2015. Pünkösd - nyár
75. szám
A Budapesti Katolikus Egyetemi és Főiskolai Lelkészség lapja Mottó: „Spiritus ubi vult spirat.” (Jn 3,8)
AKTUALITÁS Ferenc pápa a hivatásról Csak akkor vagyunk képesek életünket felajánlani a missziós lelkületben, ha kilépünk önmagunkból. Ezért éppen arról a sajátos „kivonulásról” szeretnék elmélkedni, amit a hivatás, jobban mondva az Istentől ajándékba kapott hivatásra adott válaszunk jelent. Amikor a „kivonulás” szót halljuk, gondolatunk rögtön az Isten és a gyermekei alkotta nép közötti szeretet csodálatos történetének kezdeteire száll vissza, amelynek főbb eseményei az egyiptomi rabszolgaság drámai napjai, Mózes meghívása, a megszabadulás és az út az Ígéret földje felé. A Kivonulás könyve – a Biblia második könyve –, amely elbeszéli ezt a történetet, egyben ábrázolja az egész üdvtörténet példázatát, és a keresztény hit alapvető dinamikáját is. Valóban, a rabságban élő régi ember átmegy az új életre Krisztusban: ez a megváltás műve, amely végbemegy bennünk hitünk révén (vö. Ef 4,22-24). Ez egy valódi „kivonulás”, a keresztény lélek és az egész Egyház útja egy olyan lét felé, amely teljes mértékben az Atya felé fordul. Minden keresztény hivatás gyökerénél megtalálható a hit megtapasztalásának ez az alapvető mozzanata: hinni azt jelenti, hogy kilépünk saját magunkból, énünk kényelmességéből és rugalmatlanságából, hogy életünk középpontja Jézus Krisztus legyen. Ábrahám nyomdokain elhagyjuk saját
földünket, bizalommal útra kelünk abban a tudatban, hogy Isten megmutatja számunkra az utat az új föld felé. Ez a „kilépés” nem azt jelenti, hogy megvetjük saját életünket, érzéseinket, emberségünket.
Éppen ellenkezőleg: aki Krisztus nyomdokain járja az utat, az élet bőségét találja meg, miközben önmagát teljesen Isten és az Ő országa szolgálatába állítja. Jézus mondja: „Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, száz annyit kap, s az örök élet lesz az öröksége” (Mt 19,29). Mindennek legmélyebb gyökere a szeretetben van. Valóban, a keresztény hivatás elsősorban szeretetteli meghívás, amely vonzza az embert és az önmagán való túllépésre, az önközpontúságból történő kilépésre ösztönzi, amely egy „állandó kivonulás a magába zárkózó én-ből önmaga elajándékozásának szabadsága felé, s
éppen ezáltal önmaga megtalálása, sőt Isten felfedezése felé” (XVI. Benedek, Deus Caritas est enciklika, 6). A kivonulásnak ez a mozzanata nemcsak a meghívott egyénre vonatkozik, hanem az egész Egyház missziós és evangelizációs tevékenységére is. Az Egyház annyira hű ténylegesen Mesteréhez, amilyen mértékben „kivonul”, nem aggódik önmaga, struktúrái és eredményei miatt, hanem képes nekiindulni, megmozdulni, találkozni Isten gyermekeivel azok valós élethelyzetében és együtt tud érezni (szenvedni) velük sebeik miatt. Maga Isten is kilép önmagából a Szentháromság szeretet dinamikájában, meghallja népének nyomorúságát és fellép, hogy megszabadítsa (vö. Kiv 3,7). Az Egyház ugyanerre a létés cselekvésmódra kapott meghívást. Az evangelizáló Egyház elindul az emberek irányába, hirdeti az Evangélium szabadító üzenetét, Isten kegyelmével gyógyítja a lélek és a test sebeit, felemeli a szegényeket és a szükséget szenvedőket. Kedves testvéreim, ez a szabadító „kivonulás” Krisztus és a testvérek felé egyben az az út is, amelyen teljes mértékben megérhetjük az embert, és amely lehetővé teszi az ember és a társadalom fejlődését. Az Úr hívásának meghallása és elfogadása nem intim magánügy, amelyet összekeverhetnénk a pillanatnyi érzelmekkel, hanem konkrét, valóságos és teljes elköteleződés, amely átfogja egész életünket és azt Isten országa építésének szolgálatába állítja itt a
2 földön. Ezért a keresztény hivatás, amely az Atya szívének szemlélésében gyökerezik, ugyanakkor testvéreink, különösen a legszegényebbek szabadságáért való tevékeny szolidaritásra indít minket. Jézus tanítványának ki van tárva a szíve a határtalan horizontra, és az Úrral való bensőséges kapcsolata soha nem menekülés az életből és a világtól, hanem éppen ellenkezőleg „lényegében mint missziós közösség mutatkozik meg” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 23). A kivonulásnak ez a dinamikája, amely az Isten és az emberek felé vezet minket, életünket örömmel és értelemmel tölti meg. Ezt szeretném főként a fiatalabbaknak elmondani, akik koruknál fogva és az előttük feltáruló jövőkép miatt képesek készségesnek és nagylelkűnek mutatkozni. Olykor az ismeretlen, a jövővel kapcsolatos aggodalmak és a mindennapok bizonytalansága azzal fenyegetnek, hogy megbénítják lendületüket, gúzsba kötik álmaikat, s egészen odáig jutnak, hogy azt gondolják: nem érdemes elköteleződni, és hogy a keresztény hit Istene korlátozza a szabadságukat. Ezzel szemben, kedves fiatalok, ne legyen bennetek félelem aziránt, hogy kilépjetek önmagatokból és útra keljetek! Az Evangélium az az Ige, amely felszabadítja, átalakítja és szebbé teszi az életünket. Milyen szép is engedni, hogy meglepjen Isten hívása, befogadni az Ő Igéjét, életeteket Jézus nyomában járni, az isteni misztérium imádásában és a felebarátok iránti nagylelkű odaadottságban! Életetek ezáltal napról napra gazdagabb és örömtelibb lesz! Szűz Mária, minden hivatás példaképe, nem félt kimondani „igen”jét az Úr hívására. Ő kísér és vezet bennünket. Mária a hit nagylelkű bátorságával énekelte meg azt az örömöt, hogy kilépett önmagából és rábízta életének terveit az Istenre. Hozzá fordulunk, hogy teljesen nyitottak legyünk arra a tervre, amelyet Isten mindannyiunknak egyenként készített; hogy növekedjen bennünk a vágy a kivonulásra, és hogy sietve elinduljunk a többi ember felé (vö. Lk 1,39). Szűz Mária védelmezzen
bennünket és mindnyájunkért.
