Metagalaktika 3.
01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24
Jack Finney: Félek Alfied Bester: Hobson választása Avram Davidson: Ha a tengerek minden osztrigája... James Tiptree, Jr.: k, akiket nem értenek a férfiak Howard Goldsmith: Minox zenéje (képregény) Kurt Vonnegut: Harrison Bergeron William Tenn: Gyermekjáték Algis Budrys: Csillámló fal, éji szem Larry Eisenberg: Az apám korában Cordwainer Smith: Alfa Ralfa Körút Barrington J. Bayley: Dominus (képregény) William F. Temple: A négyoldalú háromszög Frederik Pohl: Millió Nap Fritz Leiber: Az ember, aki sosem fiatalodott meg Isaac Asimov: Leng az inga Theodore Sturgeon: Butil és a Fúvó Robert Scheckley: Alak Lester Del Rey: Sötét küldetés Robert Bloch: És zöldre vált a vér (képregény) Henry Kuttner: A Szem C. M. Kornbluth: Menetel maflák Jarnes Blich: Közös id Barry IV. Malzberg: A Róma nev galaktika John Varley: A medencében
25 26 27 28 29 30
Isaac Asimov: Tör dik-e a méh (képregény) Damon Knight: A hajósinas James H. Schmitz: A Nagyapa Robert Silverberg: Naptánc Roger Zelazny: A December Klub Jack Vance: A beszéd ajándéka
JACK FINNEY: FÉLEK Borzasztóan félek, s nem is annyira magam miatt - elvégre hatvanhat éves sz férfi vagyok -, mint inkább miattad és mindenki más miatt, aki el tt még ott áll az élet. Azért mondom ezt, mert úgy vélem, hogy mostanában bizonyos veszélyes jelenségek kezdenek felt nni a világon. Mindenfelé találkozunk velük, szórakozottan elbeszélgetünk róluk, de hamarosan más tárgyra térünk, s elfelejtjük ket. Én azonban meg vagyok gy dve arról, hogy ha e jelenségek mibenlétét nem határozzuk meg pontosan, a földön kaotikus állapotok uralkodnak el. Ki-ki meggy dhet róla kedve szerint. Tavaly, egy téli estén hazatértem a sakk-klubból, ahova járni szoktam. Özvegy vagyok, egyedül élek egy szerény, de kényelmes háromszobás, az 5. sugárútra néz lakásban. Elég korán volt még, így aztán felgyújtottam a lámpát a b rfotelom mellett, el vettem egy rémtörténetet, amelyet akkoriban olvastam, és bekapcsoltam a rádiót. Sajnos nem figyeltem meg, melyik állomásra állítottam. A rádió bemelegedett, s el ször halk, majd er söd harmonikaszó hallatszott. Mivel jól megfért az olvasással, beállítottam a megfelel hanger re, s kinyitottam a könyvet. Szeretném a dolgokat a valósághoz h en tolmácsolni, így aztán nem mondhatom, hogy különösebben odafigyeltem volna a rádióra. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a zene egyszer csak elhallgatott, a közönség pedig tapsolni kezdett. Aztán egy férfi a siker fölötti örömében nevetgélve azt mondta: "Jól van. Nagyon jól van." A közönség azonban tovább tapsolt. Kis id múlva megint elégedett kuncogás hallatszott, majd a férfi határozottan megismételte: "Nagyon jól van" - s a taps elhalkult. "Alex ikszipszilont hallották" - mondta a sorközl , mire én visszatértem a könyvemhez. Ez a negyvenes hang azonban csakhamar újra magára vonta a figyelmemet, talán a tónus hirtelen változása miatt, amikor a férfi új témába vágott: "Most pedig bemutatom önöknek Ruth Greeley kisasszonyt Trentonból, New Jersey állam. Ön zongoram vész, Greeley kisasszony, igaz?" Félénk, alig hallható válasz érkezett: "Igen, így van, Bowes úr." Aztán megint a férfihang, amelyet most már felismertem monoton ritmusáról: "Mit fog játszani nekünk?" "A La Palomát" - válaszolta a lány. A férfi, mintegy bejelentésképpen, elismételte: "Tehát a La Palomát halljuk." Rövid szünet következett, majd felcsendültek a bevezet akkordok, én pedig folytattam az olvasást. Ahogy a lány játszott, félig-meddig tudatosult bennem, hogy stílusa gépies, és a ritmus is szétes ; talán ideges volt. Aztán hirtelen egy gongütésre lettem figyelmes. A lány még
akadozva leütött néhány billenty t, nyilván nem tudta, mit tegyen. Újabb riasztó gongütés hallatszott, a játék azonnal félbeszakadt, a közönség soraiban pedig nyugtalan fészkel dés támadt. "Jól van, nagyon jól van" - szólt az ismer s hang, s én rájöttem, hogy pont ezt vártam, tudtam, csakis ezt mondhatja. A közönség elcsendesült, s a férfi nekikezdett: "Most pedig..." A rádió elnémult. A pillanat törtrészéig semmi más nem hallatszott, csak a készülék búgása. Aztán teljesen más m sort kezdett sugározni - Bing Crosby és a fia énekelte hangfelvételr l az egyik kedvenc számom, a Sam dala utolsó taktusait. Újra elmerültem hát az olvasásban, bár nemigen értettem, miért is szakadt meg az el program. Igazából azonban csak akkor gondolkodtam el a dolgon, amikor végére értem a könyvnek, s lefekvéshez készül dtem. Aztán, amint vetk ztem a hálószobában, eszembe jutott, hogy Bowes halott. Hosszú hónapok, évek teltek el azóta, hogy az ország sok ezernyi rádiókészülékében utoljára lehetett hallani azt a száraz nevetést és az ismer s "Jól van, nagyon jól van" mondatot. Nos, mit is tehet az ember, ha valami nyilvánvaló képtelenséggel találkozik? El adtam a történetet barátaim mulattatására, akik gyakran firtatták ezután, nem hallottam-e mostanában Morant és Macke-et, a rádió negyed százada népszer volt két komikusát vagy Floyd Gibbonst, az egykori hírolvasót, de kijutott az élcel désb l detektoros rádiómnak is. A következ szokásos csütörtöki összejövetelen azonban teljes komolysággal hallgatta történetemet egy férfi, s amikor a végére értem, egy furcsa kis sztorit mesélt el, ami vele esett meg. Értelmes, intelligens ember benyomását keltette, s ahogy hallgattam, nem riadtam meg, inkább az izgatott, ami összeköt kapocsnak látszott története és rádióm különös viselkedése között. Mióta nyugdíjba mentem, rengeteg id m van, így tehát nem okozott gondot, hogy másnap kétórás vonatozással Connecticutba menjek, és a helyszínen bizonyosodjam meg az elmondottak hitelességér l. Részletes feljegyzést készítettem. Jegyzeteimben a történet a következ képpen szerepel:
2, számú eset: Louis Trachnor, ötvennégy éves szén- és fakeresked . Utolsó posta: Danbury 1., Connecticut állam Ahogy Trachnor úr elmesélte nekem, 1950. július 20-án reggel hat óra körül kiment háza verandájára. Az ereszt l le egészen a veranda aljáig szürke festékcsíkot vett észre, amely még meg se száradt. Trachnor úr szerint: "Körülbelül húsz centi széles ecsett l származott, és szörnyen nézett ki, mivel a házfal különben hófehér volt. El ször úgy gondoltam, néhány gyerek csinálta az éjjel, hogy megtréfáljon. De ha k tették, létrát kellett szerezniük, máskülönben nem értek volna fel az ereszig - azt viszont nem hihettem komolyan, hogy ennyit vesz djenek. Ráadásul nem is volt elmázolva, s t gondos munkára vallott a ház homlokzatán végigfutó szép, szabályos csík." Trachnor úr szerzett egy létrát, és terpentinnel leszedte a szürke festéket. Ugyanazon év októberében átfestette a házát. "A fehér nem maradt meg elég jól, így aztán szürkére festettem. A homlokzati részt csináltam meg utoljára, és egy szombat délután öt óra tájban lettem kész vele. Mikor másnap reggel kijöttem, egy fehér csíkot vettem észre, amely a ház homlokzatán futott le végig. Úgy gondoltam, megint azok az átkozott kölykök tették, mert a sáv ugyanott volt, ahol korábban. De amikor közelebbr l szemügyre vettem, felfedeztem, hogy a festés nem friss - az a fehér festék volt, amire a szürkét rávittem. Valaki szép gondosan leszedte az új festéket az ereszt l le egészen a ház tövéig vagy húsz centi szélességben. Hát ki a fenének szerezhetett ez örömet? Egyszer en képtelen vagyok rájönni." Nos, megvan az összeköt kapocs Trachnor úr és az én történetem között? Tételezzük fel egy pillanatra: mindkét alkalommal történt valami - egyszer en azért, hogy megzavarja az id szabályos menetét. Úgy t nik, ez játszódott le az én esetemben, hiszen néhány percig olyan
sort hallottam, amely nyilvánvalóan évekkel azel tt készült. Namármost fogadjuk el azt, hogy senki más nem nyúlt Trachnor úr házához, csak maga. Befestette a házát októberben, de az id valami különös összekuszálódása következtében a festék egy része a megel nyáron jelent meg a házán. Mivel akkor leszedte a szürkét, az szi festés után egy széles szürke festékcsík hiányzott. Mindazonáltal hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindezt valóban hittem is. Nem volt ez egyéb, mint nyughatatlan töprengés, s mindkét rövidke történetet csak furcsa anekdota gyanánt meséltem barátaimnak. Társaságkedvel vagyok, igen sok emberrel futok össze, s esetenként t lük is hallok hasonló különös eseteket, cserébe az enyémekért. Van, aki ilyenkor biccent, és azt mondja: "Ez emlékeztet engem valamire, amit mostanában hallottam...", és gy jteményem máris egy újabb sztorival gyarapodik. Valamelyik péntek este egy Long Island-i férfit fölhívott a n vére New Yorkból. Az asszony határozottan állítja, hogy csak három nap múlva, a következ hétf n telefonált. A Chase National Bank 45. utcabeli fiókjában egy olyan számlát láttam, amelyre a kiállítását megel napon fizettek be. Egy levelet éppen tizenhét perccel azután kézbesítettek ki New York City keleti 68. utcájába, hogy Wyoming állam Green River városának f utcáján bedobták egy postaládába. És így tovább és így tovább. Összejövetelek alkalmával már egyre-másra történeteket követeltek t lem. Én ugyanakkor úgy véltem, hogy azok gy jtése és a valósággal való szembesítése nem egyéb, mint szórakoztató id töltés. Amint azonban Julia Eisenberg elmesélte nekem a vele megtörténteket, már tudtam, hogy sokkal több annál.
77. számú eset: Julia Eisenberg, harmincegy éves tisztvisel
, New York City
Eisenberg kisasszony Greenwich Village egyik lift nélküli házában bérel egy kis lakást. Azután beszéltem vele, hogy Eísenberg kisasszony egyik szomszédja, akit a sakk-klubból ismerek, el adta nekem a történet egy kissé elferdített változatát. maga annak a háznak a portásától hallotta, ahol lakik. 1947 októberének egyik kés esti óráján, úgy tizenegy körül, Eisenberg kisasszony lement fogkrémért a drogériába. Hazafelé menet, nem messze a lakásától. egy nagy, foltos kutya odafutott hozzá, és felugrott rá. "Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy megsimogattam - mesélte Eisenberg kisasszony-, s attól fogva egyszer en nem tudtam levakarni magamról. Ha bementem a ház el csarnokába, szabályosan ki kellett löknöm, hogy be tudjam csukni az ajtót. Sajnáltam szegényt, és egy kis lelkiismeret-furdalásom is volt ilyenkor, mert amikor egy óra múlva kinéztem az ablakon, még mindig ott kucorgott az ajtó el tt." A kutya még három napig csatangolt a környéken, s ahányszor csak közeledni látta az utcán Eisenberg kisasszonyt, határtalan lelkesedéssel üdvözölte. "Amikor munkába menet reggelente felszálltam a buszra, ott szokott üldögélni a járdaszélen. Szívszorító volt látni, ahogy bánatos szemmel nézett a busz után. Magamhoz akartam venni, de tudtam, hogy akkor már soha nem menne haza, és akárki is a gazdája, biztosan szomorkodna utána. A környéken senki nem tudta, hogy kié; aztán egy napon elt nt." Két év múlva Eisenberg kisasszony kapott egy kölyökkutyát az egyik barátjától. "A lakásom igazán kicsi ahhoz, hogy kutyát tartsak, de ez a kölyök olyan aranyos volt, hogy nem tudtam neki ellenállni. Id vel szép nagyra n tt, s többet evett, mint én."
Mivel a kutya jól viselkedett, és a szomszédok sem háborogtak miatta, Eisenberg kisasszony általában eleresztette sétáltatás közben, hiszen nem szokott elkóborolni. "Egy este sokáig
szólongattam, de nem jött el . Utoljára akkor láttam, amikor néhány házzal arrább szimatolgatott a sötét utcán. Soha nem jött vissza, nem láttam soha többé. Namármost, a mi utcánkat mindkét oldalon homokk l készült épületek zárt sora határolja. Az ajtókat mindig zárva tartják, és eldugott sikátorok sincsenek. Nem t nhetett el csak így, hipp-hopp, egyszer en nem t nhetett el. És mégis nyoma veszett." Eisenberg kisasszony hosszú ideig kereste a kutyáját, érdekl dött a szomszédoknál, újsághirdetéseket adott fel, de soha nem találta meg. "Aztán, miközben egy este lefekvéshez készül dtem, véletlenül kinéztem az utcára nyíló ablakon - és egy rég elfeledett emlékkép idéz dött föl bennem. Ott állt lenn a kutyám, akit több mint két éve elkergettem." Eisenberg kisasszony rám nézett egy pillanatra, majd határozottan azt mondta: "Ugyanaz a kutya volt. Az ember ismeri a kutyáját, és lehetetlen, hogy tévedjen. Egészen biztos, hogy ugyanaz volt. Talán rültségnek hangzik, de az az igazság, hogy a kutyámat két évvel a születése el tt vesztettem, vagyis kergettem el." Hangtalanul sírni kezdett, a könnyek végigperegtek az arcán. "Most azt gondolhatja, hogy elvesztettem az eszemet, vagy egy kicsit magányos vagyok, és ezért beszélek ilyen túlzott érzelg sséggel egy kutyáról. De téved. - Zsebkend jével felszárította a könnyeit. Egy csöppet sem vagyok labilisabb alkatú, mint bárki más manapság, s bátran állíthatom, tudom, mi történt." Eisenberg kisasszony tiszta, de kissé rendezetlen nappalijában döbbentem rá, hogy ezeknek a furcsa kis jelenségeknek a következményei nem egyszer en nyugtalanítóak, hanem nagyon könnyen tragikusak is lehetnek. Ekkor kezdtem el félni. A legutóbbi tizenegy hónapot avval töltöttem, hogy felkutattam ezeket a különös eseteket, és mindennek aprólékosan utánajártam. Nagy meglepetéssel és rémülettel tapasztaltam: rengeteg van bel lük, s t arra is felfigyeltem, hogy egyre gyakrabban fordulnak el ilyenek, és - nem tudom, érthet en fejezem-e ki magam - úgy vettem észre, ezek a váratlan fordulatok mind nagyobb er vel bírnak ahhoz, hogy alkalmasak legyenek emberi sorsok tragikus derékba töréséhez. A következ , szinte csak találomra kiragadott példa jól szemlélteti annak a növekv hatalmát, ami - bármilyen nevet is adjunk neki - manapság történik a világon. 34. számú eset: Paul V. Kerch, harmincegy éves könyve/ , Bronx Napsütötte vasárnap délután volt, amikor egy háromtagú, megkeseredett családdal találkoztam Bronxi lakásukban. Kerch úr tömzsi, fekete, jókép fiatalember, a felesége bájos, sötét hajú asszony harmincon innen, akinek vonzó szépségét azonban már kezdték megtörni a szemé sarkában gyülekez szarkalábak, a fiuk pedig kedves, hat-hét éves gyerek. A kölcsönös bemutatkozások után a fiút a ház végében lev szobájába küldték játszani. "Nos, akkor lássunk hozzá - szólalt meg elgyötörten Kerch úr, és egy könyvespolchoz lépett. - Azt mondta a telefonban, hogy általánosságban ismeri a történetet." Ezt akár kérdésnek, akár kijelentésnek is vélhettem. "Igen" - válaszoltam. Leemelt egy könyvet a legfels polcról, majd néhány fényképet vett ki bel le. Kezében a képekkel leült mellém a kanapéra. "Itt vannak hát a képek. Egész jó fényképez gépem van, s aránylag elfogadható amat r fotósnak mondhatom magam. A konyhában még egy sötétkamrát is berendeztem, én magam hívom el a képeket. Két héttel ezel tt lementünk a Central Parkba." A hangja fáradt és színtelen volt, mintha már vagy ezerszer el adta volna a történetet - hangosan vagy csak némán, magában lepergetve. "Az id , csakúgy, mint ma, nagyon szép volt, s a gyerek mindkét nagymamája váltig nyúzott minket, hogy készítsünk fényképeket. így aztán egy egész tekercs filmet elhasználtam, mindannyiunkról készítettem képeket. A gépemet úgy is be lehet állítani, hogy néhány másodperces id zített késéssel exponáljon. Azt csináltam tehát, hogy rögzítettem a gépet, majd beálltam a többiek közé, s így én is rajta vagyok a képeken."
Egy híján mindegyik képet átnyújtotta, szemében fásultság és reményvesztettség ült. "Íme, az összes felvétel, kivéve az utolsót" - mondta. A képek meglehet sen nagyok voltak, úgy húszszor tízesek. Alaposan szemügyre vettem ket. Elég szokványosak, élesek és részletez ek voltak, és kivétel nélkül a háromtagú, mosolygós családot mutatták. Kerch úr világos, hétköznapi öltönyt, a felesége sötét ruhát és szövetkabátot, a fiú pedig sötét zakót és térdnadrágot viselt. A háttérben csupasz ágú fa állt. Felpillantottam Kerch úrra, mintegy jelezve, hogy végeztem a képek tanulmányozásával. Kerch úr felvett egy képet, készen arra, hogy átadja nekem. "Ez az utolsó felvétel. Éppen úgy csináltam mindent, mint korábban, Megbeszéltük, hogy miképpen helyezkedjünk el, beállítottam, majd megkerültem a fényképez gépet, és odaálltam a többiekhez. Hétf este el hívtam az egész tekercset, s ez jött el az utolsó negatívról." Átnyújtotta a fényképet. Egy másodpercig úgy t nt, minden pontosan olyan, mint a többi felvételen. Aztán észrevettem a különbséget. Kerch úr csaknem ugyanúgy nézett ki, mint az el képeken; hajadonf tt állt, és elégedetten vigyorgott, az öltönye azonban teljesen más volt. A fia ott állt mellette. Hosszúnadrágot viselt, s a korábbi képekhez viszonyítva jó tíz centit n tt. Nyilvánvalóan eltelt néhány év, de a fiú éppen annyira nyilvánvalóan ugyanaz volt. Az asszony viszont teljesen elütött Kerch úr feleségét l. Csinosan öltözött, haját bearanyozták a napsugarak, szép és vonzó volt. Fogta Kerch úr kezét, és a fényképez gépbe mosolygott. "Ki ez az asszony?" - néztem a férfira. Kerch úr kimerülten megrázta a fejét. "Fogalmam sincs - mondta aztán hirtelen, majd kirobbant: - Fogalmam sincs! Soha életemben nem láttam (" A felesége tekintetét kereste, de az asszony nem reagált, így aztán vállát megvonva újra felém fordult. "Nos hát, hallotta. Most már mindent tud." Aztán fölállt, és kezét zsebre vágva föl-alá kezdett sétálni a szobában. n a feleségére tekingetett, s bár szavait hozzám intézte, gyakorlatilag hozzá beszélt: "Tehát ki ez a n ? És egyáltalán, hogy a fenében készíthetett ilyen képet a gép? Soha életemben nem láttam ezt az asszonyt!" Újra a fényképre meredtem, még közelebb hajoltam hozzá. "A fák itt teljes virágzásban vannak" - állapítottam meg. Az ünnepélyes arcú fiú mögött szélesen mosolygó apja és a bájos asszony állt. A háttérben a Central Park fái teljes nyári pompájukban tündököltek. Megjegyzésemre Kerch úr keser en biccentett. "Igen, tudom. És mit gondol, mit mond? tört ki, szemével a feleségére bökve. - Azt állítja, hogy ez az asszony a képen a feleségem, legalábbis néhány év múlva a feleségem lesz. Ó, istenem - kiáltott fel, s mindkét kezével a fejéhez kapott -, hogy a n k micsoda ostobaságokat tudnak összebeszélni !" "Hogy érti ezt?" - fordultam Kerch asszonyhoz, de kérdésemre nem felelt, ajkait szorosan összezárta, egy árva szót sem szólt. Kerch csüggedten megvonta a vállát. "A kép szerinte a néhány évvel ezutáni állapotokat rögzíti. Ó akkor már halott lesz - itt habozott egy kicsit, majd szárazon folytatta -, vagy elvált, a fiunk nálam lesz, a képen lév n t pedig elveszem feleségül." Mindketten az asszonyra tekintettünk, és oly sokáig néztük, hogy a végén már szólni kényszerült. "Ha meg nem így van - tárta szét karját -, akkor igazán közölhetné velem valaki, hogy mi a csudát jelent ez a kép." Egyikünk sem tudott válaszolni, és én pár perc múlva el is mentem. Nemigen tudtam volna mit mondani nekik. Azt a meggy désemet meg kiváltképp nem akartam közölni velük, hogy bármi legyen is a kép magyarázata, a házasságuknak befellegzett.
72. számú eset: Alfred Eichler, harminchárom éves hadnagy, New York-i Rend rkapitányság
1951. január 9-én kés este a Central Park egyik keleti bejáratától nem messze két rendár egy pisztolyt talált a földön, közvetlenül egy kavicsos út mellett. A rend rség laboratóriumában megvizsgálták, hogy van-e rajta ujjlenyomat. és találtak is jó néhányat. A pisztollyal egy lövést adtak le, s a szakért k még egy golyót kil ttek bel le, hogy a lövedéket ballisztikai szempontok szerint tanulmányozzák és osztályozzák. Utánanéztek az ujjlenyomatoknak, és rájuk is bukkantak a rend rségi nyilvántartásban. Egy piti vagánytól származtak, akinek er szakos cselekmények voltak a rovásán. Kiadták a szokásos utasítást, hogy kerítsék el a fickót. Egy nyomozó felkereste az albérletet, ahol a hírek szerint lakott, de nem találta otthon. Mivel pedig a megel órákban nem adtak hírt fegyveres támadásról, aznap éjjel nem is folytattak széles kör nyomozást. Másnap este az el nap talált fegyverrel agyonl ttek egy férfit a Central Parkban. Ballisztikai vizsgálatok után minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy nem lehet szó tévedésr l. Hamarosan megtudtam, hogy az utóbb gyilkosság áldozatává vált férfi összeszólalkozott valamelyik cimborájával egy közeli kocsmában, ahonnan aztán együtt távoztak lerészegedve. Ez a bizonyos cimbora ugyanaz a kisstíl gazember volt, akinek a fegyverét a megel éjjel megtalálták, s amelyet azóta is a rend rség páncélszekrényében riztek. "Képtelenség, hogy egy embert ezzel a fegyverrel l jenek le, pedig így történt. Azt már ne is kérdezze t lem, miként lehetséges ez, s azt is jó, ha tudja, hogy nem vagyunk bolondok ilyen üggyel bíróság elé menni" - adta tudtomra Eichler hadnagy.
117. számú eset: Hubert V. Rihm, hatvanhat éves nyugalmazott rend r százados, New York-i Rend rkapitányság Megbeszélésünk szerint egy reggel a Stuyvesant Parkban találkoztam Rihm századossal. A park a 2. sugárút végén van - városrengetegbe zárt kis zöld színfolt, fapadokkal és aszfaltozott sétányokkal. Miután átestünk a kölcsönös bemutatkozáson, és egy üres padot is találtunk, a százados azt mondta: "Gondolom, a Fentz-ügyr l szeretne hallani. Megmondom szintén, nem szeretek beszélni róla, mindig .fölkavar. Kíváncsi vagyok azonban, mi a véleménye az esetr l, így hát elmondom." Meglehet sen nagydarab, jól megtermett, pirospozsgás, durva arcvonású férfi volt. Régi rend rzubbonyt meg egyensapkát viselt, de a rangjelzéseket már nem hordta. El vettem a jegyzetfüzetemet és a ceruzámat, 6 pedig belevágott a történetbe. "Egy éjszaka fent jártam City Mortuaryban, Bellevue-nél, úgy éjféltájban, s éppen kávét iszogattunk egy nálunk gyakornokoskodó orvostanhallgatóval. Míg el nem felejtem, a dolog 1950 júniusában történt, alig valamivel azel tt, hogy nyugdíjba mentem. Az Elt nt Személyeknél dolgoztam akkoriban. No, hát behozták ezt az ürgét, mit mondjak, igencsak furán nézett ki. Emlékszem, szakállas volt. Fiatal fickó, lehetett vagy harminc, de szabályos pofaszakállt növesztett, a ruhái meg tényleg furák voltak. Én akkor már harminc éve voltam a rend rségnél, és bizony nem kevés szokatlan figurát láttam már kiterülve az utcán. Egyszer egy teljes királyi díszbe öltözött arabot találtunk, jó egy hétbe tellett, míg azonosítottuk: Tehát, mondom, engem nem az zavart, ahogyan a fickó kinézett, hanem az, amit a zsebéb l szedtünk ki." Rihm százados felém fordult, hogy meggy djön róla, érdekel-e, amit mond, majd folytatta: . "A halott zsebéb l vagy egy dollár apró került el ; s az egyik emberem rábukkant egy ötcentesre, amelyet aztán megmutatott nekem. Persze az ember mindenféle ötcentessel találkozik, az újjal, Jefferson képmásával vagy esetleg régebbi kiadásúakkal, sót hébehóba még olyat is látni, amelyen a Szabadság-emlékm van - ezekb l az els világháború el tt csinálták az utolsó darabokat. De ez még ennél is régebbi volt. Az egyik oldalán egy pajzs, az Egyesült
Államok címerpajzsa volt, a másikon meg egy jókora ötös - még gyermekkoromban láttam ilyeneket. Az egészben az a különös, hogy ez az ötcentes vadonatújnak látszott, mintha csak tegnap került volna ki a pénzverdéb l - a szakért k »verdefény nek« nevezik az ilyet. 1876ból származott, és a férfi zsebében talált centesek között egy sem volt ennél kés bbi kiadású." Rihm százados kérd en tekintett rám. "Végül is el fordulhat ilyesmi" - néztem fel a jegyzeteim közül. "Persze hogy el fordulhat - válaszolt mindentudóan -, de az összes pénzdarabon indián alakos veret volt. Mikor látott maga utoljára ilyet? Még egy ezüst háromcentes is el került. Úgy néz ki, mint egy régi tízcentes, csak éppen ez kisebb. A levéltárcájából el szedett valamennyi papírpénz pedig régi típusú, nagyméret bankó volt." A százados el red lt, és hegyesen kiköpte a bagólét, az arcára meg felháborodott megvetés ült ki minden iránt, ami egy rend r szerint csak eltérhet a szabályszer l. "Több mint hetven dolcsi készpénz, és egyetlen állami bankjegy sincs az egészben. Volt köztük két sárga hasú tízes is. Emlékszik rá? Arannyal lehetett hozzájutni. A maradék régi bankjegyekb l tev dött össze - bizonyára tudja, helyi bankok adták ki ket, a bank elnökének az aláírásával. Ezt a pénzfajtát igen sokszor hamisították. Aztán - folytatta Rihm százados, miközben lábát keresztbe vetve hátrad lt a padon még egy számlát is találtunk a zsebében, a Lexington sugárúti béristálló pecsétjével. Három dollárról szólt, a lova etetését, elhelyezését és egy bérkocsi mosását számították föl. Rábukkantunk egy sárgaréz tantuszra is, amellyel öt cent értékben lehetett sört venni a kocsmákban. A levéltárcájában egy 1876 júniusában, Philadelphiából keltezett levelet rzött, amelyet régies stílusú, kétcentes bélyeg díszített. Ugyanott egy köteg levelez lap is volt. A levél is meg a levelez lapok is neki szóltak." "Ó, hát akkor könnyedén azonosították, nem?" - szóltam közbe kissé meglepetten. "így is van. Rudolph Fentznek hívták, és valahol az 5. sugárúton lakott New York Cityben - a pontos címe nem jut eszembe. Nem is lenne semmi probléma, - Rihm százados el rehajolt, és megint kiköpött. - Csak éppen az, hogy ott semmiféle lakóhely nincs. Azon a helyen egy bolt van, s évek óta nem is volt más. Rudolph Fentz nev emberr l soha nem hallott senki, még a telefonkönyvben sem találni ilyen nevet. Soha nem kért senki vizsgálatot a fiú ellen, így aztán a központban nincsenek meg az ujjlenyomatai. A kabátjában benne van a szabó neve, de az alsó Broadwayn, ahol állítólag lakik, senki sem hallott ilyen nev emberr l." "Miért, hát mi volt olyan különös a ruháján?" "Látott maga valaha is olyan embert, aki rendkívül sz kre szabott, hajtóka nélküli, nagy, fekete-fehér kockás, él nélküli nadrágot viselt?" Egy pillanatra elgondolkoztam, majd azt mondtam: "Régi fényképeken láttam, hogy az apám hordott ilyet még egész fiatalon, amikor még n tlen volt." "Hát ez az, és biztosan rövid zsakettkabátot viselt, amelynek két behúzott gomb volt a hátán, meg hajtókás mellényt, magas cilindert, keménygallért, körülötte roppant nagy, fekete csokornyakkend vel, a lábán pedig gombos cip t." "Ez az ember is így volt öltözve?" "A hetvenöt évvel ezel tti divat szerint! És a fickó nem volt több harmincnál. A kalapjába be volt írva az üzlet neve, ahol vette - a 23. utca egyik boltja, ami viszont már a századforduló tájékán megsz nt. Maga szerint mit lehet egy ilyen históriából kisütni?" "Hát nem sokat, az biztos - válaszoltam töprengve. - Úgy látszik, valaki nagy gonddal ódivatú ruhákba öltözött, azt hiszem, az érméket és a bankákat megvásárolhatta valamelyik éremkeresked l, aztán meg elüttette magát az utcán." "Az már igaz, hogy elüttette magát. Gondolja csak el: éjjel, negyed tizenkett , Times Square, a színházi eléadások véget érnek - a világ legforgalmasabb helye ez ilyenkor. Ez a jóember meg egyszerre felt nik az utca közepén, csak tátja a száját, és úgy bámul a kocsikra meg a
jelz lámpákra, mint aki soha életében nem látott ilyet. A sarki hekus felfigyelt rá, így aztán el tudom mesélni, mi történt. A lámpák zöldre váltottak, a forgalom megindult, ez a szerencsétlen hülye pedig ott áll az utca kell s közepén, s ahelyett hogy várna, megfordul, és vissza akar menni a járdára. Egy taxi elkapta, s a fickó egy szempillantás alatt halott volt." Rihm százados egy ideig csak kábán ült, rágta a bagót, és dühödten meredt egy babai kocsit toló fiatalasszonyra, bár biztos vagyok benne, hogy nem is látta t. Elhaladtában az asszonyka meglepetten nézett rá, aztán a százados újrakezdte: "Az égvilágon semmit nem lehet ebb l kisütni. Semmiféle kapaszkodót nem találtunk. Csak úgy megszokásból régi telefonkönyveket kezdtem el böngészni, de elég reménytelennek látszott a dolog, mert a régebbi kiadásúak nincsenek meg. Aztán az 1939-es nyári kiadásban rábukkantam valami ifjabb Rudolph Fentzre, aki valahol a keleti 52. utcában lakott. A rend rf nök, akihez az épület tartozik azt mondta, hogy Fentz 42-ben költözött el onnan, már nyugdíjba vonulása után. Korábban valamelyik banknál dolgozott, nem messze a lakásától. Megtaláltam ezt a bankot, s ott megtudtam, hogy Fentz 40-ben ment nyugdíjba, és öt évvel ezel tt halt meg. Az özvegye Floridában él a n vérével. Írtam hát az asszonynak, de sem tudott sokat mondani, s az a kevés sem volt valami lélekemel . Nem is jelentettem soha, mármint hivatalosan, úgy értem. Leend férjének az apja elt nt, amikor a fiú még alig volt kétéves. Egy este tíz körül lement egyet sétálni - a felesége azt gondolta, azért megy el, hogy kiszell ztesse a szobát, miel tt lefekszik, és elszív még egy szivart -, és nem jött vissza, soha többé nem látták, soha senki nem hallott róla azután. A családja egy halom pénzt áldozott arra, hogy megtalálják, de minden kísérlet kudarcba fulladt. Mindez valamikor az 1870-es évek közepén történt - az id s asszony nem emlékezett a pontos id pontra. A férje sohasem mesélt túl sokat a dologról. Tulajdonképpen ez minden. Egyszer rászántam egy délutánt, és átrágtam magam egy köteg rend rségi feljegyzésen. Végül ráakadtam az 1876-ban elt nt személyek listájára. Annak rendje-módja szerint Rudolph Fentz is szerepelt rajta. A személyleírás igencsak foghíjas volt, no meg persze ujjlenyomatok sem voltak. Még ennyi id s koromban is adnék egy évet az életemb l, és talán az álmom is nyugodtabb lenne, ha vettek volna t le ujjlenyomatot. A feljegyzés szerint huszonkilenc éves, dús szakállú; magas cilindert, sötét kabátot és pepita nadrágot viselt. Gyakorlatilag ennyit lehetett megtudni róla. A jegyz könyv nem tesz említést a nyakkend jér l és a mellényér l, s az sem derül ki, vajon gombos cip t hordott-e. A neve mindenesetre Rudolph Fentz, és az 5. sugárút valamelyik házában lakott. Akkor még biztosan lakóépület volt azon a helyen. Ügyének végs lezárása: felderítetlen. Gy lölöm ezt az egészet! Gy lölöm, és bárcsak sohase hallottam volna róla! - Rihm százados teljesen magába roskadt. - Maga mit gondol ? - csapott le rám hirtelen. - Gondolja, hogy ez az ember 1876-ban leveg vé vált, aztán 1950-ben újra el került?" Tanácstalanul megvontam a vállam, s a százados ezt tagadó válaszként értékelte. "Nem, ez természetesen lehetetlen - mondta. - Természetesen lehetetlen - de akkor adjon valami más magyarázatot!" Folytathatnám a sort. Száz meg száz hasonló esetet mesélhetnék még. Egy tizenhat éves lány kiment reggel a hálószobájából, s a ruháit a kezében vitte, mert azok túl nagyok voltak neki szemmel láthatóan újra tizenegy éves volt. Aztán olyan esetek is vannak, amelyek annyira hátborzongatóak, hogy le sem merem ket írni. Egyt l egyig New York Cityben történtek, kivétel nélkül az utóbbi néhány évben. Ennek ellenére úgy vélem, hogy ezer és ezer hasonló szörny ség fordul el szerte a világon. Folytathatnám tehát a sort, de ez már nem is lényeges. A f kérdés ez: mi történik és miért? Azt hiszem, megtaláltam a választ. Önöknek is felt nt, hogy ismer seik többsége egyre inkább idegenkedik a jelent l, és fokozatosan er södik bennük a múlt utáni vágyakozás? Nekem igen. Hosszú életem során eddig soha nem tapasztalt mértékben látom, hogy az emberek megel korokban szerettek
volna élni - "a századfordulón", "amikor az élet egyszer bb volt", "amikor érdemes lett volna élni", "amikor bátran családot lehetett alapítani, és az ember nyugodtan tekinthetett a jöv be" vagy egyszer en "a boldog békeid kben". Fiatalkoromban nem beszéltek így az emberek akkor mindenki boldogan élte az életét! Manapság viszont már sok-sok panaszt lehet hallani. Az emberiség - történelme folyamán el ször - kétségbeesetten próbál menekülni a jelent i. Könyvesboltjaink zsúfolásig tömve vannak menekít irodalommal - magán az elnevezésen érdemes elgondolkozni. Folyóiratok teljes számait szentelik fantasztikus történeteknek, amelyekben a h sök más id be - a múltba vagy a jöv be -, más csillagrendszerekbe, égitestekre menekülnek - mindegy, hogy hová, csak el innen, csak el. a jelenb l. Még a legnagyobb folyóiratok, könyvkiadók, filmgyárak is egyre s bben nyúlnak mai valóságunktól elszakadó témákhoz. A gyötr szomjúsághoz hasonlóan, szinte fizikailag érzékelhet az a tömegméret vágyakozás, ami csak az id korlátainak képzeletbeli áttörésével csillapítható. Tökéletesen meg vagyok gy dve arról, hogy napjainkban az emberi szellem agy hatalmas nyomásának - lassan, de biztosan - már maga az id is enged. Mikor ez a szellemi kisugárzás a leger teljesebb - amikor tehát a csaknem egyetemes menekülési vágy a legnagyobb fokú -, akkor történnek az általam feljegyzett, illetve a hozzájuk hasonló esetek. Az ember megzavarja az id gépezetét, ami - attól tartok - alkotórészeire fog széthullani. Ha ez bekövetkezik, elképzelni is nehéz, milyen irtózatos utolsó órákat kell az emberiségnek elszenvedni. Az élet nket alkotó megszámlálhatatlan pillanat elválik egymástól, és egységét veszítve, kibogozhatatlanul összekuszálódik az id ben. Én már túl vagyok életem delén, így mindössze néhány évet veszíthetek. Az összkép azonban kiábrándító - egyetemes a vágyakozás, hogy elmeneküljünk abból a világból, amely gazdag, boldog és termékeny lehetne. Bolygónk csodálatos életet biztosíthatna minden teremtményének, és elenyész kisebbségt l eltekintve, az emberiségnek ez is az óhaja. Hát akkor mondjátok meg, miért, miért nem tudjuk megteremteni ezt a világot?
ETÉDI PÉTER FORDÍTÁSA
ALFRED BESTER : HOBSON VÁLASZTÁSA Ez figyelmeztetés az olyan b nrészeseknek, mint te, én és Addyer.
Tudja nélkülözni egy csésze kávé árát, tisztelt uram? Nyomorgó organizmus vagyok, és éhezem.
Nappal Addyer statisztikus volt. Olyanokkal foglalkozott, mint táblázatok, átlagok és szóródások, nem homogén csoportok meg véletlen minták. Éjszakánként Addyer egy gondosan kimunkált fantáziajátékba merült, amely két részb l állt. Vagy azt képzelte, hogy évszázadokkal utazik vissza az id ben az Encyclopaedia Britannica köteteivel, bestsellerekkel, hanglemezekkel és magnószalagokkal felszerelve; vagy pedig arról álmodozott, hogy évezredes utazásokat tesz a jöv ben, a tökéletes Aranykorban. Más fantazmagóriái is voltak, amelyekkel minden páratlan csütörtökön szórakozott, olyanok, mint például (micsoda véletlen) hogy marad a földön az egyetlen férfi egy csomó szenvedélyes lánnyal, akiket boldoggá kell tennie; vagy hogy láthatatlanná tud válni, és ily
módon bankokat rabol ki és követ el büntetlenül mindenféle gaztettet; vagy hogy egy titokzatos er segítségével csodákat tud tenni. Egészen eddig a pontig te, én és Addyer egyformák vagyunk. A különbség ott kezd dik, hogy Addyer statisztikus. Le tudna mondani egy csésze kávéról, tisztelt kisasszony? Áldott könyörületességb l? Hálás lennék.
Hétf n Addyer egy papírlapot lobogtatva berontott f nöke irodájába. - Nézze csak, Mr. Grande - hadarta Addyer -, valami gyanús dologra bukkantam. Rendkívül gyanús... mármint statisztikai értelemben. - A pokolba ! - felelte Grande. - Magától senki sem várja, hogy bármire is bukkanjon. Elárasztanak bennünket a statisztikák a háború vége óta. - Átfutottam a belügyi osztály jelentéseit. Gondolta volna, hogy a népességünk növekszik? - Az atombomba óta nem - mondta Grande. - Kétszer annyit veszítettünk, mint amennyit a szaporulat pótolni tud. - Kimutatott az ablakon a Washington-emlékm huszonöt lábnyi csonkjára. - Itt a dokumentációja. - De a népesség 3,0915 százalékkal növekszik - tolta elé az adatokat Addyer. - Mit szól ehhez, Mr. Grande? - Valami tévedés lesz - dünnyögte Grande, miután rápillantott a papírra. - Ellen rizze. Igen, uram. Tudtam, hogy érdekelni fogja. Ön az eszményi statisztikus, uram - azzal kiviharzott az irodából. Kedden Addyer felfedezte, hogy a születési és halálozási ráta, illetve a népességnövekedés között nincs összefüggés. A halálozási arányszám n tt, a születési pedig csökkent; ezzel együtt a népességszám állandóan n tt. Addyer közölte felfedezését Grande-dal, kapott érte egy baráti vállon veregetést, majd hazament álmodozni arról, hogy egymillió év múlva ébred fel, megoldja a talányt, és elhatározza, hogy ott marad, hófödte hegyek és hófödte keblek között egy egészséges kultúra véd szárnyai alatt. Szerdán Addyer megszállta a számítógépet meg az irattárat, és próbavizsgálatot végzett Washingtonnal kapcsolatban. Döbbenten állapította meg, hogy az egykori f város népessége 0,0029 százalékkal csökken. Ez lesújtó volt. Addyer pedig hazament, és álmodozásaiba menekült; Viktória királyn aranykoráról álmodott, amikor is csodálatos regényeivel, drámáival és költeményeivel leny gözte és felrázta a világot, és amelyeket Shawtól, Galsworthytól és Wilde-tól lopott.
Le tudna mondani egy csésze kávé áráról, tisztelt uram? Kétségbeesett, könyörületre szoruló egyén vagyok.
Csütörtökön Addyer újabb vizsgálattal kísérletezett, ezúttal Philadelphia városát nézte. Megállapította, hogy Philadelphia lakossága 0,0959 százalékkal növekedett. Nagyon biztató. Megvizsgálta Little Rockot. 1,1329 százalékos növekedés. Megnézte St. Louist. A népesség növekedése 2,0924 százalék... és mindez itt, Jefferson megyében, amely szinte teljesen elpusztult az egyik katonai tévedés következtében. - Jó isten! - kiáltott fel az izgalomtól reszketve Addyer. - Minél közelebb jutok az ország közepéhez, annál nagyobb a növekedés. De hát pont az ország közepét sújtotta legjobban a büntet akció. Mi lehet a válasz?
Ezen az éjszakán izgatottságában el re-hátra ingázott a múlt és a jöv között, és reggel hétkor már a munkahelyén volt. Huszonnégy órára elkérte a számítógépet és az iratokat. Ellen rizte sejtéseit, és fantasztikus megállapításra jutott, amit azután a szokásos formában grafikusán ábrázolt. Az Egyesült Államok térképén koncentrikus körök ábrázolták a népességnövekedés területeit. A piros, narancssárga, sárga, zöld és kék körök szabályos céltáblát formáltak a kansasi Finney megye köré. - Mr. Grande! - ordította Addyer statisztikusi lelkesedéssel. - Finney megye rejti a magyarázatot - Akkor szépen odamegy azért a magyarázatért - felelte Grande, és Addyer távozott. - Phú ! - dünnyögte Grande, és nekiállt összeadni pulzusszámát a pislogásával. Le tud mondani egy csésze kávé áráról, drága asszonyom? Éhez szervezet vagyok, amelynek táplálékra van szüksége. Kockázatos volt azokban az id kben utazni. Addyer hajóra szállt Charleston felé (az északkeleti államok felé nem maradt vasúti összeköttetés), és Hatterasnál zátonyra futott. Tizenhét órán át hánykolódott a jeges vízben. - Krisztusom, bárcsak száz évvel el bb születtem volna! - motyogta fogai között. Az imának ez a formája szemlátomást hatásos volt. Felszedte egy haditengerészeti hajó, és elfuvarozta Charlestonba, így éppen belekerült a kritikus sugárzásba, amelyet egy radioaktív rablótámadás okozott. A támadás miatt elvitték Charlestonból Maconba (átszállás), Birminghamb l Memphisbe (bubópestisjárvány), Little Rockba (szennyezett víz), Tulsába (karantén a szennyezés miatt), Kansas Citybe (az 0. K. Autóbusz RT. nem vállal felel sséget harci cselekmények következtében elveszett tárgyakért), onnan pedig Lyonesse-be (Finney megye, Kansas). Itt volt hát Finney megyében, hatalmas bombatölcsérek és árkok között; egész farmok égtek feketére; autópályák szakadtak fel, mintha szaggatott vonalak lennének. Koromfelh k és radioaktivitás-közömbösít k borultak Finney megye fölé nappal, amit l a csöndes délutáni Pittsburgre emlékeztetett. Éjjel pedig radioaktív fények-izzottak, pislogó figyelmeztet fények ragyogtak, mint a túlexponált éjszakai felvételeken, amelyeken minden homályos és elcsúszott a vakítóan er s fényt l. A Lyonesse Hotelban töltött nyugtalan éjszaka után Addyer átment a megyei hivatalhoz, hogy átnézze a születési adatokat. Fel volt szerelkezve a szokásos megbízólevéllel, de a hivatal nem volt felszerelkezve a statisztikákkal. Az a bizonyos katonai ballépés... eltörölte a hivatalt a föld színér l. Némileg bosszankodva Addyer felkereste a Megyei Orvosi Társaság irodáját. Arra gondolt, hogy a helyi orvosokat faggatja ki a születésekr l. Az irodában mindössze egy ápolón t talált, aki közölte Addyerrel, hogy a megye utolsó orvosa nyolc hónappal ezel tt vonult be katonának. A születések rejtélyére esetleg a szülészn k adhatnak választ, k azonban nem készítenek jelentéseket. Addyernek egyszer en csak végig kell kilincselnie a várost, és minden ajtót nyitó hölgyt l meg kell kérdeznie, nem gyakorolja-e ezt az si mesterséget. Addyer méltatlankodva tért vissza a Lyonesse Hotelba és felírta egy szelet papírra: ADATGY JTÉSI NEHÉZSÉGEK MIATT KÉS BB TESZEK JELENTÉST, AMINT LESZ INFORMÁCIÓ. A papírt belecsúsztatta egy alumínium kapszulába, feler sítette egyetlen megmaradt postagalambjára, és egy ima kíséretében útnak indította Washingtonba. Majd leült az ablak elé, és a fejét törte. Különös látvány riasztotta fel. Lent az utcán éppen most érkezett meg az O. K. Autóbusz RT. járata Kansas Cityb l. Az öreg járgány egy megállóhoz szuszogott, kissé nehézkesen kinyitotta ajtóit, és egy féllábú farmer szállt ki bel le. Összeégett arcát friss kötés borította. Szemlátomást jómódú polgár volt, aki megengedhette magának az orvosi ellátást. A busz
megfordult, hogy visszainduljon Kansas Citybe, és figyelmeztet en dudált egyet. A különös látvány ekkor vette kezdetét. A semmib l... tényleg a semmib l... emberek bukkantak el . A mellékutcákból, az árkádok alól tódultak ki, az üzletekb l özönlöttek el . Mind vidám, egészséges, jókedv volt. Nevetgélve és csevegve másztak be a buszba. Úgy néztek ki, mint a kirándulók vagy a turisták; hátizsákokkal, útitáskákkal, élelmiszeres dobozokkal, s t apró gyerekekkel. A busz két perc alatt megtelt. Kidöcögött az útra, és elt nt. Addyer még hallotta, hogy vidám ének csendül fel, és visszhangot ver a k falakon. - Mi a fene... - dünnyögte Addyer. Több mint két éve nem hallott spontán éneklést. Három éve nem látott felszabadult mosolyt. Úgy érezte magát, mint a színvak, aki hirtelen megpillantja a teljes spektrumot. Hátborzongató volt. És egy kicsit szentségtör . - Nem tudják ezek, hogy háború van ? - kérdezte önmagától. Majd egy kicsit kés bb: - Túl egészségesen néztek ki. Miért nem voltak egyenruhában? - És végül: - Tulajdonképpen kik voltak ? Ezen az éjszakán Addyer álmai igen zavarosak voltak.
Le tud mondani egy csésze kávé áráról, kedves uram? Egyedül vagyok, és legyengültem az éhezést l.
Másnap reggel Addyer korán ébredt. Hatalmas összegért autót bérelt, de rájött, hogy semmilyen árért nem tud üzemanyagot szerezni, így végül egy sánta lóra ült. Allergiás volt a lovaglásra, és asztmás rohamot kapott, mikor nekilátott bejárni a várost. Délutánra lehangoltan ért vissza a Lyonesse Hotelba. Éppen id ben, hogy tanúja legyen az O. K.-busz indulásának. Ismét jókedv embercsapat bukkant fel, és szállt a buszra. A busz ismét nekilódult a repedezett útnak. Ismét felhangzott a vidám ének. - A fenébe ! . . . - suttogta Addyer. Elrohant a megyei felügyel irodájába Finney megye nagy lépték térképéért. Elhatározta, hogy a szülészn k elhelyezkedését a jól bevált statisztikai módszerrel fogja megállapítani. Ez nem ment egykönnyen, mert a felügyel süket volt, fél szemére vak, a másikról meg elveszítette a szemüvegét. Sehogy sem tudta elolvasni Addyer megbízólevelét. Mikor végül Addyer távozott a megszerzett térképpel, azt mondta magában: - A vén hülye nyilván kémnek nézett. Kés bb azt suttogta: - Kémek? És lefekvés el tt: - Szent isten ! Lehet, hogy ez a magyarázat arra. Ezen az éjszakán Lincoln titkos ügynöke volt, aki el re tudta Lee minden mozdulatát, túljárt Jackson, Johnston és Beauregard eszén, meghiúsította John Wilkes Booth szándékát, majd 1968-ban megválasztották az Egyesült Államok elnökévé. A következ napon az O. K.-busz ismét elszállított egy csapat boldog embert. A rákövetkez napon szintén. Az azutánin szintén. - Négyszáz turista öt nap alatt - számolta Addyer. - Az országot megszállták a kémek. Kóborolt az utcákon, hogy megtudjon valamit ezekr l a jó kedély utasokról. Nem ment könnyen. A busz érkezése el tt sehol sem voltak. Nagyon barátságosan, de visszautasították közeledését. A helybeliek semmit sem tudtak róluk, és nem is tör dtek velük. Ezekben a napokban mindenki csak azzal tör dött, hogy életben maradjon. Ett l volt olyan szemérmetlen az éneklés. Hétnapi kalandozás és hétnapi számolás után Addyer agyában világosság gyúlt.
- Stimmel ! - mondta. - Naponta nyolcvanan hagyják el Lyonesse-t. Az heti ötszáz. Az pedig évente huszonötezer. Talán ezzel magyarázható a népességnövekedés. - Ötvenöt dollárért feladott egy táviratot Grande-nak, amelyr l csak remélte, hogy kézbesítik. A távirat így szólt: HEURÉKA. MEGTALÁLTAM. Le tudna mondani egyetlen csésze kávé áráról, tisztelt asszonyom? Nem vagyok koldus, csak egy nyomorult él lény. Addyer nagy lehet sége másnap jött el. Az 0. K.-busz megtelt, mint rendesen. Újabb csapat érkezett; de ezúttal túl sokan voltak. Hárman nem fértek fel. Egy cseppet sem látszottak mérgesnek. Hátraléptek, szélesen integettek az induló busz után, a viszontlátásról kiabáltak valamit, majd megfordultak, és elindultak az utcán. Addyer, mint a puskagolyó, kirohant a szállodaszobából. Követte a triót a f utcán, balra kanyarodott utánuk a Negyedik Utcán, elhaladt a romos iskolaépület mellett, az összeomlott telefonközpont el tt, a kiégett könyvtúr, a vasútállomás, református templom, katolikus templom el tt... majd elérkezett a külvárosba, végül kijutott a városból. Itt már óvatosabbnak kellett lennie. Nehéz volt a jócskán megvilágított úton a kémeket követni. Féltette annyira az életét, hogy kikerülje a sugárzó bombatölcséreket. Kissé lemaradt, és majd meg rült az izgalomtól, hogy szem el l téveszti ket, de megkönnyebbülten látta, hogy letérnek az összetöredezett útról, és betérnek az egykori Baker-tanyára. - Aha ! - mondta Addyer. Leült az út szélén egy rakéta roncsaira, és azt kérdezte magában: -Aha, és aztán ? - Nem tudott rá felelni, de tudta, hol keresse a feletetet. Várt, míg az alkony éjszakává feketült, és óvatosan a tanya felé lopakodott. Ahogy kerülgette a halálos sugárforrásokat, és id nként nekiütközött a sírköveknek, két alakot vett észre a sötétben. A Baker-ház baromfiudvarán álltak, és nagyon különös látványt nyújtottak. Egyikük magas volt és sovány. Mereven állt, mint egy világítótorony. Id nként végtelen óvatossággal tett egy-egy lépést, és lassú mozdulattal intett a másik alak felé. Az is ember volt. Köpcös volt, és szaggatott léptekkel topogott fel-alá. Közelebb érve, Addyer hallotta a magas férfit, aki éppen azt mondta: - Rooo booo fooo mooo hvaaa looo fooo. Amire a másik ráfelelte: - Vd-nk-kd-ik-md-pd-Id-nk. Ezen mindketten nevettek; a magas férfi akár a g zmozdony, a köpcös, mint a madárcsiripelés. Megfordultak. A köpcös berohant a házba, a magas férfi bevonult utána. És ez volt az egész. - Hohó ! - mondta Addyer. Ekkor két kéz ragadta meg, és felemelte a földr l. Addyer szíve összerándult. Egy görcsös mozdulatra maradt még ideje, majd valami puha dolgot borítottak az arcára. Miel tt elveszítette eszméletét, utolsó pillanatban ostoba módon távcsövek jutottak eszébe.
Le tudna mondani egyetlen csésze kávé áráról, egy szerencsétlen nyomorult javára, tisztelt uram? lsten megáldja érte.
Mikor Addyer magához tért, egy díványon feküdt egy kis fehérre meszelt szobában. A dívánnyal szemben szürke hajú, markáns arcú úriember ült az íróasztal mellett, és szaporán írt valamit különböz papírokra. Az asztalt elborították a különféle bonyolult menetrendek legalábbis Addyer annak nézte. Az egyik oldalon apró rádiókészülék állt. - F-figyeljen ide... - kezdte Addyer remeg hangon.
- Egy pillanat, Mr. Addyer- mondta udvariasan az úriember. A rádióval babrált. A szoba közepén egy kerek rézlemez fölött fényl folt jelent meg, és fokozatosan egy lány alakját öltötte. Tökéletesen meztelen és rendkívül csinos volt. Szélsebesen az íróasztalhoz rohant, és megveregette az úriember fejét. Közben nevetett, és csiripelt: - Vd-nk-tk-ik-It-nk. A szürke hajú férfi az ajtóra mutatott. - Menjen ki és induljon ! - A lány sarkon fordult, és kiviharzott az ajtón. - Az id tényez vel függ össze - fordult az úriember Addyerhez. - Magam sem értem. Ha el re mozognak, akkumulálódik az energia. - Újból a rádión kezdett matatni. - Mi a csudának jött ide szaglászni, Mr. Addyer? - Maguk kémek - válaszolt Addyer. - Ez a n kínaiul beszélt. - Csudát. Szerintem franciául. Régi francia a tizenötödik század közepér l. - Tizenötödik század ! - fakadt ki Addyer. - Pontosan. Hozzá kell szokni ehhez a felgyorsult tempóhoz. Bocsánat, egy pillanat. Ismét bekapcsolta a rádiót. Újabb fényfolt bukkant fel, és egy meztelen férfi alakjává szilárdult. Vaskos volt, sz rös, és siralmasan nézett ki. Kétségbeejt lassúsággal szólalt meg : - Mooo fooo blooo vavvv havvv pooo. A szürke hajú férfi az ajtóra mutatott. A köpcös ember lassú léptekkel kiment. - Szerintem - folytatta társalogva a szürke hajú -, mikor visszafelé jönnek, az ár ellen kell úszniok. Ez lelassítja ket. Amikor el re haladnak, az árral úsznak. Ett l viszont felgyorsulnak. Persze az egész elmúlik néhány perc alatt. - Micsoda? - kérdezte Addyer. - Id utazás? - Hát persze. - Az az izé... - mutatott Addyer a rádióra - az id gép? - Lényegében igen. - De olyan kicsi. A szürke hajú nevetni kezdett. - Hol vagyunk tulajdonképpen? Mit akarnak? - Tudja, furcsa ügy ez - mondta a szürke hajú. - Mindenkinek vannak ötletei az id utazással kapcsolatban: hogy használnák fel kutatásra, régészetre, történelmi és társadalmi vizsgálatokra és így tovább. De senki nem jött rá, mi lehet az igaz értelme - a gyógyítás. - Gyógyítás? Orvosi kezelésre gondol? - Igen. Pszichológiai kezelés az alkalmazkodásra képtelenek számára, akiken más gyógymód már nem segít. Utazni küldjük ket. Menekülni. Minden negyed században állomásokat létesítettünk, olyanokat, mint ez. - Nem értem. - Ez egy bevándorlási hivatal. - Szent isten ! - ugrott fel a díványról Addyer. - Akkor maguk okozzák a népesség növekedését. Igaz? Az vezetett ide. A halálozási arány annyival felülmúlja a születésit, hogy a maguk id utazása szignifikánssá vált. Igaz? - Igaz, Mr. Addyer. - Ezrével jönnek ide. Honnan? - Természetesen a jöv l. Az id utazást csak C/H 127-ben fedezték fel. Az annyi, mint... igen, 2505-ben, a maguk id számítása szerint. Az állomásokat csak C/H 189-ben kezdtük felszerelni. - De azok a gyorsan mozgók... maga mondta, hogy a múltból érkeztek. - Ja igen, de eredetileg k is a jöv l jöttek, csak úgy döntöttek, hogy túl messzire mentek vissza. - Túl messzire. A szürke hajú férfi bólintott.
- Mókás, hogy milyen hibákat követnek el egyesek. A történelmet olvasva elveszítik realitásérzéküket. Elveszítik a kapcsolatot a tényekkel. Ismertem egy fickót, aki kizárólag Erzsébet korát akarta. "Shakespeare - mondta -, a Jó Erzsébet Királyn . A Spanyol Armada. Drake, Hawkins és Raleigh. A történelem legférfiasabb korszaka. Az Aranykor. Az kell nekem!" Hiába beszéltem neki, így hát visszaküldtük. Sajnos. - Miért? - érdekl dött Addyer. - Három hét múlva meghalt. Ivott egy pohár vizet, és tífuszt kapott. - Nem oltották be? Úgy értem, a hadsereg is, ha tengeren túlra vezényel valakit... - Természetesen beoltottuk. Az összes lehetséges véd oltást megkapta. A kórokozók azonban változnak, átalakulnak. Új törzsek fejl dnek ki, a régiek elt nnek. Ezért jönnek létre a katasztrófák. A mi véd oltásunk nyilván hatástalan volt az Erzsébet-kori tífusszal szemben. Elnézést... Megint megjelent a fényfolt. Megint felbukkant egy meztelen ember, csiripelt valamit, és kisuhant az ajtón. Majdnem összeütközött a meztelen lánnyal, aki bedugta a fejét, mosolygott, és furcsa kiejtéssel megszólalt: - Je vous prie de pardonper! Quy estoit tette gentilhomme? * - Igazam volt - mondta a szürke hajú férfi. - Ez középkori francia. Rabelais óta nem használja senki. - A lányhoz fordult. - Középangolul, kérem. Amerikai dialektusban. - Jaj, elnézést, Mr. Jelling. Annyira összekeveredtek bennem ezek a nyelvek. Összekeveredetek? Jól mondom? Vagy inkább úgy mondják... - H ha! - kiáltott közbe Addyer. - Mondják így is, de inkább magánbeszélgetésben. - Ó, igen, emlékszem. Ki volt az az úriember, aki el bb távozott? - Peters. - Athénb l ? - Igen. - Nem tetszett neki, mi? - Nem nagyon. Úgy látszik a peripatetikusoknál még nem volt bevezetve a víz. - Igen. Az ember egy id után hiányolja a modern fürd szobát. Hol kaphatok valami ruhát?... Vagy ebben a században nem hordanak? - Az néhány száz évvel kés bb van. Keresse meg a feleségemet. Kint van az udvarban a raktárszobában. Az a nagy vörös épület. A lány mögött hirtelen felbukkant az a hosszú, magas férfi, akit Addyer el ször látott az udvaron. Már fel volt öltözve, és normális sebességgel mozgott. Rámeredt a lányra, az meg rá. - Splem! - kiáltottak fel egyszerre, és egymás nyakába borultak. - Örüllátlak szívem végre ketten - mondta a férfi. - Szívemis énis drága - nevetett a lány. - Teishát. Megölelték egymást még egyszer; és kimentek. - Mi volt ez? Jöv beli beszéd? - kérdezte Addyer. - Rövidítések? - Rövidítések? - tört ki Jelling csodálkozva. - Nem ismeri fel a beszédet, ha hallja? Ez harmincadik századi beszéd volt. Odafönt csak így beszélünk. Protézis, diasztolé, epergézis, metabázis, hendiázis... és mindnyájan kutatónak születünk. - Ne legyen olyan nagykép - morogta sért dötten Addyer. - Én is tudok kutatni, ha megpróbálom. - Majd meglátja, milyen kényelmetlen egy egész életen át. - Miért, mi a különbség? - Nagy a különbség - állította Jelling. - Megláthatná, hogy az élet csupa konvenció. Azt hinné az ember, hogy a vízvezeték jelentéktelen apróság a görög filozófusok mellett. Sokan azt hiszik. Viszont tény, hogy a filozófiát már ismerjük. Egy id után fárasztó hallgatni a Nagy
Embert, aki olyasmir l tart el adást. amit már ismerünk. Hiányozni kezdenek a megszokott dolgok, az ismer s szokások, amelyek biztos támpontot jelenthetnek. - Ez felületes magatartás - mondta Addyer. - Gondolja? Próbáljon meg a múltban élni, gyertyafény mellett, központi f tés, szekrény, konzervek és alapvet gyógyszerek nélkül... vagy fordítva, próbáljon meg a jöv ben élni, berganlickkel, a huszonkét parancsolattal, tizenkettes számrendszer naptárral és pénzrendszerrel, vagy próbáljon meg méterben gondolkozni, minden egyes mondatot kitervelni és átgondolni, miel tt megszólal..., és esetleg elítélik beszédtudatlanságért, ha netán megfeledkezik magáról, és önkéntelenül a saját nyelvét beszéli. - Maga túloz - jelentette ki Addyer, - Fogadok, hogy tenne olyan kor, amelyben boldogan élhetnék. Évek óta gondolok rá, és... - Ugyan ! - legyintett Jelling, - A nagy illúzió. Mondjon egyet. - Az amerikai forradalom. - Pfuj! Nincs orvosi ellátás. Nincsenek gyógyszerek. Philadelphiában kolera, New Yorkban malária. Nincs érzéstelenítés. Apró b nökért és jelentéktelen szabályszegésekért halálbüntetés jár. Nincsenek a kedvenc könyvei és hanglemezei. Nincs egyetlen olyan foglalkozás, amelyhez ért. Mondjon valami mást. - A viktoriánus kor. - Milyenek a fogai és a szeme? Egészségesek? Ajánlatos. Nem küldhetünk vissza szemüveget és m fogsort. Hát az erkölcsei 1 Rosszak? Tanácsos, mert különben éhen hal abban a farkastörvény korban. Mi a véleménye az osztálykülönbségekr l? Elég élesek voltak abban az id ben. Milyen vallású? Nem ajánlatos katolikusnak, zsidónak, kvékernek, morvának vagy bármilyen kisebbségnek lenni. Milyenek a politikai nézetei? Ha ma reakciós, ugyanezzel az állásponttal veszedelmes radikálisnak számít száz évvel korábban. Nem hiszem. hogy boldog lenne. - Biztonságban lennék. - Csak ha gazdag; de pénzt nem küldhetünk vissza. Csak a testét. Nem, Addyer, a szegények átlagéletkora negyven év volt abban az id ben... elkoptak a munkában. Csak a kiváltságosak éltek sokáig, és maga nem lenne kiváltságos. - A felettük álló tudásommal sem ? Jelling fáradtan bólintott. - Tudtam, hogy ezzel is el jön el bb-utóbb. Miféle fels bbrend tudás? A homályos ismeretei a tudományról és technikáról? Ne legyen ostoba, Addyer! Maga csak élvezi a tudomány áldásait, de halvány fogalma sincs, mi hogyan m ködik. - Az ismereteim nem lennének homályosak. Felkészülnék. - Például mire? - Hát... itt van, mondjuk, a rádió. Vagyont szerezhetnék, ha feltalálom a rádiót. Jelling elmosolyodott. - Miel tt a rádiót feltalálja, fel kell találnia azt a száz hozzá kapcsolódó technikai részletet, ami végül is a rádióhoz vezetett. Teljesen új ipari világot kellene teremtenie. Fel kellene találnia a vákuum-egyenirányítót, és olyan üzemet kell alapítania, amelyik gyártja; a heterodin vev t, a nem sugárzó neutrodin készüléket satöbbi. Ki kell fejlesztenie az elektromosenergiatermelést, az energiaszállítást és a váltóáramot. Meg kellene... de minek ragozzam, ami nyilvánvaló? Fel tudná találni a bels égés motort a benzin feltalálása el tt? - Ó, istenem ! - nyögte Addyer. - És még valami - folytatta komoran Jelling. - Eddig a m szaki feltételekr l beszéltem, de feltétel a nyelv is. A kommunikáció feltétele. Gondolt már arra, hogy akármennyit is tanul, soha nem tudja meg, milyen nyelvet is beszéltek valójában századokkal ezel tt? Tudja, hogy ejtették a rómaiak a latint? Ismeri a görög tájszólásokat? Meg tudná tanulni a gall nyelvet, a tizenhetedik századi flamandot, az ófelnémetet? Soha. Süketnéma lenne.
- Sose gondoltam végig ebb l a szempontból - mondta lassan Addyer. - A menekül k sose teszik. Csak az lebeg a szemük el tt, hogy el innen... - És a könyvek? Megtanulnék kívülr l egy híres könyvet, és... - És mi? Visszamegy a múltba annyira, hogy megel zze az eredeti szerz t? Megel zi a közönséget is. Egy könyv csak akkor válik naggyá, ha az olvasók készek befogadni. Nem lenne semmi haszna, ha nincs, aki megvenné a könyvét. - És az utazás a jöv be? - kérdezte Addyer. - Már mondtam. A probléma ugyanaz, csak fordítva. Életben maradna egy középkori ember a huszadik században? Életben maradna az utcai forgalomban? Tudna autót vezetni? Beszélni a nyelvet? Gondolkozni a nyelven? Alkalmazkodni a tempóhoz, eszmékhez és a körülményekhez, amelyek a maga számára nyilvánvalóak? Soha. Tudna valaki a huszonötödik századból alkalmazkodni a harmincadikhoz? Soha. - Na jó - dühösködött Addyer -, ha a jöv is, a múlt is ilyen kellemetlen, miért utazgatnak ezek az emberek? - Nem utaznak - mondta Jelling. - Menekülnek. - Mi el !? - Saját koruk el l. - Miért? - Nem szeretik. - Miért nem? - Maga szereti a sajátját? Vagy bármelyik neurotikus? - Hová mennek? - Akárhová, csak a saját idejükbe nem. Folyton az Aranykort hajszolják. Csavargók! Reménytelen id vándorok! Sosem elégedettek. Állandóan kutatnak, költöznek... kóborolnak a századokon át. Pfuj ! A koldusok fele, akik az útjába kerülnek, ilyen id csavargó, aki belefulladt a rossz évszázadba. - És akik ide jönnek... azt hiszik, ez az Aranykor? - Azt. - rültek ! - kiáltotta Addyer. - Nem látják a romokat? A sugárzást? A háborút? A félelmet? A hisztériát? - Dehogynem! Éppen ez vonzza ket. Ne kérdezze, miért. Gondolkodjon úgy, mint k. Magának tetszik az amerikai gyarmati id szak, ugye? - Többek között. - Hát ha elmondaná Mr. George Washingtonnak, miért szereti ezt a kort, alighanem felsorolna mindent, amiért utálta. - Ez az összehasonlítás nem fair. A mi korunk a legrosszabb az egész történelemben. Jelling legyintett. - Úgy t nik magának. Mindenki minden korban ezt mondja, de higgye el nekem, mindegy, mikor él, hogyan él, mindig él valaki valahol, aki azt hiszi, hogy maga él az Aranykorban. - A fene egye meg ! - mondta Addyer. Jelling szigorúan nézett rá egy pillanatig. - Úgy lesz - mondta gondterhelten. - Rossz hírem van, Addyer. Nem hagyhatjuk magát itt. Eljárna a szája, bajt keverne, a titkunkat pedig meg kell riznünk. El kell küldenünk magát. - Akárhová kerülök, beszélhetek. - De a saját korán kívül senki sem figyel oda magára. Bolondnak fogják tartani. Különc lesz, holdkóros... idegen. - És ha visszajövök? - Vízum nélkül nem jöhet, és nem tetoválok magára vízumot. Ha ez vigasztalja, nem maga lesz az els , akit elszállítottunk. Emlékszem egy japánra... - Ezek szerint elküld valahová az id be? Örökre? - Így igaz. Tényleg nagyon sajnálom. - A múltba vagy a jöv be ? - Választhat. Gondolja végig, amíg levetk zik.
- Ne legyen ilyen gyászos - mondta Addyer. - Ez a nagy kaland ! A legnagyobb ! Err l álmodtam mindig. - Igaza van. Csodálatos lesz. - Tiltakozhatnék is - mondta idegesen Addyer. Jelling a fejét rázta. - Egyszer en elkábíthatnám, és elküldhetném valahová. Pont olyan jó lehet, mint amit választ. - Inkább választani szeretnék. - Persze. Ez a beszéd, Addyer. - Mindenki azt mondja, száz évvel korábban születtem. - Áltatában mindenki ezt mondja... kivéve, ha száz évvel kés bb született. - Ezt is mondták rólam néhányan. - Jól van, gondolja meg. A mozgás folyamatos. Mit szeretne jobban... a prózai múltat vagy a poétikus jöv t? Addyer lassan vetk zni kezdett, ahogy esténként vetk zött, mikor szokásos fantáziajátékaihoz készült. Most azonban az álom beteljesülés el tt állt, és a döntés perce rémülettel töltötte el. Kicsit szomorúan és remeg lábakkal lépett a szoba közepén elhelyezett rézlapra. Mikor Jelling kérdezte, elmotyogta, amit választott. Majd ezüst fényglória ragyogott fel körülötte, és örökre elt nt a saját korából. Hová ment? Tudod jól. Én tudom. Addyer tudja. Addyer kedvenc fantáziánk világába Utazott. Oda, amely a mi menedékünk; álmaink valóságába; és közben egy pillanatra sem ébredt rá, hogy valójában a számára egyetlen lehetséges id l lépett ki. Az évek távlatából minden kor - a sajátunkat kivéve - csodásnak és fényesnek t nik. Mikor a múlt vagy a jöv után nyafogunk, nem jövünk rá, hogy Hobson választásával állunk szemben... hogy a ma - akár keser , akár édes, akár nyugodt, akár rémít - az egyedüli nap számunkra. Az álom az id l a b nös, és mindnyájan b nrészesek vagyunk önmagunk becsapásában.
Le tudna mondani egy csésze kávé áráról, tisztelt uram? Nem, uram, nem vagyok koldus. Éhez japán vagyok, átmenetileg elakadtam ebben a nyomorúságos korban. Nem tudna egy jegyet adni Lyonesse városába egy kétségbeesett embernek? Térden csúszva könyörgök vízumért. Vissza akarok menni 1945-be. Vissza akarok menni Hirosimába. Haza akarok menni !
VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA * bocsátassék meg nékem, kérem ! Kicsoda légyen ezen uraság?
AVRAM DAVIDSON : HA A TENGEREK MINDEN OSZTRIGÁJA
Mikor a férfi belépett az F és O Kerékpárüzletbe, Oscar szívélyes "üdv, üdv!" kiáltással fogadta. Aztán, közelebbr l megszemlélve középkorú, szemüveges, öltönyös látogatóját, összeráncolta a homlokát, és pattintgatni kezdett vastag ujjaival. - Hát persze hogy ismerem magát - mormogta. - Mr.... hm... a kutyafáját, pedig már a nyelvemen volt a neve...
Oscar mellkasa olyan volt, mint a hordó, s a haja világosvörös szín . - Persze hogy ismer - felelte a férfi. Kabáthajtókáján oroszlános jelvényt viselt. - Magától vettem azt a kislánybiciklit a lányomnak, nem emlékszik? Még arról a piros, francia versenybiciklir l is beszélgettünk, amelyiken a társa dolgozott akkoriban... Oscar lapátkezével a pénztárgépre csapott. Fejét felemelve tekintetét a mennyezetre függesztette. - Mr. Whatney! Mr. Whatney sugárzott a boldogságtól. - Hát persze! - lelkendezett Oscar. - Hogy is felejthettem el? Aztán átmentünk sörözni. Hát hogy van azóta, Mr. Whatney? Remélem, a bicikli... Angol gyártmány volt, ugye? Úgy, úgy. Nyilván megfelelt, különben visszajött volna, nem? Mr. Whatney megnyugtatta, hogy a bicikli remek, egyszer en remek. Aztán hozzátette: - Úgy hallom, valami változás történt itt. Már egyedül dolgozik. A társa... Oscar lesütötte a szemét, és alsóajkát el rebiggyesztve bólintott. - Hallotta, mi? Há-á-át, egyedül maradtam. Már több mint három hónapja. A társulás három hónapja bomlott fel, de már régóta akadozott. Ferd a könyveket, az LP-lemezeket és a magasröpt társalgást szerette, Oscar pedig a sört, a tekét és a n ket. Bármilyen n t. Bármikor. Az üzlet a park közelében volt; ki is kölcsönözte a bicikliket a kirándulóknak. Ha egy n elég id s volt már ahhoz, hogy n nek lehessen nevezni, de még nem lehetetett azt mondani rá, hogy öregasszony, tehát valahol a kett között és történetesen egyed t volt, Oscar biztosan megkérdezte: - Hogy tetszik magának ez a gép? Jó lesz? - Nos... azt hiszem... Mire Oscar el hozott egy másik gépet, és azt mondta: - Csak a biztonság kedvéért elkísérem egy darabon. Azonnal jövök, Ferd. Ferd ilyenkor rosszkedv en bólintott. Tudta, hogy Oscar nem jön azonnal. Oscar kés bb megjegyezte: - Remélem, ugyanolyan jól érezted magad itt az üzletben, mint én odakint a parkban. - Jó sokáig egyedül hagytál - zsörtöl dött Ferd. Oscar ilyenkor rendszerint felcsattant: - Oké, legközelebb te mész, és én maradok itt egyedül. Majd meglátod, hogy én nem irigylem t led azt a kis szórakozást. - De tudta, hogy Ferd, a magas, vékony, dülledt szem Ferd úgysem megy el soha. - Jót tenne neked - tette hozzá Oscar, s a mellére csapott. - Attól n a sz r az ember' mellén. Van annyi sz r a mellén, motyogta Ferd, amennyi neki kell. Lopva alkarjára nézett, amit bozontos, fekete sz rzet borított, holott fels karja sima volt és fehér. Már ilyen volt középiskolás korában is, a többiek ezért "Kopasznyakúnak" csúfolták. Tudták, mennyire a szívére veszi, mégis csúfolták. Hogy lehet az, t dött akkoriban, s még most sem értette, hogy az emberek szándékosan bántják a másikat, aki nem vétett ellenük semmit? Hogy lehet az? Egyéb dolgok is nyugtalanították. Szüntelenül. - Ezek a kommunisták... rázta a fejét újságja mögött. Oscar két kurta szóval intézte el a kommunistákat. Különben rettent en megjárják. - Milyen borzasztó dolog, ha ártatlan embert végeznek ki! - kiáltotta Ferd. Oscar azt felelte, ez a pasas külön pechje. - Add csak ide azt a küll t - mondta Oscar. És Ferdet még a mások apró gondjai is aggasztották. Mint például az a házaspár, akik tandemen jöttek, egy mózeskosárral a csomagtartón. Csak leveg zni akartak, de az asszony ki akarta cserélni a gyerek pelenkáját, és az egyik biztosítót eltörött. - Miért nem találom soha a biztosítót t? - kotorászott a n bosszankodva a holmik között. - Soha nem találok egyet sem. Ferd együttérz en dünnyögött, majd elindult, hátha odabent akad. Bár emlékezett rá, hogy az irodában látott néhányat, nem találta ket. A család úgy ment el, hogy a pelenkát féloldalt ügyetlen csomóba kötötték. Ebédnél Ferd elmondta, hogy valami nem tetszik neki a biztosítót k körül. Oscar belemélyesztette a fogait egy szendvicsbe, tépte, marcangolta, rágta, majd lenyelte. Ferd szívesen talált ki újdonságokat a kenyerére: most leginkább a krémsajt, olíva, szardella, avocado és majonéz keverékét szerette. Oscar viszont mindig ugyanazt a rózsaszín húskonzervet ette. - Nehéz lehet egy kisbabával - motyogta Ferd teli szájjal. - Nemcsak utazni, de felnevelni. - Ugyan - mondta erre Oscar -, minden sarkon van vegyesbolt, még az is felismeri, aki olvasni sem tud. - Vegyesbolt? Ja, a biztosítót re gondolsz. - Arra. A biztosítót re. - De... tudod... valóban úgy van... amikor kell, sohasem találsz egy biztosítót t sem. Oscar felnyitotta a sört, s az els korttyal kiöblítette a száját. - Aha ! Bezzeg ruhafogas mindig van dögivel. Minden hónapban kihajítom ket, aztán legközelebb megint tele a szekrény. Ráér id dben kigondolhatnád, hogyan lehetne ruhafogasból biztosítót t csinálni. Ferd szórakozottan bólintott.
- De szabad id mben a francia versenygépen dolgozom... - Gyönyör gép volt, könny vázú, gyors, csillogó vörös. Úgy röpült rajta az ember, mint a madár. De akármilyen jó volt, Ferd még nagyszer bbet akart csinálni bel le. Mindenkinek eldicsekedett vele, aki csak az üzletbe lépett... A legújabb hobbija a természet volt, helyesebben a természetr l szóló könyvek. Egyszer gyerekek jöttek be a parkbál, szalamandrákat, tekn sbékákat gy jtöttek konzervdobozokba, és büszkén mutogatták Ferdnek. Ett l kezdve Ferd kezdte elhanyagolni a kerékpárt, s ideje nagy részét természetleíró könyvek olvasásával töltötte. - Mimikri! - kiáltotta. - Milyen csodálatos dolog! Oscar érdekl dve nézett fel a tekeeredmények böngészéséb l. - Valamelyik este láttam a tévében, ahogy Edie Adams Marilyn Monroe-t utánozza. Nagy hecc volt, fiú Ferd ingerülten rázta a fejét. - Én nem ilyen utánzásról beszélek. Arra gondolok, amikor a rovarok és a pókok leveleket meg gallyakat utánoznak, hogy a madarak meg a másfajta rovarok és pókok meg ne egyék ket. Oscar kétked arccal nézett rá: - Úgy érted, megváltoztatják az alakjukat? Mit akarsz megetetni velem ? - De hát pontosan err l van szó! A mimikri néha agresszív célokat szolgál, mint mikor a dél-afrikai galamb nek tetteti magát, a halak odaúsznak hozzá, az meg elkapja ket. Vagy az a pók, amely Szumátrán él. Amikor a hátára fekszik, olyan, mint a madárürülék. Így fogja meg a lepkéket. Oscar utálkozva, hitetlenkedve nevetett. Aztán újra a tekeeredményekbe mélyedt. Kotorászni kezdett a zsebében, majd kezét szórakozottan kihúzva a zsebéb l, vakargatni kezdte az inge alól kibújó dús, vörös sz rzetet. Hirtelen a zsebére csapott. - Hol a ceruzám? - mormolta, felállt, s betrappolt az irodába. A fiókokat húzogatta; hangos "Hé!" kiáltására Ferd is besietett a sz k kis szobába. - Mi a baj? - kérdezte. Oscar az egyik fiókra mutatott. - Emlékszel, a múltkor panaszkodtál, hogy nem találsz biztosítót t? Ide nézz! Az egész nyavalyás fiók tele van velük. Ferd csak bámult, a fejét vakarta, és bátortalanul mondta, hogy pedig ott is nézte... Mély n i hang kiáltotta kintr l: - Van itt valaki? Oscar nyomban megfeledkezett a fiókról és annak tartalmáról. - Máris megyek! - kiáltotta, s már ott sem volt. Ferd lassan ballagott utána. Fiatal n állt az üzletben, izmos, masszív lábú, nagy mell n . Kerékpárja nyergére mutatott, mire Oscar hümmögni kezdett, inkább a n t nézve, mintsem a kerékpárt. - Csak egy kicsit kellene igazítani rajta - mondta a n . - Hm, hm! - mondta Oscar. - Láthatja, semmi más nem kéne, csak egy csavarkulcs. (Hm, hm!) Egyszer en elfelejtettem magammal hozni. - Hm, hm! - válaszolta Oscar automatikusan, de egyszerre felélénkült: - Egy pillanat alatt helyrehozom. - S noha a n er sködött, hogy ennyit is meg tud csinálni, Oscar megigazította a nyerget. Bár nem éppen egy pillanat alatt. Pénzt nem fogadott el. Amennyire csak lehetett, húzni akarta az id t. - Hát akkor köszönöm - mondta a fiatal n . - Most pedig mennem kell. - Most kényelmesen ül a gépen? - Tökéletes. Köszönöm... - Mondanék önnek valamit. Elkísérem egy darabon, csakhogy... A n körte alakú mellei rázkódtak a nevetést l. - Ó, velem úgysem tud lépést tartani! Ez egy versenygép! Oscar szeme a sarok felé vágott, s Ferd abban a pillanatban már tudta, mi jár a fejében. El relépett. De hiába kiáltotta, hogy "nem", társa hangja elnyomta az övét: - Nos, ez a versenygép talán van olyan gyors, mint az öné! A fiatal n jóíz en felkacagott, azt mondta, majd elválik, s már kint is volt. Oscar, ügyet sem vetve Ferd széttárt karjára, felpattant a francia biciklire, és elhajtott. Ferd az ajtóból nézte, amint a két el red alak elt nik a parkban. Akkor lassan bement. Már majdnem este volt, mire Oscar kiizzadva, de boldogan visszatért. - Hej, micsoda kis n ! - kiáltotta széles mosollyal. Egyre a fejét csóválta, fütyörészett, hadonászott, szusszantott egyet-egyet. - Micsoda délután volt, regem ! - Add vissza a biciklit! - mondta Ferd. - Persze, persze - felelte Oscar, odaadta a gépet, és mosakodni indult. Ferd ránézett a gépre. A piros zománcot vastagon borította a por; sáros volt, és száraz f csomók ragadtak rá. Bemocskolták, lealacsonyították. Azel tt, ha ráült, szárnyaló madárnak érezte magát... Oscar vizesen, boldogan jött el . Döbbenten felkiáltott és odarohant. - Tágulj innen ! - kiáltotta Ferd egy késsel hadonászva. Összevissza kaszabolta a kerekeket, az ülést, az üléshuzatot.
- Megvesztél?! - üvöltötte Oscar. - Elment az eszed? Ferd, ne, ne csináld, Ferd... Ferd már a küll ket nyírta, hajlította, csavarta. A legnagyobb kalapáccsal ütötte a vázat, míg ronccsá nem vált, s még azután is, míg ki nem fogyott bel le a szusz. - Nemcsak bolond vagy - mondta Oscar keser en -, hanem piszokul féltékeny is. Eredj a pokolba ! - Azzal kicsörtetett. Ferd sajgó háttal, zúgó fejjel zárta be az üzletet, és lassan hazament. Olvasni sem volt kedve, eloltotta a lámpát, az ágyára d lt, s ott feküdt órákig ébren; hallgatta az éjszaka surrogó neszeit, rült, vad gondolatokkal a fejében. Ezután napokig nem beszéltek egymással, legföljebb annyit, amennyit feltételenül kellett. A francia kerékpár roncsai az üzlet mögött hevertek. Két hét is eltelt, de még egyiküknek sem volt kedve kimenni és megnézni. Egy reggel, amikor Ferd megérkezett, társa barátságosan üdvözölte, csodálkozva ingatta a fejét, majd megkérdezte: - Hogy csináltad, mondd, hogy csináltad, Ferd? Jézusom, micsoda gyönyör munka, ezt meg kell hagyni ! Akkor hát nincs több harag, igaz, Ferd ? Ferd elfogadta a feléje nyújtott kezet. - Nincs, nincs. De hát mir l beszélsz? Oscar az üzlet mögé vezette. Ott állt a piros versenygép egy darabban, egyetlen karcolás nélkül, zománca csillogóbb volt, mint valaha. Ferd lélegzete elakadt. Lehajolt, hogy alaposan megnézze. Az gépe volt. Ott volt minden, amit csinált rajta. Lassan felegyenesedett. - Regeneráció... - Hogyan? Mit mondasz? - kérdezte Oscar. - Hé, fiú, egészen elfehéredtél! Éjszakákon át nem aludtál, mi? Gyere be, ott majd leülhetsz. De még mindig nem értem, hogy csináltad. Odabent Ferd leült. Megnyalta kiszáradt ajkát. - Oscar, ide figyelj... - mondta. - Na? - Oscar! Tudod te, mit jelent a regenerálódás? Nem? Ide figyelj! Vannak gyíkok, amelyeknek, ha a farkuknál fogod meg ket, letörik a farkuk, aztán újra kin . Ha egy rák elveszti az ollóját, újat növeszt helyette. Néhány féreg, köztük a hidra meg a tengeri csillag, ha darabokra vágják, a darabok kiegészítik magukat, vagyis kin nek a hiányzó részek. A szalamandra és a béka képes új végtagot növeszteni. - Ez nem is olyan vicces, Ferd. Úgy értem, a természet. Nagyon érdekes. De hogy visszatérjek a biciklire... hogy tudtad ilyen szépen rendbe hozni? - Hozzá se nyúltam. Regenerálódott. Mint a g te. Vagy a rák. Oscar elgondolkodott ezen. Lehajtott fejjel, alulról nézett Ferdre. - Nézzük csak, Ferd... ide süss... miért nem csinálja ugyanezt az összes törött bicikli? - Ez nem közönséges bicikli. Úgy értem, nem igazi bicikli. - Elkapta Oscar pillantását, és felkiáltott: - Mit csináljak, ez az igazság! Kiáltásától Oscar zavartsága elmúlt, s a helyébe kétkedés lépett. Felállt. - Nahát, nekem az a véleményem, hogy ez az izé a bogarakról meg az angolnákról vagy mi az örödögökr l igaz. De ezek élnek. A bicikli pedig nem él. - Diadalmasan nézett le a másikra. Ferd saját, kalimpáló lábát nézte. - A kristály sem él, és mégis, adott körülmények között, a sérült kristály képes arra, hogy regenerálódjon. Oscar, megnéznéd, ott vannak-e a biztosítót k a helyükön? Ugye, megteszed? Hallgatta, amint Oscar kihúzgálta a fiókokat, beléjük kotort, sorra visszacsapta ket, és visszatrappolt. - Nahát! - mondta. - Mind elt nt. Ahogy az a hölgy mondta a minap, meg te is, hogy amikor kellenének, egy sincs. Elt nt... Ferd ! Arra... ? Ferd kirántotta a szekrényajtót, és hátraugrott a kizúduló ruhafogasok el l. - Pontosan, ahogy mondtad - folytatta Ferd reszket szájjal. - Másrészt viszont rengeteg ruhafogast találunk. Nem volt itt egy sere. Oscar vállat vont. - Nem tudom, mire akarsz kilyukadni. De bárki bejöhetett ide, elvihette a biztosítót ket, és berakhatta a fogasokat. Akár én is... de nem én voltam. Vagy te. Talán - a szeme résnyire sz kült -, talán álmodban csináltad. Orvoshoz kéne menned. Jézusom, milyen pocsékul nézel ki! Feró visszament, leült, arcát a kezébe temette. - Pocsékul érzem magam. Félek, Oscar! Hogy mit l? - Zihálva szedte a leveg t. - Megmondom neked. A múltkor arról meséltem, hogyan utánoznak a vadon él állatok különböz dolgokat. Gallyakat, leveleket... tekn sbékák, amelyek sziklának látszanak. Nos, tegyük fel, hogy élnek... bizonyos dolgok... az ember környezetében. A városokban. A házakban. Ezek a valamik képesek utánozni... szóval, olyan dolgokat, amelyek az ember körül találhatók... - Az ember kör t... az isten szerelmére! - Talán ezek az életnek valamilyen más formái. Talán a leveg l táplálkoznak. Tudod, mik ezek a biztosítót k valójában? Ezek a másfélék ! Oscar, a biztosítót k a bábok. Aztán kikelnek. A lárváik pontosan olyanok, mint a ruhafogasok. Azt hiszed, azok, pedig nem. Oscar, hidd el, hogy nem azok, tényleg nem...
Arcát a kezébe temetve sírni kezdett. Oscar csak nézte. Megrázta a fejét. Feró a következ pillanatban összeszedte magát. Szipogott. - Ezek a biciklik, amiket a rend rök találnak úton-útfélen, aztán várják, hogy a tulajdonosok jelentkezzenek... aztán, mert nem jöttek értük, mi megvesszük ket a kiárusításon. Mert nincs is gazdájuk, csakúgy, mint azoknak, amelyeket a gyerekek hoznak be azzal, hogy találták ket. És nyilván igazat is beszélnek, hiszen ezeket a gépeket nem gyárban készítették. Úgy n ttek. És most is n nek. Összetöröd, aztán kidobod ket. És k regenerálódnak. Oscar egy láthatatlan valakihez fordult, és megcsóválta a fejét. - H ha, fiú ! - mondta. Aztán Ferdhez fordult. - Azt mondod, ma biztosítót és holnap már ruhafogas? - Ma gubó, holnap lepke - felelte Ferd. - Ma tojás, holnap csirke. De ezekkel nem nappal történik, amikor mindenki láthatja. Éjszaka, Oscar... éjszaka hallani lehet. Azok az éjszakai neszek, Oscar... - Akkor hogy lehet az, hogy reggel nem gázolunk hasig a rengeteg bicikliben? - kérdezte Oscar. - Ha minden ruhafogas biciklivé változna... De Ferd erre is tudott magyarázatot. Ha minden halikra és minden osztrigaivadék kikelne, az ember száraz lábbal sétálhatna át a halak és az osztrigák hátán a tenger túlsó partjára. Rengetegen elpusztulnak, felfalják ket a ragadozók, s a természetnek b ven kell számolnia, hogy valamennyi azért eljusson a kifejlett korig. Oscar erre megkérdezte, ugyan ki a fene enné meg a ruhafogasokat. Feró szeme a falon, a házon, a parkon, a városon át a semmibe meredt. - Én csak a képet festettem eléd. Nem igazi biztosítót kr l vagy ruhafogasokról beszéltem. Már nevet is találtam: "hamis barátoknak' hívom ket. A középiskolában franciaórán ki kellett szúrnunk azokat a francia szavakat, amelyek angolnak látszanak, holott nem azok Úgy hívtuk ket: "faux amis". Hamis barátok. Ált k. Álfogasok... Hogy ki eszi meg ket? Nem tudom. Lehet, hogy az álporszívók? Társa felmordult, és a combjára csapott. - Ferd, Ferd, az ég szerelmére! - kiáltotta. - Tudod, mi a te bajod? Osztrigákról beszélsz, de elfelejted, mire valók. Elfelejted, hogy kétféle ember él a világon. Hagyd a könyveket, a bogarasakat is meg a franciákat is. Eredj ki az emberek közé. Hajts föl néhány sört. Tudod mit? Ha legközelebb ide téved Norma, tudod, az a versenybiciklis n , mondom, ha legközelebb idejön, te mész el piros versenygéppel, és te mész vele a bokrok közé. Én nem bánom. És biztosan sem bánja. Legalábbis nem nagyon. De Ferd nemet mondott. - Soha többé nem nyúlok ahhoz a kerékpárhoz. Félek t le. Oscar ekkor er vel talpra állította, tiltakozása ellenére hátracipelte, és ráültette a francia gépre. - Csak így gy zheted le a félelmedet! - jelentette ki. Ferd falfehéren, inogva elindult. A következ pillanatban már a földön volt, sikoltozva gurult és csapkodott. Oscar elhúzta a gép mell l. - Ledobott! - kiáltozta Ferd. - Meg akart ölni! Nézd: vér! A társa megnyugtatta, hogy csak egy bucka dobta le, mert annyira félt. A vér? Valami törött küll karmolhatta fel az arcát. És ragaszkodott hozzá, hogy Ferd újra felüljön, hogy legy zze félelmét. De Ferd hisztériás rohamot kapott. Üvöltözött, hogy egyetlen ember sincs biztonságban... hogy figyelmeztetni kell az emberiséget. Oscar csak hosszú id múlva tudta megnyugtatni. Akkor rávette, hogy menjen haza, és feküdjön le. Az egészet persze nem mesélte el Mr. Whatney-nek. Csak annyit mondott, hogy a társa megelégelte a kerékpárokkal való foglalkozást. - Nem érdemes aggodalmaskodni, és a világ megváltoztatására törekedni - jelentette ki. - Én mindig azt mondom, a dolgok olyanok, amilyenek. Ha az ember nem tud változtatni rajtuk, fogadja e( ket. Mr. Whatney azt felelte, is pontosan így gondolkodik. Érdekl dött, hogy mennek azóta a dolgok. - Hát... nem is olyan rosszul. Tudja, v legény lettem. Normának hívják a lányt. Meg rül a kerékpárokért. Mindent egybevéve, a helyzet egyáltalán nem olyan rossz. Igaz, több a munka, de mindent a magam feje után csinálhatok, így hát... Mr. Whatney bólogatott. Körülnézett az üzletben. - Látom, még mindig gyártanak n i kerékpárokat - mondta -, pedig manapság annyi n hord nadrágot, hogy talán már nem is számítana. - Nem is tudom - felelte Oscar -, én már így szeretem. Gondolt már valaha arra, hogy a biciklik olyanok, mint az emberek? Úgy értem, a gépek közül egyedül a biciklik között vannak n k és férfiak? Mr. Whatney kuncogott egy sort, mert még sohasem gondolt erre, de így igaz. Aztán Oscar megkérdezte, óhajt-e valamit Mr. Whatney... nem mintha amúgy nem látná szívesen. - Csak meg akartam nézni a készletet. Közeledik a fiam születésnapja. Oscar bólogatott.
- Lenne itt valami - mondta -, amit másutt úgysem kapna meg. Különlegesség. Egyesíti magában a francia versenygépek és az amerikai normál modellek összes el nyét, ráadásul itt három méretben készül: gyermek-, közepes és feln tt méretben. Hát nem gyönyör ? Mr. Whatney közölte, hogy talán éppen erre lenne szüksége. - Egyébként, ha már err l van szó - kérdezte -, mi lett azzal a francia versenygéppel, a pirossal, ami annak idején itt volt? Oscar arcán fintor jelent meg. Aztán ártatlan, közömbös képpel vev jéhez hajolt, és oldalba bökte. - Á, az öreg francia! Azt kitettem szépen a fészerbe! Jót nevettek, majd még elmondtak egymásnak néhány történetet, megkötötték az üzletet, és jóíz nevetések közepette leöblítették néhány sörrel. Aztán megjegyezték; nagy kár szegény Ferdéit, szegény, öreg Ferdért, akit úgy találtak meg saját szobájában, hogy egy ruhafogas fonódott szorosan a nyakára.
NAGY ERZSÉBET FORDÍTÁSA
JAMES TIPTREE, JR : A N K AKIKET NEM ÉRTENEK A FÉRFIAK
Akkor láttam el ször, amikor a Mexicana-727-es nyílegyenesen leereszkedett Cozumel szigetére. Kifelé igyekeztemben ugyanis véletlenül belerúgtam az ülésbe. - Pardon mondtam az ülésen helyet foglaló páros n nem foltnak. A közelebbi szó nélkül bólintott, a fiatalabbik, az ablak melletti, csak nézett kifelé. Folytattam az utam a folyosón, nem t nt fel semmi. Abszolút semmi. Soha többet nem néztem, nem gondoltam volna rájuk. Cozumel repül tere most is az izgatott, tengerparti fövenyhez öltözött jenkik és a nyugodt, elegáns, ebédhez kicsípett mexikóiak szokásos keveréke. Én - komoly horgászásra készül elny tt jenki - gyorsan kimentem felszerelésemet, botjaimat a tömegb l, és átvágok a repül téren, hogy megkeressem bérelt gépem pilótáját. Egy bizonyos Estéban kapitány szerz désünk értelmében - elvisz majd a part mentén háromszáz kilométerre fekv , hölgyhalban gazdag belize-i lapályhoz. Estéban kapitány négy láb kilenc magas, b re, mint a mahagóni, hamisítatlan puro maja. Közli, hogy a Cessna, amit béreltem, felszállási tilalom alatt áll, a Bonanzával pedig egy másik társaságot kell Chetumalba szállítania. Chetumal délre fekszik. Mi lenne, ha felvenne, s miután ket letette, továbbvinne Belize-be? Komoran megfontolja a lehet séget. Ha a társaság beleegyezik, és ha nincs túl sok equipajes. Felt nnek a Chetumalba tartó utasok: a n az, fiatal társn jével - a lányával? - kecsesen lépegetnek a jukkával szegélyezett kavicsos úton. Kétrészes kosztümjük, akár k maguk, kis méret , egyszer , jellegtelen szín . Semmi probléma. Amikor a kapitány megkérdi, velük tarthatok-e, az anya, anélkül hogy rám pillantana, azonnal szelíden beleegyezik:
- Természetesen. Azt hiszem, bels zavarjelz m ekkor küldte az els tétova figyelmeztetéseket. Mikor nézett meg magának ilyen alaposan ez a n , hogy habozás nélkül felvesz a gépére? Gyorsan kiverem a fejemb l a dolgot. A rögeszmék már évek óta csak megzavarják az életemet, de hát nem könny leszokni róluk. Ahogy bemászunk a gépbe, látom, a lánynak - volna csak egy szikra élet benne egész vonzó alakja lenne. De hát nincs. Estében kapitány összehajtogatott csíkos takarót terít maga alá, hogy ellásson a motorház fölött, majd gondosan ellen rzi a m szereket. Percek múlva már a Karib-tenger türkiz kocsonyája fölött dobálózik velünk a durva déli szél. Balfelé a tengerparton a Quintana Roo vidéke terül el. Ha még sosem látták Yucatánt, képzeljék el a világ legnagyobb, makulátlanul sírna zöldesszürke sz nyegét. Elhagyatott egy vidék. Átrepülünk a Tulum fehér romja és Chichén Itzá barázdának látszó útja, meg egy féltucat kókuszdióültetvény fölött, aztán csak zátonyok, alacsony, s bozót végesvégig a horizont mentén. Évszázadokkal ezel tt ugyanez a látvány fogadta a konkvisztádorokat is. Hosszú gomolyfelh láncok rohannak felénk, árnyékba borítják a partot. Rádöbbenek, hogy pilótánk rosszkedvének jórészt az id járás az oka. Nyugatra, Mérida sárgás szín földjein, ben a hidegfront, a déli szél parti viharokat terel a magasban, errefelé Ilovisnosnak hívják ket. Estéban ügyesen megkerül néhány kisebb viharfelh t. A Bonanza vadul hánykolódik a leveg ben; hátratekintek, azzal a tétova szándékkal, hogy megnyugtassam a hölgyeket. A legteljesebb nyugalommal szemlélik, ami Yucatánból még látható. Elfoglalhatták volna a másodpilóta ülést is, de visszautasították. Ennyire tartózkodóak lennének? Gomolyogva felszáll el ttünk egy újabb Ilovisno. Estéban felviszi a Bonanzát; hogy kilásson, felemelkedik az ülésr l. Hosszú id óta el ször lélegzem fel, ízlelgetem a szélességi fokokat, amik elválasztanak íróasztalomtól: el ttem egy horgászásnak szentelt hét. Kapitányunk klasszikus maja profilja vonja magára a tekintetemet: ragadozóorra fölött a csapott homlok, beugró álla, ajkai. Ha ferde vágású szeme csak egy csöppet is kancsalabbul nézne, nemigen szerezhetett volna jogosítványt. De akár hiszik, akár nem, mindez együtt vonzó képet alkot. A miniruhás kis maja lányoknál ez a színjátszó kancsalság ráadásul még erotikus is. Semmi sincs bennük a keleti n k babaszer ségéb l: k l vannak még a csontjaik is. Estéban kapitány öreganyja bizonyára el tudná vontatni a Bonanzát... Arra ébredek, hogy a fejem nekiüt dik a kabin falának. Estéban a zápor s közepette ugat fejhallgatójába, az ablakok sötétszürkék.
dobolása
Egy fontos zaj hiányzik: a motor hangja. Rádöbbenek, hogy Estéban halott géppel küszködik. Háromezerhatszáz... kétezer lábnyit zuhant a magasság. Ide-oda dobál bennünket a vihar, Estéban a tank gombjait csapkodja, gasolináról vicsorog valamit, óriási fogai kivillannak a szájából. A Bonanza pörögve zuhan lefelé. A kapitány a feje fölötti kapcsolóhoz nyúl, látom, az üzemanyagszint-mutató magasan áll. Lehet, hogy eltöm dött egy gravitációs etet cs , hallottam, errefelé nem valami tiszta a benzin. Estéban eldobja a fejhallgatót, egy a millióhoz, hogy bárki meghall bennünket ilyen viharban, legalábbis ebben a térségben. Kétezerötszáz - zuhanunk lefelé.
Az elektromos tápszivattyú mintha bekapcsolna: a motor felzúg, elhallgat, felzúg, aztán örökre elnémul. Fairtelen kikerülünk a felh k alól. Alattunk a zátonyok hosszú fehér sávját majdnem teljesen eltakarja az es . Mögöttünk nem látszik a part, csak egy nagy, kanyargós öböl meg néhány mangrovefaliget - sebesen közelednek felénk. Ebb l baj lesz, mondom magamnak minden eredetiség nélkül. Hátam mögött a n k meg sem mukkannak. Ahogy hátranézek, látom, kabátjukat feltették a csomagtartóba, és bekötözték magukat. Nyolcvan körüli szédít sebességnél nem sokat ér, de azért én is bekapcsolom a biztonsági övet. Estéban, a zuhanó gép pilótája újból beleüvölt a fejhallgatójába. Nem akármilyen mutatványt hajt végre - ahogy a víz nekünk zúdul, hajmereszt fordulatot vesz, rátámasztja a gépet a szelekre, és az orrunk el tt máris felt nik egy homokd ne hosszú, halvány vonulata. Hogy a pokolba bukkant rá, fogalmam sincs, A Bonanza leszánkázik, és rült robajjal nekiüti hasát a d nének, megpattan, aztán megint beleüt dik a földbe, vadul forog körülöttünk a világ, ahogy a homokd ne végén bebukfencezünk a mangrovefák közé. Recsegés, ropogás, a gép egyik szárnyával fölfelé betemetkezik a fügefás bucka ölelésébe. Valamennyien egy darabban vagyunk, a gép sem gyulladt ki. Fantasztikus! Estéban kapitány kifeszíti az ajtót, amely most felülre került. Mögöttem az egyik n ismételgeti: - Anyám, anyám. Feltápászkodom a padlóról, és látom, hogy a lány megpróbál kibontakozni anyja öleléséb l. Az asszony szeme csukva. Aztán felnéz, és hirtelen elengedi a lányt, nyugodt mint a k szikla. Estéban kihúzza éket a gépb l. Megragadom a Bonanza ment ládáját, és kimászom utánuk a vakító napba és szélbe. A vihar, amely elkapott bennünket, lassan távolodik a part mentén. - Nagy leszállás volt, kapitány. - De mi/yen! Csodálatos volt! - A n k gyengén állnak a lábukon, de nem hisztérikusak. Estéban úgy tekint végig a vidéken, ahogy sei szemrevételezhették a spanyolokat. Akinek már volt effélében része, ismeri a lassú mozdulatokkal terhes bárgyúságot, ami ilyenkor el veszi az embert. El ször jön az eufória. Lekászálódunk a fügefáról, és a forró, süvít szélben kimegyünk a homokd nére. Minden riadalom nélkül nyugtázzuk, hogy sehol semmi, mérföld hosszan kristálytiszta víz vesz körül minden oldalról. Mindössze egy láb mély, a fenekén olívzöld szín iszap. A távoli part körülöttünk lapos, mocsaras mangroveliget, teljesen elhagyatott. - Bahfa Espiritu Santo. - Estéban meger síti gyanúmat, hatalmas vízvadonban vagyunk. Mindig is szerettem volna horgászni errefelé. - Mi az a füst? - A lány a horizonton lebeg pamacsokra mutat. - Alligátorvadászok - mondja Estéban. A maja orvvadászok otthagyják tüzeiket a mocsárban. Felrémlik el ttem, hogy jelz tüzeink ezek szerint nemigen fognak különösebb felt nést kelteni. Gépünk is jól elrejt zött a fügefák között.
Épp amikor megfogalmazódik agyamban a kérdés, hogy a pokolba fogunk innen kikeveredni, az id sebbik n higgadtan megkérdi: - Ha nem hallották önt, kapitány, akkor mikor kezdenek keresni bennünket, holnap? Pontosan - bólint szárazon Estéban. Tudom, hogy a légi mentés meglehet sen szabadosan zajlik errefelé. Mintha csak azt mondanák, tartsd nyitva a szemed, hátha felbukkan Mario, az anyja szerint egy hete nyoma veszett. Derengeni kezd el ttem, hogy még jó darabig itt fogunk id zni. Továbbá, az a Diesel-kocsi zajára emlékeztet hang a Karib-tenger moraja, amint betódul az öbölbe. Felénk fújja a szél, és a mangrovefák csupasz törzse is mutatja, hogy dagálykor nénk víz alá kerül. Emlékszem, ma reggel teleholdat láttam - azt hiszem St. Louisban -, ez azt jelenti, hogy tet zni fog a dagály. Nem baj, felmászhatunk a gépbe. De honnan szerzünk ivóvizet? Valami halkan csobban mögöttem. Az id sebbik n belekóstolt az öböl vizébe. Megcsóválja a fejét, bánatosan elmosolyodik. Mivel ez az els természetes reakció, amit látok lük, úgy vélem, ez jó alkalom a bemutatkozáshoz. Amikor megmondom, hogy Don Fenton vagyok St. Louisból, közli, hogy ket Parsonséknak hívják, Bethesdából valók, Maryland államból. Olyan kedvesen mutatkozik be, hogy csak kés bb jövök rá, a keresztnevüket elmulasztotta elárulni. Mindannyian újból gratulálunk Estéban kapitánynak. A bal szeme teljesen be van dagadva, de egy maja az ilyen apró kellemetlenségekre rá se hederít. Mrs. Parsonsnak azonban felt nik, hogy a könyökét furcsán bemélyeszti a bordái közé. - Maga megsérült, kapitány. - Roto. Azt hiszem, eltört. - Látszik, hogy szégyenli a fájdalmát. Amikor lehámozza magáról az inget, csúnya seb t nik el gyönyör , sötét pejszín mellkasán. - Van ragtapasz abban a ládában, Mr. Fenton? Értek egy keveset az els segélynyújtáshoz. Hozzáértéssel, személytelenül nyúl a tapaszhoz. Miss Parsonsszal elsétálok a d ne széléig. Kés bb, amikor felidéztem, pontosan emlékeztem a beszélgetésünkre. - Rózsaszín kanalasgémek - mutatom, ahogy a három madár tovaszáll. - Gyönyör ek! - mondja vékonyka hangján. Mindkett jüknek vékony a hangja. Maja indián, ugye? Mármint a pilóta. -
Az. Valódi maja, egyenesen a Bonampak faliképekr l. Látta már Chichént és Uxmalt?
-
Igen. Méridában is voltunk, most Tikalba megyünk, Guatemalába. Vagyis akartunk.
- El fognak jutni. - Rájövök, hogy a lányra talán ráfér egy kis biztatás. - Hallott róla, hogy a maja anyák hajdanában deszkát er sítettek az újszülöttek homlokára, hogy lejtós legyen ?
Az orruk fölé pedig faggyúlabdát függesztettek, attól a kancsalság. Úgy tartották, a kancsalság el kel . A lány mosolyog, és még egy pillantást vet Estéban felé. - Itt, Yucatánon, egészen mások az emberek - mondja elgondolkozva. - Nem olyanok, mint a Mexico City környéki indiánok. Sokkal, nem is tudom... függetlenebbek. - Ez azért van így, mert sohasem igázták le ket. A majákat üldözték, gyilkolták, de soha senki nem tudta térdre kényszeríteni ket. Fogadok, nem tudja, hogy az utolsó mexikói-maja háború fegyverszünettel végz dött 1935-ben. -
Nem. - Aztán komolyan hozzáteszi: - De nagyon örülök neki.
- Én is. - A víz valóban nagyon sebesen emelkedik - szólal meg halkan Mrs. Parsons a hátunk mögött. Nemcsak a víz emelkedik, jön az újabb llovisno is. Visszamászunk a Bonanzába. Vízhatlan csuklyámat kikötözöm es fogónak, de a dühödt vihar azonnal letépi. Szétosztunk néhány rúd malátát, a felfordulásból elékerül Jack Daniels whiskym, viszonylagos kényelembe tesszük magunkat. A Parsons hölgyek épp hogy belenyalnak a whiskybe, Estében és én viszont derekasan kortyolunk bel le. A Bonanza összevissza rázkódik. Estében sei jellegzetes kacsintásával nyugtázza, hogy a víz beszivárog a kabinjába, aztán elalszik. Mindannyian elszunnyadunk. Visszavonul a víz, és magával viszi eufóriánkat is. Rettent szomjasak vagyunk, és pokoli közel a naplemente. Munkához látok a horgászbottal meg néhány hármashoroggal, és sikerül négy apró márnát fognom. Estéban és a n k kikötik a Bonanza apró ment tutaját a mangrovefák közé, hogy felfogja az es vizet. Forrón perzsel a szél. Repül gép nem mutatkozik. Végül jön egy újabb zápor, és fejenként hat uncia vízzel ajándékoz meg bennünket. Amikor a naplemente aranyfüstbe borítja a világot, a d nén ülünk, vizes, nyers márnát és kétszersültet eszünk. A n k sortot viselnek, csinosak, de egy csöppet sem ingerl ek. - Nem is tudtam, hogy a nyers hal ilyen üdít - mondja Mrs. Parsons kellemesen. A Iránya kuncog, szintén kellemesen. Az anyja túlsó oldalán ül, jó messze Estébent l és t lem. Már tudom, hova tegyem Mrs. Parsonst. Tyúkanyó, aki mindenáron megvédelmezi egyetlen csirkéjét a férfi ragadozóktól. Fel lem... Elvégre én horgászni jöttem. Valami mégis dühített. Képzeljék el, ezek a fránya n k egyetlenegyszer nem panaszkodtak. Se egy pillantás, se egy zokszó, az égvilágon semmiféle személyes megnyilvánulást nem láttam lük. Mintha csak egy kézikönyvb l léptek volna el . - Igazán nagyon otthonosan mozog a vadonban, Mrs. Parsons. Gyakran kirándul? - 0, dehogyis ! - Félénk nevetés. - Utoljára cserkész koromban. Nézze csak, nem hajósmadarak azok ott?
Kérdésre kérdéssel válaszol. Megvárom, amíg a fregattmadarak méltóságteljesen belerepülnek a lemen napba. - Bethesda... Tévedek, ha úgy tippelem, Samu bácsinak dolgozik? - Nem, dehogy. Nagyon jól ismerheti Washingtont, Mr. Fenton. Gyakran szólítja oda a munkája? Bárhol beugrottam volna ennek a fogásnak, de nem a mi kis d nénken. Vadászösztönöm újból feléled. - Melyik ügynökségnél van? Bájosan feladja. - Ó, semmi izgalmas, a kormánybiztonság levéltáránál. Könyvtáros vagyok. Hát persze. Most már ismerem, ismerek minden levéltárakban, könyveléseken, kutatócsoportokban, személyzeti és adminisztrációs hivatalokban dolgozó Mrs. Parsonst. Szóljanak Mrs. Parsonsnak, hogy készítsen egy kimutatást a 73-as költségvetési év külszolgálati szerz déseir l. - Aha, szóval most Yucatánt ellen rzik. Kár... - kísérletezem a bárgyú kis viccel. Szóval maga tudja, hova rejtették a holttesteket. Szemrehányóan elmosolyodik, feláll. - Nagyon gyorsan sötétedik. Ideje visszamenni a géphez. Egy csapat íbisz köröz fölöttünk, nyilvánvaló, hogy fügefákon szoktak elülni éjszakára. Estéban el veszi a machetéjét és egy maja függ ágyat. Nekilát, hogy felakassza a fa és a repül közé. Nem engedi, hogy segítsek, noha machetecsapásai észrevehet en ernyedtek. , A Parsons hölgyek pisilnek egyet a szárny mögött. Hallom, hogy egyikük elcsúszik és halkan sikkant. Amikor visszatérnek a gép törzsébe, Mrs. Parsons megkérdi: - Nem alhatnánk mi a függ ágyban, kapitány? Estéban visszafojtja hitetlenked szúnyogokra.
vigyorgását, én felhívom a figyelmüket az es re és a
- Ó, van nálunk rovarirtó, és szeretjük a friss leveg t. Körülbelül ötös er sség szél fúj, a leveg es kabátunk is - teszi hozzá vidáman a lány.
minden perccel egyre hidegebb. - Van
Jól van, hölgyeim. Mi, veszélyes hímek visszavonulunk a nyirkos kabinba. A szél mormogására át hallom, hogy a n k nevetgélnek, nyilvánvalóan jól érzik magukat fagyos íbiszfészkükben. Ez lehet a rögeszméjük, állapítom meg. Tudom magamról, hogy egy csöppet
sem vagyok fenyeget férfi, e karizma hiánya nálam valójában az évek során kialakult munkaártalom. Talán Estéban piszkálta fel a fantáziájukat? Vagy tényleg ennyire bolondulnának a friss leveg ért?... Az álom láthatatlan Diesel-motorok zúgásával jön felém a zátony irányából. Száraz szájjal ébredünk a szeles, lazacszín napkeltére. Gyémánt napszelet tör fel a tengerb l, és azonnal felh be vész. Munkához látok a bottal és a márnacsalikkal. Id közben két zápor is megkerül bennünket. A reggeli egy-egy szeletke nedves barracuda hal. A Parsons hölgyek továbbra is nyugodtak, segít készek. Estéban irányítása alatt felállítjuk a motorház tetejét, hogy amennyiben repül zúgást hallunk, azonnal jelz tüzet gyújthassunk, de nem jön semmi, csak egy láthatatlan jet zümmög el Panama felé. A szél üvöltve tombol, forró, száraz, teli korallporral. Megtelünk vele mi is. - El ször a tengerben keresnek majd - jegyzi meg Estében. El kel , csapott homlokán verítékcseppek gyöngyöznek, Mrs. Parsons nyugtalanul figyeli. Felnézek a vastag felh takaróra, egyre magasabb, szárazabb, vastagabb. Amíg ez itt van, nem találnak meg bennünket, a vízellátásunk dolga pedig nem tréfa. Végül veszem Estében machetéjét, és kivágok egy hosszú, könny cölöpöt. - Valami folyó halad errefelé, láttam a gépb l. Nem lehet két-három mérföldnél messzebb. - Sajnos a tutaj elszakadt. - Mrs. Parsons mutatja a hasadást a narancsszín m anyagon; dühít , hogy épp Delaware márka. - Nem baj - hallom a tulajdon hangomat. - Közeleg az apály. Ha levágjuk annak a légtöml nek az ép részét, tudok benne vizet hozni. Nem egy lapályon átgázoltam már. Még nekem is rültségnek t nik, amit mondok. - Maradjon a gépnél - mondja Estéban. Természetesen igaza van. Ugyanakkor látom, hogy kezd belázasodni. Csak ránézek a felh ségre, és máris érzem a homok és az ócska barracuda hal ízét. Pokolba a józan ésszel Ahogy szabdalom a tutajt, Estéban figyelmeztet, hogy vigyem a takarót is. - Egy éjszakát ott kell töltenie. - Ebben is igaza van: ki kell várnom majd a dagályt. Magával megyek - mondja Mrs. Parsons higgadtan. Csak bámulok rá. Miféle újabb téboly szállta meg Tyúkanyót? Úgy gondolja, hogy Estéban túl gyönge lábon áll, hogy tartani kelljen t le? Megdöbbenésem közepette sem kerüli el a figyelmemet, hogy Mrs. Parsons térde környéke rózsaszín, a haja kilazult, az orrát kicsit már lekapta a nap. Takaros, valójában csinos hervadó negyvenes. - Nézze, szörny egy út tesz, Fülig sárban, a feje búbjáig vizesen.
- De igazán, er s vagyok, és rendszeresen úszom. Megpróbálok majd lépést tartani magával. Kettesben biztonságosabb, és több vizet is hozhatnánk. Komolyan gondolja. Nos, én bezzeg olyan er snek érzem magam, akár a harmat ebben a télben, és nem is tudok úgy tenni, mint aki nem örül az ötletnek. Ám legyen. - Hadd mutassam meg Miss Parsonsnak, hogy kell kezelni a botot. Miss Parsons az anyjánál is rózsásabb, szélfúttabb, és egész ügyesen bánik a horgászfelszerelésemmel. Jó lány ez a maga szürke veréb módján. Vágunk egy újabb botot, és felszereljük. Az utolsó pillanatban Estéban bizonyságát adja, hogy milyen pocsékul érzi magát: felkínálja a machetét. Megköszönöm, de nem, hozzászoktam a Wirkhala késemhez. Leveg t fújunk a m anyag cs be, hogy fent maradjon a vízen, és nekiindulunk a leghomokosabbnak látszó úton. Estéban felemeli sötét tenyerét. Buen viaje. Mise Parsons megöleti anyját, aztán visszamegy a mangrovefákhoz, és kiveti a horgot. Integet, visszaintegetünk. Egy órával kés bb még alig vagyunk látótávolságon kívül. Valóban cudar nehéz el rehaladni. A homok iszappá omlik a talpunk alatt, sem járni, sem úszni nem lehet benne, a fenék tele van mangrovefaágakkal. Sziklaüregr l sziklaüregre bukdácsolunk, rájákat, tekn söket riasztunk fel, és fohászkodunk, nehogy villamos angolnába botoljunk. Amikor épp nem a mocsokban tocsogunk, a nap aszal - máris úgy b zlünk, mint egy-egy kréta kori slelet. Mrs. Parsons makacsul kitart, csak egyszer kell kihúznom az iszapból. Ekkor veszem észre, hogy a homokd ne már elt nt a szemünk elöl. Végül elérjük a mangrovefák között a hasadékot, ahol a folyót hittem. Kiderül, hogy az öböl másik ága nyílik itt, és egyre sokasodnak a mangrovefák. Közeledik a dagály. - A világ leghülyébb ötlete volt, hogy idejöttünk. Mrs. Parsons csak ennyit válaszol csöndesen: - A repül
l olyan más a látvány.
Magamban revideálom a cserkészlányokról alkotott véleményemet, és továbbvonszoljuk magunkat a mangrovefák mentén a füstös pára felé. Az bizonyára már a part lesz. A lemen nap az arcunkba t z, alig látunk. Ibiszek, gémek röppennek föl körülöttünk, újabb és újabb sziklaüregekbe esünk, elemlámpáink átnedvesednek. Gondolatban egyetemes akadállyá növesztem a mangrovefát: nehéz elképzelni, hogy valaha is végigmehettem mondjuk egy utcán úgy, hogy ne botlottam volna unos-untalan mangrovegyökerekbe. A nap közben egyre lejjebb és lejjebb zuhan. Hirtelen sziklazátonynak ütközünk, átbotlunk rajta, bele egy hideg áramlásba. - A folyó ! Friss víz Hörpölünk, nyakalunk, belemártjuk a fejünket is; a legjobb ital, amit valaha kóstoltam. Istenkém !... - Mrs. Parsons hangosan felkacag. - Az a sötét szakasz ott jobbra úgy néz ki, mintha igazi szárazföld tenne.
Egy kemény homokpad mentén, amely kisvártatva szilárd partként emelkedik a fejünk felé, átbotorkálunk a folyón. A s , szúrós broméliák közti kis tisztáson felmászunk a tet re. Vizesen, büdösen végre leroskadunk. A karom, puszta reflexb l, társam válla felé indul, de Mrs. Parsonst nem találja meg, négykézlábra ereszkedve vizslatja a körülöttünk elterül kiégett síkságot. - Olyan jó szárazföldet látni, amin megvetheti az ember a lábát! - A hang túlságosan is ártatlan. - Noli me tangere! Meg ne próbálja ! Fel vagyok b szülve, mit képzel az a csupa sár kis n ? - A talaj ott hamuval borított sár, tele rönkökkel. Combközépig elsüllyedne benne. - Itt szilárdnak látszik. - Alligátorkeltet ben vagyunk. Az a lejt is ahhoz tartozik, amin feljöttünk. De ne aggódjon, az öreg hölgy már bizonyára útban van, hogy kézitáskát csináljanak bel le. Szégyen, gyalázat! - Jó lesz, ha kivetem a horgot a folyóba, amíg látok. - Visszacsúszom, és felszerelem a horgot, amely talán megszerzi majd a reggelinket. Amikor visszatérek, Mrs. Parsons a sáros vizet facsarja a takaróból. - Örülök, hogy figyelmeztetett, Mr. Fenton. Valóban csalóka a talaj. - Az. - Már nem vagyok ingerült, isten a tanúm, nem akarom elcsábítani Mrs. Parsonst, még akkor sem tenném, ha nem lennék ennyire kimerülve. - A maga módján kemény vidék Yucatán, nem könny az itteni ember dolga. Bizonyára megérti, hogy miért építettek a maják utakat. De ha már itt tartunk, nézze csak! A lemen nap utolsó sugarainak körvonalában, pár kilométerre a szárazföld belsejében kis négyzet alakú építmény áll: egy maja ruina, közepéb l fügefa n . - Rengeteg ilyen van errefelé. Úgy vélik, rtornyok lehettek. - Milyen elhagyatott vidék. - Reméljük, a szúnyogok is elhagyták. Letelepedünk az alligátorkeltet ben, és megosztozunk az utolsó darab malátacukron. A rohanó felh k között ki-be surrannak a csillagok. A rovarok viszonylag békén hagynak, bizonyára betett nekik a t z. Már h ség sincs; s t, amilyen vizesek vagyunk, még meleg sem. Mrs. Parsons továbbra is nyugodt érdekl dést tanúsít Yucatán iránt, és teljesen közönyös, ami az együttlétet illeti. Épp amikor már dühösen azon morfondírozom, ugyan hogyan fogjuk tölteni az éjszakát, ha az egész takaróra igényt tart, Mrs. Parsons feláll, a lábával szétterít néhány földkupacot, és közli: - Azt hiszem, ez a hely sem rosszabb a többinél, nem igaz, Mr. Fenton? Ezzel a fejéhez rakja a felfújható zsákot, lefekszik a porba, a takaró egyik felét magára húzza, a másiknak pedig csinosan visszahajtja a csücskét. Kicsi hátát mutatja felém. Olyan meggy a mutatványa, hogy már majdnem elfoglalom a helyemet a magam
fél takarója alatt, amikor a helyzet komikus volta mégis megállít. - Mellesleg, Don a keresztnevem. - Ó, nem is mondtam. - A hangja csupa b báj. - Ruth vagyok. Úgy fekszem le, hogy hajszál híján érintjük egymást, akár két ha! egy tányéron. A csillagok lebámulnak ránk, érezzük a füst szagát a szélben, alattunk mocorgások - évek óta ez a legintimebb, legfurcsább pillanat az életemben. Semmit sem jelent a számomra ez a n , de bárgyú visszahúzódása, kis dacos feneke nyolcinchnyire a sliccemt l... nem sok kellene hozzá, hogy megszabadítsam a sortjától, és igazából is bemutatkozzam. Ha húsz évvel fiatalabb volnék, és ha nem lennék ennyire zavarban... De a húsz év és a kimerültség megteszi a magáét. Savanyúan döbbenek rá, hogy Mrs. Ruth Parsons alkalmasint mindennel számolt. Ha tényleg fiatalabb lennék húsz évvel, 6 nem lenne itt. Akár a vajhal, amely nyugodtan úszkál a jóllakott barracuda körül, készen, hogy bármelyik pillanatban lelépjen, Mrs. Parsons jól tudja, apró sortját nem fenyegeti veszély. Azt a feszesre tömött sortot, ilyen közel... Forró mocorgást érzek az ágyékomban - ugyanakkor rádöbbenek, hogy csöndes üresség honol mellettem. Mrs. Parsons észrevétlenül arrébb kígyózott. Felgyorsult volna a lélegzésem? Akárhogy is, tökéletesen biztos vagyok benne, hogy ha kinyúlt volna a kezem, már máshol lenne - valószín leg bejelentené, hogy úszik egyet. A húsz év végül gy z, kuncogás bugyborékol a torkomban, megnyugszom. -
Jó éjszakát, Ruth
- Jó éjszakát, Don ! Akár hiszik, akár nem; alszunk a fejünk felett tomboló szélhordák alatt. Fény ébreszt hideg, fehér fény. Alligátorvadászok - ez az els gondolatom. Legokosabb, ha minél el bb közöljük velük, hogy turistas vagyunk. Ahogy feltápászkodom, látom, hogy Ruth beugrott a broméliacserjék alá. - Quién estás? A secorro! Segítség, senores! Semmi válasz, csak kialszik a fény, vaksötét lesz. Elüvöltöm ugyanezt még néhány nyelven. Marad a sötétség. Halk mászkálás, füttyögés hallatszik az elhamvadt tüzek tájékáról. Percr l percre egyre kevésbé tetszik nekem az egész. Megpróbálom elmondani, hogy lezuhant a gépünk, és segítségre van szükségünk. Egy ceruzavékony fénynyaláb végigpásztáz rajtunk, aztán kialszik. - Eg, eg - mondja egy elmosódott hang, fémes cirpelés hallatszik. Az biztos, hogy ezek nem helybeliek. Kellemetlen érzésem támad. - Segítség !
Recsegés, susogás hallatszik, aztán elhal minden hang. - Mi a pokol! - Odatántorgok, ahol az el bb voltak. - Nézze - suttogja Ruth a hátam mögött. - Ott, a romnál. Odapillantok, de a vibráló fénypászmák azonnal kihunynak. - Tábor? Még két lépést teszek a vaksötétben. Ahogy a láborr belesüpped az iszapos talajba, egy tövis belém fúródik, épp ott, ahova az ember a kést szúrja, amikor ketté akar vágni egy csirkecombot. Ahogy a fájdalom belehasít a hólyagomba, már tudom, hogy a térdemnek befellegzett. . A térdkalács verhetetlen, amennyiben azonnali lerokkanásról van szó. Amikor felfedezi az ember, hogy nem hajlik a térde, megpróbálja ráhelyezni a testsúlyát. Ekkor olyan éles fájdalmat érez a gerincében, mintha bajonettet szúrtak volna bele, állkapcsa leesik. A térd megpróbál összecsuklani, de nem tud, az ember végül szerencsésen lezuhan a földre. Ruth visszatámogat a takaróhoz. - Milyen egy istenverte hülye vagyok! - Ugyan már, Don. Teljesen természetes, hogy megpróbált utánuk menni. - Gyufát gyújtunk, eltolja az ujjaimat. és megtapogatja a térdemet. - Azt hiszem, nem ugrott ki, de nagyon gyorsan dagad. Teszek rá egy nedves kend t. Várnunk kell reggelig, hogy megnézhessük a sebet. Mit gondol, orvvadászok voltak? - Valószín leg - hazudom. Én csempészekre tippelek. Benedvesített tarka kend vel tér vissza, rátekeri a lábamra. - Biztosan megijesztettük ket. Az a fény... olyan vakító volt. - Bizonyára vadászok voltak. Az emberek sok rültségre képesek errefelé. - Hátha reggel majd visszajönnek. - Hátha. Ruth felhúzza a nedves takarót, ismét jó éjszakát kívánunk egymásnak. Egyikünk sem céloz rá, hogy vajon miképp jutunk vissza a repül höz. Ahogy bámulom a fejem felett a felh takaróból ki-kipislogó Alfa Centaurit, elátkozom magam, amiért ilyen jó kis z rt csináltam. Els gyanúm lassan helyt ad egy még kellemetlenebb gondolatnak. A csempészés errefelé általában úgy folyik, hogy néhány fickó beül egy segédmotoros ladikba, a zátonynál meg ott várja egy rákászhajó. Nem pásztázzák végig lámpáikkal az eget, és nincs fémesen füttyög mocsárjáró kocsijuk. No meg nagy táboruk... esetleg harcászati felszerelésük. Ha ez az ábra, jobban örülnék, ha inkább nem is jönnének vissza. Szemerkél es ben ébredek, egyedül. Már az els mozdulatnál nyilvánvaló, a láborr csöppet sem jobb, mint vártam, óriási, helyt tévesztett erekció türemkedik ki a nadrágomból.
Kínlódva feltápászkodom. Ruth a broméliáknál áll, az öblöt fürkészi. Az összefügg , nedves felh l délen zuhog az es . - Sehol egy betev repül gép. - Jó reggelt, Don ! Nézzük csak azt a sebet. - Semmiség. - Valójában alig szakadt fel a b r, a szúrás sem mély. Egyáltalán nem áll arányban a rombolással, amit odabent okozott. - Nos, már van ivóvizük - mondja Ruth higgadtan. - Talán visszajönnek azok a vadászok. Megnézem, van-e hal a horgon... Most jut eszembe, Don, segíthetek valamiben? Milyen tapintatos. Barátságtalanul elhárítom, mire megy a maga útjára. Hogy külön útjai vannak, az biztos: mikor egészségügyi ténykedésem befejeztével összeszedem magam, még mindig távol van. Végül csobbanást hallok. - Óriási hal ! - Újabb csobbanás. Egy három font súlyú alligátortekn ssel - meg valami egyébbel - mászik vissza a partra: De ez csak a halfilézés mocskos m velete után jut el az agyamig. A füvekb l, ágacskákból rakott t zön megperzseli a halszeleteket, apró keze gyors, asszonyos fels ajka feszes. Az es már elállt, csuromvizesek vagyunk, de nem fázunk. Ruth a mangrove nyárson odakínál nekem egy darab halat, aztán fura sóhajjal leguggol. - Maga nem eszik? - Dehogynem, persze. - Fog egy szeletet, ímmel-ámmal majszolni kezdi, aztán gyorsan megjegyzi: - Hol túl sok a só, hol túl kevés, nem igaz? Hozok egy kis tengervizet. A tekintete céltalanul repdes. - Jó gondolat. - Újabb sóhajt hallat. Úgy érzem, a cserkészlánynak bátorításra van szüksége. - A lánya említette, hogy Méridából jönnek. Sokfelé jártak Mexikóban? - Nem mondhatnám. Tavaly voltunk Mazatlánban és Cuernavacában. - Leteszi a halat, grimaszol. - És most Tikalba készülnek. Bonampakba is ellátogatnak? - Nem. - Hirtelen felugrik, letörli arcáról az es cseppeket. - Hozok magának egy kis vizet, Don. Gyorsan lecsúszik a lejt s parton. Jó darab id múlva tér vissza, kezében broméliaszár, tele vízzel. - Köszönöm. - Megáll fölöttem, szeme nyugtalanul pásztázza a horizontot. - Ruth, utálom, hogy ezt kell mondanom, de azok a fickók nem fognak visszajönni. Valószín leg jobb így, mert akármiben sántikáltak is, az útjukban voltunk. Legfeljebb annyit tesznek, hogy szólnak
valakinek, hogy itt vagyunk. Egy-két napba is beletelik, amíg ideérnek, és addigra mi már a repül nél leszünk. - Biztos igaza van, Don. - Átsétál a füstölg t zhöz. - És ne aggódjon már a lánya miatt. Nem kislány. - Ó, biztos vagyok benne, hogy Althea rendben van... Most már van elég ivóvizük. Az ujjaival dobol a combján. Ismét megered az es . - Jöjjön, Ruth, üljön le szépen. Meséljen nekem Altheáról. Még iskolába jár? Sóhajtva felnevet, leül, - Tavaly diplomázott. Komputerprogramozó. - Remek szakma. És maga, mit csinál maga a levéltárnál? - A Külföldi Ellátmány Archívumnál vagyok. - Gépiesen mosolyog, de közben kényszeredetten, nehezen kapkodja a leveg t. - Nagyon érdekes munka. - Ismerek egy Jack Witting nev pasast, a szerz déseket intézi, talán ismeri. Meglehet sen abszurdan hangzik itt az alligátorkeltet ben. - Ó, igen, volt szerencsém Mr. Wittinghez. De biztos vagyok benne, hogy rám.
nem emlékezne
- Miért nem? - Nem vagyok az a típus, akire emlékezni szoktak. A hangja ténymegállapító. Persze tökéletesen igaza van. Ki is volt az a n , Mrs. Janning, Janny, aki a napidíjamat intézte évek során át? Kompetens, kellemes, személytelen. Beteg édesapja volt, vagy valami ilyesmi. De a fenébe is, Ruth sokkal fiatalabb, jobb külsej . Legalábbis viszonylag. - Talán Mrs. Parsons nem is akarja, hogy emlékezzenek rá. Bizonytalan hangot hallok, és rádöbbenek, Ruth egyáltalán nem figyel rám. A kezével átkulcsolja a térdéi, és a rom irányába, a szárazföld belseje felé bámul. - Ruth, megmondtam magának, hogy villogtató barátaink már hét határon túl járnak. Felejtse el ket, nincs rájuk szükségünk. Úgy néz rám, mint aki már el is felejtette, hogy ott vagyok, lassan bólint. Mintha a beszéd túlságosan igénybe venné az erejét. Hirtelen felkapja a fejét, felugrik. - Megyek, megnézem a botot, Don. Mintha hallottam volna valamit. - Elszalad, mint a nyúl. Távollétében a bot segítségével megpróbálok feltápászkodni a jó lábamra. Pokolian fáj, mintha külön lávafolyam vezetne a térdemb l a gyomromba. Ugrálok párat, hogy ellen rizzem, az övemben tartott Demerol képes lesz-e mozgásra bírni. Ahogy ezt próbálgatom, Ruth jelenik meg a magas parton, kezében ha! ficánkol.
- Ó, ne, Don, ne! - Ijedtében a melléhez szorítja az alligátortekn st. - A víz majd könnyít a súlyomon. Szeretném kipróbálni. - Nem szabad! - kiáltja Ruth hevesen, de azonnal le is csillapodik. - Nézze az öblöt, Don. Semmit sem lehet látni. Keser szájjal, egy lábon billegve elnézek a víz felett rohanó, napsütötte es függönyre. Hál' istennek igaza van. Még két jó lábbal is bajban lennék ott kint. - Gondolom, nem pusztulunk bele, ha még egy éjszakát itt kell töltenünk. Hagyom, hogy visszatámogasson a homokos m anyagra. A szó szoros értelmében sürögforog körülöttem: egy tönköt kerít, hogy Jegyen mire támaszkodnom, a takarót két bot segítségével kifeszíti fölöttem, hogy megvédjen az es l, újból vizet hoz, száraz fa után kotorászik. - Ahogy eláll, igazi tábortüzet rakok. Észreveszik a füstünket, tudni fogják, hogy jól vagyunk. Csak várnunk kell. - Vidáman rám mosolyog. - Tehetnék még valamit a kényelme érdekében ? A kis házi szent, lakásosdit játszik a sártenger kell s közepén. Egy buta pillanatra megfordul a fejemben: Mrs. Parsonsnak talán szándéka van velem. Aztán újból felsóhajt, leguggol, arcára megint kiül az a sóvár figyelem. Feneke öntudatlanul meg-megbillen. Fülemben megragad a kulcsszó: várni. Ruth Parsons vár valamire. Látszik rajta, hogy annyira vár valamit, hogy majd belepusztul. Mit? Valakit, aki kivisz innen bennünket, mi mást?... De miért rémült meg annyira, amikor felálltam, és megpróbáltam elindulni? Miért ilyen ideges? Paranoiám mocorogni kezd. Fülénél fogva megragadom, és szép lassan visszapergetem az eseményeket. Amíg azok a fene tudja kicsodák fel nem bukkantak az éjjel, Mrs. Parsons becslésem szerint normálisan viselkedett. Legalábbis nyugodtan, higgadtan. Most meg úgy sistereg, mint a magasfeszültség drótja. Szemlátomást itt akar maradni és várni. Intellektuális id töltés, semmi egyéb? De miért? Szándékában állhatott épp ide jönni? Semmiképpen sem. Chetumalba akart menni, az pedig a határon van. Ha belegondolunk, Chetumal szép kis kitér Tikalba. Mondjuk, a terv az volt, hogy Chetumalban találkozik valakivel. Valakivel, aki tagja a szervezetnek. A chetumali kapcsolat tehát tudja, hogy késik. Amikor tegnap éjjel megjelentek azok a figurák, valamib l arra következtetett, hogy k is a szervezethez tartoznak. Azt reméli hát, hogy azok is rájönnek erre, és visszatérnek érte? - Elkérhetném a kést, Don? Megpucolom a halat. Ahogy lassan odanyújtom a kést, a tudatalattim elhallgat. Ez a tisztességes, rendes kis n , ez a jó kis cserkész? Csak az a baj, hogy az óvatos sztereotípiák mögött túl sok ügyes profit láttam már. Nem vagyok az a típus, akire emlékezni szoktak.
Mi lehet az a Külföldi Ellátmány Archívum? Witting a titkos szerz déseket intézi. Jobbára pénzügyek: külföldi valutatárgyalások, reálártervek, kevés ipari technológia. Vagy - tegyük csak fel - egy bankjegyköteg lapul abban a szerény bézs kosztümben, amit elcserél, mondjuk, egy Costa Ricából érkez csomagra. Ha Ruth futár, bizonyára meg akarja szerezni a repül t is. Akkor mi lesz velem és Estebannall Még feltételezésnek is rémes. Nézem, ahogy vagdossa a halat, a homloka csupa ránc az er lködést l, a foga az ajkába mélyed. Ez az ideges, magába zárkózott n Mrs. Ruth Parsons Bethesdából. Hogy lehetek ilyen rült? Észreveszik e füstünket... . - Itt a kése, Don. Megmostam. Nagyon fáj a lába? Elhessegetem a fantazmagóriákat, és egy ijedt kis n t látok magam el tt a mangrovemocsárban. - Üljön le, pihenjen már egy kicsit. Teljesen kimeríti magát. Engedelmesen leül, mint a gyerek a fogorvosi székbe. - Althea miatt f a feje, ugye? Bizonyára Ruth, a magunk erejéb l.
is aggódik maga miatt. Holnap visszamegyünk,
- Igazán egyáltalán nem aggódom, Don. - A mosoly elhal, beharapja az ajkát, az öböl felé grimaszol. - Tudja, Ruth, nagyon meglepett, amikor felajánlotta, hogy velem tart. Nem mintha nem méltányoltam volna, de azt gondoltam nem szívesen hagyná egyedül Althát a mi jó pilótánkkal. Vagy csak t lem tartott? Erre végre felfigyel. - Estében kapitány, azt hiszem, igen jó fajta férfi. Kissé meglepnek szak a szavak. Nem azt szokták mondani ilyenkor, hogy: "Bízom Altheában", vagy esetleg felháborodottan: "Althea rendes lány!" - A kapitány férfi, és úgy t nt, Althea vonzónak találja. Ruth csak bámul tovább az öböl felé, nyelvét kidugja, és megnyalja kiugró fels ajkát. Nyaka és füle körül, ahol nem sütötte le a nap, pirosság ömlik szét, egyik kezével lágyan dörzsölgeti a combját. Ugyan mit lát ott kint a lapályon? Ohó! Estében kapitány mahagóni karjai átölelik Miss Althea Parsons gyöngyházfény testét. Estében kapitány archaikus orrlukai beleszuszognak Miss Parsons gyönge nyakába. Estében kapitány rézszín feneke ki-be mozog Althea krémszín popsiján. A függ ágy nagyon ruganyos. A maják minden trükkjét ismerik. Szóval így állunk, Tyúkanyónak is megvannak a maga csalafintaságai.
Kicsit ostobán érzem magam, és több mint kicsit zabos vagyok. Most kellett rájönnöm, .. De még a más gyönyöre is nagyon jólesik itt a sárban, es ben. Ahogy hátrad lök, eszembe jut, hogy Miss Althea, a komputerprogramozó igen higgadtan intett búcsút. Azzal az elhatározással küldte velem anyját át az öblön, hogy közben beprogramozza magát majára ? Épp amikor meg akarom kérdezni Mrs. Parsonst, hogy nem osztaná-e meg velem es véd menedékemet, der sen megjegyzi:
l
- A maja remek fajta. Hiszen maga is mondta Altheának. Úgy hull rám a sejtés, mint az es . Fajta. Úgy is, mint tenyészapa, nemz . Estében tenyészmén, illetve genetikai donor szerepe az én tanúbizonyságomon alapul? - Ruth, csak nem azt akarja mondani, hogy szívesen venne egy félig indián unokát? - Miért ne, Don? Ez csupán Altheán múlik. Ahogy ránézek az anyjára, tudom, ez így is van. 0, azok a mahagóni ivarmirigyek ! Ruth ismét elmélyülten hallgatja a szél zúgását, de most nem eresztem ilyen könnyen. Különösen a noli me tangere m sor után. - Mit szól majd Althea apja? Felém fordítja arcát, látom, szintén meg van lepve. - Althea apja? - Er ltetett félmosoly. - Nem fogja bánni. - is el fogja fogadni ? - Megrázza a fejét, mintha egy légy szemtelenkedne körülötte. A nyomorékok rosszindulatával teszem hozzá. - A férje ugyancsak remek fajta ember lehet. Ruth rám néz, vizes haját hátracsapja. Az ez érzésem, hogy a szolid egérke most dühödt üvöltésbe kezd, de a hangja nyugodt: - Nincs semmiféle Mr. Parsons, Don. Nem is létezett. Althea apja agy dán orvostanhallgató volt... Úgy tudom, fontos személyiség lett bel le. - 0! - Valami azt súgja, okosabb, he nem sajnálkozom. - Úgy érti, hogy nem is tud Altheáról ? -
Úgy. - Mosolyog, a szeme Ártatlanul csillog.
- Nem lehet könny ez egy lánynak. - Én remekül feln ttem hasonló körülmények között. Kész, ki vagyok ütve. Agyamban it képzet bontogatja szirmait: magányos Parsonsnok generációi, amint megtermékenyülést célzó utazásaik során kiválasztják a megfelel tenyészfajtát. Úgy hallom, mostanában efelé tart a világ. - Ideje megnéznem a horgászbotot.
Távozik, az arcáról már lehervadtak a rózsák. Nem. Csak semmi kapcsolatteremtés. Isten vele, Estében kapitányi Nagyon kínoz a láborr. Pokolba Mrs. Parsons távoli orgazmusával. Ezután nemigen beszélgetünk, úgy t nik, Ruthnak ez meg is felel. Vonszolódva telik a nap, egyik szélvihar jön a másik után. Ruth bevagdos még néhány halszeletet, de az es eloltja a tüzet. Akkor zuhog a legs bben, amikor a nap már-már el bukkan. Végül beül a megsüppedt takaró alá, de itt sincs meleg. Szunyókálás közben is meg érzem, hogy id nként feláll, körülnéz. A tudatalattim azt súgja, hogy még mindig feszült, izgatott. Közlöm a tudatalattimmal, hogy verje ki magából. Arra ébredek, hogy Ruth egy kis ázott noteszbe irkál valamit. -
Mi az, összeírja az alligátoroknak, hogy mit hozzanak a boltból?
Gépies, udvarias nevetés. - Ó, csak egy cím. Ha esetleg... ó, tiszta bolond vagyok, Don. - Hé ! - Ahogy felülök, összerázkódom a fájdalomtól. - Ruth, ne eméssze magát, de igazán. Nemsokára kikecmergünk ebb l a csávából. Nem akármilyen mesélnivalója lesz. Nem néz rám. - Igen... azt hiszem, fesz mit mesélni. - Ugyan már, egész remekül mennek a dolgok. Tudja jól, hogy nem forgunk veszedelemben. Hacsak nem allergiás a halra. tókislányosan nevet, de belül csupa remegés. - Néha szeretnék elmenni... egészen messzire. Hogy beszéltessem, azt mondom, ami els ként eszembe jut. - Meséljen, Ruth. Érdekel, hogy miért választotta ezt a magányos életet Washingtonban. Egy olyan n , mint maga... - Miért nem megyek férjhez? - Reszket sóhaj, aztán visszadugja a noteszt nedves zsebébe. - Igen, miért? A házasság a társas lét normális forrása. Ne mondja nekem, hogy maga afféle profi férfigy löl lenne. - Arra céloz, hogy leszbikus ? - A nevetése ezúttal élettelibb. - Az én bizalmi beosztásommal? Nem, nem vagyok az. - Na hát akkor. Akármilyen trauma is érte, nem tarthat örökké a hatása. Nem gy lölhet minden férfit. Ismét elmosolyodik. - Nem ért semmiféle trauma, Don, és nem gy lölöm a férfiakat. Az éppen olyan ostobaság lenne, mint mondjuk az id járást gy lölni. - Savanyúan kipillant a zuhogó es be. - Az az érzésem, maga haragszik. Majdhogynem borzong t lem.
Finoman, akár egy egérharapás, azt mondja: - Hallhatnék valamit a családjáról, Don ? Touché. El adom neki a hitelesített változatot, hogy miért nincs családom, meg sajnálkozik, hogy milyen szomorú. Elfecsegünk róla, hogy az egyedülállóknak tulajdonképpen milyen kellemes az életük, hogy meg a barátai mennyire szeretik a színházat, a koncerteket, az utazást; egy barátja, képzeljem csak el, f pénztáros a Ringling fivéreknél. Egyre szaggatottabban beszél, mintha egy kopott szalagot hallgatna az ember, szünetet tart, a szeme végigpásztázza a horizontot, arcára kiül a feszült várakozás. Nem, nem az én hangom az, amit les. Mi a baja ? Eh, mi más lenne, mint akármelyik titkon mindent felrúgó n nek, üres ággyal és bizalmi állással. Valami csúf megszokás azt súgja, hogy Mrs. Parsons a leható legklasszikusabb behatolási célpont. - Mostanában annyival több lehet ségünk van. - A hangja elhal. - Éljen a n i egyenjogúsítási mozgalom? - Ugyan ! - Türelmetlenül el rehajol, és kiegyengeti a takarót. - Annak megpecsétel dött a sorsa. Az apokaliptikus kifejezés felkelti a figyelmemet. - Mit ért azon, hogy megpecsétel dött? Úgy néz rám, mintha hiányozna egy kerekem, és t
dve mondja: - 0...
- Tényleg, miért van megpecsételve ? Hisz megszavazták az egyenl jogok törvényét. Hosszú habozás. Amikor újra megszólal, a hangja egészen másképp cseng: - A n knek csak annyi joguk van, Don, amennyit a férfiak engednek nekik. k a hatalmasabbak, a rámen sebbek, ók irányítják a világ dolgait. A következ igazi válság úgy megrázza majd ket, hogy úgynevezett jogaink olyan gyorsan szétfoszlanak, mint az a füst ott. Megint az leszünk, ami mindig is voltunk: tulajdon. És ha bármi rosszul sül el, rákenik majd a mi függetlenségünkre, mint Róma bukását. Meglátja... Mindezt a tökéletes meggy dés szürke tónusában adja el . Amikor legutóbb hallottam ezt a hangot, az illet épp azt magyarázgatta, hogy miért létszükséglete fiókjait teletömni döglött galambbal. - Ugyan már, hisz maga és a barátai ennek a szisztémának a gerincét alkotják, ha maguk itthagynák, pillanatokon belül leblokkolna. Egy mosolyt küld válaszul. - Ez csak illúzió. - A hangja még mindig nyugodt. - A n k nem gyakorolnak ilyen hatást. Fogatlan világban élünk. - Úgy néz körül, mint aki befejezte. - Egyesével, kettesével élünk a maguk világgépének repedéseiben. - Úgy hangzik, mint egy gerillahadm velet. - Tulajdonképpen nem is viccelek itt az alligátorkeltet ben. Azt hiszem, mégis túl sok id t vesztegettem a mahagóni karokra. - A gerillák legalább reménykedhetnek. - Hirtelen vidáman rám mosolyog. - Olyanok
vagyunk, mint az oposszumok, Don. Tud róla, hogy a világ tele van oposszumokkal? Még New York City is. Bizserg nyakkal mosolygok vissza. Eddig azt hittem, kett nk közül én vagyok a paranoiás. - A férfi és a n nem két külön fajta, Ruth. A n k képesek mindarra, amire a férfiak. - Igazán? - A szemünk találkozik, de mintha szellemeket látna kett nk között az es ben. Valami olyasmit mormog, hogy "My Lai", és elnéz. - Az a sok, véget nem ér háború... - A hangja suttogóra fordul. - A hatalmas irányítószervezetek és lehetetlen tevékenységük. Az ember csak azért él, hogy egymás ellen harcoljon, csak a csatatér egységei vagyunk. Mindig így lesz, hacsak nem változtatjuk meg az egész világot. Néha arról álmodozom, hogy elmegyek... igazán messze... Észreveszi magát, és hirtelen hangot vált: - Bocsásson meg, Don. Hülyeség ilyesmikr l beszélni. - A férfiak is gy lölik a háborút, Ruth - mondom olyan gyöngéden, ahogy csak telik t lem. - Tudom - megvonja a vállát, és feltápászkodik. - De ez már az
problémájuk, nem igaz?
Vége a társalgásnak. Mrs. Parsons még csak nem is abban a világban él, ahol én. Nézem; ahogy fejét a romok felé fordítva nyugtalanul mászkál. Az efféle elidegenedés könnyen döglött galambokhoz vezethet, és ez a munkáltatójának fejtörést okozna. Az is lehet, hogy el bbutóbb bed l valami pasasnak, aki azt ígéri, hogy megváltja a világot. Ez viszont, amennyiben az illet múlt éjjel ott volt a táborban, amir l Ruth nem veszi le a szemét, már az én gondom lesz. A gerillák legalább reménykedhetnek... Ostobaság. Kipróbálók egy másik testhelyzetet, és nyugtázom, hogy ahogy megy le a nap, kezd kitisztulni az ég. Végre a szél is elcsendesedik. Agyrém azt képzelni, hogy ez az asszonyka készül valamire itt a mocsárban. De a múlt éjszakai szerkenty nem a képzelet szüleménye volt. Ha azok a fickók kapcsolatban állnak vele, én útban leszek. Alig lehetne alkalmasabb helyet találni egy holttest eltüntetésére... Képtelenség ! Biztos, hogy az. Ennél képtelenebb csak az lenne, hogy miután túléltem a háborúkat, egy rült könyvtáros pasasa végezzen velem egy horgászkirándulás alkalmával. Hal csobban alattunk a folyóban. Ruth olyan gyorsan fordul sarkon, hogy belerúg a takarót tartó cölöpbe. - Megrakom a tüzet - mondja, a szemét le nem veszi a lapályról, fejét felszegve hallgatózik. Isten neki, próbáljuk meg kiugrasztani a nyulat a bokorból. - Társaságot vár? Ez betesz neki. Megdermed, a szemét úgy kapkodja körülöttem, mint a némafilmek h sn i a Félelem aláírású kockákon. Úgy dönt, hogy mosolyogni próbál. - Sosem tudhatja az ember. - Furcsa nevetést hallat, de a szeme riadt marad. - Keresek gyújtóst. - Majdnem belerohan a bozótba.
Ezt aztán - paranoiás vagy sem - senki sem nevezheti normális reakciónak. Ruth Parsons vagy bolond, vagy vár valamire, aminek semmi köze az én személyemhez. Úgy ráijesztettem, hogy majd bepisilt. Meglehet, hogy rült. Az is lehet, hogy tévedek, de vannak tévedések, amiket csak egyszer tud elkövetni az ember. Kényszeredetten kikapcsolom az övemet, mondván, hogy ha igaz, amit gyanítok, a legokosabb, ha beveszek valami fájdalomcsillapítót, és olyan messzire megyek, amennyire csak tudok, még miel tt megérkezik az a valaki, akire Mrs. Ruth Parsons várakozik. Az övemben van egy 32 lövet , amir l Ruth nem tud, de az ott is marad. Magas kort szeretnék megérni, a lövöldözést hagyom hát a tévének, és ragaszkodom hozzá, hogy máshol legyek, amikor leszakad a tet . Tökéletes biztonságban eltölthetek egy tökéletesen szörny éjszakát kint valahol a mangrovelapályon... Lehet, hogy árült vagyok? Ebben a pillanatban Ruth feláll, és leplezetlenül a szárazföld belseje felé bámul, kezével nyíltan árnyékot vet a szemére. Aztán bedug valamit a zsebébe, begombolja, és megszorítja az övét. Ez eldönti a dolgot. Szárazon lenyelek két 100 mg-os tablettát, ez majd talpra állít, és az agyam se tompul el le teljesen. Várok pár percet, amíg hat. Aztán megbizonyosodom róla, hogy az irányt m és a horgaim ott vannak a zsebemben, és várok. Ruth a t zzel vacakol, és amikor azt hiszi, nem figyelem, egyre távolabb és távolabb lopózik. Ahogy a lábam kezd zsibbadni, a körülöttünk elterül sík vidék földöntúli borostyán és lila színekbe öltözik. Ruth, mintha csak száraz ágakat keresne, bemászik a broméliák közé, látom a lábát. Oké. Nyúlok a botomért. Hirtelen a láb megrándul, Ruth felkiált - vagy inkább csak feltör a torkából az a furcsa, rémült hang. Lába a broméliaszárak recsegése közepette elt nik. Ahogy feltornászom magam a mankóval, dermeszt látvány tárul a szemem elé a parton. Ruth a lejt nél kuporog, két kézzel átkulcsolja a hasát. Egy yardnyira alatta csónak lebeg a vízen. Amíg, én hülye, eltökéltem magam, a barátai idesiklottak szépen az orrom el tt. Hárman vannak. Magasak és fehérek. Megpróbálom fehér ejt erny sruhába öltözött embernek látni ket. A parthoz legközelebb álló hosszú, fehér karját Ruth után nyújtja. Ruth összerándul, és hátrébb húzódik. A kar utána nyúl, egyre hosszabb és hosszabb. Két yard után megáll, ott lebeg a leveg ben. A végén kis fekete csápok mozognak.
Odapillantok, ahol az arcuknak kellene lenni, és üres, fekete korongokat látok, vízszintes csíkokkal. A csíkok lassan mozognak... Nem hihetem tovább, hogy emberek - vagy bármi más, amit valaha láttam. Mibe keveredett Ruth? Tökéletes csend honol a tájon. Egyre csak pislogok - ez nem lehet igaz. A másik kett a csónakban, egy háromlábú állványon álló szerkezet körül tekergeti a karjait. Fegyver volna? Hirtelen megüti a fülemet ugyanaz a tompa hang, amit az éjjel hallottam. - Ahadd... - nyögi. - Add. .. Édes istenem, ez valóság, akármi legyen is. Meg vagyok rémülve. Megpróbálom még magamban sem kimondani a szót. És Ruth - Jézusom, hát persze -, Ruth is halálra van rémülve. Egyre távolabb oldalaz t lük a parton, csak bámul a szörnyetegekre, akik, nyilvánvaló, nem barátai az égvilágon senkinek sem. Ruth valamit szorongat a testéhez. Miért nem jön fel a partra, miért nem kerül a hátam mögé? - Aadd... - A sípolás a háromszögtet állvány fel l jön. - Kééérem, add... - A csónak a folyó irányában követi Ruthot. A kar ismét kinyúl felé, az ujjacskák begörbednek. Ruth felmászik a partra. - Ruth ! - A hangom elcsuklik. - Ruth, jöjjön ide mögém ! Nem néz felém, egyre messzebbre húzódik. A rémületem dühként robban. -Azonnal jöjjön vissza! - Szabad kezemmel kiveszem a 32-est az övemb l. A nap már lement. Ruth nem fordul meg, fáradtan kiegyenesedik, még mindig szorongatja azt a holmit. Látom, hogy mozog a szája. Valóban beszélni próbál hozzájuk? - Kérem - nyel egyet. - Kérem, beszéljenek. Szükségem van a segítségükre. - RUTH ! Ebben a pillanatban a legközelebb álló fehér szörnyeteg hatalmas S alakba görbed, és a nyolclábnyi hófehér borzalom kiront a partra. Ekkor rálövök Ruthra. Persze csak kés bb döbbentem rá - olyan gyorsan emeltem lövésre a fegyvert, hogy a botom kicsúszott alólam, s tüzelés közben a földre zuhantam. Ahogy feltápászkodom, hallom Ruth sikoltását. - Ne, ne, ne ! A fehér teremtmény közben visszahúzódik a csónakja mellé. Ruth csak áll, karját a testéhez szorítva. A könyökén csorog a vér.
- Hagyja abba, Don! Nem fogják megtámadni, - Az isten szerelmére, ne legyen rült, ha nem jön el onnan, nem tudok segíteni magának! Nem válaszol. Senki se mozdul, egy hang se hallatszik, csak messze fentr l egy repül gép zümmögése. Alattam a sötéted folyóban a három fehér alak nyugtalanul mozog, mintha radarerny k fókuszálnának. A szó végül csak megjelenik az agyamban: idegenek. Földön kívüliek. Mit csináljak, telefonáljak az elnöknek? Fogjam el ket egy szál magam a sörétes puskámmal, az isten háta mögött, sérült lábbal, meperidin-hydrocloridba burkolt aggyal? Kééérem - zúgja a gépük. - Milyen segít... - A repül gépünk lezuhant - mondja Ruth tiszta, cseng hangon. Az öböl felé mutat, ahol a gép áll. - A gyermekem ott van. Kérem, vigyenek oda a csóvakukkal. Édes istenem ! Ahogy gesztikulál, meglátom, mit szorongat sebesült karjában. Fémszer , mint egy nagy, csillogó elosztófej. Mi... ? Várjunk csak. Ma reggel, amikor olyan sokáig távol volt, akkor találhatta ezt a dolgot. Itt hagyták vagy elveszítették. 6 meg nem szólt nekem, csak elrejtette. Azért mászkált folyton a broméliabozótba, ezt figyelte és várt. A tulajdonosok pedig visszajöttek érte, és meglátták t. Vissza akarják kapni. Ruth üzletet próbál kötni velük, atyaisten! - A vízen - mutatja. - Vigyenek el minket. Engem és t. A fekete arcok felém fordulnak, vakon, rémiszt n. Kés bb lehet, hogy hálás leszek ezért a "minket"-ért, de nem most. - Dobja el a fegyvert, Don: Visszavisznek bennünket. - Gyönge a hangja. - Egy fenét dobom! Maguk... kicsodák maguk? Mit keresnek itt? - Ó, istenem, hát számít az? Meg van ijedve - kiáltja a fényeknek. - Értik? Éppolyan idegennek t nik az alkonyatban, mint k. A csónak utasai egymással csivitelnek. A doboz ismét felnyög. - Diákok - hallom. - Tanulmányozunk... nem báhántunk... hanem... - A szöveg érthetetlen lesz, aztán: - Add... mi... megy... Békeszeret diákok, csillagközi kultúrcsere-egyezmény keretében. Ó, ez nem !ehet igaz ! - Hozza ide azt a dolgot, Ruth, azonnal ! De 6 csak bámulja ket. - Vigyenek el. - Várjon ! Valami érszorító kellene a karjára - Tudom. Kérem, tegye le azt a fegyvert. Már a csónaknál áll, közvetlenül az idegenek mellett. Nem mozdulnak.
-Jézus Krisztus! - Lassan, vonakodva eldobom a fegyvert. Amikor elindulok !efelé a lejt n, úgy érzem, mintha lebegnék: az adrenalin és a Demerol rossz keverék. A csónak lassan siklik felém, Ruth a hajó orránál még mindig szorongatja azt a tárgyat. Az idegenek a hajó farában állnak, távolabb t lem, a háromlábú állvány mögött. A csónak, most látom csak, barnászöld színnel van álcázva. Körülöttünk a világ mély sötétkék. - Don, hozza a víztöml t! Ahogy levonszolom a m anyag zsákot, rádöbbenek, hogy Ruthnak tényleg elment az esze, már nincs is szükségünk a vízre. De az agyam már képtelen több terhelést elviselni. Csak annyit látok, hogy egy hosszú, fehér, gumiszer kar kis fekete csápjaival megragadja a töml távolabbi végét, és segít megtölteni. Ez nem lehet igaz! - Be tud szállni, Don ? - Ahogy felemelem elzsongított lápomat, két hosszú, feliét cs nyúlik felém. Ne, ezt ne. Elrúgom magam, és lehuppanok Ruth mellé. Arrébb húzódik. A csónak közepe, az ék alakú tárgy fel l csikorgás, zümmögés hallatszik, ahogy siklani kezdünk a sötét mangrovefasor felé. Közönyösen bámulom az ék alakú m szert. Idegen technológiai rejtély? Nem látok rajta semmit, a hajtóm vet elrejti a körülbelül két láb hosszú, háromszög fed lemez. A háromlábú állvány gombjai éppolyan rejtélyesek, csak annyit látok, hogy az egyiken nagy lencse van. Ez lenne a fényforrásuk? Ahogy a nyílt öbölbe érünk, a zümmögés feler södik, egyre sebesebben száguldunk, Harminc csomó? Nehéz megítélni a sötétben. A csónaktest szabálytalan triéder, nagyon hasonló a mieinkhez, de felt nik, hogy sehol sem látszik összeillesztés nyoma. Mondjuk, úgy huszonkét láb. Az agyamban tervek sisteregnek, hogy hogyan foghatnám el. Estéban nélkül nemigen boldogulok. Hirtelen fehér fényözön ömlik ránk a háromlábú állványból, és egyszersmind sötétségbe borítja a tatban álló idegeneket. Ruth szorosabbra húzza az övet a karján, a szerkenty t még mindig öleli. - Hadd kössem meg ezt a karján. - Jól van így. Az idegen tárgy enyhén csillog, foszforeszkál. Odahajolok, hogy alaposabban megnézzem. Adja ide, majd átpasszolom Estébannak - suttogom. - Nem! - Elrántja magát a csónak széléhez. - Az övék, szükségük van rá. - Micsoda?! Meg rült? - Annyira megdöbbent az ostobasága, hogy a szó szoros értelmében dadogni kezdek. - Meg kell... meg kell... ,.; e - Nem bántottak minket, pedig ha akarják, biztos vagyok benne, hogy, tudtak volna. Vadul bámul rám, olyan az arca a fényben, mint a tébolyulté. Akármilyen tompa is az agyam, rádöbbenek, a nyomorult asszony képes rá, hogy átdobja magát a csónak peremén, ha megmozdulok. Az idegen holmival együtt. - Olyan kedvesek - motyogja.
- Az isten szerelmére, Ruth, hisz idegenek! - Hozzá vagyok szokva - mondja szórakozottan. - Itt a sziget! Állj ! Álljanak meg ! A csónak lassít, fordul. A levélsátor egészen aprónak látszik a fényben. Fém csillan a repül gép. - Althea ! Althea ! Jól vagy? Kiáltások, mozgolódás hallatszik a gép fel l. A víz magas, könnyen átlebegünk a d nén. Az idegenek maguk el tt tartanak bennünket, úgy, hogy ket takarja a fény. Egy világos alak gázol felénk, mögötte, lassabban, egy sötétebb figura közeledik. Estébant bizonyára zavarba ejti ez a furcsa fény. - Mr. Fenton megsebesült, Althea. Ezek az emberek visszahoztak bennünket. Jól vagy? Jól. - Althea pipiskedik a vízben, izgatottan kapkodja a fejét. - Te jól vagy? H , micsoda fény! -Automatikusan nyúlok a hülye vizestöml után, hogy kiadjam neki. - Hagyja azt a kapitányra - mondja Ruth élesen. -Althea, be tudsz mászni a csónakba ? Gyorsan, nagyon fontos! - Jövök. - Ne, ne! - tiltakozom; de a csónak már meg is billen, ahogy Althea belekapaszkodik. Az idegenek csivitelni kezdenek, hangládájuk felmordul: - Aadd... most... add.. . - Que llegal - Estéban arca jelenik meg mellettem, vadul kancsalit a fény felé. - Fogja, vegye el t le... azt a holmit, amit tart... - de Ruth hangja elnyomja az enyémet: - Kapitány, emelje ki Mr. Fentont a csónakból. Megsérült a lába. Siessen, kérem! - A fenébe is, várjon ! - kiáltom, de egy er s kar átfogja a derekamat. Amikor egy maja megragadja az embert, nincs mese. Még hallom, hogy Althea felkiált: - Anyám, a karod ! - és rázuhanok Estébanra. Derékig ér vízben bukdácsolunk, egyáltalán nem érzem a lábamat. Amikor végre szilárdan állok, a csónak már yardokkal eltávolodott. A két n összebújva sutyorog. - Kapja el ket ! - Eltépem magam Estébantól, és el revetem magam. Ruth feláll a csónakban, és szembefordul a láthatatlan idegenekkel. - Vigyenek magukkal. Kérem. Szeretnénk elmenni magukkal, el innen ! - Ruth ! Estében, kapja el azt a csónakot t - Ahogy el retörök, a láborr megint kimegy alólam. Az idegenek vadul csivitelnek a fényfüggöny mögött.
- Kérem, vigyenek el. Nem érdekes, hogy milyen égitestre, megtanulunk, megteszünk mindent. Igazán nem fogunk bajt okozni. Kérem. Ó, kérem ! - A csónak lassan távolodni kezd befelé. - Ruth ! Althea ! Meg rültek ? Várjanak... - Úgy gázolok a s szokott az ember. Hallom, ahogy a doboz újból sípolni kezd.
iszapban, mint lázálmában
- Nem... tér... vissza... nem... tér... - Althea odafordul, szája széles mosolyra húzódik. - Igen, értjük - kiáltja Ruth. - Nem akarunk visszajönni. Kérem, vigyenek magukkal. Ordibálok, és Estében is üvölt valamit a rádióról, ahogy csapkodva elhúz mellettem. Igennn... - nyögi a hang. Ruth hirtelen leül, átöleli Altheát. Abban a pillanatban Estében belekapaszkodik a csónak peremébe. - Fogja, Estében ! Ne engedje el ! Ahogy ferde szemével hátranéz, látom, hogy tökéletesen közönyös. észrevette az álcázást, a halászfelszerelés hiányát. Kétségbeesetten rohanni kezdek, de megint elcsúszok. Amikor felbukkanok a vizb l, Ruth épp azt mondja: - Elmegyünk ezekkel az emberekkel, kapitány. Kérem, vegye ki a pénzét a tárcámból, fent van a gépen. Ezt pedig adja oda Mr. Fentonnak. Apró tárgyat nyújt felé: a noteszt. Estében lassan utána nyúl. - Estében ! Ne ! Estében elengedi a csónakot. - Köszönöm - mondja Ruth, ahogy lebegve távolodnak. Felemeli remeg hangját: Nem lesz semmi baj, Don. Kérem, adja fel ezt a táviratot. Egy barátn mnek szól, ó majd elrendez mindent. - Az egész éjszaka tébolyának betet zéseképpen még hozzáteszi: Nagyszer teremtés, az ápolón képz igazgatója az Egészségügyi Szervezetnél. A csónak tovalebeg, még hallom, hogy Althea valami olyasmit mond: - Gyerünk. Édes Jézus... A következ percben felzümmög a motor, a fény gyorsan távolodik. Mrs. Ruth Parsons és Miss Althea Parsons már csak két apró árnyék a fényben, mint két oposszum. A fény kialszik, a zümmögés elmélyül - mennek, távolodnak, elmentek. A sötét vízben Estében közli a nagy semmivel, hogy fel le nyugodtan chingarse magukat. - Barátok vagy mi - mondom akadozva. - Úgy t nt, velük akartak menni. Makacsul hallgat, és visszakormányoz a géphez. Jobban tudja, hogy mi fordulhat el errefelé, mint én, de a maják is értik, hogyan programozzák be magukat hosszú életre. Sokat javult az állapota. Amikor beszállunk a gépbe, látom, a függ ágy visszakerült a helyére. Éjjel alig van emlékem róla - megfordul a szél. Másnap reggel fél nyolckor mái egy Cessna zümmög a homokd nén a felh tlen ég alatt.
Délre vissza is érünk Cozumelbe. Estében kapitány felveszi a fizetségét, és lakonikusan búcsút vesz, hogy megvívja harcát a biztosító társasággal. A karibi ügynöknél hegyorr Parsonsék csomagjait, aki fütyül az egészre. Feladom a táviratot Mrs. Priscilla Hayes Smith, szintén bethesdai lakos címére. Elmegyek az orvoshoz, és háromkor már ott ülök a Cabanas teraszán, bepólyázott lábbal, egy dupla margaritakoktél mellett, és megpróbálom elhinni ezt az egészet. A távirat így szólt: Althea és én rendkívüli utazásra kaptunk alkalmat, évekig távol leszünk. Légy szíves, tör dj a dolgainkkal, csókol Ruth. Ezt aznap délután írta, értik ?! Rendelek még egy dupla margaritát, és elátkozom magam, hogy nem néztem meg alaposabban azt a szerkenty t. Hátha volt rajta valami felirat. Made by Csillangócia ?! Nem számítva az egész dolog kísértetiességét, hogyan lehetett valaki olyan árült, hogy azt képzelje... és meg reménykedni, tervezgetni ?! Bárcsak elmehetnék... Ezt csinálta egész nap. Várt, remélt, számítgatta, hogy juthatna el Altheáért. Hogy nyomtalanul elt nhessenek az idegen világban... A harmadik margarita után megpróbálok viccet fabrikálni ez elidegenedett n kr l, de valahogy nem megy. Biztos vagyok benne, hogy nem esik majd bántódásuk. Két n nem ember, egyikük valószintileg terhes, eltávoztak, gondolom, a csillagokba - és a társadalom meg sem érzi majd a hiányukat. Elt döm, hogy vajon Mrs. Parsons minden barátja örök készenlétben áll-e, minden eshet ségre számítva, beleértve a Föld elhagyását is ? Mrs. Parsons talán majd azt is kimódolja, hogyan küldhetne Mrs. Priscilla Hayes Smithért, azért a nagyszer teremtésért ? Én csak egy újabb italért küldök, és Altheára gondolok. Estéban kapitány kökényszem ivadéka, ha fesz, vajon milyen nap alá születik? Szállj be, Althea, indulunk az Orionra. Oké, anya. Új nevelési rendszer? Egyesével, kettesével élünk a maguk világgépének repedéseiben... Szokva vagyok ez idegenekhez... Komolyan gondolt minden szót. Téboly. Hogy választhatta, hogy ismeretlen szörnystégek között éljen, hogy örökre búcsút mondjon az otthonának, a világának? Ahogy a margariták hatni kezdenek, az egész vad kavargás leülepszik bennem, csak a két apró alakot látom, amint ott ütnek egymás mellett a halványuló, idegen fényben. Két oposszumunk örökre távozott.
