>> Kegyelem nékünk és békesség Istentől, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, (egyetlen)egy, örök, igaz, élő Isten. Ámen. << A Szentföldnek az a középső része, amelyen a megtestesült Fiú Úristen Jézus Krisztusként, tehát egyenlő mértékben valóságos Istenként és valóságos emberként élt és tevékenykedett - ha nem számítjuk hozzá a betlehemi gyermekgyilkosság elől csecsemőkorában Egyiptomba menekítését egy olyan téglalap alakú területtel határolható körül, amely É-D irányban kb. 200~210 km, NY-K irányban pedig mindössze kb. 100 km. Ha 90 fokkal elforgatjuk az égtájakat, akkor ez a táj akkora, mint É-Dunántúl: gondoljunk arra, hogy légvonalban számítva a Sopron-Budapest távolság mintegy 200, a Győr-Keszthely távolság mintegy 100 km. Nincs közöttünk olyan, aki ennél sokkal-sokkal nagyobb távolságokat be ne járt volna. A múlt évszázad ’70-es évei közepén megjelent jelentős részeredményeket fejlesztette tovább a Vatikáni Csillagvizsgáló/Obszervatórium magyar jezsuita szerzetes főmunkatársa, a theológiát, filozófiát, biblia-tudományokat, matematikát, fizikát, csillagászatot, napfizikát, kozmikus geofizikát és kozmológiát egyetemi szinten tanult Teres Ágoston atya, akinek szaktudományos számításait és elemzéseit tartalmazó, számos nyelven és világszerte egyidejűleg, 1998-ban, tehát alig 12 éve megjelent könyve alapján közismertté kezd válni: Jézus Krisztus földi élettartama alig valamivel kevesebb, mint 40 évnyi volt, ebből a nyilvános működése mindössze 3 és fél, legfeljebb 4 naptári évnyi időtartamot ölelt fel. Amit és ahol tett, az mégis az egyetemes emberiség világtörténelmileg legjelentősebb eseménye: egyfelől annak a végső tanításnak a kinyilatkoztatása, amely rendezi Isten és az ember, ill. az ember és a társteremtmények teljes köre ( ezen belül elsősorban az ember és a másik ember ) közötti viszonyt, amely Igéhez tehát hozzá tenni, vagy amelyből elvenni nem hogy szavakat, szövegrészeket, hanem egyetlen betűt sem lehet; másfelől bűntelenként, Ártatlan Bárányként egyszeri és tökéletes áldozatbemutatása a kereszten --- a mi bűneink bocsánatára, üdvösségünk érdekében; tehát a véres~halálos megfeszíttetés kínszenvedés-vállalása „miattunk/miattam” történt ( értsd: a mi bűneink miatt is/az én bűneim miatt is ), „helyettünk/helyettem” történt ( értsd: noha nekünk/nekem kellett volna az elégtételt adnunk/adnom, Ő átvállalta ), és „érettünk/érettem” történt ( értsd: az üdvösségünkért/az üdvösségemért ). A Jézus Krisztustól, mint Isten Megtestesült Igéjétől ingyen, kegyelemből kapott kinyilatkoztatás és áldozat mintegy visszaigazolása, örökre hitelesítése lett az, hogy az Úr harmadnapon feltámadott, majd záró rendelkezéseinek ránk hagyása után az emberi érzékszervekkel megtapasztalható, tehát látható, hallható, sebeit megtapintható szinten is érzékelhető alakja a földről a mennybe - az Isten ( belső ) létrendjébe - távozott. A SzentLélek ereje által azonban továbbra is velünk van, velünk marad minden napon, a világ végezetéig. Az Úr állandó jelenlétének egyik formája az Újszövetségi Szentírás, amely első renden a már földi tevékenysége során - gyakorlatilag tehát szem- és fültanúként, szinkronban - tanítványai által feljegyzett szavainak, tanításainak, kinyilatkoztatásainak [ = a Logion-oknak +, és a Vele kapcsolatos eseményeknek gyűjteménye, s amely alap köré összegyűjtötték azt a korabeli szenthagyományt, amely az ős-kereszténység szerveződésének első nemzedékei idejéből maradt ránk, ezek sorában
főként az apostolok Ige-magyarázó célú levelezéseit. Ezért mondjuk az Újszövetségi Szentírást, mint Krisztus-jelenlétet az Írott Igének. A mintegy 4 naptári év, és a mintegy É-dunántúlnyi területiség világosan mutatja, hogy Isten nem a mi anyagi idő- és tér-dimenziós tapasztalataink és sokszor megalomán jelenség-fogalmaink szerint értelmezi, hogy mi a valódi nagyság, mi a valódi lényeg. A Szentföld szóban forgó, 200 x 100 km-es „szeletét” NY-ról a Földközi-tenger határolja, K-en pedig a Jordán-folyótól egyre távolodva az erdős-ligetes táj Jézus földi életében is füves pusztákba, majd a félsivatagba ment át. A mindenkori csapadék a téli félévben, vagy inkább harmad-évben hullik, ez Jézus földi életében a mainak közel a 2-szerese lehetett --- a tájtörténeti, benne virágpor-elemző vizsgálatok szerint. A csapadék nemcsak NY-ról K-felé, hanem É-ról D felé is csökken: a Jézus által bejárt területek közül Galilea a legcsapadékosabb, a Holt-tenger és a Júdeai-középhegység közti, az esőhozó NY-i szelek szempontjából esőárnyékos helyzetű hőkatlan-rész a legszárazabb; ( utóbbi tájban az után tartózkodott mintegy 40 napig az Úr, miután földi értelemben vett rokona, Keresztelő Szent János a Jordánban megkeresztelte; ez a Jeruzsálemtől és Betlehemtől DK-re lévő, az év nagy részében kopár vidék volt ugyanis az a júdeai puszta, ahol az öncélúság ördöge 3-szor megkísértette, s az Úr mindháromszor a „távozz tőlem, sátán!”-t kimondta ). A Földközi-tenger partján és ettől K-re kb. 50 km-es sávban a télen fagymentes, nyáron páradús tengeri levegő jóvoltából még örökzöld tölgyek is éltek/élnek, számos más örökzöld lombos fa- és cserjefajjal együtt, a szárazföld belseje felé haladva azonban már a nyári forróság tikkasztó levegőjéhez és az esetenkénti téli kisebb, általában csak pár óráig tartó fagyokhoz, havazáshoz jobban alkalmazkodó lombhullató tölgyfajok alkottak/alkotnak faállományokat is; a termőréteg vastagságától, tehát a talaj vízháztartási adottságaitól függően azonban néha csak harmadrendű fákkal tarkított cserjebozótokat. Kr. e. 1.300-tól főként félnomád népek költöztek a Szentföld adott területére - pl. a héberek/zsidók és az arameusok - , akik gabona-szükségletüket az állattenyésztési feleslegük eladásából vették meg. A legeltetési túlhasználat megakadályozta a fás-szárúak felújulását, a kecske pedig tövestől kitépvén a fűcsomókat, utat nyitott az eróziónak: Jézus földi élete idejére már kiterjedt kopárok, emberi eredetű „puszták” is voltak, országszerte. Ám a Földközi-tenger és a Felső-Jordán közt, azaz Galileában, vagy a Felső-Jordántól K-re eső Bášánban és a Gaulanitisz-( ma: Gó’lán-)fennsíkon még exportképes ipari faanyagot adó tölgyesek voltak a tájjellemzők; ( ezek maradványai ma is megvannak, jelentős hányaduk természetvédelmi terület ). Szárazabb termőhelyeken e tájak jellemző fenyőfaja az egész Földközi-tengert körkörösen övező áreájú aleppói fenyő ( Pinus halepensis ), amelyet azonban a Szentföldön évezredek óta jeruzsálemi fenyőnek neveznek, s amelynek valószínűleg az a szomorú szerep is kijutott, hogy a cölöp- és gerendakészítésre is rendszeresen használt, mert leggyakoribb fenyő faanyagként belőle ácsolták a szent keresztet is. Fontos nyitvatermő az ún. európai valódi ciprus ( Cupressus sempervirens ) is. Mind a jeruzsálemi fenyő, mind a ciprus a Júdeai-középhegységben és -dombvidéken is őshonos, egészen a Sínai-fésziget É-i szegélyéig. És persze számos fa- és cserje-alakú borókafaj is élt és él itt.
