Thomka Beáta Eredendı dialogikusság Vázlat a narratív teológiáról „Augustinus meggyónva beszéli el életét, Descartes elbeszéli gondolkodói módszerét, Pascal Ábrahám, Izsák és Jákob Istene (tehát az elbeszélt Isten) után vágyakozik, Rousseau elbeszéli az emberi természet ellentmondásait és Nietzsche elbeszéli Zarathusztra bölcsességét.” H. Weinrich
1. Elıadásomban egy olyan tudományközi párbeszédre és kérdésfelvetéseire szeretném irányítani a figyelmet, amelyben a résztvevık, a kölcsönösség és valamiféle dialogikus imagináció jegyében keresik a válaszokat korunk szellemi kihívásaira. Mi ösztönzi a teológusok narratológiai érdeklıdését, illetve az elbeszéléskutatók Biblia felé fordulását? A kimerítı áttekintést néhány jellegzetes álláspont és beállítottság felidézésével pótolnám. 2. Nem a teológia és szerteágazó történeti, filológiai segédtudományainak nagy hagyományú kapcsolatáról, hanem arról a kezdeményezésrıl van szó, amely bizonyos szempontból éppen a teológusok és bibliakutatók részérıl jutott kifejezésre. E belátás értelmében a teológiai reflexió és kritikai önreflexió megújulásra szorul. A nyitást a kortárs filozófiai gondolkodás, a kulturális fordulattal bekövetkezett elméleti változások, a történet- és társadalomtudományok szemléleti átalakulása is ösztönzi. Nem véletlen, hogy e folyamathoz meghatározó részben az a gondolkodó járult hozzá, aki integratív beállítottságából következıen filozófiai opusában a teológiai és irodalmi kérdésfelvetéseknek, etikai és pszichológiai vonatkozásoknak is kiemelkedı helyet biztosított. Paul Ricoeur ugyanakkor a filozófiának sem tulajdonít fölérendelt szerepet, sokkal inkább a saját rendeltetését hangsúlyozza. Gadamerre utalva írja, hagy a filozófiának nincsenek saját szavai, hanem „csak a szavak filozófiai használatáról beszélhetünk sajátságos kontextusokban” (2003: 438). A gondolat a jelen összefüggésben a következıképpen módosítható: a narratológiának sincsenek külön történetei, a szerteágazó elbeszélı hagyományok, alakváltozatok és mőködésük azonban a narratológia keretében válik érdemi kutatási tárggyá. Ebben a viszonylatban nyílik lehetıség arra, hogy a szakrális és profán, vallási és irodalmi, valamint az egyéb narratív beszédmódok annak a tág szellemi és imaginárius összefüggésrendszernek az elemeként egészüljenek ki interpretációval, amelynek szerves részét alkotják. Vajon e lehetıség indokolná a narrativitásnak tulajdonított újabb kori teológiai jelentıséget? Vagy az a belátás, hogy az eseményszerő létmegértés és önértelmezés olyan archaikus korpusza, amilyen a zsidó és keresztény Biblia, az Ó- és Újszövetség, kultúraformáló hatása révén sem maradhat ki a narratívumok újraértelmezı diskurzusából? Az orális elbeszélı mőfajokkal, a folklórral, az etiológiai mondákkal, a mesével, fabulával, históriával stb. létesített kapcsolatai is a kultúra átfogóbb viszonyrendszere felé mutatnak. A világ keletkezéstörténeteitıl a teremtéstörténetig, az özönvízhez, a csillagképekhez, a hiedelmekhez, a természeti körülményekhez, a történeti, szakrális és köznapi jelenségek sokaságához az emberi tapasztalat eseményszerő formákat, történetszerő magyarázatokat társít. Ricoeurnél mindez abban a gondolatban összegezıdik, hogy a létmegértésnek és létértelmezésnek vannak eseményszerő nem irodalmi és irodalmi formái. Bahtyin a
2 fikciós mőbeli lét nem megismerésbeli és nem empirikus-gyakorlati, hanem történésszerő realitásáról beszél. A kortárs teológiai beállítottságban is hasonló belátás munkál. Az eseményszerő létmegértés sokrétő narratív örökségének tudomásulvétele a bibliai szövegkorpuszt is új megvilágításba állíthatja. Az sem tőnik semlegesnek, hogy az elbeszéléskutatásba beépített elméleti hagyomány több vonatkozásban közös kiindulópontokat biztosít, mint például a teológiával rokon retorikai tradíció, valamint a hermeneutikai szemlélet. 