Ü
N N E P R O N T Ó
Előszó Avery Elizabeth Delaney édesanyja kétségtelenül őrült volt. Szerencsére Jilly, az anya Avery születése után három nappal ismeretlen helyre távozott. Averyt nagyanyja, Lola és nagynénje, Carrie nevelték fel. A három különböző nemzedékhez tartozó nő csendes nyugalomban élt a floridai Sheldon Beachen, a Barnett Streeten lévő kétszintes házban, közel a város főteréhez. Jilly távozása után teljesen megváltozott a hangulat. A ház, mely azelőtt folyamatos veszekedésektől volt hangos, békés otthonná vált. Carrie újra megtanult nevetni, és öt csodálatos éven át az élet majdnem idilli volt. Mindamellett a Jillyvel töltött évek nem múltak el nyomtalanul Lola felett. Későn lett anya, már majdnem belépett a változó korba, mire megszülettek lányai, és mostanra megfáradt öregasszony lett belőle. Mire Avery ötéves lett, Lola betegeskedni kezdett. Még a gyerek születésnapi tortáját sem tudta elkészíteni anélkül, hogy többször le ne üljön pihenni. Senkinek nem beszélt a problémájáról, és elkerülte körzeti orvosát is, mert nem bízott benne, hogy titokban fogja tartani a vizsgálat eredményeit. Mi lesz, ha beszél Carrie-nek a betegségéről? Időpontot kért egy Savannah-i szívspecialistától. A leletek lehangolóak voltak. Az orvos gyógyszereket írt fel, amelyek enyhítik a fájdalmat, és nyomatékosan a lelkére kötötte, hogy lazítson. Nagyon tapintatosan arra is felhívta a figyelmét, hogy ideje elrendeznie a dolgait. Lola semmibe vette a tanácsait. Ugyan mit tud az a sarlatán az ő dolgairól? Lehet, hogy az egyik lába már a sírban van, de a másikkal szilárdan áll a földön. Van egy unokája, akit fel kell nevelnie, és addig nem megy sehová, amíg el nem végzi a kötelességét. Lola szakértője volt annak, hogyan kell úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Tökélyre fejlesztette ezt a képességét a Jillyvel eltöltött viharos évek alatt. Mire hazaért Savannah-ből, sikerült elhitetnie magával, hogy valójában makkegészséges. Lola soha nem beszélt Jillyről, de Avery mindent tudni akart anyjáról. Amikor kérdezősködni kezdett, nagyanyja csak elhúzta a száját és mindig ugyanúgy válaszolt: “Remélem, messze jár, minél messzebb, annál jobb”. Aztán, mielőtt Avery újra próbálkozhatott volna, másra terelte a szót. Ez természetesen nem elégítette ki egy ötéves gyermek kíváncsiságát. Egyetlen módja, hogy többet tudjon meg anyjáról az volt, ha nénikéjét kérdezte. Carrie szeretett Jillyről beszélni, és soha nem felejtette el egyetlen rossz tettét sem, melyek ugyancsak szép számmal akadtak. Avery bálványozta nagynénjét. Úgy vélte, ő a leggyönyörűbb nő a világon, és minden vágya az volt, hogy úgy nézzen ki, mint ő, ahelyett, hogy semmirekellő anyjára hasonlítana. Carrie haja pontosan olyan színű volt, mint a nagymama őszibarack lekvárja; inkább szürke, mint kék szeme pedig annak a csodaszép fehér cicának a szemére hasonlított, amelyet Avery egyik mesekönyvében látott. Carrie állandóan fogyókúrázott, de Avery szerint nagynénje úgy tökéletes, ahogy van. 167 centijével magas volt és elbűvölő, és amikor valamelyik csillogó csatjával összefogta haját, hogy ne lógjon a szemébe, akkor úgy nézett ki, mint egy hercegnő. Mindig gardénia illat lengte körül, és Avery ezt is szerette. Amikor Carrie nem volt otthon, és Avery magányosnak érezte magát, beosont nagynénje szobájába és fújt a kezére meg a lábára a különleges parfümből. Ettől úgy érezte, mintha nénikéje ott lenne a szomszéd szobában.
De amit legjobban szeretett Carrie-ben, hogy úgy beszélt vele, mint egy nagylánnyal. Nem bánt vele csecsemőként, mint a nagymamája. Amikor Avery semmirekellő anyjáról beszélt, mindig így kezdte komoly hangon: – Nem fogom megszépíteni a valóságot előtted, csak azért, mert kicsi vagy. Jogod van tudni. Egy héttel azelőtt, hogy Carrie Kaliforniába költözött volna, Avery bement a szobájába, hogy segítsen neki. Mivel állandóan útban volt, Carrie a végén megunta, leültette a fésülködő asztalka mellé és elérakta a cipősdobozt, ami olcsó ruhadíszekkel volt teli. A szomszédban rendezett kirakodóvásárban vette a csecsebecséket unokahúgának apró vigaszként, mielőtt elmegy. A kislány elragadtatottan bámulta a csillogó csodákat, és azonnal cicomázni kezdte magát a tükör előtt. – Miért mész olyan messzire, Carrie? Itt kell maradnod velem meg a nagymamával. Carrie nevetett. – Valóban? – Igen. Peyton azt mondja, hogy az anyukája mondta neki. Peyton azt mondja, hogy az anyukája azt mondta, hogy te már kijártad az iskolát, és itthon kell maradnod, és segítened a nagyinak, mert szerinte “én olyan megátalkodott vagyok”. Peyton Avery legjobb barátja volt, és mivel egy évvel idősebb is volt a kislánynál, Avery minden szavát elhitte. Carrie szerint ugyan Harriet, Peyton anyja egy minden lében kanál nőszemély, aki mindenbe beleüti az orrát, de mivel kedvesen bánt Averyvel, ezért eltűrte, hogy néhanapján beleszóljon a családi ügyekbe. Összehajtogatta kedvenc kék angóra pulóverét, betette a bőröndbe, majd megpróbálta újra elmagyarázni Averynek, hogy miért megy el. – Emlékszel, ösztöndíjat kaptam. Meg kell szereznem a diplomát, és abban biztos vagyok, hogy már legalább ötször elmagyaráztam, miért fontos továbbtanulni. El kell mennem, Avery. Ez csodálatos lehetőség nekem, és ha végeztem, saját vállalkozásba kezdek, gazdag leszek és híres, és akkor te és a nagymama odaköltöztök hozzám. A Beverly Hillsen fogunk lakni egy hatalmas házban, és úszómedencénk is lesz. – De akkor nem járhatok többé zongoraórákra, pedig Mrs. Burns azt mondta, hogy jó fülem van hozzá. Mivel unokahúga hangja nagyon is komoly volt, Carrie nem nevetett. – Az, hogy jó füled van hozzá, azt jelenti, hogy sok-sok gyakorlással jó zongorista lehetsz. De Kaliforniában is lehet zongoraleckéket venni. És ott is járhatsz karate edzésre. – De én itt szeretek karatéra járni. Sammy azt mondja, hogy egyre erősebben ütök, de tudod mit, Carrie? Hallottam, amikor a nagymama azt mondta Peyton anyukájának, hogy nem örül annak, hogy karatézok. Szerinte az nem nőies. – Az már baj. De a leckéket én fizetem, és én azt akarom, hogy úgy nőj fel, hogy meg tudd védeni magad. – De miért? – kíváncsiskodott a kislány. – Peyton anyukája is azt kérdezte a nagyitól, hogy miért. – Mert nem akarom, hogy bárki erőszakoskodjon veled, ahogy Jilly erőszakoskodott velem. Nem fogsz félelemben felnőni. És biztosra veszem, hogy Kaliforniában is nagyszerű önvédelmi iskolák vannak, olyan kedves tanárokkal, mint Sammy. – Peyton mamája szerint a nagymama azt mondta, hogy Jilly azért ment el, hogy filmsztár legyen. Te is filmsztár akarsz lenni, Carrie? – Nem, én fel akarok építeni egy vállalkozást, és tömérdek pénzt akarok belőle kihozni. Én fogok sztárt faragni másokból.
Avery visszafordult a tükörhöz, és a fülébe csíptetett két hatalmas, zöldköves fülbevalót. Aztán kikereste a hozzávaló nyakláncot és azt is feltette. – Tudod, mit mondott még Peyton? – Válaszra sem várva folytatta. – Azt mondta, hogy a mamája szerint, amikor Jilly engem várt, már elég idős volt ahhoz, hogy tudja, mit csinál. – Így igaz – bólintott Carrie. Kihúzta a harisnyás fiókot, a tartalmát az ágyra borította és elkezdte összeválogatni a párokat. – Jilly tizennyolc volt. – De mit értett azon Peyton mamája, hogy tudnia kellett volna, hogy mit csinál? – Arra célzott, hogy Jillynek védekeznie kellett volna. A fiók leesett a földre. Carrie felemelte, visszatolta a helyére, aztán újra az ágyhoz ment, hogy folytassa a harisnyák és zoknik válogatását. – De az mit jelent? – makacskodott a kislány, közben arcokat vágott a tükörben és feltett még egy nyakláncot. Carrie úgy tett, mint aki meg sem hallotta a kérdést. Nem akart belebonyolódni egy hosszú és értelmetlen magyarázkodásba a szexről és a születésszabályozásról. Avery még túl fiatal az ilyesmihez. – Tudod, hogy nagyon szerencsés vagy? – fordult hozzá, remélve, hogy sikerül elterelnie a figyelmét. – Mert itt vagy nekem te és a nagymama, hogy vigyázzatok rám, mert olyan megátalkodott vagyok? – Igen, azért is – helyeselt Carrie. – De legfőképpen azért, mert Jilly nem ivott és nem szedett kedélyjavító tablettákat, amíg veled volt terhes. Ha a sok szeméttel megfertőzte volna a szervezetét, akkor te nagyon komoly betegségekkel születtél volna. – Peyton azt mondja, hogy a mamája szerint kész csoda, hogy egyáltalán megszülettem. Carrie elkeseredetten sóhajtott fel. – Peyton anyukája nagyon szeret Jillyről beszélni, igaz? – Aha – bólintott Avery. – A kedélyjavító tabletták rosszak? – Igen, akár meg is ölhetnek. – Akkor miért veszik be az emberek őket? – Mert ostobák. Tedd le az ékszereket, gyere ide és ülj rá a bőröndre, hogy be tudjam csukni. Avery gondosan visszatette a fülbevalót és a nyakláncot a dobozba. Felmászott az ágyra. – Az enyém lehet ez? – emelt fel egy kis, kékborítású könyvet. – Nem, az a naplóm. – Kikapta a kis könyvet Avery kezéből, és bedugta az egyik oldalzsebbe. Lezárta a bőrönd fedelét, és a kislány vidáman ráugrott, elnyújtózott rajta. A segítségével Carrie-nek végül sikerült bezárnia a bőröndöt. Lesegítette unokahúgát az ágyról. – Miért most pakolsz és nem a jövő héten? A nagymama azt mondja, hogy fordítva csinálod, mint ahogy kéne. – Az, hogy összepakolok, mielőtt kifesteném a szobát, még nem jelenti azt, hogy fordítva csinálom a dolgokat. Így a holmim nem lesz útban, és berendezhetjük az új szobádat, mielőtt elmegyek. Holnap együtt elmegyünk a festékboltba és kiválasztjuk a színt. – Tudom, már mondtad, hogy én választhatom ki, hogy milyen színű legyen a szobám. Carrie? – Igen? – kérdezte, miközben a bőröndöt az ajtó mellé tette. – Az én semmirekellő mamám gyűlölt engem, amikor meglátott? Carrie megpördült, és meglátta a kislány szemében az aggodalmat. Rettentő dühös lett. Jilly még távollétében is képes volt fájdalmat okozni. Hát sohasem lesz ennek vége? Úgy emlékezett arra az éjszakára, amikor kiderült, hogy nővére gyermeket vár, mintha csak tegnap történt volna.
Jilly egy balzsamos májusi péntek délutánon fejezte be a középiskolát. Hazajött és tönkretette az ünnepi hangulatot bejelentésével, miszerint majdnem hathónapos terhes. Alig látszódott rajta. Az első megdöbbenéstől magához térve, Lola a szégyenre és megjegyzésekre gondolt, amiket a családnak majd el kell viselnie, aztán összeszedte magát. – Egy család vagyunk – jelentette ki. – Meg fogjuk oldani. Kitaláljuk, hogy mit tegyünk. Így van, Carrie? Carrie az ebédlőasztalnál állt. Felkapott egy kést, és levágott egy szelet tortát. – Manapság már igazán ostobának kell lenni ahhoz, hogy valaki teherbe essen. Még sohasem hallottál a születésszabályozásról, Jilly, vagy komplett idióta vagy? Jilly karba tett kézzel támaszkodott a falnak és húgát nézte. Lola gyorsan közbeavatkozott, remélve, hogy meg tudja akadályozni a két lány veszekedését. – Nem kell rosszindulatúnak lenned, Carrie. Nem akarjuk felizgatni Jillyt. – Inkább te nem akarod felizgatni – javította ki Carrie. – Carrie, nem beszélhetsz így velem! Carrie azonnal visszakozott. Lehajtott fejjel tette a tortaszeletet a tányérjára. – Bocsánatot kérek. – Gondoltam a születésszabályozásra – szólalt meg Jilly. – Elmentem egy Jacksonville-i orvoshoz, hogy elvetessem, de nem volt hajlandó elvégezni az abortuszt, mert túl vagyok az időn. Lola leroskadt az egyik székre és arcát a kezébe temette. – Elmentél egy orvoshoz… Jillyt már nem érdekelte a téma. Bement a nappaliba, ledobta magát a kanapéra, kezébe vette a távirányítót és bekapcsolta a tévét. – Bombát robbant, aztán szépen kisétál, ránk hagyva, hogy eltakarítsuk a romokat – morogta Carrie. – Milyen jellemző. – Ne kezdd újra – könyörgött Lola. Megdörzsölte a homlokát, hátha így megszabadul a fájdalomtól. – Jilly néha nem veszi a fáradságot, hogy végiggondolja a dolgokat. – Miért is tenné? Itt vagy neki te, hogy helyrehozd a hibákat, amit elkövet. Mindent elnézel neki, mert nem bírod elviselni a szeszélyeit. Néha azt hiszem, hogy félsz tőle. – Ez nevetséges – csattant fel Lola. Felállt az asztaltól, és kiment a konyhába mosogatni. – Egy család vagyunk, és együtt is fogjuk megoldani ezt a problémát – szólt vissza. – És te segíteni fogsz, Carrie. A testvérednek most erkölcsi támogatásra van szüksége. Carrie tehetetlen dühében ökölbe szorította a kezét. Minek kell történnie még ahhoz, hogy anyjának felnyíljon végre a szeme és észrevegye, hogy micsoda önző bestiát nevelt fel? Miért nem látja a nyilvánvaló igazságot, mikor majdnem kiszúrja a szemét? Az utána következő nyár szörnyű emlékként maradt meg Carrie emlékezetében. Jilly rémálomba illően viselkedett, anyjuk szinte belerokkant, olyan buzgón igyekezett kiszolgálni lánya szeszélyeit. Szerencsére Carrie-nek sikerült munkát találnia Sammy grillbárjában, és amikor csak tehette, túlórázott, hogy addig se kelljen otthon lennie. Jilly augusztus végén vonult be a kórházba. Miután megszülte kislányát, csak egy pillantást vetett a ráncos, foltos bőrű babára, aki annyi fájdalmat okozott neki, és úgy döntött, hogy nem akar anya lenni. Sem most, sem máskor. Ha az orvosok beleegyeztek volna, még azon a szent napon kiveteti a méhét.
Lola becipelte Carrie-t a kórházba, hogy meglátogassák Jillyt. Még jóformán be sem léptek a kórterembe, amikor Jilly kijelentette, hogy túl fiatal még ahhoz, hogy lekösse magát egy gyerekkel. Van világ Sheldon Beachen túl is, és ez a világ csak arra vár, hogy elkényeztesse őt. De nincs olyan gazdag férfi, aki akár csak egy második pillantást is vetne rá, ha ott lóg a nyakán a gyerek. Nem, az anyaság egyáltalán nem neki való. Már mindent kigondolt, magyarázta. Mivel ő sokkal csinosabb, mint azok a tehenek, akik fürdőruhában parádéztak tavaly nyáron a tévében, egy percig sem kétséges, ha a zsűri tagjai meglátják őt, azonnal a fejére teszik a koronát. – Istenem, milyen ostoba vagy – morogta Carrie. – Nem adnak koronát olyan nőnek, akinek gyereke van. – Te vagy az ostoba, Carrie – vágott vissza Jilly. – Csend legyen! – szólt rájuk Lola. – Azt akarjátok, hogy a nővérek meghallják? – Kit érdekel, hogy meghallják-e – jelentette ki Jilly. – Azt mondtam, csend legyen! – csattant fel Lola. – Használd a fejedet, Jilly. Már anya vagy. – Nem akarok anya lenni! Én sztár akarok lenni’ – visította Jilly. Lola megdermedt. Gyorsan behúzta Carrie-t a szobába, és rászólt, hogy csukja be az ajtót. Egyik kezében a cserepes virágot szorongatta, amit Jillynek hoztak, de a másikkal szorosan markolta Carrie karját, nehogy a lány elszaladjon. Carrie nagyon dühös volt, amiért arra kényszerítették, hogy megértő és támogató legyen. Az ajtónak támaszkodott és mereven bámulta nővérét. – Értsd meg Jilly, hogy engem egyáltalán nem érdekel, hogy mit akarsz – suttogta dühösen Lola. Az anyja általában nem használt ilyen hangot Jillyvel. Carrie kezdett odafigyelni a beszélgetésre. – Vállalnod kell a felelősséget – folytatta Lola komolyan. – Jó anya leszel, mi pedig Carrie-vel segíteni fogunk felnevelni a kicsit. Minden rendben lesz, majd meglátod. Azt hiszem, fel kellene hívnod a gyerek apját… – Jilly nevetésétől elakadt a szava. – Mi olyan mulatságos? – Te. Az egész életemet megtervezted már, nem igaz? Mindig is megpróbáltál átformálni, hogy neked tetsző módon viselkedjem. De igazán, anya, már felnőtt nő vagyok. Tizennyolc – emlékeztette Lolát. – És azt teszem, amit akarok. – De, Jilly, az apának joga van tudni, hogy lánya született. Párnáját a feje alá tornyozva, Jilly hatalmasat ásított. – Nem tudom, ki az apja. Talán valamelyik főiskolás fiú Savannah-ben, de nem biztos. Lola elengedte Carrie karját. – Hogy érted azt, hogy nem biztos? Hiszen azt mondtad nekem, hogy… – Hazudtam. Akarod tudni az igazságot? Na jó, elmondom. Akár egy tucat férfi is lehet az apja. Lola megcsóválta a fejét. Nem akart hinni a lányának. – Ne beszélj így. Mondd meg az igazat. Carrie felkapta a fejét. – Ó, édes istenem, Jilly! Jilly szerette megbotránkoztatni az embereket, és tetszett neki, ha a figyelem középpontjába került. – Igazat mondtam. Tényleg nem tudom már, hány férfival feküdtem le. Régen abbahagytam már a számolást. Fogalmam sincs, melyik lehet a gyerek apja. – Látta anyja arcán az undort. – Most sikerült megdöbbentenem téged, igaz? – Erre a lehetőségre gondolva Jilly elmosolyodott. – A férfiak szeretnek engem – dicsekedett. – Bármit megtesznek, hogy a kedvemre tegyenek. Értékes ajándékokkal halmoztak el, és pénzt is adtak, amit persze elrejtettem előletek, nehogy féltékenyek legyetek, és olyan álszent módon viselkedjetek, mint most is.
Elvettétek volna az ékszereket meg a pénzt tőlem, ha tudtok róla, igaz? Csakhogy én nem adtam rá lehetőséget. Sokkal okosabb vagyok, mintsem gondolnád, anyám. Lola hányingerrel küszködve lehunyta a szemét. – Hány férfival feküdtél le? – Honnan tudnám? Hát nem figyeltél? Épp most mondtam, hogy egy idő után már nem számoltam őket. Nem kellett mást tennem, csak hagynom, hogy egy kis ideig használják a testemet. Imádtak engem, és én hagytam. Szebb vagyok, mint az összes hollywoodi színésznő együttvéve, és hamarosan híres leszek. Csak várj és meglátod. Mellesleg, szeretem is a szexet. Igazán kellemes, ha jól csinálják. Te egyszerűen nem érted meg a modern nőket. Öreg vagy már, kiszáradt vén csont. Fogadjunk, arra sem emlékszel, mi is az a szex. – Pénzt fogadtál el érte? Tudod, mivé tesz ez? – Felszabadulttá. Carrie ellépett az ajtótól. – Nem, Jilly, mocskos kis kurvát csinál belőled. Nem is leszel soha más. – Nem tudod, mit beszélsz – kiabálta Jilly. – A férfiak nem úgy akarnak téged, ahogy engem. Én megőrjítem őket, és akkor rád se bagóznak. Szabad nő vagyok, ezért féltékeny vagy rám. – Gyere, anya, menjünk innen – érintette meg Lola vállát Carrie. Jilly a párnába fúrta a fejét. – Ez az, menjetek el. Elálmosodtam. Menjetek már és hagyjatok pihenni. Carrie-nek úgy kellett a kocsihoz segítenie az anyját. Még soha nem látta ennyire kétségbeesettnek Lolát, és ez megijesztette. Lola üres tekintettel bámult ki a szélvédőn, miközben elhajtottak a kórháztól. – Te mindig tudtad, hogy milyen, és megpróbáltad elmondani, de én nem hallgattam rád. Mintha ködfelhő lebegett volna a szemem előtt. Carrie bólintott. – Valami baj van Jillyvel. A gonoszsága már túlmegy… szóval, nem normális. – Én tettem ilyenné? – kérdezte Lola zavartan. – Az apád elkényeztette, és miután itt hagyott minket, én kényeztettem tovább, hogy ne érezze magát elhagyottnak. Én teremtettem azt a szörnyet, amivé lett? – Nem tudom. Egyikük sem szólt, amíg haza nem értek. Carrie felhajtott a kocsibejáróra, leparkolt a garázs előtt és leállította a motort. Már az ajtót nyitotta, amikor Lola megragadta a karját. – Annyira sajnálom, ahogy bántam veled – kezdte zokogva. – Jó lány vagy, én annyi éven át természetesnek vettem, hogy az vagy. Jilly körül forgott az életünk. Úgy tűnik, hogy az elmúlt tizennyolc év nagyobb részét azzal töltöttem, hogy biztosítsam az ő nyugalmát… boldogságát. Szeretném, ha tudnád, hogy milyen büszke vagyok rád. Soha nem mondtam, igaz? Azt hiszem, hogy ez a szörnyű rémálom felismertette velem, hogy mennyire értékes ember vagy. Szeretlek, Carrie. Carrie nem tudta, mit válaszoljon erre. Nem emlékezett rá, hogy anyja valaha is mondta volna neki, hogy szereti. Úgy érezte magát, mint aki éppen most nyert meg egy versenyt, de tévedésből. A dédelgetett kedvenc kegyvesztett lett, és mivel egyedül ő maradt a porondon, neki adták a díjat. De ez nem volt elég. – Mit akarsz most Jillyvel kezdeni? – kérdezte. – Ráveszem, hogy helyesen cselekedjen. Carrie elhúzódott. – Még mindig nem érted. Ő nem fog helyesen cselekedni. Talán nem is képes rá. Nem tudom. Anya, ő beteg. Lola a fejét rázta. – Csak elkényeztetett, de én meg tudom…
Carrie egy mozdulattal elhallgattatta. – Még mindig álomvilágban élsz – morogta. Becsapta a kocsiajtót maga mögött, és szó nélkül bement a házba. Lola némán követte. A konyhában leakasztott egy kötényt a fogasról és maga elé kötötte. – Emlékszel még, mi történt a nyolcadik születésnapomon? – húzott ki egy széket az asztaltól. Lola nem fordult meg, remélve, hogy így elkerülheti a kellemetlen emlék felidézését. – Ne most, drágám. Terítsd meg inkább az asztalt, én pedig az ebédhez látok. – Megvetted nekem a Barbie babát, amit annyira szerettem volna. – Carrie, nem akarok most erről beszélni. – Ülj le. Ezt meg kell beszélnünk. – Olyan régen történt már. Miért kell most újra feleleveníteni? De Carrie nem hátrált meg. – Aznap éjjel bementem a szobátokba. – Carrie, nem akarok…. – Ülj már le, a fene vigye el! Nem élhetsz így tovább. Muszáj szembenézned a valósággal. Ülj le, anya. – Legszívesebben megragadta volna, hogy jól megrázza, hátha attól magához tér. Lola feladta. Mereven leült lányával szemben, kezét összefonta az ölében. – Emlékszem, apád nagyon felháborodott a vádjaidon – mondta. – Jilly meg hangosan zokogott. Olyan patáliát csaptál aznap éjjel, hogy az egész házat felverted. – A babámat akarta. Amikor nem adtam neki, megfenyegetett, hogy kivájja a szemem egy ollóval. Éjfél körül ébredtem fel, és ott állt az ágyam mellett, kezében a te metszőollóddal. Beteges vigyor ült az arcán. Csattogtatta az ollót, aztán magasba emelte az új babámat, hogy lássam, mit csinál vele. Kiszúrta a szemét, anya, és a vigyor az arcán… iszonyú volt. Sikítani akartam, de lehajolt hozzám és a fülembe suttogta: “Most te következel”. – Túl kicsi voltál még, semhogy emlékezhetnél arra, mi is történt pontosan. Elefántot csináltál a bolhából. – Ó, egyáltalán nem – tiltakozott Carrie. – Pontosan így történt. Te nem láttad azt az őrült tekintetet, de én mondom neked, hogy meg akart ölni aznap éjjel. Ha egyedül lettem volna vele a házban, meg is teszi. – Nem, nem. Csak rád akart ijeszteni – erősködött Lola. – Soha nem lenne képes ártani neked. Jilly szeret téged. – Ha te és apa nem lettetek volna ott, biztos bántott volna. Jilly őrült, anya. Az nem érdekel, hogy vele mi történik, de most itt van egy ártatlan csecsemő is. – Mély levegőt vett, aztán kibökte. – Azt hiszem, rá kell vennünk, hogy adja örökbe a kicsit. Lolát feldühítette a javaslat. – Szó sem lehet róla – csapott tenyerével az asztalra. – Az a baba az unokahúgod, nekem pedig az unokám, és nem engedem, hogy idegenekhez kerüljön. – Csak így van esélye egy rendes életre – vitatkozott Carrie. – Már így is hatalmas hátránnyal indul pusztán azért, mert Jilly az anyja, és csak reménykedhetünk, hogy bármi is sikerült félre a nővéremben, az nem örökölhető. – Ó, az isten szerelmére! Az egyetlen baj Jillyvel, hogy túlzottan szabadjára lett engedve. Rengeteg lány cicázik manapság a férfiakkal. Ez természetesen nem helyes – tette hozzá gyorsan. – De megértem, miért érezte úgy Jilly, hogy szüksége van a férfiak szeretetére. Az apja elhagyta, és csak azt akarta, hogy… – Tudod egyáltalán, hogy mit beszélsz? – kiáltott rá Carrie. – Néhány pillanatig azt hittem, felismerted végre, hogy milyen is Jilly valójában, de úgy látom, tévedtem. Nem akarod meglátni az igazságot. Azt kérdezted tőlem, hogy te teremtetted-e azt a szörnyet, amivé lett. Emlékszel?
– Azt akartam mondani, hogy szörnyen viselkedik, de Jilly most anya lett. Majd meglátod, amikor visszamegyek a kórházba és hazahozom őt meg a kisbabáját. Minden rendben lesz. Carrie úgy érezte magát, mintha a falnak beszélne. – Azt hiszed, hogy feltámad benne az anyai ösztön? – Igen – mondta határozottan Lola. – Majd meglátod – ismételte. – Jilly helyesen fog cselekedni. Carrie feladta. Émelyegve felvonult a szobájába, és ott is maradt egész nap. Másnap reggel, amikor lement a konyhába, üzenet várta az asztalon. Anyja vásárolni ment – kiságyat, babaruhát és gyerekülést a kocsiba. – Álomvilág – morogta Carrie. Hétfőn reggel Lola bement a kórházba, hogy hazahozza Jillyt és a kislányt, akinek még mindig nem volt neve. Carrie nem volt hajlandó vele menni. Anyjának azt mondta, hogy aznap korán kell kezdenie Sammynél, és elment, mielőtt Lola kérdezősködhetett volna. Jilly már várta az anyját. Teljesen felöltözve állt a tükör előtt és a haját fésülgette. Kezével a vetetlen ágy közepén bömbölő apróság felé intett, és azt mondta Lolának, hogy megtarthatja, ha akarja, vagy odaadhatja valakinek – őt igazán nem érdekli, hogy mi lesz a kicsi sorsa. Aztán felkapta az előre becsomagolt kistáskát és kisétált a kórházból, melltartójában azzal a pénzzel, amit húga tanulmányaira félretett pénzéből lopott el. A pénzfelvétel csak két héttel később jelentkezett a bankszámlán. Carrie őrjöngött. Keményen megdolgozott azért a pénzért, és eltökélte, hogy mindenáron visszaszerzi. Be akarta jelenteni a lopást a rendőrségen, de Lola nem engedte. – Nem teregethetjük ki a családi szennyest – jelentette ki határozottan. Carrie a következő évben érettségizett, és két állást is vállalt azon a nyáron. Lola saját megtakarított pénzének egy részét felajánlotta lánya főiskolai tandíjához, Carrie pedig talált magának kisegítő munkát a kollégiumban, amivel hozzájárulhatott a költségekhez. Amikor hazament a karácsonyi szünetre, jóformán rá se bírt nézni Jilly kislányára. De Avery nem az a fajta gyerek volt, aki mellett csak úgy el lehet menni. Elég volt egy-két mosoly, és Carrie automatikusan visszamosolygott rá. Valahányszor hazament, a kötelék egyre szorosabb lett. A kicsi imádta őt, és bár Carrie soha nem mondta ki nyíltan, de az érzés kölcsönös volt. Avery volt a legokosabb, legaranyosabb kislány a világon, és Carrie a maga módján mindent elkövetett, hogy pótolja az édesanyját. Kétség nem fért hozzá, hogy rendelkezik anyai ösztönnel. Bármit megtett volna, hogy a kicsit biztonságban tudja. És tessék, itt állnak öt évvel később, és Jilly még mindig képes fájdalmat okozni nekik. – Így volt, Carrie? Gyűlölt engem? Carrie-nek kényszeríteni kellett magát, hogy odafigyeljen a gyerek kérdésére. Kezét a kislány derekára tette, magához ölelte, vett egy mély lélegzetet és úgy kérdezte. – Mit törődsz vele, hogy Jilly mit gondolt rólad? – Nem tudom – vonta fel a vállát Avery. – Figyelj rám, kicsim. A te semmirekellő mamád valószínűleg gyűlölt téged, de nem azért, amilyen voltál, amikor megszülettél. Tökéletes kisbaba voltál. Jilly egyszerűen nem akarta vállalni a felelősséget. – Az ágy mellett álló székre mutatott. – Valami nagyon fontosat szeretnék neked mondani, és azt akarom, hogy figyelj rám, szóval ülj le. Avery gyorsan engedelmeskedett. – Talán még nem vagy elég idős ahhoz, hogy ilyesmit hallj, de akkor is elmondom neked. Az anyukád valószínűleg őrült.
Avery elkeseredett. Azt hitte, valami új dolgot fog hallani. – Ezt már mondtad, Carrie. Nem is egyszer. – Csak emlékeztetni szerettelek volna. Jilly soha nem volt normális. Az az igazság, hogy már régen be kellett volna zárni a diliházba. Averyt izgatta a gondolat, hogy az anyját becsukják. – Mi az a diliház? – Olyan hely, ahová a beteg embereket zárják. – Jilly beteg? – Igen, de nem olyan betegségben szenved, amiért sajnálnunk kéne. Irigy és tele van gyűlölettel. Egyszerűen őrült. Nem is lehet normális, aki képes elhagyni egy ilyen csodálatos gyermeket, mint te vagy – tette hozzá Carrie. Előrehajolt és hátrasimította a kislány haját a szeméből. – Az anyád úgy nőtt fel, hogy hiányzott valami nagyon fontos a fejéből. Lehet, hogy nem szociopata, de átkozottul közel van hozzá. Avery szeme tágra nyílt. – Carrie, azt mondtad átkozottul – suttogta. – Tudom, mit mondtam, és azt is tudom, miről beszélek. Avery felállt és Carrie mellé telepedett az ágyra. – De én nem tudom, hogy miről beszélsz – fogta meg nénikéje kezét. – Megmagyarázom. Szociopatának hívjuk az olyan embert, akinek nincs lelkiismerete. Még mielőtt megkérdeznéd, elmondom azt is, mi az a lelkiismeret. Valami, ami a fejedben lakozik, és rád szól, ha valami helytelen dolgot teszel. A lelkiismeret az, amitől az ember… rosszul érzi magát. – Mint amikor azt mondtam a nagymamának, hogy gyakoroltam a zongorán, pedig nem is, és ő megdicsért, hogy jó kislány vagyok, de nem voltam az, mert hazudtam, és ettől nagyon rosszul éreztem magam? – Igen, pontosan – helyeselt Carrie. – Anyukádnak nincs se szíve, se lelke, ez az igazság. – Mint abban a dalban, amit úgy szeretsz énekelni? Olyan szívre és lélekre gondolsz? – Igen, pont mint a dalban – biztosította Carrie. – Jillynek egyszerűen nincs hely a szívében olyan érzelmekre, amelyek nem hozzá kapcsolódnak, vagy amikből nincs haszna. Avery az oldalához simult és felnézett rá gyönyörű, ibolyakék szemével, amelyet anyjától örökölt, de ha lehet, még szebb volt. Carrie látni vélte bennük az ártatlanságot és a jóságot. – Jillyt túlságosan lefoglalta az, hogy magát szeresse, és így nem maradt ideje, hogy másokat is megszeressen, de nem szabad, hogy emiatt rossz érzés legyen benned. Nem a te hibád. Ugye, hiszel nekem? Avery komolyan bólintott. – Igen, az egész az én semmirekellő mamám hibája. – Így igaz – mosolygott rá megkönnyebbülten Carrie. – Nekem van lelkem? – Igen. A te semmirekellő mamádat kivéve mindenkinek van lelke. – Whiskersnek is volt lelke, mielőtt Jilly megkínozta és megölte? – Talán. – Carrie-nek eszébe jutott a macska, amelytől Jilly kegyetlenül megfosztotta. – Hol van? – A lelked? – Carrie-nek ezen gondolkodnia kellett, mielőtt előállt a válasszal. – Benned van, körülöleli a szívedet. A lelked olyan tiszta, mint egy angyalé, és én mindenben segíteni foglak, hogy ilyen is maradjon. Semmi közös nincs bennetek Jillyvel, ezt tudnod kell, Avery. – De hasonlítok rá. Te magad mondtad.
– Nem az a fontos, hogy milyen a külsőd. Csak az számít, hogy mi lakozik benned. – Jilly szeret téged és a nagymamát? Csak engem nem szeret? Carrie elkeseredetten sóhajtott fel. – Azt hittem, megértetted, amit mondtam. Jilly senkit sem szeret magán kívül. Nem szereti a nagymamát, nem szeret engem, és nem szeret téged. Most már érted? Avery bólintott. – Most már játszhatok az ékszerekkel, Carrie? Carrie elmosolyodott. A kicsi talált magának egy másik, fontosabb elfoglaltságot. Figyelte, ahogy a fésülködő asztalkához siet, és beletúr a dobozba. – Tudod, mi a legjobb dolog, ami valaha is történt veled? Avery meg sem fordult, úgy válaszolt. – Hogy te és a nagymama itt vagytok nekem. – Valóban úgy gondolod, hogy ez a legjobb? – kérdezte meglepődve, de örömmel Carrie. – Honnan tudod? – Mert te azt mondtad, hogy ez a legjobb. Carrie nagyot nevetett. – Igaz, de azért van valami, ami még jobb. – Mi az? – Hogy neked nem kell olyan félelemben felnőnöd, mint nekem kellett. Jilly soha többé nem jön vissza. Soha nem kell őt látnod… soha. Igen, ez a legjobb. Ahogy ezeket a szavakat kiejtette, Carrie hátán egy pillanatra végigfutott a hideg. Mintha a sorsot hívta volna ki kérkedő kijelentésével. Megidézheti vajon valaki a sátánt pusztán azáltal, hogy kijelenti, nem létezik? A jeges borzongás mintha figyelmeztetés lett volna. De nem lehetett az. Csak rémeket lát és kész. Baljós előérzetét lerázva, visszatért a munkájához. A következő héten nagyon elfoglalt volt. Avery rózsaszínű festéket választott, és Carrie fehér szegéllyel egészítette ki. A szoba úgy nézett ki, mintha felrobbant volna benne egy tejszínes-epres tál, de Averynek tetszett. Vasárnap délutánra mindent elrendezett. Bőröndjei a kocsi csomagtartójában várták az indulást. Úgy tervezte, hogy Avery régi szobájában tölti majd az utolsó éjszakát, a rendkívül kényelmetlen díványon. Aznap este Carrie kedvenc ételei voltak – csupa tilos étek az állandóan fogyókúrázó lány számára – sült csirke, tört krumpli és szaftos, szalonnás zöldbab. Lola friss salátát is készített a kertjében nevelt zöldségekből, de Carrie jóformán hozzá sem nyúlt. Elhatározta, hogy egy nap szünetet tart a fogyókúrában – egy csodálatos, bűntudatmentes napot –, jó étvággyal falatozott, és mindenből kétszer vett. Az esti mese után Lola ágyba dugta Averyt, Carrie pedig bement hozzá, hogy jóéjt-puszit adjon. Felkapcsolta az éjszakai világítást, becsukta maga mögött a hálószoba ajtót, és újra lement, hogy behozza lemaradását a papírmunkában. Egyik munka követte a másikat, és tizenegy is elmúlt, mire felment az emeletre lepihenni. Lola már mélyen aludt a ház hátsó részében lévő szobájában. Carrie még egyszer bekukkantott Averyhez – jaj, hogy fog hiányozni a kotnyeles kis tacskó –, és majdnem felnevetett. ahogy meglátta a kislányt a hatalmas ágy közepén. A kicsin legalább öt nyaklánc és négy karkötő volt. A fényét vesztett hajék, melyből már hiányoztak a csillogó üveggyöngyök, lecsúszott fejéről és ott feküdt a kislány arca mellett a párnán, belegabalyodva a kócos fürtökbe. Avery a hátán feküdt, karjaiban egy elnyűtt mackót szorongatott. Carrie leült az ágyra, és nagyon óvatosan, nehogy felébressze a kislányt, levette róla az ékszereket. A csecsebecséket visszarakta a dobozba, majd halkan az ajtóhoz sétált. Már majdnem becsukta, amikor Avery megszólalt. – Jó éjt, Carrie.
Mire Carrie megfordult, a kislány már le is hunyta a szemét. Az utcai lámpák beáramló fényében Avery egy kis angyalra hasonlított. Carrie arra gondolt, hogy akkor sem szerethetné jobban, ha a saját gyermeke lenne. Elsöprő erővel tört rá az ösztön, hogy megvédje. Gyűlölte a gondolatot, hogy másnap el kell mennie. Úgy érezte, mintha elhagyná a kislányt. El kell mennie, emlékeztette magát. Rajta áll vagy bukik Avery jövője. Ha sikerül anyagi biztonságot teremtenie, képes lesz anyjának és unokahúgának megadni mindazt, amit szerinte megérdemelnek. Erősen gyötörte a bűntudat, de ez sem tántoríthatta el terveitől. Céljai és álmai voltak, és ezek szorosan összefüggtek Lolával és Averyvel. – Helyesen cselekszem – suttogta maga elé, ahogy végigment az előszobán a fürdő felé. Még mindig magát győzködte, amikor belépett a zuhany alá. Carrie éppen akkor állította legnagyobb fokozatra a zuhanyzó csapját, amikor egy kocsiajtó csapódása felébresztette Averyt. Öblös nevetést hallott, és kimászott az ágyból, hogy megnézze, ki okozta a zajt. Egy férfit és egy nőt látott. Egy öreg, ütött-kopott kocsi mellett álltak, fejüket összedugva beszélgettek és nevetgéltek. A nőnek aranyszínű haja volt, a férfinak sötét. A férfi valamit tartott a kezében. Avery óvatosan kukucskált ki a függöny mögül, nehogy azok odalent észrevegyék. A férfi felemelt egy üveget és jó nagyot kortyolt belőle. A nőnek nyújtotta a palackot, aki hátravetett fejjel követte példáját. Mit csinálnak ezek a nagymama háza előtt? Avery letérdelt és bebújt a csipkefüggöny mögé. Amikor a nő megindult a járdán a ház felé, gyorsan lebukott. A sötét kinézetű férfi nem követte a nőt, lábát keresztbetéve, kényelmesen nekidőlt a kocsinak. Kortyolt egy utolsót, aztán hanyag mozdulattal eldobta az üveget. Az összetört üveg hangja majdnem olyan volt, mint Avery felhörrenése. A nagymama mindig azt mondta neki, hogy nem szabad szemetelni. A férfi nem a házat nézte, az utcát figyelte, ezért Avery úgy gondolta, nyugodtan felegyenesedhet, és jobban megnézheti magának. Ahogy a férfi megfordult, a kislány látta, hogy valami be van dugva a hátsó zsebébe. Mi lehet az? Talán egy másik üveg? A sötét kinézetű férfi biztos szörnyen szomjas lehet, mert hátranyúl és előveszi a palackot a zsebéből. Csakhogy az a valami mégsem palack volt. Avery ijedten felszisszent. A rossz bácsi egy fénylő, fekete pisztolyt tartott a kezében. Pontosan olyant, amilyent a tévében is látott már. Annyira izgatott volt, hogy megijedni is elfelejtett. Alig várta, hogy eldicsekedhessen Peytonnek azzal, amit látott. Vajon felébressze a nagymamát és Carrie-t, és szóljon nekik a pisztolyról? Talán felhívják Friendly rendőr bácsit, és ő eljön és elviszi a rossz bácsit. Avery nagyot ugrott, amikor valaki dörömbölni kezdett a bejárati ajtón. A néni az, gondolta a kislány, és a nagymamát hívja. A néni nagyon csúnya szavakat kiabált. Avery visszarohant az ágyhoz, és gyorsan bebújt a takaró alá, hátha a nagymama megnézi, alszik-e, amikor lejön, hogy megmondja a néninek, ne kiabáljon itt. Tudta, hogy mit fog mondani a nagyi. – Tán fel akarod kelteni a holtakat? Igen, biztosan ezt fogja mondani. Carrie-nek is mindig ezt szokta mondani, ha az túl hangosra állította a tévét vagy a magnót. De ha a nagymama benéz, mielőtt lemegy, és látja, hogy nincs az ágyában, akkor Avery soha nem fogja megtudni, hogy mi is történt. Ha valami fontosat akar az ember megtudni, akkor néha helytelenül kell viselkedni. Peyton azt mondta neki, hogy nem is olyan borzasztó bűn, ha kihallgatja mások beszédét, csak nem szabad elmondania senkinek, hogy mit hallott.
A dörömbölés egyre erősebb lett, ahogy a néni azt követelte, hogy a nagymama engedje őt be. A nagymama kinyitotta az ajtót, és a néni tovább kiabált. Avery minden szót értett. Már nem volt kíváncsi. Félni kezdett. Ledobta a takarót és a földre ugrott. Hasra feküdt és bekúszott az ágy alá. A fejtámláig mászott és ott összegömbölyödött. Nagylány már, egy nagylány nem sír. Csak azért folynak a könnyei, mert túl szorosan zárta össze a szemét. Két kezét a fülére szorította, hogy ne hallja a szörnyű kiabálást. Avery már tudta, kicsoda a rossz néni. Az ő semmirekellő mamája, Jilly, aki azért jött, hogy őt magával vigye. Első fejezet
A várakozás megőrjítette Averyt. Apró irodájában ült, egyik lábát átvetette a másikon, hátával a falnak támaszkodott és ujjaival idegesen dobolt az asztalon, míg másik kezével jégtömlőt szorított sebesült térdéhez. Mi tart ilyen sokáig? Miért nem hívja már Andrews? Mereven bámulta a telefont, hátha ezzel csengésre bírja. De semmi. Meg se nyikkan. Megpördült a forgószékkel és századszor is ellenőrizte, mennyi az idő. Az óra 10:05-öt mutatott, pontosan annyit, mint tíz másodperccel azelőtt. Az isten szerelmére, igazán történhetne már valami. Mel Gibson felállt, áthajolt az asztalaikat elválasztó fal fölött és együttérzően nézett rá. Valóban így hívták, de Mel úgy gondolta, hogy ilyen névvel senki nem fogja komolyan venni a cégnél, és ez hátráltatja a karrierjét. Mégis visszautasította segítőkész kollégáinak javaslatát, hogy változtassa meg nevét Brad Pittre. – Szia, Brad – köszönt neki Avery. Társaival még mindig az új nevet próbálták, hogy mennyire illik a fiúra. Az előző héten a George Clooney volt soros, de a férfi arra is úgy reagált, mint ezen a héten a Bradre. Komor pillantás kíséretében közölte, hogy ő nem George, és nem Brad, sőt nem is Mel, hanem Melvin. – Bizonyára vannak már híreid – kezdte Melvin. Avery nem hagyta magát felbosszantani. A férfi magas volt, igazi stréber kinézetű, elképesztő méretű ádámcsutkával. Megvolt az az idegesítő szokása, hogy középső ujjával tolta fel állandóan lecsúszó vastag, fémkeretes szemüvegét. Margo, Avery egyik munkatársa azt állította, hogy szándékosan csinálja. Így adja a többiek tudtára, hogy ő mennyivel felsőbbrendű. Avery nem értett vele egyet. Mel soha nem tenne illetlen dolgot. Egyfajta etikai kódex szerint élt, amelyet hite szerint az FBI testesített meg. Odaadó volt és lelkes, megbízható, szorgalmas és ambiciózus. Pontosan úgy öltözött, ahogy az állás megkövetelte… egy apró szépséghibával. Noha még csak 27 éves volt, öltözéke leginkább az ötvenes évek ügynökeinek viseletét idézte. Fekete öltöny, fehér, hosszú ujjú ing legombolt gallérral, keskeny fekete nyakkendő, fekete, csillogó lakkcipő. Előírásszerűen rövid haját a fodrász kéthetente igazította, nehogy hosszabbra nőjön a megengedettnél. Bármilyen helyzetben képes volt idézni Jimmy Stewartot az FBI Sztoriból. De mindezekhez a furcsa szokásokhoz pengeéles ész társult, és Mel alapvetően csapatjátékos volt. Csak meg kell tanítani lazítani, akkor nem lesz vele semmi baj. – Úgy értem, nem gondolod, hogy kellett volna már híreket kapnod? – A férfi hangja visszatükrözte azt az aggodalmat, amit Avery érzett. – Korán van még. – De öt másodperc sem telt el, amikor újra megszólalt. – Igazad van. Már hírt kellett volna kapnunk. – Nem – helyesbített a férfi. – Neked kellett volna híreket kapnod. Lou-nak, Margónak és nekem semmi közünk ahhoz, hogy értesítetted a különleges kommandót. – Más szóval, ha tévednék, te mosod kezeidet?
– Nem erről van szó, de értsd meg, szükségem van erre az állásra. Ez áll legközelebb az ügynöki munkához. Az én látásommal… – Tudom, Mel. – Melvin – javította ki automatikusan a férfi. – És nem akármilyen előnyökkel jár. – Igen, de a fizetés pocsék – kapcsolódott be Margo a beszélgetésbe. – Akárcsak a munkakörülmények – vont vállat Mel. – De mégis… az FBI. – Mi bajotok a munkakörülményekkel? – állt fel Lou is. Asztala balra volt Avery asztalától, vele szemben Margóé, míg Mel Averyvel szemben ült. A ketrec, ahogy általában az apró irodát maguk között emlegették, a gépterem mögött volt, és a vízmelegítők és kompresszorok zaja tette pokollá a napjaikat. – De tényleg, mi a baj vele? – kérdezte zavartan. Lou-nak szokás szerint, fogalma sincs, mi történik körülötte, gondolta Avery. Valahányszor a férfira nézett, mindig a Peanuts rajzfilmek Pig Pen figurája jutott eszébe. Lou mindig kócos volt. Zseniális elme, de ugyanakkor a száját sem találta el evés közben, ezért rövid ujjú ingén mindig díszelgett legalább egy folt. Ezen a délelőttön kettővel is dicsekedhetett. Az egyik a Margo által hozott epres fánk nyoma, közvetlenül alatta pedig az ingzsebében tartott patronos toll hagyott emléket fekete paca formájában. Lou aznap éppen harmadszor gyűrte be ingét a nadrágba. – Én szeretek itt dolgozni. Olyan barátságos. – Az alagsorban dolgozunk, még csak ablak sincs itt – mutatott rá Margo a nyilvánvaló tényre. – És akkor mi van? – vonogatta a vállát Lou. – Attól még nem kevésbé fontos a munkánk. Mindannyian egy csapathoz tartozunk. – Jobb szeretnék egy olyan csapathoz tartozni, ahol ablak is van a szobában – jegyezte meg Margo. – Nem kaphatsz meg mindent. Hogy van a térded, Avery? – váltott hirtelen témát. A lány óvatosan levette a jégtömlőt a lábáról és megszemlélte a sebet. – A daganat lelohadt. – Mi történt? – kérdezte Mel. Ő volt az egyetlen, aki még nem ismerte a történteket. – Majdnem megölte egy öreglány. – Margo beletúrt rövid, göndör hajába. – A Cadillacjével – tette hozzá Lou. – A parkolóházban történt. Az öreg hölgy nyilván nem vette észre Averyt. Igazán nem ártana felülvizsgálni, hogy hány éves korig újítják meg a jogosítványokat. – Elütött? – Nem – felelte Avery. – Sikerült félrevetődnöm az útjából, amikor a motort bőgetve befordult a sarkon. Zuhanórepülésben érkeztem egy Mercedes motorháztetejére és alaposan beütöttem a térdemet. Felismertem a kocsit. Mrs. Speigelé, aki ugyanabban a házban lakik, ahol én. Azt hiszem, legalább kilencven éves. Nem lenne már szabad vezetnie, de hébe-hóba mégis kocsiba ül, hogy elintézzen néhány dolgot. – Megállt? – kérdezte Mel. A lány megrázta a fejét. – Szerintem észre sem vett. Olyan sebességgel robogott, hogy örültem, hogy nem járt arra más is. – Igazad van, Lou – mondta Margo. Egy pillanatra eltűnt az asztala mögött. Fogott egy doboz fénymásolópapírt, a sarokba húzta, majd ráállt. Ettől hirtelen olyan magas lett, mint Mel. – Tényleg korhatárt kellene bevezetni a jogsi meghosszabbításnál. Avery azt mesélte, hogy a nő olyan kicsi, hogy nem is látszott ki az ülésből, csak egy szürke hajpamacsot látott.
– Ahogy öregszünk, úgy zsugorodik a testünk – bölcselkedett Mel. – Gondolj csak bele, Margo. Mire kilencven leszel, észre sem fognak venni, olyan apró leszel. Margo, aki a 160 centit se érte el, nem sértődött meg. – Majd magasabb sarkú cipőt veszek fel. A telefon csörgése félbeszakította a beszélgetést. Avery felpattan és önkéntelenül az órára nézett. Tíz óra tizennégy volt. – Ez lesz az – suttogta a második csörgésnél. – Vedd fel! – követelte idegesen Margo. Avery a harmadik csöngésnél vette fel a kagylót. – Avery Delaney. – Mr. Carter várja önt az irodájában tíz óra harminckor. A lány felismerte a hangot. Carter titkárnőjének jól kivehető Maine-i akcentusa volt. – Ott leszek. Három szempár meredt rá várakozóan, ahogy letette a kagylót. – Ó, édes istenem! – suttogta. – Mi van? – kérdezte Margo. Ő volt a legtürelmetlenebb a csapatból. – Carter látni akar. – Ajaj, ez nem jót jelent – csóválta meg a fejét Mel, aztán rájött, hogy ezt nem kellett volna mondania, ezért gyorsan hozzátette. – Szeretnéd, ha veled mennénk? – Megtennéd? – csodálkozott Avery. – Nem szívesen, de meg. – Rendben, de ne aggódj. Elviszem egyedül a balhét. – Én mégis azt hiszem, hogy jobb lenne, ha mindannyian mennénk – mondta Margo. – Tömeges kivégzés. Már úgy értem, hogy valamennyien benne voltunk, nem igaz? – Igen – bólintott Avery. – De ti hárman megpróbáltatok lebeszélni arról, hogy Andrewshoz forduljak. Emlékeztek? Én vagyok az, aki az egészet elszúrta. – Felállt, a jégtömlőt feltette az irattartó tetejére és a kabátjáért nyúlt. – Ez semmi jót nem jelenthet – mondta újra Mel. – Megtörik a parancsnoki láncot. Nagy baj van, ha a főnök főnöke akar látni. Cartert nemrég nevezték ki a belső ellenőrzés élére. – Ami azt jelenti, hogy ő most a főnök főnökének a főnöke – szólt közbe Margo. – Kíváncsi vagyok, hogy mindegyik főnök ott lesz-e – jegyezte meg Lou. – Lehet – morogta Avery. – Talán össztüzet zúdítanak rám. – Begombolta kosztümkabátját és a többiekre nézett. – Na, hogy nézek ki? – Mint akit elgázoltak – mondta Mel. – Kiszakadt a harisnyád – figyelmeztette Margo. – Tudom. Azt hittem, van másik a fiókomban, de tévedtem. – Nálam van egy fölösleges. – Köszönöm, Margó, de te alacsony vagy, én meg nem. Mel, Lou, forduljatok el. Amikor a két férfi hátat fordított neki, Avery gyorsan a szoknyája alá nyúlt és lehúzta a harisnyáját. Újra felvette a cipőjét. Most sajnálta igazán, hogy aznap kosztümöt vett fel. Általában nadrágot és blúzt hordott, de mivel ebédre volt hivatalos, ezért összeszedte magát és felvette azt az Armani kosztümöt, amit Carrie-től kapott két évvel azelőtt.
A gyönyörű gyöngyházszürke együtteshez hozzá illő ujjatlan, V-nyakú blúz tartozott. És ezentúl ez az elegáns kosztüm arra a napra fogja emlékeztetni, amikor kirúgták a cégtől. – Kapd el – dobott felé Margo egy vadonatúj, még bontatlan csomag harisnyát. – Stretch, minden méretre jó. Kötelező harisnyát hordanod. Ismered a szabályzatot. Avery elolvasta, mi van a zacskóra írva. Valóban azt ígérte, hogy minden méretre alkalmas. – Köszönöm. – Újra leült. Mivel hosszú lábai voltak, félt, hogy el fogja szakítani, de amikor felhúzta a derekára, úgy látszott, tényleg nem hazudott a felirat. – El fogsz késni – figyelmeztette Mel, miközben Avery a szoknyáját igazgatta. Hogy nem vette észre eddig, hogy milyen rövid? Alig a térdéig ér. – Még van négy percem. – Gyorsan feltett egy kis szájfényt, haját összefogta egy csattal és újra belebújt a cipőjébe. Csak akkor vette észre, hogy milyen laza a jobb cipőjének a sarka. Biztos akkor törte el, amikor a Mercedesre zuhant. Most már nincs mit tenni, gondolta. Mély levegőt vett, kihúzta magát és a folyosó felé indult. Térde minden lépésnél megsajdult. – Kívánjatok szerencsét! – Avery – kiáltott utána Mel. Megvárta, amíg a lány megfordul, és csak akkor dobta oda neki az azonosító kártyáját. – Ezt fel kell tenned. – Igen, persze. Bizonyára el akarják majd venni, mielőtt kikísérnek az épületből. Margónak is volt mondanivalója. – Figyelj, Avery, fogd fel úgy, ha kirúgnak, legalább nem kell a rengetek munka miatt aggódnod, ami azalatt halmozódna fel, míg a nagynénéddel élvezed az édes életet azon a flancos üdülőhelyen. – Még nem döntöttem el, hogy a nénikémmel megyek-e. Ő még mindig azt hiszi, hogy gyerekeket fogok kísérgetni a fővárosban. – Igen, de most, hogy lemondták, magadat is kényeztethetnéd egy kicsit – erősködött Margo. – Igaza van Margónak – csatlakozott Lou is. – Akár egy hónapot is eltölthetsz Utópiában, és közben csiszolgathatod az életrajzodat. – Itt már nincs segítség, fiúk. – Avery vissza se nézett, úgy ment ki. Carter irodája a harmadikon volt. Avery máskor egyszerű tornagyakorlatnak tartotta volna, de most sajgó térdével és veszedelmesen mozgó cipősarkával jobbnak látta nem kockáztatni. Még azalatt a rövid idő alatt is elfáradt, amíg eljutott a liftig. Mialatt a liftre várt, elpróbálta, hogy mit fog válaszolni, amikor Carter megkérdezi, hogy mi az ördögöt művelt. Az ajtó kinyílt. Előrelépett, amikor halk roppanást hallott. Lenézett és észrevette, hogy a cipősarka beszorult a lift résébe. Mivel egyedül volt, felhúzta a szoknyáját és letérdelt, hogy kiszabadítsa a cipőt. Ekkor a liftajtó becsukódott, egyenesen a fejére. Avery halk szitokkal esett hátra. A lift megindult felfelé. A lány megkapaszkodott, a törött sarkat a markába fogta és éppen időben sikerült talpra kecmeregnie. Az ajtó kinyílt a földszinten. Mire elérték a harmadik szintet, a lift zsúfolásig megtelt, és ő a hátsó falhoz szorult. Sűrű bocsánatkérések közepette tört utat magának az ajtóig, majd kisántikált a folyosóra.
Szerencsétlenségére Carter irodája a folyosó végén volt. Az ajtó olyan messze volt, hogy el sem tudta olvasni az ajtóra erősített névtáblát. A francba, gondolta és lassan elindult. Félúton járt, amikor megállt pihenni, közben megnézte az óráját. Még egy perce van. Meg tudja csinálni, buzdította magát, és újra elindult. A csat kiesett a hajából, de sikerült elkapnia, mielőtt a padlóra esett volna. Visszarakta a helyére és tovább ment. Kezdte azt kívánni, bárcsak Mrs. Speigel kocsija tényleg elütötte volna. Akkor most nem kellene mentségeket keresgélnie, Carter felhívhatná a kórházban és telefonon keresztül közölhetné vele, hogy ki van rúgva. A francba, ismételte. Lehet ennél még rosszabb? Hát persze, hogy lehet. Abban a pillanatban, ahogy kinyitotta az ajtót, harisnyája kezdett lecsúszni. Mire a recepciós asztalhoz ért, a harisnyanadrág dereka már a csípőjénél járt. A méltóságteljes barna nő kápráztató Chanel kosztümjében kissé döbbenten nézte közeledését. – Miss Delaney? – Igen. A nő rámosolygott. – Éppen időben érkezett. Mr. Carter nagyra értékeli a pontosságot, mivel nagyon szoros a napirendje. Avery közelebb hajolt hozzá, miközben a nő felemelte a kagylót, hogy bejelentse. – Van a közelben női mosdó? – A folyosó végén van, a lifteken túl, balra. Avery hátrapillantott és felmérte a lehetőségeket. Végigrohanhat az átkozottul hosszú folyosón, hogy letépje magáról azt a nyomorult harisnyanadrágot, és ezzel elkéshet a találkozóról, vagy… A recepciós hangja zavarta meg száguldó gondolatait. – Mr. Carter máris fogadja. Avery nem mozdult. – Bemehet – mondta a nő. – Az a helyzet… – Igen? Avery lassan kiegyenesedett. A harisnya tartotta magát. – Akkor bemegyek – mosolygott rá a recepciósra. Megfordult és továbbra is mosolyogva megpróbált úgy járni, mintha a cipősarok még mindig a helyén lenne. Ha van egy kis szerencséje, Carter észre sem veszi, milyen állapotban van. Kit akar átverni? A férfit arra képezték ki, hogy mindent észrevegyen. A magas, elegáns, de már őszülő hajú férfi felállt, amikor Avery belépett. A lány közelebb bicegett. Amikor elérte az íróasztal előtt álló széket, legszívesebben belerogyott volna, de megvárta, amíg Carter engedélyt ad, hogy leüljön. A férfi kezet nyújtott neki az asztalon keresztül, és ez volt az a pillanat, amikor a harisnya feladta a harcot. A nadrág ülepe már a térdénél járt. Avery pánikba esett, gyorsan előrenyúlt és erőteljesen megrázta a felé nyújtott kezet. Későn vette észre, hogy még mindig a jobb kezében szorongatja a letört cipősarkat. Az érettségi óta nem izzadt meg ennyire. – Örülök, hogy megismerhetem, uram. Igazán nagy megtiszteltetés. Látni akart? Phű, milyen meleg van itt. Ugye, nem bánja, ha leveszem a felsőrészt? Összevissza fecsegett, de semmi értelmes nem jutott eszébe. A hőmérsékletre tett megjegyzése mégis megragadta a férfi figyelmét. Hála istennek, igazak voltak a pletykák. Carternek saját hőmérséklet-szabályzója
volt, és szerette, ha az irodában fagyos a levegő. Mintha csak az Északi sarkon lettek volna. Avery azon csodálkozott, hogy a lélegzete nem látszódik. Ekkor vette észre, hogy levegőt venni is elfelejtett. Nyugi, mondta magának. Mélyet lélegzett. Carter lelkesen bólogatott. Nem tett említést a cipősarokról, amit a lány az asztalon lévő iratokra ejtett. – Gondoltam, hogy meleg van itt, de a titkárnőm állandóan panaszkodik, hogy fázik. Egy pillanat, máris lejjebb csavarom a szabályzót. Avery nem várt engedélyre, hogy leülhessen. Abban a pillanatban, ahogy a férfi elfordult, felkapta a cipősarkat az aktáról, amin a saját és társai nevét olvashatta, és valósággal belezuhant a székbe. Harisnyája csomóba tekeredett a térde körül. Villámgyorsan kigombolta kabátját, lekapta magáról, és a térdére terítette. Egy perc múlva már libabőrös volt a karja és a válla. A francba, gondolta, minden rendben lesz. Most, hogy sikerült leülnie, szép lassan lehámozza magáról ezt az átok harisnyanadrágot. Carternek észre sem kell vennie, mi történt. A terv nagyszerű volt, csak épp Carter keresztül húzta a számításait. A férfi nem tért vissza a székéhez, hanem odasétált hozzá és felült az asztal szélére. Avery nem volt alacsony nő, mégis hátra kellett hajtania a fejét, hogy a férfi szemébe nézzen. Mintha valami csillogást látott volna benne, amit meglehetősen különösnek talált, hacsak nem élvezi azt, hogy embereket rúghat ki. Talán mégis igazat szóltak a pletykák. – Láttam, hogy sántikált. Hol sérült meg a térde? – érdeklődött a férfi. Lehajolt, hogy felvegye a lány hajából kiesett csatot. – Balesetem volt – vette el Avery a csatot, amit aztán az ölébe ejtett. A férfi tekintetéből látta, hogy nem elégítette ki a válasz. – Egy idősebb hölgy… ami azt illeti, egy nagyon idős hölgy nem vett észre, amint a kocsim felé sétáltam a parkolóházban. Félre kellett ugranom előle, hogy el ne üssön. Egy Mercedes tetején landoltam, és azt hiszem, akkor tört le a cipőm sarka és sérült meg a térdem. – Még mielőtt Carter reagálhatott volna a szerencsétlen eseményre, Avery már folytatta is. – Valójában akkor még csak meglazult a sarok. Csak a liftben tört le, amikor az ajtó rácsukódott a fejemre. – A férfi úgy bámult rá, mint aki azt hiszi, hogy megőrült. – Uram, ez nem volt valami szerencsés reggel számomra. – Akkor nem árt, ha összeszedi magát, mert ami ezután jön, még rosszabb lesz. – A férfi hangja nagyon komolyan csengett. Avery válla megroskadt. Carter végre visszament az asztala mögé. A lány kihasználta a lehetőséget. Kezét a kabát és a szoknya alá csúsztatva, lassan letornázta a harisnyát a lábán. Nem volt könnyű, de némi fészkelődés árán sikerült kiviteleznie a gyakorlatot. A férfi lehajtott fejjel olvasni kezdte a feljegyzéseket, amit ő vagy valaki más gyűjtött össze ellene. Avery ezalatt fogta a harisnyát és apró gombóccá gyűrte. Éppen akkor sikerült visszaügyeskednie lábára a cipőt, amikor Carter végre felnézett a papírokból. – Hívást kaptam Mark Andrewstól – kezdte Carter azon a nagyon komoly hangon, amely kirúgással fenyegetett. Avery úgy érezte, hogy a szívverése is megáll. – Igen? – Gondolom, ismeri őt. – Igen, uram, de nem túl jól – mondta gyorsan Avery. – Megtaláltam a számát, és felhívtam mielőtt hazamentem. – És ezalatt a hívás alatt meggyőzte, hogy állítsa hadrendbe a különleges kommandót a First National Banknél a… – újra lenézett, a pontos helyet keresve a papírokban.
Eldarálta a címet, majd hozzátette. – A csapat most ott van a határ közelében. – Hátradőlt, kezét összevonta a mellén. – Mondja el, mit tud a rablásokról – utasította. Avery mély levegőt vett. Most, hogy biztonságos terepen mozgott, kezdett megnyugodni. Mivel ő gépelte be a számítógépbe az összes ügynök jelentését, és a bank jelentéseit is látta, pontosan tisztában volt minden apró részlettel. – A rablók Politikusoknak nevezik magukat – kezdte. – Hárman vannak. – Folytassa – sürgette Carter. – Az elmúlt három hónapban három rablást követtek el. A férfiak valamennyien fehér ruhát viseltek. A 12. utcában lévő First National Bank épületébe március 15-én, pontosan három perccel a nyitás után léptek be. Fegyverrel tartották sakkban a személyzetet és az egyetlen ügyfelet, de nem használták a fegyvert. A férfi, aki a parancsokat osztogatta, kést szegezett a biztonsági őr torkának. Mikor a másik kettő már az ajtó felé rohant, a férfi leszúrta az őrt, eldobta a kést és a társai után sietett. Az őr semmi provokáló mozdulatot nem tett. Egyáltalán nem volt oka rá, hogy megölje. – Valóban nem volt – mondta egyetértően Carter. – A második rablást egy marylandi bankban követték el április 13-án. A rablás során megölték a bank igazgatónőjét. A vezető már az ajtó felé tartott, amikor hirtelen megfordult és tüzelt. Megint nem volt ok a gyilkosságra, mert az igazgatónő mindenben igyekezett teljesíteni a rablók kívánságait. – És a harmadik rablás? – Az is Marylandben történt, május 15-én a Goldman Banknél. Amint ön is tudja, itt két embert is megöltek, a harmadik pedig életveszélyesen megsérült, de szerencsére ő csodával határos módon felgyógyult. – Rendben, ezek voltak a tények. Most azt mondja el, miből jutott arra a következtetésre, hogy a soron következő rablás célpontja a First National Bank egyik virginiai fióküzlete lesz? Tekintete elbátortalanította a lányt. Avery egy ideig mereven lefelé bámult, megpróbálta rendbe szedni a gondolatait. Azt tudta, hogyan haladt lépésről lépésre a cél felé, de a nagyfőnöknek elmagyarázni a gondolatmenetet egyáltalán nem látszott egyszerű feladatnak. – Azt hiszem, úgy mondanám, hogy egyszer csak összeállt a kép a szemem előtt. Ott volt minden... vagyis majdnem minden, benne az aktákban. – Magán kívül mégsem jött rá senki – mutatott rá Carter. – A három rablás során három különböző bankot támadtak meg, maga mégis meggyőzte Andrewst arról, hogy újra a First National lesz a célpont. – Így volt, uram. – Igazán, khm… figyelemreméltó, ahogyan Andrewst rábeszélte. – Nem hiszem, uram. – Avery remélte, hogy Andrews nem idézte szó szerint a szavait Carternek. – Az én nevemet használta fel. Avery érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra. – Így történt, uram. – Azt mondta Andrewsnak, hogy a parancs tőlem származik. Pontosak az információim? Hát itt van, gondolta a lány. Most jön a kirúgás. – Igen, uram. – Térjünk vissza a tényekhez, rendben? Szeretnék valamit tudni. A Politikusok március 15-én, április 13-án és május 15-én csaptak le. Nem tudjuk, miért pont ezeken a napokon, de maga tudja, így van? Andrewsnak legalábbis ezt mondta – emlékeztette a lányt. – De nem bocsátkozott magyarázatokba.
– Nem volt rá idő. – Most van időnk. Hogyan találta meg az összefüggést? – Shakespeare segített, uram. – Shakespeare? – Igen, uram. A rablások egyfajta rendszert követtek szinte már rituális pontossággal. Megkaptam mindhárom banktól a rablás előtti héten történt tranzakciók jegyzőkönyveit, és alaposan áttanulmányoztam őket. Arra gondoltam, hogy talán találok valamit, ami összeköti a három esetet. Egy pillanatra elhallgatott, megcsóválta a fejét. – Tele volt az iroda papírokkal, de valóban szemet szúrt egy apróság. Szerencsére, megvoltak a lemezek is a bankoktól, így azonnal ellenőrizni tudtam a feljegyzéseket a számítógépen. Carter megdörzsölte az állát, szemében türelmetlen fény villant. – Uram, csak egy perc türelmet kérek még. Az első rablás március 15-én történt. Nem mondd önnek ez a dátum valamit? Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, Avery máris folytatta. – Március idusa, Julius Caesar? Carter bólintott. – Valószínűleg ez motoszkált az agyamban, miközben a feljegyzéseket böngésztem, és akkor észrevettem, hogy egy Nate Cassius nevű ember pénzt vett fel a bank automatájából. Akkor még nem láttam tisztán – ismerte be. – De feltűnt nekem, és arra gondoltam, ha igazam van, akkor a Politikusok vezetője nyomot hagyott nekünk. Talán csak valami beteges játékot űz velünk. Talán csak tudni akarja, mennyi időbe kerül, míg eljutunk hozzá? Carter most már feszülten figyelt. – Folytassa – vetette oda kurtán. – Ahogy már említettem, a dátumok eleinte megzavartak, de aztán kutatni kezdtem. Megnéztem egy római naptárat, és láttam, hogy a különböző hosszúságú hónapoknak mindig megjelölték az idusát is. Shakespeare darabjából tudjuk, hogy március idusa 15-re esett. De nem minden hónapban van 15-én, van olyan, amikor 13-ra esik a hónap idusa. Ebből kiindulva ellenőriztem a másik két rablásnál is az előtte levő héten történt kivéteket, és találja ki, uram, hogy mit találtam. – Nate Cassius azokból a bankokból is vett fel pénzt? – Nem, de William Brutus pénzt vett ki az egyik bankból, Mario Casca pedig a másikból… és mindkét pénzfelvétel két nappal a rablás előtt történt. Gondolom, terepszemlét tartottak. – Folytassa – hajolt előre Carter. – Csak az utolsó pillanatban állt össze a kép. Ellenőriznem kellett a tranzakciókat tizenegyedikétől. – Mert a másik három kivét két nappal a rablás előtt történt? – Igen. Egész éjszaka a számítógép előtt ültem, az adatokat vizsgálva és egyszer csak ott volt a szemem előtt. John Ligarius úr pénzt vett fel a First National egyik kicsiny bankfiókjából hajnali háromnegyed négykor. Mind a négy név – Cassius, Brutus, Casca, Ligarius – a Caesar elleni összeesküvők nevei. Arra nem volt időm, hogy kiderítsem, kikhez tartoznak a kártyák, de azt megtaláltam, hogy arlingtoni bankokból származnak. Ezzel együtt volt minden. Ligarius a First Nationalnél vett ki pénzt, tehát az a következő célpont. – Arra gondoltam, hogy sürget az idő, és a felettesem, Mr. Douglas nem volt elérhető. A repülőtérre ment, és teljesen lehetetlen volt, hogy beszélni tudjak vele. Az ösztöneimre hallgattam, és kezembe vettem a kezdeményezést. És inkább vállalom, hogy tévedtem és veszítsem el az állásom, mint hogy kiderüljön, igazam volt, de mégis hallgattam. Az összes feltételezésem és az abból következő intézkedéseim benne lesznek a
jelentésben, amit most gépelek, és látni fogja, hogy teljes mértékben vállalom a felelősséget a tetteimért. A munkatársaimnak semmilyen szerepe nem volt abban a döntésemben, hogy felhívtam Andrewst. De hadd tegyem hozzá a saját védelmemben – folytatta sietve –, hogy én, akárcsak a többiek az osztályon, felsőfokú végzettséggel rendelkezem, és mindannyian nagyon jók vagyunk abban, amit csinálunk. Mi nem egyszerűen csak begépeljük az ügynökök jelentéseit az adatbankba, hanem elemezzük a hozzánk továbbított információkat. – Ugyanezt teszi a számítógépes program is. – Igen, de a gépnek nincsenek ösztönei, nincs szíve. Nekünk van. És, uram, ha már a munkáról beszélünk, szeretném megjegyezni, hogy emelkedett a minimumbér, de a fizetésünk nem. A férfi meglepetten pislogott. – Fizetésemelést kér? Avery arca megrándult. Talán túl messzire ment, de ha már elveszíti az állását, legalább Lou, Mel és Margo profitál belőle egy kicsit. Hirtelen düh fogta el, mert úgy érezte, hogy alábecsülik a munkájukat. Karjait határozottan összefonta és egyenesen a főnök szemébe nézett. – Ahogy átnéztem az anyagot, hogy önnek jelentsek, határozottan éreztem, hogy igazam van. Nem volt más választásom, mint tájékoztatni Andrewst, ő pedig nem mozdult addig, amíg meg nem hallotta az ön nevét. Tudom, hogy túlléptem a hatáskörömet, de szorított az idő és meg kellett… – Elkapták őket, Avery. A lánynak elakadt a szava. – Elnézést, hogy mondta, uram? – kérdezte végül. – Azt mondtam, hogy Andrews és az emberei elkapták őket. Avery maga sem tudta, miért döbbent meg ennyire a hír hallatán. – Mindet? A férfi bólintott. – Andrews és csapata várt rájuk, és pontosan három perccel tíz után a három férfi megrohamozta a bankot. – Megsérült valaki? – Nem. A lány felsóhajtott. – Hála istennek. Carter újra bólintott. – Mind a hárman fehérben voltak. Azt is sikerült kitalálnia, mi a fehér szín jelentősége? – Hogyne. A római szenátorok fehér tógát viseltek. – Most kérdezik ki őket, de feltételezem, hogy maga már megfejtette, mi volt valójában a céljuk. – Valószínűleg anarchistáknak tartják magukat, akik megpróbálták megdönteni a kormányt. Azt fogják mondani, hogy Caesart akarták megölni, talán még mártírnak is fogják tartani magukat, de mondok én valamit. Amikor végre átjutunk az összes süket halandzsán és álokon, marad a régi sztori. A valódi mozgatórugó a kapzsiság, a pénz volt. Csak próbáltak okosabbak lenni. Ennyi. Avery már fölényesen mosolygott. Határozottan elégedettnek érezte magát, amikor hirtelen eszébe ötlött valami. – Uram, azt mondta, hogy ami ezután jön, az még rosszabb lesz – emlékeztette a férfit. – Mit értett ezen? Carter az órájára nézett. – Tíz percen belül kezdődik a sajtókonferencia, és maga lesz a fő attrakció. Tudom, hogy nem szereti, ha maga van reflektorfényben. Magam sem kedvelem túlzottan a sajtótájékoztatókat, de meg kell tennünk a kötelességünket. Avery érezte, hogy elfogja a pánik. – Mike Andrewsnak és csapatának kell a tájékoztatót tartani. Ők tartóztatták le a gyanúsítottakat. Én csak a munkámat végeztem. – Most csak szerénykedik vagy…
Avery előrehajolt, hogy félbeszakítsa. – Uram, inkább egy gyökérkezelés. A férfi észbekapott, és sikerült visszafojtania mosolyát, de szemébe visszatért a csillogás. – Ezek szerint az ellenérzése nagyon mélyen gyökerezik? – Igen, uram. – Avery értékelte, hogy a férfi megpróbálja felvidítani, de nem tudott megszabadulni növekvő aggodalmától. – Kérdezhetek valamit? – Igen? – Miért van az aktám az asztalán? Én igyekeztem a legjobb tudásom szerint eljárni, és ha azt tervezi, hogy elbocsát… – Közelebbről meg akartam ismerni az osztály munkáját – felelte Carter, felemelve az aktát. – Megkérdezhetem, hogy miért? – Új főnököt kapnak. Avery ennek nem örült. Ő és a többiek jól kijöttek Douglasszel, és az átállás nem lesz könnyű. – Ezek szerint Mr. Douglas nyugdíjba vonul? Mióta csak itt vagyok, fenyegetőzik vele. – Igen, visszavonul. Kellemetlen, gondolta a lány. – Megkérdezhetem, hogy ki lesz az új főnök? A férfi felnézett az aktából. – Én. – Hagyta, hogy a lány megeméssze a hírt, mielőtt folytatta volna. – Mind a négyen az én osztályomhoz fognak tartozni. Avery felélénkült. – Új irodát kapunk? Carter gyorsan lehűtötte a lelkesedését. – Nem, ott maradnak, ahol eddig, de hétfőtől nekem adják le a jelentéseket. Avery megpróbált úgy tenni, mint aki örül. – Ez azt jelenti, hogy valahányszor csak beszélni akarunk magával, fel kell rohannunk négy emeletet, meg vissza? – Tudta, hogy nyavalygásnak hat, amit mond, de késő volt már, hogy visszaszívja. – Működő liftjeink vannak, és az alkalmazottak többsége képes használni is őket anélkül, hogy a fejükre csukódna az ajtó. Averyt nem zavarta a férfi szarkazmusa. – Igen, uram. Megkérdezhetem, hogy kapunk-e fizetésemelést? Valamennyien jócskán el vagyunk maradva az értékelésünkhöz képest. – A maguk értékelése most van folyamatban. – Ó! – Avery szerette volna, ha Carter előbb említi ezt az apró tényt. – És milyen vagyok? – Ez itt az értékelés interjú része, és az interjú alatt csak én tehetek fel kérdéseket, maga pedig válaszol rá. A dolog csak így működik. Kinyitotta az aktát, és olvasni kezdte. A lány jelentkezési lapjával kezdte, aztán a háttérinformációk következtek. – A nagyanyjával, Lola Delaney-vel élt 11 éves koráig. – Így van. Avery figyelte, ahogy a férfi végiglapozza az aktát, nyilvánvalóan a tényeket és dátumokat ellenőrizve. Szívesen megkérdezte volna tőle, miért kell újra végigmenni az adatokon, de tudta, ha ezt megteszi, az akár úgy is értelmezhető, hogy ellenségesen áll hozzá, ezt pedig nem akarta. Ezért inkább összekulcsolta kezeit és némán várt. Carter az új főnöke, és nem akarta rögtön az elején maga ellen hangolni. – Lola Delaney-t megölték, mégpedig…
– Február 14-én, éjszaka – fejezte be Avery a mondatot érzelemmentes hangon. – Bálint nap éjszakáján. A férfi felnézett. – Maga látta? – Igen. Carter újra az iratokba temetkezett. – Dale Scarrettet, aki megölte, körözték. Elfogatási parancsot adtak ki ellene egy ékszerrablás kapcsán, ahol az ékszerbolt tulajdonosát meggyilkolták, és több mint négymillió dollár értékű nyersgyémánt tűnt el. A gyémántokat nem találták meg, és Scarrettet soha nem helyezték hivatalosan vád alá. Avery bólintott. – Csak közvetett bizonyítékok szóltak ellene, és kétséges volt, hogy sikerül-e valaha rábizonyítani a rablást. – Igaz – helyeselt Carter. – Jill Delaney-t is keresték, hogy kikérdezzék az üggyel kapcsolatban. – Igen. – Ő nem volt ott aznap éjjel, amikor a nagyanyja meghalt. – Nem, de biztos, hogy ő küldte Scarrettet, hogy elraboljon engem. – De maga nem hagyta magát. Avery gyomra borsónyira zsugorodott. – Nem, valóban nem hagytam magam. – Senki nem tudta, mi történt, egészen másnap reggelig, és mire a rendőrség megérkezett, Scarrett már messze járt, maga pedig kritikus állapotban volt. – Scarrett azt hitte, meghaltam – vetette közbe a lány. – Helikopterrel vitték a Jacksonville-i gyermekkórházba. Egy hónappal később, amikor felgyógyult – ami kész csoda volt, tekintettel a seb súlyosságára –, a nagynénje, Carolyn vette magához, és attól kezdve nála lakott Kaliforniában. – Carter hátradőlt a székben. – Ott kutatta fel újra Scarrett, igaz? Avery feszültsége egyre nőtt. – Igen. Én voltam az egyetlen szemtanú, aki egy életre börtönbe juttathatta. Szerencsére, az őrangyalom résen volt. Az FBI védőt rendelt ki mellém anélkül, hogy tudtam volna róla. Egy nap feltűnt Scarrett éppen akkor, amikor véget ért a tanítás. – Nem volt nála fegyver, és később azt állította, hogy csak beszélni akart magával. Letartóztatták közvetett gyilkosság vádjával – jegyezte meg a férfi. – Elítélték és jelenleg is büntetését tölti Floridában. Néhány éve kérelmet adott be, hogy feltételesen szabadlábra helyezzék, de a kérelmet elutasították. Idén tárgyalják legközelebb a kérelmét. – Igen, uram. Rendszeresen egyeztetek az ügyészi hivatallal, és ők értesítenek, mikor lesz a következő meghallgatás. – El kell mennie rá. – Nem fogom elmulasztani, uram. – És mi a helyzet az új tárgyalással? – Ujjaival megkopogtatta az aktát, úgy folytatta. – Igazán érdekelne, hogy a védő miből gondolja, hogy van alapja a perújrafelvételre. – Attól tartok, valóban van alapja rá. Beadványában azzal vádolja az ügyészt, hogy fontos információkat tartott vissza. A nagyanyámnak súlyos szívbaja volt, és az orvosa, aki kezelte, jelentkezett, miután olvasott a haláláról. Ezt az információt nem továbbították Scarrett ügyvédjének. – De nem hallott róla még, hogy kitűztek volna egy újabb tárgyalást? – Nem, uram. – Akkor most térjünk vissza magához.
Avery nem bírta tovább. – Uram, megkérdezhetem, hogy miért érdeklik a múltbéli körülményeim? – Most készül az értékelés – emlékeztette a férfi. – Két héttel azután, hogy Scarrettet elítélték, Jill Delaney meghalt autóbalesetben. – Igen. Avery nem sok mindenre emlékezett gyerekkorából, de az a telefonhívás tisztán megmaradt az emlékezetében. Éppen Carrie születésnapját ünnepelték – megkésve, mert Avery kórházban volt a jeles napon. Segített a házvezetőnőnek megteríteni az asztalt. Éppen Tony bácsi tányérja mellé tette a tört krumplit, amikor megszólalt a telefon. Carrie vette fel. A temetkezési vállalkozó volt a vonalban, hogy elmondja, Jilly teste majdnem elégett a balesetben, de maradt annyi utána, hogy urnába tegyék. Tudni akarta, hogy mi a szándéka Carrie-nek a hamvakkal és a személyes tárgyakkal, köztük az elszenesedett jogosítvánnyal. Avery az öbölre néző ablak előtt állt és a fergetegesen cikázó kolibrikat nézte. Hallotta, ahogy nénikéje azt mondja a vállalkozónak, hogy dobja a hamvakat a legközelebbi kukába. Kristálytisztán emlékezett a percre, minden egyes pillanatra. Carter hirtelen témát váltott, visszairányítva figyelmét a beszélgetésre. – A Szent Klára Egyetemen végezte a tanulmányait, és kitüntetéssel végzett pszichológia szakon. Kiegészítő diplomát szerzett politika tudományból és történelemből is. Ezek után a Stanfordra ment, hogy megszerezze a doktoriját büntetőjogból. – Ezzel Carter be is csukta az aktát. – A jelentkezési lapjára azt írta, hogy 12 évesen döntött úgy, hogy FBI ügynök lesz. Miért? Avery tudta, hogy a férfi már ismeri a választ. Az is rajta volt a jelentkezési lapon. – Egy John Cross nevű FBI ügynök mentette meg az életemet. Ha ő nem vigyázott volna rám… ha Scarrettnek sikerült volna elvinnie az iskolából, már nem élnék. Carter bólintott. – És maga ezek után fontosnak tartotta, hogy a Hivatalnak dolgozzon. – Igen. – Akkor miért nem lett ügynök? – A bürokráciának köszönhetően kötöttem itt ki, de hat hónap múlva beadom az áthelyezési kérelmemet. A titkárnő szakította félbe őket. – Mr. Carter, már várnak önre. Averyt újra elkapta a pánik. – Uram, a sajtókonferencia tényleg Mark Andrews hatásköre. Minden elismerés őt és a csapatát illeti. – Nézze, egyikünknek sem ez a kedvenc elfoglaltsága – csattant fel Carter. – De ez rendkívüli jelentőségű ügy volt, és szavamra, a legtöbb ember boldog lenne, ha ilyen elismerésben lenne része. – A munkatársaim és én jobban örülnénk egy kis fizetésemelésnek… és ablakoknak, uram. Igen, nagyon szeretnénk ablakokat is. Tud róla, hogy az irodánk a gépterem mögött van? – A hely az egy pluszjuttatás – jegyezte meg a férfi. – És különben is, miből gondolja, hogy mi most tárgyalunk? Avery megmerevedett. – Uram, egy értékelésnél… A férfi közbevágott. – Azt mondta nekem, hogy egyedül cselekedett, amikor felhívta Andrewst. – Ez így van, uram, de a többiek is… fontos szerepet játszottak. Igen, ők segítettek nekem, hogy végignyálazzam azokat az aktákat, segítettek a nevek keresésében. – Úgy gondolja, hogy hazugsággal elősegíti a fizetésemelés ügyét? – vonta fel a szemöldökét Carter. – Uram, Mel, Lou, Margo és én egy csapat vagyunk. Ők igenis segítettek nekem. Csak éppen nem voltak meggyőződve annyira a…
A férfi íróasztalán felberregett a házi telefon. Carter türelmetlenül lecsapott a gombra és beleszólt. – Máris ott vagyok. A zakójáért nyúlt, felvette, miközben homlokráncolva meredt a lányra. – Csak nyugalom, Delaney. Most az egyszer megúszta. Nem kell részt vennie a sajtókonferencián. Avery szinte hallotta, ahogy a kövek legördülnek a szívéről a megkönnyebbüléstől. – Köszönöm, uram. Felállt, a harisnyanadrágot a karjára vetett kosztümfelső alá rejtette. Carter megállt az ajtónál, majd visszafordult, homlokát még mindig komor ráncok barázdálták. – Soha többé ne használja a nevemet az engedélyem nélkül, Delaney! – Igenis, uram. – Még egy dolog. – Igen, uram? – Sok sikert! Második fejezet A házasság nem kényes gyomrú embereknek való. A férjnek és feleségnek egyaránt szabadjára kell engednie a bennük élő gyermeket, és akár a szabályokat felrúgva játszani, ha azt akarják, hogy a házasság túlélje a válságos perceket, és sikeresen működjön. Hagyniuk kell, hogy a belső gyermek a sárban henteregjen. A hibák természetesen elkerülhetetlenek, de a megbocsátás és a szerelem hullámai tisztára mossák a szent köteléket, és megkezdődik a gyógyulási folyamat. Micsoda baromság! Carolyn Delaney Salvetti hitetlenkedve hallgatta a sok ostobaságot, amit a házassági tanácsadó nagyképűen a saját kézikönyvéből – amely találóan a nevetséges Hagyjuk, hogy a bennünk élő gyermek bemocskolódjon címet viselte – idézett. Miről beszél ez az idióta –házasságról vagy iszapbirkózásról? Carrie-nek fogalma sem volt róla, de e pillanatban nem is nagyon érdekelte. Önkéntelen mozdulattal húzta fel selyemblúza ujját, hogy ellenőrizze az időt. Még tíz perc. Édes istenem, hogy fog még annyit kibírni? Nagyot sóhajtott, hátradőlt a kényelmes, puha székben, és nagyon komolyan bólintott, hogy férje és az a hülye tanácsadó is lássa, hogy ő figyel. A házasság nem a kényes gyomrú embereknek való, ismételte a férfi lassú, vontatott orrhangon. Hangja, akár a fémszivacs, karcolt, a végsőkig felborzolva Carrie idegeit. A tanácsadó – egy felfújt, nagyképű hólyag – ragaszkodott ahhoz, hogy Dr. Pierce-nek szólítsák, mivel a teljes nevét – Dr. Pierce Ebricht – túl hivatalosnak találta egy ilyen bensőséges megbeszéléshez. Végül is, azért van itt, hogy segítsen nekik lecsupaszítani a lelküket. Az első ülés után Carrie elnevezte a férfit Dr. Szurkapiszkának. Férje, Tony választotta, mert ő volt éppen a sláger. A gyorstalpalót végzett tanácsadó számított a legújabb gurunak, aki köré gyűlt mindenki, aki valamit is számított és szerette volna megújítani a házasságát. Dr. Pierce volt a gazdagok és híresek Dr. Philje1, de Dr. Philtől eltérően ő igazi pojáca volt. De Tony sem különb nála. Carrie mellett ült, izzadságtól lucskos kezeit összekulcsolva, mintha imádkozna, és áhítatos figyelemmel csüggött Szurkapiszka doktor minden szaván; s ha az néha felnézett könyvéből egyetértés jeleit kutatva, Tony helyeslően bólogatott. 1
Philip C. McGraw, a Válás helyett - Hétlépéses módszer a kisebb és a nagyobb bajok megoldására c. nagysikerű könyv szerzője.
