- Bökd ki, Requiem... - aztán kocogtattam egy sort a fogaimat - ne untass... halálra a sok rizsával

41

Az este másik ügyfelét lemondtam. Kicsit rizikós lett volna egy másik temetőben újra eljátszani ugyanezt. Az ügyfél kibukott, és Bert is ki fog; arra bezzeg mind jobban húznák a szájukat, ha a holtak seregének élén bevonulnék a városba, hogy én vagyok a király. Az még annyira sem tenne jót a Halottkeltő Rt. jóhírének, mint egy lemondott megbízás. Elhalasztott, bocs. És nemcsak a zombihatékonyságom aggaszott. Végre ténylegesen elértem a kóros vérveszteség tüneti fázisát. Az évek során jócskán volt benne részem, kitanulhattam a tüneteket. Semmi para, csak fiziológia: szédelegtem, émelyegtem és a dzseki meg a csomagtartóból előkapott takaró ellenére is majd megfagytam. Vérátömlesztésre még nem szorultam, meg semmi kórházi fakszni, csak az ágyamat akartam. Hogy Graham vigyen szépen vissza a klubba, ahol vérveszteségre hivatkozva gyorsan visszavonom a Nathanielnek tett ígéretemet a színpadi nagy szexjelenet témájában. Ezt csak megérti. Ez nem mondvacsinált. A szex vér híján elmarad. Mindhárman a dzsip hátsó ülésén kucorogtunk. Vagyis csak én kucorogtam a takaróm alatt, és úgy vacogtam, hogy a fogaim szinte szilánkosra törtek. Hogy örülne a fogorvosom! Graham meg Requiem melengetni próbált, egyelőre nem sok látható sikerrel. - Tehetek egy merész javaslatot, hölgyem? - vetette fel a vámpír. - Naná - vacogtam ki harmadik nekifutásra. - Ha nem melegszel fel valahogy, ma estére akár nyugdíjazhatod magad. - Bökd ki, Requiem ... - aztán kocogtattam egy sort a fogaimat - ne untass ... halálra a sok rizsával. - Ha Graham bebújna melléd a takaró alá, akkor kétszer olyan melegben lennél. Nahát, a brit is tud egyszerűen beszélni? Nem szervesen része a beszélőkéjének a sok felesleges körmondat? Ezen annyira meglepődtem, hogy tiltakozni is elfelejtettem. Nem mellesleg a nyelvem elharapása nélkül akkor sem tudtam volna, ha eszembe jut. Meg most mit ágáljak? Így, ruhában mi bajom érhet? Pláne egy ilyen este után. Így aztán Graham még mindig a testőr pózában, tehát merev nyakkal és ódzkodva, bebújt mellém. - Hogy vigyázzak magára egy takaró alól? - morgott közben elégedetlenül. - Visel? - Mármint fegyvert? - Azt. - Nem. - Ha én vagyok az egyetlen pisztolyos a társaságban, maga nem is nevezhető a testőrömnek. Gyanús, hogy ezzel szívesen vitába szállt volna, ha Requiem nem fojtja belé a szót. - Nem csak egyféleképpen lehet valakinek a testi épségére vigyázni, Graham. Mert teszem azt, a vérveszteségtől

rosszul lesz, amit simán megakadályozhattál volna azzal, ha melengeted kicsit. Mit mondasz akkor Jean-Claudenak, hogy került Anita a balesetire? - Jól van na - rendezte el merev és gátlásos tagjait a jobbomon a vérfarkas. Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna, akinek alig egy órája passzoltam át egy nyolccsillagos orgazmusélményt. Minden zavara ellenére a karját azért óvatosan a vállamra fonta. - A hölgy nem üvegből van, Graham - noszogatta Requiem. - Már kétszer elveszítettem a fejem ma este. Nem szeretném harmadszor is. Bevackolódtam a hónaljába, a bőrdzseki és a teste közé, a forróságba. Olyan finom, jó meleg volt! - Jézus, pont bepasszol a hónom alá - ámuldozott halkan, és a karja magához szorított, szinte reflexből. Mert tényleg befértem, csont nélkül. Graham egykilencven volt, én meg tudjuk, mennyi. - Amikor intézkedik, annyival nagyobbnak tűnik - tette még hozzá, és annyira utáltam, hogy tényleg ilyen aprócska vagyok, hogy akár az ölébe is vehetne, mint egy csecsemőt, de közben meg isteni meleg vett körül végre, amiről soha, még az önbecsülésem árán sem mondtam volna le. A likantrópok testhőmérséklete telihold előtt megemelkedik, némelyek szinte lázasan csinálják végig az utolsó hetet. Lehet, hogy Graham is így fűtötte fel magát. De az is lehet, hogy csak én hűltem le abnormálisan. Már nem is érdekelt. Csak az, hogy a fogam nem citerázik végre, az izmaim pedig kezdenek kiolvadni a görcsből. Néha ugyan átfutott még rajtam egy-egy borzongás, de ennyi. - Az ölembe vehetném? - kérdezte Graham, és a hanghordozásából ítélve elutasításra számított. - Minek? - Mert úgy jobban átmelegedne. Átgondoltam. Feltehetőleg igaza volt, de akkor a kicsiségem feltételezése ténnyé válna. De ha egyszer úgy melegebb lenne! A francba az egésszel! - Hát vegyen - böktem ki savanyúan. - Biztos? - Hallottad a hölgyet, Graham, ne akard, hogy ismétlésekkel fárassza magát - szólt rá Requiem, Graham pedig könnyűszerrel az ölébe kanalazott, és behúzott a kabátja alá. Csak a lábaim lógtak ki, de azt a másik karjával átkulcsolta, úgy melengetett. Requiem pluszban még ránk borította a takarót, és már tényleg csak a fejem búbja kandikált ki. Nem véletlen, hogy nem hordok tangát. Graham farmerje nemrég jöhetett a boltból, mert szabályosan törte a fenekemet... Ha legalább a szoknyám nem lett volna ennyire semmi kis darab. De elvileg randira készültem munka után, nem egészségügyi vészhelyzetre. Aztán a meleg és a biztonságosan ismerős illat már ezt a kis kényelmetlenséget is gyorsan elnyomta, fejemet Graham mellkasának támasztottam, és végre valahára jól éreztem magam. Biztosan a szaga is segített, a hordaszagban nem bírtam nem otthonosan ellazulni. Túl sok barátom volt közöttük. Ezen a gondolaton bóbiskoltam el. - Anita, Anita - riadtam fel Graham halk suttogására, mint aki tart tőle, hogy felébreszt. - Végeztek a zombival. Egy pillanatig csak kattogott az agyam, hogy milyen zombi is és hogy ki ez a Richard-szagú és - tapintású, de nem Richard-hangú ember, akinek az ölében ébredezem. - Várnak a sírnál, Anita - csatlakozott be Requiem brit akcentusa is. Csak hogy még ismeretlenebb legyen a helyzet.

- Felébredt, Anita? - cirógatta finoman a hajamat a vérfarkas.

Nem emlékeztem, milyen farkasszagú álomban jártam, de a valóság képe végre összeállt a kockákból. Egy szinte idegen vérfarkas ölében aludtam el egy temetőben, egy szintén ki tudja, kicsodának a kicsodája vámpír gardírozásában. Pedig az ilyenszintű óvatlanság nem jellemző rám. Lelöktem magamról Graham kezét, és próbáltam lerázni a tagjaimról a bőrdzsekijét meg a takarót. Csakhogy ez utóbbit alaposan bedugdosták a combjai alá, hogy a hideg ne kúszhasson be hozzám. Ha olyan emberek közt esik ez meg velem, akik a megbízható és ismert kategóriában szerepelnek a listámon, akkor ebből nem is lett volna pánik. Így viszont kitört a klausztrofóbiám. Csapkodni kezdtem a szürke takarót, az ülést, amit értem. Már csak a sipító vészjelzés pittyogott az agyamban: csapda, csapda! Graham elkapta a kapáló kezemet, mire a másikkal alaposan mellbe vágtam. Bele is nyekkent. - Hé, bordatörést, kösz, nem kérek! - morogta. - Eressze el a kezem, oké? Eresszen el! - lihegtem, de kezdett visszatalálni a fejembe az agyam. Gyorsan kihámoztam magam a takaróból, és igyekeztem lehiggadni. Ekkor azonban Requiem arca jelent meg közvetlen előttem, a dzsip padlóján térdelt, és ő is a takaróval kezdett babrálni. Nyilván segíteni próbált, de a pánik jeges ujjai megint a torkomra szorultak. Minek hajolt olyan közel?! De már agyamnál voltam annyira, hogy ne hagyjam magam. Mélyeket lélegezve kivártam, amíg leszedi a lábamról is a takaró csücskét. - Bocs. Asszem, rosszat álmodtam. - Marha jó - dörmögte sértettem Graham. Egyszer már bocsánatot kértem, még egyszer nem fogok. Az igazság az, hogy egy merülés a tengerben meg egy koporsóban ébredés a doboz hullaálmot alvó vámpír lakójával, ajándékozott meg a klausztrofóbiával. Ez utóbbi után örülhettem, hogy ennyivel megúsztam. Rémálmaimban se jöjjön elő. Requiem persze vette, hogy hazudok az álomról, de hol nem szartam le. Alapelvem, hogy nem trombitálom szét a gyengeségeimet. Hogyisne, hogy aztán szépen ellenem fordítsák a megfelelő pillanatban! Amint kiszabadultam a nyavalyás pokróc alól, kivágtam a kocsi ajtaját, és már ott sem voltam. Nem épp finom úrinő tempó, de bevettem a magasból-teszek-rá pirulámat. Odakinn, a hűvösben jött a jógalégzés, és már a harmadiknál embernek éreztem magam. A negyediknél pedig visszakapcsolt a didergés, a hülye tanga miatt lefagyott a nemesebbik fertályam. Ott voltam megint, ahonnan indultam a szunya előtt. - Reszketsz megint - szólalt meg Requiem a hátam mögött, hogy kis híján kiugrott a szívem. Újabban mindenki simán a hátam mögé lopakszik. Pedig ki kellett nyitnia a kocsiajtót is, tekintve, hogy a képükbe vágtam. - Nincs bajom - nyugtatgattam. Leginkább magam. - Hogyne lenne. Kicsit sem vagy jól. Csípőre csaptam a kezeimet, úgy vágtam neki a szigorú ne-tudd-már-jobban képet. - Igaza van - zendített rá Graham is. Ő csak most csusszant ki a kocsi hátuljából. - Tök mindegy. Nem az számít, hogyan vagyok, hanem, hogy elvégezzem a melót, amiért fizetnek. - Végezd el a melót, de közben vigyázz magadra is - javított ki Requiem. Kész voltam. Hogy mindig van már valaki

