1Móz 41,1-57 József a megmentő

1Móz 41,1-57 József a megmentő „Lőn pedig két esztendő múlván, hogy a Faraó álmot láta, s ímé áll vala a folyóvíz mellett. És ímé a folyóvízből hét szép és kövér tehén jő vala ki, és legel vala a nádasban. S ímé azok után más hét tehén jő vala ki a folyóvízből, rútak és ösztövérek, és oda állanak vala ama tehenek mellé a folyóvíz partján. És elnyelék a rút és ösztövér tehenek a hét szép és kövér tehenet; és felserkene a Faraó. És elaluvék és másodszor is álmot láta, és ímé hét gabonafej nevekedik vala egy száron, mind teljes és szép. És ímé azok után hét vékony s keleti széltől kiszáradt gabonafej nevekedik vala. És elnyelék a vékony gabonafejek a hét kövér és teljes gabonafejet. És felserkene a Faraó, és ímé álom vala. Reggelre kelvén, nyugtalankodék lelkében, elkülde azért és egybehívatá Égyiptom minden jövendőmondóját, és minden bölcsét és elbeszélé nékik a Faraó az ő álmát, de senki sem vala, ki azokat megmagyarázta volna a Faraónak. Szóla azért a főpohárnok a Faraónak, mondván: Az én bűneimről emlékezem e napon. A Faraó megharagudt vala az ő szolgáira, és fogságba vettetett vala engem a testőrök főhadnagyának házába, engem és a fősütőmestert. És álmot látánk egy éjjel, én is, az is; mindegyikünk a maga álmának értelme szerint álmoda. És vala velünk ott egy héber ifjú, a testőrök főhadnagyának szolgája; elbeszéltük vala néki, és ő megfejté nékünk a mi álmainkat; mindegyikünknek az ő álma szerint fejté meg. És lőn, hogy a miképen megfejté nékünk, úgy lőn: engem visszahelyeze hívatalomba, amazt pedig felakasztatá. Elkülde azért a Faraó és hívatá Józsefet, és hamarsággal kihozák őt a tömlöczből, és megborotválkozék, ruhát válta és a Faraóhoz méne. És monda a Faraó Józsefnek: Álmot láttam és nincs a ki megmagyarázza azt: Én pedig azt hallottam rólad beszélni, hogy ha meghallod az álmot, meg is magyarázod azt. És felele József a Faraónak, mondván: Nem én, Isten jelenti meg, a mi a Faraónak javára van. Monda azért a Faraó Józsefnek: Álmomban ímé állok vala a folyóvíz partján. És ímé a folyóvízből hét kövér és szép tehén jő vala ki, és legel vala a nádasban. S ímé azok után más hét tehén jő vala ki, nagyon ösztövérek, rútak és hitványak; egész Égyiptom földén nem láttam azokhoz hitványságra hasonlókat. És elnyelék az ösztövér és rút tehenek, az elébbi hét kövér tehenet. És azok gyomrukban valának, de nem tetszik vala meg, hogy gyomrukban volnának, mert külsejök oly rút vala, mint az előtt. És felserkenék. És láttam álmomban, és ímé hét gabonafej nevekedik vala egy száron, mind teljes és szép. És ímé hét összeaszott, vékony, keleti széltől kiszáradt gabonafej nevekedik vala azok után, És elnyelék a vékony gabonafejek a hét szép gabonafejet. És elmondám az írástudóknak, de senki sincs, a ki megmagyarázza nékem. És monda József a Faraónak: A Faraó álma egy és ugyanaz; a mit Isten cselekedni akar, azt jelentette meg a Faraónak. A hét szép tehén, hét esztendő, a hét szép gabonafej az is hét esztendő; az álom egy és ugyanaz. A hét ösztövér és rút tehén pedig, melyek amazok után jöttek ki, az is hét esztendő, és a hét vékony, keleti széltől kiszáradt gabonafej, az az éhségnek hét esztendeje. Ez az a mit mondék a Faraónak, hogy a mit Isten cselekedni akar, megmutatta a Faraónak. Ímé hét esztendő jő, és nagy bőség lesz egész Égyiptomban. Azok után pedig következik az éhség hét esztendeje, s minden bőséget elfelejtenek Égyiptom földén, és megemészti az éhség a földet. És nem ismerszik meg az elébbi bőség e földön az utána következő éhség miatt, mert igen nagy lesz. Hogy pedig a Faraó álma kettős, kétszeres vala, onnan van, mert Istennél elvégezett dolog ez, és siet az Isten azt véghez vinni. Most azért szemeljen ki a Faraó egy értelmes és bölcs férfit, és tegye Égyiptom földén gondviselővé. Cselekedje ezt a Faraó és rendeljen tiszttartókat

