1 2014. április 29., kedd
– Ébresztő, Carl! Telefon! Ezer évig csörgött! Carl álomittasan pillantott fel. Mióta hordja Assad ezt a sárga maskarát? Az overallja reggel még fehér volt, a fürtjei meg feketék. Tényleg elkezdte kifesteni az irodát? – Megzavartál egy bonyolult gondolatmenetben. – Carl kelletlenül vette le a lábát az íróasztalról. – Jaj, ne haragudj! Assad borostás arcán mosolyráncok tűntek fel, s a szeme úgy csillogott, mint egy vásott kölyöké. Csak nem gúnyolódik? – Tudom, hogy tegnap hosszú napod volt – folytatta Assad –, de ha ilyen sokáig hagyod csörögni a telefont, Rose az őrületbe kerget minket. Szóval legközelebb légy szíves felvenni. Az alagsor ablakán vakító fény tűzött be. Hm, egy kis cigarettafüst talán tompíthatná, gondolta Carl, és a dobozért nyúlt. De ebben a pillanatban újra megszólalt a telefon. Assad sokatmondóan a készülékre mutatott, aztán eltűnt. Mi a csudáért gyámkodik folyton fölötte? – Halló! Itt Mørck – mordult fel, mielőtt még a szájához emelte volna a kagylót. – Halló? – Teljesen úgy hangzott, mintha a hívó visszakérdezett volna. Carl kedvetlenül tapasztotta a fülére a kagylót. – Kivel beszélek? – Maga Carl Mørck? – A hang jellegzetes, éneklő bornholmi kiejtéssel beszélt. Nem az a nyelvjárás volt, amelytől Carl szíve gyorsabban kezdett volna verni. Inkább nyelvtani hibákkal teletűzdelt, gyenge svédre emlékeztetett. Teljességgel érthetetlen mindenkinek, leszámítva az apró sziget lakóit. – Igen. De én is pont ezt mondtam. 9
Egy sóhajt hallott a vonal másik végéről, mintha a fickó megkön�nyebbült volna. – Én meg Christian Habersaat vagyok. Kismillió évvel ezelőtt találkoztunk, de már biztos nem emlékszik rá. Habersaat? – tűnődött Carl. Bornholmról? – Ööö, rémlik valami… – Elég régen volt, a nexøi őrsön, éppen szolgálatban voltam, amikor a felettesével elvittek egy fegyencet tőlünk Koppenhágába. Carl a fejét törte. A rab átszállítására tisztán emlékezett. De egy Habersaat nevű kollégára? – Ó, hogy akkor… – Fogott egy cigarettát. – Elnézést a zavarásért. Volna rám egy perce? Olvastam a bellahøji esetről, amelyet nemrég zártak le. Minden elismerésem. De nem idegesítő, hogy a tettes végzett magával, mielőtt bíróság elé állíthatták volna? Carl megvonta a vállát. Rosét nagyon is dühítette a dolog, de neki jobbára édes mindegy volt. Egy seggfejjel kevesebb, akivel foglalkozni kell. – De nem ezért hív, ugye? – Rágyújtott, és hátrahajtotta a fejét. Még csak fél kettő volt, és máris elszívta az aznapra engedélyezett cigarettamennyiséget. Talán meg kellene emelnie a napi adagját. – Részben. Jó pár hasonló ügyet felgöngyölítettek az elmúlt években. Szép munka! Ahogy mondtam, a bornholmi rendőrségen dolgozom, a rønnei kapitányságról hívom. Holnap nyugdíjaznak, hála az égnek. – Feszülten felnevetett. – Változnak az idők, és mostanában nem igazán érzem jól magam a bőrömben. De hát ez mindenkivel megesik. Tíz évvel ezelőtt még mindent, de tényleg mindent tudtam, ami a szigeten történt, főleg a keleti parton. És hát ez az egyik oka, hogy hívom… Carl lehorgasztotta a fejét. Ha a fickó azt forgatja a fejében, hogy rájuk sóz egy ügyet, akkor jobb, ha már most tisztázza vele, hogy kár a gőzért. Esze ágában sem volt egy kis szigeten nyomozgatni, ahol a legnagyobb szenzáció a füstölt hal, és amely Lengyelor szághoz, Svédországhoz és Németországhoz is közelebb van, mint Dániához. 10
