2005. március 20. Tegyük fel, hogy életem egy sikeres és alapvetően nyugodt periódusában, mondjuk akár a közelmúltban, az történt volna, hogy egy orvos közli velem: rákos vagyok. Mit tettem volna? Illetve: mire gondoltam volna egy ilyen nyugodt periódusban, hogy hogyan reagálnék ugyan egy efféle bejelentésre? Szerintem azt gondoltam volna, hogy szűnni nem akaró zokogásban török ki, magamra zárom otthon az ajtót, napokig nem jövök elő, Nick Cave-t és Lour Reed-et hallgatok. Nos, nem így történt. Március 16-án, az életem egy némileg stresszes, ám de alapvetően sikeres és kiegyensúlyozott szakaszában a szimpatikus Bátai doktor azt találta mondani nekem és az én édesanyámnak, hogy Hodgkin-limfómám van (lassan leírni is megtanulom…). Sok mindenre gondoltam, amikor egy nyirokcsomó-gyulladás miatt kórházba kerültem, hogy a 3,5 cm-esre nőtt csomót eltávolítsák, de erre mégsem. Korábban anya betegségét is csak úgy tudtam végigasszisztálni, hogy mindig a lehető legjobb eshetőségben gondolkodtam: az agydaganat jóindulatú, kiveszik, ő meggyógyul és minden megy tovább. Gyakorlatilag bejött ez a forgatókönyv. Nem volt hát okom kételkedni abban, hogy most miért ne a legjobb verzióval számoljak. Sokkolt a hír, hogy ez a limfóma, ez bizony nyirokrák, mert az a csomó, egy rosszindulatú daganat volt valójában. Bátai doktor szavai záporoztak, és én reméltem, hogy rosszabb hírrel már nem szolgálhat, de az újabb és újabb részinformációkkal elérte, hogy könnyeket csaljon a szemembe. Nem, ez így eufémizmus. Zokogtam. Itattam az egereket, úgy hogy teljesen szétkenődhetett a szempillafestékem, de kit érdekelt, mikor éppen életem egyik legnagyobb tragédiájának a közepében voltam, ami sehogy sem akart véget érni. Egy idő után már felmérni sem tudtam, hogy sírásom oka a félelem a következményektől, a megbélyegzettségtől, a mindig is viszolygással megélt kórházba járástól, a hajhullástól, netán a teljes kopaszságtól, vagy magától a szótól, NYIROKRÁK – vagy inkább sajnálat, saját magam és persze hozzátartozóim iránt (hiszen velem zokogó anyukám látványa még csak tetézte a helyzetet.). A doktor megtette kötelességét, elmondott mindent, amit a betegségről és a kemoterápiás kezelésről tudnom kell. De hiába kért a végén, hogy emelt fővel lépjek ki az utcára, engem mégis rázott a sírás, amíg a kocsihoz értünk. Miért pont velem történik ez? Miért pont most? Mitől van egyáltalán? És egyáltalán: mióta? Ezek a kérdések kavarogtak bennem, de hamar rájöttem, hogy soha senki nem fogja megválaszolni őket. Az első próbatétel: apukámmal közölni kellett a hírt, telefonon. Higgadtan. A szomorúság és a bizonytalanság nyilván érződött a hangomból, de már sikernek könyveltem el azt is, hogy közben nem sírtam el magam. Estig még többekkel kellett tudatnom a hírt; kivel személyesen, kivel telefonon. S bár azt hittem, nehéz lesz beszélnem róla, utólag úgy érzem, megerősített ez a szembesítés a tényekkel. No meg az, hogy három órával az első sokk után már az irodámban tettem-vettem, s azt éreztem, hogy nekem ott helyem és feladatom van. S nem mellesleg úgy elfoglaltam magam percekre, hogy egészen elfelejtettem a „rákosságomat”.
1
A második nap nehezebb volt a felejtés szempontjából, mert egyre többen érdeklődtek hogylétemről – én meg ködösítettem valamit még folyamatban lévő szövettani vizsgálatról, vagy megmondtam az igazat. Nincs értelme titkolózni, előbb-utóbb kiderül, elterjed, mások fülébe jut, és jobb, ha nem a hátam mögött súgnak össze. Csak még talán nem tartok ott, hogy világgá kürtöljem szerencsétlenségemet. Egyelőre alig léptem túl az első körön: család, közvetlen hozzátartozók, közeli barátok, közeli munkatársak. De a körnek nyilván bővülnie kell. Ma épp a nőgyógyászommal közöltem a hírt. Azt hiszem, talán meglepte, hogy bár tudom, mivel kell szembenéznem, nem látott rajtam kétségbeesést. Ő próbált lefesteni egy olyan lehetőséget, hogy a végleges szövettani vizsgálat más eredményre jut, hiszen a leleteim nem utalnak daganat jelenlétére. Igen, ezt én is szeretném hinni. De akkor miért mondta volna azt Bátai doktor, hogy a diagnózis Hodgkin-limfóma, a kezelés pedig kemoterápia lesz? Miért mondana ilyen súlyos dolgokat, ha nem biztos benne? Pedig tény: nem érzem magam betegnek. A műtéti beavatkozás utáni heg persze érzékeny volt egy darabig és a bal karommal egyelőre nem integetek széles mozdulatokkal, de úgy egyébként jól vagyok. És korábban sem produkáltam gyanús tüneteket, hiába próbálta a doktor belémbeszélni a súlycsökkenést (ha-ha, nálam? Talán inkább gyarapodás?!), meg az éjszakai izzadást. Akkor mégis mire gondolhatok most? Arra, hogy a rám váró 2 CT és egy izotópos vizsgálat kimutatja, hogy a daganat / beteg sejtek nem terjedtek szét a szervezetemben, s hogy egy enyhébb kezeléssel megúszom, amit jól viselek (talán még a hajam sem hullik ki…) és teljesen meggyógyulok. Igen, teljesen meggyógyulni. Más célom nem is lehet. Ennek kell mindent alárendelni. Ezért kell vállalni a most még nagynak tűnő áldozatokat. (Ám ha igaz, hogy a kezelés után sűrű és hullámos haj nő vissza, akkor nem bánom, hadd hulljon!) Azért persze kicsit félek. Mégis hogyan lesz ezután? Hogyan bírja az én egyébként is híresen gyenge immunrendszerem a strapát? Hogy bírja majd a lelkem? Hogyan reagál a környezetem? Bár tényleg nem tudom elképzelni, mi vár rám áprilistól, ha megkezdődnek a kezelések, valamelyest készülök rá. Az elhatározás megszületett: VÉGIGCSINÁLOM ÉS MEGGYÓGYULOK! Igyekszem nem gondolni arra, hogy mi minden marad ki az életemből idén nyáron, de azért olykor csak eszembe jut: se utazás, se buli, se Sziget, se fürdőzés, se napozás stb. Arra gondoltam, igyekszem összegyűjteni azokat a dolgokat, amiket a kezelés alatt is művelhetek és egyébként is régen kedvet érzek hozzájuk. Mint pl. az éneklés. Vagy a görkorcsolyázás. Mindig is szerettem volna magán énektanárhoz járni. Csak hát az idő és a pénz hiánya nagyobb úr volt. De most az éneklés akár segíthet is. Kiénekelhetem magamból a feszültséget, aggodalmat, félelmet. Ez az, énekelni fogok!
2005. március 28. Még mindig előfordul, hogy azzal a gondolattal ébredek: milyen jó is volt aludni, addig nem voltam tudatában annak, hogy rákos vagyok. De meglehet, ez természetes. A fontos az, hogy ne a nap minden percében kössön le ez a gondolat. Nem szabad lehetőséget adni arra, hogy ez eszembe jusson.