Carrie a száját rágta, nehogy felnevessen… vagy sikítani kezdjen. Ó, mennyire szeretett volna sikítani! De nem mert. Egyezséget kötött azzal a hűtlen, simlis fickóval, akit a férjének nevezett, és nem próbálja meg legalább elhitetni, hogy ő is meg akarja menteni süllyedőben lévő házasságukat, hát egész életében fizetheti a tartásdíjat. Ijesztő kilátások. A férfi esélyei jók voltak. Olyan családból származott, ahol a férfiak többnyire megérték a századik életévükett. Enzo bácsikája még mindig vígan szopogatta a zsebkendőnyi földjén megtermelt borocskáját, pedig már 86 is elmúlt, és úgy tűnt, soha nem hal meg, hacsak agyon nem ütik. Az egyetlen engedmény, amit az egészségéért hajlandó volt megtenni, hogy 85 éves korában abbahagyta a dohányzást – addig napi három dobozt Camelt szívott el –, és több fokhagymát használt az ételeiben. Ha Tonyról kiderül, hogy nagybátyjához hasonlóan egészséges és hosszú életű, akkor mire Carrie elpatkol, addigra anyagilag is teljesen tönkremegy, és egy vasa sem marad, amit az egyetlen olyan emberre hagyhatna, akit szeret, az unokahúgára, Averyre. Ha viszont kitart és végigüli mind a tíz alkalmat Szurkapiszka dokival, és a házassága ennek ellenére véget ér – ami az előzmények alapján nagyon is megjósolható tény –, Tony megígérte, hogy abban az esetben egyetlen fillér tartásdíjra sem tart igényt. Carrie nem volt ostoba. Egyetlen pillanatig sem hitte, hogy hitelt adhat egy olyan férfi szavainak, akit maga is megrögzött hazudozónak és tolvajnak tartott. 123 ezer dollár hiányzott az egyik üzleti számlájukról. Bizonyítani nem tudta, hogy Tony vette el a pénzt, de biztosra vette, hogy ő volt, valószínűleg azért, hogy drága csecsebecséket vegyen a szeretőjének. A disznó. Éppen ezért, hogy biztosítsa, férje mégse követelje utólag a tartásdíjat, írásban követelte tőle az ígéretet, és amikor az irat elkészült, behívta a titkárnőjét, hogy tanúja legyen, amint a férfi aláírja az okmányt. Az irat most biztonságban hevert a bank széfjében. Hogy juthattak ide? – tűnődött Carrie. Tony valaha szerető és figyelmes férj volt. Carrie még emlékezett arra az éjszakára, amikor kínzó fájdalomra ébredt. Biztos volt benne, hogy ételmérgezése van. Aznap este egy felkapott Thai étteremben vacsoráztak, amiről barátaik csodákat zengtek. Nem akart kórházba menni, és Tony mint az aggodalom megtestesült szobra állt mellette. Végül felkapta és ölében cipelte ki a kocsiba, hogy mégis bevigye a kórházba. Aznap éjjel a férfi megmentette az életét. Miután ellátták a sürgősségin, külön kórterembe került és Tony egész éjjel ott ült mellette és vigyázott rá. Teljesen elbűvölte a személyzetet, ahogy minden kívánságát leste, elviselte szűnni nem akaró panaszait, szobáját pedig színpompás gerberával töltötte meg, ami Carrie kedvenc virága volt. Milyen vonzó is volt akkor Tony. De a fene egye meg, még most is az. Talán ez az oka, hogy a fiatal lánykák, akik mind sztárok akarnak lenni, fürtökben rajongják körül. Túl nagy volt a kísértés? Nem tudott ellenállni? Végül is, Carrie sem lesz már fiatalabb, és az elmúlt tíz év kezdett nyomot hagyni rajta. Lehet, hogy ezért lett Tony hűtlen? Lopva újra az órájára nézett, majd elnyomott egy sóhajt. Még öt perc és véget ér az utolsó ülés is. Nem kell többé úgy tennie, mintha kedvelné Szurkapiszka dokit. Aztán, akár tetszik, akár nem, engedélyez magának egy kis kikapcsolódást. Saját magát fogja “megújítani”, nem a házasságát. Ruhái már becsomagolva várták, akárcsak a laptopja a hozzátartozó elemekkel és két mobiltelefonja töltőjével együtt. A bőröndök a limuzin csomagtartójában voltak már, és az ülésről egyenesen a reptérre indul. Nyolc év óta ez a kényszerszabadság volt az első alkalom, hogy magára hagyja a társaságot, éppen ezért meglehetősen zaklatott volt. Nagyszerű emberei voltak, akikről tudta, hogy bármilyen problémával
megbirkóznak, mégis munkamániás lévén, aki szeretett mindent az ellenőrzése alatt tartani, nem kedvelte a gondolatot, hogy ki kell engednie kezéből az irányítást, még ha csak két hétre is. Avery meghatározása szerint Carrie A típusú személyiség volt. Még a gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy tétlenkedjen vagy mellőzzék. Még nászútra sem mentek, amikor Tonyval összeházasodtak. Egy rövid hétvége Baja Californián olyan volt, mintha egy évet töltött volna távol éppen induló vállalkozásától. Ez már csak azért is átkozottul ironikusnak tűnt, hisz abban az időben éppen a szerelem hálójában kellett volna vergődnie. A méregdrága és előkelő Utópia gyógyfürdőbe szóló, domború aranybetűkkel írt flancos szobafoglalás három héttel azelőtt érkezett, pontosan a második ülés után. Carrie csak egy pillantást vetett a meghívóra, és máris biztosra vette, hogy Tony áll a dolog mögött. Így akarja őt eltávolítani a városból. Férje meglepetést színlelt, de őt nem lehetett becsapni. A férfi már hónapok óta győzködte, hogy vegyen ki szabadságot, és használják ki az időt, hogy megmentsék a házasságukat. Akárhogy próbálta kihúzni belőle az igazságot, Tony nem volt hajlandó elismerni, hogy bármi köze lenne a helyfoglaláshoz. Makacsul tagadott, míg végül Carrie feladta. A meghívó mellé egy gondosan összeállított prospektust is mellékeltek, amely bemutatta a luxuskörülményeket és felsorolta a kezeléseket, amelyeket a vendégek igénybe vehettek Utópiában. Még egy levelet is csatoltak, melyben a rendszeresen visszatérő vendégek írták le, milyen elégedettek a szolgáltatásokkal. Carrie természetesen hallott már a gyógyüdülőről – nem akadt olyan ember Hollywoodban, aki nem ismerte volna –, de azt nem tudta eddig, hogy ennyire népszerű a gazdag hírességek körében. Mivel az áraik az egeket verték, még csak második pillantásra sem méltatta eddig. Carrie tépelődött. Mennyire fontos, hogy elmenjen? Vajon akad-e a felkapott hírességek között olyan, akit éppen ott vették észre és fedeztek fel? Az egészet olyan csendben és elegánsan intézték, hogy nem is fognak róla tudni, csak a hozzá legközelebb álló emberek. Vajon a tulaj tőle is kér nyilatkozatot, hogy milyen jól érezte magát? Hát nem csodálatos lenne? Ha a neve felkerülne a gazdag és híres emberek listájára, micsoda előnyökkel járna ez a társaság számára is! Az utóbbi időben nem volt más célja a munkájának, minthogy elkápráztasson másokat, és lássa, ahogy sárgulnak az irigységtől. Csak az igazán nagymenők kapnak lehetőséget Hollywoodban. De mi a garancia arra, hogy felkerül a listára? Carrie újra átgondolt mindent, fillérre pontosan kiszámolta, mennyibe fog egy nap kerülni, majd úgy döntött, hogy otthon marad. Nem engedi meg Tonynak, hogy ennyi pénzt költsön, ráadásul az ő pénzéből. Reggel felhívja az üdülőt és visszaigényli az előleget. Nincs olyan isten, amiért ő hajlandó lenne ennyi pénzt kidobni. Legalább ötször vágta ezt Tony képébe ordítva, mielőtt férje hangosan felolvasta volna a neveket, akik rendszeresen látogatták Utópiát, és a legmagasabb elismerés hangján emlékeztek meg a gyógyüdülő áldásos tevékenységéről. Amikor meghallotta Barbara Roland nevét, Carrie abbahagyta a kiabálást. Mindenki úgy emlegette a korosodó színésznőt, aki mellesleg három Oscart is magáénak tudhatott, mint a partvidék legjobban sikerült plasztikai műtétjének eredményét. Barbara tavaly eltűnt három hétre, és amikor legközelebb megjelent a nyilvánosság előtt egy alapítványi bálon, fantasztikusan nézett ki. Vajon a gyógyüdülőben művelték ezt vele? Carrie kikapta a papírokat Tony kezéből. Megnézte az alkalmazottak neveit, akik a páciensek minden kívánságát teljesíteni hivatottak. Két hírneves plasztikai sebész vezette a listát. Talán őt is ugyanazok az orvosok fogják megvizsgálni, akik a század legbefolyásosabb embereivel voltak kapcsolatban. Hm, csak a jóisten tudja, mennyire ráférne már egy kiadós pihenés. Az arcát nem kozmetikáztatja,
az biztos. Hiszen még 45 sincs. De a táskák a szeme alatt egyre inkább látszódnak, azzal muszáj kezdeni valamit. Az alváshiány, megfeszített munkával töltött hosszú órák és a tucatnyi méregerős kávé nap mint nap éreztette a hatását. A levél szerint Los Angelesből Denverbe repül, onnan pedig egy kisebb gép viszi Aspenbe. Utópia a hegyek között bújt meg, alig tizenöt percre a legközelebbi síparadicsomtól. Kora este fog megérkezni, és másnap már kezelésbe is veszik az orvosok. A zsírleszívás is szerepel az igénybe vehető ajánlatok között. Rögtön az egész testre kiterjedő masszázs alatt. Hogyan is utasíthatná vissza? Hogyan tehetné meg, különösen azután, hogy Tony figyelmeztette, hogy a befizetett összeget nem lehet visszaigényelni. Tudta, hogy férje a társaság pénzét használta fel. Az a pancser egy vasat sem tud félretenni. Mióta egyesíttették a két társaságot, és Carrie összehozta az első milliójukat, Tony igencsak nagylábon élt. Semmi üzleti érzéke nincs a fickónak. Tony szerint ne törődjön vele, honnan jött a névtelen ajándék, és fogja fel úgy, mint korán jött születésnapi meglepetést. Férje azt vallotta, ajándék lónak soha ne nézd a fogát. Kifejezte azt a reményét is, hogy Carrie jól használja fel az időt, és komolyan elgondolkodik Szurkapiszka doki bölcsességein a házasság szentségéről. Tudta, Tony abban reménykedik, ha egyszer megnyugszik, akkor belátja, milyen igazságtalanul vádolta őt, és arra is rájön, hogy a szíve mélyén még mindig szereti. De Carrie-nek megvoltak a maga tervei. Mialatt újjá varázsolják, olyan gyilkos hatású reklámhadjáratot dolgoz ki, ami meghozza neki a következő Cliót. Túl sok idő telt el a legutóbbi óta – majdnem négy éve már, hogy utoljára díjat kapott –, és egyre nyugtalanabb lett. A reklámszakmában öldöklő versengés dúlt minden egyes megrendelésért, és a fiatal nemzedék követelve tört magának utat. Volt olyan vezető, aki szóba sem állt a harminc felettiekkel, ezért vett fel Carrie a csapatába három fiatalt is. Ő csak a kisbabáinak szokta hívni a Nintendó-őrült ifjakat. Elengedhetetlen volt, hogy Carrie állandóan résen legyen, és lépést tartson a rohamosan változó igényekkel. Az ő munkájában a múlt eredményei mit sem számítottak. Sztárok jönnek és mennek. Hollywood ingatag város, és ha nem ösztönzi munkatársait állandóan, hogy ragadják meg a lehetőségeket, hogy mindig a legnagyobbra hajtsanak, akkor könnyen kiesik a versenyből, és akár egyetlen éjszaka alatt a futottak még kategóriában találhatja magát. Az Clio-díjat az unokahúgának köszönheti. Úgy könyörgött Averynek, hogy ugorjon be, amikor a temperamentumos tini színésznő az utolsó pillanatban hisztizni kezdett és a dupla gázsit követelt. Az ostoba liba azt hitte, nyert ügye van, mert nagyon szorított az idő, és ha Avery nem hajlandó elvállalni a szerepet, Carrie kénytelen lett volna fizetni a kis boszorkánynak. Averynek nemigen tetszett, amit Carrie kért tőle, de jó hangja és jó alakja volt, másra nem is volt szükség. A reklámsorozat átütő sikert aratott, és Carrie Avery ügynökeként akár egyéves szerződést is tudott volna szerezni a lánynak. De unokahúgát nem érdekelte a dolog. Alighogy véget ért a tavaszi szünet, visszament a középiskolába, majd érettségi után főiskolára jelentkezett. Nyaranként tovább dolgozott az irodában, de utálta, amikor a különböző társaságok vezetőivel kellett találkoznia. Carrie nem értette a viselkedését. Úgy tűnt, Avery nem tudja, vagy ha tudja is, nem érdekli, hogy – Tony szavaival élve – egy valóságos bombázó. Unokahúgával az a gond, hogy semmi felületes nincs benne. Nagyon kedves és hatékony, és persze rendkívül határozott véleménye van arról, hogy mi is fontos az életben, és mi nem. De mit várt tőle? Hisz ő nevelte,
tanította. Milyen ironikus, gondolta Carrie, hogy ő maga végül olyan területen dolgozik, ahol a felületesség, látszat csillogás adja el az árut. Micsoda képmutató lett belőle. Mikor fogja ő maga megtanulni, amiről annyiszor prédikált Averynek? Talán, miután összehoz még néhány milliót? Carrie-t végül teljesen lázba hozta az üdülő. Miután eldöntötte, hogy mégis elmegy, felhívta unokahúgát és könyörgött, hogy tartson vele. Tudta, hogy a lány szabadságának egy részét azzal tölti, hogy gyerekeket pásztorol a fővárosban, de bevette a bűvös fegyvert. A családra hivatkozott, így próbálva meg bűntudatot ébreszteni benne. Carrie biztos volt benne, hogy Avery szívesen elmenne vele, hacsak pár napra is, de valószínűleg infarktust kap, ha megtudja, mibe kerül mindez nénikéjének. Carrie-nek nem volt lelkiismeretfurdalása, amiért kifizette Avery részvételi díját. Bármit megtett volna érte. Talán azért, mert a lány soha nem kért semmit. Fogalma sem volt, hogy képes megélni abból a kis fizetésből, de valahányszor pénzt kínált neki, Avery mindig visszautasította, mondván, remekül megvan így is. Avery a markában tartotta, és Carrie valahol a tudata mélyén sejtette, hogy azt sem fogja hagyni, hogy Utópiában elragadja a pillanat heve és feliratkozzon az összes kezelésre. Avery valószínűleg dührohamot kap, amikor megtudja, hogy Carrie a zsírleszíváson is gondolkodott. Mosolyogva gondolt arra, hogy mit fog unokahúga mondani. Szinte maga előtt látta, ahogy a fejét is megcsóválja, amikor meglátja majd Carrie-t az edzőruhájában. Csupa egymáshoz illő holmi és mindegyiken ott a márkajelzés. Ó igen, kétség sem fér hozzá, hogy Avery égnek emeli majd a szemét és belekezd kedvenc előadásába arról, hogyan legyen az ember fitt és egészséges. Istenem, mennyire hiányzik neki a kölyök. – Min mosolyogsz, kedvesem? Tony hangja visszarántotta a valóságba. Férje és a házassági tanácsadó is őt bámulta. Hogy elrejtse zavarát, megrántotta a vállát. – Csak azokon a dolgokon töprengtem, amelyeket át kell gondolnom. – Semmi okosabb nem jutott hirtelen eszébe. Szurkapiszka doktor meglehetősen elégedettnek látszott magával most, hogy belső gyermekeit megforgatta a sárban, ezért hatalmasat bólintott egyetértése jeléül, ami azt jelentette, hogy véget ért végre az utolsó ülés is. Tony odalépett mellé a várakozó limuzinnál. – Biztos ne vigyelek ki a reptérre? – Biztos. – Elhoztad a jegyet? – Igen. – Elhúzódott férjétől, amikor a sofőr kinyitotta neki a kocsiajtót. – Még mindig semmi hír Averytől, pedig három üzenet is hagytam neki. Reméltem, hogy tudok még vele beszélni, mielőtt elhagyom Los Angelest. – Tudod, mennyit dolgozik. Biztos nem volt ideje, hogy visszahívjon. – De mi van, ha valami váratlan esemény történik, amíg távol vagyok. – Akkor felhív engem, vagy megpróbál elérni téged a mobilodon. – Nem tetszik nekem, hogy gyerekekkel dolgozik. Túl nehéz munka ez neki. Ő olyan… – Nem csinálná, ha nem szeretné. Nem kéne miatta aggódnod, nagylány már. – Nézd meg az e-mail fiókom, ha hazamész. Talán küldött üzenetet. – Jó, megnézem és felhívlak. – A meghallgatás 16-án lesz. Kíváncsi vagyok, Averyt értesítették-e. Épp most kaptam meg…
– Még szép, hogy tud róla. Hogy jut eszedbe most emiatt aggódni? – Nem mulaszthatom el! – csattant fel Carrie. – Mindig el szoktam menni Averyvel. Mindkettőnket meghallgatnak, mielőtt a bíró dönt… – Drágám, nem fogod elmulasztani a meghallgatást, és Avery sem. Az isten szerelmére, hiszen még egy egész hónap van addig. Nem maradtál le a legutóbbiról, és erről sem fogsz. Most pedig próbálj megnyugodni. Azt szeretném, ha jól éreznéd magad. – Jó, rendben – bólintott Carrie. Nem csengett túl őszintén a hangja. – Ideges vagy, mert még soha nem mentél el ennyi időre – jegyezte meg a férfi gondterhelten. – Ezek csak olyan utazás előtti izgalmak. Carrie újra bólintott és be akart szállni a kocsiba, de Tony megfogta a vállát és megcsókolta. – Szeretlek – suttogta. – Mindig is szerettelek. Attól a pillanattól kezdve, mikor találkoztunk. Szeretném, ha újra működne a házasságunk. – Igen, tudom – válaszolta Carrie, de hangja elutasító volt. Abban a pillanatban, amikor a kocsi elindult, Carrie a laptop után nyúlt, de alighogy bekapcsolta, megszólalt a mobilja. Mivel biztos volt benne, hogy újra Tony hívja, hogy tovább szekálja a házasságukkal kapcsolatban, bosszúsan vakkantott a telefonba. – Na, mi van? – Mégis mit gondolsz? – kérdezett vissza Avery. – Szia, édesem – derült fel Carrie. – Azt hittem, Tony hív. Szabin vagy már? – Még nem. Van még egy-két elintéznivalóm az irodában. Néhány napja volt egy nagy találkozóm az új főnökömmel, és alig várom, hogy elmeséljem az ügyet, amit a segítségemmel oldottak meg. Mit szólnál egy kései vacsorához Aspenben? – Hát mégis csatlakozol hozzám? – sikkantott Carrie. – Ezek szerint nem hiába nyaggattalak? – Ha most azt mondom, hogy igen, akkor csak elbízod magad. Ez alkalommal működött, hogy a lelkiismeretemet vetted célba, Carrie, de ne hidd… – És mi van a gyerekekkel, akiket a fővárosba kellett volna vinned? – Az utat lemondták. – Szóval, csak egy lemondott útnak köszönhetem a győzelmem. – Most szeretnéd, hogy veled tartsak vagy sem? – Persze, hogy szeretném. Máris felhívom Utópiát. Megvan már, hogy melyik géppel jössz? – Itt van előttem a menetrend a képernyőn. Van itt egy gép denveri átszállással, de csak későn érek oda – figyelmeztette nagynénjét Avery. – Nahát, ha tudnád, milyen izgatott vagyok. Nagyszerűen fogjuk érezni magunkat. Amint megvan a helyfoglalás, hívj vissza. Hamarosan találkozunk. Szeretlek Avery. Carrie hangulata jócskán megjavult. Szétkapcsolt, és hívta Utópiát. Miután elintézte a hívást, visszatért munkájához. Jegyzeteket készítette, mialatt a limuzin a reptérre vitte. A reptéren a sor csigalassúsággal mozgott. Carrie áttette válltáskáját a másik vállára, aztán elővette diktafonját, és utasításokat mondott rá az irodai
személyzet számára. Amikor a gép végre felszállt, és ő kényelmesen elhelyezkedett egy pohár Chardonnay-val a “business class” egyik ülésén, elővette laptopját és munkához látott. Gondolatai minduntalan visszatértek Averyhez. Felhívhatná, hogy megtudja, mikor érkezik a gépe. A telefon után nyúlt, aztán mégis meggondolta magát. Inkább vár. Ha most telefonál, akkor túl kell kiabálnia a motorzajt, és a többi utas is hallani fogja minden szavát. Alighogy megérkezett Aspenbe, és sikerült kikeverednie a tömegből, leült és keresgélni kezdte a mobilját. Már majdnem az egész táskáját feltúrta, amikor eszébe jutott, hogy a tárcájába tette. Nem vall rá, hogy ennyire szétszórt legyen, gondolta, miközben berántotta a cipzárt a táskán. Véletlenül felnézett és akkor meglátta a férfit, aki egy táblát tartott a kezében, rajta az ő nevével. Biztos a sofőr, gondolta, végigmérve az elegáns, sötétkék öltönyös jóképű férfit, aki úgy nézett ki, mint Sean Connery fiatalabb kiadása. Carrie gyorsan felállt, a telefont a zsebébe süllyesztette és gallérját igazgatva odament a férfihoz. – Én vagyok Carolyn Salvetti. A férfi mosolya lefegyverző volt. – Jó napot, Mrs. Salvetti – köszöntötte elbűvölő brit akcentussal. A hajtókájára tűzött névkártya szerint Mr. M. Edwardsnak hívták. – Az Utópiától jött?… Az üdülőtől? – Igen, hölgyem. Magánál van a helyfoglalás? Carrie az táskájába nyúlt. – Itt van. – Ó, nem szükséges nekem megmutatnia, Mrs. Salvetti. Csak biztos akartam lenni, hogy rendben vannak a papírok. Mehetünk a csomagjaiért? Carrie nevetségesen érezte magát, ahogy magas sarkú Manolo Blahnik szandáljában szinte futott, hogy lépést tartson hosszúlábú kísérőjével. Egyszer el is botlott, és ha a férfi nem kapja el, végigterül a csarnok kövén. Át akarta venni a cipőjét, mielőtt felszállt volna a gépre, de aztán annyira beletemetkezett a munkába, hogy elfelejtkezett róla. Ahogy elhaladtak a telefonfülkék mellett, eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja, melyik géppel érkezik Avery. A csudába is, hiszen mondta neki, hogy hívja fel, mihelyt lefoglalta a helyét. Carrie sejtette, mi történt. Avery biztos elúszott a munkával, aztán rohannia kellett, hogy elérje a gépet. Arról már biztos lekésett, hogy otthon elérje. Valószínűleg már úton van a reptérre, vagy az is lehet, hogy már felszállt a gépre. De azért meg akarta próbálni. Talán Avery meghallgatja az üzeneteit, amikor Denverbe ér. Igen, azonnal felhívja, ahogy elérik a csomagkiadó részleget. – Más is jön velünk az üdülőbe? – kérdezte a férfit. – Igen. Két másik vendég várakozik ránk az előcsarnokban. Amint megvannak a csomagjai, máris indulunk. – Vár még valakit ma délutánra vagy estére? – Nem, ez az utolsó utam mára. Miért kérdezi? – Az unokahúgom, Avery Delaney is csatlakozik hozzám. Bejelentése annyira meglepte a férfit, hogy megtorpant a folyosó közepén. – Azt várta, hogy Miss Delaney csatlakozik magához? Hát nem ezt mondta? – Igen – bólintott. – De ő a fővárosból jön. Ha nem maga jön vissza érte, akkor biztos másik sofőrt küldenek. Továbbindultak. – Igen, minden bizonnyal – helyeselt a férfi elgondolkodva.
– Nem tudom, melyik géppel érkezik, de lehet, hogy már értesítette az üdülőt, és szólt, hogy küldjenek érte valakit. Felhívná őket és megkérdezné? Csodálatos lenne, ha meg tudnánk őt várni. Azt tudom, hogy Denveren keresztül repül – tette még hozzá, mert ezt valamiért fontosnak érezte. – Boldogan felhívom az üdülőt – jelentette ki a férfi. Körülnézett és a kijárat közelében sorakozó üres székek felé intett. – Miért nem ül le addig ott? Mikor leült, még megkérdezte a férfit, mikor az letette a táskáját mellé. – Mit jelent az “M”? – Tessék? – A nevében, Mr. M. Edwards. Mit jelent az “M”? Nem volt oka hazudni. – Monk. Az “M” a Monkot jelenti. – Milyen elragadó. – Jobban kedvelem, ha a vendégek Mr. Edwardsnak hívnak. Merev, mint egy angol, gondolta Carrie. – Igen, természetesen. – Ha megbocsát… – a férfi eltávolodott tőle, közben előhúzta zsebéből a telefonját. Carrie felkapta a táskáját és utánament. Meg akarta kérni, hogy derítse ki, nem hagytak-e számára üzenetet az üdülőben. A férfi háttal állt neki. Megkopogtatta a vállát. – Mr. Edwards. Riadtan fordult hátra. – Tartsd egy kicsit – szólt a telefonba. – Igen? – Megkérdezné a recepcióst, hogy van-e üzenetem? A férfi megismételte a kérdést, várt egy percet, majd megrázta a fejét. Carrie ostobán érezte magát, ahogy ott állt, ezért visszament a székekhez és leült. Edwards nem sokáig telefonált, és amikor hozzálépett, felkapta a táskáját, miközben bocsánatot kért a késedelemért. – Egy másik kocsink fogja elhozni Miss Delaneyt. – Nem várhatnánk meg? – Elnézést. Mondott valamit? Dühítő volt, hogy mennyire nem figyel rá. – Csak azt kérdeztem, hogy nem várhatnánk-e meg? – Attól tartok, nem. Két másik hölgy várt magára, és nem kérhetem meg őket, hogy most még tovább várjanak. Remélem, megérti. – Igen, természetesen. – Köszönöm. A többiek minden bizonnyal nagyra értékelik majd a megértését. – Kik ők? – Elnézést? – Azt kérdeztem, Mr. Edwards, hogy ki a másik két vendég. – Mrs. Trapp Clevelandből, és Collins bírónő Miamiból. Carrie még nem hallotta a nevüket, és kíváncsi lett volna, hogy vajon híresek-e. Remélte, hogy igen. Annyi befolyásos kapcsolatra akar szert tenni, amennyire csak tud. Talán a bírónő egyike a tévében is szereplő hírességeknek. Az már valami lenne. Végre elérték a csomagkiadó részt, és csatlakoztak az utasok tömegéhez, akik könyökölve-nyomakodva próbáltak hozzájutni bőröndjeikhez. – Mennyi ideig tart az út az üdülőbe?
– Nem sokáig, de ma este nem megyünk egyenesen oda – tette hozzá. – Gond van a központi vízvezetékkel, de éjfélre megjavítják. Hogy ne érje kényelmetlenség, ezért az igazgató elintézte, hogy maga, Mrs. Trapp és Collins bírónő az üdülő egyik magánvillájában szálljanak meg ma éjjel. Carrie tiltakozni készült. Ez igenis kényelmetlenség számára, hiszen így kétszer kell kipakolnia, de akkor Mr. Edwards még mellékesen hozzátette. – Azt hiszem, Mr. Cruise szállt ott meg utoljára a barátnőjével. Carrie szeme tágra nyílt. – Tom Cruise? – Igen – bólintott Edwards. – Holnap reggel pedig átviszem magukat az üdülőbe. – Az unokahúgom is a magánvillában fog éjszakázni? – Nem tudom. Ha megjavítják a vezetéket, mire megérkezik, akkor nem. – Aspen közelében van a ház? – Odafent van a hegyekben, úgy hívják a területet, hogy Tóköz. Meglehetősen szép hely. Az évnek ebben az időszakában hidegek az éjszakák, de a nappal meleg, napsütéses az idő. Nagyszerű hely a sátorozásra. – Nem vagyok az a sátorozó típus, de maga pont úgy néz ki, mint aki kedveli a természetjárást. – Carrie nem tudta nem észrevenni a nyilvánvalóan rendelésre készült öltöny alatt feszülő, kidolgozott izmokat. Mennyit kereshet manapság egy sofőr? Legalább tíz percet kellett várniuk, míg végre megindult a csomagok végeláthatatlan áradata a futószalagon. – Az ott az enyém – mutatott Carrie az egyik tömött fekete Gucci táskára. – Vigyázzon, mert nehéz – figyelmeztette még a férfit. – Ez az egyetlen táskája? Biztos csak viccel a férfi. – Nem, van még három. – Mennyi időt akar eltölteni az üdülőben? – Két hetet. Mióta dolgozik itt? – próbálta elütni semmitmondó fecsegéssel Carrie az időt, míg a többi csomagra vártak. Ha elveszett valamelyik táskája, akkor nyakig van a pácban, mert azokban vannak az elemek a laptophoz és a másik mobiltelefonja is. – Egy éve – felelte Edwards. – Ez kedves – jegyezte meg Carrie különösebb érdeklődés nélkül. Hol a pokolban van a többi táskája? Érezte, ahogy egyre emelkedik benne az indulat, ezért mély levegőt vett. Nyugi, mondta magának, szabadságon vagy. Körülnézett a teremben, meglátta a női mosdót. – Mielőtt elindulnánk, szeretném felfrissíteni magam. – Nem várhat, amíg… – Ami azt illeti, nem – vágott közbe Carrie. A férfi kezébe nyomta a válltáskáját, de magánál tartotta a tárcát. – Vigyázzon a táskámra, kérem. Benne van a laptopom és a mobilom is. Aztán elsietett a mosdó felé. Kézmosás közben eszébe jutott, hogy az egyik mobilja a zsebében van, és elhatározta, hogy nyomban felhívja Averyt. Carrie elvonult az utolsó fülkéhez, hogy senki ne zavarhassa. Megnyomta a gyorshívó gombot, és közben imádkozott, hogy semmi ne zavarja a hívást. Először Avery lakását hívta, ahol az üzenetrögzítő válaszolt. Rámondta, hogy unokahúga azonnal hívja vissza, mihelyt megkapta ezt az üzenetet. Arra gondolt, hogy Avery már elindult a reptérre, ezért újra megnyomta a gyorshívó gombot. A második csengetés után a hangposta fiók vette fel.
– A mindenit, Avery, arról volt szó, hogy visszahívsz, mihelyt megtudod, hogy melyik géppel jössz. Elfelejtetted, mi? Csak remélem, hogy már a gépen ülsz, és Denverben meghallgatod az üzeneteidet. Azt hiszem, azért zaklatlak annyit, mert félek, hogy mégis meggondolod magad. Tudom, hogy mennyire kizsigerel a munkád. Ha megtudom, hogy azért késted le a géped, mert ott ragadtál valamelyik szörnyű megbeszélésen, hát én olyan cirkuszt rendezek, hogy még évek múlva is csengeni fog tőle a füled. De komolyan, Avery, ha arra gondolok, hogy mi minden lehetne belőled, és mennyi pénzt kereshetnél, te pedig bezártad magad egy ablaknélküli földalatti cellába, ahol isten tudja mit elemezgetsz. Elvesztegeted a tehetségedet. Ezt neked is be kell látnod. Bárcsak megengedted volna, hogy egyengessem a karriered. Carrie hirtelen rájött, hogy mit is csinál, és elnevette magát. – Már megint a régi nóta, igaz? A könyöködön jön ki, annyiszor hallottad már. Mindegy, csak azért hívtalak, hogy elmondjam, Aspenben vagyok. Szerettem volna megvárni a gépedet, hogy együtt mehessünk az üdülőbe, de más vendégek is vannak itt, és túl nagy udvariatlanság lenne őket arra kényszeríteni, hogy itt üljenek, és rád várjanak. Ma nem az üdülőben éjszakázom. Valami probléma van a vízvezetékkel, de a vezető azt mondta, hogy mire te megérkezel, megjavítják. Én addigra már régen alszom. Két másik nővel együtt egy nagyon flancos luxusvillában fogjuk tölteni a ma éjszakát a hegyek között. A nők nevét már elfelejtettem, de az egyikük egy bíró. Le merném fogadni, hogy híres. Akkor viszlát holnap – fejezte be. – Bejelentkezem és rögtön megkereslek. Hirtelen még eszébe jutott valami. – A helynek, ahol éjszakázunk, az a neve, hogy Tóköz. Ugye milyen érdekes neve van? Tom Cruise volt az utolsó vendégük, szóval egész biztos gyönyörű lehet. Úgy értem, hogy Cruise igazán nagymenő, és nem tették volna akármilyen ócska kalyibába. Jobb lesz, ha most befejezem, mielőtt a vezetőm utánam jön a női mosdóba. Alig várom, hogy lássalak. Nagyszerűen fogunk szórakozni. Hopp, hallom, hogy a vezető a nevemet szólítgatja. Az üdülő egy nagydarab pacákot küldött, hogy cipelje a csomagjaimat. Nagyon hűvös és kimért, olyan igazi angol fajta elbűvölő brit akcentussal. Jaj, és nagyon vonzó is a pali. Monk 2 Edwards a neve, de hidd el nekem, még csak nem is hasonlít egy szerzetesre. Lehet, hogy érted is valami jóképű fickót küldenek. Szia, kölyök. Hamarosan találkozunk. Harmadik fejezet A nyomok Utópiába vezettek. John Paul Renard már több mint egy éve üldözte sikertelenül a hivatásos gyilkost. Az utolsó értékelhető nyomot a Riviérán hagyta hátra, amikor megölte a körözött John Russelt, de azóta a magát Monknak nevező gyilkos egyszerűen eltűnt. Feltűnt ugyan Cannes-ban és Párizsban is, de nem maradt utána annyi nyom, hogy érdemes lett volna követni. De most megváltozott a helyzet. John Paul a tengerészetnél szolgált, majd rövid ideig a CIA-nek is dolgozott, és ez idő alatt megtanult türelmesnek lenni. Úgy számította, hogy a gyilkos végül vissza fog térni az Államokba. Csak egy gyanú volt, de igaznak bizonyult. Alig három hete Monk végre felbukkant. Ami azt illeti, nagyot hibázott. Az egyik régi hitelkártyáját használta. Ez egetverő ostobaság volt egy olyan férfitól, aki eddig igencsak körültekintően, óvatosan és főleg hibátlanul dolgozott. John Paul fejében az is megfordult, hogy a férfi egyszerűen eldobta a kártyát, és aki megtalálta, az használta. De egy ellenőrzést megért. A tranzakciót a Kolorádó-béli Utópiában hajtotta végre egy Carolyn Salvetti nevű nő. John Paul lefuttatott egy ellenőrzést a hitelkártyára, és kiderítette, hogy a nőnek több mint elég pénze van, és 2
monk (angol) – szerzetes, barát
akár meg is vehetné az üdülőt, ha arra támadna kedve. Vajon van valami kapcsolat közte és Monk között. Talán felbérelte a férfit, hogy öljön meg neki valakit? Vagy talán ő a következő áldozat? John Paul a kormányzati adatbázisban is lefuttatott egy ellenőrzést. Régi kódját használta, hogy be tudjon jutni, tudván, hogy amint belép, egykori főnöke tudni fog róla és arra a téves következtetésre jut, hogy kész visszatérni. Éppen ezért nem is maradt sokáig. Két perc sem kellett hozzá, hogy kiderítse, a nő tiszta, mint a frissen hullott hó. Nincs ellene eljárás folyamatban, semmi illegális akció, még egy tilosban parkolás sem írható a számlájára. A férje is tiszta. Carolyn Salvetti a Star Catcher nevű társaság elnöke. Tony Salvetti az alelnök. Az adatbázisból tehát nem kapott választ. Ha Carolyn Salvetti a következő áldozat, ki bérelte fel Monkot? Ki akarja a nő halálát? John Paul elhatározta, hogy kideríti. Mivel bátyja, Remy Colorado Springsben élt, úgy döntött, hogy meglátogatja. John Paul szülővárosában, Bowenben arról volt ismert, hogy igazi remete módjára, visszavonultan él, így aztán sikerült mindenkit meglepnie, amikor vásárolt magának egy öreg Fordot. Módosított rajta egy-két dolgot, felturbózta a motort, bepakolt néhány konyhaszéket, amit Remynek készített, majd útnak indult. Két napot bátyjánál töltött, de június 16-án, amikorra a Salvetti nő érkezése várható volt, John Paul már az üdülőben várt rá. Abban reménykedett, hogy Monk is ott lesz a nő nyomában, és akkor végre elkaphatja. De Carolyn Salvetti nem jött. A recepciós, egy rendkívül ideges fiatalember, hatalmas lófogszerű koronával közölte vele, hogy Mrs. Salvetti az utolsó pillanatban törölte a helyfoglalást. – De itt az áll az eredeti helyfoglalás alatt, hogy az unokahúga Avery Delaney meg fog szállni nálunk. De csak egy hetet tölt itt – tette még hozzá fontoskodva. – Remélem, segítettem. Válasz helyett John Paul azt kérte, hogy beszélhessen az igazgatóval. A recepciós olyan gyorsan fordult meg, hogy megbotlott. Miután visszanyerte az egyensúlyát, futva indult, hogy előkerítse munkaadóját. Tim Cannon egy perc múlva fel is bukkant, a fiatal alkalmazott pedig főnöke háta mögé bújva figyelte az eseményeket. Mióta John Paul elhagyta a Céget, nem voltak igazoló papírjai, amivel az ideges, izzadó kis emberkére hatott volna, ezért a megfélemlítéshez folyamodott. Mint mindig, most is sikerült. Egyszerűen nem értette, hogy az emberek miért hajlamosak megijedni tőle. Húga, Michelle azt mondta, hogy a termete teszi és az, hogy ritkán mosolyog. Noha különösnek találta, hogy az emberek hátrahőkölnek láttára, nem habozott ezt a tényt a maga javára használni. Cannon abban a hitben, hogy John Paul a kormánynak dolgozik – John Paul sugallta ugyan, de ki nem mondta, hogy így van –, valamint azért, mert nem akaródzott beismerni, hogy valójában tart a férfitől, nem hívta a biztonságiakat, és az iratait sem kérte el. Tény, hogy az igazgató már nem is lehetett volna segítőkészebb. Behívta John Pault az irodájába, felajánlotta neki, hogy használja a telefonját, majd valami sürgős elintéznivalóra hivatkozva magára hagyta. Abban a pillanatban, amikor magára maradt, John Paul bekapcsolta a számítógépet, megtalálta az oldalt és begépelte a jelszavát. Bármennyire utálta is a modern technológiát, ez volt az egyetlen módja, hogy hozzájusson a szükséges információkhoz. Kíváncsi volt, hogy riadóztattak-e Monk ügyében, és kellemesen meglepődött, amikor látta, hogy nem. Ezek szerint az üdülőt még nem árasztották el az ügynökök, akiket John Paul véleménye szerint könnyebb volt kiszúrni, mint az apácákat a maguk fekete ruhájában. Ez viszont csak azt jelenthette, hogy az FBI még nem tud arról, hogy Monk visszatért az Államokba. Ő ugyan nem fogja megmondani nekik. Az FBI csak összezavarja a dolgokat. Monk azonnal kiszúrná az ügynököket, megijedne, és újra eltűnne, mint szürke szamár a ködben.
Ezt nem fogja megengedni. Egy lépéssel a febesek előtt járt, és csak erre volt szüksége. Személyes oka volt, hogy a gyilkos nyomába szegődött, és nem fogja hagyni, hogy bárki is az útjába álljon. Alig egy éve történt, hogy Monk megpróbálta megölni a húgát, Michelle-t, és ha férje és annak barátja nincs mellette, akkor sikerül is neki. 3 Monk elmenekült, ami John Paul szerint megbocsáthatatlan. Megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg el nem kapja az elvetemült gazembert, és pokolra nem küldi. Miután belekezdett a nyomozásba, John Paul bosszúvágya erősödött. Az egyik eset különösen megrázta. Egy apa bérelte fel Monkot, hogy megölje tizenéves leányát, hogy megkapja a kislány életbiztosítási pénzét. Abból akarta kifizetni szerencsejátékokban felhalmozott adósságait. Az FBI tudta, hogy Monk volt a gyilkos, mert a férfi mindig egy rózsát hagyott a gyilkosságok helyszínén. Az apa ugyan eltávolította a bűnjelet, de az ágytakaróban megtalálták a rózsa egy tövisét. A kislánynak nem volt más rokona, aki megsiratta vagy megbosszulta volna. John Paul tudta, hogy vannak még áldozatok, olyanok is, akikről az FBI még nem is tud. Hány ártatlan fog még meghalni, mire meg tudják állítani a gyilkost?
Negyedik fejezet Monk szóval tartotta a három nőt, miközben úticéljuk felé haladtak. Carrie arra gondolt, hogy milyen elragadó, és szörnyen korrekt. Pontosan ilyennek képzelte el a vérbeli angol komornyikot. A férfi berakta csomagjaikat a vadonatúj, minden extrával felszerelt Land Rover csomagtartójába, és közben elmagyarázta, hogy ez a kocsi jobban megfelel a helyi utakhoz, ezért nem limuzinnal jött értük. Anne Trapp ült előre, így Carolyn Collins bírónő mellé ült hátra. A bézs színű bőrülések nagyon kényelmesek voltak. Mindhárman szörnyen izgatottak voltak, egy kicsit idegesek is, ezért nem sokat beszélgettek az út során. Monk elmesélte az üdülő rövid történetét, majd izgalmas történetekkel szórakoztatta őket különböző hírességekről, akik szintén a hegyi villában szálltak meg. Carrie nem tudta volna megmondani, mennyit utaztak. Nem nézte meg az óráját, mikor elhagyták a repteret, de úgy tűnt neki, hogy már legalább egy órát utaztak, ha nem többet. Monk történetei annyira lenyűgözték, hogy nem bánta a hosszú utazást, sem az enyhe émelygést, ami a kocsizás következménye volt. Míg Sara a csodálatos látványban gyönyörködött, hangos ó-kal és ah-kal adva kifejezést elragadtatásának, Anne pedig némán, összeszorított szájjal ült, Carrie Monkot faggatta a korábbi vendégekről. A politikusok nem érdekelték különösebben. Elsősorban a sztárszínészek különcségeire volt kíváncsi. – Russel Crowe is vendégük volt? Milyen ember? Monk igazi csemegével szolgált az ausztrál színészről. – Nagyon tetszett neki a ház – tette még hozzá. – Meg is akarta venni. – Bizonyára nagyon kellemes hely lehet – jegyezte meg Sara. A férfi biztosította őket, hogy a ház fel van szerelve minden kényelemmel, és ő a szolgálatukra fog állni mindaddig, amíg be nem jelentkeznek az üdülőbe. – Igazán remélem, hogy nem lesz több kellemetlenség – jegyezte meg bosszús hangon Anne. – Talán valami kellemetlenség érte? – érdeklődött Sara. – Igen. – Anne megfordult az ülésen, hogy lássa Sarát beszéd közben. – Senki nem várt a kapunál, hogy segítsen a kézitáskámat vinni, és ha véletlenül nem látom meg Mr. Edwardsot a csomagkiadó felé menet, akkor kénytelen 3
Utalás a szerző Kegyes halál c. művére
lettem volna egyedül boldogulni. Ezt meglehetősen furcsának találom – tette még hozzá. – A gondolat, hogy egyedül kell kivinnem a csomagjaimat a taxihoz, több volt, mint elviselhetetlen. – Tele van a reptér hordárokkal, akik szívesen segítenek az utasoknak – mondta neki Carrie. – Nem erről van szó – csattant fel Anne. – De milyen dolog az, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe kerültem! Micsoda boszorkány, gondolta Carrie. Anne arca szinte komikus volt. Úgy duzzogott, mint egy nyolcéves gyerek. – Biztosíthatom önt, Mrs. Trapp, hogy minden kívánságát kitűnő személyzet fogja lesni, és még egyszer elnézést kérek a kellemetlenségért. – Lesznek szolgálók a villában? – Természetesen. – Hányan? – Négyen. Hamarosan megérkeznek az üdülőből. – Azt akarom, hogy egyikük csak az én rendelkezésemre álljon – követelte Anne. – Elintézné, kérem? – Igen, természetesen. Anne bólintott. – Jó – mondta valamivel enyhültebben. Sara és Carrie sokatmondó pillantást váltott. – Örülök, hogy éjszaka nem leszünk magunkra hagyva – szólalt meg Anne újra. – Hiszen bármi történhet… vagy akár be is törhetnek. Az ember sohasem tudhatja. – A házban éppen most szereltek fel egy vadonatúj riasztóberendezést. A vezetékek még nincsenek is rendesen elrejtve, de azért valamennyi működőképes. Ha bekapcsolják, akkor persze nem tudják majd kinyitni az ablakokat és a bejárati ajtót, de amúgy is elég hűvösek az éjszakák errefelé. Nem hinném, hogy kedvük lenne nyitott ablaknál aludni. Carrie az útitársait tanulmányozta. Halványan mindkettőt ismerősnek találta, de sehogy sem volt képes rájönni, honnan. Egy ideig töprengve fürkészte Anne tarkóját, végül nem bírt ellenállni. Megkocogtatta a vállát és megkérdezte. A szőke nő félig hátrafordult, ráfüggesztette mélyen ülő barna szemét, és könnyedén elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy találkoztunk volna – jelentette ki. – Járt valaha Clevelandben? – Soha – felelte Carrie. Most, hogy ilyen közelről látta, Carrie-nek feltűnt, milyen fakósárga a nő arca. Úgy vélte, Anne egyáltalán nem érzi jól magát. Fénytelen szeme közömbösen meredt a világba, bőre szinte viaszosnak hatott, de persze lehet, hogy csak a vastagon felkent smink keltette ezt a látszatot. Anne minden bizonnyal valami csoda reményében fizette ki a csillagászati összeget, amely betegesen sovány, már-már anorexiás tinédzserlányra emlékeztető külsejéből nőies formákat varázsol. Carrie úgy tippelte, hogy vele egyidős lehet. Sara Collins bírónő pont ellenkező problémával küzdött. Nyugodtan leadhatott volna 30-35 kilót. Ő valószínűleg zsírleszívást akar majd vagy állítható gyomorgyűrűt. Öregnek nézett ki, legalább 70 évesnek, és az arcán meg is látszott a kora. Talán ráncfelvarrásra jött. Carrie égett a vágytól, hogy megkérdezze, de nem merte. Honnan ismerheti? Biztos a tévében látta. Mostanában a peres műsorok nagyon divatossá váltak. Talán neki is van saját műsora, mint Katalin bírónőnek.
Éppen meg akarta tőle kérdezni, de sofőrjük ekkor újabb előadásba kezdett Kolorádó szépségeiről. Egyik történet követte a másikat, és Carrie úgy gondolta, udvariatlanság lenne félbeszakítani. De mégis, így most nem ismerheti meg jobban az útitársait. Úgy döntött, amikor megérkeznek a villához, megkérdezi Sarát, hogy a hírességek közé tartozik-e. Aztán azon kezdett tűnődni, mit gondolhat róla a másik két nő. Tudta, hogy idősebbnek néz ki a koránál. Vén satrafa, gondolta keserűen. Igen, biztosan ezt gondolják róla. Már elég régen egy magánúton haladtak, amely egyre meredekebben kanyargott felfelé, és amitől Carrie-nek még jobban felkavarodott a gyomra. Remek, gondolta, mindjárt lehányom a mi tökéletes angol inasunkat. Igazán nagyszerű módja, hogy lenyűgözze a másik két nőt. – Ez az egész terület az üdülőé? – érdeklődött Sara. – Igen, asszonyom. – Messze van még a ház? – kérdezte Carrie. – Itt van rögtön a következő kanyar után. A vadon kellős közepén voltak. Körülöttük emberi életnek nyoma sem volt, és Carrie-t hirtelen kellemetlen érzés fogta el. Eszébe jutott, hogy már jó ideje nem láttak egyetlen házat, de még egy aprócska kunyhót sem. Úgy tűnik, a riasztóberendezésnek nem sok hasznát fogják venni. Ha meg is szólal a csengő, ugyan ki fogja hallani itt, a semmi közepén? Hol szólal meg? A legközelebbi rendőrőrsön? Na de az isten szerelmére, az mennyire van ide? Egy óra? Vagy kettő? Vagy a riasztó az üdülőbe van bekötve? Igen, egész biztosan így működik. Ami azt jelenti, hogy Utópia a közelben kell, hogy legyen. Miután ezt mind végiggondolta, valamivel nyugodtabban dőlt hátra az ülésen és megpróbálta maradásra bírni háborgó gyomrát. A ház váratlanul bukkant fel előttük és lélegzetelállító volt. A cédrusfával borított oromzat merészen tört az ég felé, a kétemeletnyi magas ablaküvegeken megcsillant a közeli hegycsúcsok képe, mintha az egész szerkezetet csakis arra tervezték volna, hogy hódolattal adózzon az őt körülvevő pompás látványnak. A kocsifeljáró egyenesen a széles teraszhoz kanyarodott fel. Sarának még a lélegzete is elállt. – Nézzék ezt a gyönyörű teraszt és azokat a hívogató hintaszékeket. Muszáj kipróbálnom az egyiket. Monk leállította a kocsit, és sietett ajtót nyitni vendégeinek. – Ha a teraszon állva benéznek az ablakon, keresztüllátnak a házon, és a ház mögött elterülő panorámában is gyönyörködhetnek – hívta fel figyelmüket a látványra. – Ó, ez csodálatos – sóhajtott Anne. – Teljesen újnak néz ki – tette hozzá, miközben elsétált a terasz végébe és lenézett az alattuk növő fákra. – Négy évvel ezelőtt építették. – Hogy az ördögbe tudták felhozni ide ezeket a hatalmas ablaktáblákat? – csodálkozott Sara. – Rendkívül óvatosan, gondolom én – felelte Carrie. – Azt hiszem, hölgyeim, nagyon kényelmesen ellesznek itt – mondta Monk. –Ó, az biztos. – Sara hangja olyan lelkesen csengett, hogy Carrie azon sem csodálkozott volna, ha az asszony tapsolni kezd. Talán nincs ilyen környezethez szokva? Mégiscsak egy bíró, az isten szerelmére. Biztos rengeteg pénze van. És Anne-nek is, ez nyilvánvaló. Egyikük sem engedhetné meg magának Utópiát, ha nem lenne jól elengedve.
– Ha a hölgyek befáradnak, jégbe hűtött pezsgő várja önöket odabent. Én addig hozom a csomagokat. Carrie kinyitotta az ajtót és elindult befelé. Észrevette a mindenfelé kígyózó vezetékeket, és feltételezte, hogy azok a riasztóberendezés részei. – Vigyázzanak, hová lépnek – figyelmeztette a többieket. – Nehogy elbotoljanak valamelyik vezetékben. A földszint nyílt, tágas elrendezésű volt. A márványból kifaragott díszes bejárattól balra pazar látványt nyújtó csigalépcső vezetett fel három emelet magasságba. Fény árasztotta el a szobát, és amikor felnéztek, a hosszúkás tetőablakon keresztül láthatták az aranyfényben fürdő felhőket. – Csodálatos ez a lépcsősor – bámult Sara. – A fája… a fokok. Kétszer olyan szélesek, és a járó felület is nagyobb, mint amit eddig láttam. Egy vagyonba kerülhetett megépíteni – tette hozzá. – Nézzék a korlátot. Igazi műremek. Carrie egyetértett vele. – A hegyek mintha lángolnának, ahogy a nap lenyugszik. Jöjjenek csak, nézzék maguk is! – Még az örökké elégedetlen Anne is alig tudta palástolni lelkesedését. Carrie a társalgóban állt és megpróbálta befogadni a fenséges látványt. Színpompás keleti szőnyegek – osztályon felüli minőség – borították a nappali halványbarna márványpadlóját. A távoli hegyekkel harmonizáló aranybarna és bézs szín uralta a helyiséget. A kandalló embernél is magasabb, és nagyon hasonlít ahhoz, amit kedvenc filmjében, az Észak-északnyugatban4 csodált meg a gonosz főhős házában. A nappali alakja is négyszögletű volt, mint a filmben. Nem, ez mégis jobban néz ki, a bútor is modernebb, és kitűnő állapotban van. Egyenesen előtte a nap éppen lenyugodott, és a lángoló tűzlabda fénye meleg, puha narancssárga színbe burkolta a szobát. – Mintha a mennyországban lennék – sóhajtott áhítattal Sara. – Ha felmegy a lépcső tetejére, el is jut a mennyországba – tréfálkozott Carrie. Anne felfedezte az ezüst jegesvödröt a pezsgővel a tálalón. Mellette csodálatos kristályvázában három hosszúszárú, vérvörös rózsa pompázott. – Iszunk egy pohár pezsgőt? – kérdezte. – Még szép – mondta Sara. A három nő az ablaknál állt a csodálatos panorámában gyönyörködve, majd Anne megpróbálta kibontani a pezsgőt. Idegesen nevetgélt, amikor a dugó kiröppent és a pezsgő kihabzott az üvegből. Gondosan teletöltötte a Waterford kristálykelyheket. – Köszöntőt kéne mondani – javasolta Carrie. – Jó ötlet – lelkesedett Sara. Ő és Anne felemelték a poharukat és várakozóan Carrie-re néztek. – Ránk – mondta Carrie ünnepélyesen. – Valamennyi álmunk valóra váljon. – Ez kedves – jegyezte meg Anne. Leültek a puha pamlagokra és belekortyoltak a pezsgőbe. Könnyedén tereferéltek, gondosan kerülve minden személyes témát, amíg Monk felvitte csomagjaikat a szobájukba. Carrie még mindig émelygett egy kicsit, ezért nem ivott többet egy kortynál.
4
Alfred Hitchcock (1959)
Monk tíz perccel később csatlakozott hozzájuk, egy tálca szendvicset hozva magával. Miközben a szalvétákat a dohányzó asztalkára helyezte, Carrie ajtócsukódást hallott. Az ebédlőbe vezető folyosó felé pillantva látta, hogy egy fekete ruhát viselő nő lép a konyhába. – Megjöttek a szobalányok – szólt oda Saranek. – Kóstolja meg ezeket az uborkás szendvicseket – javasolta Anne, aki éppen most kapta be az egyik falatnyi szendvicset. – Meglehetősen ízletesek. Carrie-nek nem akaródzott beismerni, hogy nem túl jól érzi magát, azt pedig esze ágában sem volt elmondani nekik, hogy a kocsiúttól felfordult a gyomra. Bekapott egy szendvicsfalatot, pár pillanatig forgatta a szájában, majd szinte rágás nélkül nyelte le. – Valóban nagyon finom. De arra már nem tudta rászánni magát, hogy még egyet elvegyen, sőt, ahogy a többieket nézte, még inkább émelyegni kezdett. Anne a két uborkás után még két lazacosat is evett, Sara pedig a dupláját falta be. Perceken belül valamennyien ásítozni kezdtek. Monknak feltűnt a dolog. – Ha a hölgyek követnének, megmutatnám a hálószobájukat – ajánlotta fel. Lehajolt, hogy felkapcsolja az egyik asztali lámpát. Most, hogy a nap lement, a szobát sejtelmes árnyak töltötték meg. – Olyan álmos lettem – ásította Anne. – Biztos a hegyi levegő teszi – mormolta Sara. – Magam is fásultnak érzem magam. Követték Monkot felfelé a lépcsőn. Carrie felnézett. – Ki gondolta volna, hogy egy lépcső is lehet műremek – jegyezte meg. – Gyűlölöm a lépcsőket – jelentette ki Anne. – A következő ház, amit építeni fogok, egy hosszan elnyúló farmház lesz. Sara és Carrie tudomást sem vett róla. Monk vonta magára a figyelmüket, amikor megszólalt. – Kicsomagoltam az éjszakai holmijukat. Mrs. Trapp és Collins bírónő az első emeleti lakosztályokat kapták a folyosó végén. Mrs. Salvetti, ön egy szinttel feljebb fog aludni. Remélem, kielégítőnek találják majd a szállást. Anne követte Monkot, mögötte Carrie ment, és a sor végén Sara haladt, szorosan markolva a korlátot, hogy el ne essen. – Úgy érzem, mintha már jártam volna itt – mondta Sara. – Még soha nem láttam ilyen csigalépcsőt, mint ez, szóval nem tudom, honnan ez az érzés. – Szerintem a kandalló miatt van – válaszolta Carrie. Megállt egy pillanatra, hogy visszanézzen a nappaliba. – Látta már az Észak-északnyugat című filmet? Cary Grant és Eva Marie Saint játszott benne, és a film tetőpontján az elnökök arcából kellett előmászniuk5. – Igen, emlékszem. A kandalló valóban nagyon hasonlít a filmbélire. Biztos ezért tűnik olyan ismerősnek. – Én nem láttam a filmet – szólt bele Anne a beszélgetésbe. Carrie nem hitt a fülének. – Viccel? Ez volt Hitchcock egyik legjobb filmje. Anne vállat vont. – Nagyon lekötött az üzlet. Nem volt időm moziba járni. – De ez klasszikusnak számít. Legalább százszor adták a tévében is – erősködött Sara. – Ó, én sohasem nézek tévét.
5
A dél-dakotai Mount Rushmore szikláiba négy elnök – George Washington, Thomas Jefferson, Abraham Lincoln és Theodore Rosevelt – monumentális arcképe van belefaragva.
Carrie-nek fogalma sem volt, hogy viszonyuljon a nőhöz. Anne úgy beszélt, mintha egyenesen büszke lenne rá, hogy nem néz tévét. Carrie egész élete a tévétársaságok és a szponzorok körül forgott. Úgy nézett Anne-re, mint egy marslakóra. Nem jár moziba és nem néz tévét? Különös. Nem csoda, hogy ilyen sótlan nő. Nem volt lelkiismeret furdalása, amiért ilyen keményen ítélte meg Anne-t, hiszen az asszony épp az imént sértette meg mindazt, amiért Carrie egész életében dolgozott és hitt. Monk Sarát vezette először a szobájába. – Azt hiszem, nem kell elringatni – mondta Sara álmosan. – Reggel találkozunk. – Jó éjszakát – szólt utána Carrie, miközben követte Monkot a hosszú folyosón. A férfi kinyitotta Anne előtt az ajtót, majd Carrie-hez fordult. – Az ön lakosztálya közvetlenül Collins bírónőé felett van – mondta, és az emeletre vezető lépcsőhöz indult. – Ezek szerint négy lakosztály van a házban? – érdeklődött Carrie. – Igen. Elérték az ajtót, és Monk hátralépett, hogy beengedje. A hatalmas hálószobához egy nappali csatlakozott. A helyiségeket lágy borostyánsárga szín uralta. A kandalló előtt két fotel terpeszkedett, a baldachinos ágyat puha, meleg paplan borította. Carrie hangosat ásított. Monk vagy az egyik szobalány az ágyra készítette a köntösét és a hálóingét. Észrevette kézitáskáját a polcon. Nyitva állt és üres volt. Már éppen meg akarta kérdezni, hogy hová lett a laptopja, amikor olyan rosszullét tört rá, hogy le kellett ülnie. Vett néhány mély lélegzetet, miközben görcsösen szorította az egyik tartóoszlopot. – Minden rendben van, Mrs. Salvetti? Carrie nem akart Anne-hez hasonlóan panaszkodni vagy alkalmatlankodni, ezért csak annyit mondott, hogy nagyon kimerült az utazástól. – Általában igazi éjszakai bagoly vagyok, és hajnali három előtt ritkán kerülök ágyba, de most alig tudom nyitva tartani a szemem. Monk együttérzően nézett rá. – Eltart egy ideig, amíg az ember szervezete hozzászokik a hegyi levegőhöz. Az üdülő személyzete ilyenkor azt szokta javasolni a vendégeknek, hogy korán bújjanak ágyba. Holnap sűrű napja lesz. – Igen, ebben biztos vagyok. – Én leszek az utolsó, aki lefekszik – sétált az ajtóhoz Monk. – Akkor bekapcsolom a riasztót. Kérem, ne felejtse el, hogy az ablakokat nem szabad kinyitni. – Mi történik, ha bekapcsol a riasztó? Ki fogja meghallani? Hisz még egy kunyhó sincs a közelben? – A riasztó egyenesen az üdülőhöz csatlakozik. Azt hittem, ezt már említettem. Ha szükséges, a segítség perceken belül megérkezik. – Annyira közel van az üdülő? A férfi bólintott. – Ha nem lennének a fák, akkor az ablakából láthatná a kupolákat. Behúzzam a spalettákat? – Nem, jobban kedvelem, ha nyitva vannak. – Elfordult, még mindig a tartóoszlopot markolva, amikor keserű epe tolult a torkába. Meg akarta kérdezni, hogy merre találja a szolgálók szobáit, de az epe annyira kaparta a torkát, hogy inkább letett a kérdezősködésről. – Jó éjt – sikerült még kinyögnie. – Kérem, csukja be maga mögött az ajtót.
Abban a pillanatban, ahogy meghallotta a zár kattanását, felpattant és berohant a fürdőszobába, egyik kezét a szája elé szorítva. Alig tudta felhajtani a wc-ülőkét, már ki is hányta a szendvicset, amit nem sokkal előtte evett meg. A fenébe! Már gyerekkorában is mindig rosszul lett, ha hátul ült a kocsiban. Szólhatott volna, megmagyarázhatta volna, hogy nem tud hátul ülni. De tartott tőle, mit fognak gondolni róla a többiek, ezért inkább nem szólt. Mi az ördög van vele? Mit törődik ő azzal, hogy mit gondolnak róla idegen emberek? Valószínűleg nem is látja őket többet a holnapi reggeli után. Gyomra bukfencet vetett az ételnek még a gondolatára is. Évek óta nem érezte ilyen rosszul magát, utoljára annál a borzasztó ételmérgezésnél. Avery 14 éves volt akkor, és nem volt hajlandó iskolába menni aznap, hogy nagynénjét ápolhassa. Tony is igazi kincs volt még. Emlékezett rá, milyen gyengéden tartotta a karjaiban, amikor a hideg rázta a rosszulléttől. Carrie olyan gyengének érezte magát, hogy kihagyta a zuhanyozást. Megmosta a fogát és az arcát, aztán felvette a hálóingét. Visszabotorkált a szobába, üvegcsilingelést hallott, és feltételezte, hogy Monk takarít utánuk. Aztán női nevetés csendült. Lehet, hogy a férfi cicázik a szobalánnyal? Biztosan. Mit is csinálhattak volna mást, hiszen ő, Anne és Sara már ágyban vannak. Te jó ég, még kilenc óra sincs, és ő olyan fáradt, hogy szinte gondolkodni sem tud. A szoba tovább forgott körülötte. Istenem, de szörnyen érzi magát. Valósággal belezuhant az ágyba, még az is nehezére esett, hogy magára húzza a takarót. Oldalára fordulva próbált ellazulni, de a hányinger nem hagyta nyugodni. Lassan, óvatosan a hátára gördült. Így már sokkal, de sokkal jobb volt. Lehunyta a szemét, és álomba merült. Nem tudta, mennyi ideig aludt, de már sötét volt, amikor kinyitotta a szemét, mert valaki halkan a nevén szólította. Nem tudott válaszolni. Csattogó hangokat hallott. Olyan volt, mintha valaki késeket fent volna egymáshoz. Carrie nem értette, miért nem marad abba a hang. Valaki meglökte a vállát és újra a nevén szólította. Annyi ereje sem volt, hogy kinyissa a szemét. – Igen? – suttogta. – Carrie. – Igen? A csattogó hang zavarta a koncentrálásban. Ráadásul szörnyen álmos is volt. Hirtelen kigyulladt a fény. Megpróbálta eltakarni a szemét, de képtelen volt felemelni a kezét. – Menjen el – nyögte rekedt hangon. – Hallottam a köszöntődet, Carrie. Emlékszel, mit mondtál? – Nem… – Valamennyi álmunk váljon valóra. De mi van a rémálmaiddal? Azok is valóra válnak. Az egész értelmetlennek hangzott. – Micsoda? Rémálmok? Nem… a rémálmok nem. – Nyisd ki a szemed, Carrie. A hang erősebb lett. – Gyerünk, nézz rám! A hang egyre követelőzőbben úszott felette, egyre fenyegetőbben. Carrie-nek végre sikerült résnyire nyitni a pilláit. Egy ollót látott az arca előtt, melyet valaki nyitogatott előtte. A kések vakítón csillogtak. Ez okozta a csattogó hangot, jött rá hirtelen. De hogy került ide az olló?
Aztán a hang megszűnt, és eltűnt az olló. A helyén egy arc jelent meg, alig néhány centire az övétől, és az arc rettenetes, kárörvendő vigyorba torzult, mely nagyon ismerősnek tűnt. Carrie sikítani próbált. – Nem… nem… nem… ó, édes istenem, segítség… nem… Jilly!
Ötödik fejezet Avery teljesen megfeledkezett az időről. Eszeveszett tempóban dolgozott, hogy minél több munkát el tudjon végezni, mielőtt elindul a repülőtérre. Előző este tisztán hagyta ott az íróasztalát. Fél hétkor már az irodában volt, hogy mindennel elkészüljön. Karikás szemekkel meredt a képernyőre, alig tudott összpontosítani, olyan fáradt volt. És magában füstölgött. Valaki – fogalma sem volt, ki lehetett az az elvetemült – 22 aktát rakott az asztalára, és azt várták tőle, hogy a bennük levő adatokat vigye gépre. Még legalább 60 e-mail is várt rá, hogy elolvassa és megválaszolja őket, és a hangposta fiókját sem ellenőrizte az elmúlt 24 órában. Asztala úgy nézett ki, mintha ciklon söpört volna át rajta. Úgy tűnt, az akták osztódással szaporodnak. De az meg hogy lehetséges? – Nem kéne már a gépen lenned? – szólította meg Margo. Egy rakás aktával, az üres vizes üveggel és a fánkos dobozzal zsonglőrködött. – Még van egy kis időm – felelte Avery, miközben az egyik levélre gépelte a választ. Lou felállt és nagyot nyújtózott. – Margo, van még abból a vaníliás fánkból? – Csak egy. Avery nem ette meg a magáét. – A tied lehet – intett a fánk felé nagylelkűen Avery. Lou kikapta Margó kezéből a dobozt és kinyitotta. – Mikor indulsz? – Hamarosan. – Repülővel? – Persze, hogy repülővel – mondta Margo. – Mindent percre pontosan kiszámoltam. Ha négy tizenötkor elindulok innen, akkor még lesz időm hazamenni, átöltözni és felkapni a csomagomat, kiautózni az Interstate-en a reptérre, a kocsit a hetes parkolóban hagyni és még időben kiérni a beszálló kapuhoz. Margo kivette pénztárcáját a fiókjából, majd visszasétált Avery asztalához. – Figyelj, Avery, volt időd felhívni Mrs. Speigel gondozóját, hogy zárja el előle a kocsikulcsokat? – Nem, el is feledkeztem róla. – Akarod, hogy megnézzem a számát és felhívjam neked? Meg kell védeni az emberiséget attól az asszonytól. – Nagyra értékelném, ha megtennéd. De kérlek, ne légy nagyon erőszakos. Mrs. Speigel aranyos nénike. Tudja, hogy nem lenne szabad vezetnie, csak néha összezavarodnak az agyában a dolgok. – Avery, az a nő majdnem megölt téged. Na jó, nem leszek túl rámenős – sóhajtott végül. – Az egész főváros az Interstate-en fog tolongani – csatlakozott Mel is a beszélgetéshez. – Nagy dugó lesz. Szerintem a Jefferson Davisen menj, onnan vágj át a 95-re. Legalább húsz percet megspórolsz. Margo vitába szállt vele. – Pont csúcsforgalom idején indul. Olyankor az Interstate sokkal gyorsabb. Avery csak félig figyelt a beszélgetésre. Ujjai valósággal repültek a billentyűk felett, ahogy az egyik átiratra gépelte a választ. – Szörnyen érzem magam srácok, hogy ilyen zűrt hagyok itt magam után.
– Ne aggódj miatta – nyugtatta meg Lou. – Egyszer mindannyian elmegyünk szabira – mondta Margo. – Lou, csupa porcukor a derékszíjad. Átnyúlt Avery feje felett, kihalászott a polcon levő dobozból egy papírzsebkendőt, és odanyújtotta Lou-nak. Aztán újra Averyhez fordult. – Én is azt tervezem, hogy rátok lőcsölöm az összes munkám a jövő hónapban, amikor elmegyek az unokatestvérem esküvőjére. – Azt hiszem, jobb lesz, ha legépelem és kinyomtatom neked az útvonalat, amin menned kell a reptérre – jegyezte meg Mel. – Majd a kezedbe nyomom, amikor elmész. – Feltéve, hogy négy tizenötkor távozom. – Erről én kezeskedem – ígérte Mel. – Egyeztessük az óráinkat? – Baromság, csak egy balfék mondhat ilyet – közölte vele Margo. – Brad Pitt például soha… Telefoncsörgés szakította félbe a mondanivalóját. Az asztalához sietett, közben Lou kapott az alkalmon, és folytatta a gondolatsort. – Nézzünk szembe a szomorú valósággal, fiúk. Valamennyien balfékek vagyunk. – És akkor mi van? – kérdezett vissza Mel. – Úgy értem, hogy Bill Gates is egy nagy balfék, mégis elég jól mennek a dolgai. – Lehet, de mi nem csinálunk milliárdokat, vagy igen? És mindenki a cégnél úgy gondol ránk, mint balfékekre. – Nem hiszem – vitatkozott Mel. – Szerintem nagyon is fontos tagjai vagyunk a csapatnak. Margo szakította félbe őket. – Andrews ügynök úton van ide. Douglas titkárnője hallotta, ahogy a ketrec iránt érdeklődött. – Biztos azért jön, hogy megköszönje Averynek, amiért hagyta, hogy ő arassa le a babért – találgatott Lou. – Akkor elkésett – morogta Margo. – Már előbb köszönetet kellett volna mondania, rögtön a sajtótájékoztató után. – Mindenesetre Andrews látogatása lerövidíti az idődet, Avery. Talán jobb lesz, ha most azonnal kinyomtatom azt a másik útvonalat. Majd eldöntöd, melyiket választod, ha már a kocsiban ülsz. Csak ne felejtsd el bekapcsolni a rádiót és meghallgatni a közlekedési híreket. Avery elfojtotta a mosolyát. Melnek a legkisebb apróságra is gondja volt. – Köszönöm, Mel. – Mennyi időt engedélyezzünk Andrewsnak? Négy? Öt percet? – Igen, annyi elég lesz. – Akkor te majd félbeszakítod – fordult Mel Lou felé. – Abban nagyon jó vagy. Andrews felborította a menetrendjét. Noha Avery még sohasem találkozott az ügynökkel, egy perc sem kellett hozzá, hogy kiismerje. A férfi azt hiszi magáról, hogy igazi szépfiú, aki bárkit el tud bűvölni. Ami azt illeti, ebben nagyot téved. Andrews hamar letudta a hálálkodást, de aztán felült az íróasztal szélére és meghívta a lányt, hogy vacsorázzon vele. Tekintete ugyan nem volt kihívó vagy szemtelen, de nagyon közel állt hozzá. Lou és Mel azonnal megkísérelte, hogy megszabaduljanak tőle. – Avery éppen szabadságra indult – tájékoztatta Mel a férfit. – El kell érnie a gépet. Amikor Andrews nem vette a lapot, Lou elhatározta, hogy még egyértelműbben fogalmaz. – Jobb, ha most elmegy. Averynek szoros az időbeosztása, és maga csak összezavarja. Andrews erre összefonta karjait a mellkasa előtt, és még szélesebb mosolyt villantott rá. Nem kellett nyomozónak lenni ahhoz, hogy kitalálja, mi történik itt. Andrews nyilvánvalóan AEL-ben, Akarom első látásra szindrómában szenvedett, de ez nem volt szokatlan Avery számára. A legtöbb férfi, aki a közelébe
került, áldozatul esett ennek a kórnak. Mel feltételezte, hogy a járványt Avery ártatlanul csillogó, nagy, kék babaszemei terjesztik. Amikor ránézett egy férfira velük, az egyszerűen megszűnt gondolkozni. Lou nem értett egyet Mel teóriájával. A kék szemnek nem sok köze van a férfiak érdeklődéséhez. Sokkal inkább a lány bombázó teste és selymes szőke haja az, ami a férfiakból össze-vissza locsogó idiótát varázsol. Andrews is csak fecsegett most, mindenféle értelem nélkül. Igazán szomorú volt látni, ahogy egy jól képzett profi hogyan süllyed egyre mélyebbre az ingoványba. Mel, aki leginkább vigyázott Averyre, nagyon remélte, hogy Andrews mielőbb előhozakodik a bókokkal. Előbb vagy utóbb mindegyik férfi ezt tette, és akkor Avery végre útjára bocsáthatja. Mel lopva az órájára nézett, miközben azt kívánta, mondja már ki Andrews, hogy milyen gyönyörű Avery. Ha a férfi nem kezd el hamarosan nyomulni, akkor Avery lekési a gépet. Gyerünk már, igyekezz, sürgette magában. Startolj rá. Mondd már neki, hogy milyen bombázó. – Szeretnék valamit kérdezni – mondta Andrews. –Igen? – igyekezett érdeklődést tettetni Avery. – Miként lehetséges, hogy egy ilyen gyönyörű nő, mint maga, idelent dolgozik az alagsorban? – Az ügynök szinte dúdolta a kérdést, mint valami country énekes. – A maga külsejével… – Csak eddig jutott. Szegény fickó, sohasem tudja meg, mi ütött belé. – Andrews ügynök – Avery hangja valósággal sistergett. – Nem tehetek arról, ahogy kinézek. Most pedig, ha megbocsát, dolgom van. Feltételezem, hogy magának is. Szálljon le az asztalomról és menjen innen. Miután ezt megmondta, Avery visszaereszkedett a székére és újra gépelni kezdett. Andrews értetlen és döbbent arckifejezéssel állt fel az asztalról, és lassan, piruló arccal kisétált a ketrecből. Mel csak akkor kezdett el nevetni, amíkor a férfi már nem hallhatta. – Jól sejtem, hogy nem mész el Andrews ügynökkel vacsorázni, ha visszajöttél a szabadságodról? – Én itt dolgozni próbálok. Lou kinyújtotta a kezét, mire Mel morcosan elővette a pénztárcáját és átadott neki egy dollárt. A két férfinak volt egy fogadása, hogy milyen bókokkal halmozzák el Averyt. Mivel Andrews egy szót sem ejtett a lány lábairól, Lou nyerte a dollárt. Avery lába gyönyörű volt, és a legtöbb férfi azonnal kiszúrta, de Andrews szemmel láthatóan nem a lábakra gerjedt. – Hogyan lehetséges, hogy ez velem soha nem történik meg? – kérdezte Margo. – Én is aranyos vagyok, vagy nem? – De igen, egy tündér – nyugtatta meg Lou. – És egy nap szeretnék férjhez menni és gyerekeket szülni – folytatta Margo, mintha meg sem hallotta volna Lou válaszát. – Minthogy Avery legalább tucatszor kijelentette, hogy nem óhajtja lekötni magát, ez egyszerűen nem fair. Én tökéletes választás lennék Andrews számára. De tényleg. De még csak rám sem nézett. – Miből gondolod, hogy tökéletes lennél Andrewsnak? – kérdezte kíváncsian Lou. – Mert olyan szenvedélyes. És nincs senki, aki nálam jobban értékelni tudna egy igazi érett és tüzes szeretőt. Tökéletes pár lennénk – szólt vissza a válla fölött, ahogy az asztalához indult. Mel a zsebébe süllyesztette a pénztárcáját és visszatért a munkához. Négy tizenötkor felállt és odaszólt Averynek. – Ideje indulnod. – Csak még tíz percet adj…
A tíz percből háromnegyed óra lett, és Avery csak öt után hagyta el az irodát. Szerencsére a térde már sokkal jobban volt, így futni is tudott. Ennek ellenére lekéste a gépet. Baleset volt az Interstate-en, ami két sávot is eltorlaszolt, és mire kiért a reptérre és elérte a beszálló kaput, a gépe már a levegőbe emelkedett. Avery eljátszott az ötlettel, hogy hazamegy, és jól kialussza magát. Hetek óta alig aludt többet napi négy óránál, és nagyon kimerültnek érezte magát. Mégis ellenállt a kísértésnek. Carrie meg is öli, ha egy teljes nappal később érkezik. Utópia nem volt álmai pihenőhelye. Csak azért megy, hogy kedvére tegyen a nagynénjének. Ha valami új helyre indult, szeretett körülnézni, elmerülni a helyi életben. Egyáltalán nem örült a gondolatnak, hogy hat napig be lesz zárva az üdülőbe, de mivel a szavát adta, már nem visszakozhatott. A következő járatra már nem volt hely, ezért Avery kitérőt kényszerült tenni, így került Washingtonból a Kolorádói Grand Junctionbe. Reggelig kell várni kell a másik gépre. Miután összeszedte a csomagjait és bejelentkezett a reptér közelében lévő szállodába, a szobájából felhívta Carrie-t. A hangposta válaszolt rögtön az első csengésre. Avery feltételezte, hogy nagynénje átprogramozta a mobilt, és rég lefeküdt – elvégre Aspenben már éjfélre járt az idő. Üzenetet hagyott, hogy másnap dél körül fog megérkezni. Azután felhívta az üdülőt, hogy tájékoztassa őket a késésről. Mivel üzenetet hagyott, nem kérte, hogy kapcsolják neki nagynénje lakosztályát. Aznap éjjel Avery úgy aludt, mint akit agyonvertek. Másnap, reggeli közben meghallgatta saját hangpostáját. Húsznál is több üzenete volt, de szerencsére egyik sem sürgős. Meghallgatta őket, jegyzeteket készített, aztán törölte az üzenetet. Carrie üzenete mosolyra késztette. Nagyon izgatott volt a hangja pusztán a ténytől, hogy olyan villában szállhat meg, ahol előtte Tom Cruise vendégeskedett. Milyen jellemző nénikéjére, hogy egy ilyen apró ostobaság ennyire fellelkesíti. Avery törölte ezt az üzenetet is, majd folytatta a többivel, amíg minddel nem végzett. Negyed kilencre már a portán volt és kijelentkezett. Míg a recepciós a számlát nyomtatta, Avery Kolorádó térképét nézegette. Aspen nem is volt olyan messze Grand Junctiontől, mindössze két és fél óra autóval. Közben megütötte a fülét, amint egy idősebb házaspár a környék szépségeiről beszélget, és hirtelen úgy döntött, hogy autót bérel, és kocsival megy az üdülőbe. Visszabuszozott a reptérre, bérelt egy Sedant, és elindult. Kényelmes szabadidő ruháját viselte, ami egy kopott farmerból, egyszerű fehér pólóból és egy elnyűtt teniszcipőből állt. Carrie-nek nem fog tetszeni a ruházata, de Avery a kényelmet mindig is a divat elé helyezte. Amikor végre a 70-es úton száguldott, kezdte úgy érezni magát, mint aki vakáción van. Csodás nyári reggel volt, a nap hétágra sütött, de még nem melegítette fel a friss, csípős levegőt, az ég pedig a kéknek olyan pompás árnyalatában ragyogott fölötte, hogy szinte mesterségesnek tűnt. Lehúzta az ablakot és mélyeket lélegzett. Varázslatos. A tiszta levegő valóságos felüdülés volt a nagyváros szmogja után. Megállt egy McDonald’snál, vett egy üveg vizet és egy diétás Colát. Miután fizetett, leült az egyik asztalhoz, hogy megnézze a térképet. Talán rábukkan valami érdekes látnivalóra vagy történelmi emlékre, amiért érdemes egy kis kitérőt tenni. Tudta, ha egyszer bejelentkezik az üdülőbe, Carrie úgysem fogja elengedni, és szeretett volna valamit látni is Kolorádóból. Amit eddig látott, az is gyönyörű volt, de érezte, hogy ez csupán a jéghegy csúcsa. Ennél sokkal több csodát tartogat ez az állam. Carrie úgyis dühös lesz, amiért késett. Akkor már nem mindegy, hogy egy vagy két órával érkezik később? Kiteregette maga elé a térképet és mindenekelőtt azt a helyet kereste, ahol Carrie éjszakázott. Mi is volt a neve? Tóvidék? Nem.
– Eltévedt, kedvesem? A mély bariton sértette a fülét. Fel is bosszantotta. Egyszerűen nem volt olyan hangulatban, hogy flörtöljön valakivel. Elnyomott egy sóhajt, majd komoran felnézett, eltökélten arra, hogy bárki legyen is az a vakmerő, elküldi a fenébe, de amikor meglátta a férfit maga mellett, önkéntelen mosolyra húzódott a szája. A bácsi legalább nyolcvanéves volt. Frissen vasalt és makulátlanul tiszta farmervászon inget viselt, madzagnyakkendőjét türkizkék medál fogta össze, nadrágját begyűrte napszítta cowboy csizmájába, melynek szélét rézveret díszítette, egyik kezében igazi Stetson kalapot tartott, míg a másikban egy csésze gőzölgő feketét. Arca igazi jellemtanulmány volt, csillogó aranybarna szemével, cserzett arcbőrével és tökéletes kackiás bajuszával. Bajusza és haja hófehér volt. – Bocsánat, mit mondott? – Azt kérdeztem, hogy eltévedt-e – ismételte az öreg. – Láttam, hogy a térképet nézegeti, és arra gondoltam, talán segíthetnék, mert Kolorádónak minden zegét-zugát ismerem. Szeptemberben lesz 84 éve, hogy itt élek. – Csak látványosságok után kutattam. Ami azt illeti, elkelne a segítség. Nem bánja, ha megkérem, csatlakozzon hozzám? – A legnagyobb örömmel teszem. – A férfi letette a kávét az asztalra, kihúzott egy széket magának, de előbb gondosan elhelyezte kalapját a szomszédos széken. – Csak pár percig maradhatok. Az unokám hamarosan értem jön. Van egy helyes kis vadnyugati boltja, és hetente két napot kisegítek nála. Ezért vagyok ilyen piperkőc szerelésben – magyarázta. – Szóval, hová igyekszik? – Aspenbe. – Akkor el sem tud tévedni. Útjelző táblák vannak végig az úton. Aspen alig pár kilométerre van ide. – Igen, tudom. De kerestem egy helyet, amit úgy hívnak, hogy Tóvidék, vagy talán Tógyűrű. Hallott már róla? – Ha a Tóközre gondol, akkor igen, hallottam már róla. A nevem mellesleg Walt Getry. – Avery Delaney – nyújtott kezet neki a lány. – Örülök, hogy megismerhettem. – Óvatosan odébb tette a kávéscsészét, hogy ne verje le, ahogy kezét összefonta az asztalon. – Azt a helyet nem fogja megtalálni azon a térképen, szóval ne is keresse. A legtöbb ember még nem is hallott róla. Tudja, vannak emberek, akik idejönnek Kaliforniából vagy Washingtonból, földet vesznek, aztán építenek rá egy nagy házat, és úgy hiszik, hogy feltétlenül el kell nevezniük a helyet, mint valami újszülöttet, vagy mi. Na most, az a Parnell nevű fickó, Denis Parnell, pár éve megvett vagy 16 hektár príma földet fent, Aspen közelében. Nem lett volna szabad engedni, hogy megvegye, de mégis megtette. – Az öreg vállat vont, majd folytatta. – Aztán, úgy hat évvel ezelőtt a fickó elhatározta, hogy felépíti rá álmai csodapalotáját. Több mint két és fél évig tartott mire befejezte, és Parnell teljesen kikészítette a környezetvédőket, ahogy tönkretette azt a gyönyörű, érintetlen vidéket. Fel-alá járkáltak a hatalmas teherautók, fákat döntöttek ki az utaknak. Szégyen, amit csináltak, de Parnell megúszott mindent, egyszerűen lefizetett mindenkit, és meg is kapta az engedélyeket. Ne higgye, hogy ez ma is megtörténhetne – tette hozzá. – Ma már sokkal szigorúbb törvények védik ezt a vidéket. Akárhogy is – folytatta – amikor Parnell elkészült a házzal, magas kerítést húzatott köré. Azt hallottam, hogy az egész belekerült nyolcmillióba is, de ez néhány évvel ezelőtt volt. Most biztos kétszer annyit ér, vagy még többet is. Azt pletykálták, hogy Parnell készpénzzel fizetett mindenért, ezért teljesen tisztán övé a ház és a föld is. Én nem hiszek a pletykáknak, de a legtöbben elhitték, és persze spekulálni kezdtek, hogy honnan volt neki ennyi kápéja.
Averyt megfogta a történet. – És honnan? – A népek azt hitték, hogy biztos drogkereskedő volt, de aztán kiderült, hogy volt neki egy kis számítógépes cége Silicon Valley-ben. Az egyik mérnöke tervezett valami új chipet, ami forradalmasította a számítógépipart. Én nem értek hozzá – ismerte be az öreg –, de mivel a mérnök Parnellnek dolgozott, ezért Parnell kapta meg a szabadalmat, és hatalmas vagyonra tett szert. Aztán eladta a társaságot, mielőtt az befuccsolt volna, és ide költözött. – De már nem az övé a terület, ugye? – kérdezte Avery. Arra gondolt, hogy Parnell minden bizonnyal eladta Utópia tulajdonosának, aki aztán afféle menedéknek használja a fontosabb vendégek számára. – Igen is meg nem is – felelte Walt. – Ez az a pont, ahol a történet morbid fordulatot vesz. Parnell megnősült. Itt esküdött a közeli templomban. Igencsak nagy port vert fel az esemény, és egy egész vagyonba került. Ötszáz embert hívtak meg a fogadásra. Azt hallottam, hogy egy egész évig tervezték. Volt olyan virág, amit egyenesen Európából hozattak. Gondolom, az amerikai virágok nem feleltek meg a kényes ízlésüknek. Mindegy. A készülődés tovább tartott, mint maga a házasság. Alig 18 hónapig voltak házasok, amikor Parnell benyújtotta a válókeresetet. Az öreg elhallgatott, megcsóválta a fejét. – Az biztos, hogy én nem értem ezt a modern világot – tért el a témától. – A feleségem, Ona May és én 43 éve vagyunk házasok, és esküszöm, voltak olyan időszakok, amikor legszívesebben világgá mentem volna, hogy soha vissza se térjek. El tudom képzelni, hogy az asszony is érzett így néha, de együtt maradtunk, mert esküt tettünk rá, és komolyan is vettük az eskünket. Most meg olyat olvasok az újságban, hogy a próbaházasság az új módi. Hallott már róla? Avery mosolygott. – Igen, én is hallottam már a kifejezést. – Egyszerűen nem értem. Azok a párok csak úgy együtt élnek mindenféle eskü nélkül. Biztos Parnell is azt gondolta, hogy ez csak egy próbaházasság, azért akart olyan gyorsan elválni. Igazi hangos, civakodós válás volt, sárdobálással, mocskolódással, amit persze imádtak a lapok. Az emberek csak úgy zabálják a mocskos dolgokat. Egy évvel ezelőtt adta be a válókeresetet, de még mindig huzakodnak. Mindenki azt várja, kinek ítélik oda a házat. Az asszonyka esküszik, hogy Parnell neki ígérte, és gondolja, hogy igenis jár neki. A bíró hamarosan dönt, hogy melyiküké legyen. Pamela Parnell esküdözik, hogy inkább meghal, de nem engedi, hogy a férfié legyen. Parnell meg azt mondja, hogy ő ugyan nem bánja, ha az asszony felfordul. Ha engem kérdez, mindketten úgy viselkednek, mint valami elkényeztetett taknyos. Parnell éppen a múlt héten adott újabb interjút, és kijelentette, bárhogy is határoz a bíró, ő bizony nem engedi át ex-feleségének a házat. Én mondom magának, azok ketten zsák meg a foltja. Megérdemlik egymást. De a népek sem különbek. Hinné, hogy fogadásokat kötnek? – Úgy érti, arra fogadnak, hogy ki kapja meg a házat? – Pontosan. Kilencven a tízhez vezet Pamela, mert az emberek nem felejtették el, hogy milyen sötét módon jutott Parnell az engedélyekhez. Azt beszélik, vád alá fogják helyezni. A bíró, aki az ügyben ítél, elkötelezett környezetvédő. Majd elválik, én azt mondom. Előrehajolt, ujjával rábökött a térképre. – Ez itt a Tóköz vidék. Azért nevezte el így, mert amint látja, két nagy, tisztavizű tó veszi közre. Van magánál toll? Bekarikáznám a helyet. Avery feltúrta a hátizsákját, talált egy golyóstollat és odaadta az öregnek. Walt alig tudta megfogni köszvényes ujjaival a tollat.
– Innen, ahol most ülünk, két óra kocsival. Van arrafelé még néhány flancos villa, de még a közelükbe se fog jutni, mert mindegyiket lezárt magánutakon lehet megközelíteni. – Azt hiszem a nagynéném azon a helyen szállt meg, de lehet, hogy tévedek. Az is lehet, hogy félrehallottam valamit. Nem volt valami jó a vonal. – Elképzelhető, hogy Ikertavakat mondott? – kérdezte Walt. – Tóköz ugyanis itt van, északra, de az Ikertavak erre vannak, délen, és rajta is vannak a térképen – mutatta az irányt. Avery bólintott, aztán összehajtogatta a térképet és visszadugta a hátizsákjába. Újra kezet rázott az öreggel és felállt. – Köszönöm, hogy segített. – Örülök, hogy segíthettem. Ne felejtse el becsatolni az övet, kedvesem. Van egy-két őrült vezető az utakon, akik akár százzal is száguldoznak. Kihívják a sorsot maguk ellen. Ne hagyja, hogy belehajszolják magát is. Avery beszállt a kocsijába és útnak indult. Enyhe bűntudat gyötörte, ezért úgy döntött, mégsem tesz kitérőt. Különben is, Walt személyében ízelítőt kapott a helyi ízekből. Nagyon élvezte a kedves öregúr társaságát. Talán rá tudja venni Carrie-t egy kis túrázásra. Ez annyira abszurd gondolat volt, hogy elnevette magát. Azt hallotta, hogy nénikéje középiskolás korában igazán sportos alkat volt. Röplabdázott, kosarazott, és minden mást is kipróbált, amire lehetősége volt. Emlékezett rá, hogy kiskorában játszott Carrie teniszkupáival. Vajon megvannak-e még, vagy már rég kidobta őket? Végül is, mit számít. Az biztos, hogy Carrie ma már nem tartozik kirándulást kedvelő emberek közé. Megvet minden mozgást. Utópia Carrie titkon dédelgetett álma volt, még ha nem is fogalmazta meg soha. Avery nagyot sóhajtott. Nagyon remélte, Carrie nem kényszeríti, hogy végigcsinálja azokat az ostoba kúrákat, mint az iszapfürdő vagy a hínáros pakolás. Nem mintha ellenére lett volna, hogy kényeztessék, de nincs olyan sok ideje, hogy akár egy percet is elvesztegessen. Ki akarja élvezni az időt az utolsó percig, és ha már iszap, akkor inkább a környék felfedezése során sározódjon be. Avery keresztülhajtott Aspenen és folytatja útját. Egy óra múlva biztos volt benne, hogy eltévedt. Éppen le akart húzódni az útról, hogy ellenőrizze a térképet, amikor észrevette az Utópiát jelző táblát. Az út élesen elkanyarodott, majd meredeken felfelé ívelt. Végül elért a kapuhoz. Megállt, hogy megadja a nevét a kapuőrnek. – Nincs rajta a neve a ma érkezők listáján. – Szobafoglalásom van – erősködött Avery. – Ott kell, hogy legyen a nevem. Az őr közelebb hajolt és rámosolygott. – Biztosra veszem, hogy csak valami félreértés lehet. A recepción tisztázhatja az ügyet. – Köszönöm – hálálkodott Avery és behajtott a kapun. Ha mindenki olyan, mint az őr, akkor nagyon kedves emberek dolgoznak az üdülőben. A visszapillantó tükörben látta, hogy a férfi az út közepén áll és bámul utána. Őszülő fekete haja Tony bácsira emlékeztette. Uramisten, elfelejtette tegnap este felhívni. Ahogy bejelentkezett, azonnal telefonál neki. Tony bácsi folyton aggodalmaskodott. Avery tudta, hogy neki és Carrie-nek vannak problémái, de remélte, hogy közösen túljutnak rajta. Valószínűleg Carrie az oka, hogy nem jönnek ki egymással. Avery tiszta szívből imádta nagynénjét, ugyanakkor látta a hibáit is. Carrie néha olyan volt, mint tüske a köröm alatt. Élete legjobb döntése volt, hogy hozzáment Tony, és remélhetőleg amíg az üdülőben pihen, lesz ideje végiggondolni, mi igazán fontos a számára. Mindig is nagyon fölényesen bánt Tony bácsival, és hosszú távon
egy házasság sem bírja el az ilyesmit. Szerencsére bácsikája angyali türelemmel volt megáldva. Sokkal tovább kitartott, mint bárki más tette volna az ő helyében. Az út újabb éles kanyart vett. Az ég szent szerelmére, hol van már az az üdülő? Mióta elhagyta a kaput, legalább a hegy feléig felkapaszkodott már, és nem volt körülötte más, csak a vadon. Végül, amikor már biztosra vette, hogy tévedésből valami szervizútra tévedt, az utolsó elágazásnál eléötlött Utópia. Nem véletlenül kapta a nevét. – Uramisten! – suttogta Avery. A hely kimondhatatlanul gyönyörű volt és fenséges nyugalmat árasztott. A sárgásbarna stukkós épület égnek törő, büszke örökzöldek közé volt ágyazva. A főépület úgy nézett ki, mintha magának a lankás hegyoldalnak lenne része. Apró, elszórt házikók pettyezték a hegyoldalt, terméskőből készült keskeny ösvények kanyarogtak a fenyőfák között. Vadvirágok borítottak mindent. Vízcsobogás ütötte meg a fülét. Megfordult és meglátta a lépcsős szökőkutat, amit egy alacsonyabb domb oldalába építettek. A víz gyöngyözve hullt alá a kör alakú medencébe egy aranyglóbusz körül. Teherautó fordult be a szervizútról Avery kocsija elé. A lány fékezett, és megvárta, amíg a személyzet villámgyorsan lepakol néhány hordót a kocsiról, közben szeme az őt körülvevő csodát pásztázta. Fiatal pár – szemmel láthatóan szerelmesek – vonta magára a figyelmét. Egymás kezét fogva andalogtak a szökőkúttal párhuzamos utacskán. Félúton megálltak, egymáshoz fordultak és szenvedélyesen csókolózni kezdtek. Avery enyhe féltékenységet érzett és kényszerítette magát, hogy másfelé nézzen. De nem tehetett róla, tekintete újra meg újra visszavándorolt a fiatal párra, és azt is jól megfigyelhette, hogy néznek egymásra. Bizonyára újházasok, gondolta. A teherautó továbbment, és Avery megkönnyebbülten indult neki a meredek lejtőnek, ami macskakővel kirakott kör alakú kocsifelhajtóban végződött. A lépcsőfokokon hatalmas borostyánnal befuttatott agyagcserepekben sárga és fehér virágok virítottak mint valami őrszemek egészen a bejáratig. Emberek járkálta ki és be, mindannyian ráérős tempóban. A turbékoló galambpárhoz hasonlóan, a vendégek egyforma kék szabadidő ruhát viseltek. A felsőrész zsebére aranyfonállal egy kis földgömb volt hímezve és az üdülő neve. Avery beállt a parkolóba. A motort sem volt ideje leállítani, már ott is termett a portás. Kinyitotta a kocsiajtót, és a kezét nyújtotta, hogy kisegítse. – Isten hozta Utópiában – üdvözölte Averyt.
Hatodik fejezet Monk szerelmes volt. Noha nem hitte, hogy ilyen csoda megtörténhet vele, találkozott álmai asszonyával, és azóta úgy viselkedett, mint egy eszement bolond. Jilly volt az ő lelki társa. Ehhez kétség sem férhet. Tökéletesen illettek egymáshoz, megegyeztek az álmaik, a vágyaik, a céljaik, és ami a legfontosabb, egyformán gondolkodtak a piszkos ügyletekről. A nő valósággal hipnotizálta az első pillanattól, hogy találkoztak a mocskos kis bárban Savannah külvárosában. Monknak elakadt a lélegzete, amikor a nő besétált, akár egy látomás, vörös selyemruhában és vörös tűsarkú cipőben. Egyszerűen… elragadó volt. Az egyik hátsó bokszban ült, ahogy azt telefonon megbeszélte, kezében kék irattartóval. Amikor a nő meglátta, rámosolygott, és ő abban a pillanatban tudta, hogy elveszett. A szerelem első fellobbanása nem hűlt ki. Még mindig forrón kívánta. Még amikor dolgoznia kellett volna, akkor sem tudta abbahagyni a mosolygást. Minden gondolatát csak ő töltötte ki. Mialatt a lélekölő megfigyelést végezte, egyik legkedveltebb elfoglaltsága az volt, hogy felidézte – a legapróbb részletekig – első
szeretkezésüket, amire pontosan három órával a találkozásuk után került sor. Jilly felvitte a hotelszobájába, megfosztotta a ruháitól és a gátlásaitól is, majd szenvedélyesen szeretkeztek. A gyönyörű emlék hatására behunyta a szemét. A lány édes ízét érezte a szájában, parfümjének bódító illata, selymes bőre, ahogy hozzásimul, a majdnem állati hang, amit kiadott, amikor úgy megérintette – mind ott kavargott benne. Vad volt, követelőző és durva – pont úgy, ahogy Monk szerette – és mégis, olyan védtelen és sebezhető. Monk maga is csodálkozott, mennyire elhagyta minden önfegyelme, ha Jillyről volt a szó. Soha, legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy valaha is képes lesz ilyen romantikus viselkedésre, vagy… nősülésre. Mégis, két héttel ezelőtt megkérte Jilly kezét – természetesen térdre borulva, alább nem adhatta – a lány beleegyezett, hogy hozzámegy és ezzel a világ legboldogabb emberévé tette. Azt mondta neki, hogy mindent, a világon mindent megtesz érte, és aztán nekilátott, hogy be is bizonyítsa. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy kielégítse minden igényét. Tudta, hogy a lány úgy játszik vele, mint egy engedelmes bábbal, de nem bánta. Jilly volt az első ember, akiben tökéletesen megbízott. Minden titkát elmondta neki, és tudta, hogy a lány megőrzi őket. Ő is ismerte Jilly minden titkát. Négy hónapja éltek már együtt, amikor egy szenvedélyes szeretkezéssel töltött éjszaka végén együtt ültek a kanapén és pezsgőt iszogattak. És akkor Monk megnyílt, mesélt a lánynak a sivár gyerekkorról, amit a kietlen Nebraska egyik farmján töltött, a fáradt, megkeseredett és kegyetlenül szigorú szülőkről. Apja úgy hitte, hogy a pálcának nem szabad pihennie. Gyengeakaratú anyja, aki még a saját árnyékától is félt és soha nem járt sehova, kivéve a vasárnapi reggeli misét, csak állt karbafont kézzel és némán figyelte, ahogy férje korbáccsal próbálja kiverni gyermekeiből a kalandvágyat. Monk nagyon hamar megtanulta, hogy ne panaszkodjon neki, mert mindig visszamondta apjának. Mire tízéves lett, már gyűlölte mind a kettőt, és esténként azzal ringatta álomba magát, hogy azt tervezgette, miként bánik el velük. Fuldoklott a bezártságtól. Pénzt lopott a templomi perselyből – nem sokat, csak alkalmanként. Miután elvégezte a középiskolát, összepakolta a holmiját – elfért az egész egy papírzacskóban – és elhagyta a farmot. Egy omahai főiskolára jelentkezett. Elegendő pénze volt, hogy kifizesse az első félévet, a többihez pedig hitelt vett fel – hitelt, amit soha nem szándékozott visszafizetni. Négy évvel később elhagyta Nebraskát és megfogadta, hogy soha többé nem tér vissza. Mind a mai napig nem tudta, hogy szülei élnek-e vagy meghaltak, de nem is érdekelte különösebben. Eddig soha nem törődött senkivel – egészen mostanáig. Mindent elmondott Jillynek magáról. Elmesélte, hogy 22 évesen követte el élete első gyilkosságát. Azt is elárulta neki, hogy valaha arról álmodott, hogy színházban fog dolgozni. Szeretett beöltözni, szerepet játszani. És jó színész volt, dicsekedett, annyira jó, hogy majdnem főszerepet kapott az egyik nyári szabadtéri játékokon, de egy másik színész befeketítette a rendező előtt. Monk annyira megzavarodott az ármánykodástól, hogy elszúrta a bemutatót, és persze nem kapta meg a szerepet. Megesküdött, hogy megfizet a fiúnak. Csak az alkalmas pillanatot leste, és két év után le is csapott. Kést használt és meglehetősen izgalmasnak, ugyanakkor felszabadítónak is találta az élményt. – Mikor változtattad meg a neved? – Amikor beiratkoztam a főiskolára. Hamis születési anyakönyvi kivonatot nyújtottam be, de eléggé valódinak nézett ki ahhoz, hogy mindenkit becsapjak vele. Pedig meglehetősen otromba hamisítvány volt, de a célnak megfelelt.
– Én nem jutottam el a főiskoláig. Akartam, de az anyám meg volt győződve róla, hogy nem vagyok hozzá elég okos. Elvette tőlem az összegyűjtött pénzemet, és Carrie továbbtanulását fizette belőle. – Milyen volt a gyerekkorod? Jilly szeme megtelt könnyel. – Szeretet nélküli. Apámra nem emlékszem. Elhagyott minket, amikor még kicsi voltam. Miatta. – Anyád miatt? – Igen. Valósággal elüldözte a háztól. Egy másik nővel ment el, de így utólag nem tudom őt hibáztatni. Anyám hideg és keserű asszony volt. Soha nem mutatott különösebb érzelmeket, talán ez volt az oka, hogy bajba jutottam… tudod… terhes lettem. Kerestem valakit, aki szeret engem. Szégyent hoztam a családra. Össze sem tudom számolni, hány alkalommal vágta anyám és a húgom a fejemhez ezeket a szavakat. – Megrázta a fejét, és suttogva folytatta. – Csak egy ártatlan bolond voltam. Annyira bíztam, hogy anyám és húgom, a mintagyerek, meg fog bocsátani, amikor már megvolt a gyermek, és segítenek felnevelni a kicsit. Helyesen akartam cselekedni. – De nem így történt, igaz? A lány megszorította a kezét. – Nem bizony. Szörnyű volt. Anya és Carrie bejöttek a kórházba. Azt hittem, azért jönnek, hogy hazavigyenek a kisbabámmal együtt. – Mi történt, szerelmem? – kérdezte Monk, mikor látta, hogy a lány túlságosan feldúlt ahhoz, hogy folytassa. Odahajolt és töltött még pezsgőt a poharába. – Carrie magával vitte a lányomat. Hozzám sem szólt, csak odament a mózeskosárhoz, felkapta és elment. Anyám elkapta a karomat, amikor utána akartam menni. Amikor megkérdeztem, hogy hová megy Carrie az én gyönyörű kisbabámmal, azt mondta, hogy hazaviszik a kicsi Averyt. ’Avery’, ilyen ostoba nevet adott neki az anyám. – Jilly letörölte könnyeit az ujja hegyével. – Még azt sem engedték, hogy én adjak nevet neki. Carrie döntött mindenben, ő mondta meg anyámnak, hogy mit tegyen, és anya bármit megtett, amit a mintagyerek kért tőle. – És aztán mi történt? – Anya azt mondta, el kell hagynom a várost és soha többet nem mehetek haza. Azt mondta, hogy most utoljára hoztam szégyent a fejükre. Nem kaptam meg a kicsit, pedig még könyörögtem is anyámnak, hogy bocsásson meg, és adja vissza a kisbabámat. De ő hajthatatlan maradt. Még ma is magam előtt látom az arcát. Rideg volt és elutasító, pont mint Carrie. Szörnyű dolgokat vágott a fejemhez, aztán elővette a pénztárcáját és kihúzott belőle egy százast. Az arcomba vágta a pénzt, majd kisétált a kórteremből. – Nem volt ott senki, aki segíthetett volna? A lány megrázta a fejét. – Anya nagyon szoros barátságban volt a rendőrfőnökkel. Teljesen az ujja köré tekerte. Mindig késő este jött, amikor Carrie-nek és nekem már aludnunk kellett volna, de én egyszer hallottam a nyögéseket meg sikolyokat, és lementem megnézni, mi történik. Bekukucskáltam a nappaliba, és ott láttam a rendőrfőnököt terpeszkedni a kanapén, a nadrágja a bokájánál, anyám meg ott térdelt előtte és éppen a kedvére tett. Pedig nős ember volt a kövér disznaja – tette hozzá. – És minden megtett anyámnak, hogy ne árulja el a feleségének a viszonyukat. Anya azzal fenyegetett, hogy a rendőrfőnök le fog csukni, ha nem hagyom el a várost azonnal. Tudtam, megvan hozzá a hatalma, hogy tényleg megtetesse vele.
