3 érveléstan érveléstechnika. Press 1958)

JeMa 2011/3 É r v e l é s t a n – é r v e l é s t e c h n i k a

Szitás Benedek A retorika a mindennapi jogi munkában*

1. Adatok az érvelés történetéhez A retorika, s különösen a bíróság előtt alkalmazott retorika hosszú múltra tekint vissza – mondhatni, egyidős a pereskedéssel. A retorika elméletének megalapozója, a szürakuszai Korax (Kr. e. 5. század) dolgozta ki a beszéd hármas tagolását: bevezetés – tárgyalás – befejezés. Tanítványa, Theisziasz (Kr. e. 5. század második fele), akiben – a régi terminológia szerint – a törvénykezési szónoklat első mesterét is látnunk kell, Korax felosztását kiegészítette a bizonyítással, így alappal tekinthetjük Theisziaszt az érvelés „atyjának”. Kettejük kapcsolatáról fennmaradt egy anekdota, mely szerint Theisziasz tanulmányai befejezése után nem fizette ki a tandíjat Koraxnak, aki azzal fenyegette meg, hogy pert indít ellene. Theisziasz kijelentette, hogy a per kimenetelétől függetlenül nem fog fizetni, mert ha Korax követelését elutasítja a bíróság, akkor nincs olyan bírói ítélet, amely őt fizetésre kötelezné, ha viszont Korax nyerne, akkor azért nem fog fizetni, mert a mestere rosszul tanította őt, s ezért nem lenne méltányos, hogy egy ilyen képzésért még fizessen is. A történetnek természetesen csak anekdotaértéke van, de kétségtelenül szellemes példa az érvelésre. Az ókor minden jeles retorikusa foglalkozott az érveléssel – a bizonyítással és a cáfolással. Mondhatjuk, hogy minden későbbi szerző bővítette a beszédrészek számát, felosztását, de egyiküknél sem hiányzik a bizonyítás, mint a beszéd elengedhetetlen része. Platón (Kr. e. 427–347) nem írt rendszeres retorikai művet, de retorikája körvonalazható Gorgiász és Phaidrosz című dialógusaiból. Arisztotelész (Kr. e. 384–322) Retorika című művében dolgozta ki a retorika tudományos alapjait. Írása szerint minden beszédnek legalább négy részből kell állania: bevezetés (prooimion), tétel (protheszisz), bizonyítás (pisztéisz) és befejezés (epilogosz). Az említettek közül a beszéd legalapvetőbb részének a bizonyítást tekintette, ezért ezzel foglalkozott a legbehatóbban. Megfogalmazása szerint „a retorika olyan képesség, amely minden egyes tárgyban feltárja a meggyőzés lehetőségeit”, illetve „mindenki bizonyítással érvel úgy, hogy vagy példát alkalmaz, vagy enthümémát; e kettőn kívül nincs más”.1 Az Arisztotelész utáni kb. két és fél évszázadból nem maradtak ránk retorikai művek; azokra utalások és hivatkozások alapján következtethetünk az első latin nyelvű retorikai mű, Cornificius (? – Kr. e. 41) Rhetorika ad Herennium című munkája alapján.2 A szerző ennek 2. könyvében ír részletesen a bizonyításról. A legtökéletesebb érvelésnek az epikheirémát tekinti, amelyet ő összetett szillogizmusként értelmez. Az ókori tudományos retorika Quintilianus Institutio oratoria című munkájában ért a csúcsra.3 Az érvelésről a mű 5. könyve szól részletesen. A szerző – egyébként Arisztotelésszel egye-

Szitás Benedek: A retorika a mindennapi jogi munkában

zően – számba veszi a retorikán belüli és retorikán kívüli bizonyítékokat, majd az érvek terminológiájával, az érvforrásokkal, végül az érvek felhasználásának mikéntjével foglalkozik. A bizonyítás mellett a cáfolás, a szillogizmus, az enthüméma és az epikheiréma kérdéseit is részletesen kidogozta művében. Azt mondhatjuk, hogy a Quintilianus utáni retorikai szerzők, sok évszázad alatt, illetve annak ellenére, gyakorlatilag alig tettek hozzá a retorika e géniuszának rendszeréhez, ezen belül az érvelés és a meggyőzés témájához. Említésre méltók azonban a XX. század nagyjai, akik közül csak három nevet kívánok érintőlegesen említeni. Kenneth Burke (1897–1993) amerikai polihisztor nézete szerint – aki egyébként magát „a szavak emberének”, „logologusnak” nevezte – a retorika a meggyőzés szimbolikus cselekvése, a motiváció módja.4 Chaïm Perelman (1912–1984) – „a XX. század Arisztotelésze” – lengyel származású belga filozófus egyrészt alapként beépítette az érvelés rendszerébe a méltányosság és az igazságosság szabályát, másrészt az arisztotelészi alapokon a retorika és a dialektika egységét hirdette azzal, hogy abban a dialektika elméletileg alapozza meg az érvelést, míg a retorika annak gyakorlati módszere.5 Stephen Toulmin (1922–2009) angol filozófus az érvelést az ember gondolkodása gyakorlati döntési folyamatához igyekezett igazítani, mert értelmezése szerint az érvelés emberi magatartás, illetve részben több is, más is, mint a puszta formális logika.6 Korunk hazai szerzői közül csak négy nevet említek, akiknek egyébként rendkívül értékes munkássága elemzésére itt nincs mód: Aczél Petra, Hársing László, Margitai Elemér és Zentai István munkássága nélkül a hazai érvelés, a meggyőzés és a bizonyítás tudománya nem tartana ott, ahol azt a jelenben láthatjuk – nemzetközileg is elismert helyen.