2
Valahogy nem tudom magam elképzelni kopaszon. Megpróbáltam, nem megy. Pedig meglehet, hogy 1,5-2 hónap múlva már képzelődni sem kell, csak tükörbe nézni. Olyankor majd megpróbálom lelki szemeimmel a karácsonyra kinövő hullámos, erős hajat „odalátni” a tar fejemre. Félek saját magam látványától, mert mégiscsak hiú az ember. Félek attól, hogy a kopaszság mindig a betegségre, annak negatívumaira emlékeztet majd (miért, vannak pozitívumai is?). És félek attól, hogy hogyan reagálnak majd az emberek egy kendővel bekötött fejre. Azt hiszem, ehhez kell a pszichológus. 2005. április 3. Ma este 8 körül a metrómegálló felől hazafelé baktatva megfigyeltem, hogy egy ilyen vasárnap estén, ha nincs forgalom és a villamos sem jön éppen, nem beszélve a nemrég még itt tüntető gazdákról, nos, akkor egész tisztán madárcsicsergést is lehet hallani itt a város közepén. A virágágyások mellett elosonva megpillantottam azt a szerencsétlen hajléktalant. Kossuth apánk mögött húzódott meg egy padon. Délben, amikor a villamosra vártam, épp innen csoszogott elő. De tényleg csoszogott, mint akinek baj van a lábával. Nem is a ruházata, nem is a hajléktalanoknál oly jellegzetes szatyorba gyömöszölt összvagyon tette feltűnővé, hanem az elviselhetetlen szaga. Mellém ült a megállóban, s bár volt köztünk még úgy 1,5 méter, alibit kellett keresnem, hogy felállhassak. Jobb híján a menetrendet kezdtem böngészni, hirtelen felindulásból. Szegény öreg környezetében a villamoson sem sok utas bírt megmaradni. A szemében ott volt helyzetének kilátástalansága, nyomorúságos mindennapjainak fájdalma. Vajon hova utazott? Kedvet kapott, hogy megnézze magának az új Művészetek Palotáját? Vagy a hajléktalanoknak vasárnap délutánonként a külvárosban jobban megy a biznisz? Ha biznisz ez egyáltalán… Most biztos ott alszik a padon. Már nem veri fel a villamos csöngése, nyugodtabb álma lehet. Én beteg vagyok, ő hajléktalan. Melyikünknek rosszabb? Én meggyógyulok, de kétlem, hogy ő kilábal valaha jelenlegi helyzetéből – hacsak nem lottóra költi a heti bevételt. Azt hiszem, kettőnk közül én nyertem. 2005. június 6. Ilyenkor, a két kezelés között egész jól vagyok. Mire eljön ez a bizonyos második hét, amikor egyébként is erősebbnek érzem magam, addigra átbillenek a következő kezelésre való felkészülésben is egy másik állapotba: már nem riadok vissza a gondolatától, tudomásul veszem, hogy lesz és kész. De a kezelés utáni napokban rendszerint még csak gondolni sem szeretek az egész procedúrára. A múltkor például nagyon irritált a WC-ben terjengő szag, ami lehet, hogy a fertőtlenítőé volt ugyan, de engem az ágytálak láttán másra emlékeztetett. És képes voltam a szappan illatába / szagába, vagy bármi másba is ezt az elviselhetetlen szagot beleképzelni, és ettől kicsit rosszabbul lenni. Hát igen, a szagokra érzékeny vagyok, de ezt már írtam. Akkor most mégis kicsit nekifutok ennek a kezelés dolognak. Mármint hogy írjak róla. Péntek reggel 8 után kelek, minél később, hogy ne hiányozzon a reggeli. Fél 10 körül elindulunk kocsival a kórházba. Ha ott is vagyunk 10-re, sajnos ez nem jelenti azt, hogy a kezelést is megkezdik. 3
Sokszor várni kell a citóra, ahogy a nővérek hívják az anyagokat, amiket belém nyomnak. Vagy éppen üres ágy nincs a kis teremben, ahová beterelik a járóbetegeket. Mert vannak ám fekvőbetegek is, nekik pl. sokkal rosszabb, mint nekem, és őszintén szólva sokkal rosszabbul is néznek ki. Nos ez a kis terem eleinte jobban emlékeztetett egy raktárra vagy szertárra, mint kórteremre. Volt benne 4 tévékészülék, természetesen egy polc tetején, üzemen kívül, vagy 6 különféle szék, egy csomó doboz, kötegben WC-papírok, néhány infúziós állvány, és két ágy. Úgy egy hónapja javult a helyzet, most már négy ágy van, néhány szék, az állványok, és minden más eltűnt. Én általában fekszem az ágyon, már a nővérek javaslata miatt is, mert első alkalommal elég érzékenyen reagáltam a tűszúrásra, mondjuk úgy, kivert a víz... Elsőként a vénakeresés következik. Ez egyre nehezebb feladat, mert a vénáim romlanak a megterhelés miatt. A múltkor már háromszor is megszúrtak egyetlen kezelés alatt. Ha ez megvan, akkor levesznek némi vért, és jöhet az infúzió. Először a piros (ettől hullik a hajam), aztán meg két színtelenebb, a harmadik elég batár adag, állítólag az csinálja a hányingert. Volt, hogy közben is kaptam egy negyedik félét, injekcióból. Míg ez az egész belém folyik, eltelik vagy három óra. Elkerülhetetlen, hogy közben ne menjek ki WC-re. Olyankor nagyon figyelnem kell, hogy ne mozduljon el a tű. Eleinte maga a kezelés nem volt fájdalmas, nyugodtan olvastam közben, vagy épp zenét hallgattam. De a legutóbbi, negyedik alkalommal épphogy menetközben gyötrődtem sokat: fájt a kezem, hányingerem volt, fáradtnak éreztem magam. Ha hazaérünk, akkor majdhogynem egyből lefekszem, és nem sokra rá hánynom is kell. Változó, hogy a nap folyamán összesen hányszor, de a hányinger aznapra eddig garantált volt. Éppen ezért ezeken a péntekeken nem eszem, vagy maximum egy kiflit, üresen. Újabban igyekszem alvással tölteni a délutánt, akkor legalább nem érzem rosszul magam. A következő napon inkább csak gyenge vagyok, bágyadt, fáradt, olykor megmaradt a hányinger, émelygés, étvágytalanság, de már nem hánytam. Aztán javul az étvágy, csökken az émelygés, és kezdek egészen jól lenni. Váratlan mellékhatások szinte minden alkalommal előfordultak, de remélem, hogy annyiféle azért nem lehet, hogy még mindig újabbakkal kelljen számolnom. Mindig megpróbálok úgy rákészülni a következő kezelésre, hogy most talán jobb lesz, most talán nem lesz olyan kellemetlen, hogy jobban viselem. Aztán megítélés kérdése, hogy bejön-e. Eddig inkább stagnált a dolog, összképileg. Mostanában felmerül bennem az a nem kívánatos gondolat, hogy mi van, ha nem elég a 12 kezelés, ha nem tudják belőlem ennyi idő alatt kiírtani a daganatos sejteket. De erre talán még gondolni sem szabad. Sikerülnie kell és sikerülni fog. Szeptember 16án túl leszek az utolsón is és meggyógyulok. Ilyenkor, mikor jól vagyok éppen, nem is értem, miért kezelnek, mitől volnék én beteg. Dolgozni járok, emberekkel érintkezem, utazom, élem a magam életét - sokan észre sem veszik rajtam, hogy valami nem stimmel. És ez így is kell, hogy maradjon, ameddig csak lehet, nem szükséges, hogy táblát rakjak a nyakamba, beteg vagyok felirattal. Jobban megtanultam értékelni az egészséget. Bár még mindig nem eléggé...különben nem okozna gondot a különféle kiegészítők és csodaszerek rendszeres szedése. Szinte nincs olyan nap, amikor mindegyikből a kívánt mennyiséget sikerülne magamhoz vennem. Pedig tudom, hogy kell,. meg hogy segít, és azt a célt szolgálja, hogy még könnyebben és gyorsabban gyógyuljak, de mégis. Lehet, hogy csak fegyelem kérdése az egész? Jó lenne ezt tisztázni magammal, mielőtt ráállnék az anyukám által nagyon favorizált Culevit tablettára, amit óránként(!) kell szedni. 2005. június 8. Ma három különböző forrásból is azt hallottam, hogy milyen jól nézek ki. Ebből egy nem igazán autentikus, mert életében először látott, ráadásul amerikai, ergo mindenért tud lelkesedni, de a másik kettő barátnőktől jött, s miért akarnának becsapni. A phd-s csoporttársnőm, Andi 4
