8. fejezet
I. 1515. április 14., Bécs
Mária és Barbara barnapej lovaik nyergében ültek, és a keleti látóhatárt kémlelték. Hasonló szabású, sötétzöld ruhát viseltek, csak Máriáé az aranyhímzés miatt a szegélyeknél díszesebb volt. Hosszú palástjukat csat fogta össze a nyakuk előtt, kezüket barna kesztyű, lábukat könnyű bőrcsizma védte. Mária a kezében elefántcsont berakásos lovaglóostort tartott. Messzire kilovagoltak a városból, talán egy német mérföldnyire is, de kíséretük is volt, néhány testőr személyében. A császár unokáját mégsem hagyhatják messzire elkóborolni felügyelet nélkül! Viszont voltak annyira tapintatosak, hogy hátasaikkal lemaradtak mögöttük, és nem zavarták kettejüket. A lányok az elmúlt két hétben szinte mindennap fellovagoltak valamelyik lankás dombocska tetejére, ahonnan kitárult szemük előtt a látóhatár. Balra a Duna hömpölygött lustán, a zöldellő erdők és a virágzó mezők rengetegét apró falvak sora szakította meg, templomtornyaik kiemelkedtek a fák takarásából. A kellemes áprilisi időben a földeken folyt a tavaszi munka, a porzó utakon szekerek és kereskedő karavánok haladtak. Hátuk mögött a Steffl égre meredő ujjként mutatta a visszafelé vezető út irányát. Keleten pedig, valahol
380
messze, túl az erdőkön, falvakon, mezőkön, túl a Lajtán és a Morván, Hainburg és Dévény erődjein, a Duna északi partján Pozsony terült el. Mária álmainak netovábbja, ahol éppen jövendőbelije, Lajos király tartózkodott. – Ha megállás nélkül vágtatnánk, egy nap alatt odaérnénk – mondta jól érezhető vágyakozással a hangjában. – Tíz mérföldet sem kellene megtennünk! – Na és a testőrök? – Könnyedén leráznánk őket – vont vállat a kislány magabiztosan. Barbara felnevetett. Visszafelé gyakran annyira hajtották a lovaikat, hogy a testőrök képtelenek voltak velük tartani az iramot. Ők már régen frissítőket kortyolgattak a Cillierhofban, mire azok odaértek. – A határon lévő erődök? – Kikerülnénk őket. – A Duna? Át kellene kelni rajta. – A lovak tudnak úszni. – Hatalmas botrány lenne belőle. – Kit érdekel? Végre látnám Lajost! – Nagyon akarsz már találkozni vele. – Mondjam azt, hogy egymásnak lettünk teremtve? – vetett egy pillantást barátnőjére Mária. Barbara szívesen reagált volna valami vicces odaszólással, de a kislány arckifejezésén látta, hogy szavait halálosan komolyan gondolja. – Ő és én – pillantott ismét kelet felé Mária. A nyeregben ülve megpróbált kinyújtózkodni, mintha attól átláthatna az erdők felett a szomszédos királyságba. – Ez Isten akarata. Nem lehet véletlen, hogy már a bölcsőben egymásnak ígértek minket! – Hát nem is – dünnyögte Barbara. A császár, Mária nagyapja és az ő vérszerinti apja minden gyerekét kiárusította.
381
Még a törvényteleneket is, mint amilyen ő volt. De ezt inkább megtartotta magának. – Soha nem voltunk még ilyen közel egymáshoz! – Oly közel, mégis oly távol! – csúfolódott Barbara. – Egy országhatár két oldalán, két különböző világban! Mária kiöltötte rá a nyelvét. – Pukkadj meg! Barbara csak nevetett. – Türelmesebbnek kellene lenned – mondta aztán. – Éveket kibírtál nélküle; ez a pár hét már igazán semmiség. Megtárgyalják a házassági szerződést, aztán neki is lehet állni az eljegyzés szervezésének. – Nagypapa nélkül nem lesz eljegyzés. Ő pedig nincs Bécsben. – Ő a császár. Sok a dolga. – Ne legyen más dolga! – csattant fel indulatosan Mária. – Lassan egy éve lesz, hogy útra keltem a kedvéért, de még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy meglátogasson! – Akkor én mit mondjak? Engem azonnal elhagyott, ahogy megszülettem! – Gondoskodott rólad, nem? – Nos… – Voltak szüleid, akik felneveltek. Az enyémek… – Mária lemondóan legyintett egyet. – Ott volt helyettük Margit főhercegnő. – Igen – révedt el Mária, arcán halvány mosollyal. – Valóban. – Hiányzik még? – Örökké hiányozni fog – mondta a kislány, aztán figyelmét hirtelen megragadta valami a távolban. A hátuk mögül tűző nap sugarai aranyló selymen csillantak meg a Dunán. A selyem közepén kétfejű, fekete sas trónolt. Császári lobogó
382
egy gálya árbocának csúcsán. Egy gályáén, amely Bécs felé tartott. – Nézd! – mutatott Mária a folyó felé izgatottan. – Látod? Egy császári gálya! Biztosan Pozsonyból jön! – Jöhet máshonnan is – próbálta hűteni a lelkesedését Barbara, de a kislány azonnal letorkollta. – Honnan jöhetne? Nagypapa nem küldött máshová követeket keletre! Ez igaz volt. Barbara vállat vont, majd percekig figyelték a folyásiránnyal szemben küszködő hajót. Amikor látták, hogy nem a folyam főágán halad tovább, hanem kormányosa a Bécs alatt futó mellékágba irányítja, már azt is tudták, hogy a gálya kiköt a városban. Tekintetük összevillant, és ugyanabban a pillanatban fordították meg lovaikat, hogy szélsebesen vágtázva még azelőtt elérjék a kikötőt, hogy a hajó kikötne.
