A következő megálló - Jó, majd visszahívlak. Szia! – Elrakom a telefonom a kabátom zsebébe még szól a jelzőcsengő, mikor felugrok a metróra. Megigazítom a ruhámat, majd önkéntelenül is körbepillantok a kocsiban: legnagyobb meglepetésemre alig vannak utasok, de amit a leginkább furcsállok, hogy az egyik utas engem néz és nevet. Gondolom, a dinamikus belépőm miatt teszi ezt. Nem törődöm vele, leülök a legközelebbi szabad helyre, bár tudom, hogy nem fogok sokáig ezekkel az emberekkel tartózkodni. Mindössze néhány megálló és már ott is vagyok. A metró lassan, nyikorogva elindul, pár pillanat múlva már a sötétben suhanunk. Olyan gyorsan megyünk, hogy az alagútból minden összemosódik, az ablakokból csak a sötétséget látni. Egy kis idő múlva feltűnik, hogy csend van. Se nevetés, se köhintések, még a megszokott gépi hang sem közli velünk, hogy melyik megálló következik. Biztosan elromlott. Megesik az ilyen egy régi metrónál. Már legalább tíz perce utazunk és még mindig nem történt semmi. Kérdően rápillantok a többi utasra, de némelyikük a földet, míg mások saját tükörképüket bámulják. Egyetlen utas van, akinek feltűnik a zavartságom. Rám néz, elmosolyodik. - Üdv, új utas. Hogy hívják? – szólít meg. - Mért nem állunk meg sehol se?! – Figyelmen kívül hagyom a kérdését és azonnal felpattanok a helyemről. – Hova a fenébe megy ez a metró? – Odarohanok az ajtóhoz, de továbbra is csak feketeséget látok. – Miért nem állunk meg?! – Már kiabálok, de a többi utas még mindig csöndben van. Odalép mellém a férfi és kezét a vállamra teszi. - Jobb lesz, ha leül, mert ez az esetek többségében sokáig el szokott tartani. Idegesen ránézek, lerázom magamról a kezét és hátrébb lépek. Kezdek megijedni, nagyon rosszat sejtek. Miért nem álltunk meg a következő megállónál? Ez miért nem zavar rajtam kívül senkit? És mit akar tőlem ez a fickó?! - Úgysem fogunk addig megállni, míg maga le nem nyugszik és meg nem hallgat engem. - Már miért kéne hallgatnom egy idegenre? Azt se tudom, ki maga. Arról nem is beszélve, hogy nem érek rá ilyen felesleges dolgokkal foglalkozni. Sietek. - Az még ráér – mondja nekem monoton hangon a férfi. Úgy tűnik feladta, mert hátat fordít nekem és lehuppan a kopott ülésre. Az egyik nő felemeli a fejét és halkan megszólal:
- Innen nem lehet csak úgy leszállni… - Miről beszél ez a nő? Mi az, hogy nem szállhatok le?! – kiáltok rá a férfire. A pánik kezd hatalmába keríteni, ledobom a táskámat a férfi mellé és idegesen a hajamba túrok. Kinézek az ablakon, de csak a saját tükörképem bámul vissza rám. Érzem, hogy a kezem megint remegni kezd, mint amikor teljesíteni kell valamit, ami nagyon fontos. Ez azonban most más. Olyankor tudja az ember, hogy az estét már a barátaival, a családjával töltheti, én viszont abban sem vagyok biztos, hogy élve kikerülök innen. Mi van akkor, ha ez a férfi egy gyilkos, a többi utas pedig túsz? - Alkut ajánlok. Maga meghallgat engem, én pedig megpróbálom elintézni, hogy minél hamarabb visszamehessen a saját életébe. Úgy döntök, hogy nem kockáztatok. Lehet, hogy ha nemet mondok, itt helyben lelő. Elveszem mellőle a táskámat és leülök vele szemben. - Rendben – egyezek bele. – Hova megyünk? - Ó, azt én nem tudhatom. Mindenki maga tudja, hogy hova kell mennie. Ehhez nekem semmi közöm. Nem értek semmit, egy hang sem jön ki a torkomon, csak meredten bámulom a velem szemben ülő férfit. Ötvenes, jól szituált, a haja már kezd őszülni. Teljesen normális embernek gondolnám, ha összefutnék vele az utcán. Ez a bizarr helyzet azonban, hogy itt kell ülnöm vele – és még négy másik emberrel – bezárva a föld alá, eléggé nyugtalanít. - Hol vagyok egyáltalán? Ez… ez nem lehet egy metró. - Valamit, azt hiszem, nem ért. Itt nem maga kérdez, hanem én – mondja határozottan. Oldalra pillant, összetalálkozik a tekintete egy fiatal, várandós nővel, aki tőlünk néhány méterre foglal helyet. Egymásra mosolyognak, majd a férfi visszafordul hozzám. – Nézzen körbe. Mit lát? Odafordítom a fejem a várandós nő felé. Fiatalnak gondolnám, talán huszonöt körül lehet. Hosszú, világoskék kardigán van rajta, rövid, szőke haja égnek áll a sok zselétől. Hatalmas, színes vászontáska hever mellette az ülésen, amiből egy szivárványszínű sál lóg ki. Tekintete össze-vissza kalandozik, hol a földet nézi, mintha látna ott valamit, hol pedig a tükörképére pillant, beletúr bozontos hajába és újra visszateszi kezét domborodó hasára. Vele szemben egy öltönyös férfi ül, arcát a kezeibe temeti, össze van görnyedve. Idegesnek tűnik, mint aki bármelyik pillanatban felpattanhat. Bal lába mellett egy nyitott aktatáska hever, amiből papírok lógnak ki.