3. Arisztotelész Retorikájának felidézése további gondolatmenetünk szempontjából tőnik nélkülözhetetlennek. A narratio a beszédmőnek az a része, amelynek helye a tractatio (feldolgozás) elsı szakaszában, az inventióban (feltalálásban) van. A bevezetést, a beszéd tárgyának meghatározását követi, illetve: „A beszéd több pontján szükség van elbeszélésre, az elején olykor nincsen. A tanácsadó beszédben ritkán fordul elı elbeszélés, mert eljövendı dolgokról senki sem számolhat be; de ha mégis van elbeszélés, múltbeli dolgokról szól, hogy felidézvén azokat, okosabban tanácskozzanak a jövırıl.” (1417b)1 Cicero és Quintilianus a valóban megtörtént és a valóság látszatával bíró kitalált dolgok elıadását is a meggyızés, a törvényszéki beszédben pedig a bizonyítás szolgálatába állítja. Noha az érvelésen a hangsúly, a fikció és história megkülönböztetése is bennefoglaltatik az elvben. Nyilvánvaló továbbá, hogy sem az irodalmi, sem a történeti elbeszélés nem vonható ki a dispositio (elrendezés) követelménye alól. „… még a legkevésbé eseménytörténeti történelem is az emberi tevékenység idıbeli változásáról tudósít. E közvetett összefüggés folytán rendelkezik az elbeszélés magyarázó értékkel, és foglalja el helyét az érvelés logikájában, amely maga a retorikai hagyomány dispositiójának a meghosszabbítása.” 2 (P. Ricoeur) Az irodalmi és a történeti narratívumhoz hasonlóan a bibliai elbeszélés is nagymértékben függ a folyamat harmadik elemétıl: a narratiot és dispositiot követı interpretatiotól. Az olvasással új elrendezés, dispositio s ezzel új értelem keletkezik. Az olvasás újraírás, tehát egyazon inventio egy új dispositiot eredményez.3 Mindez egyértelmően az irodalmi és a bibliai elbeszélés megértésének és értelmezésénrk közös hermeneutikai vonására utal. A kultúra e két, egymástól eltérı rendeltetéső narratív móduszának egyike se nem nélkülözheti az értelemtulajdonítói viszonyulást és magatartást. 4. A bevezetıben megfogalmazott kérdéseken töprengve, további szempontok merülnek fel a teológia narratológiai érdeklıdésének megértéséhez. Ezek közül egy vonulatot alkotnak a teológia belsı szemléleti és módszertani vitái, a másikat az elbeszéléselmélet lehetıségei és tendenciái, a harmadikat bizonyos alapfogalmak megváltozott értelmezése képezi. -- Az elsıt példázhatja a narratív és az argumentatív teológia viszonyának megítélése. Visszaérkezünk tehát a meggyızés kérdésköréhez, ami a teológiai magyarázatokban sajátos rendeltetéső. A belsı viták jórészt az elbeszélı jelleg jelentıségének eltúlzásából következnek, ami különösen egyes amerikai szerzıknél tapasztalható. A
1
Arisztotelész: Rétorika. Adamik T. ford. Budapest, 1982: 223. Paul Ricoeur: Történelem és retorika. Asztalos É.--Somlyó B. ford. In. Thomka B. szerk. Narratívák 4. A történelem poétikája. Budapest, 2000: 17. 3 „La lecture se fait réécriture: la même inventio donnant lieu à une nouvelle dispositio.” Nathalie Kremer: La lecture comme tableau: la microlecture entre révélation et réécriture, in. „Complications de texte: les microlectures, Fabula LHT (Littérature, histoire, théorie), no3, 1 septembre 2007. 2
3 Story fogalmának parttalanításával ugyanis elhomályosítják a bibliai és az egzegetikai nyelvhasználat kiiktathatatlan másik módozatát, az argumentáló, érvelı retorikát. -- A drámaszerőség jelentıségére figyelı teológiai irányzatban újabb nyomatékot kap a poétikai, irodalmi, esztétikai szempont. „Az Újszövetség narratív megszólalási módja, az örömhír közlésének eseményszerőséget hangsúlyozó jellege (…) a mai krisztológiai szisztematikus reflexiót egyre inkább egy dinamikus (dialógusjellegő, drámai, esemény- illetve folyamatleírásra törekvı) beszédmód irányába mozdítja el. A fıként keleti (zsidó, föníciai, babilóniai hagyományokból építkezı) narratív artikulációs keretben megszólaló kifejezésmód a hellenizmus késıbbi szakaszában, a nyugati dogmarendszer formálódásának idején a szubsztanciális – metafizikai gondolkodási formák elemeivel a statikus, kategorikus nyelvi formulák világát alkotta meg. A „lényeg-metafizika” axiómarendszere a kinyilatkoztatás eseményben, történésben kibomló képeit eltávolította eredendıen retorikai indíttatású gyökereitıl.4 Amennyiben hagyjuk, hogy a szentírási szövegek drámai, poétikai gazdagsága, a kérügma retorikai mélysége kibontakozhasson – Balthasar szóhasználatát követve – a teológiai gondolkodás (is) visszanyerheti meghatározó, esztétikai indíttatású szempontrendszerét. Némi túlzással azt is állíthatjuk tehát, hogy a narratív korpuszok poétikai vizsgálata az irodalomelmélet számára szép feladat, a teológiai reflexió számára pedig egyenesen megkerülhetetlen. Miért jelenik meg a kinyilatkoztatás üzenete a metafora vagy a parabola felé közelítı elbeszélés-szervezı nyelvi formulákban? Amennyiben bizonyos