a nyakamban, aki még a belügyeimbe is beleokoskodik! Kikaptam a sporttáskát az első ülésről. Nem hagytam a sír mellett, na nem a sót féltettem a népektől, sokkal inkább a bozótvágót. Ami lehet, hogy csak animátorok kezében mágikus, de fegyvernek fegyver marad bárki máséban is. Böhöm nagy és éles fegyver. És civil temetőjárókban sose bízz. Bevágtam az ajtót, lenyomtam a távirányítót. Imádtam a kis csippanást, ahogy bezárja magát. Aztán két lépés után nem sokon múlott, hogy az orromon landoljak a fűben. Megint a vámpír kapta el a karomat. Rekordszámú hasra zúgástól kímélt már meg az este. - Mondom, hogy nem vagy jól. - Nem értem, mi a gáz - engedtem a segítségnek békülékenyebben. - Általában a halottkeltés tiszta terápia nekem. Testileg-lelkileg feldob. - Most nem egészen szokványosan alakult. - Hát nem. Finoman szólva. És részben önhibámból. - Nem hinném. - De igen. A hirtelen támadt nagy erőparádém elvonta a figyelmemet, és a legalapvetőbb rutin is kimaradt. Nem rajzoltam védőkört a sír köré. Ami egyrészt visszatartja a zombit, de ami még fontosabb, kizárja a sok szarságot, ami szívesen matatna a halott körül. Sok metafizikus trutyi, én meg nagyvonalúan megfeledkeztem róla. - Mert elvonták a figyelmed. - Ja. Ezt mondom. - Hadd vigyem én a táskát - ajánlkozott Graham tisztes távolból. Már kilábalt a durcából, ugyanakkor túlságosan közel se merészkedett volna. Meg is értettem. Amilyen nagyra nőtt hirtelen az erőm, akár a bordáját is beroppanthattam volna. Nem roppantottam persze, de csak a véletlenen múlott. - Ja, kösz - nyomtam a kezébe. Graham a poggyásszal szépen félreállt, és előreengedett bennünket Requiemmel, aki nem engedte el a könyökömet. Erős tippem volt, hogy nélküle konkrétan összecsuklanék, mint egy fregoli. - Máskor is megesett már, hogy sok vért vesztettem, ennyire pocsékul mégsem éreztem magam soha - dideregtem bele az éjszakába. A sírnál, a távolban ment a traccsparti. A vesztes fél már elhajtott, csak a kedvezményezett rokonság poénkodott a rég elhalttal, és a győztes ügyvédek lapogatták a saját vállukat elégedetten. A néhai nagyon kedélyes hangulatban leledzett, hangosan kacarászott, ő volt a társaság központja. Ahogy csökkent - az egyébként hihetetlenül nagyra nőtt - távolság köztem és, a célpont közt, kezdtem kivenni, hogy adomázgat. Hú, de jópofa. Én meg szétvacogom a fogam. - Ettél már az este? - kérdezte Requiem, ami visszarángatott a temető innenső felébe. Optikailag nőtt meg a távolság, amikor először tettem meg, sokkal rövidebbnek tűnt. Nyilván volt összefüggés az állapotommal. - Ja, megálltam egy McDrive-nál. - Nem kifejezetten így értettem - ingatta a fejét. - Az ardeurt kérdezed? - néztem rá kissé bizonytalanul, mert valahogy az is olyan távolinak tűnt. Már mióta nem éreztem... - Igen.

- Vicces, hogy pont te kérded. Veled és Byronnal csináltuk, vágod? - De az Jean-Claude-nak ment. Az az energia nem nálad maradt, nem a te ardeur-ödet töltötte fel. - Jó, nyilván. De ha akar valamit, nyugi, jelzi. Nem tudom eltéveszteni az érzést - kapaszkodtam bele a másik kezemmel is a karjába, annyira kezdtem elbizonytalanodni a földi dimenziókban. - És mi van, ha annál már jobban uralod? - Hogy érted? - Úgy, hogy akkor táplálod, amikor te megfelelőnek érzed az alkalmat. Nem rohan le követelőzve, ellenállhatatlanul. A kontroll egy határozottan mesteri foka. - Ez most komoly? - álltam meg döbbenten. - A tüneteid akár egy kiéhezett vámpíréi is lehetnének. Egy ifjú vámpíron eleinte uralkodik a vérszomj, de ahogy egyre erősebb lesz, már nincs annyira kiszolgáltatva. És ha úgy alakul, elvan evés nélkül is. Amíg nincs rá lehetősége. - De én pocsékul érzem magam. - A kontrollnak is megvan az ára. - Nem értem. - Azt hiszem, ez a ma esti halottkeltés sokkal energiaigényesebben alakult, mint ahogy szokott. Meg kellett küzdened a zombival, akit magára csatolt az Ulfric. És Primóval is bajosan boldogultál, az is jó nagy adagot leszívhatott. Aztán jött a szex Byronnal meg velem, és minthogy neked nem megy olyan könnyen az alkalmi szex, nyilván nem csak testi, de lelki energiákat is elszívott az aktus. Szerintem jóval nagyobb árat fizettél azért, hogy a mestered tápláld, mint gondolnád. - És akkor most mi a teendő? - szorítkoztam az egyszerű kérdésre, mert bár a „mester” terminológiát szívem szerint vitattam volna, még véletlenül sem akartam az ennek-a-ribancnak-semmi-se-jó kategóriába esni. - Táplálnod kell - jelentette ki minden fakszni nélkül. Aha, ezt a vámpírt sem ejtették a fejére! De szólnom sem kellett, már tartotta is a magasba a karját, mint aki bizony ártatlan. - Nem feltétlenül velem vagy Grahammel. Ha már eddig vártál, egy félóra nem oszt, nem szoroz. De túl sokat azért ne akarj már várni. De szerintem felesleges magyaráznom, te is pontosan érzed. Csak álltam, és bámultam. Amióta rám szakadt ez az egész ardeur-mizéria, másra sem vágytam, mint hogy végre én legyek felül. És most tessék, bekövetkezett, én mondom meg neki, mikor és kivel, és akkor olyan szarul vagyok, hogy még örülni sem tudok neki igazán. Meg egyébként sem erre számítottam. Mert hiába, hogy én döntök, ha mégis túl sokáig várok vele, leépülök, és pocsékabbul vagyok, mint valaha. Nem. Nem erre számítottam. - Azt hittem, hogy ha uralni tudom, akkor majd el is felejthetem. Azt hittem, akkor már nem is kell táplálni. - És ezt meg ki mondta? Jean-Claude, kezdtem már mondani, de várjunk csak. Mondott valaha is ilyet Jean-Claude? Csak azt ígérte, hogy egyszer majd távetethetem, testi kontaktus nélkül is megleszek. De olyasmit soha nem említett, hogy teljességében kikopik az életemből. Csak én szerettem volna ezt hinni, szerettem abban az álomban ringatni magam, hogy egyszer megszabadulok tőle. De mondani senki sem mondott ilyet. Hogy a rosseb! - Senki. Csak annyira szerettem volna azt hinni, hogy megszabadulhatok tőle, hogy így hallottam. Én beszéltem be saját magamnak. - Sajnálom, hogy pont tőlem kell megtudnod a rossz hírt.