Most balra fordulok. Úgy néz ki, körül vagyok véve furcsa alakokkal. Másik oldalamon ugyanis egy gyönyörű, rózsaszín virágos ruhát viselő nő ül, kezében elegáns táska és egy rúzs. Nézni kezdem. Ő ezt észreveszi, felém fordítja a fejét, de hamar visszafordul az ablakhoz. Tökéletesen látja benne saját magát és ezt ki is használja: lassan, megfontolt mozdulattal lepattintja a rúzs kupakját, kitekeri, és vörös színt visz fel ajkaira. Pár pillanatig még csücsörít, majd csókot dob tükörképének és újra visszavándorol tekintete a földre. Legijesztőbbnek mégis a sarokban meghúzódó alakot tartom. Szakadt, zöld kabátja van, a farmerén is látszik, hogy nem mai darab lehet, kezében pedig a zenelejátszóját tartja. Annyira remeg a keze, hogy még ilyen távolságból is feltűnik nekem. A remegés lassan átterjed az egész karjára, végül már egész teste rázkódik. Kiejti kezéből a zenelejátszót, az leesik a földre. Ijedten nyúl utána, észreveszi, hogy őt nézem. Ettől gúnyos mosoly terül el az arcán, amitől megijedek. Ó, igen. Ő volt az, aki nevetett, mikor felszálltam. - Mit kéne látnom? Négy, teljesen átlagosnak tűnő ember. Talán észre kellene vennem valamit? – kérdezem meg a még mindig higgadtan ülő férfit. Lábát keresztbe teszi és hátradől. Nem tudom, hogy lehet ennyire nyugodt, amikor itt ülünk mindannyian egy rozoga szerelvényben, a föld alatt. – Kezd elegem lenni ebből! Nem tarthat itt akaratomon kívül. - Ha jobban belegondolok, valahol belül mindenki tudja az utasok közül, hogy itt a helye. Az viszont már más kérdés, hogy ezt mikor ismerik be – mondja a férfi. Kezdek nagyon ideges lenni, úgy érzem, ez a férfi csak szórakozik velem. Lehet, hogy elkábított valamivel? Valami gázzal? - Akkor árulja már el, hogy az a fiatal, terhes nő mit vétett, hogy itt kell ülnie?! – kiáltok rá. Felállok és idegesen fel-le kezdek járkálni a kocsiban. A szakadt ruhás férfi a sarokban elkezd nevetni megint, nekem pedig hatalmas önuralomra van szükségem, hogy ne kezdjek el vele is kiabálni. - Nos, az a fiatal nő Szabad – kezdi a férfi. - Miféle név ez? Most komolyan… - idegesen felnevetek, de hamar rájövök, hogy nem kellene. Örülnöm kéne, hogy végre megtudok valamit. - Most akkor érdekli a története vagy nem? Mert nekem igazán mindegy, hogy meddig marad itt. – Elhallgatok, bólintok. – Szabad azért van itt, mert a gyermekét szülés után nem akarja soha többé látni. Úgy gondolja, visszatartaná őt mindentől, amit eddig elért. „Nem tudna élni”, igen, így fogalmazott valamikor.