az országnak, és szedjen ötödöt Égyiptom földén a hét bő esztendőben. És takarítsák be a következő jó esztendők minden termését, és gyűjtsenek gabonát a Faraó keze alá, élelműl a városokban, és tartsák meg, És legyen az élelem tartalékban az ország számára az éhség hét esztendejére, melyek elkövetkeznek Égyiptom földére, hogy el ne vesszen e föld az éhség miatt. És tetszék e beszéd a Faraónak és minden ő szolgáinak. Monda azért a Faraó az ő szolgáinak: Találhatnánk-é ehhez hasonló férfit, a kiben az Isten lelke van? És monda a Faraó Józsefnek: Mivelhogy Isten mind ezeket néked jelentette meg, nincs hozzád fogható értelmes és bölcs ember. Te légy az én házamon főgondviselő, és minden népem a te szavadra hallgasson, csak a királyiszék tesz engem nálad nagyobbá. Monda továbbá a Faraó Józsefnek: Ímé fejedelemmé tettelek az egész Égyiptom földén. És levevé a Faraó a maga gyűrűjét kezéről, és adá azt József kezére; és felöltözteté őt drága gyolcs ruhába, és aranylánczot tőn az ő nyakába. És meghordoztatá őt az ő második szekerén, és kiáltják vala ő előtte: Térdet hajtsatok! Így tevé őt fejedelemmé az egész Égyiptom földén. És monda a Faraó Józsefnek: Én vagyok a Faraó; de te nálad nélkül senki se kezét, se lábát fel ne emelhesse egész Égyiptom földén. És nevezé a Faraó József nevét Czafenát-Pahneákhnak, és adá néki feleségűl Aszenáthot, Potiferának On papjának leányát. És kiméne József Égyiptom földére. József pedig harmincz esztendős vala, mikor a Faraó előtt, az égyiptomi király előtt álla. Kiméne tehát József a Faraó elől, és bejárá az egész Égyiptom földét. És a föld a hét bő esztendő alatt tele marokkal ontá a termést. És összegyűjté a hét esztendőnek minden eleségét, mely vala Égyiptom földén, és a városokba takarítá az élelmet, minden városba a körülte levő határ élelmét takarítá be. És felhalmozá József a gabonát, mint a tenger fövénye, igen sokat, annyira, hogy megszűntek azt számba venni, mivelhogy száma nem vala. Józsefnek pedig születék két fia az éhség esztendejének eljötte előtt, kiket szűle néki Aszenáth, Potiferának az On papjának leánya. És nevezé József az elsőszülöttnek nevét Manassénak: mert úgymond, elfelejteté én velem Isten minden én vesződségemet, és az én atyámnak egész házát. A másodiknak nevét pedig nevezé Efraimnak: mivel, úgymond, megszaporított engem Isten az én nyomorúságomnak földén. Eltele tehát a bőség hét esztendeje, a mely vala Égyiptomnak földén. És elkezdődék az éhség hét esztendeje, mint megmondotta vala József; és lőn éhség minden országban; de Égyiptom földén mindenütt vala kenyér. De megéhezék egész Égyiptom földe is, és kenyérért kiált vala a nép a Faraóhoz. - Monda pedig a Faraó mind az Égyiptombelieknek: Menjetek Józsefhez, és a mit mond néktek, azt míveljétek. És az éhség mind az egész földön vala. Akkor mind megnyitá József a gabonás házakat, és árulja vala az Égyiptombelieknek; mert nagyobbodik vala az éhség Égyiptom földén. És mind az egész föld Égyiptomba megy vala Józsefhez gabonát venni; mert nagy vala az éhség az egész földön.” Bevezetés Ez a történet is, mint ahogy az egész Szentírás, először is Jézus Krisztusról szól. Másodszor szól nekünk is, személyesen, hogy intsen, megjobbítson, neveljen. „A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre ” (2Tim 3,16). 