olyan hancúrozás a folyosón, az udvaron, igaz, már nem vagyunk kicsik. A IX. F, a humánosztály az új épületszárnyban van, az emeleten, szemben a lépcsővel, a sarokban. Talán nem is volt más osztály mellettünk. A reálosztályok tőlünk távol a román osztályok közé ékelve, kellő távolságot biztosítva, ne érezzük, hogy összetartozunk. Ez persze csak felnőtt koromban tudatosul, amikor világossá válnak a sötét praktikák, fondorlatok a megosztás, elidegenítés, öntudatrombolás céljával. Azért nem járt nagyon nagy eredménnyel. Mert hát ugye itt vagyunk az ötvenedik találkozón, még ha szétszóródtunk is a világ minden tájára. Illesse hála, megbecsülés drága tanárainkat. Egy jellemző epizód. Talán X.-es voltam. Vakációban, Debrecenben jártam az unokatestvéreimnél, elkapott a szabadság szele, levágattuk a hajamat, s modern frizurával érkeztem haza, amire nem illett a hajpánt. Bár ráerőltettem, vagy tán nem, de azt biztosan tudom, hogy becitáltak Sandru (Şandru?) igazgatónő őfelsége zord színe elé megdorgálandó, azaz megszégyenítés végett. Még voltunk néhányan, hogy kik, nem emlékszem, de ki a fenét érdekelt ez a fontoskodás. Csöppet sem szégyelltem magam, sőt, daccal élveztem, nahát, legalább nem vagyok a nyáj szürke báránya. A kicsengetés, a ballagás emléke is felvillan. Nem volt egyszerű. Sem a tabló ügye, sem a magyar hagyományok szerinti ballagás-szertartás. Nem énekelhettük a Ballag már a vén diákot, sem a Gaudeams igiturt, Kálmán Márta latintanárnők pianóban tanította az osztályban, s a jeles napon valamivel hangosabban énekeltük ugyancsak az osztályban. Valaki illegalitásban megszervezte, hogy a X..-esek feldíszítsék az osztályt. Jó lecke volt arra, hogy azért sem! Vigasz, hogy a fiam, lányom ballagása a kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban már a régi regula szerint zajlott, bár ott is volt bökkenő. A Ballag már t nem lett volna szabad énekelni, de ők nem vették figyelembe a tiltást, nem lett baj belőle csak az igazgató futkosott fel-alá kétségbeesetten, és azzal is maradt. A tanáraink dicséretével végezném. Sok melegséggel jóérzéssel nevezhetném meg sokukat. Keveset tudok arról, kinek hogy alakult további tanári pályája. Sokan már nincsenek testben közöttünk, de a lelkük bennünk él. Tisztelet és hála mindannyiuknak. Habina Mária (Nagy Mária)

141

50 éve indultunk

A Felsőbánya utcai iskola

142

50 éve indultunk Váli Éva

GAUDEAMUS Előttem egy pontosan 55 éves fénykép. Készült 1957. május 31-én, a nagybányai cintermi iskola VI. A osztályáról kint az udvaron. Háttérben az 1717–1720 között épült Szentháromság templom sok helyen tégláig leomlott, vedlő vakolatú fala, amihez derékszögben van hozzáépítve egykori általános iskolám, ami 1748ban rendház és iskola volt, 1887-ben államosították, aztán volt még utána főgimnázium, polgári leányiskola, általános iskola, ma pedig a Petre Dulfu nevét viselő két tannyelvű általános iskola. A fényképen huszonkét osztálytársam ( közülük csak öt fiú) és négy tanárom négy sorban szépen elrendezve. Egy hosszú padon két szélen két-két tanár, bennebb két-két diák, középen osztályfőnöknő, előttük földön ülve, keresztbetett lábakkal három szépenfésült ”fiatalember”, hátul két állósorban a többiek, még két fiú és sok lányka..

