5 6 MÛ HELY KULTURÁLIS 1000,- Ft FOLYÓIRAT SEGANTINI Boritok_05.indd :00:59

MÛHELY MÛHELY • 201 3/5–6 • SEGANTINI

MÛHELY

KULTURÁLIS

Boritok_05.indd 1

1000,- Ft

FOLYÓIRAT

SEGANTINI 2013.10.15. 16:00:59

Boritok_05.indd 2

2013.10.15. 16:01:01

Tartalom GIOVANNI SEGANTINI: Így érzek és így gondolkodom a festészetről (Lukácsi Margit fordítása)..7 „Így hát a művészi alkotás, lévén a természet interpretációja, minél inkább magában foglal szellemi elemeket, és minél nemesebb érzülettel és formában reprodukálja azokat, annál inkább eltávolodik a közönséges érzékeléstől. A műalkotást csakis azok képesek értékelni, akik hosszú és türelmes szeretettel képesek voltak felemelni szellemüket mindezen elemek érzékeléséhez és befogadásához.”

GIOVANNI SEGANTINI: Két önéletrajzi töredék (Lukácsi Margit fordítása) ..........................12 „A Természet egyfajta hangszer lett számomra, amelynek zenéje elkísérte szívem énekét. És a szívem az alkonyati nyugodt harmóniát énekelte, a dolgok belső intimitását, így hatalmas melankóliával táplálta szellememet, amely a lelkemben végtelen gyengédséget ébresztett.”

GIOVANNI SEGANTINI leveleiből (Lukácsi Margit fordítása) .................................................23 „Sosem kerestem Istent önmagamon kívül, mert meggyőződésem, hogy Isten bennünk lakozik, és Isten mindannyiunké, ha szép, jó vagy nagyszerű műveket alkotunk; mindannyian Isten részei vagyunk, miképpen minden atom a Világegyetem része. Sosem kerestem más boldogságot az egyetlen, igaz boldogságon, a megismerés boldogságán kívül. Mindig szerettem és tiszteltem a nőt, lett légyen bármilyen helyzetű is, hiszen természetének lényege az anyaság.”

TOLNAI OTTÓ:

Segantini Győrött ..............................................................................27

„Itt annyira közel az ég, hogy minden mozdulat, minden munkálkodás egyfajta celebrálássá, a teremtővel való kommunikálássá lesz…”

ALMÁSI TIBOR:

A szín és fény mestere: Giovanni Segantini ......................................40

„Annak ellenére, hogy viszonylag fiatalon szakadt meg élete folyása, Segantini rendkívül gazdag hagyatékot örökített az utókorra. Zsenge korban, szinte gyermekfejjel kezdte pályafutását, és egész életét a nap nap utáni kitartó munkának szentelte. Keze alól rendre-másra kerültek ki az új és újabb alkotások, amelyek ma a világ nagy múzeumainak féltve őrzött kincsei.”

Közel és távol ....................................................................................47

BACSÓ BÉLA:

„A képen nem látható a honnan, ám jól kivehető a hova. Az asszony a távol és közel között halad.”

GYŐRI LÁSZLÓ:

Egy Segantini-képre ..........................................................................52

„elhalványul, ami volt, új képet fest az ecset, de megtette jóslatul, amit csak megtehetett.”

TŐZSÉR ÁRPÁD:

Apokrif Segantini ..............................................................................53

„Hazafelé az egynemű létbe – ez lehetne a címe a képnek.”

1

muhely_16.indd 1

2013.10.01. 14:46:22

BERTÓK LÁSZLÓ:

Parasztasszony szánkóval ..................................................................54

„Akkora a súlya asszonynak, szánkónak, csak az ujja látszik a Mindenhatónak.”

Vissza az erdőből ...............................................................................56

ÁGH ISTVÁN:

„innen majd repülhet tovább, ki a hóba utat tiport…”

KEMSEI ISTVÁN:

Templom a purgatóriumban ..............................................................58

„Életünk Istennél egy pislogás sötétje. Mikor lekattan szemhéja, még nem, mire újra nyitja, már nem vagyunk.”

FECSKE CSABA:

Ki tudja ..............................................................................................59

„háttal a világnak léted sötétjébe lépsz”

SAJÓ LÁSZLÓ:

Isten hidege........................................................................................60

„előttem az út letaposva húzd a szánt élni kell küszködj még”

VÖRÖS ISTVÁN:

Segantini-fraktál ................................................................................62

„150 éve másmilyen volt a csend.”

ZALÁN TIBOR:

Farönkkel, szánnal, tengerre, égre .....................................................63

„Talán az Isten majd fölhasogatja nekem a rönköt”

FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ: A kozmikus csend ..............................................................................66 „A házakból kilépve az itteni lakos nem egyszerűen »kint« találja magát, hanem mintha egy űrsétára indulna. A hegycsúcsokra felpillantva, a nyers levegőt harapva az ember egyenesen a kozmosszal érintkezik.”

MÁTHÉ ANDREA:

Malojánál a hegyek ...........................................................................70

„Követjük őt, de eléje kerülni nem tudunk. Ez a nézőpont azonban elősegíti azt, hogy ne csak együtt nézzünk, egyfelé tekintsünk, hanem együtt is érezzünk vele: a hatalmas farönk súlyát ugyanis ő nem látja, de érzi, a néző azonban – a kép előterében – nagyon is látja, és ekképpen közvetve a teher nehézkedését is képes átérezni. A festményen ábrázolt női alakkal együtt látjuk Maloja távolból feltűnő házait, templomtornyát, és – a nehézségek sűrített (jel)képeként ábrázolt rönkkel együtt – közeledünk hozzá.”

DOBAI LILI:

utánnézet ............................................................................................77 „kiválik a tájból ahogy odaadóan nekifeszül a súlynak egyedül húzza a szánt akárha a létet vonszolná maga után”

2

muhely_16.indd 2

2013.10.01. 14:46:22

levágott gorgófőt húzva. Herm&Co ..................................................79

JÁSZ ATTILA:

„elzárva a külvilágtól, önmagam gyengeségeitől, küzdeni az elemekkel.”

KOMÁLOVICS ZOLTÁN: Huszonhárom év ...............................................................................80 „Terhünket örököljük, s szakadatlan Mentjük a mába, mint öregasszony, Ki téli tüzelőt húz a szánján Sötét erdőből lopva a lángot.”

LADIK KATALIN:

Hegyek asszonya ...............................................................................81

„Fáradt hószárnyak a szán rakománya, rőzsefüzér lesz mit a tűz imád.”

SZABÓ T. ANNA:

A tűz helye .........................................................................................82

„A roppant üresség ragyog. Saját halálomat viszem.”

KELEMEN LAJOS:

A lény dicséretéről .............................................................................83

„a kifűrészelt boldogságért nem ontják a pénzt, s nem adnak gazdag éjeket, erős is lenni és szegény: e lehetetlennek légy királya!”

GÜLCH CSABA:

A hóesés befogad ...............................................................................84

„Egyre többet mesél elalvás előtt az estharang, majd milliárd fénylő csillámmal takar be a múlt”

PÁTKAI TIVADAR:

Magányos angyal ...............................................................................86

„te tél megvénült jézuskája te eltévedt magányos angyal”

TÓTH LÁSZLÓ:

Hegyi Madonna .................................................................................87

„teste pisla melegét vonszolja vacogó istenfiának”

FOGARASSY MIKLÓS: Segantini: némely svájci-olasz festmény meg én

– Esszé, memoár-fragmentumokkal ..................................................89 „Ma is élőben láthatok valami hasonlót. Idős nyugdíjas asszonyok – nagyanyák, özvegyek (?) – húzzák így a kerekes kocsijukat maguk után, amikor a betevőkkel teli kocsijukat cipelik haza.”

SZKÁROSI ENDRE:

A szárny súlya – Boccioni és Segantini.............................................97

„Segantininek a posztnaturalizmusból (verizmusból) induló, az igazi francia impresszionizmus mély benyomásával megtermékenyülő, olykor szinte a szecessziós érzékenységből, az intimizmusból is táplálkozó, sőt, kései, már-már »vad«, azaz a fauve-izmust megelőlegező képein olyan sajátos, radikális olasz (svájci) képzőművészeti pályát nyit, amelyre a lusta itáliai kulturális élet legfeljebb bávatagon tekint.”

3

muhely_16.indd 3

2013.10.01. 14:46:23

TÖNKÖL JÓZSEF:

Egyszer Saint Cloud-ban .................................................................103

„A Segantini-kép asszonya – bármit mondok róla, minden igaz – a templom melletti házba megy. A házhoz kis kert tartozik, a kerthez almafa, nyáron két sor krumpli, ágyásban bab, borsó, hagyma.”

DALOS MARGIT:

Fáért mentek ....................................................................................107

„Összekeverte a hajnal előrehaladtát a saját előrehaladtával. Összekeverte a metsző szelet a zsigereiben hozott hideggel, a szúrós keménységgel szállingózó ritka havat a talpában érzett szurkálással, az egész mindenséget a mindenségbe kitett önmagával.”

Visszatérés az erdőből ..................................................................... 119

VARGA IMRE:

„Az út, aminek részese vagyok, velem lesz végtelen.”

LOSCHITZ FERENC:

Anyó a fával ....................................................................................121

„mikor mindegyik érintésben ott van egy másik dobbanása”

CSEHY ZOLTÁN:

Hideg ............................................................................................... 122

„Magát húzza haza, a kandallóig, az ágyig, asztalig, hidegben mindenki tudja, hol lakik.”

PUSZTAI ZOLTÁN:

Jegyzet egy Segantini-képhez .........................................................123

„mikor már nincs hova vissza”

TATÁR SÁNDOR:

Téli teher..........................................................................................124

„Átázott bocskorban, sajgó tagokkal, a legvisszahúzóbb teherrel is van (lehet) idő odaérni.”

CZIGÁNY GYÖRGY:

Messzire vannak ..............................................................................125

„Szánkó hiába van, ha meddő a festménybe hátrált jövendő.”

SEBESTYÉN ÁDÁM:

Hazatérés ..................................................................................................126

„Ki vár meleg étellel, kialvó parazsak fölé hajolva, hideg szobában?”

ACSAI ROLAND:

Tücsökciripelés hóesésben ..............................................................127

„Tücsökciripelést hallottunk a hóesésben.”

DEVECSERI ZOLTÁN:

Vissza a téli erdőből ........................................................................128

„Vissza a téli erdőből, múltját is vonszolja”

4

muhely_16.indd 4

2013.10.01. 14:46:23

NÁDASDY ÁDÁM:

A vászon hűvösében ........................................................................129

„nem kell segíteni? Bírja inakkal?”

GARACZI LÁSZLÓ:

Keszeg Feri balladája ......................................................................130

„Nem lesz küllő kerékben Keszeg Feri, szőr a nyúlon, levél a fán.”

Csontfa.............................................................................................132

LÁNG ZSOLT:

„A gerincen fázósan végigleng az alkonyati szél. A lucfenyő fölött korona alakban ragyog egy halvány jégkristály felhő. Hasonló alakú, de sokkal kisebb felhőcske lebeg a szája előtt is, hol eltűnik, hol megjelenik.”

MÉHES KÁROLY:

Haza az erdőből ...............................................................................137

„Mindent a hó alól kell előásni.”

PODMANICZKY SZILÁRD: Útikalauz egy festményhez .............................................................142 „Nem is a szánhúzó asszonyt keltem életre, hanem a tájat. A táj a fontos.”

KARL ABRAHAM:

Giovanni Segantini (N. Kiss Zsuzsa fordítása) ..............................147

„Segantininél azzal a szokatlan jelenséggel szembesülünk, hogy szerelmi élete mindenestül egy korán kötött házasság keretei között zajlott. Nyilvánvaló azonban, hogy a művész hallatlan erejű ösztönei ilyen korlátozást aligha tűrtek volna, ha szublimált formában nem irányulhatnak korlátlan számú teremtményre. A szerelmi életében szigorúan monogám Segantini törvényszerűen szentelte átszellemített szerelmét az emberiség, a természet egészének.”

GIOVANNI SEGANTINI festménye a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum gyűjteményében található. Köszönjük, hogy az intézmény lehetővé tette a közlést, köszönjük Almási Tibor segítségét.

5

muhely_16.indd 5

2013.10.01. 14:46:24

6

muhely_16.indd 6

2013.10.01. 14:46:24

GIOVANNI SEGANTINI

Így érzek és így gondolkodom a festészetről Savognin (Grigioni Kanton), 1891 január

... Minél inkább elmélyülök a művészetben, és belőle élek, és érte élek, annál inkább szükségesnek érzem, hogy ne csupán a műveim által fejezzem ki magam, hanem az írás által is, hogy megfogalmazzam, mit jelent ez a szó: Művészet, legalábbis az a része, amely engem leginkább érint, a festészet. Nemrégiben találkoztam két definícióval is, melyek kiindulópontul szolgálhatnak, jóllehet a kettő ellentétes egymással. A mi Ghislerink1 ezt írja: „A művészetben gondolatiságra is szükség van, nem csak természetre... stb. stb.”. Ghisleri helyesen gondolkodik, de nem jól fejezi ki magát; szerintem ezt az elvet jobban és pontosabban így lehetne megfogalmazni: „Nem művészet az az igazság, amely számunkra idegen, és az is marad: az ilyen igazságnak nincs és nem is lehet művészi értéke: ez nem más és nem is lehet más, mint a természet utánzása, vagyis egyszerű, materiális reprodukció. A matériát fel kell dolgozni a gondolat által, hogy az időtálló művészet magasába emelkedjen.” Max Nordau2 viszont meg van győződve róla, hogy egyetlen dolog létezik, ami állandó értéket biztosíthat egy művészeti alkotás számára, és ez nem más, mint a természet vak utánzása: „Valamely festő alkotómódszere akkor nyeri el a kortársak tetszését, a divat akkor veszi szárnyra, ha az illető ki tudja elégíteni az uralkodó ízlést. A következő generáció mulat azon, hogy mily csodálattal viseltetett iránta az előző nemzedék, és éppen azt, amit haladó újításnak értékeltek a kortársak, az utódok mint tévedést utasítják el. Meghal, mulandó az, amit a művész a magáéból tett hozzá, azaz az úgynevezett személyes interpretáció, az önkényes variációk és a természet kommentálása; ellenben örök érvényű marad az, amit egyszerűen, naivan, tisztességesen reprodukált: úgy, ami1 2

Arcangelo Ghisleri (1855–1938), észak-olasz republikánus politikus. Max Nordau, azaz Südfeld Simon Miksa (1849, Pest – 1923, Párizs), újságíró, orvos, filozófus, cionista vezető.

7

muhely_16.indd 7

2013.10.01. 14:46:29

lyennek a valóságban látta, és a késői korok boldogan üdvözlik majd a műalkotást, a régi barátot, a mindig változatlan természetet.” Teljességgel igaz, hogy a természetestől idegen ideál nem lehet hosszú életű, de egy ideál nélküli igazság – élettelen valóság. Nordau minden bizonynyal arról a műalkotásról beszél, amelyben a művész az eleven, érzékeny forma lelkét reprodukálta, nem a művész saját lelkét, hanem a tárgyáét, azét, amelyet reprodukált. A művészetnek ez a formája, jóllehet személytelen, mindazonáltal kitüntetetten szellemi, nem vak, materiális reprodukció; az anyag nem más, mint eszköz. A művészetnek ezt a formáját szinte mindig megtaláljuk a minden idők legnagyobb mesterei által készített portrékban, és ők ebben érték el művészi teljesítményük csúcsát, mivel a portré az a műalkotás, amely a legegyszerűbb eszközökkel a legnagyobb művészi hatékonyságot foglalja magában az eleven és érzékeny forma kifejezése terén. Vagyis a műalkotás csakis eleven formában juthat kifejeződésre, vagy alkotója személyes érzéseit, vagy a Természet eleven érzületét nyilvánítva ki. … Ha komolyan el akarnánk mélyülni a művészetről való gondolkodásban, hogy jól megértessük mondanivalónkat, és elkerüljük a félreértéseket, előbb egy rövid pszichológiai (úgy bizony!) traktátussal kellene kezdenünk. Mi más a művészet, az igazi, a magasztos szépművészet, ha nem fényképfelvétele, mutatója, fokmérője az emberi lélek tökéletességének? Nyilvánvalóan nem kizárólag a természet elvont szépségével lehet műalkotást létrehozni. Ez az alkotás – ez a pontos szó rá – nem lehetséges, ha nem abból a szellemi impulzusból jön létre, amelyet én a megfelelő állapotban lévő emberi léleknek fogok nevezni. Ez a lélek az idegrendszer által egy benyomást kap, amely rögzül és megtermékenyül az agyban, mely az igazi hangtest, minden érzület eredője és végpontja, ahol mindenféle érzület összhangra jut. Sőt, azt kellene mondanom, hogy a szépség a természetben nem létezik, a szépség csakis a mi ideánk. Nap mint nap találkozhatunk emberekkel, akikre ugyanazon természeti szépség más-más benyomást gyakorol; ezek a benyomások végtelen fokozati skálán helyezkednek el: a rettenettől az undorig, a közömbösségig, a tetszésig, a lelkesedésig. Ebből azt a követ-

8

muhely_16.indd 8

2013.10.01. 14:46:29

keztetést vonhatjuk le, hogy a szép azért létezik a természetben, mert látjuk és érzékeljük, és a látás és az érzékelés módja és mértéke kapcsolatban áll szellemi képességeinkkel. Így hát a művészi alkotás, lévén a természet interpretációja, minél inkább magában foglal szellemi elemeket, és minél nemesebb érzülettel és formában reprodukálja azokat, annál inkább eltávolodik a közönséges érzékeléstől. A műalkotást csakis azok képesek értékelni, akik hosszú és türelmes szeretettel képesek voltak felemelni szellemüket mindezen elemek érzékeléséhez és befogadásához. Azt az ideált, amellyel a múlt művészei azonosultak, Geibel3 szavaival így lehetne jellemezni: „Vagy univerzálissá tenni egy saját érzést és egy saját gondolatot a művészi forma által, vagy művészileg rögzíteni egy univerzális érzést vagy gondolatot, amely az alkotó lelkére benyomást gyakorolt”. Ez a két út a következő eredményekhez vezetett: amikor a művész univerzálissá akarta tenni valamely saját gondolatát, számításba kellett vennie a tömegek intelligenciaszintjét, vagyis mások ízléséhez kellett igazodnia, azaz a saját korának ízléséhez. Ha ellenben a művészre gyakorolt benyomást valamely univerzális gondolat vagy érzés, és azt művészi formában akarta rögzíteni, nem követhette sem saját szabad szelleme impulzusait, és nem is láthatta annak villódzásaiban magasztosan felragyogni a művet ihlető gondolatot. Szabad forma és személyes érzés eltűnnek, mivel a művész gondolati impulzusát felaprózta, korrigálta és kisajátította egy mások által előírt gondolat. Vagyis ezek az ideálok akadályt képeztek egy nagyobb és őszintébb művészi fejlődés előtt: a művészet fölemelkedését és hanyatlását külső impulzusok és ízlések irányították; az a jó és kívánatos, ha a modern művész megszabadul mindenféle béklyótól, amely személyiségének tiszta, eredeti megnyilvánulását akadályozza. [...] Manapság nem létezik igazán egyetemleges művészetfelfogás. Itt-ott elszórtan a civilizált világ különböző részein élnek magányos, igazi művészek, akik igazi, személyes műalkotásokat hoznak létre; ezeknek a magányos előfutároknak korlátozott számú rajongóik vannak: kiemelkedő egyéniségek ők, és művészetük arisztokratikus magasságokban szárnyal. Aztán vannak más művészek, 3

Emanuel Geibel (1815–1885) német költő.

9

muhely_16.indd 9

2013.10.01. 14:46:29

akik őszinte művészi érzéstől vezéreltetve bár, de nem eléggé harmonikusan tökéletes műveket alkotnak – nekik is megvan a maguk rajongói köre, de inkább csak hazájukon belül, és műveiknek nincs értékük a nemzetközi piacon. Megint mások a művészet érzésétől áthatva, de arra képtelenül, hogy azt hatékonyan kifejezésre juttassák, gyenge műveket alkotnak, amelyek csak halványan utalnak a művészi gondolatra: sőt, igen gyakran az az érzés, amelyről azt hiszik, hogy átömlesztették a műbe, bennük ragadt, és ezért nem is értik, hogy a közönség, de még a barátaik is miért nem képesek azt felfedezni benne. Ezek a főbb csoportok képviselik a modern művészet mai állapotát az egész világon; olyan művészet ez, amely nem sugározza fényét néhány művész és rajongóik eszmei társulásának körén túlra. … Miképpen említettem, napjainkban nincs igazi fejlődési folyamat a művészetben, hanem egyszerűen a régi tagadásáról van szó. Miután forradalmi módon magunk mögött hagytunk egy olyan világot, amely összhangban állt évszázados intézményeivel, hiedelmeivel, vallásos hitével, ideáljaival, következésképp a művészetével is, a mi ízlésünknek mindezek már nem felelnek meg, nem illenek a régitől olyannyira különböző modern életünkhöz, különösen így van ez a műveltség központjainak számító nagyvárosokban, és elutasítjuk a régi mintákat, anélkül, hogy azokat újakkal, az új életnek megfelelőekkel helyettesítettük volna akár csak gondolatban is. Hogy ki tehet erről? Senki. Az új világ még alakulóban van: perspektívánkból kifolyólag, mivel magunk is az evolúciós folyamat részesei vagyunk, nem érzékeljük ennek a folyamatnak a sebességét, és azzal áltatjuk magunkat, hogy elérkeztünk egy célhoz, hogy megjavítottuk és felforgattuk a régi ideákat, a régi elméleteket, lendület nélkül, egy eljövendő célba vetett hit nélkül. A jövőben, ha már túl leszünk a megalkuvó és anyagias változékonyság korszakán, amelyben most élünk, az új társadalmi formákból kifejlődik majd a művészet eleven, új formája. Irodalom, zene, festészet nem szolgálók vagy prostituáltak lesznek többé, hanem nemes, tekintélyes dámákként alkotják a szellem szentháromságát: vallásuk és múzsájuk a kozmikus fejlődés lesz, vezérük a tudomány, ihletforrásuk a természet fenséges derűje. […]

10

muhely_16.indd 10

2013.10.01. 14:46:29

Abból következően, amit a művészi alkotásról, a művészi érzületről többször is elmondtam, az a véleményem, hogy a festészet művészetét képtelenség tanítani. Csak hogy egyértelmű legyek: a tanításon nem a szabadkézi rajz tanítását értem, sőt szeretném, ha ez a nagyon fontos elem egy egészséges reformon menne keresztül, melynek eredményeképpen összhangba kerülne a természet lényegével és a művészet szükségletével: azzá a módszerré kellene válnia, amely az eleven, érzékeny forma kereséséhez vezet. Persze, lehetséges tanítani a festést, következésképpen meg is lehet tanulni festeni, miképpen az ember megtanul valamely hangszeren játszani; ám ez, a festészet tekintetében lényegileg nem tartozik a művészethez, és káros azokra, akiknek igazán nincs is szükségük rá. Egy lelkiismeretes mester mindig is azon lesz, hogy megtanítsa növendékének azt a módszert, következésképpen a dolgoknak azt a látás- és érzésmódját, ahogyan ő lát és érez. Minden igazi művész felismerheti magában azt, amit mástól tanult abban a hitben, hogy az a helyes, s csak nehezen szabadul meg tőle, és amikor a szabad természettel találkozik, érzi, hogy mindaz, amit megtanult, a természeten kívüli dolog, nem a lényeget tükrözi. És munkája közben ezernyi akadályba ütközik, ezernyi kétséggel küzd, melyek összezavarják elméjét, és megakadályozzák saját személyisége szabad és őszinte megnyilatkozását. Egy műalkotásnak az én és a természet megtestesülésének kellene lennie, nem egy kívülálló személy gondolatát kellene megtestesítenie az alkotó én és a természet közötti egyezség alapján. A modern művész gondolatának szabadon kell áramolnia a természet tiszta és mindig friss patakjában, mely örökké fiatal, örökké szép, örökké érintetlen. Ott van a művészet szent fészke, amelyben a gondolat megtermékenyül és burjánzik; magában a természetben fogamzik meg és érlelődik az eszme, anélkül, hogy valaki közvetítené vagy odafókuszálná a művész koncepcióját életre keltő fénysugarat. Művésznek születik az ember, nem azzá válik; a művészet zsenije, ha tényleg birtokában vagyunk, megmutatkozik bennünk és fejlődik, ezt nem lehet beleültetni valakibe. Amikor érzékeljük, hogy a művészi gondolat kicsírázott bennünk, és hozzátesszük mindazon képességeinket, mely természetünkből adódik, akkor az olyan, mintha egy láng hirtelen fellobbanna és átmelegítené, megvilágítaná a lelkünket: ennek az ellenállhatatlan lángnak az erejével születik az eleven műalkotás. Lukácsi Margit fordítása

11

muhely_16.indd 11

2013.10.01. 14:46:30

GIOVANNI SEGANTINI

Két önéletrajzi töredék Nem tudom, mi történt születésem előtt. Tudom, hogy volt apám és volt anyám, és nekik úgy tetszett, hogy Trentinóban, Arcóban rakjanak fészket, a Sacra jobb partján, és ott alapítsanak családot. Én vagyok a második és egyben utolsó gyerekük. Az elsőszülött elpusztult, lángok martaléka lett, én pedig születésemkor valamilyen betegséget okoztam anyámnak, amely miatt öt évvel később kénytelenek voltunk Trentóba költözni, de a gyógykezelések nem használtak. Jól emlékszem anyámra, s ha lehetséges volna, hogy újra megpillantsam őt, most, harmincegy év múltán is minden további nélkül felismerném. Lelki szemeimmel látom magas, törékeny alakját. Szép volt, nem úgy, mint a hajnal vagy a déli verőfény, hanem mint a tavaszi alkonyat. Nem volt még huszonkilenc éves, amikor meghalt. Ahhoz a középkori, hegyvidéki nemességhez tartozott, amelyből valamikor zsoldoskatonák kerültek ki, ma pedig jó földművesek. Apám viszont polgári származású volt: vagy huszonöt évvel idősebb anyámnál, aki a harmadik felesége volt. Anyám halála után apám úgy döntött, hogy Milánóba költözünk, ahol az első házasságából származó fia és lánya élt. Bátyámnak volt egy kis parfümüzeme, abból éldegélt, nővérem pedig a háztartást vezette. De nem jó pillanatban érkeztünk; az üzlet rosszul ment, és nem sokkal később be kellett zárni a parfümüzemet, el kellett adni a berendezés nagy részét. Apa és fia elköltöztek, és engem a nővéremre bíztak. Ekkor kezdődik az én személyes, külön életem, hol jó, hol rossz fordulatokkal, de sosem volt egyhangú, mert sem a szomorúság, sem a fájdalom nem tett teljesen boldogtalanná. Hatéves voltam akkor, és egy S. Simone utcai ház legtetején laktam a nővéremmel. A nővérem korán reggel elment otthonról, hagyott nekem valami ennivalót, és csak sötétedéskor jött haza: a szomszédainkat sem láttam napközben soha. A két szűk szobának, amelyekben laktunk, nagyon magasan volt egy-egy kis ablaka, még ha felálltam is az asztal tetejére, onnan is csak az eget láttam. Így nem szerettem ott lenni; gyakran megnevezhetetlen félelem tört rám, beleborzongtam, ilyenkor kiszöktem a lakásból, végigfutottam egy szűk folyosón,

12

muhely_16.indd 12

2013.10.01. 14:46:30

amely a lépcsőházba vezetett, oda, ahonnan egy négyszögletes ablakból háztetők és harangtornyok hosszú sorára láttam, valamint odalent egy zárt udvarra, amely olyan mélynek tetszett, mint egy kút. Hónapokon át hosszú napokat töltöttem el ennél az ablaknál; egy darabig apámat vártam, mert azt ígérte, hamarosan visszajön, de sosem láttam többé. Esős és napsütéses napokon egyaránt szomorú, beletörődött lélekkel álltam ott, még nem tudhattam, hogy ez a létezés vajon végtelen sokáig tart, vagy hamarosan vége szakad. Amikor a közeli templomokban ünnepre harangoztak, a szorongás kétszeres erővel tört rám, és valóságos lelki gyötrelmet éltem át. Gondoltam valamire? Nem tudom: de erős érzelmeim voltak; szenvedtem, de nem ismertem a fájdalmat. Egy napon, magam sem tudom, hogyan, jó sok papír akadt a kezembe, azt hiszem, valami könyv lehetett; eljátszogattam vele egy darabig; aztán elkezdtem lapjaira szedni, majd egyre apróbb darabokra tépkedtem, ezek olyanok voltak, mint valami hatalmas hópelyhek. És ekkor támadt egy ötletem. Kimentem a lépcsőházi ablakhoz, és papírdarabkáimat leszórtam az udvarba. Tetszett a játék. Azok a fehér valamik táncoltak, örvénylettek a levegőben, puhán leszálltak az ablakpárkányokra, lassan, súlyosan ereszkedtek le a kövezetre, mintha eleven emberek volnának, akik félnek, hogy megütik magukat. Már egy ideje így szórakoztam, amikor odalentről haragos kiabálás ütötte meg a fülemet. Férfihang volt, de nem értettem, mit mond, mert akkor még nem ismertem az ottani dialektust: de a hangnemből arra következtettem, hogy nem tetszik neki a játékom; és amikor elhallgatott, és azt hittem, el is ment, hirtelen egyszerre lezúdítottam az udvarra az egész papírdarabka-készletem, ami nem volt kevés. Csoda történt: a hópelyhek szétszóródtak a levegőben, és egy pillanatra belepték az udvart. Még jobban kihajoltam az ablakon, hogy élvezhessem a látványt, és tekintetemmel elkísérhessem a táncoló pihe-förgeteget az udvar mélyéig tartó útján. Ekkor megláttam egy embert, kezében söprű, amint néz fölfelé, az én ablakom irányába. Csakis ő lehetett, aki az előbb kiabált; de mivel most nem szólt egy szót sem, sőt, mintha inkább távozni készült volna, arra következtettem, hogy nem én váltottam ki a haragját. Közben néhány ablak kinyílt, egy-egy kíváncsi fej jelent meg a nyílásokban, engem pedig nem kis elégedettséggel töltött el, hogy én lehettem ennek a látványosságnak az előidézője. Hirtelen azt érzem, hogy egy vasmarok ragadja meg a nadrágszíjamat, és felemel, én fejjel lefelé lógok, fejem a lábam között, a kéz úgy fog, mint egy

13

muhely_16.indd 13

2013.10.01. 14:46:30

harapófogó, és erőteljes, ritmusos, heves mozdulatokkal porolja ki a nadrágomat. Amikor aztán letett a földre, és visszanyertem normális pozíciómat, rettenetem még az ütlegelés fájdalmát is felülmúlta, könnyeim mögül egy férfi alakja körvonalazódott előttem, ő volt az, a seprűs ember, rémisztő tekintettel nézett rám, felemelte a kezét, és még egyszer, utoljára megfenyegetett, s aztán hirtelen sarkon fordult, és morgolódva, jobbra-balra tekingetve elment. Később tudtam meg, hogy ez a szörnyeteg a házmester volt. Este aztán nővéremtől megkaptam a többit, megtiltotta, hogy kimenjek a lépcsőházba. Másnap reggel rám is zárta a lakás ajtaját, és elvitte magával a kulcsot. Egy darabig sírdogáltam, aztán felfigyeltem a szoba sarkában álló nagy ládára. Kinyitottam, teli volt a legkülönfélébb dolgokkal: női ruhák, szalagok, használt kesztyűk, csak a szemet takaró álarcok, ezerféle kacat, és éppen a legalján egy halom nádpálca, nem is tudtam, mik ezek, de félretettem őket az álarccal együtt, hogy majd játszom velük. Régóta minden vágyam egy álarc volt, már akkor szerettem volna egyet, amikor még Arcóban laktunk, de nagyot, olyat, ami az egész arcot eltakarja: festettet, elevent: mint azok, amelyeket korábban láttam már valahol, és amelyek nagyon ijesztően hatottak rám. Mindenesetre elégedetten tettem föl a fél álarcot is, de nagy volt rám, és nem láttam ki jól alóla, odamentem egy kis tükörhöz: iszonyat! Azonnal letéptem magamról, és jól megnéztem. Bárcsak ne tettem volna! Visszahajítottam a ládába; megpróbáltam nem gondolni rá, és leültem, hogy a nádpálcákkal játsszam, de hamar eluntam, és mivel nem volt más szórakozásom, ami leköthette volna a figyelmem, különös félelem kezdett úrrá lenni rajtam. Egy egér szaladt át a szobán, még jobban megborzongtam; felálltam és fogtam a pálcákat, hogy visszategyem őket a helyükre. Felnyitom a láda fedelét, és minő rémület! Az álarc eleven szemekkel mered rám! Lecsaptam a láda fedelét, nem kiáltottam, de kis szívem zakatolt, az ajtóhoz szaladtam. Gondosan be volt zárva. Ekkor odatoltam egy széket az asztalhoz, és felmásztam a tetejére, az ablak felé fordultam, az eget néztem, és torkom szakadtából énekelni kezdtem. Amikor abbahagytam az éneklést, iszonyúan egyedül éreztem magam; nagyon szomjas lettem. Erőt vettem magamon, és a vödör felé fordultam, de a szoba félhomályos volt, teli árnyakkal, megint az ég felé néztem hát, és meg-

14

muhely_16.indd 14

2013.10.01. 14:46:30

próbáltam énekelni, de nem volt már bennem sem elszánás, sem erő. Így maradtam jó darabig, szenvedtem a szomjúságtól meg a félelemtől, és arra gondoltam, amikor apám sétálni vitt a városban, a ligetbe, és gyümölcsöt vett nekem. Ezektől az emlékektől sírva fakadtam, és sokáig szipogtam. Alkonyodott; már nem bámultam az eget, hanem fejemet a falnak támasztva elszunnyadtam. Amikor ismét jól kivehető neszeket hallottam a szobában, csöndben maradtam, nem mozdultam, erősen behunytam a szemem, de egy hangosabb nesz miatt akaratlanul is félrefordítottam a fejem, és valóságos egérhadat pillantottam meg, amint a nádpálcákkal játszanak. Megint behunytam a szemem, és amikor nővérem hazaért, én az asztalon aludtam; ő felébresztett, az első pillanatban megrettentem, de aztán felfogtam, hogy ő az, a nyakába csimpaszkodtam, és sírva könyörögtem, ne zárjon be többé a lakásba. Amikor nővérem fényt gyújtott, és meglátta a rendetlenséget, jól összeszidott, majd kinyitotta a ládát, hogy visszarakja a szerteszét heverő holmikat. Az én tekintetem rögtön az álarcra esett, amely eleven szemével bámult rám. Nővérem fogta az álarcot, és az ágyra dobta, hogy rendet rakjon a ládában, ekkor vettem észre, hogy az álarc szeme, amely olyan iszonyúan megijesztett, valójában nem más, mint az alatta heverő öv fémcsatja, amelynek szegecsei éppen a szemkivágás alól villantak elő. Másnap a lakás ajtaja nyitva maradt, de nővérem megtiltotta, hogy kitegyem a lábam; ezt meg is ígértem, de nem tudtam betartani. Nem sokkal később már megint a lépcsőházban voltam, mint azelőtt; de most már nem dobáltam ki semmit az ablakon. A napok mind szürke egyhangúságban teltek. Mígnem egy napon, amikor hazafelé jöttem a szerény bevásárlásból – szinte mindig csak tejet meg kenyeret vettem, minthogy nővérem nem kis fáradsággal megtanított apróbb szolgálatokra –, a lépcsőfordulóban és a folyosón vödröket, dobozokat, ecseteket és festékeket pillantottam meg. Ezeknek a váratlan, rendkívüli dolgoknak a látványa eleven benyomást gyakorolt rám; ijedtséggel vegyes örömöt éreztem. Az örömöt az újdonság okozta, ijedtségem az ismeretlen, az érthetetlen látványából eredt. Egész délelőtt az járt a fejemben, vajon mi történik? Mire valók azok a holmik? Alig ettem valamit. Amikor aztán nővérem elment otthonról, rögtön kimentem, hogy szétnézzek, és kíváncsian megálltam az egyik sarok-

15

muhely_16.indd 15

2013.10.01. 14:46:30

ban, onnan figyeltem azt a magas embert, aki a kezében lévő vaskos festőkefét lágyan föl-le mozgatta a falon, és fehér csíkokat festett vele. Csak néztem, de a dolog egyáltalán nem szórakoztatott; a látvány nem állt arányban azzal az érzelemmennyiséggel, amelyet a rövid várakozás okozta szorongással felemésztettem: csalódást okozott. Minthogy ott voltak a szemem előtt a már előkészített színes festékek a különféle edényekben és dobozokban, arra gondoltam, hogy azokkal sokkal érdekesebbet is lehetne csinálni. De a dolog ezzel még nem ért véget; a meszelés után a magas ember a fal alján és tetején vízszintes csíkot húzott, és másnap egy fél vödör vízben oldott vörös földfestékkel, melybe időnként egy nagy szivacsfélét mártogatott, gyors mozdulatokkal elkezdte kenni a falakat, csak a mennyezetet hagyta fehéren, a csík alatti alsó részt sötétebb színnel festve be. Élénk érdeklődéssel figyeltem a munkának ezen részét; kis idő elteltével megszoktam a festékfoltos felületet, mivel be kell vallanom, hogy az első napokban egyáltalán nem voltam megelégedve vele, és valóságos émelygéssel tekintettem rá. Ahogy vizsgálgattam a falon a foltokat, lassan megelevenedtek előttem; itt egy osztrák katona, felső testével előre hajol, hosszú-hosszú karjával egy ládát ütöget, amely egy hatalmas kutya által húzott szekéren áll; de nem, nem is szekér az, hanem egy híd, és egy ember áll a híd korlátjánál: ez az ember nem az apám, de nagyon hasonlít rá… Aztán tekintetem visszatért a némethez meg a kutyához; már nem voltak ott, és nagy meglepetésemre a helyükön nem láttam egyebet, mint alaktalan foltokat; még sokáig ott álltam elmerülve, elgondolkodva… … Emlékszem, hogy azokban a foltokban fantasztikus állatfigurákat láttam, nyüzsgő tarkaságot, torz alakokat, melyek pillanatról pillanatra változtak; egy-egy szomorú vagy melankolikus kompozícióból kikerekedett egy furcsa és mulatságos jelenet; ezeken a falfelületeken különös álmok kis világa nyílt meg előttem, de az az álom, amelyet kerestem, amelyre szűnni nem akaró, gyötrő szorongással vágyakoztam, az zöld mezőkből, áttetsző vizű patakokból állt, amelyeknek medrében látszik a homok, az én arcói kertecském volt az, árnyas, hűs búvóhelyeivel, amelyeket úgy szerettem. Miközben így álmodoztam és ezekben a nosztalgikus víziókban ringattam magam, eljött a tél, és nem tölthettem már több időt odakint a lépcsőházban; be kellett zárkóznom a szobába, volt odabent egy kis kályha, amelybe reggelente pár fillérért

16

muhely_16.indd 16

2013.10.01. 14:46:30

vettem parazsat a péknél. Ennél a langyos melegnél, fény nélkül, égbolt nélkül töltöttem el szomorú napjaimat; és minden zöld gondolat, minden égszínkék remény elenyészett az elmémből: minden alakzat kitörlődött, kis fejemben teljes sötétség lett; nem értettem többé, mi az öröm, és eltűnt a fájdalom is. A tavasz visszatértével ismét a lépcsőházban töltöttem napjaimat. Egy reggelen ostoba módon kinéztem az ablakon, nem gondolva semmire, és a szomszédasszonyok beszélgetése ütötte meg a fülemet; egy illetőről volt szó, aki még fiatalon Milánóból elindult gyalog, megérkezett Franciaországba, és ott nagy tetteket hajtott végre; nem emlékszem a nevére, de azt hiszem, valamiféle regényhős lehetett. Vagyis el lehet menni innen, ebből a lépcsőházból, el lehet menni innen messzire… Ismerem én az utat, apám megmutatta, amikor sétálgattunk a Castello téren. „Ott – magyarázta –, azon a kapun át jöttek be a győztes francia és piemonti csapatok; azt a kaput és azt az utat I. Napóleon építtette.” Az az út nyilván Franciaországba vezet a hegyeken át; a gondolat, hogy elindulok Franciaországba azon az úton, nem tágított tőlem többé. Újra megtermékenyítette szellememet, új, örömteli képeket ébresztett bennem, visszavezette gondolataimat a zöldhöz, az ég kékjéhez, a hegyekhez, a csillogó patakokhoz, a szabad fényhez, a napsütéshez. Végre egy szép napon elhatároztam magam. Megvártam, míg nővérem elmegy otthonról, s aztán én is elindultam. Lementem a pékhez, vettem nála hitelbe egy darab kenyeret, és egyenesen a Castello térre mentem, ki a Pace kapun keresztül, neki az országútnak. Emlékszem, fülledt meleg volt aznap, de az a rengeteg fény, az a ragyogó napsütés, azok a mezők, azok a fák olyan mámoros örömet ébresztettek bennem, amely felemelt, mintha szárnyaim lettek volna; még azokban a pillanatokban is, amikor gondolataim akaratlanul visszatértek a lépcsőházhoz, és a szívem összeszorult a homályos lelkifurdalástól. De mentem tovább, mentem, mentem, majszolgattam a kenyeret, és csak akkor álltam meg egy-egy kis időre, amikor patakot vagy kutat láttam, és ittam; elhagytam néhány falut, nem túl jelentősek lehettek, mert egyetlen fontosabb részlet sem maradt meg róluk az emlékezetemben. Amikor alkonyodni kezdett, a közelgő éjszaka gondolata megrémisztett, a szívem elszorult, megborzongtam. Az éjszaka immár ólmosan nehezedett rám a fülledt nappal után, a látóhatár alján villámok cikáztak, elfáradtam, de men-

17

muhely_16.indd 17

2013.10.01. 14:46:31

tem tovább abban a reményben, hogy találok egy tanyaházat, ahová behúzódhatok éjszakára, hiszen az éjszaka máris olyan sötét volt, hogy az utat is alig láttam. Nagy felhőgomolyagok terjengtek az égen, és én egyszerre harcoltam a sötétségtől való félelemmel és a fáradtsággal; az egyik arra sarkallt, hogy addig menjek, amíg lakott helyre nem érek, a másik pedig arra, hogy álljak meg legalább egy pillanatra, hogy egy kis erőt gyűjtsek. Végül a fáradtság győzött. Leroskadtam az út szélén, egy vaskos törzsű fa tövében, és onnan kezdve nem tudom, mi történt, de egészen bizonyosan azon nyomban elaludtam, mert semmire sem emlékszem egészen addig, amíg sok idő után, amit átaludtam, azt éreztem, hogy valaki rázza a vállam, majd felemel. Kábultan ébredeztem, ki akartam nyitni a szemem, de valami lámpafény olyan közel volt az arcomhoz, hogy nem bírtam nyitva tartani a szemem; legelőször nem is értettem, mi történik, úgy éreztem, csurom vizes vagyok, mintha egy vizesárokból húztak volna ki. „Igen, igen, mondta egy dörmögő hang, nem látod, milyen grimaszokat vág? Ki akarja nyitni a szemét”. Abban a pillanatban minden eszembe jutott, kimásztam az engem fogva tartó karok közül, és jól megnéztem az illetőt. Két férfi állt előttem, az egyik öreg volt, és a kezében egy nagy esernyőt tartott, a másik sokkal fiatalabb, és a kezében egy szekérlámpás volt, a szekér körvonalait az út közepén, a félhomályban láttam kibontakozni. Az öregember és a fiatal kedvesen kézen fogtak, és elhalmoztak kérdésekkel: ki vagyok, hova megyek, hogy kerültem arra a helyre. Azt feleltem, hogy Milánóból jövök, és addig akarok tovább menni azon az úton, amíg Franciaországba nem érek. Erre azt mondták, hogy azon az úton bizony sosem érek oda, hogy menjek inkább velük haza, majd náluk megszárítkozom, és alszom egyet a jó melegen. Ezt mondták, és közben a szekér felé vittek, föltuszkoltak rá, visszaakasztották a lámpást, ők is felszálltak, odakiáltottak a lónak, csettintettek egyet az ostorral, és már indultunk is szaporán. Az út fekete volt, fújt a szél és az eső majdnem teljesen elállt; a szekérlámpás gyér fényében egy sovány gebe látszott, amely nehezen bírta a galoppot, fehéres páraburok vette körül, mintha ködben járna. Én egy nagy kosár mélyébe fészkeltem be magam kényelmesen. Miután mindazt megjegyeztem, amit láthattam, az öreg arcát figyeltem, akit nagyon jól láthattam profilból, rögtön úgy tűnt nekem, hogy egy jólelkű öregember arca ez, és megnyugodtam,

18

muhely_16.indd 18

2013.10.01. 14:46:31

biztosan nem bántanak. Emlékszem, ahogy így bámultam azt a fejet, amelyet alulról világított meg a gyenge fény, nagynak, rendkívül nagynak tűnt, mintha alig állhatna meg egy emberi testen, és ezen aztán elaludtam. Amikor felébredtem, félig levetkőztetve találtam magam egy fekhelyen; egy alacsony, kövérkés asszony húzta le éppen a cipőmet. Tágra nyitottam a szemem, egy nagy szobában voltam, középen asztal, és az asztal sarkánál az öregember meg a fiatalabb ült, akikkel a szekéren utaztam, egy fekete agyagtálból ettek, amelyben gőzölgött valami. Az asszony közben lehúzta rólam a csurom vizes inget, aztán odament a férfiakhoz, és ezt mondta nekik: „Nézzétek, felébredt a fiú, olyan sovány, megfogni is alig merem”. Aztán a tűzhely fölé kihúzott kötélről levett egy inget, és azon melegen ráhúzta dermedt kis testemre. Közben azt kérdezte tőlem, mi a nevem, hogy hívnak, majd mi-után rám adta az inget, a karjába vett, és azonmód odaültetett egy székre a tűz mellé, kiteregette a kötélre vizes ruháimat, aztán hozott nekem egy tálkában zöldséglevest, benne babbal meg rizzsel, amit azonnal felfaltam. Közben a férfiak befejezték az evést: ők is odaültek a tűz mellé, és az asszonnyal együtt kedves hangon kérdezgetni kezdtek. Lassanként megoldódott a nyelvem, és elmeséltem nekik az egész történetemet attól fogva, hogy Arcóban a mamával és a papával éltem, és emlékszem, egy balesetről is hosszasan, részletesen meséltem nekik, amely velem történt, és mély nyomot hagyott bennem. Egyszer, úgy három- vagy négyéves lehettem, egy nagyon keskeny fahídon kellett átmennem, amelyen át az út egy gyapjúfestő műhelyhez vezetett, amely egy felduzzasztott patak partján állt, hiszen a víz erejére volt szükség a számos vízikerék forgatásához, amelyekkel arrafelé különféle üzemek működtek, főleg a vízimalmok. Egy nálam valamivel nagyobb fiúcska, aki az egyik kisajtón át jött ki, hogy vizet merjen valamihez, az ellenkező irányból érkezett. Ő lehajolt, hogy vizet merjen, a kis híd nagyon keskeny volt, úgyhogy én beleestem a patakba. Emlékszem, egy kőhíd alatt is átsodort a hevesen hömpölygő víz; a hídon túl mosóasszonyok álltak sorban a parton, még most is látom, amint égnek emelt karral, rémült arccal állnak ott, kiáltoznak, hadonásznak. Valahányszor nyitott szemmel előbukkantam az árból, láttam piros gyapjúsapkámat, melyet anyám kötött. Legutoljára keresztapám malmának óriási vízikerekét láttam, amint közeledett felém.