Jilly most már féktelenül zokogott. Monk magához ölelte és addig ringatta, amíg a lány meg nem nyugodott. – Mi történt a lányoddal? – kérdezte, amikor Jilly zokogása csillapodott. – Carrie nevelte fel, és teljesen ellenem hangolta. A húgom mindig is gyűlölt. Ő… igazi rút kiskacsa volt, és emésztette a féltékenység, amiért én szép vagyok. Gondolom, úgy érezte, ha elveszi a kisbabámat, sikerül bosszút állnia rajtam. – Hogyan találkoztál Dale Scarrett-tel? – Miután elhagytam Sheldon Beachet, mindenféle munkát vállaltam, hogy eltartsam magam. Megpróbáltam összegyűjteni annyi pénzt, hogy ügyvédet fogadhassak és visszaszerezhessem a kislányomat. Mivel semmihez sem értettem, bárokban és éttermekben dolgoztam. Néha pénzt loptam, hogy ki tudjam fizetni a rezsit, és férfiakkal is lefeküdtem pénzért. Tizenkettővel – ismerte be. – Számoltam őket… nem tudom, miért, de mégis számon tartottam őket, és persze nagyon óvatos voltam, nehogy elkapjak valami ocsmány fertőzést. Utáltam minden percét, de kellett a pénz. Mindenképpen vissza akartam kapni a lányomat. – Elfordult, ahogy felidézte a gyötrelmeket. – Aztán egy éjszaka, éppen egy mocskos kis Savannah-i bárban dolgoztam, amikor találkoztam Dale-lel. Istenem, mennyire undorodtam tőle, de neki volt pénze. Megmutatta a bankjegykötegeket, és akart engem. Együtt éltünk egy ideig, ami nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Én tovább akartam lépni, de ő nem engedett el. Aztán egyik éjszaka mesélt nekem az ékszerboltról, amit ő meg a haverjai, Larry és Frank ki akarnak rámolni. Larry a tulaj lányával kavart, aki szeretett a családi vagyonnal dicsekedni. Dale megtervezte a betörést, én meg segítettem neki a részletek kidolgozásában. – Szóval tettestárs voltál. – Igen. A rablás simán ment, de Frank nem bírta befogni a pofáját, és azzal dicsekedett fűnek-fának, hogy mennyi pénz üti majd a markát, ha Dale eladja a gyémántokat. Dale elrejtette a köveket és megegyeztünk, hogy legalább hat hónapot várunk, mielőtt piacra dobjuk. – De valami közbejött, nem igaz? – De igen. Egy spicli befújta a zsaruknak, hogy Frank mivel dicsekszik. Azok begyűjtötték és elkezdték faggatni, végül alkut kötöttek vele. Beköpte nekik Larryt, de Dale-t és engem egyelőre nem. Gondolom, valami jobb alkura ácsingózott. Larry felhívott minket, hogy figyelmeztessen, így még időben meg tudtunk lépni a városból. Larryt viszont elkapták. Lövöldözés tört ki, és Larry lelőtt egy zsarut, mielőtt kinyírták volna. Jilly újra sírva fakadt. – Engem egyáltalán nem érdekeltek a gyémántok. Dale megígérte, hogy segít visszaszerezni a lányomat. Az lett volna az én részem a rablásból. Elmentünk Sheldon Beachre anyám házához, hogy visszakapjam Averyt. Nem gondoltam rá úgy, hogy gyerekrablás. Egyszerűen csak vissza akartam venni, amit a húgom ellopott tőlem. Nem tudtam, hogy Carrie rávette anyát, hogy menjen el a bíróságra és intézze el, hogy Carrie legyen a kicsi hivatalos gyámja. A bíróság megfosztott minden jogomtól és a húgomnak adta. Ellopta tőlem a kisbabámat, Monk. Ellopta tőlem… – Tudom, hogy majd megszakad a szíved, szerelmem. – Avery még egészen kicsi lány volt, amikor Dale érte ment, de Carrie-nek addigra sikerült ellenem fordítania. Dale elmesélte, hogy próbálta megnyugtatni a kislányt. Elmondta neki, hogy mennyire szeretem, és hogy boldog lesz velem. De Avery csak hisztérikusan zokogott. Csak a jóisten tudja, hogy Carrie milyen szörnyű hazugságokkal tömte tele a fejét. A kicsi úgy harcolt, mint egy tigris, rugdosta és megpróbálta kikaparni a
szemét. Dale mondta, hogy megpróbálta összekötözni derékszíjjal a kezeit, és néhány pofont is kénytelen volt adni, hogy megállítsa. Monk odanyújtott neki egy másik papírzsepit, hogy le tudja törölni a könnyeket. – Folytasd, drágám. Jobban fogod magad érezni, ha kiadod magadból az összes szörnyűséget. Igen. Azt hiszem, igazad van – bólintott Jilly. – Avery sikítozása felébresztette anyát. Futva jött, hogy segítsen, a kezében pisztolyt tartott. A rendőrfőnök adta neki, hogy meg tudja védeni magát. Megpróbálta megölni Dale-t. Azt mondta nekem, hogy megpróbált kihátrálni a házból a kislányommal, amikor anyám elsütötte a fegyvert. De a lövés Avery találta el. – Jilly összerázkódott. – Dale sokáig el sem árulta, mi történt, ezért nem is tudtam meglátogatni a kórházban. – Mi történt az anyáddal? – Amikor látta, hogy mit tett, akkor Dale elmondása szerint sikoltozni kezdett, aztán a szívéhez kapott és összecsuklott. Mire földet ért, már halott volt… ezt is Dale mondta. – Szívrohamot kapott? – Igen, de nem sírtam a halála miatt. Ellenem fordult, amikor szükségem lett volna rá, és ezzel engem is maga ellen fordított. Egy könnycseppet sem ejtettem – húzta ki magát büszkén. – Megértem. – Dale igyekezett megtartani az ígéretét. Követte Averyt, amikor a húgom magával vitte Kaliforniába. Megleste az iskolánál abban reménykedve, hogy el tudja kapni, amikor kijön a suliból. De volt egy testőre, egy FBI ügynök, aki vigyázott rá. Carrie nyilvánvalóan meggyőzte őket, hogy Dale a kislány után fog menni. A húgom nagyon okos – szipogta megvetően. Biztos riadóztatta az igazgatót, mert az azt mondta az őröknek, hogy Dale veszélyes. Ezért aztán valaki állandóan vigyázott Averyre. Dale el akarta kapni a kislányt, amikor az átment az udvaron, de az ügynök kiszúrta és a lecsapta. Dale-nél nem volt fegyver – tette hozzá. – Letartóztatták és visszaküldték Floridába, hogy bíróság elé állítsák anyám haláláért. – És el is ítélték. – Igen. A boncolás bebizonyította, hogy anyámnak szívrohama volt, de a bíró úgy vélte, hogy Dale felelős volt a haláláért. – De te nem hiszed. – Engem nem érdekel igazán, hogy felelős-e vagy sem, de anyámnak rossz volt a szíve. Valamit be kell vallanom neked, drágám. De kérlek, ne kezdj el dühöngeni. Hadd magyarázzam meg előbb. – Nyugodj meg. Rád sosem tudnék dühös lenni, szerelmem. – Emlékszel a pénzre, amit azért adtál, hogy kifizessem az összes adósságomat? – A harmincezerre? – Igen – suttogta a lány. Kezét a férfi köntöse alá csúsztatta, és simogatni kezdte a mellkasát. – A pénz nagy részét egy ügyvédnek adtam megbízási díjként. – Miért? Minek neked az ügyvéd? – Azért, hogy segítsen Dale-nek. Ki akarom hozni őt a börtönből, és most úgy néz ki, hogy talán sikerül is. Amikor az ügyvéd átnézte a bizonyítékokat, talált egy számlát egy Savannah-i szívspecialistától. Meglátogatta és kiderült, hogy anyám állapota válságos volt. Ami még ennél is fontosabb, elmesélte, hogy elment az ügyészhez,
és neki is elmondta az orvos, hogy anyámat kezelte, de az ügyész visszatartotta ezt az információt, és a kirendelt ügyvéd nem is tudott róla. Monkot hirtelen elfogta a bizonytalanság Féltékeny dühöt érzett, de visszafogta magát. – Folytasd! – Az ügyvédnek, akit felfogadtam, sikerült elérnie, hogy új tárgyalást írjanak ki, mégpedig hamarosan. A bíró dühöngött, amikor meghallotta, hogy az ügyész visszatartott egy ilyen fontos bizonyítékot, csakhogy ő nyerhessen. Úgy látszik, a két férfi között nem valami jó a viszony, és ez volt az utolsó csepp a pohárban. Dale ügyvédje elmondta, hogy valamelyik ügyet elhalasztották, és Dale ügyét tették be arra az időre. Nem engedhetem, hogy Carrie és Avery tanúskodjanak, mert ha megteszik, Dale élete végéig a börtönben marad. – És mi van a szabadlábra helyezési kérvénnyel? Érvényben maradt a meghallgatás időpontja? – Igen, de a tárgyalásnak addigra vége lesz. Ha Dale nem jön ki a börtönből, soha nem kapom meg azokat a gyémántokat. Mindazok után, amin átmentem, úgy érzem, hogy megérdemlem őket. Természetesen, ami az enyém, az a tiéd is. Nagyon mohónak tartasz? – Nem, szerintem egyáltalán nem vagy mohó. De légy őszinte. Érzel valamit Dale iránt? – Édes istenem, dehogy! – kiáltott fel Jilly. – Mindig gyűlöltem, és azt is tudom, hogy bizonyítsam be neked. – Hogyan? – A férfit kíváncsivá tette a lány ravasz mosolya, ami szinte csiklandozta az érzékeit. – Mihelyt Dale átadja a gyémántokat, megengedem, hogy végignézd, amint megölöm őt. Monkból elszállt a bizonytalanság érzése ennek az ígéretnek a hallatán. A lány megcsókolta. – Tiszta szívemből szeretlek – súgta aztán a fülébe. – Inkább meghalnék, mintsem fájdalmat okozzak neked. Azzal, hogy megölöm Dale-t, bebizonyítom, hogy szeretlek, de neked is bizonyítanod kell. – Mit tegyek? – Nem volt a nagy szavak embere, de megpróbált valami romantikus ígéretet tenni. – Ha azt kívánod tőlem, hogy vízen járjak, mint Jézus, esküszöm, megtalálom a módját. Bármit megtennék érted, drága Jilly. Bármit a világon. A lány odabújt hozzá. – Carrie és Avery ott voltak a legutóbbi meghallgatáson. Ők az okai, hogy Dale nem került ki a börtönből. – És azt akarod, hogy ez alkalommal valamilyen módon tartsam távol a húgodat és a lányodat a tárgyalástól és a meghallgatástól is, igaz? Ugye, ezt szeretnéd? – Drágám, nem csak annyit akarok, hogy tartsd őket távol. Azt szeretném, ha lehetetlenné tennéd, hogy vallomást tegyenek. Azt akarom, hogy öld meg őket. Hetedik fejezet Carrie hideg verejtékben úszva ébredt. A rémálom elgyengítette, halálra rémisztette. Egész testében remegett. Magára csavarta a paplant, és megpróbálta lecsillapítani heves szívdobogását. Úgy érezte magát, mint aki éppen most esett át egy szívrohamon. Kezét a szívére tette és vett néhány mély lélegzetet. Az álom annyira valósnak tűnt. Édes istenem, vajon mi hozta elő? Évek óta nem gondolt Jillyre. Miért jelent meg testvére álmában, és miért kínozta újra? Talán a kimerültség tette. Igen, csakis a túlzott fáradtság okozhatta, kapaszkodott bele az ötletbe. Így már érthető, nem igaz? Hetven-nyolcvan órát is dolgozott hetente az elmúlt két hónapban, míg tető alá hozta a
különösen nagy haszonnal kecsegtető szerződést a Bliss céggel. Most, hogy az összes papírt aláírták és végre lazíthat, túlterhelt agya egyszerűen csúf tréfát űzött vele. Visszafordult a hátára. A sötétítő résein át beszökő napfény elől szorosan lehunyta a szemét, és emlékezetébe idézett néhány jógagyakorlatot, amit még Avery tanított neki. Végy egy mély lélegzetet. Erre emlékezett. Tisztítsd meg az elméd és lazítsd el minden izmodat. Rendben, kezdenek eszébe jutni a dolgok. Kezdjük a lábujjakkal. Aztán a lábak. Ez az. Lazíts, a mindenit! Nem működött. Az aggodalom mint valami mumus ott bujkált arra várva, hogy mikor ugorhat elő. Az isten szerelmére, csak rémálom volt. Pokolian élethű, de mégsem valódi, szóval nem kell megőrülni. Bárcsak lenne nála Valium. Csak bekapna néhányat, hogy megnyugtassa felborzolt idegeit. Hirtelen észrevette, hogy valamivel nyugodtabban lélegzik. Szíve sem vert már olyan hevesen, mintha ki akarna ugrani a helyéből. Nincs is másra szüksége, csak egy forró zuhanyra. Carrie ledobta magáról a paplant és felült. Hány óra lehet? Vajon a nap fényesebben kel itt a hegyek között, mint Los Angelesben? Hát persze, hiszen itt sokkal tisztább a levegő. Kávé. Csengetni kell kávéért, jutott eszébe. A kávé majd kisöpri a fejében uralkodó ködöt és újra gondolkodó, emberi lényt varázsol belőle. Carrie éppen a lábát készült letenni a padlóra, amikor meglátta. Az éjjeliszekrényen, hegyével felé fordítva ott feküdt egy vadonatúj, fényesen csillogó olló. Megdermedt, a sikoly is bennakadt a torkában. Képtelen volt elfordítani a tekintetét, megbabonázva meredt az ollóra. Szíve újra gőzkalapácsként dübörgött a mellkasában. Belehalhat valaki a ijedtségbe? Miféle beteges tréfa ez? Nem, ez nem tréfa. Akárki tette oda is az ollót, nem tudhatott a rémálmáról. A fenébe, gondolkodj, Carrie. Próbálj meg gondolkodni, utasította magát. Valódi? Óvatosan felé nyúlt, felkészülve rá, hogy bármelyik pillanatban eltűnhet, mert csak a képzelet szülötte. Amikor ujjai megérintették a hideg, kemény acélt, felnyögött. A rohadt életbe, az olló valódi volt. Nincs rá ésszerű magyarázat. Talán már az este is ott volt, csak nem vette észre, de a tudatalattija megőrizte a képet. Kétségbeesett ötlet volt, de ő reménykedve kapaszkodott bele. Akkor meglátta a sárga borítékot a lámpának támasztva, rajta gyöngybetűkkel a neve. Abban biztos volt, hogy a boríték még nem volt ott előző este. Reszketett a keze, ahogy felemelte és kinyitotta. Drága levélpapírt talált benne, de nem Utópiából származott, semmilyen cím vagy egyéb ismertetőjel nem volt rajta. – Mi az ördög folyik itt? – morogta maga elé. Kihúzta a papírokat a borítékból, széthajtogatta és olvasni kezdte.
Carrie! Meggyászoltál, amikor évekkel ezelőtt a halálhíremet hallottad? Vagy inkább ünnepeltél? Mindig azt hitted, hogy felsőbbrendű vagy hozzám képest. Számodra csak egy buta lány voltam. Emlékszer hányszor hívtál így? Én sosem felejtettem el. Az volt a legnagyobb hibád, hogy alulértékeltél. Mindig. Bizonyára sejted, mennyire szerettem volna megfizetni neked. Végre elérkezett az a csodálatos nap is, és most pontosan ott vagy, ahol szeretném, hogy légy. A ház alá van aknázva, és nincs kiút, mert a bomba össze van kötve minden kijárattal. Elég ha kinyitod az egyik ablakot vagy a bejárati ajtót és… bumm! Egy gombnyomás és a ház elpusztul. Érdekel, mennyi időd van?
Tik-tak. Tik-tak. Félsz? Elmondjam, hogyan terveltem ki mindent? Azzal kezdtem, hogy megkerestem álmaim emberét. Szeret engem, de ezt mondanom sem kell. A többiek is mind szerettek, nem igaz? De ez most különleges. Maximalista, ami azt illeti. Monknak hívják, és amióta csak elcsábítottam, rendkívül elszánt. Bérgyilkos, az én bérgyilkosom, bár ő jobban kedveli, ha profinak hívják. Mindent megtesz, amire csak kérem, cserébe én is megtanítottam rá, hogyan találjon élvezetet a munkájában. Büszke ember, büszke arra, amit tesz, ráadásul alapos és óvatos, szóval nem fogja hagyni, hogy hibát kövessek el. Régebben egyszerre mindig csak egy megbízást fogadott el, de meggyőztem őt, hogy ideje tovább lépni és valami nagyobb célt kitűzni. Már megvolt a szerződése a ház felrobbantására. Nem kell sokkal több tervezés ahhoz sem, hogy egy füst alatt megöljön néhány kellemetlen és jelentéktelen nőt is. Tudod, miért kell meghalnod. Elloptad az álmomat és továbbadtad. Elraboltad a gyermekemet is, és ellenem fordítottad. Ez csak kettő az okok közül, Carrie, de ha elkészül a végelszámolás, a legnagyobb bűnöd mégiscsak az, hogy boldogtalanná tettél. Jilly P.S. Ne aggódj Avery miatt. Róla is gondoskodni fogok.
Carrie nagyot sikoltott, majd zokogni kezdett. Halálra rémült. Reszketve ugrott fel az ágyról és az erkélyre vezető ajtóhoz futott. Megragadta a sötétítőt, és egyetlen vad mozdulattal elrántotta, majd kinézett. Aztán lenézett. Látta a kis piros pontot, ami baljóslatúan villogott, mintha a sátán szeme kacsintgatna rá. – Ó, istenem… ó, édes istenem… – kiáltozta. Az ajtó felé rohant. Átbotlott a cipőjén, jobb lábát beverte az ágy tartóoszlopába. Éles fájdalom hasított a vádlijába. Átkozódva futott tovább. A folyosón egy pillanatra megtorpant és elkiáltotta magát. – Van itt valaki? Semmi. Nem válaszolt senki. Eszébe jutott – kicsit későn –, hogy magával hozhatta volna az ollót arra az esetre, ha valaki várt volna rá. Jilly kezében volt az az olló. Jillyében, aki azt a szörnyű, kárörvendő levelet írta. Jilly, a pszichopata. Isten legyen hozzájuk irgalmas. A fal mellett igyekezett a lépcső felé. Félt lenézni, de félt nem lenézni is. Jó időbe telt, míg összeszedte a bátorságát, aztán a megkönnyebbüléstől elgyengült lábakkal támaszkodott a falnak, mert senki nem nézett vissza rá. Talán egyedül van a házban Anne-nel és Sarával. Nem, ez már nem is ház. Ez egy időzített bomba. Leszaladt a lépcsőn és a bírónő lakosztálya felé sietett. Nem is kopogott, csak belökte az ajtót és berontott a szobába. Odabent koromsötétség fogadta. Még az orráig sem látott. Áttapogatózott a szobán, kis híján leverte a lámpát, ahogy könyöke nekiütődött a lámpaernyőnek. Megragadta és végre sikerült felkapcsolnia. Sara az ágyban volt. Carrie látta a takaró alatt kirajzolódó alakot, de nem látszódott az arca. Valamennyi sötétítő be volt húzva. Szétrántotta őket és lenézett. – A rohadt életbe – morogta újra. A piros fény ott villogott a szeme előtt. Lassan megfordult és az ágyhoz sétált. Lehajolt, de a ventilátor hangjától nem hallotta Sara lélegzetét. Gyengéden megrázta. – Ébredjen, Sara – költögette.
A nő meg sem moccant. Carrie újra megrázta, ezúttal határozottabban. – Gyerünk, Sara. Fel kell ébrednie. Sara felhördült. Carrie megfogta a csuklóját, és a pulzusát kereste. Amikor végre megérezte a gyenge lüktetést, legszívesebben felkiáltott volna megkönnyebbülésében. Tudta, mi történt. Az ételbe, amit tegnap ettek, altatót tettek. De mivel ő kihányta a vacsorát, a mérget is kihányta vele. Vajon Sara és Anne mennyit ettek? Megragadta Sara vállát és teljes erőből rázni kezdte. – Nyisd már ki a szemed, a fene vigye el! Ébredj fel, Sara! Csak újabb nyögést kapott válaszul. A komódon lévő órára nézett, és látta, hogy már délután egy óra van. Aztán pillantása az éjjeli szekrényre esett, és megpillantotta a szobájában talált boríték mását a lámpának támasztva. A kézírás is azonos volt. Kinyissa? – Menj innen! Carrie összerándult Sara rekedt hangja hallatán. A nő erőlködve igyekezett kinyitni a szemét. A hátára fordult, közben újra rámordult Carrie-re, hogy menjen ki. – Nem. Tartsa nyitva a szemét. Fel kell ébrednie! Sara hallotta. Megpróbált felülni, de csak félig sikerült neki, aztán visszazuhant a párnákra. Tekintetét Carrie-re emelte, szemébe lassan visszatért az élet. – Mit… mit csinál itt? – Figyeljen rám! Elaltatták. Ért engem? Kérem, próbálja meg összeszedni magát. Nagy bajban vagyunk. – Altató? – Sara megrázta a fejét. – Nem, nem szoktam altatót bevenni. Carrie elkeseredésében kiabálni kezdett. – Az ételbe tették, Sara! Érti, amit mondok? – Igen. Azt mondja, hogy altatót tettek az ételbe? – Pontosan. Csak tartsa nyitva a szemét. Hozok egy vizes rongyot. Gyerünk, Sara! – nógatta. – Üljön fel! Mire visszatért a szomszédos fürdőszobából, Sarának sikerült ülő helyzetbe tornáznia magát. Hátát nekitámasztotta a fejtámlának. Úgy nézett Carrie-re, mintha most látná először. – Mit keres a szobámban? Carrie rá akarta tenni a vizes ruhát Sara homlokára, de a nő ellökte a kezét. – Nagy bajban vagyunk – ismételte. – Fel kell ébresztenem Anne-t. Szóval, nagyon figyelmesen kell hallgatnia, amit most mondok. Rendben? Képes arra, hogy rám figyeljen? – Abbahagyná a kiabálást? Már ébren vagyok. Milyen bajról beszél? – A házat aláaknázták. Sara döbbenten pislogott. – Nem értem. – Börtönben vagyunk – magyarázta Carrie. – Ha valamelyikünk kinyitja az ajtót vagy az egyik ablakot, levegőbe repül a ház. Nézze – mutatott az ablak felé. – Látja a villogó piros fényt? Sara nem akart hinni neki. – Ez most valami beteges tréfa? – Egyáltalán nem. – Felkapta a borítékot az éjjeli szekrényről. – Nyissa ki – parancsolta. – Én is kaptam egyet. Hozza magával a levelet a nappaliba, én is viszem az enyémet. Még ha nem is hisz nekem, ne nyissa ki az ablakot vagy az ajtót. Rendben? Most pedig megyek Anne-ért, mielőtt felébred, és eszébe jut ablakot nyitni. – Rendben – bólintott Sara. – Lent találkozunk.
A borítékot bontogatta, amikor Carrie kisietett a szobából. Anne lakosztálya ugyanazon a szinten volt, csak a folyosó másik végén. Carrie futva indult felé. Anne nem volt az ágyban. A fürdőszobából kiszűrődő hangok szerint hányt. Carrie az ajtóhoz ment és bekopogott. – Anne, szüksége van segítségre? Nem kapott választ. Újra és újra próbálkozott. Fogalma sem volt, mennyi ideig állt ott kopogtatva, míg végül kinyílt az ajtó. Az asszony arca zöldes színben játszott. – Mit akar? – kérdezte roskadozva. – Hadd segítsek. Átkarolta Anne vékony derekét, és az ágyhoz segítette a nőt. – Nem lenne szabad a közelembe jönnie – figyelmeztette Anne gyenge hangon. – Elkaptam valami vírust. Most lehet, hogy maga is elkapja. – Nem, semmilyen vírust nem kapott el. – Szinte a karjaiban vitte a nőt. Amikor az ágyhoz értek, félrehajtotta a takarót és segített Anne-nek leülni. – A fél éjszakát ébren töltöttem és csak hánytam. Biztos, hogy elkapott valami. Valószínűleg azok közül, amit egy nap alatt ki is hever az ember. Anne éjjeli szekrényén nem volt levél. – Egész éjjel fent volt? – kérdezte, miközben lefektette az asszonyt. – Nem hallott… vagy látott valakit? – Nem. Hagyjon békén! Nem akarok lefeküdni. – Eligazgatta a párnát, aztán felkönyökölt. – Mindannyiunkat elaltattak – magyarázta Carrie. – Az altatót az ételbe tették. – Ez nevetséges. Egyszerűen romlott volt az étel, és kész. De majd adok én nekik, csak érjünk az üdülőbe. Ezt még megbánják, én mondom. Először az a kellemetlenség a repülőtéren, most meg ételmérgezés. Ez már megbocsáthatatlan! Carrie nem vitatkozott. Beszélt Anne-nek a levelekről, amiket Sara és ő kaptak. – A legfontosabb, hogy ne nyúljon az ablakokhoz és ajtókhoz, mert robbanószerkezet van mindegyikhez erősítve. Ha bármelyiket kinyitjuk, akkor felrobban az egész ház. Anne úgy nézett rá, mint egy eszementre. – Ó, az isten szerelmére. Hogy jut eszébe ijesztgetni? – Én nem ijesztgetem. Igazat beszélek. Talált egy borítékot, amin rajta volt a neve? – Nem találtam. A válasz túl gyorsan jött, túl dühösen. Carrie tudta, hogy a nő hazudik, de azt képtelen volt felfogni, hogy miért. – Anne, mindannyian benne vagyunk. Őszintének kell lennünk egymáshoz. – Az igazat mondom – csattant fel méltatlankodva Anne. – Most pedig távozzon a szobámból és hagyjon békén. – Nem. Fogalmam sincs, mennyi időnk lehet hátra, és meg kell találnunk a kiutat anélkül, hogy működésbe hoznánk a robbanószerkezetet. Anne elvörösödött. – Azt mondtam, hagyjon békén! Carrie megpróbálta más úton megközelíteni a problémát. – Sara és én… Szükségünk van magára, Anne. Össze kell dolgoznunk, hogy kitaláljuk, mi folyik itt. Anne mereven figyelte. – Miért van szükségük rám? – Mert maga okos. – Ugyan, honnan tudhatná, hogy okos vagyok-e?
– Hiszen saját vállalkozása van, nem igaz? Ezt mondta tegnap. Anne felszegte az állát. A ráncokat simogatta a takarón a dereka körül, miközben beszélni kezdett. – Filléres vállalkozásnak indult. Hobby, apám mindig így nevezte, de négymillió dolláros üzletté fejlesztettem. Jövő év januárjára négyszer akkora profitom lesz, mint amennyit a könyvelőim várnak. Carrie-nek erre nem volt ideje. Majd megőrült attól, hogy egy ostoba nő egójának kell hízelegnie, hogy együttműködésre bírja. Hát nem látja ez a nő, hogy mekkora bajban vannak? Minden erejére szüksége volt, hogy kordában tartsa indulatait. – Mit gondol, le tud jönni a nappaliba hozzánk, hogy Sarával együtt megbeszélhessük a helyzetet? Biztosan tudna valami jó tanácsot adni, hogy mit tegyünk. Anne oldalra billentette a fejét, és sokáig, nagyon sokáig szó nélkül nézett Carrie-re. Végül megcsóválta a fejét. – Komolyan gondolja, amit mondott, igaz? Valóban azt hiszi, hogy… – Igazat mondtam – csattant fel Carrie. Anne bólintott. – Hogy hívják? Elfelejtettem a nevét. – Carolyn. – Egy pillanatra összeszorította a száját, nehogy kiabálni kezdjen ezzel az ostoba és korlátolt nőszeméllyel. – Hívhat Carrie-nek, ha akarja. – Rendben van, Carrie. Hamarosan lemegyek magához és Sarához. – Ha nem érzi elég erősnek magát, feljöhetek és… – Miből gondolja, hogy nem vagyok elég erős? – A nő hangja újra dühösen csengett. – Hallottam, ahogy a fürdőszobában hányt. – Azt mondta, az ételt megmérgezték. – Így van. – Ezért hánytam. Nem vagyok beteg. Ki a fenét érdekel, hogy beteg vagy-e, vagy sem, gondolta Carrie és legszívesebben ki is mondta volna. Mély levegőt vett, majd bólintott. – Rendben van. Odalent találkozunk. – Még mindig nem értem, mire fel ez a nagy hűhó. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. – Hűhó!? – üvöltötte Carrie. – Egy időzített bomba belsejében ülünk! Hallotta egyáltalán, hogy mit mondtam? – Igen, hallottam. De a megoldás ott van a szeme előtt. Csak fel kell emelnie a telefont és felhívni Utópiát, hogy küldjenek egy szakértőt, aki hatástalanítja a bombát. A telefon! Istenem, hogy nem jutott előbb eszébe a megoldás? Átrohant az ágy másik oldalára és felkapta a telefont. Reménye rövid életűnek bizonyult. A vonal nem élt. – Nem működik – mondta, az ágyra ejtve a kagylót. – Na, és a mobiltelefonok? – állt elő Anne újabb ötlettel. – Gondolja, hogy van elég térerő itt a hegyek között? – Az éjjeli szekrényre esett a tekintete és homloka ráncba szaladt. – Hol van a mobiltelefonom? Pontosan itt hagytam a töltőre kapcsolva, de most sehol sem látom. Maga vette el? – Ők vitték el – kiáltott Carrie. Az ablakhoz rohant és félrerántotta a sötétítőt. – Látja ezt a fényt, Anne? Látja? – Ne üvöltözzön itt velem! – Látja a vezetékeket? Az egész házat behálózzák. Érti már? – Jól van, értem már – vált hirtelen morcossá Anne.
Talán Sara át tudja törni a nő védelmi vonalát. Carrie mély levegőt vett, mielőtt megszólalt volna. – Visszamegyek a szobámba megnézni, hogy elvették-e az én mobilomat is. Kérem, igyekezzen, a nappaliban találkozunk. És ne felejtse, nem nyithatja ki az ablakokat vagy a bejárati ajtót. – Felfogtam. Carrie nem volt ebben olyan biztos, de nem akarta teljesen elvadítani az asszonyt, ezért úgy tett, mint aki hisz neki. Az ajtónál megállt és visszafordult. – Kérem, hozza magával a levelet is… Anne és én is visszük a magunkét. – Nem volt levél az éjjeli szekrényemen – csattant fel Anne. – Én egy szót sem szóltam az éjjeli szekrényről. Anne elfordult Carrie-től. – Kérem, csukja be maga után az ajtót. Az isten szerelmére, mi van Anne-nel? Miért hazudik? Mit akar elérni? Miben reménykedik? Carrie nem találta a választ. Visszament a lakosztályába, de az ajtónál rögtön meg is torpant. Gyönyörű Gucci táskáját késsel hasították fel, összes ruhája a kanapén és a széken hevert szétszórva. Hogy nem vette észre előbb a rendetlenséget? Ahogy gyanította is, egyik mobilja, a töltő és a laptopja is hiányzott. A ruhásszekrény felé indult. – Kérlek, istenem – fohászkodott magában, ahogy szélesre tárta a szekrényajtót. Remélhetőleg Jilly nem túl alapos. Talán nem találta meg a zsebében lévő másik mobilt. Carrie sírni kezdett, amikor meglátta a blézert a földön. Nővére megtalálta a telefont. Zokogva fordította el a tekintetét. Reménytelenség lett úrrá rajta. Néhány percig még hagyta, hogy könnyei végigcsorogjanak az arcán, de aztán igyekezett összeszedni magát. – Elég – mondta ki hangosan. Kézfejével megtörölte arcát, talpra állt és a fürdőszobába vonult. A tükörbe nézve visszahőkölt. Úristen, hogy néz ki! Szeme vörös és duzzadt, könnyszántott arca elgyötört. Carrie megmosta a fogát és az arcát is, majd levette a köntöst az ajtóra erősített akasztóról és felvette. Máris jobban érezte magát. Felkapta a borítékot és a levelet, amit az ő drága őrült nővére hagyott neki, és elindult lefelé. Sem Sara, sem Anne nem várt rá. Carrie bement a konyhába, és meglepetten látta, hogy az éléskamra fel van töltve. Érintetlen gabonapelyhes dobozok, zöldség- és gyümölcskonzervek sorakoztak a polcokon. Tetejükön vastag porréteg mutatta, hogy jó ideje állnak már ott. A hűtőszekrény üres volt, de a fagyasztóban egy egész doboz kávét talált. Carrie újra és újra kinézett a folyosóra, hogy lássa, jön-e már a másik két nő, de azoknak híre-hamva sem volt. Mi tarthat ilyen sokáig? Visszament a konyhába, főzött egy nagy adag kávét, majd a gőzölgő kannát bevitte a nappaliba. Szándékosan kerülte az ablakokat, hátha valaki figyel odakint. Leült az egyik könnyű székre az ebédlő közelében és idegesen várt. Keze reszketett, a kávé kilöttyent és megégette az ujjait. Öt perccel később meglátta Sarát, ahogy lassan ballag le a lépcsőn. Virágokkal díszített királykék selyem köntöst vett magára. Abból, ahogy görcsösen a korlátba kapaszkodott, sejteni lehetett, hogy még mindig rosszul érzi magát. – Segíthetek? – kérdezte Carrie, amikor Sara már ötödszörre állt meg pihenni. Bütykei egész elfehéredtek, olyan erősen szorította a korlátot. – Nem, egyedül is menni fog. Csak egy kicsit kába vagyok. Mi az ördög volt abban az ételben? – Nem tudom, mi lehetett, de nagyon erős volt, az biztos.
– Meg is ölhetett volna bennünket. Az lett volna csak az elsőrendű megoldás, gondolta Carrie. Meghalni a szendvicstől, és soha nem megtudni, hogy Jilly milyen kegyetlen terveket szövögetett vele kapcsolatban. Nővére megpukkadt volna dühében. Carrie önkéntelenül is elmosolyodott a lehetetlen gondolatra. – Kér kávét? – Szerintem nyugodtan tegeződhetünk. Köszönöm, nem kérek. Nem hiszem, hogy a gyomrom elbírná. Honnan tudod, hogy nincs megmérgezve? – Biztos, hogy nincs – jelentette ki Carrie. – A levelet a nővérem írta. Elég sokat dolgozott azon, hogy megfélemlítsen. Nyilvánvalóan azt akarja, hogy szenvedjek, mielőtt meghalnék, a méreg pedig túl gyors halál lenne. – Akkor miért mérgezték meg az ételt? – Hogy kiüssenek egy időre bennünket. – Megvárta, amíg Sara leül vele szemben, csak azután folytatta. – Bejött a szobánkba múlt éjjel. – Igen, valóban járt bent valaki – bólintott Sara. – Az a valaki az összes holmimat átkutatta. A mobiltelefonom és a kéziszámítógépem is hiányzik. – A telefon is süket. – Igen, már ellenőriztem. Carrie-nek hirtelen feltűnt, hogy a bírónő teljesen nyugodt. Meg is kérdezte tőle, hogy tud ilyen nyugodt lenni. – Nem látok okot a hisztériára. Az semmit nem oldana meg. Inkább arra fordítom az energiámat, hogy kitaláljam, hogy juthatnánk ki innen… egy darabban. Carrie nagyot kortyolt a kávéból. Langyos volt már és keserű, de azért megitta. – A nővérem a sírból tért vissza. – Hogyan? – A nővérem… azt hittem, meghalt egy autóbalesetben évekkel ezelőtt – magyarázta. – A férjemmel meg is ünnepeltük, miután az unokahúgomat lefektettem. Azt mondták, hogy a teste teljesen elégett, amikor a kocsi kigyulladt, de néhány megmaradt tárgy alapján azonosították az áldozatot. Bolond voltam, hogy elhittem, ő volt az. Jillyt körözte a rendőrség. – Szóval megrendezte a saját halálát – bólintott értően Sara. – Okos. – Ó, igen – helyeselt Carrie. – Jilly mindig is nagyon ravasz volt. – Felállt és átadta a levelet Saranak. – Felbérelt egy bérgyilkost. Így nevezte. Az ő bérgyilkosának hívta. – A saját nővérednek köszönheted ezt a bajt. Sara nem hangzott meglepettnek, inkább érdeklődő volt a hangja. Carrie elcsodálkozott. Normális családokban – ha létezik ilyen egyáltalán – a testvérek civódnak, néha akár gyűlölhetik is egymást, de hogy juthat el oda valaki, hogy bérgyilkost fogad fel a testvére megölésére? – Nem lepett meg túlzottan a dolog – jegyezte meg. – Nem, valóban. Carrie megcsóválta a fejét. – Jillyhez hasonlóval még nemigen találkozhattál.
– Akarsz fogadni? – kérdezte Sara szárazon. – Több száz férfit és nőt ítéltem már el, akik förtelmes bűnöket követtek el. Azt hiszem, az elmúlt 22 évben, amit a bírói székben töltöttem, mindent láttam már. Nincs olyan, ami engem meg tudnak lepni. Carrie elhúzta a száját. – Azért mérget ne vegyél rá. Na, és ki akarja a te halálodat? Sara gondosan megigazította derekán az övet, hogy a csomó is tökéletes legyen, aztán kezeit összekulcsolta az ölében. – Ki akarja a halálomat? Ó, azt hiszem, akad jó néhány ember. Odaadta a levelet Carrie-nek, majd némán figyelte, ahogy az kibontja és elolvassa. Rövid, lényegre törő iromány volt.
Collins Bírónő! Megmondtam, hogy megfizetek magának és én szavatartó ember vagyok. Most magán a sor, hogy szenvedjen. Bárcsak ott lehetnék, hogy láthassam… biztonságos távolságból, persze. Hamarosan meg fog halni. A pokol tüze emésszen el, te boszorkány!
Carrie az asztalra ejtette a levelet. Aztán odaadta Sarának a saját levelét. – Amíg elolvasod a rövid, de nem túl kedves sorokat, megyek, hozok még egy kávét. – Én is kérnék egyet. Carrie kiment a konyhába, és amikor két perccel később visszatért a nappaliba, kezében két bögre kávéval, Sara éppen az asztalra tette a levelet, gondosan a másik mellé helyezve. Carrie a kezébe nyomta a bögrét, figyelmeztetve, hogy forró, aztán leült. – A nővéred gyűlöl téged. – De még mennyire. – Azzal vádol, hogy elraboltad a gyerekét és ellene fordítottad. – Nem egészen így történt. – Úgy néz ki, meg van győződve arról, hogy minden kudarcának te vagy az oka, és a sikereidet valójában tőle loptad el. Carrie bólintott. – Jillynek mindig is különleges adottsága volt hozzá, hogy átírja a történelmet. Ha valamit egyszer kimondott, attól kezdve az úgy is történt meg az ő elméjében. – Ez nekem úgy hangzik, mintha pszichopata lenne. – Az is. Hivatalosan ugyan soha nem állapították meg, de én biztosra veszem, hogy az. Sara öntudatlanul masszírozni kezdte a homlokát, miközben Carrie-t hallgatta. – Mi történt a gyerekkel? – Avery. Így hívják, és már felnőtt nő. Jilly otthagyta a kórházban. Azt mondta anyámnak és nekem, hogy megtarthatjuk, eladhatjuk vagy odaadhatjuk valakinek. Nem érdekelte, hogy mi lesz vele. – Szemét elfutotta a könny, és bármennyire is igyekezett, nem tudta megakadályozni, hogy kicsorduljanak és végigfolyjanak az arcán. Gyűlölte magát, amiért így kimutatja a gyengeségét egy idegen előtt, de képtelen volt erőt venni magán. – Jilly Averyn is bosszút akar állni. Édes istenem, lehet, hogy már be is zárta valahová. Úgy volt, hogy az unokahúgom csatlakozik hozzám az üdülőben… – Kezébe temette az arcát. – Minél előbb ki kell jutnunk innen. Meg kell találnunk a kiutat.
– A nővéred rengeteget fáradozott, hogy ártson neked. Carrie elmesélte Saranak, hogyan jött be Jilly a szobájába, és ő azt hitte, hogy a rémálmai tértek vissza. Sara jó hallgatóságnak bizonyult, és végtelen nyugalma jótékonyan hatott Carrie-re. – Jilly nagyon türelmes is tudott lenni, ha valamit igazán akart, igen, és nagyon kedvelte a bonyolult terveket. A túl egyszerű nem okozott neki örömet. Sara lerakta a bögrét az asztalra és előrehajolt. – Mit gondolsz, mennyi időnk van? – Nagyon sokat fáradozott, hogy mindezt így elrendezze. Biztos azt akarja, hogy minél tovább tartson a szenvedésem. Mindketten a lépcsőt figyelték, várva, hogy Anne mikor jelenik meg. – Már mindegyik ablakot ellenőriztem, amelyikhez hozzáfértem. Mind össze van kötve a robbanószerkezettel. – Igen, magam is sejtettem. – Bárcsak olyan nyugodt tudnék maradni, mint te. – Nem vagyok nyugodt – tiltakozott Sara. – Inkább… össze vagyok zavarva. – Magam is vagyok vele – sóhajtott Carrie. – Azon gondolkozom… – Igen? – Milyen különös, hogy mi hárman össze lettünk zárva ebben a házban. Mi lehet a közös bennünk? – Nem tudom. Sőt azt sem tudom, hagynak-e elég időt rá, hogy kitaláljuk. – Kijutunk innen. Határozottsága erőt öntött Carrie-be. – Igen, ki kell jutnunk és ki is fogunk jutni. – Kíváncsi vagyok, hol lehet Anne. – Vele még lesz gondunk. – Valóban? Carrie bólintott. – Nem volt hajlandó elismerni, hogy levelet kapott. – Biztos, sokként érte. Carrie arra gondolt, hogy Sarának igaza lehet. – Együtt kell működnünk, ha ki akarunk jutni innen, de nem tudom, mennyi hasznomat veszitek. Mindent megteszek, amit csak tudok. 68 éves vagyok. – Sara vállat vont. – Meglehetősen kijöttem a formából. Amikor megkaptam a meghívót, amolyan jutalomként, hogy két hetet eltölthetek Utópiában, arra gondoltam, miért ne? A szakértők azt mondják, soha nem késő új életet kezdeni. Gondoltam, egy kicsit gatyába rázom magam. Te is láthatod, hogy milyen kövér vagyok, és ha kijutunk innen – márpedig kijutunk, az biztos – mondta mély meggyőződéssel –, akkor nem leszek képes messzire elgyalogolni. Ha rendbe hozattam volna a térdeimet évekkel ezelőtt, más lenne a helyzet. Gyakorlatilag csontig lepusztultak a porcok. – Akkor Anne és én elrejtünk valahol… valami biztonságos helyen az erdőben, amíg segítséget hozunk. Ajtócsukódást hallottak és mindketten felnéztek. Anne végre úgy döntött, hogy lejön közéjük. Carrie eltátotta a száját, amikor meglátta a törékeny asszonyt. Egyszerűen nem hitt a szemének. Anne élénk rózsaszín nadrágkosztümöt vett fel. Arany fülbevalói harmonizáltak a kosztüm gombjaival. Arra is szánt időt, hogy kifesse magát és besüsse a haját. Amikor leért a lépcsőn, rájuk mosolygott, és elindult feléjük. Cipőjének magas sarka kopogott a márványpadlón. Mégis, hová az ördögbe készül így? Valami elegáns partira?
– Te jó ég! – suttogta Sara. – Jó reggel, hölgyeim – köszönt Anne. – Vagy inkább jó napot. Meglehetősen vidámnak látszott. Csak nem bekattant, csodálkozott Carrie. Éppen meg akarta kérdezni, hogy mi a fene van vele, amikor Sara megszólalt, és hellyel kínálta Anne-t. – Jól aludt? – kérdezte Anne Sarát. De mielőtt az válaszolhatott volna, már folytatta is. – El sem hiszem, hogy ilyen sokáig aludtam. Biztos a csodálatos hegyi levegő teszi. Cleveland után ez igazán üdítő változás. – Kér kávét? – Sara jó alaposan megnézte magának Anne-t, hátha rájön különös viselkedése okára. –Még nem. Majd csengetek, ha kérek. Carrie Sarához fordult. – Mondtam ugye, hogy még gond lesz vele. – Bocsánat, hogy mondta? – fordult felé Anne. Lassan leült, lábait gondosan keresztbe vetette egymáson. – Nem a jó hegyi levegő miatt aludt ilyen sokáig, Anne. Mindannyiunkat elkábítottak. – Nevetséges. Csak nézzen körül, hol vagyunk. Ugyan ki tenne ilyet ezen a gyönyörű… Carrie félbeszakította. – Magával hozta a levelet? – Fogalmam sincs, miről beszél. – Látod, mire gondoltam? – kérdezte Carrie Sarát. Collins átvette tőle a szót. – Anne, Carrie és én is kaptunk egy levelet. Ott van a dohányzóasztalon. Olvasd el, kérlek – tért át a tegezésre. Carrie látta, hogy Anne keze mennyire reszket, amikor a levelek után nyúl. Felvette őket, de gyorsan vissza is ejtette mindkettőt az asztalra. – Nekem nem kell elolvasnom ezeket. – De igen – győzködte gyengéden Sara. – Látni fogod belőlük, hogy mekkora bajban vagyunk. Valaki aláaknázta ezt a helyet, hogy megöljön minket. – Baromság – morogta Anne. – Nem hagyom, hogy tönkretegyétek a napom ezzel az ostoba mesével. Nem tudom, milyen otromba tréfát akartok velem űzni… – Be vagyunk zárva a házba – vágott közbe Sara. – Nem igaz. – Hagyd, reménytelen – mondta Carrie. – Már én is elmagyaráztam neki odafönt. – Hazudsz! Carrie komolyan fontolóra vette, hogy behúz egyet a nőnek. De aztán arra gondolt, hogy valószínűleg meg is ölné, ha megtenné, olyan törékenynek és betegnek nézett ki Anne. Egy erősebb szél is feldöntené. – Ha bármelyikünk ajtót vagy ablakot nyit, az egész ház a levegőbe repül – magyarázta Sara türelmesen. Anne reakciója mindkettőjüket meglepte. A nő felpattant a székről és átrohant a nappalin. – Mind a ketten hazudtok, hogy felidegesítsetek – kiáltotta. – A ház nincs aláaknázva, és mindjárt be is bizonyítom nektek. Egyenesen a bejárati ajtó felé tartott. Nyolcadik fejezet
John Paulnak tovább kellett Utópia környékén időznie, mint számította, de megérte várakozni. Egy kényelmes székben terpeszkedett, félig elbújva néhány pálma mögött, amikor Avery Delaney belépett az előcsarnokba. Elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy lássa, tipikus kaliforniai szőkével van dolga. Nem, talán mégsem tipikus.
Van benne valami különleges, ezt meg kell adni. De az egész csak a testéről szólt. Mi másért töltene egy egész hetet ebben a gyógyüdülőben? Miért is akarna bárki itt tölteni egy hetet? A lány rövid, fehér pólót viselt, mely nem rejtette el telt kebleit, formás lábára és fenekére szűk farmer simult. Hosszú, egyenes szálú, szőke haja fényesen csillogott. Természetesnek látszott, de a férfi kételkedett benne, hogy valóban az lenne. Minden bizonnyal valami szőkítő szernek köszönheti ezt a színt. A lány szemét napszemüveg takarta, de John Paul úgy vélte, valószínűleg színes kontaktlencsét visel alatta. Köldökét eltakarta a póló, de nem lett volna meglepve, ha testékszerrel díszíti, elvégre manapság az a divat. Nincs az a férfi, akinek fel ne forrna a vére erre a látványra, ezt el kellett ismernie, de Avery Delaney, legyen bármilyen gyönyörű, mégsem az ő esete. Túl tökéletes az ő ízléséhez. Miközben figyelte, ahogy a lány bevonul, és szemügyre veszi a környezetét – úgy téve, mintha nem venné észre, ahogy a többi vendég megáll és rábámul –, John Paul azon töprengett, mennyi a lányból a valódi és mennyi a kozmetikai ipar terméke. A melle biztos. De talán a feneke is. Nem az a fajta nő volt, akivel szeretett volna hosszú távú kapcsolatot kiépíteni, de az is igaz, hogy olyan nő még nem született a világra. De egy éjszakát eltölteni vele… nem hangzik rosszul. A pokolba is, a nőnek valószínűleg annyi esze sincs, mint egy tyúknak, de az ágyban nem az észbeli képességek számítanak. Úgy látszott, Üresfej kisasszony még a recepciót sem találja. Ugyan mire vár? Talán arra, hogy valaki kézen fogja és odavezesse a pulthoz? Csak bámulja a magasban méltóságteljesen forgó aranygömböt, mintha megbabonázták volna. Avery tudta, hogy úgy viselkedik, mint egy szájtáti turista, de nem tudott ellenállni. Az előcsarnok óriási volt, az ébenfekete márványpadló fényesen ragyogott. A díszes kupolából csillogó aranygömb függött alá. Képtelen volt levenni róla a tekintetét. Vajon tényleg aranyból készült? Valószínűleg egy vagyonba kerülhetett a tulajdonosnak, gondolta. Jobbra fordult és újra megtorpant. Az egész hatalmas fal vízesésnek volt kialakítva, és a vízgyűjtő medence közepén ott állt Atlasz impozáns szobra, vállán egy másik, kisebb gömb. A szobor és a gyöngyöző vízesés is azt a célt szolgálta, hogy lenyűgözze a vendégeket, akik készek voltak egy vagyont kifizetni, hogy ilyen környezetben kényeztessék őket. Avery véleménye szerint a tulajdonos jó munkát végzett. Megcsóválta a fejét ennyi gazdagság láttán, majd egy rántással helyreigazította a Carrie-től kapott ezeréves Gucci hátizsákot és elindult a recepciós pult felé. Egy hasonló korú fiatalember áll a pult mögött, kitűzőjén az Oliver név állt. Amikor Avery odalépett, a férfi ragyogó mosollyal fogadta, fehér fogai szinte világítottak. Nyilvánvaló, hogy ő vagy a fogorvosa kissé túlzásba vitte a fehérítést, és a szolárium-barna arcbőr csak még jobban kiemelte fogai fehérségét. Avery próbált nem odanézni, miközben megadta a nevét. Nekitámaszkodott a pultnak, úgy figyelte, ahogy a fiatalember ellenőrzi a helyfoglalást a számítógépen. Oliver üdvözült mosolya elhalványodott. – Ó, te jó ég! – Mi történt? A férfi nem nézett rá, meredten bámulta a képernyőt. – A szobafoglalását törölték, Miss Delaney. – Nem, ez csak tévedés lehet. Én nem töröltem. – A számítógép szerint ön törölte a szobafoglalást. Ide van írva – mutatott a képernyőre, amit persze a lány nem láthatott, hacsak át nem hajol a pulton. – Az nem lehet.
– De kérem, a számítógép sohasem téved. Felhívta Utópiát… mikor is? – próbálta meg lehívni a pontos adatot. – Oliver – szakította félbe türelmetlenül Avery. – Nem mondtam le a foglalásomat. Ami azt illeti, azért telefonáltam, hogy bejelentsem, kések egy napot. – Igen, valóban hívott minket – mutatott a férfi újra a képernyőre. – De aztán újra telefonált, és lemondta a helyfoglalást. – Higgye el, hogy nem tettem ilyet – erősködött Avery. – De a számítógépem… Avery félbeszakította, mielőtt a férfi újra elmondhatta volna, hogy a számítógépe csalhatatlan. – Adjon egy másik szobát és kész. Akármelyik megteszi. Felkapta a hátizsákját és beletúrt, a hitelkártyáját keresve. Igaz, hogy a hetet Carrie fizette – Avery akarata ellenére –, de ő szilárdan eltökélte, hogy átirányítja saját kártyájára a költségeket. Feltűnt neki, hogy Oliver abbahagyta a gépelést. – Valami gond van? A férfi finoman köhécselt, végül felnézett. – Attól tartok, nem adhatok önnek másik szobát, és azt a szobát, amely az öné lett volna, már kiadtuk egy másik vendégnek. Minden szobánk foglalt – folytatta. – Boldogan felveszem önt a várólistára, de figyelmeztetnem kell, nagyon kicsi az esélye, hogy megüresedik valamelyik szoba. A vendégeink már hónapokkal előre lefoglalják a helyet. – Biztosra veszem, hogy a nagynéném foglalt nekem szobát, mert ha nem így lenne, akkor értesített volna engem. A férfi újra püfölni kezdte a billentyűzetet, majd abbahagyta és bólintott. – Igen, azért tudtuk elszállásolni magát, mert egy másik vendégünk visszalépett. Különös – tette hozzá. – Ritkán fordul elő, hogy egy vendég az utolsó pillanatban lemondja a helyfoglalást. Ez utóbbi szavakat homlokráncolva mondta, mintha a visszalépés valami komoly etikai ballépés lenne. – De értse meg, hogy én nem töröltem semmit! – Istenem, ez már fárasztó. – A nagynénémhez jöttem, aki tegnap délután vagy este jelentkezett be – magyarázta. – Megadná nekem a szobaszámát? Carolyn Salvettinek hívják. – Sajnálom, de nem adhatom meg a vendégeink szobaszámát. Persze, hogy nem. Ennyit Avery is tudott. – Kérem, hívja fel a szobáját. Ő biztosan tisztázni tudja ezt a félreértést. Talán úgy döntött, hogy vele lakjam egy szobában. Oliver határozottan megkönnyebbültnek látszott, hogy megoldódik a probléma, és végre megszabadul tőle. Szerencsére nem volt más vendég, akivel foglalkozni kellett volna. Újra rávillantotta mosolyát. – Biztosan ez történt. A vendégeink nem szokták lemondani utolsó pillanatban a foglalásukat. Avery hirtelen erős kényszert érzett, hogy megragadja a fickót, és addig rázza, amíg be nem ismeri, hogy az üdülőben összezavarodtak a dolgok. Fogcsikorgatva, nehogy valami jóvátehetetlen csússzon ki a száján, betűzte Carrie nevét és várt. – Ismerem ezt a nevet. – Valóban? A férfi bólintott. – Tegnap egy úriember járt itt, és a nagynénje után kérdezősködött. Nagyon elkeseredett, hogy nem találta itt. – Újra gépelni kezdett, de néhány pillanat múlva ismét ráncolni kezdte a homlokát. – Valami gond van? – kérdezte Avery, tudván, hogy igenis nagy baj van.
– Utópiában nincsenek gondok – jelentette ki Oliver automatikusan. Averynek olyan érzése támadt, hogy egy beprogramozott géppel beszél. – Időnként viszont akadnak kisebb kellemetlenségek. Ugyan már! – Rendben. Elmagyarázná, mik azok a kisebb kellemetlenségek? – Mrs. Salvetti is törölte a szobafoglalását. – Az lehetetlen. A férfi vállai megroskadtak. Avery sejtette, mit gondol. Tessék, kezdődik elölről. – Attól tartok, Mrs. Salvetti valóban visszamondta a helyfoglalást. Különös, magam is ezt gondolom. Rendkívül ritkán fordul elő, hogy két vendégünk is visszalép az utolsó pillanatban. De mivel ugyanahhoz a családhoz taroznak, talán mondhatjuk azt, hogy csak egy visszalépés történt, ami két szobát érint. – Idefigyeljen, a nagynéném biztos, hogy nem mondta vissza a helyfoglalást. Tegnap felhívott az aspeni repülőtérről. – Talán az utolsó pillanatban történt valami, ami visszatérésre késztette. – Itt valami nagyon nem stimmel. – Miss Delaney, itt áll világosan a számítógépen. A nagynénje tegnap délután telefonált. Mi az ördög folyik itt? Bármennyire is szívesen vitatkozott volna tovább Oliverrel, Avery tudta, hogy ezzel semmit sem old meg. Nem tudta, hogy most mihez kezdjen. Ha valami vészhelyzet miatt Carrie-nek vissza kellett volna térnie Los Angelesbe, biztos felhívta volna. Nem hagyja, hogy Avery ilyen kellemetlen helyzetbe kerüljön. Ó istenem, mi van, ha Tony bácsival történt valami? És ha valami baleset érte? Nyugi, mondogatta magának. Ha bármi történt volna Carrie-vel vagy Tony bácsival, valamelyikük biztosan értesítette volna. Avery újra kotorászni kezdett a hátizsákban. A mobiltelefonját kereste. Most azonnal felhívja Carrie-t és megtudja, mi folyik itt. Előhúzta a naptárját és a tárcáját, jobb kezébe szorította őket, míg baljával tovább kutatott a hátizsákban. Az az átkozott telefon mindig a táska alján köt ki. – A nagynéném nem lépett vissza – morogta, inkább magának, mint Olivernek. – Biztos valami vészhelyzet adódott a cégnél. Mást nem tudok elképzelni, ami Carrie-t rávehette volna, hogy visszaforduljon és hazamenjen. – Ó, megint itt van a barátja. – Oliver hangja nem csengett túl vidáman. – Bocsánat, mit mondott? – A barátja… éppen errefelé tart. Talán ő tisztázni tudja a helyzetet. Averynek fogalma sem volt, miről beszél a férfi. Egyetlen barátjával sem szándékozott itt találkozni. Megfordult, hogy lássa, kiről beszél Oliver, de csak egy férfit látott közeledni; egy nagydarab férfit, javította ki magát. Furcsa, de úgy tűnt, hogy a férfi őt bámulja, és egyáltalán nem látszott boldognak. – Arra az úriemberre gondol, aki ott közeledik? – Igen, őróla beszéltem. Itt járt tegnap és a nagynénjét kereste. – Halk hangon hozzátette. – Ha van valaki, akinek jót tenne az aromaterápiás feszültségoldó masszázsunk, akkor az ön barátjának feltétlen. Javasoltam is neki tegnap, de meglehetősen… – Igen? – Idegenkedett az ötlettől. Ami azt illeti, eléggé nehéz volt vele szót érteni. Tudom, hogy nem lenne szabad negatív dolgokat mondanom a potenciális vendégekről, de a barátja nagyon könnyen felizgatja magát. Jógáznia
kellene. Valósággal morgott velem. El tudja ezt képzelni? Elmondtam neki, hogy ön hamarosan megérkezik. Ott állt a megjegyzés Mrs. Salvetti neve alatt, és ez az úr utána érdeklődött, amikor idejött. A nagynénje felhívott minket és bejelentette, hogy mégsem jön. Nekem kellett ezt megmondani a barátjának, és ő egyáltalán nem örült a hírnek. Azt mondta, ma is visszajön, hogy találkozzon önnel, és itt is van reggel óta. Észrevettem őt, amikor megkezdtem a szolgálatot. Remélem, ma jobb hangulatban lesz. Avery nem nagyon figyelt Oliver fecsegésére. Le nem vette szemét a közeledő emberről. Annyira más volt. Még soha nem látott hozzá hasonló férfit, hacsak a moziban nem. Minél közelebb jött, annál hatalmasabbnak tűnt. Magas és izmos, sötéthajú és cserzett bőrű. Feltételezte, hogy idejének nagy részét a szabadban tölti, vagy valamelyik edzőteremben, az izmain dolgozva. Jóképű volt, de a markáns arcról is valami nyers erő sugárzott, Avery pedig jobban szerette, ha egy férfinak esze is van, nem csak izmai. Ahogy a remek felépítésű férfit nézte, Averynek hirtelen eszébe ötlött valami. Tudni vélte, hogy kicsoda ő és mit keres itt. – Ismeri ezt az urat, ugye? – hallotta Oliver aggodalmas hangját. – Minden rendben van. Valószínűleg a nagynéném egyik ismerőse. Bizonyára Carrie egyik reklámfilmjében szerepelt, és – talán – éppen a környéken tartózkodott és rájött, hogy Carrie itt van az üdülőben, ezért beugrott, hogy üdvözölje. De az is lehet, hogy az izomembernek nincs munkája, és abban reménykedik, hogy megtetszik Carrie-nek annyira, hogy munkát ajánljon neki. Avery együtt érzett a színészekkel, mivel a piac telített volt, és ez állandó versengésre késztette őket. Ráadásul legtöbbször nem volt beleszólásuk a döntési folyamatokba. Elhatározta, hogy amiben tud, segítségére lesz a férfinak. Megvárta, amíg a közelébe ér, akkor kinyújtotta a kezét és bemutatkozott. – A nevem Avery Delaney. – Ó igen, biztos, hogy színész. Ez a sötét, hűvös tekintet, amellyel végigméri… A férfi megszorította a kezét. – John Paul Renard vagyok. Milyen kellemes, mélyen zengő hangja van, a délies kiejtés pedig még vonzóbbá teszi. És a szeme! Istenem, a sejtelmes hajnali szürkület színe. Egyszerűen nem tudta elképzelni a férfit egy reklámfilmben, amint egy tekercs papírtörölközőt tart a magasba. Robbanószereket, azt igen, na de papírtörölközőt… A férfi testbeszéde kíváncsivá tette. Úgy fordult, hogy háttal legyen a pultnak; aztán tekintete végigpásztázta az előcsarnokot. Averynek olyan érzése támadt, hogy minden arcot meg akar jegyezni. – Maga Carrie nénikém egyik barátja? – Igen. Semmi magyarázat, semmi fölösleges mellébeszélés. – Színész? A kérdés annyira meglepte, hogy elmosolyodott. – Nem. – Ó… én azt hittem… akkor miből él? Istenem, hogy utálta, amikor az emberek tőle kérdezték ugyanezt. Ráadásul nem is tartozott rá, hogy ez a nagydarab fickó, aki még csak egy pillantásra sem méltatja, amikor hozzá beszél, miből fizeti a számláit. – Asztalos vagyok. Kizárt dolog. – Asztalos? – A-ha – húzta el a szót John Paul, és a lány szemébe nézett. Avery érezte, hogy vére felforr ettől a pillantástól, és csak remélni merte, hogy nem vörösödött el. A férfi a lehető legfurcsább módon hatott rá.
Carrie-nek igaza volt. Éppen itt az ideje, hogy újra randevúzni kezdjen. Nyilvánvaló, hogy túl sokáig halogatta a dolgot. Ha egy nyers, faragatlan izompacsirta ekkora hatással van rá, akkor tényleg túl sokáig. – Szóval, asztalos – ismételte. – Rendben. – Gondolati száguldottak. – Valamilyen munkát végzett a nénémnek? – Nem. – A férfi újra az előcsarnokot fürkészte. – Beszélnem kell vele – mondta türelmetlen hangon. – Nagyon fontos ügyben. Hol van? – Nem tudom, de azon vagyok, hogy kiderítsem. – Megfordult és újra keresgélni kezdett a hátizsákjában, amikor egy szörnyű gondolat nyilallt belé. Majdnem felnyögött. – A nagynéném akarta, hogy itt találkozzon velem? Carrie már megint megpróbál kerítőnőt játszani, gondolta bosszankodva. Kicsit meg is lepte nagynénje merészsége. Azt remélte, hogy a legutóbbi beszélgetés során sikerült mindent tisztáznia. Nénikéje megígérte – mit megígérte, megesküdött rá –, hogy soha többé nem próbálja meg összehozni senkivel. – Carrie nincs ma itt – mondta kurtán, barátságtalanul. – Ha a környéken lakik, talán próbálkozzon holnap. A férfi fel sem vette a célzást. Maradt, ahol volt. Avery úgy döntött, tudomást sem vesz róla, ami nem is volt könnyű dolog, tekintettel a fickó méreteire. Folytatta a kutatást a telefon után. Végül a táska legalján bukkant rá és előhúzta. Oliver ingatni kezdte a fejét. – Valami gond van? – érdeklődött Avery. – Utópiában nincsenek gondok, de a mobiltelefon használatát itt nem nézik jó szemmel – mutatott egy fekete- és aranyszínű táblára a pult sarkán. Avery válaszul kikapta a telefont a tokjából és beütötte Carrie számát. – Akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy ferde szemmel nézzen rám – mondta Olivernek. John Paulnak tetszett a válasz. Merész, gondolta. Micsoda meglepetés. A kaliforniai csinibabának megvan a magához való esze. A csengetésre Carrie hangpostája válaszolt, ami azt jelentette, hogy vagy ki van kapcsolva a telefonja, vagy olyan helyen van, ahol nincs térerő. Utána Tony bácsit hívta. Bácsikája felvette a telefont, és rögtön le is teremtette, amiért nem hívta őket, mielőtt Carrie elindult volna az üdülőbe. – Tudod, mennyire aggódik, ha nem hall rólad semmit. – Sajnálom. Beszéltél Carrie-vel, mióta elment? Felhívott? – Nem, de nem is vártam, hogy hívjon. Még azt sem engedte, hogy kikísérjem a reptérre. Megígértem neki, hogy nem fogom zaklatni az üdülőben sem. Azért ment oda, hogy pihenjen és átgondolja… mi a fontosabb számára. De veled biztosan beszélni akar. Hívd csak fel, és ne felejtsd el megmondani neki, hogy szeretem. Nagybátyja ezek szerint nem tudta, hogy Utópiában van. Avery először el akarta neki mondani, hogy az utolsó pillanatban mégis úgy döntött, hogy csatlakozik nagynénjéhez, de aztán meggondolta magát. Nem akarta, hogy Tony bácsi felizgassa magát valami miatt, amiről még mindig remélte, hogy csak egy hatalmas félreértés. – Ha nem veszi fel a telefont, ne aggódj. Biztos masszázson van, vagy ilyesmi. Az előcsarnok megélénkült. Egy tizenkét fős, hangos csoport érkezett a hotelbe. Avery a fülére szorította a kezét. – Tony, minden rendben van az irodában? Nem hívtak? – Nem. Gondolod, hogy valami baj várható? Reggel beszéltem Jeannie-vel. Azt mondta, minden rendben van. Nem fog tönkre menni a ügynökség két hét alatt. Ha beszélsz Carrie-vel, mondd meg neki, hogy ne aggódjon. – Igen, megmondom. Később majd hívlak. Szeretlek, Tony bácsi. Avery befejezte a beszélgetést, majd Oliverre nézett. – Szeretnék beszélni az igazgatóval.
A férfi határozottan megbántottnak tűnt. Megmerevedett és hangja metszővé vált. – Biztosíthatom, Mr. Cannon sem fog mást mondani, mint én. Minden szobánk foglalt. Tévedés azt hinni, hogy mi visszatartunk szobákat. Boldogan segítek megfelelő szállást találni Aspenben. Sajnos, nincs olyan, ami felérne Utópiával, de igénybe veheti az egynapos szolgáltatásainkat. Biztosra veszem, hogy nagyon fogja élvezni a stresszoldó masszázsunkat. Nagyon pezsdítő hatású. Hangja meglehetősen lekezelő volt. Averyt nem érdekelte a masszázs. Ő a nagynénjét akarta megtalálni. Nem volt könnyű visszafogni az indulatát, de összeszedte magát. Soha nem használta fel a foglalkozását, hogy elhárítsa az akadályokat, és most sem állt szándékában, de a kísértés nagyon erős volt. Szerette volna előkapni az igazolványát és meglobogtatni Oliver szeme előtt. Akkor biztos nem merne ilyen hangon beszélni vele. Mégsem tette, mert nem lett volna becsületes úgy tenni, mintha teljes jogú FBI ügynök lenne, amikor lent dolgozik az alagsorban, és a billentyűzetet veri egész nap. Jelvénye különben sem volt igazi, és erre akármelyik féleszű rájön egy perc alatt. Hirtelen rájött, hogy minden dühét és elkeseredettségét a recepcióson tölti ki, aki semmiről sem tehet. Ő csak a munkáját végzi. Lehet, hogy Carrie egyszerűen csak elvesztette az időérzékét. Talán találkozott valami híres filmszínésszel a hegyek között és nem akarta otthagyni a villát. Igen, biztosan ez történt. Nénikéje szorgosan gyűjti az értékes kapcsolatokat és közben megfeledkezett róla, hogy telefonáljon. Avery belekapaszkodott a lehetőségbe, mert semmi más reménye nem maradt. De az idegessége nem csillapodott. Miért mondta le Carrie a helyfoglalását? – Beszélnem kell az igazgatóval. Oliver nem mozdult. John Paul csendesen megszólalt. – Tegye, amit a hölgy mond. – Mr. Cannon a postázóba ment, hogy ellenőrizzen egy csomagot. – Akkor menjen és mondja meg neki, hogy John Paul Renard visszajött és újra beszélni akar vele. Az irodájában várjuk. Nem az, amit mondott, hanem ahogy mondta, késztette Olivert mozgásra. Hátralépett, megfordult és elsietett a folyosón. John Paul nem hagyott időt Averynek, hogy kérdezzen vagy vitatkozzon. Elkezdte visszapakolni a lány holmiját a hátizsákba, majd kézen fogta, és maga után húzta. – Gyerünk, ismerem az utat. – Magam is elboldogulok, Mr. Renard. Nem szükséges… – Hívj csak John Paulnak. – A pult mögé vezette, aztán végigmentek egy hosszú, vörös szőnyeggel borított folyosón. Avery kirántotta a kezét férfiéból és lecövekelt az igazgató ajtaja előtt. – Rendben van. Válaszokat akarok. Először is, honnan ismered a nagynénémet? De a férfinak is megvoltak a maga kérdései. – Miért nem mondtad meg a nagybátyádnak, hogy eltűnt a nénikéd? – Nem akartam, hogy aggódni kezdjen. Nem vagyok benne biztos, hogy valóban eltűnt. – Akkor hol van? Jó kérdés. Carrie valószínűleg koktélt iszik valamelyik hegy tetején, és remekül érzi magát. És közben Avery halálra aggódja magát miatta. Nem, Carrie soha nem lenne ilyen figyelmetlen. Valami nem stimmelt.
– Nem tudom, hol van, de néhány hívás és kiderítem. – Miért mondta le a helyfoglalást? A recepciós azt mondta, hogy egy nő hívta… – Szerintem összekeverték a foglalásokat. Nem szükséges, hogy te is itt várakozz. Ha akarod, hagyd meg a telefonszámod, majd odaadom Carrie-nek. Bármelyik pillanatban megjelenhet, a tarsolyában néhány igazán bosszantó kifogással. Bár maga sem hitte egy szavát sem, de remélte, hogy a férfi beveszi és elmegy végre. – Akkor veled együtt várom meg, amíg megérkezik. Avery feladta. A férfi még makacsabb, mint ő. Ki fogja deríteni, mi a célja, de csak miután megtalálta a nagynénjét. Tíz perccel később Mr. Cannon art deco stílusú íróasztala mögött ült egy tágas, medencére néző irodában. Felette lustán forgott a ventilátor, kattogó hangot adva minden fordulatnál. A hang Mrs. Speigelre emlékeztette. A kedves idős hölgy ugyanilyen hangokat adott ki beszéd közben, mivel műfogsora nem illeszkedett tökéletesen. Egy másik ventilátor is volt a szobában, a csillogó fekete iratszekrényen, de az teljes fordulaton működött. Ezért az összes iratot Cannon asztalán aranygömbökkel díszített levélnehezékek szorították le. – Cannon átkozottul lassú – szólalt meg John Paul. – Amíg elintézed a hívásokat, megyek és előkerítem. Te csak maradj itt. Avery megvárta, amíg a férfi becsukja maga mögött az ajtót, csak akkor hívta Carrie otthoni számát. Reménykedett, hogy nénikéje hagyott valami üzenetet, amiben megmagyarázza eltűnését, de csalódnia kellett. Aztán az irodai üzenetrögzítőt próbálta, de ott sem várt rá üzenet. Akkor most mi van? Elkeseredésében a ketrecet hívta. Talán Carrie felhívta Margót, Lou-t vagy Melt. Margo vette fel a telefont. – Úgy örülök, hogy felhívtál, Avery. El sem fogod hinni, hogy mi történt. Felhívtam a szomszédod gondozónőjét, ahogy megígértem… – Margo – szakította félbe Avery. – Majd később elmondod. Van egy kis problémám, és szeretném, ha segítenél. – Muszáj meghallgatnod, mit találtam – erősködött a barátnője. – Mrs. Speigel eltörte a csípőcsontját. Avery idegei pattanásig feszültek, de tudta, hogy meg kell várnia, amíg Margo elmondja, mi újság Mrs. Speigellel. Addig úgysem jut szóhoz. – Igazán sajnálom. – Két héttel ezelőtt történt, aztán még tüdőgyulladást is kapott. Majdnem meghalt – tette hozzá. – De Marilyn, a gondozónő mesélte, hogy az antibiotikumok végül segítettek, és úgy néz ki, mégis meggyógyul. Ami azért csodálatos dolog, tekintve, hogy a néni már kilencven is elmúlt. – És ezt most miért mondtad el? – kérdezte Avery a homlokát dörzsölgetve. – Hát nem érted? Nem Mrs. Speigel vezette a kocsit. Kórházban volt. Valaki ellopta a kocsiját, és bárki is volt, annyira sietett elhagyni a helyszínt, hogy majdnem elgázolt. – Mielőtt bármit válaszolhatott volna, Margo lelkesen folytatta. – A kocsit az M Streeten találták meg. Tilos helyen parkolt, szóval bevontatták. Marilyn azt mondta, hogy Mrs. Speigel szíve össze fog törni, ha a család eladja a kocsiját. Még ha nem is vezeti soha, de csak a tudattól, hogy ott áll a garázsban, függetlennek érzi magát. Marilyn szokta fuvarozni rajta az öreg hölgyet. Örülsz, hogy megtudtad, Mrs. Speigel nem akart megölni? – kérdezte nevetve Margo. – Margo, segítségre van szükségem. Kérlek, fogd be egy percre és figyelj rám. Eltűnt a nagynéném.
Elmondott mindent, ami tudott, aztán így folytatta. – Van itt egy férfi, akire Carrie-re vár. Beszélni akar vele. Nem mondta meg, honnan ismeri, és mit akar tőle. Olyan csendes, de erős fajta. Lefuttatnád a nevét a számítógépen? Van benne valami különös. A neve John Paul Renard. – Mit értesz azon, hogy van benne valami különös? – Azt állítja asztalos, de egyáltalán nem úgy néz ki. – Miért, hogyan kéne kinézni egy asztalosnak? – Jaj, Margo, ne szórakozz már. Nézd meg, van-e róla valami információnk. – Már gépelem is a nevét. Mit keressek? Tilos parkolást, vagy ilyesmit? – Magam sem tudom, mit keresünk – ismerte be Avery. – Valami különleges légkör veszi körül. Amikor először megláttam, azt hittem, hogy színész, de később észrevettem, hogy szemmel tartja a ki-bejárkáló embereket. Lehet, hogy… veszélyes. Úgy értem, talán az. – Avery lemondóan felsóhajtott. – Talán túlreagálom a dolgot, mert annyira aggódom Carrie miatt. Nem vall rá, hogy így eltűnjön. Csak ellenőrizd a nevet, rendben? – Hűha, Avery, azt hiszed, valami bűnöző? – Nem tudom… – A mindenit! – Mi van? Találtál valamit? – Ó, édes istenem, de még mennyire. A te John Paulod nem bűnöző. – Ő nem az én John Paulom. – A kormánynak dolgozott. Várj, lejjebb megyek. Apám! Ezt kapd ki. Az aktája titkos. – Titkos? – Erre nem számított. – Megpróbálok bejutni… ez az. Ezért kirúghatnak, és téged is. – Tudom. Csak mondd, hogy mit találtál, rendben? – Renard a tengerészetnél szolgált. Kitüntetéssel szerelt le. Még a tengerészetnél volt, amikor beszervezték. – Mire szervezték be? – Azt nem tudom. Itt csak annyi áll, különleges hadműveletek. Aztán egy halom szám és betű, de nem tudom, mit jelenthetnek. – Beolvasta a talált információkat a telefonba. Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta volna. – Most szabadságon van. – Néhány másodperc múlva nagyot sóhajtott. – Ez minden. Többet nem tudok összeszedni, mert nincs engedélyem. Várj, lehívom egy régi fényképét. Itt is van. – Margo füttyentett egyet. – Mi van? – Azt hiszem, szerelmes vagyok. – Ne komolytalankodj! – szólt rá Avery, aztán leírta John Paul külsejét. – Azt hiszem, ő lesz az. Louisianából származik. Ott él a családja. A sógora az Igazságügyi Minisztériumban dolgozik. – Beolvasott néhány személyes adatot, aztán így folytatta. – Úgy látszik, jó néhány akcióban részt vett, amikor a tengerészetnél szolgált. Várj, van itt valami érdekes. Az egyik küldetésében néhány túszt kellett kiszabadítania a Közel-Keleten, és ezt figyeld, Renard véghezvitte az akciót annak ellenére, hogy a bal kezén nyílt csonttörést szenvedett. – Margo hallgatott, mialatt lejjebb vándorolt a képernyőn további adatokért. – Többet nem tudok kihozni belőle. Akarod, hogy Carterhez menjek? A frász tör ki attól az embertől, de ha akarod, megkeresem. Biztos, hogy ő be tud jutni Renard aktájába. – Ne, egyelőre hagyjuk ki. Előbb át akarom gondolni.
– Mi folyik ott? Mit akar ez a Renard a nagynénédtől? – Figyelj, Margo. Amikor Carrie felhívott az aspeni reptérről, azt mondta, hogy vár rá az üdülő alkalmazottja, hogy elvigye őt és két másik vendéget az üdülő egyik hegyi villájába, mert valami gond volt a vízvezetékkel az üdülőben. A sofőr neve Monk Edwards… vagy Edward Monk. Nem tudom, melyik. Tudom, hogy ez nem túl sok, de ez minden, amit tudok. Arra is emlékszem, hogy Carrie megemlítette, hogy a sofőr brit akcentussal beszél. Futtasd le a nevet, és ha találsz valamit, szólj vissza a mobilomra. – Van fogalmad róla, hány Edwards él az Államokban? – De a Monk nem átlagos név… hacsak nem becenév. – Rendben. Add meg a szobaszámodat arra az esetre, ha nem érnélek el a mobilon. – Nem Utópiában szállok meg, mert törölték a foglalásomat. Amúgy is el akartam menni. Carrie azt mondta, hogy egy hegyi villában tölti az éjszakát, és azt remélem, hogy még ott találom. Ha nincs ott… – Ne izgasd magad fölöslegesen. A nénikédnek biztos jobb szórakozása akadt, mint az üdülő. Majd felhív, meglátod. Én pedig máris nekilátok a Monk Edwards vagy Edward Monk utáni keresésnek. Alighogy letette a kagylót, újra csengett a telefon. Az osztályról jött a hívás, és figyelmeztették, hogy még mindig nem töltötte ki a szabadságos papírjait. Margo az elkövetkező tíz percet azzal töltötte, hogy megkeresse, majd kitöltse a papírokat, közben válaszolt a házi vonalon érkező hívásokra, majd át kellett vinni a papírokat a személyzeti osztályra. Délutánig hozzá sem jutott, hogy Avery kérését teljesítse. Miután beírta az első nevet, amit Averytől kapott, és leütötte a keresés gombot, szólt Lou-nak és Melnek, és miközben az ebédlő felé tartottak, mesélt nekik Carrie-ről. Mindkét férfinak megvolt a maga elképzelése, mi történhetett Avery nénikéjével. Lou szerint Carrie visszament Los Angelesbe – mindannyian tudták, hogy a nő igazi munkamániás, de Mel úgy gondolta, hogy Carrie találkozott egy kolorádói üzletfelével, telefonált az üdülőbe és üzenet hagyott Averynek, csak éppen elkeveredett az üzenete. –Én sem kapom meg soha az üzeneteket, amikor szállodában lakom. – Szerintem jobb elfoglaltságot talált magának, mint iszappakolásban feküdni egész nap, és egyszerűen megfelejtkezett Averyről. – Carrie sosem feledkezne meg Averyről – vitatkozott Margo. – Ők annyira közel állnak egymáshoz. – Beszéd közben a számítógép felé fordult és látta, hogy villog a riasztó. – Mi a… – Döbbenten látta a nagy kövér betűket. A prioritási kód. Odakiáltott Lou-nak és Melnek, miközben szeme villámgyorsan végigfutott az információn. – Édes jó istenem! Margo felugrott és őrült iramban rohanni kezdett Carter irodája felé. Kilencedik fejezet Mr. Timothy Cannon a trópusokhoz illő fehér vászonöltönyében belépett és bemutatkozott. Öltözékével és halk, finomkodó hangjával előkelő úriember benyomását keltette. – Sikerült megtalálnia a nagynénjét? Ebben a pillanatban John Paul is besétált. Avery figyelte, ahogy becsukja maga után az ajtót, aztán kényelmesen nekitámaszkodik. Amikor karjait összefonta a mellkasán, észrevette a halvány, mintegy öt centis heget az alkarján. Hogyan is hihette, hogy a férfi színész? Hogy tudták így cserbenhagyni az ösztönei? Kényszerítette magát, hogy az igazgatóra figyeljen. – Még nem – válaszolta. – Kérdezhetek néhány dolgot?
– Természetesen. Cannon leült vele szemben, egyik lábát átvetette a másikon, majd hüvelyk és mutatóujjával elkezdte kisimítani nadrágján a ráncokat. – Mindig küldenek alkalmazottat a repülőtérre az érkező vendégekért? – Igen, magától értetődik. Nem szeretnénk kényelmetlenséget okozni a vendégeinknek azzal, hogy maguk találjanak megfelelő járművet, ami ideszállítja őket, és még a csomagjaikat is cipelni kelljen. – Tegnap is küldtek alkalmazottat a repülőtérre? Cannon rámosolygott. – Értem, hová akar kilyukadni. Bizonyára a sorozatos visszalépések érdeklik. Meg kell mondjam, rendkívül szokatlan dolog Utópiában, hogy az utolsó pillanatban törölje a vendég a helyfoglalását. A szobákat hónapokkal előre lefoglalják, de néhány kiemelt vendégünknél előfordulhat, hogy hirtelen közbejön valami, és mi igyekszünk alkalmazkodni a változásokhoz. – Mit ért azon, hogy sorozatos visszalépések? A férfit meglepte a kérdés. Szemmel láthatóan azt hitte, hogy a lány tud róluk. – Tegnap délutánra három vendéget vártunk, ezért három kocsink volt előjegyezve reptéri fuvarra. Mindhárom vendég hölgy lett volna – tette hozzá. – Az egyik járat, ha jól emlékszem, három ötvenkor érkezett, a másik négy húszkor, és az utolsó öt tizenötkor. Ha kívánja, utána tudok nézni, hogy a nagynénjének melyik járattal kellett volna jönnie. – Igen, tudni akarom a járatok időpontját, a hitelkártya számokat és minden egyebet, amit a három nőről tud. – Nem adhatom ki ezeket az információkat. Ó, dehogynem, gondolta a lány. És ki is fogod adni. De egyelőre nem akart támadólag fellépni. Rengeteg kérdése volt még, amikre előbb választ akart kapni, és az igazgató eddig igazán készségesnek bizonyult. – Ha mind a három asszony kb. ugyanabban az órában érkezett, miért küldött értük három kocsit? – Mert ez itt Utópia – mondta Cannon, mint valami magától értetődő dolgot. – Kiváló szolgáltatásainkról vagyunk híresek. Egyetlen vendégünknek sem kell valaki másra várnia. Ez kellemetlen lenne számára, és ezért akartam három kocsit küldeni a repülőtérre. De az utolsó pillanatban mindegyik hölgy lemondta a foglalását, ezért szóltam a személyzetnek, hogy nem kell kimenniük a reptérre. Mint kiderült, éjszaka váratlan vendégeink érkeztek, akik el voltak ragadtatva, hogy fogadni tudtuk őket. Avery elraktározta az információt, és máris újabb kérdést tett fel. – Volt tegnap valami gond a vízellátással? Esetleg egy törött vezeték? – Vízvezeték problémák? Utópiában? – Cannon gúnyosan felhorkant. – Nem volt semmilyen gond. Kiváló szakember gárdánk van, akik orvosolják a bajokat, még mielőtt komollyá válnának. – A vizet az üdülőn kívülről kapják. Nem törött el az egyik cső? – Nem. – Mi van a hegyi villával? Van Utópiának a hegyek között olyan tulajdona, amit átmeneti szállásnak használnak, ha valami probléma adódik? A férfi összeszorította az ajkait. – Utópiában nincsenek problémák – mondta nyomatékosan. – És Utópia tulajdonosainak nincs hegyi villája. A vendégek, akik hozzánk jönnek, nálunk szállnak meg. Nem küldjük őket más helyekre. Miután befejezte a mondandóját, célzatosan az órájára nézett. – Ha nincs több kérdése, ideje visszatérnem a munkámhoz. A legtöbb vendégünk, aki egy hétre érkezik, ma fog bejelentkezni. Igazán mozgalmas napnak
nézünk elébe. Én nem aggódnék a nagynénje miatt – tette még hozzá. – Biztosra veszem, hogy előbb vagy utóbb felbukkan. Le akarta rázni, de Averyt nem olyan fából faragták, akit csak úgy le lehet rázni. Nem mozdult a székből. – Elkérhetem az alkalmazottak névsorát? Az összes alkalmazottét? – Minek az magának? – Keresek egy nevet. – Büszkén kijelenthetem, hogy minden alkalmazottamat ismerem. Mondja meg a nevet, és én megmondom, itt dolgozik-e. – Edwards. A neve Monk Edwards vagy Edward Monk. Cannonra nem gyakorolt különösebb hatást a név, csak megrázta a fejét. John Paul viszont összerándult, mintha megcsípték volna. Ellökte magát az ajtótól és villámgyorsan az íróasztalnál termett. Rátámaszkodott és szinte belehajolt a lány arcába. – Honnan ismered ezt a nevet? A férfi arckifejezésétől Averyt kilelte a hideg, szívét mintha jeges marok szorította volna meg. – És te honnan ismered ezt a nevet? – kérdezett vissza. – Válaszolj! – követelte a férfi. – A nagynéném felhívott az aspeni repülőtérről, és üzenetet hagyott, hogy őt és két másik nőt a személyzet egyik tagja egy hegyi villába szállítja. Ő mondta, hogy a sofőr neve Monk Edwards. Azt is mondta, hogy brit akcentussal beszél. – Újra az igazgatóhoz fordult. – Van olyan alkalmazottja, aki… – Brit akcentussal beszél? Attól tartok, nincs. Valaki csúnya játékot űz. Nem küldtem tegnap senkit a repülőtérre. Valaki félreinformálta a nagynénjét. John Paul felemelte a kagylót és tárcsázni kezdett. Elfordult Averytől és halk hangon beszélt, de a lány így is értette minden szavát. – Noah, John Paul vagyok. Igen, nagyszerűen. Figyelj, ne akarj félbeszakítani, csak hallgass meg. Egy Utópia nevű üdülőparadicsomban vagyok Aspen közelében. Monk visszatért. Úgy tűnik, ez alkalommal hármat is szakított. Talán valami rekordot akar felállítani. Avery hátralökte a széket és felállt. A hátizsákjáért nyúlt, amikor John Paul újra megszólalt. – Jobb lesz, ha mozgósítod a csapatot. Mindketten tudjuk, hogy úgysem találnak semmit, de gondolom, tartanod kell magad az előírásokhoz. Túl késő – tette hozzá. Hangja ezúttal ellenségesen csengett. – Már elkapta őket. Letette a telefont és az ajtó felé indult, de a lány hangjára megállt. – Hová mész? – Hívtam néhány ember, akik segíteni fognak neked – folytatta útját az ajtó felé. – Milyen embereket? Rendőröket? – Nem, az FBI-t. – A férfi megállt az ajtónál. – Noah a sógorom barátja és jól ismeri Monkot. Majd ő megmagyaráz mindent, ha ideér. – Gondolod, az FBI képes lesz megtalálni a nagynénémet? John Paul nem mondta el neki, hogy szerinte a nagynénje már rég halott, és az ügynökök egy kis szerencsével talán meg is találják a testét… hacsak Monk nem hagyta ott prédául a vadállatoknak. – Igen, biztosan. – Az igazat mondd. – Rendben, szerintem el fogják szúrni.
A lány megdöbbent a dühös hangon. – Miért? – Mert ők az FBI. Avery hagyta a dolgot. – Hová mész? – kérdezte újra. – Utánanézek néhány dolognak, bár kétlem, hogy bármit is találnék. – És aztán? – Haza. Utána hazamegyek. Ha lett volna nála pisztoly, most biztos a férfi lábába lőtt volna. Micsoda fajankó! – Nem mész el addig, amíg el nem mondod, hogy mit tudsz Monkról. – Idefigyelj, kislány. Nincs semmi, amiben jelenleg segíteni tudnék neked. Azt hittem, lépéselőnyben vagyok, de sajnos elkéstem. Hívtam segítséget, így nincs más dolgod, mint imádkozni és hagyni, hogy végezzék a munkájukat. Ahogy a férfi elhagyta az irodát, Avery Cannonhoz fordult. – Neveket, címeket, telefonszámot és minden egyéb információt tudni karok a két nőről, aki a nagynénémmel utazott… akik szintén törölték a helyfoglalásukat. Ha nem kapom meg egy percen belül, amit akarok, esküszöm, darabokra szedetem ezt a helyet, és magát letartóztatom a hatóság munkájának akadályozásáért. Most pedig kérem az adatokat. Előhúzta az FBI igazolványát és meglengette a férfi előtt. Cannon pislogott kettőt, aztán a számítógéphez sietett, hogy kinyomtassa a kért adatokat. – Ez teljesen szabályellenes – morogta, miközben a lány felkapta a hátizsákját és futva John Paul után indult. – Teljesen szabályellenes. Avery a recepciós pultnál érte utol John Pault. Az előcsarnok teli volt most érkezett vendégekkel, és három csoporton is át kellett vágnia magát, hogy a férfihoz jusson. Mikor végre beérte, megragadta a karját, hogy megállítsa. A piszok még csak nem is lassított. Rendületlenül ment tovább, maga után húzva a lányt. Averynek feltűnt, hogy nem kerülte ki az embereket. Azok nyitottak utat neki. Avery megvetette a lábát és szorosabban markolta a karját. Ha hosszú körmei lettek volna, biztos, hogy mind letörik. A férfi bőre meleg volt, bizonyítva, hogy mégiscsak ember, de az izmai a sziklánál is keményebbek voltak. – Megállnál végre? Beszélnem kell veled. – Aztán, amikor a férfi erre sem állt meg, még hozzátette. – Kérlek, John Paul. Szükségem van a segítségedre. Az ördögbe. Olyan a hangja, mint aki rögtön elsírja magát. Nincs a világon olyan dolog, amiben segíteni tudna, de túl naiv ahhoz, hogy ezt felismerje. Valószínűleg egész életében bura alatt élt, és fogalma sincs, hogyan kezeljen egy ilyen helyzetet. Tetszik vagy nem tetszik, de most kénytelen lesz megtanulni, hogy az életben nem végződik minden happy enddel. John Paul sajnálatot érzett. Magában szitkozódva, de végül is a lány felé fordult. Először arra gondolt, hogy megpróbálja tompítani az igazságot, de aztán úgy döntött, hogy a lánynak előbb-utóbb úgyis szembe kell néznie a szörnyű valósággal. – Nem tudok neked segíteni. – Mire céloztál, amikor azt mondtad, hogy túl késő? Hallottam a telefonbeszélgetést. – Majd az FBI megmagyarázza. Van valaki, akit idehívhatnál, hogy melletted legyen? Valaki a családból, vagy egy közeli barát, aki gondoskodik rólad?
Avery megtorpant. Istenem, hát semmi érzés nincs ebben a fickóban? – Azt hiszed, hogy a nagynéném halott, igaz? A férfi nem válaszolt rögtön, de látszott rajta, amint mérlegeli, hogy vajon elég erős-e a lány az igazság elviseléséhez. Csak nem attól fél, hogy hisztériázni kezd? – Elég erős vagyok, nem fogok összeomlani. Válaszolj, kérlek. John Paul közelebb lépett. – Igen, valóban azt hiszem, hogy a nénikéd és a két másik nő már halott. Avery elengedte a karját és hátralépett. – Miért? Miből gondolod, hogy halottak? – Nincs valaki, akit… – Felhívhatnék? – csattant fel a lány. – Carrie nénin és Tony bácsin kívül nincs senkim, és nem fogom halálra rémíteni a nagybátyámat, ahogy te teszed velem, amíg nincsenek bizonyítékok a kezemben. Mondd el, honnan ismered Monkot. – Miss Delaney? Oliver szólította. Megfordult, és látta, hogy a recepciós magasba tartja a telefonkagylót és integet. Margo nem lehet, gondolta. Barátnője a mobilon hívná. Akkor ki? Carrie… Talán Carrie hívja. Averyt hirtelen elfogta a rémület. Istenem, add, hogy Carrie legyen az. Elejtette a hátizsákját, ahogy kikerült egy házaspárt, de túlzottan sietett ahhoz, hogy megálljon és felvegye. Ahogy a pulthoz ért, Oliver nyújtotta is felé a kagylót. – A hívó azt mondta, nagyon sürgős. John Paul utána jött és hozta magával a hátizsákot. Látta, ahogy a lány megragadja a kagylót és hallotta a hangját. – Carrie? – Sajnálom, drágám, de nem Carrie vagyok. Avery fülét bántotta a mesterkélten kedves, suttogó női hang. – Ki beszél? – Az most egyáltalán nem fontos, csak Carrie fontos, nem igaz? Nálunk van. Szeretnéd őt újra látni? – Mit csináltak vele? Jól van? Ha bántották… – Maradj már csendben, te ostoba lány, és figyelj! – parancsolta a nő. – Csak egyszer mondom el, szóval hegyezd a füled. Három élet múlik azon, hogy hajlandó vagy-e együttműködni. A pulton hagytam egy barna borítékot, rajta van a neved. Ott van tőled balra. Ó, ne fordulj meg! – Halk, éneklő hangjától Averyt kilelte a hideg. – Ha meglátsz, megváltoznak a játékszabályok és szegény Carrie és legújabb barátai fizetik meg az árát. Avery megmerevedett. – Hol van? – suttogta. – Itt – felelte a hang. – téged figyellek. Szeretnél megnézni magadnak, mi? – A nő nevetett. – Ne légy ünneprontó, ne tedd tönkre a játékomat. Vedd fel a térképet, Avery. Ez az. Látod azt a szép órát? Tedd fel. Most. Avery felvette a férfi Swatch órát és gyorsan a csuklójára csatolta. – Jól van, Most pedig nyisd ki a térképet és keresd meg rajta a kis piros x-et. Siess. Avery a vállára ejtette a kagylót, kinyitotta a térképet és keresni kezdte a jelet. A kagyló leesett a válláról, ahogy előrehajolt, hátha meglát egy arcrészletet visszatükröződni a fényesen csillogó márványfalon. John Paul átnyúlt fölötte és elkapta a kagylót. Avery kikapta a kezéből. – Ügyetlen teremtés – korholta a nő. – Sajnálom. John Paul alaposan megnézte Averyt. A lány arcából kifutott minden szín, ujjai elfehéredtek, annyira szorította a telefont. Nem tudta megállni, hogy át ne karolja, mivel látta, bármit halljon is, szemmel láthatóan túl sok neki.
Nem volt túl jó a nők megnyugtatásában – ami azt illeti, még sosem próbálta –, de eltökélte, hogy mindent megtesz. – Ó, milyen aranyos. – A nő hangja valósággal csöpögött. – A szeretőd? Avery annyira összezavarodott, hogy gondolkodni sem tudott. – Igen… nem. A nő nevetett. – Ki ő? – Senki. – Ó? Avery kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott. – Színész. Carrie egyik reklámfilmjében dolgozott… dolgozik. Elküldöm. – Nem, nem. Ne küldd el. Már ő is benne van a játszmában, drágám. Valószínűleg ő is tudja már, hogy nem találod Carrie-t. Nem szeretnénk, ha kérdezősködni kezdene, vagy hívná a rendőrséget. Különben is, jól fog szórakozni, ha veled együtt részt vehet a kincsvadászatban. De senki más. Ha csak egy szót is szólsz másnak, tudni fogunk róla. Attól a pillanattól kezdve, hogy leteszed a telefont, követni fogjuk minden lépésedet. Az igazgatónak megmondod, hogy Carrie hívott és minden rendben van vele. Aztán előveszed a mobiltelefonodat, és útban kifelé a szökőkút medencéjébe ejted. Értetted? – Igen. – Kérd el a barátod telefonját. Hadd lássam. Avery a férfihoz fordult. – Add ide a mobiltelefonodat. – Nincs mobiltelefonom. Avery megismételte a férfi szavait a telefonba. – Tudni fogjuk, ha hazudott. Bár valójában nem számít. Ahová mentek, ott úgysincs térerő, de akkor is látni akarom, ahogy megszabadulsz a telefonodtól. – Rendben. Carrie jól van? – Igen… egyelőre jól van. Tégy mindent úgy, ahogy mondok, ha azt akarod, hogy ez így is maradjon. – A nő hangja most megkeményedett, de valami visszafogott izgalom is kicsendült belőle. – Megtaláltad a jelet? – Igen. – Kövesd az útmutatást, amit a lap aljára írtam. Pontosan két órád van, hogy odaérj. – De ez legalább háromórás út innen. Egyszerűen lehetetlen ennyi idő alatt odajutni. Egyetlen út sincs jelölve… – Azt mondtam, két óra – szakította félbe a nő. – Százhúsz perc, Avery, egy perccel sem több. Hallod? – Igen, de mi van, ha mégsem érek oda időben? Mi van, ha késünk? A nő nevetett. – Bumm! Tizedik fejezet A nő örülten kacagott, miközben bontotta a vonalat. Avery mély megdöbbenéssel adta vissza a kagylót Olivernek, közben ráhajolt a pultra és kezét becsúsztatta a hátizsákba. Sikerült megnyomnia a gyorshívó gombot, ami a ketreccel kötötte össze. Kivárt egy pillanatot, aztán megnyomta a csillagot, hogy vészjelet küldjön. Cannon sietett felé, és letette elé a kért adatokat. – Igaza volt – szólalt meg Avery, reményei szerint vidám hangon. – Carrie telefonált. Közbejött neki valami. Most pedig, ha megbocsát, John Paul és én elmegyünk kocsikázni.
Minden erejét össze kellett szednie, hogy ne lássák rajta, mennyire ideges. A papírokat, amiket Cannon az asztalra tett, gyorsan a hátizsákjába süllyesztette, még mielőtt a férfi visszavehette volna. Felkapta a mobiltelefonját és a térképet, majd a kijárat felé indult. Minden arcot megnézett, aki mellett elhaladt, de túl sokan lézengtek az előcsarnokban, ezért lehetetlen volt minden nőt szemügyre venni. Merre lehetnek a telefonfülkék? Csak pálmákat és óriási fikuszokat látott mindenfelé. A nő könnyedén elrejtőzhetett valamelyik mögé, és most őt figyeli. – Menjünk – kiáltott oda John Paulnak, és csak akkor vette észre, hogy a férfi közvetlen mögötte áll. – Mi történt? Avery nem válaszolt. A szökőkúthoz sietett, beleejtette mobilját a vízbe, majd a kijárat felé rohant és közben beleütközött a londinerbe. – Miss Delaney, ha megadja a szobaszámát, felviszem a csomagját… A lány tudomást sem vett róla. Lerohant a lépcsőn és a kocsifelhajtón megtorpanva megpróbálta betájolni a bérelt kocsit. Hol a csudában lehet? John Paul leemelte a fekete utazótáskát a poggyásztartóról. – Ez az övé? – kérdezte a londinertől. – Igen, uram. Rajta van a neve. Még nem jelentkezett be a hölgy? – Mit csinált a kocsimmal? – kiáltotta Avery. Rohanni kezdett a parkoló felé, amikor John Paul elcsípte. Addig nem megy sehová, amíg ő nem engedi, márpedig nem engedi el, amíg meg nem tudja, hogy mi az ördög folyik itt. A lány vadul remegett. – Vegyél mély lélegzetet és próbálj megnyugodni. Ugye, nem fogsz elájulni? – kérdezte aggodalmasan. – Nem. – Rendben, mondd el, mi történt. Beszélj már, a fene vigye el! Ki telefonált? – Egy nő. Nem ismertem fel a hangját. Azt mondta, náluk van a nagynéném. – Náluk? Biztos, hogy azt mondta, náluk? – Igen. – Avery egyre idegesebb lett, ahogy múltak a percek. – Carrie bajban van, és el kell jutnom hozzá, mielőtt még késő lenne. – A nő mondta, hogy szabadulj meg a telefonodtól? Avery megpróbált kiszabadulni a férfi kezei közül. – Igen. Figyelj, ez nem tréfa. Érzem. Azt mondta, meg fogják ölni Carrie-t és a két másik nőt, ha nem megyünk oda. Kérlek – könyörgött elkeseredetten –, velem kell jönnöd. A nő azt mondta, hogy most már te is benne vagy a játszmában. Sietnünk kell. Két órát adott, hogy odaérjünk az általa megjelölt helyre, és fogalmam sincs, hogy fogjuk ennyi idő alatt megcsinálni. Olyan messze van… – Ugye tudod, hogy ez valószínűleg csapda? Tudnod kell, hogy… – Igen! – kiáltott a lány, már nem törődve azzal, hogy valaki meghallja. – És ha már úton leszünk, megpróbálok valamit kigondolni, hogyan menthetném meg Carrie-t úgy, hogy közben túl is éljem. Figyelj, nincs más választásom. Ha a te anyádról vagy lányodról lenne szó, akkor is itt állnál és a helyzetet elemeznéd? Tudom, hogy nem. Te is azt tennéd, amit én készülök tenni. Úszni az árral, és megragadni a kínálkozó lehetőségeket. Most pedig mozdulj végre, Renard, mert vészesen fogy az idő! Igaza van. Akár váltságdíjat is fizetne, vagy bármi mást megtenne, ami emberileg lehetséges, ha az ő szeretteiről lenne szó. – Gyerünk – mozdult meg. – Az én kocsimmal megyünk.