* Szakmai lektor: Szabó Miklós. 1 Arisztotelész: Rétorika [ford.: Adamik Tamás] (Budapest: Gondolat 1982) 10, 12–13. Az enthüméma az arisztotelészi értelmezésben retorikai szillogizmus. 2 Cornificius: A szónoki mesterség. A C. Herenniusnak ajánlott retorika [ford.: Adamik Tamás] (Budapest: Magyar Könyvklub 1987). 3 Marcus Fabius Quintilianus: Szónoklattan [ford.: Adamik Tamás et al.] (Pozsony: Kalligram 2008). 4 Kenneth Burke: Dramatism and Development (Barre MA: Clark University Press 1972). 5 Chaïm Perelman – Lucie Olbrechts-Tyteca: La nouvelle rhétorique. Traité de l’argumentation. (Paris: Presses Universitaires de France 1958). 6 Stephen Toulmin: The Uses of Argument (Cambridge: Cambridge University Press 1958).

93

É rv e lé stan – é rv e lé ste c h n i k a

2. Néhány szó a retorikai érvelés követelményéről Az érv a bizonyítás fundamentuma, legalapvetőbb eszköze; Aczél Petra megfogalmazásában: „a bizonyítás a retorikai szöveg szíve”.7 A klasszikusoktól kezdve az érveket sokféleképpen csoportosították. Klasszikus értelemben külső és belső retorikai érvcsoportot különböztettek meg. Az arisztotelészi felosztás szerint a retorikai külső érvek a beszélőtől, az előadás mikéntjétől függetlenül meglévő adatok, érvek, bizonyítékok és módszerek, míg a belső érveket maga a szónok hozza létre egyéni előadásmódjával, beszéde kifejezési módjával, formájával és hatásával. A szónoknak e külső érveket alkalmaznia, a belsőket feltalálnia kell. A szónoklat a szónoki bizonyítás, a külső és a belső érvek alkalmazásának a beszéd témájához igazodó, optimális egysége. A retorikai érveket, az érvelést több szempontból lehet vizsgálni, értékelni: 1. forrásuk szerint; 2. a logikai helyesség és kifejtettség szempontjából; 2. kommunikációs és pragmatikus szempontok szerint; 4. pszichológiailag, a hallgatóra tett hatás, vagyis a meggyőző erő alapján. Ad 1. A XVIII. század végéig a retorikai szakirodalom a klas�szikus, alapvetően arisztotelészi hagyományokat követve külső és belső érvforrásokat különböztetett meg. A külső érvforrások a beszéd tárgyának külső viszonyaiból, kapcsolataiból származnak, míg a belsők személyes jellegűek, magához a cselekvéshez, történéshez kapcsolódnak. Ad 2. Az érvek az induktív és deduktív következtetések logikai egységeit követhetik, amelyek adott esetben teljességgel kifejtettek vagy teljes kifejtés nélküliek lehetnek. Természetesen a szükséges kifejtés nélkül csak akkor alkalmazhatók az érvek, ha egyébként logikailag találók. A retorikai szakirodalom szerint kifejtés nélkül azok az érvek alkalmazhatók, amelyek további bizonyításra nem szorulnak, amelyek már a priori bizonyítottak, azokat a nép, a közvélemény vagy az ellenfelünk is elfogadja, és bizonyos vonatkozásokban a beszéd során többszörösen megismételt érvek. Utóbbira több retorikai szerző használja szemléletes példaként Shakespeare Julius Caesar című tragédiájából Antonius szavait: „S Brutus derék, becsületes férfiú.” Ad 3. Kommunikációs szempontból, a nyelvi megformálás alapján az érvek többféle osztályozása ismert, amelyek közül csak a legáltalánosabban elfogadottat ismertetem, mely szerint emocionális, esztétikus és racionális érveket különböztethetünk meg. Aczél Petra kifejtése alapján emocionális érv a nagyítás, a túlzás, a leírás, a körülírás, a személyhez fordulás és a kérdés. Esztétikusnak tekinthető érv a bővítés, a kicsinyítés, az eufemizmus (enyhítés, szépítés), a kötőszóhalmozás és -elhagyás, végül a szóképek. A racionális érvek közé sorolhatjuk a számokat, számszerű adatokat, a pontosítást, a megengedést, a hasonlatot, a példát és a fokozást.8 Ad 4. Az érvelés retorikailag akkor tekinthető helyesnek, ha megfelel két alapvető szempontnak: nevezetesen az érvelés logikus és meggyőző. Az érvelés meggyőző erejének kérdése szorosabban kapcsolódik az érvelés retorikájához. A bizonyítás, a meggyőzés retorikájának az alapja – a klasszikus felosztást követve – az éthosz, a

94

2011/3 JeMa

páthosz és a logosz. Nagyon leegyszerűsített megfogalmazás szerint az éthosz a beszélőre, a páthosz a hallgatóra, míg a logosz magára a beszédre vonatkozik. Az éthosz sűrített lényegét talán az idősebb Catótól (Kr. e. 234–149) származó mondás fejezi ki a legjobban: vir bonus dicendi peritus, azaz (némileg szabad fordításban) „a jó szónok elsősorban igaz ember”. A páthosz a nyelvi kifejezés formája, az, amiként az éthosz eljut a hallgatósághoz, amiként az megérinti a hallgatóságot. A logosz maga az érvelő beszéd, az argumentáció kerete, a meggyőzés pillére.