1.) Isten előre kijelenti, amit tenni akar Azt látjuk az alapige történetében, hogy Isten, amit cselekedni akart, azt előre kijelentette. Ez mindig így van. Semmit nem tesz addig Isten, amíg előre ki nem jelententi azt. Ámós próféta könyvében olvasunk egy Igét a 3. rész 7. versében: „Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak.” Már korábban

Ábrahám történetében is láttuk, amikor Isten el akarta pusztítani Sodomát, azt mondta, hogy nem titkolja el Ábrahámtól, és előre elmondta Ábrahámnak (1Móz 18,17-33). (1) Kinek jelenti ki Isten az Ő titkát, amit tenni akar? Nem a világ bölcseinek. Amikor a Fáraó elmondta az álmot Egyiptom bölcseinek, jövendőmondóinak, semmit nem értettek belőle (8. v.), nem tudták megmagyarázni. Isten most is kijelentette egyéni életünkre, és az egész világra nézve a jövendőt. A világ bölcseitől, tudósaitól hiába tudakozódik az ember. Írnak cikkeket, hogy: „ez lesz és az lesz, ilyen környezeti katasztrófa, azután olyan légköri katasztrófa, túlmelegedés, eláraszt bennünket a szemét - nem lesz, nem úgy lesz.” Mert a bölcsek előtt Isten eltitkolta. Azután jönnek különböző jövendőt mondó, paranormális emberek. Azok is, mint látnokok ilyen és olyan jövendőt mondanak, Nostradamustól elkezdve… Mert egyszerűen Isten nem azt mondta, hogy a világ bölcseinek jelenti ki, és nem azt mondta, hogy a jövendőmondóknak jelenti ki. Hanem kitől nem titkolja el az Úr? Az ő prófétáitól. Ha mi azt akarjuk tudni, hogy mi lesz a jövőben, akkor nem a tudósokhoz kell mennünk, és nem a jövendőmondókhoz. Nem különböző szenzációkat író újságokat kell olvasni, hanem Isten az Igéjében jelentette ki, hogy mi lesz. És azt is kijelentette, hogy „…megfogja a bölcseket az ő csalárdságukban…” (Jób 5,13), hogy azok hiábavalóak. De „…semmit nem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti […] a prófétáknak” (Ám 3,7). S ki ne jelentené azoknak, akik az Ő barátai, mint Ábrahám, aki „…megparancsolja […] az ő [egész] házanépének ő utána, hogy megőrízzék az Úrnak útát…” (1Móz 18,19), hűségesen megtartsák a szövetséget. Ezeknek jelenti ki az Úr. (2.) Miért jelenti ki Isten a jövőt? Nem azért, hogy az ember kíváncsiságát kielégítse. Éppen ezért soha nem úgy jelenti ki Isten, hogy az ember szenzációéhségét csillapítsa. Hanem mindig azért - ahogy elmondta József a Fáraónak -, hogy az ember (a Fáraó) javára legyen. Ahogy olvastuk a 32. verstől, hogy: „…Istennél elvégzett dolog ez, és siet az Isten azt véghez vinni”, most azért – most jön a következő, hogy miért jelentette ki Isten – „…szemeljen ki a Faraó egy értelmes és bölcs férfit, és tegye Égyiptom földén gondviselővé [...] takarítsák be a következő jó [bő] esztendők minden termését, […] legyen az élelem tartalékban az ország számára […] hogy el ne vesszen e föld [a hét szűk esztendő alatt] az éhség miatt” (33.35-36. v.). Tehát Isten azért jelenti ki az ő titkait az ember javára, hogy vonja le belőle az ember a következtetést, bölcsen éljen, szívlelje meg, gondolkozzon a szívével, hogy mi következik ebből, hogy