19

muhely_16.indd 19

2013.10.01. 14:46:31

Amikor ismét kinyitottam a szemem, nagy, fehér fény vakított el. Az égszínkék égen énekeltek a pacsirták; erre is jól emlékeztem, miképpen arra is, hogy egy nagyon hosszú lábú ember vitt a hátán hazafelé (később tudtam meg, hogy ez az ember egy vadász volt, aki véletlenül járt a hídnál, és a vízbe ugrott, hogy megmentsen, ezért a bátor tettéért az osztrák kormánytól pénzjutalmat kapott). Sok asszony vett körül. Otthon aztán gyapjútakarókba burkoltak, úgy fektettek le. Este, miután jól kiizzadtam magam és aludtam is valamennyit, felébredtem és körülnéztem; apám és anyám ott álltak mellettem, és amikor meglátták, hogy rájuk nézek, sírva fakadtak. A két férfinak, miközben hallgatták elbeszélésemet, kivörösödött a szemük, az asszony az ölébe vett és megcsókolt. Aztán arról tanácskoztak egymás között, másnap hogyan vigyenek haza. De én ellenkeztem, egyértelműen kijelentettem, hogy ha visszavisznek a nővéremhez, akkor másnap megint elszököm. Látván konokságomat, végül ezt mondták: „Itt maradhatsz nálunk, szegény kis árva, hiszen neked napsütésre van szükséged, de mi nem vagyunk gazdagok, ezért ha tényleg velünk akarsz maradni, meg kell szolgálnod.” Én megígértem, hogy mindent megteszek, amit csak akarnak. Másnap az asszony megnyírta sűrű, göndör, hosszú hajam, amely a vállamig ért. Emlékszem, ezt mondta egy másik asszonynak, aki nézett bennünket: „Ennek a gyereknek több haja van, mint valamennyiünknek együttvéve”. A másik asszony csak nézett, és ezt fűzte hozzá: „Így, oldalról nézve a francia király egyik fiára hasonlít.” Attól a naptól kezdve disznópásztor lettem: talán nem voltam még hétéves sem...

Ezt később írtam

Ünnepnap volt, és én padlásszobám ablakának párkányára könyökölve néztem a lombard nagyváros háztetőit, tornyait, melyeket az alkonyodó nap utolsó sugarai vontak fénybe. Néhány napja már végtelen elszigeteltség-érzés uralkodott el rajtam. Tizenkilenc éves voltam, perzselő szerelemvágy égette a lelkem. Azon a napon hangversenyen voltam, és a zene felszabadította a lelkem, az szárnyra kapott és megfoghatatlan mámorral repdesett. Az örvénylő forgatagban ezer-

20

muhely_16.indd 20

2013.10.01. 14:46:31

nyi homályos alak ölelkezett egymással, finom ritmus szerint bontakoztak ki, aztán ellágyultak, elenyésztek, rózsaeső hullt a nyomukban, és a lelkem az élet valóságába visszahullva édesen szunnyadt egy szerelmes gondolatban. Amikor kimentem az utcára, úgy éreztem, mintha megnőttem volna, arcomon ragyogó mosoly, és az emberek, akik szembejöttek velem, mind jóságosan néztek rám. Ebben a lélekállapotban látogattam el egy modern művészeti kiállításra. A képeket jelentékteleneknek, némáknak találtam: a kiállított alkotások közül egyetlen egy sem kényszerített arra, hogy elgondolkodva időzzek előtte; mind olyan kép volt, amelyeknek a festője ránézett valamire, és aztán azt odamásolta a vászonra. Volt egy egészen nagyméretű kép, széles ecsetvonásokkal festették, egy tájat ábrázolt; a róla szóló beszédekből úgy vettem ki, hogy ez egy szép festmény: néztem a képet, de semmi különlegeset nem láttam rajta, csak a széles ecsetvonásokat. Levontam hát a következtetést: ezeknek az embereknek a számára egy festmény szépsége abban áll, hogy kimódolt könnyedséggel valaki egy széles ecsetet használ a festéshez. De közben késő este lett, és az utcán elkezdték gyújtogatni a lámpákat. Valaki kopogtatott az ajtómon: rögtön kinyitottam, tudtam, ki lehet az. Az egyik barátom, aki a képzőművészeti akadémián szobrásznak tanult, értem jött, hogy menjünk sétálni. Amint kiértünk az utcára, mindjárt mondtam neki, hogy láttam a kiállítást, és a kiállított képek közül egyik sem tett rám mélyebb benyomást. Szánakozó mosollyal ezt mondta: „Nem értesz te a festészethez!” Aznap nem is beszéltünk többet a témáról, és kissé hidegen váltunk el egymástól. Másnap beiratkoztam az első évfolyam alakrajzgyakorlatára. Nem volt nehéz, mivel esti kurzuson már tanultam ipari rajzot: de csak pár hónapig folytattam, ennyi elég volt ahhoz, hogy megértsem, mennyire haszontalan az akadémiai oktatás azok számára, akik eleve művészi lelkülettel megáldva jöttek a világra, és megértettem azt is, mekkora kárt okoznak az akadémiák az igazi művészet terjedésében, hiszen festők sokaságát termelik ki, akik lehet, hogy festők, de nem művészek. Az akadémiára jártam még, amikor elkészítettem első olajfestményemet: „A Szent Antal templom kórusá”-t. Egyáltalán nem az volt a szándékom, hogy remekművet alkossak, egyszerűen csak ki akartam próbálni a festést. Egy nyitott ablakból fénynyaláb áramlik be, amely megvilágítja a kórus

21

muhely_16.indd 21

2013.10.01. 14:46:31

faintarziás stallumait: ezt a részletet festettem meg, és a fényre összpontosítva sikerült a kísérlet. Ekkor értettem meg, hogy ha a palettán keveri ki az ember a színeket, akkor nem tud sem fényt, sem levegőt vinni a képbe. Megtaláltam a módját annak, hogy a színeket tisztán, simán vigyem fel a vászonra, egymás mellé, ugyanabban az adagban, mintha a palettán kevertem volna ki, de így lehetővé tettem, hogy a szem retinája keverje ki magának abból a természetes távolságból szemlélve a képet, amelyet az megkívánt. Így értem el a színezőanyagok önálló mozgását, és sikerült több fényt, több levegőt ábrázolnom a képen, egyszóval igazabbat alkotnom. Ezt a tényt igazolja mára a tudomány is, és minden idők sok festője számos országban ösztönösen ráérzett erre az igazságra: bennem ez természetesen fejlődött ki, egyéni módon, természetes spontaneitással, a szín kifejezése közben. Ez a dolog technikai része. Most azokról az érzésekről szólok, amelyek szellememet uralták művészi pályám során. Ezeknek az első technikai eszközöknek a birtokában, melyek a színre, az alakra, a rajzra vonatkoztak, és amelyeket magamtól sajátítottam el, elmentem az Alpokba, Brianzába, és vagy négy évet töltöttem ott. A Természet egyfajta hangszer lett számomra, amelynek zenéje elkísérte szívem énekét. És a szívem az alkonyati nyugodt harmóniát énekelte, a dolgok belső intimitását, így hatalmas melankóliával táplálta szellememet, amely a lelkemben végtelen gyengédséget ébresztett. Mindig fölfelé törekedtem: a dombokról felköltöztem a hegyekbe a hegyi emberek, a pásztorok közé, hegyi kunyhók és apró falvak közelébe, megfigyeltem az ottani embereket, az állatokat, a környezetüket, a földet, mígnem aztán száműztem magam Grigioni Kantonba, az ottani Alpokba, Savogninóban telepedtem le, és nyolc évet éltem ott. De olyan időszakok is voltak, amelyeket 2500 méter magasan fekvő legelőkön töltöttem, egész teleket éltem át alpesi szállásokon. Ezeken a helyeken sikerült rögzítenem legmerészebben a napfényt, szerettem sugarait, meg akartam hódítani; itt történt, hogy a Természetet a legelevenebb formájában, a legragyogóbb színeiben tanulmányoztam, és itt írtam le először gondolataimat a művészetről.

Lukácsi Margit fordítása

22

muhely_16.indd 22

2013.10.01. 14:46:31

Giovanni Segantini leveleiből Neera írónőhöz1 Savognino, 1893. II. 7.

könnyet y saját j fájdalmaim fj miatt, sem a testi fájdalmak miatt; nem hagytam, hogyy elmém és szívem eltunyuljon, hiszen általuk tettem szert z azz egyetemes gy szeretetre z éss az élet ismeretére. Mindig szerettem szegény társaimat, az öregeket és a gyermekeket, mert úgy gy éreztem, z hogy gy barátságuk megtisztít. Sosem kerestem Istentt önmagamon g kívül, mert meggyô ggyyôzôdésem, hogy Isten bennünk lakozik, , és Istenn mindannyiunké, y ha szép, z p jó j vagy gy nagyszerû gy z rû mûveket alkotunk; mindannyian Istenn mû részei z vagyunk, gy miképpen pp minden atom a Világegyetem része. Sosem kerestem más Mélyen tisztelt Barátnőm!

[...] Köszönöm a fotográfiát, nem tudom egyébbel viszonozni, mint egy rövid írás-

sal a lelkemről.

Hűséges barátja, G. Segantini

Lelkem – Neerának

A testre, melyben a sors lelkemet elhelyezte, sok küzdelem várt. Hatévesen árva-

ságra jutottam, s ez a test egyedül, szeretet nélkül, mindenki által elhagyatva, mint

egy kivert kutya létezett. Ebben az állapotban nem is lehetett másként: elvadultam, örök nyugtalanság gyötört, lázadtam minden fennálló törvény ellen. A társadalom az én nyomorúságos testemet sárral dobálta, éhséggel kínozta, de ez a sár és éhség nem ért fel hozzám; sőt, minél több sarat dobáltak nyomorúságos testemre, bennem annál

inkább erősödött a szánalom minden nyomorult iránt. Sosem hullattam könnyet saját

fájdalmaim miatt, sem a testi fájdalmak miatt; nem hagytam, hogy elmém és szívem

eltunyuljon, hiszen általuk tettem szert az egyetemes szeretetre és az élet ismeretére. Mindig szerettem szegény társaimat, az öregeket és a gyermekeket, mert úgy éreztem, hogy barátságuk megtisztít. Sosem kerestem Istent önmagamon kívül, mert meggyőződésem, hogy Isten bennünk lakozik, és Isten mindannyiunké, ha szép, jó vagy

nagyszerű műveket alkotunk; mindannyian Isten részei vagyunk, miképpen minden

atom a Világegyetem része. Sosem kerestem más boldogságot az egyetlen, igaz boldogságon, a megismerés boldogságán kívül. Mindig szerettem és tiszteltem a nőt, lett légyen bármilyen helyzetű is, hiszen természetének lényege az anyaság.

1

Neera – eredeti nevén Anna Zuccari Radius (1846–1918) – milánói írónő, korának kedvelt alkotója.

23

muhely_16.indd 23

2013.10.01. 14:46:32

Maloja, 1896. I. 21.

Mélyen tisztelt Asszonyom és Barátnőm,

[…] Hogy miért tanultam rajzolni? Hát... valójában nem is tudom, mit feleljek. Ha Öntől megkérdezném, miért tanulta meg az ábécét, mit válaszolna? Ugyanazt felelhetném én is! Nem éreztem magamban különösebb késztetést, mint azok, akik valamely tudománynak szentelik magukat csak azért, mert már gyermekkorukban hajlottak rá. Gyermekkoromat elmélkedéssel, megfigyeléssel és a dolgok elemzésével

koromat elmélkedéssel, megfigyeléssel gf gyy és a dolgok elemzésével töltöttem. Akkor vettem m elôször ceruzát a kezembe, amikor meghallottam, hogy egy asszony zo így szól a szomszom szédasszonyaihoz: z z y z „Ó, bárcsak volna egy gyy képem róla, olyan szép volt!” E szavakk hallatán én is közelebb z mentem, és meghag tottan néztem z a kétségbeesett, g szép, z p fiatal f l anyát. y Azz egyik gy asszony z y rám mutatott, és ezt z mondta: „Kérje csak megg ezt z a ffiút, hogy gy rajzolja jz j le, nagyon gy tehetséges!” g – erre a fiatal anya könnytôl csillogó, szépp szemeivel rám nézett. töltöttem. Akkor vettem először ceruzát a kezembe, amikor meghallottam, hogy egy

asszony így szól a szomszédasszonyaihoz: „Ó, bárcsak volna egy képem róla, olyan

szép volt!” E szavak hallatán én is közelebb mentem, és meghatottan néztem a kétségbeesett, szép, fiatal anyát. Az egyik asszony rám mutatott, és ezt mondta: „Kérje csak meg ezt a fiút, hogy rajzolja le, nagyon tehetséges!” – erre a fiatal anya könnytől csillogó, szép szemeivel rám nézett.

Nem szólt egy szót sem, bement a szobába, én követtem. A vesszőből font bölcső-

ben egy alig több mint egyéves kislány aprócska holtteste hevert. Az anyja papírt és

ceruzát tett elém, és én hozzáfogtam. Több órán át dolgoztam. Az anya azt akarta, hogy keltsem életre gyermekét.

Nem tudom, hogy sikerült-e művészi rajzot készítenem, de arra emlékszem, hogy

az anya egy pillanatra olyan boldog lett, mintha a fájdalmáról is megfeledkezett volna. A ceruza ott maradt a boldogtalan asszony lakásában, és én csak évekkel később

rajzoltam újra; de talán ez volt az az első csírázó gondolat, mely azt sugallta, hogy ezzel az eszközzel kifejezhetném, amit érzek.

Az, amire igazán késztetést éreztem magamban, az az eszme, amiért egész éle-

temben harcoltam egyedül, mindenki és minden törvény ellen, az saját énem szabadságának megőrzése volt. […]

Hű barátja,

G. Segantini

24

muhely_16.indd 24

2013.10.01. 14:46:32

Domenico Tumiatinak2 Soglio di Val Bregaglia, 1896. X. 11.

szerelmet z üzennek z a vörös rododendronok, örök reménnyel y felelnek f rá azz örökzöld alpesi fenyô yôk. Egy angyal, egy gyanakvó, misztikus z angyal gy teríti nagy gy szárz nyát y azz élet rejtélyes j y fforrása ffölé. Azz éllô vízz azz eleven sziklából z fakad, f mindkett azz öröklét jelképe. j p Napfényben pf y úszik z a táj, az ég világoskék, a fehérek, a zöldek, a vörösek által lágy harmóniával akartam m megajándékozni gj z a tekintetet; különösképpen a zölddel akartam ezt kifejezni. Kedves Tumiati,

Könyvével nagy örömet szerzett számomra; újra és újra elolvastam, mind nagyobb

élvezettel. Mind a benne foglalt komoly ismeretanyag, mind pedig a történelmi háttér miatt, amelyben új életre kelti Angelico szellemét, mely olyan harmonikus összhangban van az Önével, de úgy is, mint mélyen szántó gyakorlati útmutató, mondhatom, az egyik legtökéletesebb művészeti tanulmány, amelyet valaha is olvastam.

Elküldöm Önnek a legújabb festményemről készült fotográfiát. A fiatal nő

boldog, gondtalan szerelmét és a férfi elmélyült, elgondolkozó szerelmét ábrá-

zolja. Kettejüket a fiatalság és a tavasz természetes ösztöne köti össze. Az utacska, amelyen lépkednek, szűk, és virágzó rododendronok szegélyezik, mindketten fehér ruhát viselnek (ennek festészeti megfelelője a liliom).

Örök szerelmet üzennek a vörös rododendronok, örök reménnyel felelnek rá

az örökzöld alpesi fenyők. Egy angyal, egy gyanakvó, misztikus angyal teríti

nagy szárnyát az élet rejtélyes forrása fölé. Az élő víz az eleven sziklából fakad,

mindkettő az öröklét jelképe. Napfényben úszik a táj, az ég világoskék, a fehé-

rek, a zöldek, a vörösek által lágy harmóniával akartam megajándékozni a tekintetet; különösképpen a zölddel akartam ezt kifejezni.

Elküldöm ezt a kis képet Firenzébe: de ugyan ki veszi majd észre? És ha vala-

ki felfigyel rá, megérti-e az én gondolatom? Nem hiszem. Ha az illető közönsé-

ges festő, azt mondja majd, hogy képemből hiányzik az erőteljes, érzelmes, fes-

tői elem; ha meg kifinomult ízlésű festő, azt mondja, hogy az egész nem más, mint kellemes színharmónia; ha az illető irodalmár, úgy véli majd, a kompozíció kellemesen poétikus. Vagyis kinek festek én? Őnekik biztosan nem; talán saját magamnak, bizonyára nekünk, magunknak. Úgy érzem, nincs már messze az a jövendő, amikor mi, ez a kicsiny csapat hidakat verünk és lépcsőket építünk, amelyeken át mindazok közlekedhetnek, akik a művészetet érteni és élvezni akarják. A mi kis csoportunk szikrákat gyújt a közelgő hanyatlás homályában, és lángot gyújt egy eljövendő, távoli reneszánsznak. Maradok hű barátja, Giovanni Segantini Lukácsi Margit fordítása 2

Domenico Tumiati (1874–1943) ferrarai születésű olasz író, költő, drámaíró.

25

muhely_16.indd 25

2013.10.01. 14:46:32

26

muhely_16.indd 26

2013.10.01. 14:46:32

TOLNAI OTTÓ

Segantini Győrött Nem hó volt, de szövétnek… Gottfried Benn: Sils-Maria (Eörsi István fordítása)

A győri napok szépen elkülönülő, képzőművészeti vonatkozású pillanatai mind fontosabbak számomra. A rendszeres látogatások Kolozsváryéknál. Rögtön, ahogy belépsz: Vajda szénrajzai. Majd ahogy tovább lépsz, jóllehet örökre ott maradhatnál beszőve a kis előszobában, a tágas nappali jobb oldali falán Nagy István ikonértékű képei: a hajtogatás keresztvonalaival – az egyik valós kereszt számomra (a másik, a zágrábi Meštrović-műterem egyik teljesen félreeső, kis mellékhelyiségében található, igen, majdhogynem a partvisok között), Ferenc öcsém Antal fia, meg a Nő bögrével, meg hát tömör sötétségével „A Bamba”, amely, Farkas Szirakúzai bolondjával, a magyar festészet még nagyrészt érintetlen tartománya felé mutat. És tényleg itt van Farkas István is, Viharával. Meg Egry, meg Veszelszky is. És Román György szinte teljes életműve. Ez a tömény anyag, valamint a betegeskedő hegedűs, a sanghaji cukrász és az életerős bokszoló, az író regényes élete tényleg szinte bokszkesztyűvel üt gyomorszájon bennünket, egy olyan életműre figyelmeztet, ami messze túlnőtt kereteinken… Meg Vaszkó Erzsébet Kőbékája. Meg Kornis Gondolkodója, ahogyan végtelen nyugalmával (csehovszürkéjével) „A Bamba” és a Szirakúzai bolond felvetette kérdésekkel józanul szembefordul. Meg a külön traktusban Nádler és El Kazovszkij... És akkor az én képem: Tóth Menyhért 67-es fehér csendélete, a 79x58,5 cm-es Virág. Fehér fehéren, ahogyan egy szál lehajlik, letörik. Azért nem írtam róla eddig, mert nem lehet lefényképezni. Ugyanis, ha írni próbáltam róla, mindig, századszor is úgy éreztem, előbb még egyszer el kell utaznom Győrbe, még mindig szükségem van egy pillantásra… És aztán, hosszú idő után végre megoldottam a kép fényképezésének a problémáját. A kép szintjén.

27

muhely_16.indd 27

2013.10.01. 14:46:32

Sőt. Ugyanis egy napon a fejemben egymás mellé került, egymásra másolódott: Kertész Tulipe mélancolique című ismert fotója és Menyus virágcsendélete. És azóta elég, ha előveszem Kertész fotóját. Két szuverén kép, amelyek szintén valami még nem tapasztalt viszonyba kerültek, amiképpen a Szirakúzai bolond és „A Bamba” például. A Vastuskós házban Kondor kis Darázskirálya. Az Átjáró alatt, Kurcsis New Yorkja. Ahogyan egy cunami végigömlik a felhőkarcolók üveghegyei közötti kanyonban, de valamiféleképpen – talán mert fekete-fehér a kép – már úgy, ahogyan Tesla szerette volna a Niagarát is befogni… Különös mód, Kurcsissal és Villányival egyszer találkoztunk is volt New Yorkban. Együtt mentünk fel például az ikertorony egyikére, s néztük alant a repülőket. Valamint Lévai Ádám mappája, súlyos, sötét harangzenéje; rokonsága Gaál Jocó oly fontos művészetével. És ne feledjem megemlíteni, hiszen éppen ez a kép visz el tulajdonképpeni témánkhoz, a MEDIAWAWE nagy kínai hiperrealista-szocrealista festményét, Wu Jiang képét (a magas fennsíkról, birkái közül ránk tekintő, retkes kezű kis pásztorlányt), ami számomra, igaz, ez egy kicsit bombasztikusan hangzik, jóllehet éppen nem annak szántam, szerény megfigyelésem közlésének csupán, az egyik legfontosabb képzőművészeti eseménye volt az ezredvégnek.

És hát persze mindenek előtt: a Segantini-kép. A Városi Múzeum hűs, homályos kis irodáinak valamelyikében: az 1890-es Visszatérés az erdőből. Először még 93-ban vezetett át bennünket Pusztai Zoli, restaurátori műhelyéből Villányival, Szalkay Károllyal (akitől már előbb kaptam volt egy „A műhely simogató érintése” című dörzspapír-kollázst, ahol a két paszpartu-ablakban, két szakított dörzspapíron szabályos, geometrikus nyom, horzsolódás, geometrikus horzsolódás, rongálódás, geometrikus rongálódás; igen, ez a kép is hozzá tartozott a restaurátor- és az asztalosműhely, mert Károly meg az asztalosműhelyt vezette, csendjéhez: simogató érintéséhez – nem tudom, hogyan is áll Szalkay Károly informelművészetének recepciója, én mindenesetre még tartozom neki egy írással, hiszen műhelye dörzs-, illetve naxoszi üvegpapírjának érintését folyama-

28

muhely_16.indd 28

2013.10.01. 14:46:33

tosan érzem) a titokzatos kép elé. Az évek folyamán kis szekta alakult ki a Segantini-kép körül. Hat-hét, tíznél biztosan nem több ember. Ahogyan, immár Villányi, egyenként átvezet bennünket a szomszéd épületben lévő szerkesztőségéből. Hogy tényleg majdhogynem titokban, nagy áhítattal, egy Segantini-képet nézzünk. Jó, nagyon jó Villányival képet nézni. Lecsendesít. Künn erős fény. Benn kellemes homály. Emlékszem az első látogatásra, valójában mindig is azt a képet látom: az volt az érzésem, még az erdőben vagyunk, illetve az, hogy már az alkony szürkéje átvonta, átszitálta a kinti vakító fehérséget. És csak az utolsó fénysugár világítja meg a fagy csípte, már-már maszkszerűen világító arcrészt.

Isteni kis zsánerkép, ilyesmiket gondoltam. Valójában majd minden Segantini-kép zsánerkép. Millet közelsége, hatása. Mindenesetre egyfajta Millet-parafrázisként is értelmezhető az életmű. Ahogyan különben másik eszményképe, Van Gogh művészete is. A Millet-áhítat két arca. Segantini egy pasztás, téli Millet. Téli Angelusok; ilyesmiket írtam volt akkor, az első „titkos” szeánsz alkalmával papirosomra. Van az Angelus legzseniálisabb értelmezőjének, Dalínak egy megjegyzése arról, hogy elképzeli, egy tejjel teli vödörbe mártja a képet… Hát Segantini hóba mártotta. A havas Segantini-képek és Manet Szarkájának közelsége. A képen átnyomuló általános fehér – egy minimális akcentussal, a szarka feketéjével feltartóztatva. Fixálva. Különben betemetné a képet, minket is betemetne. Ha nincs a szarka, eszkimókká kellene lennünk A zsáner erős újraépítése-tapasztása, felmerülése Balthusnál például. A kitartott, megerősített, szinte tapasztott zsáner ahogyan metafizikussá lesz. Balthus életmódja, kivonulásai, Chassy-i ciklusa, maga Rosiner, Courbet-hommageként is értelmező nehéz tájképei, tehenei különben is megkerülhetetlenné teszik Segantinit. Igaz, akkor Piero della Francesca és Van Dyck és Georges de la Tour is zsáner, csak náluk erősebb a spektákulum, amiről oly szépen beszél Malraux. Valójában De Chirico érti meg ezt, vállalja fel, kiképezve a puha zsánert, az ún. metafizikus festészetet. Balthus ebből a puha metafizikumból törekszik visszafele a nagyok zsánere, súlyossá, kristályossá szilárduló zsánere felé.

29

muhely_16.indd 29

2013.10.01. 14:46:33

Érzelmes zsánerek új, pasztás-szálas technikával megfestve. Csontváry biztosan jól ismerte Segantinit. Talán éppen Segantinihez áll legközelebb. A Taormina és az Elmúlás felhője bizonyítja ezt leginkább, noha igaz, alig néhány év választja el őket. Ahogy kiválasztja – megéli a kép helyszínét. Illetve ahogyan megszövi geológiáját, szféráit. Belehal a kép helyszínébe. A szó szoros értelmében belehal a zsánerbe. Én jártam Balthus fenti világában, megéreztem kivonulásának-felhúzódásának mibenlétét, láttam posztócsizmájában a halálra készülni Rosinerben. Még most is kezemben erős, száraz keze.

A pap ahogyan megy fel a széles templomlépcsőn. És váratlanul visszanéz az üres városkára. Talán éppen azt nézi, érkezik-e már a nyáj. És a másik hasonló képen tényleg ott is a birkák, egy harmadikon meg a ministránsok kis csoportja. A lépcsőn visszaforduló pap kalapjának különös formája. (Ez a kalap különben Marko Čelebonović és Józef Czapski apácáinak különös, már-már jelszerűen elszabaduló fejfedőit juttatja eszembe.) Olyanok ezek a lépcsős képek, akárha egy olasz bűnügyi film szekvenciái, amelyekben a bűntény előtti percekben hirtelen kiürül a tér, a városka. Igen, ez az áhítat már-már bűnüggyel felérő szenzációként hat. Éppen ez a furcsa üresség vacogtatta meg Nietzschét is e kisvárosokban. És ebből a vacogásból született a metafizikus festészet. A csónakban utazó birkák csöndje, alkonya, az Ave Maria-képeken, rajzokon. A csónak sátra bordaívében a képünkről ismert látkép, felszúró, vékony torony. Legkevésbé érdekesek tán éppen a szimbolista-szecessziós képek. Mondanom sem kell, számomra a leredukált zsánerek az értékes, nagy alkotások. A birkaistállók, a birkanyírás templomi csöndje. Rajzosan szőtt anyaga, akár azt is állíthatnánk, a rajzokon lesz igazán egyanyagúvá ez a szövétnek. Csak a rajzokat nézve látjuk, miféle szövétnek, miféle armatúra is tartja a hó tömegét. Az áhítat élő szövétneke. Armatúrája.

És akkor a mi képünk (egy képet nézünk, de a másik változat, a Téli este Savignóban is be-bevillan, például ahogyan előbb is már erről a képről villant be az arcrészlet), a messzi behavazott falu lapos házsora, hegyesen felszúró templomtornya előtt nagy, fehér színtérrel. Muszáj utalnunk, lám, más-

30

muhely_16.indd 30

2013.10.01. 14:46:33

ból sem áll az írásunk, mint utalásokból, a Delft látképére is, hiszen például az Elmúlás című kép házsora előtt is hasonlóan álldogál néhány fekete ruhás asszony, mint a holland mesternél. Muszáj, ugyanis első alkalommal látva a képet, valami hasonló élményem volt, mint a Delft látképe előtt, mert csak ezen a két képen ennyire merészen kiürített az előtér, a színtér. Azt is mondhatnánk, hogy Vermeer felizzó (Proust által felgyújtott) kis felületének Segantini képén az asszony izzó arcrészlete felel meg.

És nagy, nehéz szánján tüzelőt, szecessziósan kígyózó, ám itt, a győri változaton teljesen visszafogott, rövidre vágott iszamós testű rönköt, rövidre darabolt, összeigazgatott ágakat húzó asszony. A rakomány különös formáiban visszavonva ott mind a szecessziós képek kacskaringós, görcsös, szelek által összevissza hajlítgatott fái. Igen, akárha pontosan azok a fák – kellékek daraboltattak volna fel. Ez egy arrafelé minden bizonnyal fontos fafajta. Ami kivágásának, felaprításának biztosan megvolt a kialakult eljárása. Mindenki megfigyelte már, az északiak, nálunk a szlovénok, hogyan készítik be a tüzelőt (az Uralkodó csúcsban írtam erről). És éppen így állnak össze az egyik legkülönösebb, az erdők – a lét minden titokzatosságát, titkát összefoglaló, még nem látott, intenzíven örvénylő formává. A nagy, tiszta fehérségben, amit éppen puhítani-tompítani kezd az alkony – és immár talán az idő finom szürkéje is, illetve utoljára még felragyogtatni, izgató-ijesztő pírba vonni az asszony arcát. Ez a már-már elhanyagolható, ám a számunkra valamiért váratlanul a központba nyomuló, központivá váló maszkszerű vörös

31

muhely_16.indd 31

2013.10.01. 14:46:33

arcrészlet, a nehéz szán, a furcsa, nehéz rakomány súlyáról is beszél, de valami másról is. Itt egyértelműen egy nő pillant vissza ránk. Pillant rakományára. Pillant, lép ki a vontató állat szerepéből. Egyik festményén valóban állat húzza ezt a szánt. Van Farkas Bélának, a mi nagy szecessziós festőnknek, Balázs Béla és Sinkó szabadkai-palicsi társának egy rőzsét cipelő nénikéje. Barátom lakásán láttam évtizedekig. Sáfránynak köszönve akkor már tudtuk, hogy ez a pesti operaénekesnő (Fiumében született) fia, egyik legnagyobb festőnk, de mindenki a szabadabb, Nagybányához kötődő, avagy szecessziós vonásait szerette, nem értették, hogyan van az, hogy mi éppen a legelhasználtabb zsánert bámuljuk ekkora áhítattal. Már Palicsfürdőn éltem, amikor felfigyeltem egyik ismerősünk szelíd, idős édesanyjára. Jóllehet ismerősünk állandóan duzzogott rá. Idő kellett, megértsem, miért. Azért, mert kijár a határsáv messzi erdejébe, rőzsét szedni. Jóllehet ők nem szorulnak rá. Noha persze kicsit rá is szorultak, jól jött a ropogó gyújtós. Aztán egyszer ismét láttam édesanyját. És megdöbbentem a látványtól. Pontosan az a zsánerkép volt. A zsánerkép nénikéje. Hátára kötött rőzsekévével ahogyan botorkált haza a homokban, az árvalányhajas pusztán át. Később új ismerősünk ismét panaszkodni kezdett. Édesanyja még mindig kijár az erdőbe. Jóllehet már teljesen vak. Persze a Millet Angelusához is vissza-vissza kellene térnünk még. Úgy tűnik, mintha – Dalí módjára, a dupla oldallal – kettévágta volna a képet. És csak a női oldalt festette volna meg. Hiszen ugyanúgy áll a tragacs mellett, mint a mi asszonyunk ahogyan áll a szánkó előtt. A nagy, nehéz szán leírásához Mészöly Lesiklásának műhelyébe kellene visszatérnünk, ami akár Segantini apjának asztalosműhelye is lehetne ugyanakkor… A szán szarván a fekete kesztyűs erős kéz. Lám ez a momentum is a másik képről való. Az igazság az, a mi festményünkön jobban látszik az asszony arca, ám egyáltalán nem izzik. Izzani az asszony keze izzik a mi képünkön, ugyanis itt nincs rajta az a fekete kesztyű… És akkor vessünk még egy pillantást külön a mi képünkre. Rakományára. Ami különös mód egybe van festve (egybe úgy és olyannyira, hogy akár az eredetiség kérdése is felmerülhetne, nem tudom)…

És még mindig kellettek, kellenének fogódzók.

32

muhely_16.indd 32

2013.10.01. 14:46:33

A felfelé kapaszkodó, menekülő (deleuze-i kategória) Segantini a festészet Zarathustrája. Annál is inkább, mivel mintha illusztrálta is volna a Zarathustrát. Ez egy szépíró mondata. Műkritikus ilyesmit nem írhatna le. Jóllehet én foglalkoztam volt a Nietzsche-illusztrációk kérdésével, még Walazza, az ismert Nietzsche-illusztrátor bolzanói műtermében is megfordultam. Az EX Nietzsche-számába pedig magunk is rajzoltattunk művészbarátainkkal Nietzsche-portrékat, amelyek között, ma is úgy gondolom, akadt néhány jelentős munka, nyugodtan élhetnének velük a Nietzsche-kiadványok. Mert noha egyfajta inkarnációt kell látnunk Segantini alakjában, fenti életében, halálában, de ugyanakkor talán az sincs kizárva, Nietzsche és Zarathustrája egyik legjobb tanítványát, értelmezőjét is kellene látnunk benne. Nietzsche nagy Engadin-, Sils-Maria-élménye. De ő a tavasz és a nyár elől megy fel arrafelé, és a tél elől jön le. Nem a vakító havat, még szobája falának fehérjét sem bírja elviselni; lakásadói át is festik falait zöldre. A vándor, Segantini, illetve hát Zarathustra-Nietzsche érkezik a városka, Savognino határába, képünkön. Különös poggyászával. Húzza. Vonszolja. Azt a valamit… A legbelsőbb hangokat… Amiket valamiféleképpen, és mindenáron, ki kellene mondania. Édes, öreg barátom, írja Nietzsche, most megint itt vagyok az Oberengadinban, már harmadízben és megint érzem, hogy itt van az igazi szülőföldem és termőtalajom. Ó, mi minden rejtőzik bennem, ami arra vár, hogy szó és forma lehessen! Sehol se lehetek olyan csöndben, olyan magosan és olyan egyedül, hogy kivehessem magamban a legbelsőbb hangokat. Az én múzsáim itt tanyáznak: már „A vándor meg az árnyéká”-ban megmondtam, hogy ez a vidék „vérem szerint rokonom, vagy tán még annál is több nekem”.

Lám, itt az Engadinban van Zarathustrám szülőotthona. Nemrég megtaláltam a belefoglalt gondolatok első vázlatát; ez áll az alján: „1881. augusztus elején Sils-Mariában, 6 000 láb magasságban a tenger fölött és még sokkal magosabban minden emberi dolgok fölött…”. (Találomra idézek a Documenta humana Fr. Nietzsche levelei című, Strém István és Beke Margit fordította kiadványából.)

33

muhely_16.indd 33

2013.10.01. 14:46:33

Segantini azzal, hogy fennmaradt, hogy egyre feljebb kapaszkodott, mármár tényleg „földöntúlivá” lett, szecessziós-szimbolista kompozíciói minden bizonnyal, ám a többi képei, vagy mondjuk így, egyes képei, mint a mi képünk is példának okáért, fájdalmasan bátor és vigasztaló zenére hasonlító, valóságosan ide tartozó tárgyakként maradtak utána. Mi éppen egy ilyen tárgy körül topogunk. Egy ilyen tárgyat tanulunk nézni. Nietzsche említi a „földöntúliságot”, amikor arról beszél, hogy néhány zenei hang emlékezetébe idézett egy telet és egy házat, meg a szigorú remeteéletet és azt az érzést, amelyet akkoriban élt át, akkor ugyanis azt hitte, örökké így fog élni. De most, írja, már megértem, hogy ez teljességgel pátosz és szenvedély volt és arra a fájdalmasan bátor és vigasztaló zenére hasonlított – olyan szenvedély, amely nem tarthat évekig vagy akár örökké: mert a végén még túl „földöntúliak” leszünk e bolygó számára. (Romhányi Török Gábor fordítása).