143

50 éve indultunk Nagyon szeretem ezt a fényképet, mert abban különbözik az összes későbbi iskolás csoportképemtől, hogy 1957-ben a diákok még hálistennek nem viseltek egyenruhát, sőt, ahogy a képen is látszik, pionirnyakkendő is csak négy kislány nyakában van. Tehát hétköznapon annak viselése nem lehetett kötelező, ellenkezé eseben hirhedten szigorú Godza igazgató-elvtársunk, aki földrajz tanárunkként ott ül a pad balszélén, biztosan nem engedélyezte volna a fényképezést. Mi volt a gyerekdivat az ötvenes évek vége felé, Nagybányán, ami köztudomásúan prolivárosnak számitott ”burzsuj-időkben ” is? Lányoknál az egyszinű vagy nagykockás szövetruha, sötétkék, fehérmasnijú matrózblúz rágombolt rakott szoknyával, piros nagypettyes fehér blúz-szoknya együttes. Frizura terén a többség fül mellé font és visszatürt copfot viselt, nagy piros, vagy fehér masnikkal, de volt már ”modernebb” rövid haj is, választékkal féloldalra fésülve, breton nélkül. A kisfiúk mind úrfik, homlokból féloldalra felfésült dús hajjal és szépen begombolt zakójú öltönnyel, kihajtott fehér ingnyakkal. Talán azért szánok több időt a külsőségekre, mert zavarban vagyok, hogy az akkori osztálytársaim felének nem emlékszem a nevére, az egyik tanárnőmére sem. Pedig a cintermi iskola maradandó nyomokat hagyott a lelkemben s ezt abból is lemérem, hogy minden alkalommal, amikor - 18 éves korom óta jó messze kerülvén szülővárosomtól- hazalátogatok, belső parancsnak engedelmeskedve első utam a cinterembe vezet. Talán a széles pár lépcső teszi, amin fel kell menni az István-torony,és a katolikus és ortodox templomok, meg az iskola által szegélyezett magaslatra, talán a hatalmas évszázados vadgesztenyefák, a hely történelmi szelleme, természetadta poézise okozza, de úgy érzem, nincs a világnak még egy iskolája , ami ilyen áldott helyen lenne! Tavalyig annyi évtizeden keresztül mindig beértem a Cinterem látványával, azzal, hogy leültem egy padra a torony alatt és kisdiák fruska-önmagamra gondoltam. Láttam magam , ahogy az épület széles folyósóin rohangálok,a barátnőimmel karonfogva sétálgatok, vihogok, vagy vállat vonogatva duzzogok, ha fecsegésem miatt órák alatt megszólitottak. Láttam emlékeimben Kruzsnyiczky Böske nénit, magyar tanárnőmet és osztályfőnöknőmet mindig elegánsan, ápoltan amint belép az osztályba, táskáját leteszi a katedrára, neccéből kiveszi a vekkeróráját és táskája mellé teszi, aztán ,miután feleltetett, felirja gyönyörű gömbölyű betűs irásával a táblára a következő lecke cimét. Metz Márta néni , a román tanárnőnk férfias határozottságú jó pedagógus volt. Szürke kosztümjére, humorára, meg öklére emlékszem, amivel néha nagyot csapott az asztalra, ha nem figyeltünk, no meg a román nyelvtanra, amit úgy megtanultam nála hetedikig, hogy az egyetemen is, később tanárként fokozati vizsgáimon és a filológia szakosztályokban nyelvtant is tanitva, egyetemi felvételire felkészitve is ”abból éltem”. Igaz, hogy Márta nénitől kap-