- Honnan ismered te ilyen jól az ardeurt. egyébként? - néztem rá hirtelen támadt gyanúval. - Bennem nem lobog, ne nézz így. Ritkaságszámba megy, hogy olyan elevenen éledjen fel valakiben, mint sötét úrnőnkben. Még a saját vérvonalában sincsenek sokan. - Akkor honnan tudod, hogy velem mi történik épp? - Így logikus. És attól, hogy bennem nincs meg, még ismerhettem olyat, akiben viszont ott élt a tűz. - Ki az? - Ligeia - felelte halkan, fejét félrefordítva. - Ilyen nevű vámpírt nem ismerek. - Nem számít. Már halott. - Hogy történt? - érintettem meg együtt érzőn a karját. Most rám nézett, moccanatlan faarccal, amit csak az öregmotoros mestervámpírok tudnak, amikor semmi közöd az érzelmeikhez. - Belle Morte megölte. - Miért van olyan érzésem, hogy elnézést kellene kérnem a kíváncsiskodásért? - Mert van szíved. És vannak érzéseid - mosolyodott el haloványan. Ebből aztán azt szűrtem le, hogy több kérdést, köszöni szépen, nem óhajt, túlságosan is fájdalmas neki ez a Ligeiaügy. Én meg vettem, és nem okvetetlenkedtem. - Az ügyfelek kezdenek türelmetlenkedni - szólt hátra Graham, aki a nagy beszélgetés alatt elébünk került, hogy diszkréten magunkra hagyjon bennünket. Ahogy az a profi testőrökhöz illik. És tényleg, az egyik ügyvéd már minket stírölhetett egy ideje, mert ahogy elkapta a tekintetemet, veszetten integetni kezdett. Finoman szólva türelmetlen. - Még ha belemennék, se lenne időm. Ezek itt nem üldögélnének nyugisan, amíg én lerendezem veled az ardeurt a kocsiban. - Tartok tőle, hogy igazad van - húzódott szélesebbre a mosoly, és végre a szemébe is visszaszökött a jókedv. - Akkor azt mondom, gyorsan essünk túl rajta. Én visszasuvasztom a zombit a helyére, ti meg visszavisztek a klubba. - Ahol már vár a pomme de sang-od. - Igen - bólintottam, és eszembe jutott Nathaniel meg a fellépése, amire ki tudja, visszaérünk-e tényleg. A puszta gondolat elég volt, már láttam is magam előtt, ahogy az öltözőjében éppen kihúzza a lila szemeit Keze megállt a levegőben. - Anita, te vagy? - kérdezte kissé bizonytalanul. Requiem két kézzel tartott, amikor visszahuppantam a valóságba; kezem lábam citerázott. - Mi történt, Anita? - Ahogy eszembe jutott a pomme de sang-om, hirtelen ott voltam vele az öltözőben. Jean-Claude-dékkal is

kommunikálok agyban, de az soha nem ennyire fárasztó - tettem hozzá lihegve. Tessék, lehet fogadni, kimerültem vagy kimerültem? - Az Ulfrickal kötött triumvirátusban Jean-Claude a mester, a másik szövetségben viszont te vagy az. A te energiáid mozgatják azt a triumvirátust Damiannel és Nathaniellel. Tessék, az is téged szív le - magyarázta Requiem, miközben a karjába vett, és úgy vitt tovább. És pont most van rajtam ilyen rövid szoknya. Ahogy nézem, a sír mellett álldogálóknak felkelt a második nagy fehér hold is. - Már az egész város tudja, mi történt a házamban tegnap éjjel? - Csak Ashert és engem avatott be Jean-Claude. Meg esetleg Jasont. A pomme de sang-ja elől nem sok mindent titkol el, azért gondolom. - De téged miért? - vontam össze a szemöldököm. - Mert én vagyok a harmadik a sorban Asher után. Még jó, hogy engem is értesítenek néha. Persze Requiemnél jobbat én sem javasolhattam volna a posztra, ha meg is dumálja velem Jean-Claude. De a meglepetés ereje legalább kiűzte a fejemből a ringlispílt. - Letehetsz. Bírom a saját lábamon is. - Biztos vagy benne? - Legalább hadd próbáljam meg. Óvatosan tett le a földre, mint egy ötcsillagos pilóta a repülőt, de a derekamat azért nem engedte el rögtön, ha esetleg összecsuklanék. Szerencsésen folytattam az utat, immár a saját két kis piskótámon, bár a vámpír, aki ilyen előkelő helyet foglal el Jean-Claude seregében, vigyázva karolt belém. Olyan volt, mintha igazi úriemberként támogatna vissza a csípős éjszakában a sírhoz, és csak mi tudtuk, hogy az úriemberségnek semmi köze ahhoz, amit egy az egyben csakis az egészségügyi állapotom indokol. Edwin Alonzo Herman épp egy vadkapitalista adomával szórakoztatta a köré gyűlt csodálóit, arról, hogy hogyan kopasztott meg valami lúzert nagy trükkösen. Ma már minimum tizest kapott volna ezért az antitröszt törvények és egyéb büntetőjogi kategóriák kimerítése alapján, akkoriban csak a vállát veregették meg, milyen egy ravaszdi is az öreg Herman. De hát így ment ez közel kétszáz éve. Az akkori rablóbárók ténykedése igazolta a modern törvényeket, ami a kisebbek és kevésbé rafkósak tulajdonát is ugyanúgy védi már, ahogy a nagyokét. Persze azt nem állítom, hogy ha egy erkölcsileg ilyen kétséges ősöm kimászna a sírból, és megdobna több misivel, nem heherésznék-e én is a vérlázító történetein. A vagyon valahogy rugalmasabbá teszi az embereket. - Hölgyeim, uraim, ha végeztek, teljesíteném a szerződés rám eső feltételeit -léptem be körükbe. Az egyik rokon kényszert érzett, hogy kegyetlenül szorongatni kezdje a kezem. Erre jöttek a többiek is. - Remek munka, Ms. Blake, remek munka - így az első. - Nem semmi, azt mondom. EI vagyok ájulva -lelkendezett a második. - Ha nem a saját szemeimmel látom, el sem hiszem, hogy ilyen egyáltalán lehetséges - adta az őszintét a harmadik. A legtöbben kényelmetlenül érezik magukat a társaságomban, pláne, amikor megjelenek, hogy a hőn szeretett, elvesztett rokont visszaparancsoljam az árnyak közé. Nem szoktak örülni. Ezeket itt nem érdekelte az ügy. Nyilván kétszáz év nem ad okot a kifosztottságérzésre. Még ha ilyen pazarul fest is ősapu. - Elnézést, hölgyeim, uraim - avatkozott bele a kezdődő partifilingbe Requiem -, Ms. Blake-nek határozottan nehéz napja volt, szeretné elvégezni a munkáját, és hazamenni pihenni. - Jaj, elnézést ...

- Megbocsáthatatlan a vakságunk, Ms. Blake ... - Nagyon köszönjük ... - Minden centet megért ... Lezárták a hálaözönt, és szépen, tempósan elszállingóztak. Magunkra hagytak a néhaival, aki nyársat nyelve álldogált közöttünk. Vele senki sem rázott kezet. De így jár, aki hulla. - Ha jól értettem, én már elvileg halott vagyok, és csak a maga varázslata lehelt belém életet - kezdte nem túl barátságosan. Most erre mit mondjak? Ha tudja, nekem annál jobb. Megkértem Grahamet, hogy vegye elő a táskából a sót meg a pengét. - Azt is hallottam, hogy a vámpírok teljes jogú emberi lényeknek számítanak. Nem elképzelhető, Ms. Blake, hogy én is egyfajta vámpír vagyok? Mert akkor nem kellene visszafeküdnöm a föld alá. És visszakaphatnám a vagyonomat, amit több mint szívesen osztanék meg másokkal. Szép, nagy vagyon, nekem elhiheti. Jut is, marad is. - Tudja, Mr. Herman - néztem a pirospozsgás, magabiztos zombi szemébe -, sok maga korabeli vénséggel futottam már itt össze, és kevesen látják át ilyen pengén a helyzetüket. Maga biztosan figyelemreméltó személyiség volt életében. - Köszönöm a bókot. De ha már itt tartunk, én hajtok fejet az ön képességei előtt. Rendkívüliek. Ketten együtt igazi birodalmat építhetnénk. - Köszönöm, kedves öntől, de már van menedzserem - mosolyogtam. Ez a pacák nem csak életében volt fifikás. Elengedtem Requiem karját, mert ahogy itt dekkoltam a zombim mellett, éreztem, hogy erőre kapok. Lehet, hogy az átlagnál szemrevalóbb, de akkor is csak hulla, ami nekem fekszik. A sírok közt mindig megnőtt az önbizalmam. Elvettem Grahamtől a sót. - Ha tényleg én is csak egy sírból kikelt lény vagyok, Ms. Blake, akkor miért ne kaphatnék én is egy esélyt? Miért ne illetnének meg ugyanazok a jogok, mint ezt a vámpírt itt? - Mert maga nem vámpír. - És? Nem lehet olyan nagy a különbség köztünk. Mind a ketten csak hullák vagyunk. Tartottam kicsit tőle, hogy erőm végessége nem engedi kivitelezni a védőkört, így hát kipróbáltam, amivel Marianne folyamatosan gyötör: nem battyogtam körbe a sír meg az angyal körül a varázsvassal, hanem elképzeltem magamban. A tüzesen izzó képzemény ugyanazzal a szőrborzoló sistergéssel ért körbe, ami a fizikai legyalogláskor is végigszalad a hátamon. Marianne örülhet, tessék, megcsináltam. - A különbségre kíváncsi? Akkor tessék, próbáljon meg el sétál ni a sírjától. - Miért? Hogy jön ez ide? - ráncolta a homlokát. - Gyerünk, húzza el a síron túli belét oda, az útra, ahol az előbb még kvaterkázott a rokonokkal- intettem a körön túlra. - Nem értem, mit bizonyítana ez. - Hogy mi a különbség maga és őközte - intettem Requiem felé. Herman egyre elégedetlenebbül ráncolta a homlokát, de nekiindult. Nagy garral ment az út felé, hogy aztán pár energikus lépés után megtorpanjon. Nekidurálta magát még kétszer, de a kör nem engedte tovább. - Valamibe beleütköztem - nézett vissza rám. - Miért nem tudok továbbmenni? - Sétálj ki a körből, Requiem.