egyenesen úgy gondolta, hogy kivirultam, jobban nézek ki, mint korábban, s egyáltalán nem látszik rajtam a betegség. Erre csak azt tudom mondani, hogy alapvetően nem is érzem magam betegnek, csak hát ugye akad az a 2-3 nap kéthetente, amikor emlékeztetnek rá, hogy de bizony. Mi dolgom volt nekem az amerikai nővel, aki "you are beautiful"-lal bókolt? Andi hozott egy amerikai csoportot hozzám a parlamentbe, mert megkért, hogy ha lehet, mutassam meg nekik az Országházat. Megtettem, idegenvezető segítségével. Odáig voltak, meg vissza, főleg mert az erkélyen azt mondtam - nem teljesen alaptalanul -, hogy "only for our special guests". Hát, valóban speciális vendégek voltak. Azért kellett nekik külön termet szerveznem, mert az ország vezetőiért akartak imádkozni. Meg állítólag értem is. Na ez úgy történt, hogy igazából meg akartak téríteni, hogy tárjam ki a szívem Jézus számára. Nyitva van, még tán hely is van benne, de nyilván oka van, hogy eddig még nem találtunk egymásra, én és Jézus. Még egy magyarra fordított Új testamentumot is kaptam - nagymamám hogy örülne ennek, ha tudná.... Egyelőre nem lesz napi olvasmányom. Apropó olvasmányok.... Visszasüllyedtem arra a szintre, hogy szinte csak újságokat olvasok. Azokból sem mindent, ami valóban érdekelne. Anya Berlinből megrendelésemre hozott Spiegelt, Sternt és Freundint, előbbi kettőből, a komoly lapokból jó ha két cikket elolvastam. Az éjjeli szekrényemen pillanatnyilag 4 könyv sorakozik: Robert Merle: Védett férfiak (valahol 80 oldalnál tartok, kezelés közben szoktam olvasni, ezért máskor nincs hozzá kedvem) Vladimir Kaminer: Russendisko (még Jacsó Petitől kaptam búcsúajándékul Berlinben, és már régen elkezdtem, de még nem végeztem be) két német nő: Ismerjük fel betegségünk valódi okát! (ez egy ilyen intuicióról szóló könyv, érdekes, már úgy a felét elolvastam, de ez így mit sem ér, a gyakorlatokat is magámévá kellene tenni) egy magyar fickó könye a jógáról (Ibi férjétől, Lacitól kaptam kölcsön, mert javasolta, hogy most jót tenne nekem a jógázás, de ehhez még hozzá sem fogtam) És akkor még hol van a szakirodalom, amit muszáj lenne olvasnom, hogy haladjak már végre előre a doktori tanulmányaimban??? Felesleges a három kérdőjel, ezen is csak én tudok változtatni, ki más. Most is olvashatnék, de én inkább írok, mert a horoszkópom szerint (legalábbis ami a Mai napban volt) ma jó ötleteim lehetnek az íráshoz. 2005. június 26. Két nappal a 6. után. Ahhoz képest egész jól. Visszaolvasgattam néhány korábbi feljegyzésem. Hogyan is lehettem oly könnyelmű, hogy akárcsak egy félmondatban is arra utaltam, hogy akár hányok is a következő kezelésen, ha utána gyors a rehabilitáció...? Nos, pénteken kiváltottam a szombattól rám váró 13 nap esetleges szenvedéseit. Összesen ötször hánytam. Négyszer a kórházban. Ez a múltkor kialaklut szokásom, hogy immár a kezelés közben is hányok, most továbbfejlődött. Mindez tetézve lázzal, 38,3, ami miatt nem is akartak hazaengedni. Valóban, először pocsékul éreztem magam lázasan, hányingertől meggyötörve, fájó karokkal, tehetetlenül. Vacogtam. És sírtam is. Kétszer is eljutottam arra a pontra, hogy úgy éreztem, nem bírom. Persze, tudtam én, hogy bírni kell, nem lehet kitépni az infúziót, vagy csak úgy félbehagyni az egészet, de mégis, annyira tehetetlennek éreztem magam, már semmihez nem volt se erőm, se kedvem, se türelmem. Az olvasás már nem kötött le, azt kellett figyelgetnem, hogy az infúzió nehogy elakadjon, és hogy mennyire fáj a kezem a bizonyos testtartásokban. Nem tudom megmondani magamnak sem, miért hagytam szabad utat könnyeimnek. Körülöttem ott volt a többi beteg, bármikor bejöhettek a nővérek és az 5
orvosok, de mindez nem feszélyezett. Legendás erőm elillant, gyengének bizonyultam és kiszolgáltatottnak. A méreg kiszolgáltatottja voltam. Mert ezek a szerek kedvükre játszanak velem: fájdalmat okoznak, fizikailag, lelkileg, hogy megedződjem. Úgy gondolják, csak ezzel nyerhetem el a teljes gyógyulást. Igazuk van, az egészség nagy kincs, meg kell küzdeni a megszerzéséért, de akkor is... ha bármilyen mód lenne, amivel mérsékelni lehetne a kezelés okozta fájdalmakat, mellékhatásokat, nyomban alávetném magam. Egy-egy ilyen pénteki napon egyre távolabbinak tűnik az a bizonyos szeptember 16., bármennyire is közeledünk hozzá. S az utóbbi két-három kezelés tapasztalata alapján azt mondhatnám, hogy sajnos a tendencia az, hogy egyre többet szenvedek egy-egy ilyen pénteken. Amikor valaki megkérdezi, hogy vagyok, milyen volt a kezelés, el lehet mondani szavakkal, adatokkal, hogy ennyiszer hánytam, és ennyi volt a lázam, de senki nem érezheti azt, amit én akkor, a kórházi ágyon, öt másik kezelt gyűrűjében, branüllel a karomban, amikor már addig jutottam, hogy elsírtam magam. (Tessék, elég volt csak leírnom ezt a mondatot, és saját magamtól meghatódva már bőgök is...) Talán anyukám az egyetlen, aki valamit átérez ebből az egészből, mert ő ott van velem minden egyes alkalommal, fogja a homlokomat, ha hányni kell, borogatást hoz a karomra, ha már kinyújtani sem bírom, és azt főzi, amit megkívánok. Hálás vagyok neki ezért, még akkor is, ha az értelemszerűen olykor feszült helyzetekben összekülönbözünk is. Mondhatni, egy anyának ez a kötelessége. De nem minden anya ilyen kötelességtudó. És én örülök, hogy nekem ilyen anyukám van. Említettem, hogy az utóbbi napokban az öcsémmel csak a hűtőszekrényre mágnesezett leveleken keresztül kommunikáltunk. Talán meg is maradt volna ez a helyzet, mert csütörtök reggel újabb levél várt a hűtőn, de közbeszólt egy váratlan jött esemény: a fürdőszobánkat elárasztotta a víz és barna, sárnak kinéző, kosz-szerű valami. Zuhanyozni indultam, amikor az előszobában majdnem elcsúsztam, de ekkor még nem sejtettem, milyen látvány fogad majd: dágvány, a fürdőszoba teljes kövezetén. Azonnal felébresztettem öcsémet, hogy mit tud erről az egészről, van-e köze hozzá, és hogy segítsen eltakarítani. Idővel a szerelők is megérkeztek az Országházból. Fél óra alatt eltűntették a vizet a padlóról, a maradék trutyival nekünk kellett megbírkóznunk. Örs rendes volt, bevállalta a Domestossal és Hypoval való felmosást. Minden más rám várt. Viszont ez a közös munkálkodás kicsit összekovácsolt minket újra. Féretehetjük a hűtőszekrényes leveleket, tudunk megint beszélni egymással. De vajon mi lett volna akkor, ha nem önt el minket a víz? Akkor meddig levelezgetünk? Na jó, tudom, feltételes múlt csak a nyelvtan könyvekben létezik. Az 5x2 zenéje már-már kultikus jelleget ölt, naponta legalább egyszer meghallgatom, Paolo Conte számát pedig ennél még többször. Most épp Francis Cabrel szól, de csak mert az 5x2 CD már egyszer lejárt. 2005. június 29. Péter és Pál napja. És az első Culevites napom. Valóban megoldható, hogy az ember óránként bekapkodjon két tablettát, bár egyetlen nap véghez vinni ezt az attrakciót még nem egy eget rengető dolog. Majd meglátjuk, hogy haladok később. Így is kérdéses számomra, nem hatalmas mennyiség-e a napi 30 tabletta. És hogy vajon mi van akkor, ha a kezelés napján egyszerűen nem tudom bevenni. És akkor, ha csak úgy elfelejtem időben bevenni. Talán holnap rákérdezek minderre az infovonalon. Hogy a Culevit miért pont mától? Ennek története van. Már régóta és sokan próbálnak rábeszélni erre a csodaszerre, nem utolsósorban anyukám. Engem azonban elriasztott ez az útmutatás, hogy 6
