I./4. számú dokumentum Budapest, 1940. március 12. vagy április 5.
Thirring Gusztáv hozzászólása a szakértekezleten Kézirat gyanánt. Thirring Gusztáv hozzászólása a nemzetiségek számbavételének kérdéséhez. Mivel a szakértekezleten szóbeli felszólalással nem vehetek részt, a megküldött kérdőpontokra a következőkben adom meg válaszomat: 1. A régi rendszer fenntartását tartom kívánatosnak, amely szerint az anyanyelv tekintendő a nemzetiség kritériumául: emellett természetesen a részletes nyelvismereti (vagy esetleg az érintkezési, ill. társalgási nyelvre vonatkozó) kérdés fenntartása is szükséges. 2. Mivel az anyanyelvi (és nyelvismereti) kérdés eddig általában bevált és eléggé megbízható eredményeket adott, megszövegezésének és utasításának lényeges megváltoztatását nem tartom szükségesnek. 3-5. A nemzetiség közvetlen kérdezését nem tartom célszerűnek, egyrészt, mert előreláthatólag kevéssé értékesíthető eredményekre vezetne, másrészt, mert fogalma nehezen írható körül s vidékenkint eltérő, zavaros adatszolgáltatási rendszer kialakulását eredményezheti. Közvetlen kérdezése az egyes nemzetiségek számerejének biztos megállapítását alig tenné lehetségessé. 6. A nemzetiségnek anyanyelvi alapon való kérdezése a statisztika egyéb ágaiban is egyöntetűen alkalmazandó. Álláspontom bővebb kifejtését a Nemzetközi Statisztikai Intézetnek 1923-ban, Brüsszelben tartott – világháború utáni első – ülésszakára tervezett, de az akkor még feszült nemzetközi helyzet miatt bemutatásra nem került alábbi dolgozatom eredeti szövege tartalmazza. A nemzetiségi statisztika alapelveiről. A világháborút követő békekötések a nemzeti kisebbségek jogait részben ezen nemzetiségeknek számszerűen megállapított bizonyos legkisebb arányához kötötték, aminek fennforgását az említett békeszerződések a nemzeti kisebbségek nyelvi és egyéb jogai engedélyezésének előfeltételéül követelték meg. Az ezen békekötések által érintett nemzeti kisebbségekre nézve tehát számuknak és elterjedésüknek meg nem támadható és befolyásolatlan megállapítása valóságos életkérdés. Az ehhez a kérdéshez fűződő életbevágó érdekek tehát időszerűnek és kívánatosnak mutatják, hogy a nemzetiségi statisztika alapjait beható, szakszerű vizsgálódásnak vessük alá és a tudomány tekintéjével megállapítsuk azon elveket, amelyeknek alapján a nemzetiségi viszonyok megállapítását eszközölni kell. Ez a feladat annál fontosabb és sürgősebb, mivel a nemzetiség fogalma – dacára a nemzetközi statisztikai kongresszusok és a Nemzetközi Statisztikai Intézet idevágó tárgyalásainak – statisztika még mindig nincs eléggé tisztázva és egységesen értelmezve, minek folytán a nemzetiségi viszonyok felvétele nem mindenütt történik oly módon, amely minden tekintetben kifogástalan és a tényleges viszonyoknak megfelelő eredményekre vezethetne. De a nemzetiségi statisztika kérdése ezen aktuális indító okoktól eltekintve is igényel, még pedig annál inkább, tisztázást és helyesbítést, mivel csakis megbízható nemzetiségi statisztika alapján lesz lehetséges, hogy a nemzetiségi probléma, amely ma nem csak a békekötésektől közvetlenül érintett államokban, hanem általában a vegyes népességű államokban az aktuális politika homlokterében áll, kielégítő és megnyugtató megoldást találhasson. Végül tisztán tudományos szempontból a nemzetiségek nemzetközileg összehasonlítható statisztikájának megteremtése is megköveteli, hogy az eddig sok tekintetben eltérő és gyakran ki nem elégítő felvételek a jövőben megfelelő és egységes alapra helyeztessenek. ∑ A nemzetiség megállapításának célja, hogy azon néptömegek, melyek a közös leszármazáson alapuló törzsközösség folytán egységeseknek és összetartozóknak tekinthetők, szabatosan megállapíttassanak. Ezeket
