2Móz 19,1-25 A Sínai-hegy tövénél

1

2Móz 19,1-25 A Sínai-hegy tövénél „A harmadik hónapban azután hogy kijöttek vala Izráel fiai Égyiptom földéről, azon a napon érkezének a Sinai pusztába. Refidimből elindulván, érkezének a Sinai pusztába és táborba szállának a pusztában; a hegygyel átellenben szálla pedig ott táborba az Izráel. Mózes pedig felméne az Istenhez, és szóla hozzá az Úr a hegyről, mondván: Ezt mondd a Jákób házanépének és ezt add tudtára az Izráel fiainak. Ti láttátok, a mit Égyiptommal cselekedtem, hogy hordoztalak titeket sas szárnyakon és magamhoz bocsátottalak titeket. Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyim az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép. Ezek azok az ígék, melyeket el kell mondanod Izráel fiainak. Elméne azért Mózes és egybehívá a nép véneit és eleikbe adá mindazokat a beszédeket, melyeket parancsolt vala néki az Úr. És az egész nép egy akarattal felele és monda: Valamit rendelt az Úr, mind megteszszük. És megvivé Mózes az Úrnak a nép beszédét. És monda az Úr Mózesnek: Ímé én hozzád megyek a felhő homályában, hogy hallja a nép mikor beszélek veled és higyjenek néked mindörökké. És elmondá Mózes az Úrnak a nép beszédét. Az Úr pedig monda Mózesnek: Eredj el a néphez és szenteld meg őket ma, meg holnap és hogy mossák ki az ő ruháikat; És legyenek készek harmadnapra; mert harmadnapon leszáll az Úr az egész nép szeme láttára a Sinai hegyre. És vess határt a népnek köröskörűl, mondván: Vigyázzatok magatokra, hogy a hegyre fel ne menjetek s még a szélét se érintsétek; mindaz, a mi a hegyet érinti, halállal haljon meg. Ne érintse azt kéz, hanem kővel köveztessék meg, vagy nyillal nyilaztassék le; akár barom, akár ember, ne éljen. Mikor a kürt hosszan hangzik, akkor felmehetnek a hegyre. Leszálla azért Mózes a hegyről a néphez, és megszentelé a népet, és megmosák az ő ruháikat. És monda a népnek: Legyetek készen harmadnapra; asszonyhoz ne közelítsetek. És lőn harmadnapon virradatkor, mennydörgések, villámlások és sűrű felhő lőn a hegyen és igen erős kürtzengés; és megréműle mind az egész táborbeli nép. És kivezeté Mózes a népet a táborból az Isten eleibe és megállának a hegy alatt. Az egész Sinai hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben és felmegy vala annak füstje, mint a kemenczének füstje; és az egész hegy nagyon reng vala. És a kürt szava mindinkább erősödik vala; Mózes beszél vala és az Isten felel vala néki hangosan. Leszálla tehát az Úr a Sinai hegyre, a hegy tetejére, és felhívá az Úr Mózest a hegy tetejére, Mózes pedig felméne. És monda az Úr Mózesnek: Menj alá, intsd meg a népet, hogy ne törjön előre az Urat látni, mert közűlök sokan elhullanak. És a papok is, a kik az Úr eleibe járulnak, szenteljék meg magokat, hogy reájok ne rontson az Úr. Mózes pedig monda az Úrnak: Nem jöhet fel a nép a Sinai hegyre, mert te magad intettél minket, mondván: Vess határt a hegy körűl, és szenteld meg azt. De az Úr monda néki: Eredj, menj alá, és jőjj fel te és Áron is veled; de a papok és a nép ne törjenek előre, hogy feljőjjenek az Úrhoz; hogy reájok ne rontson. Aláméne azért Mózes a néphez, és megmondá nékik.” Bevezetés Az alapigében a törvényadás előkészületei vannak leírva. Azt, hogy mit tanulhatunk ebből a történetből, két példán szeretném bemutatni. Megemlítem még azt is, hogy ami történt a Sínai-hegyen, bizonyos szempontból a golgotai hegynek az előképe. Tehát két példáról, és Jézus Krisztus váltsághaláláról lesz szó.