óránként kell bevenni a tablettákat, azt gondoltam, nem lennék rá képes, hogy ezt mindenféle élethelyzetben megtegyem. És akkor hétfőn megvilágosodtam. Elmentem ugyanis Teás Ági által javasolt Jurij nevű természetgyógyászhoz, a BVSC uszodába. Nos, Jurij kicsit törve beszéli a magyart, de tekintete olyan határozottnak, már-már szúrósnak tűnik, hogy a puszta nézésével is hat az emberekre. Mikor befutottam az uszodába, nem voltam benne biztos, hogy ott az alagsorban valóban jó helyen járok-e, ezért megkérdeztem egy ajtóban álló férfitól, hogy nem tudja, hol a Jurij. Hát ő volt az. Kicsit leülni, kicsit pihenni. Ebben a pihenős ülésemben ő néha szemrevételezett a kuckójából, aztán leült az íróasztalához, valamit jegyzetelt, s én máris azt hittem, hogy talán már a diagnózist állítja fel. De miután negyed óra elteltével egy férfi, majd egy nő hagyta el a kis helyiséget, rájöttem, hogy a mester még nem velem foglalkozott. Tőlem először is megkérdezte, hogy mi a bajom, miért kerestem meg. Elmondtam. Ő már a betegségem, panaszaim ismeretében kezdte el vizsgálgatni az energiáimat. Meg is állapította, hogy oldalról jól jönnek az energiáim, de szemből nem, és ez baj, ezt meg kell változtatni. Még egy Natalia nevű szakmabeliét is felhívta, hogy megkonzultálják a dolgot, amiből én csak annyit értettem, hogy "dvácáty vószem let", vagyis az én huszonnyolc évem. Amilyen tanácsokat eztán kaptam, azok ott és akkor teljesen hihetőnek tűntek, bár ahogy nőtt a betartandó szabályok száma, egyre kevésbé találtam vonzónak a dolgot: Beöntés eleinte minden nap, majd csökkenő mértékben, esténként 1,5 óra hosszat, (ennek minkéntjét le is rajzolta és részletesen elmagyarázta), lakto-vegetáriánus diétára áttérni, ami azt jelenti, hogy se hús, se hal, se tejtermék nem fogyasztható, leginkább csak zöldség, gyümölcs, magvak nyersen, reggel-este fokhagymát enni, diótinktúrát inni és a többi... Ja, és még templomba is menjek el hetente egyszer, mert ott a kereszten át beáramlik az energia, s legalább egy órán át meditálva tegyem fel magamnak a kérdést, hogy miért történik ez a rossz velem. Lehangolt lettem attól, amit hallottam. Hogy akkor most nekem gondok vannak az energiáimmal. És hogy mennyi mindenen változtatni kellene. Konzultáltam mindenféle ismerőssel, hogy ki mit javasol, megfogadjam-e Jurij mester tanácsait. A nap végére arra jutottam, hogy ha van is valami ráció az előírásokban, azokat nekem nem most, a kemoterápia alatt kell kipróbálnom, hanem mondjuk majd ha befejeződött, sikeres volt, s nekem ki kell tisztítanom a szervezetemet. S arra is rájöttem, hogy a lakto-vegetáriánus diéta és a beöntés rigorózussága mellett a Culevit szedése gyerekjáték, hiszen semmiről nem kell lemondani, csak egyszerűen fegyelmezettnek kell lenni. Ma voltam énekelni. A skálázás végére egészen belejöttem, érdekes módon pont a nehezebb dolgokat oldottam meg jobban, és a könnyebbekkel bajlódtam. A színházi macskát is elkezdtük csiszolgatni - van még mit, de már tudom, mire kell figyelni. Lehet, legközelebb elhívom Lajost, mutassuk be duettünket. A dalárda elhúzódott, fél 9 volt, mire a X. kerületi Kápolna utcában újfent azt tapasztalhattam, hogy az orrom előtt húz el messzire az ilyenkor már csak 20 percenként közlekedő villamos. Valamiért a bal combom / fenekem is egyre jobban fájt, ezért hamar eldöntöttem, megengedem magamnak a luxust, és taxit hívok. A sofőr fiatal volt és a beszélgetősebb fajtából való. Érdeklődött, hogy vacsorára megyek-e az 5. kerületbe. - Nem, nem vacsorára, haza, énekórán voltam. - Énekelni tanulsz? - Igen, de csak úgy kedvtelésből, terápiás céllal, jót tesz a lelkemnek. - Tényleg? Én is kipróbálom majd. És mi baja a lelkednek? - (részemről némi csönd, nézek magam elé a szélvédőre, majd a sofőrre, és végülis nem kertelek, nincs értelme, meg úgy sem találkozunk többet ezzel a voltaképp kedves emberrel): Mert kéthetente kemoterápiára járok, és kicsit nehezen viselem. - Rákos vagy? (De furcsán hangzott, hogy így direktben megkérdezte.) - Igen. - Milyen? 7
- Nyirok. Hodgkin-kór. - Az volt Antall Józsefnek is, csak akkor még nem tudták gyógyítani, nem? (na, milyen művelt, nem csak azt tudja, ki volt Antall József, de még azt is, hogy miben halt meg) - Nem egészen, neki non-Hodgkinja volt, az ma is nehezebben gyógyítható. Mire a Balassi utcába értünk azért talán némileg meggyőztem arról, hogy én nem az vagyok, aki magába zuhant és feladta, hiszen ezért van az éneklés is. A végén kezet fogott velem én meg felvonítottam, mert a vénáim érzékenyek. Valahogy mégis jólesett, hogy egy számomra idegen és hímnemű lény így, a körülményekhez képest normálisan reagálja le a hírt, és nem húzódott odébb, vagy akart kirakni az autójából, de nem is burkolózott hallgatásba. Lehet, hogy idegenekkel könnyebb is beszélni erről. Ezt még nem nagyon próbáltam. Teás Ágival voltam így, de ő percek alatt vált ismerőssé, baráttá. 2005. július 13. Fáj a kezem, s ez nehezíti az írást. Meg úgy általában mindent, mert az nem jó, ha az embernek valamije fáj. De a béna vénák már csak ilyenek, gyengélkednek, nem tetszik nekik a megerőltetés, nem beszélve a frontokról. Erre hivatkoztam ma a Pécsi Tudományegyetem Doktori Irodáját feltárcsázva is, hogy igazából azért kérnék haladékot az indexem leadására, mert a vénáim nem bírják az írást. Elhitték. Sőt. Jobbulást kívántak. Igazából nem csaptam be őket. Tényleg fáj a kezem. Jó, ha nagyon akartam volna, megírhattam volna már a nyavalyás dolgozatokat, de akkor reggeltől-estig azzal kellett volna foglalkoznom az utóbbi napokban. Ez meg nekem most nem ment volna. Majd most szépen apránként beosztom. Csak aztán el ne szaladjon a nyár....
2005. augusztus 3. Odakinn zuhog az eső. Este 11 körül még rosszabb volt: ömlött, mintha dézsából öntenék, s mindehhez dörgött és villámlott. De nem keltett bennem félelmet. Sőt, tudatosította bennem, hogy milyen fontos az otthon melege és nyugalma. Jöhet bármi, vihar, égszakadás, szél - engem megvéd az otthon melege. Így van ez a betegséggel is: tudom, hogy sokan félnek tőle, tudom, hogy van talán pillanat és helyzet, hogy magam is félek tőle, de érzek magam körül egy burkot, ami akár olyan is lehet, mint az otthon melege, s ezért szembe tudok szállni vele. Ha úgy tetszik, az arcába nevetek.
