Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Köszöntöm a MAB jelenlegi elnökét és korábbi elnökeit, Miniszter Urat, Államtitkár Urat, Rektor Urakat. Köszöntök mindenkit, aki az elmúlt 20 évben valamilyen formában részt vett a MAB munkájában.
Sok munka volt. Jelentős munka volt. Köszönet jár érte. A régiek, amikor köszöntöttek, nemcsak dicsértek. Hanem figyelmeztettek, intettek, óvtak. És bátorítottak. Azt üzenték: nézz szembe azzal, ami volt, és azzal, ahogy lesz. Nézz szembe azzal, amit tettél, és amit megtehetsz. Úgy hiszem, ma olyan időket élünk, amikor meg kell hallanunk ezt az üzenetet. És egymás udvarias dicsérete helyett őszintén kell beszélnünk. Mindannyian tudjuk: ez a legnehezebb műfaj. Ritkán, túl ritkán használjuk. Talán azért, mert azt is tudjuk, az őszinte beszéd csak a kezdet. Önmagában nem elegendő. Ahhoz, hogy megfoganjon és működni tudjon, égetően szükség lenne bizalomra, egymás megbecsülésére, minden hiteles ember összefogására. Ne ringassuk magunkat illúziókba! Még az ünnepi évfordulón sem! Mindez nem fog varázsütéssel, egyik pillanatról a másikra megvalósulni. Az értelmüket vesztett vagy a jelentésükben megváltoztatott szavak nem nyerik vissza értelmüket és valódi jelentésüket egy pillanat alatt. Az őszinteséget meg kell tapasztalni, ahogyan a bizalmat és a hitelességet is.
De ez nem lehet mentség arra, hogy ne kezdjünk hozzá. Az őszinte beszédhez, a nyílt szembenézéshez. A magyar felsőoktatás jelenlegi helyzetében „mint cseppben a tenger” tükröződik a magyar társadalom, a magyar közélet, a magyar szellemi élet elmúlt fél évszázadának, benne az elmúlt 23 évnek minden nehézsége,
hibája, tévedése, mulasztása, őszintétlensége, önzése, illúziója és zűrzavara. 1
Mielőtt bárki csak a politikára, konkrétan a kormányokra, a felelős döntéshozókra gondolna, hangsúlyoznom kell, hogy az egész társadalom hibáiról, nehézségeiről, tévedéseiről, mulasztásairól, őszintétlenségéről, önzéséről, zűrzavaráról és nem utolsó sorban illúzióiról beszélek. A MAB munkájában „mint cseppben a tenger” tükröződik a magyar felsőoktatás elmúlt húsz éve. Mielőtt ünneprontónak tartanának, hadd szögezzem le, hogy igen nagyra értékelem a MAB munkáját, az abban résztvevők erőfeszítéseit és jóakaratát. Mégis tapasztaljuk, hogy a sok-sok jóakarat valahogy nem tudott, nem tud összeállni egy jó irányba vivő közös akarattá, felelős együttműködéssé, kölcsönös bizalommá, együttes jövőképpé. Még. A MAB munkájában a kezdetektől részt vettem. Alulról és felülről, kívülről, belülről és oldalról is láttam, látom ezt a szervezetet. Voltam tagja a plénumnak, voltam látogatóbizottsági elnök, MAB alelnök, és az általam vezetett intézményt is akkreditálták. A szervezet létrehozása szükségszerű és jó döntés volt. De miért is volt szükség a MAB-ra? 1990-ben – a rendszerváltáskor - az akkori kormány vissza akarta adni a tudományos fokozat, a PhD adományozásának jogát a magyar egyetemeknek. Vissza akarta adni az egyetemeknek ezt az évszázados jogát. Felelős autonóm intézményekké akarta tenni az egyetemeket, amelyekben hiteles tudományos műhelyek tevékenykednek. Valamennyi
nemes szándék, nemes cél. Visszaadni, felelős autonóm intézménnyé tenni, de melyeknek és hogyan? Egy ilyen akarás-vállalás megvalósításához szilárd értékrend,
kölcsönös bizalom, őszinteség, hitelesség, önzetlenség, a valódi teljesítmények elismerése és egy közös jövőkép kellett volna. Mindez égetően hiányzott a rendszerváltáskori felsőoktatásból. Részben ezért volt szükség a MAB-ra.