Igen, több irányba is elindulhatunk e képet/képeket szemlélve – hallgatózva. Az erdő, a rakomány különlegessége, már-már ijesztő, misztikus volta, avagy a hó, a festészet metaforájává lett hó (Barthes mondja, hogy Manet-nál a víz lett a festészet metaforájává) irányában. De ugyanakkor a fenti munkák szép ritmusú körforgása felé, a nyáj terelése, nyírása, a tehenek, borjak világa, delelése, metafizikája, mert itt is, mint ahogyan Ciorannál, illetve az általa megfigyelt holland festőknél, nem a füvet, a mindenséget (határtalanságot, a végtelent) legelik a tehenek (a Könnyek és szentek e kis fejezeténél nem ismerek szebb sorokat a holland festészetről, talán ezért is élek velük olyan gyakran), a szántás (Brueghel szántóvetője az Ikaruszon). Itt annyira közel az ég, hogy minden mozdulat, minden munkálkodás egyfajta celebrálássá, a teremtővel való kommunikálássá lesz… A harmadik irány, a már említett vándor, ZarathustraNietzsche felé mutat. De Segantini világát igazán mégis a két stampai festő hozta közel hozzám. Giovanni és Alberto Giacometti. Igen, Alberto apja szintén festő volt. És Segantini híve. Tanítványa tulajdonképpen. Aki portréját is megfestette. Igaz, azt nem tudom, milyen is volt a viszonyuk, milyen körülmények között történt a kép elkészítése. Milyen kultusza is volt akkortájt a családban. Voltak idők, amikor engem jobban foglalkoztattak Alberto rajzai, festményei, mint a

34

muhely_16.indd 34

2013.10.01. 14:46:33

szobrai. A 91-es párizsi nagy retrospektíván is például. A szobrai valamiféleképpen már értelmezve voltak. Különösen szerettem havas tájképeinek intenzíven feldobált, össze-vissza, ám mégis fegyelmezett ritmusú vonalkázásait, vonalkötegeit, ahogyan Krleža Képzőművészeti enciklopédiája (és mind a többi kézikönyv is) írja Segantini kapcsán, saját divizionizmusát. Mert valójában ő is egy saját divizionizmust hozott létre. Ő is onnan fentről való. Nem tudom, Alberto beszélt-e valaha is Segantiniről. Terjedelmes tanulmányában Bonnefoy az életrajzi jegyzetekben egyszer megemlíti Segantini nevét, ahogyan más tanulmányírók is, de nem feltételez semmiféle kapcsolatot, csak a legjelentősebb festőkhöz közelíti. A nagy Cézanne-hatás aztán valahogy kitörli Segantinit az apa és a fiú, de az értelmezők érdeklődési köréből is. Jóllehet Giacometti képeinek kifehéredése, vad vonalkázása, saját divinizmusa egyértelműen errefelé mutat. Az ő fehér tájképei valójában gyerekkori tájképek, a gyerekkori tájak pedig Segantini-tájak, Segantini-emlékek, tudatalatti Segantini-hommage-ok is ugyanakkor. Segantini-képek röntgenfelvételei pontosabban. Vad vonalkázása honnan is származhatna, mint Segantinitől, csak közben Cézanne által felszabadítva és ugyanakkor leredukálva, a szülőföld által újrakötve? Egyszer Dél-Tirolból Walazzáékkal, Oskar Pastiorral, Herta Müllerrel, Buda Gyurival, meg vak fríz barátommal, Hettingával, kirándultunk a hegyekbe, majd átlátogattunk az egyik svájci kolostorhoz is. Emlékszem, Buda Gyurival siettünk sört venni, amikor egy Giacometti-festette csúccsal szemben megpillantottuk Hettingát. Hirtelen lefékeztünk mellette. Kérdeztük, mit csinál ott? Azt mondta, nézi a havas csúcsot, érzi jeges ereit, vacogtató huzatát… Mi is megálltunk mellette, mi is vele néztük a havas csúcsot, már-már mi is éreztük jeges ereit, vacogtató huzatát, ami nem kis dolog, hiszen Buda Gyuri geológus eredetileg… Miközben a látó vak bárddal és a tanult geológussal a gleccserek vájta, hó tömítette, vonalkázta csúcsokat szemléltem, hirtelen belém hasított, hogy én valójában már majdnem Engadinban vagyok, már közel Sils-Mariához, közel Stampához, Malojához. Mindenesetre sosem jártam hozzájuk közelebb… Krleža említett Képzőművészeti enciklopédiájának Segantini-szócikke egyrészt értelmezési pontjai miatt fontos számomra, másrészt azért, mert

35

muhely_16.indd 35

2013.10.01. 14:46:33

egyik kedvenc festőmet, a Velencében tanult, nagy spliti remetét is felemlegeti, akinek utolsó, sötét, kaparászott fázisát én különben is mindig Giacomettivel összefüggésben tárgyaltam. Magányosan élve, mondja az Enciklopédia, Segantininek nem voltak tanítványai, se iskolát nem alapított, de technikai eljárását sok tehetséges festő követte a XIX. század végén, korai korszakában a horvát festő, Emanuel Vidović is. Igen, e fix ponton, Segantini és Giacometti között lett számomra Vidović olyan fontossá, jóllehet különösségét az adja, hogy e két északi festő déli oldalát növeszti külön festészetté. Elfelejtettem megemlíteni, hogyan is találkoztam Segantini nevével, hogyan is fedeztem volt fel már korán magamnak. Valahol írtam e találkozásról, ami ugye évtizedekkel megelőzte volt a nagy győri élményt. Ami nélkül számomra nem lett volna ilyen hirtelenül intenzívvé a dolog. Ami nélkül talán létre sem jött volna a kis szekta, a kép körüli kultusz. Dobó Tihamér barátom Újvidéken és Nišben tanult. Különösebben nem foglalkozott a modern festőkkel. Igaz, nagyon jó tanárai voltak. Ács és például Ankica Oprešnik, a kitűnő, kissé már elfelejtett – felfedezésre váró szlovéncseh grafikus satöbbi. Én próbáltam modern festőkkel traktálni, magyarokkal, Konjović-tyal is. Ő nézegette az albumokat, de különösebben egyik sem keltette fel az érdeklődését. Akkor egy napon váratlanul azt kérdezte tőlem, tudod-e te, ki az én kedvenc festőm? Meglepett a kérdése. Azt hittem, én mindent tudok vele kapcsolatban. Zavarba jöttem. Hát, mondtam. Akkor elkomolyodott. És azt mondta: SEGANTINI. Én ezt a nevet addig egyszer sem hallottam. Még jobban zavarba jöttem. Gyerünk, mondtam, bemegyünk a városba, keresünk tőle valami kiadványt. Akkortájt még sok jó albumot lehetett vásárolni Újvidéken. És tényleg találtunk is egy Segantini-albumot. Mutogatni, magyarázni kezdte. Csak akkor értettem meg barátom önarcképét, önarcképeit, mert kettő van. Én a szénnel rajzolt későbbi képet szerettem jobban, noha mindenki az olajért lelkesedett. Domonkos szépen elemezte. Koncz István pedig végül meg is vásárolta. Én túl romantikusnak találtam. De akkor, Segantini önarcképét nézve, hirtelen megértettem. Egyfajta tisztelgés, meg program is volt az a kép. A viszszavonulásé, a kivonulásé. Meg furcsa árvaságukban való rokonságukra való

36

muhely_16.indd 36

2013.10.01. 14:46:33

utalás is persze. Jóllehet én mind határozottabb meggyőződéssel, a geometrikus tendenciákat is rejtő szénrajzot helyezem előbbre, annál is inkább, mivel Segantini önarcképe is szén. És attól kezdve igyekeztem tájékozódni. Ahogyan a győri élmény után is. De még mindig nem eléggé. Még mindig nem kerültem közelebb Engadinhoz, mint ama említett kirándulás alkalmával, nem jártam Sils-Mariában, nem jártam a St. Moritz-i Segantini Múzeumban, hogy lássam a másik változat eredetijét is. Marcel Montandon, 1906-os, gót betűs monográfiájában, mint az egyik ismertebb képéről szól a Winterabend in Savignino-ról, és azt is megemlíti, hogy később több variációja készült, az egyik pasztell-változatának színes nyomata például megjelent a Graphische Künste című bécsi kiadványban is, amit bizony szintén látnunk kellene nekünk is. És ha már a régi könyveket említem, említsük meg Berzeviczy Albert A tájképfestés a XVII. században című könyvét is, amit különben is forgatni szoktam a marinafestészet, illetve Millet kimagyarázhatatlan forrásokból származó fennkölt hangulatai, Munkácsy aszfaltos tónusai satöbbi kapcsán, annál is inkább, mivel Berzeviczy egy Kosztolányi-hős is valamiféleképpen (lásd az Esti Kornél kritikai kiadását). Osztráknak is, olasznak is tekinthetjük a nagy tehetségű, korán elhunyt Giovanni Segantinit, írja Berzeviczy, „ki önfeláldozó fanatismussal adta magát a havasi világ szín- és fényhatásainak tanulmányozására s a színeknek apró vonalakban egymás mellé rakásával igyekezett a hómezők ragyogásától káprázó szem csalódását idézni elő vásznán. Segantini gondolkozóba ejtő, rendkívüli jelenség a modern tájképfestés terén; modora az impressionismust a stylizálásba, fölfogása a realizmust a symbolizálásba viszi át.”

Még mindig keveset fordítottunk a Segantini-irodalomból, semmit önéletrajzából. Jóllehet most, a Műhely Segantini-számával valami kezdetét veszi majd. Talán még a Zarathustra-illusztrációkból is tudunk közölni néhányat, ha valóban léteznek Zarathustra-illusztrációk. A napokban Berlinben jártam, most is, mint mindig, siettem a Savigny-Platzra, a Bücherbogenba. Sokszor megaláztattam ott, ugyanis szinte soha sem tudtam megvenni a fontoskodva előhozatott nagy, súlyos kiadványokat. Mit kívá-

37

muhely_16.indd 37

2013.10.01. 14:46:33

nok?, kérdezték most is. Mondtam, minden Segantinivel kapcsolatos kiadványt megnéznék. Keresgélni kezdtek, a komputerben is kúpászkodtak, de sajnos semmit sem találtak. Semmi, mondták. Semmi Segantini?, kérdeztem. Azt mondták, semmi. És az agárképű, kusztoszi manírokkal teljes főnöknők nem értették ajzottságomat. Fontos, mondtam, fontos, hogy megtalálják nekem bár a Zwischen Eis und Süden: Auf den Spuren von Nietzsche und Segantini című kiadványt. Reggel utazom haza és egy-két napon belül le kell adnom Segantini-jegyzetemet a győri Műhelynek. Amiben közzé szeretném tenni felismerésemet. Milyen felismerését?, kérdezték. Mondtam, majd megküldöm önöknek a győri Műhely Segantini-számát, hogy olvashassák, hogy árulhassák. Egyfajta elégtétel lett volna ez a jelenet számomra, ha tényleg nem kellene leadnom írásomat.

Izgalmas lesz követni, hogyan tud élni egy város egy képpel. Akárha megismételve A harmadik aranyvonat című tárlatot. Egy aranyvonat, amelyen csupán egy kép érkezne most számunkra ismét Győrbe. Máris elképzelem a szám bemutatóját – a kép előtt: a kis, 43x43 cm-es képpel szemben. Amelyen lefűrészeltettek a másik kép, a másik rakomány farokként, lábakként kilógó, hosszú ágai. Amelyen egészen a durva vászonig tapostatott az út. Közülünk Villányi figyelte ezt meg először, ő inzisztált ezen a momentumon, hiszen a másik képeken hóba taposott, a havon (szent testének vérrel folyó kékjeivel) megjelöltek az utak. És így, a vászon és a hó fehérsége között (ezzel is utalva arra, hogy az első informel-festőt is tisztelhetnénk benne akár, ahogyan Csontvárynál is már informel-jellegű az anyagfelhordás), ez az út is része lett, ki hitte volna, hogy ennyi útból szövődik össze egy semmis út – az én legfontosabb utamnak, úgymond Taomnak… És tényleg, első alkalommal azt írtam volt egy borítékra, apró vörös pötytyök, mintha festés – a fa, a kígyózó ágak méretre szabása – közben megvágta volna a kezét. De végül is, mit látunk, mit húz a szánon? Mit is ellensúlyoz a nyugodt fehérség végtelenje? Nem tudjuk. Ide-oda mozgunk. Netán anamorfózisról van szó. Ha a képet mozgatjuk, mert mozgathattuk a kis, homályos irodákban, illetve hát két változatot is viszonyíthattunk, igaz, a másik változatot csak rep-

38

muhely_16.indd 38

2013.10.01. 14:46:33

rodukció formájában, miközben az asszony kissé balra fordítja arcát, már-már tényleg rakományára pillant, jóllehet nem pillant oldalra, hátra, csak annyira izzik az a kis része arcának, amit látnunk adatott a fehérségben-szürkeségben, hogy szinte ránk mered. Talán, mondom megszeppenve, igen, megszeppenve és még véletlenül sem állítva, valóban alapvető Nietzsche közelsége, lehetséges, hogy errefelé kereshető a válasz, mert én nem csak megszeppentem, valóban meg is ijedtem az egyik szeánsz alkalmával ettől a rakománytól, furcsamód, akárha valami kirakósdiban, ördöglakatként összeillesztgetett formától, a szinte tetemszerűvé darabolt, vagdosott, illesztgetett rakománytól, a lefűrészelt lábakat olykor visszahelyezem, olykor ismét elveszem a reprodukcióról, egy hullával bajlódom, riadok fel, akárha valami kínos álomból, azóta (– mióta?, kérdem magamtól, hiszen pontosítani kellene a pontosíthatatlant, azóta, amióta eljutott hozzám a hír, életem, talán így kellene mondani, az irodalomban eltöltött életem egyik legmegrázóbb híre: meghalt magyartanárnőm, majd később a rémhírek is, hozzátartozója, hogy minél tovább élvezhessék nyugdíját, nem jelentette a hatóságnak halálát, elrothadt, de ugyanakkor e pontosítással ellenkező irányba is mozdulnék, szeretnék kifordulni e jegyzetek közül, jóllehet már nem enged a szöveggé szövődő szövétnek, aláereszkedni az Alpokból, visszatérni Győrbe, ugyanis éppen most hallottam Villányitól a hírt: megszüntették Pusztai Zoli állását a Múzeumban, mi lesz, ha megszűnnek a műhelyek – a Műhely, mi lesz, ha nem lesz honnan indulni a kép felé, hiszen majd még csak most kell elindulni feléje, eddig csak titokban celebráltunk?! ) szinte már rá se mertem pillantani a rakományra, jóllehet mind inkább úgy gondolom, lehetséges, hogy valóban Nietzsche halott, iszamos Istenét (a halott Pánt?) vonszolja ez az izzóképű, fekete kesztyűs asszony az erdőből…

39

muhely_16.indd 39

2013.10.01. 14:46:33

ALMÁSI TIBOR

A szín és fény mestere: Giovanni Segantini Önarckép. Rajta a dátum nagy fekete számokkal: 1895. Kissé zilált öltözetű, mellényes, zakós férfi makulátlan fehér ingben. Dús, csigákba rendeződő szénfekete haj, mellig érő ritkuló szakáll. Ráncba húzódó homlok, egyenes vonalú szemöldökök és alattuk a figyelmet vonzó, magukkal ragadó szemek. Mindennél kifejezőbbek. A távlatok rejtélyeit fürkészik rendületlenül, megingathatatlan céltudatosságot, minden akadályon rést verő, törő akaraterőt, jellemszilárdságot, magába zárkózást sugallva. A háttérben kora esti égkivágás, sötétbe burkolózó magas hegyormok ritmusos képletbe rendezve. Minden, ami lényeges és jellemző az önmegidézett alakra, egész életére és művészeti hagyatékára, ott van sűrített formában a kisméretű szénrajzon. Nyitott könyvként lehet belőle olvasni. „Lapjai” egy zaklatott élet, a halandó testen látható és jól érzékelhető, árulkodó nyomokat hagyó eseményeiről regélnek kivételesen meggyőző képi eszközökkel. A kétségtelen, vitathatatlan elhivatottság szembeötlő jeleit felvonultató mű meggyőző ereje nem véletlen, hiszen alanya, szerzője nem más, mint a különc-talányos Giovanni Segantini, akinek élet-esemény-sorjázása igazolja, érthetővé és megfoghatóvá teszi mindazt, amit az önarckép tükröz. Segantini Észak-Olaszország, a természeti szépségeiről ismert Garda-tó melletti Arco szülötte, ahol 1858. január 15-én látta meg a napvilágot egy szegény kézműves mester családjában. A korán árvaságra jutó, érzékeny és már ebben a zsenge korban öntörvényű fiú előbb mostohatestvére felügyelete alá, majd a milánói javítóintézet zárt közösségébe kerül. Mesterséget Tettamanzi mester zászló- és cégtábla műhelyében próbált szerezni, ám őt jobban vonzza az alkotó munka, aminek szinte törvényszerű következménye, hogy beiratkozik a híres-neves milánói Brera festőiskolába. A művészi szabadság nevében ott is lázad, agitál a rég túlhaladott, megcsontosodott akadémikus tanítási módszerek ellen. Diáktársai mellé állnak. Vakon követik megszállott szélmalomharcában. Eltávolítják. A Comói-tó partján, Leccóban tengeti életét ritka képeladásokból. Visszatér Milánóba, önerőből tovább küzd immár elkerülhe-

40

muhely_16.indd 40

2013.10.01. 14:46:34

tetlen művészléte kiteljesítésén. Fogcsikorgatva tanul, képezi magát, végigjárja kora művészeti törekvéseinek iskoláját. Küzd a festékkel, a mindent átható fény megörökítésének szakmai problémájával. Nyughatatlan természete újabb és újabb helyekre, vidékekre űzi-hajtja. Fiatal feleségével egy ideig a lombardiai Pusianóban időzik, majd elhagyja Olaszországot és Svájcban telepedik le. Itt a magas hegyek között talál végre időleges megnyugvást, lelki békét és hajlamainak leginkább megfelelő képtémákat, tájélményt. Ezek képezik ihlető forrását annak az új képi látásmód szellemében alkotott kompozíciónak is, amellyel Segantini 1886-ban az amszterdami nagyszabású nemzetközi tárlaton aranyérmet nyer. Ettől az évtől fényes csillaga, karrierje meredeken ível felfelé. Bár ő maga ritkán hagyja el hegyi búvóhelyét, művei eljutnak Európa nagy kulturális központjaiba, ahol méltó, jól kiérdemelt szakmai és közönségsikerben részesülnek. Utolsó éveit Giovanni Segantini a magashegyi Sovigninóban és végül Malojában éli le, ahol pótolhatatlan űrt hagyva maga után, amilyen váratlanul és elemi erővel tört be a művészeti köztudatba, olyan hírtelenül és váratlanul távozik az élők sorából 1899. szeptember 28-án.

Annak ellenére, hogy viszonylag fiatalon szakadt meg élete folyása, Segantini rendkívül gazdag hagyatékot örökített az utókorra. Zsenge korban, szinte gyermekfejjel kezdte pályafutását, és egész életét a nap-nap utáni kitartó munkának szentelte. Keze alól rendre-másra kerültek ki az új és újabb alkotások, amelyek ma a világ nagy múzeumainak féltve őrzött kincsei. Amíg az elismerés e magas fokát ostromolta az alkotó, jókora kacskaringókkal,

41

muhely_16.indd 41

2013.10.01. 14:46:34

kitérőkkel tarkított keserves önmegismerő és fejlődési utat járt be, tett meg. Kezdetben nagy ívű elképzeléseinek testöltését a festői eszközök korlátolt birtoklása gátolta. Később a szakmai tudás teljes vértezete is kevésnek bizonyult az egyre határozottabb kontúrt öltő szándék megjelenítésére. Az áhított és kínkeserves munkával kicsikart összhang az akarás és tudás között akkor teremtődött meg és alakult harmonikus egységgé, amikor a hegyvidéki tájban, fényés színviszonyok közepette megtalálta azt az inspiráló közeget, amelyet addig hiába is keresett, kutatott lázasan. Ettől az időtől műveinek szinte kizárólagos szereplői a végtelen ég felé törő hegyormok, a magas sziklafalak szorításába kényszerült zárt völgyek, színes virágmezőkkel, üdén zöldellő legelőkkel, barna szántókkal, az alacsony falusi házakban szerény létüket élő puritán, szorgos, karakán földművelők, pásztorok, és mindenekfelett a tájat átható tiszta levegő, a vakító kék ég és szerteömlő napfény. A különleges, egyedi atmoszférikus hatások megragadására Giovanni Segantini egyetlen járható utat látott, a keveretlen színek egymás mellé sorjázását olyan módon, hogy azok a nézőben, a néző szemében összeállva, vegyülve egymással érzelemdúsan és harmonikusan tükrözzék vissza a kiragadott tájrészletet és az ebben zajló, megjelenő eseményeket, szereplőket. A színes-pontozásos képalkotást ugyan a kor festészete Georges Seurat, Paul Signac és a pointillizmus vagy divizionizmus más képviselői jóvoltából ismerte és alkalmazta is széles körben, ám Segantini ezt a fajta munkamódszert egyéni módon gazdagította és fejlesztette tovább. Az ő kompozíciói nem apró foltok, hanem vastag rétegekben felvitt színsávok végtelennek tűnő sokaságából építkeznek. A jól meghatározott irányt és mozgási dinamikát követő sávokkal megőrződik a színek eredendő hatóereje, de ugyanakkor feloldhatóvá válnak a formák éles kontúrjai, ami nagymértékben fokozza a művek látványkisugárzó és hangulatteremtő képességét. A tizenkilencedik század végére bensőséges világnézetével, az ember és természet harmonikus, már-már idilli kapcsolatának sajátos festői módszerekkel való megidézésével Segantini a kor képzőművészetének egyik vezető, meghatározó fontosságú mestere, egyénisége lett, akinek alkotásai kihagyhatatlanok voltak a századforduló reprezentatív tárlatainak anyagából. Segantini recepcióját a magyar képzőművészeti közéletben több tényező is befolyásolta. Ezek sorából említhető a szimbolizmus és szecesszió egyre

42

muhely_16.indd 42

2013.10.01. 14:46:34

nagyobb mértékű hazai térnyerése, de olyan szubjektív kötődések is, mint amilyen az, hogy a művész legjobb barátja, alkotásainak népszerűsítője és forgalmazója a magyar felmenőkkel büszkélkedhető milánói műkereskedő és festőművész, Vittorio Grubiczy volt. Többek között neki köszönhető például, hogy az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1901-es Tavaszi Nemzetközi Kiállításán Segantini negyvennégy – nagyrészt az A. Rasini és a saját gyűjteményéből származó – műve kapott helyet. A reprezentáció fő attrakciója Giovanni Segantini utolsó nagy vállalkozása, az élet állandó körforgását megidéző nagyméretű triptichonjának (Születés-Élet-Elmúlás) bemutatása volt Budapesten. Segantini látványos, erőtől duzzadó festészete amúgy is nagy népszerűségnek és megbecsülésnek örvendett Magyarországon. A Nemzeti Múzeum már 1901-ben megvásárolta két („Az élet angyala” és „Életkép”) művét, a Szépművészeti Múzeum gyűjteménye pedig a nyolcvanas évek végén gazdagodott alkotásával („Tájrészlet”). Küzdelmes életéről a budapesti Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. 1941-ben nyújtotta át olvasóinak Raffaele Calzoni „A hegyek fia” című regényes összefoglalását. Az élet és életmű fontosabb állomásainak bemutatását pedig Fóthy János 1967ben a Corvina Kiadó gondozásában megjelentetett kismonográfiája adta. Kevésbé ismert tény, hogy a budapesti Szépművészeti Múzeum kis Segantinikollekcióján kívül a mester egy festményét az egyik hazai vidéki közgyűjtemény, jelesül a győri múzeum is őrzi. A viszonylag kisméretű alkotás (olaj, vászon, 43x58 cm) történetéről alig-alig tudni valamit. Ami bizonyos, az a következő: 1945-ben a Győri Városi Múzeum féltve őrzött kincseit az ún. harmadik aranyvonaton Ausztriába hurcolták. A gyűjtemény a második világháború végét az Alt-Ausee-i sóbányában érte meg, ahonnan 1964-ben került haza Győrbe. Az akkor készült átadási listán Segantini műve – annak ellenére, hogy a kompozíció bal oldalán jól kivehető, olvasható a szerző neve – ismeretlen művész alkotásaként tűnik fel „Parasztasszony szánkóval” címen. A festmény hátoldalán – mint minden egyes visszatért műtárgyon – ma is ott látható az osztrák műemlékhivatal kiviteli pecsétje. A világégés utáni években, évtizedekben a mű egyetlen alkalommal került a nyilvánosság színe elé, mégpedig a 2005-ben a Xántus János Múzeum időszaki kiállítótermeiben megrendezett, „A harmadik aranyvonat” összegző címet viselő tárlat keretében.

43

muhely_16.indd 43

2013.10.01. 14:46:34

Giovanni Segantini munkamódszeréhez, szokásához hozzátartozott az a művészek körében nem ritka jelenség, hogy egy-egy figyelmét, érdeklődését felkeltő, különös módon foglalkoztató témához többször is visszatért. Az ilyen esetekben nem arról volt szó, hogy az alkotó több példányban megfestette ugyanazt a művet, hanem arról, hogy az adott tartalom keretein belül variálta – gazdagította vagy éppen leegyszerűsítette – kompozíciójának mondanivalóját, kísérletet tett új, az előzőektől eltérő formai vagy éppen festőtechnikai megoldások alkalmazására. A téli tájrészletbe helyezett, szánt húzó nő alakját tudomásunk, ismereteink szerint Giovanni Segantini két alkotásban örökítette meg. Az egyik ezek közül a már említett győri, a másik a magántulajdonban lévő, de a St. Moritz-i Segantini Múzeumban letétbe helyezett és ugyanott látható festmény. Ez utóbbi címe: „Visszatérés az erdőből”, születési éve pedig 1890. A készítés dátumának azért van jelentősége, mert Segantini munkásságának utolsó évtizede egybeesett művészetének csúcspontjával, festészeti törekvéseinek kiteljesedésével. Ekkor jutott arra a magaslatra, amelyről elérhetővé, megvalósíthatóvá vált a világos, szabatos célkitűzés: „Azt akarom, hogy … a kép színekben izzó gondolat legyen.” A „Parasztasszony szánkóval” és a „Visszatérés az erdőből” egyaránt jól példázza, illusztrálja a szavakba sűrített szándék festői testöltését. Bár a két kompozíció nagy vonalakban és első ránézésre megszólalásig hasonlít egymásra, figyelmesebb elemzésük mégis lényegbe vágó különbségeket mutat. Ilyen pontos számadatokban rögzíthető, kimutatható eltérés példának okáért a festmények más és más mérete, de olyan részletváltoztatások, átalakítások is, amelyek már mélyebb alkotói rétegekből, a felfogás és képi tükrözés időbeni módosulásaiból fakadtak, következtek. A kompozíciók méretének megválasztása nem egyszerű művészszeszély, hanem a jövőbeni alkotás egész felépítését és ezen keresztül tartalmát és nemegyszer kisugárzó erejét meghatározó első tudatos, jól átgondolt lépés, vállalás az alkotó részéről. Meggyőződésünk szerint esetünkben a győri „Parasztasszony szánkóval” látványfelületének szűkítése a mű intimitásának, bensőségességének fokozása szándékával történt, esett meg. A két festmény narrációs oldala nem tartogat semmiféle különösebb szellemi kihívást a néző számára: a hófedte tájban magányos nő húzza súlyos farönkkel terhelt szánját a közeli falu házainak irányába. Az egyszerű, banálisan hétköznapi téma

44

muhely_16.indd 44

2013.10.01. 14:46:34

azt sugallja, hogy látszólag a művész az ember jelenlétének a képen nem szánt kiemelt, meghatározó fontosságot a kompozíció egészének szempontjából. És mégis: ha szemügyre vesszük a „Visszatérés az erdőből” figuráját, a maga után vonszolt ácsolt szánt és a testes farönköt, jól kivehető, hogy ezek megfestése aprólékos gonddal, a részletek precíz kimunkálásával történt meg. A naturalisztikus anyagszerűség hangsúlyozása aztán oda vezet, hogy a festmény jobb oldalát uraló, a szemlélőhöz legközelebb eső jelenet – megbontva a kompozíció egységét – túlzott hangsúlyt kap, vagyis nem olvad szervesen a tájba, hanem, elveszítve kapcsolatát környezetével, szinte önálló életre kel. A kívülállóság érzetét az alakot körbeölelő – a nő, a szán és a farönk sötétebb színskálájával szöges ellentétben álló – vakító hórengeteg elementáris fehérsége fokoz-

za fel és teszi még nyilvánvalóbbá. Az egység megbomlását Segantini is érezhette, mert az eredeti alkotás replikáján, a „Parasztasszony szánkóval” kompozíción már nem csupán arra tett sikeres kísérletet, hogy színben, formai rendtartásban és egyáltalán érzelemkeltő és közvetítő kisugárzásban helyreállítsa a mű egyensúlyát, de arra is, hogy – talán az eredeti szándékkal összhangban – mélyebb tartalommal ruházza fel egész képi mondanivalóját. A győri „Parasztasszony szánkóval” – mondhatjuk teljes joggal – a Giovanni Segantini-életműbe szervesen illeszkedő, megszokott és elvárt magas színvonalú alkotás. Formai felépítése, struktúrája pontosan nyomon követhető, világos, és mint minden esetben, a tartalmi, a lényegi kifejeznivalónak alárendelt. A festmény egészét a háttér hegyvonulatának, az egymásba érő apró falusi házak és sötét fák sorának, illetve a

45

muhely_16.indd 45

2013.10.01. 14:46:34

mű mintegy felét elfoglaló, vastag hóréteggel borított területének vízszintes irányultsága uralja. A térnyitó horizontális, túlzottan is szemfuttató hatását a házak és hegy közé ékelődött magas, csúcsos templomtorony, a női alak függőleges és a hóba vájt út átlós vonalvezetése ellensúlyozza. A kompozíció alaphangulatát a hegyormok fölött megjelenő síkhatású, felhőtlen, tiszta kék ég és az ennek alján, a lemenő nap utolsó sugarait visszatükröző sejtelmes fény szabja meg. A kora este szürkesége áthatja, bevonja az egész tájat. A fagyos dermedtséget Segantini egyes-egyedül a színek hatóerejével ragadja meg és ölti vizuális formába. A kék ég reflexei beborítják a pasztózus festékrétegből széles ecsetkezeléssel megformált, kialakított rettentő hótömeget, amely ezáltal maga is a mindent átható csend- és hidegérzet megtestesítőjévé és kifejezőjévé válik. A zord és kietlen tájban az élet jelenvalóságát az otthona felé igyekvő asszony képviseli. Nyugtató barna színével, színárnyalataival a szán, a masszív fatömb és a hátulról ábrázolt, tagolatlan formájú női alak – ellentétben a „Visszatérés az erdőből” szereplőjével – harmonikusan simul a tájba. Egyes szakértők véleménye szerint a hazatérő nő a magány és tágabb összefüggésben a halál szimbóluma, allegorikus megtestesülése. A kompozíció tökéletesen kiegyensúlyozott kromatikai világát, bravúros formaképzését, de elsősorban érzelmi töltését figyelembe véve azonban, mi úgy hisszük, gondoljuk, hogy ez a festmény nem az elmúlás, hanem éppen ellenkezőleg – a rideg, embert próbáló körülmények közepette is –, az élet megmaradásának és állandóságának ritka szép példáját, apoteózisát nyújtja.

46

muhely_16.indd 46

2013.10.01. 14:46:34

BACSÓ BÉLA

Közel és távol (Segantini festményéről)

Igazat kell adnunk Almási Tibor példás műtörténészi elemzésének1, hogy a két hasonló témájú Segantini-kép közül a győrit tekinthetjük intimebbnek, amelyik inkább előtérbe állítja az asszony figuráját, ahogy kétségtelenül igaza van abban is, hogy a szokványos olvasatokkal szemben nem szükségképpen kell úgy tekintenünk a képre, mint ami a magány, az elmúlás szimbolikus kifejezője.2 Ahogy azt is minden további nélkül elfogadom, hogy a győri változat inkább fejezi ki azt a fajta életfenntartó ösztönt, amit a festő maga a hegylakók között tapasztalt meg. A kérdés persze az, hogy ténylegesen mit látunk a képen, s erre joggal írhatja minden elemző, itt egy asszony halad hazafelé, a szánkójára rakott rönk és ágak súlyos terhével, biztosítva ezzel magának és talán másoknak a biztonságot, a meleget, az étel készítéséhez a tüzet stb. Vagyis bármelyik változatot is nézzük, a képen egy munkát végző asszonyt látunk, akiben megtestesül a gondoskodás, aki a magas hegy gyér, még fával borított messzeségéből tér meg, vagy inkább tart haza. A képen nem látható a honnan, ám jól kivehető a hova. Az asszony a távol és közel között halad. Míg a győri kép szinte centrumba helyezi a szánkót húzó embert, addig a St. Moritz-i változat kissé jobbra tolja, ezzel a közel messzeségét teszi hangsúlyossá. A képeken egyként meghatározó a hegycsúcs, a templom és az ember ki- és felemelkedése, míg a templom köré épített házak, mint az ember épített világa, nem sértik fel a táj látványát. Az ember teremtette világ része a tájnak, ahogy az asszony is a természet adományával tartja fenn önmaga és hozzátartozói életét. Talán más napszakban vagyunk a képek történésében, a győri kép, ahogy Almási helyesen írja, inkább keresi az egyensúlyt, de vajon honnan tudhatjuk, hogy a festőnek ez 1 2

Almási T.: A szín és a fény mestere (lásd a lapszámban). 2011 elején átfogó kiállítást szenteltek Giovanni Segantini művének (Fondation Beyeler, Basel), s itt is hasonlókat olvashatunk a St. Moritzban őrzött képről a tájékoztató anyagban: Ritorno dal bosco (1890) – „With this unforgettable picture, an icon, Segantini approaches coloristic monochrome. It depicts a snowy landscape through which a woman with a sled full of wood walks to the village along a diagonal through the picture. The last twilight illuminates the freezing scene, and the first lights in the village are already lit. A return home – and at the same time a symbol of loneliness, or perhaps even an allegory of death. Dead wood would increasingly feature in the foreground in Segantini’spictures, imagery programatically determined.”

47

muhely_16.indd 47

2013.10.01. 14:46:35

volt a szándéka, s nem éppen az, hogy ez a közel mennyire távol esik a nehéz munkából megtérő asszonynak. A táj maga, amit Segantini a már ekkorra kialakított kristályos aprólékossággal – nevezzük akár divizionizmusnak – festett meg, önmagában nem jelentésképes, nem maga a táj az, ami önmagában kifejező, hanem éppen az arctalan emberi lény jelenlététől kapja meg azt a kettős jelentését, ami a festőnek oly fontos volt. Nevezetesen, hogy egyszerre éltető és tiszta közege lehet az emberi életnek, ugyanakkor fenyegetően magasodik a házak fölé. Az ember nehezen veti és vetheti meg a lábát egy ilyen közegben, azaz nagyon is rászorul arra az adományra, amit a természet nyújt neki. Igen fontos mindkét képen az út jelenléte, amin az asszony halad. Ez már egy kitaposott ösvény, az asszony a szokásos úton jár, s a győri változaton mintha közelebbi lenne a cél, sőt a föld sara, barnás foltjai tűnnek elő, addig a másikon jegesen fénylik fel az út, bizonytalanabbá teszi a hazaérést. Nem feledhetjük azt sem, hogy a szánkóra helyezett rönk nem lehet a természet jótékony ajándéka, azt ki kellett vágni, míg a ráhelyezett ágak őrzik a természet kiismerhetetlen formáló erejét, amivel az ágakat kedve szerint alakította. Talán nem túlzás azt mondani, a szánkóval hazatérő ember egy már nem eleven testet hordoz a szánkóján. Akár úgy is nézhetjük a képet, bármelyik változatot, hogy annak az életnek, amit a templom köré épített házakban vezet az ember, meddig lesz tápláló forrása a természet. Ahogy a hegy vonala fölé nyúló templomcsúcs is belemetsz a táj látványába, úgy hagy nyomot a terhét hordó asszony a földön, s ha a képnek ezt a vonalát nézzük, akkor a földi nyomvonal a templom merőlegesében végződik – akár úgy is válaszolhatunk a kép rejtett szimbolikájára: a természetből az égi harmónia felé, ha nem tudnánk, hogy Segantini számára – jóllehet mélyen vallásos ember volt – a természet szinte eggyé vált az istenivel. A kép kérdése, hol lehet és mi lehet az ember helye, míg a természet veszi körül. Kissé távolabb lépve a képleírástól, fel kell tennünk ezeket a kérdéseket, leginkább azt, hogy miért egy női alak húzza ezt a nehéz terhet, még ha tudjuk is, hogy „ház körüli munka” asszonyi kéz dolga volt azokban az időkben, vajon miért nincs arca az asszonynak, vajon miért lógnak szinte halott ember karjaként az ágak. Mi ad ennek az asszonynak erőt ahhoz, hogy ismételje, és újra ismételje az utat ebben a dermesztően jeges tájban.

48

muhely_16.indd 48

2013.10.01. 14:46:35

Karl Abraham nem sokkal Segantini halála után írott pszichoanalitikus esszéjében figyelemre méltó olvasatát adta a festő művének és a lelki alkatát meghatározó életeseményeknek. Azért is tartom mérvadónak, mert mindenhol eredeti dokumentumok alapján tárta fel azokat az életmotívumokat, indíttatásokat, töréseket stb., amelyeket aztán képalkotó fantáziájának nyelvéből próbált értelmezni. Elemzésének centrumában az áll, hogy ez a képi szimbolika soha sem egyértelmű. Abrahamnak a művészetelmélet szempontjából is elfogadható tézise a szimbolikát illetően úgy hangzik: „Die Symbolik deutet an und verhüllt zugleich”3, vagyis mint minden szimbólum utal és jelez, ám egyúttal el is rejt. Segantini képszimbolikája még ezen a látszólag egyértelmű képen is megszüntethetetlenül kettős, hiszen amit kifejez, amit a tájban haladó ember látványa nyújt, nem eldönthető – úgy is mondhatnám, nincs olyan közel az otthonhoz, hogy biztosan tudhassuk, el is éri azt, sőt egyáltalán, vajon nem inkább erre a köztességre kellene helyezzük a hangsúlyt. Az eleven ember a természet közegében, az őt meghaladó szeretetében bízva éli az életét, ráhagyatkozva arra, amit maga nem ural. Ez egyben felveti minden szimbolikus ábrázolás nagy kérdését. Ahogy már Hegel pontosan fogalmazta, olyan jel a szimbólum, amelynek jelentése van, ám szükségképpen ezen túl valamilyen megjelenítésmódot feltételez. Egymásnak feszül a jel, a jelentés, és az, ahogy azt alkalmazzák valaminek a megjelenítésekor. Vajon az asszony pusztán egy ember, vagy a mindenekért felelősséget vállaló Anya, a gondoskodás és gondozás szimbóluma? Az élettelen fa csak egy fa, amit el fognak tüzelni, vagy az asszony terhe, akinek nincs támasza? Egyáltalán szükséges-e tudnunk, hogy Segantini életútja, a sorozatos tragédiák (anyja korai halála, testvére tűzben pusztult el, apja nem sokkal felesége halála után Amerikába ment, előző házasságából született mostohatestvérére hagyva az akkor hatéves fiút…) milyen formában „íródtak át” festményeibe, hogy számára a festői nyelvben egymás mellé kerül és egyjelentésűvé válik az anya (nőalak), természet (táj) és otthon. Minden szimbolikus művészet eldöntetlenül kettős, miként Hegel felhívta rá a figyelmet: „A szimbólum olyan egzisztencia, amelynek egy képzetet kell bennünk felidéznie, miközben már önmagában tartalmazza ezt a felidézendő 3

K. Abraham: Giovanni Segantini. Ein psychoanalitischer Versuch. Leipzig und Wien, 1911, 46. o.

49

muhely_16.indd 49

2013.10.01. 14:46:35

képzetet. A szimbólum második vonása az, hogy még nem teljesen adekvát a maga jelentésével. A kép többet tartalmaz, mint aminek a jelentését fel kell idéznie. (…) A szimbólum lényegileg kettős értelmű.”4 Werner Spies5 a Beyeler-kiállítás kapcsán írta, hogy Segantini túl az impresszionizmuson, a puszta anyagtalanító és a pillanat szín-fény modulációját elhagyva az anyagi felé fordult festészetével, másrészt a természetközeli-munkás élet szakralizációját valósította meg, amiben Van Gogh festészetével mutat rokonságot. Ugyanakkor éppen Abraham olvasatával hangsúlyozni kell, hogy ez az anyag átszellemített, nem puszta anyag, ahogy a táj sem a tájfestészet hagyományos útját járja. Nem szólva azokról a tájban át- és feltűnő kísértő nőalakokról, amelyek hol vonzó démonok, hol pedig fák alakváltozataiként ragadják meg a pillantást, és fenyegetnek elpusztítással. Segantini művében ritkán fordul át a szimbolikus monstruózusba6, vagy éppen fenyegetőbe, ám képein gyakran látjuk ennek árnyszerű jelenlétét. Ahogy azt is fontos – már a fentiek értelmében – hangsúlyozni, hogy a táj ábrázolásában mindinkább az álomszerű, a sejtés, a tájban és a táj által magát kifejező lélek kap teret. Nancy szellemes megfogalmazása szerint: „A tájkép feltárja az ismeretlent. Sajátos értelemben olyan helyként nyílik meg, ahol az ismeretlen nyer teret/megy végbe. A tájkép nem egy adott hely utánzó ábrázolása, hanem egy adott jelenlét távollétének bemutatása.”7 Igen, míg a győri kép ezt az ismeretlent jobban háttérbe szorítja, védettebbnek mutatja az emberi egzisztenciát, addig a St. Moritz-i kép a jeges ragyogásban mindenre kiterjeszti azonosíthatatlan jelenlétét. 4

5 6

7

G. W. F. Hegel: Előadások a művészet filozófiájáról (1823). Ford. Zoltai D., Atlantisz Kiadó, 2004, 170. o. F.Th. Vischer felelevenítette Hegel szimbólum-értelmezését, s centrumba állította ezt az „Unangemessenheit” elgondolást, azt ugyanis, hogy a képi ábrázolás, amennyiben szimbolikus, mindig ezt a ki- és betöltetlen nem-megfelelőséget foglalja magába. Vischer ma is figyelemre méltó elemzésében kiemelte, hogy a Bild és Sinn, a kép és értelem mindvégig külsődleges marad, lehetőséget adva a mitikus és vallási tudat állandó mozgásának, hogy ezt a törést megszüntesse. Így válik elgondolása szerint a kép igazságában fontossá ez a „Mangel an Erkennen”, amivel energetizálja a képre irányuló emberi képességet („Energie des Bildvermögens”). A szimbolikus ábrázolás hiánya a megismerhetetlen és felfoghatatlan állandó és felszámolhatatlan jelenlétével kialakított, sőt az ismeret hiánya a tudattalan kísértő árnyát veti a műre. Megjegyzem, hogy A. Warburg is figyelemre méltónak tartotta Vischer szimbólumértelmezését! V. ö. Vischer: Das Symbol. In Altes und Neues. Stuttgart, 1889, 290. skk. o. V.ö. W. Spies: Also malte Zarathustra. In FAZ 2011. jan. 24. Glozer László írta „Szimbolizmus és festészet” c. tanulmányában, hogy pl. Moreau vagy Redon műveiben a vizionárius művészet gyakran szül monstrumot, s a fenyegető kiismerhetetlen alakváltozatai a szimbólumot körülveszik az ismeretlennel. V. ö. L. Glozer: „Symbolismus und Malerei”. In uő: Kunstkritiken. Suhrkamp, 1974, 113. skk. o. J.-L. Nancy: Entwurzelnde Landschaft. In uő. – Am Grund der Bilder, ford. E. Alloa Diaphanes Verlag, 2006, 102. o.