2005. augusztus 8. A Sziget -1. napja. És bevégeztetett a 9. is. Vagy ahogy Csilla fogalmazott: már a háromnegyedén túl vagyok. Eljutottam oda, hogy már tudok úgy fogalmazni, hogy "már csak három van hátra" ahelyett, hogy "még három van hátra". De azt a hármat is a hátam közepére kívánom, meg hogy legyünk már túl rajta, lenne már október, bármennyire is szeretem a nyarat és fogom utálni a felkészülést a közigazgatási szakvizsgára. A kezelések ugyanis az idő előre haladtával nem lettek elviselhetőbbek. A mélypont alá persze nem mentünk, és ne is menjünk ezután se, de azért ha kérhetném, hogy egy cseppet kellemesebb legyen... Az új módszer az, hogy fájdalomcsillapítót kapok az utolsó adag előtt, és ha szerencsém van is nem hányom ki, akkor jól bealszom tőle és nem érzem, hogy fáj a kezem a beszivárgó mérgektől. Végül is bejön. Hétvégén meg a sok alvás jött be. A múltkor 8
a pszichológusnak meséltem épp, hogy egy-egy ilyen hétvégén voltaképp semmi hasznosat nem csinálok, csak nézek ki a fejemből, maximum egy filmnézés fér bele a kapacitásomba. Na, most ezen túltettem: vasárnap rendet raktam a fényképes fiókban, a fotók egy részét albumba rendeztem. És ezek után még feliratokat is gyártottam a Szigetes országgyűlési sátorban kiállítandó képekhez. Most kedvem lenne kinézni az ablakon, lecsekkolni, megjött-e már a zöldséges a furgonjával. Ő mindig egyfajta támpont nekem: ha már a zöldséges a következő napját kezdi és a friss árut hozza az üzletbe, akkor nekem ideje lefeküdnöm. Mostanában elég hamar jön, fél egy körül, csodálkozom is, hogy marad így friss minden egészen másnap késő délutánig. Volt, hogy a laptoppal a hónom alatt épp a villamossíneken keresztül baktattam némi internetezés után, s ő már ott pakolt az Olaszkert feliratú autójából. (Most puskázni akartam, hogy biztos, hogy ez vane ráírva, de még nincs itt. Ezek szerint még ébren maradhatok egy kicsit.) De a zöldséges legalább egy állandó és biztos pont, jöhet eső, jöhet hóvihar, ő akkor is hozza az árut. Egyébként szeintem látásból már megismer, csak azt nemigen sejti, hogy pont az üzletére néz az ablakom és nyomon követem az áruszállítási folyamatát. Csütörtökön CT-vizsgálat. Maga a vizsgálat menete ismert számomra, 1,5 óra löttyiszogatás, aztán majd tologatnak ki-be a rakétába, most vegyek levegőt, most ne vegyek, jön az ellenanyag, és közben fényképezik a bensőmet. (Milyen érdekes lenne, ha a lélekről is lehetne ilyen egyszerűen térképet készíteni...) Ez így önmagában nem riaszt el, bár jobb programot is el tudnék képzelni csütörtök délután. A riasztó az, hogy míg márciusban igazából nem tudott letaglózni a hír, hogy a hasamban is van daganat, mert hát akkor már eldőlt tény volt, hogy kemoterápiát kell, hogy kapjak, addig most tétje van a dolognak. Nem mindegy, mi az eredmény. Igaz, az, hogyha esetleg kiderülne, hogy nem tűnt még el minden, nem jelentené azt, hogy nem gyógyulok meg - csak hát mennyivel egyszerűbb lenne és megnyugtatóbb, ha a felvételek semmi látnivalót nem mutatnának. Egyszerűen nem hiszem, hogy lehet ott még valami. Nem azért szenvedtem ennyi pénteken át, nem azért erősödtem meg lelkileg, nem azért sulykolom magamba és másokba, hogy meggyógyulok, hogy most azt halljam, a daganat nem tűnt el. Nem lehet, hogy ott legyen.
2005. augusztus 12. Boldogságos nap. Talán az egyik legboldogságosabb az eddigi életemben. Hogy miért is? Mert reggel 9-kor Bátai dr. azzal hívott fel: jó hírt nem lehet elég korán közölni, nekem pedig jó hírem van, a felvételeken nem találtak sehol sem csomókat, se a mellkasban, se a hasban. Aztán később még megkérdezte: Örül? Ó, hát persze, hogyne, erre vártam – mondtam. Aztán gyorsan tisztáztuk, hogy azért ami hátravan, az még hátravan, magyarul a három kezelést még abszolválnom kell. De a jó hír ettől még jó hír maradt. Persze, örültem, megkönnyebültem, felszabadultam. De igazából csak egy kicsit, mert: 1. ezt az eredményt vártam, ha az orvos mást mondott volna, csalódott lettem volna egy kicsit 2. azért az a 3 kezelés mégiscsak még hátravan 3. és mint tudjuk, a gyógyulásom nem ér véget a kezelések lezárultával. A puszta tény, hogy nincs bennem több daganat, felvillanyozott, de ennek felfogásánál talán még nagyobb boldogságot okozott az, ahogy azt tapasztaltam, mennyire együtt örül velem, nekem környezetem. Előbb anya perdült majdnem táncra itt a nappaliban, majd apa közvetítte telefonon, 9
hogy ő most annyira boldog, hogy már ugrálva megy az utcán. Beszéltünk még nagymamával és Ibivel. A csajokat (a három fő barátnőt) SMS-ben értesítettem. Aztán még néhány további embert. A hír futótűzként terjedt. Ibi továbbadta édesanyjának, aki e-cardban és SMS-ben gratulált (minhta egy vizsgát tettem volna le – de kicsit talán olyan is volt ez az egész...). Apa a testvérét riadóztatta, aki a gyerekeit, s így unokatestvérem is hamarosan bejelentkezett telefonon. Akinek csak SMS-t írtam, mind visszaírt pár kedves szót. Aztán délben az irodámból e-mailben kürtöltem világgá, hogy nincs már bennem daganat. Este a Szigeten a Népszabadság sátrába csak azért tértem be, hogy megnézhessem, reagált-e már valaki: 8 új üzenetem volt. Kornél például azt írta, hogy ez az év legjobb híre. De azt hiszem, ezeket a levélkéket megőrzöm majd, kinyomtatva, papíron, meg a szívemben is. A Szigetes csapatnak – mármint a STAFF-nak (tegnapelőtt így neveztem el az állandó személyzetet, a törzscsapatot) – csak a sátor zárásakor, 7-kor mondtam el. Egy doboz vaníliás karikát raktam az asztalra, felszólítottam őket, hogy mindenki vegyen egyet, aztán mondtam, hogy most koccintsunk arra, hogy nincs már bennem daganat. Hát persze, hogy örültek. És akiről még nem írtam: az öcsém. Este valami buliban DJ-skedett, ezért nem is aludt itthon. 11 körül felhívtam, hogy megkérdezzem, egyáltalán mikor jön haza. Csak úgy mellesleg közöltem vele, hogy negatív a CT eredménye. – Tényleg? Hát ez szuper! Ez már biztos? Akkor ez azt jelenti, hogy meggyógyultál! Ezt meg kell ünnepelnünk!– Hallani kellett volna a hangját. Úgy megváltoztt, ahogy kimondtam, hogy negatív az eredmény. Végre ki tudott mutatni érzelmeket, még így hangilag is. Hallani lehetett, hogy örült, megkönnyebbült, hogy együtt érzett velem. És ez nagyon jólesett. (Igaz, ünneplésből nem lett semmi, mert mire én hazaértem az irodából, ő mélyen aludt a szobájában, pedig csak délután 1 óra volt...)
