2008 SZEPTEMBERI NAPLÓ
A memoár, a második Még tán jobban is örültem neki, mint az elsınek. Könyvrıl beszélek, a könyvemrıl, az emlékezırıl, illetve az emlékezıkrıl. Hogy miért? Talán, mert nehezebben szültem. Nem így az elsıt, a Visszanéztemet. Hogy a gyerekkorról, az ifjúságról írjak, a tervet rég óta dédelgettem, s amikor aztán nekifogtam, úgy tetszik énnékem, könnyedén fogalmaztam, s a forma is elém gurult. S amikor kész lett, egyszerően csak boldog voltam. Ezzel a másodikkal azonban szenvedtem. Erre, hogy ezt megírjam, ezt az 1956 és ’66 közötti idıszakot, s létezésünket ebben az idıszakban, szinte már kényszerítettem magam. S hogy végre megszületett a Különbéke Debrecenben, s kezembe foghattam, Istenem, micsoda érzés volt! Biztosan, minden alkotó átél ehhez hasonlót vagy hasonlóbbat, s minden sportoló, ha dobogóra áll, s az anya, ha kézbe foghatja az újszülöttet, de hát az érzés most az enyém volt, csak az enyém, senkiével és semmi mással össze nem hasonlítható módon. Ahogy megtapogattam a kötetet, ahogy megszagoltam, még meleg nyomdaszaga volt, és láttam, hogy szép, jó lapozni, s minden a helyén van, a képek is, egy kicsit hasonlít az elıbbire is, sugallja, hogy folytatás, máris megjelent Mészáros János, a mackós járású, szelíd tekintető barát - munkánk során vált azzá, baráttá -, ahogy válogatjuk és elrendezzük a képeket - hol ı jött hozzám, hol én hozzá -, ahogy segít fedılapot tervezni, formát adni a könyvnek, és számolgat, miként is jövünk ki olcsóbban, már akkor, gondolatban intettem neki; remek munka volt, Jánosom, köszönöm. Szerencsésnek tudhatom magam; jó emberek kerülnek mellém, a tanítvány korúak körébıl is.
Papp Zsoltról szólok. Tanárember. Most éppen iskolaigazgató. Drámás tanítványom volt a kecskeméti tanítóképzıben a rendszerváltás hajnalán, most óraadó kollégám Nagykırösön. Cserkészvezetı, hívı katolikus, kiváló szervezı, négy gyerek apja. Feladatának tartja a kapcsolattartást a határon túli magyar közösségekkel, cserkész szervezetekkel, különösen a legelhagyatottabbakkal, a kárpátaljaiakkal. Évekkel ezelıtt sikerült annyi pénzt győjtenie, hogy közösségi házat vásárolhatott az ottani cserkészek számára Beregszászban.
Hajdanában, mikor szó volt róla, hogy taníthatok Kecskeméten, s bemutató foglalkozáson mutattam be a tudományom, ı talpalta ki, a diákság képviseletében, hogy alkalmazzanak, mondván, én kellek nekik. Vélem, apa-fiú kapcsolat, amolyan baráti, alakult ki köztünk. S tart máig. Beszélgettünk a nyáron, szó szót követett, utazik Beregszászba, mondja Zsolt, ügyeket intézni, én meg: nem vinne-e ki, sírt kellene gondozni, Váriban, a nagyapámét. Örömmel, feleli, jön értem, odaáll a kocsival, ahova mondom. S szeptemberben már együtt autóztunk, át az ukrán-magyar határon. A harmadik napon, amikor a hivatalos ügyek elintézıdtek, ásót, kapát, baltát raktunk a csomagtartóba - a beregszászi cserkészházból kölcsönöztük -, s robogtunk Váriba, azon az útvonalon, melyen sokszor kerékpároztam annak idején. A gaz közt megtaláltam a sírt, senki nem nyúlt hozzá tavaly ısz óta. Egy hatalmas orgonabokor, ami korábban a fejfa mellett volt, mostanra rátelepedett a halomra. Dolgoztunk keményen, Zsolt meg én, hogy megtisztítsuk nagyapám nyugvóhelyét. És sikerült. Aztán elhelyeztem a koszorút. És boldog voltam. És az örömömet látta ez a fiatal férfi. Összenéztünk. Az ilyen pillanatok felejthetetlenek. S már tudom, ennek a kapcsolatnak, a mienknek, nemcsak múltja van, de jövıje is.