szövegformák esetében az egzegetikai szakirodalom jól ismert kifejezései mögé pillantunk, a szöveget nem csupán a hitvallást kimondó szükségszerő (esetleges formájú) hordozó közegként, hanem leírásra érdemes poétikai kategóriaként szemlélhetjük.5” (Horváth Imre, kézirat) -- Egy külön kutatási irány abból indul ki, hogy a közösségi identitás változásai az ısegyháztól a történeti korszakokon át az eddigieknél behatóbb vizsgálatot igényelnek. Ez a szempont indokolhatja az identitás- és emlékezetkutatások társadalmi összefüggései felé forduló narratológia iránti teológiai figyelmet. Harald Weinrich szerint a narrativitáselmélet olyan lehetséges kutatási programot nyújthat a teológia számára, amely által maga is bekapcsolódhat a szellem-, történet- és társadalomtudományok korszerő diszciplínaköziségének áramkörébe (Narrative Theologie). -- Az alapfogalmak újraértelmezése közül a központi kategóriát említeném. Az elbeszélésnek nemcsak a mítoszokban, az ószövetségi könyvekben, az Evangéliumokban, az üdvtörténetben van meghatározó szerepe, hanem a teológiai magyarázatban is. J. B. Metz például kiemeli az elbeszélés társadalomkritikai vonását, 4
Vö. „A biblikus-üdvtörténeti istenkép alkalmi áttörései (az élı, válaszoló, változó Isten, aki képes együtt szenvedni és a másikkal együtt változni) a patrisztikában tartalmilag háttérbe szorultak, vagy legalábbis kategoriálisan átrétegezıdtek a maradandóan eluralkodó változhatatlanság-elv miatt.” MAAS, W., Unveränderlichkeit Gottes, Paderbornen Theologische Studien 1., Paderborn – München, Schöning 1974, 165. 5 A forma- és hagyománytörténeti iskola (Gunkel, Gressmann, Gerhard von Rad, Martin Noth) az írott szöveg hátterében rejtızı szóbeli hagyományformák vizsgálatára, a Sitz im Leben kérdéskörére helyezte a fı hangsúlyt. A szövegformák poétikai elemeit (módszertani kiindulópontjából következıen) hosszú ideig nem vizsgálta, terminológiájában jellemzıen a következı kategóriák domináltak: „Geschichte, Darstellung, Erzählung, Sammelberichte, Historie, Novelle, Text”. Az újszövetségi szövegegységek kutatásának módszertani alapelvei – Adolf Jülicher Die Gleichnisreden Jesu I-II. (1888, 1889) címő meghatározó mővének nyomán, Ernst Fuchs valamint Hans Conzelmann hatására – fıként az 1980-as évektıl természetesen radikálisan megváltoztak. Az angol nyelvő exegetikai szakirodalom fogalmai ( „Narrative, Narrative form, Story, Text, Parable, Pericope”) fokozatosan közeledtek az irodalomelméleti jelentésmezıkhöz. Vö. PATRICK, D., The Rhetoric of Revelation in the Hebrew Bible, Minneapolis, Fortress 1999, 1-17.; PERRIN, N., Parable and Gospel, Interpretating a Biblical Symbol, 1-22.; SUELZER, A. – KSELMAN, J., A modern Ószövetség-kutatás, KSELMAN, J. – WITHERUP, R., A modern Újszövetség-kutatás, JBK III., 163-186, 187-208.
4 Weinrich pedig a közösségi azonosságtudat formálásában játszott szerepét, míg Mártonffy Marcell egy harmadik tulajdonságára figyelmeztet: „A narrativitás elve kitüntetetten esztétikai elv, amennyiben a közös kérdésekre adott személyes válaszokon túl a közös kérdések által indukált új kérdésekkel szembesít”, valamint N. Luhman szavával hozzájárul „az élet értelmére vonatkozó (…) kérdés ébrentartásá”hoz (2001: 266). Ricoeur monográfusa, Mongin pedig a narrativitás elvét egyenesen az erkölcstannal hozza összefüggésbe: „La narrativité sert de propédeutique à l’éthique.” (1994: 177). 5. Ahhoz hogy a fentiekben említett diszciplínaközi párbeszéd és kölcsönösség árnyaltabb legyen, a narratológusok néhány kezdeményezését is szeretném felidézni. A hetvenes évek francia, orosz strukturalista és szemiotikai kutatásaiban az igen változatos tárgykörök között a bibliai elbeszélés, az ikonok, egyházi szertartások, szertartási szövegek, kellékek, cselekmények témái is felbukkannak. Az utóbbiak jelelméleti feldolgozása iránt az orosz szemiotikusok tanúsítanak figyelmet (B. A. Uszpenszkij, V. V. Ivanov, V. N. Toporov). A korszak erıs nyelvészeti alapozású módszertana jellemzi a francia szemiotikusok (Claude Chabrol, Louis Marin és mások) által 1971-ben szerkesztett különszám, a Langages folyóirat La sémiotique narrative: récit biblique (22. sz.) írásait. Mieke Bal Femmes imaginaire. L’ancient testament au risque d’une narratologie critique címő könyve is strukturális beállítottságú Ószövetség-elemzés. A benne érvényesülı fogékonyság azonban elırejelzi a Bal késıbbi kultúraelméletében érvényesülı kritikai narratológiát, a feminizmust, valamint a társadalomelméleti szempontbıvülést. A nyelvészettel, a folklórkutatással, az irodalom- és jelelmélettel érintkezı szakaszt klasszikus periódusként, a nyelvi és kulturális fordulat utánit, ami a kontextuális vizsgálatokat erısítette, posztklasszikus narratológiaként emlegetik. A posztmodernitásnak ebben a szakaszában az analitikus filozófia, majd a dekontrukciós történetelmélet fejtett ki hatást és befolyásolta a szemléletváltást. 