A tölgyesek legfőbb elegyfajai a pisztáciák, a szentjánoskenyérfa, a mezei szil és az ostorfa/celtisz, szegélyeiken, tisztásaikon és vágásterületeiken pedig tömeges a júdásfa, v. lencsefa ( Cercis siliquastrum ), amely tél végi~kora tavaszi, azaz itt március legeleji virágpompájával igen üdítő látvány ma is. E tölgyesek a mi cseres-tölgyeseinkhez hasonlóan viszonylag laza záródásúak, ezért nemcsak a cserjeszintjük faj-gazdag, hanem lágyszárú flórájuk is, köztük számos sáfrány-, kikerics-, tulipán-, jácint-, nárcisz-, hérics-, boglárka-, szellőrózsa-, bazsarózsa-, nőszirom-, liliom-, zsálya-, orchidea-( kosbor-, bangó-), de még ciklámen-faj is díszíti őket. Különösen a középhegység-jellegű Felső-, és a dombvidék-jellegű Alsó-Galileában mindez mindmáig látható, és a nagyközönségtől el nem zárva, ún. natúrpark-jellegű tájvédelem keretében szakkezelik élőhelyeiket. * Galileában is, főként azonban a Samáriai- és a Júdeai-középhegységben és -dombvidéken az említett őshonos fafajokkal, és É-Amerikából meg a D-i féltekéről honosított fafajokkal manapság lenyűgöző léptékben folyik az erdőtelepítéses tájrekonstrukció az erodált oldalakon is ]. A tölgyesek alatti terra rossa és fahéjszínű ( vörösbarna ) erdőtalajok kiválóan alkalmasak a szőlőés gyümölcstermelésre, amely e tájon közel 10.000 éve folyik ! A hegy- és domblábakon, ill. a síkságokon gabonát termelnek, valamivel még régebben kezdve, mint a gyümölcstermelést. Galilea D-i szegélye a Kíšón-folyócska vízgyűjtőterülete, más néven a Jezréel-síkság. Ez jól párhuzamba állítható a mi Répcénk/Rábcánk környékével és a Hany peremével meg a Tóközzel: nem csak az egykori ártéri öntéstalajokon folyik gabonatermelés, hanem a korábbi lápos-mocsaras területek lecsapolásával nyert ún. telkesített területeken is, a Kíšón vízhozama pedig hozzávetőleg a Répce/Rábca-rendszerével párhuzamosítható. Nemcsak a vegetáció, hanem az emberi népesség életfeltételeinek legfontosabbika is az édesvíz volt e tájakon, egykor is, ma is. Az alsó-galileai Názáret lakosság szempontjából ma egy kb. Sopronméretű középváros, muszlim és keresztény arab-palesztinok lakják, vízszükségletüket távolsági vízvezetékcsöveken át, ill. geológiai rétegek vízkészletének mélyfúrásos megcsapolásával biztosítják, és --- palackos vízzel. A Szent Család itteni élete idején azonban egyetlenegy rétegvízelőbukkanás, azaz forrás volt egész Názáret területén, ennek a vízhozama pedig legfeljebb 2.000 ember és a háztáji gazdaságuk napi vízszükségletét fedezte. A Csontváry-képről ismert „Mária kútja” volt ez, amely ugyan pár évtizede - részben a földrengések, részben az építkezési bolygatások miatt - mára kiszáradt, ám pár száz méterre tőle a forrás új utat tört magának a felszínre. És ma is csak kb. egy 2.000-es lakosságú kis falu takarékos vízhasználatára elégséges a vízhozama. A Szent Családból Szt. József volt az eredeti názáreti lakos, az ő édesanyja járt a kis falu egyetlen kútjára a család és a lakás körüli kiskert meg az aprójószág vízszükségletét kielégítendő, egészen Mária eljegyzéséig. Egykori lakásuk - mint a nyári forróság elleni védekezésre legpraktikusabb, egyúttal építőanyag-spóroló összes többi korabeli názáreti lakás és iparos műhely is - sziklába vájt, utóbb is tetszés szerint bővíthető üreg, ún. barlanglakás volt: ma fölötte áll a mi időnkben újra felépített bazilika - mert ez lett az Angyali üdvözlet néven ismert fogantatás, azaz megtestesülés világtörténelmi jelentőségű eseményének a helyszíne.