járjon
közben
(Részlet az idei Hivatásnapi üzenetből)
Hitvallás és tanúságtétel Az Istenbe vetett hit és az egyházhoz való közelség már gyermekkorom óta meghatározóak voltak a számomra és foglalkoztattak. Ez nem utolsósorban azért is volt, mert az apukám abban az időben aktív lelkészként szolgált és Hamburgból Uckermarkba, Brandenburgba költöztünk. Apám meg volt arról győződve, hogy az NDK-ban jól képzett lelkészekre szükség van, így aztán ott egy egyházi szemináriumot is vezetett. Tehát egy olyan családban nőttem fel, ahol a kereszténység nemcsak az életünk helyét, hanem az életről való elképzelést is meghatározta. Lakhelyünket Templinnek hívták. Az udvarházat, a Stephanusalapítvány területén Bodelschwingh-i szellemben építették ki. Mi ott laktunk. Az NDK-ban az egyházaknak alig adtak oktatási feladatokat. Mindenkit, aki úgy tűnt, hogy jeleskedhet a tanulmányi téren, azonnal kivontak az egyházak látóköréből. De azokat, akik értelmileg fogyatékosok voltak és nem voltak alkalmasak a továbbképzésre, átadtak az egyházaknak. Ebből a tényleírásból világossá válik, hogy azoknak a nem fogyatékos személyeknek, akik azonban a hit és az egyház terét életük szempontjából fontosnak vélték, nehézségeik akadtak, hogy társadalmilag elfogadják őket. Ha valaki az NDK-ban úgy döntött, hogy megvallja hitét és aktív egyháztag lesz, annak ez bizony hátrányt jelenthetett. Ez mindenekelőtt az iskolai képzést, valamint a szabad tanulmányi- és szakmai választás jogát jelentette. Fiatal korom óta tudtam, hogy az Istenhez és az ő egyházához való ragaszkodásommal és hitvallásommal a belső iránytűmet követtem, amelyet azonban az állam és a lakosság többsége egyáltalán nem tartott iránymutatónak, sőt komolyan el is utasította azt. Nem volt mindig egyszerű a kereszténységhez ragaszkodni. A többi fiatallal
ellentétben bibliaórára és konfirmációi oktatásra jártam, nem pedig az ifjúvá avatásra készültem. Hitem által ebben az időszakban megtanultam azt, hogy helyes, ha másképp gondolkodunk és másképp döntünk, mint ahogyan azt más emberek teszik. Ez még ma is segít nekem olyan időszakokban, amikor minden mindenki számára közömbösnek tűnik; mert meggyőződésem szerint semmi sem közömbös. A keresztényi lét és a tapasztalataim, amelyeket keresztényként gyűjthettem, megóvtak ettől. Ezért hálás vagyok. Megéri, hogy speciális célokat tűzzünk ki magunk elé és ezeket meg is valósítsuk. A bibliai történetek magukkal ragadó példatörténetek. Jézus igen feltűnő ezekben, hiszen annyira másként viselkedik, mint mások és teljesen másképp gondolkodik. Ezért aztán képes az emberek számára egészen más megoldásokat adni az emberiség nagy kérdéseire. A Jézusban való hit – aki így tudott bánni az emberekkel, így tudott viszonyulni az emberekhez – a saját életemet érintő döntésekben és a saját, életről való felfogásomban is mindig újra és újra segített. Hitemből fakadóan sok mindent kritikusan megkérdőjelezek, néha még magát a saját hitemet is. Jézus maga is mindig kritikusan szemlélte a meglévő helyzeteket. Az állapotokkal sosem volt elégedett, sem a világiakkal, sem a vallásiakkal. Tiszta, egyértelmű és egyszerű szavakat mondott az embereknek. Szavakat, amelyek a lényegi dolgokra korlátozódtak és a lényegeseket tartották szem előtt. A lényegest a lényegtelentől megkülönböztetni – ez volt az ő erőssége. Az embert magát vette szemügyre. Világossá tette, hogy minden emberi méltóságot figyelembe kell venni, még azokat is, amelyeket a kegyesek tisztátalannak vélnek. Jézus Krisztusnak ezt a gondolkodását kell a saját életemben is szem előtt tartanom. Így válik a hit azzá az erővé, ami képessé tesz engem arra, hogy ne kerüljem a konfliktusokat. Ezt a konfliktusokkal szembeni képességemet komolyan veszem, mivel politikai kérdésfeltevésünkben nincsenek egyszerű, gyors megoldások
3 a komplex kérdésfeltevésekre. Kicsit csodálkozom, amikor épp sokszor a keresztények azok, akik a legnehezebb kérdéseknél túlságosan gyorsan akarnak eredményre jutni, hogy nehogy mélyre süllyedjenek és tisztátalanná váljanak. Keresztényként azonban néha a velünk szemben álló, ellentétes véleményeket is ki kell bírni. Ez számomra hozzátartozik a kereszténységhez. Ezért a keresztény hit és ennek a kultúrája az iránytű, amelyben bízom, hogy az irányadó utat megmutatja a számomra. Kereszténységem bátorságot és erőt ad nekem, nemcsak a magánéletben, hanem a politikai üzletben is, hogy kimondhassam nyíltan azt, amit gondolok. Néha azt kívánom, hogy az emberek a saját pártomban is jobban és nyíltabban ápolják keresztényi meggyőződésüket. A Tízparancsolat éppoly elengedhetetlen fundamentum társadalmi együttélésünkhöz, mint a szeretet kettős parancsa. Kereszténynek lenni számomra nemcsak mentőövet jelent a nehéz órákban – amikor az ember csak abban tud reménykedni, hogy ne tiporják el –, hanem mindenekelőtt az életfázisaimban olyan tevékeny erőt jelent, amely impulzust ad, változást hoz. Mert ezekben az időszakokban a keresztény hit a saját életemben és a másokéban is igazi formálóvá lehet – hála Istennek. Angela Merkel kancellár Fordította: Horváth-Bolla Zsuzsanna, forrás: evangelikus.hu (a fordító engedélyével közöljük)
ELMÉLKEDÉS Úton Emmauszunk felé Életünk útján előbb-utóbb akadnak események, amelyek megtorpanásra késztetnek. Gondolatokat ébresztenek bennünk, s mivel nem tudunk mit kezdeni a történtekkel, elindulunk Emmauszunk felé. Egyedül bandukol az én és a másik én Emmausz felé, hogy eltemesse a meghalt reményt. Az úton tanakodnak, beszélgetnek, vitatkoznak,
kérdezgetik egymást, ők ketten: az én és a másik én. Hangjukból az értetlenség, a fájdalmas szomorúság cseng ki. Miért történt mindez? Pedig azt gondoltuk, hogy... Nem, nem lehetséges, hogy éppen vele essen meg, amikor mindent megtett értünk.
Emlékszel mit mondott? Ha ezt és ezt teszitek akkor... – mondta az én a másik énnek – s mégis mi történt. Elhagytak. Minden reményem feloszlott. Ott van a szomszéd is. Soha senkinek nem ártott, s most a kemókezelés terhe gyötri. Talán fel se épül már. Nem is szólva legbensőbb barátomról. Őt is elvitte ez a súlyos kór. Miért pont őt? Mit vétett? És közeli ismerősöm? Félig bénán fekszik az ágyban. Agyvérzés. Szólni sem tud. Ugye becsapottnak tudod magad – válaszolt a másik én. Igen, nagyon is. Egyetértek veled teljes mértékben. Lehet ezt tűrni, elviselni, ami a közeli és a távoli környezetünkben van? Háborúk, hatalmaskodás, nők, gyerekek megerőszakolása, üldözések, erőszak, menekülők ezrei. Tele van a föld igazságtalansággal, nemhogy szabadulással. Menjünk csak Emmauszba! Nem maradt más, mint felejteni a jelent, elmenekülni és vigaszt lelni valahol máshol... Igazad van. Menjünk, siessünk, hagyjuk magunk mögött ezt az élhetetlen valóságot ahol annyi a baj, a gyötrelem, a szenvedés. Semmi se változott. Volt osztálytársammal futottam össze a minap, s elmesélte azt a sok
sikertelenséget, ami érte. Megbélyegzettnek tudja magát gyerekkora miatt. Nem lépett a bűnözés útjára, mint sok más hasonló sorsú fiatalkorú, de a nem éppen ideális családi háttér meghagyta rajta nyomát. Szomorú volt. Nem lehet ezt bírni, se megérteni, hát még elfogadni. S ment tovább Emmausza felé, vigaszt keresve. Oda tartott, mígnem egy ismeretlenre figyeltek fel. Észre se vették eddig, hogy velük tart. Csendben hallgatja panaszos kifakadásait. Végül is megszólalt. Miről tanakodtok? Nem bírta tovább. A másik énnel együtt szomorúan megállt és keserű lázadásban tört ki. Ezzel a zsörtölődő monológ párbeszéddé szelídült. Hát lehetséges, hogy nem látsz? Honnan való vagy, hogy nem észleled, tapasztalod mindazt, ami az életben körülvesz? Fájdalom, szenvedés, elválás, igazságtalan sorsok, betegségek... Nem is sorolom tovább. Minek? Felesleges. Beszéltek ugyan valakiről, aki állítólag mindettől megszabadított volna. Követtem is, de most minden összeomlott bennem. Pedig annyira bíztam, hogy ő lesz a Szabadító. Bíztam, és most leroskadtam. Vége mindennek. Meghalt, eltűnt, mert a sírját is üresen találták. Ezért megyek Emmauszba. Ott keresek vigaszt. Az idegen vándor elgondolkodva hallgatott egy pillanatig. Ismét elindult, ők követték válaszára éhesen, mígnem, szinte kiáltva megszólalt. Eleinte meg is rettentek, majd... Milyen oktalan és késedelmes a szíved az Írásokban foglaltak megértésére! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Szabadítónak ahhoz, hogy Atyja dicsőségébe léphessen? (Vö. Lk 24. 25-26) El kellett szenvednie? Igen. S tudod mit? A kiüresedés folyamatát (vö. Fil 2, 6-7). Ő is ember volt, s mint ilyen képtelen a teljes önkiüresítésre önmagában, egyedül. „Segítség” kell. Ezt adják meg a személyes és általános történelemből keresetlenül adódó apró halálok, maga az élet sodrása, folyamata. Kell valami külső tényező, ami a rejtett energiákat napfényre hozhatja az igent-t mondáson keresztül. Az eseményeket azonban a történelem Ura irányítja. Miért hívják mégis Szabadítónak Őt,