el ne vesszen. Mert Isten: „…azt akarja, hogy minden ember idvezüljön, és az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2,4). El ne vesszen! Itt földi, testi halálról volt szó, de Isten azt akarja, hogy a lelkünk, a szellemünk el ne vesszen, hogy örök életünk legyen. Most azt is olvastuk, hogy a megtartásnak abban látta a feltételét József, hogy egy bölcs és értelmes férfit kell kiszemelni. Aki el tudja igazgatni az egész országot, hogy a nép el ne vesszen. Isten is kiszemelt egy bölcs és értelmes férfit, Krisztust. A megtartás csak Őáltala van. Hiába tudnánk a jövőt, hiába tudnánk minden részletet, ha nincsen, aki át tudna bölcsen vezetni bennünket ezeken az élethelyzeteken. Mindannyian elpusztulnánk. De Isten Krisztust adta, akinek József előképe is ebben a történetben és az egész Szentírásban, hogy átvezessen bennünket, hogy el ne vesszünk. És „…nem is adatott az emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk” (ApCsel 4,12), egyedül csak Ő. 2.) Jézus Krisztus felmagasztalása

Most egy néhány gondolatban szeretnék foglalkozni azzal, hogy ez a történet, hogyan mutat Jézus Krisztusra, az ő megalázására és felmagasztalására, majd utána arról szólnék, hogy milyen üzenete van a mi számunkra ennek az Igének. József, aki Krisztus előképe, megjárta a mélységeket. Onnantól kezdve, hogy testvérei irigykedtek, eladták, meg akarták ölni, egészen addig, hogy Egyiptomban hazug módon megvádolták, és teljesen jogtalanul a börtönbe vetették, ahol el is feledkeztek róla. Ez mind Krisztus megaláztatására mutat. De eljött az idő, amikor Isten elérkezettnek látta, hogy felemelje Józsefet, és ugyanúgy eljött az idő, amikor Isten Krisztust is felemelte az Ő megalázott állapotából. Azt olvastuk az Igében, hogy: „…a Faraó […] felöltözteté őt [nagyon] drága gyolcs ruhába […] levevé […] a maga gyűrűjét a kezéről [saját ujjáról], és adá azt József kezére...” (42. v.). Ez a hatalmat jelenti. Amit megírt, és a gyűrűvel megpecsételt, az olyan volt, mintha a Fáraó írta volna. „…aranylánczot tőn az ő nyakába. És meghordoztatá őt az ő második szekerén...” (42-43. v.). Végighordoztatta egész Egyiptom földjén. Mentek előtte, és kiáltották, hogy: „…Térdet hajtsatok!...” (43. v.). Egész Egyiptomnak meg kellett ismerni, hogy kicsoda József. „És monda a Faraó Józsefnek: Én vagyok a Faraó; de nálad nélkül senki se kezét, se lábát fel nem emelhesse egész Égyiptom földén” (44. v.). A zsoltárokban olvassuk, hogy: „…főembereit tetszése szerint [szabadon] kötöztetheté, és véneit [bölcseit] is bölcseségre taníthatá” (Zsolt 105,22). Tehát fejedelemmé, úrrá tette őt. Ugyanígy történt az Úr Jézus Krisztussal is. A Filippi levélnek a 2. részében azt olvassuk: „…ömagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig. [Eddig a lefelé vezető út.] Annakokáért az Isten is felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, a mely minden név fölött való; Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2,7-11). Tehát azt a Jézus Krisztust, Akit testvérei, a zsidók eladtak, harminc ezüstre becsülték, azt, Akit szembe köptek, azt, Akivel nem törődtek, és azt, Akivel most sem törődnek az emberek sokan, azt, Aki egészen a keresztfa haláláig ment, azt az Isten felmagasztalta. Olyan nevet adott Őneki, hogy Őelőtte mindenkinek meg kell hajolnia. József előtt is, aki az éhség hét esztendeje alatt gabonát vett Egyiptomban, mindenki meghajolt. De