József, az ifjú ácsmester kapacitását nem kötötte le a mintegy 2.000-es lakosú kis falu - a korabeli Názáret -, ezért a települést É-ról határoló, kb. a pannonhalmi/sokorói dombvonulatokhoz hasonló gerincmagasságú „hegy” túloldala előtti völgy településein is vállalt munkát, így pl. a Názárettől alig 6 km-re lévő Cippóriban is, amelynek forrásai és a szegélyén folyó nagyobb patak vize már lehetővé tette, hogy ott már az ókorban kisváros alakuljon ki. Cippóriban József idejében már évszázadok óta jelentős arányú ógörög lakosság is élt a zsidók mellett, * ők Szepphórisz-/Szeffórisz-nak nevezték a városkát +. A zsidó~ógörög egymás mellett élés ekkor már évszázadok óta általánosnak tekinthető pl. Galilea-szerte; sőt, voltak majdnem szín-görög lakosságú városkák is. Markánsan ógörög többségű városok és környékük érdekszövetsége volt az evangéliumokból is ismert Tízváros/Dekapolisz Felső- és Közép-Jordán környéki része is. Mindkét nép a kölcsönös kapcsolatok okán valamennyire beszélte a másik nyelvét is, a zsidók az ógörögöt azért is, mert a hellenizmus megelőző 3 évszázadában a Szentföld egészén az ógörög volt a közigazgatás és a távkereskedelem nyelve, és ez csak a Makkabeus-/Hasmoneus-állam és Nagy Heródes együtt alig másfél évszázadnyi időszakában szorult vissza, hogy aztán Róma - Jézus nagykorúvá válásával egybeesően [ ez itt a 13. életévébe lépést jelentette ] - újra bevezesse az alsóbb szinteken az ógörög nyelvű közigazgatást. Ahol sok ógörög élt, mint Galileában is, ott a 2 népességből a hellenizmus kultúráját alkotó és gyakorló ógörögök hatottak inkább a zsidókra, mint fordítva, ezért pl. Jeruzsálem zsidósága mindig is gyanakvással nézett mindenre, ami galileai: utóbb Jézus Krisztus tanításainak és csodáinak hírét véve is alkalmazták a gúnyos előítéletet: „róla tudjuk, honnan való”, ám „Galileából nem támad próféta”, [ más szöveghagyomány szerint: „Nem Galileából támad a próféta” +; ( Jn 7,27 és 52 ). A valláskutatók ma eléggé egységesek abban, hogy a serdülőkorból éppen csak kinövő Mária a szüleivel a hellenisztikus Cippóriban élt, és itt látták meg egymást az ácsmesterségét e városkában is gyakorló Józseffel. A kor szokása szerint a leánykérés/eljegyzés után a menyasszony a vőlegény szülei házába költözött, ám a vőlegény akkorra már nem alhatott a szülői házban, hanem jövendő családja otthonát kellett kialakítania, megépítenie: ez József esetében a szülei házától alig 100 m-re lévő ácsműhelye célszerű kiegészítését jelentette, amelyet a régészet szintén már részben feltárt. A menyasszony azért költözött a jövendő após-anyós házába, hogy tőlük megtanulja a vőlegény kedvenc ételeinek a vőlegény ízlése szerinti elkészítését, továbbá hogy gyakorolja az egyéb háztartási és a mezei munkákat. A jegyespár „együtt járása” e korban annyit jelentett, hogy a vőlegény továbbra is a szülei házába járt haza étkezni, és elbírálhatta, hogy jövendőbelije milyen szintre jutott „a mama főztje” megtanulásában, ill. hogy a szülei miként mesélik el pl. vacsora közben, hogy ki mit és hogyan csinált aznap. A kor szigorú erkölcseibe évi 1~2 falusi táncos-zenés ünnepség belefért ugyan, de a nők még a zsinagógában is a padlótól a mennyezetig felhúzott ún. apáca-rácsos kerítéssel elkülönített légtérben tartózkodtak, ahol hozzászólási jog nélkül hallgatták a beleszólási jogú, azaz 30. életévükbe lépett vagy annál idősebb férfiak beszélgetéseit, vitáit, magyarázatait evilági és istenes dolgokról. { E korban a zsinagóga a vidéki települések kultúrháza, közösségi tér volt, a vallási kultusz fő eseményei ugyanis a jeruzsálemi templomban történtek. Egyes hitelvi kérdéseket persze meghívott előadók vagy helyi írástudók, összefoglalóan a ( korabeli értelemben vett ) rabbik, azaz tanítómesterek közreműködésével a vidéki, akár a falusi
zsinagógákban is „napirendre tűztek”, főként a heti pihenő- és ünnepnapon, vagyis a sabbath/szombat alkalmából. [ A jeruzsálemi szentély Kr. sz. u. 70-ben történt lerombolása után lett egyre fontosabbá a zsinagógák szerepe a zsidó vallásos életben. Ugyanekkortól Jeruzsálemből és más júdeai településekről a zsidók tömegesen költöztek Galileába, több helyen kiszorítva a görögöket, így pl. hamarosan színtiszta zsidó településsé lett Názáret, Cippóri, sőt, Kapernaum is, és települési elöljáróságuk megakadályozta bárki „nem hithű zsidó”, akár pl. zsidóból lett keresztény betelepedését is, nemhogy a Szentföldön jövevény/idegen görögök, rómaiak visszatelepedését ]}.
A rendes évi jeruzsálemi zarándoklatokra a család együtt zarándokolt el, ám a menyasszony ott is az anyósával lakott. A jegyesség szabályaihoz tartozott, hogy bármelyik fél sértődés nélkül felbonthatta, ha úgy ítélte meg, hogy mégsem „próbaidős” választottjával kívánja leélni az életét. Ez tehát nem jelentett hátrányt az említett körülmények közepette érintetlenségét, szüzességét minden esetben a nászéjszakáig megőrző menyasszonyra nézve sem. Józsefet egyébként jegyessége idején is napokra elszólította Názáretből a másutt vállalt ácsmunka. Amit Názáretről, Cippóriról és a korabeli galileai, tehát vidéki zsidó életről mondtam, mindezekre az elmúlt 40~45 év régészeti feltárásai leleteinek értelmezéséből, az ez idő alatt, tehát újonnan előkerült korabeli, ekkor már arameus/szír nyelvű zsidó, ógörög és a szentföldi római-kori latin írásos feljegyzésekből, továbbá a már korábbról ismert írásos anyagok ( pl. Josephus Flavius római kori zsidó történetíró ógörögül írt átfogó korrajzai ) újraolvasásából derült fény. Az Újszövetségi Szentírást végleges formába öntő őskeresztény írók számára mindezek: a megszokott, szinte szóra sem érdemes hétköznapi tapasztalat részei voltak, az ő központi mondanivalójuk --- az eu-angélion = evangélium = igazi jó hír, örömhír szempontjából nem lényegesek, ezért nem is szaporították ilyesmivel a szót.
Mert mi volt az eu-angélion, az örömhír, amelyet az Újszövetségi Szentírás = az Írott Ige a Fiú Úristen kinyilatkoztatása alapján közzé tett és tesz mindmáig ?! Röviden ez úgy foglalható össze, hogy „ne féljetek!”, „mert az Isten --- szeretet, és e szeretet soha el nem fogy”, és azért, hogy részesüljünk Isten igazságos és szeretet-teljes kegyelméből, elküldte hozzánk az Úr Jézus Krisztust, „mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő Egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”; ( Jn 3,16 ). A fogantatás, tehát a megtestesülés „hol” kérdésére tudjuk a feleletet: Názáretben, a megszületés pedig Betlehemben. A sokkal nehezebb „mikor” kérdését vizsgáljuk meg együtt. Az ókor végén, a középkor elején az akkorra már Római Birodalom-szerte elterjedt kereszténység szellemi vezetői méltatlannak találták, hogy még mindig a pogány Róma Julius Caesar által bevezetett időszámítását használják, ezért kutatásokat kezdtek a Jézus-történet, mint egyúttal történelmi tények sorozata időpontjaira vonatkozóan. A végsőnek szánt számításokat a VI. sz.-ban elvégző „szkíta” származású Dionysius Exiguus római apát a számára rendelkezésre álló szerény források okán, és némely információkat - így a betlehemi fényjelenséggel és a napkeleti bölcsekkel, vagy a Nagy Heródes halálával kapcsolatosakat - talán nem kellő súllyal mérlegelve, persze, nyilván nem szándékosan, de hibát vétett, kb. 6~7 évnyit tévedve: így a mi időszámításunk ennyit „késik”. Ám maga a késés is csak mintegy 1.000 év múlva, a híres prágai csillagász, Kepler idején derült ki, és akkor már senki nem vállalta, hogy a megnevezésében is Jézus Krisztus születésétől számított keresztény időrend minden egyes dátumát korrigálják.
