Kincskereső
6.
Kincskereső
1973.
szám
TARTALOM Rónay György: Ági természetrajza ... Marék Veronika: Prémszakáll és Torzonborz
1 8
Kalász
Márton: Fénykép 10 Manó XI Alma, körte, szilva 12 Szamárkenyér : 12 Márton Klára: Titkot bíznak r á m ... 13 Countee Cullen: Az ú j pajtások (Komlós Aladár fordítása) 17 Gárdonyi Géza: Emlékezetes napok ... 18 Gyurkovics Tibor: Tündérek 19 Kistanya 19 Budai Ilona (Népballada) 20 Illyés Gyula: Az irodalom értelme ... 23 ÉDES ANYANYELVÜNK Csulák Mihály: A szülőföld nyelve ... Demény Ottó: Anyanyelv
24 25
TESTVÉRMŰZSÁK Tüskés Tibor: Kodály és a magyar irodalom
26
HÉTKÖZNAPOK
BETŰORSZÁGBAN
Sáráné Lukátsy Sarolta: eleven indiánt?"
„Látott-e már
A REJTVÉNYFEJTŐK
29 KLUBJA
I. Verses levél II. Tudod-e III. Kép- és betűrejtvények (Csillik Mihály összeállítása) A KINCSKERESŐ KISLEXIKONA Gárdonyi Géza, Gyurkovics Tibor, K a lász Márton (Dobcsányi Ferenc öszszeállítása) KÖNYVEK KÖZÖTT Kósa—Szemerkényi: gedűs András)
Apáról fiúra (He-
A borítót és a rajzokat Szabados Árpád készítette
SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG: Darvas József, Fábián Zoltán, Kováts Miklós, László Gyula, Miklósvári Sándor, Szabó Ferenc, Tatay Sándor FELELŐS SZERKESZTŐ: Hegedűs András SZERKESZTIK: Benjámin László, Dobcsányi Ferenc, Funk Miklós, Lengyel Balázs, Szabados Árpád, Szabó Magda FELELŐS KIADŐ: Németh István K i a d j a a Szegedi Tanárképző Főiskola: Szeged, Április 4. ú t j a 6. Telefon: 15-187 Megjelent 3000 példányban — 73-3313 — Szegedi Nyomda
31 31 32
RÓNAY GYÖRGY
ÁGI TERMÉSZETRAJZA i. Mit hoztál nekünk, Nyuszika? — Még nem a nyarat., csak ígéretét. De ha egy-két hónap elrepül, ígéreted beteljesül: v á r j a vidáman Ágicát a tó, a homok, a parti nád, a kert málnással, almafákkal, s a lombban a zengő madárdal: fülemüle szól, sárgarigó rikoltja, hogy almát harapni jó, és jó, noha ágán szúr a tövis, a bozótban málnát böngészni is. — Még egy-két hónap, s itt a nyár, villan a vízen a napsugár, és elkezdődik a csodás, nagy természetrajz-tanulás, mikor az egész föld. s fölöttünk az egész nyári ég a könyvünk. — Ízelítőül és előre lássunk néhány lapot belőle.
Katák Kata a katicabogár, Kata a légy, Kata a bogarak és minden, ami száll, kivéve a madarakat. Azonfölül, teljesen érthetetlenül, .egy kislány is Kata, bár nem repül, nem is bogár, kis vödrével a parton áll, vizet mer, és pihenni sem fog, míg csak az egész tó ki nem fogy. 1
A fű A f ű arra való, hogy tépdessék. Ha nvugszékben ülünk, térdünkön takaró, máskor viszont a Mackó fejealja. De arra is használható, hogy hemperegjünk rajta. Ez azonban már nehezebb, mivel hozzá időnkint sikítani kell.
A homok A fa alatt van a homok. Ha a kupacot megnyomod, teteje lefolyik alulra, s föl lehet kanalazni újra. De ennél is izgalmasabb tortát csinálni. „Ügy — mondja Ági — ott, ott!" S mutatja, hol a forma. A többi a nagypapa dolga.
A madarak Csodavilág: a zöld gyepen szürke göröngyök ülnek, de szárnyra kelnek hirtelen, a lombba menekülnek, s onnét lesik, hogy kiflijéből szór-e nekik Ágica morzsát. Csakhogy Ágica már a rózsák felé igyekszik: ott! ott! azok közül a körbe-körbe cikázó fekete-fehér pontok közül szívesen gyömöszölne legalább egyet a kis vödörbe. Hanem amint a közelükbe ér, megiramlik az egész csapat, és sebes ívben a tóra csap: kortyintanak, és máris messze villámlanak. A víz színén pár karika kering. Pá, pipi! — mondja Ágica; csalódva int, és visszaül a kiskocsiba.
3
Hazamenet megállunk, nézzük az ereszek alatt a vasúton a fészkeket, fészkek szélén a tátogató kis csőröket, éhes begyeket, meg ahogy megjön a fecskeanyó, s hozzá a finom ennivaló legyeket. Micsoda lárma, csivogás támad, micsoda tolakodás! Ágica néz, tetszik neki a tülekedés: ez az egész fecskelakoma, fecskezsivaj, s dundi kis ujja máris int, hogy vigyük tüstént haza mind a fészkeket. Hogy nem lehet? Nézd, rád szállt egy katica! Semmi baj. Megyünk tovább a kiskocsival. II. Mit hozol nekünk, Nyuszika, még? — Zöld erdőt, benne fülemülét, terebélyes, vén tölgyek árnyát, a bozontos hegyet, a Mátrát, hol bükkök, nyírek előtt, a tisztás szélén fészekként lapul a kis ház; a fényes mátrai reggeleket: Ica néni hozza a friss tejet, kezében köcsög, a lépte nyomán egy egész kutya-karaván: Tomi, Bundi, Ügyi, s a sor legvégén Csöppentyű lohol; buksi fejüket félretartva fölsorakoznak a teraszra s lesik, mikor jön már szalámihéjat osztani köztük Ági. — Ajtó kattan. Jön Ágica. „Tessék." Mi is folytassuk hát a leckét.
Mackó Hogy, hogy nem: egy szeles, viharzó éjszakán megjelent a Mackó. Csupa bogáncs volt, s oly sovány, hogy még a bordája is kilátszott, s hozzá úgy félt. hogy bármi neszre ugatni kezdett — így, noha Mackó volt, nem volt mégse medve, csak egy szegény vau-vau-kutya; s mert nem bántották, és kapott enni is, a házhoz szokott, pár nap alatt szépen kitellett, szőre is egyre fényesebb lett, s járt-kelt az udvarunkon olyképp, hogy látszott r a j t a : bármi volt rég, s bárhogy nem tetszik Tominak, ő most már végleg itt marad.
Hát Ági? Az első napon tisztelte még Mackót nagyon, s ha a vau-vau hűsölni ült le, helyét nagy ívben elkerülte. Mackó meg, tekintély okából, rá-rámordult Ágira párszor. De mivel megszidták miatta, tanult belőle, abbahagyta, fordult a kedve barátságra, hízelgett Áginak, ha látta: farkát csóválta, pracliját nyújtotta, kellette magát, hempergett, ugrándozva bókolt előtte — egyszóval behódolt.
Szegény párája! pártfogót remélt, és zsarnokot fogott. Mackó, egyél! Mackó, igyál! Nincs egy parányi nyugta már. Pihenne? Lomb alatt aludnék? Mackó! Mackó! — zeng mindenünnét. Menj innen, Mackó! — nincs is ott bár. Jöjj vissza! — ha eloldalog már. Elrejtőznék hol ott, hol itt: Ági csak hatalmaskodik. Egy szép nap aztán — van az Ötház táján épp nagy kutya-rivalgás — Mackó is hancúrozna egy jót, s eldönti, hogy most végre meglóg. Körülnéz: sehol senki. Árván egy baba ül Ági nyugágyán, de Ági — nincs. A mélyre hajló bokorágak közt bújva Mackó elindul hát. A kiskapu most is csak félig volt behajtva. Fogytán a bokrok: csak lapu, bürökszár, vadsóska takarja, de célhoz ér s ugrana ki. Mackó! — kiáltja valaki. Megtorpan. Hátranéz riadtan, s lapít. A teraszon a napban ott áll parányi zsarnoka. Mackó! — kiáltja. — Jössz haza! Szegény Mackó mi mást tehet? Farkát behúzza, úgy üget visszafelé. Egy pici láb: ennyi most neki a világ. Bűnbánó fejét erre h a j t j a ; boldog, hogy füstbe ment kalandja; nyakán egy apró kezet érez, s belül, legbelül csupa fény lesz.
Tehénkék Kolompszó. Ági fölébred. Tehénkék legelik szemben a rétet. Lassan lépnek. Fejüket leszegik. Megeszik! megeszik! — rémül el Ági — a rétet! Este megyünk a fejéshez. Ágica édes tej szagot érez. „Kérek." Issza lassan a folyékony rétet. Vékony hold süt az égen. (Ágica szája fölött fehérlik tejből a párja.) A völgyből kéken leng föl a pára. Megyünk haza szépen vacsorára.