2 1.) Izráel, mint elsőszülött Az egyik példa az, hogy Isten több helyen fiának nevezi Izráelt. „Ezt mondd azért a Faraónak: Így szól az Úr: Elsőszülött fiam az Izráel. Ha azt mondom néked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem és te vonakodol elbocsátani: ímé én megölöm a te elsőszülött fiadat” (2Móz 4,22-23). Isten úgy bánt fiával, Izráellel - amikor még kicsiny volt, amíg nem érkeztek a Sínai-hegyhez -, mint ahogy az ember bánik az ő kicsiny gyermekeivel. „Ti láttátok, a mit Égyiptommal cselekedtem, hogy hordoztalak titeket sas szárnyakon, és magamhoz bocsátottalak titeket” (4. v.). Amikor azonban egy gyermek megnő, és elér egy bizonyos kort, akkor a szülő arra neveli, hogy tanulja meg tisztelni és félni őt, valamint tanuljon meg dolgozni. Tanulja és értse meg, hogy miért él ezen a világon és mi a feladata. Így tett Isten is az Ő népével. (1) Az Urat félni és tisztelni kell Amikor a Sínai-hegyhez értek, akkor az Úr elérkezettnek látta az időt arra, hogy elmondja nekik, miért is választotta őket, és mit akar az életükkel. „Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyim az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép. Ezek azok az ígék, melyeket el kell mondanod Izráel fiainak” (5-6. v.). Az Úr azt akarta, hogy Izráel olyan szent (az Úrnak szentelt) életű nép legyen, hogy a papság szolgálatát betöltse, és papok birodalma legyen. Hogy ez mit jelent: „…papok birodalma és szent nép…” (6. v.), azt Isten nem mondta el nekik részleteiben, azonban megkezdte az előkészületeket, hogy azzá váljanak. Nézzük meg, hogyan kezdte el mindezt Isten. Fiú, aki atyját féli és szolgálja „Akkor tanakodtak egymással az Úrnak tisztelői, az Úr pedig figyelt és hallgatott, és egy emlékkönyv iraték ő előtte azoknak, a kik félik az Urat és becsülik az ő nevét. És azon a napon, azt mondja a Seregeknek Ura, a melyet én szerzek, tulajdonommá lesznek és kedvezek nékik, a mint kiki kedvez a maga fiának, a ki szolgálja őt. És megtértek és meglátjátok, hogy különbség van az igaz és a gonosz között, az Isten szolgája között és a között, a ki nem szolgálja őt” (Mal 3,16-18). A felolvasott Igében két szót emelek ki: fiú és szolga. A fiú az, aki szolgálja atyját (Mal 3,17), de nem úgy, mint egy idegen urat. Félelemmel és tisztelettel tekint az atyjára, és fiúi félelemmel és fiúi tisztelettel szolgálja őt. Nem szolgalelkűséggel, hanem fiúi lelkülettel. Amikor Isten elküldte Mózest a Sínai-hegytől (amit az Írás Hórebnek is nevez) aminek a tövénél most állnak -, az égő csipkebokortól, Mózes feltette a kérdést, hogy hogyan tudja majd elvégezni a szolgálatot (2Móz 3,1-2.11). Azt mondta Isten: „Én veled lészek! és ez lesz a jele, hogy én küldöttelek téged, hogy mikor kihozod a népet Égyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni az Istennek” (2Móz 3,12). Egy gyermek, egy fiú, amíg kicsi, nem tud szolgálni, a szülő szolgál neki. Ahogy itt olvastuk: „…hordoztalak titeket sas szárnyakon…” (4. v.), mint ahogy a szülő hordozza a gyermekét. „…magamhoz bocsátottalak…” (4. v.), tehát a keblén hordozza, magához öleli őket. Azonban a gyermek nagyon sokszor elkényelmesedik, ellustul. Ez történt Izráellel is. Istennek a sok jóságát nem becsülték semmire, lázongtak. Most Isten úgy gondolta, eljött az ideje annak, hogy tanulják meg, hogyan kell szolgálni Őt. De ahhoz, hogy szolgálni tudják, jobban meg kell Őt ismerniük. „A fiú tiszteli atyját, a szolga is az ő urát [itt is együtt van a fiú és a szolga]. És ha én atya vagyok: hol az én tisztességem? És ha én úr vagyok, hol az én félelmem? Azt mondja a Seregeknek Ura néktek, ti papok, a kik útáljátok az én nevemet…” (Mal 1,6). Tehát, ha Ő Atya, hol a tisztessége, ha Ő Úr, hol a félelme?