Csák Laciék Tiszakürtön Mintha azt írtam volna az elıbb, hogy szerencsésnek mondhatom magam, mivel jó emberek kerülnek mellém, körém. És írtam Papp Zsoltról. S dicsekszem tovább. Csák Laciékat említem, Lacit meg a feleségét. Évek óta már, mióta nyárköszöntıt meg nyárbúcsúztatót rendezünk Kürtön, szóval, mióta megismerkedtünk, azóta érzem, noha ritkán találkozunk, ık Csongrádon, mi Budán, meg Tiszakürtön, hogy lélekben mindig felderülünk, ha csak egymásra is gondolunk, és nem is hiszem, hogy jöhetne közbe bármi, ami ezt a derőt összeborzolná. Mikor meglátjuk egymást, mosolygunk. Mindig. Hogy örültem, amikor elfogadták a meghívásunkat, legyenek vendégeink a Nyárbúcsúztatón, ketten ık, a szimpatikus mővész-tanár házaspár, s üljenek be a forró székünkbe, hogy kérdezhessük ıket, van-e titkuk, miféle az energiaforrásuk, hogy találtak egymásra, mi tartja ıket együtt évtizedek óta. Laci mővész, muzsikus, hangszerek tudója és festımővész. A praktikus, dinamikus tanár-feleség miként viselni a lebegı férjet; nem féltékeny-e a sikereire, nem lázad-e fel, nem terheli-e meg a négy gyerek, s milyen apa ez a Laci? Fantasztikus este volt az Arborétum elegáns elıadótermében. A házaspár oldottan csevegett, vallottak, riposztoztak, s közben Csák Laci muzsikált, mi is
énekeltünk, a program elıtt és után a mővész új képeit, portréit nézegettük, s ittuk a borát is, a csongrádi kékfrankost. Nincs mese. Csákék jó emberek. İk is jóemberek. Most hogy írok róluk, bizony, derős a lelkem, bizony, mosolygok.
Mitıl is melegszik az ember szíve tája Mondjátok meg, nem melengetné szívetek tájékát a jóérzés, ha ülnétek egy teremben, a körbe rakott székek egyikén, s rádöbbennétek nagy hirtelen, hogy az a hatvan ember, aki benépesíti a helységet, mind azért telepedett körétek, mellétek, mivel rátok kíváncsi, rólatok akar többet tudni. Bizony, hogy ti is azt gondolnátok, amit én; Istenem, mennyi rendes ember! S ha még történetesen azt is tapasztalnátok, hogy vannak néhányan, akik meg is szólalnak, történetesen a frissen megjelent könyvetekbıl, memoárotokból olvasnak fel részleteket, jól, ihletetten, szeretettel, azonosulva veletek, és a jelen lévı muzsikus barát játszik is a tiszteletetekre, s a végén még átnyújtanak egy öt literes, ledugaszolt unikumos üveggömböt, s mellé egy dicsérı „oklevelet”, vajh nem mondanátok ti is, mint én mondtam; Istenem, mennyi jó ember! A Nyárbúcsúztatón adatott meg nekem ez az élmény. S akik elıvarázsolták, mind kuckós barátok, s akik celebráltak, Mányi István, Balogh Csaba, Bezdán József, Bajzik György, Trencsényi László, Szívós Zsuzsa, Kósa Vilma, Csák László és Juhász László. Mindez történt könyvem, a Különbéke Debrecenben megjelenésének másnapján, Tiszakürtön, az Arborétum elıadótermében 2008. szeptember 20-án, este 8 óra magasságában.
Én is Tulajdonképpen én magam is jóember vagyok, annak ellenére jó, hogy ingerlékenyen felpaprikázódom, olyankor üvöltök, mások meg, akik nem ismernek, még ijedeznek is. Még a feleségem is, ha összevonom sőrő szemöldököm, miként Rózsa Sándor. De ettıl még én jóember vagyok, abban az értelemben jó, ahogy a fogalmat szokták volt alkalmazni arra, aki lelkes, aki önzetlen, aki adakozó, aki ábrándos, aki a kelleténél is megértıbb, akibıl szinte kifröccsen az empátia, aki átverhetı, aki balek, aki szülıtisztelı, aki gyerekszeretı, aki családszeretı, aki örülni tud a másik örömeinek, aki nem képes átvágni a másikat, aki képtelen kimondani, hogy nem, aki belebetegszik, ha megsérti akaratlanul is a másikat, aki nem bírja a tartós feszültséget, inkább bocsánatot kér, csak múljon el a harag, aki ábrándos, naiv, akinek fontosak az ısöktıl kapott minták, aki nem rúg vissza, csak búsan átkoz , aki mafla, aki a pénzt haza adja, kezelje az asszony, aki nem számol utána, mennyit is kértek tıle, aki kitárja a mellét, idelıjetek.