a néptömegeket összekapcsolja az eredet, a keletkezés, a leszármazás egysége és ebből folyólag rendszerint a szokások és erkölcsök, a nézetek és felfogások egysége is. Eredetileg kétségkívül faji jellegek választották el egymástól a különböző nagy néptömegeket. Ha ma is arról volna szó, hogy az egyének differenciálása alapvető faji jellegek szerint ejtessék meg, a statisztikai tömegfigyelés semmiféle nagyobb technikai nehézségekkel nem küzdene; a faji jellemvonásokat, melyek a négereket a mongoloktól vagy az áriaiaktól megkülönbözteti, a népesség állapotának statisztikai felvételénél is könnyen lehetne felismerni és rögzíteni. De mihelyt arról van szó, hogy a nagy rasszokon belül különböző törzseket vagy nemzeteket különböztessünk meg, amidőn is a faji közösség tág fogalma a nemzetiségi közösségek hosszú sorozatára bontandó fel, mihelyt tehát már nem a könnyen felismerhető elsődleges antropológiai faji jellemvonások szolgálnak a megkülönböztetés alapjául, a differenciálódás nehézségei azonnal előtérbe lépnek. Egyébként is ellenkeznék a statisztikai tömegmegfigyelések lényegével és jellegével, ha ezeknek körében tisztán testi (somatikus) jellemvonások vétetnének fel megkülönböztetési alapul. Különböző néptörzsekhez tartozó egyéneknek antropológiai alapon való szétválasztása tehát annál kevésbé lesz valaha a statisztikai felvételeken belül lehetséges, mivel a somatikus különbségek annál inkább halványulnak el, minél jobban mosódnak el a tiszta fajok és minél messzebbmenőleg kell a néptörzsek osztályozását keresztül vinnünk. Hogyha a franciáknak, olaszoknak, vagy angoloknak vannak is testi sajátosságaik, melyek őket egymástól elválasztják, ezek a tulajdonságok mégis – különösen a kultúra haladásával – annyira eltűnnek, hogy ezen az alapon megbízható megkülönböztetést eszközölni nem lehet. Ha tehát a statisztika törzsközösségeket és törzskülönbségeket, nemzetiségi összetartozást és nemzetiségi különbségeket akar kimutatni, akkor oly egyéb segédeszközökhöz kell nyúlnia, amelyek a faji, vagy általában a testi jellemvonásokon kívül keresendők. Itt mindenek előtt arra kell utalni, hogy a nemzetiségi hozzátartozás megállapításánál a nemzetiségi hozzátartozás megállapításánál a nemzetiségnek kettős fogalmával találkozunk. Vannak államok, melyek a nemzetiségeket politikai állampolgárság (honosság) értelmében fogják fel. Ez a felfogás téves és meg nem engedhető. Az az álláspont például, amely 1789-ben az állampolgárokat (tekintet nélkül néprajzi hovatartozásukra) egy nemzetnek minősítette és ezzel a nemzetiség fogalmát az állampolgárságéval azonosította, a nemzetiségeket az állampolgárság keretében teljesen elenyészteti. Hogyha ez a felfogás helyes volna, akkor – az államban élő idegen honosoktól eltekintve – az államalkotó faj mellett sehol más nemzetiség nem léteznék, akkor nem volnának nemzeti kisebbségek s így nem