3

Felkészítés a szolgálatra Isten a Sínai-hegynél azt akarta népének megmutatni, hogy kicsoda Ő, azért, hogy tanulják meg félni és tisztelni. Így olvassuk a következő részben: „Az egész nép pedig látja vala a mennydörgéseket, a villámlásokat, a kürt zengését, és a hegy füstölgését. És látja vala a nép, és megrémüle, és hátrább álla. És mondának Mózesnek: Te beszélj velünk, és mi hallgatunk; de az Isten ne beszéljen velünk, hogy meg ne haljunk. Mózes pedig monda a népnek: Ne féljetek; mert azért jött az Isten, hogy titeket megkísértsen, és hogy az ő félelme legyen előttetek, hogy ne vétkezzetek” (2Móz 20,18-20). Figyeljük, mit mond Mózes? „…Ne féljetek; mert azért jött Isten, hogy az Ő félelme legyen előttetek…” (2Móz 20,18). Tehát ne úgy féljetek, mintha Isten meg akarna benneteket ölni. Hanem tanuljátok meg félni, tisztelni, rettegni az Úr nevét, azt, hogy milyen hatalmas Isten Ő. Mert eddig láttátok, hogy mit cselekedett Egyiptommal (2Móz 20,2), de most előttetek mutatkozik be, hogy milyen szentséges, hatalmas, dicsőséges és félelmetes. Azért, hogy erre a szolgálatra felkészüljön a nép, azt mondta az Úr Mózesnek: „…Eredj el a néphez és szenteld meg őket ma, meg holnap és hogy mossák ki az ő ruháikat; És legyenek készek harmadnapra; mert harmadnapon leszáll az Úr az egész nép szeme láttára a Sinai hegyre. És vess határt a népnek köröskörűl, mondván: Vigyázzatok magatokra, hogy a hegyre fel ne menjetek s még a szélét se érintsétek; mindaz, a mi a hegyet érinti, halállal haljon meg [...] És monda a népnek: Legyetek készen harmadnapra; asszonyhoz ne közelítsetek” (10-12.15. v.). Először is mindenkinek fel kellett készülnie harmadnapra, az Úr megjelenésére, mégpedig úgy, hogy tisztítson el minden szennyet, mossa ki a ruháját, mindenféleképpen legyen tiszta, asszonyhoz ne közelítsen, hogy tisztaságban, szentségben várja az Urat (10-11. v.). Másodszor pedig azt látjuk, hogy csak Mózes mehetett fel a hegyre magában, más még a hegy szélét sem érinthette (20.24. v.). (2) Isten hogyan bánt eddig az Ő népével? Hasonlítsuk az előbbieket össze azzal, amit Isten korábban tett az Ő népével. Hordozta őket sasszárnyakon Ahogy már említettük: „…láttátok, a mit Égyiptommal cselekedtem, hogy hordoztalak titeket sas szárnyakon, és magamhoz bocsátottalak titeket” (4. v.). Most az Úr nem bocsátja magához, azt mondja: még a hegy széléig sem jöhettek, csak Mózes jöhet és Áron (24. v.). A nép nem is akart menni, mert félt. Látták ugyanis, hogy megjelent az Úr, és egyre hátrább álltak (2Móz 20,18). Azt mondták Mózesnek: „…te beszélj velünk […] de az Isten ne beszéljen velünk, hogy meg ne haljunk” (2Móz 20,19). Közbevetés Szeretném közbevetőleg megemlíteni, hogy az ember addig, amíg nem ismeri Istent, sokféleképpen tud beszélni Róla, mert nem tudja, hogy mit beszél. Olyanokat is tud mondani, hogy: „Jöjjön Isten, ha van! Bizonyítsa be, szóljon hozzám, ha van! Jelentse ki Magát, tegyen csodát!” Lehet könnyelműen beszélni Istenről, mint egy kicsi gyerek, aki tulajdonképpen nem is tudja, hogy kik az ő szülei. Mintha barátai, vagy közönséges játszótársai lennének. De amikor valaki közel kerül Istenhez, és egyre jobban látja az Ő nagyságát és szentségét, akkor már nem beszél így, hogy: „Jöjjön Isten!” Akkor egyre jobban hátrál, egyre jobban érzi annak a súlyát, hogy ha Isten beszél velem, akkor meghalhatok. Ugye, emlékszünk arra, amikor Péternek azt mondta az Úr Jézus, hogy vesse be a hálót a tengerbe (Lk 5,4)? Akkor délben „…halaknak nagy sokaságát keríték be…” (Lk 5,6) akkor, amikor egyébként nem szoktak halat fogni. Mikor Péter kihúzta a rengeteg halat, az Úr Jézus Krisztus előtt leborult, és azt