A vámpír nyugisan ellejtett a zombi mellett, a körnél habozott egy pillanatig, hogy már kezdtem beleesni a kétségbe, hogy agyban erősebb vagyok, mint a kardommal meg a vérrel, és túlságosan is jól sikerült a kör. De aztán nekifeszült a láthatatlan vonalnak, és átlépett rajta. A varázs felizzott, mintha megcsípte volna, de engedett. Érzékelte, hogy hullával van dolga, ahogy azt is, hogy nem ennek a sírnak a lakójával. Az infó viszont hasznos lehet, alakulhat még úgy az életem, hogy nem jön esetleg rosszul, ha egy gondolattal a koporsójához vagy a szobájához tudok rögzíteni egy vámpírt. Talán ideig-óráig megtartaná a póráz. Ez a kör azonban csak a helyi zombit nem engedi ki, és a sok dzsuvát nem ereszti be. Ahogy kell. Herman nem adta fel, nekifeszült a levegőnek, helyesebben a saját akaratának, ami azt diktálta neki, hogy innen ki semmiképpen se. Közben Requiem belejött, vagy háromszor ki-betáncolt a vonalon. - Jó, elég lesz - szóltam rájuk. Nem a játszótéren vagyunk. - A lényeg lejött, gondolom. - Miért tud ő átmenni, és én miért nem? - érdeklődött csüggedten a néhai mágnás. - Mert ez itt a maga sírja, Mr. Herman. A teste ismeri ezt a földet, a föld pedig a maga testét. Vagy maradványait. Nem eresztik egymást, most, hogy megrajzoltam a kört. Jöjjön szépen a sírjára, ahogy az egy rendes zombihoz illik. - Nem vagyok zombi. - Azt mondtam, mars vissza a sírra. Lépett egyet felém, de ahogy felismerte, mit tervez ellene a saját teste, nekifeszült, és ugyanúgy küzdött az én szavam ellen, ahogyan a körrel is próbált. Még soha egyetlen zombi sem szegült szembe velem, olyan meg aztán végképp nem, amelyiket a saját véremmel hoztam vissza. Ezt nevezem én hálátlanságnak. Egy ideig csak ámultam a csudára összerakott zombitesten, ahogy az az istennek se jött közelebb. - Edwin Alonzo Herman, felszólítalak, hogy jöjj a sírodra, most! - untam meg az erőfitogtatást. A direkt paranccsal csak nem tud majd mit kezdeni! Hát megizzasztotta önmagát. A testének így végképp nem jutott más út, mint visszavonszolni a nyűgös akaratát a sírdomb ra, a komor angyal alá. De még ott álltában is rángatta a görcs a testét. Meg-megrándultak a tagjai. - Ezt tartsd, légy szíves - adtam át Requiemnek a sót, és vettem el Grahamtől a bozótvágót. Mint egy szorgos műtőasszisztens, készenlétben tartotta már egy ideje. A zombi szeme elkerekedett. - Azzal a hatalmas késsel meg mit akar? - kérdezte hirtelen feltámadt bizonytalansággal a hangjában. Be nem rezelt, nem olyan fából faragták. - Nem magának van itt, nyugi - gyűrtem fel a blúzom meg a dzsekim ujját. Már a bőrömnek nyomtam a pengét ferdén, ahogy kell, hogy ne legyen túl mély a seb, amikor Requiem marka a csuklómra fonódott. - Mit művelsz? - Vér nélkül nem tudom a sírhoz láncolni. És inkább egy aprócska vágás, mint megint belemászni Primo harapásába. - Már így is épp elég vért vesztettél, Anita. - Vér nélkül nem fogom tudni befejezni. - És mindenképpen a sajátod kell hozzá? - Nem szükségszerűen, de pár cseppért nem fogok lemészárol ni egy csirkét. Ha már ezt az estét ilyen szépen megúszták, hadd éljenek. - És az én vérem? Az nem jó?

- Semmiképpen sem fogod hagyni, mi? - néztem a szemébe. - Ha egy mód van rá. - Egyszer már csináltam vámpírvérrel, szükségből - engedtem le sóhajtva a bicsakot. Ebből hosszabb polémia kerekedik, az már látszik, legalább a karom ne görcsöljön be. - De kicsit furcsán alakult az ügy. Nem azt mondom, hogy nem működött, de ma estére már elegem van a meglepetésekből. - És az övé? - mutatott Grahamre, aki visszaváltott testőr fokozatba, és nem a beszélgetésre figyelt. - Az enyém mi? - kapta fel erre a fejét. - A véred - vágta oda neki a vámpír a válla felett mintegy mellékesen. Csak egy kiló alma. Csak a véred. - Mennyi vér? - kérdezte gyakorlatiasan a vérfarkas, mint aki nem akad fenn a hangon meg a kérésen, csak épp a mennyiség lehet kétséges. - Pár csepp. Hogy befröcsköljem kicsit. - Azzal nincs gond - biccentett Graham. - Ma estére már szerintem is túlságosan sok vére folyt, Anita. Ha az enyém kiválthatja, annál jobb. Honnan óhajtja? - Alkarból, a csukló fölül. Ott nem vágok meg véletlenül se semmi komolyabbat, és kevésbé kellemetlen, mert a csuklónál sokat mozog a bőr, ott fel-felszakad a seb. Ledobta a dzsekijét a földre, és én hiába fürkésztem az arcát, a kihasználtságnak nyomát sem láttam. Úgy tűnt, nem csak a levegőbe beszélt, hogy abszolút nem zavarja. - Ne nézzen már így - mosolygott. - Tényleg nem gond. Nem mintha nem adnék rendszeresen vért. - De hát se a karján, se a nyakán semmi nyom - tátottam el a számat. - Maga aztán igazán tudhatná, hogy nem csak onnan fentről lehet vért venni - csóválta a fejét. - Ezek szerint valakinek a pomme de sang-ja? - kérdeztem pirulva. Pedig most aztán nem az arcomba kellett volna az a kevéske megmaradt vérem. - Nem, egyelőre nem. - Hogyhogy egyelőre? - Úgy, hogy testvéreim még nem szeretnének egyetlen vérfarkasnál elköteleződni, amikor az Ulfric ilyen nagyvonalúan megnyitotta a kapukat, és hirtelen ekkora lett a választék - magyarázta Requiem. - De ő önkénteseket ad csak. - Megyek én önként, nem azzal van a gond -legyintett Graham, aztán csípőre vágta a kezét. - Csak nem verem nagydobra. Mellesleg igencsak veszett - csúsztatta lejjebb az ágyékára a két tenyerét - menet, amikor - megtekerte a csípőjét - innen lentről- formált ujjaival keretet a nadrágjában feszülő dudor fölé - esznek. Megbűvölten követtem a mozdulatait, nyilván a fáradtság tett ennyire bambává, bár az semmiképpen sem üdvös, hogy szexuálisan ennyire kiszolgáltatom magam. Dolgom van, aztán tépés vissza a klubba, ahol Nathaniel és JeanClaude is szívesen behozza velem az energiaszükségleti hiányosságaimat. Most, hogy végre szabadon választom meg, mikor veszem elő az ardeurt, csak nem fogok egy temetőben két idegen szolgálataira szorulni! - Hát akkor kérem a karját. A kevésbé ügyesebbiket javaslom - nyúltam egyik kézzel a karjáért, a másikkal pedig meglobogtattam a szablyát. Többször vágtam már meg önmagamat is és animátorkollégákat is, amikor erőnket összeadva erősebb vagy öregebb zombikra hajtottunk. Ez nem feltétlenül magányos szakma, gyakran működünk