volna nemzetiségi kérdés sem. Ez okból különbséget kell tenni a politikai nemzet (az állam szervezetében élő minden nemzetiségű egyének összessége) és az etnográfiai nemzet- vagy nemzetiség között. Ezen megkülönböztetés szükségességét már a brüsszeli és londoni nemzetközi statisztikai kongresszusok hangsúlyozták. A fogalmak körüli zavar azonban még az 1872. Évi szentpétervári kongresszuson is kifejezésre jutott, amely kongresszus a „langue maternelle ou langue parlée” felvételén kívül még a lakosok nemzetiségének megállapítását és származásuk vagy eredetük („Origine”) megkérdezését is követelte. Bár e három fogalomnak közelebbi meghatározása hiányzik, mégis ezen, és a későbbi kongresszusok tárgyalásaiból kiderül, hogy Szentpétervárt a nemzetiség fogalma alatt csakis a politikai nemzetiséget, tehát az állami hozzátartozást értették, az etnográfiai nemzetiség, vagyis a népi hozzátartozás megállapítására pedig a nyelvet kívánták tudakolni, míg az igen bizonytalan „származás” fogalmának tulajdonképpeni értelme teljesen tisztázatlan maradt. Ezzel a nyelvet minősítették – nyilván más etnikai ismérv hiányában – a néprajzi értelemben vett nemzetiség kritériumának és az maradt – jobb ismérv hiányában – egészen a mai napig. Hogyha a nemzet fogalma ki is fejez bizonyos születési, származási és keletkezési egységet, mégis – egyéb ismérv elégtelensége folytán – egyedül a nyelvet ismerték fel joggal a nemzetiség legmegfelelőbb kifejezőjének, annak a félreismerhetetlen kapocsnak, amely egy nemzet tagjait egy szellemi közösségé kovácsolja össze. Mert a nyelv, amelyet gondolataink és érzelmeink kifejezésére használunk, a nemzethez, az eredeti néptörzshöz való tartozást, amelyből eredtünk, a leghatározottabban és a legvilágosabban fejezi ki s a legjobban engedi felismerni az egyén nemzeti érzületét; mert – miként gróf Széchenyi István találóan megjegyezte – a nemzet nyelvében él és az öröklött nyelvnek feladása egyértelmű az eredeti nemzetiségnek feláldozásával, amely idegen néptörzshöz való asszimilálódásához és általa való felszívatáshoz vezet. A nyelv a nemzetiség helyes kritériuma, mert a nyelvet rendszerint örököljük, ez tehát úgyszólván az egyénnek veleszületett tulajdonsága. Ebben az értelemben az anyanyelv az a nyelv, amelyet a gyermek kiskorától kezdve megtanult, amelyet a legfolyékonyabban beszél, és amelyikben gondolkozik és imádkozik. Ez a nyelv az esetek többségében egyúttal a családi nyelv is, vagyis az a nyelv, amely a családban dívik; de van számos olyan eset is (például amidőn a szülők különböző nemzetiségűek), ahol a családban két nyelvet beszélnek; itt tehát a családi nyelvnek megállapítása önkényes (a családfő tetszésétől függő) ténykedés, amely talán nem mindig felel meg a tényleges viszonyoknak. Ugyanazok a nehézségek azonban
2
hasonló esetekben az anyanyelv tekintetében is fennállanak. Hogyha fel is tehető, hogy két nyelvű szülők mellett a gyermekek először is az anyjuk nyelvét fogják megtanulni, ebből még sem lehet szabályt alkotni, mert a környezet befolyása, vagy a községekben dívó érintkezési nyelv, az iskola vagy az istentisztelet a gyermek nyelvhasználatát lényegesen befolyásolhatja. Mindenesetre kiviláglik, hogy ily esetekben, amelyekben tulajdonképpen nem annyira örökölt, mint inkább eltanult nyelvről van