2005. augusztus 22. Beteg vagyok. Mármint nem daganatosan, mint azt tíz napja tudjuk, daganatok már nincsenek bennem. Valami vírusfertőzés áldozata lett a legyengült immunrendszerem, vagy csak egyszerűen megfáztam a nem éppen nyárias időjárási viszonyoknak köszönhetően. Csütörtök este már éreztem, hogy gond lesz, kapart a torkom, egyre többet fújtam az orrom, de pont péntek reggelre beütött a krach: még hőemelkedésem is volt, a torokfájás és az eldugult orr mellé. És ez egy olyan péntek volt... Egyébként sem kívánta volna egy porcikám sem a kezelést, de mindig úgy voltam vele, hogy ha menni kell, akkor menni kell, na de így? Nem is kaptam meg a szokásos méregadagomat. A Bátai doktort helyettesítő Kapás doktor megvizsgált, alapos volt, még kenetet is vett a torkomból és röntgenre is elküldött. És megdicsérte a sapkám. Ezúttal kommunikatívabb volt, mint a múltkor, mert például azt is tudni akarta, dolgozom-e és hol. Aztán mikor megtudta, azt kérdezte: Hú, akkor maga valami fejes? Hát, ööö, azt azért nem hinném. Szóval kezelés elnapolva. Pénteken még nem sejtettük, mennyi időre. Most már tudom, hogy legalább egy héttel, de lehet, hogy kettő. Tehát mégsem végzünk szeptember 16-án...... Ááááááááááááá! Egyszer azért csak vége lesz. A célt már elértük, most már ez egy ilyen utolsó próbatétel, hogy kibírjam ezt a maradék hármat.
10
És akkor most megpróbálok összetákolni egy listát arról, milyen tanácsaim vannak azok számára, akik majd a jövőben szembesülnek azzal, hogy daganatos betegek: 1. SÍRD KI MAGAD, ha attól könnyebbnek érzed magad, BESZÉLJ RÓLA mindenkinek, aki fontos számodra, s akitől biztatást, megértést vársz, de: NE ESS PÁNIKBA! Minden gödörből ki lehet mászni valahogyan, és Te képes leszel rá. 2. HIGGY ÖNMAGADBAN, ne kételkedj a gyógyulásodban és bízz az orvosodban. Sokkal könnyebb annak meggyógyulni, aki minden porcikájával akarja. 3. FOGD FEL EGY PRÓBATÉTELNEK a gyógyulási procedúrát. Gondold azt, hogy nem véletlenül kaptad ezt osztályrészül a Jóistentől / Sorstól / Felsőbb akarattól. Ez a betegség arra figyelmeztet, hogy valami nincs rendben az életedben, valamin változtatni kell. Máshogyan kell rangsorolnod a dolgokat, másképp kell tekintened a Téged körülvevő problémákra. Mire a procedúra végére érsz, lelkileg megerősödsz és tudni fogod, mi az, amin változtatnod kell. 4. NE GONDOLKOZZ AZON, MIRŐL KELL LEMONDANOD a betegség miatt. Jó, fusson át az agyadon egyszer, kétszer, de ne nap mint nap. Keress helyette olyan dolgokat, amik ez idő alatt is újdonságot hoznak az életedbe. Régen szerettél volna festeni vagy énekelni tanulni? Most megteheted! Szánj rá időt, s meglátod jót tesz a lelkednek. 5. NE HASONLÍTGASD MÁSOK TÖRTÉNETÉT a magadéhoz. Minden eset más és más. Attól, hogy valaki szenvedett a kemoterápiától, nem törvényszerű, hogy a Te szervezeted is ugyanúgy reagál rá. Sőt. Az a törvényszerű, hogy másképp. 6. CSAK MÓDJÁVAL HIGGY A CSODASZEREKBEN, táplálék-kiegészítőkben, természetgyógyászokban, és egyebekben. Ha létezne olyan készítmény, amely valóban igazoltan hozzásegíti a rákos betegeket a gyógyuláshoz, már alkalmaznák a kórházakban is. Ne feledd, a sok csodaszer készítője és forgalmazója éppen abból él, hogy pontosan tudják, a daganatos betegek és családjaik minden pénzt megadnának a biztos gyógyulásért, a kevesebb szenvedésért. Válassz ki egyet-kettőt, esetleg hármat, teszteld le, figyeld magadon, érzel-e bármilyen pozitív változást a hatásuktól – aztán döntsd el, melyiket kívánod alkalmazni, ha egyáltalán. Ártani – talán – egyik sem árt, de iszonyú sokba tudnak kerülni, és még a „lightosabb” napokon is arra emlékeztet rendszeres szedésük, hogy Te beteg vagy. 7. HA EGY MÓDOD VAN RÁ, DOLGOZZ TOVÁBBRA IS, hiszen az élet nem áll meg. Ha a megszokott közegedben telnek tovább napjaid, aktívan, feladatokkal, akkor közel sem lesz olyan erős betegségtudatod, mintha kilépsz a megszokott kerékvágásból, s betegként otthon gubbasztasz a négy fal között. 8. ÉRZÉKELTESD BARÁTAIDDAL, CSALÁDODDAL, hogy mikor mire van szükséged. Ők biztosan együtt éreznek Veled, mindent megtennének Érted, de nem tudják a helyedbe képzelni magukat. Ha nem osztod meg velük, hogy mire vágysz, mi könnyítene Rajtad, akkor kevésbé tudnak segíteni Neked. 9. NE FÉLJ A HAJHULLÁSTÓL! Amikor már benne vagy a kezelések sűrűjében, rá fogsz jönni, hogy ez nem akkora nagy áldozat. Persze, tartunk tőle, hogy nézünk ki tart fejjel – de ha tényleg megkopaszodunk, már közel nem olyan ijesztő az egész. Válassz egy jó parókát vagy szerezz be Neked tetsző sapkákat, kendőket – még mielőtt minden hajszálad kihullana. Ha ezt megteszed, magad is megkönnyebbülsz. 10. TANÁCS PARÓKAVÁSÁRLÁSHOZ: még akkor indulj felfedező útra, amikor van hajad, mert jobban megtalálod az eredeti hajszínednek, fazonodnak leginkább megfelelőt. Inkább járj végig több üzletet, szánj rá időt, de fontos, hogy megtaláld a megfelelőt, a Neked leginkább tetszőt. Ha rá is kell fizetni valamennyit, nem elég a felírt recept, gondolj arra, hogy az összeg hamar megtérül, hiszen jó ideig nem lesz szükséges fodrászra. De ha igazán jó fazonú parókát választottál, ezt nem is fogod bánni. 11. ÍRJ NAPLÓT! Ha kiírod magadból az érzéseidet, az örömödet, bánatodat, az sokat 11
segíthet. Meg az is, ha idővel visszaolvasgatod az irományod, s magad is meggyőződhetsz róla, hogy már mennyi akadályt sikerrel vettél. 12. KÍMÉLD MAGAD, pont úgy, ahogy az orvos kéri, hogy elkerülhesd a fertőzéseket, megbetegedéseket, de NE ÉLJ BUROKBAN. Egy daganatos beteg is mehet moziba a barátaival, járhat sétálni a Margitszigetre vagy kirándulhat a hegyekben.