Én így vagyok jó, a barátaim másként. Ám valami hasonlóság, azonosság van köztünk. Hasonló hasonlónak örül, tanultuk egykor a latin bölcsmondást. Ha nem így lenne, nem örülnénk egymásnak.
Dilisnek néztek Hogy engem ruszin jóemberek, mért nézhettek nem ruszin jóembernek Beregbárdoson, Vereckéhez tíz kilométerre , mért akartak minden áron segíteni, csak sejteni bírom, s a sejtésem nem is csalfa; kissé ütıdöttnek, jámbor kóválygónak véltek. Mellém szegıdött a disznópásztor, aztán a kecskék hazaterelı asszonya, majd egy kedélyes öregúr, mások is szólongattak barátsággal, hová megyek fel-alá az utcán, mit keresek, az öregúr még ékes ruszin nyelven azt is elmesélte nekem – lehet, azt hitte, hadtörténész vagy az apja sírját keresı valaki vagyok, miután felfedezte magyar voltomat -, hol is húzódott a magyarok védıállása a második világháborúban. İ nem beszélt magyarul, én meg szlávul nem, de mindenre bólogattam, úgy jártam, mint Esti Kornél az éjszakai vonat hálókocsis kalauzával, figyeltem és bólintottam. Hogy magában mit gondolt, s a többiek is, akik segíteni akartak, nem tudom, talán, hogy itt ez az ütıdött, jó szándékú magyar, járkál egyik faluvégtıl a másikig, láthatóan keres valamit, s csak annyit mond, hogy automobil, automobil. S mikor mutatják, merre menjen, más irányt vesz. Járkáljon, gondolták, bajt nem okoz, egyszer meg csak megunja! Az történt, hogy kerestem egy gépkocsit, a Papp Zsoltét, vele jöttünk Beregbárdosra, fülest kapott ugyanis, hogy itt olcsón vehet táborozásra alkalmas házat a cserkészeknek, de mert nekem fájt a lábam, mondtam, én nem vennék részt a háznézésekben, beülnék a kocsiba, amit valahol az úton hagytunk. Mondták, rendben, Tibor bácsi. A kocsi kulccsal kezemben keresni kezdtem az autót, de hogy én mért egy barnát kerestem, mikor fehéren jöttünk, nem tudom, a lényeg, kóvályogtam a két kilométeres hegyi falu egyik végétıl a másikig. A kóválygás közben kerültek mellém a segíteni kívánó ruszinok. Az ısz szakállút keresik? - kérdezték az enyéimtıl, miután már hajkurásztak és ijedeztek, ugyan hol lehetek? A kocsi kulcsa nálam, én meg sehol. Aztán útba igazították ıket, a falu túlsó széle felé. Végül is megtaláltuk egymást. Így is lehet az ember jóember, jámbor, ısz szakállú, hogy némileg dilisnek nézik. Mint engem Beregbárdoson.
Ez meg Váriban történt Ahogy jöttünk a temetıbıl, nagyapa sírjától, mondom Zsoltnak, nézzük már meg a szülıházamat, a református templomot – vasárnap volt, kezdtek beharangozni –, a gulágon elpusztultak emlékoszlopát - rajta van-e még a
nagybátyám neve -, meg nézzük meg a nagyapa egykori házát, ahol nyaranta nyaraltunk. Aztán megnéztünk mindent. Zsolt fényképezett rendületlenül, én meséltem neki rendületlenül, majd ránk akaszkodott egy piás férfi, aki rendületlenül jött utánunk, velünk, jött az emlékoszlophoz is, megmutatta a maga hozzátartozóit, többeket, akik ott pusztultak a szovjet táborokban, majd, mint a részegek, könnyezni kezdett, s hívott erıszakosan, menjünk a házába, hadd kínáljon meg minket valamivel. Hallja ezt egy nénike, aki az emlékoszlop környékén sepregetett, kicsi, töpörödött asszony, nagy, szürke szemekkel, átható tekintettel, s máris mondja - hibátlanul fogalmazott és szuggesztíven szólt -, hogy megismerte a hangomat, két évvel ezelıttrıl, amikor itt jártam a tiszteletesnél. S milyen igaz, bennem is megmaradt a korombeli hölgy, az átható tekintete miatt, meg azért, mivel emlékezett az én Debreczeni ıseimre, meg a gyerekkori barátaimra. Majd hirtelen odaszólt az erıszakosan invitáló, piás embernek, hogy eltakarodsz innen, de rögtön, te szemét, meg ne lássalak!, s az, mint egy megfenyített kutya, behúzott nyakkal, morogva ugyan, de szótlanul, elkotródott. Majd megsúgta nekünk bizalmaskodva, hogy ez a dög megverte az anyját, mivel az nem adott neki pénzt italra, s a szegény asszony azóta is ágyban fekszik, s most a fia kell, hogy ápolja. Hát kussoljon haza! Mondom a szürkeszemő öregasszonynak, nem tudtunk bemenni a nagyapai házba. Nem hát, feleli, üres, a tulajdonos Pestre költözött, a házat el akarják adni. Óh, ha fiatalabb lennék, de megvenném! Visszavásárolnám. Aztán elköszöntünk.