GSPANN VERONIKA FORDÍTASA
KURT VONNEGUT: HARRISON BERGERON
A 2081. évben történt, amikorra már mindenki végleg egyenl vé vált. Nemcsak isten és a rvény el tt voltak egyenl k. Minden lehetséges mádon egyenl k voltak. Senki se volt eszesebb, mint bárki más. Senki se volt jobb külsej , mint bárki más. Senki se volt er sebb vagy gyorsabb, mint bárki más. Mindez az egyenl ség az Alkotmány 211-ik, 212-ik és 213-ik módosításának és az Egyesült Államok Esélykiegyenlítés-ügyi miniszterének dolgozó ügynökök szakadatlan éberségének volt köszönhet . Az élettel kapcsolatban azonban akadtak még hibák. Attól például, hogy áprilisban nincs tavasz, még mindig beg zöltek az emberek. Éppen ebben a nyirkos hónapban történt, hogy az esélyügyiek magukkal vitték George és Hazel Bergeron tizennégy éves Harrison fiát. Kétségtelenül elég tragikus volt, de George és Hazel nem nagyon vette a lelkére. Hazelnek tökéletesen átlagos volt az intelligenciája, ami annyit jelent, hogy semmire se tudott gondolni, legföljebb csak egészen rövid ideig. George fülében viszont, mivel intetligenciája kissé meghaladta a normálisat, szellemi esélykiegyenlit rádió m ködött. A törvény értelmében állandóan viselnie kellett. A kormány egyik adójára volt hangolva. Az adó körülbelül húsz másodpercenként valamilyen éles zajt közvetített, nehogy az eszükkel a George-hoz hasonló emberek tisztességtelen el nyhöz jussanak. Hazel és George tévét nézett. Hazel arcán könnyek peregtek, de már elfelejtette, miért is sír. A képerny n táncosn ket mutattak. George fejében megszólalt egy berreg . Gondolatai ijedtükben szanaszét szaladtak, mint riasztócseng l a tolvajok. -
Igazán kedves tánc volt, amit most táncoltak - állapította meg Hazel.
- Hö? - Egészen jó volt ez a tánc - ismételte meg az asszony. - hüm! - bólintott George. Megpróbált egy kicsit a táncosn kre gondolni. Nem voltak igazán jók, legalábbis nem jobbak, mint bárki más lett volna. Súlyok és ólomsörétes zacskók lógtak rajtuk, arcukat pedig álarc takarta, nehogy bárki megláthasson egy könnyed és kecses mozdulatot vagy egy csinos arcot, és ázott verébnek érezze magát. George eljátszadozott azzal a távoli gondolattal, hogy a táncosokat talán mégsem kellene kiegyenlíteni. De nem jutott messzire, mert egy újabb zörej a fülhallgatóban szétkergette a gondolatait. Összerezzent. A nyolc táncosn közül kett ugyancsak. Hazel észrevette, hogy George megrándult. Minthogy neki nem volt saját szellemi esélykiegyenlítöje, meg kellett kérdeznie, mi volt a legutolsó zaj. - Úgy hallatszott, mintha egy tejesüveget ütögetnének gömbfazonkalapáccsal.
- Azt hiszem, csuda érdekes lehet ezeket a különböz hangokat hallani - irigykedett kissé Hazel. - Mindenféle izgis dolgot kitalálnak. - Ömm - nyilatkozott George. - De, tudod, mit csinálnék, ha én lennék az esélykiegyenlítés-ügyi miniszter? - kérdezte Hazel. Az igazat megvallva, Hazel nagyon hasonlított az esélykiegyenlítés-ügyi niniszterasszonyra, akit Diana Moon Glampersnek hívtak. - Diana Moon Glampers helyében vasárnaponként én harangzúgást adnék, csakis harangzúgást. Mintegy a vallás tiszteletére. - Harangzúgás mellett még gondolkozni tudnék - vitatkozott vele George. - Hát, legföljebb egészen föler síteném. Azt hiszem, jó esélykiegyenlítés-ügyi miniszter lenne bel lem. - Olyan jó, mint bárki másból. - Ki tudja nálam jobban, hogy mi a normális? - kérkedett Hazel. - Igaz - ismerte el George. Ködös gondolatai támadtak börtönben lev abnormális fiáról, Harrisonról, de egy huszonegy lövéses díszsort z félbeszakította a gondolatait. - Na, fiú, ez aztán dörrent, mi ? - nézett rá Hazel. Akkorát dörrent, hogy George belesápadt, remegni kezdett, és könny szökött kivörösödött szemébe. A nyolc táncosn közül ketten a stúdió padlójára rogytak, és a halántékukra szorították a kezüket. - Hirtelen olyan fáradtnak látszol - mondta Hazel. - Miért nem nyújtózol végig a hever n, cukorbogaram? Legalább a párnára tehetnéd az esélykiegyenlít zacskódat. Arra a vászonzsákba csomagolt negyvenhét fontnyi ólomsörétre utalt, amely George nyakában lógott. - Menj csak, tedd egy kicsit magad mellé a zacskót! Nem bánom, ha egy ideig nem vagy egyenl velem. George a zsákot méregette a kezében. - Nem zavar - jelentette ki. - Már észre se veszem. Olyan, mintha hozzám tartozna. - Olyan fáradt vagy mostanában, olyan megviselt - töprengett Hazel. - Megtalálhatnánk a módját, hogy kilyukasszuk a zacskó fenekét, és kiszedjünk bel le néhány ólomgolyót. Épp csak néhányat. - Két év börtön és kétezer dollár bírság minden egyes kiszedett golyóért. Nem tartom valami jó vásárnak. - Csak néhányat szednél ki, amikor megjössz a munkából... Arra gondolok, hogy itthon úgysem versenyzel senkivel. Úgyis csak üldögélsz itthon.
- Ha megpróbálnék csalni - magyarázta George -, akkor mások is megpróbálnának, és hamarosan megint visszajutnánk a sötét középkorba, megint mindenki versenyezne mindenkivel. Az már nem tetszene, igaz? - Gy lölném ! - Na látod! Mit gondolsz, mi történne a társadalommal abban a pillanatban, hogy az emberek elkezdenék kijátszani a törvényeket? Ha Hazel nem tudott volna választ adni erre a kérdésre, George ugyan nem segíthette volna ki. Sziréna b dült fel a fejében. - Gondolom, széthullana. - Mi hullana szét? - érdekl dött George kábán. - A társadalom - válaszolta bizonytalanul Hazel. - Nem épp most mondtad? - Honnét tudjam ? Egy közlemény miatt hirtelen félbeszakították a tévém sort. Eleinte nem volt egészen világos, mir l is szól a bejelentés, mert a bemondó, mint az összes bemondó, súlyos beszédhibában szenvedett. Vagy fél percen keresztül rendkívül izgatottan próbálta kimondani azt, hogy: "Hölgyeim és uraim !" Végül is feladta, és egy táncosn nek nyújtotta át. - Ez az - bólintott Hazel elismer en a bemondóra. - Megpróbálta. Nagyszer dolog ! Megpróbált minden t le telhet t annyi képességgel, amennyit istent l kapott. Fizetésemelést érdemelne azért, hogy ennyire igyekezett. - Hölgyeim és uraim ! - kezdte a táncosn felolvasni a közleményt. Rendkívüli szépség lehetett, mert ocsmány álarcot viselt. És szemmel láthatólag volt a leger sebb és a legkecsesebb az összes táncosn között, mert akkora esélykiegyenlít zacskókat cipelt, mint a kétszáz font súlyú férfiak. Mindjárt elnézést is kellett kérnie a hangja miatt. A legtisztességtelenebb hang volt, amit n csak használhat: meleg, fényl , kortalan dallam. - Elnézést kérek - mondta, és újra nekikezdett, már teljesen versenyképtelenné torzított hangon. - A tizennégy éves Harrison Bergeron - károgta, mint a varjú - megszökött a börtönb l, ahol a kormány megdöntésére irányuló összeesküvés tervezésének alapos gyanúja miatt volt letartóztatásban. Egy személyben zseni és atléta, esélykiegyenlít je nem éri el a szükséges mértéket, ezért rendkívül veszélyesnek tekintend . Egy Harrison Bergeronról készült rend rségi fénykép jelent meg a képerny n fejjel lefelé, azután oldalt, megint fejjel lefelé, azután végül jól. A képen Harrison teljes magasságában állt a láb- és hüvelykbeosztású háttér el tt. Pontosan hét láb magas volt. Egyébként olyan volt, mint egy farsangi maszka meg egy vaskereskedés. Soha senki nem hordott még ilyen nehéz esélykiegyenlít ket. Az esélyügyi emberek nem gy zték olyan
gyorsan kitalálni számára az újabb és újabb béklyókat, mint amilyen gyorsan kin tte ket. Szellemi esélykiegyenlít ként fülhallgató helyett egy óriási fajhallgatót viselt, szemüvegében pedig vastag, hullámos lencsét. A szemüveg nemcsak arra szolgált, hogy félig megvakuljon, hanem arra is, hogy bénító fejfájást kapjon t le. Teli volt aggatva fémhulladékkal. Az er s embereknek kiutalt esélykiegyenlít ket rendszerint bizonyos szimmetria, katonás rend jellemezte, Harrison viszont olyan volt, mint egy két lábon járó ócskavastelep. Az élet versenyében háromszáz fontot cipelt. Jó megjelenésének ellensúlyozására az esélyügyiek megkövetelték, hogy állandóan hordjon egy piros gumilabdát az orrán, borotváltassa le a szemöldökét, és egyenletes, fehér fogai közül néhányra tegyen csorba fogként ható fekete koronát. - Ha találkoznak ezzel az ifjúval - olvasta a táncosn -, nehogy megpróbáljanak, ismétlem, meg se próbáljanak vitatkozni vele ! Csikorgó hang hallatszott, egy ajtót szakítottak ki a sarkaiból. Szörnyülköd sikolyok és ugató kiáltások áradtak a tévékészülékb l. Harrison Bergeron fényképe ugrálni kezdett a képerny n, mintha egy földrengés robajára táncolna. George Bergeron helyesen ismerte föl a földrengést, ami nem csoda, hiszen a saját otthona is sokszor táncolt ugyanerre a robajló hangra. - Atyaisten - mondta -, ez csak Harrison lehet ! Egy karambol zaja a fülhallgatóból azonnal elsöpörte a felismerést. Mire újból ki tudta nyitni a szemét, már elt nt Harrison fényképe. A képerny t a hús-vér Harrison töltötte be. A csörömpöl , bohóckülsej , hatalmas fiatalember a stúdió közepén állt. Még mindig kezében szorongatta a kiszakított stúdióajtó kilincsét. Táncosn k, technikusok, zenészek és bemondók térdeltek el tte rémülten, halálukat várva. - Én vagyok a Császár! - kiáltotta Harrison. - Halljátok? A Császár vagyok! Mindenkinek azt kell tennie, amit mondok, de tüstént! - Dobbantott, mire megremegett a stúdió. - Még ahogy el ttetek állok - bömbölte -, megnyomorítva, megbéklyózva, beteggé téve, még így is én vagyok a legnagyobb uralkodó, aki valaha élt. Most nézzétek, hogy válok azzá, akivé lehetek! Harrison elázott selyempapírként szaggatta el esélykiegyenlít szíjakat, amelyek garantáltan ötezer font súlyt bírnak el.
hámjának szíjait, azokat a
Az ócskavas esélykiegyenlít k csörömpölve hullottak a padlóra. Harrison a fejhámját záró lakat füle alá dugta a hüvelykujját. A fül elpattant, mint egy zellerszár. Harrison falhoz csapta a fejhallgatóját és a szemüvegét. Elhajította gumilabda-orrát, mire el tisztelt volna.
nt egy férfi, akit még Thor, a mennydörgés istene is
- Most Császárnét választok magamnak ! - mondta, és lenézett a kushadó emberekre. Az els asszony, aki föl mer állni, követelheti társát és a trónt! Eltelt egy pillanat, azután az egyik táncosn emelkedett föl f zként hajladozva. Harrison kirántotta a lány füléb l a szellemi esélykiegyenlít t, majd csodálatos gyöngédséggel megszabadította súlyos terheit l. Végül levette róla az álarcot. Vakító szépség állt el tte. - No - mondta Harrison, kézen fogva a lányt -, megmutassuk az embereknek, mit is jelent az, hogy "tánc"? Zenét! - parancsolta. A zenészek visszakászálódtak a székükre, és Harrison róluk is leszaggatta az esélykiegyenlít ket. - Úgy játsszatok, mint még soha - mondta nekik -, és bárót, herceget, grófot csinálok bel letek. Megszólalt a zene. Eleinte olyan volt, mint máskor: normális - olcsó, banális, hamis. Erre Harrison fölrántott két zenészt a székr l, vezényelt velük, mint két karmesteri pálcával, és elénekelte, hogyan játsszák a zenét. Azután visszavágta ket a székre. Újra felhangzott a zene, most már sokkal jobban. Harrison és Császárnéja egy darabig csak hallgatták a zenét, olyan elmélyülten hallgatták, mintha a szívdobogásukat igazítanák hozzá. Lábujjhegyre álltak. Harrison a lány karcsú derekára tette hatalmas tenyerét, hogy megéreztesse vele a hamarosan bekövetkez súlytalanságot. És azután örömükt l és szépségükt l hajtva a leveg be szökkentek. Nemcsak az ország, hanem a gravitáció és a mozgás törvényeit is semmibe vették. Forogtak, keringtek, pörögtek, ugráltak, szökelltek, kerget ztek és libegtek. Szökelltek, mint szarvasok a holdon. A stúdió mennyezete harminc lábnyira magasodott fölöttük, de a táncosok minden ugrással közelebb kerültek hozzá. Nyilván meg akarták csókolni a mennyezetet. Meg is csókolták. Azután szerelmükkel és puszta akaratukkal hatástalanítva a gravitációt, ott maradtak néhány hüvelykkel a mennyezet alatt a leveg ben, és hosszú-hosszú ideig csókolták egymást,
Ekkor lépett be a stúdióba Diana Moon Glampers, az esélykiegyenlítés-ügyi miniszter egy kétcsöv , tízes kaliber vadászpuskával. Kétszer tüzelt, és a Császár és Császárné halott volt, még miel tt földet ért. Diana Moon Glampers újratöltötte a fegyvert. Megcélozta vele a zenészeket, és közölte velük, tíz másodpercük van arra, hogy újra fölvegyék esélykiegyenlít iket. Ekkor égett ki Bergeronék tévéképcsöve. Hazel megfordult, mondani akart valamit George-nak az elsötétült képerny kiment a konyhába egy doboz sörért.
l, de George
Amikor visszajött a sörrel, egy darabig csak álldogált, míg az esélykiegyenlít jel föl nem rázta. Akkor újra leült. - Sírtál? - kérdezte Hazelt l. - Ühüm. - Miért? - Elfelejtettem. Valami szörnyen szomorú ment a tévében. - Micsoda ? -
Valahogy egészen összezavarodott a fejemben.
-
Felejtsd el, ami szomorú - kérte George.
- Mindig elfelejtem - nyugtatta meg Hazel. - Jó kislány vagy. - George összerezzent. Légkalapács dübörgött a fejében. - Ty ha, mondhatom, ez igen ! - nyugtázta Hazel. - Mondd csak még egyszer -- kérte George. - Ty ha - mondta Hazel - mondhatom, ez igen !
LORSCHY KATALIN FORDÍTÁSA
WILLIAM TENN : GYERMEKJÁTÉK
Miután a csomagkihordó bevágta maga mögött az ajtót, Sam Weber úgy gondolta, hogy a hatalmas ládát a szobáját bevilágító egy szál villanykörte alá kellene tolnia. Addig még rendben is volna, hogy a küldönc azt mondja elnyújtott hangon: - Nem t'om, kérem. Mi nem ködjük, csak házhó visszük ket - de azért lennie kell valami ésszer magyarázatnak is. Sam a szükséges egy-két méterrel arrább taszigálta a dobozt, s közben el bb
önkéntelenül, aztán már meglep dve és bosszankodva mormogott. A küldemény igencsak nehéz volt csodálkozott is, hogy bírta felcipelni a csomagkihordó a harmadik emeletre. Felegyenesedett, és töprengve szemlélte a csillogó lapocskát, amelyen a neve, a címe és a felirat állt: Kellemes ünnepeket 2353 karácsonyán. Mi ez, vicc? Nem jutott eszébe senki, aki mulatságosnak tartaná, hogy egy négyszáz évvel kés bbre keltezett üdvözl lapot küldjön neki. Hacsak nem a jogi karról szeretné tudatni vele valamelyik vicces kedv végz s évfolyamtársa, hogy szerinte mikorra várhatja Weber az els ügyfelét. De még így is… A bet k furcsa rajzolatúak voltak, inkább zöldes erezetre, mint vonalakra emlékeztettek. Maga a lap pedig aranyból volt! Most már tényleg érdekelte a dolog. Letépte az üdvözl kártyát, kihámozta a dobozt a csomagolásból, aztán - hátrah költ. Tömörnek t , kockaszer , barna tömb állt el tte, teteje, oldala egyforma, sehol egy nyílás, sehol egy fogantyú. Úgy rémlett neki azonban, hogy amikor arrább tolta, megzörrent benne valami. Megragadta a sarkait, s nyögve, erejét megfeszítve felemelte. A kocka alsó lapja éppoly sima volt, mint a többi, s azon sem talált semmiféle rést. A tömb tompán visszahuppant a padlóra. - Hm! Végül is nem az ajándék a lényeg, hanem az, ami benne testet ölt - bölcselkedett. Sok ajándékot még meg sem köszönt. Maggie néninek valami különlegeset kellene kiötlenie. A nyakkend k, amelyeket a nagynénjét l kapott, kubista borzalmak voltak ugyan, de az is igaz, hogy még egy árva zsebkend t sem küldött neki idén karácsonyra. Az utolsó fillérét is arra a Tinának vett mellt re költötte. Nem éppen gy , de az adott körülmények között talán annak fogja tekinteni a lány… Megfordult, hogy az ágyához menjen, amely az id k folyamán az asztal és a szék szerepét is átvette. Dühödten belerúgott a roppant dobozba. - Hát ha nem nyílsz ki, akkor nem nyílsz ki. Mintha a rúgástól felocsúdott volna, a doboz kitárult. A tetején gyorsan szélesed rés nyílt, s fels lapja széthajlott, mint a banánhéj. Sam égnek emelte karját, és imát rebegett az összes istenekhez, Allahtól Jupiterig. Azután eszébe jutott, hogy mit mondott az el bb. - Csukódj be! - parancsolta. - A doboz bezárult, s megint oly sima lett, mint a bársony. - Nyílj ki! - A doboz kinyílt. No hát akkor ennyit a mutatványosdiból. Sam lehajolt, és bekukkantott a doboz belsejébe. Polcok kusza szövevényét látta maga el tt, amelyen kék folyadékokkal telt üvegcsék, vörös porokkal töltött korsók és átlátszó csövecskék sorakoztak - ez utóbbiakban sárga, zöld, narancs-, mályva- és még sok egyéb szín anyagot fedezett fel, de a színkavalkád elég sok elemét nem tudta azonosítani. A láda alján hét bonyolult készülék hevert mintha mániákus rádióamat rök szerelték volna össze ket. Aztán még egy könyv is volt ott. Kiemelte, és futólag megállapította, hogy bár minden lapja fémb l van, könnyebb, mint bármely hagyományos kötet, ami valaha is a kezében volt. Odament vele az ágyhoz, s leült. Hosszú, mély lélegzetet vett, és az els oldalhoz lapozott. Hhuhh - eresztette ki tüdejéb l a leveg t. A bet k girbegurba, zöldes csíkokból formálódtak.
Emberépít 3. Ez a játékkészlet kizárólag tizenegy és tizenhárom év közötti gyermekek számára készült. A felszerelés - amely sokkal kidolgozottabb, mint az 1, és a 2. Emberépít készlet esetében - alkalmas arra, hogy segítségével az említett korcsoporthoz tartozó gyermekek tökéletesen kifejlett emberi lényeket építhessenek és állíthassanak össze a legmegfelel bb eljárással. A szellemileg visszamaradt gyermekek is létrehozhatnak gyermekeket és emberkéket a korábbi készletek használati utasításai alapján. A játékhoz két szétszerel is tartozik, hogy az Emberépít t veszteség nélkül újra és újra felhasználhassák. Csakúgy, mini az 1. és a 2. készlet forgalomba hozásakor, most is javasoljuk, hogy szétszerelések alkalmával mindig kérjék ki egy népességellen r tanácsát. Pót- és tartalék alkatrészek az alábbi helyen szerezhet k be: Emberépít Társaság, Ohio állam, Glunt City, Átlós szint 928. Ne feledje: Ideje kárba vész, ha farigcsál k vel építsen embert Emberépít vel!
Weber lehunyta a szemét. Mi is az a poén, amit a tegnapi filmben látott? Irtózatos nagy poén volt. Ami azt illeti, a film is irtózatos volt. Bájos kis Technicolor produkció. Vajon mennyit kereshetett vele a rendez egy hét alatt? És az operat r? Ötszázat? Ezret? Fásultan kinyitotta a szemét. A szoba közepén még mindig ott állt a kockaforma roppant doboz, s remeg kezében meglapult a könyv is, benne a felhívással: Ideje kárba vész, ha farigcsál k vel - építsen emberi Emberépít vel! Nem éppen balzsamként hat az ilyesmi egy ifjú ügyvéd idegrendszerére. Az ég legyen irgalmas! A következ oldalon a pót- és tartalék alkatrészek árlistája szerepelt. Egy rattel ötvenért már vehetett volna is egy liter hemoglobint, három negyvenötért pedig három gramm különféle enzimet. A lap alján hirdetésre
bukkant: Építsen Mars-lakót! E borzongató élmény az Öné lehet, ha megveszi sorozatunk 4. darabját! Alatta kövérkés bet kkel ez állt: 2348-ban bejegyzett szabadalom. A harmadik oldalra lapozva megtalálta a tartalomjegyzéket. Az izgalomtól nyirkos lett a tenyere. Megragadta az ágy szélét, és olvasni kezdett.
I. fejezet - Kis biokémiai ABC II. fejezet - Hogyan teremtsünk egyszer él lényeket házon belül és kívül III. fejezet - Emberkék - avagy mi teszi képessé ket arra, hogy bármilyen munkát elvégezzenek IV. fejezet - Csecsem k és más apró emberi lények V. fejezet - Ikrek minden célra; Önmagunk és barátaink hasonmásának megalkotása VI. fejezet - Ami az emberépítéshez nélkülözhetetlen VII. fejezet - Emberek összeállítása VIII. fejezet - Emberek szétszerelése IX. fejezet - Id töltés unalmas perceinkre - az élet új fajtáinak létrehozása
Sam bevágta a könyvet a dobozba, és a tükörhöz rohant. Az arca - bár falfehér volt lényegileg semmit nem változott. Nem alkotta meg az ikertestvérét, nem szerelt össze magának emberkét, és az élet új fajtáját sem hozta létre, hogy unalmas perceit kitöltse. Olyan fene klassz minden, hogy jobb se kell. Kiguvadt szemét nagy gonddal visszatuszkolta az üregébe. Drága Maggie néni - kezdte írni izgatottan -, a karácsonyra küldött nyakkend k csodálatosak, ennél szebb ajándékot elképzelni sem lehet. Csak az a baj… Csak az a baj, hogy az életemen kívül nincs mit adnom viszonzásképpen. Ki a fene vehette a fáradságot, hogy egy ilyen tréfát kiötöljön? Lew Knight? Kétségkívül eléggé érzéketlen, de az is valószín tlen, hogy egy szemernyit se tisztelné karácsony ünnepét. Aztán meg nincs se elég képzel ereje, se elég türelme ahhoz, hogy ilyen elmélyült munkát végezzen. És Tina? aztán igazán meg tudja kavarni a dolgokat. De hát amellett, hogy kétszer állt sorba, mikor a szemkápráztató asszonyi idomokat osztogatták, azt semmiképpen sem lehet ráfogni, hogy túl sok humorérzéke lenne. Sam közelebb húzta a b rborítású dobozt, és gyengéden végigsimította. Mintha Tina parfümjét árasztotta volna - a világ egy szempillantás alatt megsz nt számára. A fémes üdvözl kártya rávillant a padlóról. Talán a hátoldalán rajta van a feladó neve! Felvette és megfordította. Töretlen aranyfelület, semmi egyéb. Biztos volt benne, hogy arany, hiszen az apja ékszerész volt valamikor. A lapocskának már a puszta értéke kizárja a tréfa lehet ségét. De hát akkor mire megy ki ez a játék? Kellemes ünnepeket 2353 karácsonyán! Mire jut vajon az emberiség négyszáz év elteltével? Eljut a csillagokig vagy még tovább - elképzelhetetlen messzeségekbe? Apró emberkékkel végezteti a gépek és robotok munkáját? A játékok pedig… Talán a doboz alján lapul még egy másik névkártya vagy néhány útbaigazító megjegyzés. Lehajolt, hogy kipakolja a küldemény tartalmát, de a szeme megakadt egy jókora szürkés üvegedény oldalába metszett feliraton: Dehidratált központiidegrendszer-preparátum. Kizárólag emberi lények el állítására. Sam megtántorodott, és elborzadva meredt maga elé. - Csukódj be! A fed lap összezárult. Megkönnyebbülten felsóhajtott, s úgy döntött, hogy lefekszik. Vetk zés közben eszébe jutott, milyen kár, hogy nem kérdezte meg a csomagkihordótól, melyik vállalat alkalmazottja. Ennek az adatnak a birtokában könnyebben ki tudná deríteni, honnan származik ez a rémséges ajándék. - Úgy látszik tehát - motyogta elszenderedve -, hogy nem maga az ajándék a lényeg, hanem az, ami benne testet ölt. Nos, hát, boldog karácsonyt. Másnap reggel, amint Lew Knight beviharzott a maga Jó reggelt, kollégák! - felkiáltásával, Sam már várta az els csipkel megjegyzéseket. Lew nem az az ember, aki magába tudná fojtani a heccel dést. De most beletemetkezett a The New York State mellékletébe, és egész délel tt azt böngészte. Az irodában gyakornokoskodó másik öt ügyvédjelölt pedig vagy túl nemtör dömnek, vagy túl elfoglaltnak t nt ahhoz, hogy Emberépít készleteken törje a fejét. Sehol egy gúnyos mosoly, egy fürkész tekintet, még egy burkolt célzás sem. Tíz órakor belejtett Tina is - úgy nézett ki, mintha csak most lépett volna el valamelyik magazinból, csak hát éppen fel volt öltözve. - Jó reggelt, ügyvéd urak! - mondta.
Ki-ki emésztése pillanatnyi intenzitásától függ en viszonozta a köszönést - ragyogd arccal, epedezve vagy éppen csak biccentve. Lew Knight epedezve. Sam Weber ragyogó arccal. Tina az összes üdvözlést elraktározta, s miközben a haját rendezgette, analizálta a helyzetet. Vizsgálódásának eredményét h en tükrözte, hogy kihívóan Lew asztalának d lt, s megkérdezte, milyen munkára számíthat a délel tt folyamán. Sam dühödten nekikezdett Hackleworth Magánjogi sérelmekr l cím kézikönyvének. Tina elméletileg mind a hét fiatalember titkárn je, üzenetátvev je és id pont-egyeztet je volt. Ezzel szemben egész napi tennivalója abból állt csupán, hogy vagy két borítékot megcímzett, és esetenként lepecsételt egy-egy levelet. Úgy hetente egyszer legépelt egy ügyfél után sóvárgó levélkét, de hát abból se lett soha jogi eljárás. Így aztán Tina csinos kis divatlapgy jteményt rendezett be a fels fiókjában, a másik kett be meg egy hiánytalan kozmetikai szalont varázsolt. A nap egyharmadát a mosdóban töltötte, harisnyákról meg egyebekr l tereferélt más titkárn kkel. A nap hátralev kétharmadát példás következetességgel annak az ügyvédnek szentelte, aki aznap reggel a legférfiasabbnak t nt. A fizetése ugyan kevés volt, de a napjai nem üresjáratban teltek. Nem sokkal ebéd el tt el állt a reggeli postával. - Úgy gondoltam, kevés tennivaló akad ma délel tt… - kezdte. - Helytelenül gondolta, Hill kisasszony - közölte vele némi ingerültséggel Sam, és remélte, ennyi jól is áll neki. - Alig gy ztem kivárni, hogy éget társadalmi kötelezettségei között rám is szánjon néhány percet. Az esetleges hivatali teend ket ugyanis el kellene végeznünk. Tina szinte k vé dermedt. - De hát ma ne-nem hétf van. Somerset és Ojack csak hétf nként küld önnek anyagot. Samnek megvonaglott az arca a gondolatra, hogy ha Somerset és Ojackt l nem kapná hetente egyszer ezt a léleköl maszlagot, csak névleg - ha nem csak elméletben lenne ügyvéd. - Egy levelet diktálok, Hill kisasszony - mondta határozottan. - Ha el szedte a szükséges dolgokat, kezdhetjük is. Tina el vett egy gyorsíró füzetet meg egy ceruzát, s idegesen megigazította a haját. - Céges papír, mai dátum - kezdte Sam. - A címzett Glunt City Kereskedelmi Kamarája, Ohio állam.
Tisztelt Uraim! Szíveskedjenek tájékoztatni, hogy nyilvántartásukba felvettek-e a közelmúltban egy Emberépít Társaság vagy ehhez hasonló elnevezés intézményt. Ha nem, akkor azt legyenek szívesek közölni, hogy egy ilyen vagy ehhez hasonló nev vállalat bejelentette-e mostanában az Önökhöz való csatlakozás szándékát. Érdekl désem nem hivatalos jelleg , egy ügyfeleim nevében szeretném megszerezni a kért információkat. Ügyfelemet ennek az intézménynek az egyik terméke érdekli, de a címüket sajnos elvesztette. Aláírás, majd a következ utóirat: Ügyfelem arra is kíváncsi lenne, hogy egy Átlós sugárút vagy Átlós szint nev utcában milyen vállalatok ködnek. Az erre a címre vagy az ide települt szervezetekre vonatkozó bármely információ rendkívül nagy segítséget jelentene számunkra.
Tina nagy kék szemét a férfira emelte. - Ó, Sam - sóhajtotta, fittyet hányva a hivataloskodó hangnemnek -, ó, hát van még egy ügyfeled. Úgy örülök neki. Kicsit baljós alak ugyan, és olyan különös modora van, hogy biztos voltam benne… - Micsoda? Miféle baljós alakról beszélsz? - No, hát az ú-új ügyfeledr l. - Samnek az az érzése támadt, mintha hozzá akarta volna tenni: bo-bolond. Amikor bejöttem reggel, egy hosszú fekete kabátos, borzasztó magas, id s ember beszélgetett a liftessel. Odafordult hozzám - mármint a liftes, úgy értem -, és azt mondta: "Bemutatom Weber úr titkárn jét. minden szükséges ínformációt meg tud adni önnek." Aztán meg mintha rám kacsintott volna, ami talán kissé udvariatlan volt, már én úgy gondolom legalábbis, hát szóval tudod. Aztán ez az id s úr szigorúan rám nézett, én meg borzasztó kényelmetlenül éreztem magam. Miközben kiment, ezt mormogta: "Vagy ábrándoznak, vagy állati módra viselkednek. Sohasem normálisak. Sohasem kiegyensúlyozottak." Azt hiszem, ez sem volt túl udvarias. No hát persze ezt csak azért mondom, hogy ha az új ügyfeled… - Tina visszaült a helyére, és megint sóhajtozni kezdett. Magas, baljós kinézet öregúr, hosszú fekete kabátban, aki a liftest faggatja róla. Aligha lesz ez hivatalos ügy. Neki pedig igazán semmiféle rejtegetni való titka nincs. Talán a szokatlan karácsonyi ajándékkal van kapcsolatban? - morfondírozott magában Sam. …de hát a kedvenc nagynénikém, tudod - hallotta Tina hangját -, és olyan váratlanul toppant be. - A lány a karácsonyra megbeszélt találkájukról magyarázkodott. Samet elöntötte a forróság, ahogy Tina közelebb hajolt hozzá.
- Sose izgasd magad - nyugtatgatta. - Tudom jól, nem tehetsz róla, hogy nem jött össze a dolog. Egy kicsit bánkódtam ugyan, amikor bejelentetted, de túltettem magam rajta. Csinos-lányra-soha-nem-haragszik-Sam, így ismernek engem. Velem ebédelnél? - Ma? - igazított helyre egy hajfürtöt villanásnyi mozdulattal a lány. - Megbeszéltem ugyan már Lew-val, mármint Knight úrral, de biztos nem zavarná, ha te is jönnél. - Remek. Akkor mehetünk is. - Most legalább megtudja Lew, milyen is az, amikor valakit a saját fegyverével vernek meg. Sam el volt készülve a legrosszabbra, s nem is kellett csalódnia - Lew Knight ebéd helyett vetélkedésre készült. Sajnos Lew b lére eresztve tudott áradozni következ ügyér l, a tiszteletdíj várható összegér l és a kés bbiekben learatható dics ségr l. Sam néhányszor megpróbált el hozakodni azzal az érdekfeszít végrendelettel, amelyet Somecset és Ojack számára megfogalmazott, de végül föladta. Ekkor Lew is rögtön ejtette Rosenthal kontra Rosenthalt, és sokatmondóan Tinára sandított. Ahogy kijöttek az étteremb l, a hó már latyakos volt. A kirakatokból sorra bevették a karácsonyra kiállított tárgyakat. Az egyikben összeszerelhet játékokat vett észre. Szikrázó m hó és flitter csillogott rajtuk. Rádióépít , felh karcoló-épít , repül gép-épít . Ideje kárba vész, ha farigcsál k vel… - Hazamegyek - szólalt meg hirtelen. - Valami nagyon fontos jutott az eszembe. Ha történne valami, hívjatok föl. Szabad a pálya, Lew, mondta magában, miközben letelepedett a földalattin. Az igazság viszont sajnos az; hogy akkor is csaknem éppolyan szabad lenne, ha nem hagyta volna ott ket. Sakáltermészet Lew Knight így nevezték az egyetemen. Attól a perct l kezdve, hogy Tina leny göz adottságai felkeltették az érdekl dését, Sam esélyei egy pillanat alatt a nullára csökkentek. Tina aznap nem viselte a t le kapott mellt t. Jobb kezének kisujján viszont felt en villogtatott egy addig még nem látott gy t. Van, aki megkapja, van aki nem, dünnyögött Sam. Én nem. Pedig nem lett volna rossz, ha ebben az esetben több szerencsével jár. Ahogy kitárta szobájának az ajtaját, igencsak meglep dött. Bevetetlen ágya gy rött sztoicizmussal árulkodott egy soha el nem jöv szobalányról. Ez korábban - természetesen - nem fordulhatott el . Azel tt nem szokta kulcsra zárni az ajtót. A lány bizonyára azt gondolhatta, hogy egyedüllétre, nyugalomra vágyott. Talán így is van. Maggie néni nyakkend i szemérmetlenül virítottak az ágy lábánál. Levetett kalapjával és kabátjával együtt behajította ket a szekrénybe. Aztán a mosdókagylóhoz ment, és aprólékos gonddal kezet mosott. Megfordult. Igen, helyben vagyunk. El tte állt a nagy, kockaszer tömb, amely napközben agyának valamely eldugott zugában húzódott meg. Ott állt, és kétségkívül magába zárta az emlékezetében él különös gy jteményt. - Nyílj ki! - utasította, s a doboz engedelmeskedett. A fémes könyv, amely még mindig a tartalomjegyzéknél volt kinyitva, a doboz alján hevert. Egy része belecsúszott valami furcsa készülék tartótokjába. Mindkett t óvatosan kiemelte. Kicsúsztatta a könyvet a tartókeretb l, és tanulmányozni kezdte a készüléket. Sima zöld lapra szerelt mikroszkópféleség volt, elektroncs vel és huzaltekerccsel. Megfordította a szerkezetet. Az alján ugyanolyan erezetes bet kkel, amilyenek a könyvben is szerepeltek, ez állt: Munkapaddal kombinált elektronmikroszkóp. Nagyon óvatosan letette a földre. Egyenként kiszedegette a többit is, az alapfokú biokalibrátortól az azonnali életrekelt ig. A nyirkot tartalmazó fiolákat és a legfontosabb porcokkal telt üvegeket nagy gonddal öt sokszín sorba rendezte a doboz mellett. A mellkas falait elképeszt en vékony és red zött hártya alkotta, amely a legkisebb nyomásra is háromdimenziós emberi szervvé alakult át - ennek a formája és a mérete azután finom mozdulatokkal tovább volt alakítható. Ezek a szervek nyilvánvalóan el regyártott formák voltak. Szép kis gy jtemény. Ha lenne hozzá valami szilárd tudományos magyarázat, ez a doboz elképzelhetetlen gazdagságot jelenthetne. Vagy igen hasznos nyilvánosságot. Vagy - nos hát, valamit biztosan jelentenie kell ! Csak lenne hozzá valami szilárd tudományos magyarázat! Sam elnyúlt az ágyon, és a könyvet felütötte a Kis biokémiai ABC-nél. Aznap este kilenckor lekuporodott a munkapaddal kombinált elektronmikroszkóphoz, és néhány apró üvegcsét kezdett el nyitogatni. Kilenc negyvenötre Sam Weber megalkotta els egyszer él lényét. A teremtmény nem volt éppen grandiózus, már ha az ember a genezis els részét veszi alapul. Csak a mikroszkóp alatt tekerg , apró barna képz dmény volt, félénken meghúzódott egy darab sós rudacskán, kinyújtotta néhány spóráját, és húsz perc múlva már el is pusztult. De hozta létre. Az élet speciális formáját alkotta meg, amely egy speciális sós rudacskán tartotta fenn magát. Sehol másutt nem tudott volna életben maradni. Weber kiment a konyhába azzal a feltett szándékkal, hogy leissza magát. Egy kis alkohol hatására azonban újra hatalmába kerítette a teremtés varázsa, és visszarohant a szobájába. Aznap már nem járta át újra az a diadalittas öröm, ami a barna képz dmény létrehozásakor töltötte el, bár még egy óriás fehérjemolekulát és egy egész láncolat sz rhet vírust is alkotott.
A sarki kis drogériából, ahol reggelizni szokott, felhívta az irodát. - Egész nap itthon maradok - jelentette be Tinának. A lány kicsit zavarba jött, s ugyanúgy Lew, aki át is vette a kagylót. - Mi van, kolléga, magánpraxist alakítgatunk ki? A Blackstone fiú mindenesetre egyre ritkábban jár be. Két ment autó már el is szirénázott a ház mellett.* - Oké - mondta Sam. - Ha bejön, megmondom neki. Er sen közeledett a hét vége, és így elhatározta, hogy a következ napot is kiveszi. Hétf ig amúgy sem lenne komolyabb tennivalója - akkor jön Somerset és Ojacktól az egy szem valamirevaló, munkája. Miel tt hazament, megvett egy bakteriológiai szakkönyvet. Élvezte, hogy - egyre magabiztosabban! - el tudott állítani egysejt eket, amelyeknek a rendszertanban való elhelyezésér l korának tudósai még jócskán vitatkoztak. Persze az Emberépít kézikönyv csupán néhány példát sorakoztatott fel, és megfogalmazta az általános törvényszer ségeket. A bakteriológiai szakkönyv leírásai azonban megkönnyítették a dolgát, és teremtményei lassacskán gomba módra szaporodtak. Apropó - el állított néhány gombát. Kalapjuk ugyan nem volt valami formás, arra meg aztán igazán nem tudta rávenni magát, hogy megkóstolja ket, de azért tagadhatatlanul heterotróf telepes növények voltak. Ha némi id t szán technikája tökéletesítésére, megoldhatja élelmezési problémáit. A kézikönyvet jól lehetett követni, s számos illusztráció is helyet kapott benne; ha széthajtotta az oldalakat, táblaképeket vehetett szemügyre. A könyv szerkeszt i nagyon keveset tekintettek magától értet nek - az egyszer bb magyarázatokat bonyolultabbak követték. Csak néhány megjegyzés nem volt világos: Ezen az elven ködnek a phanphophlink játékok; Ha a fogai legközelebb eljokkelnek vagy megdemorodnak, gondoljon a Baktérium cianogenumra és az általa kifejtett hatásra. Ha tart a házában rubikuláris emberkét, szükségtelen az emberkékr l szóló fejezettel vesz dnie. Egy rövid szemle után Sam megállapította, hogy a lakásában ugyan mindenféle kacat fellelhet , de rubikuláris emberke biztosan nem. Így aztán feljogosítva érezte magát arra, hogy az emberkékr l szóló fejezethez lapozzon. Némi lelki tusa után tökéletesen meggy zte magát, hogy az esete egyáltalán nem ugyanaz, mint amikor feln ttek játszanak a gyerekek villanyvonatával - elvégre máris többet ért el, mint amire a világ legjelesebb biológusai a következ és a még kés bbi nemzedékeket képesnek tartották. Mi az a probléma vajon, amit még sem tudna megoldani? Soha ne feledje, hogy az emberkéket egy és csak egy munkatípus elvégzésére állítják el . - Dehogy fogom ígérte Sam. Legyen az egészségügyi emberke, varró emberke, nyomdász emberke vagy akár szannevir emberke, kizárólag az adott munkaterületen lehet alkalmazni. Abban az esetben, ha olyan emberkét hoz létre, amely egynél több funkció ellátására alkalmas, olyan súlyos vétséget követ el, hogy nyilvános dorgálásban kell részesüljön. Az elemi emberke megszerkesztése… Fáradságos munka volt. Háromszor is darabokra szedett növekv szörnyeket, és megint újba kezdett. Csak vasárnap délutánra sikerült tökéletesítenie az emberkét - de hát az is inkább tökéletlen volt. Hosszú kar- egy hiba következtében az egyik kicsit hosszabbra sikerült, mint a másik -, arctalan fej és törzs - ennyib l állt. Lába nem volt. Se szem, se fül, se nemz szervek. Sam ágyán hevert, és bugyborékoló hangokat adott ki egy szájszer nyitáson, ami feltehet en a táplálkozás és a kiválasztás funkcióját is ellátta. Hosszú karjával, melynek feladata egy még kijelöletlen egyszer cselekvéssor elvégzése, lassú köröket írt le a leveg ben. Samnek rá kellett döbbennie, hogy az élet olyan visszataszító is lehet, mint egy t napsütésben fedetlenül hagyott latrina. Szét kellett szerelnie. Hosszúsága hurkaszer ujjaitól a törzs elkeskenyed végéig csaknem egyméteres volt - eleve kizárta a kis szétszerel használatának a lehet ségét, jóllehet azt már ismerte, hiszen azzal szedte szét a gombákat és a többi apró teremtményt. A nagy szétszerel n sárgásan fényl szöveget fedezett fel: Kizárólag közvetlen népességellen ri felügyelet mellett használható. Kérje az A76-os mintát, vagy lazítsa el a tadját. Az A76-os minta pontosan annyit mondott neki, mint a szannevir, ugyanakkor jóles en állapította meg, hogy a tadja már kell képpen laza. Népességellen r nélkül kellett tehát munkához látnia. A nagy szétszerel feltehet en ugyanazokon a f bb alapelveken m ködik, mint a kicsi. Odaer sítette az ágy lábához, és beállította a fókusztávolságot. A készülék sima alján elkezdte nyomogatni a kapcsolótábla gombjait. Öt perccel kés bb az emberkéb l nem maradt más, mint fényl , ragacsos massza. Takarítás közben Sam kénytelen volt belátni, hogy a nagy szétszerel m ködtetésekor tényleg szükség van a népességellen r irányítására. Vagy legalábbis valamiféle ellen rre. A lábatlan teremtmény alkotórészeib l annyit mentett meg, *
Az Egyesült Államokban néhány zugügyvéd úgy szerez magának ügyfeleket, hogy balesetek áldozatait rábeszéli, pereljenek kártérítésért
amennyit csak tudott, bár er sen kételkedett benne, hogy valaha még az életben használni fogja a készletet. Az viszont biztos, hogy a szétszerel t soha többé nem alkalmazza. Sokkal kevésbé visszataszító a látvány, ha az egészet belelöki egy húsdarálóba, és addig tekeri a fogantyút, amíg a selejtes képz dmény teljesen szétzúzódik. Bezárta maga mögött az ajtót, és lement bekapni egy felest valahol. Eszébe villant, hogy másnap reggel néhány tiszta leped t kell szereznie. Az éjjel a földön fog aludni. Nyakig elmerülve a Somerset és Ojack-ügy apró részleteiben, Sam a tarkóján érezte Lew tekintetét és Tina zavart pillantásait. Ó, ha tudnák! - lelkendezett. De Tina várhatóan csak annyit mondana rá: "El-ra-ga-dó!", Lew pedig valami ilyesféle bemondást eresztene el: "Nahát! Frankenstein kölyke, személyesen!" Ha meg Lew foglalkozna egy kicsit a dologgal, akkor is csak azon törné a fejét, hogy miként lehetne néhány másolatot készíteni az Emberépít készletb l, aztán meg piacra dobná ket. viszont - nos hát, az ember sok mindent csinálhat ezzel a cuccal. Rengeteg sok mindent. - Hé, kolléga - telepedett asztala sarkára Lew -, miféle dolog ez a hosszú hétvége, mi? A jogi pályán nem keresi halálra magát az ember, az már igaz, de azért azt nem gondoltam volna, hogy a cimborám mellékesként újságot áruljon a sarkon. Sam igyekezett nem odafigyelni a csikorgó hangra. - Egy könyvet írtam. - Jogi könyvet? Weber és a cs d, mi? - Nem, egy ifjúsági könyvet. Lew Knight, a neander-völgyi naplopó. - Á, ilyen címmel nem lehet eladni, nincs benne átüt er . A közönség olyasmiért töri magát manapság, mint mondjuk Nagyhercegek, nagykutyák, nagyev k. Most jut eszembe, Tina szólt nekem, hogy megbeszéltetek valamit szilveszterre, de úgy gondolja, nem vennéd zokon, ha inkább velem jönne. Én sem hiszem, de azért lehet, hogy rosszul gondolom. Már csak azért is inkább velem jönne, mert a Cigale-ban foglaltam asztalt, s ott nem szokott olyan tömeg lenni szilveszterkor, mint az Automatban. - Vigyed nyugodtan. - Remek! - biccentett Lew elmen ben. - Majd elfelejtettem, megnyertem azt a pert. Jó rakás pénzt is hozott a konyhára. Kösz, hogy szóltál. Amikor Tina behozta a postát, ó is megkérdezte, nincs-e ellenére a programmódosítás. Megint csak á, dehogy! Hol volt Sam több mint két napig? Nagyon elfoglalt volt, borzasztóan elfoglalt. Valami egészen új. Valami igen fontos dolog. Tina ott állt mellette, amint szétválogatta a postát - félmillió kilométernél garantáltan kevesebbet futott kocsikra szóló ajánlatok, gyöngéd figyelmeztetések, hogy utolsó évi tandíja felével még mindig tartozik, s felszólítások, hogy ideje lenne már befizetnie a hátralékot. Jött egy olyan levél is, amely nem volt se számla, se ajánlat. Sam monoton lüktetésre ítéltetett szíve egy pillanatig elhanyagolta a kötelességét, amikor felt nt a szokatlan bélyegz : Glunt City, Ohio állam.
Tisztelt Uram! Glunt Cityben jelenleg semmiféle olyan vállalat nincs, amelynek a neve hasonló lenne az Emberépít Társaság elnevezéshez. Arról sem tudunk, hogy egy ilyen jelleg szervezet csatlakozni kívánna kicsiny közösségünkhöz. Nálunk nincs olyan út, amelyet Átlósnak neveznének. Észak-déli irányú utcáink indián törzsekr l kapták nevüket, kelet-nyugati irányú sugárútjainkat pedig az ötös szám szorzataival jelöljük. Glunt City kicsi, zárt vidéki település, és ilyennek is szeretnénk meg rizni. Csak kiskeresked cégek, valamint korlátozott szervezettség szolgáltató vállalatok tevékenykedhetnek itt. Amennyiben Glunt Cityben szeretne letelepedni, és családja mindkét leszármazási ágán tizenöt generációra visszamen en igazolni tudja, hogy fehér, keresztény, angolszász sökt l származik, akkor örömmel nyújtanánk további információkat is. Thomas H. Plantagenet polgármester Ui.: Magántulajdonban lév sugárhajtású és légcsavaros repül gépek számára repül tér építése van folyamatban városkánk határain kívül.
Hát így néz ki a dolog. Egyetlen fiolát vagy üveget sem tud tehát pótolni, még akkor sem, ha lenne vagy egy árva rattelja, amivel fizethetne. Jobb lesz hát, ha csínján bánik az alapanyaggal, és annyit riz meg bel le, amennyit csak tud. De szétszerelni sem fog semmit, az egyszer biztos. Az Emberépít Társaság valamikor a távoli jöv ben alakulna meg, amikor a kisszámú lakosság minden tiltakozása ellenére Glunt City már ipari nagyvárossá fejl dött? Vagy ez a csomag irányt tévesztett az emberi id folyamban, és egy olyan korból származik, amely már egy más dimenziójú földön születik meg? A két
különböz kor azonban mindenképpen azonos gyöker , hiszen máskülönben miként lenne lehetséges, hogy a küldemény azonos nyelvterületr l való?! S vajon van valami jótékony célja annak, hogy pont kapta ezt a dobozt? Mert máskülönben… Tina kérdezett valamit. Sam abbahagyta a zavaros töprengést, és visszatért a lány nagyon is kézzelfogható világába. - Tehát ha még mindig azt akarnád, hogy veled töltsem a szilvesztert, akkor csak annyit kell tennem, hogy megmondom Lew-nak, az anyám eperohamtól tart, és otthon kell maradnom. Akkor, azt hiszem, olcsón át tudnád venni t le a Cigale-ba szóló helyfoglalást. - Nagyon kedves t led, de szintén szólva, pillanatnyilag hadilábon állok a pénzzel. Meg különben is, azt hiszem, hogy ti sokkal jobban összeilletek. Lew biztos nem tette volna ezt. Gyönyör ségét leli abban, ha másokat tönkretehet. De Tina és tényleg hasonló karaktereknek t nnek. De hát miért is történt így? Amíg Lew nem vetett szemet Tinára, Sam helyzete biztos volt. Az irodában mindenki tényként könyvelte el a dolgot, és senki sem akart közéjük állni. Lew nem pusztán azért tudta elvenni t le, mert általában is sikeresebb, és biztos anyagi háttérrel rendelkezik, hanem egyszer en úgy döntött, hogy kell neki Tina, s meg is szerezte t. Fájt az elvesztése. A lányban nem volt semmi különös - m veltsége messze elmaradt az övét l, nemigen lehetett szellemi társ. De akarta t. Szeretett vele lenni. volt az, akire - helyesen vagy helytelenül - vágyott, és nem volt fontos, kapcsolatukhoz megvolt-e a megfelel alap. Voltak még emlékei a szüleir l, akik egy vonatszerencsétlenségben haltak meg - elméletileg szöges ellentétei voltak egymásnak, mégis nagyon boldogan éltek együtt. Másnap este még mindig ez a dolog foglalkoztatta, amikor az Önmagunk és barátaink ikertestvérének a megalkotása lapjait pergette. Milyen érdekes is lenne, ha megkett zné Tinát… Egy nekem, egy Lew-nak. Csak éppen ott volt a tévedés borzasztó eshet sége. Az emberkéje nem sikerült valami fényesen, a karjai nem voltak egyforma hosszúak. Még elgondolni is szörny , milyen lenne egy arányait vesztett Tina, aki mivel soha nem tudná rávenni magát, hogy szétszerelje - idegenként botorkálna végig az életen. Aztán a könyv is figyelmeztette: A hasonmás, bár küls jegyeit tekintve csaknem megegyezik az eredetivel, nem élte át a lassú és mások által gondosan irányított növekedést, fejl dést. Idegileg labilis lesz, szokatlan helyzetekben nehezen tudja majd feltalálni magát, igen hajlamos lesz a neurózisra. Csak a legtökéletesebb felszerelés birtokában lév szakképzett testalkotó hozhatja létre az ember hibátlan másolatát. Az Ön által alkotott hasonmás életképes és szaporodásra is alkalmas lesz ugyan, de sohasem válhat a társadalom teljes érték és megbízható tagjává. Azért mégis megpróbálhatná. Nem valószín , hogy észrevehet eltérés származna abból, ha Tina kissé labilisabb alkatú lenne, s t, talán el nyére is válna. Kopogtattak. Kinyitotta az ajtót, testével eltakarta a dobozt. A szállásadón je volt. - A szobáját a múlt héten végig zárva találtuk, Weber úr. Ezért nem takarított a szobalány. Gondoltuk, nem akarja, hogy bárki zavarja. - Így is van. - Kilépett az el szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. - Egy nagyon fontos jogi ügyön dolgozom. - Ó, vagy úgy. - Sam megérezte, hogy háziasszonya roppant kíváncsi, ezért gyorsan témát váltott. - Milyen elegáns ma este, Lipanti asszony. Már a szilveszterre készül! - Az asszony büszkén simított végig pliszírozott, fekete ruháján. - I-igen. A húgom feljött ma a férjével Springfieldb l, és úgy nézett ki, hogy kiruccanunk egy kicsit. Csak… csak éppen a lány, aki vigyázott volna a gyerekre, telefonált az el bb, hogy nem érzi jól magát. Így hát, azt hiszem, nem megyünk sehova, hacsak nem tudunk, szóval, ha valakit nem tudunk megkérni, hogy vigyázzon rá - mármint úgy értem, valakit, akinek nincs programja ma este, és aki megtenné, hogy… Rádöbbent, hogy máris szívességet kért, és zavarában elakadt a hangja. Végül is Samnek semmi terve nem volt aznap éjszakára. És az asszony olyan megért szokott lenni, amikor neki az "egy-két napon belül mindenképpen rendezem a szoba bérét" taktikájához kellett folyamodnia, De azért ha a föld kétmilliárd lakójából valakinek akad néhány elkölteni való dolcsija, nem kellene rögtön Sam Weberre testálnia az ilyen feladatokat. Azután eszébe jutott a IV. fejezet, amelyben csecsem kr l és más apró emberi lényekr l van szó. Azt az estét követ en, amikor darabjaira szedte az emberkét, kis szellemi tornaként végigböngészte a kézikönyvet. Taszította ugyan a gondolat, hogy egy csöppnyi emberen követhet el esetleg valami szörny hibát, de a hasonmás-készítés biztos könnyebben megy. Megesküdött viszont az összes szentekre, a próféta szakállára és a burmai csodadoktorra, hogy legközelebb nem lesz szétszerelés. Elképzelhetetlen, hogy a nagyvárosi éjszakában ne lehessen valami más módon is eltüntetni egy félresikerült teremtményt. Majd csak kitalál valamit. - Szívesen vigyázok a kicsire néhány óráig. - Rögtön el is indult lefelé, hogy elejét vegye az udvarias tiltakozásnak. - Úgy sincs semmi programom ma estére. Ugyan, szóra sem érdemes. Igazán nem fáradság.
A háziasszony lakásában Lipantiné húga idegesen, bizalmatlanul oktatgatta: - És csak ilyenkor sír csendesen, kitartóan, így aztán ha gyorsan elrendezi, nem lesz nagyobb baj. Legalábbis nem túl nagy. Kikísérte ket. - Repülni fogok - biztosította az asszonyt. - Amint megneszelek valamit. Lipantiné kicsit tétovázott az ajtóban. - Mondtam már magának, hogy délután kereste egy férfi? Már megint? - Valami magas, id s férfi, aki hosszú fekete kabátot hord? - És ijeszt en belebámul az ember képébe, meg nagyon halkan beszél. Ismeri t? - Nem nagyon. Mit akart? - Megkérdezte, lakik-e nálunk egy Sam Weaver nev ügyvéd, aki a múlt hét java részét a szobájában töltötte. Azt feleltem, hogy olyanember, akire illik a leírás, lakik itt ugyan, de azt Sam Webernek hívják - a keresztneve, ugye, Sam? -. s az utolsó Weaver nev lakó jó egy évvel ezel tt költözött ki. Rám meredt egy pillanatra, aztán azt dünnyögte: "Weaver vagy Weber - lehet, hogy összekeverték a neveket." Ezután egy árva szó nélkül elment, se köszönés, se semmi. Nem mondhatnám, hogy róla lehetne mintázni az udvariasság szobrát. Sam elgondolkozva ballagott vissza a gyerekhez. Érdekes, hogy milyen éles kép alakult ki benne err l az emberr l! Talán azért, mert a két n , aki ez idáig találkozott vele, nagyon befolyásolható - jóllehet a történetek szerint valóban hatásos lehetett a megjelenése. Tévedésr l nemigen lehat szó. Ez az ember mindkét alkalommal t kereste- ezt bizonyítja, hogy tudott Sam múlt héten kivett szabadságáról. Úgy fest a dolog, mintha nem akarna találkozni vele, amíg minden kétséget kizáróan bebizonyosodik, hogy Sam valóban az embere. Szinte jogászra valló gondolkodás. Biztos volt benne, hogy ennek a kavarodásnak az Emberépít készlet az oka. Az ismeretlen csak azóta settenkedik körülötte, hogy 2353-ból megérkezett hozzá ez az ajándék, s használni kezdte. De addig, amíg ez a hosszú fekete kabátos alak nem mászik fel hozzá személyesen, és nem közli vele, hogy mit akar, gyakorlatilag nincs mit tennie. Lehozta az alapfokú biokalibrátort. Fogta a kézikönyvet, és kinyitva az ágyhoz támasztotta, majd maximális teljesítményre állította a készüléket. A kicsi gombócos hangon gügyörészett, ahogy kövérkés testén végiggördült a szerkezet. A készülék nyílásából fémszalag kígyózott elli - a kézikönyv tanúsága szerint hihetetlenül részletes fiziológiai látlelet. Valóban részletes volt. Sam csak ámult a csodálkozástól, ahogy egy nagyítóberendezésen keresztül szemügyre vette. Bármelyik gyermekorvos boldogan adna tíz évet az életéb l, ha ilyen diagnózist készíthetne. Pajzsmirigy-kapacitás, kromoszómamin ség, agyi tartalmak. Az összes információ emberépítési célokra föl használ haté adattömegre volt lebontva. A készülék percnyi pontossággal kimutatta, hogy a soron következ tíz óra folyamán mikor, milyen mértékben tágul a koponyacsont. Nyomon követhet a porcok átalakulása, és meg lehet figyelni a hormonkiválasztás aktív és nyugalmi állapota közti különbségeket. Ez aztán a tervrajz! Mintha csak méretet venne az ember egy csecsem l. Sam magára hagyta a zavarodott kicsit, hadd bíbel djön a köldökével, meg felrohant a lépcs n. A szalag útmutatása alapján kis egységeket csippentett le a különféle anyagmintákból, majd összerakta ket a kívánt apró méretekre. És miel tt még rádöbbent volna, hogy mit is csinál, már egy apró emberi lényt formálgatott. Meglepte, hogy milyen könnyedén halad. Hiába, ebben a játékban már némi jártasságra tett szert - az emberke összeállítása még jóval nagyobb fáradságába került. Nagymértékben leegyszer sítette a problémákat viszont, hogy most csak másolatot készített, és ínformációkat közl szalag is a rendelkezésére állt. A gyerek a szeme el tt öltött testet. Másfél órával azután, hogy az els méréseket végezte, el is készült. Már csak az életre keltés volt hátra. Egy kicsit elbizonytalanodott. A szétszerelés rémiszt eshet sége visszarettentette egy percre, de aztán kiverte a fejéb l a gondolatot. Mindenképpen látni kell, hogy milyen munkát végzett. Ha ez a gyerek életképes lesz, mi lenne megoldhatatlan a számára! Másrészt pedig élettelen állapotban sem tarthatja sokáig, hiszen akkor esetleg tönkreteszi, s az alapanyagok is kárba vesznek. Beindította az életre kelt t. A gyerek megborzongott, és mélyr l jöv , hosszú sírásba kezdett. Sam újra leviharzott a háziasszony lakásába, és egy vészhelyzet esetére odakészített négyzet alakú fehér vásznat vett el az ágyról. Ó, igen, még néhány tiszta darabot. Miután elvégezte a szükséges teend ket, hátralépett, és alaposan megszemlélte a m vét. Bizonyos értelemben apának mondhatta magát; mindenesetre kell büszkeség töltötte el. Tökéletes kis teremtmény volt, majd kicsattant az egészségt l. - Hasonmást készítettem - állapította meg boldogan. Minden egyes részlet hibátlan. Az arc két oldala a kell mértékben különbözik egymástól. A két gyerek emésztési ritmusa teljesen egyforma. Ugyanaz a haj, ugyanolyan szín szem. Vagy talán mégsem? Sam a csecsem fölé hajolt. Megesküdött volna, hogy a másik apróság sz ke. Az övének viszont sötét a haja, s ahogy nézte, egyre sötétebbnek t nt.
Felkapta a csecsem t, másik kezével pedig megragadta a biokalibrátort. Amint leért, a gyerekeket egymás mellé fektette. Semmi kétség. Az egyik sz ke, a másik, az utánzat, immár kifejezetten barna. A biokalibrátor más különbségeket is kimutatott: teremtményének kicsit gyorsabb volt a pulzusa, s kevesebb a vörös vérsejtje. Agyának kapacitása egy kevéssel nagyobbnak mutatkozott, jóllehet tartalma nem tért el az eredetiét l. Adrenalin- és epekiválasztásának ritmusa teljességgel másmilyen volt. Most már bizonyosan hibázott valahol. Függetlenül attól, hogy a gyerek jobb vagy rosszabb képesség , mint a másik, a tény az, hogy nem h másolatot készített. Egyel re semmi módon nem tudott megbizonyosodni az általa létrehozott csecsem életképességér l. A másiknál erre nyilvánvalóan nincs is szükség. Hol ronthatta el? H en követte az utasításokat, a kalibrátor nélkül egy lépést sem tett. És ez sült ki a dologból. Túl kés n indította volna be az életrekelt t? Vagy egyszer en csak nem volt még elég jártassága? Az órájára pillantott, közel járt már az éjfélhez. El kellene tüntetni a gyerekteremtés nyomait, még miel tt a Lipanti n vérek hazaérnének. Sam gyorsan számba vette a lehet ségeket. Néhány perc múlva már jött is le a lépcs n egy régi asztalterít vel meg egy kartondobozzal. A kicsit bebugyolálta a terít be, majd betette a dobozba, s közben némi örömmel állapította meg, hogy megemelkedett a mérséklete. A gyerek g gicsélve konstatálta a fejleményeket. Eredetije egyet-kett t oázott válaszként. Sam csendesen kisurrant az utcára. Férfiak és n k tántorogtak kis trombitákat fújva. Miközben elért a harmadik sarokra, az emberek s n mondogatták egymásnak: hukk, boldog új évet, hukk. Amint balra fordult, meglátta a feliratot: Városi Lelencház. Egy oldalajtó fölött lámpa égett. Megfelel , de azért elég nagy ez a város neked. Samnek hírtelen új ötlete támadt, és gyorsan behúzódott egy fasor árnyékába. így biztos hitelesnek fog látszani. El vett egy ceruzát a bels zsebéb l, majd olyan apró bet kkel, amilyenekkel csak tudta, rákaparta a doboz oldalára: Kérem viseljék gondját az én drága kislányomnak. Nem vagyok férjnél Aztán letette a dobozt a küszöb elé, és addig nyomta a cseng t, amíg valami mozgást hallott belülr l. Amikor a n vér kinyitotta az ajtót, már újra a fasor fedezékében volt, az utca túloldalán. A köldök csak akkor jutott az eszébe, amikor már visszaért a penzióba. Megállt, és megpróbált visszaemlékezni. Igen, ezt a kislányt köldök nélkül állította össze! A hasa tökéletesen sima volt. Ez lett a kapkodás eredménye. Gyarló emberi munka. Biztos nagyot néznek majd a lelencházban, amikor kibontják a csecsem t. Vajon hogy próbálják megmagyarázni? Végigsimított a homlokán. - Én meg Michelangelo. még egy fölöslegeset is megengedhet magának, én azt az egyet is kifelejtem. Újév másnapján néhány unott sóhajtástól eltekintve a hivatal egész csendes volt. Már a könyv utolsó érdekfeszít oldalainál járt, amikor észrevette, hogy két ember toporog zavartan az asztalánál. Kelletlenül nézett fel. Az id töltés unalmas perceinkre - az élet újfajtáinak létrehozása lebilincsel volt. Tina és Lew Knight. Sam hitetlenkedve könyvelte el, hogy egyikük sem ül az asztalára. A lány azt a kis gy t viselte bal kezének gy sujján, amit karácsonyra kapott. Lew olyan szelídnek igyekezett látszani, mint egy birka, de nem nagyon sikeredett neki. - 0, Sam! Lew tegnap este… Sam, azt akartuk, hogy te tudd meg els ként… szóval, hát elég nagy meglepetés az ilyesmi… én csaknem… tudtuk persze, hogy nehéz lesz… Sam, mi úgy tervezzük, mármint hogy… …összeházasodunk. - fejezte be Lew a mondatot, szinte suttogva. Mióta csak ismerte Sam, most látta el ször bizonytalannak és kétked nek; úgy viselkedett, mint aki frissen kikelt oktupuszt talál a reggeli kávéjában. - Biztosan nagyot néznél, ha tudnád, miként hozakodott el vele - áradozott Tina. - Olyan nyakatekerten. Olyan félénken. Utána mondtam is neki, azt hittem egy pillanatra, hogy valami egész másról készül beszélni. Elég nehezen értettelek meg, ugye, drágám? - Hogy? Ja, igen, elég nehezen értettél meg. - Lew korábbi riválisára pislantott. - Elég nagy meglepetés, mi? - Ó, nem. Egyáltalán nem az. Olyan tökéletesen mentek egymáshoz, hogy kezdett l fogva biztos voltam a dologban. - Sam elmakogta a jókívánságait, s közben magán érezte Tina kutató pillantását. - És most, ha nem haragusztok, gyorsan el kell intéznem valamit. Egy különleges esküv i ajándék. Lew meghökkent. - Esküv i ajándék? Ilyen hamar? - Miért ne? - szólalt meg Tina. - Nem olyan könny ám megszerezni a legmegfelel bb dolgot. És természetes, hogy egy olyan különlegesen jó barát, mint Sam, valami különleges ajándékkal akar kedveskedni. Ez már sok volt. Sam fölkapta a kézikönyvet meg a kabátját, és elinalt. Mire a penzió vörös lépcs ihez ért, már lehiggadt. A vágás ugyan fájdalmas volt, de azért a szívéig nem hatolt. Még jót is mulatott magában, ahogy eszébe jutott, milyen képet vágott Lew, amikor asszonykája a kabátujjánál fogva ráncigálta. - Az az ember ma is itt volt, Weber úr. Azt mondta, hogy találkozni akar magával. - Miféle ember? Az a magas, öreg fickó?
Lipantiné bólintott, és elégedetten fonta össze mellén a karját. - Micsoda kellemetlen alak! Amikor megmondtam neki, hogy maga nincs itthon, er sködött, hogy azért csak vezessem föl a szobájához. Erre azt feleltem, a maga engedélye nélkül ezt nem tehetem, mire majd felnyársalt a szemével. Én ugyan soha nem hittem, hogy létezhet ördögi szem, bár mindig azt mondom, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja, de ha elfogadjuk, hogy van ilyen, hát akkor neki aztán az van. - Vissza fog jönni? - Igen. Megkérdezte, mikor szokott általában hazajönni, én meg azt mondtam, úgy nyolc körül. Azt gondoltam, hogy ha nem akarna találkozni vele, még mindig elég ideje maradna átöltözni, megmosdani, s még azel tt el tudna menni, hogy ideérne. Mert már bocsásson meg, Weber úr, amiért ezt mondom - nem hinném, hogy találkozni akarna vele, - Köszönöm. De ha megjön nyolckor, vezesse csak fel. Ha az az ember, akire gondolok, akkor illetéktelenül birtokában vagyok a tulajdonának. Szeretném megtudni, hogy honnan származik ez a dolog. Amikor felért a szobájába, gondosan eltette a kézikönyvet, és megparancsolta a doboznak, hogy nyíljon ki. Az alapfokú biokalibrátor nem volt túl nagy, egy újságpapírba be is lehetett göngyölni. Néhány perc múlva már ballagott is be a városba, hóna alatt szorongatva a furcsa alakú csomagot. Vajon egyáltalán meg akarja még kett zni Tinát? - t dött. Igen, mindennek ellenére igen. Tina még mindig az a n volt, akire vágyott, s jobban, mint korábban bárkire. Ha az eredeti Lew-hoz is ment férjhez, a másolat mindenképpen az övé lesz. Csak hát - csak hát a másolat azokat a jellemvonásokat fogja örökölni, amelyekkel Tina a mérések pillanatában rendelkezik; így meg könnyen elképzelhet , hogy is Lew-hoz fog ragaszkodni. Elég furcsa helyzetet szülne ez. Na de hát attól azért még messze vagyunk. Még talán mulatságos is lenne… Sokkal inkább izgatta egy esetleges hiba veszélye. Az a Tina, akit fog létrehozni, sok mindenben eltérhet a normálistól. A rózsaszínt néhol elfedheti a vörös; mint egy rosszul el hívott színes fénykép, Tina id vel megemésztheti saját gyomrát. Nagyon könnyen lehet, hogy teremtményében különös és gyógyíthatatlan elmebetegség lappang majd, ami csak az után tör a felszínre, hogy kölcsönösen mély vonzalom alakul ki közöttük. Hiszen végül is nincs valami nagy gyakorlata a hasonmáskészítésben és az emberek sokszorosításában. A Lipantiné unokahúga esetében elkövetett hibák mindenesetre erre utalnak. Sam tisztában volt vele, hogy Tinát akarata ellenére sohasem tudná levetk ztetni. A lovagiasságról alkotott fogalmai és a kisvárosi gyermekkor által belé ültetett szinte babonás tisztelete a n i nem iránt iszonyú rémülettel párosult; már csak a gondolatra is megborzadt, hogy egy ilyen szeretett lényt ugyanúgy szét kell esetleg szerelnie, mint… hát igen, mint az emberkét. De ha az összeállítás során elnézne egy alapvet fontosságú dolgot, mi más megoldás kínálkozna? Megoldás: semmit sem szabad elnéznie. Sam kesernyésen mosolygott, amint az srégi lift felfelé zötyögött az irodájához. Bárcsak volna egy kis ideje arra, hogy egy olyan emberen próbálkozzon el ször, akinek minden megnyilvánulását annyira ismeri, hogy a normálistól való legkisebb eltérés is azonnal szembeötl lenne. De a fura öregember meglátogatja ma este, és ha az Emberépít készlet ügyében jön, akkor Sam kísérleteinek azonnal l ttek. És különben is, hol találna egy ilyen embert? Nagyon kevés közeli barátja van, igazán bizalmas pedig egy sincs. És ha valamirevaló munkát akar végezni, akkor olyanembert kell találnia, aki legalább annyira közel áll hozzá, mint saját maga. Saját maga! - Megérkeztünk, uram. - A liftkezel szemrehányóan nézett rá. Sam diadalittas felkiáltására olyan hirtelen állította meg a liftet, hogy még vagy tizenöt centi hiányzott az emelet szintjéig. Ilyesmi akkor történt vele utoljára, amikor legels alkalommal babrált idegesen a kapcsolótáblán. Megkopott szaktudásán sopánkodva, morózusan csukta be az ügyvéd mögött az ajtót. Tényleg, hát miért ne saját maga? A saját fizikai sajátosságait mégiscsak jobban ismeri, mint Tina jellegzetességeit; hasonmásának bármely pszichikai gyengeségét jóval azel tt fel tudja ismerni, hogy azok elmezavarrá vagy valami még súlyosabbá fejl dhetnének. És az egészben az a legszebb, hogy semmiféle lelkiismeret-furdalás sem gyötörné, ha meg kellene szabadulnia egy felesleges Sam Webert l. Sót éppen ellenkez leg: a rémület, amely ebben a helyzetben úrrá lenne rajta, a megkett zött személyiség létezéséb l fakadna - a hasonmás elpusztítása csak megkönnyebbülést jelentene. Önmaga ikertestvérének a létrehozása elegend lesz ahhoz, hogy egy ismer s közegben megszerezze a szükséges gyakorlatot. Ideális helyzet, Aprólékosan kell majd jegyzetelnie, hogy amikor a saját személyes Tináját állítja össze, rögtön tudja, miképpen kerülheti el az esetleges buktatókat. S talán a vén gazembert egyáltalán nem is a készülék érdekli. De ha mégis, Sam még akkor is megfogadhatja háziasszonya tanácsát, és elmehet hazulról, amikor jön az öreg. Mindenütt kedvez kilátások. Lew Knight alaposan megbámulta Sam kezében a szerkezetet. - Az ég és minden lakója szent nevére, mi ez? Úgy néz ki, mint egy virágládába való f nyírógép!
- Ez, hogy úgy mondjam, egyfajta mér kacat. Egynémely dolgoknak a pontos méretét lehet vele meghatározni. Az ajándékról, amelyet kiterveltem, csak akkor lehet szó, ha tudom a pontos méretet. Vagy méreteket. Kijönnél egy percre, Tina? - Persze. - Gyanakodva szemlélgette a masinát. - Nem fog fájni? Sam megnyugtatta, hogy egy cseppet sem. - Csak azt szeretném, ha a ceremónia végeztéig titokban tartanád Lew el tt. Tina arca most már felderült, s követte Samet. - Hé, kolléga! - szólt az egyik fiatal ügyvéd Lew-nak, miután Samék kimentek. - Ne hagyja elmenni ket, kollégám. Sam mindig azt mondja, hogy amit egyszer megszerzel, ne engedd ki a kezed közül. Soha nem fogja visszahozni. - Lew er tlenül felnevetett, és a munkája fölé hajolt. - Most menj be, kérlek, a mosdóba - magyarázta Sam az elképedt lánynak. - Én kint fogok állni, és majd azt mondom mindenkinek, hogy ne menjenek be, mert rossz. Ha egy másik n van bent, várd meg, amíg kijön. Azután vetk zz le. - Vetk zzek le?! - visított fel Tina. Sam bólintott. Aztán nagyon gondosan, a m ködés minden apró részletére súlyt fektetve elmondta, hogyan kell használni az alapfokú biokalibrátort. Hogyan kapcsolja be a készüléket, miként indítsa el a szalagot. Fontos, hogy testének minden egyes porcikáját végigpásztázza a m szerrel. - Ez a kis kar teszi lehet vé, hogy a hátadon is végigfuttasd. Azt hiszem, minden világos. Na gyerünk! A lány tizenöt perc múlva kész is volt, helyreigazgatta a ruháját, és elmélyülten tanulmányozta a szalagot. - Ilyen különös dolgot még életemben nem láttam. A tekercs szerint a jódtartalmam… Sam siet sen elvette le a biokalibrátort. - Nem érdemes több szót vesztegetni rá. Ez egyfajta kód. Megtudom bel le a pontos méretet, s hogy mib l mennyi van. Teljesen oda leszel az ajándéktól, ha meglátod. - Gondolom. - Tina Sam fölé hajolt, aki letérdelve vizsgálgatta a szalagot, hogy vajon helyesen használta-e a lány a szerkezetet. - Tudod, Sam, én mindig is becsültem az ízlésedet. Szeretném, ha sokszor eljönnél hozzánk, miután összeházasodtunk. Micsoda nagyszer ötleteid lehetnek! Lew egy kicsit túl… túl törtet , vagy nem? Enélkül persze, tudom, hogy nincs siker, de a siker nem minden. Szóval szerintem az embernek a vel déssel is tör dnie kell. Ugye, továbbra is segítesz nekem ebben, Sam? - Persze - válaszolt a férfi határozatlanul. A szalag tökéletes volt. No, akkor lássunk munkához! - Szívesen segítek mindenben, amiben csak tudok… Csengetett a liftért, s közben észrevette, hogy Tina milyen kétségbeesett tanácstalansággal figyeli. - Ne aggódj, Tina. Nagyon boldog leszel Lew-val. És ez az esküv i ajándék nagyon fog tetszeni neked. - De nem annyira, mint nekem, tette hozzá magában, amint belépett a liftbe. Amikor hazaért, kicsomagolta a készüléket, és levette a ruháit. Néhány perc múlva önmagáról is volt már egy szalagja. Egy kicsit alaposabban szerette volna átvizsgálni, de a cél közelsége türelmetlenné tette. Bezárta az ajtót, gyorsan eltakarította a szobából a felgyülemlett lim-lomot, megparancsolta a doboznak, hogy nyíljon ki - és már kezdhette is a munkát. Id közben arról sem feledkezett meg, hogy bosszankodva dünnyögjön valamit Meggie néni nyakkend inek - a piros-kék nyakkend szinte már az idegeire ment. Mindenekel tt a vizet. Akár már rögtön kezdhette is gy jteni - az emberi testhez, különösen, ha feln ttról van szó, tudvalev en rendkívül sok kell. El leg már vett egy halom lábost - egyetlen árva vízcsapjának jó sok idejébe fog kerülni, míg megtölti ókat. Amint az els t a csap alá tette, hirtelen eszébe jutott, hogy a víz kémisi szennyez dései esetleg kihatással lehetnek a végeredményre. Hát persze, nagyon is könnyen! Ezek a 2353-ban játszadozó gyerekek valószintileg a világ legtermészetesebb módján teljesen tiszta H2O-t használnak majd; a kézikönyv nem szólt err l, ó meg honnan tudja, milyen víz a legalkalmasabb. Mindenesetre az egészet felforralja a kémiai t zhelyén, és amikor majd Tina összeállításához Iát, tökéletes aqua pora áll a rendelkezésére. Ez még egy érv amellett, hogy el ször a saját képmását alkossa meg. Miközben arra várt, hogy fölforrjon a víz, körülbástyázta magát a szükséges kellékekkel - így majd a lehet legkönnyebben érheti el ket. A készletei er sen megfogyatkoztak. A csecsem höz elég sok hasznos anyagot felhasznált - igencsak kellemetlen, hogy nem látta el re kés bbi terveit, és nem szerelte szét. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy semmiképpen sem hagyhatja életben hasonmását, szóljon bár akármi érv is mellette. Szét kell szerelnie, különben nem lesz elég alapanyaga II. Tinához. (Vagy az els höz?) Átlapozgatta az alkotórészekr l, az emberek össze- és szétszerelésér l szóló VI., VII. és VIII. fejezetet. Korábban már rengetegszer átnézte ket - sok jogi vizsgán ment azonban át úgy, hogy az utolsó pillanatban még egyszer átfutotta az anyagot. Nyugtalanította az idegi labilitás állandó emlegetése. A készlet segítségével el állított emberi lények a legjobb esetben is csak a középkori ember babonás hajlamainak és kényszerképzeteinek a szintjére n hetnek fel. Hosszú távon semmiképpen sem maradnak normálisak - ügyeljünk rá, hogy ne is tekintsük ket annak. Tina esetében persze nem lenne számottev az eltérés - és ennél most semmi sem lehet fontosabb.
Miután az anyagmintákból összeállította a megfelel méreteket, az életrekelt t az ágyhoz rögzítette. Aztán rendkívül lassan, szemét le sem véve a kézikönyvr l, elkezdte megkett zni Sam Webert. A következ két órában többet tudott meg fizikai korlátairól és képességeir l, mint bárki más azóta, hogy egy jámbor f eml s rájött arra, miként lehet a mells végtagok igénybevétele nélkül közlekedni a földön. Furcsa módon se szorongás, se diadalmámor nem fogta el. Éppen olyan volt, mint amikor valaki el ször szerel össze vev készüléket. Gyermekjáték. Mire elkészült, a fiolák és üvegek nagy része kiürült. A háromdimenziós nedves anyagminták egymás hegyén-hátán zsúfolódtak a dobozban. A kézikönyv elárvultan hevert a padlón. Sam Weber az ágy mellé állt, és lenézett az ágyon fekv Sam Weberre. Már csak az életre keltés volt hátra. Nem mert túl sokáig várni, nehogy tönkremenjen valami, s megismétl djenek a kisgyermek készítésekor el állt hibák. Lerázta magáról az émelyít érzést, hogy mindez rossz álom csupán, körülnézett, vajon a szétszerel elég közel van-e, és beindította az életrekelt t. Az ágyon hever ember felköhögött. Majd megmozdult. Aztán felült. - Uhh - nyújtózott egyet. - Egész t rhet , nem mondom. Hirtelen leugrott az ágyról, és megragadta a szétszerel t. Nagy csomókban tépte ki a közepéb l a huzalt, azután az egészet levágta a földre, és egy halom ronccsá rugdosta. - Az én fejem fölött ugyan ne lebegjen Damoklész kardja - közölte a tátott szájjal bámuló másik Sam Weberrel. - Bár, ha jól belegondolsz, használhattam volna akár ellened is. Mikor Sam magához tért, lehuppant az ágyra. Lassan lecsillapodott, és belenyugodott a dologba. A gyámoltalan csecsem és a szerencsétlen kis emberke szörny élménye után álmában sem gondolta volna, hogy a hasonmása ilyen kitör lelkesedéssel robban az életbe. Az igazság persze az, hogy miért is ne tenné ezt végül is fizikai és szellemi erejének teljében Iává, tökéletesen kifejlett ember. - Hát ez bizony nagyon nem jó - szólalt meg végül rekedtes hangon. - Labilis alkatú vagy. Téged nem lehet normális emberek közé engedni. - Hogy én labilis alkatú vagyok? - hördült fel a képmása. - Nézd csak, ki mondja ezt! A fickó, aki egész eddigi életét végigpiszmogta, aki olyan n t akar feleségül venni, aki biológiai ösztönök kisminkelt és hiú gy jteménye! Ez a n térden csúszna bárkihez, akinek van annyi esze, hogy tudja, mivel lehet megfogni t… - Tinát kihagyod a játékból, világos?! - csattant fel Sam, bár eléggé kényelmetlenül érezte magát, hogy ilyen lejáratott fordulattal fejezte ki magát. A hasonmása ránézett és elvigyorodott. - Jói van, kihagyom. De a testét aztán nem! Figyelj csak ide, Sam vagy Weber, vagy mit tudom én, hogy szólítsalak. Éld csak nyugodtan az életedet, és én is élem a magamét. Még ügyvéd se leszek, ha ez téged boldoggá tesz. De ha már Tináról van szó, hadd mondjak valamit. Nincs elég alapanyagod, hogy másolatot készíts róla, ami, meg kell mondjam, hamvába holt, gyenge kis ötlet volt, bennem viszont éppen elég van az érzéseidb l és ellenérzéseidb l ahhoz, hogy nagyon akarjam t. És én meg is tudom szerezni magamnak, te viszont nem. Nincs elég sütnivalód hozzá. Sam talpra ugrott, a keze ökölbe szorult. Azután észrevette, hogy a másik pontosan olyan termet , mint , sót a tekintete még egy fokkal magabiztosabbnak is mutatja. Semmi értelme a harcnak - legjobb esetben is döntetlen lenne a vége. Újra érvekkel próbált el hozakodni: - A kézikönyv szerint - kezdte - hajlamos vagy az ideggyengeségre… - A kézikönyv! A kézikönyv négy évszázad múlva él gyermekek számára készült, akiknek már válogatott olvasmányok és tudományos ismeretek állnak a hátuk mögött. Szerintem én… Kétszer egymás után kopogtattak. - Weber úr! - Igen? - reagáltak egyszerre mind a ketten. Hallották, hogy zihál odakint a háziasszony, aki aztán bizonytalanul rákezdte: - A-az az úr van odalent. Szeretne találkozni magával. Mondhatom azt, hogy itthon van? - Nem, nem vagyok itthon - szólt a hasonmás. - Mondja meg neki, hogy egy órája elmentem - mondta Sam ugyanabban a pillanatban. Még egy görcsös sóhaj, majd gyorsan halkuló léptek. - Hát ezt jól elintézted! - tört ki Sam alteregója. - Miért nem tudtad befogni a szádat? Nem csodálkoznék, ha a szerencsétlen asszony rögvest szívrohamot kapna. - Megfeledkezel arról, hogy ez az én szobám, és te csak egy rosszul sikerült kísérlet eredménye vagy! indulatoskodott Sam. - Pont annyi jogom van, s t több is… Hé, mi a fenét csinálsz? A másik kinyitotta a faliszekrényt, és éppen belebújt egy nadrágba. - Semmi különöset, csak felöltözöm. Ént lem nyugodtan mászkálhatsz meztelenül, ha ezt izgalmasnak találod, de én egy kicsit normálisabban szeretnék kinézni.
- Azért vetk ztem le, hogy meg tudjam állapítani a méreteimet. Vagy a te méreteidet? Azok az én ruháim, ez az én szobám… - Ugyan, ne bolondozz. A törvény el tt soha semmit nem tudnál bebizonyítani. Ne akard, hogy olyan közhelyekkel példálódzam, mint mondjuk: ami a tiéd, az az enyém és így tovább. Kintr l súlyos léptek robaja hallatszott. Az ajtó el tt elhalt a zaj. Mintha cintányérok csattogtak volna körös-körül, és elviselhetetlen h ség rémítette ket. Aztán elenyésztek a fülsiketít hangok. A falak megsz ntek remegni. Csend lett, és égett fa szaga terjengett. Megperdülve látták, hogy egy hosszú fekete kabátos, iszonyúan magas, iszonyúan öreg ember lép át az ajtó elüszkösödött maradványain. Jóval magasabb volt, mint a bejárat, s ahogy bejött, nem hajolt le, hanem behúzta a fejét a ruhájába, majd megint kitolta. Weber és alteregója ösztönösen közelebb húzódott egymáshoz. Mélyen bent ül szemében semmi fehérség nem volt, csak a feketén szikrázó írisz. Sam Webert a biokalibrátor tapogatóira emlékeztette - inkább csoportosított, következtetéseket vont le, mintsem látott vele. - Úgy látszik, nemhiába féltem attól, hogy elkésem - dünnyögte végül hátborzongató hangon, elnyelve a szóvégeket. - Amint látom, Weber úr már szíveskedett megkett zni magát, és így igen kellemetlen, bár szükséges tennivalóknak nézünk elébe. A hasonmás meg összezúzta a szétszerel t. Hát ez bizony baj, nagy baj. Manuálisan kell elvégeznem a dolgot. Undorító egy munka. Beljebb ment a szobába, égészen addig, míg csaknem a b rén érezte a rettegésüket. - Ez a kis közjáték eddig már négy f program lebonyolítását zavarta meg, de a készlet visszaszerzésére tett kísérletek közben nem hághattuk át az elfogadott társadalmi normákat, és teljes bizonyossággal kellett megállapítanunk, kihez is került a doboz. Lipantiné idegösszeomlása természetesen sürg s intézkedéseket tett szükségessé. A hasonmás megköszörülte a torkát. - Ön ugye… - Nem, valóban nem vagyok igazi ember, hanem csak finom munkával el állított szerény közalkalmazott. A teljes huszonkilencedik körzet népességellen reként dolgozom. A lényegre térve: a készletet, ami ide került, eredetileg thregandriai gyermekeknek szánták, akik az én körzetembe jöttek tanulmányi kirándulásra. Egyikük, akinek Weber-specifikációi vannak, a készletet az id úton szerette volna megkapni, de mivel ez eltér a szabályostól, a csomag - dolgavégezetlenül - eltévedt, s végül ezért kötött ki itt. Sajnos olyannyira letért a pályájáról, hogy csak indirekt kutatási módszerekkel sikerült megtalálnunk. A népességellen r kis szünetet tartott; Sam alteregója idegesen huzigálta a nadrágját. Samet viszont kegyetlenül zavarta a meztelensége - ha legalább egy fügefalevéllel eltakarhatná magát! Úgy érezte magát, mintha az édenkertben lenne, s megpróbálna valami értelmes magyarázatot adni arra, miért is evett a tiltott gyümölcsbál. Mogorván vette tudomásul, hogy a ruhának mennyivel nagyobb szerepe van az emberré alakításban, mint bármiféle emberépít készletnek. - Természetesen vissza kell szereznünk a készletet - folytatódott a staccato mennydörgés -, és el kell tüntetnünk káros m ködésének a nyomait. Amint azonban tisztáztuk az ügyet, semmi akadálya annak, hogy Weber úr élete visszatérjen a szokott mederbe. A probléma persze az, hogy kett jük köz ! melyik az eredeti Sam Weber. - Én vagyok az - nyögték ki mindketten, majd egymásra meredtek. - Gond, gond - dünnyögte az öreg. Tüdejéb l jeges szélként sóhajtás szakadt ki. - Hogy nekem mindig csak gondjaim vannak! Hát miért nem lehet egyszer már nekem is egy olyan sima ügyem, mint egy testalkotónak? - Figyeljen csak ide - kezdte a hasonmás. - Az eredeti biztosan… - Sokkal magabiztosabb és kiegyensúlyozottabb, mint a másolat - szakította félbe Sam. - Így tehát valószín nek t nik… - Hogy meg tudja állapítani, melyikünk az igazi - csapott le hirtelen a mondatra az alteregó. - Abból, amit Iát és már eddig is látott, nem tudja megmondani, melyikünk a társadalom teljesebb érték tagja? Milyen szemérmetlenül magabiztosnak próbál mutatkozni a kispajtás - álmélkodott Sam. - Hát nem veszi észre, hogy olyasvalakivel áll szemben, aki könny szerrel felismeri az idegi különbségeket? A mostani pszichiáterekkel ellentétben, ez az öreg nem csupán tapogatózik, hanem a küls ségeken átlátva, a személyiség legmélyéig képes hatolni. - Hogyne tudnám. Egy kis türelmet. Sietség nélkül tet l talpig szemügyre vette ket. Feszülten várakoztak. A csönd a fülükben dobogott. - Igen - mondta végre az öregember. - Igen, nyilvánvalóan. Aztán el relépett. Hosszú karja kinyúlt. És elkezdte szétszerelni Sam Webert. - De hát várjonnn… - kezdte Weber, jajkiáltása azonban el bb sikollyá fokozódott, majd cseppfolyós motyogásban halt el. - Jót tenne az idegállapotának, ha nem nézne ide - javasolta a népességellen r. A hasonmás mély megkönnyebbüléssel sóhajtott, azután elfordult, és egy inget kapott magára. Mögötte egy darabig - feler södve majd elhalkulva - folytatódott még a motyogás.
- Tudja - szólt mögüle a szaggatott, dünnyög hang -, nem az ajándékot féltjük önökt l, hanem azt, ami benne testet ölt. Az önök civilizációja még nem elég érett a befogadásához. Érti, ugye? - Tökéletesen - válaszolta a Weber-utánzat, miközben csomót kötött Maggie néni piros-kék nyakkend jére. Etédi Péter fordítása
ALGIS BUDRYS: CSILLÁMLÓ FAL, ÉJI SZEM
Galambbúgásra emlékeztet lágy hangon megszólalt a telefon Rufus Sollenar asztalán. Sollenar ötven lépéssel arrébb állt, oroszlánfejét felszegve és farzsebébe dugott kézzel az éjszakai világot kémlelte a Manhattan Island fölé magasodó kristályfalon át. Az ablak olyan magasan volt, hogy a kilátás egy részét eltakarták a folyó felett alacsonyan vonuló felh k. Fölötte a csillagok, alatta a fényárban úszó város körvonalai rajzolódtak ki. A Long Island repül tér irányában egy hullócsillag - egy interplanetáris rakéta -zúgott lefelé, mint egy karcolás a pokol kormos ajtaján. Sollenar szeme észrevette, de ó a teljes látványt figyelte, nem egyes részleteit. Szeme ragyogott. Amikor meghallotta a telefont, ajkához emelte bal kezét. - Igen? - Kezén drágaköves gy k csillogtak, úgy néztek ki, mint a rézpántok, melyekkel egykor a fából készült hadihajók bordázatát er sítették meg. Íróasztala fel l személyi titkárn jének hangja szállt felé. Valahol az épületben ült egy irodában a képerny el tt és azt mondta: - Mr. Ermine azt állítja, be van jelentve. - Nem - eresztette le kezét Sollenar, és visszatért a panorámához. Amikor húsz évvel fiatalabb volt, és a szerény optikai üzemet vezette, amely a Sollenarok három nemzedékét tartotta el, nagyon szeretett volna ilyen helyen élni, és érezni azt, amit elképzelése szerint az emberek ilyen helyen éreznek. Most már nem képzelt semmit. itt lenni - az egy dolog. Majdnem elveszíteni mindent, és az utolsó pillanatban visszaszerezni, az egy másik. Most már tudta: nemcsak ma lehet itt, hanem holnap is, mindig itt lehet. Gy zött. A játékban megnyerte az Empa-Videt, és az Empa-Vid megnyer számára mindent. A város nemcsak a szeme elé táruló látvány volt, hanem dinamikus rendszer, melyet manipulálni tud. Egyek voltak, és a város. A felszínen tartotta ót, eltartotta, itt fenn, a magasban, feje felett a csillagokkal és alatta a fény lyuggatta köddel.
A telefon felbúgott: - Mr. Ermine azt állítja, üzleti megbeszélésük van. - Sosem hallottam róla - a bal kéz ékkövei ismét leereszkedtek Sollenar ajka el l. Szerette az efféle játékokat. Felemelte jobb kezét, és anyagtalan éjkék selyemkeszty t húzott rá, amelyben fémdrótok finom ezüstszálai futottak az ujjhegyek felé. Magasba emelte kezét, és összeérintette két ujját: a szobában zene csendült fel. Más ujjai között zárta az áramkört: a szoba túloldala fel l, a teraszról, ahol szétnyílt az átjáró, lágy n i nevetés szállt felé. Arrafelé lépett. Az áttetsz függöny egy rétege elfedte az ajtónyílást, és könnyedén hullámzott a terasz fel l lengedez szell ben. A függönyön átlátszott a kis asztal az ég gyertyákkal, mellette egy edényben a jégbe h tött bor, a két karcsú szék. Az egyiken Bess Allardyce ült sudáran és fenségesen - mindez a dereng függönyön át, mint egy álom kezdete vagy vége. - Mr. Ermine emlékezteti önt, hogy a találkozót 1998-ban, a Rádiósok Nemzetközi Társaságának évi üzleti ebédjén beszélték meg. Sollenar még befejezte az utolsó lépést, azután megállt. A bal kezére nézett. - Mr. Ermine az RNT Különleges Kapcsolatok Osztályától jött? - Igen - felelte rövid szünet után a hang. Sollenar jobb kezének ujjai kúp formára zárultak. Az átjáró becsukódott. A zene elnémult, a lány elt nt. - Rendben van. Mondja meg Mr. Ermine-nek, hogy jöjjön fel. - Sollenar az íróasztalhoz ment és leült. Az iroda ajtaján csöngettek. Sollenar begörbítette egyik ujját a bal kezén, mire az ajtó kitárult. Egy másik mozdulattal meggyújtotta az ajtó melletti lámpát. maga árnyékban ült, mikor Mr. Ermine belépett. Ermine koromfekete öltözéket viselt cingár alakján. Kezében nem volt semmi. Kerek és lágy arca volt, melyet sötét barkó keretezett. Feje kopasz volt. Megállt Sollenar íróasztalánál, és megszólalt. - Szeretnék egy kis fényt, hogy lássam, Mr. Sollenar. Sollenar behajlította kisujját. A mennyezeti lámpa egyenletes, szelíd fénybe borította az irodát. A kristályfal tükörré vált, melyen csak a város leger sebb fényei pislákoltak át. - Csak szemügyre akartam venni - szólt Sollenar. - Azt hittem, már találkoztunk. - Nem - mondta Ermine, miközben keresztülsétált az irodán. - Nem hinném, hogy valaha is látott engem. - Zsebéb l irattárcát vett el és megmutatta igazolványát Sollenarnak. - Nem vagyok valami híres ember. - Foglaljon helyet - intett Sollenar. - Mivel szolgálhatok? - Pillanatnyilag én szolgálhatok önnek valamivel.
Sollenar hátrad lt a székben. - Igen? Ön? Most? - Ermine-re bámult. - Mikor részt vettem az igazgatóság 98-as ebédjén, azt hittem, a Különleges Kapcsolatok Osztálya nagy hasznára lesz a szervezetnek. Ezért szavaztam rá, és a hatalomra, mellyel felruháztuk. Azt azonban sosem hittem, hogy személyesen is kapcsolatba kerülök vele. Csak arra emlékszem, hogy maguknak korlátfan felhatalmazásuk van minden RNT-tagtól. - Na persze 98 óta eltelt egy kis id - mondta Ermine. - Gondolom, szöv dött körénk néhány legenda, ipari pletykák meg ilyesmi. - Valóban. - A mi feladatunk azonban nem korlátozódik a rendfenntartásra, Mr. Sollenar. Tudomásunk szerint ön nem sértett meg egyetlen szabályzatot sem. - Tudtommal sem. De ebben senki sem lehet száz százalékig biztos. Ilyen körülmények között nem. - Sollenar arcára még nem ült ki a szokásos széles mosoly. - Biztos vagyok benne, hogy tudják ezt. - Van az FBI-nál egy kissé kevésbé ambiciózus bátyám. Mikor erre a pályára léptem, azt mondta nekem, számítsak arra, hogy mindenki reagálhat úgy, mintha b nös lenne. - Igen mondta Ermine, ügyet sem vetve Sollenar önkéntelen hunyorítására -, ez az egyik komplikáló tényez az olyan munkában, mint az enyém vagy a bátyámé. De én csak tanácsot adni jöttem, Mr. Sollenar. Semmi másért. - Milyen ügyben, Mr. Ermine? - Szóval, az ön részvénytársaságának egy új videorendszer szabadalma került a birtokába. Tudom, hogy ez új szórakoztató eszközök gyártását és végeredményben hatalmas üzletek lehet ségét jelenti. Fantasztikus értékekr l van szó. - Az Empa-Vid - helyeselt Sollenar. - Az emberi agyban különböz tudattalan stimulátorok ködnek és hatnak a nyilvánvalóan szubjektív gondolatokra. A visszacsatoló érzékel kkel felszerelt vev készülék meghatározza az adott ember reagálását ezekre a stimulusokra, egyeseket feler sít, míg másokat visszaszorít, így teljes érzelmi kapcsolat jön létre a felfogó személy és az elgondolt tárgy között. Más szóval, az Empa-Vid a hallgató érzelmeit hangszerel rendszer. Az otthoni készülék önálló, csak részben rögzített, és nem nagyobb egy átlagos tévékészüléknél. Az Empa-Vid kompatibilis a normális tévékészülékekkel - kivéve persze, ha az elgondolt tárgy túlságosan halvány és homályos. Így az embernek csak egy EVegységet kell vennie. - Sollenarnak jólesett, hogy büszkesége tárgyának el nyeit ecsetelheti. - És nagyon méltányos áron. Így igaz, Mr. Sollenar. De azért akadtak nehézségei, hogy a rendszere számára partnereket találjon a tévétársaságok között. Sollenar lebiggyesztette ajkát. Mr. Ermine felemelte egyik ujját. - El ször, ugye, meg kellett szerezni a szabadalmat a tulajdonképpeni feltalálótól, akit Cortwright Burr is megkörnyékezett.
- Igen, így volt - mondta Sollenar teljesen új hangon. - A verseny Mr. Burr és ön között kemény és régóta tart. - Elég kemény- mondta Sollenar, és mereven bámulta az iroda csupasz falát. Abban az irányban voltak Burr irodái, néhány épülettel távolabb. - Nem akarom ezt a kérdést feszegetni, hiszen Mr. Burr éppen olyan jónev tagja az RNTnek, mint ön, Mr. Sollenar. Az EV gyártásában mindenesetre további nehézségek merültek fel, mindenekel tt az igen magas el állítási költségek miatt, beleértve az adóállomások és a hálózati reléállomások átalakítását ilyen jelleg adásokhoz. - Igen, így volt. - Végül valahogy sikerült. Ön mutatott rá, hogy elég egyetlen állomásnak átállnia, és néhány EV-készüléket kell csak nyilvános helyeken elhelyezni az állomás hatósugarában ahhoz, hogy a normál tévéállomások elveszítsék versenyképességüket a hirdetési bevételek területén. - Igen. - Végül az utolsó nehézséget néhány napja gy zte le, mikor az ön Empa-Vid RT-je bocsánat, a Sollenar Rt. Empa-Vid leányvállalata - megszerezte a részvénytöbbséget a Világtévé-hálózatban. - Nem értem, Mr. Ermine - mondta Sollenar - , miért hozakodik ezekkel el ? Meg akarja mutatni, mi mindent tudj Ezek az ügyletek az RNT bizalmas iratai között szerepelnek, és megfelelnek a szabályzatoknak. Ermine felemelte a másik ujját. - Elfelejti, csak azért jöttem, hogy tanácsot adjak. Két dolgot szeretnék mondani, mégpedig a következ ket. Ezek az ügyletek azért kerültek az RNT iratai közé, mert egy csomó RNTtag és igen jelent s t ke érdekelt bennük. Továbbá, a Világtévé kizárólagos joga - az RNTszabályzatok szerint - csak addig áll fenn, amíg a piac telitettsége eléri a 33 százalékot. Ez pedig hamarosan bekövetkezik, ha az EV valóban olyan jó, mint amilyennek látszik. Ezután a szabályzatok szerint a Világtévé jogait korlátozni kell, hogy hatékonyan lehessen védekezni a versenytársak szabadalombitorlása ellen. Akkor pedig az egész RNT-tagság és t kéjük nagy része érdekeltté válik az EV-ben. Ezért ennek a t kének egy részét már most el re mozgatják. Egy ilyen komplex rendszer végs soron a Sollenar Részvénytársaság integritásától függ. Ha a Sollenar-részvények értéke zuhan, nemcsak ön, hanem sok RNT-tag is kínos helyzetbe kerül. Más szóval: az EV nem vallhat kudarcot. - Ezt mind tudom! Na és? Nincs kockázat. Átnéztem az összes kapcsolódó szabadalmat. Az EV-rendszer nem avulhat el katasztrofálisan. - A Marson is vannak mérnökök - vetette közbe Ermine. - Marsi mérnökök. Halódó faj, de senki nem tudhatja, mire képesek még.
Sollenar felemelte busa fejét. Ermine folytatta: - Ma este osztályunk tudomására jutott, hogy Cortwright Burr néhány hete szoros kapcsolatban áll a marsiakkal, akik csináltak neki néhány gépet. Burr rajta volt azon a járaton, amely néhány perce szállt le a reptéren. Sollenar keze ökölbe szorult. A lámpák ki-be kapcsolódtak, és az iroda nyöszörgött. A teraszról üvegcsörömpölés és rémült kiáltás hallatszott. Mr. Ermine elnézést kért, meghajolt és távozott. Néhány perccel kés bb Mr. Ermine kilépett a Sollenar Irodaházból a gyalogos szintre. Keresztülsétált a tájképeket utánzó kerten és zúgó patakon, az utca felé vezet központi sétányon. A sövénynél megállt, leszakított egy virágot, és beszívta illatát. Azután továbbment, a virágot csupasz ujjai között tartva. A légcsónak kötelén forogva Rufus Sollenar lassan siklott a szél hátán Cortwright Burr irodaháza fölé. Az épület csak lábai végével támaszkodott a talajra, akár valami pók. Széles, lapos tömbje eserny ként borult a környez belvárosi háztömbök fölé. Sollenar az épülethez irányította a magasan fölötte lebeg m anyag ballont. A hálószerkezetben elhelyezett m anyag palackokból kilövell s rített gáz sugaraival kormányozta magát. A városi légelhárító radarrendszer az egész repül szerkezetb l egyedül csak Sollenart tudta volna érzékelni, azonban hosszú, lebeg szárnyú öltözéket viselt, amely tompa fekete fémlemezb l készült. A szem számára testetlen és láthatatlan volt. Az elektronikus érzékel k számára sem volt egyéb rezg elektromosságnál, mintha a szél kapott volna fel egy fémhártyát az egyik szemétdombról. Mintha ott sem lett volna - eszményi körülmények egy gyilkosnak. Odalebbent Burr ablaka elé. A férfi odabent ült, íróasztala fölé görnyedve. Valami labdacsfélét tartott a kezében. Sollenar beakasztotta szíját a párkány peremébe. Szivacstalpú csizmájával megtámaszkodott, az üveghez érintette bal kezét és kört rajzolt rá, azután benyomta. Puffanás Burr irodája szónyeltén, és már nem volt akadály Sollenar el tt. Térdét állához húzva el relendült, pisztolya a jobb kezében. Megingott, és térdre esett, de a fegyvert el reszegezte. Burr felriadt az Iróasztalnál. Még mindig kezében tartotta a kis narancs-aranyszíne fémgömböt, melyet sötétebb bronzszín csíkok hálóztak be, kusza formájú berakásokkal. az! - kiáltotta Burr, mikor Sollenar rál tt. Sollenar zihálva figyelte, ahogy a lövedék eltalálja Burrt. El ször a teste csuklott hátra, majd a feje és végtagjai. A hangtompítós pisztoly szinte zajtalan volt. Burr keresztüll ve nekivágódott a falnak. Sollenar sápadtan és reszketve az aranylabdáért nyúlt. Az jutott eszébe, vajon Shakespeare hol látott ilyet; hogy egy öreg embernek ilyen sok vára legyen.
Burr faléje nyújtotta a gömböt. Kidülled szeme rámeredt, ruhája vörösre rázott, testében recsegtek a törött csontok. A faltól Sollenar felé tántorgott, mintha át akarná ölelni. Különös, de még élt. Sollenar összerázkódott és újra l tt. Burr megint hátravágódott. Ahogy a falhoz csapódott, a labda kihullott szétnyíló ujjai közül. Akármi is volt - illatlabdacs, narancs vagy mi -, értékesnek t nt. Sollenar a guruló golyó után vetette magát. És Burr újra megmozdult, hogy megakadályozza. Arca szinte nem volt, gerince megreccsent, ahogy a hatalmas, láthatatlan súly ránehezedett. Sollenar hátrált egy lépést. Burr pedig feléje lépett. Az aranylabda egy távoli sarokban hevert. Sollenar kétségbeesetten emelte fel a pisztolyt, és ismét tüzelt. Burr felágaskodott, tántorgott, és szélmalomként hadonászó karokkal rázuhant a kincsre. Sollenar arcán könnyek peregtek végig. Egy lépést tett el re, és… Burr a sarokban felemelte a fejét, és kezdett feltápászkodni. Sollenar az ablakhoz hátrált, a pisztoly kalapácsként ütötte csuklóját, amint kil tte a tárból a maradék töltényeket. Lihegve kapaszkodott fel az ablakpárkányra, magára kapcsolta a szíjat, és közben a válla fölött hátrapillantott… Burr megcsonkítva és vérben ázva közeledett az irodán át. Ellökte magát a párkánytól, és ügyetlenül matatott a légcsónak vezérlésén. Magasan a feje fölött kilövellt az illékony ballaszt, és szétáradt a leveg ben, még miel tt Sollenar földet ért volna. Zokogva emelkedett a magasba… És Burr ott állt az ablakban, összeroncsolt kezével az üvegbe vágott lyuk peremébe kapaszkodott, és dülledt szemmel, mereven bámulta a titokzatos égbolton átrepül Sollenart. Leszállt saját házának tetején, ahol egy berendezés segítségével megsemmisítette a pisztolyt és a többi felszerelést. Kés bbre halasztotta a kérdést, miért nem halt meg Burr azonnal. Üres kézzel tért haza. Belépett az irodába, és telefonon közölte alkalmazottaival indulása és visszatérése pontos idejét, és tudta, hogy ezzel megússza a városi hatóságok esetleges kellemetlenkedését. Ez egyszer volt. ráadásul tanú sem volt, aki összekuszálná az ügyet. Bár ne lett volna ilyen határozatlan; otthagyta Burrt, és nem hozta el, ami miatt odament. Hát persze, még ha a pisztoly nem is végzett az öreggel, azzal a vékony lábú, foltos b öreggel, akkor is elbán! volna ezzel a sovány, vérz , öreg testtel - ezzel a foltos öregemberrel. A kinccsel együtt odavonszolhatta volna magát az ablakhoz, belécsimpaszkodhatott volna az öreg, lábaiba kapaszkodott volna, és igyekezett volna belékapaszkodni fekete álruhájába az az összetört, halhatatlan öregember.
Sollenar felemelte kezét. A városra nyíló nagy ablak átlátszatlanná vált. A teraszajtón Bess Allardyce kopogott halkan. Sollenar azt hitte, hogy a n már órákkal korábban hazament. Örömmel nyitott ajtót, és visszamosolygott rá, közben érezte, hogy az arcára száradt könnyek húzzak a b rét. Megfogta a n feléje nyújtott kezét. - Megvártál - sóhajtotta. - Sok ennyit várni annak, aki olyan szép, mint te. Bess ránevetett. - Menjünk ki, és nézzük a csillagokat. - Nincs h vös? - Késztettem forralt almabort. Iszogatunk és gondolkozunk. Hagyta, hogy a n kivezesse a teraszra. Ráhajolt a mellvédre, karját Bess remeg derekára fonta. Köpenye befedte mindkettejük vállát. - Bess, sosem kérlelnélek, hogy maradj velem, akárhogy is alakulnak a körülmények. De eljöhet az id , amikor képtelen leszek ebben a városban élni. Mit szólsz ehhez? - Nem tudom - felelte szintén. Ekkor a mellvéd peremén, kettejük között falbukkant Cortwright Burr keze. Sollenar a kapaszkodó ujjakra meredt, melyek az épület sima falán lógó ember teljes súlyát tartották. Zizeg , csusszanó hang hallatszott, és megjelent a másik kéz is. Vakon tapogatott fogódzó után, majd megkapaszkodott a k ben. Az ujjak görcsösen feszültek és vörösek voltak, hegyük benyomódott az er lködést l, ahogy Burr megpróbálta fejét és vállait a mellvéd fölé emelni. - Nézd! - suttogta Bess. - Szörnyen összetörte magát mászás közben. - Ellökte magát Sollenartól, és kezét a szája elé kapta. - De hiszen nem mászhatott fel! Olyan magasan vagyunk! Sollenar tenyere élével rácsapott a két kézre, azzal a begyakorolt ütéssel, melyet sportklubjában tanult. Az izületek reccsentek a kövön. A két kéz elt nt, csak vörös csíkok maradtak a párkányon. Sollenar átlesett a mellvéden. Egy sötét tömeg távolodott, csak körvonalai látszottak a gyalogos szint és az utca fényeinek hátterén. Ponttá zsugorodott, majd ahogy elérte a patakot, és víz fröccsent szerteszét, elt nt az utolsó napsugárban, az odalent hirtelen kigyúló fények glóriájától övezve. Rufus Sollenar felkiáltott: - Bess, hagyjál el engem! Hagyjál el! Rufus Sollenar fel-alá járkált irodájában, kezeit maga elé tartotta, ujjait mereven széttárta. Megszólalt a telefon és a titkárn je jelentkezett:
- Mr. Sollenar, tíz percen belül indulnia kell a Világtévé igazgatósági báljára. Els osztályú kötelezettség. Sollenar felnevetett. - Annak hittem, mikor eredetileg besoroltam. - Le óhajtja mondani, Mr. Sollenar? - érdekl dött udvariasan a titkárn . Persze, gondolta Sollenar. Olyan könnyen mondhatta le a bált, mint a király a saját koronázását. - Burr, te szemét; mit tettél velem? - kérdezte maga elé. - Parancsol? - érdekl dött a telefon. - Szóljon az inasomnak - mondta Sollenar. - Elmegyek. - Kikapcsolta a telefont. Kezeit kehellyé formálta a melle el tt. Szilárdan megmarkolni a semmit - még mindig jobb, mint bármilyen kincs egy összetört kézben. Valami motoszkált benne, de nem ismerte be, hogy a félelem. Sollenar készül dött a bálra. Néhány pillanattal azután, hogy véget ért az els tánc, Malcolm Levier, a Világtévé helyi állomásának vezet ségi tagja átpillantott Sollenar válla fölött, és megjegyezte: - Ó, itt van Cort Burr akasztófavirágnak öltözve. Sollenar, aki Medici-jelmezben pompázott, oda se fordult. - Tényleg? Mit kereshet itt? Levier felvonta a szemöldökét. - Egy kis kártya van nála, vagyis van meghívója. De elkésett - fintorgott. - Jó ideig eltarthatott, mire így kikente magát. - Nem valami ízléses; igaz? - Nézze meg maga. - Az lesz a legjobb - mondta Sollenar. - Megyek, és elbeszélgetek vele egy kicsit. Bocsásson meg, Levier - és csak akkor fordult meg, mikor az els lépést megtette Burr felé. Cortwright Burr azonban csak silány utánzata volt önmagának, Sollenar alig ismerte fel. A bejárat mellett állt fekete és bíborvörös ruhában, kezét fekete b rkeszty fedte, és egy viharvert valódi fapálcát szorongatott. Arcát zsákvászon csuklya rejtette, amely szemét is eltakarta. Szürkére sminkelt arcából csak néhány élénkebb szín folt villant el . Mozdulatlanul állt, amíg Sollenar közeledett felé. A körülállók tekintete követte Sollenart, ahogy szabályos léptekkel keresztülment a termen, és útirányának meghosszabbításában megpillantották Burrt. A bál lármája észrevehet en halkult, mert csak azok zajongtak tovább, akik mintegy véletlenül csöppentek ide. Aki itt igazán számított valamit, csöndben maradt és figyelt.
Azt gondolták, hogy Burr, aki alulmaradt az üzleti versenyben, eljött most ebben az eszel s öltözékben ellenfeléhez, mint egy él szemrehányás. Hiszen úgy néz ki, mint egy hulla. Vagy még rosszabbul. Vajon mit mond neki Sollenar? Mindenki azt kívánta, hogy Burr t njön el innen, vonuljon vissza birtokaira vagy legalább más városba. New York nem áll többé Cortwright Burr mellett. De hogyan veheti most rá Sollenar, hogy elmenjen oda, ahová magától nem volt hajlandó. - Cortwright - mondta Sollenar halkan, hogy csak k hallhatták -, így néz hát ki a maga marsi halhatatlansága. Burr nem válaszolt. - Ráadásként kapta, igaz? Tudta, hogyan fogok reagálni. Tudta, hogy védekeznie kell. Megfizette a marsiaknak, hogy sebezhetetlenné tették? Jól sikerült. Nagyon hatásos. Ki gondolta, hogy a marsiak ilyen sokat tudnak. De ki tör dik magával itt és most? T njön el a városból, Cortwright. Eljátszotta az esélyeit. Ezeknek az embereknek a szemében maga halott - csak a csupasz b re maradt meg. Burr kiegyenesedett, és lopva felemelte szörny álarca csücskét. És ott volt, alatta. A csuklya félrecsúszott egy ujjnyit, és a fény megvilágította a szemét. Sollenar tévedett; Burrból kevesebb maradt, mint hitte. - Nem, Cortwright - suttogta Sollenar. - Nem, nem. Ezt nem bírom elviselni. Megfordult és meghajtotta magát az egybegy lt társaság felé. - Jó éjszakát! - kiáltotta, és kiment a .bálteremb l. Valaki követte a folyosón, egészen a liftig. Sollenar nem nézett hátra. - Újra beszélnünk kell - szólalt meg a könyökénél Mr. Ermine. Leértek a földszintre. - Van itt egy kávéház, ott beszélgethetünk - mondta Sollenar. - Túl sokan vannak, Mr. Sollenar. Egyszer en csak sétáljunk és társalogjunk. - Ermine gyengéden karon fogta, és vezette a járdán. Sollenar észrevette, hogy Ermine olyan ügyesen maszkírozta magát, aligha ismerte fel bárki is. - Rendben van - felelte. - Persze. Találomra indultak el. Ermine szólalt meg: - Burr az ön vesztére tör. Megpróbálta már megölni? Megszerezte a marsi titkot? Sollenar a fejét rázta. - Nem szerezte meg - sóhajtott Ermine. - Az baj. Nekem kell lépéseket tennem. - A szabályzatok értelmében - mondta Sollenar - laissez-faire-t kérek. Ermine ráemelte tekintetét, szeme összesz kült.
- Laissez-faire-t? Van róla fogalma, Mr. Sollenar, tagjaink közül hányan érdekeltek az ön vagyonában. k fognak laissez-faire-t követelni, Mr. Sollenar. De az is világos, hogy ön ragaszkodni fog ahhoz, hogy k is önnel együtt bukjanak. Nem, uram. Osztályom azonnal el terjesztéssel fordul az RNT M szaki Tanácsadó Bizottságához, melyben tájékoztatja, hogy Mr. Burr birtokában az önénél fejlettebb rendszer van, ezért célszer a Sollenar Rt. részvényeit sürg sen eladni. - itt egy pad - mondta Sollenar. - Üljünk le. - Ahogy óhajtja. - Ermine odalépett a padhoz Sollenar mellé, de állva maradt. - Mit akar, Mr. Sollenar? - Szükségem van a segítségére. A maga tanácsára mentem el azért, ami Burré. Még most is ott van valahol az irodájában. Magának vannak ötletei. Megszerezhetjük. - Laissez-faire, Mr. Sollenar. Tanácsadóként kerestem önt fel. Többet nem tehetek. - És ha beveszem az üzletbe, akkor se? - Pénz? - kuncogott Ermine. - Nekem? Ismeri maga, milyen feltételekkel alkalmaztak engem? - Sollenar emlékezett rá, de elfeledkezett róla. Tétován el renyúlt, de Ermine megérezte, mit akar. Ermine felhúzta bal karján a ruhát, és a b rébe mélyesztette fogait. Aztán megmutatta a karját. -
Nem legenda, Mr. Sollenar. Igaz. - Hangja nem remegett, és nem is pózolt. - Az idegsebészet után egy évet töltöttünk azzal, hogy járni tanuljunk anélkül, hogy éreznénk a lábunkat, hogy megtanuljunk a tárgyakkal bánni, anélkül hogy leejtenénk vagy kárt tennénk bennük. Földi örömeink a látásra, hallásra és szaglásra korlátozódnak. Álmaink csak belülr l fakadnak. A m tét irreverzibilis, Mr. Sollenar. Mit venne nekem a pénzén?
- Hát magamnak mit vennék? - Sollenar feje a vállai közé süppedt. Ermine föléhajolt. - A kétségbeesés a magáé, Mr. Sollenar. Nekem hivatalos dolgom van önnel. Mutatóujjával felemelte Sollenar állát. - Azt hiszem, az er szakos beavatkozás most nem lenne helyes. De az ügyeknek úgy kell alakulniuk, hogy az érintett RNT-tagok önnel együtt visszanyerjék az EV-be fektetett pénzüket. Ez, ugye, világos, Mr. Sollenar? Ez a szabályzatok szerint a Különleges Kapcsolatok Osztálya útján kikényszeríthet utasítás. - Órájára pillantott. - Az értesítést városi id szerint 1.27-kor tették közzé. - 1.27-kor - visszhangozta Sollenar - városi id szerint. - Talpra ugrott, és lerohant a lépcs n a taxiszint felé. Mr. Ermine gúnyosan nézett utána. Kigombolta álruháját, ell vette a mindig magával hordott orvosi táskát, és véralvasztót fecskendezett az alkarján ejtett sebre. Visszatette a táskát, rendbe szedte ruháját, és leballagott
ugyanazon a lépcs n. Felemelte a karját, és egy taxi suhant oda mellé. Felmutatott a sof rnek egy kártyát, és a kocsi felemelkedett. Lámpái els bbségi fokozaton villogtak, és sokkal gyorsabban haladt, mint Sollenar rendes igazolványával lehetett. A Long Island repül tér hatalmas ívei és tartóoszlopai kenguruszökelléssel törtek a csillagok felé, csupa fém- és üvegragyogás, mintha az egész kiköt t arra szerkesztették volna, hogy megvilágítsa a bolygóközi rt. Rufus Sollenar az el csarnokot rótta, lépteit számlálva, karjait mozdulatlanul teste mellett lógatva. Rövid id múlva beszállhatott a Mars- rhajóba. Mereven kihúzta magát, úgy ült az utastérben, és valami lik rt szürcsölgetett, mikor a hajó elszakadt a Földt l, és bekapcsolódtak a Faraday-hajtóm vek. Mr. Ermine leült a mellette lév ülésre. Sollenar h vösen pillantott rá. - Gondoltam. - Persze hogy gondolta - bólintott Ermine. - De ne higgye, hogy csak épp utolértem magát. Én voltam itt el bb. Nincs ellene kifogásom, hogy a Marsra megy, Mr. Sollenar. Laissez-faire. Feltéve, hogy magával mehetek. - Jó - mondta Rufus Sollenar, és meglengette poharát. - Lik rt? - Köszönöm, nem - rázta a fejét udvariasan Ermine. - A nyelve is? - kérdezte Sollenar. - Természetesen a nyelvem is, Mr. Sollenar. Nem kóstolgatok semmit, nem érzek semmit. Ermine elmosolyodott. - De nem érzek kényszert sem. - Hát rendben - mondta határozottan Sollenar. - Van pár óránk a leszállásig. Üljön csak, és álmodja a belülr l fakadó álmait, én is álmodom a magamét. - Körülnézett, és összefonta mellén a karjait. - Mr. Sollenar - szólította meg Ermine kedvesen. - Tessék. - Ismét megbízás alapján vagyok önnel, a szabályzatok értelmében. - Fejtse ki, Mr. Ermine. - Ön nem nyugodhat egy jeltelen sírban, Mr. Sollenar. Az életbiztosítása nagyon nagy összegre szól. Az érdekelt RNT-tagok nem várhatják ki a hét évet, amíg holtnak nyilvánítják. Azt tesz, amit akar, Mr. Sollenar, de nekem figyelnem kell, hogy tanúja legyek a halálának. Mostantól kezdve önnel leszek, bárhová megy. Sollenar elmosolyodott. - Eszem ágában sincs meghalni. Miért halnék meg, Mr. Ermine? - Sejtelmem sincs, Mr. Sollenar. De jól ismerem Cortwright Burrt. Mellesleg nem sarokban? Gyenge a világítás, de azt hiszem, felismerhet .
ül ott a
Az utastér túloldalán Burr felemelte fejét, és Sollenar szemébe nézett. Kezét arcához emelte, talán csak üdvözlésképpen. Rufus Sollenar szembenézett vele. - Méltó ellenfél, Mr. Sollenar - mondta Ermine. - Nyílt, makacs, könyörtelen. Mégis… Ermine mintha zavarba jött volna - mégis úgy t nik nekem, túl könnyen megfutamodásra kényszerítette önt, Mr. Sollenar. Mi történt önök között els látogatásom óta? Sollenar arca torz vigyorba rándult. - Szitává l ttem. Ha látná az arcát, észrevenné. Ermine felsóhajtott. - Egészen mostanáig azt hittem, rendbe lehet az ügyet hozni. - Sajnál, Mr. Ermine? Sajnál engem, a szerencsétlent? - Csak érdekel. Nem lehetek az önök világának részese. Legyen ezért hálás, Mr. Sollenar. Nem vagyok már az a könnyen átejthet alak, aki voltam, mikor sok évvel ezel tt leszerz dtem az RNT-hez. Sollenar nevetett. Majd lopva Burr felé pillantott. A hajó Abernathy Fielden szállt le, Aresiában, a földiek városában. Ipari üzemek, el regyártott és maradék anyagból emelt, viharálló, zsivajgó épületek emelkedtek a sivatag peremén nagy összevisszaságban, de büszkén. Messze a láthatáron állt a marsi település - épületei úgy egybeolvadtak az elhagyatott és lepusztult tájjal, hogy a tájékozatlan szem észre sem vette. Sollenar már járt a Marson kirándulóként. Látta a bennszülötteket névtelen lakóhelyükön, gyengék, de dölyfösek és haragvóak. A felfogadott idegenvezet mesélte, hogy csak annyira kereskednek a földi emberrel, amennyire szükség k van ahhoz, hogy megéljenek a földi betolakodók árnyékában, és figyelhessék ket. - Mondja, Ermine - kérdezte nyugodtan Sollenar, miközben keresztülballagtak a kiköt el csarnokán -, megpróbálna megölni, ugye, ha meg akarnék lépni maga el l? - A szabályzat rendezi, Mr. Sollenar - felelte közönyösen Ermine. - Nem kockáztathatjuk annyi RNT-tag befektetett t kéjét. Sollenar felsóhajtott. - Nagyon díjaznám bármelyik más tag helyében, Mr. Ermine. Lehet itt valahol kocsit bérelni? - Ki akar menni a mérnökökhöz? - kérdezte Ermine. - Gondolja, van valamijük, amit érdemes megvenni? - Mutatni akarok nekik valamit - mondta Sollenar. - Mit, Mr. Sollenar? Egy sarkon bekanyarodtak a folyosóra, amelyb l erre is, arra is fülkék nyíltak, némelyik teljesen néptelen.
- Jöjjön ide - intett az egyik felé Sollenar. Megálltak az el csarnok és a f folyosó látóterén kívül. - Jöjjön csak - hívta Sollenar - még egy kicsit. - Nem - állt meg Ermine. - így is túl messze mentem. - Kés bánat, Mr. Ermine - mondta Sollenar, és felemelte kezét. Egyik kezével hasba vágta Ermine-t, a másikkal a nyakszirtjére csapott, de nem olyan er sen, hogy megölje. Ermine összeesett, és leveg után kapkodott. Sollenar halkan átkozódott, amiért gyilkossá kell válnia. Azután sarkon fordult és elrohant. Mögötte Ermine küszködött leveg ért, ez már csak reflex volt. Olyan gyorsan, ahogy csak mert, Sollenar visszament a taxiállomáshoz, menet közben leemelt a polcról egy légz készüléket. Megállított egy kocsit, megadta az úticélt, és közben hátrapillantott. Cortwright Burrt nem látta, mióta a Marsra tette a lábát. De tudta, Burr el bbutóbb rátalál. Pár pillanattal kés bb Ermine feltápászkodott. Sollenar autója már messze járt. Ermine megrázta magát, és a helyi rádióállomásra sietett. Külön pultot rendelt, l fegyvert és azonnali kapcsolást a Földre az RNT hivatalos különvonalán. Mikor hívását otthoni irodájában visszaigazolták, jelentést tett: - Sollenar a marsi város felé tart. Burr készülékér l akar egy másolatot, persze azóta, mióta tönkretette az eredetit, mikor megölte Burrt. Követem, és megteszem a szükséges intézkedést. Zavarodottsága, amit legutóbb jelentettem, egyre fokozódik. Egyre több az inadekvát válasza. A repülés alatt végig úgy láttam, hogy egy üres ülésen bámul valamit. Gyakran úgy beszélt, mintha valaki másra figyelne. Remélem, hazafelé elérem az egyik korai járatot. Nem volt értelme megvárni, míg a Földr l válasz érkezik. Ermine távozott. A taxiállomásra ment, és kifizette a szédületes összeget, amit az aresiai városhatáron túli fuvarért kérnek. Közvetlen közelr l a marsi város olyan volt, mint törött cserépfazekak halmaza. Fal- és tet maradványok meredtek vad szögben a semmibe. A földön üvegszer anyag törmelékei, amelyek nem álltak össze semmiféle alakzattá, mint egy semmiben álló templom mozaikjának törött darabjai. A törmelék recsegett és csikorgott Sollenar siet lábai alatt. Ami Aresiából összeolvadó foltnak látszott, innen piros, zöld és kék homlokzatokká vált szét, melyeket évszázadokkal ezel tt festettek, és az id járás csak annyira pusztította el, hogy még meg tudja mutatni, milyen élénkek voltak hajdan ezek a színek. A látvány fölé hideg hártyaként feszült a szilvaszín ég, és a szél fújt, egyre fújt. Menet közben marsiak karjait és fejeit látta Sollenar kinyúlni a romok közül. Szobrok. A város szíve felé haladt, ahol néhány sértetlen épület magasodott. Egy törmelékdomb tetején hátrafordult és visszanézett. Látta a városba visszatér autó porfelh jét. Szeretett volna visszamenni - talán hogy találkozzék valakivel az úton. Egyedül volt a marsi pusztaságon,
hacsak Ermine fel nem bukkan. Kémlelte a lapos, ritka leveg meg Burr nehézkes alakját. De nem látta.
tájat, hogy nem pillantja-e
Megfordult, és lerohant a csúszós lejt n. Elérte a karbantartott terület szélét. Itt nem volt törmelék, az ódon falak tisztán, a szobrok egyenesen álltak. De az egykor itt álló házakra csak a beomlott tetej falak emlékeztettek. A falakon átsüvített a szél kavarta homok, és az utcákat csak folyamatos takarítás tarthatta tisztán. Útját óvták az árnyékházak, és a szobrok olyan mozdulatlanok voltak, akár a reménység. Szemben meglátta a mérnökök házát. Itt nem volt domb, amire felmásszon, hogy megnézze, nem követi-e Ermine. Szippantott a légz készülékb l, mikor odaért a marsi mérnökök házához. Az ajtókereten mágnesszalag húzódott végig. Er sen végigkarcolta körmeivel, és az üreges falakon keresztülfutó mágneses rezgés jelezte belépési szándékát. Az ajtó kitárult, és marsiak néztek ki rajta. Kicsik és törékenyek voltak, arcukat ráncos rlebeny szegélyezte. Szájukat biggyedt, csontkemény szaruajkak keretezték, állandóan rágásra készen. Nem volt kellemes sem rájuk nézni, sem pedig - Sollenar tudta - tárgyalni velük. De Cortwright Burr megtette. És Sollenarnak is meg kell tennie. - Beszél itt valaki angolul? - kérdezte. - Én - mondta a középen álló marsi. Amikor megszólalt, kinyílt a szája, utána nyomban összezárult. - Üzletet szeretnék önökkel kötni. - Állunk rendelkezésére - mondta a marsi, és az ajtóban álló csoport félrehúzódott, hogy beengedje Sollenart. Miel tt az ajtó becsukódott mögötte, Sollenar még hátranézett. De a romos város eltakarta a sivatag felé a kilátást. - Mit ajánl nekünk? És mit óhajt? - kérdezte a marsi. Félkörben vették körül Sollenart a szobában, melynek nem látta sarkait a bizonytalan megvilágításban. - Földi pénzt ajánlok. Az angolul beszél marsi - amelyik beismerte, hogy tud angolul - kissé félrefordította fejét, és mondott valamit társainak. Ajkai közül kerepel hang szállt. A többiek különböz képpen reagáltak, egyikük hadonászni kezdett, mintha utálkozva hessegetne el magától valamit, majd elfordult és félrehúzódott. Vállai olyanok voltak, mint egy nagyon öreg, kiéhezett öregasszony háta. - Mit adott önöknek Burr? - kérdezte Sollenar. - Burr? - emelte fel fejét a marsi. Nem volt összetett szeme, de ilyen benyomást keltett.
- Itt járt, és tárgyalt önökkel. Nem olyan régen. Milyen alapon? - Burr. Igen. Burr pénzt adott. Elfogadjuk önt l a pénzt. Ugyanazt kéri, amit ? - Igen, a halhatatlanságot. - Halha… ez új szó. - Új? A meg nem halás titka? - Meg nem halás? Azt hiszi, meg nem halást tudunk önnek adni? - A marsi ismét váltott néhány szót társaival. Ajkai csattogtak. Mint el bb az egyik, most is félrevonultak néhányan, lassú és kimért léptekkel. Nem volt türelmük Sollenarhoz. - Akkor hát mit adtak el neki 7 - kiáltott fel Sollenar. A f mérnök válaszolt: - Egy szórakoztató szerkezetet készítettünk neki. - Egy apró tárgy. Ekkora - mutatta Sollenar. - Ezek szerint látta. - Igen. És más semmit? Csak ezt vette? - Csak ez volt, amit eladni vagy ajándékozni tudtunk. Még nem tudjuk, ad-e a földi ember pénzért dolgokat. Meglátjuk, amikor legközelebb szükségünk lesz valamire Aresiából. - Hogy m ködött? Az az izé, amit eladtak neki? - tudakolta Sollenar. - ó, az emberek történeteket meséltetnek vele maguknak. Sollenar élesen nézett a marsira. - Miféle történeteket? - Bármilyen történetet - mondta udvariasan a marsi. - Burr megmondta, mit akar. Egy földi készülék rajzai voltak nála, amely képerny t és rádióhangokat alkalmaz a történet részleteinek megragadásához. - Ellopta a szabadalmakat! A Földön nem használhatta fel. - Miért tette volna? A mi készülékünknek nincs szüksége a pontos részletekre a közvetítéshez. Azt minden agy elvégzi saját magának. Csak bele kell helyezni egy szituációba, attól kezdve m ködik magától. Ha például a hallgató olyan történetet szeretne, amely más nemekkel való kapcsolatról szól, a projektor egyszer en láthatóvá teszi számára, és legközelebb, mikor együtt van vágya tárgyával, azaz létrejön a pozitív visszacsatolás, ugyanazt a választ ébreszti abban a másik félben is. És ha ez egyszer megtörtént, a szerkezetre nincs többé szükség, az illet normálisan közlekedhet, élheti szokásos életét - de mindig összhangban az alapszituációval. Végs soron ez az eszköz a szituációt bevezeti a valóságképbe. Persze a környezetnek meg kell értenie, hogy tulajdonképpen nem valóságos képr l van szó, mert az illet egyes cselekedetei a küls szemlél számára értelmetlenek. Ezért óvatosnak kell lenni, bár nem nagyon. Ha a környezetben sok hasonló készülék m ködne, a körülmények hamar elfogadottá válnának, és a társadalom bizonyára alkalmazkodna, vagyis nem venne róla tudomást - fejezte be az angolul beszél marsi.
- Bármilyen kívánt szituációt létrehoz a gép a hallgató agyában? - Persze. Vannak egyszer en alkalmazható alapszalagok, amelyeket kívánság szerint lehet belehelyezni. Szerelem, kaland, alkotó munka - mindegy. A körülállók közül néhányan kerepel hangon beszélgettek. Sollenar éberen figyelte ket. Nyilvánvaló volt, hogy többen is értenek angolul. - És az a szerkezet, amelyet Burrnak adtak - kérdezte közönyös hangon a mérnököt -, milyen történetet mesélt a hallgatójának? A marsi ismét felemelte a fejét. Ett l úgy nézett ki mint egy bagoly a hálószobaablakban. Utasítást kaptunk, hogy milyen szituációt építsünk be. Burr azt mondta, egy ismer sének szeretné megmutatni. Kalandos szituáció volt, játék a félelemmel. És szomorúsággal meg halállal ér véget. - A marsi szigorú pillantással mérte végig Sollenart. - Persze a készülék nem adja meg a részleteket. Egyedül csak a hallgató tudja, mi az a félelmetes dolog, ami a szituációt kitölti, és hogyan érkezik el a vég. Azt hiszem, ön Rufus Sollenar. Burr beszélt önr l, és a nevetésnek nevezett hangot hallatta. Sollenar kinyitotta a száját. De nem volt mit mondani. - Akar egy ilyen készüléket? - kérdezte a marsi. - Készítettünk néhányat, mióta Burr itt járt. Olyan gépekr l beszélt, amelyek hatalmas mennyiségben tudnák gyártani. Mi természetesen a legjobb munkát végeztük a két kezünkkel. - Szeretnék kinézni az ajtón - mondta Sollenar. - Parancsoljon. Sollenar résre nyitotta az ajtót. A letakarított utcán Mr. Ermine állt mozdulatlanul, akár a háta mögött az épületek árnyéka. Mikor meglátta Sollenart, alig észrevehet mozdulattal üdvözlésre emelte egyik kezét, majd visszaengedte fegyvere markolatára. Sollenar becsukta az ajtót, és a marsihoz fordult. - Mennyi pénzt akarnak? - Mindet, ami önnél van. Önöknél, embereknél, mindig sok van, ha utaznak. Sollenar belekotort zsebeibe és el szedte tárcáját, az aprópénzét, kulcsait, drágak vel díszített rádióját, mindent, amit csak talált; kiszórta a padlóra és hallgatta a guruló pénzdarabok csengését. - Bár lenne több nálam! - nevetett. - Bár lenne annyi, amennyit az az ember bezsebel, ha lel engem. A marsi mérnök felszegte a fejét. - De az álma véget ért, ugye, Mr. Sollenar? - hangja szárazon kerepelt. - Igen. Na de térjünk vissza az üzlethez. Adjanak nekem egy ilyen készül ket, és állítsák be arra a szituációra, amelyet most ismertetni fogok. Mindegy, meddig tart. Akinek készül, ráér. Nevetett, és szeme könnybe lábadt.
Mr. Ermine várakozott. A hideget nem érezte. Fülelt, hogy nem csúszik-e ki ujjai közül a fegyver markolata. Nem állt szándékában követni Sollenart a marsi épületbe; minek ebbe másokat belekeverni. Semmi mást nem akart, mint Sollenar testét egy dátummal ellátott sírk alá fektetni, a lehet legkevesebb z rrel. Id nként pár lépést járkált fel-alá, nehogy végtagjainak izmai felett elveszítse az ellen rzést a hideg miatt. Sollenarnak hamarosan ki kell jönnie. Nincs nála élelem. Nem akarta megkockáztatni, hogy kiéheztesse Sollenart, noha kétségtelenül bírná tovább, aki nem érez éhséget, míg a másikban normális táplálkozási reflexek m ködnek. Nyílt az ajtó, és kilépett Sollenar. Valami volt nála. Talán fegyver. Ermine közelebb engedte, közben felemelte fegyverét, és gondosan célzott. Lehet, hogy Sollenarnál valami marsi fegyver van, lehet, hogy nincs. Ermine nem óvatoskodott különösebben. Ha meghalna - nem érdekelte túlságosan, sokkal kevésbé, mintha nem sikerülne teljesítenie feladatát, amelyet már Így is megnehezített Sollenar szökése az rkiköt ben. Ha Ermine meghalna - a KKO szinte azonnal másik ügynököt jelölne ki helyette. Akármi történhet, a KKO megállítja Sollenart, miel tt elérhetné Abernathy Fieldet. Így hát b ven volt ideje a pontos, nem elhamarkodott lövésre. Sollenar már közel volt. Nagyon izgatottnak látszott: A kezében lév el renyújtotta.
valamit
Egy másik marsi szórakoztató szerkezet volt. Mint valami jelképes áldozatot nyújtotta Ermine felé. Ermine elmosolyodott. - Mit akar nekem adni, Mr. Sollenar? - kérdezte és l tt. Az aranylabda elgurult a homokban. - Na? - mondta Ermine. - Most sem szeretnél a helyemben lenni? Hol van most a közöttünk lév különbség? Megborzongott. H vös volt. A szél homokot fújt csupasz arcába, amely összekarcolódott kissé a hosszú várakozás alatt. Döbbenten torpant meg. Felemelte fejét. Azután hatalmas lendülettel elhajította fegyverét. - A szél! - suttogta bele a ritka leveg be. - érzem a szelet! - Nagyot szökkent el re, homok pergett le a lábáról, ahogy földet ért. - Érzem a földet! - suttogta maga elé. Az örömt l reszketve nézte Sollenar mozdulatlan testét. - Mit adtál nekem? - Eltelve az újjászületést l, égnek emelte arcát, és a nap felé kiáltotta:
- Ó, ti aljas nyomorultak! Érzéketlenné tettetek, és azt hittétek, végem van! Gyengéd érzésekkel temette el Sollenart, és tisztelettel állította fölé a sírkövet, de már készen álltak a tervei, mihez kezdhet ezzel az akcióval és azzal a millió másikkal, amir l tudomása volt. Egy éles cserépdarab átszúrta cip je talpát, és megsebezte a lábát, de - mivel nem látta nem érezte. Kés bb sem fogja látni vagy érezni, ha zoknit vált, mert nem vette észre a sebet, mikor keletkezett. De ez nem számít. Néhány nap alatt begyógyul, ha nem is olyan gyorsan, mintha megfelel en kezelné. A zárt ajtó mögül bizonytalanul hallotta a marsiak kerepelését. Azután sietve elhagyta a várost, eltelve a magváltója iránt érzett tisztelettel és bosszúvággyal.
VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA
LARRY EISENBERG : AZ APÁM KORÁBAN
A laboratóriumban, az irodámnak nevezett kis kuckóban üldögéltem, ahol a térdeimet alig tudom az íróasztal alá gyömöszölni. Az apám irodája hatalmas; a padlótól a mennyezetig könyvespolcok borítják. Az apám ugyanis Nobel-díjas. A fogamat csikorgattam. Húsz évvel ezel tt, végz s egyetemista koromban nagy ígéretnek tartottak. Társkutatóként jöttem apám laboratóriumába, és minden reményem megvolt arra, hogy az anyagcsere területén végzett önálló kutatásaim szép eredményt hoznak. Most negyvennégy éves vagyok, és a munkám eltörpült apám eredményeinek árnyékában. Hogy mi történt velem ? Lassanként elvesztettem összpontosító érzékemet, vagyis azt a képességemet, hogy az id l és az emberekt l függetlenül egyetlen problémával szívósan tudjak foglalkozni. Apámnak mindig is megvolt ez a képessége. Az íróasztalomon ezüstkeretben lév fényképr l a feleségem, Alma és három fiúgyermekünk nézett rám. A feleségem ma is tagadhatatlanul csinos asszony. A valóságban azonban szeme körül szarkalábak vannak, és felt en selymes b re lassan eldurvul. Hogy milyenek a fiúk? Szemtelen, hangos, vitatkozó kölykök, akik megsért dnek, ha nem vagyok velük eleget.
Erre egyébként nincs is lehet ség. Apám minden vasárnap eljön hozzánk, és a teljes napot Almának meg a fiúknak szenteli. Engem persze soha nem vitt egyetlen meccsre se, nem is horgászott velem, és soha nem utaztunk el együtt a hósipkás hegyekbe. Kapcsolatunk udvarias volt, de kimért. Anyám halála után is külön búsultunk. A viselkedésemet azonban távolról sem udvariasan kritizálja. Egy hete behívatott az irodájába, és elmesélte, milyen anyagi természet nehézségei vannak. A téma természetesen csak ürügy volt. - Semmi befolyásod sincs ebben a laboratóriumban - mondta nyersen. - Kiveszett bel led minden ambíció és a becsület érzése. - Többet dolgozom, mint amennyit kellene - vágtam vissza indulatosan. - Például a szalmakazalban pajzánkodsz az asszisztensn vel - csúfolódott. - Aljas hazugság - válaszoltam. A fejemet ráztam dühösen. Két évvel ezel tt sikertelen viszonyom volt egy kökényszem , sz ke egyetemista lánnyal. Fergetegesen izgalmas kapcsolat volt, ami pár hónap múlva kifújt. De Sarah Frey egészen másfajta lány volt. Óránként er söd kötelékek szöv dtek közöttünk, amit sem az apám, sem a feleségem nem érthet meg soha. Az egyetemista lányt kirúgta az apám, de Sarah ellen ez idáig semmit sem tett. Szerintem sejtette, hogy értelmetlen volna. - Sarah-t nagyon kedvelem - mondtam. - Ennyi az egész, és semmi több. Apám felhorkant, én felálltam, és pulykamérgesen távoztam. Természetesen neki volt igaza. Az els nap belehabarodtam Sarah Frey-be, amikor hat hónappal ezel tt besétált a laborba, , fekete haja két varkocsba fonva himbálózott kikeményített fehér köpenye hátán, puha, ívelt szája könnyen barátságos mosolyra húzódott. Képzett munkaer volt, jól bánt az állatokkal, és nagyon pontosan rögzítette az adatokat. Egy reggel, amikor apám váratlanul betoppant a laborba, szenvedélyes ölelkezés közben talált minket. Bár jobban szerettem volna, ha dühében felrobban, mégis meg rizte nyugalmát, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Szenvtelenül váltott is néhány szót Sarahval, hogy milyen új étrend kell apácamajmainknak. Az emlék felidézése még most is fáj. Céltalanul tologatom a papírokat az asztalomon. Iszonyú er vel összpontosítani próbálok, megkísérlem gondolataimat visszatéríteni a munkához. Pár percre sikerül is. Húsz évvel ezel tt hosszú kutatásba fogtam, hogy meghatározzam a biológiai id szabályzóit. Mi az oka, hogy egy melegvér állat testh mérséklete naponta ugyanazt a ciklust járja végig? Mi az oka, hogy az anyagcsere-funkciók zöme a nap hosszúságától függ? Apámmal részletesen megbeszéltük ezeket a problémákat, és abban állapodtunk meg, hogy én a gravitációs hatásokkal, pedig az elektromágneses befolyásokkal foglalkozik. Neki nagyobb esélye volt a sikerhez. Némi szerencsével els ként mutatta ki, hogy az agy teherbírása nyilvánvalóan összefügg a Föld mágneses terében zajló ingadozásokkal. El ször apácamajmokkal, kés bb emberekkel kísérleteztünk, és apám bebizonyította, hogy az agy legjelent sebb biológiai potenciálja, az alfa-ritmus, percenként 5-16 alkalommal változik, pontosan úgy, ahogy az ingadozások a Föld mágneses terében. És ezek után apámat
meghívták Svédországba, ott átadtak neki egy csodálatos aranyérmet, valamint jókora készpénz jutalmat. Büszke voltam az apámra, büszke erre az úttör eredményre, s egyúttal rettenetesen irigyeltem is t le. Sose fogom megérteni, miért. Talán azért, mert bármit csinált, versengési céllal csinálta. Még most is azért küzd, hogy els legyen, és akaratom ellenére engem is versenyre kényszerít a laborban meg a feleségem és a gyerekeim vonatkozásában is. - A versenyhez két ember kell - mondtam ki hangosan. - Csakhogy én nem indulok. Megcsörrent a telefonom. Apám hívott, akinek az irodája mindössze két méterrel arrébb volt ugyanazon a folyosón, de túl elfoglalt volt ahhoz, hogy átsétáljon hozzám, és úgy beszéljünk. Nehezen tudtam fékezni a hangomból süt megvetést. - Mi van? - kérdeztem. - Roppant fontos dolgot kell megbeszélnünk - közölte. - Rengeteg mindent akarok neked megmutatni. Volna rám pár perced? Pár percem? Tengernyi pocsékolni. való id m volt. - Most éppen sok a dolgom - mondtam. - Félórán belül átmegyek. El rehajoltam, és beállítottam elektromos órám ébreszt jét, hogy egy félóra múlva csengessen. Apám sok mindent elt rt, a pontatlanságot azonban soha. Pontosan érkeztem apám szobájába, és letelepedtem az íróasztalával szemben áltó kényelmes b rfotelba. Farkasszemet néztünk, majd zavarba jöttem, és a sz nyeget kezdtem bámulni. Hátborzongató és néha csaknem félelmetes volt, mennyire hasonlítunk egymásra az apámmal. Az sz hajat és a hetvenévesek cserzett, ráncos b rét leszámítva, apám akár a bátyám is lehetett volna. Ott ült, és a pipáját szívta. A pácolt dohány er s illata elért a szoba minden zugába. Már gyerekkoromban is utáltam ezt a szagot. - Valamit akarok neked mutatni, John - mondta az apám. A szája szegletéb l beszélt, a pipáját sem vette ki. Ett l megint roppant ideges lettem. - Nagyon szeretném hallani róla a véleményedet - mondta. - Mióta számít itt az én véleményem? Apám rám bámult. - Pokolba az önsajnálatoddal ! - csattant fel. - Tudományos éleslátásodra van szükségem, ha ugyan még maradt bel le. Az id nyilára gondolok. Az id nyilára? Akaratom ellenére elvigyorodtam. Amióta csak emlékszem, apámat állandóan ez a kérdés foglalkoztatta. Ez volt a mániája. - Mindketten tudjuk - mondta apám, jól ismert gondolatmenetébe kezdve -, hogy mikroszkopikus szinten nincs megkülönböztetett id irány. A mozgások kiegyenlít dése 95 szempontjából teljesen lényegtelen, hogy az id el re vagy hátra halad.
- Makroszkopikus szinten ennek igenis van jelent sége - jelentettem ki, s ezzel minden megvetésem ellenére beléptem a párbeszédbe. - Végs soron, ha az id irányulásának ugyanolyan valószín sége lenne el re, mint hátra, akkor az állatok formájában és folyamatában teljes szimmetria kellene hogy legyen. Létezik természetesen egy elnagyolt szimmetria, de ha közelr l megvizsgálod, kiderül, hogy nem állja meg a helyét. Természetesen az emberi szív és az aorta sem szimmetrikus. - Tökéletesen igazad van - hagyta helyben apám, és a boldogságtól a gyomrom reszketni kezdett. Egyre er teljesebben szívta a pipáját, és a fejét kékes füstfelh kezdte körbefogni. Még hosszú beszélgetésnek néztünk elébe. - Ami a lényeget illeti - folytatta az apám -, lehet, hogy kis mértékben, mondjuk a Föld méretében, nincs makroszkopikus szimmetria. De a hatalmas univerzum egészét tekintve, az arányok ki kell hogy egyenlítsék egymást. Ha a Földön él ember szíve és aortája bizonyos irányba fejl dik, akkor egy másik égitesten, az univerzum valamelyik eldugott zugában az emberek szíve és aortája éppen az ellenkez irányba fejl dik. - Nekem ez úgy hangzik, mint a rész-ellenrész érv kiegészítése - mondtam. - Pontosan - válaszolta apám. - Azon is elt dtem, hogy mivel mi itt a Földön egy bizonyos módon öregszünk, lehetséges, hogy másutt az emberek id vel fiatalodnak. Nevettem. - És az anyjuk méhéb l bütykösen, görbén, ráncosan és fogatlanul bújnak el . Apám letette a pipáját. - Nevetség tárgyává alacsonyítottad a megjegyzéseimet - mondta csendesen. Örültem, hogy apámat dühösnek látom, de ugyanakkor zavart is. - Bocsánat - mondtam. - De a megjegyzéseid valóban a nevetség határát súrolták. Apám hirtelen felállt, pipájából egy hatalmas, cizellált ezüsttálcába verte ki a hamut, abba, amit a labor munkatársaitól kapott Nobel-díja alkalmából. - Ez puszta fecsegés - emelte fel hangját. - Menjünk a laborba. Majd megérted, mir l beszélek. Az apácamajmok laboratóriumába a küls , rosszul megvilágított folyosókon mentünk. A helyiség közepén egy hatalmas padon egyetlen ketrec állt. Közvetlenül mögötte, magas polcon elektronikus berendezés, amelyb l egy L alakú kar nyúlt ki a ketrec fölé. A karhoz er sítve, éppen a ketrec közepe fölött, nagy köteg drót himbálódzott. Apám odasétált a ketrechez, benézett, és halkan duruzsolni kezdett a bent lév állatnak. Mögé sétáltam, és a válla felett benéztem. Bent egy nagyon öreg, ráncos és sz állat volt; meglep dtem azon, hogy még él. - Megismered? - kérdezte az apám. - Nemigen. - Ez az ifjú Ginger - mondta.
El ször azt hittem, hogy groteszk tréfa az egész, de tudtam, hogy apámnak nincs semmi humorérzéke. A ketrec fölötti drótkötegre néztem. Apám tekintete követte az enyémet. - Ezt a mágneses térszintetizátort én építettem - mondta az apám. - Ezzel bárhol meg valósíthatok egy milliméter nagyságú ellen rzött területet a szintetizátor másfél méteres körzetében. A kilengést és a frekvenciát széles skálán változtathatom. - És Ginger? - Bezártam egy percenként nyolcciklusos mágneses térbe - magyarázta apám. - És istenemre, az anyagcseréje követi a mesterséges terület ingadozásait. Ezeket fokozatosan fölgyorsítottam. Láthatod, hogy az állat biológiai ideje bels leg gyorsult fel, és az öregedése nagyon gyors ütem vé vált. - Hihetetlen! - mondtam. - Nem hittem, hogy ez lehetséges. Egy pillanatra elszállt bel lem a féltékenység és az ellenséges érzés, az eredmény nagysága teljesen lekötötte a képzeletemet. Közelr l megnéztem az állatot. Vonásai emlékeztettek Gingerre, de nem voltam biztos a dologban. A bokáján kis azonosító névtábla volt, s rajta a név, Ginger. De az is lehet, hogy az igazi Gingerr l levették a névtáblát. - Sejtem, mire gondolsz - mondta az apám. - De én soha életemben nem hamisítottam adatokat, és ezt te pontosan tudod. - Felemelt egy vastag jegyzettömböt, ami a ketrec egyik oldalánál volt. - Minden mérésem ebben van - mondta. - Szeretném, ha átnéznéd, és elmondanád róla a véleményedet. Átvettem a jegyzettömböt. Igazán súlyos volt. Egy röpke pillanatra azt gondoltam, milyen feldúlt lenne az apám, ha elégetném a jegyzettömböt. Aztán elhessegettem ezt a gondolatot a fejemb l. - Van még egy kérdésem - mondtam. - Hogyan irányítod ezt a teret egyenesen az állatra? Az általános térer t hasznosítod? Csupán közvetlenül a kéregállomány egy pontjára kell irányítanod, vagy egyéb területekre is? - Egyetlen területr l van szó - válaszolta az apám. - Olvasd e) a feljegyzéseimet, és megtudsz mindent. Egy percre rám nézett, tekintete meleg és majdhogynem szeretetteljes volt. - Azt mondod, hogy hideg vagyok és zárkózott. Ezzel szemben én azt ajánlom, hogy te vezesd azokat a kísérleteket, amik lelassítják a téringadozás arányait. Elfutotta a szememet a könny. Tudtam, milyen nagylelk az ajánlat. Gyakorlatilag megoldhatjuk, hogy az egyén számára megálljon az id . Els lépés lenne az emberiség történelmében az örökkévalóság felé. A terv lélegzetelállító volt. - Azonnal hozzákezdek, elolvasom a feljegyzéseidet - mondtam.
Az irodám felé menet elhaladtam Sarah Frey mellett. Kinyújtotta a kezét. és megsimogatott. Furcsa módon ez idegesített. Kurtán bólintottam, és szó nélkül továbbmentem, a hatalmas jegyzettömb súlya alatt görnyedve. Miközben minden fikarcnyi adatot átolvastam, izgalmam egyre tokozódott. Világossá vált, hogy a terek lelassításának kísérlete megingatja a tudomány világát. Azután mellbe vágott, amikor ráébredtem. hogy mindez az apám eredménye, az munkája, és ebb l semmi sem az enyém. Ezüsttálcán nyújtotta át nekem, de még nem süllyedtem olyan mélyre, hogy ilyen ajándékot elfogadjak. Visszasétáltam apám irodájába, és asztalára tettem a jegyzettömböt. Rám pillantott; nagy, fekete, csaknem fiatatos szeme ezúttal kifejezéstelen vált. - Ez a te munkád, és nem az enyém - mondtam. - Remek munkát végeztél, de nem akarok úgy tenni, mintha a gy zelmi emelvény az enyém lenne. Saját magamnak kell megteremtenem. . Apám felsóhajtott. - Vagy túl keveset adok neked, vagy túl sokat. Miért ne másznál fel a gy zelmi emelvényre? Öt embernek elegend dics ség és teljesítmény van ebben a jegyzettömbben. És mennyi mindent kell még elvégezni ! Azt akarod, hogy minden alkotóképességed Sarah Freyben égjen el? Ordítani kezdtem: - Sarah-t hagyd ki a játékból ! Amit vele csinálok, az az én dolgom. És ezerszer szeretetteljesebb, emberibb és jelent sebb dolog, mint a te díj- és tapshajhászásod. - Szóval err l van szó - mondta az apám. Kiviharzottam a szobájából, és visszamentem a sajátomba. Ott ültem, amikor ráébredtem, milyen gyerekes dolgot tettem és mondtam. Apámnak igaza volt, csatlakoznom kellett volna hozzá. De képtelen voltam rá. Olyan voltam, mint egy lejárt homokóra, amib l kipergett az összes homok, és már senki sem tudott visszafordítani, hogy újrakezdhessek mindent. Az éjszakát Sarah-val töltöttem. Telefonáltam a feleségemnek, s mint már annyiszor, ezúttal is azt mondtam neki, hogy kés ig dolgozom a laboratóriumban, és ott is alszom. S mint annyiszor, Alma ezúttal is sóhajtott, és úgy tett, mint aki hisz nekem. Reggel közöltem Sarah-val, hogy elválok a feleségemt l. A tükör el tt ült, egyenletes mozdulatokkal a haját kefélte - a kékesfekete fonatokból vonzó illat szállt -, a keze remegni kezdett. De nem szólt semmit. Hitt nekem? Megesküdtem, hogy az elhatározás ezúttal komoly, de Sarah-t ez sem gy zte meg igazán. Lehet, hogy a köztünk lév húsz év korkülönbség miatt volt minden? Elmentem a lakásáról, és dühös voltam rá; napokig nem vettem tudomást közeledésér l.
Apám sokkal egyenesebb volt velem. Ha szembejött a folyosón, visszafordult. Tudtam, hogy folytatja a munkáját, talán éppen azokat a kísérleteket végzi, amiket én megtagadtam. De képtelen voltam megalázkodni. Egy este, amikor rávettem magam, hogy bent maradjak, és a tavaszi konferencián esedékes unalmas el adáson dolgozzak, apám nagy izgalommal rontott a szobámba. Ruganyosan lépdelt, életkedve jóval meghaladta a korát. - Gyere velem ! - kérte. Követtem, s eközben valamit nagy félsz költözött belém. Az apácamajmok szobájába mentünk, Ginger ketrecéhez. Apám a ketrecre mutatott, és én is odanéztem. A majom visszanyerte ifjúságát. - Gratulálok - mondtam, bár közel álltam a végs kétségbeeséshez. Erre az eredményre én is eljuthattam volna. És akkor mindazon megfogalmazatlan érzések, amelyek bennem zakatoltak; egyszerre csak formát öltöttek. - Tudom, hogy ez ideig még nem próbáltad ki a folyamatot emberen - mondtam. - Szívesen és önként elvállalom a szerepet. - Bátorságra vall - bólogatott apám. - De óriási a veszély. Hihetetlen gondosságra és lassú adagolásra van szükség, hogy az anyagcsere-folyamatok átváltása ne legyen túl hirtelen. - Nem bátorságról van szó - mondtam. - Arra vágyom, hogy mindent újrakezdhessek! Ha húsz évvel fiatalabb volnék, még lenne esélyem. Ha újrakezdhetném, talán kikerülném azokat a buktatókat, amelyek zsákutcába vezettek. - Már kés - mondta apám. - Feleséged van és három remek fiad. Nem fordíthatsz hátat nekik. - Már eldöntöttem magamban - mondtam. - Ha nem segítesz, eljutok oda magam is, jól tudod. - Tudom - válaszolta. - Teljesen rült vagy. Egyébként van már el tted példa. Odament a laboratóriumi mosdóhoz, és er teljesen lemosta az arcát szappannal és vízzel. A száraz, pergamenszer b r elt nt, mint a füst, és tiszta, pirospozsgás arcb r bukkant ki alóla. - Csak festék volt - mondta az apám. A fejéhez nyúlt, és levette az sz hajat, ami alól az én gesztenyeszín hajam mása t nt el . - Láthatod - mondta -, hogy már megcsináltam a kísérletet. Ránéztem. Csaknem a tükörképem volt. - Disznó vagy - mondtam. - Egy érzéki dög. Elvetted a munkámat, az ambícióimat, a feleségemet meg a gyerekeimet. Most már a testemet is. - Nem err l van szó - motyogta. - Tudtad, hogy a kutatásaimban ez a logikailag következ lépés. - Valóban? - kérdeztem. - És logikusan igyekszel Alma ágyába? A haja tövéig elvörösödött.
- Tied a feleségem, ha húsz évvel megfiatalítasz - mondtam. - Ennyit igazán adhatsz cserébe. - Szívesen megtenném - mondta mogorván. - És sokkal jobban gondoskodnék a családról, mint te valaha is. De tegyük fel, hogy abszurd ötleteddel eljátszom, velem, az én öreg énemmel mi lesz? - Az már a te gondod - mondtam. - Egyszer az életben próbálj meg el ször rám gondolni. - Elment az eszed! - kiáltotta az apám. Felvette az illesztette a helyére. Azután kisétált a laboratóriumból.
sz parókát, és gondosan vissza-
Azon az éjszakán még csak fel sem hívtam Almát. Tökrészegre ittam magam, és addig maradtam abban az állapotban, amíg a napok is összekeveredtek bennem. Amikor felébredtem, csontig átjárt a fáradtság. A fejem hasogatott, és minden testrészem kimondhatatlanul fájt. Több volt ez, mint egy sima másnaposság. Fel akartam emelni a karom, de az er kifejtés elfárasztott. A legkülönösebb az volt, hogy egy számomra idegen íróasztalnál találtam magam. Rábámultam a gondosan teleírt papírokra és a vaskos jegyzettömbre. A kezemre pillantottam. Az ujjaim bütykösek voltak, mint egy hetvenéves emberé, a b r rajtuk ráncos, kérges, foltos. Felemeltem a vízpettyes borotválkozótükröt, ami az asztal egyik oldalán volt, és megnéztem a képmásomat. Apám arcát láttam, amilyen akkor volt, miel tt a biológiai óráját visszafordította. Vagy tulajdonképpen tényleg a saját arcom volt? Rettenetesen összezavarodtam. Ha hosszan alszom, általában ez történik velem. Még mindig abban a féléber állapotban voltam, amikor az álom és a valóság nem válik élesen ketté. Sarah Frey belibbent az ajtón, és az íróasztalra letett egy jelentést. Kinyújtottam a kezem, és megsimogattam a farát, erre majdnem kibújt a b réb l. Miel tt egy szót szólhattam volna, elt nt a szobából. A jegyzettömbre pillantottam, és lustán forgatni kezdtem a lapokat. Ez lenne az én munkám? A szemhéjam egészen elnehezült. Elbóbiskoltam, és a szemem sarkából megpillantottam saját magam fiatalabb kiadását, amint mozdulatlanul áll az irodám ajtajában, és nagy, sötét szemével dühösen bámul rám. Abban a percben, amikor visszamerültem az enyhet nyújtó álomba, azt gondoltam: "Te rült, amiket bevettél, azok csak rövid ideig hatnak. Ezzel szemben most én vagyok a Nobel-díjas."
LÁSZLÓ ZSÓFIA FORDÍTÁSA
CORDWAINER SMITH: ALFA RALFA KÖRÚT
Akkoriban mámorosak voltunk a boldogságtól. Alig néhány éve kezd dött az Ember Újrafelfedezése, amikor az Instrumentalitás mélyen nyúlt a kincstárba, hogy visszaállítsa az si kultúrákat, nyelveket, de még a régi problémákat is. A tökéletesség lidércnyomása az öngyilkosság szélére sodorta seinket. De most, hogy a vezetést Lord Jestocost és Lady Alice More vette át, a múlt tengeréb l hatalmas földtömegekként emelkedtek ki az si kultúrák. Magam voltam az els ember, aki tizenhatezer év után el ször ragasztott bélyeget egy borítékra. Az els zongoraestre elvittem Virginiát. A szemgépen figyeltük, mint szabadul el a kolera Tasmániában, és láttuk az utcákon táncra perdül tasmánokat; boldogok voltak, mert megszabadultak a védelemt l. Egyszeriben minden izgalmassá vált. Férfiak és n k láttak munkához serényen, hogy felépítsenek egy még tökéletlenebb világot. Elmentem a kórházba, és franciaként jöttem ki. Természetesen emlékeztem el életemre; emlékeztem rá, de nem érdekelt. Virginia is francia volt, és el ttünk állt a gyönyör jöv , olyan csábítóan, mint az örök nyár kertjének érett gyümölcse. Nem tudtuk, meddig élünk. Korábban akár azzal a gondolattal fekhettem le, hogy a kormánytól négyszáz évet kaptam; 374 év múlva nem kapok több strooninjekciót, és meghalok. Most viszont tudtam, hogy bármi megtörténhet. A biztonsági berendezéseket kikapcsolták. A betegségek elszabadultak. Ha szerencsés vagyok, ha remélek és szeretek, akár ezer évig is elélhetek. De meghalhatok holnap is. Szabad vagyok. A nap minden percét örömmámorban éltük át. Virginiával megvettük az els francia nyelv újságot, ami a Leg sibb Világ bukása óta megjelent. Élvezettel olvastuk a híreket, még a hirdetéseket is. A kultúra bizonyos elemeit nehéz volt rekonstruálni; például bizonyos ételeknek csak a neve maradt fenn, s így körülményes volt beszélni róluk. Ám a Mélységes mélyben dolgozó gépek és homunkuluszok folyamatosan látták el újdonságokkal a felszínt, s az ember szíve újból és újból megtelt reménységgel. Tudtuk, mindez csak látszat, de mégsem volt az. Tudtuk, mihelyt a betegségek végeznek a statisztikailag megfelel számú emberrel, kiiktatják ket; ha a balesetek száma túlságosan megemelkedik, le fognak állni, akár tudjuk az okát, akár nem. Tudtuk, hogy az Instrumentalitás rködik mindenek felett. Bíztunk abban, hogy Lord Jestocost és Lady Alice More barátaiknak és nem áldozataiknak tekintenek bennünket ebben a játékban. Itt van például Virginia. Menerimának hívták azel tt. s nevében születési kódhangjai rejt ztek. Kicsi volt, zömök, szinte pufók; fejét rövid, s barna fürtök borították, sötét, mélybarna szeme szinte itta a napfényt. Jól ismertem t, de valójában egyáltalán nem ismertem. Gyakran láttam, de sohasem a szívemmel; mindaddig, míg össze nem futottunk a kórház el tt. Akkor már francia voltam. Örültem a régi barátnak, és nyomban a Régi Közös Nyelven kezdtem beszélgetni vele; de a szavak összekeveredtek a számon, és én már nem is Menerimát láttam, hanem egy si, különös, ritka szépséget - valakit, aki abból a mesés múltból tévedt közénk. Csak dadogni tudtam: - Most minek nevezed magad? - És már a régi francia nyelven szóltam hozzá. Ugyanazon a nyelven válaszolt: ,
- Je m'appelle Virginia. ( Virginiának hívnak.) Azonnal beleszerettem. Szelíd, lányos teste mélyén ott bujkált benne valami er , valami vadság. Mintha a végzet szólított volna abból a barna szempárból, mely kérd n, t dve nézett rám, éppúgy, ahogy mindketten az el ttünk álló jöv t fürkésztük. - Szabad? - kínáltam fel a karomat, ahogy a hipnopédiaórákon tanultam. Belém karolt és elindultunk. Egy dalt kezdtem dúdolni, melyet a régi francia nyelvvel együtt kaptam. Gyengéden megszorította a karom. és rám mosolygott. - Mi ez? - kérdezte. - Vagy nem is tudod? A szavak puhán, maguktól gördültek ki a számon, félig suttogva énekeltem bele s fürtjeibe a dalocskát, melyet, mint minden mást, készen kaptam az Ember Újrafelfedezését l: Nem
a lány, ki után indultam. Véletlen bukkantam rá.
Nem itteni franciát használ, Hanem a lágy martinique-it. Nem gazdag, és nem is szép. Csak a pillantása b völ , Csak az, és semmi más... Hirtelen megakadtam. - Úgy látszik, elfelejtettem a többit. Macouba a címe, és valami csodálatos szigetr l szól, amit a régi franciák Martinique-nek neveztek. - Én tudom, hot van - kiáltott fel Virginia. Ugyanazokat az emlékeket kapta, mint én. Earthportból odalátni ! És máris visszajutottunk a jól ismert világba. Earthport a kis földrész keleti végében állt magányos, tizenkét mérföld magas talapzatán. A tetején dolgoztak a lordok mindenféle gépekkel, amelyeknek már semmi jelent ségük sem volt, Oda érkeztek be surrogva a hajók a csillagokból. Láttam már képeket róla, de sohasem jártam ott. Valójában senkit sem ismerek, aki járt volna fent, Earthporton. Minek is mentünk volna föl? Talán nem is láttak volna szívesen bennünket... különben is, ha akartunk, mindent láthattunk a szemgépen. Menerima - az ismer s, kedves kis Meserima - számára nyilván titokzatos, nyugtalanító út lett volna. Felötlött bennem a gondolat, hogy a Régi Tökétetés Világban talán nem is voltak olyan egyszer ek a dolgok, mint hittük. Virginia, az új Menerima megpróbált a Régi Közös Nyelven beszélni, de feladta, és inkább franciául folytatta: - A nagynéném - mondta, s nyilván valami rokon hölgyre gondolt, hiszen nagynénje már több ezer éve nem volt senkinek - hiv volt. Elvitt engem az Abba-dingóhoz. Hogy elnyerjem az üdvösséget, és megtudjam a szerencsémet.
Régi énem kissé meghökkent; francia énemet is nyugtalanította a tudat, hogy ez a lény valami szokatlant m velt, még miel tt maga az emberiség a szokatlan felé fordult. Az Abbadingo hosszú, elavult számítógép volt az Earthport oszlopán félúton. A homunkuluszok istennek tartották, és néha emberek is elmentek hozzá. Ez, szerintem, unalmas és közönséges dolog volt. Legalábbis azel tt. Míg meg nem újult minden. Ügyelve, hogy a bosszúság ne érz djék hangomban, megkérdeztem: - És milyen volt? Könnyedén felkacagott, de ett l a nevetést l összerázkódtam. Ha a régi Menerimának titkai vannak, vajon mi mindent csinálhat az új Virginia 7 Szinte átkoztam sorsomat, amiért beleszerettem, az érzésért, hogy érintése a karomon kapocs köztem és az örökkévalóság között. nem válaszolt, csak rám mosolygott. A felszíni utat javították; a rámpán mentünk le a földalatti fels szintjére, ahol szabadon járkálhattak igazi emberek, hominidák és homunkuluszok egyaránt. Kényelmetlenül éreztem magam; húsz percnél távolabbra még nem jártam a szül helyemt l. A rámpa elég biztonságosnak t nt. Manapság kevés hominida járt erre (ámbár igazi emberek voltak, akik a csillagokból érkeztek, s akiket ezernyi világra alkalmasakká alakítottak át. Az erkölcsileg visszataszító homunkuluszok közül sokan kifejezetten jó külsej embereknek látszottak; de ket állatokból fejlesztették emberformára, hogy átvegyék a korábban gépek által végzett fárasztó munkákat, melyeket igazi emberek nem szívesen végeztek. Állítólag egyeseket valódi emberekkel tenyésztettek, és nem akartam az én Virginiámat ilyen lények jelenlétének kitenni. A karomba kapaszkodott. A rámpáról a nyüzsg folyosóra leérve, kiszabadítottam a karomat, átfogtam a vállát, és közelebb húztam magamhoz. Elég világos volt, ragyogóbb, mint a hátunk mögött hagyott nappali világosság, de a fény hogy furcsa volt és vészjósló. Azel tt sarkon fordultam és hazamentem volna ahelyett, hogy kitenném magam efféle utálatos lények közelségének. De most, ebben a pillanatban elviselhetetlen volt a gondolat, hogy elváljak újonnan felfedezett szerelmemt l, és féltem, ha visszamennék toronybeli lakásomba, esetleg is hazamenne. Különben is, francia voltam, s ez f szeressé tette a veszélyt. Ami azt illeti, a járókel k elég mindennapos látványt nyújtottak. A számtalan m köd gép közül akadtak ember formájúak, és másmilyenek is. Hominidát nem láttam. A homunkuluszok, akiket arról ismertem fel, hogy utat engedtek nekünk, látszólag nem különböztek az emberekt l. Egy csodálatos szépség fiatal lány pillantása kényelmetlen érzéseket keltett bennem: intelligens, csábos, kihívó nézése túlment a flörtölés határán. Gyanítottam, hogy eredetileg kutya volt. Az efféle hominidák válnak a legszabadosabbakká. A kutyaembereknek még filozófusuk is volt, aki egyszer azt hirdette egy mágnesszalagon, hogy a kutyáknak - lévén az ember leg sibb szövetségesei - joguk van minden más él lénynél közelebb kerülni az emberhez. Én mulatságosnak éreztem a gondolatot, hogy kutyából alakítsanak ki egy Szókratészt; de most, a földalatti fels szintjén a dolog már nem is t nt olyan mulatságosnak. Mit tennék, ha valamelyikük szemtelenkedni kezdene? Megölném? Akkor összeütközésbe kerülnék a törvénnyel, és ügyem az Instrumentalitás albizottsága elé kerülne.