Avery szinte összecsuklott a megkönnyebbüléstől, hogy a férfi nem kezd el vitatkozni. – Köszönöm – suttogta. A férfi megragadta a kezét és futni kezdett a parkoló felé. Avery ott botladozott mögötte. A sportkocsi szabálytalanul parkolt az egyik sétány mellett. A kocsi előtt egy biztonsági őr ingatta a fejét. – Ön a tulajdonosa ennek a… – John Paul arckifejezése láttán elhallgatott, és gyorsan hátrálni kezdett, egyenesen bele egy árvácskákkal teli virágágyásba. John Paul tudomást sem vett róla. Kinyitotta az ajtót, bedobta Avery táskáját a hátsó ülésre a saját holmija mellé, közben a lány előreszaladt és beült a vezető melletti ülésre. Mire John Paul is beszállt, a lány maga elé tette a nyitott térképet és ujjával a piros keresztre bökött. – Pontosan két óránk van. Nem, már csak egy óránk és ötvenhét percünk, hogy eljussunk ide. Menjünk. John Paul alig tíz másodpercig tanulmányozta a térképet. – Szoros lesz – jelentette ki, majd elfordította az indítókulcsot. – De meg tudjuk csinálni? – Talán. – Ez volt a legtöbb, amit ígérhetett. – Te irányítasz. Kapcsold be az övet. A parkoló területén nem nyomhatta tövig a gázpedált, de mire elérték a kaput a hosszú, kanyargós út végén, már nyolcvannal mentek. Avery előrehajolva hintázott, mintha a mozdulat közelebb vinné a célhoz. Amikor rájött, hogy mit csinál, kényszerítette magát, hogy hátradőljön az ülésen, és arra koncentrált, hogy mikor kell megadni az útirányt. Teljes gázzal száguldottak. – Arra – kiáltott fel a lány, amikor meglátta a táblát. – A következő leágazásnál, olyan másfél kilométerre. Egy rövidebb út, akár negyven-ötven kilométert is mehetünk rajta. – Kezeit tördelve figyelte, mikor bukkan fel a leágazás. – Lassíts! Itt van. Túl fogsz menni rajta! – Ne aggódj – mondta a férfi nyugodtan. A kocsi két keréken vette a kanyart. Avery kitámasztotta magát és megkapaszkodott a műszerfalban. Nem szoktak ezek a járgányok ilyenkor felborulni? Más sem hiányzik, csak hogy John Paul összetörje a kocsit. Akkor Carrie elveszett! Nyugi, higgadj le, mondogatta magának. Időben odaérünk. Oda kell érnünk. Lenézett, és látta hogy a Swatch félig rácsúszott saját kis Timex órájára, mire gyorsan levette. Alaposan megvizsgálta a tetejét és az alját is, majd gondosan kettejük közé helyezte, a pohártartóra. Az út kiegyenesedett és a férfi ránézett. – Most pedig beszélj – parancsolta. – Mondd el, pontosan mit mondott a nő. Avery mindent elmondott, amire emlékezett, majd hozzátette. – Figyelt minket. Próbáltam megtalálni kifelé menet, de túl sokan voltak az előtérben. – Nem kellett bent lennie. Nem láttad a biztonsági kamerákat? – Nem – rázta meg a fejét a lány. – Elég volt annyit tennie, hogy rácsatlakozik a rendszerre. Nem kellett az üdülőben lennie, hogy figyelni tudjon téged. Volt valami jellegzetes a nő hangjában? – Semmi, csak éppen… – Igen? – Hátborzongató volt. Azt mondta, ne legyek ünneprontó, és az egészet játszmának nevezte. Nem akarta, hogy elrontsam a szórakozását.
Averynek hirtelen eszébe jutottak a hátizsákjába dugott papírok. Előhalászta őket. – Mik azok? – Megkértem Cannont, hogy adja meg az összes adatot, amit tud a két nőről, akik az utolsó pillanatban visszamondták a szobafoglalásukat. A nő azt mondta, hogy két másik nő is van náluk. Szerintem ugyanaz a kettő. Az elsőt Anne Trappnek hívják. Clevelandben lakik és övé a Trapp Hajózási Társaság. A másik Sara Collins bírónő Miamiból. Úgy néz ki, hogy mind a három helyfoglalást hitelkártyával fizették, három különböző néven. – Felolvasta a neveket. – Mondanak neked valamit a nevek? – Semmit. Nem hiszem, hogy Carrie bármelyiket is említette volna, és azt sem tudom, honnan ismerhetné őket. A nagynéném és Tony bácsi Bel Airben élnek. – Kitaláltam, hogy odavalósi vagy. – Egy ideig valóban ott laktam, de most Virginiában élek. – Felemelte az órát és ellenőrizte az időt. – Nem mehetnénk gyorsabban? – Majdnem százharminccal megyek, és csak kilencven az engedélyezett. Remélem, nincs a közelben útellenőr. Istenem, erre nem is gondolt. Biztos, hogy elkésnek, ha az útellenőrök feltartóztatják őket. – Akkor lassíts. – Döntsd el, mit akarsz, drágám. Lassan vagy gyorsan? Téged hívtak. – Majd a mellékutakon ráhajtunk. Most lassíts. A férfi lassított. – Biztos vagy benne, hogy a nő a telefonban azt mondta “Nálunk van”? – John Paul megnyomta a többes számot. – Ezt egyszer már kérdezted, és most is csak azt mondhatom, igen, azt mondta, hogy náluk van. Miért olyan fontos ez? A férfi alig tudott uralkodni izgatottságán. – Mert lehetséges, hogy Monk ott vár rád a térképen megjelölt helyen, és ez egyedülálló alkalmat nyújtana nekem, hogy megöljem a nyomorultat. Ha sikerülne előbb odajutnom, mint ő… Nem folytatta, de a lány észrevette, hogy újra felgyorsított. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy te is válaszolj néhány kérdésre. – Mint például? – Mit akartál Carrie-től? Honnan ismered? Kénytelen volt bevallani. – Nem ismerem. – De azt mondtad… – Hazudtam – vetette oda kurtán. – Azt a férfit ismerem, aki… Azt akarta mondani, hogy a férfit, aki megölte őt, mert ha Monk követi a megszokott eljárást, akkor a három nő már rég halott. De egy dolgot már megváltoztatott, jutott eszébe. Most nyilvánvalóan nem egyedül dolgozik. – …aki elkapta a három nőt – fejezte be a mondatot. – A férfi Monknak hívja magát, de kétlem, hogy ez áll a születési bizonyítványában. – Mondd el, mit tudsz róla. Ki ő? – Hivatásos bérgyilkos. – Micsoda? – kérdezte éles hangon a lány.
John Paul megismételte, amit mondott, majd oldalra nézett, hogy lássa, hogyan fogadja a lány a hírt. Nem túl jól, gondolta. Egyáltalán nem jól. Arca zöldes színben játszott. – Ugye, nem leszel itt rosszul? – kérdezte, hangjában árnyalatnyi együttérzéssel. – Nem. Nem hitt neki. – Húzd le az ablakot és hajolj ki, ha gondolod… – Jól vagyok – nyögte a lány, de automatikusan megérintette a gombot, mire az ablak lejjebb csúszott. Vett néhány mély lélegzetet. Dohos, földszagú levegő áramlott be, amitől émelyegni kezdett. Nem, a friss levegő egyáltalán nem segített. Hivatásos bérgyilkos. Istenem, segíts! Nagyot fújt, és megpróbálta rendezni a gondolatait. Csak azzal foglalkozz, mit már biztosan tudsz, mondogatta magának. Gondold át. Anne Trapp és Sara Collins. A két nő nem hagyta nyugodni. Mi lehet a közös bennük? – Kell lenni valami kapcsolatnak köztük. – De alighogy kimondta ezeket a szavakat, meg is csóválta a fejét. – Nem, elképzelésem sincs. A férfi az útra koncentrált. Padlóig nyomta a gázpedált, mivel egy kocsi sem járt a környéken és nagyon remélte, hogy a járőr a forgalmasabb utakkal van elfoglalva. Amikor a mutató a 120 felé lendült, feljebb emelte egy kissé a lábát a gázpedálról. – Tíz kilométer és véget ér az út. A lány felkapta a térképet. – Honnan tudod? – Az előbb hagytuk el a táblát. – Valami mellékútra kell letérnünk. – Figyelek. Avery századszor is az órára nézett, és látta, hogy teljes húsz perc már eltelt a kiszabott időből. Aztán gondolatban méricskélni kezdte a hátralévő távolságot. John Paul rápillantott. – Jó utak nélkül nagyon nehéz lesz megcsinálni. Lehet, hogy nem sikerül, Avery. – Sikerülni fog – erősködött a lány. – Sikerülnie kell. – Á, itt is van – fordult le az útról. Kavicsok pattogtak fel a szélvédőre, ahogy a kocsi kifarolt a kanyargó földúton. A keskeny utacskán legfeljebb egy kocsi fért el, és az utat szegélyző örökzöldek lelógó ágai végigkarcolták a sportkocsi oldalát, ahogy tovazúgott. – Jó irányba megyünk, és ez a lényeg – jegyezte meg a férfi. – Egy kis szerencsével később jobb utunk lesz. – Vagy nem is lesz út. – Honnan ismered Monkot? – Még soha nem találkoztam vele, ha arra gondolsz. Egyfajta hobbim ő nekem. Egyszer kezet akart emelni valakire az enyémek közül. – Valaki felbérelte, hogy megölje az egyik barátodat? – Nem, de keresztezte az útját. A húgomról van szó. Azért bérelték fel, hogy megszerezzen bizonyos információkat a húgomtól, és megpróbálta megölni, hogy megszerezze őket. Szerencsére a terve befuccsolt, végül menekülnie kellett.
– Szóval, már keresed egy ideje. – Igen, és a férfi, akit Cannontól hívtam, szintén érdeklődik iránta. – Ki ő? – Clayborne. Noah Clayborne. Az FBI-nak dolgozik – tette hozzá megvető hangon. – De ő a barátod, nem? – Azt azért nem mondanám. Avery félrehajtott fejjel tanulmányozta. Mi baja lehet? A férfi újra megszólalt, visszarántva őt a valóságba. – Ahogy mondtam, Monk több mint egy éve rejtőzködik. Semmilyen nyomot nem találtam… egészen mostanáig. – Honnan tudtad, hogy Kolorádóban van? – Hamis hitelkártyát használt, azt amit annak idején Bowenben is… Bowenben élek – magyarázta. – Akkor az FBI is tud arról, hogy Monk Kolorádóban van. – Nem, ők nem tudják. – De ha te megtaláltad a hitelkártya bizonylat alapján, akkor az FBI is… – Ők nem tudnak a hitelkártya bizonylatról. – Nem mondtad el nekik? – Még szép, hogy nem. Már megint az az ellenséges hang. – Miért nem? – Mert nem akarom, hogy elszúrják a dolgot. – Az FBI nem szokta elszúrnia a nyomozást. Remek szakemberei vannak, akik kiemelkedő hatékonysággal… – Hagyjuk a közhelyeket – szakította félbe John Paul. – Hallottam az összes propaganda szöveget. Annak idején sem hittem el, most sem vagyok rá vevő. Túl sok már ott a főnök, akik kiszipolyozzák a nekik dolgozó ügynököket, hogy aztán eredményeiket felhasználva jussanak egyre feljebb a szamárlétrán. A hűség ismeretlen fogalom azokban a körökben. Öldöklő verseny folyik. Túl nagy a… bürokrácia – tette hozzá vállat vonva. – Cinikus vagy. – Átkozottul igaz. Avery kinézett az ablakon. – Azért köszönöm. – Mit köszönsz? – Hogy velem jöttél. Vissza is utasíthattad volna. – Értsük meg egymást. Amit teszek, nem érted vagy a nagynénédért teszem. El akarom kapni Monkot, mielőtt megöl még valakit. – Más szóval, megvan a magad célja, és nem nekem teszel szívességet. Megértettem. De mégsem értette. Hogy lehet valaki ilyen kemény? Aztán tűnődni kezdett, vajon a férfi segített-e már valakin önzetlenül. Valószínűleg nem. Az a fajta, aki úgy elhajt egy baleset helyszíne mellett, hogy oda sem néz, és gondolkodás nélkül átlépi a szívrohamot kapott embert az utcán. Néhány percig csendben haladtak, végül Avery újra megszólalt. – Mondd el, mit tudtál Monkról. Nyilván valamilyen szisztéma szerint dolgozik. Mindegyik bűnöző ezt teszi. John Paul arra gondolt, milyen furcsa, hogy a lány tud ezekről a dolgokról. – Valóban megvolt a módszere, de ezt most nyilvánvalóan megváltoztatta.
– Hogyan? – Monk mindig kerülte a feltűnést. Besurrant, elintézte a dolgát, majd nesztelenül eltűnt. – Mintha csodálnád. – Szó sincs róla. Csak azt mondtam, hogy a módszere meglehetősen egyhangú volt eddig. Egy-egy gyilkossága nem vett két hétnél több időt igénybe évente. Ez így ment hét évig. Van egy elméletem ezzel kapcsolatban. – Arra gondolsz, hogy teljes állásban dolgozik valahol? Hogy két különböző életet folytat? – Azt hiszem, így volt – javította ki a férfi. – De a gyilkosság jóval jövedelmezőbb, mint a munka, ezért gondolom, otthagyta az állását. Képzeld el, amint egy íróasztalánál ül és szorgalmasan dolgozik. Valószínűleg mindenki kedveli. Tudod, olyan fajta, aki grafikonokat rajzol a közös totóhoz, és mivel kedvelik, az emberek elmondják neki a problémájukat. Lefogadom, hogy így van. Figyeld meg, Avery, ha végre elkapják, a munkatársai lesznek a legjobban megdöbbenve, és mind ugyanazt fogják mondani. Bob elbűvölő ember volt. – Akárcsak Ted Bundy6. – Pontosan. – Honnan tudod, hogy a korábbi gyilkosságok az ő művei voltak? Hátrahagyott egy kártyát vagy valami mást, hogy ráismerjenek? – Olyasmi. Szereti a rózsákat. Hosszú szárú vörös rózsát szokott a helyszínen hagyni. – Hátborzongató. Szóval rendes munkásember volt, aki nyolctól négyig az íróasztal mellett ült, a szabadságát viszont emberöléssel töltötte. Mostanra azonban profi bérgyilkossá nőtte ki magát, aki az év bármely szakában gyilkol. Mi mást változtatott még meg? Úgy látom, alaposan tanulmányoztad a tevékenységét. A férfi bólintott. – Még sohasem próbálkozott hasonlóval… úgy értem, hogy egyszerre három áldozatot becserkészni. Nem az a fajta, aki feltünősködik. És régebben mindig egyedül dolgozott. Most úgy néz ki, hogy összeállt egy nővel. Talán őt akarja lenyűgözni, azért vágta ilyen nagy fába a fejszéjét. A kocsi nagyot ugrott az egyik bukkanón. Avery a műszerfalba kapaszkodott, fejét beverte a kocsi tetejébe. – Még mindig északnak megyünk? – Lehetetlen volt megmondani. A fák eltakarták az eget, és baljós félhomály uralkodott az erdőnek ezen a részén. – Északnyugatnak. Mintha sikoltást hallott volna a távolból. Nem, mégis inkább egy állat üvöltött. A hangtól kilelte a hideg. – Tudod, hogyan szerzi a megbízásait? – Nem, de feltételezem, hogy az Interneten keresztül. Nem nehéz. Névtelen maradhat, és mindeddig nagyon körültekintő volt az áldozatok kiválasztásában. Valószínűleg az elkövetkező ötven évre el van látva munkával. El sem hinnéd, hány férj szeretné holtan látni a feleségét, vagy hány feleség hajlandó akár fizetni is azért, hogy megszabaduljon a férjétől. – Tony bácsikámnak ehhez semmi köze. – Biztos vagy benne? – Halálbiztos. John Paul ráhagyta. – Azt mondtad, hogy lennie kell valami kapcsolatnak a nők között…
6
Ted Bundy – megnyerő külsejű és stílusú sorozatgyilkos, akit száznál több nő megerőszakolásával és meggyilkolásával vádoltak. 1989. január 24-én kivégezték.
– Csak elemeztem, amit tudunk. Próbáltam összerakni a mozaikkockákat. Arra a következtetésre jutottam, hogy egy ember bérelte fel Monkot, aki mindhárom nő halálát akarja, azért kezdtem el valami közöset keresni bennük. De az is lehet, hogy tévedek. – Mire gondolsz? – Azt a lehetőséget sem szabad kihagynunk, hogy három különböző ember bérelte fel Monkot, és ő valamiért elhatározta, hogy egyszerre végez az áldozatokkal. El kellett ismerni, hogy a lánynak igaza van. – Egy dolog biztos. Monk átkozottul sok pénzt kapott, hogy megölje ezeket a nőket. Ő nem egy olcsójános. Ha nincs összefüggés a három nő között, akkor a nagy kérdés az, hogy ki akarja a nagynénéd halálát. Várta, hogy a lány kijelenti, milyen kedves és szeretetre méltó teremtés az ő nénikéje, és a világon nincs olyan ember, aki a halálát akarná. – Sokan nem szeretik a nagynénémet. El tudom képzelni, hogy van köztük olyan, aki egyenesen utálja. Erre nem számított. Önkéntelenül elmosolyodott. – Igazán? – Carrie néha olyan… lekezelő. – Ne mondd. – De igen. Tudod, az üzleti életben gyakran öldöklő versengés folyik. – Ó, és miben utazik? – Reklámokban. – Hogyan? – Reklámfilmeket készít. John Paul felkacagott, ami különösen harsánynak hangzott a kocsi szűk börtönében. – Mindamellett – folytatta Avery, figyelmen kívül hagyva a férfi reakcióját – nem hiszem, hogy az üzlettársai ilyen szélsőséges eszközökhöz folyamodnának, hogy megszabaduljanak tőle. – Hogy lehetsz ilyen biztos a dologban? – Egyszerűen tudom, és kész. – Rendben, ez visszavisz minket Tony bácsikádhoz. Milyen a házasságuk? Vannak problémáik? Avery hirtelen hányingert érzett. – Carrie azt hiszi, hogy Tony bácsi megcsalja. – Nahát. – Házassági tanácsadónál is jártak. – Valóban? – Tony szereti Carrie-t – jelentette ki Avery. – Milyen jól ismered a nagybátyádat? – Nem túl jól – ismerte el Avery. – Bentlakásos iskolában tanultam, csak a nyári szünetekben voltam otthon, aztán meg Carrie-nél dolgoztam. Mégis, azt hiszem, elég jó vagyok az emberek megítélésében. Tony soha nem lenne hűtlen Carrie-hez. – A feleségek általában megérzik. – Carrie-ről nem mondanám, hogy feleségtípus. Nagyon gyanakvó természete van. Úgy érzem, hogy valahol mélyen maga sem hiszi el, hogy van olyan férfi, aki őt szeretheti. Olyan… bizonytalan, és ezért olyan lekezelő gyakran az emberekkel. Nem akarja, hogy bárki észrevegye, hogy milyen sebezhető.
– Ezek szerint visszajutottunk… – Ha Monknak három külön megbízása van, és egyvalaki bérelte fel, hogy megölje Carrie-t, akkor… – Akkor mi van? – Tudom, ki az. Tizenegyedik fejezet
Az első óra maga volt a rémálom, később pedig csak rosszabb lett. Az őrült nő majdnem a mennyországba repítette őket. Anne keze már az ajtógombon volt, amikor Carrie-nek sikerült földre döntenie. Túl sovány volt, keményen megütötte magát, és Carrie nagy huppanással landolt rajta. Mindketten visítottak. Carrie megpróbálta lefogni a nőt, mivel a szép szó nem hatott rá. Anne fickándozott, hogy ledobja magáról, közben mindent elkövetett, hogy kikaparja Carrie szemeit hosszú, hegyes műkörmeivel. Felküzdötte magát térdelő helyzetbe és már majdnem elszabadult, amikor Sara elkapta a bokáját és elvonszolta az ajtótól. Bár soványnak és törékenynek látszott, a düh szinte emberfeletti módon megsokszorozta Anne erejét, de szerencsére amilyen gyorsan jött, úgy el is szállt. Az erőfeszítéstől lihegve, Carrie egyszerűen ráült Anne hátára, így szegezte a padlóhoz. Fejét is leszorította a tarkójánál fogva. – Keress valamit, amivel megkötözhetjük – üvöltötte túl Anne visítását Carrie. Tíz perccel később Anne egy széken ült az ebédlő kerek asztala mellett. Csuklóját szorosan a szék karfájához kötözték két telefonkábellel. – Hogy merészeltek így bánni velem? Ezt nem ússzátok meg szárazon. Csak várjatok, ezt még megemlegetitek! Feljelentelek benneteket. Carrie kimerülten zuhant a szomszédos székre. Homlokát a tenyerébe hajtva rákönyökölt az asztalra. – És mégis hogyan képzeled, Anne, hogy sikerül ezt megoldanod? – kérdezte nyugodtan. – Te boszorkány! – vicsorgott Anne. – Hívom a rendőrséget. – Tessék, parancsolj, használd a telefont. Jaj, majd elfelejtettem. Nem fog összejönni, mivel süket a vonal. – Hazudsz. Carrie Sarához fordult, aki a pultnak támaszkodva figyelt. – Mintha nem is ezen a földön élne. Szerintem teljesen megbuggyant. – Valószínű. A sokk néha… irracionális cselekedetekre készteti az embert. – Az isten szerelmére, most mit tegyünk? – suttogta Carrie. Sara kihúzott egy széket és leült Anne-nel szemben. Összekulcsolta a kezeit az asztalon. – Most pedig figyelj, Anne. Attól nem oldódik meg semmi, ha úgy teszel, mintha minden rendben lenne. Nagy bajban vagyunk, és szükségünk van a segítségedre. Anne metsző tekintetet vetett rá. – Hagyj békén, te kövér disznó! – Bájos – morogta Carrie. – Boszorkány! – visította Anne torka szakadtából. – Ha továbbra is sikítozol, kénytelen leszek betömni a szádat – figyelmeztette Sara. – Megnyugodnál végre? Anne csak még dühösebben meresztette rá a szemét.
– Anne, hol van a levél, amit kaptál? – Anne válaszul elfordította a fejét. – Most a néma dac következik? – érdeklődött nyájasan Sara. – Az lenne csak áldás nekünk – morrant Carrie. Sara hátra dőlt a széken, gondosan eligazgatta köntösét, mielőtt megszólalt volna. – Tudod, Anne, ha nem kaptál levelet… – Nem kaptam – csattant fel türelmetlenül Anne. – Akkor lehet, hogy ártatlan kívülálló vagy, aki csak véletlenül került kapcsolatba a mi kis… problémánkkal. Kis probléma? Carrie vitatkozni készült – az isten szerelmére, végül is egy időzített bomba belsejében ülnek –, de elkapta Sara tekintetét és inkább csendben maradt. – Tudod, Anne – folytatta Sara továbbra is nyugodt hangon –, bíróként rengeteg embert ítéltem el az elmúlt évek során. Arról vagyok híres, hogy kemény ítéleteket hoztam, de nem bántam meg semmit. Minden férfi és nő, aki elém került, bűnöző volt, megérdemelte a sorsát. Anne végül felnézett, tekintetében jeges megvetés ült. – Miért mondod ezt nekem? – Mert fontos. Az évek során rengeteg fenyegető levelet kaptam, de soha nem vettem őket figyelembe. Átment a nappaliba a levelekért, amit ő és Carrie kaptak. Újra leült, és a sajátját felolvasta Anne-nek. Amikor végzett, Anne elé tartotta a papírokat, hogy lássa, nem hazudott. – És azt hiszed, hogy most az egyik bűnöző beváltja a fenyegetését. – Pontosan. Vagy egy szélhámos, vagy olyan, aki börtönben ül, és kívülről segítséget kap. – Honnan lenne egy szélhámosnak vagy rabnak annyi pénze, hogy felbéreljen egy bérgyilkost? – Kit érdekel, honnan van a pénz? – szólt közbe Carrie. – Veled nem beszélek, te boszorkány –sziszegte Anne. Sara felemelte a kezét, hogy csendre intse. Nem akarta, hogy Carrie indulata újabb vitát váltson ki. – Jogos kérdés – mondta csendesen. – Nem tudom, honnan szerzett pénzt. Talán egy rokona örökölt vagy… – Vagy ártatlant ölt meg, és azok a rokonok tudják. – Igen, lehetséges. Carrie-nek megcsikordult a foga, annyira összeszorította, nehogy közbevágjon. Szerette volna azt mondani a másik kettőnek, hogy inkább azzal kéne törődniük, hogyan jussanak ki innen, és ha biztonságban lesznek, akár napestig spekulálhatnak, hogy ki, hogyan és miért. – Carrie levele más volt, mint az enyém – folytatta Sara. – Az övét aláírták. Anne szemében érdeklődés villant. – Szóval a férfi azt akarta, hogy a halálod előtt megtudd, mennyire gyűlölt? – Nem férfi – javította ki Sara. – Nő. Carrie bólintott. Anne még mindig nem nézett rá, de Carrie nem törődött vele. – Az én levelemet a saját nővérem írta. Ez végre felrázta Anne-t és feladta a fagyos hallgatást Carrie-vel szemben. – A tulajdon testvéred akarja a halálodat? – Igen. – Hát milyen családból származol te? – kérdezte döbbenten. Carrie visszafogta indulatát. – Zavaros családból. Nagyon is zavarosból. A nővérem ugyanis őrült. – Uram Jézus, várj csak egy percet. Most hazudsz? Úgy értem, ha a nővéred tényleg őrült, miért nem zárták be?
– Évekkel ezelőtt arról értesítettek, hogy a nővérem meghalt autóbalesetben. A temetkezési vállalkozó el akarta küldeni a hamvait. De úgy látszik, Jilly jóval ravaszabb, mint gondoltam. Csak várt türelmesen, és arra használta fel az éveket, hogy kitervelje, hogyan számoljon le velem. – Miért? Mit ártottál neki? – Azt hiszi, hogy elloptam tőle a gyerekét. – És elloptad? – Nem. Jilly otthagyta a kicsit a kórházban, miután megszülte. Anyám és én neveltük fel. – És a nővéred soha nem tért vissza? – Dehogynem. Amikor Avery ötéves volt, Jilly visszajött egy tetű alakkal, valami Dale Skarrettel. Azt hitte, csak besétál, és magával viheti Averyt. Pénzt zsarolt ki anyámból. Így igaz – mondta, amikor látta Anne arcán a megdöbbenést. – Anyámnak fizetnie kellett, hogy megtarthassa Averyt. Otthon voltam, amikor jöttek. Amíg én megpróbáltam kilökni Jillyt a házból, anyám hívta a rendőrséget. Mikor Dale Skarrett meghallotta a szirénaszót, megragadta Jillyt és gyorsan eltűntek. Másnap reggel Kaliforniába költöztünk. Amíg én a karrierem építgettem, Avery anyámmal lakott. Tizenegy éves volt, amikor Jilly Skarrettet a házunkhoz küldte, hogy elrabolja Averyt, de ő nem hagyta magát. Foggal-körömmel küzdött, a férfi pedig a szíjával ütötte, hogy jobb belátásra bírja. Még olyan fiatal volt… és gyámoltalan. Azt hiszem, egy kicsit mindig is az anyjának tartottam magam, de amikor kellett, mikor igazán szüksége lett volna rám, akkor nem voltam ott, hogy megvédjem, ahogy egy anyának kötelessége lenne. – És az anyád? Ő semmit sem tett? Carrie maga elé bámult, úgy folytatta. – A rendőrfőnök a barátunk volt. Ő adott anyámnak egy pisztolyt és meg is tanította, hogyan kell vele bánni. A hátsó udvarban volt, és nem hallotta a sikítást, amíg be nem ment a házba. Az anyámnak gyenge volt a hallása – tette hozzá magyarázólag. – A rendőrség vizsgálata szerint anyám megpróbálta lelőni Scarrettet. Előtte valószínűleg figyelmeztette, mert amikor lőtt, a férfi maga elé rántotta a kislányt, és a golyó Averyt érte. Monoton egykedvűséggel peregtek szájából a szavak, de a szemében könnyek gyűltek. – Magára hagytam egy öregasszonyt, hogy az unokahúgomra vigyázzon, pedig tudtam, hogy Jilly szabadon kószál a világban. – De igazán nem sejthetted előre, hogy… – Tisztában voltam vele, hogy Jilly mire képes. – Mi történt az édesanyáddal? – kérdezte Sara. – Szívrohamot kapott. Már halott volt, mire a rendőrség a házhoz ért, és Avery élete is csak egy hajszálon függött. Azonnal Jacksonville-be repültem. Mire odaértem, Avery túl volt a műtéten és az intenzív osztályon feküdt. Az orvos azzal fogadott, hogy Avery meg fog gyógyulni, de rögtön le is hűtötte az örömöm, mert azt is hozzátette, hogy nem lehetnek gyerekei. El kellett távolítani a méhét. Tizenegy évesen. Ez valamiféle rekord kell hogy legyen – mondta keserűen Carrie. Sara döbbentnek látszott, Anne szemében mély szánalom ült. – Szegény gyermek – mondta, és hangjából együttérzés csendült. – Emlékszem rájuk – suttogta Sara. – Micsoda?! – kiáltott fel Carrie.
Sara bólintott. – A nevekre… annyi volt az évek során, lehetetlen mindet megjegyezni. Nem is jutott eszembe mindaddig, amíg nem említetted a méh-eltávolítást tizenegy éves korban. Soha nem felejtem el azt az érzést, amikor a tárgyalás jegyzőkönyvét olvastam. – Nem értem – mondta Carrie. – Miért olvastad a jegyzőkönyvet? Hamilton bíró volt a tárgyalás vezetője. – Igen, de Hamilton meghalt még az ítélethozatal előtt. Szívrohamot kapott, és nekem adták át az ügyet. Én vagyok az a bíró, aki elítélte Scarrettet, és minden oka megvan rá, hogy halottnak akarjon látni, mert a maximumot szabtam ki rá. Carrie döbbenten nézett rá. – Ez hát a kapcsolat kettőnk között. Dale Scarrett… és Jilly! – Jilly ellen soha nem indult eljárás, ugye? – kérdezte Sara. – Nem volt elég bizonyíték ellene. Különben is eltűnt – magyarázta. – Dale Scarrettet egyedül Avery vallomása alapján ítélték el. Az ítélethirdetés után pár héttel hívott egy temetkezési vállalat, hogy mit akarok tenni Jilly hamvaival. Így tudtam meg, hogy meghalt. – Csak az a gond, hogy ezek szerint mégsem halt meg – szólalt meg Anne. – Valóban nem. Az éjjel láttam őt. Alig öregedett valamit. Még mindig gyönyörű és… még mindig komplett őrült. Sara a konyhaszekrényhez lépett és kivett egy csészét. – Mindig szerettem volna egy kislányt, de a férjem meggyőzött, hogy csak felborítaná az életritmusunkat – jegyezte meg Anne. – Milyen volt az életritmusotok? – érdeklődött Sara, miközben kitöltötte a forró kávét. – Munka munka hátán. Bűnösnek érzem magam miatta – ismerte be –, de kisebb dolgokban mindig beadtam a derekam a férjemnek. Anne kisebb dolognak tartja a gyermekvállalást? – Értem – mondta Carrie. – Eric tíz évvel fiatalabb nálam – folytatta Anne. – De neki soha nem számított a korom. Nagyon szeret engem. – Biztos így van. – Kezébe vette a dolgokat. Tudjátok, az üzlet irányítását, és ő olyan okos. Talált egy új biztosítási céget, ahol fele annyi díjat sem kell fizetnünk, mint korábban. Carrie nem értette, miért éppen most akar Anne erről beszélni. Sara eloldozta Anne bal kezét, és elé tette a kávét. – Tej nincs, de találtam cukrot, ha édesen akarod – mondta. – Nem, köszönöm. Carrie egy percig sem tudta tovább elviselni ezt a lehetetlen beszélgetést. Ezek ketten úgy viselkednek, mintha valami teadélutánon üldögélnének. – Mi az ördögöt fogunk csinálni? – Megkeressük a kiutat innen – válaszolt Sara nyugodtan. – Itt ül három okos nő. Biztos, hogy kitalálunk valamit. Úgy látszott, Anne-t nem érdekli különösebben ez a téma. – Sara, mit értettél azon, hogy ártatlan kívülálló vagyok? Sara teletöltötte saját csészéjét is, majd leült. – Ha nem találtál levelet az éjjeli szekrényen… – Nem találtam – biztosította sietve Anne. – Akkor azt hiszem, tudom, mi történhetett. A géped alig pár perccel az enyém előtt landolt, emlékszel? – Igen.
– És azt is mondtad, hogy dühös voltál, mert rám várt a sofőr a kapunál, de rád nem. A kocsiban mesélted, ha nem láttad volna meg az Utópia feliratot tartó férfit, akkor magadnak kellett volna cipekedned és taxit szerezned. Anne bólintott. – Igen, persze hogy emlékszem. Nagyon dühös voltam. Még mindig szándékomban áll panaszt tenni az igazgatónál. Várnia kellett volna rám egy sofőrnek a kapunál. – Ezért gondolom – folytatta Sara, mintha észre sem vette volna, hogy Anne mellékvágányra tévedt –, hogy te nem is vagy része ennek az egész merényletnek. Mégis – folytatta sietve, mielőtt Anne közbevághatott volna –, a tény az, hogy valamennyien meghalunk, ha a ház felrobban. – De miért? Én nem tettem semmi rosszat. – Miért, mi talán tettünk? – csattant fel Carrie. Anne vállat vont. – Válaszolj! – követelte Carrie. – Komolyan azt hiszed, hogy rászolgáltunk erre? – Nem tudom. Biztos tettél valami szörnyűséget, ha a nővéred ilyen dühös rád, és te Sara, biztosan ártatlan embert ítéltél börtönbüntetésre. Ha Carrie azt gondolta, hogy Anne-nel most már minden rendben lesz, nagyot tévedett. Nagyon is úgy nézett ki, hogy még mindig valami álomvilágban él. – Még mindig nem értem, miért hozott ide engem az a férfi – mondta Anne. – Mert láttad az arcát – mormolta Carrie. – Hogy vagy képes elvezetni egy vállalkozást, ha ilyen ostobaságokat kérdezel? – Téged nem szeretlek. – A gyerekes kijelentés után Anne kortyolt a kávéjából. – Ki a francot érdekel, hogy szeretsz-e. – Hölgyeim, így nem jutunk sehová – vágott közbe Sara. – Anne, a gyilkos nem hagyhatott téged ott. Őt is láttad, velem is találkoztál, és ha hagyja, hogy eljuss az üdülőbe, és panaszt tegyél az igazgatónál, azzal beindítod a riadóláncot… hiszen nyilvánvaló, hogy nem küldtek senkit a repülőtérre. – Leírást adhattál volna a férfiról a rendőrségnek, tehát túl kockázatos lett volna, ha nem hoz magával – magyarázta Carrie. – És azt is elmondtad volna, hová vitt minket – tette hozzá. – Ó, én biztosra veszem, hogy ebben is hazudott, hiszen hazudott minden egyébben is, nem igaz? – kérdezte Sara. Hirtelen nagyon fáradtnak tűnt, hangja megbicsaklott. – Nem, ebben nem hazudott. Carrie és Sara Anne-re bámult. – Honnan tudod? – kérdezte Carrie. – Láttam a táblát. Amikor a sofőr megnyomta a távirányító gombját, el tudtam olvasni a feliratot, ahogy kinyílt a kapu. Tóköz. Szóval, ebben nem hazudott. – Ez nagyon jó megfigyelés volt tőled – dicsérte meg Sara. – De mire jó, ha nem mondhatjuk el senkinek? – kérdezte Anne lemondóan. Carrie felkapta a fejét. – Ó, istenem, én elmondtam. – Mit mondtál el? – Felhívtam az unokahúgomat a reptérről. Kimentem a női mosdóba, és közben eszembe jutott, hogy az egyik mobiltelefonom ott van a kabátzsebemben. Nem vette fel, de hagytam neki üzenetet, és azt is elmondtam, hol fogom tölteni az éjszakát. Milyen ostoba vagyok. Csak a hírességekre tudtam gondolni, akik vendégek voltak itt. Monk – ha egyáltalán így hívják – biztosan alaposan utánanézett a dolgaimnak. – Könnyek csorogtak az arcán
beszéd közben. – Azért mesélte azokat a színésztörténeteket. Tudta, hogy ezzel levesz a lábamról. Istenem, milyen ostoba bolond is vagyok! – Mindannyiunkat kijátszott – vigasztalta Sara. – Megmondtad az unokahúgodnak a birtok nevét is? – Igen. Nem tudom, megkapta-e az üzenetet. Lehet, hogy már elindult a reptérre. Mi van, ha Monk ott várt rá? – Carrie zokogni kezdett. Sara átnyúlt az asztalon és megpaskolta Carrie kezét. – Ha elkapta volna, akkor biztosan idehozza, nem gondolod? Talán arra várunk. Talán azért nem… – Mit nem? – kérdezte Anne. – Talán azért nem öltek meg még bennünket. – De azt mondtad, hogy tele a hűtő meg a kamra. Nyilvánvaló, hogy még nem akarnak megölni – vitatkozott Anne. Sara nem értett vele egyet. – Az élelem… pont az, ami riaszt. Szerinted nem ijesztő, hogy nem ürítették ki a szekrényeket? Carrie eddig nem is gondolt erre, de most igazat kellett adnia Sarának. – Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy hamarosan fel akarják robbantani a házat. Nem hagyják, hogy nyugodtan éldegéljünk, amíg el nem fogy az összes kaja. A vizet sem zárták el – emlékeztette őket. – Ki kell jutnunk innen. – Tenyerébe temette az arcát, úgy suttogta. – El kell érnem Averyt. Ha az a szörnyeteg… – Most arra koncentrálj, hogy megtaláljuk innen a kiutat, Carrie, és ha kint vagyunk, tudsz majd segíteni az unokahúgodnak. Carrie elszántan kihúzta magát és bólintott. – Amíg mindketten elismeritek, hogy ártatlan vagyok, kész vagyok segíteni nektek, és nem csinálok semmi őrültséget, mint például az ajtónyitogatás. Megígérem, de akkor mondjátok. Carrie felkapta a fejét. – Mit? – Hogy ártatlan vagyok – húzta ki magát Anne is. Ezzel persze arra utalt, hogy a másik kettő nem az. Carrie-t dühítette ez a szenteskedő magatartás, de elkapta Sara figyelmeztető tekintetét, és úgy döntött, kénytelen fejet hajtani, ha azt akarja, hogy Anne együttműködjön. – Igen, ártatlan vagy – jelentette ki. Miután Sara is egyetértett, Anne Carrie-hez fordult. – Meg kell próbálnod jóvátenned, amit a nővéred ellen vétettél, hozd helyre a hibádat. Istenem, hogy gyűlölte ezt a nőt. De visszafogta magát, miközben Anne tovább prédikált. – A család a legfontosabb dolog az életben. Én mostanában tanultam meg ezt a nagy igazságot. Az, hogy van kire támaszkodni az embernek… mint például nekem a férjemre… a nehéz helyzetben… az rendkívül fontos. Én szerencsés vagyok – folytatta. – A férjem egyszerűen bálványoz engem. Izgatottan fordult Sara felé. – Ő majd riadóztatja a hatóságokat. Minden nap fel szokott hívni, soha nem mulasztaná el. Mondtam ugyan neki, hogy amíg az üdülőben vagyok, ne hívjon, mert mindenféle kezelésre járok majd, és nehéz lesz elérni, de nem hallgatott rám. Azt mondta, hogy nem tud éjszaka nyugodtan aludni, ha nem hallja a hangom. Hát nem értitek? Csak ki kell várnunk, hogy a férjem felhívja a rendőrséget, és felforgassa egész Kolorádót értem. – Nem várhatunk – tiltakozott Carrie dühösen.
Sara helytelenítően csóválta a fejét, amiért a másik elvesztette a hidegvérét. – Ez úgy hangzott, mint aki nagyon boldog házasságban él – fordult Anne-hez. – Így igaz. Maradéktalanul boldogok vagyunk egymással. – Hangjában dac és kihívás keveredett. – És mindent fel fog kutatni értem. – Biztosan így lesz – nyugtatta Sara. – De lehetséges, hogy nincs annyi időnk, hogy megvárjuk, amíg a rendőrség ránk talál. Kolorádó meglehetősen nagy állam. – Igazad van – bólintott Anne helyeslően. – Segítenünk kell magunkon. Rendben – kezdte el kioldozni a bogot jobb kezén. – Mit tehetnék? Nem tudom, mennyire leszek hasznos segítség, mert most estem át egy hosszú, kellemetlen betegségen. Sokat fogytam és még nem nyertem vissza teljesen az erőmet. De remek szakács vagyok. Összeüthetnék valami harapnivalót. – Az csodás lenne – mondta Sara. – Köszönjük, Anne. Carrie nem volt ilyen hívő lélek. Talán Anne-nek tényleg megjött a józan esze, de lehet, hogy csak tetteti magát. Túl nagy a tét. Elhatározta, hogy vagy ő vagy Sara állandóan rajta tartja a szemét Anne-en. – Éhes valaki? – állt talpra Anne. – Én – jelentkezett Sara. Anne ezúttal nem tett cinikus megjegyzést Sara súlyára. Sőt, bocsánatot kért a korábbi sértésért, és nagyon is őszintének hangzott. – Nem lett volna szabad kövér disznónak titulálnom téged. Túlságosan ideges voltam, de ez nagyon gyenge mentség a durvaságomra. Bocsáss meg, kérlek, amiért megsértettelek. – Sara, te maradj itt Anne-nel, amíg én újra átkutatom a házat – javasolta Carrie. – Legfelül kezdem és szép lassan haladok lefelé, hátha első alkalommal elkerülte valami a figyelmemet. Valójában sokkal bizakodóbb hangulatban sietett fel a lépcsőn. Felvette szabadidő ruháját, majd nekilátott a kutatásnak. Módszeresen ellenőrzött minden egyes kijárati lehetőséget. Magasan a szobában volt egy keskeny ablak. Sok idejébe került, mire alávonszolta a komódot, de még így sem érte fel. Lefutott a konyhába egy székért. Látta, hogy Sara a nappali egyik ablaka előtt áll egy széken és rúzsával a Segítség szót írja fel az üvegre. Carrie megállította. – Ha Monk, vagy akárhogy hívják is azt a sátánfajzatot valamiféle érzékelőt helyezett el odakint… – nem fejezte be a mondatot. – A ház fel fog robbanni, amikor megérkezik a segítség. – Ez is egy lehetőség. – Carrie felemelte a széket és elindult felfelé. – Abbahagyom. Sara lemászott a székről és hozott egy rongyot, amivel letörölte a felírt betűket. – Mi lenne, ha kivágnánk az üveget? – hallotta Anne hangját felfelé menet. Karja fájt az erőlködéstől, mire feltette a széket a komód tetejére. Csak harmadszori nekifutásra sikerült, és utána zihálva dőlt a szekrénykének, annyira nem volt formában. Megpróbált feljutni, de elsőre leesett. Szerencsére az ágyon landolt. A széket most a falnak támasztotta és újra próbálkozott. Amikor végre elérte az ablakot, könnyekben tört ki. Az a szemét disznó nem feledkezett meg az aprócska ablakról sem. Nem adja fel, bármilyen reménytelen is a helyzetük. Talán Anne javaslata beválik. Talán ki kéne vágni az üveget úgy, hogy ne érintsék a drótokat. Letörölte könnyeit és gyémántgyűrűjével óvatosan megkarcolta a tolóajtó üvegét. Negyedóra múlva abbahagyta. Munkája eredménye mindössze egy alig észrevehető karcolás volt.
Carrie lesétált egy emeletet és ellenőrizte Anne, majd Sara szobáját is. Órákat töltött azzal, hogy újabb és újabb ötleteket próbált ki, végül feladta. Elvesztegette a délutánt és az est egy részét, de megoldást nem talált.
Tizen ke ttedik f ejezet
Jilly megkerülte a barlang kőpadját, amely a medencével szemközt állt. Megállt egy pillanatra, hogy megnézze a fehér tai chi ruhába öltözött mestert tanítványaival, amint gyakorlatoznak. A mester elegáns könnyedséggel végezte a gyakorlatot, tanítványai viszont szemmel láthatóan újoncok voltak, mozgásuk még kimért és darabos. Folytatta útját a parkoló felé, ahol Monk terepjáró Mercedese állt. Bármerre nézett, színpompás virágok nyíltak körülötte, még a parkoló is tele volt velük. Elragadónak találta Utópiát. Ha végez ezzel az üggyel, talán vissza is jön egy hétre és hagyja magát kényeztetni. Ahogy beült a volán mögé, megszólalt a telefonja. Várta már a hívást, és mielőtt az első csengetés véget ért volna, fel is vette. – Szervusz, drágám. Monk mosolygott. Szerette, ahogy a lány rekedtes hangján kedveskedett vele. – Megérkezett már? – kérdezte. – Igen, éppen most indítottam útnak, és én is indulok. A rövidebb úton megyek, amit te fedeztél fel nekem, és jó negyven perccel előttük fogok odaérni. – Élvezted, hogy beszélhettél a lányoddal? – Ó, csodás volt – áradozott. – Retteg. Köszönöm, drágám, hogy lehetővé tetted ezt nekem. De van itt egy apróság. – Igen? – Avery nem volt egyedül. – Micsoda? – csattant Monk hangja élesen. – Ki volt vele? – Egy férfi. – Jilly a füléhez szorította a telefont, beindította a motort és elindult. – Nyilvánvalóan a szeretője. Őt is be kellett vennem a játszmába, hiszen tudta, hogy Carrie eltűnt. Bement Averyvel az igazgatóhoz. Helyesen cselekedtem? Ugye jól tettem, hogy őt is belevontam? Monk tudta, hogy a lánynak szüksége van a megerősítésre. – Igen, drágám, jól tetted. Nem tudod véletlenül a nevét? Tudsz róla valamit? – Nem. Arra gondoltam, hogy megkérdezem a recepcióst vagy az igazgatót, de aztán úgy döntöttem, hogy előbb beszélek veled. Akarod, hogy visszamenjek és megkérdezzem? – Nem kell, drágám. Csak magadra vonnád a figyelmet. Olyan gyönyörű vagy, hogy mindenki emlékezne rád… és hasonlítasz is Averyre. Majd én utánanézek, kicsoda ő. – Rendben, felkészültél rájuk? – Megváltozott a terv. – Igen? – A folyóparti üzlet nyitva van, és teljes a csúcsforgalom. – Hogyan lehetséges ez? Hisz ellenőrizted. A tulajt megtámadta egy medve, és legalább egy hétig még kórházban lesz. Hiszen ellenőrizted – ismételte. Jilly egyre jobban belelovalta magát. Monk igyekezett megnyugtatni. – Minden rendben lesz. De a lány nem hagyta annyiban. – De hogyan lehetséges, hogy nyitva van?
– A tulajdonos arkansasi unokaöccse nyitott ki ma reggel. Valószínűleg felhívta a tulaj. Nem számít – mondta nyomatékosan. – Elővesszük a B tervet. Emlékszel, mondtam neked, hogy mindig van egy tartalék terv a tarsolyomban vész esetére. – Emlékszem – sóhajtott megkönnyebbülten Jilly. – Milyen okos vagy, drágám! A legkisebb dicséret is arra ösztönözte, hogy még inkább kedvére tegyen a lánynak. – Várj csak – mondta Jilly izgatottan. – A csomag, Carrie piros sáljával. Még mindig a pulton van? – Nincs, de már nem is számít. – Monk már átgondolta a dolgot. Az eredeti terv az lett volna, hogy Averyt becsalják a boltba. Egy nagy barna boríték lett volna a pulton a nevével, amit feltétlenül meglát, ha benéz az ablakon. Amilyen elszánt és kétségbeesett, biztosan betört volna. Monk odabent várta volna és megöli, majd eltemeti a holttestet az erdőben, száz méterre a bolt mögött. Már a sírt is megásta. A sír elég mély volt, hogy beleférjen a lány szeretője is, de most, hogy a bolt nyitva van és a vevők állandóan ki-bejárkálnak, tudta, hogy nem ölheti meg őket ott. – Nálad van Carrie tárcája? – Igen, a táskámban. – Remek. Akkor azt fogjuk használni. – Segíthetek? Megígérted – emlékeztette a férfit. Hogyan is tagadhatna meg tőle bármit is? Pedig mennyivel egyszerűbb dolga lenne, ha a lány beleegyezik, hogy az üdülőben marad és ráhagyja az egészet. Jilly összezavarta az életét, rávette, hogy mindent úgy tegyen, ahogy ő akarja, de olyan csodálatos volt vele lenni, hogy Monk nem bánta. Megpróbálta rábeszélni, hogy robbantsák fel a házat múlt éjjel, mielőtt eljönnek, de a lány mintha meg sem hallotta volna. Azt akarta, hogy a húga maradjon életben és tudja meg, ki fogja megölni és miért. Monk nem szívesen hagyta ott a nőket, de nem tudott egyszerre két helyen lenni, és Avery váratlan érkezése keresztülhúzta a számításait. Jillynek nem szólt róla, hogy milyen felkészületlenül érték a változások, de mostanra sikerült átgondolni a tervet és újra biztosnak érezte magát. Szerette volna, ha több ideje jut a másik terv finomítására, de tudta, hogy ez lehetetlen. – Drágám, hallottad mit kérdeztem? Ugye segíthetek? Monk félretette kétségeit. – Természetesen, drágám, segíthetsz. Szeretnél újra beszélni Averyvel? – De még mennyire, hogy szeretnék – nevetett Jilly. – Rohanok hozzád. Most fordulok rá arra a kis útra, amit te fedeztél fel. Hamarosan ott leszek. Amikor odaérek, el kell mondanod pontosan, mit mondjak neki. Nem akarom összezavarni a tervedet, mint Virginiában, amikor elloptam annak az öreg nőnek a kocsiját. – Csitt, ne foglalkozz vele többet. Megtörtént és kész. Különben is, te még újoncnak számítasz a szakmában – kuncogott. – Várható volt, hogy elkövetsz néhány hibát. – Csak neked szerettem volna segíteni. Azt hittem, ha kivonom a forgalomból, azzal megkönnyítem a dolgod. Betörhettél volna hozzá és megölhetted volna otthon, mintha betöréses rablás áldozata lett volna. Már legalább tízszer megtárgyalták az esetet, és Monk ugyanannyiszor biztosította, hogy megbocsátotta neki a tévedését. Soha nem lett volna szabad a kocsival rátámadnia Averyre, hiszen ezzel önmagát is veszélyeztette. De Jilly annyira büszke volt magára. Elvégezte a maga kis kutatását, felfedezte az ősrégi Cadillacet, amelyet idős
tulajdonosa soha nem vezetett. Sikerült bejutnia a lakásba és ellopni a kulcsokat. Nagyon élvezte, hogy rendőrnőnek öltözött, aki az özvegyek és árvák javára gyűjt adományokat. Mégsem gondolta át alaposan a tervet. Amikor Monk óvatosan felhívta a figyelmét, hogy ha megölte volna Averyt, Carrie biztosan lemondta volna a vakációt, Jilly valósággal megdermedt a lehetőségtől. Azóta mindig megbeszéli vele, hogy mi legyen a következő lépés, nehogy újabb szarvashibát kövessen el. Monknak tetszett, hogy a lány felnéz rá és megbízik benne. – Találkozunk a megbeszélt helyen. Addig szeretném, ha a következőt tennéd – kezdte. Jilly figyelmesen hallgatta, és egyre izgatottabb lett, ahogy a férfi elmagyarázta neki a részleteket. Amikor Monk befejezte, Jilly vihogni kezdett. – Ez tökéletes, drágám. Egyszerűen tökéletes. Tizen harmadik fejezet
– Dale Scarrettnek hívják – mondta Avery –, és most börtönben van. – Hol? – kérdezte John Paul. – Floridában. Pár évvel ezelőtt szabadlábra helyezési kérelmet adott be, de Carrie és én elmentünk a meghallgatásra. Mindketten beszéltünk a bizottsággal. Gyakorlatilag miattunk nem került ki a börtönből. – Ezek szerint jó oka van arra, hogy mindkettőtök halálát akarja. – Igen. – Mit követett el? Avery nem szívesen idézte fel az eseményeket. Csak felszaggatta a sebeket. – Majd később elmondom – próbált meg időt nyerni. – Mit követett el? – ismételte meg a kérdést nyugodtan John Paul. Avery elfordult tőle és kibámult az ablakon. – Megölte a nagyanyámat. – Idegesen az órára pillantott. – Már csak huszonhárom percünk van, hogy az isten tudja hova érjünk. Mi az ördögöt kell keresnünk? A férfi tudta, Avery azért próbálja elterelni a figyelmét, hogy ne tegyen fel több kérdést. Végül úgyis el fogja mondani, amit tudni akar, és tudnia kell, csak ússzák meg ezt a kalandot épp bőrrel, egyelőre azonban nem kényszerítette, hogy elmesélje a történetet. Ahogy mondta a lány, már csak huszonhárom percük maradt. – Valami oda nem illőt keresünk. Egyre feljebb és feljebb kapaszkodtak a kanyargós hegyi úton, és Avery teljesen elvesztette a tájékozódási képességét. Szerencsére, John Paul nem. A napfény újra áttört a lombokon, és Avery arra gondolt, hogy talán egy tisztás felé közelednek, vagy már a csúcsra is értek. Ilyen helyen igazán könnyű célpont lesznek. – Ha még magasabbra megyünk, elered az orrunk vére. Nem fázol? – Nem. De a lány fázott. John Paul látta, ahogy megdörzsölte a karjait alig egy perccel azelőtt. Feljebb tekerte a fűtést. Avery azonnal beállította a ventillátorokat, hogy a karjára fújják a meleg levegőt. – Szerinted mire gondolt? – Mikor?
– Amikor azt mondta, hogy bumm. Egyre csak az van előttem, hogy a székhez vannak kötözve azok a nők, és a szék aljára dinamitot erősítettek. – Lehetséges. De az is lehet, hogy olyan helyen vannak, ami alá van aknázva. – A környék tele van barlangokkal és régi tárnákkal, ugye? – Igen, több száz van belőlük. Avery újra az órára nézett. – Huszonegy perc. – Tudom, mennyi az idő – csattant fel a férfi. – Nem tudnál gyorsabban menni? – Akarsz vezetni? – Nem. – Rájött, hogy elkeseredettségét és félelmét a férfin akarta megtorolni. – Ne haragudj, nem akartalak bírálni. Tudom, hogy mindent megteszel, amit tudsz. Csak ekkor jutott eszébe, hogy szinte semmit sem tud a férfiról, akivel olyan gyorsan a kocsiba ugrott. Nem, ez így nem igaz. Eleget tudott ahhoz, hogy bízzon a képességeiben. Bebizonyította, hogy mire képes, amikor a hadseregben szolgált. Remélhetőleg az ott tanult dolgok kapóra jönnek most, ha még emlékszik rájuk egyáltalán. Elhatározta, hogy kideríti. – Jó voltál abban, amit csináltál, mielőtt otthagytad volna? A kérdés megdöbbentette a férfit. – Miről beszélsz? – A hadseregről. John Paul metsző pillantást vetett rá. – Honnan tudod? – Megkértem egy barátomat, hogy keressen adatokat rólad a munkahelyi számítógépén. Avery várta, hogyan fog reagálni a férfi. Nagyon jó ürügyet talált ki arra az esetre, ha John Paul felelősségre vonná, amiért a magánéletébe avatkozott. De a férfi semmi ilyesmit nem tett. Ami azt illeti, jó ideig meg sem szólalt. – Mikor tetted? – Mikor kértem meg? Az üdülőben, az igazgató szobájában. Magamra hagytál, hogy előkerítsd Cannont. – Ellenőrizted a múltamat? – Úgy hangzott, mint aki nem akar hinni a fülének, hogy Avery képes volt ilyesmire. – Igen. Olyan pillantást vetett rá, amitől úgy érezte, leég képéről a bőr. – Hol dolgozik a barátod? – Quanticóban. O-hó. A férfi nem valami jól fogadta a hírt. – Ó, a rohadt… – kezdte. – A tengerészetnél szolgáltál – bökte ki a lány. Figyelte, ahogy a férfi mély lélegzetet vesz, és tudta, megpróbálja visszafogni az indulatait. Jól látszódott, milyen dühös, teljesen elvörösödött és a nyakán kidagadtak az erek. De nem törődött vele. Csak azt tette, amit meg kellett tennie, és a férfi kénytelen lesz ezt elfogadni. Arcán rángatózott egy izom. Istenem, milyen jóképű! A gondolat a semmiből jött elő. Jézusom, Avery, szedd össze magad! Amennyit tudott, attól a férfi akár nyolc ex-feleségnek is fizethet tartásdíjat. De gyorsan el is vetette az ötletet. Összesen nincs az Államokban nyolc olyan nő, aki hajlandó feleségül menni ehhez a fickóhoz. Kizárt dolog. – A tengerészetnél szolgáltál – ismételte meg.
– És? Újra meg kellett kapaszkodnia, mert John Paul félrekapta a kormányt, hogy kikerüljön egy farönköt. Mély keréknyomok tették egyenetlenné a kis földutat, melyeket más kocsik vagy teherautók vájtak bele az idők során, mégis… olyan elhagyatott volt, csendes és egy kicsit idegesítő is. Teljesen elveszettnek érezte magát, mint akit kiszakítottak a megszokott környezetéből. Végül is nagyvárosi lány volt világ életében, aki az autók kürtjének hangjára és rendőrségi szirénák dallamára alszik el. A nagy csendtől szinte süketnek érezte magát. Szúnyogok ezrei kenődtek szét a szélvédőn. Avery talán századszor is az órára pillantott. Még tizenhét perc. John Paul kitartóan bámult rá. Feltételezte, arra vár, hogy fejezze is be az elkezdett mondatot. – És ezt jó tudni – mondta végül. – Miért? – Mert a tengerészek kemény kiképzést kapnak, és ez most jól jöhet. – A férfi nem reagált a megjegyzésre. – Azt is megtudtam, hogy a titkos… Nem engedte, hogy befejezze. – Figyelj, tudom jól, hogy mi voltam. Nem kell újra elmondanod. A fenébe! Abban reménykedett, hogy a férfi majd elmondja azokat a részleteket is, amikről nem tudott. A különleges alakulatnál szolgált, vagy titkos ügynök volt? És pontosan milyen képesítése van? A térképet bámulta, közben összeszedte a bátorságát. Ha nem kérdezi meg, soha nem fogja megtudni, nem igaz? – Szóval, mit is csináltál pontosan? – Nem tudod? – Az aktád titkosítva volt. – Fogadni mertem volna. Tessék, megint az a rosszindulatú él a hangjában. – Ők tanítottak arra, hogy ilyen visszataszítóan viselkedj, vagy már így születtél? Kissé túlzásba viszed ezt az elidegenedés dolgot. – Avery, hagyd ezt abba! – Nem ijesztesz meg. John Paul szeme résnyire szűkült, amikor megint ránézett. – Ó, dehogynem. – Jaj nekem! A férfi rossz kedve dacára is elmosolyodott. Lehet, hogy tényleg nem félemlítette meg. Érdekes, gondolta. És más, mint a többiek. – Gondolod, hogy azok ketten együtt vannak? Monk és a nő, aki hívott? – Nem tudom. Ha az eltűnt nők még életben vannak és ha Monk megkötözte, vagy elrejtette őket valami igazán elszigetelt helyen, akkor lehetséges, hogy együtt vannak. Sok szálat kell a kezében tartania, ha – ismétlem – ha a nők még életben vannak. – Rajtuk kell tartani a szemét, és minket is követnie kell. – Nem hiszem, hogy követne minket. – De hát nyomon követ minket, nem? A férfi majdnem elmosolyodott. – Hogyan? – Ő már tudta a választ, de kíváncsi volt, a lány kitalálta-e már. – Valamiféle nyomkövető szerkezet van az órában. – Így van – helyeselt John Paul. – Pontosan tudja, hol vagyunk. A lány megborzongott. A gyilkos minden lépésüket figyeli. – Nem kéne megszabadulnunk tőle?
– Nem lenne jó ötlet. Inkább ki kellene használnunk a magunk javára. Várjuk ki, mi történik, ha a megjelölt hely közelébe érünk. Avery felvette az órát és alaposan megvizsgálta. – Nincs rajta karcolásnyom vagy bármilyen jel, ami arra utalna, hogy belepiszkáltak. – Monk profi. Nem hagy nyomot. – Ezek szerint mindent tud a jeladókról? Tudja, hogyan működnek? – Igen. – Honnan tudsz ennyit róla? – Olvastam az aktáját. – Az FBI aktáját? – A lány szeme tágra nyílt a döbbenettől. – De ha szabadságon vagy, akkor az törvényellenes volt. – Magam is így gondolom. – John Paul, ezért még komoly bajba kerülhetsz. Ez úgy hangzott, mint aki aggódik érte. Tele van ez a lány meglepetésekkel. Ha nem vigyáz, még a végén megkedveli. – Vannak kapcsolataim, akik kihúznak a bajból. – Mint a sógorod? – Honnan tudsz Theóról? – A barátom mondta, aki lehívta nekem az aktádat. – Mindig jól jön, ha van az embernek egy rokona az Igazságügyi Minisztériumban. – Nem nagyon kedveled a sógorodat, igaz? Micsoda kérdés. – Dehogynem kedvelem. A húgom imádja őt, és nagyon boldogok együtt. Miért kérdezted? – Mert olyan gúnyosan mondtad, hogy Igazságügyi Minisztérium. – Nem voltam gúnyos – mosolygott. Gyorsan tanul a lány. Avery úgy döntött, nem fog vele vitatkozni. – Gondolod, hogy az a nő bérelte fel Monkot, aki felhívott? – Lehetséges, de nem hinném. Annak alapján, amit elmondtál, Monk hagyja, hogy a nő parancsolgasson. Szerintem inkább társak lehetnek, ami átkozottul furcsa. Monk soha nem szokott játszadozni. Vajon mi a célja ezzel a kincsvadászattal? – Nem tudom. – Talán egy kis lélegzethez jutunk, ha a nő hozza a döntéseket. Talán ő nem olyan profi, mint Monk. – Valaki olyan, aki ismeri Carrie-t és engem. – Mert? – Ahogy beszélt. A hangja olyan gúnyos volt, ahogy kiejtette Carrie nevét. Nem szereti őt. – Ez nyilvánvaló. – Ami azt jelenti, hogy legalább egyszer kapcsolatba került vele. – És te? – Ostobának nevezett. Feltételezem, engem sem kedvel túlságosan – jegyezte meg szárazon. – Nem viccelsz?
– Lehet, hogy Scarrett-től tud rólunk, de ahogy beszélt… teljesen olyan volt, mintha személyes elszámolnivalója lenne velünk. Avery felvette a Swatch órát, újra megnézte, majd gondosan visszatette a pohártartóra. Szinte maga előtt látta a pulzáló vörös fényt odabent. Beleborzongott a gondolatba. John Paul jó sofőr volt. Avery úgy döntött, ráhagyja az aggódást, hogy mi legyen, ha elakadnak a sárban vagy kilyukad a gumi valamelyik éles kavicson. Lehunyt szemmel hátradőlt az ülésen és gondolatban sorra vette a lehetőségeket. Mi az, ami felett elsiklott a figyelme? Úgy érezte, valahol az elméje mélyén megvan a hiányzó részlete ennek az őrült kirakós játéknak, csak épp nem tud hozzáférni. – Mennyi időnk maradt? – A lány megmondta. – Nem tudom, mi vár ránk, tehát figyelj rám. Azt teszed, amit mondok. Ha azt mondom, le a földre, akkor nem vitatkozol. Csak engedelmeskedsz. Ha kitalálom, hol ez az X pont, akkor megpróbálom körbecserkészni valahogy. Te a kocsiban maradsz. – De meg kell mutatnom magam. – Nem! – Megőrültél? Muszáj mutatkoznom – vitatkozott. – A nő azt mondta, hogy megöli Carrie-t és a többieket, ha késünk. Ha nem látja, hogy itt vagyok… – Adott valami bizonyítékot a nő, hogy él még a nagynénéd és a másik kettő? Kértél tőle? – Nem. Tudom, hogy kellett volna, de nem tettem. A beszélgetés rövid volt, és nem engedte, hogy kérdezzek. – Akkor nemet kellett volna mondanod. – Azt kellett volna mondanom, hogy nem játszom az ő szabályai szerint? – Pontosan. Én ezt tettem volna. Avery megcsóválta a fejét. – Nem hiszek neked. De sajnálom, hogy nem kértem bizonyítékot. Kellett volna. – Kellett volna, jó lett volna… már túl késő. Úgy vélem, legalább kilencven százalék esélyünk van arra, hogy csapdába sétálunk, szóval azt akarom… A lány nem engedte neki, hogy befejezze. – Mondtam már neked, hogy nincs más választásom. Muszáj megmutatnom magam. Abban reménykedem, hogy megtalálom a módját, hogy megbékítsem azt az őrült nőt. – Megbékíteni egy őrültet? Ez némileg ellentmondásos, nem gondolod? – Ne légy olyan nagy… – Nagyokos? – húzta fel a férfi a szemöldökét. – Ezt akartad mondani? – Nem. – Akkor mit? – kérdezte kihívóan. Avery jobbnak látta visszavonulni. – Nézd, ha nem akarod végigcsinálni, teljesen rendben van. Csak tegyél ki a megjelölt helyen és húzz el. – Nem mondtam, hogy nem csinálom végig. – Akkor jó. – Maga sem tudta, miért dühíti, hogy megkönnyebbülést érez. – Magam is tudom, hogy jó esélyünk van rá, hogy Monk már a sírunkat is megásta, de ha azt hiszed, hogy elbújok a fák között, és tétlenül várakozom, hát nagyon tévedsz. – Én csak annyit akartam mondani, hogy ha szerencsém van, talán sikerül kiszúrnom Monkot és a közelébe juthatok. – És nem akarsz miattam idegeskedni. Vak engedelmességet követelsz.
– Pontosan. – Több szem többet lát. – Hány túlélő tréninget végeztél? Egy pont oda. – Egyet sem, de azért még segíthetek. – Ó, persze. – Hagyd ezt abba, John Paul. Igenis segíthetek. Akad néhány trükk a tarsolyomban. – Fogadni mertem volna. – Ezzel mit akarsz mondani? – Ne is törődj vele. A lányban csak úgy forrt a düh. Hogy a világ összes embere közül éppen a legkellemetlenebbet kellett kifognia. – Fogadjunk, azt képzeled, hogy teljesen kiismertél. – Így is van. Avery az útra figyelt. Szerencsére Tarzannak nem volt több epés megjegyzése. Haragos, mogorva tekintete még a tüzet is megdermesztette volna. Avery mintha hallott volna valamit. Gyorsan letekerte az ablakot, és minden idegszálával figyelt. – Hallottad? John Paul lekapcsolta a fűtést, lehúzta az ablakot, aztán bólintott. Gyengén bár, de hallatszott a folyó zúgása. – Messzebb jutottunk, mint gondoltam, ha közel kerültünk a vízhez. Talán egy mellékfolyó. A hangja olyan, mint a vízesésé. Újabb útelágazáshoz érkeztek, de ez láthatóan forgalmasabb volt, mint amin eddig jöttek. Az egyik fára táblát szegeztek. Utolsó esély bolt – sör és tutajok bérlése. A tábla alatt nyíl mutatott nyugat felé. Az út lefelé kanyargott. Belehajtottak egy mély keréknyomba, megbillent a kocsi, majd újra befúrta magát a fák közé. – A bolt ott lesz lent a kanyarban – mondta a férfi, miközben keresztezte az utat és a másik oldalon behajtott az erdőbe. Pont annyi helye volt, hogy megforduljon a kocsival. Elégedetten vette tudomásul, hogy az útról nem lehet látni a kocsit. Leparkolt és leállította a motort. – Mennyi időnk maradt? – Tizenkét perc. Gondolod, hogy az lesz az a hely? – Annak kell lennie. Kirí a környezetéből, nem? A férfinak igaza volt. Istenem, add, hogy igaza legyen. Éppen hogy ki tudta venni a nem túl nagy, egyszerű épületet a fák között. Közvetlenül a folyó partján állt, és olyan hely volt, ahol a folyón utazók is ki tudtak kötni, hogy feltöltsék készleteiket. John Paul kikapcsolta az övet, az ülés alá nyúlt és előhúzott egy Sig Sauert. Amikor a lány meglátta a fegyvert, tátva maradt a szája. – Itt hagyom a kulcsokat. – A férfi tudomást sem vett Avery reakciójáról. – Ha lövéseket hallasz, villámgyorsan húzz el innen. Értetted? Averynek nem állt szándékában magára hagyni a férfit, de feltételezte, ha ezt meg is mondja neki, akkor vitatkozni kezd, ezért csak bólintott. – Töltve van? – kérdezte, ahogy a férfi kinyitotta az ajtót. – Még szép.
Ostoba kérdés, gondolta a lány. Persze, hogy töltve van. – Vigyázz magadra. – Átült a vezetőülésre. – Add ide az órát. – Elviszed? – csodálkozott. – Azt hiszed, itt hagyom, hogy idevezesse Monkot? Add ide. – Mit akarsz csinálni? – Vadászni megyek. Tizennegyedik fejezet Letelt az idő. Avery elhatározta, hogy elindul John Paul után, amikor a férfi kinyitotta az ajtót. A lány meg sem hallotta, hogy közeledik. – Monk nincs a közelben. Lehet, hogy erre tart, de még nincs itt. – Kocsival megyünk le, vagy sétálunk? – Kocsival. Avery visszamászott az anyósülésre, közben alaposan beverte a térdét a műszerfalba. A férfi beült mellé és beindította a motort. – Honnan tudod, hogy nem rejtőzik valamelyik fa vagy bokor mögött? – Mert körülnéztem. Sehol semmi nyom. – Észrevetted volna a nyomokat? – Persze hogy észrevettem volna. A férfi hangjából áradó arrogancia meggyőzte. – Akkor rendben. – A bolt mögött délre mintegy harminc méterre áll egy lakókocsi, és mellette egy rozoga teherkocsi. Senki sincs a lakókocsiban. – Bementél. A férfi nem is válaszolt. – A boltban egy nő és egy férfi van. A nő hátul az irodában éppen telefonált, a férfi elöl dolgozik a pultnál. Folyton ki-kinéz az ablakon, mint aki vár valakire. Amíg ott voltam, jött egy teherautó és egy fickó sörös rekeszeket pakolt le. Három vagy négy vásárló lézeng odabent. Kihajtott az útra és nekilódult a lejtőnek. Fegyvere az ölében lapult. – Látod azt a férfit, aki minket figyel – kérdezte. – Az ajtótól jobbra. Némán figyelték, ahogy egy házaspár kitereli két kisfiát, aztán látták, hogy a fickó odabent becsapja az ajtót. – Mi a fene? – morogta John Paul, amikor a férfi megfordította az ajtón lógó táblát. – Még hogy zárva. Egy nagy francot. Közel a bolt oldalához állt meg, hogy a lány védve legyen, amikor kiszáll. Leállította a motort, a kulcsokat a zsebébe süllyesztette, és Avery látta, hogy a pisztolyt az övébe dugja, miközben megkerüli a kocsit. Újabb kocsi fordult a parkolóba, hangos rap zene áradt belőle. John Paul kinézett a ház sarkán, hogy lássa, ki jött. A kocsiból négy fiatal szállt ki, egyik sem idősebb húsz évesnél. Hangosan nevetgélve álldogáltak, sörüket szopogatva. Az öreg Chevy csomagtartójára két kajak volt kötözve. John Paul intett Averynek, hogy maradjon a helyén, ő is visszalépett a bolt takarásába. – Még egyszer ellenőrzök mindent hátul – mondta halkan a lánynak. Lassan besétált az erdőbe, tudva, hogy odabent a férfi figyeli az ablakból. Amikor a fák között volt, megkerülte a boltot, átugrott a hátsó kerítésen és belesett az ablakon. A nő az íróasztalnál ült és még mindig telefonált.
Noha a nő nagyon fiatal volt, mégis Kettle7 mamára emlékeztette, akit még kisgyerekként látott a tévében. Koszos kezeslábasban és elnyűtt kockás flanelingben ült az asztalnál telefonszámokat darálva, miközben a Sharper Image katalógusát lapozgatta. Észre sem vette, hogy valaki figyeli. John Paul hátralépett, amikor nyílt a lengőajtó. A férfi dugta be fejét a szobába, kezével kitámasztva az ajtót, nehogy az nekicsapódjon. – Chrystal, a’szem lesz itt egy kis probléma – szólalt meg erős, vidéki akcentussal. – Két kocsi van odaki. Négy totálkáros fiatal, de ők csak azér’ álltak meg szerintem, hogy feltöltsék a sörkészletüket. Ami jobban aggaszt, az a csaj a másik kocsiba’. Bármelyik pillanatba’ bekopoghat. A’szem észrevette, hogy kikukucskálok az ablakon, mer’ most odaki parkol a bót oldaláná’. Gondolod, ő lesz az? – Tartaná a vonalat, drágám? – szólt bele Chrystal a telefonba. Megfordult a széken és mogorván rámeredt a sötéthajú férfira. – Az nagyon valószínű, de még nem végeztem a katalógussal, pedig megígérted, hogy… – Tán mégsem ez lesz az – szakította félbe a férfi. – Tán csak a budit akarja használni. Van vele egy nagy melák fickó, de az bement az erdőbe elvégezni a dógát, gondolom, mint a négy ittas srác. Az egyik éppen a petúniákra vizel. – Nem látod, hogy mennyi dolgom van, Kenny. Ha a csajnak a budi kell, előbb vetess vele valamit és ne hagyd, hogy sokáig itt ácsingózzon. Még vagy tíz oldal hátravan a katalógusból. – Nem t’om mér’ nem jutott előbb eszedbe ezt elintézni. Mér’ kellett az utolsó pillanatra halasztanod? John Paul visszament a bejárathoz, és a verandán volt, mire Kenny kinyitotta az ajtót. Avery mellésietett, de John Paul maga mögé lökte. Védelmezni akarta, és a lány egyáltalán nem bánta. Annyira aggódott, hogy esetleg mégsem jó helyen járnak, hogy semmi másra nem tudott gondolni. – Nem tudnak olvasni? – mordult rájuk a férfi. – Zárva vagyunk. Avery John Paul mellé lépett. – Vészhelyzet van – nyögte. – Akkor előbb vegyen valamit. – Tessék? – Hallotta. Vegyen valamit, oszt ha fizetett, használhattya a budit. Kenny úgy morgott rá, mint valami láncos kutya. Meglehetősen kellemetlen kinézetű ember volt kékesfekete festett hajjal és dús, bozontos szemöldökkel. Sötét flanelingét kifakult fekete farmernadrágjába gyűrve hordta. Sörhasa löttyedten lógott az öve fölött. – Hallotta, amit mondtam? – kérdezte, amikor a lány nem válaszolt. – Egy tapodtat sem moccanok innét, amíg nem egyezik bele. Amikor John Paul előrelépett, a férfi azonnal meggondolta magát. Ha nem lép félre, ez a nagy melák fickó biztos rajta keresztül megy be az üzletbe. Közelről szemügyre véve kiderült, hogy Kenny jóval fiatalabb, mint John Paul saccolta. Nem lehetett több harmincöt-negyven évesnél. Meglehetősen fürge is volt. Szemét le nem vette volna John Paulról, miközben a pult mögé sietett, mintha az megvédhetné. Két kezét a pultra tette, Avery felé hajolt és rámosolygott. Egyik szemfogán a koszos ablakon beszökő nap fényében megcsillant az aranykorona. – Rendbe’, kis hölgy, elmondom, mit fogok csinálni. Mivel magácska olyan szép, a kedvéér’ megszegem a szabályokat. Nem kell vennie semmit. Semmit az égvilágon. Arra van a mosdó – mutatott a távoli sarok irányába. 7
kettle – (vízforraló) kanna; “Kanna” papa és mama több népszerű film hősei voltak 1949 és1957 között.
A lány megrázta a fejét. – A nevem Avery Delaney, ő pedig John Paul Renard. Nem kérdezősködtek utánunk? – Nem – érkezett a válasz, talán túl gyorsan is. A férfi hazudott, ez nyilvánvaló. Minden jel erre utalt. Nem nézett a szemébe, és percről percre izgatottabb lett. És barátságtalanabb. Egyre csak John Pault nézte, miközben egyik lábáról a másikra állt. Az ajtó a falnak csapódott, ahogy nagy lendülettel kinyitották. Avery és Kenny arra fordult, hogy lássa, ki jött be, de John Paul meg sem rezzent, továbbra is Kennyt figyelte. Egyetlen pillanatig sem bízott a fickóban. A három fiatal srác érkezett, és Averyt megpillantva hökkenten torpantak meg. A negyedik fiút is hallani lehetett. Kint állt a korlátnál és hányt. – Szia – köszönt oda neki az egyik. A másik megpróbált füttyenteni, de képtelen volt csücsöríteni. Fütty helyett csak nyál fröcskölt a szájából. A fiúk közül ketten testvérek voltak, ez azonnal látszott. Nemcsak külsőre hasonlítottak, alkarjukra is teljesen egyforma sas képét tetováltatták. A legidősebb srác kusza kecskeszakállal büszkélkedett, és szemöldökét is ezüstkarikával díszítette. – A bót zárva van – kiáltotta Kenny. – Nem igaz – tiltakozott a kecskeszakállas. – Őket is beengedte – tette hozzá Averyre és John Paulra mutatva. – Csak sört akarunk. – Aha, sört – ismételte papagáj módjára az egyik fivér. A hátsó falnál álló hűtőláda felé tántorogtak. Egyikük belebotlott az egyik dobozhegybe és szétrúgta a fémdobozokat. A kecskeszakállas ezt roppant mulatságosnak tartotta. Kenny nem volt elragadtatva. Úgy nézett ki, mint aki legszívesebben megölne valakit. – Fölszeditek azokat a dobozokat az utolsó szálig és visszarakjátok a helyire, halljátok? Az egyik fivér vihogott, ahogy a kecskeszakállas beintett Kennynek. – Takarodjatok a pokolba! – üvöltötte Kenny, aztán Averyhez fordult, hogy rajta töltse ki a haragját. – Ha nem akarja a mosdót használni, és nem is vesz semmit, akkor maguk is eltakarodhatnak innét. – Na, és mi van a telefonnal? – kérdezte elkeseredetten Avery. – Nem hagyott valaki üzenetet nekünk? – Nem. Az egyik fivér alig pár lépésre állt Averytől, és mereven bámulta a lányt, előre-hátra hintázva a talpán. Idegesítő volt a nézése. – Ne bámuljon így rám! A fiú ostobán rávigyorgott, majd mindkét karját előrenyújtotta, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megölelje. John Paul el akarta húzni a lányt, de Avery már akcióba lendült. Gyors és erős rúgása hasba találta a srácot, aki nekirepült a falnak és hatalmas puffanással landolt a fenekén. – Ott maradsz! – szegezte rá Avery az ujját. A fiú továbbra is ostobán vigyorogva bámult. Olyan részeg volt, hogy meg sem érezte a fájdalmat. Avery újra Kennyhez fordult. – Használhatnám a telefont? – Szeme sarkából látta, hogy a kecskeszakállas és a másik fiú eljön a hűtőtől. Mindkettőjük kezében egy-egy hatos csomagolású sör és egy jeges zacskó. Nem válogatta meg a szavait. – Ti ketten ott. Tegyétek le magatokat a barátotok mellé, és fogjátok be, amíg befejezem. A kecskeszakállas megcsóválta a fejét. – Nekem te nem mondod meg, hogy mit tegyek, cukorfalat.
– Nincs telefonunk – morogta Kenny. – Hogyne lenne – lépett közelebb John Paul. – Mi történt, Mark? – kérdezte az egyik fivér. A kecskeszakállas előrelendült, remélve, hogy át tudja törni magát Avery és John Paul között. – Most én jövök – mondta John Paul egy pillanattal azelőtt, hogy a kecskeszakállas fejjel előre nekirepült a falnak. A sört és jeget Mark fejére ejtette, majd barátja mellé omlott. A harmadik fiúnak nem kellett mondani, hogy mit tegyen. Odabotladozott a haverjaihoz, letette a sört és leült melléjük. Lehajolt, kinyitotta az egyik dobozt és nagyot kortyolt. Kenny észrevette, hogy John Paul a pulton levő telefont nézi. – Azt akartam mondani, hogy van telefonunk. Persze, hogy van, csak nem működik. Süket a vonal és hetekbe-hónapokba is beletelik, mire kijön ide egy szerelő. Ha még nem vették vóna észre, itt ülünk a nagy semmi közepén. – Olyan gyorsan beszélt, hogy alig lehetett érteni, amit mondott. Látta, hogy John Paul nem veszi be a meséjét, ezért Averyhez fordult, arcára visszatért a hamis mosoly. – A barátjának valami problémája van? – Továbbra is mosolygott a lányra, de kezét lassan a pult alá csúsztatta. Egy pillanatra lenézett, és túl későn jött rá, hogy nem lett volna szabad elfordítania a tekintetét John Paulról. Csak egy kattanást hallott, és amikor felnézett, szembetalálta magát a férfi pisztolyával. John Paul egyenesen a homloka közepére célzott. – Várjon csak, várjon. Erre semmi szükség – dadogta Kenny. – John Paul, szükségünk van a segítségére – szólt közbe Avery. – És ezzel a módszerrel meg is kapjuk – bólintott a férfi. – Kenny, forduljon meg és tegye a kezét a falra. Avery, vedd ki a pult alól a fegyverét. Avery a pult mögé lépett és azonnal észrevette a lenti polcon a Magnumot. Lassan felemelte és ellenőrizte. A fegyver töltve volt és lövésre kész. Avery kiszedte a golyókat, majd észrevette a töltényes dobozt, és azt is magához vette. Mindkettőt berakta egy mókusos műanyag zacskóba. – Minek magának egy Magnum? – kérdezte Kennyt. – Van rá engedélye? – Ehhez végképp semmi köze, törőggyön csak a maga dógával. A mézesmázos külső egy csapásra lemállott róla, és előbújt az igazi énje. Arca rángatózott a dühtől, ahogy gyűlölettel teli hangon sziszegte. – Azt szolgálok ki, akit akarok, és ha töltött pisztolyt akarok tartani a pócomon, hát meg is teszem. Megfordulhatok végre? Tisztára begörcsölt a nyakam. Használhattya a telefont. Csak… amiatt aggódtam, hogy távolsági hívás lesz, és ha az unokatestvérem, George – övé ez a hely – megláttya a számlát, azt fogja mondani, hogy ki kell fizetnem. – Hol van George? – kérdezte Avery. – Megtámadta egy nagy barnamedve. Nem is tudta, hogy itt van, amíg meg nem látta az egyik bocsot – felelte Kenny. – Megfordulhatok már? Szeretném letenni a kezem. Láthassák, hogy hajlandó vagyok segíteni és a fegyverem is maguknál van. – Jól van – mondta John Paul. Avery a telefon felé lépdelt, amikor a szeme sarkából észrevett egy női levéltárcát, ami a szemétből kandikált ki. Lehajolt és kikapta a kukából. Elakadt a lélegzete. Egy új, fekete Prada tárcát tartott a kezében. Carrie-nek mindene volt a Prada.
Kenny John Pault nézte. – Ha ki akarnak rabolni, nem árt, ha tuggya, hogy nincsen sok készpénz a kasszában. Tán csak két százas meg valami negyven apró. – Honnan van a százdolláros? – kérdezte John Paul. – Egy vevőtől. – Nem azért jöttünk, hogy kiraboljuk – tájékoztatta Avery. Kinyitotta a tárcát és látta, hogy üres. Odamutatta John Paulnak. – Azt hiszem, ez a nagynénémé. Kenny hátulról kapta el. Hatalmas karjaival átölelte és felemelte, hogy pajzsként maga elé tarthassa. Karjai acélkapocsként fogták át, de mellkasa puha volt, szinte pépszerű. – Azonnal engedjen el! – parancsolta Avery. – Erre most nincs időm. Kenny megpróbálta olyan kicsire összehúzni magát mögötte, amilyenre csak tudta, hogy ne szolgáltasson könnyű célpontot John Paulnak. – Addig nem, amíg az embere le nem teszi a pisztolyt. John Pault meglepte, hogy Avery egyáltalán nem látszott ijedtnek. Inkább roppant dühösnek nézett ki. – Ez nem fog megtörténni – mondta. – Avery, attól tartok, át kell öltöznöd. Ezzel sikerült magára vonnia a lány figyelmét. Abbahagyta a vonaglást. – Miért? – Mert csupa vér lesz, amikor lelövöm ezt az anyaszomorító… – Ne! – vágott közbe a lány. – Kenny, tudom, hogy ez a tárca a nénikémé, és nem érdekel, ha pénzt vett ki belőle. De el kell mondania nekem, hogy honnan szerezte. Most pedig engedjen el. – Szó sem lehet róla – hörögte a fülébe, és még erősebben szorította magához. Ujjai a lány csípőjére kulcsolódtak. Avery megfogta a kisujját és erősen hátra csavarta. Ezzel egyidejűleg lehajtotta a fejét, majd teljes erőből hátravágta, bele a férfi arcába. Hallotta, ahogy a csont roppan. A férfi felhördült a fájdalomtól és automatikusan elengedte. – Jaj! – suttogta Avery. A fenébe is, ez fájt! Ellépett Kennytől, és feje hátulját dörzsölgetve John Paulhoz sétált. Nem is olyan egyszerű, mint a filmeken látszik, gondolta. Látta, hogy John Paul hitetlenkedve bámul rá. – Mi van? – morrant rá. A férfi rámosolygott. – Nem rossz. Avery csak a szemét forgatta válaszul, majd Kennyre nézett, aki a pultra támaszkodott. – Tudnom kell, honnan szerezte azt a tárcát. – A feleségemé volt. Megunta és kidobta a szemetesbe. – Ne hazudjon. Ez most élet-halál kérdés – vált barátságtalanná a lány hangja. – Tényleg nem érdekel, hogy kivett-e pénzt belőle vagy sem, de tudnom kell, honnan van. – Épp most mondtam magának… Nem fog beismerni semmit. Avery kezdeti rémülete tovatűnt, amint megtalálta a tárcát, mert tudta, hogy jó helyen járnak. De nyugtalanság szorította össze a szívét, és egyre dühösebb lett a férfi ellenséges hozzáállása miatt. Kenny orra vérzett. Papírzsebkendőt nyomott az orrához, úgy szörcsögte. – Feljelentelek, te boszorkány. Pont azt fogom tenni. – John Paul, azt hiszem, mégiscsak le kell lőnöd ezt a fickót. Kenny mindaddig nem aggódott, amíg John Paul meg nem szólalt. – Mit szólnál az egyik térdéhez?
Szerencséjükre, Kenny egyből hívővé vált ennek hallatán. – Oké, rendben – mondta gyorsan. – Amikor ma reggel kinyitottunk, találtunk egy csomagot, amin rajta volt az ő neve – mutatott Avery felé. – Itt vót, pont a pulton. Chrystal úgy döntött, hogy megnézi, mi van benne. – És? – sürgette Avery. – Csak egy vörös sál vót benne. Olyan szaga vót, amit Chrystal nem bír, ezért visszarakta a borítékba és bedobta a szemétbe. – De hogy került magához a tárca. – Éppen most akartam elmondani – mondta sértődött hangon. – Nem sokkal ezelőtt egy nő jött ide. Egy vadi új százdollárost kínált a sálas borítékér’. Persze odaadtuk neki. Aztán lekapott egy másik barna borítékot a pócról. Elfordult, hogy ne lássuk, mit csinál és belerakta a tárcát. Lepecsételte, ráírta a nevet, aztán azt mondta, hogy ad még száz dolcsit, ha megígérjük, hogy átadunk magának egy üzenetet. Azt üzente, hogy fel fogja hívni magát és addig ne mennyen innét sehova, amíg nem hívja. – De maguk felnyitották a borítékot, alighogy a nő elment. – Nem, nem rögtön nyitottuk fel. De Chrystal nem bírta megállni, hogy bele ne kukucskáljon. Amikor meglátta a tárcát teli pénzzel, egyszerűen kiszolgálta magát. Mindenki ezt tette vóna a helyébe’. Avery nem vesztegette az idejét holmi erkölcstan órára. – Mit mondott egészen pontosan a százdolláros nő? – Már mondtam, hogy mit mondott. – Mondd el újra! – parancsolt rá John Paul. – Fel fogja hívni magát. Ezt mondta. Elmondta azt is, hogy kb. mikor fognak ideérni és hogy mindenképpen várja meg, amíg hívni fogja. – De te nem akartad elmondani nekünk, igaz? Tovább akartál küldeni minket anélkül, hogy egy szót is szóltál volna a tárcáról vagy a nőről. Kenny nem válaszolt. Vállat vont. – Nem vót túl sok pénz benne. Csak egy köteg húszdolláros. – Alig éri meg az orrtörést, nem igaz? – mondta John Paul. – Sajnálom, meg kellett vóna mondanom, és most igazán sajnálom, hogy nem szótam. Ha a feleségem leszáll végre a telefonról, biztos, hogy a hölgy telefonálni fog. Csak meg kell várniuk. – Hol van a felesége? – érdeklődött Avery. John Paul válaszolt. – Hátul, az irodában. Elkapta a lány karját, amikor az iroda felé indult. – Tudod, hogy kell a fegyvert használni? Avery elhúzódott és a bolt hátsó része felé sietett. – Nem fogok senkit lelőni, John Paul – szólt vissza. – Légy óvatos! – parancsolta a férfi. Avery komolyan vette a figyelmeztetést. Amikor a lengőajtóhoz ért, lassan nyitotta ki és óvatosan benézett. Odabent egy nő ült háttal az ajtónak. Mélyen előrehajolt, a fülén a kagylóval. Avery lassan közelített. Hallotta, amit a nő mond. – Nem, ötöt akarok belőle. Igen, ötöt. Az utolsó cikk száma A3491 volt. Az ezüstszínű lejátszót és a CD tartók. Nyolcat kérek. Nem, legyen inkább tíz. Ennyi lesz, drágám. Mondhatom a kártyaszámomat? Micsoda? Ja, a nevem Salvetti. Carolyn Salvetti. Az American Express kártyámmal fizetek, de azt szeretném, ha az árut az arkansasi otthonomba szállítanák. Avery érezte, ahogy elárasztja a düh. A nő mögé lépett és kikapta kezéből a telefont. Chrystal olyan hevesen pattant fel a székből, hogy az egészen a falig gurult. – Ki a fene maga… – kezdte.
Szemét Chrystalon tartva, Avery a telefonba beszélt. – Kérem, törölje a rendelést. A hölgy lopott hitelkártyát használt. – Nem – sikoltotta Chrystal, ahogy Avery letette a kagylót. – Nincs joga ide csak úgy betörni. Nincs joga, érti? Ez a magánirodám. Most pedig adja vissza a telefont! – Magát és Kennyt le fogják csukni. – Várjon csak egy percet. Mi nem csináltunk semmi rosszat. Chrystal szemei olyan közel ültek egymáshoz, hogy szinte kancsalnak hatott. Arca idegesen rángatózott. Egyáltalán nem szép nő, gondolta Avery, miközben figyelte, ahogy a másik fenyegetően közelebb lép. Barna szeme ide-oda járt, mint a sarokba szorított állaté, a lehetőségeket mérlegelve. – Semmi ok arra, hogy kihívja a rendőrséget. A nő Avery fölé tornyosult. Jó harminc kilóval többet nyomott a lánynál. Amikor szeme hirtelen felcsillant, Avery tudta, arra számít, hogy hatalmas méretei előnyt adnak neki. – Eszedbe ne jusson! – figyelmeztette halkan. – Ez itt magánterület – kiáltotta Chrystal, majd előrelendült. Averynek nem volt szüksége arra, hogy védekezzen. Egyszerűen csak félrelépett a nő útjából és figyelte, ahogy a hatalmas test az íróasztalra zuhan. A becses katalógus kettészakadt és a földre esett. Micsoda pancser! – Viselkedj! – szólt rá Avery, mint egy tanár a rossz diákra. – Most pedig kelj fel szépen és indulj a boltba. Mozgás! – kiáltott rá, amikor Chrystal meg sem moccant. Carrie jogosítványa és összes hitelkártyája ott volt az asztalon, kivéve az American Express kártyát. Avery látta, ahogy a nő a zsebébe süllyeszti a kártyát. – Nem adod fel soha, ugye? Add ide azt az átkozott kártyát! Chrystal hozzávágta. Avery még a levegőben elkapta, aztán a lengőajtó felé intett a fejével. Chrystal az ajtóhoz sietett. Kifelé menet megpróbálta Avery arcába lökni az ajtót, de a lány résen volt, és a lábával blokkolta az ajtószárnyat. – Nyomorult boszorkány – sziszegte. Tekintete Kennyre esett, és rázúdította összes haragját. – Megmondtam neked, hogy még bajunk lesz ebből, de te nem hallgattál rám. John Paul farmerja hátsójába süllyesztette a pisztolyt, majd magyarázatot várva Averyre nézett. A lány közelebb lépett. – Chrystal egy kis előkarácsonyi bevásárlást csinált a nagynéném American Express hitelkártyájával. – Szép kis pár. – Újabb jó indok, amiért soha nem fogok férjhez menni – jegyezte meg Avery. – Nem látom be, miért kéne a rendőrséget hívni – morogta Chrystal. – Mit emlegeted itt a rendőrséget, Chrystal? – förmedt rá Kenny. – Elment az eszed, hogy előhoztad őket? – Nem én voltam, te vén kecske, hanem a szőkeség – mutatott Averyre. – És az egész a te hibád, Kenny. Ha van itt valaki, aki börtönbe megy, az csakis te lehetsz. Nekem már így is sok van a rovásomon. Mondtam neked, hogy nem lett volna szabad megengedned, hogy kinyissam azt a csomagot. Nem megmondtam? – rikoltozott, mint egy őrült tyúk. – Te kényszerítettél rá. – Fogd be a lepcses szád! – dörrent rá Kenny. Chrystal ekkor végre észrevette férje nyomorult állapotát. A férfi a pulton ült, lábát lógázta és szakadt papírzsebkendőt nyomot az orrához. Néha oda-odapillantott John Paulra. – Ki ez az alak? – akarta tudni Chrystal. – És miért piszkálod az orrodat?
– Nem piszkálok én semmit. A csaj mögötted betörte az orromat. Ügyvédet fogadok és beperelem. – A börtönből? – üvöltötte Chrystal. – Te ostoba fajankó! Nem fogsz te itt beperelni senkit. John Paulnak elege volt a párocskából. A bejárati ajtóhoz ment, hogy körülnézzen odakint. A srác, aki nem sokkal azelőtt még hevesen hányt, most édesdeden összegömbölyödve aludt a verandán. – Azonnal hagyják abba a veszekedést! – kiáltott rá a párra Avery, és maga is meg volt lepve, amikor azok engedelmeskedtek. – Nem kell kiabálnia, kisasszonykám. Láthatja, hogy készek vagyunk együttműködni – morogta Chrystal. – Remek, szóval hajlandók együttműködni. Hol a boríték? – Arra gondol, amiben a tárca volt? – Igen. – Bedobtam a szemetesbe, a mosdóban. Nem volt benne mást, csak a tárca, de ha akarja, előkerítem magának és ellenőrizheti. Kényelmesen átsétált a bolton és egy perc múlva visszatért, kezében egy sárga borítékkal. Odalökte Avery elé. – Látja? Üres. Közben Kennynek elállt az orrvérzése. Gombóccá gyűrte a zsebkendőt és be akarta dobni a mögötte lévő szemetesbe, de elvétette a célt. – Én mindent elmondtam, amit a nő mondott nekem, de Chrystallel sokat csevegtek. – Így van – erősítette meg Chrystal. – Nagyon beszédes volt a hölgy. Azt mondta, hogy maguk kincsvadászaton vannak. Ez valami játék, nem igaz? Avery ott tartott, hogy idegességében a haját fogja tépkedni. Ezek az alakok az őrületbe kergették. – Látták a nő kocsiját? Volt vele valaki? – Szép új Mercedese vót – szólalt meg Kenny. – De nem vót benne senki, csak a nő. – Elmondta, hogy hová akar küldeni minket? A lány nyilvánvaló idegessége felbátorította Chrystalt. – Az attól függ – mondta rosszindulatú éllel a hangjában. – Mitől? – kérdezte Avery. Chrystal összedörzsölte ujjait, mutatva, hogy az bizony pénzbe fog kerülni. Averynek sem kedve, sem türelme nem volt egyezkedni. – A nő utasításokat is hagyott, de sem Kenny, sem én nem mondunk egy árva szót sem, amíg nem látjuk, hogy megéri beszélni. – Rendben. John Paul, mégis jobb lesz a te módszereddel tárgyalni. Az egyiket lelőheted. Az talán jobb belátásra bírja a másikat, és beszélni fog. A férfi szemmel láthatóan élvezi ezt a fajta tárgyalási módot, gondolta Avery. Két másodperc sem kellett, és a pisztoly újra előkerült. – Melyiket akarod? – érdeklődött előzékenyen John Paul. – Várjanak! – emelte magasba Chrystal mindkét kezét. – Nincs szükség erőszakra. Békés emberek vagyunk, igaz Kenny? Elmondunk mindent, amit tudni akarnak. A nő azt mondta, hogy jönni fog egy lány. A neve Avery. Így hívják, vagy nem? – fordult Averyhez. – Biztos maga lesz az. – Igen, én vagyok az. Mit mondott még?