szó, a bevallott nyelv nem mindig hű tükre az etnikai nemzetiségnek vagyis a népi hozzátartozásnak és hogy tehát nyelvileg nagyon kevert népeknél a tényleges viszonyoknak elferdítése könnyen beállhat. Épp úgy kell, hogy gyermekeknél, akik még nem beszélnek és olyan egyéneknél, akik valamely esti fogyatkozás miatt, vagy a szellemi fejlődés teljes hiánya miatt (némák, hülyék stb.) egyik nyelvet sem használják, a szülők anyanyelve (törvénytelen gyermekeknél az anyáé), illetve a legközelebbi hozzátartozók nyelve, akiknek körében ezen fogyatkozásokban szenvedő egyének élnek, mérvadó legyen. Elvileg azonban ki kellene zárni azt az esetet, hogy két anyanyelvvel bíró egyének mutattassanak ki, mert hogyha az anyanyelv a nemzetiség (néprajzi hozzátartozás) kritériuma kíván lenni, úgy az mindig csak egy lehet és sohasem lehet kétféle. Oly esetekben, amidőn a gyermek kétnyelvű szülőitől tényleg két nyelvet örökölt, mindig azt a nyelvet kellene bevallani, amelyet az illető egyén elsősorban érez anyanyelvének. A kétnyelvűség, amelynél egyébként is közel fekszik az a veszély, hogy egy eltanult nyelv vegyül össze az anyanyelvvel, már a nyelvismeret területére vezet át, amelyet mint szellemi produktumot határozottan és élesen meg kell különböztetni a néprajzi értelemben vett nyelvhasználattól. Az anyanyelv, illetve a családi nyelv a maga általános elterjedésében a népnek nemzeti nyelvévé, azaz azon nyelvvé válik, mely a népre a nemzetiségi bélyeget reányomja; ahol az összes népesség anyanyelve a francia vagy angol, ott kizárólag franciák vagy angolok laknak és az ezen nyelvet beszélő egyének összessége alkotja a francia vagy angol nemzetet, a néprajzi értelemben. Az a körülmény, hogy a nyelvet, még ha azt örököltük is, mégis egyúttal el is tanultuk és hogy mindig a szülők (vagy az anya) akaratától függ, hogy a gyermek mely nyelvet „örökli”, helyesebben eltanulja: ezen kritérium elégtelenségére utal; a nyelvet éppen úgy, mint a vallást, vagy a foglalkozást az életviszonyok kényszerítő ereje alatt, avagy politikai vagy rokonszenvi okokból változtatni lehet. A nyelv tehát nem állandó és abszolút szabatos kritériuma a nemzetiségnek, hanem sok esetben csak olyan kisegítő eszköz, melyre más ismérvek hiányából szorulunk. Hogyha a nemzetileg egységes népességek körében csak kivételesen fordul is elő, hogy a nyelv nem fedi egyúttal a néprajzi leszármazást, tehát az etnikai nemzetiséget, úgy ezen esetek kevert népeknél, amelyek gyakran nyelvi átmeneti állapotban vannak, igen gyakoriak lehetnek. Ez okból ily esetekben a nyelv, mint néprajzi kritérium gyakran felmondja a szolgálatot és így a tényleges állapotoknak szabatos megállapítása rendkívül nehézzé válik. Ily esetekben a népszámlálások eredményeit nem egyszer tendenciózusoknak vagy hamisítottaknak jelentik ki, bár a számlálóbiztosok legjobb hiszemmel jártak el és kerültek minden önkényes cselekedetet. Ily esetekben a sajátos nyelvi kialakulás és ebből eredőleg a népességnek ingadozó magatartása lesz okozójává tévedéseknek vagy hibáknak. Ezek az átmeneti állapotok további kifejlődésükben a nyelvnek teljes megváltoztatásához, a nemzeti nyelv kicseréléséhez, asszimilációhoz és beolvadáshoz, vagyis a nyelvi kisebbségek felszívódásához vezetnek, amely a népesség nemzeti állományában lényeges változásokat idézhet elő. A nemzeti nyelv, illetve az eddig dívó anyanyelv kicserélődése történhetik: 1. Önként, más nyelvközösséghez való csatlakozás által (hazafiasságból, más nemzetiség iránti szimpátiából, vagy az ifjabb nemzedékek befolyása által stb.). 