7
Prémszakáll és Torzonborz MARÉK VERONIKA
Ez a történet úgy kezdődött, hogy Prémszakáll professzor sétálni ment. Minden délután sétált egyet-kettőt, mert Prémszakáll professzor tudós volt, és nagyon sokat gondolkodott. Amikor kifáradt a töprengésben, vette a kabátját meg a sálját — ha éppen megvolt, és a kalapját — ha megtalálta, aztán elindult a csípős, friss hidegbe, a fák közé. Ezen a napon is ez történt. Nagyokat lélegzett, és jókedvében gyorsan szedte a lábát, vagyis f u t n i kezdett. De egyszer csak valami furcsát érzett! Valaki futott utána! Prémszakáll professzor még a szuszogását is hallotta. Gyorsabban szaladt, erre az ismeretlen is gyorsabban szaladt utána. Rohant, az ismeretlen is rohant. Akkor Prémszakáll gondolt egyet, és hirtelen megállt, az üldöző pedig elszáguldott mellette. A professzor elnevette magát. Az ismeretlen — egy kutya volt. Megállt, lihegett, aztán rávigyorgott a professzorra, és csak annyit mondott: — Torzonborz vagyok. — Látom — felelte Prémszakáll, mert a kutya valóban torzonborz volt. Fekete szőre összekócolódott, négy tappancsa szürke volt a sártól. Látszott rajta, hogy napok óta kóborol. — Mért nem mégy haza? — kérdezte a professzor. — Haza . . . sóhajtott a kutya. — Nekem már nincs otthonom. Éppen gazdát keresek magamnak. M o n d d . . . nincs szükséged egy nagyon jó kutyára? — Nincs, nincs. De mivel tudós vagyok, tudni szeretném, hogyan kerültél ide az én kedvenc fáim közé ebben a nagy hidegben? Elindultak egymás mellett, és Torzonborz mesélni kezdett. — Előző gazdám egy kisfiú volt, Bandi. Egészen pici voltam, amikor megkapott a születésnapjára. Egész nap csak velem játszott. Sorra minden barátját elhívta, és dicsekedett velem. Aztán nőni kezdtem. Levitt a térre, ott is megmutatott mindenkinek. Szép piros szíjam volt, és fénylő, bolyhos bundám. Örült, aki megsimogathatott. De nőttem tovább, nagy, okos kutya lettem. Egyre többet szerettem volna futni, sétálni, játszani, Bandi meg egyre lustább lett. Megunt. — És Torzonborz füle bánatosan lekonyult, amikor ezt mondta. — Nem vitt le többet sétálni. Amikor nyafogtam, kizárt az erkélyre. És nemrégen kapott egy aranyhörcsögöt. Remélem, tudod, hogy az aranyhörcsögöt nem kell sétáltatni az utcán. — Tudom, tudom! — mondta Prémszakáll. — Sőt, azt is tudom, hogy most már csak a hörcsöggel játszik, és sorra meghívja a barátait, hogy dicsekedjen vele. — Tényleg tudós vagy. Szóról szóra így történt. De a legrosszabbat még nem mondtam el. Képzeld . . . három nappal ezelőtt levitt sétálni. Örültem, ugráltam, azt hittem, észhez tért. Elvitt jó messzire, aztán eldobott egy kavicsot. Utánaloholtam — s amikor visszatértem a kaviccsal, Bandi nem volt sehol. Felszállt egy villamosra, és engem otthagyott. Egyszerűen otthagyott egy ismeretlen téren! 8
Prémszakáll megdöbbent. Aztán így szólt: — De hiszen a kutyák hazatalálnak! — Torzonborz szomorúan ránézett. — Igen, hazatalálnak. Csakhogy én nem akarok hazatalálni. Mondd, nincs szükséged egy nagyon jó kutyára? Tudok házat őrizni. — Nem kell nekem házőrző. Az eszemet nem lophatja el senki, az a legnagyobb kincsem. — Tudok nyomot szimatolni! Minden eldobott kavicsot visszahozok! Ugatni sem szoktam, csak ha nagyon mérges vagyok! Vigyél magaddal! — Nem, nem — ismételte Prémszakáll. — Nincs szükségem rád. Tudod, egész nap dolgozom. Néhányszor lemegyek sétálni, hogy kiszellőztessem a fejem, ennyi az egész. — Hiszen erről van szó! Ez egy kutya számára valóságos paradicsom! Meglátod, jól kijövünk m a j d egymással. — Beszélgetés közben visszaértek Prémszakáll a j t a j a elé. A professzor most leguggolt Torzonborz mellé, megsimogatta a fejét, és azt mondta: — Tulajdonképpen szeretnék egy kutyát, éppen olyat, amilyen te vagy. De be kell vallanom valamit. Rettentően feledékeny vagyok. A kalapom és a sálam soha nincs meg. Nem emlékszem arra, hogy vettem-e vacsorát magamnak, és ha vettem, akkor nem tudom, hogy hova tettem. Magamról sem tudok gondoskodni. Érted, ugye? — Értem — sóhajtott fáradtan Torzonborz. — Csak annyit engedj meg, hogy ma éjjel itt maradjak. Nagyon át vagyok fagyva. — Maradj csak — és Prémszakáll professzor beengedte Torzonborzot a szobájába. Micsoda szoba volt ez! Torzonborz álmélkodva járt körbe-körbe. Minden bútor könyvből volt. Könyvekből állt a fotel, az ágy, könyvhalom volt az asztal, a szekrény pedig könyvvel volt teli, mert a szekrény is csupa könyv volt. Prémszakáll professzor leült könyv-íróasztalához, és dolgozni kezdett. Azaz — csak kezdett volna, mert idegesen felugrott.
9
— Hol a szemüvegem? Hova tettem a szemüvegem? — Torzonborz körülpillantott: a szemüveg ott csillogott a fotel támláján. Felugrott, és odaadta a professzornak. De még most sem volt nyugalom. — Hol a tollam? Hova tettem a tollam? — És a professzor megintcsak dühösen járkált a szobában fel s alá. Torzonborz figyelmesen körbesétált. A toll az íróasztal alatt hevert. Felkapta és átnyújtotta a professzornak. Prémszakáll csodálkozva nézett rá. — Torzonborz fiam, egész hasznos jószág vagy. Máskor mindig egy órám megy el a kereséssel. Most már csak egy dologban segíts, ha tudsz. Vettem reggel egy darab sajtot meg néhány zsemlét, de sejtelmem sincs róla, hogy hova tettem. Farkaséhes vagyok, és téged is meg akarlak kínálni. Torzonborz számára ez volt a legkönnyebb feladat. A sajt szaga egyenesen az asztalhoz vezette. Óvatosan félretolt néhány könyvet, és előhalászta alóluk a papírzacskót. Prémszakáll örömmel borzolta össze Torzonborz fejét. — Tudod mit, m a r a d j nálam! Olyan jó, hogy itt vagy. Mégiscsak jobban boldogulunk kettesben! — Torzonborz vidáman csóválta a farkát. Ó, mióta várt erre a mondatra! Megvacsoráztak, elaludtak. S ettől a naptól kezdve együtt járt sétálni Prémszakáll professzor és Torzonborz, a kutya. De a professzornak most már mindig megvolt a sálja is, meg a kalapja is. Ugye, tudjátok, hogy miért?
KALÁSZ MÁRTON VERSEI
Fénykép Nyávog a cica, miő, miő, fütyöl a madár, ki jő, kijő, csak a fiú tartson ki kicsikét, tartsa szép ferdén a képét, borzolja vissza boglyas haját, nézzen a káposztáskertbe át, még ki sem mocorogta magát, már jó a fénykép. 10
Manó Mire jó az Megázni.
esőcsepp?
Jobb volna belőle ködsipkát csinálni. Még jobb volna belőle tündér-ködmönt szabni — kerten, fűországon csöndben, láthatatlanul áthaladni. Mászhatna a sok lábú bogárnép a fényre — nem kuncogna, nem fogna ráncos manót magának ebédre.
Alma, körte, szilva Gyönyörű szem alma ágon illegel. Mesebéli madár vihetné csak el. Gyönyörű szem körte fűben meglapul. Körülkántálják a rigók: tullulúl. Gyönyörű szem szilva fénynek integet. Kékszárnyú madár a szél, visz, visz levelet.
Szamárkenyér Éhes? Enni kér? Tessék szamárkenyér. Ki kap szamárkenyeret? Mondd ki, I—A, mielőtt ő ordítja ki neved, s az udvar rajtad nevet.