4 mondta: „…Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,8). Ez előtt sok mindent beszélhetett Péter: „Egész éjszaka fáradtunk, és nem fogtunk semmit. Most vessem be? Jó, hát bevetem!” ( Lk 5,5). De amikor megmutatta egy kicsit Krisztus, hogy Ő kicsoda, akkor Péter alig bírta ki a közelségét. „…Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,8). Ugyanez történt Jánossal is. Amikor dicsőségben megjelent neki Krisztus, ahogy leírja a Jelenések könyvében: „…leesém az ő lábaihoz, mint egy holt…” (Jel 1,17). Pál apostol is amikor az Úr megjelent neki az úton (ApCsel 9,3-4.8) -, mint egy halott esett le, és megvakultak a szemei. Bárkinek a szavaiból meg lehet tudni - abból, ahogyan beszél -, hogy mennyire ismeri az Urat. Mit jelent sasszárnyakon hordozni? Szeretném megemlíteni azt, hogy amikor Mózes az élete végén visszatekintett Izráel népének az útjára, arra is emlékezik, amit Isten mondott, hogy Ő sasszárnyakon hordozta az Ő népét (4. v.). „Puszta földön találta vala őt, zordon, sivatag vadonban; körülvette őt, gondja volt reá, őrizte, mint a szeme fényét; Mint a fészkén felrebbenő sas, fiai felett lebeg, kiterjeszti felettök szárnyait, felveszi őket, és tollain emeli őket: Egymaga vezette őt az Úr; idegen isten nem volt ő vele. A föld magaslatain járatta őt, mező terméseivel étette, kősziklából is mézet szopatott vele, kovaszirtből is olajat” (5Móz 32,10-13). Mikor volt ez, amikor „Puszta földön találta vala őt, [az Úr] zordon, sivatag vadonban; körülvette őt, gondja volt reá, őrizte, [őket] mint a szeme fényét” (5Móz 32,10)? Elsősorban akkor, amikor Isten kiválasztotta Ábrahámot (1Móz 12,1), és ahogy őrizte, amikor a népek között járt. Azután kiválasztotta Izsákot, majd Jákóbot (2Móz 2,24). Később aláment az a hetven ember Egyiptomba, ott megsokasodott, akkor Isten őrizte őket, mint a szeme fényét: „Mint a fészkén felrebbenő sas […] hordoztalak titeket sas szárnyakon…” (5Móz 32,11; 4. v.). Olvastam arról, hogy a kőszáli sas hogyan tanítja a fiait repülni. A legnagyobb és legerősebb sas hozzáférhetetlen magas sziklacsúcsokon rakja a hatalmas fészkét. Ott eteti a fiait, míg jó kövérre meghíznak. Csak esznek, híznak, de még nem erősek, mert még nem próbáltak repülni. Isten is így etette az Ő népét, és így tesz most velünk is hívő emberekkel, hogy a hívő életünk elején minden jóval elhalmoz. Szinte meghizlal. „…kősziklából is mézet szopatott vele, kovaszirtből is olajat” (5Móz 32,13). Amikor aztán a sas-szülő elérkezettnek látja az időt, hogy elég volt ebből, mert nagyon elkényelmesedtek, nagyon elhájasodtak, akkor egy napon szétdobja a fészket, hogy megtanítsa repülni a fiókáit. A puha fészket szétdobálja. Nincs tovább fészek. És akkor a sas-szülő az egyik fiókát a nagy, magas szirtről egyszerűen ledobja. Az zuhan lefele, kétségbeesve verdes a szárnyaival, hogy fenntartsa magát. Mi lesz most? A sas-szülő ott kering fölötte, és figyeli, hogy meddig bírja. Mikor aztán látja, hogy nem megy tovább, akkor a fióka alá száll, és az a hátára ül. Így sasszárnyakon, tollain emeli vissza a sziklacsúcsra. Ezt addig teszi vele, amíg meg nem tanul rendesen repülni. Így vagyunk mi is, ahogyan Izráel volt. Ahhoz, hogy mi szolgálhassunk az Úrnak, először szinte elkényeztet, táplál mindenféle jóval, mézzel, olajjal, vagyis Igéjével, a Szent Szellem erejével, szeretettel. Óv és őriz minden veszélytől bennünket. Egyszer azonban, amikor elérkezettnek látja az időt, olyan körülmények közé enged, hogy úgy érzi az ember, zuhan lefele, vége mindennek, össze fog törni, itt már csak a halál következik. De akkor, „Mint a fészkén felrebbenő sas…” (5Móz 32,11), ott lebeg fölöttünk. Mikor nem bírjuk, „nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek…” (1Kor 10,13). Akkor tollain emel fel, szárnyain visz föl (5Móz 32,11). Addig ad nehézségeket az Úr, míg erőnk lesz arra, hogy be tudjuk tölteni a szolgálatunkat, az elhívatásunkat. Aztán a sas életében is eljön az az idő, amikor már nem lesz szüksége arra, hogy a fiát visszavigye a sziklacsúcsra, mert már tud egyedül is repülni. Az Úr ugyan mindig velünk van, ez biztos, de a mi esetünkben is eljön az