Ma már biztosan tudjuk, hogy Nagy Heródes Kr. e. 4. tavaszán halt meg, tehát a betlehemi gyermekgyilkosság - a borult elméjű parancs szerint minden, 2 éves kort még be nem töltött gyermek lemészárlása - ezt megelőzően történt, amiként a napkeleti bölcsek = babiloni tudós csillagászok látogatása is, a Szent Család Egyiptomba menekülése is. A Rómával mindeddig szövetségesi viszonyban álló, tehát formailag független országot uraló Nagy Heródes egyeduralom-féltő tébolyában Kr. e. 7.-ben megölette korábbi feleségét és a tőle származó saját trónörökös fiait; ez és a megelőző évek egyéb tébolyult intézkedései vezettek arra, hogy Rómában megrendült a bizalom Nagy Heródes iránt, és Augustus császár a már római provinciává szervezett szomszédos Szíria helytartóját küldte Jeruzsálembe „tárgyalni”, amely nem egyébről szólt, mint hogy Heródes valamennyi alattvalója köteles felesküdni közvetlenül Augustus császár tehát a Római Birodalom - hűségére is, továbbá a Birodalomban már Kr. e. 8. ősze ( szeptember 1.e ) óta folyó „összeírást” ki kell terjeszteni Nagy Heródes ekkortól fogva fél-függetlennek számító országára is. A Római Birodalomban az „összeírás” nem a mai értelemben vett népszámlálás volt, hanem adó-kivetési célú ún. cenzus: minden adóköteles személy, azaz minden szabad jogállású felnőtt férfi köteles volt személyesen megjelenni a családi birtokához legközelebbi hivatal - a római hatóság által kiküldött - hivatalnoka(i) előtt, pontosan bemutatni a birtokairól, egyéb vagyonáról szóló igazolásokat, továbbá bevallani az átlagos évi jövedelmét. Augustus ezt azzal tetézte meg, hogy ki-ki köteles volt magával vinni és a hatóságnak bemutatni ( a rabszolgákon kívül ) a háztartásában élő munkaképes korúakat, jelesül a feleségét ( ha több volt: mindegyiket ) és az ókori értelemben vett nagykorú - 13. éves vagy ennél korosabb - gyermekeit. Eme adatok alapján vetette ki Róma - átalányként, és általában 15 évre - a jövedelem- és vagyonadót. A zsidóknál ugyan Mózes törvénye tiltotta a népszámlálást, ám az öreg Nagy Heródes katonailag megtámogatott rémuralma, meg Róma azon rendelkezése, hogy akik vagy nem esküsznek fel Augustusra, vagy elmulasztják a rómaiak által „telepített” hatóság előtti megjelenést, azokat ki kell végezni, azt eredményezték, hogy pár ezer ellenállót kivégeztek ugyan, de a lakosság többsége alávetette magát a kényszernek. Róma a jövedelmek, tehát az adók érdekében nem akadályozta a helyi mezőgazdasági munkákat, ezért a cenzus kivitelezése mindig őszre és télre esett, így Nagy Heródes országában elhúzódott Kr. e. 6. tavaszának kezdetéig. A Jehúda-/Júda-törzsbeli Dávid király családjából leszármazott názáreti Józsefnek és a fenti rendelet alapján hozzá tartozó(k)nak azért kellett Názáretből a Jeruzsálemtől D-re 8 km-re lévő Betlehembe menniük, és ott személyesen megjelenniük a római hivatalnokok előtt, mert Józsefnek - mint minden Dávid-utódnak - kisebb föld-örökség része volt itt. Mária is Dávid-leszármazott volt, tehát testi vonatkozásban maga Jézus Krisztus is. Az evangéliumból tudjuk, hogy Betlehemben már nem találtak rendes szállást: a cenzusra korábban érkezettek meg az adóalap-összeíró római köztisztviselők már mindet elfoglalták. Mária szülése tehát Augustus császár szíriai helytartójának Nagy Heródesnél tett, Róma „elvárásait” megfogalmazó diplomáciai látogatása és a Kr. e. 7.-beli kora őszi mezőgazdasági munkák befejezése után: a cenzus idején, de Kr. e. 6. kora tavasza = a mezőgazdasági munkák kezdete előtt történt. Szíriában ekkor a legmagasabb rangú római tisztviselő a szíriai helytartót is felügyelő, Augustus császár minden utasításának maradéktalan végrehajtását ellenőrző, a császár által
különösen kedvelt hadvezér: Quirinius volt, aki tehát a júdeai cenzusra is felügyelt, még ha nem is az ő közvetlen feladata volt annak megszervezése, és a római hivatalnokok célfeladati odavezénylése.
A szülés~születés e -tól~ig-gal körülírt mintegy fél évnyi idősávja tovább szűkíthető. Kepler óta a csillagászok kiszámították, hogy a betlehemi „csillag” fényjelenségét elsősorban a Jupiter és a Saturnus bolygónak 854 évenkénti, tehát rendkívül ritka, de szakemberek által már az ókorban előre kiszámítható együttállása, ez által együtt fénylése okozta, továbbá az égbolti csillagok földi látványából álló ún. állatöv/zodiákus fényének - a Betlehem környéki szemtanúk nézőpontjából - sugárkéveként az előbbiekhez társulása és különleges felragyogása, ez utóbbi azonban előre nem számítható ki. Maga az össz-jelenség - benne a Jupiter és a Saturnus együttállása - pedig nem ismétlődik meg 100 %-ig pontosan azonos módon 854 évenként, „csak” magának az együttállásnak/konjugációnak a ténye. A napkeleti bölcsek: babiloni tudós csillagászok voltak, nem holmi horoszkóp-gyártó szélhámos jósok. A közelmúltban került elő az a mezopotámiai, tehát babilóniai, jelesül Szippar város csillagdájában készített naptár, amely bizonyítja, hogy a babiloni ókori csillagászok által előre kiszámított jelenségek egyes elemei Kr. e. 8. márciusától már látszani kezdtek, Kr. e. 7. május 24.-től december végéig pedig egyértelművé, szabad szemmel láthatóvá váltak. E 7 hónapnyi időtartamon belül volt 3 olyan periódus, amikor a Jupiter+Saturnus együttállás fény-jelenségei különösen intenzívvé váltak egyszerű fizikai - térgeometriai és fénytani - okokból. Valószínűsíthető, hogy a babiloni tudós csillagászok nem az első intenzív periódusban indultak NY-ra, mert azt is ki tudták számítani, hogy maga a Jupiter+Saturnus együttállási fény-jelenség majd a 3.-ban lesz a legintenzívebb. Babilóniában a fogság után ott maradt zsidó lakosságból származó értelmiségiek is dolgoztak mind az államigazgatásban, mind a tudományban, de egyébként is közfelfogás volt, hogy a Jupiter mind a királyi hatalom, mind az igazság - 8 küllőjű fényforrásként, csillagként ábrázolt - szimbóluma, a Saturnus pedig a törvény, így a Törvény ( Tóra ) népe, tehát Izrael - 6 küllővel ábrázolt - jelkép-csillaga; végül pedig korszakos jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy éppen Kr. e. 7.-ben lépett át tavaszi napéjegyenlőség idején a Nap az állatövi jegyek közül a Halak csillagképébe. * A Nap március 21.-i felkelte egy-egy állatövi csillagképben 2.160 évig „tartózkodik”, és amikor egy újabba „lép át”, azt az ókorban új világkorszak kezdeteként értékelték. A napkeleti bölcseket tehát a tudományos érdeklődésük mellett a mitológia is a „Saturnus népéhez”, azaz Izraelbe menetelre sarkallta, hogy lássák az új korszak, és az abban uralmát megkezdő új király születését +. A fény-jelenségek 3. intenzív
periódusát Kr. e. 7. november közepi csúcspontúnak számították, ezért kb. 1 hónappal korábban kellett csatlakozniuk egy karavánhoz, hogy időben a Szentföldre érjenek. A Róma által megtépázott hatalmú, minden korábbinál tébolyultabb, emellett öregkori betegségektől is szenvedő Nagy Heródes és a jeruzsálemi zsidó (fő)papság tájékoztatta őket a Jéšajáhú-/Ézsaiás-/Izaiás-prófétával kortárs, tehát szintén a Kr. e. 8. sz. 2. felében működő Mikhaja-/Mikeás próféta jövendöléséről, hogy a Messiásnak Betlehemben kell megszületnie, ( Mik 5,1-4; ezt idézi Mt 2,6 ). A „csillag” és az állatövi jegy fényjelenségeinek csúcsa a mai számítógépes rekonstrukciók szerint Kr. e. 7. november 12.-én este 19 és 21 óra között jelentkezett, és másnap ugyanebben az idősávban megismétlődött: a szaktudomány ma erre az időpontra teszi mind a napkeleti bölcsek, mind a betlehemi pásztorok tisztességtételét az újszülött Jézus Krisztus jászolbölcsőjénél.