MARTON KLÁRA
Titkot bíznak rám Ügy kezdődött, hogy vége lett a tanításnak. Már majdnem vége volt. Az utolsó napon történt. Mária néni bejött az osztályba. Oda kellett rá figyelni. Azért is, mert többet nem leszünk vele, mert ez az utolsó nap, meg azért is, mert olyan furcsa volt az arca. Valaminek nagyon örült. Szép ruhát vett fel és fekete, ezüstcsatos cipőt. Megállt előttünk. Azt mondta: — G y e r e k e k . . . •— és elhallgatott. Sokáig nem folytatta. Örült valaminek, mondom, de ahogy megszólalt, mégis szomorú lett a hangja. Én azonnal észrevettem. Mindenkire kicsit szomorúan nézett. Még Galylyasra is, aki pedig nagyon rossz gyerek. Káromkodni szokott, és egész évben semmit nem tanult. Szóval rá is szeretettel nézett, amikor mondta: -— Gyerekek. Ez az utolsó napunk együtt. — Most egy kicsit várt. Kinézett az ablakon. — Szeretném, ha senkire sem kellene rászólnom. Ha mindenki jól viselkedne. Ma már nem is tanulunk. Alighogy ezt kimondta, felzúgott az osztály. Aztán csend lett, mert ezt kérte tőlünk. Vártuk, hogy mit mond még. Odalépett a katedra elé, és megszagolgatta a virágcsokrokat, amiket hoztunk. Bebújt közéjük. Nem is láttuk sokáig az arcát. Aztán folytatta: — Szóval ma nem tanulunk. Két órán rajzolni fogunk. Mesét is mond valaki. Aztán majd hazamegyünk. Amíg beszélt, eszembe jutott, hogy Mária nénit pingvinnek hívjuk. A fiúk nevezték el így, mert egész évben fehér blúzban és fekete szoknyában jár. A szoknyája hátul mindig hosszabb, ezért csakugyan hasonlított egy pingvinre. Leborultam a padra, mert nem álltam ineg, hogy ne nevessek. Rengeteg pingvint láttam egy tengerparton. Rozika, aki előttem ült, hátrafordult, hogy mi van velem. Erre még jobban nevettem. Most már hangosan. Mindenki rámnézett, a fiúk hahotázni kezdtek, aztán a lányok is. Elég sokáig tartott. Amikor felpillantottam, láttam, hogy ott áll a tanító néni a katedrán. Még mindig szomorú volt, és csak engem nézett. Elszégyelltem magam. Eszembe jutott, hogy virágot hoztam neki, és most kinevetem. Csak annak örültem, hogy ő ezt nem tudja. Elhatároztam, hogy nem is mondom meg senkinek. Felálltam, és már nem nevettem. A többiek is elhallgattak. A tanító néni azt mondta: — Ez túlzás volt, Lenka. De ma nem akarlak kiállítani. Bocsánatot kértem, és leültem. Erre teljes csend lett. Kikészítettük a vízfestéket és az ecsetet, és vártunk, hogy mit rajzoljunk. — Szabad bármit festeni — mondta Mária néni. — Rajzoljátok le, hogy majd hová mentek a nyáron. Vagy milyen helyre szeretnétek elutazni. Aki ismeretlen vidékre készül, az azt fesse le, hogy milyennek képzeli. Ugye, értitek?- Ne felejtsétek el, hogy nyáron süt a nap. Tehát élénk, sárgás színeket használjatok. Sok sárgát meg zöldet. És pirosat is. Többet nem mondott. Megint beleszagolt egy csokorba. Az ablakhoz ment, és kihajolt rajta. Már régen elvirágoztak a gesztenyefák, nagy lett a lombjuk. Néhány levél be is hajolt az ablakon. 13
Mária néni egy hosszú ágat magához húzott. Ügy nézegette a leveleit, mintha közelálló volna. Az arcához simította, egészen hátat fordított nekünk. Egy ideig néztük, hogy mit csinál, aztán dolgozni kezdtünk. Én a nyitott ablakot szerettem volna lefesteni. Ahogy ott áll a tanító néni, és fogja a faágat. De nem akart sikerülni, hiába próbálgattam. Ekkor festeni kezdtem a rétet, amiről már beszéltem. Tetszett, mert elég jól sikerült. Magas füvet rajzoltam, derékig érőt, és bele mindenféle virágot. A festékgombokat sorra használtam, még barnát is meg feketét. Mert a bogarakat, lepkéket sem hagytam ki, azokat is lefestettem, hiszen ott szoktak röpködni a rét felett. A tanító néni megállt mellettem: — Szép — mondta, és közben mosolygott: — Ugye, ez az a rét, a falu szélén? Láttam, hogy tetszik neki, mert sok színt használtam. Még olyan virágokat is festettem, ami nincs is a valóságban, csak én találtam ki. Ahogy ott mellettem állt, nyílt az ajtó. Mindannyian odanéztünk, mert megnyikordult, és egy bácsi lépett be. Megállt a küszöbön, és nyitva hagyta az ajtót. Először mereven az asztalra nézett, mintha az egyik vázában b ú j t volna el a tanító néni. Sokáig nézett oda, ahol nem volt semmi. Erre megint lett egy kis zaj. Ekkor a tanító néni elindult mellőlem. A bácsi mindjárt észrevette. Kicsit elmosolyodott. Valamit mormogott, de nem lépett beljebb, csak bólintott, és hátrafelé nézegetett. A folyosón volt valaki, mert viszamosolygott rá. Amikor a tanító néni odaért, ő is kifelé nézett, aztán mindketten kiléptek, és becsukódott az ajtó. Persze, mi nem tudtunk csendben maradni. Mária néni egy kis idő
múlva visszadugta a fejét az ajtón, és így szólt: — Gyerekek. Most ne lármázzatok. Kérlek szépen benneteket! Soha nem mondta még azt nekünk, hogy „Kérlek szépen bennetek e t . . ." Mindig azt hallottuk: — „Csendben légy! Ne beszélgess! Ne morogj!" Tudtam, hogy valami szokatlan történt. Nem is festettem tovább. Már m a j d n e m kész volt a rét. Csak a bokrok hiányoztak még. És a madarak. Mert azok is szoktak ott röpködni. A tanító néni nemsokára visszajött. Megvárta, amíg egy pisszenés sem hallatszik. Aztán elkezdte: — Gyerekek. Ma ú j kislány jön közétek. Fogadjátok s z e r e t e t t e l . . . — Éppen jókor jön! — kiáltott Kerekes Laci. Már éppen vége van a sulinak. — Éz a Laci azt hiszi magáról, hogy ő a legokosabb az osztályban, és mindig mond valamit, mindenre van megjegyzése. — Ennek a kislánynak ma halt meg az anyukája — hallottuk ekkor. És akár vége van az évnek, akár nincs, ide kellett, hogy jöjjön. Itt lakik a nagymamája. Most az édesapja nem tud vele mit csinálni. Van elég baja. A nagymamát sem találta itthon. Biztosan bement a városba, a kórházba. Elkerülhették egymást. Nem tudott mit tenni, az iskolába hozta a kislányt. Laci maga elé nézett. Most nem tett megjegyzést. Én nagyon kíváncsi voltam az ismeretlen kislányra. Ügy éreztem, tudok majd vele beszélgetni. Nekem is meghalt az anyukám. Igaz. én nem ismertem. Hiába mutogatott nagymama fényképet róla. Néha meg akartam siratni. De nem sikerült. Akit az ember sose lát, azt nem tudja. Mindenért lehet sírni. Ha egy kiskutya megdöglik, azért is. Mert az volt, és ismertük. Amikor megdöglött Bundás, az öreg kutya, akkor anyukámra gondoltam, és tudtam sírni. De úgy magamtól sose. Megkérdeztem a tanító nénit, hogy ki a kislány nagymamája. Mária néni sokáig nézett rám. Aztán azt mondta: — Emma néni a neve. Ki ismeri közületek? Sokan felálltunk. Én azt mondtam, hogy a legjobban ismerem. Majdnem mindennap együtt mennek nagymamával a piacra. És nagymama ruhát is varrt már neki. Vártuk a kislányt. A tanító néni azt mondta, hogy most az édesapjával sétálnak egyet. Amíg ezt a dolgot mi megbeszéljük. És. a kislánynak nem szabad szólni, hogy mi történt. Mert úgyis megtudja m a j d szegény. — Kihez mehet el a kislány? — kérdezte Mária néni. — Amíg megjön az esti vonat. Ki viszi haza? Azonnal felálltam. A tanító néni egy darabig nézett. Mintha valamin gondolkodott volna. Aztán szinte felcsillant a szeme. — Jól van, Lenka! Rád bízom a kislányt. Tudtam, hogy a gyerekek most egy kicsit irigyelnek, hogy Mária néni engem választott. Űgy örültem. Egy ideig engem bámult mindenki. A tanító néni sétált a teremben. A fekete kockákat nézegette a cipője alatt. Arra gondolhatott, hogy ennek a kislánynak nálunk lesz a legjobb helye, mert tudja, hogy nekem is csak nagymamám van meg apukám. De apa nincs is. Igaz, hogy tavaly karácsonyra írt egy lapot. De nagymama azt mondta, hogy ez nem számít. Ez semmi. Sose fogom őt látni. Messze lakik, és nem jön haza. 15