5 idő, amikor látjuk azt, hogy nem is olyan egyszerű az Úr közelében lenni: „Vess határt a hegy körűl…” (23. v.). Akárhogy nem lehet az Úr közelében élni. (3) Szentség Nézzük, mit tett még az Úr, hogy felkészítse népét a szolgálatra. Azt olvastuk: „Az Úr pedig monda Mózesnek: Eredj el a néphez és szenteld meg őket ma, meg holnap és hogy mossák ki az ő ruháikat; És legyenek készek harmadnapra; mert harmadnapon leszáll az Úr az egész nép szeme láttára a Sinai hegyre” (10-11. v.). Aki nem él az Úr közelében, az nem szolgálhat Őneki. Az Úr közelébe nem lehet akárhogy menni. Mózes szolgált az Úrnak, ő fel is mehetett a hegyre (24. v.). A nép nem szolgált addig az Úrnak semmit. Csak háborgott, elégedetlenkedett, olyan volt, mint a legönzőbb a gyermek, aki mindig mindent magának akar. Azt gondolja, hogy az egész földön minden csak azért van, hogy az ő kívánságát kiszolgálja. Mi is így gondolkozunk nagyon sokszor, hogy mindenki - még Isten is - csak azért van, hogy a mi kívánságunkat lesse, bennünket kiszolgáljon. Mi vagyunk a középpontban. Egyszer azonban az Úr elvezet addig, hogy Isten van a középpontban, és nem mi. Ehhez, hogy ne legyen hiábavaló, önző, üres az életünk, hogy szolgálni tudjunk az Úrnak, szentségben kell élnünk. Csak szentségben lehet az Úr közelébe jutni, és csak az Ő utasítása, csak az Ő szemeinek intése szerint lehet Neki szolgálni. Minden más szolgálat hiábavaló, és nem igazi szolgálat. „…szenteld meg őket ma, meg holnap és hogy mossák ki az ő ruháikat; És legyenek készek harmadnapra…” (10. v.). Mit jelent ez a mi számunkra a Biblia képes beszédében? Nem mindegy, hogyan öltözködünk. Mit mond a Biblia, hogyan öltözködjünk? Mi az a tiszta, fehér ruha? „…a kik Krisztusba keresztelkedtetek meg, [merültetek bele] Krisztust öltöztétek fel” (Gal 3,27). Tehát csak a krisztusi öltözet tiszta, csak Krisztusban lehet Isten felé közeledni. „…senki sem mehet az Atyához, hanemha [csak] én általam” (Jn 14,6). Ő a tiszta ruha. Előbb azonban le kell vetni az óembert, ami meg van romolva, és csak azután lehet felölteni az új embert, ami Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben. Így lesz látható az életünkben Krisztus élete, Krisztus tisztasága, szentsége, hűsége, vagyis Krisztus arca. E nélkül nem mehetünk Isten elé. Krisztus feltámadt élete bennünk Azt olvastuk: „…harmadnapon leszáll az Úr…” (11. v.). Harmadnap. Már többször foglalkoztunk ezzel, hogy „Háromnapi járó földre megyünk a pusztába…” (2Móz 8,27). Harmadnap: a halálba adott és feltámadott életnek a jele. Ahogy az Úr Jézus is harmadnapra feltámadt (Lk 24,46). Tehát hogy ez a szent ruha, Krisztus élete látható legyen bennünk, nem lehet másképpen, csak halálba adott és feltámadott élettel. Csak akiben a feltámadott Jézus Krisztus él, annak van ilyen ruhája. E nélkül nem lehet az Úrnak szolgálni. Még az Úr közelébe sem lehet menni. Ebben a példában azt láttuk, hogy Izráel gyermek volt, de a gyermeknek növekednie, fejlődnie kell. El kell jutnia egy olyan pontra, amikor szentségben, tisztaságban állhat az Úr előtt, hogy tanulja meg félni az Urat, hogy utána tudjon Neki szolgálni, hogy legyen „…papok birodalma és szent nép…” (6. v.). 2.) Izráel, mint menyasszony A másik biblia példa: Izráelt nemcsak a fiának nevezi az Úr, hanem jegyesének, feleségének, menyasszonyának is. Erről olvashatunk Ezékiel próféta könyvében a 16. rész 3. versétől a 14. verséig.