4 akiben reméltünk, ha mindez megmaradt? Ő nem azért jött, hogy elvegye a halált vagy a szenvedéseket, hanem hogy megváltsa azt, értelmet adjon annak. Üressé tegye a halál sírját. Életében ugyan sokakat meggyógyított, de az csak külső jele volt a belsőnek. Legtöbbször hozzátette: hited (a te igened) megszabadított. Ilyenkor a belső szabadulás, gyógyulás, külső jelei mutatkoztak meg. Ott van annak az asszonynak az esete, aki utána ment a farizeus házába (vö. Lk 7,36-50). Semmiféle testi baja nem volt, mégis a vége ez lett: „A hited megszabadított téged: menj békével”. Az a nő halott volt, de életre kelt, megszabadult a halál fogságából. Kiüresítette sírját, amikor a bűn helyébe a szeretetet vitte: „sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett” (Lk 7, 47). Jézus azért jött, tehát, hogy mindaz, ami az ember életében a „nem” volt, amit a bűn tönkretett, azt igenné alakíthassa, s ezzel lehetővé tehesse sírja üressé válását, vagyis ne kelljen ott maradnia örökre. Péter is kiüresítette sírját, amikor a hármas tagadás, a hármas „nem” helyébe, a hármas szeretet vallomást helyezte (vö. Jn 21, 15-17). Az ember ugyanis miután azt tette, amit nem kellett volna, vagyis megrendült bizalma Alkotójában, eltávozott Istentől, elrejtőzött színe elől: „az ember és felesége elrejtőztek az Úr színe elől, amint meghallották az Úr szavát” (Ter 3,8). „Erre Káin eltávozott az Úr színe elől” (Ter 4,16). „Felkelt Jónás, de azért, hogy Tarzisba meneküljön az Úr színe elől” (Jón 1,3), de nem talált más helyet, mint a halált. Pont azt, amitől Isten óvta: „azon a napon, amelyen eszel a jó és a gonosz tudásának fájáról (azaz eltávozol tőlem), meg kell halnod (Ter 2,17). Az, amitől ő maga is tartott, félt: „azért nem ehetünk a fa gyümölcséről, hogy meg ne találjunk halni (hogy meg ne fosszuk magunkat Isten jelenlététől – Ter 3,3). Nem maradt más rejtekhely, csak a sír: „Jónás a hal gyomrában volt három nap és három éjjel” (Jón 2,1). Ott csak nem keresi, oda csak nem megy utána a Halhatatlan. Nem férne el a halandóság szűk zárkájában. Tévedett. Nem ismerte még Istene őrült, ingyenes szeretetét, aki „úgy szerette a világot, (az embert), hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne
vesszen, hanem örök élete legyen” (vö. Jn 3,16). Az ember vágyakozott Isten után kezdettől fogva: „Éva ismét fiút szült, és elnevezte Szetnek. Szetnek szintén született fia, ezt Enósnak nevezte el; ő kezdte segítségül hívni az Úr nevét (Ter 4, 25,26). Isten azonban előbb kereste az embert: „Ádám hol vagy?” (Ter 3,9). Nem tudott létezni az ember barátsága nélkül, ezért szüntelenül szólította, szövetségre is lépett vele, végül az utolsó lehetőséget kínálta: ő maga is sírba szállt, halandóvá lett s vállalta a halál következményét, a magányt, az Istentől való távolságot. Ugyanis minden halál magában rejti az elhagyatottságot. El kellett tehát szenvednie a halált, méghozzá azt a halált, amely ártatlanul vitte oda. Jogtalanul halt meg (vö. Lk. 23,41), s pont ez a körülmény ösztönözte a szeretet legfelsőbb fokára. A végsőkig való szeretetre (vö. Jn 13,1). A sírba lépett s ott találta az embert, s mind a mai napig ott talál mindenkit, ott vár mindenkire, ott, a választás helyén. Az ember választhatja a jobb vagy a bal lator sorsát. Mondhatja: „emlékezzél meg rólam” vagy szabadíts hát meg minket is, meg magadat is... (vö. Lk 23, 39-43). Ha az Emberfia kiüresítette önmagát, az embernek is ezt kell tennie. Az Emberfiának a saját messiási képét kellett átformálnia, amit Ő is az Írásokat olvasva vett át. Aztán lassanlassan megértette Atyja szándékát (vö. Lk 9,22, 31). Nem az embernek kényelmes, hatalommal rendelkező, azt osztogató s ezzel a hatalmat növelő Istent kell tanúsítania, hanem a szerető Atyát, aki a szeretet őrültségében saját Fiát küldte a világba, ezzel engedte a halálba (vö. Mt 21,37). Haladtak az úton, az idegen, az én és a másik én, s miközben ő beszélt, egyre világosabbá lett minden. Az én felfogta, megértette, mindezt el kell tudni szenvedni. Ezek azok a halálok – betegségek, szeretteink távozása, családok összeomlása, sikertelen sorsok, az élet igazságtalanságai –, amikbe be kell lépni, mert az embernek ki kell üresítenie önmagát, elsősorban a hibás Isten-képétől kell megszabadulnia. Az általa, általunk elképzelt, földi nyavalyáktól megszabadító hatalmas uralkodó – a
csodatévő Isten – képét fel kell cserélni a végsőkig szerető, alázatos, piciny Isten képére, aki annyira kicsivé tudott csökkenni, hogy „elfért” a sírban is. Összezsugorodott, mert Isteni mivoltához nem ragaszkodott, mint zsákmányhoz (vö. Fil 2,4). Ott, a megváltott halál sírjában vár rá, a szomszédjára, a barátjára, a kedves ismerősére, mindenkire, s mivel tiszteletben tartja a vele, velünk teremtett emberi szabadságot, felteszi a kérdést: mit választasz? E gondolatokat pörgetve agyában, célba értek. Szíve már átmelegedett, lángolt, békét hordozott. Meg is hívta vacsorára az idegen vándort, akit aztán vacsora közben hirtelen felismert, de ő eltűnt a szeme elől, mégis tudta, hogy vele marad. Felismerte, mert megváltozott benne belül valami. Azonnal vissza is fordult. Már nem volt szükséges eltemetni meghalt reményét. Tudta jól, hogy őt kell tanúsítania (vö. ApCsel 1,8). Hallotta is bensőjében tanácsát: ugyanazt az érzést ápold magadban, amely Krisztus Jézusban is megvolt (vö. Fil 2,5). A visszaúton is vele volt, tovább magyarázta – immár a szívében – az Írások értelmét. Elmondta, az út a halál elszenvedésének képességéhez hosszú. Neki is időbe telt. Segítségére volt az imádság (vö. Lk 3,21; 5,16; 9,18; 9,29; 11,1; 22,41; 22,43). Sőt, amikor a végső próba ideje közelgett, még pörölt is Atyjával, mint minden normális ember. „Imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól” (Zsid 5,7). Azt imádkozta: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet... Majd a halálfélelemmel tusakodva még buzgóbban imádkozott. Verejtéke olyan lett, mint a földre hulló vér cseppjei” (Lk 22, 42; 43,44). Az én és a másik én ízlelgette e szavak értelmét. Egyre nagyobb béke és öröm töltötte el szívüket, miközben fülükben visszhangzott: „ugyanazon érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt” (Fil 2,5). Mire visszaértek életsorsuk jelenébe, bensőjük átalakult. Letérdeltek előtte, s szemüket reá emelve így szóltak: „Jézus emlékezzél meg rólam....” (Lk. 23, 42) és megpróbálták jól élni a
5 rosszat, azokat a kis halálokat, amik elvisznek a szükséges kiüresedésre, hogy helyébe a szeretet léphessen s kitölthesse a keletkezett űrt. Kezdtek megbarátkozni ezekkel a halálokkal, mert tudták, ha meg is tapasztalják az Istentől való távolságot: „Istenem, Istenem miért hagytál el engem?” (Mt 27,46), valójában Ő ott vár rájuk, ott fognak találkozni. Nincs senki többé egyedül a sírjában, s ha őt választja, kézen fogva emeli ki onnan az, aki él. Feltámad, sírja üresen marad, mint az Úré: „nincs itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet ahol feküdt” (Mt 28,6). – Így hát igaz: ugyanazon érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt! * Vajon mi is ez az Emmausz az Írásokban? A Makkabeusok idejében nagy harc volt Júdás Makkabeus – aki a zsidók lázadását vezette Palesztina elpogányosítási kísérlete ellen – és Gorgiász között – aki Antiochosz Epifánész király seregét irányította. A hellénizmus e nagy uralkodója üldözte a zsidókat és hitüket. A harc Emmausznál volt és óriási győzelemmel zárult (vö. Makk 4, 1. 25). Emmauszba menni tehát nem más, mint megvigasztalódni a sikertelenségektől, olyan szabadság reményét táplálni, amit Jézus hozott el, de a történelmi múltban már voltak jelei. A halott remény vigaszra talál. – A kérdés most már csak ez: melyik az az Emmausz, ami felé olykor-olykor visszatérünk vigasztalódni? Suor Maria Amata magyar sarutlan karmelita nővér (Sassuolo, Itália)
Egy lelkipásztor naplójából Egy évvel ezelőtt, július 29-én távozott közülünk hirtelenül és váratlanul Hollai Antal albertfalvi esperes, plébános, sok papnak és fiatal hívőnek lelkiatyja. Szellemi, spirituális hagyatékából valók ezek a sorok, amelyeket kispap korában jegyzett papírra. Napló, de nem történésekről, hanem finom lelki rezdülésekről, amelyek által képződött, nevelődött,
alakult, haladt előre a lelkiélet útján. E sorok kéziratban kerültek elő, idős édesapja, Feri bácsi tette át számítógépre. (Válogatott részletek:) Jóságos Atyánk, szerető Istenem! Hálatelt lélekkel sietek Hozzád ezen a mai reggelen, hogy köszönetet mondjak. Köszönöm az éjszakai pihenést, köszönöm, hogy vigyáztál rám, hogy megőriztél minden bajtól és minden bűntől. Köszönöm a pihentető álmot és azt, hogy irgalmadból megengedted érnem ezt a mai reggelt. Új nap virradt, újra kezdhetem az életemet, újra lehetőséget adtál, hogy bizonyítsam szeretetemet. Csak arra kérlek, Istenem, hogy légy velem ezen az egész napomon. Te vezéreld minden gondolatomat, szavamat és cselekedetemet, hogy egész nap Neked szolgálva, rólad tegyek tanúságot embertársaim között. Küldd el nekem Szentlelkedet, hogy ajándékaival gazdagon töltsön be. De nemcsak önmagamért akarok imádkozni e nap kezdetén, hanem embertársaimért is, különösen azokért, akiket szeretek: szüleimért, testvéreimért, nevelőimért, elöljáróimért, barátaimért. Áldd meg őket bőséges áldásoddal, hogy ők is Neked szenteljék egész napjukat és megmaradjanak hűségben és őszinte szeretetben Hozzád és hivatásukhoz. Erősítsd őket a hitben, a reményben, a szeretetben és vigyázz rájuk, mint a gyöngyszemekre, hogy el ne vesszenek. Áldd meg, Uram, jóságos szeretettel, ezen a mai napon a súlyos és fájdalmas betegségben szenvedőket, és add meg nekik a kegyelmet, hogy megértsék, szenvedéseik örömmel és türelemmel való elviselése emberek lelkeit mentheti meg országod javára. Végül pedig, Istenem, tekints jóságosan a haldoklókra, akiket ma hazahívni szándékozol. Légy hozzájuk irgalmas és megbocsájtó szívű. Hallgasd meg Jézus imáját, amelyet a kereszten, kitárt karral mondott értünk: „Atyám bocsáss meg nekik”… Legyen kedves előtted Jézus áldozata és add meg haldokló testvéreinknek legalább a végső megtérés kegyelmét, hogy egy se vesszen el közülük.