3. A retorikailag helytelen érvelésről Eddig a helyes retorikai érvelésről volt szó, azonban nyilvánvaló, hogy fejtegetéseink csak akkor tekinthetők teljes körűnek, akkor értékeljük teljesen az érvelést, ha a kérdést negatív oldalról, tehát a helytelen érvelés oldaláról is nagy vonalakban megvilágítjuk. Akkor helytelen egy érv, egy érvelési folyamat, ha a helyes célt, a formailag és tartalmilag igaz meggyőzést nem segíti, illetve azzal ellentétes. Itt a fő hangsúly a meggyőzés valóságos igazságértékén van, mert demagógiával, „hordószónoklattal” is el lehet érni (általában időleges) meggyőződés-kialakítást, ami viszont nem állja ki az igazság próbáját. Gondoljunk csak arra, hogy nem vitathatóan sokmilliós táboruk volt a fasiszta nézeteknek, a fasiszta propaganda sokakat meggyőzött, akik őszintén hittek is benne, azonban ezek e nézetek nyilvánvalóan nem állták ki az igazság történelmi próbáját. Ahogy az érvelés, úgy a hibás érvelés szabályait is gazdagon tárgyalja és különböző szempontok szerint csoportosítja, osztályozza a szakirodalom – az érvelési hibák palettája is színes és széles. Vannak nyilvánvalóan abszurd jellegű, hibás érvek, amelyek talán szóra sem érdemesek, hiszen azok igaztalan voltát a hallgató nyomban felismeri, és még akkor is következetesen elutasítja, ha a szónok minduntalan megismétli azokat. Nem kell talán indokolni, hogy eleve kudarcra van ítélve az az állítás és a mellette szóló érvelés, amely mondjuk a perpetuum mobile feltalálásáról vagy a kör négyszögesítésének megoldásáról szólna. Ugyanakkor az igaz és hamis érvek, érvelések határainak vannak finom átmenetei, nehezebben minősíthető esetei, ezért inkább ezekre a legjellemzőbb és a jogászi munkában is a leggyakrabban előforduló hibákra szeretnék rámutatni, néhány „tárgyalótermi” példával megvilágítva. Ahogy a helyes érvelésnek is számos osztályozási módja ismert, úgy természetesen a hibás érvelést is több fundamentum divisionis alapján lehet vagy lehetne csoportosítani, ezért csak egy nagyon leegyszerűsített szempont, az alanyi és tárgyi megkülönböztetés alapján mutatom be a legfontosabb, legjellemzőbb eseteket. 1. Az alannyal kapcsolatosan a következő hibás érvelési esetekről lehet szó – hangsúlyozva, hogy a bemutatott példák nem jelentenek taxációt:

7 Adamik Tamás – A. Jászó Anna – Aczél Petra: Retorika (Budapest: Osiris 2004) 349. 8 Adamik – A. Jászó – Aczél (7. lj.) 355.



(a) Argumentum ad hominem. A személyi érvelés, amely lehet belső és külső abban az értelemben, hogy az érvelés a vitapartner, a hallgatóság személyes tulajdonságára, érdekeire, cselekedeteire, esetlegesen valamilyen okból való elfogultságára vonatkozik-e, vagy pedig a vitában, az érvelési folyamatban közvetlenül nem érintett harmadik személyre. Belső hamis érvelésnek tekinthető például az, hogy akit hamis tanúzásért már elítéltek, annak sohasem lehet hinni. Durvább formája az ún. gyalázkodó személyeskedés, amelyre talán példát sem kell felhozni. Külső hamis érvelés, amelyet a szakirodalom argumentum ad verecundiamnak is nevez, az – ismert vagy anonim, valóságos vagy csak állított – szakértőre, szaktekintélyre való hivatkozás, amelyből az előzővel kapcsolatosan talán példa a skolasztikusoknak az az érvelése, hogy Arisztotelész olyan nagy bölcs volt, hogy nem tévedhetett. (b) Argumentum ad hominem tu quoque. Ez az az eset, amikor az ellenfél állítását azért és csakis azért ítéljük elfogadhatatlannak, csak azzal cáfoljuk, hogy az ellenfél hasonló korábbi állításairól már bebizonyosodott, hogy azok hamisak és valótlanok. Példa: az adott ügyben azért alaptalan a vád, mert egy korábbi hasonló ügyben már felmentő ítélet született. (c) Argumentum ad ignoratum. A bizonyítás, a tudás hiányára alapított érvelés. Ezzel kapcsolatosan csupán megjegyzem, hogy Spinoza szellemesen megfogalmazta: „a nem tudás nem érv.” Nyomatékosan hangsúlyozni kívánom azonban, hogy itt érveléstani, nem pedig eljárásjogi kérdésről, nevezetesen a bebizonyítottság hiányáról, az ártatlanság vélelméről, illetve az in dubio pro reo elve érvényesüléséről, hanem arról a logikai érvelési hibáról van szó, amikor egy egyébként igaz állításról úgy vélekedünk vagy azzal kapcsolatosan arra hivatkozunk, hogy annak igazsága nincs igazolva. Az előadottakkal kapcsolatosan arra az egyszerű és nyilvánvalóan téves érvelésre utalok, amikor valaki egy köztudomású tény igazságát pusztán annak alapján tagadja, hogy az az adott ügyben nem lett bebizonyítva. (d) Argumentum ad baculum. Az a helytelen érvelési mód, amikor egy tény igazsága csak kényszerítés vagy súlyos hátrány kilátásba helyezése által tekinthető beigazoltnak. Ennek történelmi példája a kínvallatás útján vagy annak elkerülése végett tett, „a bizonyítékok királynőjének” tekintett beismerő vallomás igaznak elfogadása. (e) Argumentum ad misericordiam. A szánalomkeltő érvelés. Amikor az érvelő a maga vagy más iránti szánalomkeltésből von le következtetést egy állított tény igazságára nézve. Ennek alesete talán az ún. argumentum ad lazarum, amikor az érvelő a saját vagy mások szegénységére, anyagi lehetőségei hiányára, szerény voltára hivatkozik. Példája az az általam hallott, megtörtént eset, amikor a védő arra hivatkozással kérte a bíróságtól a törvényi minimumbüntetés kiszabását, hogy „essen meg a bíróság szíve a vádlotton karácsony szent ünnepe előtt”. (f) Argumentum ad populum. Azzal való érvelés, hogy egy állítás igazságértéke attól függ, hogy azzal hányan értenek egyet, illetve hogy sok ember egyetértése és az állítás igazságértéke között direkt, lineáris kapcsolat van. Példája a kirívóan súlyos élet elleni bűncselekmény elkövetése esetén a halálbüntetés alkalmazhatóságával kapcsolatban gyakran elhangzó demagóg érv, hogy azt sokan követelnék. Ide sorolható talán a