6 (1) Hogyan talált az Úr az Ő népére? „…Így szól az Úr Isten Jeruzsálemnek: A te származásod és születésed Kanaán földjéről való; atyád az Emoreus és anyád Hitteus asszony. Születésed pedig ilyen volt: a mely napon születtél, el nem metszették a köldöködet, és vízzel meg nem mostak, hogy tiszta lennél, sóval sem töröltek meg, sem be nem póláltak. Szem meg nem szánt téged, hogy ezekből valamit veled cselekedett volna, könyörülvén rajtad; hanem kivetettek a nyílt mezőre, mert útáltak, a mely napon születtél. Ekkor elmenék melletted és látálak véredben eltapodva, és mondék néked: A te véredben élj! mondék ismét néked: A te véredben élj! Sok ezerekre szaporítottalak, mint a mezei füvet, és megszaporodál és fölnevekedél és jutál nagy szépségre; emlőid duzzadának s szőröd kinőtt vala, de te mezítelen és befedezetlen valál” (Ez 16,3-7). Mikor volt az, amikor Izráel megszületett, amikor utálták, kivetették, amikor ott volt a vérében eltapodva? Mit jelent ez, hogy atyád Emoreus és anyád Hitteus asszony, és hogy Kánaán földjéről való? Tudjuk az Igéből, hogy Ábrahám, akiben elhívta Isten az Ő népét, bálványimádó volt. „…A folyóvizen túl lakoztak régenten a ti atyáitok: Tháré, Ábrahámnak atyja és Nákhórnak atyja, és idegen isteneknek szolgáltak vala” (Józs 24,2). Isten kihívta onnan Ábrahámot, végig ment a Kánaán földjén, ahol akkor éhség volt. Azután elment Egyiptomba, hazudott, hogy a felesége nem is a felesége, hanem a húga (1Móz 12,1.10.13). Emlékezzünk ezekre vissza. Az emberek előtt nem voltak kedvesek. Utálatosak voltak, utálatosságokat cselekedtek, Isten mégis őrizte őket, mint a szeme fényét. Hogy járt el Jákób is? Saját testvére is utálta, megvetette, hiszen meg is érdemelte (1Móz 27,41). Isten mégis azt mondta: élj. Elment mellette, megszánta, nem taposta el (Ez 16,6), mert őt választotta, hogy benne mutassa meg az Ő szeretetét és kegyelmét. Mikor volt az, amikor megszaporodott, mint a mezei fű (Ez 16,7)? Amikor alámentek Egyiptomba, és Egyiptomban nagy néppé lettek (1Móz 47,27). Most nézzük meg, hogy amikor kijöttek Egyiptomból, mi következett? „…fölnevekedél és jutál nagy szépségre; emlőid duzzadának s szőröd kinőtt vala, de te mezítelen és befedezetlen valál” (Ez 16,7). Így jutottak el a Sínai-hegyhez. Felnőtt a nép, de mezítelen volt. (2) A szerelem kora. Frigy, ruha és ékességek „Ekkor elmenék melletted, és látálak, és ímé a te korod a szerelem kora vala, és kiterjesztém fölötted szárnyamat s befödözém mezítelenségedet, és megesküvém néked s frigyre léptem veled; azt mondja az Úr Isten, és lől az enyém. És megmosálak vízzel és elmosám rólad véredet, és megkenélek olajjal” (Ez 16,8-9). Ezt a szövetséget, frigyet a Sínaihegynél kötötték. Ez az, amit Mózes mondott az alapige 10. versében, hogy mosakodjanak meg, és mossák ki a ruháikat. Ez szellemileg többet is jelentett. Az Úr maga mosta el ennek a népnek minden bűnét, engedetlenségét, és eltörölte a lázadását. Kimosta minden rútságából, úgy állította oda Önmaga elé. „És felöltöztetélek hímes ruhába, és felsaruztalak borjúfóka bőrrel, s övezélek fehér gyolcscsal s befedélek selyemmel. És felékesítélek ékességekkel, s adtam karpereczeket kezeidre és lánczot nyakadra. És adtam orrpereczet orrodra és függőket füleidre és ékes koronát fejedre. És felékesítéd magadat aranynyal és ezüsttel, és