Krisztus előtt nemcsak az emberek, hanem a mennyeiek, és a föld alatt valók is meg kell, hogy hajoljanak. „És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2,11). Még egy Igét olvasok a Korinthusiakhoz írott első levélből: „Mert addig kell néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. Mert mindent az ő lábai alá vetett. Mikor pedig azt mondja, hogy minden alája van vetve, nyilvánvaló, hogy azon kívül, [tehát Istenen kívül] a ki neki mindent alávetett. [Tudjuk a történetben, a Fáraón kívül mindenki alá volt vetve Józsefnek.] Mikor pedig minden alája vettetett, akkor maga a Fiú is alávettetik annak, a ki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenben” (1Kor 15,25-28). Ezt jelenti az Úr Jézus Krisztus felmagasztalása. Az Apostolok cselekedeteiben olvasunk arról, hogy Péter pünkösdkor hirdette az Igét, és a következőt mondta: „Mert nem Dávid ment fel a mennyországba; hiszen ő maga mondja: Monda az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbkezem felől, Míglen vetem a te ellenségeidet lábaid alá zsámolyúl. Bizonynyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, a kit ti megfeszítettetek. Ezeket pedig mikor hallották, szívökben megkeseredének, és mondának Péternek és a többi apostoloknak: Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak? Péter pedig monda nékik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatjára; és veszitek a Szent

Lélek [Szellem] ajándékát” (ApCsel 2,34-38). Ez az Ige szíven találta az embereket. Igen, mi megfeszítettük, nekünk nem kellett. Mi azt mondtuk, hogy nem kell királynak. „…Nem királyunk van, hanem császárunk!” (Jn 19,15). El vele, feszítsd meg az élet Fejedelmét! Megkeseredtek a szívükben. Azt kérdezték, hogy mit cselekedjünk. Ma is, amikor az ember rájön arra, hogy hogyan bánt Krisztussal - mennyire mellőzte, mennyire megalázta -, és egyszer megérti, hogy ezt a Jézust Isten mindenek fölé helyezte, és mindenki meg kell, hogy hajoljon Előtte, akkor azt kell, hogy kérdezze, hogy most mit tegyek? S mit felelt Péter? „…Térjetek meg…” Térjetek meg. „Térjetek én hozzám […] földnek minden határai...” (Ézs 45,22). Megtérni azt jelenti: Istenhez fordulni. Ha Istenhez fordul valaki, akkor azt mondta az Úr Jézus: „…a ki hozzám jő, semmiképen ki nem vetem” (Jn 6,37). Megbocsát minden bűnt, eltöröl minden hűtlenséget. „…Térjetek meg és keresztelkedjetek meg […] a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatjára; és veszitek a Szent Lélek [Szellem] ajándékát” (ApCsel 2,38). Gondoljuk el, hogy Józsefet végig hordozták Egyiptomon, ahol voltak ellenségei és rosszakarói. Mit gondolt vajon Potifár, aki börtönbe vettette Józsefet, aki az ő ura is lett? S mit gondolt Potifárné, aki rá akarta venni a paráznaságra, és azután, amikor József nem állt rá, akkor hogyan ragadta el a ruháját, és hogyan hazudott, hogyan mocskolta be, és hogyan került miatta a börtönbe? És mit szólt vajon a főpohárnok? Aki két évig elfelejtkezett róla, pedig ígéretet tett. És mit szólhattak mindazok, akik gonoszul bántak vele, amikor mindenek fölé emelték? De József egyiken sem állt bosszút. Senkin nem állt bosszút. Ezekről ugyan külön nem ír az Ige, csak egyről ír, amikor a későbbiek folyamán a testvérei jöttek. Akik ugyanúgy gonoszul bántak vele. És József azt mondta: „…ne bánkódjatok...” (1Móz 45,5). Nem ti műveltétek ezt, hanem az Isten. „…a ti megmaradástokért