Tudjuk, a napkeleti bölcsek - tájékozódva Nagy Heródes hatalom-féltése korábbi vérengző eseteiről - nem tértek vissza hozzá, hanem kerülő úton indultak haza. A mózesi törvények előírásai szerint a szülés/születés után 8 nap múlva a Szent Család Betlehemből Jeruzsálembe, a templomba ment, hogy „bemutassák az Úrnak” Jézust, mint „elsőszülött fiúmagzatot”, ( Lk 2,21-24 ); itt a kötelezően előírt rítusok elvégzése és a személynév-adás után az agg Simeon és Anna prófétanő felismerte a Gyermekben az Üdvözítőt. Mint minden - nem papnak szánt - elsőszülött fiú szülei, a Szent Család is elkerülhetetlenül részt kellett, hogy vegyen a szülést/születést követő 31. napon az elsőszülöttségi kötelezettség alóli kiváltás szertartásán, ahol a fiú-csecsemőt feloldják a kötelezően pappá létel mózesi törvényi előírása alól. Máté evangéliuma alapján valószínű, hogy mind a 8., mind a 31. napi szertartás után Jeruzsálemből * talán a tél miatt a hosszú názáreti út a Kisded és ( József Attilánkat idézve ) a „Boldogságos Kismama” számára egyébként is túl megerőltetőnek tűnhetett + Betlehembe tértek vissza, és ugyancsak Máté írja le a betlehemi gyermekgyilkosság rémtettét, továbbá a Szent Család emberi állóképességét nyilván mégis nagyon próbára tevő, de életmentő menekülés történetét is.
A már szellemileg is megrokkant, leépülő félben lévő Nagy Heródesben kb. 1~2 hónapon belül tudatosodott, hogy hiába várja a „csillag” által jelzett új király - Heródes szemszögéből: a likvidálandó ellenfél, a konkurens - pontos kilétéről a napkeleti bölcsek konkrét információit, ekkor - tehát a Kr. e. 6. év elején - rendelte el, hogy a „csillag” babiloniak által jelzett 1. feltűnése, tehát a fényjelenségek kezdete: Kr. e. 8. márciusa óta született betlehemi és környékbeli gyermekeket mészárolják le. A Nagy Heródes-i gyermek-* és aggastyán-+mészárlás emlékét - bár Betlehem említése nélkül - a közelben élő esszénus zsidó felekezet pár évtizeddel későbbi iratai szintén megemlítik. Angyali intésre József és Családja ez elől Egyiptomba menekült Kr. e. 6. elején, ahol legalább 3 évig éltek. Valószínűleg a Nílus-delta egyik zsidó közösségébe tagozódtak be. Tudjuk, hogy a hellenisztikus Egyiptom ekkoriban jentős létszámú zsidóságának egy része ekkor már nem beszélt egyetlen sémi - pl. héber, vagy akár arameus - nyelvet sem, hanem csakis az ógörögöt, így miattuk kellett lefordítani az egyiptomi zsinagógai használat számára pl. Mózes 5 könyvét héberről ógörögre ( ez a híres Szeptuaginta ), amely zsinagógákba tehát az immár ógörög anyanyelvű izraeliták jártak. A már Galileában is részben az ottani ógörögöknél munkát vállaló, tehát valamelyest ógörögül is beszélő ács Szt. József különösebb nyelvi akadályok nélkül az egyiptomi környezetben, pl. az építkezéseken is talált kenyérkereső lehetőségeket. A gyermek, majd kisfiú Jézus pedig nemcsak a zsinagógában, hanem nyílván a játszópajtásaitól - az ógörög nyelvű izraeliták gyermekeitől - is hallott ógörög szavakat. A Szent Család azonban otthon bizonyára arameusul beszélt: Jézus Krisztus későbbi nyilvános működése során elhangzott tanításait főként zsidókból álló, de arameus nyelvű hallgatóságnak, ezért arameus nyelven mondta el, és a feljegyzett - az evangéliumokban is megőrzött - szöveg-hagyatékban a nyelvészek nem találtak az Ő arámi és esetleges ógörög 2-nyelvűségére utaló bizonyítékokat. Az azért elgondolkodásra késztető, hogy amikor időrendben legelső tanítványát, az egyébként sémi névvel nem, hanem csakis görög névvel bíró Andreasz-t/Andrást elhívja ( Jn 1,40-42 ), majd a szintén csakis görög névvel bíró Philipposz-t/Fülöpöt is, és évek múlva - Jézus pálmák vasárnapi ( virágvasárnapi ) jeruzsálemi bevonulása után - éppen e 2 apostol közvetítésével keresik a Jézussal való személyes találkozás, megismerkedés, beszélgetés lehetőségeit olyan görögök, akik a zsidó
vallással szimpatizálva már valamilyen szinten gyakorolták is azt, ( Jn 12, 20-23 ), vajon Jézus milyen nyelven beszélt e görögökkel.