„más is csinálja” elv, azaz az állítás igazolása azzal, hogy az adott cselekedetet mások is megteszik. Ennek példája az az „átlátszó” hivatkozás, amikor a tolvaj vádlott azzal védekezik, cselekménye helyénvalóságát azzal igyekszik igazolni, hogy sok „megélhetési” bűnelkövető van. (g) Argumentum ad nauseam. Az ismétlő érvelés, amikor az állítás ereje attól függ, hányszor ismétli meg az érvelő, azt hányszor lehet hallani. Példája a már hivatkozott idézet Antoniustól: „S Brutus derék, becsületes férfiú.” (2) Ugyancsak a teljesség igénye, taxáció nélkül tárgyi érvelési hibaként a következő eseteket szeretném megemlíteni: (a) Argumentum ad logicam. Téves logikai érvelés, amikor egy állítás igazságát vagy téves voltát pusztán az érvelés logikai szerkezete alapján ítéljük meg, vagy olyan premisszákból vonunk le konklúziót, amelyek egyébként egymással nem állnak logikai kapcsolatban. (b) Cum hoc ergo propter hoc. Az események időbeni egybeesése alapján közöttük az oksági kapcsolat téves állítása. Ilyen eset lehet a politikában ismert olyan egyidejű vagy időben egymáshoz nagyon közel álló (például öngyilkos) merényleti események közötti összefüggés állítása. (c) Post hoc ergo propter hoc. Az események pusztán időbeni egymásutánisága alapján közöttük oksági kapcsolat állítása. Példa: egyéb adat hiányában egy betöréssorozat alapján annak nyilvánvalóan téves állítása, hogy azt azonos személy vagy személyek követték el. (d) Argumentum ad antiquitatem. Az állítás igazsága mellett azon az alapon történő érvelés, hogy az nagyon régi, illetve régóta változatlanul elfogadott. (e) Argumentum ad novitatem. Az előzőnek lényegében az ellentéte. Egy dolog, esemény vagy ítélet azért igaz, mert a legújabb; újabb, mint az ellentétes állítás. (f) Argumentum ad crumenam. A minőségre való téves hivatkozás – annak kijelentése, hogy egy állítás igazságtartalma egyenes arányban van annak minőségével, elfogadott értékével. (g) Ún. arany középút hiba. Az adott állítás igazságának azon az alapon való állítása, hogy az két szélsőséges nézet között az „arany középúton” helyezkedik el. (h) Dicto simpliciter. Részadat, elégtelen adat, érv alapján univerzális állítás kijelentése, illetve nem reprezentatív minta alapján egyoldalú állítás. Példa: azért, mert a bűnelkövetők között vannak cigányok, a „cigánybűnözés” állítás még nem állja meg a helyét. (i) Kontrafakturális hipotézis. Meg nem történt, de egyébként lehetséges események közötti időbeli vagy logikai kapcsolat állítása. (j) Csúsztatás. Ennek elég sok kifinomult formája, módja létezik. A lényege az, hogy valamely állítást, premisszát az adott környezetből kiemelünk, más szövegösszefüggésben bizonyítunk vagy cáfolunk, majd ezt követően visszahelyezzük az eredeti környezetébe azzal, hogy ezáltal azt igazoltnak vagy megcáfoltnak tekinthetjük. Csúsztatás még a lényegtelen lényegessé minősítése, a figyelemnek a lényegről való elterelése is. Az ide tartozó ún. szalmabáb érvelés esetén azzal cáfolunk egy állítást, hogy azt előbb eltúlozzuk, eltorzítjuk, majd ezt cáfoljuk, végül ezt a félremagyarázott és megcáfolt állítást visszahelyettesítve tekintjük megalapozatlannak, megcáfoltnak.

