HISTÓRIA - 1981/01 HATOS GÉZA: A KÜLÖNC HALÁLA - TELEKI LÁSZLÓ A „Különc” halála Nyilvánvalóan az utóbbi esztendők politikai indítékú terrorcselekményei is hozzájárultak ahhoz, hogy hazai közönségünkben újra megélénkült az érdeklődés a magyar történelem kiemelkedő alakjaihoz fűződő gyilkossági legendák iránt. Tudjuk, hogy e legendák keletkezése szorosan összefüggött koruk nemzeti problematikájával: a vélt vagy valós gyilkosságok, öngyilkosságok mögött a nemzeti önérzet visszavisszatérően a „központi hatalom” kezét kereste. Folyóiratunk következetesen kíván a legújabb kutatások tükrében szembenézni ezekkel az esetekkel (Zrínyi Miklós halála, István főherceg öngyilkossága, II. Lajos „megöletése” stb.). Alább Hatos Géza cikkét közöljük Teleki László sokat vitatott halálának körülményeiről. (A szerk.) 1861. május 8-án reggel fél nyolckor lihegő küldönc rontott be Pest város főkapitányának, Thaisz Eleknek hivatali szobájába. Levelet hozott Teleki Gyula gróftól, aki arról értesítette a főkapitányt, hogy nagybátyját, gróf Teleki Lászlót reggel lőtt sebbel holtan találták hálószobájában. A hírt a család csakhamar megérkező jószágigazgatója is megerősítette. A főkapitány idegesen intézkedett: a város tiszti főügyészével, Thanhoffer Károllyal és Flór Ferenc városi főorvossal együtt a belvárosi templom mellett akkor még álló régi pesti városházáról azonnal átsietett a közel fekvő Szervita téri Teleki házba és egyúttal oda kérette Kovács Sebestyén Endre doktort, Deák Ferenc nagytekintélyű háziorvosát, később Kirner Józsefet, a híres pesti puskaművest és Mayer György fényképészt is. Alig telt el egy óra: reggel fél kilenckor a hivatalos eljárás már megindult. A holttest felett megkezdődött a helyszíni szemle jegyzőkönyvének felvétele. A főkapitánynak minden oka megvolt az idegességre, de a sietségre és az óvatosságra is. A halott ugyanis főúri rangjától függetlenül is jelentős személyiség volt: és nemcsak mint már fiatalon (1841) egy nagy és szertelen tehetségre mutató romantikus tragédiának, a „Kegyenc”-nek szerzője, hanem (és elsősorban) mint politikus is. Már a 48 előtti reformellenzéknek egyik radikális vezéralakja, az 1848-as magyar kormány párizsi megbízottja (akit 1850-ben távollétében halálra ítélt az ellenforradalom), majd a nyugateurópai magyar emigrációnak végig az 50-es éveken át Kossuth mellett egyik legtekintélyesebb vezetője. 1860 végén egy angol útlevéllel álnéven tett drezdai útja alkalmából a rendőrség letartóztatta, és a szász kormány kiszolgáltatta az osztrák hatóságoknak. A hatalmas nemzetközi felháborodás hatására azonban Ferenc József – miután szavát vette, hogy „egyelőre” nem fog politizálni – szabadlábra helyezte és megengedte visszatérését Magyarországra. E hónapok azonban a Birodalom politikai rendszere 1849-ben megkezdett modernizálási kísérletének, az abszolutizmus csődjének és rohamos fellazulásának hónapjai, és az udvar szorult helyzetében legveszélyesebb belső ellenzékével, a