– Hogy telefonálni fog, és maga nagyon gyorsan fog távozni. De ebben tévedett. Úgy értem, hogy még mindig itt van, nem igaz? Kenny felhorkant. – Csak azután tudnak sietni, ha a csaj telefonált, te észlény. – Avery, igazán szívesen lelőném ezeket az alakokat. Legalább megszabadítanám őket a szenvedéseiktől – szólalt meg John Paul. Avery megértette, mit érez a férfi. – Tedd el a pisztolyt, John Paul. Abban a pillanatban, ahogy a férfi leengedte a pisztoly, Chrystal felvidult valamelyest, és még egy mosolyra is futotta az erejéből. – Kenny, szükségük lesz egy-két dologra ott, ahová mennek. Kiviheted nekik, amit kérnek, addig én megcsinálom az elszámolást. Van maguknál készpénz, ugye? – fordult Averyhez. – Nincs szükségünk semmire – mondta a lány. – Akarja tudni, hogy hová kell menniük? Avery megértette. Magyarul, vagy vásárolnak, vagy nincs alku. – Igen – válaszolta. – Ne adj nekik kedvezményt, Chrystal. És ne fogadd el a hitelkártyát se. Nem fognak annyi ideig élni, hogy kiegyenlítsék a számlát. – Ja, az a nő egyből egy ötöshöz küldi magukat – bólintott az asszony. Az isten szerelmére, miről beszélnek ezek? Újra Kenny szólalt meg. – Nem t’om, hogy képzelik, hogy boldogulnak a folyóval. Annyi eső esett, hogy csak a bolond akarna most átevezni rajta. Kettőt sem tudnak csapni, oszt már meg is fulladtak. – A lehetőség annyira megtetszett neki, hogy felvihogott. – Nem számít, hogy milyen tapasztaltak. – Igazad van, drágám – helyeselt Chrystal. – Szépen belefullasztják magukat. Na már most, a nő azt mondta, hogy látnak majd egy táblát, amin felirat van, és attól jobbra találják, amit keresnek. – Elmondta, mi van a táblán? – Coward’s Crossing. A helyiek is így nevezik, mert ott van egy kis terület, ahonnan le lehet nézni a folyóra, ha nem elég bátor valaki, hogy belemenjen. Évekkel ezelőtt még volt ott egy kötélhíd, ezért nevezik átkelőhelynek8. – Gyalog kell menniük, hogy odajussanak – jegyezte meg Kenny. Ismerem azt a vidéket, mer’ gyerekkorom óta járok ide, és nincs arra semmiféle ösvény. Chrystal nem értett egyet férjével, és ezen hangosan vitatkozni kezdtek. Avery a telefon után nyúlt. Csak egy gyors hívás Margónak, hogy hol van és mi történik. Megkockáztassa? Keze tétován időzött a kagyló felett. Kenny végül megnyerte a meccset, s mialatt asszonya magában duzzogott, elmagyarázta Averynek, hogy juthat el Coward’s Crossinghoz. A lány előhúzta a térképet hátsó zsebéből, és megkérte a férfit, hogy jelölje be neki a helyet. Közben John Paul megtöltött két műanyag zacskót ásványvízzel és élelemmel. Felkapott még két fehérjeszeletet, belesüllyesztette a kisebbik zacskóba, és elindult a kocsihoz. Kenny leugrott a pultról, és utána rohant, nehogy a férfi fizetés nélkül elhajtson. Avery felkapott egy papírt és ráfirkantotta Margo telefonszámát. – Chrystal, azt szeretném, ha keresne egy másik telefont a közelben és felhívná ezt a számot. Bárki vegye is fel, mondja meg neki, hogy itt voltam és hová mentem. Sok pénz üti a markát ezért a hívásért – ígérte. – De nem használhatja ezt a telefont. 8
crossing - átkelőhely
– Mennyi pénz? – Ötezer dollár – mondta ki Avery az első számot, ami eszébe jutott. – És ha elkapjuk a férfit, akit üldözünk, akkor még kétszer annyi a jutalom, és az mind a magáé. – Mennyi is az pontosan? – Tízezer. – Egyre könnyebben ment a hazudozás. Chrystal gyanakodva bámult rá. – Honnan tudhatnám, hogy tényleg megkapom azt a pénzt? – Mert az FBI-nak dolgozom. A papírjaim a kocsiban vannak. Idehozzam őket megmutatni? – Kitalálhattam volna – horkantott a nő. – Ahogy parancsolgatott, meg minden. Nem kell megmutatnia a jelvényét. Hiszek magának. Tisztára úgy is néz ki, mint az FBI-osok, és azok a flancos karate mozdulatok is, amiket az irodában produkált, felkeltették a gyanúmat. Oda kellett volna figyelnem, amikor megszólalt a vészcsengő a fejemben. Milyen flancos mozdulatokról habog ez itt? Avery mindössze annyira emlékezett, hogy ellépett a nő útjából. – Ez nagyon bölcs magától – jegyezte meg szárazon. – Akkor beszéljünk csak arról a pénzről. Összesen tizenötezret kapok? – Így van. – És azt mondja, nem kell mást tennem érte, csak felhívni ezt a számot? – Igen és el… – Várjunk csak egy percet – vágott közbe Chrystal. – Ez távolsági hívás. Azt is kifizetik? – Igen. – Rendben, megteszem, de még mindig nem értem. Használhatná ezt a telefont is itt – mutatott a pult végén levő készülékre. – Hol a csapda? Avery nem vesztegette az idejét, hogy elmagyarázza neki, esetleg lehallgatják a készüléket. – Egyszerűen nem használhatja ezt a telefont. Várjon húsz percet, aztán üljön be a kocsijába és hajtson a legközelebbi telefonhoz. – Kifizeti a benzint? Avery sikítani szeretett volna. – Igen. John Paul akkor lépett be a boltba, amikor megszólalt a telefont. Avery összerándult a hangra. – Ez biztosan ő lesz – jegyezte meg Chrystal. – Egyetlen árva hívást sem kaptunk, mióta kinyitottunk, úgyhogy csak ő lehet. Akarja, hogy felvegyem? Avery a második csengetésre felvette a kagylót. – Késtetek – mondta a hívó. – Nem, mi pontosak voltunk. A nő, akinél a csomagot hagyta, nem szállt le a telefonról. – Igen, tudom. Avery ebből tudta, hogy a vonalat is figyelik. Kész szerencse, hogy nem próbálta felhívni Margót. – Megkaptad az útmutatást, hogy hová kell mennetek? – Igen, de beszélni akarok Carrie-vel. – Nem, az sajnos lehetetlen. – Akkor honnan tudhatom, hogy valóban él? – Carrie él… még él. Csak rajtad áll, hogy ő és a barátai életben maradnak-e. – Miért csinálja ezt?
– Ne kérdezősködj – sziszegte a nő. – Még egy kérdés és leteszem a kagylót. Értetted? – Igen. – Vedd úgy, hogy egy klassz kincskereső játék részese vagy, és minden új feladattal pontokat nyersz. A főnyeremény Carrie élete. Szeretnél vele találkozni, vagy nem? – De igen. – Remek – nevetett a nő. – Égsz a vágytól, nem igaz? Jobb lesz, ha sietsz, Avery. – Mennyi időnk… – Indulj máris, siess! A nő megszakította a vonalat. Avery szíve hevesen vert. Letette a kagylót. – Ő volt az? – kíváncsiskodott Chrystal. – Igen – bólintott Avery. – Chrystal, le tudná írni nekem a nőt? – Arra gondol, hogy milyen volt a külseje? – Igen. – Idősebb volt magánál, de nálam fiatalabb, és soványabb is. Kenny – kiáltott oda férjének. – Hány évesnek mondanád a nőt? Kenny besétált a boltba. Borostás állát dörzsölgette, ahogy megfontolta a választ. – Nem t’om. Sose tudom megsaccolni az emberek életkorát. De csinos fehérszemély volt, az biztos. Chrystal bólintott. – Szőke haja volt, és igazán különös, hogy pont a külsejéről kérdez. – Miért? – Nos… mert… – A nő vállat vont. – Mert nagyon hasonlított magára. Tizenötödik fejezet
Chrystal elmondta Kennynek, hogy nagy jutalmat kapnak, ha behajtanak a városba és elintéznek egy hívást Averynek. A férfi nem hitt a feleségének, és nem akarta megtenni. Avery arra gondolt, hogy talán azért ilyen morcos, mert újra vérezni kezdett az orra. Averytől eltérően John Paul nem akarta arra fecsérelni az idejét, hogy hízelgéssel rávegye a párost az együttműködésre. Ő már rájött, hogyan lehet hatni a borsónyi agyukra. Elege volt a Bonnie-Clyde párosból. Elkapta Kennyt, a falhoz csapta, és nyugodt hangon a tudtára adta, hogy a világ végére is utánamegy, és elevenen megnyúzza, ha nem teszi meg, amit Avery kér. Kenny hitt neki és Chrystal is. John Paul tekintetéből világosan kiolvasta, hogy olyan férfi, aki megtartja az ígéreteit. Chrystal gyorsan hátralépett, amikor John Paul elment mellette. Leverte a telefont a pultról. Gyorsan felkapta és ösztönösen a füléhez emelte, hogy ellenőrizze, nincs-e valaki a vonalban. Letette a kagylót és Kennyhez fordult. – Süket a telefon. – Azt mondod, nincs vonal? – zihálta a férfi, aki még mindig azzal küszködött, hogy visszanyerje lélegzetét a nagy ijedtség után. – Hát nem most mondtam, hogy nem működik? – Ő tette – bámult vádlón Averyre. – Akkor tette tönkre, amikor befejezte a beszélgetést azzal a nővel. Te is láttad, hogy lerántotta, ugye Chrystal? Meg kell fizetnie a javítást – mondta Averynek.
Avery felkapta a kagylót, hogy megnézze, igazat mondott-e a nő. Nem volt vonal. Ez gyorsan ment, gondolta. Biztos készültek rá. John Paul az ajtónál állt Averyre várva. – Avery… – Csak egy pillanat. – A földön elnyújtózó fiatalokhoz sétált. Ketten összegömbölyödtek a padlón és mélyen aludtak, de a harmadik, a Mark névre hallgató a falnak támaszkodva ült bamba vigyorral az arcán és minden mozdulatát figyelte. – Ki a sofőr? – Mi? A lány meglökte a lábát. – Azt kérdeztem, ki vezeti a kocsit? – Én. – Add ide a kulcsokat. A vigyor nem tűnt el a fiú arcáról. – Nem kell odaadnom – mondta akadozó nyelvvel, de közben beletúrt a zsebébe és előhúzta a kulcsokat. Meglengette az arca előtt, aztán idétlenül felvihogott. Avery kikapta a kezéből a kulcsokat, és a pultra dobta. – Chrystal, figyeljen oda, hogy ezek a srácok ne üljenek be a kocsijukba. Megértette? – Nem leszek bébicsősz – jelentette ki a nő. – Csak nem azt várja tőlem, hogy itt álljak és őrködjek felettük? – Tegye ki a szűrüket, ha nem akarja, hogy idebent aludjanak, de ne adja oda nekik a kulcsokat. Megfordult, hogy elinduljon, de John Paul felemelt keze megállította. – Újabb vevők – mondta. Kinézett az ablakon és két, túraruhába öltözött idősebb nőt látott kiszállni a kocsijukból. Ellökte Avery kezét az ajtógombról. – Te nem jössz velem. – Ó, dehogynem – erősködött a lány. – Figyelj rám! Visszamész ezekkel a nőkkel a városba és bemész az első rendőrőrsre. A pisztolyt tartsd magadnál a biztonság kedvéért. – És te elmész Coward’s Crossinghoz? – Igen, ha gyorsan odajutok, talán találok valami jó helyet, ahonnan kileshetem. A lány megrázta a fejét. – Ha megölöd, nem fogjuk megtalálni Carrie-t és a többieket. – A nő tudja, hol vannak. – A nő el fog tűnni, és ezt te is tudod. Túl kockázatos. Különben is, ha Monk vagy a nő rájön, hogy nem vagyunk együtt… – Nem fognak rájönni. – Magaddal kell vinned. – Nem, túl veszélyes, és csak lelassítanál. – Akkor majd utánad megyek. Kenny mindkettőnknek elmondta, merre kell menni. Egyedül is odatalálok. Elviszem a fiúk kocsiját. Ez ilyen egyszerű, John Paul. – A férfi mellének beszélt. – Szükséged van rám, hogy elkapd Monkot. Most pedig, félre az útból. John Paul nem akart több időt vitára vesztegetni. Úgy döntött, majd útközben kirakja valahol a lányt. Valami biztos helyen. Igen, ezt fogja tenni.
Kinyitotta az ajtót. – Maradj szorosan mellettem – súgta, közben hátralépett, hogy az ősz hajú hölgyek be tudjanak lépni a boltba. A két nő úgy sétált el a fiatalok mellett, mintha nem is látnák őket, és egyenesen a mosdó felé tartottak. Avery Chrystal felé fordult, aki kezelhetőbbnek tűnt férjénél. – Mit gondol, mennyi idő alatt jutunk el Coward’s Crossinghoz? – Estig biztos nem. Túl sok eső esett, mind elmosta a kis utakat. John Paul már indult volna, de Kenny kiáltására megállt. – Hé, ember, várjon csak egy percet. Nem viheti el a fegyveremet. Kell valami, amivel megvédem magam meg a feleségem itt a nagy semmi közepén. – Hagyd csak, hadd vigye – szólt rá Chrystal. – George-nak úgysincs rá engedélye. Kenny pulykavörös lett. – Mér’ nem tudod befogni azt a nagy pofádat? – A nő biztos ellenőrizni akarja. Mindig ezt teszik. – Kikről beszélsz? – Az FBI-ról. – A nő úgy ejtette ki a betűket, mintha valami szentségtörést követne el. – Micsoda? – nyikorogta Kenny. – Azt mondod, a csaj az FBI-nak dolgozik? – Szeme kidülledt a hír hallatán. Mark felnyögött. – Öregem, most megbuktunk. Még a végén lecsuknak. John Paul oda sem figyelt a részeg srácra. Becsukta az ajtót Avery arca előtt, és gyanúsan lágy hangon kérdezte. - FBI ügynök vagy? Ohó. Elég volt egy gyors pillantást vetnie a férfi arcára, és érezte, hogy belülről jéggé dermed. Olyan sértődöttnek látszott, hogy Avery úgy döntött, nem ez a legjobb pillanat, hogy elmagyarázza a helyzetet. Talán később, gondolta. Majd ha alszik. – Válaszolj! – követelte John Paul. – FBI ügynök vagy? Addig úgysem hagyja békén, amíg nem válaszol. Mély levegőt vett, majd halkan kibökte. – Olyasmi. Akkor megszólalt Chrystal, akinek Avery szerint túl nagy volt a szája. – Nekem azt mondta, hogy a kocsiban hagyta a jelvényét, de ha akarom, behozza és megmutatja. – Most elmegyek – jelentette ki Avery. Minden erejét összeszedte, hogy félrelökje John Pault az ajtóból. De a férfi tapodtat sem mozdult. – Erről később még beszélünk. Avery megvárta, amíg a férfi oldalt lép, majd valósággal kirobbant a boltból. Maga is érezte, milyen gyerekes, amikor visszaszólt, hogy övé legyen az utolsó szó. – Nem fogunk beszélni róla. John Paul padlóig nyomta a gázpedált, és az öreg Ford kavicsokat és sárcsomókat köpködve farolt ki az útra, majd nekilódult. A folyó felé tartott és úgy vezetett, mint valami őrült. – Lassíts! – szólt rá a lány. Ellazította lábát a pedálon, miközben a lány a lehetséges útvonalakat vette számba. – Meg kellett volna kérdeznem Chrystalt, hogy mennyire lehet az átkelő a bolttól. – Gyalog megyünk. – Ne aggódj, lépést tartok veled, akármilyen iramot is diktálj. – Majd meglátjuk. Most pedig halljuk, mit mondott a nő a telefonban? Avery megismételte a beszélgetést. – Követeltem tőle, hogy beszélhessek Carrie-vel, de azt mondta, lehetetlen. A férfi megcsóválta a fejét. – És még mindig azt hiszed, hogy él a nagynénéd?
– Igen. Azt hiszem, egy ideig még életben akarja tartani. – Nem volt rá magyarázat, hogy miért érez így. Talán csak valamiféle kétségbeesett remény táplálta az érzést. – Tudod, mit nem értek? – Mit? – Miért vesznek ennyi gondot a nyakukba, hogy megöljenek? Miért bonyolítják így meg? Rengeteg alkalmuk lett volna megtenni még mielőtt te is beléptél a képbe, például amíg úton voltam az üdülő felé. Az sokkal egyszerűbb lett volna. Ó, hát persze – csapott hirtelen a homlokára. Nem tudták, hogy kocsival megyek. Amikor lekéstem a járatot, rögtönözniük kellett. Te pedig újabb bonyodalmat jelentettél. Nem tágítottál az üdülő környékéről, és folyton kérdezősködtél. Így már van értelme a dolognak. Megcsóválta a fejét. Nagyon fáradt lehet, hogy ilyen sok időbe telt, mire rájött. Lehunyta a szemét és a telefonbeszélgetésre gondolt. – Az a nő… élvezi. – Tessék? – Érződött a hangján. Izgatott volt még akkor is, amikor rám ripakodott és ostobának nevezett. Nem akarja, hogy túl gyorsan vége legyen. Minél tovább akarja húzni. – Újra átgondolta. – Szeret parancsolgatni, és amíg hajlandóak vagyunk részt venni az ő kis játékában, kincsvadászat, ahogy ő hívja, még tovább nyújthatja. John Paul olyan gyorsan vezetett, amennyire csak a sárrögös földutak engedték. Avery navigált, közben fejében újra lejátszotta a beszélgetés minden pillanatát, elemezgetve a rendelkezésére álló információkat. Elkeserítő, hogy nem jut előbbre. John Paul szakította meg a gondolatmenetet. – Rendben, Avery, most van a később. A lány értetlenül bámult rá. – Azt mondtam, később megbeszéljük, és ennek most jött el az ideje. Mi a fenéért nem mondtad el, hogy FBI ügynök vagy? – Elég nyilvánvalóvá tetted, hogy nem kedveled a Hivatalt. – Igazán? Mikor tettem volna ilyet? – Amikor Utópiában az igazgató irodájából felhívtad Noah barátodat. Hallottam, mikor mondtad neki, hogy mozgósítsa a csapatot. – És? – Később azt mondtad nekem, hogy csak összezavarják a dolgokat, és amikor próbáltalak jobb belátásra bírni, meglehetősen barátságtalan lettél. Különben is… – Avery érezte, hogy elvörösödik. – Nem vagyok igazi ügynök. Még nem. A férfi lassított. – Igazán? Akkor miért mondod azt az embereknek, hogy az vagy? – Megcsóválta a fejét. – Van olyan józan eszű ember, aki saját akaratából FBI ügynök akarna lenni? Avery utálta, ha védekezni kényszerült. Istenem, micsoda makacs, önfejű fajankó! – Általában nem szoktam azt mondani az embereknek, hogy ügynök vagyok. Csak Chrystalnek mondtam abban a reményben, hogy ezzel együttműködésre bírom. Veled ellentétben – tette még hozzá – én nem nyers erővel kényszerítem ki másokból, amit akarok. John Paul meg sem hallotta a módszereire tett kritikus megjegyzést. Miért kéne megjavítani, ami el sem romlott? A nyers erő eddig mindig bevált. – Azt teszem, amiben jó vagyok. Ez az én mottóm.
– Vigyázz! – figyelmeztette, ahogy az egyik kanyar után majdnem belerohantak egy szarvasba. John Paul a fékbe taposott, a kocsi megfarolt, ugrált a hepehupás úton, de az ütközést szerencsésen megúszták. Nem lehetett tartani a nagy sebességet. Túl veszélyes volt. Lassabban hajtott tovább. Chrystalnek igaza volt – jegyezte meg. – Nem érünk oda sötétedés előtt. – Gondolkozz pozitívan. – Miért? – kérdezte őszinte meglepődéssel. – Talán hamarosan jobb útra bukkanunk. Újabb éles kanyar következett. Alattuk nyugatra egy valamivel jobb állapotúnak tűnő út látszott. John Paul úgy döntött, megpróbálja. – Kapaszkodj – szólt oda a lánynak, ahogy a kocsi nekilódult a domboldalnak. A meredek lejtőn a kiálló, éles szikladarabokra is figyelnie kellett. Avery nekifeszült az ülésnek, ahogy lefelé bukdácsolt a kocsi. – Szóval hazudtál, amikor arról beszéltél, hogy van jelvényed. – Az igazolványom a hátizsákomban van. – De nem vagy ügynök? – Nem. – Akkor mi a fenének kell neked az igazolvány? – Az FBI-nak dolgozom, csak épp nem vagyok ügynök. – Az jó. – Miért? Mert te gyűlölöd a Hivatalt? – Nem. Azért mert egyáltalán nem vagy jó benne. – Honnan tudod, hogy miben vagyok jó? – kérdezte. Úristen, igazán idegesítő ez a fickó. Akárhányszor kinyitja a száját, csak felbosszantja. Senkit nem ismert, aki ennyire az idegeire ment volna. – Hiányzik belőled az ösztön. Még mielőtt bedühödnél, és vitatkozni kezdenél, válaszolj nekem valamire, de őszintén. Avery karba fonta a kezét és bosszúsan rámeredt. – Mire? – Gondoltál rá, hogy Kenny megtöltött fegyvert rejtegethet a pult alatt? Eszedbe jutott egyáltalán a lehetőség, akár csak egy pillanatra is? – Nem. – Tessék. – Nem képeztek ki ügynöknek. – Ez nem mentség. Ezt vagy érzed, vagy nem. Vannak jó megmozdulásaid – tette hozzá. – Ahogy azt a fickót lecsaptad, nagyon imponáló volt. Ettől azonban még pocsék ügynök lennél. Avery úgy döntött, nem kommentálja a férfi értékelését. – Mégis mit csinálsz pontosan a Hivatalnak? Látta, hogy a lány újra elvörösödik. Vagy zavarban volt, vagy még mindig dühös rá. Az biztos, hogy nagyon csinos. Az ördögbe, ez meg honnan jött? Rosszul teszi, ha ilyesmire gondol, különösen most, hogy tudja, a lány azt képviseli, amit mindig is megvetett. – Gépelek. – Maga is hallotta, milyen védekező a hangja, ezért gyorsan hozzátette. – Nincs abban semmi rossz, ha az ember gépel.
– Én nem mondtam, hogy az rossz. – Nagyon fontos csapatnak vagyok a tagja. – Ó, jézusom! – Mi van? – Te is megkajoltad, ugye? Csapatjátékos. Fogadni mernék, hogy a liberális párt híve vagy. – Ami azt illeti, igen. És egyáltalán nem szégyellem, hogy gépelek… nagyon is fontos munka. – Rendben. – Ne légy ilyen lekezelő. Nem gépírónőnek vettek fel, elemző vagyok de mégis csak gépelek egész nap, és minden nap. Információkat továbbítok az adatbanknak. Most pedig ejthetnénk a témát? – Persze, rendben. John Paul meglehetősen elgondolkodónak tűnt. – Mire gondolsz? – Ez az út egész jó. Talán mégis odaérünk sötétedés előtt. Keresünk valami jó helyet, ahol elrejtőzhetsz, aztán… A lány nem engedte, hogy folytassa. – Szó sem lehet róla. Megmondom, mi lesz. Kiraksz, keresel egy másik jó utat, és egy kis szerencsével még sötétedés előtt visszaérsz Aspenbe. – És miért akarod, hogy visszamenjek Aspenbe? – Végiggondoltam a dolgot… – Hűha. A lány nem vett tudomást a sértésről. – Azt hiszem, addig kellene kiszállnod, amíg megteheted. Mondd el az FBI-nak, hogy hová mentem. – Csak viccelsz, ugye? – pislogott meglepetten a férfi. – Nem, komolyan beszélek. Mit csinálhatnak veled, ha kiszállsz? Semmit – válaszolt a saját kérdésére. – Őszintén, neked nem is kellene benne lenned. Te magad mondtad. Engem akarnak, nem téged. Különben is, felhívtad Noah-t, és ő az FBI-nak dolgozik. Biztosra veszem, hogy riasztotta a helyieket, és ők már valószínűleg úton is vannak. Ha telefonhoz jutsz, felhívhatod, és elmondhatod neki, hogy hová mentem pontosan. – Végre lehetőségem nyílik elkapni Monkot és te azt hiszed, hogy… – olyan dühös volt, hogy a szava is elakadt. Megcsóválta a fejét. – Tisztázzuk a dolgot. Te tényleg azt hiszed, hogy kiraklak a semmi közepén és aztán elhúzok a fenébe? – Miért, nem ez volt a terved? – Az ördögbe is, dehogy – vitatkozott mérgesen. – Egy biztonságos helyet akartam neked keresni, ahol elrejtőzhetsz, amíg érted nem megyek. Olyan helyet, ahol Monk soha nem talál rád. – Más szavakkal, kiraksz a semmi közepén és elhúzol a fenébe. – Nem hagyott időt a férfinak, hogy végiggondolja. – Nem fogsz kirakni sehol, hacsak nem azt tervezed, hogy visszatérsz Aspenbe. – Te bediliztél. Tisztára őrült vagy, hallod? – Ezt vegyem nemnek? John Paul nem válaszolt a gúnyos megjegyzésre. Avery félresöpörte arcából a haját, majd a fejére szorította ujjait. – Bárcsak kiszállhatnék. Egy csendes helyre van szükségem, hogy gondolkodni tudjak. – A kocsiban is gondolkodhatsz.
Tudta, hogy a férfi nem fogja megérteni. Amikor ott ült a ketrecben és dolgozott, akkor fogta el ugyanaz az érzés, mint jógázás közben. Élvezte, ahogy kiürítette az elméjét, aztán lassan elkezdte begépelni az adatokat, keze automatikusan járt a billentyűkön, miközben elméje befogadta és rendszerezte az információkat. Ezt John Paul biztosan nem értené, ő pedig nem tudja megmagyarázni. – Szóval, ki hasonlít rád? – Bocsánat, mit kérdeztél? – Térjünk vissza a boltba. Chrystal azt mondta, hogy a nő úgy néz ki, mint te. Nincs véletlenül egy őrült rokonod, aki szeretne megölni? – Nincs. Carrie nénin és a férjén kívül nincs más rokonom. – A szüleid meghaltak? Avery a férfi felé fordult, úgy válaszolt. – Nem tudom, ki volt az apám. Szerintem még a nő sem tudta, aki megszült. Mereven figyelte, hogy John Paul mit szól ehhez, de a férfinak arcizma sem rándult. – Évekkel ezelőtt meghalt egy autóbalesetben. Nincs más rokonom. – Chrystal azt mondta… – Én is hallottam, mit mondott. Van sejtelmed, hogy mennyi nőre illik a leírás? A férfi gyors oldalpillantást vetett rá. – Szóval valódi? – Micsoda? – nézett rá Avery értetlenül. – A hajad. Valódi? A lány meglepetten pislogott. – Azt kérdezed, hogy parókát viselek-e? – Nem, a színe érdekel. Valódi szőke, vagy csak valami tubusból származik a színe. – Miért érdekel téged a hajam színe? – Nem érdekel – mondta bosszúsan John Paul. – De a nő rád hasonlított, és csak kíváncsi lettem volna, hogy… – Nem festem a hajam. Ez meglepte a férfit, és nem titkolta meglepetését. – Tényleg nem? És a szemed? – Mi van vele? – Színes kontaktlencsét hordasz? – Nem – rázta a fejét a lány. – Nem viccelsz? – Most szándékosan próbálsz bunkón viselkedni? – Figyelj, csak megpróbálom összerakni a dolgokat, rendben? Kenny azt mondta, hogy a nő gyönyörű volt. Egy igazi bombázó. – És? A férfi vállat vont. – Néztél tükörbe mostanában? Akkor tudnod kell, hogy… – Mit kell tudnom? – sürgette Avery türelmetlenül, amikor a férfi nem folytatta. John Paul dühösen ráncolta a homlokát. – A pokolba, te lány. Gyönyörű vagy, átkozottul szép. Ez volt a legbarátságtalanabb, legfonákabb bók, amit valaha is kapott, de ami különös, hogy nem háborította fel. Életében most először érezte, hogy nem szükséges belekezdenie kedvenc vesszőparipájába a külső megjelenés másodlagos szerepéről.
Kényszerítette magát, hogy az adott problémára figyeljen. – Az adatok nem elégségesek ahhoz, hogy következtetéseket vonjunk le. – Jézusom, ez úgy hangzott, mintha komputer lennél. Egy csomó értelmetlen dolog van az ügyben. Avery egyetértően bólintott. Fájt a gyomra, mintha forró parazsat nyelt volna. Felkapta hátizsákját és beletúrt. Megtalálta a savlekötő tablettákat, egy üveg ásványvizet és két energia szeletet. Kinyitotta az üveget, bekapott egy tablettát és lenyelte. Utána odaadta a vizet John Paulnak, majd leszakította a papírt az egyik energia szeletről és azt is a férfi felé nyújtotta. – Köszönöm – mondta John Paul, miután nagyot kortyolt a vízből. Beleharapott az energia szeletbe, majd leöblítette egy másik korty vízzel. – Olyan íze van, mint a fűrészpornak. – Szívesen. Futó mosoly villant fel John Paul arcán, de a lány így is meglátta. Meglepődve figyelte magát. Alig egy órája még el sem bírta viselni ezt az embert, most pedig nem is tartja olyan szörnyűnek. Gyönyörű a profilja… és átkozottul jóképű. Nincs értelme úgy tenni, mintha nem venné észre, még ha nincsenek is vele tervei. És ahogy védelmezni próbálja. A mód, ahogy parancsolgatni próbált neki a boltban, amikor a hátsó irodába igyekezett. Olyan… aggodalmasnak látszott. Aggódott az ő biztonsága miatt. Ez igazán kedves tőle, gondolta. Úgy látszik, mégsem olyan érzéketlen tuskó, mint ahogy először gondolta. – Esni fog – jegyezte meg John Paul. – Az le fog lassítani. – Sajnos, ezen nem segíthetünk. A nap is mindjárt lenyugszik. Arra gondoltam, hogy itt hagyom valahol az órát. Aztán annyit haladunk, amennyit csak bírunk. Leparkolt és felkapta az órát. – Mit csináltál a pisztollyal, amit elvettünk a boltostól? – Itt van a zsákban a padlón. – Vedd elő és tartsd az öledben. Voltál már lőgyakorlaton? – Nem. Lemondóan felsóhajtott. – Ne biztosítsd ki. Mindjárt visszajövök. Eltűnt, mielőtt a lány azt mondhatta volna, hogy vigyázzon magára. Az eső szitálni kezdett, finom permetcseppekkel borítva be a szélvédőt. Egy órának tetszett, mire meglátta a lejtőn rohanó férfit. Amikor kinyitotta az ajtót, hideg levegő áramlott a kocsiba. Abban a pillanatban, amikor a férfi beindította a motort, Avery felcsavarta a fűtést. – Hol hagytad az órát? – Felakasztottam egy fa ágára az egyik útkereszteződésben, innen nyugatra. Ha most is figyel, remélem, azt hiszi, hogy a másik úton megyünk. Továbbhajtott. Szerencsére a kocsi négykerék-meghajtású volt. Cikkcakk vonalban kapaszkodtak fel a hegyre, gondosan szlalomozva a fák között. Amikor az erdő olyan sűrű volt már, hogy nem tudtak továbbmenni, John Paul behajtott a fenyők közé, és addig ügyeskedett, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy az útról nem lehet látni a kocsit. Rájuk zuhant az éjszaka. A finom szitálásból komoly eső kerekedett. A távolból mennydörgés hangja csattant. A lány összerezzent. – Nálad van a fegyver arra az esetre, ha bármi történne, és van élelmed és vized is. – Mit értesz azon, hogy van élelmem és vizem is? Csak nem akarsz itt hagyni?
A férfi az ajtókilincs után nyúlt.
Tizen ha todik fejezet
Mire Carrie végre lehuppant a nappaliban, minden remény elhagyta. Jilly és Monk nem feledkeztek meg egyetlen lehetséges kijáratról sem. Minden ablakon ott villog a vörös fény, kivéve talán egyet. Felnézett a csigalépcső végtelennek tetsző magasságába, a tetőablakra. Tíz méternél is magasabban van. Reményvesztetten csóválta a fejét. Még ha két asztalt is raknának egymásra, és feltennék őket a komód tetejére… még akkor sem érnék el. Anne vacsorát készített a kamrában talált alapanyagokból, és a három nő kedvetlenül, néma csendben fogyasztotta el az ételt. Lenyugodott a nap, a házat remegő gyertyalángok világították meg. A gyertyákat Anne találta. Egyikük sem akart lámpát gyújtani attól tartva, hogy Jilly és Monk figyeli őket, a masszív ablakokat pedig nem takarta sötétítőfüggöny. Sara felvetette, hogy Monk akár kamerát is felszerelhetett, és azon keresztül figyeli őket. Ez a lehetőség annyira megijesztette Carrie-t, hogy újra átkutatta a házat, ez alkalommal kamerát keresve. Anne a kanapén hevert, Sara egy széken ülve várta, hogy visszatérjen. – Semmit sem találtam – mondta Carrie. – Mindent megnéztem. Még a villanykörte foglalatokat is ellenőriztem, már amelyikhez hozzáfértem – tette hozzá. – Nem hiszem, hogy figyelnek minket. – Mit számít, hogy látnak vagy hallanak-e bennünket? – kérdezte Anne. Carrie úgy vélte, hogy ez meglehetősen ostoba kérdés, de nem mondta ki hangosan. – Mert ha megpróbáljuk kiásni innen magunkat, mondjuk az alagsoron keresztül, és figyelnek minket, akkor egyből rájönnek, hogy mi a célunk, és rögtön felrobbantják a házat. A pincén keresztül való kijutás persze szóba sem jöhetett. A pincébe vezető ajtó be volt zárva, rajta hatalmas tábla. Mindössze egyetlen szót írtak a táblára, de az elég volt, hogy visszatartsa a három nőt a próbálkozástól. Csak annyi állt rajta, hogy Bumm! Sara és Carrie kimerülten és rémülten ültek és kifelé bámultak az ablakon az elmélyülő esti félhomályba. Anne nagy nehezen felült. Carrie egy halom papírt vett észre mellette a kanapén. – Mi az? – kérdezte kíváncsian. – Újságkivágások, a társalgóban, a szekrény egyik fiókjában találtam. Valószínűleg az egyik tulajdonos tette el őket emlékbe. Nézzétek – nyújtott oda Carrie-nek egy esküvői képet az ifjú párról. – Boldognak néznek ki. – Gondolom, azok is voltak – mondta Anne szárazon. – De most válnak, és közben vérre menő harcot vívnak ezért a házért. Tessék, itt vannak a cikkek – dobta oda Carrie-nek a többi papírt. – Meglehetősen piszkos ügy. Kér valaki desszertet? Teljesen úgy hangzott, mintha csak partit adna. Carrie mulatságosnak találta a kérdést és úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Sara is felvidult és vihogni kezdett. – Ó, nem is tudom, akad-e még hely a gyomromban egy kis desszertnek – kuncogott Sara. – Az igazi ínyencnek való szárazbab-főzelék és konzervcékla után teljesen tele vagyok. – Ne feledkezz meg a tejszínes kukoricakrém-levesről – emlékeztette Anne. – Rengeteget dolgoztam vele, hogy megfelelő mennyiségű borsot tegyek bele.
– Nagyon finom volt – biztosította Sara. – Felfedeztem a kamra kincseit, és úgy gondolom, hogy ehetnénk őszibarackkonzervet desszertnek. Mi lenne, ha a konyhában fogyasztanánk el gyertyafény mellett? Behúztam a sötétítőt, senki sem láthat minket a kocsifelhajtóról. Anne olyan élénk volt, hogy Carrie szinte megrémült. Saját nevetése hisztérikus kacagásba fúlt, de Anne egyáltalán nem látszott hisztérikusnak. Úgy viselkedett, mint aki egy kellemes délutáni zsúron van a barátnőivel. – A desszert után meglepetésem van a számotokra – jelentette ki. Mosolya Carrie-t leginkább arra a macskára emlékeztette, amelyik éppen most ette meg a kanárit. – Ugye, nem a garázsajtóval akarsz megpróbálkozni? – kérdezte Sara. – Az is be van drótozva. Magam ellenőriztem. – Más szóval, elolvastad a feliratot, nem igaz? – nézett rá Carrie. – Ami azt illeti, igen – mosolygott szégyellősen Sara. Carrie kinyújtotta a kezét, és segített Sarának felállni a székről. – Kicsit nehézkes vagyok. Anne már a konyhában volt. Hallották, ahogy énekel. Carrie elképzelte, ahogy Anne felmászik a konyha márványpultjára, hogy kinyissa az ablakot, ezért gyorsan utánaszaladt. Szerencsére képzelgése nem volt igaz. Anne az őszibarackkonzervet nyitogatta. Carrie csak nem bírt megnyugodni. A nő még mindig nem fogta fel helyzetük kényes voltát. – Ugye, nem akarsz bolonddá tenni minket? Anne magas, vékony hangon felnevetett. – Nem hiszem. Ülj le és lazíts. Carrie azon ponton volt, hogy bármit megtett, amit mondtak neki, annyira reménytelennek érezte a helyzetüket. Majd belebetegedett az Avery miatti aggodalomba, és bár gyűlölte a gondolatot, de kénytelen volt beismerni, hogy hiányzik neki Tony. – Hiányzik a férjem. – Maga is meglepődött, hogy hangosan kimondta a gondolatát. – Azt hiszem, szeretem őt. – Nem tudod biztosan? – csodálkozott Anne. Az asztalra tette a fagylaltos kelyheket, és mindegyikbe rakott az őszibarackból. – Azt hittem, megcsal. Ő ugyan megesküdött, hogy nem, de én nem hittem neki. Valami nő hívogatta éjszakánként. A telefon az én oldalamon van, ezért mindig én vettem fel. A nő Tonyt kérte, de amikor átadtam neki a kagylót, ő mindig azt állította, hogy a nő már letette. Mi van, ha Jilly hívta? – Nem hittél a férjednek? – Nem. A három nő csendben falatozott, amíg Carrie újra nem kezdte az önsajnálatot. – Tudjátok, miben reménykedem? – Miben? – kérdezte Sara. – Hogy amikor megtörténik, mindannyian mélyen fogunk aludni, és nem is tudunk semmiről. – Szörnyű! – Vajon felébredünk a robbanás hangjára, mielőtt a porrá hamvadás fájdalma… – Hagyd ezt abba, Carrie! – csattant fel Sara. – Erre most igazán nincs időnk. – Idefigyelj, ha én azt akarom… – Hölgyeim, kérem – szakította félbe őket Anne. – Felkészültek a meglepetésre?
– Te teljesen ütődött vagy – morogta Carrie. – Csak nem piros pacsit fogunk játszani a vacsora után? Anne nem reagált a gúnyolódásra. – Az elmúlt tíz évben két házat is építettem. A második kétszáz négyzetméternél is nagyobb volt. Cédrusfa burkolattal – tette hozzá ideges nevetéssel. – Természetesen építkezési vállalkozót fogadtam, de magam is kimentem az építkezésre minden áldott nap, hogy ellenőrizzem, hogy haladnak, és olyan lesz-e minden, ahogy én akarom. Megőrjítettem az építtetőt. – Lefogadtam volna – jegyezte meg Carrie. – Miért mondod el ezt nekünk? – kérdezte Sara. – Csak előkészítettem a meglepetésemet – válaszolt Anne. Vett egy mély levegőt és kibökte. – Megtaláltam. – Mit találtál meg? – türelmetlenkedett Carrie. Anne arca valósággal ragyogott az önelégültségtől. – A kiutat. Tizen he tedik fejezet – Itt jó helyen leszel – mondta John Paul Averynek. – Mit értesz azon, hogy jó helyen leszek? Arra gondolsz, hogy most felmész Coward’s Crossinghoz? Éjszaka… ebben a viharban? Megőrültél? – Avery – kezdte a férfi, de a lány megfogta a karját. – Rendben, ha így döntötték, akkor én is veled megyek. Tudta, hogy a férfi vitatkozni fog, és nem is csalódott. Majdnem udvarias volt a hangja, ahogy előadta, hogy a lány csak le fogja lassítani, és nem akar miatta is aggódni. Amikor ez nem vált be, megfélemlítéssel próbálkozott. Egészen addig ment, hogy oda fogja kötözni a kormánykerékhez. Avery hagyta, hadd mondja a magáét, közben ő átmászott a hátsó ülésre, előkereste a fekete futódzsekijét, felvette, majd addig kutatott a hátizsákjában, amíg meg nem találta baseball sapkáját. Dús haját összefogta és a narancssárga-fekete Orioles sapka alá dugta, megigazította az ellenzőt, aztán hátradőlt az ülésen és lerúgta teniszcipőjét. Az volt a terve, hogy amennyire lehet, beleolvad az éjszakába, de a fehér teniszcipő messziről virított volna. Hála istennek, eszébe jutott, hogy magával hozza a túrabakancsát. Tudta, hogy a férfi minden mozdulatát figyeli, ahogy újra bepakolja a táskát. – Szerintem őrültség sötétben mászni… csak egy eszement idióta kísérletezik vele, de ha ezt akarod tenni, akkor ott leszek közvetlen mögötted. – Itt maradsz! – mondta fogcsikorgatva John Paul. A lány úgy tett, mintha nem is hallotta volna. – Nem fogunk messzire jutni, ráadásul ki is törhetjük a bokánkat, ha a sötétben belelépünk valami gödörbe, amit nem veszünk észre. Ha rám bíznák a döntést, én hajnalig a kocsiban maradnék. – Gondosan betette teniszcipőjét a zsákba, talppal felfelé a ruhák tetejére, majd behúzta a cipzárt. – Napfelkeltekor aztán gyors iramban haladhatnék. – Eegen, de nem te hozod a döntéseket, hanem én. Avery ledobta a zsákot a padlóra, kezét a fejtámlára tette és előrehajolt. – Miért? – kérdezte, amikor már csak centik választották el a férfi arcától. Képtelen volt szigorúan nézni, vagy tovább zsémbelni, amikor a lány rámosolygott. Az ördögbe, ahogy azokkal az ártatlan kék szemeivel nézni tud. – Mindegyik gépírónő a Hivatalnál ilyen okostojás, mint te?
Zavarba akarta hozni a lányt, hogy feladja végre a vitát, és hagyja rá a dolgot, elvégre őt ilyen feladatokra képezték ki. Nagyszerű terv, gondolta némi öniróniával, kár, hogy nem vált be. – Mindegyik kiégett ügynök olyan ellenszenves és nyakas, mint te? John Paul elmosolyodott, mielőtt még visszafoghatta volna magát. – Valószínűleg – bólintott. – Akkor megyünk vagy sem? Telik a drága idő, John Paul. – Megvárjuk a hajnalt. Ne bámulj ilyen önelégülten, drágám. Már korábban eldöntöttem, hogy várunk. – Aha. Elég okos volt ahhoz, hogy tudja, nem érdemes tovább vitatkozni. Szavamra, ez a lány még nála is makacsabb, és szó ami szó, ez jócskán megdöbbentette. Nem hagyta ugyan, hogy ezt a csatát megnyerje, de John Paulnak már megvolt az új terve. Ki fog surranni valamivel hajnal előtt. Ha a lány felébred, nem lesz más választása, mint hogy megvárja a kocsiban. És ha nem jön vissza… – A kocsiban hagyom a kulcsokat. – Rendben. – Gyere előre, hogy le tudjam hajtani a hátsó ülést. Van nálam hálózsák, azt használhatod. – Mind a ketten használni fogjuk. – Igazán? A lány a szemeit forgatta. – Ne ábrándozz, Renard! A férfi halkan elnevette magát. Avery megtalálta a kapcsokat, kiakasztotta a hátsó ülést. Amikor mind a ketten vízszintes helyzetbe kerültek, széthúzta a cipzárt a hálózsákon, és szétterítette. Cipőjét az ülés alá rúgta, levette dzsekijét, és a padlóra dobta. John Paul elnyújtózott az ülésen, lábát a műszerfalon nyugtatva. Láthatóan jól érezte magát, kezét a mellkasán nyugtatta, szeme lehunyva. Avery a hidegtől reszketve mászott át rajta, hogy elfoglalja a másik oldalt. Fogvacogva nyújtózott el a férfi mellett. Nem érte le a dzsekijét, mert az a földön hevert a férfi oldalán. Egy úriember már átölelte volna, hogy felmelegítse. De John Paul nyilvánvalóan nem úriember, gondolta, mikor a férfi tudomást sem vett a didergéséről. Mindig is presztízskérdést csinált abból, hogy ne panaszkodjon. Meglehetősen jól viselte a kisebb-nagyobb kellemetlenségeket, de John Paul a legrosszabbat hozta ki belőle. Legszívesebben nyüszített volna, és magát ezért jobban utálta, mint a férfit. John Paul végül is nem tehet róla, hogy fajankó. De ő igen. Tehet egy szívességet, mondta magának, de amikor egy perc múlva úgy érezte, hogy lefagytak a lábujjai, dühösen suttogta. – A fenébe is! – Mi? – Azt mondtam, hideg van. – Hm. – Mi az a hm? – Esküdni mernék, hogy azt hallottam: “A fenébe is”. Avery feltételezte, hogy John Paul kifejezetten élvezi, hogy durván viselkedik, talán ezért ilyen jó benne. Minden baja ellenére is elmosolyodott. – Nem gondolod, hogy hideg van?
– Nem. A lány, mintha meg sem hallotta volna, folytatta. – Össze kéne bújnunk, hogy melegítsük egymást. – A férfi meg sem moccant. – A fene vigye le, Renard, ölelj már át! Megfagyok. Az isten szerelmére, viselkedj végre úriember módjára. John Paul még mindig nem mozdult. Avery már félig rajta feküdt, hátha el tud lopni valamit a férfi testének melegéből. – Mozdulj már meg! – csattant fel a lány olyan hangon, mint egy kiképző őrmester. A férfi erősen igyekezett, hogy ne nevesse ki. – Ha átkarollak, édesem, akkor nem biztos, hogy úriember maradok. Atyavilág! – Ennyi kockázatot vállalnom kell, édesem – vágott vissza. Kicsit felemelkedett, hogy a férfi át tudja karolni, és alighogy megtette, Avery már hozzá is simult. John Paul az oldalára fordult és szorosan magához ölelte. Úgy érezte, mintha jégkockát szorongatna a karjaiban. Álla a lány feje búbját simogatta. A mindenit, de jó illata van. Talán borsmenta, gondolta, miközben dörzsölni kezdte a hátát. – Egyetlen nagy libabőr vagy. A lánynak arra sem volt ereje, hogy megszólaljon. A férfi testéből áradó meleg elringatta, lehunyta a szemét és hagyta, hogy a férfi kényeztesse. Pólója felcsúszott a köldöke felé, és már késő volt, mire észrevette, hogy John Paul keze a póló alatt kalandozik. Felkapta a fejét, pont abban a pillanatban, amikor a férfi keze rátalált a hegre. Feje nekiütődött a férfi állának. – A francba! – morogta John Paul, és az állát dörzsölgetve visszazuhant az ülésre. – Ezt meg mi a fenéért tetted? Avery gyorsan lejjebb húzta a pólóját és elgurult mellőle. – Aludjunk. Egy pillanat, és a lány már be is zárult előtte. John Paul a hátára fordult és lehunyta a szemét. Az isten szerelmére, mi történhetett a hátával? Tudta, hogy sebhelyet érintett meg. Vajon ki tette ezt vele? – Hagyj békén, jó? – suttogta Avery. Kész volt rá, hogy harcoljon. Lélegzetvisszafojtva várta a kérdéseket, érezte, ahogy nő belsejében a feszültség. Nagy sóhajtással fújta ki az eddig visszafojtott levegőt. Miért hallgat? Miért nem kérdezősködik? Azt mondogatta magának, hogy nincs miért szégyenkeznie vagy zavarban lennie, de nem sok férfi érintette meg eddig a hátát, és ő jól megjegyezte a reakciójukat. A döbbent pillantást, és a következő pillanatban az undort. Tisztán emlékezett az egyik férfira, aki láthatóan megborzongott az undortól, pedig róla soha nem gondolta volna, hogy felszínes. Aztán persze jött az együttérzés és a kérdések. De John Paul meg sem szólalt. Avery nem bírta sokáig a hallgatást. Felé fordult és felkönyökölt. A fajankó lehunyt szemmel feküdt és úgy tett, mintha aludna. De Avery átlátott rajta. – Nyisd ki a szemed, a fenébe! – A nevem John Paul, nem pedig “A fenébe”. Mi a csuda baja van ennek a fickónak? Miért nem teszi fel a kérdéseit? Hogy-hogy nem rándul össze undorodva. Hiszen érezte a durva sebhelyet. – Nos? John Paul felsóhajtott. – Nos, mi? A lány percről percre dühösebb lett. – Mit gondolsz? – Hidd el, édesem, nem akarod te azt igazán tudni.
– Ó, dehogynem. Mondd el! – Biztos, hogy hallani akarod? – Mondd már! – követelte. – Tudni akarom, mit gondolsz. – Azt gondolom, hogy kibírhatatlan alak vagy. Averynek leesett az álla. – Mit mondtál? – Hallhattad. Kibírhatatlan alak vagy. Majdnem eltörted az államat, amikor elrántottad magad. Az egyik pillanatban hagyod, hogy melengesselek, a másikban meg az életemre törsz. – Nem is törtem az életedre. A férfi megdörzsölte az állát. – Letörhetett volna a fogam. Ó, édes istenem, ez nem lehet igaz! – Figyelj… nagyon sajnálom, rendben? Csak megijedtem és… Várjunk csak. Miért is kérek bocsánatot? A férfi ördögi mosolyt villantott rá. Avery pulzusa megugrott. – Mert bocsánatot kell kérned – húzta el a szavakat. A vontatott, déli akcentus vonzott, mint a mágnes. Ostoba fajankó! Milyen visszafogott, sőt passzív, akkor mégis mitől bolondultak így meg az érzékei? A villám fényénél egy pillanatra tisztán látta az arcát. Az egynapos borostától ápolatlan benyomást kellene keltenie, de egyáltalán nem látszik annak. Avery nagy nehezen ellenállt a késztetésnek, hogy megcirógassa a férfi állát. A különleges illata – Wintergreen 9, pézsma és az erdő friss illatának keveréke – is felzaklatta érzékeit. És amikor a karjaiban tartotta, a teste mintha márványból lett volna kifaragva. Minden porcikája átkozottul szexi. Annyira férfias, annyira… Higgadj le, mondta magának. Ne felejtsd el, hogy dolgod van. Igen, dolga van. Mutató és hüvelykujjával a férfi szeme felé bökött. – Csak egy kis lépés választ el attól, hogy igazán meggyűlöljelek. Minden dühét belesűrítette ebbe az egy mondatba, sőt határozottan biccentett is hozzá, hogy a férfi lássa, komolyan is gondolja, amit mondott. Úgy látszott, John Paulra nem voltak hatással a szavai. Egyszerűen lehunyta a szemét és lustán csak annyit mondott: – Valahogy majd csak elviselem.
Tizennyolcadik fejezet
Keresztülmegyünk a falon – jelentette be Anne, és aztán várta, hogyan reagál a másik két nő a javaslatára. Sara hitetlenkedve nézett rá, Carrie dühösnek látszott. – Hát persze, ez csak természetes – morogta Carrie. – Majd használom az emberfeletti erősségű karate rúgásomat és a röntgenlátásomat… – Várj, Carrie, előbb talán hallgassuk meg Anne magyarázatát – szólt rá Sara. – Én azt mondom, hogy talán beválik. Amikor kiszálltam a kocsiból, elsétáltam a kőfalhoz és lenéztem. Ott nem olyan meredek a sziklafal, mint a nappali oldalán. – Folytasd – sürgette Sara.
9
Wintergreen (Gaultheria-olaj) – illanó olaj, szappanok, pomádék stb. illatosítására használják.
– Azt is észrevettem, hogy az oldalfalak cédrusfából készültek, nem úgy mint elöl, ahol kőfal van. Az éléskamra fala is ilyen. Azt javaslom, hogy a padló közelében üssünk egy nagy lyukat a gipszkartonba, így amikor kirúgjuk a faburkolatot, elölről nem fognak látni. – De Anne, nem csak gipszkarton és faburkolat van ott. – Pontosan tudom, mi van az ilyen falak között – büszkélkedett. – A szigetelés, de azt nem lesz nehéz kiszedni, esetleg vezetékek, azokat megkerüljük. Aztán ott egy védőréteg… – És mi van még? – hajolt előre Sara. Magában már Anne ötletét mérlegelte. – Kétszer négyes gerendák. Azok általában 40 centire vannak egymástól. Valahogy át kell préselni magunkat köztük. – Hogyan üssünk lyukat a gipszkartonba? Az öklünkkel? – Használhatnánk a piszkavasat. Aztán késekkel kiszélesíthetnénk a lyukat. Átvizsgáltam a konyhát, a kések ott vannak a fiókban. Ha most elkezdjük, ki tudja… reggelre talán ki is jutunk. – Lassan elfogy az időnk – vetette ellen Carrie. – Én azt mondom, próbáljuk meg betörni az ablakot és reménykedjünk, hogy nem fogunk… – elhallgatott, amikor látta, hogy Sara megrázza a fejét. – Túl kockázatos. Én Anne tervére szavazok. – És mi lesz a cédrusfa burkolattal? – Az nem olyan nehéz, mint hiszed – mondta Anne. – Be vannak ugyan szögezve, de ha elég erősen megüti vagy megrúgja az ember, akkor a deszkák kiesnek a helyükről. – Édes istenem, van egy tervünk – csapott az asztalra Sara mosolyogva. – Biztosra veszem, hogy kötelet nem találunk, amin lemászhatnánk, de mi lenne, ha a lepedőket használnánk? – A filmekben mindig lepedőket használnak, hogy kijussanak – jegyezte meg Carrie. – Igazán? – csodálkozott Anne. Carrie bólintott. – Nem szoktál tévét nézni, igaz? Anne a fejét rázta. – A lepedőket vállalom. Talán csomók helyett megpróbálhatnék valami mást… mondjuk, összefonhatnám őket, vagy ilyesmi. – Nagyszerű – bólintott Sara. – Amíg azzal foglalkozol, Carrie és én a falon dolgozunk. Anne, zseniális vagy! Nekem soha nem jutott volna eszembe, hogy a falon keresztül meneküljünk el. Szerintem megbirkózunk vele. – Éjszaka kell elhagynunk a házat – mondta Carrie. – Nem vagyok ugyan elragadtatva az ötlettől, hogy sötétben botorkálunk ezen a vad vidéken, de ha sikerül csak annyira lejutnunk a hegyről, hogy kívül kerüljünk a kerítésen, akkor már rátérhetünk az útra, és az visszavisz a városba. Ez nagyon könnyűnek hangzott. Vajon tényleg ilyen könnyű, vagy túl naiv lenne? – Szerintem vigyünk magunkkal pár éles kést – javasolta Sara. – Arra az esetre, ha találkoznánk valami vadállattal. – Vagy Monkkal – vetette közbe Carrie. Beleborzongott a gondolatba. – Azt hiszem, mégis inkább a vadállatok. Nem szívesen futnék össze vele. Tudjátok… – zavartan elhallgatott, amikor rájött, hogy mit is akart mondani. – Mit? – tudakolta Sara. – Biztos kéjsóvárnak hisztek, de arra gondoltam, hogy kifejezetten jóképű. Sara horkantva felnevetett. – Én is. Nagyon tetszett az akcentusa. Gondolod, hogy valódi volt? – Megesküdtem volna rá. Nagyon vonzónak találtam.
Anne eddig csendben hallgatta a beszélgetést, de ezt már nem tudta megjegyzés nélkül hagyni. – Szégyelld magad, Carrie. Mégiscsak férjes asszony vagy. – Hűséget fogadtam ugyan, de vakságot nem – védekezett Carrie. – Különben sincs abban semmi rossz, ha megnézek magamnak egy jóképű férfit. Te is biztosan… – Soha – vágott közbe Anne éles hangon. – Soha nem sérteném meg Ericet azzal, hogy másik férfi után vágyakozom. – Mondtam én olyat, hogy vágyakozom utána? – Abbahagynátok a civódást? – kérte őket Sara. – Vagy azt akarjátok, hogy kinyissam az ajtót? Tizenkilencedik fejezet John Paul elhozta az órát, majd több mint húsz kilométert gyalogolt. Nagy körben megkerülte a térképen jelzett területet jelek után kutatva – bármi után, ami eltér a szokványostól, mint például egy orvlövész a bokrok között. Elégedetten, hogy egyedül van, elhelyezte az órát, majd visszagyalogolt hat kilométert Coward’s Crossing felé. Kétség sem fért hozzá, jó helyen jár. A földön egy pózna feküdt, amin látszott, alig néhány napja adta meg magát az időjárás viszontagságainak. Rajta tábla, amire otromba nagy betűkkel rótták: Coward’s Crossing. A fehér festék frissen csillogott, ami azt bizonyította, hogy a felirat nem lehet pár napnál régebbi. A nyíl felfelé mutatott, egy elhagyott, bedeszkázott tárna felé. A tárna bejárata feletti táblára egy élénkvörös selyemsálat szegezett valaki. Hajnalodott. A felkelő nap fénye elűzte a ködöt. John Paul biztonságosan rejtőzött a fák és bokrok takarásában. Onnan, ahol állt, rálátott a tárna bejáratára. Semmi kedve nem volt bemászni. Vajon ott vannak a nők? Nem valószínű. Monk nem olyan hülye, hogy elrabolja őket, aztán adjon Averynek egy térképet, bejelölve rajta, hogy hol találja az elrabolt nőket. Nem, Monk elrejtette őket valahol. Ez kétségtelen. Mikor akar Monk próbálkozni? Talán arra gondolt, hogy be akarnak menni a tárnába? Hogyan akarja megölni őket? A robbantásra tippelt. Igen, biztos ezt teszi majd. Tiszta és finom munka. Egy földalatti robbanás, amit senki nem hall, és még csak a testek eltüntetésével sem kell bajlódnia. Gyerünk már, türelmetlenkedett John Paul. Mutasd magad. Legalább harmincméternyi nyílt terület volt a fák és a tárna között. Gyerünk, Monk, ellenőrizd. Csak egy lövés kéne. Nem állt szándékában rögtön megölni. Előbb ki akarta kérdezni, hogy merre vannak a nők. Valaki jár erre. Az erdőre települő csend is ezt bizonyította. A madarak abbahagyták a dalukat, a mókusok sem ugráltak az ágak között élelem után kutatva. Csak a szél fütyülte szánalmas dallamát az ágak között, és a távolban meg-megdörrent az ég. John Paul türelmes ember volt. Ki tudta várni az alkalmas pillanatot. De mi a helyzet Averyvel? Mennyi ideig fog aludni? Mi lesz, ha felébred és rájön, hogy otthagyta egyedül. Vajon megpróbál utána jönni? A gondolatra kilelte a hideg. Elképzelte, hogy a lány gyanútlanul belesétál a csapdába, és kényszerítenie kellett magát, hogy másra gondoljon. Mintha hallott volna valamit. Félrehajtott fejjel figyelt, de a nesz nem ismétlődött. Mit csinálhat most Avery? Talán még mindig alszik kényelmesen betakarózva a hálózsákban. Otthagyta mellette a pisztolyt is.
A fenébe, utálta a gondolatot, hogy ott kellett hagynia. Ne gondolj rá, mondta magának. A lány jól van. A kocsit jól elrejtette legalább húsz kilométerre innen. Igen, Averyvel minden rendben van. A pokolba, akárhogy győzködte magát, nem tudta legyűrni nyugtalanságát. Hogy a csudába sikerült a lánynak ilyen gyorsan befúrni magát a gondolataiba? És mi a csuda van vele, hogy ilyen nőre bukik? Hiszen egy átkozott liberális, emlékeztette magát, abból a “mentsük meg a világot” fajtából, akiket ki nem állhatott. Ami még rosszabb, igazi csapatjátékos, és ráadásul az FBI csapatában játszik. Kétségtelen, hogy egy cseppet sem illenek egymáshoz. És mégis, itt áll és betegre izgulja magát miatta. Monk követhette őket… egy ág roppant mögötte. Hang nélkül fordult meg, és megpróbálta azonosítani az irányt. Talán nyolc-kilencszáz méterre lehet, de a feltámadó szélben lehetetlen volt pontosan megállapítani. Az elkövetkező öt percben mozdulatlanul állva figyelt. Aztán újra hallott valamit… halk levélsuhogást. Végtelen lassúsággal lekuporodott, belőtte a zaj helyét és gondosan célzott. És akkor meglátta a rámeredő kék szemeket két kicsiny ágacska között, amit a lány óvatosan széthúzott. A férfi hirtelen halálsápadt lett. Majdnem megölte a lányt. Mi a fene ütött belé, hogy csak így odalopakodik? Ha nem marad teljesen nyugton, és nem mutatja meg az arcát, csak egyetlen kicsiny nesz, és lelövi. A rohadt életbe, átkozódott magában John Paul, miközben ellazította ujját a ravaszon. A rohadt életbe! Hála istennek, hogy nem esett baja. Különös, hogy ugyanakkor heves vágyat érzett, hogy kitekerje a lány nyakát. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne üvöltsön rá. Felemelte a kezét, jelezve, hogy maradjon ott, ahol van. A lány lassan megrázta a fejét, felemelte egy ujját, majd maga mögé mutatott. John Paul nesztelenül közelítette meg. Avery látta, hogy milyen dühös a férfi. Álla megfeszült, szeme szikrát szórt. Avery lassan feltérdelt, előrehajolt, míg szája a férfi fülét érintette. – Megtalálta a kocsit – súgta. John Paul hallotta a mozgást, és látta, ahogy az acélon megcsillan a napfény alig tizenöt méterre tőlük. Felszökkent, mint egy oroszlán. Averynek még pislogni sem maradt ideje. Az egyik pillanatban még a férfi fülébe sugdosott, a másikban már a földön hevert arccal lefelé, hátát John Paul védte, miközben lőtt is. Sárdarabok vágódtak a hajába. A férfi legurult róla, újra és újra tüzelt, közben térdre rántotta a lányt. – Futás! – parancsolta. Rögtön az első lövés után tudta, hogy Monknak nagy tűzerejű fegyvere van. Olyan, ami valószínűleg rendelkezik speciális távcsővel, hogy a sötétben is lásson. Nem kell más a rohadéknak, mint egy tiszta célpont. Nem, inkább kettő, határozta el. Hamar rájött, hogy Monk lövéseivel arra akarja kényszeríteni őket, hogy kifussanak a tisztásra. Avery akaratlanul is a kedvére tett, amikor jobbra vetődött a golyók útjából. John Paul villámgyorsan átkarolta, felrántotta földről és maga elé tolta, testével védve őt a körülöttük röpködő golyóktól. – Gyerünk, mozgás! Gyorsan! – sürgette suttogva. Ágak csapódtak az arcukba. John Paul alkarjával védte ki őket, mint a fociban, közben meglökte a lányt. Avery nekitántorodott, de hamar visszanyerte az egyensúlyát és futott tovább. Hegynek felfelé rohantak a fák útvesztőjében. A vér hangosan dübörgött a fülében, szíve majd kiugrott a helyéről. Hatalmas szikladarab magasodott előtte. A simára csiszolt kő síkos-nedvesen fénylett. Négykézláb felmászott a sziklára, de rögtön meg is torpant. Jóságos úristen, legalább tizenöt méteres mélység tátongott előtte, a mélyben pedig fehéren habzó víz örvénylett.
Az ördög vigye el! Ez az út vége. Alattuk a zúgó, mögöttük pedig ott lohol a gyilkos. Az alant kavargó vizet figyelve Avery úgy döntött, hogy több esélyük van a túlélésre, ha Monkkal néznek szembe. Lehúzta a cipzárt széldzsekijén és előhúzta a pisztolyt. John Paul kilőtte az utolsó töltényt is, villámgyorsan kicserélte a tárat, majd lenézett a szikláról, hogy mi várja őket odalent. Pisztolyát Avery dzsekijének zsebébe dugta, és gondosan behúzta a cipzárt. Aztán elvette a lány fegyverét, azt pedig a másik zsebbe rakta. Averynek nem tetszett a dolog. – Itt maradunk és harcolunk – jelentette ki elszántan. John Paul megrázta a fejét. Avery hevesen bólogatott. Mindketten hallották, ahogy Monk feléjük csörtet a bokrokon keresztül, és megállás nélkül lövöldözik. John Paul szorosan átölelte a lány derekát és magához szorította. – Tudsz úszni? – kérdezte, ahogy elrugaszkodott a szikláról. Huszadik fejezet Tud-e úszni? Van képe megkérdezni az után, hogy leugrott vele a szikláról. Avery nem sikított. Az élete sem pergett le előtte a végtelennek tűnő zuhanás alatt. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy megüsse John Pault, hogy engedje már el. Túl rémült is volt ahhoz, hogy sikoltson. Istenem, ne engedd, hogy megfulladjunk! A becsapódás kemény volt. Lábbal érkeztek a vízbe, és Avery úgy érezte, ezernyi tű szúrt a lábába, hogy aztán fénysebességgel felszáguldjon az agyába. Bénító élmény volt. John Paul egy pillanatra sem engedte el. Sem akkor, amikor a vadul kavargó víz alá buktak, sem a kétségbeesett kutatás alatt, hogy a felszínre jussanak. Amikor Avery úgy érezte, hogy a tüdeje szétpattan, végre átütötték fejükkel a vízfelszínt, de csak annyi idejük maradt, hogy teleszívják magukat levegővel, és máris lehúzta őket az ár. Egy barnamedve figyelte őket a partról. Avery esküdni mert volna, hogy az állat rájuk vigyorog, és nem szeretett volna ezzel a képpel a halálba menni. Szeretett volna élni még, hogy alaposan lehordja John Pault, amiért vízbe fullasztja. Mintha valami elkapta volna a bokáját, és lefelé húzta volna. Újra elsüllyedt. A fenébe, bele kell adnia apait-anyait, ha túl akarja élni. Víz mellett nőtt fel, előbb Floridában, majd Kaliforniában, és jó úszó volt, sőt, a legjobbak közé tartozott. De ez most nem úszás volt. Fel-alá bukdácsoltak tehetetlenül, mint egy parafadugó a háborgó tengerben. Újra felszínre küzdötték magukat. Amint levegő után kapkodott, észrevett egy vastag, göcsörtös faágat a habok tetején táncolva. Amikor melléjük ért, mindkét kezével megragadta. A folyó élesen kanyargott, de egyre közelebb kerültek a parthoz. Minden erejével taposni kezdte a vizet. John Paul egyik karjával átkarolta az életmentő faágat, és a part felé kormányozta. Amikor végre sekélyebb részhez értek, felállt és partra vonszolta a lányt. Kitámolyogtak a füves partra és lerogytak. Túl fáradtak voltak ahhoz, hogy megmoccanjanak. Avery nagy kortyokban habzsolta az éltető levegőt, és annyira vacogott, hogy összekoccantak a fogai. – Jól vagy, édesem? – zihálta a férfi. Avery hirtelen összegörnyedt és öklendezni kezdett. Úgy érezte, félig kiitta a folyót. – Tudsz úszni? – lihegte. – Nem ezt kérdezted, miután lelöktél a szikláról? – Szóval hallottad, mi? – A lány felé nyúlt, és gyengéden kisimította csöpögő haját az arcából. Avery visszanézett a vadul száguldó folyóra. Egy percig sem kételkedett, hogy isten komolyan kivette részét a megmenekülésükben. Más magyarázat nem lehetséges.
– Remek, most már azt is tudjuk, mi az az ötös. John Paul felült. – Tényleg? A lány rámosolygott. – Nyilvánvalóan osztályozzák valahogy a zúgókat – magyarázta. – Ez volt itt a nagy anya. Egy ötös. A férfi megcsóválta a fejét. Most verekedték keresztül magukat a poklon, erre csak annyi mondanivalója van, hogy mi szerint osztályozzák a zúgókat? – Beütötted a fejed, vagy mi? – Nem, csak rájöttem a besorolási rendszerre. Ennyi az egész. – Akarod még egyszer végigcsinálni? – Kösz, de elég volt. – Felsandított a felettük magasodó sziklákra. – Azt hiszem, megszabadultunk tőle. – Nem vennék rá mérget – mondott ellent John Paul. Bár semmi kedve nem volt megmozdulni, kényszerítette magát, hogy felálljon. Megrázta magát, mint egy kutya, aztán kezét a lány felé nyújtotta. Avery elkövette azt a hibát, hogy elfogadta a segítő kezet, aminek következtében egyenesen nekirepült a férfinak, ahogy az talpra rántotta. Szemmel láthatóan nincs tisztában a saját erejével. Most meg mit csinál? A férfi megfordult, és fürkész szemmel vizsgálta a területet, ahonnan jöttek. – Mi van? – Fogj néhány ágat és dobd a nyomainkra. Nem, felejtsd el. Csak elrontanád. Majd én. Avery a fák fedezékébe vonult, és onnan figyelte, ahogy a férfi néhány kisebb ágat húz a puha földre. – Miért feltételezed automatikusan, hogy alkalmatlan vagyok? Csak velem van bajod, vagy minden nővel így bánsz? – Csak veled. Avery látta, hogy a férfi vigyorog. Úgy látszik, örömet okoz neki, hogy bosszantsa, de az imént átéltek túlságosan is kimerítették, ezért úgy döntött, nagyvonalúan elsiklik a dolog felett. – Van valami elképzelésed arról, hogy hol lehetünk? – kérdezte inkább. Annyira vacogott, hogy alig lehetett érteni, amit mond. – Nincs. Nem erre a válaszra számított. – Ezek szerint te nem is voltál cserkész? – Megtalálom a helyet, ahová mennünk kell. – Vissza a kocsihoz? – Nem. Túl sokáig tartana megtalálni a helyes utat a vízen át. – Telefonra van szükség. – Meg egy forró zuhanyra és száraz ruhákra, tette hozzá magában. A férfi befejezte a nyomok eltüntetését, hátralépett és megszemlélte a művét, majd elégedetten bólintott. – Megoldjuk – bólintott és közelebb lépett. – A fenébe, kicsim, mindjárt megfagysz. – Miért, te nem? – kérdezte dideregve, miközben a férfi átölelte és dörzsölni kezdte a karjait. – Velem ne törődj. Nekem hólé folyik az ereimben, vagy legalábbis azt mondták – nyugtatta meg. – Ki mondott ilyet? – A húgom. – Ó – akkor már érti. – Ő csak tudja. – Elég erősnek érzed magad, hogy továbbmenjünk?
Lehúzta a cipzárt a lány dzsekijén és elővette a pisztolyt. Csak egy egész kicsit lett nedves. A fegyvert a nadrágjába süllyesztette, és visszacipzározta a dzseki zsebét. – Ugyanannyi erőm van, mint neked. – Akkor kezdj el kocogni. Pillanatok alatt felmelegszel. – Merre? – Felfelé kell mennünk előbb, ha le akarunk jutni. Avery a környező hegyekre nézett. – A legegyszerűbb az lenne, ha a folyót követnénk, de Monk biztos számít ránk. Megfordult és gyors iramban ügetni kezdett. Víz cuppogott a cipőjében, ahogy futott. Nem volt kellemes érzés, ahogy a jégkockák olvadni kezdtek az ujjai körül. John Paul közvetlenül mögötte haladt. Egyikük sem állt meg vagy szólt a másikhoz. Így futottak több mint egy óráig. John Paulnak imponált a lány kitartása. Miután felvette az iramot, egyszer sem lassított. Nem is panaszkodott, és nem kapkodott az oldalához. Azt eddig is tudta, hogy jó formában van a lány. Elég volt egy pillantást vetni rá, hogy lássa, rendszeresen edz. Mégis, az a mód, ahogy kitartóan és biztosan futott előtte, elárulta, hogy ez az edzés több, mint heti egy aerobic óra valami eldugott kis fitneszszalonban. Észrevett egy tisztavizű patakot és arra gondolt, éppen ideje megállniuk egy kis pihenőre. – Álljunk meg egy percre. Ó, hála a jóistennek! – Biztos vagy benne, hogy nem akarsz továbbmenni? Ha igent mond, gondolta Avery, akkor vagy sírva fakad, vagy összeesik a fáradtságtól. A szúró fájdalom olyan erős volt, mintha valaki tüzes lándzsát nyomna az oldalába, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne görnyedjen kétrét. Azt is észrevette, hogy a férfi mintha ki sem melegedett volna. Avery végzett néhány lábnyújtást, nehogy begörcsöljön a vádlija, mielőtt leroskad a földre. Vizet fogott fel két tenyerében és szomjasan kortyolt belőle. – Gondolod, hogy követ minket? – kérdezte később. – Valószínűleg. De találnia kell egy helyet, ahol átkel a zúgón, tehát van egy kis időnk. Mondd el, mi történt a kocsinál. – Csendben átkozta magát, amiért magára hagyta a lányt. Avery leült a fűre és hátát az egyik fának támasztotta. – Felébredtem és láttam, hogy elmentél, tehát elhatároztam, hogy utánad megyek. A férfi leült mellé, összeért a válluk. – Nem jutottam messzire – ismerte be a lány. – Alighogy elindultam felfelé, megláttam a közeledő reflektorokat. Istenemre mondom, majdnem elészaladtam, hogy jelezzek neki. Szerencsére gyorsan megjött a józan eszem, és inkább visszahúzódtam és vártam, hogy közelebb érjen. – Jóságos ég – suttogta John Paul. – Egyenesen a karjaiba rohanhattál volna, mielőtt… – Nem folytatta. A gondolattól, hogy mi történhetett volna a lánnyal, a rosszullét környékezte. – Leparkolt és kiszállt. Elemlámpa volt nála, meg a hóna alatt fegyver. Felmászott a hegyre, ahová elrejtetted a kocsit. Biztos bemérte, mielőtt elvitted volna az órát. Tudtam, hogy Monk az, ezért nem bújtam elő. – Mi történt aztán? – Átvizsgálta a kocsit.
– Láttad az arcát? – Nem. Talán megnézhettem volna, de féltem megmozdulni, mert tudtam, ha zajt csapok, azonnal rájön, hogy ott vagyok és őt figyelem. Felnyitotta a motorháztetőt, kivett belőle valamit és bedobta a közeli szakadékba. Ha visszamegyünk, biztosan megtalálom. Mivel magán tartotta a dzseki csuklyáját, így nem láttam az arcát vagy a haja színét, de legalább száznyolcvan centi magas. És nem sovány, inkább izmos, jó felépítésű, mint egy testépítő. – Meglehetősen jól álcázza magát. Az FBI Noah leírása alapján körözi, de Noah sem látta tisztán. Abból, amit hallottam, akár egy szobában is lehetnének, és nem biztos, hogy Noah felismerné a fickót. – Nem tudom, egyedül volt-e. Egy Land Rovert vezetett, de amikor kinyitotta az ajtót és kiszállt, nem gyulladt fel a belső lámpa és meglehetősen messze is állt meg. Nem láttam be a kocsi belsejébe. Gondolod, hogy vele volt a nő? – Nem tudom. – Nagyon jó abban, amit csinál, igaz? – kérdezte csüggedt hangon. – Igen – bólintott John Paul. – Sokáig állt ott, legalább öt percig. Egy izma sem moccant. Félelmetes volt. – Valószínűleg az erdő neszeit hallgatta azt remélve, hogy hall valami árulkodó zajt. – Például engem. – Igen. – Átkarolta a lányt és közelebb húzta magához. – Szerencse, hogy nem kezdtél el menekülni. – Gondoltam rá, hogy előveszem a pisztolyt a zsebemből, de olyan közel voltam hozzá és féltem, hogy meghallja a cipzár hangját. – Ha aludtál volna, Monk akár… Mielőtt befejezhette volna a rémületes gondolatot, Avery félbeszakította. – Meg is ölhetett volna? Mondok neked valamit, John Paul. Ha még egyszer így magamra hagysz, pontosan ezt fogom tenni veled. Mivel éppen szorosan a férfihoz simult, hogy ellopjon valamit a testmelegéből, a fenyegetés nem hangzott túl ijesztően. – Nem hagylak el többször – ígérte. Suttogó hangja rekedt volt az indulattól. – Soha többé nem hagylak el. A pokolba, túl sok idő telt el azóta. Úgy látszik, eltompultak az ösztöneim. A lány belekapaszkodott a férfi kijelentésébe. – Sok idő telt el azóta? Pontosan mióta, John Paul? – Gyerünk, édesem, indulnunk kell. Rohan az idő. Más szóval, hagyj békén, fordította le magának Avery. Úgy döntött, hogy egyelőre annyiban hagyja, később majd újra próbálkozik. Minden porcikája sajgott és merev volt, amikor felállt. Nyöszörögve masszírozta a hátsóját, cseppet sem törődve azzal, hogy nem éppen hölgyhöz méltó a viselkedése. – Tudod, mire lenne most szükségem? – Ételre, száraz ruhára… – Igen, arra is, de leginkább a jóga hiányzik. – Hogy mi? – John Paul biztos volt abban, hogy félreértett valamit. A lány megismételte. – Hagyod, hogy a részletek szabadon lebegjenek az elmédben; aztán, amikor teljesen ellazultál, akkor sorra veszed és elemzed őket. De ezt csak a teljes ellazultság állapotában tudod megtenni.
John Paul figyelte, ahogy a lány nyújtógyakorlatokat végez. – És hogyan éred el a teljes ellazultság állapotát? – Vizualizációval. Képzeletben elmegyek a kedvenc pihenőhelyemre, ahol biztonságban érzem magam, szabad vagyok; ahol igazán otthon vagyok. Tudod, ez az én boldogság szigetem. – Viccelsz? – Nem. A férfi elnevette magát. – Ugye tudod, hogy úgy beszélsz, mintha őrült lennél? A lány nagyon komolyan válaszolt. – Ez nálam családi örökség. Összeütötte a két tenyerét a háta mögött, megpördült maga körül, aztán megrázta kezét-lábát és futni kezdett, ezúttal lassabban, de legalább olyan elszántan. A férfi újra mögé került és kitartóan kísérte. Amióta elhagyták a folyót, csak felfelé haladtak, és eddig a civilizációnak még a nyomaival sem találkoztak. Hol a pokolban járhatnak? Lassan lemennek a térképről. Már abban is kételkedett, hogy egyáltalán Kolorádóban vannak-e még. Avery hirtelen megállt és kétrét görnyedt. Vett néhány mély lélegzetet, aztán az oldalára szorítva a kezét, lassan felegyenesedett. – Jól vagy? Mi az, hogy ez a fickó még csak meg sem izzad? Emberi lény egyáltalán? Avery szilárdan eltökélte, ha meghal sem fog panaszkodni. Egy árva zokszót sem fog ejteni. – Te sem látod meg a fától az erdőt – vetette oda, reményei szerint flegmán. John Paul együttérzően nézett rá. – Akarsz pihenni? Hogy a fenébe ne! Hogy lehet ilyet kérdezni? De még mennyire szeretne pihenni! – Nem – mondta gyenge hangon, majd határozottabban folytatta. – Még bírok menni… hacsak te nem akarsz… – Nem, menjünk tovább. – Még mindig északnak tartunk? – Mindegy mit kérdez, csak még egy perc pihenőt csikarjon ki. A levegő olyan ritka volt, hogy szinte szédült. – Nem nagyon ismerem itt ki magam. Ha fent lenne a nap… – Északkeletnek megyünk. Egyik lábat a másik után, mondogatta magának Avery. Gyerünk, Delaney, vedd fel a ritmust. Rohan az idő. A fene vigye el! Nem hagyta abba az önostorozást, miközben rohantak a fák között. Próbált nem tudomást venni a bőréhez tapadó, átázott fehérneműjéről, vagy arról, hogy legalább fél kilónyi sár tapad az edzőcipőjéhez. Megpróbált átugrani egy korhadt faágon, de megbotlott, és ha John Paul el nem kapja, fejjel nekiesik az egyik fának. A vidék egyre zordabb lett, mind több alattomos buktatóval és gödörrel. Megállás nélkül futottak, és az izmok a vádlijában fájón égtek. Végül kénytelen volt lassítani, ahogy áttörtek a fák között. Hirtelen megtorpant. Sziklapárkányra értek. Alacsonyabb hegyek csodálatos panorámája tárult a szemük elé. Buja zöld mezők tarkállottak az égnek törő fák között. Minden olyan csodálatosan zöld volt, olyan élénk, élettel teli. És sehol egy teremtett lélek. Pedig az emberek pontosan ilyen paradicsomi körülmények közé vágynak. Hol vannak hát? – Micsoda festői látvány, ugye? – Az, festői – morogta a férfi. A lány elkeseredett, de igyekezett megőrizni pozitív hangulatát. – Nálad ugye mindig félig üres az a pohár? Miért nem tudod értékelni…
– Nem látod, hová kerültünk? – szakította félbe a férfi. – Napokba kerül, mire valami emberlakta helyre érünk. – Tekintete végigpásztázta a tájat járható út után kutatva, de nem volt szerencséje. De legalább visszanyerte a tájékozódó képességét. – Nincs annyi időnk. – A lány válla megroskadt, és ahogy újra körülnézett, a varázslatos táj hirtelen fenyegetővé vált. Ráébredt helyzetük reménytelen voltára. Mi lehet ennél még rosszabb? Legszívesebben sírva fakadt volna, de nem engedett a sürgető késztetésnek. A francba! – Minden rendben lesz – jelentette ki. – Igazán? Miből gondolod? Gondolkoznia kellett egy percig, mielőtt előállt valami használhatóval. – Mert rászolgáltunk egy kis szerencsére. Ebben a pillanatban újra esni kezdett az eső. Huszonegyedik fejezet
Anne volt a legaggodalmaskodóbb és legmerevebb nő, akivel Carrie valaha is találkozott. Biztosra vette, hogy semmi hasznát nem fogják venni, de tévedett. Anne nagyon is helyt állt. Miután befejezte a lepedők összekötözését, segített nekik a falnál is. Szorgalmas volt és meglepően kitartó. Humorérzéke ugyan nem volt, de ami azt illeti, nem is volt semmi nevetnivaló ebben a helyzetben. Amíg szent és sérthetetlen házassága nem került szóba, szinte kellemesnek volt mondható a társasága. Értett a munka megszervezéséhez is. Ő adta ki a parancsokat, miközben egymás mellett dolgoztak. Nem kellett sok idő, hogy lyukat üssenek a gipszkartonba a piszkavassal. A szigetelést sem volt nehéz eltávolítani, bár piszkos munka volt. A kiszedett tömést egy nagy műanyagzsákba tették. Szerencsére nem találkoztak vezetékekkel vagy csövekkel ezen a falrészen. Ezután késekkel átfaragták a burkolatot. Végre elérkeztek a külső deszkafalhoz. Az maga volt a pokol. Jól megizzasztotta őket. Carrie-nek abba kellett hagynia, hogy pihenjen, amikor a hüvelykujja vérezni kezdett. Míg Anne kibányászta a forgácsszilánkot a csipeszével, addig Sara vette át a munkát. Hajnali háromra mindannyian halálosan kimerültek. Sarának és Carrie-nek mindegyik ujján gyorstapasz fehérlett. Anne ellenben úgy nézett ki, mintha skatulyából húzták volna ki. Még a körme sem tört le. – Hogy áll a lepedőkötél? – kérdezte Sara. Feltűrte csíkos blúzának ujját és leroskadt egy székbe. – Készen van – felelte Anne. Paradicsomlevessel teli tányért tett Sara elé, majd visszament a tűzhelyhez, hogy telemerje Carrie tányérját is. – Túl fáradt vagyok az evéshez – jelentette ki Carrie. – Muszáj enned, szükséged lesz az erődre – rakta elé Anne a tányért. Sara észrevette, hogy Anne két tablettát vesz elő a zsebéből. Hátat fordított nekik, úgy vette be őket. – Mi volt az? – kérdezte Sara. – Ó, semmi – ült le Carrie-vel szemben Anne. – Aszpirin? – találgatta Carrie. – Igen – hagyta rá Anne, de Sara megrázta a fejét. – Nem lehetett Aszpirin. Rózsaszín kapszulák voltak. – Jó megfigyelő vagy. Az orvos írta fel hányinger ellen. Az utóbbi időben betegeskedtem egy kicsit.
Carrie alig figyelt a beszélgetésre. Az asztalon könyökölt, fejét a tenyerébe hajtva pihentette. Annyira fáradt volt, hogy nem érdekelték az illemszabályok. – Mi bajod van? – érdeklődött Sara, lustán kavargatva levesét. – Nem érdekes. Felfedeztem egy kis csomót tizennyolc hónappal ezelőtt. Elmondtam Ericnek is. Eljött velem az orvoshoz – magyarázta. – De kiderült, hogy nem nagy ügy. – Hála istennek – mondta Carrie. Sara elgondolkodva nézett Anne szemébe. – Hol találtad azt a kis csomót? – A jobb mellemben. Mintát vettek, aztán ment tovább az élet, mintha mi sem történt volna. Ahogy mondtam, nem nagy ügy. – Ezek szerint nem rosszindulatú daganat volt? Carrie nem értette, miért ragaszkodik Sara ehhez a témához. Hisz éppen az imént mondta Anne, hogy minden rendben van. Arra gondolt, hogy Sara csak fontoskodik. – Épp most mondta, hogy… – kezdte Carrie. Sara nem nézett Carrie-re, de meglökte az asztal alatt. – De nem rosszindulatú daganat volt? – ismételte meg a kérdést. Anne nem nézett fel a leveséből, úgy válaszolt. – Csak egy kicsit. Carrie felegyenesedett. – Ezt mondták az orvosok? – Ó, tudod, hogy milyenek az orvosok – legyintett Anne. – Mindegyik rémeket lát. Eric is megmondta, hogy akkor keresnek jól, ha végigcsináltatnak egy csomó vizsgálatot meg műtétet, még akkor is, ha nem szükséges. Carrie Sarára pillantott. – Szóval, műtétet javasoltak? – Hát persze. Eric megmondta, hogy így lesz, és természetesen igaza is lett. Azt hitték, rá tudnak beszélni, hogy levetessem a mellemet. El tudjátok képzelni, mit jelentett volna ez a biztosítási díjrészletek szempontjából? – Nem, mit? – kérdezte Sara. – A díjrészletek az egekbe szöktek volna. Különben is, a biztosítási társaság ilyen apróságra nem fizetett volna. Apróság? A mell eltávolítása? Carrie a döbbenettől szólni sem tudott. Felkapta a kanalát, és úgy tett, mintha enne. – Eric befektette a feleslegünket, és nagyszerű üzletet kötött. Ő olyan okos – áradozott. – Igazán jó befektetések voltak. Én is teljesen egyetértettem vele, amikor elmondta. – Előbb befektette a pénzt, és csak aztán mondta el neked? – csodálkozott Sara. – Igen. Teljhatalma van. Úgy értem, hogy teljesen egyenjogú üzlettársam – magyarázkodott Anne. Carrie és Sara látta, hogy Anne mereven kihúzza magát, és érezhetően bezárkózik. Sara megkóstolta a levest. – Jó választás volt, Anne. Imádom a paradicsomlevest. Anne rámosolygott. – Én is. – És miből gondolod, hogy a biztosítótársaság nem fizetne? – Szerződéskötéskor fennálló körülmények – vágta rá azonnal Anne. – A régi biztosítási szerződés érvényét vesztette, és az új, amit Eric talált és jóval kedvezőbbek a díjrészletek, még nem lépett életbe. Majd csak harminc nap után. A biopsziát abban az időszakban végezték el, amit úgy hívnak, hogy szerződéskötés előtti állapot. Eric mondta ugyan, hogy várjunk, de én ostoba módon aggodalmaskodtam. A pénzünk megvolt a műtétre – tette
hozzá gyorsan. – Ha valóban szükség lett volna rá, ki tudjuk fizetni. Eric végigkutatta az internetet, és úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk az alternatív módszereket. Ki fog hűlni a levesed, Carrie. – Erről a… – kezdte Carrie, de Sara megrúgta az asztal alatt. – Igen? – Anne szemébe visszatért az óvatos kifejezés. – Van sós süteményünk? – Sajnos, nincs. – Nagyon szerencsés vagy, hogy ott van neked Eric – jegyezte meg Sara. Carrie úgy érezte, megfullad a levestől. – Igen – hazudta. – Milyen kár, hogy nem tudott veled jönni az üdülőbe. – Megpróbáltam rábeszélni. A születésnapomra kaptam tőle ezt a hetet. Azt akarta, hogy kipihenjem magam, lazítsak, és amikor hazamegyek, együtt elmegyünk újra az orvoshoz és meglátjuk, mi a teendő. Én aggódtam, hogy mibe fog ez kerülni, de Eric azt mondta, hogy ne törődjek vele. Azt mondta, ha kell az utolsó fillérünket is rákölti, hogy újra egészséges legyek. A rohadt gazember, gondolta Carrie. Meg akar szabadulni tőle, de Anne valószínűleg még mindig a sokk hatása alatt van, és képtelen elfogadni a valóságot, ezért találta ki ezt a gyönyörű képet az ő szerető férjéről. Vajon a férfi írt-e neki levelet, vagy hagyja tudatlanságban meghalni? – Még hajnal előtt el kell hagynunk a házat – szakította félbe Sara hangja Carrie gondolatait. – A kezem csupa seb, és a tied is. Hogyan fogunk lejutni a kötélen ilyen… – Meg tudjuk csinálni. – Anne, hoztál valami kényelmesebb ruhát? Mégsem mászkálhatsz a sziklákon tűsarkú cipőben vagy papucsban. – Nem hoztam. – Nem gond, Sarával biztos találunk neked valamit – nyugtatta meg Carrie. Egész magatartása gyökeresen megváltozott Anne-nel kapcsolatban. Úgy érezte, meg kell védenie, és csak remélni merte, Anne megmarad a maga teremtette álomvilágban, amíg elérnek valami civilizált helyre. – Mi lenne, ha összecsomagolnál egy kis elemózsiát az útra? – javasolta. – És egy elsősegély csomagot. – Használhatod az övtáskámat – mondta Sara. – Ott van az éjjeliszekrényen, de nincs most erőm felmászni az emeletre. – Ó, majd én lehozom. Szeretem, ha hasznomat veszik. Ne nyúljatok a koszos edényekhez – parancsolta kifelé menet. – Később majd elmosom őket. Amint Anne hallótávolságon kívülre ért, Sara suttogva Carrie-hez fordult. – Micsoda szemét alak! Carrie bólintott. – Most már van még egy ok, amiért élve akarok innen kijutni. Megölöm azt a rohadt gazembert. Sara helyeslően bólogatott. – Te tartod a fegyvert, és én húzom meg a ravaszt. Huszonkettedik fejezet
Valami morgott, és a hang nem embertől származott. Avery közelebb húzódott John Paulhoz. A férfi húszperces pihenőt ígért neki, és egy kiálló szikla alatt talált menedéket. A talaj száraz volt, és elég nagy hely állt rendelkezésére, hogy akár a lábát is kinyújtóztassa. Avery szerette volna rávenni John Pault, hogy keressenek egy barlangot, de a férfi erre nem volt hajlandó, mert nem akart társaságot néhány barlanglakó – puma vagy medve – személyében.
A lány javasolta, hogy gyújtsanak tüzet, de John Paul ezt az ötletét is elvetette. A füst kilométerekre is ellátszik. Avery újra hallotta a morgást. Most közelebbről. Meglökte a férfit. – Hallod? – A-ha. Mintha félig már aludna. Hátával a sziklának dőlt, hosszú, izmos lábát kinyújtotta és átvetette egymáson. Átkarolta a lány vállát. – Lazíts – mondta neki. Avery a mellére hajtotta a fejét. Érezte, ahogy a férfi álla újra és újra hozzádörzsölődik feje búbjához. Nem tudta eldönteni, hogy ez a gyengédség jele, vagy az egynapos borosta viszket. Alattuk megzörrent valami. Avery teste megfeszült. Mintha megint morgást hallott volna. Az ég szerelmére, mi lehet az? Puma? Vagy medve? John Paul fegyvere a lába mellett feküdt a földön, és a férfi a pisztoly agyán nyugtatta a kezét. A lány nagyot sóhajtott, és igyekezett tudomást sem venni arról, hogy milyen kényelmetlenül érzi magát. Gondolkozz pozitívan, mondogatta magának. Legyen tele az a pohár. Légy optimista. Ó, édes istenem, itt fogunk elpusztulni. Újra felsóhajtott. Ennyit az optimizmusról. John Paul valószínűleg megérezte, hogy kileli a hideg, mert dörzsölgetni kezdte a karját. Avery ezt kedvesnek találta. Minden megpróbált, hogy lazítson, de az aggodalom nem hagyta nyugodni. Lehet a test túl fáradt ahhoz, hogy pihenjen? Mikor leült, közel állt az ájuláshoz, és tisztában volt vele, ha tovább akarnak menni, akkor pihennie kell. Mit fog tenni a nő Carrie-vel és a többiekkel? Vajon John Paulnak van igaza? Lehet, hogy már mindhárman halottak? Erővel kényszerítette magát, hogy másra gondoljon, és megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni. Minden izma, minden egyes porcikája sajgott, lába fájdalmasan lüktetett. Le akarta venni a cipőjét, de John Paul megállította. Hozzá kell szoktatni a lábát a nedves cipőhöz, és nincs más dolga, mint hogy kigyalogolja belőle a görcsöt. Úgy viselkedett, mint egy szakértő, és mivel Avery tudta, hogy túlélő kiképzést is kapott a tengerészetnél, engedelmeskedett neki. Különben is, túl kimerült volt ahhoz, hogy vitatkozzon. Avery szilárdan eltökélte, bármi történjék is, ő nem lesz olyan cinikus, mint nagynénje vagy John Paul. Ezért amikor újra esni kezdett és John Paul a saját szavaival ugratta, miszerint rászolgáltak egy kis szerencsére, azt válaszolta, hogy ez nem is igazi eső, csak finom szitálás, ami igazán kellemes. Ezt mondta, és még mosolygott is hozzá. Ezek után a finom szemerkélésből zápor keletkezett. Avery csak azért is megőrizte optimizmusát. Rosszabb már nem lehet, érvelt. Hiszen úgyis vizesek. És ekkor a zápor jégesőre váltott, golflabda nagyságú jégdarabokkal verve testüket, ahogy a fák fedezékébe rohantak. Az újabb morgó hangok visszarántották a valóságba. Vajon John Paul hallotta? Avery felemelte a fejét és feszülten hallgatózott. Az ágak között a hajnal első fényei áttörték a sötétséget. Az eső egyre zuhogott. John Paul lehunyt szemmel ült, de amikor Avery nem vette le róla a tekintetét, a férfi szeme lassan kinyílt és egyenesen ránézett. Averyt a hála forró érzése töltötte el. Milyen jó, hogy a férfi vele van. Mellette biztonságban érzi magát. Nem egyedül kell végigszenvednie ezt a rémálmot, a férfi ereje megnyugtatta és reményt adott neki. – Csak azt szeretném… – Nem tudta folytatni. Nem talált szavakat, amelyekkel kifejezhette volna, milyen nagyra értékeli a segítségét. Közben egyre a férfi száját bámulta. – Igen, én is szeretném.
Avery nem tudta volna megmondani, melyikük kezdeményezte a csókot. Arra még emlékezett, hogy ő a férfi felé hajolt, és John Paul is lehajtotta a fejét. Vagy ő maga húzta közelebb a férfi fejét, és az csak kielégítette a kívánságát? Nem emlékezett rá. Csak arra, hogy a szájuk találkozott félúton. És… csodálatos volt. Meglepően puha és meleg volt a szája, és édes istenem, igazán tudta, hogyan lehet legyőzni egy nő ellenállását. Többet akart, sokkal többet. A férfi gyengéd volt és figyelmes, mégis kemény és követelőző. Állát a kezébe fogta, és gyengéden rászorította ajkaira, finoman kényszerítve, hogy megnyíljon neki. Avery a férfi ölébe lendült és szorosan átkarolta a nyakát. Amikor John Paul cirógatni kezdte, minden épkézláb gondolat kirepült a fejéből, tagjai kocsonyásak lettek, gyomra görcsbe rándult. Csókja szinte megőrjítette, és azt kívánta, bárcsak még messzebbre menne. Érintésének melegsége ott vibrált a testében. Átmelegítette és felvillanyozta. Mire a csók véget ért, döbbenten vette tudomásul, hogy keze a férfi testét simogatja a póló alatt. Tudta, hogy a férfinak legalább olyan jó volt, mint neki, mert érezte, hogy szíve vadul dübörög cirógató ujjai alatt. Szeretett volna elhúzódni tőle, de a férfi nem engedte. Szorosan magához ölelte, fejét a vállához hajtotta. – Tudod, mi lenne most igazán remek? – suttogta vágytól rekedt hangon. Avery még mindig levegő után kapkodott. A férfi íze ott égett az ajkán, és gondolatban újra felidézte a fantasztikus csók minden pillanatát. Hirtelen eljutott a tudatáig. – Az isten szerelmére, John Paul! – Mi van? – Te le akarsz feküdni velem. A férfi egy hosszú percig nem szólt semmit. Úgy tett, mintha fontolóra venné a lány szavait. – Nnna igen, az is remek lenne. Édesem, ha nagyon szeretnéd, én nem utasítalak vissza. – Mivel a lány nem nézett rá, John Paul megkockáztatott egy mosolyt. – De igazából most egy sajtburgerre vágyom. Avery felkapta a fejét, John Paul villámgyorsan félrerántotta állát az útból. – Micsoda?! – Arra gondoltam, milyen jól jönne most egy sajtburger. És persze sült krumpli meg egy üveg sör – tette hozzá. – Az a bokor nem volt elég neked? – Az nem bokor volt – nevetett John Paul. – Ehető leveleket és bogyókat diktáltam beléd. Energiát adnak – magyarázta. – De akkor is sajtburgerre vágyom. A sógorom teljesen rászoktatott a gyorskajára. – Tényleg kajára gondoltál? A férfi rávigyorgott. – Igen, de ha annyira szeretnél lefeküdni velem, azt hiszem, a kedvedre tudok tenni. – Nem akarok lefeküdni veled. – De hisz azt mondtad, hogy akarsz. Igazán kiborító a fickó. – Nem mondtam! – És meg is csókoltál – mutatott rá John Paul. – Csak feltételeztem, hogy… – Ó, az isten szerelmére! – Nyilvánvaló, hogy még a kezedet is képtelen vagy levenni rólam, édesem. Nem csoda, hogy a szerelem és a gyűlölet jegyben járnak. Ebben a pillanatban legszívesebben megfojtotta volna a férfit. Nyilvánvalóan élvezi, hogy felbosszanthatja. Avery magának akarta az utolsó szót. – Ez csak egy felületes csókocska volt. – Valóban? Akkor mitől vadultál úgy be?
– Egyáltalán nem vadultam be. – Hazug. Csak ő tudta úgy mondani a sértést, hogy cirógasson. – Na, és te nem jöttél lázba? – Az ördögbe, dehogy. A lány nevetett. – És akkor most ki hazudik? – A legelső szabály, hogy a lehető legkevesebb hazugságot mondd. Most pedig próbálj meg pihenni. Tíz perc és továbbmegyünk. Nem tudott pihenni. Addig nem, amíg el nem lazul, ezt pedig csak egy módon tehette. Elhúzódott John Paultól, felidézte a lótuszülést, amelyet jógatanárától tanult. Kezét tenyérrel felfelé a térdére fektette, hátát kiegyenesítette és lehunyta a szemét. A légzésére koncentrált, mély, tisztító légzésre. Kényszerítette magát, hogy kizárja elméjéből az erdő zajait és kavargó gondolatait. Legalább öt percébe telt, mire érezte, hogy izmai elernyednek. – Mit csinálsz? A kérdés visszarántotta a valóságba. – Relaxálok. – Jóga? – Olyasmi. Kitisztítom az elmém, aztán elmegyek a… – Hová? A lány nagyot sóhajtott. Haza, gondolta. A képzeletbeli tökéletes otthonba. – Elmegyek a boldogság szigetemre. Most jó? A férfi nem nevetett. – Igazán? Szóval, komolyan beszéltél? Én azt hittem, csak viccelsz. – Elképzelem a helyet, ahol jól érzem magam. Látok egy tornácot, és látom magam, ahogy ott ülök és hintázom. Érzem az orgona illatát, és hallom a víz csobogását a hátam mögött. Ez… megnyugtat és felszabadítja az elmém. Akkor elkezdem megrostálni a rendelkezésemre álló adatokat. – Ha ez működik… – húzta el a szavakat John Paul. Nem értette, de a lány nem is várta tőle, hogy megértse. Újra lehunyta a szemét, és a férfiról tudomást sem véve, megint a légzésére koncentrált. Eltelt néhány perc, és az apró mozaikdarabok kezdtek a helyükre kerülni. A sors fintoraként az járt a fejében, amit John Paul mondott nem sokkal előtte. – Mire gondoltál? – kérdezte. – Mikor? Kinyújtotta a lábait, csak azután fordult felé. – Amikor azt mondtad, hogy az első szabály az, hogy ne hazudjunk. – Nem, én azt mondtam, hogy a lehető legkevesebb hazugságot mondjuk. – Igen, erre gondoltam. Mire jó ez a szabály? – A hazugságok előbb-utóbb visszaütnek… lebukhatsz miattuk, ezért… A lány folytatta a gondolatmenetet. – Ezért, ha a kis dolgokban, amelyek nem olyan fontosak, ragaszkodsz az igazsághoz, nem bukhatsz le. Ó, istenem, hát persze! Hirtelen olyan izgatott lett, mint egy kisgyerek karácsony előestéjén. Lehúzta a cipzárt a dzsekijén és elővette az elázott térképet.