Virginia az egészb l semmit sem vett észre. A kérdésemre nem válaszolt, ehelyett kérdezgetett engem a földalatti fels szintjér l. Csak egyszer jártam itt, még gyerekkoromban, de élveztem, amint mély hangján a fülembe mormol. És akkor bekövetkezett. A földalatti furcsa megvilágításában el ször azt hittem, ember. De mihelyt közelebb ért, láttam, hogy nem az. A vállszélessége legalább 150 cm lehetett; a homlokán csúnya, vörös hegek mutatták a kioperált szarvak helyét. Homunkulusz volt, és nyilván megszökött. szintén szólva nem is sejtettem, hogy ilyen állapotban hagyják ket. És részeg volt. Amint közelebb ért, meghallottam agyának zümmögéséi: ...ezek nem emberek, nem hominidák, és nem közülünk valók... mit keresnek itt? A gondolataik csak összezavarnak... - Még nem találkozott francia nyelv telepátiával. A helyzet súlyos volt, A beszéd nem okozott neki semmiféle nehézséget, de a homunkuluszok közül csak kevesen voltak telepatikusak; akik különleges munkát végeztek, például a Mélységes mélyben dolgoztak, s az utasítások csak a telepátia révén jutottak el hozzájuk. Virgina szorosan hozzám simult. - Igazi emberek vagyunk - gondoltam a Közös Nyelven. - Át kell engednie bennünket. Nem válaszolt, csak felmordult. Nem tudom, hol és mit l rúgott be, de nem értette az üzenetemet. Láttam, hogy gondolatai rémületté tehetetlenséggé és gy löletté formálódnak. Aztán szinte szökell mozdulattal ránk támadt, mintha szét akarna morzsolni bennünket. Összpontosítottam, és megálljt parancsoltam neki. Nem hatott. Elszörnyedve döbbentem rá, hogy franciául gondolkodtam. Virginia felsikoltott. A bikaember már rajtunk volt. Az utolsó pillanatban hátraperdült, vakon kikerült bennünket, és akkorát ordított, hogy hangja betöltötte a hatalmas folyosót. Elrohant mellettünk. Virginiát még mindig a karomban tartva megfordultam, hogy lássam, mi késztette futásra. Valami egészen különöset láttam. Saját testünk száguldott végig a folyosón - sötétlila kabátom rohanó képmásom körül röpdösött a leveg ben, Virginia aranyos ruhája ott úszott mellettem. A képmások tökéletesek voltak, és a bikaember azokat vette üldöz be.
Döbbenten néztem körül. Azt mondták, már nem vigyáznak ránk. A fal mellett egy mozdulatlan lányt pillantottam meg. Már-már azt hittem, szobor. De megszólalt: - Ne jöjjenek közelebb! Macska vagyok. Könny visszamennének a felszínre.
volt becsapni. Jobban tennék, ha
- Köszönjük - mondtam -, köszönjük. Mi a neve? - Számít az? - felelte a lány. - Nem vagyok ember. Kissé megbántódva er sködtem: - Csak meg akartam köszönni. - Mialatt beszéltem hozzá, észrevettem, hogy olyan gyönyör és ragyogó, mint a t z. Tejfehér, tiszta b re volt, és a haja - emberi haj nem lehet ilyen puha - a perzsamacskák aranyszínben izzó bundájához hasonló. - C'mell vagyok - mondta a lány -, és az Earthporton dolgozom. Ett l mindketten, Virginia is, én is megtorpantunk. A macskaemberek alacsonyabb rend ek nálunk, rizkedni kell t lük, az Earthport azonban felettünk áll, és tisztelnünk kell. Hová soroljuk tehát C'mellt? Mosolygott, és mosolya nekem jobban tetszett, mint Virginiának. Ez a mosoly maga volt az érzékiség. Tudtam, hogy nem akar t lem semmit; nem is úgy viselkedett. Talán nem tud másképpen mosolyogni. - Ne nyugtalankodjanak a formaságok miatt - mondta. - Menjenek fel ezen a lépcs n. Úgy hallom, a bikaember visszafordult. Sarkon fordultam, hogy lássam a részeg bikaembert. De nem volt sehol. - Menjenek már! - sürgetett C'mell. - Ez a vészkijárat, itt gyorsan kijutnak. Én majd visszatartom. Franciául beszéltek? - Igen - feleltem. - Honnan... ? - Menjenek - mondta. - Bocsássanak meg, hogy megkérdeztem. Siessenek Beléptem a kis ajtón. A felszínre csigalépcs vezetett fel. Igazi emberek lévén, nem illett hozzánk egy ilyen lépcs , de C'mell sürgetett, és nem tehettem mást. Búcsút intettem C'mellnek, és magam után húztam Virginiát föl a lépcs kön. A felszínen aztán megálltunk. Virginia leveg után kapkodott. - Rettenetes volt, ugye? - Most már biztonságban vagyunk - feleltem. . - Nem is a biztonság - mondta. - De olyan szennyes volt! Gondolj csak bele: beszélned kellett hozzá ! Virginia számára tehát C'mell rosszabb volt, mint a részeg bikaember. Megérezte visszahúzódásomat, mert így folytatta:
- Az a szomorú, hogy még találkozol vele... - Ugyan! Honnan veszed? - Nem tudom - felelte Virginia. - De sejtem. Szinte bizonyos vagyok benne. Hiszen jártam az Abba-dingóban. - Már kértelek, kedvesem, meséld el, mi történt ott. Némán megrázta a fejét, és elindult az utcán. Kénytelen voltam utána menni. Ett l kicsit ingerült lettem. Újra megkérdeztem, most már dühösebben: - De hát milyen volt? Gyerekes sért döttséggel válaszolta: - Semmi különös. Sokáig kellett gyalogolni. Az öregasszony akarta, hogy vele tartsak. Aztán kiderült, hogy a gép aznap nem beszélt, úgyhogy megengedték, hogy leszálljunk a tárnába, és mozgólépcs n jöjjünk vissza. Elvesztegetett nap volt. Nem is hozzám intézte a szavait, csak egyenesen maga elé meredt, mintha szégyellnie kellene ezt az emléket. Aztán felém fordult. A barna szempár úgy mélyedt a szemembe, mintha a lelkembe akarna nézni. (Lélek. A szó francia, a Régi Közös Nyelvben erre nincs kifejezés.) Felragyogott, majd kérlelni kezdett: - Ne legyünk ilyen unalmasak ezen az új napon! Járjunk új énünk kedvébe, Paul! Csináljunk valami igazán franciásat, ha már franciák lettünk! - Kávéház! - kiáltottam. - Kávéház keli nekünk. Tudok is egyet. - Hol van? - Két földalatti-megállóra. Ahol feljönnek a gépek, és ahol a homunkuluszok kikukucskálnak. - A leselked homunkuluszokat új énem mulatságosaknak találta, bár a régi énem éppoly természetesnek vette ket, akár a felh ket, az ablakokat vagy az asztalokat. Persze, a homunkuluszoknak is vannak érzéseik; nem igazi emberek, hiszen állatokból tenyésztették ket, de ember formájúak, és beszélni is tudnak. Egy francia számára, aki most én is voltam, az ilyesmi egzotikusnak t nik. Mi több: romantikusnak. Virginiának is ilyesmi járhatott a fejében, mert azt mondta: - Olyan kis "nettek'; valósággal szeretetreméltóak. És mi annak a kávéháznak a neve? - A Kövér Macska - feleltem. A Kövér Macska. Honnan is tudhattam volna, micsoda - tengeri viharhoz hasonlatos rémlátomáshoz vezet majd el bennünket? Mib l gondoltam volna, hogy bármi köze van az Alfa Ralfa Körúthoz? Ha tudom, semmiféle kényszer rá nem bírt volna, hogy odamenjek. El ttünk már több újfrancra megtalálta a kávéházat.
A tömött, barna bajuszos pincér felvette a rendelést. Jól megnéztem, hogy homunkulusz-e, akinek nélkülözhetetlen szolgálatai miatt engedélyezték, hogy emberek között dolgozhassék; de nem az volt. Gép létére hangja hamisítatlan párizsias szívélyességgel csengett, és tervez i még arról a megrögzött, ideges mozdulatról sem feledkeztek meg, hogy keze fejével id nként végigsimított a bajszán, s t még arról is gondoskodtak, hogy a homlokán, fent a haj tövénél, néhány apró izzadságcsepp ragyogjon. - Mademoiselle? M'sieur? Sör? Kávé? Vörös bort a jöv hónapban kapunk. A nap ebben a negyedben kicsivel egész és fél óra után süt. Minden óra negyvenkor öt percig esik; hogy élvezhessék a kerthelyiség erny it. Én elzászi vagyok. Beszélhetnek hozzám németül vagy franciául. -
Nekem mindegy - mondta Virginia. - Döntsd el te, Paul, mit kérjünk.
- Sört legyen szíves - mondtam. - Világos sört mindkett nknek. - Hozom, m'sieur - mondta a pincér. Szalvétáját széfes mozdulattal a karjára fektetve elsietett. Virginia hunyorogva nézett a napba. -
Bárcsak eleredne most az es - sóhajtotta. - Még sohasem láttam igazi es t.
- Légy türelemmel, drágám. Kérd arccal fordult felém. - Paul, mi az, hogy német? - Egy másik nyelv, egy másik kultúra. Azt olvastam, jöv re elevenítik fel. De nem jó neked, hogy francia vagy? - Dehogynem - felelte. - Sokkal jobb, mint számnak lenni. De Paul... - aztán megakadt, s a szeme tágra nyílt a csodálkozástól. - Tessék, drágám. - Paul - mondta, úgy ejtve ki a nevem, mint valami segélykiáltást, s a benne kifejez reménykedés olyan mélységekb l támadt, melyek túl voltak mind régi, mind új énünk korlátain, de még a bennünket kialakító lordok mesterfogásain is. Megfogtam a kezét. - Nekem elmondhatod, drágám - mondtam. - Paul - kezdte szinte sírva. - Paul, miért történik mindez olyan gyorsan? Ez az els napunk, és mindketten úgy érezzük, egész további életünket együtt tudjuk tölteni. Hallottam valamit a házasságról, hogy papot kell hívnunk, de ezt sem értem. Paul, Paul, Paul, miért kell így sietnünk? Szeretni akarlak. Szeretlek. De nem akarom, hogy szeretnem kelljen téged. Úgy akarom, hogy közben én én maradjak. - S miközben beszélt, szeméb l patakzott a könny, bér a hangja elég nyugodt maradt.
És ekkor rosszul szóltam: - Ne aggódj, szívem. Az Instrumentalitás lordjai biztosan mindent jól beprogramoztak. Féktelen zokogásban tört ki. Feln ttet addig még nem láttam sírni. Különös volt és ijeszt . A másik asztalnál felállt egy férfi, odajött hozzánk, és megállt mellettem. De én rá se néztem. - Drágám - mondtam csitítóan -, drágám, majd kialakítjuk. - Paul, engedd meg, hogy elhagyjalak, hogy a tiéd lehessek. Hadd menjek el néhány napra, hétre vagy évre. Aztán ha... ha... ha valóban visszajövök, tudni fogod, hogy az én vagyok, nem valami program, amit egy gép irányít. Az isten szerelmére, Paul... az isten szerelmére ! - Aztán egészen más hangon megkérdezte: - Paul, mi az, hogy isten ? Kaptunk szavakat, hogy beszélhessünk, de nem ismerem az értelmüket. Ekkor megszólalt a mellettem álló férfi: - Én el tudom vinni magukat Istenhez. - Kicsoda maga? - kérdeztem. - És ki kérte arra, hogy beleavatkozzék? - Mer ben másképpen beszéltem, mint amikor a Régi Közös Nyelvet használtam... a nyelvvel együtt a vérmérsékletet is belém programozták. Az idegen továbbra is udvarias maradt - bár Maximilien Macht, és azel tt hiv voltam.
is franciavolt, fegyelmezte magát. - A nevem
Virginia szeme felcsillant. Szórakozottan letörölte arcáról a könnyeket, s a férfira bámult, aki magas volt, karcsú és napbarnított. (Hogy tudott ilyen hamar lebarnulni?) Vöröses haja s majdnem olyan bajsza volt, mint a robotpincérnek. - Istenr l kérdezett, mademoiselle - mondta az idegen. - Az Isten ott van, ahol mindig is volt... körülöttünk, mellettünk, bennünk. Furcsa beszéd volt ez efféle világias küllem embert l. Felálltam, hogy elköszönjek t le. Virginia kitalálta a szándékomat, és közbeszólt: - Kedves t led, Paul. Hozz neki széket. A hangjában melegség volt. Két üveghengerrel közeledett a pincér. Aranyló folyadék volt bennük, habsapkával a tetejükön. Még nem láttam sört, nem is hallottam róla, mégis pontosan tudtam, milyen íz lesz. Képzeletbeli pénzt tettem a tálcára, visszakaptam a képzeletbeli aprót, és adtam a pincérnek képzeletbeli borravalót. Az Instrumentalitás még nem jött rá, hogyan bocsásson különféle pénzegységeket az új kultúrák rendelkezésére, és valódi pénzt természetesen nem adhattunk ételért-italért. Ezek ingyenesek. A gép végigsimított bajszán, piros-fekete kockás szalvétájával letörölte gyöngyöz homlokát, majd kérd pillantást vetett Monsieur Machtra. - M'sieur, átül ide?
- Úgy van - felelt Macht. - Itt szolgáljam ki ? - Miért nej? - mondta Macht. - Ha ezek a kedves emberek megengedik. - Nagyszer - mondta a gép, keze fejével bajszát törölgetve. Aztán elsietett a bár sötét mélyébe. Virginia mindvégig Macht-t nézte. - Maga hiv ? - kérdezte. - Még most is hiv , hogy hozzánk hasonlóan franciává alakították? Honnan tudja, hogy azonos önmagával? Miért szeretem Pault? A lordok és a gépeik mindent ellen riznek bennünk? Én önmagam akarok lenni. Maga tudja, hogyan lehetnék önmagam? - Azt nem tudom, mademoiselle - felelte Macht. - Az túl nagy megtiszteltetés lenne. De azt megtanultam, hogyan legyek én önmagam. Tudja - fordult hozzám -, már két hete francia vagyok, és tudom, mennyi maradt meg bel lem, és ezzel az új nyelvvel és, ismételt veszéllyel mennyit adtak hozzám. A pincér egy apró edénnyel tért vissza. Száron állt, s ett l ördögi módon hasonlított Earthportra, csak persze kicsiben. Tejfehér folyadék volt benne. Macht ránk emelte a poharát: - Egészségükre! Virginia úgy meredt rá, mintha megint a sírás kerülgetné. Macht és én iszogatni kezdtünk, pedig kifújta az orrát, majd eltette a zsebkend jét. Most láttam el ször, hogy valaki elvégzi az orrfúvás m veletét, de egész jól illett új kultúránkhoz. Macht ránk mosolygott, mintha újból mondani készülne valamit. Pontosan a megadott id ben kisütött a nap. Dicsfényt rajzolt a feje köré, ett l ördögnek vagy éppenséggel szentnek látszott. De Virginia szólalt meg el ször: - Maga járt ott? Macht kissé felhúzta a szemöldökét, és homlokát ráncolva halkan válaszolta: - Igen. - Mondott valamit magának? - Igen. - Macht elkomorult, és kissé zavarba jött. - Mit mondott? A férfi felelet helyett csak a fejét rázta, mintha azt akarná kifejezésre juttatni, hogy bizonyos dolgok nem a nyilvánosságra tartoznak. Közbe akartam szólni, hogy árulják már el, mir l van szó. Virginia, ügyet sem vetve rám, tovább faggatózott: - Csak mondott valamit - Persze - mondta Macht. - Valami fontosat?
- Mademoiselle, ne beszéljünk err l. - Beszélnünk kell róla - kiáltott fel Virginia. - Élet-halál kérdés. - Olyan er vel kulcsolta össze a kezét, hogy ujjízületei kifehéredtek. Söre érintetlenül melegedett a napon. - Rendben van - mondta Macht -, kérdezhet... De nem biztos, hogy válaszolok. Nem tudtam tovább türt ztetni magam: - De hát mir l van szó ? Virginia megróvó tekintetet vetett rám, de pillantásában nem a múlt hideg távolságtartása, hanem a szerelmes feddése volt. -
Kérlek, Paul, ezt te nem értheted. Várj egy kicsit. Mit mondott önnek, M'sieur Macht?
- Hogy én, Maximilien Macht, egy barna hajú lánnyal fogok élni vagy halni, aki már menyasszony. - Savanyúan elmosolyodott. - És még azt sem tudom. mi az, hogy "menyasszony". - Majd megtudjuk - mondta Virginia. - Mikor mondta ezt? - Kicsoda ? - kiáltottam rájuk. - Az isten szerelmére, mir l beszélnek?! Macht rám nézett, és fojtott hangon azt mondta: - Az Abba-dingóról. - Aztán Virginiához fordult. - A múlt héten. Virginia elsápadt. - Tehát m ködik, mégiscsak m ködik. Paul, kedvesem, nekem nem mondott semmit. De a nagynénémnek mondott valamit. amit sohasem fogok elfelejteni ! Gyengéden, de határozottan megfogtam a karját, megpróbáltam a szemébe nézni, de elkerülte a tekintetemet. - Mit mondott? - kérdeztem. - Paul és Virginia. - Na és? Alig ismertem rá. Ajkát szorosan összezárta. Nem volt dühös. Valami más látszott rajta, ami rosszabb ennél. Maga volt a testet öltött feszültség. Ilyesmit sem láthattunk évezredek óta. - Paul, próbáld megérteni ezt az egyszer tényt. A gép a kett nk nevét adta meg annak az asszonynak... de 12 évvel ezel tt. Macht olyan hirtelen pattant fel, hogy a széke felborult, és a pincér futva jött felénk. - Ez eldönti a kérdést - mondta. - Mindnyájan visszamegyünk. -
Hová? - kérdeztem.
- Az Abba-dingóhoz.
- De miért most? És m ködni fog ? - kérdeztük Virginiával egy id ben. - Mindig m ködik - felelte Macht -. ha az ember az északi oldalon megy. - Hogyan jutunk oda ? - kérdezte Virginia. Macht szomorúan nézett rá. - Csak egy útja van. Az Alfa Ralfa Körút. Virginia felállt. Én is. És akkor eszembe jutott. Az Alfa Ralfa Körút. Az égben függ , romos út, melyet mintha ködb l sz ttek volna. Valaha felvonulási út lehetett, ahol leereszkedtek a hódítók, és felmentek a tiszteletadók. De romba d lt, vége a felh kbe veszett, ezeréviek óta nem járta ember. - Ismerem - mondtam -, az az út már romba d lt. Macht nem válaszolt, de úgy nézett rám, mint valami kívülállóra... Virginia sápadtan, nagyon csendesen azt mondta: - Menjünk. - De miért? - fakadtam ki. - Miért? - Te bolond ! - mondta. = Ha már istenünk nincs, legalább van egy gépünk. Már csak ez maradt meg abból a világból, amelyet az Instrumentalitás nem ért. Talán megmondja a jöv t. Lehet, hogy egy ellengép. Az bizonyos, hogy egy másik id l származik. Nem érted, drágám? Ha azt mondja, önmagunk vagyunk, akkor valóban önmagunk vagyunk. - És ha nem azt mondja ? -
Akkor nem vagyunk azok. - Arcára fájdalmas vonás ült ki.
- Hogy érted ezt? - Ha nem vagyunk önmagunk - magyarázta -, akkor csak játékszerek vagyunk, a lordok által beprogramozott bábuk. Te nem vagy te, és én nem vagyok én. De ha az Abba-dingo amely már 12 évvel a történtek el tt ismerte a Paul és Virginia neveket, ha az Abba-dingo szerint mi azonosak vagyunk önmagunkkal, akkor nem érdekel, hogy jövend mondó gép, isten, ördög vagy bármi más. Nem érdekel, de megtudom, mi az igazság ! Mit mondhattam erre? Macht haladt elöl, utána Virginia, és én zártam a sort. Magunk mögött hagytuk a napsütötte Kövér Macskát; mihelyt kiléptünk, permetezni kezdett a könny es . A pincér, akin most látszott, hogy gép, maga elé bámult. Lementünk a földalattiba, a gyorsúthoz. Elegáns negyedbe jutottunk ki. Minden romokban hevert. A fák az épületekre d ltek, virágok pompáztak a pázsiton, a nyitott ajtókban és a tet tlen szobákban. Kinek kellett volna kinti ház, amikor a Föld népessége úgy megfogyatkozott, hogy a városok tágassá és üressé váltak?
Egyszer mintha egy homunkulusz-családot láttam volna, gyerekekkel; rám bámultak, ahogy kis csapatunk vánszorgott a kavicsos úton. De az is lehet, hogy csak a fantáziám szülte a ház sarkánál felbukkanó arcokat. Macht nem beszélt. Virginia és én kézen fogva haladtunk mellette. Talán még kedvemre való is lett volna ez a furcsa kirándulás, ha keze nem szorítja olyan er vel a kezemet. Láttam, hogy az ajkát harapdálja. Tudtam, milyen fontos ez neki... zarándokútra indult. (A zarándokút egy testetlelket gyógyító, hatalommal bíró hely felkeresése.) Nem bántam, hogy elindultunk. Amikor a kávéházban elhatározták, hogy odamennek, már engem sem lehetett volna visszatartani. De nem akartam komolyan venni. Vajon tévedtem-e? Mit akar Macht ? Ki ez a Macht ? Milyen gondolatok merültek fel benne az elmúlt két, kurta hét alatt? Hogyan ismerte ki magát ebben az új, veszélyekkel és kalandokkal teli világban ? Nem bíztam benne. Életemben el ször magányosnak éreztem magam. Egészen mostanáig csak gondolnom kellett az Instrumentalitásra, és máris teljes fegyverzetben az agyamba ugrott egy védelmez . A telepátia minden veszélyt kiküszöbölt, minden sebet begyógyított, s kézen fogva vezetett bennünket a kiszabott 146 097 napig tartó úton. De ez most egészen más. Nem ismerem ezt az embert, mégis rá bízom magam a mindmostanáig oltalmazó és véd hatalmak helyett. A romos útról hatalmas, széles körútra fordultunk. A sima, töretlen járdán semmi sem n tt, csak apró földkupacokat hordott rá itt-ott a szél. Macht megállt. - Íme - mondta -, az Alfa Ralfa Körút. Némán bámultuk a feledésbe merült birodalmak útját. Balra a körút enyhe kanyarban t nt el. Messze északra vezetett a városból, ahol feln ttem. Tudtam, hogy arrafelé egy másik város van, de a neve kiment a fejemb l. Miért is emlékeztem volna rá? Az is csak olyan lehet, mint az enyém. De jobbra... Jobbra a körút meredeken emelkedett, mint valami rámpa. A felh kbe veszett. A felh k szélénél mintha megtört volna a vonal. Nem láttam jól, de mintha valami hihetetlen er leborotválta volna az utat. Valahol a felh kön túl áll az Abba-dingo, a hely, ahol minden kérdésre tudják a választ... Mindenesetre így tartják. Virginia közelebb bújt hozzám. - Forduljunk vissza - mondtam. - Városi emberek vagyunk. Még sohasem láttunk romokat. - Ha akarnak, visszafordulhatnak - szólt Macht. - Csak szívességet akartam tenni. Mindketten Virginiára néztünk.
A barna szempár felnézett rám. Könyörgés sugárzott bel le, sibb, mint a n vagy a férfi, sibb, mint az emberi faj. Miel tt megszólalt volna, már tudtam, mit fog mondani. Hogy neki meg kell tudnia. Macht hanyagul rátiport néhány puha k darabra. Virginia végre megszálalt: - Paul, én nem keresem a veszélyt. De amit mondtam, komolyan gondoltam. Nem lehetséges, hogy utasítást kaptunk, hogy szeressük egymást? Milyen élet várna ránk, ha a boldogságunk, ha egész valónk egy szalag vagy gépi hang m ve, mely álmunkban szólt hozzánk, amikor francián! tanultunk? Talán mulatságos is lesz az út vissza, a régi világba. Én úgy érzem. Tudom, hogy t led olyan boldogságot kaptam, amir l tegnap még sejtelmem sem volt. Ha valóban önmagunk vagyunk, valami gyönyör t élünk át, és err l tudnunk kell. De ha nem... - Kitört bel le a zokogás. Már a számon volt: "De ha nem, akkor is annak látszik" - de Macht baljós, komor arca egyenesen felém fordult Virginia válla fölött, és én magamhoz öleltem t. Nem volt mit mondanom. Szorosan tartottam, a karomban Virginiát. Macht talpa alól vér szivárgott. A por hamar felitta. - Macht! - kiáltottam. - Megsebesült? Virginia is odanézett. Macht, szemöldökét felvonva, közönyösen felelte: - Nem. Miért? -
A vér! A lábánál.
Lenézett. - Ó, ezek - mondta -, semmiség. Csak valami ellenmadár tojásai... ezek még repülni sem tudnak. - Hagyja abba! - kiáltottam rá telepatikusan, a Régi Közös Nyelven. Újonnan tanult francia nyelvünkön meg sem próbáltam gondolkodni. Meglepetten lépett hátra. Üzenet szállt felém a semmib l: "Köszönöm köszönöm jóságos menjhazakérlek köszönöm jóságos menjel rosszember rosszember rosszember..." Valahol egy állat vagy madár figyelmeztet Machtra. Udvarias "köszönömöt" gondoltam, és ismét Machtra figyeltem. Egymásra meredtünk. Ez lenne a kultúra? Most férfiak vagyunk? A szabadságban benne van a bizalmatlanság, a félelem, a gy lölet szabadsága is ? Egyáltalán nem tetszett nekem. Agyamban elfeledett b ntettek nevei merültek fel: merénylet, gyilkosság, emberrablás, elmebaj, er szak, rablás...
Egyiket sem ismertük, mégis éreztem valamennyit. Könnyedén szólt hozzám. Mindketten gondosan takartuk gondolatainkat, nehogy a másik leolvashassa ket, beszélgetésünk így pusztán empátiára és franciára korlátozódott. - A maguk ötlete volt - mondta hamisan -, vagy legalábbis a hölgyé... - Már a hazugság is belépett a világba, csak hogy ok nélkül felsétáljunk a felh k közékérdeztem. - Van oka - felelte Macht. Gyengéden félretoltam Virginiát, és olyan szorosra zártam az agyam, hogy az antitelepátia fájdalomként hasított a fejembe. - Macht! - mondtam, és saját hangomból egy állat vicsorgását hallottam. - Mondja meg, miért hozott minket ide, különben megölöm. Nem h költ vissza. Harcias arccal nézett vissza rám. - Megöl ? - kérdezte. - Arra gondol, hogy holttá tesz? - De szavaiból hiányzott a meggy dés. Egyikünk sem értett a harchoz, mégis védekezett, én pedig támadtam. Gondolataim erny je el l mintha egy állat hangja bújt volna el : "Jóember jóember fogd meg a nyakát nincsleveg nincsleveg nincsneki mint a törött tojás..." Megfogadtam a tanácsot, nem érdekelt, honnan jön. Egyszer volt. Odatéptem Machthoz, torkára simítottam a kezem, és megszorítottam. Megpróbálta félrelökni a kezem. Aztán meg akart rúgni. Én csak szorítottam a torkát. Ha lord vagy kapitány lettem volna, talán tudom, hogyan kell harcolni. De egyikünk sem tudta. Aztán hirtelen valami súly nehezedett a kezemre. Magamhoz térve meglepetésemb l, elengedtem. Macht elvesztette az eszméletét. Ez lenne a halál? Nem lehetett az, mert máris felült. Virginia odarohant hozzá. Macht a torkát fogta, és rekedten megszólalt: - Nem kellett volna ezt tennie. Ett l felbátorodtam. - Mondja meg - fröcsköltem rá a szavakat -, mondja meg, miért akarta, hogy idejöjjünk, különben újra megteszem ! Macht gyámoltalanul elmosolyodott. Fejét Virginia karjához támasztotta. - A félelem - mondta. - A félelem. - Félelem ? - Ismertem a szót – peur -, de nem tudtam, mit jelent. Valami nyugtalanság vagy állati veszélyérzet lehet? Nyílt aggyal gondolkodtam;
igennel felelt.
- De mi ebben a jó magának? - kérdeztem. Csodálatos dolog - olvastam le a gondolatait. - Beteg leszek t le, és izgatott, és elven. Úgy hat rám, mint valami er s gyógyszer, majdnem úgy, mint a stroon. Már jártam ott. Odafent rettenetesen féltem. Gyönyör séges volt, egyszerre jó és rossz. Egyetlen óra alatt ezer évet éltem át. Újból érezni akartam, és úgy gondoltam, másokkal együtt még izgalmasabb lesz. - Most meg fogom ölni - mondtam neki franciául. - Maga nagyon... nagyon... - keresgéltem a megfelel szót. - Maga nagyon gonosz. - Ne - mondta Virginia -, hagyd, hadd beszéljem. Nem bajlódott a szavakkal, csak a gondolataival beszélt hozzám. Az lnstrumentalitás lordjai ezt sohasem engedik meg nekünk. A félelmet. A valóságot. Bódulatban születünk, és álmunkban halunk meg. Még az alacsonyabb rend emberek, az állatok is teljesebb életet élnek, mint mi. A gépek nem ismerik a félelmet. Ezek vagyunk mi. Gépek, amelyek azt hiszik magukról, hogy emberek. De most szabadok vagyunk. Látta, mint gy lik össze agyamban a vörös düh, így másról kezdett beszélni. Nem hazudtam maguknak. Ez az út vezet az Abba-dingóhoz. Én voltam ott. M ködik. Ezen az oldalon mindig m ködik. - M ködik! - kiáltotta Virginia. - Látod, most is ezt mondja. M ködik! Igazat beszél. Ó, Paul, induljunk hát tovább! - Rendben van - mondtam -, menjünk. Felsegítettem. Zavarban volt, mint az az ember, aki valami takargatnivalót árult el magáról. Elindultunk az elpusztíthatatlan körúton. Kényelmes járás esett rajta. Agyam csücskében a láthatatlan kismadár vagy állatka fecsegett: ,.jóember jóember öld meg végy vizet végy vizet..." Nem tör dtem vele. Lépkedtünk egymás mellett, közrefogva Virginiát. Nem tör dtem a kis hanggal. Bárcsak tör dtem volna vele. Sokáig mentünk. A helyzetünkben volt valami teljesen új. Még a lélegzetünk is elakadt a tudattól, hogy rizetlenül maradtunk, hogy még a leveg is szabad, magától mozog. Madarakat láttunk, és amikor rájuk gondoltam, agyuk megriadt, és homályossá vált; természetes madarak voltak, amilyeneket még sohasem láttam. Virginia a nevüket kérdezgette t lem, én meg szemérmetlenül soroltam neki mindazt a madárnevet, amit franciául tanultam, anélkül hogy valójában ismertem volna ket.
Maximilien Macht is nekividámodott, még egy dalt is énekelt nekünk, elég hamisan ugyan; arról szólt, hogy mi a magasúton megyünk, pedig a mélyúton, mégis ér el bb Skóciába. Semmi értelme nem volt, de a szavak zenéje kellemesen csengett. Valahányszor magel zött bennünket, én mindig el vettem a Macoubát, és félig suttogva énekeltem Virginia csinos kis fülébe: Nem ó a lány, ki után indultam. Véletlen bukkantam rá. Nem itteni franciát beszél, Hanem a lágy martinique-it. A kaland és a szabadság boldoggá tett bennünket mindaddig, míg meg nem éheztünk. Minden bajunk akkor kezd dött. Virginia egy lámpaoszlophoz lépett, öklével gyengéden ráütött, és azt mondta: - Etess meg ! - Az oszlopnak ki kellett volna nyílnia, hogy elénk tálalja az ételt, vagy ha nem, meg kellett volna mondania, hol találunk a közelben ennivalót. Egyiket sem tette. Semmit sem csinált. Nyilván elromlott. Aztán valamennyi oszlopot végigütögettük. Az Alfa Ralfa Körút mintegy fél kilométeres magasságban haladt a környez táj fölött. Alattunk vadmadarak repkedtek. Az úton kevesebb volt a por, és alig n tt gyomnövény. A széles út minden alátámasztás nélkül kígyózott be a felh k közé, mint valami óriási szalag. Nem volt sem étel, sem víz, és mi már belefáradtunk az oszlopok ütögetésébe. Virginia kétségbeesett. - Már annak sincs értelme, hogy visszaforduljunk. Arra még messzebb találunk ételt. Bárcsak hoztál volna magaddal ! Miért gondoltam volna arra, hogy ennivalót hozzak? Ki visz magával ételt bárhová? Miért hurcolná magával, amikor úgyis talál mindenütt? Nincs igaza a kedvesemnek, de mert a szerelmem, még apró hibái is drágák nekem. Macht még mindig a lámpákat ütögette, részben, hogy távol tartsa magát kett nk vitájától, és most váratlan eredményre jutott. Láttam, amint éppen egy hatalmas lámpaoszlophoz hajol, hogy rámérje a szívélyes, ám er teljes ütést - a következ pillanatban pedig felnyüszít, és rémít sebességgel siklani kezd felfelé. Kiáltott valamit, amit nem értettem, aztán elt nt a felh k között. Virginia rám nézett. -
Forduljunk vissza? Macht elment. Vegyük úgy, hogy elfáradtam.
- Komolyan beszélsz?
- Természetesen, drágám. Elnevettem magam, de volt bennem egy kis düh is. ragaszkodott ehhez az úthoz, és most, csak a kedvemért, hajlandó sarkon fordulni, és feladni az egészet. - Ugyan - mondtam. - Már nem lehetünk messze. Menjünk csak. - Paul... - állt mellém szorosan. Barna szeme zavaros volt, mintha a szememen át próbált volna olvasni a gondolataimban. Meg akarod tenni ezt az utat? - kérdeztem t le telepatikusan. - Nem - válaszolta franciául. - Most sok mindent akarok mondani. Paul, el akarok menni az Abba-dingóhoz. El kell mennem oda. Mindenekfölött erre van szükségem az életben. Ugyanakkor nem akarok odamenni. Valami rossz van odafönt. Inkább hibás elvek alapján légy az enyém, mint hogy egyáltalán ne légy. Történhet valami... Ingerülten kérdeztem: - Ez az a bizonyos "félelem", amir l Macht beszélt? - Ó, nem, Paul, egyáltalán nem hasonlít arra. Ebben nincs semmi izgalom. Olyan, mint amikor egy gépben elromlik valami... - Figyelj csak! - szakítottam félbe. A magasból, valahonnan a felh k közül hang hallatszott, mint valami állati nyöszörgés. Szavakból állt. Ez csak Macht lehet. Mintha azt hallottam volna: "vigyázz". Amikor utánaküldtem a gondolataimat, a távolság körözni kezdett, és én elszédültem. - Induljunk, drágám - mondtam. - Igen, Paul - válaszolta boldogan, egyben lemondóan és kétségbeesetten. Miel tt elindultunk volna, figyelmesen megnéztem. Igen, az enyém. Az ég sárga szín vé vált, és még nem égtek a lámpák. A sárga fényözönben barna haja aranyosan csillogott, barna szeme feketévé mélyült, ifjú, szenved arca kifejez bb volt, mint bármely emberi arc, melyet valaha láttam. - Az enyém vagy - mondtam. - Igen, Paul - felelte, és arcán mosoly ragyogott fel. - Te mondtad ! Ez kétszeres öröm. A korláton egy madár ült; szúrósan ránk nézett, majd elrepült. Talán nem méltányolta az ember lehetetlen voltát, inkább levetette magát a sötét leveg be. Láttam, hogy odalent a mélyben kiegyensúlyozza magát, és lustán ringatózik kiterjesztett szárnyain. - Mi nem vagyunk olyan szabadok, mint a madarak, drágám - mondtam Virginiának -, de szabadabbak vagyunk, mint az emberiség ezer éve bármikor.
Válaszul megszorította a karom, és rám mosolygott. - Most pedig - tettem hozzá - menjünk Macht után. Ölelj át szorosan. Megpróbálom megütni azt az oszlopot. Ha enni nem is kapunk, talán utazunk. Er sen belém kapaszkodott, és én megütöttem az oszlopot. Hogy melyiket? A következ pillanatban az oszlopok összemosódtak a szemünk el tt. A talpunk alatt szilárd volt a föld, s mi mégis óriási sebességgel mozogtunk. Még a szervizalagútban sem láttam ilyen gyorsutat. Virginia ruhája csattogott a felkavart leveg ben. Észre sem vettük, már bent voltunk a felh ben, és már ki is jutottunk bel le. Új világ tárult elénk. Fent és lent körülvéltek bennünket a felh k. Itt-ott átvillant közöttük a kék égbolt. Szilárdan álltunk a lábunkon. Azok a régi mérnökök ügyesen szerkesztették meg ezt a sétautat. Egyre feljebb és feljebb jutottunk, s még csak meg sem szédültünk. Megint egy felh . Aztán olyan gyorsan történt minden, hogy elmondani hosszabb id be telik. Fentr l valami sötét rontott rám. Er s ütés ért a mellkasomon. Csak sokkal kés bb jöttem rá, hogy Macht akart elkapni, nehogy lezuhanjunk az út végén. Aztán újabb felh be kerültünk. Még miel tt szólhattam volna Virginiához, újabb ütés ért. Irtózatos fájdalmat éreztem. Még soha életemben nem éreztem ilyet. Virginia valami miatt átesett rajtam. Kezével maga után húzott. Szólni akartam, hogy ne húzzon, mert fáj, de elakadt a lélegzetem. Inkább megpróbáltam engedelmeskedni neki. Nagy nehezen közelebb verg dtem hozzá. Csak akkor vettem észre, hogy semmi sincs a lábam alatt - se híd, se út, semmi. A körút fels , törött végén álltam. Alattam semmi, csak néhány laza kábel, és lent a mélységben egy vékony szalag, folyó vagy út. Vakon ugrottuk át a széles szakadékot, s az út fels szélét csak úgy tudtam elkapni, hogy nekiüt dtem a mellkasommal. Nem tör dtem a fájdalommal. Mindjárt jön a robotorvos, hogy megjavítson. Csak rá kellett néznem Virginia arcára, s már tudtam, itt nincs sem robotorvos, sem világ, sem Instrumentalitás, semmi, csak szél és fájdalom. Virginia sírt. Id be telt, míg meghallottam, mit mond. - Én tettem, én tettem, drágám, meghaltál? Egyikünk sem volt tisztában azzal, hogy mit jelent "meghalni", hiszen az emberek mindig elmentek, ha eljött az idejük, csak annyit tudtunk, hogy az élet megsz ntét jelenti. Meg akartam nyugtatni, hogy élek, de csak sürgöl dött körülöttem, és megpróbált elvonszolni a szakadék szélét l.
Kezemmel is segítettem magam, hogy végre felüljek. Ott térdelt mellettem, és csókjai elborították az arcomat. Végre lélegzethez jutottam. - Hol van Macht? Rám nézett. - t nem láttam - mondta. Megpróbáltam körülnézni, én megnézem.
azonban nem hagyta, hogy kínlódjak. - Maradj nyugton. Majd
Bátran a körút letört végéhez ment. A száguldó felh k között lekukucskált a szakadékba. Aztán felkiáltott: - Látom! Milyen furcsa! Mint valami rovar a múzeumban. A kábeleken mászik. Négykézláb csúsztam hozzá, és én is lenéztem. Mint valami apró pont, kúszott a vékonynak látszó kötélen, alatta röpködtek a madarak. Nagyon veszélyesnek látszott. Most talán megkapja mindazt a "félelmet", amire szüksége van a boldogsághoz. Én nem kívántam ezt a "félelmet", bármi legyen is az. Ennivalóra, vízre és robotorvosra vágytam. Itt egyik sem volt. Feltápászkodtam. Virginia segíteni akart, de még a karomhoz se ért, amikor én már álltam. - Menjünk tovább. - Tovább? - kérdezte. - Az Abba-dingóhoz. Barátságos gépek lehetnek ott. Itt nincs más, csak hideg és szél, és még a lámpák sem égnek. -
És Macht?... - ráncolta össze a homlokát.
- Órákba telik, míg ideér. Majd visszajövünk. Engedelmeskedett. Megint átmentünk a körút bal oldalára. Kértem, ölelje át szorosan a derekamat, míg egyenként megütögetem az oszlopokat. Kell hogy segítsenek valahogy az utazókon. Végre a negyediknél sikerrel jártam. A szél belekapott ruháinkba, amint újra felfelé száguldottunk az Alfa Ralfa Körúton. Kishíján elestünk, amikor az út balra kanyarodott. Csak er sen jobbra d lve tudtam megtartani az egyensúlyomat. Aztán megálltunk. Az Abba-dingónál voltunk. Az utat fehér tárgyak borították - gombkilincsek, rudak, fej nagyságú, formátlan gömbök. Virginia némán állt mellettem.
Fej nagyságú? Félrerúgtam az egyik tárgyat, és abban a pillanatban már tudtam, mik ezek. Emberek. Emberek bels részei. Még sohasem láttam ilyesmit. És az a tárgy, ott a földön egy kéz volt valamikor. A fal mentén több száz ilyen tárgy hevert. - Gyere, Virginia - mondtam nyugodt hangon, gondolataimat jól elrejtve. szó nélkül követett. Kíváncsian nézte a földön fekv tárgyakat, de úgy látszott, nem ismer rájuk. Én meg a falat vizsgáltam. Végre megtaláltam, amit kerestem - az Abba-dingo kis ajtajait. Az egyiken ez állt: METEOROLÓGIAI. Nem a Régi Közös Nyelven írták, nem is franciául, de nyilvánvaló volt, hogy a leveg viselkedéséhez van valami köze. Megérintettem az ajtót, amely nyomban áttetsz vé vált, s egy régi írás jelent meg rajta. El bb értelmetlen számok, majd értelmetlen szavak, végül: "Közelg tájfun". Franciatudásom alapján nem tudtam megfejteni a "közelg " szó jelentését, de azt tudtam, hogy a "tájfun" a leveg nagyfokú kavargását jelenti. Arra gondoltam, majd az id járásgépek foglalkoznak a dologgal. Nekünk ehhez semmi közünk. -
Itt nincs mit tenni - mondtam.
-
Mit jelent? - kérdezte Virginia.
- A leveg viharossá válik. -
Ó - mondta. - Ez, ugye, nem érint bennünket?
- Persze hogy nem. A következ ajtónál próbálkoztam, amelyen ez állt: ÉTEL. A kezem érintésére fájdalmas recsegés hangzott fel a falban, mintha az egész torony hányna. Az ajtó kissé megnyílt, s valami borzalmas b z áradt ki rajta. Aztán az ajtó ismét bezárult. A harmadik ajtón SEGÍTSÉG felirat állt, s amikor megérintettem, nem történt semmi. Talán valamiféle adószed eszköz lehetett a régi világban. Nem hatott rá az érintésem. A negyedik ajtó szélesebb volt, és alul rés nyílt rajta. Fent felirat hirdette: JÖVENDÖLÉSEK. Bárkinek, aki ismeri a régi franciát, nyilvánvaló volt, hogy ez az. A lenti szöveg már titokzatosabb volt: TÉGY IDE PAPÍRT, hirdette, és sejtelmem sem volt, mit jelenthet. Próbálkoztam telepátiával. Nem történt semmi. A szél fütyülve vágtatott el mellettünk. Néhány mészlabda gurult a járdán. Újra próbálkoztam; igyekeztem rég elfelejtett gondolatokat felidézni. Egy sikoltás hangzott fel az agyamban, éles, kitartó sikoltás, talán nem is emberi hang. Ez volt minden. Talán fel is dühödtem kissé. "Félelmet" nem éreztem, de aggódtam Virginiáért. bámulta.
a földet
- Paul - szólalt meg -, az ott nem egy ember kabátja, azok között a fura dolgok között? Egyszer a múzeumban láttam egy röntgenképet, így tudtam, hogy a kabátban még mindig ott van az az anyag, ami egykor egy ember volt. A labdát nem láttam, tehát biztos voltam abban, hogy az az ember meghalt. Hogyan történhetett ez azokban a régi id kben ? Hogyan engedhette meg ezt az Instrumentalitás? Persze, az Instrumentalitás tiltott területté nyilvánította a toronynak ezt az oldalát. Talán a tilalmat megszeg k nyerték itt el méltó büntetésüket, mégpedig oly módon, amit el sem tudtam képzelni. - Nézd csak, Paul - mondta Virginia -, ide befér a kezem. Miel tt megakadályozhattam volna, bedugta a kezét a nyitásba, amely fölött ez állt: TÉGY IDE PAPÍRT. Felsikoltott. A kezét valami foglyul ejtette. Próbáltam kihúzni a karját, de nem sikerült. A fájdalomtól még a lélegzete is elakadt. Aztán a keze váratlanul kiszabadult. Jól olvasható szavak vés dtek be eleven b rébe. Letéptem egy darabot a ruhámból, és bekötöztem a kezét. Zokogva állt mellettem, s én kioldoztam a kötést. Akkor meglátta a b rébe vágott szavakat. Francia nyelv mondat volt: "Szeretni fogod Pault egész életedben." Virginia t rte, hogy bekötözzem, aztán felemelte az arcát, hogy megcsókolhassam. - Megérte - mondta -, megért minden megpróbáltatást, Paul. Lássuk, le tudunk-e jutni. Most megtudtam. Ismét megcsókoltam, és biztatóan mondtam: - Ugye, most már tudod ? - Hát persze - mosolygott rám a könnyein keresztül. - Ezt nem rendezhette meg az Instrumentalitás. Derék, öreg gép! Isten ez vagy ördög, Paul? Én meg se nagyon néztem a szavakat, így válasz helyett csak megpaskoltam az arcát. Indulásra készen megfordultunk. Az utolsó pillanatban ráeszméltem, hogy én meg sem próbáltam a JÖVENDÖLÉSEK-et. Várj csak, drágám. Hadd tépjek le egy darabkát a kötésedb l. Türelmesen várt. Letéptem egy tenyérnyit, aztán a földr l felvettem egy ex-ember valamelyik egységét. Egy kar elüls része lehetett. Visszamentem, hogy a ruhadarabot a nyílásba dugjam, és láttam, hogy az ajtóban egy nagy madár ül. Félre akartam tolni a madarat, de rám károgott. Kiáltásaival és éles cs rével mintha el akart volna ijeszteni. Nem tudtam elmozdítani onnan.
Akkor telepátiával próbálkoztam. Valódi ember vagyok. Menj innen! A madár homályos agyából csak ennyi villant vissza: nem-nem-nem nem-nem! Ekkor öklömmel olyan er vel sújtottam le rá, hogy a földre hanyatlott. A fehér hulladékok között összeszedte magát, és széttárt szárnyakkal a szélre bízta testét. Bedugtam a ruhadarabot, számoltam magamban húszig, és kihúztam. Külön-külön értettem a szavakat, de a mondatot nem: "Még huszonegy percig szereted Virginiát." Virgínia vidáman, az üzenett l magabiztosan, de a fájdalomtól még kissé remeg hangon kérdezte, s a hangja mintha a messze távolból érkezett volna hozzám: - Neked mit mond, drágám? Szándékos hanyagságból hagytam, hogy a szél elragadja a rongydarabot. Úgy szállt el, mint valami madár. Virginia utána nézett. -
Ó! - kiáltotta csalódottan. - Elvesztettük! Mit mondott?
- Ugyanazt, mint neked. - De pontosan, Paul ! Milyen szavakkal mondta ? Szerelemhól, szívfájdalomból és talán egy kis "félelemb l" hazudtam neki, amikor gyengéden azt suttogtam: - Azt mondta: "Paul örökké szereti Virginiát." Sugárzó mosollyal nézett rám. Er s, telt teste szilárdan állta a szelet. Most újra a gömbölyded, csinos kis Menerima volt, akit már gyerekfejjel a lakótelepen észrevettem. És még ennél is több. Újonnan talált világomban volt a szerelem, akire rátaláltam. A martinique-i lány. Az üzenet mer ostobaság. Már az étel feliratú ajtónál láttuk, hogy a gép elromlott. - Itt se étel, se víz nincs - mondtam. A korlát mellett volt ugyan egy pocsolya, de a szél belesodort néhány emberi alkotórészt, így nem volt kedvem inni bel le. Virginia olyan boldog volt, hogy sérült keze, a víz és az élelem hiánya ellenére fürgén és der sen indult el. Huszonegy perc, gondoltam. Legalább hat órája vagyunk itt. Ha itt maradunk, valami ismeretlen veszéllyel kell szembenéznünk. Fürgén haladtunk lefelé az Alfa Ralfa Körúton. Jártunk az Abba-dingónál, és még mindig "élünk". Eddig sem hittem, hogy "meghalok", de a szavak oly régóta nem jelentettek semmit, hogy még elgondolni sem volt könny ket.
A rámpa meredeken vitt lefelé, s mi táncolva mentünk rajta, mint a lovak. Tombolva fújt arcunkba a szél. Igen, ez volt az, szél, de a vent szónak csak akkor néztem utána, amikor már mindez elmúlt. Magát a tornyot nem is láttuk - csak a falat, ameddig az az srégi gyorsút elvitt bennünket. A torony többi részét felh k takarták, melyek repked rongyokként száguldottak el a súlyos anyag mellett. Az égbolt az egyik oldaton vörös volt, a másikon piszkossárga. Nagy vízcseppek vágódtak ránk. - Elromlottak az id járásgépek - kiáltottam Virginiának. visszakiáltott nekem valamit, de szavait elsodorta a szél. Elismételtem el bbi szavaimat az id járásgépekr l. Meghitt, boldog mozdulattal bólintott, bár a szél már az arcába fújta a haját, s a fentr l hulló cseppek már nyomot hagytak t zarany ruháján. Neki ez sem számított. Belém kapaszkodott. Boldogan mosolygott rám, amint kínlódva lépkedtünk lefelé a lejt s rámpán. Barna szeme tele volt bizalommal, elevenséggel. Látta, hogy nézem, és anélkül hogy kiesett volna léptei ritmusából, megcsókolta a fels karomat. Már örökre az enyém volt, és tudta ezt. A fentr l jöv víz, amir l kés bb megtudtam, hogy "es ", mind nagyobb mennyiségben zúdult alá. Hirtelen madarak jelentek meg benne. A sivítva száguldó leveg ben az egyik nagy madárnak valami módon sikerült csapkodó szárnyakkal egy vonalban maradnia az arcommal. Még miel tt elsodorta volna a szél, az arcomba károgott. Mihelyt elt nt, egy másik madár vágódott nekem. Lenéztem rá, de már ezt is elsodorta a száguldó légörvény. Tökéletesen üres agyából csak ennyi visszhangzott telepatikusan: nem-nem-nem-nem! Mit nem? - gondoltam. Egy madár tanácsa egyébként sem érhet valami sokat. Virginia megragadta a karomat, és megállt. Én is megtorpantam. Az Alfa Ralfa Körút letört vége volt el ttünk. Csúf, sárga felh k úsztak át a törésen, mint titokzatos útra induló mérgez halak. Virginia felkiáltott. Nem értettem, ezért lehajoltam hozzá. Szája csaknem a fülemhez ért. - Hol van Macht? kiabálta. Óvatosan az út bal oldalára vezettem, ahol a korlát némi védelmet nyújtott a vízzel keveredett, tomboló leveg ellen. Már nem lehetett messzebbre ellátni. Térdre nyomtam Virginiát, majd magam is melléje térdeltem. A víz dobogott a hátunkon. Sötét, piszkossárga fény volt körülöttünk. Már alig láttunk valamit.
Én szívesen ültem volna még a korlát védelmében, de sürgetett. Azt akarta, hogy tegyünk valamit Macht-ért. Nekem sejtelmem sem volt arról, mit lehetne tenni érte. Ha talált búvóhelyet, biztonságban van; de ha kint érte a vihar a kábeleken, a vad szél úgyis lesodorja onnan, és akkor nincs többé Maximilien Macht. "Halott "lesz, és bels részei valahol a szabad ég alatt fognak kifehéredni. De Virginia nem tágított. Kúszva közelítettük meg az út szélét. Egy madár lövedékként vágódott egyenesen az arcomnak. Hátrah költem. Egy szárny súrolt végig. Égetett, mint a t z. Nem is tudtam, hogy a toll ilyen kemény. Nyilván károsodást szenvedett a madarak mentális mechanizmusa, gondoltam, ha az Alfa Ralfa Körúton megtámadják az embereket. Valódi emberekkel nem lenne szabad így viselkedniük. Végre elértük az út szélét. Megpróbáltam bal kezem körmeit a korlát k szer anyagába vájni, de sima volt, s legfeljebb a díszít barázdáknál lehetett némiképp megfogni. Jobbommal Virginiát karoltam át. Még az odafelé vezet úton történt ütést l fájt a mellkasom kúszás közben. Amikor tétovázva megálltam, Virginia el relendült. Semmit sem láttunk. Teljes homályban voltunk. Ökölcsapásokként zúdult ránk az es és a szél. Ruhája úgy csüngött rajta, mint a gazdájára csimpaszkodó kutya. Szerettem volna, ha visszajön a korlát védelmébe, ahol megvárhattuk volna a kavargó leveg lecsillapodását. Hirtelen fénybe borult minden. Vad elektromosság volt, amit a régiek villámnak neveztek. Kés bb tapasztaltam, hogy ez meglehet sen gyakori jelenség az id járásgépek által nem befolyásolt területeken. Az éles fényben láttuk, hogy egy fehér arc mered ránk. Alattunk függött, a kábeleken. Szája nyitva volt, nyilván kiáltott. Már sohasem fogom megtudni, hogy arckifejezése "félelmet" vagy határtalan boldogságot mutatott-e. Mer izgalom volt az arca. Az éles fény kihunyt, és mintha valami hívás visszhangját hallottam volna. Telepatikusan nyúltam az agya után, de nem találtam semmit. Csak egy buta, homályos madáragy gondolt rám: nem-nem-nem-nem-nem! Virginia megszorította a karomat. Fészkel dött. Franciául kiáltottam rá. Nem hallotta. Aztán az agyammal szólítottam. Valaki más volt ott. Virginia agya utálkozva vicsorgott rám. - A macskalány. Meg akar érinteni engem! Vonaglott. Jobb karom hirtelen üressé vált. Még a homályban is láttam, hogy az aranyruha átvillan az út szegélyén. Agyammal nyúltam utána, és még elkaptam a kiáltását: - Paul, Paul, szeretlek! Paul... segíts!
Aztán a gondolatai elmosódtak, amint a teste lefelé zuhant. Az a másvalaki C'mell volt, akivel a folyosón találkoztunk. - Magukért jöttem - ért hozzám a gondolata -; nem mintha a madarakat érdekelte volna a lány. - Mi közük ehhez a madaraknak? - Maga megmentette ket. Megmentette a fiaikat, amikor a vörösfej ember meg akarta ölni valamennyit. Mindannyiunkat nyugtalanította, hogy maguk, igazi emberek, mit tesznek majd velünk, ha szabaddá válnak. Már tudjuk. Akadnak rosszak, akik megölik az élet más formáit. Mások jók, védelmezik az életet. Csak ennyi lenne a jó és a rossz? - gondoltam. Talán nem kellett volna megszabadulnom az rizett l. Csak a homunkuluszoknak kell érteniük a harchoz, az embereknek nem. A homunkuluszokat harcban nevelik fel, és baj esetén k állnak helyt. C'mell, a macskalány öklével az államra sújtott. Másképp nem tudott elkábítani, és - macska vagy nem macska - eszméletlen állapotban kellett a "tájfunban" átvinnie a kábeleken. A saját szobámban tértem magamhoz. Tulajdonképpen jól éreztem magam. Már ott volt a robotorvos. - Sokkon esett át - mondta. - Már érintkezésbe léptem az Instrumentalitás egyik albiztosával, és engedélyt kaptam arra, hogy a tegnapi napot kitöröljem az emlékezetéb l, ha maga is úgy akarja. Kedvesen nézett rám. Hol van a száguldó szél? A sziklaként ránk zúduló leveg ? A víz, amely csapkod, ha nem uralják az id járásgépek? Hol az aranyruha, és hol van Maximilien Macht félelemre sóvár arca? Ezek merültek fel bennem, de mivel a robotorvos nem volt telepatikus, semmit sem fogott fel bel le. Marón néztem rá. - Hol van az egyetlen, igazi szerelmem? - kiáltottam. A robotok nem tudnak mosolyogni, de ez megpróbálta. -
A meztelen, lánghajú macskalány? Elment, hogy valami ruhát szerezzen.
Csak bámultam rá. A tutyimutyi kis gép kiagyalta mocskos kis gondolatait: -
Meg kell mondanom, uram, maguk, "szabad emberek" valóban gyorsan változnak...
Ki száll vitába egy géppel? Még csak nem is válaszoltam. És az a másik gép? Huszonegy perc. Honnan tudta? Honnan tudhatta? Azzal a másik géppel sem akartam vitába szállni. Annak a gépnek nagyon nagy hatalma lehetett-talán régi háborúkban használták. Valójában nem is akartam megtudni. Lehet, hogy vannak emberek, akik istennek hívják. Én nem hívom semminek. Nincs szükségem "félelemre", és soha többé nem akarok visszamenni az Alfa Ralfa Körútra. De hallgasd csak, szívem! Hogyan találsz vissza a kávéházba? Belépett C'mell, és a robotorvos kiment.
NAGY ERZSÉBET FORDÍTÁSA
William F. Temple - A négyoldalú háromszög Három ember kémlelt át a kvarcablakon. A lány kényelmetlenül szorongott a két férfi között, ám e pillanatban ezzel sem Joan, sem a másik kett mit sem tör dött. Ehhez túlságosan érdekes volt az a tárgy, amit néztek. A lány Joan Leeton volt. Haja meghatározhatatlan barna, és göndörfürtjeit hajsüt vasnak, nem pedig a természetnek köszönhette. Szeme határozottan barna volt, és csillapíthatatlan jókedvt l ragyogott. Nyugodt állapotban arca jellegtelen volt, noha távolról sem csúnyácska; ha mosolygott, kimondottan gyönyör . Legnagyobb vonzereje (és vonzerejét részben az adta, hogy maga nem tudott róla) a jellemében rejlett. Simogatóan rokonszenves volt, anélkül hogy émelyít vé vált volna, kiegyensúlyozott volt (ez ritkaság a knél), és tökéletesen önzetlen. Soha semmin nem jött ki a béket résb l, nem sért dött meg, és nem toldotta meg a maga számára kedvez en az igazságot, és másoknál mégis türelmes volt az ilyen botlásokkal szemben. A tudománnyal való foglalkozás tekintetében agya szokatlanul nagy teljesítményekre volt képes, mindazonáltal ízlése és kedvtelései egyszer ek voltak. William Fredericks (csak "Will"-nek hívták) sokban hasonlított Joanra, ám együttérzés tekintetében kissé közönyösebb volt, humora kevésbé keresetlen, és voltak bizonyos el ítéletei. Csak az nyerte meg tetszését, amit elismerésre legméltóbbnak tartott. De nyugodt volt, és barátságos természet , megnyugtatóan céltudatos. Haja fekete volt, és csöndes elégedettség tükröz dött az arcán. William Josephs ("Bill"-nek hívták) más volt. Maróban állhatatlan. Lángvörös haja volt, s váltakozóan hol heves természet , hol nyomott kedély , impulzív, nagylelk , szenvedélyes m vészet- és zenebarát, voltak jókedv id szakai, és volt, amikor sróf vett rajta a fekete búskomorság. Legjobb hangulataiban tündökl szellemével jóval felülmúlta a másik kett t, de a levertség hosszú szakaszai megakadályozták benne, hogy hasznot húzzon szellemi képességeib l. Mindazonáltal fejlett humorérzéke volt, és gyakran viccel dött képtelenül túlérzékeny természete felett, de megváltozni nem tudott. Mindkét férfi fülig szerelmes volt Joanba, és mind a kett mindent elkövetett, hogy leplezze érzelmeit. Ha Joan különbséget tett is valamelyikük javára, ugyanolyan ügyesen leplezte, noha tudatában voltak annak, hogy a lány mindkett jüket kedveli. A kvarcablak, amelyen a három ember keresztülnézett, egy magas fémtartályba volt behelyezve, és néhány lábbal távolabb volt egy másik tartály, hajszálpontosan - még az ablaküveg vastagságára nézve is - azonos ezzel. A fejek felett bonyolult készülékekb l álló berendezés volt: ki-kiöblösöd , ezüstözött csövek, kis villanymotorok, amelyek különböz , váratlan helyeken kezdtek zümmögni, durván forrasztott, hevenyészett horganylemezek, dróttekercsek egymás hegyén-hátán, és felfüggesztett kábelek hálózata, ami hasonlatossá tette a helyet a kúszónövényekkel, gubancos trópusi dzsungelhez. A sarokban egy nagy dinamó kitartóan búgott, és két nagy nyílású szikraköz folyamatosan sercegett, s különös, szökdécsel kék fénnyel töltötte meg a laboratóriumot, amint odakint tünedezett a nappali világosság, és az ablakon át bekúszott a szürkület.
Ha valaki behatolt volna a laboratóriumba, és keresztülnézett volna a másik tartály ablakán, egy kocka alakú kamrában acélállványra helyezve egy olajfestményt látott volna, Boucher Madame Croignette-ját, rejtett fényforrásból finoman megvilágítva. Nem tudott volna róla, de a festmény légüres térben állt. Ha odanyomakodott volna a másik tartályhoz, a trió mögé, és azon az ablakon nézett volna át, látszólag ugyanazt látta volna: egy olajfestményt, Boucher Madame Cioignettejét acélállványon, légüres térben, rejtett fényforrásból finoman megvilágítva. Amib l valószín leg nem sokat tudott volna kiokoskodni magának. A dologban az volt a turpisság, hogy az a festmény, amelyet hárman olyan elmélyülten tanulmányoztak, nem egészen ugyanaz volt, mint az els tartályban lév festmény még nem. Színben és arányokban voltak apró eltérések. Ám ezek az eltérések fokozatosan kiküszöböl dtek, mivel a második vászon, úgy, ahogy van, atomról atomra, molekuláról molekulára pontosan azonos ikertestvéreként épült föl annak a vászonnak, amely érezte magán Francis Boucher ecsetjét. A csodálatosan összetett berendezés, amely egy újonnan felfedezett mágneses elv adaptálását használta fel, csak kevés energiát fogyasztott ama rezonáló er terek vonalainak elrendezéséhez, amelyek minden egyes protont a megfelel helyre állítottak, és minden egyes elektront a saját pályájára. Olyan gép volt ez, amely nagy er k folyását el tudta téríteni anélkül, hogy képes lett volna megdézsmálni az energiájukat. - Bármelyik pillanatban! - lehelte Will. Bill türelmetlenül törülte le leheletét az üvegr l. - Ne csináld ezt! - mondta, és azon nyomban ismét köd futotta be az üveget. Nem gyöngédtelenül megpróbálta, hogy Joan fitos kis orrával törüljön rajta tisztára egy kis helyet. A lány nevetésben tört ki, amit l reménytelenül bepárásodott az üveg, és a pillanatnyi z rzavarban elmulasztották annak az eseménynek az észlelését, amelyre napok óta vártak - a festménymásodlat elkészülését az utolsó atomig. A szikraközök egy utolsó sercenéssel kihunytak, a jelz táblán kigyulladt egy lámpa, és az áramfejleszt búgva lassította futását, majd megállt. Letörölték az ablakot, és ott állt "Madame Croignette", és maglehatósan csodálkozva nézett ki rájuk, tágra nyitott barna szemekkel, amelyek színe pontosan egyezett Boucher palettájának szépiájával, és mindkét szépségflastrom s rizsporos vendéghajasnak minden egyes szála a milliméter milliomod részének pontosságával a helyén. Will megfordított egy szelepet, és hallani lehetett, ahogy a leveg fütyülve beárad a kamrába. Kinyitotta az ablakot, és óvatosan kiemelte onnan a festményt, olyan vigyázattal, mintha attól tartott volna, hogy szétmorzsolódik a kezében. - Tökéletes, gyönyör ! - suttogott. Sugárzó szemmel Joanra nézett. Bill elkapta ezt a tekintetet, és megmagyarázhatatlanul elfojtotta azt az ösztönös örömkiáltást, amely már a száján volt. Ehelyett köhintett egyet, és Joan válla fölött el rehajolt, hogy közelebbr l szemügyre vegye "Madame Croignette"-et. - A vállalkozás beütött - folytatta Will. - Minden centet ebbe öltünk, de hamarosan annyi pénzünk lesz, hogy megtehetünk bármit, amit akarunk, bármit! - Bármit, kivéve azt, hogy Bill vasárnaponként reggel kijöjjön az ágyból - mosolygott Joan, és mindketten nevettek. - Egyetlen épelméj milliomos sem jön ki egy reggel sem az ágyból - mondotta Bill. Az Art Replicas, Limited acélból és üvegb l megépített gyára gyémántként tündökölt Surrey zöld dombjai között. Pénzügyi értelemben valóban egy gyémántdarabból keletkezett - a Kohinoor hasonmásának eladásából. Ez volt a Precious Stones, Limited egyet len terméke, mert ezt a korábbi vállalatot a kormány bezáratta, amikor látta, hogy tönkretenné a gyémántvilágpiacot. Északon az egyik leányvállalata, a Radium Products er sen felfejl dött, mert elismerték, hogy tudományosan szükség van rá. Ám a három vállalati igazgató legkedvesebb vállalata az Art Replicas volt, és idejüket ott töltötték. A világ minden tájáról híres m alkotások érkeztek a gyárba, ahol számtalan hasonmás készült róluk, terjesztés céljából. Ezeket jutányos áron árusították. Szerény jövedelm családok örömüket találták benne, hogy egy Constable vagy egy Turner van az ebédl jükben és egy Rodin a halljukban. És az eredetivel minden tekintetben azonos m tárgyaknak ez a széles kör birtokolhatósága hihetetlenül fokozta a m vészetek iránti érdekl dést. Amikor az emberek egy ideje együtt éltek ezekkel a tárgyakkal, kezdték felfogni a bennük rejl szépséget - mert az igazi szépség nem mindig els tekintetre nyilvánvaló -, és vágy támadt bennük, hogy többet tudjanak róluk meg azokról, akik eredetileg megalkották és megformálták ket.
Így aztán a három igazgató - Will, Bill meg Joan - minden energiáját a világ m vészet iránti igényeinek kielégítésére fordította, és minthogy tudatában voltak a civilizáció terjesztésében betöltött szerepüknek, mélységesen elégedettek voltak. Egy ideig. Aztán a türelmetlen és egykönnyen kedvét veszt Bill egy nap az igazgatói értekezlet kell s közepén kitört: - A pokolba a Ming-el kalkulációkkal! - üvöltött, és lesöpört az asztalról egy halom rendelést. Joan meg Will felismerték a tüneteket, és kényszeredett vidámsággal egymásra néztek. - Ide figyeljetek folytatta Bill -, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én torkig vagyok az egésszel! Unalmas üzletemberekké váltunk. Nem ez a mi életformánk. Ismétlés, ismétlés meg ismétlés! Az agyamra megy ez az egyformaság! Mi kutatók vagyunk, nem nyamvadt darabbéresek. Az isten szerelmére, induljunk el egy új vonalon! Ett l a kis vihartól megkönnyebbült, és csaknem rögtön is mosolyogni kezdett. - De komolyan, nem így van? - kérdezte szinte esdekl en. - Igen - felelt egyszerre Joan és Will. - Nos, mi hát a teend ? Will köhintett egyet, és beszédhez készül dött. - Joan meg én éppen ma reggel beszélgettünk err l - mondotta. - Azt akartuk javasolni, hogy adjuk el a gyárat, és vonuljunk vissza a régi laboratóriumunkba, s korszer sítsük a felszerelést. Bill felkapta a tintatartót, és tartalmát ünnepélyesen a Ming-el kalkulációkra ürítette. A tinta fényl tavat alkotott az antik és értékes asztal közepén. - Végre észhez tértünk - mondotta. - Tudjátok, hogy milyen irányban akarom folytatni a kutatásokat? Tökéletesen meg vagyok gy dve róla, hogy azért nem tudtunk akármilyen él lényr l is él hasonmást készíteni, mert abból indultunk ki, hogy az xy m velet hányadosa… - Egy pillanat, Bill - szólt közbe Will. - Miel tt hozzáfognánk ehhez a munkához, én… én úgy vélem, annak, hogy Joan meg én vissza akarunk vonulni, egyik oka… nos… - Will azt akarja mondani - szólt nyugodt hangon Joan -, hogy tervbe vettük, hogy összeházasodunk, és miel tt újrakezdenénk a kutatómunkát, egy id re letelepszünk valahol. Bill rámeredt a két emberre. Tudta, hogy orcáit lassan elönti a pír. Úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak. - Igen… - mondta - igen… (Semmi más nem jutott eszébe. Ez hihetetlen volt! El kell halasztania a hallottak feletti töprengést, míg egyedül nem lesz, máskülönben észrevennék rajta végs elkeseredését.) Gépiesen kinyújtotta a kezét, és a másik keltó megszorította. - Kívánok nektek minden lehetséges boldogságot - szólt meglehet sen fátyolos hangon. Úgy t nt, mintha agya kiürült volna. Megpróbált valamilyen megjegyzést f zni a dologhoz, de egyetlen épkézláb mondatot sem tudott összeállítani. - Azt hiszem, jól megleszünk egymással - mondta Will, és Joanra mosolygott. A lány visszamosolygott rá, és ezzel szíven ütötte Billt, anélkül hogy tudott volna róla. Bill er vel összeszedte magát, és borért csöngetett, hogy ünnepeljenek. Egy rendkívül ritka 94-es évjárat modern hasonmásából rendelt. Holdtalan és felh tlen éjszaka volt, és a Tejút sziporkázó, halványkék pontjainak miriádjai úgy lepték el az égboltot, mintha valaki egy marokra való briliánst szórt volna szét egy fekete bársonyleplen. De ezek a briliánsok állandóan hunyorogtak, mert a légkör fels rétegeiben er s áramlatok tartották mozgásban a légtömegeket. A surray-i utca sötét és csöndes volt. Az élet egyedüli jelei a gépkocsik fényszóróinak alkalmi felcsillanásai voltak, messze, a csaknem egymérföldnyire lév országúton, és egy ég cigaretta vörös pontja a sövénysorok egyik résében. A cigaretta Billé volt. ült ott egy kapu mellett, és a mennyei pompára szegezve szemét, azon t dött, hogy mit kezdjen az életével. Tökéletesen tanácstalan és kimondhatatlanul levert volt, céltalannak érezte életét. Azt hitte eddig, hogy a "szívfájdalom" szó mer stílusfordulat, most már tudta, hogy mit jelent. Er s fizikai érzés volt, fájdalom, amely szüntelenül marcangolta belülr l. Egész lénye sóvárgott, hogy lássa Joant, hogy vele legyen, s ez a vágyakozás nem hagyta nyugodni. Üvölteni tudott volna egy kis megnyugvásért. Megpróbálta rábeszélni magát egy ésszer bb magatartásra. - A tudományok embere vagyok - magyarázta magának -, miért engedjem, hogy öreg Természet anyánk így meggyötörjön és halálra szekáljon? Átlátok a furfangos anyó trükkjein. Ezek az érzelmek mer vegyi reakciók, a vérárammal elkevered mirigyváladékok. Bizonyára elég jó a felfogásom ahhoz, hogy ezt megértsem. Ha nem, akkor agy m harmadrend , s nem az a tudományos szerszám, amellyel kérkedtem. Felnézett a csillagokra, amelyek látszólag nyugodt állandósággal sziporkáztak, id tleneknek és változatlanoknak t ntek. De azok voltak-e? Meglehet, hogy ha majd az egész emberiség szerelmeivel és gy löleteivel együtt eltávozik err l a bolygóról, és azt fagyottan és sötéten hagyja hátra, a csillagok még mindig
ugyanolyanoknak t nnek. De Bill tudta, hogy azalatt is, hogy nézi ket, ijeszt sebességgel változtatják helyüket, másodpercenként sok ezer mérfölddel távolodnak t le. - Furfangos anyó a természet - ismételte -, csupa áltatás… Egymást kergették a gondolatai, és néhány percre belefeledkezett ebbe az irgalmas érzéstelenítésbe. Egy gondolat, amely valahol odalent, a tudattalanja mélységeiben tudtán kívül már hetek óta kibontakozóban volt, most felkavarodott, és hirtelen napfényre tört. Bill megrezzent, elejtette és a földön hagyta a cigarettáját. Ott ült mereven a kerítésen, és a gondolattal foglalkozott. Vad ötlet volt, elképeszt en vad ötlet. De ha keményen és hosszan dolgozik rajta, van rá némi esély, hogy a dolog sikerüljön. Mindenesetre van miért élni mindaddig, amíg a legkisebb remény is van sikerre. Leugrott a kerítésr l, és izgatott, gyors léptekkel sietett végig az utcán, vissza a gyárba. Agya már a lehet ségeket mérlegelte, buzgón tervezgetett. Az új kaland ígéretében szívfájdalma átmenetileg csillapult. Eltelt hat hónap. Bill visszavonult a régi laboratóriumba, és idejét nagyrészt annak b vítésével és fel szerelésének megújításával töltötte, Kiegészítette egy nyúlketreccel, és megtoldotta egy kis földdarabbal, ahol temet t rendezett be a kése alatt kimúlt állatok számára. Ez a temet a világ egyetlen más temet jére sem hasonlított, mert olyan holt dolgokkal is tele volt, amelyek soha nem haltak meg, minthogy soha nem is éltek. Kutatásaival semmire sem jutott. Atomról atomra fel tudta építeni bármely él állat pontos fizikai hasonmását, de azok mind megátalkodott módon élettelenek maradtak. Rendkívül életszer küls re tettek szert, de ez csak fagyott élet volt. Cseppet sem voltak elevenebbek, mint a viaszfigurák, pedig olyan lágyak és hajlékonyak voltak, akár az eredeti példányok alvás közben. Bill azt hitte, rátalált egy bizonyos egyenletben a bajok forrására, de újabb ellen rzéssel megállapította, hogy az egyenlet a lehet leghibátlanabb. Amennyire meg tudta ítélni, nem volt hiba sem az elméletben, sem a gyakorlatban. És mégis, valamiképpen nem tudta másodlatban el állítani a m köd életer t. Muszáj magát ezt az er t alkalmaznia? És hogyan? A nyúl idegközpontját különböz fokú villamos ingerek hatásának tette ki, próbálkozott a h mérséklet gyors váltakoztatásával, icipici "vastüd "-vel, er teljes masszázzsal - küls vel és bels vel egyaránt -, intravénásan és a gerincbe fecskendezett mindenfélét, adrenalintól kezdve még annál is hatásosabb élénkít szereket, amit csak fürge agyával ki tudott gondolni. És a mesterséges nyulak mégis lottyadt sz rmekupacok maradtak. Joan meg Will visszatért a mézesheteir l, és néhány mérföldnyire egy tágas, kényelmes, öreg házban telepedett le. Olykor-olykor betoppantak, hogy lássák, miképpen haladnak a kutatások. Amikor jöttek, Bill mindig elég der snek és jókedv nek látszott, és tréfálkozva emlegette a hátráltatóit. - Azt hiszem, át fogom kutatni az egész világot a legtüzesebb n stény tapsifülesért, és megtanítom hulahulázni a labiasztalon - mondta -, talán az életre kelti ezeket a hullákat. Joan kifejtette, hogy komolyan gondolkozik egy nyúlpástétomra szakosodott vendégl megnyitásán, ha Bill szavatolja a döglött nyulak szállítását. Azt felelte, hogy már annyi nyulat temetett el, amennyib l egy hadsereg is jóllakhatott volna. Társalgásukat általában ez az év hang jellemezte, kivéve, amikor valóban szakmai részletekr l volt szó. De amikor eltávoztak, Bill csak ült és t dött, gondolatai állandóan Joannál id ztek. És a nap hátralév részében nem tudta már semmi másra összpontosítani figyelmét. Végül többé-kevésbé a véletlennek köszönhet en megtalálta azt a billenty t, amelyet lenyomva, élet költözött a nyulakba. Egy általa készített véroldattal kísérletezett, arra gondolva, hogy állandóbb maradhat, mint a nyúl természetes vére, amely túlságosan gyorsan higgá és használhatatlanná lett. Egy kis pumpát szerkesztett, hogy kiszívja egy nyúl véredényeib l a természetes vért, és helyette mesterséges oldattal töltse fel ket. A pumpa még csak néhány másodperce m ködött, amikor a nyúl gyengén megmoccant, és kinyitotta a szemét. Fintorgott egyet az orrával, és egy percig egészen csendben feküdt, az egyik lába kivételével, amely továbbra is reszketett. Aztán hirtelen felállt, és egy csodálatos szökkenéssel leugrott az asztalról. A nyakához er sített keskeny gumicsövek félúton elszakadtak és az állat ügyetlenül, nagy puffanással a padlóra esett. Az elszakadt csövek egyikéb l tovább folyt a vér, de a pumpa, amely folyni késztette, a nyúl saját szíve volt - végre ütni kezdett. Úgy látszott, hogy az állat erre a hatalmas ugrásra minden energiáját felhasználta, és most csendesen feküdt a padlón, és nyugodtan kiszenvedett, Bill ott állt, és figyelte, ujjai még a pumpa kerekén voltak.
Aztán amikor felfogta, mi történt, visszanyerte régi túláradó jókedvének egy részét, és körültáncolta a laboratóriumot, kezében egy palack savval, mint valami görög urnával. További kísérletek meggy zték róla, hogy megvetette lábát a Természet leggondosabban rzött fellegvárának kapuján belül. Igaz, saját maga semmilyen eredeti vagy egyedülálló létez t nem tudott teremteni, de bármin él teremtményr l a nap alatt tudott él hasonmást készíteni. Forró nyári délután, szilfáktól beárnyékolt, h vös pázsit és rajta két fehérbe öltözött alak, Joan meg Will, amint miniat r krikettpályájukon játszanak. A sövénynél tarka csíkos naperny és alatta két kényelmes vászonszék meg egy kis mór asztalka üdít italokkal. A fák között egy öreg, vörös téglás ház repkénnyel befutott fala látszik. Frissen vágott f meghatározhatatlan illata a leveg ben. Joan gyengéd, de diadalmas nevetése, amikor Will elhibázta az ütését. Ez a légkör fogadta Billt, amikor gyalogsétája után belépett - hetek óta ez volt az els kiruccanása a szabadba a laboratóriumból -, és önkéntelenül is összehasonlította azzal a világgal, amelyben él: a laboratóriumi munkaasztalok, az üvegek és a kitint k, a mikroszkóp szemet fárasztó látómezeje, a számításokkal teleírt papírívek a villanylámpa izzója alatt az éjszaka sötét óráiban, a vér, a vegyszerek és a nyulak szaga. És maradéktalanul felismerte, hogy nem a tudomány a legnagyobb dolog az életben. A személyes boldogság az. Mindenkinek ez a célja, bármilyen módon igyekezzék is elérni. A pázsit szélén álló Joan észrevette, és odasietett, hogy üdvözölje. - Hol voltál ilyen sokáig? - kérdezte Joan. - Majd meghaltunk a kíváncsiságtól, hogy mi van veled? - Megcsináltam - közölte Bill. - Megcsináltad? Igazán? - Joan hangja izgalmában majdnem visítássá vékonyodott. Megragadta a csuklójánál, és futva Willhez vonszolta. - Megcsinálta! - kiáltotta Joan, és közöttük állva mohón figyelte mindkett nek az arcát. Will a rá jellemz nyugalommal fogadta a hírt, és mosolyogva megszorította Bill kezét. - Gratulálok, öregfiú! - mondotta. - Gyere, igyál, és mesélj el mindent. Letelepedtek a f be, és kiszolgálták magukat az asztalról. Will látta, hogy Bill agyondolgozta magát. Arca nyúzott és fáradt volt, a szemhéja piros, és egy ideges feszültség tartotta hatalmában, amit l agya eltompult, és elvesztette önbizalmát. Joan ezt is észrevette, és visszatartotta a kérdéseket, amelyekkel bombázni készült Billt. Ehelyett csendben visszavonult, be a házba, hogy egy csésze kínai teát készítsen, amelyr l tudta, hogy mindig csillapítani szokta Bill migrénjét. Amikor Joan elment, Bill er t véve magán félig-meddig lerázta magáról bódulatát, és Will szemébe nézett. Azután tekintete lecsúszott róla, és szórakozottan elkezdte a füvet tépdesni. - Will - szólalt meg hirtelen -, én… - idegesen megköszörülte a torkát, és újra rákezdte, nem túlságosan határozott hangon: - Ide figyelj, Will, mondani akarok valamit, de nehéz elmondani, és én nem is tudom elég jól kifejezni magam. El ször is, én mindig rülten szerelmes voltam Joanba. Will ott ült, és különös szemeket vetett Billre, de hagyta, hogy a fiú folytassa. - Soha nem beszéltem err l, mert… nos, mert attól tartottam, hogy nem vagyok házastársnak való. Túlságosan nyugtalan vagyok ahhoz, hogy huzamosan letelepedjek egy jóravaló lánnyal, mint Joan. De úgy éreztem, hogy nem tudok élni nélküle, és éppen meg akartam kérni a kezét, amikor te megel ztél. Nagyon szerencsétlennek éreztem magam azóta is, ámbár ez a munka enyhített a fájdalmamon. Will a másik sápadt arcát nézte, és várta a folytatást. - Ez a munka reális reménnyel kecsegtetett, és immár túl vagyok a munka nehezén. Bármilyen eleven dologról tudok él hasonmást készíteni. Nos, tudod-e, miért vetettem magam bele ebbe a kutatásba? El akarom készíteni Joan él , lélegz ikertestvérét, hogy feleségül vegyem! Willt kissé meghökkentette a bejelentés. Bill felugrott, és nyugtalanul fel-alá kezdett járkálni. - Tudom, pokolian nagy dolgot kérek t letek. Ez az ügy jóval több, mint tudományos érdekesség. Érz ember csakis bizalmatlanul fogadhat egy ilyen javaslatot, felesége és önmaga miatt egyaránt. De szintén mondom, Will, nem látom, hogy bármilyen baj is származhatnék bel le. Noha kétségkívül az egyetlen jó következmény az volna, hogy egy önz férfit boldoggá tenne. Az isten szerelmére, beszélj, mondd meg, mi a véleményed err l? Will elgondolkodva ült, miközben a zaklatott Bill tovább járkált fel-alá. Egyszer csak megszólalt: - Biztos vagy benne, hogy semmilyen fizikai károsodás nem érheti Joant a kísérlet során? - Ebben biztos vagyok, tökéletesen biztos - szögezte h Bill. - Akkor, ami engem illet, nincs ellenvetésem. Nem, egyáltalán nincs. Fogalmam sem volt, hogy szereted Joant, Bill, és mind én, mind pedig Joan nagyon boldogtalanok lettünk volna, ha tudjuk, hogy szerencsétlenné tettünk téged.
Meglátta a feleségét, amint egy rakott tálcával közeledett. - Természetesen dönteni hivatott - mondotta. - Ha azt mondja, hogy inkább ne, akkor nem tehetünk semmit. - Természetesen - adta tudtul egyetértését Bill. De mind a ketten tudták, mi lesz Joan válasza. - Állj meg egy pillanatra, Will - szólt hirtelen Joan, és a férje a fékpedálra lépett. A kocsi megállt az utcán, a dombtet n. A sövény egy nyílásán át a két utas szemügyre vehette Bill laboratóriumát odalent, a völgytekn ben. Joan oda mutatott. A "temet " mögötti szántóföldön két ember sétált. Billt a vörös hajér i még ilyen messzir l is meg lehetett ismerni. Társa egy fehér nyári ruhába öltözött n volt. És volt az, akire Joan a figyelmét összpontosította. - Él! - suttogta, és hangja mintha remegett volna. Will bólintott. Észrevette Joan félelmét, és bátorítóan megfogta a kezét. Joan kényszeredetten mosolygott. - Nem mindennapos dolog, hogy az ember meglátogatja önmagát - mondotta. - Eléggé megrendít volt múlt héten látnom, amint ott fekszik a laborban a hever n, a piros ruhámban öltözve, amelyet én viseltem… olyan sápadtan, és… ó, olyan volt, mintha magamat látnám holtan! - Most már nem halott, és Bill vett neki egy másik ruhát, fel a fejjel hát - bátorította Will. - Tudom, végtelenül furcsa helyzet, de az egyetlen lehetséges mód, hogy tudományos szemszögb l nézzük a dolgot. Egyedülálló tudományos esemény, és ráadásul még boldoggá is tette Billt. Egy pillanatig t dött. - Ámbár szeretném, ha mondana nekünk valamit az életre keltési folyamat mibenlétér l - folytatta Will. Persze igaza van, ha ezt titokban tartja. Olyan felfedezés ez, amellyel megdöbbent módon visszaélhetnének. Gondolj csak a diktátorokra, akik egyetlen ostobán h séges katonából ostobán h séges hadseregeket gyárthatnának! Vagy gondolj a gyárosokra, akik olcsó munkaer t gyárthatnának! Egykett re robotok töltenék meg a világot, eltörölve az egyéniség minden nyomát. Semmi változatosság, semmi rendkívüliség - így nem is volna érdemes élni. - Nem - felelte gépiesen Joan, mert gondolatai még mindig odalent id ztek; annál a fehér ruhás alaknál. Will kiengedte a féket, és a kocsi megindult lefelé a dombról, a laboratórium irányában. A két ember a mez n látta jönni a kocsit, és a temet n keresztül visszasétált, hogy találkozzanak. Akkor érkeztek az országúthoz, amikor a kocsi megállt. - Hallo! - köszönt Bill. - Elkéstetek, már egy félórája forr a kannában a víz. Doll meg én már aggódtunk. Bill ráment az útra, és a fehér ruhás n habozva követte. Joan összeszorította száját, és összeszedte magát, hogy szembenézzen ezzel a megpróbáltatással. Kiszállt a kocsiból, és amíg Will meg Bill kezet fogtak, elindult, hogy találkozzék az immár él ikertestvérével. Doll nyilvánvalóan elhatározta, hogy ugyanígy néz szembe ezzel a találkozással, és a keresetlen mosoly furcsán azonos kifejezésével arcukon közeledtek egymáshoz, de ez csak a felszín volt, mályen alatta kíváncsiság és kétség hullámzott. Egyszerre látták és értették meg egymás arckifejezését, és nevetésben törtek ki. Ez sokat segített. - Nem is olyan rossz - szólt Doll, és Joan visszatartotta magát, hogy ne tegye ösztönösen ugyanezt a megjegyzést. - Nem, távolról sem - helyeselt. És nem is volt. Mert annak ellenére, hogy Doll ismer snek látszott, aligha tudta a szokásosnál nagyobb mértékben azonosítani önmagával. Nem azért, mert öltözéke és hajviselete más volt, hanem valamiképp az arca, az alakja és a hangja olybá t nt, mintha másvalakié lett volna. Nem gondolt rá, hogy mindeddig csak részletekben és meghatározott szögb l látta önmagát bizonyos tükrökben, és hogy a teljes hatás olyasvalami, amit egyszer en soha nem tapasztalt. Saját hangját sem hallotta soha, hogy úgy mondjuk, önnön fején kívül - soha néhány lábnyi távolságból. Mindazonáltal az egész uzsonna alatt némiképp kényelmetlenül érezte magát, ámbár ezt megpróbálta véka alá rejteni, s egymás után sütögette el a szellemes megjegyzéseit. És vele szemben az asztalnál ugyancsak mosolygott és könnyedén társalgott a másik énje. Részletesen egymáshoz hasonlították magukat, és azt találták, hogy minden tekintetben tökéletesen azonosak, még bal alsó karjukon a pici anyajegy is egyforma. Az ízlésük is egyezett. Ugyanannyi cukrot tettek a teájukba, és ugyanazokat az ételeket szerették, illetve nem szerették. - Azt a cukormázas rózsaszín süteményt néztem ki magamnak - nevetett Doll. - Te is? Joan igennel felelt, mire megosztoztak rajta. - Soha nem fog nektek gondot okozni, hogy egymásnak ajándékot vegyetek születésnapra vagy karácsonyra - jegyezte meg Will. - Milyen jó dolog az, ha az ember pontosan tudja, mire van szüksége a másiknak!
Bill arcán állandóan széles mosoly ült, és egész id alatt csak úgy sugárzott bel le a boldogság. Egyszerre alig volt mondanivalója. Túlságosan boldognak látszott ahhoz, hogy társalogjon, és olyan szeretettel legeltette szemét Dollon, hogy egyre-másra elvesztette a társalgás fonalát. - Holnap lesz az esküv nk! - jelentette be váratlanul, és k hangot adtak meglepetésüknek az el zetes értesítés hiánya miatt, de megígérték, hogy ott lesznek. Az uzsonna után következtek a különféle játékok, és Joan meg Doll hasonló gondolkodásmódja sok vidám percet szerzett nekik, kivált a találósjátékokban. És kétszer dámáztak, s mind a kétszer eldöntetlen volt az eredmény. Vidám estjük volt, és mindannyiuk közül Bill volt a legvidámabb. Mégis, amikor búcsúzásra került sor, Joan úgy érezte, hogy visszatér a régi kényszeredettség. Amikor kocsijuk elindult, Joan egy pillanatra még rajta felejtette a szemét Doll arcán, amint Bill mellett állt a kertkapuban, És megérezte, hogy a jókedve mögött ugyanattól a kényszeredettségt l szenved, mint 6. Másnap egy távoli anyakönyvi hivatalban Doll meg Bill házasságot kötött egymással. Doll tekintetében kitalált nevet és születési helyet mondtak be, hogy elkerüljék a nyilvánosságot - végtére is senki sem vonja kétségbe személyazonosságát. Megjött és elmúlt a tél. Úgy t nt, hogy Doll és Bill boldogan éli közös életét, és négyen olyan közeli barátok maradtak, amilyenek még soha nem voltak. Dollt is meg Joant is kedvenc id töltésként hatalmába kerítette a repülés vágya, és beléptek a helyi repül klubba. Mindketten vásároltak egy együlésest, és egymás mellett repülve hosszú utakat tettek meg velük. Úgyszólván a magukra hagyatottság elleni önvédelemb l ( ket nem érdekelte a repülés) Bill meg Will ismét elkezdett együtt dolgozni, tovább merülve az atom titkaiba. Ezúttal azt a még fel nem fedezett rejtélyi kutatták, hogy miképpen lehet hozzáférk zni az atom által rzött potenciális energiához. És csaknem azonnal új nyomba ütköztek. Azel tt képesek voltak eltéríteni az atomenergiát anélkül, hogy hasznos energiává tudták volna átalakítani. Olyan volt ez, mintha egy örvényl folyón egy csomó mesterséges duzzasztógátat építettek volna különböz pontokon, amelyek megváltoztatták a folyó medrét anélkül, hogy sodrásának erejét megcsapolták volna - noha ez gyenge és félrevezet hasonlat. Most azonban Bill meg Will megterveztek és építettek egy csodálatosan bonyolult gépet, amelyet ugyanolyan ki nem elégít hasonlattal egy turbógenerátorhoz hasonlíthatnánk, amely hasznosít valamennyit az örvénytó folyó erejéb l. A "folyó" azonban nagyon is örvénytó volt, és megzabolásához jártasságra és bátorságra volt szükség. És megvolt annak a veszélye, hogy a hám váratlanul lecsúszik a lóról. A többiek azonnal észrevették, hogy Doll egészségi állapota fokozatosan romlik. Mindenképpen meg akarta rizni szokott der jét és vidámságát, de nem tudott aludni, és nyugtalan meg ideges lett. És Joan, aki nem tágított Doll mell l, hirtelen felismerte, mi az, ami nyugtalanítja a lelkét, amely annyira hasonló az övéhez. A felismerés valósággal megdöbbentette, annyira, hogy egész testében remegett, de szembenézett a tényekkel. - Azt hiszem, Dollnak is meg Billnek is jót tenne, ha egy id re ide költöznének, amíg Doll jobban nem lesz - szólt egy nap meglehet sen bátortalanul Willnek. - Igen, helyes. Ha gondolod, hogy rá tudod ókat beszélni - felelte Will. Kicsit zavartnak látszott. - Nagyon is sok üres szobánk van itt - szólt Joan menteget zve. - Különben is, segíthetek Dollnak, ha többet vagyok vele. Doll, úgy látszott, kapva kap az ajánlaton, noha voltak kételyei, ám Bill ragyogónak találta az ötletet. Még azon a héten odaköltöztek. Eleinte javult a helyzet. Doll kezdett rendbe jönni, mind jobban hasonlított természetes énjére. Sokkal kevésbé volt ideges, és élvezettel vett részt az esti játékokban a másik három oldalán. Tanulmányozta Will kedvenc játékát, a triktrakot, és kezdte kedvét lelni benne, hogy rendszeresen és alaposan elpáholta. És akkor Joan kezdett hanyatlani. Petyhüdtté, búskomorrá, s t mogorvává vált. Úgy t nt, mintha azáltal, hogy Dollnak segített visszanyerni egészségét, ó maga ugyanazzal a bajjal megfert dött volna. Will nyugtalan lett, és ragaszkodott hozzá, hogy Joant vizsgálja meg egy orvos. Az orvos négyszemközt közölte Willel: - Semmilyen fizikai baj nincs. Valamilyen titkos aggodalmat dajkál magában, és amíg ez az aggodalma meg nem sz nik, addig állapota romlani fog. Vegye rá, hogy elárulja magának, mi ez az aggodalom - nekem nem mondta meg. Nem árulta el Willnek sem, hiába kérlelte.
És Doll, aki tudta, mi ez a titok, most aggódni kezdett Joan miatt, és egykett re visszaesett korábbi idegállapotába. Így ment ez egy hétig. Rettenetes hét volt ez a két zaklatott és feldúlt férjnek, akik nem tudták, mitév k legyenek. A következ héten azonban úgy t nt, hogy mindkét asszony er t vesz magán, és kedélyük valamennyire felderült, olykor még nevetni is tudtak. A javulás folytatódott, és Bill meg Will úgy ítélte, nyugodtan visszatérhetnek napi munkájukhoz a laborba, és befejezhetik az atomot megzabolázó gép építését. Egy nap Will történetesen váratlanul visszament a házba, és azt látta, hogy a két asszony egymás karjában zokog egy hever n. Szemét meresztve állt egy pillanatig. Amazok hirtelen észrevették, és szemüket törülgetve elváltak egymástól. - Mi történt, Will? Miért jöttél vissza? - kérdezte határozatlanul, szipogva Joan. - Izé… a logarlécemért. Itthon felejtettem - mondta. - Bill az emlékezetére akarta bízni magát, de azt hiszem, hiba van valahol a számaiban. Miel tt tovább vizsgálnánk a gépet, utána akarok nézni. De veletek mi van? - Ó, mi jól vagyunk - mondta Doll mesterkélten és nem nagyon meggyázóan. Kifújta az orrát, és azon volt, hogy összeszedje magát. Ám csaknem rögtön kitört rajta újra a sírás, és Joan vigasztalóan átölelte. - Ide figyeljetek! - fortyant fel most Will szokatlanul ingerülten. - Elegem van abból. Jól tudjátok, hogy Bill meg én a legnagyobb mértékben hajlandók vagyunk tör dni a gondjaitokkal, legyen az bármi. De ti ketten egy szót sem szóltok, csak sírtok és gyötr dtök. Miképpen segíthetnénk, ha nem mondjátok meg, mi a bajotok? Azt hiszitek, nekünk örömet okoz, hogy ilyeneknek látunk titeket? - Elmondom, Will - mondotta csöndesen Joan. - Ne! - tört ki fojtottan Dollból, de Joan nem vett róla tudomást, és tovább beszélt: - Nem látod, hogy Bill egy minden részletében velem azonos lényt teremtett? Azonosak az emlékeink és az érzelmeink. És minthogy Doll pontosan úgy gondolkozik és érez mint én, beléd szerelmes! A kezdet kezdetét l. Azóta is megpróbálta legy zni, elnyomni ezt az érzést, és helyette boldoggá tenni Billt. Doll válla rázkódott a zokogástól. Will gyengéden, vigasztalóan a vállára tette a kezét. Mit mondjon neki? Semmi nem jutott az eszébe. Még csak nem is álmodott ilyen helyzetr l, bármilyen nyilvánvalónak t nik is az most. - Csodálkozol, hogy ez a konfliktus leverte a lábáról? - kérdezte Joan. - Szegény lány! Idehoztam t, hogy közelebb legyen hozzád, és ez könnyebbé tette számára a dolgokat. - De nem úgy számodra - mondta csöndesen Will, és egyenesen a szemébe nézett. - Most már értem, mi okozta a te bajodat. Miért nem mondtad el nekem, Joan! - Hogyan is tehettem volna? Az ajkába harapott, idegesen az ablakhoz ment, és ott megállt, háttal a haverón kuporgó két asszonynak. - Micsoda helyzet! - gondolta. - Mit tehetünk? Szegény Bill! Azon t dött, hogy miképpen hozhatná tudomására a szomorú hírt a legjobb barátjának, és amíg t dött, a probléma megoldódott. Az ablakból, ahol állt, kilátás nyílt végig a széles, árnyas völgyre, és néhány mérföldnyire még éppen hogy látni lehetett a laboratórium betonépületét, megbújva az egyik távoli domboldal lábánál. Körülötte szántóföldek voltak, és északi sarkától nagy, arás fákból álló hosszú tölgyfasor indult. Ilyen magasról és ilyen messzir l az egész olyan volt, mint egy asztalra helyezett makett. Will kedvetlenül meredt a kis fehér dobozra, ahol Bill volt, és megkísérelte rendezni z rzavaros gondolatait. És hihetetlen bár, de ekkor hirtelen a szeme láttára a magasba emelkedett a távolban a fehér doboz, mészporfelh vé vált, és miel tt a felh valamely részecskéje elérte volna legnagyobb magasságát, a völgynek ezt a részét perzsel , izzó lángfüggöny vágta ketté. A tölgyfák kett s sora, noha szívósak és bámulatosan mélyen gyökerez k voltak, a hatalmas robbanás erejét l úgy úszott a leveg ben, mint a szélfútta bogáncs pihéje. Az izzó láng hirtelen elt nt, mint a fény, ha a fényforrást kikapcsolják, és a helyében vastag, barna, gomolygó köd maradt, a porhanyóssá vált föld felh je. Will még csak annyit látott, hogy a kiszakított tölgyfák visszahullnak ebbe a gomolygó, barna felh be, és akkor a robbanás hulláma, amely végigseperte a völgyet, lesújtott a házra. Az ablak azon nyomban megrázkódott és betört, Will pedig hátrarepült az üvegcserepek záporában. Esetlenül elterült a földön, és tohonya agya csak akkor ismerte fel, hogy mi történt. Bill alkati türelmetlensége okozta végül is a vesztét. Nem várt tovább Willre, hanem az emlékezetében bízva folytatta a géppróbát. És emlékezete megcsalta. A hám lecsúszott a lóról.
Egy férfi ült a dombtet n, pompás kilátással az el tte elterül , nyári napfényben ragyogó, bájos vidékre. A szántóföldek dús, zöld négyszögei, a d utak fehér szalagjai, a szénakazlak sárga halmai és a falusi templomtornyok szürke sisakjai a szemnek végtelenül tetsz rajzolattá álltak össze. És a méhek álmosítóan zümmögtek, a közelben a legelész juhnyáj és a gulya a maguk meghitt hangjait hallatták, és a szomszédos bozót ugyancsak visszhangzott a madarak százainak véget nem ér kardalától. De mindez akár egy másik bolygón lehetett volna, mert e boldog környezetben a férfi se nem látott, se nem hallott. A pokolban érezte magát. Most két hete, hogy Bill eltávozott. Amikor a gyász kezdett oszladozni, a legkuszább probléma követte, amely valaha is szorongatta az emberi faj valamely tagját. Will itt maradt, hogy két asszonnyal éljen, akik mindketten egyforma hevesen szerették ót. Egyikük sem tudta soha legy zni vagy elnyomni ezt a szerelmet, bármit csináltak is. Ezzel tisztában voltak. Másfel l Will olyan ember volt, aki a két n egyikét tudta csak szeretni. Az egynej ség mélyen gyökeredzik a legtöbb normális emberben, és kiváltképpen így volt ez Will esetében. Egyetlen állandó társsal akarta leélni életét, és ez az egyetlen társ Joan volt. Most azonban két Joan létezett, küls ben, érzésekben, gondolkodásban azonosak. Mindazonáltal k ketten két különálló személy voltak. És kettejük között ott volt ó, kettétépett és meggyötört ember, akinek az otthoni élete alaktalan romhalmazzá vált. Lelki gyötr désén nem tudott munkával enyhíteni, mert amióta Bill olyan tragikus halált halt, semmihez nem tudott hozzákezdeni egy laboratóriumban. Joan meg Doll számára sem volt könnyebb. Talán még nehezebb is. Csaknem elviselhetetlen volt, hogy valakinek saját maga legyen a vetélytársa - még ha barátságos, megért vetélytárs is - egy férfi élettársi mivoltának és szerelmének meg rzésében. Ezen a délutánon mindketten elmentek a repül klubba, nyilvánvalóan azért, hogy megpróbáljanak egy id re megszabadulni a gyötr dés terhét l. Noha egyikük sem volt megfelel er nlétben ahhoz, hogy repül gépet vezessen, mert az idegösszeomlás szakadékának peremén tántorogtak. A klub annak a dombnak közelében volt, amelynek tetején Will ült, és igyekezett megoldást találni egy tökéletesen megoldhatatlannak látszó, páratlan emberi problémára. Nem véletlen volt hát, hogy az égben támadt hirtelen zúgás miatt felemelte tompa tekintetét, és látta, hogy az ismer s egyfedel gépek ott köröznek és kanyarognak a krémszín gomolyfelh k közötti kék térségekben. Hátára feküdt a f ben, és úgy figyelte a két gépet. Azon t dött, hogy melyik gépen ki ül, de ezt lehetetlen volt megmondani, mert azonos modell gépek voltak. De egyébként sem adtak volna választ a gépek arra a kérdésre, hogy melyikben ül Joan és melyikben Doll, mert gyakran cseréltek gépet, hogy mindkett vezetésében jártasságot szerezzenek. Így hát azon t dött, mi járhat most a fejükben odafent… A gépek egyike kiegyenesítette röptét, és egyre magasabbra emelkedve elhúzott nyugat felé. Magasabb fordulatszámra kapcsolt motorjának robaja gyengült. A másik gép folytatta fent a körözést és kanyargást. Will most behunyta a szemét, és megpróbált szundikálni a meleg ver fényben. Hiába. Lelkének sötétségében ugyanazok a régi, rjít képek, kétségek és kérdések forogtak. Olyan volt, mintha belebonyolódott volna egy lidérces álomba, amelyb l nem tudott felébredni. A feje felett röpdös gép motorja hirtelen leállt. Kinyitotta a szemét, de egy pillanatig nem találta meg a gépet. Aztán a nappal szemben meglátta, amint dugóhúzó-repülésben zuhan lefelé. Amikor estében kikerült a nap közvetlen fényköréb l, részletesen is megfigyelhette, amint pörögve zuhan, úgyhogy a szárnyak jelzéseket adó fénytávíróként villogtak. Rémülten látta, hogy már csak pár száz lábnyira van a földtál. Magánkívül felugrott. - Joan! - kiabált rekedten. - Joan! A gép kitartóan, elkerülhetetlenül folytatta zuhanását, pörögve túlhaladta az ó szemmagasságát is, és az odalent elterül szántóföldek egyik zöld négyszögének közepére esett. Rohanni kezdett lefelé a dombról. Amikor a lezuhanás robaja megütötte a fülét, t zrózsát látott kinyílni, mint valami varázslatot a zöld négyszög közepén, s bel le fekete, olajos füst reszket bokra emelkedett az ég felé. Könny csordult a szeméb l és folyt le szabadon az orcáin. Mire a helyszínre ért, a pokol már elcsendesült, és ahogy a lángok kihunytak, látta, hogy semmi nem maradt, csak fekete, alaktalan, szétszórt roncsok, amelyekr l felismerhetetlen volt, hogy emberhez vagy géphez tartoztak-e valaha. Fékcsikorgás hallatszott az országút fel l. Egy ment autó érkezett a repül klubból. Két ember kiugrott, és áttört a sövényen. Egy-két másodperc alatt látták, hogy nincs remény. - Gyorsan, Mr. Fredericks, ugorjon be - kiáltott egyikük, amikor megismerte Willt. - Egyenesen a másikhoz kell mennünk. A másikhoz!
Miel tt kérdezhetett volna valamit, Willt betuszkolták maguk közé a ment autó vezet fülkéjébe. A járm gyorsan megfordult, és elrobogott az ellenkez irányba. - A másik gép is… - kezdte Will, de a szó a torkán akadt. A vezet az úton tartotta a szemét, amely óránként hatvanmérföldes sebességgel hátrált a kerekek alatt. Gyászosan bólintott. - Nem látta, uram? Pontosan ugyanabban a pillanatban és ugyanúgy pörögve zuhant le mind a kett . Megrázó szerencsétlenség, rettenetes! Nem tudom, hogyan fejezzem ki együttérzésemet, uram. Csak azon imádkozom, hogy ez ne bizonyuljon ugyanolyan tragikusnak. Olyan volt, mintha Will érzéketlenné vált volna. Gondolkodása úgyszólván a tespedésig lelassult. Úgy ült ott, mint a süketnéma. Nem volt bátorsága hozzá, hogy megpróbáljon gondolkodni. De lassan megindultak gondolatai. Joan és Doll pontosan ugyanabban az id ben és pontosan ugyanolyan módon lezuhant. Ez nem volt véletlen. Mindketten ismét ugyanazt gondolták, és ez azt jelenti, hogy szándékosan zuhantak le! Észrevette most az egész dologban rejl iróniát, és nagyot sóhajtott. Joan és Doll külön-külön megpróbálta a maga módján megoldani a problémát, és mindkett ugyanarra a következtetésre jutott, anélkül hogy tudták volna, mire gondol a másik. Belátták, hogy egyiküknek ki kell lépnie a képb l, ha azt akarják, hogy Will boldog legyen. Tudták, hogy aki kilép, annak maradéktalanul kell ezt megtennie, mert az élet elviselhetetlen volna számára, ha el kell veszítenie Willt. És - jellemz módon - mind a kett azt határozta, hogy lesz az, aki feláldozza magát. Doll úgy érezte, hogy betört ide, és tönkretette egy boldog házaspár életét. Nem az hibája volt: nem kérte, hogy olyannak teremtsék, aki halálosan szerelmes egy férfiba, aki soha nem lehet az övé. De úgy érezte, az életére nincs semmi szükség, és létezésének minden pillanatával sérti azt az embert, akit szeret. Így úgy határozott, hogy lemond az élet ajándékáról. Joan úgy gondolkodott, hogy részben felel s Doll kéretlen világra hozataláért és az övével pontosan azonos érzelmeiért és vágyaiért. Ezeket az érzelmeket soha nem viszonozták, kegyetlenül összezúzták és elgáncsolták. Ez nem volt becsületes dolog. Dollnak ugyanolyan joga van a boldogságra, mint neki. Joan boldog id szakot élt át Willel, most Dollon a sor. Így történt, hogy két repül gép, egymástól egymérföldnyire, pörögve lezuhant, azt a látszatot akarván kelteni, hogy baleset történt - s ez sikerült is, kivéve egyetlen embert, azt, akinek a legkevésbé lett volna szabad megtudnia az igazságot. A gépkocsivezet újra megszólalt: - Szörny dilemma volt ez nekünk a klubban. Láttuk, hogy lezuhannak, ellenkez irányban, és mindkét gép kigyulladt. Csak egy t zoltóautónk és egy ment autónk van. A t zoltóautót kellett az egyik helyre küldenünk, és ezzel a ment kocsival a másikra robognunk. A t zoltóautónak, mint kiderült, itt semmi hasznát nem vehettük volna. Remélem ott, ahová megyünk, még id ben érkezett a segítség! Úgy t nt, hogy Will tompult agya egészen közönyösen fogadja ezt be. Ki halt meg az általa látott repül gép-szerencsétlenségben, Joan vagy Doll? Joan vagy Doll? Aztán hirtelen rátört az érzés, hogy csak az eredeti Joan volt az, akit szeretett. volt az az ember, akit olyan régóta ismert, aki köré érzelmei összpontosultak. A haj, amelyet simogatott, az ajkak, amelyeket csókolt, a vidám barna szemek, amelyek az szemébe mosolyogtak. Dollhoz így soha nem nyúlt. Doll mindennek csak az árnyéka volt. Meglehet, hogy voltak emlékei ezekr l a dolgokról, de valóságosan soha nem élte át ket. Az emlékei csak mesterségesek. Igaz, neki azok valóságosnak t nhettek. A ment autó megérkezett a második repül gép-szerencsétlenség színhelyére. A repül gép lelapított néhány lábnyit a talajból, és nem olyan katasztrofálisan ért földet, mint a másik. Összegy dve feküdt haránt egy kiégett és megfeketedett sövényen. A t zoltóautó néhány másodperc alatt eloltotta a lángokat. És a roncsból kiemelték a pilótát, eszméletlen állapotban, csúnyán összeütve és megégve. Betették a ment autóba, és elrobogtak vele a kórházba. Will már három órája az ágy mellett ült, amikor az ágyban fekv lány kinyitotta a szemét. Tiszta, barna szem volt, amely ránézett, azután a kórteremre, anélkül hogy üres tekintetének kifejezése a legcsekélyebb mértékben is megváltozott volna. - Joan! - suttogta Will, és megragadta a lány szabad karját - a másik sínbe volt téve. Semmiféle válasz nem jött. A lány a hátán feküdt, és üres tekintete a mennyezeten nyugodott. Will megnedvesítette szikkadt ajkait. Nem, nem lehet Joan. - Doll! - próbálkozott. - Jól érzi magát? Semmi válasz. - Ismerem ezt az arckifejezést - szólalt meg az orvos, aki ott állt Will mellett. - Elvesztette az emlékezetét. - Gondolja, hogy végleg? - kérdezte felkavartan Will.
Az orvos csücsörített a szájával, ezzel jelezte, hogy nem tudja. - Jóságos Isten! Nincs rá mód, hogy megtudjam, vajon a feleségem-e vagy a sógorn m? - Ezt senki más nem tudhatja, csak ön, Mr. Fredericks - felelte az orvos. - Mi nem tudjuk megmondani, melyik gépben ki volt. Azt sem tudjuk megmondani, hogy milyen ruha volt rajtuk, mert a zuhanás nyomán elégtek és megsemmisültek a ruhák, miel tt felismertük volna a fontosságukat. Gyakran emlegettük, hogy a hasonlóságuk már természetellenes. Ön természetesen meg tudja különböztetni ket egymástól. - Nem tudom! - felelte Will gyötr dve. - Erre nincs mód. Másnap a beteg magához tért, felült már, és beszélni is tudott. De emlékezetének egy egész tartománya megsemmisült. Egyáltalán nem emlékezett az ikertestvérére, sem a hason máskészítési kísérlet után történtekre. Az utolsó jelenet, amire emlékezett, az volt, hogy fekszik a laboratóriumi hever n, és Bill irányításával végzi az el készületeket. A kórházi pszichológus azt mondotta, hogy a lezuhanás megrázkódtatásának hatására öntudatlanul elnyomta életének azt a részét, amelyre nem akart emlékezni. Most már akkor sem volna képes emlékezni rá, ha akarna. Meglehet - folytatta a pszichológus -, végül is rá fog jönni az igazságra saját magával kapcsolatban, de neki - Willnek - ez hónapokba, s t esetleg évekbe telnék. Mindazonáltal a Willel és a házasságukkal kapcsolatos emlékei érintetlenek voltak, és a lány ugyanolyan rajongással szerette, mint mindig. De Joan volt-e vagy Doll? Will egész éjjel ezen törte a fejét, szemernyit sem aludt. De vajon valóban olyan fontos-e ez? Csak egy maradt meg közülük - miért ne tételezzük fel, hogy Joan, és minden menne tovább? Ám Will tudta, hogy amíg fennáll a kétség és a bizonytalanság, képtelen újra rátalálni arra a régi, szabad életre, amelyet Joannal élt. Már-már úgy látszott, hogy ki kell szolgáltatnia a lányt a pszichológusnak, és ez napfényre hozna mindenféle olyan részletet, amelyet sem , sem Joan, sem Bill soha nem kívánt volna felfedni. Másnap azonban történt valami, ami megváltoztatta a dolgok arculatát. Az ágy mellett ült, és beszélgetett a lánnyal, aki Joan is lehetett meg Doll is, amikor bejött egy ápolón , és közölte Willel, hogy egy ember van itt, és beszélni akar vele. Will kiment, és egy rend rtiszt állt ott. A Bill laboratóriumát elpusztító katasztrófa óta tartott a rend rség helyszíni vizsgálata; valamilyen nyom után kutattak, ami a robbanás okára fényt deríthetett volna. A földbe temetve találtak egy felrobbant és darabokra tört páncélszekrényt, benne könyvek, iratok és levelek elszenesedett maradványaival. Áttanulmányozták ezeket, anélkül hogy túlságosan sokat pepecseltek volna velük, és most azt akarta megtudni a tiszt, hogy Will ki tudna-e okosodni rajtuk. Will átvette és átnézte a köteget. Volt egy csomó magánlevél és kifizetett áruszámla meg nyugta. Ezeket a rend rtiszt hozzájárulásával megsemmisítette. De Bill kísérleti naplói közül háromnak a megpörköl dött maradványai is a kötegben voltak. Ezeket Bill saját gyorsírási rendszerében vezette, amelyet Will jól ismert. Az els két napló régi volt, és nem különösebben érdekes, ám az utolsó - sajnos az, amely a leginkább elszenesedett a három közül beszámolót tartalmazott Bill kísérleteir l, hogy életre támassza az él lényekr l készített hasonmásait. Az utolsó oldalak arról a kísérletr l szóltak, amelynek célja egy másik Joan létrehozása volt, és az utolsó felismerhet bejegyzés a következ képpen szólt: "Nehézkes eljárás volt: csövön keresztül pumpáltam, mintha vérátömlesztés lett volna, és ennek nyomán kis heg maradt Doll nyakának a Tövében, az egyetlen hiba Joan máskülönben tökéletes hasonmásán. Nem akartam… " A folytatás elégett. A rend rfelügyel csodálkozására Will szó nélkül megfordult, és visszasietett a kórterembe. - Engedd még, drágám, hogy megnézzem a nyakadat, hadd lássam, nem haraptad-e meg magad - szólt tettetett könnyedséggel. A lány csodálkozott, de hagyta, hogy megvizsgálják. A legcsekélyebb nyoma sem volt semmiféle hegnek sehol a nyakán. - Joan vagy - szólt, és boldogan átölelte, már amennyire a sérülései engedték. - Joan vagyok - ismételte meg a lány, viszonozva csókjait és ölelését. És végre ismét érezhették a lelki béke áldását. A Sors, amely oly kemény megpróbáltatásoknak tette ki ket, végre irgalmasnak mutatkozott, és soha nem tudták meg, hogy Bill kifizetett számlái között, amelyeket Will megsemmisített, volt egy plasztikai sebész számlája is, amely a következ képp kezd dött: "Egy m téti heg eltávolítása a nyakról, kétnapi ápolás és felügyelet."
Elek István fordítása
Frederik Pohl - Millió Nap
Amit most elmesélek, a jöv ben játszódik, mintegy tízezer év múlva. Egy fiatalemberr l és egy lányról szól. Szerelmi történet. Noha eddig szinte semmit nem mondtam, máris megszorításokat kell tennem, mivel már most teljesen téves elképzeléseitek vannak. A fiatalember nem fiatal abban az értelemben, ahogy ti - és én is - egy fiatalembert elképzeltek, ugyanis már százhatvannyolc éves. . A lány sem lány, de más okból. A szerelmi történet sem stimmel egészen, mert tapasztalataink alapján feltételezzük, hogy egy szerelmi históriában arról van szó, hogy az egyik fél részér l megnyilvánuló - nevezzük így - nemi egyesülésre irányuló fennkölt vágy találkozik a másik fél ösztönös, ám éppoly nemes odaadásával, a mi esetünkben azonban más a helyzet. A történetben nem sok örömötöket lelitek, ha ezt nem veszitek figyelembe. De ha veszitek a fáradságot, hogy ezt felfogjátok, akkor éppen olyan izgalmasnak és izgatónak találjátok majd, éppen úgy teli fájó és mély érzelmekkel, nevetéssel és szomorúsággal, és éppen olyan olvasmányosnak, mint egy mai szerelmi történetet. Mellesleg a lány azért nem lány, mert férfi. Most nyilván idegesen megrándultok, és abba akarjátok hagyni az olvasást. Azt kérditek, mi az ördögnek kell pont két homokos történetét el vezetni, mi szükségetek van erre, de nyugodjatok meg. Nem szolgálok sem perverz intimitásokkal, sem témával sikamlós kávéházi tréfálkozásokhoz. Ha ugyanis találkoznátok ezzel a lánnyal, álmotokban sem gondolnátok róla, hogy férfi. Két keble van, mint bármely normális n nek, n i nemi szervei, csíp i n iesek, arca sz rtelen. Kapásból n nek tartanátok, csupán az okozna nehézséget, hogy megállapítsák, milyen fajhoz tartozik, mivel selymes bundája meg a farka és a füle mögötti kopoltyúnyílások esetleg zavarólag hatnak. Most dühöngtök? Becsapva érzitek magatokat? Szavamat adom, kedves olvasó, hogy a kicsike szép, és biztosíthatom, hogy ha férfi vagy, és találkozol vele, eget-földet megmozgatnál, hogy közelebbr l megismerhesd. Dora - így fogjuk nevezni, bár az igazi neve Omikron-Dibázis? Csoport Octocoidel-Egyensúly S boradus 5314, amib l az utolsó rész egy színárnyalatot jelent, nevezetesen egy speciális zöldes tónust -, szóval Dora vonzó és elragadó lány. Táncosn . M vészete szellemi és testi adottságokat igényel, és a legmagasabb követelményeket támasztja, ami átlagon felüli tehetséget és kemény gyakorlást jelent, Táncait a súlytalanság állapotában mutatja be; nehéz lenne leírni. Leginkább egy kígyóember mutatványával lehetne összehasonlítani, amely párosul a klasszikus balett legnagyobb teljesítményeivel, mint mondjuk Danyilova "haldokló hattyúja", ugyanakkor meglehet sen szexuális, persze jelképesen, ti azonban jól tudjátok, hogy a legtöbb dolog, amit szexinek tartunk, csak jelképes, eltekintve az exhibicionistától, aki kigombolja a nadrágját, de ez inkább ízlés dolga. A Millió Napon, mikor Dora táncol, az emberek visszafojtják lélegzetüket, és fogadok, ti sem tennétek másként. Ami pedig azt illeti, hogy említettem, Dora tulajdonképpen férfi; a néz ket cseppet sem érdekli, m yen nemmel ajándékozta meg a természet. Nektek ugyanilyen lényegtelen lenne, ha közöttük ülnétek, hiszen nem is tudnátok, hacsak szövetmintát nem vennétek Dora testéb l, és a sejtmagokat elektronmikroszkóp alatt meg nem vizsgálnátok. Ebben az esetben XY kromoszómákat találnátok, de ez is lényegtelen lenne, mivel ez a természetes és általánosan elfogadott. Ebben a korban a ma még teljességgel elképzelhetetlen, hihetetlenül bonyolult technika segítségével megoldható, hogy a magzat különleges adottságait és képességeit jóval a születés el tt megállapítsák, és megtervezzék, milyen képzés a leghatékonyabb a gyermek számára. Már a sejtosztódás második szakaszában, pontosabban, mikor a megtermékenyített pete hólyagcsirává alakul, lehetséges a különleges adottságok felismerése és fejlesztése. Hát nem tennénk ugyanezt mi is, ha képesek volnánk rá? Ha közölnék velünk, hogy gyermekünk rendkívüli zenei tehetség, nem nyúlnánk a pénztárcánkhoz, hogy a megfelel képzést biztosítsuk számára! Szóval, ha egy magzatnál olyan képességeket állapítanak meg, amelyek alsósorban a n nem ekre jellemz ek, akkor megváltoztatják a nemét. Azonkívül ennek semmi összefüggése nincs a fajfenntartással, és a változtatás nem gond; az emberek nem - legalábbis alig - beszélnek róla. Mi az, hogy "alig"! Mondjuk, úgy tekintik, mint például egy fogtömést. Mindenesetre kisebb felt nést kelt, mintha mi hallókészülékkel látunk valakit. Nektek ez az elképzelés szörny ! Akkor nézzétek meg figyelmesebben az els szexbombát, aki utatokba kerül, és gondoljatok arra, hogy akár is egy Dora lehetne, hiszen ma sem ritka, hogy feln ttek, noha genetikailag hímnem ek, a fejlett n testi jegyeivel rendelkeznek. Az anyaméhben végrehajtott csekély változtatás halomra dönti az öröklött tényez ket, és a fejl dést más utakra
tereli. A különbség csak annyi, hogy ma ezek az esetek véletlenszer ek, és alig tudunk róluk valamit. Csak utólag állapíthatók meg, gondos vizsgálattal, míg a Millió Napon tudatosan tervezik és valósítják meg, hogy a gyermek neme megfeleljen képességeinek. Most már eleget meséltem boráról. Már csak tovább idegesítenélek, ha elmesélném, hogy több mint két méter tíz magas, és a b rének földimogyoróvaj illata van. Hozzákezdek inkább a történethez. A Millió Nap volt. Dora kiúszott a házából, besiklott egy szállítócs be; az áramlás magával ragadta, nagy sebességgel vitte a tenger felszínéig, és egy vízsugárral nagy ívben a rugalmas leszállólapra lendítette, pontosan az épület el tt, amelyben - nevezzük így a szirtpad volt, ahol m sorát be kellett mutatnia. - Szent ég! - kiáltott fel, miközben bizonytalanul talpra állt, és egy ismeretlen férfi karjaiban találta magát, akit nevezzünk Donnak. A találkozás a férfi számára is ugyanolyan váratlan volt. Éppen úton volt, hogy új lábakat szerezzen be, és mindenre gondolt, csak lányokra nem, ahogy gondolatokba mélyedve ballagott a mélytengerlakók leszállólapján. Hirtelen vízsugár öntötte el, és egy olyan szép lányt tartott a karjában, amilyennel még nem találkozott. Gyorsan döntött: éppen hozzám való, gondolta, és mivel már úgyis a karjában tartotta, határozottan megkérdezte: - Akarsz a feleségem lenni? A lány nevetve nézett rá. - Szerdán. - Hangja és a beleegyezés olyan volt a férfinak, mint a simogatás. Don magas és izmos volt, alakja csodálatos, b re rézszín . A neve éppúgy nem Don volt, mint boráé, de így fogjuk nevezni, mert valóban Adonisz-megjelenés volt; jellegzetes, izgatóan férfias vonzer - hölgyolvasóim értik, mire gondolok. Azonossági színkódja 5290 volt, vagyis néhány angströmmel a kék tartomány felé Dora 5314-étól, de a frekvenciatartomány szomszédságát már az els érintéskor érezték, ami hasonló ízlést, érdekl dést és vágyakat jelentett. Nem kívánlak untatni benneteket, ezért nem írom le részletesen Don foglalkozását. Ezen nem a megélhetése forrását értem, hanem a foglalkozását mint hivatást, amely tartalmat és értelmet adott hosszú életének, nehogy unalmában megbolonduljon. Egy csillagközi tarhajón dolgozott. Sokat volt úton. Egy ekkora hajó irányításához 31 hímnem és 7 genetikailag n nem munkatárs szükséges. Mindegyiknek megvan a maga meghatározott feladata, és Don egy volt a harmincegyb l. Feladata az volt, hogy döntéseket ellen rizzen, ez azt jelentette, hogy állandóan radioaktív sugárzásnak volt kitéve. Ez a sugárzás nem a hajtóm l eredt, hanem a következ szintr l, ahol a legénység egyik n nem tagja saját belátása szerint válogatta ki az átfolyó korpuszkuláris sugárzásból a megfelel részecskéket, amelyeket egy kamrában fénykvantumokká alakított át, és a hajtóm be juttatott. Ronda munka lehet, mondják erre önök, még ha nem is értenek hozzá. Ezért Donnak könny , hajlékony, de rendkívül ellenálló rézszín fémb rt kellett hordania. Már említettem bóra színét, de nyilván arra gondoltatok, hogy napbarnított, ez azonban félreértés. Azonkívül Don teljes egészében kiborg. Legtöbb sérülékeny és érzékeny szervét régóta megbízható, tartós szerkezetekkel cserélték fel. Vérkeringését nem szív, hanem egy kadmiumelem táplálta örvényszivattyú ködteti. Tüdejét csak akkor használja, ha hangosan akar beszélni, mivel vérét a salakanyagoktól ozmikus sz betét tisztítja, az üledéket felbontja, az oxigént kivonja bel le és visszajuttatja a véráramba. Bizonyos értelemben a huszadik század emberére Don szokatlan - ha nem rémiszt - hatást gyakorolna, már csak világító m szeme és hétujjú keze miatt is. teljesen normálisnak tartotta magát, és Dora izgatóan férfiasnak találta. Nagy hatással volt rá, bár annyi bizonyos, hogy rátok egész más hatással lenne. Utazásai során megkerülte a Proxima Centaurit, látta a Procyont, felkereste a Mira Ceti titokzatos világait, szállított már mez gazdasági gépeket és terményeket a Canopusra és szelíd, kedves háziállatkákat hozott haza az Aldebaran halvány kísér jér l. Vörös óriások, fehér törpék; ezer Napot és tízezer bolygót látott. Ideje nagy részét a csillagok között, úton töltötte, az elmúlt kétszáz évben hajhja ritkán szállt le a Földön. De benneteket ez lényegében nem is érdekel. Sokkal jobban érdekelnek az emberek, mint a körülményeik, arra vagytok kíváncsiak, mi történik a két fiatallal. Tehát jó. Az els pillantásra feltámadt rokonszenv mély vonzalommá, végül tiszta szerelemmé n tt, és itt tartottak szerdán - ahogy megbeszélték. A kódoló stúdióban találkoztak, ott volt néhány barát és ismer s, akik az eseményt megünnepelték, és minden jót kívántak, mialatt azonossági mintájukat szalagra vették és tárolták. Nevetgéltek és sugdolóztak, nyugalommal viselték az esküv i vendégek tréfáit és évódásét, frappáns válaszokat adtak, és olykor-olykor elpirultak, ahogy kell. Végül kicserélték azonosítási szalagjaikat az analóg feljegyzésekkel, és ki-ki ment a maga útjára; Dora a tengerfenékre, ahol lakott, Don meg az rhajó fedélzetére. Valóban megható idill volt. Boldogságban és jókedvben éltek. És máig is élnek, ha meg nem haltak (amennyiben nem volt kedvük tovább élni)… És természetesen nem látták egymást soha többé… Látlak magam el tt, Kedves Olvasó, kedves steakzabáló kortársam a huszadik századból, akinek az ételt el bb félig szénné kell égetnie, hogy a fogsora és a gyomra megbirkózzék vele, ahogy ott ülsz elterpeszkedve a fotelban, lábadat kinyújtva, egyik kezeddel elgondolkodva vakarod az orrodat vagy a füledet, a másikban ez a
könyv, miközben a Hi-Fi Monkka) vagy Shankarral háttérzenét szolgáltat az egészhez. Ugyebár egy szót sem hiszel ebb l a történetb l, igaz? Egyetlen szót sem! Az emberek soha nem fognak így élni, mondod, dühösen morogsz valamit, és újabb jégkockát pottyantasz a whiskybe. Micsoda fecsegés, mondod, micsoda hajánál fogva el rángatott történet. Ez lenne a szerelmi történet? Ez. Dora a pulzáló szállítócsövekhez siet, és visszatér tenger alatti otthonába, mert testét a víz alatti életre tették alkalmassá. Ha elmesélem, milyen mohó várakozással, milyen boldog izgalommal helyezte Don azonosítási szalagját a jelmanipulátorra, vette fel a lejátszósisakot, és nyomta meg a gombot - tátva maradna a szátok a csodálkozástól. Vagy felháborodva csóválnátok a fejeteket, és morognátok magatokban. Ez szerelem? Egyikük sem kap semmit. Én viszont biztosítlak benneteket, Dora szexuális izgalma és kielégülése semmivel sem marad el James Bond titkos ügynök szerelmeskedései mögött, sem változatosságát, sem szenvedélyességét tekintve, és mindent felülmúl, amit úgy az "igazi életben" találni lehet. Jó, morogjatok csak, és csóváljátok a fejeteket, szívetek joga. Dorát ez aligha érdekli. Ha egyáltalán gondol rátok, s-ki-tudja-hányadfokú- seire, akkor is valami félmajmoknak képzeli el, mint ti az Australopithecust a csontváza alapján, amely ötszázezer éve került a földbe. Abban a világban, ahol Dora otthon van, ti valószín leg csak néhány másodpercig tudnátok életben maradni. Az id folyása egyre gyorsul, vagy azt hiszitek netán, a fejl dés mindig ilyen kedélyesen megy majd? Vegyétek tudomásul, a görbe gyorsan emelkedik, és egyre gyorsul, mint az exponenciális függvény görbéje. El ször szép lassan és nyugodtan, kezdetben alig emelkedik, de aztán, aztán bombaként robban a magasba. És ti Scotchot szürcsöl és steakfaló kortársak, az állítható támlájú, kényelmes tévéfotelban, vegyétek tudomásul, hogy ez az út felfelé még el sem kezd dött, a bombának még csak a gyújtózsinórja ég. Mi az a Krisztus óta eltelt hat-hétszázezer nap? Dora a Millió Napon él, tízezer év múlva a jöv ben. Teste telítetlen zsírokból áll. Anyagcseréje termékei alvás közben ürülnek ki szervezetéb l, vagyis még W.C.-re sem kell járnia. Ha akarja, csak úgy szórakozásból, egyik pillanatról a másikra több energiával rendelkezhet, mint amennyit Portugália egy nap alatt felhasznál, és ezzel pályára állíthat egy hétvégi m holdat, vagy néhány krátert robbanthat a Hold felszínébe. És nagyon szereti Dont. Vele van minden mozdulata, a tulajdonságai, különcségeinek minden árnyalata, kezének lágy érintése, csókjainak szenvedélyessége és szexuális izgalma a szeretkezéskor, mindez elektronikusan tárolt matematikai szimbólumokban, és ha azt akarja, hogy Don vele legyen, csak fel kell tennie a megfelel szalagot, és meg kell nyomnia a gombot. És Donnál természetesen ugyanez a helyzet. Dora vele van, akár egy Föld körül karingó gy városban parkol a hajója, akár ötven fényévre az Arcturus körül kering. Csak fel kell tennie a mágnesszalagot, és életre kelti, akkor ott van a karjaiban, és mohón, szenvedélyesen és fáradhatatlanul szeretik egymást egész éjjel. Természetesen nem testileg, ez nem is lehetséges, mivel Don kiborg, és testét annyira átalakították, hogy nem is lenne rá képes, de neki nincs szüksége testre, hogy boldog legyen. A genitáliák nem éreznek semmit, a kezek, ajkak és a keblek sem, ezek csak receptorok, érzékelik az impulzusokat, és továbbítják. Csak az agy érez, itt nyernek tartalmat az impulzusok, a halálfélelem és az orgazmus, a jelmanipulátor pedig valamennyi csók és érintés analóg jeleit közvetlenül Don agyába továbbítja, boldog órákat, szenvedélyes, szelíd együttléteket borával - vagy Dianával, az édes Rose-zal vagy a nevet Aliciával, mindenkivel, akivel azonosítási szalagot cserélt vagy cserélni fog. Ostobaság, mondjátok. Micsoda marhaság. Kedves kortársam, az aftershave-szagú képeddel és középosztálybeli autóddal, aki naphosszat teleirkált papírokat tologatsz az íróasztal egyik sarkáról a másikra, mondd meg nekem, mit szólt volna szerinted Dzsingisz kán, ha valaki a huszadik századi tévékorszak életér l mesélt volna neki, avagy Attila, a hunok királya.
Veres Mihály fordítása
Fritz Leiber - Az ember, aki sosem fiatalodott meg
Maot egyre nyugtalanabb. Estefelé gyakorta elvánszorog oda, ahol a fekete föld találkozik a sárga homokkal: álldogál, és bámulja a sivatagot, míg szél nem támad. Én meg ülök, hátam a nádzsalunak támasztva, és figyelem a Nílust. Nemcsak azért van ez, mert fiatalodik. Belefáradt a föld m velésébe. Inkább rám hagyja, minden figyelmét az állatokra fordítja. Mindennap egyre távolabb legelteti a birkákat és a kecskéket.
Régen észrevettem én ezt már. Ahogy váltják egymást a generációk, egyre kopárabb, egyre rosszabbul öntözött a föld. Talán mert több az es . A házak mind egyszer bbek - már csak körülkerített sátrak. Évr l évre több család szedi össze a nyáját, és vándorol nyugat felé. Miért ragaszkodom én oly elszántan a civilizáció e nyomorúságos maradványaihoz - én, aki láttam, hogyan bontják le a Nagy Piramist Kheopsz fáraó emberei, s viszik vissza a hegyekbe egyik követ a másik után? Sokszor töröm a fejem, hogy én miért nem fiatalodom. Ugyanolyan rejtélyes ez számomra, mint az el ttem alázatosan földig hajló néger parasztok. Irigylem azokat, akik fiatalodnak. Vágyom a bölcsesség és a felel sség apadására, szeretnék alámerülni a szerelem és a lélegzetelállító izgalmak korszakába, a vég el tti gondtalan évekbe. De én csak maradok az a harminc-valahány éves szakállas férfi, aki ugyanúgy viseli a kecskeb rt, mint egykor a zekét és a tógát, mindig az alámerülés közelében, de akivel az sosem történik meg. Azt hiszem, velem ez mindig így volt. Miért éppen én nem emlékszem a saját exhumálásomra, pedig mindenki más igen. Maot furcsa. Soha nem kér semmit, s amikor esténként hazajön, a t zt l jó messze ül le, zavaros dalfoszlányokat dúdol, zöld festékkel dörzsöli be a szemhéját, hogy kívánatossá tegye magát, és minden lehetséges módon megpróbálja átvinni rám a nyugtalanságát. Minden délben abbahagyatja velem a munkát, hogy elmagyarázza, milyen szívósak lettek a birkáink és a kecskéink. Már egyetlen fiatal sincs köztünk. Az ifjúkor elérkeztekor vagy még hamarabb elindulnak a sivatagba. Még a fogatlan, aszott aggastyánok is kilépnek sírgödrükb l, s alighogy fölfrissítik magukat a velük kiásott étellelitallal, fogják a nyájukat és a feleségüket, és elvándorolnak nyugatra. Emlékszem az els exhumálásra, melynek tanúja voltam. Egy csupa füst, csupa gép és csupa hír városban történt. De amit el akarok mesélni, az már egy si vidéken történt, ahol kis tanyák, keskeny utak és egyszer utcák voltak. Élt akkor két id s hölgy, Flora és Helen. Alig néhány év telhetett el az ó exhumálásuk óta, de arra már nem emlékszem. Mintha az unokaöccsük vagy valami olyasféle lettem volna. Egyszer csak kezdtek kijárni a várostól félmérföldnyire lév temet be, egy régi sírhoz. Emlékszem, mindig kis virágcsokrokat hoztak vissza magukkal. Nyugodt, megbékélt arcuk egyre zavartabb lett. A bánat szemmel láthatóan beférk zött az életükbe. Múltak az évek. Látogatásaik a temet be egyre s södtek. Egyszer elkísértem ket, s észrevettem, hogy a sírk kopott felirata kitisztult, és jól kivehet vé vált, miként az arcvonásaik is. "John, Flora szeret férje…" Flora gyakran sírdogálta át a fél éjszakát, Helen arca pedig merev kifejezést öltött. Eljöttek a rokonok, és vigasztalták ket, de ett l még nagyobb lett a bánatuk. Végül is vadonatúj lett a sírk , és friss, élénkzöld a f körülötte, majd elt nt a nyers, barna földben. S mintha ezek nyomán Florának és Helennek valami bizonytalan el érzete támadt volna, úrrá lettek bánatukon, fölkeresték a minisztert, a temetkezési vállalkozót, majd az orvost, és elintéztek egyet-mást. Egy h vös szi napon, amikor az elszáradt, megbarnult levelek fölhulltak a fákra, megkezd dött a szertartás - üres halottaskocsi, néma, fekete autók. A temet ben láttunk egy-két ásós embert, akik tapintatosan elfordultak a frissen nyitott sírgödört l. Aztán Flora és Helen keserves zokogása és a miniszter ünnepélyes szavai kíséretében egy hosszú, keskeny ládát emeltek ki a gödörb l, és a halottaskocsihoz vitték. Otthon aztán kicsavarozták és leemelték a láda fedelét, majd megláttuk Johnt, a viaszarcú öreg férfit, akire hosszú élet várt. Másnap, valószín leg az srégi rítusnak megfelel en, kivették a ládából, a temetkezési vállalkozó levetk ztette, ereib l lecsapolt valami büdös folyadékot, és befecskendezte a piros vért. Aztán fölemelték, és ágyba fektették. Majd néhány órás dermedt várakozás után a vér keringeni kezdett. megrázkódott, s els lélegzete felhörgött. Flora leült mellé az ágyra, és rettegve, görcsösen ölelte át. John azonban súlyos beteg volt, pihennie kellett, így az orvos intett Florának, hogy menjen ki a szobából. Sose felejtem el, milyen volt az arca, mikor becsukta az ajtót. Tulajdonképpen boldognak kellett volna lennem, de ahogy visszaemlékszem, az volt az érzésem, van valami nem egészen normális a dologban. Bár meglehet, az élet nagy fordulópontjairól szerzett els tapasztalataink mindig ily módon hatnak ránk. Szeretem Maot-t. A sok száz n , akit a világban kóborolva el tte szerettem, nem von le érzéseim szinteségéb l. Nem úgy léptem az életébe vagy a többiekébe, mint más szerelmes - kilépve a sírból vagy valami szörny , szenvedélyes vita nyomán. Én mindig sodródom. Maot tudja, hogy van valami különös bennem. De ez nem akadályozza meg abban, hogy elérje nálam, amit kíván. Szeretem Maot-t, és végül is persze eleget teszek kívánalmainak. Csak el bb sétálgatok egy kicsit a Nílus partján, fölidézem a hozzá f csalóka és kellemes emlékeimet.
Els emlékképeim a leghomályosabbak, s ezeket a legnehezebb megfejtenem. Attól félek, ha csak egy kicsit is mögéjük látnék, szörny felismerés törne rám. Talán sosem leszek képes megtenni a kell er feszítéseket. Minden el zmény nélkül, ködös z rzavarban, sötétség és félelem a kezdet. Hatalmas, távoli ország polgára vagyok, szakállam nincs, ruhám ócska és rongyos, de korom és küls m nem különbözik a mostanitól. Az ország százszorta nagyobb Egyiptomnál, mégis csak egy a sok közül. A világ minden népe ismeri egymást, a föld nem lapos, hanem gömböly , úszik a napszigetekkel tarkított óriási végtelenben, s nincs bezárva egy csillagokkal teliszórt bura alá. Gépek mindenütt, a hírek úgy terjednek a világban, mint a kiáltás, és rengeteg a vágy. Sosem álmodott ség, korlátlan lehet ségek. Az emberek mégsem boldogok. Félelemben élnek. Ha jól emlékszem, nem háborútól félnek, nem attól, hogy valamely ellenséges város megtámadja vagy elpusztítja ket. Valami mástól, ami a leveg n túlról jön, a csillagokról támad. A mérgezett felh kt l. A csillogó por halált okozó szemcséit l. De mindennél szörny bbek a csak kósza hírb l ismert fegyverek. Örökkévalóságnak t hónapokon át várakozunk e háború közelségében. Tudjuk, hogy a hibákat már elkövették, a visszavonhatatlan lépéseket megtették, az utolsó lehet ségeket eljátszották. Várjuk a véget. Úgy t nik, mintha lett volna valami különös oka a végs kig feszített reménytelenségnek és rettegésnek. Mintha korábban világméret háborúk zajlottak volna, s talán mindegyikb l azzal a kétségbeesett fogadkozással tértünk vissza, hogy az lesz az utolsó. De ilyesmire nem emlékszem már. A világ és én minden valószín ség szerint e katasztrófa árnyékában, az egyetemes exhumálás során teremt dtünk. Múlnak a hónapok. Aztán csodálatosképp a háború hihetetlen módon visszaszorul. Enyhül a feszültség. A felh k fölemelkednek. Mindenki tevékenykedik, tárgyal és tervezget. Egyre jobban reménykedik a tartós békében. De az nem tart sokáig. A hatalmas világégésb l egy Hitler nev zsarnok lép el . Furcsa, hogy ez a név megmaradt bennem annyi évezred múltán. Seregei elárasztották a földgolyót. Sikerük mégis kérészélet . Visszaszorítják ket, és Hitler névtelenségbe süllyed. Végül szinte ismeretlen, félénk kis agitátor. Ismét béke következik, de ez sem tart soká. Majd újabb háború, az el nél kevésbé félelmetes, s aztán ismét nyugalmasabb korszak. S ez így megy tovább. Néha arra gondolok (kénytelen vagyok kitartani emellett), hogy az id valamikor az ellenkez irányban haladt, s aztán a végs háború következtében visszafordította önmagát, és végigjárja korábbi állomásait. S hogy a mi mostani életünk csak visszatérés, visszapörgetés. A nagy meghátrálás. Ez esetben az id újra megfordulhat. Talán ismét elérhetjük a határt. De mégsem… A gondolatot elsodorta a hömpölyg Nílus. Ma is elhagyja a völgyet egy család. Kora reggel óta vánszorognak fölfelé a homokos hegyszorosban. S most visszafordulnak, talán azért, hogy egy utolsó pillantást vessenek a sárga sziklák ívére, körvonalaik kirajzolódnak a reggeli égen - az emberek hosszúkás, az állatok lapos foltok. Maot is figyel mellettem. De nem szól semmit. Biztos bennem. A sziklán már nincs senki és semmi. k hamarosan elfelejtik a Nílust s annak zaklató emlékképeit. Egész életünk felejtés és lezárás. Miként az anya befogadja gyermekét, a nagy gondolatok úgy enyésznek el a zseni agyában. Eleinte ott vannak mindenütt. Körülvesznek, mint a leveg . Aztán jön a besz külés. Kés bb már nem mindenki tud róluk. Majd el lép egy nagy ember, magába fogadja ket, és titokká válnak. Csak a zavaró tudat marad meg, hogy valami fontos t nt el. Én láttam Shakespeare-t, amint visszaírja nagy drámáit. Figyeltem Szókratészt, amint visszatöprengi nagy gondolatait. Hallottam Jézust, amint visszafelé hirdeti igéit. Egy k be vésett felirat örök élet nek t nik. Ahogy megyek vissza az évszázadokban, mindig ugyanolyan marad, csak egy kicsit kevésbé kopott. Reménykedem, talán legalább ez megmarad. De egy napon mégis eljön az írnok, és gondos munkával kitölti a rovátkákat, és végül sima lesz a k . Aztán már csak tudja, mi volt odaírva. S ahogy fiatalodik, ezt is árökre elfelejti. Minden cselekedetünkkel így van ez. Házunk elújul, mi levakoljuk, és lassanként elhordjuk a nyersanyagot a bányába, a k fejt be, az erd be és a mez re. Ruhánk elújul és levetjük. Mi is megfiatalodunk, felejtünk, és vaksin anyát keresünk. Már mindenki elment. Csak Maot és én ténfergünk itt. Nem hittem, hogy ennyire hamar eljön. Most, hogy ilyen közel a vég, úgy látszik, siet a természet. Föltételezem, hogy mások is kószálnak a Nílus mentén imitt-amott, de szeretném azt hinni, hogy mi vagyunk az utolsók a feledés eljövetele el tt, akik látják a szertefoszló mez ket, az utolsók, akik még annak bizonyos ismeretében tekintenek a folyóra, hogy egykor mit jelképezett. A mi világunkban az elveszett okok gy zedelmeskednek. A második háború után, amir l beszéltem, az én tengerentúli hazámban hosszú békekorszak következett. Abban az id ben élt köztünk egy indián nev primitív
nép, mell zötten és kirekesztve, elhagyott helyeken kellett élniük. Nem adtunk tudást ezeknek az embereknek. Mindenkit kinevettünk volna, aki azt állítja, hogy képesek nekünk kárt okozni. De valami fölszította köztük a lázadás szikráját. Bandákba ver dtek, fölfegyverezték magukat íjakkal és kezdetleges puskákkal, megindították a harcot ellenünk. Kisebb, lényegtelen ütközetekben csaptunk össze velük, ezek sosem voltak eldönt erej ek. Ók kitartottak, mindig újrakezdték a harcot, csapdát állítottak a katonáknak és a társzekereknek, folyton zaklattak bennünket, id nként már jelent s rohamokat indítottak ellenünk. De még mindig amolyan apró-csepr ny gnek tekintettük ket, s jutott id az egymás közt vívott polgárháborúba bonyolódni. Ez a háború szomorú eredménnyel zárult. A fekete b lakosság rab szolgasorba süllyedt, és munkaeszközünkké vált a házban és a ház körül. Az indiánok egyre félelmetesebbé váltak. Lépésr l lépésre visszaszorítottak bennünket a tágas középnyugati folyók és síkságok vidékér l, át az erd borította hegyeken, kelet felé. A keleti parton tartottuk magunkat egy ideig, f leg egy tengerentúli szigetlakó néppel kötött szövetség eredményeként, ugyanis föladtuk a függetlenségünket. Történt egy szívet melenget esemény. A néger rabszolgákat összegy jtötték, hajókba zsúfolták, a kontinens déli partjaira szállították, ott vagy nyomban fölszabadultak, vagy harcias törzsek kezébe kerültek, s aztán azok engedték el ket. De az indiánok nyomása fokozódott, néha külföldi szövetségesek is segítették ókat. Városról városra, faluról falura, településr l településre szedtük a sátorfánkat, és áthajóztunk a tengeren. A végén az indiánok furcsa módon már egyre békésebbek lettek, úgyhogy az utolsó hajóba szállók már talán nem is t lük, inkább az otthonukat rejt hatalmas, néma erd k természetfeletti erejét l félve menekültek. Délen az aztékok üvegkést és kemény hegy kardot ragadtak, és ki zték… azt hiszem, a spanyolokat. A következ század folyamán az egész nyugati kontinens feledésbe merült, csak valami kísért , homályos emlékkép maradt róla. Növekv rémuralom és tudatlanság, állandó határvillongások, elnyomottak lázadása, majd elnyomókká válása - ez jellemezte a történelem következ korszakát. Egyszer azt hittem, más lesz a világ. Egy hatalmas és er s nép, a rómaiak léptek föl, és uralmuk alá vetették a földarabolt világ nagy részét. De a stabilitás átmenetinek bizonyult. Az alávetettek ismét uralkodóikra törtek. A rómaiakat visszaszorították - Angliából, Egyiptomból, Galliából, Ázsiából, Görögországból. A pusztaságból feltámadt Karthágó sikeresen mérk zött meg a római hatalommal. A rómaiak visszamenekültek Rómába, jelent ségük és számuk csökkent, majd elsodorta ket a népvándorlás egy hulláma. Termékeny gondolataik egy pompás századon át világítottak Athénban, majd hatástalanná váltak. Ezek után a hanyatlás állandó békével folytatódott. Nagyon sokáig nem kellett attól tartanom, hogy ez a tendencia megváltozik. Kivéve ezt az utolsó esetet. Egyiptom szilárd és napsütötte és száraz volt, teli szentélyekkel és síremlékekkel, megszokás és nyugalom uralta, így hát azt hittem, fönnmarad. A szinte változatlanul múló évszázadok meger sítettek e hitemben. Úgy gondoltam, ha csak el nem érjük a fordulópontot, végre megnyugodhatunk. De beköszöntöttek az es zések, a szentélyek és síremlékek kitöltik a sziklák foghíjait, a megszokást és nyugalmat a nomádok zaklatásai borítják fel. Ha létezik fordulópont, addig nem következik be, míg ember és állat közösséget alkot. Egyiptom ugyanúgy semmivé válik, mint a többi. Maot és én holnap útra kelünk. A nyájat már összetereltük. A sátrat már fölszedtük. Maot tündökl en fiatal. Igazán szeret. Furcsa lesz a sivatagban. Oly nagyon hamar sor kerül majd utolsó és legédesebb csókunkra, aztán ó csacsogni fog nekem, mint egy kisgyerek, s én gondját viselem, míg megtaláljuk az édesanyját. Vagy talán magára hagyom t a sivatagban egy napon, és az édesanyja talál rá. Én pedig megyek tovább.
Dobrás Zsófia fordítása
ISAAC ASIMOV : LENG AZ INGA
Amikor azon a napon beléptem az irodába, John Harman az íróasztala mellett ült és töprengett. Mindennapos látvány volt akkoriban, hogy fejét a kezére hajtva ül, és bámul ki a Hudsonra, miközben arcát mogorva fintor torzítja - nagyon is mindennapos látvány. Aligha volt rendjén való, hogy ez a harcias kis ember napról napra így emészti magát, amikor pedig jog szerint megérdemelné, hogy a világ magasztalja és tömjénezze. Lehuppantam a székre. - Látta a vezércikket a mai Clarionban, f nök? Fáradt, véres szemmel nézett rám. - Nem láttam. Mit írnak? Hogy az Úr bosszúja ismét utolért? - Hangjából csak úgy csöpögött a maró gúny. - Ezúttal kissé tovább mennek, f nök - feleltem. - Figyeljen csak ! Ezt írják: "Holnap lesz a napja, hogy John Harman megkísérli az egek meggyalázását. Holnap ez az ember az egész világ közvéleményét és lelkiismeretét kihívja maga ellen, szembe fog szegülni az Istennel. Az embernek nem adatott meg, hogy mindenhová elmenjen, ahová nagyratörése és vágyai vezetik. Vannak dolguk, amelyek örök id kre megtagadtattak t le, és e dolgok egyike az a törekvés, hogy elérjük a csillagokat. Akárcsak Éva, John Harman a tiltott gyümölcsb l akar enni, és akárcsak Éva, méltóképpen meg fog ezért b nh dni. Nem elég azonban a puszta beszéd. Ha megengedjük neki, hogy ilyeténképp kiváltsa az Úr bosszúállását, a törvénysértés az emberiségé és nem csupán Harmané. Ha megengedjük, hogy véghezvigye ördögi tervét, cinkosokká válunk, és az isteni bosszú éppúgy utolér majd bennünket is. Éppen ezért nagyon fontos, hogy azonnali intézkedések történjenek annak megakadályozására, hogy Harman úgynevezett rakétahajójában holnap útnak induljon. A kormány azzal, hogy nem hajlandó ilyen lépésekre, er szakos fellépésre kényszeríthet. Ha nem rendelkezik úgy, hogy kobozzák el a rakétahajót, vagy zárják börtönbe Harmant, sor kerülhet rá, hogy a feldühödött polgárok a saját kezükbe veszik az ügyet..." Harman magából kikelve felugrott a székr l, és az újságot kitépve a kezemb l, dühödten a sarokba vágta. - Leplezetlen felhívás lincselésre - rjöngött. - Ide nézzen ! Öt vagy hat borítékot felém hajított. Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy tudjam, mi áll bennük. - Ezek is halállal fenyegetik? - kérdeztem. - Igen, pontosan. Intézkednem kellett az épület el tti rend rjár r er sítésér l és motorkerékpáros rend rkíséretr l, amikor holnap átmegyek a hídon a kísérleti terepre.
Izgatott léptekkel járt fel-alá a szobában. - Nem tudom, mitév legyek, Clifford. Csaknem tíz évig dolgoztam a Prometheuson. Gürcöltem, egy vagyont ráköltöttem, mindent feladtam, ami élni érdemessé teszi az életet, és miért? Hogy egy csomó ostoba evangelizátor felhergelje ellenem a közvéleményt, annyira, hogy már az életem sincs biztonságban. - Maga el tte jár a korának, f nök - vontam meg beletör rjöngve rám rontott:
mozdulattal a vállam, amit l
- Mit ért azon, hogy el tte járok a koromnak? Most 1973 van. A világ már fél évszázada kész az rhajózásra. Ötven esztend vel ezel tt az emberek már arról a napról beszéltek, álmodtak, amikor az ember kiszabadíthatja magát a Föld kötelékéb l, és az r mélyére hatolhat. A tudomány ötven éve közeledik lépésr l lépésre a célja felé, és most... most én végre a kezemben tartom, látom, maga pedig azt mondja, hogy a világ nincs rám felkészülve. - A húszas és harmincas évek az anarchia, a hanyatlás és a törvénytelenségek évei voltak, emlékezzék csak vissza ezekre az id kre - figyelmeztettem tapintatosan. - Nem fogadhatja el ket ismérvként. - Tudom, tudom. Az 1914-es els háborúról meg az 1940-es második háborúról akar beszélni. Régi történet ez számomra; apám harcolt a másodikban, nagyapám pedig az els ben. Mindazonáltal ezekben az id kben virágzott a tudomány. Az emberek akkoriban nem féltek; álmodoztak valamiképp, és mertek. Amikor mechanikai és tudományos dolgokról volt szó, nem érvényesült semmiféle maradiság. Egyetlen elmélet sem volt túlságosan radikális, egyetlen felfedezés sem túlságosan forradalmi ahhoz, hogy fejlesszék, hogy közzétegyék. Ma a száraz rothadás hatalmasodott el a világon, amikor egy olyan nagyszer látomást, mint az rutazás, "az Isten kihívásé"-nak kiáltanak ki. Feje lassan lehajlott, és hogy elrejtse reszket ajkait és szemében a könnyeket, John Harman elfordult. De csak egy pillanatra. Aztán újra kiegyenesedett, és t zben ég szemmel felkiáltott: - De én megmutatom nekik! Végigcsinálom, még ha a pokol, az ég meg a föld össze is esküszik ellenem. Túlságosan sokat fektettem bele ahhoz, hogy abbahagyjam. - Ne mérgel djék, f nök - tanácsoltam. - Ez nem tenne jót magának holnap, amikor beszáll abba a hajóba. Az esélyei, hogy élve megússza, amúgy sem túlságosan nagyok, hát még milyen kicsik lennének, ha az izgalomtál és a düht l elcsigázottan indulna útnak. - Igaza van. Ne beszéljünk róla többet. Hol van Shelton? - Odaát az Intézetben. A különleges fotólemezeket intézi, hogy átküldjék hozzánk. - Már régen elment, nemde? - Nem különösebben régen; de figyeljen rám, f nök, valami nincs rendjén ezzel az emberrel. Nem szeretem Sheldont. - Szamárság! Két éve van nálam, és nincs rá panaszom.
- Helyes! - tártam ki a kezem, beletör dve a változhatatlanba. - Ha nem akar rám hallgatni, ne hallgasson rám. Ez nem változtat azon a tényen, hogy rajtakaptam, amint Otis Eidredge-nek azokat a förtelmes irományait olvassa. Tudja, az efféléket: "Vigyázz, emberiség, mert közeledik az utolsó ítélet napja ! B nh dni fogtok b neitekért. Tartsatok b nbánatot, hogy megmeneküljetek." És más hasonló srégi ócskaságok. Harman felhorkant az utótattól: - Olcsó evangelizátori demagógia! Azt hiszem, ez a típus soha nem fog kiveszni a világból, legalábbis amíg lesz hozzá elegend idióta. Mégsem ítélheti el Sheltont csak azért. mert olvassa ezeket az irományokat. Alkalmilag magam is olvastam ket. - Azt állítja, hogy a járdán találta, és csak "puszta kíváncsiságból" olvasott bele, de annyi biztos, hogy láttam, amint a táskájából vette el . Azonkívül minden vasárnap templomba megy. - És ez b n? Manapság mindenki templomba jár! - Igen, de nem a Huszadik Század Evangéliumi Társaságába. Ez Eldredge temploma. Ez meglepte Harmant. Nyilvánvalóan ezt most el ször hallotta. - Úgy gondolom, ez már valami. Egyik szemünket rajta kell tartanunk. De ezután különböz dolgok történtek, és megfeledkeztünk Sheltonról - mígnem túlságosan kés nem lett. A kísérlet el tti napra kevés teend maradt, átmentem hát a szomszédos szobába, és el vettem Harmannek az Intézet számára készített zárójelentését. Az én dolgom volt a belé csúszott tévedések vagy elírások kijavítása, de attól tartok, nem voltam eléggé alapos. Az igazat megvallva, nem tudtam összpontosítani a figyelmemet. Minden pillanatban saját gondolataimba merültem el. Furcsának t nt ez a lárma, amit az rutazás körül csaptak. Amikor Harman vagy hat hónappal ezel tt bejelentette, hogy a Prometheus építése a befejezéshez közeledik, a tudományos körök ujjongtak. Természetesen kijelentéseikben óvatosak voltak, és minden szavukat mérlegre tették, de lelkesedésük szinte volt. A tömegek azonban nem így fogadták a bejelentést. Önöknek a huszonegyedik században ez talán furcsának t nik, nekünk azonban, a 73-as évnek azokban a napjaiban bizonyára számolnunk kellett volna vele. Az emberek nem voltak valami haladóak akkoriban. Éveken át fellendül ben volt a vallásosság, és amikor az egyházak egyöntet en szót emeltek Harman rakétája ellen, nos, el állt ez a helyzet. El ször az ellenállás az egyházakra korlátozódott, mi pedig azt hittük, hogy az fokozatosan meg fog sz nni. De nem így történt. Az újságok felkapták a dolgot, és szó szerint elterjesztették az evangéliumot. Szegény Harman meglep en rövid id alatt a világ kiközösítettje lett, és akkor elkezd dtek a bajok.
Naponta kapta a halálos fenyegetéseket és az Isten bosszújára emlékeztet intelmeket. Ha kiment az utcára, nem volt biztonságban. A szekták tucatjai, amelyek egyikéhez sem tartozott - egyike volt az akkori id k igen gyér számú szabadgondolkodóinak, amit ugyancsak a fejére olvastak -, egyházi átok alá helyezték. És mindennek a tetejében Otis Eldredge meg az Evangéliumi Társasága uszítani kezdték a lakosságot. Eldredge furcsa egy figura volt - egyike azoknak a maguk nemében tehetséges embereknek, akikb l olyan sok van. Kénköves szókészlettel rendelkez jó szónok lévén, úgyszólván hipnotizálni tudta a tömeget. Húszezer ember olyan volt a kezében, mint a gitt, ha hallótávolságba tudta kapni ket. És négy hónapig mennydörgött Harman ellen; négy hónapig özönvízként áradt a szájából a nyilvános kárhoztatás rjöng szónoklatok formájában. És négy hónapig gy lt a világ haragja. De Harmant nem lehetett megijeszteni. Apró, öt egész két tized lábnyi termetébe annyi bátorság szorult, mint öt hat láb magas emberbe. Minél inkább üvöltöttek a farkasok, annál szilárdabban vetette meg lábát ott, ahol állt. Csaknem isteni - ellenségei szerint ördögi konoksággal tartott ki álláspontja mellett, s egyetlen hüvelyknyivel sem hátrált meg. Ám küls szilárdságában én, aki ismertem t, csak nagy bels szomorúságának és keser csalódottságának tökéletlen leplezését láttam. Amikor idáig értem gondolataimban, megszólalt a bejárati cseng , s én meglepetten talpra ugrottam. Azokban az id kben nagyon kevés látogatónk volt. Kinéztem az ablakon, és egy magas, testes alakot láttam, amint Cassidy rend r rmesterrel beszélget. Rögtön megismertem: Howard Winstead volt, az Intézet igazgatója. Harman kisietett az üdvözlésére, és miután néhány szót váltottak, bejöttek az irodába. Utánuk mentem, mert kíváncsi voltam, mi lehet az, ami idehozta Winsteadet, aki inkább politikus volt, mint tudós. Winstead el ször nem látszott valami nyugodtnak; nem szokásos kellemes önmaga volt. Zavartan elkerülte Harman tekintetét, és néhány konvencionális mondatot motyogott az id járásról. Azután diplomatikusnak semmiképp sem mondható nyerseséggel egyenesen a tárgyra tért: - John - szólt -, mi volna, ha egy id re elhalasztanád a kísérletet? - Valójában azt akarnád, hogy adjam fel a tervet, nemde? Nos, nem adom fel, és ez az elhatározásom végleges. Winstead felemelte a kezét. - Várj, John, ne izgasd magad. Hadd, hogy elmondjam, amit akarok. Tudom, az Intézet hozzájárult, hogy szabad kezet ad neked, és azt is tudom, hogy a költségeknek legalább a felét te fizetted a saját zsebedb l, de - nem hajthatod végre, amit akartál. - Igazán? - horkant fel Harman gúnyosan. - !de figyelj, John, te a tudományodban jártas vagy, de nem vagy jártas az emberi valódban, márpedig én igen. Ez nem az " rült évtizedek" világa, akár felismered ezt, akár nem. 1940 óta
mélyreható változások történtek. - S ami most következett, az nyilvánvalóan gondosan el készített szónoklat volt: Az els világháború után, mint tudod, a világ egyöntet en hátat fordított a vallásnak és a konvencióknak. Az emberek megcsömörlöttek, elvesztették illúzióikat, cinikusak és kiábrándultak lettek. Eldredge ezt úgy nevezi, hogy "gonoszak és b nösök". Ennek ellenére a tudomány virágzott, vannak, akik azt mondják, mindig az ilyen konvencióktól mentes id szakokban virágzik. A tudomány szempontjából ez "aranykor" volt. Mindazonáltal ismered a korszak politikai és gazdasági történetét. A politikai z rzavar és a nemzetközi anarchia id szaka volt; öngyilkos, ostoba, tébolyult id szak - a második világháborúban csúcsosodott ki. És ahogy az els világháború a kiábrándultság id szakához vezetett, a második kiváltotta a valláshoz való visszatérést. Az emberek megcsömörlöttek az " rült évtizedek"-t l. Elegük volt bel lük, és mindennél jobban féltek a hozzájuk való visszatérést l. Ennek még a lehet ségét is kizárandó, megtagadták azoknak az évtizedeknek a szokásait. Mint látod, indítékaik érthet ek és dicséretesek. Vége a szabadságnak, a kiábrándultságnak, a konvenciók hiányának, mindez ma már a múlté. Egy második viktoriánus korban élünk; és ez természetes is, hiszen az emberi történelem az inga lengéseit követi, és az inga most a vallás és a konvenciók felé leng ki. A fél évszázaddal ezel tti id kb l csupán egy dolog maradt érintetlenül: az emberiség tudománytisztelete. Szesztilalom van nálunk, a n k dohányzását törvény tiltja, tilos a kozmetikai szerek használata, a kivágott ruha és a rövid szoknya ma ismeretlen, a válást elítéljük. Ám a tudományt nem korlátoztuk - eddig még. A tudománynak kötelessége hát, hogy körültekint legyen, és ne lázítsa fel maga ellen az embereket. Nagyon könny elhitetni velük - és Otis Eldredge veszélyesen közel került hozzá, hogy ezt megtegye egyik-másik beszédében -, hogy a második világháború borzalmait a tudomány hozta ránk. A tudomány megel zte a kultúrát, fogják mondani az emberek, a technológia elébe vágott a szociológiának, és az egyensúlynak ez a hiánya volt, ami csaknem elpusztította a világot. Nem tudom, de hajlok rá, hogy azt higgyem, van valami ebben. De tudod, mi történnék, ha valaha is sor kerülne erre? A tudományos kutatást akár be is tilthatják, vagy ha ilyen messzire nem is mennek el, egész biztosan olyan szigorúan szabályoznák, hogy ezzel megfojtanák, hanyatlásba kényszerítenék. Ez pedig olyan súlyos csapás volna, amelyb l az emberiség egy évezred alatt sem térne magához. Márpedig a te kísérleti repülésed az, ami mindezt kiválthatja. A közvéleményt annyira felizgatod, hogy nehéz lesz megnyugtatni ket. Figyelmeztetlek, John. A következmények téged sújtanak majd. Egy pillanatra halotti csönd volt, aztán Harman arcára kényszeredett mosoly ült. - Hallod-e, Howard, árnyakat látsz a falon, és megijedtél t lük. Azt akarod mondani, hogy komolyan hiszed: a világ, úgy, ahogy van, kész elmerülni egy második sötét középkorban? Elvégre is az értelmes emberek a tudomány oldalán állnak, nem gondolod? - Ha így van, nem sok maradt bel lük, szerintem. - Winstead pipát vett el a zsebéb l, és amíg lassan megtöltötte dohánnyal; folytatta: - Eldredge két hónappal ezel tt megalapította a
Becsületesek Ligáját. B. L. -nek hívják magukat, és létszámuk hihetetlenül megn tt. Csak az Egyesült Államokban húszmillió tagjuk van. Eldredge azzal kérkedik, hogy a következ választások után övé lesz a kongresszusi többség; és ebben alighanem több az gazság, mint a blöff. Máris serény kilincselés folyik egy olyan törvény érdekében, amely megtiltaná a rakétakísérleteket. Igen, John, veszélyesen közel vagyunk ahhoz, hogy üldözni kezdjék a tudományt. - Gyors, ideges szippantásokkal pöfékelt. - De mi van, ha sikerül a kísérletem, Howard? - Ugyan ! Magad tudod a legjobban, mik az esélyek. Saját becslésed szerint egy a tízhez annak az esélye, hogy élve megúszod. - Mit számít ez? A következ kísérletez tanul majd a hibáimból, és az jobbak lesznek. Ez a tudományos módszer.
kilátásai már
- A tömegnek fogalma sincs a tudományos módszerr l, és nem is akar tudni róla. Nos, mit szólsz a dologhoz? Lefújod a kísérletet? Harman felugrott, olyan hevesen, hogy széke nagyot reccsenve felborult. - Tisztában vagy vele, hogy mi az, amit kérsz t lem? Azt akarod, hogy egyszer en feladjam életem munkáját, az álmomat? Azt hiszed, hajlandó vagyok karba tett kezekkel ülni és várni, amíg a te drágalátos közvéleményed mellém áll ? Gondolod, még az én életemben megváltozik a közvélemény? Itt a válaszom: elidegeníthetetlen jogom az ismeretszerzés. A tudománynak elidegeníthetetlen joga a haladás és a beavatkozásmentes fejl dés. A világ téved, amikor beavatkozik a dolgaimba; az igazság mellettem áll. És ha megpróbáltatásoknak teszem is ki magam, nem adom fel a jogaimat. Winstead gondterhelten rázta a fejét. - Nincs igazad, John, amikor "elidegeníthetetlen" jogokról beszélsz. Amit "jog"-nak mondasz, az csupán általánosan elfogadott el jog. Amit a társadalom elfogad, az a jog; amit nem fogad el, az nem helyénvaló. - Vajon Eldredge barátod egyetértene ezzel a meghatározásoddal ? - kérdezte keser en Harman. - Nem, nem értene egyet, de ez nem is fontos. Vedd azoknak az afrikai törzseknek az esetét, akik mindig is kannibálok voltak. Úgy n ttek fel, mint kannibálok, náluk az emberevés sok évszázados hagyomány, és a társadalmuk elfogadja ezt a gyakorlatot. Az szemükben az emberevés helyes dolog, és miért is ne lenne az? Láthatod hát, hogy milyen viszonylagos az egész fogalom, és hogy milyen semmitmondó az elgondolásod arról, hogy a kísérletek végzése a te "elidegeníthetetlen" jogod. - Tudod-e, Howard, hogy hivatást tévesztettél, amikor nem ügyvédnek mentél. - Harman valóban kezdett méregbe gurulni. - Minden molyrágta érvet el szedtél, ami csak eszedbe jutott. Az isten szerelmére, ember, miért teszel úgy, mintha b nnek tartanád, ha valaki nem akar együtt üvölteni a tömeggel? Csak nem vallod a feltétlen egyöntet ség, szokványosság,
ortodoxia, közhelyszer ség igazát? A tudomány sokkal hamarabb kimúlnék az általad vázolt program alapján, mint a törvényhozási tilalmak következtében. Harman felállt, és vádló ujjal mutatott a másikra. - Elárulod a tudományt és az olyan dics lázadók hagyományát, mint Galilei, Darwin, Einstein és a hozzájuk hasonlók. Rakétám holnap a tervezett id ben útnak indul, bármit mondasz is te meg a többi vaskalapos az Egyesült Államokban. Ez az utolsó szavam, és a továbbiakban nem vagyok kíváncsi a véleményedre. Jó napot, kint tágasabb! Az Intézet vezet je elvörösödve fordult hozzám. - Maga a tanúm, fiatalember, hogy én figyelmeztettem ezt az önfej idiótát, ezt... ezt a kelekótya megszállottat. - Még hadart valamit, aztán a tüzes méltatlankodás megtestesüléseként elhagyta a szobát. Amikor elment, Harman hozzám fordult. - Halljuk, mi a véleménye ezekr l a dolgokról? Gondolom, egyetért Winsteaddel. Egyetlen lehetséges válasz volt, és én ezt választottam: - Nem azért fizet engem, f nök, hogy ne teljesítsem az utasításait. Én kitartok maga mellett. Ebben a pillanatban Shelton jött be, és Harman mindkett nket elzavart, hogy isten tudja, hányadszor, nézzük át a röppályára vonatkozó számításokat, maga pedig elment, hogy lefeküdjön. Másnap, július 15-én páratlan tündökl hajnalra ébredtünk, és Harman, Shelton meg jómagam csaknem vidám hangulatban keltünk át a Hudsonon, és mentünk oda, ahol megfelel rend ri er kt l körülvéve - ragyogó nagyszer ségében magasodott a Prometheus. Körülötte, látszólag biztonságos távolságban, kötelek mögött méreteiben óriási tömeg hullámzott. Többségük ellenséges volt, és rekedten ordítozott. Egy futó pillanatig, amikor a kíséretünkben lév motorkerékpáros rend rök utat nyitottak nekünk a tömegben, a fülünkig elhatoló kiáltások és szitkozódások csaknem meggy ztek róla, hogy hallgatnunk kellett volna Winsteadre. De Harman mit se tör dött a tömeggel, s t megvet és dölyfös mosollyal nyugtázta, amikor valaki így kiáltott felé: "Itt megy John Harman, ez az ördögfajzat!" Nyugodt hangon eligazított bennünket az rhajó felülvizsgálatával kapcsolatos feladatainkról. Én a lábnyi vastagságú küls falat és a tömítéseket ellen riztem, azután meggy dtem róla, hogy a légtisztító jól m ködik. Shelton a vízálló véd burát és az üzemanyagtartályokat vizsgálta meg. Végül Harman kipróbálta az esetlen rruhát, azt megfelel nek tartotta, és bejelentette, hogy útra kész. A tömeg megmozdult. Némelyek kutyafuttában deszkákból egy dobogót eszkábáltak össze, és azon egy meglep figura emelkedett ki a tömegb l. Magas, szikár ember, keskeny aszkétaarc, mélyen ül , ég szemek, fürkész ek és félig csukottak, s mindezt s , fehér sörény koronázza meg - Otis Eldredge volt. A tömeg azonnal felismerte, és sokan tapsoltak. A
lelkesedés n ttön-n tt, és hamarosan az egész forrongó embertömeg rekedten üvöltözve éltette. Kezét felemelve csendre intette a tömeget, majd Harmanhez fordult, aki meglepetten és undorral nézte, s hosszú, csontos ujjával rámutatott. - John Harman, te ördögfajzat, sátáni ivadék, gonosz céllal jöttél ide. Arra készülsz, hogy szentségtör módon megkíséreld az áthatolást ama fátylon, amelyen túl az ember számára tiltott terület kezd dik. A Paradicsom tiltott gyümölcsét ízleled meg, és vigyázz, nehogy a b n gyümölcseit ízleld. A tömeg egetver tetszésnyilvánításban tört ki,
pedig így folytatta:
- Az Isten ujja rád mutat, John Harman. Nem fogja megengedni, hogy a m vét bemocskolják. John Harman, te ma meghalsz. - Növekv hanger vel beszélt, és utolsó szavait prófétai szenvedéllyel harsogta el. Harman lekicsinyl en elfordult. Er s, tiszta hangon a rend r rmesterhez fordult. - rmester úr, van rá mód, hogy eltávolítsuk ezeket a néz ket? A próbarepülést bizonyos pusztítás kísérheti, mert a rakéta robban, márpedig ezek nagyon közel tülekszenek. A rend rtiszt barátságtalan, éles hangon válaszolt: - Ha attól fél, Mr. Harman hogy a tömeg megtámadja, miért nem ezt mondja? De ne aggódjék, mi visszatartjuk ket. Ami pedig azt a veszélyt illeti, ami ettél a szerkenty l ered... - fintorogva hangosat sercentett a Prometheus irányában, amivel a gúnyos kitörések és üvöltések áradatát váltotta ki. Harman egy szót se szólt, csak csendben bemászott a hajóba. Amikor ezt tette, különös fajta csend ülte meg a tömeget; tapintható feszültség. Nem történt kísérlet az tarhajó megrohamozására, amit pedig én elkerülhetetlennek tartottam. Ellenkez leg, maga Otis Eldredge azt kiabálta az emberek fejé, hogy vonuljanak hátrább. - Engedjétek b neihez a b nöst - kiáltotta. - Enyém a bosszú, mondá az Úr. Amikor a pillanat közeledett, Shelton oldalba lökött. - Táguljunk innét - suttogta feszült hangon. - A rakétarobbanás méreg. - Így szólván futásnak eredt, nyugtalanul integetve nekem, hogy kövessem. Még el sem értük a tömeget, amikor borzalmas dörgés támadt mögöttem. A forró leveg egy hulláma söpört el felettem. Valamilyen robogó tárgy ijeszt sistergéssel húzott el a fülem mellett, és valami er teljesen a földhöz vágott. Néhány pillanatig kábultan feküdtem, a fülem csöngött, és a fejem szédült. Amikor támolyogva ismét lábra álltam, rettenetes látvány tárult elém. Nyilván a Prometheus egész üzemanyagkészlete egyszerre felrobbant, és ahol egy perccel el bb még az tarhajó állt, ott most csak egy tátongó üreg látszott. Körös-körül minden tele volt szórva roncsokkal. Szívet tép volt a sebesültek jajgatása és a sok szétroncsolt test - de nem kísérlem meg, hogy képet adjak róluk.