öltözeted vala fehér gyolcs és selyem és hímes ruha; lánglisztet, mézet és olajat ettél, és megszépülél felette igen, s királyságra jutál” (Ez 16,10-13). Mint ahogy a menyasszony felkészül a vőlegénnyel való találkozásra és a házasságra, szellemileg úgy kezdte Isten felkészíteni az Ő népét. Megtisztította, és gyönyörűen felöltöztette. Amikor frigyre lépett vele, olyan törvényeket adott neki, amiről azt mondta, hogy ha ezekben megmaradsz (5. v.), akkor „…papok birodalma és szent nép…” (6. v.) leszel.

7 Mit tanulhatunk mi ebből? Nekünk is azt mondja az Ige: „…eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy mint szeplőtelen szűzet állassalak a Krisztus elé” (2Kor 11,2). Ahhoz, hogy frigyre lépjen velünk az Úr, szükséges, hogy kimosson bennünket bűneinkből, és felékesítsen. „És kiméne híred a pogányok közé a te szépségedért; mert tökéletes vala az ékességeim által, a melyeket reád tettem, azt mondja az Úr Isten” (Ez 16,14). Az ékességek által lettek mindenkinél, minden népnél szebbek. Isten rajtunk is keresi azokat az ékességeket, amik a Szent Szellemnek a gyümölcsei (Gal 5,22), ami a krisztusi dicsőség, krisztusi szépség, krisztusi ékesség rajtunk. E nélkül a szentség nélkül nem láthatjuk meg az Urat, és nem szolgálhatunk Neki. E nélkül a szépség és dicsőség nélkül nem fogunk találkozni a Vőlegénnyel. Tehát ama napra elkészíti az Ő menyasszonyát. (3) Miért adta Isten a törvényt? Tudjuk, különösen a Galátziabeliekhez írt levélből, hogy Isten ígéretet tett Ábrahámnak, és azt az ígéretét váltotta be, és váltja be azóta is (Gal 3,18). Tudjuk, hogy a megtartás és az üdvösség nem a törvényből van, nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék, hanem Istennek a kegyelméből (Gal 2,16; Ef 2,8-9). De akkor mire volt jó a törvény? Miért így állította ezt a népet Önmaga elé? Azért, mert a törvény által tette Isten az Ő népe életében a legnagyobb lépést előre a felkészítés és a szentség útján, de a mi életünkben is. Nem volt a törvény haszontalan, cél nélkül való (Róm 3,31), bár nem az által van a megtartás és az üdvösség. Nézzük meg a következő Igét: „Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és új szövetséget kötök az Izráel házával és a Júda házával. Nem ama szövetség szerint, a melyet az ő atyáikkal kötöttem az napon, a melyen kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Égyiptom földéből, de a kik megrontották az én szövetségemet, noha én férjök maradtam, azt mondja az Úr. Hanem ez lesz a szövetség, a melyet e napok után az Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívökbe írom be, és Istenökké leszek, ők pedig népemmé lesznek. És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondván: Ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem” (Jer 31,31-34). Vagyis Isten itt azt mondja, hogy új szövetséget fog kötni, és törvényét a szívükbe fogja beírni. A törvény nem kőtáblára lesz vésve. Az Úr hűsége Van itt egy érdekes kifejezés. Azt olvastuk, hogy mikor Egyiptom földéből kihozta az Úr őket, „…megrontották az én szövetségemet, noha én férjök maradtam…” (Ez 31,32). Ezékiel próféta könyvének a 16.része úgy folytatódik tovább, hogy amikor Isten felékesítette Izráelt, akkor paráznává lett, bálványimádóvá vált. De Isten így is hű maradt hozzájuk, férjük maradt. „Én megemlékezem frigyemről, a melyet veled ifjúságod