50

muhely_16.indd 50

2013.10.01. 14:46:35

51

muhely_16.indd 51

2013.10.01. 14:46:35

GYŐRI LÁSZLÓ

Egy Segantini-képre Még a valóság és a jel között. Elhagyta már a tarka színözönt. Alig van szín, a szín a zöld. A zöld vonja be most is a hegyi legelőt, pedig tél van, látható, hiába mutat zimankót, havat a szán – a belső akarat, a belső tekintet nem fehéret vetít a tájra, hanem a lélek árnyalatait. Még szemléltet egyre, még nem szakad el a valódi, ténybeli világtól a jel, még benne rejlik, még köti a gyökér, még nem repül el tőle messzire a tér, még ábrázolat, amelyet alkotója rápecsétel gonddal a valóra, a hegy, a falu, a szán mind kivehető, a szánon a fatönk, és előtte a nő, még engedményt tesz a régi ideálnak, nem ugrik a mélybe, a szirten hezitálgat, még tárgyias, de a tárgyat már a jel felé tereli, egyszerre valósak és nem a hegyek ormai, szálakból, csíkokból, zsinórból hurkolódik össze a hegyvonulat, hogy a hátteret nekünk egybekösse, a közép a szánhúzó nő, a szánon a tőke szemünknek régi és meghitt ismerőse, még színleg hátratekint, de már futólag előre. A hó elolvad, a tájat az idő messzire sodorja, s fölkel a jel, a nagy nap, a forma, a forma, elhalványul, ami volt, új képet fest az ecset, de megtette jóslatul, amit csak megtehetett.

52

muhely_16.indd 52

2013.10.01. 14:46:36

TŐZSÉR ÁRPÁD

Apokrif Segantini Egyedül, szemközt a pusztulással, egy asszony (a nap épp lemegy vagy felkel). A vén Éva tán, az eszkimó-jelenetből: a halál néz vissza rá hályogos szemekkel. Mit húz a lét két puszta szántalpán?, farönköt?, leány-kora bozontját? Hó és csend, régen letarolt erdők. Valaha turbolya nőtt itt, mondják. A fehér falu kísértet-tornya a diluviumból kioldott lélek. – Hazafelé az egynemű létbe – ez lehetne a címe a képnek. Túlvilági árbocok sora hátul a hegyek fagyott erekciója, tűnődve lejt a szán alatt az űr-tér: véges alatt a végtelen sólya.

53

muhely_16.indd 53

2013.10.01. 14:46:36

BERTÓK LÁSZLÓ

Parasztasszony szánkóval Giovanni Segantini képére

Firkák a szalmaszálra 13. Háttal Kitaposott út. Völgy, tele házzal. S ember is, falu is, hegy is háttal. Befáslizva Mintha minden be volna fáslizva, de egy keskeny sávon szivárogna. Messzebbről Ha messzebbről nézed, valami melegség süt át a zimankón. Az ember? A festék? A fenyők A fenyők, igen, az örökzöldek jelzik, hogy arrébb, ott is van élet. Az ujja Akkora a súlya asszonynak, szánkónak, csak az ujja látszik a Mindenhatónak. A cucc, 1. Mi van a szánkón? Széna? Szalma? Egy halott férfi, letakarva?

54

muhely_16.indd 54

2013.10.01. 14:46:36

A cucc, 2. Tüzelő? Stafírung? Poén a mesében? Akármi, de még ma oda kell, hogy érjen. Verejtékeddel Ha elbaltáztad a paradicsomkertet, most a saját verejtékeddel teremtsd meg. Téli álom Szalma táj, szalma cucc, téli álom. Minden, de akkor is megtalálom.

55

muhely_16.indd 55

2013.10.01. 14:46:36

ÁGH ISTVÁN

Vissza az erdőből Giovanni Segantini festménye

Elsőre semmi meglepő! szánkót húzó alak közelíti a hómező szélére rakott házakat, ahonnan vékony, túl magas templomtorony mered, oldalt sötétlő szakadék, fenyves, az erdő helyett, az erdőből egy kis darab látszik a kép közepén, szánkón a rakás tűzrevaló, az évszak szimbólumaként, mint rőzsehordó nő, csak az ő terhe nem földszínű rönk, régen ért hozzá a fűrész, ha a kérge kiszőrösödött. Nézem, és mintha idegen helyen szoronganék, nemcsak, mert annyira rideg, inkább mert nem az semmi sem, mint aminek lennie kell, méregtől zöldes az ég, hova a torony tűje bök, úgy havas ez a téli vidék, mint amit gyapjúfonalak szövetével fedett az ecset, a rettentő torony körül fa nélkül és ablaktalan eltörpül hegy és épület, s egy süketnéma kutyaól, mint az úttalan faluvég merül a túlsó oldalon.

56

muhely_16.indd 56

2013.10.01. 14:46:37

A város előtt szűnik meg az út, innen majd repülhet tovább, ki a hóba utat tiport, s most megint erre húzza a fát, de ha nem száll sehonnan a füst, csak ez a valaki lakik ott egyedül, vagy máshova csúszik mégis a szán? s nem tudható, az arctalan főkötős megy vagy áll, orra látszik, vagy csőre van? halál vagy kentaur csupán? összeforrott láb és fatalp, s már nem is fa, látszatra hús a rönk, s mint kígyó, a husáng rátapadva, a kép iszonyú csöndjét tapasztja rám.

57

muhely_16.indd 57

2013.10.01. 14:46:37

KEMSEI ISTVÁN

Templom a purgatóriumban Egy Segantini-kép „lehetséges lehetetlenségének semmije előtt találja magát.” (Heidegger)

Hová kerültem hirtelen? Lám, templom is épült azóta a Purgatóriumban. Néma tornya épp kitetszik a kerítetlen hasadékból. Ahogy lenézek arra az ismerős helyre, minden úgy néz ki, amilyennek elképzeltem halálom óráján. Sorban állnak alant az ajtótlan-ablaktalan, kéménytelen, zsúptetős házak, feléjük a hazáig vezető, göröngyeiben viselős ferde út satöbbi, mind, a régi leltár szerint. Ha balra fordulnék a második sarkon: ott laktam, etettem tehenkémet. Szemben, kétoldalt, hátam mögött a kopár sziklák. Mélyen bemetszett gleccservájatokban kúszik alá a megfagyott idő. Hajdan ott az erdő zsongott, ahonnan hetenként a rőzsét hazacipekedtem. Úgy tűnik, madárdalt, rovardöngicsélést, fölös díszletet odahagytam. Ennyi változást hozna az a bizonyos harangkondulásnyi csend a fülben? Utána szinte azonnal, minden további tettét elkapkodva tarolhat az enyészet? Környülvehetnek most már simogató, langymeleg árnyak, kételytelen fuvallatok. Különben fáznék az emléktelen létezésben. Életünk Istennél egy pislogás sötétje. Mikor lekattan szemhéja, még nem, mire újra nyitja, már nem vagyunk.

58

muhely_16.indd 58

2013.10.01. 14:46:37

FECSKE CSABA

Ki tudja (egy Segantini-kép alá)

háttal a világnak léted sötétjébe lépsz a pillanat besároz szobra dőre vágynak tetemét a rönknek vajon hova vonszolod elnyűtt gönc az otthonod halott napok jönnek mogorva hegy állja útját a tekintetnek nincs öröme a szemnek célját nem találja földre loccsant árnyék a léted pocsolyája a múlt a jelen ára ki tudja mi vár még

59

muhely_16.indd 59

2013.10.01. 14:46:37

SAJÓ LÁSZLÓ

Isten hidege (ballada Giovanni Segantini Hazatérés az erdőből című festménye nyomán)

megélhetési bűnözőként a szán elé magam befogva lopok fatörzset ágat rőzsét fenyőről gallyat karácsonyra az Úr figyel a templom tornya felkiáltójel – fűteni kell miért? bocsáss meg jobb halottan élek még ez a tél sem visz el a szélső ház a temetőnél itt élek születésem óta az alvégen serdültem nővé apám férjem a fát behordta fiam is amíg jött de hol van sok unokám? néznék mit cipel a dédi a szánon a hóban élek még ez a tél sem visz el Uram Nélküled is tengődnék már csak Te vagy mert itt hagyott a macska is nyáron az erdőnél leltek rá lett még egy halottam el nem ásom ne lássam rothad Uram majd kínálsz egy tepsivel a bűnöst ki erdődet loptam élek még ez a tél sem visz el mert nincs nagyobb a Teremtőnél erdődnél mormolom vacogva szeledtől kabát sál kendő véd de Te sem ha egyszer szagot kap a falka s nyomomban csaholnak az erdész célkereszten figyel Te ki a mennyben földön hol vagy? élek még ez a tél sem visz el

60

muhely_16.indd 60

2013.10.01. 14:46:37

Isten hideged kifüstölték előttem az út letaposva húzd a szánt élni kell küszködj még erdő dől a nép hazahozza majd ledőlnek a házak sorra a templom is ahol nem hiszel Magadban eleitől fogva élek még ez a tél sem visz el AJÁNLÁS Uram! ha itt az utolsó nap mint macskám elmegyek messzire hazatérek ne láss halottnak élek még a halál sem visz el

61

muhely_16.indd 61

2013.10.01. 14:46:37

VÖRÖS ISTVÁN

Segantini-fraktál 150 éve másmilyen volt a csend. Sokkal hidegebb. A hideg is más 150 éve, különösen az Alpokban. Sokkal csendesebb. 150 éve másmilyen volt a tél. 150 éve másmilyen volt 150 év. 150 éve másmilyen volt egy falu, különösen az Alpokban. Nem vezetett oda út, azt is belepte a hó 9 hónapra. 150 éve másmilyen volt az út. 150 éve másmilyen volt egy festmény, másmilyen a nézője, 150 éve nem létezett értelmes világ, azt is belepte a hó 9 hónapra. 150 éve másmilyen volt az értelem. Tapintatosabb. Veszélyesebb. Szálkás, mint egy lopott farönk. 150 éve még mást loptak. 150 éve még nem létezett értelmetlen világ. 150 éve másmilyen volt a tél.

62

muhely_16.indd 62

2013.10.01. 14:46:37

ZALÁN TIBOR

Farönkkel, szánnal, tengerre, égre Segantini festményének hátlapjára

Hazaviszem a fát viszem haza a házamba a tengerre Tengeren lakom ott mindig elkel ilyenkor a meleg ha a világ kint csak havazik Persze mikor szánt húz az ember kimelegszik de ugyanettől hamar is kihűl Nem hajón lakom nem ezt ti nem érthetitek ezt senki sem érti rajtam kívül – én a tengeren lakom Mifelénk a tenger és az ég között nincsen különbség de ha azt mondanám hogy az égben lakom azt hinnétek ti mind azt hinnétek ti rosszul hiszékenyek hogy én vagyok az isten és ami még rosszabb hogy ti mind azt hinnétek istennek képzelem magamat pedig nem Mindössze annyi csak hogy a tengeren lakom vagyis fönt az égben Egyedül évek óta már mióta megdöglött a ló A ló előtt pár esztendővel megdöglött a férjem is – iszákos naplopó volt nem is kár érte de most ha húzná velem a szánon a fát a rönköt a szánon most azért jó volna ha lenne még az a bitang uram hogy húzná velem A gyerekek az apjuk halála után sorra elmentek se a tengeren sem az égben nem akartak lakni tovább 63

muhely_16.indd 63

2013.10.01. 14:46:38

Maradj te csak ketten a lóval ő épp olyan oktalan állat mint te vagy (tengeren lakó asszony aki meg égben lakó) – de aztán a ló is itt hagyott A tengerbe temettem hogy belekerüljön egyenesen az égbe Nehogy véletlen az uram mellé jusson a földi pokolba hogy aztán az ember ott még részegen verje is tovább Cefet nehéz ez a rönk de már nincsen sok út hazáig az égig a tengerig Talán az Isten majd fölhasogatja nekem a rönköt holnap vagy holnapután és én majd csak tüzelek és folyton csak tüzelek és ködöt és havat falok majd reggelente és délben és estelente addig, míg egyszer majd egyszer csak eljön a tengerre a tavasz A vízből kiemelkedik aranyat okádva magából a nap és az égen és a tengeren elömlik a ragyogás az a ragyogás és ezt most végre higgyétek el nekem az olyan akár az utolsó farönkök parazsának az utolsó kilobbanásai

64

muhely_16.indd 64

2013.10.01. 14:46:38

65

muhely_16.indd 65

2013.10.01. 14:46:38

FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ

A kozmikus csend Első pillantásra a legmagasabb hegycsúcs ragad meg, a szánt húzó asszony fejétől kissé jobbra. Annyira ismerős, hogy egy idő után a képet már nem is festménynek látom, hanem egy nem is annyira távoli múlt dokumentumának. A hegygerinc élesen megtörik, majd enyhe mélyedés után ismét megemelkedik, hogy utána viszonylag szelíden lejteni kezdjen. Piz Corwatsch. Igen, biztos, hogy ez csakis a Corwatsch-csúcs lehet, a hegy legmagasabb, 3451 méteres pontja, ahonnan visszanézve látni az egész Engadint, az előtte elterülő völggyel, az egybefüggő, a legkeskenyebb ponton híddal elválasztott két tóval (a Champfèr- és Silvaplana-tó – Lej da Champfèr és Lej da Silvaplana, mert rétoromán nyelvterületen vagyunk, Svájcban, Sankt Moritz közelében), a tavak melletti falvakkal: Champfèr, Silvaplana, valamint a híd túlsó oldalán fekvő Surlej, amely valójában Silvaplanához tartozik. Az asszony tehát csakis a tó innenső oldalán húzhatja a szánt. A háta mögött a Piz Aguagliouls hegycsúcs (Piz Aguagliouls) emelkedik, amit persze nem látni, hiszen én, a néző állok itt, s ugyanitt, a hegy lábánál áll a festőállvány is, mögötte Segantinival, akinek a műterme innen körülbelül tíz kilométerre van, Malojában, a Sils-tó (Lej da Segl) partján. Most azonban éppen annak az erdőnek a szélén áll, ahonnan az asszony a fát Champfèr felé húzza. Baloldalt a 16. században épült champfèri evangélikus Szent Rókus-templom tornya, melyet szegényes kunyhók vesznek körül – szorosan egymás mellé épültek, miként a környező falvakban is mindenütt. Egymásnak vetik a hátukat, alig lehet elmenni közöttük. Amilyen tág a környező tér, s különösen az égbolt, olyan szűkös e falvak tere. Horror vacui. A házakból kilépve az itteni lakos nem egyszerűen „kint” találja magát, hanem mintha egy űrsétára indulna. A hegycsúcsokra felpillantva, a nyers levegőt harapva az ember egyenesen a kozmosszal érintkezik. Amit másutt civilizációnak neveznek, az itt olyan, akár egy elvékonyodott hámszövet: nem véd semmitől. A városokban, de a síkságokon is az ember összeszedettnek tapasztalja magát, úgy érzi, mintha

66

muhely_16.indd 66

2013.10.01. 14:46:38

áthatolhatatlan burok választaná el a mindenségtől. Itt, ezekben a falvakban azonban elég kinyitni az ablakot, hogy a kozmosz nyersanyagának kezdje érezni magát.

Én legalábbis így éreztem magam, amikor a Corwatsch-csúcsra néhány évvel ezelőtt kötélpályán felmentem, majd onnan gyalog elindultam lefelé. A csúcsig persze nem jutottam el; körülbelül 3000 méteres magasságnál szálltam ki, és ott fordultam vissza, ahonnan még különleges felszerelés nélkül, egyszerű bakancsban is lejuthattam. Semmilyen életnek nem volt nyoma; se növényzet, se madarak, csak a fehéren vakító nap és a morzsalékos sziklatalaj. Lapos hegyhátak, itt-ott kimosott mélyedés, benne víz, de olyan sekély, hogy át lehetett gázolni rajta. Nem volt nálam se térkép, se telefon, s ettől különösen felszabadultnak éreztem magam. Nemcsak hogy senki nem tudja, hol vagyok, de meg se találnának, ha úgy döntenék, hogy örökre itt maradok. Figyeltem a szívverésemet, mint aki itt kevésbé bízik a testében, mint lent, a síkságon. Többször megpihentem, üldögéltem a sziklákon. Soha nem tapasztalt csend vett körül. Madarakat sem láttam. Én sem mertem megzavarni a némaságot: egyszer fütyülni kezdtem, azután gyorsan elhallgattam. A csend erősebb volt nálam. De ez nem a temetők csendje volt. Azután az egyik emelkedő mögül előtűnt a mélyben Silvaplana a házaival. Kicsit csalódott voltam, nem is akartam odanézni. Inkább újra meg újra hátrafordultam. Amikor pedig az első fűcsomók és zuzmók megjelentek, akkor úgy éreztem, mintha búcsút kellene vennem valamitől. Attól a végtelen egyedülléttől, amit mégsem mondanék

67

muhely_16.indd 67

2013.10.01. 14:46:38

magánynak. Ott voltam, amit René Char „a szív csúcsainak” nevez. A kinti és a benti csúcsok megkülönböztethetetlenek voltak. Odafent nem voltam egyedül. Az egyedülléthez kell a bent és a kint biztos különbségtétele, az „én” és a „külvilág” szétválasztásának a képessége. Pár óra erejéig azonban elveszítettem ezt a képességemet. Nem egyszerűen érintkeztem a kozmosszal, hanem az az egész lényemet kitöltötte, áthatotta. Persze lent, a városban is ugyanezt teszi, csak ott védem magam s a figyelemelterelő műveletek egész arzenálját bevetem, hogy eltereljem a figyelmet magamról, a lényem kozmikus természetéről. Az úgynevezett civilizációra bízom magam. Odafönt azonban megnyílt valami, s én magam is megnyíltam. Az első fűcsomók megjelenésével azonban kezdtem becsukódni. És mire megjelentek a fák, megint teljesen bezárultam. A nyitottságnak az emlékét azonban nem veszítettem el. Segantini festménye ezért ütött szíven. Ismertem a kép egyik változatát: a Sankt Moritzban lévő Segantini-múzeumban függ a Visszatérés az erdőből című festmény, amelyen ugyanez az asszony húzza ugyanezt a szánt. Farönk helyett ott gallyak vannak a szánon, kicsit különbözik a távoli házak elrendezése, sőt valamennyire még a hegyvonulat is. Egyébként azonban ugyanaz a csend, ugyanaz a némaság. És ugyanaz a megszólíthatatlanság. Ez az asszony soha nem fog megfordulni, hanem örökké előre megy. Szemben a hegyekkel maga is olyan, akár egy hegycsúcs. A falu pedig – valamiért biztos vagyok benne, ez csakis Champfèr lehet, kevéssel a tó fölött, amely ebből a szögből persze nem látszik – nem egyszerűen falu, amit emberek építettek, hanem különös, nem is ember alkotta képződmény. A maga nemében nem különbözik a távoli hegyektől, az évmilliók óta ott heverő kövektől és szikláktól. Mintha ez a falu is úgy került volna ide, mint azok. A kozmosz közvetlen kitüremkedése. S amit civilizációnak mondanak, az csak később költözött a falai közé. És majd egyszer kiköltözik onnan, s ezek a falak és házak továbbra is állni fognak. De nem lakatlanul – az űr, a mindenség végtelensége akkor is kitölti őket. Ahogyan kitölti ezt az asszonyt is, a ruhájával meg a főkötőjével, és ahogyan kitölti a farönköt is, amely maga is a természet mindent felülíró hatalmát sugallja. Bármi is e kép címe, számomra a valódi címe: A kozmikus csend. Amint szürkésfehér árnyalatát nem zavarja meg semmilyen más élénkebb szín. Ilyen lehet a kozmosz színe.

68

muhely_16.indd 68

2013.10.01. 14:46:39

„Közel a jég, a magány irtóztató – de mily könnyeden nyugszik minden a fényben! mily szabadon lélegzik az ember! mennyi mindent érez maga alatt! – A filozófia, ahogyan mostanáig értettem és megéltem, önkéntes élet a jégben és a hegycsúcsok között – felkeresése a létezés valamennyi idegenségének és kérdésességének, mindannak, amit a morál eddig kordában tartott.” Nietzsche írta e sorokat, Silsben, amit, ha a festmény terében előbbre lehetne lépni, jobb kéz felé látnék, az ekkor feltáruló Silvaplana-tó túlsó partján. Az „örök viszszatérés” gondolata ott, a tó partján született meg benne, egy hatalmas szikla láttán, amely mellett nap mint nap elvezetett a sétaútja, „6000 láb magasságban, túl az emberen és az időn”. „Azon a napon sétálni mentem az erdőkbe a Silvaplana-tó mentén; egy hatalmas, piramidálisan tornyosuló kőtömbnél, nem messze Surleitől megálltam. Ott támadt bennem e gondolat.” Nem tudom, Segantini olvasott-e valaha Nietzschét. Gyanítom, nem. A képén látható asszony azonban úgy húzza maga mögött a farönköt, akár egy „piramidális kőtömböt”. De ő maga is egy kőtömb benyomását kelti. Meg a táj is, amelyet hó borít ugyan, de ez akár kő is lehetne. Meg a házak, a maguk örök némaságukba bezárva. Meg a templomtorony, amely szabályosan beleszúr a hidegen kék égboltba. Egy kőtömb benyomását kelti az egész festmény. Olyan kőtömbét, amely nem mondható élettelinek, de halálosnak sem. Ilyesmi csak a lenti perspektívából állítható. Amit azonban itt látni, az egy más perspektívából van megfestve. Segantini a „szív csúcsain” állította fel a festőállványát. Onnan kínálkozik a legemberibb nézőpont.

69

muhely_16.indd 69

2013.10.01. 14:46:39

MÁTHÉ ANDREA

Malojánál a hegyek „Voglio vedere le mie montagne.”

Beállítódás Mivel látásunk korlátozott, arra vagyunk beállítódva, hogy részletekből rakjuk össze az egész látványát – elölnézet, oldalnézet alulnézet, felülnézet hátulnézet –, közben pedig hierarchiát állítsunk fel a nézetek között. Általában azt gondoljuk, hogy elölnézetből a legelőnyösebb látni, ezért onnan szeretjük nézni a dolgokat, akkor kezd ismerőssé válni számunkra, ha ezt a legjobbnak vélt oldalt látjuk. Mennyire így van ez, ha emberre tekintünk: rögtön az arcát nézzük, mert megközelíthetővé szeretnénk tenni, ismerőssé, akivé/amivé akkor válik, ha arcvonásait távollétében is fel tudjuk idézni. Ha hátulról látunk valakit, akkor az nem nézet számunkra: személytelen, futólagos, elenyésző, felejthető. Az arc megmutatása, a szembenézés bátorság, nyíltság, közeledési szándék, míg a hátat fordítás nem más, mint rejtőzés, elfordulás, elutasítás. Nem véletlen, hogy a festészetben (és a fotózásban) is az elölről ábrázolt emberalaknak (portrénak, csoportképeknek) van folyamatosan végigkövethető hagyománya, míg a hátulról megfestett ember- (főként női) képmás sokkal ritkább. Bár az elsők között említhetjük a pompás pompeji falfestmény világos fátyolszerű ruhájú, félig hátulról ábrázolt Tavasz-istennő alakját.1 A XIX. század végén a posztimpresszionista festők – például Edgar Degas, Henri de Toulouse-Lautrec, Paul Gauguin, Gustave Courbet – előszeretettel választották a hátulnézetű beállítást, feltehetően ezzel nemcsak a női hát szépségére szándékoztak felhívni a figyelmet, hanem az ábrázolás elölnézetű hagyományának is szándékoztak hátat fordítani. Segantini két festménye mindehhez hasonló, mégis valami más: bár a hátulnézetben ábrázolt nő alakja rendkívül hangsúlyos a képen, legalább annyira erős hangsúlyt kap a szánra nehezedő súlyos és hatalmas farönk, de a téli táj is. Mondhatni hármas hangsúlyú a festmény, és a három téma külön1

Primavera istennőről nevezett kép (de a táncosnők között is van meztelen háttal ábrázolt), Pompeji.

70

muhely_16.indd 70

2013.10.01. 14:46:39

választhatatlanul egyensúlyban van. Talán éppen emiatt egyszerre több mindenre utal és emlékeztet Giovanni Segantini két, ugyanazt a témát hasonlóan megjelenítő festménye.2 Megkerülhetetlenül arra, hogy a táj a XIX. századtól lesz önálló témája a művészetnek – képzőművészetnek, irodalomnak, zenének egyaránt –, hiszen ez a korszak reflektál nagyon élesen arra, hogy az ember elválasztódott természetes környezetétől, kivált a tájból, levált róla, már nem benne van, hanem ránéz. Kívülről kezd rápillantani. Emiatt a képen az ember alakja a megfigyelő pozíciójában jelenik meg, vagyis hátulról láttatja a festő, amint (a nézővel együtt) figyeli az előtte feltáruló tájat. Elsőként Caspar David Friedrich festményein válik mindez egyértelműen láthatóvá, és nem véletlen, hogy a művészettörténet C. D. Friedrich, Vincent van Gogh és Mark Rothko közé állítja Segantini festészetét. A Szánt húzó nő című festményének hátulnézeti beállítása arra a beállítódásra szólítja szemlélőjét, hogy együttnézővé váljon azzal az ismeretlennel, aki a képen a szánt húzza, hiszen ekként egy irányba néznek: a néző és az ábrázolt nőalak tekintete így ugyanabba az irányba esik; és ez az, ami old egy kissé azon a feszültségen, amit az okoz, hogy idegen marad számunkra a kép nőalakja, akit a festő hátulról festett meg. Követjük őt, de eléje kerülni nem tudunk. Ez a nézőpont azonban elősegíti azt, hogy ne csak együtt nézzünk, egyfelé tekintsünk, hanem együtt is érezzünk vele: a hatalmas farönk súlyát ugyanis ő nem látja, de érzi, a néző azonban – a kép előterében – nagyon is látja, és ekképpen közvetve a teher nehézkedését is képes átérezni. A festményen ábrázolt női alakkal együtt látjuk Maloja távolból feltűnő házait, templomtornyát, és – a nehézségek sűrített (jel)képeként ábrázolt rönkkel együtt – közeledünk hozzá.

2

Visszatérés az erdőből (Ritorno dal bosco), olaj, vászon, 64,5 x 95,5 cm, 1890, Segantini Museum, St. Moritz és Szánt húzó nő, olaj, vászon, 43 x 58 cm, keletkezési évszáma ismeretlen, Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Győr. A Győrben őrzött festmény attribúcióját kiegészítendő felvettem a kapcsolatot a 2011-es bázeli kiállítás szervezőjével, a Fondation Beyelerrel. A Beyeler a St. Moritzban lévő Konservator Segantini Musemhoz irányított, onnan dr. Beat Stutzertől kaptam választ, aki tájékoztatott, hogy St. Moritzban eddig még csak a kép létezéséről sem tudtak, és így az nem szerepel az 1982-ben kiadott milánói Segantini-katalógusban sem. Jelenleg levelezést folytatunk a festményről, szerzőségének kizárólagos bizonyítása a legfontosabb kérdés. (2013. április 29.)

71

muhely_16.indd 71

2013.10.01. 14:46:39

Ugyanaz másként 2011-ben egy válogatott, majdnem harminc jelentős(nek tartott) Segantiniműből álló kiállítást rendezett Bázelben a Fondation Beyeler. A Visszatérés az erdőből, a Szánt húzó nő változata – valószínűleg előképe – a kiállítás ikonikus jelképeként a katalógus címoldalára is felkerült. Úgy tűnik, ez a bemutató nemcsak Segantini festményeinek újraértékelését és a XIX. század ismert festői – Vincent van Gogh, Paul Cézanne, Claude Monet – közé történő elhelyezését kísérelte meg, hanem képei átértékelését is jelentette, vagyis a késői (utolsó), 1894–1899 közé eső, ún. engadini korszak3 előtérbe helyezését. Kétségtelennek látszik, hogy ezek a magas Alpokban, nagyrészt plein air készített festmények tartoznak Segantini legletisztultabb, egyéni festés- és festészeti gondolkodásmódját egyértelműen mutató alkotásai közé. A két, farönköt szánon húzó nőalakot ábrázoló festmény pedig felfogható mindennek sűrített változataként is: mintha az alpokbeli képek kivágásai, ,tömörített’ változatai lennének. A Szánt húzó nő nemcsak beállításában, de festési módszerében is ellentettjeként tűnik fel a korábban készült – a Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő – A nap utolsó fáradalmai4 című festménynek: a hagyományos ecsetkezeléssel, egységesen sima felületű festményen egy oldalnézetből ábrázolt, hátán nagy, összekötött szénaköteget hordozó férfialak látható, mögötte bárányok. Mindkét kép az előrehajló, kissé lehajtott fejjel éppen lépő mozdulatot mutatja, csak ellentétes nézőpontból: a cipekedő férfialak közeledik a néző felé, a szánt vonszoló nő alakja távolodik. A nap utolsó fáradalmai mintha fordulópontot is mutatna: a közvetlenséggel ábrázolt szakrális téma megjelenítésének ellehetetlenedését; hiszen a férfialak és a bárányok ,imitatio Christi’ utalása nyilvánvaló, és csak Segantini mértéktartó – és valószínűleg a szakrális téma ábrázolásának problémájával tudatosan szembenéző – megoldásán múlik, hogy ez a kép a korrekt ízlés(ítélet) határait nem lépi túl. Az 1890-es évektől az Alpokban készült festményeit ezen a problémán – nem a gondolat és a hit szintjén, de – festészetileg már túllendülve készítette: közvetett, távolabbi utalásokkal a transzcendensre, technikailag pedig saját festészeti nyelvére rátalálva. 3 4

Engadin területén található Maloja is. A nap utolsó fáradalmai, olaj, vászon, 117 x 82 cm, 1884, Szépművészeti Múzeum, Budapest.

72

muhely_16.indd 72

2013.10.01. 14:46:39

A Szánt húzó nő meglep változatos faktúrájával, azzal az ecsetkezelési módszerével, amellyel létrehozza határozott, mégis erőteljesen variáns színmezőit: semmi pentimento, a határozott apró szálkás kis színvonalak bámulatos színfelületté alakulnak. Az eget jelentő színkezelés még utal a korábbi (főként Brianza-) korszakbeli festményekére, de a havas talajfelület több rétegű, vastag festékrétegű, sok színt alkalmazó megfestése már sajátosan az utolsó korszaké. Amit Segantinivel kapcsolatban divizionizmusnak (kontraszt színhatású festészetnek) neveznek, az ezen a festményén egyértelműen megjelenik. A legszembetűnőbb azonban talán az, ahogy a Visszatérés az erdőből és a Szánt húzó nő című festmények hasonlítanak és különböznek egymástól. Nem a téma ismétlése a különös, hiszen például Cézanne is ismétlődően festette Saint-Victoire hegyét, Van

Gogh az Arles-i kávéházat, a nagybányai festők Máramaros tájait. Segantininél az ugyanazság különbségei és hangsúly-eltolódásai tűnnek fel és gondolkodtatnak el: a Szánt húzó nő esetében még egyértelműbb a drámaiság, az egyszerűsítés vonásai, a megkérdőjelezhetetlen emberi jelenlét a tájban, de ennek a tájnak a kíméletlensége is. A bázeli kiállítás rendezőinek értelmezése szerint5 a farönk a változó évszakok jelképe, a hátat fordító női alak nemcsak a magány szimbóluma, hanem a halál allegóriája is. Lehetne vitatkozni ez utóbbi megállapítással, de érdemesebb a festmény egyszerű, letisztult festői megfogalmazásait figyelni, amely csupán megmutat egy – igaz, nem mindennapi – élethelyzetet, felmutat-

5

Information Sheets/Saalheft Segantini, 01 16–04 25 2011, Fondation Beyeler, 13. o.

73

muhely_16.indd 73

2013.10.01. 14:46:39

ja – igaz, szokatlan beállításban – egy nő alakját, akiben a festő elsősorban nem a szokásosan ábrázolt külsődleges női attribútumokat emeli festménye tárgyává, hanem a küzdelemnek, nehézségeknek, tehetetlenségnek kitett emberi erőfeszítéseit festi meg és hangsúlyozza. Mondhatni valamiféle androgün-mivoltot jelenít meg az alpesi téli tájban, de nem a platóni, hanem a nietzschei értelemben, úgy, ahogyan A tragédia születésében6 a szilénoszi válasz mondja: jobb lenne az embernek – „a gond és a véletlen gyermekének” – meg sem születnie, de ha már megszületett, jobb lenne minél előbb meghalnia. A szenvedésnek ezt a szélsőséges felfogását azonban a falu, Maloja házainak a festményen háttérben, de az odatartó alak előterében megjelenő látványa oldja: van iránya, célja a vonszol(ód)ásnak, az erőfeszítés nem remény nélküli. A festészeti változtatásokon túl talán emiatt is vonzhatta Segantinit a téma többszöri feldolgozásának7 vágya vagy kényszere.

„A hegyeimet akarom látni.” Ezek voltak 1899-ben Giovanni Segantini halála előtti utolsó szavai. „Voglio vedere le mie montagne” (1950–71) címmel Joseph Beuys 2009. január 25-én 14:00-kor Berlinben a Hamburger Bahnhofon megnyitotta egy kiállítását, amellyel Segantinire emlékezett.8 Beuys ifjú kora bútorait gyűjtötte össze, ezek képezték a kiállítás tárgyait. A bútorokra krétával egy-egy – az Alpokra és a Segantini-festményekre utaló – kelta szót írt fel: a jég megfelelőjét a szekrényre, a szirtfal/sziklafal szóét a ládára, az ágyra az egyik alpesi völgy nevét, a tükör hátfalára a csúcs jelentésű kelta szót. A falra függesztett vadászfegyverre pedig a gondolkodni szót írta rá. A belső és láthatatlan világok közötti kapcsolatra irányította ez a szobányi installáció a figyelmet: ahogyan Segantini számára a hegyek, úgy Beuys számára ez a szoba jelenítette a belső világ kivetítődését. Kétségtelennek látszik, hogy Segantini 1890-től az Alpokban élve, és a hegyeket, az ottani életet megfestve találta meg igazán saját világát nemcsak témájában, hanem festői stílusában, módszerében is: letisztultabbá, szikárab6 7

8

Friedrich Nietzsche: A tragédia születése, Európa, Budapest, 1986, 37–38. o. Ezt a témát két rajzon is megörökítette szintén Ritorno dal bosco címen; egy 17,7x26,7 cm-es szénrajzon (1890– 92) és egy 22,5x30,5 cm színes rajzon (1892). (Dr. Beat Stutzer, Konservator Segantini Museum, St. Moritz, szíves közlése alapján). http://www.tate.org.uk/whats-on/tate-modern/exhibition/joseph-beuys-actions-vitrines-environments/josephbeuys-actions-2 (2013 04 28)

74

muhely_16.indd 74

2013.10.01. 14:46:40

bá, szellősebbé, összefogottabbá lettek képei, amelyek nagy részét a szabadban, a helyszínen készítette. Valószínűleg nem kis megszállottsággal. A rövid vonalakkal felvitt festékrétegek is erre utalnak. Szálkásan, de sűrűn egymás mellé viszi fel a különböző színű festékeket, amelyek megnevezhetetlen, de erőteljes egységű színné változnak. A Szánt húzó nő színeinek felvitelét érdemes megfigyelni: a rózsaszínes-lilás ég még a korábbi korszak festői megoldását idézi, de a kép többi részén a különböző irányú vonalkás, vastag rétegű felvezetés érvényesül. A legszembetűnőbb az, hogy az egyértelműen téli festményen nincsen fehér szín – ami egyébként a Visszatérés az erdőből címűn megvan –, inkább halványan lilák, acélosak, barnák, rózsaszínesek uralják, a havas táj is szürkébe hajlik. Amiképpen Monet számára a vízililiomok, Gauguin számára Tahiti, van Goghnak a napraforgók, Cézanne-nak a Saint-Victoire-hegy, Degas-nak a színház és a táncosnők világa, azonképpen Segantini számára az Alpok jelentette azt az életteret és témát, amelyhez vonzódva és kapcsolódva festészetének egyediségét megteremthette, képeinek mélységet teremtő felületi dinamizmusát létrehozhatta, valódi sajátosságaira és festői önazonosságára rátalálhatott. Mindehhez azonban az alpesi tájnak szentelt élete, teljes odaadása és önátadása – úgy tűnik – mindenképpen és megkerülhetetlenül szükséges volt.

75

muhely_16.indd 75

2013.10.01. 14:46:40

76

muhely_16.indd 76

2013.10.01. 14:46:40

DOBAI LILI

utánnézet (egy Segantini-festményre)

első pillantásra nem tetszik a festmény túl drámainak véli megközelíthetetlennek találja eszébe jut Millet Angelusa a lehajtott fejű két fő alakkal de az a festmény föld-barna árnyalatú Segantinié meg kékes lilás szürkés fehéres és egy hátulról megfestett nő alakját mutatja mégis talán a szomorú kilátástalan hangulatban találkozik a két festmény vagy mégsem ki tudja de az Alpok hegyeinek szikársága tényleg ilyen ma is St. Moritz közelében ilyennek látszik a hótól a tiszta levegőtől és a sziklákra vetődő éles napfénytől ami a festményen éppen alkonyatba fordul nem a vigasz ideje inkább az ok nélküli fájdalomé a borzongásé egy megnevezhetetlen világérzékelési állapoté ahogy ezzel a napszakkal járó szürkület a festményre játszik átvonul rajta és hangsúlyosan megjeleníti a fahasábbal megrakott szánt egyedül vontató nő alakját aki nem beleolvad hanem inkább kiválik a tájból ahogy odaadóan nekifeszül a súlynak egyedül húzza a szánt akárha a létet vonszolná maga után és próbálná áttörni a nehézkedést és a leszálló alkonyat szikla-élesen hasító közönyösségét

77

muhely_16.indd 77

2013.10.01. 14:46:41

mégis valamennyi idő múltán és többszöri nézegetést követően közelebb kerül a képhez vagy hozzá a kép feljebb is tekint a templomtoronyra a falura Malojára a házakra mindarra amit a szánt húzó nő is láthat maga előtt ha felnéz és tudja közeledik valamihez van iránya célja a fáradozásnak látja a végét talán az eredményét is ennek az odafeszülésnek a súlyos rönk nehézkedésének persze kérdés van-e valaki aki majd segít felaprítani a fát megérkezés után mi lesz de az már egy másik kép lenne most csak a vastag festékréteggel felvitt tömény hó a csendes falu alkonyata a templomtoronnyal nem több ennyi a festmény

megbékél végül is a Segantini-festmény nem is annyira vigasztalan szomorúságával talán a színei miatt talán mert annyiszor nézi nemcsak ezt a festményt a győri múzeum falán hanem egy változatát is repróban mert St. Moritz messze van most odamenni és összes Segantiniket nézegetni sok a síelő arra ilyenkor akik talán azt sem tudják hogy őriz ott a múzeum egy képet szánt húzó alakkal ami mintha valamivel világosabb árnyalatú lenne vékonyabb festékréteggel festve és mintha nem is alkonyat lenne rajta hanem inkább délután és még egy kis nap is megvilágítaná a havat a hegyeket a falut és az egyenes háttal természetes büszkeséggel terhét hordozó arcát most már örökre elrejtő nő alakját

78

muhely_16.indd 78

2013.10.01. 14:46:41

JÁSZ ATTILA

levágott gorgófőt húzva. Herm&Co Mindig is így képzeltem, ilyen helyen akartam élni, lakni, magányos öregasszonyként, alkonyatkor, fehér hegyek között, elzárva a külvilágtól, önmagam gyengeségeitől, küzdeni az elemekkel. Egyetlen támpont néhány sárgán pislákoló ablakocska, bőven elég lenne, küzdeni az elemekkel az életért, nem nagy betűvel, de bátran és kimondatlanul. Néhány barakk, templom, körben fenyvesek, mindenütt hó, hó és a hegyek karéja fölött fehérrel elsimított szürkéskék ég, ahogy ezt Segantinivel álmodjuk meg, mintha öregasszony húzna maga után szánon egy hatalmas farönköt, rajta száraz ágak. De hajoljunk csak közelebb, kellő alázattal hajtsuk le fejünket, nem angolnafejek tátognak ott éhesen és fenyegetően valójában? Segantini képzeletét ismerve bizonyosak lehetünk benne, és ha már egészen közel hajolva is csak farönköt vagy esetleg kiásott, vagy kivágott gyökeret látnánk a szánon, a hibát magunkban keressük.