Figyelmemet magára vonta egy gyenge nyögés a lábamnál. Odanéztem, és a rémülett l hápogni kezdtem, mert Shelton feküdt ott, a tarkója csupa vér. - Én tettem ezt. - Hangja nyers volt és diadalmas, de ugyanakkor olyan halk, hogy alig hallottam. - Én vagyok a tettes. Feltörtem a folyékony oxigénes tartályokat, és amikor a szikra átfutott az acetilénkeveréken, az egész átkozott mindenség felrobbant. - Néhány mély lélegzetet vett, és megpróbált megmozdulni, de nem tudott. - Egy roncsdarab, úgy látszik, megütött, de nem tör döm vele. Abban a tudatban halok meg, hogy... Hangja már csak rekedt nyöszörgés volt, és arcára kiült a vértanúk elragadtatott kifejezése. Ezután meghalt, és én képtelen voltam a szívemben elmarasztalni t. El ször ekkor jutott eszembe Harman. Manhattenbál és Jersey Cityb l ment autók voltak a helyszínen, és az egyik elrobogott mintegy ötszáz yardnyira, egy fás térségre, ahol a fák koronájában fennakadva hevert a Prometheus elüls fülkéjének egy szétroncsolt töredéke. Oda sántikáltam, amilyen gyorsan csak tudtam, de már rég kiemelték Harmant, és elszirénáztak vele, mire odaértem. Ezután nem maradtam ott. A szervezetlen tömeg most csak a halottakkal és sebesültekkel tör dött, de ha magukhoz térnek, és minden gondjuk a bosszú lesz, az életem annyit sem ér, mint egy szalmaszál. A megfontolt bátorság parancsát követtem, és csendben odébbálltam. Számomra nyugtalan hét következett. Egy barátom lakásán rejt zködtem, mert több lett volna, mint amennyit az életem ér, ha hagyom, hogy lássanak és felismerjenek. Maga Harman egy Jersey City-i kórházban feküdt; csak horzsolásokat és zúzódásokat szenvedett- hála a robbanás tolóerejének és a fák koronájának, amelyek tompították a Prometheus esését. Rá jutott a világ dühének oroszlánrésze. New York és az egész világ majdhogynem tombolt. A városban az újságok óriási szalagcímekkel jelentek meg, "A b n ára: 28 halott, 73 sebesült" - nyomtatták vérvörös betlikkel. A vezércikkek Harman életét követelték, tartóztassák le, és állítsák esküdtszék elé els fokú gyilkosságért. Az öt megye területén végigviharzott a félelmetes kiáltás: "Lincseljétek meg !", és ezrével tódultak az emberek a folyón át Jersey City felé. Otis Eldredge vonult az élen, mindkét lábszára gipszben, s egy nyitott gépkocsiból szónokolt menet közben a tömeghez. Valóságos hadsereg volt. Jersey City polgármestere, Carson, minden rendelkezésre álló rend rt kivezényelt, és izgatottan telefonált Trentonba az állami polgár rségért. New York megszigorította az ellen rzést a hidakon és a városból kivezet alagutaknál, de addigra már sok ezren eltávoztak. Szabályos ütközetek voltak ezen a július 16-án a jerseyi tengerparton. A tömeghez képest elenyész számú rend r válogatás nélkül gumibotozott, de egyre jobban visszaszorították ket. Lovas rend rök rohamozták kérlelhetetlenül a tömeget, de az a számok puszta erejénél fogva fel rölte és lerángatta a támadókat. A tömeg csak akkor torpant meg, amikor könnygázt használtak ellene, de ekkor sem hátrált meg.
Másnap katonai rögtönítél bíráskodást hirdettek meg, és az állami polgár rség bevonult Jersey Citybe. Ez a lincsel k végét jelentette. Eldredge-et felszólították, hogy tárgyaljon a polgármesterrel, és a tárgyalás után felhívta a követ it, hogy oszoljanak szél. Carson polgármester nyilatkozat az újságoknak: - John Harmannek b néért meg kell szenvednie, de nagyon fontos, hogy ezt törvényesen tegye. Most az igazságszolgáltatáson a sor, és New Jersey állam megteszi a szükséges lépéseket. A hét végére nagyjából helyreállt a rend, és Harman kisiklott a közvélemény reflektorának fényköréb l. További két hét, és alig esett már szó róla az újságokban, kivéve azt a személyére történt néhány utalást, amely a kongresszus mindkét háza által egybehangzó szavazással elfogadott rakétaellenes új Zittman-törvényjavaslat tárgyalása során hangzott el. Harman azonban még a kórházban maradt. Semmiféle bírósági eljárás nem indult ellene, de olybá t nt, hogy sorsa végül is az lehet, hogy meghatározatlan id tartamra "véd rizetbe" veszik. Ezért rászántam magam, hogy tegyek valamit. A Temple Kárház Jersey City egyik elhagyatott küls kerületében van, és egy sötét, holdtalan éjszaka minden nehézség nélkül, észrevétlenül behatoltam a kórház területére. Magam is meg voltam lepve, hogy milyen könnyedén belopództam egy alagsori ablakon át, egyetlen ökölcsapással eszméletlenségre kárhoztattam egy álmos ügyeletest, és eljutottam a 15E számú szobához, amely a napló szerint Harman szobája volt. - Ki van itt? - Harman meglepett kiáltása zene volt füleimnek. - Css! Csöndet! Én vagyok, Cliff McKenny. - Cliff! Mit csinál maga itt? - Megpróbálom kicsempészni magát innen. Ha ezt nem teszem meg, el fordulhat, hogy élete végéig itt marad. Gyerünk, indulás! Felrángattam rá a ruháját, közben beszélgettünk, és pillanatok múlva már a folyosón osontunk végig. Észrevétlenül kijutottunk az épületb l, és alig tudta még Harman összeszedni a gondolatait ahhoz, hogy kérdezgetni kezdjen, már benn ültünk a kórház el tt várakozó kocsimban. - Mi történt azóta ? - ez volt az els kérdése. - Semmire nem emlékszem attól kezdve, hogy begyújtottam a rakétamotort, egészen addig, amíg magamhoz nem tértem a kórházban. - A kórházban semmit nem meséltek magának! - Egy árva szót se - esküdözött. - Pedig én már berekedtem, annyit kérdeztem. Így hát elmondtam neki az egész történetet a robbanástól kezdve. A döbbent meglepetést l kitágult a szeme, amikor a halottakról meg a sebesültekr l beszéltem, és düh lobbant bennük, amikor Shelton árulásáról hallott. A lázongások és a lincselési kísérlet hallatán egy káromkodást fojtott el összezárt ajkai között.
- Természetesen az újságok gyilkosságról üvöltöztek - fejeztem be a történetet -, de a "gyilkos" címkét nem tudták magára t zni. Próbálkoztak gondatlanságból elkövetett emberöléssel is, de túlságosan sok szemtanú volt, akik hallották, hogy a rend r rmestert l követelte a tömeg eltávolítását, de az megtagadta a követelés teljesítését. Ez természetesen mentesíti magát a vád alól. Maga a rend r rmester meghalt a robbanástól, így t nem állíthatták oda b nbaknak. Eldredge még mindig a búvóhelyér l üvöltözik, így nincs biztonságban. A legjobb volna, ha távoznék, miel tt még nem kés . Harman beleegyez en bólintott. - Eldredge nemde túlélte a robbanást? - Sajnos igen. Mindkét lábát eltörte, de ahhoz, hogy befogja a száját, több kell ennél. Egy további hét eltelt, mire elértem jövend menedékünket - a nagybátyám minnesotai farmját. Itt, ebben az elhagyatott és isten háta mögötti falusi közösségben húztuk meg magunkat addig, amíg a Harman elt nése miatti felzúdulás fokozatosan elült, és a tessék - lássék nyomozás utánunk megsz nt. Egyébként a nyomozás igazán rövid volt, mert a hatóságok alighanem inkább megkönnyebbülten, semmint nyugtalanul fogadták elt nésünk hírét. A béke és a nyugalom csodákat m velt Harmannel. Hat hónap alatt új embernek látszott kész volt fontolóra venni egy második rhajózási kísérletet. Márpedig ha egyszer rátette a lelkét valamire, nincs az a szerencsétlenség a világban, amely megállíthatná. - Els ízben elkövettem azt a hibát - mondta nekem egy téli napon -, hogy bejelentettem a kísérletet. Számításba kellett volna vennem az emberek hangulatát, úgy, ahogy Winstead mondotta. Ezúttal azonban - s a két kezét egymáshoz dörzsölve a távolba merengett - elébük vágok. A kísérletet titokban fogom elvégezni, teljes titokban. Komoran elnevettem magam. - Erre szükség is lesz. Van róla tudomása, hogy a jöv ben minden rakétakísérlet, még ha csak mer ben elméleti kutatásról van is szó, halállal büntetend ? - Szóval aggódik? - Természetesen nem, f nök. Csupán megállapítok egy tényt. És íme, egy másik puszta tény is: mi ketten egymagunk nem tudunk egy rhajót megépíteni. - Erre én is gondoltam, Cliff, és kisütöttem magamban egy lehet séget. S t, mi több, még a pénzr l is gondoskodni tudok. De magának útra kell kelnie. El ször is el kell utaznia Chicagóba, és fel kell keresnie a Roberts és Scranton céget, és fel kell vennie mindent, ami megmaradt az apai örökségemb l - bánatosan hozzátette -, aminek több mint a fele elment az els rhajóra. Aztán derítse ki a régi csapatbeliek, Harry Jenkins, Joe 0'Brian, Neil Stanton és a többi hollétét, amennyit csak tud közülük. És térjen vissza olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Kifáraszt a késedelem. Két nap múlva útnak indultam Chicagóba. Nagybátyám hozzájárulását könnyen megszereztem az egész ügyhöz. - Egy juhnyájért éppúgy felakaszthatnak, mint egy bárányért - morgott göthösen -, eriggy hát. Úgyis benne vagyok már nyakig, rátehetünk még egy lapáttal, gondolom. Id be tartott az
út, hát még a sok rábeszélés, de végül sikerült rávennem négy embert, hogy velem jöjjön: a hármat, akiket Harman említett és egy másikat, Saul Simonoffot. Ezzel az er sen csökkentett számú személyzettel és azzal a félmillióval, amennyit Harman meghagyott az apjától rámaradt állítólagos milliókból, hozzákezdett f nököm a munkához. Az Új Prometheus megépítésének története külön regény - öt esztendei elkedvetlenedés és bizonytalanság története. Apránként készült el a szerencsétlen sorsú Prometheus testvérhajója, Chicagóban vásároltuk meg hozzá a tartógerendákat, New Yorkban a berilliumacél lemezeket, San Franciscóban a vanádium cellákat és az ország különböz zugaiban a különböz egyéb tételeket. Minden nehézség azonban legy zhet nek bizonyult. Nehogy magunkra tereljük a gyanút, bevásárlásainkat id ben alaposan széthúztuk, valamint rendeléseinket különböz helyekre adtuk fel. Ehhez szükségünk volt barátok együttm ködésére, mindazonáltal azok akkoriban nem tudták, hogy milyen célt szolgálnak a bevásárlásaink. Az üzemanyagot magunknak kellett el állítanunk, tíztonnányit, és alighanem ez volt mind között a legnehezebb feladat; annyi bizonyos, hogy a legtöbb id erre ment, el. És végül, amint Harman pénze megcsappant, szembekerültünk a legnagyobb problémával: takarékoskodnunk kellett. Kezdett l tudtuk, hogy az Új Prometheust nem építhetjük olyan nagyra és olyan tökéletesre, mint amilyen az els rhajó volt, de hamar kiderült, hogy felszerelését annyira csökkentenünk kell, hogy az már veszélyesen megközelíti a katasztrófaszintet. A visszalök rács alig volt kielégít , és szükségképp lemondtunk a próbálkozásról mindenféle rádióösszeköttetés tekintetében. És az évek során, amíg mi Minnesota északi részén egy isten háta mögötti területen dolgoztunk, a világ tovább haladt, és Winstead jóslatairól kiderült, hogy bámulatosan célba talált velük. Az 1973 és 1978 közötti öt esztend eseményeit jól ismerik a mai iskolás gyerekek; ekkor tet dött az, amit most "újviktoriánus kor"-nak nevezünk. Azoknak az éveknek a történései, ha most gondolunk vissza rájuk, úgyszólván hihetetleneknek t nnek. Az rkutatás törvényen kívül helyezésére az id szak legelején került sor, de ez az elkövetkez évek tudományellenes intézkedéseihez hasonlítva csak puszta kezdet volt. A következ , 1974-es kongresszusi választások eredményeként Eldredge kezébe került a kongresszus, és a szenátusban is feléje billent a hatalmi mérleg nyelve. Ett l kezdve nem vesztegették az id t. A kilencvenharmadik kongresszus els ülésszakán elfogadták a híres Stonely-Carter-törvényjavaslatot. Ezzel létrehozták a Tudományos Kutatások Szövetségi Nyomozóirodáját - TKSZNY -, amely teljhatalmat kapott az országban mindenfajta kutatás törvényességének kivizsgálására. Minden laboratóriumtól, fett légyen az ipari vagy egyetemi, megkövetelték, hogy minden tervezett kutatásról el re terjesszék be az információkat ennek az új irodának, amelynek joga volt mindazokat a kutatásokat betiltani, amelyeket helytelenített. Az elkerülhetetlen fellebbezés a Legfels bb Bírósághoz 1974. november 9-én következett be a Westly kontra Simmons ügyben, amelyben a stanfordi Joseph Westly fenntartotta a jogát, hogy folytassa atomenergia-kutatásait, azon az alapon, hogy a StonelyCarter - féle törvény alkotmányellenes.
Mekkora figyelemmel kísértük ezt a pert mi öten, a középnyugati hófúvások által elzárva a külvilágtól! Valamennyi minneapolisi és St. Paul-i lapot járattunk - kétnapi késéssel érkeztek hozzánk -, és faltuk a róla szóló cikkekei. Az izgatott várakozás két hónapja alatt szünetelt a munka az Új Prometheuson. Eleinte elterjedt a hír, hogy a bíróság alkotmányellenesnek fogja nyilvánítani a törvényt, és hatalmas tüntetéseket szerveztek minden nagyobb városban ez ellen az eshet ség ellen. A Becsületesek Ligája érvényesítette nagy befolyását - és még a Legfels bb Bíróság is alávetette magát. Öt szavazattal négy ellen alkotmányosnak ítélték a törvényi. Egyetlen ember szavazatával megfojtották a tudományt. És nem kétséges, hogy megfojtották. Az iroda tagjai szívvel-lélekkel Eldredge emberei voltak, és mindent betiltottak, aminek nem volt azonnali ipari felhasználása. - A tudomány túlságosan messzire ment - mondotta Eldredge ekkortájt tartott egyik híres beszédében. - Meghatározatlan ideig meg kell állítanunk, és id t hagynunk a világnak, hogy felzárkózhassék. Csak így és az Istenben bízva remélhetjük, hogy elérjük az egyetemes és állandó jólétet. Ez azonban Eldredge utolsó kijelentéseinek egyike volt. Soha nem épült fel teljesen 1973 ama végzetes júliusi napján elszenvedett lábtöréséb l, és az a kimerít életmód, amit azóta is folytatott, szervezetét jobban megviselte, mintsem elbírhatta volna. 1976. február 2-án elhunyt, s a kitör gyász méreteihez hasonlót Lincoln meggyilkolása óta nem láttak. Halálának a dolgok menetére nem volt közvetlen hatása. A TKSZNY el írásai valójában az évek múlásával párhuzamosan még szigorodtak is. A tudományok annyira senyvedtek és fulladoztak, hogy az egyetemek és f iskolák kénytelenek voltak ismét a filozófiát és a klasszika filológiát f stúdiumként megjelölni - és ennek következtében az egyetemi hallgatók száma visszaesett a huszadik század eleji szintre. Többé-kevésbé ugyanez volt a helyzet az egész civilizált világon, a legmélyebbre Anglia süllyedt, és talán a legkevésbé Németország esett vissza, ahol az újviktoriánus befolyás utolsóként érvényesült. A tudomány napja 1978 tavaszán állt a legalacsonyabban, alig egy hónappal az Új Prometheus elkészülte el tt. Ekkor fogadták el a "húsvéti ediktum"-ot, amely egy nappal húsvét el tt lépett életbe. Ez a rendelet megtiltott mindenfajta önálló kutatást vagy kísérletet. A TKSZNY ezt követ en fenntartotta magának a jogot, hogy kizárólag csak olyan kutatásokat engedélyezzen, amelyeket rendelt el. Ezen a húsvétvasárnapon John Harman meg én az Új Prometheus csillogó fémteste el tt álltunk; én a legmélyebb búskomorságba süllyedve, csaknem der s hangulatban. - Nos, Clifford fiam - fordult hozzám-, az utolsó tonna üzemanyag, némi kis fényesítés, és készen állok a második kísérletre. Ezúttal nem lesznek közöttünk sheltonok. - És egy himnuszt dúdolt, azt, amelyet a rádió azokban a napokban éjjel-nappal játszott, és az ismétlés puszta gyakoriságától még az olyan rebellisek is énekelték, mint mi. Sebzetten nyöszörögtem:
- Semmi értelme, f nök. Tíz az egyhez, hogy fent végzi, valahol az rben, de még ha vissza is térne, minden bizonnyal felkötik. Semmiképp sem nyerhetünk. - Fejem fájdalmasan ingott egyik oldalról a másikra. - Ugyan! Nem maradhat ez így, Cliff. - Szerintem így marad. Winsteadnek akkoriban igaza volt. Az inga leng, és 1945 óta ellenünkre leng. Megel ztük a korunkat, vagy éppenséggel lemaradtunk. - Ne említsd azt a bolond Winsteadet. Te is ugyanabba a hibába esel. Az irányzatok évszázadokig és évezredekig tartanak, nem pedig évekig vagy évtizedekig. Ötszáz éve a tudomány felé haladunk. Ezt az irányzatot nem fordíthatod meg harminc év alatt. - Akkor mi az, ami ma van? - kérdeztem, maró gúnnyal a hangomban. - Az rült évtizedek túlságosan gyors el rehaladására bekövetkezett átmeneti reakcióról van szó. Pontosan ilyen reakció köszöntött be a romantika korában - az els viktoriánus id szakban -, amely a tizennyolcadik századi felvilágosodás korának túlságosan gyors el rehaladását követte. - Valóban így gondolja? - Nyilvánvaló magabiztossága meghökkentett. - Természetesen. A mostani id szaknak megvan a maga tökéletes hasonmása abban a görcsös "újjászületés"-ben, amely száz évvel ezel tt ütötte fel a fejét Amerika Bibliaövezetének kisvárosaiban. Talán egy hétig mindenkit megszállt a hitbuzgóság, és az erény diadalmasan uralkodott, azután sorra mind visszazökkent a régi kerékvágásba, és az ördög visszanyerte uralmát. - Valóban, vannak ma is jelei a visszazökkenésnek. A Becsületesek Ligája Eldredge halála óta egyik perpatvart éli át a másik után. Vagy féltucatnyi frakció m ködik már. Azok a nagyon is széls séges intézkedések, amelyeket a hatalmon lév k hoznak, segítenek nekünk, mert az országnak egyre inkább elege van az egészb l. És ezzel véget ért a vita - mint rendesen, az én tökéletes vereségemmel. Egy hónap múlva az Új Prometheus készen volt. Távolról sem volt olyan fényes és gyönyör , mint az eredeti, és a hevenyészett kézm vesség sok nyomát viselte, de mi büszkék voltunk rá. Büszkék és diadalmasok. - Megpróbálom hát újra, emberek - Harman hangja felindulástól fojtott volt, és egész apró lénye reszketett a boldogságtól. - Lehet, hogy nem sikerül, de ezzel nem tör döm. Szeme a várakozás izgalmától ragyogott. - Végre áthatolok az rön, és az emberiség álma megvalósul. Megkerülöm a Holdat, és visszatérek; az els , hogy megtekintsem a túloldalát. Megéri a kockázatot. - Nem lesz elég üzemanyaga ahhoz, hogy leszálljon a Holdon, f nök. Kár-mondottam. Nem számít. Ezt követ en lesznek további repülések, azokat majd jobban készítik el , és jobb lesz a felszerelés is.
Az t körülvev kis csoport erre borúlátó pusmogásba kezdett, de
oda se figyelt.
- Isten velük ! - mondta. - A viszontlátásra. - És széles, der s mosollyal az arcán bemászott az rhajába. Tizenöt perc múlva ott ültünk öten a nappali asztala körül, összeráncolt homlokkal, gondolatainkba merülve. Szemünk az épületen kívül arra a pontra meredt, ahol a megperzselt föld jelezte azt a helyet, ahonnan néhány perccel el bb útnak indult az Új Prometheus. Simonoff adott hangot annak a gondolatnak, amely mindannyiunk fejében jelen volt: - Talán jobb volna neki, ha nem térne vissza. Ha visszatér, azt hiszem, nem bánnak majd vele keszty s kézzel. - És mi, többiek, szomorú egyetértéssel bólintottunk. Milyen bolondosnak t nik nekem most ez a jóslat, három évtizeddel kés bb. De könny utólag bölcsnek lenni. A történet vége valójában nem az enyém, mert Harmant csak egy hónappal azután láttam viszont, amikor nagy jelent ség útja biztos Földet éréssel véget ért. Csaknem harminchat órával az indítás után egy vijjogó repül test hasította Washington felett az eget, és a Potomac túloldalán bevágódott a sárba. Tizenöt perc múlva a helyszínre érkeztek az els kíváncsiak, és további tizenöt perc múlva ott volt a rend rség, mert kiderült, hogy a repül tárgy egy rakétahajó volt. Akaratlan tisztelettel bámultak arra a fáradt, borotválatlan emberre, aki rogyadozva kitámolygott a hajóból. Halálos csönd volt, amikor a férfi a bámészkodó nézik felé az öklét rázva így kiáltott: Gyerünk, akasszatok fel, ostobák! De elértem a Holdat, és ezt nem tudjátok felakasztani. Riasszátok a TKSZNY-et. Meglehet, k majd törvénytelennek, következésképp nem létez nek jelentik ki a repülést. - Gyenge nevetés hagyta el a torkát, azután hirtelen összeesett. Valaki felkiáltott: - Vigyék kórházba. Beteg. - A maróban öntudatlan Harmant beemelték egy rend rautóba, és elvitték, közben a rakétahajó körül rség alakult. Kormányhivatalnokok érkeztek, és megvizsgálták a hajót, elolvasták a hajónaplót, megtekintették a Holdról készített rajzokat és tényképeket, és végül csendben eltávoztak. Egyre nagyobb lett a tömeg, és terjedt a hír, hogy valaki elérte a Holdat. Különösképp a tény alig váltott ki felháborodást. Az emberek megillet döttek voltak, és félelemmel vegyes tiszteletet éreztek. A tömeg suttogott, és fürkész pillantásokat vetett a ragyogó napsütésben alig látható, halvány holdkaréjra. A csönd súlyos fátyola mindent betakart, a határozatlanság csöndjéé. Azután a kórházban Harman felfedte személyazonosságát, és a szeszélyes világ megvadult. Harman maga is elszédült a meglepetést l, hogy milyen gyorsan megváltozott a világ hangulata. Szinte hihetetlennek t nt, és mégis igaz volt. A titkos elégedetlenség és a
megsemmisít veszélyekkel szembeszálló ember h störténete - az a fajta mese, amely az id k kezdete óta fel-felkavarja az emberi lelket-együttesen oda hatott, hogy mindenkit elkapott az antiviktorianizmus egyre dagadó árja. Eldredge pedig halott volt, és senki sem tudott a helyébe lépni. Röviddel ezután találkoztam Harmannel a kórházban. Alá volt támasztva vánkosokkal, és ennek ellenére félig elborították az újságok, a táviratok és a levelek. Csúfondárosan rám mosolygott és bólintott. - Nos, Cliff - suttogta -, az inga újra visszalendült.
* A novellát Asimov 1939-ben írta, évszámait - jöv képét - természetesen túlhaladta az id . Az elbeszélést mégis változtatás nélkül közöljük, mert jellemzi nemcsak az író, hanem az amerikai science fiction elképzeléseit az rhajózás jöv jér l és az ellene fellép szemléletr l
ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA
THEODORE STURGENON : BUTIL ÉS A FÚVÓ
Azon a napon, amikor eszembe jutott az a ragyogó ötlet, hogy vissza kéne valahogy hozni a Fúvót, még mindig el-elszomorodtam azon, hogy annak idején el ztem az emberiség látóhatáráról. Nem kellett volna megvalósítanom az ötletet. Nem kellett volna elmennem Berbelot-hoz, hogy megbeszéljük a dolgot. És ágyban kellett volna maradnom. Okos vagyok ugyan, de józan eszem az nincs. Hát meglátogattam Berbelot-ot. Nem örült, mikor meglátott; ez az el szobai televíziós kamera segítségével történt. Szép kis trükkök vannak abban az el szobában. Tudtam, hogy egyben lift is, amely felviszi a látogatókat a rezidenciájába, a "Házba, amit Parfüm Épített". Azt viszont akkor még nem tudtam, hogy egyben nagyon hatásos varázsláda is.
Alig érintettem meg a cseng ként szolgáló különlegesen kezelt lemezt, máris megjelent az arca a képerny n. - Úgy, szóval Hamilton ! - és a következ pillanatban azt vettem észre, hogy az el szoba falai kinyúlnak és megragadnak. Fejjel lefelé fordítottak, kétszer megráztak, aztán kivágtak a ház el tti járdára. Azt hiszem, ezt a kidobó szerkezetet kifejezetten az én kedvemért építette. Kedves öreg fiú, de hogy milyen haragtartó! Ez a legutóbbi harag egy teljes évig tartott. És mindezt pusztán azért, mert tapintatlan voltam a Fúvóval. Felálltam, leporoltam magam, és megesküdtem, hogy az életben nem állok többet szóba ezzel a hirtelen haragú vén gazemberrel. Aztán kerestem egy büfét, ahonnan felhívhattam. Ez van. Berbelot fura figura volt. Jobban vágytam rá, hogy tiszteljen, semhogy a dühe
elriasztott volna. tettemet.
volt az egyetlen ember, aki valaha is elérte, hogy megbánjam egy
Bementem a vizifónfülkébe, és személyazonossági kártyámat a készülék rugalmas lapjához szorítottam. így tartották nyilván a hívásokat, hogy kés bb majd elküldhessék a számlát. Aztán tárcsáztam Berbelot-t. Tésztakép komornyikja jelentkezett. -
Mr. Berbelot-val akarok beszélni, Cogan.
- Mr. Berbelot nincs otthon, Mr. Hamilton. - Úúgy! - kiáltottam hangosabban - Szóval maga az, aki az el bb rám szabadította a lépcs n azt az ügynökdarálót! Szétcincálom, maga szubatomikus idióta ! - Ó... igazán nem én... Mr. Hamilton... én csak... - Hát ha nem maga, akkor Berbelot volt. Ha pedig volt, akkor otthon van. Egyébként véletlenül megláttam a képerny n. Elég a csevelyb l, Kovászkép . Mondja meg neki, hogy beszélni akarok vele. - De
nem akar magával beszélni, Hamilton úr. Egy évvel ezel tt szigorú utasítást adott.
- Mondja meg neki, kigondoltam, hogyan lehetne újra kapcsolatba kerülni az Éterfúvóval. Eridjen. Nem fogja kirúgni magát, maga szerencsétlen ! Inkább jobbról-balról arcon csókolja. Pattanjon ! A képerny kiürült, ahogy elment, és hallottam Berbelot hangját: - Úgy emlékszem, megmondtam magának. - Aztán Cogan mormogása és: - Micsoda! - mondta az öreg, aztán újra Coltan mormogása, amit az szakított félbe, hogy az öreg megállt a készülék el tt. Hamilton - szólt bele szigorúan a vizierny be -, ha ez vicc... ha azt hiszi, a bizalmamba férk zhet... ha az orromnál fogva mer veze... ha maga... - Ha hagyja, B zkirály - mondtam, mert tudtam, hogyha istenigazából feldühítem, meghallgat, mert az a típus, akit a düh szótlanná tesz -, elmondom, mir l van szó. Van egy ötletem, amivel azt hiszem, vissza lehetne hozni a Fúvót, de a maga dolga, hogy megvalósítsa, mert magának van meg a szükséges felszerelése. - Jöjjön fel -suttogta reszket nyakkal: - De figyelmeztetem, ha blöffölni merészelt, hát kihasítom a b réb l. - Jövök ! - mondtam. - Különben meg ha megérkezem az el szobába, vigyázzon, melyik gombot nyomja meg. - Ne féljen - mondta -, itt fenn is van egy szerkezetem, ami ugyanolyan hatásos, a hatvanadik emeletr l vágja ki az embereket. Jöjjön csak föl ! - A képerny elsötétült, én meg felsóhajtottam, és elindultam a Ház felé, amit Parfüm Épített. A felvonó úgy állt meg, hogy a gyomrom mintha feldagadt volna, és kiléptem. Berbelot az ajtóban állt, és olyan gyanakodva nézett, mint egy zálogházas. Kinyújtottam a kezemet, tettem
valami megjegyzést, hogy milyen pompás újra találkozni, de csak mereven bámult. Mikor már azt hittem, eltekint a megtiszteltetést l, hogy kezet rázzon velem, megérintette a kezem, gyorsan visszahúzta a magáét, megbámulta, és gondosan megtörülte a zakójába. Anélkül hogy egy szót szólt volna, megértettem, nem örül, hogy újra lát, úgy véli, nem kívánatos és mocskos alak vagyok, és hogy nem bízik bennem. - Mondtam már magának - kérdeztem amilyen nyugodtan csak tudtam -, hogy borzasztóan sajnálom, ami akkor történt? - Ismertem valakit, aki egy gyilkosság után mondta ezt - válaszolta Berbelot. - De azért csak elégették. Azt gondoltam, ez igazán szép. - Kíváncsi az ötletemre vagy sem? - csikorogtam. - Hogy sértegessen, azért igazán nem kell itt maradnom. - Ezt megértem, hiszen magát mindenütt sértegetik. Nos, mi az ötlet? Láttam, hogy Cogan az öreg mögött áll nagy óvatosan, és odadobtam neki a kalapomat. Miután Berbelot-nak szemmel láthatóan nehezére esett, hogy barátságos vendéglátóként viselkedjék, megtakarítottam neki egy fáradságot, és felszólítás nélkül leültem. - Berbelot - mondtam, miután rágyújtottam egyik legjobb cigarettájára, amit is szívott -, nem viselkedik józanul. De érdekli a mondanivalóm, és amíg ez az érdekl dés tart, úgyis viszonylag barátságos lesz. Üljön le. Úgy fogok beszélni, mint Szókratész, úgyhogy lehet, hogy eltart egy kis ideig. - Szenvedek - leült. - Nagyon szenvedek. - Elhallgatott, aztán t dve hozzátette: - Sohasem hittem volna, hogy ennyire irritálhatna valaki, aki untat. Beszéljen, Hamilton. Lehunytam a szemem, és tízig számoltam. Berbelot több nyomdafestéket t sértést tudott kitalálni, mint bármelyik más ismer söm. - Az els kérdés az - mondtam -, milyen a jellege annak a teremtménynek, akit maga Éterfúvónak keresztelt? -
Nos hát, nyilvánvalóan... éteri er k kombinációja, amely bennünk és körülöttünk él. Olyan, mintha például ennek a szobának a leveg je egy gondolkozó állat volna. Mit akar...
- Én kérdezek. Feltételezi, hogy értelmes? - Természetesen, bár egészen különös értelem. Úgy t nik, valami gyermekes vágy a mókák iránt a legf bb indítéka - és a tréfákban rendszerint valami szerencsétlen ember húzza a rövidebbet. - De a reakciói értelmesek voltak, nem? - Igen, de túlzók. A színes televízión keresztül lépett velünk kapcsolatba. Ez volt az egyetlen kifejezési lehet sége. És jól összekeverte a m sorokat. Kozmikus mókamester, tejesen
gátlástalan, és egyáltalán nem fél az t érint esetleges következménytiktól. És aztán maga, maga tökfej, azt mondta neki, hogy megbántott valakit, hogy szálljon ki az adásból, mire bocsánatot kért, és soha többet nem hallottunk róla. Ez is túlzó reakció volt. De mi köze ennek... - Minden. Figyeljen ide! Könny volt megnevettetni. Könnyen sírt. Ha újra kapcsolatba akar vele kerülni, ebb l kell kiindulnia. Berbelot megnyomott egy rejtett kapcsolót, és a fény zöldes árnyalatúvá vált. Mindig azt állította, hogy zöld fényben világosabbak a gondolatok. - Elismerem, hogy ezt így nem gondoltam végig - bólintott -, mivel az én elmémet nem mozgatják illogikus bakugrások. De meg kell mondanom, nem mintha a legkevésbé is megérdemelné a dicséretet, hogy lehet, hogy van abban valami, amit mond. De gondolom, csak eddig jutott el. Én órákig foglalkoztam a problémával. Napokig szünet nélkül hívtam ezt a teremtményt irányított polikróm hullámokkal. Bocsánatot kértem t le, és könyörögtem neki, és vidám történeteket meséltem, és lényegében arra kértem, dugja ki láthatatlan lábát a televíziókészülékemb l, hogy megcsókolhassam. És soha semmi válasz. Nem, Hamilton, az Éterfúvó határozottan meg van bántva, sért dve, és nincs otthon a számunkra. És mindennek maga az oka. - Ismertem egyszer egy asszonyt - mondtam álmodozva -, akinek elcsavargott a férje. Az asszony tudta, hol van, és egyik üzenetet a másik után küldte neki. Kért és könyörgött, és belezokogott a vizitónba. Nem ért el vele semmit. Aztán ragyogó ötlete támadt. Küldött neki a legszebb levélpapírján egy telefakszimile levelet, amiben nagy részletességgel leírta azt a 19féle csirkefogóságot, ami szerinte jellemz a férjére. - Nem tudom, mi köze van mindennek a Fúvóhoz - mondta Berbelot -, de folytassa, mi történt. - Hát a férfi feldühödött. Annyira feldühödött, hogy otthagyott csapot-papot, és hazarohant, hogy a piszkavassal nekimenjen, az asszonynak. - Aha ! - mondta Berbelot. - A Fúvó könnyen nevet, és így maga azt gondolja, hogy könnyen... - Pontosan - bólintottam. - Könnyen fel is dühödne, ha megtalálnánk a módját. Berbelot összedörzsölte hosszú kezét, és mosolygott. - Maga forrófej egy bolond, Hamilton, és meg vagyok róla gy dve, hogy a zsenialitása szerencsés véletlen, aminek semmi köze a feltételezések szerint létez agyához. De azért az ötletért fogadja gratulációmat. Más szóval, úgy gondolja, hogy ha kell képpen felmérgesítjük a Fúvót, akkor vissza akarja majd adni a kölcsönt, és ilyen vagy olyan módon kapcsolatba lép velünk? Remek! - Gondoltam, hogy tetszeni fog - mondtam. - No hát rajta - vetette oda élesen -, mire várunk? Gyerünk a laboratóriumba. - Hirtelen megállt. - Izé... Hamilton...az a történet... Elverte a férfi az asszonyt, miután hazaért?
- Nem tudom. Csak azért találtam ki az egészet, hogy megvilágítsam, mire gondolok feleltem ártatlanul. - Lehet. - Hm! Ha a Fúvó úgy döntene... tudja, úgy értem, elég nagydarab, és fogalmunk sincs... - Ó, ne is tör djék vele - nevettem -, hiszen a Fúvó nem jöhet ki a televíziós képerny
l!
És ebb l is láthatják, milyen keveset tudtam az Éterfúvóról. Berbelot laboratóriumában csodálatos múzeum is volt. Tudják, hogy a régi id kben, több mint kétszáz évvel ezel tt elektromos meghajtású készülékeket használtak, és a zöld fluoreszcens fény egyenesen a nagy katódcsövekbe volt beépítve? Azel tt meg spirálisan kilyuggatott undorító lemezeket használtak letapogató mechanizmusként. Bár a frekvenciamodulálás alapjait már ismerték. A készülékeik azonban, bármilyen hihetetlennek t njék is, olyan kezdetlegesek voltak, hogy a légkóri zavarok képesek voltak befolyásolni a vételt! Berbelot-nak mindegyik ilyen régi, nevetséges adó- és vevókészülékkísérletb l volt egy-egy példánya. - Rendben, rendben - vágta oda, és könyékig elt nt az egyik színes adókészülékben -, már régebben is volt itt. Inkább jöjjön ide, és segítsen. Úgy bámul, mint borjú az új kapura. . Odamentem hozzá, és követtem az utasításait, miközben egy-két tekercset készített hajszálvékony drótból.
pontforrasztott, közvetített, és
- Ejha ! - csodálkoztam. - Mikor tanult meg ennyi mindeni a televízióról, Berbelot? Gondolom, a szabad ideje jelent s részét mégiscsak az kellett igénybe vegye, hogy a parfümgyártáson meggazdagodjék? Nevetett. - Megmagyarázom, Hamilton. A parfümgyártás és a televízió nagyon hasonlítanak egymáshoz. Maga is nagyon jól tudja, hogy az egész világon sehol nincsenek olyan gyönyör n k, amilyeneket naponta láthat a hírekben. A televízió nyolcvan éve, mióta kitalálták a Duval-féle árnyalatszelektort, csodálatos arcb rt ad minden hölgynek, aki adásba kerül, és minden férfinak deltás vállakat. Ez persze mind csalás, de jólesik nézni. A parfümökkel ugyanez a helyzet. Az az asszony, akinek magától rózsasziromillata van, nyilvánvalóan beteg. De a tudomány megtámadja azt, amit éveken keresztül testszagnak neveztek. Mindkét tudományhoz az vonzott, hogy érdekel a tömegek esztétikai félrevezetése. - Nagyon eredeti - mondtam -, de hogy fog ez magának abban segíteni, hogy felbosszantsa a Fúvót? - Kedves fiam - felelte -, ne legyen már ilyen nehéz felfogású. Vegyen csak le egy kicsit a nitrogénb l ! Úgy, köszönöm, ez az. - Ügyesen bekötött hét vezetéket a polikróm hullámgenerátor videoáramkörébe. - Látja - folytatta, a vezetékeket meg továbbvitte egy m szerdobozig, amelyiknek öt nyomógombja volt meg egy reosztátja -, a Fúvónak különleges kezelésre van szüksége. Ismer,
és tudja, hogy hogy m ködik az agyunk, különben sohasem jutott volna eszébe, hogy az els alkalommal, amikor a kormány igénybe vette a színes televíziót, kétértelm versikéket adjon az államtitkár szájába. Magát a spontaneitás jellemzi. Nos, hogyan akarná felbosszantani ezt az éteri szelet? - Hát... azt mondanám neki, hogy mocskos ez meg az. Sértegetném. Azt mondanám, hogy gyáva, és kihívnám, hogy küzdjünk meg. Szóval... - Igen, erre számítottam - mondta Berbelot barátságtalanul. - A maga saját kifejezéseivel szapulná, elfelejtené, hogy nincs büszkesége, amit meg lehetne sérteni, és amennyire tudjuk, nincsenek kollégái, közösségei, kedvesei vagy egyszer en olyanok, akikkel pletykálkodhatnék. Nem, Hamilton, nem sérthetjük meg. megsérthet, mert tudja, mik vagyunk, és hogyan gondolkozunk, de mi semmit sem tudunk róla. - De hát hogy lehet valakit felbosszantani, aki nem fél saját maga vagy a társai el tt nevetségessé válni, vagy rossz színben felt nni? - Úgy, hogy olyasmit teszünk, amit
személy szerint nem szeret.
- Igen, nekieshetünk a piszkavassal. Belerúghatunk a rezgéseibe. Kést vághatunk sokszoros személyiségébe. Berbelot nevetett. - Hogy valami másról is beszéljünk, bár úgy t nik, ennek semmi értelme, találkozott már valaha a Vierge Folle nev parfümmel ? - Azzal az új parfümmel? Nem. Berbelot átment a szobán, és egy maroknyi apró fiolával jött vissza. - Itt van. Beleszagoltam. Milyen csodálatosan finom illat. Könnyed volt, sima, a finom elefántcsontban vonuló ereket juttatta az ember eszébe. - Ühüm! Kellemes. - Próbálja meg ezt - mondta. Meg is próbáltam. Enyhébb volt, mint az els , mélyen be kellett szívnom, miel tt érzékeltem a gyenge, édes illatot. - Ennek Casuiste a neve - mondta Berbelot. - Most pedig próbálja meg ezt. Ez még gyengébb, mélyen be kell szívnia, hogy egyáltalán megérezze. -
Szép kis üzlet! - vigyorogtam. - A szegény, gyanútlan férfi máris a szirén karjaiba veti magát, még miel tt elvarázsolták volna. - Olvastam néhány reklámtervezetét.
Kuncogott. - Igen, körülbelül ez a lényeg. Fogja.
Berbelot odaadta a fiolát, én meg kifújtam a leveg t a tüd mb l, orromat a csövecske fölé dugtam, és hangosan beszívtam a leveg t. A következ pillanatban majd megfulladtam, támolyogtam, káromkodtam, és vad bal- és jobbegyeneseket osztogattam az üres leveg nek. Azt hittem, elpusztulok, és kívántam, hogy ez meg is történjék. Mikor kipislogtam a szememb l a könnyeket, Berbelot sehol nem volt látható. rjöngve jártam körül a laboratóriumot, míg végre észrevettem, hogy egy régi nagydarab fotoelektromos adó mögött bújt meg. Felüvöltöttem, és utána vetettem magam. Szinte teljesen bebújt a készülékbe, hát azt kezdtem szétszedni abban a szilárd meggy désben, hogyha végre megfogtam, akkor még sokáig fogom folytatni a szétszedést. Szerencséjére négy masszív rúd választott el minket egymástól. Azok mögé bújt vihogva, én meg eljutottam a sisterg , vörös szem tehetetlenség állapotába. - Jöjjön ki ! - lihegtem. - Jöjjön csak, csúzos majompofa, és úgy megcsapom magát, hogy lenyeli a cip jét! - Az a valami - mondta oktatóan - négyszeres töménység ámbraeszencia volt. Vigyorgott. - Gyökér. - Rám nézett, és hangosan felnevetett. - Gyökérkefe. Tehetetlenül ráztam a rudakat. - Nem nagy dolog, de gondolom, maga találta ki - mondtam. - Olyan mélyen nyomom le a torkán a saját kezét, hogy megemészti a körmeit. - Ugye dühös? - Mii?! - Mondtam, hogy mérges. Nem szidtam, nem tettem nevetségessé, semmi hasonló, és mégis majd szétveti a düh. Kezdtem megérteni a dolgot. Ezzel akarja feldühíteni a Fúvót... - Mir l szövegel? El vett egy fehér zsebkend t, és meglengette, ahogy lassan kikecmergett a régimódi adó zsigerei közül. Muszáj volt vigyorognom. Mit lehet egy ilyen alakkal kezdeni? - Oké - mondtam -, kössünk békét, testvér. De azt javaslom, hogy jobban bánjék a Fúvóval, mint velem az el bb. És azt sem egészen értem, hogy akar a polikróm adón ilyen szagokat kibocsátani. - Nem is egyszer - mondta -, de azt hiszem, meg lehet tenni. Tud valamit az érzékelés hullámelméletér l? - Hát nem valami sokat - feleltem. - Valami olyasmi, hogy a szenzorikus érzékelés rezgései egy spektrum szerint vannak rendezve, nem? - Hát igen. A gondolathullámok nagy frekvenciájúak, és bár az éterben keletkeznek, nem elektromágneses jelleg ek. Ugyanez illik az összefügg szag- és ízhullámokra. Meg a hangra is.
- Várjon csak egy percig ! Hiszen a hang nem más, mint a leveg részecskéinek pusztán fizikai rezgése, amely megmozgatja a dobhártyánkat. - Természetesen, mármint a hangforrás és a küls hallószervek között. De a bels hallószervekt l az agy hallásközpontjáig olyan spektrumcsoportú hullámmá alakul, amilyenr l beszéltem. Ugyanez vonatkozik a tapintásra és a látásra is. - Kezdem érteni, hogy hová akar kilyukadni. De hogyan érheti el a Fúvót ezekkel a hullámokkal, feltéve, hogy sikerül ket létrehoznia és kisugároznia? - Ó, ez igazán egyszer . Csak felfelé kell lépegetni a nagy frekvenciájú emanáción. biztosnak látszik abban, hogy a Fúvóra ugyanazok a hullámok hatnak majd, mint a érzékszerveinkre.
Elég mi
- Nem ugyanolyan hullámokat fogok használni. Ezért hoztam szóba a spektrumelméletet. Figyeljen, a tisztán bels psziché gondolathullámait fogjuk venni... olyan üzeneteket, melyek az agyi impulzusokat az agyi központokba továbbítják. Tiszta gondolatot, cselekvés nélkül, tiszta képzeletet. Ezek adott hullámhosszúak. Nevezzük ezt 1000-nek. Most nézzük a szaglás, tapintás és látás hullámhosszát. Ezek hullámhossza 780, 850 és 960. No és hogy kerültünk kapcsolatba az Éterfúvóval ? - Polikróm hullámokkal. - Helyes. - És maga azt akarja mondani, hogy az arány... Berbelot bólintott. - Az Éterfúvó gondolati és érzékelési hullámainak hullámhossza között ugyanolyan az arány, mint az embernél. - De miért szükségszer ez? - Mert, mint már korábban is mondtam, a mentális reakciói is azonosak, csak éppen túlzottak. Többé-kevésbé ugyanúgy érvel, mint mi. Szellemi felépítése a miénkkel megegyezik. - Remek! - mondtam csodálattal telve. - Minden olyan egyszer , miután maga elmagyarázta, hogy kell csinálni. Vagyis ki akarja deríteni az arányt aközött, ami nekem okoz nyakfájást és ami a Fúvónak. - Igen, pontosan. De nem nyakfájásról lesz szó. - Hát akkor mir l? - Rossz frekvenciában kereskedik - kuncogott. - Ott fogok neki fájdalmat okozni, ahol a legtájékozottabb vagyok, és elvégre a parfümgyártás a szakmám. - Aha ! - leheltem. - Most pedig valami igazán szépet fogok kif zni. Olyan b zt szabadítok a Fúvóra, hogy felkunkorítja majd t le a végtelen széleit. - Abból az si záptojásb zb l ítélve, amivel az el bb el akart gázosítani - feleltem -, tényleg szép dolog fesz.
- Az lesz. Lássuk csak. Alapnak butit-merkaptánt fogok venni. Valami édeset, valami savanykásat... - Valamit, amit kölcsönvettünk, valami kéket... - Ne legyen ostoba romantikus. - A vegytani pultnál ügyködött. - Majd elégetek egy kis disznózsírt... és igen. Rózsaolaj. Egy pillanatra elcsendesedett, óvatosan mérte bele a folyadékcsöppeket egy lezárt edénybe. Aztán elfordított egy kapcsolót, és odajött hozzám. - Rögtön kész lesz. Addig kapcsoljuk be az adót. Ugyanazt csináltuk, amit régen, egy éve is. A polikróm adó adócelláit rászereltük egy vev re. Az irányított sugár Berbelot nyolcszáz méterre lév vidéki nyaralóját veszi célba, a jel vezetéken keresztül tér majd vissza. Ha a Fúvó jelentkezik, a vev készülék kimutatja. Mikor legutóbb csináltuk ezt, az a furcsa benyomásunk támadt, hogy önmagunkkal beszélgetünk a képerny n. - Most jön az odeur d'ordure - mondta -, és miután vége van a közvetítésnek, maga játszhatja a kísérleti nyulat. - Semmi kincsért, Berbelot! - mondtam hátrálva. Vigyorgott, és tovább igazgatta a szeszf berendezést. Gyönyör , apró üvegkészülék volt, és egy hatalmas harang alatt vette ki a desztillátorból. Butit és égett hús és rózsaolaj. Te jó ég! Félóra múlva kész volt a - rozsda szín kolloid, csak néhány cseppnyi maradt a retortában. - Gyerünk, Hamilton ! - mondta Berbelot. - Épp csak egy szippantást. Egy kis el zetest akarok magának adni. - Uhh ! - horkantottam. - Várjon csak. Megnyomtam a cseng t, és néhány perc múlva belépett Cogan, Berbelot inasa. Cogan arca, nem tudom, miért, de mindig egy skandináv típusú szendvicsekkel megrakott tálcára emlékéztetett. - Elhozta az orrát? - kérdeztem, és odavezettem a vegytani pulthoz. - Igen, uram. - Nos - és kissé elcsúsztattam a retorta nyakát fed lemezt, miközben az egészet kinyújtott karral eltartottam magamtól -, dugja ide. - Igen, de én... - panaszosan nézett Berbelot-ra, aki mosolygott. - No...ó! - A no még a szerénység jele volt, az ó akkor tört ki bel le, mikor nyakon csíptem, és arcát berántottam a meleg g zökbe.
Cogannak el ször meglazult, aztán megmerevedett minden izma, de olyan gyorsan, hogy meg sem moccant. Lassan felemelkedett, mintha az a pokoli b z az állkapcsánál fogva húzná felfelé, a könnyei patakzottak, kétszer megperdült, és megindult az ajtó felé. Könnyedén, lassan, szinte lábbujjhegyen lépkedett, behajlított, félig felemelt karokkal, mint egy alvajáró. Egyenesen nekiment az ajtófélfának, halkan felnyögött, "jaj... te jóságos ég !", és elt nt a folyosón. - No - mondta Berbelot töprengve -, azt hiszem, ez a vacak tényleg b zlik. - Úgy látszik - vigyorogtam. - Én... ó, megálljunk csak ! - Odarohantam a retortához, és rácsúsztattam a fedelet. - Te jó isten ! Ebb l adtunk neki egy tömény adagot? - Maga adott neki. Átjárta a szobát e minden b zös gázok legkellemetlenebbike. Rohadt zellerre emlékeztetett, aminél pedig a természet undorítóbb szagot nem ismer. Avas vajra. Erjedt sajtot körít fokhagymára. Bomlásra. Hat lábon rohangáló összezúzott bogarakra. Szörny volt. - Berbelot - lihegtem -, maga meg akarja ölni a Fúvót. - Nem fogja megölni, csak éppen szeretni sem fogja. - Majd meglátjuk. Ph ! - Letörölgettem az arcomat. - És hogy juttatja ezt fel az Éterfúvóhoz? - Majd az olfaktométert fogjuk felhasználni - válaszolta. -Az mi? - Egy szerkenty , amit a kereskedelemben használnak. Évekkel ezel tt róttam össze. Enélkül egy fillért sem kerestem volna ezen a bolton. - Odavezetett egy állványhoz, melyen roppant bonyolult, csupa villogó reléb l és eletratomikus hídból felépített készülék állt. - Te jó ég ! - kiáltottam fel. - Ez meg mit csinál? Tán zenél ? - Talán csodálkozott, hogy olyan sok mindent tudtam az érzékelés hullámelméletér l felelte. -- Nézze csak! Látja ezeket a mutatókat? És ezt a szenzitivizált kapcsolót? - Igen ? - Ennek az öklömnyi, csiszolt gombnak mind az ezerkétszázkét oldala más és másféle roppant érzékeny kémiai reagenssel van bevonva. Beleejtem egy szagba... - Mit csinál? - Jól hallotta. A szag a szagos tárgyból ered gázáramlás, mely a tárgy tömege kb. egy ötvenbilliomod részének elpárolgásával jár évente, bár a tömegcsökkenés mértéke függ a szag er sségét l és a kisugárzó test halmazállapotától. Most ezt a gombot kiteszem a szag hatásának, amit l Cogan teljesen kikészült - a vezetéket maga után húzva odasétált a gombbal
a retortához, aminek kissé hátracsúsztatta a fedelét -, és a gáz a felület minden lapocskájával érintkezésbe kerül. Amelyik képes erre, az reagál. Az eredmény összegy jtve visszakerül az olfaktométerbe, és a nagy mutató kifejez egy értéket. - Ami nem más... - Mint az arány, amir l beszéltem magának. Látja, a mutató épp a 786-on állt meg. Ha az absztrakt gondolat hullámhosszát ezernek vettük, akkor máris megkaptuk a konkrét szag és a gondolat közti arányt. - Csak lassan, Berbelot, én nem vagyok szakember. Elmosolyodott. - Ezek alapján felállíthatjuk az egyenletet. A 786 úgy aránylik az 1000-hez, mint a mi polikróm hullámunkhoz. - Nem olyan ez, mint a különféle italok összekeverése. Hiszen az egyik aránypár rezgésszámban van megadva, a másik rádióhullámban. - Az aránypárok már csak ilyenek - emlékeztetett. - Lehet egyharmad annyi almám, mint ahány narancsa magának van, függetlenül attól, hogy a maga narancsainak száma milyen sok vagy kevés. - Úgy veszem, hogy sarokba vagyok állítva - válaszoltam. - Ezzel a készülékkel bizony nem csoda, hogy a maga parfümjei manapság gyakorlatilag egyedülállóak. Üzleti titkot árulna el, ha megmondaná, mi van a Doux Réves-ben? Hogy dolgozta ki ezt az illatot, amit l egy kilencvenéves n is rúzst vásárol, a százéves öregúr meg kamáslit? - Hát persze hogy elárulom. - Nevetett. - A Doux Réves a 789-es. Azon a skálán a 783-as, ami nem más, mint egy ízletes, szaftos sült marhaszelet illata ! De ha unciánként háromszáz dollárt fizet érte valaki, eszébe sem jut a marhahús. Csak az jut eszébe, hogy az illat valami kívánatosra emlékezteti. - Berbelot, maga átveri a közönséget! -
Hm ! Épp ezért fizetek évi félbillió jövedelemadót. Üljön csak át arra a padra.
- A vev elé? Mit akar csinálni? - Én itt leszek az adó mellett. Ki kell alakítanom a hordozóhullámot, amely megfelelten aránylik a polikróm hullámhoz. Egyel re ne kapcsolja be a vev t. Leültem. Ez a megdöbbent ember már megint valami hallatlan dolgot akar csinálni. Nem éreztem magam valami kellemesen. Hogy lehet ennyire magabiztos? Hiszen akárcsak én, sem tudott valami sokat a Fúvóról. Úgy viselkedett, mint aki ellen rzése alatt tart mindent - ez különben így is volt -, mint akinek egyáltalán nem okoz gondot, hogy valamit esetleg el is ronthat. De hát végül is állította össze azt a szagot, igaz? Nem én voltam. Ezt mindenképp ráfoghatom, még akkor is, ha a felbujtó én voltam. Emlékszem, mind azon gondolkoztam, hogyan gy zhetném meg err l az Éterfúvót, ha esetleg dühbe gurulna. No mindegy.
- Rendben, Hamilton ! Kapcsolja be ! Bekapcsoltam, és néhány másodperc múlva megkezd dött az adás. A felfüggesztett cellák halkan zümmögtek, és lágyan fénylettek. A képerny elkezdett villogni, aztán kitisztult a kép, és megpillantottam önmagamat. Majdnem olyan volt, mintha tükörbe néztem volna, csak a kép nem volt megfordítva. - Minden rendben, Berbelot. - Jó. Akkor most kibocsátjuk Berbelot gonosz eszenciáját. Hallottam, hogy elfordít egy kapcsolót, és hogy a reosztát halkan felbúg. A képmásomra bámultam, az meg visszabámult, és Berbelot el rejött, hogy lásson engem. Csak kés bb jutott eszembe, arra gondosan ügyelt, hogy az adó hatókörén kívül maradjon. A kép nem változott meg, enyém volt minden apró mozdulat, minden arcrándulás... -
Nézze! - kiáltotta Berbelot, és visszaszaladt a kapcsolótáblájához.
Egy pillanatig semmi különöset nem vettem észre, de aztán én is megláttam. Az orrcimpák egy egészen picikét elcsavarodtak. Egy hirtelen, apró fejmozdulat. És épp hogy hallható szuszogás a hangszóróból. Aztán a mozgás hirtelen abbamaradt. - Az el bb volt valami, Berbelot - kiáltottam -, de úgy látszik, újra elt nt. A kép most megint jó. - Remek - felelte az öregember. Kikapcsolta az adót, és a vev készülék képerny je üresen világított. - Most figyeljen. Épp csak annyit adtam neki, amennyit mi kaptunk az el bb, mikor véletlenül nyitva felejtette a fedelet. Másodszorra viszont megkapja, amit szegény Cogan kapott magától ! - Szent ég! És én mit csináljak? - Csak üljön nyugodtan. Ha és amennyiben a Fúvó elkezdene tiltakozni, legyen erélyes. Ne ismerje el, hogy csak azért csináltuk, hogy visszacsalogassuk, mert amilyen ... az... hát rögtön elkezdene kacérkodni, és ismét elt nnék. - Azt hiszem, hogy igaza van. Tehát azt akarja, hogy istenigazából feldühítsem? Igen, bosszantsa egy darabig. Aztán kikapcsolunk, és holnap folytatjuk a megdolgozását. Egy id múlva majd az egész történetet elmeséljük neki, mulatságosnak fogja találni. Úgy látszik, a szórakozás az élete értelme, mármint ha életnek lehet nevezni ezt a szuperkozmikus létet. Id vel majd megbékül. Tudja, Hamilton, nem is járnánk rosszul, ha kisebb megbízatásokat teljesítene a számunkra. Például megvehetnénk egy reklámügynökséget, és rábeszélhetnénk, hogy a maga tipikus okostóni közbeszólásaival elsöpörjön minden konkurenciát. - Maga mindenre gondol ! Rendben, kezdjük. A szerkezet újra megindult, és néhány másodperc múlva újra ott láthattam magamat a képerny n. Kicsit kellemetlen volt. Csak bámultam önmagamat, csak bámultam önmagamat, csak bámultam önmagamat. A végén már beleszédültem.
A reosztát megperdült, és valahol mélyen a bonyolult adóban halkan felnyögött egy alkatrész. Öt percig meresztgettem a szememet, de a legkisebb változás sem utalt arra, hogy valami esetleg nem stimmel. - Biztos benne, hogy a szerkezetei rendben m ködnek? - kérdeztem Berbelot-t. - A legnagyobb mértékben. Még mindig semmi? Nofene! Várjon. Még egy kis szaftot neki, és azt hiszem, ez a szag... - Mi történik ott? - ordította a hangszóró. Csak bámultam. Még mindig ültem, de a képem lassan felemelkedett. És volt valami furcsa - a képerny eredetileg csak derékig mutatott -, a képerny n egyre feljebb emelked alaknak nem volt lába. A Fúvó nyilván csak a kisugárzott hullámokat tudta eltorzítani. Hátborzongató látvány volt. Sohasem ismertem ilyennek az arcomat. Eltorzult, dühös és egyáltalán, nagyon kellemetlen volt. - Te csinálod ezt, te gyalázatos? - M-m-mit? - Ne viselkedjék úgy - suttogta Berbelot. Oldalt állt, ujjongva, szinte transzban bámulta a vev képerny jét. - Mit csinálok, és ki a gyalázatos? - kérdeztem harciasan a vev
l.
- Azt a b zt, és te. - Igen, én, és ki vagy te, hogy szidjál? - Hát hagyd abba. Mit gondolsz, kihez hasonlítok? - Szeretném, fiúk, ha egyszerre csak egy beszélgetést folytatnának - szólt közbe Berbelot. - Elhallgass, lábatlan - mondtam a Fúvónak -, vagy odamegyek hozzád, és kap egyet az árnyékod ! - Okos vagy, mi ?! Te, te jelentéktelen medúza ! - Te éterikus okádék! - Te kis négydimenzionális b zdoboz! - Te orcátlan, formátlan, gyáva fantazmagória! - kezdtem élvezni a dolgot. - Figyelj, hapsikám, ha nem sz nsz meg, és továbbra is összebüdösíted a környezetemet, hát átnyomlak egy üveglapon.
- Próbáld csak meg, és olyan laposra verlek, hogy a síkot konvex félgömbnek nézed. - Ha csak annyi merszed is lenne, amennyit Isten egy libának adott, feljönnél, és megverekednél velem. - Ha nem lennél olyan veszedelmes, mint egy moly egy hadihajó számára, hát lejönnél, és megverekednél velem. -
Talált! - mondta Berbelot.
-
Iiigen? - kérdezte a Fúvó.
- Igen. - Szólam - válaszolt Berbelot. -
Nem tetszik az arcod - mondta a Fúvó.
- Akkor tüntesd el. - Ugyan, elég az is, ha kényszerítlek, hogy nézd magad. -
Az én képemmel még mindig jobban lehet dicsekedni, mint a tiéddel.
- Te sz rös, k dobáló, bennszülött emberev ! Berbelot egyszerre kapcsolta ki az adót és a vev t. Csak ekkor vettem észre, mennyire feldühített a Fúvó. Ott álltam a laboratórium közepén, készen arra, hogy ököllel essem az ezerdolláros televíziókészüléknek. - Ezt meg minek csinálta? - vetettem oda megfordulva Berbelot-nak. - Nyugi, fiam, nyugi! - Nevetett. - El ször is, a Fúvó mára eleget kapott. Másodszor is, Carlyle-t idézte, egy régi, XVII. vagy XVIII. századi írót. Magától egyszer en semmi nem jutott eszébe. Nagyon jól csinálta! -
Kösz - mondtam forró homlokomat törülgetve. - Gondolja, hogy megsért dött?
-
Úgy vettem észre. Reggel majd folytatjuk. Tovább közvetítem a szagot, csak egészen enyhén, épp hogy el ne felejtsen.
- Gondolja, hogy megint meg fogja zavarni a reklámadásokat? - Nem, tudja, honnan ered a dolog. Egyel re túl dühös, hogy ezen kívül bármi másra gondoljon. Lehet, hogy kés bb majd eszébe jutnak a reklámadások, de ha ez a veszély fenyeget, elmondunk neki mindent, és jót nevetünk. - Maga aztán a legkülönösebb dolgokba visz bele - mondtam elcsodálkozva. Kuncogott, és hátba veregetett.
- Eredjen föl, és adasson magának Cogannal enni. Én is nemsokára jövök, de még dolgoznom kell. Ma nálam alszik, fiam. Megköszöntem és felmentem. Haza kellett volna mennem. Hulla fáradt voltam, de miel tt lefekhettem volna, gondolkoznom kellett, A vacsora kittn volt, bár Cogan úgy viselkedett, hogy attól tartottam, arzént tesz a kávéba, vagy esetleg hátba szúr. De a szoba, ahová bevezetett, csodás volt. Berbelot, ahogy erre számíthattam is, bels építésznek is ugyanolyan kit volt, mint bármi másnak. A berendezés krómozott, szürke és fekete volt, és minden az egyik falnál lév nagy tükör köré volt elrendezve. A vendégszobát a tükör köré felépíteni - ez körülbelül a leghízelg bb dolog, amit a házigazda tehet. Ráadásul figyelemreméltó volt a tükör is. Nem ezüstözve volt, a színe tompaszurkén csillogott, mint a durván kidolgozott rozsdamentes acél. És azt sem tudtam eldönteni, fémb l vagy üvegb l készült-e. Mindenesetre gyönyör képet adott, mélyet és pontosat, ami kiemelte a természetes színeket. Talán ezt is maga "dobta össze". Szórakozottan fel-le sétálgattam, Berbelot-ról és a Fúvóról gondolkoztam. Sok mindenben hasonlítottak egymásra. Senki sem tudta volna pontosan megmondani, mik is, milyen nagyok vagy milyen er sek. Ahogy visszagondoltam, hogyan sértegetett a Fúvó, rájöttem, hogy teljesen az én stílusomban beszélt. És közben tudtam, hogy mindketten képesek lettek volna holmi tájszólástrükkökkel megzavarni. Megpillantottam az árnyékomat, és egy darabig azzal szórakoztam, hogy a tükörrel szembeni falra árnyékokat vetítettem. Madarat, macskát, fura képet. Gyerekkorom óta játszottam ilyesmit, és a dolog teljesen lekötött. Egész jó voltam benne. Körbejártam a szobában, árnyképeket vetítettem a falra, a Fúvóra és Berbelot-ra gondoltam, és egyszer csak észrevettem, hogy épp abba a mély tükörbe nézek. - Szia ! - mondtam a tükörképemnek. Nyugodtan nézett rám vissza. Nem is nézett ki rosszul a fickó, azzal a vagányos arckifejezéssel, Berbelot egyik celluselyem pizsamájában. Mit l volt más, mint én? A színek miatt? Nem egészen. Lássuk csak. Kinyújtottam a nyelvem, és a tükörképem is ezt tette. Megvakartam az orrom, és végigfutott rajtam a hideg. Most már tudtam, mi a baj - a tükörkép nem volt megfordítva. Felemelt jobb kézzel álltam, jobb hüvelykujjam az orromnál. A tükörkép jobb karja - vagyis a bal oldalammal szembeni, hisz szemben álltunk szintén fel volt emelve, és is az orrát vakarta. Olyan fehér voltam, mint egy leped . Megbolondultam volna? Szellemi másnaposság tört rám attól, hogy a lenti televíziókészülékben a nem megfordított képet láttam? - Ez szörny ! - mondtam. Nem lehetett tükör. Ilyet még Berbelot sem készíthetett. Vagy nem tükör volt? Hanem televíziós képerny ? Lehetetlen - nem ezzel a térhatással. Majdnem olyan érzés volt, mintha egy üvegszekrény el tt állnék, és benéznék önmagamra. A kép háromdimenzionális volt. Hirtelen úgy döntöttem, hogy már épp elég ideje piszkálom az orromat. Ez annak a vén
ördögnek valamilyen trükkje lehet, döntöttem. Nem csoda, hogy nem vacsorázott együtt velem. Addig készítette el ezt a mókát, amíg én ettem. Mármint ha televíziós képerny volt de ilyenr l még sohasem hallottam -, akkor az a dolog nem én vagyok, hanem a Fúvó. Gondosan figyeltem, és igen, meghallottam az adócellák halk zümmögését. Valahol olyan cellák voltak elrejtve ebben a szobában, melyek kisugározták a képemet, és vezetéken visszaküldték. De ez a képerny ... A tükörképem hirtelen szétvetette a lábát, és csíp re tette a kezét. - Mit nézel? - kérdezte. - S-semmit - válaszoltam, amilyen gúnyosan csak tudtam, de vacogott a fogam. - Te vagy a Fúvó, mi? - Úgy van. H de ronda vagy! - Vigyázz a nyelvedre ! - feleltem élesen. - Te is tudod, hogy kikapcsolhatlak. - Hehe ! - vicsorított. - Ett l nem kell többé félnem, hála egy trükknek, amit épp most mutattál meg nekem. - E-egen? Nem verhetsz át, hapsikám. Te csak valami erkölcstelen kozmikus sugárzás véletlenéb l jelentkeztél. - Figyelmeztetlek, ne légy velem durva ! - Azt csinálok, amit akarok. Egy bödön zsírból sem tudnád kihúzni az ujjadat -- tettem hozzá finoman. Felsóhajtott. - Rendben van. Te akartad. Aztán én, szegény halandó életem legkellemetlenebb tapasztalatait éltem át. Más dolog önmagaddal vitatkozni a tükörben, de megint más, ha a tükörképed kinyújtja a lábát, fülsiketít robajjal szétrúgja a tükröt, odamegy hozzád, és miel tt egy hatalmas jobbhoroggal a padlóra küldene, leken néhány pofont. Isten bizony, ez történt velem. Ott hevertem a sz nyegen, felnéztem önmagamra, aki épp szemen vágott, azt mondtam, "f ", és csöndesen elaludtam. Fogalmam sincs, mennyi ideig feküdtem ott. Mikor megzavart agyam újra képes volt fényt felfogni, Berbelot térdelt mellettem, a csuklómat szorongatva. A gyönyör tükör, vagy bármi fene volt is, ezer darabra törve hevert a padlón, és úgy éreztem, hogy én is körülbelül ugyanennyi darabban vagyok. Berbelot épp mondott valamit. - Hamilton! Mi történt? Tudja, hogy épp most tett tönkre egy harmincezer dolláros berendezést? Mi baja van? Beteg?
Átfordultam és felültem, aztán egész addig mentem, amíg szorosan Berbelot mellett nem álltam. A fejem olyan volt, mint egy sz rmével bélelt t zgolyó, és valahányszor dobbant egyet a szívem, beleszédültem. -
Mi a csudának tette tönkre azt a vev készüléket ?- kérdezte Berbelot ingerlékenyen.
- Één ? De hát én nem tettem tönkre. .. én tettem tönkre - mondtam zavarosan. - A tükör el tt álltam épp, mikor ki más töri össze, és ver el mint én magam - megráztam a fejem, és a fájdalomba az egész testem belerándult. - Ó ! Juj ! Én csak... - Hagyja abba ! - vetette oda Berbelot. Hirtelen magamhoz tértem. - Vev ... mit ért azon, hogy vev ? Berbelot ugrált dühében. - Az új készülék - kiabálta, a törmelékre mutatva. - Az els készülékem
háromdimenziós televízió-
- Három.., de ember, hát mir l beszél? Megnyugodott, mint mindig, ha a televízióról kérdeztek t le valamit. - A dobozban apró projektorok vannak - magyarázta. - Oda vannak téve... dugva... Abba a szekrényszer valamibe, ami a képerny mögött van, amit maga összetört. A kombinált sugaraik háromdimenziós vagy sztereoszkopikus hatást biztosítanak. És maga most fogta, és hazavágta a képerny met - siránkozott. - Miért is születik az ilyen ? Miért kell maga miatt ennyit szenvednem? Miért?... - Várjon egy kicsit, fater, álljon meg. Nem én törtem össze a drágalátos képerny jét. - Épp most mondta, hogy maga volt. - Igen. Hát tudja. A Fúvó volt. Egy kicsit elvitatkoztunk, puhára vert.
meg berúgta a képerny t, kijött, és
- Micsoda ?! - Berbelot most tényleg meglep dött. - Maga bolond, összevissza beszél ! Az a saját tükörképe volt ! Kiközvetítettem magát, és a képet így lehetett fogni ! - Maga hájfej vén b zkeresked ! - ordítottam. - Valószín nek tartja, hogy én törtem össze a tükrét, kivertem három fogamat, és aztán szépen kiütöttem önmagamat csak azért, hogy magának hazudhassak, ugye? - Ez lesz bel le, ha az ember egy túl nagyra n tt kretént fogad fel, hogy segédkezzék egy kísérletnél - nyögte Berbelot. - Ne feszítse tovább a húrt, Hamilton ! - A maga türelmér l beszél ! És különben is, mi az ördögöt keresett ez az újmódi készülék a szobámban ? Gyengén elvigyorodott.
- Ó, ezt Szóval, meg akartam magát egy kicsit tréfálni. Miután elment, megkerestem a Fúvót, és megkértem, vegyen részt a játékban, akkor kapcsolatba hozom azzal a fickóval... szóval aki beszagosítja a világát. - Maga vén csirkefogó ! Tréfa, mi ? Azt akarta, ugye, hogy egész álló éjjel azzal a félresikerült gamma-részecskével vitatkozzam, mi ? Tudja, magát... és azt hiszem, most meg is fogom tenni ! És megragadtam a nyakánál fogva. - Bocsássanak meg - szólalt meg mögöttünk egy hang, és valaki vállon ragadott mindkett nket. Aztán a fejünket er sen összekoccantották, és azt vettük észre, hogy kiköpött másom lába el tt hentergünk. Berbelot csendes csodálattal nézett föl egykori t körképemre. - Te meg hol voltál ? - nyöszörögtem. - A sarokban - felelte, hüvelykujjával a háta mögé mutatva. - Mondhatom, szép kis pár maguk. - Berbelot - mondtam -, bemutatom magának az Éterfúvót. Most pedig az arcára állok, és le sem lépek róla, amíg meg nem ette a cip met, mégpedig azért, mert hazugnak nevezett. -
Hát ez nem igaz! - mondta Berbelot.
A Fúvó csendesen megszólalt: - Legjobb lesz, ha maguk ketten hisztérikus gyorsasággal kezdenek magyarázkodni. Különben mindkett jüket szétszedem, aztán összerakom, de el bb összekeverem a darabokat. - Mi csak újra kapcsolatba akartunk kerülni magával. - Minek? - Mert érdekelt. Egy éve vagy mikor beszéltünk magával, aztán elt nt. És most újra beszélni akartunk magával. Hiába voltam rá dühös, azért mégis csodálnom kellett Berbelot-t. Visszaemlékezett a Fúvó különös gyerekességére, és épp akkor használta ki, mikor valakinek gyorsan cselekednie kellett. - De hisz akkor azt mondták, hogy t njek el ! - Igen, a teremtmény máris panaszkodott, barátian védekezett. Megdöbbent volt a változékonysága. - Ezt mondta magának - vetette oda Berbelot rám mutatva, miközben én nyögve tapogattam kétszer is összevert fejemet -, nem pedig én. - Akkor maguk nem egymás nevében is beszélnek? Mi igen. - Maga, egyes és többes számban, homogén lény. Nem az egész emberiségre jellemz az én különösen szeretetreméltó természetem.
- Maga vén beképzelt! - morogtam, és felé lendültem. Fúvó a lendület minden hüvelykjéért nyugodtan visszarugdosott egy lábnyit. Kicsit tovább nyöszörögtem. - Azt akarja mondani, hogy maga a barátom, meg nem? - kérdezte a Fúvó, és úgy nézett rám, mint egy svábbogárra, amire, ha kimászik a falból, rá fognak lépni. - Nem, nem mennék odáig, hogy ezt állítsam - felelte Berbelot kedvesen. Támadt egy ötletem, ami - amennyire tudom - az életemet mentette meg. - Azt mondtad, t lem tanultad meg, hogy gyere ki a televíziókészülékb l - kiáltottam. - Igaz. Gondolom, ezért hálásnak kellene lennem. Úgyhogy nem téplek apró darabkákra. – Újra Berbelot-hoz fordult. - Természetesen hallottam a hívását, de egy visszautasítás épp elég volt. Nem értettem. Én általában azt is gondolom, amit mondok. Az emberek érthetetlenek, de nagyon mulatságosak. Berbelot-ban felébredt a tudós. - Mit mondott arról, hogy Hamilton mutatta meg, hogyan jöhet ki a televíziós készülékb l? - Ó, hát abból a képerny l figyeltem. Sajnálom, hogy összetörtem. Körbejárt a szobában, és árnyképeket vetített a falra. Én is ezt csinálom most. - Árnyképeket? Persze. Én öt dimenzióban él teremtmény vagyok, és négyet érzékelek, éppúgy, ahogy maguk négy dimenzióban élnek, és hármat érzékelnek. kétdimenziós felületre háromdimenziós árnyékokat vetített. Én három dimenzióba kivetített négydimenziós képeket csinálok. Berbelot a homlokát ráncolta. - De milyen felületre vetít? , - Természetesen a maguk negyedik dimenziójára. - A negyedikre. Eegen. Milyen fényforrással? - Ötdimenzióssal, éppen úgy, ahogy a maguk napja négydimenziós. - Összesen hány dimenzió van? - Milyen magasan van a fönn? - tréfált a Fúvó. - Ki tudnám magam vetíteni a maga világába? - Nem tudom. Talán igen... Talán nem. Megszünteti végre azt a borzasztó szagot? kérdezte hirtelen.
- Hát persze! Csak azért csináltuk, hogy eléggé feldühítsük ahhoz, hogy újra szóba álljon velünk. Nem akartunk vele semmi rosszat. - Nohát - kiáltotta az Éterfúvó boldogan. - Tréfa ! Móka volt. - Mondtam, hogy tetszeni fog neki - mormogta Berbelot. - Igen... és mi lett volna, ha mégsem? Maga patkány, Berbelot. Maga teljesen bebiztosította magát, hogy ha valaki meg kell igya ennek a légfrissítésnek a levét, hát ne maga legyen az. Kedves fickó. - Egy darabig feszült csend volt, aztán elvigyorodtam, - De most már, hogy kiköpte, mindegy. Fogjunk kezet. Én is ezt tettem volna, ha van hozzá elég eszem. - Hát egyáltalán nem is rossz? - kérdezte a Fúvó csodálkozva rám nézve. - No, most már minden rendben van, Fúvó? Érzed, hogy bármikor jössz is, szívesen látunk? - Igen. Igen, azt hiszem. De többet nem jövök ilyen módon. Csak a maga gyönyör háromdimenziós gépében tudok alakot ölteni, és ahhoz, hogy kijussak, szét kell törnöm a képerny t. Sajnálom. De azért bármikor szívesen beszélgetek. És tehetek magáért esetleg valamit? - Mit tennél? - vetettem oda komoran. - De hát gondold meg, mennyit fogunk mulatni! - Tényleg szeretnél tenni értünk valamit? - Igen. Kérlek. - Azt az interferenciát bármikor, bármilyen rádióhullámra be tudod állítani? - Persze. - Figyelj csak! Társaságot akarunk alapítani, hogy reklámot csináljunk bizonyos termékeknek. De más, hasonló társaságok is vannak. Megtennéd, hogy a mi adásainkat békén hagyod, de a versenytársakéval eljátszadozol? - Ezt nagyon élvezném ! - Akkor remek ! - Berbelot, gazdagok vagyunk! - Maga gazdag - javított ki elégedetten -, én gazdagabb vagyok !
DAMOKOS KATALIN FORDÍTÁSA
ROBERT SCHEKLEY: ALAK
Pid, a pilóta szinte teljesen leállította a hajót. Aggodalmasan fürkészte az alattuk lév zöld bolygót. Még m szerek nélkül sem lehetett eltéveszteni. Napjától számítva a harmadik, a rendszer egyetlen bolygója, melyen élet lehetséges. Békésen pihent felh takarója alatt. Mintha teljesen ártatlan lenne. Pedig mennyi áldozatot követelt... Eltüntette a Glom valamennyi expedícióját. Pid egy pillanatig még tétovázott, aztán elindult lefelé. Két társával együtt maximálisan felkészült a feladatra. Zsebeikben most még élettelenül, ám használatra készen ott lapultak az áttelepít k. Pid mondani szeretett volna valamit társainak, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. A legénység várt. Ilg, a rádiós már elküldte a Glomnak az utolsó üzenetet. Ger, a detektor, tizenhatos értéket olvasott, s máris jelentette: - Idegen tevékenységet nem észlelek. - Testfelszíne szemtelenül himbálózott. Pid ezt azonnal észrevette, és tudta, mit kell mondania. Amióta maguk mögött hagyták a Glomot, a testi fegyelem gyalázatosan meglazult. Az invázió parancsnoka figyelmeztette is a jelenségre; csakhogy ez ellen neki kellett fellépnie. Mindenképpen az feladata volt, mivel az alacsonyabb rend kasztok, mint például a rádiósok, a detektorok hajlamosak voltak az alaktalanságra. - Expedíciónkhoz nagy reményeket f znek - kezdte óvatosan. - Távol vagyunk az otthonunktól. Ger, a detektor bólintott. Ilg, a rádiós kifolyt el írásos alakjából, és kényelmesen rátapadt a falra.
- De - folytatta Pid szigorúan - a távolság nem indokolja a könnyelm alaktalanságot. Ilg azonnal felvette el írásos rádiósalakját. - Nyilván szükségünk lesz különböz alakokra - folytatta Pid. - De minden más alak, amely túlmegy a szolgálat követelményein, az Alaktalan mesterkedése! Ezt ne felejtsék el ! Ger testének felszíne máris beszüntette folyékony ingadozását. - Err l van szó - mondta Pid, és máris a m szereihez áradt. A hajó hajszálpontos ütemezéssel indult lefelé, s ennek láttán Pidet büszkeség töltötte el. Jó munkaer k, gondolta. Amúgy sem várható el t lük, hogy olyan gondosan vigyázzanak az alakjukra, mint egy magas rangú pilóta. Maga az inváziós f nök is megmondta neki . - Pid - szólt hozzá utoljára az inváziós f nök -, óriási szükségünk van erre a bolygóra. - igen, uram - felelte Pid vigyázzállásba merevedve, s egy másodpercre sem változtatva el írásos pilótaalakján. - Egyiküknek - folytatta a f nök komoran - át kell jutnia, hogy elhelyezzen egy, áttelepit t az atomer mellé. A hadsereg készenlétben várja az áttelepülést. - Meglesz, uram - mondta Pid. - Ennek az expedíciónak sikerülnie kell ! - mondta a f nök, s a fáradtságtól egy pillanatra eltorzultak a vonásai. - Bizalmasan elárulom magának, hogy a Glomon általános nyugtalanság ütötte fel a fejét. A bányászkaszt például sztrájkol. Új bányászalakot követelnek... azt mondják, a régi nem megfelel ! Pid el írásszer en dühös képet vágott. A bányászok alakját ötvenezer évvel ezel tt szabályozták az sök, mint az összes többi alapformát. És ezek a felfuvalkodottak most változtatni akarnak rajta ! - De ez még nem minden - folytatta a f nök. - Nyomára bukkantunk égy új alaktalan sági kultusznak is. Legalább nyolcezer glomot elfogtunk, és ki tudja, hány van még! Pid tudta, hogy az alaktalanság nem más, mint az Alaktalan - a Glom-szellem szerint a Legf bb Gonosz csábításának a m ve. El nem tudta képzelni, hogyan engedhet egy glom efféle csábításnak. A nök olvasott a gondolataiban.
- Pid - mondta -, maga ezt nyilván nehezen érti meg. Ugye, szeret repülni ? - Igen, uram - felelte Pid egyszer en. Imádott repülni. Ez volt az élete! A hajó nélkül egyszer en nem létezett. - Nem minden glom érez így - mondta a f nök. - Magam sem értem. Az id kezdetéig visszamen leg minden söm inváziós f nök volt. Nyilvánvaló, hogy én is az akartam lenni. Ez éppoly természetes, mint amilyen törvényszer . Az alacsonyabb kasztok azonban nem így éreznek. - Szomorúan megrázta a testét. - Okka! mondom ezt magának folytatta. - Nekünk, glomoknak, több térre van szükségünk. Ezt a nyugtalanságot nem más, mint a zsúfoltság okozza. Ez a véleményük a pszichológusoknak. Ha megtelepedhetnénk egy másik bolygón, minden bajunk megsz nne. Tehát számítunk magára, Pid. - Igen, uram - mondta Pid büszkeségt l dagadozva. A f nök felállt, mintegy véget vetve a beszélgetésnek. Aztán meggondolta magát, és visszaült. - Figyelje a legénységet - mondta. - H ségesek, ehhez nem fér kétség, de alacsonyrend ek. És maga is ismeri az alacsony kasztokat. Pid valóban ismerte ezeket. - Ger, a detektor hajlamos az alakváltoztatásra. Egy ízben már megbüntették, amikor rajtakapták, hogy félig vadászalakot öltött. Ilg ellen még nem merült fel ilyen határozott vád. De úgy hallom, gyanúsan hosszú ideig szokott mozdulatlanná vásni. Lehetséges, hogy ilyenkor gondolkodónak képzeli magát. - De uram - tiltakozott Pid -, ha csak a legkisebb gyanú is felmerült, hogy alakváltoztatók, vagy alaktalansági hajlamaik vannak, miért küldik ket erre az expedícióra? A f nök habozott, miel tt megadta volna a választ. - Rengeteg megbízható glomot ismerek - mondta vontatottan. - De ez a kett rendelkezik azzal a találékonysággal és képzel er vel, amire szükségük lesz. - Felsóhajtott. - Nem is értem, miért éppen ezek a tulajdonságok járnak együtt többnyire az alaktalansággal. - Igen, uram - mondta Pid. - Nos, csak figyelje ket. - Igen, uram - ismételte Pid, és tisztelgett, mert tudta, a kihallgatás véget ért. Zsebében érezte az áttelepít t, mely alkalmas volt arra, hogy az ellenség energiájából alkosson hidat a Glom-hordák számára. - Sok szerencsét! - mondta a f nök. - Szüksége lesz rá. A hajó zajtalanul hullott az ellenséges bolygó felé. Ger, a detektor, miután elemezte az alant úszó felh ket, az adatokat betáplálta az álcázóegységbe. Az egység m ködésbe lépett; a hajó elt nt, s a helyébe egy cirrusz felh lépett. Pid a titokzatos bolygó felé sodortatta hajóját. A lehet legjobb pilótaformáját viselte, a kaszt négy megengedett alakja közül a leghatékonyabbat. Vakká, süketté és némává vált, minden érzékszerve a vezérl gombokra irányult, hogy a hajó zökken mentesen vegye át a magasban lév felh k sebességét, hogy köztük elvegyülve, részükké váljon. Ger szigorúan megmaradt a detektorok két lehetséges alakja közül az egyikben. Folyamatosan táplálta be az adatokat az álcázóegységbe, s a lefelé ereszked hajó lassanként a kumuluszok jellegzetes alakját öltötte fel. Az ellenséges bolygón semmiféle mozgást nem észteltek. Ilg megkeresett egy atomer vet, és az adatokat közölte Piddel. A pilóta módosította a pályát. Alig egymérföldnyire a bolygótál elérte a felh takaró legalsó szintjét. A hajó addigra már puha gomolyfelh alakúvá vált. És a riasztásnak még mindig semmi jele. Nyoma sem volt annak, mi okozhatta a húsz el expedíció balsorsát. Amint Pid az atomer felé közelítette hajóját, a bolygóra lassan leszállt az alkony. A házakat elkerülve, a közeli kis erd felé kormányozott.
Beesteledett, a bolygó magányos holdját felh k takarták. Az egyik felh lassan leereszkedett. Aztán földet ért. - Gyorsan kifelé! - kiáltotta Pid, és kikapcsolta magát. Felvette a futásra legalkalmasabb pilótaformát, és a kabinajtón át kirohant. Ger és Ilg sietve követték. Mikor eléggé eltávolodtak a hajótól, megálltak és vártak. A hajó belsejében egy áramkör zárt. A hajó némán megrázkódott, majd olvadni kezdett. A anyag szétmállott, a fém megolvadt. A hajó hamarosan szemétkupaccá vált, de a folyamatnak még nem volt vége. A nagyobb darabok mind kisebb és kisebb egységekké bomlottak szét. Piden úrrá lett a tehetetlenség, mikor látta, mint égeti el a hajó önnönmagát. Pilóta volt, a pilóták kasztjából. Az apja is pilóta volt, meg az apjának az apja és így tovább, az id k homályba vesz kezdetéig minden se pilóta volt, mióta csak hajókat építettek a Glomon. Egész gyerekkora a hajók körül telt el, és amióta feln tt, mindig repült. Most, a hajó nélkül, csupasznak érezte magát az idegen világban. Néhány perc múlva már csak maréknyi por mutatta, hol állt a hajó. Aztán a feltámadó éjszakai szél azt is a kis erd felé sodorta. És már nem volt a helyén semmi. Vártak. Nem történt semmi. Sóhajtozott a szél, és nyikorogtak a fák. Mókusok makogtak, madarak mocorogtak a fészkükben. Egy makk a földre hullott. Pid megkönnyebbült sóhajjal leült. A huszonegyedik Glom-expedíció biztonságosan földet ért. Reggelig semmit sem tehettek, így Pid különféle terveken kezdte törni a fejét. Olyan közel értek földet az atomer höz, amennyire csak mertek. Most majd még közelebb kell menniük. Akárhogyan is, de egyiküknek a reaktorterem közelébe kell férk znie, hogy üzembe helyezze az áttelepít t. Nehéz lesz. Pid azonban bízott a sikerben. Végül is a glomok roppant találékonyak. Találékonyak, gondolta keser en, de bezzeg milyen szegények radioaktív anyagokban. Ezért is volt olyan fontos ez az expedíció. A glomok valamennyi világában fogytán volt a radioaktív anyag. A glomok sid k óta arra használták radioaktív készleteiket, hogy fokozatosan kiterjesszék uralmukat a környez , elfoglalható világokon. A gyarmatosítás alig tudott lépést tartani az egyre növekv szaporodással. Újra és újra felmerült a további terjeszkedés szükségessége. Ez az újonnan felfedezett világ szintén nagyon fontos volt, mert tökéletesen megfelelt a Glomnak. Sajnos, nagyon messze volt. Támadó rflotta felállítására már nem volt elegend energiájuk. Szerencsére más módszer is volt. Mégpedig sokkal jobb. Évszázadok során a Glom tudósai kifejlesztették az áttelepít t. A technika e csodája lehet vé tette a tömegnek bármely pontról bármely pontra történ átvitelét - mégpedig egy szempillantás alatt! Az egyik végpont a Glom egyetlen atomer vében volt felállítva. A másik végpontot egy másik atomer közelében kell felállítani, s aztán sor kerülhet az aktivizálásra. A tetszés szerint módosítható energia ett l kezdve simán folyik át a pontokon. Ekkor, e mérnöki csoda révén, a Glom átléphet egyik bolygóról a másikra, vagy ha tetszik, hullámokban folyhat át a kívánt helyre. Ilyen egyszer volt az egész. Mégis húsz expedíció kísérlete, hogy az áttelepít t bekapcsolja a Földön, kudarccal végz dött. Senki sem tudja, mi történt velük. Mert egyetlen hajó sem tért vissza.
A környez növényzet színeit fölvéve, még hajnal el tt átkúsztak az erd n. Az atomenergia közelségét érzékel áttelepít k gyengén lüktettek. Apró, négylábú lény ugrott eléjük. Ger azonnal négy lábat eresztett, s hosszú, áramvonalas testet öltve üldöz be vette. - Ger! Jöjjön vissza! - üvöltött Pid a detektorra, de hasztalan. Ger megel zte, és leütötte az állatot. Megpróbált beleharapni, de fogakat elfelejtett növeszteni. Az állat kiszabadította magát, és elt nt az aljnövényzetben. De Ger fogakat növesztett, és megfeszített izmokkal ugrásra készült. - Ger ! A detektor kelletlenül megfordult. Némán visszaoldalgott Pidhez. - Megéheztem - mondta. - Nem igaz ! - szólt Pid szigorúan. - De igen - motyogta Ger zavartan. Pidnek eszébe jutott, amit a f nök mondott. Gerben valóban vadászhajlamok rejt znek Jobban kell figyelnie rá. - Többé ne forduljon el ! - mondta Pid. - Ne felejtse el: egzotikus alakokat tilos felvenni. Elégedjen meg azokkal az alakokkal, amelyekkel született. Ger bólintott, és beleolvadt az aljnövényzetbe. Továbbmentek. Az erd szélér l már látni lehetett az atomer vet. Pid bokornak álcázta magát, Ger fatörzzsé változott. Ilg némi töprengés után fiatal tölgyfa lett. Az atomer hosszú, alacsony épületét fémkerítés vette körül. A kaput Erizték. Mindenekel tt, gondolta Pid, át kell jutni a kapun. Különféle megoldásokon törte fejét. A felderít csoportok töredékes jelentéseib l tudta, hogy az itteniek bizonyos értelemben hasonlítanak a glomokhoz. Nekik is vannak kedvenc állataik, házaik, gyerekeik, és megvan a maguk kultúrája. És ügyeskez ek, akárcsak a glomok. De azért óriási a különbség közöttük. Az embereknek meghatározott, változhatatlan alakjuk van, mint a fáknak vagy a köveknek. És kárpótlásul bolygójukon fantasztikus változatosságban fordulnak el a fajok, a fajták és az egyedek. Ebben egyáltalán nem hasonlítottak a Glomra, ahol mindössze nyolcféle állat élt. És nyilvánvaló, hogy az emberek könnyen felismerik a betolakodókat, gondolta Pid. Egyre azon töprengett, mi okozta az el expedíciók kudarcát. Ha tudná, sokkal könnyebben teljesíthetné a feladatát. Két, hihetetlenül merev lábon egy ember billegett el mellettük. Merev volt minden mozdulata. Körül sem nézett, csak elsietett. - Tudom már-szólalt meg Ger, mihelyt az ember elment. - Embernek álcázom magam, besétálok a kapun, egyenesen a reaktorterembe, és bekapcsolom az áttelepít met. - Nem ismeri a nyelvüket - figyelmeztette Pid. - Egy szót sem szólok. Nem is tör döm velük. Ide nézzen ! - Ger máris emberalakot öltött. - Nem is rossz - mondta Pid. Ger lépett néhányat, s megpróbálta utánozni az ember suta mozgását. - Attól tartok, ez mégsem lesz jó - mondta Pid. - De ez a legésszer bb - magyarázta Ger. - Tudom. És nyilván az el expedíciók is megpróbálták. Egy sem tért vissza. Ez tény volt. Ger visszafolyt a fatörzs alakjába. - Akkor hát? - kérdezte. - Hadd gondoljam át - mondta Pid. Most nem kétlábú, hanem négylábú lény döcögött el mellettük. Pid rájött, hogy a lény kutya, az ember kedvenc háziállata. Tüzetesen megnézte. A kutya a kapuhoz ballagott, fejét lesunyta, nem sietett. Átment, odabent leheveredett a re, ügyet sem vetett rá senki. - Hmm! - mondta Pid.
Figyeltek. Egy ember a kutyához lépett, megsimogatta a fejét. A kutya kilógatta a nyelvét, és az oldalára d lt. - Ezt én is meg tudom csinálni - mondta Ger izgatottan. Már kezdte is felvenni a kutya alakját. - Ne, várjon még! - szólt rá Pid. - Ma még csak átgondoljuk a dolgot. Az ügy túl fontos, semhogy elkapkodhassuk. Ger kelletlenül, de engedelmeskedett. - Menjünk vissza - mondta Pid. Lassan visszavonultak az erd be. Akkor Pidnek eszébe jutott Ilg. - Ilg ? - szólította halkan. Semmi válasz. - Ilg ? - Mi van? Á, persze - felelte egy tölgyfa, és bokorrá olvadt. - Elnézést. Mondott valamit? - Visszamegyünk - mondta Pid. - Nem gondolkodott véletlenül? - Ó, dehogy ! - nyugtatta meg Ilg. - Csak pihentem. Pid belenyugodott. Túlságosan sok minden aggasztotta. A nap folyamán aztán az erd legrejtettebb zugában vitatták meg a helyzetet. Úgy döntöttek, két választásuk van: az ember vagy a kutya. Egy fa nem sétálhat át a kapun, mert ez nem felel meg a fa természetének. És semmi más nem juthat be észrevétlenül. Emberformában jönni-menni túl kockázatosnak t nt. Úgy döntöttek, Ger kutyaalakban indul el reggel. - Most pedig aludjunk - mondta Pid. A két közlegény nyomban engedelmesen alaktalanná válva szétterült. De Pidet elkerülte az álom. Minden olyan egyszer nek látszott. Miért nem rzik jobban az atomer vet? Az embernek tanulnia kellett valamit az el expedíciókból, melyek teljes személyzetét elfogták. Vagy egyetlen kérdés nélkül végeztek velük? Egy idegennél sohasem lehet tudni. Vajon csapda a nyitott kapu ? Elcsigázva folyt le a göröngyös földre. Aztán gyorsan összeszedte magát, Alaktalanná vált. A kényelem és a kötelesség két különböz dolog, emlékeztette magát, és fegyelmezetten visszavette pilótaalakját. De a pilótaalak nem alkalmas arra, hogy nedves, hepehupás földön aludjanak benne. Pid nyugtalanul töltötte az éjszakát, hajókra gondolt, és repülni vágyott. Fáradtan, rosszkedv en ébredt. Megbökdöste Gert. - Essünk túl rajta - mondta. Ger vidáman szökkent fel. - Ébreszt , Ilg ! - szólt Pid, és dühösen nézett körül. - Gyerünk! Semmi válasz. - Ilg ! - kiáltotta. De válasz erre sem érkezett. - Segítsen megkeresni - mondta Gernek. - Itt kell lennie valahol. Együtt kutatták át a környék minden bokrát, fáját, és fatörzsét. De egyik sem Ilg volt. Pid érezte a jeges pánik szelét. Mi történhetett a rádióssal? - Talán úgy döntött, egyedül jut át a kapun - vélte Ger. Pid elgondolkodott ezen, de elég valószín tlennek érezte. Ilgre nem volt jellemz a kezdeményez készség. Mindig megelégedett azzal, hogy másokat kövessen. Vártak. De eljött a dél, és Ilg még mindig nem került el . - Nem várhatunk tovább - mondta Pid, és elindultak kifelé az erd l. Pid kíváncsi volt, vajon !!g valóban megpróbálkozott-e a kapunál egyedül. Ezekben a hallgatag fickókban néha bujkál valami rültség.
De semmi sem vallott arra, hogy Ilg sikerrel járt. Már nem gondolhatott másra, mint hogy Ilg meghalt vagy elfogták. Már csak ketten maradnak, hogy bekapcsolják az áttelepít t. És még mindig nem tudja, mi történt a többi expedícióval. Az erd szélén Ger kutyaalakot öltött. Pid tüzetesen megvizsgálta. - Kicsit rövidebbre a farkat - mondta. Ger megkurtította a farkát. - Hosszabbra a füleket. Ger megnyújtotta a füleit. - Igazítsa ket egyformára. Aztán még utoljára szemügyre vette a végs formát. Amennyire megítélhette, Ger tökéletes kutya lett, farka hegyét l nedves, fekete orráig. - Sok szerencsét ! - mondta Pid. - Köszönöm, - És Ger óvatosan, az ember és a kutya billeg járását utánozva kisomfordált az erd l. A kapunál az r utánakiáltott valamit. Pid visszafojtotta a lélegzetét. Ger a füle botját sem mozdítva elment az r mellett. Az ember feléje indult, mire Ger futásnak eredt. Pid két izmos lábat formált magának, készen arra, hogy rohanjon, ha Gert elkapnák, De az r visszament a kapuhoz. Ger nyomban lelassított, és nyugodtan ballagott a f bejárat felé. Pid megkönnyebbült sóhajjal oszlatta szét a lábét. A f bejárat azonban zárva volt ! Pid remélte, hogy a detektor nem próbálja meg kinyitni. Ez nem jellemz a kutyákra. Egy másik kutya szaladt Ger felé. Ger hátrált el le. A kutya közelebb ment hozzá, és megszaglászta. Ger is szaglászni kezdett. Aztán együtt futottak az épület mögé. Okosan csinálja, gondolta Pid. Hátul kell lennie másik ajtónak. Felnézett a lefelé induló napra. Mihelyt üzembe helyezik az áttelepít t, özönleni kezdenek a Glom seregei. Mire az emberek magukhoz térnek, milliónyi vagy még annál is több Glomkatona lesz itt. Aztán jön a többi. A nap lassan elmúlt, de nem történt semmi. Pid idegesen nézte az épület homlokzatát. Nem tarthat ilyen soká, ha Ger sikerrel járt. Már kés éjszaka volt, s még mindig várt. Az épületnél emberek nyüzsögtek, kutyák ugattak a kapu körül. De Ger nem került el . Gernek nem sikerült. Ilg elt nt. Egyedül maradt. És még mindig nem tudja, mi történt. Reggelre Piden úrrá lett a kétségbeesés. Tudta, hogy a huszonegyedik Glom-expedíció közel jár a teljes kudarchoz. Most már minden rajta múlik. Elhatározta, hogy bátran, emberalakban vág neki. Már csak ez az egy lehet ség maradt. Látta, hogy munkások érkeznek, sokan, és betódulnak a kapun. Pid nem tudta, kihasználjae az alkalmat, és elvegyüljön is a tömegben, vagy inkább várja-e meg a nyüzsgés csillapodtát. Aztán úgy döntött, a maga javára fordítja a szemmel látható z rzavart, és lassan emberformát öltött. Egy kutya sétált el a fák között, ahol rejt zött. - Halló! - köszöntötte a kutya. Ger volt! - Mi történt? - kérdezte Pid megkönnyebbülten. - Miért maradt el ilyen sokáig? Nem sikerült bejutnia? - Nem tudom - csóválta Ger a farkát. - Meg sem próbáltam. Pidnek elakadt a szava. - Vadásztam - mondta Ger önelégülten. - Ez az alak ideális a vadászathoz. Egy másik kutyával kimentünk a hátsó kapun. - De az expedíció... a kötelesség... - Meggondoltam magam - mondta Ger. - Tudja, pilóta, sohasem akartam detektor lenni. - De hiszen detektornak született!
- Így van - mondta Ger. - De hiába. Mindig vadász szerettem volna lenni. Pid bosszúsan rázta meg a testét. - Nem teheti - mondta lassan, tagoltan, ahogy egy feln tt magyaráz egy kis glomnak. Magának tilos vadászalakot felvennie. - Itt nem tilos - mondta Ger még mindig farkcsóválva. - Elég legyen ebb l ! - szólt rá Pid dühösen. - Induljon máris az épületbe, és kapcsolja be az áttelepít jét! És én megpróbálom elfelejteni ezt az eretnekséget. - Nem! - mondta Ger. - Nem akarom, hogy a glomok idejöjjenek. Mindent elrontanának. - Igaza van - szólt közbe egy tölgyfa. - Ilg ! - hápogott Pid. - Hol van? Az ágak hajladozni kezdtek. - Itt vagyok - mondta Ilg. - Gondolkodtam. - De... a maga kasztja... - Pilóta - mondta Ger szomorúan -, miért nem ébred már fel? A Glom lakóinak többsége boldogtalan. Csak a szokások kényszerítik ránk seink alakját. - Pilóta - mondta Ilg -, a glomok alaktalannak születnek ! - És minthogy alaktalannak születnek, a glomoknak az alakok teljes szabadsága járna - folytatta Ger. - Pontosan - helyeselt Ilg. - Csakhogy ezt sohasem fogja megérteni. Most pedig bocsássanak meg. Gondolkodni szeretnék. - És a tölgyfa elnémult. Pid bosszúsan felnevetett. - Az emberek megölik magukat - mondta. - Éppen úgy, ahogy a többieket is megölték. - Egyetlen glomot sem öltek meg - árulta el Ger. - Valamennyi expedíció itt van. - Élnek? - Hát persze. Az embereknek sejtelmük sincs a mi létezésünkr l. A kutya, akivel vadásztam, szintén a Glomról jött a tizenkilencedik expedícióval. Több százan vagyunk itt, pilóta. Jól érezzük magunkat. Pid megpróbálta megemészteni a hallottakat. Mindig is tudta, hogy az alacsonyabb kasztokból hiányzik az öntudat. De ez... ez az egész olyan abszurd volt! Tehát a bolygó titkos fegyvere - a szabadság ! - Tartson velünk, pilóta - mondta Ger. - Itt megtaláltuk a paradicsomot. Tudja, hány faj él ezen a bolygón? Számtalan! A lehet legváltozatosabb alakok! Pid megrázta a fejét. Az igényeihez itt ugyan nem találni formát, pilóta. De az emberek nem is tudnak a glomok jelenlétér l. Milyen egyszer lesz a reaktorteremhez jutni ! - A Glom Legfels Tanácsa majd ellátja a bajukat - mordult fel, miközben kutyaalakot öltött. Majd magam állítom fel az áttelepít t. Kis ideig még vizsgálgatta magát, aztán Gerre vicsorított, és elügetett a kapu felé. Az rök rá sem néztek. A f bejáraton át beszaladt az épületbe, és végigfutott a folyosón. Az áttelepít ott lüktetett, rángatózott az erszényében, mintegy vezetve t a reaktor terem felé. Felrohant egy lépcs soron, végig egy újabb folyosón. A fordulón túlról lépéseket hallott, és azonnal tudta, hogy kutyák nem jöhetnek be az épületbe. Búvóhelyet keresve, kétségbeesetten nézett körül, de a folyosón nem volt semmi. A mennyezeten lámpatesteket látott. Pid felugrott, és a mennyezetre tapadt. Lámpatestalakra formálta magát, reménykedve, hogy az embereket nem érdekli majd, miért nem világít. Az emberek futva haladtak el. Pid most emberré változott, és utánuk sietett. Közelebb kell jutnia. A folyosón megint felt nt egy ember. Fürkész tekintetet vetett Pidre, valamit mintha mondani akart volna, de aztán elfutott. Pid nem tudta, mi történt, de is futásnak eredt. Erszényében az áttelepít mind vadabbul jelezte a kritikus pont közelségét.
Hirtelen szörny kétely merült fel benne. Valamennyi expedíció szökevénnyé vált! Minden egyes glom! Lassított. Az alakok szabadsága... furcsa gondolat. Zavarba ejt gondolat. És nyilvánvalóan az Alaktalan m ve, szögezte le magában, és ismét futásnak eredt A folyosó végén egy óriási, bezárt ajtó volt. Pid rámeredt. Lépések dübörögtek, emberek kiáltozása hallatszott. Mi volt a baj? Hogyan jöttek rá, hogy itt van? Gyorsan megvizsgálta magát, ujjait végigfuttatta az arcán. Elfelejtett vonásokat rajzolni az arcára! Kétségbeesetten d lt az ajtóhoz. Erszényéb l kivette a kis áttelepít t, de a jelzések még nem érték el a kívánt er sséget. Közelebb kell jutnia a reaktorhoz. Megvizsgálta az ajtót. Az alján apró rést fedezett fel. Pid gyorsan alaktalanná vált, és átfolyt a résen; az áttelepít t alig tudta átrángatni. A szobában újabb elreteszelt ajtót talált. Körülnézett, mivel feszíthetné föl. Aprócska szoba volt. Egyik oldalon ólomajtó vezetett a reaktorhoz, a másik oldalon ablak volt, és semmi más. Pid az áttelepít re nézett. A lüktetés elérte a megfelel intenzitást. Tehát elég közel került. Itt már m ködik: az energiát ki tudja vonni a reaktorból, és át tudja alakítani. Csak be kell kapcsolni. De k mind egy szálig dezertáltak. Pid habozott. Minden glom alaktalannak született. Ez igaz. A glomgyerekek amorfak mindaddig, míg el nem érik azt az életkort, mikor már megtaníthatják nekik seik kasztjára jellemz alakjukat. De az alakok szabadsága ? Pid fontolgatni kezdte a lehet ségeket. Beavatkozás nélkül változtathatná az alakját! Ezen a paradicsomi bolygón akármi lehetne, minden vágyát teljesíthetné! Többé nem lenne magányos. Itt is élnek glomok, élvezik a szabadságot. Az emberek már az ajtót döngették. Pid még mindig nem jutott elhatározásra. Mit tegyen? Szabadság... De nem neki, gondolta keser en. Könny vadásszá vagy gondolkodóvá válni. De pilóta. A repülés az élete, a mindene. Hogyan repülhetne itt? Persze az embereknek is vannak hajóik. Ha emberré válna, és találna egy hajót... Soha. Fa vagy kutya könnyen lehetne. De igazi ember sohasem válna bel le. Az ismételt döngetések hatására az ajtó lassan engedni kezdett. Pid az ablakhoz lépett, hogy még egy utolsó pillantást vessen a bolygóra, miel tt bekapcsolná az áttelepít t. Kinézett - és a megdöbbenést l kis híján összecsuklott. Hát mégis igaz! Nem értette meg, mit mondott Ger azzal, hogy ezen a bolygón minden igényt kielégít számban élnek fajok. Minden igényt! Még az övét is! Itt aztán kielégítheti pilótakasztjának vágyait, még tökéletesebben, mint hajók vezetésével. Újra kinézett, aztán a földre hajította az áttelepít t. Az ajtó kivágódott, és Pid abban a pillanatban kivetette magát az ablakból. Az emberek odarohantak, és utána bámultak. De nem értették, amit láttak. Egy óriási, fehér madár csapkodott el bb ügyetlenül, majd mind nagyobb er vel a szárnyaival, hogy utolérjen egy távoli madárcsapatot.
NAGY ERZSÉBET FORDÍTÁSA
LESTER DEL REY : SÖTÉT KÜLDETÉS
A napsugarak áttörtek a fák lombján, káoszt és pusztulást világítottak meg. Tegnap még favázas ház állt itt, ma már csak romok. Az egyik fal teljesen leomlott, és darabokban hevert a földön, mintha robbanás történt volna, a tet beszakadt, mintha arra haladtában valami óriás taposott volna rá.
A ház romjain még mindig ott hevert, ami a pusztulást okozta. Összegörbült fémlemezek és meghajolt gerendák keveredtek a ház egyik szobáját elfoglaló laboratóriumi felszereléssel, kicsit odébb pedig furcsa motor maradványai feküdtek szétszórva. Ezek mögött egy cs , ami valamikor talán rakéta volt. A súlyos fémtárgy, mely keresztbe feküdt a beszakadt tatón, csak utalt az egykori karcsú hengerre, a gyakorlott megfigyel azonban felismerte volna, hogy egy rakéta roncsait látja. A volt laboratórium kigyulladt, a lángok a fémburkolatot nyaldosták, és lassan az egész házban szétterjedtek. Két hasonló nagyságú és felépítés , de különben arásan különböz alak feküdt a tisztáson elnyúlva. Az egyik teljesen meztelen, sötét hajú, középkorú férfi, felismerhetetlenül összetört arccal. A szokatlan fejtartás kétséget kizáróan bizonyította, hogy kitört a nyaka. Ami a másik férfit illeti, termete és megjelenése alapján egy elmúlt kor megtermett tengeri vikingje is tehetett volna, arca azonban finomabb és magasabb rend kultúráról tanúskodott. Teljesen fel volt öltözve, és melle lassú emelkedése, süllyedése mutatta, hogy még van benne élet. Mellette vérfoltos, törött tet gerenda hevert. A férfi feje is véres volt, de a vágás nem hatolt mélyre, és csak elkábult. Most nehézkesen megmozdult, és bizonytalanul felállt, megrázta a fejét, és a vágóst kezdte tapogatni. Szeme lassan a tisztás és a vidáman ég romok felé fordult. Következ nek a holttestet vette szemügyre. megfordította, hogy megvizsgálhassa a nyakát. Romfokét összeráncolta, és hevesen rázta a fejét, megkísérelte összeszedni elmosódott emlékeit. Nem tértek vissza. Felismerte a környezetét, de az agya nem foglalta szavakba a látottakat, és a múlt is hiányzott. Az alsó emléke az volt, hogy magához tért, és a feje szinte elviselhetetlenül fájt. Meglepetés nélkül nézte a rakétát, felismerte, hogy irányíthatatlanná vélt, és a házra zuhant, de ez nem ébresztett benne emlékképeket, és feladta. Lehet, hogy a rakétában volt a baleset percében, lehet, hogy a házban; semmiképpen sem tudott dönteni. A meztelen férfi talán épp aludt a házban. Lassan valami gondolat formálódott az agyában, egyre er sebb lett, és arra ösztönözte, hogy valamit tegyen. Nem szabad itt húznia az id t, fontos küldetést kell teljesítenie. De milyen küldetést? Egy-egy pillanatra majdnem eszébe jutott, aztán újra elt nt az emlék, csak az érzés maradt meg, hogy a felszólításnak engedelmeskednie kell. Megvonta a vállát, és elindult a romoktól a fák között látszó ösvény felé. Aztán egy újabb gondolat visszavitte a hullához, és miután semmi más tennivaló nerc jutott eszébe, engedelmeskedett. Szinte öntudatlanul emelte meg a holttestet; amelyes rendkívül súlyosnak talált, és a ház felé vonszolta. A lángok már mindent elborítottak, de talált egy helyet, ahol még el lehetett viselni a h séget, és a hullát egy halom éghetd anyagra húzta. Miután a másodlagos ösztönt kielégítette, visszatért az els , és lassan elindult az ösvényen. A cip nyomta, a lába mintha ólomból lett volna, de komoran tovább lépkedett, miközben a fejében mindig újra és újra visszatér kérdések kergették egymást. Ki volt, hol és miért? Akár , akár a hulla élt a házban, nyilván elhagyatottsága miatt választotta a helyet; úgy nt, az ösvény a végtelenségig kanyarog az erd n keresztül, és sehol nem látott házakat. Gépiesen menetelt tovább, azon gondolkozva, vége lesz-e valaha, amíg meg nem pillantotta a
keresztbe tett rudak sorát, amikre drótot er sítettek. Kicsit távolabb széles országutat látott, mindkét irányba járm vek futottak. El resietett, abban reménykedve, hogy találkozik valakivel. Szerencséje volt. Az egyik járm az út szélén állt, és a kocsi elejénél egy férfi ügyködött valamit. A durva szavak, amiket elkapott, arra mutattak, hogy dühös. Hirtelen elmosolyodott, és szemét a férfi fején tartva, a kocsi felé sietett. Ahogy elérte, agya mintha egy pillanatra megfeszült volna. - Segítségre van szüksége? - öntudatlanul ejtette ki a szavakat, és most egyéb szavak is kezdtek visszatérni az agyába, olyan ismeretekkel együtt, melyek az el bb még nem voltak ott. Az ember megpillantása vagy az, ami újra m ködésbe hozta emlékezete egy részét, nem hozta vissza személyes emlékeit, és úgy érezte, ez valahogy nem stimmel. Még mindig megmagyarázatlan maradt az ösztön, ami hajtotta. A férfi felnézett, amikor megszólalt, és izzadt arca megkönnyebbülést mutatott. - Éppen arra van szükségem - válaszolta hálásan. - Már majd egy órája vacakolok ezzel az istenverte szerkenty vel, de eddig még csak meg sem állt senki, hogy megkérdezze, mi a baj. Ért az ilyesmihez? - Hm! - Az idegen, ahogy jobb elnevezés híján önmagát hívta, maga is megvizsgálta a drótokat, és valahogy zavarta egy kicsit a motor egyszer sége. Feladta, átment a másik oldalra, felemelte a motorház fedelét, és a szerkezetet tanulmányozta. Aztán ahogy a szerszámosláda felé nyúlt, visszatért a biztonsága. - Talán az... izé... a megszakító kalapács - mondta. Az volt az. A motor néhány perc múlva halkan duruzsolt, és a vezet az idegenhez fordult. - Azt hiszem, most már oké. Szerencse, hogy erre jött, ez az út legrosszabb része, és mérföldekre nincs egyetlen szerel hely sem. Hova megy? - Én... - az idegen még id ben elhallgatott. - A nagy városba - mondta, mert jobb cél nem jutott eszébe. - Akkor ugorjék csak be. Én Elizabethbe megyek, amerre maga. Örülök, hogy erre jött, az ember, ha nincs más dolga, már magában beszél ezeken a hosszú utakon. Rágyújt? - Köszönöm nem, sosem dohányzom. - Figyelte, ahogy a másik rágyújt, és valahogy kényelmetlenül érezte magát. A füst szagától émelyegni kezdett, akárcsak a benzint l és a férfi kipárolgásától, de igyekezett mindezeket az ingereket, amennyire csak lehet, kirekeszteni az agyából. - Hallott vagy olvasott valamit valamilyen rakétáról? - Persze. Ugye, Oglethorpe-ra gondol? Elolvastam, amit a lapok írtak. Az ügynök egy pillanatra felpillantott az útról, kis gombszeme csillogott. - Sokat gondolkoztam azon, a nagymen bankok miért nem támogatják a rakétaépítést, és most Oglethorpe végre megtette. Most talán végre megtudunk valamit a Marsról, hapsikám. Az idegen gépiesen elvigyorodott. - Hogy néz ki ez az rhajó? - Ott a képe az els oldalon a Harsonában. A hátsó ülésen megtalálja. Igen, az az. Kíváncsi vagyok, hogy néznek ki a Mars-lakók. - Nehéz kitalálni - válaszolta az idegen. Még az életlen képen is világosan látszott, hogy ez nem az a rakéta, amelyik lezuhant, s t nagyon is különbözik t le. - Más rakétákról nem hallott? - Nem, nem hiszem. Tudja, van egy olyan érzésem, hogy a Mars-lakók nem fognak szeretni bennünket. De nem ám ! - Fel sem nézett, annyira biztosra vette, hogy a másik hitetlenkedni fog. - Egyszer írtam is err l egy elbeszélést az egyik science fiction magazinnak, de visszaküldték. Úgy képzeltem, hogy valamikor nagyon régen, mondjuk az Atlantiszon volt egy
földi civilizáció, és aztán ezek átköltöztek a Marsra. Csak aztán Atlantisz elsüllyedt, k meg ott voltak a pácban. Úgy gondoltam, egyszer aztán visszajöttek, egy id re ledöbbentek ugyan, de aztán újra belejöttek, és megint megindították a fejl dést. Nem rossz, mi ? - Klassz - ismerte el az idegen. - Csak nekem valahogy ismer snek t nik. Mi lenne, ha inkább azt mondanánk, hogy a baj nem Atlantisz elsüllyedése volt, hanem háború tört ki az anyavilág és a Mars között, ami aztán mindkét civilizációt tönkretette? Nem lenne így logikusabb? - Talán, nem tudom. Kipróbálhatom, de azt hiszem, leginkább szörnyek kellenek nekik. Marha, dombon el zni! - Kövérkés öklét rázva kihajolt az ablakon, aztán folytatta hadaró meséjét: - A múltkor olvastam egyet, amiben két faj szerepelt, az egyik mint a polip, a másik meg húsz láb magas, és tiszta kék. Felmerült benne egy kínzóan éles emlék. Kék - aztán újra elt nt, csak valami aggodalom maradt benne. Az idegen a homlokát ráncolta, kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, csak egy szótagú szavakkal válaszolt a másik monológjára, és az elsuhanó tájat és városokat figyelte. - Itt van Elizabeth. Mit akar, hol tegyem ki? Az idegen magához tért a félig öntudatlan állapotból, amit kínos fejfájása okozott, és körülnézett. - Akárhol kitehet. - Aztán ismét megérezte a sürget ösztönt, és meggondolta magát. Valamelyik orvosi rendel nél. Ez értelmesen hangzott. Lehet, hogy egész id alatt nem is akart mást, mint orvosi segítséget keresni? De még mindig ott volt, kereste a kifejezés lehet ségét, és kételkedett benne, hogy bármilyen logikával is kapcsolatban állna. Az, hogy segítségre van szüksége, még nem magyarázza, miért érzi, hogy valami szerencsétlenség fenyeget. Mire a kocsi megállt egy ház el tt, melyen orvosi cégtábla volt, szíve kétségbeesett gyorsasággal vert. - Itt vagyunk. - Az ügynök kinyúlt az ajtókilincs felé, és majdnem súrolta a másik kezét. Az idegen hegyesen visszarántotta, épp hogy sikerült elkerülnie, hogy hozzáérjen, és ett l a hideg futkározott a hátán. Ha a kéz megérintette volna... A félig nyitott ajtó ismét becsukódott, meg levonta a tanulságot - semmilyen körülmények között nem szabad megengednie, hogy a réhez érjenek, mert akkor valami borzasztó fog történni ! Még egy rült gondolat, semmi kapcsolata a többivel, de túl er s ahhoz, hogysem figyelmen kívül hagyhatná. Kimászott, köszönetet mormolt, és felsétált doktor Lanahan, rendel 12-4-ig, ajtajához. Az orvos öreg ember volt, a háziorvosok érdes módján jó lelk . A rendel je is illett hozzá. Az egyik falon egy polc volt egy sor orvosi könyvvel, egy üvegajtós faliszekrény egy csomó gyógyszerrel és egy sor m szer. Csendesen hallgatta az idegen beszámolóját, id nként bátorítóan mosolygott rá, és ceruzájával az asztalt kopogtatta. - Hát persze, amnézia - mondta végül. - Néhány szempontból furcsa, de a legtöbb ilyen eset egyéni. Ha az agy megsérült, lehetetlen megjósolni, hogy fog m ködni. Azokkal az ösztönökkel kapcsolatban, amelyeket emutett, gondolt rá, hogy esetleg hallucinál? - Igen. - A kérdést minden szempontból megvizsgálta, de ezt a magyarázatot, mint túl gyengét, elvetette. - Ha csak közönséges impulzusról lenne szó, egyetértenék önnel. De ennél sokkal mélyebbek, és biztos vagyok benne, hogy valami okuk is van. - Hm ! - Az orvos újra dobolni kezdett a ceruzájával, és elgondolkodott. Az idegen a nyakát bámulta, és visszatért a feszültség a fejébe, amit akkor érzett, mikor el ször pillantotta meg az ügynököt. Felmerült benne egy gondolat, de elhalt. - És semmi nincs magánál, ami igazolhatná? - Uh ! - Az idegen felmordult, és nagyon ostobának érezte magát. - Erre nem is gondoltam! - El vett egy csomag cigarettát, egy foltos zsebkend t, szemüveget, egy sor apróságot, amik semmit sem jelentettek a számára, és végül egy bankókkal tömött pénztárcát. A doktor felkapta, és gyorsan átnézte a tartalmát.
- Úgy látszik, pénze volt... hm, semmi igazolvány, csak az L. H. monogram. No végre, itt egy névjegy. - Az egészet visszaadta, és elégedetten mosolygott. - Úgy látszik, kolléga, Lurton Haines doktor. Mond ez magának valamit? - Semmit. - Valahogy jó volt, hogy van neve, de csak a névjegy megpillantására reagált. És miért hord magánál szemüveget és cigarettát, mikor az égvilágon semmi szüksége sincs egyikre sem? Az orvos a könyvei közt keresgélt, és végül el vett egy elpiszkolódott piros kötetet. - Ez a Ki kicsoda - magyarázta. - Lássuk csak! Hm, ez az! Lurton R. Haines, Mc. orvosdoktor. Furcsa, fiatalabbnak néztem. Rákkutatással foglalkozik. Rokonokat nem említ. A cím nyilván az a ház, ami az els , amire vissza tud emlékezni: Surrey Road, Danesville. Maga is meg akarja nézni? Átadta a könyvet, és az idegen - vagy Haines - óvatosan átfutotta. De nem tudott meg bel le többet, mint amit a másik már említett, kivéve, hogy 42 éves. Visszatette a könyvet az asztalra, és a tárcájából kivett egy bankót, és letette úgy, hogy a másik elérhesse. - Köszönöm, Lanahan doktor. - Nyilvánvaló volt, hogy az orvos ezenkívül semmit sem tud érte tenni, és szinte már fuldoklott a kisszoba és az orvos szagától; nyilván allergiás volt más emberek szagára. - Ne is tör djék a fejsebemmel, csak felületi vágás. - De... Haines megvonta a vállét, elmosolyodott, kinyitotta az ajtót, és kilépett. Sürget érzéseit mélységes levertség váltotta fel, tudta, nem sikerült teljesítenie a küldetését. Annyira igyekeztek, és mégis oly keveset tudtak a gyógyításról. Haines agyán végig: futott az egész orvostudomány, meglep sikereivel és reménytelen kudarcaival, és tudta, hogy képességeiket még az problémájának megoldása is meghaladja. Hogy ezt honnan tudja, ugyanolyan rejtély volt, mint az, hogy hirtelen újra tudott beszélni; mindez akkor jutott eszébe, mikor elmúlt a hirtelen feszültség, bámulta az orvost, és szinte elkábította az érzés, hogy kudarcot vallott. Különös módon nem a rákkutatás módszerei jutottak eszébe, hanem olyan közönséges eljárások, melyeket háziorvosok szoktak alkalmazni. Felmerült egy magyarázat, de túl fantasztikus ahhoz, hogy elhiggye. Több jel mutatott arra, hogy vannak telepaták, de nem olyanok, akik mások egész tudásanyagát elcsenhetik pusztán azáltal, hogy ránéznek valakire. Nem, ez még sokkal logikátlanabb volt, mint az, hogy mindkét férfi megpillantásakor visszatért emlékezetének egy, a többit l független része. A sarkon megállt. Nagy súllyal nehezedett rá a kétségbeesés, és még egyszer átrágta magát a dolgon. Egy újságos fiú reménykedve közeledett felé. - Megjelent az Id meg a Hírek! - A fiú énekl hangon kínálta a portékáját. - Itt a Harsona meg a Hírlap! Nagy vasúti szerencsétlenség! Újságot, uram? Haines mérgesen megvonta a vállát. - Nem kell ! - Meggyilkolva találták a kádban a sz ke n t ! - csábította a fiú. - Beszámoló a Marsrakétáról ! - Valahol csak kell legyen egy Achilles-sarka a fickónak. De Haines csak félig hallotta ezt a zavaros zsargont. Halántékát dörzsölve át akart menni az úton, de a második ösztön elkapta, és kegyetlenül visszakergette a fiúhoz. Talált némi aprót a zsebében, az újsághalomra ejtett egy ötcentest, és felvett egy Harsonát, kikerülve a fiú kezét. - Dilis - mondta a fiú hangosan, és felkapta az ötcentest. A kép már nem az els oldalon volt, de Haines azért némi nehézséggel megtalálta a cikket. “Szerdán indul a rakéta a Marsra", mondta a hagyományos betlikkel szedett cím, ami alatt háromnegyed hasábos cikk állt. “James Oglethorpe ma úgy nyilatkozott az újságíróknak, hogy nem halasztják tovább az emberiség els Mars-utazását. A pénzember, nem tör dve a tudósok kételyeivel, folytatja terve megvalósítását, és azt reméli, hogy június 8-án, szerdán, elindulhatnak, ahogy tervezték. A szerelést befejezték, most az tarhajó motorját ellen rzik."
Haines végigfutotta a lapot, a fontos tényeket megjegyezve. A cikkíró eléggé sz kszavú volt, de azért az enyhén gúnyos szavak mögött ott volt az információ, ami Hainesnek kellett. Lehet, hogy az tarhajó m ködni fog; az ember végre elindul, hogy meghódítsa a bolygókat. Másik rakétáról szó sem volt. Azt nyilván titokban építették, és sikertelenül próbálták meg legy zni vele Oglethorpe-ét. Ez azonban nem fontos. A fontos az, hogy meg kell akadályoznia a felszállást! Mindennél fontosabb, hogy az emberiség ne tegye meg ezt az utat. Ennek semmi értelme nem volt, de valami nagyobb dolog volt mögötte, mint a puszta értelem. Kötelessége, hogy minden ilyen utat megakadályozzon, és mindenképpen teljesítenie kell. Gyorsan visszament az újságos fiúhoz, meg akarta érinteni a vállát, de érezte, visszarándul a keze, hogy elkerülje az érintést. Úgy látszott azonban, hogy a fiú megérezte, mert gyorsan hátrafordult. - Ujságot? - kérdezte mosolyogva, aztán megismerte az idegent. - Szóval maga az. Mi köll? - Honnan indul a vonat New Yorkba? - Haines el vett a zsebéb l egy negyeddollárost, és az újsághalomra dobta. A fiú szeme újra felragyogott. - A negyedik keresztutcán forduljon jobbra, és menjen egyenesen, amíg az állomásra nem ér. El sem lehet téveszteni, Kösz, uram. Haines egyetlen nagyobb sikere az volt, hogy rájött, a telefonkönyvet is lehet információforrásként használni, és örömét még az sem csökkentette, hogy az els Oglethorperól, akit megtalált, kiderült, hogy színesb utcasepr . Most a Fels város felé menetelt, és a számokat figyelte, amelyeknek semmi értelmük nem volt a számára. Az egyedüli rendszer nyilván a növekv számsorrend volt, az utcáktól függetlenül. Válla el reesett, szeme köré árkokat rajzolt a fájdalom, és homloka összeráncolódott. Köhögési roham tört rá, percekig gyötörve a tüdejét, aztán elmúlt. Ez új volt, akárcsak a szíve körül érzett nyomás. És mindenütt az emberek, a dohány és a benzin rjít b zét érezte, ett l a fülledt keverékt l sehogy sem tudott megszabadulni. Kezét mélyebben süllyesztette a zsebébe, nehogy valaki véletlenül hozzáérjen az utcán. Átment az úttesten, ahhoz az épülethez, amelyik a keresett számot viselte. Egy másik férfi épp belépett a liftbe, meg gépiesen követte, és örült, hogy nem gyalog kell majd a lápcs n felkapaszkodnia. - Oglethorpe? - kérdezte bizonytalanul a liftkezel l. - Negyedik emelet, 405-ös szoba. - A fiú kinyitotta az ajtókat, megmutatta az irányt, és Haines belépett a krómmal díszített fogadószobába. Ebb l vagy fél tucat ajtó nyílt, de felfedezett egyet, amire az volt kiírva “James H. Oglethorpe. Privát", és elindult felé. - Meg van beszélve, uram? - A lány hirtelen állt elé, egyik keze az útjában álló lécajtón. Arca tehetetlenséget tükrözött, ami talán megmagyarázta, miért beszélt olyan éles hangon. A Horatius-megvédi-a-hidat képletet alkalmazta. - Oglethorpe úr el van foglalva. - Ebédmeghívás - mondta Haines röviden. Azt már észrevette, hogy az emberek evés közben szabadabban beszélnek. A lány egy apró naptárt lapozgatott és rábámult. - Itt semmilyen ebédmeghívás nincs fölírva, Mr... - Haines. Dr. Lurton Haines. - Kesernyésen mosolygott, egyik kezében szinte szórakozottan lóbált meg egy húszdolláros bankjegyet. Úgy látszik, a pénz olyan betegség, ami ellen senki sem immunis. A lányról a pénzre nézett, az habozva szólalt meg, miközben a naptárt nézegette: - Az persze el fordulhatott, hogy Oglethorpe úr régebben beszélt önnel, és nekem elfelejtett szólni... - Észrevette a férfi bólintását, és tekintetével az asztal sarkára csusszanó bankjegyet követte. - Foglaljon helyet, kérem, beszélek Oglethorpe úrral.
Néhány perccel kés bb kijött az irodából, és gyorsan intett. - Elfelejtette - mondta -, de most már minden rendben van. Mindjárt itt lesz, dr. Haines. Szerencse, hogy ma amúgy is kés n akart ebédelni. James Oglethorpe fiatalabb volt, mint Haines várta, bár abból, hogy érdekli az rhajózás, talán következtethetett volna a korára. Kijött az irodából, göndör, fekete hajára nyomott egy széles karimájú puhakalapot, és végigmérte a másikat. - Dr. Haines ? - kérdezte, és el renyújtotta nagy kezét. - Úgy látszik, együtt ebédelünk. Haines gyorsan Télemelkedett, és meghajolt, miel tt még a másik kezet adhatott volna. Oglethorpe nyilván nem vett észre semmit, mert nyugodtan folytatta: - Az ember néha olyan könnyen elfelejtkezik dolgokról, amiket telefonon beszélt meg. Nem maga a rákkutató? Egyik kollégája itt járt néhány hónapja, és anyagi támogatást kért a munkájához. Ekkor már a liftben voltak, és Haines addig várt a válasszal, míg az ajtó ki nem nyílt, és el nem indultak az épületben lév étterem felé. - Most azonban nem pénzt akarok kérni. Az az rhajó érdekel, amit maga finanszíroz. Azt hiszem, m ködni fog. - Fog bizony, bár ezt magán kívül csak kevesen hiszik. - Oglethorpe arcán óvatosság, kétely és érdekl dés váltakozott. Miel tt visszafordult volna Haineshez, megrendelte az ételt. Velünk akar jönni ? Ha igen, van még egy hely egy orvos számára a legénységben. - Nem, semmi ilyesmi. Csak pirítóst és tejet kérek... - Hainesnek fogalma sem volt, hogyan kezdjen neki, hiszen semmi konkrétummal nem tudta alátámasztani a mondanivalóját. Ránézett a másik állára, észrevette, hogy leginkább egy bulldoghoz hasonlít makacsságában, és csak azért folytatta, mert folytatnia kellett. A képzel erejét hívta segítségül, és azon gondolkodott, vajon mi igaz abból, amit mond. - Oglethorpe úr, ezt az utat egy másik rhajó is megtette, és vissza is tért, de a pilóta meghalt, még miel tt földet ért volna. Meg tudom mutatni a roncsokat, bár nem sok maradt bel lük a t z után, talán annyi sem, hogy be lehessen bizonyítani, valóban rhajó volt. Ott kinn a Marson van valami, amit az embernek sohasem szabad megtalálnia. Ez... - Kísértetek? - javasolta Oglethorpe gorombán: - Halál ! Kérem... Oglethorpe megint a szavába vágott: - Ne tegye. Tegnap is volt nálam egy ember, aki azt állította, hogy ott járt. is meg akarta nekem mutatni a gépe roncsait. Ma reggel meg kaptam egy levelet, amelynek az íróját meglátogatták a Mars-lakók, és mindenfélével megfenyegették. Nem nevezem hazugnak önt, Haines doktor, de túl sok ilyen sztorit hallottam; aki önnek mindezt elmondta, az vagy bolond volt, vagy rémhírterjeszt . Egy egész halom levelet tudok mutatni magának, amik az asztrológiától kezdve mindenre hivatkoznak, egészen a zombikig, és mind megmagyarázzák, miért nem mehetek el, s t néhányan még fényképes bizonyítékokat is küldenek. - És ha azt mondanám, én vagyok az, aki megtettem ezt az utat? - A névjegy a ruhája zsebében azt mondta ugyan, hogy Haines, de a zsebében volt a szemüveg meg a cigaretta is, amire semmi szüksége. Oglethorpe elhúzta a száját, nem lehetett tudni, undorodik vagy mulat-e. - Maga intelligens ember, Haines doktor. Feltételezzük, hogy én is az vagyok. Lehet, hogy magának nevetségesnek t nik, de híres vagyonomat kizárólag azért szedtem össze, hogy megépíthessem ezt az rhajót, ami különben több munkába és pénzbe került, mint egy kívülálló hinné. Akkor is elmennék, ha egy hét láb magas zöld hangya jön be az irodámba, hogy a világ végével fenyegessen. Még a képtelen ösztön is felismerte, hogy mi lehetetlen. Oglethorpe olyan ember volt, aki el ször cselekedett, és csak akkor aggodalmaskodott, ha épp olyan hangulata támadt - de egyáltalán nem látszott hangulatembernek. Mindennapi dolgokról beszélgettek, Haines hagyta,
amíg végül be nem állt a csend. Most legalább egy dologban biztos volt: ismerte az rhajó hangárjának helyét és az rök elhelyezkedési módját - ezt különben még az újságírók sem tudták kideríteni, mert minden fényképet és információt Oglethorpe-tól kaptak. Most már egyáltalán nem volt kétséges, hogy valami bizonytalan telepatikus úton hozzá képes jutni a kívánt információkhoz. Vagy szellemi mutáns volt, vagy olyan elváltozásokat okozott a baleset, melyek meg kellett volna lepjék mégsem lepték meg. Haines a repül térr l taxival ment; ahogy megadta az útirányt, a sof r felvonta a szemöldökét, de a pénz még mindig mindenható volt. A táj, ahol most kocsikáztak, még elhagyatottabb volt, mint a Haines háza körüli erd . Meglátták az út végét. Innen már csak sáros keréknyomok vezettek tovább, amiket azok a teherkocsik hagytak, melyek Oglethorpe-nak szállítottak. A taxi megállt. - Ez az a hely? - kérdezte a sof r bizonytalanul. - Ez. - Haines még egy bankjegyet adott neki, és elküldte. Aztán elindult a földúton. Gyakran megállt pihenni. A füle most már hangosan zúgott, és minden egyes kis gerinccsigolyája tiltakozott az ellen, hogy továbbmenjen. De most már nem volt visszaút - a repül téren megpróbálta, de az ösztön olyan er s volt, hogy legy zte gyengül akaratát. - Csak egy kis pihen t! - motyogta elakadó nyelvvel, de a fejében lév er tovább lódította ólomnehéz lábát, és arra kényszerítette, hogy továbbvánszorogjon az rhajó felé. Az égen szürke felh k takarták el a Holdat, és felnézett az égen ragyogó Marsra. Az utazó ügynök szókincsének alantasabb része tört az ajkára, de a vörös bolygó nem érdemelte meg a meger ltetést, hogy kimondja ket. Csendben küszködött tovább. A Mars több fokkal elmozdult az. égen, mire el ször megpillantotta a tábort, amely egy hosszú, keskeny völgyben feküdt. Az egyik oldalon a munkások barakkjai, a másikon nagy épület, mely véletlenül arra járó el l elrejtette az rhajót. Haines megállt, hogy kiköhögje a tüdeje egy részét; mikor továbbment, hörögve, nehezen lélegzett. A völgy teljes hosszában röknek kell lenniük. Oglethorpe nem adott lehet ségeket az rülteknek, akik azt írták neki, hogy istentelen bolond, aki halálba vezeti az embereit. Az rhajók igencsak sérülékenyek, és ha egyszer felfedezték, már néhány ember is tönkre tudná tenni. Haines átjutott az rök vonalán, a bokrok között kúszott, kivárva azokat az id szakokat, mikor a Holdat felh k takarták. Egyszer majdnem bekapcsolta a riasztóberendezést, de még épp idejében sikerült kikerülnie. Kicsit odább már nem voltak bokrok, de öltönye a holdfényben majdnem terepszín volt. A sötét id szakokat mindig kivárva, felfedeztetés nélkül mászott tovább az rhajó hangárja felé Megfigyelte, milyen messze vannak a házak és a szolgálatos rök, és bólintott, semmilyen robbanás nem fog bennük kárt tenni. Minden biztonságosnak, látszott. Aztán az épület árnyékában meglátta, hogy felvillan és újra kihuny egy apró vörös szikra, valaki ott dohányzott. Haines kimeresztette a szemét, és a puska hosszú csöve is kirajzolódott az épület el tt. Err l a külön el vigyázatossági intézkedésr l még Oglethorpe sem tud. Az egyre s söd felh k hirtelen felszakadtak, Haines a földhöz lapult, és err l az újabb nehézségr l töprengett. Egy másodpercig azt fontolgatta, hogy visszafordul, de rájött, hogy már nem tud, útja világosan ki van jelölve, és mindenképpen követnie kell. Mikor a Hold újra elt nt, csendesen felállt, és a várakozó alakhoz ment. - Hallo! - hangja halk volt, hogy az épület el tt álló férfi meghallja, a távolabbi rök azonban ne. - Hallo ! Odamehetek ? Oglethorpe különleges ellenóra vagyok. A sötétségb l vakító fénypászta tört el , és olyan gyorsan ment el re, ahogy csak tudott. Lehet, hogy a fény leleplezi a küls rök el tt, de ezt nem tartotta valószín nek azok kifelé
figyeltek, nem az épületekre. - Jöjjön el re ! - hallotta végül. - Hogyan jutott át a többieken ? - A hang gyanakvó volt, de nem túlzottan. A puska a derekára mutatott, és néhány lábnyira állt meg, ahol a másik szemmel tarthatta. - Jimmy Durham tudta, hogy jövök - mondta az rnek. Az Oglethorpe-tól lopott információ szerint Durham volt az rség parancsnoka. - Azt mondta, nem volt már ideje magát értesíteni, de azért megpróbálkoztam. - Hm ! Gondolom, minden rendben van, hiszen áteresztették magát, de nem távozhat innen, amíg valaki nem azonosította. Tartsa fenn a kezét: - Az r óvatosan el rejött, hogy kitapogassa, nem rejteget-e fegyvert. Haines olyan magasra tartotta a kezét, hogy ne fenyegesse a b r érintésének veszélye. - Oké, úgy látszik, minden rendben. Mi dolga van itt ? - Általános ellen rzés. A f nök fülest kapott, hogy valami baj készül, ás ideküldött, ellen rizzem, rködnek-e, és hogy figyelmeztessem magukat. Minden le van zárvaj - Nem. Egy zár nem sokat érne egy ilyen hangáron, épp azért vagyok én itt. Akarja, hogy idehívjam Jimmyt? azonosítja magát, hogy elmehessen. - Ne is tör djön vele. - A feltételek, egy dolgot kivéve, szemmel láthatóan tökéletesek. De nem fogja meggyilkolni az rt ! Valami más módnak is kell lennie, hogy ne kelljen még ezt is megtennie azon kívül, amire kényszerítve van. - Most, hogy már mindent láttam. nem sietek. Akar egy cigit? - Most dobtam el. Mi baj, nincs tüze? Tessék. Haines a doboz oldalához dörzsölte a gyufát, és óvatosan meggyújtotta a cigarettát. A csíp s füst marta fájó torkát, de kifújta és visszafojtotta a köhögést. Az r a sötétben nem láthatta, hogy hogy könnyezik a szeme, és milyen képet vág. Kemény harcot folytatott önmagával az ösztön ellen, mely azt parancsolta, hogy a füsttel vonja el az r figyelmét, ás tudta, hogy nem sikerült. . - Kösz! Az r egyik keze, ahogy a dobozért nyúlt, megérintette az övét. A következ pillanatban a férfi nyaka már az idegen markában volt, hiába próbált kiszabadulni ás segítség rt kiáltani. A meglepetés a szükséges törtmásodpercnyi id re megzavarta, Haines egyik keze eleresztette, hogy tenyere élével az r nyakéra csapjon. Az csendesen hörgött, aztán elernyedt. Az ösztön ismét gy zött ! Az r halott volt, az ütés eltörte a nyakát. Haines az épületnek támaszkodott, leveg rt kapkodott, ás igyekezett lecsendesíteni háborgó gyomrét. Amikor sikerült magát valamennyire összeszednie, elvette az r zseblámpáját, ás bement az épületbe. A sötétben alig látszottak a nagy rhajó körvonalai. Haines odatapogatózott, aztán addig vizsgálódott egy tenyerébe fogott gyufa fény nél, amíg meg neon találta a nyitott ajtót. Nagyobb fény esetleg felt nhetnék valakinek az ablakok miatt. Bent takarékra állította a zseblámpát, és elindult a folyosón a hajó tatja felé, ahol a hajtóm kellett hogy legyen. Végül is minden egyszer volt, és most már csak a rombolás gyors munkája van hátra. Könnyen megtalálta az ellen rz szelepeket, és a csupasz falon kikereste a hozzájuk vezet csöveket. Annak alapján, ami keveset a szerkezetbál látott, ez a hajó nyilván fejletlenebb volt a másiknál, amelyik lezuhant, mégis évekbe telt, amíg felépült, és ráment Oglethorpe majd minden pénze. Ha tönkretette, talán tíz évre is szükség lesz, amíg újat építhetnek, de kett re mindenképpen, és ez alatt a két év alatt... A gondolat újra elszállt, de néhány emlék kezdett visszatérni. Látta magát egy kis fémkamrában, amint a reménytelenül fogyó üzemanyagért küzd, és veszít. Aztán a fúvókák utolsó kitörése, és a hajó szédít gyorsasággal hatolt be a légkörbe. Alig volt ideje elérni a légzsilipet, miel tt lezuhant. A ház valami mesébe ill módon felfogta a zuhanást, 6 pedig
kirepült egy közeli fa koronájába, és sikerült megkapaszkodnia, miel tt lezuhant volna. A házban lakó férfi rosszabbul járt; az összeomlott fallal egyszerre, már holtan zuhant a tisztásra. Az idegen homályosan emlékezett rá, hogy magára vette a hulla ruháját, aztán ráesett egy gerenda, és minden feketeségbe merült. Tehát nem Haines, hanem az a valaki, aki a rakétában ült, és alapjában igaz az, amit Oglethorpe-nak elmondott. Haines - még mindig ezen a néven gondolt magára - ahogy a térde összecsuklott, megkapaszkodott egy kiálló cs be, és felhúzta magát. El kell végeznie a munkát, egész más ügy, hogy aztán mi történik egyre betegebb testével, Most úgy t nt, hogy mióta magához tért, várta a halált, és egyáltalán nem érezte fontosnak. Újra körülnézett a gépteremben, amíg meg nem pillantott egy hívogatóan nyitott szerszámosládát, és a bel le kiálló nagy franciakulcsot. Ezzel kinyithatja a szelepeket. A zseblámpa még a földön hevert, olyan helyre rugdalta, hogy a falra világítson, és kinyúlt a franciakulcsért. Ahogy megmarkolta a fogantyút, érezte az ujjai merevségét. Órák óta el ször vette szemügyre a kezét a zseblámpa fényénél. A halványkék b rb l kidagadtak a sötétkék erek. Értetlenül nézte, és kinyújtotta a másik kezét is. Az is kék volt, és ahogy megfordította a kezét, látta, hogy a tenyere is kék ! Mint harsogó hullámok tértek vissza még hiányzó emlékei, képeket sodorva magukkal. Lénye egyik fele a szelepeken dolgozott a franciakulccsal, a másik e visszatért tudáson elmélkedett. Látta egy lebeg , tündéries város utcáit, félig elhagyatottan, és ahogy figyelt, látta, hogy az egyik kapun egy férfi támolyog ki, kék kezével a torkéhoz kap, és görcsökben fetrengve elterül. Az emberek gyorsan elmentek mellette, úgy féltek megérinteni a hullát, s t még egymást is. A halál mindenütt kinyúlt az emberekért. Az egész bolygón uralkodott, ott volt a fert zöttek bárén, és ha valaki megérintette ket, maga is elkapta a betegséget, és újabb embereket fert zött meg. A leveg ben a kórokozók néhány másodperc alatt elpusztultak, de a pórusok újakat és újakat bocsátottak ki úgy, hogy néhány aktív mikroba mindig lesben állt. A fartézés után a betegség megkezdte ármányos el rehaladását. Az áldozat néhány tünetmentes hónap után megbetegedett, megkékült, és néhány fájdalmas óra után meghalt. Néhányan azt mondták, mindez egy félresikerült kísérlet következménye, mások, hogy a spórák a világ rb l származnak. Bármi volt is az ok, a Marson nem ismerték a gyógymódot. Csak azokból a legendákból meríthettek reményt, melyek szerint a Földön él még a faj, akikt l ók is származnak, és akikhez fordulhatnak, ha más esélyük már nincs. Látta, hogy átesik a vizsgálatokon, amelyek alapján végül is úgy döntöttek, hogy utazzék a lázas sietséggel épített rhajával. Azért t választották, mert telepatikus képességei rendkívül er sek voltak még marsi szellemi-tudományos mércével mérve is; a néhány rendelkezésükre álló hetet arra fordították, hogy szisztematikusan fejlesszék ezt a képességet, és agyába véssék a feladatát, melyet élete árán is teljesítenie kell. Haines figyelte, hogy kezd az els cs l kilövellni az üzemanyag, és leejtette a csavarkulcsot. Az öreg Leán Dag kételkedett abban, hogy telepatikus úton ismeretekei szerezhet egy eltér kultúrájú fajtól, milyen kár, hogy az öregember meghalt, anélkül hogy megtudhatta volna, mennyire sikeresek a módszerei, még ha maga a küldetés sikertelen volt is, mert az emberi orvostudomány nem volt eléggé fejlett. Egyetlen fennmaradó feladata megakadályozni, hogy ennek a világnak az emberei is hasonló módon pusztuljanak el. Újra lábra állt, és támolyogva elindult a folyosón, összefüggéstelen mondatokat motyogva. re most már sötétebb kék volt, és csak nagy er feszítéssel jutott el az rhajótól az épület ajtajáig, az r holttestéig, aki még ott feküdt, ahol hagyta. Csak nehezen tudott eler tlened izmainak parancsolni. Alig volt már ereje, hogy legy zze ennek a bolygónak a nagyobb nehézkedési erejét, minden mozdulat kín volt. Megpróbálta maga után vonszolni a holttestet, aztán térdre esett, fél
kézzel szorította, fogával a gallérjába kapaszkodott, úgy vonszolta az rhajó felé. Most már az eszméletlenség határán járt, és egyszer mindent elborított a sötétség. Mikor újra magához tért, az rhajóban volt, még mindig magával vonszolta a hullát. Az ösztönei er sebbek voltak, mint az akarata. Kis szakaszokban maga után vonszolta a holttestet a folyosón, egészen a gépházig, ahol a padlóra ejthette, amit már vékonyan beborított az üzemanyag. A leveg súlyos volt a g zét l, a párolgás miatt pedig hideg, de ennek csak részben volt tudatában. Most már csak egy szikrára van szükség, és teljesítette utolsó kötelességét. Elkerülhetetlen, hogy a Marson elégetetlen maradjon néhány hulla - az emberek pedig megtalálnák ennek a szerencsétlen fajnak az utolsó képvisel it, akikben még mindig életben volnának a kórokozók. Ez nem történhet meg a földi emberekkel. Amíg az utolsó Mars-lakó is porrá nem omlott szét, és a kórokozók mind el nem pusztultak a leveg ben, a földi fajnak ott kell maradnia saját bolygója biztonság s atmoszférájában. Itt már csak maga és a holttest, akit megérintett, lehet bacilusgazda, aki megfert zhet másokat - ezen pedig könny segíteni. A Marsról jött idegen benyúlt a zsebébe az r gyufastulyájáért, és halványan elmosolyodott. Épp miel tt elborította volna a végs sötétség, kihúzta az egyik gyufát, és végighúzta a doboz oldalán. A gyufaszál hegyén táncba kezdett a láng... DAMOKOS KATALIN FORDÍTASA
HENRY KUTTNER : A SZEM A törvényszéki szociológus tüzetesen megnézte a vászonra kivetített képei. A megmerevedett filmkockán két férfi volt látható, az egyik éppen t rt döfött a másik szívébe, nem is tört, hanem antik papírvágó kést, amilyet egykor a Johns Hopkins m jében használtak. Persze még az ultramikrotom el tti id kben. - Az életben nem láttam még ilyen kacifántos ügyet - jegyezte meg a szociológus. - Én lennék a legjobban meglepve, ha végül sikerülne rábizonyítani a gyilkosságot Sam Clay-re. A nyomozó mérnök elfordított egy számtárcsát, hogy újra végignézhessék a jelenetet. Az egyik férfi - Sam Clay - felkapta az íróasztalról a levélvágót, és a másik szívébe döfte. Az áldozat holtan esett össze. Clay láthatóan iszonyodva hátrah költ. Aztán a rángó test mellett térdre borult, és vadul kiáltozni kezdett, hogy nem ezt akarta. A másik férfi sarkával a sz nyeget kalapálta, aztán elcsöndesedett. - Ez az utolsó jelenet igazán szép volt - szólalt meg a mérnök. - Nos, akkor kezdjük az el zmények áttekintésével - sóhajtott a szociológus, leroskadt a forgószékbe, és kezét a kapcsolótáblára tette. - Kétlem, hogy bármi bizonyítékot találok. Bár az analízis kés bb is ráér. Hol van most Clay? - Az ügyvédje óvást jelentett be.
- Gondoltam, hogy nem tudjuk itt tartani. De azért mégis meg kell próbálnunk. Képzelje csak el, ha kicsit alápörkölhetnénk egy hazugságanalizálóval, rögtön köpne. Jó, jó. Megint a nehezebb utat választjuk, mint mindig. Legyen szíves, indítsa el a nyomozógépet. Semmi értelme id rendben haladni, de valahol csak el kell kezdeni. Jó öreg Blackstone - mondta a szociológus, amint a vásznon visszafelé kezdtek pörögni az események. Clay fölállt, figyelte, amint a hulla feléled és fölemelkedik, aztán a csodálatosan tiszta levélvágót kihúzta az áldozat szívéb l. -- Jó öreg Blackstone - ismételte. - Egyébként gyakran kívánom, hogy bárcsak Jeffrey idejében éltem volna. Akkoriban a gyilkosság gyilkosság volt. A telepátia soha nem n tte ki magát igazán. Talán csak az ismer s természeti törvény teljesedett be rajta is, amikor az új tudomány egyszerre mindenható tudomány lett, a fejl désnek indult telepátiai kutatások hirtelen abbamaradtak. Persze az új tudomány se volt mindenre jó. De egy szerkezet segítségével a múltba lehetett nézni. No nem az agincourt-i csata nyilait vagy Bacon homunkuluszait, de ötven évvel korábbi eseményeket még simán nyomon lehetett vele követni. Elég érzékeny volt ahhoz, hogy felvegye a fény "ujjlenyomatait" vagy az anyagban lerakódott hanghullámokat, amiket aztán szétválasztott, filmre vitt, s így reprodukálhatóvá tette, hogy valójában mi is történt a múltban. Hiszen egy ember árnyékát is le lehet fényképezni a betonon, ha az a szerencsétlen flótás éppen egy atombomba közelében tartózkodik. És ez már valami. Mert az árnyékán kívül más úgyse marad bel le. Mindenesetre azzal, hogy a múltat, akár egy könyvet, ki lehet nyitni, még nem oldódott meg minden probléma. Több generáció munkájára volt szükség, amíg sikerült kikecmeregni a bonyolult útveszt kb l, sikerült elérni valami labilis egyensúlyi helyzetet. Mióta Káin rátámadt Ábelra, az emberiség makacsul kitart amellett, hogy joga van ölni. Az idealisták el szeretettel idézik: "A te atyádfiának vére kiált énhozzám a földr l." Ez azonban nem akadályozza meg a törvényhozók hamis tanácsadóit és a befolyásos érdekcsoportokat. Ezek válaszul a Magna Cartát idézik. És elszántan védelmezik a személyes szabadsághoz való jogot. Ez a labilis helyzet azzal a furcsa eredménnyel végz dött, hogy bejelentették: a gyilkosság nem büntethet , hacsak be nem bizonyítják, hogy a b nös szándékosan, el re kitervelt módon követte el tettét. Persze legalábbis haszontalannak tartották azt, aki csak úgy dühbe gurul, és er s felindultságában embert öl, még valami névleges büntetést - például börtönt - is kapott érte, de ez a gyakorlatban soha nem vált be, mert annyi mindent lehet felhozni a tettes védelmére. Pillanatnyi elmezavar. Indokolatlan .provokáció. Önvédelem. Gondatlanságból elkövetett emberölés, el re meg nem fontolt szándékkal elkövetett emberölés, el re meg nem fontolt szándékkal, er s felindulásban elkövetett emberölés, el re meg nem fontolt szándékkal, er s felindulásban, pillanatnyi elmezavarban elkövetett emberölés - valahogy így. Az államtól függött, hogy a gyilkosra rábizonyítja-e, hogy el re eltervelte tettét vagy sem; s csak ezután ítélhette el az esküdtszék. Az esküdtszéknek persze le kellett mondania a mentelmi jogról, viszont hazugságanalizálónak kellett alávetnie magát, hogy bebizonyítsa, nem részrehajló-e. A mentelmi jogról viszont soha egyetlen alperes se mondott le. Az ember háza többé nem volt a vára - hiszen ott volt a Szem, amely tetszés szerint követte mindenhová, és a múltjában turkált. A Szem persze csak arra volt képes, hogy lásson és halljon; nem tudta értelmezni a hallottakat, és gondolatokat sem tudott olvasni. Ebb l következ en a személyes szabadság utolsó végvára az emberi agy maradt. Amelyet viszont
foggal-körömmel védtek. Vagyis amit csak lehetett, elkövettek az igazságszérum, a hipnotikus álomanalízis, a kínvallatás vagy a sugalmazó kérdések elkerülésére. Ha tehát a b nvádi eljárás során bebizonyosodik, hogy a gyanúsított szándékosan és el re megfontoltan követte el tettét, rendben van. Máskülönben Sam Clay büntetlenül ússza meg. Annyi mindenesetre kiderült, hogy Andrew Vanderman veszekedés közben Clay arcába vágott egy mérges rája csápjaiból készült korbáccsal. Akit valaha akár egy hólyagmedúza is megcsípett, megérti, hogy Sam Clay ett l a ponttól kezdve jogosan hivatkozhatott indokolatlan provokációra, hogy a gyilkosságot önvédelemb l vagy pillanatnyi elmezavarban tette. A réjakorbácsot az alaszkai önostorozók készítik valami vallási ceremóniához, és csakis k tudják, hogy lehet a korbács okozta fájdalmat elviselni. Még szeretik is; a szertartás el tt lenyelt kábítószer gyönyörérzéssé alakítja a fájdalmat. Sam Clay, aki el leg nem vett be ilyen kábítószert, természetesen védeni próbálta magát - talán irracionális módon, mindenesetre logikus és jól védhet tettnek látszott. Clay-en kívül senki sem tudhatta, hogy egész id alatt szándékosan meg akarta ölni Vandermant. Ez volt a bökken . Maga Clay se értette, miért tört le a b nvádi eljárás után. A vásznon vibrálni kezdett a kép. Aztán sötét lett. A mérnök kárörvend en kuncogott. - Ejha ! Négyéves korában bezárták egy sötét kamrába. Mennyi mindent kihozott volna ebb l egy régi vágású pszichiáter. Vagy táltos? Sámán? Nem is tudom. Mindenesetre, aki álomfejtéssel foglalkozott. - Kicsit keveri a dolgokat. Álom... - Asztrológusok ! illetve dehogyis ! Azokra gondolok, akik mindenben szimbólumot láttak. Pörgették az imamalmot, és folyton azt mormolták, hogy "abrakadarabra". Hogy felszínre hozzák a tudattalant. - Maga pont úgy vélekedik az antik pszichiátriai gyógymódokról, mint a laikusok. Lehet, hogy volt benne valami. Ahogy a kininr l meg a gy sz virágról is kiderült. Az egyesült amazóniai bennszülöttek már jóval azel tt használták, hogy a tudomány felfedezte. De mire való a tarajos g te szeme és a békacomb? Hogy elb völjék vele a pácienst? - Nem, hanem hogy magukat is meggy zzék - mondta a szociológus. - Akkoriban az elmezavar tanulmányozása szinte vonzotta a potenciális lelki betegeket, így aztán természetes, hogy kötelez volt egy kis hókuszpókusz. A doki, mialatt a beteget kezelte, saját megbomlott lelki egyensúlyát is próbálta visszabillenteni. De ez ma már tudomány, és nem vallás. Mióta rájöttek, hogyan vélekedjenek a pszichiáterben fellelhet lelki zavarokról, azóta az igazsághoz is közelebb kerültünk. De inkább ezzel jussunk el bbre. Próbálja ultraibolya sugárral. Vagy mindegy, hagyja. Valaki éppen kiengedi a kamrából. Az ördögbe! Szerintem túl messzire nyúltunk vissza. Lehet hogy háromhónapos korában halálra rémült a mennydörgést l, de ez még befér a kialakulási periódusba, vagyis eltekinthetünk t le. Inkább a következ eseményeken menjünk végig id rendben. Vetítse le... lássuk csak. Vetítse le azokat az eseményeket, amelyekben ezek a személyek szerepelnek: Vanderman, Mrs. Vanderman, Josephine Wells, és a következ helyeken játszódnak: az iroda, Vanderman háza, Clay lakása...
- Megvan. - Kés bb még visszatérhetünk a komplikációkra. Egyel re elégedjünk meg a felszínes vizsgálattal. Els az ítélet, a bizonyítás ráér - tette hozzá gúnyos mosollyal. - Beérném egy egészen pici indítékkal is... - Ehhez mit szól? Egy lány beszélgetett Sam Clay-vel. A háttérben egy B-2-es min ség lakás. - Sajnálom, Sam. Tudod, arról van szó.., szóval az ilyesmi bizony gyakran megesik. - Értem. Világos. Vandermannak van valamije, ami nekem nincs. - Szeretem. - Vicces. Idáig azt hittem, hogy belém vagy szerelmes. - Igen... régebben. - Rendben van, felejtsük el. Nem, nem vagyok mérges, Bea. S t, sok szerencsét akarok kívánni. De az is biztos, hogy tudtad, mit fogok erre válaszolni. - Sajnálom... - Ha jól meggondoljuk, mindig hagytam, hogy helyettem is te lépj. Mindig. Titokban - ami persze a vásznon nem látszik - azt gondolta: Valóban hagytam volna így akartam. Sokkal könnyebb volt, ha ráhagyom a döntést. Biztos, hogy kett nk közül a határozottabb, én viszont épp az ellenkez je vagyok. És most újra csak megismétl dött. Mindig így történik. én már eleve hátrányos helyzettel indultam. Folyton úgy éreztem, hogy alkalmazkodnom kell, máskülönben. Vanderman: öntelt, pimasz alak. Emlékeztet valakire. Valami sötét helyre voltam bezárva; még lélegzeni se tudtam. Elfelejtettem. Mi volt az... ki... az apám? Nem, nem emlékszem. De valahogy egész életemben így volt. Folyton figyelt, én meg folyton arra gondoltam, hogy egy nap majd azt fogom tenni, amit én akarok - de sohase tettem meg. Kés . Régen meghalt. Apám mindig biztos volt benne, hogy beadom a derekamat. Pedig ha csak egyszer szembeszegültem volna... Valaki mindig belök, és rám zárja az ajtót. Vagyis hogy nem tudom kibontani a képességeimet. Nem tudom bebizonyítani, hogy alkalmas vagyok rá. Bebizonyítani magamnak, apámnak, Beának, az egész világnak. Pedig ha tudnám - szeretném belökni Vandermant valami sötét helyre, és rázárni az ajtót. Valami sötét helyre, mint amilyen egy koporsó. Talán kielégítene, ha ilyen meglepetést tudnék szerezni neki. Jó vicc lenne, ha megölném Andrew Vandermant.
- Nocsak, abból még indíték is lehet - mondta a szociológus. - Bár igaz, hogy sokunkat cserbenhagytak mér, mégse lettünk gyilkosok. Menjünk tovább.
- Szerintem Bea azért imponált neki, mert éppen azt akarta, hogy basáskodjanak fölötte jegyezte meg a mérnök. -- Beletör dött. - Védekez passzivitás. A fémszálas filmszalag halkan surrogott a vetít gépben. Újabb képsor jelent meg a hosszúkás vásznon. Ezúttal a Paradicsom bár következett. Ha beülsz a Paradicsom bárba, egy okos kis robotanalizátor rögtön áttanulmányozza a b röd színét, arcod jellegzetes vonásait, aztán olyan fényer sséget és megvilágítási szöget választ, amit l a legel nyösebben érvényesülnek vonósaid. A szerkezet talán üzleti tárgyalásokon volt a legnépszer bb. El nyös megvilágításban a szélhámos is becsületesnek látszik. De kedvelték a k, valamint a kissé fonnyadt jöv belátók is. Sam Clay úgy festett, mint egy önsanyargató ifjú szent. Andrew Vanderman arca megnemesedett, zordan pillantott körbe, mint egykor Oroszlánszív Richárd, aki felajánlotta Szaladinnak a szabadságot, bár tudta, hogy ebb l nem sok jó sülhet ki. A nemesség kötelez, mintha ezt mondta volna elkeskenyed ajakkal, miközben felemelte az ezüstpalackot, és töltött. Közönséges megvilágításban Vanderman leginkább talán egy jókép bulldogra hasonlított. A báron kívül egyébként egészen vörös volt a tokája, mert állandóan mérges volt valakire. - Ami pedig a javaslatodat illeti - mondta Clay -, menj vele a jó... A cenzorwurlitzer egy-két hangosabb taktussal elmosta a káromkodás másik felét. Vanderman válaszát se lehetett hallani, mert a zene egyre hangosabb lett, s a fények is egyre gyorsabban változtak, hogy lépést tartsanak hirtelen dühkitörésével. - Pedig olyan egyszer túljárni a cenzorgépek eszén - mondta Clay. -- Csak a közismert trágárságok vannak beléjük táplálva, a körülírt káromkodást nem érzékelik. Ha azt mondanám, hogy apádat ugyancsak meglepte volna a kromoszómáid elrendezése... Látod?- Igaza volt. A zene nem er södött. Vanderman semmit sem vont vissza. - Ugyan, hagyd már - mondta. - Értem, hogy le vagy törve. De el ször is meg kell mondjam... - Hijo... A cenzor láthatóan a spanyol dialektusokban is járatos volt. Vanderman tehát megmenekült egy újabb sértést l. ...hogy azért ajánlottam munkát, mert szerintem nagyon tehetséges ember vagy. Rejtett képességek vannak benned. Nem megvesztegetésb l. A kett nk dolgát most tegyük félre. - Akkor is én jártam Beával. - Clay, te részeg vagy? - Igen - felelte Clay, és Vanderman arcába löttyintette az italt. A wurlitzer Wagnert kezdett harsogni. Néhány perccel kés bb, mire a pincérek közbeavatkoztak, Clay már
széttrancsírozott orral és összevert állal a földön feküdt, egy vértócsa közepén. Vanderman csak az öklét nyúzta le. - Még egy indíték - szólalt meg a mérnök. - Az bizony. De miért várt Clay másfél évig? És emlékezzen csak, mi történt kés bb. Lehet, hogy maga a gyilkosság már csak a jelképe volt valaminek? Ha Clay szemében, mondjuk, Vanderman testesítette meg a társadalom zsarnoki és elnyomó erejét, s mindezi csak fokozta a lány elcsábítása... ostobaság. Mégis nyilvánvaló, hogy Clay be akart bizonyítani magának valamit. Próbáljon meg el rehaladni. Szabályos id rendben szeretném látni az eseményeket, nem visszafelé. Mi következik? - Roppant gyanús. Clay-nek összefércelték az orrát, aztán elment egy gyilkossági tárgyalásra. Clay ezt gondolta: nem kapok leveg t. Túl sokan vagyunk ebben a teremben. Bezárva egy dobozba, kamrába, koporsóba, a néz k és a taláros, tekintélyes bíróság pedig tudomást se vesz rólam. Vajon mit csinálnék, ha én ülnék a vádlottak padján, és nem az a fickó? És ha elítélnének? Az bizony tönkretenné az egészet. Megint egy sötét hely - ha j géneket örököltem volna, laposra verném Vandermant. De túl sokat er szakoskodtak velem. Folyton ez a dal jár az eszemben: Elkóborolt a nyájtól, a f nök így szólt: öld meg, Fogtam hát egy tepsit, s a fülével farba ttem. A gyilkos fegyver se létszik veszélyesnek, ha egyébként másra használják. De ha emberölésre is jó - nem, a Szem úgyis észrevenné. Manapság már csak az indítékot tudja elkend zni az ember. De vajon nem lehetne megfordítani a trükköt? Tegyük fel, hogy Vanderman támad nekem valamivel, ami szerinte csak egy tepsi füle, de amir l én tudom, hogy gyilkos fegyver... A tárgyaláson, amit Sam Clay végignézett, minden a megszokott rendben zajlott le. Egy ember megölt egy másikat. A véd ügyvéd azt állította, hogy védence ösztönösen cselekedett, kizárólag testi sértést, de legfeljebb vétkes gondatlanságot lehet rábizonyítani, utóbbit azonban egy vis major miatt semmisnek kellett tekinteni. Az a tény se számított, hogy a vádlott örökölte az áldozat vagyonát, a Marson lév olajmez ket. Pillanatnyi elmezavart hoztak fel mentségül. A vád képvisel je levetítette a gyilkosság el zményeit. Igaz, az áldozat csak elkábult, nem halt meg az ütést l. De az egész a tengerpart egy félrees részén történt, és amikor a partot elöntötte a dagály... Vis major, sietett elismételni a védelem. A vásznon megint a vádlottat lehetett látni, néhány nappal a gyilkosság el tt, amint az árapálynaptárt böngészi a vegyes hírek képerny jén. Azt is lehetett látni, hogy felkeresi a színhelyet, és egy arra haladó idegent l megkérdezi, hogy sokan járnak-e erre a strandra. - A fenét - válaszolta az idegen -, napnyugta után a kutya se jár erre. Marha hideg van. Bár ahogy elnézem, magának édesmindegy. Abban a hidegben úgyse tud úszni.