2
Érdemes visszatekintenünk, hogy milyen állapotban voltak egyetemeink 1990-ben. Milyen állapotban volt a felsőoktatás az 1990-es évek elején? Alkalmasak voltak-e intézményeink szembenézni az új kihívásokkal? A kép meglehetősen összetett: a felsőoktatás rendszere zűrzavaros volt, bizonytalanságtól és félelmektől sem mentes. A magyar felsőoktatás számos intézményének számos szakterülete és műhelye 1949 és 1990 között is megőrizte tudományos színvonalát, hitelességét, nemzetközi elismertségét. De: 1. Egyetemeink nagyrészt rész-egyetemek voltak. Számos intézmény provinciálisan működött, pártitkárokkal bratyizó, feudalisztikus vezetéssel, amely diplomákat és doktori címeket osztogatott. Számos intézmény képzési területének iparágai – korábbi formájukban – lényegében megszűntek. 2. A változás és változtatás kényszerét mindig azok a területek érzik leginkább, amelyek nem csupán az oktatást és tudományt művelik. Így vettek 180 fokos fordulatot az ideológiai tanszékek (a kapitalizmus, vagy a vallásosság szörnyűségeit oktatók) és tették magukat más néven újra időszerűvé és vonzóvá. Ezek az újnak álcázott, divatos elnevezésű, az idők szavára válaszolni látszó szakok pedig elkezdtek terjeszkedni. 3. A magyar felsőoktatásban európai összehasonlításban botrányosan kevés diák vett részt. A hallgatói létszámot növelni kellett. Minden áron. Az egyetemet végzett közalkalmazottak, köztisztviselők magasabb bért kaptak, kapnak, mint a főiskolát végzettek. Az új szakok kapva-kaptak a lehetőségen és bármilyen főiskolai végzettségre – sokszor tartalom nélküli ráképzésekkel – adtak egyetemi diplomát. 4. Bizonyos szakok iránt óriási kereslet volt, és az intézmények képzéseket kívántak indítani ezeken, ha volt hozzá tanáruk és infrastruktúrájuk, ha nem. 5. Az új, vonzó nevű szakok elszívták a legjobb hallgatókat a hagyományos területekről, pedig ezek a területek biztosítottak 3
megalapozott tudást és szakmai műveltséget a későbbi specializációhoz. 6. Megindult egy kíméletlen, felelőtlen és irracionális verseny. Eredeti tőkefelhalmozás, vadkapitalizmus. Mindez közpénzen! Nagyjából így álltunk, amikor a MAB-nak döntenie kellett, hogy mely intézmények, mely szakterületeken adhatnak ki főiskolai és melyeken egyetemi diplomát, és főként mely intézmények kapják meg a PhD képzés jogát. Voltak abszolút nyilvánvaló igenek és nemek. Ám a túlnyomó részt a kétséges esetek tették ki. Ilyenkor jön a pályázat. Ami valószínűleg a legjobb módszer, de sok gonddal jár. Különösen, ha nincs előzménye. A szakalapítási, a szakindítási és a doktori iskola-alapítási, az egyetemalapítási és a „főiskolából egyetemet” hullámot leginkább az aranylázhoz tudnám hasonlítani. Nem tudom, hogy a kaliforniaihoz vagy az alaszkaihoz hasonlítsam-e inkább – mindkettő vonásai igazak rá. Mindenféle abszurd szak alapítására érkezett kérelem. Néhány egyetemen minden professzor külön doktori iskolát akart. A helyzet hasonlított egy kicsit a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején végbement vadprivatizációhoz, olajszőkítésekhez és egyéb ügyekhez, noha a hasonlat sántít, mert az intézmények nem kerültek magánkézbe, de szétzilálódtak. Aztán jöttek az újabb intézmény-alapítási kérelmek, a néhány éve technikumból főiskolává vált intézmények egyetemi ambíciói.
A magas színvonalú, magas követelményeket támasztó lényeges szakok akkreditációja vitákkal, de minden vihar nélkül lezajlott. A komoly hagyományokkal rendelkező tudományterületek doktori iskoláinak akkreditációja is. A többiben bizony sok vita volt. A MAB igyekezett rendet teremteni a zűrzavarban, gátat szabni az igénytelenség és a megfelelő pillanatot meglovagolni akaró, elvtelen haszonszerzés erőinek. Ezért senki nem szerette igazán a szervezetet. 4
Akit akkreditáltak, az úgy gondolta, hogy jár neki, és csak gondot jelentett az adminisztráció, akit nem akkreditáltak, az is úgy gondolta, hogy „megérdemli”, ezért szaladgált a MAB tagokhoz, a bizottsági tagokhoz, önkormányzati vagy országgyűlési képviselőkhöz. A kormányok oktatási miniszterei is követtek el hibákat, amikor a MAB által nem javasolt szakokat engedélyeztek, és a MAB is, amikor sikeres lobbisták értelmetlen szakjainak indítását engedélyezte. És akkor még nem beszéltünk az egyetemi tanárok kinevezéséről! Mindezt forgószélként kavarta fel a kétciklusú képzésre történő átállás, a gyakori kormány- és irányváltások. Sokáig folytathatnám. A jelenlegi helyzetet az itt ülők jól ismerik. De mi a jövő? A felsőoktatás így vagy úgy, de elkerülhetetlen, nagy átalakulás előtt áll. A legfontosabb kérdés, hogy a szereplők készek-e, képesek-e a felelős együttműködésre: az őszinte szembenézésre, a gondos tervezésre, és a kitartó munkára. Nincs könnyű megoldás. Az őszinte beszéd csupán a nehéz, de egyetlen lehetséges kezdet. A következő lépés a következetes és kitartó feladat- és felelősségvállalás. Egyénileg és közösségben. A magyar kultúra, az oktatás, a tudomány, a magyar társadalom iránti felelősséggel. Nincs kibúvó, nincs mentség. Minden döntésünkkel a jövőnek felelünk, nem a mának. De ma kell elhatároznunk, hogyan csináljuk. A MAB-nak a felsőoktatás átalakulásában a minőség őrének kell lennie. Remélem, képesek leszünk megoldani a feladatot. Nincs, nem lehet más választásunk. Ehhez kívánok erőt és elhivatottságot a 20. évfordulón. Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
5