Maradj velem Uram egész napomon és vezess, hogy este tiszta lélekkel, nagy belső örömmel jöhessek hálát adni számtalan jótéteményedért, Jézus Krisztus által! * Uram, ha rám nézel, vajon mit mondasz? Íme, egy igaz ember, akiben nincsen kétszínűség! – vagy pontosan az ellenkezőjét? Segíts egész napomon, hogy igaz ember lehessek, és ne legyen bennem semmi kétszínűség. Hogy igaz voltom által Téged vigyelek az emberek közé. Igaz akarok maradni ma egész nap. Tied akarok lenni ma, egészen. Te meghívtál szolgálatodra, add tehát kegyelmedet egész nap, hogy Szent Mihály és a többi angyalok példáján megerősödve, mindig hűséges lélekkel szolgáljalak Téged. * „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” – Az Isten bölcsessége bölcsebb az embereknél. Az Isten gondolatai nem a mi gondolataink. Pedig Jézusnál nemcsak egy pofonról van szó. A megbocsátáskor pedig legtöbbször arról van szó, hogy megsértődök olyan dolgokon, amiken nem lenne szabad. A megbocsátás tulajdonképpen ott kezdődik, hogy úgy érzem, nem tudok megbocsátani és kérni kezdem az Isten végtelen kegyelmét és szeretetét, hogy amit én nem tudok megbocsátani, azt bocsássa meg Ő, én általam. Ez az igazi megbocsátás. Amikor a másikban, már nem ellenséget, nem utálatot látok. Mert ha egy harmincfős közösségben tíz embert szeretek, örülök a sikereiknek, tíz emberrel szemben közömbös vagyok, tíz embert pedig ki nem állhatok, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az Istent egy harmadrészben szeretem, egy harmadrészben elviselem, és egy harmadrészben gyűlölöm és utálom. A másik embernek a szeretetből való elviselése, amelynek jó példája egy-egy szerzetes család és egy-egy szemináriumi közösség. Az emberi szabad akarat nem arra rendeltetett, hogy döntsön a jó és a rossz között. Ez nem igaz. Az emberi szabad akarat feladata az, hogy döntsön
6 a jó és a jobb között. Csak a bűn által ismerte meg az ember a rosszat. Hiszen a munka törvényét az Isten még a bűnbeesés előtt adja: hajtsátok uralmatok alá a földet! – Mi történik akkor, ha jól végiggondoljuk a tékozló fiú esetét? Ismerjük minden szereplőjét és mi történik, ha Jézust az idősebbik fiú szerepébe helyettesítjük be? Akkor az történik, hogy Jézus maga indul el és elmegy a disznóólakhoz, hogy felemeljen minket, kisebb testvéreit és elvezessen az Atyához. Ez Jézus szeretete, ez az Isten szeretete, ez a tökéletes önátadás, önkiüresítés, lehajlás az emberekhez, hogy ismét részesülhessünk a kegyelmi életben. Az Isten megtestesülésének az oka, hogy fölemeljen minket önmagához és saját életéből részesítsen.
hogy pólyába takarta, jászolba fektette, és a többi… Karácsony misztériumában alakul meg igazából az Egyház. Az Egyházat ugyanis nem a szám jellemezte, hanem a test és a fej. Krisztus a fej és Szűz Mária a test. Mária, aki első abban, hogy hittel várja gyermeke születését és hittel tekint a jászolban fekvő Istengyermekre.
* Ha az Isten gondolatainak számozást adhatnánk, azt mondtuk, hogy az első a megtestesült Ige Jézus. Az Istennek a második gondolata, Szűz Mária. Valójában az első Ádám Krisztus, és az első Éva Mária. Az Isten csodálatos módon már előre kijelölte, hogy a fiának legyen édesanyja. Ha jól megvizsgáljuk a Lukács evangéliumot, észrevesszük benne – különösen a gyermekség evangéliumi részében – a nagyon gondos, aprólékos, mindenre kiterjedő, idillikus képekkel történő leírást. Vajon mindezt Szent Lukács honnan vehette? Prológusában leírja, hogy nagy gonddal és utánajárással írja evangéliumát. Mégpedig azoknál járt utána, „akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az isteni szónak. Az isteni szónak pedig, kezdettől fogva Szűz Mária volt a tanúja.” Az első igazi evangélista tehát tulajdonképpen Mária. Hiszen a Szentírás többször is megemlíti róla: „Mária szívébe véste az angyal szavait és elgondolkodott rajta”, vagy „Szavait anyja mind megőrizte a szívében!” De Lukács nem közvetlen Máriától tudhatta ezt meg, hanem Szent János apostoltól, akire Jézus Máriát rábízta. Tehát Lukács Jánostól vehette, aki Máriától hallhatta a gyermek születése körüli eseményeket. Hiszen a szövegben felismerhető a fiát féltő, és óvó édesanya szeretete. Amikor arról panaszkodik, hogy nem kaptak helyet a szálláson, vagy a gondoskodó szeretet,
Mária az, aki mindig hisz és Jézus tanítását hallgatva egyre jobban megérti az üdvösség elérkezését. Miért kellett szűzen szülnie Máriának Jézust? Az igaz, hogy születhetett volna úgy, mint bárki közülünk. De így valósul meg az, hogy egyedül Jézus az, aki a mennyei Atyához fordul így: „Atyám!” És kapcsol, illetve alakít minket is a mennyei Atya gyermekeivé. – Az angyal belép Máriához a házba és köszönti: „Üdvöz légy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled.” Milyen csodálatos dolog az, hogy a megtestesülés a világ végéig valahogyan mindig végbe megy. Amikor a legegyszerűbb dolgok, az esendő emberi szavak, a kenyér, a bor, a víz, az olaj – közvetítik számunkra a kegyelmet, az isteni életet. Mária bemutatja Jézust a templomban. Neki nem kellett volna a tisztulási szertartáson részt vennie, hiszen kegyelemmel teljes volt, de ő alávetette magát a mózesi (ószövetségi) törvényeknek. S amikor szívesen kezébe veszi Jézust, azt az apró, piciny, kis babát, mintegy egyesül és találkozik
az ószövetség az újszövetséggel és felcsendül Simeon ajkáról az ének: „Most bocsájtsd el a szolgádat, Uram, mert szemeim látták már az üdvösséget.” Ez a kép valahogy előrevetíti a végső beteljesedést, amikor a zsidó népnek is át kell ölelnie, karjaiba kell vennie Krisztust, a megváltót. Jézus a keresztfán, mint első Ádám így szól Máriához, mint az első Évához: Asszony, íme, a te Fiad! – és ezzel mintegy rábízza Máriára az Egyházat, az emberiséget. Jézus áldozatának első gyümölcse a jobb lator megtérése. Ha valaki meg akarja újítani a saját korát, vagy egyházát, az mindig önmagán, legbensőjén kezdje. Úgy, mint Szent Ferenc is tette. Ő nem rohant neki a gazdagoknak, nem csinált nagy forradalmat és mégis meg tudta változtatni a korát, fel tudta frissíteni az Egyházat, mert önmagán, legbelül kezdte a tisztítást és belülről kifelé haladt, nem pedig a külsővel kezdte, azután pedig önmagáig nem jutott el. A réginek tűnő, maradias dolgokat nem megszüntetni kell, hanem belsőleg, új tartalommal megtölteni. Az Isten mindig evvel a gondolattal kezdi a megbízását: „Ne félj!”
Nyaralók/kirándulók/nyári vakációzók 10 parancsolata 1. Szeresd Istenedet, akinek a hegyek, a virágok, a tenger csodáját köszönheted! 2. Isten nevét hiába ne vedd, akkor se, ha autód nem indul be! 3. Az üdülés nem ment fel a vasárnapi szentmisén való részvétel alól! 4. A családi kötelék a kempingben vagy a spanyol körutazás alatt is kötelez! 5. Vigyázz az életre, máséra, magadéra is! 6. A nyár nem az érzékiség vadászidénye! 7. Ne lopd senki idejét! És ne potyázz! 8. Ne add ki magad többnek, mint ami vagy! 9. Olcsó eszközökkel akarsz hódítani? 10. Vigyázz környezetedre! Ne szemetelj!