95


(k) Petitio principii. A körbeforgó érvelés, az önmagával való bizonyítás. (l) A szerencsejátékos tévedése (gambler’s fallacy). A véletlen téves magyarázata. Annak állítása, hogy ami hosszabb távon vagy időben jó vagy rossz volt, úgy rövid távon az lesz rossz, ami jó volt és fordítva.

4. Az érvelés eredménye: a meggyőzés Természetesen csak a jó és a logikailag is helyes érveléstől várhatjuk el azt, hogy másokat meggyőzzön. Itt megjegyzem, hogy csak az ilyen érvelés eredményéről kívánok szólni, az egyéb okból – alapvetően a hit, a tekintély vagy a kényszer, esetleg az agymosás eredményeként – kialakuló meggyőzésről, illetve látszatmeggyőzésről az alábbiakban nem esik szó. Ami a meggyőzés retorikai módszerét illeti, látnivaló, hogy az nem könnyű feladat. Azt hiszem, az emberi személyiség legmélyében gyökerezik, hogy mindenki bizonyos averzióval viseltet az iránt, ha meg akarják győzni, kiváltképpen, ha ezt tudatosítják is benne. Alapvető emberi tulajdonság ugyanis, hogy mindenki eleve meg van győződve saját meglévő meggyőződése helyességéről, igazságáról. Mindennek mintegy a pandanja az új iránti természetes emberi kíváncsiság. E két szélső véglet eredője, optimuma mégiscsak az ún. aha-élmény kell legyen, azaz úgy kell érvelni, úgy kell – mintegy – „beadni” a hallgató számára az új információt, az új meggyőződést, mintha azt egyébként korábban már ismerte volna, csak nem gondolt rá, elkerülte a figyelmét. Itt csak röviden szólok arról, hogy a lélektan alapvetően kétféle embertípust különböztet meg azzal, hogy természetesen tiszta eset, e tekintetben tipikus ember nincs. Az egyik a sikerkereső, a másik a kudarckerülő. Az egyik pozitív élményként éli meg, ha meggyőzték, új ismerettel gazdagították, a másik negatívumként, egyfajta vereségként. Minden érvelőnek, szónoknak arra kell törekednie, hogy kapcsolatot találjon a hallgatóság sikerkereső tulajdonságaival, hiszen ezen az úton maga könnyebben érheti el a sikert, azt, hogy meggyőzte a vitapartnerét, hallgatóságát. A hallgató meggyőzésének alapfeltétele, hogy mindaz, amiről a szónok, az előadó érvel, az neki is már meglévő meggyőződése kell legyen. Még ha nem is gondolunk rá, tudnunk kell, hogy a hallgató finom műszer, érzékeny szeizmográf, amely szinte a legapróbb jelekből megérzi, összerakja magának, hogy a szónok „belülről” vagy „kívülről” érvel-e, azaz benső meggyőződését mondja-e vagy sem. Idekívánkozik Szent Ágoston kifejező gondolata erről: „Benned égnie kell annak, amit lángra akarsz lobbantani másokban.” Még egy fontos retorikai alap-, illetve előfeltételről: ez pedig a szónok, az érvelő és a hallgatóság közötti mellérendeltség, illetve legalábbis látszólagos mellérendeltség megteremtésének szükségessége, vagy meggyőző látszata. A fölényes, a kioktató, túlfűtött magabiztossággal megnyilatkozó szónok kevésbé tud a hallgatóság tudat- és lelkivilágához hozzáférkőzni. A hallgató könnyebben befogadja, elfogadja és meggyőződésévé teszi mindazt az ismeretet, amelyet magával legalább-

96

2011/3 JeMa

is egyenrangúnak hitt előadótól hall. Amint azt Kölcsey Ferenc nemes veretűen megfogalmazta: „Az oratornak természetes szüksége közé tartozik a popularitás, az a nemes popularitás, melynek célja nem annyira a sokasághoz leereszkedni, mint azt észrevétlenül magához felemelni…”9 Természetesen emellett vannak olyan helyzetek, pozíciók, amikor a szónok és a hallgatóság között – talán – eredendően alá-fölérendeltség van, amely azonban kívül esik az előzőekben hivatkozott negatív eseteken, a tekintélyen, kényszeren stb. Ilyen kapcsolatok: a szülő-gyermek, a tanár-tanítvány, az idősek-fiatalok, a pap-hívek, s talán főnök-beosztott is stb.