79

muhely_16.indd 79

2013.10.01. 14:46:41

KOMÁLOVICS ZOLTÁN

Huszonhárom év Miért őrködünk a néma fátyolok fölött, Melyeken át férfi a nőt sose látja? Huszonhárom év telei között Álmából senki sem ébred. Szemünk helyén emlékárok, S napok szállnak a tér küszöbére. Minden távolság belőlünk fakad, Mégsem mi adunk végső formát. Arcunkat ijedt csend uralja: Menthetetlen közeledünk Hozzád. Míg őrködünk a néma fátyolok fölött, Szívünk köszönet nélkül virraszt. Csak az ember érzi szerelmét Többnek a testnél. Aki a törvény helyére az embert állította, Nem ismerte a téli temetőket. Pedig huszonhárom év havában Mennyi nyom hevül, mennyi testmeleg álom! Hiába sétáltunk a havas rengetegben Mindegyik fától egyformán távol. Huszonhárom év teléből Hiába lépünk át a fák falán. Terhünket örököljük, s szakadatlan Mentjük a mába, mint öregasszony, Ki téli tüzelőt húz a szánján Sötét erdőből lopva a lángot. Intés ő. Szigorú tárgya a télnek, Hiszen tenyerében göcsörtös életünk feszül A hófehér remegésnek.

80

muhely_16.indd 80

2013.10.01. 14:46:41

LADIK KATALIN

Hegyek asszonya Árnyék nélkül az üszkös alkonyatban pórázon húzza a havas magányt. Fáradt hószárnyak a szán rakománya, rőzsefüzér lesz mit a tűz imád. * hát lejtő út ház tető teher hó fáj ég sóhaj seb árny nincs arc érzés szárny

81

muhely_16.indd 81

2013.10.01. 14:46:41

SZABÓ T. ANNA

A tűz helye Saját halálomat viszem a szánon, télen, egymagam. Hó. Ég. Sár. Isten? Nem hiszem. A rönk felropog lángtalan. Sötét szobám – a tűz minek? – a semmi fűti, csontomat szétropogtatta a hideg, akár gyökér a föld alatt. Mégis megyek. Magam vagyok a fa, a hó, a sár, a csend. A roppant üresség ragyog. Saját halálomat viszem.

82

muhely_16.indd 82

2013.10.01. 14:46:41

KELEMEN LAJOS

A lény dicséretéről (Giovanni Segantini képe előtt)

Fészeképítőkként rohangálva, ivadékaink szívében pihenve, vagy mint a sima és törékeny nők: fehér ágyakban, ott, ahol temérdek a hatalom, netán szanaszét a szabad ég alatt, de megvan a helyünk – azontúl, hogy a mező havazásba szürkül, az akarás dobog, mesélik, habár semmi haszna nincs, pl. föl-alá járt egész éjjel a csillagász a toronyban, mint elszánt, munkaszomjas gépezet – ki más? Egy nehéz lény; ki mindig a parazsat tűzzé akarná kavarni; gondolatával hátha ide-oda elmozgathatja az univerzumot; s lennénk-e így mi, ha az élesre fagyott évszak éveken át rajtunk marad, a súly, a legalsó ég tompa oszloptöredékei; a kifűrészelt boldogságért nem ontják a pénzt, s nem adnak gazdag éjeket, erős is lenni és szegény: e lehetetlennek légy királya!, háttal bárkinek, ostorozzad életvágyad: gyerünk, gyerünk. Míg az emeleten, mit sem értve, hogy ez itt kint a kellő lét túlfele, megint nekilendül a gondolat. S ugyan ritkán lelni ma csodákat, de valami; egy fuvallat, kiegyenesített gerinc, a fölösleges elmélkedés, ahogy átlényegül, vagy a talajt döngölő talpak, mintha tényleg mozdítanának az univerzumon.

83

muhely_16.indd 83

2013.10.01. 14:46:42

GÜLCH CSABA

A hóesés befogad (Segantini képe előtt)

Egyre tisztábban értem, hogy az egykor szétnyílt glóriából miként született meg a világ, miként vált vérré a bor és testté ama kenyér. Egyre tisztábban érzem a rózsa, a muskátli, s a végtelen ibolyamező, a gyöngyvirág, az illatos porral virágzó szőlő mámorát. Egyre erősebben hallom a hajnali hegedűszót, az öreg cimbalmot, a százéves fehér zongorát. Egyre többet mesél elalvás előtt az estharang, majd milliárd fénylő csillámmal takar be a múlt, a mosolygós, bölcsen hallgató parti föveny. Szememben él az erkély, az EGY, ami a templomra néz, melynek ablaka hajnali hangokra nyílik hirtelen, s boldog ölelésre csukódik, akár a hosszú-hosszú éj. Naponta rádöbbenek, hogy félek. Félek a téltől, mégis minden hópelyhet szeretek. Szeretek! Félek, félek és vacogva rejtőzöm az elmúlástól, de minden hívó hangot őrzök, várok, keresek. Egyre erősebben érzem, mikor nagyapám kockás ingének fáradt-fülledt illata télen, nyáron a szabad szélben kevereg. Hiába a hűvös este, a lefekvés utáni altató, az emlékek kíméletlenül visszatolakodnak. Az alkonyi tüzekből fáradt pernye száll, bizonyosság, tegnapba fulladt, halott holnap. Szüntelen szólongat, bennem él, megölel, simogat, muzsikál, szelídít a hangod, köröttem közben a hó, ősszé vált hajamra almafavirág sziromként, csak hull, hullott. Széltében, hosszábban borítja a kopasz kertet, a mezőt, a szép homlokú, büszke háztetőket. Az olvadó hólé dallamától újraindul az élet. Az ÉLET. A szökött évekből törölhetetlen visszaköszönnek csókok, sóhajok, Isten látta szent repülések. Arcom elé hajlik olykor a rég holt, öreg diófa ága, a toronyból elém köszön, szólít a teremtés virága. A hajnal költ, imádkozom. Két kezem egymást szorítja. A tiszta szó varázsa a halált riasztja, messze riasztja. 84

muhely_16.indd 84

2013.10.01. 14:46:42

S ha nézem, miként a teste tört asszony a szánkót húzza, drága lélek, Ratkó jut eszembe, és árva testvére, József Attila. Attila, kiről sornyi vers született, szűztiszta bizonyosságnak: „Csigolyáiból gyémánt-létra / támasztva Isten homlokának.” Mellettük kavarog bennem Brueghel, Van Gogh, Frida Khalo, Proust, a tűnt idő, Joyce, Baudelaire, Verlaine és Rimbaud. Bennem bőgnek a párért habzó, szerelmes szarvasok, és a lesen kicsalt, csendes szeretkezésünkre gondolok. A lassú táncra, miből csepegő keringő nőtt, forgatag, a méz fenséges orgiája, lombhullásból termett ősztavasz. Bárhogy szeretném drága, nem rajtam múlik, elmegyek, ha hív, ha hív a végső rend egyura. Elmegyek, mert a havas út, bár gyönyörű, tiszta, nem vezet, nem kísér, nem enged sehova. Anyámat szólítom, apámat, Istent, néma páromat, és remélem, tudom, hogy a hóesés örökre befogad!

85

muhely_16.indd 85

2013.10.01. 14:46:42

PÁTKAI TIVADAR

Magányos angyal (töredéksorok Segantini képe alá)

a hegyek kivasalt, koszos, fehér ingek * menni csak csontig ütő télben mint méltóságteljes óceánjáró * te pólyába kötözött hangya te isten kicsinyített mása te tél megvénült jézuskája te eltévedt magányos angyal * egyetlen sóhaj a táj azután csönd feneketlen csönd * hűlt helye a madaraknak dezertáltak az ég katonái * az eget kiböki a templom tornya visszafelé jár az órák mutatója

86

muhely_16.indd 86

2013.10.01. 14:46:42

TÓTH LÁSZLÓ

Hegyi Madonna Giovanni Segantini festményéhez

rés az időn s részeként a végtelennek létével megbont teret tájat – teste pisla melegét vonszolja vacogó istenfiának

87

muhely_16.indd 87

2013.10.01. 14:46:42

88

muhely_16.indd 88

2013.10.01. 14:46:42

FOGARASSY MIKLÓS

Segantini: némely svájci–olasz festmény meg én Esszé, memoár-fragmentumokkal

Ha a gyönyörű alpesi ország nevét hallom, melegség áraszt el belülről. 1947-ben – hétévesen – gyermekkorom legjobb, talán legboldogabb időszakát töltöttem Svájcban. Történt ugyanis, hogy a svájci Vöröskereszt (Rothen Kreutz) a háborús traumákat szenvedett magyar kisgyermekek számára több hónapos vendég-gyerek utakat szervezett. Anyám (özvegy lévén) engem is felíratott. Megjött a „behívó”, értesítés arról, mikor, milyen poggyászszal kell az indulásnál a Keleti-pályaudvaron jelentkezni. Kis hátizsákot vittem; anyu fogta a kezemet. Sok-sok, szürke ruhás, fejükön piros kereszttel jelzett, kissé apácás külsejű asszony volt ott. Én ugyan egy kukkot se tudtam se németül, se franciául, se olaszul, de anyám német szakos tanárnő (is) volt, mindent elintézett. Ami azzal is járt, hogy minden gyerek nyakába egy kis kartonlapot akasszanak (névvel, adatokkal, vallási hovatartozást is jelezve), amit mi, gyerekek kicsit megszégyenítőnek is éreztünk, mert furcsán lefegett a hűvös tavaszi szélben. Ez még csak hagyján; állatvásárokra viszik így a jószágokat… Kupékban kislányok, kisfiúk zsúfolódtak a nyolcszemélyes helyeken. Egyeseket irigyeltem; nagyszájú kölkök dumáltak a már ismert haverjaikkal. Indult a szerelvény, én is integettem. A „Schwesterek” végigjárták a kocsikat… Éjjel robogtunk át Bécsen; a halványsárga közvilágítási lámpák fényében látszó romos, külvárosi épületekre emlékszem. A svájci határon, Buchsban mindenkit leszállítottak és barakképületekbe vezettek – fiúkat, lányokat külön állítva sorba. Nem tudtuk, miért. Tisztálkodás, fertőtlenítés következett. Testünket, hajunkat fürdőruhás „nénik” zuhanyozták, csutakolták le, sok-sok szemet csípő szappannal. Zavart az idegen, felnőtt nők előtti meztelenségem; meg is próbáltam eltakarni ágyékomat. Amíg ez a procedúra tartott, csomagjaink egyfajta fertőtlenítő szalagon mentek át. Visszaszálltunk a vonatra; dél lett, amikor szerelvényünk begurult Zürich

89

muhely_16.indd 89

2013.10.01. 14:46:43

főpályaudvarának hatalmas csarnokába. Tágas, nagyablakos, szélein pamlagokkal szegélyezett pályaudvari terembe vezették a gyermekállományt és ültették le sűrűn egymás mellé. Jöttek a vendég-gyereket vállaló nők, házaspárok. Emlékszem: volt olyan kisfiú, kislány, akit hamar, kézen fogva elvittek – rokonok? vagy családi barátok, még a háború előtti időkből? Már alkonyodott, kevesen maradtunk a teremben. Azt hittem, hogy én senkinek se kellek, amikor egy korán őszülő hajú hölgy állt meg előttem, és mosolyogva tanulmányozni kezdte a nyakamba akasztott cédulát. „Du bist Klausli, nicht war?” Bólintottam – a Miklós névnek ez a svájci becézett változata. „Ich bin Maria, Maria Neugart” – mutatkozott be kedvesen és megfogva a kezemet. „Komm mit mir.” És mentünk vasúttal, biciklivel a Bodeni-tótól nem meszsze eső faluba, Volketzwillbe. Maria, aki nem ment férjhez (35 körül járt), az idős szüleivel – Vati, Mutti – élt, varrónő volt, aki zürichi ruhaszalonoknak varrt itthon női ruhákat… Biciklizni (wellofahren) ott tanultam meg. Volt egy nagy fészer az udvaron. Az idős papa ott tartotta a szerszámait és a nyulait. Néhanapján kihúzott onnan egy szép, gyerekméretű, négykerekű, fából ácsolt, húzható, kis szekeret, beleültetett és – mint „férfiak” – kimentünk a dombos határba, ahol még megvolt a birtokából maradt kis legelő. Nyulai voltak; nekik hoztunk egy nagy zsákkal lekaszált ennivalót. Nagyon szerettem ezt a hetenkénti utat. Kitaláltam egy játékot: amikor még nem volt teljesen teli a füves-zsák, belebújtam és a dombtetőről legurultam. Sikítás, kacagás. Életemben nem volt más ily gyönyörű játékom… Felnőtt koromban, egyik utazásom során meglátogattam egy kisvárosi Altersheimben Máriát (oda jártunk vasárnaponként misére). Egy szép kis apartmanban élt – hetvenvalahány évesen, sohasem ment férjhez, szüleit rég eltemette, buzgó katolikus életet élt; arra gyűjtögetett, hogy évente részt vehessen a lourdes-i kollektív zarándoklaton. Süket volt. Picike. Kis, ősz kontya volt. Meleg tejjel kínált. Két órát ültünk, egymás kezét fogva, a nyelvi kommunikációval is meg-megpróbálkozva. Amikor elbúcsúztam svájci Muttimtól, mind a ketten tudtuk, s ezt könnycseppjeink is jelezték: nem csak sok év után (Maria és „kisfia” Klausli) először és utoljára… Gyerekként switzerdütsch német tájszólást tanultam meg (még a helyi osztatlan iskolába is jártam rövid ideig; külön ültettek és palavesszővel a vona-

90

muhely_16.indd 90

2013.10.01. 14:46:43

lazott palatáblán a gótikus német ábécét írogattam). Noha nem felejtettem el egészen magyarul, a hazavivő Vöröskeresztes-vonatban, a nálam kisebbek csak németül meg franciául karattyoltak és igen csinos ruhákat hordtak – közbe-közbe magyar káromkodásokat, disznó magyar szavakat kevertek a karattyolásukba. Ilyen szavakat (fogalmakat) a jó svájci nevelő-szülőktől nemigen tanulhattam. Mikor anyámmal, aki a pályaudvaron várt, majd otthon a konyhában ebédeltünk, ő virslit tálal fel nekem. Ekkor ott a viaszosvászonnal borított konyhai asztal mellett ülve azt mondtam: „Ne haragudj, anyu, nem tudom, hogy mondják magyarul: „Senft” (mustár).

Segantini életét tanulmányozva kimértem: a dimbes-dombos Bódeni-tó körüli kedves, ligetes táj, ahol vendéggyerekségem hónapjait töltöttem, légvonalban kb. 120 kilométerre van a Svájc dél-keleti részén magasodó rideg, magashegyi vidéktől, a Rhaetiai Alpoktól, a festő működésének valós tájaitól. Képei helyszínétől, illetőleg a St. Moritz-i Segantini Múzeumtól. Meg a sírjától. Miután akkor - vadászkalandokat olvastam, bár idővel egyre nehezebb lett magyarul olvasni, inkább csak a könyvek illusztrációit nézegettem – se irodalomról, se festészetről nem volt fogalmam. A switzerdütsch lágy dallama iránti vonzalmam azonban nem apadt el; ha buszon, villamoson meghallom ezt a német tájbeszédet, feldobog a szívem, hallgatózom. Olaszul, Segantini

91

muhely_16.indd 91

2013.10.01. 14:46:43

anyanyelvén is tanultam valamennyit, de amit tudok, az igen gyatra. Igaz, egyszer nekiláttam, hogy az isteni Dantét eredetiben próbáljam megérteni. Abbahagytam; elég nekem a Babits-fordítás.

+

Lyka Károlynak, a 20. századi művészet és művészettörténet nagy alakjának „Kis könyv a művészetről”1 című, sok kiadást megélt kötetéből idézek: „Némely képnek szín-emlékét sohasem felejtjük el, hanem magunkba temetve hordozzuk egész életünkön át. A modern művészek közül például … Segantini teremtett ilyen műveket. Egy alkalommal, 1901 májusában Segantininek negyvenkét képe volt a Műcsarnokban kiállítva. A tiszta szín nagy mestere volt, s hozta a tudományát és ezt az érzést az Alpesek tiszta levegőjéből. Egyebekben is rendkívüli egyéniség, érdemes, hogy ezen a helyen, amennyire a magyarázat megkívánja, kissé foglalkozzunk festészetével és művészi hitvallásával. Élete kristálytiszta volt; ha híven leírnánk: a legszebb regény lenne belőle. Olyan tiszta a művészete is. Fönn lakott Sogióban, hétezer lábnyira a tenger szintje felett. Ott az Engadin szakadozott sziklái, hóval fedett ormai fürdenek napfényben, friss, párátlan levegőben. Buja zöld bársonyos pázsit a völgyek takarója. Viharedzett fák emelik a magasba bronztörzsüket. Vékony szalagban hozza a forrás a glecscser jeges, tiszta vizét. A föld itt másként formálódott, a flóra más színt és alakot öltött, mint az alsó régiókban, ahol az emberek nyüzsögnek. Néhány tónussal tisztább minden. Hangot csak a bóra orgonálása ad, az architektúra egymásra omlott hegyóriásokból áll elő, a dekoráció pedig kilométerekre tovahúzódó hólepel és pázsitlepel. Nagy, széles minden. Összeolvad a dimenziók közepette a geológia, az állat- és embervilág. Segantini ilyen vidéken élt és festett. Más festők is megtették ugyanezt, de nagyobbára csak azért, hogy értékes motívumokat találjanak. Egy romantikus sziklaegyveleg vagy a jégcsúcs csalogatta őket oda. Nekik ez a hatalmas geológiai világ csak ,érdekes eset’-számba ment. Turisták voltak, akik e magasságból festett jegyzeteket vagy kirándulási illusztrációkat vittek haza, Makart-csokros2

1. 2.

Gondolat, 1964., 23–25. p. (Elõször a Singer és Wolfner Irodalmi Intézet adta ki 1927-ben.) A 19. század végén divatos, Makart bécsi festőről elnevezett művirág- és pálmalevélcsokor.

92

muhely_16.indd 92

2013.10.01. 14:46:43

műtermekbe. Segantini életében azonban nem puszta epizód volt a hegy, mert e sziklákban gyökerezett a filozófiája, vallása, apró babonái és nagy művészete. Ő is mélyen a föld salakjából jött oda föl, de egészen áthasonult. Élete végén olyan volt, mint a külön nyelvű, külön fajú engadini nép, amely odafönn fáradságosan szántja kis földjeit. Jóformán a szemétdombról került e hegyóriásokra. Kondásgyerek volt, elhagyott árva, akire egypár paraszt irgalomból bízta a disznai őrzését. Őrá igazán ráillik az Odüsszeának híres jelzője: isteni disznópásztor. Volt ezenkívül más foglalkozása is, amit ide jegyzünk, mert kevesen tudnak róla. 1870 decemberében a rendőrség bedugta az ,elhagyott és kényszernevelésre szoruló gyermekek’ milánói intézetébe. De augusztusban megugrott, s csak a következő évben sikerült őt ,kézre keríteni’. Az intézetben a fiatal Segantinit beosztották a cipőfoltozó műhelybe. Kondás és suszterinas – ezzel a kettős „minősítéssel” lépett a nagyvilágba. Harmadik pályáját a milánói Brerában kezdte. Oda járt az estvéli rajztanfolyamra, ami bizony sovány művészi táplálék. Első képét vászon híján egy kikopott kályhaellenzőre festette. Valaki megvette, mert megtetszett neki ,az ablakon beözönlő levegő igazsága’. Tehát jó korán megsejtette benne a levegő páratlan festőjét. Az ösmeretlen műbarát bizonyára többet értett a művészethez, mint a milánói professzorok, akik visszautasították „Ave Maria átkelés közben” című képét. (Ugyanez a mű 1883-ban nagy aranyérmet szerzett neki Amszterdamban.) A sokféle nyomorúságot íme tetézte az emberek ostobasága. És talán valamennyi megaláztatása között ez bántotta leginkább. Mit keressen idelent, ahol oly kevéssé értik meg, ösmerik föl, hogy karhatalommal cipőt foltoztatnak vele, holott művészi ideálok hajtották már akkor a vágyait! Otthagyta az embereket, s ment az Alpok magaslataira. És az Alpok nemcsak hogy újjáfürösztötték a lelkét, de átformálták a festőmesterségét is. A mi tárlatunkon volt néhány képe a nyolcvanas évekből, az egyik a ,Reggeli mise’, a másik a ,Csendélet’(1886). Az is, aki sohasem foglalkozott a festési technikával, rögtön észrevette a nagy különbséget e darabok s a többi festmény közt. Sem a ,Mise’, sem a ,Csendélet’ nem mutat valami különleges technikát: eléggé jól megfestett képek, magasabb igény nélkül. De a többi festmény előtt a laikus is rögtön kimondja: így nem fest más, csak Segantini. Csupa színrovátkákból van a kép összeállítva: kék, piros, zöld, sárga rovátkákból, amelyeket sűrűn

93

muhely_16.indd 93

2013.10.01. 14:46:43

s vastagon húzott egymás mellé. Ahelyett tehát, hogy a palettán keverte volna: itt szépen egymás mellé húzogatta, s rábízta a szem recehártyájára, hogy az egybeolvassa a festékdarabkák hatását. Kisebb képein három-négy milliméter hosszúak s körülbelül fél, vagy egy milliméter vastagok és nagyok. Legnagyobb munkáján, a ,Természet’ címűn, a látóhatárról magasra szálló napsugarakat s a ragyogással általszőtt levegőt másfél méter hosszú festékvonalakkal festette meg. Közelről nézve úgy hat, mintha sok ezer aranyzsinórt húztak volna legyezőformán széjjel egy közös központból. A képek szövete ezáltal ripszszerűvé lett. Ezt a különleges festési technikát nagy gonddal végzett tanulmányok előzték meg. Segantini úgy érezte, hogy a világosság a szín éltetője (ugyanez az érzés adta egykor az impulzust az impresszionistáknak és a plein air festőknek), s hogy a szín világító erejét megrontja a festékek összekeverése. Lassan belemerült az optikai tanulmányba, festés közben, amidőn a hómezők mentén a makulátlan gyöpöt és a kristálytiszta levegőt szemlélte. Hogy a sohasem tökéletes festékanyaggal ugyanezeket a színeket kihozza, azzal fokozta világító erejüket, hogy a színvonalkák mellé sűrűn odafestette a kiegészítő színeket. Például a gyöp zöld festékrovátkái közé sok cinóberpiros festékrovátkát ágyalt be. E két színnek a szem recehártyáján való összeolvadása világosságot ad. Így van festve legtöbb képe. Sőt, a legújabban még egyéb fortélyokhoz is nyúlt. Aki figyelmesen megnézte a ,Élet-Természet-Halál’ című hármas képét, rájött, hogy a festő olyan helyeken, ahol hatalmasra akarta fokozni a színek világítóerejét, a festékrovátkák közé még arany-, ezüst-, bronzrovátkákat is helyezett. Ez talán mesterkéltnek fog hatni, ha egyszer rájöttünk, de vele teljesen elérte célját Segantini. Hatalmasabb, nagyobb világosságokat talán még nem adott festő, mint ő. Fény- és világosságszomjából magyarázható ki ez az előadási stílusa. Ilyen volt festészetének grammatikája, mondattana. Képeinek hangulatát, tartalmát az ő alpesi életfolyása magyarázza meg. Az egykori szegény, üldözött árva a világot átjáró szeretetet szomjazta, s mint egykoron az assisi ,poverello’, ő is testvéri szeretettel tekintett a kék égre, a magasba meredő sziklákra, a locsogó forrásra, az állatokra, amelyek a magános alpesi embernek barátai. S az egykor keményen üldözöttnek szerencséje volt: szerették odafönt az emberek, szerette gyönyörű felesége, donna Beatrice Bugati és viruló négy gyermeke.

94

muhely_16.indd 94

2013.10.01. 14:46:43

Ez a szeretet szimbolizálódik több képén, ember- és állatképeken. A szín e nagy mestere nem utánzott senkit. Hogy ő is tiszta, keveretlen festékkel festett, mint a francia pointilisták, ez nála pusztán technikai fogás, amelyet önállóan fejlesztett. Nem a festékfelrakás dönt a képen, hanem maga a megfestett kép.” Lyka Károly a magyar művészet-értés utánozhatatlan mestere volt.

Nézem a győri Segantinit (reprodukcióban), ezeket a különleges téli ezüst fényeket, de nem is a különleges esztétikumára koncentrálok, hanem a fával megrakott szánját húzó asszony kissé meghajlott, megfáradt alakjára. Ismerős a mozdulat: amikor fiatal szülőként gyermekünket húztuk szánkóval, mi is így hajoltunk meg. A rideg, téli alpesi táj meg a jelenet azonban nem szórakozás, nem játék. Az élet alapját képező tűzre valóért, a meleg tűzhelyért küszködik ez a parasztasszony. Ma is élőben láthatok valami hasonlót. Idős nyugdíjas asszonyok – nagyanyák, özvegyek (?) – húzzák így a kerekes kocsijukat maguk után, amikor a betevőkkel teli kocsijukat cipelik haza. A Szépművészeti Múzeum Segantinijét – a győri kép párdarabját – több órán át néztem. „A nap utolsó fáradalma” (1884) a kép címe. Itt ragyogó az alkonyati ég, a tájnak is jelentősebb a szerepe; ragyogó alkonyati fények vannak az égen (napnyugta után vagyunk). A felhőcsíkok céliránya a horizontról

95

muhely_16.indd 95

2013.10.01. 14:46:43

eltűnt Nap felé mutat. A kép bal oldalán egy férfiember, aki mintegy a kontrasztja ezeknek az áttetsző égi magasságoknak, hatalmas farönköt cipel haza a hátán. Szinte amorf ez a hatalmas gyökér, mintha egy hatalmas sündisznó lenne – nagy és sötétbarna. Ha távolról nézem a képet, szinte absztrakt. Úgy is lehet venni, hogy valami hatalmas púpja van ennek a parasztembernek, aki a súly terhe alatt lehajtja a fejét. (Jézus cipelte tán így a keresztjét…) Bár nyers realitás ez, de a szimbólumot sem lehet kizárni. *

1951–53-ban – 12–14 éves voltam – politikai okokból kitelepített falusi gyerekként Szirákon (Nógrád megye) éltem. Nyaranta jártam napszámba a Sziráki Állami Erdőgazdaságba. Szegények voltunk, mint a templom egere. Nővérem a csemetekertben kapált egy asszonybrigádban. Fiúpajtásaim kitanítottak, hogyan kell a kisfejszét rendesen kiélezni. Hatra jártunk és egy erdész irányításával erdőt ritkítottunk, ami azt jelentette, hogy a megjelölt tíz-tizenöt cm átmérőjű akácokat, cserfákat fejszénkkel kivágtuk a tövüknél. Aztán nagy halmokba összehordtuk őket. Mivel anyám és nővérem mellett otthon én vágtam a fűrészbakon a (vett) fát (majd a tuskón feldaraboltam gyújtósnak, vagy sparhertbe, kályhába való hasábokra), éltem a legális lehetőséggel, hogy esténként kinek-kinek szabad volt egy szálfát hazavinnie. Kiválasztottam egy – lehetőleg egyenes – törzset, legallyaztam, és – bár cingár kisfiú voltam: mint valami növendék Toldi Miklós – vállamra vetve a fasudarat, büszkén hazaporoszkáltam. *

Szeretem, csodálom Segantini festészetét. Alázattal hajtok fejet képei és egykori személye és szellemalakja előtt.

96

muhely_16.indd 96

2013.10.01. 14:46:44

SZKÁROSI ENDRE

A szárny súlya Boccioni és Segantini

Umberto Boccioni rövid élete (1882–1916) hatalmas intenzitással folytatott munkában telt: a fiatal festő az impresszionizmus és a pointilizmus sajátos olasz eredőjeként létrejött divizionizmus nyomán indulva hamarosan a futurizmus alapítói között találta magát, amelyben forradalmi hévvel újította meg – nemcsak saját – festészetét. Eközben szinte műkedvelő szobrászként alkotott néhány zseniális munkát, alapos poétikai megfontolások nyomán végiggondolt kiáltványok és programok tucatját írta meg, részt vett az irányzat aktív, olykor agresszív társadalmi életében, szervező tevékenységében, közben kritikákat, tanulmányokat írt, amelyek poétikai alapvetéseit is tükrözik. Akárcsak közvetlen mestere, a futurista alapvetés másik géniusza, Giacomo Balla, Boccioni is gyönyörű posztimpresszionista, posztdivizionista, olykor még az expresszionizmus jegyeit is viselő, erőteljes és dekoratív képeket festett a század első éveiben. Azután elszabadult a pokol: a dinamikus tér, a mozgás, az optikai törvényszerűségek alkotó tanulmányozása olyan útra vezette őket szinte a pillanat leforgása alatt, amely a nagyszabású futurista festészet alapjait adja mindmáig. Hogyan fogalmazták meg ezt ők maguk? Aki kíváncsi rá, olvassa el A futurista festők kiáltványát és A futurista festészet technikai kiáltványát1, továbbá Boccioni futurista kiáltványát a déli Festőkhöz2, mindhárom olvasható magyarul. „…Megundorodtunk attól a hitvány lustaságtól, mellyel művészeitek a cinquecentótól mindmáig a múlt dicsőségének szüntelen kihasználásából élnek. Olaszország más népek számára még mindig a holtak mezeje, egy síroktól fehérlő, hatalmas Pompei…” Márpedig „csak az a művészet életképes, mely elemeit saját környezetében találja meg”. Súlyos látomás, de a döbbenetes benne az, hogy a valóságot vizionálja. 1 2

Szabó György (szerk.): A futurizmus. Budapest, Gondolat, 1967, 140–150. Szkárosi Endre (szerk.): A félreértelmezett futurizmus. Helikon Irodalomtudományi Szemle, 2010/3, 485–491, l. még: http://itadokt.hu/userfiles/Umberto%20Boccioni_Futurista%20kialtvagy%20a%20delolasz%20festokhoz. pdf

97

muhely_16.indd 97

2013.10.01. 14:46:44

„El végre az ócska képek felbérelt restaurátoraival! El a hullaimádásban idült érzelmes részegekkel! El a készséges kerítőkkel, a kritikusokkal! El a köszvényes akadémiákkal, a tudatlan és részeges professzorokkal! El velük! Kérdezzétek meg az igaz vallásnak ezeket a papjait, az esztétikai törvények ezen letéteményeseit, vajon hol vannak ma Giovanni Segantini művei; kérdezzétek meg őket, hogy a hivatalos bizottságok miért nem vesznek tudomást Gaetano Previati létezéséről; kérdezzétek meg őket, hogy hol fogadják el Medardo Rosso szobrászatát?... És ki gondol azokra a művészekre, akiknek még nincs húsz esztendei harc és szenvedés a hátuk mögött, hanem még csak most készítik azokat a műveket, melyek dicsőséget szereznek majd a hazának?”3 Nem igaz tehát a sokszor hangoztatott, banális vád, miszerint szembefordultak a múlt művészetével. A múlt művészetének kiüresítésével fordultak szembe, és a kortárs, születőfélben lévő művészet szabadságáért harcoltak. És megvoltak a felvállalt elődjeik, előfutáraik, mestereik: a divizionista Previati, a szinte art brute-ös Medardo Rosso, sőt, maga a korai Balla. És Segantini. Róla Boccioni külön is vall néha naplójában4. „Láttam egy galambot repülni, és mint mindig, elismétlem magamban a gondolatot, hogy a modern művészet elfeledkezett a költészetről, amelyet a pillanaténak hívnék. Kevés modern kép van, amely (a lehető legteljesebb értelemben) modernül fejezné ki egy levél hullását, egy madár röptét, egy kicsiny élő szobasarok bensőségességét, [...] egy felhőt, amely tárgyakra emlékeztet stb. [...] és mindazon különleges árnyalatot, amelyek a múlt képein meghatnak. Úgy tetszik nekem, hogy azt hiszik, mindez árt a mesterségbeli ügyességnek és az ügyesség kéznyomának, amihez csökönyösen ragaszkodnak a képeken. Igaza volt Segantininek, amikor azt mondta, hogy vissza kell térni a rét alázatos margarétájához, odahagyva az ügyes művészkedés nagyzolását.” (1907. március 14.)5 A költészet mint valamennyi művészet végső lényege, közös többszöröse folyamatosan alakul a kor esztétikai gondolkodásában, rövidesen Benedetto 3 4

5

A futurista festők kiáltványa (Szabó György ford.), i. m. Umberto Boccioni: Frammenti di un diario. In U. B.: Opera completa. Foligno, Franco Campitelli editore, 1927, 309–317. L. még U. B.: Taccuini futuristi. Mediterranea, Centro di Studi Interculturali, Dipartimento di Studi Umanistici, Università di Trieste, www.retemediterranea.it. U. B.: i. m., 310–311.

98

muhely_16.indd 98

2013.10.01. 14:46:44

Croce dolgozza ki majd nagyban a gondolatot. De a művészek már régóta beszélnek erről – egy másik, igen finom és erős futurista festő, Gino Severini is így emlékszik majd vissza Modiglianival együtt Párizsban töltött ifjú éveire: „A kubisták módszere kezdetben a tárgyat minden oldaláról körbejárva ragadta meg; a futuristák azt állították, hogy be kell hatolni a tárgyba. Véleményem szerint a két álláspontot a világ költői megismerésében [kiemelések tőlem – Szk. E.] lehet összeegyeztetni [...] a két irányzat ugyanannak a vonalnak a két végén helyezkedik el, egymás felé igyekszik, és bizonyos pontokon találkozik, melyeket a festő csak költői ösztönnel lel meg, mivel a művészet tárgya és létezésének értelme csakis a költészet.”6

Vagyis Boccioni és Severini – és sokan mások – az akadémikus kismesterkedés és a rövidlátó, de örökre érvényesnek gondolt, konvencionalista szabályalkotás ellenében a művészet eredendő szellemi lényegét tekintik irányadónak, és ebben az irodalmi szövegalkotáson is fölül álló költészetet tekintik elérendő célnak. Ez vezeti őket – és főleg Boccionit – a valóság láthatatlan bugyraiba való optikai alászállásra, és az onnan szerzett felismerések és eredmények dinamikus láthatóvá tételére. Hogyan is mondta Rimbaud, alig kevesebb, mint negyven évvel korábban? „A költő tehát valóban tűzrabló. Telve van az emberrel, sőt az állattal is; meg kell éreztetnie másokkal, hallhatóvá, tapinthatóvá kell tennie felfedezéseit; ha annak, amit onnan felhoz, formája van, akkor formát kell adnia; ha formátlan, akkor azt kell adnia, a formátlanságot. Nyelvet kell találnia. – Végül is, miután minden szó – eszme, el fog jönni az egyetemes nyelv

6

Gino Severini: Futurizmus és kubizmus (Fázsy Anikó ford.). In Székely András (szerk.): A kubizmus. Gondolat, 1975, 160–161.

99

muhely_16.indd 99

2013.10.01. 14:46:44

kora! Akadémikusnak kell lenni – ásatagnak, mint egy kövület – ahhoz, hogy befejezettnek higgyük a szókincset, bármelyik nyelv szókincsét.”7 Lélegzetelállító szavak, amelyeket éppen most, a 20. század elején kezdenek el igazán beigazolni a festők, a költők, a „tűzrablók”. Boccioni korai futurista festményei egy addig láthatatlan formavilágot tárnak fel költői ösztönnel és egy dinamikus festői látványlogika alapján. Mi lehetett mindebben Segantini szerepe? Miért tért vissza időről időre Boccioni – olykor kritikusan is – az elszigeteltségben élő (és jó pár éve már halott) zseniális festőhöz megjegyzéseivel? Fenti naplójegyzetében világossá teszi, hogy a konvencionális értelemben mesterségként felfogott – bármilyen – művészeti tevékenység a valóság láthatatlan, közvetlenül nem mutatkozó tereinek, felületeinek, vonal- és színtöréseinek nem csupán a feltárására, de pusztán az érzékelésére is képtelennek bizonyulhat, ha hiányzik belőle a nyelvi kutatás, az újító szellem és a felfedezőkedv. Segantininek a posztnaturalizmusból (verizmusból) induló, az igazi francia impresszionizmus mély benyomásával megtermékenyülő, olykor szinte a szecessziós érzékenységből, az intimizmusból is táplálkozó, sőt, kései, már-már „vad”, azaz a fauve-izmust megelőlegező képein olyan sajátos, radikális olasz (svájci) képzőművészeti pályát nyit, amelyre a lusta itáliai kulturális élet legfeljebb bávatagon tekint. Nem ritka jelenség ez az olasz irodalom- és művészettörténetben. Baudelaire elképesztő hatása a scapigliati-ra8 beépül az irodalom eszmélkedésébe, számottevő költészet azonban mégis Giovanni Pascolinál alakul ki, akit a szimbolista példa eléggé hidegen hagyott. Szimbolikus, de nem szimbolista, dekadens, de nem radikális, viszont erősen intimista, amivel jelentős hatást gyakorol 20. század eleji követőire és meghaladóira, a crepuscolare költőkre9, köztük a később futurista Govonira és Palazzeschire is. Baudelaire és Rimbaud igazi hatása Gian Pietro Lucininél jön majd elő a 19. század végén, az első igazán nonkonformista olasz írónál, költőnél, esztétánál, akit nem véletlenül pró7 8

9

Arthur Rimbaud: Két levél (Somlyó György ford.). In A. R.: Összes költői művei (szerk. Somlyó Gy.). Budapest, Európa, 1965, 167. A Scapigliatura irodalma szemléletileg gyökeres változást hozott az itáliai irodalom történetében, szépprózai tekintetben megalapozta a verizmust, költészeti vonatkozásban igyekezett lebontani a posztromantikus epigonizmust, átütő nyelvi modernizációt azonban nem ért el. Az irányadó kritika által crepuscolare (alkonyati) költőknek, illetve crepuscolarismónak elkeresztelt új költői minta, érzékenység és nyelv radikálisan szakított a hagyományos költészetfelfogással és költői szereptudattal, és a mindennapokat, a köznapiságot, az egyszerűséget helyezte előtérbe, olykor persze rafinált módokon. A tematikailag és tonálisan lefokozott költői nyelv terén mégis radikális változásokat hoztak.

100

muhely_16.indd 100

2013.10.01. 14:46:44

bál majd Marinetti a futurizmushoz kötni. Többek között talán azért is, mert őrá is erősen hatott Rimbaud! De az irodalomban a naturalizmusból is szükségképpen más lesz: verizmus. Amelynek legnagyobb irodalmi eredménye, Verga novellái és A Malavogliacsaládja10 önmagukban talán még fölötte is állnak a nagy mintaként közismert francia naturalizmusénál. Az itáliai szellemi vákuum és az erős európai behatások formálják hát a századforduló modern olasz művészetét, és ebben – Previati mellett – Segantini az a minta, amelyre Boccioniék építhetnek, illetve amelyet meg is kell haladniuk. E kettősséget láttatja az az írás is, amelyet futurista festőnk Carlo Fornara festészete kapcsán ír, de végig Segantini árnyával viaskodva. Rendkívül érdekes poétikai szempontból is az a távolságvétel, amellyel Boccioni Segantini recepcióját a német iskolához köti – bírálva ezzel az itáliai fogadtatás elmaradását is –, s ezen affinitás minőségben ereszkedő mintáját véli meglátni Fornara festészetében. Az is érdekes, ahogyan a Segantinitől való enyhe eltávolodás közepette egyre inkább Previati magasodik fel Boccioni számára mint géniusz előfutár. De mindez nem hogy meg nem történtté nem teszi Segantini és Boccioni – virtuálisan – intim szellemi kapcsolatát, hanem csak kiemeli azt a nélkülözhetetlen hozzájárulást, amellyel a svájci olasz mester megtermékenyítette a közeljövő futurista festőjének szellemiségét, és persze ettől elválaszthatatlanul a lelkét. Íme egy másik naplóbejegyzés: „Chiattone úr kölcsönadta Primo Levi könyvét Segantiniről! Nem fejeztem még be, de nem is tudom, mit írjak, annyira meghat ennek a nagy művésznek a munkássága, élete, lelke! Nagyon is termékenynek tartom – mivel szerény munkámban is érzem – a hatást, amelyet Segantiniben a magány váltott ki – Beata solitudo sola beatitudo... Boldog magányosság az egyedüli boldogság...” (1908. április 1.)11 Nem egészen egy évvel az első futurista kiáltvány, a Fondazione e manifesto del futurismo12 megjelenése előtt.

10 Giovanni Verga: La vita de’ campi (1880), Novelle rusticane (1883), illetve I Malavoglia (1881), mind Milano, Treves. 11 U. B.: i. m., 317. 12 F. T. Marinetti: A futurizmus megalapítása és kiáltványa. In Szabó György (szerk.), i. m., 129–138.