7 Jáki Szaniszló OSB: A katolikus értelmiségi (részlet) A katolikus értelmiséginek készen kell lennie arra, hogy szembenézzen ilyen kérdésekkel, mégpedig hitelesen, katolikus értelemben. És ha nem szerezte meg a képességet, hogy megküzdjön ilyen kérdésekkel, legalább szilárd meggyőződéssel kell rendelkeznie arról, hogy katolikus válaszok adhatók és adattak is rájuk időről időre. És ami a legfontosabb, nem szabad ezen válaszok az igazságát annak függvényévé tenni, hogy a világi tudományos testületek elfogadják-e, ami legtöbb esetben nem is történik meg. A katolikus értelmiséginek késznek kell lennie arra, hogy ússzon az ár ellenében, amely a világ végéig szembe fog folyni vele. Nem szabad álmodnia egy új középkorról, részben, mert az sok szempontból nagyon középszerű volt, részben mert a történelem nem ismétlődhet. Utópia és történelem egymást kölcsönösen kizáró fogalmak. A katolikus értelmiségi nem elmélkedhet elég gyakran arról a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiban gyakran elhanyagolt, zord és soha véget nem érő küzdelemről, amely az Egyház és a Világ között folyik. A katolikus értelmiségi persze teljes joggal csodálkozik ezen a különös aránytalanságon a gigantikus küzdelem és az említett dokumentumokban észlelhető vázlatos ábrázolása között. A katolikus értelmiséginek természetesen föl kell ismernie saját területén a katolikus kutatás lehetőségeit. Pierre Duhem (18611916) esete nagyon tanulságos. Nem is álmodott arról, amit véletlenül talált, amikor vizsgálni kezdte a virtuális sebesség elvének, a mozgás tudománya egyik sarokkövének történeti eredetét. Nem akart mást tenni, mint megmutatni, hogy a fizika egzakt tudománya történetileg is a mérési adatok ökonomikus koordinációja, és ezért alkalmatlan bármilyen ontológiai, még kevésbé metafizikai kijelentés megtételére. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy ennek a kérdésnek a széleskörű ábrázolása nem tartalmaz nagy felszabadító víziót, annak a távlatát,
hogy a szcientizmus minden kísértete a pálya szélére kerüljön. De amikor Duhem azt találta, hogy az említett elvre vonatkozó első utalás a középkori Sorbonne-on hangzott el, nem habozott mindent félre tenni. Az eredmény a Newton-i tudomány középkori, keresztény eredetének leírása lett, mintegy tizenöt vaskos kötetében. Duhem, aki hűséges és buzgó keresztény volt gyermekkorától fogva, felbecsülhetetlen beszámolót adott intellektuális odüsszeájáról Physics of a Believer című esszéjében, amelynek minden katolikus értelmiségi kötelező olvasmányának kellene lennie, akár tudós, akár nem. Talán ennek az esszének a meditatív olvasása inspirációt fog nekik adni, hogy sok mindent félre tegyenek, ha egy mégoly távolian hasonló alkalom fölmerül kutató szemeik előtt. Részben azért említettem Duhem-et, mert életművében – kombinálva a fizikus, történész, tudomány-filozófus és ráadásul a művész feladatát, igazi katolikus és katolikus inspirációt találtam több értelemben is. Biztosan inspirálónak látszott elszántsága, hogy nem hagyta magát elbátortalanítani a rendszeres mellőzéstől, amelyet egész életében tapasztalt a világi tudományos testületek részéről. Azt tartotta legnagyobb elégtételének, ha hallott arról az intellektuális támogatásról, amelyet katolikus egyetemek oktatói és diákjai találtak. Az a tény, hogy a The Relevance of Physics (A fizika látóhatára) és a Gifford előadásaimat tartalmazó The Road of Science and the Ways to God című könyveimnek némely nem-katolikus olvasója erős ösztönzést talált bennük a Katolikus Egyházhoz való csatlakozásra, számomra sokkal értékesebb, mint némely tekintélyes díj. Nem azért, mert e könyvek bármelyike apologetika lenne akármilyen értelemben. Ezek csupán védőbeszédek voltak, mint minden más értelmes erőfeszítés az igazság érdekében. Ha ugyanis a katolikus értelmiségi szégyelli, hogy apologetikát csinál ebben az értelemben, elárulja mind értelmét, mind katolicizmusát. Megszakítja kapcsolatát a katolikus értelmiségieknek azzal a hosszú
láncolatával is, amely Jusztin vértanúval kezdődik, két Apologia szerzőjével, amelyek végül is az életébe kerültek. A következő nagy szem ebben a láncban Ágoston könyve, a City of God (Az Isten városa) volt, utolérhetetlen apológia a keresztény kultúra érdekében, amint azt a Katolikus Egyház előadta és továbbhagyományozta. Egy másik nagy szem volt ebben a láncban Aquinói Tamás Summa contra gentiles című műve. E két utóbbi biztosan sok más területen is dolgozott, beleértve a tiszta katolikus teológiát, de az apológia írását mindketten katolikus feladatuk lényeges részének tekintették. És mit mondjunk Newman-ről? Napjainkban túl gyakran emlegetik úgy, mint a II. Vatikáni Zsinat teológusát. Valóban különös címke, legalább egy okból: Boldog J. H. Newman bíboros újból és újból hangsúlyozta, hogy nem teológus, hanem horribile dictu, hitvitatkozó (controversialist)! Valóban mondta azt is, sohasem mulasztaná el az alkalmat, hogy egy jó küzdelemhez csatlakozzék. A személyekhez mindig kedves volt, de kegyetlenül tudott vágni, ha elvekről volt szó. Nem volt barátja az „ökumenikus” simaságnak, amely újabban szabványosított eszköz annak megelőzésére, hogy valaki tiszta bolondnak tűnjék, ha nem tiszta értelmiségi furfangmesternek. Newman áttérése után hamarosan világossá tette, hogy idejét nem kívánja tovább vesztegetni a katolicizmus délibábjára, az anglikán egyházra. Életének felezőpontján inkább magára vette életműveként a modern művelt társadalom agnosztikus pragmatizmusa elleni harc feladatát. Apológiája személyes apologetika volt. A Grammar of Assent című műve máig felül nem múlt tárgyalása bizonyos alapvető episztemológiai problémáknak, amelyeket teljesen felszínre kell hozni, ha valaki hatékonyan akarja bemutatni a modern elmének a katolikus tanítást, valójában a Katolikus Egyházat. Mert sohasem szabad elfelejteni, hogy a Grammar of Assent nagy védőbeszéddel végződik a történeti Katolikus Egyházról, ami Róma Egyháza volt Newman számára. Ez az egyház volt neki az egyedüli csatorna a megtestesülés
8 tényéhez, amelyről joggal mondta, hogy a legnehezebben elfogadható dogma. De ha valaki egyszer megadta magát ennek a dogmának mint a természetfölötti lényegének, akkor semmi értelme sincs – érvelt – finnyáskodni a konkréten természetfölötti megjelenéséről, amint az a Katolikus Egyházban fellelhető. Ezért fogadta lelkesen a mindig újabb csodákat a Katolikus Egyházban. Kétségtelenül üdvözölte volna a fatimai napcsodáról szóló híreket is a Paul Claudel megjegyzését megelőlegező szavakkal, amelyek szerint Fatima képviselte „a természetfölötti brutális benyomulását a természet világába”. (A tanulmány egyszerre emlékeztet minket a bencés tudósnak sokszor itt, a hittanteremben tartott személyeses előadásaira, valamint hűséges kísérőjére, a 2011-ben elhunyt Szabó László tanár úrra, akinek a fordításából való a fenti részlet.)
ÉLŐ TÖRTÉNELEM „Ember tervez – Isten végez” Egy, a közelmúltban megjelent újságcikk kapcsán jutott az eszembe a bölcs mondás, amelyet a nagyszüleimtől is hallottam. A napilapban arról olvashatunk, hogy érző lelkű látogatók, tiszteletük jeléül, napjainkban is virágot helyeznek Szent Gellért lábához, a régi fényében ragyogó dombormű talapzatára, a vértanú szentről nevezett és világhíressé vált Szent Gellért Gyógyfürdőben. A hír különlegessége az egykor pusztulásra ítélt alkotás története. Hogyan állhat méltósággal a helyén annak ellenére, hogy a sötét ötvenes évek árnyéka reá is vetült? A fürdő akkori dolgozóit utasították, hogy törjék össze, semmisítsék meg. Akik azonban a munkájuk során nap, mint nap találkoztak vele, ezt nem tudták megtenni, mert az életük része volt. Újságpapírba takarták, és egy nagy tükröt helyeztek eléje, majd jelentették, hogy a parancsot végrehajtották.