– Milyen ostoba vagyok! Monk biztosan az újságban olvasott arról a birtokról, és amikor Carrie megkérdezte, hová viszi, akkor előjött a névvel. Eddig azt hittem, hazudott. Miért is ne hittem volna? Hiszen minden másban is hazudott. De mi van akkor, ha igazat mondott? A lány fecsegése aggasztotta John Pault. – Ugye, nem fogsz most kiborulni? A lány mosolygott. – Lehet. De akkor is van értelme. – Mit akar ez jelenteni? – Azt akarom mondani, hogy tudom, hol van Carrie és a másik két nő. Erre már John Paul is felfigyelt. – Azt hiszed, hogy tudod, hol vannak? Honnan? – Carrie elmondta nekem, hová viszi Monk. – És ezt csak most mondod?! – Hallgass végig. Azt hittem, hazudott Carrie-nek. Meséltem neked, hogy a nénikém hangposta üzenetet hagyott nekem, amit kitörölten, és hallottad, amit Cannontól kérdeztem, nem igaz? – Hallottam, hogy megkérdezted, volt-e problémájuk a vízvezetékkel. – És Cannon azt válaszolta, hogy nem. Azt is megkérdeztem tőle, hogy van-e hegyi villájuk. – Emlékszem – bólintott John Paul. – Arra is nem volt a felelet. – Mivel nemet mondott, nem is kérdeztem tovább a házról. Feltételeztem, hogy minden, amit Monk mondott neki, hazugság volt. De mi van, ha nem? – Miből gondolod, hogy nem hazudott az úticéljukról? – Abból, amit mondtál. Minek hazudni, ha nem muszáj? A hazugságok előbb-utóbb visszaütnek – ismételte a férfi szavait. – Monk már elkapta, nem igaz? És a nevét is megmondta neki. Carrie ellenkezés nélkül vele tart. De engem még felhívott a mosdóból. És kétlem, hogy elmondta volna Monknak, hogy telefonált. Nem volt oka rá. – Ha Monk valóban elmondta neki, hová tartanak, nem tévesztette volna szem elöl. – De a női mosdóba mégsem mehetett vele – mutatott rá Avery. – És talán nem tudta, hogy nála van az egyik telefonja. – Az egyik? – Igen – bólintott. – Mindig kettőt visz magával. Carrie munka-alkoholista, és valósággal megőrül, ha lemerül az elem. Mellesleg, az egyiket személyes hívásokra használja, a másik pedig az üzleté. – Vihetne magával pótelemeket. – Ó, az is van nála mindig. Szóval, mi a véleményed? – Az igazat akarod hallani? Szerintem csak tapogatózol. – Nem, elemzem a rendelkezésre álló adatokat, és azt hiszem, legalább ötven százalék az esélye, hogy igazam van. Ellenőriznünk kell. – Tudod, hol van az a ház? Mialatt széthajtogatta a térképet, beszélt neki az öregúrról, akivel a McDonald’sban találkozott. – Igen, látom a kört, amit rajzolt. Avery mesélt a házaspárról is, akik a ház miatt perlekedtek. – A bíró hamarosan dönt, hogy a kellemetlen páros melyik tagja kapja meg a villát. Azt is mondta az öreg, hogy a ház hetek óta üresen áll. John Paul lassan bólintott. – Rendben, egy próbát megér. A szünetnek vége. Ideje továbbindulni.
– Telefonhoz kell jutnunk. Ez az üzlet első parancsolata. – Nem – suttogta a férfi. – Az első parancsolat a túlélés. Életben kell maradnunk ahhoz, hogy telefonhoz jussunk. És erről jóval könnyebb beszélni, mint megtenni. Ezt John Paul nagyon jól tudta. Huszonharmadik fejezet
Most, amikor a három nő készen állt a menekülésre, megbénította őket a félelem. Hajnali négy óra volt, és úgy saccolták, hogy két órájuk van napkeltéig. A konyhaasztal körül ültek, és forró teát szürcsöltek, hogy megerősítsék a lelküket a hajnali túrához. Az éléskamra felől metsző levegő áramlott be a lyukon. – Mi van, ha Monk az erdőben is helyezett el drótokat vagy ilyesmit? – aggodalmaskodott Carrie. – Akkor mit teszünk? Nem fogjuk meglátni a sötétben. Ez a lehetőség mindannyiukat aggasztotta. Végül Sara szólalt meg. – Nem hiszem, hogy lett volna ideje megmászni a hegyoldalt. Biztosra veszem, hogy abban a hitben ringatja magát, hogy teljesen elszigetelt minket és nem tudunk kijutni. Carrie annyira rettegett, hogy nem bírta abbahagyni a remegést. – Figyeljetek – suttogta. – Ha esetleg nem tudnám megcsinálni… – Ne beszélj így. Mindannyian megcsináljuk – mondta Sara, de nem túl meggyőző hangon. – Hadd mondjam el – erősködött Carrie. – Ha meghalnék, azt akarom, hogy ígérjétek meg, szóltok a rendőrségnek, hogy keressék meg Averyt és védjék meg. Hívjátok fel a férjemet. Tony segít majd, hogy Averynek… – Hangja elcsuklott, és nem tudta folytatni a zokogástól. – Egyszerre csak egy dolog miatt aggódj – javasolta Sara. – Így van – szólalt meg Anne is. – Most csak azzal törődj, hogy le kell másznod a kötélen. – Igazatok van – bólintott Carrie és eltolta magától a csészét, majd lassan felállt. – Indulnunk kell. Nem húzhatjuk tovább az időt. Anne megragadta Carrie kezét. – Minden rendben lesz, majd meglátod. Carrie mosolyogva szorongatta a kezét. Ohó, Anne tekintete üvegessé vált. Bizonyára bevett egyet a fájdalomcsillapítói közül. Amikor átkutatta az emeletet kiút után kutatva, észrevette Anne öltözőasztalán a rengeteg gyógyszeres üveget. Annyi volt belőlük, hogy Anne akár patikát is nyithatott volna. – Eltetted a gyógyszereidet? – kérdezte tőle. – Természetesen eltettem. – Az én dzsekimbe is fér egy-két üveg, ha gondolod. – Nincs rá szükség – biztosította Anne. – Mi van a levelekkel? – jutott eszébe Sarának. – Nem felejtetted el őket? – fordult Carrie-hez. – Nem, itt vannak a zsebemben. – Akkor rendben. Induljunk.
Azt már eldöntötték, hogy Sara megy előre. A lepedőkből készült kötél egyik végét a konyhaasztal lábához erősítették, ami nem fért át a konyhaajtón, de Carrie és Anne azért tartották a kötelet, mialatt Sara leereszkedett rajta. Anne 30 centinként nagy csomókat kötött a lepedőkre, hogy legyen mibe kapaszkodniuk. Carrie ment másodiknak, mert Anne erősködött, hogy ő a legsoványabb hármuk közül, ezért neki van a legtöbb esélye, hogy magától is lejusson, ha a kötél mégis eloldódna az asztaltól. Carrie akart utolsónak maradni, de Anne meg sem hallgatta. – Ha a kötél nem tart meg és leesek, ti Sarával el tudtok kapni, de én nem bírnálak elkapni egyikőtöket sem. Nekem kell utoljára mennem. – Jaj, istenem! Ne gondolj arra, hogy leesel. Nagyon jó, erős kötelet csináltál, Anne. Meg fog tartani mindnyájunkat. – Persze, nem lesz semmi baj. Anne hangja szinte természetellenesen vidám volt. Vajon megint rajta az őrület, vagy a tabletták felelősek? Sara elindult az éléskamrába. Carrie és Anne figyelte, ahogy a kötelet a dereka köré köti. – Remélem, elég hosszú lesz. Sara a térdére ereszkedett és a nyíláshoz kúszott. – Feküdj hasra – suttogta Carrie. – És csak lassan, lábbal előre menj. – Eltetted az elemlámpát? – kérdezte Anne. – Igen, itt van – ütött a zsebére Sara. Carrie leült a padlóra és az egyik gerendának támasztotta a lábát. Anne mögé állt, hogy segítsen tartani a kötelet. Amikor Carrie úgy gondolta, hogy Sara már sose fog földet érni, ellazult a kötél, mire nekiesett Anne-nek. Mikor visszanyerte egyensúlyát, mély lélegzetet vett. – Azt hiszem, most én következem. A hasára fordult és a lyuk széléhez kúszott. – Várj – suttogta hirtelen Anne. Megragadta Carrie dzsekijét, a zsebébe gyűrt egy vastag borítékot és ráhúzta a cipzárt. – Mit csinálsz? – Te vagy hármunk közül a legerősebb, szóval, ha Sara vagy én nem élnénk túl, gondoskodj róla, hogy… – Igen – sürgette Carrie. – Gyerünk, bökd ki. Miről? – Csak ennyi. Gondoskodj róla. Most pedig menj. Carrie nem vesztegette az időt vitára. Ráér kitalálni, mire gondolt Anne, ha már kint lesznek a házból. Vérzett és sajgott a keze, ráadásul ahhoz is rémült volt, hogy sírjon. Lassan ereszkedett lefelé. Anne megpróbált segíteni, de amikor megfogta a kötelet, hogy megtartsa, majdnem belezuhant a nyílásba fejjel előre. Carrie leért. Amikor a kötél meglazult, Anne elesett. Gyorsan kiegyenesedett és lenézett a lyukba. Próbálta kivenni a két nőt. Egy pillanatig négykézláb állva hallgatta Carrie és Sara halk hívó szavait, aztán gyorsan felhúzta a kötelet. – Három vaksi egérke – énekelte. – Három vaksi egérke. Nézd csak, hogy szaladnak. Nézd csak, hogy szaladnak… Felállt, leporolta kölcsönnadrágjának térdét és a konyhába sétált. – Nézd csak, hogy szaladnak – énekelte. Milyen különös, hogy ez a gyermekdal befészkelte magát a fejébe és folyton csak ezt hallotta magában. Ő és Eric úgy döntöttek, hogy soha nem lesznek gyerekeik, és most mégis gyermekdalt dúdol. Az apja szokta énekelni neki ezt a dalocskát. Hogy is folytatódik? Talán így: Mind a farmer felesége után futottak, ő pedig levágta a fejüket egy éles késsel? Vagy inkább így: Mind elfutottak a farmer felesége elől? Miért nem emlékszik a dal végére?
– Három vaksi egérke – énekelte halkan, miközben megpróbálta kibogozni a kötelet. Amikor rájött, hogy így könnyen letörheti a körmét, felállt és a konyhaszekrényhez ment az ollóért, amit Carrie hozott le. Egy határozott mozdulattal levágta a kötelet az asztal lábáról. – Három vaksi egérke. – Újra felállt, nem sajnálta az időt, hogy kortyoljon egyet a közben langyossá vált teából, miközben tudta, hogy Carrie és Sara idegesen várnak rá odalent. A nyíláshoz sétált és beleejtette a lyukba a lepedőket. Biztosan megértik odalent, mit akar ez jelenteni, hogy eldobja magától az életmentő kötelet, az egyetlen lehetőséget, hogy kijusson innen élve. Hallotta, ahogy egyikük feljajdul. Feltételezte, hogy Sara, mert kettejük közül Sara látszott valamivel lágyabb szívűnek. – Három vaksi egérke. Istenem, hát nem tudom kiverni ezt az ostoba dallamot a fejemből – mondta magának hangosan és becsukta a kamra ajtaját. Feltűnt neki a konyha rendetlensége. A mosogatóhoz ment, megtöltötte meleg, mosogatószeres vízzel és mosogatni kezdett. Amikor befejezte, helyére tette az asztalt és székeket, friss alátétet tett mindegyik szék elé, majd elfújta a gyertyákat és elindult a lépcső irányába. Fáradtnak, öregnek és elgyötörtnek érezte magát. A kiadós alvás segíteni fog, gondolta. De előbb tennie kell valamit szánalmas külsejével. Elképzelni sem tudta, hogy olyan divatos hölgyek, mint Carrie és Sara, akiknek ráadásul pénzük is van elég, hogy hordhatnak melegítőnadrágot. Még a neve is visszataszító. Nincs benne semmi nőies. Csak a közönséges nők hordanak melegítőnadrágot, raknak az orrukba karikát, vagy a köldökükbe testékszert… vagy engedik, hogy mások –például az orvosok – megcsonkítsák a testüket. Az ő szeretett Ericje megmondta, hogyan érez ezzel kapcsolatban. Eric csodálta a testét és a gondolatát sem állhatta, hogy az orvosok mit akarnak vele tenni. Megszédült. Megfogta a korlátot, ahogy lassan felfelé ballagott a lépcsőn. Hosszú, forró zuhanyt vett, a hajsütővassal besütötte a haját, majd megfésülte és hajlakkal rögzítette. Hosszú ideig töprengett, majd úgy döntött, hogy egy St. John kötött kosztümöt vesz fel. A mentazöld ruhát ezüst kapcsaival egyszerre találta elegánsnak és könnyednek. Gyöngyházfényű tűsarkú cipőbe bújt, majd elővette kedvenc gyémánt fülbevalóit, és betette a fülébe. A gyémántokat Erictől kapta a legutolsó házassági évfordulójukon. A folyosó végére ért, amikor eszébe jutott, hogy nem tett fel parfümöt. Visszament, mindkét csuklójára szórt kedvenc illatából, majd elégedetten felsóhajtott és lesietett a lépcsőn. A legalsó lépcsőfokon megtorpant. A felkelő nap fénye aranyfénybe burkolta a nappalit. A csodálatos színtől elakadt a lélegzete. Ezt Ericnek is látnia kellene. Igen, itt lenne a helye. Nem tudta, mennyi ideig állt ott. Talán tíz perc is eltelt, vagy akár húsz vagy még több. A második fájdalomcsillapító tabletta hatása érződni kezdett. Cikkcakkban szelte át a nappalit, és közben egyre vihogott, annyira mulatságosnak találta, hogy nem tud egyenes vonalban menni. Ilyen érzés lehet, ha valaki bedrogozik? Akkor ő most drogos lett? Megpróbált koncentrálni. Elérte a kanapét és leroskadt rá. Egy perccel később már mélyen aludt. Noha eddig lehetetlennek tartotta, hogy vele ilyesmi előfordulhat, tudta, hogy álmában sírt, mert amikor felébredt, az arca nedves volt a könnyektől. Nagy nehezen felült és ujjaival letörölte a könnyeket. Amikor a smink nyomait meglátta a kezén, úgy döntött, hogy felmegy és bepúderezi az arcát. De ekkor úgy rémlett, hogy egy kocsi hangját hallja, amint befordul a feljáróra. Még mindig kábán feltápászkodott, megigazította kabátja hajtókáját, majd az ebédlőbe sétált, hogy kinézzen az ablakon. A kapu tárva-nyitva állt.
Egy ezüstszínű Cadillac DeVille közeledett az úton. – Ki a csuda jön látogatóba ilyen korai órán? – csodálkozott. Megnézte az óráját – a Bulgarit az ő imádott Ericjétől kapta – és döbbenten látta, hogy már kilenc óra is elmúlt. Anne hátrább lépett az ablaktól, ahogy az autó erős fékcsikorgással megállt. Az ajtó kinyílt, és egy félelmetes tekintetű, feldúlt arcú nő ugrott ki belőle. A nő halványan ismerősnek tűnt, de nem jutott eszébe, hol látta. Arcán őrjöngő harag ült, és noha nem hallotta, mit mond, de tudta, hogy beszél, mert a szája mozgott. Ő lenne Jilly? Az idegen nőnek szőke haja volt, alakja magas és karcsú, ahogy Carrie leírta nővérét, de nem az a fajta volt, akit Anne gyönyörűnek nevezne. Talán, ha az ellenséges arckifejezés helyett mosolyogna, még szép is lenne. De semmiképpen nem gyönyörű. A bőre azonban szép volt. Ezt meg kell adni neki. Abból a távolságból majdnem makulátlannak tetszett, és Anne úgy döntött, mindenképpen meg kell tudnia, milyen arcápoló krémet használ a nő, hogy ilyen tökéletes az arcbőre. Vagy csak jól feltett smink lenne? Anne azt is feljegyezte magának az elméjében, hogy ezt is ki kell derítenie. A haja túl rövid volt és égnek meredt, de a színe gyönyörű. Anne arra gondolt, vajon ez a kellemetlen nőszemély hajlandó lesz-e megadni neki a fodrászának a nevét. Hirtelen eszébe jutott a saját kinézete, és önkéntelenül is a hajához nyúlt, hogy megigazítsa, mivel biztosra vette, hogy szunyókálás közben elaludta a formáját. – Édes istenem – suttogta Anne, amikor meglátta, mi visz a nő. Egyik kezében piros benzines kannát tartott, a másikban egy fejszét. – Mi a fenét akar ez? A nő lehajtotta a fejét, és még nem vette észre Anne-t, de ahogy a feljáró felé tartott, Anne-nek hirtelen eszébe jutott, hol látta már. A komódban talált újságkivágások egyikén szerepelt a fényképe. Ó, igen, már mindenre emlékezett. Ez a nő és a férje perlekednek, hogy kié legyen a ház. Anne az előtérbe sietett, és megállt az üvegezett ajtó előtt. Már hallotta, mit mond a nő. Csúnyán káromkodott. Anne megdöbbent a vulgáris szavak hallatán. A nő legalább tízszer-tizenötször elmondta azt a bizonyos “B” betűs szót, a bírót kárhoztatva, aki odaadta a házat. Aha… Anne mindent megértett. A házat tehát a férjnek ítélték oda. Anne nem érzett sajnálatot a durva nő iránt. Nyilvánvalóan nem volt jó feleség. Nem a férj dolga, hogy meghozza a fontos döntéseket? A férj fizetett a házért, ezért az övé is kell, hogy legyen. A nő már a tornác lépcsőjén járt és egyfolytában visítozott. – Az a rohadt disznó azt hiszi, hogy elveheti a házam, és itt hagyhat egyetlen fillér nélkül? Hogy fordulna fel! Azt hiszi, blöffölök. Megmondtam neki, hogy soha nem fog itt élni. Meglepetés, te mocsok. Mire befejezem a felújítást… – hirtelen észrevette Anne-t és kővé dermedt. Majd üvölteni kezdett. – Ki a franc vagy, és mi a fenét keresel a házamban? – Jó napot – szólt ki Anne. – Mi a terve azzal a fejszével és kannával? – Mi a fene közöd van hozzá? – Igazán értékelném, ha nem használna ilyen szavakat a jelenlétemben. Ez sért engem. A nő letette a benzines kannát, leejtette a fejszét és a zsebébe kotort a kulcsokért. – Csak nem vett fel az a féreg egy házvezetőnőt? – kiáltotta a nő elég hangosan ahhoz, hogy Anne az ajtón keresztül is meghallja. – Biztosíthatom, hogy nem vagyok házvezetőnő. – Nyisd ki azt a kibaszott ajtót! – Ó, nem hinném, hogy ez jó ötlet.
A nő a zárba lökte a kulcsot és megpróbálta elfordítani. Amikor felfedezte, hogy nem fog sikerülni, újra üvölteni kezdett. – Hogy a fene rogyassza rá az eget arra a szemétládára. Hogy merte kicserélni a zárat? Hogyan merészelte?! Tudta… A bíró a zsebében volt. Hogy dögöljön meg! Kihúzta a kulcsot a zárból és eldobta, majd merőn Anne-re bámult. – Ha nem nyitod ki azt a rohadt ajtót, előkapom a fejszét. Ugye nem akarod, hogy megtépjelek, te boszorka? Jobb lesz, ha nem. – Fenyeget? – Nyisd már ki azt az átkozott ajtót! A nő gúnyos hangja volt az utolsó csepp a pohárban. Könnyek csorogtak Anne arcán, miközben szélesre tárta az ajtót és mosolyt erőltetett az arcára. – Bejön? Eltelt egy hosszú másodperc. Ennyi éppen elég volt a nőnek, hogy hátralökje Anne-t és átlépje a küszöböt. A robbanás elvitte a fél hegygerincet.
Huszonnegyedik fejezet Jillyvel lépést tartani egész embert igényelt, de Monk üdítőnek találta. Évek óta nem érezte magát ilyen élénknek. Nem feledkezett meg az óvatosságról, míg a lány az újoncok lelkesedésével nagyszabású terveket szőtt, egyáltalán nem aggódva olyan apróságok miatt, mint hogy az FBI lenyomozta az egyik általa használt hitelkártyát. Nem tudta hibázatni érte. Saját magát okolta, mert meg kellett volna semmisítenie a kártyákat, miután használta őket. Hitelkártyái különböző nevekre szóltak, és ő megtartotta mindegyiket. A lány csak kiszolgálta magát, amikor kivette az egyiket a diplomatáskából, az elsőt, ami a keze ügyébe került. Az eredmény azonban olyan kellemetlen volt, mint ahogy számítani lehetett. John Paul Renard is bekerült a játékba, de Monk kifejezetten örült ennek a fordulatnak. Tudta, hogy Renard már legalább egy éve kutatja a nyomait. Elfogott néhány üzenetet, amelyben Renard információkat kért róla Európa különböző rendőri szerveitől. Most végre alkalma lesz megszabadulni tőle, mielőtt komoly bajt okozna, és közben Jillynek is kedvére tehet. Mielőtt eldöntötték volna, hogy Utópiát fogják felhasználni, hogy a kiszemelt áldozatokat Aspenbe csalogassák, gyönyörű menyasszonya hosszú órákat töltött az asztalnál jegyzetei fölé görnyedve, terveket kovácsolva. Mennyire szerette a cselszövést, az izgalmat és legfőképpen a veszélyt, és mindent elkövetett, hogy megtanítsa Monkot is, hogyan érezze jól magát. Amikor a férfi a kedvére tett, mondjuk hajlandó volt az utolsó pillanatban változtatni bonyolult tervén, Jilly rögtön megjutalmazta valamivel, és minden tekintetben nagyon kreatív volt a jutalmazás terén. Valamennyi jutalma szexuális természetű volt. Olyan dolgokat is megengedett a férfinak, amire ha így utólag visszagondolt, elpirult, mint egy kamasz fiú. Igazi romantikus hódolóvá változtatta, de ezt nem tekintette gyengeségnek, mert egyedül Jilly hatott rá így, a többi nő nem. Egy percig sem kételkedett abban, hogy ha az ágyban űzött erotikus játékok nem ölik meg, akkor együtt fognak megöregedni. Ó, igen, Jilly volt a rögeszméje, a megszállottja lett. Nem múlt el perc az életéből, hogy ne gondolt volna rá. Meg kell óvnia minden bajtól. Mindaddig, amíg éberen vigyáz és sikerül helyrehozni a lány által elkövetett hibákat, mindketten biztonságban vannak.
Monknak le kellett beszélni Jillyt a tervéről. A lány egy ideig játszott a gondolattal, hogy elrabolja Averyt, leül vele és elmondja az igazat Carrie-ről. Milyen naiv és ártatlan. Azt hitte, meg tudja változtatni, maga felé tudja fordítani lányát. Monk gyengéden elmagyarázta neki, hogy annyi éves agymosás után Jilly képtelen meggyőzni Averyt arról, hogy ő szerető anyja a lánynak. Jilly sem volt tökéletes. Különös felfogása volt az anyaságról. Azt hitte, mivel ő hozta a világra, Avery az övé is. Úgy beszélt a lányról, mintha a tulajdona lenne, nem pedig egy személy, és Carrie elvette tőle ezt az értékes kincset. Évekig gyűlt a harag húga ellen, de Jilly türelmesen várt a bosszúra. Nem számít, hogy mennyi időt vesz igénybe, de előbb-utóbb kiegyenlíti a számlát. Kikönyörögte, hogy ő nyomhassa meg a gombot, amitől felrobban a ház. Megígérte, nem fog könnyet ejteni Carrie-ért. Végül is a húga maga hozta magára a bajt. Ő volt az oka, hogy Jilly élete vakvágányra futott, és ő volt az oka annak is, hogy Avery gyűlölte őt. Minden kudarcáért ő a felelős. Ezért kiérdemelte, hogy végignézhesse a húga halálát. Monkot nem taszította Jilly brutális őszintesége. Hogyan is vethetne rá követ éppen ő? A lány elfogadta őt minden bűnével együtt, akkor ez a legkevesebb, amit megtehet érte. Most pedig itt van az elhagyott bányánál, és megpróbálja eltüntetni Jilly hibájának a következményeit. Jilly ugyanis biztosra vette, hogy azok ketten lemásznak a tárnába, hogy újabb nyomot keressenek Carrie hollétéről. Akkor Monknak csak néhány dinamit rudat kellett volna bedobni a lyukba, eltüntetni a nyomokat, és Jilly után menni a villához. Monk nem hitte, hogy Renard lemegy a bányába és neki lett igaza. De azt remélte, hogy könnyedén lelövi a férfit és Averyt, és a testüket bedobja a tárnába, de elszalasztotta a lehetőséget, amikor azok felmásztak a sziklákon és beugrottak a folyóba. Módszeresen követte a nyomaikat. Értékes perceket vesztett azzal, hogy visszament a kocsijához és átkelt a folyón, de sikerült behoznia valamennyit, mert a kocsival jól haladt a helyi utakon és gyorsan elérte azt a pontot, ahol véleménye szerint a párocskának partra kellett érnie. Renard nem hagyott nyomot maga után, de Monk mindent tudott a volt haditengerészről, ezért nem is várta, hogy talál valamit. Amikor kutatni kezdett utána, minden elolvasott róla, amit talált, és le volt nyűgözve. Meggyőződése volt, hogy más körülmények között barátok lehettek volna, annyira egyformák voltak. Mindketten profi gyilkosok. Monk pénzért ölt, Renard a becsületért. Ez persze nem tette őt felsőbbrendűvé, sőt Monk szerint inkább bolond volt. Mégis, szívesen leült volna vele egy hideg sörre megbeszélni múltbéli tapasztalataikat. De Renard soha nem fog leülni vele. Ahhoz túlságosan sokra tartja magát. Túl becsületes. A titkosított aktája szerint Renard kiégett, de Monk nem hitt az ilyen ostobaságokban. Úgy vélte, Renard akkor hagyta ott az állást, amikor felismerte, hogy egyre inkább élvezi a hatalmat, ami a ravasz meghúzásával jár. Kit érdekel a becsület ezek után? Vajon Renard is ilyen kíváncsi rá? Szokott-e fantáziálni arról, hogy együtt ülnek és megbeszélik a vadászat izgalmait, a gyilkolás élvezetét? Monk szerette volna, ha ezt megtudhatja. Talán, ha megsebesítené, és mozgásképtelenné tenné, akkor leülhetne mellé és cseveghetne vele, amíg Renard el nem vérzik. Az lenne csak a nagyszerű, beszélni egy hasonszőrűvel, együtt érezni vele, dicsekedni előtte. Monk maga elé kuncogott. És akkor most ki fantáziál? Az órájára nézett és megcsóválta a fejét. Ha nem fedezi fel hamarosan a párt, akkor kénytelen lesz újra kocsiba ülni és dolgavégezetlenül visszamenni Jillyhez. A lány
alig várta, hogy visszatérjenek a villához. Látni szerette volna, hogy bírja húga a megpróbáltatást. Mostanra a három nő már szép lassan megőrült és bizonyára egymás torkának ugrott. Jilly legalábbis ebben reménykedett. Hagyd abba az álmodozást, parancsolt magára. Felvette a nagyteljesítményű látcsövet, és újra végigpásztázta a területet. Észak felé fordult és észrevette a kilátó tornyát, talán másfél kilométernyire tőle. Éppen akkor mászott le róla egy vadőr. Monk megvárta, amíg a férfi a földre ér. – Nocsak – mormolta, miközben felmérte a férfit. – Pont az én méretem. Egy órával később már a torony tetején feküdt, és onnan vizsgálta a hegyeket. Amikor lenézett, a bokrok között látta a lelőtt vadőr fehér pólóját. Már éppen fel akarta adni az üldözést, amikor megpillantotta a párost. Avery szőke haja, amely annyira hasonlított édesanyjáéra, aranylón csillogott a reggeli napfényben. Monk egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ekkora szerencséje lehet. Ott sétáltak kéz a kézben, szakadtan és kimerülten, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Monk harsány nevetésbe tört ki, mely egy darabig ott visszhangzott körülötte. Alig várta, hogy elmondhassa Jillynek. Tudta, mit fog mondani a lány. Azt fogja mondani, hogy Monk végtelenül szerencsés ember. Tökéletesen egyetértett vele, még akkor is, ha tudta, a szerencsének nem sok köze van hozzá, hogy megtalálta áldozatait. Alaposan tanulmányozta a térképet, és arra a következtetésre jutott, ha túlélték a zúgót, akkor Coward’s Crossing alatt fognak kievickélni a partra, még a nagy vízesés előtt. Monk úgy döntött, hogy szemtől-szembe találkozik velük. Lemászott a létrán és elindult az ösvényen, fejét lehajtva, sapkája ellenzőjét mélyen a szemére húzva. Amikor elérte a tisztást, lassan megfordult és úgy tett, mintha akkor venné őket észre a csúcs mellett. Felemelte a kezét és intett nekik. – Ess el, Avery – hallotta a lány maga mögött John Paul hangját. – Most! Avery nem habozott. Úgy tett, mint aki megbotlik és térdre esett. John Paul elkapta és átkarolta, mint aki támogatja. – Tégy úgy, mintha megsérültél volna. A lány az oldalára fordult, átkulcsolta a bokáját és szenvedő arckifejezést vágott. Legszívesebben sírt volna elkeseredésében. – Ő nem a vadőr, ugye? – Nem. – Honnan tudod? – dörzsölte tovább Avery a bokáját. – Láttam a fegyverét. A vadőröknek nincs távcsöves puskájuk. A lány felnézett rá. – Ilyen távolságról láttad a távcsövet a puskán? – Megcsillant rajta a napfény – magyarázta a férfi. – Azt hiszem, ő lesz az. Nem mondom, hogy Monk, csak… – Nekem az is elég, hogy azt hiszed. – Rendben. Akkor segítek felállni. Nekem támaszkodsz, és elindulunk, de most nyugatra kanyarodunk. Amikor elérjük a fákat, futás, ahogy csak bírjuk. – Utánunk fog jönni. – Készen állsz? Nem hagyott neki időt, hogy válaszoljon. Könnyedén felemelte és magához szorította. – Sántikálj – parancsolta, ahogy újra elindultak a hegyen lefelé. Úgy ballagtak, mint két részeg, lassan nyugat felé oldalazva.
John Paul szándékosan úgy haladt, hogy lőtávolságon kívül maradjanak. Már biztosan tudta, hogy a vadőr ruhájába öltözött alak csakis a gyilkos lehet, mert nem mozdult el a helyéről. Egy vadőr pedig a segítségükre sietett volna. – Arra vár, hogy lőtávolságon belülre kerüljünk. – Édes istenem! – Félsz? – Bah… A lány válasza megmosolyogtatta a férfit. – Remek. Akkor, édesem… felkészültél? Futás! Avery azonnal berohant a fák fedezékébe. John Paul szorosan a nyomában haladt, de előtte még megkockáztatott egy gyors pillantást a háta mögé, és látta, hogy Monk feléjük szalad. Kedvező helyzetből rajtoltak. Avery biztosan haladt előre, remélve, hogy keresztezi a Monk alatt lévő utat, és közben folyamatosan imádkozott, hogy találjanak egy tábort, vagy legalább igazi vadőröket, akik segíteni tudnak. Csengett a füle. Mi volt ez a hang? Tán a szél fütyül a fák között? Vagy az elröppenő golyó hangját hallotta volna? Nem. A hang hirtelen abbamaradt, majd kezdődött elölről, de most hangosabban, követelőzőbben. Mintha fütty lenne. – Hal…lot…tad…? – zihálta. – Igen. Akkor meghallotta a trombitát. Elvesztette volna? Továbbfutott, lába tompa puffanással csapódott a puha földnek. Lihegve kapkodott levegő után. Minden izma égett és fájt. Hirtelen elvétette a lépést, és ha John Paul nem kapja el és emeli fel, fejjel előre belezuhant volna egy vízmosásba. A férfi elengedte, majd lassított és lépést tartott vele, ha újra elesne, tudjon segíteni. Aztán minden olyan gyorsan történt. Kiértek a fák közül, keresztezték az utat… és egyenesen belerohantak a 183. sz. cserkészcsapatba. Mielőtt megállhatott volna, John Paul felborított egy kis sátrat és elkaszálta a csapatparancsnokot, akinek a lélegzete is elállt rémületében. A trombita kirepült a kezéből és egy másik sátorban kötött ki. – Telefont! – kiáltott rá Avery a férfira, aki közben a hátára fordult. – Szükségem van a mobiltelefonjára. – Itt nincs térerő – könyökölt fel a parancsnok. Arca vörös volt a dühtől. – Mégis ki a franc… John Paul a továbbvivő utat kutatta. Monknak nem lesznek lelkiismereti aggályai néhány kölyök miatt, hogy zsákmányát kézre kerítse. Az egyik fiú felkiáltott, amikor meglátta a John Paul farmerjába tűzött pisztolyt, de elég volt a férfi egyetlen pillantása, hogy a fiú el is hallgasson. Avery a parancsnok mellé roskadt. – Figyeljen! Segítségre van szükségünk. Egy gyilkos jár a nyomunkban. Hol van a szállítóeszközük? Kérem, válaszoljon – könyörgött. A lány félelme átragadt a férfira. – Van itt egy lakóautó, de a négykerék-meghajtású Fordom alig egy kilométerre áll innen az úton. A kulcsok a kabátzsebemben vannak a sátramban. Ott, amin a csapat száma van. John Paul felemelte Averyt. – Pattanjon be a lakókocsiba és vigye innen a fiúkat – kiáltott vissza a háta mögé, miközben már húzta is maga után a lányt a fák közé. – Keressen egy telefont és hívjon segítséget! – kiáltott vissza Avery is.
Lábai remegtek és érezte, hogy nem sokáig bírja már. Arra koncentrált, hogy egyik lábát rakja a másik elé, szíve légkalapácsként dübörgött a mellében, dobogott a torkában, lüktetett a fülében. Hirtelen eszébe jutott, hogy ott hagyták a kulcsokat. – Vissza kell mennünk… a kocsikulcsok. – Nincs rájuk szükségünk. Mozogj, édesem. Lassan már csak vánszorgunk. Arról ábrándozott, hogy elbújik valami biztonságos helyen és megvárja, amíg a férfi visszajön érte a kocsival. Biztos talál egy helyet, ahol Monk nem szúrja ki. A francba! Nem akarom! Igenis meg tudom csinálni! Képes vagyok rá! Addig mondogatta magának, míg a fájdalom az oldalában elviselhetetlenné fokozódott. Azon csodálkozott, hogy nem hal meg ott helyben. Könnyezni kezdett, amikor megpillantotta a kocsit a kanyar után. John Paul előresietett, betörte az ablakot, benyúlt és kinyitotta az első ajtót. Avery átrohant a kocsi másik oldalára. Mire odaért, a férfi már ki is nyitotta neki az ajtót. Egy percbe sem telt, hogy összekösse a drótokat, beindítsa a motort, és csikorgó kerekekkel kilőjenek. A lány le volt nyűgözve. – Nem fiatalkorú bűnözők között nőttél fel véletlenül? Amikor elérték a kanyart, Avery hátradőlt az ülésen, elhagyta magát. Torkát sírás kaparta. – Csak nem sírsz? – Nem. – Pedig teljesen úgy hangzott. – John Paul éles pillantást vetett rá. – Csak örömömben sírok – törölgette a megkönnyebbülés könnyeit Avery. John Paul grimasza mutatta, hogy hasonlóan érez, de a megkönnyebbülés nem volt hosszú életű. – A pokolba! – morogta. – Mi van? – Az út visszakanyarodik… ha lejön a hegyoldalon, lőpozícióba kerül… ó, az ördög vigye el! Biztos ezt teszi, és itt nincs mellékút, ahová letérhetnénk. Előrehajolt, elővette a pisztolyt, és az ölébe ejtette. Lehúzta az ablakot és felvette a fegyvert. Avery is villámgyorsan előkapta pisztolyát, lehúzta az ablakot. – Mi a fenét csinálsz? – Felkészülök, ahogy te is. – Nem. Bukj le és maradj is lent. Ha ránk támad, a te oldaladról jön. A lány meg sem hallotta a parancsot. – Csak szólj, hogy mikor kezdjek el lőni. A földre szorítjuk, amíg el nem porzunk innen. Nagyszerű terv volt, és nagy élvezettel mondta ki, de csak azért, mert biztosra vette, hogy Monk nem ér le ilyen gyorsan a hegyről. Tévedett. Előbb vette észre a férfit, mint John Paul. – A fene vigye el, bukj már le! Avery válaszként beélesítette a pisztolyát, az ajtónak dőlt, kidugta a kezét, fegyverét megtámasztotta a visszapillantó tükrön és várt. Igyekezett lehúzódni, amennyire csak tudott. Amikor Monk leguggolt és felemelte a puskáját, John Paul felkiáltott. – Most! Egyszerre tüzeltek, újra és újra a gyilkosra. Monk fedezékbe vonult, majd újra megpróbált lőni, de a lány golyói a földhöz szegezték. A kocsi tovaszáguldott.
Az út hirtelen felfelé kanyarodott. Volt ugyan egy földút is, ami élesen délnek ágazott el és levitte volna őket a hegyről, de John Paul tudta, hogy a kocsi ilyen sebességnél felborulna, ha megpróbálna ráfordulni az útra. – Kifogytam – jelentette ki, miközben kivette az üres tárat a pisztolyból. Avery felé akart fordulni, de a férfi elkapta a tarkóját, és a padlóra lökte. – Maradj odalent – parancsolta, ahogy mögöttük szétrobbant a hátsó ablak. Még mindig felfelé haladtak. A következő éles kanyarban jártak, amikor Monk kilőtte a bal hátsó kereket. A kocsi megpördült. Lesodródtak az útról, be a bozótosba. Épphogy sikerült elkerülniük, hogy frontálisan beleszálljanak egy fába, végül egy kiálló szikladarab állította meg őket. – Mozgás! – kiáltott rá Averyre, miközben ő maga is kiugrott a kocsiból és a másik oldalra rohant. – Kifelé! Averynek fogalma sem volt, merre lehetnek, csak azt tudta, hogy már megint felfelé másznak. Szíve újra a torkában dobogott. Feliramodott az emelkedőn, majd megtorpant. – Nem! – kiáltott fel elkeseredetten. John Paul megállt mellette. – Ó, a francba! Legszívesebben felzokogott volna, ahogy bámult lefelé a vadul örvénylő vízre. Nem. Az nem lehet, hogy újra megtörténik. – Nem ugrom le – rázta a fejét. – Nem tudom megtenni. Te sem tudsz rávenni. A férfi arcán őszinte sajnálkozás látszott, ahogy megragadta. – Dehogynem tudlak. Huszonötödik fejezet Még hogy festői! Egy nagy francot! Avery úgy érezte, ha még egyszer az életben vadul száguldó hegyi patakot lát, sikítani fog. Sikítani, amíg csak bírja torokkal. E pillanatban a fenyőkhöz sem fűzték baráti érzelmek. Sőt. Gyűlölt minden fát. John Pault sem kedvelte túlzottan. A férfi úgy hajította le a szikláról, mint ahogy a cukorka papírját dobja el az ember. Avery megfogadta, ha túlélik, saját kezűleg fojtja meg a férfit, csak az élvezet kedvéért. Tudta, hogy nem viselkedik racionálisan, de nem törődött vele. Rossz kedve csak fokozódott, amikor lábát elvágta egy éles szikla. Ha most az óceánban úszkálnának, a kiömlő vér egyenesen odavonzaná a cápákat. Próbálj meg pozitívan gondolkodni, mondta magának, miközben megpróbált felszínen maradni. Örülj, hogy errefelé nincsenek cápák. Különben is, a vágás nem is fájt, összehasonlítva a vádliját összerántó izomgörcshöz képest, aminek köszönhetően majdnem megfulladt. John Paul vonszolta partra, félig a karjában cipelve bevitte a fák közé, ott aztán leejtette. A lány hatalmas huppanással esett a fenekére. A férfi mellé roskadt. – Nem is volt olyan rossz, ugye? Mivel legalább egy uszodányi vizet nyelt le, Avery nem is válaszolt erre az abszurd kérdésre. Kisöpörte nedves haját a szeméből, és John Paulra meredt. – Nem volt olyan rossz, mint az első ugrás, igaz? Szerintem, az hat méternél is több volt – mondta a férfi. – Lelöktél a szikláról. Nem is lökte le. John Paul úgy emlékezett, olyan messzire dobta be a lányt a vízbe, hogy ne sérülhessen meg az alant levő tarajos szélű sziklákon. De úgy vélte, nem ez a legjobb időpont, hogy ezt megemlítse. – Volt más választásom?
Avery nem készült még fel rá, hogy beismerje, nem volt más lehetőség. Pisztolyaik semmit sem értek Monk nagy tűzerejű puskájával szemben, és a gyilkos szorosan a nyomukban lihegett. – Nem akarok most erről beszélni. A férfi rávigyorgott. – Félig üres a poharad, édesem? Hol van az optimizmusod? – A folyó fenekén. John Paul felállt és a kezét nyújtotta neki. – Gyerünk, tűnjünk el innen. Averynek fogalma sem volt, hogy képes lesz-e felállni. Fáradt volt, csuromvizes és fázott is. Rá se ránts, mondta magának. – Rendben – ragadta meg a férfi kezét. Ahogy John Paul felrántotta, Avery elvesztette az egyensúlyát és nekizuhant. A férfi átkarolta és szorosan tartotta, amíg kisütötte, hogy merre tovább. – Te nem vagy fáradt? – kérdezte a lány. – De igen. – Talán feladja. John Paul megrázta a fejét. – Kizárt dolog. Monk profi. Szerződést kötött és nem áll le addig… – Amíg nem végez velünk? – Vagy amíg én meg nem ölöm. – Én a második változatra szavazok. Gyereknevetés ütötte meg a fülüket. Avery elhúzódott, majd futni kezdett a hangok irányába. – Remélem, van telefonjuk. – Nem hiszem, hogy van erre térerő. A lány rámosolygott. – Megint ez a negatív hozzáállás, amit úgy szeretek benned. Már kezdtem aggódni miattad, John Paul. Egy percig szinte… – Szinte mi? – Derűs voltál. – Egy fenét voltam – mondta sértett hangon. Avery nevetett futás közben. Hirtelen jókedvét okozhatta az öröm, de a hisztéria is. A kis patak mellett egy öttagú család vert sátrat. Rövid magyarázkodás után bepréselődtek az apa furgonjába és száguldva indultak a közeli város felé. Félóra múlva elérték Emerson kicsiny, álmos városkáját. A város központját mindössze négy utca alkotta. Az apa megállította a kocsit egy emeletes kőépület előtt. Alighogy Avery és John Paul kiszálltak, a furgon elporzott az úton. – Szerintem megijesztetted – jegyezte meg Avery. – Minél gyorsabban eltávolítja közelünkből a családját, annál nagyobb biztonságban vannak. A városkának volt rendőrőrse, ami a méretét tekintve, meglepő volt. A rendőrőrs egy épületen osztozott az önkéntes tűzoltókkal és a Bud’s Burgerrel. Az épület három ajtaja a főútra nyílt, mindegyik felett tábla. Avery és John Paul a középsőn léptek be, és egy széles folyosóra jutottak, melynek mindkét végét lengőajtó zárta le. Az egyik az étterembe vezetett, a másik a tűzoltóságra. A rendőrség velük szemben volt. Hamburger, hagyma és krumpli illata töltötte be a levegőt, de Avery étvágyát nem keltette fel. Inkább hányingert érzett. Az étel hiánya, a több órás futás, a hideg és a rettegés megtette a hatását. Az ajtótól a pultig való eljutás
nagyobb kihívásnak tűnt, mint az eddig átéltek együttvéve. Lábai mintha ólomból lettek volna, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy egyáltalán meg tudjon mozdulni. John Paul látta, hogy baj van. A lány a szeme láttára omlott össze. – Jól vagy? – karolta át a derekát. – Beállt nálam a hullamerevség – nyögte Avery. – Ugye nem haltam meg? – Még lélegzel – mosolygott John Paul. Benézett az üvegen, és látta, hogy a parancsnok az íróasztala mögött ül. Előtte nagy aktahalom, azt tanulmányozta nagy figyelemmel. Időről-időre felpillantott a pult mögött a falra szerelt tévére. A kéknadrágos és fehéringes, Tyler névre hallgató középkorú férfi felemelt egy papírlapot és komoran bámulta. Egy hatvanas nő állt a pult mögött, háttal az ajtónak. Haja olyan fehér volt, mint Avery arca. Úgy tűnt, mélységesen megrázták a tévében látottak. John Paul hallotta, hogy mit mond, amikor benyitott. – Megmondtam neked, hogy valami szörnyűség fog történni. Nem megmondtam, Bud? – De igen, Verna. Megmondtad. – És azt is mondtam, hogy csak magának köszönheti az egészet. Kivágni azokat a gyönyörű fákat és feldúlni a hegyoldalt, hogy egy flancos házat építtessen magának. Olyan az egész, mintha természet anyánk bosszút állt volna rajta, nem? A parancsnok oda sem figyelt. – Eegen – dünnyögte, továbbra is a kezében tartott iratot vizsgálva. – Ha engem kérdezel, az a férfi egy hitvány gazember. Sajnálom szegény feleségét. – Úgy érted, a volt feleségét. – Igen. Dobta a nőt, hogy a fiatal modellel kavarhasson. Ez bűnös dolog szerintem. Szegény teremtés. Hozzászoktatta a jóléthez, aztán meg kirántja alóla a talajt. A parancsnok szemmel láthatóan felbőszült. Az asztalra dobta a papírt és felnézett a tévére. – Szegény teremtés? Nem láttad a riportot, amit a múlt hónapban készítettek vele? Minden második szavát ki kellett fütyülni. Szerintem a férfi nem volt normális, hogy egyáltalán elvette. – De hogyan fog most egyedül boldogulni? – Szerezhet magának egy állást és elmehet dolgozni, mint a többi nő. Senki nem kényszerítette fegyverrel, hogy aláírja a házassági szerződést. John Paul és Avery az ajtóból hallgatták a beszélgetést. Éppen akkor sétáltak be, amikor Verna kijelentette, hogy az egész ügy szégyenletes. A parancsnok észrevette, majd jobban megnézte őket, mint aki nem hisz a szemének. – Mi történt magukkal? – Az egy hosszú történet. – Boldogan meghallgatnám. Avery ellépett John Paultól és a pulthoz sétált. Verna lélegzete elakadt és tágra nyílt szemmel bámulta, ahogy a lány közeledett. – Avery Delaney-nek hívnak. – De hiszen csuromvizes. Az ég szerelmére, mi történt magával? Úgy néz ki, mintha kutyák szájából rángatták volna ki. Averynek fogalma sem volt róla, hol kezdje. Látta, hogy John Paul kezet ráz a rendőrrel, és elfogadja a felkínált széket. Úgy döntött, legjobb, ha a férfira hagyja a magyarázkodást.
– Használhatnám a telefont? – kérdezte. – Fel kell hívnom az FBI-t. Verna szeme kidülledt, mintha ki akarna ugrani az üregéből. – Bud, a hölgy telefonálni akar az FBI-nak – szólt hátra a válla fölött. – Hagyd csak, hadd használja a telefont – mondta a férfi, miközben előrehajolt, és figyelmesen hallgatta John Paul magyarázatát. Verna egy ősrégi fekete készüléket tett a pultra. – Az emeleten, a tűzoltóság fölött van a zuhanyzó, és néhány tiszta kempingágy is akad. Amíg elintézi a telefont, szerzek takarókat. Reszket az ajka, kedves. Még a végén megbetegszik, ha nem melegszik fel hamar. – Köszönöm, ez nagyon kedves magától. Avery felemelte a kagylót, majd újra letette. Olyan kimerült volt, hogy nem jutott eszébe a ketrec hívószáma. Lehunyta a szemét, hogy jobban tudjon koncentrálni. Három-kilenc-egy, vagy kilenc-három-egy, ez itt a kérdés. Lehet, hogy Cartert kellene felhívnia. Mi is a száma? Akkor meghallotta, ahogy John Paul megkérdezi a parancsnoktól, hogy hallott-e a Tóköz nevű helyről. – Kolorádóban mindenki ismeri ezt a nevet. – Milyen messze van ide? – Meglehetősen messze. És mivel a környéket elözönlötték a kíváncsiskodók, nem is lesz könnyű odajutni. Mostanra a rendőrség lezárta a területet. A legjobb, ha a tévében nézik meg. John Paulnak sejtelme sem volt róla, hogy miről beszél a férfi. A képernyőre pillantott. Kilenc-három-egy. Ez lesz az. Avery felkapta a kagylót és tárcsázni kezdett. Már éppen a füléhez emelte a kagylót, amikor ő is a tévére nézett, és megállt benne az ütő. A telefonszám megint kirepült a fejéből. A helyi hírtévé közvetítője jelentette, hogy újabb felvételeket kaptak egy amatőr videóstól, akinek sikerült szalagra rögzítenie az Aspen közelében történt robbanást. – A bíró ma reggel nyolc-tizenötkor hirdette ki a döntését, amelyben Dennis Parnellnek ítélte oda a birtok tulajdonjogát. Azok számára, akik most kapcsolódtak be közvetítésünkbe, megismételjük: Ma a délelőtti órákban a Parnell birtokot, melyet Tóköz néven ismertek a környéken, robbanás rázkódtatta meg, melynek során levegőbe repült a birtokon lévő villa is. A telefon nagy csattanással ért földet, ahogy Avery ájultan zuhant a padlóra.
Huszonhatodik fejezet
Avery valósággal megbénult a sokktól és fájdalomtól. Carrie halott. Carrie, akitől csak szeretetet és megértést kapott, függetlenül attól, hogy mennyire feldühítette pályaválasztásával. És ő cserbenhagyta. Carrie még mindig élne, ha ő gyorsabb lett volna, vagy okosabb. Minden hiábavaló volt, az egész rohangálás egyik helyről a másikra, ahogy az őrült nő parancsolta, aki azzal a reménnyel kecsegtette, hogy ezzel megmentheti Carrie életét. Meg kellett volna találnia a módot, amivel megmentheti Carrie-t és a másik két nőt. De már túl késő. John Paul a karjaiban tartotta a remegő lányt, és némán hallgatta, ahogy Avery egyre csak magát hibáztatta.
Verna levest készített, és szinte erővel belediktálta Averybe, majd felvezette a lépcsőn és börtönőrként strázsált a fürdőszoba ajtaja előtt, míg a lány lezuhanyozott. Az idős nő Avery zokogását hallgatva, halkan maga elé suttogott. – Szegény teremtés. Ó, szegény teremtés. Amikor Avery befejezte a tisztálkodást, Verna egy szürke pólót nyomott a kezébe, ami eredetileg Tyler parancsnok tulajdonát képezte, majd összeszedte a lány nedves ruháit, hogy kimossa őket. Úgy buzgólkodott Avery fölött, mint valami ideges kotlós. Leültette a lányt az egyik kempingágyra, majd letérdelt elé a padlóra az elsősegély ládikóval a kezében. A lábán lévő vágás mély volt, de akkor is ki kellett tisztítani. Nem takarékoskodott a jóddal, majd gondosan bekötözte a sebet. Amikor elkészült, ágyba dugta a lányt, majd elindult lefelé, hogy főzzön neki egy teát. Amikor visszafordult, hogy megkérdezze, kér-e tejet a teába, Avery már mélyen aludt. John Paul a lépcső alján várta. – Hogy van? – Alszik, és ennél jobbat nem is tehetne. Teljesen ki van merülve. John Paul egyetértően bólintott, aztán visszament Tylerhez. A parancsnok éppen telefonált. Ellenőrizte, hogy John Paul az-e, akinek mondja magát. Amikor megkapta a szükséges információkat, magatartása megváltozott, még nyíltabb és barátságosabb lett. – Elindult a felmentő sereg – jelentette be. – Biztosan éhes, ezért átszóltam az étterembe is, és az egyik alkalmazottjuk hoz valami ennivalót. – Köszönöm. – Ellenőriztem magát. A tengerészetnél szolgált. – Igen. – Én a hadseregben voltam. A West Pointban végeztem, volt néhány bevetésem Németországban. A legjobb barátom is a tengerészeknél volt. Tavaly halt meg, és mondhatom, nagyon hiányzik nekem. Jó ember volt. John Paul nem nagyon értette, hogy miért meséli neki mindezt a férfi. – Azt is hallottam, hogy jól bánik a fegyverrel – folytatta Tyler. – Gondolja, hogy közvetlen veszély fenyeget. Amíg az FBI ide nem ér, csak magunkra számíthatunk. – Ha Monk tudja, hogy itt vagyunk, akkor lehet, hogy megpróbálja itt befejezni a dolgot. De nem hiszem, hogy tudná. Szerintem visszavonult az odújába, hogy rendezze sorait. Én ezt tenném. – Nem kockáztathatunk – jelentette ki Tyler határozottan. Felállt és a szoba másik végében álló szekrényhez ment. Zsebéből kulcsot húzott elő és kinyitotta a lakatot. Amikor a szekrény ajtaja kitárult, John Paul elmosolyodott. Tyler parancsnok egész arzenállal dicsekedhetett. – Szeret minden eshetőségre felkészülni, nem így van? – kérdezte, hangjából helyeslés csendült. A parancsnok elvigyorodott. – Előfordul néha, hogy morcos medvékre kell vadásznom. – M1911-sel10 megy a mackókra? – Nem, az csak emlék azokból az időkből, amikor még a hadseregben szolgáltam. Válasszon egyet – kínálta fel John Paulnak, majd a helyetteséhez fordult. – Verna, menj haza a lányodhoz és maradj is otthon, amíg ez az ügy be nem fejeződik.
10
M1911 – öntöltő pisztoly; az amerikai legenda: a Colt M1911 pisztoly a legismertebb, és a legtöbbet másolt marokfegyverek közé tartozik. Az USA-ban mai napig kultusza van, és hajlamosak a pisztoly hátrányait, illetve konstrukciójának elavultságát elfelejteni.
– Nem akarom magára hagyni azt a szegény lányt az emeleten. Szüksége van valakire, aki megvigasztalja. Attól félek, túl nagy sokk érte. – Keményebb, mint amilyennek kinéz – nyugtatta meg John Paul. – Majd én megvi… vigyázok rá. A fene vigye el, majdnem azt mondta, hogy megvigasztalja a lányt. Még jó, hogy időben észbe kapott. Mi a csuda történik vele? Fogalma sem volt, miért vagy hogyan kellene neki megvigasztalnia Averyt, csak azt tudta, hogy nem akarja látni, ahogy a lány más vállán zokog. Ennek aztán végképp semmi értelme, gondolta bosszúsan. A lány összezavarta, fenekestül felfordította az életét és ráadásul furcsa, gyakran őrült és lehetetlen gondolatokat plántált a fejébe. Nem értette, mikor, hogyan vagy miért lett ennyire fontos része az életének, csak érezte, hogy szeretné megóvni minden bajtól… bármi áron. Megóvni és szolgálni. Ha így folytatja, már megint a törvény és rend napos oldalán fog kikötni. Összeborzadt a lehetőségtől. Tyler szakította félbe a gondolatait. – Jó erős ajtóink vannak, ráccsal ellátva. Van ugyan egy hátsó ajtó, amin üvegablak van, de oda szereltettem riasztót a fegyvergyűjteményem miatt. Az egész város hallani fogja, ha valaki megpróbál behatolni. John Paul Tylerrrel együtt ellenőrizte a területet, és negyedóra múlva mindketten elégedettek voltak a biztonsági feltételekkel. John Paul evett, majd felment és lezuhanyozott. Belebújt a Tylertől kapott pólóba és nadrágba. Amikor kilépett a fürdőszobából, Verna várt rá és elvette vizes ruháit. – A vejem beugrik majd a ruháikkal, ha kitisztítottuk őket – mondta, ahogy elindult lefelé a lépcsőn. – Viselje gondját a lánynak, hallja? – Ne aggódjon, vigyázni fogok rá – ígérte John Paul. Verna néhány perc múlva a lányával távozott. Tyler esküdözött, hogy egyedül is tudja tartani a frontot, amíg John Paul pihen egy kicsit. A férfi nem vitatkozott. Igyekezett nesztelenül beóvakodni a hálóterembe, ahol Avery aludt. Négy ágy sorakozott a fal mellett, mindegyiken tiszta huzat. Tyler elmesélte neki, hogy amikor az épületet tervezték, az egész város azt hitte, hogy hivatásos tűzoltó-parancsnokságot kapnak, de amikor a város nem az eredeti tervek szerint fejlődött, úgy döntöttek, hogy a költségvetés nem bír el fizetett tűzoltókat. Ezért van önkéntes tűzoltóság a városban. John Paul észrevette, hogy az ablak nyitva van. Az épület mögötti fasorra nézett, és alig egy méterre balra tűzoltólétra vezetett fel a tetőre. Becsukta az ablakot, majd leült az Avery melletti ágyra. A lány a mélyen aludt. Arca tiszta, haja még a mosástól vizes, és John Paul arra gondolt, hogy még soha nem látott ilyen gyönyörű nőt életében. Olyan, mint egy angyal, de ecet is vegyül a mézbe, elég csak felidézni, hogyan próbált parancsolgatni. Tetszett neki, ahogy a lány ellene szegült, és kitartott a saját álláspontja mellett. A hozzáállása is tetszett. Úgy látta a dolgokat, ahogy ő maga is, amikor még naiv és lelkes volt. Fáradt volt, és nyilván kimerültsége az oka, hogy ennyi ostobaság kavarog a fejében. Ha megjön az FBI, ő elmegy. Ilyen egyszerű. Avery alapvetően csapatjátékos volt, emlékeztette magát, tehát egyszerűen rábízza a csapatra, hogy vigyázzanak rá. – A pokolba – mormolta, és végigheveredett az ágyon. Két órát sikerült aludnia, mielőtt Tyler felébresztette volna. John Paul hallotta, amint a férfi felfelé jön a lépcsőn, és mire az kinyitotta az ajtót, ő már célra tartott pisztollyal, tüzelésre készen várta.
A parancsnok megvárta, amíg John Paul leteszi a fegyvert, és csak azután lépett a hálóterembe. – Társaságot kaptunk – suttogta. – Megérkezett az FBI és a vezető látni akarja. Avery még mindig ájultan aludt. Lerúgta magáról a takarót és egyik lába lelógott az ágyról. Térde fölött kötés, amelyen helyenként átütött a vér. Hol sérülhetett meg? – csodálkozott a férfi, ahogy óvatosan felemelte a lány lábát az ágyra és betakargatta. És miért nem szólt róla? Ez utóbbi kérdésre tudta a választ. A lánynak eszébe se jutna panaszkodni. Sikerült ellenállni a kísértésnek, hogy megcsókolja. Bement a fürdőszobába, hogy felfrissítse magát. Már a gondolattól is dühös lett, hogy a febesekkel kell beszélnie. Ha a vezető olyan lesz, mint akiket eddig ismert, akkor egy arrogáns, mindent jobban tudó és “úgy csináljuk, ahogy én mondom, vagy sehogy” típusú, kellemetlen fickóval lesz dolga. Mire megtörölte arcát és kezét, felkészült a harcra. Ami azt illeti, szinte kívánta is. Azt vette észre, hogy abban reménykedik, a vezető tényleg egy kellemetlen fickó lesz, mert hirtelen úgy érezte, szeretné valakinek szétrúgni a hátsóját. Sajnos, Knolte ügynök nem bizonyult sem kellemetlen alaknak, sem mindentudó okostojásnak. A szeplős arcú ügynök intelligens volt, buzgó és őszinte. Úgy tűnt, tudja miről beszél, és mit akar. Alaposan felkészült és majdnem annyit tudott Monkról, mint John Paul maga. Mindössze két gond volt vele. Az egyik, hogy úgy nézett ki, mint egy tizenkét éves fiú. Rakoncátlan hajtincse és fogszabályozója csak megerősítette az első benyomást. Mi a jó eget művelnek ezek ott az FBI-nál? Egyenesen a középiskolából toborozzák a fiúkat? A második probléma komolyabb volt. Knolte mindenben ragaszkodott a nagykönyvben leírtakhoz. – Mr. Renard, igazán nagy megtiszteltetés találkozni önnel – nyújtott kezet, miközben négy buzgó ügynök is köréjük gyűlt. – Mindannyian hallottunk arról, hogyan mentette ki a túszokat Dél-Amerikából és szeretném, ha tudná, hogy valamennyien nagy tisztességnek tartjuk, hogy önnel dolgozhatunk. – Soha nem voltam Dél-Amerikában – nézett mereven az ügynök barna szemébe John Paul. – De én beszéltem… – Soha nem voltam ott. – Igenis, uram. Ha ön mondja – sietett helyeselni Knolte. Egy másik ügynök lépett elő. – Uram, úgy hallottam, hogy a Cégnél mindenki örömmámorban úszott, amikor meghallották, hogy ön a hosszú szabadság után visszatér a munkához. John Paul rá se nézett, úgy válaszolt. – Nem szabadságon voltam, hanem visszavonultam. És ez nem változott. – Aztán anélkül, hogy levegővételnyi időt engedélyezett volna, folytatta. – Knolte ügynök, maga hány éves? A férfit nem hozta zavarba a kérdés. – Több vagyok, mint amennyinek kinézek – felelte. – Engedje meg, hogy bemutassam a csapatomat. John Paul hirtelen ügynökök gyűrűjében találta magát, akik mind kezet akartak rázni vele. Nem volt ínyére, hogy a figyelem középpontjába került. Tyler parancsnok a háttérből szemlélte a színjátékot. Amikor John Paul elkapta a tekintetét, látta, hogy csóválja a fejét, és a bajsza alatt motyog valamit holmi átkozott rajongók klubjáról. – Ki kell kérdeznünk Miss Delaney-t – mondta a Brock nevű ügynök. – Csak miután kialudta magát – közölte határozottan John Paul. – Addig itt vagyok én.
A beszélgetés egy óráig tartott. Folyton félbeszakították őket, ahogy jöttek a friss hírek a felrobbantott birtokról. Knolte elmondta, hogy kutyákkal keresik a holttesteket. Eddig kettőt találtak meg. A kocsik roncsaiból tudják, hogy az egyik a tulajdonosnak, Dennis Parnellnek a felesége volt. Feszült, ideges várakozással telt az idő, amíg arra vártak, hogy a többi holttestet is megtalálják. Aztán Knolte újabb telefont kapott, és átadta a kagylót John Paulnak. – Azt hiszem, ezt hallania kell. Egy perccel később John Paul nekilódult a lépcsőnek. Knolte esküdni mert volna, hogy egy pillanatra mosolyt látott megvillanni a komor arcon. A hálóterem ajtaja hatalmas lendülettel vágódott ki, ahogy John Paul berontott rajta, de a zaj nem zavarta Averyt. A férfi megrázta. – Drágám, ébredj! Gyerünk, Avery, nyisd ki a szemed! A lány lassan ébredezett. Kábának és szétszórtnak érezte magát. Végül nagy nehezen kinyitotta a szemét és felült. – Tovább kell menni? – Carrie él. Avery értetlenül nézett rá, lassan csóválta a fejét, próbálta felfogni, amit a férfi mondott. – Él? Hogyan lehetséges ez? A ház… – Még a robbanás előtt kijutott. Nem tudom, hogy sikerült neki, de jól van. Avery könnyekbe tört ki. John Paul mellé ült és az ölébe húzta. Addig tartotta, amíg a lány ki nem sírta magát. Mikor végre megnyugodott, tele volt kérdésekkel. – Mindenki kijutott? Hol van most Carrie? Felhívták Tony bácsit? Szegény ember, magán kívül lesz. Először azt mondják neki, hogy meghalt a felesége, aztán meg közlik, hogy mégis életben van. Remélem, jó erős a szíve. John Paul nem igazán tudta, melyik kérdésre válaszoljon először. – Carrie kórházban van Aspenben. A lány felugrott. – Miért van kórházban? Azt mondtad, hogy jól van. – Így is van – nyugtatta a férfi. – De a másik nő megsérült. A bírónő eltörte az egyik térdét, amikor beleesett egy mély szakadékba – magyarázta. – Carrie-nek kifordult a bokája és eltört a keze, de még képes volt ágakkal betakargatni magukat, hogy el tudjanak bújni éjszakára. Egy rendőrkutya talált rájuk. Bevitték őket a kórházba, és a bírónő most van a műtőben. – De mi van a másik nővel? Hárman voltak, vagy nem? – Anne Trapp. Ő bent maradt a házban. – De miért? Miért maradt bent? – Nem tudom. Carrie-t kell megkérdezned, de talán Knolte ügynök is tudja az okot. Avery megtorpant, és majdnem átesett a saját táskáján. – Ezek meg hogy kerültek ide? – A parancsnok felhívta egy barátját. Ő megtalálta a kocsit és idehozta. Avery annyira megkönnyebbült és örült annak, hogy Carrie él, hogy teljesen elgyengült, és valósággal szédelgett. Szeretett volna nevetni és sírni egyszerre, és megcsókolni John Pault. Ó, mennyire szerette volna megcsókolni, sőt nemcsak azt, de még többet is. Mi történt vele? Talán az endorfinok teszik. Igen, csakis az lehet az oka. Gondolatban megrázta magát. Most Carrie-re kell koncentrálni. És Tony bácsira. – Felhívta valaki a nagybátyámat? – Igen. Nagyon boldog volt, de egyben halálra is rémült. A következő járattal Aspenbe akar repülni.
Avery helyeslően bólintott. – Kik vannak odalent? – kérdezte, ahogy letérdelt a táskája mellé és kinyitotta. – Az FBI. Öten vannak, és mindegyik telefonál a mobilján. Megszállták a rendőrőrsöt, aminek Tyler nem nagyon örül. Ez a Tyler nagyszerű fickó – tette hozzá. – Ő sem kedveli túlzottan a febeseket. A lány a szemét forgatta. – Gyerekes vagy ezzel az előítélettel, John Paul. – Előhúzott egy khakiszínű nadrágot. – Le kell mennem és kiderítenem, hogy mire jutottak. Lehet tudni, hogy Monk merre jár? – Nem. John Paul mereven nézte a formás, hosszú combokat. Egyik gondolat követte a másikat, és lelki szemei előtt már látta, ahogy azok a csodálatos combok csípője köré fonódnak. Elkapta a tekintetét, és a falat kezdte bámulni a lány feje mögött. – Nem mehetsz így le. – Hogy? Mindjárt felveszem a nadrágomat. És különben is, mióta érdekel téged, hogyan nézek ki? – Nem érdekel – mondta rekedtes hangon. – De keresztüllátok azon a kopott pólón. A lány lenézett. – Édes istenem – suttogta és a takaró után kapott. Teljes erőből rángatta, hogy kiszabadítsa a végét a férfi alól. A nadrágját leejtette, ahogy maga köré tekerte a takarót. – Miért nem szóltál előbb? – kérdezte lángoló arccal. – Ugyan, miért tettem volna? Lusta, érzéki mosolyt villantott rá. A lány fejét csóválta. – Minél előbb Carrie-hez kell mennem. Biztos, majd megőrül azok után, amin keresztülment. A férfi mosolya eltűnt. – Nem túl jó ötlet. Ülj le, Avery, beszélnünk kell. Hangjából érződött, hogy komolyan beszél. Avery leült mellé. – Azt hiszed, hogy nem kellene meglátogatnom Carrie-t. – Pontosan. Beszélj vele telefonon, ha valami bizonyítékra van szükséged, hogy valóban jól van-e, de ne menj el hozzá. – Miért ne? – Mert ez az, amit az FBI akar. Az ügynök, aki Aspenből hívott, azt mondta Knolte-nak… – Ki az a Knolte? – szakította félbe a lány. – Az a kölyökügynök, aki odalent irányítja a színjátékot – magyarázta. – Elmondta nekem, hogy mi a tervük. Téged, Carrie-t és a bírónőt védőőrizetbe akarnak venni, amíg el nem kapják Monkot, de ez nem jó ötlet. – John Paul, ők jók abban, amit csinálnak. – Igazán? Nos, Monk is az. Ha pedig együtt lesztek, az csak megkönnyíti a dolgát. Avery nem szólt egy szót sem. Magában egyetértett a férfival, de ugyanakkor úgy érezte, hűtlenséget követ el a Hivatallal szemben. Megpróbált felállni, de John Paul a vállára tette a kezét. – Mit csinálsz? – Csak támogatlak, ha esetleg el akarnál ájulni. – Idefigyelj! – kezdte a lány. – Odalent… amikor elájultam… az volt életemben az első eset. Nem vagyok gyenge virágszál. Csak kimerült voltam és feszült… nagy nyomás alatt voltam. Nem fogok újra elájulni. Most pedig engedj el. Fel akarok öltözni, hogy le tudjak menni és beszélhessek Knolte ügynökkel. – Csak egy perc és mehetsz – ígérte John Paul, megszorítva a vállát. – Van még valami, amit tudnod kell. – Igen?
A férfi hirtelen úgy érezte, hogy nem talál szavakat. Fogalma sem volt, hogy mondja meg neki. – Nem lesz könnyű… – Megbirkózom vele. Csak mondd már! – Ellazította a vállát. – Ne haragudj, nem akartam rád kiabálni. Mi az? – Carrie tudja, ki az a nő, aki Monkkal van. A lány oldalra billentette a fejét. – Ismeri? – Igen. – John Paul mély lélegzetet vett. – Te is ismered. – Gyerünk már, John Paul, ne kerülgesd a forró kását! Bökd ki végre – követelte Avery. – Jilly. Carrie azt mondta, hogy Jillynek hívják. Avery reakciója megdöbbentette a férfit. A lány nem ájult el, nem sírt, nem vitatkozott és nem is próbálta megcáfolni. Avery üvöltött.
Huszonhetedik fejezet – Szerezz nekem egy pisztolyt, John Paul! Egy fegyvert akarok! Jó nagyot! Bosszúálló angyalként rohangált fel-alá a férfi körül, majd pár lépésre előtte megtorpant, ujját a mellébe bökte és megismételte követelését. Tyler parancsnok az ajtóban állt, egyik lábáról a másikra nehezedett zavarában és várta, hogy valaki észrevegye. – A hullánál is hullább lesz, mire végzek vele – kiáltotta Avery. – Pisztolyt akarok! Tyler nem bírta megállni és megpróbált a józan ész szavával hatni a lányra. – Nézze, Miss Delaney, nem szabad ilyen őrültségeket mondani. Mi van, ha valaki tényleg lelövi az anyját? Ilyen fenyegetőzések után ki fogja elhinni magának, hogy nem maga volt a gyilkos? Megértem, hogy most nagyon feldúlt, de… Avery megpördült, hogy szembeszálljon a rendőrrel. – Jilly nem az anyám. Ő csak az a nő, aki a világra hozott, de soha nem volt és nem is lesz az anyám. Világos? Tyler villámgyorsan bólintott. A lány tombolt haragjában, és a hirtelen változás annyira meglepte a férfit, hogy nem tudta, hogyan kezelje. Milyen kedves és elragadó hölgy volt, amikor először találkozott vele, most meg egy méregzsák pattog előtte. Tyler tanácstalanul fordult John Paulhoz. – Ő nem lehet ugyanaz a lány, akivel odalent találkoztam. Nincs véletlenül egy ikertestvére? – Sajnálom, de nincs – vont vállat John Paul. – Csak lobbanékony a természete. – Az ő szájából ez a kijelentés határozottan bóknak hatott. A parancsnok úgy vélte, a lobbanékony természet nagyon enyhe kifejezés. – Zöld ágra tud jutni vele? Nem rohangálhat itt egy fegyverrel, hogy agyonlője az any… – Időben észbe kapott. – Ha a nő nem az anyja… – Nem! – Akkor minek hívjam? Avery nem habozott. – Eszement őrültnek. Deviáns szociopatának, vagy pszichopatának. Válasszon, melyik tetszik. De ne hívja őt az anyámnak. – Igenis, hölgyem.
Avery valamelyest megnyugodott. Fölhúzta a takarót a nyakáig, felkapta táskáját és emelt fővel a fürdőszobába vonult. – John Paul – szólt vissza. – Igen? – Szerezz nekem egy átkozott pisztolyt! Becsapta az ajtót, mielőtt a férfi válaszolhatott volna. Tyler megdörzsölte az állát. – Most mit fog csinálni? – kérdezte John Pault. A férfi vállat vont. – Szerzek neki egy pisztolyt. Tyler belépett a szobába és becsukta maga mögött az ajtót. – Megengedi nekik, hogy elvigyék Aspenbe? Hallotta, mit beszéltek. Be akarják rakni őt, a nagynénjét meg a harmadik nőt egy biztonságos házba, amíg el nem kapják a bérgyilkost. – Igen, én is hallottam. – Ha engem kérdez, egy fészekbe gyűjtik a tojásokat, és arra is rájöttem, hogy valószínűleg a költségvetés az oka. Kevesebb ember kell a védelmükre, ha együtt tartják őket, de ha ez a bérgyilkos… mi is a neve? – Monk. – Ha csak egy kicsit is jó a szakmájában, akkor meg fogja találni őket. Nem is kell mást tennie, mint a kórház közelében várakozni és követni a bírónőt. Én ezt tenném a helyében. John Paul egyetértően bólintott. – Hallottam, amikor Knolte azt mondta, együtt akarja tartani őket. – De nem hallotta a terv többi részletét, mert feljött elmondani Averynek a jó hírt, hogy él a nagynénje. Tudta, hogy fontos tárgyalásnak néz elébe? – Nem tudtam. A parancsnok lehalkította a hangját, úgy folytatta. Noha a fürdőszobából kihallatszott a hajszárító hangja, és biztosra vette, hogy Avery nem hallhatja a beszélgetésüket, mégis közelebb lépett John Paulhoz. – Megpróbálnak szabadlábra helyezni egy Skarrett nevű férfit. Ismeri? – Igen – mondta John Paul feszülten. – Ezek szerint új tárgyalás lesz. Mikor? – Pontosan mához három hétre. Hallottam, ahogy Knolte egy másik ügynökkel vitatkozott telefonon. Amikor aztán letette a telefont és észrevette, hogy ott állok és figyelek, rögtön bezáródott, mint a kagyló héja, amíg azt nem mondtam neki, hogy feljövök megnézni a lányt. – Elmosolyodott, mielőtt folytatta volna. – Természetesen, nem jöttem fel azonnal. Csaptam egy kis zajt a lépcsőn, aztán visszaóvakodtam az előtérbe, és kihallgattam, hogy mit mond a többieknek. A fürdőszoba felé pillantott. – Ha nem tudják elkapni Monkot a tárgyalás napjáig, nem engedik, hogy Avery és a nagynénje vallomást tegyenek, és abból, amit sikerült összegereblyéznem, a vezető nem hiszi, hogy túl nagy baj lenne, ha Skarrett kiszabadulna. John Paul döbbenten meredt rá. – Komolyan beszél? – De még mennyire. – Az isten szerelmére, miért… – Abban reménykednek, hogy elvezeti őket a rejtekhelyre. Úgy tűnik, mielőtt lecsukták, Skarrett kirámolt egy ékszerüzletet, és néhány milliónyi drágakövet zsákmányolt. Ezt remélik visszaszerezni. – Szóval meg akarják könnyíteni Skarrettnek, hogy elsétáljon?
– Avery a koronatanú – mutatott rá Tyler. – És ha ő nem tesz vallomást… – Nem fejezte be a mondatot. John Paul valósággal rosszul lett, végiggondolva a végtelen számú lehetőséget, hogy mi minden futhat vakvágányra. Hangja tele volt szarkazmussal, amikor megszólalt. – Ez aztán a terv. Garantált a kudarc. Tyler teljesen egyetértett vele. – Én is így látom. Megmondja Averynek? Ha egyszer bezárják abba a biztonságos házba, onnan nem tud kijutni. – Meghagyom Knolte-nak, hogy ő mondja meg. Avery az FBI-nak dolgozik, és hisz a csapatmunkában. – Egy idealista, mi? – Attól tartok. – Ez nem jó. Na, és maga? Mit fog most csinálni? – Szedem a sátorfámat. Nincs okom tovább itt maradni. – Ezek szerint úgy véli, hogy Monk visszahúzódott a vackába? – Igen, de nem hosszú időre. Szerződése van, és ha meghallja, hogy Carrie és a bírónő még életben vannak, újra lecsap. Meg kell tennie. A hírneve forog kockán. Averyvel is végeznie kell. Ó, igen. Újra és újra felbukkan majd, amíg el nem végzi a munkát. Tyler mintha olvasott volna a gondolataiban. – Szóval, úgy gondolja, hogy teljesen rendben van, és átengedi Averyt azoknak a fiúknak odalent? Azt hiszi, nem lesz semmi baja? – Avery erős és okos. Tud magára vigyázni. Tyler csalódottan bámult rá. – Ha így látja helyesnek, ám legyen. De ha mégsem, és úgy dönt, hogy tesz valamit az ügyben, arra gondoltam, hogy megemlítem, van egy kis eldugott házikóm a hegyekben. Azt terveztem, ott töltök néhány hetet, ezért feltöltöttem a konyhát, csak a hűtőbe kell még néhány dolog, tej, tojás, ilyesmi, és kész. Ha Denver felé indul, nem is nagyon esik ki az útjából. Remek hely lenne, amíg eldöntik Averyvel, hogy mit tegyenek… a tárgyalással kapcsolatban, meg a többi ügyben. John Paul félbe akarta szakítani, de Tyler gyorsan folytatta. – Van hátul egy pajta, ott tartom a kocsimat. Leírom az útirányt, és hogy hol tartom a házikó kulcsait… ha érdekli a dolog. Gondolja meg, és szóljon, ha döntött, mielőtt elmegy. Most lemegyek és összeírom a tudnivalókat, csak a biztonság kedvéért. Ezekkel a szavakkal Tyler hátat fordított neki és kiment a hálóteremből. John Paulnak fogalma sem volt, mi a fenéhez kezdjen. Néhány percig csak állt, a lehetőségeket fontolgatva, majd szitkokat mormogva az orra alatt, felkapta a holmiját és levitte a kocsihoz. A parancsnok segédje meghozta a tiszta ruhákat. Az alsó lépcsőn voltak, Avery ruhái mellett. A sajátját beletuszkolta a zsákba, aztán újra felszaladt az emeletre és a lány ruháit az ágyra tette, majd elindult kifelé. A parancsnok barátja a hálóterem mögötti fasorban állította le John Paul kocsiját. Bedobta táskáit a csomagtartóba, aztán úgy döntött, visszamegy elbúcsúzni Averytől. Nem mehet csak úgy el, nem igaz? Elköszönni és sok szerencsét kívánni igazán rendes dolog tőle. Ha megkér, hogy maradjak, akkor maradok, mondta magának. De ha nem kér meg, akkor elmegyek. Ilyen egyszerű. Nincs szüksége rám. De ha megkér… Besétált a szobába és dermedten állt meg. Majdnem elbukott a saját lábában, amikor meglátta a lányt. Az ablak mellett állt karba font kézzel, és rá várt. – Mit bámulsz? – kérdezte, szemét haragosan összevonva mintegy védekezésül.
– Láttam, hogy betetted a táskáidat a kocsiba – intett a lány fejével az ablak felé. – Akkor most elmész? – Közelebb lépett, de rögtön meg is torpant, mikor látta, hogy feszül meg a férfi teste. – Értékelném, ha válaszolnál. – Akarod, hogy maradjak? – Akarsz maradni? – Ez meg milyen válasz? Nincs most kedvem játszadozni, Avery. – Majd mielőtt a lány válaszolhatott volna, rámeredt. – Mi történt az arcoddal? – tört ki. A lány az arcához emelte a kezét. – Mi a gond vele? – Semmi. Csak olyan… más. – Megmostam, bekentem arckrémmel és tettem fel egy kis sminket. Ennyi. – Sminket? Minek? Tetszeni akarsz a febes fiúknak? Ó, anyám! Nincs valami jókedve a fickónak. – Mi bajod van? John Paul nem válaszolt, mert nem tudta szavakba foglalni, hogy mi is zajlik a fejében vagy mit érez. Fogalma sem volt, miért kezd viszketni hirtelen az ökle egy jó kis bunyóért. Csak azt tudta, hogy rettenetesen dühös a lányra, amiért olyat tett vele, amit előtte egy nőnek sem sikerült. Elég volt csak rágondolnia, és görcsbe rándult a gyomra. Mi következhet ezután? Hogy mi? A szíve. A pokolba vele. – Beszéltél már Knolte ügynökkel? – Nem, téged vártalak, hogy felgyere. Csak nem akartál búcsú nélkül elmenni. – A fajankó. Nem fog kiabálni vele, akármilyen dühös is. Mély lélegzetet vett, hogy lecsillapítsa háborgó indulatait, keresztülsétált a szobán, és kezet nyújtott. – Köszönök mindent, amit értem tettél. A férfi úgy tett, mintha nem venné észre a kinyújtott kezet. – Avery… ha akarod… – Tyler parancsnok keresett az imént – szakította félbe a lány. – Beszélni akart veled. Azt mondta, nagyon fontos. – Alig öt perce, hogy beszéltünk. A lány vállat vont. – Biztos eszébe jutott még valami. Az étteremben vár. – Jó, rendben. – Jó utat hazafelé. – Megfordult és visszament az ablakhoz. – Viszlát, John Paul. John Paul nem akarta elhinni, hogy a lány csak úgy lerázza. Egy percig meredten bámult rá, aztán szó nélkül sarkon fordult és lement. A hűvös búcsúzás inkább idegenre vallott, és a férfi túlságosan dühös volt ahhoz, hogy azon töprengjen, mitől változott meg ennyire a lány magatartása. Szerencsére egyetlen ügynök sem akaszkodott rá, ahogy keresztülsétált az őrsön. Knolte és néhány fiatal nagymenő a térképet tanulmányozta vagy buzgón telefonált. Az egyik ügynök ugyan megpróbálta bevonni a beszélgetésbe, de John Paul tudomást sem vett róla. Belökte a lengőajtót és az étterem felé indult. Elöl egy teremtett lélek sem volt, de a konyhából fütyülő hangokat hallott. Megkerülte a pultot és észrevette Tylert a grillsütő mellett. Sült hús illata töltötte be a levegőt. – Útra készen? – nézett rá Tyler. – Nagyjából. – Kér egy hamburgert az útra?
– Nem, köszönöm. Hol vannak a többiek? – Az éttermi személyzet? Hazaküldtem őket. Ha Knolte és az emberei enni akarnak, majd összedobnak valamit maguknak. – Beszélni akart velem? Tyler a homlokát ráncolta. – Már elmondtam, amit mondani akartam. Leírtam minden fontos tudnivalót, és beraktam a kocsijába, ha esetleg meggondolná magát és elfogadja az ajánlatomat. Gondolja végig! – sürgette. – Én legalább egy hónapig nem jutok fel most a házikómba, hála a feleségem rokonainak. A múlt éjjel mondta el, hogy két esküvőre és egy házassági évfordulóra is hivatalosak vagyunk. – Igen, azt hiszem, még meggondolom. Köszönöm, hogy segített, parancsnok. – Örülök, hogy segíthettem. – Kinyitotta a hátsó ajtót és kilépett a fasorba. – Vigyázzon magára. – Úgy lesz. – John Paul kinyitotta a kocsi ajtaját és becsusszant a kormány mögé. Észrevette az összehajtogatott papírt az ülésen, és azzal a szándékkal emelte fel, hogy visszaadja. – Bizonyos benne, hogy a lánykával minden rendben lesz? Már harmadszor tette fel a kérdést, és John Paul most is ugyanúgy válaszolt. – Minden rendben lesz vele. De egy pillanatra sem hitte, hogy valóban így lesz, és Tyler arcáról leolvashatta, hogy ő sem hiszi. – Viszlát – emelte búcsúzóra a hússütő lapátot Tyler. John Paul ráadta a gyújtást, ledobta a papírt maga mellé, aztán csak ült tűnődve. Lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Avery döntött így, emlékeztette magát. Igen, félreérthetetlenül a tudomására hozta, hogy nem akarja őt és nincs szüksége rá. Csak egy gond volt ezzel a döntéssel. Ő, John Paul akarta a lányt és szüksége volt rá. Azt hitte, hogy évekkel ezelőtt, amikor kiábrándultsága gyökeret eresztett és szárba szökkent, sikerült megszabadulnia az érzelmektől, de most be kellett ismernie, hogy az egész “mindenkit gyűlölök” és “senkire nincs szükségem” hozzáállás csak önámítás volt, és érzelmi téren ő is ugyanolyan gyarló és esendő, mint bármely más emberi lény. Ki gondolta volna? Talán még szereti is Averyt? Igen. Az a nő egy igazi fontoskodó okostojás. Hogy ne szeretné? Elfordította a kulcsot, és a motor felduruzsolt, mint egy jóllakott, elégedett cicus. Egyesbe tette a sebváltót. Isten a tanúja, ő minden erejét összeszedte és megpróbált elhajtani. A fene vigye el, az a lány teljesen megőrjítette. Mint a bolha, viszket és idegesítő. Végtére is Avery akarta, hogy elhagyja, nem igaz? Ó, a fenébe! Azt hiszi, hogy jól ellesz azzal a flancos szupercsapattal, akik a biztonságára vigyáznak… Isten legyen hozzá irgalmas. Avery igazi harcos típus, és bármivel meg tud birkózni. De megbirkózik-e a védelmére kirendelt ügynökök akcióival? Meg tudja óvni őket attól, hogy mindent elszúrjanak? És amíg őket istápolja, ki fog rá figyelni? Üresbe tette a sebváltót, és leállította a motort. Az ég szerelmére, mégis mit csináljon? Hagyja, hadd fájjon az FBI feje miatta. Ez az, pontosan ezt fogja tenni. Újra beindította a motort, de ez alkalommal nem nyúlt a sebváltóhoz. Csak ült sóbálvánnyá meredve, tanácstalanul meredt maga elé, miközben a kocsi üresen járt. Még a végén beáll a csapatjátékosok sorába. Elkeseredetten próbálta meggyőzni magát, hogy valójában nem is érdekli a lány sorsa.
Avery megtanította újra nevetni. Elérte, hogy olyan dolgokra is vágyjon, amikről eddig azt hitte, hogy soha nem lehet az övé. A fene vigye el, a lány újra emberivé tette. John Paul keményen küzdött, de mire felsorakoztatott minden érvet és ellenérvet, elvesztette a csatát. Megadóan hajtotta le a fejét, amikor az igazság éles pengeként hasított bele. Ó, a francba! Nézz szembe a tényekkel, Renard. Nem mész innen sehová nélküle. Leállította a motort és az ajtó felé nyúlt. Egy hang állította meg. – Elindulnál végre? Gyerünk, Renard. Mindjárt megfulladok itt hátul, a hálózsákodnak meg olyan szaga van, mintha rothadt avarral tömted volna tele. A férfi megpördült. – Mi a fenét keresel itt? – Ne kezdj ki velem, John Paul. Tedd sebességbe azt az átkozott kocsit és húzzunk el végre. Ne kelljen még egyszer mondanom. Renard lassan elmosolyodott. A feszültség eltűnt belőle, gyomrában feloldódott a görcs. Avery fújt rá, mint valami vadmacska, és a dolgok visszakerültek a rendes kerékvágásba. John Paul beindította a kocsit, egyesbe tette, de még nem indult. – Ha velem akarsz jönni, akkor én vagyok a parancsnok, te pedig azt teszed, amit mondok. Ez van, világos? Avery habozás nélkül válaszolt. – Amikor leugrottam a tűzlétráról, a kocsid tetején landoltam és behorpasztottam. Ez van, világos? Elvigyorodott és a gázra lépett. Csoda, hogy őrülten szerelmes ebbe a nőbe? Huszonnyolcadik fejezet
Jilly izgatottan várta a fejleményeket. Fel-alá járkált a motelszobában. A tévén a helyi csatorna műsora ment. Valahányszor a ház felrobbanásának csodálatos felvételeit mutatták, Jilly leült az ágy szélére és mohón a képernyőre meredt. Micsoda szerencse, hogy az a turista éppen arra járt és pontosan abban a pillanatban vette filmre a tájat, amikor a robbanás bekövetkezett. A kamera minden egyes apró mozzanatot felvett. Ha Jillynek nem lett volna lehetősége tévét nézni, már biztosan dühöngene. Ami azt illeti, így is bosszankodott, mert ő szerette volna megnyomni a gombot, de a felvétel, amit többször is lejátszottak az elmúlt órákban, majdnem olyan jó volt, mintha maga intézte volna el őket. Alighogy véget ért a felvétel, megszólalt a telefon. Megnyomta a kihangosító gombját, mielőtt válaszolt. – Hello, drágám. Egy pillanatig senki sem szólt a kagylóba. – Láttad a filmet? A férfi hangjából kicsengett, hogy mennyire szeretne a kedvére tenni, ugyanakkor feszülten várja a választ. – Igen, persze. Csodálatos látvány volt, nem igaz? – Igen… igen. Eddig két holttestet találtak meg. – Már csak egy hiányzik. Olyan ideges a hangod, drágám. Mi a baj? – Aggódtam miattad, most hogy megtörtént a dolog, talán mégis rosszul érzed magad. De örülök, hogy teljesen rendben vagy.
– Csak nem képzeled, hogy Carrie miatt rosszul érzem magam? Tönkretette az életemet, ellopta a gyermekemet. Dehogy érzem magam rosszul. Inkább magamon kívül vagyok az örömtől. – Hiányzol. Szeretném… A lány hangja torokhangú suttogássá mélyült. – Tudom, mit szeretnél. A kocsidban vagy? – Igen – suttogta vissza a férfi. – Jobb lesz, ha a gázra lépsz – javasolta a nő, majd részletesen kifejtette, milyen szerelmi játékokat fog űzni vele, ha újra együtt lesznek. A férfi zihálása lenyűgözte. A tüzelő kankutya szapora lihegése, gondolta elégedetten. Mindig is felizgatta, hogy milyen erős hatással van a férfiakra. – Hogy tetszik? – kérdezte akadozó lélegzettel, hogy Monk azt higgye, őt is ugyanúgy elkapta a vágy, mint a férfit. És folytatta, míg a férfi a vágytól már csak nyöszörögni tudott. Hirtelen csend lett a vonalban, amit mély, torokból jövő nyögés követett. Jilly tudta, mi zajlik a kocsiban, és elégedetten elmosolyodott. Telefonos szexvonalon is nagy karriert futhatott volna be, gondolta, de az biztos, közel annyi pénzt sem jelentett volna. Mégis, jó volt tudni, hogy van érzéke hozzá. – Ugye már nem is érzed magad magányosnak, drágám? – Nem – sóhajtott nagyot Monk. – Hamarosan nálad leszek. Szeretlek, Jilly. – Tudom, drágám. Én is szeretlek. Jilly letette a kagylót, és újra járkálni kezdett. Tudja-e azonosítani a rendőrség a holttesteket abból a kevésből, ami maradt belőlük? Azt tudta, hogy a koponya és fogak alapján is lehet azonosítani egy embert, de mi van akkor, ha azok is millió darabra hullottak a robbanáskor? Hmm, akkor mit tesznek? A tévében megint lejátszották a robbanás felvételét. Jilly az ágyhoz rohant, nehogy egy pillanatot is elszalasszon belőle. Ó, milyen csodás látvány! Amikor a hírblokk véget ért, a táskájához lépett és elővette az értékes videokazettát. Bárhová ment, ezt mindig magával vitte. Berakta a kazettát a lejátszóba és a tévé elé kuporodott. Hányszor is látta már? Százszor vagy ezerszer? És mégis, sohasem unta meg. – Érted már, miért kell meghalnod? – suttogta a képernyőnek. Hirtelen felfedezte, hogy az egyik körme behasadt, és a fürdőszobába sietett, hogy orvosolja a bajt. Ránézett az órára és látta, hogy Monknak hamarosan meg kell érkeznie. Fel kell készülnie, hogy megfelelően fogadja. Szűzies fehér, döntötte el, és előhúzta a megfelelő hálóinget a táskájából. Ez tetszeni fog a férfinak. Igaz, bármit is tett, eddig minden tetszett neki. El ne felejtse kirúzsozni a száját. Különös, hogy a férfiak majd megvesznek a vörös ajkakért. Odavannak a gyönyörű testéért. Imádják bájos angyalarcát. Mindent szeretnek rajta. Huszonkilencedik fejezet
A mentősök azt mondták Carrie-nek, hogy sokkos állapotban van. Carrie nem értett velük egyet, de sejtette, hogyan jutottak erre a következtetésre. Meg kell hagyni, meglehetősen furcsán viselkedett. Amikor kiemelték
őket a szakadékból, kétségbeesetten és megállíthatatlanul zokogott. Tudta, hogy mit akar mondani, de képtelen volt kinyögni bármi értelmeset. A szavak összekeveredtek, és sehogy nem akartak megfelelő sorrendbe állni. Mégis, a diagnózis egyszerűen ostobaság volt. Elvégre nem orvosok. Mit is tudhatnak az ő állapotáról? Köszöni szépen, az elméje tökéletesen működik. Reflektorfény villant az arcába, ahogy a hordágyon a várakozó mentőautóhoz vitték és elhelyezték Sarával szemben. Carrie megpróbált felülni, de hamarosan felfedezte, hogy az egyik mentős durván lekötözte. Csak az egyik kezét tudta mozgatni. Átnyúlt a másik ágyhoz, hogy megfogja Sara kezét. Barátnőjének szörnyű fájdalmai voltak. Két mentős is a térdén dolgozott. – Rendbe fog jönni? Rendbe fog jönni? – Ismételgette egyre a kérdést mint valami monoton dallamot. Noha mindkét mentős azon volt, hogy megnyugtassa, Sarának nem lesz semmi baja, Carrie mégsem tudta abbahagyni. Az egyik férfi injekciót adott Sarának, és az egy perc múlva már le is hunyta a szemét. Miután rögzítették a lábát, egyikük megmérte a vérnyomását, míg a másik Carrie-vel kezdett foglalkozni. – Meg akarja ölni Averyt. Meg kell állítani. Hallják, amit mondok? Meg akarja ölni… meg akarja… Carrie elájult. A kialvatlanság és az átélt borzalmak lassan maguk alá gyűrték. Teste egyszerűen fellázadt és megadta magát a végkimerültségnek. Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, már a kórházi ágyon feküdt. És, ó jaj, mindene fájt. Úgy tűnt, minden izma külön lüktet, minden porcikája sajog. Csak nem verte meg valaki? Kétségbeesetten igyekezett száműzni az agyát ellepő ködöt. Avery. Édes istenem, meg kell találnia Averyt, mielőtt túl késő lenne. Bal oldalán megpillantotta a hívógombot, és megpróbálta elérni. Éles fájdalom hasított a könyökébe, amitől hangosan felkiáltott. Amikor lenézett és meglátta a gipszkötést, nem bírt visszafojtani egy halk káromkodást. Hogyan történhetett? A szakadék. Fejjel előre zuhant a mély gödörbe, és emlékezett, hogy a karját maga elé tartotta, hogy tompítsa az esést. Azt tudta, hogy megsérült a csuklója, de azt hitte, csak megrándult. Hiszen nem is fájt túlzottan. Vagy mégis? Nem tudott visszaemlékezni rá. Talán elzsibbadt, akárcsak ő maga. Arra viszont emlékezett, hogy Sarán landolt. Barátnője vonaglott kínjában, és Carrie ösztönösen a szájára tette kezét, rettegve attól, hogy fájdalmas kiáltásait Monk meghallhatja, ha a közelben ólálkodik. Hol van Sara? Carrie hangokat hallott az előtérből. Mivel a gombot sehogy nem tudta elérni, éppen azon volt, hogy kiáltozni kezd, amikor nyílt az ajtó, és egy kék műtősruhába öltözött orvos sietett be, kezében kórlapot tartva. Dr. Bridgeportnak hívták, és úgy nézett ki, mint aki legalább egy hete nem aludt. Nem jó jel, gondolta Carrie. Akkor észrevette a kezeit. Jókorák voltak, mintha egy nagyobb testű embertől vette volna kölcsön őket, akárcsak a sötét sávokat a hajában, melyek teljesen úgy néztek ki, mintha utólag ültették volna be őket. – Ön az orvosom? – Ideggyógyász vagyok. Megnéztem a röntgenfelvételeit és a koponya CT felvételeket. – Voltam ilyen vizsgálatokon? – szakította félbe Carrie. A férfi bólintott. – Enyhe agyrázkódást szenvedett. Ma éjszaka bent tartom megfigyelésre, de nem látok okot aggodalomra. – És a karom?