101

muhely_16.indd 101

2013.10.01. 14:46:44

102

muhely_16.indd 102

2013.10.01. 14:46:44

TÖNKÖL JÓZSEF

EGYSZER SAINT CLOUD-BAN (T. D.-nek, a lófogadónak)

Egyszer Saint Cloud-ban láttam a Segantini-festményhez hasonlót, befejezetlen művet inkább, vázlatot. A memóriám ezt rántja elő – küldjem-e mármost a képeslapot T. D.-nek?, kezdjünk lófogadásba? –, olykor látom a nőt, közeledik, nem lehet felismerni az arcát, labdarózsaként hervadozik az esőben, emlékezetembe idéz telet, súly alatt ingadozó fenyőket, átkozott utakat, hótöréses rengeteget, szélszaggatta faágakat. Kezem-lábam nem bírom mozdítani, mintha a gödörben feküdnék. Hideg van, fúj a szél.

– Hol lakik? Errefelé? – Igen, errefelé – mondja Maria Tereza. – Az életem nem érdekes, nem fontos, semmire nem emlékszem belőle.

A tribünhöz közeli boltból észrevettem a templomtornyot. Az üzlet tulajdonosa, Michele tudta, mi a jó, és mi a rossz, rágyújtott, kétszer kifújta a füstöt, krákogott, futamok nevét mondta, a távot, a szent pálya kötőjellel írandó, a városka nem, a költő neveket sorolt, Szpéró-neveket, Kicsiny Sas (jött 1977ben), Songzi, Tsunami, Siskei, Gloucester a Valgrija (második lett) elé bevágott paripa, meg Ernő Úr – tényleg remek lónév! –, T. D. megvette a trafikban a Paris Turföt, a kilences metróval a tízesig ment, Michel Ange Auteuilnél átszállt, túl van már azon, hogy haragudjon a világra, mintha fájós vállat rándítana arra is, hogy Saint Cloud-ban ráalkonyul, ahogy az elővárosi vasút hídjára, az asszonyra, aki ágak közt tovahessen, mint egy madár, elhull, belevész az üres térbe és időbe, eltűnik mindig újra. – Hideg van, Maria Tereza. – Hideg, mint a vas, uram. Nekünk ront a szél haragja, szívünket hamuvá fújja.

A Segantini-kép asszonya – bármit mondok róla, minden igaz – a templom melletti házba megy. A házhoz kis kert tartozik, a kerthez almafa, nyá-

103

muhely_16.indd 103

2013.10.01. 14:46:45

ron két sor krumpli, ágyásban bab, borsó, hagyma. Fogja a szánkót, az erdőig siklatja, minden mozdulatát gondosan mérlegeli, zsebeit tapogatja, megvan-e a madzag, és elindul. Férje káromkodó, veszekedő, bolond, kocsmába jár, sörtől bűzlik a lehelete. Három gyerekük született, az egyik súlyos sérüléssel kezdte az életét, csenevész testű, bukfencezni készülő fiúcska, szereti a sárkányos történeteket. Majdnem sír, amikor mesél, elveszettnek és haszontalannak látja önmagát, öregnek, gyengének, megkötözött kezűnek. De tartja a méltóságát, amit becsülök. Cérnavékony a hangja, beszéli, fél a bogaraktól, a villámlástól, a halottak szemétől, hosszú orrától, nem engedheti meg magának, hogy beteg legyen, a papnál szolgál, aki a legfinomabb posztóból szabott, selyemmel bélelt kabátot visel. Míg a vacsoráját költi, egy adag köleskását, folyton beszél, iszik a poharából, az első kortyot a Teremtőre, a másodikat a falu népére, a harmadikat december angyalaira. Régi mondásokkal és szokásokkal van, tőle azt várja, iparkodjon, vezesse a háztartását, mossa meg a haját minden szombaton, takarítson súrolókefével, főzött szappannal, ételt készítsen, télen fűtsön, nyáron becsukja a nyitva maradt ablakokat. Az erdő és a falu közt az előbb még hordta a havat a szél, arcához ragasztotta a haját, most már minden rendben, nem maradt sokáig a tölgyesben, fél óráig sem volt, messzebb erdészfélét látott, a fák között átnézett, közelebb ment, kiabált: hé, van ott valaki?

Nekem bevillan Scherg Lőrinc. Akkoriban az utazók csengős szánokra vártak, arra, hogy megjelenjen az erdőmester, aki első magyar szavait füzetbe írta, tölgy, gyertyán, erdő, virág, vércse, templom, szerelem, vér, fejsze, toll, kóstolgatta a honvágyat, húszévesen a Sinn, a Kahl, a Biber partján aludt, vágyakozott, hangját próbálgatta, nyakába eső szakadt, faúsztatóknak kiabált, búcsút intett a Majna-menti Lohrnak, már azt beszéli, milyen a mélytóvölgyi bükkös ékessége, az asztalokon veres és tarka szarvasbőrök, elmondogatja a Tacskándi-rész csalitjában nyomtalanul járó madarakat, a Káldi dűlő bokrait, vargányázók nevét, Fazekas Lajosné a legjobb helyek ismerője, a legtöbb úrigomba fölkapkodója, a Pörös tisztásait, ahol annyi tömérdek galambicát, pereszkét, bimbós pöfeteget, érdesnyelű tinórut, nyulicát szimatoltak, szedtek cekkerbe a környékbeliek, eszébe jutnak banyafák, ahogy a puskás sze-

104

muhely_16.indd 104

2013.10.01. 14:46:45

mélynek, a gyapjúharisnyás Müller főerdősnek favágók, sötét vágások, kőbe ütött, megreszelt fejszék; egyre több erdész neve borul homályba, Szalai, Lenkei, Kelemen, Karáth, és már arra emlékezhetünk, a bajor Szent Mihályrend lovagja hazát választott, feleségével, Stegmüller Mariannával abban az erdőben pihen, ahol a vastag nyakú, hegyes fülű, garázdálkodó, hóomlasztó farkasok régen gyökerestől tépdesték ki a hallgatásban álló fákat, fújtattak, átmásztak a Hidegkút kerítésén, pofájukat rátapasztották az erdészház ajtajára, csikorgó karmaikat a fába beleakasztották, felhúzott ínnyel agyarogtak a bentiekre, nyüszögött, vonyított kan és nőstény.

Maria Tereza a kötelet markolja, viseltes ruhája lötyög rajta, húzza a szánt, térdébe, derekába kúszik a fáradtság, azután a szeme mögé. – Azért ez nagy erdő, mi? – Ágakat szedtem a tűzhöz, nyáron lehullott recsegő gallyakat. Felfigyeltem egy szép formájú kicsi fára és korrogó, cirregő madarakra. Nem néz rám. Hirtelen megváltozik a maga vadságában titokzatos környék. Isten a napkeltét napnyugtává fordítja, az este beáll, kékes-szürke a homály, sárgás fény pislákol mindenütt, a házban férfi és gyerekek, ártatlanok. Szánkótalpak vágódnak a hóba, óvatosan megfordulok, a nő után nézek, bandukolgat, jobbra kanyarodik, eltűnik a házak mögött, bizonyára örökre.

A nép templomba botorkál, vasárnapi csendben ül, várva, mit mond a prédikáló. Nézi a híveket, amint nézik. Nehéz és változékony az élet, ne panasz-

105

muhely_16.indd 105

2013.10.01. 14:46:45

kodjatok a sors miatt, éljetek békén együtt virágokkal, bogarakkal, csillagfokkal, mert minden elmúlik, mint az álom, mint a pénzzel megvehető finomabb öröm. Erős botokkal szálljatok harcba a napfényért, vízért, levegőért, ne legyetek felettébb igazak, és felettébb ne bölcselkedjetek! Miért keresnétek magatoknak veszedelmet? A pap jámbor, egyszerű, keresetlen modorú, kezével sánta lábába kapaszkodik, mindezt majd Saint Cloud-ban elfelejtem, a trapéz alakú pályát, a futamokat, a figyelőtornyot, a hangár büfépultjánál az ismerősöket, a metrópálya bazaltfalát, a falra festett obszcén szavakat, a Szajnán túli dombot, Párizst, az asszonyt, aki körül láthatatlan szelek lebegnek, a hó – fekete lesz alatta minden – olyan hideg, mint a békavér. Az ablakokat befogja a fagy, mindenki a tűz közelében akar lenni, kezüket, térdüket melengetik, a tűz kéken ég, elálmosodunk, képek vannak egy kirakatban, rézmetszetek, ceruzarajzok, festmények, a híd után a buszmegállónál, ahonnét a visszatérés tovább tart az odaútnál.

Az embert mindig rángatja valami, nem találja a helyét, örökös nyugtalanság gyötri, kikerekíti magában a történeteket, előbb csak a láthatatlan festő beszéde alapján, azután azokból a mondatokból, amelyeket T. D. mond, később Maria Tereza, hogy tavasszal a vizek kezdenek felszáradni, növésnek sarjad a fű, ma még a fagyos ablakok előtt zöldes lámpák villannak, fényük tüzeket vetít a hóra, mintha rémiszteni akarnák a falut, az embereket. Ha meszszire megyünk vissza, a határ madárrikoltásos, megpillanthatunk egy rigót, kiugrik rejtekhelyéről, sietősen, verdesve száll el előttünk.

Az asszony hazaér, letérdel, hogy átölelje a gyerekeket, lehúzza cipőit, jut a melegből az ujjainak, dörzsöli bokáját, lábát, fel egészen a térdhajlatig. Télen keservesebben telnek a napok, az ajtók nem jól záródnak, a hóbuckák beleolvadnak a sötétségbe, nincs vége semminek, utazunk keresztül városokon, Budapest, Győr, Bécs, a falu után semmi nincs – vigye az ördög az egészet! –, talán csak Saint Cloud, ilyen rút időben: pálya, törekvő lovak – Valgrija elé ki vág be? –, zsokék, verebek, Szpéró, angyalok. Maria Terezára várok, hogy visszajöjjön, hóba szimatoljon, húzza a szánkót, mindent elmondjon, mintha tényleg megtörtént volna.

106

muhely_16.indd 106

2013.10.01. 14:46:45

DALOS MARGIT

FÁÉRT MENTEK Tisztelet Kulusnak és Segantininek

Szénszünet volt. Már régóta nem volt szén, sem az iskolában, sem otthon. Aztán a fa is elfogyott. A dermesztő télben még az ágyak adtak valami átmelegedés-félét, de azok is csak hajnal felé, amikor a jeges dunyha- és takaróburkok a takarékon pislákoló testtől kissé fölengedtek. Fél éjszakán át tartott az ágyak fokozatos melegítése, ami a test maradék energiáit egyre fogyasztotta. De hajnal felé létrejött valamiféle hőmérséklet-kiegyenlítődés: a dunyhák alattiság felfűtődött egy redukált, illékony testmelegséggé. Ez időnként csodával határosnak tűnt: a gyerek kucorgott moccanatlanul a félfokonként felpuhított langyosságban. Nem mocorgott, nem mozdult, mert minden helyezkedés hidegen maradt dunyharétegekkel fenyegetett. Feküdtek mindnyájan a megszolgált melegségben, nem mozogtak, nem beszéltek, hosszabbították az éjszakát, az éjszaka fagymentessé vált második felét. Az elfogyott szenek és fák helyett csak a dunyhákra lehetett számítani, amik úgy tárolták a redukált testmeleget, mint egy cserépkályha az időigényes, kiböjtölt felfűtöttséget. Ebből az éppen hogy elért dunyhai felfűtöttségből dugta ki a gyerek a lábát, először a lábfejét, aztán kidugta térdig, pedig a hideg harapott, a sötétből megelevenedve harapott. A szobában csak a kislámpa égett, anyja nem gyújtotta meg a nagyvillanyt, s ebből a gyerek tudta: az ébresztés nem végleges, az anyja rájuk, őrá és a nagytestvérére bízza, hogy teljesítik-e az este tett vállalást, hogy fölkelnek hajnalban, fölöltöznek a megdermedt ruhákba, a hidegtől kemény patentharisnyába, a lúdbőröztető, kihűlt bundabugyiba, trikóba, és minden rétegbe, ami még fellelhető és felvehető, s ami a kissé már kinőtt nagykabát alá befér, mert este azt mondták, hogy hajnalban elmennek ők is az apjukkal a Kálmán bácsihoz, akivel továbbmennek a messzi Kamara-erdőbe fáért. Kálmán bácsi az anyja bátyja volt, az egyetlen a négy sógor és sógornő közül, akivel az apja mindig szót tudott érteni, és a megértés különös jeleként apja a Kálmán bácsit Kulusnak szólította. Az elnevezésről nem lehetett tudni,

107

muhely_16.indd 107

2013.10.01. 14:46:45

hogy mikortól ered és honnan, de úgy hangzott, mint a szimpátia, már-már barátkozás sajátos, apja által megalkotott kifejeződése. Már sok napja fáztak, amikor Kulus az utcai ablakon bekopogott, s azt mondta, hogy a Kamara-erdőben fát osztanak; hivatalosan, szabályosan fához lehet jutni, nem kell előzetes igénylés, kiutalás; bizonyos megszabott menynyiséget mindenki felpakolhat a kiskocsijára, talicskájára, arra amije van, és tolhatja, húzhatja haza. Kirendelt favágók dolgoznak már napok óta, mondta Kálmán bácsi, és apjának, az önmaga árnyékává fogyott apjának választása nem volt: a tél, az átfagyottság parancsa ellen fellebbezni nem lehetett: megyünk fáért, mondták mind a ketten, apja és a Kulus, sötétben indulunk, hogy időben odaérjünk. Lányok, jöttök ti is? Kérdezték a gyereket és a nagytestvérét, mintha csak egy tavaszi kirándulásra invitálnák őket, és természetes volt, hogy akarnak menni, hiszen a messzi Kamara-erdő a tudatukban olyan volt, mint a marosszéki kerek erdő, amiről esetenként csak énekelve lehet beszélni, vagy esetleg múltba indázó, imamalmos hangon, mert anyja gyerekkorában ott olyan csodák is megestek, mint a madarak és fák napja, vagy mint az elemózsiás majálisok. Egész napos majálisok. Kosárban vitték az enni- és innivalót, hosszú órákat kellett gyalogolni, míg az erdőig értek. Az erdő a gyerek tudatában térben és időben egyaránt végtelen messze volt: a háború előttiség, az ő megszületése előtti időben, a balatoni műúton is messze túl. De kétségtelenül létezett. És most Kálmán bácsi, a Kulus és saját apja fennhatósága alatt a téri messzeséget le lehet győzni, le lehet járni, le lehet lépegetni, lehet, hogy sötétben, lehet, hogy fázva, de ha a téri messzeség elfogy, elfogyhatnak egyéb messzeségek is: marosszéki kerek erdői, elemózsiás, majálisos, háború előtti messzeségek. Kálmán bácsi egy jó óra járásnyi úttal közelebb lakott az erdőhöz, mint ők, s lehet, hogy emiatt az órányi közelebbiség miatt értesült a faosztásról, lehet, hogy az ő ablakuk előtt már húztak-toltak fával teli kiskocsikat, talicskákat. És Kálmán bácsi lejött az egy óráig tartó úton, lejött és bekopogott hozzájuk, mert eszébe jutott, hogy tüzelőjük nekik sem lehet, jött és azt mondta, hogy két tragacsot tud szerezni, az egyiket majd felpakolja ő, a másikat meg pakolja föl a gyerek apja, s az üres tragacsot majd alkalomadtán visszatolják. Ez az egész szépen illeszkedett Kálmán bácsi KULUS-ságába, mint ahogy az

108

muhely_16.indd 108

2013.10.01. 14:46:45

is beletartozott, hogy a háború előtt a behajlított karjába kapaszkodva lehetett lebegni a sodró Dunában, ott, ahol a gyerekek lába már le sem ért.

Anyja a korai ébresztést nem egészen szánta komolynak, ezt mutatta a nagyvillany fel nem kapcsolása: hagyta, hogy a két gyerek szabadon válaszszon a kiküzdött dunyhamelegség és az ígérkező sötét, fagyos út között. Anyja értékelte a hajnalra összehozott ágymeleget, mindennap sajnálta veszendőbe menni: valamelyik hajnalon a beáztatott öreg babot felrakta a begyújtott petroforra, s gondolta, amíg fő, a maradék ágymeleget még kihasználja. S mert az öreg babnak végtelen sokáig kell főni, nem is igen küzdött az elalvás ellen. Mire fölébredt, a petrofor a konyha egész mennyezetét bekormozta, de mindez csak rájátszott a konyha háború utáni átlényegülésére, mintegy betetőzte azt: a kormos mennyezet illett a furnérral beszögelt ablakkeretekhez, a deszkákkal megerősített, összeeszkábált konyhaajtóhoz, a repesz tépte lyukakhoz a falon, melyek valóságos kráterek voltak; a konyhai félhomályban el lehetett játszadozni a földbe csapódó meteoritok és a nyomukban maradt kráterek gondolatával. És gondolni lehetett a Bibliára, a kezdetekre, amikor még nem lehetett

109

muhely_16.indd 109

2013.10.01. 14:46:45

azt mondani, hogy lőn világosság. Lőn bedeszkázottság, mennyezeti korom, ingadozó áramszolgáltatás, és hideg-hideg-hideg. A gyerek nagyon gyorsan öltözködött, hogy a testén az ágymelegből még átmenthessen valamit a harisnyákba, trikókba, pulóverekbe, de mire az indulás előtti kesztyűhúzásra került sor, már érezte, hogy a keze dermedten megadta magát a hidegnek. A konyhaajtón kívüli hideg éles volt és metsző, de ennek valahogy mégiscsak volt létjogosultsága. A gyerek is azt gondolta, hogy ilyen a tél, meg azt, hogy lám, ilyen a téli hajnal: barátságtalan, kemény, sötét, de ennek a sötétségnek levegője van, ez mozog, tágul, hullámzik, nem úgy, mint a konyhai bezárt sötét. Ebből újabb és újabb dolgok nőnek ki mindig, ahogy a kemény, kopogó földön lépnek, haladnak előre. Újabb falak, sarkok, kerítések, újabb fák bomlanak ki a sötétből, ahogy közelebb érnek; s ahogy a sötétség állaga puhulni kezdett, s előbb bontakoztak ki a kontúrok, a gyerekben az a csalóka érzés támadt, hogy egyre gyorsabban haladnak, hisz egyre gyorsabban érnek a tárgyak felismerhetőségének sugarába. Összekeverte a hajnal előrehaladtát a saját előrehaladtával. Összekeverte a metsző szelet a zsigereiben hozott hideggel, a szúrós keménységgel szállingózó ritka havat a talpában érzett szurkálással, az egész mindenséget a mindenségbe kitett önmagával.

Még a Kálmán bácsi házától is nagyon messze voltak, amikor a nagytestvére sírva azt mondta, hogy ő ezt nem bírja, inkább visszafordul, s a gyerek látta, hogy az immár felső tagozatos nagytestvére simán kilép a kontúrok, felismerhetőségek, haladás és sötétségbomlás titkos szabályú játékából, megfordul és elindul haza. Kálmán bácsiéknál valóban volt két teljesen egyforma tragacs, csak a hangjuk különbözött; sikongva, jódlisan, szinte két szólamban csikorogtak, ahogy a kerekük forgott. Kálmán bácsi és az apja a kerekeket túlkiabálva beszéltek egymással, apja Kálmán bácsit Kulusnak szólította, és ez a gyerekben valami olyan jó érzést keltett, mint a hajnali testmeleg dunyhák. Nagyon sokáig mentek. Úgy tűnt, hogy ennek az útnak sosem lesz vége. Már elhagyták a Kálmán bácsiék végtelen hosszú utcáját, lekanyarodtak mindenféle mellékutakra, amelyek egyre keskenyebbé váltak, itt már lovaskocsik

110

muhely_16.indd 110

2013.10.01. 14:46:45

vagy esetleg autók nem is közlekedhettek, ebből látszott, hogy Kálmán bácsi rövidít, ismerheti az utak szövevényét. Már hideg fehérré vált az ég, a környék meg apró részleteiben is kivehető poros-szürkévé, amikor szembetalálkoztak az első, fával megrakott, kötelekkel körbetekert kiskocsikkal, talicskákkal. Ettől a két felnőttben szorongás támadhatott, hogy valamiről lemaradnak, esetleg elfogy az aznapra előírt kvóta, vagy hogy a favágók kidőlnek, esetleg reggelizni mennek, vagy beüt valami olyasmi, amiről előre fogalmuk sem lehet. Gyorsították a lépteiket, a tragacsos jódlizene is gyorsult, izgatottá vált, a gyereknek majdnem futnia kellett, de ez nem volt rossz, testének fagyossága mintha engedett volna, vagy legalábbis nem volt érkezése, hogy a fagyottságra figyeljen. Igyekezett, hogy a felnőttektől le ne maradjon. Túl voltak már a balatoni műúton, áthaladtak nagy gazos térségeken, gyümölcsösök, kertek mellett mentek, látszott, hogy ezeknek a háború előtt még volt gazdájuk, de most minden a saját elhagyatottságát, megtépázottságát hirdette. A tél közepén is úgy tűnt, hogy ezekkel a kertekkel tavasszal, nyáron és ősszel sem törődtek. Mintha nagy hadi járművek barázdálták volna át- meg át a kertek talaját, s törték volna félbe, szilánkosra a sorba ültetett fákat. Mintha valami lassan, észrevétlenül emelkedő domborulatnak a tetejére, egy hegyhátra érkeztek volna: meglepően sokfelé nyílott kilátás, az egyik irányban igazi, nagy hegyek látszódtak, a fagyos levegőtől szinte tapintható közelségbe hozva: a gyerek látta a hegy kőszínű meredélyeit, lecsupaszítottságát, s szívesen megállt volna a hegyet bámulni, vagy hátra fordulva beirányozni a várost, ahonnan jöttek, megnézni, hogy a domborulatokon túlnyúlik-e a templom tornya, s van-e a domborulatnak olyan nyiladéka, amin bevillanhat a télies Duna. Számításba vette, hogy ilyenkor a Duna egybemosódik a piszkos színű éggel, jégtáblái a fagyszínű felhőkkel. Télen a dolgok megítélésében résen kell lenni. De nem maradt ideje a bámészkodásra, a felnőttek fokozták az iramot, félve, hogy a faosztásnál lemaradnak, vagy kevesebbet kapnak, mint a korábban kelők, vagy akik le sem feküdtek az éjjel. Egyre többen jöttek szembe megrakott taligákkal. És egyszer csak Kálmán bácsi azt mondta, hogy ez itt már az erdő, itt van a Kamara-erdő. Keszekuszán meredező cserjék, ványadt fák mellett mentek. A fagyott göröngyökön meg-megbicsaklott a két kerék gyatra jódlimuzsikája, az erdő is mintha megbicsaklott,

111

muhely_16.indd 111

2013.10.01. 14:46:45

térdre esett volna; egy erdőnek nagyobbnak, erdőbbnek kell lenni, gondolta a gyerek, s csalódottsága csak akkor szűnt meg, amikor egy jobbra nyíló széles útra ráfordultak. Ahogy az úton ereszkedtek, az erdő felmagasodott, felállt az előbbi térdelésből, erős lett, és el lehetett hinni, hogy kerek, s hogy madarak laknak benne, több is, mint tizenkettő, akkor is, ha fáznak, akkor is, ha ebben a rettentő hidegben letörik a cérnavékony megfagyott lábuk. Ijesztő volt az erdő hidegsége. Csonttá fagyottan álltak a kopasz fák, a széltől a kemény ágak egymáshoz ütődtek, zörög a csontjuk, mondta magában a gyerek. A széles út egy nagy tar térségbe torkollott, itt már a fákat kivághatták, forgácsosnak, fűrészporosnak tűnt a föld. A térség közepén tűz égett, magasra csapó lángokkal. A gyerek eddig még csak erősen kordába fogott tüzeket látott: sparheltekben, kályhákban, petroforokban. Ez a tűz akkorára nyúlt, mintha a házi tűzhelyek lángjai a kéményeken túl is nyaldosnák az eget. Nem tudott eddig a tűznek ilyen égbe kiáltó természetéről, bár már hallott róla, hogy léteznek kéménytüzek, amikor szintén égig csapnak a lángok… A tűz körül emberek melegedtek és vártak. Ők is beálltak a körbe és vártak. Az emberek időnként fordultak, saját tengelyük körül lassan megpördültek, a lábukat ütemesen a földhöz veregették, egyesek óvatosan bokáztak, de csak úgy, mintha a bokacsontjuk törékeny lenne; egy lassú, méla körtánc formálódott a Kamara-erdő közepén, órákon át járták a tűznél melegedő, fára várakozó emberek. De a gyerek látta, hogy itt is vannak okvetetlenkedők, ágálók, okoskodók, akik a közös ritmusból kiesve kiabálnak, valamit mindig kikérnek maguknak. A gyerek hamar eltanulta a táncot: ha az arca és a keze már vörösen égett, és a háta, tarkója izzóan fázott, lassan fordult egyet, s amikor az orrából lett jégcsap, s a hátából forró lepény, ellenkező irányba indította a forgást, lábával szelíden dobbantgatva. Még sosem volt ilyen jó mókában része. Legfeljebb nyáron, a tűző napon. De nem, az semmi ehhez képest. Gondolta magában. Kálmán bácsi az ügyintézésben hamar kiismerte magát, megtalálta az illetékeseket, sorszámos papírokat hozott, s attól kezdve nem volt egyéb dolguk, mint forgolódva, táncikálva várni, szemmel tartani a két tragacsot, mert furcsa, gyanús emberek akadtak bőven, mint mindenhol, ahol sok idegen összeverődik. Ezt az apja mondta, aki vég nélkül beszélgetett a Kálmán bácsival,

112

muhely_16.indd 112

2013.10.01. 14:46:45

úgy mint Kulussal. Apja otthon ennyit sosem beszélt, s ez is újdonság volt, mint a fagyos levegőtől közelinek ható meredélyes hegyoldal, s hogy szinte észrevétlenül olyan magasra jutottak, hogy a templomtorony nem is látszik, olyan, mintha elsüllyedt volna, elsüllyedt volna a templommal és az egész várossal együtt.

Lassan az is tudatosodott benne, hogy a körtánc együtt lüktet, mocorog, lódul a szünet nélküli ritmikus hanggal: a távolabbról érkező fejszecsattogásokkal, fűrésznyekegéssel, ismeretlen eredetű nyiszogásokkal, dübbenésekkel, huppanásokkal. A hangokat összegyúrta, egységbe tapasztotta a fagy, mindennek pengő, érces felhangja keletkezett. A hideg: hangmester. Gondolta magában. Aztán valami olyasmit is, hogy a hideg: képmester. Nem. Közelhozó mester. Kereste a jó szót, ami kifejezheti a messzi hegyoldal iménti közelcsúszását a fagyos levegőn. Bámulta a ritmusból kiesőket, az ágálókat, akik mindig intézkedni akartak, akik mindenkinél jobban tudtak mindent: a törvényeket, a szabályokat, a rendeleteket, a köbmétereket, a kalóriákat, s hogy egyenlő munkáért egyenlő bért, egyenlő munkáért egyenlő bért. A nemrég újra megnyílt Hangya bolt előtt, a

113

muhely_16.indd 113

2013.10.01. 14:46:45

végtelen hosszú álldogálásokkor, míg anyja helyett tartotta a sort, már megtapasztalta, hogy vannak, akik ilyenek. Már a tartásukról, helyezkedésükről előre tudta, hogy ezek fennhangon magyarázni, eligazítani, vitatkozni fognak. Apja és Kálmán bácsi időnként elmentek, jártak egyet, tájékozódtak, ilyenkor a két tragacs felelőssége őrá maradt, ez a testforgásokon túl apróbb, szaporább fejforgásokat is szükségessé tett; ha az átforrósodott hátával, tarkójával fordult el a tűztől, a fejét még ellentétesen visszafordította, hogy a tragacsok percre se essenek ki a látóteréből. Ez is illett a háttérzenéhez. A levegő fagyasztotta egybe az egészet: a mozgást, a látványt, a hangot, a lábak mármár égőnek ható fázását. Ebből külön kiragadni semmit nem lehetett, egybefagyott tömb részeként létezett minden. A várakozók között elvétve nők is voltak, gyerek rajta kívül egy sem. A nők majdnem úgy néztek ki, mint amikor az oroszok ellen a föld alatt beöltöztek: öregesen, esetlenül, öreg gúnyákban, férficipőkben. Amíg a tragacsokat szemmel tartva fordult, egy férfi, mint egyetlen jelen lévő gyereknek, azt mondta neki: hát te mit keresel itt? Barátságos volt a hangja, a tekintete, s bár a kérdés az a fajta volt, amire nem kell okvetlen válaszolni, a gyerek azért mondani akart valamit, de egy közelben álló nő hangja hirtelen lecsapott: ez nem gyereknek való hely. Egyáltalán nem. Hangosan mondta, s közben körbe nézett, egyetértőkre számítva fordult erre és arra, válaszokat akart, megvitatást, valaki felett ítéletet mondani. Akadt, aki helyeselt, még a férfiak közt is. Közben figyeltek, hogy kihez tartozhat ez a gyerek, egymaga mégsem lehet. A gyerek tudta, hogyha apja és Kálmán bácsi visszajönnek, ők lesznek a prédák, a hosszú, egyhangú várakozás önkéntelen felélénkítői, őket akarják majd kioktatni, megokosítani, egymás előtt kérkedve végtelen igazságérzetükkel. Gyermekszeretetükkel. Ezt sehogy sem akarta, a körből inkább kiódalgott, a talicskákat megkerülve hátrébb ment, egy sűrű bozótos előtt állt meg. Háttal a messzi tűznek nézte a bozótost, a meleg ide már nem ért el, de maradt, és maradni akart még egy jó darabig, amíg az okvetetlenkedők megfeledkeznek róla. A bozótosban valami villant. Vörösen, színesen, fényesen villant. Mélyen lenn, a talajhoz közel. Ide pattant egy szikra? Egy szélhordta pernye a száraz ágak közt újra feléledt? Izgatottan, megrettenve hajolt közelebb a jelenséghez,

114

muhely_16.indd 114

2013.10.01. 14:46:46

amely hol eltűnt, hol feltűnt újra, úgy látszott, hogy meg-megtorpanva halad egy bizonyos irányba. Ez lenne a futótűz? Ebből fog fellobbanni igazi harapós lángokkal? De a futótűznek hangja volt, kotort, kotorászott, csörtetett, hoszszan felrikoltott, aztán minden beleveszett a fűrészes, baltás, huppanó, robajló muzsikába, a szemgolyót dermesztő fagyosságba. Apja és Kálmán bácsi visszajöttek, de csak a tragacsokért, neki azt mondták, hogy te inkább maradj a tűznél. Minden elképzelhetőnél tovább maradtak el. Közben elment a barátságos ember is, aki az előbb – sok-sok idővel előbb – megszólította, eltűnt az okoskodó asszony is, újabb emberek jöttek, a forgós körtánc időnként megtorpant, felbomlott, a tűz hol lelohadt, hol újraélesztették, a gyerek egyszer azt is gondolta, hogy apja meg a Kálmán bácsi eltűntek, felszívódtak, mint a futótűz, egy ilyen erdőben sose lehet tudni, a kiáltásuk sem hallatszana, magába szívná a fűrészsikongás. A feltűnésük egyszerre volt fellélegeztető és fejbeverő. Apja gurtniba fogva, előre görnyedve egy iszonyú nagy rakás fát és szerteágazó-bogozó rőzsét húzott, először úgy tűnt, hogy a földön vonszolja egymaga, látszott, hogy sovány testével nagyon erőlködik. Később lett nyilvánvaló, hogy a teher nem a földön vonszolódik, hanem a tragacs kerekével, mert a vékonyabb, vastagabb ágbogak a kereket eltakarták, s még inkább Kálmán bácsit, aki a terhet a tragacs fogantyújával emelte, tolta. A gyereknek a kelleténél nagyobb terhet vonszoló lovak jutottak eszébe, a fuvarosok, szódások sovány, erőlködő lovai. Azok is mindig párban vannak. Gyere te is, mondták a gyereknek, s ő elindult utánuk. Ezek szerint a másik tragacs itt marad. Hová tették? Most nem félnek, hogy valaki ellopja? Morfondírozott magában. Még ki sem értek az erdőből, amikor megálltak, Kálmán bácsi a tragacsot leállította, apját segített kifogni a hámból, s szűkszavúan csak annyit mondtak, hogy te most vigyázz a fára, jövünk hamarosan. A homlokuk izzadt, s ebből tudni lehetett, hogy a hátuk is vizes, idefelé a gyerek észre sem vette, hogy az út majdnem meredek. Jó volna egy kis kimelegedés, gondolta, és két kézzel emelgetni akarta a taliga egyik fogantyúját, de a rakomány annyit se rezdült, mint egy mellkas levegővételkor. Hamarosan jöttek a másik megrakott talicskával, most Kálmán bácsi volt elől befogva, s apja markolta a fogantyúkat, elmentek mellette, el egészen az út elágazásáig, úgy tették le a terhet, hogy a gyerek várakozási helyétől még

115

muhely_16.indd 115

2013.10.01. 14:46:46

jól látható legyen. Üresen visszajöttek, befogták magukat emebbe a tragacsba, gyerünk, mondta Kálmán bácsi, s elindultak mind a hárman. Amikor elértek a másik otthagyott talicskához, azt mondták, most maradj itt, és erre vigyázz. Elmentek megint odáig, hogy a két talicska közti távolság átlátható legyen. Az egyik rakománnyal előzték a másikat, s a lemaradóért mindig visszajöttek, aztán azzal előztek. A húzó és toló szerepét mindig cserélték. Váltott lovakkal dolgozunk, mondta Kálmán bácsi. Hosszú időre ez volt az utolsó mondat, ami elhangzott. Nem beszéltek. Ziháltak, lihegtek. A gyerek feladata az volt, hogy arra a tragacsra vigyázzon mindig, amit hátrahagynak. Ha a nagytestvére itt lenne, most mind a két rakományra vigyázhatna valaki, és egy svunggal meszszebbre is mehetnének, mint ameddig el lehet látni, gondolta a gyerek. Aztán azt is gondolta, hogy a megteendő utat ez nem csökkentené, de ritkábban kéne önmagukat befogni, kifogni, ami fárasztónak tűnt. Amíg a felnőttek visszatértére várt, kiszámította, hogy a hazafelé út a felnőtteknek háromszor olyan hoszszú lesz, mint az idefelé út volt, mert egyszer mennek egy nagyon hosszút az egyik teherrel, üresen visszajönnek a félúton maradt másik teherért, és azzal mennek egy nagyon hosszút, lehagyva az első terhet. És ez így megy majd egészen hazáig, de legalább is Kálmán bácsiékig, ahol az egyik tragacsot le lehet tenni. Jön-e majd velük az út többi részén is? Segít-e majd apjának hazáig? Már nem didergett, a didergés csak addig tartott, míg a tűzmelegség fokozatosan hagyta-hagyta el, most valami fagyott keménység lett rajta úrrá, a lábait botnak, az ujjait pálcikának érezte. Gondolkodott ezen-azon, hiábavalóságokon, megállapította, hogy ő a hazafelé utat is csak egyszer teszi meg, mert míg a felnőttek ide-oda mennek, neki csak állni kell. De az idő éppúgy telik, és állni ilyen hidegben sokkal rosszabb, mint menni. De aztán úgy gondolta, hogy állni még mindig könnyebb, mint az iszonyú nehéz fákat vonszolni. Az egyik álldogálásnál megint rálátott a messzi hegyekre, örült, hogy a várakozás épp arra a helyre esett, hosszasan akarta vizsgálni a kopár hegyoldalt, melyen reggel még vájatokat, mélyedéseket is látott, de most, mint amikor egy gukkert megfordítanak, minden messze szaladt, megnőttek a távolságok: a látottak, a tudottak, az elképzeltek. Reggel még azt hitte, hogy a táj fölött kivillanhat valahol a templomtorony csúcsa, most már tudta, hogy annál sokkal messzebb és magasabban vannak, azt is tudta, hogy ebben a magas-

116

muhely_16.indd 116

2013.10.01. 14:46:46

ságban, messzeségben nincs olyan nyiladék, amely a Dunát láthatóvá tenné. Szürkülni kezdett, és még mindentől nagyon messze voltak. Először számolni kezdte, hogy a felnőttek hányszor fordultak vissza, hányszor váltottak tragacsot, hányszor kellett a lehagyott rakományt őriznie, de hamar beleunt, a figyelme elkalandozott, nézte a sötétbe egyre gyorsabban felszívódó kontúrokat, addig-addig, míg lassanként az előbbre vitt s otthagyott rakomány is a sötétségbe olvadt. Sietni kellett. Egy talicska fának a szénszünetek, fahiányok idején nem mindenki tudna ellenállni. Mondta Kálmán bácsi. Amikor Kulusék házához értek, Kálmán bácsi az egyik tragacsot a kapun betolta, nehezen kínlódva a ház mögé vitte a sötétségbe, azt mondta, nem akar senkit kísértésbe vinni. Aztán jött velük tovább, a nagy gurtnival ismét befogta magát, a hátralévő egy órányi út már egyszerűnek tűnt, megszabadultak a teher felétől. A gyereknek úgy tetszett, hogy ez már nem is az a nap, ami reggel elkezdődött, mintha valamikor régebben történt volna, hogy a testvérével együtt elindult. Akkor a látványok sötétből való kibomlása, a kibomlás gyorsulása adta a játékot, most meg a látványok gyorsuló eltűnése adta a szorongást: haza érnek még ma? Azért ez a szorongás is játék volt, tudta a gyerek, hogy a nehezén túl vannak. Amikor elindultak, egészen fekete volt az utca, s most is egészen fekete. Lehetne most a hajnal, s lehetett volna akkor az este. Valami mintha kibillent volna. Mintha visszafelé haladna minden, mint apja és Kálmán bácsi az elhagyott tragacsokért, amikre ő hajnaltól estélig, vagy estétől hajnalig vigyázottvigyázott a csikorgó fagyban. A kapunak mind a két szárnyát nyitni kellett, hogy a rakomány beférjen, az udvar közepére állították a tragacsot, apja állt felegyenesedve, és a visszajött, baráti hangján azt mondta: nagyon köszönöm KULUS, és kézfogással véget vetettek a hajnalnak. Vagy az estének? Aznap éjszaka a gyerek érezte, hogy valami puha tollasat a vékony dunyhájára még ráterítenek, félálomban is azon gondolkodott, hogy mi lehet az. Az ő lakásukban már nem létezett semmi, amit takaróként felhasználhattak volna. Reggel látta meg, hogy anyja ágyából hiányzik a nagypárna.

117

muhely_16.indd 117

2013.10.01. 14:46:46

118

muhely_16.indd 118

2013.10.01. 14:46:46

VARGA IMRE

Visszatérés az erdőből A kép nyitva; állít háttal magamnak. Szemem helyett a nyugvó naptól fénylik sárgásan egy-egy hártya-ablak. Ami van, nem látható innen. Hó alatt. Fehérség takarja. Amit ismertem, tudtam, mindaz már hó alatt. Tél van és csend szavaimon, fagyott az érzés; csend a hegyfalon. (Hogy is fordíthatnék hátat magamnak?) Itt volt már előttem ez az évszak, s ha elhagyom is megmarad. Üresség és halál. Magányos voltam? Meddő? Vagy hadiözvegy? Akárhogy is, most mindegyik vagyok. Nem tudom, akartam-e ezt az utat. Álmomban akit gyaknak. S aki a házból kilépve hatalmas málnaszemeket csipeget, pedig tudja, hogy a halála felé tart. A havas csenderest a falunk fölött kicsoda akarhatta – hiába kérdezem. A számat nem látja senki sem. Lélegzetem páráját sem arcom előtt. Honnan értem mégis a dombra fel? Kicsoda segített ide a falu havas krátere elé. A szánt hátam mögött, akartam-e? Ki tudja már. Didergek. Akarás nélkül is megyek, mozdulatlan. A rönkön az ágak, holmik, akár Jézus halott, megtördelt lába, ráfáradva a rakományra. Az ismert határán havas hegyek. Várnak. Kirekesztenek. Ebbe mélyül a kép – az otthon, innen föntről nem tudható, van-e még. Élet vár-e vagy inkább halál. A szánkó nyoma, – áthúzott magyarázat. Ez az út nem a szavaké, némán visz a lábad. Marad e moccanatlan változás: a visszatérés onnan hová. E súlyos farönkben a tavasz, az ősz és nyár emlékei. A megállásom – e megdermedt történet kié? Van-e, akihez tartozik? Akinek ember-arca van. S nem a kopár hegyek. S az a néhány füst-nélküli kémény. Zárt ajtók. Ferdén a súlyos 119

muhely_16.indd 119

2013.10.01. 14:46:47

hólapok. A szigorú templomtoronyban a megfagyott harangszó. Bakfisként még hallottam heverészve szagos délben itt fönn a fenyéren. Az út, aminek részese vagyok, velem lesz végtelen. A sírásom, nevetésem a falu havas gödrében talán majd találkozik. Ki emlékezhet? Kicsoda felejt? Ki reménykedik? Ki nem? Az út a múltból ide-föl és innen a halott jövőbe lejt. Bár sejlett, hogy nincs visszatérés, megfordultam terhemmel mégis. Maradtam volna inkább az erdei mohos rönkök közt; barna köpönyegben holtan. Vagy bevárva a halált egy összetákolt kalyibában. Mókusként megbújva valamely tágas, bélelt odúban. Érzés, képzet vagy személy. Valaki vagy valami itt a dombon az én? Amiért te asszony, az erdőre mentél, most én viszem vissza; szegény Segantini. A tűzrevalót, hogy legyen mivel főzni, s legyen melegség vendéget hívni ünnepnapon.