Nyílt az ajtó. Barna h a j ú kislány lépett be. Olyan hirtelen jött, hogy nagyon rászánhatta magát odakint. Az apja mögötte állt. Két kézzel fogta a vállát: — Köszönj a gyerekeknek, Edina . . . A kislány kinyitotta a száját, de semmit sem hallottunk. Nekem hiányzott a szomszédom, Gizi. Ezért felálltam. Odamentem hozzá, és azt mondtam: — Gyere, ü l j mellém. — Félősen pislogott, de azért jött utánam. Leült, és olyan kicsire összehúzódott, hogy alig látszott ki a padból. Sajnálni kezdtem,' hogy mi tudjuk azt, amit ő nem. Ha tudná, most sírna, és nem látszana ilyen szánnivalónak. Mindjárt mondani akartam neki, hogy ne sírjon majd nagyon. De eszembe jutott, hogy mit mondott a tanító néni, hát hallgattam. Kiraktam elé a vízfestéket, és mondtam, hogy rajzoljon valamit. Hogy mit szeretne csinálni a nyáron, mert nekünk is az a feladatunk. Kezébe vette az ecsetet. Először nagy, sárga színű pacát mázolt, de végül egy szép lepke lett belőle, kék pettyekkel a szárnyán. Amíg néztük a rajzot, a tanító néni kikísérte az apját. Elég sokáig kint maradtak. A gyerekek suttogtak, Edinára nézegettek. Mária néni kinyitotta az ajtót, és beszólt: —- Lenka! Vidd a naplót az irodába! Ezzel a feladattal már máskor is megbízott, de most nem értettem, hogy miért ilyen fontos. Felvettem az asztalról, és otthagytam Edinát. Mária néniék az ablakmélyedésben beszélgettek. A tanító néni nagyon komoly arccal mondott valamit. — Gyere ide, Lenka — szólított, amikor el akartam haladni előttük. Edina apja felnőttesen megszorította a kezemet, és nem engedte el. — Laci bácsi vagyok •— mutatkozott be. — Hallottam, hogy elvállaltad Edinát. A nap éppen az arcomba sütött. Hunyorogtam. Nem tudtam, mit kell ilyenkor csinálni. A kezemet még mindig szorította. Azt gondoltam, elfeledkezett róla. Mária néninek azt mondta, nem biztos, hogy hazajön az édesanyja. Valószínű a városban marad intézkedni. Hagyott a pesti lakásban számára egy levelet. — Az a b a j — szólt most rámnézve —, hogy anyám a városban, apám pedig üdülni van. Már táviratoztam neki. Endre bácsi, Emma néni férje, az állami gazdaságban lógondozó. A télen nagyon sokat, köhögött, azért most elküldték pihenni. Mondta is Emma néni, hogy nagyon örül neki. — Minden rendben lesz —• nyugtatta meg Laci bácsit a tanító néni. —Ugye, Lenka? Bólogattam. Laci bácsi rámmosolygott, elengedte végre a kezemet: — Hát akkor, szervusz, Lenka, Otthagytam őket. A naplót betettem az irodába. Tudtam, ez csak trükk volt, hogy Laci bácsi jobban megnézhessen. Visszamentem az osztályba. Ültem Edina mellett, és valaminek úgy örültem, de úgy . . . Részlet az Elment a vonat című regényből (Folytatása 16
következik)
COUNTEE CULLEN
AZ Ú J PAJTÁSOK Aranylón süt a földre a Csak úgy perzsel, ahova s alant kar-karban sétál az egyik fekete, a másik
nap, ér, két fiú: fehér.
A szüleik felháborodva a függönyök mögött lesik; hallatlan, hogy e két kamasz mily nyíltan barátkozik. De ezek észre se veszik a botrányt, sétálnak, játszanak, s még csak nem is csodálják, hogy testvérien süt r á j u k a nap. Komlós
Aladár
fordítása
GÁRDONYI GÉZA
EMLÉKEZETES N A P O K OKTÓBER 1848. OKTÓBER 1.
Jellasich, a magyarok gonosz ellensége, akit az osztrákok hívtak be ellenünk, ezen a napon a magyaroktól való félelmében meghátrált. 1848. OKTÓBER 4.
Kossuth Lajos ezen a napon érkezett Szegedre. Ez az ú t j a arra való volt, hogy talpra állítsa az ellenséggel körülözönlött magyar nemzetet. Ezen a napon Kossuth Szegeden beszélt, és ezekkel a szavakkal kezdte a szónoklatát: „Szeged népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazámnak oszlopa, mélyen megilletődve hajlok meg előtted." A nép szakadó esőben hallgatta őt, és a beszéde végén ez a kiáltás hallatszott ezernyi ezer magyar ajakáról: „Mindnyájan elmegyünk!" 1849. OKTÓBER 6.
Öltsetek gyászt ezen a napon, és kérjétek meg apátokat, hogy beszéljen nektek a tizenhárom aradi vértanúról, mert ha volna valaki, aki elfelejtette, hogy magyarnak született, ezen a napon eszébe jut. 1479, OKTÓBER 13.
A törököket a vitéz Kinizsi Pál vezérlete alatt harcoló magyar sereg Kenyérmezőnél szétverte. Maga a vezér két karddal harcolt. A győzelem híre az egész világon nagy örömet okozott. 1552. OKTÓBER 18.
A törökök Egernek harmincnyolc napon át tartó hiábavaló ostromlása után ezen a napon takarodtak el nagyszégyenkezve Eger alól. Egri fiúk, egri lányok, tegyetek koszorút a hős Dobónak egri síremlékére. 1456. OKTÓBER 26.
Ezen a napon halt meg Kapisztrán János, a vitéz barát. Ez a jeles emlékű ember Olaszországból jött hozzánk, és Hunyadi János mellé csatlakozott, hogy a harcosokat a török ellen tüzelje. Már 71 esztendős volt, mikor a török Belgrádot ostromolta. Hosszú ősz szakálla, mint egy fehér zászló úgy lengett a magyarok előtt. Egy kis csapattal kirohant Belgrád kapuján, s annyira megzavarta a tengernyi török hadsereget, hogy azok egymást törték a futásban. A híres belgrádi győzelem után kolera támadt (azt mondják, a sok elesett holttest kipárolgása mérgezte meg a levegőt) s ettől halt meg Hunyadi János is, meg Kapisztrán is. 18
GYURKOVICS TIBOR
Tündérek Egyik tündér haját fonja, a második hahotáz, csúzlit kapott karácsonyra, tőle ugrál majd a ház. A harmadik a sarokban ül és arca csupa máz, így élünk mi cigány-módra, mi tűrés, mi tagadás.
Kistanya Csóka jár a a búzánkat mert nyitva azon jön be
kamránkba, dézsmálja, van az ajtó, a szajkó.
Elhajtom a v a r j ú k a t a kerítés végéről, nem gondolok semmi jót Dani denevéréről.
Holló száll az ég alatt, fára áll és ott marad, kurrog s amíg teheti ablakunkat figyeli. El van dobva, mint a kő a pacsirta, az a fő, az ég nagy-e, kicsi-e? elfér benne, van helye.
BUDAI ILONA (NÉPBALLADA)
Budai Ilona ablakban könyökle, Hallja, hogy ellenség rabol a környékbe. Csak eszébe juta kincses kis ládája, S kincses kis ládáját hóna alá fogja. Hajadon kis lányát jubb kezin vezette, Futkosó kis fiát bal kezire vette. Megyen, megyen, megyen, sűrű fenyves erdőn, Egy fölhagyott úton, sötét rengetegön; Hát mintha hallaná lovak dobogását, S csakhamar leteszi hajadon kis lányát. Hajadon kis lánya ilyenképpen síra: — Anyám, édesanyám, ne hagyj el az útba, Essék meg a szíved, ne hagyj itt engemet! — Bizony itthagylak én, leányom, tégedet, Mert leány helyébe leányt ad az isten, De pénzem
helyébe
ingyen
nem ad isten.
Megyen, tovább megyen sűrű fenyves A fölhagyott úton, sötét rengetegön, Hát mintha hallaná lovak dobogását, S csakhamar leteszi futkosó kis fiát.
erdőn,
Futkosó kis fia ilyenképpen síra: — Anyám, édesanyám, ne hagyj el az útba, Essék meg a szíved, ne hagyj itt engemet! — Bizony itthagylak én, édes fiam, téged, Mert fiú helyébe fiút ad. az isten, De pénzem
helyébe
ingyen nem ad isten.