össze. Megragadtam a felém nyújtott csuklóját, a levegőt kifújtam, majd beszívtam, hogy ne remegjen annyira a kezem. Citerázó kezekkel nem egyszerű vágást ejteni, pláne, hogy nem szerettem volna túl mélyre küldeni. Lassan, óvatosan vágtam, ahogy kiengedtem a nagy slukkot. - Basszus - szisszent fel a nagydarab ember. Arra ment el koncentráció, hogy ne nyisszantsam le a kezét, nem a fájdalommentességre. Szegény csórikám. A vér a csillagos éjszakában feketén buggyant ki a seb szélén, nem sok vér, de épp elég. Belemártottam az ujjam, és Edwin Alonzo felé közelítettem, aki már rémülten húzódott hátra. - Hozzám ne érjen azzal! - Maradjon nyugton. Meg se moccanjon - szóltam rá, aztán lábujjhegyre ágaskodtam, Requiem hathatós segédletével, rám fért a támogatás. - Vérrel a sírodhoz láncollak - kántáltam, és elmaszatoltam egy foltot a parancsom alatt némán vergődő delikvens homlokán. Aztán jött a bozótvágó, azzal is meglapogattam, ahogy kell. Vassal a sírodhoz láncollak. A sót. Requiem nem kérte ki magának a nagy rendezkedést, amit csaptam, felvette a sót a szobor lábától, ahová az előbb lerakta. Én meg nagy ügyesen a véres kezemmel markoltam bele, most majd dobhatom ki az egész dobozt. Hogy az a ... - Sóval a sírodhoz láncollak, Edwin Alonzo Herman - hintettem rá a sót. És vártam, miközben buzgón reménykedtem, hogy legalább ez a szakasz nem csesződik el, és nem kell tovább üldöznöm a túlságosan is jó karban lévő hullámat. Hóka szemeiből lassacskán elszivárgott az a makacs tűz, míg végül üres tekintettel állt előttem, ahogy az egy halotthoz illik. Mértéktelen megkönnyebbülés áradt szét a tagjaimban, mert ha a szemekből kiszáll a lélek, akkor már gond nem lehet. Jó karban volt, az fix, de annyira azért mégsem. Csak én voltam a tökösebb, na. - Vérrel, vassal, sóval a sírod hoz láncollak, Edwin Alonzo Herman, térj hát vissza, és többet ne is hagyd el fejeztem be a kötelező kűrt, és a zombi engedelmesen elheveredett a sírján, akár egy puha ágyon. Grahamet és Requiemet arrébb ráncigáltam, senki sem akarna a néhaival tartani a föld alá, gondolom. A sír minden fakszni nélkül megnyílt, és beszlopálta a testet, ahogy kell. Fél pillanat, és érintetlenül mosolygott fel a csillagokra meg a kardos, morcos szoborra. Mintha Herman úr tiszteletét sem tette volna köztünk. - Azta! - ámult Graham. - Azta tényleg! Elég profin csinálod - bólogatott Requiem is. - Kösz. A kocsiban van aloés törlőkendő, mindenki megtisztálkodhat, és csűrhetünk vissza a Bűnös Vágyakba. - Ahogy a hölgy óhajtja. - Egyszer eljön a pillanat, amikor már nem ezt feleled a kérésemre - néztem rá szúrós szemmel. - Nem tudhatod - nyújtotta a karját, hogy ne kelljen magányosan visszavonszolnom a nyúzott seggemet a dzsiphez. Graham közben szorgosan csomagolta össze a táskámat, én meg egy rongygyal letöröltem a vért a pengéről, hogy aztán egy másikkal meg is olajozzam ott helyben. A két rongy közös zsákban lakott, és ha valamelyikük átlépte a megengedett elkoszosodási határt, megváltak egymástól és én is a mocskosabbiktól. Rend a lelke mindennek. - Dehogynem. Egyszer mindenki eljut a nemhez. - Hogy lehetsz ennyire fiatalon ennyire kiábrándult?

- Így születtem - vágtam rá a szokásos dumámat, miközben a bozótvágót visszatettem a tokjába, és be a táskába. Graham már kapta is fel a cuccost, pörögtünk, mint állat. Ez a Graham vérfarkasnak döbbenetesen hatékony. - Nem hinném. A kiábrándultságra és a cinizmusra az élet viharai szoktatják rá az embert. Az élet viharairól szólva, vissza is térdeltem gyorsan egy pillanatra a sírra. Egyik tenyeremet rásimítottam, mint egy lázas, beteg homlokra. - Most meg mit csinálsz? - érdeklődött Requiem. - Lecsekkolom, hogy visszatért-e maradványformába. Olyan makacs egy zombi volt, sokkal élőbbnek tűnt, mint a kollégái. - Mert gáz, ha úgy marad? - kérdezte Graham. - Neki mindenképp - hunytam le a szemem, és nyitottam meg hajszálnyira újra a paramarkomat, ami a nekromanciámat szorítja össze. - Ha nem tér vissza maradványformába, akkor zombiként fekszik a föld alatt, optimális esetben kimászni nem tud, csak kattog az agya lent a sötétben. Megrohadni nem fog, visszahalni nem tud. Örökre beszorul a föld alá. Azt nagyon nem szeretném megtenni senkivel. Nekilódítottam az erőmet, de csak csontokat és rongycafatokat érzékelt odalenn. Remek, mehetünk is akár. - De meg tudnád azt is csinálni? - Elvileg. Még soha nem próbáltam, és őszintén szólva nem is szeretném - poroltam le a kezem. - Minden okés? - Minden. - A vámpírokat is egyben temetik el. Ők sem igazi halottak - jegyezte meg Requiem. - Volt is már ebből baleset, túl mélyre kaparták, aztán akiknek ki kellett volna őket ásni, nem találták meg ... - Hátborzongató - borzongott meg szó szerint is Graham. - Ezt az élve eltemetős sztorit adják le a vámpíroviban a rossz kis vámpíroknak? - kérdeztem, és meginogtam kissé, mire kénytelen voltam elkapni Requiem mindig szolgálatkész karját. - Engem is megtépáztak az élet viharai - jött az enigmatikus válasz. A tekintete fájdalmasan elborult. Ezt jobb nem firtatni. - Csattogjunk vissza a klubba, srácok - adtam ki az ukázt -, nehogy megint egy ilyen viharba keveredjünk. - Ahogy a hölgy óhajtja - indult meg velem a karján Requiem mosolyogva. Ha nincs, tutira felszántom párszor a békés temetőt. A harmatos lepkeszellentésben több erő lappangott, mint bennem. És még fel kellett másznom a színpadra egy közös attrakcióra! Hát nem ... De az ardeurt táplálni kell, és az előadás után Nathaniel már alakot vált, és nekem a bundás-szex nagyon nem fekszik. Már megint egy döntés, mindig, mindenütt csak döntések, és egyik nehezebb, mint a másik!

Mire visszaszambáztam a dzsiphez, már rázott a hideg. Graham vezetett, hozzá csak úgy bújhattam volna, ha az ölébe vesz a volán alatt. Azt nem, köszönöm. Kompromisszumos megoldásképp a hátsó ülésre kucorogtam, becsatoltam magam, és a takaró alatt hozzábújtam Requiemhez. De ez csak gyengécske kompromisszum lehetett, tekintve, hogy egy vámpír, még ha a saját vérem fűti is, jóval kevésbé hatékony radiátor, mint egy vérfarkas, pláne, ha csak az oldalammal érhetek hozzá. Mire kihajtottunk a temető kapuján, már vacogott a fogam, és ahogy ráfordultunk a Gravois-ra, önkéntelenül is rángatózni kezdtek a testrészeim. Izomgörcsök. - Jéghideg a kezed - próbálta lehelgetni a mondott testrészt a vámpír. - Nekem mondod? - vacogtam. - Hadd csatoljalak ki, és vegyelek ölbe, ahogyan Graham - kérlelt Requiem, miközben ügyetlenül próbált mind jobban magához szorítani. Nem könnyű a hátsó ülésen melengetni egy kihűlőfélben lévő, biztonságiövmániás hisztérikát. A takaró is folyton lecsúszott rólunk. - Ha ... - fogvacogás - belerohanunk ... valakibe ... - fogvacogás - meghalok. - Lehet, hogy tényleg nem vagy vámpír, és így egy balesetet nem élnél túl. De az is tény, hogy egy vámpír legfeljebb összeaszik, ha túl sokáig marad táplálék nélkül. Aztán ha megint vérhez jut, kigömbölyödik szépen. Nem hal bele. Félő, hogy rád ez sem igaz, ahogy a balesetes rész sem. Már úgy kocogtak a fogaim, mintha nem is a tökig felcsavart fűtésű meleg kocsiban, egy takaró alatt kuporognék, hanem gatya és kabát nélkül a jégen. Annyira fáztam, hogy még az izmaim is belefájdultak. - Legalább hadd feküdjem rád kicsit - rágta tovább a vacogó fülemet a lerázhatatlan vámpír. - Tudom, hogy nem kifejezetten elegáns gesztus a részemről, de legalább hasznos. Tiltakoztam volna, ha nem tartok annyira a nyelvelharapás nagyon is releváns veszélyétől. Requiem pedig a hallgatást beleegyezésnek vette, lecsusszant a padlóra, a lábam elé, és onnan kúszott fel a combjaimra, kulcsolta át a derekamat. Fejét a hasamra fektette. Ezt azért mégse, gondoltam, de a szám nem volt képes kimondani. És láss csodát, a remegés amplitúdója csökkent, már épp csak reszkettem. A vérszopó fűtőtestnek igaza volt, így tényleg nagyobb a fűtőértéke. Persze izzadtságcseppek még nem gyöngyöztek a homlokomon, attól nem kellett félni. Még mindig mintha beástam volna magam a hóba, majd megvett az isten hidege. Azt mondják, hogy megfagyni nem is olyan kellemetlen érzés, csak elalszik az ember örökre. Hát én nem voltam álmos, az fix. Csak fájt a hideg és minden gondolatom egy forr6 kád volt. Vagy valami meleg. - Már nem remegsz annyira - jött Requiem tompa hangja a takaró alól. - Vettem észre - jött ki fogzománckoptatás nélkül a számon. Hurrá. - Kész vagyok bármire, amit csak a hölgyem parancsol - búgta, miközben az ölemhez dörzsölte az arcát, mint egy nagy macska. Volt bőven tapasztalatom macskafélékkel, nem a levegőbe beszéltem. - Ez meg mit akar jelenteni? - kérdeztem gyanakodva, mert ahogy kezdtem kicsit jobban lenni, a gyanakvásra is