120

muhely_16.indd 120

2013.10.01. 14:46:47

LOSCHITZ FERENC

Anyó a fával Egy Segantini-képre

Mikor tudtam hogy megpecsételt az erdő, mikor harcra edzett, kivehetetlen lábnyomokkal nekivágtam a fenyveseknek, a templomtornyot és az égalj foszlányait vittem a szánon, egy fölfüggesztett vezetéken rezgett gyanútlan dobogásom. Közeledtem a keskeny úton, és nem látszódtak már a lombok, a puha köd kiteljesedve lent a törzsek között bolyongott. Telehordtam a szánt a fával a hidegben hallucinálva, mikor mindegyik érintésben ott van egy másik dobbanása, s mielőtt tompán fölsajogna, valami váratlan, homályos erő mindig hozzásegít még a kéz merev mozdulatához. Elvonszolni a délutánba a fát, a tornyot és a házak szögletét, ahogy hóba süpped, s a faluba nincsen bejárat egyéb, csupán ez a kijárt sáv, hol szánom húzom, vén zarándok. Fog át az öregség hálója görbén és hűvösen. Akárhogy.

121

muhely_16.indd 121

2013.10.01. 14:46:47

CSEHY ZOLTÁN

Hideg A hó alól valaki néz kifelé a tájba, egy ecsettel kiformált szőrös arcból. A tájban a J az érdekes, ahogy korcsolyaszerűen vagy (konkrétan itt) szánszerűen megfordítható, és elcipeli a rábízott jelentés pereputtyát. Itt a szín vagy metaforikus sóhaj, rögtön kiterül égre, hegyre. És tükrözik egymást, elmozdulva is, örökkön és genetikusan, akár az ikrek. A kéményen át furcsa hideg illan, akár olvasáskor ha menekül a szöveg. Az asszony keze szintén hideg, benne van a didergés, jobban mondva körülötte. A tájba írták bele, azért olyan otthonosan tárgyszerű az árulkodó részletek ellenére. Ahogy a szíjat szorongatja, és ahogy bekötözte a gyerekhullányi holmit, nyilván kénytelen volt hozzáérni a hóhoz. Magát húzza haza, a kandallóig, az ágyig, asztalig, hidegben mindenki tudja, hol lakik.

122

muhely_16.indd 122

2013.10.01. 14:46:47

PUSZTAI ZOLTÁN

Jegyzet egy Segantini-képhez jégkorszak előtt és után midőn már nyáron is tél van vaskori ég alatt a szán s előtte félig aléltan aki a templomtoronyig vészterhes halotti csendben és nehezen hajnalodik angyalok szárnya se rezzen Istennek hátat fordítva a tornyon sehol a kereszt mikor már nincs hova vissza s a szürkeség szürkülni kezd mintha csak valahol messze teremtett lélek se lenne

123

muhely_16.indd 123

2013.10.01. 14:46:47

TATÁR SÁNDOR

Téli teher Sorsot húzni? Hogyne (miért ne?) – Krisztus urunk köntösét is kockára tették föl, s hányszor döntött sorshúzás arról, ki kísértse meg szerencséjét (= ki tegye kockára életét)! De sorsot vontatni (vonszolni!) rozoga-forma faszánkón!… Pedig nem egy életfilmnek van ilyen jelenete is. Nehéz a teher a szánon, mint egy farönk, mely, bár ígéret is (lehet: ha kerül hozzá fejsze és kemence, otthonos meleggé változhat majd, csakhogy el kell jutni odáig, s kell, hogy létezzen az ott), most még marasztal, sőt húz vissza egyre. A piszkosszürke, kristályszivacsos havat a keskeny úton már latyakká taposták, fázósan bújnak össze a házak a templomtorony horizontba nyársaló tűje körül. Balra hópalástos fenyves rejti őzek, rókák és borz nem fenyegetetlen életét, ám boldogabb sorsát. Kékesszürke derengés az ég, amelybe a láthatár (hegyek) fölött leheletfinom rózsaszín szivárgott föl. Pirkadaté? Napszállaté? Fontos ez? – Nem föltétlenül. Mégis jólesik azt gondolni: hajnalodik. Átázott bocskorban, sajgó tagokkal, a legvisszahúzóbb teherrel is van (lehet) idő odaérni.

124

muhely_16.indd 124

2013.10.01. 14:46:48

CZIGÁNY GYÖRGY

Messzire vannak Még messzire vannak a házak. A határt őrzik: ide látnak tetőkről a szigorú fák: kémények, hűtlen katonák. Szánkó hiába van, ha meddő a festménybe hátrált jövendő. Szelekbe dőlve, fél vakon kel át egy dermedt patakon, égi magasból megmaradt: vonszol a rőzse közt nyarat. Karjai tétlen evezők. Szívében hordoz hómezőt. Csöndet tapos, lélegzetének levert szárnyai hóba érnek, Alpesi völgy Szibériáig, mi nem látható, itt világít. Magánya mégis dal lehetne, ha szánkót húz a végtelenbe. Idillt, ha farkas üldöz el, rettegi örömét, s közel támad súlya a távolságnak. Még messzire vannak a házak.

125

muhely_16.indd 125

2013.10.01. 14:46:48

SEBESTYÉN ÁDÁM

Hazatérés egy Segantini-festményre

Honnan hová ballagsz a lélektelen-üressé mosdott fehér tájban, merev testtel húzva a nehéz szánt? Dermedten tiszteleg az ujjnyira soványodott templomtorony, akár egy házak közé szúrt, óriás tű. Hajnal vagy alkony? (Nem láttad a letarolt tisztások napfoltként sötétlő ürességét az erdőn.) Ki vár meleg étellel, kialvó parazsak fölé hajolva, hideg szobában?

126

muhely_16.indd 126

2013.10.01. 14:46:48

ACSAI ROLAND

Tücsökciripelés hóesésben (Lányomnak, egy Segantini-képre)

Idén csak az emlékezetünkben szánkóztunk, Hóangyalok is csak ott röpködtek (hóembert viszont építettünk), És egyre többször kezdtük úgy a mondatainkat, Hogy „Emlékszel…” És amikor a nyakamban ülve vittelek, Tücsökciripelést hallottunk a hóesésben.

127

muhely_16.indd 127

2013.10.01. 14:46:48

DEVECSERI ZOLTÁN

Vissza a téli erdőből – széljegyzetek Giovanni Segantini Győrben őrzött képéhez – „Voglio vedere le mie montagne!” (Látni akarom a hegyeimet!)

1. „Mindennek mélyén, ami jó – a szeretet lakik” békével, renddel óv a hó, a tél csak tévedésből szürke, lentről az éber ablakokból fény szólítja az érkezőt – 2. Hófödte sík, csapásos ösvény kitaposott sorsot vezényel: egy asszony, bizonnyal anyánk, a szán elé befogta magát – 3. Vissza a téli erdőből, múltját is vonszolja, hazahúzza a faluba, együtt a rönkkel, negyedszer fordul ma már, görcsös ujjakkal, kitartóan; s kőnehéz terhet, fagyos rönköt cipel a szán – 4. A hegyek lába előtt nyáját őrzi gondoskodón a templomtorony, varázslatképpen remény szivárog a faluba igyekvő elé… Édes sóvárgás: otthon lehessen, jó volna hazaérni már! 5. Szemébe szegődnek a magashegyek, mögöttük áll a láthatár s gondosan álcázza az időtlen szakadékokat –

128

muhely_16.indd 128

2013.10.01. 14:46:49

NÁDASDY ÁDÁM

A vászon hűvösében (egy Segantini-képre)

Rossz-e neki? Vagy azt gondolja: így, így lehet élni, tiszta levegő, hiszen csúszik a szánkó, sok a rőzse, milyen eredményes, szép nap megint. Jó-e neki? Vagy azt gondolja: most, most hagyja abba, lépést se tovább, itt fekszik le és várja meg a véget, vegye vissza a természet a fát. Jó-e nekem, hogy messze látom őt, fényévnyire a vászon hűvösében, műalkotás a néni, csókolom, nem kell segíteni? Bírja inakkal?

129

muhely_16.indd 129

2013.10.01. 14:46:49

GARACZI LÁSZLÓ

Keszeg Feri balladája Magas ormok közt látta meg a világot Keszeg Feri. Anyja hiába könyörgött, hogy egyék – nem is nőtt Feri néhány arasznál nagyobbra. Az iskolában nem szólt senkihez, nem társult, nem kereste nagyok kegyét. Keszeg Feri megközelíthetetlen, titkos fenség, csip-csup ügyekkel nem bíbelődik. Jelleme márványába társak, tanárok új mintát nem véshetnek. Keszeg Feri nem valaminek jött e világra, de mindennek. Nem lesz küllő kerékben Keszeg Feri, szőr a nyúlon, levél a fán. Az egészet kiáltja ki, hogy előtte mindenki leboruljon. Hozzá is fog, szájat nagyra tát, hangot kiereszt – de rászólnak: pofádat befogod, Feri, hülye vagy te ehhez. Keszeg Feri süket fülekre talál, vágyát gúnnyal üldözik. Nem szabad neki a titkos szót kimondani, és másnak se lehet. Padban ülve lábát lógázza, uzsonnát fal dühvel Keszeg Feri, az evésben lelve kétes élvezetet. Keszeg Feri ágyból kelve puliszkát zabál, délben lecsót, este slambucot. Iskolába többé nem jár, hízik, testes, már-már molett. Bárki látja pókhas fölé hajolva kondér alját tunkolni, Bálna Ferinek hívja Keszeg Feri helyett. Szálka akad Keszeg Feri torkán, hangosan csuklik reggelig. Anyja vastag subába dugva orvoshoz húzza szánon a faluba. Látják már a hegyes tornyot, ám hiába: ott a havas úton leheli ki lelkét Keszeg Feri, és a görbe halcsontot. Keszeg Feri, jaj, rívó anyád kaparjon el? Fekete föld némán bekap? Hordóhasad hideg gyökér szúrja át? Emléked elenyész, semmi pára fújja be helyedet? Nincs mit tenni, ez itt a vég. Jó éjszakát, szép álmokat, gyerekek.

130

muhely_16.indd 130

2013.10.01. 14:46:49

131

muhely_16.indd 131

2013.10.01. 14:46:49

LÁNG ZSOLT

CSONTFA Amikor fölfelé jött, még gyerekhangja volt a szánnak, lefelé már felnőtt, rekedtes. Reméli, kitart hazáig, bár attól tart, Lurca mégsem szegezte meg, hiába kérte. Amúgy rendes ember, csak olyan furán pislog. Hol a bal szemével, hol a jobbal. Nem csodálkozna, ha a félfalunyi Lurca között neki Bagoly Lurca volna a neve. Ahogy van Kurta Lurca, Félfülű Lurca meg Futuc Lurca. A gerinc fölötti keskeny sávban most is különös az ég: zöldes-sárgával összepamacsolt tengerkék. Talán a fenyőkről visszaverődő fény miatt. Nem tudja, ki festette a képet, amióta az eszét tudja, ott lógott a falon. Talán nagyanyja kapta valakitől, fizetség fejében. Az ingekért, de főképp a gallérjavításért. A gallér hamar kifoszlott, és olyankor, ha nem maradt anyag, az ing hátából vágott ki egy arasznyi sávot, amit valamilyen semleges színű vászonnal pótolt. Rengeteg ilyet csinált. Aki nem tudott pénzzel fizetni, az hozott valamit. Talán így került hozzájuk a festmény is. Az a hátból lefestett nő még hasonlít is a nagyanyjára. Csontos, inas asszony volt. Lent most kezdenek tüzelni, karvastagságú füstoszlopok emelkednek a kéményekből. Mindegyik fehér, egyedül a híd lábánál lakó Futuc Lurcáé fekete. Biztos a bányából ellopott talpfákat égeti, a kátránynak van ilyen füstje. Ha nincs a kép, aligha indul neki. Eszébe sem jutott volna, hogy elhozza a fát. Már lekoptak róla a kéregdarabok, maradt a csontos, fényes, sárga fatest. Csontfa, ahogy itt az erdeifenyőt hívják. Azt mondják, hajót ácsolnak belőle, mert jól bírja a vizet. Hajót?! A közelben sehol egy tenger, vagy nagyobb folyó. A férje teste megkérgesedett öregségére, kicsit el is hízott. Egyedül a hímtagja lett szikárabb, csontosabb. Szeretett éjszakánként átnyúlni, és megérinteni. Úgy hajnaltájt mindig megkeményedett, puhán megmarkolta, élvezte keménységét, göcsörtösségét. A férje világ életében pizsamanadrág nélkül aludt, még télen is. Soha nem kérdezte tőle, miért. Hímtag, nocsak? Agyvérzése óta össze-vissza használja a szavakat. Rá-rácsodálkozik, mifélék jutnak az eszébe.

132

muhely_16.indd 132

2013.10.01. 14:46:50

Nem azért cipeli haza, mert férje hímtagjára emlékezteti. A hasonlóságot csak most vette észre. Bár ami azt illeti, kevés fontosabb dolog volt az ő életében, mint a férje hímtagja. Na, beakadt neki ez a szó. Annak idején az igazgatónője háténak mondta. Igazgatónő szerette a kunkori hátékat. Háté. Erről neki egyik szomszédjuk, a Horváth Tamás jutott folyton az eszébe, illetve, ha megpillantotta a Horváth Tamást, rögtön beugrott az igazgatónő hátéje. Szerencsére nincs köd, még a tévéátjátszó is tisztán kivehető a Hargita tetején. Amikor eljöttek, hogy megnézzék maguknak a falut, akkor is a gerincen keresztül ereszkedtek be, ezen az úton. Három éve elkészült az aszfalt is, de a férje néha azután is itt autózott át, nosztalgiából. Megigazítja kesztyűjét, ráhúzza a kabátujjat. A falusiak soha nem hordanak kesztyűt. Mint ahogy az állatok lábát sem bugyolálják be, mínusz harminc fokban sem. Felnéz a gerinc felé. A fenyőket szinte súrolva, magányos varjú száll, távolról is feltűnik, milyen fényes a tolla. A gerinc távolabbi végében a sok-sok tompa végű csontfa közül hegyes lucfenyő magasodik ki büszkén. Mégiscsak ő itt az őshonos. Bár ezen azért lehetne vitatkozni. A falu felől kutyaugatás hallatszik, de hamar abba is marad. Elindul. Amikor a szán talpa keresztülsiklik egy keményre fagyott vakondtúráson, lónyerítéshez hasonló hang hallatszik. A vakondtúrást itt honcsoknak mondják, többes számban honcsokoknak. Szinte semmi nem maradt a férje után. Ahogy itt mondják: „semmi hagyomás”. Akartak gyereket, ő legalábbis nagyon. A férje nem annyira. De azért nem tett ellene. Nem rántotta ki magát. Ő olyankor napokig nem is mosakodott. Mégsem fogant meg. Szerette a férje testét, szerette izzadságszagát, verejtéke ízét, összes váladékát, nem égette, nem csípte, egyetlen porcikája nem tiltakozott ellene, sőt. Mégsem ejtette meg, ahogy itt mondják. Képes volt egy mikroszkópot vásárolni, persze a férjének azt mondta, hogy az ivóvizet akarja megnézni. Szóval megvizsgálta a férje spermáját is. De nem jutott semmire. A gerincen fázósan végigleng az alkonyati szél. A lucfenyő fölött korona alakban ragyog egy halvány jégkristályfelhő. Hasonló alakú, de sokkal kisebb felhőcske lebeg a szája előtt is, hol eltűnik, hol megjelenik.

133

muhely_16.indd 133

2013.10.01. 14:46:50

Negyvenéves kora után beletörődött a dologba. De a remény, ha el is száll, olyan, mint a vándormadár. Már negyvenöt is elmúlt, amikor egyszer késett a vérzése, és akkor repesve arra gondolt, talán most megvan. Szóval akármilyen késő is lett volna, kihordja, nem vitás. Még utolsó szeretkezésükkor is, három-négy évvel ezelőtt, miután a férje hanyatt fordult róla, ő gyerekes mozdulattal felemelte a combjait, mint a „biciklizés” nevű tornagyakorlatkor, és csípőjét rázogatva terelte beljebb a „küldeményt”. A falusiak egész életüket az időjárásnak szentelik, az esőhöz, a napsütéshez igazítják napjaikat. Ő viszont a férje hímtagjához alkalmazkodott. Leérkezik Diófa Lurca kertjéhez, a kert sarkában elkanyarodik, hogy a Pisztarangos-patak mellett vezesse be a szánt a faluba. Nyáron itt mindig erős ürömszag van, főképp eső után, július végén, amikor az üröm virágzani kezd. A fordulóban szinte felborul a szállítmánya. Odalép, csípőjét nekidöntve tartja. Így csúsznak be az útig. Ott szánja egyenesbe áll, húzhatja tovább. Most távolról sincs olyan hideg, mint tavaly télen. Akkor napokig mínusz húsz alá süllyedt a higanyszál. Épp ágyban feküdt, mert volt egy kis agyvérzése, amire rádobott egy lapáttal. A férje ápolta, etette, biliztette, ő meg kiélvezte kicsit. Aztán a férje felment a tetőre, kivágta a kiszáradt fenyőt, beleizzadt, s miután hazaért, ágynak dőlt, negyvenfokos lázzal. Nem vették komolyan, pedig komolyan kellett volna venni. Úgy halt meg, mint amikor a kéj tetőfokára ért, pont olyan lett az arca, kiveresedve nyöszörgött. Szégyellt nagyokat élvezni. Hiába biztatta, ereszsze el magát, ordítson, repessze meg az üveget. Mutogathatná most, persze csak magának, az a váza akkor pókhálósodott be, amikor… Nem sok emléke maradt róla. Ez a fa talán. Ezt ő vágta ki. Csináltathatna kopjafát belőle. Csak ne lenne ez az új divat! Eddig betonsír, most meg kopjafa rogyásig. Az is lehet, ott hagyja az udvaron, a szőlő helyén. A szeme kívánja, legyen ott valami. Beszélgetne vele, mint most is. Nem ereszkedhet neki az oldalnak, azért kell ilyen kacskaringózva jönnie. Szerencsére még bírja a szán. Mázsányi is megvan a fa, csodálkozik, hogy a szánra bírta tuszkolni. Amikor felért a tetőre, akkor vette észre, valakik már elhordták a javát. Csak ez az egy darab maradt mutatóban. Bogos, gallyas, nem kellett senkinek.

134

muhely_16.indd 134

2013.10.01. 14:46:50

Tulajdonképpen örül, hogy nem lett gyereke. A nagyanyja rákban halt meg, ötvenkilenc évesen, az anyja is, alighogy betöltötte a hatvanat. De most megszakad a szál. Az ő gyereke nem fog meghalni. Családjukban nem lesz több halál. Majd beköltöznek valakik a házba, nem érdekli, kik, beköltöznek, kiválogatják, ami kell, a többit kidobják. Amikor Pestről elköltöztek, félig üres volt a konténer, azóta vettek még ezt-azt. Egy szép intarziás asztalt, egy diófurnéros kasztent, egy üveges kredencet. Az is lehet, akik jönnek, mindent kidobnak. A festményt is. Vagy pont a képet tartják meg, és azzal dicsekednek, hogy eredeti. Arról természetesen fogalmuk sem lesz, mi az összefüggés a kép és a csontfa között. De éppenséggel kitalálhatnak majd ezt-azt, ilyen-olyan történetet, vagy nem is kell kitalálniuk, hanem a képre pillantanak, és megkísérti őket egy régi kis sztori, emlékféle, amely aztán sokáig ott lebeg a félhomályos szobában, mint elszáradt virágszirmok pora.

A tanítóék diófájánál ismét megáll, körülnéz. Nyáron ide hurcolta a medve a boltos kecskegidáját, itt ette meg. Kecskollónak mondják a falusiak a gidát. A bivalyborjút meg bocsnak. Egyszer ők is találkoztak medvével, amikor átjöttek az erdőn, fent az úton. Éjfél körül járhatott. A medve felágaskodott kétszer is, mintha el akarná hajtani az autót, aztán látva, hogy nem történik semmi, elügetett. Akkor a fényszóró fényében megpillantották két apró bocsát is. Harmincnyolcadik születésnapja után megnőtt a bizalma a játékboltban vásárolt mikroszkóp iránt. Azt gondolta, azért nem lát semmit, mert nincs semmi. Először egy jámbor meteorológussal próbálkozott. Az a hír járta róla, hogy meleg. Utána jött egy híresnek mondott író. Abba majdnem beletört a foga. Utána egy üzletkötő, aki Bonnban élt, de innen, Erdélyből ment ki. Akkor még nem is sejtette, hogy egyszer majd ő is erdélyi lesz. Aztán jött az

135

muhely_16.indd 135

2013.10.01. 14:46:50

üzletkötő öccse, fele akkora, mint a bátyja, ellenben a hátéja… A meteorológus áfonyalikőrt fújt rá, az író vodkát, az üzletkötő whiskyt, az öcs gint, a fényképész szilvapálinkát, a mérnök rumot. A festő nem ivott semmit, ellenben hónaljának erős nyúlketrec-szaga volt. A tornatanár zuhanyozás után is olyan szagot árasztott, mint előtte: pinceszagot. A lovász vedelte a sört, ám meglepő módon kellemes barackillat lengte körül. Az ügyvéd leheletének cirokseprű szaga volt. Utána már nem is nagyon számolta, volt mindenféle. Ahol csak megfordult, begyűjtött valakit, és a nedveit is. A lucfenyő fölött időközben eltűnt a koronaalakú felhő. Az alkonyi szellő seperhette el. Érdekes, hogy míg az erdeifenyők ágai enyhén lengedeznek, a lucfenyő mozdulatlan. Mint aki lélegzetvisszafojtva várja a vacsoracsillagot. A férje nem tudott semmiről. Nem volt féltékeny fajta. Magából indult ki, márpedig neki soha meg nem fordult volna a fejében, hogy idegenekkel is megpróbálja. Megmosolyogtató, milyen zavarba tudta hozni azzal is, ha kicsit más alakúra borotválta a szőreit. Miután ebbe a faluba költöztek, felhagyott a kísérletezéssel. Miután átléptek a gerincen, teljesen maguk mögött hagyták régi életüket. Persze nem teljesen. A Csonkatemplomhoz ér, s mint mindig, újból elképzeli, hol és miféle templom állhatott itt. Csupán egyetlen gömbölyded kő látszik a domboldalban, szabályos, mint egy labda, csak tízszer nagyobb, nem férne be a kapujukon. Csodálkozik, hogy nem gurult még soha le. Pedig alig fél arasznyira süllyed a földbe. Amúgy nem igaz, hogy nincs gyereke. Szünet nélkül itt van vele. Néha kislány, néha kisfiú. Sohasem nő fel. Sohasem hal meg. Hirtelen megáll, elönti a meleg. Valamiért megkívánja a havat. A fának dőlve, lehúzza a bakancsát, lehúzza a zokniját, mezítláb sétál körbe-körbe a jeges havon. Aztán megáll az út szélén, ahol a legvastagabb a hó, figyeli, hogyan olvad meg a lába körül. Amikor az olvadás befejeződik, fél percig semmi nem történik, aztán üveges hártya futja be a talpa körül kirajzolódó kráter szélét. Hamarosan megérzi a fájdalmat. Visszahúzza a cipőjét, de a fájdalom nem múlik. Egyre feljebb költözik. Feljebb és beljebb, a csontokba. Merev combokkal lépked. Már nincs sok hátra, a híd után az út is lejt kicsit, a szán szinte magától követi. Mire a kapuba ér, elmúlik a fájdalom. Helyette rázni kezdi a hideg.

136

muhely_16.indd 136

2013.10.01. 14:46:50

MÉHES KÁROLY

HAZA AZ ERDŐBŐL A tél ilyen. Mégis csak a legrémesebb. Mert elhiteti, hogy tiszta és fehér. A hó és a metsző levegő. Közben csak szenvedést, fázást, nyomorúságot hoz. Engadin. Milyen üres tud lenni a természet is. Mindent a hó alól kell előásni.

Azért Svájcban a legjobb a hó, mondta Évi. Oda járunk tizenöt éve. Amikor megjelent a sok köcsög magyar az osztrák síterepeken, mi húztunk is odébb, bólogatott Gabi. Érted, tudod, mi van. Nekem ne pofázzon ott a sok sudribunkó újgazdag, ezért nem adok ki egyetlen eurót sem. Így találtunk rá Engadinra, folytatta Évi. Itt minden megvan. És Svájc azért Svájc, gondolhatod. Csak egyre több a ruszki, vágott közbe Gabi. A geci oroszok mindenütt ott vannak. Hát ott vannak, vont vállat Évi. De legalább nem magyarok. Az igaz, hagyta jóvá Gabi.

Reggelre mindig elalszik a tűz. Nem tudunk annyi fát hazacipelni, amennyi kell. Néha irigylem a nagy portákat, ahol egészen magasra feltornyozott farakások állnak. Csak kimennek, és beviszik a hasábokat. Nem tudok segíteni sem Irenének. Beteg vagyok és gyenge. Nővérkém kel fel hajnalban, megfeji a kecskét, aztán nekiindul. Feltérdelek az ablakba, lyukat maszálok az ujjammal az üvegen. Ezen át látom, ahogy távolodik. Így kínzom magamat. Illetve, lehet, csak áltatom, hogy nekem legalább olyan rossz itt bent szenvedni a látványtól, mint neki, aki a hóban caplat. Hurni gazda csilingelő szánja siklott el peckesen az utcán. A lovak orrán forró gőz csapott ki.

137

muhely_16.indd 137

2013.10.01. 14:46:50

A facebookon van egy Giovanni Segantini. Napszemüveges, 35 körüli pasi. Legnanói, és kizárólag annyit közölt magáról, hogy autista.

Engadinban 343 hotel várja a turistákat, bár biztosan több, ez csak a booking.com ajánlata. Külön kiemelik, hogy svájci mércével mérve nem csak a hegyek magasak, hanem a napsütéses órák száma is. Der sonnige Engadin – kell csalogatóbb szlogen? A sípályák mellett felhívják a figyelmet a kulturális látványosságokra, no meg a különböző wellness-fürdőkre. Tán ebből van a legtöbb a környéken, bár a galériák számszerű mennyiségére sem lehet panasz. Aki feltétlenül itt akar valami szép kis festményt vásárolni, ugye. Az Alpokról, ahogy szikrázni bírnak azok a hegycsúcsok az engadini nap fényében. Vagy, nyilván, lehet az egy hangulatos zsánerkép, olyasmi, mint a behavazott falucska határában tűzifát húzó asszony. Mondjuk, arra azért lehet számítani, hogy néhány ezer frankot ott hagy az ember, de akárcsak a síelésért, a művészetért is áldozni kell, ez nyilvánvaló.

Hosszú egy ilyen téli nap. A rettentő rövidsége teszi hosszúvá. Semmi sem történik. Elsiklik egy-egy pásztor az ablak előtt a sílécein. Kerekedik-e hóförgeteg, ez az egyetlen fogós kérdés. Nem lenne jó, ha Irene visszaérkezése előtt megint elkezdeni esni. A múltkorában is elkapta a havazás, csonttá fagyva érkezett meg. Nem is értem, hogyan bírja. Azt szokta mondogatni, ne féltsem, beléje költözött a mama és a papa ereje is. Nézd, milyen erős vagyok, szokta mondogatni, és ilyenkor megfeszíti a karját. Megfogom a vászoning alatt. Kőkemény, szálkás, meleg izmot érzek. A szemébe nézek, zöldeskék szeme tompán, mégis zavaró fénnyel világít. Ha megjön, főzni fogunk. Kását vagy krumplit. Reszelünk rá sajtot. Jó lesz.

A tipikus rétoromán konyha sok ínycsiklandó étket kínál ám. Azt hihetnénk, hogy a hosszú évszázadokra a mord hegyek közé szorult parasztság nem áldozhatott túlságosan a gasztronómia oltárán – ez részben így igaz, de mint mindenütt a világon, nekik is megvannak az igazi finomságaik. Ezek között is első helyre kívánkozik az ősrégi recept szerint készülő graubündeni kásaleves:

138

muhely_16.indd 138

2013.10.01. 14:46:50

kecske- vagy bárányhússal, de csak éppen, mert a java a zöldség és a gabonaféle. Ezek különös keveréke adja meg a sűrű, egytálétel zamatát. Legalább ilyen fontos része az étkezésnek a maluns névre hallgató specialitás. Feljegyzés van róla, hogy a kantonban 1717-ben ültettek először burgonyát – ám ezt követően a paraszti étkezés egyik meghatározó alapanyaga lett a krumpli. A maluns elkészítése több mint egyszerű: serpenyőben zsiradékon pirítjuk meg a lisztet, és beleforgatjuk a krumplit. Almaszószt adunk hozzá, az igazi ínyencek még egy kiskanál sűrített tejjel is meglocsolják. Pompás dolog, az biztos!

Giovanni Segantini annyi bejegyzést tett, hogy csípi ezt az új pápát. Főképp tetszik neki, hogy nem húzta fel a piros pápai cipőt, hanem valami régi csukát villantott.

139

muhely_16.indd 139

2013.10.01. 14:46:50

Egy svájcinak bizonyára nem mindegy, hogy kire vigyáznak a svájci gárdisták. Ez is része lehet a hazafiasságnak. Kihez adjuk fiaink és az ország nevét.

Szóval vettünk egy kis apartmant, mesélte Évi. Kicsit drágállottam, a burzsuj ruszkik, még újabban a ferde szeműek eléggé felverték az ingatlanárakat, de Gabi szerint befektetésnek ez a tuti. Mert tuti is, anyukám, horkant fel Gabi. Fogom én a sok ótvar unortodoxnak hagyni, hogy lenyúlják a lóvét? Faszt. Svájc az Svájc, érted. Itt nem szedik el a kemény melóval összeszedett cuccodat. Ceausescu meg Kadhafi zsozsójára is úgy vigyáznak a mai napig, mint a sajátjukra. Király kis helyen van a kégli. A falu központjára nézünk, már a déli erkély, úgy értem. Lehet, hogy leugrunk majd nyáron is, szép időben. El lehet grillezgetni a teraszon, nem, Gabci? Azt még meglátjuk. Nyáron már ne Svájcba kelljen jönni azért. Hol van itt tenger, látsz itt egy darab tengert, anyukám? Jó, csak úgy felvetettem...

Az első hó szeptember tizenötödikén esett le. Várom nagyon a tavaszt. De még csak március van. Hol van még a május? Irene eljár a gazdagokhoz mosni, vasalni. Füssliékhez, Slappéékhoz, Bosshartékhoz. Nekik telik rá. Amikor ezen lázadoztam a múltkor, Irene csitított. Azt mondta, nem a mi dolgunk megítélni, mi igazságos, mi nem. Isten ezt jobban tudja. Különben meg egyszerű, kell a pénz. Nekem is szednem kell az erősítő cseppeket, amit, hiába, hogy Vogel doktor úr szinte ingyen ad, mégis csak ki kell fizetni, és tudom, hogy Irene félrerakja a java pénzt. A papa nem hagyott ránk szinte semmit. Egy árva lánynak is kell hozomány. Ha máshonnan nincs, össze kell gyűjtse. Van egy legény, Beat Buehler, azt sejtem, tetszenek egymásnak. De hát… Ezért is várom a tavaszt, külön. Hátha kerekedik köztük valami komoly. A virágos mezőkön könnyebb.

Giovanni Segantini kedvencei között egy Vasco Rossi nevű énekes szerepel. A Wiki szerint a tag 1978-ban futott be az Albachiara című számával; állítólag

140

muhely_16.indd 140

2013.10.01. 14:46:50

azért szeretik ma is, idősebbek és fiatalok egyaránt, mert a mindennapi gondokról énekel. Olyan igazi dallamos-érzelgős digó nóta, némi rockos fílinggel, fent van a youtube-on. Segantini horgászni is szerethet, mert a másik fotó egy halastavat ábrázol.

Három óra, és már majdnem sötét van. Csupa tél minden. Megjött Irene. Nem engedte, hogy segítsek behordani a fát. Azt mesélte, hogy útközben sokat gondolkodott. Főképp felőlem. Félt és mégis bizakodó. Az egyik nap, amikor aludtam, kiesett a párnám alól a füzetem, amit Vogel doktortól kaptam. Néha rajzolgatok bele. Irene mosolygott. Olyan ritka a mosoly az arcán. Jungli, te tudsz rajzolni, mondta. Elszégyelltem magam, ettől köhögési roham jött rám. Rögvest aggódó lett szegénykém ábrázata. Beparancsolt az ágyba, még a fejemre is ráhúzta a dunyhát. Hallottam a motozását, ahogy begyújt, felteszi a fazekat a tűzhelyre. Aztán énekelni kezdett, azt a muris bakkecske-nótát, aminek a refrénjében a hophop-hop van. Kisgyerekként nagyon szerettem. Nem alszom el, ahhoz még korán van. És éhes is vagyok, igazság szerint. Inkább egy képet színezgetek gondolatban. Holnap, ha kivilágosodik, majd belerajzolom a füzetkémbe. Irene lesz rajta, ahogy húzza haza a fát a kis szánkón.

141

muhely_16.indd 141

2013.10.01. 14:46:50

PODMANICZKY SZILÁRD

ÚTIKALAUZ EGY FESTMÉNYHEZ Ahogy megláttam Segantini festményén a templomtornyot, miközben csak a festő neve csengett ismerősen, megjelent a gondolataim között egy szó: St. Moritz. 2005. augusztus elsején jártam St. Moritz-ban, illetve Davos-ban, az ott készült fotóim dátumozása csalhatatlan. 2005 májusától fél évig voltam Svájcban ösztöndíjjal, ennek majdnem pontosan nyolc éve, most április vége van. Imádtam Svájcot, ahogy imádni lehet, az idő múlása ezen semmit nem változtatott, nem vonta be keserédes nosztalgikus mázzal. Azt azért mégsem gondoltam, hogy az alpesi templomok tornyai ilyen mély árkokat vésnek az emlékezetembe. Többnyire nem túl drámai, ha az ember szeret valamit. De más a helyzet, ha ez a valami elérhetetlen. Vagy közel elérhetetlen. Hogy ellensúlyozd a hiányát, személyes részeddé teszed. 2006-ban visszamentem egy hétre ábrándozni, megnézni, tényleg azt láttam-e, amit láttam. Azóta nem jártam ott. Messze van, gazdag ország, az árfekvése nem kelet-európai. Az emberek sem azok. Ott még a temetőben is jó lehet feküdni. Zugban egy kolostor apartmanjában laktunk, onnan indultunk útnak augusztus elsején, hogy életemben először lássam Davos-t és St. Moritz-t, aztán a Kirchner Múzeumot és a Segantini-gyűjteményt. Zug Zürich alatt kb. 35 kilométerre, délre fekszik. Most újra széthajtom a térképet, és elindulok. Kinyitom a Svájc 2.-cd dossziéját, és végignézem a képeket. Baaron keresztül gurulunk rá az autópályára, és most azon gondolkodom, valóban jelen időben vagyunk-e. Mert ahogy leírom ezt a mondatot, látom az erdőben futó szerpentint, Baar uszodáját, ahol a szezonkezdés napján rajtunk kívül csak egy neoprémruhás férfi úszott a 19 fokos vízben. Én lilára fagytam a négyezer gyors alatt, ahogy a feleségem is. Az uszoda büféjének üvegablakán át gyönyörködtek bennünk a katasztrófaturisták. Nagyon kemény volt.

142

muhely_16.indd 142

2013.10.01. 14:46:51

A Davos felé vezető autópálya pattogós, olyan, mint a régi M7-es volt. Mert a beton tartósabb, mint az aszfalt, bár útépítésben nem vagyok egészen otthon. Elhaladtunk a Walensee mellett. Gyönyörű, hosszúkás tó a kétezres hegyek közé szorulva. A vize kristályzöld. A hegylábak és a tó között alig van néhány tíz méter, mégis házak állnak odalent. Az autópályát kilátónak épített benzinkutak szegélyezik. Amikor fél év után hazafelé gurultunk egy őszi hajnalon, akkor is erre jöttünk. Még koromsötét volt. Liechtensteinnél úgy ragyogtak a hegyoldalban fénylő lámpák, mint a csillagok. Nem magyar írónak való vidék. Mert levetkőzöd az iróniát, elfelejtesz védekezni és harcolni a létezésedért. Itt a rendszerek nem feletted állnak, mint egy kiismerhetetlen hatalom. Nem, érted vannak és nem ellened. Nem jó ezeket leírni. Landquartnál térünk le az autópályáról, és jól teszed, ha a kezedbe veszed a svájci térképet. Innen Davos már nincs messze, 42 kilométer, de az út a hegyek között kanyarog. Helyenként utat építenek, viaduktokat, még mindig nincs kész az úthálózat. Ilyen terepen nem is lehet. A Klosters-Platzra határozottan emlékszem, a dús növénytakaróra a völgyben, az apró házakra. Milyen lehet itt élni? Folyton erre gondoltam. Beleképzeltem magam, amihez szívósságot éppúgy képzelnem kellett, mint valamiféle ösztönös derűt. Davos előtt a Davoser See, érdekesen különáll a várostól, amely fölött a sziklán valami rácsozat, kőomlás ellen. Davos-t nagyobbnak képzeltem, ahogy a hírekben hallottam róla, és ahogy Mann fantáziáját bejárta ez a vidék. Ma már egészen biztos vagyok benne, hogy ennek a tájnak külön irodalma van, mármint egzisztencialista kisugárzása szerint. A természettől megkapod az összes megválaszolhatatlan kérdésedet, és folyton emlékeztet rá. A város elkényeztet és elaltat. Más ösztönök működnek és máshogyan, ha a hegyek között élsz, és látod a kőben az időt. Évmilliókat. Davos-t a házak között olyannak láttam, mint bármelyik svájci falut vagy kisvárost. Itt abból a szempontból nem nagyon van vidék, ahogyan azt mi itthon értjük. Csak kisebb és nagyobb gyöngyszemek. A kelet-európainak itt mindig kisebbségi érzése van, és mindent a gazdagságból, a pénzből eredeztet. Ez téves nézőpont. A rend, ami a rendszert működteti, ez a fő perspektíva. És vagy szereted a rendet, vagy nem. Én szeretem. Rend a lelkem, a mindenem. Nem tudnék magamban káoszt létrehozni, ha nem ismerném a káosz kereteit.

143

muhely_16.indd 143

2013.10.01. 14:46:51

A városból gyalog indultunk egy fölfelé vezető úton, hogy kilássunk a városból, pontosabban rálássunk. Az úton szobrok. A kidöntött fák derékmagas csonkjából fafaragások születnek. Aztán megállunk egy teraszon, elértük a célunkat. Lihegünk és látjuk Davos-t, a szemközti zöldbe vezető felvonókat, a hosszúkás tornyú templomot, mintha Segantini festette volna ezt is. Magasan vagyunk, 1500 méter felett. A nap melegíti a bőrt, de a levegő alpesi, tiszta, élményszerű. Valahol ebédelnünk kellett, de lehet, hogy szendvicset hoztunk magunkkal. Ez annyira lényegtelen, hogy már nem is emlékszem rá. Mint ahogy az Ernst Ludwig Kirchner Múzeumra sem. Mert zárva volt. Kirchner 125 éve született ekkor, de nem láthatjuk a képeit. Dél elmúlt, a visszaútra is gondolunk, irány St. Moritz. Útközben olyan utakon járunk, ahol szó szerint eláll a lélegzetem. Átkelünk a Flüelapasson. 2383 méter magasan. A hó helyenként még csak most olvad, kisebb gleccsertavak a szerpentinek tövében. Nehezen lélegzem, megállunk. Itt mindenképpen meg akartam örökíttetni magam. Itt, ahogy állok. Furcsa érzés az ilyen. Ez a fotó szerepel az Idegpályáim emlékezete című könyv hátlapján, pedig a gyerekkoromról szól. Kövek, sziklák, és alig-növényzet. Ezen a földön óriások dolgoztak. Hatalmas kőtömböket görgettek maguk előtt, aztán amikor megunták, itt hagyták őket. Ezt látjuk most. Itt valóban parányi az ember. A természet minden porcikája erőt sugároz. Érzed, ahogy a jég szétfeszíti a kőtömböket, és lassú erózióval elaprózza a hegyeket. A Flüelapass déli oldalán háromezer méter fölötti hegyek, még állnak. Nagyon nem tetszik az a teória, amely szerint egyszer minden lapos lesz, eltűnnek a hegyek, elmossa a víz a köveket. Nem hiszem el. Már csak azért sem, mert épp ma olvastam, hogy a Föld magja ezer fokkal forróbb, mint azt gondolták. Svájcot pontosan ilyennek képzeltem, mint ezt a pass-t. Csupa hegynek. És nem gondoltam, hogy Svájcban van nyár. De még milyen! Mediterrán. Szőlőérlelő meleg. És aztán ősszel megkóstolni az első Saszlákat, mennyei. Csapongok. Mert van hová. Megérkezünk St. Moritz-ba. Ahogy Davos alól kicsúszott a félkaréjú tó, úgy St. Moritz pont ráfekszik. Picike tó, körbe lehet sétálni, ki is van kövezve. Hoztunk magunkkal úszónadrágot, merthogy uszodát sejtünk az infók alapján. Itt hajtottam végre életem legszebb angol párbeszédét.