5. Néhány gondolat a meggyőzés stíluseszközeiről Le style, c’est l’homme – a stílus maga az ember –, mondta Georges-Louis de Buffon, a nagy francia filozófus 1753-ban tartott akadémiai székfoglalójában. Az érvelés retorikailag csak akkor helyes, ha annak a stílusa is helyes. A rossz stílusban elmondott előadás nem vagy csak részben, illetve aligha számíthat eredményre – arra, hogy a hallgatóságát meggyőzze vagy meggyőződését alakítsa. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen stílusban, stíluseszközök felhasználásával érvelünk, érjük el az eredményt. Stilisztikailag nem mindegy, hogy milyen alakzatokat és miként használunk. A stilisztikai alakzatoknak jelentős tudománya, illetve igen nagy száma van, ezért a szónoknak az alakzatok arzenálja áll rendelkezésére, azokból szelektálnia kell, hogy a meggyőzés síkján sikert érjen el. Arisztotelész Retorikájában még csak két, kétségtelenül igen fontos alakzatot említett, de itt csak mint érdekességet jegyzem meg, hogy egy internetes retorikai-stilisztikai szócikkgyűjtemény10 több mint 450 címszót tartalmaz és a Szathmári István szerkesztésében 2008-ban megjelent Alakzatlexikon11 több mint 150 alakzatot dolgozott fel tudományos alapossággal. Dolgozatomban természetesen nem akarom az alakzatok gazdag tárházát bemutatni, ezért ezek közül csak azokra utalok, amelyek – meglehet, önkényes értelmezésem szerint – a meggyőzés szempontjából talán a legértékesebbek. A szónok, az érvelő számára azokat a stilisztikai alakzatokat tartom a legfontosabbaknak, amelyek mintegy bevonják a hallgatót az érvelés gondolati folyamatába, szinte megmozgatják a fantáziáját, a hallgatót a szónokkal együttes gondolkodásra késztetik. Az Arisztotelész által említett két eset: a példa és az enthüméma természetesen ilyen alakzat, s az ókori géniusz iránti alázatból is elsődlegesen e két esettel indokolt foglalkozni. A stilisztikai példa (exemplum) az érvelés egyik legalapvetőbb eszköze. Lényege az, hogy az érvelő az adott témával analogikus kapcsolatba hozható, narratív jellegű másik esetet idéz fel a hallgató előtt. A példa stilisztikailag rokon a hasonlattal és az analógiával, s talán az allegóriával is. A példának általában

9 Kölcsey Ferenc: „A szónoklatról” in Kölcsey Ferenc Összes művei (Budapest: Franklin Társulat 1943) 611. 10 http://enciklopedia.fazekas.hu. 11 Szathmári István (főszerk.): Alakzatlexikon (Budapest: Tinta 2008).



képszerűnek, a hallgató számára élményszerűnek kell lennie, hiszen azt így könnyebben felidézheti magának, azt könnyebben befogadhatja. A példa lehet hosszabb, részletező, nyelvileg kifejtett, de lehet rövid és tömör, akár pár szavas is, amely a hallgató már meglévő ismereteire apellál. Arisztotelész a példát és az enthümémát említette, de a két fogalmat egymástól mereven nem választotta szét, sőt a példát az enthüméma egyik formájának, arra visszavezethető alakzatnak tartotta. Értelmezése szerint a példa lényegét tekintve retorikai indukció, míg az enthüméma retorikai szillogizmus: érveléstanilag csonka, valószínűségi szillogizmus. Az enthüméma görög szó, eredeti jelentése szerint ’megfontol’, ’átgondol’, ’értelmez’, tehát ez az alakzat a hallgatót már eredendően a szónokkal való együttgondolkodásra készteti. A csonka, más megfogalmazás szerint rövidített, illetve a valószínűségi szillogizmus lényege az, hogy a hallgatóságot arra indítja, hogy mindazt, amit a szónok nem mondott el, amit elhallgatott, azt hozzágondolja, hozzátegye. Az enthümémából elhagyható valamelyik premissza vagy akár a konklúzió is. Az enthümémának a meggyőzésben, az érvelésben hármas funkciója van: logikailag az, hogy a szillogizmusra visszavezethető; pszichológiailag, hogy a hallgatóság előismeretire utal, őt aktívan bevonja az együttgondolkodásba; míg stilisztikailag az, hogy – rokonságot mutatva a metaforával – kapcsolódik az éthoszhoz és a páthoszhoz, és általában rövid, poentírozó, erős érzelmi reakció kiváltására alkalmas alakzat. Feltétlenül szólnom kell a metaforáról. Tennem kell ezt annak ellenére, hogy jól tudom, szinte lehetetlen ezt a talán legértékesebb stílusalakzatot teljes körűen bemutatni. Hogy ez mennyire így van, hadd hivatkozzam arra Warren Shibles amerikai professzor 1971-es Metafora című könyvére, amelyben 414 oldalon sorolja fel csak az e stílusalakzat tárgyában megjelent szakirodalmi műveket.12 Hogy az eltelt további negyven év alatt hány hasonló mű jelent meg, az bizonyára szinte ös�szeszámlálhatatlan. Rövid meghatározása szerint a metafora olyan szókép, amely két fogalom, dolog, jelenség, folyamat között fennálló tartalmi (belső vagy külső, néha funkcióbeli) hasonlóságon vagy hangulati egyezésen alapul. A lényeg a hasonlóságon, a hangulati egyezőségen, a kapcsolat megteremtésén van. Ezt az összefüggést a szónoknak kell megteremtenie, feltalálnia és a hallgatónak kell megfejtenie, befogadnia. Éppen ez a gondolati folyamat a metafora érveléstani értéke. A metafora feltalálásához a szónoknak – képletesen szólva – befelé bányászkodnia, kifelé építkeznie kell. Egy odaillő, találó metafora sokat emelhet a beszéd értékén, míg egy erőltetett, botcsinálta alakzat szinte nullázhatja azt. A stilisztika tudománya megkülönbözteti a teljes, kifejtett metaforát, amikor ki van téve az is, amit azonosítunk és az is, amivel azonosítjuk, valamint a nem teljes vagy egyszerű metaforát, amikor szerepeltetjük azt, amivel azonosítunk, de az azonosítottat hozzá kell gondolni. A szemléletesség kedvéért két irodalmi példa. Teljes metafora: „Kikelet a lyány, virág a szerelem” (Petőfi Sándor: A virágnak megtiltani nem lehet), egyszerű metafora: „Hé, fiúk! – amott ül egy túzok magában” (Arany János: Toldi). Retorikailag és így érveléstanilag is értékesebbnek