– Eltörte. – Ez nyilvánvaló. Az orvos beírt valamit a kórlapra. – A kijelölt orvosa hamarosan itt lesz, hogy megvizsgálja – mondta, fel sem nézve a lapból. – Addig is, az előtérben várakozik néhány hatósági ember, akik égnek a vágytól, hogy beszéljenek magával… ha elég jól érzi magát hozzá. – Fáj a fejem. Kaphatnék valamit? – Hamarosan – ígérte a doki. Carrie tudta, mit jelent ez. Amikor Avery kicsi volt, és akart valamit, amit Carrie nem szeretett volna odaadni neki, ugyanezt a kifejezést használta. A módszer nem vált be már Averynél sem, és Carrie sem dőlt be neki. – Szükségem van valami fájdalomcsillapítóra. – Agyrázkódása van, Mrs. Salvetti, és én inkább… – Mindegy, hagyjuk – vágott közbe Carrie. – Doktor úr, a mentőben velem volt egy barátnőm is. A lába tropára ment. Meg tudná mondani, hogy most hol van? A doki bólintott. – Collins bírónő a műtőben van. Keményen megkopogtatták az ajtót. Az orvos becsukta a mappát, rámosolygott és megfordult, hogy távozzon. – Pihennie kell – mondta, ahogy kinyitotta az ajtót és beengedte a két ügynököt. – Tíz perc – figyelmeztette őket. – Utána aludnia kell. A két férfi úgy mozgott, mintha katonai parádén lennének. Merev tartás, kéz szorosan a test mellett, fejek magasra emelve. Az öltözékük is teljesen egyforma volt, csak a nyakkendőjük színe különbözött. Egyiküké csíkos szürke, míg a másiké skótkockás. Hillman volt a főnök. Éles, fürkész tekintete láttán Carrie megnyugodott. Biztosra vette, hogy a férfinak nem fogja semmi elkerülni a figyelmét. A másik, a fiatalabb ügynök megnyomta a gombot, hogy ágya ülőhelyzetbe kerüljön, vizet öntött neki és ott buzgólkodott körülötte, míg Hillman kikérdezte. Gondosan végigvezette az eseményeken, csak olyankor kérdezett bele, amikor Carrie megállt, hogy összeszedje a gondolatait. Egyszerre akart beszámolni mindenről, közben türelmetlenül várta, hogy feltehesse a saját kérdéseit, de Hillman állhatatosan kitartott a saját célja mellett és nem hagyta elkalandozni. Carrie megkérte a segítőkész ügynököt, hogy keresse meg neki a dzsekijét. – A zsebében vannak a levelek – magyarázta. Hillman a beépített szekrényben megtalálta a dzsekit. Kesztyűt húzott és a borítékokat a társa által odatartott önzáró tasakba ejtette. – Anne ideadta a levelét. El akarom olvasni. – Elküldjük őket a laborba vizsgálatra – mondta a fiatalabb ügynök. Carrie azt hitte, hogy ő könnyebben kezelhető, mint Hillman, de kiderült, hogy legalább olyan makacs és állhatatos. – Tudni akarom, hogy az a beteges gazember, az a férjnek csúfolt hitvány féreg mit írt. Felbérelte Monkot, hogy ölje meg Anne-t. Le kell tartóztatniuk. Követelésével mit sem törődve, Hillman folytatta a kérdezősködést. Carrie-nek hirtelen elege lett. – Nem, most én következem. Tudni akarom, hol van az unokahúgom.
– Keressük őt… – Találják meg! Kétségbeesését látva a fiatalabb ügynök javasolta, hogy igyon egy kortyot, orra alá nyomva a poharat a szívószállal. Carrie elfordította a fejét. – Mondja el, mit tud a… – próbálkozott Hillman újra. – Tudni akarom, mi van Collins bírónővel, mégpedig most rögtön. A két ügynök gyors pillantást váltott egymással, majd Hillman felelt. – Megoperálták, és most az intenzív őrzőben fekszik. – Eddig minden jól ment – tette hozzá a társa. Carrie ránézett. – Önt hogy hívják? – Beannek, asszonyom. Peter Bean ügynök. Nem csoda, hogy nem mutatkozott be, gondolta Carrie. Ha ilyen névvel lenne megátkozva, ő sem szívesen mondaná meg. Fogadni mert volna, hogy zöldbabnak csúfolták az iskolában. Hillman újra kezdte a kérdezősködést. Egy órán át gyötörte, ugyanazokat a kérdéseket tette fel újra meg újra, míg végül Carrie úgy érezte magát, mint egy bűnöző, akit megpróbálnak vallomásra bírni. Feje fájdalmasam lüktetett. – Elég – jelentette ki. – Nem tudok több kérdésre válaszolni. Hillman elkeseredettnek látszott, de beleegyezett, hogy pihenjenek egy kicsit. Carrie nem volt barátságos hangulatban. Közölte a férfiakkal, hogy látni sem akarja őket, amíg hírt nem hoznak Averyről. Hogy megnyugtassák az üvöltöző nőt, Hillman megengedte, hogy felhívja a férjét. Bean tárcsázta a számot. Amikor Carrie meghallotta Tony hangját, sírva fakadt. – Szükségem van rád, Tony. Aspenbe kell jönnöd. – Édesem, azt mondták, nem mehetek. – A férfi hangja remegett az érzelmektől. – Azt mondták, mihelyt kiengednek a kórházból, elvisznek téged és a bírónőt egy biztonságos rejtekhelyre. Carrie, szerelmem, jól vagy? Bárcsak veled lehetnék! Annyira szeretnék… Úgy sajnálom, hogy egyedül kellett mindezt átélned. – Hallottál valamit Averyről? – Semmit. Nem is tudtam, hogy csatlakozni akar hozzád az üdülőben. Az egyik ügynök azt mondta, hogy Avery lekéste a gépet. – Fogalmam sincs, hol lehet – hüppögte Carrie. – Meg fogjuk találni – ígérte a férje. – Semmi baja nem lesz. Esküszöm, drágám. És állandóan szabadon hagyok neki egy vonalat arra az esetre, ha telefonálna. Biztosan telefonál. – Tony, én nem is tudtam eddig… Úgy sajnálok mindent. Tied lehet a Star Catcher. Úgy vezeted, ahogy neked tetszik. Ezentúl nem foglalkozom vele. Hinnem kellett volna benned. Olyan ostoba voltam! Most már megállíthatatlanul zokogott, ugyanakkor dühös is volt, hogy ott vannak az ügynökök és minden szavát hallják. – Szeretlek – suttogta. – Nagyon szeretlek, Tony. Kérlek, mondd, hogy még nem késő. – Nem, drágám. Én is… szeretlek – nyögte. – A következő géppel repülök hozzád. A házasságunk újra a régi lesz. Bármi lehetséges, ha enyém a szerelmed. Bármi a világon!
Harmincadik fejezet
A remény, hogy sikerül eltitkolni a túlélők nevét a sajtó elől füstbe ment, mivel egy szemfüles forgatócsoport filmre vette, ahogy Carrie-t és a bírónőt a robbanás helyszíne közelében mentőkocsiba tették. Avery a rádióban hallotta a hírt, miközben ő és John Paul a helyi utakat rótták kocsijukkal. Alighogy elhagyták az álmos kisvárost, Avery előremászott a vezető melletti ülésbe. Bal lába fennakadt a férfi vállán, amikor az ülésre zuhant, cipője pedig a férfi ölébe pottyant. John Paul fejcsóválva nyújtotta oda neki a cipőt, miközben a lány buzgón szabadkozott. Addig hallgatták a rádióadást, amíg ki nem értek az adó hatósugarából. – Már mindenki videokamerával mászkál az Államokban? – John Paul hangja határozottan undorodó volt. – Vannak emberek, aki abban lelnek élvezetet, hogy betolakodnak mások magánéletébe. – A tévéstábok többsége hord magánál videokamerát – jegyezte meg a lány. – Nem kell gúnyolódnod, édesem. – Nem gúnyolódtam, csak rámutattam a nyilvánvaló tényre. Carrie biztos utálta, hogy a képébe nyomták a kamerát. Valamelyik febesnek el kellett volna koboznia a filmet. A helyszínelők előbb is odaérhettek volna. – Volna és volna – morogta John Paul. – Ez a Hivatal mottója. – Nem fogsz felbosszantani. – Nem is volt szándékomban – nevetett a férfi. Avery lehúzta az ablakot, és hagyta, hogy a hűvös, éjszakai levegő bejöjjön a kocsiba. – De igenis, az volt a szándékod. Végül csak sikerül kiismernem téged. – Gondolod? A lány mosolygott. – Eleinte azt hittem, hogy csak neheztelsz az FBI-ra, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem igaz. A fóbiád ennél sokkal mélyebb. – Ó, valóban? Avery bólintott. – Semmilyen kormányzati szervet nem kedvelsz. – Ez nem igaz. – Amikor a sógorodról beszéltél, aki az Igazságügyi Minisztériumban dolgozik, lekicsinylő volt a hangod. – Az igazságügynek nagy hatalom van a kezében. – Na, és a CIA? Tudom, hogy dolgoztál nekik. John Paul sem igent, sem nemet nem mondott. – Úgy hajladoznak, ahogy a szél fúj, az ember soha nem tudhatja, mikor hagyja cserben a Cég. – Mi van az adóhatósággal? – Az adóhatóságot mindenki gyűlöli. Ebben igaza van, gondolta Avery. A lány egyre sorolta a kormányhivatalokat, és John Paul mindegyikben talált valami kivetnivalót. – Azt hiszem, bizonyítottam az igazamat. Tudod, mi a legnagyobb baj veled? – Nem, de te rögtön felvilágosítasz, igaz? – Aha – bólintott a lány. – Senkit nem bírsz, akinek hatalom van a kezében. A férfi nem sértődött meg. – Ismered a mondást: Az abszolút hatalom abszolút romlást okoz11. 11
A hatalom megront, az abszolút hatalom pedig abszolút romlást okoz. (Lord Acton, XIX. századi angol katolikus gondolkodó)
– Az FBI-nak nincs abszolút hatalma. – De ők azt hiszik magukról, hogy van. – Tudod, mit mondok én neked? – Mit? – Terápiára lenne szükséged, hogy megszabadulj az ellenséges érzelmeidtől. Mielőtt megmondhatta volna neki, hogy a terápiákat is gyűlöli, a lány témát váltott. – Telefonhoz kell jutnom, hogy felhívjam Carrie-t. – Miért nem telefonáltál neki a rendőrőrsről? – Mert nem hagyhattam, hogy nélkülem menj el. Még mindig nem akarom elhinni, hogy ott akartál hagyni. Dühös leszek, valahányszor csak eszembe jut. Megmondja neki az igazságot? Állkapcsa megfeszült, ahogy erre gondolt. A lány olyan elkeseredettnek látszott, sőt sértettnek. – Figyelj… – kezdte, de aztán nem mondott semmit. – Igen? – Talán maradni akartam. – Talán? – bökte meg a karját. – Ez meg mit jelent? – Azt jelenti, hogy maradni akartam. Most pedig rajtad a sor, hogy színt vallj. Hogyan lehetséges, hogy otthagytad a szupercsapatot? – Ne hívd így őket. Biztosra veszem, hogy Knolte ügynök és többiek is mind képesek megoldani a rájuk bízott feladatot. – Igazán? Akkor megismétlem a kérdést. Mi vett rá, hogy inkább velem gyere? A lány vállat vont. – Végiggondoltam amit mondtál, és arra a következtetésre jutottam, hogy igazad van. Nem okos dolog minket egy helyre szállítani és összezárni abban a biztonságos házban. – És? – És, mi? Bókokat akarsz hallani? Mielőtt megmondhatta volna neki, hogy ez eszébe sem jutott, a lány folytatta. – Jó, rendben. Arra gondoltam, hogy nagyobb a túlélési esélyem, ha veled maradok. – Mi késztetett arra, hogy átállj a sötét oldalra? – kérdezte vigyorogva a férfi. – Knolte mondott vagy tett valamit, amitől kiugrott ügynökké változtál? – Nem vagyok ügynök. Elemző szakember vagyok, és Knolte nem tett semmit. Még mindig tökéletesen megbízom a Hivatalban. Senki sem lehet nálam hűségesebb. – Aha. Szóval, miért hagytad ott őket? Ezen gondolkodnia kellett. – Csak kezdeményező akartam lenni. Ezt tanították nekünk a Hivatalnál. – Ó, persze – gúnyolódott John Paul, majd fejével az útjelző tábla felé intett. – Tíz kilométernyire ide van egy étterem. Nekem is telefonálnom kell, hogy valami segítséget szerezzek. A magányos farkas, amint segítséget kér? Avery megdöbbent. – És aztán? – kérdezte. – Telefonálhatsz Carrie-nek, de ne áruld el neki, hová megyünk. – Hogyan is tehetném? Hiszen én magam sem tudom.
John Paul felkapta az összehajtogatott papírt. – Tyler parancsnoknak van egy hegyi házikója néhány órára innen. Van ott pajta is, ahol el tudom rejteni a kocsit. Ott maradunk éjszakára. Avery megint kinézett az ablakon, hogy ellenőrizze, nem követik-e őket. Közel és távol egyetlen kocsi sem látszott, és Avery sejtette, hogy viselkedése már a paranoia határát súrolja, de továbbra is éberen figyelt. Jobb félni, mint megijedni, mondogatta magának. – Van valami tipped, hol lehet Monk? – Valószínűleg még mindig Kolorádóban van, és mostanra már ő is tudja, hogy a nagynénéd és a bírónő életben vannak. – Az FBI minket is keresni fog. – Nem minket, édesem, csak téged. Téged fognak keresni. – Nyitva hagytam a zuhanyt, ha valamelyik ügynök fel találna menni az emeletre, és a hálószoba ajtaját is bezártam, de Knolte előbb-utóbb rájön, hogy eljöttem, és fellármázza a csapatot. És akkor minden ravaszságukra szükség lesz, hogy meglógjanak előlük. Ha Carter megtudja, mi történt, szétrúgja a hátsóját. Avery gondolatban felsorolta az érveit, amikkel meg akarta győzni főnökét. Meg fogja győzni, hogy ez nem számít fegyelmezetlenségnek. Carter kemény ugyan, de nem hülye, az észérvek embere. Bizonyára be fogja látni, hogy nem volt más választása, mint hogy átvegye a kezdeményező szerepet… megint. – Elmondja a parancsnok Knolte-nak, hogy felajánlotta neked a házikóját? – szólalt meg Avery. – Nem – rázta meg a fejét John Paul. – Tudja, hogy kimásztál az ablakon? – Nem. John Paul lehajtott a sztrádáról, és beállt az étterem melletti parkolóba. “Nyitva” villogtak az óriási neonbetűk. – Mesélsz nekem Jillyről? – Eddig gondosan kerülte a témát, mert látta, hogyan reagált a lány, amikor Tyler az anyjának nevezte a nőt. Avery nem válaszolt. – Kénytelen leszel beszélni róla, hogy tudjam, mivel kell szembenéznem. – Mivel kell szembenéznük. Nekünk – nyomta meg a többes számot. – Igen, el fogom mondani, amit tudok, de nem éhgyomorra. Holnap – ígérte. – Holnap mindent elmondok. – Rendben. Megfogta a lány kezét és az étterem felé indult. Amikor beléptek, szemük káprázni kezdett. Narancssárga és lila neonfényben csillogott minden, a vakítóan fehér pultot kivéve. Az ajtó mellett álló zenegépből Elvis Presley énekelt. John Paul egy ablak melletti bokszot választott, hogy rálásson a kocsira. Megvárta, amíg Avery leül a rikító narancssárga műanyagszékre, és csak azután foglalt helyet vele szemben. A pincérlány alig nőtt ki a kamaszkorból, de úgy csoszogott, mint egy kilencvenéves anyóka. Nyelvében testékszer csillogott, amitől beszéde alig volt érthető. – Mit hoszhatok mag’nak? Pulykás szendvicset rendeltek jeges teával. Alighogy a lány visszament a pult mögé, Avery aprót kotort elő a pénztárcájából és elindult a telefon felé, amit még belépésekor kiszúrt a női- és férfimosdó között, a helyiség végében. A Carrie-vel folytatott beszélgetés jobbára egyoldalú volt, és nagynénje uralta. – Hol vagy? – akarta tudni. – Miért nem vagy itt? Jól vagy? Hallottad már? Jilly él. A sátánfajzat megrendezte a saját halálát. Nem hiszem,
hogy ő volt ilyen okos. Olyan, mint a macska. Kilenc élete van. Felfogtad, ha időben érkeztél volna az üdülőhöz, akkor téged is bezárnak abba a házba? – Carrie, nyugi! – mondta Avery, amikor nagynénje végre megállt levegőt venni. Carrie mély lélegzetet vett, majd nagy vonalakban elmesélte, mi történt vele és a másik két nővel azóta, hogy beszálltak Monk kocsijába. Avery szó nélkül hallgatta. – Ha találkozunk, majd mindent részletesen elmesélek – ígérte. – Te hogy vagy? – Remekül. – Annyira meg voltam ijedve és féltettelek, de ezek szerint jól vagy. – Igen, remekül – ismételte meg Avery, tekintetét John Paulra függesztve. – Carrie, hogy hívják azt az ügynököt, aki felelős a biztonságodért? Nénikéje vele együtt kezdett el beszélni. – Azt mondják, védőőrizetbe vesznek bennünket. Szerintem Floridába visznek. – Miért éppen Floridába? – A tárgyalás miatt. – Milyen tárgyalásról beszélsz? – Ó, Avery, te nem is tudtad? Az a gazember Skarrett új tárgyalást kapott. Senki nem értesített? Avery megdöbbent a hír hallatán. Tudta, hogy fennáll a lehetősége egy új tárgyalásnak, de arra nem számított, hogy ilyen hamar bekövetkezik. – Nem, nem kaptam értesítést. Carrie magán kívül volt. – Azt mondták, hogy ez a gyilkos, akit Jilly bérelt fel, addig nem áll le, amíg meg nem ölt minket. – Vagy mi el nem kapjuk őt – mondta Avery. – És el fogjuk kapni, Carrie. Most pedig, kérlek, próbálj lehiggadni. Beszéltél már Tonyval? Carrie hangja ellágyult. – Ő is magán kívül van az aggodalomtól – suttogta szipogva. – Szeretné, ha minél előbb felhívnád. Hallani akarja a hangodat, hogy minden rendben van. Haza akarok menni, Avery, és azt akarom, hogy te is velem gyere, de ezek nem engedik. Még azt sem tudom, hogy Tonynak megengedik-e, hogy velem maradjon. Próbálok együttműködni… – Hogy van a bírónő? – szakította félbe Avery. – Mi? Ja, Sara. Sarának hívják. Ő is itt fekszik. Összetörte a térdét, és meg kellett műteni, de már sokkal jobban van. Még az intenzíven tartják megfigyelésen a kora miatt, de ez csak biztonsági óvintézkedés. Már azt is megengedték az orvosok, hogy bemenjek hozzá és beszéljek vele pár szót. Jaj, istenem, el is felejtettem mondani neked, hogy Sara Collins az a bírónő, aki elítélte Skarrettet. – Az lehetetlen. Emlékszem a bíróra. Hamiltonnak hívják. – Igen, Hamilton bíró vezette a meghallgatást és indította el a bűnvádi eljárást. Amikor beadta az indítványt, mi hazamentünk Bel Airbe, emlékszel. – Igen. – De Skarrettet akkor még nem ítélték el. Időközben Hamilton meghalt, és mire ítélethozatalra került a sor, Sara ült a bírói székben. – Szóval, ez a kapcsolat – mormolta Avery maga elé. – De mi a helyzet a másik nővel?
– Anne Trappnek semmi köze az ügyhöz. Hosszú történet, ha itt leszel, majd mindent elmesélek. A kórházban vagy a repülőtéren találkozunk? Ha Floridába akarnak vinni, nélküled nem megyek. Teljes három hetünk van még, amíg eldöntik, hogy tanúskodhatunk vagy sem. Ha Monk még mindig szabadon lesz… – Három hét? – szakította félbe Avery. – Azt akarod mondani, hogy az új tárgyalás mindössze három hét múlva megkezdődik? – Igen. Biztosra veszem, hogy a bíróság mellett helyeznek majd el minket, hogy ha tanúskodnunk kell, akkor könnyebben át tudjanak vinni a bíróság épületébe. Avery egyelőre képtelen volt felfogni az információt. – És azt mondod, hogy fennáll a lehetősége annak, hogy nem engednek minket tanúskodni? – Drágám, mi van veled? Figyelsz egyáltalán rám? Igen, fennáll a lehetősége, hogy nem engednek tanúskodni. Érted? Túl könnyű célpont lennénk, és Monknak ez remek alkalom lenne, hogy végrehajtsa a tervét. Avery olyan szorosan markolta a telefont, hogy elfehéredtek az ujjai. – Senki nem tudja megakadályozni, hogy tanúskodjak! – Gondolkodj egy kicsit józanul. – Azt akarod, hogy Skarrett szabadon elsétáljon? – Avery hangja reszketett a dühtől. – A biztonságod számomra ezerszer fontosabb. – Nem engedem, hogy megússza. – Rengeteg időnk van még a tárgyalásig, hogy ezt megbeszéljük – zárta le a témát Carrie. – Hogy-hogy nem kérdezel semmit Jillyről? – Nem akarok róla beszélni. – Remélem, ha végre elkapják, kettesben hagynak vele pár percre. – A földbe fog döngölni. – De téged nem. Legalább hasznát veszed annak a sok tai chi meg karate leckének. – Carrie nagyot sóhajtott. – Ne félj tőle, Avery. Averynek nevetni támadt kedve. A számtalan pokoli történet után, amit Jillyről hallott, legalább olyan őrült lenne, mint ő, ha nem félne tőle. – Láttad őt? Járt bent a házban? – Igen. Majd elmondom, ha találkozunk. – Azt akarom, hogy ígérd meg, mindent megteszel, amit az ügynökök mondanak. Rendben, Carrie? Ígérd meg! – Persze, megígérem. – Ne nehezítsd meg a munkájukat. Te is tudod, milyen tudsz lenni, ha izgatott vagy és rémült. – Nem vagyok rémült, dühös vagyok. Végtelenül dühös. Miért nem tudott Jilly hulla maradni? – Mert meg sem halt – mutatott rá Avery a nyilvánvalóra. – Remélem, nem valami bolhafészekbe akarnak berakni védőőrizet címén. A part mellett akarok egy házat. – Carrie, ezt nem te döntöd el. – Ha nem lesz megfelelő, mozgósíthatnád a kapcsolataidat. Alig várom, hogy újra lássalak. Avery megerősítette magát. Nénikéje nem éppen türelméről volt híres, amikor nem az ő kedve szerint mentek a dolgok, de Avery úgy döntött, felkavarja az állóvizet. – Egy ideig nem fogunk találkozni, mert nem csatlakozom hozzád. Nem megyek veled a kijelölt…
Csak eddig jutott. Carrie sikolyától csöngeni kezdett a füle, és el kellett tartani magától a telefont, ha nem akart megsüketülni. Még John Paul is hallotta az asztalnál Avery nagynénjének kiabálását. Látta, hogy minden vér kiszalad a lány arcából, ahogy Carrie-t hallgatja. Felállt, odasétált és gyengéden elvette a lánytól a telefont. – Ideje elköszönnöd, édesem. – Nagyon feldúlt. – Hallom. – Szeretlek, Carrie. Hamarosan találkozunk – szólt a kagylóba. – Viszlát. Hallotta nagynénje üvöltő hangját. – Avery Elizabeth, ne merészeld letenni… John Paul visszatette a kagylót a helyére. – Kedves hölgy – jegyezte meg, közben megállta, hogy egyetlen arcizma se ránduljon. A pincér le nem vette róluk a szemét, mialatt a tányérokat az asztalra tette. Avery elhúzódott a férfitól, és bement a mosdóba, hogy kezet mosson. Mire visszaült a helyére, John Paul már végzett a szendviccsel, és a teát is megitta. – Nem szeretném, ha hamis kép alakulna ki benned a nagynénémről. Tény, hogy nehéz természetű, de ha közelebbről megismered, biztosra veszem, ugyanúgy megszereted, ahogy én. – Nem hiszem, hogy ez megtörténik – jelent meg egy fintor a férfi arcán. Avery beleharapott a pulykaszendvicsbe, aminek az íze leginkább préselt fűrészporra emlékeztette, majd leöblítette egy korty teával. – Kéred? – tolta a tányért a férfi felé. John Paul visszatolta. – Meg kell enned – de azért elvett egy szelet krumplit. Avery észrevette, hogy a férfi a parkoló mögötti országutat figyeli. – Nem túl nagy a forgalmuk – jegyezte meg. – Tizenöt percen belül zárnak. Talán ez az oka, hogy csak mi vagyunk itt egyedül. Árulj el nekem valamit, Avery. Amikor kitöltötted a jelentkezési lapot, azzal a céllal tetted, hogy ügynök légy? – Igen. – Akkor miért nem lettél ügynök? Először arra gondolt, hogy kifizeti valami közhellyel, de végül úgy döntött, hogy teljesen őszinte lesz a férfival. Különben is, biztos volt benne, hogy hamar átlátna a szitán, ha hazudni próbálna neki. – Azt hittem, hogy ügynöknek kell lennem. Egy FBI ügynök mentette meg az életemet, és akkor határoztam el, hogy én is olyan akarok lenni. Tudod, embereket menteni, meg ilyesmi. – Szóval, meg akartad menteni a világot. Hány éves voltál, amikor ez a világrengető terv megfogant a fejedben? – Tizenkettő. Éppen akkor töltöttem be a tizenkettőt. – Csodálatos. – Miért? – Mert nem változtattad meg az elhatározásodat. Mert kitartottál mellette a középiskolában és a főiskolán is. – Te emlékszel, mi akartál lenni kiskorodban? – Nem emlékszem rá, hány éves voltam, amikor úgy döntöttem, szuper dolog lehet űrhajósnak lenni. Tíz, talán tizenegy. – De ez a terved végül is nem valósult meg, ugye? – ugratta a lány.
– Az élet közbeszólt. Egyszer csak az egyetem mérnöki karán találtam magam, aztán meg csatlakoztam a tengerészethez. – Miért a tengerészet? – Ittas voltam. Avery ezt nem vette be. – Mondd el az igazi okot. – Azt hittem, megváltoztathatom a világot. Tetszett a fegyelem, és valami mást akartam. Ki akartam törni a louisianai Bowenből. – De most is Bowenben laksz, nem? – Igen. El kellett mennem onnan, hogy felismerjem, mit is akarok igazán az élettől. Valójában Bowen külterületén élek, a mocsárban. – Teljesen elvonulsz az élettől, igaz? – Szeretem a magányt. – Gondolom, nem sokan látogatnak a mocsárban. – Én így kedvelem. Melyik főiskolára jártál? – A Szent Klárára, aztán a Stanfordra. – Megint beleharapott a szendvicsbe, de alig tudta legyűrni a szörnyű ételt. A kenyér sületlen volt, a saláta fonnyadt, a pulyka száraz és kemény, mint a csizmatalp. – Egyikünk sem jutott messze. Mindketten az otthonunk közelében maradtunk. Carrie akarta, hogy Los Angelesben végezzem el a főiskolát, hogy nyaranta tudjak nála részidőben dolgozni. – Mit? A lány elvörösödött, amitől John Paul csak kíváncsibb lett. – Egyre csak noszogatott, hogy szerepeljek a reklámfilmjeiben. Végül hagytam magam egybe belerángatni, amikor Carrie igazán szorult helyzetbe került. – És mit kellett csinálnod abban a reklámfilmben? – Egy darab szappant tartottam magasra, verdestem a szempillámmal és valami ostoba dalocskát énekeltem. A férfi nem nevetett, csak közelebb hajolt. – Énekeld el nekem. – Szó sem lehet róla – tiltakozott a lány. – Szörnyű volt és én rettenetesen utáltam. Azt hiszem, befelé forduló típus vagyok – vont vállat. – Mivel kiskorom óta az volt az álmom, hogy ügynök legyek, Carrie végül beadta a derekát és nem nyaggatott tovább. Ami azt illeti, mind a ketten megalkudtunk. – Te miben? A lány odébb lökte a tányért, és John Paul odanyúlt, hogy kihalásszon még néhány krumplit. – San Joséban volt egy projectem, ahol általános iskolásokkal dolgoztam, és nagyon élveztem. Annyira, hogy gondolkodni kezdtem, ne legyek-e tanár. Igazán jó voltam – tette hozzá, és ez a felismerés saját maga számára is meglepetésként hatott. – Odáig mentem, hogy felvettem néhány tantárgyat, ami szükséges ahhoz, hogy megszerezzem a tanári diplomát. Arra gondoltam, hogy taníthatnék történelmet. Mindenesetre Carrie-nek nem szóltam róla. – Miért nem? Mi kifogása van a tanárok ellen? – Semmi, csak éppen nem szeretné, ha az lennék. John Paul előrehajolt és a lány szemébe fúrta a tekintetét. – Avery, mit hallgatsz el előlem? A lány mintha meg sem hallotta volna a kérdést, odaszólt a pincérlánynak, hogy hozza ki a számlát.
– Gyerünk, kicsim, mondd el. Miért nem akarja a nagynénéd, hogy tanár légy? – Mert rosszul fizetik őket. – És még? – A tanárokat nem nagyon tisztelik. Tudod, mit szoktak mondani? Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja. Carrie úgy gondolja, nem sok… rangja van a tanításnak. Nehogy azt hidd, hogy a nénikém egy hárpia – mondta gyorsan Avery. – Tudom, hogy úgy hangzott, de tényleg nem az. Becsszóra. – Szóval ez minden? Ez az oka, hogy nem tanítasz? Mert nincs rangja? – Carrie úgy vélte, hogy nem lenne szerencsés dolog, ha gyerekek vennének körül. – Miért? A férfi nem hagyta szabadulni. – Arra gondolt, hogy milyen nehéz lenne az nekem. – Óóó! – Ez meg mit akar jelenteni? – Nem lehet gyereked, ugye? El akarta neki mondani. Mindent elsöprő késztetést érzett, hogy kiöntse neki a szívét, ahogy Tony bácsikája szokta mondani. Még soha nem érezte ezt a késztetést, de John Paul más volt, mint a többi férfi. Őt nem érdekelték az olyan ostobaságok, mint rang és pénz. Nem játszotta meg magát, nem voltak hátsó szándékai, titkos céljai. Talán ezért vonzódott annyira hozzá. – Fogalmam sincs, ezt meg hogy következtetted ki? – Te mondtad, hogy soha nem akarsz férjhez menni, ami szerintem egy kicsit furcsa. A lány dühösen támadt rá. – Miért? Mert egy nőnek feltétlenül férjhez kell mennie? Ezt te magad sem hiheted. Nagyon sok egyedülálló nő él boldogan. John Paul megadóan emelte fel a kezét. – Várjunk csak, nem ellenkezem, de amikor azt mondtad, szörnyen védekező volt a hangod. Arra gondoltam, hogy milyen fura. Most már értem, miért. Nem lehet gyereked, ezért nem akarta Carrie, hogy gyerekekkel dolgozz. Igazam van, ugye? – Igen. Avery készen állt a harcra. Hagyta, hogy a férfi lássa sebezhetőségét, és tudta, ha a legcsekélyebb szánalmat vagy együttérzést látja a szemében, vége van. Szálanként tépi ki a haját, vagy a magáét. Vagy ami még rosszabb – legalább is a saját értékítélete szerint – sírva fakad. Mereven bámult a férfi szemébe, várva, hogy mer-e kedves lenni hozzá. John Paul visszabámult. – Nos? – kérdezte végül harciasan, amikor a férfi nem szólt egy szót sem. – Ez a legnagyobb marhaság, amit valaha hallottam. A lány meglepetten pislogott. – Tessék? – Hallottad, édesem. Szeretsz gyerekekkel dolgozni, tehát szerintem avval kéne foglalkoznod. Átkozottul ostoba dolog a nagynénédre hallgatnod és engedelmeskedned neki, csak hogy kedvére tégy. – De jó vagyok abban is, amit a Hivatalnak csinálok. – És akkor mi van? Többféle dologhoz van tehetséged, nem igaz? Lehet, hogy egy sor más munkában is jól teljesítenél.
John Paul felállt, fizetett, majd elintézett egy telefonhívást, de soha egy pillanatra sem vette le tekintetét a parkolóról. Avery a pincérlányt figyelte, aki kétszer akkorára fújta a rágógumiját, mint a saját arca, közben a pultra támaszkodva meredten bámulta John Pault. Öt perccel később a férfi befejezte a beszélgetést. – Gyerünk, indulnunk kell. Avery követte a kocsihoz. A férfi már az ajtót nyitotta, amikor megkérdezte tőle. – Te miben vagy jó? – Nagyon sok mindenben. – Tudom, hogy a CIA-nak dolgoztál. Ott miben voltál a legtehetségesebb? A férfi nem tagadta meg a választ. – A lövésben. Jó lövész vagyok. Nem, ez így nem igaz. Nem egyszerűen jó vagyok, hanem kiváló. A szemem, mint a sasé. – Van még valami más, amiben jó vagy? – Hogyne – húzta el a szót John Paul. Átkarolta a lány derekát és lassan magához húzta. – Van még egy-két dolog, amiben kiváló vagyok. – Mint például? Még közelebb húzta magához a lányt. – Ha a dolgok az én terveim szerint alakulnak – súgta a fülébe –, akkor te leszel az első, aki megtudja. – Ó, istenem – nyögte Avery elakadó lélegzettel. Vajon a férfi is érzi, hogy csupa lúdbőr lett a karja, a háta? Valószínűleg, sóhajtott, amikor megfordult, hogy a szemébe nézzen. John Paul gyengéden rámosolygott, és ráérősen megcsókolta. Avery képtelen volt ellenállni. Bódult tekintete láttán a férfi gőgös önelégültséget érzett. – Jobb lesz, ha elindulunk, mielőtt elvesztem a fejem, és itt helyben bemutatom a képességeimet. Kinyitotta a lány előtt az ajtót, majd maga is beült. Kihajtottak a parkolóból és újra Denver felé tartottak. – Nem árt minél messzebbre kerülnünk ettől a helytől – jegyezte meg. – A pincérlány emlékezni fog rád. – Gondolod? – Eegen, igencsak emlékezetes figura vagy. – Gyorshír, édesem – húzta a szavakat Avery, ahogy megpróbálta utánozni a férfi szexis déli akcentusát. – Rágógumi kisasszony téged bámult. A férfi vállat vont. – Legalább egy óra vagy több is, mire elérjük Tyler házikóját. Ha látsz valahol az út szélén valami boltot, megállunk és veszünk néhány apróságot. – Nem hiszem, hogy bármi is nyitva van ilyen későn. – És ez miért fontos? – Szégyelld magad. Csak nem akarsz betörni? – Soha nem fogják megtudni, hogy ott jártam. Meg sem próbálta lebeszélni. Túlságosan is lefoglalta a férfi korábbi megjegyzése. Mi fog történni, ha a dolgok az ő tervei szerint alakulnak? Ötven kilométerrel később találtak egy “Horgászfelszerelés és Fűszeres” boltot. Odabent teljes sötétség volt. John Paul tehetsége kimeríthetetlennek bizonyult. Kinyitotta a lakatot anélkül, hogy egyetlen karcolást ejtett volna rajta, megnyugtatta a fekete Dobermannt, és összeszedte, amire szükségük volt. Avery segített a kocsihoz cipelni a két nagy kanna tejet és a négy telepakolt fűszeres zacskót.
John Paul pakolás közben kiszámolta, mennyivel tartozik az áruért, és ott hagyott négy darab húszdolláros bankjegyet a pénztárgép alá dugva. – Meddig maradunk Tyler nyaralójában? – kérdezte Avery, amikor újra úton voltak. – Annyi élelmünk van, hogy akár egy hónapra is elég. – Egy éjszakát mindenképpen ott töltünk, esetleg kettőt. Tyler azt mondta, van a közelben egy kisváros. Megkértem Theót, hogy ellenőrizzen pár dolgot, és ha sikerül kiderítenem, mi is történik pontosan, akkor eldöntjük, hogyan tovább. – Nem fogom elszalasztani a tárgyalást. – Megértettem. Kérdezhetek valamit? – Persze. – Skarrett miatt nem lehet gyereked? – Igen. A golyó kényes helyen talált el, de tudod mit? Amúgy sem vállaltam volna soha gyereket. Soha nem kockáztattam volna, hogy átöröklődjenek Jilly hibás génjei. Szóval, amint látod, egyáltalán nem számít. – De igenis számít – vitatkozott vele John Paul. – Skarrett a lehetőséget vette el tőled, és ez az, ami számít. Hangja dühösen csengett, de a lány nem háborodott fel rajra, hiszen a férfinak igaza volt. Később a lány kevésbé fájdalmas témára váltott, és mesélt azokról az apró, gyerekes csínyekről, amiket kiskorában követett el. John Paul is beszélt a gyerekkoráról és a családjáról, és amikor az apja került szóba, többször is sikerült megnevettetnie a lányt. – Tényleg a nagy Jake papusnak hívják az emberek? – Igen. Meg fogod szeretni – jósolta. A férfi természetesnek vette, hogy egy nap találkozik majd az apjával. Ez tetszett Averynek. Szerette volna megismerni a férfi családját, az otthonát és a munkáját. Mindent szeretett volna róla tudni. Mielőtt folytathatta volna a beszélgetést, reflektorfény bukkant fel szemközt az úton. A férfi félrehúzódott egy mellékútra és kikapcsolta a világítást. Néma csendben várták, amíg a kocsik elhaladnak. – Amikor megkérted a sógorodat, hogy segítsen, nem aggódtál, hogy szól a febeseknek, hol vagyunk? – Mert az igazságügyben dolgozik? – Igen. – A család az első, édesem. Mindig. – Mégis… – Nem fog szólni, és segít nekünk. Elmondtam neki, hogy mire van szükségem, és ő beleegyezett. – Remek. Örülök, hogy megbízhatunk benne. Vártak még néhány percet a sötétben, amíg a férfi úgy érezte, hogy biztonságban továbbmehetnek. Avery elméje egyre csak azokon a szavakon járt, amit a férfi korábban a fülébe súgott. Talán ha nem bámulná állandóan, akkor másra is tudna gondolni. Idejét sem tudja, mikor volt intim viszonyban egy férfival, és azt hitte, tökéletesen el tudja fojtani a hasonló gondolatokat és vágyakat. Igenis el tudta fojtani őket mindaddig, amíg John Paul meg nem jelent az életében. Most viszont a kapuk kitárultak és másra sem tudott gondolni, mint hogy megérintse őt. Mindenhol.
A következő harminc percben mindent elkövetett, hogy elterelje gondolatait a szexről. Gondolatban ellenőrizte a bankszámláját, aztán kiszámolta, hogy mennyi ideig maradhat a lakásában, ha nem kap több fizetést. Három hónapig vagy négyig? Ha kirúgják. Lábával dobolni kezdett a padlón. Kit akar átverni? Természetesen ki fogják rúgni. Nem tartóztathatják le engedetlenségért, de Carter meg tudja vádolni a nyomozás akadályoztatásáért. John Paul a térdére tette a kezét. – Mitől lettél ilyen ideges? – Majd mielőtt még válaszolhatott volna, előre mutatott. – Itt is van. Rátért egy földútra. Éjjel sokkal jobban látott, mint a lány, ez nyilvánvaló volt. Avery észre sem vette a kis utat. – Biztos vagy benne? A férfi keze még mindig a térdén nyugodott, és Avery nem is szándékozott elmozdítani onnan. Egyenesen előre nézett, mintha az utat figyelné, miközben arról fantáziált, hogy letépi a férfi ruháit. Még a végén úgy fog viselkedni, mint valami utcanő. Megcsóválta a fejét. Nem, ezek teljesen normális és egészséges vágyak. Csak mivel olyan régen nem érezte már, ezért most nem tudja jól kezelni. – Mire gondolsz? – nézett rá a férfi. Szexre, a fene vigye el. Szexre gondolok. – Semmi különösre. – Tényleg? Még a hangja is szexis volt. Beletúrt a hajába, és érezte, hogy mennyire feszült és mennyire bizonytalan. Fák hosszú sora mellett haladtak el, majd síkabb vidékre értek, talán mezőre, de a sötétben ezt lehetetlen volt megállapítani. Újra dobolni kezdett a lábával. Idegesítette a gondolat, hogy egyedül maradjon a férfival egy elhagyatott hegyi házikóban. John Paul egyenesen a lépcsőhöz hajtott. Amikor leállította a motort és kikapcsolta a világítást, koromsötét lett. Az orráig sem látott. – Maradj itt, amíg előkerítem a kulcsot. Akkor sem tudott volna megmozdulni, ha az élete függ tőle. Lábai kocsonyásak voltak, lélegzete elakadt. Szerencsére, sikerült rendbe szednie vadul száguldó gondolatait, mire a férfi kinyitotta az ajtót és felkapcsolta odabent a villanyt. Ekkor Avery kiszállt, segített bevinni a táskákat és zacskókat. A házikó elbűvölő volt, fenyőillat és lizol szaga lengte be. Az ajtóval szemben volt a kandalló, mellette két vesszőből font szék állt, bennük piros-sárga kockás pufi párnák. A méregzöld kanapé jobb napokat látott már, karfája kirojtosodott, kárpitja megkopott, de nagyon kényelmesnek tűnt. Az ajtótól jobbra kerek fenyőfa asztal állt, körülötte négy bőrtámlás szék. Az asztal mögött volt egy kis konyha, onnan nyílt a hátsó ajtó. Avery a konyhapultra tette a fűszeres zacskókat, majd keresztül sétált a nappalin a ház másik végébe. A rövid folyosóról két ajtó is nyílt, a baloldali a fürdőszobába. Kinyitotta a folyosón lévő másik ajtót és belépett. Lágy fény töltötte be a tágas szobát. A széles ágyat tarkabarka takaró borította. Ahogy az ágyat bámulta, szíve egyre hevesebben dobogott. Hallotta, ahogy John Paul elpakol a konyhában, és érezte, hogy segítenie kéne, de képtelen volt rávenni magát, hogy megmozduljon. – Az isten szerelmére, hiszen ez csak egy ágy. Nincs benne semmi különös. Önutálattal vegyes idegességgel kapta fel a táskáját és elvonult zuhanyozni.
Nem fárasztotta magát azzal, hogy valami csinos hálóinget vagy köntös keressen elő. Miután megmosta a haját és fogat mosott, szűk nadrágocskát és kedvenc egyetemi pólóját húzta magára, ami viszont legalább három számmal nagyobb volt a kelleténél. Úgy lógott rajta, mint egy sátor és közvetlenül a térde fölött végződött. Alaposan megnézte magát a tükörben és arra gondolt, hogy mennyire látszódik rajta, hogy annak idején kihagyta a női fortélyok osztályt. Életében először szeretett volna szép lenni. Istenem, milyen jót nevetne Carrie, ha látná. Mindig is kritizálta öltözködési szokásait, és most az egyszer Avery is egyet értett vele. Most már nincs mit tenni, így néz ki és kész. Halk sóhajjal tette a sarokba a táskáját, nehogy elbotoljon benne, és a nappaliba sétált, éppen akkor, amikor nyílt az ajtó és John Paul jött be. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót, megfordult és mozdulatlanná merevedett. – Mi történt veled? – hökkent meg a lány. A férfi nem válaszolt. – Úgy nézel ki, mint aki sárfürdőt vett. Mi történt? – ismételte meg a kérdést. John Paul képtelen volt levenni szemét a lány lábairól. Különböző vad fantáziaképek vonultak el lelki szemei előtt. – Beraktam a pajtába a kocsit, és arra gondoltam… az olaj… a kerekek… – Igen? – Tessék? Végre sikerült rávennie magát, hogy a szemébe nézzen. Sejtette, hogy valószínűleg úgy bámul, mint borjú az újkapura. Amikor meglátta az ajtóban állni, térde kis híján megcsuklott. A patyolattiszta lány látványa részegítően hatott rá. El kellett ismernie, hogy Avery ragyogóan néz ki. Sejti-e vajon, hogy micsoda hatalommal bír fölötte? – Mi van az olajjal és a kerekekkel? – Így igaz. Összevissza fecsegett, mint valami idióta, és ennek a radikális intelligenciazuhanásnak kizárólag a lány volt az oka. Komor arccal bemasírozott mellette a fürdőszobába és becsapta maga után az ajtót, miközben összefüggéstelenül motyogott magában. Avery kivett egy üveg ásványvizet a hűtőből, lekapcsolta a villanyt a konyhában és a nappaliban, majd bement a hálószobába. Megállás nélkül azt hajtogatta magának, hogy lazíts. Összehajtogatta a paplant, a szekrénypolcon talált tiszta lepedőt, amit egy könnyű nyári takaróval együtt az ágyra terített. Felmászott az ágyra és leült a közepére. Hátát kiegyenesítve lótuszülésbe helyezkedett. Igyekezett megtisztítani elméjét, és a légzésére összpontosítani. Éppen leült volna a képzeletbeli tornácon álló hintába, a világgal mit sem törődve, amikor félbeszakították. – A boldogság szigetedre indultál? Felpattant a szeme. John Paul az ajtóban állt és őt nézte. Csak egy rövidnadrág volt rajta, semmi más. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy begombolja. Viszont megborotválkozott és a haját is megmosta. Kövér vízcseppek hullottak napbarnított, izmos nyakára és vállára. Az ágyon ülve, Avery határozottan hátrányban érezte magát. Ha felnőttként közelítik meg a helyzetüket, azonos alapokról akart indulni. Az ágy szélére kúszott, hogy leszálljon. – Igen – felelt a férfi kérdésére. – Éppen lazítani készültem. John Paul hangosan ásított. – Avery. – Igen?
A férfi kényelmesen nekidőlt az ajtófélfának, lábát keresztbe vetette egymáson, karjait összefonta a mellkasa előtt. – A kanapén fogok aludni vagy az ágyban? Van-e annyi bátorsága, hogy őszinte legyen vele, és megmondja neki, hogy mit szeretne igazából? Itt az ideje, hogy ne csak a szája járjon, hanem tegyen is valamit. Megköszörülte a torkát. – Az ágyban… velem, ha ezt akarod – suttogta. A fenébe, ez szánalmasan hangzott, talán tétován is. Még a szemébe sem mert nézni a férfinak. – Ha te is akarod – ismételte meg rekedtes hangon. – Igen, én is akarom. John Paul közelebb lépett, de nyomban meg is torpant, amikor a lány felemelte a kezét. – Ne olyan gyorsan, Renard. – Mi van? – kérdezte óvatosan a férfi. – Van egy-két alapszabály, amit előbb át kell vennünk. Úgy tűnt, a lány nem tréfál. Olyan idegesnek látszott, hogy John Paulnak nem volt szíve kinevetni. – Alapszabály? Olyan, mint például tilos az övön aluli ütés? Ilyen szabályokra gondolsz? – A lány nem válaszolt rögtön, így megkérdezte. – Bokszolni fogunk, vagy megengeded, hogy… – Nem veszem le a pólómat, rendben? – Rendben, ha így akarod. De ha később meggondolnád magad, és mégis le akarod venni, nekem az is megfelel. – Ha akarom, majd leveszem, de valószínűleg nem akarom és nem is fogom levenni. Rendben? Ennél a pontnál John Paul elvesztette a beszélgetés fonalát, ezért csak bólintott. – Hogyne, persze. Közelebb lépett. – Még nem végeztem. – Minő meglepetés. Ki vele, mi van még. – Védekezned kell. Igaz, hogy nem lehet gyerekem, de nem voltunk vérvizsgálaton és… – Terveztem, hogy védekezem – jegyezte meg a férfi, mikor a lány zavartan elhallgatott. – Tervezted? – Aha – húzott elő egy óvszert a zsebéből és az ágyra dobta. – Még valami? – Ez nagyon önhitt dolog volt tőled. – Avery, ha nem érhetek hamarosan hozzád, megőrülök! Szóval, jobb lesz, ha sietsz a szabályaiddal. A lány szíve hevesen dobogott. – Ha csalódott lennél… – Nem leszek. – De ha mégis, tartsd meg magadnak. Ne panaszkodj nekem. – Drágám, mindig ilyen feszült vagy szeretkezés előtt? – Beleegyezel? – Rendben, nem fogok panaszkodni. – Ez egyáltalán nem mulatságos, John Paul. Komolyan beszélek. A férfi türelme végére ért. – Most én jövök – jelentette ki. Elkapta Avery pólóját, és magához húzta. – Itt vagy valahol ez alatt, ugye?
Keze becsúszott az anyag alá, és végigsimogatta a hátát. A lány nem húzódott el, amikor keze a sebhelyhez ért. A férfi előrehajolt és megcsókolta a nyakát, közvetlenül a füle alatt. Avery megborzongott. Keze ökölbe szorult, de amikor a férfi nyelve a fülcimpáját kezdte csiklandozni, lassan megnyugodott. Bőrén érezte a leheletét, amitől lúdbőrözni kezdett. Érezte a férfi erejét, a kemény, acélos izmokat az ujjai alatt. Hogyan lehet valaki egyszerre ilyen erős és ugyanakkor gyengéd is? Avery felsóhajtott, fejét a férfi vállára ejtette. – Figyelj rám, kedvesem. Nekem is vannak alapszabályaim. Avery felemelte a fejét és a szemébe nézett. Hogy lehet, hogy eddig észre sem vette, milyen gyönyörű szeme van a férfinak? Amikor mosolyog, mintha fény gyúlna benne. – Igen? – Bízol bennem? Bízik-e benne? Hiszen fülig szerelmes belé. Még szép, hogy bízik benne. Más dolog viszont ezt be is ismerni. – Ez nem szabály. Nem engedte, hogy megkerülje a kérdést, és amikor megpróbálta elterelni a figyelmét azzal, hogy szorosan hozzásimult és megcsókolta, John Paul megrázta a fejét. – Már tudom a választ, de azt akarom… nem, szükségem van arra, hogy a te szádból halljam. – Te vagy a legmegátalkodottabb, legmakacsabb, legbosszantóbb ember, akivel valaha is találkoztam. Mégis, szinte a megismerkedésünk első percétől éreztem ezt a különös kötődést. Mintha egész életemben arra vártam volna, hogy ilyen… biztonságban érezzem magam… és szabadnak. Nem tudom megmagyarázni – suttogta. A férfi gyengéden felemelte az állát, szájával végigsimított az övén. – Akkor bízz bennem – súgta. – Ez az én alapszabályom. Bíznod kell bennem. Avery úgy vélte, érti, mit kér tőle a férfi. És igaza volt. A szeretet és a bizalom kéz a kézben járnak. Most vagy soha. Istenem, add, hogy ne borzadjon el! Hátralépett az éjjeli lámpa halvány fényébe, megvárta, amíg a férfi elengedi, és akkor, mielőtt a bátorsága teljesen elhagyta volna, gyors mozdulattal megfogta pólóját, lehúzta és a földre dobta. Úgy fordult, hogy a férfi láthassa a sebhelyet. A sérülés nagyobb része a gerinc alsó részén helyezkedett el. A mély, hosszú sebhelytől bőre ráncosnak hatott. Félt megfordulni, félt a férfi szemébe nézni. – Édesem. A férfi hangjában nevetés bujkált. Ettől Avery zavarba jött, és mereven állt a falat bámulva, mint aki karót nyelt. – Igen? – suttogta. A férfi a vállára tette a kezét. – Most valamivel jobban izgat az, ami elöl van. – Mi… Gyengéden megfordította és magához ölelte. A lány puha melle nekinyomódott a mellkasának. Behunyta a szemét és úgy suttogta. – Istenem, mennyit álmodtam erről. De a valóság még jobb, mint az álom. Sokkal jobb. – De a hátam… Láttad… – Majd oda is eljutunk – ígérte John Paul. – Rengeteg mindent kell még felfedeznem a testeden – suttogta, lecsókolva a könnyeket az arcáról. – De jelen helyzetben kénytelen vagyok fontossági sorrendet felállítani. Mielőtt Avery vitatkozhatott vagy aggályoskodhatott, esetleg sírhatott volna, a férfi lecsapott rá és könyörtelenül birtokba vette a száját. Vad, mohó csókja szinte már bűnösen érzéki volt. Nyelve ki és be járt a közösülési rituálét utánozva, míg a lány reszketni nem kezdett a vágytól.
Keze ott volt mindenütt, simogatott és becézett, ahogy szája újra és újra támadásba lendült. Megszabadította a gátlásaitól, és Avery mohón viszonozta a csókot. Megcirógatta a férfi mellkasát, élvezve a sötét szőrzet érdes érintését. A férfi mély torokhangot hallatott, amikor a lány finoman ujjai közé csippentette egyik mellbimbóját. Mire véget ért a csók, mindketten levegő után kapkodtak. John Paul hátralépett és hagyta, hogy nadrágja a földre essen. Tekintetét a lány szemébe fúrta és élvezte a belőle áradó szenvedélyt. Avery nem vette le róla a tekintetét, miközben lenyúlt, hogy ő is megszabaduljon a bugyijától. Szemében meglepetés villant, amikor rájött, hogy az intim ruhadarab már a földön hever. John Paul elégedetten mosolygott a lány meglepetése láttán. Meg kell hagyni, néha valóban remekel. – Nagyon jó vagy – suttogta remegve. A férfi követte az ágyra és könyökére támaszkodva fölé hajolt. – Még nem is láttál semmit. Arcán feszült vágy tükröződött. Tekintetétől forrni kezdett a lány vére. – Még te sem – súgta vissza. Nyugtalanul közelebb húzódott hozzá, két kezét lassan végighúzta az oldalán. A férfi teste ugyanolyan forró volt, mint a tekintete. John Paul szerette a lány érintését. Az ördögbe is, mindent szeretett rajta. Avery megőrjítette. A lány magához húzta egy újabb csókra, és John Paul hagyta, hogy ezúttal ő legyen a kezdeményező. Nyelvük szinte párbajt vívott, miközben kezük igyekezett felfedezni a másik test rejtett titkait. Amikor a lány megérintette a merev hímvesszőt, John Paul érezte, hogy elveszett. Próbálta megállítani a lányt, de az nem hagyta. Lélegzetet is alig kapott a lány vulkánkitörésétől. Keze lecsúszott a combjai közé, ujjai cirógattak, becéztek és kínoztak, míg a lány teste megfeszült. Avery hangosan felkiáltott az édes kíntól. John Paul visszafogta magát, amíg csak tudta, míg végül szinte szétfeszítette a vágy, hogy a lányt birtokolja. Mohón csókolta az édes ajkakat, miközben térdével szétfeszítette Avery combjait. Megragadta a fenekét, majd fölé hajolt, hogy a szemébe nézhessen. Lassú mozdulattal hatolt belé és nyomult egyre mélyebbre. Avery nekifeszült, lábait köré fonta, hogy jobban magába tudja fogadni, közben felsikoltott a gyönyörtől. Arcát két kezébe fogta, száját ajkaira szorította és nyelve benyomult a puha, hívogató melegségbe. Nem kapkodta el. Lusta, lassú mozdulatokkal nyomult előre, ami nem kis erőfeszítésébe került. Homlokán verejték gyöngyözött, és miközben Averyvel szeretkezett, hirtelen rádöbbent, hogy soha előtte nem volt még ilyen hihetetlenül jó. Soha! Averyt valósággal megsemmisítette a mindent elsöprő csodálatos érzés. Olyan erős volt, annyira új. Nem hagyta, hogy a férfi továbbra is lassú iramot diktáljon. A fokozódó vágytól egyre hevesebb, egyre követelőzőbb lett, körmei John Paul vállába vájtak, teste egy ütemre mozgott a férfiéval. Eltökélten, hogy előbb a lányt juttatja a csúcsra, John Paul próbált lassítani, de Avery nem engedte. Szeretkezésük vad, eszeveszett, szinte barbár rítussá változott. A férfi megsemmisült a pusztító szenvedélyben. Avery érezte, hogy önuralma gyorsabban párolog, mint a márciusi hó a napsütésben, de nem félt. Csodálatos érzés volt átélni a gátlástalanságot, teljesen elengedni magát félelmek és aggodalmak nélkül. Tudta, hogy biztonságban van a férfi karjaiban, és ahogy elért a szakadék szélére és teste enyhülés után kiáltott, szorosan nekifeszült John Paulnak. A gyönyör hullámai megrázták a testét, és sóvárogva kapaszkodott az izmos férfitestbe.
Egyszerre értek a csúcsra, és ahogy a beteljesülés örvénye magukba fogadta őket, a világ eltűnt és ők elvesztek egymásban. Hosszú gyönyörteli percekig feküdtek összekapcsolódva, ziháló lélegzettel, moccanni is képtelenül. Szívük egy ütemre dübörgött. John Paul a lány selymes hajába temette arcát, lehunyta a szemét és belélegezte a csodás illatot. – A francba – suttogta. A lány az utolsó erejét is kiszívta. Csontjai mintha kocsonyásak lennének, ahogy megpróbált megmozdulni, nehogy agyonnyomja a lányt. Avery úgy tűnt, nem bánja a súlyát, mert amikor megmozdult, magához szorította, úgy suttogta. – Még ne. Nem volt túl durva vele? A gondolat nem hagyta nyugodni. Lehetett volna gyengédebb, de a lány gátlástalansága megőrjítette. – Avery, jól vagy? Avery mosolygott a férfi hangjából kicsendülő aggodalom hallatán. – Szóval ezért van az a nagy felhajtás – suttogta. Aztán nagyot nevetett, olyan felhőtlen örömmel, hogy John Paul kimerültsége ellenére is elmosolyodott. Sóhajtva gurult odébb, aztán felkelt és bevonult a fürdőszobába. Avery magára húzta a takarót, megigazította a párnát és visszazuhant az ágyra. Egy kicsit még kába volt az imént átéltektől. A szex, legalábbis a John Paullal való szex kétségkívül függővé teszi az embert. Az ágy rugói felnyögtek, amikor a férfi elnyújtózott mellette. Avery kinyitotta a szemét és rámosolygott. A férfi nagyon önelégültnek látszott. Az oldalán feküdt és őt nézte. A lány igencsak feldúltnak nézett ki. Szemében még ott lángolt az iménti percek szenvedélye, ajkai duzzadtak voltak a csókoktól. Avery tudta, hogy kielégítette a férfit, de mégis szüksége volt rá, hogy hallja is. Micsoda ostobaság, hiszen az előbb még hatalmasnak és erősnek érezte magát, most pedig visszatért a régi bizonytalanság. Nem, az biztos, hogy a férfi nem csalódott. De akkor miért nem mondja meg? John Paul mindent látott. Ki tudta olvasni a szeméből. A lány tekintete elfelhősödött. Nem hitte, hogy Avery megbánta volna a történteket… nem, inkább csak aggódik. Sejtelme beigazolódott, amikor a lány megszólalt. – Mire gondolsz? Ujját beakasztotta a takaró szélébe, és lassan lehúzta a lány melléig. Avery visszahúzta. – Fogadjunk, gyorsabban lekapom ezt rólad, mint egy estélyi ruhát. – Ó, te jó ég! Nagyon elégedett vagy magaddal, ugye? – Az ördögbe is, de még mennyire – hajolt előre, hogy megcsókolja. Nyelve a szájpadlását izgatta. Mire befejezte a csókot és elhúzódott tőle, a lány nem kapott levegőt. Ami azt illeti, ő sem. Ó, mennyire szereti ezt a férfit! Olyan tökéletesen illik hozzá. Felnyúlt, hogy kisimítson néhány rakoncátlan fürtöt a férfi homlokából. Jó ürügy, hogy hozzáérhessen. Úgy látszik, sose lesz elég belőle. – “Isten az égben!” – mormolta John Paul. – Nem ezt mondtad, édesem, amikor darabjaidra hullottál a karjaimban? Ami azt illeti, nem is mondtad, hanem sikoltottad. – Nem is – nevetett a lány. – De, igenis sikoltottál. – Emlékszem még, hogy te mit kiáltottál, de nem fogom megismételni.
Kéjes vigyor ült a férfi arcán. – Képzeld csak. Avery ujjai végigsimították az izomköteget a férfi nyakán, majd lefutottak a vállára. – Mit? – kérdezte lustán. – Oda az estélyi ruhád. Avery döbbenten emelte fel a fejét és végignézett magán. A takaró a bokájánál tekeredett valahol. – Te aztán tényleg jó vagy. John Paul lehajolt és csókot lehelt a kebleire. Ujjai lassan köröztek köldöke körül. Cikkcakkos sebhely húzódott az alhasán. Kiemelkedő, ráncos középpontja golyóütötte sebre utalt. Talán egy 38-as, gondolta, vagy egy 45-ös. A
fenébe,
csoda,
hogy túlélte.
Lejjebb
hajolt
és
kényelmesen
végigcsókolta
hasának minden
négyzetcentiméterét, magában mosolyogva, ahogy a lány hirtelen kapkodni kezdte a levegőt. Visszafordult az oldalára, így figyelhette az arcát, miközben keze bekúszott a puha fürtök közé. Averynek komoly gondot okozott a levegővétel. – Azt akarod… – Ó, igen. Nagyon is akarom. Avery halkan felnyögött, hozzásimult, lábujjai a férfi vádliját dörzsölgették. Próbálta megérinteni, de John Paul megfogta a kezét. – Lazíts, édesem. Engedd, hogy én… Eddig jutott és nem tovább. Meglepte a lány ereje. És merészsége. A hátára lökte és fölé hajolt. – Lazítsak? Nem hinném, John Paul, hogy szükségem lenne rá. Végül is, ez csapatmunka, nem igaz? John Paul nem tudott válaszolni. A lány keze férfiasságát simogatta, valósággal őrületbe kergetve gyengédségével. – És… – suttogta, ahogy óvatosan ráereszkedett, miközben lehajolt, hogy megcsókolja. – És mi? – nyögte rekedt hangon. A lány szeme diadalmasan csillogott, ahogy válaszolt neki. – Én pedig igazi csapatjátékos vagyok Harmincegyedik fejezet
A férfi telhetetlen volt. Avery délben ébredt fel. Általában nem szokott ilyen sokáig aludni, de John Paul nem sok alvást engedélyezett neki éjjel. A hasán feküdt, egyik karja lelógott az ágyról. A férfi a hátát cirógatta. Érintése könnyű volt, mint a pihe. Az őrületbe kergeti. Vagy csak a sebhelyek miatt olyan gyengéd? Édes istenem, a hegek. Még Carrie sem bírta megállni fintorgás nélkül, ha rájuk nézett, pedig ő úgy szerette Averyt, mint a saját lányát. – Felébredtél már? – A hangja is csupa gyengédség volt. – Avery? Nem kívánt jó napot. –Mit gondolsz? – bökte ki. – Miről? – A hátamról. – Meg tudsz birkózni az igazsággal? Ohó. Egyáltalán nem tetszett neki ez a hang. Érezte, ahogy védekező ösztönei újra feltámadnak. – Igen – mondta feszülten. – Mit gondolsz? – Nagyon helyes popsid van. A lány megfordult és felnézett rá.
– Ez volt az első dolog, amit észrevettem, amikor peckesen bevonultál az üdülőbe. – Én nem szoktam peckesen vonulni – mosolygott rá a lány. – Dehogynem. – Perverz alak vagy. – Te pedig liberális. Szerintem ez kiegyenlíti a számlát. Ami a hegeket illeti… Avery tartotta magát. Továbbra is mosolyogva nézett rá. – Igen? – Egyszerűen csak sebhelyek. Nem azok szabják meg, hogy ki vagy. Most pedig kifelé az ágyból. A reggeli tíz percen belül elkészül. Gyerünk – szólt rá még egyszer, majd felkelt az ágyról. Anyaszült meztelen volt, de ez szemmel láthatóan nem zavarta. Istenem, micsoda test! Csupa izom és férfiasság. – Az isten szerelmére, vegyél fel valamit. – Miért? – A mocsárban is így mászkálsz? – Szívesen megtenném, de lehetetlen az aligátorok meg a kígyók miatt. Felkapta a farmerját a székről és a nappaliba vonult. Avery gyorsan lezuhanyozott, majd tengerészkék sortot és halványsárga blúzt húzott magára. Haját a füle mögé dugta, és mezítláb kicsattogott a nappaliba. John Paul a konyhába ment, hogy behozza a tányérját. Letette elé és a kezébe nyomott egy üveg Tabasco szószt. Tojásrántottát készített jól megfűszerezve. Amikor Avery megkóstolta, gyorsan le is öblítette az első falatot néhány korty narancslével. – Szereted a fűszeres ételeket – mosolygott rá a férfira. – Louisianában a fűszeres étel egyfajta életmódnak számít. – Milyen volt Bowenben felnőni egy olyan apa mellett, akit mindenki csak a nagy Jake papusnak hív? – Érdekes. Az apám igazi jellem, mindig kifundál valamit, ha érted, mire gondolok. Azt hiszem, van benne egy kis csibész vér, de a szíve aranyból van. Elmesélt néhány vidám történetet arról, hogy milyen csínyeket követtek el bátyjával, Remyvel, amikor még kisfiúk voltak. Gyakran emlegette apját és húgát is, ilyenkor hangja mindig ellágyult. – Mike ugyanolyan kardos menyecske, mint te vagy. – Mosolya mutatta, hogy valójában tetszik neki a dolog. – Ő sebész – tette hozzá büszkén. – Valójában Michelle-nek hívják, de mindenki Mike-nak szólítja. Mindenki, kivéve a férjét. Szeptemberre várják az első babájukat. – Theo – mondta a lány. – Theóhoz ment feleségül, aki az Igazságügyi Minisztériumban dolgozik. – Pontosan. Reggeli közben elmesélt egy másik történetet is, majd együtt elmosogattak. – Reggel esett. A mennydörgésbe beleremegtek a gerendák. – Én semmit nem hallottam. – Teljesen kifacsartalak. Ez nagyon büszkén hangzott. Avery elhatározta, hogy legyezgeti egy kicsit a hiúságát. – Így igaz – bólintott, miközben összehajtogatta a törlőruhát. – Tervet kell készítenünk. – Tudom – ballagott a lány után a nappaliba. Avery összekuporodott a kanapén. John Paul leült egy székre, lerúgta a cipőjét, és lábát feltette a kanapé másik végére. Akkora volt, hogy a szék szinte eltűnt alatta. – De nem ma – mondta határozottan. – A mai nap a pihenésé és a beszélgetésé. Majd holnap tervezünk.
– Miről fogunk beszélgetni? – Nem miről, hanem kiről – javította ki. – Beszélnünk kell Jillyről. Ezek szerint nem lehet tovább halogatni, gondolta Avery és beleegyezően bólintott. – Carrie naplót vezetett. Kicsi volt még, amikor elkezdte, talán tizenegy éves. De a naplóban nem az álmait, vágyait írta bele, az egész Jillyről szólt. Minden egyes oldal csak idegbeteg nővére szörnytetteit sorolta. Carrie azt mondta nekem, hogy jegyzőkönyvszerűen vezette… egyfajta bizonyítéknak szánta. Szerintem, abban a reményben, hogy egy napon elkapják a nővérét és intézetbe viszik. Arra gondolt, ha az orvosok elolvassák a naplóját, látni fogják, hogy Jilly milyen veszélyes, és biztos lehet benne, hogy nővére rács mögött fogja tölteni az egész életét. De szerintem más oka is volt. Azt hiszem, Carrie meg volt róla győződve, hogy nővére egy napon meg fogja ölni. – Pokoli lehetett ilyen körülmények között felnőni. Avery tökéletesen egyetértett vele. – Amikor Jilly elhagyta a várost, Carrie nem írt többet a naplóba, de mindvégig megőrizte arra az esetre, ha a nővére esetleg visszatérne. Tudtam, hol van elrejtve, de Carrie soha nem engedte meg, hogy elolvassam. – De azért elolvastad, ugye? – Igen, elolvastam. De bár ne tettem volna. Elég idős voltam már, és azt hittem bármivel meg tudok birkózni, de olyan beteges, visszataszító és félelmetes dolgok voltak ott leírva… – Hány éves voltál? – Tizennégy. Mindent elolvastam, aztán hónapokig rémálmok gyötörtek. Carrie nagyon részletesen írt le mindent. Görcsösen szorította magához a kispárnát, szeméből olyan szomorúság áradt, hogy John Paul úgy érezte, megszakad a szíve. – Gyűlölök beszélni róla. – Tudom. Avery válla megroskadt. – Igazi szörnyetegek élnek a világban. Ragadozók. És Jilly is közéjük tartozik. Tudod, mitől rettegtem legjobban, miután elolvastam a naplót? – Mitől? – Hogy felébredek egy reggel, és pontosan olyan leszek, mint ő. Tudod, mint dr. Jekyll és. Hyde. Genetikailag örökké kötődöm hozzá. – Ez nem történhet meg Avery. – Honnan tudod? – Mert van lelkiismereted. Az pedig soha nem hagy cserben. Egyáltalán nem vagy olyan, mint ő. – Ezt mondta dr. Hahn is. – Ki az a dr. Hahn? – Egy pszichiáter. Minden éjjel sikítva ébredtem, és Carrie kétségbeesésében végül elvitt dr. Hahnhoz. Carrie megígértette velem, hogy soha senkinek nem mondom el – tette még hozzá. – Nem akarta, hogy az emberek azt higgyék, őrült vagyok. – Amiatt aggódott, hogy mit fognak gondolni az emberek? – John Paul igyekezett uralkodni a hangján. – Dr. Hahn csodálatos volt és segített nekem, hogy… megbirkózzak a dolgokkal. Azt hiszem, te így mondanád. Carrie nem tudta, mitől vannak rémálmaim, mert nem mondtam el neki, hogy elolvastam a naplót, és talán a
harmadik vagy negyedik alkalommal voltam dr. Hahnnál, amikor megkérte Carrie-t, hogy jöjjön be ő is, és akkor mondtam el neki, mit is tettem. Nagyon dühös volt, de amikor a doktornak sikerült lecsillapítania és megkérdezte, hogy ő is elolvashatja-e a naplót, Carrie beleegyezett. Bármit megtett volna, hogy átsegítsen azokon a rémes éjszakákon. Rámosolygott a férfira. – Azt hiszem, az orvosnak is voltak rémálmai, miután elolvasta a naplót. Úgy nőttem fel, hogy tudtam, Jilly őrült, és Carrie még elmesélt néhány történetet, de azok elhalványultak a naplóban olvasott szörnyűségek mellett. – Mit tett dr. Hahn, miután elolvasott mindent? Intézkedett valamit Jilly ügyében? – Rendkívül izgatott lett. – Izgatott? – ismételte John Paul a szót értetlenül. – Biztosra vette, hogy Jilly szociopata és nagyon szerette volna, ha alkalma nyílik tanulmányozni. Annak alapján, amit olvasott, arra a következtetésre jutott, hogy Jilly érzelmileg és erkölcsileg is visszamaradott, ezért képtelen bűntudatot vagy lelkiismeret-furdalást érezni. Más emberek fájdalma nem hat rá. Ellenkezőleg, élvezi, ha bánthat valakit, és ehhez nem is kell neki különösebb ok. Egyszerűen szereti. Mestere annak, hogyan kell másokat hibáztatni, és hogyan kell átalakítani a történeteket. Ráadásul nagyon álnok. John Paul letette a lábát a földre, előrehajolt és könyökével a térdére támaszkodott. – Nagyon… tehetséges volt más emberek manipulálásában. Mindenki szerette őt, függetlenül attól, hogy mit tett. Olyan átkozottul okos volt. – Mondj valami példát. – Még elég kicsi volt, amikor állatokkal kezdett szórakozni. Megkínozta Carrie macskáját, majd benzinnel leöntötte és felgyújtotta. Carrie-nek elmondta, mit tett, de az anyja előtt zokogott és azt hajtogatta, hogy mennyire szerette azt a macskát. Az egyik szomszéd el is vitte őt fagyizni, hogy megvigasztalja. Mire középiskolás lett, nagyobb és merészebb terveket szövögetett. Mondanom sem kell, hogy ő volt a legnépszerűbb lány a suliban. Jillyt mindenki szerette. A végzősök egy Heather Mitchell nevű lányt választottak meg királynőnek, és Jilly lett az első udvarhölgye. Carrie szerint Jilly az iskolában úgy tett, mintha örülne a dolognak, de amikor hazament aznap délután, órákig tartó dühroham jött rá. Majdnem szétverte a házat. A legnagyobb kárt persze Carrie szobája szenvedte, nem Jillyé. Aztán vacsora után hirtelen nagyon csendes lett. Úgy tett, mint aki beletörődött a dologba, de szemében megjelent az a ravasz kifejezés, ami sose jelentett jót. Avery nagy levegőt vett. Karizmai fájdalmasan égtek, és akkor vette észre, hogy milyen görcsösen szorítja a kispárnát. Vonakodva tette le. – Másnap a kémiaszertárból eltűnt egy mérőpohárnyi kénsav. Iskola után Jilly és Heather egyedül maradtak, de Carrie még látta, hogy Jilly Heatherbe karol, és az utcára sétálnak. Jilly ekkor közölte Heatherrel, hogy jobb lesz, ha nem jelenik meg a hétvégi iskolabálon, vagy nagyon megbánja. Heather kedves lány volt, és nagyon nehéz időszakot élt át. Két héttel azelőtt halt meg az édesanyja, és szegény lány még mindig a fájdalom hatása alatt állt. Amikor Jilly végzett a gyötrésével, Heather otthon bezárkózott a fürdőszobába és ki sem akart jönni. Végül az apjának sikerült megtudnia, mi baja van. Elmondta neki, hogy Jilly beismerte, ő lopta el a kénsavat és megfenyegette Heathert, hogy megvárja az iskola előtt, és ha egyedül lesz, az arcába fogja önteni. – Uramisten! Avery bólintott. – Amit Carrie leírt, az nem légből kapott állításokon alapult. Beszélt Heatherrel.
– Mit csinált Heather apja? – Másnap elment az igazgatóhoz és követelte, hogy azonnal csapják ki Jillyt. A rendőrségre is elment. – És ők mit tettek? – Semmit. A rendőrfőnök a nagyanyám közeli barátja volt, és semmi olyat nem akart tenni, ami feldúlná a nagyit. Különben is, az egyik lány szava állt a másikéval szemben. Jilly természetesen mindent tagadott. Nagyanyát és Jillyt behivatták az iskolaigazgatóhoz. Nagyanya magával vitte Carrie-t is. – Kicsapták Jillyt? – Ugyan – görbült le gúnyosan Avery szája. – Említettem már, hogy az igazgató férfi volt? Mr. Bennettnek hívták, és nagyon boldogtalan házasságban élt. A felesége rideg, érzéktelen nő volt, akivel nehezen tudott zöldágra vergődni, ahogy Carrie írta. – És aztán mi történt? – terelte vissza a témára a férfi a szót. – Carrie megfigyelte, hogyan kábítja Jilly a dirit. Először hisztérikus rohamot kapott. Rengeteg könnyet hullatott, de ez csak egy jól megtervezett színjáték volt. Az igazgató odarohant a kanapéhoz, és leült Jilly mellé. Átkarolta, hogy megnyugtassa, de Jilly testbeszéde volt az, ami… ámulatba ejtette Carrie-t. A lány megcsóválta a fejét. – Láttál már nőt, aki úgy mozgott, mint egy macska. Carrie azt írta, hogy Jilly pontosan olyan volt. Amikor Bennett a vállára tette a kezét, Jilly obszcén módon hozzádörgölőzött. – Mit szólt ehhez a nagyanyád? – Gyanútlan volt, mint mindig. Odament az asztalhoz, hogy egy pohár vizet adjon a lányának, és nem látott semmit. De ha látta is volna, akkor sem veszi észre, mert nem akarta észrevenni. Carrie azt írta, hogy Jilly valósággal ráakaszkodott a dirire, miközben zokogott. Fejét a férfi vállára hajtotta, de szemét Carrie-re függesztette, aki az igazgató mögött állt, és látta nővére kárörvendő és ugyanakkor diadalmas arcát. Mikor az egész véget ért, az igazgató megfenyegette Heathert, hogy felfüggeszti, amiért hazugságokat terjeszt. – Jézusom! – Ahogy mondtam, Jilly nagyon tudott bánni a férfiakkal. Néhányan valósággal megőrültek érte és függővé váltak, mint a kábítószeresek. Éjjel-nappal csörgött a telefon. Carrie néha beosont Lola nagyi szobájába és a másik készüléken kihallgatta őt. Azt írta, hogy a férfiak sírtak és könyörögtek, Jilly pedig csak nevetett rajtuk, miután letette a telefont. Nagyon élvezte a hatalmat, amellyel uralkodott rajtuk. Imádta kihasználni őket, és a szexet használta fel, hogy mindent megkapjon, amit csak akar. Leginkább azt élvezte, ha házasembereket tehetett tönkre. Találd ki, ki volt az egyik áldozat. – Bennett. – Igen. – Édes istenem! És mindez még középiskolás korában? – Mielőtt Avery válaszolhatott volna, folytatta a kérdezősködést. – Mi történt Heatherrel? – Nem ment el az iskolabálra, és Jillyt koronázták meg királynőnek, de ez neki nem volt elég. Heather felidegesítette, ezért bűnhődnie kellett. Eltelt egy hónap és Heather azt hitte, Jilly már rég megfeledkezett róla. Egy napon hazatért az iskolából és felment a szobájába. Volt egy régi játékmackója, amit nagyon szeretett. Valaki leöntötte a mackót savval. Ez a valaki természetesen Jilly volt. John Paul megdörzsölte az állát, és várta, hogy Avery folytassa.
– Carrie másnap hallotta az iskolában, mi történt. Elment Heather apjához. Heathert nagyon megviselte a dolog, ezért az apja otthon maradt vele aznap. Carrie figyelmeztette, hogy Jilly nem fogja abbahagyni Heather üldözését, ezért el kell vinnie lányát a városból, méghozzá titokban, hogy senki ne tudja meg, hová mentek. Heather az idegösszeroppanás szélén állt. Terápiára járt – magyarázta Avery. – A terapeuta is úgy vélte, legjobb lesz, ha elviszik a lányt Sheldon Beachről. A karácsonyi szünetben ment el, és soha többé nem jött vissza. – Ezzel vége lett? – Dehogy. Heather apja két hónap múlva újabb bejelentést tett a rendőrségen, hogy valaki ellopja a leveleit. Egy szombat délután véletlenül éppen akkor nézett ki az ablakon, amikor Jilly a postaládája körül sündörgött. A Heathertől kapott leveleket kereste, hogy megtudja, hová vitték a lányt. – Nem adja fel soha, ugye? – Nem. Soha nem feküdt le az iskolába járó srácokkal. Valamennyi barátja meg volt róla győződve, hogy ő a legkedvesebb lány a világon. Carrie hallott ugyan néhány pletykát Jillyről, de sohasem az iskolatársaitól. Heathert közösítették ki, nem Jillyt. Ennyire jó volt a kegyetlenkedésben. Felállt és nagyot nyújtózott. – Kérsz valamit inni? Az imént hallottak után legszívesebben valami erőset kért volna, de beérte egy diétás Colával. A lány ásványvizet hozott magának. John Paul nagyot kortyolt a Colából és csak azután kérdezte meg. – A nagyszüleid nem próbáltak segítséget kérni neki, amikor még kicsi volt? Tudták egyáltalán, hogy valami gond van vele? – Nagyapa elhagyta Lola nagyit, amikor a lányok még kicsik voltak, és a nagyi egyfajta álomvilágban élt, ahogy Carrie nevezte. Jilly minden tettére talált valami mentséget. – És mikor lett Jilly terhes veled? – Utolsó éves volt. Carrie úgy vélte, a terhesség mentette meg Heathert, mert így Jillynek más elfoglaltsága akadt. Megpróbált megszabadulni tőlem, de az orvosok nem vállalták az abortuszt, mert késő volt. Megszült engem és három nap múlva elhagyta a várost. És ez volt az utolsó bejegyzés Carrie naplójában – tette hozzá. – A nagyi számára viszont az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy otthagyott a kórházban. Jilly minden holmiját kihajigálta a szemétbe. Amikor kiürítette a szekrényeket, az egyik aljában talált egy cipősdobozt tele Heather leveleivel, amiket az apjának írt. Találd ki, hogy mit talált még. – A savat. Avery bólintott. – A mérőpohár csak félig volt, de ennyi is elég lett volna, hogy megölje Heathert. Szerintem Jilly nem feledkezett meg a lányról, csak a megfelelő alkalomra várt. Mennydörgés szakította félbe. Összerezzent a zajra, majd felállt és az ablakhoz sétált, hogy kinézzen. Sötét, dühösen kavargó felhők gyülekeztek az égen. Meg sem fordult, amikor folytatta. – Carrie szerint Jilly egyáltalán nem volt okos. A testét használta fel, hogy elérje a céljait. Idővel nyilván egyre okosabb és ravaszabb lett. Carrie azt mondta, nincs a világon olyan férfi, aki ellent tudna állni a bájainak. – Elhiszed? – Skarrett bizonyíthatóan a rabja lett. Amikor ötéves voltam, Jilly és Skarrett eljött hozzánk. Jilly közölte a nagyival, hogy fizetnie kell, ha meg akar engem tartani. Szerencsére Carrie is otthon volt. Ő megmondta
Jillynek, hogy nincs joga hozzám, aztán kilökte az ajtón. Kegyetlen veszekedés volt, de Skarrett akkor még kimaradt belőle. Jilly egyfolytában azt sikoltozta “Halott vagy Carrie. Halott vagy.” – Te hol voltál, amikor ez történt? Avery megfordult és ránézett. – Nem emlékszem semmire, de Carrie azt mondta, hogy az ágy alatt talált rám. Miután elmentek, Carrie megígérte, hogy soha többé nem fognak visszatérni. Ivott egy kortyot, visszacsavarta a kupakot, majd lebámult a kezére. Tenyerén mély bevágódás nyoma volt látható, olyan erősen szorította a kupakot. – De visszajöttek, igaz? – Igen. John Paul figyelmesen nézte, ahogy lehunyt szemmel sorolja, mi történt február 14-én éjjel, annyi évvel ezelőtt. – Skarrett a bábuja – mondta, miután befejezte a történetet. – És azt hiszem, Monk is az ő kívánságait teljesíti. Mindkettővel csak játszadozik, hogy megkapja, amit akar. Letette az üveget az asztalra és közelebb lépett a férfihoz. – Most már tudod. – Igen, most már tudom… – És? – Avery hangja követelővé vált. – Mondd el, mit gondolsz. John Paul vállat vont. – Azt hiszem, igazad van. Jilly valóban őrült. Avery beletúrt a hajába, majd közelebb lépett. – Nem, én nem ezt kérdeztem. – Akkor mit? Megállt közvetlenül előtte. – Nem sajnálod? – Mit kéne sajnálnom? – Hogy viszonyod van velem. Igaz, hogy csak ideiglenes a dolog, de akkor is… – Az ördögbe, dehogyis. Avery hátralépett. – John Paul, biztos, hogy van benned egy kis ellenérzés… – Attól tartok, nincs. A lány rámeredt. – Miért nincs? Hiszen én nem normális családból származom. Úgy értem, hogy genetikailag egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok. – Édesem, semmi szükség erre a hatásvadász érzelgősségre, és kiabálnod sem kell, mert pompás a hallásom. – Hogy tudsz ilyen vidám lenni mindazok után, amit elmondtam? Hogy tudsz… – Avery, azokat a szörnyűségeket nem te tetted, hanem Jilly. A férfi azt hitte, teljesen ésszerű a magyarázata, de Averyt nem érdekelte az ésszerűség. – Érted már, miért nem mehetek soha férjhez? Mielőtt tovább hátrálhatott volna, John Paul elkapta a lányt, csípőjére tette a kezét és lassan magához húzta. – Nem, nem értem. Avery megpróbálta ellökni a kezét, de nem sikerült. – Kénytelen leszel megmagyarázni nekem. Attól félsz, hogy belőled is szociopata lesz? – Nem, természetesen nem. De nem lehetnek gyermekeim, és még ha lehetnének is, én… – Tudom, nem vállalnád a kockázatot. – A férfiak általában szeretnének gyereket. A férfi térdei közt állt. Mereven bámulta, de közben zavartan egyik lábáról a másikra nehezedett.
– Van, aki igen – bólintott John Paul. – És van, aki nem. – És te? Nem akart hazudni neki. – Mindig úgy képzeltem, hogy egy napon családot alapítok, és lesz egy tucat lurkóm. Még minden lehetséges. De Avery – folytatta –, rengeteg gyermek van a világon, akiknek nincs otthonuk és szerető szülőkre vágynak. – Gondolod, hogy lesz esélyem, ha ellenőrzik a családi hátteremet? – Igen. – Nem fogok férjhez menni. Hangja újra dacossá vált. Próbálta elrejteni sebezhetőségét, de nem sikerült. A férfi tudta, milyen fájdalmat érez odabent. – Megkértem a kezed? – Nem. – Akkor jó. Azt hiszem, mára elég volt a komor témákból. És azt hiszem, nem fog ártani egy kis vidámság neked. John Paul ugyanúgy viselkedett, mint amikor meglátta a hátán a hegeket. Úgy tűnt, a sebhelyek nem voltak rá hatással, mint ahogy a történetek sem, amiket Avery mesélt Jillyről. Mi a fene lehet ezzel a fickóval? – Lazítanod kell, édesem – mondta John Paul. Finoman felhúzta a lány blúzát, majd lehajolt, hogy megcsókolja a hasát. – Erre van a jóga. Segít ellazulni. – Ó, én egy sokkal jobb módszert találtam ki. Kigombolta a lány sortját, és a cipzárhoz nyúlt. Avery elkapta a kezét. – Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? A férfi mosolyától hevesebben kezdett verni a szíve. Karja tehetetlenül lehullt, és csak nézte, ahogy John Paul lassú mozdulattal lehúzza a cipzárt a sorton. Amikor mindketten a földre zuhantak, a férfi végre válaszolt neki. – Egyszerű, édesem. Elmegyek az én boldogság szigetemre.
Harminckettedik fejezet
A titkokra leginkább a hálószobákban derül fény. Szerelmeskedtek, majd miután a férfi Avery gyönyörű testének minden négyzetcentiméterét végigcsókolta, kimerülten nyúltak el az ágyon. – Mondtam neked, hogy eljutok a hátadhoz is – jegyezte meg John Paul, ahogy odébb gurult az ágyon. Avery jót nevetett, mert a férfi hangja nagyon önelégülten csengett. – Telhetetlen vagy – súgta a fülébe, még mindig levegő után kapkodva az iménti heves percektől. John Paul rávigyorgott. – Ha veled vagyok, akkor igen. Ez kedves volt tőle, szinte felért egy bókkal, gondolta Avery. – Menj odébb – bökte oldalba. – Mindjárt leesem az ágyról. A dupla ágyon egyszerűen nem volt hová mennie. – Azt hiszem, egy óriási ágyat kell majd vennünk.
A lány hangulata villámgyorsan váltott ellenkezőjére. – Miért? – kérdezte feszülten. – Mert túl nagyra nőttem, és nem férek el egy egyszerű dupla ágyon. Nézd meg, lelóg a lábam róla. Mi olyan nagy szám egy óriási ágyon? – Mindketten tudjuk, hogy nem lehet köztünk hosszútávú kapcsolat. – Kértem, hogy legyen? – Nem, de utaltál rá. – Édesem, túl sokat aggodalmaskodsz. Avery magában igazat adott neki. Valóban aggódott… szinte minden miatt. A beismerés, hogy szereti John Pault, már így is pánikba kergette. Mi lesz, miután elválnak egymástól? Kigyógyul-e belőle valaha? – Nem hiszek a házasságban. Nézd meg, mit tehet az emberekkel. – Milyen emberekkel? – Az olyanokkal, mint Parnellék. – Édesem, őket nem nevezném átlagembereknek. – És a válási arány? – És azok a párok, akik együtt maradtak? – Tönkre fogok tenni mindent – tört ki belőle. Amikor a férfi nem válaszolt, Avery két könyökre támaszkodott, fölé hajolt és várt. Csak nem aludt el? – Hallottad, mit mondtam? Csak az imádnivaló mosolya volt rajta, semmi más. Sugárzott belőle a magabiztosság, talán azért, mert fikarcnyit sem törődött vele, hogy mások mit gondolnak. Avery egész életében arra törekedett, hogy kedvére tegyen másoknak. A férfi a tökéletes ellentéte volt. Ő senkinek nem akart kedvére tenni. –Nincs túl nagy bizalmad magadban, ugye? Semmi baj – folytatta, mielőtt a lány válaszolhatott volna. – Nekem annyi jutott, hogy kettőnknek is elég lesz. Avery végigsimította a lapos, kemény hasat, majd ujjaival körberajzolta a köldököt. A férfi szájából minden olyan könnyűnek és egyszerűnek hangzott. Nem győzött betelni a férfi érintésével. Szinte látta az izmaiból sugárzó erőt, de ez az erő nem félemlítette meg. Ha a férfi a karjaiban tartotta, nem érezte magát kisebbrendűnek vagy fogyatékosnak. Ellenkezőleg, John Paul hatalmassá és erőssé tette. Hihetetlen érzés volt, hogy nem kellett aggódnia amiatt, kedvére tesz-e a férfinak. Tudta, bármit is tegyen, az jó. Felszabadító, magával tagadó élmény volt. Tökéletesen megbízott benne, és kezdett rájönni, milyen nagyszerű ajándékot kapott tőle. – John Paul? – Hmmm? – Alszol? – Egy kicsit. – Csak szeretném… – Rendben van édesem, csak adj néhány percet, hogy újra erőre kapjak… A lány teste még mindig bizsergett az előző alkalomtól. Elnevette magát. – Nem arra gondoltam – mondta kacagva. – Mondani szeretnék neked valamit. John Paul nagyot ásított. – Tökéletes voltál, Avery, de tudnod kell…
A lány belecsípett. – Nem a kritikádra vagyok kíváncsi. Tudni akarom, miért hagytad ott. Mielőtt a férfi szándékosan félreérthette volna, gyorsan folytatta. – Én elmeséltem neked a titkaimat, majdnem mindent tudsz rólam, és most rajtad a sor. Miért vonultál vissza? – Ez már lerágott csont. Avery újfent belecsípett. – Mondd el! John Paul kinyitotta a szemét és ránézett. A lány tekintetéből sugárzó eltökéltség elárulta, hogy most nem tudja elütni a témát valami olcsó kifogással. Ráadásul úgy vélte, rá is szolgált, hogy megtudja az igazat. – Nem valami nagy dologról van szó, ami vakvágányra siklott – kezdte. – Csak sok apró baklövésről, aminek köszönhetően… újraértékeltem, hogy mit is akarok az élettől. Volt egy nagy gondom. – Mi volt az? – Kezdtem túl sokat gondolkodni. Volt rá időm, amíg a patkánylyukakban az új feladatokra vártam. Általában tábornokok voltak. Hájfejű, piti kis diktátorok, akik gengszterek tömegével vették körül magukat. Egyáltalán nem bántam, hogy megölöm őket a közjó érdekében – tette hozzá gúnyosan. – Szerettem a túszszabadítást is. Úgy éreztem, igazságot szolgáltatok az akcióval. De aztán egy éjjel fagyoskodás közben bőrkeményedést fedeztem fel az ujjamon. A mutatóujjamon, amivel a ravaszt szoktam meghúzni – mondta csendesen. – Ez teljesen kiborított. – Mit csináltál? – Befejeztem a feladatot, megmondtam nekik, hogy kész, és hazamentem. – Ilyen egyszerűen? Nem akartak ott marasztalni? – Igen is meg nem is. Akkor nem volt nehéz, mert a főnököm rendes és okos ember volt. Tudta, hogy megmásíthatatlan az elhatározásom. Azt hiszem, azért intézte el nekem a hosszú eltávozást, hogy ezzel megkerülje a bürokrácia útvesztőit. – De még mindig megpróbálnak visszaszerezni, nem? – Hébe-hóba. De nem megyek vissza. – Lehunyta a szemét. – Volt egy-két kemény ügyem is, Avery. – El tudom képzelni – suttogta a lány. – És nem hitted, hogy amit csinálsz, valamit is változtat a világ folyásán. – Nem. A diktátorok úgy nőnek, mint a gaz. Ha egyet kirántasz, két másik terem a helyébe. Kinyitotta a szemét, úgy idézte fel az egyik legvéresebb megbízatását. Amikor befejezte, feltűnt neki, hogy a lány nem húzta el a kezét. Még mindig a mellkasát cirógatta, érintése megnyugtató volt. – Ezért vagy most asztalos? – Igen. – És elégedett vagy? – Igen. Még mindig a kezemet használom, de most teremtésre. Olyan dolgokat építek, amelyek hosszú életűek lesznek. Nem török ki nyakakat. Különös. – Micsoda? – Ez a sürgető kényszer, hogy öljek. Soha nem éreztem azelőtt, de most igen. A lány szeme tágra nyílt. A férfi úgy vetette oda ezt a vallomást, mint valami egészen hétköznapi dolgot. – Ó, és kit akarsz megölni? – Skarrettet. Avery megborzongott. – Nem – mondta határozottan. – Nem akarom, hogy meghaljon.
– Ugye csak tréfálsz? – Komolyan beszélek. Azt akarom, hogy élete végéig rács mögött rohadjon. – Eegen, nos, ha lehetőségem nyílik rá… – Nem! – Rendben – vágta rá John Paul, mert látta, hogy a lány egyre idegesebb lesz. – Komolyan gondolom. – Mondtam, hogy rendben. – Nem bánom, ha megölöd Monkot, bár ami azt illeti, jobb szeretném, ha élve kapnák el. El tudod képzelni, mi mindent tudna mesélni? John Paul megcsóválta a fejét. – Nem fog beszélni. Nem az a fajta ember, aki dicsekszik a tetteivel. Talán, ha a nyomozók egyenrangú félként bánnának vele, profiként kezelik, adna nekik egy kis betekintést, de hogy őszinte legyek, semmi reményt nem látok rá. – Vállat vont, majd hozzátette. – Szerintem, el kell taposni, mint a csótányt. – És Jilly? – Te mondd meg. – Zárt intézetbe kell csukni, hiszen őrült, és ott is kell tartani élete végéig. – Nem akarod a halálát? – Nem. Azt hiszem, nem tehet róla, hogy ilyen. Csak biztos akarok lenni, hogy soha többé nem árthat senkinek. Hüvelykujjával megsimogatta a lány ajkát. – Jó szíved van – mormolta. – Neked is. – Jó a fenét – zsémbelt a férfi. – De jó nagy kezem van – tette hozzá és a lány után nyúlt. Avery ellökte a kezét. – Már tudom, hogy nagyon ügyesen bánsz a kezeiddel. Szemében huncut fény csillant, ahogy a férfi fölé került. John Paul rákulcsolta a lábát, mert szerette volna megakadályozni, hogy a lány eunuchot csináljon belőle. – Most pedig én jövök. Megmutatom, hogy én milyen jó vagyok. Nem puszta dicsekvés volt, amit mondott. Avery élénk képzelőerővel rendelkezett, és amit elkövetett a kezével és a szájával egyszerűen varázslatos volt, talán törvényellenes is néhány államban, de John Paul természetesen nem rótta ezt fel neki. Aznap éjjel egymás karjában aludtak el, noha mindketten tudták, hogy a békés idill reggelre véget ér. Nem bújhatnak el tovább a valóság elől. Avery John Paul előtt ébredt. Gyorsan lezuhanyozott és a fürdőszobában öltözött fel, hogy ne zavarja a férfit. Amikor végzett, kiment a nappaliba, halkan becsukva maga után az ajtót. Megnézte, hány óra van. Remélte, hogy az asztal fölött lógó digitális óra pontos. Háromnegyed hat kolorádói idő szerint, ami azt jelenti, hogy Virginiában háromnegyed nyolc van. Mintha a zuhany hangját hallotta volna, amikor a telefon után nyúlt. – Jaj, Margo, ugye nem változtattál a szokásaidon – suttogta maga elé. Előbb a tudakozót hívta. Amikor megvolt a szám, letette a kagylót és az órára függesztett tekintettel várt. Hétötven. Tárcsázta a számot. Harmadik csengetésre vették fel.
Avery kitalált egy nevet, és azt mondta az alkalmazottnak, hogy vészhelyzet van, ezért kéri sürgősen Margót a telefonhoz. Leírta, hogy néz ki a barátnője, majd hozzátette. – Minden nap hét óra ötvenkor szokott bemenni. – Tudom, egy alacsony hölgy, igaz? – Igen. – Épp most ment ki. – Menjen utána – kiáltott Avery. – Siessen, hívja vissza. Gyorsan! A telefon a falhoz ütődött, ahogy az alkalmazott ledobta a kagylót. Avery hallotta, hogy Margo nevét kiáltja, majd egy perccel később barátnője hangját is. – Senki sem tudja, hogy itt vagyok. Mit ért azon, hogy vészhelyzet? Halló? – szólt a telefonba. – Margo, én vagyok az, Avery. – Édes jó istenem, Avery. Honnan tudtad, hogy itt leszek… honnan az égből… – dadogta. – Munkába menet mindig veszel fánkot. – Van fogalmad arról, mekkora bajban vagy? – Nem tettem semmi rosszat – ellenkezett Avery. – Miért lógtál meg a kolorádói rendőrőrsről? Azért voltak ott az ügynökök, hogy megvédjenek. – Van, aki megvéd. – Renard? – Igen – felelte türelmetlenül. – Mondd el, mit tudsz. Kinyílt a hálószoba ajtaja. John Paul megtorpant és hitetlenkedve bámult rá. Avery figyelmeztetően felemelte a kezét, amikor látta, hogy a férfi gyors léptekkel indul felé. – Várj egy pillanatot, Margo. – Tenyerével eltakarta a kagylót. – Bízz bennem – mondta John Paulnak, majd újra a füléhez emelte a telefont. – Rendben, Margo, kezdheted. – A tárgyalás július 10-én kezdődik, de a szabadlábra helyezési kérelem ügyében kezdeményezett meghallgatás is áll még. Lehet, hogy Skarrett ez alkalommal sikerrel jár és kijut. – Csak a holttestemen keresztül. – Jézusom, ne beszélj így! – A meghallgatás időpontja még mindig tizenhatodika? – Azt hiszem, igen. – Most biztos vagy benne, vagy sem? – Biztos vagyok. Ne velem kiabálj, Avery! Tudnak Jillyről. A nagynénéd elmondta nekik. Istenem, micsoda megrázkódtatás lehetett! Úgy sajnálom… Avery közbevágott. Most semmi szüksége nem volt sajnálkozásra. – Van valami elképzelésük, hol lehet Monk és Jilly? – Fogalmuk sincs. – Mi van a nénikémmel? Elszállították már a kórházból? – Még nem. Ne aggódj miatta. Egy szúnyog sem tud észrevétlenül berepülni a kórházba, olyan szigorú biztonsági intézkedéseket hoztak. – Nem aggódom. Még Monk sem tud egyszerre két helyen lenni. – Ez meg mit akar jelenteni?
– Igyekszem magamra vonni a figyelmét és lefoglalni. Meg akarja akadályozni, hogy tanúskodjak Skarrett tárgyalásán. – Mit törődik ő Skarrett-tel? – Őt nem érdekli, de most Jillynek dolgozik, és ő akarja, hogy Skarrett kikerüljön a börtönből. Lefogadom, ha ellenőrzitek, kik látogatták Skarrettet a múlt évben, rá fogtok bukkanni egy hölgyre, aki többször is bement hozzá. Azt hiszem, valamiféle üzletet kötöttek egymással. – A több millió dolláros gyémántokkal kapcsolatban, amiket Skarrett rabolt. – Esküdni mernék, hogy Skarrett azt hiszi, ha kiszabadul, megosztoznak a zsákmányon, és boldogan élnek majd együtt, míg meg nem halnak. De ha Jilly megkapja, amit akar, hagyni fogja, hogy Monk megölje Skarrettet. – Avery, jól benne vagy a kakaóban. – Lehet – suttogta a lány. – De már nem hagyhatom abba. Ami a tárgyalást illeti… – Igen? – Tudd meg, ki az ügyész, és ellenőrizd, hogy biztosan rajta vagyok-e a tanúk listáján. – Rendben. Elmondhatom Carternek, hogy beszéltem veled? Úgyis elmondanád, gondolta Avery. Margo a barátnője volt ugyan, de azt is tudta, hogy a lány azt hiszi, neki segít, ha mindent elmond Carternek. – Igen, megkérlek rá. – Hol vagy most? Meg fogja kérdezni. – Alabamában – hazudta Avery. – Most mennem kell. Mondd meg Carternek, hogy hívni fogom. – Várj! – kiáltotta Margo. – Mi a terved? Avery pontosan tudta, mit akar tenni. Csak azt nem tudta, hogyan fogjon hozzá. A Jillyvel folytatott beszélgetés jutott eszébe. Minek is nevezte a nő? Ó, igen. Hogyan is felejthette el. – Ünneprontó leszek.