Vagyis két vélemény csapott össze: az egyik szerint Actus non Pacit reum, pisi mens sit rea, vagyis "A tettes csakis akkor nevezhet bún snek, ha elméje is bún s" - a másik fél szerint Acta exteriora indicant interiora secreta, azaz: "A bens titkokat küls tettek jelzik", Bizonyos mértékig még mindig érvényben voltak a latin jog alapigazságai. Az ember múltja szentnek és sérthetetlennek számított, feltéve - és itt jön a csavarás -, ha az illató polgárjogot nyert. Akit viszont f benjáró b nnel vádoltak, attól automatikusan megvonták a polgárjogot, és mindaddig nem is kaphatta vissza, amíg ártatlansága be nem bizonyosodott. Ebb l következik, hogy csakis akkor lehetett bizonyítékként felhasználni a múltnyomozás adatait, ha annak közvetlen kapcsolata volt a b nténnyel. A közpolgár személyes szabadságjogaihoz tartozott az is, hogy nem lehetett nyomozást folytatni ellene. Hacsak - itt is volt kiskapu -, hacsak nem követett el komoly b nt; az el került bizonyítékokat azonban csak a már kit zött vádpontok alátámasztására lehetett felhasználni. Volt persze számos kibúvó itt is, de - legalábbis elméletben - mindaddig, amíg az ember a törvény szabta határokon belül maradt, nem kellett tartania a nyomozóhatóságoktól. Most azonban egy valódi b nöz ült a vádlottak padján, ezért felnyitották a múltját. Az ügyész levetítette azt a képsert, amikor egy vörösessz ke férfi megzsarolta a tettest, ez késztette a gyilkosság elkövetésére, vagyis megvolt az indíték és hamarosan az ítélet is nösnek mondták ki. Az elítéltet könnyek között vezették el. Clay felállt, és kisétált a tárgyalóteremb l. Látszott rajta, hogy gondolkodik. Valóban gondolkodott. Rájött, hogy csak egyetlen mód van arra, hogy megölje Vandermant, és meg is ússza. Magát a tettet, a hozzá vezet utat, a leírt vagy kimondott dolgokat nem tüntetheti el. Elrejteni csakis a saját gondolatait tudja. Márpedig ha nem akarja elárulni magát, úgy kell megölnie Vandermant, hogy tette indokoltnak látszódjon, vagyis el kell tüntetnie a tegnapi, a holnapi, s t a holnaputáni nyomokat is. Most tehát ennyit tudunk, gondolta Clay: azzal segítek a legtöbbet az ügynek, ha úgy látszik, hogy Vanderman halálával veszteség ér, és nem nyerek vele semmit. Ezt valahogy ki kell zsongl rködni. De nem szabad elfelejtenem, hogy pillanatnyilag van egy nyilvánvaló indítékom. El ször is, ellopta t lem Beát. Másodszor: megvert. Vagyis úgy kell alakítanom a dolgokat, hogy látszólag egy szívességet tegyen nekem. Meg kell keresni azt az alkalmat, amikor alaposan kiismerhetem Vandermant, és ráadásul az alkalom normális, logikus és kikezdhetetlen alibit is jelent. Személyi titkár. Valami ilyesmi. A Szem egyel re még a jöv zenéje, csak a tett elkövetése után kezd reprodukálni, de már figyel... Ezt nem szabad elfelejtenem. Most is figyel! Mindegy. Ha vigyázok, egyel re még gondolkozhatok a gyilkosságon. Ezt nem lehet se most, se kés bb eltitkolni. A módszert fokozatosan kell kidolgoznom, de addig is... Elmosolyodott.
Kicsit szorongott, amikor elindult puskát venni, mintha attól félt volna, hogy a Szem ezért egyszer majd egy szemvillanással a nyakára hozza a rend rséget. De addig még hosszú id nek kell eltelnie, s az id múlását csak a dolgok természetes rendjével rövidítheti meg. És végs soron az a Szem már a születése pillanatától kezdve figyel. Így is felfoghatjuk. Szembe mert szállni vele. A gondolatokban a Szem se tud olvasni. Megvette a puskát, aztán egy sötét utcán megvárta Vandermant. De el bb alaposan berúgott. Legalábbis annyira, hogy megtévessze a Szemet. Aztán... -- Jobban vagy? - kérdezte Vanderman, és töltött még egy csésze kávét. Clay a kezébe temette arcát. - Meg rültem - motyogta fátyolos hangon. - Elment az eszem. Jobb, ha most, ha most azonnal átadsz a rend röknek. - Felejtsük el, hogy így végz dött, Clay. Részeg voltál, ennyi az egész. Én meg... szóval én... - Puskát szegezek rád... meg akarlak ölni... és te még ezek után felhozol a lakásodra és... - El se sütötted, Clay. Emlékezz. Nem vagy gyilkos. Az egész az én hibám. Nem kellett volna ilyen durván elbánnom veled - mondta Vanderman, és megint úgy nézett, mint Oroszlánszív Richárd, amikor váratlanul csillogó borostyánk re bukkant. - Semmire se vagyok jó. Tehetségtelen vagyok. Bármibe is kezdek, mindig jön egy hozzád hasonló ember, aki jobban csinálja. Középszer vagyok. - Ugyan, Clay, hagyd már abba. Le vagy törve, ennyi az egész. Hallgass rám. Hamarosan egyenesbe jössz. Segíteni fogok, hogy sikerüljön. Holnap reggel kiagyalunk valamit. Most viszont idd meg a kávédat. - Tudod, Andrew - mondta Clay -, piszok rendes alak vagy. Ezek szerint ez a nemesszív barom bevette, gondolta Clay félálomban. Remek. Mostantól kezdve nem árt vigyázni a Szemre. Mi több, Vanderman kezdeményezett. Ha hagyod, hogy valaki szívességet tegyen, mindjárt a haverod is lesz. Na hát Vanderman még sok sok szívességet fog nekem tenni. S t, mire végzek vele, a kezemben lesz minden alibi, hogy mennyire ragaszkodtam hozzá. Legalábbis annyi, amennyivel a Szem beéri. Lehetséges, hogy mostanáig Clay nem jó irányban bontakoztatta ki képességeit, de ett l kezdve osztályon felüli színvonalon dolgozta ki a gyilkosság legapróbb részleteit is. Ebben az egyben tehetségesnek bizonyult. Mindössze testre szabott feladatra volt szüksége zsenije kibontakoztatásához, no meg egy pártfogóra. Vanderman mindkét követelménynek megfelelt; talán így akart könnyíteni a lelkén, hogy elrabolta Beát. Vanderman igazán nem engedhette meg, hogy akárcsak a becstelenség látszatába keveredjen. Természetesen er snek és könyörtelennek hitte magát, ezért jobb híján azzal magyarázta tettét, hogy szentimentális volt.
Clay azonban tudta, hogy ezzel nem árt vigyázni, mert Vanderman soha nem lágyul el annyira, hogy abból kellemetlensége származzon. Mindenesetre ideg rl volt azzal a tudattal élni, hogy minden lépését egy fürkész , id n túli Szem figyeli. Egy hónappal kés bb, amikor belépett a Vanderman-irodaház el csarnokába, érezte, hogy a testér i visszatükröz finom rezgések beleívódnak a padlóba, az ónixfalakba, ott elraktározódnak, s csak egy gépre várnak, amely egy napon, valamikor a jöv ben, el hívja ket, vagy talán arra az emberre várnak, aki ugyan ebben a városban él, de egyel re mit se tud Sam Clay-r l. Clay az el csarnokon áthaladva beszállt a spirálliftbe, végigd lt a nyugágyon, és miközben a lift villámgyorsan megindult fölfelé a falon belül, tudta, hogy ezek a falak is elraktározzák a képmását, ellopják, mint egy rémregényben... Vanderman személyi titkára fogadta. Clay fesztelenül végigjártatta szemét a csinos és meglehet sen vonzó arcú titkárn n. Mr. Vanderman házon kívül tartózkodik, közölte Miss Wells, de hiszen úgyis háromra és nem kett re beszélték meg a találkozót. Clay belepillantott a noteszébe. Aztán csettintett az ujjával. - Három; igaza van, Miss Wells. Annyira biztos voltam a két órában, hogy meg se néztem. Nem tudja, hamarosan visszajön? Úgy értem, értekezleten vagy házon kívül? - Nincs bent, Mr. Clay - közölte Miss Wells. - De szerintem nem is jön vissza három el tt. Sajnálom. - Megengedi, hogy itt várjam meg? A titkárn sokatmondón mosolygott. - Természetesen. A sztereogépet itt találja, a képeslaptekercsek pedig abban a szekrényben vannak. Ezzel Miss Wells visszaült a munkájához, Clay pedig átfutott egy cikket a holdon term lopótök kezelésér l és igényeir l. Ez mindjárt jó alkalomnak látszott, hogy kifaggassa Miss Wellset, szereti-e a lopótököt. Kiderült, hogy Miss Wells nemigen tudná megmondani, szeretie, ugyanis fogalma se volt err l a fajtáról, de mindenesetre megtört a jég. Ezt hívják koktélismeretségnek, gondolta Clay. Lehet, hogy t rt döftek a szívembe, de mindenesetre magányos vagyok. Nem is az eljegyzés volt a lényeg, hanem hogy mások számára is meggy en szerelmes legyen Miss Wellsbe. A Szem nem alszik. Clay újabban éjszaka is kezdett fölriadni, nyugtalanul hánykolódott, és a mennyezetet nézte. De a sötétség nem akadály egy ilyen gépnek. - Az a kérdés - szólalt meg a szociológus ennél a pontnál --, hogy vajon Clay nem egy közönségnek játszott-e egyfolytában - Úgy érti, nekünk? - Pontosan. Csak úgy eszembe jutott. Maga szerint abszolút természetesen viselkedik? A mérnök elt
dött.
- Szerintem igen. Nincs olyan férfi, aki csak azért vesz feleségül egy lányt, hogy ezáltal könnyebben végrehajthasson egy másik tervet. Végül is a házassággal egy csomó új terhet vesz a vállára. - Viszont Clay még nem vette feleségül Josephine Wellst - ellenkezett a szociológus. Másrészt több száz évvel ezel tt talán igaz volt, hogy a házasság új terhek vállalását jelenti, ma azonban nem. - Egyre jobban dühbe gurult. - Képzeljen el egy társadalmat, amelyben kényszerítették a férfit, hogy válás után támogasson egy tökéletesen egészséges és munkabíró t ! Jó, tudom, ez csak a múlt id k csökevénye, amikor kizárólag a férfiak kerestek, de képzelje el azt a n t, aki hajlandó volt elfogadni az efféle könyöradományt. Teljes visszafejl dés, de ha nekem valaha... A mérnök udvariasan köhintett. - Jó - sóhajtott a szociológus. - Jó... rendben van. Tehát a kérdés az, hogy vajon Clay akkor is eljegyezte volna a n t, ha nincs... - Az eljegyzést föl is lehet bontani. - Tudomásunk szerint ezt még nem bontották fel. Máskülönben tudnánk róla. - Egy normális gondolkodású férfinak eszébe se jutna, hogy elvegyen egy számára közömbös n t, hacsak nincs valami más, sokkal fontosabb indoka - agyalóra csak ennyit állítok. - De Clay vajon normális-e ? - t dött a szociológus. - Lehet, hogy már akkor tudta, hogy egyszer még turkálni fognak a múltjában 7 Észrevette, hogy még a pasziánszban se merte becsapni magát? - És ez mit bizonyít? - Van egy csomó apró dolog, amit az ember nem csinál, ha tudja, hogy figyelik. Ha az ember egyedül van, rengeteg ostoba és kicsinyes dolgot m vel: fölszed egy pennyt az utcán, kiissza a levest a tányérból, tükör el tt illegeti magát. Clay vagy ártatlan, vagy nagyon okos... Nagyon okos volt. Esze ágában se volt, hogy az eljegyzésb l házasság legyen, bár tudta, hogy a házasságból egy komoly el nye származna. Ha álmában fecsegni kezd, a felesége bizonyára megemlítené. Clay már azt fontolgatta, hogy ha nincs más hátra, éjszakára felpeckeli a száját. Aztán rájött, hogy arra sincs biztosíték, hogy mindjárt alsó alkalommal, amikor hallgatója akad, nem fog-e túl sokat kifecsegni álmában. Márpedig ekkora szarvashibát nem követhet el. De végül is nem kötelez , hogy hibázzon. Clay problémája, miután alaposan végiggondolta, egyszer en csak ennyi volt: mi a legbiztosabb módja annak, hogy ne fecsegjen alvás közben ? Ettél kezdve ment minden, mint a karikacsapén: befizetett egy narkohipnotikus kiegészít tanfolyamra, amelyen a nemzetközi kereskedelmi nyelvhasználatot oktatták. A hirdetés szerint a tanfolyamon ébren tanulnak, alvás közben pedig egy gép az ember fülébe ismétli az elsajátított információkat. Beiratkozáskor közölték vele, hogy miel tt a tanfolyam megkezd dne, szerezzen egy analizátort, és készítse el az alvásmélység-grafikonját, hogy a narkohipnózist saját alvásritmusa szerint állíthassák be. Ezt többször egymás után elvégezte,
kés bb havonta egyszer megismételte, s az eredmény kielégít nek látszott. Semmi szükség, hogy éjszakára felpeckelje a száját. Szeretett aludni, feltéve ha nem álmodott. Egy id után nyugtatókat kezdett szedni. Éjszaka legalább nem gyötörte a gondolat, hogy folyton figyelik, a törvény elé idézhetik, s hogy a Szem mindenhatóságát nyíltan soha nem vonhatják kétségbe. De a Szem újabban már álmában is megjelent. Vanderman rendszerszervez ként alkalmazta a vállalatnál. Clay-b l egyszerre apró csavar lett, de ez pillanatnyilag elég volt. Egyel re nem akart újabb szívességeket kérni. Egészen addig, amíg ki nem ismerte teljesen Miss Wells - Josephine volt a keresztneve - munkakörét. Ez pedig beletelt néhány hónapba, de addigra a barátságból mélyebb vonzalom lett. Clay tehát újra munkát kért Vandermantól. Most már pontosított. Nem mondta ki, de valami olyan jelleg munkát kért, ahol elsajátíthatja Miss Wells teend it. Vanderman feltehet en még mindig b nösnek érezte magát Bea miatt; id közben feleségül vette, s az asszony éppen Antarcticán, egy kaszinóban várt rá. Vanderman már indulóban volt, amikor Clay megjelent, ezért gyorsan lefirkantott egy üzenetet, sok sikert kívánt Clay-nek, aztán rohant Antarcticára, hogy minét el bb szabadulhasson a fölösleges lelkifurdalástól. Clay mindjárt kihasználta az alkalmat, és perzsel szavakkal szerelmet vallott Josephine-nek. Amit az újdonsült Mrs. Vandermanról hallott, attól titokban megkönnyebbült. Nem is olyan régen, amikor még beérte annyival, hogy basáskodjanak fölötte, Bea egyre féktelenebb zsarnoksága tetszett volna. De ennek vége; megtanulta, hogy bíznia kell magában, és mind jobban megkedvelte az új helyzetet. Újabban Bea elviselhetetlen lett. Annyi pénze volt, ás akkora szabadságot kapott, hogy megárthatott neki. Clay mostanában olyan pletykákat hallott róla, hogy titokban elmosolyodott. Vandermannak se lehet gyöngyélete. Bea uralkodó típus, de Vanderman se könny fiú. Egy id után Clay közölte munkaadójával, hogy feleségül akarja venni Josephine Wellst. - Azt hiszem, ezzel kvittek vagyunk - mondta. - Te elvetted Beát, én viszont Josie-t. Na várjunk csak - szólalt meg Vanderman. - Remélem, nem azt akarod... - A menyasszonyom a te titkárn d. Ennyi az egész. Josie és én szeretjük egymást. Aztán óvatosan tódított tovább. Vandermant könnyebb volt becsapni, mint a Szemet, a képzett technikusokat és a törvényszéki szociológusokat. Clay mostanában gyakran gondolt a középkori festményeken látható hatalmas szemre, ami annak idején valami meghatározhatatlan szomorúságot váltott ki bel le, bár arra már nem emlékezett, hogy miért. Végül is mit tehetett Vanderman? intézte el Clay újabb emelkedését. Az örök lelkiismeretes Josephine megígérte. hogy még egy darabig besegít, amíg egyenesbe jönnek a hivatali dolgokkal, de a dolgok valahogyan soha nem akartak egyenesbe jönni. Clay kínosan vigyázott rá, hogy Josephine-nek mindig maradjon elég tennivalója. Nem kellett
volna például hazavinnie a munkát, de hazavitte, és mivel Clay egyre gyakrabban bekukkantott hozzá, lassanként t is belevonta. Clay a benti munkája során, no meg a narkohipnotikus tanfolyamon már beletanult az efféle ravasz szervezési problémákba. Vanderman cégét a magas fokú szakosodás jellemezte - az egész bolygót behálózta export- és importügyleteivel, de nem feledkezhetett meg a speciális csoportokról, az idényjelleg trendekr l, a szektás ünnepekr l sem, egyszóval Josephine két lábon járó el jegyzési naptár volt, és napi munkája soha nem ért véget a munkaid lejártakor. Bizonytalan id re elhalasztották az esküv t. Clay - a t le telhet természetességgel féltékenykedni kezdett a lány munkájára, pedig Josephine megígérte, hogy hamarosan otthagyja az állást. Ám egy este olyan sokáig maradt bent, hogy Clay nem bírta tovább várni, elment egy gond be, és alaposan berúgott. Aznap este éppen esett. Clay annyira leitta magát, hogy fedetlen fejjel ment hazáig a szemerkél es ben, otthon pedig a csuromvizes ruhában rögtön elaludt. Sikerült összeszednie egy influenzát. És mire felépült, Josephine kapta meg. Ilyen körülmények között nem maradt más hátra, mint hogy - id legesen - Clay vegye át menyasszonya munkáját. Azon a héten különben is bolondokháza volt a hivatalban, és csak Clay ismerte ki magát benne. Ez a megoldás rengeteg kellemetlenségt l kímélte meg Vandermant, és mire minden megoldódott, már Clay volt Vanderman személyi titkára, Josephine pedig csak kisegít lett. - Szeretnék többet is tudni Vandermanról - mondta Clay Josephine-nek. -- Nyilván van egy csomó szokása, gyengéje, amiket nem ért észben tartani. Nem szívesen rendelnék ebédre füstölt nyelvet, ha egyszer csak kiderül, hogy kiütést kap t le. És mi a hobbija ? De a Szem miatt nem akarta túl er szakosan kifaggatni Josephine-t. Még mindig nyugtatókkal aludt. A szociológus megdörzsölte a homlokát. - Tartsunk egy kis szünetet - javasolta. - Egyáltalán, miért akarhat egy fickó embert ölni ? Így vagy úgy, de nyerni akar rajta. - Szerintem csak részben. Mert öntudatlanul arra is vágyik, hogy megbüntessék - rendszerint valami más vétkéért. Ezért tulajdonítanak olyan nagy jelent séget a véletlennek. Gondolt már valaha arra, mi lesz azzal a gyilkossal, aki b nösnek érzi magát, de a törvény mégsem büntette meg? Rohadt egy élet vár rá - véletlenül egy gyorshajtó elé léphet; fejbe kólintja magát egy baltával, persze ezt is véletlenül; véletlenül megérintene egy magasfeszültség vezetéket... - A lelkiismeretre gondol? - Réges-régen az emberek azt hitték, hogy isten az égben ül, kezében egy messzelátó, és látja mindazt, amit odalenn csinálnak. A középkorban - mármint az els középkorban valóban nagyon óvatosan éltek az emberek. Aztán jött a hitetlenség kora, amikor semmiben se tudtak igazán hinni, és végül jött ez. - Fejével a vászon felé bökött. - Az univerzális emlékezet. Mondhatjuk úgy is, hogy az univerzális társadalmi lelkiismeret tárgyiasult formája. A mindenható tudomány voltaképpen ugyanaz, mint a középkori Isten-kép.
- A mindentudás persze nem jelent mindenek fölött való hatalmat is. - Mond valamit. Mindent egybevetve, Clay másfél éven keresztül számolt a Szemmel. Miel tt mondott vagy tett valamit, eszébe jutott a Szem, és gyorsan végiggondolta, hogy vajon nem most fedi-e fel indítékát az ítélkez utókor el tt. Volt persze, mert kellett lennie Fülnek is, de ez már túl abszurdnak hatott. Ki tudna elképzelni egy hatalmas, testetlen fület a falon, mint egy dísztányért? Mindenesetre amit mondott, éppolyan fontos bizonyítéknak számít majd egyszer, mint amit tett. Sam Clay tehát valóban nagyon óvatos volt, és pont úgy viselkedett, mint a zsarnok császár felesége. Nem akart szembeszállni a hatalommal, ezért inkább megkerülte. Vanderman egyébként túltett valamennyi zsarnokel djén, de mostanában a felesége se volt a feddhetetlenség mintaképe. Túl sok pénz került a keze közé. Másrészt túlságosan er szakosnak találta férjét, ami sehogyan se volt ínyére. A házasságkötéssel Bea szerette volna átvenni a vezetést, s amikor ez nem így történt, az asszony fellázadt; ezzel vége is szakadt a szépen indult szerelmi románcnak. Vandermannak egyre kevesebb ideje jutott Beára. Elfoglaltságai az id el rehaladtával csak n ttek, olyannyira, hogy az utóbbi napokban ideje javát a munka emésztette fel. Clay persze ebb l is hasznot húzott. Belevétette magát az új feladatokba, és Vanderman nem fukarkodott a dicsérettel. Hosszú éjszakákat töltött az íróasztal mellett; megszállottként tervezett és szervezett, mintha abban reménykedett volna, hogy Vanderman végül maga mellé veszi teljes jogú partnernek. Mi több, Josephine-nek meg is említette a lehet séget. Nem árt, gondolta, ha a Szem ezt is rögzíti. Id közben megállapodtak az esküv napjában, Clay azonban a házasságkötésig még lépni akart; esze ágában se volt belecsöppenni egy érdekházasságba, és tudta, hogy ha túl van a gyilkosságon, nem lesz szükség az esküv re sem. A korbács beszerzése igen nagy körültekintést igényelt. Vanderman mostanában sokat szöszmötölt. Beszéd közben szerette, ha a kezében van valami. Rendszerint egy kristály papírnehezékkel játszott, amelyben belül minivihar dúlt, s t, ha megrázták, még villámlott is. Clay oda tette ezt a csodát, ahol Vanderman biztosan leveri és összetöri. Közben puhította a talajt a Callisto-telepieknek, hogy nyélbe üthessék az üzletet, és persze Vanderman asztalára kerüljön az ostor. A bennszülöttek büszkék voltak b r- és ezüstmunkákra, és minden sikeres üzletet egy kis ajándékkal pecsételtek meg. Ez alkalommal egy összegöngyölt, csinos minikorbács került az asztalra, amelyre rávésték Vanderman nevének kezd bet it, s amely mostantól papírnehezék lesz, kivéve ha Vanderman beszélni kezd, mert akkor felveszi, és babrál vele. A másik fegyver, amelyre Claynek ugyancsak szüksége volt, már ott feküdt az asztalon: az antik papírvágó kés, régebbi nevén sebészszike, A Szem miatt Clay soha nem nézett rá túl sokáig. Végre megérkezett a másik korbács. Clay szórakozottan az asztalra lökte, és úgy tett, mint aki meg is feledkezett róla. Ez is mintapéldány volt, az alaszkai flagellánsok használták valami vallási ceremóniához, de a tudomány felfigyelt az önostorozók által régóta használt fájdalomcsillapítóra. Clay persze rögtön megszerezte ezt az üzletet is. Nem volt ebben semmi gyanús; a cég tetemes haszonnak nézett elébe. Tegyük még hozzá, hogy Vanderman év végére százalékos jutalékot ígért Claynek minden nyélbe ütött üzlet után. Mostanra egész szép pénz összejött bel le. December volt; másfél év telt el azóta, hogy Clay el ször rádöbbent: a Szem minden lépését nyomon követi.
Elégedett volt magával. Szedte ugyan a nyugtatókat, mert id nként kiverte a víz, de attól még igazán messze volt, hogy idegösszeroppanást kapjon. Feszült idegállapotban készült a gyilkosságra, de annyira már megedz dött, hogy ne kövessen el hibát. Folyton maga el tt látta a Szemet, a falban, a mennyezeten, az égen, akárhová ment. Egyedül ez látszott a legbiztonságosabb módszernek. De most már hamarosan bosszút állhat ezért a szenvedésért is. Sietnie kell; ekkora idegfeszültségben nem lehet a végtelenségig élni. Maradt még néhány részletkérdés. Óvatosan úgy rendezte - egy kis képzavarral azt mondhatnánk: a Szem füle hallatára -, hogy egy sokkal jobb állásajánlatot kapjon egy másik cégt l. Látványosan visszautasította. Aztán egy éjszaka a szükség is úgy hozta, hogy Clay logikusnak látszó elhatározással elmehetett Vanderman fakására. Vanderman nem volt otthon. Bea azonban igen. Bea el leg csúnyán összeveszett a férjével. Mi több, az asszony ivott is. (Clayt persze nem érte váratlanul, pontosan így tervezte el.) Ha nem úgy megy minden, ahogy eltervezte, újra próbálkozott volna - akár harmadszor is -, de ezek szerint nem lesz rá szükség. Clay a kelleténél kicsit udvariasabb volt. Talán túl kedves is; mindenesetre Bea, a tehetséges akarnokpalánta cseppet se tiltakozott, amikor letértek a kerti ösvényr l. Végül is csak a pénzéért ment hozzá Vandermanhoz, de kiderült, hogy a férje éppúgy szeret diktálni, mint , és nem csodálkozhatunk azon, ha ezúttal a szerelmi románc és a férfiúi alázat nagy lehet ségét látta megcsillanni Clayben. A felvev gép lencséje a falba, egy mutatós reliefbe volt beépítve, de olyan szorgalmasan falta a látnivalókat, hogy Vanderman nemcsak gyanakvó, de féltékeny is lehetett a feleségére. Clay err l a szerkezetr l is tudott. Egy alkalmas pillanatban úgy zuhant a falnak, hogy a készülék összetört. Majd, miután már csak a Szem fürkészett utána, olyan erényes lett, hogy Vanderman csak sajnálhatta, amiért nem látta Clay váratlan pálfordulását. - Figyelj ide, Bea - szólalt meg Clay -, sajnálom, de félreértettél. Ennek semmi értelme. Már nem vagyok szerelmes beléd. Volt id , amikor az voltam, de ez már a múlté. Jobb ha tudod, hogy járok valakivel. - Még mindig szeretsz - mondta Bea részegít határozottsággal. - Mi ketten összetartozunk. - Bea. Kérlek! Nem szívesen mondom ezt, de hálás vagyok Andrew Vandermannak, hogy feleségül vett. Én... nézd, te is megkaptad, amit akartál, én is szeretném a magam útját járni. Maradjunk ennyiben. ''' - Megszoktam, hogy megkapom, amit akarok, Sam. És egyre nehezebben t röm az ellenvéleményt. Különösen ha tudom, hogy neked sz kséged... Még sokáig beszélt, Clay is mondta a magáét - talán keményebb hangot is használt a kelleténél. De mindenképpen tisztázni akarta - a Szem el tt -, hogy többé nem féltékeny Vandermanra.
Ez pedig tökéletesen sikerült. Másnap reggel Vanderman el tt érkezett az irodába, és takarítás közben felfedezte, hogy a rájakorbács még mindig dobozban van. - Hohó! - mondta, és csettintett; a Szem figyelt, most következett a legkritikusabb fázis. Talán már csak egy óra, és vége. Mostantól a legapróbb lépést is különös figyelemmel kell el készíteni, s attól semmiképpen sem szabad eltérni. A Szem mindenütt ott lesz - szó szerint mindenütt. Kinyitotta a dobozt, kivette a korbácsot, és belépett a bels szentélybe. Olyan hanyagul sikerült Vanderman íróasztalára ejteni, hogy felborult egy tolltartó. Clay mindent visszatett a helyére, a rájakorbácsot az asztal innens szélére tette, a callistói b r- és ezüstcsodát pedig hátulra, félig elrejtve a házi ipari tévé képerny je mögé. Épp csak futó pillantást vetett a papírvágóra, csak addig, amíg megbizonyosodott róla, hogy biztosan ott van-e.
Aztán kiment kávéért. Félórával kés bb visszatért, leemelt egy-két aláírásra váró levelet az állványról, és besétált Vanderman szobájába. Vanderman felnézett az íróasztal mögül. Az elmúlt másfél év alatt kissé megváltozott; öregebbnek látszott, kezdtek elhalványulni nemes vonásai, viszont egyre határozottabban emlékeztetett egy élemedett korú bulldogra. Furcsa, gondolta Clay, hogy nem is olyan régen ez az ember rabolta el a menyasszonyomat, és vert laposra. Csak óvatosan! Ne feledd a Szemet! Nem kellett mást tennie, csak a tervet követni; a dolgok mentek a maguk útján. Vanderman hazatérve bizonyára végignézte a filmeket, már ami megmaradt, mert hogy Clay a falnak zuhant, a tekercs többi része fényt kapott. Vanderman láthatóan már arra sem számított, hogy Clay ma reggel be mer jönni. De hogy ez a tet még barátságosan vigyorogjon, át merjen sétálni a szobán, és le merészelje tenni a leveleket az asztalára... ! Clay bekalkulálta Vanderman ingerlékenységét is; ez az egy tulajdonsága nem változott a hónapok alatt. Amikor belépett, Vanderman csak ült az asztalnál, sötét gondolatok kerget zhettek a fejében, aztán - pontosan a tervek szerint - fölemelte a korbácsot, és babrálni kezdett vele. Csakhogy ezúttal a rájakorbács került a keze ügyébe. - Jó reggelt! - köszöntötte sugárzó arccal Clay megrökönyödött munkaadóját. Vanderman nem viszonozta a vigyorgást. - Már vártalak, hogy feladhassam a kirgiz kovarkészít k levelét. Szerinted találunk piacot erre a kétezer díszített kürtre? Ebben a pillanatban Vanderman felhördült, talpra ugrott, meglódította az ostort, és Clay arcába csapott vele. A rájaostornál talán nincs is fájdalmasabb dolog. Clay hátratántorodott. Nem tudta, hogy ennyire fáj. Az ütéstót egy pillanatra elvesztette a fejét, és minden más megfontolást kiszorított a vak düh.
Ne feledd a Szemet! Ez észre térítette. Több tucat jól képzett nyomozó nézi, hogy mit csinál ezekben a percekben. Mintha egy nyitott színpadon állna, elszánt néz k vennék körül, akik megjegyzik arcának minden változásét, az izmok játékát, még a gyorsuló vagy lassuló lélegzetét is, Még egy perc, és Vanderman halott-de Sam Clay akkor sem lesz egyedül. Láthatatlan közönség figyeli a jöv l hideg, ridegen számot vet aggyal. Mer csak egy teend je van, és vége. Rajta - csak óvatosan, óvatosan ! -, mert figyelnek. Az id megállt. Mindjárt vége. Az egész valahogy nagyon különös volt. Gondolatban annyiszor végigvette már a következ tennivalókat, hogy keze utasítások nélkül is tudta a dolgát. Hátratántorodott az ütést l, lassan visszanyerte egyensúlyát, vérben forgó szemekkel rámeredt Vandermanra, majd az asztalon virító papírvágó késen akadt meg a tekintete; nekigyürk zött, hogy odaugorjon. Küls szemlél valóban csak ennyit láthatott. Sam Clay közben azonban egészen más bels , lelki folyamatokon ment keresztül. Mindjárt vége. De mihez kezd utána? A bels , a lelki gyilkos megdermedt a rémülett l és a meglepetést l, amikor belepillantott az el tte álló, tökéletesen üres jöv be. Ennél a pillanatnál soha nem jutott tovább. Vanderman halálán kívül nem volt más célja életének. De most - nem volt más ellensége sem, csak Vanderman. Ha Vanderman halott, mire tegye fel az életét? Min dolgozzon tovább? Persze az állást is elveszti. Pedig szerette a munkáját. Hirtelen belényilallt, hogy mennyire szerette. Jól ment. El ször talált olyan munkát, ami valóban jól ment. Nem lehet másfél évet leélni egy új környezetben anélkül, hogy ne jelenjenek meg új célok az ember életében. A változás észrevétlenül ment végbe. Jó rendszerszervez nek bizonyult; ekkor jött rá, hogy még sikeres ember is lehet bel le. Nem kellett megölnie Vandermant, hogy ezt bebizonyítsa magának. S t, be is bizonyította, anélkül hogy gyilkosságot követett volna el. Ebben a megdermedt pillanatban Clay Vanderman vörös arcára nézett, és Beára gondolt, meg Vandermanra, mindarra, amit id közben megtudott róla - és nem akart gyilkos lenni. Nem akarta, hogy Vanderman meghaljon. Nem akarta Beát. Már a gondolatára is beteg lett. Talán mert id közben megváltozott, kezdeményez lett a régi, mindenbe beletör Clay helyeit. Nem volt szüksége többé Beára, nem akart több basáskodó t. Önmaga is tudott dönteni. Ha mostanában választana, valószín leg egy Josephineféle lány mellett kötne ki...
Josephine. Lelki szemei el tt hirtelen megjelent a lány arca, és ett l valami jóles érzés fogta el. Látta Josephine lágy vonásait, csinos alakját, szinte érezte, hogy a lány mennyire csodálja Sam Clayt, a sikeres üzletembert, a Vanderman cég fiatal, egyre emelked importfelel sét. Nézte Josephine-t, akit hamarosan feleségül vesz - igen, feleségül fog venni. Szerette. Szerette a munkáját. Pontosan oda jutott, ahova el akart érni. Tökéletesen sikerült - legalábbis harminc másodperccel ezel ttig. De harminc másodperc hosszú id . Fél perc alatt sok minden történhet. Valóban sok minden történt. Vanderman újra közeledett felé, megint felemelkedett az ostor. Clay görcsbe rándulva várta, hogy másodszor is végigszántson arcán a perzsel fájdalom. Ha el tudná kapni Vanderman öklét, miel tt az újra lecsapna - ha elég gyorsan tudna beszélni... Ismét kiült arcára az alamuszi mosoly. Valahogy ez is hozzátartozott az eseményekhez, pontosan maga se tudta, miért. Hosszú hónapokig folytatott könyörtelen gyakorlás alatt idegz dött belé minden mozdulat, s most már csak a reflexek dolgoztak helyette. A teste már mozdult is. Mindaz, amit közben végiggondolt, olyan gyorsan lepörgött, hogy az egymást követ mozdulatok egy pillanatra sem szakadtak meg. A teste tudta, mit kell tennie, és már tette is a dolgát. El relendült az asztal és a kés felé; és Clay nem tudta megakadályozni. Mindez már korábban megtörtént. A fejében, mert Sam Clay az elmúlt másfél év alatt csak a gondolataiban érezhette igazán biztonságban magát. Kényszerítette magát, hogy ügyeljen a Szemre, amely minden látható mozdulatát figyeli. Minden mozdulatot el re eltervezett, és azt gyakorolta, hogy csakis a kell pillanatban cselekedjen. Másfél év alatt szinte egyszer sem engedhette meg, hogy az ösztöneire hallgasson. Csak akkor volt biztonságban, ha a tervet követte. S a belenevelés túl jól sikerült. Valami hiba történt. Nem ezt akarta. Még mindig félt, gyönge volt, kimerült... Az asztalnak tántorodott, megragadta a papírvágó kést, és tudva, hogy kudarcot vallott, Vanderman szívébe döfte. - Ravasz ügy - mondta a törvényszéki szociológus a mérnöknek. - Nagyon ravasz. - Újra levetítsem? - Nem, most ne. Szeretném végiggondolni. Clay... az a másik cég, amelyik munkát ajánlott... Persze id közben visszavonták az ajánlatukat. Igen, emlékszem, kényesek az alkalmazottaik erkölcsére. Biztosítás vagy valami ilyesmi. Nem is tudom. Indíték. Nem értem Clay indítékát. A szociológus megint a mérnökre nézett. - Másfél évvel ezel tt még volt egy indítéka - mondta a mérnök. - De egy héttel ezel tt csak veszthetett a b ntényen, nyerni nem nyert semmit. Elvesztette a munkáját, a nyereségrészesedését, látni se akarja többé Mrs. Vandermant, az meg, hogy egyszer Vanderman laposra verte... ugyan már.
- Nono, emlékezzen csak, egyszer le akarta l ni Vandermant. Még akkor is, ha csak az italtól érezte olyan er snek magát. De valami nem stimmel. Clay kicsit túl óvatosan kerülte a gonoszságnak még a látszatát is. A fene egye meg, nem tudok rájönni, hogy miért. - Mi lenne, ha még messzebbr l kezdenénk nyomozni az életét? Csak négyéves korig jutottunk. - A korábbi évekb l, szerintem, semmit se tudnánk hasznosítani. Nyilvánvaló, hogy félt az apjától, és gy lölte is. Tipikus, alapvet lelki kapcsolat. Számára az apja jelenti a judíciumot. Attól tartok, hogy Sam Clay hamarosan szabad lesz, mint a madár. - De ha maga szerint nem teljesen tiszta a képlet... - Nincs hozzá kell bizonyítékunk - felelte a szociológus. A házi képerny n egy arc jelent meg. A hangja lágyan csengett a hangszóróban. - Nem, még nem kaptam rá választ. Most? Rendben van. Beugrom. A szociológus felállt. - Az államügyész akar beszélni velem. Nem nagyon bízom benne. Félek, hogy az állam elejti ezt az ügyet is. Ez a baj, ha küls tettek alapján ítéljük meg a bens titkokat... Nem folytatta. A fejét csóválva kiment, otthagyta a mérnököt, aki t dve a vászonra nézett. De öt percen belül már más munkára osztották be - az intézet emberhiánnyal küzdött -, és egy héten keresztül nem volt alkalma, hogy a saját feje után folytassa a nyomozást. Addigra viszont már semmi értelme se volt. Egy héttel kés bb Sam Clayt felmentették; szabad emberként hagyhatta el a tárgyalótermet. A bejáratnál Bea Vanderman várta. Feketébe öltözött, de a szíve láthatóan nem osztotta a gyászt. - Sam ! - kiáltott. Clay ránézett. Még kába volt. Vége. Minden pontosan a tervek szerint történt. Mostantól kezdve senki sem figyeli. A Szem lecsukódott. A láthatatlan közönség kiváltotta kabátját, kalapját, és elhagyta Sam Clay magánéletének színházát. Mától kezdve azt tehet, pontosan azt mondhat, amit akar, többé nem feszélyezi, nem korlátozza a mindenütt jelenlev Szem. Újra cselekedhet ösztönösen. Sikerült kifogni a társadalmon. Kifogni a Szemen, a technika glóriájával övezett törvényszolgákon. És mindezt csak magának, Sam Claynek, a magánzónak köszönheti. Csodálatos dolog volt, és nem értette, miért érzi, hogy kiürült az élete. Buta pillanat volt, közvetlenül a gyilkosság el tt. A könyörületesség pillanata. Mondják, hogy jó néhány fontos döntés határán ugyanilyen eszeveszett visszakozás keríti hatalmába '' az embert - például közvetlenül a házasság el tt. Vagy - mi is volt az? Volt még egy alkalom, amelyr l annyiszor hallott. Hirtelen nem jutott eszébe. Aztán már tudta. Az esküv t megel óra - és az öngyilkosságot követ pillanat. Miután meghúzza az ember a ravaszt, vagy leugrik
a hídról. A dühödt visszakozás pillanata, amikor képes lenne bármit megtenni, hogy megmásítsa a megváltozhatatlant. Csakhogy akkor már semmit sem tehet. Kés . Megtörtént a baj. Nos, 6 is ostoba volt. Szerencsére túl késón akart visszakozni. Teste átvette az uralmat, és kényszerítette, hogy végrehajtsa mindazt, amit oly sokáig gyakorolt. Az állás pedig nem érdekes. Talál másikat. Bebizonyította magának, hogy tehetséges. Ha a Szemen ki tudott fogni, nincs olyan munka, amit el ne tudna végezni. A baj csak az, hogy senki se tudja, mennyire jól dolgozik. Mert hogy is tudná bebizonyítani csavaros észjárását? Bosszantotta, hogy egy fél életet leélt, tele kudarccal, soha senki nem bízott benne, és egyszer csak ilyen ragyogó sikert ért el. Vajon hányan próbálkoztak, és vallottak kudarcot ott, ahol is megpróbált gy zni, és neki sikerült. Gazdag, sikeres, nagyszer koponyák tették kockára az életüket, és a végs vizsgán, amikor a Szem el tt kellett felelni tettükért, valamennyien elbuktak. A. világon egyedül Sam Claynek sikerült megállni a helyét - de ezért soha senkit l se számíthat elismerésre. ...nem fognak elítélni - hallotta messzir l Bea öntelt hangját. Clay Bea felé hunyorított. - Hogyan? - Mondom, boldog vagyok, hogy szabad vagy, drágám. Tudtam, hogy nem fognak elítélni. A kezdet kezdetén tudtam. - Rámosolygott, és Claynek most el ször t nt úgy, hogy egy kicsit Bea is kezd hasonlítani a bulldogokra. Talán az alsó állkapcsa miatt. Annyira el reugrott, hogy össze se tudja tisztességesen zárni a fogait. Clay hirtelen kíváncsi lett rá. Aztán mégse kérdezte meg. - Tudtad, igazán tudtad? - kérdezte. Bea a karját szorongatta. Ilyen közelr l valóban visszataszító volt az alsó állkapcsa. Különös, gondolta Clay, hogy ezt idáig észre se vettem. Azt se, hogy a súlyos szempillák mögött milyen pici a szeme. Milyen közönséges. - Menjünk valahova, ahol egyedül lehetünk-duruzsolta Bea, és közben e! nem engedte volna a karját. - Annyi mindenr l kell beszélnünk. - Itt is egyedül vagyunk- mondta Clay, és egy pillanatra az eredeti gondolataira terelte a beszélgetést. - Senki se figyel bennünket. - Felnézett az égre, aztán le a mozaikpadlóra. Mély lélegzetet vett, és lassan eresztette ki a leveg t. - Senki - ismételte. - Itt a kocsim. Elmehetnénk... - Sajnálom, Bea. - Mit? - Dolgom van. - Hagyd a fenébe! Nem érted, hogy mostantól mindketten szabadok vagyunk? Claynek szörny sejtése támadt, hogy alighanem tudja, mire gondol Bea. - Várjunk csak - mondta, mert ez látszott a leggyorsabb befejezésnek. - Megöltem a férjedet, Bea. Ezt ne felejtsd el. - Felmentettek. Önvédelem volt. Ezt a bíróság mondta, nem én.
- Fenét... - Kis szünetet tartott, felpillantott a bíróság magas falaira, aztán sután, szárazon felnevetett. Rendben van; többé nincs Szem. Soha többé. Senki sem figyeli. - Nem szabad b nösnek érezned magad, még belül sem - mondta határozottan Bea. Nem a te hibád. Egész egyszer en nem a te hibád. Ezt jegyezd meg. Másképp nem is tudtad volna megölni Andrew-t, csak véletlenül sikerülhetett, Sam, egyszóval... - Hogyan? Ezt hogy érted? - No de hiszen te is tudod. A vád képvisel je folyton rád akarta bizonyítani. hogy te elejét l kezdve azon mesterkedtél, hogy elteszed láb alól Andrew-t, de úgy látom, a végén '' még magad is elhiszed. Pedig ismerlek, Sam. Te nem tudnál kitervelni ilyesmit, és még ha igen, akkor se sikerülne. A félmosoly elt nt. - Gondolod ? Bea mélyen a szemébe nézett. - Nem tudnád véghezvinni - mondta Bea. - Mindketten tudjuk, hogy Andrew jobb anyagból készült. Okosabb volt, mintsem hogy bárminek is bed lt volna... - Bárminek, amit egy ilyen senkiházi, másodosztályú gengszter, mint én, kitervelhetett volna ? - Clay nagyot nyelt. A szája elkeskenyedett. - Még te is; micsoda ötlet ! Szerinted az lesz a legjobb, ha most e közepes tehetsége Sam Clay és Bea Vanderman összefog ? - Hagyd már abba - mondta Bea, és belekarolt Claybe. Clay még egy pillanatig húzódozott. Aztán mogorva arccal visszanézett a bíróság épületére, és követte Beát a kocsihoz. A mérnök végre kapott egy kis szabad id t. Csak most jutott hozzá, hogy Sam Clay gyerekkorát is végigtanulmányozza. Pusztán elméleti érdekl dés volt ez, de szerette kielégíteni a kíváncsiságát. Újra visszament a sötét kamráig, ahová a négyéves Clayt bezárták, és ultraibolya sugárral megvilágította a képet. Sam a sarokban kuporgott, hangtalanul sírt, és ijedt arccal a legfels polcot nézte. A mérnök nem tudta, mi van a polcon. Továbbra is a kamrát hagyta a vásznon, de gyorsan visszaszaladt az id ben. A kamrát gyakran kinyitották meg becsukták, Sam Clayt gyakran bezárták büntetésbál, de a fels polcról semmi sem derült ki, míg csak... Éppen visszafelé pörögtek a képek. Egy asszony felnyúlt a polcra, levett onnan valamit, kihátrált a kamrából, be Sam Clay hálószobájába, egész az ajtó melletti falig. Ez valahogy szokatlannak látszott, mert rendszerint Sam apja volt a kamra felügyel je.
Az asszony felakasztott egy bekeretezett képet, amin egy rben lebeg hatalmas szem látszott. Valami felirat is volt alatta. A mérnök kibet zte: ISTEN SZEME ENGEM IS LÁT. Folytatta a nyomozást. Hamarosan éjszaka lett. A gyerek ágyban volt, de a félelemt l elkerekedett szemmel felült. Egy férfi léptei hallatszottak a lépcs fel l. A nyomozószem el tt nem maradhatott titok a legbens bb gondolatokon kívül. A férfi Sam apja volt, aki felosont, hogy megbüntesse Samet valami korábban elkövetett gyerekes csínyért. A hold fénye a falra vet dött, amely az apa közeled lépteit l remegni kezdett, s vele együtt remegett a bekeretezett Szem is. A kisfiú láthatóan minden erejét összeszedte. Gyanakvó, alamuszi, tétova félmosoly jelent meg a szája körül. Azért is mosolyogni fog, történjék bármi. Akkor is mosolyogni fog, amikor vége lesz, hogy az apja is lássa, a Szem is, és mindenki tudja meg, hogy nem adta be a derekát, Nem... nem... Az ajtó kinyílt. Nem bírta tovább. A mosoly lefoszlott arcáról, és elt nt. - Mi baja lehetett? - töprengett a mérnök. A szociológus vállat vont. - Maga is láthatta: Sam Clay soha nem n tt fel igazán. Törvényszer , hogy a fiúk életében van egy korszak, amikor az apjukkal rivalizálnak. Kés bb ez rendszerint átalakul, szublimálódik: a gyerek feln , és így vagy úgy, de gy z. De Sam Clay nem gy zött. Gyanítom, hogy nagyon korán kifejl dött benne egy kivetített lelkiismeret. Amely részben az apját szimbolizálta, részben Istent, a mi Szemünket vagy a társadalmat - mindazt, ami átveszi az oltalmazó és büntet apa szerepét. - Csakhogy ez még mindig nem bizonyíték. - De Sam Clay esetében nincs is szükségünk bizonyítékra. Ami persze nem jelenti azt, hogy megmenekült. Mindig is félt elfogadni a feln ttséggel járó felel sséget. Soha nem mert belevágni egy erejéhez mért feladatba. Attól félt, hogy ha sikerül, a szimbolikus Szem képen törli, Gyerekkorában az egész problémát megoldhatta volna azzal. hogy sípcsonton rúgja az apját. Biztos, hogy nehéz helyzetben volt, de azért megpróbálhatta volna bebizonyítani, hogy egyéniség. Túl sokáig halogatta, Aztán meg dacolt ugyan a b nre csábtó gondolatokkal, de alapjában véve a b nt mégsem utasította el. Most viszont mér kés . Elmúltak azok az évek, amikor még megváltozhatott volna. Clay problémáját valójában csak egyetlen dolog oldhatta volna meg: ha a gyilkosságért elítélik--de felmentették. Ha elítélik, megmutathatta volna a világnak, hogy visszaütött. Sípcsonton rúgta az apját, nem t nt el arcáról a dacos mosoly, megölte Andrew Vandermant. Elismerés: szerintem erre vágyott egész életében. Vagy valami bizonyítékra, hogy sikerült elismertetnie magát a világgal, Kemény munka lehetett, hogy eltüntesse a nyomokat - ha voltak egyáltalán -, de ez a játék része volt. A gy zelem azonban számára a vereséggel egyenl . A menekülés normális útjai lezárultak el tte. Mindig magán érezhette a Szemet. - Vagyis marad a felmentés? - Változatlanul nincs bizonyítékunk. Ebben a perben az állam veszített. Bár... azt se hiszem, hogy Sam Clay nyert volna, Valaminek történnie kell. - Sóhajtott. - Sajnos kikerülhetetlen.
Látja, els az ítélet. A büntetést úgysem kerülheti el, S az ítéletet réges-rég kimondták Sam Clay fölött. A Paradicsom bárban, az asztal közepén álló ezüst konyakospalack mögül Bea gy lölköd és szerelmes pillantásokat lövellt Clay felé. A bájos pillantást a fényeknek köszönhette. Még a bulldogállkapcsot is sikerült beárnyékolni, és tömött szempillái alatt az apró, közönséges szempár valósággal szépnek látszott. De a gy löletet semmilyen fény nem tudta közömbösíteni. Ahhoz Sam Clay agyába kellett volna hatolni a fénysugaraknak. hogy megváltoztathassák Bea vonásait. Clay Josephine-re gondolt. Még nem jutott d re, mi is legyen a lánnyal. De ha nem is tudta pontosan, mit akar, azt pontosan tudta, hogy mit nem akar. - Neked szükséged van rám, Sam - mondta Bea, miközben teletöltötte a poharát. Meg tudok állni a magam lábán. Nincs szükségem senkire. Bea ezúttal gyengéden nézett rá. És mosolygott, ett l kilátszottak a fogai. Clay röntgennél is világosabban látta, hogy ha Bea becsukja a száját, a fels állkapcsa jóval beljebb lesz, mint az alsó. iszonyatos er van az ilyen szájberendezésben. Most a nyakára tévedt a tekintete, és rögtön megállapította, hogy vaskos; Bea egyel re csak alkalmas helyet keres, szeretne minél el nyösebb pozíciót választani, hogy aztán rávesse magát, és a bulldogpofájával újra beleakaszkodhasson az életébe. - Nézd. hamarosan feleségül veszem Josephine-t - szólalt meg Clay. - Ugyan márt Te aztán igazán nem illesz Josephine-hez. Ismerem azt a lányt, Sam. Egy ideig talán el tudod hitetni vele, hogy rámen s pasas vagy. De el bb-utóbb úgyis rájön az igazságra. és attól kezdve boldogtalanok lennétek. Sam, drágám, neked rám van szükséged. Te nem is tudod, mit akarsz. Gondolj csak bele, micsoda z rzavar lett abból, ha a saját lábadon akartál megállni. Ugyan, Sam, hagyd már abba ezt az ostoba színlelést. Tudod jól, hogy a tervezés soha nem volt er sséged. Akkor már... Mi baj, Sam? Clay hirtelen kitör nevetése mindkett jüket meglepte. Próbált válaszolni Beának, de szavai nevetésbe fulladtak. Hátravetette magát a székben, rázkódott a röhögést l, már szinte megfulladt. Olyan közel, olyan kétségbeejt en közel került ahhoz, hogy dicsekvéssel vágjon vissza, ami pedig egy vallomással is felért volna. Csak hogy meggy zze az asszonyt. Hogy fogja már be a száját. Idáig nem is t nt föl, hogy Beának ilyen jó véleménye van róla. De ez az utolsó megjegyzés valóban abszurd ötlet. Nevetséges. Sam Claynek nem er ssége a tervezés! De jólesett, hogy végre kinevethette magát. Hogy nem kellett mindent el re megfontolni. Hosszú hónapok szigorú lemondása után újra azt csinálhatta, ami els nek eszébe jutott. Nem figyelik a jöv l, nem elemzik a nevetés min ségét, és nem állapítják meg, hogy bizony már-már a hisztériával határos ez a kitörés, nem vetik össze minden lehetséges múltbeli alkalommal, amely a mostani röhög görcs mélységét és tartamát magyarázná. Rendben van, hisztérikus röhög görcs volt. Kit érdekel? Azok után, amin keresztülment, igazán rászolgált egy kis kikapcsolódásra. Hiszen annyit kockáztatott, annyi mindent elért -
hogy végül nem nyert semmit, még csak dics séget sem, legfeljebb maga el tt. Valóban nem nyert semmit, kivéve azt, hogy ha akar, hisztérikus röhögésben törhet ki. Tehát nevetett, nevetett és nevetett; hallotta, hogy önfeledten, éles fejhangon nevet, de nem bánta. Mind többen fordultak feléjük. A pincér is kelletlenül végigmérte, készen arra, hogy ha nem hagyja abba, közbelépjen. Bea fölállt, áthajolt az asztal fölött, és a vállánál fogva megrázta. - Sam, mi van veled ! Sam, szedd már össze magad! Mindenki engem néz, Sam! Min nevetsz ? Iszonyatos er feszítéssel legy rte a nevetést. Még mindig nehezen szedte a leveg t, és a fel-felbuggyanó rohamoktól alig tudott megszólalni, de nagy nehezen beszélni kezdett. Talán ezek voltak az els szavak, amelyek a másfél évig tartó szigorú cenzúra után szabadon hagyták el az ajkét. Azt mondta: - Azon nevetek, hogy bolondot csináltam bel led. Mindenkit becsaptam ! Azt hiszed, nem tudtam, mit csinálok? Azt hiszed, nem terveztem meg minden lépést? Tizennyolc hónapomba került, de fondorlatos módon kitervelt gyilkossággal megöltem Andrew Vandermant, és soha senki se tudja rám bizonyítani. - Eszel sen vigyorogni kezdett. - Gondoltam, nem árt, ha tudod - tette hozzá megenyhülve. És csak miután kifújta magát, kezdte érezni azt a hihetetlen, gyönyör séges, és semmihez se hasonlítható, felszabadító érzést, hogy tisztában van vele, mit tett. Beának az arcizma se rándult, amikor ránézett. Üres tekintettel meredt rá. Egy negyed percig tökéletes csendben volt. Claynek olyan érzése támadt, mintha szavai a mennyezetr l visszhangoztak volna, hogy egy percen belül megjelenik a rend rség, és elvonszolja. Pedig szinte suttogva mondta az egészet. Senki sem hallotta, csak Bea. És most végre Bea is megmozdult. Felelni akart, de nem szavak jöttek ki a száján. A bulldogpofa hirtelen eltorzult, és nevetésben tört ki. Clay, miközben hallgatta, érezte, hogy a nagyszer megkönnyebbülés lassan cserbenhagyja. Egyszerre megértette, hogy Bea nem hisz neki. És hogy semmiképpen nem tudja bebizonyítani az igazat. - Ó, te kis buta ! - lihegte Bea, amikor végre meg tudott szólalni. - Egy pillanatig már - már meggy ztél. Majdnem elhittem. Pedig... - A folytatás megint nevetésbe fulladt; a szándékoltan csilingel kacagásra többen odafordultak. Ez az er ltetettség figyelmeztette Clayt, hogy Bea valamire készül. Bea agyában már korábban megszületett a terv. De Clay agya gyorsabban forgott, és egy pillanattal el bb, mint hogy Bea kimondta volna, már tudta, mi az az ötlet, és hogyan akarja beadni. Clay tehát abban a pillanatban, amikor Bea megszólalt, azt mondta: - Feleségül veszem Josephine-t. - Engem veszel feleségül - mondta Bea határozottan. - El kell venned. Te még magadat sem ismered, Sam. Csak én tudom, mi a legjobb neked, és azon leszek, hogy úgy is tegyél. Érted, Sam? A rend rség nem fogja bevenni, hogy csak ostoba hencegés volt az egész. Hinni fognak neked. És, ugye, nem akarod, hogy nekik is elmondjam, amit az el bb meséltél ?
Clay nem látott kiutat, és csöndben Beára nézett. Elképzelni se tudta, hogy egyszer még ilyen kegyetlen választás elé kerül. Mert biztos, hogy Bea se most, se a jöv ben nem fog hinni neki, bárhogy is szeretné meggy zni, a rend rség viszont kétségtelenül elhiszi, tönkretéve ezzel a beleölt id t, energiát, s t magát a gyilkosságot is. Hiszen saját maga vallotta be. Maga véste a falakba, a visszhangos leveg be, s most már csak a jövend láthatatlan közönségre vár a vallomás. Ezúttal senki se figyelt, de Bea egyetlen szavára újratárgyalják az ügyet. Bea egyetlen szavára. Még mindig szótlanul, újra végigmérte Beát, de ezúttal hideg aggyal egy terv kezdett kristályosodni legtitkosabb gondolataiban. Egy pillanatig Sam Clay valóban nagyon fáradtnak érezte magát. Ezalatt próbaképpen elt dött a jöv n. Gondolatban igent mondott Beának, feleségül vette, és már jó ideje együtt élt vele. És látta, hogy milyen élet vár rá. Látta, hogy azok a közönséges, apró szemek folyton figyelik, érezte a könyörtelen harapások nyomát, a zsarnokságot, amely lassan elviselhetetlen lesz, vagy nem is lassan, attól függ en, hogy mennyire hajlandó megalázkodni, és tudta, hogy végül teljesen ki lesz szolgáltatva az asszonynak, Andrew Vanderman özvegyének. El bb vagy utóbb, gondolta magában, úgyis megölném. Meg kell ölnie. Ez a fajta élet egy ilyen n vel, nem az, amit Sam Clay a végtelenségig kibírna. És egyszer már bebizonyította, hogy képes úgy ölni, hogy utána megmeneküljön. De mi lesz Andrew Vanderman halálával? Mert akkor már két ügy terheli a listáját. Egy gyilkosság még elment, kett már sok. Ha Sam Clay felesége meghal, nyomozni kezdenek utána, függetlenül attól, hogyan halt meg. És akire egyszer a gyanú árnyéka vetült, az a törvény szemében mindig gyanús marad. A törvény Szemében. Elkezdenek visszafelé nyomozni. Visszatérnek ehhez a perchez, amikor itt ült, és a halál gondolatát forgatta a fejében. És visszatérnek az öt perccel ezel tti eseményekhez, végighallgatják a hencegését, hogy hogyan ölte meg Vandermant. Egy jó ügyvéd kihúzhatja a csávából. Kijelentheti, hogy egy szó sem igaz az egészb l. Azt is mondhatja, hogy mindössze Bea szavaira akart visszavágni valami ostoba dicsekvéssel. És ezzel talán megúszná, de lehet, hogy nem. Egyértelm en csak a gondolatolvasóval bizonyíthatnák, erre viszont nem kényszeríthetik. De - nem. így nem oldódik meg semmi. Nem ez a kiút számára. Tudta ezt abból is, hogy egyre keservesebben érezte magát. Mindössze egyetlen nagyszer pillanatig vélhette, hogy felszabadult, amikor bevallotta Beának, és attól kezdve mintha minden lefelé tartana. De hát egész id alatt ezért a pillanatért áldozott fel mindent. Nem tudta, mi az, és miért akarja. De felismerte, amikor bekövetkezett. És most újra ez után áhítozott. Vajon igazán csak ennyit ért volna el - hogy er tlennek, tehetetlennek érezze magát? De hisz akkor kudarcot vallott. Nem tudni, miért, de furcsa módon csak nehezen értette meg, hogy kudarcot vallott, hogy Vanderman megölése nem hozott választ semmire. Neki soha semmi nem sikerülhetett. Közepes tehetség , passzív, tehetetlen féreg volt, akit csak Bea tudna kezelni, kordában tartani és elvezetni, végs soron a...
- Mi bajod van, Sam? - aggályoskodott Bea. - Ugye, te is közepes tehetség nek tartasz? Soha nem hiszed el, hogy többre is képes lennék? Ugye, azt gondolod, hogy kizárólag véletlenül ölhettem meg Vandermant? Soha nem fogod elhinni, hogy esetleg szembeszálltam... - Mivel? - kérdezte Bea, miután Clay elhallgatott. Most megint meglepetés csengett Clay hangjában. - De hiszen nem is volt az szembeszállás - mondta lassan. - Csak lapultam és sompolyogtam. Kijátszottam a törvényt. Sötét szemüveget aggattam egy Szemre, mert féltem t le. De - nem szálltam szembe vele. Vagyis... vagyis amit valójában be akartam bizonyítani... Clay felállt. Bea meglep dve, hitetlenkedve nézett rá. - Sam! Mit csinálsz? - kérdezte rekedt hangon. - Valamit bebizonyítok - felelte Clay, aztán alamuszi mosoly ült ki az arcára, és Beáról a mennyezetre nézett. - Most figyelj ! - kiáltott a Szem felé, miközben a konyakospalackkal szétzúzta Bea koponyáját.
BENEDEK MIHÁLY FORDÍTÁSA
C. M. KORNBLUTH : MENETEL MAFLÁK
Némely dolog semmit sem változott. A fazekaskorong ma is fazekaskorong, az agyag meg agyag. Efim Hawkins a Goose-tó mellett építette fel kis m helyét, mert a környéken jó zsíros agyag volt, és a tó partján keskeny, fehér homoksáv. A három krumpliorrú éget kemencét a füzesb l szállított faszénnel m ködtette. A füzes arra is jó volt, hogy az ember nagyokat sétáljon, mialatt az éget kemencék h ltek; ha ugyanis a közelükben maradt, id el tt kinyitotta ket, annyira kíváncsi volt, hogyan égett ki az új forma vagy az új máz, és reccs - az új forma vagy a máz egyenesen a ház mögötti cseréptemet be került, a többi közé. A m helyben, ebben a szerény, zsindelyezett téglakockában, teljes g zzel folyt az üzleti megbeszélés, amikor a Chicago-Los Angeles közötti menetrendszer "rakéta" elsüvített a fejük felett. Irgalmatlan zajt csapott ez a harcos masina, olyan áramvonalas és gyors volt, mint egy barracuda hal a leveg ben. A Marshall Fields áruház árubeszerz je éppen egy literes, fekete mázas vizeskancsót forgatott a kezében, és súlyos, jókép fejével egyetért en bólogatott. - Ez igazán szemrevaló darab - mondta Hawkinsnak meg a saját titkárának, GomezLaplace-nak. - Ebben sok a hogyishíjják, az igazi esztétikai érték. Bizony, ez nagyon szemrevaló.
- Mennyiért adja? - kérdezte a titkár a fazekastól. - Tucatjával csomagolva hét ötven - mondta Hawkins. - A múlt hónapban tizenöt tucatot csináltam. - Naggyon esztétikusak - ismételte a Fields Áruház árubeszerz je. - Mindet megveszem. - Nem hiszem, hogy gy zzük pénzzel, doktor úr- mondta a titkár. - Összesen 1350 dollárunkba kerülne. Vagyis a negyedéves költségvetésb l mindössze 532 dollárunk maradna. És még le kell mennünk East Liverpoolba, hogy olcsó étkészleteket vegyünk. - Étkészleteket? - kérdezte az árubeszerz , és nagy arcára kiült a csodálkozás. - Igen, étkészleteket. Az osztályunkon már két hónapja hiánycikk. Mr. Garvy-Seabright eléggé begurult tegnap miatta. Emlékszik? - Garvy-Seabright, az a pacalfej puritán - mondta megvet en az árubeszerz . -Annak ze sincs az esztétikáról. Miért nem hagyja, hogy a saját osztályomat én vezessem? - Tekintete a Whambozambo Élclap ott hever példányára vet dött, leült tehát, és olvasni kezdte. Miközben az oldalakat forgatta, id nként mély hangon kuncogott és röfögött a meglepetést l. Eközben a fazekas és az árubeszerz titkára zavartalanul megkötötte a szerz dést két tucat egyliteres vizeskancsóra. - Bár vehetnénk többet - mondta a titkár -, de hallhatta, amit mondtam. Nem tudtuk kiszolgálni azokat a vásárlóinkat, akik egyszer étkészleteket kerestek, mert az elmúlt negyedévi pénzt mexikói malacperselyekre költötte, amit egy ugyancsak lelkes import r sózott rá. Az ötödik emelet tele van velük. - Fogadok, csuda esztétikus darabok. - Lila kaktuszok vannak ráfestve. A fazekas összerrázkódott, és megsimította a vizeskancsó mázát. Az árubeszorzó felnézett az újságból, és morogni kezdett: - Hát maguk, gyagyások, még nem fejezték be a fecserészést 7 Mire való egy titkár, ha a részletek terhét sem képes levenni a vállamról, he 7 - Mindent elintéztünk, doktor úr. Mehetünk? Az árubeszerz durcásan morgott, az újságot ledobta a földre, kilépett a m helyb l a zsenyalábokkal burkolt útra, és elsétált egészen az országútig. Autója az aszfalton állt. Mint minden divatos autó, ez is túl alacsony karosszériájú volt, hogy a r zsén átkecmeregjen. Bemászott az autóba, hatalmas szikraözön és dübörgés közepette beindította a motort. - Gomez-Laplace - szólt ki a hangfüggöny alól a fazekas -, lett abból a sugárzási programból valami, amir l akkoriban volt szó, amikor a Sarkon legutóbb ügyeltem?
- Ugyanahhoz a rögeszméhez ragaszkodnak - mondta felh s homlokkal a titkár. - Le állították a mutációt, a kiválasztást, a kiválasztódást, és most már betiltatják a hipnózist is. - Nos, kilenc nap múlva én is beállok a taposómalomba. Most megyek, mert ideje, hogy begyújtsam a kemencéket. Egy új zománcfényt akarok kipróbálni... - Hiányozni fogsz. Én "vakációra" megyek, Denverben vezetem az Új Század M szaki Vállalat tervez irodáját. Kétszáz emeletes hivatali épületet akarnak emelni, és jó, ha valaki azért kéznél van. - Természetesen - mondta savanyú mosollyal Hawkins. Amikor az árubeszerz benyomta a duda gombját, fülsiketít zaj keletkezett. Ugyanakkor hosszú lángcsóva csapott ki az autó h sapkájából; az autó gázturbinával m ködött, és nem volt benne h berendezés. - Jövök már, doktor úr- mondta kedvetlenül a titkár. Bemászott a kocsiba, amely jelent s hang- és fényjelenségek kiadása után elsöpört. A rosszkedv fazekas visszasétált a r zseösvényen, és megszemlélte kih félben lev kemencéit. A faágak között süvölt szél megváltoztatta az összehúzódó samott-téglák nyikorgását és mormogását. Hawkins a kettes számú kemencér l elmélkedett - egy adagnyi fénymázas cserépbögre égett benne, alacsony h fokon. Vajon a leveg okozta a cserép koccanását? Elég jól átjárta a füstös leveg ? Baj származna abból, ha csupán egy pillanatra, közelr l... ? A józan ész tarkón ragadta Hawkinst, és odacibálta a szerszámoskamrához. Felemelte csákányát, és határozott léptekkel felderít útra indult egy dimbes-dombos területre, ahol némi oxidot találhat. Vörösrézb l különösen rosszul állt. A hosszú séta alatt jócskán megizzadt, és kialudt bel le a kívánság, hogy id el tt a kemencébe pillantson. A csákányt találomra az egyik dombba vágta; nagyot koppant egy kiásott kövön. A kövön csaknem olvashatatlan felirat állt: CÁGÓI GYETEM OLÓGIAI LABO
MUNKA KÖZBEN LÉKÉT RIZZÜK A fazekas halkan káromkodott. Titkon azt remélte, a mez l kiderül, hogy egykoron temet volt - lehet ség szerint divatos temetkezési hely -, és a masszív bronz koporsók mára bádoggá és vörösrézzé oxidálódtak. Valami akadhat azért errefelé. Panaszosan mélázva a második domb felé indult és belevágta a csákányát. Az egyik vízmosta tömböt csak körül kellett ásni, máris az árokba d lt; a fazekas boldog volt, hogy megtalálta.
Orrában érezte a keser illatot, és a porban rézsók izgalmas nyomait fedezte fel. A csákány ércesen csengett. Hawkins szuszogva felemelt egy rozsdamentes acéllemezt, ami elég foltos is volt, és szöveg is állt rajta. Úgy t nt, egy rothadó bronzról vált le; a szegecsfejek még rajta voltak a hátulján, amit zöld patina borított. A fazekas kabátujjával letörölte a piszkot a lemezr l, a napfény felé döntötte, és elolvasta a feliratot: A Nemeslelk John Barlow Az egyetemi évkönyvekb l jól ismert Nemeslelk John olyan kihívást jelent, amire a tudomány a mai napig még nem válaszolt: hogyan kell él embert feltámasztani, akit véletlenül mély ájulásba taszítottak. 1988-ban Mr. Barlow, aki jó hír ingatlanközvetít volt Evanstonban, impaktált bölcsességfogának kezelése céljából felkereste fogorvosát. Az orvos engedélyt kért és kapott le, hogy a Cycloparadimethanol-B-7-et, egy új érzéstelenít t használjon, amelyet az egyetemen kísérleteztek ki. Az érzéstelenítés után a fogorvos fúrni kezdett. Szörny séges véletlen folytán a gépben beállt rövidzárlat 60 ciklusos, 220 Volt er sség áramot vezetett a betegbe. (Mrs. Barlow kártérítési pert indított a fogorvos, az egyetem és a fúrógép gyártói ellen; akiket az esküdtszék elmarasztalt.) Mr. Barlow soha nem kelt föl a fogorvosi székb l; mérgezés vagy elektrosokk esetleg mindkett - áldozata lett. A temetkezési vállalkozók, akik balzsamozását végezték, megállapították, hogy bár ügyfelük nem él, teljes bizonyossággal halottnak sem nyilvánítható. Értesítették az egyetemet, és egy sor kimerít vizsgálatot folytattak, köztük olyat, hogy önkénteseknél próbáltak ugyanilyen önkívületi állapotot el idézni. Hét kísértet végz dött halállal, s ezt követ en felhagytak a kísérletezgetéssel. A Nemeslelk John hosszú ideig kiállítási tárgy volt az egyetem múzeumában, ugyancsak jó néhányszor volt az egyetem Kék Torpedó nev rugbycsapatának kabalája. A jó ízlés határait átlépték azonban, amikor a Szigma Delta Khi diákegyletbe belépni szándékozóval a nem túl szigorúan rzött múzeumi üvegszekrényb l ellopatták a Nemeslelk Johnt, és a Rachel Swanson Leánygimnázium zuhanyozójába vitték. 2003. május 22-én az egyetemi igazgató tanács az alábbi utasítást hozta: "Egyöntet szavazással úgy határoztunk, hogy a Nemeslelk John Barlow földi maradványait az egyetemi múzeumból a III. Scott James hadnagyról elnevezett Biológiai Laboratóriumba szállítjuk, ahol egy speciálisan kiképzett üregben lakat alatt fogják rizni. Úgy rendelkezünk, hogy a laboratórium személyzete köteles mindent megtenni annak érdekében, hogy eme földi maradványok minél tovább megmaradjanak, és szakért tudósokon kívül csupán az igazgató tanács írásos engedélyével rendelkez személy juthat a közelébe. Az igazgató tanács vonakodva, a legutóbbi fejlemények hatására teszi ezeket az intézkedéseket, mert a sajtóban megjelent közlemények és képek, enyhén szólva, nem öregbítik az egyetem hírnevét." Ugyan nem vágott a szakmájába, de Hawkins felfogta, mi is történhetett - egy korai és véletlenszer baklövés, amely a Levantman-anesztézia alapjaiba ütközött, amit azóta más
módszerek váltottak fel. A betegek magukhoz térnek a Levantman-sokkból, mindössze egy fecskend nyi sós oldatra van szükség, amit az arcidegbe nyomnak. Nagyon érdekes. No, ami azonban azt a bronzot illeti... A rothadó zöld sókupacra dobta a csákányt, nem számított ellenállásra, és csaknem eltörte a csuklóját. Odalent valami ugyancsak tömör volt. Elkezdte levakarni az oxidokat. Félórányi ásás után leért egy foszforos bronzdarabhoz, egy tönkretehetetlen öntvényhez. A századok során fölbomlott a szerkezete, ezért amikor a csákány élét egy kiemelked pontra illesztette, nagy mennyiség recseg és ropogó barázdát pattintott le róla. Hawkins szerette volna, ha van vele egy régész is, de nem is álmodott arról, hogy visszamegy a m helyéhez, telefonon hív egyet, és megmutatja neki a leletet. Sokoldalú ember volt: maga választotta, hogy szabadidejében agyaggal és zománccal dolgozó m vész, muszájból pedig motorokkal, elektronikával és atommal foglalkozó mérnök, aki közlekedési csomópontokat is tudott tervezni, értett az egyéni és csoportpszichológiához, az építészethez és a szerszámtervezéshez. Nem hívott azonnal szakembert, ha valami olyan került az útjába, amihez nem értett; amúgy is kevés volt bel lük, és mindegyik olyan nagyon elfoglalt volt... Lelete köré árkot ásott, és ekkor kiderült, hogy tulajdonképpen egy tégla alakú bronztömb. ami izgalmasan kongó hangot ad. Az egyik vízszintes oldalról levált egy hosszú, málladozó fémcsík, alatta vörös rozsda volt, amit a tárgy belseje egyszer en felszívott. Légtelenítették, gondolta Hawkins, és nyilvánvalóan volt még egy bels üvegborítása is, ami az évszázadok során elkristályosodott és az els csákánycsapás alatt szétporladt. Azt nem tudta, milyen hatással van a vákuum a Levantman-sokkban szenved betegre; mindazonáltal reménykedett. Pontosan azt sem tudta, mit jelent az, ha valaki ingatlanközvetít , de lehet, hogy van valami köze a fazekassághoz. És mindennek köze lehet az Egyes Számú Feladathoz. Kirántotta a csákányt az árokból, kimászott, és visszaügetett a m helyéhez. Némi keresgélés után talált egy fecskend t, só meg volt a konyhában, egy m anyag dobozban... Az ásatás helyszínén még egy félórát turkált a földben, hogy kiássa azt a részt, ahol a koporsó alsó és fels része összeért. A vasalásokkal nem is kísérletezett; lévágta ket. Hawkins meghosszabbította a csákány teleszkópos nyelét, beállította a kívánt emelési fokozatra, végét a gödörbe mélyesztette, megigazította az alátétet, és nagyot húzott rajta. Az ötödik emelés után látta, hogy az üreges tárgyban egy poros márványszoborra hasonlító valami van. Még tíz emelés után kiderült, hogy a valami a Nemeslelk John Barlow evanstoni ingatlanközvetít pucér teste, amin nem fogott az id . A fazekas az injekciós t fejével kitapintotta az arcideget, és hatvan köbcentit fecskendezett belé. Egy órával kés bb Barlow mellkasa mozogni kezdett. Újabb óra elteltével a fazekas már ideges volt: sikerült vajon? - Mi az hogy! - motyogta Hawkins. Barlow felnyitotta a szemét, mozgolódni kezdett, lenézett, és kezét megfordította a szeme el tt... - Perelni fogok - ordította. - A ruhám! A körmeim ! - Valami szörny gyanú kerítette hatalmába, és megtapogatta tar koponyáját. - A hajam ! - siránkozott. - Kiforgatom minden
fillérjéb l ! A tartozást nem engedik el a bíróságon - nem adtam el a hajam, a ruhám meg a körmeimet! - Visszan nek - mondta nyugodtan Hawkins. - A b re is. Értse meg, hogy ezek a részek nem éltek, és ezért nem maradtak olyan állapotban mint a többi. Attól félek, a ruháira viszont keresztet vethet. - Hol vagyok, az egyetem kórházában ? - kérdezte Barlow. - Telefonálni akarok. Nem, maga telefonáljon. Mondja meg a feleségemnek, hogy jól vagyok. és Sam Immermannak, az ügyvédemnek pedig azt üzenem, hogy azonnal jöjjön. A telefonszáma Greenleaf 7-4022. Au ! - Megpróbált felülni, és rózsaszín b re hozzáért a koporsó belsejéhez, amelyet elborított a kikristályosodott, régi üveg. - Mi a fenét csináltak maguk velem ? Elevenen megf ztek ? Ó, de megfizetnek ezért ! - Ne izguljon, minden rendben - mondta Hawkins, s azt kívánta, bárcsak lenne nála egy kézikönyv, amiben megnézhetné a számára érthetetlen kifejezéseket. - A b re hamarosan kin . Egyébként nem a kórházban van. Ide nézzen! Átnyújtotta Barlow-nak azt a rozsdamentes acéllemezt, ami a koporsóra volt er sítve, Az els , gyanakvó pillantás után a férfi olvasni kezdte. Miután befejezte, óvatosan a gödör szélére helyezte a lemezt, és egy darabig csendben maradt. - Szegény Verna ! - mondta végül. - Arról nem szól az Írás, honnan teremtette el a bírósági költségeket. Maga tud err l esetleg valamit?... - Nem - mondta a keramikus. - Én mindössze annyit tudok, ami ezen a lemezen áll, és azt, hogyan kellett magát feléleszteni. A fogorvos véletlenül olyan érzéstelenít t adott be magának, amit mi Levantman-féle sokkoló altatónak nevezünk. Nagyon er s szer volt; évszázadok óta nem használjuk, mert túl veszélyes. - Évszázadok óta...- töprengett a férfi. - Évszázadok... Lefogadom, hogy Sam jól átverte. Szegény Verna! Mikor is történt ez? Most milyen év van? Hawkins megvonta a vállát. - 7-B-936-nak nevezzük. Nem hiszem, hogy ez segít magán. Nagyon hosszú id be telik, míg ezek a fémek oxidálódnak. - Olyan, mint a filmen - motyogta Barlow. - Ki hitte volna. Szegény Verna ! - B gött és szipogott; Hawkinsnak hirtelen eszébe ötlött, hogy egy lapos szikla alatt találta. A fazekas csaknem dühösen megkérdezte: - Magának hány gyereke volt? - Még egy sincs - szipogta Barlow. - Az alsó feleségem nem akart gyereket. De Verna akar, akart gyereket, de várnunk kell - illetve várni akartunk, míg... -
Természetesen - mondta a fazekas, és valami gyilkos vágyat érzett, hogy elhallgattassa ezt az embert, elküldje a fenébe, és a saját munkája után nézzen. De elfojtotta magában azt az érzést. Itt volt ugyanis a probléma, amin töprengeni kellett; mindig kéznél volt ez a
probléma, amin töprengeni kellett, és ez a nyomorult b megoldani. Hawkins sejtette, hogy tovább kell küldenie.
-
masina talán segíthet
No jöjjön - mondta Hawkins. - Nincs sok id m. Barlow magából teljesen kikelve pillantott rá.
- Hogyan lehet ilyen érzéketlen? Hiszen én emberi lény vagyok, mint... A Los Angeles-Chicago közötti "rakéta" elsüvített a fejük felett, és Barlow félbehagyta a panaszkodást. - Gyönyör ! - sóhajtotta, és szemével követte. - Csodaszép. Kimászott a gödörb l; érdekl dése túlságosan lekötötte, hogy a gyermeki b rén érzett a fájdalommal foglalkozzon. - Végül is - mondta frissen -, mindennek megvan a napos oldala. Sohasem voltam valami nagy olvasó, de ez olyan, mint egy megírt történet. És valami pénzt is csinálhatnék bel le, nemdebár? - Ravasz pillantást vetett Hawkinsra. - Magának pénzre van szüksége? - kérdezte a fazekas. - Tessék. - Átnyújtott neki egy maroknyi papír- és aprópénzt. - Jobb, ha most felveszi az én cip met. Körülbelül négyszáz métert kell gyalogolnunk. És maga, izé, hogy is mondják, szégyenl s ? - Hawkins odaadta a nadrágját, de Barlow már izgatottan a pénzt számolta. - Nyolcvanöt, nyolcvanhat - és méghozzá dollár! Én azt hittem, hogy ezek zsetonok, vagy minek nevezik ket. E Pluribus Unum* és Szabadság - csak éppen más arcok vannak rajta. Mondja, nincs ebben valami turpisság ? Ezek igazán valódi, huszonkét centes dollárok, mint amilyenek a mi id nkben voltak, vagy csak tapétadarabok ? - Biztosíthatom, hogy használható pénzek - mondta a fazekas. - Szeretném, ha velem jönne. Sietek. Míg a ház felé lépkedtek, a férfi egyfolytában fecsegett. - Most hová megyünk? A Fogorvosok Tanácsához, a Világ Koordinációs Irodába vagy valami ilyen helyre? - Hova? Ó, nem. Nekünk elnökünk van és kongresszusunk. Egyik sem segítene semmit. Magát most elviszem néhány emberhez. - Igazán sokat kellene ezen keresnem. Rengeteget. Könyvet is írhatnék róla. Valami okos fiatalember megfogalmazza nekem, és biztosra veszem, hogy bestseller lenne bel le. Ez ügyben mi a helyzet ?
- Körülbelül így áll a helyzet: vannak okos fiatalemberek, bestsellerek viszont már nincsenek. Az emberek manapság nem nagyon olvasnak. Valami hasonlóan jövedelmez elfoglaltságot szerzünk majd magának. Amikor visszaértek a m helybe, Hawkins egy öltönyt adott Barlow-nak, leültette a várószobában, és meghívta a chicagói Központot. - Vigyétek el innen ! - könyörgött. - Még egyszer megpakolhatnám a kemencéket, de ez meg itt csak fecseg, fecseg. Semmit sem árultam el neki. Talán szabadon kellene engednünk, hogy megtalálja a saját helyét, de ha csak egy kis esély is van... - Hogy a problémánkat megoldja - mondta egyetért en a Központ. - Igen, van valami esélye... A fazekas elkápráztatta Barlow-t azzal, hogy f zött neki egy kockából egy csésze kávét, és a kocka nemcsak felolvadt a hideg vízben, hanem forrpontra is melegítette azt. Hogy az id t valamivel eltöltse, Hawkins arról a rakétáról beszélt, ami Barlow-t annyira leny gözte, és aztán témát kellett váltania; csaknem elárulta az ingatlanközvetít nek, hogy mi a maximális sebessége, s hajszál híján azt is, hogy tulajdonképpen nem is rakéta. Azt is megbánta már, hogy hirtelenében pár száz dollárt adott Barlow-nak. A férfi azóta ugyanis szemmel láthatóan meg volt gy dve a papírdarabok értéktelenségér l, miután Hawkins nem kért elismervényt vagy írásos nyilatkozatot a tartozásról, sót még a visszafizetést sem említette. De Hawkins nem árulhatta el a részleteket, és nagyon megkönnyebbült, amikor egy számára ismeretlen ember megérkezett a Központból. - Tinny-Peete vagyok Algecirasból - mondta gyorsan az idegen, amikor az ajtóban találkoztak. - A Polprob lélekgyógyásza vágyok. Külön utasítás alapján átveszem Barlow-t. - Hála istennek! - mondta Hawkins. - Barlow - mondta a múltbéli embernek -, ez Tinny-Peete. Majd vigyáz magára, és segít, hogy sok pénzt keressen. A lélekgyógyász megivott velük egy csésze kávét, amelynek elkészítése nagyon fellelkesítette Barlow-t, majd elvezette az ingatlanközvetít t a r zsenyalábokkal burkolt úton egészen az autójáig; a fazekas meg ott maradt egyedül azzal a problémával, hogy feltörheti-e végre a kemencéit. Hawkins, aki hirtelen megfeledkezett Barlow-ról, boldogan leszedte a hézagtöm anyagot a kettes számú kemence ajtajáról és résnyire kinyitotta. Az arcába csapó h és a nehéz, füstös szag boldoggá tette. Bekukucskált, és az egyik polc sarkában élénk cseresznyepírosat észlelt, amit a nyitott ajtó miatt kiáramló füst részben elhomályosított. Egy feketére égett falapátot betolt az egyik bögre alá, és kihúzta a mintapéldányt; a kézfején a sz rök megégtek. A bögre pattogott és kotyogott, és Hawkins boldogan felsóhajtott. A bizmutos gyantafény tökéletesen kiégett; sokszor megálmodott, fekete fémes ragyogású volt, s ha az ember a fény felé fordította, furcsa, kékes árnyalatot vett fel; a népesedés gondja nagyon távoli kérdésnek t nt Hawkins számára. Barlow és Tinny-Peete kiért a betonúthoz; a lélekgyógyász autója egy biztonsági öbölben parkolt.
- Te jó ég, hiszen ez egy hajó! - döbbent meg a múltbeli ember. - Hajó? Nem, ez az autóm. Barlow félelemmel vegyes tisztelettel vette szemügyre. Sejtelmes áramvonalak, mély és bonyolult domborulatok, több kilónyi króm. Kezével végigsimította az ajtót - biztos, hogy az ajtó volt? -, de hiába kereste a kilincset. Tisztelettudóan megkérdezte: - Mennyivel megy? A lélekgyógyász érdekl dve pillantott rá, és lassan azt mondta: - Kétszázötvennel. Kiderül a sebességmér
l.
- H ha! Az én öreg Chevym sík terepen százzal ment, de maga, uram, maga más kategóriába tartozik ! Tinny-Peete valahogyan kinyitotta az egyik hatalmas, alacsony ajtót, és Barlow három lépést tett lefelé, az óriási párnák közé, majd átevickélt a jobb oldalra. Túl izgatott volt, hogy lenyúzott b rével komolyan foglalkozzon. A m szerfal mutatókból, gombokból, jelz berendezésekb l és kapcsolókból álló csodás rengeteg volt. A lélekgyógyász bemászott a vezet ülésbe, és valamit csinált a lábával. A motor úgy indult be, mint amikor egy siló nagyságú forrasztópisztolyt bekapcsolnak. Miközben párnákon hempergett, a visszapillantó tükörben Barlow meglátta a hatalmas kipufogót, amib l csillogó, fehér szikrák lövelltek. - Tetszik? - ordította a lélekgyógyász. - Hát ez fantasztikus! - ordította vissza Barlow. - Ez... Benne rekedt a szó, amikor az autó hatalmas zuuummmal kiért az öbölb l az útra. Bár úgy nt, hogy az ablakok zárva vannak, er s széllökés süvített el Barlow feje mellett; a sebességérzet fantasztikus volt. A m szerfalon megkereste a sebességmér t, és látta, hogyan megy felfelé a mutató, 90, 100, 150, 200. - Nekem ez elég gyors - üvöltötte a lélekgyógyász, és látta, hogy a választól Barlownak leesett az álla. - Bekapcsoljam a rádiót? Meglep en könny tárgyat nyújtott át neki, ami egy rugbysisakra emlékeztetett, és nem volt rajta kivezet zsinór. Egy sereg gombra mutatott. Barlow felvette a sisakot, boldogan, hogy kirekesztheti a leveg zúgását, és bekapcsolta. A sisak kellemes fényt árasztott, és Barlow még inkább elmerült a szép új világ szupermodern ízlésének újabb példájában, 1 amely az eredeti szórakozást is biztosította. FOGJA ÉS RAGASSZA FEL! - ordította egy hang a fülébe. Lerángatta a fejér l a sisakot, és sértett arccal nézett a lélekgyógyászra. Tinny-Peete vigyorogva elfordított egy mutatót, ami a kapcsológombbal össze volt kötve. A múltbeli ember újra felvette a sisakot, és úgy találta, a hang ezúttal normális er sség .
"A legislegnagyobb show! A szupershow! A szuper-szuper show! A kvízjátékok legjobbika ! Fogja és Ragassza Fel!" A háttérb l visongás hallatszott. ”A versenyz k már lenni indulásra készen. önök is tudni, mi hogyan játszani. Én adni át versenyz nek háromszöglet kivágás, mint ez meg többieknek is. Itt lenni három tábla, amiken fenni ugyanolyan alakú lyukak, mint a kivágások, csakhogy a kivágások nem lenni egyformák, és az els versenyz , aki a kivágásokat helyükre illeszteni, az nyerni. Most én megkérdezni els versenyz t. Na, jönni ide, aranyos. Maga neve mi lenni? -- Engem hívni. He? Mit szólni ehhez a kedves hallgatók? maguk ezt egy bélásért ?”
nem emlékezni saját nevére. No? Megvenni
A kérdés dönt fontosságúnak t nt, a közönség visítozott, ordított és fütyült a lelkesedést l. Ha az ember nem tudta a csattanókat, és nem ismerte a célzásokat, akkor unalmas volt hallgatni. Barlow megnyomott egy másik gombot, szabad kezével pedig a hanger t szabályozta: "...ez a hír jönni Washingtonból. Még mindig szólni Hull-Mendoza szenátorról, aki változatlanul támadni a Halászati Hivatalt. Az észak-kaliforniai Szindikalista azt írni, hogy nekik lenni eskü alatti írásbeli nyilatkozat, ami azt mondani, hogy John Kingsley - Schultz sei lenni ugyancsak puritánok. ugyan nem adni ki írásbeli nyilatkozat, de némelyek azt mondani, hogy Kingsley-Schultz egykor járni puritános összejövetelekre az Oregoni Állami F iskolán, és kés bb is, a Floridai Egyetemen. Kingsley-Schultz viszont azt akarni bevallani, hogy régen légyfogást tanulni Oregonban, és utána szerezni doktori címet horgászatból Floridában. És itt lenni egy nyilatkozat Kingsley-Schultztól: »Hull-Mendoza asse tuggya, mit beszél. Dögöjjön meg!« Idézetnek lenni vége. Hull-Mendoza kijelenteni, hogy nem kiadni az írásbeli nyilatkozat szövegét, nehogy elárulni forrásait. Ó azt állítani, hogy a Hivatal három egykori munkatársa írni ezt alá, akiket. azóta összeférhetetlenség és alkalmatlanság miatt már elbocsátani a Kingsley-Schultz. Másutt történni szokásos balesetek. Háromoldali autófelhalmozódós lenni a Chicagóból kivezet 66-os út mentén, ami követelni tizenkét emberélet. A reggeli Chicago-Los Angeles közötti rakéta összeütközni és lezuhanni a Mohave- Modjavi vagy hogyishívják - sivatagban. A fedélzeten kilencvennégy ember lenni összesen, és mind meghalni. A Polgári Repülési Társaság vizsgálata megállapítani, hogy a pilóta egy birkanyáj nyomában szeg dni, és túl alacsonyan repülni ahhoz, hogy azután tudni felemelkedni. Hé! Jönni egy egészen friss hír New Yorkból! Egy Diesel-hajó megbolondulni a kiköt ben, mialatt legénység az S. S. Placentia luxushajó orrában lapátolni. A hajó megtelni vízzel, és kábé száznyolcvan utas meg ötvenf nyi személyzet élete befejez dni. Hat búvárt leküldeni a roncsokat tanulmányozni, de k is meghalni, mert a búváröltönyeiket ki lenni lyuggatva. Itt lenni még közlemény, amit én kapni Denverb l. Én úgy látni..." Barlow értetlen arccal levette a fejér l a sisakot.
- Olyan kegyetlen ez a pofa - ordította a sof rnek. - Éppen a híreket hallgattam... TinnyPeete megrázta a fejét, és a fülére mutatott. A légörvény fülsiketít volt. Barlow döbbenten és rosszalló arckifejezéssel kinézett az ablakon. Egy kivilágított feliraton ez állt: KUTYAÜT K! MEGVENNÉTEK EZT EGY BÉLÁSÉRT? Fogalma sem volt, kik azok a kutyaüt k, vagy hogy hol vannak; a rajz egy nagyon formás lányt mutatott, aki egy százalék híján meztelen volt, és szenvedélyesen vonaglott a mozgóképen. Még mindig a feliraton töprengett, amikor megpillantott egy egészen más fazonút Radar vagy ahhoz hasonló berendezés észlelte az autót, és mozgásba hozott egy rímversikét. Mindegyik sor az út mentén gördült, és el lehetett olvasni, miel tt a következ sor beindult volna. HA EGY LÁNYHOZ KEDVED VAN HÓNALJAD MOSSAD GONDOSAN SZAGTALAN HÓNALJPORRAL! Megint egy mozgókép, ezúttal két panelb l állt, rajta a szokásos: "ilyen volt", "ilyen lesz", képben illusztrálva. Az els n a felirat ez volt: "Hát mindegy, hogy milyen Szivar?", és az illusztráció egy kétszemélyes házi tragédia: az asszony befogja az orrát, míg durva és vörös kép férje fertelmes kapadohányt szív. A második panel: "Vagy szívna inkább egy VUELTA ABAJO-t?", és az illusztráció... Barlow elvörösödött, és a lábát nézte, míg maguk mögött nem hagyták a hirdetést. - Mindjárt Chicagóban vagyunk - bömbölte Tinny-Peete. Más autók is felt ntek, mindegyik luxushajó kinézet volt. Míg ezeket nézte, Barlow eltöprengett, vajon tudja-e még pontosan, micsoda a kilométer. Tulajdonképpen lassan haladtak, ha az ember nem vett tudomást a fülébe süvölt szélr l, és nem hagyta, hogy az álomhajók vonalai megtévesszék. Esküdni mert volna, hogy húszhuszonöt, nagyobb nekiduráláskor talán harminc kilométerrel mennek. Egyébként is mennyi egy kilométer? El bukkant a város, és olyan volt, mint amilyennek lennie kell: hatalmas felh karcolók, felüljárók, helikoptermegállók... A párnákba kapaszkodott. Az a két helikopter. Azok most - azok most, azok... Pontosan nem látta, mi történt, mert az összeütközéstót egy hatalmas épület mögé sodródtak. Amikor megálltak egy piros lámpánál, óriási hangrobbanások vették ket körül. - Mi történt itt? - kérdezte Barlow magas, ijedt hangon, mert a fékezési id csaknem nulla volt, és nem is ütközött a m szerfalnak. - Ki szórakozik kivel? - Miért, mi a baj 7 - kérdezte a sof r.
A lámpa zöldre váltott, és az autó elindult. Barlow megmerevedett, amikor ráébredt, hogy a füle mellett elsüvít légáram néhány pillanattal a kocsi indítása el tt kezd dik. Megragadta a hozzá közel es ajtókilincset, Lassan közelítettek a városhoz: el ször csak elszórtan, kés bb egyre s házak, amelyek egyre magasodtak.
bben jöttek a
Az egyik lámpa el ttük pirosat mutatott. A kocsi nulla fékezési id alatt megállt, a légáram egy perccel a megállás után sz nt meg. Barlow kiugrott a kocsiból, és egy perccel kés bb fékeveszetten rohant a járdán. A sarkamban lesznek - gondolta zihálva. Valami titkos rend rségi ügy. Kicsinálnak- ott gondolatolvasó gépek is lesznek, minden zugban egy kamera, mert félnek, hogy a rabszolgáik megtudják t lem, létezik szabadság is meg ilyesmi. Nem hagyják, hogy bárki keresztülhúzza a számításaikat, mint abban a történetben is, amit egyszer olvastam. Kifulladva sétatempóra lassított; gratulált magának, hogy milyen bátor volt, és nem fordult hátra. A rohanás mindig felt . így sétálva csak egy öltönyös hát volt a több száz üzletemberé között. Biztonságban van, biztonságban van... Egy kéz megmarkolta a vállát, és egy nagy, durva vonású, de jókép arc hozzá hajolt. Miafene van magávalhogy csakígyföl lökia zembert ajárdánaz takarjahogypo fán vágjam? Nem az rült fazekas volt, nem is az rült sof r. - Elnézést kérek - mondta Barlow. - Mit mondott? - Ó igen 7 - ordította vadul az idegen, és a válaszra várt. Barlow úgy érezte, mint mikor a rövidebbet húzta valami bonyolult földörökösödési ügyben, és meghallotta saját harcias válaszát: - Igen. Az idegen eleresztette a vállát, és rávicsorgott: __ 6 igen ? -- Igen - mondta Barlow, és helyrecibálta a zakóját. - Ááá ! - vicsorgott az idegen inkább utálatosan és undorodva, semmint kegyetlenül. Valami obszcenitást mormolt, amire Barlow még emlékezett a saját idejéb l, egy átlagos, de pszichológiailag kivihetetlen utasítást, majd elvonult, vállát felhúzta, kezét ökölbe szorította. Barlow reszketve továbbsétált. Kétségkívül jól elintézte az ügyet. Megállt egy piros lámpánál, el tte suhantak a hosszú, alacsony álomhajók, a járdán vele együtt álló járókel k pedig az autófolyamban gázoltak át. Fékek csikorogtak, a lökhárítók recsegtek és horpadtak, durva szóváltások zajlottak a sof rök és a járókel k között. Rémülten hátrah költ, amikor egy autó felkanyarodott a járda szélére, hogy elkerülje az összeütközést egy másikkal.
A lámpa zöldre Váltott, az autók még vagy. harminc másodpercig özönlöttek, majd ritkulni kezdtek. Barlow óvatosan átment az úttesten, majd egy utcai automatának d lt, és mélyeket lélegzett. Viselkedj természetesen - mondta magának. - Csináld azt, amit mások! Vegyél valamit az automatából Kikotort némi aprópénzt, egy tízcentesért kapott egy újságot, huszonöt 'A centért egy zsebkend t és ugyanannyiért egy szelet csokoládét . Az enyhe csokoládéillat hirtelen falánkká tette. Rávetette magát a Roppants feliratú, átlátszó csomagolópapírra, néhány percig eredménytelenül küzdött, majd az magától kinyílt. Három harapás nagyságú volt a csokoládé, erre vett még két csomaggal, és befalta. Szomjas volt, ivott tehát egy szénsavas narancsitalt, ami ugyanolyan átlátszó csomagolóanyagban jött ki a gépb l. Amikor megpróbálta kinyitni, magától kinyílt, és egyenesen ráfolyt a nadrágjára. Barlow úgy vélte, elegend id t töltött ott, és továbbment. A kirakatok - kirakatok voltak. Az emberek még ruhát viseltek és vettek, dohányoztak, és cigarettát vettek, még ettek, és fagyasztott élelmet vásároltak. Még mindig járnak moziba, nyugtázta megelégedéssel, amikor elhaladt, majd visszament egy kivilágított ajtóhoz, amely fölött BIZSU felirat állt. Három filmet játszottak egyszerre: a Csecsem k Szörny ek, a Ne Legyen Gyereketek és a Csatornagyerek cím t. Ennek nem lehetett ellenállni; Barlow egy dollárt fizetett, és bement. A Csatornagyerek legvégét kapta el; több dimenziós, színes, szagos film volt. Bolygók közötti családtörténet, egy üldözéses jelenettel, végül az elidegenedett h s és a h sn kibékült egymással. A Csecsem k Szörny ek és a Ne Legyen Gyereketek fantasztikus érveket sorakoztatott fel a szül i állapot ellen - szó esett bennük groteszk módon eltúlzott szülési fájdalmakról, szörny gyerekekr l, arról, hogy a szadista utódok verik és éheztetik öreg szüleiket. A közönség, vette tudomásul döbbenten Barlow, egykedv en cukorkákat ropogtatott, és a visszatetszés semmi jelét nem adta. A M sorel zetes kikergette az el csarnokba. Fülsiketít ek voltak a fanfárok, a harsogó színek elvakították, a szagoktól meg felfordult a gyomra. Amikor a szeme ismét hozzászokott a gyengén megvilágított el csarnokhoz, tapogatózva egy padot keresett, és el vette az újságot, amit vásárolt. Kiderült, hogy a Lóversenylapot tartja a kezében, és ett l valami mélységes hiányérzet lett úrrá rajta. Az els oldal bal alsó sarkában a bekeretezett tartalomjegyzék félreérthetetlenül arra utalt, hogy Churchill Down és Empire City még mindig aktívak voltak... A könnyeit nyeldeste, és elolvasta a legutolsó, Churchillben tartott futamról szóló cikket. Már nem használtak rövidítéseket, és ett l az oldalak kéthasábos helyett egyhasábosak voltak. Egyébként ugyanaz volt minden - de valóban? Az els futamra pillantott, a nyeretlen lovak háromnegyed mérföldes futamára, ahol az els díj ezerháromszáz dollár. Hihetetlen módon a táv rekordja két perc, tíz egész három tized
másodperc volt. Az korában bármelyik méhecske gond nélkül egy perc tizenöt másodperc alatt megtette ezt a távot. Ugyanez állt a többi távra is; a tereplovaglásnál, ha lehet, még rosszabb volt a helyzet. Mi az ördög történt itt mindennel? Egy ötéves barna kanca eddigi eredményeit tanulmányozta a második futamban, és egy árva szót sem értett bel le. A ló nyert és veszített, helyezése volt, és indult és veszített és helyezett volt - minden ok és ritmus nélkül. Néhány verseny után úgy nézett ki, mintha egy élvonalbeli ló lenne, azután egy semmirekell disznó lett bel le, azután egy sárgombóc, de amikor legközelebb es ben futott, nem volt az. Kés bb jól bírta magát, azután megint olyan volt, mint a disznó. Még egy jó, ötezer dolláros futamban is! Barlow átnézte az összes többi indulót, és csak Tassan jutott el az agyáig, hogy a többi ló is olyan, mint az az ötéves kanca. Egyetlen induló lónak sem volt semmi hitele. Valaki leült melléje, és azt mondta: - Ez a helyzet. Barlow szélsebesen talpra állt, és látta, hogy Tinny-Peete, a sof r az illet . - Nem voltam biztos, hogy elmondjam-e magának - mondta a lélekgyógyász -, de látom, hogy valamit megsejtett az igazságból. Kérem, ne izgassa fel magát. Minden rendben van, én mondom magának. - Szóval elcsípett - mondta Barlow. - Elcsíptem? - Most minek játssza itt meg magát? Maga titkosrend r. Maga meg a többi arisztokrata elnyomott rabszolgáik verejtékéb l épült luxusban él. Maga azért fél t lem, mert maguk a rabszolgákat tudatlanságban akarják tartani. A lélekgyógyászból hatalmas, vidám kacaj buggyant ki, amire az el térben lesújtó pillantással reagáltak az emberek. A kacaj nem volt baljóslatú. - Na menjünk innen - mondta még mindig kuncogva Tinny-Peete. - Ennél nagyobbat, azt hiszem, nem is tévedhetett. - Karon fogta Barlow-t, és kivezette az utcára. - Az igazság az, hogy a munkások milliói élnek luxusban az arisztokraták verejtékéb l. Valószín leg hamarosan belehalok a túlórákba, hacsak... - Töprengve pillantott Barlow-ra. - Talán , maga segíthet nekünk. - Ismerem ezt a szöveget - sziszegte Barlow. - A magam idejében én is pénzt kerestem, és ahhoz embereket kell megnyerni. L jön le, ha akar, de nem engedem, hogy hülyét csináljon bel lem. - Maga piszok, hálátlan szörnyeteg ! - mondta kurtán a lélekgyógyász hirtelen megváltozott modorban. - Ez az egész káosz maga miatt van, meg a magához hasonlók miatt. Jöjjön velem, és hagyja abba a hülyeségeit.
Egy hivatali épület el csarnokába vonszolta Barlow-t, betuszkolta a liftbe, ami sisterg hangot adott, amikor elindult. Az ingatlanközvetít térde remegett, amikor a lélekgyógyász kilökte a liftb l, és a folyosó végén lév irodába vezette. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, egy ragadozókép ember állt fel egyszer székéb l. Dühös pillantást vetett Barlow-ra, és megkérdezte a lélekgyógyászt: - Azért hívtak ide a Sarkról, hogy ezt... ezt megvizsgáljam? - Neiz gassafelma gát kéremvanva lami esélyünkarrahogya Polprobellentámadásra felhasználjuk - mondta csillapítóan a lélekgyógyász. - Kétlem - dörmögte a ragadozókép . - Próbálja meg - ajánlotta Tinny-Peete. - Nos, Mr. Barlow, tudomásom szerint, magának és megboldogultjának nem voltak gyerekei. - Mi köze hozzá ? ! - Éppenséggel van. Maga vak, önz és ostoba seggfej volt, hogy elt rt egy olyan gazdasági és szociális helyzetet, amely az okos és el vigyázatos gyermekáldást nem engedte meg. Maga az oka, hogy mi ma ilyenek vagyunk, és jobb, ha t lem tudja meg, hogy egyáltalán nem vagyunk elégedettek. Ostoba rakéták! Ostoba autók! Ostoba városok a felüljáróikkal ! - Ahogy én látom - mondta Barlow -, maguk a kor legjobb találmányait is lejáratják. Meg vannak maguk rülve?! A rakéták nem rakéták. Turbórepül k - igaz, jó kivitelben, de a rajtuk lev dísz nagyon megnehezíti a repülést. Az autók maximális sebessége óránként 100 kilométer, s ha megvakarom snyelvészeti ismereteimet, egy kilométer háromötöd mérföld, a kilométerórákat meg cinkezik, a vezet k ezért azt hiszik, hogy kétszázötvennel repesztenek. A városok nevetséges, drága, egészségtelen embermasszák, és mindenki jobban élne, és többet dolgozhatna, ha vidékre költözne. - A rakétákra, a megb völt kilométerórákra és a városokra azért van szükség, mert amíg maga és a fajtája óvatos volt és el relátó, és nem akart gyereket, a vendégmunkások, a nyomortanyák lakói és a bérmunkások élhetetlenségb l és el vigyázatlanul állandóan gyerekeket hoztak a világra - csak szaporodtak, szaporodtak. Úristen, de hogy szaporodtak ! - Várjon egy percet-ellenkezett Barlow. - Az én id mben nagyon sok magunkfajtának volt két-három gyereke. - Balesetek, háborúk és betegségek elintézték ket. A maguk intelligenciája kihalt. Elt nt. Soha nem születtek meg azok a gyerekek, akiknek a világra kellett volna jönniük. Az átlagos, éppen csak normális többség uralja a lakosságot. Az átlagos intelligenciahányados negyvenöt. - De hiszen az jóval el bbre van...
- Mint maga - mondta savanyúan a ragadozókép férfi. - És akkor maguk kicsodák? - Emberek vagyunk - igazi emberek. Néhány nemzedékkel ezel tt a genetikusok végre rádöbbentek, hogy senki nem hallgat rájuk, és ezért a szavak helyett a tettekhez fordultak. Létrehívtak egy különleges vállalkozást, ahová jelentkez ket toboroztak, hogy a fajtát fenntartsák és tovább szaporítsak. Mi az leszármazottaik vagyunk, összesen körülbelül hárommillióan. A többiekb l azonban ötbillió van, ezért mi vagyunk az rabszolgáik. Az elmúlt pár esztend ben terveztem felh karcolót, én igazgattam a Billingsr l elnevezett kórházat itt, Chicagóban, elhárítottam a mexikói háború veszélyét, és forgalomirányító voltam New Yorkban, a LaGuardia repül téren. - Nem értem! Miért nem hagyják, hogy a többiek végezzék ezeket a munkákat? A férfi elfintorodott. - Egyszer három hónapra kipróbáltuk. Összegy ltünk a Déli-sarkon, és vártunk. Nem vették észre. Néhány tervez hiányzott, néhány f vér nem ment be dolgozni, néhány kisebb, nem politikai jelleg kormányfunkciót betölt embert sehol nem találtak. Látszólag semmi sem változott. Egy hét alatt elfogyott az ennivaló. Két hét múlva éhínség volt és pestisjárvány, három hét múlva háború és anarchia. Lefújtuk a kísérletet; csaknem egy nemzedék élete kellett hozzá, hogy mindent újra rendbe tegyünk. - De miért nem hagyták, hogy legyilkolják egymást? - Ötbillió hulla körülbelül ötszázmillió tonna rothadó hús. Barlow-nak újabb ötlete támadt. - Miért nem sterilizálják ket? - Két és fél billió operáció az sok operáció. Mivel állandóan szaporodnak, a munkát soha nem tudnánk befejezni. - Értem. Olyan ez, mint a nagy kínai menetelés. - Mi az ördög az? - Izé... ez az én id mben egy paradoxon volt. Valaki kiszámolta, hogy ha a világ összes kínaija, ha jól emlékszem, négyes sorokban elhaladna egy adott pont el tt, akkor soha nem lenne a sornak vége, annyi gyerek születne és n ne fel útközben. - Így van. Vegyünk egy adott pont helyett minden rendelkezésre álló m építeni, ás a személyzetet biztosítani. Soha nem lenne elég. -
t, amit fel tudunk
Mondja - szólt Barlow -, ezek a gyerekekr l szóló filmek, ez a maguk propagandája ?
- Igen, ez volt. De teljesen hatástalanok. Elhatároztuk, hogy abbahagyjuk a biológiai hajlamokkal ellentétes propagandát. - Na és ha a biológiai hajlamokra játszanak rá ?...
- Egyetlen olyan hajlamról sem tudok, ami összefér a termékenység tiltásával, Barlow arca mint egy pókerjátékosé; évek hosszú során jól begyakorolta. -
Nem ismernek ilyet, hm ? Maguk, a nagy koponyák, nem ismernek egyetlen ilyet sem ?
- Hát nem - mondta ártatlanul a lélekgyógyász. - És maga? - Az attól függ. Én egy nem létez cégen keresztül eladtam négyezer hektár tundrát. A vásárlók azt hitték, hogy közm vesített telkeket vásároltak. Szerintem az sokkal nagyobb ügy volt, mint ez. - Hogyhogy? - kérdezte a ragadozókép . - Azok átlagos, gyanakvó vev k voltak, ezek meg maflák, született balekok. Csak ki kel találni valami svindlit, amire buknak, mert annyi eszük nincs, hogy bármit ellen rizzenek A lélekgyógyász és a ragadozókép tanult emberek voltak; nem mertek egymásra nézni a hirtelen megkönnyebbülést l. - Valami máris eszébe jutott ? - mondta a lélekgyógyász. Barlow pókerarca még kifejezéstelenebb lett. - Talán igen. Még nem halottam az ajánlatot. - Már az is elégtétel, hogy megakadályozza a Föld er forrásainak teljes kifosztását mondta a ragadozókép - és azt, hogy az emberi faj hamarosan kihal. -Ez nem jelent semmit - mondta kertelés nélkül Barlow. - Ezt csak maga mondja. - Ha tényleg van módszere, semmilyen ár nem túl nagy érte - jegyezte meg a lélekgyógyász. - Pénz - mondta Barlow. - Van, amennyit csak akar. - Annál is több, mint amennyit akar - javította ki a ragadozókép . - Tekintély - mondta Barlow. - Nagy hírverés. A fényképem és a nevem szerepeljen az újságokban és a televízióban mindennap. Emeljenek nekem szobrot, parkok, városok, utcák meg mindenfélék viseljék a nevemet. Iródjon új fejezet a történelemkönyvben. A lélekbúvár arcával jeleket küldött a ragadozókép nek, ilyesfélét: ó, te jó ég! A ragadozókép visszajelzett: nyugi, fiú ! - Nem is kér túl sokat - állapította meg a lélekgyógyász. Barlow megérezte az üzleti leveg t, és azt mondta: - Er t akarok !
- Er t? - ismételte meglepetten a ragadozókép . - Saját vízi vagy nukleáris er
vet akar?
- Olyan világdiktatúrát akarok, ahol én leszek a diktátor. - Nos hát... - mondta a lélekgyógyász, de a ragadozókép közbevágott: - Rendkívüli ülésre kell összehívni a kongresszust, de a helyzet súlyossága megköveteli ezt a lépést. Azt hiszem, ezt is biztosítani tudjuk. - Volna szíves részletezni a terveit? - kérdezte a lélekgyógyász. - Hallott már a rágcsálókról? - Soha. - Ezek olyan kis állatok, amik Norvégiában vannak - illetve, gondolom, voltak, különben hallottak volna róluk -, és minden évben elözönlötték a partot, és messze kiúsztak a tengerbe, amíg csak bele nem fulladtak. Arra gondoltam, hogy valami hasonló rajzásra kell a lakosságot rávenni. - De hogyan? - Ezt nem árulom el addig, amíg az aláírások meg nem száradnak a szerz désen, A ragadozókép azt mondta: - Szeretném, ha továbbra is együtt dolgozhatnánk, Mr. Barlow. Anevem Ryan - Ngana. El renyújtotta a kezét. Barlow alaposan megnézte a kezet, majd a férfi arcát. - Ryan micsoda? - Ngana. - Úgy hangzik, mint egy afrikai név. - Az is. Anyai nagyapám Watusi volt. Barlow nem rázta meg a kinyújtott kezet, - A maga b re elég sötét. Igazán nem akarom megsérteni, de nem hiszem, hogy el nyömre válna, ha magával dolgoznék. Bizonyára van még más is, aki magához hasonló végzettség . A lélekgyógyász arca azt mondta Ryan-Nganának: most aztán lassan a testeddel, öregem ! -
Rendben van - mondta Ryan-Ngana Barlow-nak. - Majd meglátjuk, mit tehetünk.
- Értse meg, kérem, nem arról van szó, hogy el ítéleteim vannak. Legjobb barátaim között is...
- Mr. Barlow, egyetlen gondolatát se fecsérelje rám. Bárki, aki rájött erre a rágcsálópárhuzamra, csak hasznos lehet nekünk. És az is lesz, gondolta Ryan-Ngana, amikor egyedül maradt az irodájában, ahonnan TinnyPeete a helikoptermegállóba kísérte Barlow-t. Így is lesz. A Polprob már minden ésszer lehet séget megvizsgált, és az új Polprob-ellentámadás vagy teljesen ésszer tlen, vagy túlságosan is ésszer kell hogy legyen. Ez a múltbeli figura a rágcsáló-legendával és a közm vesített telkeivel az értékes, ördögi önzés forrása lehet. Ryan-Ngana sóhajtott és kinyújtózkodott. El kellett mennie, hogy San Franciscóban a metrót irányítsa. Korán idehívatták a Sarkról, hogy Barlow-val tárgyaljon, így befejezetlenül kellett hagynia egy szép kis tantételt. Szabad idejében a dimenziós geometriát irt, amelynek alapjai és felépítménye nem a beleérzésen alapult. Odafent Barlow a helikoptert várta, és elmagyarázta Tinny-Peete-nek, hogy semmi kifogása a négerek ellen, és Tinny-Peete azt kívánta, bárcsak lenne benne valami RyanNgana rendíthetetlenségéb l és humorából eme kínszenvedés alatt. A helikopter a Nemzetközi Repül térre vitte ket, ahonnan -Tínny-Peete magyarázata szerint - Barlow a Sarkra röpül. A múltbeli ember nem volt teljesen meggy és a hideget.
dve arról, hogy szereti a végtelen jégmez ket
- Minden rendben lesz - mondta a lélekgyógyász. - A környezet civilizált. Meleg és kellemes. Sokkal hatékonyabban tud majd ott dolgozni. Minden adat kéznél lesz, kap majd egy jó titkárn t... - Nagy személyzetre lesz szükségem - mondta Barlow, aki sok ezer ügyletéb l megtanulta, hogy nem kell az els ajánlatot elfogadni. - Én személyi titkárn re gondoltam - mondta azonnal Tinny-Peete -, egyébként annyi embert kap, amennyit csak akar. Természetesen, ha a terve használható, kiemelt fontosságú ügy lesz. - Ne felejtsük el a diktatúravonalat - mondta Barlow. Nem is sejtette, hogy a lélekgyógyász készséggel azt is megígérte volna neki, hogy istenné avatják, csak hogy baj nélkül feltuszkolhassa a Sark felé induló "rakétára". TinnyPeete cseppet sem vágyott arra, hogy apró darabokra szaggassák; jól tudta, hogy ez vár rá, ha a lakosság kiszimatolja ett l az anakronizmustól, hogy létezik egy kis létszámú elit, akik magasabb rend nek tartják magukat a többinél. S bár ez a feltételezés teljesen igaz volt, valamint az a tény is, hogy az elitet éppen fels bbrend sége kényszerítette igavonó munkára; ez nem került volna szóba, csak a különböz ség. A lélekgyógyász végre elhelyezte Barlow-t a "rakéta" fedélzetén, és harmincadmagával harminc igazi emberrel együtt - elindult a Sark felé.
Barlow egész úton rosszul volt, mert Tinny-Peete elültetett benne egy poszthipnotikus szuggesztiót. Az egyik elképzelés az volt, hogy minél jobban elvadítják egy visszaút lehet ségét l, a másik pedig, hogy a többi utast megvédik agresszív, beszédes társaságától. Barlow els napja a Sarkon olyan volt, mint az els nap annak idején a seregben. Ugyanaz a "jaj-most-magát-meg-hova-tegyük?" cirkusz zajlott le mindaddig, amíg határozottan fel nem lépett. Attól kezdve nem úgy viselkedtek, mint a hadtápos rmesterek, hanem mint a szállodai alkalmazottak. Egy csodálatos, remekül megtervezett építmény volt; ehhez foghatót még csak nem is álmodott. Egyébként az korában is megmutatták volna a nevezetességeket a múltbeli embernek. A nap végén elnyújtózott egy komfortos, föld alatti kvártélyban; feje fölött száz kilométeres szél süvöltött, és eközben megpróbált kett t meg kett t összeadni. Mint a régi szép id kben - gondolta -, amikor puccs tört ki az ingatlanvilágban, amikor a verseny torokszorítóvá vált, amikor a lakbért ötven százalékkal megemelték, amikor az ember pontosan tudta, hogy a lakónak nincs hova mennie, de mosolygott, amikor a reggeli narancsléje felett azt olvasta az újságban, hogy a városi tanács döntése alapján azon a telken építenek iskolát, amit el leg megvett a tanácstól. Akkor minden ilyen egyszer volt. akár tundratelket is elad lelkes, öngyilkosjelölt rágcsálóknak, ha ezen múlik a tojásfej ek lelki nyugalma. A legtöbb részlet még kidolgozásra vár, természetesen, de erre valók az alkalmazottak. Hirdetési, gépészeti és tömegkommunikációs szakemberre van szüksége - és konyítanak ezek valamit a hipnózishoz? Nagy segítséget jelenthet. Ha ez nem megy, akkor nagy megvesztegetéseket kell szervezni, de majd biztosítja - hát hogy a fenébe ne -, hogy korlátlan pénzösszeg álljon rendelkezésre. Csak telkeket kell a rágcsálóknak eladni... Amikor álomba merült, azt kívánta, bárcsak szegény Verna is benne lehetne az üzletben. Ez volt a legnagyobb, legfantasztikusabb vállalkozása. Vernát szegényt biztosan jól átverte az a zugügyvéd, Sam Immermann... Másnap emberek jöttek hozzá látogatóba. Ismerte ezt a fogást. Csupán múltból érkezett magas rangú vendégük segítségére akartak lenni, aki talán pótolja majd hiányos ismereteiket a szerintük sajnálatosan zavaros történelmi id szakról, amelyben élt, és egyúttal azt is elmondja nekik, véleménye szerint hogyan oldható meg a probléma. Barlow azt mondta nekik, túl öreg már, hogy valami más szakmát tanuljon, de tervéb l semmit nem árul el, ameddig nem kap egy levelet legalább a Sark elnökét l, és a kongresszus diktátorrá nem nevezi ki. Lezajlott az ülés, és megjött a levél. Barlow el adta programját; megkérdezték t le, hogy lelkiismerete nem lázong-e, erre vel sen megmagyarázta, hogy az üzlet az üzlet, és aki nem elég okos, hogy önmagát megvédje, az nem is érdemel védelmet. Caveat emptor. tette hozzá az iskolázottak kedvéért, de le kellett fordítania: vigyázzon magára a vev . Kifejtette, hogy egy fikarcnyit sem érdeklik a maflák, sem intelligens rabszolgáik, megmondta, mennyit kér, és csupán ez érdekli.
Hajlandók az árat megfizetni vagy sem? A Sark elnöke felajánlotta, hogy lemond tisztér l a javára, és bizonyos ideiglenes jogkört is megszavaz neki a kongresszus, ha kívánatosnak tartja. Barlow követelte a Világ Diktátora címet, a pénzügyi világ teljes ellen rzésének jogát, azt, hogy maga dönthessen a fizetésér l, valamint hogy a népszer sítési kampány, valamint a történelem átírása azonnal kezd djék meg. - Ami az ideiglenes hatalmat illeti - tette hozzá -, az nem lehet sem ideiglenes, sem korlátozott. Valaki nyilvánosan meg akarta vitatni a problémát azzal a hátsó szándékkal, hogy Barlow talán módosítja követeléseit. -- Az lehet, hogy magának van indítványa - mondta Barlow -, én viszont tíz százalékot sem engedek. - De mi lesz, uram, ha a kongresszus megtagadja? - kérdezte az elnök. - Akkor majd maguk itt maradnak a Sarkon, és kidolgozzák egyedül a terveket. Majd megkapom a mafláktól, amit akarok. Ravasz szervez vagyok, és semmi szükségem a kompromisszumra; nincs ebben a kancsal, hülye bandában egyetlen ellenfelem sem. A kongresszus elállt minden vitától, és kézfeltartással szavazott. Barlow ellenszavazat nélkül gy zött. - Sejtelmük sincs, milyen közel álltak ahhoz, hogy elveszítsenek - mondta els hivatalos beszédében a két ház hallgatóságának. - Nem olyan fiú vagyok, akivel kicsinyesen alkudozni lehet. Vagy megkapom, amit akarok, vagy megyek egy házzal tovább. El ször is terveket akarok látni - az új palotám terveit, ami lehetetlen, hogy ne legyen hivalkodó. Legjobb fest ik és szobrászaik pedig lássanak munkához a szobraimon és portréimon Eközben összeszedem a munkatársaimat. Elküldte a Sark elnökét, és menesztette a kongresszust; azt mondta, majd értesíti ket a legk zelebbi ülésszak id pontjáról. Egy héttel ezután Észak-Amerikával, a terv els célpontjával beindult a gépezet. Vacsora után Mrs. Garvy lepihent, miel tt átesett azon a tortúrán, hogy bekapcsolja a mosógépet. A televízió persze szólt, s egyszerre azt mondta: - Óóóóó! - hosszan, vel trázóan és meglepetten. Ez volt a B nöz t is Lefegyverz Parfüm hirdetésének szövege. - Lányok - mondta rekedt hangon a bemondó -, akarjátok a fiútokat? Nagyon könnyen megkaphatjátok, olyan egyszer ez, mint a Vénuszutazás. - Hogyan? - mondta Mrs. Garvy. - Mit beszél? - horkantott a férje, aki éppen szundikálásából ébredezett. - Hallottad?
- Mit? - Aszonta, "olyan egyszer , mint egy utazás a Vénuszra" - Hát aztán? - Én aszittem, nem juthatunk el a Vénuszra. Én aszittem, hogy csak az az egyfajta rakéta van, ami karambolozott a Holdon. - Az asszonyok nem figyelik a híreket - mondta Garvy igazságosan, és újra álomba merült. - Ó ! - mondta bizonytalanul a felesége. Másnap a Henry Másik Asszonyában egy új szerepl lépett a képerny re: Buzz Rentshaw mester-rakétapilóta a Vénusz-járatról. A Henry Másik Asszonya cím m sorban, ami "magukról és a szomszédjukról, egyszer , kedves, igazi emberekr l szóló tévédráma". Mrs. Garvy döbbenten figyelte egy csésze kih félben lev kávé felett, hogyan rombolja össze ködös elképzeléseit Buzz. Mona: Drágám, olyan jó, hogy újra látlak. Buzz: Nem is hiszed, mennyire hiányoztál a pokoli Vénusz-repülésem alatt. Hang: A rolettát lehúzzák, az ajtóban elfordul a kulcs. Mona: Nagyon unalmas volt, drágám? Buzz: Ne beszéljünk egyhangú munkámról, kedves. Beszéljünk a mi dolgainkról. Hang: Az ágy nyikorog. A m sor végre visszatért a régi kerékvágásba. Azon az estén Mrs. Garvy újra megkérdezte, vajon a férje biztos-e a rakéták dolgában, de végigaludta a Fogd és Ragaszd Fel!-t, így az asszony csak a képerny t bámulta, és megfeledkezett a rejtélyr l. Még mindig a csattanón nevetett - "Megvennétek ezt egy bélásért?" , amikor a m sort egy hirdetés szakította meg, amelyben olyan mosogatószert reklámoztak, amivel minden hónap elsején h ségesen megtöltötte a mosogatógépét. A bemondó szappanhab-hegyeket állított el egy kis mosogatószerb l, és tréfásan hozzátette: "Persze a Dörzsi nem hever ott a lábuk el tt, mint a szappangyökér a Vénuszon, de elég olcsó, és csaknem olyan jó. Nekünk, egyszer embereknek, akik nem lakhatunk fent a Vénuszon, a Dörzsi az igazi mosogatószer!" Ezután a kórus dalra fakadt - A Dörzsi az igazi cím re -, de Mrs. Garvy már nem hallotta. Makacs asszony volt, és eszébe jutott, hogy tulajdonképpen elég rosszul érzi magát. Nem akarta, hogy a férje aggódjon. Másnap felt nés nélkül bejelentkezett házifreudjához.
A várószobában felemelte az Olvasók Tápláléka legfrissebb számát, majd kissé reszketve letette. A borítón lév tartalomjegyzék szerint a vezércikk címe A legemlékezetesebb Vénuszlakó, akivel valaha találkoztam volt. - A házifreud rögtön fogadja önt - mondta az ápolón , és Mrs. Garvy beimbolygott a rendel be. Az ismer s szemüveg és pofaszakáll megnyugtatta. Kilökte magából a szokásos szöveget: - Freud, bocsásson meg, hiszen nekem neurózisom van. Az orvos rázendített az ellentételre: - Ugyan már, kedves lányom, hát mi a baj? - Lyuk van a fejemben - rebegte. - Mindent elfelejtek. Olyasmiket, amit mindenki tud, de én nem. - Nos, kedvesem, az ilyesmi bárkivel el fordul id nként. Menjenek vakációra a Vénuszra. A házifreud tátott szájjal bámult az üres székre. Bejött az ápolón , és megkérdezte: - Hé, látta, hogy húzta el a csíkot? Hát ennek meg mi baja van? Az orvos elgondolkodva levette a szemüvegét meg a pofaszakállát. - Én nem bántottam. Azt mondtam, hogy talán jót tenne neki egy vakáció a Vénuszon. Hirtelen megdöbbenés ült ki az arcára, és íróasztala fiókjaiban kezdett kotorászni, míg végre megtalálta szakmája dúsan illusztrált, négyszín újságjának egy példányát. Aznap reggel érkezett, átlapozta, bár f ként a képeket nézte meg. Odalapozott ahhoz a cikkhez, aminek ez volt a címe: A Vénusz bolygó el nyei pihen kúrák idején. - Itt van - mondta. Az asszisztensn odanézett. - Hát persze - mondta. - Miért ne lenne ott? - Az a bajuk ezeknek a neurotikusoknak - mondta ki a házifreud a szentenciát -, hogy állandóan harcolniuk kell a valósággal. Na, küldje be a következ rángatódzót. Újra feltette a szemüvegét meg a pofaszakállát, és megfeledkezett Mrs. Garvyról és furcsa viselkedésér l. - Freud, bocsásson meg, hiszen nekem neurózisom van. - Ugyan már, kedves lányom, hát mi a baj? Ahogy az agybajok zöménél szokásos, Mrs. Garvy is házi kezeléssel érte el a sajátját. Ama rült feltevés alapján fegyelmezte önmagát, hogy csupán egyetlen rhajó volt, és az is összetört. Egy id múlva rezzenéstelenül be tudott kapcsolódni olyan beszélgetésekbe, amelyek szerint a Vénusz ideális hely nyugdíjasok számára, vadul burjánzó növényvilága is pompás. Végül elment a Vénuszra.
Minden ismer se az Esthajnalcsillag Utazási Iroda és Ingatlanügynökség hivatalában akart jegyet foglalni, az utazni kívánók száma szinte az eget verte. Mrs. Garvy szerencsés volt, még tudott egy jegyet szerezni az utolsó kéthetes nyári turnusba. Az rhajó az újmexikóbeli Los Alamosból szállt fel. Olyan volt, akár a többi rhajó, amit a televízióban meg a képeslapokban látott, de jóval kényelmesebb volt, mint amire számított. Mrs. Garvy ötven-hatvan utastársával együtt remekül érezte magát a felszállás el tt. Az ország minden részéb l voltak itt, és az volt a benyomása, hogy az okosabbjából. A kapitány magas, ragadozókép , jó megjelenés , egy Ryan Hogyishíjják nev férfi volt, aki szeretettel üdvözölte ket az rhajó fedélzetén, és remélte, hogy útjuk emlékezetes lesz. Sajnálkozott, de látnivaló semmi nem lesz "a meteoritszezon miatt", az rhajóállomásokat viszont meger sítették. Kiábrándító volt, s ugyanakkor megnyugtató is, hogy a légitársaság semmit sem kockáztatott. A felszállásnál a szokásos kis kellemetlen érzés lett úrrá rajtuk, de a két monoton nap, amit az unalmas utazással töltöttek, csakhamar feledésbe merült a kártya- és kockajáték közben. A leszállásnál nagyot döccentek, az utasoknak tablettákat osztottak ki, hogy kisebb rosszullét ellen védve legyenek. Amikor a tabletták már hatottak, kinyitották az ajtót, és elébük tárult a Vénusz. A fejük feletti felh paplant leszámítva, hasonlított bármelyik földi, trópusi szigetre. De volt benne valami magasztos, valami világfeletti, ami részegít volt és csodálatos. A tíznapos vakációt ködös varázslat borította. A szappangyökér - ahogyan hirdették ingyenes volt, és remekül habzott. A gyümölcsök, amelyeknek zömét a föld trópusi vidékeir l ültették át, élvezetesek voltak. Az utazási iroda egyszer szállást biztosított, amely pontosan megfelelt a balzsamos nappaloknak és éjszakáknak. Az utasok nagy sajnálkozás közepette szálltak be újra az rhajóba, és nyelték le a tablettát, amely fert tlenítette ket, nehogy véletlenül valami betegséget vigyenek a Földre. A pihenés egy dolog. A politika meg egy másik dolog. A Sarkon egy kis ember ült a hangszigetelt szobában, arca halottsápadt volt, teste az egyenes támlájú székben élettelennek t nt. Az amerikai szenátusban Hull-Mendoza szenátor (Észak-Kalifornia) azt mondta: - Elnök úr és urak! Már régen lemondtam volna hivatalomról, ha nem akartam volna, ha nem látnám, hogy milyen veszélyes helyzet van itten jelen. Ahogyan a testület tagjai is tuggyák, a sikeres rrepülés olyan helyzetet eredményezett, amit csak veszélyes játéknak nevezhetek. Elnök úr és urak, mostan, hogy a gyors amerikai rakéták az úttalan rben is szántják a tért e között a planéta között meg a szomszédosok között, és, uraim, én mostan a Vénuszra gondolok, az alkony csillagára, a Vulkánusz diamicsodájának legfényesebbjére, szóval az iránt érdekl dnék, hogy miféle lépéseket teszünk a Vénusz gyarmatosításának irányába honfitársaink legjobbjaival, mint tették seink annó dacumál. Elnök úr, és urak! Vannak a világban olyan népek, olyan irigy népek - hogy Mexikót már a nevén ne nevezzem -, amelyek tisztességes vagy aljas eszközökkel ki akarják csavarintani Columbia kezéb l az r
szabadságának fáklyáját. Azok a népek, amelyek alacsony életszínvonalon teng dnek, el nyösebb bánásmódban részesülnek, mint a mi szépséges demokráciánk lakói. íme, a programom: azt javaslom, hogy sorshúzással válasszunk ki egy százezres lakosságú várost. A kiválasztott város szerencsés lakói ingyen kaphatnak kedvükre való földet a Vénuszon, amit utódaiknak örökül kell hagyniuk. A kormány pediglen ingyenes szállítást biztosít ezen polgároknak a Vénuszra. És városról városra kell hagy ez a program terjedjen mindaddig, amíg nem lesz megfelel élcsapat a Vénuszon, aki az érdekeinket képviseli. Lesznek majd ellenvélemények, ócsároló kritikusaink mindig is voltak. Azt mondják majd, hogy nincs elég acél. Olcsó reklámfogásnak nevezik majd. Szerintem igenis van elegend acélunk, hogy egy város szükségletét a Vénuszra szállítsuk, és ez minden, ami kell. Amikor majd a második várost szállítjuk át, az els , már kiürült várost lerombolhatjuk, hogy meglegyen a szükséges acél. Ez ajándék lenne? Igen ! A legnagyvonalúbb ajándék az emberiség történelmében. Elnök úr és urak, nincs vesztegetni való id nk - a Vénusznak amerikainak kell lennie! A Sarkon Black-Kupperman kinyitotta a szemét, és halkan megkérdezte: - A stílusa kissé egyenetlen volt. Észreveszi ezt valaki? - Nagyon jó munkát végzett, fiú, remek volt! - nyugtatta meg Barlow. Hull-Mendoza javaslata törvényer re emelkedett. A Déli-sarkon éjjel-nappal dolgoztak a toborzógépek, és a pittsburgi acélm milliónyi lemezt köpött ki a Los Alamosban felépítend rhajóállomás megépítéséhez, amelynek vállalkozója az Esthajnalcsillag Utazási Iroda és Ingatlanügynökség volt. Logikai okokból Los Angelesre esett a választás, és a három leghozzáért bb pszichokinetikust Washingtonba küldték, hogy a sorsoláson részt vegyenek, vegyüljenek el a tömegben, és biztosíták, hogy a sorsolásnál éppen a Los Angeles nevét tartalmazó kapszula kerüljön a bekötött szem szenátor kezébe. Los Angeles lakói lelkesedtek az ötletért, és rhajóerd n tt ki a sivatagban. Nem voltak nagyon jó rhajók, de nem is volt erre szükség. A Sarkon egy csoport Barlow irányításával a postahálózat tervén dolgozott. Biztosítanikellett a levelek áramlását a Vénuszra, és vissza, nehogy a gyanú leghalványabb árnyéka is felmerüljön. Szerencsére Barlow-nak eszébe jutott, hogy ezt a problémát valaki már megoldotta el tte- Hitler. Lublin és Majdanek kemencéiben elégetett emberek hozzátartozói vidám levelez lapokat kaptak. A Los Angeles-i járat menetrendszer en indult, tele volt vele az újság, a rádió, a televízió. _A világ megéljenezte a város bátor lakóit, akik hazafias útra indultak a tej és méz országába. Egymást követték az rhajók, minden kellemetlenség nélkül látótávolságon kívülre jutottak. Billiók irigyelték Los Angeles lakóit, akármilyen zsúfoltan és kis porciókon éltek is. San Francisco lakói belerokkantak abba, hogy az városuk csak a második lett a sorshúzásnál, és azon nyomban megszállták az angyalok városát, hogy saját útjukhoz összekaparják az acélt. Mi mást is tehettek volna Hull-Mendoza szenátor választói? Mexikó elnöke, akit hipnotikusan megrémített a yanqui imperialismo újabb terjeszkedése a sztratoszférán túlra, megindította saját Vénusz-gyarmatosító programját.
A tengeren túl Anglia Írországgal, Franciaország Németországgal, Kína Oroszországgal, India Indonéziával állt szemben. si haragok táplálták a tüzet, amelyet a naponta százával felszálló rakéták ontottak magukból.
Kedves Ed! Hogy vagy? Sam és én remekül vagyunk, és reméljük, te is. Tényleg olyan jó ott, hogy, amint mondják, kolbászból van a kerítés? Springfield környékén jártam tegnap, és elég furcsán fest, elt nt az összes épület, de persze így van ez jól, megéri, hogy a mexikóiak veszteg maradjanak. Nincs velük semmi baj a Vénuszon? Ha van id d, kérlek, írj. Szeret véred, Alma. Kedves Alma, én jól vagyok, és remélem, ti is. Nagyon kellemes ez a hely, jó a klíma, és könny az élet. Az orvos ma azt mondta, hogy tíz évvel fiatalabbnak látszom a koromnál. Szerinte van valami a leveg ben, amit l az emberek nem öregszenek. A mexikóiakkal nincs semmi baj idefent, csak egymással érintkeznek, de az a fontos, hogy számbelileg fölényben legyünk, és a legjobb helyek amerikaiaknak jussanak. A Déli-öbölnél láttam egy szép kis szigetet, azt nektek rzöm, neked és Samnek, sok paplanfa van rajta, meg sonkabokor. Remélem, hamarosan látlak mindkett töket. Szeret öcséd, Ed.
Sam és Alma hamarosan útra kelt.
A Polprob minden nemzet után osztalékot kapott, miután a bevándorlók már a lakosságnak több mint a felét adták. A magányos otthon ül k nem bírták elviselni a csökken számú népesség felett érzett csüggedésüket; olyan szokásrendben n ttek fel, hogy fajtájuk nagy tömegben vette ket körül. Ezen a ponton már a legzordabb, leglepusztultabb lakhelyeket is rá lehetett sózni a jövend emigránsokra; nem érdekelte ket. Black-Kupperman végrehajtotta legutolsó számát Hull-Mendoza elnökön, a leges legutolsót, amit ez a hipnotiz rzseni fontos vagy jelentéktelen maflákkal elvégeztetett. HullMendozát elnöksége alatt elöntötte a pánik egyre fogyatkozó állampolgárai láttán, és csatlakozott választóihoz. A Függetlenség, melynek fedélzetén az amerikai kormány utazott, a legfejlettebb rhajótípus volt; nagy, kényelmes, csinos, bár kissé sz kös hallja volt, és külön mellékhelyiség a szenátoroknak meg az elnöknek. Ett l függetlenül ugyanoda ment, ahova a többiek, és Black-Kupperman öngyilkos lett, mert mint a mellette talált cédulára írta: "Nem bírtam a lelkiismeretemmel." Az amerikai elnök távozását követ napon Barlow dührohamot kapott. Különlegesen kiképzett íróasztalán át kellett jutnia minden politikai problémát tartalmazó iratnak, és akkor megtörtént az a felháborító eset, hogy a Polprob-terv nev egyenesen a megvalósítás stádiumába jutott anélkül, hogy csak egy pillantást vethetett volna rá. Azonnal hívatta statisztikusát, Rogge-Smitht. Rogge-Smith addigra teljesen belemerült a feladatba. A Polprob-terv ugyanis els , második és harmadik generációs leszármazottakról
szólt, bárkik legyenek is azok. Barlow mindennel szervben nagyon gyanakvó volt, kivéve az olyan eseteket, amiket "átlagosnak" ítélt. Rogge-Smith még az ajtóban volt, amikor Barlow rákaffantott: - Mit jelentsen ez! Miért nem konzultáltak velem? Milyen messzire jutottak, és egyáltalán hogyan lehet, hogy valamin az én engedélyem nélkül dolgoznak? - Nem akartuk zavarni, f nök - mondta Rogge-Smith. - Tulajdonképpen csak technikai ügy volt, egy olyan végs rendcsinálás. Akarja látni? Miután lecsillapodott, Barlow a folyosón követte statisztikusát. - Akkor sem kellett volna a beleegyezésem nélkül nekikezdeni - morogta. - Hol lennének maguk nélkülem? - Igaza van, f nök. Mi nem tudtuk volna egyedül beindítani, a mi agyunk nem így m ködik. És amiket maga Hitlert l átvett, hát az nekünk soha nem jutott volna az eszünkbe. Még szegény Black-Kuppermannak sem. Egy kis emelked tetején egy tágas gépterembe nyitottak be. Odabent hideg volt. RoggeSmith lenyomott egy gombot, ami beindított egy motort, és sarkvidéki leveg áramlott be, ahogy a mennyezet lassan kettényílt. Egy kis rhajó látszott, aminek nyitva volt az ajtaja. Barlow csak hápogott, amikor Rogge-Smith k nyéken ragadta, és a többi fiú is el került: Swenson-Swenson, a mérnök, Csucsugimusi-Duncan, a propellerszakember, és Kalb-French, a hirdetésfelel s. - Másszon be, f nök - mondta Csucsugimusi-Duncan. - Ez a Polprob-terv. - De én vagyok a világ diktátora! - Az már igaz, f nök. Maga benne lesz a történelemben, szentigaz, de ezt most muszáj megtennie. Attól tartok. Az ajtó bezárult. A gyorsulástól Barlow a fémpadlóra zuhant. Valami eltörött, és meleg, nedves, sós folyadék folyt a szájából az állára. Az egyik állomásról visszaver sarki napfény hirtelen tüzes lándzsa lett, ami a szeme el tt hadonászott. kikerült az atmoszférából. A sebességt l kificamodott és megtört Barlow ott feküdt, és ráébredt, hogy bizonyos dolgok nem változnak, hogy Jack Ketch-t soha nem hívták meg vacsorára, bármennyi borravalót kapott is a piszkos munka elvégzése után, hogy a gyilkosság b n, és hogy a ncselekmény csak rövid távon kifizet . A legutolsó, amit megtanult, az volt, hogy a halál megszünteti a fájdalmat. -------------------------------------------------------------------------------* Sokból egy (Az USA címerének szalagján lév jelmondat)
LÁSZLÓ ZSÓFIA FORDÍTÁSA
JAMES BLlSH : KÖZÖS ID
”...a napok lassan mentek körbe-körbe, végtelenül és egyhangúan. mint körök a térben. Id és id szeletek ! Hány évszázadról mesélt már az ágyam, miközben együtt ringott a hajóval órákon és éveken át." ( Herman Melville: Mardia )
I. Ne mozdulj! Amikor Garrard felébredt, ez volt az els gondolata, és talán ez mentette meg az életét. Leszíjazva feküdt, és csak hallgatta a gépek dohogását. Ez már önmagában is rosszat jelentett; nem lett volna szabad hallania a gyorsítást. Máris e/kezd dött volna? - gondolta. Egyébként minden olyan volt, mint máskor. A DFC-3 csillagközi sebességre kapcsolt, és még mindig él, s a hajó is m ködik. Ebben a pillanatban elérik a fény sebességének 22,4szeresét, vagyis másodpercenként 4 157 000 mérföldet tesznek meg - ez már derekas sebességnek számít. Garrard tulajdonképpen meg sem volt lepve. A két el kísérlet hajói a gyorsítás pillanatában sodródtak el az Alfa Centauri felé; a spektroszkópiának köszönhet , a másodperc töredékéig tartó utolsó kép Dobbler-váltást mutatott, pontosan azt, amit Haertel jósolt erre a gyorsításra vonatkozóan. Nem mintha Brown és Cellini nem követték volna az utasításokat; egyszer en soha többé nem hallottak fel lük.
Lassan kinyitotta a szemét. Rettent súly nehezedett a szemhéjára. Abból ítélve, hogy teste milyen er vel nyomódik a dívány felszínéhez, a nehézkedési er normálisnak mondható; és mégis, szemhéját szinte képtelen volt megmozdítani. Hosszú összpontosítás után végre nyitott szemmel feküdt. A közvetlen el tte lév m szer a könyöke fölé ért. Még mindig csak a szemét mozgatva, leolvasta a mér ket. Sebesség: 22,4 c. Géph mérséklet: normális. Szobah mérséklet: 37 °C. Légnyomás: 778 mm. Üzemanyag: N°. 1. tank: tele, N°. 2. tank: tele, N°. 3. tank: tele, N°. 4. tank: 9/10 részben tele. Gravitáció: 1 g. Naptár: mozdulatlan. Jobban megnézte, bár a szemével csak igen lassan tudta a tárgyat megcélozni. Persze, a naptár egyben bonyolult óraszerkezet is volt, mely a másodperceket éppúgy mutatta, mint a kett s csillaghoz indított tízhónapos út egészét. De semmi kétség: a másodpercmutató nem mozdult. Ez volt a második rendellenesség. Garrard fel akart állni, hátha elindíthatná az órát. Talán csak étmeneti hibáról van szó, s már az is elmúlt. Azonnal eszébe jutott a szigorú parancs, amelyet még az út kezdete el tt, egy hónapja vésett az agyába. Ne mozdulj! Ne mozdulj mindaddig, míg mozgás nélkül a leható legalaposabban fel nem mérted a helyzetet. Bármi is ragadta el örökre és emberi ész számára fel nem foghatóan Brownt és Cellinit, az a veszély most is fennáll, és még számolni sem lehet vele. Nagyszer emberek voltak, intelligensek, leleményesek, tökéletesen, ám nem túlzottan képzettek - a program legjobb emberei voltak. Hajóikba, éppúgy, mint a DFC-3-ba, minden el re látható zavar ellen szereket építettek be. Tehát ha baj történt, azt csak valami egyszer dolog okozhatta - s az is csak egyszer fordulhatott el . Hallgatta a gép dohogását. Egyenletes, nyugodt zaj volt, nem túl hangos, de nagyon zavaró. Azt hitték, a gyorsítás nem hallható; az els , kísérleti, ember nélküli hajókon készített hangfelvételek nem tartalmaztak semmiféle zajt. Nem mintha zavart jelzett volna a gyorsítás veletében, csak éppen nem volt rá magyarázat. Pedig volt oka. De még miel tt ezen eltöprengett volna, Garrard még egy nagy leveg t akart venni. Elképedve vette észre, hogy magához térése óta még egyszer sem vett leveg t. Ett l ugyan cseppet sem érezte magát kényelmetlenül, a felfedezést l olyan pánikba esett, hogy csaknem felült. Szerencsére - a pánik csillapodtával legalábbis úgy t nt - a furcsa letargia, mely elnehezítette a szemhéját, a testére is átterjedt, mert a szándék elaludt, még miel tt er t gy jthetett volna. És a pánik, noha egy pillanatig elementáris erej volt, pusztán intellektuális síkra korlátozódott. Nyugtázta, hogy légzéshiánya semmilyen kellemetlenséget nem okoz legalábbis egyel re -, egyszer en így van, bár a jelenség még magyarázatra vár... Az is lehet, hogy megöli. De most még él.
Zümmög gépek, súlyos szemhéj, hiányzó légzés, álló naptár. A négy jelenség nem állt össze egésszé. A kísértés, hogy valamit megmozdítson - hacsak a nagylábujját is -, er s volt, de Garrard leküzdötte. Csak rövid ideje van ébren - legfeljebb félórája -, és máris négy rendellenességet tapasztalt. Nyilván van több is; e négynél talán apróbbak, finomabbak, de még így, mozdulatlanul is megfigyelhet k. Úgysincs semmi tennivalója, csak magával kell foglakozni; a program - abból a feltételezésb l kiindulva, hogy Brown és Cellini azért nem jöttek vissza, mert a gyorsításnál támadt valami zavar - a DFC-3 esetében a gyorsítás egész veletét a számítógépre bízta. Garrard a szó szoros értelmében csak utas volt. Ha a gyorsításnak vége, akkor majd beleszólhat... Tik. Halk, mély kattanás volt, mint mikor a borosüvegb l kihúzzák a dugót. Mintha a jobb oldali m szerfal irányából hallatszott volna. Er vel ellenállt, hogy fejét fel ne kapja a párnáról. Szemét lassan abba az irányba fordította. Nem látott semmit, ami a hangot okozhatta. A h mér nem jelzett változást, tehát nem lehetett szó a differenciál összehúzódását vagy kitágulását kísér hangjelenségr l. Más magyarázat pedig nem jutott eszébe. Becsukta a szemét - kiderült, hogy ez éppoly nehéz, mint kinyitni -, s megpróbálta felidézni, mit mutatott a naptár, amikor mesterséges álmából magához tért. Miután határozott - és megítélése szerint helyes - kép állt el tte, Garrard újra felnyitotta a szemét. A hang a naptárból jött, a másod percet jelezte. Most újra mozdulatlan volt, látszólag állt. Nem tudta, rendes körülmények között mennyi id alatt ugrik egyet; ez a kérdés sohasem merült fel benne. Annyi bizonyos, hogy a szem nem képes követni a másodpercek végén bekövetkez ugrást. Csak most döbbent rá, mennyi mindent kellett ehhez átgondolnia. A naptár tehát m ködik. Most els sorban azt keli megtudnia, mennyi id be telik, míg újra elmozdul... Számolni kezdett, hozzáadva a mintegy öt másodpercnyi elvesztegetett id t. Egy-és-hat, egy-és-hét, egy-és-nyolc... Idáig jutott a számolásban, amikor hirtelen mintha a poklok fenekén találta volna magát. Most el ször és teljesen indokolatlanul egyre növekv , bénító félelem futott az az erein. Belei csigalassúsággal álltak össze egy csomóba. Testét gyenge, lassú lüktetés fogta el - nem rázta meg, inkább a végtagjait csavarta ki, s ruhája alatt a b rét tette libab rössé. A zümmögéshez most egy újabb hang társult, valami mennydörgésféle, mely mintha a fejében támadt volna. A félelem csak n tt, már fájdalmas volt, görcsös ingerek jöttek, izmai megfeszültek, hasán, vállán és karjain görcsös izomfeszülést érzett. Érezte, hogy lassan összegörnyed, s ezzel szemben tehetetlen volt - valami iszonyatos erej bénultság keríti a hatalmába... Órákig tartott. A mélyponton Garrard agya, személyisége teljesen kialudt, egész valója egyetlen rémület maradt. Amikor az értelem nélküli érzelem ég pusztaságában lassan pislákolni kezdett a visszatér értelem, Garrard ül helyzetben találta magát, s látta, hogy egyik karjával visszalökte a m szerfalat, s az már nem lóg be a teste fölé. Ruhája átizzadt, befülledt, átforrósodott. Tüdeje enyhén sajgott, bár még mindig nem lélegzett.
De hát mi történt? Ez ölte meg Brownt és Cellinit is? Mert t megöli - ebben biztos volt -, ha többször visszatér. Elég, ha csak kétszer megtörténik, ha a következ kett hamar követi az els t. A legjobb esetben nyálazó idiótát csinál bel le; s noha a számítógép a hajóval együtt visszaviszi a Földre, nem lesz képes beszámolni err l az értelmetlen félelemviharról. A naptár szerint az örökkévalóságig tartó pokoljárás három másodpercig tartott. Mialatt méltatlankodva nézte, ismét elhangzott a tik, s ezzel a roham id tartamát kegyesen négy másodpercre emelte. Garrard makacs eltökéltséggel újra számolni kezdett. Gondosan ügyelt arra, hogy számolása egyenletes legyen; bármi egyéb probléma merüljön fel közben, bármilyen érzelmi vihar kavarja is fel, agya hátsó részében nem áll le az automatikus folyamat. A valóban kényszerít erej számolást nem szakíthatja meg semmi sem szerelmi eksztázis, sem birodalmak összeomlása. Garrard tudta, milyen veszélyeket rejt az, ha agyában ilyen mechanizmusokat állít fel, de azt is tudta, milyen nagy szüksége van arra, hogy tudja, miképpen jár az óra. Már kezdte sejteni, mi történik vele - de miel tt ezt a tudást felhasználhatná, szüksége van a pontos mértékre. Természetesen rengeteg elmélet született arról, hogy milyen hatással lehet a gyorsítás a pilóta szubjektív idejére, de egyikkel se mentek sokra. A fény sebessége alatt a pilóta szubjektív ideje egybeesik az objektív id vel. A fény sebessége közelében a földi megfigyel számára a hajó fedélzetének ideje látszólag er sen lelassul, a pilóta azonban nem érez lényeges különbséget. Minthogy a jelenleg ismert két relativitáselmélet szerint - kissé eltér okokból ugyan a fény sebességénél gyorsabban lehetetlen repülni, egyik elmélet sem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy vajon mi történik a fény sebességénél gyorsabban haladó hajó fedélzetén. Ezek az elméletek nem feltételezték ilyen hajó létezését. A DFC-3 azonban a Haertel-féle transzformáció elve alapján épült, amely nem relativista elmélet volt: azt mondta, hogy a fény sebességét meghaladó utazás esetében a repülés kezdetén és végén eltelt id azonos a hajó és a megfigyel k saját idejével. S minthogy a hajó és a pilóta ugyanannak a rendszernek a részei, a Haertel-egyenletben ugyanaz vonatkozik rájuk, ezért soha senkinek sem jutott eszébe, hogy a hajó és a pilóta ideje eltérhet. Még a gondolat is nevetséges. Egy-és-hétszázegy, egy-és-hétszázkett , egy-és-hétszázhárom, egy-és-hétszáznégy... . A hajó saját idejét tartotta, mely megegyezett a megfigyel k idejével. Tíz hónap múlva megérkezik az Alfa Centaurihoz. A pilóta viszont Garrard-id t tartott, és a dolog kezdett olyan látszatot ölteni, hogy sohasem érkezik meg. Ez a lehetetlenség elég valószín volt. Valami - majdnem bizonyosan a fény sebességét túllép gyorsítás eddig nem sejtett, az emberi metabolizmusra gyakorolt mellékhatása, mely hatást a robotokkal végzett próbarepülések során nem tudtak tanulmányozni - jócskán felgyorsította Garrard szubjektív id érzékelési képességét. Amint a naptár belseje energiát kezdett kibocsátani, a másodpercmutatót lassú remegés fogta el. Hétezer-negyvenegy, hétezer-negyvenkett , hétezer-negyvenhárom... 7058-nál tartott, amikor a mutató a következ fokra kezdett ugrani. Percekig tartott,
míg átugrotta a pici távolságot, és még ennél is tovább, mire teljesen megnyugodott. Csak ezután következett a hang. Tik. Teljes mozdulatlanságban, de lázasan kezdett számításokat végezni. Minthogy nagy számok elgondolása tovább tart, mint a kicsiké, a két "tik" között eltelt id közelebb állhat a 7200-hoz, mint a kapott 7058-hoz. Egy gyors visszaszámolással megkapta, amit akart: a hajó ideje szerinti egy másodperc megfelel két Garrard-órának. Az ideje szerint tehát két teljes órán át számolt? Nem látszott kétségesnek. Vagyis hosszú út áll el tte. Hogy pontosan milyen hosszú, attól azért maga is meglep dött. Az id alaposan lelassult a számára, mégpedig 7200-ad részére. Ezek szerint 6 72 000 hónap múlva érkezik meg az Alfa Centaurihoz. Ami annyi, mint... Hatezer év ! II. Garrard még hosszú ideig ült bénult mozdulatlanságban, a verejték Nessus-ingében, amely miatt még leh lni sem tudott. Persze nem volt semmi, ami sürgette volna. Hatezer év. Élelemre, vízre, leveg re ugyan nem lesz gondja, akár hatezer, akár hatvanezer évig sem; mindaddig, míg az üzemanyag tart, a hajó mindazt el állítja, amire szüksége van... az üzemanyag pedig önmagát táplálja. Még ha három objektív, hajóid szerinti másodpercenként akarna is enni, nem kellene attól tartania, hogy elfogy az élelem... (Akkor jutott eszébe, hogy ez persze képtelenség, hiszen a hajónak a rendelés felvétele után több másodpercnyi id re lenne szüksége az étel elkészítésére és feltálalására, tehát Garrard-id szerint legfeljebb naponta egyszer ehet.) A készletek el állításának e módjával a mérnökök jó el re kiküszöböltek számos katasztrófát a DFC-3 fedélzetén. Arra azonban senki sem gondolt, hogy valamilyen mechanizmus segítségével Garrardot is korlátlan ideig karbantartsák. Hatezer év múlva csupán vékony porréteg marad bel le a DFC3 közömbösen csillogó, vízszintes felületén. Holtteste még megmarad egy ideig - hiszen a hajó belseje steril -, de aztán könyörtelenül felfalják a baktériumok, melyeket maga hozott be az emészt rendszerében. Amíg él, szüksége van ezekre a baktériumokra, melyek fontos szerepet játszanak B-vitamin-szükséglete el állításában, de mihelyt megsz nt egy él pilótára jellemz bonyolult és kényesen kiegyensúlyozott szervezet lenni, felfalják, mégpedig lelkiismeretfurdalás nélkül. Garrard tehát meghal, még miel tt a DFC-3 túl messzire kerülne a Soltól; és amikor a hajó 12 000 esztend múlva visszatér a Földre, neki már a múmiája sem lesz a fedélzeten. Miközben mindezt hideg fejjel végiggondolta, érthetetlen borzongás fogta el, mely csak nem akart csillapodni; valami sietség és izgatottság volt benne, mégsem az a fajta borzongás volt, ami az embert halálos ítélete megértésekor elfogja. Szerencsére nem volt olyan heves,
mint az el emocionális roham, és amikor két "tik" után elmúlt, nem hagyott benne mást, mint kétkedést. És ha ez az id nyúlási effektus csak mentális? Lehet, hogy teste egyéb funkciói a hajó idejét követik; Garrard egyel re nem gy dött meg az ellenkez jér l. Ha igen, akkor mozogni is csak a hajó ideje szerint tud, és a legegyszer bb feladatokat is csak hónapok alatt képes végrehajtani. Ha így van, akkor viszont életben marad. Az Alfa Centaurira érve agya ugyan hatezer évvel öregebb lesz, s talán annyival bolondabb is, mint a teste, de élni fog. Ezzel szemben, ha testi funkciói ugyanolyan gyorsak, mint id érzékelése, akkor nagyon óvatosnak kell lennie. Csak lassan mozoghat, a lehet legkisebb er kifejtéssel. Itt van például egy egészen egyszer kézmozdulat, amivel felemelünk egy ceruzát: a ceruza nyugalmi helyzetéb l kb. 60m/sec2 gyorsulással kerül át ismét nyugalmi helyzetbe, de közben ugyanekkora lassítást is végzünk. Ha Garrard ugyanilyen módon, a hajó ideje szerint akarna egy egykilós súlyt felemelni, akkor Garrard-id szerint mintegy 4800m/sec2 gyorsulást kellene alkalmaznia, vagyis 450 kp er t kellene kifejtenie. Els sorban nem is arról van szó, hogy ez lehetetlen - csak éppen akkora er t kellene kifejtenie, amellyel akár egy bedöglött dzsipet is eltolhatna. Csupán alkarja erejével fel sem tudna emelni egy ceruzát; ehhez a hátizmaira is szüksége lenne. Az emberi test pedig nem alkalmas hosszú id n keresztül ekkora er kifejtésére. Még a leger sebb profi súlyemel sem képes teljes er bedobásra a nap minden percében. Tik. A naptár jelzett újra; ismét eltelt egy másodperc. Vagy újabb két óra. Ami azt illeti, egy másodpercnél többnek, de két óránál kevesebbnek t nt. A szubjektív id nyilván rendkívül bonyolult mérték: Még ebben a mikroidej világban is - Garrard legalábbis úgy érezte, itt valami ilyesmi m ködik - a két jelzés között eltelt id rövidebbnek t nik, ha belemélyed valamilyen problémába. Ez jól is jön az ébrenlét id tartama alatt, de valódi segítséget csakis akkor jelent, ha teste többi része nem az agya szerinti id t tartja. Ellenkez esetben rendkívül aktív s talán nem is elviselhetetlen intellektuális életet élhet hosszú évszázadokig az ébrenlét óráiban, és szerencsére csaknem ugyanannyi id t át is fog aludni. Mindkét probléma - vagyis hogy teste mennyi er t képes kifejteni, és hogy szelleme mennyi ideig képes megpihenni - együttesen jelentkezett gondolatai el terében, miközben még mindig tehetetlenül ült ágyán, s teljesen összekeveredtek. A "tik" után a hajó - legalábbis az a része, amit Garrard beláthatott - ismét mozdulatlanságba merevedett. A gépzaj - már amennyire megítélhette - nem változtatta frekvenciáját, sem amplitúdóját. Még mindig nem vett leveg t. Nem mozdult, nem változott semmi. Az a tény, hogy rekeszizmában és mellkasában még mindig nem észlelt változást, arra a következtetésre vezette, hogy teste nyilván a hajó idejét tartja, különben oxigénhiány következtében már régen nem tudna magáról. Ez a feltevés magyarázatot adott arra a két, elviselhetetlenül hosszú, látszólag indokolatlan érzelemkitörésre is, amefyekt l annyira szenvedett: mindössze arról volt szó, hogy bels elválasztású mirigyei válaszoltak intellektuális problémáira. A felfedezés, hogy nem lélegzik, pánikba ejtette, és megpróbált felülni. Agya már meg is feledkezett err l a két impulzusról, amikor azok lassacskán lejutottak idegeihez,
mirigyeihez és izmaihoz, és bekövetkezett a tényleges, fizikai pánik. Magához térve, ül helyzetben találta magát, bár a termel adrenalin megakadályozta, hogy a valóban bekövetkez mozgást észlelje. A kés bbi borzongás - mely enyhébb volt, és látszólag azzal a felfedezéssel függött össze, hogy teste még jóval az út befejez dése el tt meghathat tulajdonképpen testének válasza volt agya jóval korábbi parancsára; az izgalom, amit az id eltérés számolása keltett benne. Ezek szerint óvatosan kell bánnia még a látszólag hideg és intellektuális impulzusokkal is különben mirigyei kés bb hosszasan és vehemensen fognak válaszolni. A következtetés elégedettséggel töltötte el, és Garrard ezt az érzést szabadjára engedte; abból nem lehet baj, ha néhány óráig elégedettnek érzi magát, a mirigyes elégedettség pedig még jó szolgálatot is tehet, ha esetleg mentális depresszióban éri. 6000 év alatt még b ven lesz alkalma arra, hogy id nként elkeseredjék; tehát er sítenie kell az elégedettség érzését, s a lehet leghosszabb kifutási id t kell engedélyeznie az utóérzeteknek. Lesznek percek, amikor er t vesz rajta a pánik, a félelem, a lehangoltság, s ezek jelentkezését szigorú szabályokkal kell megkötnie, különben Garrard-id szerint öt, hat, talán tíz órán át is a poklok mélyére taszítják. Tik. Ez most nagyon jó volt: két Garrard-óra eltelt minden nehézség nélkül, s szinte észre sem vette. Ha megszokja, nem lesz olyan kellemetlen ez az utazás, mint ahogy el ször gondolta. Hosszú id t fog alvással tölteni, az ébrenlét órái alatt pedig korlátlan lehet sége lesz a kreatív gondolkodásra. Egyetlen hajónap alatt többet gondolkodhat, mint a Föld bármely filozófusa egész életében. Ha kell képpen fegyelmezi magát, egyetlen gondolat tüzetes végiggondolására akár egy évszázadot is szánhat, és a következ gondolatra még mindig ezer éve marad. A tiszta észnek micsoda fegyverzetét sorakoztathatja fel hatezer év alatt! Ha megfelel en tud koncentrálni, a hajó ideje szerint reggeli és ebed között megoldhatja a Gonosz problémáját, és a hajó egyetlen hónapja alatt magyarázatot találhat az eredend b nre! Tik. Nem mintha Garrard meg lett volna gy dve arról, hogy logikai készsége vagy akár józansága sértetlen marad az út végéig. Kilátásai még mindig sivárak voltak. De talált bizonyos lehet ségeket. Egy pillanatig elfogta a sajnálkozás, amiért nem Haertel, hanem kapott ilyen lehet séget... Tik. ...hiszen az öreg nyilván jobban ki tudná használni, mint . Ez a helyzet olyan embert kíván, aki otthonosan érzi magát a matematika legfels bb régióiban, és jól ki tudja használni az id t. Ennek ellenére, Garrard már-már úgy érezte... Tik. ... hogy is megtesz mindent, és izgalomba jött a gondolattól, hogy - feltéve, hogy meg rzi alapvet józanságát - visszatérhet... Tik. ...a Földre tíz földi hónap múlva, mégpedig évezredek tudásával, ami messze túlszárnyalja... Tik. ...Haertel vagy bárki más tudását... Tik. ...akinek csupán egy emberölt áll rendelkezésére. Tik. A kilátás felvillanyozta. Tk. Még az óra ketyegése is barátságosabb. Tk. Most biztonságban érezte magát tk a mozgási tilalommal sem tör dött tk hiszen már tk megmozdult tk és nem tk esett tk baja tk tk tk tk tktktktktktktktktk...
Ásított, nyújtózkodott és felállt. Azért nem kell olyan elégedettnek lennie. Még sok a megoldásra váró kérdés, mint például az, hogy míg magasabb rend idegközpontja valamilyen tisztán filozófiai problémát boncolgat, hogyan fejtse ki azt a fizikai er t, amit a hajón adódó feladatok megkövetelnek. És ráadásul... És ráadásul, éppen az imént mozdult meg. Mi több, bonyolult mozgássort végzett, normális id alatt! Még a naptárra sem nézett, már tudta, mit fog látni. Mialatt azon örvendezett, hogy mirigyes eredet elégedettsége olyan hosszúra nyúlik, észre sem vette, legalábbis tudatosan nem, hogy a naptár felgyorsult. Isten veled, hatalmas etikai rendszer, mely törpéket csinál a görögökb l! Isten veled, számítások örökkévalósága, mellyel zsebre vághatta volna Dirac számításait. Isten veled, Garrard-kozmológia, amely az a dimenziós térben lótó-futó vízhordó fiúvá alacsonyítaná a Mindenhatót! Isten veled, te másik nagy téma, melyet még az egyetemen akart kidolgozni, nevezetesen a szeretem fázisait, amelyek a legszigorúbb számítások szerint is legalább 48-ra tehet k. Garrard soha nem jutott tovább húsznál, és épp most vesztette el az utolsó alkalmat is arra, hogy újra el vegye a témát. A mikroid , amelyben eddig élt, elveszett; mindössze néhány objektív perccel azután, hogy a hajó gyorsulása leállt, és magához tért. A hosszú intellektuális kínlódás és a rákövetkez mirigyes reakció nem eredményezett semmit. Garrard ideje most egybeesik a hajó idejével. Visszaült az ágyra, s nem tudta, csalódottságot vagy megkönnyebbülést érezzen-e. Egyik sem elégítette ki igazán, s végül csak az elégedetlenség maradt. Amíg tartott, a mikroid elég kellemetlen volt; de most elmúlt, és minden újra megszokottá vált. Hogy végezhetett Brownnal és Cellinivel egy ilyen átmeneti állapot? Hiszen kemény emberek voltak, saját megfigyelései szerint keményebbek, mint . És mégis túlélte. Vagy jön még valami más? És ha igen - vajon mi lehet az? Választ persze nem kapott. Könyökénél, a m szerfalon, melyet iszonyatos félelmének els pillanatában félrelökött, a naptár folyamatosan ketyegett. Már nem hallotta a gépek zaját. Természetes ritmusban lélegzett. Könny nek és er snek érezte magát. A hajó nyugodt volt, csendes és változatlan. A naptár mind gyorsabban és gyorsabban ketyegett. Közeledett, majd elmúlt az els óra a hajó, azaz a fénysebességen túli repülés ideje szerint. Tik. Garrard meglepetten nézett fel. Az ismer s hang ezúttal a kismutató ugrását jelezte. A percmutató máris túljutott a félórát jelz ponton. A másodpercmutató iszonyú sebességgel száguldott körbe; mialatt nézte, úgy felgyorsult, hogy a szem már nem volt képes követni. .. Tik. Újabb óra. És máris eltelt egy félóra. Tik. Még egy ára. Tik. Még egy. Tik. Tik. Tik, tik, tik, tik, tktktktktktktktktk...
A naptár mutatói mind gyorsabban forogtak körbe, amint az id száguldani kezdett Garrarddal. És a hajó nem változott. Ott állt szilárdan, sértetlenül. Amikor a napot jelz t is a láthatatlanságig felgyorsult, Garrard rájött, hogy ismét képtelen megmozdulni - és bár a teste könny volt, mint egy kismadáré, érzékein keresztül semmi sem állt össze egésszé. A szoba zümmögni kezdett, egyre vörösebbé vált; vagy nem is, mintha... De már nem látta a folyamat végét; nem engedték, hogy a makroid csúcsáról lenézzen, ami felé a Haertel-féle út elvezette. Tetszhalálba merevedve hanyatlott hátra. III. Hogy Garrard nem halt meg, mégpedig röviddel azután, hogy a DFC-3 túljutott a fény sebességén, csupán a véletlenek sorozatának volt köszönhet ; de Garrard err l semmit sem tudott. S t nagyon hosszú ideig egyáltalán nem tudott semmir l, csak ült mereven, és bámult, metabolizmusa szinte a semmire süllyedt, agya is alig-alig m ködött. Id l id re átvonult rajta egy alacsony szint metabolikus hullám, éppen hogy válaszul valamiféle életösztönre, de itt olyan alapvet életjelenségekr l volt csupán szó, amelyek a tudatáig már nem jutottak el. Ez volt a tetszhalál állapota. És mégis, mihelyt a megfigyel megérkezett, Garrard feléledt. Nagyon keveset értett abból, amit látott, érzett; csupán egyvalami volt világos el tte: a gyorsulásnak vége - és ezzel együtt az id rült váltakozásának is -, és az egyik ablakon át er s fény áramlik be. Az út els szakasza véget ért. Környezetének ez a két változása keltette életre. A valami (vagy valamik), ami öntudatra ébresztette... Mi is volt? Semmi sem volt. Valami törékenység, ami teljesen körülvette az ágyát. Nem, nem is valami, inkább él él lény, vízszintesen felépített, amely kört alkotott körülötte. Nem, talán többen voltak. Vagy részekb l álló felépítmény. Rejtély, hogy került a hajóra, de ott volt. Vagy ott voltak. - Hogyan tud hallani? - szólalt meg hirtelen a lény. Hangja vagy hangjuk egyenletesen jött, nem meghatározott irányból, hanem a tér minden pontjából kiindulva. Garrard ebben semmi rendkívülit nem talált. - Én - mondta -, illetve mi... a fülünkkel hallunk. Innen. Válasza, melyben akaratlanul is oly sok magánhangzó szerepelt, nevetségesen hangzott. Elt dött, vajon miért beszél ilyen furcsa nyelven. - Mi- k igyekeznek téged a te ilyesmidhez igazítani a hangot - mondta a lény. A hajó nagy könyvtárából egy könyv nagy dörrenéssel az ágy melletti asztalra esett. - Sokszor próbáltuk már itt is meg ott is. Te vagy a Garrard-lény. Mi- k a clinesterton beademung, sok szeretettel. - Sok szeretettel - visszhangozta Garrard. A nyelvet, amit beszélt, a beademung furcsán használta; de Garrard most sem találta indokoltnak, hogy a beademung beszédét helytelennek érezze. - Te... ti- k az Alfa Centauri lakói? - kérdezte tétován.