küldött el engem Isten...” (1Móz45,5), hogy sok népet megtartsak. Amikor felmagasztalta a Fáraó Józsefet, adott neki egy nevet. Nemcsak gyűrűt, láncot, drága ruhát, nemcsak végighordozta az országban, hanem egy nevet is adott neki. És ez a név, ahogy olvastuk a 45. versben, ez volt: Czafenát-Pahneákh. Ez azt jelenti magyarul: a világ megtartója, szó szerint. Krisztusnak is ez a neve: a világ Megváltója, a világ Megtartója. Azért adta a Fáraó ezt a nevet Józsefnek, mert elhitte, hogy úgy lesz, ahogy József magyarázta, hogy ha a hét bő esztendő alatt nem gyűjtik össze a termést, az éhség hét esztendeje alatt el fog pusztulni egész Egyiptom földje. És mivel ő tudja, hogyan kell összegyűjteni, megtartani, kiosztani, gondoskodni az egész népről, ő tartja meg. De nemcsak Egyiptomot, mert Kánaán földén is, ahogy olvastuk: „…az éhség mind az egész földön vala...” (56. v.). Ő lett a világ megtartója. Jézus Krisztust is nem azért magasztalta fel Isten, hogy elveszítse a világot, hanem, hogy a világ megtartója legyen: „…nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam a világot” (Jn 12,47). Ezt mondta a testvéreinek is. Az ellenségei meg kell, hogy hajoljanak előtte, de ő megtartója lett az egész világnak. 3.) A felmagasztalás után az áldás hét éve Mit jelent prófétailag a bőségnek a hét esztendeje? Ez a kegyelemnek a kétezer esztendejét jelenti, amely Krisztus óta a nagy nyomorúságig tart. (1) Bőség Egyiptomban olyan nagy volt a bőség a hét esztendő alatt - ahogy olvastuk a 49. versben -, hogy a végén már megszűntek számba venni a gabonát. Nem törődött vele már senki. Csak gyűjtötték be, nem jegyezték, annyi volt. Nem volt már értéke, becsülete, csak gyűjtötték, gyűjtötték be a rengeteg gabonát. Valahogy így van most a nagy kegyelem ideje alatt. Az emberek nem becsülik Isten gazdagságát. Mint ahogy földileg is, amikor

gazdagságban van az ember, nem becsüli a kenyeret. Most is sírnak az emberek, hogy ilyen drágaság, olyan drágaság van, de azért a kenyér még most is ki van dobálva a kukákba. És még most is látni az úton olyan almát, hogy egyszer beleharapott valaki, és eldobta. De az idősebbek visszaemlékeznek arra, hogy mi volt a háború alatt, és közvetlen a háború után. Ha kapott valaki egy kenyeret, vagy zsíros kenyeret, akkor örömében sírt. És megcsókolta a kenyeret is, meg azt a kezet is, amelyik adta. Ugyanígy van most Isten kegyelmével. Nem becsüli az ember azt, hogy Isten nem bünteti a bűnöst, hogy hallgat, hogy hosszútűrő, hogy Isten annyi gyalázatot, annyi mocskot eltűr. Ezt a nagy kegyelmet nem becsüli az ember. Visszaél vele, és bűnt bűnre halmoz. Mocskot mocsokra halmoz. „…bűneikkel Sodoma módjára kérkednek” (Ézs 3,10). Nem becsüli Isten kegyelmét, és nem becsüli az Igét sem, az élet kenyerét. Hallatszik az Ige, meghallja az ember, meghallgatja, elfelejti. Bőség van belőle, nem becsüli. De majd amikor eljön a nyomorúságnak a hét esztendeje, amikor letelik ez a nagy kegyelem, és jön az Antikrisztusi kornak a nyomorúsága - minden területen, szellemileg és testileg is jön -, akkor elkezdik majd becsülni azt, amit eddig nem. (2) József feleséget kap Az áldás hét esztendeje alatt még volt egy esemény József életében. Nemcsak új nevet kapott, hogy a világ megmentője, hanem feleséget is: „…adá néki feleségűl Aszenáthot, Potiferának On papjának leányát…” (45. v.). Jézus Krisztus harminc esztendős volt, amikor