144

muhely_16.indd 144

2013.10.01. 14:46:51

– Do you speak English, sir? – kérdeztem. – Yes, – mondta a férfi. – I’m English. A remek párbeszéd után kiderül, hogy az uszoda zárva. Mert nincs szezon. De hiszen nyár van! Épp ezért. Egy pillanatra a földgömb másik oldalán érzem magam. Augusztus van, és nincs szezonja az uszodának! De hát alpesi világ, itt a tél a szezon, apukám! A város közepén remek dél-olasz templom. És igen. Jól mondta tegnap a feleségem, már látom magam előtt az olasz fickót, akitől a pizzát vettük. Akkor hát mégsem szendvics volt a tarisznyában. Előveszem a papíromat, amire följegyeztem a legfontosabbakat. Segantini. Zárva. Ha jól emlékszem, akkor felújítás miatt. Merthogy itt felújítanak. Ez a nap már ilyen. És ez a mai pedig másmilyen. Mélyen elrejtve az élet sűrűjében. Onnan nézve kevés sansza volt, hogy leírható élmény legyen ez, sőt, azt is mondtam a feleségemnek, én egy kicsit csalódtam, többet, mást vártam. Innen nézve viszont értelmetlen ez az állítás. Mert Segantinit nem lehet másként sem érteni, sem jól ránézni, ha nem járta be az ember azokat a tájakat. És milyen érdekes! Nem is a szánhúzó asszonyt keltem életre, hanem a tájat. A táj a fontos. A szánhúzó teljességgel érdektelen. Nem is tudom, mit visz ez az asszony. A kelet-európai szem szenvedést lát ezen a képen. Kopár tájat, és egy szánhúzó asszonyt, aki mintha a szegénységábrázolás egyik jellegzetes példája lenne. De ez tévedés. Segantini nem ezt ábrázolja. Nézd meg a kép egészét! Olyan, mint egy jól fésült frizura. Az ecsetkezelés inkább tájsimogatás. És nézd meg, hogy fut az út, milyen harmonikusan szűkül, és hogyan vált át a házsorok vonalába, hogy aztán a növényzetben folytatódjon, s mind fölött huncutul, majdhogynem szexin domborodó hegyvonulat. A nő csak kissé görnyed előre, nincs az az oroszos befeszülés. A templom ágaskodó tornyáról már ne is beszéljünk. Segantini kefélés utáni mámorban festette ezt a képet. A lába langyos vizes lavórban tapicskolt, a vállait finom kezek masszírozták. Tél van, a táj egyszínű, barna és fehér, mint a szétkenődött sperma a kokainbarnára napozott lány fenekén. Érdemes hosszabb időt Svájcban tölteni.

145

muhely_16.indd 145

2013.10.01. 14:46:52

146

muhely_16.indd 146

2013.10.01. 14:46:52

KARL ABRAHAM 1

Giovanni Segantini (részlet)

Segantinit 1899. szeptember 28-án alkotóereje teljében ragadta el a halál. Tíz nappal előtte megmászta a Schafberget Pontresinánál, hogy odafenn fejezze be az „Alpesi triptichon” középső darabját. Nagyszabású utolsó műve a csúcsok gyönyörködtető megörökítésénél többet jelentett számára. Felfogása szerint ugyanis a festészet feladata nem merül ki a valóság hű visszaadásában: úgyszintén kifejezésre kell juttatnia a művész legbensőbb eszméit és érzéseit. Ennek jegyében festette meg a jóságosan adakozó természetet, az anyát keblén gyermekével, az emberanya mellett az állatanyát. Megfestette az éledő napvilágot, az éledő természetet, az emberi élet állomásait, megfestett minden élőt a létezés tetőfokán, végül pedig a hanyatló napvilágot, a megdermedő természetet és az ember elmúlását. Utolsó műve a legszívhezszólóbban mutatja fel, hogy minden teremtmény azonos viszonyban van a természettel, közös sors elé néz. A felsorolt motívumokat – külön-külön, valamint sokféleképpen összekapcsolva – addig is új meg új változatban formálta meg. Így keletkeztek halhatatlan remekei: az „Anyák”, a „Tavasz az Alpokban”, a „Szántás Engadinban”, a „Visszatérés a szülőföldre”. De ezek is csak továbblendítették ahhoz a művéhez, amellyel bevégezte pályáját. Az életnek ez a szimfóniája egységben fejezi ki mindazt, amit az élet legmélyebb értelmének és becsének tudott. Nem pusztán műve sugalmazza a művész szándékát. Szabatosan ki is fejtette. Rendszeresen ragadott az ecset helyett tollat, hogy a művészet mibenlétéről vallott nézeteivel kiálljon más véleményekkel szemben. Halála előtt egy évvel megválaszolta Tolsztoj kérdését: „Mi a művészet?” Válaszában hangsúlyozza a műalkotás erkölcsi alapeszméjének jelentőségét. A művészi alkotótevékeny1

Karl Abraham: „Giovanni Segantini. Ein psychoanalytischer Versuch”. In: Schriften zur angewandten Seelenkunde. Hg. von Prof. Dr. Sigmund Freud. Elftes Heft, Leipzig und Wien, 1911.

147

muhely_16.indd 147

2013.10.01. 14:46:56

ség számára kultusz; a munka, a szerelem, az anyai érzés és a halál magasztalására, átszellemítésére rendeltetett. Segantini maga nevezi meg itt a forrásokat, melyek kiapadhatatlanul táplálták művészi képzeletét. Más művészek is merítettek ezekből, nem vitás. Segantininél azonban egyedi, jellegzetes módon ömlenek mind e források egyetlen folyamba, elválaszthatatlanul kapcsolódnak össze látszólag különálló eszmekörök. Segantini életébe betekintve megállapíthatjuk, hogy ugyanazon erők szabtak ennek is irányt, mint művészetének. Honnan – kérdezhetjük – az alkotásban, az életvitelben ez a következetesség? Példa vagy neveltetés előnyös hatása – bátran leszögezhetjük – nem játszhatott közre. Hiszen Segantini ötéves kisfiúként veszítette el szüleit. Korai éveinek környezete sem szellemi, sem erkölcsi fejlődését nem szolgálta. Hiszen szabályos iskoláztatás híján úgyszólván analfabétaként nőtt föl, a mostohatestvérek közötti hányódás évei, majd a javítóintézetben töltöttek aligha nemesítették. Gyér reményű ifjúsága ellenséges hatalmakkal vívott szakadatlan harcban telt. Művészi eszményeit, jellemét, világlátását szinte magára utalva, önerőből volt kénytelen megteremteni. Ennek a fejlődési folyamatnak a rejtelmeivel egyedül a pszichoanalízis kutatói módszere birkózhat meg, mivel a gyermekkori ösztönéletből indul ki. S ezt az utat választva nem kisebb tekintélyre hivatkozhatom, mint Segantinire személyesen. „Tudakolja tőlem” – írja egy levélben2 –, „hogy szinte vad, természeti lény mivoltomban hogyan tehettem szert gondolkodásmódomra, művészetemre. Erre magam sem tudom a választ igazából; a számadáshoz, meglehet, a gyökerekig kellene leásni, a lélek minden benyomását a legkezdetlegesebb, legtávolibb gyermeki rezdülésekig visszamenően tanulmányozni, elemezni.” A művész útmutatása szerint bocsátkozom gyermekkorába.

*

Segantini gyermekkorának legsúlyosabb hatású eseménye anyja korai halála. Segantinit alig ötévesen érte ez a veszteség. 2

Bianca Segantini gyűjteménye (Giovanni Segantinis Schriften und Briefe. Hg. von Bianca Segantini. Leipzig, Klinkhart und Biermann), p. 82.

148

muhely_16.indd 148

2013.10.01. 14:46:56

Kijelenthetjük, nem sok fiúgyermek ápolta anyja emlékét olyan szeretettel, mint Segantini. És ez a szeretet csak nőtt az évek múlásával; az anya fokról fokra ideállá, istennővé lépett elő; kultusza jegyében formálódott a fiú művészete. A korán elárvult gyermek a gyöngéd gondoskodás minden válfajától megfosztva cseperedett fel. Vajon ez a nélkülözés avatta az anyaság festőjévé? Eszménnyé magasztosította művészetében azt, amit a való élet megtagadott tőle? Bármennyire kézenfekvő e magyarázat, elégtelensége hamar kiütközik. Nem egy gyermeket ér zsenge korában olyan csapás, mint festőnket. A gyermek képtelen felfogni a veszteség horderejét, rövidesen megvigasztalódik, és a halottra nem gondol többé, csak ha a felnőttek élesztgetik benne az emlékét. Némelyeknél nehezebben halványul az emlék, a gyermeki érzés. Segantini más! Benne nem huny ki az anya képe – fantáziája kiteljesíti és eszmevilágának középpontjába helyezi. Egy negatív mozzanat – az anyai gondoskodás nélkülözése – önmagában kevés az anyaideál ennyire meghatározó hatalmának indokául. Segantini maga tett félreérthetetlen utalást arra, hol keressük e hatalom gyökereit. Önéletrajza elején ezt olvashatjuk: „Emlékezetemben hordozom édesanyámat; ha lehetséges volna, hogy most, ebben a szempillantásban elém toppanjon, én bizonnyal ráismernék harmincegy év elmúltával is. Lelki szemeim előtt lebeg sudár termete, fáradt lépte. Szép volt: nem mint a pirkadat vagy a delelő, hanem mint a tavaszi naplemente. Halálakor még nem töltötte be a huszonkilencet.” Az érett férfi meg sem említi a gondoskodó anyai szeretetet! És beszámolójában a szomorú időkről, melyek anyja halálával köszöntöttek rá, hiába keresünk olyan összehasonlítást, hogy anyja mellett milyen jó, később meg milyen rossz dolga volt. Egyetlen szót sem veszteget erre. Egészen mást emel ki Segantini: anyja szépségét, termetét, mozgását, tartását, fiatalságát, anyja mindenkor előtte lebegő képét! A fenti idézetből húzzunk ki gondolatban egyetlen szót – azt, hogy „édesanyám” – , értelmezzük eszerint a szöveget. Egyféleképpen lehet csak: így a szerelmes szól elvesztett kedveséről. Csak ez a koncepció fedi a szavak érzelmi színezetét.

149

muhely_16.indd 149

2013.10.01. 14:46:57

A felnőtt szavaiból a gyermeki erotika csendül vissza. A pszichoanalízis tudománya eljuttatott bennünket ahhoz a felismeréshez, hogy a fiúgyermek legkorábbi erotikus megnyilvánulásai rendszerint az anyára irányulnak. Ezek a szerelmi érzések, melyeknek jellege kisgyermekkorban, azaz hozzávetőleg az ötödik életévig világosan megmutatkozik az elfogulatlan megfigyelő előtt, a gyermekkor későbbi szakaszában más formákat vesznek fel. A gyermek primitív erotikája merőben egoista. Tárgyának korlátlan birtoklását célozza, mástól sajnálja a szeretett személlyel való együttlétből meríthető kielégülést. Gyűlöletet éppúgy nyilvánít, mint szeretetet. A még féktelen indulatok és ösztönök időszakában a fiúgyermek szeretetének része az agresszív, mi több, kegyetlen hajlam. A neurotikus psziché tanulmányozása rávilágított, hogy bizonyos személyeknél mind e megnyilvánulások rendellenes erővel jelentkeznek. E viszonyulás legszélsőségesebb képviselői gyermekkorukban azon személyek, akik későbbi életük során úgynevezett „kényszerneurózis”-ban betegszenek meg; ösztönéletük sajátsága, hogy a szeretet és a gyűlölet érzései minduntalan keresztülhúzzák egymást és súlyos lelki konfliktusokhoz vezetnek. Náluk szabályszerűen kimutathatók a szülők iránti túláradó szeretetmegnyilvánulások, amelyek minden átmenet nélkül váltakoznak a gyűlölet halálóhajtásban tetőző tanújeleivel.3 A gyermekkor soron következő szakaszában az egészséges embernél éppúgy, mint a neurotikusnál, az ösztönök gátak közé szorulnak az elfojtás és a szublimálás folyamata révén. Így jönnek létre a társaslét szempontjából jelentős szabályok, amelyek korlátozzák az ösztönök mértékét, vagy bizonyos esetekben teljesen kizárják érvényesítésüket, vagy pedig más, jelesül önzetlen irányba terelik. Az egyén szellemi adottságainak függvényében a szublimált szexuális energia egy része szellemi, például tudományos vagy művészi tevékenységre váltódik. Minél nagyobb az ösztönök eredendő ereje, annál mélyrehatóbb, átfogóbb szublimálást követel az egyéntől az uralkodó kultúra követelményeinek teljesítése. 3

Vö. Sigmund Freud: „Bemerkungen über einen Fall von Zwangsneurose”. Jahrbuch für psychoanalytische und psychopatologische Forschungen. Bd. I., 1909, különösen p. 413 f.

150

muhely_16.indd 150

2013.10.01. 14:46:57

A szülők iránti primitív érzések eredete, állítjuk mi szemben a hagyományos nézetekkel, a gyermeki szexualitás, éppen úgy, mint a szeretet vagy a gyűlölet egyéb megnyilvánulásai. Az egyén a kultúra követelményeihez igazodva „tisztelettel” tartozik apjának-anyjának: a parancs nem úgy szól, hogy szeresse a szülőket; ezzel ugyanis csupán a gyűlölet kimutatása esne tilalom alá. A parancsolat egyaránt irányul a szeretet és a gyűlölet ellen, mivel eredendő lényege szerint mindkettő a nemi ösztön egy-egy formája. Mindkettő az incesztus tilalmának megszegése; párhuzamos szublimálásukból keletkeznek a szexuális felhangoktól mentes hódolat érzései.

Az anyaimádat, melynek legmagasztosabb átszellemítése úgyszólván védjegye Segantini alkotásainak, valóban szexuális alapvetésen nyugodhat? A pszichoanalízis tapasztalatainak birtokában a kérdésre határozott igennel felelhetünk. Mivel e tapasztalatokat, mint már említettük, javarészt az úgynevezett neurotikusok révén nyertük, rövid igazolásra szorul alkalmazásuk Segantini egyedi esetére. A művészek és a neurotikusok pszichés hajlamai sok tekintetben megegyeznek. Mindkettőnél eredendően rendellenes erejű az ösztönélet, melyet azonban kivételes mértékű elfojtás és szublimálás alakít át tetemesen. A művészek is, a neurotikusok is kilépnek fél lábbal a valóságból a fantázia világába. Az elfojtott fantáziák a neurotikusnál betegségtüneteket képeznek. A művésznél alkotásokban fejeződnek ki; de nemcsak azokban. A művész sem mentes ugyanis neurotikus jegyektől. Elfojtott ösztöneinek szublimálása neki sem sikerül tökéletesen; részben idegi jelenségek gyanánt jelentkeznek. Ez Segantinira is érvényes. Miként a neurotikusok pszichoanalíziséből leszűrhető, az elfojtás folyamata nagy jelentőségű eltolódást idéz elő a fiúgyermek érzelmeiben. Tudatában a

151

muhely_16.indd 151

2013.10.01. 14:46:57

gondoskodó anya iránti hálás, tiszteletteljes szeretet lép a túlontúl erős erotikus vonzalom helyébe. Az incesztusvágy erőszakos elfojtása közepette az anyaság vele arányban kap kiemelt hangsúlyt.4 Az anyaság kompenzáló túlhangsúlyozása Segantininél különösen szemet szúr, a neurotikusokra emlékeztet. E jelenségen túl még számos további, későbbiekben kifejtendő támasztja alá a következtetést, hogy Segantininél a gyermeki libidó a szeretet és a gyűlölet elsöprő indulataival irányult az anyára, majd azonban kivételesen energikus szublimáláson ment keresztül. Feltételezésem szerint átszellemült az anyaság kultuszává: az anyatermészet, a minden teremtményre önfeledten, önzetlenül kiáradó szeretet előtti bensőséges hódolat lett. Ahogyan a neurotikusból, Segantiniből is feltörnek időnként az elfojtott ösztönök. Az eredendő gyermeki erotika nem mindenestül enged a szublimálásnak; időnként, habár természetesen nagyon enyhe formában, de eget kér. Segantini anyaábrázolásának erotikus eleme eltéveszthetetlen, noha végtelenül finomított. Bizonyára a művészet tette lehetővé számára, hogy az anya alakját minden földi érzést felülhaladva szellemítse át. Segantini legszebb munkái közül egész sor szerepeltet szopós csecsemőjére gyöngéden feledkező anyát. Valamennyin elbájol ugyanannak a karcsú, fiatal nőalaknak az enyhén meghajló tartása, finom, kedves vonású arca. Ezek a képek a művész harmincadik életéve táján keletkeztek, mikor Savogninban, Graubünden kantonban élt. Ekkoriban több, színtisztán képzeletéből merített művet is festett. Közülük kettőnek a keletkezéstörténete merőben sajátságos és számunkra módfelett érdekes. Segantini maga számol be arról, hogy egy rózsa láttán olyan érzéki benyomás kerítette hatalmába, amely nem hagyta nyugodni. A virág szirmainak szétfejtésekor egy rózsás ifjú arc látomása tolult fel benne. Ez a látomás arra ösztökélte, hogy egy haldokló tüdővészes nőt ábrázoló régebbi képét átfesse rózsás, fiatal nővé. A fenti eset könnyebben érthető egy másik fényében, melyet a Servaeséletrajzból kölcsönzök. „Egy napon Segantini – maga mesélte – épp egy magas sziklaperemhez ért fel az Alpokban, pár lépés hiányzott csupán a csúcsig, mikor egy nagy virág 4

A folyamattal összefüggő egyéb következményekre később térünk ki.

152

muhely_16.indd 152

2013.10.01. 14:46:59

rajzolódott elé hamvasan, tisztán a ragyogó kék égboltra, élesen kiválva hátteréből. Fenségesen szép virág, olyan sugárzó, amilyent még sosem látott, vélte. A hegyoldalban hasmánt bámulta az ékes csodát, amint egy szál magában tündököl az égbolton. És akkor ott a szeme láttára mintha óriásira nőtt volna, képzeletében csábos emberi formát öltött. A vastag szár hajló ággá változott, melyre szőke, rózsás fiatal nő támaszkodott, ölében egy meztelen gyermekkel; a gyermek pedig sötétvörös almát fogott a kezében, olyanfélét, mint a virágból kiemelkedő jókora bibe. Ezt a látomását meg is festette Segantini ,Egy alpesi virágtól’ címmel. Később más címet adott neki: ,A szerelem gyümölcse’ ”. A virág szépségéről a művész azon nyomban rég halott anyjának szépségére asszociál! A virág és az anya az adott pillanatban azonosak számára. A virág a szeme láttára változik madonnaképpé. Ennek a fantáziának az erotikus alapvetése kiváltképp világos, ha figyelmezünk bizonyos itt is előforduló, az emberi fantáziaképek összességében minduntalan visszatérő szimbólumokra. Servaes találóan mutat rá, hogy a gyermek alakja „A szerelem gyümölcse” című festményen feltűnően erőteljes a törékeny anyáéhoz képest. Rendkívül érdekfeszítő a jeles képnek ezt a jegyét is elemeznünk. A művész ebben a kicsattanóan eleven gyermekben vajon önmagát ábrázolja az anya karján? Ellene szól látszólag a tény, hogy Segantinit sürgősséggel keresztelték meg, olyan gyönge volt születésekor. Egy másik körülmény azonban mégis megerősíti feltevésünket. Az önéletrajzban ez áll: „Születésemmel hoztam anyámra a betegséget, amely öt év után elvitte. A negyedik évben utazott Trientbe, hogy felépüljön, de a kúra nem használt.” A fiatal nő tehát nem épült fel, sorvadozott, miközben a gyermek, aki elszívta erejét, fejlődött és túlélte őt! Az idézet más szempontból is figyelemreméltó. A gondolat, hogy szerettünk halálát mi okoztuk, nagy gyakorisággal jelentkezik neurotikusoknál. Mint már esett róla szó, a neurotikusok gyermeki libidójára jellemzők a gyűlölet heves felbuzdulásai. A szeretett személy haláláról való fantáziálásban nyilvánulnak meg, az illető valóban bekövetkező halálakor pedig az elégtétel érzetében, sőt kegyetlen gyönyörűségben. Mikor aztán az elfojtás kerekedik felül, a bűntudat van soron, mely ellen hiába küzd a neurotikus, noha

153

muhely_16.indd 153

2013.10.01. 14:46:59

tudatos emlékezete a meghasonlásra okot felhozni képtelen. Hibáztatja magát apja vagy anyja haláláért, holott gyermekfővel csupán tiltott fantáziákat, indulatokat koholt ellene. Ide tartoznak még a gaztett utólagos jóvátételére irányuló próbálkozások; térhódításuk különösen a kényszerneurózisnál számottevő. A szeretett személy emlékét szertelen imádattal ápolják, glóriával övezik. Netán kísérlet történik a halál tényének eltagadására, a halott életre keltésére a fantáziában. Arról, hogy az anyakultusz Segantini részéről is ellensúlyozás volt, mellyel gyerekkori ellenséges vagy kegyetlen hajlamait kompenzálta, napnál világosabban vall egy gyerekkori esemény, melyet maga beszél el.5 „Első ceruzarajzomra azért vállalkoztam, mert meghallottam, amint egy nő zokogva így szól a szomszédasszonyaihoz: ,Ha legalább egy képem maradna róla, olyan gyönyörű volt!’ Megrendülten pillantottam a kétségbeesett ifjú anya szép arcára. Az egyik asszony felém mutatott: ,Bízd csak rá erre a fiúra, nagyon ügyes.’ A fiatal anya könnyes, szép szeme engem keresett. Nem szólt semmit, bement a kis szobájába, én meg utána. Ott feküdt bölcsőjében egyévesnél aligha idősebb pici lányának holtteste; az anya papírt, ceruzát adott, én meg dologhoz láttam. Órákig dolgoztam, az anya azt kívánta, élőnek rajzoljam le a gyermekét. A művészi eredményt nem ítélhetem meg, de emlékszem, hogy a nőt egy pillanatig olyan boldognak láttam, mintha megfeledkezett volna fájdalmáról. De a ceruza hátramaradt szegénynél, én pedig csak sok év múltán folytattam a rajzolást. Mégis innen csírázott ki a gondolat, hogy íme az eszköz, mellyel képes vagyok érzelmeket kifejezni.” Roppant egyszerű lenne a fiú első rajzolói teljesítményét a nemes lelkű részvét megnyilvánulásaként értékelni, annál is inkább, mivel Segantini felnőttként kiváltképp hajlamos volt ilyen felbuzdulásokra. Ámde elsiklanánk afölött, ami a történetben igazából figyelemreméltó. Segantini ekkor legfeljebb tizenkét éves lehetett; számomra ennélfogva meghökkentő, hogy a fiú órákat tölt egyedül egy hullával, mégsem érez félelmet, borzadályt. A félelem, a borzadály, az együttérzés lelki reakciói csupán a gyermekkor előrehaladtával, fokozatosan, a kegyetlenség-komponens szublimálá5

Neera költőnőhöz írott levelében. Bianca Segantini gyűjteménye, p. 84.

154

muhely_16.indd 154

2013.10.01. 14:46:59

sa révén keletkeznek. Ha ez a komponens kivételesen erős, a mások szenvedése iránt rendkívül fogékony részvétbe, borzadó halálfélelembe fordul át. Mindkettő mértéken felül jelentkezett Segantininél későbbi életében. A halott gyermek lerajzolásakor a szublimálás ebben az irányban még feltűnően kevéssé haladt előre, tápot adva a következtetésnek, miszerint a nagyon erős kegyetlenség-komponens a tizenkettedik életéven túl is hathatósan szegült a teljes szublimálás ellen. Az elbeszélt jelenet során a kegyetlenség-komponens elégül ki a gyermekholttest szemlélésével, az anyai fájdalom látványával. A részvét sugalmának pedig azzal tesz eleget Segantini, hogy a rajzot a szép fiatal anya kedvéért, fájdalma enyhítésére készíti.

A történteket elbeszélő Segantini kétszer is említi a fiatal nő szépségét, pontosan úgy, mint mikor tulajdon anyjáról szól. A valóságosan előtte álló nő a fantáziájában „átvitel”6 révén tulajdon édesanyja helyébe lép és felébreszti művészi énjét! Egy anya kedvéért válik művésszé. Ha itt feltámadt sejtésünk, hogy művészünk – a neurotikushoz hasonlóan – az idegen anyánál próbálja jóvátenni a bűnt, melyet sajátja ellen halálóhajtásokkal követett el, ezt a sejtést bizonyossággá érleli az elbeszélésben egy másik hely. Segantini a halott mellett eltöltött több órát a gyászoló asszony kívánságával indokolja, hogy halott gyermekét ő élőnek ábrázolja. Vagyis a művészet hatalmával mintha csak visszaszólíthatták volna a halottat az életbe! Később aztán Segantini sokszor elevenítette fel anyjának emlékét művészetével. Ebben pedig immár világosan kimutatható a vezeklés aktusa a felnőtt részéről, mellyel gyerekkori vétkeiért sújtja önmagát. Ez a viselkedés kísértetiesen idézi a kényszerneurózisban szenvedőkét, akik – persze más formában – sokszor rónak magukra ilyenfajta vezeklést.

6

A neurózisok pszichológiájából ismeretes számunkra a folyamat, melynek során a szexualitás eredeti tárgyát illető érzések újabb személyre vihetők át azáltal, hogy utóbbit a fantázia azonosítja elődjével.

155

muhely_16.indd 155

2013.10.01. 14:46:59

E tétova első próbálkozásra a kilátástalanság hosszú, nyomasztó évei következtek, mikor Segantininek le kellett mondania a rajzolásról. Nagy keservesen jutott csak be a Brerai Szépművészeti Akadémiára Milánóban. Az első képek, melyeket ekkor önnön fantáziájából alkotott, olyan közvetlenül kapcsolódnak a legelső gyermekkori rajzpróbához, mintha egyetlen nap sem múlt volna el időközben. Vagy a halált, vagy az anyaságot ábrázolta! A halál képeit később külön tárgyaljuk. Vegyük most a legelső képet, melyet Segantini mint az Akadémia növendéke fejezett be és állított ki. Egy Niobéfej. A gyermekeit gyászoló anya fájdalmának megrendítő ábrázolása figyelmet keltett. Segantini a testi-szellemi serdülés életkorát élte ekkor. Tudjuk, hogy ez az életkor az emberben ismét felkavarja mindazt, amit a gyerekkor második szakaszában az elfojtás és a szublimálás lecsitított. A felnövekvő ember végérvényesen állást foglal azon személyekhez fűződő viszonyában, akiket első vonzalmával ostromolt. Döntenie kell, hogy az eredeti érzelmekkel ragaszkodik-e hozzájuk, vagy pedig leválik róluk, hogy érzelmeinek új tárgyakat kereshessen. Ebben az időszakban dől el továbbá, hogy ösztöneit majdan milyen mértékben fojtja el, alakítja át. Segantininél a szerelmi érzés átvitele az anyára – holott rég nem volt már az élők sorában – most mutatkozott csak meg igazán, teljes erővel! A libidó ilyenfajta rögzülése bizonyára hallatlan szexuális elfojtást vont maga után, melynek hatását lépten-nyomon ki is mutathatjuk Segantini életében és munkásságában. A tudósítások életének erről a szakaszáról nem tárgyalnak szerelmi kapcsolatokat, pedig a közvélekedés ezeket egy fiatal festőtől kiváltképp elvárná. Sőt, a női nem irányában nagyon tartózkodó, egyenesen félszeg volt. Kortársaitól megkülönböztette a finom tapintat, társalgáskor a kihívó szavak mellőzése. Ebből kiviláglik számunkra Segantini kötött ösztönélete, s e tényt mással, mint édesanyjára fixálódott libidójával nem indokolhatjuk. Csak 22 éves kora táján élte át az „első szerelmet”, ahogyan nevezni szokás. Gyermekkora hajnalától idáig uralta teljességgel a valódi – az anyja iránti – első szerelem. És ennek hatalma továbbra is érvényesült. Segantininél szokatlanul beszűkül a szexualitás tárgyának megválasztása. Képtelen volt a más fiataloknál bevett módon viszonyokat kezdeményezni, majd felbontani, egyszer

156

muhely_16.indd 156

2013.10.01. 14:47:01

határozott, de akkor végérvényesen. A neurotikusok általunk jól ismert monogám hajlama7 szembeszökő Segantininél. Huszonharmadik életévében (1881) festett Segantini első ízben erotikus témájú képet, amelyre – a rákövetkező évek néhány pásztorjelenetét leszámítva – több nem következett! Segantini a barátja, Carlo Bugatti által kérette ennek húgát, Beatricét modellnek. Középkori nemes hölgy kosztümjében festette meg: a lány balján sólyom ül, jobbjával eteti. A kép címe „La Falconiera”. Servaes joggal mutat rá, hogy festőjének szerelmét első pillantásra elárulja. Segantini valóban beleszeretett szép modelljébe, és rövidesen feleségül vette. Beatrice – vagy ahogyan családi körben nevezték, Bice – iránti szerelmében épp olyan forró és rendíthetetlen volt, mint anyja iránt. Házassága a legcsekélyebb mértékben sem felelt meg a művészházasság közkeletű fogalmának. Kevés annyit mondani, hogy Segantini derék családfő volt. Haláláig szenvedélyes szerelemmel csüggött élete párján. Erről tanúskodnak időnkénti elválásaik tartama alatt hozzá írott levelei. Úgy áradozik bennük, mint egy siheder. Az érzelmi tónus emlékeztet a művész önéletrajzának anyaidézésére. Segantininél azzal a szokatlan jelenséggel szembesülünk, hogy szerelmi élete mindenestül egy korán kötött házasság keretei között zajlott. Nyilvánvaló azonban, hogy a művész hallatlan erejű ösztönei ilyen korlátozást aligha tűrtek volna, ha szublimált formában nem irányulhatnak korlátlan számú teremtményre. A szerelmi életében szigorúan monogám Segantini törvényszerűen szentelte átszellemített szerelmét az emberiség, a természet egészének. Itt féket kell vetnünk magunkra. Küszöbére értünk annak, hogy ilyen erők hatását elemezzük az érett férfi művészetére és életére. Csakhogy fiatalkorától addig nem léphetünk tovább, míg az anya jelentősége mellett az apáénak is nem adóztunk. N. Kiss Zsuzsa fordítása

7

Vö. idevágó tanulmányomat: „Die Stellung der Verwandtenehe in der Psychologie der Neurosen”. Jahrbuch für psychoanalytische Forschungen. Bd. I., 1909.

157

muhely_16.indd 157

2013.10.01. 14:47:01

Számunk szerzõi Fogarassy Miklós 1939-ben született BudaAbraham, Karl (1877–1925) német pszichiáter. Magyarul megjelent kötete: Pszichoanalitikus pesten. Idén augusztusban hunyt el. A győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban érettségitanulmányok a karakterképzésről (1991). zett. Könyvtáros, kritikus. Legutóbb megjelent Acsai Roland 1975-ben született Cegléden. kötete: Vermeer ‒ Két esszé (2010). Költő, műfordító, kritikus. Budapesten él. LegFöldényi F. László 1952-ben született Debutóbb megjelent kötete: Hajnali kút (versek, recenben. Irodalomtörténész, esztéta, műfordí2011). tó, kritikus, egyetemi tanár. Legutóbb megjelent Ágh István 1938-ban született Felsőiszkázon. kötete: Képek előtt állni – Adalékok a látás újkoKöltő, író. Budapesten él. Legutóbb megje- ri művészetéhez (2010). lent kötetei: Szavak honvágya (esszék, 2013); Garaczi László 1956-ban született BudapesÖsszegyűjtött versek (2013). ten. Író, költő, műfordító. Legutóbb megjelent Almási Tibor 1952-ben született Nagyká- művei: Mintha élnél – Egy lemur vallomásai 1. rolyban (Románia). Művészettörténész. Győr- (2011); Pompásan buszozunk! – Egy lemur valben él. Legutóbb megjelent kötetei: Utazás álom lomásai 2. (2011). és valóság között. Cziráky Lajos művészete Gülch Csaba 1959-ben született Téten. (2004); Mattis Teutsch Waldemár (2011). Enesén él. Tanár, népművelő, irodalmár. A KisBacsó Béla 1952-ben született Budapesten. alföld című napilap munkatársa. Legutóbb megEsztéta, az ELTE Esztétika Tanszékének veze- jelent kötetei: Profán zsoltár (versek, 2005); Túl tője. Legutóbb megjelent kötete: Ön-arc-kép – a nosztalgián. Újabb írások tengeren innenről és Szempontok a portréhoz (2012). túlról (2006). Bertók László 1935-ben született Vésén. Győri László 1942-ben született Orosházán. Költő. Pécsett él. Legutóbb megjelent kötete: A Költő, az 56-os Intézet könyvtárosa. Legutóbb hetedik boríték (versek, 2012). megjelent kötete: A tisztaság akarása (2012). Czigány György 1931-ben született BudaJász Attila 1966-ban született Szőnyben. pesten. Költő. Legutóbb megjelent kötetei: Zsol- Költő, az Új Forrás folyóirat főszerkesztője. tár (Vers és vers-háttér, 2013); Révfalu álom Tatán él. Legutóbb megjelent kötete: Csendes Toll élete avagy A-Z örökké valóság (regény, (prózák, 2013). 2012). Csehy Zoltán 1973-ban született Pozsonyban. Kelemen Lajos 1954-ben született BüsKöltő, műfordító. Latin, görög, szlovák, cseh, olasz nyelvből fordít. Legutóbb megjelent kötetei: sün. Író, kritikus, a Magyar Napló szerkesztőA szöveg hermaphrodituszi teste (tanulmányok, je. Kaposváron él. Legutóbb megjelent kötete: Árnyalatok igazsága (tanulmányok, 2013). 2010); Homokvihar (versek, 2010). Kemsei István 1944-ben született KaposváDalos Margit 1938-ban született Budapesten. Író. Sopronban él. Legutóbb megjelent kötete: ron. Költő. Budapesten él. Legutóbb megjelent kötetei: Róka a fűzfán (esszék, 2007); „OrpheKődünnyögések (regény, 2006). usz úr”. Deák László emlékezete (vál., szerk., Devecseri Zoltán 1948-ban született Csor- 2010). nán. Költő, tanár. Hövejen él. Legutóbb megjeKomálovics Zoltán 1964-ben született Szomlent kötete: Zsindelyszárnyakon (versek, 2012). bathelyen. Költő, kritikus. Győrött él. A PannonDobai Lili író, költő. Kötetei: Tangere (2001); halmi Bencés Gimnázium tanára. Formula pietatis (2010). Ladik Katalin 1942-ben született Újvidéken. Fecske Csaba 1948-ban született Szöglige- Színész, író, költő. Budapesten és Hvaron él. ten. Költő, újságíró. Legutóbb megjelent kötete: Legutóbb megjelent kötete: Ladik Katalin legÁrnyas kertben (2013). szebb versei (2012).

158

muhely_16.indd 158

2013.10.01. 14:47:01

Láng Zsolt 1958-ban született Szatmárnémetiben (Románia). Prózaíró, a Látó c. folyóirat szerkesztője. Marosvásárhelyen él. Legutóbb megjelent kötete: A föld állatai. Bestiárium Transylvaniae IV. (regény, 2011).

Szkárosi Endre 1952-ben született Budapesten. Költő, író, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, az ELTE egyetemi docense. Legutóbb megjelent kötetei: Egy másik ember. Eszmélkedéstörténeti emlékirat (2011); Verboterror. Performanszköltemények Loschitz Ferenc 1977-ben született Pécsett. (2013). Költő. Győrben él, a Molnár Vid Bertalan Művelődési Központ munkatársa. Tatár Sándor 1962-ben született Budapesten. Költő, műfordító. Legutóbb megjelent köteMéhes Károly 1965-ben született Pécsett. te: Bejáró művész (versek, 2007). Költő, író. Legutóbb megjelent kötetei: Hegymenet (2011); Röntgen (2013). Tolnai Ottó 1940-ben született Magyarkanizsán. Költő, író, színműíró, műfordító. 1969 Máthé Andrea 1959-ben született Pécsett. és 1974 között az Új Symposion című folyóirat Esztéta. Könyvei: Útvesztőben (2006); A könyv főszerkesztője volt. Legutóbb megjelent kötete: csábítása. Tanulmányok, esszék, kritikák (2009). A tengeri kagyló (2011). Nádasdy Ádám 1947-ben született Budapesten. Nyelvész, költő, műfordító, esszéista, egyetemi tanár. Legutóbb megjelent kötete: Verejték van a szobrokon. Válogatott és új versek 1976– 2009 (2010).

Tóth László 1949-ben született Budapesten. Költő, író, kritikus, irodalom- és művészettörténész, műfordító, szerkesztő. Pozsonyban él. Legutóbb megjelent kötete: Tóth László legszebb versei (2010).

Pátkai Tivadar 1947-ben született SokoróTönköl József 1948-ban született Nyőgéren. pátkán. Költő. Győrött él. Legutóbb megjelent Költő, újságíró. Győrben él. Legutóbb megjelent kötete: A kőrisfa árnyéka (2008). kötete: Egyszárnyú angyal (versek, 2012). Podmaniczky Szilárd 1963-ban született Tőzsér Árpád 1935-ben született GömörCegléden. Író, költő, újságíró. Legutóbb megjepéterfalán (Csehszlovákia). Pozsonyban él. Író, lent kötete: Kisgyerekek emlékiratai (2011). költő, kritikus, műfordító. Legutóbb megjelent Pusztai Zoltán 1955-ben született Mosonma- kötete: A vers ablakán kihajolva. Válogatott vergyaróváron. Költő. Győrött él. Legutóbb megje- sek (2010). lent kötete: Képírás. Kétszázötvenkét haiku – a Varga Imre 1950-ben született Kisgyarmaszerző grafikáival (2013). ton (Csehszlovákia). Költő, műfordító. 1982Sajó László 1956-ban született Sátoraljaújhe- ben települt át Magyarországra. Legutóbb meglyen. Költő. Budapesten él. Legutóbb megjelent jelent könyve: Mielőtt kimondaná (versek, 2011). kötete: Magyar versek (2013). Vörös István 1964-ben született Budapesten. Sebestyén Ádám 1992-ben született SzekÍró, költő, műfordító. Legutóbb megjelent köteszárdon. Költő. A győri Kazinczy Ferenc Gimtei: Keresztelés özönvízzel – Befejezhetetlen náziumban érettségizett. Az ELTE magyar szakrimi (2011); A Kant utca végén (versek, 2011); kos hallgatója. Fénylovasok. Utazás a Panda csillagképből a Segantini, Giovanni (1858–1899) olasz fes- Földre és vissza (2012). tőművész. Zalán Tibor 1957-ben született Szolnokon. Író, dramaturg. Budapesten él. Legutóbb megjeSzabó T. Anna 1972-ben született Kolozsváron. Költő, műfordító. Budapesten él. Legutóbb lent kötete: Holdfénytől megvakult kutya (versek, 2013). megjelent kötete: Tatoktatok (versek, 2012).

159

muhely_16.indd 159

2013.10.01. 14:47:01

A MÛHELY MEGVÁSÁROLHATÓ AZ ALÁBBI KÖNYVESBOLTOKBAN: Gyõr: Antikvárium (Kazinczy u. 6.), Koncert Zenemû- és Hanglemezbolt (Arany J. u. 3.) Budapest: Írók Könyvesboltja (Andrássy út 45.), Gondolat Könyvesház (Károlyi Mihály u. 16.) Debrecen: Sziget Könyvesbolt (KLTE) Hódmezõvásárhely: Petõfi Könyvesbolt (Andrássy u. 5.) Nyíregyháza: Kötet Könyvesbolt (Hõsök tere 9.)

MÛHELY KULTURÁLIS FOLYÓIRAT Megjelenik kéthavonta 2013. XXXVI. évfolyam, 5–6. szám Fõszerkesztõ: VILLÁNYI LÁSZLÓ Szerkesztõk: HORVÁTH JÓZSEF, MÁRTONFFY MARCELL, SZAKÁL GYULA Arculat: KURCSIS LÁSZLÓ Szerkesztõségi titkár: SZIKONYA GABRIELLA

TÁMOGATÓK:

Pécs: Zrínyi Miklós Könyvesbolt (Jókai u. 25.) Sopron: Cédrus Art Klub (Fõ tér 6.), Fekete Cédrus Könyvkereskedés (Bünker Rajnárd köz 2.), Vörös Cédrus Könyvkereskedés (Mátyás király u. 34/F.)

Nemzeti Kulturális Alap

Gyõr Megyei Jogú Város Önkormányzata

Szeged: Bálint Sándor Könyvesbolt (Aradi vértanúk tere 8.)

A RELAY ÚJSÁGÁRUSOKNÁL BUDAPESTEN: Blaha Lujza tér Déli Pályaudvar Ferenc körút Kálvin tér Õrs vezér tér Váci utca Bajcsy-Zsilinszky út

Pannon-Víz Zrt. Gyõr

Tarandus Kiadó

Széchenyi István Egyetem, Gyõr Folyóiratunk megrendelhetõ a szerkesztõség címén: 9002 Gyõr, Pf. 45. Honlap: www.gyorimuhely.hu E-mail: [email protected]

Hotel Klastrom, Gyõr

Index: 25975 HU ISSN 0138–922 X. A szerkesztõség címe: 9022 Gyõr, Rákóczi u. 1. Levélcím: 9002 Gyõr, Pf. 45. Tel./fax: (96) 326-845. E-mail: [email protected]. Honlap: www.gyorimuhely.hu. Kiadja: a Mûhely Folyóiratkiadó Nonprofit Korlátolt Felelõsségû Társaság. A kiadásért felel: Villányi László ügyvezetõ. Budapesten és vidéken terjeszti a Magyar Lapterjesztõ Rt. és a Könyvtárellátó Kht. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt. Üzleti Ügyfelek Üzletág, Központi Elõfizetési és Árusmenedzsment Csoport, 1900 Budapest. Elõfizethetõ az ország bármely postáján, a hírlapot kézbesítõknél, valamint e-mailen: [email protected]. A befizetéseknél kérjük minden esetben feltüntetni: Mûhely c. folyóirat. Elõfizetési díj 2013. évre: 2400,– Ft Szedés: Szikonya Gabriella • Tördelés: VISIONEXT Vizuális Stúdió, Gyõr Nyomás, kötés: PALATIA Nyomda és Kiadó Kft. Gyõr • Felelõs nyomdavezetõ: Radek József ügyvezetõ igazgató

muhely_16.indd 160

2013.10.01. 14:47:01

MÛHELY MÛHELY • 201 3/5–6 • SEGANTINI

MÛHELY

KULTURÁLIS

Boritok_05.indd 1

1000,- Ft

FOLYÓIRAT

SEGANTINI 2013.10.15. 16:00:59