Szent Gellért évtizedeken keresztül „a falak között bujkált”, ahogy egy régi gyógymasszőr a súlyos titkot fiatalabb társának átadta. Ő vitte tovább, míg 1987-ben fény derülhetett rá. Kibontották és ma valóságos csodaként áll ott a bejárathoz közel és fogadja nem csak az úszni, wellnessezni jövő látogatóit, de áhítatos tisztelőit, „hódolóit” is. „Tükör által homályosan” évtizedeken át, ma mégis színről-színre állhatunk meg magunkba mélyedve, a csodás történetet hordozó Szent Gellért-ábrázolás előtt. Kezében a kereszttel, ég és föld találkozásában, égre emelt arccal hirdeti: Istenben örök az idő! És hogy „ember tervez – Isten végez!” Budapest, 2015. április 10. Szigeti Magdolna Mária
A XXI. Egyetemi Pasztorációs Konferencia Húsvét hetének végén Mohácson és Pécsett megint összegyűltek a magyar ajkú egyetemi lelkészek és munkatársaik (jobb kezeik), hogy egymást megismerjék, tárgyaljanak, „fejtágítón” vegyenek részt és pihenjenek. A konferencián majdnem harmincan voltunk (négy erdélyi város is képviseltette magát, itthonról pedig Budapest, Pécs, Szeged, Miskolc, Debrecen, Sopron, Eger…). Az együttlét igen hasznosnak bizonyult, témánk a kommunikáció volt (gasztronómiai szempontból az eddigi legsikeresebb), a pécsi egyházmegye vendégei lehettünk. A konferencia, mint mindig, az idén is záró dokumentum megfogalmazásával ért véget, amelyet az egyetemi városok püspökeinek küldtünk meg. (P. I.) Kommunikáció „… a mi képességünk Istentől van. Ő tett minket alkalmassá arra, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké…” (2 Kor 3,5-6) Az egyetemisták között végzett lelkipásztori szolgálat abból a bátor öntudatból veszi erejét, hogy a feltámadt Krisztus minden emberhez,
az értelmiségiekhez is küldött minket. Igaz az evangéliumi kijelentés: akinek többet adtak, többet is fognak számon kérni tőle (vö. Lk 12,48). Mindenképpen törekszünk a hiteles, egész emberségünket igénybe vevő és odaadó szolgálatra, ami az értékközvetítő kommunikáció. Megfigyelhető, hogy a rossz gyorsabban terjed; amíg a jót egyszer adjuk át, a rossz négyszer sebesebben terjed, ezért nagy a felelősségünk. A mai fiatalok felé kommunikált örömhír megköveteli a megértést, azaz, hogy ne csak elmondjuk, amit igaznak gondolunk, hanem meg is győződjünk róla, hogy befogadták azt. Az a tény, hogy egy szájunk és két fülünk van, a hallás, a hallás útján való befogadás fontosságát jelképezi. Hídnak kell létrejönnie a kommunikáló és a befogadó között. Kötelék, kötődés és kapcsolat nélkül süket fülekre talál a kimondott szó. Nem lehet szó meggyőzésről, megértésről, befogadásról anélkül, hogy ne két személy jelenlétéről beszélnénk, akik szeretetben pozitív kapcsolatba kerültek egymással. A kommunikáció akkor sikeres, ha élő találkozás és ráfordított idő teszik súlyossá. Kulcsszavai: érettség – szerető személyiség – jelenlét. Ehhez pedig a mai világban bátorság kell: a siker kulcsa a kötelék, a kapcsolat, amely két embert összeköt. A félelem megbénít, de ha ki tudjuk mondani, ha át tudjuk adni, akkor szertefoszlik. Tudatában vagyunk annak, hogy az evangélium, Jézus örömhíre nem áru, amit el kell adnunk, hanem isteni kincs, amit ránk bíztak, hogy továbbadjuk. Nem szabad olyan játszmában részt vennünk, amelyben akár eltorzult „üldöző, akár hamis „megmentő”, akár képzelt „áldozat” szerepébe kényszerülnénk. Tisztáznunk kell, hogy mennyire hitre vagy csupán vallásosságra hívjuk a ránk bízottakat. Nem atyáskodva, nem gyermeki érzelmekkel, hanem felnőtt öntudattal kell fogadnunk a hozzánk közelítőket. Másrészt pedig nekünk kell közelednünk mások felé az Evangélium meghívó szeretetével. A helyes kommunikációhoz fel kell ismernünk az ősegyház és az első
9 századok atyáinak lényegre törő, a hitvallásra és a Szentírás ismeretére alapuló kommunikációját. Az Evangéliumot kell átadnunk. De ebbe beletartozik az Egyház liturgiájának zsoltározó, ünneplő, éneklő kultúrája is. Küldetéstudattal kell egyszerűen, nyíltan és őszintén szólnunk. A pareszia a Szentlélektől vezetett igaz beszéd, amely tanúságtétel. Ebben a megértés lehetetlen a szeretet nélkül. Olykor elegendő a jelenlétünk, szavak nélkül is beszélhetünk. Ám fontos lenne a keresztény örökség nagy íróinak, hagyományos könyveinek átadása a ma élő fiataloknak.
E kommunikációban számítunk elsősorban főpásztoraink, a feljebbvalók megértésére és támogatására, amely nélkül lehetetlen az egyetemi pasztoráció munkája. Mindehhez helyiség, anyagi háttér és személyes támogatás szükséges, hogy célt érjen és minél többeket vezessen el nemzetünk öntudatos szolgálatára, megerősödésére. Mohács – Pécs, 2015. április 11-én A konferenciára összegyűlt egyetemi lelkészek és munkatársaik
Meghiúsult bővülésünk rövid története Talán ott lehetne kezdeni, hogy a Lelkészség legnagyobb csoportja 23 év alatt – hála Istennek – kibővült. Csütörtökről csütörtökre az MKK százszázhatvan taggal van jelen. 2005-ben
meghívtuk az akkor már két éve a főegyházmegye élén álló Erdő Péter bíborost, aki a Magyar Szentek temploma alagsorában fergeteges előadást tartott, válaszolva az egyetemisták korábban megfogalmazott kérdéseire. A találkozón kb. 150-180-an voltunk abban a teremben, amelynek két szűk WC-ablaka van, és maximálisan 40 fő fér el benne kényelmesen. Az est végén az egyik egyetemista fiú megkérdezte: „érzékelhetően elfogyott a levegő, minden héten sokan vagyunk, nem lehetne valami megoldást találni jobb elhelyezésünkre?” Mire a főpásztor azonnali intézkedést ígért. Tíz év telt el azóta. Megkerestük a templom építőit, akik gigantikus terveket rajzoltak, makettekkel együtt (álomszerűen tervezett költségekkel). Közben volt ministránsunk, Márkus Gábor doktorált tervezőmérnök készített egy jóval olcsóbban létrehozható, könnyűszerkezetes „pajta-tervet”. Először is megszerezte a templom húsz éve vajúdó használatba vételi engedélyét, majd pedig tervére jogerős építési engedélyt is kapott. Tervünket egy csütörtök esti imádság keretében kihirdette Erdő Péter bíboros és a makett fényképét egy szerdai általános kihallgatás végén megáldotta Ferenc pápa. Minderről tudomást szerezve a templom építői: Török Ferenc és Balázs Mihály a legteljesebb mértékben ellenállásukat fejezték ki, és hatóságokkal fenyegettek, ha az építés megindul. Ők maguk viszont azonnal előálltak egy hasonló könnyűszerkezetes építmény tervével (dupla annyi költséggel). Erre azonban most sincsen anyagi keret. A „Márkusféle” tervhez már majdnem összejött a pénz, amit vissza kellett adnunk az állami szerveknek, ill. az adakozóknak. Közben, hogy a templom kertjében építkezni tudjunk, egy évig tartó harcos küzdelem után megszereztük a mellettünk lévő üres (köz)telken egy focipálya bekerítésére alkalmas területet (igen alacsony, szinte jelképes bérleti díj fejében), és azt létre is hoztuk (jelenleg két futballpályánk van…).