2. Önkénytelenül, az életviszonyok kényszerítő ereje által, pl. az általánosságban dívó érintkezési nyelv, a tanítás, az egyház nyelve folytán stb. 3. Erőszakosan, az uralkodó vagy túlnyomó néptörzs nemzet türelmetlensége, hatósági intézkedések, a nemzeti nyelv használatának megtiltása, a nemzeti iskolák és a nemzeti irodalom elnyomása által stb. Ezek a jelenségek, amelyek évszázadok óta ismeretesek, ma intenzív erővel újból fellépnek és Európa néprajzi mozaikját nem jelentéktelen módon befolyásolhatják. Hogyha ilyen esetekben csak a nyelvismeret értelmében vett nyelvhasználat változásairól volna szó, ezen változásoknak nem kellene túl nagy jelentőséget tulajdonítani. De ha a nemzeti nyelv elcserélése által egy nemzet néprajzilag idegen elemeket olvaszt magába, a statisztika által kimutatott nyelv az etnográfiai nemzetiség kritériumáról az egyszerű nyelvismeret kritériumává süllyedhet alá. Ha például egy angol gyarmaton a négerek az angol nyelvet anyanyelvük gyanánt vallanák be, ebben az esetben az angol nemzet fajilag teljesen idegen ele-
3
meknek jelentékeny oly tömegét venné fel magába, amelyet bizonyára nem szabadna az angol néphez tartozónak tekinteni. Gyakorlatilag az ilyen eseteknek talán csak a zsidókra való vonatkozással van jelentőségük. A zsidó nép a civilizált világ majdnem minden államában teljesen hozzásimult az uralkodó nemzetekhez és ezeknek nyelvét anyanyelve gyanánt fogadta el és vallja be. Hogyha ez a beolvadási folyamat általános és végleges volna és egyetlen zsidó sem vallaná be a zsidó (héber) nyelvet anyanyelvéül, úgy a zsidóság, mint nép a föld színéről eltűnnék és (amennyiben a zsidó hitet megtartja) zsidó vallású franciákra, angolokra, németekre, magyarokra, lengyelekre, oroszokra stb. oszlanék fel. A statisztika itt nehéz probléma előtt áll. Mert ha van nép kifejezett faji típussal, úgy ez a zsidó: de ha a zsidó szülőföldjének nemzeti nyelvét vallja be anyanyelvéül, a statisztika képtelenné válik arra, hogy a zsidóságot, mint néptörzset kimutassa. Úgy látszik tehát, hogy azon államok felfogása a helyes amelyek a zsidókat nem hitfelekezetnek, hanem a felekezeti bevallás alapján külön nemzetiségnek (fajnak) fogadják el és tüntetik fel, ami mellett azonban azok a zsidók, akiknek zsidó leszármazása (a vallás változtatása folytán) nem ismerhető fel, még mindig elkerülik a statisztika árgus szemét. A zsidóság szabatos statisztikájának kérdése úgy az elvont tudomány, mint a gyakorlati politika szempontjából nézve olyan jelentőségű, hogy annak beható tárgyalása az illetékes tudományos statisztikai fórumok előtt kívánatosnak látszik. Mindezek alapján a nemzetiségi statisztika alapelveinek megállapítása és gyakorlatilag való keresztülvitele szempontjából a következő megállapításokat tartjuk szükségesnek és követendőnek, amelyek általános elfogadását a nemzetiségi statisztika megbízhatósága és egyöntetűsége szempontjából felette kívánatosnak tekintünk: 1. Feltétlenül szükséges, hogy minden állam népszámlálása a népesség etnográfiai nemzetiségének felvételére állandóan terjeszkedjék ki; ennek a felvételnek az állam összes népességét kell felölelnie, az idegen honosokat is beleértve. 