elkezdte az ő munkáját, amit Isten rábízott. József is harminc éves volt, és egy papnak a lányát adták hozzá feleségül. Nem is akármilyen papnak, On papjának a leányát. Az előkelő város volt, és a legelőkelőbb papnak a leányát kapta feleségül. Úgy hívták ezt a leányt, hogy Aszenáth. Szó szerint azt jelenti magyarul, hogy náth, vagy neith: istennőhöz tartozó. Neith: istennőnek felajánlott. De azt is jelenti, hogy a halál jele. Ez nagyon érdekes. És az Ige kiemeli, hogy: „Józsefnek pedig születék két fia az éhség [hét szűk] esztendejének eljötte előtt...” (50. v.). A bőség hét esztendeje alatt. Ez arra mutat, hogy ez alatt a kétezer év alatt Jézus Krisztusnak is adott az Atya idegenből feleséget. Tudjuk, hogy ki ez az idegen? A Gyülekezet! Mert mi „…Izráel társaságától idegenek, és az ígéret szövetségeitől távolvalók, [voltunk] reménységetek nem vala...” (Ef 2,12). És halálra szántak voltunk, rajtunk volt a halál jele. Pogány istennek voltunk felajánlva. De Isten könyörült rajtunk. A halál jele mást is jelent. Azt is, hogy: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus...” (Gal 2,20). Azt is olvastuk az 51. versben, hogy amikor megszületett József első gyermeke, Manassé nevet kapta, mely azt jelenti magyarul, hogy felejtés, feledékenység. „…mert úgymond, elfelejteté én velem Isten minden én vesződségemet, és az én atyámnak egész házát […] Annakokáért elhagyja ember atyját és anyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez; és lesznek ketten egy testté” (51. v.; Ef 5,31). Minden vesződségét elfelejtette. Elfelejtette testvéreit, atyja házát. De nem úgy, hogy többet nem gondolt velük, hanem a szíve máshoz ragaszkodott: a feleségéhez. Így ragaszkodik Krisztus is a Gyülekezethez. Most az az idő van, amikor Izraelt félretette, és ragaszkodik a Gyülekezethez, amely az Ő teste: „…sokan egy test vagyunk a Krisztusban…” (Róm 12,5). Majd eljön az idő, amikor ismét felveszi Izraelt. Majd eljön az idő, amikor jönnek „a testvérei a hét szűk esztendő alatt, és meghajolnak Előtte”. Ő először idegennek tetteti magát előttük, a „felesége” viszont élete végéig „felesége” marad, akit a bőség hét esztendejében kapott. 4.) A nyomorúság hét esztendeje

Eljött a nyomor hét esztendeje: „…elkezdődék az éhség hét esztendeje…” (54. v.). A nyomor hét esztendeje az Antikrisztusi kor, ami szó szerint is hét esztendő lesz. Annyinak is kell lennie, mert Istennek mindig nagyobb a kegyelme, mint az ítélete. „…irgalmasságot cselekszem ezeríziglen […] megbüntetem […] harmad és negyed íziglen…” (2Móz 20,5-6). Mindig ez az arány: ezer a három és félhez. Kétezer a héthez. Sokkal nagyobb a kegyelem! (1) Éhség Amikor eljön ez a kor, akkor azt olvassuk például az Ámós könyvének a 8. részében, a 11-13. versben: „Ímé, napok jönnek, azt mondja az Úr Isten, és éhséget bocsátok e földre; nem kenyér után való éhséget, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr beszédének hallgatása után. És vándorolni fognak tengertől tengerig és északtól fogva napkeletig. Futkosnak, hogy keressék az Úrnak beszédét, de nem találják meg. Azon a napon elepednek a deli szűzek, meg az ifjak is, a szomjúság miatt!” Az Antikrisztusi kor alatt földi éhség is lesz, de a legszörnyűbb az Úr Igéje iránti éhség lesz. Mert nem lesz Ige. Legszörnyűbb ítélet, amikor Isten nem szól. Amikor nincs kenyér. A földi kenyeret jobban lehet nélkülözni, mint amikor