– Egy lezáratlan ügy miatt hív? Mert akkor kénytelen leszek átkapcsolni a felsőbb emeleteken dolgozó kollégáinkhoz. A Q-ügyosztály pillanatnyilag nyakig ül a munkában. A vonal másik végén csend támadt. Aztán letették. Carl elképedve bámult a kagylóra. Ha valaki ilyen könnyen hagyja magát lekoptatni, akkor az meg is érdemli. Már éppen arra készült, hogy behunyja egy kicsit a szemét, amikor újra megcsörrent a telefon. Nagy levegőt vett. Egyesek nem értenek a szóból. – Igen? – ordított bele a kagylóba, hátha ijedtében megint lerakja az a szerencsétlen. – Carl, te vagy az? Na, erre a hangra végképp nem számított. A homlokát ráncolta. – Anya? – kérdezte bizonytalanul. – A frászt hoztad rám. Meg vagy fázva, kisfiam? Carl sóhajtott egyet. Idestova harminc éve, hogy elköltözött otthonról. Azóta volt már dolga erőszakos bűnözőkkel, stricikkel, gyújtogatókkal, gyilkosokkal és nem utolsósorban a bomlás különböző szakaszaiban lévő hullákkal. Még golyót is kapott. Az állkapcsa, a csuklója, a magánélete és a becsvágya maradandó károsodásokat szenvedett. Idestova harminc éve, hogy leverte a lábáról a szántóföldek porát, és szentül megfogadta, hogy ezentúl maga dönt a sorsa felől, szülők ide vagy oda. Hát akkor meg hogy a bánatba tud az anyja egyetlen mondattal újra pólyás babát csinálni belőle? Megdörzsölte a szemét, és kissé kihúzta magát. Úgy tűnt, hosszú napnak néz elébe. – Nem, anya, jól vagyok. Csak munkások dolgoznak az irodában, és az ember a saját hangját sem hallja. – Rossz hírem van, Carl. Carl összeszorította a száját, és megpróbálta értelmezni az anyja hanghordozását. Csak nem azt akarja mondani, hogy meghalt az apja? Most, hogy Carl már több mint egy éve nem látogatta meg őket? – Apa meghalt? – Isten őrizz, dehogy! – nevetett az anyja. – Itt ül mellettem, és kávét iszik. Eddig kint volt a disznóknál. Nem, Ronny unokatestvéred halt meg. – Ronny? Meghalt? De hát hogyan? 11
– Thaiföldön. Masszázs közben. Hát nem borzasztó hír egy ilyen szép tavaszi napon? Thaiföldön, masszázs közben. Nem is várhatott mást az ember. Carl valami ildomos válasz után kutatott, s ő maga is meglepődött rajta, milyen természetesen jött a szájára: – De, borzasztó. Minden erejét latba vetve igyekezett elhessegetni a lelki szemei elől az unokatestvére rusnya, hájas testének képét. – Sammy holnap odarepül, hogy elhozza a holttestet és Ronny cuccait. Nem árt iparkodni, mielőtt az ember hoppon marad – mondta az anyja. – Sammy tényleg mindenre gondol! Carl bólintott. Ha Ronny testvére előtt ilyen lehetőség kínálkozik, hamisítatlan jütlandi megoldásokhoz fog folyamodni: elhoz mindent, ami csak mozdítható. Látta maga előtt Ronny feleségét, a talpraesett kis thai nőt, aki jobbat érdemelt volna. De ha egyszer Sammy odautazik, néhány kinyúlt alsónadrágon kívül neki nem sok minden marad. – De, anya, Ronnynak van egy felesége is. Nem hiszem, hogy Sammy csak úgy elhozhatja minden holmiját. – De hát ismered Sammyt – nevetett az anyja. – Egyébként azt mondta, ha már odarepül, marad is tíz-tizenkét napot. Ha ekkora utat megtesz, igazán megérdemli, hogy süttesse magát egy kicsit a napon. És hát igaz, ami igaz. Sammynek megvan a magához való esze. Carl bólintott. A legnagyobb különbség Ronny és a kisöccse között a nevük volt. Senkinek sem jutna eszébe kétségbe vonni, hogy édestestvérek, mert olyanok, mint két tojás. És ha egyszer egy filmes kifogyna a nagypofájú, önelégült, teljesen megbízhatatlan, tarkabarka inget viselő pojácákból, Sammy minden további nélkül beállhatna hozzá. – A temetés május tizedikén lesz itt, Brønderslevben. Az egy szombat. Olyan jó lesz újra látni, kisfiam! – folytatta az anyja. Miközben szokásához híven kimerítő részletességgel beszámolt a vidéki élet szépségeiről, a disznókról, az apja fájós csípőjéről, a botcsinálta politikusokról és temérdek aprócseprő történésről, Carl gondolatai Ronny utolsó e-mailje körül forogtak. A levél egyértelmű fenyegetés volt, ami szokatlanul nyugtalanította Carlt. Lehet, hogy Ronnynak feltett szándéka volt, hogy meg12