6. A Concilium címő nemzetközi teológiai folyóirat 1973-ban két tanulmányt tett közzé, ami a kutatók körében azóta is gyakori hivatkozási forrás. A szerzık közül az elsı nem teológus, hanem nyelv- és irodalomtudós, a romanista Harald Weinrich, a másik viszont a teológia tudósa, Johann Baptist Metz. Értekezéseik megjelenése a narratológiai kutatások elsı, igen termékeny évtizedére esik, s ez egyben azt jelzi, hogy a teológiai szempont is kezdettıl fogva jelen van az elbeszéléselméleti orientációban. Mindez a szakterületet egy virtuális győjtımedencéhez közelíti. A narratív retorikai és a narratopoétikai kategóriák a bibliai szövegkorpusz, mőfajok, beszédmódok interpretációjában is megjelennek, a módszer pedig másoknál a rabbinikus egzegézis hagyományával kerül érintkezésbe. Paul Ricoeur tanulmányai a bibliai hermeneutika körébıl részben ugyancsak a hetvenes években születnek (francia változataik és kiadásaik késıbbiek). 1982-ben a Haverford College meghívásának közösen tettek eleget Hans Frei teológussal. A diszciplínaközi párbeszéd jegyében vitatták meg a narratív interpretáció és a teológia hermeneutikai problémáit. A filozófus és az egzegéta, Paul Ricoeur és André LaCocque közös munkája, a Penser la Bible (1998), ugyancsak a dialogikusság kiemelkedı példája. Párhuzamos és szisztematikus vizsgálatnak vetik alá a Ó- és Újszövetség szöveghelyeit, aminek következtében a teológia és a filozófia egymás kritikai reflexiójának fénytörésében halad a megértés és értelemadás útján a bibliai szövegek felé.
5 Más kiindulópontot, a poétikát választotta egy teológusokból álló, nemzetközi összetételő kutatói asszociáció. Noha maga M. M. Bahtyin nem foglalkozott bibliamagyarázattal, Roland Boer és munkatársai Bahtyin prózapoétikai kategóriái alapján egy bibliai mőfajelmélet kidolgozásán fáradoznak (Bakhtin and Genre Theory in Biblical Studies, 2007). A tanulmányok közül talán a legkülönösebb a kronotoposz elıfordulása az apokalipszis téridejének kommentálásában. Ugyanezen viszonyokról, a Biblia történeti elbeszélései kronológiájáról, illetve dekronologizált idıkezelésérıl Meir Sternberg judaista narratológus értekezett behatóan (ld. Bibliográfia). A folyamatosság megszakadásának, az idırend hiányának jelenségével kapcsolatban megjegyzi, hogy az Ószövetség bizonyos helyeken az Ulysses merész logikáját is meghaladja. Joachim Vette narratív poétikai célkitőzéső Ószövetség-kommentárja Meir Sternberg nagy hatású monográfiájából, a The Poetics of Biblical Narrative-ból táplálkozik. Vette óvatos a két különnemő akadémiai diszciplína párosításában. Az ószövetségi egzegézisre azonban meggyızıdése szerint termékenyen hathat úgy a formalista és strukturalista tapasztalat, ahogyan az újabb angol-amerikai bibliai narratológia is. Az utóbbinak szerény a német recepciója, ezért Samuel und Saul. Ein Beitrag zur narrativen Poetik des Samuelbuches (2005) címő mővében megkísérli az utóbbi bemutatását annak alkalmazásával egyesíteni. 7. Jörg Schulte, a zsidó mővelıdéstörténet és a judaizmus kutatója, ezzel ellentétes utat jár be. Rendhagyó komparatív kutatása eleinte kihívónak, különösnek tőnik. Eine Poetik der Offenbarung. Isaak Babel’, Bruno Schulz, Danilo Kiš címő könyve a léttapasztalat tekintetében egymáshoz közeli, 20. századi elbeszélı opusokat tárgyal. Mégis meglepı a sinai kinyilatkoztatás mint alapgondolat a zsidó vallási tradíció iránt lényegében közömbös szerzık vonatkozásában. Schulte azonban a rabbinikus egzegézisen kívül a kortárs filozófia és poétika terén is kiváló tájékozottságú tudós. Monográfiájának egyik fı értéke éppen tapasztalatainak egyesítése e három önálló, bonyolult terület érintkeztetésében. Emmanuel Lévinas neve a három íróé mellé kerül: szemléleti beállítottsága