- Igen, hallottuk az iker rádióhullámokat az ajándék-nyílásokon túlról. Mi- k igyekeztek, hogy a Garrard-lény a legnagyobb csodálattal megértse az ikreket, halkan és hangosan. Hogyan hallod? A Garrard-lény ezúttal megértette a kérdést. - Hallom a Földet - mondta. - De nagyon halk, és nem mutatkozik. - Igen - mondta a beademung. - Harmónia, bár nem els dleges, mint a miénk. A MindentFelemészt a szeret kre figyel ott, nem a rádióhullámokra. Hadd figyelmeztesselek tégedtiteket, a rodalent beademung és más testvérek és szeret k a .csatorna mentén, ami fontos a Garrard-lénynek. Garrard úgy találta, hogy minden nehézség nélkül megérti ezt a beszédet. Felrémlett benne, hogy egy nyelvet a saját logikája alapján megérteni - anélkül hogy magában angolra fordítaná más körülmények között csak hosszú gyakorlás után lenne képes. Pillanatnyilag azonban az agya azt mondta: "Hiszen ez angol !", és az is volt. Az ajánlat, amit a clinesterton beademung az imént tett, végtelenül szívélyes volt, és viszonzásul tele volt tisztelettel és szeretettet, ami kellemes volt neki is és a beademungennek is; ehhez nem volt szükség magyarázatokra. ' Ezután sok hajó találkozott, és a Garrard-lény felfogta a beademungen harmóniáját, a Mindent-Felemészt szeretetének harmóniájában elhagyta hajóját a sok ajándéknyíláson át, mialatt a beademungen megmutatta neki ket-az övéit. Azt is megpróbálta elmondani, miért nem szerette a gyorsítást, amely csak az id t és a teret zavarta meg, és képtelenségeket csinált. A rodalent beademung felfogta a gyorsítást, de nem zavarta t- ket. Akkor a Garrard-lény megtudta, hogy az id t felemésztették, és újra hallania kell a Földet. - Én neked-nekik a legteljesebb szeretettel - mondta a beademungennek. - Csodálni fogom az Alfa és a Proxima Centauri rádióhullámait "a Földön, mint a mennyországban". Mosta gyorsítást én-másik meg kell próbálni, és legy z, és csodálni kell egy teremtményt, mely inkább csend. - De majd újra alászállsz - mondta a clinesterton beademungen -, miután imádtad a Földet. Téged szeret az Id , a Mindent-Felemészt . Mi- k várják ezeket a másokat. Garrard tulajdonképpen nem hitt ebben, de azt felelte: - Igen, mi- k egy másik sugáron újra megkeresik a beademungent. A legnagyobb szeretettel. A beademungen erre a csodálat megkülönböztetett jelét mutatta, és a gyorsulás megkezd dött. Az ajándék-nyílásokkal és a Garrard-lénnyel ellátott hajóban -a másik látta, hogy az iker rádióhullámok elválnak. És már itt is volt újra a tetszhalál. IV.
Amikor az apró fény kigyulladt Garrard tetszhalott agyának végtelen kamráiban, a hajh már mélyen bent járt az Uranus pályáján. S mivel a Nap még mindig nagyon távoli és kicsiny volt, nem sok hatolt át bel le az ablakon; tehát még legalább két órán keresztül semmi sem térítette magához. A számítógépek türelmesen vártak rá. Ha akarná, már befolyásolhatná is ket: akár vissza is vihette volna a hajót a Földre. De a számítógépeket arra az esetre is beprogramozták, ha halott lenne, mire a DFC-3 visszatér; adtak hát neki egy teljes hetet, amit akár alvással is tölthetett, és visszavették az irányítást. Egy különleges csatornán megkezdték a rádiójelek sugárzását. Egy óra múlva gyenge jelzések érkeztek vissza. Csak az irányt jelezték, hanghatás nem jelentkezett a DFC-3 fedélzetén - de ennyi is elég volt ahhoz, hogy a hajó ismét mozgásba jöjjön. Garrard erre már felébredt. Agyát még mindig a tetszhalál jeges tajtékja borította; annyit mindenesetre látott, hogy a kabinban semmi sem változott, kivéve az asztalon hever könyvet... A könyv. A clinesterton beademung dobta oda. De mi a csoda az a clinesterton beademung? És , Garrard, miért sír? Ennek semmi értelme. Halványan rémlett benne valami, a Centauri-ikrekkel kapcsolatos... ...az iker rádióhullámok... Micsoda szavak ! Mintha görög tövük lenne, de hiszen is, miért beszélnének a centauriak görögül?
nem tud görögül... És különben
El rehajolt, és megnyomta a gombot, amely felhúzta az ablak red nyét; az ablak valójában átlátszó erny mögé rejtett teleszkóp volt. Néhány csillagot látott, és az egyik oldalon valami halvány fényt, ami akár a Nap is lehetett. Egy óra körül egy borsószem nagyságú bolygó jelent meg az erny n, kétoldalt kis kitüremkedésekkel, hasonlóak a teáscsésze füleire. Kifelé a DFC3 nem haladt át a Szaturnusz pályáján, az akkor a Nap másik oldalán volt. Ezt a bolygót azonban nem lehetett mással összetéveszteni. Garrard hazafelé tart - és még él, és észnél van. Vagy nem? Ezek a fantazmagóriák a centauriakról - még mindig a hatásuk alatt van - nem éppen elméje épségére vallottak. A hatás azonban gyorsan múlt. Amikor az élménydarabokat összerakva rájött, hogy a beademung többes száma beademungen, már nem vette komolyan az egészet. A görögül beszél centauriak nyilván nem képezhetik a többes számot a német nyelv gyenge többesének mintájára. Az egész a saját tudatalattijából származhatott. De akkor mit talált a Centauri csillagjainál? Nem talált választ erre a kérdésre, csak valami zagyvaságot a szeretetr l, a MindentFelemészt l és a beademungenr l. Lehetséges, hogy nem is látta a Centgurus csillagokat, mert teljes húsz hónapon át hidegen feküdt, mint valami hal.
Vagy 12 000 esztend n át? A gyorsítás annyira megzavarta az id t, hogy azt sem tudta, hol tart az objektív id . Lázasan kapcsolta be a teleszkópot. Merre van a Föld? 12 000 év múltán... A Föld ott volt. Persze, jött rá azonnal, ez nem bizonyít semmit. A Föld több millió éves; 12 000 év semmiség egy bolygó életében. A Hold is a helyén volt, mindkett t ott látta a Nap túlsó oldalán, de azért a teleszkóp leger sebb fokának beállításával tisztán kivehet ek voltak. Garrard még azt is megfigyelhette, hogy Grönlandtól kissé keletre napsütésben fürdik az Atlanti-óceán; a számítógép tehát az ekliptikával 23 fokos szögben, a Föld északi féltekéjére hozza le a DFC-3-at. A Hold sem változott. Még azt a fehér fényfoltot is látta rajta, a Naptól csillogó földi óceán visszfényét, ami valójában magnézium-hidroxid jelz fény volt; még az rutazás hajnalán szórták le a Mare Vaporumra, s t le délre az a fekete pont csak a Moniliuskráter lehetett. De még ez sem bizonyít semmit. A Hold sem változik. Az ember rárakta porréteg évezredekig ott maradhat - ugyan mi fújná el a Hold felszínér l ? A Mare Vaporum jelz fénye több mint tízezer km2 területet borított be; többé el nem homályosodik, még az ember sem befolyásolhatja legalább egy évszázadig - sem véletlen ül, sem szándékosan. Ha port hintesz egy atmoszféra nélküli világra, az a por ott is marad. Ellen rizte a térképen a csillagokat. Nem mozdultak el; miért is tették volna 12 000 év alatt? A Göncölszekér Alfa- és Béta-csillagai még mindig a sarkcsillag felé mutattak. A Drákó, mint eddig is, hatalmas sz nyegként terült el a két Medve, a Cepheus és a Cassiopeia között. Ez a konstelláció csak annyit árult el, hogy a Föld északi féltekéjén tavasz van. De melyik esztend tavasza ? Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a kérdésre meg is találhatja a választ. A Hold árapályt idéz el a Földön, az akció-reakció mindig azonos és ellentétes. A Hold nem tud úgy hal st gyakorolni a Földre, hogy ne az hasson vissza önmagára - és ez a visszahatás a Hold szögnyomatékaiban jelentkezik. A Hold Földt l mért távolsága évente mintegy 1,5 cm-rel n . Vagyis 12 000 év alatt ez a távolság már csaknem 183 métert tesz ki. Meg lehet ezt mérni ? Garrard nem hitte, de azért el vette a csillagászati táblázatokat, a körz ket, és rajzokat készített. Eközben a Föld mind közelebb került. Mire az els számítások végére ért - melyek nem hoztak eredményt, hiszen a t rés nagyobb volt, mint a kérdéses távolság -, a Föld és a Hold már olyan közel kerültek egymáshoz, hogy a teleszkóp segítségével sokkal pontosabb méréseket lehetett végezni. Ami, persze - jött rá hamarosan -, teljesen fölösleges. A számítógép ugyanis nem valami megfigyelt nap vagy bolygó útmutatása alapján hozza vissza a hajót a Földre, hanem egy el re kiszámított pontba érkezik le. A számítógépbe nem táplálták be azt a feltételezést, hogy a Föld és a Hold nem lesznek e pont közelében, mikor a DFC-3 visszatér. Az a tény, hogy a Föld látható innen, máris elég bizonyíték arra, hogy az út nem tartott tovább, mint ahogy azt el re kiszámították. Ez semmi újat nem mondott Garrardnak; csak id közben elfelejtette. Annak, hogy elkezdett számolni, voltaképpen egyetlen oka volt: agyának egy rejtett zuga, mely már magától
ködött, kitartóan számolt tovább. Réges-régen, még amikor a hajónaptár idejét akarta megtudni, kényszerít erej számolásba fogott, s most úgy t nt, a számolás még mindig tart. Ezért veszélyes az efféle mentális mechanizmus beindítása, és íme, az eredmény: a teljesen hiábavaló csillagászati számítgatásokkal való vesz dés. A belátás gyógyító erej nek bizonyult. Otthagyta a számításokat, mire agya mélyén is leállt a mechanizmus. Már húsz hónapja zakatolt agyában, és Garrard el tudta képzelni, milyen örömmel áll le - éppúgy, ahogy húsz hónappal ezel tt beindult. Rádiója recsegni kezdett, majd aggódó hang szólalt meg benne: - DFC-3, DFC-3! Garrard, hall engem? Él? Már mindenki izgalomban ég idelent. Garrard, ha hall engem, szóljon valamit! Haertel hangja volt. Garrard úgy csapta össze a körz szárait, hogy a t felsértette a 26~ tenyerét. - Itt vagyok, Haertel. DFC-3 a földi állomásnak. Itt Garrard. - és aztán, maga sem tudta, miért, hozzátette: - A legnagyobb szeretettel. Miután túlestek a ceremónián, Haertel óriási érdekl déssel figyelte az id effektusokról szóló beszámolót. - Ez nyilván kiszélesíti az a dimenziós teret, amelyben eddig dolgoztam - mondta. - De azt hiszem, ezt betudhatjuk a transzformációnak. Ha tényez kre tudjuk bontani, talán kiküszöbölhetjük a pilótára tett hatást. Majd meglátjuk. Garrard elgondolkodva rázogatta whiskyjét. Az ütött-kopott irodaépületben, Haertel sz k kis szobájában kényelmetlenül öregnek, beszorítottnak érezte magát. - Nem hinném, Adolph, hogy ez helyes. Azt hiszem, ez mentette meg az életemet mondta. - Hogyhogy? - Elmeséltem, hogy egy ,id után úgy éreztem, mintha meghalnék. Sokat olvastam, mióta itthon vagyok, és rájöttem, hogy a pszichológusok sokkal kevesebbet tudnak az ember személyiségér l, mint maga vagy én. Mi a fizika tudósai vagyunk, tehát azon a világon törjük a fejünket, ami a b rünkön kívül van - olyasvalamin, ami megfigyelhet , ugyanakkor nem változtatja meg az alapvet dolgokat. De ez a régi, szolipszista álláspont nyilvánvalóan nem helytálló. Személyiségünk valójában er sen függ küls környezetünk valamennyi tényez jét l, a b rünkön kívül található kis és nagy dolgoktól. Ha az embert valamilyen módon el lehetne vágni minden kívülr l jöv , érzékelhet dologtól, az illet személyisége két-három perc alatt felbomlana. Tatán meg is halna. - Idéz jel bezárva, aláírás: Harry Stack Sullivan - jegyezte meg Haertel szárazon. Vagyis? - Vagyis - folytatta Garrard - gondolja csak el, milyen egyhangú környezet egy rhajó belseje. Merev, mozdulatlan, változatlan, élettelen. Az átlagos bolygóközi repülés során egy ilyen környezetben még a legkeménykötés bb rhajós is megkergülhet olykor - olykor.
Nyilván ugyanolyan jól ismeri a tipikus rhajóspszichózist, mint én. Az ember személyisége hozzámerevedik a környezetéhez. Aztán helyrejön, mihelyt a hajó visszatér, és ismét kapcsolatba lép a többé-kevésbé normális világgal. A DFC-3 fedélzetén azonban én sokkal szigorúbban el voltam vágva a külvilágtól. Nem nézhettem ki az ablakon - gyorsításban lévén -, és amúgy sem láttam volna sem mit. ' Minden kapcsolatom megszakadt az otthonnal, hiszen gyorsabban haladtam a fény sebességénél. Aztán rettenetesen hosszú ideig mozdulni sem bírtam, ráadásul az átlagos rhajós számára az egyetlen változatosságot jelent m szerek is sokáig álltak. Miután az id gyorsulni kezdett, még lehetetlenebb helyzetbe kerültem. Elismerem, a szerek végre elmozdultak - de egy id után már annyira felgyorsultak, hogy le sem tudtam olvasni ket. Az egész helyzet nagyon zorddá vált - és én gyakorlatilag meghaltam. Megszilárdultam, akárcsak a hajó körülöttem, és így maradtam a gyorsítás teljes id tartamára. - Ezek szerint - szólt közbe Haertel fagyosan - az id effektusok meglehet sen ellenségesek voltak a maga számára. - De léteztek, Adolph. Figyeljen ide. A maga gépei szubjektív id t tartanak; folyamatos görbék mentén, váltakozva haladnak el re a nagyon lassútól a nagyon gyorsig, és gondolom, megfordítva. íme, az állandó változás állapota. Nem volt olyan er s, hogy kihozzon a tetszhalál állapotából, de ahhoz elég volt, hogy ne pusztuljak el végképp, ahogy szerintem Brownnal és Cellinivel történt. k tudták, hogy le tudják állítani a gyorsulást, ha eljutnak odáig; megpróbálták és meghaltak. De én tudtam, hogy csak ülnöm kell, és ki kell bírnom, és óriási szerencsémre, a maga szinuszgörbét követ id variációja elég változatos volt ahhoz, hogy végül túléljem . - Értem! - mondta Haertel. - Ezt érdemes lesz végiggondolnom. Bár nem hinném, hogy a bolygóközi utazás ett l népszer bbé válna ! Vékony ajkát csücsörítve ismét hallgatásba burkolózott. Garrard hálásan kortyolt egyet italából. Haertel végül mégiscsak megszólalt: - Miért izgatja magát azokon a centauriakon? Hiszen kiválóan elvégezte a feladatát. Nem arról van szó, hogy h s - minden bolond tud bátran viselkedni -, de úgy látom, gondolkodott is, míg Brown és Cellini nyilván csak reagáltak. Vagy lappang valami titok amögött, amit azon az ikercsillagon talált? - Igen - felelte Garrard. - De már elmondtam magának. Amikor a tetszhalálból magamhoz tértem, valamiféle m anyag palimpszeszt voltam, amire bárki bármit ráírhatott. Saját, megszokott földi környezetem irdatlan távolságban volt. Az akkori környezetem pedig csaknem olyan merev, mint mindig. Amikor a centauriakkal találkoztam - ha valóban találkoztam, mert ebben már egyáltalán nem vagyok biztos -, k lettek világom legfontosabb része, és hogy megérthessem ket, személyiségem is megváltozott. Ez ellen a változás ellen nem tehettem semmit. Meg is értettem ket. De az, aki ket megértette, nem ugyanaz az
ember, aki most magával beszél, Adolph. Most, hogy visszatértem a Földre, már nem értem azt az embert. Még angolul is úgy beszélt, hogy az számomra érthetetlen. És ha én nem értem akkori önmagamat - mert nem értem, és nem is hiszem, hogy az ugyanez a Garrard volt -, hogyan számolhatnék be akkor magának vagy a központnak a centauriakról? Egy korlátozott környezetben találtak rám, és abba belépve, engem is megváltoztattak. Most, hogy már nincsenek itt, minden elhomályosult; még azt sem értem, miért gondoltam, hogy angolul beszélnek! - Megnevezték magukat? - Hogyne - mondta Garrard. - k voltak a beademungok. - Milyenek voltak? - Nem láttam ket. - Akkor... - hajolt el re Haertel. - Hallottam ket. Azt hiszem. - Garrard vállat vont, és ismét kortyolt egyet. Otthon volt, és ez már maga elégedetté tette. De képlékeny agyában hallotta a hangot: A Földön, mint a mennyben; aztán egy másikat, amely talán az övé volt (miért gondolt rá úgy, hogy " -a másik" ?) : Kés bb, mint gondolnátok. - Adolph - mondta -, ennyib l áll az egész? Vagy innen még továbbmegyünk? Mennyi id be telne, míg egy jobb csillagközi hajót megépíthetnénk, egy DFC-4-et? - Sok-sok évbe - felelte Haertel mosolyogva. - Ne aggódjon, Garrard. Maga visszajött, s ez önmagában nagyobb teljesítmény, mint a többieké; senki sem kívánja, hogy újra útnak induljon. Alig hiszem, hogy a maga életében új hajót építenénk, de ha mégis, nem küldjük fel azonnal. Nagyon keveset tudunk arról a játszótérr l, amit odakint talált. - Pedig mennék - mondta Garrard. - Nem félek t le, visszavágyom. Most, hogy már tudom, hogyan viselkedik a DFC-3, újra kivinném, és hoznék magának megbízható térképeket, hangszalagokat, fotókat. - Valóban azt hiszi - kérdezte váratlan komolysággal Haertel -, hogy újra kiküldhetnénk a DFC-3-at? Garrard, azt a hajót miszlikre fogjuk szabdalni, ez alapfeltétele a DFC-4 megépítésének. Magát pedig nem engedjük el többé. Nem akarok kegyetlen lenni, de nem merült fel magában, hogy ez a vágy, amely a visszatérésre sarkallja, talán valami poszthipnotikus szuggesztió eredménye? Ha így van, akkor annál veszélyesebb lehet mindannyiunk számára, minél inkább vissza szeretne menni. Magát éppoly alaposan meg fogjuk vizsgálni, mint a hajót. Ha ezek a beademungok azt akarták, hogy visszatérjen, volt is rá okuk - nekünk pedig meg kell tudnunk, mi az az ok. Garrard bólintott, de tudta, hogy Haertel figyelmét nem kerülte el szemöldökének apró rándulása, sem az, hogy homloka red i elmélyülnek, s összehúzódnak azok az apró izmok, melyek megakadályozzák, hogy könnyei kigördüljenek; de a szomorúság már kiült az arcára. - Ezek szerint - mondta -, ne mozdulj!
Haertel arcára udvarias zavar ült ki. De Garrard már nem tudott mondani semmit. Visszatért az emberiség közös idejébe, és többé már nem fog kilépni bel le. Bár halványan még rémlett benne valamiféle ígéret, ami nyomot hagyott lényének abban a részében, ami még képes volt a szeretetre.
NAGY ERZSÉBET FORDÍTÁSA
BARRY N. MALZBERG : A RÓMA NEV GALAKTIKA John W. Campbell emlékére Ez nem novella, csak néhány feljegyzés. A novellát igazából nem is lehet megírni, mert szerves része korának, amely pedig távoli, és csakis saját nyelvi vagy egyéb eszközeivel válhat hozzáférhet vé az érzékek számára. A darab tehát a fenti okok folytán, s még másokén, amelyek még egy ilyen szinte vallomáshoz is túl személyes jelleg ek, alig több egy értelmezési láncnál, mely valami légiesebb tartomány felé nyújtózkodik... és, akár a szerz , nem tudni, milyen véget ér. A novella kifejezetten sokat merítene abból a két cikkb l, amelyeket a néhai John Campbell nem sokkal korai, 1971. július 11-én bekövetkezett halála el tt irt, s amelyek még ugyanabban az évben jelentek meg vezércikként az Astounding/Analog cím magazinban, amelyet 33 éven át szerkesztett. A keltó közül a második alighanem az utolsó olyan írás, amely az neve alatt látott napvilágot. Mindkét írás egy fekete galaktikáról szól, amelyet egy neutroncsillag beroppanása hoz létre, egy oly hihetetlen nagyságú implózió, hogy a nyomában elszabaduló gravitációs er k magukba szippantanák a fényt, s t a teret és az id t is; A Róma nev galaktika az címe, nem az enyém, és az, akinek a képzeletében megszületik egy rhajó, amely foglyul eshet egy ilyen fekete galaktikában, és azután képtelen kijutni onnan... mert a szökési sebességének meg kellene haladnia a fénysebességet. Minden ismert és ismeretlen rútvonal ide, ebbe a galaktikába vezetne, de el egy se. Íme, a Róma nev galaktika. Képzeljenek most el egy fénysebességnél gyorsabb rhajót, amely betéved ebbe a fekete galaktikába, és képtelen kijutni onnan. Betévednie könny volna, de legalábbis elkerülhetetlen, tekintve, hogy a fekete galaktika egyik legf bb jellegzetessége éppen a láthatatlansága, és máris ott van hajónk foglyul ejtve. Ett l kezdve a történet gerincét a legénység er feszítéseinek a leírása adná, ahogy szabadulni igyekeznek. A hajó neve Skipstone. Építési éve: 3892. Ötszáz ember lelte a halálát, amíg egyáltalán fölemelkedhetett az rbe, de ez a kor még kevesebbre tartja az emberéletet, mint a miénk. Ett l a ponttól magamra hagyatván, azt hiszem, jobban érdekelne az alkalmazkodás problémája, mint a szökés kérdése. Hogyan rendezkedjünk be kényelmesen a világegyetem el szobájában; kiszolgáltatottság az elemeknek - szép széles, iróniával kikövezhet irodalmi zsákutca. Csakhogy semmi köze a sci-fihez. A science fiction Hugo Gernsbackkel kezd dik, aki megmutatta nekünk a technológiai holtpontról elvezet utakat. így legyen. IV.
Annyira érdekes volt az anyag, hogy már ett l a néhány feljegyzést l is az inamba szállt a bátorságom, arra meg végképp gondolni se mertem, hogy csiszolt stílusú, kerek írásm vel próbálkozzam. Van nekem saját, külön bejáratú fekete lyukam: a magánéletem mozdult meg bennem a hallgatóságot keres közlési vágy (ugyan, ki figyelne oda?); a lányaim akármikor jobban kiszámított és kiadósabb robbanást produkálnak, mint bármiféle neutroncsillag, és a pulzárok hangja eltörpül amellett a muzsika mellett, amelyet ilyen szép, tiszta nyári kedd délutánokon itt, queensbéli házunk ablaka el tt, az Ozone Park Akvadukt versenypálya indítóhelyén felb dül autómotorok húznak a fülünkbe. "Elég a lélegzetelállító feltevésekb l, elég a végtelen távlatokból, kvazárok fickándozásából és a spirális csillagködök halálos szorításából küldözgetett menetrendszer kinyilatkoztatásokból - mutathattam volna rá. - Tudom, persze, hogy mindig akadnak olyanok, akik éppen ott bukkannak rá a végs igazságra, de én nem tartozom ezek közé. Én inkább arra szánnám életem hátralev éveit (tessék, már megint kitört bel lem melodramatikus hajlamom), hogy megértsem ennek a kispolgári városnak a csöndes agóniáját vagy Ridgefield Parkot, hogy az egyre nehezebb és nehezebb gázokat produkáló, megnyújtott maghasadási id l már szót se ejtsek." Tényleg, egészen belelovaltam magam ebbe, amíg egyszerre csak fel nem ötlött bennem, hogy Ridgefield Park örökké olyan titokzatos marad, mint a csillaguk, s hogy d reség volna sutba dobni a végtelent pusztán azért, hogy a konkrét nyomába szeg djek, aminek ugyanúgy nem férhetek a lényegéhez halálom napjáig. Így hát mégis a novella mellett döntöttem, vagyis e feljegyzések mellett, bár nem minden izgalom nélkül, jóllehet az izgalom föl nem zaklatott, s kedvemet sem szegte, mert az életem néhány odavetett jegyzet élet helyett, és Ridgefield Park sem más, mint Trendtop felületes munkamodellje, amelyben mindazonáltal több ezer ember él, akik nem tudják megkülönböztetni a jobb kezüket a baltól, no meg jó sok szarvasmarha. V. 3895-öt írunk. A Skipstone nev rhajó, amely kutatóútra indult a Tejutat övez galaktikákba, belezuhan egy neutroncsillag fekete galaktikájába, és örökre nyoma vész.
kisebb - nagyobb
Kapitánya, aki az egyetlen él tudat a hajó fedélzetén, n i parancsnok, Lena Thomas. Igen, a hajótérben valóban ötszáztizenöt kocsonyás pácba dugott halott utazik, amelyekre az út végén meztelen gamma-sugarak várnak. Igen, valahol a homályos jöv ben ezek a sugarak majd meggyorsítják a testek helyreállítását. És valóban, a raktár egy másik zugában ott lapul hét képzett mérnök porhüvelye, férfiak és n k vegyesen, akiket elhanyagolható kényelmetlenség árán életre Vehetne lehelni, és akik nemcsak kit tanácsokkal szolgálhatnának Lenának bármilyen felmerül m szaki kérdésben, de társasággal is a hosszú és komor órákra, amíg a Skipstone röpte tart. De Lena nem használja ket, és szükségét sem érzi. Igen jól képzett és hozzáért , legalábbis, ami ennek a próbarepülésnek a rutinfeladatait illeti, és érzi, hogy ha küls segítségért folyamodik, azzal csak a gyöngeségét árulja el, amit nyomban jelentenének a hivatalnak, ezt pedig az el menetele bánná. (Ebben nem is téved; a hivatal mind biológiai, mind vizuális értelemben ellen rzése alatt tartja a hajó minden félrees zugát; Lena semmi olyat nem láthat vagy tehet, ami azonnal meg ne jelenne a lenti számítógépeken; nem lennének jó véleménnyel róla, ha küls segítségre hagyatkozna.) A bebalzsamozottak irányában már másképp érez; ahogy ott zötyköl dik a tachyonikus hajtóm gigászi erejével száguldó rhajó rakterében, lelkiállapota mintha nem sokban különbözne azokétól: ket ugyan megfosztották a tudatuktól, de ez a körülmény jószerivel elhanyagolható a hiper rben; és ha bármi módon áthatolhatna a titokzatos aurán, amely körülveszi ket, minden bizonnyal szóba elegyedne velük. A dolog úgy áll, hogy kénytelen beérni képzeletbeli beszélgetéssel, amit hosszú, tétlen id szakok követnek, amikor a monitorokat figyeli, a hiper r szivárványívét, a spektrum torzulását, és egy árva szót se szól. Nem, ez a szótlanság ez sehogy se megy, és valóban, Lena id nként folyamatos motyogásba fog, még ha csak önmagának is. Erre már csak azért is szükség van, hogy a történet ne legyen híjával a dialógusnak; a drámai cselekmény legf bb hordozója a közvetlen jellemzés, és az a parancsoló kényszer, amely Lenát id l id re a hatalmába keríti, hogy szavakba öntse lelkiállapotát és az rhöz való viszonyát, amelyet éppen meghódít, nagyszer en megfelel ennek az igénynek. Eme beszélgetések közben, mondani is fölösleges, gyakran szól a bebalzsamozottakhoz:
- Nézzétek - mondja nekik, némelyik nyolcszáz éve halott, mások csak néhány hete, mindahányan gondosan felstószolva a raktérben, szép rendben, az életükben betöltött társadalmi rang és aszerint, hogy mekkora vagyont sikerült összeharácsolniuk, amelyb l megengedhetik maguknak ezt a procedúrát, remélvén, hogy visszanyerik az életet -, nézzétek, mi folyik itt! - mondja Lena, és a hajóablakokon túlra mutat, ahonnan ragyogó fénysugarak vetülnek a csuklójára, a színek vibrálnak a leveg ben, a szeme kikerekedik, a pillantása rült ebben a fényben, ami nem azt jelenti, hogy Lena elméje elborult, hanem hogy maga a hiper rbeli állapot abnormális, mert itt a Michelson-Morley-féle effektus jelenti a valóságot mind pszichikai, mind fizikai értelemben. - De hisz feküdhetnék én is holtan a raktérben, és lehetnétek ti itt, a pilótafülkében, és nézhetnétek, ahogy a színek egymásba pörögnek, hisz egyre megy, a fénysebesség fölött már minden mindegy és tényleg, a tachyonikus hajtóm tekerg , csuszamló hatása olyan, hogy a beszéd pillanatában, amit Lena mond, igaz. A holtak élnek, az él k halottak, a valóság síkjai elmozdulnak, és egymásba gabalyodnak, amint Lena az imént helyesen megjegyezte; ha nem tudná, hogy évekig tartó keserves gyakorlással és fegyelemmel készítették fel tudatukat erre az egyetlen célfeladatra, mint ahogy is keserves, bár másféle gyakorlással és fegyelemmel készült fel a maga feladatára, Lena megnyomná a megfelel gombokat, és szép sorjában kieregetné a holtakat az r valamivel tágasabb koporsójába, vagyis olyasmit tenne, amit csak végveszélyben, végs szorongatottságban volna szabad, és ami azt eredményezné, hogy visszatérte után haladéktalanul elbocsátaná a hivatal. Az ötszáztizenöt halott nem akármilyen rakomány; végül is k fizetnek a kísérletért, és a legnagyobb tapintattal kell velük bánni. - A legnagyobb tapintattal fogok veletek bánni - mondja Lena a hiper rben -, és a világ minden kincséért meg nem válnék t letek, sz k kis börtönöm apró csomagocskái - és így tovább, énekel és kántál, miközben a hajó alig több mint egymillió mérföldes sebességgel halad másodpercenként, soha el nem érve a végsebességet egyre gyorsulva; és mégis, leszámítva a színeket, a hányingert, az érzékcsalódást okozó ringást, saját fokozódó rületét, egyáltalán a történet helyét és idejét, ülhetne akár a Lexington sugárút alatti metróvonal valamelyik helyi vonatában is, csúcsforgalomban, lassan a 86. utca felé haladva, egy ritmusban a koncentrikus körökben terjed ájulással, amely a város bélcsatornáinak forró leheletét l kerülgeti a szerelvény utasait. VI. Lena huszonnyolc éves. Majdnem kétezer évvel vagyunk el re a jöv ben, amikor az ember a Tejút negyven bolygóján vetette meg a lábát, teljesen benépesítette a Naprendszert, minden erejével a fénysebesség túllépését célzó kísérleteket folytat, hogy meghódítsa a többi galaktikát is - és e kor orvostudománya szinte semmivel sem haladta meg a mi korunkét, az emberi élet tartama alig valamivel tolódott ki, és nem sikerült megszüntetni az emberiség azon betegségeit sem, amelyeket ma mint örökletes betegségeket ismerünk. A bebalzsamozottak többsége nyolcan-kilencven körül volt; néhányuk, a legfrissebb esetek közül talán száz, de az átlag életkor még mindig valamivel nyolcvan alatt van, és a többségük rákban, szívrohamban, veseelégtelenségben, agyi zavarban meg hasonlókban lelte halálát. Nem lehet nem észrevenni az iróniát abban, hogy az ember, bár megvetette legalább a lábujját saját Galaktikájában, bár megfejtette a fénysebességnél gyorsabb hajtóm titkát, saját biológiája rejtélyei el tt éppolyan tehetetlenül áll, mint egész történelme során, de minden szociológus tanúsíthatja, hogy egy kultúrát éppen azok kritizálhatnak a legkevésbé, akik benne élnek (mert tökéletesen alkalmazkodtak e kultúra minden szabályához, ideértve a kritikát is), és Lena sem érti jobban ezt az iróniét, mint amennyire az olvasó viszont kénytelen lesz, ha élvezni akarja a történet mélyebb és metafizikusabb iróniáját, ami pedig a következ : a nagyobb sebesség, a tágasabb tér, a felgyorsult fejl dés, a pontosabb érzékelés bizony csöppet sem járult hozzá ahhoz, hogy kitáguljanak a tudat és a személyiség határai, és Lena számára ez az egész fénynél gyorsabb utazás nem más, mint kelepce. Fontos, hogy tisztán lássuk: ez a lány nem több egyszer technikusnál; hogy bár kit en érti a dolgát, és a hivataltól több éves pilótaképzést kapott, valójában még annyi m szaki ismeretre sincs szüksége, mint bármelyik jelenkori, friss képesítés tudóspalántának... hogy a munkáját, amely lényegében áruszállítással egybekötött felderít út, akár egy serdül is elvégezhetné; és hogy mindama képzés és gyakorlás, amelyen átment, sem nyújt védelmet a feladatából ered unalom és kedélybetegség ellen. Ha majd végzett ezzel a legutóbbi felderít úttal is, visszatér az Uranusra, és kap hat hónap szabadságot. Alig várja már. Örül neki. Hiszen huszonnyolc éves csak, jobb szórakozást is el tud képzelni, mint heteken át a spektrumban hánykolódni a holtak társaságában, és van egy dolog, amire nagyon vágyik: hogy legalább egy kis id re az lehessen, ami: fiatal n . Nyugalomra vágyik. Szerelemre. Szexre.
VII. A történetbe muszáj lesz beépíteni a szexuális elemet, ha másért nem, azért, mert n a f szerept (mely esetben a sterilitás semmire se jó); amellett a modern, irodalmi science fiction hagyomány bizonyos tisztelettel bánik az emberi szükségletek és magatartásformák egész regimentjével, és már csak azért is igen nehézkes és amat r dolog volna, ha kihagynánk. Nyomban egész sor olcsó lehet ség kínálja magát, amelyek biztosan nem nélkülöznék a kell hatást: Lena, amint üres tekintettel kibámul a hiper r színes síkjaira, és közben maszturbál; Lena, amint zaftos közösülésekr l ábrándozik, és a mellbimbóját simogatja, a hajó meg egyre mélyebbre és mélyebbre zuhan (amir l Lena még mit sem sejt) a fekete galaktikába; maga a fekete galaktika mint a bekebelezés végs vaginális szimbóluma, amelynek freudi zöngéit a történet semmiképp sem nélkülözheti... Valóban, az ember szinte látja, hogy Lena végképp kétségbeesve ebben a fekete galaktikában, támolyogva elindul a kisemmizettek felé, hogy el ráncigálja az egyik bebalzsamozottat, és látni hátborzongató és halottgyalázó kéjmámorát, ahogy a holttest lassan felfelé mozdul a csillogd ragacsban, és a pillantást Lena szemében, amikor majd föleszmél s ráébred, hogy mi lett bel le... Ó, igen ! Szörnyen er teljes jelenet volna, mint ahogy minden, aminek a szexhez van köze, igen er teljes az rben (itt például kit en el lehet játszadozni a hiper rnek az orgazmusra gyakorolt hatásával; vajon ugyanolyan lesz-e, mint az általunk oly jól ismert és becsben tartott kielégülés, vagy valami egészen más, lelohadás vagy éppen ellenkez leg, sosem látott. túlf tött szenvedély?), és én egy csöppet sem haboznék, hogy kend zetlenül belevágjak - már tudniillik, ha képes lennék rá, hogy megírjam -, pompás összhangban a már említett követelményekkel, hogy a történet er s és hatásos párbeszéden gördüljön. - Az isten szerelmére - mondaná Lena a végén, miközben a halálos csapda szferikus zenéje fojtogatná, maga alá gy rné, ellenállhatatlanul a megsemmisülés felé sodorná -, az isten szerelmére, hisz mindig csak erre vágytunk, egy jó, kiadás dugásra, ez zött, hajtott ki az rbe, csak ez járt a tejünkben, megdöglök érte, hát nem értitek?! - És az ujjai ki-be járnának a sikamlós red k között... Mindez azonban kivihetetlen, legalábbis abban a történetben, amir l itt mindvégig szó van. Mert az r igenis steril; ez a science fiction titka immár 45 éve; irodalma nem azért mentes az emberi szexualitás ábrázolásától, mert a kiadók üzleti érdeke, a túlnyomórészt serdül korú olvasótábor vagy bármiféle manipuláció megkívánná, hanem egyszer en azért, mert a csillagok közötti irdatlan és kristálytiszta rben a nemiségnek, visszavonhatatlanul jellegzetes és perverz emberi mivoltunk eme kínos megnyilvánulásának az égvilágon semmi szerepe nincsen. Elgondolni is rossz, hogy asztronautáink azért járták volna meg a világ rt, hogy visszatérve, súlyos leszállóöltözetükben támolyogva a tisztelg ezredesek sorfala felé, más világokról hozzanak hírt nekünk, hogy ezért kelljen számtalan házasságnak és nagyszer fiúnak annyi iszonyú megpróbáltatáson átmennie. Nem, a szexualitás egyszer en kilóg ebb l a képb l. Fölösleges. És Lena értené ezt. - A szex soha eszembe se jutott - mondaná -, egyetlenegyszer sem, még a végén sem, amikor összecsaptak a fejem fölött a hullámok, és táncolni kezdtem.
VIII Ezért majd valami más módot kell találnunk Lena jellemzésére, és erre akkor lesz a legjobb alkalom, amikor a történet a kritikus pontra ér, vagyis amikor a neutroncsillag fekete galaktikája magába szippantja a Skipstone testét. Erre a momentumra meglehet sen korán sort kerítünk, úgy az öt-hatszázadik szó tájékán (Lena korábbi életét a hajón és a hiper rben szerzett benyomásait majd id síkbontásos technikával, töredékesen beépítjük a cselekményfolyamba), és csak annyit fog érezni az egészb l, hogy a hajó belsejét, ahol a bebalzsamozottak hevernek, mindent átható, nyavalyatöréses reszketés járja át, aztán úgy érzi, a mélybe zuhan. Ha azt akarjuk, hogy az olvasó értse, mit érez Lena, be kell mutatnunk a hiper rt és a "kacsáztató" hajtóm vet, amely mellett nyugodtan be lehet húzni a függönyöket, és elüldögélni a kabinban. A hiper rben nincs mozgásérzékelés, nem is lehetne, hisz a Skipstone hajtóm ve olyan szférákba röpíti a hajót, olyan sebességre gyorsítja, ahol értelmét veszti a hangról és fényr l alkotott minden fogalmunk, ahol a nyelv semmit
sem fejez ki, s testünk mirigyei semmit sem jeleznek. Ha valóban összehúzná a függönyöket (fodraik és világos színük furcsamód emlékeztet az olyan mai, alsó középosztálybeli házak függönyeire, mint amilyenben én is lakom), akkor végképp megfosztaná magát mindenféle érzéki benyomástól, de ezt persze nem teheti; a függönyöket szét kell húznia a hajóablak el tt, és akkor odakint láthatja a színek énekét, amelyre korábban már utaltam. Odabent eközben mélységes és lehangoló nyomorúság uralkodik, valami szörny veszteség érzete (ez talán megmagyarázza, miért fordult meg Lena fejében, hogy exhumálja a holtakat), ami a hiper rnek a fizikumra gyakorolt hatásaival indokolható; de ezeket el lehet hárítani, a küls szemlél észre sem veszi, és a flegmatikus alkat, amilyen a kísérleti repüléseken részt vev pilóták többsége, tökéletesen úrrá tud fenni rajtuk. (Lena meglehet sen flegma. Talán valamivel hevesebben reagál a stresszhatásokra, mint némelyik társa, de ez még b ven belefér a hivatal által el írt normába, jóllehet az ellen rzés köztudottan felületes.) Persze a fekete galaktikába való belezuhanás gyökeresen különbözik mindett l, s éppen ez az oka, hogy Lena érzelmi egyensúlya teljesen felborul. A történet ezen a ponton tekintélyes adag fizikai, csillagászati és matematikai adatot igényel, amely remélhet leg megvett komoly tudományos alapját, anélkül hogy elriasztaná az olvasót. Az olvasó viszolygásával ugyan fölösleges sokat bajlódnunk; a science fictiont olvasók többnyire épp az ilyen nagy horderej spekulációban lelik örömüket (gyakran csalódnak benne, de legalább ugyanilyen gyakran, bizonyos id után, már maguk sem tudnák megmondani: bánják vagy élvezik), és még mindig tovább hajlandók efféle fejtegetéssel tölteni az idejüket, mint mondjuk John Cheever olvasói, akik aligha szánnának ennyi id t az örökkön ég pokolt z víziójával f szerezett társadalomkritikai tirádákra, amelyekkel viszont Cheever ajándékozza meg csodálóit. Ily módon tehát minden fölösleges aggályt félretéve, ismertetni lehetne a következ tényeket, amelyek valójában a történet szerves részét alkotnák, egyszer en el sorolva: Megállapított tény, hogy más galaktikákban léteznek úgynevezett neutroncsillagok, négy-ötszázszor akkorák, mint a mi "normális" napjaink, amelyek, hogy fényüket fenntartsák, szakadatlan nukleáris tevékenységet folytatnak, csak égnek és égnek, hogy nyomorúságos létük rövidke tíz-tizenötezer éve múltán összeroppanjanak, hidrogénjük el bb héliummá, aztán nitrogénné, majd egyre nehezebb és nehezebb elemekké fuzionál, míg végül az egyre fogyó energia utáni hajsza iszonyú erej , robbanásszer összehúzódásban végz dik, amely mindent elsöpör. És ez valószín leg nemcsak az illet csillagra nézve jelent végs pusztulást, hanem egész galaktikájára, hiszen az összehúzódás keltette gravitációs er oly mérték lenne, hogy a szó szoros értelmében beszippantaná a fényt. És nemcsak a fényt, de a hangot és a csillagok minden egyéb megjelenési formáját is, bele ebbe a gigantikus szívócs be... Úgy, hogy a kollapszus okozta gravitációs er végül az egész galaktikát berántaná ebbe a tölcsérbe, és egyre mélyebbre húzná a kihunyt csillag pislákoló, kétségbeesett szíve felé. Számtalan spekulatív következtetésre juthatunk a neutroncsillagok létéb l kiindulva márpedig létezésük tény; jó néhány novát és szupernovát ismerünk, amelyek létrejöttüket éppen ennek az effektusnak köszönhetik, nem a szétrobbanásnak, hanem összeroppanásnak -, hadd sorolok fel közülük néhányat: a) A keletkez gravitációs er k, amelyek mint a kerék küll i ágaznának szerteszét a csillagokból, magukhoz rántanák a galaktika minden részét, amely az útjukba kerül; ugyanennek a gravitációs mez nek a hatására a galaktika láthatatlanná válna... Ezek az er k, amint már mondottuk, a szó szoros értelmében feltartóztatnák és magukba szippantanák a fényt. b) A neutroncsillag, amely úgy m ködik, mint valami kozmikus porszívó, azzal fenyeget, hogy lerombolja az egész világegyetemet. Mi több, nem lehetetlen, hogy a világegyetem máris a lassú pusztulás folyamatában van, tekintve, hogy sok száz millió napját és bolygóját szívják a jelen pillanatban is kérlelhetetlenül maguk felé ezek az óriási örvények. A folyamat természetesen lassú lenne, de egyel re úgy t nik, megfordíthatatlan. Elméletileg egyetlen neutroncsillag képes rá, hogy felszippantsa az egész világmindenséget. És jóval több van, mint egy. c) Fonákjára fordítva az okoskodást, lehet, hogy a világegyetem épp egy ilyen összeroppanás terméke, amely miután gigászi, kozmikus rostokat vetett ki magából az id egy tétova pillanatára, amely számunkra
maga az örökkévalóság, de csak egy villanás a kozmológusoknak, most magához rántja világmindenség talán csak kozmikus véletlen.
ket. A
d) Félretéve a kozmológiát, egy rhajó, amely egy ilyen örvény, egy ilyen "fekete" más szóval láthatatlan galaktika csapdájába esik, és bekerül a neutroncsillag központjának halálos vonzásába, képtelen volna rá, hogy a szokásos, fénynél gyorsabb hajtóm vével megkísérelje a szökést, mert a gravitáció elnyelné a fényt, lehetetlenné válna bármiféle gyorsulás (hiszen a gyorsulás kezdetben kisebb lenne a fény sebességévét). A gravitációs mez l csak egyetlen módon lehetne szabadulni, úgy, hogy közvetlenül tachyonikus sebességre kapcsolják a hajtóm vet, teljesen kiiktatva a gyorsulást... ami alighanem meg rjítené a bent ül ket, de legalábbis kizárna bármiféle tudatos iránymeghatározást. A halott csillagból létrejött fekete lyuk a szó szerinti értelemben légüres tér az rben... átzuhanni lehet rajta, de aztán, mi van mögötte ? e) Bárkit, aki ténylegesen a kihunyt csillag energiamez be kerül, ez a puszta tény az rületbe kergetne. A fenti okok miatt Lena nem tudja, hogy belezuhant a Róma nev galaktikába mindaddig, amíg a hajó valóban bele nem zuhan. És abban a pillanatban Lena azonnal és menthetetlenül megtébolyodna. IX. Most, hogy a m szaki adatokat felsoroltuk, és a történet dönt pillanatát - a galaktikába való belezuhanást sikerült megnyugtatóan el rehoznunk, az író következ dolga az lenne, hogy érzékeltesse a fekete galaktikába való belezuhanással járó közvetlen élményeket. Tekintve, hogy ezekr l az érzésekr l semmit vagy alig valamit tudunk - leszámítva azt a tényt, miszerint nyilvánvaló, hogy a gravitáció érvénytelenítené az ismert fizikai törvényeket, s t talán magát az id t is, utóbbi nem lévén más, mint a fizikai lét egyik vetülete -, könnyen el fordulhatna, hogy ezen a ponton szürrealisztikus kalandozásokba keveredjünk; Lena a falon csúszó-mászó szörnyetegeket látna, pontosabban szólva, kétdimenziós szörnyetegeket meg a múlt felvillanó képeit; teljes öntudatban élhetné újra végig az életét születését l a haláláig; a szó szoros értelmében kifordulhatna testi mivolta, mint egy használt télikabát, és képzeletben vagy valóságosan a húsával játszadozva otromba fizikai trükköket adhatna el ; ezer életet élhetne, és ezerszer meghalhatna a verem fénytelen, id tlen kiterjedésében... Mindez könnyedén beleférne a történet korlátai közé, és nem vitás, hogy igen er teljes anyaggá állna össze. Lehetne, mondjuk, pikareszk-stílusban, fejezetenként egy-egy perverzitást vagy rültséget adagolva - más szóval, a fejezetek szálait úgy sodornánk össze, hogy a csomóra további adatokat függesztenénk, tovább ecsetelve a gravitációs agyrémeket és azt, hogy a neutroncsillagok (most figyeljenek!) valószín leg nem mások, mint a már azonosított pulzárok, vagyis olyan csillagok, amelyeket mérhetetlen távolságokból fel lehet deríteni - de csak hanggal, mert láthatatlanok. Az író tehát eljárhat így is, s t bizonyára csillogna is vele; száz meg száz hasonlót írt már, de ez a metódus alighanem fittyet hányna Lenára. Márpedig Lena szempontjai el bbrevalóak, mint az íróéi vagy akár a szerkeszt éi. Lenát szörny kín gyötri. Szenved. Ahogy zuhan, látja a holtakat, s t hallja ket; a holtak rimánkodnak neki a raktérb l: "Engedjen el minket, hadd menjünk, hiszen élünk, szenvedünk, a kínok kínját kell kiállnunk!" A kocsonyában felpuffadt tagjaik, kezük és lábuk ujjait nekifeszítik a vékony hártyának, amely tartja ket, és testi leépülésük a visszájára fordult, minthogy ez a vonó sugár, amely foglyul ejtette ket, visszájára fordította az id t; és iszonyú, szavakkal ki nem fejezhet kínok között könyörögnek Lenának; a hangjuk zeng és bong és dübörög a lány fejében, akár valami földöntúli harang. "Engedjen el minket! - üvöltik. - Nem vagyunk már holtak, megszólalt a harsona !" - és így tovább, de Lena teljesen tanácstalan. Ennek a förtelmes átkelésnek csak a révésze ; nem orvosszakért , fogalma sincs profilaxisról meg felépülési folyamatokról; bármit tenne, hogy kiszabadítsa ket a fogva tartó zselatinbál, biztosan tönkretenné biológiai háztartásukat, akármi legyen is a szellemi állapotuk. De még ha mindez másképp fenne is, még ha valóban enyhülést nyújthatna nekik azáltal, hogy kiszabadítja ket, nem teheti, mert nem engedik saját ösztönei. A fekete lyukban, ha felkelnek a holtak, akkor nyitván meghalnak az él k; Lena elpusztul ebben az rben, el bizony; ezerszer is meghat a hetvenezer év során (mert itt nincs objektív id , a kronológiai kiterjedés a szubjektum megítélését l függ, így hát Lena ezer teljes életet él meg, és ezer kínkeserves halált hal), és ez szörny , természetesen, de ugyanakkor felvillanyozó, mert minden halál után újabb élet vár rá, hetven teljes év a meditációra, hogy végiggondolja helyzetét magányában; és kétszázadik halálára, miután már eltelt tizennégyezer év (vagy kevesebb, esetleg több, hiszen minden egyes élet más, mint a többi s, az egyik hosszú, a másik rövid), Lena fejében világosság gyúl, megérti, hogy hot van,
és hogy mi történt vele. Hogy erre a világosságra tizennégyezer esztend t kellett várnia, bizonyos szempontból hihetetlen, de ugyanígy mondhatnánk csodának is, mert egy végtelen világegyetemben, ahol végtelen a Lena körül újra csoportosuló lehet ségek száma, még tizennégyezer év alatt is igen valószín tlen, hogy Lena rábukkanjon a megoldásra, hacsak nem azért, mert szokatlanul er s akaratú, és mert a megélt személyiségek némelyike magas fokú kreativitása és összeszedettsége folytán képes volt némi komoly gondolkodásra. Meg aztán van egyféle átvitel az egymásra következ életek között, bármennyire különböznek is egymástól a megélt egyéniségek, úgyhogy Lena fel tudja használni az el ekben felhalmozott tudást. A személyiségek java része persze gyönge, s t nem egy rült, és szinte mind gyáva, de azért nem reménytelen az ügy; még a legrosszabban is van annyi jó szándék, hogy továbbadja a tudást, és elj végre a tizennégyezredik esztend , amikor a helyzet valósága kitisztul Lena el tt, és rádöbben, hogy mi történt, hogy mi folyik, és hogy mit kell tennie, ha ki akar jutni onnan, és így esik (majd akkor), hogy összeszedi minden energiáját és akaraterejét, ami még megmaradt, odatámolyog a m szerfalhoz (pillanatnyi életének hatvannyolcadik évében van akkor, egy siránkozó vénember alakjában, aki maga is révész volt valaha), és el szólítja az egyik porhüvelyt, a f mérnököt, a repülésirányítót. Mindeközben a holtak szakadatlanul sikoltoztak és jajveszékeltek bele a fülébe, tizennégyezer esztend n át halálordítás hömpölygött a raktérb l, körülfogva Lenát, mint megannyi acéllemez; és amikor a f mérnök, pontosan úgy, mint amikor legutóbb látta tizennégyezer évvel és két héttel azel tt, el bukkan a m szerfalból, és a gépek könnyedén zümmögni kezdenek, Lena nagyot sóhajt a megkönnyebbülést l, mert még ahhoz is gyenge, hogy hangot adjon örömének, amely eltölti, hogy ebben az id tlen és fénytelen és minden okságot nélkülöz állapotban a gépezet mégis ködik. Pedig valóban m ködne. A gépezet mindig m ködik, még a súlyos, tudományosan megalapozott történeteknek ebben a végs , legszörny bb változatában is. Sohasem a gépezet mondja fel a szolgálatot, hanem a kezel i vagy széls séges esetekben a kozmosz. - Mi baj ? - kérdezi a f mérnök. A kérdés ostobasága, nevetségesen gyermeteg és oda nem ill volta ennek a pokolnak a kell s közepén elképesztené Lenát, de még az agyát borító ködön át is belévillan a felismerés, hogy a f mérnök, magától értet en, nem emlékezhet a körülményekre, tehát mindent elölr l e) kell neki magyarázni. Ez elkerülhetetlen. Nyöszörg s vénemberhangján rendre elmondja neki, hogy mi történt velük. - De hisz ez iszonyú ! - kiált fel a f mérnök. - Kész szörny ség ! - Azzal odabaktat az egyik hajóablakhoz, kitekint a fekete galaktikára, a Róma nev re, aztán ett l az egyetlen pillantástól k vé dermed, majd szétporlad, nem mintha a gépezet felmondta volna a szolgálatot (a gépezet soha nem mondja fel a szolgálatot, végül soha), hanem mert az újra megalkotott emberi szubsztancia egyszer en képtelen volt rá, hogy megmérk zzék azzal, amit a hajóablakon túl megpillantott. Lena most ismét magára marad, és a holtak kiáltozása folytatódik. Azon nyomban felismervén, ami történt - tizennégyezer évi érzékelés, ha másra nem, arra talán jó, hogy némiképp lerövidítse a reakcióid t -, Lena ismét a m szerfal felé fordul, megnyom néhány gombot, és el varázsol további három porhüvelyt, mindahány mérnök, az el bbi helyettesei. (Hasonlóságukat Jób három vigasztalójával kár lenne kihagyni, s t módot fogunk találni, hogy itt valahol becsempésszünk egy gyors vallási allegóriát, újabb réteggel gyarapítva a jelentést, ami mindig hasznára válik egy becsvágyó történetnek.) Bár ezek hárman már nem olyan alapos képzettség ek és biztos döntés ek, mint az els mérnök, azért ahhoz elég értelmesek, hogy megemésszék Lena magyarázatát, és ezúttal megszívleljék a figyelmeztetést, hogy ne menjenek oda a hajóablakhoz, és ne nézzek ki a galaktikára. Ehelyett csak állnak ott mereven és furcsán meggyötört tartásban, mintha arra várnának, hogy Lena tovább beszéljen. - Szóval - mondja Lena végül, mintha hosszú és körülményes beszélgetés végkövetkeztetéséhez ért volna, mint ahogy ez is a helyzet -, amennyire én látom a dolgot, ebb l a fekete galaktikából csakis úgy juthatunk ki, ha közvetlenül tachyonikus meghajtásra kapcsolunk. Teljeseri kiiktatva mindenféle gyorsulást. A három vigasztaló lassan, komoran bólint. Az igazat megvallva, nem nagyon értik, hogy Lena mir l beszél, de hát nekik, ugye, nem volt tizennégyezer évük, hogy kizárólag ezen a kérdésen rágódjanak.
- Hacsak maguk nem látnak valami egyéb megoldást - mondja Lena -, hacsak maguknak eszébe nem jut valami más. Mert különben ennek itt se vége, se hossza, nekem meg már nagyon elegem van, igazán. Tizennégyezer év éppen elég. - Talán - próbálkozik halkan az els vigasztaló -, talán az a sorsa, a végzete, hogy itt, ebben a fekete lyukban töltse az örökkévalóságot. Ki tudja, talán valami módon maga szabja meg a világmindenség sorsát. Végtére is, épp maga mondta, hogy az egész talán csak egy gigászi véletlen, nem? Lehet, hogy a maga szenvedése ad neki értelmet. - Meg aztán - selypíti a másik - nem szabad megfeledkeznie a holtakról sem odalent. Nekik sincs ám könny dolguk, nem bizony, mi lesz, ha a zötyköl dést l életre kelnek, meg minden, aztán zutty, egyszerre csak tachyonikus sebesség, és nekik kampec? A hivatal biztosan nem örülne neki, és magát tennék felel ssé a hullakárért. Nem, én a maga helyében maradnék a halottakkal - fejezi be a második, és erre mintha morajló dünnyögés hallatszana a raktér mélyéb l, bár nehéz volna eldönteni, hogy a helyeslés vagy a szörny kín jeléül. A holtak nem túl kifejez ek. - Akárhogy is - szólal meg a harmadik, egy el recsüng hajfürtöt simítva félre a homlokából, és elfordítja tekintetét a mindenütt jelenvaló és szörny séges hajóablakról -, édeskeveset változtathat a helyzetén. Beleesett egy neutroncsillagba, egy fekete örvénybe. Az ilyesmi messze meghaladja a korlátozott emberi képességeket és lehet ségeket. Én a maga helyében leszámolnék a sorsommal. - Ennek a porhüvelynek egy id s tudós volt a modellje, aki a kvazárelméleten dolgozott, de most kiderült róla, hogy valójában metafizikus alkat. - Van néhány sötét zuga a tapasztalásnak, ahova ember nem vetheti büntetlenül a tekintetét. - Maga könnyen beszél - feleli Lena keser en, és a nyöszörgése tiszta glissandóba vált -, de nem is szenvedett úgy, ahogy én. És igenis, legalább az elméleti lehet sége megvan, hogy kijussak innen, ha elérem a szükséges sebességet gyorsulás nélkül. - És ugyan hová jut? - kérdi a harmadik, és int en felemeli reszket mutatóujját. És mikor? Itt érvényét vesztette az id és a tér minden szabálya; csak a gravitáció hat. Ennek a napnak talán átjuthat a centrumán, de honnan tudja, hogy hol kerül ki bel le és milyen id tartományba? Elképzelhetetlen, hogy épp a normális rbe pottyanjon, és épp abba az id be, amit jelen id nek gondol. - Nem - tódítja a második. - Ezt nem tenném. Maga meg a holtak most már együvé tartoznak, az a sorsa, hogy velük maradjon. Mit jelent a halál? Mit az élet? A Róma nev galaktikában minden út ugyanoda vezet, ugyebár; ideje meg van b ven, hogy elgondolkozzon ezeken a dolgokon, és én meg vagyok gy dve arról, hogy a végén ki fog találni valami igazán érdekes és gyakorlati érték megoldást. - Nos hát - mondja az els , és Lenára néz -, ha éppen tudni akarja, én meg azt mondom, hogy sokkal nemesebb volna magától, ha itt maradna; mert ha mást nem is, azt bizton állíthatjuk, hogy a maga állapota ad szubsztanciát és életképességet a világegyetemnek. Talán maga a világegyetem. De hát úgyse figyel rám, úgyhogy nem vitatkozom tovább. Nem én ! - mondja kissé zsémbesen, aztán int a másik kett nek; mindhárman szándékosan odamasíroznak az egyik hajóablakhoz, félrerántják a függönyt, és kinéznek, Miel tt Lena visszatarthatná ket - nem mintha biztos volna benne, hogy megtenné, nem mintha biztos volna benne, hogy nem éppen ezt akarta -, hamuvá porladnak. És Lena ismét magára marad a holtak sikolyával. X. Nyilvánvaló, hogy a fenti jelenet szatirikus aspektusainak a száma jószerivel végtelen, annyi b rt nyúzhatunk le róla a nagyobb hatás kedvéért, amennyi csak tetszik, és ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy - az anyaggal bánni tudó, avatott kéz híján - a darab ezen a ponton bohózatba bicsaklik. Minden komédiás megmondhatja, milyen végtelenül könny akár a leger teljesebb, a legborzasztóbb jelenséget trágár malacsággá vagy bohózattá zülleszteni (vagy nemesíteni) egyszer en avval, hogy agyonmagyarázzuk; és nehéz lesz megállni, hogy ezt a jelenetet oldásként, mintegy komikus ellenpontul ne használjuk abban, ami végül is
igencsak nyomasztó egy mese, annál is inkább, mert mondanivalója megfestéséhez, hogy tudniillik az ember menthetetlenül törpévé zsugorodik a kozmoszban, a lehet legnagyobb vásznat maszatolta be. (Legalábbis ez az a mondanivaló, amit mindenképpen ki lehetne facsarni az anyagból; engem tulajdonképpen egészen más izgat, de kérdés, hányan lesznek, akik képesek lesznek felfedezni.) Ezen a ponton csak egyvalami mentheti meg a jelenetet és magát a történetet: ha buja fizikai megjelenésében írjük le a fekete galaktikát, a neutroncsillagot és azt az állandóan változó hatást, amit ezek az érzékelt valóságra gyakorolnak. Ki fogunk használni minden retorikai cselfogást, minden tipográfiai eszközt és a nyelv és emlékezet minden nüanszát és finomságát, mindent, amit az író csak képes felsorakoztatni, hogy leírjuk ennek a fekete lyuknak a megjelenését és hatásait, amellyel Lena (kétségkívül eltorzult) tudatát befolyásolja. Sivár egy látvány lesz, annyi szent, de azért nem okvetlenül reménytelen; csupán azt fogja demonstrálni, hogy az olyan fogalmaink, mint "szép" vagy "rút" vagy "rossz" meg "jó" és "szerelem" meg "halál", alig érnek többet metaforánál, amelynek a jelentését korlátozza, lesz kíti a fejünkben elhelyezked szegényes vev készülék; azt fogjuk sugallni, hogy ez a fekete lyuk nem valami más vagy alternatív valóságot ábrázol, hanem az általunk is jól ismert, egyetlen valóságot érzékelteti, csak éppen kib vítve, a végtelenségig kiterjesztve, azért, hogy a történet, amint az a jó science fictiont l el is várható, felvillantsa el ttünk ezen a ponton saját magunk meghaladásának lehet ségeit, lehet ségeket, mondom; mit sem tör dve olyan kérdésekkel, mint szerkeszt i min sítés meg kívánatos szószám. Ugyancsak ezen a ponton érdemes volna Lenát egy kicsit "melegebb színekkel" és "rokonszenvesebben" ábrázolni, hogy az olvasó lássa, milyen egyedülálló és csodálatra méltó teremtés , micsoda bátorsággal néz szembe megannyi szörny séggel, csinál végig tizennégyezer évet, kétszáz életet. Ez könnyen elvégezhet a szokványos regénytechnikával: egyénítés a jellegzetes sajátosságok meghatározása révén, úgymint beszédhibák, szokások, modorosságok és így tovább. Egy mindennapi elbeszélésben ilyenkor felruháznánk t, mondjuk, affektáló dadogással, a bal mellére egy grüberlit, a fiúja lehetne például rend r, húzódozhatna a politikailag rózsaszín beállítottságú egyénekt l, ennyi elég is volna; ebben a történetben azonban, már csak kib vített témája okán is, ennél többre lesz szükség: olyan eredeti sajátságokat kell találnunk, amelyek csodálatos egyediségükben és a felkínált lehet ségek széles skálájában már-már el revetítik a fekete lyukat... no de mindegy. Nem számít. A dolgot meg lehet csinálni; ez a rész, amely Lenát és Lena látomását írja le a fekete lyukról, a legrikítóbb és leginkább megcsodált rész lesz, holott ezt lehet a legkönnyebben megírni, és biztosan tudom, hogy nekem például semmi gondot se okozna, ha - amint már jóval el bb mondottam - ez itt egy történet volna, és nem néhány feljegyzés történet helyett, lévén hogy a történet maga kifejezhetetlen távolban van a mi id nkt l, világegyetemünkt l és eszközeinkt l, és csak rövidke, pislákoló pillanatok gyér fényében villan fel el ttünk úgy, ahogy Lena látja a fekete lyukat, úgy, ahogy érzi a neutroncsillag gravitációját. Ezek a jegyzetek éppen olyan közel vannak a történet látomásához, amennyire közel Lena valaha is juthat. Amikor lezárul ez a rész, tudható, hogy Lena döntött: automatikus lendítéssel közvetlenül tachyonikus sebességre vált, és megkísérli a szökést a fekete galaktikából. Nem tudja ugyan, hogy hol fog kilyukadni, és miképp, de annyit tud, hogy ezt már nem bírja tovább. Nekikészül dik, hogy beállítsa a kapcsolókat, de ezel tt még meg kell írni a holtakkal való párbeszédét. XI. Valószín , hogy a halottak közül valamelyik vállalkozik a szóviv szerepére, és megjelenik Lena el tt ebben az új térben, akárha álomban. - Ide figyeljen - mondja majd ez a halott, 3361-ben született, 3401-ben elhalálozott, nyolcszáz éve vár, hogy majd exhumálják egy olyan társadalomban, amely képes lesz megszabadítani a testét a leukémiától (ebben a reményében alighanem csalatkoznia kell) -, nézzen végre józanul szembe a helyzettel. Nem mehetünk el csak így. Inkább választjuk ezt a halált, amit már ismerünk, mint azt, amit maga hoz majd ránk. - Már döntöttem - feleli Lena, és az ujja a kapcsolón. - Nincs visszaút. - Most hatottak vagyunk - mondja a fehérvér . - Legalább ezt hagyja meg nekünk. Ebben a galaktikában, ahol nincsen id , egyfajta életet élhetünk, vagy legalábbis nemlétet, amir l mindig is álmodtunk. Most mesélhetnék magának arról, mi mindent megtanultunk az elmúlt tizennégyezer esztend során, de hát, persze
fölösleges, úgysem értené. Megtanultuk például a rezignációt. Korszakalkotó felismeréseink voltak. Magának ez persze magas. - Nekem semmi sem magas. Semmi az égvilágon. Csak éppen nem számít. - Ellenkez leg, minden számít. Még itt is van következmény, okság, az emberiesség, a felel sség érzete. Hiába veszti érvényét minden fizikai törvény vagy akár az élet maga, az emberi természet kategorikus imperatívuszától még itt sem szabadulhatunk. Vannak érvényes abszolútumok. Egyszer en hitszegés volna, ha megpróbálnánk a szökést. - Az Ember sohasem adhatja föl - mondja Lena -, azért Ember, hogy küzdjön, hogy maga irányítsa a sorsát. Még akkor is, ha rossz, de elviselhet állapotból a végs megsemmisülés felé vezet az ólja, mert ez a végzete. Ezen a ponton talán kissé magasröpt a dialóg. Nem baj, ebben van az ereje. Éppen ez a konvencionális életszemlélet egy n i jellemben, éppen ez az, amely még egy újabb ironikus réteget visz föl a történet vázéra, és szüksége is lesz rá, ha valóban azt akarjuk, hogy több legyen cirkuszi csudabogarak fölvonultatásánál, t furcsaságok foszló fantáziaszöveténél... mert az irónia létjogosultságot, hitelt ad neki. - Nem érdekelnek a halottak - mondja Lena. - Csakis az él k. - De hát a világegyetem - érvel tovább a halott -, legalább arra gondoljon, ha másra nem. Ezzel az elhamarkodott döntéssel, hogy áttör a fekete lyuk központján, könnyen elszakíthatja az id végtelen fonalát, szétszaggathatja magát a tért. Mindent tönkretehet, A múltat, a jelent és a jöv t. A robbanás nyomán végtelen kiterjedés re tágulhat az örvény gravitációs mezeje, és az egész világmindenséget beleránthatja a lyukba. Lena a fejét rázza. Tudja, hogy a halott nem más, mint újabb kísért , csak ravaszabb, mint az el hullaszer , álarcot öltött.
ek, és
- Hazudsz - mondja neki. - Ez is csak a Róma nev galaktika egy újabb trükkje. Csakis magamnak tartozom felel sséggel, senki másnak. Itt most nem a világegyetemr l van szó. - Ez durva leegyszer sítése a dolgoknak - mondja a leukémiás, mert látja, hogy Lena habozik, és érzi a gy zelmét -, ezt maga is éppoly jól tudja, mint én. Ne higgye, hogy minden maga körül forog. Maga nem Isten, Isten nincs is, legalábbis itt nincs, és még ha volna is, nem maga volna az. Találja már meg végre a helyes arányokat. Lena csak nézi a halottat, az meg t; és ahogy egymásba villan a tekintetük, Lena meglátja a halott sötét szemében a neutroncsillag fakó fénypászmáinak világánál, hogy csak egyetlen mozdulat választja el ket valami mélységes együvétartozástól, valami visszavonhatatlan egybeolvadástól... és ha csak egyetlen pillanatig hallgatja még a holtat, belezuhan azokba a szemekbe, akár a Skipstone a fekete lyukba; nem bírja tovább, nem lehet, hogy... nem szabad elveszítenie a hitét, hogy igenis van valamiféle elválasztó vonal a halottak és az él k között, s hogy ez tartalmat és tartást jelent, hogy az élet nem olyan, mint a halál, hanem valami más, mert ha ebben sem hisz már, önmaga létét tagadja... és akkor gyorsan, gyorsan, miel tt tovább tépel dne, megnyomja a megfelel kapcsológombokat, amelyek azon nyomban a fény hatalmán túlra ragadják a hajót; és akkor a megszámlálhatatlan nap robbanása el l, amely mind csak a szíve talán, arcát a karjába rejti, és felsikolt. És a halott vele sikít, és ez a sikoltás nem örömsikoly, ahogy szikrányi id villanásban megél poklot, életet s elmúlást, és a kettejük sikolya egymásba ölelkezik, miközben a Skipstone átcsordul az újra megtalált fénybe.
XII. Mondani is fölösleges, a történet befejezése nyitott. Lena talán visszajut saját terébe és idejébe, és kiderül, hogy ez az egész nem volt más, mint a valóságra húzott tok. De éppígy lehet, hogy valami másságba vezet az útja. Vagy mondjuk egyáltalán ki se jut a fekete
lyukbál, hanem ott marad örökre, a Skipstone meg bolygóvá válik a neutroncsillagnak ebben a cs szer világegyetemében, és az els vagy az utolsó lesz azoknak a bolygóknak a sorában, amelyek belezuhannak elpusztult napjukba. Ha a történet jól felépített, ha a több értelm jelentés alapját megvetettük, ha a m szaki adatok megállják a helyüket, ha az anyagot sikerült megfelel en képszer vé tennünk... nos, ha mindez megvan, teljesen mindegy, mi történik Lenával, a Skipstonenal vagy a halottakkal. Bármilyen befejezés jó (esz. Bármilyen megteszi, és biztos, hogy érzelmileg ki fogja elégíteni az olvasót. És mégis, van egy befejezés, ami viszont kötelez . Ez a befejezés teljesen nyilvánvaló az író számára, aki nem írja meg, nem tudja megírni ezt a történetet, de ha mégis megírná, bizony csakis erre a következtetésre vezetné ki, erre, amely igazából az összes el bbi ered je, világos összegezése, a szöveg önnön testéb l fogant els szülött gyermeke. Hát hagyjuk, hadd legyen neki.
XIII. Az id és a tér végtelenjében minden lehetséges, és amikor kiokádja ket magéból a fekete lyuk, amikor kibukfenceznek ennek a neutroncsillagnak a végbélnyílásán (még véletlenül sem fogok kihagyni egyetlen freudi utalást sem), Lena és a halottak vállalják ezt a végtelenséget, és részesülnek a korlátlan lehet ségek áldásában. Egyszerre csak az Antares csillaghalmazban találják magukat, pislákolva, akár egy villanykörte; aztán meg már a Sirius szívében járnak, a Nagy Kutya csillagképben, ötszáz torok sikolt a raktérb l; most meg az ókori Róma tárul eléjük, és látják Jézust, ahogy kínlódva kaptat fölfelé a Kálváriára, hátán a kereszt... és megint újabb, képzeleten túli galaktika következik, holt világ, milliárd fényévre a Tejúttól, százezer lakható bolygó, és mindegyiken ott a Kálvária... és nem elég nekik, még mindig nem elég. De mert emberi lények, nem részesülhetnek a végtelenb l; csak abból, amit befogadni képesek. Az író tudatából fogantatván nem részesülhetnek olyasmiben, amit maga sem tud, ami felé is csak tapogatózik. Az író tudatának foglyaiként, létének börtönéb l nem szabadulhatván, aminthogy az író sem szabadulhat halandóságának Skipstone-hajójából, Lena és a halottak az 1975-ös esztend ben bukkannak el az örökkévalóságból, a New Jersey állambeli Ridgefield Park városába, és ott beköltöznek a tizenötezer lelket számláló Jakosság porhüvelyeibe, és megtelepszenek, most is ott vannak, ott élnek az olajfinomítók tövében, bóklásznak a F utcán, beülnek a Rialto színházba, vásárolnak a szupermarketekben, ölelkeznek és párosodnak ágyaik beroppant világmindenségében, most is, ezen az éjszakán, ebben a pillanatban, miközben egy mer véletlen, a szerz , aki maga is egy közülük, kigondolja ket. Elképzelhetetlen, hogy valaha is eljöjjenek Lena és a halottak ide, New Jerseybe, Ridgefield Park családi házaiba abból a Róma nev galaktikából... de még ennél is elképzelhetetlenebb, hogy mi, mindannyian összesereglünk majd korunk Ridgefield Parkjaiból, és nekifogunk, hogy megépítsük a nagy gépeket, amelyek majd a csillagokba röpítenek, és némelyik halált hoz ránk, mások életet, megint mások meg egyáltalán semmit, de a gépek nem fognak leállni egy pillanatra sem, csak mennek tovább, egyre el re, akárcsak mi - a magunk módján.
GÖMÖRI PÉTER FORDÍTÁSA
John Varley - A medencében
Uram, a használt szervek bankjában soha semmit ne vegyen. És ha már a jó tanácsoknál tartunk, fogadjon még egyet: amíg fel nem ér a Vénuszra, ne vegyen el re semmit.
Bárcsak én is vártam volna. De még a szabadságom el tti hetekben elindultam vásárolni Copratesben, véletlenül beestem az egyik kis bankba, és pillanatok alatt egész jó áron rám tukmáltak egy infraszemet. Márpedig ott rögtön meg kellett volna kérdeznem magamtól: mire jó a Marson egy infraszem? Gondoljon csak bele. A Marson senki se hordja. Ha éjszaka látni akar, sokkal olcsóbban hozzájuthat egy infraszemüveghez. És ha feljön a Nap, egyszer en leveszi. Vagyis ez a szem kizárólag egy Vénuszról visszaérkezett turistáé lehetett. Azt persze nem kötötték az orromra, mióta ázott a kádban; inkább arról kezdett szövegelni a szivar mézesmázos hangon, hogy egy iciri-piciri tanár bácsié volt, aki soha… jó, jó. Nyilván ön is hallott már ilyen szöveget. Bárcsak maga is eltakarodott volna a komppal, miel tt elindultam Venusburgból. Ismeri Venusburgot: zölg mocsarak városa, foszlott szállodákkal, ahol már attól priuszos lesz az ember, ha csak végigmegy az utcán, egy vagyont veszít a játékbarlangokban, megveheti az ismert világ minden gyönyörét, és skori szörnyetegekre is vadászhat - alig félórás mocsári bricskázás a várostól, és máris puskavégre kaphatja a büdös posványban fetreng bestiákat. Ismeri? Akkor nyílván azt is tudja, hogy órákkal kés bb - amikor kikapcsolják az összes holoképet, s a telep visszavedlik egy sötétségben kuporgó, nyolcszázfokos, ezüstös és közönséges kupolarengeteggé, amelyben akkora a nyomás, hogy még a gondolatára is fejfájást kap az ember, amikor becsukják az összes turistacsalogatót - minden különösebb nehézség nélkül rábukkan valamelyik kölcsönz ügynökségre az rrepül tér körül, és szó nélkül aláveti magát a kötelez orvosi vizsgálatnak. Elfogadják a Mars-valutát is. A Solar Express Cardért még kezet is csókolnak. Csak lépjen be nyugodtan, ne habozzon. Bár… Amikor leszálltam Venusburgban, olyan boldog voltam, mint egy tengeri kagyló, hogy m ködik az én szépséges infraszemem; de alig egy-két óra múlva még jobban örültem, hogy elértem a napi kompjáratot. Mire leszálltunk Cui-Cuiban, már kezdett derengeni, hogy valami nincs rendjén. Egy szinte észrevehetetlen apróság; épp csak egy halvány besz dés a jobb oldali perifériás látómez ben. De akkor még egy vállrándítással elintéztem. Cui-Cuiban csak három óránk volt, mert a komp indult tovább Last Chance-ba. Kicsit körül akartam nézni. Eszem ágában se volt ezt a kis id t is testszervizben tölteni, amíg megcsinálják a szememet. Gondoltam, ha Last Chance-ban még mindig rakoncátlankodik, majd ott beállíttatom. Cui-Cui egyébként valamivel jobban tetszett, mint Venusburg. Végre nem éreztem olyan számkivetettnek magam. Venusburg utcáin egy a tízhez, hogy valódi emberrel találkozunk; a többi kilenc csak holofilm, amit csak azért vetítenek, hogy kicsit színesítse a képet, és ne legyen olyan érzésünk, mintha az utcák teljesen üresek lennének. Hamar belefáradtam a jampecruhás stricik kerülgetésébe, akik lerázhatatlanul próbálták rám sózni a n jüket vagy a fiújukat. Minek? Csak egyszer nyúljon hozzá egy ilyen szépfiúhoz vagy örömlányhoz. Cui-Cuiban az arány fele-fele volt. És valahogy nem a dekadens korrupció érz dött mindenütt, hanem az el retolt bástya harckészültsége. A nyolclábú, gülüszem sárkányok se zavartak, pedig állandóan ott ólálkodnak a város körül; tudom, már csak ezek emlékeztetnek arra a pasasra, aki nevet adott a városnak. Oké, gondoltam magamban, bár nem valószín , hogy rajongott volna érte a pasas, ha egy ilyen nyolctonnás tündérke, mint egy tank, csak úgy átgyalogolt volna rajta. Mindenesetre még a cip met is alig tudtam besározni, a komp már indult is tovább. Közben a szemproblémák is tisztázódtak. Egyszóval mehettem Last Chance-ba. Last Chance: lám, a neve is azt sugallja, hogy utolsó alkalom; szó szerint kellett volna érteni. És minden okom meg is volt rá. Miel tt bevetettem magam a vadonba, még egy utolsó vásárlást csaptam, hogy kiegészítsem a készleteimet. Az elkövetkez napokban nem lesz leveg kút minden sarkon, ezért úgy határoztam, hogy robotkulit viszek magammal. Ilyet még bizonyára nem látott. A robotkuli a modern tudomány válasza az ósdi hátizsákra. Vagy öszvérkaravánra, bár ha egy ilyen masina megindul, önnek is bizonyára eszébe jutnak a régi filmekben látható szafáriszolgák, akik bálákkal a fejükön elmaradhatatlanul kutyagolnak a nagy fehér vadász urak mögött. A masina mindössze egy pár fémlábból áll, amely pontosan ugyanolyan hosszú, mint az ember lába, a felszerelés a tetején van, és csak egy köldökzsinórral csatlakozik a gerincoszlopunkhoz. Vénusztüd vel maximum öt napig bírja ki az ember; a robotkuli segítségével négy hétig. A doki, akit l megvettem, ott helyben fölparancsolt a m asztalra, hogy felnyissa a hátamat, betegye a Vénusz-tüd t, aztán pedig rákapcsolja a robotkuli tankjából kikandikáló leveg csöveket. Kell ennél ragyogóbb alkalom, amikor megkérhettem volna, hogy vizsgálja meg a szememet is? Nyilván meg is tette volna, mert miután bekapcsolta a robotkulit, átvizsgálta és nyomáspróba alá helyezte a tüd met, nem kért semmit. Kérdezte, hol vettem, mondtam, a Marson. Erre elismer en kotkodácsolt egyet. Aztán még figyelmeztetett, hogy a légnyomást soha ne hagyjam nagyon lesüllyedni, mindig ellen rizzem a m szeren, miel tt kilépek a nyomáskiegyenlít l, még ha csak egy-két percre megyek is ki a szabadba. Megnyugtattam, hogy mindent tudok, és óvatos leszek. Közben beépítette a fémkonnektort a fenekembe, bedugta az idegvégz déseket, és végül rákapcsolta a robotkulit. Elölr l-hátukról kipróbálta, elvégezte a m szeres vizsgálatokat, aztán azt mondta, hogy mehetek.
Én meg nem kértem, hogy a szememet is vizsgálja meg. Egyszer en eszembe se jutott. Igaz, hogy még nem voltam a bolygó felszínén, tehát nem is volt alkalmam m ködés közben kipróbálni. Ó, persze világosban is kicsit másképp láttam. Más színe, sokkal kisebb árnyéka volt mindennek, és az egész kép valahogy elmosódottabb volt, mint a másik szememmel. Na el bb az egyiket csuktam be, utána a másikat, rögtön láthattam, micsoda különbség van közöttük. De ennek ellenére nem jutott eszembe. Így hát másnap felszálltam a komp fedélzetére, hogy megkezdjem az egy hétre tervezett kirándulást Lodestone-ba, a Fahrenheit-sivatag közelében lev bányászvároskába. Igaz, még mindig rejtély volt el ttem, hogy lehet megkülönböztetni a Vénuszon egy sivatagot bármi mástól. De égtem a vágytól, hogy kiderítsem, bár mindjárt az elején kissé elkedvetlenített, hogy a kompon alig lézengtünk, mégis két jegyet kellett vennem: egyet magamnak, egyet a kulinak. Hirtelen eszembe jutott, hogy az ölembe is vehetném ezt az átkozott masinát, de a légipályaudvaron tízperces kísérletezés után felhagytam a próbálkozással. Csupa él, csupa szúrós szög volt ez a masina, és igencsak hosszú útnak néztünk elébe. Tehát fizettem. De ez az extra kiadás bizony komoly éhrágást jelentett. Ahogy közeledtem úticélomhoz, egyre kisebb távolságokat tettem meg, viszont egyre valószín tlenebbnek látszott, hogy valaha odaérek. Cui-Cui kétezer kilométerre van Venusburgtól, és már csak ezer kilométer volt Lodestone-ig. Lodestone után akadozik a légi közlekedés. Mindenesetre rájöttem, hogyan határozzák meg a vénuszbeliek a sivatagot. Sivatag az a hely, ahol még nem laknak emberek. Mindaddig, míg kapok rendszeres kompjáratot, addig nem értem oda. Az utolsó komp egy Prosperity nev parányi településen rakott ki. Lakosságát tekintve hetvenöt emberb l és egy vidrából állt a városka. Amikor megláttam a f téri medencében hancúrozó vidrát, holoképnek néztem. Szegényes helynek látszott, sehogy se fért a fejembe, hogy honnan van pénzük valódi medencére, valódi vízzel. De a jelek szerint volt. Csupa átmeneti épületb l állt az egész város, csak a talajkutatók ellátására emelték. Végre megértettem, hogy tud egy ilyen városka máról holnapra felszívódni, ha a talajkutatók továbbmennek. Az üzlettulajdonosok egy perc alatt összekapják a cókmókjukat, és elpucolnak. Minden van ezekben a határvároskákban, és még sincs semmi: egy a százhoz a turista esélye, hogy valódi képet kapjon a benti állapotokról. Nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy Prosperityben csak egyetlen kompjárat van: az, amelyikkel jöttem. Más irányba semmi nem közlekedik. Vagyis, gondoltam boldogan, nincs más hátra, bérelnem kell valamit, aztán irány a sivatag. Ebben a pillanatban teljesen elsötétült a szemem. Emlékszem, bosszús lettem; s t, több volt az, mint puszta bosszúság. Iszonyatosan dühbe gurultam. Pedig ekkor még csak apró kellemetlenségnek gondoltam, nem is csapásnak. Naivul azt hittem, hogy mindössze egykét órát meg valamennyi pénzt kell elvesztegetnem rá, és kész. Hamarosan beláttam tévedésemet. Megkérdeztem a jegyárusítót (pontosabban mindez a kocsma-patika árkádjai alatt történt, mivel Prosperityben nincs légipályaudvar), tehát megkérdeztem a jegykiadó-csaposasszisztenst, hogy hol találok valakit, aki infraszemeladással és -beszereléssel foglalkozik. Egyszer en kiröhögött. - Még hogy itt, Prosperitybe, bátyó?! - kérdezte. - Ide más se jön, nemhogy orvos. Volt egy doki néni Eilsworthben, három megállóval idább a helyi komppal, de az is egy éve visszament Venusburgba. Legközelebb csak Last Chance-ba kap orvost. Paff lettem. Tudtam, hogy holt vidékre indultam, de álmomban se gondoltam volna, hogy létezik olyan település, ahol még az egészségügyi alapellátás is hiányzik. Ha úgy vesszük, miért fontosabb az élelem vagy a leveg , mint az orvos? És mi van, ha tényleg meghal valaki? Kíváncsi lennék, t dtem, vajon a bolygókormányzat is tud err l a visszataszító helyzetr l? Akár tud, akár nem, hamarosan ráf ttem, hogy pillanatnyilag semmit sem érek vele, ha írok egy felb szült levelet. Kutyaszorítóban éreztem magam. Ráadásul gyorsan kiszámoltam, hogy ha visszarepülök Last Chanceba egy másik szemért, annyi pénzem se marad, hogy még egyszer kijöjjek Prosperitybe, nemhogy visszajussak Venusburgba. Úgy nézett ki, hogy az egész szabadságom dugába d l amiatt, hogy kicsit spórolni akartam egy használt szemmel. - Mi baja van a szemével? - kérdezte a férfi. - Hogyan? Nem tudom. Úgy értem, egyszer en nem m ködik. Megvakult, ez a baj. A férfi olyan komolyan kezdte tanulmányozni a szememet, hogy jobb híján, mint utolsó szalmaszálba, belékapaszkodtam. - Maga persze nem ért hozzá, ugye? Megrázta a fejét, és gyászos arccal elmosolyodott. - Nemigen. Épp csak amennyit muszáj. Azon gondolkozok, nem-e az izmokkal van baj, hogy nem mozgatják a lencsét, vagy ilyesmi… - Nem. Nem látok semmit. - Na, az baj. Akkor az idegnél lesz a hiba. Én bizony nem mernék hozzányúlni. Tudja, én csak úgy fusizok, ha nagyon kell. - Együttérz en csettintett a nyelvével. - Akkor adhatom azt a jegyet Last Chance-ba?
Egy pillanatig magam se tudtam, mit tegyek. Két évig készültem erre az útra. Már majd nem megvettem a jegyet, amikor észbe kaptam. A pokolba is, hiszen itt vagyok, legalább kicsit körülnézek, miel tt döntenék a továbbiakról. Talán mégiscsak akad valaki, aki segítene. Visszafordultam a férfihoz, hogy nincs-e ötlete, de még meg se szólaltam, már mondta is: - Nem sok jóval biztathatom - jegyezte meg, és széles tenyerével az állát dörgölte. Mint mondtam, nincs rá semmi biztosíték, de… - Igen? Tud valakit? - Hát, van itt egy kölök, aki teljesen bele van bolondulva ezekbe az orvosi dolgokba. Persze fuser ez a lány, de mindenfélét megcsinál az ittenieknek, hogy legyen egy kis pénze; ismeri az effajtát. Csak az a baj, hogy olyan szétszórt. Lehet, hogy maga is úgy jár vele, hogy mire végez, rosszabb lesz, mint amikor hozzákezdett. - Kötve hiszem - feleltem. - Pillanatnyilag egyáltalán nem m ködik. Mit tudna még ezen rontani? Vállat vont. - Maga tudja. Szerintem ott lesz valahol a f téren. Ha nincs, nézze meg a bárokban. Parázs, úgy hívjuk. Van egy vidrája, az mindig vele van. De enélkül is meg fogja ismerni, ha meglátja. Simán rátaláltam. Egyszer en visszamentem a f térre, és ott volt, ült a szök kút k párkányán. A lábát áztatta a vízben. A vidrája egy kis csúszdán ficánkolt, és roppant elégedettnek látszott, mert ezer kilométeres körzetben egyedül itt bukkant felszínre a víz, és ezt csakis használhatta. - Maga Parázs? - kérdeztem, és leültem a lány mellé. is azzal a zavart tekintettel mért végig, ahogy csak a vénuszbeliek tudnak nézni az idegenre. Ez abból ered, hogy egyik szemük kék vagy barna, a másik pedig teljesen vörös, nincs benne semmi fehér. Most én is így néztem ki, de nekem, legalább nekem kellett látnom is vele. - Na és ha én vagyok? Küls re tíz-tizenegy évesnek látszott. Ösztöneim azt súgták, hogy a tényleges kora sem lehet sokkal több. Bár lehet, hogy tévedek, hisz állítólag jártas az orvosi dolgokban. Valamennyit biztosan alakított magán, de hogy mennyit, azt persze képtelenség lett volna kitalálni. Inkább csak kozmetikai beavatkozásról lehetett szó. Nem volt haj a fején. Kiterjesztett pávatoll legyez t tett a helyére, s az folyton a szemébe hullott. A fejb rét a lábszárára és az alkarjára ültette át, ahol viszont hosszú, sz ke, hullámos haj n tt. Az arcvonásaiból ítélve biztosra vettem, hogy több helyen lereszelte a koponyáját, a hiányzó részeket pedig csontgittel pótolta, hogy megfelel alvázat kapjon, s arra olyan arcot tehessen, amilyet akar. - Azt mondják, ért valamicskét az orvosi dolgokhoz. Nézze, az egyik szemem… Felhorkant. - Fogalmam sincs, ki mondhatott ilyet magának. Igenis piszok sokat értek a modern gyógyászati eljárásokhoz. És nem vagyok kétbalkezes pancser. Gyere, Malibu! Felkászálódott, és a vidra szeme ide-oda járt közöttünk. Látszott rajta, hogy semmi kedve máris kijönni a medencéb l. - Várjon egy percet. Sajnálom, ha megsértettem. Anélkül, hogy többet tudnék magáról, annyit máris elismerek, hogy többet ért hozzá, mint bárki más városban. Visszazöttyent és kénytelen volt el vigyorodni. - Na szóval benne van a pácban, igaz? Vagy én, vagy senki. Ha jól sejtem, szabadságon van; igen, ez nyilvánvaló. És vagy az idejéb l, vagy a pénzéb l nem telik, hogy visszamenjen Last Chance-ba, és profi orvost keressen. - tet l talpig végigmért. - Inkább a pénzre tippelek. - Nyert. Segítene rajtam? - Attól függ. Közelebb húzódott, és belebandzsított az infraszemembe. Az államat a keze közé fogta, hogy el ne mozduljon a fejem. Így hát nem maradt más választásom, a képébe bámultam. Sebhely nem látszott rajta; legalább erre vigyázott. A fels szemfogai körülbelül öt milliméterrel hosszabbak voltak, mint a többi. - Maradjon nyugton. Hol szerezte? - A Marson. - Gondoltam. Virrasztó, a Northern Bio gyártotta. Ócska vacak. Többnyire turistákra szokták rátukmálni. Tíz- vagy tizenkét éves lehet. - És az ideg ment szét? Az a fickó azt mondta… - Fenét! - Hátrad lt, és megint tocsogni kezdett a vízben. - A retina. A jobb széle levált, és belepottyant a szemüregbe. Nyilván nem szorították rá elég er sen. Eleve úgy csinálják, hogy ne is tartson tovább egy évnél. Sóhajtottam, és a térdemre csaptam. Felálltam, és nyújtottam a kezem. - Hát ha így, akkor nincs mit tenni. Köszönöm a segítségét. A lány meglep dött. - Hova megy? - Vissza Last Chance-ba, onnan pedig a Marsra, hogy bepereljem azt a szervbankot. Ilyesmire még vannak törvények a Marson. - Itt is. De minek megy vissza? Majd én megcsinálom.
A m helyében ültetett le, amely egyben konyha és hálószoba is volt. Az egész mindössze egyetlen kupolából állt, holoképnek nyoma se volt. Valóságos felüdülésként hatott a többi csodapalota után, mert Prosperityben éppen a terebélyes tanyaház volt a divat. Nem vagyok soviniszta, és belátom, hogy a vénuszbelieknek is kell valami szemet gyönyörködtet látvány, hogy elviseljék az életet abban a felh borította sivatagban. De ami azt illeti, soha nem adtam a kulcsínyre. Parázs szomszédja például a versailles-i palota tökéletes hasonmásában lakott. Parázs azt mesélte, hogy ha a szomszéd lekapcsolja a hologenerátorokat, az összes cucca elfér egy hátizsákban. - Mi járatban van a Vénuszon? - Turista vagyok. A szeme sarkából rám nézett, közben egy tamponnal lebénította az arcomat. Egy-két munkapadon kívül mái bútor nem volt a szobában, így hát a padlóra fektetett. - Értem. De ilyen messzire nem sok turista merészkedik. Persze semmi közöm hozzá, csak úgy mondom. - Tényleg semmi köze hozzá. Felült. - Jó. Próbálja egy pontra rögzíteni a másik szemét. - Arcán különös mosollyal megvárta, míg sikerül. Ett l nekem is nevetnem kellett. De Parázs újra fölém hajolt, s a térdénél tornyosuló rakásból kihalászott egy kanálforma szerszámot. - Amat r geológus vagyok. Sziklavadászat a hobbim. Egyébként irodában dolgozom, hétvégeken pedig bejárom a vidéket. Azt hiszem, ide is f leg a sziklák miatt jöttem. Kiugratta az infraszemet a szemüregb l, aztán egy ujjal ügyesen benyúlt, hogy le húzza a csatlakozót a látóidegr l, A fény felé tartotta a szemgolyót, hogy közelebbr l szemügyre vegye a lencsét. - Fölkelhet. Ebb l a folyadékból töltsön egy kicsit a szemüregébe, aztán pislogjon, hogy lefolyjon. Végrehajtottam az utasításait, és én is odamentem a munkapadhoz. A lány egy támlátlan széken ült, és egész közelr l vizsgálta a szemet. Aztán beledöfött egy fecskend t, leszívta a csarnokvizet, s ett l a szemgolyó olyan lett, mint egy napon száradó tekn ctojás. Felhasította, és óvatosan belesandított. Az alkarján lév haj folyton a keze ügyébe akadt, ezért kénytelen volt félbehagyni a munkát, míg egy gumiszalaggal le nem szorította. - Sziklavadászat - mondta elmélázva, - Nyilván azért jött, hogy lássa a buborékköveket. - Igen. Mondtam már, hogy csak amolyan m kedvel geológus vagyok. De olvastam róluk, és egyszer egy phobosi ékszerkirakatban láttam is egyet. Spórolni kezdtem, hogy kijöjjek a Vénuszra, és magam is megpróbáljak találni. - Nem probléma. Az egész ismert világegyetemben ezeket a drágaköveket lehet a legkönnyebben megtalálni. Elég baj volt ez nekünk. Az itteniek azt remélték, hogy meggazdagodhatnak bel le. - Vállat vont. Nem mintha tényleg nem volna benne pénz. Csak nem egy vagyon, ahogy mindenki remélte. Vicces; éppolyan ritkán fordul el , mint régen a gyémánt, és ráadásul ezeket laboratóriumi körülmények között nem tudják sokszorosítani. Persze meg tudnák csinálni, csak túl sok baj van vele. - Egy parányi m szerrel próbálta felszegecselni a levált retinát a hátsó szemfalra. - Folytassa. - Mit? - Miért nem tudják laboratóriumban el állítani? Elnevette magát. - Maga valóban amat r geológus. Mondtam, hogy meg tudnák csinálni, csak túl sokba kerül. Piszok sok elem kell hozzá. Azt hiszem, f leg alumínium. Ugye, attól lesz vörös a rubin? - Igen. - És a zárványoktól lesz olyan szép. Viszont magas nyomáson és iszonyú h ségben kell dolgozni, és ezek olyan instabilak, hogy rendszerint felrobbannak, miel tt összeáll a kell vegyület. Vagyis olcsóbb kimenni és összeszedni. - De kizárólag a Fahrenheit-sivatag közepén lehet találni. - Igen. Úgy látszik, elkészült a szegecseléssel. Kiegyenesedett, hogy szakért szemmel kicsit távolabbról is megszemlélje a munkáját. Elkomorodott, aztán lezárta a szemgolyón vágott nyílást, és visszapumpálta a csarnokvizet. Beállította egy kerek kengyelbe, lézersugarat bocsátott rá, és miután leolvasta a számláló adatait, kicsit megrázta a fejét. - M ködik - közölte. - De tényleg vacak. Az íriszhártya olyan rossz, hogy nem igaz. Elliptikus, és 24 ponttal eltér a normálistól. De lesz ez még rosszabb is. Látja azt a barna elszínez dést a bal oldalon? Azt jelenti, hogy az izomkötegek fokozatosan elhalnak, mivel egyre több méreg gy lik fel bennük. Négy hónapon belül holtbiztos szürkehályoggal is számolhat. Nem láttam, mit mutatott, de úgy csücsörítettem a számat, mintha tudnám, mir l beszél. - De addig azért kitart? Elvigyorodott. - Nézzenek oda, még hathónapos garanciát is akar? Sajnálom, de nem vagyok tagja a Vénusz M szerész Szövetkezetnek. Ne jelentsen föl, ha nincs igazam, de szerintem addig ki kell tartania. Ha igaz. - Maga tényleg nem ijed meg a saját árnyékától.
- Nem árt egy kis el gyakorlat. Nekünk, jövend orvosoknak mindig résen kell lennünk, ha már az igazi orvosok vétkes gondatlansággal dolgoznak. Hajoljon közelebb, hogy betehessem. - Azon t döm - mondtam, miközben a lány rákapcsolta az idegre a szemgolyót, aztán beillesztette a szemüregbe -, hogy vajon nyugodtan kimehetek-e a sivatagba négy hétre ezzel a szemmel. - Nem - vágta rá nagy csalódásomra. - Más szemmel se - tette hozzá gyorsan. - Ha egyedül akar menni. - Értem. De maga szerint m ködni fog? - Az igen. Maga fog lerobbanni. Ezért is kénytelen elfogadni meglep ajánlatomat, hogy a vezet je legyek a sivatagban. Erre már felhördültem. - Gondolja? Sajnálom, de egyszemélyes expedícióra indultam. Els perct l így terveztem. Hiszen pontosan ezért szeretem a sziklavadászatot: egyedül lehetek. - Kivettem a hitelszámlálómat a zsebemb l. - Mennyivel tartozom? A lány azonban nem hallotta; állát a tenyerén pihentetve, szomorkásan elnézett a fejem felett. - Hallod ezt, Malibu? Azért kirándul, hogy egyedül legyen. - A vidra felnézett rá a padlóról. - Itt vagyok például én. Én aztán tudom, hogy mit jelent egyedül lenni. Pont a nagyvárosok meg a tömeg után epekedek. Igazam van, öreg harcos? - A vidra továbbra is a lányt nézte, és láthatóan bármibe beleegyezett volna. - El tudom képzelni - feleltem a vidra helyett. - Nos, egy százas elég lesz? - Körülbelül a fele volt annak, amit egy bejegyzett orvos kért volna, de mint mondtam, sz kében voltam a pénznek. - Nem akar megfogadni vezet nek? Ez az utolsó szava? - Nem. És az utolsó. Ide figyeljen, én csak… - Tudom. Egyedül akar maradni. Tegye el. Gyerünk, Malibu! - Felállt, és elindult az ajtó felé. Aztán megfordult. - Még találkozunk - mondta, és kacsintott. Nem tartott nagyon sokáig, míg megértettem, hogy mire vonatkozott a kacsintás. Ezzel mindig így vagyok: kell négy-öt menet, míg rájövök a turpisságra. Tény, hogy Prosperity elég rendesen felbolydult, hogy egy turista csöppent közéjük. Az egész városban nem volt se kölcsönz ügynökség, se egy szálloda. Nem ért váratlanul a dolog, arra persze nem is gondoltam, hogy egy tisztességes összegért ne találnék valakit, akit l bérbe vehetem a légbiciklijét. Számítottam rá, hogy az illet nem lesz szívbajos, ezért tetemes készpénzalapot tartalékoltam. Biztos voltam benne, hogy az itteniek kész örömest megvágják a turistát. Tévedtem. Nagyjából mindenkinek volt légbiciklije, de aki egyszer megvette, annak esze ágában se volt bérbe adni. Nehezen jutottak hozzá, pedig szükségük volt rá, mert mindenki messze a várostól dolgozott. Errefelé az áruszállítás éppúgy akadozott, mint a rendszeres kompjárat. Viszont ahány helyen elutasítottak, annyi tanácsot kaptam, hogy kinél próbáljam meg. És mint mondtam, a negyedik vagy ötödik tipp után a f téren találtam magam. Parázs pontosan úgy ült, mint els alkalommal, s a lábával köröket írt le a vízben. Malibu, úgy látszik, soha nem unta meg a szök kutat. - Igen - mondta a lány anélkül, hogy felnézett volna. - Micsoda véletlen, hogy éppen nekem van légbicajom, amit bérbe is szoktam adni. Bosszús lettem, de lepleznem kellett. Hisz végül is megint csak húzott ki a… (maradjunk az elterjedtebb változatnál) slamasztikából. - Maga mindig itt lófrál? - kérdeztem. - Mindenki magához küld a légbicikli miatt, és mindjárt hozzáteszi, hogy "a szök kútnál lesz", mintha gyökeret eresztett volna a medencében. Csinál valami mást is? Parázs rátartian végigmért. - Mást? Süket turisták szemét szoktam javítani. Testszervizt is vállalok a városka lakóinak, és mindössze kétszer annyiért, mint amennyibe Last Chance-ban kerülne. Ráadásul piszkosul jól dolgozom, bár amilyen tahók, ezt k ismernék el legutoljára. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Lamara a jegypénztárban hajmereszt hazugságokat mesélt rólam. Inkább letagadják, hogy értek valamihez, mert nem engedem elfecsérelni a pénzüket meg az idejüket azzal, hogy elutazzanak Last Chance-ba, kifizessék az ottani felemelt orvosi számlákat, ráadásul nyerészkedni akarok rajtuk ilyen borzalmas árakkal. Mosolyognom kellett, bár bizonyos voltam benne, hogy hamarosan magam is borsos árat fogok ezért fizetni. Boszorkányos ügyességgel rendezte a dolgait ez a lány. - Maga hány éves? - szaladt ki a számon, de legszívesebben mindjárt le is haraptam volna a nyelvemet. Ha van valami, amir l egy büszke és független gyermek nem szívesen beszél, ez az. De Parázs újabb meglepetéssel szolgált. - Ha a puszta földi id számítás szerinti korom érdekli, tizenegy. Ez maguknál alig több, mint hat. Persze, s saját id számításom szerint, belül, kortalannak érzem magam. - Ez természetes. Viszont ami a biciklit illeti… - Ez is természetes. De még nem feleltem az el kérdésére. Mit csinálok azonkívül, hogy itt ülök? Teljesen lényegtelen, mert miközben a vízbe lógatom a lábam, az örökkévalóságról elmélkedek. Becsusszanok a köldökömön, és azt remélem, hogy egyszer sikerül megtudnom, hogy valójában milyen mély az anyaöl.
Egyszóval, jógázom. - Gondterhelt arccal a víz felé fordult, és a vidrára nézett. - Egyébként ez az egyetlen medence ezer kilométeres körzetben. - Rám vigyorodott, és egy elnyújtott fejessel belevetette magát a medencébe. Pengeként hasította a vizet, aztán megtorpedózta a vidrát, amely hangos ugatásban tört ki. Amikor a medence közepén, a szök kút mellett felbukkant, odakiáltottam hozzá: - És mi lesz a biciklivel? Tölcsért formált kezéb l, hogy jobban halljon, bár legfeljebb tizenöt méterre lehetett. - Mondom, mi lesz a biciklivel - Nem hallom - ordította. - Legjobb, ha maga is idejön. Beléptem a medencébe, és közben magamat korholtam. Éreztem, hogy nemcsak pénzt akar. - Nem tudok úszni - figyelmeztettem. - Ne aggódjon, nem lesz mélyebb, mint ott. - A mellemig ért. Elindultam, bár egyre mélyült, végül már lábujjhegyen közeledtem felé, aztán megragadtam a szök kút egyik kiugró vízköp jét. Felhúztam magam, és leültem a vizes vénuszi márványra; a szök kút a lábamon csordogált lefelé. Parázs a szök kút lábánál foglalt helyet, lábával a vizet paskolta. Elnyúlt a sima k tömbön. A márványlap fölé csapó vízsugár ívelt hullámot rajzolt a feje búbja köré. Pávatoll koronáján vízcseppek rohantak le. Megint csak mosolyognom kellett rajta. Ha a bájból pénzt lehetne csinálni, Parázs gazdag lenne. De mit is beszélek? Az emberek mást se tesznek, mint így vagy úgy áruba bocsátják bájaikat. Szerencsére még idejében észbe kaptam, miel tt Parázs az Északi- meg a Déli-sarkot is rám sózta volna. Szinte abban a pillanatban rájöttem, hogy egy pénzsóvár, ravasz kis csibész ez a lány. - Óránként egybillió napmárka, egy pennyvel se kevesebb - mondta édes mosollyal a szája körül. Nem volt értelme, hogy alkudozni kezdjek erre az ajánlatra. - Csak azért hívott ki, hogy ezt közölje velem? Csalódtam magában. Nem gondoltam, hogy ugratni akar. Azt hittem, meg tudunk egyezni. Én… - Nos, ha nem találja kielégít nek az ajánlatomat, próbáljunk egy másikat. Nem kérek semmit, csak oxigént, élelmet és vizet. - Elhallgatott, és a lábával megint a vizet paskolta. Na, ebben lehet valami turpisság. Kozmikus lépték elméleti következtetéseimet Einstein is megirigyelte volna, mert alig néhány lépésben rájöttem a dolog buktatójára. Parázs nyilván leolvasta az arcomról, hogy miben töröm a fejem, azt is, hogy milyen végkövetkeztetésre jutottam, mert újra rám villantotta a fogsorát. Vagyis megint egyszer ráadásul nem is utoljára - két út között választhattam: vagy megfojtom, vagy én is elmosolyodok. Elmosolyodtam. Nem tudom, hogyan, de volt valami trükkje, amivel levette a lábáról az ellenfelét, még ha közben a lelkét is kitaposta. - Maga hisz az els látásra szület szerelemben? - kérdeztem, hátha sikerül elterelnem a figyelmét. Megint tévedtem. - Érzelg s ábránd - felelte. - Nem tud átverni, mister… - Kiku. - Szép. Marsbeli név? - Azt hiszem. Soha nem gondolkoztam rajta. Parázs, én nem vagyok gazdag. - Azt látom. Ha gazdag lenne, nem rám bízta volna magát. - Akkor miért vonzódik annyira hozzám? Miért köti az ebet a karóhoz, hogy velem jön, mikor csak annyit kérek, hogy adja kölcsön a biciklijét. Ha valóban kellemes partner lennék, nekem is felt nt volna. - Ó, nem is tudom - mondta, és egyik szemöldöke fölvándorolt a homlokára. - Van magában valami, ami szerintem lebilincsel . S t, ellenállhatatlan. - Úgy tett, mint aki rögtön elalél. - Elmondaná, mi az? Megrázta a fejét. - Ezúttal hadd maradjon az én picurka titkom. Kezdtem gyanakodni, hogy talán a nyakam formáját találja elb völ nek - hogy aztán belemélyessze a fogát, és kiszívja a véremet. De egyel re beletör dtem a megváltoztathatatlanba. Remélhet leg az elkövetkez napokban kimutatja a foga fehérjét. Mert hogy nagyon úgy nézett ki, hogy lesznek elkövetkez napok, még sok is. - Mikorra készül el? - Miután megjavítottam a szemét, összecsomagoltam. T lem mehetünk. A Vénusz kísérteties hely. Napokon át törtem a fejem, de jobb meghatározást azóta se találtam rá. Kísérteties - egyrészt azért, mert valóban ilyennek látja az ember. A jobb szemünk - amellyel az úgynevezett látható fényben nézünk - csak arra jó, hogy a kézi lámpa által megvilágított parányi kört érzékelhessük. Olykor a messzeségben felt nik egy ragyogó, megolvadt fémtömb, de annál jóval sötétebb van, mintsem hogy ett l jobban lássunk. Az infraszem ugyan áttör ezeken a sötét árnyakon, hogy legalább valami elmosódott képet alkothassunk róla, mi van a kézi lámpa fénykörén túl, de ha rajtam állna, inkább a teljes vakságot választanám.
Egyszer en nem találok szavakat annak érzékeltetésére, hogy ez a kett s látás menynyire zavarja az embert. Az egyik szem azt állítja, hogy bizonyos ponton túl minden homályos, közben a másik elárulja, hogy mit takar ez a homály. Parázs azt mondja, hogy egy id után az agy éppolyan könnyedén egybeolvasztja a két képet, mint amikor két valódi szemmel látunk. Idáig soha nem sikerült eljutnom. Míg ott voltam, egész id alatt azzal vesz dtem, hogy megpróbáljam összebékíteni a két képet. Nem szeretek egy ezer kilométeres medence fenekén állni. Márpedig ilyennek látja az ember a Vénuszt. Teljesen mindegy, hogy milyen magasra mászik, vagy milyen messzire megy, továbbra is a medence fenekén áll. Ha jól értem Parázst, a s atmoszféra valahogy elhajlítja a fénysugarakat. Aztán itt van a Nap. Amíg a Vénuszon voltam, mindvégig éjszaka volt, ami azt jelenti, hogy a Nap, mint egy összepréselt ellipszis, heteken át keleten, alig valamivel a horizont fölött lebegett. Ne is kérje, kedves uram, hogy megmagyarázzam. Mindössze annyit tudok, hogy a Vénuszon soha nem nyugszik le a Nap. Soha, függetlenül attól, hogy honnan nézi az ember. Egyre laposabb, egyre szélesebb lesz, míg el nem szivárog észak vagy dél felé - attól függ, hogy hol állunk -, és csak egy ragyogó, lapos vonal marad bel le; ezután újabb hetek következnek, míg a szétfolyó vonal nyugaton újra összezsugorodik, és a horizont fölé emelkedik. Parázs azt mondja, hogy az egyenlít nél, amikor eléri az alsó holtpontot, egy másodperc törtrészéig teljesen körbeér ez a vonal. Mint egy iszonyú nagy stadion esti kivilágításban. Mindez annak a medencének a szélén történik, amelyben áll az ember, körülbelül tíz fokkal a képzeletbeli horizont fölött. Ez is valahogy a fénytöréssel függ össze. Bal szemmel persze mindezt nem lehet látni. Mint mondtam, a felh k gyakorlatilag minden érzékelhet fényt kisz rnek. Csak a jobb szemünkkel látunk. A színér l pedig hosszas tépel dés után se mondhatunk mást, mint hogy infrakék. Csönd van. Az ember lassan a saját lélegzésének a hangját is hiányolni kezdi, és ha túl sokat gondol rá, a végén tényleg nem érti, hogy miért nem lélegzik. A nyúltagyat nem számítva persze tudja, de a nyúltagy soha nem fogja megszokni az új helyzetet. A tudatunktól független idegpályákat nem érdekli, hogy Vénusz-tüd nk közvetlenül a véráramba üríti az oxigént; ezek a reflexívek nem azért vannak, hogy bármit is megértsenek: meglehet sen primitívek, viszont nagyon bizalmatlanok a fejl déssel szemben. Így aztán folyton az az érzésem támadt, hogy megfulladok, pedig gyanítom, hogy csak a gerincvel m és a nyúltagyam csinált bolondot bel lem. De a h mérséklet meg a nyomás miatt is ugyancsak sokat idegeskedtem. Jó, tudom, ostobaság. Ruha nélkül a Mars is éppúgy megölne, s t, ami azt illeti, sokkal lassabban és fájdalmasabb módon végezne velem. Itt, ha bedöglött volna a ruhám, nem hiszem, hogy éreztem volna valamit. Mégse hagyott nyugodni, hogy ez a hihetetlen nagy nyomás alig egy milliméterre van az én gyönge b römt l, és az egy millimétert is csak valami er térnek köszönhetem, ami valójában nincs is ott. Parázs legalábbis így magyarázta. Lehet, hogy csak bosszantani akart. Szóval hogy a mágneses er tér vonalai a valóságban, vagyis fizikai értelemben nem léteznek, de azért ott vannak - vagy nem így van? Err l is próbáltam elterelni a figyelmemet. Parázs ott volt velem, és elég, ha tudja ezeket a dolgokat. Képtelen volt viszont elfogadható magyarázatot adni, hogy miért nincs motorja a lég-biciklinek. Folyton ezen járt az eszem, míg nyeregben ültünk, tapostam a pedált, mint egy güzü, és mást se láttam magam el tt, mint a lány ezüstös fenekét. Parázsnak tandem biciklije volt, ami itt azt jelenti, hogy négy ülés van rajta: kett nekünk, kett a robotkuliknak. Én Parázs mögött ültem, és a t lünk jobbra es másik két ülésen foglaltak helyet a kulik. Tekintve, hogy utánozták a lábmozgásunkat, ugyanúgy taposták a pedált, végs soron négyüléses biciklivel indultunk útnak. - Az életben nem fogok rájönni - mondtam mindjárt a kirándulás els napján -, hogy miért olyan nehéz beszerelni egy motort, amit a kuli fölös energiáival lehetne m ködtetni. - Nem nehéz, maga vén potyales felelte anélkül, hogy hátrafordult volna. - De fogadja meg egy tejfölösszájú doki néni tanácsát: így sokkal jobb. Tovább tartanak az izmai, ha használja is ket. Nemcsak egészségesebbnek érzi magát, hanem egy id re megmenekülhet a pénzsóvár doktorok karmai közül. Én csak tudom. A munkám fele abból adódik, hogy hájat kell kivágnom lottyadt fenekekb l, vagy visszereket bányászok ki a páciens lábából. Még itt, a Vénuszon is alig húsz évig hordanak egy lábat, és máris kénytelenek lecseréltetni. Abszolút pazarlás. - Ha így megy tovább, miel tt elmegyek, én is kénytelen leszek lecseréltetni. Még egy perc, és kész vagyok. Nem egyezhetnénk meg, hogy mára elég volt? Parázs a fejét csóválta ugyan, de meghúzott egy kart, és leeresztette a forró gázt a fejünk fölött lév ballonból. A bicikli oldalából kinyúló lapátok befelé fordultak, és lassú csigavonalban ereszkedni kezdtünk. A medence fenekén értünk földet - ez volt az els találkozásom vele, mivel eddig csak a leveg l láttam a Vénuszt, onnan pedig semmit se lehet észrevenni. A fejemet vakarva körülnéztem, míg Parázs meggyújtotta a sátrat, és eloltotta a ballont.
A vénusziak majdnem mindenre nullás er teret használnak. Nem vesz dnek azzal, hogy minden tárgyra olyan technológiát dolgozzanak ki, ami elbírja az itteni széls séges h mérsékletet és nyomást; beérik annyival, hogy nullás er térrel vonják be. A bicikli ballonja például egy közönséges gömb alakú er tér volt, csak az alján hagytak egy kis nyílást a légmelegít nek. Magát a biciklit ugyanolyan er tér védte, mint Parázst vagy engem, vagyis meghatározott távolságra húzódó nullás tér vette körül. A sátor alul lapos, félgömb alakú er tér volt. Mindez sok mindent leegyszer sített. Például a zsilipelélt. Mihelyt a sátor er terébe értünk, ruhánk véd tere egyszer en abszorbeálódott. Ha kiléptünk a sátorból, csak át kellett mennünk a falon, és újra körénk zárult a véd tér. Levetettem magam a padlóra, és próbáltam lekapcsolni a kézi lámpát. Legnagyobb meglepetésemre nem találtam rajta kapcsolót. Parázs, miután meggyújtotta a tábortüzet, észrevette zavaromat. Igen, ez pazarlás - ismerte el. - A vénusziak valamiért utálják lekapcsolni a fényt. Nem talál egyetlen fénykapcsolót az egész bolygón. Hiszi vagy nem, de néhány éve, amikor el ször hallottam a fénykapcsolóról, egész megüt dtem rajta. Soha nem jutott eszembe, hogy ilyesmi létezik. Látja, milyen provinciális vagyok? Az utolsó kijelentés valahogy hamisan csengett. Az arcát fürkésztem valami árulkodó fintorért, de nem tudtam rájönni, hogy ezt miért mondta. Csak ült a tábort z el tt Malibuval az ölében, és tollászkodott. A t zre mutattam: a csattogó, ropogó hasábok csodálatos holoképe egészen elrejtette a középen lév tábori gyorsforralót. - Ez igazán nem jellemz a provinciális emberekre. Miért nem csodapalotát hozott magával, amilyeneket a városban látni? - Szeretem a tüzet. És gy lölöm a talmi házakat. - Miért? Vállat vont. Valami máson járt az esze. Hirtelen irányt váltottam. - Nem fél a mamája, hogy idegenekkel kószál a sivatagban? Szúrósan rám nézett, megint nem tudtam, hogy mire gondol. - Honnan tudjam? Nem élek vele. Emancipált n vagyok. Az anyám, azt hiszem, Venusburgban van. Láthatóan fájó pontra tapintottam, ezért óvatosan folytattam a kérdez sködést: - Nem jöttek ki egymással? Megint vállat vont, nem akart belemenni. - Nem. Illetve nem nagyon. Nem akart elmenni a Vénuszról. Azt mondta, marad, én viszont menni akartam. Nem estek egybe az érdekeink. Így hát ki-ki ment a maga útján. Azóta gy jtöm a pénzt egy bolygóntúli utazásra. - És mikorra tervezi? - Hamarabb, mint gondolná. - Valami motoszkálhatott a fejében, mert alaposan végigmért. Miközben az arcomat tanulmányozta, szinte hallottam a pénztárgép fogaskerekeinek zakatolását és a számlával együtt felhangzó cseng t. Aztán, mintha az a bizonyos nem létez kapcsoló felkattant volna, újra negédes mosoly ömlött szét az arcán. - Nézze, bármelyik percben kész vagyok itthagyni a Vénuszt. De egy-két héten belül biztosan elutazom. Mihelyt visszatérünk a buborékkövekkel. Mivelhogy maga hamarosan adoptálni fog. Úgy látszik, kezdtem megszokni ezt a lányt. Nem gurultam be, pedig igazán másra számítottam. Nagyjából a buborékkövek mentén gondoltam végig az ügyet. Az látszott a legkézenfekv bbnek, hogy Parázs összeszed magának egypárat, eladja, és a pénzb l megváltja a bolygóntúli jegyet. Ez persze megint csak ostobaság volt. Egyáltalán nincs szüksége rám a buborékk szedéshez. a sivatagi vezet , nem én, és a bicikli is az övé. Annyi drágakövet szerezhet, amennyit akar, talán már van is neki. Úgy látszik, e terv valóra váltásához rám is szüksége van; tudtam ezt már a városban is, csak megfeledkeztem róla. Valamit akar t lem ez a lány. - Ezért kellett magának velem jönnie? Ez lenne az a végzetes vonzalom? Nem értem. - Az útlevele: Az útlevelébe vagyok szerelmes. Az "Állampolgársága" rovatban az szerepel, hogy "Mars". A "Koré"-nál pedig az, hogy… hm, kábé hetvenhárom. - Alig egy évet tévedett, pedig küls re tartom a harmincat. - Vagyis? - Vagyis, kedves Kiku, maga olyan bolygóra csöppent, amely még a sötét k korszakban tapogatózik. Egy középkorban él bolygóra, ahol a nagykorúságot tizenhárom évben állapították meg, és ez - bizonyára egyetért velem - hóbortos és önkényes ötlet. Márpedig az itteni bolygó törvényei kimondják, hogy kiskorú polgárok nem gyakorolhatják a nagykorú szabad polgárok jogait. S e jogok közt olyanok vannak, mint a szabadság, a boldogság keresése, valamint hogy az ember itthagyhassa ezt a rohadt helyet. - Meglep dtem, mert Parázs a szórakoztató locsogás után minden átmenet nélkül rjöngeni kezdett. Ökölbe szorult a keze. Az ölében trónoló Malibu szomorúan el bb a barátn jére nézett, aztán rám. Amilyen gyorsan jött, ugyanúgy el is párolgott a mérge, és Parázs ragyogó arccal már a vacsora körül tüsténkedett. Tudtam, hogy úgyse felelne a kérdéseimre. Mára lezárhatjuk a témát.
Másnap legszívesebben visszafordultam volna. Kedves uram, volt már magának izomláza? Nyilván nem; ha szereti az ilyesmit - úgy értem, a nehéz fizikai megterhelést -, akkor gondolom, maga is ilyen egészség buzi, és formában van. Én a legkevésbé sem voltam formában, és azt hittem, hogy ott menten meghalok. Egy rösebb pillanatban tényleg azt hittem, hogy itt a vég. Szerencsére Parázs el re látta. Tudta, hogy csak afféle irodai asztaltáncoltató vagyok, s t azt is, hogy a marsbeliek általában szánalmasan gyenge legények. A modern világ amúgy is íróasztalhoz ültetett mindenkit, de a Marson még rosszabb a helyzet, mert kisebb a gravitáció, s így ha akarnánk, se tudnánk igazán próbára tenni magunkat. A lábizmaim olyanok lettek, mint az elf tt nudli. Parázs el bb az ódivatú masszázzsal próbálkozott, aztán egy újmódi injekcióval, amely megölte a felhalmozódott mérgeket. Egy óra múlva halványan pislogni kezdett bennem az érdekl dés a kirándulás iránt. Fölpakolt a biciklire, és újra megindultunk úticélunk felé. A Vénuszon lehetetlen mérni az id múlását. A Nap ugyan egyre laposodik és szélesedik, de olyan lassan, hogy szemmel nem is lehet érzékelni. Aznap valamikor átkeltünk a Reynolds egyik mellékfolyója fölött. Jobb szemmel ragyogó vonalnak láttam, a ballal kérges felület , lomha mozgású gleccsernek. Megolvadt alumínium, mondta Parázs. Malibu persze rögtön tudta, hogy mi az, és panaszosan ugatni kezdett, hogy álljunk meg, mert lubickolni akar. Parázs nem engedte. A Vénuszon képtelenség eltévedni, különösen ha lát is az ember. Attól kezdve, hogy elhagytuk Prosperityt, látszott a folyó, bár eleinte nem tudtam, mi az. Még mindig jól kivehet volt a mögöttünk lev város, el ttünk pedig a hagyláncolat, s t a sivatag is. Az utóbbi valamivel följebb volt, a medence lejt s oldalán. Parázs szerint ez azt jelenti, hogy még háromnapos út áll el ttünk. Úgy látszik, kell gyakorlattal fel lehet becsülni a távolságot. Parázs többször is próbálta megmutatni Venusburgot, amely több ezer kilométerre volt mögöttünk. Azt mondta, hogy csak egy parányi pont, de tiszta napokon könny szerrel meg lehet pillantani. Nekem egyszer se sikerült. Miközben tapostuk a pedált, sokat beszélgettünk. Mást úgyse lehetett csinálni, de Parázs nagyszer partnernek bizonyult. Mesélt a terveir l, hogy mihez kezd azután, ha itthagyja a Vénuszt, és nem fogyott ki a naiv elképzelésekb l, hogy szerinte milyen az élet más bolygókon. Ravaszul kitervelt hadjárat volt ez ellenem. Azzal indultunk, hogy épp csak bedobta ostoba tervét. Egy ponton a terv konkrét formát öltött. Azt, hogy adoptálom, és magammal viszem, úgy tekintette, mint amiben már véges-rég megegyeztünk. Félig-meddig már magam is kezdtem elhinni. El ször a negyedik napon t nt fel, hogy a medence emelkedik el ttünk. Nem tudtam, hogy mi lehet az oka, mígcsak Parázs meg nem állította a biciklit, és csak lógtunk a leveg ben. Hatalmas sziklavonulat húzódott el ttünk, amely odalent enyhe lejt vel emelkedett ki a vidékb l, és körülbelül ötven méterrel fölöttünk meredek csúcsban végz dött. - Mi baj? - kérdeztem fellélegezve, hogy kicsit pihenhetek. - Magasabbak a hegyek - közölte magától értet természetességgel. - Forduljunk jobbra, hátha találunk hágót. - Magasabbak? Mir l beszél? - Magasabbak. Megnyúltak, jobban kiemelkednek, mint amikor legutóbb erre jártam, nagyobb a tömegvonzás, nehezebben emelkedünk, hiszen érti… - A "magasabb" definícióját még csak értem. De miért? Biztos benne? - Persze hogy biztos vagyok. A ballon léghevít je hamarosan bedöglik; nem tudunk magasabbra emelkedni. Legutóbb még sok is volt a gáz az átkeléshez. Ma nem elég. - De miért? - A s södés miatt. Errefelé elég gyakran változik a felszín. Egyes fémek és sziklák megolvadnak. Egy melegebb napon elforrnak, és csak a hegyek tetején s södnek össze, ahol h vösebb van. Aztán ha felmelegszik az id , újra fölolvadnak, és visszafolynak a völgyekbe. - Ezek szerint maga tél közepén hozott ki ide? Megsemmisít pillantást vetett rám. - Maga váltott jegyet téli utazásra. Egyébként éjszaka van, és még nincs is éjfél. Azt hittem, hogy még egy hétig nem lesznek ilyen magasak a hegyek. - És nem tudnánk megkerülni? Kritikus szemmel végignézett a hegyeken. - Keletre, mintegy ötszáz kilométerre van egy állandó hágó. De ez újabb hétbe kerülne, Akarja? - Tud jobbat? - Hagyjuk a biciklit, és menjünk gyalog. A sivatag mindjárt a hegy másik oldalán van. Egy kis szerencsével még ma megláthatjuk az els drágaköveket.
Kezdtem belátni, hogy olyan keveset tudok a Vénuszról, hogy még véletlenül se hibáznék rá a helyes döntésre. Végül is kénytelen voltam beismerni, hogy szerencsém van Parázzsal, mert ez a lány távol tart minden bajtól. - Csináljuk, ahogy maga szerint a legjobb. - Rendben van. Akkor forduljunk élesen balra, és ott parkoljunk valahol. Egy hosszú volfrámötvözet kötéllel kipányváztuk a biciklit. Erre, mint kés bb megtudtam, azért volt szükség, nehogy egy újabb kondenzáció maga alá temesse, míg távol vagyunk. Teljes er re állítottuk a hevít ket, s a bicikli lebegni kezdett a huzal végén. Aztán megindultunk felfelé a hegyen. Ötven méter nem hangzik soknak. Sima terepen valóban nem az. De egyszer próbálja meg hetvenöt fokos lejt n. Megint szerencsém volt, mert Parázs erre is számított, és hozott magával alpinistafelszeretést. Itt is, ott is bevert egy-két pitont, és kötéllel, csigával biztosított, nehogy szétszakadjunk. Közvetlenül a nyomában haladtam, alig valamivel a robotkulija mögött. Hátborzongató látvány volt, ahogy az a szerkezet követte a lányt, mindig pontosan oda téve a lábát, ahová Parázs. Mögöttem az én robotkulim ugyanígy tett. És ott volt még Malibu, amely szinte rohant el re, aztán visszaügetett, hogy lássa, hogyan boldogulunk, majd felszaladt a csúcsra, és fecsegni kezdett, hogy mi van a túloldalon. Gondolom, egy hegymászónak meg se kottyan az ilyesmi. Ami engem illet, a legszívesebben szépen lecsúsztam volna a hegyoldaton, és kiszállok a buliból. Esküszöm, hogy meg is tettem volna, de Parázs csak mászott tovább. Azt hiszem, az életben nem voltam még olyan fáradt, mint amikor fölértünk a csúcsra, és megpillantottuk a sivatagot. Parázs el remutatott. - Ott megy lefelé egy drágak - kiáltott. - Hol? - kérdeztem félreérthetetlen közönnyel. Nem láttam semmit. - Lemaradt. Jóval lejjebb van. Ilyen magasan nem képz dnek. De ne aggódjon, lát még eleget. Azzal megindultunk lefelé. Ez nem volt olyan nehéz. Parázs elöl járt a jó példával, amikor egy simább helyen leült, és fenéken folytatta az utat. Malibu közvetlenül mögötte siklott, és boldogan vinnyogott, miközben a síkos sziklafalon gurult, pattogott lefelé. Láttam, hogy Parázs nekiüt dik egy kiálló sziklának, a leveg be repül, és fejjel ér vissza. De a ruhája már meg is keményedett. Ül helyzetben megmerevedve gurult tovább. Én is ugyanúgy indultam utánuk. Nem rajongtam az ötletért, hogy így bucskázzak lefelé, de inkább ezt, mint egy lassú és fájdalmas ereszkedést. Egyébként nem is volt olyan rossz. Az els becsapódáskor a ruha ráfagy az emberre, és attól kezdve nem sokat érez. A ruha kicsit felfúvódik, keményebb lesz, mint a fém, és kipárnázza az embert, megvédi mindent l, néhány egészen komoly ütést kivéve, amikor az agy nekiüt dik a koponyafalnak, és bels vérzések keletkeznek. De ahhoz sokkal gyorsabban kellett volna gurulnunk. A sziklafal aljában Parázs felsegített, miután kiolvadt a ruhám. Látszott rajta, hogy élvezte a lesiklást. Én annál kevésbé. Az egyik lepattanásnál kicsit megütöttem a derekamat. Nem mondtam, csak elindultam utána, de minden lépésnél belém nyílalt a fájdalom. - Maga merrefelé lakik a Marson? - kérdezte ragyogó arccal. - Mi? Ja, Copratesben. A kanyon északi lejt jénél. - Tudom. Meséljen valamit róla. Hol fogunk lakni? A felszínen vagy a föld alatt? Alig várom, hogy megláthassam. Kezdett az idegeimre menni. Bár lehet, hogy csak a derékfájás miatt. - Mib l gondolja, hogy velem jön? - Ej, hát persze hogy magával visz. Azt mondta… - Nem mondtam semmit. Bárcsak lenne egy magnóm, akkor bizonyíthatnám. Az elmúlt napokban egy sor monológból állt a beszélgetésünk. Maga elmondta, hogy mennyi vicces dolgot fog csinálni, ha a Marsra érünk, én meg csak dörmögtem rá valamit. Mégpedig azért, mert nincs szívem, legalábbis idáig nem volt szívem megmondani, hogy micsoda kelekótya terveket szövöget magában. Azt hiszem, végre sikerült bevinnem egy találatot. Legalábbis egy ideig nem szólt semmit. Nyilván rájött, hogy kicsit tovább ment a kelleténél, ezért még egyszer számba vette az esélyeit, miel tt learatta a végs gy zelmet. - Mi olyan kelekótya a tervemben? - Az egész. - Ugyan, mondja már meg. - Mib l gondja, hogy nekem szükségem van egy lányra? Láthatóan megkönnyebbült. - Ó, csak ez a baj? Ezzel ne tör djön. Mihelyt megérkezünk, máris kitöltheti a felbontó papírokat. Nem fogom megtámadni. S t, hajlandó vagyok még az adoptálás el tt aláírni egy olyan szerz dést, hogy semmibe se fogok belekötni. Ez pusztán üzleti megegyezés, Kiku. Ne aggódjék, nem kell, hogy anyám helyett is anyám legyen. Nincs rá szükségem, ígérem… - De honnan veszi, hogy ez számomra is csak üzleti megállapodás lennel - törtem ki. - Lehet, hogy ódivatú vagyok. Lehet, hogy mulatságos a felfogásom. De nem vagyok hajlandó érdekb l örökbe fogadni valakit.
Nekem már volt egy gyerekem, és jó szül je voltam. Nem vagyok hajlandó adoptálni magát csak azért, hogy eljusson a Marsra. Ez az utolsó szavam. Az arcomat fürkészte. Gondolom, látta rajtam, hogy komolyan beszélek. - Adnék húszezer márkát. Nagyot nyeltem. - Honnan van magának ennyi pénze? - Mondtam, hogy megfejem a jobb embereket Prosperityben. Mi az ördögre költsem? Pont ilyen szükséghelyzetre raktam félre. Ha egy ilyen érzéketlen, neander-völgyi semberrel találkoznék, aki tele van mulatságos elképzelésekkel arról, hogy mi a jó meg a rossz, aki… - Most már elég! Szégyellem bevallani, de kísértésbe estem. Kínos dolog, ha az ember egyszer csak rájön, hogy egy halom pénzt l legszentebb erkölcsi skrupulusai is elvesztik fontosságukat. De megint kisegített a fenéktáji fájdalom, no meg az ebb l származó rosszkedv. - Azt hiszi, hogy engem meg lehet vásárolni? Nos, nem vagyok eladó. Megmondtam, hogy helytelenítem az egészet. - Akkor menjen a pokolba, Kiku! - Keményet dobbantott a lábával, és a robotkuli megismételte a mozdulatot. Parázs még máshova is elküldött volna, de mihelyt földet ért a lába, robbanás rázta meg a tevegót. Mint mondtam, el tte csönd volt. A Vénuszon nincs szél, nincsenek állatok, egyáltalán, alig van valami, ami hangot adna. De ha egyszer megszólal egy hang, akkor nem árt vigyázni. A s atmoszféra halálos is lehet. Egy pillanatig azt hittem, hogy lerepül a fejem. Ahogy a hanghullámok nekitámadtak a ruhánknak, azok félig megfagytak. Egyedül a ruha er terének és a dobhártyánk közt lév egy milliméteres alacsony nyomású leveg nek köszönhettük, hogy nem süketültünk meg. Annyira tompította az ütést, hogy sokáig csengett ugyan a fülünk, de más bajunk nem történt. - Mi volt ez? - kérdeztem. Parázs leült a földre. A feje lecsüngött, és láthatóan semmi más nem érdekelte, mint a saját csalódottsága. - Buborékk -felelte. - Arrafelé. - Arra néztem, amerre mutatott, és egy kilométernyire tompán csillogó foltot pillantottam meg. A folt körül tucatnyi kisebb fénypont - infrafény - volt szétszóródva. - Úgy érti, maga indította el az osztódásukat, amikor dobbantott? Parázs vállat vont. - Mondtam, hogy instabilak. Tele vannak nitroglicerinnel, és olyan közel voltak, hogy bárkinek sikerült volna. - Nos, akkor menjünk és szedjük össze. - Menjen csak. - Úgy tett, mint aki halálosan elfáradt. És akárhogy hízelegtem, nem mozdult. Mire talpra tudtam állítani, a csillogó foltok leh ltek és elt ntek. Soha többé nem találnánk meg ket. Parázs egy szót sem szólt, amikor folytattuk utunkat lefelé a völgyben. Egész nap távoli ágyúdörgés hangja szeg dött mellénk. Másnap nem sokat beszéltünk. Parázs többször is kísérletet tett, hogy újrakezdjük a tárgyalást, de tántoríthatatlan maradtam. Végs soron szabta a feltételeket a bicikliért, a szolgálatokért, és amiben Venusburgben megegyeztünk, azt teljesítem is. A megállapodás úgy szólt, hogy a bicikli teljesen ingyenes, csak Parázs ellátásáról kell gondoskodnom, s ez megtörtént. Adoptálásról szó se volt. Ha csak megemlíti Venusburgban, biztos hogy éppúgy nemet mondtam volna, mint most. Ezt olyan határozottan közöltem vele, hogy már-már magam is elhittem. Az is még reggel, nem sokkal a vita után történt, hogy egy pillanatra úgy látszott, Parázsnak esze ágában sincs folytatni a túrát. Míg a reggelit készítettem, g csak ült a sátorban. Reggeli után indulni akartam, de a lány felhúzta az orrát, és közölte, hogy látni se akarja a buborékköveket, és hogy vagy ott maradhat, vagy megy vissza. Miután emlékeztettem a szóbeli megállapodásunkra, nagy nehezen felkelt. Látszott, hogy nem szívesen teszi, de nem akarta megmásítani az Igéretét. A buborékk -vadászat a túra mélypontja volt. Úgy képzeltem, hogy napokon át csak kutatjuk a terepet. Aztán eljön az izgalmas pillanat, hogy végre találunk egyet. Heuréka! - üvöltöttem volna. Persze a valóság alaposan rácáfolt álmaimra. Ugyanis buborékk re így kell vadászni: jó nagyot dobbantunk a földön, várunk egy-két percet, kicsit arrébb megyünk, és még egyszer dobbantunk. Ha tátjuk, halljuk, hogy hol robbant, agyszer en odamegyünk, és fölszedjük a köveket. A robbanáskor keletkez h l a szétszóródó buborékkövek infravörös hullámokat bocsátanak ki, s ett l jól láthatóak. Már csak vibráló neonnyilak hiányoznak fölülük. Mondhatom, nagy kaland. Ha találtunk egyet, felszedtük; és betettük e robotkutin elhelyezett h be. A buborékköveket a robbanáskor fellép magas nyomás alakítja ki, de egyes alkatrészei elillannak a Vénuszon uralkodó h mérséklet miatt. Ha nem h ti le az ember, ezek az elemek kiforrnak, és három órával kés bb már csak valami szürkés por marad
bel lük. Azt persze nem tudom, hogy h tés nélkül miért tartanak ki olyan sokáig. Mert amikor felszedtük ket, jóval forróbbak voltak, mint a környez leveg . Nem is értettem, hogy miért nem porladtak máris el. Parázs szerint a kristályrács impaktálódása teszi lehet vé, hogy a drágak id legesen elviselje a mérsékletet. A Vénuszon uralkodó rendkívüli h mérsékleten és nyomáson másképp viselkednek az elemek. Leheléskor a kristályrács meggyöngül, és fokozatosan elhal. Ha tehát hibátlan drágakövet akarunk gy jteni, fontos, hogy a robbanás után minél gyorsabban összeszedjük ókat. Ezzel ment el az egész nap. Végül körülbelül tíz kiló drágakövet gy jtöttünk, többségük borsószem nagyságú volt, de akadt néhány alma nagyságú is. Éjszaka a táborfez mellett ültem, és a köveket tanulmányoztam. Az órám szerint legalábbis éjszaka volt. Egyébként egyre jobban hiányzott a nappal és az éjszaka huszonöt órás, ciklikus változása. Na meg a holdak. Ha például meglátom a Deimost vagy a Phobost, bizony isten, felvidított volna. De csak a Nap kuporgott a horizonton, és lassan mozdult észak felé, hogy hamarosan felbukkanjon a hajnali égbolton. Meg kell hagyni, a drágakövek szépek voltak. A borvörös alapszínbe barnás árnyalat vegyült. De ha valódi fénybe állítottam ket, soha nem tudtam el re, mit fogok látni. A legtöbb nyers követ valami matt anyag vonta be, s egyben el is rejtette a k igazi szépségét. Egy-kett t kísérletképpen megmetszettem. Mihelyt lehántoltam a patinát, a síkos felület még gyertyafényben is szikrázott. Parázs megmutatta, hogy kell felfüggeszteni egy zsinórra, aztán kalapáccsal megütöttük ókat. Mintha parányi csengetty k szólaltak volna meg; minden csilingelésre valamelyik k átformálódott, elt ntek róla a hibák, és szabályos, nyolclapú kristállyá vált. Aznap magamnak kellett f znöm. Idáig Parázs f zött, de ezek után esze ágában se volt hízelegni. - Vezet nek szeg dtem - mondta kissé epésen. - A "vezet " a Webster-szótár szerint… - Jó, tudom, mi a vezet . - Nem említi, hogy fáznia is kell. Feleségül vesz? - Nem. - Meg se lep dtem. - Az ok ugyanaz? - Igen. Nem vagyok hajlandó ilyen könnyelme megállapodásokra. Egyébként úgyis túl fiatal. - Tizenkett a törvényes korhatár. Egy héten belül tizenkét éves leszek. - Mondom, hogy túl fiatal. A Marson tizennégy az alsó korhatár. - Phü, de dogmatikus! Vagy csak viccel? Tényleg tizennégy? Megint csak jellemz Parázsra: fogalma sincs arról a világról, ahova el akar jutni, mégis er lteti a dolgot. Vajon honnan szerzi be az információit a Marsról? Végül arra kellett gondolnom, hogy maga ötli ki ezeket a képtelen ábrándokat. Csöndben megvacsoráztunk, s közben a drágak gy jteménnyel játszadoztunk. Elegem volt a vénuszi vadonból. Úgy számoltam, hogy még egy napot gy jtögetünk, aztán megyünk vissza a biciklihez. Nagy megkönnyebbülés lesz mindkett nknek. Parázs újabb csapdákat állíthat a városba téved ostoba turistáknak, vagy bemehet Venusburgba, hogy valami komolyabb vállalkozásba fogjon. Amikor idáig értem, elt dtem, hogy vajon miért él egyáltalán Prosperityben. Ha valóban megvan a pénze, hogy azzal az iszonyatos összeggel, amit nekem is felajánlott, megkenjen valakit, miért nem ment fel a városba, ahol annyi a turista, mint a légy. Gondoltam, ezt meg is kérdezem t le. De megint megel zött; odajött, és szorosan mellém húzódott. - Nem akar lefektetni? - kérdezte. Ez már több volt a soknál. Felhorkantam, fölkeltem, és a falon keresztül kiléptem a sátorból. Odakint rögtön megbántam. Pokolian sajgott a derekam, és sajnos kés n jöttem rá, hogy a felfújható matracot nem tudom kihozni. Ha kihozom, egy pillanat alatt elég. De most már nem lehetett visszatáncolni. Éreztem, hogy ki kell tartanom. Bár lehet, hogy a derekam miatt láttam olyan sötéten; nem is tudom. Mindenesetre kiszemeltem egy puhának látszó helyet, és lefeküdtem. Nem mondhatom, hogy valóban puha volt. Tompa fájdalomra ébredtem. Tudtam, bár nem próbáltam, hogy ha megmozdulok, késként hasít belém a fájdalom. Érthet , hogy ezúttal nem rajongtam az ötletért. A karom valami puhán pihent. Megmozdítottam a fejemet - beigazolódott sejtésem: fájt -, és láttam, hogy Parázs az. Hanyatt fekve aludt. Malibu a karjába kuporodott. Parázs, mint egy ezüstruhás baba, nyitott szájjal aludt, s a kisimult vonások védtelenné tették. Mosolyognom kellett, éppúgy, mint Prosperityben. Hirtelen nem is tudtam, miért bánok vele ilyen rosszul. Aznap reggel legalábbis úgy éreztem, hogy rosszul bánok vele. Igaz, kihasznált, átejtett, és úgy nézett ki, hogy megint ki akar használni. De hát árt ezzel? Vagy szenvedne valaki le? Senki; abban a pillanatban senki nem jutott eszembe. Végül úgy döntöttem, hogy mihelyt felébred, bocsánatot kérek t le, és megpróbálok mindent újrakezdeni. Még talán erre az adoptálásügyre is találunk valami megoldást. És ha már itt tartunk, gondoltam, talán engednem kellene a büszkeségb l, és megkérhetném, hogy nézze meg a hátamat. Idáig nem is említettem neki, talán attól való félelmemben, hogy még jobban eladósodok. Bár esküdni mertem volna, hogy készpénzt úgyse fogadna el. Jobb szerette a természetbeni viszontszolgálatokat.
Már majdnem fölébresztettem, amikor véletlenül a másik oldalra fordítottam a fejem. Valamit megpillantottam. Alig ismertem fel. Három méterre lehetett t lem, és két szikla közti repedésb l n tt ki. A fél méter átmér gömb tompa vörös színben ragyogott. Mint egy hatalmas, lágy zselatinbuborék. Robbanás el tti buborékk volt. Mukkanni se mertem, de eszembe jutott, hogy a beszélgetés nem befolyásolja a körülöttem lév nyomást, így tehát nem is indíthatja be a robbanást. Rádióadó volt a torkomban, a fülemben pedig vev . A Vénuszon olyanok vagyunk, mint a hasbeszél k: alig mozgatjuk a szánkat, s ezeket a fél hangokat mégis megértik. Nagyon óvatosan megmozdultam, hogy Parázs vállához érjek, aztán enyhén megérintettem a vállát. Csöndben fölébredt, kinyújtózott, és kezdett fölkelni. - Ne mozogjon - próbáltam suttogni. Egy ilyen bels gégemikrofonnal nem könny érzékeltetni, hogy valami nincs rendjén. Parázs felfigyelt, de nem mozdult. - Nézzen jobbra. Nagyon lassan mozduljon. Ha lehet, ne is súrolja a földet. Nem tudom, mit tegyek. Odanézett, nem szólt semmit. - Nincs egyedül, Kiku - suttogta végül. - Ilyesmir l még soha nem hallottam. - Hogy történt? - Nyilván éjszaka formálódott. Nem sokat tudnak róla, hogyan és mennyi id alatt alakul ki. Soha senki nem került még ötszáz méternél közelebb. Mire ennél közelebb érnének, felrobban. Még a biciklipropeller rezgését l is elpattan, miel tt jobban szemügyre lehetne venni. - Vagyis mit csináljunk? Rám nézett. Egy töpreng arcról nehéz leolvasni a valódi érzéseket, de Parázs, azt hiszem, be volt gyulladva. Én mindenesetre alaposan megijedtem. - Szerintem maradjon a fenekén. - Mennyire veszélyes? - Bátyó. Fogalmam sincs. Ha ez a monstrum szétmegy, szép kis durranás lesz. A véd ruhánk valószín leg felfogja a nagyját. De a robbanás felemel bennünket, és iszonyatosan felgyorsít. És az ilyen hirtelen gyorsulás széttrancsírozza a bels szerveket. Agyrázkódás a legkevesebb, amit kaphatunk. Nyeltem egyet. - Akkor… - Maradjon nyugton. Gondolkozom. Én is. Megdermedtem a derekamba hasító éles fájdalomtól. Tudtam, hogy el bb-utóbb fészkel dni fogok. Az az átkozott gömb megmozdult. Csak pislogtam, nem mertem megdörzsölni a szememet, aztán újra odanéztem. Nem, mégse mozdult meg. Kívül legalábbis nem. A mozgás inkább egy mikroszkóp alá tett él sejt lüktetéséhez hasonlított. Bels áramlások, nedvek cseréje. És ahogy néztem, a látvány hipnotizált. Egész világok mozogtak a drágak ben. Gyermekkorom tündérmeséi elevenedtek meg benne, az si Barsoom, a Középs Föld, a kotló várak és az érz erd k. A drágak ablakot tárt valami elképzelhetetlenre, ahol nem voltak kérdések, nem voltak érzelmek, csak a határtalan mindentudás. Sötét és nyirkos volt a hely, mégsem veszélyes. Egyre n tt, mégis valahogy teljes volt születése pillanatától. Nagyobb ennél a Vénusznak nevezett forró sárgolyónál, és gyökerei a bolygó magjáig értek. Nem volt olyan szöglete a világegyetemnek, ahova el ne ért volna. Rólam is tudott. Éreztem, hogy megérint, de nem lep dtem meg. Futólag átvizsgált, de teljesen közönyös maradt. Nem tudom, miért, nem is kérdeztem. Régóta, a kezdet kezdetét l ismert. Valami leküzdhetetlen vonzást éreztem. Nem ez a tünemény hatott rám; a vonzás vagy inkább sóvárgás belülr l eredt. Teljességre vágytam, amire a drágak tett szert, s amir l tudtam, hogy soha nem érhetem el. Számomra az élet mindig is rejtélyek sora marad. A drágak viszont maga a tudás. Maga a mindentudás. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnom róla a szerbemet. Csatakos lettem az izzadságtól, és tudtam, hogy a következ pillanatban vissza fogok nézni. A legcsodálatosabb dolog volt, amit az életben valaha láthatok. - Kiku, figyeljen rám! - Hogyan? - Iszonyatos messzeségb l derengett föl Parázs hangja. - Figyeljen. Ébredjen. Ne nézzen rá! - Parázs, lát valamit? Érez valamit? - Valamit látok. De… De nem akarok róla beszélni. Nem tudok beszélni róla. Ébredjen fel, Kiku, és ne nézzen hátra! Úgy éreztem, mintha máris sóbálvánnyá váltam volna; akkor hát miért ne nézhetnék hátra? Tudtam, hogy ezentúl soha többé nem lesz olyan az életem, mint idáig. Mintha valami ellenállhatatlan er egy új istenhez térített volna, hirtelen megértettem, mire jó ez az egész univerzum. Csak arra, hogy mint egy selyemborítású doboz, ezt a drágakövet tarthassa. - Kiku, ennek a k nek már réges-rég szét kellett volna mennie. Mi már itt se vagyunk. Amikor fölébredtem, megmozdultam. Egyszer régen próbáltam odaosonni az egyikhez, és sikerült ötszáz méterre megközelítenem. Olyan puhán lépkedtem, mintha vízen járnék, mégis felrobbant. Vagyis ez a buborékk sem lehet itt.
- Mondhatom, szép! - feleltem. - De mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy mégiscsak itt van? - Jó, jó, itt van. Úgy látszik, még nincs készen. Még nincs benne elég nitró, ami felrobbantaná. Talán még elmenekülhetünk. Hátranéztem, aztán újra el re. Mintha rugalmas szalagok kötötték volna szememet a drágak höz; engedték, hogy elforduljak, de folyton visszahúztak. - Nem biztos, hogy én is el akarok menekülni. - Tudom - suttogta a lány. - Én… vigyázzon, ne nézzen hátra. El kell mennünk. - Nézze - mondtam megfellebbezhetetlenül -, lehet, hogy egyikünk el tud menekülni. Lehet, hogy mindkett nknek sikerül. De most fontosabb, hogy maga ne sérüljön meg. Ha megsebesülök, maga talán el tud látni. Ha maga sebesül meg, valószín leg meghal, és ha mindketten megsebesülünk, mindketten elpusztulunk. - Igen. Vagyis? - Vagyis én vagyok közelebb a drágak höz. Kezdje maga a visszavonulást, én majd követem. Ha a k szétmegy, felfogom a robbanás nagyját. Ehhez mit szól? - Nem rajongok érte. - De miután újra végiggondolta, nem talált kivetnivalót az érvelésemben. Azt hiszem, nem tetszett neki, hogy ezúttal szorul védelemre, és nem lehet h sn . Gyerekes dolog, de természetes. Ám most azzal bizonyította érettségét, hogy meghajolt a kényszer ség el tt. - Rendben van. Megpróbálok tíz méterre elhúzódni. Ha odaérek, szólok, akkor maga is megkezdheti a visszavonulást. Szerintem, ha már tíz méterre vagyunk, túléljük. - Húsz. - De… Jó, rendben van. Legyen húsz. Sok szerencsét, Kiku! Azt hiszem, szeretlek. Elhallgatott. - Mit szólsz hozzá, Kiku? - Mi az? Induljon már. Nem tudjuk, meddig marad egy helyben. - Rendben van. De ezt el kell mondanom. Éjszaka felkínálkoztam, és olyan dühös lettél. - Na és? - Szóval, hogy nem megvesztegetésnek szántam. Mint a húszezer márkát. Csak… szóval nem nagyon értek az ilyesmihez. De valószín leg rosszkor mondtam, igaz? - Igen, de most ne tör dj vele. Menj már. Megindult, centiméterenként hátrálva. Szerencsére egyikünknek se kellett visszatartania a lélegzetét. Azt hiszem, elviselhetetlen feladat lett volna. És visszanéztem. Nem tehetek róla, nem bírtam ki. Egy kozmikus templom szentélyében éreztem magam, amikor meghallottam Parázs hívó hangját. Nem tudom, milyen hullámon próbálkozott eddig, hogy nem hallottam meg. Sírt. - Kiku, kérlek, hallgass rám. - He? Mi van? Parázs megkönnyebbülten hüppögni kezdett. - Jézusom, egy órája hívlak. Kérlek szépen, hogy indulj el! Itt már elég messze vagyok. Teljesen tompa volt a fejem. - Ó, Parázs, nem kell elsietni a dolgot. Csak még egy percet hadd nézzem! Kapcsolj ki. - Nem! Ha azonnal nem indulsz, visszamegyek, és én foglak elvonszolni. - Úgyse tudnál… Jó, rendben van, jövök már. - Most odanéztem Parázsra, aki térden állva várt. Malibu mellette kuporgott. A kis vidra arrafelé figyelt, ahol álltam. Megint Parázsra sandítottam, aztán háton fekve arrébb csúsztam. Próbáltam nem gondolni a sajgó derekamra. Sikerült megtennem két métert, aztán hármat. Meg kellett állnom, hogy pihenjek. A drágak re néztem, aztán Parázsra. Most se tudom, melyik vonzott inkább. Valószín leg mindkett , és nem tudtam dönteni. Legszívesebben mindkét irányba elindultam volna. Hirtelen egy apró ezüstcsíkot vettem észre, felém tartott, amilyen gyorsan csak tudott. Amikor elért, egyszer en átugrott fölöttem. - Malibu! - sikoltott a lány. Megfordultam. A vidra boldogabb volt, mint valaha, talán még annál is boldogabb, mint amikor a városi medencében lubickolhatott. Hatalmasat szökkent, és a drágak közepén ért földet… Meglehet sen lassan és csak fokozatosan nyertem vissza az eszméletemet. Az egyes stációk közt nem volt éles határvonal, nem lehetett már csak azért sem, mert megvakultam és megsüketültem. Így hát nem tudom, mikor váltottak az álomképek valóságba; túlságosan egynem nek éreztem mindent, s a ködképek észrevétlenül egymásba torlódtak a valódiakkal. Arra sem emlékszem, mikor jöttem rá, hogy süket és vak vagyok. Nem tudom, mikor éreztem meg Parázs szaggatott kopogtatását a karomon; így próbált érintkezésbe lépni velem. Az els tiszta pillanat utólag visszagondolva az lehetett, amikor megértettem Parázst, hogy hogyan képzeli a visszautat Prosperitybe.
Közöltem vele, hogy tegyen belátása szerint, teljesen rábízom. Borzalmasan elkedvetlenített, amikor rájöttem, hogy nem ott vagyok, ahol gondoltam. Barsoomról álmodoztam. Azt hittem, hogy buborékk lettem, és különös eksztázisban vártam a robbanás pillanatát. Parázs a bal szememmel bíbel dött, míg valamennyire vissza nem nyertem a látásomat. Az egy méterre lev tárgyakat elmosódottan ki tudtam venni. Azon túl semmit. De így legalább felírhatott egy-két szót egy papírra, s onnan le tudtam olvasni. Ez meggyorsította a dolgokat. Megtudtam, hogy is süket. Malibu elpusztult. Legalábbis valószín leg vége. Parázs ugyan betette a h be, hogy ha visszatérünk Prosperitybe, megpróbálja összefoltozni. Ha nem sikerül, csinál másikat. Végre kiböktem, hogy hasogat a derekam. Parázs megdöbbent, hogy a lesiklás óta ny gl dök vele, de most jobbnak látta, ha nem szid meg. A m tét nem tartott sokáig. Azt mondta, hogy csak egy porckorong sérült meg. Unalmas lenne az egész visszautat elmesélni. Kissé nehezen ment, mert a vakságról egyikünk se tudott sokat. Viszont igazán gyorsan alkalmazkodtam az új helyzethez. Parázs a kezemnél fogva vezetett, és így egyre gyorsabban haladhattunk, az els nap után valóban ritkán borultam fel. Második nap megindultunk fölfelé a hegyen, de a robotkulim rakoncátlankodni kezdett. Parázs leszerelte, és az övével folytattuk az utat. Ez viszont csak úgy ment, ha nyugton ültem, mert a lány kulija sokkal kisebb termethez készült. Ha járni akartam vele, rögtön elvesztettem az egyensúlyomat, és hanyatt estem. Újabb nehézséget jelentett, amíg fel tudtam ülni a biciklire, és taposni kezdtem a pedált. Idefelé sokat fecsegtünk, és ez most nagyon hiányzott. De hiányzott a buborékk is. Eleinte azt hittem, hogy nem tudok élni nélküle. De mihelyt megérkeztünk Prosperitybe, elhalványodott az emlék. Szerintem az emberi agy képtelen ilyen nagyszabású dolgok befogadására. Szinte egy óra alatt semmivé foszlott, mint az álom ébredés után. Lassan már arra sem emlékeztem, hogy mit l volt ez valami kivételesen nagy élmény. A mai napig is csak rejtvényekben tudok beszélni róla. Úgy vagyok vele, mint a földigiliszta, aminek egyszer megmutatták a naplementét, de nem tudja elraktározni a látványt, mert nincs hova. A városba visszaérve Parázs könnyen megjavította a hallásunkat. Elfelejtett dobhártyát tenni az els segélyládába, ebb l származott a baj. - Figyelmetlen voltam - ismerte be. - Visszanézve magától értet nek látszik, hogy a felrobbanó buborékk els nek a dobhártyát repeszti be. De a csomagoláskor valahogy megfeledkeztem róla. - Hagyd már. Nagyszer munkát végeztél. Rám vigyorodott. - Persze hogy nagyszer en dolgozom. A látás helyreállítása már nem ment ilyen könnyen. Nem volt fölösleges szeme, de senki sem akadt a városban, aki lemondott volna a sajátjáról, bármennyit is adtunk volna érte. Ideiglenesen Parázs odaadta az övét. Megtartotta az infraszemet, a másik helyére pedig tapaszt tett. Ett l kissé vérszomjas lett a nézése. De megígértette velem, hogy Venusburgban veszek egy másikat, mivel a vércsoportunk nem egyezett. Három héten belül kidobná a testem. Hetente egyszer indul komp Last Chance-ba; végre eljött az a nap is. Parázs m helyében ültünk, keresztbe tett lábakkal egymással szemben, közöttünk pedig egy nagy halom buborékk hevert. Borzalmasan néztek ki. Ó, nem változtak meg. S t, miután lepucoltuk ket, háromszor olyan fényesen szikráztak, mint a tábort znél. Most mégis elrohadt, megsárgult, összetört csontszilánoknak éreztük ket. Senkinek nem meséltük el, hogy mit láttunk odakint, a Fahrenheit-sivatagban. Úgyse tudnánk bizonyítani, és az egész valahogy túlságosan szubjektív élmény volt. Laboratóriumban ilyesmi nem történhet meg. Csakis nekünk sikerült megismerni a buborékkövek igazi természetét. Lehet, hogy egyedül maradunk. Akkor viszont mit is mondhatnánk másoknak? - Szerinted mi lesz most? - kérdeztem. Mélyen a szemembe nézett. - Gondosom, te már tudod. - Igaz. - Nem tudtuk, mib l lettek, hogyan maradnak fenn, hogyan reprodukálódnak, egy dolgot azonban biztosan tudtunk: hogy a városok száz kilométeres körzetében nem maradnak meg. Ahol ültünk, régebben itt is buborékkövek voltak. De az emberiség terjeszkedik. Ez egyszer megint nem tudhatjuk, mi mindent pusztítottunk el. Nem volt szívem megtartani a drágaköveket. Hullarablónak éreztem volna magam. Próbáltam Parázsnak adni, de neki sem kellett. - Ne meséljük el valakinek? - kérdezte a lány. - Igaz. Meséld el, akinek akarod. De ne várd, hogy az emberek lábujjhegyen kezdenek járni, míg be tudod bizonyítani. Szerintem akkor se vigyáznának, ha bebizonyítanád. - Lehet, én mindenesetre lábujjhegyen fogok járni néhány évig. Képtelen lennék még egyszer dobbantani. Zavarba jöttem. - De miért? Hiszen a Marson leszel. Nem hiszem, hogy onnan is elér a sivatagig a rezgés.
Rám nézett. - Ezt hogy értsem? Kisebb fejetlenség következett; s bocsánatkérésben törtem ki, Parázs meg csak nevetett, és azt mondta, hogy ronda patkány vagyok, aztán visszaszívta, és kijelentette, hogy ezt a viccet annyiszor süthetem el, ahányszor akarom. Félreértés történt. Becsületszavamra azt hittem, hogy még a süketségem és vakságom idején közöltem vele, hogy megváltoztattam az elhatározásomat. De nyilván csak álmodtam, mert Parázs nem emlékezett rá, illetve csak arra, hogy mindenre nemmel feleltem. Pedig a robbanás óta egyszer se hozta szóba az adoptálást. - Nem vitt rá a lélek, hogy tovább zaklassalak, hiszen olyan sok jót tettél velem mondta izgatottságtól elfúló hangon. - Talán az életemet is neked köszönhetem. És bevallom, csúnyán kihasználtalak, amikor el ször betévedtél ide. Ezt persze visszautasítottam, de azt hittem, azért nem hozza szóba az adoptálást, mert már lezárt ügynek tekintheti. - Mikor változtattad meg az elhatározásodat? - kérdezte. Hirtelen nem is tudtam. - Eleinte azt hittem, akkor történt, amikor magatehetetlenül feküdtem, és te vigyáztál rám. De most mér pontosan emlékszem, mikor történt. Utolsó este, nem sokkal azután, hogy kiléptem a sátorból. Erre nem tudott mit mondani. Csak felragyogott az arca. Egyszerre azon kezdtem t dni, hogyha megérkeztünk Venusburgba, milyen papin töltsek ki: örökbefogadó nyilatkozatot vagy házassági szerz dést. De nem sokat töprengtem. Az ilyen apró bizonytalansági tényez k teszik érdekessé az életet. Egyszerre keltünk föl, és a drágak halmot otthagytuk a padlón. Puhán lépdelve, gyorsan elindultunk, hogy elérjük a kompot.
Benedek Mihály fordítása
Damon Knight - A hajósinas
I. A hajósinasnak kimondhatatlan neve volt, de még a jelentését is nehéz volna bármelyik emberi nyelven visszaadni. A könnyebbség kedvéért hívjuk t Tommy Loynak. Kérem, vegyék figyelembe, hogy ezek a fogalmak csupán megközelítések. Tommy nem volt egészen hajósinas, de még az rhajó sem volt pontosan rhajó, mint ahogy a kapitánya sem volt pontosan kapitány. Ám ha Tommyt egy szepl s, morcos, r t hajú, akaratos, csínytev , utálatos kis mihasznának képzeljük el, a kapitányt pedig egy kérges, fontoskodó vénembernek, akkor meg fogják érteni kett jük egymáshoz való viszonyát is. Egy szó Tommyról meg fogja világítani, miért van szükség ezekre a megközelítésekre, és mit is keressünk mögötte. Emberi szemmel nézve Tommy egy zöldes kocsonyával töltött tojásnak látszanék. A benne lebeg sötétes vagy csillogó alakzatok Tommy idegközpontjai és emészt szervei, míg a felületén elszórt csillagszer és ovális jelek az érzékszervei és kapaszkodószerkezetei: a "kezei". A keskenyebb végén lév nyílásból fényl pára lövell ki: Tommy ennek a segítségével mozog. Tudomásul kell vennünk, hogy ha ahelyett, hogy "Tommy megebédelt", vagy "Tommy így szólt a kapitányhoz", leírnánk azt, ami valójában történt, eléggé bonyolult magyarázatokhoz kellene folyamodnunk. Hasonlóképpen a "hajósinas" kifejezést is azért választottuk, mivel ennek a jelentése van a legközelebb a foglalkozásához. Egyes hivatások, mint például a hajózás, annyira sokrét ek és bonyolultak, hogy iskolában el sem lehet sajátítani: élni kell ket. A hajósinas is ilyesféle hivatósra készül, és tandíj gyanánt alantas, megalázó és jelentéktelen feladatok ellátásával fizet. Tommy is ilyen hajósinas, és még egy dologban követi a régi tengerjáró hajókon szolgáló sihedereket; akik tudvalev en minden fenekelés után azzal voltak elfoglalva, hogy újabb csínyen vagy butaságon törjék a fejüket, hogy kiérdemeljék maguknak a következ náspángolást. Tommy éppen egy ilyen büntetés elé nézett, és azon igyekezett, hogy késleltesse annak bekövetkezését. Azzal tisztában volt, hogy a végén úgysem kerülheti el, de azon volt, hogy minét kés bb kerüljön rá a sor.
Éberen úszott a hajó számtalan folyosóinak egyikén, és figyelte, amint a fényl folyosófalon fölbukkant egy sötét hullámalak, és sebesen megindult feléje. Tommy azon nyomban és ugyanabban az iramban távolodni kezdett t le. A hullám fölmorajlott: - Tommy! Tommy Loy! Hol a csudában van ez a gazfickó? A hullám hangtalanul dörmögve tovalibegett, és Tommy vele libegett. El tte is volt egy hullám és az el tt is, végig a hajó összes folyosóin. A hullámok egyszerre csak visszafelé kezdtek mozogni. Tommynak alig volt ideje idomulni hozzájuk. A hullámok nem csupán a kapitány parancsait hordozták, hanem át is kutatták a tizenhat kilométeres hajó minden folyosóját és fülkéjét. A kapitány azonban addig nem láthatta Tommyt, amíg az a hullámok között tartózkodott. A baj csak az volt, hogy Tommy nem folytathatta ezt vég nélkül, és a legénység más, alantas tagjai is a sarkában jártak. Sok id be telt, mire sikerült végigfésülniök azt a rengeteg zegzugos folyosót, ám matematikai bizonyossággal el bb-utóbb elkapják a grabancát. Tommy összerázkódott, és egyidej leg megvonaglott a gyönyör ségt l. Az öreget egy különlegesen undorító b zzel ébresztette föl; csak nemrég jött rá, hogy képes ilyesmit produkálni. A hatás leírhatatlan volt. Mivel a Tommy fajtájabeliek szagok útján érintkeznek egymással, ez olyan volt, mintha egy alvó ember füle mellett petárdát robbantottak volna. A keres hullámok rángatózásából ítélve, az öreg még mindig nem tudott úrrá lenni indulatán. - Tommy! - dübörögték a hullámok. - Gyere el , te mocsok, mert különben ezernyi b zgolyóra zúzlak szét! A Spórára mondom, ha elkapom a grabancodat… A folyosót ekkor egy másik keresztezte, és Tommy fölhasználta az alkalmat, és beiszkolt a keresztfolyosóba. A b ntett óta egyre kifelé igyekezett, tudván, hogy az üldöz i is ugyanezt teszik. A hajó legvégén némi esélye lehet rá, hogy visszaosonhat a vadászok mellett - nem nagy esély, de ez is több a semminél. A falhoz lapult. volt a legkisebb az egész legénységben, kisebb volt a többi inasnál is, feleakkora sem volt, mint egy közlegény, ezért fennállt annak a lehet sége, hogy mihelyt megpillantja valamelyik üldöz jét, eliszkolhat, miel tt még amaz észrevenné. Most egy rövid összeköt folyosóban találta magát, a keres hullámok azonban folyton ott köröztek körülötte, és miel tt még sikerült volna átsurrannia egy másik folyosóba, visszaindultak feléje. Tommy kitartóan figyelte a mozgásukat, miközben hallgatta a bel lük áradó szidalmakat. Kuncogott magában. Ha az öreg dühbe gurult, mindenkinek kijutott t le. Azóta a hajó már bizonyára b zlik az orrától a faráig. A kapitány figyelme végül is ellankadt, és a hullámok tovahömpölyögtek a következ keresztfolyosóba. Tommy követte ket. Már nem volt messze a céljától: a folyosó végén földerengtek a csillagok. A következ forduló után már ott is volt ezen a folyosón - és szinte a földbe gyökerezett a lába, s majdnem elkapták a grabancát, olyasmit pillantott meg a hajó félig áttetsz falán át. A csillagok ragyogó gombost fejei helyett szinte lángolt az egész mindenség, ami csakis azt jelenthette, hogy egy csillagrendszeren haladnak át. Tommyval el ször esett ez meg életében, de persze a kapitány vagy a legtöbb közlegény számára ez egyáltalán nem újság. És dehogy volt eszükben szólni róla, gondolta Tommy sért dötten. Most már örült, hogy azt a meglepetést a kapitány orra alá dörgölte! Mert ha nem, akkor most nincs itt, és ha nincs itt, akkor… Egy hulladéktartály ugrált végig a folyosón az egyik kijárati nyílás felé. Tommy bevárta, s akkor körbefolyta, bár a tartály túl nagy volt számára, alig tudta magában tartani. De nem bánta, mert így túl fog járni a kapitány eszén. A hajótest hermetikusan el van zárva, nem azért, hogy megtartsa a leveg t, ami csak véletlenül juthat be, hanem hogy elejét vegye a folyadék elillanásának. A fémeket és egyéb ásványi anyagokat lehet pótolni, a folyadékot meg mindazt, ami abban oldva van, rendes körülmények között semmiképpen sem. Tommy a kijárati zárógy höz röppent a tartállyal, átpréselte vele magát, és azon nyomban szabadon engedte. Az a hajó központi magjától taszítva kisurrant az rbe, és nyoma veszeti. Tommy megkapaszkodott a hajó külsejében, és leny gözve bámult körbe az elképeszt látványra. Ott terpeszkedett az r irdatlan fekete félgömbje - Tommy ege, az egyetlen, amit valaha is ismert. Telehintve a csillagok ismer s, ám mégis folyton változó ábráival. Már ezek önmagukban is csodának számítottak egy gyermek szemében, akinek nem állt másból a világegyeteme, mint csupa harmincméteres folyosókból és legfeljebb háromakkora szobákból. De Tommy alig figyelt rájuk. Jobbra lent, a hajó hosszú, enyhén domborodó oldalán visszaver dve, vakítóan ragyogott egy sárgásfehér fénykorona, hogy alig bírt beletekinteni. Egy csillag, az els , amelyet közelr l megpillanthatott. T le balra észrevett egy parányi, tejszín kékes korongot, amely csakis egy bolygó lehetett. Tommy fölkiáltott: gyönyör séggel lengte körül a kiáltás enyhe, tompa illata. Figyelte, ahogy a ritkás, halványan dereng ködpamacs lustán tovalebeg t le. Megrázkódott, és amennyire t le telt, megvastagította a
rét. Tudta, hogy nem maradhat sokáig; sokkal gyorsabban sugározta magából a h t, mint amennyire képes volt magába inni azt a napból vagy a hajó testéb l. Mégsem akaródzott visszamennie, nemcsak azért, mert akkor elkapják és megbüntetik. Nem tudott elszakadni attól a nagy, ragyogó ékszert l ott az égen. Egy pillanatra arra gondolt, hogy valaha is feln , saját hajója lesz, és akkor lát csillagot, amikor akar, mindez azonban valószer tlenül messzinek t nt neki. Nagy Spóra, erre még húszezer esztendeig várnia kell Ötvenméternyire t le egy hatalmas sötét folt - a hajó egyik látószerve - megduzzadt és elsötétült. Tommy érdekl déssel fölpillantott. Nem látott semmit arrafelé, de úgy látszik, a kapitány észrevett valamit. Tommy percr l percre jobban dideregve meresztette a szemét, és sok id múlva egy új fénypontot pillantott meg. Az egyre növekedett, az egyik oldala elhomályosult, majd két összekapcsolt ponttá olvadt szét, az egyik kemény és fényes, a másik elmosódó. Tommy hirtelen megértett mindent, és lenézve látta, hogy újabb jókora terület duzzad meg és emelkedik ki a hajón. Ez sápadt színben derengett a zöld felszín alatt, és sötét gy övezte: egy polarizátor. Az a tárgy ott kint nyilván fémet tartalmaz, és a kapitány most idevonzza üzemanyagnak. Tommy abban reménykedett, hogy jókora darabra találtak; amióta csak az eszét tudja, sz kében vannak a fémnek. Amikor újból fölpillantott, a tárgy már egész nagyra növekedett. Most már kivette, hogy a fényes fele kemény és sima, és visszatükrözi a közeli nap fényét. Az elmosódó részt nem tudta mire vélni. Olyan volt, mint egy matróz hangja az r ellenében nézve vagy egy mozgó hajó ioncsóvája. De hát lehetséges volna, hogy a fém éljen? II. Leo Roget meredten nézte a hátsó megfigyel erny t, és barna, félig tar koponyájáról letörölte a kiütköz izzadságcseppeket. A rakéták izzó gáza el resodródott a hajótest mentén, és jórészt elfogta el le a kilátást. Az irdatlan sötét ovális test azonban, amelyhez rohanvást közeledtek; még mindig ott volt, és egyre nagyobbra tt. Reménytelen pillantást vetett a m szerfalra. Az adagoló teljes sebességre volt kapcsolva. Valamivel több mint két percen belül össze fognak ütközni, és úgy érzi, az égvilágon semmit sem tehet ez ellen. Frances McMenaminre pillantott, aki ott ült mellette a székébe szíjazva. - Mért nem próbálod kikapcsolni a rakétákat? - mondta a lány. Roget alacsony, izmos férfi volt, ritkuló, sima fekete hajjal és szúrós, barna szemekkel. McMenamin viszont világossz ke, sovány lány volt, ujjnyival magasabb, mint a férfi, sápadt, finom vonalú arca azok közé az arcok közé tartozott, amelyek egyenl arányban kijutnak a nagyon ostoba és a nagyon eszes személyeknek. Roget egy szikrányit sem volt bizonyos benne, hogy melyik csoportba tartozik, jóllehet már több mint három esztendeje együtt járnak. Részben ezért szánták rá magukat erre az esztelen útra is: Roget-t feszélyezte a lány, és akarta is meg nem is a vele való szakítást. Ezért kapva kapott a lány ötletén, hogy tegyenek egy Marsutazást - "hogy magunk legyünk és gondolkozzunk" -, és íme, itt vagyunk, gondolta Roget, anélkül hogy különösebben gondolkodnánk. - Azt akarod, hogy hamarabb összeütközzünk? - kérdezte a férfi. - Honnan tudod, hogy ez fog bekövetkezni? - ellenkezett a lány. - Ez az egyetlen dolog, amivel még nem próbálkoztunk. Legalább meglátjuk, merre tartunk, amit most nem nagyon tudunk. - Jól van, no, legyen úgy - adta be a derekát Roget. A Lánytól kitellett, hogy hat új érvet sorakoztat föl, egyik ostobább, mint a másik, és a végén mégis neki lesz igaza. Nullaállósba húzta hát vissza az adagolót, és a rakéták részben hallható, részben érezhet bömbölése megsz nt. A hajó hirtelen visszarándult, hogy testükön megfeszültek a szíjak, majd lelassult. Roget újabb pillantást vetett a megfigyel erny re. A korábbival azonos ütemben közeledtek a ki tudja, miféle hatalmas test felé. Vagy talán egy kissé lassabban, ismerte be kelletlenül. Átkozott n személy! Hogy az ördögbe sejthette ezt el re?! - Ezenkívül - érvelt tovább McMenamin - több üzemanyagunk marad a fölszálláshoz. Roget komor pillantást vetett feléje. - Ha felszállunk egyáltalán - dörmögte. - Bármi legyen is az, ami vonz bennünket, nem fitogtatásból teszi. Mondjuk tán neki azt, hogy nagyon élveztük ezt a hatásos trükköt, ám köszönjük szépen, most mennünk kell? - Ki fogjuk deríteni az okát-érvelt McMenamin -, és ha módunk lesz rá, teszünk ellene. Ha meg nem, úgysem vesszük hasznát az üzemanyagnak. Egyike volt ez Frances legb szít bb trükkjeinek. Az volt a szokása, hogy az ember saját érveivel hozakodik el , de úgy, mintha az nemcsak egyszer en az igazát támasztaná alá, hanem rajta kívül másnak eszébe se juthatott ilyesmi. Vele vitatkozni olyan volt, mint öklözni valakivel, aki hirtelen elillan a csapás el l, aztán a következ pillanatban hátulról kever le egyet. Roget így füstölgött magában, de nem szólt egy szót sem. Alul a zöldes felület egyre lassabban közeledett, t most már érezte az ülés szíjainak enyhe, de határozott szorítását is, ami csakis a lassulás jele lehetett.