Ránézek a nőre, aki épp a földet bámulja. Keze a hasán pihen, nem gondolnám róla, hogy kilenchónapnyi gondoskodás után elhagyná a gyerekét. Ez annyira… nem helyén való. - Nem úgy néz ki, mint aki ilyen lépésre készül – mondom a férfinek. A nő közben rám pillant, elmosolyodik. - Már nem. Már nem akarja elhagyni a gyerekét, magában viszont továbbra sem bízik. Kell neki még egy kis idő, hogy megfogalmazza, mit kell tennie. Kezdek összezavarodni. Elkezd fájni a fejem is, rosszul érzem magam. Miért vagyok itt? Tettem valamit? Észreveszi a férfi, hogy nem vagyok jól, ezért magamra hagy. Odaül az öltönyös fickóval szemben lévő ülésre, az öltönyös még mindig a fejét fogja idegesen. Lefekszem az egyik kopott, szürke ülésre, hiszen úgysem tudok innen elmenni, fejem alá teszem a táskámat, hogy kicsit kényelmesebbé tegyem újdonsült ágyamat. A kocsi belsejét kezdem pásztázni, közben a metró monoton kattogását, nyikorgását hallgatom. Lassan legyőz a fejfájás és elalszom.
Hangos beszélgetésre kelek fel. A férfi vitatkozik a virágos ruhát viselő nővel. A szakadt ruhás zenét hallgat, mosolyogva szemléli a jelenetet. Szabadot nem foglalkoztatják az események, feltette maga mellé a lábait és a cipőit szemléli. - Mi történt? – Odalépek a hisztérikusan kiabáló nő és a férfi közé. A nő rám néz és velem kezd el kiabálni. - Elment! Csak úgy elment! – Megfogja a vállam, amitől megijedek. Hátrébb lépek és körültekintek a kocsiban. Valóban, eggyel kevesebben vagyunk, mint mikor elaludtam. - Hogy mehetett el? – Fordulok a férfihez. – Ha ő elmehet, mi miért nem mehetünk? Úgy érzem, belőlem is kezd kitörni egyfajta pánik, olyasmi, amit a mellettem álló nő nem tudott elfojtani. Miért hagyhatott itt minket az öltönyös férfi? Olyan idegesnek tűnt, mióta felszálltam, egyáltalán nem az jut róla az ember eszébe, hogy igen, ő megtalálta a helyes utat. Csapzott volt, ingerült. Vagy inkább azért volt ideges, mert rájött valamire? - Elment, mert várta már a családja – mondja a férfi és magunkra hagy minket. A nő arrébb lök engem és visszaül a helyére. - Te tudsz valamit arról a férfiról, aki elment? – Leülök mellé, és nézem, hogy a táskájában kotorászik. Megtalálja, amit keres, ettől megnyugszik. Lepattintja a kupakot róla és eljátssza a megszokott tortúrát megint.
- Ő volt Gazdag. Nem sokat tudok róla, egyszer beszéltünk csak. Azt mesélte magáról, hogy egy hatalmas házban él a családjával és nagyon sokat dolgozik. Alig van otthon emiatt. – A nő elhallgat, elgondolkozik. – Az utóbbi napokban nagyon zavart volt. És ha jobban belegondolok, ez az után történt, hogy beszélt Vele. Tudod… azzal a férfival. - Nincs neve? - Nem tudom. Nem mondta. És ami azt illeti, annyi bajt okoz nekünk, annyi szenvedést, hogy nem is akarom megtudni, hogy hívják. Ez érdekes. Mindketten csendben ülünk, hallgatjuk a metró zúgását. Rengetek kérdés kavarog a fejemben, de talán jobb lesz, ha nem teszem fel őket. Azt mondta a férfi, itt ő kérdez. És mivel úgy néz ki, innen csak az ő segítségével tudok szabadulni… Mégsem hagy nyugodni az előbbi jelenet. De nem is amiatt, hogy miért mehetett haza az öltönyös férfi, hanem azért, hogy én hogyan juthatok ki innen. Úgy tűnik, beszélnem kéne ezzel a férfivel, a mellettem ülő nő szerint ugyanis utána el is mehetett innen Gazdag. De akkor a többiek miért nem beszélnek vele? Nem akarnak innen elmenni? Megkeresem a zenét hallgató férfit. Nos, rajta nem látszik, hogy ki akarna innen kerülni. Jól érzi magát. Szabad sem tűnik zaklatottnak. Lába még mindig fel van téve maga mellé az ülésre, arca kisimult, nyugodt. Felállok