Budai Ilona
Megyen, tovább megyen sűrű fenyves erdőn, Az elhagyott úton, sötét rengetegön; Míg eljuta végre egy szép tágas rétre, Hát egy bivalytehén azon jődögél le. Az idei hornyát szarva között hozta, A tavalyi bornyát maga után rítta. Ezt hogy megpillantá Budai Ilona, A földre borula, keservesen síra. Keservesen síra, kárhoztatá magát: — Az oktalan állat nem hagyja el bornyát! Istenem, istenem, én édes istenem, Hát én, lelkes lévén, hogy hagyám gyermekem? Azzal visszafordult a nagy fenyves erdőn, Az elhagyott úton, sötét rengetegön; Csakhamar elérte s odanyújtá ujját, S híni kezdé szépen az ő kicsi fiát. — Bizony, nem megyek én, mert nem voltál Ha az lettél volna, itt nem hagytál volna!
anya,
Megyen, tovább megyen a nagy fenyves erdőn, A fölhagyott úton, sötét rengetegön; Csakhamar elérte s odanyújtá ujját, S híni kezdé szépen hajadon kis lányát. — Bizony nem megyek
én, mert nem voltál
Ha az leltél volna, itt nem hagytál
volna!
Hogy ezt így hallotta, ilyenképpen síra: — Immár olyan vagyok, mint út mellett a fa. Aki ott elmegyen, ágaimat rontja, Ágaimat rontja, s a sárba tapossa!
anya,
ILLYÉS GYULA
Az irodalom értelme Tizennegyedik életévemben a gimnáziumi tanév elején a magyar irodalom tanára — megnyerő hangú s arcú szőke fiatalember — néhány szóval elmagyarázta, mi is a Toldi. Világos, okos hangsúlyozással fölolvasott, s azon elevenen elemeire boncolt néhány szakaszt. A fölolvasást elbűvölve, csaknem megrendülve, az értékek részletezését szinte újjongva hallgattam. Egy világ tárult ki elém. Leckéül azt kaptuk, hogy tanuljunk meg betéve két szakaszt, s olvassuk el az egész első éneket. A könyv nekem még nem volt meg. Kölcsönkértem a padszomszédomtól, s már ott az iskolában, az óraközökben nekikezdtem. Olyan boldogságban volt részem, illetve az előbbi boldogság akkorára növekedett, hogy ezt a „szellemi élvezetet" én a testrészeimben is éreztem. Arcom tüzelt, tüdőm s szívem gyorsabban működött. A következő órák alatt is ezt olvastam. A könyvet a pad alatt a térdemre állítottam, s egyenes derékkal — hogy észre ne vegyenek — nagy távolságból szívtam magamba a betűket. Mint amikor a mámorosságig rabló-pandúroztunk —, az a f a j t a gyönyör szállt meg. Hazafelé mentemben is olvastam, neki-nekiütődve a lámpaoszlopoknak. Elolvastam az egész költeményt. Amikor befejeztem, az a félreérthetetlen véleményem volt: más vagyok. Mintha valaki ellenállhatatlan érvek sorozatával meggyőzött volna valamiről. De olyasmiről, amire én is áhítottam. Elmondhatatlan vigasz és fölszabadultság töltött el. Cáfolhatatlan szavahihetőség azt tudatta velem, hogy érdemes jónak, egyenesnek, bátornak és önfeláldozónak lenni. Sőt csakis annak érdemes lenni; mert azoké a világ. Percnyi pontossággal meg tudom tehát állapítani találkozásomat az irodalommal. Rangos irodalmi művet addig is olvastam. így a Lúdas Matyit oly korán, amikor a szerzők nevét még meg sem jegyezzük. Élveztem Petőfit, sőt Berzsenyit — kihagyásokkal, természetesen. De a tökéletes áramvétel, amikor a villanykapcsoló két szarvacskája hibátlanul illeszkedik az átadó két mélyedésébe, ez volt. Bizonyos vagyok benne, hogy elsősorban nem a történet „ragadott" meg. Effélét addig is olvastam. Ennél színesebbet, szívhez szólóbbat is. Ám, hogy a világ jó, hogy bízni lehet az emberekben, erről, semmi kétség, a Toldi művészi ereje: a makulátlan ütem, a feddhetetlen rím győzött meg, a megingathatatlan szerkezet. Vagyis merőben Arany János költői hitele — hiteles költő volta — tett azon nyomban szenvedélyes vallójává annak, hogy ki kell tartanunk az igazság mellett. Mert lám, Miklós is kitartott, és jól járt. És ki kell tartanunk az igazság bajnokai mellett, mert lám Bence is milyen szépen kitartott, és szintén jól járt. Gonoszságban megátalakodni pedig semmiképpen sem hasznos, mert lám, György is hogy ráfizetett, s már azelőtt is hogy megutáltatta magát. Megleltem a világ törvényét, gondoltam, de úgy, hogy ez szinte énekelt bennem. Akár magában az énekmondóban, Aranyban. Pusztán, mert ő, Arany jól kezelte a lantot, a vakhit fokáig azt plántálta belém, hogy jó dolog embernek lenni. A többi emberrel érintkezni pedig: gyönyörűség s diadal. (Részlet az író Ingyen lakoma című kötetéből) 23
Édes anyanyelvünk
Magyar nyelvi tanulmányaitok során foglalkoztatok a szólásokkal, szóláshasonlatokkal. Tapasztalatból tudjátok, mennyire színesítik, élénkítik a köznyelvet ezek a népi forrásból táplálkozó kifejezési formák. Tanúsítják a parasztság éles megfigyelőképességét, nyelvi leleményét, sajátos gondolkozásmódját, humorát; nemegyszer érdekes történeti, művelődéstörténeti hátterük van. Nem minden szólásból, szóláshasonlatból lesz közkincs, legtöbbje megreked egy falu, város, tájegység határai között. így aztán gyorsabban el is jár fölötte az idő. Lássatok közülük mutatóba kettőt szűkebb hazámból: Érsekújvárból! Negyed századdal ezelőtt, amikor elkerültem onnét, még mindenki ismerte, értette, ma már, azt hiszem, ott helyben is kevesen ismerik. 1. Ö IS OTT VOLT A BAJMÓCI HÍDON! Jelentése: közénk tartozik, számítani lehet rá, már bebizonyította hűségét, bátorságát. 1919-ben Érsekújvárott is sokan beálltak a Vörös Hadseregbe, amely ezen a környéken is kemény csatákban verte vissza a cseh burzsoázia fehér csapatait, a légionáriusokat. Az a csapattest, amelyben az újváriak szolgáltak, súlyos harcokat vívott egy szlovákiai kisváros, B a j m ó c hídjának megtartásáért. Aki tehát ott volt a bajmóci hídon, az bebizonyította, hogy nem ijed meg a saját árnyékától. 2. ELTŰNT, MINT KRISZTUS A PÉRÓBAN Jelentése: nyoma veszett, nem lehet fellelni; más szóláshasonlattal: Eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Érsekújvár, egészen a legutóbbi évekig azzal a furcsasággal „dicsekedhetett", hogy a város központjában ékeskedett nyomorúságos cigánytelepe, a Péró. Ennek a szokatlan helyzetnek az volt a magyarázata, hogy a város és a vár egykori ura, az esztergomi érsek (innen a város neve!) közvetlenül a várfalak tövében telepítette annak idején a hadiszolgálatot teljesítő fegyver- és szegkovácsokat. A Rákóczi-szabadságharc bukása után a császár lebontatta a várfalakat és köveiből börtönt építettetett — Lipótváron. Teltek-múltak az évek, évtizedek, a város messze a falakon túl terjeszkedett, így a cigánytelep lassan a város középpontjába került. A piszkos, 24
girbe-gurba utcácskák apró sárházaiban mérhetetlen volt a nyomorúság, éles ellentétben a közeli szomszédság emeletes házaival, fényes kirakataival. A cigányság mellett a Péróban találtak búvóhelyet a csavargók, bűnözők. minden rendű és rangú kétes elemek is. (Kassák Lajos, az érsekújvári születésű író „Egy ember élete" című regényciklusában sokat ír a Péróról!) Történt egyszer, hogy egy hosszú hajú, nagyszakállas fiatal csavargó azzal a mesével járta a házakat, hogy ő nem más, mint Krisztus, aki újra leszállt a földre, hogy megváltsa a világot. Mellesleg jó pénzért jövendőt is mondott, s közben zsebre tette, ami a keze ügyébe került. Voltak, akik hittek neki, de az értelmesebbek rendőr után kiáltottak. Jöttek is a városi rendőrök nagy sietve, de mire megérkeztek, „Krisztusnak" nyoma veszett, eltűnt a Péróban. Bizonyos vagyok benne, hogy a ti vidéketeken is élnek hasonló helyi szólások, szóláshasonlatok. Faggassátok ki az idősebbeket, jegyezzétek fel mondásaikat, szép anyagot gyűjthettek össze! CSULÁK MIHÁLY DEMÉNY OTTÓ
ANYANYELV Hol kezdődött,
milyen
micsoda síkon, milyen Az ősvoltában
kövek között partok ölén?