napjaiban kötöttem, és örök frigyet vetek veled. És te megemlékezel útaidról, és megszégyenled magadat […] És én megerősítem frigyemet veled, s megismered, hogy én vagyok az Úr. Hogy megemlékezzél és pirulj, és meg ne nyissad többé szádat szégyenletedben, mikor megkegyelmezek néked mindenekben, valamit cselekedtél, azt mondja az Úr Isten” (Ez 16,60-63). Figyeljük ezt? Nagyon sokszor szembe állítjuk a törvényt a kegyelemmel, pedig tulajdonképpen nem állnak szemben egymással. Isten adta a törvényt, a nép nem tudta betölteni, és Isten azt mondta, hogy Ő akkor is hű marad. Még az ilyen parázna asszonyhoz is hű maradt és férje maradt. A nép maradéka majd meg fogja bánni azt, amit tett, pirulni fog szégyenében, és be fog következni, amit ennek a résznek a végén olvastunk, hogy „…megkegyelmezek néked mindenekben, valamit cselekedtél…” (Ez 16,63). Fontos, hogy mindenki eljusson odáig, hogy nem cselekedeteink, hanem csak a kegyelem által van a

8 megtartásunk (Ef 2,8). Akinek nincs törvény a kegyelem előtt, aki nem próbálja meg, hogy Isten szentségéhez, tisztaságához méltóan éljen, aki nem próbálja meg, hogyan kell szentül, tisztán élni, és nem kínlódja végig, nem küszködi végig, nem erőlködi végig ezt a folyamatot, az soha nem tudja meg, hogy mit jelent a kegyelem, milyen nagy Isten kegyelme és szeretete. Megkegyelmezett, hogy „…ne dicsekedjék ő előtte egy test sem” (1Kor 1,29). Befejezés: Ez a kegyelem a Golgota hegyén mutatkozott meg leginkább. Azt olvastuk az alapigében, hogy amikor majd „…a kürt hosszan hangzik…” (13. v.), akkor felmehetnek a hegyre. De addig ne érintse kéz, hanem bárki a hegyhez ér, kővel köveztessék meg, vagy nyíllal lövettessék le, akár ember, akár barom legyen. A Sinai hegy rengett, amikor az Úr szállt rá, füstölgött, és „…felmegy vala annak füstje, mint a kemenczének a füstje…” (18. v.). Sűrű homály volt, sötétség. Ugyanakkor villámlások, mennydörgések és erős kürtzengés. Mikor az Úr Jézus meghalt a kereszten, külsőleg nem voltak ennyire rémítő jelek, bár a Nap elsötétedett, földindulás is volt, sok elhunyt szentnek a teste is föltámadt, sziklák meghasadoztak (Mt 27,51-52), tehát valami hasonló volt, de szellemben ugyanez történt. Isten az Ő szentségét ott mutatta meg, hogy Őhozzá nem lehet akárhogy közelíteni. A bűnt megbüntette az Ő Fiában. A kemence füst, amikor felszáll, mindig az ítéletet jelenti. Ott ítélte meg a világ és az egész teremtettség összes bűnét Isten. Aztán hangzott a kürt, és most hosszan hangzik. Tudjuk, hogy mi ez a kürt, ami most hangzik? A kegyelem kürtje. Akkor azt mondta Isten először, hogy senki ne jöjjön a hegyhez (12. v.). Most, amikor Krisztusban eljött közénk, azt mondta: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Mt 11,28). Isten Magához bocsát. De most már ez egészen más, mint azelőtt volt, amikor Krisztus meghozta az áldozatát. Mert Krisztushoz, és Krisztuson keresztül csak az tud jönni Istenhez, aki elismeri, tudja, mert megpróbálta, hogy nem tud Isten tetszésére élni. Nem tudja a törvényt betölteni. Pirul és szégyenkezik, és megismeri, hogy csak Isten kegyelem elég. Ne féljünk, ha Isten kimozdít bennünket a megszokott dolgokból, és valami egészen új arcát - nem olyat, mint amilyet eddig ismertünk - mutatja nekünk, hiszen minden útja kegyelem és hűség! Ámen. Debrecen, 1995. július 12.