biztosítja Schulte megközelítésének, a kezdeti meglepıdés cáfolataként, a vitathatatlan érdemet. A rabbinikus írásmagyarázat, írja, mint a szöveg és a jelek régi értésmódja nem érintkezik a nyugati filozófiával és irodalommal. Mielıtt a mővészi szövegek poétikája okulhatna e hagyományból, olyan szótárt kell szerkeszteni, ami összeegyezteti az egzegézis jelenségeit a filozófia és a poétika fogalmaival. Ilyen rendeltetést tölt be Emmanuel Lévinas mőve. Fenomenológiája Schulte elméleti támasza, ebbıl kiindulva próbálja alkalmazni a rabbinikus egzegézis eljárásait a mővészi szöveg értelmezésében. Az említett szerzıkhöz hasonlóan, Lévinas is a keleteurópai zsidó hagyomány talaján áll, mővészek, írók hosszú sorával együtt közvetíti e szellemi forrást a nyugati kultúrkör számára. Egészen pontosan, nem a zsidó filozófia, hanem a Tóra, a Talmud és a görög filozófia tanítványa, hangsúlyozza a könyv szerzıje. Schulte módszerét nem az eredeztetés és a három prózai mőre kívülrıl ráhelyezett szempontrendszer alakítja. Párhuzamokat keres, mővészi, vallási és filozófiai indítattások hálózataként olvassa a 20. század kelet-közép-európai imaginárius hagyatékát. A rabbinikus egzegézisbıl származó tapasztalatot a jel- és jelképrendszer, valamint a poétikai alaprajzok és tervek megértésében mozgósítja. Arnold Goldberg nyomán kifejti, hogy az írás mint „írásmő”, mint Isten által alkotott jelegyüttes, érthetetlen. Hogy az érthetetlen jelkombinációk mégis az ember számára észlelhetı hanghoz jutnak, azáltal lehetséges, mert az emberek nyelvét beszélik. E beszéd nem
6 jelek vonalszerő sorozatából áll, következésképpen különbözı módokon vihetı át az emberi nyelvbe, különféleképpen látható el értelemmel. Mindezt Nachmanides úgy foglalja össze, hogy minden szövegben van egy „isteni” és van egy „emberi” részesedés. (2004: 182-183) A traditio és a traditum, a szóbeli és az írott összefonódik egymásban. Az írott tanítás szerkezete egyesíti a szöveget és kommentárját. A probléma Marc-Alain Ouankin azon gondolatában összegezıdik, mely szerint a kommentár szerepe nem a szöveg magyarázata, hanem annak megkonstruálása6, ami a dekonstrukciós irodalomfilozófiától sem idegen gondolat. 8. Visszatérve Metz és Weinrich tanulmányaihoz, feltőnı, hogy mindketten érzékelik a szemléletbıvülés szükségét, minthogy a teológia korábban nem szentelt rendszerszerő vizsgálatokat az elbeszélésnek. Metz szerint a bibliai lexikonokból szinte mindmáig hiányzik az elbeszélés (Erzählung) címszó. Különös, hogy ugyanakkor a narratológiai enciklopédiák tartalmaznak narratív teológiai címszavakat (pl. Routledge Encyclopedia of Narrative Theory 2005, A Companion to Narrative Theory 2005). Az újabb kézikönyvek egy része már foglalkozik a narrativitás (lat. elbeszélı jelleg) kérdéseivel, sıt úgy tőnik, Vorgrimler éppen az említett szerzık fogalmaira támaszkodik szócikkében: „Az isteni kinyilatkoztatásból született hívı közösség egyik jellemzıje: Izrael és az egyház olyan ’emlékezı és elbeszélı közösségek’, amelyek nemcsak a múltat idézik fel elbeszélı módon, hanem várakozó tartásukat is mindig újból aktualizálják a kapott ígéretek elbeszélésével (→felszabadítás teológiája). Ha fontolóra vesszük Isten →kinyilatkoztatásának sajátosságait, felismerjük, hogy az eredendıen elbeszélıi alakban, nem pedig bevésendı ideológiaként és elméleti tanításként hagyományozódott. A narrativitásnak jelentısége van mind a →müsztagógia (a hit elbeszélése), mint pedig az elbeszélt élettapasztalatokból meríthetı →bölcsesség elsajátítása szempontjából. K. Barth (†1968) volt az, aki újból felfedezte a teológia narratív jellegét; a 20. sz. hetvenes éveiben P. Ricoeur (†2005) figyelme a szöveg olyan hermeneutikája felé fordult, amelynek középpontjában az eleven →metaforák és az elbeszélés aktusa állnak.” (2006: 459) 9. Posztnarratív korunk érzékelhetı ellentétben áll a ténnyel, hogy a kereszténység sajátos elbeszélı közösség („Das Christentum ist eine Erzählgemeinschaft.”, Weinrich 1973: 330), vagy azzal, hogy a zsidók hite elbeszélı hitvallás (Ricoeur). Metz teológiai belátásból veszi védelmébe az elbeszélı tradíciót. Kleine Apologie des Erzählens címő írása közösség- és azonosságformáló jelentıséget tulajdonít az elbeszélı emlékezetnek a kereszténység történetében (1973: 339-340). Érvelése nem azon a közismert