Isten nem szól. És nincs víz, nem árad ki az élet. Majd akkor kezdik az emberek értékelni - amikor nincs, amikor elvétetik -, hogy mit jelent az, hogy most szól az Ige. „…élő víznek folyamai ömlenek…” (Jn 7,38). És miért mondja el Isten mindezt nekünk? Nem azért, hogy magunkban felfuvalkodjunk és dicsekedjünk, hogy óh, a világ nem tudja ezt, de mi tudjuk, hogy mi fog következni, hanem azért, hogy megtartassunk. Hogy aki tudja, bölcsen éljen ezzel a tudással. Hogy ez a tudás ne az eszének a tudása legyen. Hanem most amíg van, amíg szól Istennek az Igéje, gyűjtse be, halmozza fel, raktározza el, forgassa a szívében, értékelje. Értékelje nagyra. Mert jöhet idő, még a mi életünkben is jöhet, sőt nagyon közel van az idő, amikor elvétetik a kenyér. (2) Menjetek Józsefhez! Most még egy dologra szeretnék a végén kitérni. Amikor eljött az éhségnek a hét esztendeje, az emberek éhesen jöttek a Fáraóhoz. Kiáltottak a Fáraóhoz kenyérért. És mit mondott a Fáraó? „…Menjetek Józsefhez, és a mit mond néktek, azt míveljétek” (55. v.). A Fáraó nagyobb volt Józseftől. Isten nagyobb, mint Krisztus: „…az én Atyám nagyobb nálamnál” (Jn 14,28). És Istent – úgy, ahogy – elismerik az emberek. Nyomorúságában Istenhez kiált sok ember: Istenem, segíts! Isten könyörülj rajtam! S mit mondott a Fáraó? Menjetek Józsefhez! Isten most ugyanezt mondja: Én hozzám akarsz jönni, tőlem akarsz segítséget kérni, hozzám kiáltasz? Egy út vezet hozzám: Krisztus! Menj Krisztushoz! Éhes vagy? Menj Krisztushoz! Bántanak a bűneid? Menj Krisztushoz! Szükséged van valamire? Menj Krisztushoz! Nincs más út, csak Krisztus: „Én vagyok az út…” (Jn 14,6). A gabona akkor az életet jelentette. Jézus Krisztus az élet: „Én vagyok az életnek kenyere” (Jn 6,48). „…Menjetek Józsefhez, és a mit mond néktek, azt míveljétek” (55. v.). Amit ő mond, azt tegyétek meg! Befejezés Azzal fejezném be, amit a 32. versben így olvastunk: „Hogy pedig a Faraó álma kettős, kétszeres vala, onnan van, mert Istennél elvégezett dolog ez, és siet az Isten azt véghez vinni.” Nem volt sok idő az álom kijelentése, és a bőség és éhség hét esztendejének az eljötte között. Sietett Isten. Amikor az Úr Jézus Krisztust megfeszítették, „…Isten feltámasztá harmadnapon…” (ApCsel 10,40). Most a kétezer év vége felé vagyunk. Már nincsen sok idő. Ahogy itt olvastuk: „…siet az Isten azt véghez vinni.” A Szentírásból egyértelműen látszik, hogy amikor az idők végéhez közeledünk, felgyorsulnak az események. Úgy mondja a próféta: „Mert […] rövidre metszi igazságban; mivel rövidesen végez az Úr a földön” (Róm 9,28).

Pontosabban azt jelenti ez az Ige, hogy Isten a végén felgyorsult eseményekkel hamar végez. Ahhoz szokták ezt hasonlítani, mint ahogy a zsinagógákban voltak és vannak a tekercsek. A Szentírást tekercsekre írták. És amíg a tóra tekercsen sok lap fel volt tekerve, és el akartak valamit olvasni, egy kicsit kellett csak fordítani rajta, és nagyobb lap tárult az olvasó elé. De a végén, amikor már kevés volt rajta, akkor gyorsan pörgött az, amire fel volt tekerve, hogy ha ugyanolyan nagyságú részt akartak olvasni. Így gyorsulnak fel az események az idők végén. „…rövidre metszi igazságban, mivel rövidesen [gyorsan] végez az Úr a földön.” Nincs sok idő. S amit Isten kijelentett nekünk, a megtartásunkra jelentette ki. Azért jelentette ki, hogy „…bölcs szívhez jussunk” (Zsolt 90,12). Ámen. Debrecen, 1995. január 22.