Nagy Heródes Kr. e. 4. tavaszán halt meg, a Szent Család ezt követően - meglehet, hogy csak 1 év múlva - tért haza Názáretbe. Abba a Názáretbe, ahol a betlehemi megszületés előtt ( nagy valószínűséggel ) 9 hónappal, tehát ugyancsak a Kr. e. 7. év elején megtörtént a fogantatás: Isten Fia megtestesülése. * Csak viszonylag későn, a VI. században tette az egyház Karácsonyra - a téli napfordulóra - a születés ünnepét, és ebből visszaszámolva 9 hónapot: március 25.-re a fogantatás ünnepét. Hangsúlyozni kell, hogy az események megünneplési napját jelölte ki e dátumokra a korabeli egyház, nem pedig az események valós időpontjáról szólt, amelyek napra pontosan ma sem tudhatók, csakis a napkeleti bölcsek tisztességtételének dátuma valószínűsíthető ]. Hosszú agytornánk végeredménye a „mikor”-ra: a történelmi Jézus Krisztus fogantatása, majd megszületése egyaránt a mi mai időszámításunk kezdőpontja előtti 7.-ben történt --- ez az, amelyet a szent szerzők méltán „az idők teljességének” mondanak, hiszen az egyenlő mértékben valóságos Isten és valóságos ember Jézus Krisztusban az Ige testté lett. „Az idők teljessége” kifejezéshez annyit, hogy az üdvtörténeti lényeg szempontjából valóban egészen közömbös, hogy a fizikai idő, vagyis a folyó idő - görögül kronosz, ( ebből van a kronológia fogalmunk és szavunk ) melyik időpontjában, pillanatában történt, hiszen az Isten földre szállása = az Úr megtestesülése ( Incarnatio Domini ) nem az anyagi világ, nem a fizika, nem a fizikai idő-dimenzió, hanem a kegyelmi idő, a kairosz rendjébe tartozik. Ezért ma és mindenkor az az egyedül helyes, mert hitvalló megfogalmazás, hogy az Úr Jézus Krisztus „az idők teljességében” fogantatott és született meg. Aki pedig látni, tudni szeretné, hogy az egyetemes emberiség, a valaha élt Homo sapiens-egyedek összességének több millió éves egyetemes történelmében kronológiailag mindez mikor történt, annak jó elméjében tartania, hogy a mi mai időszámításunk kezdődátuma előtti 7. naptári évben. Isten Szűz Máriát választotta ki a Megváltó megtestesülésére. Mária alázattal fogadta a döntést: bízott abban, hogy aki kiválasztotta, az erőt és kegyelmet is ad számára. A SzentLélek transzcendens közreműködésével megtörtént fogantatás tényét Gábriel arkangyal közölte Máriával, ezért mondjuk ezt Angyali üdvözletnek. Ennek egy korábbi fordításból származó formájú szövege az Ave Maria/Üdvözlégy Mária kezdetű imánk első mondataiban őrződött meg. A konstantinápolyi, majd bizánci görög orthodoxia az egyetemes kereszténységen belül talán a legcsodálatosabban fogalmazta/fogalmazza meg a végtelennek a végeshez, a mennyeinek a földihez, Istennek az emberhez lehajolása e misztériumát, azaz hittitkát: „Mária méhe befogadta a befogadhatatlant, ez által szent hellyé lett”. Mindennek a helyszíne az ács Szt. József szüleinek szerény názáreti háza, barlanglakása volt. Máté is, Lukács is megírja a Názáretbe visszatérés tényét, és Lukács hozzáteszi: „A gyermek pedig növekedett és erősödött, megtelt bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt rajta”, ( Lk 2,40 ). Ugyancsak Lukács ad hírt a Szent Család évi rendszerességű jeruzsálemi zarándoklatairól, külön kiemelve azt, amikor a 12. életévét betöltő Jézus ( a következő ) pészah-kor, azaz húsvétkor az ünnepek eltelte után szüleitől elmaradva a templomban a rabbik = „a tanítómesterek körében ült, hallgatta és kérdezte őket, és mindenki, aki hallotta, csodálkozott értelmén és feleletein”, ( Lk 2, 46-
47 ). Ez az életkor-megjelöléssel kiemelt esemény rejtetten utal az ifjú Jézus ekkori, magán- és vallásjogi értelemben nagykorúsító, azaz felelős felnőtté avatási szertartására, amikor hivatalosan véget érve a gyermekkora - a templomban felolvashatott a héber nyelvű Tórából, azaz Mózes Törvénykönyvéből, a Háftarah ( = a prófétai könyvek kivonata, mint hivatalos Tóramagyarázat ) segítségével magyarázva is azt, és először végezhetett előimádkozást, mert ekkortól tartozott bele a felnőtt férfiak imaközösségébe; * = bar mitzvah, azaz bár-micvó = „a törvény/a parancsolat fiá”-vá létel a szertartás és ünnepség neve, ez a mi bérmálási/konfirmációs ünnepünk korabeli szentföldi zsidó előképe; ( a bár-micvó-t ma a zsidó ifjú 13. születésnapján tartják )].
Kb. ekkorra - a mi mai időszámításunk szerinti 6-ra - esett a 2. cenzus, amely ellen a zsidók között már szervezett lázadás tört ki, s amelyet a rómaiak levertek, Júdea maradék önállóságát is megszüntetve al-provinciává = római tartomány-résszé szervezték át, élére helytartót kinevezve, aki Nagy-Szíria joghatósága alá volt rendelve, s a Róma által kinevezett helytartó azzal is kifejezte a múlttal szakítást, hogy székhelyét nem Jeruzsálemben, hanem a tengerparti Caesaria Maritimá-ban alakította ki. A jeruzsálemi zsidó főtanács ( szünhedrion ) csak kisebb közigazgatási jogosítványokat őrizhetett meg és gyakorolhatott, kizárólag a zsidókra, közülük is a nem római polgár jogállású zsidókra vonatkozóan, ám még a zsidókat illetően sem volt pl. halálos ítélet végrehajtási joga, „csak” javaslattételi. Az országban lakó görögök és rómaiak közvetlenül a Nagy-Szíria tartományi fővárosában, Antiokheiá-ban székelő római regionális hatalom joghatósága alá tartoztak, ahol ekkor Quirinius volt a helytartó, s amely városban hirdette később az evangéliumot Pál apostol is, akit és az ottani őskeresztény gyülekezetet meglátogatta Péter apostol; hitvalló őseinket itt nevezték először Krisztus-követőnek/khrisztianosz-nak/( magyarul ) keresztyénnek~kereszténynek, és itt született és nevelkedett az egyik legműveltebb őskeresztény: Lukács evangélista. Ám a 2. cenzus idején és utána bő 2 évtizedig semmiféle említésre méltó égimechanikai vagy más eredetű csillagászati fényjelenség, vagy napkeleti bölcsek látogatása, vagy beteges hatalomféltő vérengzés nem történt a Szentföldön.