magyarokkal próbált egyezkedni. Az ennek a szándéknak jegyében 1861 tavaszára összehívott országgyűlésre főrendként meghívott (és ezáltal a politizálás tilalmától magát joggal felmentettnek érző) Teleki így ismét visszatért a közéletbe – mégpedig mit sem változtatva az emigrációban is vallott radikális függetlenségi felfogásán. Az udvarnak Magyarország helyzetét még mindig az összbirodalom keretei között rendezni kívánó törekvésével szemben Teleki (aki az országgyűlésen végül is nem főrendként, hanem mintegy tüntetésként – 48-as választókerületének képviselőjeként vesz részt) az 1849 óta, fennálló állapot teljes törvénytelenséget hangoztatta és (Kossuth politikájának megfelelően) minden egyezkedés előfeltételeként az 1848-as alap teljes helyreállítását követelte. Csakhamar kiderült, hogy ez az álláspont, melynek az országgyűlés részéről történő elfogadása minden további egyezkedés megszakításával fenyegetett, a képviselők többségét érezheti maga mögött. Az országgyűlés állásfoglalását kialakító vita megindítása éppen május 8-án reggelre volt kitűzve. A városban feszült a hangulat, hiszen mindenki tudja: délelőtt várható, hogy Teleki nagy beszédben kifejti álláspontját a legalább részletekben békülékenyebb Deák Ferenc-féle koncepció ellenében. De ez a szónok, a pártvezér ezekben az órákban már halott. És már csak az a kérdés: hogyan halt meg, kinek a keze sütötte el a fegyvert? A helyszín A Teleki család kétemeletes pesti házára ma már csak az idősebb generáció emlékezik: a Budapest ostroma alatt elpusztult 18. század végi jellegtelen városi ház a mai Martinelli téren, a parkolóház és a vele összeépült modern irodaház helyén állt. A ház e napokban a kiterjedt rokonság számos tagjának szolgált pesti lakásul. Teleki Sándor és Teleki Gyula grófok egyenként kétszobás lakrészei a ház II. emeleten voltak – és addig, míg az épületben végleges lakása elkészül, itt közöttük kapott ideiglenesen két szobát nagybátyjuk, Teleki László is. E szobák valamennyien a Szervita térre néztek ablakaikkal és végig egymásba nyílt. De az őket elválasztó ajtókat le is lehetett zárni, mivel mindegyik lakrész a lépcsőházból külön is megközelíthető volt, mégpedig Teleki Sándoré és Teleki Lászlóé egy közös, Teleki Gyuláé pedig egy külön előszobán keresztül. A lépcsőház szemközti oldalán nyílt a 3 inas közös szobája. A jegyzőkönyv a szoba, az elhelyezés ideiglenes voltából következőleg még meglehetősen szegényes és zavaros berendezését is részletesen leírta (úgy amint azt az ennek alapján készített vázlatunk mutatja). Különös figyelmet szentel az asztal végén fekvő nyitott „pisztolyszekrény”-nek: pisztolyokkal, s mint írja, „teljes pisztolykészlettel, két pisztollyal, az egyik pisztoly üresen benne hever, a lőportülökből csak néhány lövésre való lőpor hiányzik, golyó van 22 darab, lőflastrom (vagyis az elöltöltő pisztolyok megtöltésénél nélkülözhetetlen fojtás – H. G.) van 6, melyek közül egy páratlan a golyók között vala, a pisztolyszekrényben... minden készlet megvan, csupán (a pisztoly kakasának ütésére meggyulladva a lőportöltetet meggyújtó, robbanóanyaggal töltött – H. G.) lőkupakok hiányoznak, ezek az íróasztal egyik nyitott fiókjában találtattak; ugyancsak ezen asztal nagy fiókjában találtatott az elhunytnak, mint látszik be nem végzett országgyűlési beszédje.” Az éjjeliszekrényen Toldy Ferenc „A magyar birodalom alaptörvényei” című munkája hevert, nyilván anyagként az éppen készülő beszédhez.