– Hála legyen Istennek, hogy mindjárt partot érünk! – sóhajtott fel Lang püspök, verejtékes arcát törölgetve. A sokévnyi diplomáciai tevékenység követelte utazások alatt sem tudta megszokni szervezete a hajóutakat. Cuspinianus nem szólt mellette semmit, csupán elnézően mosolygott, majd a közeledő mólóra pillantva felvonta a szemöldökét. Könyökével oldalba bökte sóhajtozó barátját, és előre mutatott. – Nocsak! – nyögött fel a püspök. – Nem számítottam ilyen magas rangú fogadóbizottságra. – Én semmilyenre nem számítottam – jegyezte meg Cuspinianus, szemét le sem véve a testőrök és lovak gyűrűjében várakozó, meglehetően türelmetlennek látszó Mária hercegnőről. A kislány arca kipirult, mintha nem sokkal
383
k orábban ért csak volna a partra, a mögötte fújtató ló nyer gében. Néhány percen belül kikötöttek, de épp csak partra támogatta a püspököt, a hercegnő máris ott állt előttük, zöld ruhájában mint valami erdei tündér, kihúzva magát teljes magasságában. Cuspinianus komikusnak találta, hogy még így sem ért a mellkasáig. Nevetni persze nem nevetett. Helyette mosolyát elrejtve mélyen meghajtotta magát. – Felség. Minek köszönhetjük felséged… – Híreket hoztak Pozsonyból? – vágott Cuspinianus szavába türelmetlenül Mária. – Megkötötték a házassági szerződést? Mikor láthatom Lajos királyt? – Egy kicsit lassabban, felség – emelte felé két kezét védekezően a követ. – Egyelőre nem szolgálhatunk túl sok jó hírrel. – Két hete ott vannak! – jegyezte meg Mária élesen, kezét csípőjére téve. Fejét kicsit oldalra billentette, úgy pillantott fel hol a követre, hol a püspökre, meglehetősen vádlón. – Hogy nem jutottak még semmire? – A helyzet, felség – szólalt meg a püspök, mint a tárgyalások vezetője –, meglehetősen bonyolult. Sok a tisztázásra váró kérdés. Néhányat személyesen a császárral kell meg vitatnunk, hogy tovább léphessünk. – A császárral? – görbült le Mária szája csalódottan. – De hiszen… a császár nincs itt! – Tudomásom szerint Augsburgban tartózkodik – mondta a püspök. Augsburg! Hiszen az… legalább hetven mérföldre van Bécstől! Napokba, hetekbe telik, mire oda s vissza megfordul egy küldöttség! És még csak utána térnek vissza Pozsonyba, hogy újra felvegyék a tárgyalások fonalát! Mikor lesz így bármi is az eljegyzéséből? Mikor fogja látni Lajost? Barbarának igaza volt: hiába voltak közel, mérhetetlen távolság választot-
384
ta még el őket egymástól. Mária szörnyű csalódottságot érzett. Ha egyedül lett volna, szobája magányában, toporzékolva zokogott volna tehetetlen dühében. Így viszont semmit nem tehetett. – Ne keseredjen el, felség – mosolygott Cuspinianus, aki sejtette, mi járhat a kislány fejében. – Megnyugtathatom, hogy a házassági szerződést hamarosan megkötjük, és sor kerül az eljegyzésre. Higgyen nekem: mi is legalább annyira várjuk, mint felséged. – De mikor? – kérdezte panaszosan Mária, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Mikor? Erre a kérdésre viszont sem a püspök, sem Cuspinianus nem tudott válaszolni.
385