Nem tudjuk, Szt. József mikor vált munkaképtelenné, s azt sem, mikor halt meg. Jézust nyilvános működése megkezdése után galileai honfitársai „a názáreti ács fia, ő maga is ács” mondatba összefoglalható szöveggel akarták lejáratni. Ami mindenképpen arra a tényre is utal, hogy Jézus előbb nevelőapja műhelyében, ill. vállalkozásában dolgozott, majd Szt. József inaktiválódása után családfenntartó iparos-mesterként teljes egészében átvette azt. A mintegy 35.~36. életévében járó Jézust a mi mai időszámításunk szerinti 29 tavaszán keresztelte meg a Jordánban Keresztelő Szt. János; feltételezhetjük, hogy Jézusnak valamelyik, az Újszövetségi Szentírásban is említett „atyjafia” ( talán: unokatestvére ) lett ekkortól a mindvégig Názáretben maradó család-rész családfenntartója. Maga Jézus Krisztus ekkortól kezdett tanítani. * Lukács a „mintegy 30 éves” jelzővel arra utal, hogy betöltötte a 30.-ikat, tehát joga volt önálló, akár a Háftarah-étól * = a hivatalos Tóra-magyarázat rangú prófétai kivonatok gyűjteményétől ] kicsit (!) eltérő, mert a saját szavaival megfogalmazott véleményt nyilvánítani a zsinagógákban. De a jeruzsálemi főpap hivatalos álláspontjától eltérő magyarázati - azaz önálló értelmezési - joga senki magánszemélynek, tanítómesternek ( = korabeli rabbinak ) nem volt.
A döbbenet, amelyet Jézus Krisztus tanításai, kinyilatkoztatásai kiváltottak, és amely döbbenet a csodáit is kísérte: a meg nem értés mellett gyűlöletet is indukált ellene, s ez arra vezetett, hogy a kis Názáretet el kellett hagynia. A mi mai időszámításunk szerinti 30. április 7.-én - a zsidó húsvéti ünnepek alkalmából - tanított először Jeruzsálemben, és a rá következő években is többnyire a húsvéti ünnepségekkel kötötte egybe jeruzsálemi cselekedeteit. Mind a 3 és fél év nagyobbik részében azonban Galileában, elsősorban a Galileai-tenger nevű édesvizű tó környékén és tágabb térségében tanított, gyógyított, --- küldetése égi eredetét, tevékenysége hitelességét gyakran csodákkal megerősítve. 12 elhívott tanítványa - az apostolok - fele galileai-tengeri halász volt. { A Galileai-tenger 21 km hosszú, 13 km széles, 166 km2 vízfelszínű, * ez a Balatonénak csak 28 %-a ], ám pl. az É-i öblözetében 45~50 m-es vízmélységű, ezért a kb. 4 km³-nyi édesvíz-tömege a kb. 1,9 km3-nyi Balatonénak több mint a 2-szerese. A Szentírásban időnként használt más nevei: Kinneretitó, Gen(n)ezáreti-tó, Tibériási-tó }. A Galileai-tenger É-i és ÉNY-i partján haladt el évezredek óta a legfontosabb K-NY-i kereskedelmi út, amely Mezopotámiából/Babilonból Damaszkuszon át a Galileai-tenger érintésével és Alsó-Galileát átszelve a D-föníciai tengeri kikötőbe, Akkóba vezetett, ezért is nevezték a rómaiak Via Maris-nak = a ( Földközi-)tenger*hez vezető + útnak. Akkóból a hajók É-Afrika ( főként: Egyiptom ), D-Európa és Kis-Ázsia felé vitték a Via Maris-on idáig eljutott keleti árukat, ( akár a távol-keletieket is: ezek a Selyem-úton érkeztek, akár az indiaiakat is: ezek Mezopotámiába az Indiai-óceán Perzsa-öblén át érkeztek ). Természetesen a Via Maris NY-K irányban is működött: a K-i piacok NY-i árukat rendeltek meg. Ahol áruk mozognak, ott kereskedők is, velük pedig információk is, eszmék is. A Via Maris környéke, így a Galileai-tenger É-i partvidéke az ókorban egyúttal „információs sztráda” is volt, az ismert világ egészéből származó hírekkel. Mind a Nagy Sándor hódítása utáni hellenisztikus, mind a római birodalmi időkben birodalomszerte ismerték azt a galileai-tengeri szárított és sózott halfajt, [ amelyet ma „Szt. Péter halának” nevez a tudomány is, ez egy endemizmus: több millió év óta csakis a Galileai-tengerben él +, amelyet - sózva vagy füstölve - az akkói tenger-járó hajók rakterében elhelyezett hordókban szállítottak el a Földközi-tenger legtávolabbi kikötőibe is. Csemege volta miatt e galileai hal Jeruzsálemben is a drága ünnepi ételek közé számított. A Galileai-tó környékén a halászat --- gazdasági főágazat volt: a galileai halászok tehát nem hobbypecás horgászok voltak, nem is csak önfenntartásra/családfenntartásra, hanem elsősorban piacra, jelesül exportra, tehát a nemzetközi kereskedelem számára dolgoztak. A szakmunkási~technikusi szintű szakismereteken túl e halászok a távkereskedelembe bekapcsolódásuk okán egyúttal igen széles tájékozottságúak voltak. Mint említettem: az Úr közülük választotta ki közvetlen tanítványainak - az apostoloknak - a felét. Ők tapasztalták meg, élték át elsőként, hogy nem csak a názáreti ács fiával, az ifjú áccsal kerültek életre - és örök életre (!) - szóló kapcsolatba. Jézus első tanítványai - elhívásuk időrendjében: András, Péter, és a Zebedeus-fiak ( Jakab és János ), majd Fülöp és Nátánaél * vlsz. azonos a kánai születésű Bertalan apostollal + - ők voltak a galileai-tengeri halászok. Vajon Jézus hívására „igen”-nel válaszoltak volna, ha ők is „csak” a názáreti ácsot látták volna a Mesterben ?!