és visszamegyek a helyemre, leülök. Hirtelen elhatározásból mégis felállok, odamegyek a férfihez. - Meséljen nekem Gazdagról, kérem! – A férfi rám néz, egy kis ideig még hallgat, aztán belekezd. - Gazdag néhány héttel ezelőtt érkezett közénk. - Néhány hete?! Jóságos ég! És nem gondolja, hogy a hiányunk feltűnhet valakinek odafent? – vágok a szavába gondolkodás nélkül. - Nos, a maguk élete olyan, mint ezt a metróút. Előre megtervezett útvonalon halad, kiszámítható, monoton. Így élnek. A környezetük nem veszi észre, hogy akivel együtt élnek ebben a pár napban vagy pár hétben, az nem valóság, hanem csak a maguk leképezése. Könnyű dolgom volt, könnyen helyettesíthettem magukat egy alakmással. Tulajdonképpen nem hagytak maguk után hiányt, mivel nem is töltöttek ki semmilyen helyet, ami említésre méltó lenne. Ezen ledöbbenek. Helyettesít? Semmi említésre méltó? Így élnénk mindannyian, akik idekerültünk? Az nem lehet. Én több vagyok egy alakmásnál. Legalábbis azt hiszem…
- Térjünk vissza Gazdaghoz. Néhány hete érkezett, azért, mert már túl sok volt, amit művelt az őt szerető emberekkel. Persze, meg tudott mindent venni, meg tudta teremteni azt az életszínvonalat a családjának és saját magának, amelyet akart. Csakhogy ezt eléggé sportszerűtlenül tette. Csalt, nem is keveset, megkárosított rengetek embert, aki bízott benne, és ezeken felül még a családját sem becsülte meg. Semennyire se. Kelléknek tartotta őket, amivel tökéletes emberként tűnt fel a társadalom szemében. Az emberek így gondolkodás nélkül megbíztak benne. - De hát akkor miért mehetett mégis vissza? – teszem fel a nyilvánvaló kérdést. Erre megáll a rúzs a tőlünk nem messze ülő nő kezében, tekintete elszakad a tükörképétől és felénk fordítja a fejét. Ezt észreveszi a férfi is, ezért hangosabban folytatja a beszédet. - Ez egyszerű, mert megváltozott. Rengeteg ideje volt elgondolkozni azon, hogy miért van itt, hogy mit rontott el és, hogy ezt hogyan hozhatná helyre. Napok óta nem is beszélt senkivel, annyira magába volt roskadva. Úgy gondolom, az ember egy ilyen utazás során megtanul rálátni saját magára. Mire pedig sor kerül arra, hogy leszálljon, már mindent tud. A nővel egymásra pillantunk, tekintete olyan zavart, amilyen az enyém lehet. Kezét az ölébe ejti és meredten bámulni kezdi a tükörképét. Ebben a pillanatban furcsa nyikorgás tör fel a szerelvényből, amire még a sarokban ülő, szakadt ruhás férfi is felfigyel. Mind a négyen felkapjuk a fejünket, észrevesszük, hogy Szabad az ajtóhoz sétál. A neoncsövek hirtelen kialszanak, sötétség borul mindenre. Csendben ülök, egy női sikoly töri meg a csendet. Kattogás, csikorgás, majd egy suhanó hang. A lámpák ezután újra felvillannak, Szabad pedig sehol sincsen. A férfi elmosolyodik mellettem, a szakadt ruhás alak pedig rákiált az ülésen fekvő, kezét a szemére tapasztó nőre: - Jaj, Gyönyörű, ne mondd, hogy még mindig így megvisel, ha valaki kiszáll! Szánalmas vagy. – Felnevet a számomra már ismerős hangon. Csend van, szinte érzem a lüktető pulzusom. Felállok a férfi mellől, visszamegyek a helyemre és leroskadok. Nem tudom, mit keresek itt, és ez nagyon kétségbeejtő. A tükörképemet bámulom, egy szinte átlátszó alak tekint rám vissza onnan. Mit tettem, hogy itt vagyok? Megkárosítottam valakit? Csalódást okoztam? Nem! Tökéletes életem van, az emberek szeretnek, céljaim vannak. A szüleim büszkék rám, hiszen továbbviszem a családi hagyományokat: én is olyan szakterületet választottam magamnak, amit az apám annak idején. Akkor mégis mi a baj velem? Nem vagyok elég szorgalmas? Ígérem, az leszek!