2005. szeptember 5. Hozzávetőleg 47 napja nem volt görkorcsolya a lábamon, 24 napja nem relaxáltam és 11 napja nem írtam e naplóba. Nagy mulasztások. De: megvolt a jubileum, a 10. kezelés és énekórákra is járok még. Illetve újabban az énektanárnő jön házhoz – s bár így nem lehet zongorával skálázni, nekem kényelmes, hogy nem kell Kőbányára kibumiznom. Szóval még kettő. Ahogy mások mondják: már csak kettő. Ők nem tudják, milyen az, amikor már akkor is hány az ember, amikor még egy gramm mérget sem nyomtak belé. Velem megint ez történt. A vénásan beadott nyugtató-féle legalább hatott, és a kezelés rázósabb részét, a bödönnyi anyagot átaludtam. Este 7 körül anya azzal ébresztett, hogy vége. Na de addig délelőtt fél 12-től eltelt némi idő. Igazság szerint a nagyobbik része szimplán várakozással, úgy négyig, de ez már lassan nem meglepő, igaz, most minden rekordot megdöntöttünk. Az ok: a kedves helyettesítő Kapás dr. nem tudta, hogy érkezem, ezért nem rendelte meg a cuccot. Készséggel hajlandó voltam ezt elhinni neki, de ha már ott voltam, szerettem volna túl leni a nyavalyás tizedik kezelésen, bármiért is értett félre a kezelőorvosom hét közben, mikor telefonon megegyeztünk, hogy pénteken jövök. Nem tudom, hogy intézte el péntek délután kettő után a gyógyszeres részleggel, de lett citó, és így nem maradtam hoppon. Ezért megérdemelte a parlamentes ajándékcsomagot, amit direkt neki készítettem össze – ha már a múltkor úgy érdeklődött a munkámról. Most meg láthatólag aziránt érdeklődött volna, hogy mit olvasok, mert többször is megakadt a tekintete a könyvborítón. Lance Armstrong: Bicikli életre halálra. Hirtelen felindulásból vettem meg a kedvenc könyvesházamban (amit biztos azért is szeretek, mert kicsit úgy érzem magam benne, mint Berlinben a Dussaman Kulturkaufhausban). Tudtam, hogy L.A. hatszoros Tour de France-győztes, egy ideje azt is tudom, hogy súlyos rákbetegsége volt, amiből talpra állt, s azt hallottam, ez az életrajzi könyv leginkább erről szól. Köszönhetően a pénteki négy órás várakozásnak szépen előre haladtam az olvasással... A kezelésre ma már csak az a gombóc emlékeztet, amit a torkomban érzek folyton. Meg néha olyan böfögés, vagy csuklás-szerű izé jön rám. Hogy ez is a sok hányástól van-e? Az ember produkál olykor furcsa dolgokat. Ja, és a kezem. Érzékeny, de mi ez ahhoz képest, hogy máskor gépelni sem nagyon tudtam vele. Szóval még kettő. Annyit már kibírunk. Hányással együtt is. Ezek a kéthetes ciklusok teljesen megváltoztatják az időérzékemet. Ami a legutolsó kezelés előtt volt, az olyan, mintha több hete, vagy hónapja történt volna. Ezért néha megmondani sem tudom, mikor találkoztam utoljára közeli barátokkal, vagy például mikor voltam utoljára moziban. (de, ez kivételesen rémlik, hogy a Mr. és Mrs. Smith lehetett az...)
12
2005. szeptember 20. Elhatároztam, hogy mesterségesen pihentetem magam, visszakapcsolok egy alacsonyabb sebességi fokozatba. Az orvosom azt mondta, pihenjek többet, ami 11 kemoterápiás kezelés után végülis érthető és logikus. Ugyanakkor nem menne nekem az, amit ezen felvetésemre mondjuk Brigi reagált: menj haza a munkából kora délután és feküdj le. Már eleve ott problémák adódnak, hogy a munkahelyről kora délután eljönni.... A problémák ott kezdődtek, hogy vasárnap parlamenti választások voltak Németországban. Na nem mintha a végkimenetelnek közvetlen befolyása volna az én életemre, de olyan módon mégis, hogy a főnökömnek csütörtökön reggel az a nagyszerű ötlete támadt, hogy írjak neki egy tanulmányt a német választásról. Öhöm. Alapvetően testhezálló feladat, végre valami, ahol használhatom a nyelvtudásom, nem beszélve Németország-ismereteimről és tapasztalataimról, de akkor is, bassza meg, nem jutott eszébe egy héttel korábban? Akkor talán bőven lett volna időm utánajárni a részleteknek, olvasgatni, szemezgetni, irogatni. Csütörtök kora délutánig odáig jutottam, hogy a kezemben volt egy kb. 80 oldalas paksaméta, a Spiegel legutóbbi számainak fontosabb cikkeinek fénymásolata. Magam készítettem, s ugye ez is időt rabló elfoglaltság volt. Mivel délután már nem volt pofám Lóri ex-kollegám látogatását lemondani, mert már ezt megelőzően háromszor megtettem, s kora este pedig anyukám érkezett menetrendszerűen, túl hamar nem vághattam bele a közepébe. Hajnali fél háromig írtam, s három elmúlt már, mikor végre lefeküdtem. Hiába aludtam 10-ig, nyűgös voltam, morcos, mindennel bajom volt. Legfőbbképp azzal, hogy hiába tököltem hajnalig azzal, hogy minél pontosabb képet adjak a német választások várható kimeneteléről, a főnököm lehet, hogy el sem olvassa. Vagy ha igen, akkor sem értékeli sokra az irományomat. Pénteken így mentem a kezelésre a kórházba, ahol ezúttal sok minden flottul ment. Lett rögtön ágyam, s a teremben rajtam kívül csak a nagyothalló néni volt egy ideig. Andi kereshette a vénámat. Bátai doktor is megjött a szabadságolásokból és alaposan megvizsgált, valamint hosszabban beszélt velem. Például azt a jó tanácsot adta, amit már fentebb is írtam: pihenjek többet. Megtudtam még, hogy ha vége mindennek, egy hónapra rá CT, három-négy hónap elteltével PET-vizsgálat következik. (valahol már most azon izgulok/szorongok, hogy jaj, csak akkor se találjanak semmit....) Ezek után megkaptam vénásan a magam Rivotril adagját, amitől egy kicsit bealudtam, és figyelem, ezt valóban fel kell jegyezni: a kórházban egyáltalán nem hánytam. Na de majd mikor hazajöttünk, bepótoltam a lemaradást. Lázam is volt. 38,4. Nem is nagyon ment 38 alá elalvás előtt. Még szombaton is vacakul voltam. Először fordult elő, hogy még szombaton is hánytam. Az émelygés és fáradtság már emellett meg sem lepett. Szóval mindezen áldatlan állapotokat utólag annak tudom be, hogy nem kipihenten fogadta be a szervezetem a kezelést, ezért nem a legjobban reagált rá. Hát erre az utolsóra, ami még hátravan, majd nagyon rákészülök. Még relaxálni is fogok előtte. Szóval ott tartottam, hogy a német választások felborítják az én mesterségesen stresszmentesített életemet. Hétfőn ugyanis újabb beszámolót írhattam a főnökömnek. De mivel egész délelőtt (na jó, csak 11-től) a Phd-képzésem szokásos éves nyitókonferenciáján dekkoltam, és csak 2 körül értem be a parlamentbe, a beszámoló elkészítése megint nem mehetett egyik pillanatról a másikra. Főleg, mert a Parlamenti különóra pályázatának leadási határideje is volt hétfőn, ezért azzal is akadt tennivalóm. Szóval, volt vagy fél 8, mikor a számítógépemet az irodában kikapcsoltam. Ma meg csak a Parlamenti különóra.... Az iskolák kíváncsiak, a tanárnénik türelmetlenek, egyikük olyannyira, hogy a mobilomon hívott dél körül, meglehetősen számonkérő hangnemben, követelőzve, hogy micsoda dolog az, hogy ők még nem kaptak meghívólevelet. Közöltem vele, hogy kemoterápia után három nappal ennél gyorsabb tempóra nem vagyok képes, sajnálom. Ez a 13
tény kb. 2 percre hatotta meg a hölgyet, utána tovább erőszakoskodott. Az biztos, hogy az ő csoportját (veszprémiek) nem én fogom kísérgetni jövő héten az Országházban.... Akartam még írni arról, hogy mennyi minden relatív. Relatív az, hogy mit tartunk problémának. 9 hónappal ezelőtt súlyos problémának tartottam, hogy újra pattanásos az arcom, pedig mennyi Roaccutant benyeletett velem a bőrgyógyász. Most ez eltörpül. Fontosabb az, hogy egészséges maradjak. Rövid és hosszú távon egyaránt. Ebben a maradék, szárnyaszegett néhány hétben ne kapjak el semmilyen fertőzést (most pl. Kinézőben van egy húgyuti akármi, de ellenszerként már negyedórát pancsoltam fél kádnyi sós vízben és megittam egy bögre rettenetes ízű gyógyteát ((kamilla-cickafark-medveszőlőlevél)) . Vagy jelentős problémaként éltem meg a testsúlyomat. Ma is zavar még, hogy nem olyan vagyok, mint mondjuk 5 évvel ezelőtt, de hát öregszem is, meg lustulok is. És különben is, ha vége e cécónak majd rendbehozom az alakomat. 2005. október 5. (egy hónap múlva leszek 29....) Most ujjonghatnék, hogy vége, ezt vártam, még ha annak idején e sorok között szeptember 16aként emlegettem is a bűvös dátumot, de 30. lett belőle. Valóban, alig vártam, hogy eljöjjön a nap, ami után elmondhatom, hogy eddig és nem tovább. Végre megtörtént, megkaptam az utolsó adagot, mégsem érzem úgy, hogy fellélegezhetnék. Olyan érzésem van, mint máskor rendesen egy kezelés után: kezdek magamhoz térni a gyenge napokból, jelentkezik még néhány nem kívánt kockázat és mellékhatás (valami zűr lehet megint a vizelettel – vagy csak a szteroidtól furcsa, amit kaphattam? – na meg ínygyulladás, az már úgy is régen volt), a hétköznapok színesednek, tele vagyok programmal, bizonyítván magamnak is, hogy köszönöm, jól vagyok. Majd ha jövő pénteken azon kapom magam, hogy nini, nem a kórházban vagyok, s ha rá két hétre újból rámtör ez a felismerés, akkor talán jön a jóleső megkönnyebbülés is. ((rettentes íze lett ennek a cickafarkmedveszőlőlevél-kamilla-teának, amit a viezeletes problémáim legyűrésére kotyvasztottam, hiába öntöttem bele egy fél bödön mézet)) A „nagy kő szívről balra el”-effektus pedig csak akkor esedékes, ha a november elején sorra kerülő CT-vizsgálat ugyanazt mutatja ki, amit a legutóbbi, augusztusi: nem talának semmi daganatra utaló jelet. Arra kell még ráállítanom az agyamat, hogy a pozitív gondolkodásomat és optimizmusomat kivetítsem a jövőre is, és ne aggodalmaskodjak feleslegesen azon, hogy jó, jó, hogy most negatív az eredmény, de mi lesz fél év múlva.... Meg kellene nyugodni végre, és szép lassan felfogni, min mentem keresztül, honnan hova jutottam, milyen áron, s hogy bármi is volt menetközben, a végállomást úgy hívják: GYÓGYULÁS. Biztos, hogy március 16-a óta sokat változtam, alakultam – amellett, hogy a szervezetem folyamatosan legyengült. Ahogy gyengült a testem, úgy erősödött a lelkem. De vajon elég erős-e már? Úgy értem: tudom-e kellő lazasággal kezelni a problémákat? Nem rágódom-e még most is túl sokat és feleslegesen dolgokon? Nem lehet, hogy ezek a rágódások gyakorlatilag az esetek 90%-ában a munkahellyel függnek össze?