*****
John Paul hitt neki. Különben kitépte volna kezéből a telefont, és megszakította volna a beszélgetést. Ott ült mellette a kanapén és türelmetlenül várta, hogy befejezze végre a társalgást. Határozottan megkönnyebbült, amikor Avery elmondta neki, hogy a fánkboltban csípte el Margót. – Okos – dicsérte meg. – Margo a szokásai rabja. Avery elmondta John Paulnak, amit a barátnőjétől hallott. – Megígértem neki, hogy felhívom Cartert, amikor Floridába érünk. – De nem előbb. – Jobb lesz, ha alaposan átgondolod, mielőtt úgy döntesz, hogy velem jössz, John Paul. Lehet, hogy nagyon… – Véres lesz? Avery bólintott. – Benne vagyok. Hosszú távra.
Kinyújtotta a kezét, gyengéden átfogta a vállát és magához vonta, majd hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. – Hallod? Hosszú távra. És akár tetszik neked, kicsim, akár nem, te is benne vagy. – Amíg el nem kapjuk Jillyt és Monkot. John Paul elengedte. – Nem erre gondoltam, és ezt te is tudod. A lány szó nélkül elhúzódott, és a konyhába ment. Reggelit készített – gabonapelyhet és pirítóst –, és mivel ideges és nyugtalan volt, további elfoglaltságot keresett magának. Amíg a férfi a térképet tanulmányozta, hogyan juthatnának el Sheldon Beachre, Avery elmosogatott és rendet rakott a konyhában. Éppen a tányérokat rakta a konyhaszekrénybe, amikor John Paul hangját hallotta. – Társaságot kapunk. Elejtette a törlőruhát és a nappaliba futott. John Paul az ablaknál állt és óvatosan kifelé kémlelt. Fegyverét leeresztett kezében tartotta, szorosan a combja mellett. Meglátta a fák mögül kikanyarodó kocsit, és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Pakolj össze, megjött a sofőrünk – dugta helyére a pisztolyát. Milyen sofőr? – Vártunk valakit? A férfi bólintott. Nem látta ugyan a vezetőt, mert a nap egyenesen a szélvédőre tűzött, vakító tükörré változtatva az üveget, de a kocsi márkája a megbeszélt volt. Egy vadonatúj, szürke Honda közeledett. – Ki az? John Paul vállat vont. – Mondtam Theónak, hogy szállítóeszközre van szükségünk. A rendőrség keresi a kocsimat, és arra gondoltam, nem örülnél, ha az FBI őrizetbe venne. – Az FBI nem tenne ilyet az engedélyem nélkül. A férfi felhorkant. Avery ezt úgy értelmezte, hogy nem ért vele egyet. – Nem hiszem, hogy semmibe vennék az állampolgári jogaimat. – Biztos, hogy semmibe vennék, és utána azt mondanák, hogy csak azt tették, ami számodra a legjobb volt. Averynek semmi kedve nem volt vitába bocsátkozni a Hivatal szokásairól. Ráadásul, valahol mélyen a szívében érezte, hogy van egy morzsányi igazság abban, amit John Paul állít. Nem akart kockázatot vállalni. – Theo képes volt Louisianából egész idáig jönni? – Nem. El akart jönni, de lebeszéltem róla. Emlékeztettem rá, hogy nemsokára apuka lesz, és hogy pocsékul lő. Ha kinyíratja magát, akkor gondolom, én leszek a gyerek pótpapája. Figyelmeztettem, ha én nevelem fel, akkor a lánya vagy a fia pont olyan lesz, mint én. – Ettől aztán kilelte a hideg. – Pontosan – vigyorgott a férfi. – És ahogy mondtam, pocsékul lő. Valószínűleg saját magát lőné le, amikor előrántja a fegyverét. – Te pedig nem akarod, hogy megsérüljön. Jobb lesz, ha vigyázol. Kezdesz kedves lenni. John Paul erősen hunyorított, így próbálta meg kitalálni a szikrázó napsütésben, ki ülhet a kormány mögött. – Theo azt mondta, ismer valakit, aki alkalmas arra, hogy segítsen. Gyors, halk, és nem bánja, ha át kell hágni néhány szabályt. Ó, az ördögbe! – nyögött fel, amikor végre meglátta, hogy ki vezeti az autót. – Csak őt ne. Az az átkozott… – Kicsoda? – Theo. A sógoromnak igazán beteges a humorérzéke. – John Paul, mi a csudáról beszélsz?
– Theo pont őt küldte – csattant fel a férfi, és dühében a levegőbe öklözött. – Kit? – kérdezte most már türelmetlenül a lány. – Clayborne-t. Noah Clayborne-t küldte. – Úgy ejtette ki a férfi nevét, mintha valami kellemetlen ízű falatot köpne ki. Magatartása összezavarta a lányt. – De hiszen Noah-t hívtad az üdülőből. Hallottam, amikor vele beszéltél. Akkor miért vagy most dühös? – Igen, felhívtam, de azt nem gondoltam, hogy találkoznom is kell vele – morogta John Paul. Megfordult és gyorsan végigmérte a lányt, majd rámordult. – Végy fel valami átkozott cuccot. Avery végignézett magán. Igen, jól emlékezett, van rajta ruha. Fehér teniszcipő, kék sort és fehér póló. – Mi a baj azzal, ami most van rajtam? – Keveset takar. Ó, az ördögbe is, az se számítana, ha úgy öltöznél, mint egy apáca. Noah akkor is rád fog hajtani. Én pedig lelövöm a gazfickót. – Az ajtóhoz törtetett és felrántotta, majd kimasírozott a tornácra. – Csak figyeld meg! Ó, édes istenem! – Kocsit hozott nekünk – kiáltott a férfi után. – Ne morogj már. – Persze, igazad van. Majd megbeszélem vele, hogy itt marad, vagy használhatja az én kocsimat. Semmi szükség rá, hogy velünk jöjjön. Avery az ablakhoz lépett. John Paul viselkedése határozottan felkeltette a kíváncsiságát Theo barátja iránt. Kizárt dolog, hogy Noah olyan visszataszító lenne, ahogy John Paul viselkedése sejteti. Senki nem lehet olyan szörnyű. Az autó megállt a ház előtt, Noah Clayborne kinyitotta az ajtót és kilépett a napfénybe. Avery legszívesebben füttyentett volna. Magas termet, széles vállak, homokszínű haj, kopott farmer, szürke póló. Régimódi, vállra szíjazható pisztolytáskát viselt, szemét Ray-Ban napszemüveg takarta. John Paul haragos tekintettel meredt rá, de Clayborne válaszul rámosolygott, mintha csak gúnyt akarna űzni belőle. Arcát szexis gödröcske tette még vonzóbbá, és az egész emberből csak úgy áradt az érzékiség. Averyt természetesen nem érdekelte a férfi, legalábbis nem abban az értelemben. John Paul minden szempontból vonzóbb volt, de Noah mindenképpen dobogós helyezést ért el, már ami a külsejét illeti. Ez persze csak szigorúan objektív alapon végzett megfigyelés. Régebben soha nem nézte ilyen szemmel a férfiakat, vagy ha mégis, akkor sem merte bevallani magának. Lehet, hogy a szextől megzápult az agya? – Ha ennek vége, mehetek kezelésre – sóhajtotta. – Szexuálterápiára. Elszántan kihúzta magát, majd elindult kifelé, hogy megismerkedjen Noah-val. A férfi már a lépcsőnél állt, de megtorpant, amikor meglátta. Kétségtelen, hogy John Paulnak nem ártana egy-két illemtan óra. Avery várta, hogy a férfi majd bemutatja, de hamar rájött, hogy erre hiába vár. Előrelépett, de John Paul megállította, átkarolta a vállát és birtoklóan magához ölelte. Az egyértelmű gesztus láttán Noah mosolya tovább szélesedett. Levette a napszemüveget és egyenesen Avery szemébe nézett. Kék szeme van. Édes istenem, a férfinak átható, kék szeme van. A lány esküdni mert volna, hogy Noah rengeteg női szívet összetört már. Akkor megérezte, hogy John Paul szorítása erősödik.
Vajon nős? Remélte, hogy nem, mert hirtelen három barátnője is eszébe jutott, akivel szívesen összehozná Noaht, feltéve, hogy a fantasztikus test mellé némi ész is társult. Margót persze nem izgatná, hogy van-e sütnivalója a fickónak, de gyermekkori barátnője, Peyton csakis okos pasikkal áll szóba. – Mi az ördögöt bámulsz, Clayborne? – mordult rá John Paul. Avery úgy döntött, hogy véget vet a kakaskodásnak. Ellökte John Paul kezét és a tornác szélére sétált. – Köszönöm, hogy eljöttél – kezdte, majd felé nyújtotta a kezét. – Avery Delaney-nek hívnak. Noah felsétált a lépcsőn és kezet rázott vele. Bemutatkozott, de a kezét nem engedte el. – Muszáj megtudnom – jegyezte meg. – Mit? Noah John Paulra pillantott. – Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen édes teremtés, mint te, belezúg abba az alakba? – Szerencséje volt – mondta emelt hangon John Paul. – Most pedig engedd el. Noah Averyre mosolygott és tovább szorongatta a kezét. Szemmel láthatóan élvezte, hogy bosszanthatja John Pault. Pontosan tudta, melyik gombot kell megnyomnia, hogy feldühítse barátját. – Nagyra értékeljük a segítséged, nem igaz, John Paul? Kénytelen volt oldalba bökni a könyökével, hogy válaszoljon. – Persze, de még mennyire. – Gyere be. Szomjas vagy? – indult be a házba Avery. – Ha szomjas is, elég nagyfiú már, hogy kiszolgálja magát – morgott John Paul. – Semmi szükség rá, hogy a gondoskodó háziasszonyt játszd, Avery. A lány megpördült. – Elég legyen! – szólt rá a férfira. – Úgy viselkedsz, mint egy fajankó. Én csak udvarias akartam lenni. Neked persze gőzöd sincs, mit jelent ez a szó. Most pedig hagyd abba a pattogást. A férfi azonnal visszakozott. – Jó, rendben. Noah igyekezett visszatartani a nevetést. – Meglehetősen kardosa menyecske – magyarázta kissé zavartan Noah-nak a helyzetet. – Aha, azt látom. – Figyelj csak, egyáltalán nem arról… – Dehogynem – vágta rá vidáman Noah. – Soha nem gondoltam volna, hogy te is áldozatul esel. A fenébe, ki hitte volna, hogy akad olyan nő, aki… – Hagyjuk ezt, Noah! – Öregem, én csak azért jöttem, hogy szívességet tegyek Theónak – magyarázkodott. – Ne harapd át a torkom, mert gondjaid vannak. – Valójában Noah kedvelte és tisztelte John Pault. Talán csodálta is egy kicsit, hiszen volt bátorsága otthagyni az állást, amely többnyire kizsigereli és megtöri az embert. Avery a konyhába indult, hogy hideg ásványvizet vigyen Noah-nak. A konyhaajtóban megtorpant. A férfiak kimentek a tornácra, így nem hallotta, hogy mit beszélnek. Erre visszatett az üveget a hűtőbe, és úgy döntött, hogy összepakol. Durva káromkodást hallott, majd harsány nevetést. Tiszta őrültek, gondolta és bement a hálószobába. Becsukta maga mögött az ajtót, az ágyra nézett. A lepedő és a takarók gyűrött összevisszaságban hevertek, mintha cirkuszi akrobaták gyakorlatoztak volna rajta. Gyorsan lehúzta az ágyneműt, tisztát tett a helyébe, a gyűröttet pedig a szennyesbe süllyesztette.
Nem volt sok pakolnivalója. Kék sortját felcserélte egy khakiszínű hosszúnadrágra, majd tűvé tette a táskáját a rózsaszínű blúza után. A ruhák, amiket a nő a rendőrőrsön elvitt kimosni, ott voltak szépen összehajtva hátizsákja tetején. Milyen rendes dolog volt, hogy kimosta és kivasalta a ruháit. Ha véget ér ez a cécó, rengeteg embernek kell majd köszönetet mondania a kedvességükért. Valami egészen különlegeset kell kitalálni a rendőrfőnöknek. Az, hogy átengedte nekik a hegyi házikót, mindennél nagyobb szívesség volt, ami egyáltalán nem tartozott a kötelességei közé. A fürdőszobába ment, hogy összeszedje pipere cuccait. Amikor a tükörbe nézett, hátrahőkölt a látványtól. Szörnyen sápadtnak és kimerültnek nézett ki. Alapozót kent a bőrére, majd némi festékkel elfedte a karikákat a szeme körül, feltett egy kis arcpírt és kirúzsozta a száját. Megfésülte a haját, majd a piperetáskába süllyesztette a fogkefét és a fogkrémet, végül John Paul fogkeféjét is bedobta felülre. Éppen elkészült a pakolással, amikor John Paul lépett a szobába. Becsukta maga mögött az ajtót, nekitámaszkodott és ránézett. A lány becipzározta a táskáját, felegyenesedett, majd idegesen végigsimított a ruháján, mintha ki akarná simítani a ráncokat. – Valami baj van? – kérdezte végül. – Nem akarok elmenni innen. – John Paul az ágyat nézte, miközben ezt mondta. – Én sem – ismerte be Avery. – Gyere ide – hívta mély, sürgető hangon. A lány nem habozott. Hozzáfutott, a karjaiba vetette magát és forrón megcsókolta. Amikor végül szétváltak, a szeme csupa könny volt. Sosem érzett még ilyen kétségbeesést, és ez annyira fájdalmas volt, hogy attól félt, bele fog roppanni. Hogyan engedhette meg magának, hogy ilyen sebezhetővé váljon? A szerelem nem jöhet ilyen gyorsan, vagy mégis? Miért nem védekezett? Még hogy a szerelem csodálatos, füstölgött magában. Micsoda ostoba hazugság! Nem érzett mást, csak félelmet és fájdalmat. Félelmet, hogy a férfival történhet valami. A fenébe, azért sem lesz szerelmes. – Haza kellene menned – mondta a férfinak. Hátralépett, bólintott, majd megismételte, de most sokkal határozottabban. – Komolyan gondolom. Azt akarom, hogy hazamenj. – Miért? Világos kérdést tett fel, a lány mégis zavartan nézett rá. – Csak. Magam is el tudom vezetni a kocsit Floridába. Semmi szükség rá, hogy te vagy Noah anyáskodjatok felettem. Ahogy magyarázott, hangja egyre erőteljesebb lett. John Paul reakciója mindössze annyi volt, hogy az ágy tetejére dobta a táskáját és elkezdte bepakolni a ruháit. Noah a konyhapultnál állt és tejet ivott egyenesen a dobozból. Készített magának egy hatalmas szendvicset, és éppen akkor takarította el az utolsó falatokat, amikor Avery hátizsákjával az ajtóhoz vonult, nyomában John Paullal, aki saját táskája mellett a lány táskáját is hozta. – Indulunk – szólt oda Noah-nak. – Máris megyek.
Avery követte John Pault a kocsihoz. A férfi kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót, felpattintotta a csomagtartó fedelét, megállt egy pillanatra, a lányra nézett, majd mindkettőjük csomagját bedobta a csomagtartóba és lecsapta a fedelet. – John Paul, csak azt akartam… A férfi megrázta a fejét. – Ne. – Mit ne? – Ne sérts meg újra. Többször is megmondtam már, hogy benne vagyok az ügyben, mégpedig hosszú távon. Nem figyeltél? Avery az ajtó felé pillantott, hogy meggyőződjön róla, Noah nem jött még ki. – Nem akartalak megbántani, csak nem bírom elviselni a gondolatot, hogy valami történhet veled… Azt hiszem, nem tudnám elviselni… – Én is szeretlek, Avery. – De ez túl gyors… az nem lehet, hogy ennyi idő alatt… – De igen. – Hogyan szerethetsz engem? – suttogta a lány. A férfi közelebb lépett, gyengéden átkarolta és a fülébe súgta. – Akarod, hogy elsoroljam? Averynek könnyek égették a szemét. Ezt nem gondolhatja komolyan a férfi. – Makacs vagy. – Te is. – Nem fog működni. – Majd teszünk róla, hogy működjön. – De én liberális vagyok – suttogta elkeseredetten. John Paul megcsókolta, csak azután válaszolt. – Ezzel még valahogy együtt tudok élni, de nélküled nem élhetek. Ilyen egyszerű, édesem. Szája rátapadt a lány ajkára, hosszasan csókolta. Nem volt erőszakos vagy követelőző. Ellenkezőleg, csókja végtelenül gyengéd és adakozó volt. Avery elhúzódhatott volna, de nem akart. Mohón viszonozta a csókot. A férfi mély, torokhangon felnyögött, amivel tovább bátorította a lányt. És amikor végül felemelte a fejét, a lány elgyengült térdekkel roskadt a mellére. Villámgyorsan lökte el magát tőle, ahogy kinyílt a bejárati ajtó. Noah sétált ki. Kulcsra zárta az ajtót, majd a kulcsokat odadobta John Paulnak. – Te vezetsz, amíg kialszom magam. Van némi lemaradásom. A férfi úgy kapta el a kulcsokat, hogy közben nem vette le a szemét Averyről. – Hozzám jössz feleségül – jelentette ki. – Nem mehetek hozzád. – Kérdeztem? – De éppen most mondtad, hogy… – Kérdeztem? – ismételte türelmesen John Paul. Noah egyikről a másikra nézett, megcsóválta a fejét, majd a hátsó ülésre vetette magát. – Szerelmesek civódása? – Nem! – csattantak fel egyszerre. Avery kikapta a kulcsokat John Paul kezéből. – Én vezetek. – A férfi nem vitatkozott. A kettejük között áradó szenvedély lenyűgözte Noah-t. Ki gondolta volna, hogy a magányos farkas beleesik a verembe? Arra gondolt, hogy a régi mondás valószínűleg igaz. Mindenkinek megvan a maga párja a világban.
Egy lelki társ. Alig várta, hogy ezt elmondhassa Theónak. Nem fog hinni neki, az biztos. A magányos farkas szerelmes lett. Nem tudta elfojtani nevetését. – Mi az ördög olyan mulatságos? – morgott John Paul. – Te. Te vagy ilyen mulatságos. Mondd csak, Avery, halottad már, hogy a fickó a tengerészetnél… John Paul hátrahajtotta az üléstámlát és lehunyta a szemét. Az út nagyon hosszúnak ígérkezett. Harmincharmadik fejezet
A terv folyamatosan változott. Carrie nem szerette a változásokat, kivéve persze, ha ő maga döntötte el, hogy mi és hogyan változzon. Hillman ügynök volt a vezető és Bean a kifutófiú. Hillman első parancsa, miután kinevezték Carrie ügyében vezetőnek, hogy Bean tájékoztassa védencüket a Hivatal döntéséről, miszerint Carriet Kolorádóban kell tartani. Miután Bean közölte Mrs. Salvettivel a döntést, és végigszenvedte a hölgy reakcióját, visszatért Hillmanhez és megfenyegette, hogy azonnal benyújtja a felmondását, ha még egy ilyen megbízatást kap. – Veszélyességi pótlékra tartok igényt – jelentette ki Bean. Mindketten hallották Carrie sikítozását a váróteremből. – Tisztában van vele ez a nő, hogy egy kórházban beteg emberek is vannak? – morogta Hillman, akit szemmel láthatóan megdöbbentett Carrie viselkedése. – Ilyesmi egyáltalán nem érdekli – állította Bean. – Csak azt követeli, hogy azonnal vigyük Floridába és az unokahúgával együtt szállásoljuk el egy kényelmes és biztonságos helyen. – Ha jól értem, nem árulta el neki, hogy nem találjuk az unokahúgát. – Nem, uram. Úgy véltem, ön jobban el tudja neki magyarázni, mint én. – Az isten szerelmére, ember! Maga mégiscsak FBI ügynök. Csak el tud bánni egy félbolond nővel. – Minden tiszteletem az öné, uram, de engedje megjegyeznem, hogy Mrs. Salvetti nem csak egy félbolond nő. Ő… –Mégis micsoda? – csattant fel bosszankodva Hillman. Női testbe bújt sátán, akarta mondani Bean, de nem merte. Hillman úgysem hinne neki. Különben is, főnöke hamarosan maga is rájön, mire képes a Salvetti nő elkeseredésében vagy haragjában. – Uram, nem nevezném őt normális nőnek. A normális nők ugyanis nem tudnak lángot lövellni a szemükkel. Hillman elhúzta a száját. – Azt fogja tenni, amit mondunk neki. Akar fogadni? – gondolta Bean kárörvendően, de hangosan csak annyit mondott. – Igen, uram, biztosan hallgatni fog ránk. – Mindezt úgy, hogy el sem mosolyodott, amire igazán büszke volt. – Mi csak az ő érdekeit tartjuk szem előtt. Ezt csak el tudta volna magyarázni neki, Bean, nem? – A hölgy nem adott rá lehetőséget, hogy bármit is elmagyarázzak. – Amikor megnyugszik… Mindketten hallották az újabb kiáltozást. Bean elvigyorodott, Hillman dühöngeni kezdett. – Ki van bent vele? – Gorman. Valószínűleg most mondta meg neki, hogy fogalmunk sincs, merre lehet az unokahúga. A váróterem ajtaja kinyílt és Gorman lépett ki rajta. Hillman és Bean a folyosó végén álltak és onnan figyelték, ahogy az ügynök gyorsan becsukja maga mögött az ajtót. Arca pulykavörös volt.
Gorman észrevette Hillmant, kihúzta magát és felé indult. – Magát is felbosszantotta? – kérdezte Hillman. Bean próbált nem vihogni. Persze, hogy felbosszantotta. Csak rá kell nézni. A vak is láthatja. – A hölgy… meglehetősen nehéz természetű – fogalmazott diplomatikusan Gorman. – Nem hajlandó együttműködni. Azt mondta, hogy Babheggyel vagy nélkülük, de mindenképpen Floridába megy. – Babhegy12? – vonta fel szemöldökét csodálkozva Hillman. Az ügynök megköszörülte a torkát. – Így nevezi önt és Bean ügynököt. Babhegy. És tengerparti villát akar. – Tengerparti villát? Tengerparti villát akar? – ismételte hitetlenkedve Hillman. Bean önelégülten mosolygott, arcán “ugye, én megmondtam”-kifejezéssel. Most talán főnöke is elhiszi, hogy a Salvetti nő pont olyan kezelhetetlen, ahogy ő is állította. – És maga mit mondott a követelésére? – Elmagyaráztam neki, hogy ez lehetetlen. És mivel nem kötelező tanúvallomást tennie, ezért Kolorádóban marad. Azt is elmondtam neki, hogy a védőügyvédnek megvan az első tárgyalás anyaga, és nem kérte, hogy Mrs. Salvetti újra eskü alatt valljon, ezért nem szükséges Floridába mennie. – És mit válaszolt? – érdeklődött Bean. – Megpróbálta elvenni a fegyverem. – Szerintem nem gondolta komolyan – mondta Hillman. – Adjunk neki pár percet, hogy lehiggadjon – javasolta. Pár perc kevés volt arra, hogy Carrie megnyugodjon. Dühkitörése csak természetes reakció volt az őt emésztő aggodalomra. Mi a fenét akar tenni Avery? Azt hiszi, be tud jutni a bíróságra és tanúskodni fog? Carrie szeme előtt megjelent egy kép, ahogy unokahúga a bíróság lépcsőjén fekszik sebesülten, eszméletlenül. Ha Monk… vagy Jilly… elkapták őt… Carrie a telefonhoz rohant, városi vonalat kért és Tonyt hívta, közben imádkozott, hogy otthon találja. Biztos a telefon mellett ült, mert elsőre felvette. Carrie nem vesztegette az időt hosszas bevezetőre. – Be akarnak zárni egy házba, és itt akarnak tartani Kolorádóban – tért azonnal a tárgyra. – Pontosan hol? – Nem mondták meg, de hallottam az egyiket, amikor a mobilján beszélt. Ő nem tudta, hogy kihallgatom, és egy Wedgewood nevű helyet említett. Valami külváros lehet. – Aspen túl kicsi ahhoz, hogy külvárosa legyen. – Fogalmam sincs, hol a pokolban van. Az isten szerelmére, nézd meg az Interneten. Használd a fejed. Nem hiszem, hogy Kolorádóban olyan sok Wedgewood nevű hely létezne. – Hirtelen könnyekben tört ki. – Ha sokáig bezárva tartanak abban a házban, mi lesz a céggel? Nem maradhatok távol olyan sokáig. Nem… – Drágám, kézben tudom tartani a dolgokat. Vezettem már máskor is a céget. – De rád nekem van szükségem. Tony, ide kell jönnöd. – Rendben – egyezett bele a férje. – Odamegyek. Nem hagyom, hogy egyedül kelljen ezzel megbirkóznod. A kórházba menjek? Tudnak várni addig az átköltöztetéseddel, amíg odaérek? – Ráveszem őket, hogy várjanak. Sarát átszállították az új fizikoterápiás osztályra. Még meg sem nyitották, így aztán nem kell bonyolult biztonsági intézkedéseket tenni. Vele maradok, amíg mindkettőnket el nem visznek. De addig nem engedem, hogy elvigyenek, amíg ide nem érsz. 12
bean angolul babot, hill pedig hegyet jelent
– Jó, rendben. – A férfi hangja határozottan megkönnyebbültnek hangzott. – Tudtad, hogy nem találják Averyt? Amikor felhívott, azt mondta, hogy nem csatlakozik hozzám a védőőrizetben. Beszéltél vele? – Még nem. Csak járkálok a szobában és várok. Nem vall Averyre, hogy hagy minket aggódni. Nem értem, miért nem hív fel. – Tudja, hogy jól le fogod teremteni, amiért felizgatott engem. Nem akart bánatot okozni nekünk. – Tudom, drágám, de én itt betegre izgulom magam miatta. – Én is. Fel fog hívni, és ha megteszi, figyelmeztesd, hogy semmiképpen ne menjen Sheldon Beachre, mert az nagyon veszélyes lehet számára. – Megmondom neki – ígérte a férfi. – Nem engedem, hogy bármi baja legyen. – És ha azután hív, hogy elindultál a repülőtérre? – Drágám, Avery tudja a mobiltelefonom számát. Hát persze, hogy tudja, de Carrie annyira ideges volt, hogy nem tudott tisztán gondolkodni. – Hamarosan látjuk egymást. Carrie letette a kagylót. Úgy döntött, felhívja Avery munkahelyét, hátha a barátai tudnak róla valamit, de szándéka meghiúsult, amikor Hillman ügynök lépett a terembe és közölte vele, hogy Collins bírónő szeretne vele beszélni. – Néhány perc múlva átköltöztetjük az új szárnyba. – Rendben, ahogy akarják. Hillmant meglepte a békülékeny hang, de nagyon örült neki. Némi önelégültséget is érzett, hiszen ő előre megmondta, hogy így lesz. Megmondta Gormannek és Beannek, hogy ha egyszer Mrs. Salvetti lehiggad, akkor hajlandó lesz együttműködni velük. Talán mégsem lesz olyan borzasztó ez a megbízatás.
Harmincnegyedik fejezet Jilly túlesett egy teljes testmasszázson és most ott feküdt becsomagolva a négyszáz dolláros egyiptomi vászonba, amelynek sarkán ott díszelgett Utópia pecsétje. Csukott szemmel feküdt a hátán. A fiatal kozmetikusnő éppen avokadópakolást rakott az arcára. Az ostoba nőnek be nem állt a szája. Egyik bókot a másik után sorolta; dicsérte az arcát, makulátlan bőrét, a tökéletes testét. Jilly mindig szívesen hallgatta, ha férfiak bókoltak neki, de a nők véleménye nem érdekelte, és már rá akart szólni a nőre, hogy fogja be, amikor az végre befejezte a ragacs felkenését. – Ezt most tizenöt percig fent hagyjuk – közölte és kiment. Végre egyedül volt. Meglazította a lepedőt, és hagyta, hogy a hűvös levegő simogassa a testét. Jól esett lazítani, különösen most, miután alaposan felidegesítette magát, amikor megtudta, hogy Carrie és a bírónő túlélte a robbanást. Szerencsére Monk nem volt a szobában, amikor a szörnyű hírt leadták, így nem kellett visszafognia magát. A férfi még sohasem látta tombolni, ezért nem tudta, hogyan reagálna egy dühkitörésre. Semmiképpen nem akarta megijeszteni, egyelőre nem, mivel rendkívül hasznosnak bizonyult. Még annyi tennivalója van, tehát elengedhetetlen, hogy Monk megmaradjon az ő hűséges ölebének.
Carrie őrjöngésnek szokta titulálni a rohamait, de Jilly az évek során megtanult uralkodni az érzelmein. Nem nagyon, de azért elfogadhatóan. De be kellett ismernie, ha valamelyik alkalmazott belépett volna közvetlenül a hír elhangzása után a motelszobába, biztosan megtámadja. És élvezte volna minden pillanatát. Jilly soha nem ölt meg senkit. Hagyta, hogy a férfiak oldják meg helyette a problémákat. Elvégre ezért vannak. De azért sokszor elképzelte, milyen lenne megölni valakit, mondjuk pisztollyal, esetleg puszta kézzel. Ha valaki bánatot okoz neki, helyénvaló lenne végignézni a haláltusáját. Miért is tagadná meg magától az élvezetet? Rájött, hogy Monknak mégis igaza volt. Ő úgy tervezte, hogy egyesével öli meg a három nőt, a gyilkosságokat balesetnek álcázva, de Jilly addig könyörgött és hízelgett, amíg a férfi be nem adta a derekát és az ő szája íze szerint rendezte a dolgokat. Hogyan lehetséges, hogy nem vált be a tervük? Hiszen olyan tökéletes volt, olyan egyszerű, olyan… ragyogó. Carrie. Carrie volt a kudarc oka. Az az önző boszorkány mindent tönkretett. Hirtelen felült és dühösen a párnába öklözött. Aztán gyorsan abbahagyta. Meghallotta a CNN műsorvezetőjének bevezetőjét, amint felkonferálja a robbanást követően felvett filmet. Kihúzta magát, türelmetlenül letörölte könnyeit, és a képernyőre meredt. A kamera a bírónőre irányult, de Jillyt nem érdekelte a nő, legyen akármilyen híresség is. Nyöszörögve várta, mikor fordul a kamera végre boszorkány húga felé, akit hordágyon vittek a mentőkocsihoz. A férfiak, nyilván mentősök, de mégiscsak férfiak sürgölődtek körülötte. Hogy mernek akár egy fikarcnyi figyelmet is rápazarolni? Hogy merészelik? Jillyt jobban felháborította a férfiak viselkedése, mint az a tény, hogy a húga még nagyon is életben van. A felvevő ráközelített Carrie arcára. Jilly úgy látta, mintha testvére mosolyogna. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Durva szitkokat sikoltozva kapta fel a lámpát, és a falhoz vágta. Carrie mindent tönkretesz! Egy órájába telt, mire sikerült megnyugodnia. Akkor felhívta az üdülőt, masszőrt kéretett magához. A masszázs segített, és utána már arra is képes volt, hogy újabb tervet kovácsoljon. Ez most nem lesz olyan bonyolult, határozta el. Miért is nem engedett a kísértésnek, és ölte meg Carrie-t az ollóval? Mert az nem lett volna akkora élvezet. Azok után, amit a húga neki ártott, igazán megérdemelte, hogy sokáig szenvedjen a halála előtt. Ez nem igazság. A férfiak vele foglalkoztak, érte aggódtak. Hát nem látták, hogy milyen ronda? Jilly érezte, hogy megint felizgatja magát. A maszk az arcán viszketni kezdett. Éppen akkor tért vissza a kozmetikuslány, amikor megszólalt a mobiltelefonja. – Menjen el – utasította. – Majd lemosom magam a kulimászt. Csukja be maga mögött az ajtót. Jilly feldöntött egy halom törölközőt, miközben felkapta a telefont. – Igen? – Gondoltam, szeretnéd hallani a jó hírt. Megtaláltam, hol van Carrie és a bírónő. Jilly azonnal magához tért. – Megtaláltad őket? Hol vannak, drágám? Igazam volt? – folytatta a kérdezősködést, mielőtt a férfi válaszolhatott volna. – Seldom Beachre mennek? Ott akarják elrejteni Carrie-t a tárgyalásig? – A húgod nem megy Floridába, mert nem akar tanúskodni a tárgyaláson. Jilly boldogan felnevetett. – Fél. – Igen. A maszk megrepedezett az arcán, úgy nevetett. – Ez aztán a nagyszerű hír. Mondj el mindent.
Figyelmesen hallgatta a férfit, majd amikor az befejezte, megnyugtatta, hogy kiötlött egy új, sokkal hatékonyabb tervet. – De ez nem lesz olyan bonyolult – ígérte, majd turbékoló hangon hozzátette. – Hiányzol, drágám. – Látlak nemsokára? – Természetesen. – Szeretlek. Jilly újra elmosolyodott. – Igen, tudom. Megszakította a kapcsolatot, ledobta a törölközőt és a fürdőszobába ment zuhanyozni. Frottír köntösbe bújt, majd hívta a takarítónőt, hogy tüntesse el a rendetlenséget, amit csinált. A kárt írják a számlájához. Két órával később, amikor Monk besétált a szobába, Jilly már felkészülten várta. Fekete műselyem ruhát viselt és magas sarkú cipőt, de a fehérneműről lebeszélte magát. Amikor megállt az ajtóban, tudta, hogy a hálószobából kiszűrődő fényben a férfi tökéletesen átlát a hajszálvékony anyagon. Előtte ellenőrizte. Monk teljesen kimerült, mire odaért, de amikor meglátta élete szerelmét, új erőre kapott. Tudta, min kellett keresztül mennie, hogy örömöt szerezzen neki. Jilly ösztönösen megérezte, hogy szeretkezni akar majd vele, ezért előkészítette a hálószobát. Két gyertya fénye varázsolta hangulatossá a motelszobát, és a lány azt a ruhát vette fel, amit annyira szeretett rajta. Hasonlított ahhoz a bordóhoz, amit régebben viselt ilyen alkalmakkor, amíg egyszer le nem tépte róla. Monk közelebb lépett, közben figyelmeztette magát, hogy ezt a ruhát ne tegye tönkre. A száját nézte. Jilly lassan végigsimította felső ajkát a nyelve hegyével. Tudta, hogy a férfi ezt mennyire szereti. Szeretkezésük vad volt és durva. Mint két tüzelő vadállat estek egymásnak, és tépték, harapták egymást. A lány ruhája cafatokban hullott a földre. És amikor végre kielégült, a hátára fordult, kezét a feje alá tette és lehunyta a szemét. A lány a kedvére tett, és most a férfin volt a sor, hogy ő is a kedvére tegyen. – Azt hiszem, néhány napot várnunk kéne – szólalt meg Jilly. – Aztán, majd ha kipihented magad, gondoskodhatsz Carrie-ről és a bírónőről. Addigra tökéletes biztonságban ringatják magukat. Egyetértesz, drágám? Nem lesz olyan nehéz bejutnod és megtenned, amit tenned kell. – Legalább két hétbe telik, amíg kidolgozom a tervet. – Boldoggá tettelek, Monk? – Te is tudod, hogy igen, drágám. – Akkor tégy engem te is boldoggá. Tudok várni, akár egy hetet is, de annál többet semmiképp. Carrie mosolygott, amikor a mentőbe tették. Nem akarom látni a mosolyát. – Értem. – Beszélt rólam a rendőröknek. Most már ők is tudják, hogy életben vagyok, és keresnek. Igazad volt – suttogta. – Nem kellett volna erősködnöm a levelek miatt, és nem lett volna szabad meglátnia engem. De azt hittem, meg fog halni a robbanásban, és azt akartam, hogy tudja… – Ne sírj, Jilly – simogatta Monk és magához ölelte. – Minden rendben lesz. – Igen – simult hozzá a lány. – Mihelyt Carrie meghalt, minden rendben lesz. Olyan hosszú ideig tett engem boldogtalanná, hogy megérdemli a halált. Ígérd meg nekem, hogy hamarosan megölöd. – Ígérem. Tudod, hogy érted mindent megtennék. Jilly elmosolyodott. Keze finoman járt fel-alá a férfi testén. – Akkor irány Sheldom Beach.
Monk érezte, hogy lassan kezd őrültként viselkedni, annyira szeretne kedvére tenni a nőnek, ugyanakkor azt is érezte, hogy Jilly vak bizalma szinte mindenre képessé teszi. Gyakran hallotta tőle, hogy milyen zseniális embernek tartja, és hogy szerinte alábecsüli önmagát és a képességeit. Most látta csak, hogy Jillynek igaza volt. Meg tudja tenni. Be fog jutni és ki is jön anélkül, hogy bárki észrevenné. Nem számít, hány FBI ügynök vigyáz rájuk. Ha kell, láthatatlan lesz.
Harmincötödik fejezet
Az út Floridába három napig tartott. Lehetett volna gyorsabb is, de mivel nem siettek, ezért Georgia legfestőibb tájain keresztül vezető utakat választották. Két éjszakát nem túl előkelő, de kényelmes és tiszta kisvárosi motelekben töltöttek. Az első éjszaka mindhárman külön szobában aludtak. Avery nem hívta be magához John Pault, ő pedig nem kérte. Kétségbeesetten próbált távolságot tartani maga és a férfi közt abban a reményben, hogy így majd könnyebb lesz a végső elválás, de ez a politika nem vált be. Csak becsapta önmagát. Szerette a férfit, és ez ellen semmit nem tehetett. Egy szemhunyást sem aludt az első éjszaka, ide-oda forgolódott az ágyban, reggelre pedig elnyűttebb volt, mint valaha. Arcbőre leginkább egy rinocérosz bőrére hasonlított A második éjszakán John Paul nem kérdezte. Egyszerűen kivett két szobát, míg Noah valamelyik felettesével beszélgetett a mobilján. John Paul szó nélkül követte Averyt a szobába, táskáját a lány táskája mellé ejtette. Avery nem vitatkozott, de jónak látta kijelenteni. – Csak aludni fogunk. Semmi szex. A férfi mosolyogva bújt ki a ruháiból, zuhanyozni indult. – Kértem? – nézett vissza a válla felett, majd bevonult a fürdőszobába és finoman becsukta maga után az ajtót. Az ablakba épített ventilátor a legmagasabb fokozatra volt állítva, ezért a szobában szinte sarkvidéki hőmérséklet uralkodott. Avery hajnal kettő körül arra ébredt, hogy szorosan a férfihoz simult, teste szerelmes lázban ég. John Paul egyszerűen ellenállhatatlan volt. Szerelmeskedtek, és ez alkalommal még jobb volt, mint legutóbb, mert már ismerték egymást, tudták, mi jó a másiknak és perceken belül ráhangolódtak a másik igényeire. A falak papírvékonyságúak voltak, ezért Avery igyekezett csendben lenni, de amikor a gyönyör hullámai megrázták a testét, az élmény olyan erős volt, hogy a férfi vállába harapott, hogy vissza tudja fojtani sikolyát. Olyan csodálatos volt, hogy amikor hat órakor felébredt, odagurult a férfihoz, és ahogy Margo mondaná, feltüzelte a vérét. John Paul újra elaludt. Avery a fürdőszobába ment, majd miután lezuhanyozott, sokáig állt a tükör előtt arcát nézegetve. Arca vörös volt, ajkai csóktól duzzadtak. Halkan felsóhajtott, megcsóválta a fejét. – Szia, Avery vagyok és szex-mániás – suttogta tükörképének. Senkit nem hibáztathat magán kívül. Magában megfogadta, ezentúl békén hagyja a férfit. Felkapta fogkeféjét és mindent elkövetett, hogy ne gondoljon John Paulra készülődés közben.
John Paul sokkal jobb hangulatban volt, amikor útnak indultak. Még Noah-hoz is majdnem kedves volt. Nem igazán, csak majdnem. Avery arra gondolt, hogy a két férfi úgy viselkedik, mintha ellenfelek lennének valamiféle versenyben, de hamar rájött, hogy mindketten élvezik ezt a játékot. Miután megebédeltek, Avery hátra ült be, sapkája ellenzőjét a szemébe húzta és úgy döntött, szunyókálni fog. A férfiak lehalkították a hangjukat, hogy ne zavarják. Noah tudott Jillyről. Olvasta Avery aktáját. Most azon spekuláltak, milyen kapcsolatban lehet a nő Monkkal. Noah természetesen Skarrettről is tudott mindent, és arra gondolt, hogy talán ő mozgatja a szálakat. John Paul vitába szállt vele. Emlékeztette, hogy Monk a maga módján intézi az ügyeket, ha egyszer kezében a megbízás. Egyik téma követte a másikat. – El fogod veszteni az állásod, mert segítesz nekünk? – kérdezte John Paul. – Averyt keresi az FBI. – Én nem az FBI-nak dolgozom. Inkább független vállalkozónak nevezném magam. John Paul bosszankodva nézett rá. – Igenis, az FBI-nak dolgozol. Mit gondolsz, mi a fenéért kaptad a jelvényt? – Hogy könnyebben tudjak parkolóhelyet szerezni. Csak ezért hordom magammal. – Légy egy kicsit komolyabb. – Nem szoktad hiányolni? – Mit? – A bevetéseket. – Az ördögbe, dehogy! – Még mindig a mocsárban élsz? – Bowenben élek. – A mocsárban. – Igen, így is lehet mondani. – Gondolod, hogy ő is szeretne ott élni? John Paul úgy tett, mint aki nem érti. – Kicsoda? Már elfelejtette, hogy Noah milyen nyersen őszinte szokott lenni. – A nő, akivel együtt hálsz. A nő, akiről még vezetés közben sem tudod levenni a szemed. Tíz másodpercenként a visszapillantó tükörbe nézel, mióta csak a kormány mögé ültél. Ha így folytatod, mindannyiunkat megölsz. John Paul nem volt hajlandó Averyről beszélni. – Milyen messze van az a városka, amit kinéztél a térképről, hogy ma ott éjszakázhatnánk? Mi is a neve? Walden Point? – Ami engem illet, nem hiszem, hogy valaha is megállapodom egy mellett. Túl sok a hal a tengerben. – Walden Point mennyire is van? Ötven-hatvan kilométer Sheldom Beachtől? – Nem hittem volna, hogy találsz olyan nőt, aki téged akarhat, de úgy látszik tévedtem. John Paul nem tudta tovább tettetni, hogy nem figyel. – Hiszen nem is ismersz engem, Noah. – Dehogynem. Mindent tudok rólad. – Elolvastad az aktámat? – Majd mielőtt Noah válaszolhatott volna, morogva megjegyezte. – Hát manapság már semmit nem jelent az a szó, hogy titkos? – Gondolom, nem sokat. – Noah-nak nem sikerült ugyan hozzáférnie John Paul aktájához, de beszélt Theóval remete sógoráról. De mivel John Pault szemmel láthatóan bosszantotta a gondolat, hogy megnyitották az aktáját, Noah nem mondta el neki az igazat. Szerette bosszantani a barátját.
– Szóval, azt hiszed, hogy szeretni fogja Bowent? Már megint ott vannak, ahonnan elindultak. John Paul megmarkolta a kormányt, és igyekezett uralkodni magán. – Nem kell megállnunk tankolni. Noah elvigyorodott. – Öregem, látom, nagyon a szívedre vetted. Olyan vörös az arcod, mint a főtt ráké. John Paul arra gondolt, hogy orrba vágja. – Ez nem az, aminek látszik. – Ó? Nincs is köztetek semmiféle megállapodás? Nem akart az Averyhez fűződő viszonyáról beszélni. – Nincs. – Semmi terv a jövőre nézve? Noah-ra meredt. – Az sincs! – csattant fel. Visszanézett az útra. – Nem beszélhetnénk valami másról? – Dehogynem. Miről akarsz beszélni? – Hagyd békén Averyt! Amikor kimondta, már meg is bánta. Noah felnevetett. – Miért tenném? Éppen most mondtad, hogy… – A fenébe! Tudom, mit mondtam. – És Avery gyönyörű lány. Talán, ha gyorsan átnyúlna, kinyitná az ajtót és kilökné Noah-t, az elhallgattatná. – És csuda szexis. – Az, most pedig szállj le róla! Szóval, mennyire van ide Walden Point? – Sejtelmem sincs. – Noah hátradöntötte az ülést, megigazította a napszemüveget az orrán, és lehunyta a szemét. – Te navigálsz, a fene vigye el! Vedd elő azt az átkozott térképet, és nézd meg. – Hogyne, máris. De a következő percben már mélyen aludt. A délután hátralévő része üdítő csendben telt. Este hat körül érkeztek Walden Pointba. Az álmos kisváros pontosan 51 kilométerre volt a Sheldon Beachre vezető hídtól. Ha Avery járt is itt gyermekként, nem emlékezett rá. Az utat pálmafák szegélyezték, a fű a naptól és a sós víztől barnán kókadozott. A kerítések mögött elhanyagolt, viharvert házak sorjáztak. Komor, lehangoló, elfeledett helynek nézett ki, míg el nem érték a város régebbi, népesebb utcáit. A széles utak mentén csinos, jól karban tartott házak álltak, a fű dús volt és élénkzöld, és a frissen festett tornácokon hatalmas agyagcserepekben színpompás virágok illatoztak. Jó néhány hangulatos, szállást kínáló ház mellett hajtottak el, melyek közvetlenül a vízre néztek, de Noah-t szemmel láthatóan egyik sem érdekelte. Alig tizenkét blokknyira a parttól talált egy motelt, és szólt John Paulnak, hogy itt álljanak meg. Avery arra gondolt, Noah biztosan csak viccel. Milt Flamingó moteljének fala élénk rózsaszínben pompázott, a piroscserepes tetőre is ráfért volna némi javítás. A zöld ajtók mindegyikére különböző színű flamingókat festettek kézzel. Az U-alakú épületnek 12 szobája volt és kavicsos parkolója. Akárki választotta is a színeket, biztosan színvak volt. A közelben egyetlen kocsi sem volt. Avery úgy vélte, Milt már régen meglógott erről a lepratelepről. – Biztos, hogy nyitva van?
– Láttam egy fickót, aki minket figyelt, amikor behajtottunk – felelte Noah. – Könnyű lesz be- és kihajtani. A kocsit hátul állítjuk le, és akkor az utcáról nem látják. Mit gondolsz? Mivel John Pault kérdezte és nem őt, Avery megtartotta magának a véleményét. Pár utcával előbb elhagytak egy bájos, fehér kerítéses, körverandás házikót, ami után Noah választása szörnyűnek tűnt. Várta, hogy John Paul majd tiltakozni fog. – Nekem tetszik – zúzta össze reményeit a férfi. – Egy kicsit emlékeztet apám bárjára. A tetőn egy óriási flamingó áll. – Igen, emlékszem rá. Azt hiszem, inkább egy pelikán. Majd legközelebb megnézem. – Lejjebb az úton láttam egy panziót – szólt közbe Avery. – Igazán rendesnek nézett ki. Láttam, hogy van kiadó szobájuk. – Ez is jó, nem? – kérdezte John Paul. Ha Noah nem lett volna velük, Avery megmondta volna, hogy egyáltalán nem tetszik neki ez a hely, de nem akart egy ügynök előtt panaszkodni. – Igen, jó – egyezett bele lemondóan. Noah éppen kiszállt a kocsiból, amikor megszólalt a mobiltelefonja. John Paul az irodába indult, de Avery Noah mellett maradt. Kinyújtóztatta a hosszú utazásban elmerevedett végtagjait. Noah lehajtott fejjel elsétált mellőle annak jeléül, hogy magánbeszélgetést folytat. Látta az arcát, kitalálta, hogy csakis valami rossz hírt kaphatott, ezért egyre idegesebben várakozott. A beszélgetés elhúzódott. John Paul jött vissza a kulcsokkal. Elég volt egy pillantást vetni Averyre. – Mi baj van? – Nem tudom, de van valami – simult hozzá. Noah befejezte a beszélgetést, visszatért a kocsihoz. Tekintetét nem vette le Averyről. – A nagynénéd és a bírónő jól vannak. – Mi történt? – kérdezte John Paul. – Volt ott egy szállítmány; néhány beszerelendő tartály a fizikoterápiás szárny mögött. – Ó, az ördögbe – suttogta John Paul. Már tudta, mi következik. – Felrobbantak, ugye? Noah bólintott. – A tűz majdnem az egész szárnyat elemésztette. – Hogy jutott át Monk a biztonsági rendszeren? – Sehogy. Megölték a szállítót, amikor lepakolta a tartályokat. Monkhoz kerültek, még mielőtt beszerelték volna őket. – Hány áldozat volt? – Két halott. Egy Gorman nevű ügynök megsérült, de túl fogja élni. Ennyit tudok. – Hogy az ördögbe történhetett? – dühöngött John Paul. – Majd én megmondom, hogy történt. Monk egész idő alatt ott ólálkodott a kórház körül, figyelt és várt. Biztosan tudta, hogy ilyen gyorsan a műtét után nem szállíthatják el a bírónőt. Amikor a csalikat a kocsiba dugták és elhajtottak, valószínűleg kiszúrt valamit, és rájött, hogy nem Carrie és a bírónő ül a kocsiban. Noah a szobájuk felé indult. Az épület legtávolabbi sarkában szállásolták el őket, szobáikat ajtó kötötte össze.
A szobák meglepően tiszták voltak. A dupla ágyon virágmintás takaró feszült, két szék állt a parkolóra néző ablakkal szemben, köztük egy kisasztal lámpával. Nem volt ruhásszekrény. A falba néhány akasztót szögeltek, mellette beépített polcok sorakoztak. Abban a pillanatban, ahogy Noah belépett a szobájukba, Avery nekiszegezte a kérdéseit. – Carrie és a bírónő nem sérültek meg? Mindent elmondtál? – Igen. A nénikéd éppen akkor gurította be a bírónő kerekes székét a fürdőszobába, amikor a robbanás történt. Az összeomló falak barlangot alkottak körülöttük és megvédték őket az elégéstől. Avery érezte, hogy felfordul a gyomra. Noah telefonja újra megcsörrent, ezért visszalépett a szobájába. Avery megvárta, amíg hátat fordít nekik, csak akkor ment oda John Paulhoz, átkarolta a derekát és szorosan odabújt hozzá. A férfi érezte, hogy reszket. – Hamarosan véget ér ez a rémálom – ígérte. – Szeretnéd, ha kimennénk egy kicsit? – kérdezte, amikor a lány nem válaszolt. – Igen. – Hová akarsz menni? – Nem tudom –suttogta. – Nem tudok gondolkodni… szükségem van rá, hogy… A férfi megcsókolta a homlokát. – Szükséged van egy hintára, igaz? Avery bólintott. – Orgonával. A lány elmosolyodott, mert eszébe jutott a boldogság szigete. – Nem tudok neked orgonát adni, és hintát sem tudok felszerelni, édesem, de vizet… Vízből rengeteg áll a rendelkezésünkre. Húsz perccel később Avery és John Paul kéz a kézben sétáltak a parton. Mindketten rövidnadrágot vettek fel, és cipőjüket Noah őrizetére bízták, aki a lépcsőkön ült. Az égen sötét felhők gomolyogtak, eltakarva a napot. A part látszólag elhagyatott volt, és amikor Avery letelepedett a homokra lábait lótuszülésbe kényszerítve, John Paul nem zavarta meg. Visszasétált a lépcsőkhöz és leült Noah mellé. – Mi az ördögöt csinál? – kérdezte, amikor Avery percek múlva sem moccant. – Gondolkozik. – Aha. Akkor minden rendben. Amikor a nap lebukott a látóhatáron és magával vitte a nappali világosságot, John Paul felállt és Averyhez sétált. A lány lehunyt szemmel ült. Leguggolt elé és várt, tudva, hogy Avery érzékeli a jelenlétét. Eltelt egy perc, mire Avery magához tért és felismerte a férfit. Ahogy ránézett, szeméből egy könnycsepp gördült lassan alá. Mély, tisztító lélegzetet vett. – Telefonálnom kell.
Harminchatodik fejezet
Monk akcióra készen állt. Az igazgatói iroda ablakában kint volt a tábla: “Nincs kiadó szoba”, egy mási táblát pedig az ajtóra szögeltek. “További intézkedésig zárva” Monk tudta, hogy a célpontok odabent vannak. Már feltérképezte a terepet, és ismerte, mint a saját tenyerét. A motel mögött három kocsi parkolt. Biztosra vette, hogy kettő a szövetségiekhez tartozik, akiket Avery mellé rendeltek ki. A harmadik kocsi Renardé volt. Monk elhajtott Jillyvel a motel előtt, hogy a nő lássa, hol történik majd a dolog. Jilly alig tudta visszatartani izgatottságát, amikor meglátta a szorosan behúzott sötétítőfüggönyök enyhe mozgását azon a részen, amelyet Monk mutatott neki. – Ott van – suttogta izgatottan. Monk beállt kocsijával a Milt Motel közelében lévő parkolóba. Két intézmény is használta a parkolót. Itt hagyták autóikat a spanyol stílusban épült, harangtornyocskával hivalkodó filmszínház látogatói és a közeli Feltámadás templom hívei is. Monk úgy állt a kocsival, hogy lássák az utcát, majd odaadta Jillynek a távcsövet és kortyolt a jeges teából. – Most már hivatalosan is zsarulesen vagy. Jilly kuncogott. – Ez nagyszerű. A nő izgatottsága kellemesen megborzongatta. – Nagyon élvezed, ugye? – Ó, igen – áradozott. – Jobb, mint valaha képzeltem. Sokkal jobb. Egy kocsi fordult be a parkolóba, mire gyorsan leeresztette a távcsövet. – Gondolod, hogy biztonságban vagyunk itt? – Száz százalék. Mindig gondoskodom róla, hogy biztonságban légy. Összemosolyogtak, majd Jilly újra szeméhez emelte a távcsövet. Csak az ablakkeret mellett kiszűrődő fényt látta, és megpróbálta elképzelni, mi folyik odabent. Újabb kocsi érkezett, három sorral mögöttük állt le. Reneszánszát élte a templomba járás, és a moziban is sikerdarab ment. A parkoló majdnem tele volt. Jilly odakínálta Monknak a távcsövet, de neki nem volt rá szüksége. Előtte egy egész éjszakát töltött megfigyeléssel. Ez ugyan kevesebb volt, mint amennyit általában rá szokott szánni, de egyelőre ennyi is megteszi. Normális esetben két hetet szokott megfigyeléssel tölteni, követni az áldozatot, kitanulni a szokásait. De ez nem volt normális eset. Lassan kifutnak az időből, és Jilly egyre türelmetlenebb lett. Nem volt hajlandó tovább várni. – Hány rendőr van velük odabent? – Ügynök – javította ki Monk. – Nem rendőr. Négyen vannak. – És te mindegyiket elkapod? – Igen. Gyanútlan áldozatok. Az ő áldozatai. Előző éjjel Monk megfigyelte, ahogy Renard kisurran a hátsó ajtón, beül a kocsijába és elhajt. Monk nem tudta megcélozni, de ha tudta volna, sem teszi, mert nem akarta, hogy az elsődleges célpontokat megint máshová vigyék. Valami egészen különlegeset tervezett nekik. Milyen kár, hogy sose tudják meg, mi történt velük.
Renard egy félóra múlva ért vissza a motelhez. Négy nagy pizzát hozott magával és egy nylonzacskót, ami Monk szerint üdítővel volt tele. Felháborodott Renard nemtörődömsége láttán. Biztosra vette, hogy a férfinak fogalma sincs róla, hogy figyelik. Elbizakodott önelégültség, döntötte el. Csalódott a férfiban. Többet várt volna ellenfelétől, tévesen azt hitte, hogy Renard profi. Egyenrangú fél. Most látta csak, milyen hiú remény volt. Soha senki nem lehet egyenrangú vele és nem ér fel hozzá. Jillynek végig igaza volt. Ő egy legenda. – Szerintem jó ötlet lenne még ma este megtenni – szólalt meg Jilly. – Égsz a vágytól, igaz? – Igen. – Holnap – ígérte. – Nem akarok már tovább várni. – Tudom. – Kíváncsi lennék, Carrie biztonságban hiszi-e magát. El tudod képzelni, mennyire bezártnak érezhetik magukat Averyvel? Éjjel-nappal bezsúfolva egy tetves motelszobába. Szerintem, lassan megőrülnek. – Szándékosan vártam eddig. Azt akartam, hogy az ügynökök elunják magukat és elfásuljanak. Igen, ez a jó szó. Elfásulnak. – Órák hosszat csak ülni egy apró szobában, várni és aggódni. Egyáltalán nem engedik ki őket, ugye? – Amíg figyeltem őket, egyszer sem. – Már örülök, hogy nem haltak meg a kórházban. Így sokkal jobb lesz, mert én is láthatom. Monk bólintott. – Carrie azt követelte, hogy hozzák Floridába. – Averyvel együtt akar meghalni. – Nem tudja, hogy holnap meg fog halni. Ő azt hiszi, hogy Averyvel együtt ott fog ülni a tárgyalóteremben, amikor a tárgyalás megkezdődik. Jilly újra felkapta a távcsövet. – A három szerencsés szám –mondta mosolyogva. Monk elnyomott egy ásítást. Kimerült volt, de nem mert panaszkodni. Jilly legyőzhetetlennek tartotta, afféle szuperhősnek, és Monk elszántan igyekezett megőrizni a róla kialakított hős lovag képet. Tudta, hogy mérhetetlen kockázatot vállal, amit régen sohasem tett, de nagyon nehéz volt óvatosnak lenni, amikor Jilly újabb és újabb követelésekkel állt elő. Hitt benne, hogy a férfi mindenre képes, és ezt el tudta hitetni vele is. Néha ugyan felbukkant valami halvány kétség a fejében. Még soha nem fordult elő, hogy ne teljesítette volna vállalt megbízását. Ha nem lett volna megbízható, kockára teszi a jövőjét, és porig rombolja hírnevét. Elég pénze van ahhoz, hogy Jillynek fejedelmi körülményeket biztosítson. Talán hagyhatná ezt az egyet a fenébe. – Tudod, drágám, nincs szükségünk a pénzre – kezdte habozva. Jilly sejtette, merre tapogatózik. – Tudod, mit gondolok? – Mit? – Ha itt végeztünk, megszökünk Mexikóba és összeházasodunk. A tárgyalás legalább egy hétig tart. Dale nem fog elfutni. Jó lesz? Jilly tudta, hogy a férfi mennyire szeretné a házasságot. Monk fáradtságát mintha elfújták volna. – Igen. Igen – mosolygott rá. Hirtelen zavarba jött saját mohó hangjától, de azért hozzátette. – Tudok egy tökéletes helyet… neked is tetszeni fog, ígérem.
– Csak az számít, hogy a feleséged lehessek, semmi más. Kezét a férfi combjára tette, hozzáhajolt és megcsókolta. Keze finoman cirógatva feljebb csúszott. A férfi gyorsan izgalomba jött. Jilly elhúzódott, elégedett volt az eredménnyel. – Miért nem vetünk véget a szenvedéseiknek még ma éjjel? – kérdezte nyűgös hangon. Beletelt néhány másodpercbe, mire Monk felfogta, mit is kér tőle. Igyekezett tiszta fejjel gondolkodni. – Holnap, drágám. Mindent látni fogsz. Jobb nappal csinálni. Különben is, van még néhány részlet, amit ki akarok dolgozni. Azt akarod, hogy tökéletes legyen, nem igaz? – De igen. Miért jobb nappal? – Senki nem számít rá, hogy a napfelkeltével szakad rá a pokol, és a múltban mindig éjszaka dolgoztam. Az ügynökök ismerik a szokásaimat. – Gondolod, hogy tanulmányoztak téged? – Igen. Sötétedéskor sokkal éberebben vigyáznak. Jilly felsóhajtott. – Rendben van, akkor várnunk kell holnapig. De ne feledd, megígérted, hogy nézhetem. Ugye nem fogod meggondolni magad? – Ne aggódj – nyugtatta Monk. – Biztonságos helyen leszel, ahonnan pompás kilátás nyílik majd az eseményekre. Mindent látni fogsz. És van egy meglepetésem is a számodra. Várni akartam vele holnapig, de... – Mondd el most – könyörgött Jilly. – Kérlek. – Rendben. Tudom, mennyire elkeseredett voltál, amikor láttad felrobbanni a villát Kolorádóban. De ez alkalommal másként lesz. Megengedem, hogy te nyomd meg a gombot. Jilly boldogan felnevetett. – El akarsz kápráztatni? Monk bólintott. – Hát persze. Én egy legenda vagyok, emlékszel? Mindenkit el fogok kápráztatni. Harminchetedik fejezet
Miután Monk visszavitte Jillyt a város túlsó végén lévő szállodájukba, visszatért a Milt Motel melletti lakónegyedbe. Elkocogott a rejtekhelyére, és halkan felmászott a lépcsőn. Az utolsó simítások még hátravoltak. A drótok. Tovább tartott, mint gondolta, kétségtelenül azért, mert nagyon kimerült volt. De amikor végzett, elégedett volt a munkájával. Ez alkalommal semmi sem jöhet közbe. Hajnali háromra járt az idő, mire ágyba került. Óvatosan, hogy meg ne zavarja, leült Jilly mellé az ágyra és nézte, ahogy alszik. Ó, mennyire szereti! Olyan gyönyörű, olyan remek… olyan tökéletes. Melléfeküdt és közben arra gondolt, hogy ő a legszerencsésebb ember a világon. A nőt átkarolva aludt el és a mézeshetekről álmodott. A tündérmese valóra válik. Ő és Jilly boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
*****
Jilly másnap nagy gonddal öltözött. Úgy döntött, mégis elmegy a templomba, ezért fehér szoknyát, fehér, karcsúsított blúzt és magas sarkú, fehér szandált vett fel. Amíg megfésülte és besütötte a haját, Monk kivitte csomagjaikat a kocsiba.
– Meg ne feledkezz a kazettámról – figyelmeztette Jilly. – Soha nem felejteném el – nyugtatta meg Monk, bár igazság szerint, ha Jilly nem szól, megfeledkezik róla. Kedvese magán kívül lenne, ha ez megtörténik. Annyira ragaszkodott a kazettához, amit bizonyítéknak nevezett, hogy mindenhová magával cipelte. Ehhez a furcsasághoz éppúgy hozzászokott, mint ahogy Jilly is elfogadta az ő különcségeit. Végül is ezen alapul egy biztos kapcsolat, nem igaz? Kompromisszumok sorozatán. Kivette a kazettát a videóból, becsúsztatta a tartójába, majd a nő táskája mellé tette az ágyra. Jilly a tükör előtt cicomázta magát. Monk elnézte, ahogy rúzsozza a száját, és mosolygott, mert tudta, hogy csak a kedvéért használja ezt a színt. Megmondta neki. Jilly elrakta a rúzst a táskájába a kazettával együtt, felkapta fehér szalaggal díszített szalmakalapját és a szoba közepére sétált. – Úgy nézek ki, mint aki templomba készül? – pördült meg maga körül. Arca egész piros volt az izgalomtól. – Gyönyörű vagy – suttogta Monk. – Mindig csodálatosan nézett ki. Jilly odalépett hozzá, megigazította a nyakkendőjét, ahogy egy gondos feleség is tenné. – Te is csodásan nézel ki az öltönyödben. Gyakrabban kéne felvenned. – Ha neked tetszik, akkor hordani fogom. Jilly megfogta a kezét és együtt sétáltak a kocsihoz. Szereti az ilyen jelentéktelennek tűnő, de mégis fontos apróságokat, gondolta Monk. Megfogja a kezét. Ez a bizalom jele, nem igaz? Ahogy ránéz, csodálattal a szemében. Ez is tetszik neki. – A másik kocsit már leállítottam a templom közelében – mondta Monk. – Csak biztonsági óvintézkedés. A kulcsok a napellenző mögött vannak. – Nem lesz rá szükségünk, hiszen minden lehetőséggel számoltál. Monk is így gondolta, ezért bólintott, de valahol mélyen apró bizonytalanságot érzett a drótok miatt. Annyira fáradt volt, hogy csak egyszer ellenőrizte, de az is elég lesz. Feltámadt a szél. Monk felnézett a filmszínház feletti kis toronyra, ahogy befordultak a sarkon. Bekanyarodott a parkolóba és az első sor szélén állította le a kocsit, hogy Jilly jól lásson mindent. Senki nem vehette el előlük a kilátást, ha pedig ki kellene hajtani az utcára, megteheti a járdán keresztül anélkül, hogy sarokba szorítanák. Leállította a motort. – Készen állsz? – Ó, hát persze. – A távirányító a kesztyűtartóban van. Jilly óvatosan kivette. – Olyan, mint a garázsnyitó. – Mert az is, de némileg átalakított formában. – Mikor nyomjam meg a gombot? – Arra gondoltam, érdemes lenne megvárni, hogy megkonduljon a templomharang. Jilly megfordult az ülésen, és a nőket, férfiakat, gyermekeket nézte, akik mind a templomba igyekeztek. Nem akarnak elkésni, gondolta. A műsor azonban idekint lesz. Milyen kár, hogy nem látják. – Mennyi az idő? – Még öt perc. – Nem akarok tovább várni. Most akarom. Monk az ülés alá nyúlt és átnyújtotta neki a távcsövet. – Akkor rajta.
Jilly megnedvesítette az ajkát, ahogy elvette a távcsövet. Beállította, hogy arra az ablakra nézzen, ahol előző este a világosságot látta. – Visszaveszem az álmaimat – suttogta és megnyomta a gombot. Semmi sem történt, ezért újra megnyomta. Aztán újra, ezúttal erősebben és hosszan lenyomva tartotta. – A fenébe! – morogta Monk. – A szél biztosan meglazította az egyik drótot. Ne nyomkodd azt a gombot, drágám. Fel kell mennem, hogy megjavítsam. Te csak ülj itt nyugodtan. Rendben? Gyengéden kivette kezéből a távirányítót. – Ha valami történne… – Ne aggodalmaskodj annyit. Menj és javítsd meg azt a drótot – csattant fel Jilly élesebben, mint szerette volna. – Ne haragudj, drágám. Annyira ideges vagyok. Nincs semmi baj, tudok még várni pár percet. – Ez a beszéd. Csak a biztonság kedvéért, mit kell tenned? – Bemegyek a templomba, aztán a másik ajtón ki, és beülök a másik kocsiba. – Aztán elhajtasz azon a mellékutcán, amit mutattam neked. Semmiképp ne a motel előtt menj el. – Nem megyek el nélküled. A nő hűsége megmelengette a szívét. Megpaskolta a kezét, a távirányítót letette az ülés mellé, aztán kiszállt az autóból. Kezét zsebébe süllyesztve átsétált a parkolón és bement a templomba. A harangok zúgtak, amikor belépett. Fél perc múlva már ki is ment az egyik oldalajtón, átment az utcán és háromutcányit elsétált északra, hogy ellenőrizze, nem követik-e. Újra átballagott az utcán és a mozi felé indult. A hátsó ajtó természetesen zárva volt. Elővette szerszámait, hogy kinyissa a lakatot, gyorsan besurrant és becsukta maga mögött az ajtót. A hátsó folyosón találta magát. A toronyba és a tetőre vezető lépcső az előcsarnokból nyílt. Halkan, meggörnyedve osont át a termen. Elidőzött pár percet a snack bár árnyékában, figyelte a hangokat, és amikor megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, az ajtóhoz sietett. Ez az ajtó is zárva volt, éppúgy, ahogy hagyta. Gyorsan kinyitotta és felnézett. A barna fonal, amit a harmadik lépcsőfokon hagyott, érintetlenül hevert a helyén. Senki nem talált rá a búvóhelyére. Átlépte a fonalat, és óvatosan felfelé indult. Emlékezett rá, hogy az ötödik lépcsőfok nyikorog. Tudta, hogy egyedül van – a mozi nem nyit ki a kétórás előadásig –, mégsem lépett az ötödik fokra. A legfelső foknál még egy csapdát helyezett el. Egy fogselyemnél is vékonyabb zsinórt, ami az emberi szemnek szinte láthatatlan. Monk kiengedte a kart, mielőtt belépett, mert nem szeretett volna a levegőbe repülni, amikor kinyitja az ajtót. Szerencse, hogy a tulaj nem akarta ma kicserélni a filmet, gondolta mosolyogva. Szerdánként szoktak filmet váltani, de Monk azért felállított egy csapdát. Nem lehet elég óvatos, bármit is mondjon az ő imádott kedvese. Résnyire nyitotta az ajtót és bekukucskált. A fegyver a rászerelt távcsővel még mindig ott volt a sarokban, az oszlophoz támasztva. Tekintete most a kilövő szerkezetre erősített házi készítésű rakétára esett. Ahogy gyanította is, az egyik drót lecsúszott. Nem szabadult el. A szél csak annyira lazította meg, hogy megszakadjon a kapcsolat. Két másodperc alatt megjavítja. Belökte az ajtót, előrelépett és térdre ereszkedett. Aztán megdermedt. A hang balról jött, a harang másik oldaláról. – Milyen helyes petárdád van. Monk moccanni sem bírt a döbbenettől. Az agya sikoltozott. Nem, nem, nem! A drót… a fonal… érintetlenek. Hogyan…
A jobb oldalán is megszólalt egy hang. – Azt hiszem, van egy kis gondja a beindítással. Monk a fegyverért ugrott. Egyik férfi sem próbálta megakadályozni. Átgördült a hátán, és mozgás közben tüzelt. Semmi nem történt. A fegyver üres volt. Noah kilépett a napfényre. Amikor Monk meglátta, hátrahőkölt. – Te – suttogta. – Téged ismerlek. John Paul is előjött az árnyékból. – Honnan tudtad? – Arca rángatózott a dühtől, hangja remegett. – Egyszerű. Okosabb vagyok nálad. Noah egyenesen Monk homlokára szegezte pisztolyát. John Paul látta a tekintetét, és kitalálta, mi jár a fejében. – Bilincseld meg – mordult rá. – Aztán olvasd fel a jogait. Noah megrázta a fejét. – Előbb megölöm. Aztán megbilincselem és felolvasom a jogait. – Eegen, jól hangzik, de ezt nem teheted meg. – Ó, a rohadt életbe! – Noah a tokjába lökte a pisztolyt. Elővett egy bilincset és Monk felé indult, amikor egy ügynök kiáltását hallották. Monk kinyújtotta a lábát és megrúgta Noah-t, kibillentve ezzel az egyensúlyából. Noah a gyilkos elé botlott, lehetetlenné téve, hogy John Paul rálőjön. Ügynökök rohantak fel a lépcsőn. Monk megpróbálta előkapni bokájához rejtett pisztolyát, de John Paul számított rá. Talpával a padlóhoz szegezte Monk lábát. – Menj már innen a fenébe, hadd lövöm le! – üvöltött rá Noah-ra. – Én akarom kinyírni – üvöltött vissza Noah. Öklével Monk arcába vágott, és élvezettel hallotta, ahogy megreccsen a csont. Újra lesújtott. Megpróbált ugyanoda ütni, ahová az előbb, hogy még fájdalmasabb legyen. Az ajtó döngve kivágódott, ahogy az egyik ügynök felrohant a lépcsőn. Monk megragadta az alkalmat. Utolsó csepp erejét is összeszedve ledobta magáról Noah-t, és fejjel előre lebukott a toronyból. A torony alatti palatetőn landolt. Átfordult, majd négykézlábra támaszkodva, egy majom ügyességével kúszott le a védőtető felé. Amikor elérte a párkányt, megtámasztotta magát és a pisztolyáért nyúlt. Már emelte, amikor John Paul és Noah a tetőre érkeztek és egyszerre sütötték el fegyvereiket. Monk teste megrándult, és őrült táncot járva megpördült a tengelye körül, majd előrezuhant és elterült a védőtetőn. Noah zihálva nézte. Eltette pisztolyát. – Jogod van csendben maradni… – kezdte. – Átkozottul igaz – morogta John Paul. A harangtorony ablakából kihajolt egy ügynök és lekiáltott hozzájuk. – A megfigyelt személy elindult. Noah előhúzta hordozható rádióját az övéből, és megismételte, amit az ügynök mondott. – Oké. – Ez nem Avery volt? Az ő hangját hallottam, nem? – kérdezte John Paul. Noah továbbra is a rádióba beszélt. – Avery, te vagy az kedvesem? Csak azért kedveskedett, hogy bosszantsa John Pault, és elégedetten vigyorgott, amikor látta az eredményt. Ha a pillantással ölni lehetne, most ő is Monk mellett heverne mozdulatlanul. John Paul elkapta tőle a rádiót. – Mi a fenét csinálsz, Avery? Neked most… – Jól vagytok? – Igen, mind a ketten. Hol vagy? – Oké. Vettem és vége.
– Az ördögbe. Az egyik kocsinkban van, igaz? Noah nagyot nevetett. – Mindezt egy “oké, vettem ls vége” alapján találtad ki? John Paul nem is figyelt rá. Újra megnyomta a gombot. – Kelly? Az akciót vezető ügynök azonnal válaszolt. – Itt Kelly. – Avery az egyik kocsinkban van? – követelte John Paul. – Az ördögbe is! Tudom, hogy ott van. Megmondtam neki, hogy maradjon azon az átkozott hajón. – Oké. Vettem és vége. Noah nem bírta abbahagyni a nevetést. – Úgy látszik, Averynek saját akarata van. – Kihajolt a tető peremén és felbecsülte a távolságot a földig. – Hogy a fenébe fogunk innen… John Paul egyszerűen lelökte a tetőről. Maga is rögtön utána ugrott, és egy száraz bokor közepén landolt az ügynök mellett. Kelly szólalt meg újra a rádión. – Őrizetbe vették Monkot? – Nem, uram. – Akkor hol van? A férfi felnézett a tetőre. – Moziban.
Harmincnyolcadik fejezet
Jilly egyre türelmetlenebbül várta a kocsiban Monk visszatértét. Mi tart ilyen sokáig? Felvette a távcsövet, és a tornyot kezdte figyelni. Hol van? Tudhatná, hogy mennyire utál várni. – Javítsd már meg azt az átkozott drótot – morogta. – Igyekezz! Hirtelen meglátta Monkot. Elakadó lélegzettel figyelte a halálugrást a toronyból. Biztosra vette, hogy kitöri a nyakát, de repülés közben a férfi átfordult, és a talpára érkezett, mint a macska. Elvesztette az egyensúlyát és előrezuhant. Jilly azt hitte, le fog bucskázni a földre, de Monk időben összekapta magát. Két férfi ugrott utána. Olyan gyorsan mozogtak, hogy arcuk elmosódott a szeme előtt. – Öld meg őket – suttogta Monknak. – Gyerünk, öld meg őket! Lövések döreje visszhangzott a fülében. Mintha Monk hangját hallotta volna, amint a nevét sikoltja. Szenvtelen kíváncsisággal figyelte az eseményeket. A férfi esetlenül zuhant tovább, majd elterült az alsó tetőn, vére patakokban folyt alá. Úgy halt meg, hogy feneke az égnek meredt. Jilly átkozódni kezdett. Ó, az az ügyefogyott balfácán! Hogy merészelte ezt tenni vele? Csalódottsága nem ismert határokat, könnyek égették a szemét. A távirányító. Felkapta, és eszeveszetten nyomkodni kezdte a gombot. Semmi nem történt. A fenébe! Hogy lehetett Monk ilyen vigyázatlan? Tudta, milyen fontosak az álmai. A lábával dobolt a padlón, közben egyfolytában átkozta Monkot, amiért mindent tönkretett. Ami ennél is rosszabb, boldogtalanná tette. – Legyél ezerszer átkozott! – morogta. A férfi a kocsiban hagyta a kulcsokat. Semmibe véve az utasítást, hogy baj esetén a másik autóval meneküljön, felhúzta szoknyáját a térde fölé és átmászott a vezetőülésre. Férfiak, az FBI emberei, ebben biztos volt, szaladtak a mozi felé. Emberek rohantak ki a templomból, hogy lássák, mi okozta a nagy izgalmat. Senki nem fogja
észrevenni, ha ő most csendben elhajt innen. Kikanyarodott az utcára, a sebességhatárt betartva, hogy ne vonja magára fölöslegesen a figyelmet, majd áthajtott a városon. Abban a pillanatban, amikor elérte a sztrádát, beletaposott a gázba. Még mindig átkokat motyogva nagyot ütött a kormányra, hogy levezessen valamennyit éktelen haragjából. Természetesen volt másik embere is készenlétben. Senki nem fogja még egyszer ellopni az álmait. Senki! Tudta, hogy Monknak vannak fegyverei a csomagtartóban, és ha saját kezűleg kell is megölnie Carrie-t és Averyt ahhoz, hogy visszakapja az álmait, akkor azt is megteszi. – Ó, az a balfácán Monk – sziszegte. – Micsoda tökfej. Ostoba fajankó.
*****
A kocsi jóval lemaradva követte Jillyt. Három ügynök utazott benne Averyvel. Kelly vezetett, és a lány mögötte ült. Igyekezett elrejteni idegességét, de nem volt könnyű dolga. Úgy érezte, megáll a szíve, amikor meghallotta a lövéseket, és nem is vett addig levegőt, amíg meg nem hallotta John Paul hangját a rádióból. Megkönnyebbülten dőlt hátra, de szinte rögtön újra rátört az aggodalom. – Gondolja, hogy észrevett minket? – kérdezte Kellyt. – Biztos, hogy nem tudja, hogy követjük. Jilly már olyan messze járt előttük, hogy Avery alig tudta kivenni a kocsija hátulját. – Felgyorsított, nem? – De igen, majdnem százharminccal megy. – Ha belefut egy trafipaxba… – Nem fog belefutni – nyugtatta meg az ügynök. – Honnan tudja? – Tudom. Avery tovább aggodalmaskodott. – Nem kéne közelebb mennünk? – Nem fogom elveszteni, Delaney. Nyugodtan dőljön hátra és lazítson. – Lekanyarodik. – Látom. Avery kényszerítette magát, hogy ne magyarázgassa a vezetőnek, mit is csináljon. Csak néhány perc és vége. Ha ezt még kibírja, utána akár egy hónapot is eltölthet azzal, hogy kiborul, ha éppen azt akarja. Csak nyugalom, mondogatta magának. Jilly majdnem eltévesztette a Szélkeverő motelhez vezető kijáratot. Avery figyelte, ahogy lelassít, bekanyarodik, és áthajt a parkolón. Akkor elvesztette a szeme elől, mert Kelly felgyorsított. A kijárathoz hajtott, megkerülte a motelt, és a parkoló melletti étteremnél állította le a kocsit. – A lépcső előtt parkol – mondta Kelly. Avery az épületet figyelte. Minden ajtó az utcára nézett. Aztán Jillyre nézett. Szerette volna, ha közelebb van, hogy jobban szemügyre vehesse. – Mit csinál? – hajolt előre Avery. – Fésülködik.
Avery hunyorgott a vakító napsütés miatt. Látta, hogy Jilly apró tükröt húz elő a táskájából. – Csak nem a száját rúzsozza? – De igen. Hátradőlt az ülésen, amikor az ügynök leállította a motort és lehúzta az ablakot. – Ha kiszáll ebből a kocsiból, Delaney, én esküszöm… Avery nem engedte, hogy befejezze. – Meg sem fogok moccanni. Újra Jillyre nézett. Úgy látszott, a nő végre elégedett a külsejével, mert kinyitotta az ajtót és kiszállt. – Kezdődik – suttogta Kelly. Jilly felszaladt a lépcsősoron, végigsietett a külső folyosón, majd megtorpant, amikor megtalálta a keresett számot. Avery figyelte, ahogy megigazítja a blúzát, lesimítja szoknyáját, majd bezörget az ajtón. Avery gyomra görcsbe rándult. Hallotta a nő hangját. – Drágám, én vagyok az, Jilly. Tony Salvetti nyitott ajtót.
Harminckilencedik fejezet A Sheldon Beach-i tárgyalás nem tartott sokáig. Az ügyész hozzáértő volt és hatékony, és a rendelkezésére álló bizonyítékok segítségével könnyedén bebizonyította, hogy Dale Skarrett azzal a szándékkal tört be Lola Delaney otthonába, hogy elrabolja Avery Delaney-t. A bűntett végrehajtása során Lola Delaney idő előtti halálát okozta. Skarrett ragaszkodott hozzá, hogy tanúvallomást tegyen, ami óriási hibának bizonyult. Motyogva beszélt, miközben izgett-mozgott a széken, és mire az ügyész végzett vele, fröcsögve káromkodott és szidta az ügyészt, hogy minden szavát kiforgatja. Skarrett azt állította, hogy nem használta fedezékül Averyt, sőt valójában segített a gyereknek talpra állni, amikor a nagyanyja elsütötte a pisztolyt. De azt már nem tudta megmagyarázni, hogy miért vette le az övét és verte félholtra a kislányt. Csak annyit mondott, rá akarta venni, hogy menjen vele az anyjához. A kislányról a kórházban készült fotók a napnál is világosabban bizonyították, hogy Skarrett hagyta volna meghalni ott az előszobában a gyermeket. A bíró egy órán belül meghozta az ítéletet, és Skarrettet visszavezették a cellájába. John Paul a tárgyalás során végig Avery mellett maradt, Carrie pedig egy nappal unokahúga tanúskodása előtt érkezett. Mivel Carrie megjárta a pokol összes bugyrát, John Paul egy megtört nőre számított, de tévedett. Ha megviselte is férje árulása, nem mutatta. Szorgalmasan dolgozott tovább. Két telefonhívás között John Paul közölte Carrie-vel, hogy elveszi Averyt feleségül. Carrie hallani sem akart róla. Ha Avery mindenáron férjhez akar menni, majd ő talál neki megfelelő embert jó pozícióval… és persze pénzzel. Ó igen, Carrie igazán kemény dió volt… és szívósabb, mint egy krokodil, ha nem a kedve szerint alakultak a dolgok. John Paul határozottan megszerette őt. Negyvenedik fejezet
– Mr. Carter fogadja önt.
– Köszönöm. – Avery lesimította a szoknyáját és rámosolygott a titkárnőre, miközben az ajtó felé sétált. – Akarod, hogy bemenjek veled? – kérdezte John Paul. A lány megrázta a fejét. – Megvársz? – Igen. Avery kinyitotta az ajtót és belépett a fagyasztókamrába. Ma reggel felkészültebb volt, és hosszú ujjú felsőrészt viselt. – Jó napot, uram. – Üljön le, Delaney. Nem látszott túl boldognak, de ami azt illeti, még soha nem látta Cartert mosolyogni, így nem is lehetett biztos benne, hogy dühös-e vagy sem. Avery leült az íróasztallal szemben és összekulcsolta kezét az ölében. – Uram, ha szeretne elbocsátani, engedje meg, hogy megelőzzem, és kérjem a felmentésemet. – Miért? A férfi felállt, amikor Avery belépett a szobába, de most újra leült a tekintélyesnek látszó íróasztal mögé. – A felmondás jobban mutat majd az önéletrajzomban. – Nem. Azt kérdeztem, hogy miből gondolta, hogy el akarom bocsátani? – Mert nem követtem az utasításokat. Remegett a keze. Megesküdött volna rá, hogy a szobában uralkodó jeges hőmérséklet az oka, nem pedig az idegessége. Carter képes volt egyetlen pillantásával bizonytalan bábot varázsolni belőle. – Hamarabb is rájöhettem volna az egészre, sokkal hamarabb. De hadd mondjam el a saját védelmemre, uram, hogy nagyon lefoglalt, hogy elugráljak a golyók elől kisebb-nagyobb vízesésekbe és vízesésékből. Nem volt időm elemezni az adatokat, de időt kellett volna szakítanom rá – tette hozzá gyorsan, hogy a férfi tisztán lássa, hajlandó vállalni a felelősséget a hibáiért. – Megint az ön nevét használtam, és azzal bírtam rá Kelly ügynököt, hogy magával vigyen, amikor Jillyt követte, pedig ön határozott utasítást adott arra nézve, hogy nem használhatom fel többé a nevét. Nem engedtem a védelmemre kirendelt ügynököknek, hogy tegyék a dolgukat. Uram, egyszerűen megszöktem előlük. Ja igen, és megzavartam a szokásos, havi pókerpartiját, amikor aznap éjjel felhívtam Walden Pointból. Pedig a Hivatalban mindenki tudja, hogy az ön pókerpartija szent és sérthetetlen. Mintha felfelé görbült volna a férfi szája sarka. Mosolyogni akart vajon, vagy inkább gúnyos fintor akart lenni? Carter előrehajolt, kezeit az asztalon nyugtatta. – Csak hogy tudja, Delaney, fullom volt, de mivel maga a sürgősségi kódot használta, be kellett dobnom. Miért engem hívott ahelyett, hogy a szokásos eljárási módot követte volna? Akár meg is mondhatja neki az igazat. Nincs vesztenivalója. – Tudtam, hogy meg fog hallgatni, és megmondja azt is, ha nincs igazam. Azt is tudtam, hogy segíteni fog, és nagyon gyorsan kellett cselekednünk. Mivel ön jóváhagyását adta, sikerült azonnal lépnünk. – Tovább – sürgette Carter. – Mialatt az ügynökök tető alá hozták a dolgot Floridában, telefonáltam a nagynénémnek és elmondtam neki, hogy John Paul és én Walden Pointban leszünk a Milt Motelben, és hogy őt is odavitetjük, és velünk marad a
tárgyalásig. Tudtam, hogy el fogja mondani a férjének, Tonynak, és megkéri, hogy jöjjön oda ő is. És mire ezt megtette, az ügynökök már figyelték a telefonját és a levelezését. – És ha nem hívta volna fel a férjét? – Akkor megteszem én. De felhívta, és ahogy gyanítottam is, Tony kapcsolatba lépett Jillyvel és továbbadta neki a hírt, hogy Carrie és én együtt leszünk Floridában. Aztán jegyet foglaltatott az első járatra. Avery mély levegőt vett, mielőtt folytatta. – Mire az ügynökök felderítették Jilly rejtekhelyét, Monk és ő már nem voltak ott. De mi természetesen tudtuk, hová tartanak. – Walden Pointba. – Pontosan – bólintott Avery. – Egyáltalán nem örültem neki, hogy a nagynénémet kell felhasználnom, méghozzá egy hazugsággal, de nem volt más választásom. Miután a dolgok Tom Kelly ügynöknek köszönhetően mozgásba lendültek, újra felhívtam Carrie-t és elmondtam neki, hogy még egy kis ideig Kolorádóban kell maradnia, és azt is megmondtam, miért. – Hogyan fogadta a férjével kapcsolatos hírt? Összetörtem a szívét, gondolta Avery. – Nagyon… nehéz volt neki elfogadni. De erős nő – tette hozzá. – Túl fogja élni. – John Paul Renard volt az, aki kitervelte, hogyan kell Monkra lesújtani? – Igen. Egy csónakházba költözünk, amíg a motelben felállították a csapdát. Az ügynökök megoldották, hogy úgy nézzen ki, mintha még ott lennénk. John Paul találta meg a drótcsapdát a toronyhoz vezető lépcsőn, és Clayborne ügynökkel együtt készültek fel. – Rendben. Azt akarom tudni, hogyan rakta össze az egészet. – A politikusok, uram. Carter szemöldöke felszaladt a homlokára. Avery bólintott. – A parton ültem… ezen a helyzeten gondolkodtam, és a politikusok esete jutott az eszembe. Megvoltak a maguk érdekei, emlékszik? Azt akarták, hogy mindenki azt higgye, a rablásoknak politikai okai vannak, de valójában a pénz volt a cél. Ez késztetett arra, hogy elgondolkozzam, milyen érdekek mozgathatják ezt az ügyet. Rájöttem, hogy nem látom a fától az erdőt. Ezért ugyanazt tettem, mint akkor, amikor a politikusok ügyén dolgoztam. Szétszedtem apró darabokra, aztán minden egyes darabot külön-külön megvizsgáltam. Mindenkinek megvolt a maga célja – tette hozzá. – Jillynek, Monknak, Skarrettnek és Tony Salvettinek. – Képtelen volt a gazembert bácsikájának nevezni azok után, amit tett. – Mindegyik elszántan akart egy célt. – Végül is Jilly darabkája volt az, amitől az egész kép összeállt. Carrie mesélt a levélről, amit Jilly írt neki. Azt mondta, Jilly azzal vádolta meg benne, hogy ellopta és elárulta az álmait. Ez nem hagyott nyugodni. Olvastam Carrie naplóját és tudtam jól, mire képes Jilly. Azzal is tisztában voltam, hogy milyen türelmes. Képes akár éveket várni, hogy visszavágjon. Megkérdeztem magamtól, hogy mit akarhat. Pénzt? Bosszút? Aztán beugrott. Jilly sztár akart lenni. Figyelemre sóvárog. Arra, hogy körülrajongják, körülhízelegjék. Carrie elvette tőle az álmait. Carrie Hollywoodba ment, sikeres és hatalmas lett. Sztárt csinált az emberekből. Jilly elméjében Carrie elvette az álmát. Carrie-t okolta minden kudarcáért. Megtaláltuk a megszállottsága bizonyítékát is, amikor az ügynökök átkutatták a holmiját. Carter bólintott. – Kelly ügynök elmondta, hogy találtak egy videokazettát a táskájában, amin az a reklámfilm volt, amiben maga szerepelt még fiatalkorában.
– Igen, azt hiszem, azzal a reklámfilmmel indult minden. Jilly látta a tévében, és el tudom képzelni, hogy milyen dühös lett. Valószínűleg akkor kezdett el tervezgetni. Tudta, ki vagyok. Nyilvánvalóan úgy érezte, hogy Carrie nekem adta az álmot, amit tőle elvett, és elhatározta, hogy ezért még megfizet. – Több, mint húsz évig őrizgette az álmát? – Igen. Kificamodott, ferde képe volt saját magáról. Megkérdeztem magamtól, miért képzeli Jilly, hogy visszakaphatja az álmát? Ki fog belőle sztárt csinálni? – Tony Salvetti. – Pontosan. Ő volt a Star Catcher társtulajdonosa. Nem akartam elhinni, hogy Tony is benne van. John Paul mondta, hogy valahol mélyen érezhettem, hiszen soha nem hívtam fel, hogy elmondjam, hol vagyok. – Lenézett a jegygyűrűjére és szeretettel megigazította. – Könnyű préda volt Jilly számára. Amikor találkozott Tonyval, egy megkeseredett, dühös embert talált. Neki is, Carrie-nek is volt egy cége. Amikor összeházasodtak, úgy volt, hogy egyenlő társként vezetik a vállalkozást. De Carrie egyre több pénzt hozott az üzletbe, és lassan kezdte kiszorítani Tonyt, míg a végén a férfi teljesen elvesztette a hatalmát. Azt mondta Kelly ügynöknek, hogy Carrie megpróbálta elnőiesíteni. Tudta, hogy mindent el fog veszíteni, ha a nénikém elválik tőle, ami elkerülhetetlennek látszott, mert Carrie egyre bizalmatlanabb lett. Főleg, miután felfedezte, hogy több mint százezer dollár hiányzik a kasszából. Tony azt állította, hogy a pénz a bankban van, és az egész csak könyvelési hiba, de Carrie minden bizonnyal ellenőriztette volna a könyvelést, és akkor minden kiderül. – Jilly azt mondta Tonynak, hogy van egy embere, aki mindkettőjük számára kielégítő módon meg tudná oldani a problémát. Ismer egy férfit, aki éppen a büntetését tölti és tud szerezni egy bérgyilkost. – Dale Skarrett. – Igen. Elment Dale Skarretthez, és megígérte, hogy segít neki kijutni a börtönből, ha talál neki egy bérgyilkost, megöleti Carrie-t és engem, és akkor nem lesz, aki tanúskodjon ellene. Azt is elmondta, hogy Tony Salvetti hajlandó sok pénzt áldozni azért, hogy megszabaduljon a feleségétől. Megígérte Skarrettnek, hogy várni fog rá, amikor kiszabadul a börtönből. A férfi még mindig odavolt érte. Biztos vagyok benne, hogy Jilly megtalálta volna a módját, hogy kiszedje belőle a gyémántok rejtekhelyét. Azt is megígérte neki, hogy megöleti a bírónőt, aki elítélte. – És ez visszavisz minket Monkhoz. Amikor Jilly megismerte, nemcsak egy bérgyilkost talált, hanem egy magányos embert is. Könnyedén meghódította. Kiderült, hogy nem is kellett felajánlania azt a pénzt, amit Tony Salvettitől kapott. Monk őrülten beleszeretett és bármit hajlandó volt megtenni, amit kért tőle. Így aztán nagy bölcsen megtartotta a Tonytól kapott pénzt magának. – Kinek az ötlete volt, hogy azokat a nőket összerakják a kolorádói házba? – Jillyé. Szerette bonyolítani a dolgokat. Vonzotta a dráma, és hogy Carrie-t szenvedni láthassa, csak hab volt a tortán. Monk ekkor már megkapta a megbízást, hogy ölje meg Anne Trappet, és John Parnelltől is kapott pénzt, hogy robbantsa fel a hegyi villát. Parnell meg volt győződve arról, hogy a bíró a feleségének ítéli a házat – magyarázta. – Csak elképzelni tudom, hogy mit érezhetett, amikor megtudta, hogy neki ítélték. – Monk nagyon szorgalmas fiú volt. – Ó, igen.
– Látta a híreket? Eric Trapp végre megtört és vallott. Hosszú időre kivonják a forgalomból. Ha Anne Trapp nem adja oda a nagynénjének a levelet, akkor semmi bizonyítékunk nem lett volna ellene. Trapp azt mondta a vallatóknak, hogy túl sok ideig tartott volna, amíg meghal a felesége. – Akárcsak a politikusoknál – jegyezte meg Avery. – A pénzsóvárság volt a mozgatórugó. – Elképesztő, ahogy Jilly Skarrettet, Monkot és Salvettit manipulálta. Ő volt a dudás, és a férfiak úgy táncoltak, ahogy ő fújta. Egyikük sem tudta, mi is a terve valójában. Nemrég beszéltem Kelly ügynökkel. Skarrett nem akar vallani, de Salvetti beszél, mint a vízfolyás. Ami azonban különös… – Igen? – Egyikük sem mond Jillyre egy rossz szót sem. Csak dicsérik. Ez nem lepte meg Averyt. – Lefogadom, ő sem beszél. – Nem, húzza az időt. Nagyszerű ügynök lesz magából, Delaney. – Talán a megfelelő kiképzés hatására valóban elég jó lennék, de nem szeretnék ügynök lenni. Már nem. Ha van valami, amit megtanultam az elmúlt hetekben, hogy az élet túl rövid, és én nem akarom többé egyetlen percét sem arra vesztegetni, hogy reménytelen eseteket üldözzek. Változtatni akarok, mielőtt még nem késő. Felállt, megvárta, amíg főnöke kijön az asztal mögül. Akkor a kezét nyújtotta neki. – Köszönöm, uram. – Valóban ki akar lépni? Nem tudom rábeszélni, hogy maradjon? – Döntöttem, uram. El kell mennem. – És tudja már, mit fog csinálni? – Most, hogy vége a meghallgatási eljárásnak és a tárgyalásnak, és Skarrett is visszatért oda, ahova tartozik, néhány hetet a nagynénémmel töltök, aztán Louisianába költözöm, és visszamegyek a főiskolára, hogy megszerezzem a tanári diplomát. – Hiányozni fog. Sok szerencsét. – Köszönöm, uram. Carter kinyitotta neki az ajtót. Amikor elment mellette, megállította. – Még egy szóra, Delaney. – Igen, uram? – Jó munkát.
Negyvenegyedik fejezet
A nyomozó végigvezette Averyt és John Pault a hosszú folyosón a kihallgatószobához. – Maguk átlátnak az üvegen, de ő nem fogja látni magukat – magyarázta, miközben kinyitotta az ajtót, majd hátralépett. Avery nem mozdult. – A kihallgatószobában van két nyomozóval. Még mindig nem moccant. A nyomozó John Paulra nézett. – El kell mennem, de itt hagyom magukat. Szóljanak, ha kész vannak. – Azzal megfordult és elballagott. – Nem kell megtenned – mondta John Paul. – De igen.
Még egy hosszú percig nem mozdult a küszöbről, aztán kihúzta magát és besétált. A szoba nem volt nagyobb, mint egy ruhásszekrény. Az üvegfal felé fordult, keze ökölbe szorult, aztán csak nézte a nőt, aki életet adott neki, majd mindent elkövetett, hogy elvegye tőle. John Paul belekarolt. – Emlékszel rá? – kérdezte. – Nem. Csak ötéves voltam, amikor láttam – suttogta. – Olyan régen volt. Jilly a fémasztal egyik oldalán ült, szemben a két nyomozóval. Háta egyenes, egyik lábát átvetette a másikon, kezét összekulcsolta az asztalon. Blúzának felső három gombját kigombolta, és valahányszor megmozdult, a nyakkivágás egyre szélesebbre nyílt. Hirtelen megfordult és egyenesen az üvegfalra nézett. Avery élesen beszívta a levegőt és hátrahőkölt. Érezte, hogy keserű epe kúszik fel a torkán. – Nézd – suttogta. – Látom. Avery megrázta a fejét. – Nem. A nyomozókat nézd. Figyeld, hogyan reagálnak rá. Mindkét nyomozó előrehajolt, mintha öntudatlanul is szeretnének közelebb kerülni hozzá. Az egyik mondott valamit, és megérintette Jilly kezét. – Megdolgozza őket – mondta Avery. Egy rendőr nyitott be. Jilly ránézett, majd lassú, macskanyújtózással felállt. Ahogy követte a rendőrt az ajtóhoz, volt ideje visszanézni és rámosolyogni a nyomozókra. A két férfi buzgón viszonozta mosolyát. Addig figyelték minden mozdulatát, amíg el nem tűnt a szemük elől. Avery John Paul szemébe nézett. – Kész vagyok továbblépni. Határozott léptekkel hagyta el a rendőrőrsöt, egyszer sem nézett vissza. Utószó
A naplemente volt Avery kedvenc napszaka. Kiülhetett a tornácra, a hintára, amit John Paul szerelt fel neki. Hallgatta, ahogy a hullámok a mólónak csapódnak a ház mögött, és ha lehunyta a szemét, szinte érezte az orgona illatát, amit John Paul ültetett. Kinyílt a bejárati ajtó, majd becsukódott. Férje leült mellé a hintára, átkarolta, hátradőlt és meglökte a hintát. – Felkészültél a holnapi tanításra, édesem? – Igen. – Mire gondolsz? A boldogság szigetedre készülsz? Avery John Paul vállára hajtotta a fejét és elmosolyodott. – Már régóta ott vagyok.