Ugyanolyan gondossággal és hozzáértéssel, mintha k maguk csinálnák, valakik leszálláshoz vezérelték a hajójukat. Néhány másodperc múlva a vizuális megfigyelési ablakban megjelent a zöld horizontvonal, és a hajó kikötött. Roget és McMenamin széke meglendült a felfüggesztési csuklók körül, amint a hajó lassan oldalára lt, egyet lódult, aztán nyugalomba zökkent. Frances benyúlt rhajósöltözéke b gallérja mögé, hogy elsimítson egy ráncot el redomborodó keblei és az átlátszó öltözék között. Roget a lányt figyelve, akarata ellenére hírtelen vonzalmat érzett iránta, és mint máskor, ezúttal is rádöbbent, hogy a teste nem vette figyelembe elméjének a lányról táplált véleményét. Hallgatólagosan abban állapodtak meg, hogy ez az út afféle végs próba lesz. És a végén vagy elválnak az útjaik, vagy örökre egymáshoz láncolják magukat. Eddig a percig Roget csendben azt tökélte el magában, hogy szakításra viszi a dolgot, de most egyszerre ugyanolyan biztos volt benne, hogy ha valaha is eljutnak a Marsra vagy vissza a Földre, véglegesíti a kapcsolatukat. A lány arcára pillantott. Persze tudja, azt is tudta, amikor az ellenkez jét éreztem. Bosszankodnia kellene emiatt, ezzel szemben különös módon megelégedettség és nyugalom ömlött el rajta. Kioldozta magát, rögzítette a sisakját, és a zsilipkamra felé indult. Halványzöldes, szinte töretlen felületen találta magát, amely minden irányban enyhén lefelé görbült. A nap tündökl ragyogásából élesen kivált saját árnyékának az r feketeségével veteked foltja. A hajó rövidebb tengelye irányában, a látóhatár távolságának mintegy a kétharmadánál a napfénynek egyszerre vége szakadt, mintha borotvával metszették volna el, és odébb már csak a csillagok kísérteties visszfényét vehette ki a tekintetével. A hajójuk az oldalán feküdt, és úgy t nt, mintha hegyes hátsó végével néhány ujjnyira bemélyedt volna az idegen hajó zöld felszínébe. Óvatosan néhány lépést tett arrafelé, és ha idejében nem sikerül megkapaszkodnia benne, kis híján elúszik mellette. Mágneses csizmái fölmondták a szolgálatot. Lába alatt a hajótest - ha egyáltalán fémb l van - nem tartalmaz vasat. Itt a zöld burkolat több színben játszott, és különös, csaknem téglalap alakú halomban dudorodott ki. Középütt, pontosan a földi hajó rakétáinak a végénél egy halványabb folt derengett, a körül pedig sötétebb gy türemkedett föl a hajó oldalai iránt. Kíváncsian lehajolt, hogy megvizsgálja. Az árnyékos oldalon lévén, fölgyújtotta a sisaklámpáját. A fény áthatolt a pöttyös zöld felületen: jól látszott alatta a saját hajójának a burkolata, amelyet máris lyukacsosan kikezdett a rozsda. A zöld felületb l a szeme láttára újabb dudor emelkedett ki, és lassan növekedni kezdett. Roget meglepett kiáltást hallatott és fölegyenesedett. - Mi az, Leo? - hallotta a sisakhangszórón át. - Valami sav vagy micsoda eszi a hajót. - Újból szemügyre vette a zöld felszín alatti sötétebb, halványabb foltokat. A középs rész nem bántotta a hajó fémanyagát: ez valószín leg annak a szerszámnak vagy minek a fogórésze volt, amivel odavonzották és fogva tartják a hajójukat. De hátha már kikapcsolták… El kell hogy távolítsa a hajót attól az emészt sötét folttól. Másképp nem tudja beindítani a félig besüllyedt rakétákat: szétpukkadnának, akár a fölfújt ballon. - Be vagy még kötve? - kérdezte. - Igen. - Jól van, maradj úgy. - Visszatért a kis hajó közepéhez, csizmája recés talpát nekivetette a kemény zöld felületnek, és nagyot lökött a hajón. Az odébb gördült. Vagyis helyesebben megpördült a hegyes végénél rögzített tengelye körül. A sötétebb felszín behorpadt el tte, mintha lekvárból volna. A rakéták továbbra is a világosabb terület közepe felé mutattak, és a sötétebb gy ugyanúgy körülnyaldosta ket. Roget újabb kísérletet tett, de az eredmény ugyanaz. A hajó minden irányban szabadon mozdítható, kivéve azt, ami kellene. Nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a vonzer továbbra is hat. A férfi csüggedten fölegyenesedett és körülnézett. Néhány száz méternyire odébb megpillantott valamit, amit már korábban is észrevett, de nem figyelt föl rá: egy kétméteres, az alatta lév felszínnél könnyebb, áttetsz bb anyagból való tojást. Feléje szökkent. Az fényl gázcsíkot húzva maga után, renyhén odább húzódott. Pár másodperc múlva keszty s kezei között tartotta. Az megrándult, majd elüls végéb l vékony zcsíkot lövellt ki. A tojás élt. Az egyik elüls ajtóban fölt nt McMenamin fejének körvonala. - Látod ezt? - szólt oda hozzá. - Látom! Mi az? - Gondolom, a legénység közül valaki. Megpróbálom fedélzetre venni. Te kezeld a zsilipkamrát, mindketten nem férünk el egyszerre benne. - Jó.
A jókora tojás kényelmetlenül betöltötte a fülkét. A hátsó falhoz szorította magát tüstént odagördült, amint Frances behúzta a hajóba. A két emberi alak a fülke túloldaláról, a m szerfal mell l figyelte. - Vonások nélküli - jegyezte meg Roget -, hacsak azokat a foltokat nem tekintjük a felszínén. Ez a valami, Frances, nem a Naprendszerb l való, s t nem tartozik bele semmiféle ismert fejl dési rendszerbe. - Tudom - mondta a lány elgondolkodva. - Leo, látsz rajta valamit is, ami az r ellen védelmezné? - Nem én - felelte Roget. - Ez a teste, és nem az rruhája. Nézd csak, hiszen csaknem átlátni rajta. Akkor… - Ez az - fordult feléje Frances. - Ez azt jelenti, hogy az, vagyis az r a természetes életeleme! Roget elgondolkodva legeltette tekintetét a tojáson. - Elképzelhet - mondta. - Alkata ehhez idomult: a tojásforma tömege nagy a felületéhez képest. Kemény küls burok. Mozgása a rakétaelven alapszik. Szinte hihetetlen, hiszen ez idáig még nem akadtunk ilyesféle lényre, de hát miért ne? A Földön is vannak szervezetek, olyan növények, amelyek a forró vízben is képesek megélni és szaporodni, mások meg kibírják a fagypont közeli h mérsékletet is. - Ha nem tudnád, ez is növény - jegyezte meg Frances. Roget a lányra meredt, aztán vissza a tojásra. - A színére gondolsz? Klorofill. Könnyen lehetséges. - Csakis az lehet - jelentette ki a lány határozottan. - Másként hogy élhetne meg a légüres térben? - Aztán fintorogva: - Ó, micsoda szag! Egymásra néztek. Fantasztikus szagokat éreztek, bár ez alig tartott tovább a másodperc törtrészénél. Egész sorozatát érezték a különféle illatoknak, csupa ismeretlen és kivétel nélkül orrba vágóan átható szag. Legalább egy tucatra való, gondolta Roget; ahhoz túl gyorsan váltották egymást, hogy meg tudják számlálni. - Már odakint is ezt csinálta, láttam a párát. - Hirtelen lezárta a sisakját, és intett McMenaminnek is, hogy kövesse a példáját. A lány a homlokát ráncolva nemet intett. Erre a férfi is fölnyitotta a sisakját. - Hátha mérgez ! - Nem hinném - ellenkezett McMenamin. - De valamit csinálnunk kell - tette hozzá, és a zöld tojás felé indult. Az elgördült az útjából, és a lány belépett a hálószobába. Egy perc múlva egy nyaláb m anyag dobozkával és üvegcsével tért vissza. Roget mellé térdelt, és nyílásukkal a tojás felé fölsorakoztatta ket a padlón. - Mit akarsz ezzel? - csodálkozott Roget. - Ide figyelj, valamit ki kell találnunk, hogy elszabaduljunk innen. A hajónkból nem marad semmi… - Várj - intette le McMenamin. Lehajolt, és három üvegcsén gyorsan egymás után megnyomta a gumiballont. Az egyikb l parányi sugárban púder, a másikból kölni (Nuit Jupitérienne), a harmadikból jóféle skót whisky spriccelt el . Aztán várt. Roget már éppen szólásra nyitotta volna a száját, amikor újabb ismeretlen illatsugár lövellt feléjük a tojásból. Ezúttal csak három volt: két édeskés és egy er s. McMenamin elmosolyodott. - Az lesz a neve, hogy Büzi - mondta. Újból megnyomta a gumilabdákat, ezúttal más sorrendben. Whisky, púder, Nuit Jupitérienne. A tojás válaszolt: er s, édes, édes. A lány megeresztette a harmadik kombinációt is, amit a tojás ugyanúgy viszonzott; aztán letett a padlóra egy hangrögzít hengert, és megnyomta a púdert. Újabb hengert tett le, és megnyomta a kölnit. És így tovább, minden hengerhez csatolt egy illatot, amíg a számuk el nem érte a tízet. A tojás mindegyikre válaszolt, volt úgy, hogy fölismerhet en. Ekkor a lány eltávolított hét hengert, és várakozóan a tojásra nézeti. Az egy éles illattal válaszolt. - Ha elmeséljük valakinek - álmélkodott Roget -, hogy szelektív szellentés útján megtanítottál egy kétméteres húsvéti tojást tízig számolni… - Pszt, te buta! - intette le a lány. - Ez kemény dió lesz. Fölsorakoztatott három hengert, megvárta az éles illatot, aztán még hatot hozzájuk adott, hogy három hármas sort kapjon. A tojás kész volt a citromkivonatra emlékeztet , éles, átható illattal, amely megfelelt Frances kilences számának. Majd késedelem nélkül hozzátett egy bonyolult, gyors illatsorozatot. - Elértette - mondta McMenamin. - Szerintem most azt közölte, hogy háromszor három az kilenc. - Fölállt. - El ször te menj ki, Leo. Utánad kiteszem t, aztán én is követlek. Valamit még meg kell mutatnunk neki, miel tt szabadjára engednénk. Roget engedelmeskedett. Amikor a tojás is el bukkant, és mozgásnak indult, eléje állott és visszatartotta. Majd odébb lépett, abban reménykedve, hogy az meg fogja érteni, hogy nem akarják er szakkal fogva tartani, de szeretnék, ha itt maradna. A tojás egy pillanatig tétován ide-oda ingott, aztán megállapodott. Egy percre rá el bukkant Frances is, kezében az egyik m anyag dobozkával és egy zseblámpával. - A kedvenc púderem - mondta sajnálkozva -, de egyedül ebb l van elegend mennyiség. - Er teljesen összecsapta keszty s kezeit a dobozon. A széttört dobozból a púder felh ként körüllengte ket, és halványan derengett a nap fényében. A tojás csak várt, azt a benyomást keltve, hogy élénken figyeli ket. McMenamin fölgyújtotta a lámpát, és Roget-ra világított. A fény keskeny, éles csapást vágott magának a lebeg porfelh ben. Aztán önmagára, a
hajójukra, végül pedig fölfelé, a parányi kékes korongként ragyogó Föld felé irányította a fénycsóvát. Ezt kétszer megismételte, aztán nyomában Roget-val, a zsilipkamra felé lépett. Ott megálltak és figyelték, ahogy Tommy megindult a felszínen, belepréselte magát abba, és elt nt. - Hatásos volt - ismerte el Roget. - De kíváncsi vagyok rá, mit segít ez rajtunk. - Megértette, hogy élünk, hogy intelligens, barátságos lények vagyunk, és a Földr l jöttünk - mondta McMenamin elgondolkozva. - Legalábbis megtettünk mindent, hogy ezt a tudomására hozzuk. Ennél többet nem tehetünk. Lehet, hogy nem akar segíteni rajtunk, de az is lehet, hogy nem tud. De ez most már rajta múlik. III. Tommy lelkiállapotát nehéz volna emberi mértékkel leírni, miközben átbukott a hajó falán, és bevetette magát a legels keresztfolyosóba. Hiszen nagyon is kisfiú volt még - ez a megközelítés megállja a helyét -, és ennek megfelel en reagált minden újdonságra és kalandra. De ennél sokkal többr l volt szó. A saját szemével látott szokatlan formájú és anyagú értelmes lényeket, akiknek fém a lakóhelyük, és valami közük van azokhoz a hatalmas, titokzatos hajókhoz, a bolygókhoz, amelyeket a saját fajtájából egyetlen kapitány sem merészel megközelíteni. És Tommy mégis tudta, milliárd évek fölhalmozott, rendszerbe foglalt és továbbadott tudásával tudta, hogy a sajátján kívül nincs más értelmes lény a világegyetemben, hogy a fém, bár életet adó, de maga mégsem él, és ha szerencsétlenségére életre kél is valamilyen lény egy bolygó felszínén, sohasem tudja leküzdeni annak irdatlan tömegvonzását. A vége az lett, hogy Tommy kétségbeesetten szeretett volna valahová elvonulni és gondolkodni. De ezt nem tehette; ehelyett a keres hullámokkal lépést tartva, mozognia kellett végig a folyosókon, és minden szellemi erejét arra összpontosítania, hogy egérutat nyerjen. Kérdés, hogy mennyi ideig volt oda? Ha azalatt értek a hajó falához, amíg 6 abban a fémvalamiben tartózkodott, akkor az is lehet, hogy kívül is keresték, és miután nem találták, arra a következtetésre jutottak, hogy valami módon sikerült neki visszasurrannia a hajó közepe felé. Ez esetben már k is nyilván visszafelé tartanak, és neki nem kell mást tennie, mint követnie ket a tengely felé, és elrejt znie egy kamrában, amelyet éppen elhagytak. Ám ha még mindig kifelé haladnak, akkor szinte semmi esélye sincs a menekülésre. Pedig most sokkal fontosabb, hogy megmeneküljön, mint az imént volt. Egy lehet ség van, amire Tommy, aki a legtöbb esetben mindenre kapható volt, nem szívesen gondolt. Az üzemanyagcsövek - amelyekben a hajó energiaellátását biztosító sugárzó ionpára keringett - sok folyosót kereszteztek, és bizonyos, hogy ha bemerészkedne egy ilyen cs be, ott tökéletes biztonságban lenne, amíg ott tartózkodik. Csakhogy egyfel l ezek a csövek a hajó tengelyét l ágaznak szét sugárirányban, és nem jutna el bennük oda, ahová el akar jutni. Másfel l ezek a legveszélyesebb helyek a hajón. A legénység id sebb tagjai néha bemennek oda sürg s javítások végett, de igyekeznek is kifelé, amilyen gyorsan csak tudnak. Tommynak fogalma sem volt, mennyi ideig maradna ott életben, de volt egy olyan kellemetlen gyanúja, hogy nem sokáig. Ott volt néhány méternyire odébb a folyosón az egyik lezárt torok, amelyen be lehetett jutni egy ilyen cs be. Tommy tanácstalanul méregette, miközben a keres hullám közelebb kényszerítette hozzá. Még mindig nem határozta el magát, amikor hirtelen megmoccant valami hátul, a folyosó fordulójában. Tommy a falhoz préselte magát, és figyelte, milyen kétségbeejt lassúsággal közeledik feléje a folyosó másik vége. Ha sikerülne odáig eljutnia… A mozgás megismétl dött, és a szemébe ötlött egy vékony, zöldes hártya. Nem maradt ideje arra, hogy az üzemanyag-csatornákra gondoljon, de arra sem, hogy a keres hullámokat kerülgesse. Tommy teljes er l megiramodott, átvágta a legközelebbi hullámot, és be az els keresztfolyosóba. Abban a pillanatban fölhangzott a kapitány hangja a falakból: - Ni csak, ez volt, mi, a piszkos csibésze! Utána, fiúk! Tommy hátrapillantott, miel tt beiszkolt volna egy következ sarkon, és elcsüggedt. Üldöz je nem hajósinas, de még csak nem is egy közlegény, hanem a harmadtiszt, hatalmas teste csaknem félig kitölti a folyosót, és akkora erej , hogy vele szemben Tommy csak egy kisfiú, aki kerékpáron próbál versenyre kelni a gyorsvonattal. Befordult egy újabb sarkon, és rögtön látta, hogy vége a dalnak: ez a folyosó egyenes volt, mint a nyíl, és vagy háromszáz méteren át semmi se törte meg. Alighogy megiramodott rajta, üldöz je már föl is t nt mögötte a sarkon. A harmadtiszt félelmetes sebességgel közeledett, és Tommynak csak egy végs , kétségbeesett iramra maradt ideje. Aztán a másik test bódító er vel nekivágódott, és a következ pillanatban moccanni sem bírt. Még le sem fékez dtek a futástól, amikor a kapitány hangja máris feldübörgött a falból:
- Ez az, pajtás! Vidd csak oda, ahol szemügyre vehetem! . A keres hullámok is megállapodtak. A tiszt odacipelte Tommyt a legközelebbi hatókörébe. Tommy hasztalanul ficánkolt. A kapitány gúnyos hangja hallatszott: - Lám csak, lám, a mi kis tréfamesterünk. Tiszta gyönyör ség, hogy megint láthatlak, Tommy. De mi az, semmi elmés megjegyzés? Elapadt minden humorod? - Remélem, jólesett a szunyókálás, kapitány - hápogott Tommy. - Nagyon - felelte a kapitány maró gúnnyal. - Fölöttébb élveztem, Tommykám. Van még valami mondanivalód, miel tt átadnálak a kancsuka élvezetének? Tommy hallgatott. A kapitány a tiszthez fordult. - Szép munka volt, barátom. Ezért különadagot fogsz kapni. A tiszt csak most szólalt meg, és Tommy fölismerte vékony, affektáló hangjáról. George Adkins volt, aki csak nemrég spórázott le, és a testében csirázó új élet akkora büszkeséggel töltötte el, hogy nem volt maradása le senkinek. Finomkodva mondta hát most is: - Köszönöm, uram, igyekszem. Bár ha meggondoljuk, mostani állapotomban nem lett volna szabad így meger ltetnem magam. - Jól van, meglesz érte a jutalmad - felelte a kapitány morcosan. - Most pedig vidd le a tréfacsinálót az ötös gyülekez be. Majd rendezünk ott egy kis szertartást. - Igenis, uram - mondta a tiszt kimérten. Tommyt maga el tt taszigálva megindult, és az alsó lefelé tartó keresztfolyosóba vetette magát. Több mint egy kilométert haladtak így, egyik összeköt folyosóból ki, a másikba be, míg el nem érték a hajó közepére vezet egyik f folyosót. A keres hullámok még mindig nyugalomban voltak, és k olyan sebesen áthaladtak rajtuk, hogy aligha fenyegetett az a veszély, hogy meghallják ket. Tommy udvariasan a fogva tartójához fordult. - Ugye, uram, nem engedi meg, hogy túl szigorúak legyenek velem? A tiszt egy pillanatig nem válaszolt. Már megtörtént, hogy bed lt Tommy színlelt udvariasságának, ezért most, amennyire korlátolt értelméb l kitellett, résen állt. Végül annyit mondott: - Fiatalember, nem fogsz többet kapni, mint amennyi rád vár. - Igenis, uram. Ezt én is tudom, uram. Sajnálom, uram, hogy ilyen nagy fáradságot okoztam önnek, az állapota, ugyebár… - Sajnálhatod is - felelte a tiszt mereven, hangja azonban elárulta megelégedettségét. Ritka dolog, hogy még egy hajósinas is érdekl dést mutasson leend szül i állapota iránt. - Tudod, már ide-oda ficánkolnak - tette hozzá némiképp megenyhülve. - Csak nem, uram? Nagyon vigyáznia kell magára, uram. Hányan is vannak, uram? - Huszonnyolcan jelentette ki a tiszt, mint ahogy már két hete ezt tette minden adandó alkalommal. - Er sek és egészségesek, egyel re. - Ez nagyszer , uram! - kiáltott föl Tommy. - Huszonnyolc! Ha megbocsátja merészségemet, uram, azt tanácsolnám, hogy nagyon ügyeljen, mit eszik. A kapitány vajon abból fogja kiutalni önnek is a különadagját, amit az imént szippantott be ott fölül? - Nem tudnám megmondani. - Az áldóját! - kiáltott föl Tommy. - Bár csak biztos lennék benne… És hagyta, hogy a mondat vége fönnakadjon a leveg ben. Végül is a tiszt nem bírta megállni szó nélkül: - Mit akarsz ezzel mondani? Valami baj van talán azzal a fémmel? - Nem tudnám pontosan megmondani, uram, de ez nem olyan, mint amilyenhez valaha is szerencsénk volt. Vagyis azóta - tette hozzá Tommy -, amióta én kicsíráztam. - Ez csak természetes - mondta a tiszt. - Én aztán már ettem mindenfélét. - Hogyne, uram. De vajon rendesen nem sötétes szín , szabálytalan darabokban szoktuk megkapni? - Természetesen. Ezt mindenki tudja. A fém élettelen, és csakis az él dolgoknak van szabályos alakjuk. - Igen, uram. Én azonban, uram, odafent voltam, miközben megpróbáltam kereket oldani, és láttam ezt a fémet. Egészen szabályos, csak az egyik végén vannak valamilyen dudorok, és olyan sima, uram, és csillogó, akárcsak ön. Bocsásson meg, uram, de számomra egyáltalán nem t nt étvágygerjeszt nek. - Ostobaság - mondta a tiszt bizonytalanul. - Ostobaság! - ismételte határozottabban. - Bizonyára káprázott a szemed. A fém nem lehet eleven. - Pontosan ezt gondoltam én is, uram - mondta Tommy izgatottan. - Csakhogy ebben a fémben él lények vannak, uram. Én láttam ket. És azonkívül az a fém nemcsak úgy céltalanul lebegett, mint ahogy föltételezné az ember. Láttam, amikor a kapitány lehozta, és… De félek, uram, hogy még hazugnak fog tartani, ha elárulom, mit csinált az a valami. - Nos hát, mit csinált?
- Esküszöm, uram, hogy láttam - er sködött Tommy. - Ha megkérdezné a kapitányt, uram, is ugyanezt mondaná, hiszen nem kerülhette el a figyelmét. - A magtalan mindenségit, hát mit csinált? Tommy suttogóra fogta a hangját: - Ioncsóvát húzott maga után, uram. Megpróbált elszabadulni! Miközben a tiszt azzal vesz dött, hogy mindezt megeméssze, elérték a folyosó alját, és beléptek az ötös gyülekez hatalmas, gömb alakú termébe, ahol a legénység már fölsorakozva várakozott Tommy Loy megbüntetésére. Ez egyáltalán nem tréfadolog, gondolta Tommy, de legalább nem maradt adósa a harmadtisztnek. Aki legalábbis egyel re - nem fogja örömét lelni az ígért külön porcióban. Amikor vége volt, Tommy összekuporodott a legénységi fertály egyik zugában, ahová belökték t, minden idegszála égett és sajgott az elszenvedett verést l. A fájdalom még egyre végighullámzott a testén, és akarata ellenére mindannyiszor összeborzongott, mintha korbács sújtana végig rajta. Elméjében föl-fölsejlett a rejtélyes fémhajó, a frissen átélt megpróbáltatás képei azonban még túlságosan elevenen lüktettek az idegeiben. A kapitány szokás szerint most is a hitvallás litániájával kezdte: Kezdetben vala a Spóra, és a Spóra egyedül vala. (Mire a legénység: Áldassék a Spóra!) Aztán l n világosság, és a világosság jó vala. Úgy bizony, jó vala a Spórának és a Spóra els gyermekeinek. (Áldassanak!) Ám a világosság gonosszá leve a Spóra második gyermekei alatt. (Jaj nékik!) És a világosság kiveté ket. Bizony számkivetettek levének k a sötétségben és a Nagy Mélységekben. (Jaj a Nagy Mélységek kivetettjeinek!) Tommy a többiekkel együtt dörmögte a litánia szavait, közben lázadó gondolatokat forralt magában. Mi gonoszság lenne a világosságban, hiszen azóta is az élteti ket. Bizonyára az történt - amit maga a kapitány is elismert, amikor történelemre és természettudományra oktatta ket -, hogy a faj legkorábbi sei, akik a Galaxis izzó központjában keltek életre, túlságosan is életrevalóknak bizonyultak. Egyre nagyobb tökélyre fejl dött az a képességük, hogy a csillagfényb l és az útjukba akadó fémekb l és egyéb elemekb l energiát vonjanak ki; a végén akarva-akaratlanul többet magukba szippantottak, mint amennyinek hasznát vehették volna. Így hát fokozatosan és természetszer leg, sok-sok nemzedék során át egyre kijjebb vándoroltak az er s sugárzás övezetéb l a "Nagy Mélységek", a ritkán elszórt csillagok világa felé. És szükségszer en tovább fejl dött a képességük is: minél inkább csökkent az energia szintje, annál hatékonyabbá vált annak feldolgozása. És most nemcsak hogy nem térhettek vissza soha többé a szül helyükre, hanem az egyes csillagokat sem közelíthették meg annyira sem, mint amennyire az egyes bolygók megtették. Így hát a bolygók, de maguk a csillagok is félelemmel töltötték el ket. Ez természetes és érthet . De mi értelme van ennek az ostoba rítusnak, amelyet valamelyik satnyán maradt sük fundált ki a "kivetettekr l" meg a "gonoszról"? A kapitány közben a végére ért: Ments meg minket a Nagy Mélységekben rejtez haláltól… (A Nagy Mélységekben rejtez lopakodó haláltól!) És rizd meg elménk tisztaságát… (Mint amilyen tiszta volt a világosság a Spóra idejében, legyen áldott a neve!) És egyenes utunkat… (Mint amilyen egyenes a fény, testvérek!) Hogy rátaláljunk az Egyesülés Napján elveszett testvéreinkre. (Minél elébb jöjjön el az a nap!) Aztán elhallgattak, s a csend egyre mélyült, a világmindenség csendjévé n tt, mígnem olyanná dermedt, akár maga a mélységes r. Végül ismét a kapitány szólalt meg, s ítéletet mondott Tommy felett, azzal fejezve be a mondókáját: - Korbácsoljátok meg! Tommy megfeszítette a testét, megvastagította a b rét, s igyekezett a lehet legkisebbre összezsugorodni. Két tagbaszakadt közmatróz megragadta, és egy harmadik felé lökte. Mialatt Tommy átúszott a termen, a matróz szorosan a falhoz feszült, hogy minél több energiát szippantson magába bel le, míg csordultig nem telt er vel. És amikor Tommy a közelébe ért, szikrázó ívként kilövellte magából, s Tommy testét elárasztotta a fájdalom tiszta esszenciájával, s izzó golyóként átlökte a termen a következ ostorcsapás alá, majd a következ és a következ . Mígnem a kapitány azt nem bömbölte: "Elég!" - s erre kihurcolták ide, és magára hagyták. Hallotta az élelemért fölsorakozó legénység zajongását. Egyikük nem volt megelégedve az ízével, míg egy másik tüntet elégedettséggel letorkolta, hogy egye csak: a fém az fém.
Ez mar az új fém lesz, vagyis az, amit eddig sikerült fölszívni bel le, és összekeverni a raktáron lév régivel. Tommynak egy pillanatra megfordult a fejében, hogy mennyi is lehet az vajon, és hogy az idegen hajó - ha hajó egyáltalán - képes-e rá, hogy a legkisebb sérülést is helyrehozza magán. Tommy azonban hiába látta azt, amit látott, nem tudta elhinni, hogy élet lehet abban a fémben. Ahhoz viszont nem fért kétség, hogy a fémen belül él lények voltak; és vajon megmaradnak-e, ha a fém elfogy körülöttük? Tommy elképzelte magát egyedül sodródni az rben, távol a hajótól, több h t sugározva magából, mint amennyit parányi testével képes fölfogni, és összerázkódott. Eltöprengett azon a problémán, amely azóta nem hagyta nyugodni, amióta megpillantotta a fémhajón azokat az ötágú, idegen lényeket. Az értelmes életet szentnek tartották. Ez benne van a hitvallásban, és bár ugyanabban a fellengz s, költ i stílusban van megfogalmazva, mint az egész szöveg, megvan a maga jelent sége. Sem a matróznak, sem a kapitánynak nincs joga a maga érdekében elpusztítani másokat, mivelhogy mindahányan ugyanazt az örökséget hordozzák. Lehet ségeikben egyformák, egyikük sem jobb a másiknál. És fémmel táplálkoznak, mivel a fém élettelen és semmiképpen sem értelmes. Ám ha ez többé nem így van… Tommy úgy érezte, hogy valami hiányzik bel le. Aztán rájött, hogy mi. Az idegen hajóban, miközben megpróbált szóba elegyedni a fémlakó lényekkel, a félelemt l szinte az érzékei is eltompultak, ám a félelem és az izgatottság mélyén nagyszer érzés ömlött el rajta. Olyan volt ez az érzés, döbbent rá hirtelen, mint az a misztikus beteljesülés, aminek akkor kell elkövetkeznie, amikor az "Egyesülés Napján" minden egyenes összefut, amikor végre minden egyes messzire szállt hajó évmilliárdos útja végén összetalálkozik. Ilyen érzés volt egy másfajta lénnyel érintkezni. Szeretett volna újból szólni az idegenekhez, megtanítani ket, hogyan formálják szavakká bárdolatlan hangjaikat, tanulni t lük… Elméjében homályos képek kavarogtak. Egy gyökerében különböz fejl dés végtermékei k. Ki tudná megmondani, mit tanulhatna t lük ? És végre megtalálta a megoldást. Ha az hajója fölfalja azok hajóját, akkor elpusztulnak; ennélfogva rá kellene bírnia a kapitányt, hogy engedje útjukra ket. Ha viszont valahogy sikerülne megszabadulniok, akkor eltávoznának, és sohasem látná ket viszont. Egy altiszt kukkantott be a fülkébe, és azt mondta: - Gyerünk csak, Loy, kifelé! A szeméthez osztottak be. Munka után majd eszel, ha marad valami. Mozgás! Tommy elgondolkodva kivánszorgott a folyosóra, a fájdalomról jószerivel megfeledkezett. Az idegen hajó keltette filozófiai probléma is kezdett kiszell dni az agy l, miután nem talált rá kézzelfogható megoldást. Helyét új gondolat foglalta el, és a született csínytev módjára szinte kifényesedett t le az egész lénye. Az meg sem fordult a fejében, hogy ezért megint kijár majd neki a verés; ilyen röviddel a legutóbbi után kész gyönyör ség. IV. Roget bekecmergett, fölnyitotta a sisakját, és kimerülten levetette magát az ülésre. Pillantása elkerülte az asszonyt. McMenamin csendesen megkérdezte: - Rosszul állunk? - Nem valami jól. Azon a helyen az egész küls burkolat elenyészett, és már az ólomburkolatot is kikezdte. A csövek még úgy-ahogy kitartanak, de aztán azok következnek. - Megtettünk minden t lünk telhet t azzal, hogy körbeforgattuk a hajót? - Úgy-ahogy. Ezt fogom folytatni, de nem adok többet egy-két óránál, és a csöveknek is vége. És akkor megsüthetjük magunkat, akármit csinál is a te illatos kis barátod. Hirtelen fölállt, és végigkapaszkodott a megd lt falon, amely most padlójukként szolgált, hogy kinézzen a megfigyel ablakon. Elkeseredett kimértséggel elkáromkodta magát. - Megpróbáltad megint a rádiót, amíg odakint voltam? - kérdezte. - Meg. - Amaz nem tartotta szükségesnek hozzátenni, hogy választ nem kapott. Itt, a Föld és a Mars közötti távolságnak csaknem a közepén, reménytelen volt minden próbálkozás. Olyan kis hajó, mint az övék, nem vihet magával megfelel er sség berendezést. Roget megfordult, elkeseredetten fölsóhajtott, aztán ajkát összeszorítva elhagyta a helyiséget. McMenamin hallotta, amint végigmegy a hálószobán, és motozni kezd a hátsó raktárban. Pár perc múlva egy hegeszt fáklyával a kezében tért vissza. - El bb is gondolhattam volna erre - mondta. - Fogalmam sincs, mi történik, ha belevágok abba a hajótestbe - akár föl is robbanhat az az istenátka -, de még ez is jobb, mint itt csücsülni karba tett kézzel. Lecsapta a sisakvéd jét, és a hangja fémesen csörrent az asszony sisakhangszórójában: - Rögtön visszajövök. - Légy óvatos! - intette t McMenamin. Roget bezárta maga mögött a küls ajtót, és szemügyre vette a meggyalázott hajófalat. Körös-körül a hajón, közvetlenül a tat fölött a fém széles sávban le volt marva, mint amikor egy gyermek körbeharapdálja a körte
keskenyebb végét. Helyenként a rakétacsövek kötegei is el ntek. A férfit újból elöntötte a dühvel vegyes riadalom. Száz évvel korábban, gondolta magában, az els rhajósok szembetalálkoztak ilyen vagy még rosszabb helyzetekkel is. Roget azonban városi ember volt, városi erényekkel. Rájött, hogy fogalma sincs, mit kellene most éreznie vagy tennie. Mit kellene tennie, amikor az otthonától huszonöt millió kilométernyire farkasszemet néz a halállal? Próbálja csillapítani McMenamint - aki amúgy is vészesen nyugodt volt -, vagy hogy nemes szívér l bizonyságot tegyen, elszavaljon egy olyan búcsúbeszédet, amilyet a népszer történetekben olvashat az ember? És ha öngyilkossági megállapodást javasolna? Ám semmit l sem remélhettek a hajón tisztább halált, mint ami vár reájuk. Legfeljebb el bb Francest, aztán önmagát is leszúrja egy csavarhúzóval. Az asszony hangja sz dött a fülébe a fejhallgatón át: - Jól vagy? - Hogyne - felelte. - Most akarom megpróbálni. - Leereszkedett a zöld felületre, ügyelve rá, hogy elkerülje a térdével a sötétebb, maró helyeket. A fáklya apró, könnyen kezelhet szerszám volt. A végét a hajótest köré fölgy sötét részre irányította, elfordította a kapcsolót, és megnyomta a gombot. A sötét felszínt végignyalta a láng. Roget a ruháján keresztül is megérezte a forróságát. Kikapcsolta a fáklyát, hogy lássa, mit ért el vele. A sötét anyagban mély, égett gödör jelent meg, és úgy látta, mintha az egész egy kissé visszahúzódott volna. Ez több volt, mint amire számított. Nekibátorodva újból próbálkozott. Lába alatt hirtelen remegést érzett, és rosszat sejtve gyorsan talpra ugrott, éppen idejében ahhoz, hogy kikerülje a maró hullámot. Ebben a pillanatban csak csizmái vastag fémtalpára meg a térdét véd szövet vékonyságává gondolt, de aztán amikor már éppen félre akart állni az útból, akkor látta, hogy nemcsak a sötét gy volt az, ami megvonaglott, és még mindig kiterjed ben van. Menekülni próbált a feléje hullámzó sápadt középs folt el l, de elkésett. Úgy érezte, mintha jókora kalapáccsal fejbe kólintották volna. A füle csengett, a szeme el tt ködbe borult minden. Pislogott, próbálta fölemelni a kezét. De mintha a csuklóját és a könyökét odaszíjazták volna. Rémülten próbálta odébb lökni magát; de hasztalan. Amint a látása kitisztult, észrevette, hogy a sápadt korong felszínén fekszik elterülve. Csukló- és könyökizületeinek fémgy i, ruhájának minden fémanyaga mozdíthatatlanul oda volt láncolva. A fáklya ott hevert a jobb kezét l néhány hüvelyknyire. Egy ideig még hitetlenkedve próbált megmozdulni. Aztán abbahagyta, és csak feküdt a ruhája börtönében, és rámeredt a sisakja alatti zöldesfehér felületre. Hirtelen Francos hangját hallotta: - Leo, valami baj van? Roget a váratlan megkönnyebbülést l egészen elernyedt. Csak kisvártatva volt képes kinyögni: - Hülye tréfa áldozata lettem, Francos. Gyere ki, és segíts rajtam, ha tudsz. Hallotta a lány sisakjának a kattanását. Aggódva hozzátette: - De nehogy közel gyere a világos felülethez, mert te is odaragadsz. Némi szünet után újból hallotta az asszony hangját: - Drágám, fogalmam sincs, mit tehetnék. Roget-ba némi nyugalom költözött, és már nem szorongatta a torkát a félelem. Kíváncsi volt, mennyi oxigénje maradt az öltönyében. Aligha több, mint egy órára való, gondolta. - Tudom, nekem sincs - felelte. Kés bb megszólalt: - Frances? - Tessék. - Lökj egyet a hajón hébe-hóba, jó? Különben elérheti a vezetékeket is. - Rendben. Ezután nem szólt semmit. Sok mindent el kellett volna mondania, de már túl kés volt. V. Tommy kilenc szerencsétlen társával együtt a szeméthez volt beosztva. Koszos, nehéz, kellemetlen munka volt ez, hajósinasnak való: összeszedni a hulladékot a szobai és folyosói tartályokból, szabványos alakúra préselni, és elcipelni a legközelebbi polarizátorhoz. Tommy azonban a felügyel altiszt vizsla tekintete alatt látszólag teljes odaadással végezte a munkáját, amíg a rájuk es hat legbels szintet tisztába nem tették, és már jócskán benne voltak a hetedik szint takarításában is. Ez volt a legmegfelel bb stratégiai pont Tommy lelépéséhez, mivel félúton volt a tengely és a hajófal között, és ezért az esetleges kutatás m veleti tere is kiszélesedett. Ráadásul a munkaterületük is legyez
alakban egyre szélesedett, amint kifelé haladtak, és bármennyire eltökélte is magában az altiszt, hogy rajta tartja a szemét Tommyn, ett l kezdve ez nem mindig sikerült neki. Tommy látta, amint a felvigyázó elmarad a folyosó kanyarulata mögött, és nagy igyekezettel tovább dolgozott. Még akkor is csupa ártatlanság és igyekezet volt, amikor három másodperc múlva az altiszt váratlanul megint el bukkant. Az altiszt zavart rosszallással meredt rá, és oktalanul ráförmedt: - Ejnye, ejnye, Loy, mért lazsálunk! - Igenis - felelte Tommy, és szapora munkába fogott. Egy percre rá méltóságteljesen odavonult hozzájuk Adkins harmadtiszt. Az altiszt tiszteletteljesen feléje fordult. - Látom, igyekszik a fiatalúr - jegyezte meg a harmadtiszt. - Igenis, uram - felelte az altiszt. - Úgy látszik, megemberelte magát. Javára vált a lecke. - Hm! Nagyon jó - mondta a tiszt. - Az ám, Loy, talán érdekel a dolog: maga a kapitány mondta nekem, hogy az új fémmel az égvilágon semmi baj sincsen. Az els adagomat már meg is kaptam, nagyon finom volt, és félóra múlva mehetek a különadagomért. Jó étvágyat mindenkinek! - És miközben a közlegények szorosan a falhoz lapultak, hogy utat engedjenek neki, a tiszt fenségesen elvonult a folyosón. Tommy t le telhet en igyekezett. Kés bb jól jönne az az energia, amit így elpazarolt, muszáj volt azonban végleg elaltatnia az altiszt gyanakvását, hogy jobb eséllyel indulhasson. No meg m vészlelke meg is követelte ezt. A maga módján Tommy mindenben tökélyre törekedett. Adkins harmadtiszt körülbelül félóra múlva veszi föl különadagját, és ha Tommy jól ismeri a kapitány szokását, akkor is körülbelül ugyanabban az id ben fog enni a frissen feltöltött készletekb l. Ez meg is szabta a határid t. Még miel tt letelne a félóra, Tommynak el kell rekesztenie az új fém forrását, hogy a várakozástól korgó gyomrok csúnyán hoppon maradjanak a legközelebbi égi mannáig. A tiszt képzelt betegsége ellenére szerette a hasát. Ha minden jól megy, legalább egy hónapra el lesz rontva a hangulata. Az öreg pedig - de jobb, ha erre most nem is gondolunk. Az altiszt még vagy tíz percet el döngött a közelben, aztán csatlakozott a csapat többi tagjához. Tommy egy pillanatot sem vesztegetve ledobta az éppen összegy jtött szemetet, és megiramodott az ellenkez irányban. A többi hajósinas, akik legalább úgy tartottak Tommytól, mint a föléjük helyezett tekintélyt l, addig nem mertek lármát csapni, amíg meg nem pillantották a visszatér felügyel t. Ez a Tommy szemmel tartására elvesztegetett id kárpótlásaként kénytelen volt alapos fejmosásban részeltetni lazsáló csapatát. Tommy pontosan kiszámította a rendelkezésére álló id t, amelynek - ha nem jön közbe semmi - elégnek kell lennie, hogy egérutat nyerjen. Ennek ellenére ide-oda cikázott az egyes folyosórendszerek között, és csak akkor vágott neki a függ leges iránynak, miután alaposan összezavarta a nyomait. A játszmának ezt a részét lázas sietséggel kellett végbevinnie, mivel csak addig mozoghat szabadon a folyosókon, amíg a kapitányt nem értesítik róla, hogy meglépett. Attól kezdve aztán macska-egeresdit játszhat a mozgó csíkokkal, amelyeken keresztül a kapitány megláthatja. Amikor a becsült id nek már a háromnegyede eltelt, Tommy lelassított és megállt. Alaposan szemügyre vette a folyosó falát, és meg is találta a közelében megtorpant keres hullám alig észrevehet árnyékát. Odalopakodott a közelébe, és várt. Még mindig jókora távolság volt el tte, miel tt kijátszhatná az aduját, most azonban nem volt biztonságos a lépés, meg kellett várnia, hogy a kapitány lépjen. Amire nem is kellett sokáig várnia: a keres hullámok dühösen meglódultak. - Tommy! - üvöltötték. Tommy Loy! Gyere vissza, te átokfajzat, mert a Spórára mondom, megkeserülöd! Tommy! Tommy türelmesen kivárta, amíg két hullám között folyosóról folyosóra vándorolhatott. A kapitány nem volt teljesen ura a hullámoknak: az egyik folyosón Két lépést tettek fölfelé, amíg egyet lefelé, a másikon éppen fordítva. Mihelyt egy lefelé vezet folyosóba jutott, amilyen gyorsan csak tudott, kiiszkolt bel le, és fölfelé igyekezett. Fokozatosan, számos kitér után felküzdötte magát a tizenharmadik szintre; ezt már csak egy szint választotta el a hajóburkolattól. Most jön csak a neheze. Most be kell bújnia az üzemanyagcsövekbe, nemcsak a biztonság kedvéért, hanem hogy a szükséges er t is magába szívja. És életében el ször történt, hogy Tommy habozva megtorpant valami el tt, amit kit zött maga elé. A halál olyasvalami, ami Tommy fajtáját csak egyszer érinti meg: csak a kapitányok halnak meg, azok is egyedül. A legénység többi tagját alig fenyegette halálos veszedelem, a hajó jól megvédte ket. Tommy azonban tudta, mi az a halál, és abban a pillanatban, amint fölt nt el tte az üzemanyagcs lezárt bejárata, megsejtette, hogy farkasszemet kell néznie vele. Összezsugorodott, akárcsak a korbács ütései alatt. Feltörte a zárat. Gyorsan, miel tt még a következ hullám elkaphatná, átpréselte magát a torkon.
Az ionáram megragadta, és mint ezernyi korbács, el relódította. Kétségbeesetten próbálta magát testének szigetel burkát megvastagítva egyben tartani a halálos energiaárammal szemben: a teste szinte robbanásig megtelt energiával. A fényl ködben alig látta a cs tovasuhanó falát. Úgy érezte, hogy nem bírja tovább, s szemével a kijáratot kereste. Nem tudta, de nem is érdekelte, hogy odaért-e a céljához: ki kell jutnia innen, különben elpusztul. Elöl, a falon megpillantott egy homályos oválist, odavágódott, megkapaszkodott benne, és átpréselte rajta a testét. Egy vízszintes folyosón találta magát, közvetlenül a hajóburkolat alatt. Egy pillanatig magába itta áldott vösségét, majd a legközelebbi torokhoz sietett. És már kívül is volt, a bársonyfekete ég és a gyémántként tündökl csillagok alatt. Körülnézett. A fájdalom múlóban volt, csak valami szörny fölfújtságot érzett, ami feszessé tette a b rét, és lelassította a mozdulatait. Elöl, a hajótest lágy hajlata mögött ott látta az idegen hajót s mellette a két ötágú lényt. Óvatosan, néhány lábnyira a hajótest fölött lebegve megindult arrafelé. Az egyik lény elterülve feküdt a polarizálón, amely lehozta a hajójukat. A másik, aki ott állt a közelében, megfordult Tommy jöttére, és fels három nyúlványa közül kett esztelenül ide-oda vonaglott, hogy Tommyt elfogta láttára a rosszullét. Gyorsan félrefordította a tekintetét, elhaladt mellettük, s néhány hüvelyknyivel odébb megállt a polarizálómez középpontjában. S ekkor megkönnyebbült sóhajjal kiengedte magából a fölhalmozott energiát, amely egyetlen vastag, fehér villámként a polarizátor közepébe csapott. Megrendülten és kiürülve fölfelé libbent, és szemügyre vette, mit végzett. A polarizátor szája összerándult, középen kicsücsörödött, és a sötét, maró gy is összezsugorodott. Ekkora energia egyetlen ütésbe összezsúfolva bizonyára a hajó idegközpontjáig kisütötte és megbénította azt. A kapitány azóta magánkívül van, gondolta Tommy kárörvend en. De még nincs vége. Tommy még egy utolsó pillantást vetett az idegenekre meg a hajójukra. Az, aki el volt terülve, már lábra állt, és mindketten undorító módon egymás köré fonták fels nyúlványaikat. Aztán hirtelen szétváltak, és Tommy felé fordulva hadonásztak szabaddá vált tagjaikkal. Tommy céltudatosan elindult a hajón keresztül a három nagy teljesítmény polarizátor felé. Nem egyszer, de kétszer is keresztül kellett vonulnia azon a poklon. Hiába rándult össze minden idegszála erre a gondolatra, más választása nem volt. Ugyanis a hajó nem tudott változtatni az útirányán, csak úgy, ha egy nap vagy más nagy tömeg vonzásába kerül - ami elképzelhetetlen -, a kapitány parancsára azonban forgásba jöhet. Az idegenek már szabadok voltak, de a kapitánynak nem kellett mást tennie, mint megpörgetni a hajóját, hogy újból hozzászippantsa az övéket. Hat kilométernyire onnét Tommy rábukkant a második polarizátorra. Gondosan kiszámította a távolságot, és belépett a hajóba. Legalább tudta, mennyit kell még megtennie, és azzal is tisztában volt, hogy a nemrég magába halmozott energia kétszerre is elegend lett volna. Megpihent egypár percre, aztán mint az úszó az örvénybe, fejest ugrott az üzemanyagcs be. Fájdalomtól remegve el bukkant, és átpréselte magát a kijáraton. Ugyanolyan fölfújtnak érezte magát, mint az imént. Energiatöltése nem volt akkora, de érezte, hogy fogytán az ereje. Amikor kisütötte magát a polarizátor fölött, és látta, amint az parányi dudorrá húzódik össze, úgy érezte, hogy megmozdulni is képtelen, nemhogy még egyszer visszatérni abba a lángalagútba. Homályosan látta, hogy a csillagok lassú, nehézkes ívben vonulnak odafönt. A kapitány pörgésbe hozta a hajót. Tommy a hajótesthez lapult, és ködös öntudattal keresni kezdte tekintetével az idegen hajót. Ott van, ni, egy ragyogó pont, saját kipufogó gázai koronájában. Lassan, fokozatosan körbefordult az égboltozat egészével egyetemben, és egyre kisebbedett. Elkapja ket, miel tt kijutnának a hatókörünkb l! - gondolta Tommy. Nézte, amint a fényl pont fölkapaszkodik, majd esni kezd lefelé a túloldalon. A kapitánynak még van egy polarizátora. Az is elég lesz. Tommy ernyedten föltápászkodott, és követte a fényl csillagot. Ennek már a fele sem tréfa! Szívesen visszamenne a fényes, meleg, ismer s folyosók biztonságába, vállalva a megszolgált büntetést is. De valahogy képtelen volt megbirkózni a gondolattal, hogy azok a csodás lények, azok a nagyszer játékszerek a kapitány kövér hasát hizlalják. Tommy követte a hajót, amíg meg nem pillantotta a m köd polarizátor sápadt fényfoltját. Aztán még egyszer átbújt a hajófalon, és megkereste az üzemanyag-csatorna zárt bejáratát. Szándékosan elterelte a gondolatait. Amúgy is tompaság ült már az agyára, és mit sem tör dve a következményekkel, átbújt a torkon. Ezúttal rosszabb volt, mint korábban: álmában sem hitte volna, hogy ilyen szörny lehet. Tekintete elhomályosult, és alig látta a kijáratot, és szinte nem is érezte a torok szorítását, amikor kivonszolta magát. Részegen tántorogva a hajófal közelében keresztezett egy keres hullámot, és eljutott fülébe a kapitány fölcsattanó kiáltása.
Odakint kusza fekete foltok takarták el el le a csillagokat. Testét gyötörte és majd szétvetette a bels nyomás, és csak nagy nehezen tudta visszatartani magában a kitörni kész energiát. Aztán inkább megérezte, mint meglátta, hogy a sápadt korong fölé ért, és mihelyt kiengedte magából a villámot, elveszítette az eszméletét. Amikor kitisztult a látása, az idegen hajó még mindig ott lebegett fölötte, vészes közelségben. Úgy látszik, a kapitánynak már majdnem sikerült befognia, miel tt kiengedte magából azt az utolsó villámot. A hajó lángolva eltávolodott a Nagy Mélységek felé, és Tommy elkísérte a tekintetével, míg teljesen el nem nyelte azt az r. Nagy-nagy békességet és mélységes kimerültséget érzett. A bolygó parányi kék korongja látszólag közelebb vonult a napjához. Az idegenek úton vannak oda, elképzelhetetlen otthonuk felé, Tommy hajója pedig tovább folytatja útját a sötétség újabb mélységei - a Galaxis pereme és a legsötétebb infernók felé. A mardosó hideg el l a legközelebbi torokhoz vánszorgott. Hirtelen jókedvre derült, amikor a hajó tizennyolc kilométernyi kerületén egymástól szabályos távolságra kisütött három energiavillámra gondolt. A kapitány bizonyára szóhoz sem tud jutni a düht l, akár az az öreged huszár rmester, akinek alaposan a kezére csapott egy kisfiú. Mert mint el re figyelmeztettük önöket, a kapitány nem volt egészen kapitány, mint ahogy a hajó sem volt egészen hajó. A hajó és a kapitány egy és ugyanaz volt: kaptár és méhkirályn , vár és várúr egy személyben. A valóságban Tommy körülhajózta a parancsnokát.
Baranyi Gyula fordítása
JAMES SCHMITZ : A NAGYAPA
Egy tyúk nagyságú, zöld szárnyú, bolyhos-pihés valami ereszkedett le a hegyoldal fölött, s Cord feje fölött vagy hét méterrel körözni kezdett. Cord, egy tizenöt éves emberi lény elmélyülten szemlélte a dolgot, miközben egy csónaknak d lt, amely az emberek számára csak négy földi év óta ismert bolygó egyenlít je mentén ringott. A Sutang Gyarmatügyi Csoport felületes és nem éppen szabatos terminológiája szerint ez a valami egy mocsári bog r volt. A bogár fejének bolyhos sz rzetében egy másik, kisebb, félparazita lény rejt zött, amelyet bogárutasnak neveztek el. Lordnak úgy t nt, hogy a bogár egy addig még ismeretlen fajtához tartozik. Talán utasa is. Amikor megpillantotta a fura repül csoportot, vele született kutató szelleménél fogva Lordban azonnal borzongató kérdések sokasága fogalmazódott meg. Hogyan tapadt ez a bizonyos jelenség a másikra, és miért? S ha létezésér l tudomást szerez az ember, miféle leny göz dolgokat végeztethet vele? A körülmények általában meggátolták, hogy bármiféle hasonló vizsgálatot végezzen. A gyarmatügyi csoport gyakorlatias, keményen dolgozó társaság volt - kétezer ember, akiknek húsz év állt a rendelkezésükre ahhoz, hogy felmérjék és uralmuk alá hajtsák Sutang teljesen ismeretlen világát, s megfelel biztonságot és kényelmet teremtsenek százezer majdani gyarmatosító telepesnek. Még a fiataloktól - mint például Lordtól is elvárták, hogy kíváncsiságuk ne lépje túl annak az állomásnak a tudományos vizsgálódási körét, amelyhez tartoztak. Lord független kutatásra való hajlama miatt már korábban kegyvesztett lett közvetlen felettesei körében. Gyors pillantást vetett a Yoger-öbölben lév Körzeti Állomás felé. A hegybe zárt, alacsony, er dítményszer tömb az élet semmi jelét nem mutatta. A f kapu még zárva volt. Tizenöt perc múlva menetrendszer pontossággal kinyitják, s kilép rajta a bolygó gyarmatainak kormányzója, aki ma a yoger-öbli állomást és annak legf bb tevékenységeit ellen rzi. Lord úgy vélte, ez a tizenöt perc elegend arra, hogy valamit kisüssön az új bogárról. Ehhez azonban el ször is meg kell azt szereznie.
Övéb l kivette az egyik fegyverét. A kett közül ez a sajátja volt: még Vanádiából hozta magával. Apróvadhoz szükséges bénítószerrel töltötte meg, és egy fejre leadott mikroszkopikus pontosságú lövéssel lehozta a mocsári bogarat. Amint a bogár lezuhant utasa levált a hátáról. Apró kis bíborszín sátánfajzat volt, gömböly és pattogó, mint egy gumilabda. Három hosszú ugrással Lordnál termett, s már mohón készítette kéthárom centis méregfogát, hogy új otthont szerezzen vele. Lordnak még a lélegzete is elállt. Újra meghúzta a ravaszt, és ugrás közben kapta el az él sdit. Igen, ez is még ismeretlen fajta! A legtöbb bogárutas ártalmatlan növényev , csupán növényi nedveket szív... - Cord ! - kiáltott egy n i hang. A fiú halkan elkáromkodta magát. Nem hallotta, hogy kattant volna a f kapu zárja. A lánynak az állomás másik oldaláról kellett el jönnie. - Hallo, Grayan ! - üdvözölte ártatlanul, s föl se nézett. - Nézd csak, miket szereztem. Új fajták! Grayan Mahoney, egy nála két évvel id sebb, karcsú, fekete hajú lány leügetett hozzá a domboldalon. Sutang mintatanulója volt, és Nirmond, az állomás vezet je id l id re megpendítette Lordnak, hogy igazán példát vehetne a lányról. Ennek ellenére Cord jó barátjának tekintette t, bár a lány eléggé parancsoló hangon bánt vele. - Cord, te fafej - indult máris a zsémbeskedés -, hagyd már abba a gy jtögetést! Ha most kijönne a kormányzó, jól leteremtene. Nirmond már amúgy is mesélt egyet - mást rólad. - És mit? - kérdezte Cord megriadva. - El ször is - kezdte Grayan a beszámolót -, hogy nem a kijelölt munkát végzed. Másodszor, hogy havonta legalább egyszer elt nsz, és magánexpedíciókat kezdeményezel, hogy aztán majd meg lehessen menteni... - Engem eddig még senkinek sem kellett megmenteni ! - szólt közbe Cord ingerülten. - Honnan tudja Nirmond, hogy életben vagy, és semmi bajod, ha egyszer en csak elt rsz egy hétre? - vágott vissza Grayan. Három - folytatta a felsorolást, miközben karcsú ujjain számolta a vádpontokat -, azt is elpanaszolta, hogy azonosítatlan és esetleg halálos mérg él sdi férgekb l saját kis állatkertet rendeztél be az állomás mögötti erd ben. És negyedszer... hát igen, Nirmond egyszer en nem akar többé felel sséget vállalni érted! - Négy ujját jelent ségteljesen felemelte. - Affene! - hördült fel rémülten Cord. Így hirtelen minden együtt - hát bizony nem állt valami jól a szénája. - Ezt jól mondtad! Én mindenesetre figyelmeztettétek. Nirmond most azt akarja a kormányzótól, hogy küldjön vissza téged Vanádiába, és két nap múlva már jön is egy rhajó Új Vénuszra! - Új Vénusz a gyarmati csoport f települése volt a Sutanggal ellentétes oldalon. - Mit csináljak? - Próbálj úgy viselkedni, mintha azért nagyjából értelmes ember lennél - vigyorodott el hirtelen Grayan. - A kormányzóval is beszéltem, Nirmond még nem mondott le teljesen rólad. De ha ma az Öböl-telephez viv utunkon nem embereled meg magad, kiraknak a csoportból, az biztos! Lord kissé kábultan nézett a lány után. Eddig nem is t nt fel neki, hogy apránként milyen rossz lett a helyzete. Grayan családja négy generációra visszamen en gyarmati csoportoknál dolgozott - az felfogása szerint elképzelni sem lehet rosszabbat, mint hogy valakit elbocsássanak, és megszégyenít en visszaküldjenek az shazába. Lord legnagyobb meglepetésére rádöbbent, hogy neki ugyanez a véleménye a dologról. Újonnan szerzett él lényeit hátrahagyva, siet sen megkerülte az állomást, a helyére vitte a csónakot. A bogár és utasa ellenanyag nélkül is magához tér majd, s elrepül. A mocsaras öböl szélén, ahol Nirmond megállította a terepjárót, három tutaj hevert
belesüppedve az ingoványba. Rettent en puffadt, viseltes, cukorsüvegforma kalapra emlékeztettek - zölden és kérgesen merültek el a posványban. Vagy talán mintegy nyolc méter átmér tavirózsa leveléhez hasonlítottak, amelynek a csúcsából nagy, zöldesszürke ananász n tt ki. Valamiféle virágállatok lehettek. Sutang túlságosan új volt a kutatók számára ahhoz, hogy él lényeit a szabályos rendszertanra legalább távolról emlékeztet csoportosítás szerint osztályozhatták volna. A tutajokat helyi furcsaságnak tekintették, és felületes tanulmányozás alapján ártatlan és aránylag hasznos él lényekként kezelték ket. A hasznosságuk annyit jelentett, hogy - bár elég lassúak voltak a Yoger-öböl sekély, mocsaras vizeiben szállítóeszközként lehetett ket használni. Jelenleg ennyiben merült ki a csoport irányukban megmutatkozó érdekl dése. A kormányzó, aki a kocsi hátsó ülésén foglalt helyet Cord mellett, felállt. Csak négyen voltak: elöl Grayan és Nirmond ült. - Ezek lennének a mi járm veink? - a kormányzó hangja csúfondárosnak t nt. Nirmond kissé savanyúan elvigyorodott. - Ne becsülje le Sket, Dane! Id vel a terület fontos gazdasági tényez jévé válhatnak. Az igazat megvallva azonban, ez a három kisebb annál, mint amit használni szeretek. - Körülkémlelte az öböl náddal ben tt partját. - Egy szabályszer szörny is errefelé szokott lenni... Grayan Lordhoz fordult. - Talán Cord tudja, hol rejt zködik Nagyapa. - A kérdés jogos volt, de azért Cord azt remélte, hogy senki sem fog tudakozódni nála Nagyapa holléte fel l. Most aztán mindenki ránézett. - Mármint Nagyapa? - kérdezte némileg zavartan. - Otthagytam a... szóval, úgy értem, néhány héttel ezel tt vagy egy kilométerrel délebbre láttam. Grayan sóhajtott egyet. Nirmond dünnyögött valamit, majd azt mondta a kormányzónak: - A tutajok ott szoktak maradni, ahol hagyják ókat, feltéve, ha az a hely sekély és mocsaras. Hajgyökérrendszerrel vegyi anyagokat és mikroszkopikus nagyságú táplálékot szívnak fel közvetlenül az öböl fenekér l. Nos, akkor elvezetnél oda minket, Grayan ? Lord mogorván d lt hátra, ahogy a terepjáró mozgásba lendült. Nirmond gyanította, hogy valamelyik önkényes területkutató útján a fiú használta Nagyapát, s bizony nem is tévedett. - Úgy tudom, hogy te szakért je vagy ezeknek a tutajoknak, Cord - szólalt meg mellette Dane. - Grayan azt mondta nekem, a mai utunkhoz keresve sem találhattunk volna nálad jobb kormányost vagy vezet t, vagy hogy is nevezzem, mit. - Értek hozzájuk valamicskét - válaszolt Cord verejtékezve. - Az embernek semmi gondja sincs velük. Úgy érezte, hogy eddig nem tett valami jó benyomást a kormányzóra. Dana fiatal, csinos asszony volt, könnyed cseveg és víg kedély , de bizonyára nem véletlenül került a Sutang Gyarmatügyi Csoport élére. Mindenesetre nagyon is képesnek látszott arra, hogy bárkit hazaküldjön, aki nem felelt meg a követelményeknek. - Ezeknek a szörnyeknek van egy nagy el nyük is a csónakokkal szemben - szólt hátra Nirmond az els ülésr l. - Nem kell attól tartani, hogy az emberrel együtt egy alligátortekn s is megpróbál felkapaszkodni a fedélzetre. - Aztán beszélt a tutajok szúrós, szalagszer csápjairól, amelyek a víz alatt borítják testüket, s amelyek elveszik a különféle él lények kedvét attól, hogy lágy alulsó részeikb l lakmározzanak. Az alligátortekn s és az öböl még vagy két-három mozgékony és agresszív teremtménye még nem tanulta meg, hogy ostobaság csónakban utazó fegyveres embereket megtámadni. Egy lustán cammogó tutaj útjából viszont mindig siet sen kitértek. Lord elégedetten nyugtázta, hogy egy darabig nem vele foglalkoznak. A kormányzó, Nirmond és Grayan egyaránt földi ember volt - ez a csoport tagjainak többségére is állt. A földi emberek körében, f leg, ha
egyszerre többen is voltak együtt, kényelmetlenül érezte magát. Vanádia, az hazája még csak alig emelkedett ki a gyarmati sorból, s ez magyarázatot ad érzelmeire. Minden földi ember, akivel eddig találkozott, annak szentelte életét, hogy megvalósítsa a Nagy Eszményt - ahogy Grayan ,nevezte. Nirmond ugyanezt "A mi itteni küldetésünk"-nek szokta hívni. Ezek az emberek szigorúan csoportjuk rendszabályai szerint cselekedtek - Cord ezt néha rültségnek vélte. Esetenként ugyanis el fordultak olyan új helyzetek, amelyekre nem találtak érvényes rendszabályt, s ilyenkor nagyon könnyen elpusztulhatott valaki. Ebben az esetben persze azonnal módosítani szokták a szabályokat, de különben nemigen zavartatták magukat az ilyen eseményekt l. Grayan megpróbálta ezt elmagyarázni Lordnak: "Soha nem tudhatjuk el re, milyen lesz egy ismeretlen világ. És mihelyst ott vagyunk, a teend túl sok, a rendelkezésünkre álló id pedig túl kevés ahhoz, hogy a terület minden egyes négyzetcentiméterét átvizsgáljuk. Az ember megkapja a munkát, és igyekszik azt jól elvégezni. Ha ragaszkodunk a szabályokhoz, mégiscsak nagyobb az esélyünk arra, hogy valakinek a segítségével kikecmeregjünk az esetleges bajból..." Cord viszont úgy gondolta, helyesebb, ha inkább a saját józan eszére hallgat, és nem engedi, hogy a szabályok vagy a munka olyan helyzet elé állítsák, amelyen ne tudna a saját erejéb l úrrá lenni. Mire Grayannak az volt a válasza, hogy a Nagy Eszmény még nem ragadta magával. A terepjáró némi zötyköl dés után megállt, Grayan pedig felkelt az ülésr l, és el remutatott. - Ott van Nagyapa, ott, arra ! Dane is felállt, s elismer en füttyentett. Nyilvánvalóan leny gözte Nagyapa vagy százötven négyzetméternyi felülete. Cord döbbenten nézett körül. Egészen biztos volt benne, hogy a tutaj több száz méterre volt attól a ponttól, ahol két héttel azel tt hagyta. Nirmond is mondta, hogy maguktól nem szoktak elmozdulni. Zavartan követte a többieket a vízhez vezet , fa nagyságú nádakkal szegélyezett keskeny ösvényen. Id nként Nagyapa úszó fedélzetére pillantott - a tutaj szorosan a parthoz simult. Aztán az ösvény kiszélesedett, és teljes valójában szeme elé tárult a sekély vízben hever napsütötte monstrum. Hirtelen dermedten megállt. Nirmond éppen a fedélzetre akart lépni, nyomában Dane. - Várjanak ! - kiáltott Cord. A rémülett l egészen elvékonyodott a hangja. - Álljanak meg ! - Gyorsan el reszaladt. Társai azonnal megálltak, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. Siet sén körülnéztek, majd az el rejöv Cordra tekintettek. Edzve voltak az ilyesmihez. - Mi a baj ? - Nirmond hangja nyugodt és sürget volt. - Ne menjenek fel a tutajra, nem olyan, mint máskor! - Még saját magát is meglepte, mennyire remeg a hangja. - Lehet, hogy ez nem is Nagyapa... Még be sem fejezte a mondatot, már rájött, hogy tévedett. A tutaj szélén végig h fegyverekt l származó elszínez dött nyomokat látott, melyek közül néhányat az fegyvere ejtett. Ezzel a módszerrel lehetett mozgásra bírni a lomha és bárgyú jószágokat. Cord a középen lév kúp formájú kidudorodásra mutatott. - Nézzék, a fejel Kihajtott! - Kihajtott) - ismételte értetlenül az állomás vezet je. Nagyapa feje a testméretéhez ill en úgy három méter magas és ugyanolyan széles volt. Szarutáblák borították, mint a gyíkok hátát, így védekezett az él sdiek ellen. Két héttel ezel tt még éppoly jellegtelen volt, mint a többi tutaj feje. Mostanra azonban a kúp egész felületéb l zöld huzalokra emlékeztet , hosszú, tekervényes, levéltelep indák n ttek ki. Némelyik szorosan összetekert rugóra hasonlított, mások meg
ernyedten nyúltak el a fedélzeten, néhány még le is lógott róla. A kúp csúcsát pörsenésszer , vöröses gyulladt rügyek tarkították - korábban ezek sem voltak ott. Nagyapa betegnek látszott. - Igen, valóban így van - szólalt meg Nirmond. - Kihajtott. - Grayan leveg után kapkodott. Nirmond kétked en nézett Cordra. - Ez minden, ami aggaszt? - Hát persze - kezdte Cord izgatottan. Nem t nt fel neki a "minden" szó. Még mindig ki volt kelve magából, és hevesen reszketett. - Soha egyikük sem... Aztán megállt. Le tudta olvasni az arcukról, hogy fogalmuk sincs semmir l. Vagy talán van, de nem vesznek róla tudomást, nehogy felborítsa a tervüket. A szabályok szerint a tutajok ártalmatlanok, s k annak is tekintik Sket mindaddig, amíg nem bizonyosodik be az ellenkez je. Az ember itt nem fecsérli az idejét a szabályok módosítgatására - láthatóan még akkor sem, ha az az ember esetleg a gyarmatok kormányzója. Hiszen senkinek sincs eltékozolni való ideje... Ismét megpróbálkozott. - Hallgassanak csak ide... - kezdte. Azt akarta mondani nekik, hogy egy ismeretlen tényez vel b vült Nagyapa már nem ugyanaz a Nagyapa többé. Az élet valamifajta robusztus, cselekvéseiben kiszámíthatatlan megnyilvánulási formája volt, és megfontolt alapossággal fel keltene kutatni, mi ez az új tényez . De semmi értelme nem volt. k ugyanúgy tudták mindezt. Reményvesztetten tekintett rájuk. - Én... Dane Nirmondhoz fordult. - Talán jó lenne, ha átvizsgálná - mondta. Nem tette hozzá, hogy "a fiú megnyugtatása végett" - de ez volt az, amire gondolt. Cord érezte, hogy borzasztóan elvörösödik. Azt gondolták, hogy fél , ami igaz is volt -, és sajnálták is, amihez pedig nem volt joguk. De most már semmi egyebet nem tehetett, mint nézte, miként lép Nirmond magabiztosan a fedélzetre. Nagyapa néhányszor megborzongott - de a tutajok mindig is így tettek, ha valaki hosszabb szünet után rájuk lépett. A telep vezet je megállt az egyik tekervényes fiatal hajtás el tt, és megrántotta. Aztán megnyomkodta a legalsó rügyszer kinövések egyikét. - Fura micsodák, az már igaz - szólt hátra. Majd megint Cordra nézett. - Ett l függetlenül semmi komolyabb okot nem látok az aggodalomra. Hát akkor mindenki jön ? Az egész olyan volt, mint egy rémes álom, amelyben az ember csak kiabál és kiabál, de senki sem hallja meg. Dane és Grayan mögött Cord görcsösen fellépett a fedélzetre. Pontosan tudta, mi történt volna, ha akár csak egy pillanatig is habozik. Valamelyikük barátságos hangon, vigyázva arra, nehogy túl megvet en hangozzék, azt mondta volna: "Nem kell ám jönnöd, ha nem akarsz." Grayan el vette a h fegyverét, és már indítani is akarta Nagyapát a Yoger-öböl csatornái felé. Cord azonban el rántotta a sajátját, és nyersen Grayanre támadt. - Úgy beszéltük meg, hogy ezt én csinálom - Ó, persze, természetesen. - Grayan arrább húzódott, s közben odavetett egy félmosolyt, mintha életében akkor látta volna el ször Cordot. Olyan b szít en udvariasak voltak! Cord úgy vélte, az lenne a legjobb, ha rögtön visszaindulna Vanádiába. Már szinte azt kívánta, bárcsak történne valami rettenetes katasztrófa, amely megleckéztetné ezeket az
embereket. De semmi nem történt. Amikor peremének egy pontján megérezte a forróságot, Nagyapa most is, mint rendesen, enyhén és mintegy bemelegítésképpen megremegett, majd megmozdult - minden a szokásos módon játszódott le. A víz alatt láthatatlanul bújtak meg a tutaj munkavégz egységei: a rövid, vastag levélszerkezetek, amelyek formájukra és funkciójukra nézve egyaránt lapátkerekekre emlékeztettek. Aztán ott voltak a csalánszer nyálkás szalagok, amelyek a Yoger-öböl vegetariánusait tartották távol, s végül az összefonódott hajgyökerek, amelyekkel a sárból és a lassú folyású vízb l a táplálékát szívta fel Nagyapa - ugyanezekkel le is tudta magát horgonyozni. A lapátkerekek kavarni kezdték a vizet, a fedélzeten remegés futott át, a hajgyökerek kiemelkedtek a sorból, és Nagyapa nekivágott fáradságos útjának. Cord kikapcsolta, és oldaltáskájába csúsztatta a h fegyvert, majd felállt. Ha egyszer a tutajok nekiindulnak, jó darabig egyenletesen haladnak. Megállítani úgy lehet ket, hogy peremük elüls részén kapnak egy adag forróságot, fordulásra pedig úgy lehet kényszeríteni ket, ha az ember a fordulási iránnyal ellentétes oldalon böki meg ket a puskával. Ilyen egyszer az egész. Cord nem nézett a többiekre. Még mindig rendkívül izgatott volt. A mellettük elhaladó nádast figyelte, s ahogy az itt-ott megnyílt, szeme elé tárult a ködös, sárgás-zöldes-kékes brakkviz öböl. A ködön túl nyugati irányban húzódtak a Yoger-szorosok, amelyek dagály idején kiszámíthatatlanok és rosszindulatúak voltak. A szorosokon túl feküdt a nyílt tenger, a nagy Mély Zlanti, amely már teljesen más világ volt, s egyike azoknak, amelyekb l nem sokat látott még eddig. Hirtelen átvillant rajta a keser felismerés, hogy feltehet en soha nem is fog többet látni bel le. Vanádia elég kellemes bolygó volt, de a vadság és a különlegesség már nem volt sajátja többé. Hiába, nem Sutang. Grayan odaszólt Dane mell l: - Melyik a legalkalmasabb út innen a telepekhez? - A jobb oldali nagy csatorna - válaszolt Cord, majd némileg mogorván hozzátette -, éppen arrafelé megyünk. Grayan odajött hozzá. - A kormányzó nem akarja az összeset látni - mondta lehalkított hangon. - El ször az alga- és planktontenyészetekhez menjünk. Aztán mutassunk meg neki annyit a mutáns gabonaszemekb l, amennyi vagy három órába belefér. Irányítsd úgy a tutajt, hogy a legjobbakat lássa, s akkor Nirmond örülni fog. Cinkosan rákacsintott. Cord zavartan nézett utána. A viselkedéséb l igazán nem lehetett látni, hogy bármi baj is lenne. Talán... Reménykedni kezdett. Nehéz volt nem szeretni a csoporthoz tartozó embereket még akkor is, amikor olyan csökönyösen ragaszkodnak a szabályaikhoz. Talán a vitalitásukat és lendületüket adó céljuk miatt, jóllehet az saját magukkal és mindenki mással szemben is könyörtelenné tette ket. Akárhogy is van, a napnak még nincs vége. Még megváltozhat róla a kormányzó véleménye. Történhet valami... Cord hirtelen szinte maga el tt látott egy szörnyeteget, amint csattogó állkapoccsal a tutajra veti magát, 6 pedig mindenkit - els sorban Nirmondot - megel zve villámgyorsan a szeme közé ló - és mindezt még azel tt, hogy bárki is észrevette volna a veszélyt. Az öböl szörnyei persze messze elkerülték Nagyapát, de valamilyen úton-módon esetleg tényleg oda lehetne csalni az egyiket. Cord ráébredt, hogy hagyta eluralkodni magán az indulatait. Ideje gondolkozni egy cseppet! El ször is Nagyapa. Kihajtott hát: zöld indák, vörös rügyek, a cél ismeretlen - szokásos viselkedési mintáiban azonban nem következett be észrevehet változás. a legnagyobb tutaj az öböl innens felén, bár a többi is egyenletesen növekedett azóta, hogy Cord két évvel ezel tt felfedezte az egyiket. Sutang évszakai
lassan váltották egymást - egy teljes ciklus valamivel több mint öt földi évnek felel meg. Az els csoportok tagjai még nem éltek meg egy egész itteni évet. Nagyapán tehát az évszakváltás jegyei mutatkozhatnak. A többi tutajon, amelyek még nem ennyire fejlettek, csak egy kicsit kés bb jelentkeznek hasonló tünetek. Virágállatok - lehet, hogy most virágzanak, s készülnek a szaporodásra. - Grayan - szólt a lánynak -, hogyan lehet elindítani a tutajokat? Már úgy értem, amikor még kicsik. Grayan örült a kérdésnek, és Lordban ez tovább táplálta a reményt. A lány végre újra az
oldalán áll
- Senki sem tudja egyel re - hangzott a válasz. - Most foglalkozunk a kérdéssel. A part menti mocsarak állatvilágának mintegy a fele valószín leg lárvaként kezdi életét a tengerben. - A tutaj kúpjának vörös rügyei felé bökött. - Úgy néz ki, mintha Nagyapa virágzana, hogy magvait aztán a szél vagy a dagály kivigye a szorosokon keresztül. Ez hihet en hangzott. S t, még Cord maradék kis reménysugarát is kioltotta - Nagyapa bizonyára nem fog olyan drasztikus átalakuláson átmenni, hogy így vagy úgy, de beigazolódjék, miért is vonakodott a fedélzetre lépni. Lord még egyszer alaposan szemügyre vette Nagyapa szarupáncélos fejét - nemigen akaródzott neki teljesen föladni a reményt. A páncéltáblák között ragacsos, függ leges hasadékok nyíltak; két hete még ezekb l sem látszott semmi. Úgy t nt, mintha a hasítékok mentén Nagyapa kezdene szétesni. Ami azt is jelenti, hogy jenek bármilyen nagyra is, a tutajok nem élnek át egy teljes ciklust, hanem a sutangi évnek körülbelül ebben az id szakában kivirágzanak és elpusztulnak. Mindazonáltal attól nem nagyon kellett tartani, hogy Nagyapa az utazás vége el tt aggkori szenilitásba roskad. Cord Nagyapára tekintett. Újra felötlött benne az el gondolat - az öböl valamelyik szörnyetegét esetleg támadásra tudná bírni, s akkor a kormányzó meglátná, hogy azért mégsem olyan pipogya alak! Mert szörnyek aztán voltak szép számmal. Cord letérdelt a fedélzet szélére, és a borszín , mély csatorna tiszta vizét kémlelte. Szinte bármely pillanatban a szörnyek válogatott hada bukkanhatott a szeme elé. Látott öt vagy hat alligátortekn st. Testük jórészt csokoládébarna szín volt, páncélozott hátukat zöld és piros foltok tarkították, s alapjában véve nagy, lapos rákokhoz hasonlítottak. Helyenként olyan vastagok voltak, hogy az ember csak csodálkozhat, min lehetnek képesek megélni - mindamellett gyakorlatilag mindent felfaltak, egészen a sárig, amelyben meghúzódtak. Táplálékukat jókora falatokban és élve szerették bekapni, és ez egyik oka annak, hogy az ember nem szívesen úszkált az öbölben. Esetenként csónakokat is megtámadtak most viszont hanyatt-homlok menekültek a csatorna partja felé, ami azt mutatta, hogy nemigen akartak összeakadni egy nagydarab úszó tutajjal. A csatorna fenekén félméteres üregek árválkodtak gazdátlanul. Cord tudta, hogy normális esetben mindegyik lyukat egy-egy fej szokta kitölteni. A fejek csaknem kizárólag háromszoros állkapocsból álltak, amelyek mint valami csapda, türelmesen tátongtak. Fejük mögött rejt , hosszú, féregszer testüket kinyújtva aztán id nként rácsaptak valami elhaladó zsákmányra. Az áttetsz , zászlóforma csápokkal hadonászó Nagyapa azonban ket is elijesztette. Ezenkívül f leg apró él lények csapatai t ntek fel - majd szigonyorrát a vízbe vágva, hirtelen riasztó skarlát villanás tört el a nádasból a tutaj mögött balra. Cord mozdulatlanul figyelte. Ismerte ezt a teremtményt, bár az elég ritkán bukkant fel az öbölben, és még nem állapították meg helyét a rendszertanban. Gyors és kíméletlen ragadozó volt, elég fürge ahhoz, hogy felugorva, a leveg ben kapja el a mocsári bogarakat. Egyszer Cord horgára akadt egy példány, s addig kínlódott, míg felvetette magát a lehorgonyzott tutajra, vadul dobálva magát mindaddig, amíg Cord agyon tudta l ni. Most nincs horgászfelszerelés. Talán egy zsebkend is megtenné, ha megkockáztatná karja elvesztését... - Micsoda fantasztikus teremtmények! - hallotta Dane hangját közvetlenül maga mögött. - Sárgafej ek - mondta Nirmond. - Igen magas a hasznossági mutatójuk. Bogarakkal táplálkoznak.
Cord föltápászkodott. Nem lehetett elvacakolni az id t. A jobb oldali nádas tömve volt sárgafej ekkel, egész kolóniát alkottak. Némileg békaszer ek voltak, ember nagyságúak vagy; még nagyobbak. Az öböl általa ismert összes teremtménye közül Cord ket kedvelte a legkevésbé. Vékony lábaikkal a csatornát szegélyez hatméteres nádakba akaszkodtak, löttyedt, zsákforma testük ernyedten csüngött. Nagy ritkán mozdultak csak meg, de úgy t nt, hogy hatalmas, kidülledt szemük a körülöttük zajló élet minden apró mozzanatát magába fogadja. Id nként egy bolyhos mocsári bogár elég közel jött, s ilyenkor valamelyik sárgafej szélesre tárta roppant, fogaktól villogó függ leges szájnyílását, arca harangszer en óriásira tágult, és a bogár máris az enyészeté lett. Lehet, hogy hasznosak, de Cord utálta ket. - Tíz év múlva már bizonyára pontos ismereteink lesznek a part menti élet ciklusáról - szólt újra Nirmond. - Amikor felállítottuk az állomást a Yoger-öbölnél, még nem voltak itt sárgafej ek. A következ évben jelentek meg. Még ugyan felfedeztük rajtuk az óceáni lárvaélet nyomait, de átalakulásuk már majdnem teljes volt. Körülbelül harminc centiméter hosszúak... Dane megjegyezte, hogy életük körforgása másutt már tökéletesen kialakult. A kormányzó távcsövön szemlélte a sárgafej ek kolóniáját, majd miután befejezte tanulmányozásukat, mosolyogva Lordhoz fordult. - Mennyire vagyunk a telepekt l? - Úgy húszpercnyire. - A megfejtés kulcsát feltehet en a Zlanti Medence rejti - töprengett tovább Nirmond. - Tavaszonként minden bizonnyal pezseg az élett l. - Így is van - bólintott Dane, aki négy földi évvel ezel tt már látta a sutangi tavaszt. - Szerintem már magáért a medencéért érdemes volt idejönnünk. A kérdés viszont változatlanul az, hogy az ilyesforma teremtmények - itt a sárgafej ekre mutatott - miképpen jutnak el oda? Az óceáni áramlatokról elmélkedve, átsétáltak a tutaj másik oldalára. Kis híján Cord is velük tartott. De nem messze mögöttük, a tutajtál balra valami nagyot csobbant. Nem moccant; és a vizet kémlelte. Egy pillanattal kés bb meglátta a nagy sárgafej t. Lecsusszant a nádról, amelybe csimpaszkodott, s ez okozta a csobbanást. Csaknem egészen a víz alá merült, és óriási vizeny s szemét kimeresztve, a tutaj után eredt. Lordnak úgy t nt, mintha egyenesen rá nézne. Ekkor döbbent rá, miért nem szereti a sárgafej eket. Ebben a zöldes tekintetben az értelemhez valami egészen hasonlót fedezett fel, valami idegenszer gondolkodásmódot. Teljesen rendellenesnek látszott, hogy egy ilyen teremtmény értelemmel bírjon. Mi hasznát veheti vajon? Végigfutott a hátán a hideg. A sárgafej teljesen a víz alá bukott - nyilvánvalóan el akarta érni a tutajt. Rettenetes izgalom fogta el. Azel tt soha nem látott még olyan sárgafej t, amely a vízbe ereszkedett volna a nádasból. Lehet, hogy az a szolgálatkész szörnyeteg, amelyért annyira sóvárgott, a várakozástól eltér módon jelentkezik? Egy perccel kés bb újra meglátta, amint ügyetlenül úszott a mélyben. Úgy t nt, non akar egyb l a fedélzetre kapaszkodni. Lord még látta, hogy Nagyapa kígyózó csápjai közé furakszik, s meghökkent en furcsa emberi mozdulatokkal tekerg zik köztük - aztán elt nt a tutaj alatt. Lord fölállt, és megpróbálta kiokoskodni, mi is történt. Úgy látszott, mintha a sárgafej tudott volna a csápokról - minden egyes mozdulata céltudatosságra vallott. A fiúban felötlött, hogy mesélhetne róla a többieknek, de visszatartotta annak a diadalittas percnek a lehet sége, amikor a csatakos szörnyeteg esetleg hirtelen felbukkan, s mindenkit megel zve lepuffantja. Mindenesetre ideje a tutajt a telepek felé irányítani. Ha addig semmi nem történne... Feszülten figyelt. Már öt perc eltelt, és semmi nyoma a sárgafej nek. Egyre csak töprengett, kissé nyugtalan is volt; aztán beállította a h fegyvert, és rászorította Nagyapára. Kis id múlva megismételte a veletet. A homlokát elöntötte a verejték, és egyszerre tökéletesen megfeledkezett a sárgafej l. - Nirmond! - kiáltotta élesen.
Három társa a fedélzet közepe táján, a nagy páncélozott kúp mellett álldogált, s a telepek felé tekintett. A kiáltásra felkapták a fejüket. - Mi van? Lordnak egy pillanatra elszorult a torka. Hirtelen újra elfogta a rettegés. Valami nagy baj történhetett! - Nem akar elfordulni a tutaj ! - Hát akkor ne vacakolj vele, égesd meg jó alaposan! - tanácsolta Nirmond. Lord a férfira nézett. Nirmond, mintha csak védeni akarná ket, néhány lépéssel Dane és Grayan el tt állt, és láthatóan izgatottság kezdett er t venni rajta. Lord egymás után három helyen szorította a fegyvert a fedélzetre, de mintha Nagyapa váratlanul érzéketlenné vált volna a h re. És k továbbra is egyenletesen haladnak az öböl középpontja felé... Lord végül mély lélegzetet vett, leger sebb fokozatra álította a h fegyvert, és Nagyapa testéhez préselte. Egy jó tenyérnyi folt azonnal felhólyagosodott, megbarnult, majd elfeketedett... Nagyapa megtorpant. Halálos mozdulatlanságba dermedt. - Ez az! Csak így to... - Nirmond nem tudta befejezni az utasítást. Iszonyatos rázkódás. Cord a víz felé tántorgott. Aztán a tutaj széle körös-körül felemelkedett, majd ágyúdörejhez hasonló robajjal visszacsapódott a vízre. Cord elvágódott, és hason fekve a fedélzetre lapult. Alatta felduzzadt Nagyapa teste. Még két hatalmas lecsapódás, végigfutó remegés. Aztán nyugalom. Körülnézett, hogy hol lehetnek a többiek. Jó három méterre feküdt a központi kúptól. A kúp rejtélyes friss hajtásai közül vagy húsz-harminc vékony zöld ujjként görcsösen felé nyúlt. Túl messze voltak azonban t le - a legközelebbi is több mint húsz centire. De a többieket mind elkapta Nagyapa. A kúp tövében hevertek összegabalyodva, mozdulatlanul - zöld növénykötelek feszes hálója fonta be ket. A fiú óvatosan felhúzta a lábát, el volt készülve rá, hogy megmoccanására újabb földrengés lesz a válasz. De nem történt semmi. Nagyapa id közben továbbindult a korábbi irányban. A h fegyver elt nt. Vigyázva el vette vanádiai fegyverét. - Téged nem kapott el, Cord ? - A kormányzó volt. - Nem - válaszolt halkan. Most ébredt csak rá, hogy halottnak hitte ket. Kegyetlenül rosszul érezte magát. - Mit csinálsz? Cord ádáz dühvel fürkészte Nagyapa óriási, páncélozott fejét. A kúp belseje üreges volt - az állomás laboratóriumában arra a következtetésre jutottak, miszerint f feladata az, hogy leveg t gy jtsön magába, és ezáltal a felszínen maradjon a tutaj. De ugyanebben a központi egységben helyezkedik el az a szerv is, amely Nagyapa életm ködéseit minden vonatkozásban szabályozza. Csendesen megszólalt: - Van egy puskám és tizenkét nagy erej robbanótöltetem. Kett éppen elég ahhoz, hogy darabokra menjen ez a kúp. - Nem lesz jó, Cord ! - hangzott a fájdalomtól elgyötört hang. - Ha ez a micsoda elsüllyed, mi is odaveszünk. Van a puskához altatólövedéked? A fiú kénytelenségb l a kormányzó hátához beszélt. - Van.
- Akkor hát miel tt bármit is tennél, altasd el Nirmondot meg a lányt. Lehet leg pontosan a gerincükbe l j, de semmiképpen se gyere közelebb. Cord valahogy képtelen volt ellentmondani ennek a hangnak. Óvatosan felállt. Két tompa pukkanás hallatszott. - Ez eddig megvan. - A hangja rekedt volt az izgalomtól. - Most mit kell tennem? Dane nem válaszolt azonnal. - Igazán sajnálom, de nem tudom. Néhány megfigyelésemmel segíthetek csupán. - Megint elhallgatott egy pillanatra. - Ez a monstrum nem akart megölni minket, pedig nagyon könnyen megtehette volna. Irtózatos ereje van. Láttam, hogy roppantotta ketté Nirmond lábát. Amint azonban feladtuk a harcot, már csak fogva tartott minket. k addigra már elvesztették az eszméletüket. Egyedül kell végigcsinálnod. Gondolom, téged is ezek a csápok vagy micsodák közé akart vetni, nem? - Igen, azt hiszem - mondta Cord bizonytalanul. Persze hogy azt akarta. És bármelyik pillanatban újra megpróbálhatja. - Az indáiból valamiféle bénító hatású anyagot szivárogtat belénk. Tudod, amolyan kis tüskékkel, hogy mozdulatlanná dermedjünk. - Egy percre elhalt a hangja, majd tisztán, árthatóan folytatta: - Meg kell mondjam, Cord, úgy látszik, hogy élelemnek raktároz el bennünket. Érted, mit jelent ez? - Igen, értem. - Most jött el a szemképz dés ideje. Természetes folyamat az ilyesmi. Valószín leg nem magának a tutajnak kellünk, hanem a szemek beéréséhez van szükség él táplálék-alapanyagra. Az ember nem számíthatott erre, igaz? Itt vagy? - Igen. - Ameddig csak tudok, ébren akarok maradni. Még egy fontos dolgot kell megbeszéljünk: ez a tutaj valamilyen meghatározott irányba halad, valami neki kedvez hely felé. Elképzelhet , hogy ez valahol partközelben lesz. Akkor adhatsz neki, ha gondolod egyébként mindent úgy csinálsz, ahogy jónak látod. De azért légy észnél, és várd ki a legjobb alkalmat. Semmi h sködés, világos? - Vigyázni fogok. - Észrevette, hogy szinte bátorítóan beszél, mintha nem is a bolygó kormányzójához, hanem valamelyik pajtásához szólna. - A lány azonnal elvesztette az eszméletét, de Nirmond borzasztó állapotban van. Csak legalább a karom ne fájna annyira... Talán ha öt-hat órán belül segítséget kapunk, még megúszhatjuk. Ha bármi lényeges történne, szólj. - Rendben van - biztosította Cord szelíden. Aztán fegyverét Dane felé irányította, a lapockák között gondosan kikeresett egy alkalmas pontot, s újabb halk pukkanás hallatszott. A megfeszült test lassan elernyedt. Ennyi az egész. Cord úgy vélte, nincs értelme, hogy a kormányzó ébren maradjon - útjuk ugyanis semmiféle part felé sem vezetett. A nádasokat és a csatornákat már elhagyták, és Nagyapa a legcsekélyebb mértékben sem módosított az útvonalán. Az öböl nyílt vize felé igyekezett, miközben már útitársak is csatlakoztak hozzá. Ahogy Cord szétnézett, Nagyapa három kilométeres körzetében hét hatalmas tutajt számolt össze, s a három legközelebb lév n friss, zöld hajtásokat is észrevett. Mindegyikük nyílegyenesen haladt el re - úgy t nt, közös cél, a Yoger-szorosok háborgó központja vonzotta ket. És most már alig öt kilométernyi út állt el ttük! A szorosokon túl pedig kavargó ködgomolyag rejti a jéghideg Mély Zlantit, a nyílt tengert. Könnyen lehet,
hogy valóban a szemképz dés ideje jött el, de sajnos nem úgy néz ki, mintha a tutajok az öbölben akarnák szétszórni magvaikat. Emberi mértékkel mérve Cord egész jó úszó volt, és Dane tanácsa ellenére puskát meg kést is tartott magánál. Éppenséggel megpróbálhatná felvenni a küzdelmet az öböl ragadozóival. De még a legjobb esetben sem lenne túl nagy esélye. Meg alfán biztosan van más lehet ség is. Mindenesetre észnél kell lennie. Senki sem fog id ben a segítségükre sietni - el fordulhat ugyan, hogy valaki véletlenül erre jár, de hát ez eléggé valószín tlen. Ha mégis a keresésükre indulnának, akkor is csak az Öböl-telepek környékén nézel dnének. Ott mindig egy sereg tutaj szokott horgonyozni, s joggal feltételezheti bárki, hogy azok közül vittek el egyet. Máskor is történnek váratlan dolgok, esetenként még emberek is elt nnek, de mikorra kiderül, mi is történt voltaképpen, a segítség már rég elkésett. Feltehet en most sem lesz másként. Az elkövetkez néhány órában bizonyára senki sem fogja észrevenni, hogy a mocsarak elnéptelenedtek, a tutajok vándorútra keltek a szorosokon keresztül. A szorosoktól északra volt ugyan egy kis part menti meteorológiai állomás, ahonnan hébe-hóba felszállt egy helikopter, Cord mégis komoran volt kénytelen tudomásul venni, mennyire valószín tlen, hogy az pont itt és most bukkanjon föl. Józan ésszel alacsonyan szálló sugárhajtású szállító repül gépben sem reménykedhetett Senki sem fogja megtalálni ket. Cord most döbbent rá igazán, milyen igaza volt a kormányzónak - egyes-egyedül saját magára számíthatott. Még soha életében nem érezte magát ilyen magányosnak. Csupán azért, mert el bb-utóbb úgyis meg kell vele próbálkoznia, egy olyan dologra vállalkozott, amelynek a sikertelenségér l meg volt gy dve. Kinyitotta a fegyver tölténytárát, és kivett bel le ötven bénító hatású lövedéket, amelyeket aztán siet sen el is tett, mert egyel re nem akart azon töprengeni, mire fogja végül használni ket. Még mintegy háromszáz töltény maradt a tárban, és a k vetkez néhány perc alatt Cord szép sorjában vagy százat belel tt Nagyapa fejébe. Várt egy kicsit. Még egy elefánt is elbágyadna, ha ennek az adagnak akár csak a felét kapná. Nagyapa viszont továbbra is a legnagyobb nyugalommal lapátolta a vizet. Testének néhány tenyérnyi foltja ha elzsibbadt talán - sejtjei nyilván nem voltak berendezkedve egy ilyen jelleg altatószer hatásának az átadására. Akárhogy is törte a fejét, semmi nem jutott az eszébe, amit a szorosok elérése el tt még tehetne. Haladási sebességükb l arra következtetett, hogy nem egész egy óra múlva már ott lesznek - és miután áthaladtak a szorosokon, megpróbálkozik majd az úszással. Az adott körülmények között bizonyára Dane sem ellenezné a dolgot. Hiszen ha ez a tutaj kiviszi ket a Mély Zlanti ködbe burkolódzó határtalan vizeire, a túlélésre gyakorlatilag a legparányibb remény sem marad. Nagyapa id közben határozottan felgyorsult. Nem ez volt az egyetlen dolog azonban, ami egy kissé rémületbe ejtette a fiút. A tutaj alig észrevehet apró változásokon ment keresztül. A pörsenésszer vörös rügyek, amelyek a kúp fels részét tarkították, fokozatosan kinyíltak. Legtöbbjük közepéb l vékony, nedves, féregforma bíbornyúlvány türemkedett el . Vakon tapogatózva, lassú tekerg zéssel két-három centiméterenként préselték egyre kijjebb és kijjebb magukat. A szarupajzsok közti sötét, függ leges hasítékok percr l percre mélyebbek és szélesebbek lettek, és valami feketés, s folyadék csepegett lassan majd mindegyikükb l. Gord tisztában volt vele, hogy más körülmények között leny gözné ez az átalakulási folyamat. Most viszont gyanakvással figyelte a változásokat, nem tudta, mit jelentenek. Aztán egyszerre valami borzalmas dolog történt. Grayan hangosan és iszonytatóan jajgatni kezdett, teste egészen kifacsarodott. Szenvedése nem tartott sokáig, mert egy újabb zsibbasztó lövedékkel Cord lecsendesítette. Az indák azonban rögtön szorosabbra fonódtak körülötte, rugalmatlanul, húsba vágóan, mintha valami hatalmas ragadozó madár zöldes karmai lennének. Ha Dane nem figyelmeztette volna... Cord lassan leengedte a fegyvert, falfehér arca verejtékben úszott. Az indák vasmarkú szorítása-enyhült, s úgy t nt, Grayan nem szenvedett újabb sérüléseket. Minden bizonnyal a lány lenne az els , aki azt mondaná, hogy Cord gyilkos dühét akár az emberi szellem gép elleni haragjának is lehetne tekinteni. Mindazonáltal a fiú még néhány pillanatig b szen tajtékzott magában. Ha jónak látná, a tutajt egy perc leforgása alatt még mindig darabokra tépett és elemeire hullt süllyed vegetációvá változtathatná.
Ehelyett azonban értelmesebb cselekvést választott. Hogy ne fordulhasson el még egy ilyen szörny ség, Dane és Nirmond nyugalmát is újabb lövéssel biztosította. Tudta, hogy két ilyen lövedék bármely emberi lényt legalább négy órára érzéketlenné tesz. Öt lövés pedig... Megpróbálta elterelni a gondolatait ebb l az irányból, de azok nem engedelmeskedtek az akaratának. Szívósan tartották magukat, s Cord végül nem bírta már megakadályozni a feltörésüket. Igen, történjék velük bármi, öt ilyen lövedék teljes eszméletlenséget bocsátana mindhármójukra, és tehetetlenségükben elpusztulnának valamit l. Csak ellenanyaggal lehetne megmenteni ket. Elborzadt a gondolattól. Nem, semmiképpen sem tudná megtenni. Ez egyenl lenne a meggyilkolásukkal. De aztán mégis azon kapta magát, hogy a fegyver makacsul emelkedik a kezében, s az öthöz szükséges további három lövést készül leadni társaira. Az utóbbi négy év során Lordnak most el ször támadt sírhatnékja ugyanakkor viszont úgy érezte, apránként már kezdi érteni, mit is jelent az, hogy "légy észnél"; és más dolgok is megvilágosodtak lassanként el tte. Alig harminc perc múlva meglátott egy hatalmas tutajt, amely vagy kétszáz méterrel el ttük szelte a szoros fehéren habzó hullámait. Legalább akkora volt, mint Nagyapa, de rettenetesen küzdött az áradattal. Ahogy összetalálkozott az örvényl áramlásokkal, hirtelen irányt változtatott, orra a víz alá bukott, teste megperdült. Aztán egy darabig egyenesen haladt el re, de az ár újra elsodorta. Végül megint a helyes irányba kormányozta magát. Cord úgy vette észre, hogy a tutaj mozgása eltér a növény vaksi tapogatózásától. Tudatosan harcolt választott útiránya megtartásáért, kit zött célja eléréséért. Gyakorlatilag elsüllyeszthetetlennek látszott, miként a többi tutaj is. Cord megmarkolta a kését, lehasalt, és szorosan a fedélzethez simult. A hullámok már közvetlenül el ttük tomboltak. A tutaj összevissza dobálta a hátán, s mindegyre belevágta a kését a fedélzetbe, rácsimpaszkodott, és szívósan kitartott. A hideg víz harsogva csapott át fölötte. Nagyapa megremegett, mint egy dohogó g zgép. A fiúba ekkor szörny gondolat hasított: a hullámokkal való csatája közben a tutaj esetleg eleresztheti öntudatlan foglyait. De igaztalanul alábecsülte Nagyapát. is szívósan kitartott. Aztán hirtelen vége lett. Sebesen vitte ket a tengerár. A közelükben még három másik tutaj is úszott, a hullámok összesodorták ket. Nem vonzódtak azonban egymás társaságához; miközben Cord bizonytalanul fölállt, és elkezdte levetni a ruháit, már jól láthatóan újra távolodtak egymástól. Egyikük fedélzete félig a víz alá merült, bizonyára túl sokat veszített a felszínen tartó leveg l. Mint valami kis hajó, lassacskán süllyedt lefelé. Most már csak három kilométert kellene úsznia, hogy északi irányban elérje a partot. Onnan aztán alig félórás gyaloglással eljuthat a szorosok Központi Állomásához. Bár az áramlás irányát nem ismerte, a távolság legy zhet nek t nt, s talán még kését és puskáját is magával tudja vinni. Képtelen lett volna megválni t lük. Az öböl szörnyei a meleg sárban érezték jól magukat, és nemigen kalandoztak a szorosokon túlra. Persze a Mély Zlantinak is megvoltak a maga ragadozói, de a part közelében csak ritkán lehetett ket látni. Apránként kezdett felébredni benne a remény. Cord szoros csomóba kötötte a ruháit, legalulra tette a cip jét, s rá a többit. Feje fölött egyszer csak vékony, sivító, furcsán nyivákoló hangokat hallott. Felnézett. Négy, tengerre merészked óriási mocsári bogár körözött fölötte, mindegyikük hátán egy-egy, láthatatlan utas. Valószín leg ártalmatlan dögbogarak, de azért háromméteres szárnyszélességük tekintélyt parancsoló. Lordnak összerándult a gyomra, ahogy eszébe jutott róluk az a fogát dühödten vicsorító bogárutas, amit az állomás mellett terített le. Egyikük lustán siklani kezdett feléje, majd újra a magasba emelkedett, végül megint leereszkedett, és a kúp fölött lebegve megállapodott. Az oktalan állatot irányító bog rutast egyáltalán nem a fiú érdekelte. Nagyapa vonzotta t! Cord lélegzet-visszafojtva figyelt. A kúp teteje mostanra már a bíborszín , féregforma nyúlványok lassan kígyózó eleven nyüzsgésévé vált. A bogárutas szemében feltehet en csábítóan ehet tápláléknak t ntek. A bogár könnyed lebegéssel leereszkedett a kúpra. A zöld indák villámsebes csapdaként összezárultak a szimbiózis körül. A törékeny szárnyak szétmorzsolódtak, és szinte beleprésel dtek a hosszú, lágy testbe.
Alig egy pillanattal kés bb Nagyapa újabb zsákmányt szerzett. Áldozata ezúttal a tenger adománya volt. A másodperc törtrésze alatt játszódott le az egész. Egy apró, gumiszer , fókára emlékeztet teremtmény kétségbeesett gyorsasággal a tutaj szélére vetette magát; mintha menekült volna valami el l. Sorsát azonban így sem kerülhette el - az indák azonnal a kúphoz rántották, és a bogár mellett keményen leszorították. Lordnak a rémülett l a lélegzete is elállt, de nem a hihetetlen könnyedség zsákmányszerzés láttán. Rádöbbent helyzete tökéletes kilátástalanságára. Semmi esélye sincs többé arra, hogy úszva elérje a partot. Vagy negyven méterre t lük felbukkant a gumiszer él lényt üldöz ragadozó. Villanásnyi id re jelent meg csupán, amint éppen visszafordult a tutajtól, de Lordnak ennyi tökéletesen elég volt. Elefántcsontszín teste és tátongó állkapcsa olyannyira emlékeztetett a földi cápa jellegzetességeire, hogy Lordnak a természetét illet en sem lehettek kétségei. A Mély Zlanti fehér gyilkosainak volt azonban egy olyan szokásuk, amely révén lényegesen eltértek földi másuktól - ahol csak megjelentek, mindig ezren és ezren vonultak együtt. Cord összeroskadt a hihetetlen balszerencse súlya alatt. Csomóba kötött holmiját szorongatva a partot kémlelte. Figyelmét viszont most már egyre csak a hullámok árulkodó fodrozódásai kötötték le. A felszínen meg-megvillantak a hosszúkás, elefántcsontszín testek, majd ismét elt ntek a mélyben. Körülöttük kétségbeesett halrajok vágódtak ki a vízb l, egy darabig csillámló permetfelh ként lebegtek, aztán visszazuhantak a habokba. Ha megkockáztatná az úszást, az el tte álló útnak még egy töredékét se tudná megtenni - ezek a fenevadak ízekre szednék. Nem telt bele azonban egy perc, és rádöbbent, hogy sorsa mindenképpen megpecsétel dött. Nagyapa elkezdett enni. A kúp oldalán végigfutó mély hasítékok mindegyike egy-egy száj volt. Ez idáig még csak egyikük lépett ködésbe, de a tutaj egyel re azt sem tudta elég nagyra nyitni. Az els falatot viszont már valahogy csak magába tuszkolta; az indák kitépték az utast a bogár nyakának bolyhos sz rzetéb l. Bármilyen kicsi is volt, Nagyapának mégis jó néhány percébe tellett, hogy eltüntesse. De azért ez mégiscsak a kezdet jele. Cord idegei lassanként kezdték felmondani a szolgálatot. Ruhacsomóját gy rögetve fásultan gubbasztott, és, nemigen vett róla tudomást, hogy a tutajon id nként átcsap a jéghideg víz, s immár szakadatlanul reszket. Ennek ellenére Nagyapa minden rezdülését figyelemmel kísérte. Következtetései szerint még legalább háromnégy órába telik, míg valamelyik sötét szájnyílás elég rugalmas és energikus lesz, és valamelyik embertársa bekebelezésére is képessé válik. Hogy ez megtörténik-e vagy sem, a jelen körülmények között társai szempontjából gyakorlatilag mindegy, sajnos. Ett l függetlenül Cord elhatározta, hogy abban a pillanatban, amikor Nagyapa megkísérli elpusztítani valamelyiküket, szitává lövi a tutajt. Akárhogy is nézzük, az elefántcsontszín ragadozók kevésbé visszataszítóan falják fel áldozataikat. Ha mást nem is, a halál nemét még mindig saját akarata szerint választhatja meg. Egyetlen aprócska reménysugár maradt: a meteorológiai állomás helikoptere még talán megpillanthatja ket... Id közben kimerülten, de lázasan töprengett, vajon mi okozhatta a tutajok rejtélyes átalakulását. Arra már rájött, hogy hova visz az útjuk. A szorosokban szétszórt láncot alkotó tutajok a planktontól hemzseg Zlanti Medence felé haladtak, amely még több mint ezer kilométerre volt t lük északi irányban. Azt még csak el lehet képzelni, hogy magvainak a legel nyösebb környezetben való szétszóródása érdekében még egy ilyen mozgó tavirózsa-tutaj is hosszú vándorútra kel. Arra azonban már semmiféle magyarázatot nem lehet találni, mit l vált ilyen hirtelen mohó és er szakos ragadozóvá. Legközelebb a fókához hasonló kis gumiszer lény került sorra. Az indák kettéroppantották a gerincét, azután felvonszolták az egyik szájhoz, amely el ször a válláig nyelte el, majd komótosan a többi részét is magába készült gy rni. Egyel re viszont még egy kicsit nagy volt ez a falat neki. Közben újabb nyivákoló hangok hallatszottak felülr l, és pár percen belül két másik tengeri bogár is csapdába esett, szinte egyazon pillanatban. Nagyapa szépen elrakosgatta ket az éléskamrájába. Azután kiköpte a döglött fókaforma lényt, és magába tömött még egy bogárutast. A másik utas váratlanul elrugaszkodott hordozójáról, és fogát vadul belevájta az egyik indába, mire az ismét megragadta, és gyilkos er vel a fedélzethez vágta.
Cord esztelen haragra gyulladt Nagyapa ellen. Egy bogár megölése nem több, mint ha az ember letör egy faágat, hiszen az is csaknem teljesen tudattalan. De az utas iránt rokonszenvet érzett, mert megnyilvánulásaiban értelmes cselekvéseket vélt felfedezni. Ebben a vonatkozásban az utas feltétlenül közelebb állt az emberhez, mint a monstrumhoz, ami gépiesen, bár nem kevés sikerrel t is meg az embereket is csapdába ejtette. Aztán Cord gondolatai megint elkalandoztak, s azon kapta magát, hogy ezeken a különös szimbiózisokon töri a fejét, amelyekben két olyan eltér teremtmény, mint például a bogár és utasa, idegrendszerei révén olyannyira összekapcsolódik, hogy úgyszólván egy szervezetként m ködik. Az arcára hirtelen döbbent felismerés ült ki. Megvan! Megtalálta a megoldást! Sietve talpra állt, az izgalomtól egész testében remegett. Fejében már tökéletesen kész volt a terv. Gyors mozdulatára vagy tucat hosszú inda azonnal kifeszült, nyújtózkodni kezdett feléje, vadul kereste $t. Nem érték ugyan el, de dühödt reagálásuk láttán Cord k vé dermedt, moccanni se mert. A fedélzet reszketett a talpa alatt, mintha a fiú elérhetetlenségén dühöngene. De nem tudott akkorát taszítani rajta, mint a széleken, s képtelen volt az indák szorításéba hajítani. Azért csak jó lesz vigyázni! Cord óvatosan lopakodott a kúp k l, míg elérte a tutaj elüls részén kiválasztott helyet. Aztán várt. Hosszú-hosszú percekig moccanás nélkül állt. A szíve már nem vert olyan szaporán, a tutaj felszínének rendellenes, haragos rázkódása lassanként csillapult, s végül az utolsó indák is feladták a vak tapogatózást. Mikor majd újra elindul, nem lenne éppen haszontalan dolog, ha Nagyapát néhány másodpercig kételyek gyötörnék a hollétét illet en. Hátrafordult, hogy megnézze, mennyire távolodtak el a szorosok Központi Állomásától. Nem tudta pontosan meghatározni, de úgy egy órája elhaladhattak már mellette - s ez még a legpesszimistább számítások szerint sem túl sok, feltéve, ha minden rendben megy. Azon már aztán nem törte a fejét, hogy ez a "minden" mit is foglalhat magában, hiszen még egy sereg el re nem látható dolog jöhet közbe. Ha túlságosan belebonyolódna a fantáziálásba, tervét esetleg képtelen lenne megvalósítani. Roppant el vigyázatosan cselekedni kezdett. Bal kezébe tette át a kést, fegyverét egyel re még nem vette el . Jobbjával lassan a feje fölé emelte a szorosan összekötözött ruhacsomót, s egy ideig kereste rajta a legmegfelel bb fogást. Aztán hosszú, egyenletes ív lendítéssel áthajította a kúpon, csaknem a tutaj túlsó szélére. A batyu nagyot puffanva csapódott az átázott fedélzetre. A tutaj széle villámgyorsan felgörbült, hogy a különös zsákmányt a nyújtózkodó indák közé vesse. Ugyanebben a pillanatban Cord veszett iramban rohanni kezdett el re. Már-már úgy t nt, sikerült tökéletesen megzavarnia Nagyapát, de ekkor a fedélzet felpúposodott, s elvágódott. A vízt l már csak alig több mint két méter választotta el. Amikor a tutaj pereme visszaereszkedett, kétségbeesetten el revetette magát. Egy másodperccel kés bb már a tutaj orra el tt hasította a jéghideg, áttetsz vizet, lebukott, majd újra feljebb emelkedett. A tutaj már a feje fölött úszott. Táplálékszerz gyökerei erdejében apró tengeri él lények hada nyüzsgött. A fiú kitért egy széles, üvegszer , zöldesen imbolygó csáp el l, de egy másik enyhén oldalba taszította, és kissé megperzselte a b rét. Cord vaksin továbbevickélt a tutaj alját borító nyálkás, fekete hajgyökerek kusza szövevényének hálójában. Egyszer csak zöldes derengésre lett figyelmes. Feltornázta magát a víz színére, és a kúp belsejében találta magát. Félhomály, forró, áporodott leveg . Hullámok csapdostak körülötte, ismét el akarták ragadni. Nincs semmi, amiben megkapaszkodhatna! Aztán felnézett, és jobb kéz fel l, a kúp bels görbületébe olvadva, mintha csak a tutajnak örök id kt l fogva szerves tartozéka lenne, a békaforma, ember nagyságú sárgafej lapult. A tutajutas... Cord felnyúlt, és megragadta a Nagyapával szimbiózisban él teremtmény petyhüdt hátsó lábát, derékig kihúzódzkodott a vízb l, s gyors egymásutánban kétszer belevágta tórét a tutaj irányítójának testébe. A sárgafej álmosan nyitogatta vizeny , zöld szemét. A bogárutasok általában nem tudtak azonnal leválni gazdáikról. Cord ügy vélte, hogy ennek a békaszer teremtménynek is némi id be telik, míg védekezni tud. Valóban, csak a fejét fordította el, de szájával belekapott Cord bal karjába a váll alatt. Szabadon maradt jobbjával a fiú belevágta kését ellenfele kidülledt szemébe, mire a sárgafej hátrah költ, kitépve Cord markából a tört.
A fiú lejjebb csúszott, mindkét karjával átfogta a nyálkás lábat, és teljes súlyával rácsimpaszkodott. Az utas néhány pillanatig csüngött még, majd ezernyi idegvégz dése cuppogó, reccsen hangok kíséretében levált a tutajról, végül a sárgafej Lorddal együtt belezuhant a vízbe. Ismét feketés hínárgyökerek erdeje, és Cord újabb két elektromos ütést érzett a hátán meg a lábán. Fuldokolva továbbkínlódta magát. Alatta felt nt egy pillanatra a fura, emberi mozdulatokkal tekerg -kígyózó test, majd a fiút hirtelen roppant víztömeg sodorta el, taszította feljebb, ahogy a tekerg testet valami óriási elefántcsontszín villanás elragadta. Lord a tutaj mögött négy méterrel bukott fel a vízb l. A távolság biztosan nagyobb lett volna, ha Nagyapa közben nem lassul le. Kétszeri próbálkozás után fölverg dött a fedélzetre, kimerülten lerogyott, s egy jó darabig csak zihált meg görcsösen köhögött. Nagyapa most semmi jelét nem mutatta annak, hogy visszautasítaná a társaságát. Mintha korábbi önmagát próbálná felidézni, néhány inda komolyabb meggy dés nélkül még rándult egyet-kett t, amikor Cord odabotorkált a többiekhez, hogy megnézze, életben vannak-e. De végül mégsem lépett hozzájuk. Sürget tennivalói voltak, és sokkal biztosabb volt abban, hogy életben vannak, semhogy maga kísérelje meg az eszméletre térítésüket. Kivette Grayan oldaltáskájából a fegyvert. Nagyapa ekkor már mozdulatlanul lebegett a vízen. Lord még nem tért teljesen magához, máskülönben biztosan nyugtalankodott volna, vajon az irányitójától ilyen er szakosan elszakított Nagyapa képes-e még egyáltalán az önálló mozgásra. A tépel dés helyett kiokoskodta, merre lehet nagyjából a szorosok Központi Állomása, kiválasztott egy alkalmas pontot a fedélzeten, s a h fegyvert finoman Nagyapához szorította. El ször nem történt semmi. Lord türelmesen babrált a fegyveren, majd egy fokozattal magasabbra kapcsolta. Nagyapa gyengén megborzongott. Lord felállt. Kezdetben lassan és tétovázva, aztán célja irányában már kitartóan - bár ismét tudattalanul - haladva, Nagyapa elkezdett lapátolni a szorosok Központi Állomása felé.
ETÉDI PÉTER FORDÍTÁSA
ROBERT SlLVERBERG : NAPTÁNC
Ma körülbelül 50 000 Zabálót likvidáltál az A szektorban, és most nehezen jön álom a szemedre. Hajnalban indultatok Herndonnal, a helikopter mögött aranyzölden kelt fel a nap, és a Villás-folyó mentén ezer hektáron idegbogyót szórtatok szét. Aztán a folyót elhagyva, berepültetek a prérire - innen már kiirtottátok a Zabálókat , és a vastag, puha f sz nyegen ebédeltetek (a tervek szerint itt emelkedik majd az els település); Herndon leszedett egypár levesvirágot, amit l félóráig mindketten kellemes révületbe estetek. Aztán megindultatok a kopter felé, hogy délután tovább szórjátok a dilibogyót, és Herndon váratlanul ezt mondta: - Tom, mit szólnál hozzá, ha kiderülne, hogy a Zabálók nemcsak kártékony állatok? Hanem emberek, mondjuk, nyelv k van, szokásaik, történelm k meg minden? Arra gondoltál, hogy mi is történt a saját népeddel. - Lehetetlen ! - mondtad.
- Csak tegyük fel. Tegyük fel, hogy a Zabálók... , - Nem azok, hagyd abba! Herndon mindig szeret feltenni ilyen kegyetlen kérdéseket, Kifejezetten utazik az ember gyöngéjére, határozottan élvezi. Most aztán egész éjszaka nem hagy nyugodni ez az odavetett megjegyzés. Tegyük fel, hogy a Zabálók... Tegyük fel, a Zabálók... Tegyük fel. , . Tegyük fel... Kicsit elszenderedsz, álmodni kezdesz, és álmodban vérfolyókon úszol át. Ostobaság. Lázas rémálom. Tudod, milyen fontos, hogy kiirtsátok a Zabálókat, miel tt ideérnek a telepesek. Állatok ezek, még csak nem is veszélytelen állatok: megbontják a természet egyensúlyát, lezabálják az oxigénfelszabadító növényeket, tehát pusztulniuk kell. Egypárat zoológiai vizsgálatok céljára életben hagytak. A többit ki kell irtani. A nem kívánatos él lények rituális kipusztítása: régi, régi história ez. De ne bonyolítsuk a helyzetet erkölcsi kétségekkel, mondod magadnak. Ne álmodjunk véres folyókról. A Zabálóknak különben sincs vére vagy bármi más, ami megfesthetné a folyókat. Van ugyan valami nedvük, ami a szöveten is áthatol, és viszi a táplálékot az érintkezd felületek között. A végtermék ugyanígy, ozmózis útján távozik. Élettanilag, szerkezeti szempontból hasonlóak a te keringési rendszeredhez, azzal a különbséggel, hogy nincs véredényrendszerük és egy ehhez csatlakozó f pumpájuk. Az éltet anyag átszivárog a testükön, mint az am bákon, a spongyákon vagy más, a törzsfejl dés alacsonyabb fokán megrekedt él lényeken. Viszont jóval magasabb rend az idegrendszerük, az emészt szerveik, a szervek és végtagok elhelyezkedése és-így tovább, Különös, gondolod erre. Az idegenek legfontosabb ismertet jegye az, hogy idegenek, de ezt se el ször mondod magadnak. Biológiájuk szépsége abban rejlik, hogy te és a társaid olyan gusztusosan irthatjátok ki ket. Csak felszálltok a mez fölé, és ledobjátok a difibogyókat. A Zabálók megtalálják és befalják. A méreg egy órán belül eljut testük minden részébe. Az élet fokozatosan megsz nik: a sejtfolyamatok leállnak, és mivel nem kap táplálékot, a Zabáló a szó szoros értelmében molekuláira hull; az éltet nedvb l sav lesz; fellép a teljes sejtbomlás; a hús, s t a porcos felépítés csontok is szétmállanak. Egy óra múlva már csak tócsa marad bel lük a földön. Négy óra múlva semmi. Ha tekintetbe vesszük, hogy a tervek szerint hány millió Zabálót akartok kiirtani, igazán kedves t lük, hogy maguk adnak túl a testükön. Másképp szép kis csontvázkollekció gy lne itt össze. Tegyük fel, hogy a Zabálók... Átkozott Herndon. Úgy érzed, reggel nem árt emlékátrendezésre jelentkezned. Hogy kitöröld Herndon ostoba spekulációit a fejedb l. Ha mered. Ha mered. Reggel nem meri. Retteg az emlékátrendezést l; megpróbál anélkül szabadulni ett l az újabb b ntudattól. A Zabálók, magyarázza magának, agy nélküli növényev k, az ember terjeszkedésének szerencsétlen áldozatai, de igazán nem érdemlik meg a szenvedélyes kiállást. Kiirtásuk nagyon rossz, de nem tragikus. Ha a Föld lakói akarják birtokba venni ezt a világot, akkor a Zabálóknak le kell mondani róla. Egy kis különbség, hogy a tizenkilencedik században kipusztították az amerikai prérikr l az alföldi indiánokat, és ugyanezeken a prériken kiirtották a bölényeket is. Az embernek lehervad ajkáról a mosoly, ha a szélsebes bölénycsapatok lemészárlására gondol, és igen, sajnálja, hogy több millió nemes tartású, barna gyapjas vadállatot puskavégre kaptak. De attól, amit a sziú indiánokkal tettek, nem sejtelmes szomorúság fogja el, hanem dührohamot kap. Kis különbség. Vagyis: takarékoskodjunk a szenvedéllyel. Kimászik a tábor szélén lev buboréksátorból, és elindul a középs rész felé. A zászlórúdhoz vezet keskeny ösvény nedvesen ragyog. A hajnali köd még nem szállt fel, a fák mélyen meghajolnak, a hosszú, csipkés leveleken harmatcsepp csillog. Megáll, leguggol, hogy egy aszimmetrikus hálót szöv , pókhoz hasonló él lényt vegyen szemügyre. A mohos földön finoman árnyalt, türkizkék kétélt siklik tova olyan óvatosan, ahogy csak tud. Mégsem elég óvatos, mert Tom fölemeli a parányi teremtményt, és a kezére teszi. El bb a kétélt kopoltyúi kezdenek izgatottan remegni, aztán a teste. Lassan, ravaszul addig változtatja a színét, míg pontosan illik a kéz rezes tónusához. Az álca tökéletes. Tom leereszti a kezét, és a kétélt elt nik a pocsolyában. Tom továbbindul.
Negyvenéves, alacsonyabb, mint az expedíció legtöbb tagja, de a válla széles, a mellkasa izmos, sötét, csillogó haja és lapos, nyomott orra van. Biológus. Ez a harmadik foglalkozása, mivel antropológusként és ingatlanügynökként kudarcot vallott. A neve Tom II Ribbons. Kétszer megn sült, de egyik házasságából se lett gyerek. Dédapja halálát az alkohol okozta; nagyapja a kábítószer rabja lett; apját többször is kényszeremlékátrendez kúrára utalták be. Tom II Ribbons tudja, hogy eltér a családi hagyománytól, de mindeddig nem bukkant rá saját önpusztító módszerére. Herndont, Juliát, Ellent, Schwartzot, Changot, Michaelsont és Nicholsot a f épületben találja. Reggeliznek; a többiek már dolgoznak. Ellen fölemelkedik, odajön és megcsókolja. Rövid, puha sz ke haja csiklandozza Tom ajkát. - Szeretlek - suttogja Ellen. Az éjszakát Michaelson buborékjában töltötte. - Szeretlek - mondja Tom is, és hogy nyomatékosabbá tegye, kezét végighúzza a lány apró, sápadt mellbimbói között. Michaelsonra kacsint, aki biccent, és két ujja hegyével csókot dob a többiek felé. Mi itt valamennyien j barátok vagyunk, gondolja Tom II Ribbons. - Ma ki szórja a difibogyót? - kérdezi. - Mike és Chang - mondja Julia. - A C szektorban. - Még tizenegy nap - teszi hozzá Schwartz -, és az egész félszigetnek tisztának kell lennie. Aztán mehetünk beljebb. - Ha kitart a bogyókészlet - jegyzi meg Chang. - Jól aludtál, Tom ? - kérdi Herndon. - Nem - feleli Tom. Leül, és bekopog a konyhára reggeliért. Nyugaton a köd már a hegyeket perzseli. Valami lüktetést érez a nyakszirtjén. Kilenc hete van ezen a világon, ezalatt megérte az egyetlen évszakváltást: a száraz id ködösre váltott. Ez pedig marad jó néhány hónapig. Mire az alföld újra kiszárad, nem lesz egyetlen Zabáló sem, és megjelennek az els telepesek. A reggeli elindul a csúszdán; elkapja. Ellen ül mellette. Feleannyi id s vagy kicsivel több, mint ; ez az els útja; az expedíció levéltárosa, de szakmája szerint emlékátrendez . - Gondterheltnek látszol - mondja Ellen. - Segíthetek valamiben? - Nem, köszönöm. - Gy lölöm, ha rosszkedv vagy. - Faji jellegzetesség - mondja Tom II Ribbons. - Kötve hiszem. - Az az igazság, hogy a személyiségrekonstrukcióm valószín leg nem nagyon sikerült. Túl közel volt a felszínhez a traumaszint. Úgy érzem magam, mint egy sétáló álarc. Ellen kedvesen felkacag. Csak a permetez dzseki van rajta. A b re még nedves, hajnalban Michaelsonnal úsztak egyet. Tom II Ribbons arra gondol, hogy ha végeznek ezzel a munkával, megkéri a kezét. Az ingatlanügynökség cs dje óta nem volt felesége. A személyiségrekonstrukciót végz orvos válást ajánlott, mondván, hogy nélkülözhetetlen a gyógyuláshoz. Gyakran t dik rajta, vajon Terry hová került, és most kivel él. - Pedig olyan stabilnak látszol - mondja Ellen. - Kösz. - Ellen fiatal. Nem tud semmir l. - Ha csak múló szomorúság, egy gyors sokkal szívesen átrendezem. - Kösz - mondja. - Nem kell. - El is felejtettem, hogy te nem szereted az átrendezést. - Apám... - Igen?
- Ötven év alatt úgy lenyesegette az emlékeit, hogy csak az árnyéka maradt önmagának. El bb az seit rendezte el, az egész örökségét, a vallását, a feleségét, a fiait, végül a nevét. Aztán csak ült, és vigyorgott egész nap. Köszönöm, ilyen átrendezésb l nem kérek. - Ma hol dolgozol? - kérdi Ellen. - A fogolytáborban akarok vizsgálatokat végezni. - Ne segítsek? Egész délel tt szabad vagyok. - Kösz, ne - mondja, kissé gyorsabban a kelleténél. Ellen megsért dik. Próbálja jóvátenni az akaratlan kegyetlenséget, megérinti Ellen karját, és azt mondja: - Inkább délután, jó? Kicsit szeretnék magam lenni. Rendben van? - Igen - feleli Ellen, és mosolyog, aztán csókot dob felé. Reggeli után Tom kimegy a fogolytáborba. A tábor a bázistól keletre, egy ezerhektáros mez n terül el, a szélén nyolcvanméterenként idegelektromos sugárvet ket szereltek fel, nehogy a kétszáz fogoly Zabáló szétszéledjen. Ez a mintacsoport azután is ittmarad, hogy a többieket kiirtották. A laborbuborék a tábor délnyugati sarkán áll, ahonnan a pszichológiai, fiziológiai és ökológiai kísérleteket irányítják. A mez t egy folyó szeli átlósan ketté. Keleti partján füves, alacsony dombvonulat húzódik. Az öt különálló, buja késpengefa-erd t s szavannafoltok tarkítják. Az oxigén-növények szinte teljesen elrejtve, a f alatt n nek, csak az itt-ott kibukkanó, három-négy méteres fotoszintetikus tüskék látszanak, meg a citromszín , mellig ér respirációs testek, amelyek édeskés, bódító gázokat eregetnek magukból. A Zabálók csapatokban kószálnak a mez n, és kéjesen majszolják a respirációs testeket. Tom II Ribbons észreveszi a folyó mentén kószáló csapatot, és elindul feléjük. Megbotlik egy lapuló oxigén-növényben, de ügyesen visszanyeri egyensúlyát, megragadja a respirációs test ráncos légnyílását, és mélyen beszívja a leveg t. Egy pillanattal kés bb megsz nik a kétségbeesés. Közelebb megy a Zabálókhoz. Gömböly , vaskos, lomha mozgású lények; valamennyien narancsszín prémekbe burkolóztak. Keskeny gumiajkuk fölött nagy, dülledt borjúszemmel bámulnak a világba. Lábuk vékony és pikkelyes, mint a csirkéé, karjuk rövid, és a testükhöz simul. Most éppen egykedv en, de szelíden Tom II Ribbonsot bámulják. Aki ezúttal "JÓ reggelt, testvérek!"-kel üdvözli ket, bár maga sem tudja, miért. Ma valami különöset észleltem. Talán csak túl sok oxigént szippantottam a mez n; talán megfogant a sejtés, amit Herndon ültetett belém, de lehet, hogy kitört bel lem a családi mazochizmus. A fogolytáborbeli Zabálókat vizsgálva ma vettem észre el ször, hogy értelmesen viselkednek, hogy valami rítust hajtanak végre. Három órán át követtem ket. Ezalatt fél tucat oxigén-növény nyúlványát bontották ki. Miel tt majszolni kezdték, minden alkalommal jelképes mozdulatokat végeztek. Mégpedig: Kusza kört alakítottak a növény körül. A nap felé néztek. Ki-ki a jobb és a bal szomszédjára nézett. Lágy, nyihogó hangot hallattak. Megint a nap felé fordultak. Benyomultak a körbe, és enni kezdtek. Mi ez, ha nem hálaadó ima, evés el tti áldás? És ha lelkileg elég fejlettek ahhoz, hogy áldást mondjanak, vajon nem népirtást hajtunk-e itt végre? A csimpánzok mondanak asztali áldást? Jézus, még az emberszabású majmokat se nyírnánk úgy ki, ahogy a Zabálókkal bánunk! Persze igaz, a majmok nem avatkoznak az ember dolgába, még valamiféle együttélésre is hajlamosak, míg a Zabálók és a mez gazdászok egyszer en nem férnek meg ugyanazon a bolygón. Mindegy, ez akkor is erkölcsi kérdés. A Zabálók likvidálása azon alapul, hogy intelligenciaszintjük egy kagylóéval, de legfeljebb egy birkáéval egyenl .
Tiszta marad a lelkiismeretünk, mivel a méreg gyorsan és fájdalommentesen hat, s a Zabálók a halált követ en el zékenyen fel is bomlanak, hogy megkíméljenek bennünket több millió holttest elhamvasztásától. De ha imádkoznak... Egyel re nem szólok a többieknek. Több, hathatósabb és tárgyilagosabb bizonyítékra van szükségem. Filmre, magnóra, hangkockákra. Aztán majd meglátjuk. De mi lesz, ha be tudom bizonyítani, hogy értelmes lényeket pusztítunk? A családom tud egyetmást a népirtásról, mivel néhány évszázaddal ezel tt jócskán kapott bel le. Kétlem, hogy meg tudnám állítani az itteni munkálatokat. De ha semmi mást nem sikerül elérnem, annyit biztosan, hogy kiszállhatok a buliból. Aztán irány a Föld, hogy kicsit felkavarhassam az otthoni kedélyeket. De talán csak képzel dtem az imént. Nem. Újra körbeállnak, a napba néznek, nyerítenek és imádkoznak. Olyanok, mint egy csirkelábon álló zselébogyó, de hálaimát mormolnak az ételért. Nagy, kerek szemük mintha vádlón nézne rám. Ez a megszelídített nyáj pontosan tudja, mi történik itt: az idegenek azért ereszkedtek le a csillagokból, hogy gyökerestül kiirtsák a Zabáló-fajt, s csak ezt a mintacsoportot hagyják életben. Képtelenek védekezni vagy akár valamiképpen közölni nemtetszésüket, de tudják, mi folyik itt. És gy lölnek bennünket. Jézus, mióta itt vagyunk, kétmilliót megöltünk! Ha úgy vesszük, csupa vér vagyok, mit csináljak, mihez kezdjek? Nagyon óvatosnak kell lennem, különben jön a narkózis vagy az emlékátrendezés. Nem szabad, hogy rögeszmésnek, szélhámosnak, provokátornak tartsanak. Nem kezdhetem mindjárt a leleplezéssel! Szövetségeseket kell találnom. Mindenekel tt Herndont. Biztos, hogy gyanítja az igazságot, hiszen aznap, amikor difibogyót szórtunk, piszkált fel. És még azt gondoltam, hogy csak gonoszkodik, mint mindig! Este beszélek vele . - Gondolkoztam azon, amit mondtál - kezdi Tom II Ribbons. - A Zabálókról. Lehet, hogy nem végeztünk elég alapos pszichológiai vizsgálatokat. Úgy értem, ha valóban értelmes. . . Herndon pislogni kezd. Nyúlánk, csillogó barna hajú férfi, tömött szakálla fölött élesen kiugrik a pofacsontja. - Ki mondja, hogy azok, Tom? - Te. A Villás-folyó túloldalán azt mondtad... - Az csak spekulatív hipotézis volt. Hogy legyen mir l beszélgetni. - Nem, szerintem több volt annál. Te valóban hittél benne. Herndon láthatóan zavarban van. - Tom, nem tudom, hova akarsz kilyukadni, de jobb, ha el se kezded. Ha csak egy pillanatig is azt hinném, hogy értelmes lényeket ölünk meg, olyan gyorsan rohannék emlékátrendezésre, hogy a légörvényt l berobbanna utánam az egész hétszentség. -~ Akkor miért kérdezted ? - Csak úgy, jobb nem jutott eszembe. - Azzal szórakoztál, hogy sikerül-e valakiben b ntudatot ébresztened? Rohadt alak vagy, Herndon. Hidd el, ha mondom. - Figyelj, Tom, ha sejtettem volna, hogy egy hipotézist l is ennyire begerjedsz... - Herndon a fejét csóválja. - A Zabálók nem értelmes lények. Világos? Különben nem kaptunk volna olyan parancsot, hogy likvidáljuk ket. - Világos - mondja Tom II Ribbons.
- Fogalmam sincs, hogy Tom miben töri a fejét - szólalt meg Ellen. - Azt viszont holtbiztosan tudom, hogy pihenésre van szüksége. Alig másfél éve esett át személyiségrekonstrukción, azel tt pedig nagyon csúnyán le volt robbanva. Michaelson belepillantott a munkanaplóba. - Egymás után háromszor megtagadta az ideg bogyószórást. Azt mondta, nem akarja abbahagyni a vizsgálatokat. A pokolba, végül is ha kell, helyettesítjük, engem inkább csak az bosszant, hogy a házimunkát is elblicceli. - Milyen vizsgálatokat végez? - kérdezte Nichols. - Nem biológiai kísérleteket - felelte Julia. - Minden idejét a fogolytáborbeli Zabálókkal tölti, de még egyszer se láttam, hogy kísérletezne velük. Csak nézi ket. - És beszél hozzájuk - tette hozzá Chang. - Igaz is, beszélget velük - ismételte Julia. - Mir l? - kérdezte Nichols. - Ki tudja? Mindenki Ellenre nézett. - Te állsz a legközelebb hozzá - mondta Michaelson. - Nem tudod kiszedni bel le? - El bb tudnom keli, miben töri a fejét - felelte Ellen. - De semmit nem hajlandó elárulni. Tudod, hogy óvatosnak kell lenned, mert egyedül vagy, és csúnyán rajtaveszthetsz, ha aggódni kezdenek az elmeállapotod miatt. Azt már észrevették, hogy zavart vagy, Ellen hozzá is látott, hogy kipuhatolja a zavar forrását. Éjszaka, miközben a karjában feküdtél, homályos és ravasz kérdéseket tett fel, és tudtad, .mit akar kideríteni. Amikor felkeltek a holdak, azt ajánlotta, hogy csavarogjatok egyet a fogolytáborban, a Zabálók között. Te udvariasan visszautasítottad, de Ellen már tudja, hogy itt van a kutya elásva. Te viszont már kipuhatoltad, amit akartál - remélhet leg elég körültekint en. És tudod, hogy képtelen vagy megmenteni a Zabálókat. Visszavonhatatlan b nt követtetek el. Megint 1876-ot írnak; most ezek a bölények, a sziú indiánok, akiket el kell pusztítani, mert közeledik a vasútépítkezés. Ha itt szót emelsz értük, a barátaid lehiggasztanak, megbékítenek, átrendezik az emlékeidet, mivel nem látják, amit te. Ha visszatérsz a Földre, hogy agitálj, kigúnyolnak, és újabb rekonstrukciót fognak javasolni. Semmit se tehetsz. Semmit se tehetsz. Nem tudod megmenteni ket, de talán feljegyezheted a szokásaikat. Menj ki a prérire. Élj a Zabálók között; légy a barátjuk, ismerd meg az életüket. Jegyezd föl, készíts mindenre kiterjed összegzést a kultúrájukról, hogy legalább ennyi maradjon meg bel lük. Ismered a néprajz módszereit. Most a Zabálókkal végezd el, amit annak idején a te népeddel csináltak. Rátalál Michaelsonra. - Tudtok néhány hétig nélkülözni? - kérdi. - Nélkülözni, téged, Tom? Hogy érted ezt? - Lenne egy kis terepmunkám. Szeretnék kimenni a bázisról, hogy a vadon él Zabálókkal dolgozhassak. - Miért nem a fogolytáborbeliekkel? - Utolsó alkalom, amikor a vadon él ket tanulmányozhatom, Mike. Okvetlenül ki kell mennem. - Egyedül vagy Ellennel ? - Egyedül.
Michaelson lassan bólint. - Rendben van, Tom. Ahogy akarod. Menj. Nem tartóztatlak. Táncolok a prérin a zöldarany nap alatt. A Zabálók lassan körém gy lnek. Meztelen vagyok; a b röm ragyog az izzadságtól; lüktet a halántékom. A lábam segítségével beszélek hozzájuk, és megértik. Megértik. Lágy hangokból álló nyelvük van. Van istenük. Ismerik a szerelmet, az áhítatot és a gyönyört. Vannak rítusaik. Van nevük. Van történelmük. Minderr l magam is meggy dhettem. Táncolok a s
, tömött f ben.
Hogy tudnék közelebb kerülni hozzájuk? A lábammal, a kezemmel, a dörmögésemmel, a verejtékemmel. Százával, ezrével gy lnek körém, és én táncolok. Nem szabad megállnom. Körém sereglenek, és hangokat adnak ki. Különös er k törnek fel bennem. Bárcsak most látna a dédapám! Ül a tornácon Wyomingban, egy üveg tüzes víz a kezében, az agya lassan rohad - ide süss, öreg! Nézd Tom II Ribbons táncát! Baljós szín nap alatt a lábam segítségével beszélek ezekkel az idegenekkel. Táncolok. Táncolok. - Figyeljetek - mondom -, a barátotok vagyok, egyedül bennem bízhattok. Bízzatok bennem, beszéljetek, tanítsatok. Hogy meg rizhessem az életeteket, mert közeledik a pusztulás. Táncolok, a nap egyre feljebb hág, a Zabálók dünnyögni kezdenek. Már látom a vezérüket, feléje táncolok, vissza, megint el re, meghajlok, a napra mutatok, elképzelem azt a valakit, aki a távoli t zgolyóban él, próbálom utánozni az itteniek hangját, letérdelek, fölkelek, táncolok. Tom II Ribbons nektek táncol. Régi tudás éled bennem, tudás, amit már az seim is elfeledtek. Érzem, hogy átjár ez az er . Ahogy annak idején a bölények pusztulásakor táncoltak, úgy táncolok most én is a Villás-folyó mentén. Táncolok, és már a Zabálók is táncolnak. Lassan, tétován indulnak felém, egyik lábukról a másikra helyezik a testsúlyt, hajladoznak, emelkednek. - Ez az! - kiáltom. - Táncoljatok! délre jár, mire mindannyian együtt táncolunk. Már nem vádol a szemük. Melegség, rokonszenv árad bel lük. A testvérük vagyok, rézb törzsbelijük, aki velük együtt táncol. De mintha már nem is lennének olyan ügyetlenek. Valami különös, bumfordi báj árad a mozgásukból. Táncolnak. Táncolnak. Köröttem szökdécselnek. Egyre közelebb, közelebb, közelebb! Szent mámorban mozgunk. Valami elmosódó örömódára zendítenek. Karjukat kinyújtják, széttárják apró öklüket. Egyszerre jobbra billen a testük, bal láb el re, jobb, bal, jobb. Táncoljatok, testvérek, táncoljatok, táncoljatok, táncoljatok! Egész közel nyomulnak hozzám. A b rük remeg, édeskés illatuk van. Szelíden lökdösni kezdenek a réten át a mez egy távolabbi részébe, ahol még nincs letaposva a s f . Tánc közben oxigén-növényeket keresünk, s a f alatt egész bokrokat találunk; imádkoznak, aztán csenevész karjukkal megragadják és szétválasztják a respirációs testeket a fotoszintetikus tüskékt l. A növények fájdalmukban oxigént lövellnek a leveg be. Elkábulok t le. Nevetek és énekelek. A Zabálók a lyukacsos, citromszín golyókat majszolják, rágják a szárát is. Aztán felém hajítják a növényeket. Tudom, hogy ez vallási rítus. Fogadd el, egyél velünk, maradj velünk, ez a test, ez a vér, vegyél, egyél, állj közénk. El rehajolok, és egy citromszín golyócskát helyezek a nyelvemre. Nem harapom el; majszolom, ahogy k, a fogammal csak a golyó b rét hántom le. Valami furcsa nedv spriccel szét a számban, és oxigén csapja meg az orromat. A Zabálók hozsannáznak. Ha tetoválva lennék seim harci színeivel meg tollakkal, akkor igazán méltóképpen, ünnepi díszben fogadhatnám vallási ceremóniájukat.
Vegyél, egyél, állj közénk, Az oxigén-növény leve szétkúszik az ereimben. Átölelem a testvéreimet. Énekelek, hangom új acélként csillogva ível át a leveg n, aztán mélyebb hangon dalolok tovább, s az ív patinás ezüstre vált. A Zabálók közelebb nyomulnak. Testük t zpirosan illatozik. Lágy kiáltásuk g zpamacsként úszik a leveg ben. A nap nagyon melegen süt; sugarai zavaros hangok pici, egyenetlen koppanásai: plink! plink! plink ! - olyan magasan, hogy alig hallom ket. A dús f is nekem zümmög öblösen, mélyen, és a szél lángpöttyöket kavar a prérin. Lenyelek még egy oxigén-növényt, majd egy harmadikat. A testvéreim nevetnek, kiabálnak. Mesélnek az istenükr l, a meleg istenér l, az élelem istenér l, a kéj istenér l, a halál istenér l, a szentség istenér l, az igazságtalanság istenér l meg egyébr l. Elsorolják királyaik nevét, és hangjuk zöld tintapacaként loccsan az ég tiszta lapján. Bevezetnek szent rítusaikba. Ezt meg kell jegyeznem, mondom magamnak, mert ha elfelejtem, többé nem kerül el . Táncolok tovább. k is táncolnak. A dombok színe nyers és durva lesz, mint a dörzsgáz, Vegyél, Vegyél, és állj közénk. Táncolj! Olyan nyájasak! Hirtelen meghallom a kopter brummogását. Magasan fölöttünk köröz. Nem látom, ki vezeti. - Ne! - kiáltok. - Ne itt! Ne ezeket az embereket! Halló! Tom II Ribbons beszél! Nem halljátok? Terepmunkát végzek! Nincs jogotok... ! A hangom vörös szikrákkal szegélyezett kék mohaként tekerg zik felfelé. Fent szétterül, s egy fuvallat elsöpri. Ordítok, üvöltök, bömbölök. Táncolok, és az öklömet rázom. A helikopter szárnyán kinyílnak a bogyószóró csatlakozókarok. A csillogó cs végek megnyúlnak, és forogni kezdenek. Az idegbogyók parányi üstökösként záporoznak a mez re, fényük még az égen vibrál. A kopter hangja szétterül a horizonton, mint egy bolyhos sz nyeg, és elnyeli metsz sikoltásomat. A Zabálók elszállingóznak mell lem, bogyókra vadásznak, a f tövén kaparásznak, hogy rábukkanjanak. Egy tánclépéssel közéjük ugrom, kiütöm kezükb l és a folyóba hajítom vagy porrá zúzom a bogyókat. A Zabálók fekete t ket ugatnak felém. Elfordulnak, hogy újabb bogyók után kutassanak. A helikopter irányt vált és elrepül, mély, olajos hangcsóvát hagy maga után. A testvéreim mohón nyelik a difibogyót. Nem lehet megakadályozni. Öröm lesz úrrá rajtuk, felbuknak, és elnyúlnak a földön. Olykor egy-egy végtagjuk megrándul, aztán ez is megsz nik. Kezdenek felbomlani. A több ezer oszlásinak indult test betölti a prérit, lassan deformálódnak, el bb a gömböly testrészek t nnek el, aztán egyre laposabbak lesznek, és végül belevesznek a földbe. Meglazulnak a molekulakötések. A protoplazma végórája. Megsemmisülnek. Szétfoszlanak. Órákon át sétálok a prérin. Újra beszippantom az oxigént; újra megízlelem a citromszint bogyókat. Ólomcsengetty k hangja mellett nyugszik le a nap. Keleten fekete felh k érces trombitája harsan, s a feltámadó szél pernyét borzol maga el tt. Minden elcsöndesedik. Leszáll az éj. Táncolok. Egyedül. Újra hallod a koptert, megtalálnak, és nem ellenkezel, amikor betuszkolnak a gépbe. Túl vagy a keser ségen. Csöndesen magyarázni kezded, mit csináltál, mit tanultál, és hogy miért nem szabad kiirtani ezeket az él lényeket. Mesélsz a növényr l, amit ettél, és hogy hogyan hatott az érzékszerveidre, és miközben beszélsz az áldott szünesztéziáról, a szél mintázatáról, a felh k hangjáról, a napfény csilingelésér l, a többiek bólogatnak, mosolyognak, ne aggódj, mondják, mindjárt jobb lesz, aztán valami hideget érintenek az alkarodhoz, olyan hideget, hogy megpördül veled a világ, zúg a fejed, amint a detoxikáló t a vénádba mélyed, és hamarosan sz nni kezd az eksztázis, csak fáradt szomorúság marad utána. - Soha semmib l nem tanulunk, nem igaz? - kérdezi Tom II Ribbons. - Kiirtjuk az örményeket, kiirtjuk a zsidókat, kiirtjuk a tasmániaiakat, kiirtjuk az indiánokat, kiirtunk mindenkit, aki útban van, aztán eljövünk ide, és ugyanúgy gyilkolunk tovább. Ti nem voltatok kint. Nem táncoltatok velük. Nem láttátok, milyen gazdag, bonyolult kultúrájuk van. Itt van mindjárt a törzsi struktúra. S szövést: el ször is hétszint házassági kötelékek jellemzik, valamint exogámia, ami azt jelenti...
- Tom, kedves - suttogja Ellen -, senki se akarja bántani a Zabálókat. - Aztán a vallás - hadarja tovább. - Kilenc isten, mindegyik egy-egy aspektusa az istennek. A szentséget éppúgy imádják, mint az igazságtalanságot. Vannak himnuszaik, imáik, hittudományaik. Bennünket pedig, az igazságtalanság istenének hírnökeit... - Nem irtjuk ki ket - mondja Michaelson. - Képtelen vagy megérteni, Tom? Képzel dsz. Gyógyszer hatása alatt voltál, de most kipucoljuk bel led. Rövidesen feltisztulsz. Akkor majd újra tisztán látod az egészet. - Képzel dnék? - kérdi keser en. - Narkotikus álom? Kint álltam a prérin, és láttam, hogy dilibogyót szórtok le. Láttam, hogy meghalnak és szétfoszlanak. Ezt nem álmodtam. - Hogy tudnánk meggy zni ? kérdezi Chang komolyan. - Mit l hinnéd el ? Repüljünk a Zabálók fölé, és mutassuk meg, hány millióan vannak? - De hány millióan pusztultak el? - er sködik Tom II Ribbons. Próbálják meggy zni, hogy nincs igaza. Ellen újra elmondja, hogy soha senki nem akarta bántani a Zabálókat. - Ez egy tudományos expedíció, Tom. Azért vagyunk itt, hogy tanulmányozzuk elveinket sértenénk meg, ha értelmes lényekben kárt tennénk.
ket. Legfontosabb
- Tehát elismeritek, hogy értelmesek? - Természetesen. Soha nem volt kétséges. - Akkor miért szórunk idegmérget? Miért mészároljuk le ket? - De arról szó sincs, Tom - mondja Ellen. H vös tenyerébe fogja Tom kezét. - Hidd el. Higgyél nekünk. - Inkább csináljátok tisztességesen a dolgotokat - feleli keser en -, akkor majd hiszek nektek. El az emlékátrendez vel, aztán lássatok munkához. Úgyse tudjátok belém beszélni, hogy tagadjam le a bizonyítékokat, amiket a saját szememmel láttam. - Egész id alatt narkózis alatt álltál - szólal meg Michaelson. - Soha nem szedtem se gyógyszert, se kábítószert. Kivéve, amit a mez n vettem be, Amikor táncoltam, de ez azután történt, hogy végignéztem a heteken át folyó tömegmészárlást. Azt akarjátok mondani, hogy mindezt utólag hallucináltam? - Nem, Tom - feleli Schwartz. - Az egész kezelés alatt hallucináltál. Ez a terápia, a rekonstrukció része. Erre programoztak be, amikor idejöttél. - Lehetetlen - mondja Tom II Ribbons. Ellen megcsókolja lázas homlokát. - Értsd meg, azért volt az egész, hogy kibékülj az emberiséggel. Iszonyatosan megnehezteltél rá, hogy a tizenkilencedik században elmozdították a népedet a helyér l. Nem tudtad megbocsátani az ipari társadalomnak, hogy szétszórta a sziú indiánokat, és iszonyúan gy lölköd lettél. A kezel orvosod ötlete volt, hogy ha részt vennél egy képzeletbeli modern népirtásban, ha te is rájönnél, hogy ez szükségszer folyamat, akkor le tudnád gy rni a neheztelést, és újra elfoglalhatnád helyedet a társadalomban, mint... Tom eltaszítja Ellen kezét. - Hagyd már ezt a sok ostobaságot. Ha csak kicsit is értenél a rekonstrukciós terápiához, magad is rájönnél, hogy egy orvos, aki ad magára, nem talál ki ilyen lapos hazugságokat. A rekonstrukció soha nem jelent egy – az - egyben való megfelelést. Ne érj hozzám. Menj innen. Menj innen.
Nem hagyja rábeszélni magát, hogy ez puszta hallucináció volt. Nem a képzelet szülötte, mondja magának, és nem is a kezelés része. Feláll. Kimegy. Senki nem indul utána. Beszáll az egyik helikopterbe, és újra elindul a .testvérei után. Megint táncolok. Ma még forróbban süt a nap. A Zabálók is többen vannak. Ma befestettem magam, tolldíszbe ölt ztem. Testem izzadságtól ragyog. Velem táncolnak, olyan rült szenvedéllyel, amilyet még soha nem láttam. Remeg a föld a lábunk alatt. Próbáljuk markunkba kapni a napot. Dalolunk, üvöltünk, zokogunk. Addig táncolunk, míg ki nem d lünk. Ez nem képzel dés. Ezek igazi emberek, értelmesek, és halálra vannak ítélve. Mindezt tudom. Dédapám t nik fel, is velünk táncol. is valóságos. Az orra akar egy karvalyé, nem olyan lapos, mint az enyém, hatalmas fejéket hord, és barna b re alatt köfáiként feszülnek az izmok. Dalol, üvölt, zokog. A család többi tagja is velünk tart. Együtt ízleljük meg az oxigén-növényt. Megöleljük a Zabálókat. Mindannyian tudjuk, mi az, üldözöttnek lenni. A felh k zenét szórnak, a szél formát ölt, a nap sugarai kiszínesednek. Táncolunk. Táncolunk. A testünk nem ismer fáradtságot. A nap n ni kezd, betölti az eget, már nem látom a Zabálókat, csak a saját népemet, apám sapjait századokon át, ezernyi ragyogó b , karvalyorrú férfit, együtt ízleljük a növényt, aztán éles botokat keresünk, amivel a húsunkba vágunk; édes vér szökik fel, megszárad a perzsel napon, és táncolunk, táncolunk tovább, néhányan kid lnek, és táncolunk, a préri hullámzó fejékek tengere, tollak óceánja, és táncolunk, a szívem mennydörög, a térdemb l víz lesz, és a nap tüze elnyel, de táncolok, elesek, táncolok, elesek, elesek, elesek, elesek. Megint megtalálnak és visszahoznak. Újra rád szorítják a hideg pofákat, hogy kiszívják vénádból az oxigén-növények kábítószerét, aztán adnak valamit, amit l megnyugszol. Fekszel, és nagyon csöndes vagy. Ellen megcsókol, megsimogatod puha b rét, bejönnek a többiek is, beszélnek hozzád, nyugtató szavakat mondanak, de nem figyelsz, mert a valóságot keresed. Nem könny feladat. Mintha újabb és újabb csapóajtók nyílnának alattad, s azt próbálnád kilesni, melyik teremben érsz szilárd talajt. Mindaz, ami ezen az égitesten történt veled, a kezelésedhez tartozik, mondod magadnak, s csakis azért történt, hogy egy megkeseredett bennszülött megbocsásson a hódító fehér embereknek; itt valójában semmit és senkit nem irtanak ki. Nem vagy hajlandó elhinni, még lejjebb zuhansz, és rájössz, hogy mindez a barátaid terápiája; k hordják századok során felhalmozódott b nök súlyát, és azért jöttek, hogy elrejtsék ezt a terhet, te pedig azért vagy itt, hogy könnyíts rajtuk, magadba szívd b neiket, és oldozd föl ket. Még lejjebb zuhansz, és most belátod, hogy a Zabálók egyszer en állatok, a természet egyensúlyát fenyegetik, ezért kell eltávolítani ket; a nekik tulajdonított kultúra hallucináció volt, régr l felhabzó emlékek kivetítése. Szeretnéd visszavonni tiltakozásodat a szükségszer pusztítás láttán, de még lejjebb zuhansz, és rádöbbensz, hogy nincs itt semmiféle pusztítás, csak a fejedben, mert rögeszméd lett, hogy az seid ellen b nt követtek el, s ez megzavart, szétzilálta gondolataidat, ezért felülsz, mert bocsánatot akarsz kérni barátaidtól, az ártatlan tudósoktól, akiket gyilkosnak neveztél. De még lejjebb zuhansz.
BENEDEK MIHÁLY FORDÍTÁSA
ROGER ZELAZNY : A DECEMBER KLUB
Jarry Dark, aki a Macskaforma Y7-es szabvány elbírásainak megfelel en férfitól és asszonytól fogant, s születésekor a Fagyvilági Osztályba soroltatott (Alyonal-változat), 3,2 E-re hangolva, s t ÁBRt-opció oltalma alatt - sehogyan sem találta a helyét a világegyetemben. Amit tekinthetünk átoknak vagy áldásnak, néz pont kérdése. De félre a néz ponttal, lássuk magát a történetet. Feltehet , hogy szüleinek tellett volna h fokszabályozó készülékre, de ezzel alighanem ki is merült volna a családi költségvetés. (Jarrynek ugyanis legalább mínusz ötvenfokos hidegre volt szüksége, hogy jól érezze magát.) Valószín tlen, hogy szülei el tudták volna teremteni a légnyomásszabályozó és a gázelegyít készülék árát, amelyek nélkül pedig Jarry egy pillanatig sem létezhetett. A 3,2 E teljesítményt nyújtó gravitációs szimulátor is elérhetetlennek bizonyult, ezért állandó gyógyszeres és fizikoterápiás kezelést kellett alkalmazni. Biztonsággal állíthatjuk, hogy a szül k ezért sem tudtak volna anyagilag helytállni. A sokat szidott opció mindazonáltal gondját viselte. Óvta az egészségét. Állta taníttatása költségeit. Ellátta mindennel, ami csak kellett, hogy anyagi biztonságban és fizikailag jó közérzetben élhessen. Sokan talán azt mondják erre, hogy Jarry Darkból sosem válik hontalan Fagyvilági Macskaforma (Alyonalváltozat), ha az Általános Bányászati Részvénytársaság, akié az opció volt, kezdett l fogva bele nem ártja magát a sorsa alakulásába. De ugyan ki sejthette el re, hogy megjelenik egy nova, és atomjaira robbantja az Alyonalt? Amikor szülei els ízben megjelentek az Egészségügyi Családtervez Központban, hogy tanácsot és gyógyszeres kezelést kérjenek ivadékképzés céljából, ott tájékoztatták ket a választékban szerepl világokról, illetve az egyes világokban el írt testalkatról. Jarry szülei az Alyonalt választották, amit nem sokkal korábban vásárolt meg az Általános Bányászati Rt., hogy kitermelje róla az ásványi kincseket. A szül k, igen bölcsen, elfogadták az opciót, más szóval aláírták a szerz dést, amely szerint várva várt magzatukat arra szánják, hogy az Alyonal lakója legyen; a nevében vállalják, hogy az Általános Bányászati Rt. alkalmazottjaként fog dolgozni mindaddig, amíg nagykorúvá nem serdül, mely pillanattól szabadon dönthet arról, hogy marad, vagy máshol néz elfoglaltság után, saját választása szerint (bár, nem is titkoltan, ez a választás nem túl széles kör lehet ségekkel fog kecsegtetni). Cserébe az Általános Bányászati Rt. garantálja, hogy gondoskodik a magzat egészségér l, taníttatásáról és folyamatos jólétér l mindaddig, amíg az alkalmazásukban áll. Amikor tehát az Alyonal egyszerre csak lángot vetett és hamuvá foszlott, a túlzsúfolt galaxisban szerteszét szórt sok-sok opciós Fagyvilági Macskaforma, a szerz dés értelmében, az Általános Bányászati Rt. gyámsága alá került. Ez az oka annak, hogy Jarry hermetikusan zárt szobában n hetett fel, ahonnan nem hiányzott sem a fokszabályozó, sem a légkörbeállító berendezés, s hogy a mindennapi gyógyszerek és fizikoterápiás kezelés mellé még els osztályú, zárt áramkörös oktatást is kapott. Ugyanennek köszönhette Jarry, hogy sokban hasonlított egy jól megtermett szürke párducmacskához, persze farok nélkül, úszóhártyával az ujjai között, s hogy ki nem léphetett a szobából a kinti forgatagba, csak ha speciális, túlnyomásos h ruhát öltött, és dupla adag gyógyszert vett be. Ebben a nyüzsg világban általános gyakorlatnak számított, hogy az emberek az Egészségügyi Családtervez Központokhoz fordultak tanácsért, s közülük igen sokan választották ugyanazt a megoldást, mint Jarry szülei. Huszonnyolcezer-ötszázhatvanhatan, hogy egészen pontosak legyünk. Márpedig minden olyan csoportban, amelynek több mint huszonnyolcezer-ötszázhatvan tagja van, kell lennie szükségképpen néhány tehetséges egyednek. Ezek közé tartozott Jarry is. Nem mindennapi érzéke volt a pénzkereséshez. Az Általános Bányászati Rt.-t l kapott apanázsának tetemes részét, spekulációs céllal, jól kiválasztott részvényekbe fektette. (Ami azt illeti, némi id elteltével a birtokába került a cég részvényeinek jókora hányada.)
Amikor aztán megjelent náluk a Galaktikus Polgárjogi Unió egyik embere, és el adta, hogy pert kellene indítaniuk Jarry mentesítéséért az opció alól, mert úgy néz ki, hogy nincs rendben minden az "opciós" gyerekek születése el tt kötött szerz dései körül, meg hogy az Alyonal Macskaformák amúgy is jó eséllyel kecsegtet precedensül szolgálhatnának (különösen Jarry, akinek a szülei a 877-es körzet joghatósága alá tartoznak, ahol pedig kedvez tárgyalótermi légkörre van kilátás), a szül k egészen elbizonytalanodtak, mert a szívük mélyén azért féltek, hogy eljátsszák az Általános Bányászati Rt. ösztöndíját. Kés bb aztán maga Jarry is elvetette a gondolatot. Végül is még a kedvez bírói döntés sem csinálhatott volna bel le E-világi Normálformát, más meg úgysem számított. Nem volt bosszúálló alkat. Meg aztán addigra már szép számú ÁBRt-részvény tulajdonosa volt. Naphosszat metánnal töltött kádjában heverészett, és dorombolt, ami nála az elmélyült gondolkodás jele volt. Dorombolás és gondolkodás közben kriokomputerén számolgatott. Most éppen azzal foglalatoskodott, hogy kiszámítsa a nemrégiben megalakult December Klub teljes Macskaforma-tagságának a nettó t kéjét. Abbahagyta a dorombolást, mérlegelt egy részeredményt, nagyot nyújtózott, és sajnálkozva a fejét csóválta. Aztán folytatta a számításokat. Amikor elkészült, odahúzta a szócsövét, és egy üzenetet diktált bele Sanza Garatinak, a December Klub elnökn jének, aki egy személyben a jegyese is volt: "Drága Sanza - A rendelkezésünkre álló t ke, amint gyanítottam is, még messze van a kívánatostól. Egyel több ok arra, hogy haladéktalanul munkához lássunk. Légy szíves, terjeszd javaslatomat a kereskedelmi bizottság elé, vázold a feltételeimet, és eszközöld ki azonnali jóváhagyásukat. Már el is készítettem a közgy lés el tt tartandó bejelent beszéd vázlatát. (Mellékelek egy példányt.) Ezekb l a számadatokból úgy ítélem, hogy öt-tíz évre lesz szükségem, amennyiben legalább a tagság nyolcvan százalékát magam mögött tudhatom. Úgyhogy nagyon számítok a helytállásodra, drágaságom. Egy szép napon arra szeretnék ébredni melletted, hogy a fejünk fölött bíborszín az égbolt. Mindörökké a tiéd, Jarry Dark, Pénztáros Ui.: Örülök, hogy örültél a gy
mnek."
Két év elteltével Jarry megduplázta a December Rt. nettó t kéjét. Újabb másfél év, és a t ke megint csak megkétszerez dött. Amikor megkapta Sanzától az itt következ levelet, örömében felpattant a trambulinjára, elrugaszkodott, szobája túlsó végében ért földet, visszarohant az írásvetít höz, és újból lejátszotta az üzenetet: "Kedves Jarry, Mellékelten megtalálod öt további világ részletes leírását és a vételárakat. Kutatóinknak az ötödik tetszik a legjobban. Nekem is. Kíváncsi vagyok a véleményedre. Mit szólnál egy Alyonal II-höz? Na és az ár? Vajon mikor lesz ennyink? A tudósaink azt is mondták, hogy száz Légkörjegec 5-600 év alatt alakíthatná olyanná, amilyet akarunk. A berendezések árát is nemsokára küldöm. Jöjj velem, és légy a kedvesem, ahol nem lesznek többé falak... Sanza" "Még két év - válaszolta Jarry -, és egy egész világot veszek Neked! Siess, küldd el minél el bb a berendezések és a szállítás költségeit..." Amikor végre megérkeztek a kért adatok, Jarry jeges könnyeket sírt. Száz gép, amely képes megváltoztatni egy egész világ légkörét, meg huszonnyolcezer jégbunker, meg a berendezés és a tagság szállítási költségei... Túl sok! Gyors számítást végzett.
Aztán azt mondta a szócs be: - Nem várhatunk még tizenöt évet, cicamica ! Számíttasd ki velük, hogy mennyi id re volna sz kség, ha csak húsz Légkörjegecet vásárolnánk. Imád, csókol, Jarry. Az elkövetkez napokban idegesen járkált föl-alá a szobájában, kezdetben kétlábon, aztán, ahogy egyre nyomottabbá vált a hangulata, négykézláb. - Hozzávet leg háromezer év - jött a válasz. - Örökké fényeskedjen a bundácskád Sanza. - Bocsássuk szavazásra, egyetlen zöldszem m! Addig is, hamar, íme egy világ háromszáz szóban, s t talán még kevesebben! Ezt képzeljék el... Egyetlen hatalmas szárazföld, amelyet három fekete, félig édes, félig sós viz tenger szabdal; szürke és sárga lapályok és homokszín égbolt; bokáig ér erd k jóddal átitatott, gombányi fákkal; sehol egy hegység, csak dombok mindenfelé, sárgák, barnák, fehérek és levendulakékek; ejt erny szárnyú zöld madarak, a cs rük akár egy sarló, tolluk, mint a tölgyfalevél, s hátul kifordult naperny ; hat, távolban lebeg hold, akárha ködfoltok a káprázó szem el tt a nappali fényben, fehér hópelyhek éjszaka, vércseppek virradatkor és szürkületkor; mustárszín f a nedvesebb völgyhajlatokban; fehéren csillámló pirkadati párák szélcsendes hajnalokon, s színtelenül fölfelé tekerg t zkígyók, ha mozgásba lendül a lég; sugár alakban szétfutó szakadékok, mint törésvonalak a fagyott ablaküveg jégvirágai közt; megbúvó barlangok, mint a szeszélyes anyag sötét buborékjai; tizenhét ismert és veszélyes ragadozó, hosszúságra egy és hat méter közöttiek, túlburjánzó sz rzettel, sosem látott fogakkal, karmokkal; hirtelen jégzivatarok, mintha öklömnyi köveket hajigálna valaki a tiszta égb l; kékes jégsapka mindkét belapult póluson; izgága kétlábúak, tán másfél méter magasak, alacsony, s n ben tt a homlokuk, a bokáig ér erd ket járják, s óriás hernyókkal meg a hernyók lárváival táplálkoznak, s zsákmányul ejtik a zöld madarat, a vaksi vakondot és az éji homályban el merészked dögev ket; tizenhét hatalmas folyam; bíborszín , vemhes tehénhez hasonló felh k serényen úszva az égen, útban a keleti látóhatár felé; szélverte k halmok, akár a mozdulatlanná dermedt dallam; a csillagokat eltakaró koromsötét éjszakák; egymásba hullámzó völgyek, mint n i torzók vagy halomba hordott hangszerek; örökös fagy az árnyékos szögletekben; reggeli hangok, akár a jég roppanása, pléhlemez csörrenése, acélhúrok pendülése... El voltak tökélve, hogy mennyországgá változtatják. Megérkezett az el rs, h ruháik védelmében mindent kirakodtak, mindkét féltekén felszereltek tíz-tíz Légkörjegecet, és hozzáfogtak, hogy a tágasabb barlangok némelyikében jégbunkereket építsenek. A homokszín égb l csak ezután érkeztek meg a December Klub tagjai. Jöttek, láttak és úgy vélték, hogy ez máris majdnem a mennyország, aztán elt ntek a barlangokban, és elaludtak. Több mint huszonnyolcezer Fagyvilági Macskaforma (Alyonal-változat) sereglett össze ide, erre a bolygóra mindenfel l, hogy - akár a k és a jég, halálos csendben átaludván a hosszú várakozás idejét-végre birtokukba vegyék saját világukat: az új Alyonalt. Álomtalan ez a szunnyadás. De ha valamelyikük mégis álmot látott volna, az álomképek a még ébren lev k gondolatait idézték volna. - Olyan elkeserít , Sanza... - Igen, de már nem soká... - ...hogy végre itt vagyunk, együtt, a saját világunkban, s mégis mennünk kell el re, mint búvárnak a sötét tengerfenéken. Kúsznunk kell, araszról araszra, amikor repülni szeretnénk... - Nem fog soká tartani, Jarry, legalábbis érzékeink szerint. - De a valóságban mégiscsak háromezer év! Egy egész jégkorszakot fogunk átszenderegni ! A világok, ahonnan eljöttünk, úgy megváltoznak közben, hogy rájuk sem ismernénk, ha ellátogatnánk oda - és ránk sem fog emlékezni teremtett lélek sem.
- Ugyan minek mennénk vissza? Elhagyott celláink kedvéért? Kit érdekel a többi világ sorsa?! Feledkezzenek csak meg rólunk a szül helyeinken! Önálló nép vagyunk, s végre otthonra leltünk. Mi az, ami ennél fontosabb? - Igaz... nem is olyan sok év múlva mi is sorra kerülünk, és együtt fogunk rködni éberen. - Mikor adjuk az els szolgálatot? - Kétszázötven év múlva - háromhavi ébrenlét. - Milyen lesz addigra ez a világ? - Nem tudom. H vösebb... - Akkor térjünk nyugovóra. Már holnap is jobb nap lesz. - Bizony. - Ó ! Nézd a zöldmadarat! Lebeg, mint az álom... Amikor el ször fölébredtek, az egyik Légkörjegec-telepen találták magukat, azon a tájon, amit Holtvidéknek neveztek el. A világ már leh lt valamelyest, s az égbolt pereme rózsaszínben játszott. A hatalmas berendezés fekete fémfalait dér csipkézte. A légkör azonban még mindig életveszélyes volt, s iszonyú magas a mérséklet. Idejük java részét továbbra is különleges h szigetelés kamrájukban töltötték, s csak az elkerülhetetlen mérések kedvéért merészkedtek ki a szabadba, s hogy kívülr l is szemügyre vegyék új otthonukat. Holtvidék... Szikla és homok mindenfelé. Sehol egy fa vagy az élet bármilyen jele. A tájat még egyre tépázták a szörny szelek, ahogy a világ ellenszegült a gépek halálos leheletének. Éjszakánként országnyi felh k simították, faragták a k óriásokat, s amikor elült a szél, a sivatag úgy csillogott, mintha frissen festették volna, s a reggel furcsa hangözönében mint lángnyelvek meredtek az égre a szirtek. Az égbolt karimája mögül el bújt a nap, s nemsokára ismét feltámadt a förgeteg, hogy a magával sodort szürkés borongós ködfátyolba bugyolálja a kinti világot. Amikor a reggeli szelek is elvonultak, Jarry és Sanza kibámultak a Holtvidékre az állomás keleti ablakából, mert id közben ez vált kedvencükké - a harmadik emeleten -, ahonnan a kinti k óriás púpos Normálformaként intett feléjük; ilyenkor leheveredtek a zöld kerevetre, amit már korábban felhoztak ide az els emeletr l, és néha szeretkeztek, miközben hallották odakint újból fölsivítani a szelet, máskor Sanza dúdolgatott, Jarry meg beírt valamit az állomásnaplóba, vagy visszalapozott benne, és beleolvasott a barátok és ismeretlenek századokkal korábbi kusza bejegyzéseibe, és olykor még doromboltak is, csak nevetni nem nevettek, mert nem tudták, hogyan kell. Egyik reggel, ahogy szokott helyükr l a tájat kémlelték, megpillantottak egy kétlábút, ahogy ott gázolt a jódos erd ben. Többször is elesett, feltápászkodott, folytatta az útját, újból fölbukott, és ott maradt mozdulatlanul. - Vajon mit kereshet errefelé, ilyen távol az otthonától? - kérdezte Sanza. - Haldoklik - mondta Jarry. Menjünk, nézzük meg. Végigmentek egy acélpárkányon, lementek az els szabadba.
emeletre, felcsatolták véd öltözetüket, és kiléptek a
A szerencsétlen ismét talpra küszködte magát valahogy, és ott támolygott el ttük. A testét vöröses sz rzet borította, sötét szeme és hosszú, széles orra volt, keskeny, alig kivillanó homloka. Négy kurta, karmos ujja volt mindkét kezén és lábán. Amikor megpillantotta ket, ahogy kiléptek a Légkörjegec tömbjéb l, megtorpant, és bambán rájuk meredt. Aztán összecsuklott. Odamentek hozzá, egészen közel, és alaposan szemügyre vették.