tényen alapul, hogy az Ó- és Újszövetség mőfajai között a legkülönfélébb elbeszélıformákkal találkozunk. Vagy ahogyan Erich Auerbach írja: „az Ószövetség, amennyiben az emberi történéssel foglalkozik, magában foglalja mindhárom területet: a mondát, a történeti beszámolót és az értelmezı történetmondást.” (1985: 23) Metz a hangsúlyt azon hitbéli, hitvallásbéli tapasztalatokra helyezi, amelyek közlésére sem a rítus, sem a dogma nem biztosíthatott alkalmas megnyilvánulásformát. Egyedül a történetszerő elbeszélés az a megnyilatkozás, amiben a világteremtés, a feltámadás, a szenvedés-, megváltás- és üdvtörténet közölhetı: „sie alle sprengen das argumentative Raisonnement und widersetzen sich einer perfekten Auflösung oder Umsetzung einer Erzählgestalt. Sie bringen den Logos der Theologie, sofern er sich sein erzählendes Wesen verbirgt, in jene Verlegenheit, von der die Vernunft steht, wenn sie sich etwa den Fragen nach 6
Marc-Alain Ouankin: Lire aux éclats. Éloge de la caresse. Paris. 1994. X.
7 Anfang und Ende und nach der Bestimmung des Neuen, noch nicht Gewesenen stellt.” (1973: 335) Az üdvtörténet nyelve nem argumentatív, hanem narratív, és a szenvedéstörténetet sem lehet csak argumentatív, hanem narratív módon kell magyarázni: „ez alapvetıen memoratív-narratív teológia.” (1973: 339) Az emlékezés-elbeszélés tehát viszonylagossá teszi az argumentatív teológiát, s ez a történet és a magyarázat viszonyának újragondolását sürgeti. Nem tartható az álláspont, amely szerint az Evangéliumra a mesélés, a teológiára pedig az érvelés feladata hárul. A szembeállítás kérdésében érdemes a mitikus gondolkodás átalakulását is figyelembe vennünk: „A narráció akkor veszti el Logosz és »kép« mivoltát, amikor korábbi megismerı lényege megváltozik. Csak ekkor nyeri el saját önállóságát és kezd el »létezni«. Miközben képszerő marad, fogalmi jellegővé is válik.” (Frejdenberg 1998: 275) A kereszténység jellege a hellenizmussal való érintkezése során módosult: nem a Logosz narrativizálódott, hanem inkább a bibliai elbeszéléseket hatotta át a logikaifogalmi nyelvhasználat, írja Weinrich. Platon a mítoszt az argumentáló filozófiának rendeli alá, míg a bibliai elbeszélı hagyományban ezzel ellentétes folyamat játszódik: a teológia a Logoszt történetbe fordítja át. Ricoeur Ézsaiás próféta könyvét interpretálva az elbeszélés más irányú transzformációjáról, az elbeszés és a hitvallás integrálásáról értekezik. Egy ó- és egy újszövetségi példáját idézem: „A tanúság teológiája, ami korántsem a hitvallás teológiájának másfajta elnevezése, csak akkor lehetséges, ha egy bizonyos »elbeszélı mag« szoros egységben marad a hitvallással. Ez par excellence Izrael hite esetében van így. Izrael úgy tesz vallást (hitet) JHWHrıl, hogy elbeszéli kiszabadítása tényeit, megszabadítása történetének döntı eseményeit. Gerhard von Raddal szólva: az egész ószövetségi hagyomány-teológia azon az alapvetı feltételen nyugszik, hogy Izrael Credoja elbeszélı hitvallás. (A Credo szerkezetének alapvonásait vö: Deuteronomium, 26, 5-9) Ahol a megszabadítás „története” elbeszélhetı, ott a prófétai „jelentés” nemcsak megvallható, hanem bizonyítható is.” (…) „A tanú arról tanúskodik, ami megtörtént. Az elbeszélés kategóriáját alkalmazva azt is mondhatjuk, hogy a keresztény igehirdetés: elbeszélés a Názáreti Jézus tetteirıl és szavairól. Elbeszélés, mely a hitvalló-tanúság és az elbeszélı-tanúság egybeforrasztásának szándékából jött létre. Ezt az összekapcsolást a négy evangélista különbözıképpen hajtja végre, és ez alapján lehetıség nyílik a tipologizálásra. Az egyik szélsı érték Lukács evangélista, a másik János.” (1987: 288-289) Ricoeur az elbeszélés kérdéskörét a hermeneutika és a teológiai reflexió összefüggésében tárgyalja, Auerbach emlékezetes komparatív olvasata pedig, amelyre Hans W. Frei bibliai narratológiája is gyakran hivatkozik, irodalomtörténeti kontextusba helyezi az ószövetségi elbeszélést. Az Odüsszeusz és az Ábrahám—Izsák történet egybevetésébıl nemcsak a kétféle szöveghagyomány poétikai és stiláris különbségei, hanem a fikciós és a szakrális szöveg közötti történelmi és kulturális rendeltetés eltérései is kirajzolódnak. „Az Ószövetség elbeszéléseinek a homérosziaktól egészen elütı távlatot kölcsönöz a világtörténelmi igény és a folyvást kínzó, konfliktusokban testet öltı viszony az egyetlen, a rejtızı és mégis megjelenı Istennel, aki ígéretet téve és követeléseket támasztva kormányozza a világtörténelmet. Az Ószövetség szerkezete hasonlíthatatlanul kevésbé egységes, mint a homéroszi költeményeké, sokkal szembeötlıbb, hogy össze van toldozva – de az egyes részek mind egy világtörténelmi és világtörténelmet értelmezı egészbe tartoznak. Bár vannak nem minden zökkenı nélkül illeszkedı elemek az egészben, ezeket megragadja az értelmezés, az olvasó minden pillanatban érzi a vallási-világtörténelmi távlatot, amely megadja az egyes elbeszélések közös értelmét és közös célját.” (1985: 18-19)