Az áldozat Ebben a környezetben – a rajzunkon megjelölt helyen és helyzetben – feküdt a holttest, rajta „fekete magyar nadrág… továbbá veres tarka ing, alatta szőring, fekete nyakkendő rendesen felkötve, mindkét lábán fejér harisnya, melyek talpai porosak, illetőleg piszkosak valának, ezen körülményből azt gyaníttatik, miszerint az elhunyt halála előtt szobájában papucs nélkül fel és alá járkált azon további körülményből pedig, hogy az ágy végén a paplan lepedőjén hasonló poros piszok volt látható, mint a harisnya talpain az következtethető, miszerint az elhunyt gróf halála előtt járkálása közben az ágyra leheveredett. Az elhunytnak budája, atillája és egyéb ruhája részint a karszéken, részint a ruhafogason vala. A grófnak jobbkeze mutató- és hüvelykujjai a jobb csípő felett a nadrágszíj alá van dugva, a többi ujjak egyenesen kinyújtvák; a balkéz ujjai kevéssé hajlottak, kivévén a mutatóujjat, mely egyenes irányban volt, ezen kéz a bal mellnek szíve táján nyugodott, amely tájon az ingen keresztül a mellüregbe ható körülbelül 3 vonalnyi átmérőjű kerekded alakú nyílás szemlélhető: az ing ezen seb körül sűrűen volt aludt vérrel beszennyezve s a testhez tapadva. A szoba padolatján a seb irányában balra, közvetlen a test mellett nagyobb terjedelmű száraz vérfolt, továbbá a hulla lábai között és a ballábon innen az ágy felé több kisebb-nagyobb vércsepp foltok voltak szemlélhetők, valamint a hullán lévő nadrágon is néhány apróbb vértfolt találtatott, végre a hulla lábainál a jobb lábtól az éjjeliszekrény felé mintegy egy arasztnyira szintén egy kis várfolt vala látható, mely hihetőleg a testnek esése közben támadhatott. A hulla jobb lábától mintegy egy lábnyi távolságra a pamlag felé egy töltetlen pisztoly vala, mely hasonmása a pisztolyszekrényben találtnak, s amelyből Kirner szakértőnek nyilatkozata szerint rövid idő előtt lövés történt... A szoba padolatán a jobb lábtól mintegy fél arasztnyira egy horpadás volt szemlélhető, mely hihetőleg a haláltokozott pisztolynak elejtésétől származik.” (Mikor délután a holttestet boncolás végett a ház egy másik szobájába vitték át, „a test dereka alatt a padolaton nagyobb mennyiségű aludt, illetve elszáradt vérnyom észleltetett”.) A leírás kétségtelenül hiteles – a valóságos állapotot rögzíti, amelyben a holttestet megtalálták. Ezt mutatja az a két térhatású fénykép is, melyet egyenként 3 másolattal a főkapitány rendeletére az időközben megérkezett fényképész készített a szobáról és a holttestről: a magyar kriminológia első ismert fényképei ezek – megfelelő nézőgépbe illesztve ma is teljes plaszticitással ábrázolják a színhelyet, benne Teleki holttestével. Az első következtetések A jegyzőkönyv ezek után nem késett levonni a tanulságokat. Mivel a szobában máshol semmi vérnyomot nem találtak, a halálos lövés nyilván ott történt, ahol a holttest feküdt. (A fegyverszakértő jelentése azt is igazolta, hogy a lövésnek a holttest lábánál fekvő pisztolyból kellett történnie és nem régen, mert a „lőkupacsnak elsülése után visszamaradt piszok még egész új és puha volt.”) A vércsepp helyzete azt bizonyítja, hogy a lövés álló helyzetben érte Telekit, aki ekkor arccal az ágy és az éjjeliszekrény által bezárt szöglet felé volt fordulva és a lövéstől a hátára zuhant. A bizottság rekonstruálva a helyzetet, megállapította: mivel a sarokban a hely annyira szűk, hogy ott két ember