már-már érthetetlen, de megfejthető furcsa szövevény. Hány fogalom? Talán maréknyi csak. Hal, víz, vad, tojás, kéz, s mi még? Talán a föld, pár ősi eszköz, és egész biztosan — az ég. A szerelem tűzforró szavai: öl, öled, szem, száj, karjaid. Tűz, lélek, csillag, lehelet. Ami a szív mélyén lakik. Nem kutatom. Örökbe kaptam, e ronthatatlan és kerek, ezredéveken át megőrzött s gazdagító szerkezetet. Hogy őrzője lehessek én is. Hogy része legyek akkor is, ha csont, vér, orca, fog, köröm a hanttal elkeveredik. 25
Testvérmúzsák
Kodály és a magyar irodalom Kodály nemcsak kiváló zeneszerző, nagyszerű tudós, szerencsés kezű népdalgyűjtő és remek pedagógus volt. Mindezek mellett a magyar irodalmat is kitűnően ismerte. Jóformán azt is elvégezte, ami irodalomtörténészek feladata lett volna: mint zeneszerző föltárta a magyar irodalom elfeledett értékeit, fölfedezte költészetünk homályban maradt kincseit, élővé tette a magyar líra számos remekét. A Kodály Zoltán által megzenésített irodalmi alkotások gyűjteményéből — kis túlzással — akár a magyar irodalom történetét is tanítani lehetne. Kodály nemcsak a zenére nevelés nagyszerű tanára volt, hanem azokból a szövegekből, amelyekre dallamot írt, jóformán a java magyar irodalom megismeréséhez is kulcsot adott. Szerzeményeivel, kórusműveivel, dalaival, daljátékaival a magyar irodalom megismerésére és megszeretésére nevelt. Kodály a magyar költők legjobb, leghűségesebb szövetségese volt. A régi magyar költészet számos darabja dallammal együtt született s dallammal együtt is maradt ránk. Kodály ezeket a régi dallamokat fölelevenítette, újracsiszolta, többszólamú feldolgozást írt rájuk, színpadi előadásra alkalmassá tette. így fényesítette meg és látta el két szólammal XVI. századi költészetünk több szép zsoltárfordítását, Misztótfalusi Kis Miklós, Bornemissza Péter és Balassi Bálint verseinek dallamát, a XVII. századi énekeskönyvekben talált énekeket. Ezek közül többet a Bicinia Hungaricci c. gyűjtemény harmadik füzetében közölt először. A reformáció kora szerzőjének, Kecskeméti Vég Mihálynak zsoltárfordítását használta fel egyik nagyszabású zenei alkotásához, a Psalmus Hungaricushoz (1923). A zenekarra, kórusra és tenor szólóra komponált műben Kecskeméti Vég Mihály költeményének sorai hangzanak föl. A vers fájdalmas panaszában Kodály megtalálta azt a szöveget, amellyel minden idők önkényeskedése és elnyomása ellen fölemelhette szavát. „Akarok inkább pusztában laknom, — Vadon erdőben széllel bujdosnom, — Hogy nem mint azok között lakoznom, — Kik igazságot nem hagynak szólanom..." — mondja a zsoltárossal. Kodály nemcsak verses szövegeket zenésített meg, kivételesen prózai alkotásra is szerzett dallamot. így született meg Zrínyi Miklós röpiratából, a Török Áfiumból választott szövegrészletekre a Zrínyi szózata című a capella — azaz hangszerkíséret nélküli, csupán énekhangra, baritonszólóra és vegyeskarra írt — műve. Zrínyi szállóigévé lett legszebb gondolatai -— „Ne bántsd a magyart!... Itt győznöd vagy halnod kell. .. Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók . . . " — Kodály zenéjében a hazaszeretet ma is érvényes eszméjét fogalmazzák meg. 26
A kuruc költészet darabjait egy ritkán játszott daljátékban, a Cinka Pannában emelte színpadra. Berlioz és Liszt Ferenc után Kodály is feldolgozta a Rákóczi indulót. Ugyancsak irodalmi alkotás — Garay János Obsitos című elbeszélő költeménye — szolgált szövegkönyvül Kodály másik színpadi művéhez, a Háry Jánoshoz. Garay szövege adta a mese, a történés fonalát, melyre Kodály a magyar népdalkincs számos remekét fűzte fel, többek között a népdallá lett, de egyébként Amadé Lászlótól szerzett A jó lovas katonának . . . kezdetű dalt. Kodály fokozott szeretettel fordult a XVIII. század végén és a XIX. század elején élt költők műveihez. Ezt a kort irodalomtörténetírásunk is sokáig igen mostohán kezelte. Kodály a régi magyar költészetben is megtalálta és fölmutatta az értéket. Az ő dallamaival, az ő megzenésítésében ismét visszakaptuk Berzsenyi Magyarokhoz című költeményét (Forr a világ . ..), Kölcsey Huszt című epigrammáját. Már a Bicinia Hungarica első füzetében ott találjuk három kevéssé ismert régi magyar költő egyegy versére írt dallamát: Verseghy Ferenc Az igazi bölcs (Nézd a búzakalászt . . .), Kazinczy Ferenc Misoxenia (Jó nem kell. . .) és Kisfaludy Sándor Leányszépség (Ha úgy nézed szépségedet. . .) című költeményének megzenésítését. Sokan, akik ma kórusokban éneklik ezeket a Kodályműveket, talán nem is gondolnak arra, hogy a dalok szövegét régi magyar költők, ma már kevéssé ismert, mégis értékes és nevükkel is megemlékezésre méltó magyar írók szerezték. Kodály pályája utolsó korszakában még egyszer visszafordult az 1800 körüli magyar irodalom egyik derék költőjéhez. A zene a mai ember békevágyát fogalmazza meg. Hozzá megfelelő, ma is időszerű szöveget Virág Benedek Békesség óhajtás című költeményében talált a zeneszerző. A reformkor mindhárom nagy költőjével, Vörösmartyval, Petőfivel és Arannyal „találkozott" Kodály. Megzenésítette Vörösmarty Liszt Ferenchez, a „hangok nagy tanárához" írt ódáját. Dallamot szerzett Petőfi Nemzeti dalává. Valamint kiadta, gondozta és élőszóval látta el — a költő halála után hetven évvel — Arany János igen értékes dalgyűjteményét. Ismeretes, hogy Ady Endre Fölszállott a páva című költeményéhez keretül s mintegy a versben kibontott jelkép alapjául egy Somogy megyei népdal kezdősorai szolgáltak. „Fölszállott a páva a vármegye-házra, — Sok szegény legénynek szabadulására." A költő idézőjellel emeli ki, hogy a vers első és utolsó sorai máshonnét valók. Ma sem tudjuk, hogyan és miképp jutott el a somogyi népdal Ady Endréhez 1908-ban. De ahogy a népdal szövege elindítója lett a költő képzeletének, ugyanúgy vált a népdal dallama ihletővé az Ady-verset megzenésítő Kodály Zoltán számára. A műnek különböző — énekkari és zenekari, csak zenekari — változata született. Kodály nemcsak a múlt magyar költészetét ismerte, legjobb kortárs költőit is olvasta. S milyen kitűnő szeme volt az igazi tehetség, a valódi érték fölismerésére! Ma is elgondolkoztat bennünket, hogy már az 1920-as évek végén megakadt a szeme Weöres Sándor egyik versén. A vers címe ez volt: Öregek. Weöres Sándor alig volt tizenhatéves, amikor a költeményt írta. Kodályt nem zavarta a szerző életkora. Az értéket nézte, és nem a szerző éveinek számát. S dallamot szerzett a diák-költő versére. Ez volt talán az első Weöres-megzenésítés, melyet azóta már ki t u d j a hány követett. S az első Weöres-verset nem kisebb zeneszerző, mint az akkor már világhírű Kodály Zoltán zenésítette meg. 27