8 „Homérosz egész anyagával egyetemben megmarad a mondaiban, míg az Ószövetség anyaga az elbeszélés elırehaladtával mindinkább közeledik a történetihez; a Dávidról szóló elbeszélések már túlnyomóan történeti beszámolók. (…) A megélt történelem vagy a tanúvallomásokból kirajzolódó történet sokkal egyenetlenebbül, ellenmondásosabban és zavarosabban zajlik”. (1985: 21) 10. A komparatista szempontjai a mővelıdéstörténeti beállítottságú Biblia-értelmezés gazdag hagyományát idézik, az Ószövetség történelemvíziójával pedig olyan bonyolult kérdéskört villantanak fel, ami ma a közösségi historikus tapasztalat, az élettapasztalat és az önazonosság, illetve a narratív identitás kutatóit foglalkoztatja7. A teológiai és a narratológiai kérdésfelvetések érintkezéseinek vázlatos áttekintését Paul Ricoeur példája indította. Befejezésül magatartásának ama vonását említeném, ami le nem záródó tevékenységnek mutatja az egyéni és közösségi azonosságkonstrukciók szüntelen újrateremtésének folyamatát. Ha ezt cselekvésnek, továbbá elbeszélt befejezethetetlenségnek (inachèvment narratif) és a megújulás lehetıségének tekintjük, akkor ebben pontosan kirajzolódik a bibliai könyvekre, narratívumokra irányuló elbeszélı megértés (intelligence narratif) és értelemadás jelentısége. Mindaz azonban, ami ezen interpretációs és applikatív viszonyt a hitbéli tapasztalattal kiegészülı életgyakorlatként vizsgálja, nem a narratív teológia, hanem a narratív etika egyelıre csupán körvonalaiban kirajzolódó új programjára tartozik. Válogatott bibliográfia Auerbach, Erich (1985) Mimézis. A valóság ábrázolása az európai irodalomban, Kardos P. ford., Budapest. Bal, Mieke (1986) Femmes imaginaire. L’ancient testament au risque d’une narratologie critique, HES Utrecht, Montréal, Nizet. Boer, Roland ed. Bakhtin and Genre Theory in Biblical Studies (2007) Brill, Leiden, Boston. Bolyki János (2008) A tanúvallomás folytatódik. Kommentár János leveleihez, Kommentárok a Szentíráshoz, Osiris, Budapest. Elm, Theo (1990) Die moderne Parabel. Parabel und Parabolik in Theorie und Geschichte, W. Fink, München. Fabiny Tibor (1994) Szóra bírni az Írást. Irodalomkritikai irányok lehetıségei a Biblia értelmezésében. Hermeneutikai Füzetek 3. Herm. Kutatóközpont, Budapest. Frei, Hans W. (1993) Theology & Narrative. Selected Essays. Ed. G. Hunsinger, W. C. Placher,New York, Oxford, Oxford UP. Frejdenberg, Olga (1998) A narráció eredete. In. Kovács Á.—V. Gilbert E. szerk. Kultúra, szöveg, narráció. Orosz elméletírók tanulmányai, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, Pécs: 250-283. Frey, Jörg – Rohls, Jan – Zimmermann, Ruben eds. (2004) Metaphorik und Christologie. Berlin, New York, de Gruyter. Herman, David Herman/Jahn, Manfred/Ryan, Marie-Laure (2005) Routledge Encyclopedia of Narrative Theory, London, New York. Jeremias, Joachim (1990) Jézus példázatai, Református Zsinati Iroda, Budapest. Jülicher, Adolf (1910) Die Gleichnisreden Jesu. J. C. B. Mohr Vl. Tübingen. Langages (1971. 22.) Sémiotique narrative: récits biblique. Mártonffy Marcell (2001) Az újszövetségi példázatok irodalma. Poétika és teológia. Akadémiai, Budapest. Metz, Johann Baptist (1973) Kleine Apologie des Erzählens, Concilium 9: 334-341. Mongin, Olivier (1994) Paul Ricoeur, Points, Seuil, Paris. Morny Joy ed. Paul Ricoeur and Narrative. Context and Contestation (1997) Univ. Of Calgary Press. Newsom, Carol A. (2004) The Self as Symbolic Space. Constructing Indentity and Community at Qumran, Brill, Leiden, Boston. 7
Az azonosságprobléma eredeti összefüggésben merül fel Carol A. Newsom munkájában (The Self as Symbolic Space. Constructing Indentity and Community at Qumran, Leiden; Boston: Brill, 2004).