És a Via Maris *Kafar-Náhum-/Kapernaum-külterületi, Felső-Jordán gázló melletti pontjáról, az ottani közigazgatási ( tartomány-)határon álló vámhivatalából hívta el Jézus Máté Lévit, a vámszedőt --- azaz Máté apostolt és evangélistát, aki munkája folytán a leginformáltabb, és evangéliuma ősváltozatának szövegszerkesztése, tárgyi ismerete és lenyűgöző következetessége, logikája alapján is valószínűleg a legnagyobb alapműveltségű apostol volt a 12 közül. Jézus néhány hónapnyi működésének és tanításainak híre alapján „azonban” Máté az Úr 1. hívó szavára fölkelt a vámhivatali dolgozószobája asztalától, és követte Őt. Vajon Máté, a vámtisztviselő, az értelmiségi is „csak” a názáreti ácsot látta a Mesterben ?! Jézus Krisztus személyében lényegi egységben állt az emberi és az isteni természet. Ezt elsősorban ő maga bizonyította az értelmes, mert nyitott, befogadó hozzáállású szemtanúkat meggyőző tetteivel. Közvetlen környezete, tanítványai az emberfeletti hatalmát is megtapasztalták a csodatetteiben. Végül Ő Maga bizonyította valóságos emberi természetét a kereszthalálával, valóságos isteni természetét pedig a feltámadásával. Dicsőséges feltámadása után, mennybemenetele előtti missziós záró-rendelkezése bevezetőjében méltán jelentette ki önmagáról az Úr: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön”. * Jézus Krisztus tanítómesteri tevékenységének 1. megnyilvánulásait követő későbbi szakaszairól talán majd máskor fogunk beszélgetni +. A szemtanú Máté apostol evangéliuma hangsúlyozza legerőteljesebben Jézus Krisztus mindent felülmúló tudását, amelyről a többi apostol is egyhangúlag tanúskodik: „Benne rejlik a bölcsesség és tudás minden kincse”, írja majd Pál apostol is, ( Kol 2,3 ). A szemtanú Máté meggyőzően mutatja be, hogy az Úr nemcsak orvos, aki mindenféle betegséget meg tud gyógyítani; nemcsak tanítómester, aki pontosan ismeri és érti az Írásokat; hanem a természet erőit is teljesen ismeri és hatalmában tartja: kezei között megszaporodik a kenyér és a hal, lecsendesíti a vihart, a Galileaitenger vizén jár, és más szemtanú kortársak is csak annyit tudnak kérdezni: „Ugyan ki ez, hogy még a szélvész és a víz is engedelmeskedik neki” ( Mt 8,27 14,13-33 ). A hellászi/görögföldi Epidauroszban van egy ókori színház, amely csoda-akusztikájáról nevezetes. 2 évezredig csak legendának hitték, mígnem a régészek kiásták, és ma bárki kipróbálhatja, hogy a színpad fókuszpontján állva normális emberi hangon elmondott szavai a 15.000 embert befogadó nézőtér legtávolabbi pontján is tökéletesen érthetőek, mindenféle művi hangerősítés nélkül. Epidauroszt az ókorban évtizedekig építették, eközben többször át is építették, mire erre a fizikai törvényre: a parabola-felület és a fókuszpont kapcsolatára kísérletileg rájöttek. Jézus, a názáreti ács soha nem járt Epidauroszban. És soha nem járt műegyetemre, ahol ma a paraboloidokat vagy az akusztikát tanítják. Közvetlenül az után, amikor Názáretből a Galileai-tenger mellé költözött, és együtt járta a vizet halász-tanítványaival, első látásra kijelölte Kapernaum ( Péter és András háza is itt állt, és ma is megvannak a feltárt maradványai ) és a Hétforrás/Heptapegon települések között azt a külterületi, lakatlan helyet, ahová tanítás céljából összegyűlhetett a sokaság --- alkalmasint kb. 15.000 ember. Ez egy a mi „szőlőhegy” értelemben vett szóhasználatunknak megfelelő hegynek a Galileai-tengerre néző oldala. Közel és távol tucatnyi ilyen hegyoldal van --- látszólag. Mert a hegyi beszéd vagy a boldog mondások ( 8 boldogság ) hegyének,
manapság pedig méltán az üdvösség-mondások hegyének nevezett rézsű --- egy természet-adta, ám mindmáig tökéletes parabola-felület kagylóhéj szerű terep-bemélyedése … A tavi színlők tanúbizonysága szerint a Galileai-tenger akkor több mint 12 m-rel volt magasabb vízszintű a 2010. tavaszihoz képest. Akusztikailag, tehát hangtechnikailag e parabola-kagylóhéj terep az akkori színlő egyetlen pontjához, a fókuszponthoz képest tökéletes felület. A sokaság a „hegy” rézsűjének e paraboloid-terepe kagylóhéj szerű bemélyedésében a gyepes földfelszínre ült le, Jézus vagy a víz felől érkezett halászbárkán és a fókuszpontnál kötöttek ki, vagy az akkori parton érkezett, és egy, a fókuszponthoz kikötött csónakba szállt be. A korabeli halászbárkáknak magas orruk volt: ez lett a szószék. És innen Jézus teljesen átlagos beszédhangon tanított. Az asszonyokkal és a gyermekekkel együtt számolva: mintegy 15.000 embert. És üdvösségünk szempontjából legfontosabb tanításainak az egyik összefoglalását is itt adta közre: ezek az ún. boldog-mondások. Vajon a helyszín, a terepi adottságok páratlan akusztikáját egyetlen pillanat alatt felismerő és - mindenféle tereprendezés nélkül - a küldetése céljaihoz felhasználó Úr ---valóban „csak” egy názáreti ács volt ?! És Jézus itt azt a tanítási módot alkalmazta, amit ma interaktív módszernek mondunk: hallgatói kérdezhettek. És kérdeztek is. Kérdéseiket és az Úr válaszait az Újszövetségi Szentírás megőrizte. Ezek egyike volt, hogy hogyan kell helyesen imádkozni. És Jézus Krisztus válaszaként itt és ekkor hangzott el a világtörténelemben legelőször a »Mi Atyánk« kezdőszavú fohász. *
*
*
*
*
*
*
*
*
*
Lipót római katholikus templomában mi is valljuk meg magyarként, európaiként és keresztényként/keresztyénként a mi múltunk, jelenünk és jövőnk legfőbb alapját, fundámentumát az Úrtól rendelt imádsággal, fennhangon és felállva: ( Mt 6,9~13.) MI ATYÁNK, AKI A MENNYEKBEN VAGY, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED, JŐJJÖN EL A TE ORSZÁGOD, LEGYEN MEG A TE AKARATOD, AMINT A MENNYBEN, ÚGY A FÖLDÖN IS; MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NÉKÜNK MA, ÉS BOCSÁSD MEG VÉTKEINKET, MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK AZ ELLENÜNK VÉTKEZŐKNEK; ÉS NE VÍGY MINKET A KÍSÉRTÉSBE, DE SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL; MERT TIÉD AZ ORSZÁG, A HATALOM ÉS A DICSŐSÉG MINDÖRÖKKÉ. ÁMEN. *
*
*
*
*
*
*
*
*
*
Megemlékezésünk alkalmából babérkoszorút készíttettünk, amelynek nemzeti szalagjain a következő felirat olvasható: »URAM ! HÁLÁVAL KÖSZÖNJÜK, HOGY AZ IDŐK TELJESSÉGÉBEN MEGTESTESÜLVE VALAMENNYI TEREMTMÉNYED SZÁMÁRA ÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ TE VAGY AZ ÚT, AZ IGAZSÁG ÉS AZ ÉLET.« ORSZÁGOS ERDÉSZETI EGYESÜLET, LIPÓT, 2010. AUGUSZTUS 14.
Felkérem Mocz András urat, az OEE magánerdő-ügyi alelnökét, Szabó Vendel urat, az OEE technikus alelnökét, és Ormos Balázs urat, az OEE főtitkárát, hogy a koszorút helyezzék el az oltárasztalra --- az üdvösség forrását kiábrázoló feszület mellé. ******* Befejezésül valamennyien együtt kérjük a Kegyelmes Istent, hogy a Kárpát-medence e g é s z é b e n is, a jelenlévők többsége számára az édes haza illetve a szülőföld élményét közvetlenül jelentő Győr, Moson, Pozsony és Sopron szentistváni vármegyék mai területén is további évezredeket adjon a magyarságnak: közösen énekeljük el nemzeti hitvallásunkat, a Himnuszt. (( Írta, és a lipóti Római Szt. Kelemen titulusú templomban felolvasta: Bolla Sándor )) *
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
*