jutott erőm. Nevetve préselődött testével a lábaimhoz, és a lábaim önkéntelenül is szétnyíltak. Valami megmozdult bennem, mert éreztem, hogy ott lenn is mocorogni kezd a készséges vérszipolyban valami. Nincs mit tenni, egy férfi még vámpírként is férfi marad, és még a legártatlanabb férfiben is mocorogni kezd ott lenn valami, amint deréktól lefelé egy nőhöz ér. Némelyeknek a derék fölötti tájékok érintése is elég ugyanahhoz a hatáshoz. Persze amíg csak gondolja, amire gondol, nincs pampogás. Csak gondolatszabadság. - Már egészen jól vagyok. Megkímélhetlek a hősies áldozatoktól. - Mennyi rosszallás! - kuncogott a takaró alatt. - Ne félj, nem foglak megbecsteleníteni. - Maradjunk annyiban, hogy nehezen bízom meg bárkiben is - zártam le a témát, bár kissé nevetségesen hatott, hogy egy púpot igyekszem fegyelmezni a takaró alatt. Valahogy nehezebben tartottam a méltóságomat. Az oldalamhoz szorította a fejét, mert az ölembe nem igazán fért nyaktörés nélkül. Túlságosan is hosszúra nőtt ehhez a pózhoz. De már rendesen feküdt a lábaim közt, teste a combomat melengette, karjai a derekamat. Állapotomhoz képest kezdtem jól érezni magam, a helyzethez képest meg egyre kellemetlenebbül. Mégiscsak egy idegen fekszik az ölemben, egy takaró alatt! Tegnap még egy ilyen testközelség garantáltan előkukorékolta volna az ardeurt, most semmi. A nagy nulla. Pedig nem is olyan rég ezzel a pasival szexeltem, és éltem át állatira kemény orgazmusokat. És még így sem. Tényleg kezemben tartottam már az emésztő lángot, nem kellett hülye helyzetekben hülyén viselkednem, és minden szempontból kivetkőznöm önmagamból. Csak most jutottam el odáig, hogy némi energiát gyűjtsek az örömködésre. Mert rég ért ilyen fasza meglepetés, megmaradt ugyan, együtt kell vele élnem, de legalább csak akkor és azzal táplálom, akivel és amikor nekem tetszik. Még ezt a jégcsapállapotot is szívesen fogadtam, még ez is jobb, mint az ereimben lobogó falánk tűz. Egy isteni pasi simult az ölembe, és én mosolyogva gyűjtögettem a soványka melegséget, amit a teste és a takaró adhatott. Sehol semmi. Csak a jeges és erőtlen várakozás, hiszen már éreztem, hogy ott lapul a mélyben, ahogy a kihunyt tűz parazsában is remeg még az élet, és csak fel kell kotorni, hogy ismét lángra lobbanjon. Hoppá, ez a gondolat kicsit túlságosan is jól sikerült, és ténylegesen megpiszkálta az ardeurt: egy szikra már felizzott. Gyorsan elhessegettem, rácsaptam egy nagyot a koppint6mmal a búbjára. Hess vissza. Majd én mondom meg, mikor piszkálódj fel, mormogtam magamban elégedetten. Requiem megérezhetett valamit, mert felkapta a fejét. A hirtelen mozdulat a mellemet súrolta, még a durva dzsekin át is éreztem. Ezeknél a vámpíroknál az ilyesmi nyilván nem véletlen, még a nagydarab holmikban is pontosan tudják, merre hány méter. De az én ardeuromet egy ilyen semmi kis gesztussal nem lehetett csak úgy belobbantani. Úgy ám! Ekkor megéreztem egy másik vámpírt. Damian kúszott be az agyamba, nem hallottam vagy láttam, hanem éreztem. Ő is jegesen kushadt egy falnak támasztva. Még soha ennyire hidegnek nem éreztem. - Mi a baj, Damian? Damian - szólongattam. Választ nem kaptam, csak a lelke mélyének jeges magvát tapogathattam le. Mi ez az egész? Mi van vele? - Damian! - Damiant mondtál? - kukucskált ki a takaró alól Requiem. - Valami baja van. Szörnyen fázik, és elszállt minden ereje. Egy fal mellett ül valahol, körülötte emberek, de azt már nem látom, hogy kik. Csak a hideget érzem. - Te vagy a mestere, tőled kapja az energiát - nézett a szemembe végtelen komolysággal. - És már neked is alig maradt valami. - Ó, hogy csesződne meg! - Látod, már le tudod küzdeni az ardeurt, de a kezed mint a jég. Pedig a te meleged táplálja Damiant, ez még annál is fontosabb neki, hogy a véred mozog az ereiben.

- A francos fenébe is! - döntöttem hátra fáradtan a fejem az ülés támlájának. - Veszni hagynád a gátlásaid miatt?! - Ez a duma kicsit hitelesebben csengene, ha nem épp a lábaim közül hallanám - néztem rá. Requiem oldalra hajtotta a fejé, mint egy figyelmes madárka. Valamit mintha mondani akart volna, aztán rögtön, mintha meg is gondolta volna magát. - Közösülés és véradás nélkül képes vagy táplálni az ardeurt? - kérdezte, bár szerintem nem ez volt az előbbi gondolata. - Igen. - Akkor hadd ajánljam fel magam némi ropogtatnivalóként, amíg elérjük a klubot és a pomme de sang-odat. - Mit értesz az alatt, hogy ropogtatnivaló? De már nem várhattam meg a választ, mert Damian belesikoltott az agyamba. Egy nő hajolt fülé, már ki tudtam venni a vonásait, az egyik új jövevény volt, Elinor, de azt már nem hallottuk, amit mond, csak rúzsos szája mozgott hangtalan. - Késő, túl késő - ragadtam meg Requiem kezét. - Meg fog halni ... ha nem jut meleghez ... - Akkor hadd osszam meg veled testem melegét - suttogta Requiem az arcomba. Lehelete égette a bőröm. Magyarázkodnom sem kellett, szavak nélkül érezte, mit kell tennie. A számra hajolt, és megcsókolt, finoman, könnyedén, nem élt vissza a helyzettel, nem tolta át a nyelvét. Jó vámpír. Az ardeur viszont magasból tett az ügyre, neki ennyi most meg se kottyant. Damian megint sikoltott, de már sokkal erőtlenebbül. Haldoklott. Nem úgy, ahogy egy emberi lény, hanem ahogy egy gyertya lángja kihuny, ha elfogy körülötte az oxigén. A vámpíromnak én voltam az oxigén, és az én melegem csappant meg vészesen körülötte. Már alig pislákolt. A férfira néztem, aki szinte a számban térdelt. óképű volt, sőt. De mégiscsak egy idegen, és nekem nem szokásom idegeneket megkívánni. Ahhoz az ardeur kell, és nem jön. Engem egy gyönyörű szempár vagy egy hibátlan arc nem vesz le a lábamról, nekem hosszú beszélgetések kellenek, szívből jövő, szívemnek drága mosolyok. Engem az ismerős vonások soha nem untattak. Bennem bizalmat ébresztettek, és megkívánni is csak olyat tudtam, akiben tökéletesen megbíztam. Legalábbis tudatosan mindenképp. Lehet, hogy valahol az agyam hátsó szegletében sokkal könnyedebb vagyok, olyan, mint az ardeuröm, de az csakis az ardeurrel kerül felszínre. Nélküle nem tudom előcsalogatni. És ez volt a kulcs. Az ardeurt kell ahhoz felélesztenem, hogy táplálhassam, mert már én uralom őt, nem fordítva. Mindig csak az utolsó utáni pillanatban kezdem látni életem kaotikus romjaiban a rendszert. Mindig, amikor már késő. - Damian haldoklik, és gőzöm sincs, hogyan menthetném meg. - Keltsd fel az ardeurt. - De ha egyszer csak azt tudom, milyen az, amikor jön, és követelődzik. És küzdeni próbálok ellene. Előhívni nem tudom. - Azt mondod, nem tudod, hogy kívánhatnál meg engem? - Ne szívd mellre. De még csak nem is ismerlek. Nincs ebben semmi személyes. - Nem hinném, hogy mentegetőznöd kellene, csak mert nem vagy könnyűvérű. - Meg fog halni - suttogtam, mert éreztem. Éreztem, hogy próbálja elsáncolni magát tőlem, nehogy magával rántson