9 Ouaknin, Marc-Alain (1994) Lire aux éclats. Éloge de la caresse, Paris. X; Ua: Symbols of Judaism, (2000) Assouline, Paris; Ua. (2002) J'ai lu, Paris. Patrick, Dale (1999) The Rhetoric of Revelation in the Hebrew Bible. Ouvertures to Biblical Theologie, Minneapolis, Fortress. Perrin, Norman (2003) Parable and Gospel. Minneapolis, Fortress. Phelan, James/Rabinowitz, Peter (2005) A Companion to Narrative Theory, MA: Blackwell. Ricoeur, Paul (1987) A kinyilatkoztatás eszméjének hermeneutikai megalapozása, In. Fabiny Tibor szerk. A hermeneutika elmélete 1. Ikonológia és Mőértelmezés 3. Szeged. Ricoeur, Paul (1987) A tanúság hermeneutikájához (1972, 1977) In. Fabiny Tibor szerk. A hermeneutika elmélete 1. Ikonológia és Mőértelmezés 3. Szeged. Ricoeur, Paul (1975) Bibliai hermeneutika, B. Szabó I., Mártonffy M. ford., Hermeneutikai Füzetek 6., Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest. Ricoeur, Paul (1994) D’un Testament à l’autre: essai d’hérmeneutique biblique (de ’Je suis qui suis’ à ’Dieu est amour’). In. Lectures 3. Aux frontièrs de la philosophie, Points, Seuil, Paris: 355-366. Ricoeur, Paul (1999) Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, Jeney Éva ford.. Osiris, Budapest. Ricoeur, Paul—LaCocque, André (2003) Bibliai gondolkodás (Penser la Bible, 1998), Enyedi Jenı [Jeney Éva] ford., Európa, Budapest. Sandler, Willibald (2002) Christentum als grosse Erzählung. Anstösse für eine narrative Theologie, in. Peter Tschuggnall Hg. Religion – Literatur – Künste. Ein Dialog (Im Kontext 14), Anif/Salzburg, Müller-Speiser: 523-538. Schulte, Jörg (2004) Eine Poetik der Offenbarung. Isaak Babel’, Bruno Schulz, Danilo Kiš. Jüdische Kultur 12. Harrasowitz Vl. Wiesbaden. Sternberg, Meir (1985) The Poetics of Biblical Narrative. Ideological Literature ant the Drama of Reading. Bloomington, Indiana UP. Sternberg, Meir (1990) La Grande chronologie. Temps et espace dans le récit biblique de l’histoire, Le livre et le rouleau 32. Bruxelles, Lexius. Stierle, Karlheinz Stierle (1973) Geschichte als Exemplum – Exemplum als Geschichte. Zur Pragmatik und Poetik narrativer Texte, In. R. Kosseleck—W. D. Stempel Hg. Geschichte – Ereignis und Erzählung, Poetik und Hermeneutik 5., W. Fink, München: 347-376. Vette, Joachim (2005) Samuel und Saul. Ein Beitrag zur narrativen Poetik des Samuelbuches, Beiträge zum Verstehen der Bibel, Bd. 13., Hg. M. Oeming, G. Theissen., Lit Vl. Münster. Vorgrimler, Herbert (2006) Új teológiai szótár, Göncöl, Budapest. Weinrich, Harald (1973) Narrative Theologie, Concilium 9: 329-334. Wilder, Amos (1999) Early Christian Rhetoric. The Language of the Gospel. Peabody, Hendrickson. Wisse, Maarten (2005) Narrative Theology and the Use of the Bible in Systematic Theology, Ars Disputandi. Vol 5 [http://www.ArsDisputandi.org] Zirker, Hans (1986) Erzählungen und Überzeugungen im gemeinsamen Geschick. Ein Beitrag zur Hermeneutik „Narrativer Theologie”. In. A. H. J. Gunneweg—H. Schröer Hg. Standort und Bedeutung der hermeneutik in der gegenwärtigen Theologie. Bonner Akademische Reden 61. Bonn: 77-100.