144

50 éve indultunk tam életem első kis jegyét is egy mulasztásomért, amit nem győztem helyrehozni szégyenemben.Középiskolás koromban is szerettem az irodalmakat, de abban , hogy végül román-magyar szakos tanár lettem a cintermi iskola két tanárnőjének személyisége, tehetsége jelentette az útravalót. Az emlékezet furcsán, szeszélyesen szelektál. Megpróbálom életem e szakaszának komolyabb eseményeit felidézni, de szinte semmire nem emlékszem. Arra sem, hol volt az osztályunk, hol tanultam otthon, ahol nem volt ”gyerekszoba”, milyenek voltak a tankönyveim, a felelések, az abszolváló vizsga, a dolgozatirások. De élesen emlékszem harmadik szerelmem (az első az óvónénim fia volt középcsoportban, a második egy osztálytársam harmadik-negyedikben) szép kék szemeire, szőke hullámos hajára, a kinra , hogy jó tanuló létemre pont belé szerelmesedtem, pedig ő visszabukott a hetedikbe. Akkor megtanultam fütyülni a közvéleményre, aminek mai napig hasznát veszem, igy nincsenek felületes előitéleteim emberek minősitésében. Jól emlékszem még arra, hogy a tilalmak dacára nehezebb felelések, dolgozatirások elöttti szünetekben református létemre ott térdepelek több lánykával a katolikus templom Szűz Máriája elött, aki szeliden tekint ránk feje felett égőkből kirakott glóriája fénye alól, amit a térdeplővel kapcsoltunk be. Ő mindig megsegitett, mert mi is segitettünk magunkon, és tanultunk! Tavaly, felnőtt életemben először, valami becsalt az iskola épületébe: meglepett, milyen szélesek és magasak a folyosók, és hogy már nem dübörögnek, mert a motorinával felkent deszkapadló átadta helyét a modern kő-padlóburkolatnak. Akárcsak a második emeleti pedelluslakás ,ahol, ha nem tévedek Makara bácsiék laktak. Ő csengetett ki szünetekre, felügyelt a folyosók fegyelmére és nála tizórait is lehetett vásárolni. Mig a lépcsőn felfelé baktattam orromban éreztem az ősszel sütött sárgatök és gesztenye illatát, ami beosont az osztálytermekbe is , hogy addig fészkelődjünk, mig tanáraink végre rövidebbre fogták a befejezést. Az udvar cementlépegetőin bandukolva ugrott be emlékeim közé, hogy ezek egyikéről pattant fel valamelyik osztálytársam keze közül egy csapágygolyó olyan magasra , hogy a templomfal tetején levő üvegablakon keresztül belövődjön és sokáig pattogjon a templomhajó kőlapjain a rémült pap és sekrestyésnő kétségbeesésére. Nem emlékszem a folytatásra, de remélem, senki nem árulkodott és soha nem kapták el az incselkedő ördög golyópattogtató kis cimboráját. Milyen volt a cintermi iskola számunkra, akik a háború alatt születtünk olyan családokban ,amik a háborút is, az utána következő társadalmi cunamit is jól megszenvedték? Jó iskola volt, mert nem terrorizált, nem gebbedtünk meg a tanulnivalóktól, hagyott időt mindent jól begyakorolni, sokat játszani,gyermeknek lenni. Nem kényszeritett mindenkit továbbtanulásra, de aki arra adta a fejét, azt jól fel-

145

50 éve indultunk fegyverezte. A felvételin mi, ”cintermisek” zombiknak számitottunk a ”röfisek”, és a kettes iskolaiak mellett, de mind egy szálig bejutottunk, pedig fehér holló volt közöttünk az értelmiségi vagy polgári származású gyerkőc. Mig egy padon a lombsuhogás, galambbúgás alatt visszapergettem ”cintermista-emlékeimet”, délre harangoztak. Megszólaltak a katolikus templom méltóságteljes, ódon basszusai, és az 1926-ban, az iskola tornaterméből átépitett ortodox templom tenorjai is szaporán kontráztak. Pár perccel elhallgatásuk után a döbbent csendben megjelentek a kijáraton és lesiettek a lépcsőkön, az udvari lépcsőig tanitónénijeik kiséretében az első osztályosok. Sok-sok román kisgyerek között az a nyolc magyarka is, akik tanfelügyelőségi engedéllyel ott ma az egyetlen magyar első osztályt képviselik.