Amaz még egyre ket nézte, sötét szeme kitágult, ahogy ott hevert fogvacogva. - Elpusztul, ha itt hagyjuk mondta Sanza. ...Akkor is, ha bevisszük magunkkal - válaszolta Jarry: A lény feléjük nyújtotta egyik mells végtagját, aztán újra elernyedt. A szeme egyre sz kült, majd lecsukódott. Jarry el renyújtotta a lábát, és megérintette a csizmája hegyével. A lény nem mozdult. - Halott - mondta Jarry. - Mit csinálunk vele? - Itt hagyjuk. Majd a homok betakarja. Visszamentek az állomásra, és Jarry bevezette az eseményt a naplóba. Szolgálatuk utolsó hónapjában Sanza egyszer azt kérdezte: - Rajtunk kívül minden elpusztul itt? A zöld madarak meg a hatalmas ragadozók is? A helyes kis fácskák meg a sz rös hernyók is, mind? - Remélem, nem - mondta Jarry. - Belenéztem a biológusok feljegyzéseibe. Azt hiszem, az élet alkalmazkodni fog. Csak egyszer sikerüljön valamibe megkapaszkodnia, és állhatatosan fog tovább küzdeni. Talán még hasznára válik e bolygó él lényeinek, hogy csak húsz Légkörjegecre tellett a pénzünkb l. Ily módon három évezred áll a rendelkezésükre, hogy s bb sz rzetet növesszenek, hogy megtanulják beszívni a leveg nket és inni a vizünket. Száz gép valószín leg kiirtotta volna ket, és nekünk importálni vagy tenyészteni kellett volna a Fagyvilági él lényeket. De így, ki tudja, talán sikerül nekik... - Furcsa - mondta Sanza -, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mi itt pontosan azt tesszük ezekkel, ami velünk történt azel tt. Minket az Alyonalra szántak, de azt szétrobbantotta egy nova. Ezek a lények itt születtek, ez a hazájuk, és mi most elvesszük t lük. Olyanná tesszük ennek a bolygónak az él lényeit, mint amilyenek magunk is voltunk korábbi világainkban - semmire se jó mihasznákká. - Annyi különbség azért van - vetette ellene Jarry -, hogy mi a saját id nkb l áldozunk, és esélyt adunk nekik, hogy megszokják az új körülményeket. - Én mégis úgy érzem - széles mozdulattal az ablak felé mutatott -, hogy ez a világ lassan ilyenné válik: egyetlen hatalmas Holtvidékké. - A Holtvidék már itt volt el ttünk is. Egyetlen új pusztaság sem keletkezett a kezünk nyomán. - Az állatok mégis mind délnek tartanak. Haldokolnak a fák. Amikor majd elérik a legdélibb pontot, ahonnan már nincs tovább, és a leveg mégis egyre h l, s a tüdej kben szúró fájdalmat okoz minden egyes lélegzet akkor elvégeztetett. - Addigra talán megszokják. A fák máris mélyebbre eresztik a gyökereiket, és vastagodik a kérgük. Az élet felül fog kerekedni a pusztuláson. - Bárcsak úgy lenne. . - Nem akarod inkább átaludni az egészet, amíg mindennek vége lesz? - Nem, mindig melletted akarok lenni. - Akkor pedig meg kell békülnöd a ténnyel, hogy mindig, minden változás bánt valamit vagy valakit. Ha ez sikerül, akkor te magad bántatlan maradsz.
Aztán hallgatták, ahogy nekilódul a szél. Három nap múlva, a nappali és az éji szelek közti szünetben, a naplemente csöndjében, Sanza odahívta ót az ablakhoz. Jarry fölmászott a harmadik emeletre, és odaállt Sanza mellé. A keble rózsaszín volt a lenyugvó nap fényében, és sötét ezüstben, tompán fénylettek az alatta húzódó hajlatok. Bundája a vállán és a tompora körül akár a füst. Az arca kifejezéstelen volt, s tágra nyílt, zöld szemét nem fordította feléje. Jarry kinézett. A mályvaszin fényyen hullani kezdtek az els kékes, jókora hópelyhek. Ellibbentek a púpos Normálforma szirt el tt; egy-két pihe odatapadt a vastag kvarc ablaküvegre; a többi puhán a sivatag homokjára pottyant és ottmaradt, akár a cián virágai; aztán egyre több jött, örvényekbe kavarodva, ahogy oldalba kapták ket az iszonyú szelek alsó lökései. Sötét fellegek gyülekeztek odafönn, s jókora kötegekben, estében hálóvá szétterülve ömlött bel lük a kék áradat. Most már csak mint elszálló pillangók villantak föl a pelyhek az ablak el tt, s a Holtvidék körvonalai hunyorgó fényben csillantak föl s hunytak ki ismét. A rózsaszín átadta helyét a kéknek, az egyre mélyül kéknek, ahogy fülükhöz ért az est els nagy sóhaja, és a vágtató hópelyhek egyre inkább vízszintesen áramlottak, semmint lefelé, s indigókék volt a színük. "A gép egy pillanatra sem pihen - írta Jarry. - Néha képzel döm: mintha hangokat hallanék ki állandó zümmögéséb l, ahogy fel-felb dül vagy megsercen valamelyik áramköre. Magam vagyok ezen a holtvidéki állomáson. Öt évszázad múlt el, amióta megérkeztünk. Úgy gondoltam, helyesebb, ha inkább nem keltem föl Sanzát erre a szolgálatra, nehogy túl sötéten' lássa a jöv t. (Mert sötét.) Biztosan haragudni fog. Ahogy félálomban hevertem az ágyamon ma reggel, úgy rémlett, a szüleim hangját hallom a szomszéd szobából. Nem összefügg szavakat. Csak hangfoszlányokat, mint régen, az otthoni házitelefonon. Hiába a kitolódott életkor, bizonyára meghaltak már. Azon t döm, vajon eszükbe jutottam-e még azután, hogy eljöttem. Kezet sem rázhattam az apámmal utoljára, mert rajtam volt s véd keszty m, és nem csókolhattam meg az anyámat sem. Furcsa érzés ennyire egyedül, ennek a nagy kékségnek a közepén, ahol csak a gépezet ütemes lüktetése a társam, ahogy újrarendezi a légkör molekuláit, elfagyasztja ezt az egész világot. Holtvidék. Az, pedig az acélodú, amiben feln ttem, sem volt valami szívderít . Minden délután felhívom a többi tizenkilenc állomást. Félek, lassan már a terhükre vagyok. Nem is hívom ket többé: holnap abbahagyom... de legkés bb holnapután." "Ma reggel néhány pillanatra h öltözék nélkül léptem ki a szabadba. Még mindig gyilkos forróság van. Beszippantottam a leveg t, és fulladozni kezdtem. Még messze a mi id nk. De azért tisztán érzem a különbséget a legutóbbi próbálkozásomhoz képest, aminek idestova kétszázötven éve. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, ha befejezzük. És én, vajon velem, a közgazdásszal mi lesz? Milyen beosztást kapok az Alyonalon ? Mindegy, csak Sanza boldog legyen... ' "A Légkörjegec el-elakad és nyögdécsel. Ameddig ellátok, körös-körül kék a táj. A szirtek még állnak, de körvonalaik megváltoztak. Az ég egészen rózsaszín már; esténként és hajnalonta mély vörösesbarnára vált. Borszín re, igen, azt hiszem, ez volna az igazán találó szó, de.' sohasem láttam még bort, ezért nem vagyok biztos benne. Nem haltak meg a fák! Egyre jobban t rik a hideget. A kérgük vastagabb, levelük sötétebb és nagyobb. Hallom, a magasságuk is jócskán n tt. Itt, a Holtvidéken nincsenek fák." "Még mindig élnek a hernyók. Mondják, jóval testesebbnek látszanak, de ennek az az oka, hogy s bb sz rzetet növesztettek. Mintha a többi állat sz rzete is tömörebbé vált volna. Egyesek szemmel láthatóan hozzászoktak a téli alváshoz. Furcsa: a Hetes Állomás azt jelentette, hogy megfigyelésük szerint mintha a kétlábúak sz rzete is vastagodott volna. Elég sok van bel lük arrafelé, és a társaim gyakran látják ket a távolban. Valahogy loncsosabbnak látszanak. Amikor azután közelebbr l is szemügyre vették ket, kiderült, hogy némelyikük halott állatok bórét cipeli, vagy talán abba bújik! Lehet, hogy intelligensebbek, mini ahogy gondoltuk volna? Ez ugyan nem túl valószín , mert biológusaink alaposan megvizsgálták ket, miel tt beindítottuk volna a gépeket. Különös dolog." "Még mindig viharos erej a szél. A felkavart pernye olykor elsötétíti az eget. Több vulkán is m ködött délnyugatra innen. A Négyes Állomást át is kellett helyezni emiatt. A gép hangjából most mintha Sanza énekét hallanám. Legközelebb fölébresztem. Addigra talán jobban állnak majd a dolgok. De nem is ez az igazi ok.
Önáltató önzés. Azt akarom, hogy itt legyen velem. Úgy érzem, mintha én lennék az egyetlen él lény ebben a világban. A rádió hangjai akár a szellemek. Az óra hangosan ketyeg, és a tiktakolás szüneteit a gép zümmögése tölti meg, ami maga is olyan, mint a csönd, mert változatlan, monoton. Néha mintha egészen megsz nne; hallgatózom, er ltetem a fülem, s már magam sem tudom, hogy zümmög-e a gép. Olyankor a szerekre pillantok, csak onnan tudom, hogy a gép hibátlanul m ködik. Vagy lehet, hogy elromlottak a szerek? Nem valószín . Nem. Bennem van a hiba. A Holtvidék kékje meg egyfajta szemmel érzékelható csönd. Reggelenként még a sziklákat is kék harmat lepi el. Szép ez vagy undorító? Nem találom a választ. Ez is csak a mindenható csend része talán... Lassan misztikussá válok. Id vel esetleg okkult er k költöznek majd belém, vagy valami mindent megoldó fényesség gyúl ki bennem, ahogy itt ülök ebben a végtelen némaságban. Talán vízióim lesznek. A hangokat már most is hallom. Szellemek lennének itt a Holtvidéken? Nem, hisz nem volt itt soha semmi, ami szellemmé válhatott volna. Kivéve talán azt a szerencsétlen kis kétlábút. Vajon miképp tévedhetett erre? Vajon mi hajtotta éppen ide, a rombolás központja felé, ahelyett hogy menekült volna, mint a társai? Sosem tudom meg. Hacsak nem támad tényleg látomásom. Azt hiszem, ideje beöltözni, és járni egyet. A sarki jégsapkák egyre híznak. Magkezd dött az eljegesedés. Nemsokára minden jóra fordul. Nemsokára felhasad a csönd, remélem. De azért felötlik bennem, vajon nem a csönd-e a világ valódi állapota, amelyet létünk apró szösszenései csak kihangsúlyoznak, mint fekete pötty a tiszta kék mez t? Valaha a csönd volt maga a mindenség, egyszer így lesz megint - vagy talán most is? Fogok-e még igazi hangokat hallani, vagy csak a csönd hangjaít ? Sanza megint énekel. Bárcsak most nyomban fölébreszthetném, hogy velem jöjjön a szabadba. Havazik." Jarry az ezredforduló éjszakáján ébredt föl újból. Sanza csak mosolygott, megfogta Jarry kezét, és cirógatta, miközben Jarry magyarázkodott, és bocsánatot kért, amiért nem keltette fel. - Hát persze hogy nem haragszom - mondta Sanza -, különösképp, mivel én is ugyanezt tettem veled a legutóbbi fordulóban. Jarry tágra nyílt szemmel rácsodálkozott, és lassan derengeni kezdett neki a dolog. - De többet nem teszem mondta Sanza -, és tudom, hogy te sem lennél rá képes. Szinte kibírhatatlan a magány. - Igen. - Legutóbb mindkett nket melegíteni kezdtek, hogy felébredjünk. Én tértem magamhoz el bb, és szóltam, hogy téged h tsenek vissza, hadd aludj. Akkor mérges is voltam egy kicsit, mert rájöttem, hogy becsaptál. De hamar elpárolgott a mérgem, olyan gyakran vágyakoztam utánad. -
Mindig együtt maradunk - mondta Jarry.
- Igen, örökre. A h bunkerból, ahol aludtak, átrepültek a holtvidéki Légkörjegec-állomásra, leváltották a személyzetet, és azonnal felcipelték az új hever t a harmadik emeletre. A Holtvidék leveg jét, bár még mindig tikkasztóan perzselt, rövid ideig már be tudták lélegezni, jóllehet az ilyen kísérleteket mindahányszor kínzó fejfájás követte. Még mindig nyomasztó volt a h ség. A szikla, valaha mint integet Normálforma, elveszítette határozott körvonalait. A szelek is sokat enyhültek. Szolgálatuk negyedik napján állati nyomokra bukkantak, amelyek feltehet leg valamelyik nagyobb ragadozótól származtak. A felfedezés jókedvre derítette Sanzát, nem így egy kés bbi esemény, amely el tt mindketten tanácstalanul álltak. Egyik reggel sétára indultak a Holtvidéken.
Nem egészen száz lépésre az állomástól három óriás hernyót találtak holtan. Egészen merevek voltak, de nem mintha megfagytak, hanem inkább kiszáradtak volna, s a környéket nyomok borították a ,havon. A színhelyhez vezet s onnan folytatódó lábnyomok zavarosak voltak, és elmosódott körvonalúak. - Mi lehet ez? - kérdezte Sanza. - Nem tudom, a legokosabb lesz, ha lefényképezzük - felelte Jarry. Így is tettek. Amikor Jarry aznap délután felhívta a Tizenegyes Állomást, megtudta, hogy néhány más állomás személyzete is észlelt hasonló eseményeket. Bár nem túl sok esetben, szó se róla. - Egyszer en nem értem - mondta Sanza. - Én nem is akarom - volt Jarry válasza. Szolgálatuk ideje alatt ez volt az egyetlen ilyen eset. Jarry bevezette az állomás naplójába, és jelentést írt róla. A kés bbiekben azután átadták magukat a szerelmeskedésnek, csak a rádiót figyelték, néha-néha leitták magukat. Kétszáz évvel azel tt egy biokémikus arra használta a szolgálat egyhangú napjait, hogy kikísérletezzen egy vegyületet, amely nagyjából ugyanolyan hatást vált ki a Macskaformákból, mint a régi id k legendás whiskyje a Normálformákból. Az illet sikerrel járt, örömében négy hétig tartó falrenget tivornyát csapott, fütyült a szolgálatra, emiatt le is váltották, és a várakozás egész hátralev idejére visszatoloncolták a mélyh bunkerba, hogy kell képpen kialudja a mámort. Alapjában pofon egyszer receptje mindazonáltal kézr l kézre járt; Jarry és Sanza mostani visszatértükkor jól felszerelt bárt találtak a raktárhelyiségben a hozzá való kézírásos használati utasítással, amely elmagyarázta, miképpen éljenek a ned vel, és mely italokat keverjenek egymással. A dokumentum szerz je abbeli reményének adott kifejezést, hogy minden szolgálat legalább egy újabb keverékkel gazdagítja a repertoárt, minek következtében legközelebbi felbukkanásakor a kézirat örvendetes gyarapodást mutat majd. Jarry és Sanza áldozatot nem sajnálva munkálkodott a kérés teljesítésén, s fáradozásuk gyümölcseként a "Hóvirág" nev puncskoktél került a lista végére, amely kellemesen melegítette a bend jüket, a dorombolásból helyenként kuncogást el varázsolva, úgyhogy végül a nevetést is felfedezték. Az ezredfordulót egy egész kancsónyi adaggal ünnepelték, és Sanza ragaszkodott hozzá, hogy azonnal fölhívják az összes többi állomást, és ott rögtön, még az éjszakai m szaknak elmondják a receptet, hadd osztozzon mindenki az örömükben. Alighanem így is történt, mert a receptnek nagy sikere lett a kés bbiekben. És megmaradt nekik a nevetés örökre, amikor a nagy kancsó "Hóvirág" puncs már csak az emlékeikben élt. Ilyen egyszer körülmények között születnek olykor a tradíciók. - Pusztulnak a madarak - mondta Sanza, félretolva az egyik jelentést, amit az imént olvasott el. - Valóban ? - Látható, hogy jobban már nem tudnak alkalmazkodni. - Kár - felelte Jarry. - Úgy t nik, mintha még egy év sem telt volna el, amióta idejöttünk. Pedig ezer éve már. - Röpül az id . - Félek. - Mit l? - Nem tudom. Félek. - Miért? - Talán azért, ahogyan élünk. Apránként felmorzsolódtunk a századok között. Alig néhány hónapja még, amennyire emlékszem, ezen a helyen sivatag volt. Most jégmez körös-körül. Szakadékok nyílnak, majd elsimulnak. Emitt máról holnapra völgykatlan támad, amott egy másik feltölt dik. Emitt kiszárad egy folyam, amott új fakad. Minden oly nagyon átmeneti. A dolgok szilárdnak látszanak, de lassan már nem merem megérinteni ket. Félek, hogy szertefoszlanak az ujjaim között. Talán füstté válnak, a kezem meg egyre nyúl utánuk a füstön át, és megérint valamit... valamit... talán Istent. Talán rosszabbat, talán... nem tudom. Nincs
közöttünk senki, aki tudná, hogy fog kinézni ez a táj, ha elkészülünk. Ismeretlen ország felé tartunk, és már nincs visszaút. Álom ködében járunk, egy eszmét hajszolunk... Néha hiányzik a régi cellám...és az apró kis gépek, amelyek gondomat viselték odaát. Talán én vagyok képtelen az alkalmazkodásra. Talán olyan vagyok én is, mint a zöld madár. - Nem, Sanza. Nem vagy olyan. Mi valóságosak vagyunk. Mindegy, mi zajlik odakint, mi kitartunk. Azért változik minden, mert mi akarjuk, hogy változzék. Mi er sebbek vagyunk ennél a világnál, és addig szorongatjuk, addig gyúrjuk, gyömöszöljük, amíg éppen olyan nem lesz, amilyennek akarjuk. És akkor majd elborítjuk városokkal és utódokkal. Istent akarod látni? Menj, nézz a tükörbe! Istennek hegyes füle, és zöld szeme van. Puha, szürke bunda borítja a testét. És amikor felemeli a kezét, hártya van az újjal k zött. - Jó, hogy legalább te er s vagy, Jarry. - Gyere, fogjuk a villanyszánkót, és menjünk ródlizni - Jó, menjünk. Egész álló nap fel-alá szánkáztak a Holtvidéken, ahol úgy álltak a sötét sziklák, mint felh k egy idegen égen. Ezerkétszázötven év. Most már gázmaszk nélkül is lélegezhettek, egyel re csak rövid ideig. Most már elviselték a h mérsékletet is, egyel re csak rövid ideig. Most már elpusztult minden zöld madár. Különös, nyugtalanító dolog kezd dött. Éjszakánként megjelentek a kétlábúak, nyomokat hagytak a hóban, és állati hullákat. Mostanában sokkal gyakrabban t ntek fel, mint azel tt. Távoli helyekr l f ttek a mészárlás kedvéért, sokuknak irha fedte a vállát, amely nem a testükb l sarjadt. Jarry átolvasta az egész történeti nyilvántartást és benne minden rájuk vonatkozó jelentést. - Ez itt például azt írja, hogy fényt látott az erd mélyén - mondta. - A Hetes Állomásról. - Tessék... ? , - Tüzet - mondta Jarry. - Mi van, ha felfedezték a tüzet? - De hisz akkor nem egészen állatok ! - De azok voltak ! - Most meg már ruhájuk van. Áldozatot mutatnak be a gépeinknek. Már nem állatok. - Vajon hogy történhetett? - Miért, mint gondolsz? A mi m vünk. Talán az id k végezetéig megmaradnak oktalan állatnak, ha mi ide nem vet dünk, s nem kényszerítjük ket, hogy megokosodjanak a puszta létük kedvéért. Meggyorsítottuk a fejl désüket. Nem volt más választásuk: vagy alkalmazkodnak vagy elpusztulnak, és k alkalmazkodtak. - Mit gondolsz, akkor is így történt volna, ha nem jövünk? - kérdezte Jarry. - Talán... egyszer. Vagy sem, ki tudja. Jarry odalépett az ablakhoz, kibámult a Holtvidékre. - A végére kell járnom - mondta. - Mert ha intelligens... ha emberi lények - elnevette magát -, akkor tekintettel kell lennünk rájuk. - Mit tanácsolsz?
- Kutassuk fel ket. Próbáljunk meg kapcsolatot teremteni velük. - Még senki sem próbálta? - De igen. - És mi volt az eredmény? - Vegyes. Egyesek szerint meglep en fogékonyak. Mások meg úgy vélik, jóval az alatt a küszöb alatt helyezkednek el, ahonnan kezdve már emberi lényekr l beszélhetünk. - Lehet, hogy valami szörny séget velünk mi itt - mondta Sanza. – Megalkotjuk az embert, aztán elpusztítjuk. Egyszer, amikor nagyon rossz volt a kedvem, azt mondtad nekem, hogy mi vagyunk ennek a világnak az istenei, hogy a hatalmunkban áll, hogy teremtsünk és romboljunk. Igen, hatalmunkban áll, hogy teremtsünk és romboljunk, de nem mondhatnám, hogy istennek érzem magam. Mert mit is tehetünk? Eddig bírták valahogy, de nem gondolhatod komolyan, hogy képesek lesznek túlélni a végs változást is. És ha a zöld madarak sorsára jutnak? Mi lesz, ha már nem tudnak elég gyorsan alkalmazkodni? Mit tesz olyankor egy isten? - Amihez kedve van. Aznap a repül vel keresztül-kasul bejárták a Holtvidéket, de életnek nem volt jele, csak k. A rákövetkez napokon is folytatták a keresést, sikertelenül. Két héttel kés bb, a bíborszín hajnalban, mégiscsak megtörtént. - Itt voltak - mondta Sanza. Jarry el rement az állomás elejébe, és kinézett. A hólepel több helyütt megtört, keskeny sávok szántották, amilyeneket korábban is látott már, és alighanem egy fel-alá vonszolt kisebb állat hullájától származtak. - Még nem juthattak messzire - mondta Jarry. - Nem. - Utánuk megyünk a villanyszánnal. Nekivágtak hát a hómez nek, át a vidéken, amelyet holtnak hívtak; Sanza vezetett, Jarry a lábnyomokat követte a szemével a kék havon. Elébe mentek a pirkadatnak, a szél körülnyaldosta ket, mint a folyó habjai, és felharsantak a hangok, akár a jég roppanása, pléhlemez csörrenése, acélhúrok pendülése. A kék harmattal borított kövek úgy álltak ott, mint a megdermedt dallam, s a szán árnyéka, feketén, mint a tinta, átsuhant közöttük. Váratlanul jéges vágott végig járm vük tetején, akár a semmib l el nt démonok dörömbölése: amilyen hirtelen jött, el is múlt. A Holtvidék el ttük völgybe lejtett, majd dombra kaptatott. Jarry megérintette Sanza vállát. - Ott, elöl ! Sanza bólintott, lefékezte a szánt. Amazok ott jól benne voltak a kutyaszorítóban. Dorongokat és hosszú rudakat használtak, amelyeknek mintha t zben edzett hegye lett volna. Köveket hajigáltak. Meg jókora jégtömböket. Aztán meghátráltak, az meg csak ölte ket halomra, egyiket a másik után. A Macskaformák medvének hívták, mert nagy volt, loncsos, és fel tudott állni a hátsó lábaira. Ez itt megvolt vagy három és fél méter magas, kékes bundája volt, és keskeny, sz rtelen pofája, ami leginkább harapófogóra emlékeztetett.
Már öt kis teremtés feküdt mozdulatlanul a havon. Az meg ahányszor megsuhintotta a mancsát, és talált, újra meg újra leterített egyet. Jarry el húzta a pisztolyt az egyik rekeszb l, és ellen rizte a tárat. - Körözz lassan körülöttük - szólt oda Sanzának. - Megpróbálom kiégetni a fejét. Az els lövése célt tévesztett, éppen csak horzsolta az óriás hátát. A második meg pörkölte a bundáját a nyaka körül. Akkor Jarry leugrott a szánról, közben éppen szembe kerültek a bestiával, a hüvelykjével egészen feltolta az energiakapcsolót, és az egész tárat beleeresztette a medve mellébe, közvetlen közelr l. A medve felágaskodott, megtántorodott és elvágódott, tátongó sebbel a mellében. Jarry sarkon fordult, a kis szerencsétlenek felé. Bambán néztek rá. - Hello! - szólította meg ket. - Az én nevem Jarry. Ti pedig mától fogva Vörösformák vagytok... Hátulról leterítette egy csapás. Messzire gurult a hóban, karikák táncoltak a szeme el tt, bal karja és válla tüzelt a fájdalomtól. Második medve bukkant föl a k rengetegb l. Jarry jobb kézzel el rántotta hosszú vadászkését, és valahogy feltápászkodott. Amikor a vadállat ismét támadásba lendült, Jarry megel zte, fajtájához méltó macskaügyességgel felrugaszkodott, és markolatig döfte a kést a torkába. A vadállat megremegett, de még volt ereje egy újabb ütéshez - Jarry ismét felbukott, és a pengéje is odavolt. A Vörösformák megint köveket hajigáltak, és rárohantak hegyes botjaikkal. Akkor tompa puffanás, majd recsegés-ropogás hallatszott, és az állat felrepült a leveg be, aztán rázuhant Jarryre. Fölocsúdott. A hátán feküdt, minden porcikája sajgott, s amire ráesett a pillantása, minden lüktetett, mintha robbanni készülne. Nem tudta, mennyi id telhetett el. Ugyanabban a pózban hevert és némán figyeltek. Némelyik a medvét nézte, mások Jarryt.
is, a medve is. A kis kétlábúak meglapultak,
Megint mások az összezúzódott szánt... Az összezúzódott szánt... Minden erejét összeszedve feltápászkodott. A Vörösformák félrehúzódtak. Odatámolygott a szánhoz, és belenézett. Amikor meglátta, hogy milyen furcsa szögben áll Sanza nyaka, rögtön tudta, hogy halott. De azért ott matatott körülötte még egy jó darabig, ahogy ilyenkor szokás, miel tt az ember hajlandó elhinni azt, ami történt. Sanza teljes er vel nekivitte a szánt a medvének, és a gerincét törve a vesztét okozta. De összetört a szán is. És benne Sanza. Jarry nekid lt a roncsnak, az ajkára egy ima els szavai tolultak, aztán kiszabadította a holttestet. A Vörösformák szótlanul nézték. Karjába emelte a testet, és elindult vissza, a holtvidéki állomás felé.
A Vörösformák állhatatosan figyelték minden lépését, ahogy távolodott, kivéve egyiküket, amelyiknek olyan különös, magasra húzott szemöldöke volt, és inkább a késsel volt elfoglalva a bestia loncsos, még g zölg torkában. Jarry a December Klub felébresztett elöljáróihoz fordult. - Mit tegyünk? -
fajunk els halottja ezen a bolygón - mondta Yan Turl, az Alelnök.
- Nincs semmiféle hagyomány, amihez tarthatnánk magunk - mondta Shelda Kein, a Titkár. - Talán alkossunk egyet? - Nem tudom - mondta Jarry. - Nem tudom, mi lenne helyénvaló. - Én két lehet séget látok: temethetjük vagy égethetjük. Te melyiket választanád? földbe! Adjátok vissza t nekem! Adjatok egy nagy repül t...
- Nem is tu... nem, ne a
Majd én elégetem. - Akkor építsünk kápolnát. - Nem. Ezt a dolgot a saját elképzelésem szerint kell elvégeznem. És ha lehet, egyedül. - Ahogy akarod. Mondd el, mire van szükséged, megkapod. - Kérlek, küldjetek valakit helyettem a holtvidéki állomásra. Ha elvégeztem a dolgomat, szeretnék aludni egészen a következ ciklusig. - Így lesz, Jarry. Sajnáljuk, ami történt. - Igen, mindannyian. Jarry bólintott, félszeg kézmozdulatot tett, sarkon fordult és elment. Ilyen az, ha olykor a keser poharat kell fenékig ürítenünk. Volt egy kék hegy a Holtvidék délkeleti peremén. Olyan háromezer méter magas lehetett. Ha északnyugat fe1 1 közeledett feléje az ember, úgy hatott, mint egy hatalmas óceán mozdulatlanná fagyott hulláma, amelynek végtelen kiterjedése meghaladja a képzel er t. Csúcsa felszakította a bíbor fellegek hasát. Lejtóin nyoma sem volt él lényeknek. A hegynek nem volt neve, csak az, amit Jarry Dark adott neki. Megállította a repül t. Fölcipelte Sanza holttestét a legmagasabb pontig, ameddig holttest még egyáltalán fölcipelhet . Ott letette t, feladta rá legszebb ruháit, és egy széles sálat tekert a nyaka köré, hogy elrejtse furcsa tartását, kiüresedett vonásait sötét fátyollal fedte. Nekikészül dött, hogy elmormoljon egy imát, amikor hirtelen megeredt a jéges . Mintha valaki köveket hajigálna, úgy záporozott rá és Sanzára a kék jégáradat. - Az istenit! - kiáltott föl Jarry, és visszarohant a repül höz. Felemelkedett a leveg be, körözött. A szél vadul tépázta Sanza testén a ruhát. A jéges kék gyöngyfüggönyt vont köréjük, kívül rekesztve mindent utolsó, bens séges együttlétükb l: t z fakadt a jégszemekb l, s az ágyúk halhatatlanná varázsolták a földi porhüvelyt.
Jarry meghúzta a ravaszt, és tölcsér nyílt a vakító fényözönbe a hegy oldalából, amelynek nem volt neve. Sanza elt nt benne, és Jarry addig mélyítette a nyílást, amíg a hegy megroskadt belé. Akkor felhúzott a felh k közé, nekitámadt a viharnak, és addig l tt, amíg az utolsó patron is el nem fogyott. Aztán még sokáig körözött a megolvadt fennsík fölött, ott, a Holtvidék délkeleti peremén. A bolygó legels halotti máglyája fölött körözött. Aztán visszavonult, hogy akár a k és a jég, átaludja a következ ciklust, és birtokba vegye végre az új Alyonalt. Álomtalan ez a szunnyadás. Tizenöt évszázad. Majdnem a Várakozás fele. Kétszáz szó vagy még kevesebb... képzeljék el ezt... ..Tizenkilenc hatalmas, hömpölyg folyam, de az egykor fekete óceánok ibolyaszín hullámokat vetnek. ... Leny göz hegyláncok a sárga, barna, fehér és levendulakék dombok helyén. Fekete füstöt ereget vulkánkúpok. ...Semmi nyoma a bokáig ér , jódszín erd knek. A helyükön hatalmas, vastag kérg , hordótörzs fák, narancs- és agyagszín ek, feketék és sudárak, ameddig ellát a szem. ... Mindenfelé virágok, szívós gyökerük áttör a kék jégfelületen és a k vak között, hogy a mustárszín szirmoknak húszméteres mélyb l szívja föl a tápláló nedveket. ... Még mélyebbre ásnak a vaksi vakondok; az éji homály dögev inek félelmetesre n ttek tép - és több sorban elhelyezked rl fogai; az óriáshernyók ugyan kisebbek lettek, de vastagodó bundájuk miatt nagyobbnak látszanak. ...Az egymásba hullámzó völgyek még mindig mint n i torzók vagy mondjuk mint halomba hordott hangszerek. ... Megfogyatkozván a szélverte sziklák, de nem így a fagy. ...A szokásos reggeli hangok, érdesek, tompák, csilingel ek. Meg voltak gy
dve róla, hogy félúton járnak a mennyország felé. Ezt képzeljék el.
A holtvidéki állomásnapló minden adatot tartalmazott, amire Jarrynek szüksége volt. De azért átolvasta a régi jelentéseket is. Aztán kevert magának egy italt, és kibámult a harmadik emeleti ablakon. ...Meg fogok halni - dünnyögte, aztán fölhajtotta az italt, beöltözött, és otthagyott csapot-papot. Három napig tartott, amíg rábukkant az alsó táborhelyre. Valamivel távolabb leállította a repül t, és gyalog indult a tábor felé. Mélyen bent járt a Holtvidék déli régióiban, ahol melegebb volt a leveg , s ett l állandó légszomja volt. Állati b röket viseltek - b röket, amelyeket már méretre szabtak, hogy szorosan a testükre kötözve, jobban melegítsenek. Jarry tizenhat fészerszer építményt számlált össze, és három tábortüzet. Összerezzent, ahogy megpillantotta a tüzeket, de azért ment tovább. Amikor észrevették, egy csapásra megsz ntek az apró kis neszek, kurta kiáltás harsant, aztán teljes lett a csönd.
Jarry belépett a táborba. A lények mozdulatlanul álltak körülötte. Csak a tisztás túlsó végén álló fészerb l hallatszott jövés-menés. Jarry körbejárta a tábort. Három egymásnak támasztott pózna végér l jókora szárított húscafat csüngött. Mindegyik lakóhely el tt jó néhány hosszú dárda ágaskodott. Közelebb lépett, és megnézte magának az egyiket. A végéhez k darab volt er sítve, amelyet szív alakú dárdaheggyé pattintottak. A közelben fatuskó állt, amelybe valaki egy macska körvonalait faragta... Lépéseket hallott a háta mögül, és megfordult. Az egyik Vörösforma lassan feléje tartott. Id sebbnek látszott a társainál. Csapott válla volt; amikor kinyitotta a száját, hogy pattogó hangokat hallasson, Jarry észrevette, hogy hiányzik néhány foga; ritkás haja er sen szült. Valamit szorongatott a markában, de Jarry a kezére figyelt föl. Mindkét kezén volt, egy-egy elálló ujj. Jarry gyorsan körülpillantott, és megnézte a többiek kezét. Szemmel láthatóan mindegyiküknek volt hüvelykujja. Még alaposabban szemügyre vette a külsejüket. Most már volt homlokuk is. Megint az öreg Vörösforma felé fordult. Amaz most odatett valamit a lába elé, aztán hátrébb húzódott. Jarry lenézett a lába elé. Egy jókora falevélen egy darab szárított hús és gyümölcs pihent. Lehajolt a húsért, behunyta a szemét, beléharapott, megrágta és lenyelte. A maradékot begöngyölte a levélbe, és véd ruhája zsebébe dugta. El renyújtotta a kezét, a Vörösformák hátráltak. Leeresztette a karját, el húzta tábori takaróját, és leterítette a földre. Leült törökülésbe, ujjával a Vörösforma felé bökött, és mutatta, hogy üljön le vele szemben a takaró másik végébe. A lény habozott, aztán el relépett, és helyet foglalt. - Most pedig megtanulunk beszélni egymással - mondta Jarry, tagoltan ejtve a szavakat. Aztán mellére szorította a kezét, és azt mondta: - Jarry. Jarry ott állt a December Klub újfent fölkeltett elöljárói el tt. -
Intelligens lények - mondta nekik. - Minden benne van a jelentésemben.
- Igazán ? - kérdezte Yan Turl. - Nem hiszem, hogy sokáig bírják még az általunk diktált iramot. Rengeteget fejl dtek igen rövid id alatt. Még sincs sok esélyük. Nem hiszem, hogy végig tudják csinálni. - Mi vagy te, biológus, ökológus vagy kémikus?
- Egyik sem. - Akkor mire alapozod az állításodat? - Hat héten át közvetlen közelr l tanulmányoztam ókat. - Szóval sejtelmeid vannak... - Ti is jól tudjátok, hogy ehhez nincsenek szakért ink. Sosem találkoztunk még hasonló jelenségekkel. - Jó, tegyük fel, valóban intelligens lényekr l van szó; tegyük fel, hogy még az alkalmazkodókészségükr l hangoztatott véleményed is megállja a helyét - és ekkor mi legyen, mit javasolsz ? - Lassítsuk le a folyamatot. Adjunk nekik legalább minimális esélyt. És ha mégsem bírnák ki végig, álljunk meg röviddel a cél el tt. Már most is lehet itt élni. Mi is alkalmazkodhatunk. - Hogy lelassítsuk ? Mégis mennyire? - Mondjuk, hét-nyolcszáz évvel. - Micsoda ? ! - Szó se lehet róla ! - De hisz ez rültség ! - Ugyan miért? - Mert mindenki háromhavi szolgálatot teljesít kétszázötven évenként. Azaz egy teljes évet áldoz az életéb l évezredenként. Egyszer en túl sok az, amit kérsz t lünk. - De hát egy egész faj fennmaradása a tét! - Ebben még te magad sem lehetsz egészen bizonyos. - Így igaz. Akarjátok, hogy kipróbáljuk? - Miért, jobb lenne, ha szavazásra vinnénk az intéz bizottság elé? - Dehogy! Tudom én jól, hogy alulmaradnék. De miért nem szavaztatjuk meg az egész tagságot? - Nem lehet. Alszanak. - Keltsük fel ket. - Csekélység... - Nem gondoljátok, hogy egy faj sorsa megér ennyi fáradságot? Kiváltképp, amiért éppen mi er ltettük rájuk az értelmes létet. Mi késztettük ket fejl désre, és mi sújtottuk ket a gondolkodás minden ny gével. - Elég legyen ! Ugyan mi múlott rajtunk? Értelmes lényekké válhattak volna akkor is, ha mi el sem jövünk... - Valóban ? Mit l vagy ilyen biztos a dolgodban ? Végül is egyre megy, hogy s mint történt. Itt vannak k, itt vagyunk mi, összezárva, és azt képzelik rólunk, istenek vagyunk - ki tudja, tán épp azért, mert mást sem teszünk, csak gyötörjük ókat. Akár így, akár úgy, a felel sség minket terhel egy értelmes faj sorsáért. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy nem gyilkoljuk ket halomra. - Készíthetnénk esetleg egy hosszú távú tervet...
- Addigra elpusztul mindahány. Pénztárosi min ségemben hivatalosan is indítványozom, hogy ébresszük fel a teljes tagságot, és bocsássuk szavazásra a kérdést. - Ha jól látom, senki sem támogat. - Te, Selda ? - nézett feléje Jarry. A lány félrenézett. - Hát te, Tarabeli ? Clond ? Bondici ? A magas, tágas barlangban néma csönd uralkodott. - Nos, jó. Megértettem. Itt állunk végre Édenünk kapujában, s önmagunk Kígyói leszünk. Visszamegyek a Holtvidékre, és befejezem a szolgálatot. - Fölösleges. S t, kifejezetten jót tenne neked, ha kialudnád ezt az egészet... - Nem. Ha egyszer ez a döntés, kiveszem én is a részem a b nb l. Látni akarom, és osztozni akarok benne. - Úgy legyen ! - mondta Turl. Két hét múlva, amikor a Tizenkilences Állomás rádión hívta a holtvidéki állomást, senki sem válaszolt. Nem sokkal kés bb kiküldtek egy repül t. A holtvidéki állomás helyén alaktalan, olvadt fémmasszát találtak. Jarry Darknak nyoma veszett. Még aznap délután elnémult a Nyolcas Állomás is. Nyomban kiküldtek egy repül t. A Nyolcas Állomás nem létezett többé. Személyzetét néhány mérföldnyire találták meg, gyalogosan. Elmondták, miképpen kényszerítette ket Jarry Dark az állomás elhagyására fegyverrel a kezében. Aztán földig rombolta azt is a repül jére szerelt ágyúk tüzével. Körülbelül ugyanakkor, hogy elmondták ezt a történetet, elnémult a Hatos Állomás. Kiadták a parancsot: RÁDIÓKAPCSOLATOT FOLYAMATOSAN FÖNNTARTANI EGYSZERRE LEGALÁBB KÉT MÁSIK ÁLLOMÁSSÁL! Aztán nem sokkal kés bb a másikat: FEGYVERVISELÉS MINDENKINEK KÖTELEZ ! A FELBUKKANÓ IDEGENEKET FOGLYUL EJTENI! Jarry várt. Egy szakadék mélyén, kiugró szikla védelmében, Jarry még várt. El tte, a pilótafülke m szerfalán egy nyitott üveg állt. Mellette apró, fehér fémdoboz hevert. Jarry még egy utolsót, hosszút húzott az üvegb l, és várta a rádióadást, mert tudta, hogy nemsokára jönnie kell. Amikor valóban megszálalt a rádiója, kinyújtózott az ülésben, és elszenderedett. Amikor fölébredt, a nappali fény már er sen megcsappant. Az adás még egyre ment. ...Jarry! Mindenkit felébresztünk, és népszavazást tartunk. Gyere vissza a központi barlangba ! Itt Yan Turl beszél ! Kérlek, ne rombolj le több állomást. Nincs rá semmi szükség. Egyetértünk a javaslatoddal, hogy szavazást kell tartani. Kérünk, vedd fel velünk haladéktalanul a kapcsolatot. Várjuk a választ, Jarry...
Kihajította az üres palackot az ablakon, és kiemelkedett a repül vel a bíborszín árnyékból, fel a magasba. Amikor leereszkedett a központi barlang belsejében kiépített leszállópályára, természetesen már várták. Tucatnyi fegyver csöve meredt feléje, ahogy kiszállt a repül l. - Add át a fegyvereidet, Jarry - hallatszott Yan Turl hangja. - Nincs nálam fegyver - felelte Jarry. - És a repül n sincs - tette hozzá; és így is volt, a fedélzeti ágyúk talapzatai üresen ásítoztak. Yan Turl közelebb lépett, Jarry arcába nézett. - Akkor lejöhetsz. -
Köszönöm, jól vagyok itt is.
- Fogoly vagy. - Mi a szándékotok velem? - Visszafagyasztunk aludni a Várakozás végéig. Gyere már le! - Eszemben sincs ! És meg se próbáljátok a fegyvereteket használni, se bénítótöltetet, se gázt. Mert ha megteszitek, abban a pillanatban vége mindnyájunknak. - Ugyan miért? - kérdezte Turl, és alig látható mozdulattal intett a fegyvereseknek. - A repül m - mondta Jarry - egyetlen nagy bomba, és a gyutacs itt van, a jobb kezemben. - Felmutatta a fehér fémdobozt. - Csak addig élünk, amíg lenyomva tartom ezt a gombot a doboz falán. Ha az ujjam akár csak egy pillanatra elernyed, a bekövetkez robbanás a földdel teszi egyenl vé ezt az egész barlangot. - Szerintem blöffölsz. -
Csak rajta, nem áll semmib l kipróbálni.
- Meghálsz te is, Jarry. - Pillanatnyilag ez izgat a legkevésbé. És ne akarjátok leégetni a kezemet, benne a gyutaccsal - intette ket , mert az se sokat ér. Még ha sikerülne is, további két állomás lesz az ára. - Hogyhogy? - Mit gondolsz, mit csináltam az ágyúkkal? Megtanítottam a Vörösformákat l ni velük. Ezek a fegyverek jelenleg két állomásra irányulnak, és a Vörösformák kezelik ket. Ha nem jelenek meg személyesen hajnalig, tüzet nyitnak. Ha megsemmisítették a célt, odébbállnak, és megtámadják a következ kett t. - Azt akarod mondani, hogy vademberek kezére bíztad a lézersugárvet ket? - Szóról szóra. No, elkezditek végre fölkelteni a többieket, hogy szavazhassunk? Turl összegörnyedt, mintha rá akarná vetni magát, aztán láthatóan jobb belátásra tért, ismét kiegyenesedett. - Miért tetted ezt, Jarry? - kérdezte. - Kik k neked, hogy a kedvükért föláldoznád a tiéidet?
- Mivel te nem érzed azt, amit én - felelte Jarry -, az indokaim nem valószín , hogy meggy znének. Tetteim az érzelmeimb l fakadnak, s azok mer ben különböznek a tieidt l - mert az alapjuk a bánat és a magány. De így talán mégis megérted: én vagyok az istenük. Az alakom minden táborukban megtalálod, k be vésve. Én vagyok a Holt Sivatag Nagy Medveöl je. Kétszázötven éve adják szájról szájra a h störténetemet, s ett l magam is megváltoztam. Nekik én hatalmas, bölcs és jóságos vagyok. És ebben a min ségemben felel sséggel tartozom értük. Ha én meg nem kímélem az életüket, ugyan ki marad, hogy a dics ségemet zengje a hóban, ki kántálja el a legendámat a tábortüzek körül, s ki fogja a gyapjas hernyó húsából a legjobb falatot éppen nekem kihasítani? Senki az égvilágon, Turl. És most már ez az életem. Ébreszd föl a többieket. Nincs más választásod. - Hát jó - mondta Turl. - És ha ellened döntenek? - Akkor visszavonulok, és te isten lehetsz - válaszolta Jarry. Jarry Dark most mindennap ott áll, s végignézi, ahogy a nap lassan lebukik a bíborszín égb l, mert soha többé nem alhat már, mint a k és a jég, álomtalan álmot. Úgy döntött, hogy hátralév napjait a Várakozás egyetlen röpke pillanatába s rítve élje le, soha meg nem látván az új Alyonalt és népét. Az új holtvidéki állomás minden reggel hangokra ébred, mint a jég roppanása, pléhlemez csörrenése, acélhúrok pendülése, s aztán megjelennek k az ajándékaikkal, énekelnek, és jeleket vájnak a hóba. Dics tik, s csak mosolyog rájuk. Néha köhög. Jarry Dark, aki a Macskaforma Y7-es szabvány elbírásainak megfelel en férfitól és asszonytól fogant, s a Fagyvilági Osztályba soroltatott - sehogyan sem találta a helyét a világegyetemben. Amit tekinthetünk átoknak vagy áldásnak, néz pont kérdése. De félre a néz ponttal, ez volt maga a történet, ahogy esett. Így jutalmazza az élet azokat, akik mindenükkel az szolgálatának szentelik magukat.
GÖMÖRI PÉTER FORDÍTÁSA
JACK VANCE : A BESZÉD AJÁNDÉKA
Beköszöntött a kés délután Sekélyesben; elült a szél, a tenger elcsöndesedett, és selymes fény terült el a víz színén. Délen a sötét es függöny összeért a felh kkel; másutt vörös homály s södött a leveg ben. Tömör tengeri moszat-szigetek úsztak a Sekélyes felszínén; ezek egyikére épült a Bio-ásványtermel kétszáz láb hosszú, száz láb széles fém téglalapja. Négykor fönn a toronyban megszólalt a m szakváltást jelz kürtszó. Az igazgatóhelyettes, Sam Fletcher kijött a kantinból, átvágott a fedélzeten az irodáig, elhúzta az ajtót, és benézett. A szék, ahol Carl Raight ülni szokott, míg megírja termelési beszámolóját, most üresen állt. Fletcher visszanézett a fedélzetre, a feldolgozó épülete felé, de Raightot sehol se látta. Furcsa. Fletcher bement az irodába, és ellen rizte a napi mennyiséget: Ródium-triklorid ............ 4,01 Tantalum-szulfid ............ 0,87 Tripiridil-reninklorid .......... 0,43 Fletcher becslései szerint a teljes mennyiség elérte az 5,31 tonnát - átlagos m szak. Még mindig vezetett Raighttal szemben az Üveg-Mélyére-Néz -Versenyben. Holnap véget ér ez a hónap; Fletcher aligha ússza meg Raight Haig Et Haigjét. Fletcher már el re hallotta Raight ellenvetéseit és kérlelését, ett l elmosolyodott, és csettintett magában. Jókedv és elégedett volt. Csak egy hónap, és lejár hat hónapra szóló szerz dése; aztán megy vissza Starholme-ba, s megkapja hathavi munkája bérét. Hol a pokolban lehet Raight? Fletcher kinézett az ablakon. Látóterébe esett a helikopter - a szabriai viharok miatt a fedélzethez rögzítették -, a torony, a generátor fekete púpja, a víztároló és az úszó sziget túlsó végében a porlasztók, az átmosómedencék, a Tswett-oszlopok és a tartályok. Sötét árnyék jelent meg az ajtóban. Fletcher hátrafordult, de csak Agostino, a nappalos m szerész volt az, akit épp most váltott le Fletcher m szerésze, Blue Murphy. - Raight hol van? - kérdezte Fletcher. Agostino körülnézett az irodában.
- Azt hittem, itt. - Én meg azt, hogy az üzemben. - Nem, onnan jövök. Fletcher átvágott a szobán, benézett a mosdóba. - Itt sincs. Agostino megfordult. - Felmegyek zuhanyozni. - Az ajtóból visszanézett. - Fogytán a kagyló. - Majd kiküldöm a hajót. - Fletcher követte Agostinót a fedélzetre, elindult a feldolgozó felé. Elhaladt a hajókiköt mellett, belépett a porlasztóterembe. Az egyes számú rl gép kagylót zúzott, tantalumot nyertek ki bel le; a kettes réniumban gazdag tengericsigát porlasztott. A golyósmalom várta a narancsvörös korallszállítmányt, a ródiumsókat tartalmazó rögöcskéket. A vörös kép Blue Murphy, akinek fejét gyér, vörös haj keretezte, épp a csapágyak, tengelyek, láncok, forgáscsapok, szelepek és mér k szokásos ellen rzését végezte. Fletcher a fülébe kiáltott, hogy túlharsogja az rl gépet. - Járt erre Raight? Murphy ingatta a fejét. Fletcher bement az átmosókamrába, ahol a masszából el ször választják el a sókat, majd átvágott a Tswettoszlopok erdején s újra a fedélzeten. Raight sehol. Már biztosan bement az irodába. De az iroda üres. Fletcher folytatta útját a kantin felé. Agostino egy chilisüveggel bajlódott. A markáns arcú pincér, Dave Jones a konyhába vezet folyosó ajtajában állt. - Járt itt Raight? - kérdezte Fletcher. Jones, aki egy szóval se mond többet, mint ami okvetlenül szükséges, morcosan ingatta a fejét. Agostino körülnézett. - A hajónál kerested már? Talán kagylóért ment. Fletcher nem értette, - Mi van Mahlberggel? - Újrafogazza a kotrógép csörl jét. Fletcher látta maga el tt a hajók sorát a kiköt ben. Ha Mahlberg, az uszálykarbantartó a javításokkal foglalatoskodott, lehetséges, hogy Raight egyedül ment el. Fletcher töltött magának egy csésze kávét. - Ott kell (ennie. - Leült. - Ha Raight túlórázik, annak oka van. Mahlberg lépett be a kantinba. - Hol van Carl? Szeretnék még fogazatot igényelni a csörl höz. - Pecázni ment - mondta Agostino. Mahlberg nevetett a tréfán. - Fog magának egy kecses kis angolnát. Vagy egy dekabrádot. Dave Jones morgolódott. - De azt is fogja megsütni. - Nem mintha a dekabrád jó étel volna - mondta Mahlberg -, majdnem olyan, mint a fóka. - De kinek kell fóka? - morgott Jones. - Szerintem inkább olyan cápához hasonít - jegyezte meg Agostino -, aminek tízágú tengericsillag a feje. Fletcher letette a csészéjét. - Vajon mikor ment el Raight? Mahlberg megborzongott, Agostino pedig elsápadt. - A kagylótelepet egy ára alatt meg lehet járni. Már vissza kellett volna érnie. - Talán meghibásodott a motor - mondta Mahlberg. - Bár a hajó mind ez idáig jól m ködött. Fletcher fölállt. - Fölhívom. - Kiment a kantinból, vissza az irodába, és hívta T3-at a videofonon - ez volt a kagylózóhajó jele. A képerny azonban sötét maradt. Fletcher várt. A neonég föl-fölvillant, riadót jelzett a hajónak. Semmi válasz. Fletcher rosszat sejtett. Kiment az irodából a toronyhoz, s a személylift fölvitte a kupolába. Innen rálátott a negyedhektárnyi úszó szigetre, a háromhektárnyi tengerimoszattelepre és az óceán hatalmas körívére. Északkeleten, a legtávolabbi ponton, Sekélyes széléhez közel kis sötét foltnak látszott az új Nyílttengeri Kutatóközpont, a pára kis híján láthatatlanná tette. Délen, ahol az Egyenlít i Áramlás átzúdult Sekélyes egyik csatornáján, a kagylótelepek hosszú. szabálytalan vonalat alkottak. Északon a Macpherson-zátony emelkedett ki a mély vízb l, harminclábnyi hosszúságban törte. meg a felszínt, alumínium cölöpök támasztották alá a tengericsiga-begy jt ket. Imitt - amott tengerimoszatfoltok lebegtek, egyik-másik a fenékhez tapadt, a többi mozgását az áramlás iránya határozta meg. Fletcher a kagylótelep felé irányította távcsövét, s azonnal észrevette a hajót. Megtámasztotta a karját, és a vezérl kabinhoz igazította a távolságot. Nem látott senkit, bár nem tudta elég szilárdan tartani a karját ahhoz, hogy biztos legyen benne. Fletcher végigpásztázta a hajót. Hol lehet Carl? Valószín leg a vezérl kabinban, csak nem látható. Fletcher visszament, le a fedélzetre, megkerülte a feldolgozó épületét, benyitott. - Hé, Blue!
Murphy megjelent, nagy vörös kezét egy ronggyal törölgette. - Elviszem a motorcsónakot - mondta Fletcher -, a hajó a telepnél van, de Raight nem felel a hívásra. Murphy döbbenten csóválta nagy kopasz fejét. Elkísérte Fletchert a kiköt höz, ahol a lehorgonyzott csónak himbálódzott. Fletcher eloldotta a kötelet, átlendítette magát a csónak farán, majd beugrott. Murphy leszólt neki: - Ne menjek én is? Hívom Hansot, majd vigyáz addig az üzemre. - Hans Heinz volt a gépészmérnök. Fletcher habozott. - Azt hiszem, ne. Bármi történt is Raighttal, én majd boldogulok. Csak figyeld a képerny t. Lehet, hogy visszaszólok. Belépett a fülkébe, elhelyezkedett, lezárta a burát a feje fölött, beindította a szivattyút. A csónak megugrott és nekilódult, fölgyorsult, tompa orrát befúrta a víz alá, s addig merült, míg már csak a bura látszott ki. Fletcher kikapcsolta a szivattyút; víz zúdult be a hajó orrán, g zzé alakult át, s a hajó végén kiáramlott. A Bio-ásványtermel szürke folttá vált a vöröses párában, miközben a hajó és a telep körvonatai egyre er sebben és határozottabban kezdtek kirajzolódni s fokozatosan növekedni. Fletcher leállította a motort; a csónak a felszínre emelkedett, odasiklott a sötét hajótesthez, beállt a mágneses golyókhoz, melyek lehet vé tették, hogy a hajó és a csónak egymástól függetlenül ringjon az enyhe hullámokon. Fletcher hátratolta a burát, fölpattant a fedélzetre. - Raight! Hé, Carl! Nem jött válasz. Fletcher körülnézett a fedélzeten. Raight nagy termet , er s és mozgékony ember de azért történhetett vele valami. Fletcher elindult a vezérl kabin felé. Elment az egyes számú zöldesfekete kagylókkal megrakott tartály mellett. A kittes tartály zsilipje nyitva volta fogantyú a hajótesthez er sítve, készen arra, hogy kiürítsék bel le a vizet. A hármas számú tartály még teljesen üres volt. A vezérl kabinban senki. Carl Raight sehol a hajó fedélzetén. Talán helikopteren vagy csónakon vitték el, de az is lehet, hogy beesett a vízbe. Fletcher körös-körül gondosan végigpásztázta a sötét vizet. De a halványan látszódó, ember nagyságú, selymesen fénytó alak egy dekabrád volt, békésen úszkált. Fletcher elgondolkodva nézett északkelet felé: a Nyílttengeri Kutatóközpont vöröses párafüggöny mögött lebegett. Egészen új, alig háromhónapos volt a létesítmény, tulajdonosa és irányítója Ted Chrystal, korábban a Bio-ásványtermel biokémikusa. A Szabriai-óceán kimeríthetetlen; a fémpiac étvágya csillapíthatatlan; így a két létesítmény semmiképp sem volt versenytárs. Legmerészebb elképzeléseiben sem tudta feltételezni, hogy Chrystal vagy az emberei Carl Raightra támadnak. Valószín leg leesett a fedélzetr l. Fletcher visszatért a vezérl kabinba, onnan létrán fölment a tet n lév függ hídra. Utoljára még egyszer megszemlélte a vizet a hajó körül, bár jól tudta, hogy fölösleges - a csatornán átáramló víz két heves örvénye bizonyára a mélybe sodorta Raight testét. Fletcher végigpásztázta a horizontot. A kagylótelepek vonala beleolvadt a vöröses derengésbe. Északnyugati irányban a Bio-ásványtermel farmja meredt az égre. A Nyílttengeri Kutatóközpontot elnyelte a köd. Egy teremtett lélek sehol. A kabinból kihallatszott a videofon jelzése. Fletcher bement. Blue Murphy telefonált a szigetr l. - Mi újság ? - Az égvilágon semmi - mondta Fletcher. - Ezt hogy érted ? - Raight nincs itt. A nagy vörös homlok ráncos lett. - Akkor ki van ott? - Senki. Raight valószín leg a vízbe zuhant. Murphy hümmögött. Nem volt mit mondani. Végül megkérdezte: - Sejted, hogy történhetett? Fletcher nemet intett. - Fogalmam sincs. Murphy megnyalta a szája szélét. - Talán be kéne zárnunk. - Miért? - kérdezte Fletcher. - Hát...."szóval a halott emlékére. Fletcher dühösen morgott. - Inkább folytassuk a munkát. - Ahogy gondolod. De fogytán a kagyló. - Carl másfél tartályt pakolt meg... - Fletcher tétovázott, és nagyot sóhajtott. - Én is folytathatom a betöltést. Murphy megborzongott. - Sam, az nehéz munka. És te most nem lehetsz a legjobb állapotban. - Carlnak már úgyis mindegy - mondta Fletcher. - Mindenkivel megeshet, hogy néha kagylót vakargat. Búslakodással nem sokra megyünk. - Azt hiszem, igazad van - felelte Murphy bizonytalanul. - Rövidesen visszaérek.
- Csak úgy ne járj, mint Raight! A képerny elsötétült. Fletcher belegondolt, hogy most övé a felel sség, egy hónap múlva érkezik az új személyzet, s addig az igazgató. Az igazán nem óhajtott felel sség most rá hárul. Újra kibaktatott a fedélzetre, fel a csörl emelvényre. Egy órán át húzogatta föl a tengerb l a kagylóadagokat, felfüggesztette ket a tartály fölött, ekkor a kaparókarok lehántották róluk a zöldesfekete csomókat, majd a kagyló visszakerült az óceánba. Érkezése el tt Raight pontosan itt dolgozott. Hogyan eshetett le a csörl emelvényr l? Kellemetlen érzés futott végig Fletcher idegszálain, föl egészen az agyáig. Elzárta a csörl t, és lement az emelvényr l. Egy pillanatra megállt, a fedélzeten lével kötélre bámult. Furcsa kötél volt - ujjnyi vastag, fényl és áttetsz . Laza hurkot vetett a fedélzeten, egyik vége beleért a vízbe. Fletcher elindult felé, majd megtorpant. Kötél? Bizonyosan nem tartozik a hajó felszereléséhez. Csak óvatosan, gondolta Fletcher. Kis fejszéhez hasonló szerszám, egy kézi kaparó függött a császárfán. A kagylók kézi megtisztítására szolgált az esetben, ha valamilyen okból az automata kapard fölmondja a szolgálatot. Kétlépésnyire volt a kötélen túl. Fletcher lelépett a fedélzetre. A kötél megremegett, a hurok Fletcher bokája köré csapódott és összerándult. Fletcher rúgott egyet, s megragadta a kaparót. A kötél hatalmasat rántott Fletcheren, elterült, arccal a földnek, a kaparó kiesett a kezéb l. Hiába rúgkapált teljes erejéb l, a kötél könnyedén húzta a hajó pereme felé. Fletcher görcsösen a kaparó után kapott, épp hogy elérte. A kötél már húzta fölfelé a bokáját, hogy átrántsa a szegélydeszkán. Fletcher megfeszítette magát, újra meg újra lesújtott a kötélre. Az végre elernyedt, szétszakadt, s visszasiklott a vízbe. Fletcher föltápászkodott, odavánszorgott a korláthoz. A kötél mélyen lesiklott a vízbe, a tükröz ég csillogása elfedte nyomát. Aztán egy szemvillanásnyi id re meredek hullámhegy törte meg a síkot. Háromlábnyira a felszín alatt egy dekabrád úszott: Fletcher látta a tengericsillagéhoz hasonlóan szétágazó, vörösesen fényl karokat, tövükben pedig azt a fekete foltot, ami valószín leg a szem. Fletcher visszahúzódott a hajó peremét l, megzavarodottan, rémülten. lesújtva a halál közelségét l. Átkozta vakmer ségét, esztelen gondatlanságát; hogy követhetett el ilyen rültséget, hogy itt marad megpakolni a hajót? Az els perct l fogva nyilvánvaló volt, hogy Raight nem lehetett véletlen baleset áldozata. Valami megölte Raightot. s azt a valamit most hívta ki maga ellen. Bebicegett a vezérl kabinba, beindította a szivattyút. A hajó orrnyílása beszippantotta a vizet, a hátsó pedig kilövellte. A hajó eltávolodott a telept i. Fletcher északnyugat, a Bio-ásványtermel felé vette az irányt, s aztán kiment a fedélzetre. A nap vége felé közeledett, az ég gesztenyebarnává sötétült; a derengés átlátszatlanná vált, mint víz a vért l. Geidion, a komor vörös óriás, Szabria két napja közül a nagyobbik, let nt az égr l. Néhány percig csak a kékeszöld Atreus fénye játszott a felh kön. A homály halványzöldre változott, s ez valamilyen érzéki csalódás folytán világosabbnak t nt, mint a korábbi vöröses. Aztán az Atreus is lement, s az égbolt egészen elsötétült. Toronyiránt a Bio-ásványtermel reflektora világított, kapaszkodott fölfelé az égen, amint közeledett a hajó. Fletcher látta a homályból kibontakozó fekete alakok körvonalait. Az egész legénység t várta; Agostino és Murphy: a két m szerész, a hajókarbantartó: Mahlberg, a biokémikus: Damon, a pincér: Dave Jones, a technikus: Manners s a mérnök: Hans Heinz. Fletcher kikötötte a haját, fölkapaszkodott a tengeri moszattal borított csúszós lépcs n, s megállt a néma emberek el tt. Egyikükr l a másikra nézett, A szigeten várakozva k sokkal inkább átérezték Raight halálának különösségét; arcuk legalábbis ezt árulta el. A kimondatlan kérdésre így válaszolt Fletcher; - Nem baleset volt. Tudom, hogy történt. - Hogyan? - kérdezte valaki. - Létezik egy fehér kötélhez hasonló valami - mondta Fletcher. - Fölkúszik a tengerb l, s ha az ember a közelébe megy, rátekeredik a lábára, és lerántja a fedélzetr l. .~ - Biztos vagy benne? - kérdezte Murphy suttogva. - Engem is majdnem berántott. A biokémikus Damon szkeptikus volt: - Él kötél? - Véleményem szerint él . - És mi más lehetett? - Fletcher habozott. - Figyeltem a vizet. Dekabrádokat láttam. Egyet bizonyosan, de talán két-három másikat még. Csönd lett. Az emberek a vizet nézték. Murphy álmélkodva kérdezte: - Szóval a dekabrádok tették?
- Nem tudom - Fletcher idegesen éles hangon felelt. - Fehér k tél vagy szál, ami kis híján lerántott. De szétvágtam. S amikor lenéztem a vízbe, dekabrádokat láttam. Az emberek mind álmélkodva és rémülten suttogtak. Fletcher megfordult, s elindult a kantin felé. A többiek ott maradtak, az óceánt vizsgálgatták, s fojtott hangon beszélgettek. A sziget fényei belevilágítottak a sötétségbe. Semmit sem tehetett látni. Valamivel kés bb Fletcher fölment az iroda fölötti laboratórium lépcsáján, s ott Eugene Damon épp a mikrofilmnéz vel foglalatoskodott. Damon arca keskeny és hosszúkás, egyenes, sz ke a haja, tekintete, mint a megszállottaké. Igyekv és alapos munkát végzett, de Ted Chrystal árnyékában dolgozott, aki azért hagyta el a Bio-ásványtermelót, hogy létrehozza saját telepét Szabrián. Chrystal igen tehetséges ember volt. honosította meg Szabria vizén a Földön él vanádiumtartalmú tengericsigát; egy ritka és sérülékeny fajból fejlesztette ki azt az ellenállóképes és b ven term kagylót, amib l tantalumot termelnek ki: Damon kétszer annyit dolgozott, mint Chrystal, s bár rutinszer feladatait tökéletesen ellátta, hiányzott bel le az az ösztönös megérzés és fantázia, melynek segítségével Chrystal könnyedén átlépett a problémától a megoldásig. Amikor Fletcher belépett a laborba, fölpillantott, majd újra a mikrofilm-képerny felé fordult. Fletcher várt egy pillanatig. - Mit keresgélsz? - kérdezte aztán nyomban. Damon szokásához híven nehézkesen és kissé körülményesen válaszolt, ez néha szórakoztatta, néha idegesítette Fletchert. - A hosszú fehér ,.kötél" azonosítási jelét keresgélem, ami megtámadott téged. Fletcher közömbösen hümmögött, s megnézte az eredményt a mikrofilmkijelz n. Damon bekódolta a "hosszút" és "vékonyat", dimenzióosztályozásként pedig "E, F, G"-t. Ezen instrukciók alapján a szelektor az összes szabriai él lény közül két organizmus kartonját dobta ki. - Találtál valamit 7 - kérdezte Fletcher. - Még nem: - Damon egy másik kartont csúsztatott a néz be. A címszó "Szabriai Annelid, RRS-4924", és a képerny n megjelent a hosszú gy sféreg sematikus rajza. A mérce szerint körülbelül két és fél méter a hosszúsága. Fletcher ingatta a fejét. - Az, ami elkapott engem, négyszer-ötször ilyen hosszú. És nem hinném, hogy gy s. - Pedig mind közül ez a legvalószín bb - mondta Damon. Gúnyosan pillantott Fletcherre. - No hiszen, te aztán jól ismered ezt a... hosszú fehér tengeri "kötelet" Fletcher rá se hederített, fölnyalábolta a két kartont, visszacsúsztatta az irattárba, belenézett a kódkönyvbe, és újra bekapcsolta a szelektort. Damon kívülr l ismerte a kódokat, s így közvetlenül a tárcsáról is el tudta olvasni: ~-~ "Nyúlványok hosszú - dimenziók D, E, F, G" A szelektor három kartont továbbított a néz be. Az els egy halvány, lebegd, tányérforma volt, négy hosszú nyúlványt vonszolt maga után. - Ez nem az - mondta Fletcher. A második egy fekete, golyó formájú bogár volt, farokostorral. - Ez sem. A harmadik egy puhatest fajta volt, plazmája szeléniumot, szilikont, fluorint és szenet tartalmazott. A ház szilikon-karbid félgömb, melynek dudorából vékony kapaszkodónyúlvány n tt ki. A lény a "Stryzkal monitor" nevet Esteban Stryzkal nyomán kapta, aki Szabria híres úttör taxonómusa volt. - Talán ez a b nös - mondta Fletcher. - Ez nem változtatja a helyét - vetette ellen Damon. - Stryzkal szerint a dekabrádkolóniákhoz kapcsolódó pegmatitárkokhoz rögzültek Észak-Sekélyesben. Fletcher a szöveges részt olvasta: "Az érzékel hajlékonyságának nincsenek megfigyelhet korlátai, funkciója nyilvánvalóan az élelembegy jtés, spórakibocsátó érzékszerv. A két él lény közötti szimbiózis nem kizárt." Damon kérd en nézett rá. - Nos? - Dekabrádokat láttam a telep körül. - Nem veheted biztosra, hogy egy monitor támadt rád - kételkedett Damon. - Hiszen nem tudnak úszni. - Szóval nem tudnak - szólt Fletcher -, Stryzkal szerint. Damon beszélni kezdett, aztán észrevette Fletcher arckifejezését, és halkan folytatta. Persze a tévedés nem kizárt. Még Stryzkal sem tudott a bolygón létez élet áttekintésénél sokkal többet kidolgozni. Fletcher már a képerny l olvasott. - Ez itt Chrystal elemzése arról, amit hozott felszínre.
Egy Stryzkal monitor képz dmény elemeit és els dleges összetev it tanulmányozta. - Semmi kereskedelmi jelent sége - szólt Fletcher. Damon elmerült a saját gondolatmenetébe. - Vajon Chrystal valóban lement, hogy elfogjon egy monitort? - Így igaz. A vízibogárral. Sok id t töltött a víz alatt. - Ki-ki a maga módszerével - szólt Damon kurtán. Fletcher visszatette a kartonokat az irattárba. - Kedveled vagy sem, meg kell hagyni, remek kísérletez . - Én úgy vélem, túl vagyunk már a kísérletez fázison - morogta Damon. - Beindítottuk a termelést; a termelékenység fokozása pedig teljes embert kíván. Persze lehet, hogy tévedek. Fletcher kacagott, megveregette Damon csontos vállát. - Nem hiszem, Damon. Az a tiszta igazság, hogy túl sok csábító lehet séget kínál az embernek a kutatás. Négy embert is lefoglalna. - Négyet? - kérdezte Damon. - Egy tucatot is akár. A földi egyetlen karboncsoporttal szemben Szabrián három különféle protoplazmikus fázis létezik! Még Stryzkal is csak kapisgálta a lényeget! Figyelte Fletchert egy kis ideig, aztán kíváncsian megkérdezte: - Most mi a szándékod? Fletcher újra átfutotta az indexet. - Azért jöttem ide, hogy a dekabrádokról tudakozódjam. Damon hátrad lt a széken. - A dekabrádokról? Miért? - Keveset tudunk mi még Szabriáról - szólt Fletcher szelíden. - Jártál te már odalenn, hogy megfigyelj egy dekabrádkolóniát? Damon összeszorította a száját. - Bizony nem. Fletcher a dekabrádkartont tárcsázta. Kipottyant a tárból, és a néz be került. A képerny n Stryzkal eredeti fotórajza jelent meg, mely sok szempontból több információval szolgált, mint a kétdimenziós színes felvételek. Az ábrázolt példány valamivel hosszabb volt hat lábnál, áttetsz és fókaszer teste három mozgatóuszonyban végz dött. A fejb l nyúlt ki az a tíz kar, melyr l ez a lény a nevét kapta - ezek a hajlékony végtagok tizennyolc hüvelyknyi hosszúak, s körülveszik azt a fekete korongot, mely Stryzkal feltételezése szerint szem. Fletcher átfutotta az állat szokásairól, étrendjér l, szaporodásáról és protoplazmikus osztályozásáról szóló, meglehet sen vázlatos összefoglalót. Elégedetlenül ráncolta a homlokát. - Ez bizony nem sok adat, f leg ha figyelembe vesszük, hogy a legfontosabb fajok közé tartozik. Lássuk az anatómiát! A dekabrád csontváza egy els dleges csontboltozaton alapul, ebb l indul ki három hajlékony porcos gerinc, mindhárom egy-egy mozgatóuszonyban végz dik. Az információs anyag ezzel végéhez ért. - Azt hiszem, említetted, hogy Chrystal tett megfigyeléseket a dekabrádokkal kapcsolatban - morgott Damon. - Így van. - Hát hol vannak a káprázatos kísérletez adatai? Fletcher elmosolyodott. - Ne szidj engem. Én csak a munkámat végzem. - A kartont ismét a vetít be helyezte. Általános észrevételeiben Stryzkal megjegyezte: "A dekabrádok a Szabriai A Osztályba, a szilikarbonitrid fázisúak csoportjába tartoznak, bár lényeges szempontokból mutatnak eltéréseket." Ehhez néhány soros okfejtést f zött a dekabrád és más szabriai fajok közötti rokonságra vonatkozóan. Chrystal mindössze azzal egészítette ki, hogy: "Vizsgálat gazdaságossági szempontból; nem különösebben ajánlott." Fletcher nem tett megjegyzést. - Vajon mennyire alaposan vizsgálta? - kérdezte Damon. - Szokásos megfigyel módszerével. Lemerült a vízibogárral, szigonyvégre t zött egyet, beszállította a laboratóriumba. Három napon át boncolta. - Igazán sokatmondó a megjegyzése - zúgolódott Damon. - Ha én három napot töltök egy új faj, mondjuk, a dekabrád vizsgálatával, akkor könyvet írok. Figyelték, ahogy az információ ismétl dött. Damon el rebökött hosszú, csontos ujjával. - Oda nézz! Azt ott törölték! Látod a szélén a fekete háromszögeket? Törl jelek! Fletcher az állát dörgölte. - Egyre különösebb. - Ez mer gonoszság - háborgott Damon -, ok megjelölése vagy korrekció nélkül törölni egy anyagot! Fletcher lassan bólintott. - Attól tartok, valakinek ezt tisztáznia kell Chrystallal. - Elgondolkodott. - És miért ne most rögtön? Lement az irodába, és fölhívta a Nyílttengeri Kutatóközpontot. Chrystal jelent meg a képerny n. Nagy termet , sz ke férfi, b re egészséges piros;
valódi gondolatait ugyanúgy nyájas udvariasság álcázta, ahogy lomhasága is elrejtette er teljes izomzatát. Óvatos lelkesedéssel üdvözölte Fletchert. - Mi újság a Bio-ásványtermel n? Néha bizony visszakívánkozom hozzátok... ez a magam szakállára végzett munka nem valami lélekemel ! - Baleset történt - mondta Fletcher. - Úgy gondoltam, jobb ha tudtok róla. - Baleset? - Chrystal kíváncsian nézett. - Mi történt? - Carl Raight kiment a hajóval... és többé nem tért vissza. Chrystal megdöbbent. - Ez szörny ! Hogyan... Miért?... - Feltehet en valami berántotta t. Azt hiszem, egy puhatest monitor... egy Stryzkal monitor. Chrystal pirospozsgás arca megrándult zavarában. - Egy monitor? A sekély vízhez ment a hajó? De ott annyira nem lehet sekély a víz. Nem értem. - Én sem. Chrystal egy fehér fémkockát forgatott az ujjai közt. - Igazán különös. Ezek szerint Raight... meghalt? Fletcher komoran bólintott. - Ez feltevés. Mindenkit figyelmeztettem, hogy ne menjen egyedül; úgy gondolom, nektek is kell szólnom. - Rendes t led, Sam. - Chrystal a homlokát ráncolta, ránézett a fémkockára, majd letette. - Eddig még sose volt baj Szabrián. - Dekabrádokat láttam a hajónál. Valami közük lehet a dologhoz. Chrystal meglep dött. - Dekabrádokat? Hisz azok meglehet sen ártalmatlanok. Fletcher diplomatikusan bólintott. - Történetesen utána akartam nézni a dekabrádoknak a mikrokönyvtárban. Nem sokat tudtam meg. Jókora anyagot kitöröltek. Chrystal fölvonta vékony szemöldökét. - Ezt miért mondod nekem? - Mert esetleg te törölted azt a részt. Chrystal megsért dött. - Ugyan miért tettem volna ilyet? Dolgoztam én épp eleget a Bio-ásványtermel nek, Sam... te ezt ugyanolyan jól tudod, mint én. Most magamnak próbálok pénzt csinálni. Nem leányálom, elhiheted. Hozzányúlt a fehér fémkockához, de észrevette, hogy Fletcher nézi, s az asztal szélére tolta, Cosey Állandók és fizikai kapcsolatok egyetemes kézikönyve mellé, Rövid hallgatás után Fletcher megkérdezte: - No, töröltél-e egy részt a dekabrád leírásából vagy sem? Chrystal töprengett. - Lehetséges, hogy töröltem egy-két elképzelést, ami tévesnek bizonyult... de semmi fontosat. Úgy dereng, mintha húztam volna bel le. - De mik voltak azok az elképzelések? - kérdezte Fletcher gúnyos hangon. - Kapásból nem emlékszem. Talán valami a táplálkozási szokásaikról. Az volt a feltevésem, hogy a dekik planktont fogyasztanak, de valószín leg nem. - Nem? - A korallpartokon term vízigombát legelészik. Legalábbis szerintem. - Csak ezt törölted? - Semmi más nem jut eszembe. Fletcher szemét vonzotta a fémkocka. Észrevette, hogy a kézikönyv címében szerepl "Állandók" n-jének fels vonalkájától a "fizikai" a-jónak közepéig terjed. - Mi van ott az asztalodon, Chrystal? Újabban érdekel a fémipar? - Á, dehogy! - felelte Chrystal. Fölvette a kockát, vizsgálgatta. - Csak egy kis ötvözet. A reagensekkel szembeni ellenállását próbálgatom. Nos, köszönöm a hívást, Sam. - Neked nincs semmi elképzelésed, mi történhetett Raighttal? Chrystal meglep dött. - Mi a csudának kérded t lem? - Itt Szabrián te mindenkinél többet tudsz a dekabrádokról. - Attól tartok, nem tudok segíteni, Sam. Fletcher bólintott. - Jó éjszakát! - Jó éjszakát, Sam! Fletcher ült, és nézte a sötét képerny t. Puhatest monitorok... dekabrádok... törlés a mikrofilmen. Az események menetére nem tudott rátapintani. A dekabrádoknak közük van hozzá, következésképpen Chrystalnak is. Fletcher nem adott hitelt Chrystal tiltakozásának; azt gyanította, hogy Chrystal számtalan taktikai okból hazudhatott. Aztán a fémkockára terel dtek Fletcher gondolatai. Chrystal látszólag teljesen közörnbös volt a kockával, de aztán nagyon gyorsan tette félre. Fletcher el vette a saját kézikönyvét. Megmérte a távolságot az n fels vonalkájától az a közepéig: 4,9 centiméter. Az a darab valószín leg egy kilogrammos tömeget képvisel, ahogy ez a mintadaraboknál szokásos... Fletcher kalkulált. Ha a kocka egyik oldala 4,9 centiméter, akkor az 119 köbcentiméter. 1000 grammos tömeget feltételezve, a köbcentiméterenkénti s ség 8,4 gramm.
Fletcher a számokat nézte. Így önmagában nem különösebben meggy . Akár százféle ötvözet is lehet. Ezen az úton nem volt értelme túl messzire menni a feltételezésekkel... mégis a könyvet nézegette. A nikkel 8,6 gramm köbcentiméterenként. A kobalt 8,7 gramm köbcentiméterenként. A nióbium 8,4 gramm köbcentiméterenként. Fletcher hátrad lt, gondolkodott. Nióbium? Olyan elem, melynek drága és hosszadalmas a szintetizálása, természeti forrásai korlátozottak, és keresett a piacon. Nagyszer ötlet. Vajon Chrystal megtalálta a nióbium biológiai forrását? Ha igen, megcsinálta a szerencséjét. Fletcher pihent a széken. Szellemileg és fizikailag egyaránt kimerült. Carl Raight jutott eszébe. Elképzelte az éjszakában magatehetetlenül sodródó testet, amint mérföldeket merül a vízben olyan helyek felé, ahová fény sose jut. Miért oltották ki Carl Raight életét? Raight halálának értelmetlensége, méltatlansága a tehetetlen düh fájdalmával töltötte el Fletchert. Carl Raight sokkal értékesebb ember volt annál, semhogy Szabria sötét óceánja ragadja a halálba. Fletcher föltápászkodott, elhagyta az irodát, s ment fölfelé a laboratóriumba. Damon még mindig rutinmunkájával foglalatoskodott. Három tervezeten dolgozott: kett nek a szabriai algafajokkal való platinakinyerés volt a témája, a harmadik meg kísérlet az Aiphard-alpha lapos szivacs réniumabszorpciójának növelésére. Alapvet technikája minden esetben azonos volt: az egymást követ generációkat egyre növekv koncentrációjú fémsóknak tette ki a mutációt el segít körülmények között. Ezután bizonyos organizmusok megkezdik a fém funkcionális felhasználását; majd kiválasztják és betelepítik a szabriai tengerbe. Közülük valamennyi túléli a megrázkódtatást, alkalmazkodnak az új körülményekhez, és megkezdik a számukra most már szükséges elem abszorbeálását. Ez utóbbi organizmusok kívánt tulajdonságait fajnemesítés segítségével lehet fokozni; aztán megkezd dhet a széles kör tenyésztés, és a kimeríthetetlen szabriai vizek újabb termék el állítására késztethet k. Amikor Fletcher belépett a laborba, Damon éppen szabályos geometriai rendbe sorakoztatta föl az algakultúrás tálcákat. Meglehet sen savanyú ábrázattal pillantott hátra Fletcherre. - Beszéltem Chrystallal - szólt Fletcher. Damon fölfigyelt. - És mit mondott? - Azt mondja, talán egy-két hibás feltevést törölt a f mr l. - Nevetséges! - tört ki Damon. Fletcher odament az asztalhoz, elgondolkodva nézegette az algakultúrák sorát. - Gene, találtál már nióbiumot Szabrián? - Nióbiumot? Nem. Legalábbis nem elfogadható koncentrációban. Nyomokban persze föllelhet az óceánban. Úgy hiszem, az egyik korall tartalmaz nióbiumláncsort. - Hirtelen támadt kíváncsisággal kapta föl a fejét. - Miért kérded? - Csak egy egészen vad ötlet. - Azt hiszem, Chrystal válasza nem gy zött meg. - Egyáltalán nem. - És most mihez kezdesz? Fletcher fölült az asztalra. - Még nem tudom. Nem sokat tehetek. Hacsak... - Tétovázott. - Hacsak mi? - Hacsak én magam le nem megyek a víz alá. Damon megrémült. - És mit remélsz ett l? Fletcher elmosolyodott. - Ha tudnám, nem kéne lemennem. Emlékezz csak, Chrystal lement, visszajött, s aztán tizedelte meg a mikrofilmet. - Erre rájöttem - mondta Damon. - De azt hiszem... mégiscsak vakmer ség a történtek után. - Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. - Fletcher lecsúszott az asztalról. - Azért a döntést holnapra hagyom. Otthagyta Damont, miközben az aznapi ellen rz lapot töltötte ki, és lement a f fedélzetre. A lépcs alján Blue Murphy várta. Fletcher szólította meg. - Nos, Murphy? Kerek, vörös arca izgatottságot árult el. - Agostino fönt volt veled? Fletcher megtorpant. - Nem. - Félórával ezel tt váltania kellett volna engem. Nincs a hálóteremben és a kantinban sem. - Szent ég ! - szólt Fletcher. - Még egy? Murphy hátranézett az óceánra. - Körülbelül egy órával ezel tt látták a kantinban. - Gyere - mondta Fletcher -, keressük meg !
Mindenütt megnézték - a feldolgozóban, a torony kupolájában, minden el képzelhet zegzugban. Minden hajó a kiköt ben volt; a csónak és a katamarán kikötve himbálózott; a helikopter leeresztett propellerrel parkolt a fedélzeten. Agostino sehol sem volt a szigeten. Senki sem tudta, hová ment Agostino; senki sem tudta pontosan, mikor ment el. A sziget személyzete összegy lt a kantinban, mindenki idegesen jött-ment, nézegették az óceánt a hajóablakon át. Fletcher nemigen tudta, mit is mondjon. - Bármi környékezett meg minket... nem tudjuk, mi az... bármikor meglephet és figyel. Óvatosnak kell lennünk... rendkívül óvatosnak! Murphy öklével halkan koppantott az asztalon. - De mit tehetünk? Nem nézhetünk, mint borjú az új kapura! - Elméletileg Szabna biztonságos bolygó - mondta Damon. - Sem Stryzkal, sem a Galaktikus Index szerint nem élnek itt ellenséges lények. Murphy fölhorkant. - Bár a jó öreg Stryzkal szájából hallanám ezt. - talán képes volna visszaelmélkedni Raightot és Agostinót. - Dave Jones megnézte a naptárt. - Még egy hónap. - Csak egy m szakban tudunk dolgozni - szólt Fletcher -, míg utánpótlást nem kapunk. - Er sítést kell kérni - morgott Mahlberg. - Holnap - kezdte Fletcher - lemerülök a vízibogárral, körülnézek, és megpróbálok rájönni, mi folyik itt. Egyébként mindenki jól tenné, ha hordana magánál fejszét vagy baltát. Halk nesz hallatszott be az ablakon át a fedélzetr l. - Es . - szólt Mahlberg. Ránézett a faliórára. - Éjfél van. Az es susogott a leveg ben, dobolt a falakon; a fedélzet vízben úszott, és a torony fényei átderengtek a ferde sávokon. Fletcher odament az es áztatta ablakhoz, a feldolgozó felé nézett. - Szerintem le kellene zárni éjszakára. Nincs értelme... - Még egyszer kinézett az ablakon, s aztán kifutott az es be. A víz az arcába csurgott, alig látott egyebet az es n átdereng fényeken kívül. És egy fehér valamit a fényl , szürkésfekete fedélzeten, akár egy régi m anyag töml . Egy rántás a bokájánál: a lábát kihúzták alóla... Elvágódott a nedves fémen. Mögötte lépések zaja; izgatott szitkozódás, fém üt dése és csikorgása hallatszott; a szorítás engedett Fletcher bokájánál. Fletcher fölugrott, visszakászálódott a toronyhoz. - Van valami a feldolgozóban - nyögte. A többiek elrohantak az es ben. Fletcher követte ket. De semmi sem volt a feldolgozóban. Az ajtók nyitva, a termek kivilágítva. Zömök porlasztók sorakoztak mindkét oldalon, mögöttük a présel tartályok, kádak, hat különböz színre festett cs . Fletcher benyomta a f kapcsolót; a gépek zümmögése és nyikorgása elhalt. - Zárjunk be mindent, és menjünk vissza a hálóba. A reggel az este t körképe volt; el ször az Atreus zöldes derengése jelent meg, mely aztán vörösessé szelídült, amint a Geidion fölemelkedett a felh k mögül. Viharos nap volt, az es rohamok sötét függönybe vonták az egész környéket. Fletcher megreggelizett, f szálakkal átsz tt, testhez álló kezeslábast, majd kapucnis, vízálló köpenyt vett föl. A sziget keleti szélén, a csónakdarun függött a vízibogár, ez az áttetsz m anyag kagylóforma, közepén fémcellába zárva a pumpák. Alámerüléskor a hajótest megtelt vízzel a szelepeken át, melyek aztán bezárultak; a bogár négyszáz láb mélységig tudott alámerülni, a nyomásnak körülbelül a felét a hajótest, a többit a benne lév víz viselte. Az utasra nehezed nyomás a kétszáz láb mélységbelinek felelt meg - a mélységbetegség így épp kiküszöbölhet . Fletcher leereszkedett a vezérl fülkébe; Murphy bekötötte a leveg tankokból a Fletcher sisakjába vezet töml ket, aztán lezárta a bevezet nyílást. Mahlberg és Hans Heinz kioldotta a csónakdarut. Murphy odament a daruirányítóhoz, egy pillanatig ott állt tétlenül, a sötét, vörös foltos vizet nézte, aztán Fletchert, s ismét a vizet. Fletcher intett neki. - Ereszd lejjebb! - Hangja a hangosbeszél n át, a hátuk mögötti hangszóróbb! jött. Murphy eltekerte a kart. A bogár leereszkedett. A víz betódult a szelepeken át, ellepte Fletcher testét és fejét. A sisak biztonsági szelepéb l buborékok szálltak föl. Fletcher ellen rizte a pumpákat, aztán kioldotta a csáklyákat. A bogár siklott lefelé a vízben.
Murphy felsóhajtott. - Több mersze van, mint amennyit én valaha is kívánnék magamnak! - meg tud lépni, bármi veszi is üldöz be - mondta Damon. - Lehet, hogy nagyobb biztonságban van, mint mi itt a szigeten. Murphy megveregette a vállát. - Damon, fiacskám, te föl tudsz oda menekülni. A torony tetején biztonságban vagy; nem valószín , hogy fölmennek, s onnan rántanak be a vízbe. - Murphy a fedélzetr l százlábnyi magasan kiemelked kupolára nézett föl. - Én bizony ott is ragadok, ha valaki odahoz nekem ennivalót. Heinz a vízre mutatott. - Ott vannak a buborékok. A sziget alatt ment el. Most észak felé tart. Az id viharossá vált. A tajtékok fölcsaptak a fedélzetre, aki ott volt, búrig ázhatott. A felh k annyira elvékonyodtak, hogy a Geidion és az Atreus, a vérvörös narancs és a citrom körvonalai láthatóvá váltak. Egyszer csak elült a szél, az óceán nyugtalanítóan elsimult. Az emberek a kantinban ültek, kávéztak, és feszülten, visszafogottan beszélgettek. Damon ideges lett, és fölment a laboratóriumba. Futva jött vissza a kantinba. - Dekabrádok... a sziget alatt vannak! A megfigyel állásból láttam! Murphy megrázkódott. - T lem nem kell tartaniuk. - Szeretnék egyet elfogni - mondta Damon. - Élve. - Nincs elég bajunk már így is? - morgott Dave Jones. Damon türelmesen magyarázott. - Semmit nem tudunk a dekabrádokról. Nagyon kifejlett faj. Chrystal minden eddigi adatunkat megsemmisítette, ezért szeretnék legalább egy példányt. Murphy fölállt. - Szerintem hálóval kifoghatunk egyet. - Rendben - mondta Damon. - El készítem a nagy tartályt, hogy beletehessük. Mindannyian kimentek a fedélzetre, ahol közben fülledtté vált a leveg . Az óceán sima volt és tükörfényes; pára mosta egybe a tengert és az eget, melynek finom színskálája a szigetközei sötét skarlátvöröst l a halvány rózsaszínig terjedt odafönn. A darut kioldották, az összecsukható hálót ráer sítették, és lassanként leeresztették a vízbe. Heinz állt a csörl nél; Murphy kihajolt a korláton, és feszülten figyelt lefelé a vízbe. Homályos alak úszott ki a sziget alól. - Emeld ! - ordított Murphy. A zsineg összerándult; a háló zuhatag kíséretében emelkedett ki a vízb l. Középen egy hatlábnyi dekabrád verdesett, kapálódzott, a kopoltyúlebenyek víz után kapkodtak. A daru átlendült a fedélzetre; a háló meglazult, és a dekabrád besiklott a m anyag tartályba. El re-hátra dobálta magát; a m anyag kidudorodott és behorpadt, ahogy .nekiment. Aztán békésen középre úszott, fején lév csápjait a fels teste köré fonta. Az összes kéz a tartályon sorakozott. A fekete szemfolt visszanézett az áttetsz falakról. Murphy Damont kérdezte: - És most mi legyen ? - Szeretném, ha fölemelnénk a tartályt a laboratórium melletti fedélzetre, hogy kéznél legyen. - Semmi akadálya. A tartályt a Damon kijelölte helyre emelték föl és leállították; Damon izgatottan távozott, hogy kidolgozza kutatási tervét. A többiek még tíz-tizenöt percig figyelték a dekabrádot, aztán visszaszállingóztak a kantinba. Múlt az id . A széllökések meredek hullámhegyekké borzolták az óceánt. Két órakor a hangosbeszél szisszent; az emberek megdermedtek, fölkapták a fejüket. A hangszóróból Fletcher hangja hallatszott: - Üdv mindenkinek a szigeten ! Kétmérföldnyire vagyok északnyugaton. Készüljetek föl, hogy kihúzzatok. - H ! - kiáltott Murphy vigyorogva. - Sikerült neki! - Négy az egyhez tippeltem - szólt Mahlberg. - Még jó, hogy senkivel se fogadtam! - Mozduljunk már; még odaér, miel tt felkészülünk. A személyzet odasereglett a kiköt höz. A vízibogár felsiklott az óceán felszínére, fényl teteje megbontotta a víz sötét síkját. Halkan fölsiklott a szigetre, a csáklyák hosszanti irányban rácsapódtak a tartólemezekre. A csörl megnyikordult, a bogár kiemelkedett a vízb l, s alázuhogott bel le a víz. Fletcher feszülten és kimerülten t nt el a vezérl fülkéb l. Nehézkesen kászálódott kifelé, fölegyenesedett, kinyitotta vízálló ruháján a villámzárat, lehúzta sisakját. - Hát itt vagyok. - Körüljártatta a szemét. - Meglep dtetek? - Majdnem vesztettem miattad - szólt Mahlberg. - Mit fedeztél fel? - kérdezte Damon. - Láttál valamit? Fletcher bólintott.
- Sokat. Hadd öltözzek át. Ráz a hideg. - K vé dermedt, amikor meglátta a tartályt odafönn, a laboratóriumnál. - Az mikor került oda? - Dél körül fogtuk ki - felelt Murphy. - Damon akarta szemügyre venni. Fletcher meredten nézte a tartályt, válla el regörnyedt. - Valami baj van? - kérdezte Damon. - Nem - mondta Fletcher -, ennél rosszabb helyzetben már úgysem lehetünk. - Elindult a hálóterem felé. A többiek a kantinban vártak rá; húsz perc múlva érkezett meg. Kávét töltött magának, és leült. - Nos - szólt Fletcher -, nem egészen biztos, de úgy t nik, bajban vagyunk. - A dekabrádok? - kérdezte Murphy. Fletcher bólintott. - Tudtam ! - kiáltott föl Murphy nagy diadallal. - Csak meg kell nézni a bagóles jüket, már nem sok jót várhat t lük az ember. Damon a homlokát ráncolta, nem kedvelte az elfogult ítéleteket. - Szóval, mi a helyzet? - kérdezte Fletchert l. - Vagyis te hogy látod? Fletcher gondosan megválogatta a szavait. - Olyasmi folyik ott, amir l mi eddig nem tudtunk. Legel ször is, a dekabrádok szervezett közösségben élnek. - Arra gondolsz, hogy... értelmesek? Fletcher ingatta a fejét. - Nem tudom biztosan. Lehetséges. Ugyanennyire lehetséges az is, hogy ösztönösen élnek, mint a közösséget alkotó rovarok. - Hogy a csudába... - kezdte Damon, de Fletcher intett. - El ször elmondom, mi történt, aztán nyugodtan kérdezhettek. - Iszogatta a kávéját. - Amikor lemerültem, természetesen feszülten figyeltem, jól nyitva tartottam a szemem. Biztonságban éreztem magam a bogárban... de furcsa dolgok történtek, és egy kicsit nyugtalan lettem. Ahogy beértem a vízbe, megláttam a dekabrádokat ötöt vagy hatot. - Fletcher szünetet tartott, kortyolta a kávét. - És mit csináltak? - kérdezte Damon. - Nem sokat. Egy nagy monitor közelében úszkáltak, ami a tengerimoszatra telepedett: Nyúlványa lefelé csüngött, akár egy kötél - alig látszott. Odaoldalaztam a bogárral, hogy megnézzem, mit csinálnak a dekik, de elhátráltak. Nem akartam sok id t elfecsérelni a sziget alatt, így továbbindultam északnak, a mély víz felé. Félúton különös dolgot láttam, el ször túlmentem rajta, de aztán visszafordultam, hogy jobban megnézhessem. Tucatnyi deki volt ott. Volt egy monitoruk - az aztán tényleg hatalmas. Óriás. Egy csomó léggömbön vagy buborékon függött - valamiféle gömbhalmaz tartotta fönn, és a dekik segítették az úszásban. Irányították. - Irányították? - t dött Murphy. - És te mit csináltál? - kérdezte Manners. - Hát, talán ártatlan kis séta volt az egész - de nem akartam kockáztatni. Ennek a monitornak a karja akár egy hajókötél. A buborékok felé fordítottam a bogarat, néhányat szétrepesztettem, a többit eloszlattam. A monitor lehullott, akár egy k . A dekik különböz irányban szétszéledtek. Rájöttem, hogy nem tudnám követni ket. Mentem tovább északnak, és rövidesen odaérkeztem, ahol a mély víz felé vezet lejt kezd dik. Addig körülbelül húszlábnyi mélyen haladtam lefelé, akkor kétszáz lábnyira ereszkedtem le. Persze be kellett kapcsolnom a világítást - ez a piros fény nem túl jól hatol át a vízen. - Fletcher ismét belekortyolt a kávéba. - A Sekélyes felé vezet úton végig korallpartok és hullámzó hínárerd k mentén haladtam el. Ahol a mély vízhez vezet lejt elkezd dik, a korall egészen fantasztikussá válik - úgy gondolom, talán nagyobb ott a vízmozgás, több a táplálék és az oxigén. Százlábnyi magasra n , bástyákat és tornyokat, erny szer ségeket és síklapokat meg boltíveket formáz - fehér, halványkék és halványzöld. Egy szikla széléhez értem. Megdöbbentem. Addig a pillanatig a lámpák fénye a korallokra esett, azokra a fehér tornyokra és csúcsokra - és aztán semmi. A mély víz fölött voltam. Kicsit ideges lettem. - Fletcher elmosolyodott. - Persze képtelenség. Ellen riztem a mélységmér t - a tengerfenék tizenkétezer lábnyira volt alattam. Még mindig nem értettem semmit, megfordultam és visszamentem. Aztán észrevettem a kialvó fényeket t lem jobbra. Eloltottam a lámpáimat, és közelebb mentem vizsgálódni. A fények úgy gyulladtak ki, mintha egy város fölött repülnék - hát körülbelül ez történt. - Dekabrádok? - kérdezte Damon. Fletcher bólintott. - Dekabrádok. - Úgy érted... k maguk építették? A világítást meg mindent? Fletcher elgondolkodott. - Ez az, amiben nem lehetek biztos. A korall olyan alakzatokban n tt, hogy a kis fülkékbe beúszkálhatnak és kijöhetnek onnan, bármit megtehetnek, amit egy lakóházban lehet. Az es l bizonyosan nem kell magukat védeni. Nem olyan értelemben vett házakat építettek ezekb l a koralljáratokból, mint mi - de a természetes korallhoz sem hasonlítanak. Mintha arra késztették volna a korallt, hogy úgy n jön, ahogy nekik megfelel . Murphy álmélkodott:
- Szóval értelmesek. - Nem, nem szükségképp. Végül is a bonyolult fészkeket épít darazsaknak sincs más eszközük, mint az ösztöneik. - De mi a te véleményed? - faggatta Damon. - Milyen benyomást tett rád? Fletcher csóválta a fejét. - Nem tudom biztosan. Nem tudom, milyen mércével mérjek. Az "értelem" annyi különféle dolgot jelenthet, s mi általában a szónak az emberre vonatkozó, sz kebb jelentését használjuk. - Nem értelek - szólt Murphy. - Most hogy gondolod, értelmesek ezek a dekik vagy nem ? Fletcher kacagott. - Az ember értelmes? - Minden bizonnyal. Legalábbis úgy mondják. - Oda akarok kilyukadni, hogy a dekabrádok intelligenciájára nem alkalmazhatjuk az emberi értelem mércéjét. Más értékrendben, dekabrádértékek szerint kell ket megítélnünk. Az ember fém-, kerámia, textileszközöket használ, szervetlen vagy legalábbis holt anyagokat. Én el tudok képzelni olyan társadalmat, mely él szerszámokon - az irányító csoport által bizonyos célokra specializált él lényeken alapul. Tegyük fel, hogy a dekabrádok így élnek. Arra kényszerítik a korallt, hogy az általuk kívánt alakúra n jön. S a monitorokat használják daruzásra, emelésre, befogásra, vagy hogy elkapjanak valamit fönn, a leveg n. - Ezek szerint tehát - szólt Damon - te értelmesnek tartod a dekabrádokat. Fletcher csóválta a fejét. - Az értelem csak szó - definíció kérdése. Meglehet, hogy a dekikre nem alkalmazható az ember definíciója. - Nekem ez magas - mondta Murphy, és hátrad lt a széken. Damon tovább firtatta a témát. - Sem metafizikus, sem szemantikus nem vagyok. De azt hiszem, perdönt kísérletet kell végrehajtanunk, vagy legalábbis meg kell próbálkoznunk vele. - És mi a különbség, ha így vagy úgy eld l? - kérdezte Murphy. - A törvényt illet en igen nagy a különbség - válaszolta Fletcher. - Ja ! - szólt Murphy. - A felel sségdoktrína ! Fletcher bólintott. - El zhetnek bennünket a bolygóról, ha értelmes bennszülött lényeket megsebesítünk vagy megölünk. S ez megtörtént. - Így van - szólt Murphy -, ott voltam az Alkaid Kett n, mikor a Graviton Egyesület került ugyanilyen bajba. - Ha pedig a dekik értelmesek, meg kell gondolni, mit teszünk. Ezért néztem nagyot, mikor megláttam a dekit a tartályban. - Na de... értelmesek-e vagy se? - kérdezte Mahlberg. - Létezik egy perdönt kísérlet - ismételte Damon. A személyzet érdekl dve nézett rá. - No - szólt Murphy -, bökd már ki. - A kommunikáció. Murphy elgondolkodva bólintott. - Azt hiszem, ez a megoldás. - Fletcherre nézett. - Észrevetted-e, hogy kommunikálnak? Fletcher a fejét ingatta. - Holnap filmfelvev t és hangrögzít t viszek magammal. S majd megbizonyosodhatunk efel l. - Mellesleg - szólt Damon -, miért kérdezted a nióbiumot? Fletchernek már majdnem kiment a fejéb l. - Chrystal asztalán volt egy jókora darab. Talán csinálta... nem tudom. Damon bólintott. - Hát lehet véletlen egybeesés, de a dekik teli vannak vele. Fletcher rámeredt. - A vérük szállítja, és a bels szervekben igen nagy a koncentráció. Fletcher ült, kezében félúton megállt a csésze. - Elegend ahhoz, hogy hasznot lehet hajtani bel le? Damon bólintott. - Feltehet en száz gramm vagy még annál is több egy-egy példányban. 383 - Nahát! - szólt Fletcher. - Ez rendkívül érdekes. Egész éjjel zuhogott az es ; nagy szél támadt, fölkapta az es t, és összeakasztotta a tajtékkal. Majd mindenki lefeküdt, kivéve Dave Jonest, a pincért és Mannerst, a technikust, k a sakktábla mellett ültek. Egy addig nem hallott zaj tört át az es és a szél hangján - fém csikorgása és recsegése, s hirtelen úgy feler södött, hogy nem lehetett nem meghallani. Manners fölpattant, odament az ablakhoz. - A torony ! Halványan lehetett látni az es ben, hogy hajlik, mint a nád, és hogy minden alkalommal egyre nagyobb a kilengés íve. - Mit tudunk tenni ? - kiáltotta Jones. Az egyik feszít kötélsor elszakadt. - Most semmit. - Szólok Fletchernek. - Jones a hálóteremhez vezet folyosó felé szaladt. A torony hirtelen meglódult, hosszú másodperceken át szokatlan szögben egyensúlyozott, aztán a feldolgozó épületére d lt. El került Fletcher, bámult ki az ablakon, Most, hogy a torony lámpája nem világított, komor és baljóslatú lett a sziget.
Fletcher megborzongott és elfordult. - Ma éjjel már nem tehetünk semmit. Nem érdemes emberéletet kockáztatni azzal, hogy kimegyünk a fedélzetre. Reggel a károk felmérése során egyértelm en kiderült, hogy két tartókötelet f részeltek vagy vágtak el. A pehelykönny szerkezet torony hamar szétesett, és elgörbült darabjai a fedélzet egyik sarkába potyogtak. A sziget csupasz és kopár lett. - Valaki vagy valami - szólt Fletcher - mindent elkövet, hogy lehet leg bajt hozzon ránk. - Arrafelé nézett a szürkéskék óceán fölött, ahol a látótéren kívül a Nyílttengeri Kutatóközpont szigete úszott. - Nyilvánvalóan Chrystalra gondolsz - szólt Damon. - Gyanakszom. Damon a távolba nézett a víz fölött. - Én szinte biztos vagyok benne. - A gyanú még nem bizonyíték - mondta Fletcher. - El ször is, ugyan mit remélhet attól Chrystal, hogy megtámad bennünket? - És mire jó ez a dekabrádoknak? - Nem tudom - mondta Fletcher -, de szeretnék rájönni. - Elindult, hogy búvárruhát vegyen föl. A vízibogár készen állt. Fletcher filmfelvev t kapcsolt a küls felületre, és hangrögzít t csatlakoztatott a fal érzékel membránjához. Beült, és feje fölé húzta a burát. Leeresztették a bogarat a vízbe. Telít dött vízzel, majd csillogó háta elt nt a felszín alatt. A személyzet ellepte a feldolgozóépület tetejét, vételre állították az egyik antennát. A nap végéhez közeledett, az alkony fénye kékesre festette az estét. A hangosbeszél reccsent és sercegett. Fletcher feszült és megfáradt hangja hallat szolt: - Maradjatok, jövök ! A személyzet a korláthoz sereglett, meresztették a szemüket a homályban. Az egyik sötétben felvillanó hullámhegy domború maradt, közeledett, s láthatóvá vált a vízibogár. A csáklyák becsapódtak, a bogár megszabadult terhét l s fölhúzták a tönkökre. Fletcher leugrott a fedélzetre, s fáradtan nekid lt az egyik csónakdarunak. - Jó id re elegem van a lemerülésb l. - Mit láttál ? - kérdezte Darvon kíváncsian. - Mindent lefilmeztem. Rögtön levetítem, amint nem zúg már a fejem Fletcher lezuhanyozott forró vízzel, aztán lement a kantinba, eszegette a tál pörköltet, amit Jones rakott elé, miközben Manners a felvev l a vetít be tette át a Fletcher forgatta filmet. - Két következtetésre jutottam - szólt Fletcher. - El ször is, a decik értelmesek. Másodszor, ha kommunikálnak, azt ember számára nem érzékelhet módon teszik. Damon meglepetten és elégedetlenül pislogott. - Ez ellentmondásnak t nik. - Figyelj csak - mondta Fletcher -, mindjárt meglátod. Manners elindította a filmet, a vászon kivilágosodott. - Itt az elején nem sokat látni - kezdte Fletcher. - Egyenesen a telep túlsó széléig mentem, és a mély víz határán hajóztam végig. Aztán olyan hirtelen mélyül, mintha ott lenne a világ vége. Nagy kolóniára akadtam a tegnapitól körülbelül tízmérföldnyire nyugatra - akár egy város. - A "város" civilizációt jelent - álapította meg Damon iskolás hanglejtéssel. Fletcher megborzongott. - Amennyiben a civilizáció a környezet átalakítását jelenti - hallottam valahol ezt a meghatározást -, akkor valóban civilizáltan élnek. - És nem kommunikálnak? - Döntsétek el a film alapján magatok. A filmen az óceán sötétlett. - Tettem egy kört a mély víz felett - folytatta Fletcher -, kikapcsoltam a világítást, elindítottam a filmfelvev t, és lassan közeledtem. A vászon közepén halvány csillagalakzat jelent meg, mely rengeteg szikrából tev dött össze. Fölragyogtak és szétterültek; mögöttük megjelentek a korall-minaretek, tornyok, csúcsok és oszlopok hosszúkás, halvány körvonalai. Ahogy Fletcher közeledett, egyre jobban föltárultak. A vetít l Fletcher rögzített hangja hallatszott. - Ezen formációk magassága ötven és kétszáz láb között váltakozik körülbelül félmérföldnyi hosszan. A kép kitágult. A tornyok homlokzatán fekete lyukak látszottak; a sötétl dekabrádalakok békésen ki-be úszkáltak. - Érdemes felfigyelni - szólt a hang - a kolónia el tti területre. Udvarféle vagy talán rakodótér. Innen föntr l alig látni. Úgy százlábnyit megyek lefelé. Változott a kép, a vászon elsötétült. - Most megyek lefelé... a mélységmér 360 lábat mutat... 380... nem látok túl jól, remélem, a felvev mindent rögzít.
Fletcher hozzátette: - Ti most jobban látjátok, mint én ott, a korall világító részei ott lenn nem valami er sen fénylenek. A vásznon a korallszerkezetek alapja látszott, valamint egy ötvenlábnyi széles sík padka. A felvev hirtelen elfordult, és rögzült odalenn a feketeség szélén. - Kíváncsi voltam rá - mondta Fletcher. - A padka nem látszott természetesnek. Nem is az. Látjátok a körvonalakat ott lent? Alig érzékelhet k. A padka mesterséges... az ott el tér, bejárat. A felvev visszafordult a padkához, melyen most látszott, hogy egymástól alig elkülönül szín részekre oszlik. Fletcher hangja szólt: - Azokban a különböz szín részekben, akár a kerti ágyásokban... mind más-más fajta n vény, moszat vagy állat van. Közelebb megyek. Itt monitorok vannak. - Kéthárom tucat súlyos félgömb látszott a vásznon, aztán továbbsiklott azok felé, amikr l kiderült, hogy angolnák, oldalukon végig f részfogak, és tapadókoronggal rögzültek a padkához. Aztán úszó buborékok következtek, majd rengeteg fekete kúpos csiga, igen hosszú, lebeg farokkal. Damon zavart hangon kérdezte: - Mi tartja fönn ket? - A dekabrádoktól kell megkérdezned - válaszolt Fletcher. - Csak tudnám, hogyan ! - Még mindig nem láttam, hogy bármi értelmeset m veltek volná - mondta Murphy. - Nézd csak! - mondta Fletcher. Két dekabrád úszott be a látótérbe, fekete szemfoltjuk a vászonról a kantinban lév emberekre meredt. - Dekabrádok - szólt Fletcher hangja a felvételr l. - Azt hiszem, mindeddig nem vettek észre - kommentálta saját magát Fletcher. - Egy lámpám se égett, beleolvadtam a háttérbe. Talán a szivattyút érzékelték. A két dekabrád egyszerre fordult meg, s hirtelen a szegély felé vette az irányt. - Figyeljétek meg! - szólt Fletcher. - Problémát érzékeltek, és mindkett egyszerre ugyanazt a megoldást választotta. Minden kommunikáció nélkül. A dekabrádok a szegély egyik sötét részén homályos foltokká zsugorodtak. - Nem tudtam, mi fog történni - mondta Fletcher -, de úgy döntöttem, indulok. És aztán - ezt nem mutatja a felvétel - koppanásokat érzékeltem a hajótesten, mintha valaki k vel hajigálná. Semmit nem láttam egészen addig, míg valami a vezérl fülkére nem döfött, pont el ttem. Kis torpedó volt, hosszú orra akár egy köt . Gyorsan elinaltam, még miel tt a deleik valami mással is próbálkoztak volna. A vászon elsötétedett. Fletcher hangja megszólalt: - Kint vagyok a mély víz fölött, a sekély víz szélével párhuzamosan haladok. - Kivehetetlen alakok úsztak át a vásznon, hatvány csomók feketéllettek a messzi távolban. - Visszajöttem a padka mentén - folytatta Fletcher -, és megtaláltam azt a kolóniát, amit tegnap láttam. A vásznon ismét láthatóvá váltak a halványkék, halványzöld, csontszín tornyok és hosszúkás építmények. - Egész közel megyek - szólt Fletcher hangja -, be akarok nézni az egyik ilyen lyukba. A tornyok növekedtek, s ott volt a sötét lyuk. -- Itt kapcsoltam be az orrvilágítást - mondta Fletcher. A fekete lyuk hirtelen tizenöt láb mély, csillogó, henger alakú kamrává változott. A falon karácsonyfadíszhez hasonló, ragyogó, színes gömbök sorakoztak. Egy dekabrád úszott a kamra közepén. A kamra falából gömbben végz áttetsz nyúlványok n ttek ki, s szemmel láthatóan lökdösték, tuszkolták a tükörsima b rfelületet. - Fogalmam sincs, mi folyik itt - szólt Fletcher -, de a deleinek nem tetszik, hogy nézem. A dekabrád visszahátrált a kamra belsejébe, a gömbvég nyúlványok pedig behúzódtak a falba. - Benéztem a következ lyukba. Az a fekete lyuk is csillogó kamrává vált, amint a reflektor bevilágította. Békésen úszkált benne egy dekabrád, szemét rózsaszín zseléréteg fedte. Fali nyúlványok itt nem látszottak. - Ez nem mozgott - mondta Fletcher. - Aludt, hipnotikus álomban volt, vagy túlságosan megijedt. Indulni készültem - aztán szörny , hatalmas ütés következett. Azt hittem, kinyiffanok. A vásznon a kép teljesen fölborult. Valami sötét viharzott el a mély víz felé. - Fölnéztem - mondta Fletcher -, körülbelül egy tucat delein kívül semmit se láttam. Minden .kétséget kizáróan egy nagy sziklát úsztattak fölém, és leejtették. Beindítattam a szivattyút, s visszafelé vettem az irányt. A vászon elsötétült. Damon megdöbbent. - Valóban fölfedezhet k az értelmes viselkedés jelei. Észleltél bármiféle hangot? - Nem. Egész id alatt ködött a hangrögzít . A fülke falát ért koppanásokon kívül nincs semmi vibráció. . Damon arcára kiült az elégedetlenség. - Valahogyan csak kell kommunikálniuk... különben hogy értik meg egymást? - Sehogy, hacsak nem telepátiával - mondta Fletcher. - Nagyon figyeltem. Sem hanggal, sem mozdulattal... sehogy sem jeleznek egymásnak.
- Esetleg rádió- vagy infravörös hullámokat bocsátanak ki? - kérdezte Manners. - A tartályban lév nem mondta Damon mogorván. - No, menjünk tovább - szólt Murphy. - Léteznek-e értelmes fajok, melyek nem kommunikálnak? - Nem - mondta Damon -, különféle módszereket alkalmaznak, hangot, jeleket, hullámokat... de mind kommunikálnak. - És a telepátia? - vetette föl Heinz. - Még sose találkoztunk vele, és nem hiszem, hogy itt fölfedezzük - szólt Damon. - Az én feltételezésem az - mondta Fletcher -, hogy egyformán gondolkodnak, és nincs szükségük kommunikációra. Damon kétked en ingatta a fejét. - Tegyük föl, hogy közösségi empátia alapján léteznek - folytatta Fletcher -, hogy ezt a módszert fejlesztették ki. Az emberek különböz k, szükségük van a beszédre. A dekik egyformák, szavak nélkül is tudatában vannak a történéseknek. - Pár másodpercig gondolkodott. - Feltételezem, hogy bizonyos értelemben igenis kommunikálnak. Például ha egy deki nagyobbítani akarja a tornya el tti kertet. Akkor valószín leg megvárja, míg odajön egy másik deki, aztán kihoz egy k darabot, s ezzel jelzi a szándékát. - A kommunikáció tipikus esete - szólt Damon. - Így van... amennyiben ez kommunikációnak nevezhet . Lehet vé tesz bizonyos mérték együttm ködést, de beszélgetést, a jöv tervezgetését és a múlt fölelevenítését nyilvánvalóan nem. - Talán nincsenek is tudatában múltnak és jöv nek; talán nem is érzékelik az id t! kiáltott föl Damon. - Nehéz behatárolni velük született intelligenciájukat. Lehet igen magas szint , de csökevényes is; a kommunikáció hiánya rettent hátrány lehet. - Hátrány vagy se - szólt Mahlberg -, velünk alaposan kitoltak. - De miért? - kiáltott Murphy, nagy, vörös öklével az asztalra csapott. - Ez itt a kérdés. Sose bántottuk ket. És egyszer csak Raight is Agostino is elt nt. A torony is. Ki tudja, mit terveznek ma? Rá kell jönnöm, miért! - Pont ezt a kérdést fogom föltenni holnap Ted Chrystalnak - mondta Fletcher. Fletcher kék csíkos ruháját vette föl, csöndesen megreggelizett, és kiment a fedélzetre. Murphy és Mahlberg levonta a helikopter rögzít köteleit, és letisztította a sóréteget a vezérl fülkér l. Fletcher bemászott a kabinba, benyomta az ellen rz gombot. Zöld fény... minden rendben. Murphy kissé reménykedve kérdezte: - Nem lenne jobb, ha veled mennék, Sam... hátha valami baj lesz? - Baj ? Miért lenne baj ? - Nem tenném t zbe a kezem Chrystalért. - Én sem - mondta Fletcher -, de nem lesz semmi baj. Beindította a légcsavarokat. Felbúgott a motor, s a helikopter fölemelkedett a magasba, -~ eltávolodott a szigett l, haladt északkelet felé. A Bio-ásványtermel tényes táblaként emelkedett ki a szabálytalan alakzatú tengermoszatból. Az id borús, párás, szélcsendes volt, nyilvánvalóan a néhány hetenként jelentkez óriási elektromos vihar készül dött. Fletcher sietett, szerette volna mihamarabb teljesíteni a küldetését. Az óceán fölött gyorsan fogytak a mérföldek; már látszott is a Nyílttengeri Kutató központ. A szigett l húszmérföldnyire délnyugatra Fletcher észrevett egy kis hajót, megpakolva Chrystal pácolóiba és átmosóoszlopaiba szánt nyersanyaggal; két embert látott a fedélzeten, mindkett behúzódott a tet alá. A Nyílttengeri Kutatónak is megvannak a maga gondjai, gondolta Fletcher. Chrystal szigete alig különbözött a Bio-ásványtermel l, csakhogy a központi fedélzeten ott magasodott a torony, és folyt a munka a feldolgozóban. Ha volt is gondjuk, k nem álltak le. Fletcher landolt a fedélzeten. Alighogy leálltak a légcsavarok, Chrystal - ez a nagy termet , sz ke, joviális ember - már ki is jött az irodából. Fletcher leugrott a fedélzetre: - Szervusz, Ted! - üdvözölte kimért hangon. Chrystal nyájas mosollyal közeledett felé. - Szervusz, Sam! Rég láttalak. - Gyorsan kezet fogtak. - Mi újság a Bio-ásványtermel n? Attól tartok, Carl fel l semmi jó. - Err l akarok beszélni veled. - Fletcher körülnézett a fedélzeten. A személyzet két tagja figyelte ket. Nem megyünk be az irodába? - Dehogynem, persze. - Chrystal mutatta az utat az irodához, majd kinyitotta az ajtót. - Megérkeztünk. Fletcher belépett az irodába. Chrystal az íróasztala mögé ment. - Foglalj helyet. a saját helyére ült. - No, mit forgatsz a fejedben? Iszol valamit el bb? Ha jól emlékszem, a whiskyt szereted. - Kösz, most nem kérek. - Fletcher fészkel dött. - Ted, komoly problémával kerültünk szembe itt Szabrián, nyíltan meg kell beszélnünk. - Természetesen - szólt Chrystal -, folytasd csak!
- Carl Raight meghalt. Agostino is. Chrystal döbbenten vonta össze a szemöldökét. - Agostino is? De hogyan? - Nem tudjuk. Egyszer en nyoma veszett. Jó id be telt, mire Chrystal fölfogta a hírt. Aztán hüledezve csóválta a fejét. - Én ezt nem értem. Azel tt soha ilyen baj nem volt. - Itt semmi sem történt? Chrystal elgondolkodott. - Hát... semmi említésre méltó. A figyelmeztetésed óta vigyázunk magunkra. - Úgy t nik, a dekabrádok ludasak a dologban. Chrystal hunyorgott, és ajkát biggyesztette, de nem szólalt meg. - Te lementél mára dekabrádokhoz, Ted? - Hát tudod, Sam... - Chrystal bizonytalankodott, dobolt az asztalon. - Ez nem valami jó kérdés. Még ha dekabrádokkal dolgoznánk is... vagy polipokkal, korpaf vel, angolnával... akkor se hiszem, hogy igent vagy nemet mondanék neked. - Nem érdekelnek az üzleti ügyeid - mondta Fletcher. - Arról van szó, hogy a dekik értelmes fajnak bizonyultak. Okom van feltételezni, hogy ti hasznosítjátok ket nióbiumtartalmuk miatt. Nyilvánvalóan mindent megtesznek, hogy ezt megtorolják, és nem tör dnek vele, hogy kin. Két emberünket ölték meg. Jogom van tudni, mi folyik itt! Chrystal bólintott. - Megértem a te szempontodat... de a következtetéseidet nem tudom követni. Azt mondtad például, hogy Raighttal egy monitor végzett. Most dekabrádokról beszélsz. - Aztán meg mib l gondolod, hogy nióbiumot keresek ? - Inkább ne hitegessük egymást, Ted. Chrystal el ször megdöbbent, majd dühös lett. - Még a Bio-ásványtermel n dolgoztál - folytatta Fletcher -, mikor rájöttél, hogy a dekikben rengeteg a nióbium. Az err l szóló információt törölted a kartonokról, pénzt szereztél, és fölépítetted ezt a szigetet. Azóta dekabrádokkal foglalkozol. Chrystal hátrad lt, h vösen végigmérte Fletchert. - Nem gondolod, hogy túl messzire mész? - Ha igen, bizonyítsd be, hogy nem így van. - Nem vagy valami barátságos, Sam. - Nem bájologni jöttem. Két emberünket vesztettük el, meg a tornyot. Le kellett állnunk. - Igazán sajnálom... - kezdte Chrystal. Fletcher közbevágott: - Chrystal, én megadtam neked a lehet séget, hogy megcáfolj. Chrystal meglep dött. - Hogyhogy? - Föltételezem, nem tudtad, hogy a dekik értelmesek, és a Felel sségi Törvény védelme alatt állnak. - És? - Most már tudod. A tudatlanság már nem mentség számodra. Chrystal pár pillanatig néma volt. - Hát, Sam... ezek mellbevágó kijelentések. - Tagadod ? - Természetesen igen - mondta Chrystal fölvillanyozva. - És nem dolgozol föl dekabrádokat? - Fékezd magad, Sam, végül is ez az én szigetem. Nem jöhetsz ide vallatni engem. Épp ideje, hogy fölfogd. Fletcher kissé visszah költ, mintha Chrystal puszta közelsége is kellemetlen volna számára. - Nem adsz egyenes választ. Chrystal hátrad lt a széken, ujjait összekulcsolta, száját pedig összeszorította. - Nem is áll szándékomban. Partot ért a csónak, amit Fletcher látott útközben. Fletcher figyelte, amint kikötéshez készül dött, és bevonta a csáklyákat. - Mi van a csónakban? - kérdezte. - szintén szólva, semmi közöd hozzá. Fletcher fölállt, az ablakhoz ment. Chrystal idegesen tiltakozva motyogott. Fletcher rá se hederített. A két hajós nem jött ki a vezérl kabinból. Valószín leg arra vártak, hogy a rakodódaru megfelel helyzetbe irányítsa az átjáróhidat. Fletcher egyre növekv izgalommal és kíváncsisággal figyelt. Az átjáróhíd magas. deszkafalú vályúra emlékeztetett. Chrystalhoz fordult. - Mi történik odakinn? Chrystal alsó ajkát harapdálta, meglehet sen elpirult. - Sam, te kötekedni jöttél ide, vakmer en vádolsz, ha nem is nyíltan, de elmondasz mindenfélének - nem szólok semmit. Megpróbállak támogatni er feszítéseidben. Nagyra értékelem a két létesítmény közötti jó viszonyt. Mutatok neked olyan dokumentumokat, melyek egyszer s mindenkorra igazolják... - Egy-halom mindenféle irat között keresgélt.
Fletcher állt az ablaknál, fél szemével Chrystalt, fél szemével a fedélzeti eseményeket figyelte. Az átjáróhíd a helyére került, s a két hajós készen állt a partraszállásra. Fletcher elhatározta, hogy megnézi, mi történik. Az ajtó felé indult. Chrystal arca megdermedt. - Sam, azt ajánlom, ne menj ki oda! - Miért ne? - Mert én mondom. Fletcher kinyitotta az ajtót, Chrystal pedig olyan mozdulatot tett, mintha föl akarna ugrani a székr l, de aztán lassan visszaereszkedett. Fletcher kiment az ajtón, átvágott a fedélzeten, a csónak irányába. Valaki meglátta t a feldolgozó ablakán át, és sürget en hadonászott. Fletcher tétovázott kissé, majd a csónak felé fordult. Még pár lépés, és meglátja a rakományt. Tovább lépett, nyújtogatta a nyakát. Szeme sarkából látta, hogy a hadonászás egyre dühösebb. A férfi elt nt az ablak mögül. A rakomány csupa ernyedt fehér dekabrád volt. - Gyere vissza, te rült! - hangzott a kiáltás a feldolgozóból. Talán egy bels hang figyelmeztette Fletchert, ahelyett hogy hátrált volna, hasra vágta magát a fedélzeten. Egy apró tárgy suhant el a feje fölött az óceán irányából, különös, süvít hangot adott. A falnak ütközött, leesett... halhoz hasonló torpedó volt, hosszú, t szer ormánnyal. Csapkodva közeledett Fletcherhez, pedig feltápászkodott, majd le-lehajolva, félreugrálva futott vissza az irodába. Még két halszer dárda húzott el mellette néhány centiméterre, végül sikerült beérnie az iroda ajtaján. Chrystal el se mozdult az asztaltól. Fletcher zihálva tartott feléje. - Ugye, nagy kár, hogy nem találtak el, mi? - Figyelmeztettelek, hogy ne menj ki Fletcher megfordult, hogy lássa a fedélzetet. A két hajós a feldolgozó felé szaladt a vályúszer átjáróhídon. Egy csapatnyi csillogó kardhal csapott föl a vízb l, s a deszkafalnak ütközött. Fletcher ismét Chrystalhoz fordult. - Százával láttam dekabrádokat abban a csónakban. Chrystal már teljesen visszanyerte alig megingott önuralmát. - No és ha ott vannak? - Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy értelmes lények. Chrystal mosolyogva csóválta a fejét. Fletcher egyre indulatosabb lett. - Te teszed tönkre a mi Szabriánkat! Chrystal fölemelte a kezét. - Nyugalom, Sam! A hal csak hal. - De nemcsak az, ha értelmes, és bosszúból embert öl. Chrystal csóválta a fejét. - Valóban értelmesek? Fletcher várt, míg ura tudott lenni a hangjának. - Igen. Valóban. Chrystal okoskodott. - Honnan tudod, hogy azok? Beszélgettél velük? - Természetesen nem beszélgettem velük. - A társas együttélés bizonyos jelei figyelhet k meg náluk. Akárcsak a fókáknál. Fletcher közelebb ment Chrystalhoz, és rászegezte tekintetét. - Nem fogok veled definíciókról vitatkozni. Követelem, hogy hagyj föl a dekabrádvadászattal, mert mindkét szigetet életveszélybe sodrod. Chrystal kissé hátrébb d lt. - Most már tudod, Sam, hogy engem nem ijesztesz meg. - Két embert öltél meg. Az én életem háromszor múlott egy hajszálon. Ezt a kockázatot nem engedhetem meg csak azért, hogy több pénz vándoroljon a zsebedbe. - Túlságosan messzire mész - tiltakozott Chrystal. - El ször is, nem bizonyítottad be... - Igenis bebizonyítottam! Most már elég ebb l, értetted! Chrystal lassan ingatta a fejét. - Nem tudom, hogy akadályozhatnál meg, Sam. - El húzta kezét az asztal alól, pisztoly volt benne. Engem senki nem fog megfélemlíteni, f leg nem a saját szigetemen. Fletcher nyomban cselekedett, megel zte Chrystalt. Megragadta a csuklóját, és az asztal sarkához verte. A fegyver elsült, barázdát vésett az asztalba, a földre hullott Chrystal ernyedt ujjai közül. Chrystal szitkozódott, lehajolt érte, de Fletcher átugrott az asztalon, s hátralökte t a széken. Eközben Chrystal arcba rúgta Fletchert, s-akkorát húzott be neki, hogy Fletcher térdre esett. Mindketten a fegyverért nyúltak; Fletcher érte el, fölállt, és a falhoz hátrált. - Most már tudjuk, hányadán állunk.
- Tedd le a pisztolyt ! Fletcher rázta a fejét. - Letartóztatlak... polgári fogoly vagy. A Bio-ásványtermel n leszel, míg a felügyel megérkezik. Chrystal mintha nem hallott volna jól. - Micsoda?! - Azt mondtam, a Bio-ásványtermel re viszlek. A felügyel három héten belül megérkezik, s neki foglak majd átadni. - rült vagy, Fletcher. - Meglehet. De nem adhatok neked újabb esélyt. - Fletcher intett a pisztollyal. - Indulj! A helikopterhez! Chrystal hidegvérrel fonta össze a karját. - Nem mozdulok. Nem ijesztesz meg egy pisztollyal. Fletcher fölemelte a karját, célzott, meghúzta a ravaszt. A tüzes sugár Chrystal hátát súrolta. Chrystal félreugrott, s a pörköl dés helyéhez kapott. - A második lövés majd közelebb megy - mondta Fletcher. Chrystal úgy nézett, akár az zött vadkan. - Tisztában vagy vele, hogy megvádolhatlak emberrablásért? - Nem rabollak el. Letartóztatlak. - Mindent elperelek a Bio-ásványtermel l! - Ha ezt a Bio-ásványtermel el bb meg nem teszi. Indulj! A teljes személyzet várta a helikoptert: Damon, Blue, Murphy, Manners, Hans Heinz, Mahlberg és Dave Jones. Chrystal g gösen ugrott le a fedélzetre, végigmérte azokat az embereket, akikkel egykor együtt dolgozott. - Mondanivalóm van a számotokra, emberek. Mind némán figyelték. Chrystal Fletcherre bökött az ujjával. - Sam egy csomó bajt zúdít magára. Megmondtam neki, hogy a törvény segítségével fogok elbánni vele, és így is lesz. - Egyikükr l a másikra nézett. - Ha pedig ti segítetek neki, b ntársaivá váltok. Azt tanácsolom, vegyétek el t le azt a fegyvert, és vigyetek vissza a szigetemre. Körbejártatta tekintetét, de csak ridegség és ellenszenv nézett vissza rá az arcokról. Megrázkódott dühében. - Nos, jól van. Ugyanaz a büntetés vár rátok, mint Fletcherre. Ne feledjétek, az emberrablás súlyos b n. - Mit csináljunk ezzel a féreggel? - kérdezte Murphy Fletchert l. - Vigyétek Carl szobájába, az lesz a legjobb hely. Gyerünk, Chrystal ! Miután rázárták az ajtót Chrystalra, s ismét a kantinban voltak, Fletcher így szólt a többiekhez: - Mondanom se kell, legyetek óvatosak Chrystallal. Nagyon ravasz ember. Még csak ne is beszéljetek vele. A legkisebb mértékben se bízzatok meg benne. Bármit akar, nekem szóljatok. Mindenki megértette? - Nem evezünk túl veszélyes vizekre? - kételkedett Damon. - Tudsz más értelmes megoldást? - kérdezte Fletcher. - Kíváncsian várom. Damon töprengett. - Nem volt hajlandó fölhagyni a dekabrádvadászattal? - Nem. Egyértelm en megtagadta. - Hát - vonakodott Damon -, azt hiszem, ez a helyes megoldás. De be kell bizonyítanunk, hogy jogos a nvád. A felügyel t nem fogja érdekelni, hogy Chrystal becsapta-e a Bio-ásványtermel t. - Ha ennek bármi következménye lenne, én teljes mértékben vállalom a felel sséget. - Butaság - mondta Murphy -, mindannyian benne vagyunk. Szerintem jogosan cselekedtél. Igazából a dekik kezére kellene adni ezt a gazembert, csináljanak vele, amit akarnak. Néhány perccel kés bb Fletcher és Damon fölment a laboratóriumhoz, hogy megnézze a fogoly dekabrádot. Békésen úszott a tartály közepén, tíz karja testével derékszöget zárt be, a fekete szemfolt átbámult az üvegen. - Amennyiben értelmes - mondta Fletcher -, neki is ugyanúgy érdekl dnie kell irántunk, mint mi iránta. - Én nem vagyok biztos benne, hogy értelmes - makacskodott Damon. - Miért nem próbál kommunikálni ? - Remélem, a felügyel nem így gondolkodik majd - mondta Fletcher. - De azért semmiképp sem egyszer ügy ez. Damon aggodalmaskodott. - Bevington nem valami fantáziadús ember. Inkább hivatalnokfajtának t nik. Fletcher és a dekabrád egymást vizsgálgatták. - Én tudom, hogy értelmes, de hogy bizonyítsam be ? - Ha értelmes - makacskodott tovább Damon -, képes kommunikálni. - Ha pedig képes - szólt Fletcher -, nekünk kell lépni. - Ezt hogy érted ? - Meg kell tanítanunk. Damon arca oly értetlen és kétségbeesett lett, hogy Fletcher elnevette magát. - Nem tudom, mi olyan nevetséges - panaszkodott Damon. - Amit te mondasz... hát arra még nem volt példa. - Azt hiszem, nem - mondta Fletcher. - Mégis meg kell tenni. Hogy állsz a nyelvészettel
- Gyengén. - Én még úgy se. Álltak, nézték a dekabrádot. - Ne feledd - szólt Damon -, hogy életben kell maradnia. Vagyis etetnünk kell. Gúnyosan nézett Fletcherre. - Remélem, belátod, hogy ennie kell. - Biztos vagyok benne, hogy nem fotoszintézis útján táplálkozik - mondta Fletcher, - Odalenn nincs is elég fény. Úgy emlékszem, Chrystal említette a mikrofilmen, hogy korallgombán él. Várj csak. - Indult az ajtóhoz. - Hová mész? - Megkérdezem Chrystalt. Bizonyára vizsgálta a gyomortartalmukat. - Nem fogja elmondani - szólt Damon Fletcher hátához. Tíz perccel kés bb jött vissza. - Nos? - kérdezte Damon szkeptikusan. Úgy látszott Fletcher elégedett magával. - F leg korallgomba. Egy kevés zsenge, friss hajtás, levéltetvek, tengerinarancs. - Ezt mind Chrystal mondta el? - hitetlenkedett Damon. - Bizony. Elmagyaráztam neki, hogy és a dekabrád most a mi vendégünk, és mindkettejükkel egyformán szeretnénk bánni. Ha a dekabrád jól eszik, akkor is. Ennyi elég volt neki. Kés bb Fletcher és Damon azt figyelte a laboratóriumban, hogyan fogyasztja el a dekabrád a sötétzöld gombafejeket. - Két nap telt el - szólt Damon kedvetlenül -, és meddig jutottunk? Semeddig. Fletcher kevésbé volt pesszimista. - Ha negatív irányban is, de haladtunk. Bizonyosnak látszik, hogy hangadó szerve nincs, hangra nem reagál, és nyilvánvalóan nem alkalmas a hangkibocsátásra. Következésképp vizuális módszereket kell alkalmaznunk a kontaktusteremtésre. - Irigylem az optimizmusodat - jelentette ki Damon. - Ez a dög semmi alapot nem ad a kommunikációs képesség vagy igény feltételezésére. - Türelem - mondta Fletcher. - Valószín leg fogalma sincs róla, mivel kísérletezünk, és bizonyára a legrosszabbtól tart. - Nemcsak a nyelv használatára kell megtanítanunk - morgott Damon -, el bb a kommunikáció lehet ségével kell megismertetnünk t. És aztán kell föltalálnunk egy nyelvet. Fletcher elmosolyodott. - Lássunk munkához. - Jó, jó... de hogyan? - kérdezte Damon. A dekabrádot figyelték, és a fekete szemfolt visszanézett rájuk a tartály falán át. - Vizuális jelrendszert kell kidolgoznunk - mondta Fletcher. - A tíz kar a legérzékenyebb szerve, és feltehet en az agy legjobban organizált része irányítja ket. Tehát a deki karmozgásaira alapozott jelrendszert fogunk kidolgozni. - Elegend kiindulópont ez? - Úgy vélem, igen. A karok hajlékony izomkötegek. Legalább öt megkülönböztethet pozíciót képesek fölvenni: egyenesen el re, átlósan el re, mer leges, átlósan hátra és egyenesen hátra. Mivel az állatnak tíz karja van, ez azt jelenti, hogy a kombinációk száma tíz az ötödik hatványon, vagyis százezer. - Ennyi biztosan elegend . - A mi feladatunk a nyelvtan és a szókészlet létrehozása. Kissé nehéz feladat egy mérnök és egy biokémikus számára, de megbirkózunk vele. Damont kezdte érdekelni a terv. - Minden a következetességen és a megfelel alapstruktúrán múlik. Ha bármilyen természet felfogóképességgel rendelkezik a deki, sikerülni fog. - Ha pedig nem - szólt Fletcher -, akkor elvesztünk, és Chrystal átveszi a hatalmat a Bio-ásványtermel szigetén. Leültek a laboratóriumi asztalhoz. - Abból kell kiindulnunk, hogy a dekik semmiféle nyelvet nem ismernek - mondta Fletcher. Damon tétován morgolódott, és mérgében, zavarában a hajába túrt. - Nem biztos. szintén szólva nem is tartom valószín nek. Vitatkozhatunk eleget arról, hogy képesek-e a közösségi empátiára vagy valami hasonlóra - de évekbe telik, míg kiderítjük, hogy alkalmazzák-e. - Meglehet, hogy telepátiát használnak, err l már beszéltünk, az is lehet, hogy modulált röntgensugarakat bocsátanak ki, valamilyen számunkra ismeretlen szupertérben, hipertérben vagy intertérben hosszú-rövid kódjeleket továbbítanak - szinte bármire képesek lehetnek, amir l mi még csak nem is hallottunk. - Ha jól ismerem föl a lehet ségeket, a legtöbb, amit remélhetünk, hogy rendelkeznek valamiféle kódrendszerrel, melynek segítségével kommunikálnak egymással. Mint tudod, nyilvánvalóan kell hogy legyen bels kód- és kommunikációs rendszerük, ez pedig a neuromuszkuláris struktúra, visszacsatoló körpályával. Minden komplex organizmusnak van bels kommunikációja. A különböz él lények osztályozásául szolgáló
nyelv e szükségszer ségének lényege, hogy megkülönböztethet vé váljanak az önállóan gondolkodó lényekb l álló valódi közösségek és a látszólag intelligens közösségben él rovarfélék. - Ezek szerint, ha a hangyákéhoz vagy a méhekéhez hasonló közösségben élnek odalenn, nekünk végünk, és Chrystal gy z. A hangyát nem lehet megtanítani beszélni; a csoport együttesen értelmes, az egyed önmagában nem. - Vagyis föl kell tételeznünk, hogy igenis van nyelvük... tágabban értelmezve: formával rendelkez interkommunikációs kódrendszerük. - Ugyanakkor föl kell tételeznünk azt is, hogy ez a mi érzékszerveinkkel fel nem fogható módon történik. Logikusnak t nik ez számodra? Fletcher bólintott. - Nevezzük csak munkahipotézisnek. Tudomásul kell vennünk, hogy a deki semmiféle jeladási kísérletr l nem tett tanúbizonyságot. - Ami arra utal, hogy az állat nem értelmes lény. Fletcher figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. - Ha többet tudnánk szokásaikról, emócióikról, magatartásukról, több támpontunk lenne a nyelv megalkotásához. - Nem valami biztató. A dekabrád lustán el re-hátra mozgatta karjait. A látófelszín a két férfit figyelte. - Nos - szólt Fletcher -, els a jelek rendszere. - El vette a dekabrád fejét ábrázoló modellt, amit Manners készített. A karok hajlékony csövek voltak, és különféle helyzetekbe lehetett ket állítani. - Az óramutató járásával egyez irányban, nullától kilencig beszámozzuk a karokat, ennél kezdjük itt a tetején. Az öt pozíciót el re, átlósan el re, mer legesen, átlósan hátra és hátra - A, B, K, X, Y-nak nevezzük. K a normál pozíció, és amikor a kar K-nál áll, nem jelezzük. Damon egyetértett a megállapodással. - Ez így rendben van. - Logikus, hogy a számok legyenek elöl. Együtt dolgozták ki a számozási rendszert, és táblázatot szerkesztettek: A kett spont (:) összetett jelzést mutat: azaz két vagy több jelet együttesen. Szám Jel
0
1 1Y
2 2Y
et cetera et cetera
10 0Y, 1 Y
11 0Y, 1 Y: 1Y
12 0Y, 1 Y: 2Y
et cetera et cetera et cetera
20 0Y, 2Y
21 0Y, 2Y: 1Y
22 0Y, 2Y 2Y
et cetara et cetara et cetara
100 0X, 1 Y
101 0X, 1 Y: 1Y
102 0X, 1 Y: 2Y
et cetara et cetem et cetara
110 0X, 1 Y: 0Y, 1 Y
111 0X, 1 Y: 0Y, 1 Y: 1Y
112 0X, 1 Y: 0Y, 1 Y 2Y
et cetara et cetara et cetara et cetara
120 0X, 1 Y: 0Y, 2Y
121 0X, 1 Y: 0Y, 2Y: 1Y
122 0X, 1 Y: 0Y, 2Y: 2Y
et cetara et cetara et cetara et cetara
200 0X, 2Y
201
202
et cetara et cetara
0Y
1000 0B, 1 Y
et cetara et cetara
2000 0B, 2Y
et cetara et cetara
- Ez így következetes... - szólalt meg Damon - de eléggé nehézkes, mert ha például ötezerhétszázhatvanhatot akarunk jelezni, akkor a jel szükségképpen... lássuk csak: 0B, 5Y, aztán 0X, 7Y, aztán OY, 6Y, aztán 6Y. - Ne felejtsd el, hogy ezek jelek, nem pedig kifejezések - mondta Fletcher. - Különben is, nem nehézkesebb, mint "ötezer-hétszázhatvanhat" - Azt hiszem, igazad van. - Most pedig... a szavak. Damon hátrad lt a széken. - Ha összeállítjuk a szókészletet, még nem nevezhetjük nyelvnek. - Bár többet tudnék nyelvelméletb l ! - mondta Fletcher. - Természetesen az absztrakcióig aligha mehetünk el. - Talán j lenne az angol nyelv rendszerét venni alapul - t dött Damon -, az angol beszéd részeit. Vagyis hogy a dolgokat f nevek, a dolgok tulajdonságait melléknevek jelölik, az igék pedig a dolgok cselekvéseit, történéseit vagy azok hiányát jelzik. Fletcher folytatta: - Még tovább egyszer síthetünk f nevekre, igékre és igemódosítókra. - Megvalósítható ez? Például hogy mondanád azt, hogy "nagy sziget"? - A "növekedni" igét használnánk. A "megn tt sziget". Valahogy így. - Hm! - morgott Damon. - Nem túl kifejez nyelvet képzelsz el. - Nem értem, miért ne lehetne az. A dekik feltehet en a saját igényeik szerint módosítják majd, bármit kínálunk is nekik. Mi megalkotjuk az alapfogalmak rendszerét, s k abból indulnak ki. Vagy addigra lesz itt már valaki, aki tudja, mit kell tenni. - Rendben - mondta Damon -, menjünk tovább az Alapfokú Dekabráddal. - El ször is, vegyük sorra, mely fogalmak hasznosak a dekinek, melyeket ismeri. - Én gy jtöm a f neveket - mondta Damon -, te pedig az igéket, no meg a módosítókat. - írni kezdett: "No.1 : víz." Hosszas vita és több módosítás után végül megegyeztek az alapvet f nevek és igék minimális sorában, és jeleket adtak nekik. A dekabrádfej-utánzatot elhelyezték a tartály el tt, mellette a m szerfalon lámpasor jelezte a számokat. - Egy kódológép seg ségével egyszer en kiírhatnánk a mondandónkat - szólt Damon. - A gép közvetíthetné a modell karjának szóló utasításokat. Fletcher egyetértett. - No persze, ha volna ilyen fölszerelésünk, és jó néhány hétig piszmoghatnánk vele. Elég baj, hogy nem tehetjük. De most már kezdtük el. El ször a számok. Te kezeled a lámpákat, én mozgatom a karokat. Most csak egyt l kilencig megyünk. Több óra telt el. A dekabrád békésen úszkált, a fekete szemfolt figyelt. Közelgett az etetési id . Damon fölmutatta a feketészöld gombafejeket, Fletcher pedig beállította a modell karján az "étel" jelét. Néhány kisebb darabot beleejtettek a tartályba. A dekabrád hangtalanul beszippantotta a szájnyílásába. Damon eljátszotta, hogy ételt kínál a modellnek. Fletcher az "étel" jeléhez igazította a karokat. Damon felt en helyezte el a gombafejeket a modell szájnyílásába, aztán szembefordult a tartállyal, és a dekabrádnak kínálta az ételt. A dekabrád közömbösen figyelt. Két hét telt el. Fletcher fölment Raight egykori szobájába, hogy beszéljen Chrystallal, aki épp a mikrofilmkönyvtárból vett könyvet olvasott. Chrystal eloltotta a könyvcímlap képét, lábát lerakta az ágyról, és fölült. - Néhány napon belül megérkezik a felügyel - szólt Fletcher. - Igazán? - Átvillant az agyamon, hogy esetleg jóhiszem en követtél el hibát. Legalábbis elképzelhet nek tartom. - Szóra sem érdemes az egész - mondta Chrystal.
- Nem akarlak föláldozni egy jóhiszem en elkövetett hibáért. - Nagyon köszönöm, de azt mondd, mit akarsz? - Ha segítesz nekem bebizonyítani, hogy a dekabrád értelmes él lény, nem emelek vádat ellened. Chrystal fölvonta a szemöldökét. - Nagylelk vagy. Én meg tartsam meg a panaszaimat magamnak? - Ha értelmes a deki, nincs okod panaszra. Chrystal élesen nézett Fletcherre. - Nem látszol túl boldognak. Nem akar beszélni a deki, mi? - Nevetett a saját viccén. Fletcher uralkodott a dühén. - Tanítgatjuk. - De kezditek gyanítani, hogy nem is olyan értelmes, mint gondoltad. Fletcher indult kifelé. - Ez még csak tizennégy jelet tud eddig, de kett t-hármat tanul meg naponta. - Hé! - kiáltott Chrystal. - Várj csak! Fletcher megállt az ajtóban. - Mire? - Nem hiszek neked. - A te bajod. - Hadd nézzem meg, hogy ad jeleket ez a deki. Fletcher ingatta a fejét. - Jobb neked idebenn. Chrystal mereven nézte. - Nem gondolod, hogy ésszer tlenül viselkedsz? - Remélem, nem. - Körülnézett a szobában. - Van valamire szükséged? - Nincs. - Chrystal megnyomta a kapcsolót, s a könyv újra kivetít dött a mennyezetre. Fletcher kiment a szobából, becsukta maga mögött az ajtót, ráfordította a kulcsot. Chrystal gyorsan felült, aztán szokatlanul fürgén fölpattant, az ajtóhoz ment és hallgatózott. Fletcher léptei elhaltak a folyosón. Chrystal két ugrással az ágynál termett, benyúlt a párna alá, s egy asztali lámpából származó, hosszú elektromos vezetéket húzott el . Két ceruzát alkalmazott elektródának, a fát bemetszette a betétig, s az így hozzáférhet vé vált grafitra er sítette a drótot. Ellenállásnak a villanyég áramkörét használta fel. Ezután az ablakhoz ment. Onnan végig tudott tekinteni a fedélzeten a sziget keleti szélét l az irodák mögötti területen át a feldolgozó hátoldalánál lév rakodótartályokig. A fedélzet néptelen volt. Az egyetlen mozgás a központi f tés kéményéb l fölszálló fehér füstcsíké volt, meg a háttérben gyorsan haladó rózsaszín és bíborvörös kis felh ké. Chrystal munkához látott, szinte hangtalanul fütyörészett szorosan összezárt ajakkal. A zsinórt a vezérl pulthoz csatlakoztatta, a két ceruzát az ablakra illesztette, ívfényt létesített, a vágatot égette, amely már majdnem félig körülérte az ablakot - csakis ily módon vághatta el a h kezelt berill-szilícium üveget. Lassú és kényes munka volt ez. Az ívfény gyenge volt, és könnyen elaludt, a füstje marta Chrystal torkát. A szeme megtelt könnyel, pislogott, és fejét nem tudta eléggé félrefordítani, de kitartott egészen fél hatig; félórával az esti étkezés el tt tette el a fölszerelését. Sötétedés után már nem mert dolgozni, mert attól félt, hogy a pislákoló fény gyanút kelthet. Teltek-múltak a napok. A sötét eget mindenreggel fénybe borították a Geidion és az Atreus bíborszín és halványzöld sugarai, és a búskomor naplemente minden este elvitte ket a nyugati óceán mögé. A laboratórium tetején ideiglenes antennát helyeztek el, lévén a megmaradt épületeknek ez a legmagasabb pontja. Egy kora délutánon Manners rövid üdvözl füttyjelekkel általános riadót fújt, így jelezte, hogy befutott az LG-19 hathavonkénti rendszeres hívása Szabriára. Holnap este pedig a bolygóközi pályán megérkeznek az rhajók, fedélzetükön a szekciófelügyel vel, felszerelés-utánpótlással és a Bio-ásványtermel , valamint a Nyílttengeri Kutatóközpont új személyzetével. Italt bontottak, jókedv beszélgetés, merész tervek és nevetgélés töltötte be a kantint. A négy rhajó pontosan menetrend szerint bukkant el a felh k közül, kett a Bio-ásványtermel mellett landolt az óceánon, kett pedig közel a Nyílttengeri Kutatóközpont szigetéhez. Csónak vitte ki a rögzít köteleket. Az rhajókat a kiköt be vontatták. Bevington feiügyef lépett els ként a szigetre, ez a fürge kis ember olyan volt a sötétkék-fehér egyenruhájában, mintha skatulyából húzták volna ki. A kormány képvisel je, a szabályok, törvények és rendelkezések garmadájának tudója, akit azzal a hatalommal ruháztak fel, hogy eligazítsa a kisebb összet zéseket, rizetbe vegye a b nöz ket, kivizsgálja a galaktikus törvénybe ütköz ügyeket, ellen rizze az életfeltételeket és a biztonsági el írások végrehajtását, beszedje az adót, a vámot és az illetéket, mindent egybevetve, a kormány összes igényét és elvárását testesítse meg. Ez a munka csábítana a korrupcióra és hatalmaskodásra, ha a felügyel k nem állnának szintén állandó felügyelet alatt. Bevingtont mind közül a leglelkiismeretesebb és a legkevesebb humorérzékkel megáldott embernek ismerték. Ha nem is különösebben szerették, de tisztelték.
Fletcher a sziget szélénél találkozott vele. Bevington haragosan nézett rá, nem értette, miért fogadja Fletcher olyan széles mosollyal. Fletcher arra gondolt, ez volna a legkínálkozóbb alkalom, hogy a dekabrád monitorok kinyúljanak a tengerb l, és elkapják Bevington bokáját. De nem történt semmi zavaró esemény, Bevington minden baj nélkül lépett a szigetre. Kezet fogott Fletcherrel, szemével a kiköt t fürkészte. - Hol van Mr. Raight? Fletcher zavarba jött, mert már hozzászokott Raight hiányához. - ... meghalt. Bevingtonon volt a sor, hogy megdöbbenjen. - Meghalt? - Jöjjön be az irodába - mondta Fletcher -, elmondom, mi történt. Az elmúlt hónap meglehet sen rzavaros volt. - Fölnézett Raight egykori szobájának ablakára, arra számított, hogy Chrystal néz lefelé. De üres volt az ablak. Fletcher k vé dermedt. Teljesen üres. Még az üveg is hiányzott az ablakból ! A fedélzet felé indult. - Álljon meg ! - kiáltott Bevington. - Hová megy? Fletcher megállt egy pillanatra, hátraszólt neki: - Inkább jöjjön velem maga is! - Aztán futott tovább a kantinhoz vezet ajtó felé. Bevington követte, mormogott dühében és meglepetésében. Fletcher benézett a kantinba, tétovázott egy pillanatig, újra kiment a fedélzetre, nézte az üres ablakot. Hol lehet Chrystal? Mivel a sziget elüls részén nem jött át a fedélzeten, bizonyára a feldolgozóépület felé ment. - Erre ! - mondta Fletcher. - Várjon csak! - tiltakozott Bevington. - Tudni akarom, mégis mi és hová... De Fletcher már ment is tovább a sziget keleti oldalán a feldolgozó irányába, ahol az rhajó személyzete már a behajózandó értékes fémet vizsgálta. Fölnéztek, amikor Fletcher és Bevington futva megérkezett. - Jött erre valaki? - kérdezte Fletcher. - Egy magas, sz ke fickó? - Bement oda. - Az rhajósok a feldolgozó épületére mutattak. Fletcher megfordult, futott a bejárathoz. Az átmosóoszlopok mellett talált rá Hans Heinzre, aki igen zaklatott és dühös volt. - Járt erre Chrystal? - lihegte Fletcher. - Még hogy járt-e? Mint a szélvész. Jól képen is törölt. - Merre ment? - Ki a f fedélzetre - mutatta az irányt Heinz. Fletcher és Bevington futott tovább. - Tulajdonképpen mi folyik itt? - faggatózott türelmetlenül Bevington. - Mindjárt megmagyarázom-üvöltött Fletcher. Rohant ki a fedélzetre, a csónakokat és a hajót nézte. Ted Chrystal sehol. Csak egyfelé mehetett: vissza a lakóépület felé, Fletcherrel és Bevingtonnal teljes kört tétetett meg. Fletchernek hirtelen ötlete támadt. - A helikopter! De a helikopter mozdulatlanul állt, rögzít kötelei a helyükön. Murphy tartott feléjük, s izgatottan pillantott hátrafelé. - Láttad Chrystalt? - kérdezte Fletcher. - Most ment föl a lépcs n - mutatott arrafelé Murphy. - A laboratóriumba ! - kiáltott Fletcher rémülten. Szíve a torkában dobogott, kettesével vette a lépcs fokokat, Murphy és Bevington a nyomában. Bárcsak Damon ott lenne a laboratóriumban, és nem a kiköt ben vagy a kantinban. A laboratóriumban azonban csak a tartály volt, s benne a dekabrád. A víz kékes szín és zavaros. A dekabrád a tartály két széle közt dobálta magát, tíz karja görcsösen rángatózott. Fletcher fölpattant az asztalra, egészen a tartály fölé hajolt. Két karjával átfogta a vonagló testet, és fölemelte. A puha test kicsúszott a kezéb l. Fletcher újra elkapta, kétségbeesetten szorította, s kiemelte a tartályból. - Gyorsan fogd meg - sziszegte Murphynek összeszorított fogai közül -, tedd az asztalra ! Damon futva érkezett. - Mi történt? ` - Méreg! - szólt Fletcher. - Segíts Murphynek! Damon és Murphy ráfektette a dekabrádot az asztalra. Fletcher rájuk kiáltott: - Vigyázzatok, jön az árvíz! - kihúzta a tartály oldalán lév dugaszokat, és a rugalmas m anyag összeomlott; több ezer liter víz zúdult a padlóra. Fletcher b re perzselt. - Sav ! Fogj egy vödröt, Damon, mosd le a padlót. t meg locsolgassátok vízzel !
Az áramoltató berendezésb l továbbra is folyt a tengervíz. Fletcher lerúgta a nadrágját, mely átitatódott savval, gyorsan leöblítette a lábát, majd a vízcsapot a tartálya irányította, kimosta bel le a savat. A dekabrád ernyedten feküdt, uszonyai rángatóztak. Fletcher pokolian érezte magát. - Próbáld meg a nátrium-karbonátot! - mondta Damonnek. - Talán valamennyire közömbösíti a savat. – Hírtelen eszébe jutott valami. - Kapd el Chrystalt. Ne engedd megszökni! - mondta Murphynek. Ghrystal épp ebben a pillanatban tévedt be a laboratóriumba. Enyhe meglepetéssel nézett körül a szobában, a zúduló víz el l felugrott egy székre. - Mi történik itt? - Majd rájössz - élcel dött Fletcher, majd Murphyhez szólt: - Ne engedd meglépni - Te gyilkos! - kiáltotta Damon eÍkeseredett dühében. Chrystal csodálkozva vonta föl a szemöldökét. - Gyilkos? Bevington Fletcherr l Chrystalra, majd Damonre pillantott. - Gyilkos?! Mi a csoda ez itt? - Csak amit a törvény úgy fogalmaz - szólt Fletcher-, hogy aki értelmes él lényt tudatosan és szándékosan elpusztít, az gyilkos. A tartályt kiöblítették, Fletcher összekapcsolta az oldalakat. A friss tengervíz szintje lassanként emelkedett. - Most tegyétek vissza a dekit! - szólt Fletcher. Damon reményt vesztve ingatta a fejét. - Vége, már nem mozdul. - Azért csak tegyétek vissza ! - mondta Fletcher. - Szeretném mellé rakni Chrystalt - szólt Damon keser en. - Semmi szükség az ilyen beszédre! - rótta meg Bevington. - Nem tudom, mi folyik itt, de ilyesmit hallani sem akarok ! Chrystal kedélyesen mosolygott. - Én sem tudom, mi folyik itt. Fölemelték a dekabrádot, belehelyezték a tartályba. A víz még csak tizenöt centi mély volt, Fletcher türelmetlenkedett. - Oxigént! - kiáltotta. Damon szaladt a raktárba. Fletcher Chrystalra nézett. - Szóval nem tudod, mir l beszélek? - Haldoklik a kis halacskád, de ne próbáld rám kenni ! Damon átnyújtotta Fletchernek az oxigénpalack lélegeztet csövét; Fletcher bedugta a vízbe, a dekabrád kopoltyúja mellé. Az oxigén bugyborékolt; Fletcher a kopoltyúnyílások felé hajtotta a vizet, mely már huszonhárom centi mély volt. - Adjatok még nátrium-karbonátot! - szólt hátra Fletcher. - Annyit, hogy közömbösítse a maradék savat. Bevington bizonytalanul kérdezte: - Életben marad ? - Nem tudom. Bevington gyanakvó pillantást vetett Chrystalra, aki nemet intett. - Engem ne hibáztasson. Emelkedett a vízszint. A dekabrád karjai ernyedten lebegtek összevissza, mint a medúza tapogatói. Fletcher letörölte homlokáról az izzadságot. - Csak tudnám, mit csináljak! Nem adhatok neki egy korty konyakot, megmérgezném vele. A karokba kezdett visszatérni az élet. - H - sóhajtott Fletcher -, így már mindjárt más! - Intett Damonnek. - Gyere, gyere ide... tartsd az oxigént a kopoltyúnál. - Odaugrott a padlóra Murphy mellé, aki vödörb l locsolta a padlót vízzel. Chrystal minden igyekezetével Bevingtont gy zködte: - Halálfélelemben éltem az elmúlt hetek során! Fletcher teljesen megörült, orvost vagy pszichiátert kellene hívni hozzá. - Tekintete találkozott Fletcherével, s elhallgatott. Fletcher lassan közeledett hozzájuk. Chrystal ismét a felügyel höz fordult, aki gondterhelten nézett vissza rá. - Hivatalosan panaszt teszek - mondta Chrystal. - Az egész Bio-ásványtermel re és személy szerint Fletcherre. Ragaszkodom hozzá. hogy ön mint a törvény képvisel je a személyem ellen elkövetett b ntett vádjával tartóztassa le Fletchert! - Nos - Bevington óvatosan Fletcherre pillantott -, ki fogom vizsgálni az ügyet. - Fegyverrel rabolt el engem - kiáltott Chrystal. - Három héten át tartott bezárva ! - Hogy megakadályozzam a dekabrádok elpusztítását - felelte Fletcher. - Ezt már másodszor mondod - jegyezte meg Chrystal jelent ségteljesen. - Bevington a tanú rá. Megrágalmaztál ! - Az igazság nem rágalom. - Fogtam dekabrádokat, na és? De tengeri hínárt és tüskéshalat is. Ti ugyanezt csináljátok.
- Csakhogy a dekik értelmesek. Ez a különbség. - Fletcher Bevingtonhoz fordult. pontosan olyan jól tudja, mint én. Embereket is képes volna feldolgozni a csontjuk kalciumtartalma miatt, ha pénzt tudna csinálni bel le! - Hazudsz! - kiáltotta Chrystal. Bevington fölemelte a karját. - Legyen már itt rend végre ! Semmire sem jutunk, míg valaki bizonyítékkal nem szolgál ! - Bizonyítékai nincsenek! - er sködött Chrystal. - El akarja törölni a szigetemet Szabria színér l... nem bírja a versenyt! Fletcher nem tör dött vele. Bevingtonhoz szólt: - Bizonyítékot kíván. A dekabrád azért van itt, ebben a tartályban, s Chrystal emiatt öntött bele savat. - Tisztázzunk valamit! - Bevington szigorúan nézett Chrystalra. - Maga öntött savat a tartályba ? Chrystal karba tette a kezét. - Nevetséges a kérdés. - Igen vagy nem. Ne beszéljen mellé! Chrystal tétovázott, majd határozottan így szólt: - Nem, És erre semmi kézzel fogható bizonyíték nincs. Bevington bólintott. - Értem. - Fletcherhez fordult. - Maga tényekr l beszélt. Halljuk! Fletcher odament a tartályhoz, Damon még mindig áramoltatta az oxigénnel dúsított vizet a kopoltyúkba. - Hogy van ? Damon bizonytalankodva csóválta a fejét. - Furcsán viselkedik. Nem tudom, bejutott-e a sav a szervezetébe. Fletcher másodpercekig nézegette a hosszú, halvány testet. - Tegyük próbára. Ez minden, amit tehetünk. Odament a dekabrádmodellhez, el gurította. Chrystal elnevette magát, és undorral félrefordult. - Mit akarnak bemutatni? - kérdezte Bevington. - Szeretném bebizonyítani, hogy a dekabrád értelmes, és képes a kommunikációra. - Jól van - mondta Bevington. - Ez aztán újdonság! - Bizony. - Fletcher kikészítette a jegyzetfüzetét. - Hogy tanulta meg a nyelvüket? - Nem az nyelvük... egy általunk kidolgozott kódrendszer. Bevington a modellt fürkészte, és nézte a jegyzetfüzetet. - Ezek a jelek ? Fletcher elmagyarázta a rendszert. - Ötvennyolc szóból áll a szókincse, valamint a számok kilencig. - Értem - Bevíngton leült. - Folytassa csak. Magán a sor. Chrystal elfordult. - Nem óhajtom végignézni ezt a szemfényvesztést. - Jobb, ha itt marad, és menti az irháját, mert ha maga nem teszi, más sem fogja ! - szólt Bevington. Fletcher megmozdította a modell karját. - Ez itt igen kezdetleges eszköz, kell id alatt és több pénzzel jobbat is ki tudnánk fejleszteni. A számokkal fogom kezdeni. - Egy nyulat is meg tudok tanítani így számolni - szólt Chrystal megvet en. - Rövidesen - szólt Fletcher - bonyolultabbat mutatok. Megkérdezem t le, ki mérgezte meg. - Egy pillanat! - ordított Chrystal. - Engem nem lehet így sarokba szorítani ! Bevington a jegyzetfüzetért nyúlt. - Hogyan fogja megkérdezni? Milyen jeleket használ? Fletcher megmutatta. - El ször a kérdését. A kérdés fogalma olyan absztrakció, amit a deki még nem ért tökéletesen. Hozzászoktattuk a választás, változás lehet ségéhez, mint például: "melyiket akarod ?". Talán megérti, mit akarok t le. - Jól van... tehát kérdés. És aztán ? - Dekabrád - kap - forró - víz. A "forró víz" jelenti a savat. Kérdés: ember - ad - forró víz? Bevington bólintott. - Ez világos. Folytassa. Fletcher leadta a jeleket. A fekete szemfolt figyelt. Damon izgatottan szólalt meg. - Ideges... nagyon nyugtalan. Fletcher végzett a jeladással. A dekabrád karjai egyszer-kétszer bizonytalanul megrándultak. Fletcher megismételte a jeleket, s még hozzátette: "Kérdés... ember?" A karok lassan megmozdultak. "Ember' - olvasta ki Fletcher. Bevington bólintott. - Ember. De melyik?
- Állj oda a tartály elé ! - mondta Fletcher Murphynek, és adta a jeleket: "Ember - ad forró - víz - kérdés." A dekabrád karjai megmozdultak. - Nulla - zéró - olvasta ki Fletcher. - Nem. Damon... lépj oda a tartályhoz! - Jelzett a dekabrádnak: "Ember - ad - forró - víz - kérdés." "Nulla." Fletcher Bevingtonhoz fordult. - Álljon oda a tartályhoz. - Leadta a jeleket. "Nulla." Mindenki Chrystalra nézett. - Rajtad a sor - mondta Fletcher. - Lépj oda, Chrystal ! Chrystal lassan elindult. - Ne csinálj bel lem bolondot, Fletcher. Átlátok a szitán. A dekabrád mozgatta karjait. Fletcher a jeleket olvasta, Bevington pedig a válla fölött nézett bele a jegyzetfüzetbe. "Ember - ad - forró - víz." Chrystal tiltakozni próbált. Bevington leintette. - Álljon oda a tartály elé, Chrystal ! - Fletchernek pedig: - Kérdezze újra ! Fletcher jelzett. A dekabrád felelt: "Ember - ad - forró - víz. Sárga. Ember. Éles. Jön. Ad - forró - víz. Megy." Csönd telepedett a laboratóriumra. - Nos - szólt Bevington határozottan -, azt hiszem, maga gy zött, Fletcher. - Nem ránthatnak bele ilyen egykönnyen ! - mondta Chrystal. - Csönd ! - sziszegte Bevington. - Elég világos, hogy mi történt... - Az a világos, hogy mi fog történni - rikácsolta dühében Chrystal. Nála volt Fletcher pisztolya. - Ezt beszereztem magamnak, miel tt följöttem ide... és úgy látszik... - A tartály irányába emelte a pisztolyt, célzott, nagy fehér ujja a ravaszra tapadt. Fletcher szíve összeszorult. - Hé! - kiáltott Murnhy. Chrystal megrázkódott. Murphy hozzávágta a vödröt, Chrystal pedig Murphyre l tt, de nem találta el. Damon ráugrott, és Chrystal elrántotta a fegyvert. A tüzes fehér sugár Damon vállát érte. Damon fölordított, mint a sérült ló, csontos karjával görcsösen szorította Chrystalt. Fletcher és Murphy ott termett, kicsavarták Chrystal kezéb l a pisztolyt, és hátratekerték a karját. Bevington gúnyosan jegyezte meg: - Ha eddig nem is volt, most aztán igazán bajban van, Chrystal ! - Százával ölte a dekabrádokat. Közvetve Carl Raight és John Agostino gyilkosa. Sok van a rovásán. A váltó személyzet már megérkezett a szigetre az LG-19-r l. Fletcher, Damon, Murphy és a régi személyzet többi tagja a kantinban üldögélt, hat hónap pihenés várt rájuk. Damon bal karja felkötve, jobb kezével egyensúlyozta a kávéscsészéjét. - Még nem tudom pontosan, mihez kezdek. Nincsenek terveim. Az az igazság, hogy eléggé föl vagyok dobva. Fletcher az ablakhoz ment, nézte a sötét, bíborvörös óceánt. - Én maradok. - Micsoda?! - kiáltott föl Murphy. - Jól hallottam? Fletcher visszajött az asztalhoz. - Én sem egészen értem magamat. Murphy a legteljesebb értetlenséggel bámult rá. - Ezt nem mondod komolyan ! - Mérnök vagyok, munkás - mondta Fletcher -, nincs elpocsékolni való energiám, és nem is kívánom megváltoztatni a világegyetemet... de azt hiszem, Damon és én elindítottunk valamit... valami fontosat... és végig akarom csinálni. - Vagyis meg akarod tanítani a dekiket? - Igen. Chrystal megtámadta és önvédelemre kényszerítette ket. Megváltoztatta az életüket. Damon és én ennek az egy dekinek egészen más értelemben változtattuk meg az életét. De épp csak belekezdtünk. Gondoljatok a lehet ségekre! Képzeljetek el egy termékeny vidéken él emberi közösséget, mely hozzánk hasonló emberekb l áll, csak épp sohasem tanultak meg beszélni. Aztán valaki kezükbe adja egy más világgal való kapcsolat lehet ségét - olyan szellemi ösztönz er t, amilyet sose tapasztaltak. Képzeljétek el a reagálásukat, az életükben bekövetkezett változásokat! A dekik pontosan ebben a helyzetben vannak... de csak a kezdet kezdetén. Senki sem tudhatja, mire jutnak... de én valamelyest részese szeretnék lenni. Akárhogy is, képtelen vagyok félmunkát végezni. Damon máris rávágta: - Azt hiszem, én is maradok. - Mind a ketten tisztára meg rültetek- mondta Jones -, én alig várom, hogy mehessek.
Az LG-19 már három hete elment, a szigeten az élet visszatért a régi kerékvágásba. Egyik m szak a másik után; a tartályok sorra teltek meg az új termékekkel, az újabb értékes fémadagokkal. Fletcher és Damon hosszú órákat töltött a dekabráddal; a nagy kísérlet ma következik. A tartályt a kiköt végébe szállították. Fletcher elismételte utolsó mondanivalójának jeleit. "Ember - mutat - neked - jeleket. Te - elhozol - sok - dekabrád. Ember - mutat jeleket. Kérdés." A karok egyetértést jeleztek. Fletcher hátrébb lépett; a tartályt fölemelték, majd lemerítették a vízbe. A dekabrád fölemelkedett, egy kicsit úszkált a felszínen, majd alámerült a sötét vízben. - Ott megy Prométheusz - szólt Damon -, viszi az istenek ajándékát. - Inkább a beszéd ajándékának nevezzük - mosolyodott el Fletcher. A halvány alak elt nt szem el l. - Öt az egyhez, hogy nem jön vissza. - Az új igazgató, Caldur ajánlotta a fogadást. - Én nem tippelek - mondta Fletcher -, csak reménykedem. - Mit csinálsz, ha nem jön vissza? Fletcher megborzongott. - Talán kifogok egy másikat, s azt tanítgatom. Id vel biztos sikerül. Három óra telt el. Köd ereszkedett alá, szemerkélt az es . Damon a vizet nézte, majd fölkapta a fejét. - Látok egy dekit. A miénk-e vajon ? Egy dekabrád emelkedett a felszínre. Karjait mozgatta. "Sok - dekabrád. Mutatni - jelek." - Damon professzor - szólt Fletcher -, íme, els tanítványai ! DOBRÁS ZSÓFIA FORDÍTÁSA