14
2005. november 6. Úristen, már 29 éves vagyok!!! Bizony, sok is ez a 29, erről akkor győződhettem meg, amikor a tegnapi ünnepnapon a délutánt csendes magányban, gyertyafények kereszttüzében kívántam eltölteni, s pont 29 gyertyát akartam meggyújtani. Kétszer is elszámoltam a dolgot. 27 vagy 31, de biztos nem 29 gyertya égett. Aztán csak sikerült a bonyolult matematikai művelet, a szoba pedig kellemes hangulatúvá varázsolódott. Amolyan öregedési folyamatot egyébként nem érzek. Minden változatlan. Egyelőre. De ha most a 29 ilyen gondokat okoz – ha csak számolásilag is - , akkor mi lesz a 30-nál? Csillát szerdán úgy köszöntöttem fel, hogy boldog születésnapot kívántam egy híján 30 éves barátnőmnek. Nos, emiatt az egy kis ártatlan megjegyzés miatt többszörösen bűnhődnöm kellett, mert egész családjában elhíresztelte, hogy én milyen „szemtelen” voltam. Ezért nem csak Csilla, de Mariann és János is a 30-as évek közeledtére való utalással köszöntött engem. És még mennyien köszöntöttek – a harmincas évekre való utalás nélkül is.... ! Családtagokat leszámítva is vagy 33-an. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi embernek eszébe jut, hogy november 5-én ünnepelem a születésnapomat. Ki telefonon, ki SMS-ben, ki e-mailben, ki személyesen tudatta jókívánságait. Én meg csak örültem, és örültem. A legjobban a „meglepetés partinak”. Annyiban nem volt meglepetés, hogy tudtam, hogy lesz valami buli. És nagyjából tudtam, kik lehetnek ott, hiszen Brigi velem diktáltatta le a neveket és a telefonszámokat. De például sejtelmem sem volt, hol is lesz a nagy esemény, hogy végül ki mond igent, ki nemet és ki talánt, hogy lesz-e torta és ajándék, s hogy mi lesz a program. Annyit tudtam, hogy este fél 9-re kell elkészülnöm. Ehhez képest Imre már 20:10 körül csengetett. De fél 9-ig tényleg elkészültem. A Váci utca új részébe mentünk, egy Verne nevű étterembe, aminek a hátsó részében volt amolyan bulira alkalmas helyiség. Más társaságok is voltak a helyen, szintén születésnapok apropóján. A mi asztalunknál már ott ült Zsuzsi, Ferkó, Viniczai Andi, Petra, Csilla, János, Brigi és Imre. És befutott Ági is. Vártuk volna még Justot, Csákovics Lajost és Gergőt. Utóbbi maga jelentkezett, hogy mégsem jön, mert Szegeden van, de minden jót kívánt. A másik kettőről csak annyi derült ki, hogy nem lesznek jelen. Kár. De ők bánhatják leginkább. Mindenki hozott valami kis ajándékot. Vagy nem is annyira kis ajándékokat. Zsuzsiék összevásárolták nekem az IKEA piros színű készleteit, Ágitól Nick Cave verseit kaptam, Petrától Ray Charles duettes CD-jét, Anditól (pedig még csak most kezdjük elmélyíteni barátságunkat) egy könyvet, egy saját mixelésű CD-t és egy szerencsét / szerelmet hozó falovat, Csilláéktól egyelőre üdvözlőlapot, a Brigi ajándékai pedig a lakásban vártak. És akkor mindemellett attrakcióként ott volt a „tüzijátékos” torta, a pezsgő. Na meg az, hogy a hely félig karaoke-bárként üzemelt, s a társaság elvárta, hogy énekeljek. Én mondtam, hogy beszari, gyáva alak vagyok, aki nem mer kiállni egy mikrofonnal a kezében, de Brigi addig erősködött, míg egy cetlin már ott is szerepelt a nevem, mindjárt két dallal. A Máté Péter örökzöldet sikerült sztornóztatni, de sikerült egy még lehetetlenebb nótát választani helyette: LGT, Ugye mi jóbarátok vagyunk. A mikrofonunk pedig nem szólt rendesen, így a baráti kör csak annyit mondott, hogy legközelebb hangosabban énekeljek. Szerintem udvariasságból nem mondták, hogy mennyire bűn rossz volt a produkció. Igaz, a mi hangunkat túlharsogta egy Janics Natasa-kinézetű, de nála sokkal kövérebb, és talán elhanyagoltabb, de mindenképp öregebb nőszemély, aki nyilván feltűnési viszeketetségben szenved, mert minden kérés nélkül énekelt bele a mi dalunkba. A másik szám, Auth Csillától a Vigyél el sajnos elég későn került műsorra, úgy fél 2 felé, pedig az már egy fokkal jobban sikerült. Viszont a társaság nagy része addigra hazament, s megmaradt abban a hitben, hogy nyilván csak alibiből mondom, hogy énekelni tanulok, igazából valami szigorúan titkos dolgot művelhetek az 15
énekórák időpontjában. Az este során minden jelenlevőnek (addigra Petra és Andi már lelépett) írtam egy képeslap hátuljára néhány sort – egyrészt megköszöntem hogy eljöttek és együtt ünnepeltek velem, másrészt azért mondtam köszönetet, hogy az elmúlt hónapokban akkor is mellettem voltak, amikor nem volt épp ünnepi a hangulatom. Azt hiszem, meghatódtak tőle. Vagy legalábbis egynéhányan. Briginek még azt is odaírtam, hogy ha netán egyszer híres sztár leszek, ő lesz a menedzserem, mert ez az esti buli már elegendő volt referenciamunkának, s köszönöm neki, hogy ráérzett, mire van szükségem. Az egészben az volt a legjobb, hogy együtt voltunk, hogy éreztem, hogy szeretnek, hogy azért vannak ott, mert örömet akarnak szerezni, s mert fontos nekik, hogy én jól érezzem magam. Önző dolog ez, hogy csak azt emelem ki, hogy nekem milyen állat jó dolgom volt, de végülis mikor máskor legyen az ember önző, ha nem a saját születésnapján?
16