Éppen egy Weöres Sándorral folytatott beszélgetés alkalmával mondta Kodály, hogy számára minden vers és versforma mögött dallam hullámzik. A költeménynek meghallotta szívdobogását, kiérezte ritmusát, megértette zenéjét. „Nem volt magyar zeneszerző, de a világ s az elmúlt évszázadok zeneszerzői között sem sok — mondja Szabolcsi Bence —, aki akkora intuitív, ihlető és ihletett művészettel tudott volna életet, atmoszférát, lélekzetet és szívdobogást adni a költői szövegek minden rezdülésének és lüktetésének, mint Kodály Zoltán." S Kodály nemcsak kiérezte és megértette a versek dallamát, hanem annyiféleképpen is szólaltatta meg, ahány költővel és művel találkozott. Megzenésítései félreismerhetetlenül magukon viselik a zeneszerző kézjegyét, stílusát, de mindig alkalmazkodnak a szöveghez, a költőhöz. A XVI. századi prédikátor nyelvén szól, ha Kecskeméti Vég Mihályt zenésíti meg; Berzsenyi hangja dübörög a Forr a világban; s Weöres Sándor játékos komolysága villódzik az Öregekben. Ami minden Kodály-megzenésítésben közös: a szöveghez, a magyar nyelv és a magyar beszéd hangsúly és kiejtés törvényeihez tökéletesen simuló zenei előadás. Sokan és sokféle irodalmi alkotást megzenésítettek már Kodály előtt nálunk. De senki sem ismerte és alkalmazta a prozódia törvényeit nála tökéletesebben. „Mondjuk ki végre, hogy a magyar beszéd dallamának Kodály Zoltán az első, az igazi felfedezője" — írta Szabolcsi Bence. Még a nyelvtankönyvek is lemondanak arról, hogy megtanítsák a kétféle e hang megkülönböztetését. „A zárt é hang használatára nem lehet kötelezni azt, aki nem ismeri ezt a hangot" — jelenti ki egy iskolai nyelvtankönyv. Kodály nem mondott le ilyen könnyen a nyelv értékeiről, nem törődött bele a nyelv szegényítésébe. A magyar beszédben egyébként is a leggyakrabban előforduló magánhanzó az e. A sok e egyhangúvá teszi beszédünket. A kiejtésben éppen a kétféle e hang megkülönböztetése teremthet változatosságot. Kodály a kottái alá írt versek szövegében mindig kiemelte, külön jelölte a zárt é hangot. A nyelv a legértékesebb költészetet is az anyanyelv börtönébe zárja. A legjobb fordítás sem tehet annyit a vers érdekében, mint a megzenésítés. Kodály dallamai élővé tették a magyar költészet számos darabját, s a nagyvilágban is utat nyitottak a magyar líra számára. A magyar költők tiszteletadását a nagy zeneszerző előtt a kortársak közül talán a legszebben Illyés Gyula fogalmazta meg Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez című versében, melyet az ünnepelt nyolcvanadik születésnapján a kecskeméti színházban olvasott föl: „Föllendül azonnal a karmester-pálca — s megzendül — nem a zenekar, — hanem ami van körben temető; — megzendül ami van (ós fiatal!) — síri mező, •— majtényi, mohácsi, muhi mező, — anyádért, apádért, — esendő hazádért, — ami volt sírba és sárba vesző, — ami volt hősvértől pirosult gyásztér, — egri üszök és drégelyi várfok, •— onnan tör elő, — amit hallani vártok". A Mester intésére az egész magyar múlt megelevenedik. . . Kodály műveiben a magyar történelem fájdalmas és figyelmeztető hagyományai élnek tovább . . . — mondja a költő. Ennek az életműnek csak egyik részlete, amely Kodály munkásságát a magyar irodalomhoz kapcsolja. De a magyar írók műveire komponált műveiből is ugyanaz a tiszta emberi nyelv és humanista zene szól hozzánk, amely egész művészetét jellemzi. TÜSKÉS TIBOR 28
Hétköznapok betűországban
„Látott-e már eleven indiánt?" Alighanem ez volt az egyik legizgalmasabb kérdése annak az író-olvasó találkozónak, amely annak rendje-módja szerint köszöntővel, virággal és egy érdekes regényrészlet felolvasásával kezdődött a szegedi Gyermekkönyvtárban. A „szenvedő alany" — Rónaszegi Miklós, az őszülő hajú, kissé kopaszodó, napsütötte bőrű, vidám tekintetű „bácsi" — talán még izgatottabb volt, mint a hallgatóság. Nem csoda, hiszen tizenhárom, vászonba kötött, szellemi gyermekéről mond most lesújtó vagy elismerő bírálatot egyetlen és örökös bíráló bizottsága: a könyvszerető, könyvolvasó gyerekek. Úgy látszott azonban, hogy a gyerekek elégedettek a könyvekkel, inkább az érdekelte őket, hogyan lesz az ember fiából író? — Szomorú — vagy vigasztaló? — a válasz mindig ugyanaz: tanulni kell. Sem az indiánokról, sem a híres emberekről szóló kalandos és történelmi regényeket nem lehet csak úgy „kigondolni", nem szokott az ablakon beröpülni a szárnyas angyalka, hogy ihletet csókoljon a tollszárat rágó író homlokára. — Az indián hercegnőről vagy Drake admirálisról szóló izgalmas regény megírása előtt egymásfél évig b ú j t a az író a könyvtárnyi történelmi feljegyzést, krónikát, míg egészen beleélte-beleásta magát a kor hangulatába. Persze, az élmény korábbról való — és visszakanyarodott a gyerekkorába, amikor, annyi más gyerekhez hasonlóan — ő is világgá akart menni. Kezébe akadt egy könyv, Kittenberger Kálmántól, a Kelet-Afrika vadonjaiban címet viselte, és olyan elemi erővel ragadták meg az élmények, hogy képzeletében máris ott viaskodott a tigrissel, látta a csörtető elefántokat, és célzott a vadon királyára. — Akkor döbbent rá, hogy „a könyv csodálatos szerszám", utazhatunk vele múltba, jövőbe, szóba állhatunk Mátyás királlyal vagy Hess Andrással, megtudhatjuk Kolumbusz gondolatait, vagy azt, hogyan fognak élni két évszázad múlva az emberek. — A nagy „világgá-menetel" óráját elaludta, de attól kezdve legkedvesebb barátaivá lettek a könyvek, jobban megismerte így Indiát, Afrikát, mint aki ténylegesen ott járt, csak nem nyitotta ki a szemét. 29
Miért éppen az indiánokról ír? — kérdezték a kíváncsiak. — Nekem is kedvenc hőseim voltak az indiánok — emlékezett Rónaszegi Miklós — hiszen eszményképük a nemes emberszeretet, a bátorság, a kitartás, a gyengék védelme; ki ne szeretne hozzájuk hasonlítani! De a nagy emberek életében is van mindig valami csodálnivaló, ami példaképekké emeli őket, vagy amitől emlékezetesek maradnak minden kor embere számára, mint Shakespeare vagy Kolumbusz. — Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az író saját képzeletéből is hozzátesz, kiegészíti a történetet ott, ahol hiányos, de az alapja hiteles, valóságos, valószínűleg így történhetett. Még az indián történetek szereplői is élő emberek voltak: az eseményeket a kis hajósinas, Tom Savage naplójából ismerem, Pokahontasznak, az indián hercegnőnek a szobráról pedig nemrég küldtek fényképet Amerikából. — Viszont be kell vallanom, hogy eleven indiánt csak Budapesten, a könyvkiadónál láttam — nem tolldíszesen, nem harci kiáltással érkezett, hanem európai ruhában — egy amerikai kiadó képviseletében. Végül azt is megtudtuk, melyik az író legkedvesebb könyve: mindig a legutolsó, most éppen a „Marco Polo élete" —• és melyik fog legközelebb megjelenni: Károly Róbertről szól majd, a címe „A rettenetes Kartal". A gyerekek véleménye megegyezett abban, hogy első bírálóinak, saját két lányának igaza van, ha tetszenek nekik Rónaszegi Miklós regényei, mert szerintük is „egészen jó könyveket írt az író bácsi". Eddig megjelent művei: A nagy játszma, 1955. A Sánta Bölény, 1958. Hínáros tenger, 1959. A királynő kalóza, 1961. Színház az egész világ, 1962.
Keserű komédia, 1965. Az indián hercegnő, 1966. Indián halál, 1968. A rovarok lázadása, 1969. Az indián királyfi, 1970. Az ördögi liquor, 1972. SÁRÁNÉ LUKÁTSY SAROLTA
30
A rejtvényfejtők klubja
I. VERSES LEVÉL Egy költői levélből idézünk: „Ki és mi vagy? hogy ily tűzokádó gyanánt Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki. Más csak levelenként kapja a borostyánt. S neked rögtön egész koszorút kell adni." Beküldendők a következő kérdésekre adott feleletek: 1. Ki írta a költeményt? 2. Kihez írta? (A válasz egyben a költemény pontos címe is.) 3. Milyen irodalmi élmény késztette levélírásra a költőt? 4. Milyen eszmei mondanivalót fejez ki levelében a költő? 5. A verses levél írójának milyen évfordulóját ünnepeljük ebben az esztendőben? II. KÉP- ÉS BETÜREJTVÉNYEK A rejtvények mindegyike egy-egy ifjúsági könyv címét rejti magában. Beküldendő a három irodalmi mű címe.
Összeállította: CSILLIK MIHÁLY 31
III. TUDOD-E . . . KI MONDTA? „Sokan azt gondolják, Magyarország volt. Én azt szeretném hinni, lesz." *
„Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa." *
„Még egy ilyen győzelem, és nem marad több katonám!" $
„Te is fiam, Brutus?" „Humorban nem ismerek tréfát." KI IRTA? „Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája!" *
„Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa vak remény!" §
„Hervadása liliomhullás volt: Ártatlanság képe, s bánaté." Beküldendő minden mondás és versidézet
szerzőjének
neve.