engem is a nemlétbe. - Én felébreszthetem benned a vágyat. Ez az egyik képességem. Nem az ardeurt, de ez is elég lesz. Ha van időnk, kértem volna definíciót, hogy ugyan mi a különbség, de nem volt. - Jó, legyen, csak segíts megmenteni Damiant. Nem halhat meg, pláne nem így. -: Ahhoz le kell engedned a pajzsod. Azon nem jut át a bűbáj. És arcomat két meleg kezébe fogta, belülről Damian simult jegesen a fejembe, csontom beszorult a kettő közé. Leengedtem a pajzsot és két dolog is történt egyszerre. Először is belém csapott a mértéktelen vágyakozás. Mintha egész este, amióta Requiem a közelemben volt, a vágyam is velünk tartott volna, csak a pajzson nem hatolt át. Mindenesetre most rám zuhant, és én készen álltam. Nem egyszerűen vágyakozni kezdtem utána, hanem fullra készen álltam, nedvesen, mint szinte még soha. Mintha órákon át becézgetett volna, annyira. Hú! Ezt nevezem. És erre válaszul, mintha csak megtaláltam volna a megfelelő zárat a kulcsomhoz, az ardeur is elősüvített hevesen, teljes gázzal. Sodort magával a két erő együttesen. De Requiemet is ragadta magával, az ő szemei is felkavarodtak, kékesen lobogtak, mintha gázlángot gyújtottak volna a fejében, és a szemrések ablakain ragyognának ki a külvilágba. Ismét csókban forrt össze az ajkunk, csakhogy ebben a szűziességnek már írmagja sem maradt. Vadul törtünk be egymás szájüregébe, szomjasan és éhesen, mintha egymás lelkét akarnánk megtalálni, és magunkba szívni. Erről a Sárkány jutott eszembe, az ő sötét vágya, de már csak halványemlékként kalapált a lélekszippantás a tudatomban. Már nem reális veszedelemként. A szenvedély tápláléka izzón száguldott végig a csatornán, és már el is érte Damiant, aki egy pillanatra felnézett. - Anita - súgta, majd a feje visszahanyatlott annak a valakinek az ölébe, aki eddig is tartotta. Még mindig jeges volt a teste. - Mi a kibaszott nyavalya folyik ott hátul? - ordította Graham, ahogy csikorogva befékezett az egyik sarkon. - Itt rohangászik a bőrömön! Én győztem, én értem el hamarabb a biztonságöv csatját. Ahogy az öv engedett, Requiem hanyatt vágott, és már préselt is bele teljes súlyával az ülésekbe. Súlyától tudatosodott bennem, hogy a bőrnadrágja nem a klasszikus slicces fazon, hanem bőrszíjjal befűzve záródik. Ezt a kemény fűzést nyomta, döfte neki az ágyékomnak. Egy mozdulattal elszakítottam a tanga oldal pántját, és meztelen, nedves vénuszdombomat nekidörzsöltem szorosra fűzött férfiasságának. Teste megállt a levegőben, bizonytalanul, mint aki nem tudja, hogyan tovább. Hát ezen segíthettem: két vállánál fogva határozottan magamra rántottam. Kicsit kibillent az egyensúlya, és megszokotthoz képest bumfordian zúgott le rám. Akár egy zsák, bőrbe kötve. De az arcom nyilván meggyőzte, mert a hezitálás tényleg csak pillanatnyi elmezavar maradt, két marokra fogta a seggem két partját, alányúlt, megemelt, és a csípője belendült. Az egyszerre durva és mégis puha bőrnadrággal cirógatni, dörzsölni kezdte legérzékenyebb testrészemet. Jézusereje, micsoda érzés! Gerincem ívbe feszült, fejem hátraszegtem, lábaimmal pedig szorosan magamra kulcsoltam, nehogy valami bizarr tengerentúli galantériából meggondolja magát. Minden mozdulatára egyre fényesebben ragyogott elmém mélyén a szikra, gyűlt a hév a lángocskába, és ezt a rengeteg felgyülemlett energiát azonnal teleportáltam Damiannek a még mindig nyitott metafizikus hálózatunkon. Kinyitotta a szemét, bódult zöld lánggal nézett rám. - Mit csinálsz, Anita? - kérdezte halkan. - Táplállak. Requiem csavart egyet a csípőjén, és a mozdulat visszarántott a fizikai valóságba, az ölembe nevezetesen. Az energiaáram Damian felé nem szakadt meg, de már nem arra koncentráltam. Csak a testemre, csak a lábaim közt lüktető forró nedvességre és az alhasamban egyre dagadó feszültségre. Már csak ezt a fizikailag is jelenlévő szorgos

vámpírt láttam, a kavargó kékséget a szemében, a vállát, a karját a csípőmön, és erényesen becsomagolt farkát a bőrnadrág egyre feszesebb fűzése alatt. Csípője ide-oda járt a nagyajkaim közt, és hiába, hogy a fűzés ért hozzá a nedves vájathoz, én a farkát éreztem benne. Átadtam magam az érzésnek, fejem félig lecsúszott az ülésről, hogy amikor kitárult az ajtó, a tótágast álló Grahamet láttam bekukkantani. Térdre ereszkedett a kocsi mellett, mint aki első reflexből meg akar csókolni, de Requiem sietve a vállaim alá kanalazott, úgy emelt meg fektemben, és elhúzott a közeléből. Még egy dzsip hátsó ülése sem a Ritz, messzire nem farolhatott velem, így köztes megoldásként ülő helyzetbe fordított. Még közelebb kerültem az arcához, teste belepréselt az ülésbe, fara egyre szaporábban járt, és én csókolni akartam, érezni az ajkán is ezt a lángot, a szenvedély ízét. Requiem viszont elhúzta a száját, ritmust váltott, csípője körkörös táncot járt a csiklómon és a belső berendezésemen. Lábaimat ilyen szélesre még nem tártam senkinek, ilyen forrón még senkit nem fogadtam magamba. Fiziológiai tünetek voltak, de a gyönyör szele már cirógatta az alhasamat, belülről futkározott a nemes részeken, egyre súlyosabban nehezedett az ölembe. A körtánc felső ívén csapott mindig feljebb és feljebb a láng, ott fényesedett minden alkalommal egy fokozatot a világ. És mintha pontosan érezte volna, milyen intim pontokat talált bennem, és simogat a cuppogósra ázott bőrrel, hirtelen megkérdezte, fáj-e. Nem fájt, dörzsölt, de jól esett, még többet akartam, még erősebben, pedig ha az előjáték-bűbájának hála nem lucskosodtam volna ingoványosra, akkor már ez is elviselhetetlen érzés lett volna minden bizonnyal. Persze soha nem próbáltam még bőrnadrággal közösülni. A gyönyör szikrája lassan bozóttűzzé növekedett bennem, nyomta az alhasamat, míg végül a körtánc felső ívén a tűz túlcsordult láthatatlan medréből, szétömlött a végtagjaimon, elárasította a felsőtestemet, az agyamat, a szemeimet, és kitolta a számon a gyönyör sikolyát. Kezeimmel a testét kerestem, leszaggattam a gyönyörű zöld selymet róla, hogy körmeimmel végre a húsába vájjak. És élveztem. Hosszan, szépségesen. Requiem csak ekkor, a sikolyom közepén egy durva lökéssel, hogy majd kettészakadtam, hatolt szinte belém, és élvezett bele a szoros bőrnadrágjába. Teste megfeszült, kezeit kitámasztotta a fejem mellett az ülésen, csípőjét pedig altestemnek feszítette, mintha átfúrhatná magát a szoros fűzésen is, és végre csak belém hatolhatna. A bőrön keresztül is éreztem, ahogy nedvei gejzírként buknak ki belőle, a farka lüktetett. Vasakarata csak ekkor engedett, és az ardeur is csak ebben a pillanatban kapta meg torkig a magáét. Eddig is szemezgetett, morzsákat talált az élvezet terítőjén, de a nagy falatot, ami lecsillapította maró éhségét, csak most kapta meg a vámpírtól. Csak az orgazmus csúcsán szüretelhette be. Mintha egy fal omlott volna a porba a lángok előtt, és az izzó folyam nagy sokára behömpölyöghetett a rég elzárt medrébe. A kielégülés ilyen szintű nirvánáját kicsit elnyomta a súly, ami szinte fájón nehezedett rám, és az ülésbe préselt: Requiem eltelve, lihegve rogyott rám, hogy feljajdultam. Még mindig az ülés előtt térdelt, de már nem tolta el magát az üléstől, vállai előrebuktak, fejét fejemnek támasztotta, és nyomott kegyetlenül. Ölünk mintha egymásba ragadt volna. Halántéka ott lüktetett a homlokomon, a kölcsönvér száguldozott az ereiben, és a bőre égetett. Ha vérrel tápláltam volna Damiant, most hidegebb lett volna a teste, de az ardeur nem fukarkodik a tüzével, ha valaki bőségesen táplálja, az maga is részesülhet belőle. Lágy fuvallatot éreztem az agyamban: Damian arca ragyogott fel elmémben. - Köszönöm, Anita, köszönöm - lehelt felém egy csókot. És el is tűnt valakinek a karján a tánctér irányában. Én pedig magamra maradtam a fejemben, vagyis Requiem azért velem volt. - Istenem, istenem - nyögte Graham. Ő is velünk volt, ezek szerint. - Velem miért nem osztoztál, Requiem? Miért nem osztoztál? - Mert a hölgy felett én nem rendelkezem - fordította felé a fejét lassított felvétel tempóban a nem osztozó. Graham úgy borult az ülésre, mint aki csak zokogni tud ezen, de kit érdekelt Graham. Requiem szétbarmolt ingét néztem, és a karmolásokat, amik véresen villantak át a zöld selyem cafatjain. - Fájdalmat okoztam? - kérdeztem, gondolom, bután.