kell tartsuk a nem teljes metaforát, mert ez az, amelyik aktívan bevonja a hallgatót a gondolati folyamatba, figyelmét lenyűgözni, lebilincselni képes. A metafora kontextusfüggő, azaz az adott szövegösszefüggésből az érthetetlenség veszélye nélkül aligha ragadható ki, de éppen a kontextus adja meg annak a retorikai értéket. Itt csak néhány, érveléstanilag értékes stílusalakzat szerepel a számtalan közül. Azt hiszem, aligha van olyan stílusalakzat, amelynek helyénvaló alkalmazását érveléstanilag ne tekinthetnénk megfelelőnek és értékesnek. Azt is látnunk kell, hogy az alakzatok hiánya hiba, de a stilisztikai alakzatokban tobzódó beszéd is értéktelen érveléstanilag – bár az is igaz, hogy nincs stílustalan beszéd, legfeljebb szegényes.

6. Érvelés a tárgyalóteremben Eddig a szónok egyoldalú érveléséről beszéltem. A tárgyalóteremben viszont érvek feszülnek egymásnak. Az érvek nem mehetnek el egymás mellett – nem engedhető meg, hogy egymással szinte köszönő viszonyban se legyenek. Téves az az ügyészi vagy védői álláspont, amelyik csak a bíróság meggyőzését tartja az egyetlen és üdvözítő célnak. A bíróság meggyőzése csak akkor lehet teljes értékű, érvelésünk csak akkor lehet kerek egész, ha a saját álláspontunk igazolása mellett az ellenfél érveinek cáfolatát is adjuk. A vádbeszéd természetesen a védőbeszéd előtt hangzik el, ami viszont az ügyész számára nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy ne kelljen foglalkoznia a védői koncepcióval. A védő kérdéseiből, indítványaiból, a vádlott védekezéséből az ügyész számára meg kell fogalmazódjék, hogy az ügyvéd mire fogja felépíteni a védőbeszédét, várhatóan mivel és miként fog érvelni. A jó vádbeszédnek igenis foglalkoznia kell a védő még el nem hangzott érvelésével is. Ezt az alakzatot a stilisztika tudománya praeoccupatiónak nevezi. Nagy hiba azonban, ha ilyen jogcímen az ügyész jó ötleteket ad a védőnek. Hiba tehát nem foglalkozni a védelem lehetséges érvelésével, de hiba ezen az alapon a szereptévesztés is: jó védelmi ötletekkel felvértezni az ügyvédet. A két lehetséges szélső érték között kell megtalálni az optimumot. A védőbeszéd a saját álláspont igazolása mellett egyben a vádbeszéd cáfolata (refutatio) is kell legyen. A cáfolás a meggyőzés negatív oldala, módszere. A védő számára rendelkezésre álló legfontosabb cáfolási módszerek: a kisebbítés, a kételkedés, az ellenvetés, illetve viszontellenvetés, a rámutatás, a tagadás, a fenntartás, a pótlás, a figyelmeztetés és esetleg a gúny. A terjedelem okán mindegyik módszerről esetleg csak egy-egy mondatot: (a) Kisebbítés. A nagyítás ellentéteként az ellenfél által fontosnak minősített körülmény lényegtelenként való lefokozása. Például a társadalomra veszélyesség és/vagy a súlyosbító körülmény mértékének és ügybeli értékének csökkentése.