nem férhet el, a lövés pillanatában Telekivel szemben senki nem állhatott. A következtetést a jegyzőkönyv még nem mondta ki, de ez a körülmény már arra utal, hogy tettest nem kell keresni: nyilvánvalóan öngyilkosság történt. A holttest orvosi vizsgálatára és boncolására még aznap délután 5 órakor az épület egy másik szobájában került sor „törvényes tanúk és igen számos, többnyire szakavatott vendégek jelenlétében”. A boncolást végző Flór Ferenc, városi főorvos, a kor kitűnő sebésze megállapította, hogy Teleki „egy a mellüregbe ható golyólövésnek lett áldozata, mely... közvetlenül a sebzés pontjára alkalmazott lőfegyver által okoztatott anélkül, hogy a testnek egyéb részein valami sértésnek, erőszaknak, vagy ellenszegülésnek nyomára lehetett volna akadni. – A beható golyó keresztül hatolván a borda közti izomrétegeken és bordahártyán, előbb is a szívburkot, után a szív baloldali üregének falait, rekeszizmot, és a gyomornak felső görbületi ívét átcsapván, végre az első ágyékcsigolyát is keresztül fúrta, míg végre ezen utolsó csontakadály miatt erejéből veszítve, a fönérintett ponton a külbőr alatt az izomzat tömegében megállapodott.” A jegyzőkönyv külön utalt arra, hogy a testen levő felső és alsó ingeken észlelhető rongyolódásoknak a bőrre tapadt szélei „barna szűrkés színűek, füst szagúak és valósággal megpörköltek voltak” – közelről leadott lövés bizonyítékaként. A jegyzőkönyv nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a „végzettellyes golyó, kivétetvén utolsó nyughelyéről, tökéletesen megfelelt az elhunyt lábánál feküdt pisztoly nyílásának, de egyszersmind nagyságára és súlyára, mind pedig külső alakjára nézve is tökéletesen hasonlított azon példányokhoz, mellyek a szerencsétlen grófnak szobájában levő fegyvertokban találtattak.” Gyilkosság vagy öngyilkosság? Teleki az íróasztal fiókjában kéziratban megtalált, be nem fejezett beszédének szövegét egy hét múlva, május 15–16-án a Pesti Napló közölte – és hosszas vita után július 5-én az országgyűlésen Deák simább formájú felirati javaslatával szemben mindössze három szótöbbséggel (de 12 tartózkodás mellett) elbukott a Teleki javasolta határozat, s rövidesen megszakadtak a kormány és az országgyűlés közötti egyezkedési kísérletek is. A közvélemény persze nehezen volt megnyugtatható: a városban fantasztikus rémhírek keringtek párbajról és gyilkosságról is. A Pestről kapott levelek alapján gyilkosságra gyanakszik a brüsszeli emigrációban élő Jósika Miklós, a regényíró is. Kossuth számára írott leveleiben Jósika a lehetséges tettest illetően óvatosan fogalmaz, de a közvélemény nyíltan az udvar kezét sejtette a feltételezett gyilkosságban, hiszen – mint sokan gondolták – elsősorban Bécsnek állhatott érdekében, hogy az annyira kívánt megegyezés legnagyobb ellenfelét eltegye útjából, és ezáltal annak pártját is megrémítse. Egyesek Teleki anyagi zavarait emlegették (mint kiderült, teljesen alaptalanul), voltak, akik az emigráció egyes, magukat Teleki hazatérésével megcsaltnak vagy éppenséggel elárultnak érző szélsőséges köreinek bosszújára gyanakodtak: ezek a gyilkossággal, a vélt áruló megbüntetésén túl, a gyanúba a közvélemény előtt elsősorban számba jöhető udvar kompromittálását is elérhették volna. Valóban, Thaisz még május 8-án le is tartóztatott egy Thury Mihály nevű állítólagos volt honvédezredest, aki amerikai