A szomorú az egész történetben az, hogy sok-sok szempont felszínre került: a meglévő templomegyüttes (műalkotás) csorbulása, annak megbontása, egy új épület fenntartása, a szerzői jog, a nem az EsztergomBudapesti Főegyházmegye híveit alkotó, (vidékről) itt tanuló egyetemisták bizonytalan számaránya, jövője (ma sokan vannak, ki tudja, holnap hányan lesznek?), és még ki tudja, mennyi minden. Csupán egyetlen szempont nem volt érdekes: a hetente itt lévő majdnem kétszáz katolikus egyetemista közösségének helyhiánya… Sajnos, ebben a Főegyházmegyében sem találtunk igazi támogatót, bátor szándékmegvalósítót. Pedig a mi részünkről mindent megtettünk: tárgyaltunk, gyűjtöttünk, terveztünk, léptünk, reméltünk… A megoldás: 2015 őszétől a szomszédos LÖK épületét fogjuk bérelni minden csütörtökön, valamint bálokra és lakodalmakra. A templomkertből kapu vezet majd át a szomszédos épületbe. Ha ötven évig tart majd ez a bérlés, akkor sem érjük el a templom tervezőinek ajánlott építési költségét… Aztán majd meglátjuk, merre viszi a fővárosban tanuló katolikus egyetemisták és főiskolások közösségének jövőjét a Gondviselés… Pákozdi István egyetemi lelkész
FILM- ÉS KÖNYVKRITIKA „A pap gyermekei” Minthogy a TESCO-kat elárasztotta ez a DVD, úgy döntöttem, megnézem magamnak ezt a horvát filmet. Fontosnak tartom, hogy az Egyházunkat közvetlenül érintő, és Magyarországon forgalmazott filmek terén tájékozott legyek. Nos, összefoglaló értékelésem, hogy nem olyan rossz, mint vártam. Részben könnyű komédia, részben elhibázott, részben találó és nagyon maró szatíra a papokról. Egy filmklub keretében mindenképpen meg lehet nézni, és akkor már érdemes átgondolni is. Aki olvasott róla, az az alapszitut ismerheti: egy kicsi horvát sziget papja
10 úgy dönt, hogy a trafikos és a gyógyszerész segítségével tönkreteszi a szigeten forgalmazott fogamzásgátlókat: kiszurkálja a gumióvszereket, és vitaminra cserélteti a tablettákat. Mindezek kapcsán persze rengeteg helyzetkomikumra van lehetőség, a film első fele ebből él. A második felében kezdenek előjönni a nem kívánt mellékhatások: a tényleg nem kívánt gyermekek, akikért végül is a plébános felelősnek érzi magát, és a nem kívánt házasságok is. Ezen a ponton a film kemény szatírába vált át, és a nézőnek az arcára fagy a nevetés. Hát, a jó szatírák ilyenek. Ami miatt azt írtam, hogy „nem olyan rossz, mint vártam”, az az, hogy a főszereplő pap összességében pozitív figura: tetteiért folyamatosan felelősséget vállal, hívei iránt végig elkötelezettnek mutatkozik, és a film végére voltaképpen meg is tisztul. Ami miatt részben elhibázott szatírának mondom, az az, hogy jó néhány célzás egyszerűen nem éri el a tényleges egyházi valóságot. Pl. nyilvánvalóan semmi köze a tényleges egyházi tanításhoz annak a gyóntatói érvelésnek, hogy „kilyukasztott gumióvszert nyugodtan árulhatsz, mert a spermiumok szabadon mozognak, így sem te, sem a használók nem vétkeznek”. Az sem tűnik valószínűnek, hogy akár egy eldugott horvát szigeten a pap olyan félisten tudna lenni, ahogy a film bemutatja. Pl. apasági vizsgálatra küld egy rendőrt azzal, hogy különben kiprédikálja a templomban. Amit viszont találónak éreztem a filmben, az az élettől elidegenedett egyházi nyelvhasználat gúnyolása, az Egyház és a horvát nacionalizmus összefogásának ironikus ábrázolása, illetve a püspök alakja, akinek csak az fontos, hogy botrány ne legyen. Szatirikus szempontból a püspöknek adott öt perc a film egyértelmű csúcsa. Nem akarom lelőni, de ebben tényleg gyilkos a film humora. Az egyházi nyelvhasználat gúnyolása folyamatos, de egy jelenetet elemeznék, az talán még nem poéngyilkosság. Amikor híre megy, hogy micsoda népességrobbanás indult el a szigeten, eljön a híradó, és a riporter elé odaállnak egy-egy esernyő alá a polgármester, a plébános és az
ellenzék vezére. Valahogy alulról filmezik őket, egyiknek gőgösebb a képe, mint a másiknak. A papra rákérdeznek, hogy nincsenek-e problémák a hirtelen népszaporulatból, mire levág egy kenetteljes szöveget a példamutató áldozatvállalásról és arról, hogy II. János Pál pápa mindenkinek azt üzeni: „Ne féljetek!” Eközben a néző persze folyamatosan tudja, hogy minek is köszönhető valójában a babyboom... Mindezekkel szemben a film nem valamiféle üres liberalizmust állít, hanem leginkább egyfajta látomásos vallásosságot, amit végig képvisel egy őrült és nyomorék asszony, és aminek a szintjére végül a főszereplő is eljut. Azt mondanám, hogy egyértelmű hibái ellenére jó filmről van szó, kellő nyitottsággal tanulhatunk belőle. Harmai Gábor esztergomi plébános (egykori Corvinus-os egyetemista a közösségünkben)
Jeffrey Geoghegan – Michael Homan: GPS a Bibliához Tantusz könyvek – Panem Kiadó; Budapest, 2014., 504 lap, 4200.- Ft. Fiatalok! Ismerjétek meg a Bibliát! – talán ezzel a felkiáltással lehetne összegezni e könyv jelentőségét. Azok, akik az öltözködés, a póker, a szex, a bicikliszerelés, a pénz, a terhesség, az étkezés, a gitár, az éneklés stb. világából ismerik és szerették meg a Tantusz könyveket, a sorozat e kötetében egészen mást találnak. Azt, ami nélkül nem érthetik meg a világot, de amivel otthonossá válhatnak a világban. A modern ember bevezetését a Biblia rejtett kincseinek felfedezésébe úgy, hogy lapjai továbbvezessenek magának a Szentírásnak a forgatásához – két amerikai szerző vállalta: mindkettőjük a biblikus teológia tudósa, egy-egy amerikai egyetemen. Mindkettő tanárember, régész, kutató. Emellett jó publicisták, akik korunk érdeklődésének képesek megfelelni. Nagyon találó és figyelemfelkeltő már a könyv címe is. Manapság mindenütt GPS-el
tájékozódunk. Isten igéjének megértéséhez is szükségünk van vezetésre, amelyet Egyházunk kínál nekünk. A mű első látásra ijesztően vastag: több mint ötszáz oldal, ám vastagabb papírra nyomva. A hat nagy rész azonban egyáltalán nem sok: végigvezeti az olvasót a Biblia ó- és újszövetségi történetén, üzenetén úgy, hogy közben egészen modern fogalmakat is használ: kaland, jövevény, színpad, szupersztár, ügynök, postás stb. Igen hatásosak a lapszéli figyelemfelkeltő piktogramok: „fontos, felfedezés, közhelyek, teológia, gondolkodjunk!” Azt pedig már csak az eredeti angol olvasók érzik, de magyarul is olvashatóak a lábjegyzetben, milyen összefüggések nyílnak meg a modern irodalom, a filmek, a slágerek, egyéb aktualitások és a Biblia között. Ezekre utalnak a fejezetcímek. A láttatás, a nyomdatechnika sokféle lehetősége felhasználásával (pl. keretbe foglalt, szürke alapú kiemelések) mintegy tankönyvvé válik a mű, komolyabb biblikus hittankönyvvé. Úgy beszéli el a szentírási szövegeket, hogy nem banalizálja azokat, mégis „fogyaszthatóvá” teszi. Talán ez a könyv legfőbb értéke! Az V. fejezet végén kitérnek a szerzők a Biblia és a művészetek kapcsolatára is (festészet, irodalom, filmvilág) egészen a közelmúlt alkotásait is megnevezve (pl. A mátrix, 1999; A passió, 2004). A legutolsó fejezet pedig egy hasznos összefoglalás: Top 10 fontos személyiségekről és ünnepekről a Bibliában, akiket, amiket feltétlenül ismernünk kell. A sárga-fekete „téglakönyv” – ami magyarul is kelendő olvasmány – szerzői protestánsok, akik számára a Biblia a hozzánk szóló Isten egyetlen eszköze. Ezért munkájuk segíti a Biblia felfedezését, megismerését és alapos olvasását. Köszönet a fordítónak, a szerkesztőnek és a magyar kiadónak, aki nem egyházi kiadványként, hanem egy keresett világi könyvsorozat részeként jelentette meg! Ezzel talán olyanok kezébe is adja, akik távol vannak a hittől, a vallásos élettől és az Egyháztól. (P. I.)
11 IMÁDSÁG - VERS Imádság Uram! Teremts belőlem fát, amelynek gyümölcsei elszóródnak a világban, s hirdetik a te országodat! Tégy apostoloddá, hogy utam mindig a jó irányba vezéreljen, ne hagyd, hogy csüggedjek, eltántorodjak! Oltsd belém szeretetedet, tégy katonáddá, hogy a Szentlélek seregeivel együtt keljek útra, s legyőzzem a gonosz kísértést! Köszönöm, Uram, hogy kegyelmi életet adtál nekem, s felvirágoztattad lelkemet, amely száraz bokorból dús növényzet lett. Legyek kúszó növény, gyümölcs, vagy a legfinomabb étek, amely mindenki számára jól fogyasztható égi ajándék. Ne hagyj el, ó, Uram, Megváltóm, lelkemet a kezedbe ajánlom. Örök dicsőségedre, mindörökké. Ámen.
Keresztelkedésemre Szentlélek, te a szívem választottja vagy, meghívtál magadhoz, s én igent mondtam. Minden kérdésemre, melyet türelemmel, bölcsen hallgattál a választ megadtad. Volt bennem kétely, önmarcangolás, éltem a múlt árnyaiban, a nagy ürességben. Lent tartottam magam, mert féltem a felismeréstől, hogy kinyújtott kezed elfogadjam. Féltem, de titkon hittem, s reméltem. Nem lehet ez az élet ily sivár, szótlan, nemtörődöm velem. Nem létezik, hogy ne tartaná össze valami szunnyadó, éltető erő.