12 Warren Shibles: Metaphor. An Annotated Bibliograohy and History (Whitewater, Wis.: Language Press 1971).

97


(b) Kételkedés (dubitatio). Ebben az esetben az ügyvéd – nem követve egyébként a klasszikus stilisztika szabályát – nem a saját, hanem az ügyész állításainak, érveinek a helyénvalóságában bizonytalankodik, kételkedik. A kételkedés lehet valódi vagy színlelt, míg formája a kifejtett kételkedés és a szónoki kérdés (interrogatio) számos variánsa lehet. (c) Ellenvetés (antitheton, contrapositum). Két egymásnak ellentmondó érv, jelenség, folyamat egymással való szembeállítása akként, hogy – a szerkezeti azonosság mellett – erősebbnek állítjuk, erősebbnek igazoljuk azt, amivel szembeállítunk, s ezáltal cáfoljuk az állított tényt. Az ellenvetés az ellenfél érveinek visszautasítása. (d) Viszontellenvetés. Az előzőekben mondottak ellenkező előjelű megfogalmazása. (e) Rámutatás. Az ellenfél érvelésének logikai hibájára, hamisságára való rámutatás, illetve ennek kifejtése. (f) Tagadás. Önmagában a tagadás, tehát annak puszta kijelentése, hogy az ellenfél állítása nem igaz (adott esetben például az, hogy a vád alaptalan), még sekélyes és szegényes érvelés. Nem lehet mindent az ártatlanság vélelmére bízni. A tagadás akkor teljes értékű, ha kiegészül az ellentétes állítás valóságának igazolásával – feltéve természetesen, hogy az adott ügyben az egyáltalán lehetséges. (g) Fenntartás. Részleges, látszólagos egyetértés a váddal, majd annak érdemi cáfolata. (h) Pótlás. Rokon a rámutatással, amikor az ellenfél által figyelmetlenségből vagy szándékosan elhallgatott körülményre hívjuk fel a figyelmet, s ezt a módszert így mintegy leleplezzük. (i) Figyelmeztetés. Ezt helyesebb lenne a figyelem felhívásának nevezni. A bíróságot természetesen nem figyelmeztethetjük, de figyelmét felhívhatjuk arra, hogy a vád nem tett eleget például valamilyen bizonyítási kötelezettségének. (j) Gúny. Kétségtelenül lehet eszköze a cáfolásnak, de úgy vélem, ezt száműznünk kell a tárgyalóteremből, mert nem illik az igazságszolgáltatás méltóságához. Szakmai irányultságom miatt itt többet foglalkoztam a védői érveléssel, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy az ügyész – mutatis mutandis – ne használhatná fel mindezeket az eszközöket. A viszontválasz érveléstanilag értékes eljárási cselekmény. A viszontválasz joga nem jogcím az ügyész és a védő között egyfajta párbeszédre. Ha a törvény nem is korlátozza a viszontválaszok számát, tapasztalható, hogy számuk esetleges növekedésével érveléstani értékük csökken. A viszontválasz nem arra való, hogy abban az ügyész vagy a védő saját perbeszédének fogyatékosságait orvosolja, s ennek keretében újabb kis perbeszédet mondjon, hanem alapvetően az ellenfél érvelési hibáinak kimutatására kell törekedniük. A viszontválaszban legelőször az ügyésznek vagy a védőnek meg kell fogalmaznia azt az egy vagy több tételt, érvet, az ellenfél valaminő hivatkozását – esetleg azt szó szerint idézve –, amely őt a viszontválasz megtartására indította, s ebből kell kibontania

98

2011/3 JeMa

a viszontválasz tartalmi lényegét. A tétel szabatos megfogalmazását követően a nyilatkozónak rá kell mutatnia a kijelentés, az érvelés, a következtetés helytelen voltára, majd meg kell fogalmaznia a helyes tételt, következtetést, hiszen logikailag csak így teljes a cáfolat. A viszontválasz funkciója az ellenfél tévedésének kimutatása, cáfolata, nem pedig saját tévedésünk korrigálása. A bírói ítélet érveléstani követelményéről sokat lehetne és kellene is szólni. Biztosan többet, mint amennyire itt lehetőségem van. A bírói ítélet, illetve annak indokolása csak akkor tekinthető meggyőzőnek és az érvelés szempontjából elfogadhatónak, ha az az ellenérdekű felek mindegyikének álláspontjával érdemben foglalkozik. Amennyiben a bíróság (polgári pereknél is) a felperesi keresetnek teljes egészében helyt ad, akkor az ítélet indokolásának, az érvelésnek a felperesi álláspont logikai értelmű bizonyítását, egyben az ellenkező alperesi álláspont cáfolatát kell adnia, az érveket ilyen csoportosításban kell előterjesztenie. Fordított esetben: a felperesi kereset elutasítása esetén az alperesi védekezés logikai értelmű bizonyítását és a felperesi álláspont logikai értelmű cáfolatát kell adnia az ítéletnek és az indokolásnak. Büntetőügyekben a vázolt megoldást az ártatlanság vélelme „színezi”. Ezen azt kell érteni, hogy a vád alóli felmentő ítélet indokolása vonatkozásában nem lehet kívánalom a vád logikai jellegű cáfolata, mert az ebben a tekintetben keletkező „űrt” az ártatlanság vélelmének kell kitöltenie. A törvény az ítélet jogi-tartalmi vonatkozásában csak minimális rendelkezéseket tartalmaz, olyat pedig egyáltalán nem, amelyből bárminő érvelési-retorikai követelményre lehetne következtetni. Ebben kétségtelenül a bírói függetlenség egyik zálogát is látnunk kell. A bírói ítélet indokolásának, a bírói érvelésnek természetszerű követelménye a közérthetőség, a világos stílus, az egyértelmű, pontos fogalmazás, a tervszerű, logikus szerkezet, a tömörség és a teljesség igénye, a tárgyilagosság, határozottság, szenvtelen hangvétel és a minimális gesztikuláció.

7. Záró gondolatok Végezetül az érvelés retorikája kapcsán szabadjon utalnom arra, amit már érintettem ugyan, de fontossága mellőzhetetlen: ez a szónok személyisége – a maga teljességében. Ahogy tanítványaimnak mondani szoktam: a szónoki emelvény kegyetlen hely, a szónok ott (képletesen szólva) lemeztelenítve kell megmutassa teljes egyéniségét. Vir bonus dicendi peritus – csak az igaz ember tud meggyőzően érvelni. A retorikai érvelés és az érvelés retorikája hatalmas téma. Bízom benne, hogy a tömörítés nem ment mondandóm meggyőző jellegének rovására. S hogy fésületlen gondolataim mennyiben voltak meggyőzők, azt döntse el a tisztelt olvasó. Szitás Benedek ügyvéd, címzetes egyetemi docens • Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar • [email protected]


3 érveléstan érveléstechnika. Press 1958)

Recommend Documents