útlevéllel lépte át a határt (és akit a császári rendőrség, nem is véletlenül egész idő alatt megfigyelés alatt tartott): „s aki némellyek által gróf Teleki László meggyilkolásával gyanúsíttatott” – írja Thaisz; három hét után azonban a főkapitány szabadlábra helyezte, anélkül, hogy a vizsgálat során tisztázta volna, volt-e valami alapja a vádnak. A vizsgálat anyagában Thury neve ugyanis elő sem fordul, Thury ezután nyomtalanul eltűnt. De magyarázatként már nagyon korán felmerül és egyre nagyobb, végül általánosan elfogadott hitelt nyert az öngyilkosság is (és ennek okaként először annak, az ekkor már feloldhatatlan dilemmának szorítása, melybe Teleki azáltal került volna, hogy az uralkodónak adott ígéretét mintegy megszegve visszatért a politikai életbe). Ám éppen az előbb idézett, csak néhány éve előkerült helyszíni szemle és boncolási jegyzőkönyvek alaposabb, a mai kriminalista szemével történő átnézése mintha legalább is új kételyeket támasztana. Kérdőjelek Az első és legnyomatékosabb kérdőjelet a holttest helyzete és a lövés iránya állítja fel. Mivel Telekit a lövés bal oldalról érte, világos, hogy ehhez csakis balkezét használhatta. De mivel a lövés felülről lefelé, méghozzá erősen hegyes szögben hatolt be a testbe, s a torkolattűz hatásából következtetve a pisztoly csövének legalább 6–8 cm-re kellett lennie a seb bemeneti nyílásától, az is világos, hogy a pisztoly 40–45 cm csőhossza mellett (mivel a jegyzőkönyv két pisztolyból álló „pisztolykészlet”-et emleget, joggal feltételezhetően párbajpisztolyokról volt szó – ezeknek átlagos csőhossza pedig 40 cm körül volt) a pisztolyt tartó s a ravaszt elhúzó kézfejnek a testtől kb. 50 cm távolságban kellett lennie – méghozzá behajlítva, hogy a pisztoly agyát azt a lőcsatorna irányának megfelelő felülről lefelé irányuló tartásban átfoghassa. Bárki megpróbálhatja: ez a kéztartás szinte lehetetlen – s főleg értelmetlen akkor, amikor halálos lövés ennél sokkal egyszerűbb kéztartás mellett is leadható. De a halott Teleki balkeze ráadásul nem is ebben a tartásban volt: a jegyzőkönyv szerint kinyújtott mutatóujjal a holt test bal mellén feküdt, holott ha ezzel lőtt volna magára, a pisztoly vagy baloldalra és hátra lökte volna a kezet, vagy pedig az ujjak rámerevedtek volna a már amúgy is görcsöt okozó helyzetben szorongatott pisztoly agyára. Az öngyilkosságot kérdőjelezi meg a földön fekvő pisztoly helyzete is. Fizikai törvény, hogy az elsütött fegyver „hátra rúg”. Ez esetben a balkézzel, meredek szögben bizonytalanul tartott fegyver csakis balfelé és hátra vágódhatott volna – és semmiképpen sem a jobb lábhoz, ahol pedig azt megtalálták. A vérnyomok helyzete ugyanakkor azt is bizonyítja, hogy a lövés Telekit nem álló helyzetben érte. A nadrág térdén és a lágyék táján ui. csak akkor keletkezhettek vérnyomok, ha a lövés ültében érte Telekit (esetleg a helyszínt rögzítő jegyzőkönyvben sajátos módon nem említett, de a fényképeken látható székek egyikén, melyek közül az egyik, az ágy végénél álló, éppenséggel erősen vérfoltos is). Emellett szól az is, hogy bár a golyó nem ütötte át a testet, és a ruházaton nem volt összefüggő vércsík, a test dereka alatt „nagyobb mennyiségű” vérnyomot találtak, amely pedig így nem származhatott az akkor felette
fekvő testből. E vérnyomok inkább azt sejtetik, hogy Telekit a lövés ülve, esetleg vetkőzés közben érte, olyan valakinek a fegyveréből, aki valószínűleg baloldala felől állt és így kézenfekvő módon adhatta le az ilyen irányulású halálos lövést. Telekit már csak ezután, holtan fektették a hátára, s a padlóra: abba a helyzetbe, amelyben megtalálták. A jegyzőkönyv említi is, hogy a holttest két könyöke kissé fel volt húzva; ez arról látszik tanúskodni, hogy a testet a két könyökénél fogva mozgatták ráfektetve a dereka alatt később megtalált vérfoltra. Ki hallotta a lövést? További kérdőjeleket látszik felállítani