Lelkem nem bírta tovább, kitört belőlem az akarás. Vessünk véget a szenvedésnek, a kilátástalan életnek, mely értelmetlen! Felemelkedésem elindult, s most már meg sem állok a csúcsig. A kérdések válaszra leltek, a mozaikok helyre kerültek, a függöny, mely eddig szemem előtt lengett, aláhullott a mélybe. Nem gondoltam volna, talán titkon hittem, de nem cselekedtem, s majdnem ez lett a vesztem. De te, Uram, akkor is ott álltál mosolyogva, kezedet nyújtva, s tudtad, hogy mit kell tenned, hogy megnyerd szívem, lelkem! Eljöttél hát, s testem beleremegett, súlyos falak dőltek, érdekek, indokok ütköztek, de megállíthatatlan voltál. Uram! A Szentlélek seregeivel összetörtél engem, porba sújtottál s ott álltál felettem. Ekkor rám néztél, tekinteted nyugodt, pillantásod mély megértéssel sugalmazott. Dávid! Kelj fel és járj! De ezt ne a régi úton tedd, hanem azon az apostolin, melyet kijelölök neked! Jöjj velem, s mindent megkapsz, mit csak remélhetsz! S akkor elvezettél a kapuhoz, mely már nyitva állott régen, s ezen a kapun én beléptem. Még megálltam egy pillanatra, visszanéztem, de szemem már semmit sem látott, mert eltűnt, letisztult minden. Szívem békéje helyre állt, most már tudom utam, téged követlek mindenhová, Uram! Leborulok előtted, s áldalak téged, mert ily jó vagy velem, légy mindig velem, kezed soha el nem eresztem, ez már az én Hitem! Budaörs 2013. március 19-én Varasdy Dávid
Babba Mária (Napkelte Csíksomlyón) Véges-végtelen MOST a pillanat! Mennyei Fényből angyal szőtt hajat. Csillag-koronán Hold, fátylat kerít.
Szeretet tüzén, Szentlélek hevít. Bolydult világban, boldog Béke vár. Őrizz meg minket, táplálj, Napsugár! Szigeti Magdolna Mária
RECEPTEK Könnyű vacsora és laktató egytálétel a kínálat a nyári pihenésre. Caprese saláta 40 dkg mozzarella sajtot fél cm vastag szeletekre vágunk és elrendezzük egy nagyobb lapos tányéron. 6 – 8 darab nagyobb méretű paradicsomot hasonló méretre szelünk és ráfektetjük a sajtra. Apró kockára vágunk egy sárgarépát, egy fél karalábét, egy zöldpaprikát, egy fej lila hagymát és egy mély tálba helyezzük. Hozzáteszünk egy evőkanál ecetes kapribogyót, meghintjük durva tengeri sóval és frissen őrölt fekete borssal. Fél deciliter extra szűz olívaolajjal meglocsoljuk, és jó alaposan összekeverjük. A tál tartalmát ügyesen szétterítjük a sajt – paradicsom szeletek tetején és néhány bazsalikom levéllel ékesítjük. Pompás vacsora meleg nyári napokon. Tutajos A bogrács már a vándorló magyar törzsek málhájának is fontos része volt. Kirándulásokon, táborozáskor vagy a ház kertjében ma is ízletes egytálételeket készíthetünk benne, mert a bográcsban készült ételek sajátos zamata utánozhatatlan. 15 dkg apróra vágott, házi füstölt szalonnát kiolvasztunk a bográcsban kis tűzön. Egy nagy fej durvára szeletelt vöröshagymát megfuttatunk a kisült zsírban, majd 60 dkg kockára vágott sertéslapockát küldünk utána. Megsózzuk, és saját levében pörköljük. Mikor zsírjára sült, meghintjük egy evőkanál pirospaprikával és felöntjük kevés vízzel. Hozzáadunk egy cső zöldpaprikát és két darab, cikkekre szelt paradicsomot. Lassú tűzön, gyakran megkeverve, az elfőtt vizet pótolva tovább főzzük. Amikor a hús már majdnem puha, belezúdítunk 40 dkg házi tarhonyát (ezt is főzték
12 honfoglaló elődeink a korabeli üstökben), és felöntjük annyi vízzel, mint a tarhonyamennyiség kétszerese. Jól összekeverjük és lehetőleg lefedve, alacsony láng felett puhára pároljuk. Óvatos mozdulatokkal gyakran megkeverjük, mert hajlamos leégni, ha nem figyelünk eléggé. Salátát is kínáljunk mellé: paradicsom- vagy uborkasaláta jól illik hozzá, de a hideg kovászos uborka is jó kísérője. Ne feledkezzünk el az italról se: könnyű rozé vagy kadarka, esetleg siller hű társa a tutajosnak. Jó főzőcskét!
saját magunknak gondolkodnunk.
kellett
Uram, hogy juthatok el leggyorsabban a kórházba? – Lépjen le a járdáról! Anyu, igaz, hogy a teve akár két hónapig is kibírja ital nélkül? – Persze, fiam. Nem mindenki olyan, mint az apád! Egy nyegle fiatalember odaszól a békésen horgászó öregnek a Dunaparton: – Na, mi van, papa? Harapnak a halak? – Dehogyis! – feleli hunyorítva az öreg. – Nyugodtan megsimogathatod őket!
Zakar András
VICCEK
Béla, ne vezess olyan gyorsan, mert az árokba fordulunk! – Ne félj, már kiszáradt belőle a víz!
Három elefánt ül a fán, és sakkozik. Mi ebben a lehetetlen? – Hárman nem lehet sakkozni!
Mondd, apa, egy tonna szén sok vagy kevés? – Hát, az attól függ fiam, hogy lapátolni kell, vagy fűteni vele.
Pistike örömmel megy haza az iskolából: – Anyukám, tudod, mi vagyok én? Személyes névmás.
A kenguru panaszkodik a társainak: – Én vagyok a legszerencsétlenebb állat a világon. – Miért? – Mert mindenki pénzt kér tőlem kölcsön, és én senkinek sem mondhatom, hogy otthon felejtettem az erszényemet.
Mi az aratás sikeres befejezése? – Kas(s)zasiker. Mit csinál az internetező rab? – Letölti a büntetését. Fárasztó napod volt? – kérdi a feleség a munkából hazatérő férjét. – Ne is kérdezd! – sóhajt a férj. – Rövidzárlatot kapott a komputerünk, és egész nap
Reggel az anya ébreszti a gyerekét: – Kelj fel, fiam, iskolába kell menned! – De mama, miért kell mennem? Utálok odajárni! – Mondj két okot, miért ne kellene menned? – Először is: az összes gyerek utál. Másodszor: a tanárok még jobban utálnak. – Ezek csak kifogások,
indulj már! – Mondj két okot, miért kellene mennem! – Először is: 47 éves vagy. Másodszor: te vagy az igazgató! Történelemórán a tanár kérdezi, hogy ki tudja megmondani, hány dúlás volt Magyarországon. Pistike jelentkezik, majd magabiztosan vágja rá: – Három! Tatárdúlás, törökdúlás, felszabadúlás.
HIRDETÉSEK 1. Május 17-én, Mennybemenetel ünnepén latin nyelvű szentmisét tartunk (a válaszokat kivetítjük). 2. Pünkösdvasárnap két keresztelő is lesz: 10 órakor Rácz Boglárkáé, 16 órakor pedig Ocsovai Fülöpé a MSzTban. 3. Pünkösdhétfőn Máriaremetén megtartják a szokásos pünkösdi majálist. 4. A tanévzáró ünnepélyes Te Deum június 14-én lesz a MSzT-ban. 5. Szabó László professzorért a szokásos emlékező szentmisét június 21-én tartjuk. 6. A tanév utolsó közös egyetemista szentmiséjét június 28-án vasárnap tartjuk. 7. A következő tanév első vasárnap esti miséje szeptember 6-án lesz, a Veni Sanctéra pedig szeptember 13-án kerül majd sor. 8. Amennyiben kapunk albérleti címeket, szívesen közvetítünk emailben a hozzánk fordulóknak.
Mottónk magyarul: A Lélek (a szél) ott fúj, ahol akar (Jn 3,8). Felelős kiadó: Dr. Pákozdi István egyetemi lelkész. Szerkesztő, tördelő: Emri Márton lelkészségi titkár. Köszönjük írásaikat e számunk íróinak: Ferenc pápának, Angela Merkel kancellárnak, Harmai Gábor plébánosnak, +Hollai Antal atyának, +Jáki Szaniszló bencés tudósnak, Suor Maria Amata nővérnek, +Szabó László professzornak, Szigeti Magdolna Mária édesanyának, Varasdy Dávid volt egyetemistánknak és Zakar András mérnöknek! Köszönjük Bata-Király Edina alapos nyelvi korrektúráját is! Jelen számunk képeit is Vámos István grafikus készítette: Mária-ikon, Máté, Márk, Lukács, János. A Lelkészség címe: 1117 Bp., Magyar Tudósok krt. 1. Tel: 203-1734,
[email protected], www.egylelk.com Honlapunkon a korábbi Egyetemes újságok is megtalálhatóak. Pihentető, boldog nyári vakációt kívánunk oktatóknak és hallgatóknak egyaránt!