zsarolja? Nagyon is rá vallott volna. Na, meg folyton híján volt a pénznek. És most Carl kénytelen lesz megint ezzel a nevetséges üggyel bajlódni. Pedig sületlenség úgy, ahogy van! Ám Andersen hazájában az ember hamar megtanulja, milyen könnyedén kerekedhet szélvihar egyetlen szellentésből is. A háta közepére kívánta az egészet! Végtére is rendőr volt, akinek ráadásul egy olyan főnököt ültettek a nyakába, mint Lars Bjørn. Mégis mire készült az a szélhámos? Azzal kezdte, hogy világgá kürtölte, megölte a tulajdon apját egy horgászaton. És mintha ez nem lett volna elég, Carlt is belerángatta. Fűnek-fának elmondta, hogy ő is ott volt azon a kiruccanáson. Az utolsó e-mailjében pedig arról tájékoztatta, hogy írt erről az egészről egy könyvet, amelynek éppen kiadót keres. Ez volt Carl utolsó értesülése a dologról. Persze egy árva szó sem volt igaz ebből a baromságból, de akkor is ideje lett volna pontot tenni az ügy végére. Méghozzá sürgősen, most, hogy a pasas meghalt. Carl egy cigarettáért nyúlt. Nem vitás, el kell mennie a temetésre. Legalább meglátja, mit sikerült összeharácsolnia Sammynek az örökségből. Annyiszor lehet hallani, hogy a hagyaték körüli marakodás tettlegességig fajult a Távol-Keleten. Miért ne végződhetne most is így? Bár úgy tűnt, a kis Csingilingit – vagy hogy hívják Ronny feleségét – más fából faragták. Biztos meg fogja tartani azt, ami neki jár, és hozhat valamit a konyhára, de a maradékról vélhetően lemond. És nem kizárt, hogy ezek között lesz Ronny írói szárnypróbálgatásának végterméke is. Igen, mindenképpen számolnia kell vele, hogy Sammy magával hozza az iratot Dániába. Ebben az esetben pedig nem marad más hátra, mint a lehető leggyorsabban kivonni a forgalomból a firkálmányt, még mielőtt a többi családtag kezébe kerül. – Ronny az utóbbi időben szépen megszedte magát, tudtad, Carl? – csacsogta az anyja. Carl felhúzta a szemöldökét. – Komolyan? Akkor tuti droggal kereskedett. Biztos, hogy egy masszázságyon érte a halál, és nem egy szigorúan őrzött thaiföldi börtönben, hurokkal a nyakán? Az anyja felnevetett. – Jaj, Carl! Veled nem lehet komolyan beszélni. 13
Alig tette le Carl a telefont, Rose jelent meg az ajtóban. Undorodva legyezte félre a cigarettafüstöt. – Nem beszéltél véletlenül egy Habersaat nevű rendőrrel, Carl? Úgy húsz perce. A férfi vállat vont. Pillanatnyilag Habersaat volt a legkisebb baja. Mit írhatott róla Ronny? – Akkor nézd meg ezt! – Rose egy papírlapot dobott az asztalra. – Két perce kaptam ezt az e-mailt. Jobb volna, ha most azonnal felhívnád a fickót. A kétmondatos e-mailnek sikerült elérnie, hogy még nyomottabb legyen a hangulat a szobában. A Q-ügyosztály volt az utolsó reményem. Nem bírom tovább. C. Habersaat Carl felnézett. Rose felháborodottan rázta a fejét, maga volt a megtestesült szemrehányás. Carl nem szerette, amikor ilyen, de még mindig jobb volt, mint amikor két percen át fejhangon ordibált. Mert olyat is tudott. Ám alapjában véve elég jól kijöttek egymással, és Rose teljesen rendben volt. Már ha az ember tágabban értelmezte a „teljesen rendben” fogalmát. – Hm, ez a te dolgod, hogy úgy mondjam. Végtére is te kaptad az e-mailt. Majd szólj, ha megtudtál valamit. Rose az orrát fintorgatta, amitől a fehér púderréteg felgyűrődött az arcán. – Annyira tudtam, hogy ezt fogod mondani! Ezért már fel is hívtam. De csak az üzenetrögzítőjét értem el. – Akkor minden bizonnyal hagytál neki üzenetet, nem? Rose feje fölött mintha sötét fellegek tornyosultak volna. Ötször hívta Habersaatot, de a fickó nem vette fel.