az a körülmény, hogy a még aznap lefolytatott kihallgatások tanúsága szerint a nagyon is népes kétemeletes ház csupán kisszámú megkérdezett lakói (Teleki László és Teleki Gyula inasai, a házmester, felesége és leánya) közül senki sem hallotta a pisztoly dörrenését. Igaz, hogy a ház kapuját este 10kor már bezárták és csak reggel 6-kor nyitották ki, de ezen az éjszakán a ház kapujában élénk volt a járás-kelés. A különben egymásnak sokban ellentmondó vallomások ebben az egyben megegyeznek. Az valószínűnek látszik, hogy Teleki 7-én délután fél négy tájban jött haza, íróasztalához ült és írt, vagy (nyilván gondolatait rendezve) fel és alá járkált a szobában. Este 7 és valószínűleg 10 óra között Tisza Kálmán volt nála, Teleki Gyulával együtt. (A jegyzőkönyvben az óraadat át van javítva, valószínűleg kétjegyű szám volt.) Az inas szerint Teleki 11 órakor teát vitetett fel, ekkor lehúzatta csizmáját és aludni küldte inasát, meghagyva, hogy másnap reggel (a különben szokásos 7 óra helyett) 8 órakor ébressze fel. (E szokatlan időpontváltozás mindenesetre némileg magyarázza azt, hogy az inas – mintegy megszokásból – mégis miért 7 órakor lépett be gazdája szobájába.) Teleki Gyula inasa éjfél után a gazdája szobáját Teleki Lászlóétól elválasztó ajtó alatt gyertyafényt látott átszűrődni, zaj azonban nem hallatszott. Ezek szerint inasa látta őt utoljára élve. Ismerjük azonban egy Nagy Imre nevű, a Szervita tér környékén strázsáló boltőr vallomását, amely, összevetve a szemlejegyzőkönyv adataival, amellett bizonyít, hogy éjjel ¼ 2 és ½ 2 között a Teleki-ház kapuján egy magas, sovány, magyarosan öltözött férfi nyert bebocsájtást. Nem sokkal ezután a házból erős csattanás hallatszott, amelyet a házban lakók közül senki sem „hallott” – s a boltőr is csak reggel, a halálesetről hallva gondolt fegyver hangjának. A császári rendőrség – később Thaisz által megcáfolt – információi szerint éjjel 3 körül valaki a 30. vagy 36. számú fiakkeren távozott a házból, 4 óra tájban pedig – s most már a házmesterék spontán vallomása szerint – Teleki Domokos Zsiga inasa hagyta el a házat. Őt állítólag a gyömrői kastélyba küldték orvosságért. Eltekintve attól, hogy érthetetlen: miért kell gyógyszerért Gyömrőre küldeni, mikor a Belváros bármely közelfekvőt patikájában az – még ha csak reggel rendelik is meg hamarabb készülhet el, mintsem az inas Gyömrőről meghozhatná –‚ ez a sietség érthetetlen azért is, mert tudjuk
Gyömrő felé a hajnali vonat menetrend szerint csak jóval később indult. Mégis, sem az inas küldetése, sem a rejtélyes fiakker utasának személye, illetve létezése után nem folytattak nyomozást. Pedig ez talán eloszlathatta volna azt a fentiekből levezethető másik gyanút, hogy a valóban késő este hazatérő Telekit egy, a nagy jövés-menésben a házba még kapuzárás előtt észrevétlen besurrant és Teleki hálószobájában (vagy még inkább a kevésbé használt nappaliban) elrejtőzött és őt megváró személy lőtte le, aki ezután még az éjszaka folyamán, vagy már reggel a nyitott kapun át el is tűnhetett. (Ami persze feltételezi részint az inas beavatott voltát is – lévén, hogy a Teleki szobáihoz vezető előszoba kulcsa mindig nála volt –, részint annak lehetőségét, hogy a látogató a háziaknak ismerős személy lehetett.) Mindez azonban senkit nem érdekelt – mintha nem is akarták volna feltenni e kérdéseket. Mint ahogy senkit sem érdekelt és a boncolás során sem került vizsgálatra: hány órakor történhetett is a haláleset, és nem tűnt fel, hogy a pisztoly dörrenését még az a Teleki Gyula sem