Nem tudom, mennyi ideje ülhetek itt magamban, de egyszer csak azt veszem észre, hogy megmozdul alattam az ülés. Leül mellém valaki. Oldalra fordítom a fejem, a férfire számítok, de egy remegő kézzel találkozik össze a tekintetem. - Hello. – szólít meg a szakadt ruhás alak. - Mit akarsz? Nem vagyok vevő még egy sikertörténetre, szóval, ha a sajátodat akarnád velem megosztani, nem érdekel. Erre ő felnevet, amin már szinte meg se lepődöm. Nem tudok kiigazodni ezen az alakon. Minden utas arcán láthatok valamilyen érzelmet, legyen az düh, elkeseredés vagy éppen megértés, de az övén semmit. Olyan, mintha nem érdekelné, hogy itt van. Nevet rajtunk, lenéz minket. - Sikertörténet? Ugyan, kérlek… Nekem már azelőtt sikertörténet volt az életem, hogy idehozott ez a bolond öreg. Sőt, ki merem jelenteni, hogy tökéletes életem volt! - Ezt meg hogy érted? – Egészen felcsigázza az érdeklődésemet ez a fura fickó. Kissé oldalra fordulok, csak, hogy jobban láthassam. A szakadt ruházatán kívül most veszem csak jobban szemügyre. Velem egyidős lehet. Tekintetem megint a remegő kezére vándorol, ő ezt észreveszi és elkapja onnan. - Boldog vagyok. És vállalom, hogy a boldogságomat különböző segédeszközökkel érem el. Elítélhetnek engem az emberek, de úgy gondolom, aki ezért megvet, az pusztán irigységből teszi. Az emberek többsége beletörődik abba, hogy folyamatosan küzdeniük kell a boldogságért, a megelégedésért. De kérdem én, minek küzdeni, ha néhány pici tablettával az ember boldogsága stagnálhat? – Elhallgat, a reakciómra vár. - De a tabletták egyszer elfogynak – mutatok a kezére. – Akkor mit csinálsz? - Megoldom, nem kell engem félteni. A kezemről pedig annyit, hogy mióta itt vagyok, kénytelen vagyok beérni kisebb boldogság-adaggal is. Majd csak megszokom. Ha nem, és meghalnék, az meg még jobb. Nem kell többé látnom ez az idióta libát, a világmegváltóhajlammal megáldott öreget és téged se, drága barátom. Én mindenféleképpen jól járok. Észreveszem, hogy a férfi a távolból engem figyel. Tekintete aggódó, attól tarthat, hogy engedek Boldog kísértésének. Én azonban már döntöttem. Felállok, megfontolt léptekkel odamegyek a férfihoz. Ő elmosolyodik, megütögeti az ülést maga mellett, én pedig leülök. - Vissza szeretnék menni. Segítsen, hogy ez sikerüljön!
- Én nem mondhatom meg, hogy mit csináljon, csupán kérdéseket tehetek fel magának. Az már csak önön múlik, hogy tudja-e rá a válaszokat. - Kezdjük – vágom rá egyből.
Az a fogalom, hogy idő, kezd lassan megszűnni számomra. Csak ülök, hol a földet bámulom, hol saját magamat az ablakban. Az agyam folyamatosan zakatol, akárcsak a metró, amiben már nem is tudom, mióta vagyok. Ő nem jött ide hozzám már egy jó ideje. Hirtelen zúgó hangot hallok, nem tudom eldönteni, hogy a fejemből jön-e vagy a szerelvényből. Felállok, odasétálok az ajtóhoz, csak nézek ki az üvegen. - Rájöttél, hogy miért kerültél ide? – zavar meg Gyönyörű. Nem fordulok meg, teljesen magával ragad a homályos alak, aki velem szemben áll. - Igen, hazudtam – válaszolom részben neki, részben magamnak. Boldog elkezd nevetni és rám kiált: - Csak a gyávák hazudnak! Azok, akik meg akarják kímélni magukat – mondja. - Pontosan. Eddig küzdöttem egy célért, de rá kellett jönnöm, hogy az nem az én célom volt. Becsaptam magamat, csak, hogy könnyebb legyen. Holott ezzel még nagyobb kárt okoztam. A kocsiban félhomály lesz, hirtelen kialszanak a fények, én pedig lehunyom a szemem. Mikor újra kinyitom, ott állok a peronon, hátam mögött elsuhan a metró, engem pedig megcsap a metróhuzat.