146

50 éve indultunk B. Bartha Margit

AZ ELSŐ ALMA MATER Ha az ember messzire kerül szülővárosától, akkor csak ritkán adatik meg neki az öröm. hogy felkeresse az otthoni kedves helyeket. De annál gyakrabban jár ott gondolatban. Én is így vagyok iskoláimmal, ahol megtanultam a betűvetést vagy kis ízelítőt kaptam a nagy emberi tudásból. Tanulásom első színhelye a nagybányai Híd utcai Református Iskola - akkor nevén 1.B.sz. Magyar Tannyelvű Elemi Iskola, később 4.sz. Általános Iskola - volt, melynek padjait 1951-1958 között koptattam. Mégpedig szívesen, mert gyermekfejjel is úgy gondoltam, hogy ott jó dolgok történnek velem. Tanultunk amit mindig is szerettem. Barátságokat kötöttünk - életreszólóakat is. Játszottunkszórakoztunk - nem eleget, dehát az ilyesmiből soha nem lehet elég. Az ottani kiváló tanítói és tanári gárda szakmai színvonala mintha összefüggött volna az iskola évszázados hagyományaival (talán magasabb lehetett a mérce az oktatók alkalmazásakor?). Városunkban a református oktatás nagy elődje az 1547-ben létrehozott híres-neves Schola Rivulina volt, amelynek megszűnte után pár évtizeddel, 1823-ban ismét újjáéledt a református hitoktatás, ezúttal a Híd utcában, előbb szerényebb keretekben és kisebb épületben, majd 186o-tól a jelenlegiben. A közel 19o éve folyó rendszeres oktatás csak a mostoha történelmi körülmények miatt szünetelt olykor, ám jellege megváltozott az idők folyamán. Felekezeti jellege megszűnt 1948-ban. Azt közetően tíz évig önálló magyar iskola volt, majd lett belőle jóval kisebb magyar tagozat, mígnem 1966-ban végleg megszűnt. A régi épületet csak szeretni lehetett, például a sokablakos hosszú folyosókat, a két egybenyitott osztályból kialakított dísztermet - jó hangulatú ünnepségeink, szavalataink színhelyét, az osztálytermeket, melyeket soha nem éreztem szűknek, pedig az első osztályban ma már elképzelhetetlenül sokan, 49-en ültünk a padokban. Az én időmben népes tanulósereggel büszkélkedhetett az iskola: minden évben háromszáznál többen tanultak a hét magyar osztályban. Talány, hogy miért marad meg bennünk élénkebben egy-egy emlék, mint a másik. Bennem például a jó Dobai tanító néni dorgálása az első osztályból, hogy ha mindig annyit fogok fecsegni, mint akkor és ott (óra közben sűrűn jobbra-balra fordulva tartottam szóval padtársaimat, Báncsi Babit és Gyulai Erzsikét), nem sokra viszem az életben. Mivel bő hatvan év után is emlékszem szavaira, bizony

147

50 éve indultunk megszívlelhettem a bennük rejlő intelmeket: ne beszélj feleslegesen, ne zavard az embereket. Hát igen, az volt az idő, amikor az emberpalánta magába szívta nem csak a tudás alapjait, de fontos erkölcsi normákat is tanult. Egy-egy nagyszerű tanár megszerettette velünk tantárgyát, ugyanakkor fegyelemre, kitartásra, pontosságra, tiszteletre is tanított, nyíltan vagy burkoltan - ki-ki egyéni módszerének megfelelően. Ezért volt számomra fontos ember egész életemben Markó bácsi (akit éppen így szólítottunk), Farkas Ede tanár úr vagy Déry tanító néni. Sokszor, nagyon sokszor gondoltam és gondolok ma is rájuk és a tőlük tanultakra. Milyen szerencse, hogy az emlékezet megőrizte a fontos vagy csak számomra jelentős momentumokat elemista koromból, mert sajnos kevés fénykép maradt meg azokból az évekből. Nincs fotó az évzáró ünnepségekről, de még mindig érzem az értesítő-kiosztás izgalmát. Vagy a lámpalázat, amikor a városi színházban énekelt kórusunk. Benyomásaimat az azóta rég eltűnt Ada Kalehről és az öreg törökről, aki oly szívesen kínálta nekünk a maga készítette finom édességet. Vagy arról, hogy milyennek tűnt először Bukarest és a tenger, mely helyekre a VI. osztály végeztével, az iskola által szervezett körúton jutottunk el. Mai fejjel tudom, hogy első iskolám maga volt a boldogság szigete s egyféle mérce. Mert életem történéseinek későbbi színhelyeit, pontosabban: azok érzelmi hátterét akarva-akaratlanul sokszor hasonlítottam a Református Iskolához, ottani jó közérzetemhez.. B. Bartha Margit

148

50 éve indultunk

Markó Béla, a kézdivásárhelyi líceum diákjának verse, amit iskolánk irodalmi körének küldött

149

50 éve indultunk

TARTALOMJEGYZÉK AJÁNLÁS – Véső Ágostonm ................................................ BEVEZETŐ – B. Bartha Margit ............................................. A nagybányai gimnáziumi oktatás múltja – Metz József ....... Cronica anului școlar 1924–1925 – Gheorghe Hetcou ........... EMLÉKEZÉS – Kádár István .................................................. A XI. D osztály tablója, kicsengetési kártyája, névsora .......... Bagosi Attila Balogh György Bartha János Bortnyik Béla Botos Éva Bölöni József Fenesi Gyöngyi Göbel Ágnes Gruber Pál

150

Oldal 7 9 11 14 16 22

50 éve indultunk

151

50 éve indultunk

152

50 éve indultunk

153

50 éve indultunk

154

50 éve indultunk

155

50 éve indultunk

156