Még egy szeptemberi történet Meghívtak a volt debreceni iskolámba. Pontosan Gonda Zoltán egykori tanítványom, ma jeles festımővész hívott, hívatott meg, nyissam meg a kiállítását. Több képet ajándékoz az alma máternek, a győjteményt most veszi át az iskola vezetısége, jó volna, ha én szólnék, a volt osztályfınök és magyartanár. Az eseménynek pedagógiai vonzata is lehet, meg tán gesztus értéke is, Gonda Zolit amúgy is kvalitásos mővésznek tartom, a nagyvonalúságáért meg becsülöm is, persze, hogy igent mondtam a felkérésre. İ várt a vonatnál, a tetthelyre autóztunk, ott azonban – meglepıdtem - nem fogadott senki, ahogy ez dukálna, ha nem pénzes mulatságon szerepel az ember. Felértünk azért a kiállítás színhelyére, ott tébláboltunk, már a megnyitás hivatalos ideje is elérkezett, de még mindig nem jelent meg senki hivatalos személy. A volt igazgatóval cseverésztünk, ı pontos volt, meg az öregdiákok képviselıjével. Aztán, késve, csak befut a szervezı, egy félpercnyi idıre az igazgató is, hogy jön vissza azonnal – azóta sem láttuk - , majd osztályok jöttek, kettı vagy három, s felsorakoztak a fal mellett, jól nevelten. Üdvözölhettünk néhány kollégát is, ık a szemközti oldalra álltak, az ablak elé.
Nem mondom, hogy nem volt kínos a szituáció. Nem is bírtam sokáig. Még mielıtt bármi hivatalos szövegre sor kerülhetett volna, azt mondtam a gyerekeknek, ne ácsorogjanak itt, nézzék sorba a képeket, mivel azt fogom tılük kérdezni, meséljék el, mit mond nekik a kép. Látni kellett volna, ahogy ezek a kamaszok felszabadultak! Méhkas zsongással szétszéledtek, s megálltak a képek elıtt. Aztán körénk győltek, s elindult a diskurzus, beszéltek és kérdeztek, s a mővész alig gyızött válaszolni. Ezek után már én is elmondhattam méltató szövegemet Gonda Zoltánról, s szólhattam a másik, sajnos már néhai nagy szobrászról, az iskola egykori diákjáról Csutoros Sándorról is, akinek szintén látható egy rézdomborítása a fı falon, melyet még szegény Sanyi ajándékozott az iskolának valamikor. A történetet akár be is fejezhetném. Azt még azért elmesélem, hogy a könyvtáros asszony meghívott minket a könyvtárába, ahová betért még egy érdeklıdı diáktársaság is, velük „forró székes játékot” játszottam, kérdéseket kellett feltenniük a mővésznek. Közben szendvicset eszegettünk, jól éreztük magunkat. Zoli kivitt az állomásra, ajándékozott nekem egy szép képet - errıl egyszer még írok –, hazaértem, s vártam a mentegetızı levelet az igazgatótól, mért is nem tartotta be a szavát, mért volt udvariatlan, hogy villanásnyi jelenése után nem tért vissza egy búcsúkézfogásra sem Levél nem jött. Aztán én írtam neki. Nemde az lett volna gesztus értékő, ha az igazgató ünnepi módon köszöni meg a nagy értékő ajándékot, a festményeket? És még valamit. Ahogy jöttünk el az iskolából, vetettem még egy pillantást Csutoros Sándor mővére, s akkor vettem észre, hogy nincs feltőntetve, ki is az alkotó. Persze, hogy úgy viselkedtek a diákok, mint akik süketek, amikor emlegettem a nevét. Azért ez az anonimitás nemde meglepı?