2. A nemzetiség kritériumául az anyanyelv veendő, vagyis az a nyelv, amelyet mindenki gyermekkorétól kezdve tanult, melyet tehát legfolyékonyabban beszél és amelyben gondolkodik és imádkozik. Gyermekek, akik még nem beszélnek, valamint olyan egyének, akik valamely testi fogyatkozás miatt, vagy szellemi fejlődés teljes hiánya miatt (némák, hülyék stb.) egyik nyelvet sem használják, a szülők anyanyelvéhez (törvénytelen gyermekeknél az anyanyelvéhez), illetve a legközelebbi hozzátartozók nyelvéhez, akiknek körében élnek, számítandók. Hogyha a szülők különböző anyanyelvűek, vagy ha már nem élnek, azon nyelvet kell anyanyelvként bevallani, melyet az adott viszonyok között a legnagyobb valószínűséggel lehet az illető egyén jövendőbeli használati nyelvének tekinteni. 3. Oly gyermekeknél is, kik különböző nyelvű szülőktől származnak, elvileg csakis egy anyanyelvet szabad bevallani, mégpedig a 2. Pontban foglaltak értelmében. 4. Az érintkezési vagy társalgási nyelv (Umgangsprache), t.i. az a nyelv, mellyel valaki a közhasználatban él, vagy vele élnie kell, mint külső körülmények kényszerű folyamánya és mint a nemzetiségre nézve nem jellemző nyelv csakis oly esetekben állapítandó meg, amidőn az anyanyelvet is megkérdezték és kimutatják. Az érintkezési nyelv sohasem pótolhatja az anyanyelvet. 5. Oly esetekben, amidőn idegen fajú egyének (négerek, japániak, kínaiak, zsidók stb.) szülőföldjük nemzeti nyelvét, pl. az angolt, franciát stb. vallják be anyanyelvükül, valamint akkor is amidőn az illető egyének vallása (például a zsidó, mohamedán, buddhista stb. vallás) idegen fajokból aló leszármazásra enged következtetni, kívánatos az illetőnek idegen faji leszármazását is megkérdezni, illetve kimutatni. 6. Feltétlenül szükséges, hogy a nemzetiség a népmozgalom statisztikájában is ugyanazon terjedelemben, mint a népszámlálásnál mutattassék ki, miért is kívánatos, hogy a statisztikai hivatalok a nemzetiség (anyanyelv) kérdését a népmozgalom (házasságkötések, születések, halálesetek, vándorlások) kérdőíveibe is felvegyék. 7. A nemzetiség bevallásának a népesség részéről teljesen önként és minden befolyásolástól menten kell történnie és e tekintetben a népességre sem rendeletek, sem hatósági szervek, vagy más egyének által semmiféle nyomást, vagy kényszert gyakorolni nem szabad; hasonlóképpen az anyag feldolgozásának és közzétételének is teljesen pártatlanul kell megtörténnie és az eredeti bevallásoknak bárminő megváltoztatását vagy eltitkolását az állam s a tudomány méltóságával össze nem egyeztethetőnek kell minősíteni. Forrás: OSZK 99927
4
Megjegyzés: „A Nemzetközi Népességtudományi Unió Magyarországi Csoportjának (a Magyar Statisztikai Társaság kebelében) előadásai” az 1940. március 12. és április 5. a Magyar Statisztikai Társasággal közösen rendezett szakértekezlet Tárgy: A nemzetiségek számbavételének és az ezzel kapcsolatos kérdéseknek megvitatása. Elnöki megnyitó és zárszó: Konkoly Thege Gy. Felszólalók: Barsy Gy., Thirring G. (írásban), Földes B. (írásban), Kenéz B. (írásban) Kovás A., Kászonyi F., Egyed I., Benisch A., Nagy I., Móricz K., Rudai R., Kovács N., Csekey I. (írásban), Schneller K. (írásban).
5