hallotta, akinek pedig Teleki László hálószobájával szomszédos szobájába az elválasztó, bár bezárt ajtó alatt még a gyertya fénye is átvilágított. Kinek az érdeke? Az olvasóban joggal merülhet fel a kérdés: meggyilkolták-e tehát Telekit, és ha igen, akkor ki és kinek származhatott vélt vagy valódi haszna a gyilkosságból? Hogy a gyilkosságra mindkét szembenálló tábornak meg volt a maga oka, azt már a fentiekben láthatták. De az is kétségtelen, hogy ugyanakkor mindegyiknek megvolt az oka arra, hogy nagyon is óvakodjon ettől a lépéstől. Az udvar joggal tarthatott attól, hogy Teleki a közvéleményben elsősorban Bécs számlájára írandó meggyilkolásának nyomában feltámadó felháborodás elsöpri a megegyezést kívánó politikusokat, s legalábbis hosszú időre lehetetlenné tesz mindenféle újabb megegyezési kísérletet. Ugyanakkor az emigráció hasonló terveket forraló elkeseredett szélsőségeseinek is látniuk kellett: a gróf meggyilkolása megrémítheti a megegyezés ellenzőinek táborát (ami részben meg is történt). Arról nem is szólva, hogy ha a gyilkost elfogják, s az rávall meg bízóira vagy elvbarátaira, ezzel hatalmas ütőkártyát adnak az udvar kezébe. (S hogy az udvar számított is erre a lehetőségre, azt az a figyelem bizonyítja, amellyel napokon át nyomon követték az állítólagos Thury ezredes magyarországi lépteit.) Teleki életéhez tehát mindkét szembenálló tábornak nagyon is erős érdekei fűződtek – legalább olyan erősek, mint halálához. Hogy végül is megölték-e Telekit – vagy valóban öngyilkossággal állunk-e szemben, azt a fenti dokumentumok sem tudják egyértelműen megválaszolni. De az a tény, hogy végül is mindkét szembenálló fél oly gyorsan megegyezett az öngyilkosság tudomásul vételében, nemcsak azt mutatja, hogy gyilkosságban egyik sem lehetett érdekelt, hanem arra is utal, hogy gyilkosságra vonatkozóan meggyőző bizonyítékokkal egyik sem rendelkezett a másik ellen, s azt, hogy a gyilkosság gyanújának fenntartása egyik félnek sem állt érdekében, hanem sokkal inkább az egész ügy minél gyorsabb és teljesebb „eltusolása”. A – persze nem bármilyen áron – de végső céljaként már a kiegyezésre
készülő kortársi magyar politikai vezetőréteg gyorsan kidolgozta az öngyilkosságnak immár Teleki pusztán egészségi és idegi állapotának leromlásán túl is mutató olyan politikai-pszichológiai magyarázatát, melyet az udvar is elfogadhatott. Eszerint Teleki megrémült, mikor meglátta hajthatatlan ellenzéki álláspontjának túlságos, az egész egyezkedés megdöntésével fenyegető sikerét, s mivel tudta, hogy a nemzetközi erőviszonyok nem úgy alakulnak, hogy egy konfliktus kirobbanása esetén a nemzet külső segítségre számíthasson Ausztria ellen, lelkében maga is a megegyezésre készen, öngyilkosságával kísérelte meg visszatartani felhevült párthíveit a nyílt szakítástól. Kriminalisztika és történettudomány Azt mondottuk: az újabb dokumentumok nem döntik el pillanatnyilag az öngyilkossággyilkosság dilemmáját, viszont több ponton kétségtelenül kérdőjelet állítanak korábbi, meg állapodott következtetéseinkkel szemben. Nem azokkal a történettudományos következtetésekkel szemben, amelyek kizárják, hogy a bécsi udvar, vagy a forradalmi emigráció politikai okokból meggyilkoltatta volna az ellenzék népszerű vezérét. Nem. De azokkal szemben, amelyek teljesen kizárnák akár a Teleki szűkebb, itthoni köréből származó, akár a személyi okokból elkövetett gyilkosság lehetőségét... A kriminalisztika gondolati eszközeivel, megfontolásaiból kiinduló kutatások talán ez irányban vezethetnek majd újabb eredményekhez...