Jó szórakozást, izgalmas fejtörést kívánunk minden klubtagnak! A megfejtéseket 1973. november l-ig küldjétek be a KINCSKERESŐ Szerkesztősége címére: 6701 Szeged, Április 4. ú t j a 6. A borítékra írjátok rá: „REJTVÉNYFEJTÖK KLUBJA". A megfejtők között könyvjutalmat sorsolunk ki. A 3—4. szám rejtvényeinek megfejtése: I. 1. Fazekas Mihály, Szabó Ferenc. 2. Vörösmarty Mihály, Weiner Leó. 3. Madarász Viktor, Erkel Ferenc. 4. Hollósy Simon, Arany János. 5. Székely Bertalan, Gárdonyi Géza. 6. Ady Endre, Kodály Zoltán. 7. Derkovits Gyula, Radnóti Miklós. II. x 1 2 1 2 1 x 1 x 1 2 2 x (+1) x Helyes megfejtést küldtek be: Csabli Magdolna (Hatvan), Madléna Melinda, Jelen Erika, Nagy Éva, Sági Mária, Rózsavölgyi Ágnes (Hort), Takács Gizella (Miskolc), Bálint Zsuzsa, Varga Erika, Varga Ibolya, Szabó Terézia, Nyúl István, Szőke János (Gomba), Balogh Mária, Fábián Katalin, Huszics Mária, Kakrik Katalin, Kakrilc Klára, Kovács Zoltán, Miháldinecz Júlia, Nyitrai Olga, Paizs Anikó, Páva Ágnes, Szabó Klára, Béres Gábor, Szíjártó János, Dergez Miklós, Kovács Margit, Novográdecz Márta, Németh József (Berzence), „Olvasószakkör" (Nagykálló). Ezek közül könyvjutalomban részesültek: Csabli Magdolna (Hatvan), Madléna Melinda (Hort), Takács Gizella (Miskolc), Varga-Ibolya, Szőke János (Gomba), Balogh Mária, Fábián Katalin, Szabó Klára, Novográdecz Márta (Berzence), „Olvasószakkör" (Nagykálló).
A SZERKESZTŐSÉG 32
A kincskereső kislexikona
GÁRDONYI GÉZA 1863-ban született Agárdpusztán, Fejér megyében. Édesapja jómódú géplakatos volt Bécsben, de a forradalom hírére hazajött. Saját költségén kis fegyvergyárat alapított, és az „1848—49-i honvédelem fegyvergyárosa" lett. A szabadságharc bukása elvitte vagyonát, s ezután csak u r a d a lomról uradalomra vándorolva folytathatta a géplakatos mesterséget. Fiát — bár még öt gyermekét kellett fölnevelnie — taníttatta. Gárdonyi középiskoláit Sárospatakon és Pesten végezte. Egyetemi tanulmányokra azonban már nem tellett, azért az egri tanítóképzőbe iratkozott be. Annak elvégzése után több helyen is tanítóskodott. Később újságírással és szerkesztéssel próbálkozott. Két évig a Szegedi Híradónál és a Szegedi Naplónál is működött. Majd felkerült Pestre, de nem tudott beilleszkedni a nagyváros életébe. 1897-ben Egerbe költözött, ahol m á r csak az irodalomnak élt. Hiteles történelmi források alapján itt írta a török elleni harcokat fölelevenítő történelmi regényét, az Egri csillagokat. A mű ifjúságunk egyik legkedveltebb olvasmánya lett. Jelentősebb művei még: Az én falum című novelláskötete, valamint A lámpás, A láthatatlan ember, Isten rabjai című regényei. í r t azonban színműveket, sőt verseket is. Élete utolsó éveiben — jóllehet műveivel egyre nagyobb elismerésre tett szert — mindenki elől elzárkózva élt. 1922 őszén halt meg. Az egri várban temették el. GYURKOVICS TIBOR 1931-ben született Budapesten, iskoláit is itt végezte. Érettségi után előbb gyógypedagógusi, m a j d pszichológusi diplomát szerzett. Jelenleg az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben dolgozik mint klinikai pszichológus. Első verseskötete 1961-ben jelent meg Grafit címmel. Majd ezt a Kenyértörés című kötete követte. De nemcsak jeles költő, h a n e m figyelemre méltó műfordítónk is. Főképp német és francia költőkből fordít. Gyermekversekkel is szerepelt különféle antológiákban, s prózát is ír. KALÁSZ MÁRTON 1934-ben született a baranyai Sombereken. Szülei német a j k ú földművesek voltak. Pécsett jár-t középiskolába. Könyvelő, népművelési előadó, kultúrház-igazgató volt Baranya megyében. 1957-ben Budapestre költözött. A Falurádió riportere, m a j d az Európa Könyvkiadó lektora lett. Verseit az ötvenes évek elején rendszeresen közölte a Dunántúl, m a j d a fővárosi irodalmi lapok. Első verseskönyve 1955-ben jelent meg Hajnali szekerek címmel. Azóta több verskötete látott napvilágot (Ünnep előtt, Rapszódiáink évada). L í r á j á t erős formafegyelem és tömörség jellemzi. Verseiben meggyőző erővel szólal meg a zselléri életből kilépő, a modern élet küzdelmeiben formálódó ember vallomása. Megjelent egy önálló műfordítás kötete is, de antológiákban kínai, lengyel, orosz, spanyol, török költők verseit is fordította. Összeállította: DOBCSÁNYI FERENC
Könyvek között
Kósa-Szemerkényi: Apáról fiúra A hagyománynak megtartó ereje van. Mindennapi életünket, munkánkat, szemléletünket, ízlésünket, egész magatartásunkat formálja, alakítja. Azt a hagyományt a k a r j u k élővé tenni, saját világunkba beépíteni, ami haladó, ami mai életünket gazdagabbá, dúsabbá teszi. Aminek az ismerete, felhasználása nélkül szegényebbek lennénk. A haladó hagyomány a teljes emberségre törekvő vágyunkat segíti valóra váltani. A magyar népi hagyomány dolgozó népünk értékes alkotásaival ismertet meg minket. Legnagyobb alkotóinknak életcélja volt az, hogy ezeket megmentsék a pusztulástól, összegyűjtsék és a maguk alkotói világába beleépítsék. Gondoljunk csak Bartók Bélára és Kodály Zoltánra: az ő m u n k á j u k világhírre emelte a magyar parasztság zenei kincsét. Emlékezzünk Lechner Ödönre és Kós Károlyra, akik a magyar népi díszítőművészet felhasználásával újították meg mai építő- és iparművészetünket. Móricz Zsigmond, Tömörkény István, Móra Ferenc parasztábrázolását ihlette a magyar népélet, a népi kultúra ismerete. Az 1930-as évektől kezdve a magyar irodalom legnagyobbjai: Illyés Gyula, Veres Péter, Szabó Pál, Tamási Áron, Kodolányi János, Féja Géza, Erdei Ferenc stb. tudatosan törekedtek arra, hogy feldolgozzák egy-egy település, népcsoport, társadalmi réteg teljes világát. Az ő szociográfiai alkotásaik után mai íróink is jelentős műveket jelentetnek meg dolgozó népünk, egy-egy tájegység népének életéről. A népi kultúra egyetemes kultúra. Összeköt bennünket más népekkel. Nem elzár, elszigetel, hanem kiteljesít; látókörünket nemcsak bővíti, hanem tisztítja is. Ugyanakkor a magyar népi kultúra nemzeti öntudatunkat is erősíti. Boldogan ismerhetjük fel, hogy dolgozó népünk nehéz és roskasztó életkörülmények között mennyi értékeset teremtett! Kósa László és Szemerkényi Ágnes Apáról fiúra című könyve ennek a gazdagító hagyománynak az összegezése, szép és dicséretes bemutatása. Hiányt pótló munka. A magyar népi hagyomány, mindaz, amit a néprajz tudományos igénnyel összegyűjt, rendszerez, nem tantárgy az általános és középiskolában. De jelen van az irodalomórán a népköltészetben, a nagy m a gyar írók falu- és parasztábrázolásaiban; megtalálható a történelemórán a magyar őstörténetben; érezteti hatását a földrajzórán a t á j n e v e k b e n ; vele találkozunk a rajzórán, amikor a szép f o r m á j ú cserépedényekben, szőttesekben gyönyörködünk és az énekórán, amikor felcsendül a j k u n k o n a népdal. Tanulmányozzátok az Apáról fiúra című kötetet! Hiszem, hogy erre a felismerésre fogtok jutni: a legszebb és legértékesebb könyvek egyikével a j á n dékozott meg benneteket a Móra Könyvkiadó! (Móra Könyvkiadó, 1973.) HEGEDŰS ANDRÁS
r