- Ezt inkább én kérdezhetném - nevetett fel fájdalmas fintorral, mint akinek a legapróbb gesztusok is fájdalmasak. Aztán letornázta magát rólam, lassan, fáradtságosan, és térdre ereszkedett előttem az ülések közében. Valahonnan ebből a pózból indítottunk. Csak már nem vacogtam. - Nem fáj? - nézett fel aggodalmasan. Óvatosan a sarkaira ereszkedett, majd Grahamnek és az ajtónak hátat mutatva leült a padlóra. Gumivámpír. - Még nem - mosolyogtam, közben azonban már egyre soványabban dübörgött bennem az endorfin, már ízlelgettem a combom közében érlelődő fájdalmat. Próbáltam a seggem egyik partjára áthelyezni a teljes testsúlyomat. - Látom, hogy fáj. Otromba félnótás vagyok - morogta magában. - A félnótásról nem nyilatkozom, ahhoz még nem ismerlek eléggé. De hogy az otromba jelző távolról sem illik rád, arról akár igazolást is adhatok. - Csak bókolsz. Pedig látom, hogy fáj. - Vetted volna le a gatyád - nyögte Graham még mindig a gyászos pozícióbó!; - És dugtad volna meg, ahogy kell. Ő szenvedett hármunk közül a legjobban. - Megkértem, hogy dobja el a pajzsát, és megtette. Bízott bennem. Nem élhettem vissza a bizalmával. Pláne, hogy akkor még nem tudhatta, mit is Jelent az én képességem. - Hogyne tudtam volna. Vágyat ébresztett - vetettem oda lustán. Eltelten. - Ami nem azonos a csábítással, amit Asher meg Jean-Claude tud. - Olyan, mintha órákon át izgattál volna már előtte. Mint a legkirályabb előjátékfolyam, olyan. - De csakis testi, a lélekre és az érzelmekre nem tudok hatni. Az én tehetségem megáll a test határainál. - És mi olyan drámai abban? - kérdezte bambán Graham. - Ha egy nőben felébresztem a vágyat, de csak a teste akar, a lelke nem, az csak egy lágyabb formája az erőszaknak. És engem ez cseppet sem vonz sóhajtott csüggedten Requiem. - Anita pedig határozottan figyelmeztetett, hogy közösülni semmiképpen sem akar velem. Ma este már megízlelhettem a vérét, ezt a határvonalat már nem léphettem át. Reméltem, hogy ennyi sem kell, hogy már korábban kielégül az ardeur, de sajnos csak az orgazmus volt elég neki. - Még én is éreztem, olyan frenetikus volt - sóhajtott Graham boldogtalan irigységgel. - Olyan volt, mint az a korábbi élmény, amikor átragasztottad rám az emléket, csak még annál is áthatóbb. Úgy éreztem, hogy ha csak megérintenélek, felrobbanna, még nagyobbra duzzadhatna. - Igen. - De mi lehet még az orgazmusnál is intenzívebb? - nézett bután Graham, mi meg csak egy pillantást váltottunk. Nem kell minden kérdésre válaszolni, nem igaz? - Tudtam! Annyira tudtam, hogy ez lesz! Már a temetőben megmondhattam volna. - Anita parancsainak engedelmeskedtem - ingatta a fejét Requiem. Hogy nem lehet ezt felfogni? - Nem közösültünk, csak a vámpírszolgája életét mentettük meg az ardeuron keresztül. Elnéztem, ahogy megviselten, elhasználtan üldögél a padlón a lábamnál. Mint egy még romjaiban is elegáns kéjenc. Ha letolta volna a nadrágját, és megdugott volna, nem tiltakozom, mert őszintén szólva meggyőződésem volt, hogy csak így menthetjük meg Damiant. De Requiem úriember maradt az

utolsó pillanatig, vissza nem élt volna a helyzettel. Ami kevés férfiról mondható el hasonló helyzetben. Nagyot nőtt a szememben, sok-sok piros pontot gyűjtött a metafizikus ellenőrzőjébe. Ha lett volna nálam egy nagy aranycsillag, most kitűntetem. - Köszönöm - maradtam a praktikusabb verziónál, és adtam neki egy nagy puszit. Tapasztalataim szerint ilyenkor az is legalább annyira értékes gesztus, mint az aranycsillagos kitüntetés.

43.

Graham épp csak annyi időre állt le a Bűnös Vágyak előtt, hogy Requiem kisegítsen. Ő juttatott ebbe a nyomorúságosan sajgó állapotba, úgy járja, hogy ki is segítsen. Plusz a bugyim is elveszett, a holdfényes felemet pedig inkább nem mutogattam volna a nagyívű landolásaimmal, ahogyan a dzsipet normálisan elhagyom. Magasan vannak az ülések az arányaimhoz képest. Aztán a vérfarkas már vitte is a kocsit valami parkolóhelyre, ahol nem zárja el a keskeny utcát. Azt is hagytam, mondom, az állapotom a női tunyaság felé ferdítette a jellememet. Ha van, aki megcsinálja helyettem, annál jobb. A lényeg, hogy bent legyek. Az tény, hogy végre tápláltam az ardeurt, csakhogy a cucc javarészét továbbpasszoltam azon nyomban Damiannek, nekem tehát megint alig maradt valami a fizikai fáradtságon túl. Kicsit nehézkesen megy az energiaháztartásom és az ardeur új verziójának az összeharmonizálása. De idővel belejövünk. A Clay nevű szőke vérfarkas állt a bejáratnál, de annyira belemélyedt egy vöröske melleinek vonulatába, hogy fel sem tűnt neki, amikor egy kalapos, nyakig ballonkabátos tag elsasszézott mellette, be a klubba. Vígan és zavartalanul flörtölt a kis vörössel és két barátnőjével. Minket azonban már akkor kiszúrt, amikor Requiem kiemelt a dzsipből. Sietve beterelgette a csajszikat a bárba, és jó biztonságishoz illően összekulcsolta elöl a kezeit. De hiába minden álca, a képéről virított, hogy most lebukott. Requiem is határozottan döcögősen kapaszkodott fel a három lépcsőfokon, de nem csak őt vártam be az ajtó előtt. - Remélem, minden kislány nagykorú - duruzsoltam Clay fülébe. - Leginkább miattad remélem. - Már elmúltak huszonegy - kapta fel meglepetten a fejét. Hogy most az lepte meg, hogy erre még csak nem is gondolt, vagy az, hogy megláttam, passz. - És erről személyit is láttál? - Hát, Mariát ismerem - motyogta zavartan -, és Maria azt mondta, hogy a barátnője sajna otthon felejtette, de rendben van. És ha Maria mondja ... - Csak remélheted, hogy minél előbb megállítja valaki odabenn. Helyetted is. Sétáltam be Requiem karján. Jól megkegyelemdöftem. Egy óra körül járhatott, de a klubban olyan nyüzsgés és élet dúlt, mint délután kettőkor a legmenőbb kajáldákban. Zene, forróság, zsivaj. A sok női test kipárolgása igencsak felfűtötte a helyet. Azt egyelőre nem tudtam megállapítani, Nathaniel van-e épp a színpadon, mert a biztonságiak fekete függönye minden belátást eltakart. - Ha nincs személyi, nem mehet be - magyarázta éppen Buzz a három nőnek. - De Clay azt mondta, hogy nem probléma - ágált a vöröske. Gondoltam, ő lesz Maria. - Figyelj, Maria, a szabály az szabály. Még a törzsvendégeknek is. A kalapos pasit két egykilencven körül járó feketeinges stoppolta le. Ha nekem ekkora vállaim vannak, szélemhosszam egy. Én lehetnék a kockanő. Az egyik szőke, a másik kávébarna, amolyan afro-amcsi. Ezek vajon beleszorultak a piszoárba, amikor Primo elkezdte lebontani az épületet? - Nem engedhetjük be - rázta a fejét az afro-amcsi. - A saját fiamat csak megnézhetem a színpadon.

- Mondom, Marlowe beteget jelentett. Ma nincs jelenése. Marlowe Gregory művészneve volt. És a biológiai hulladék, aki magát az apjának nevezi, gyerekkorában Stephennel, az ikertesójával együtt megerőszakolta, áruba bocsátotta és rendszeresen verte. Már egy ideje a városban tartózkodott, de szereztünk távoltartási végzést. Oké, Gregory meg Stephen szerezte. - Bocs, egy pillanat - paskoltam meg Requiem karját, és már indultam is a kalapos perverzállat felé. Buzz nyilván kiszúrta a szándékaimat, mert rögtön lepasszolta egy kollégának a három csajt, és a nyomomba szegődött. Parázott, hogy balhét csapok. - Elnézést - álltam meg masszívan az állat háta mögött. - Maga Anthony Dietrich? - Az attól függ, ki kérdezi - fordult lassan felém a kalapos, és viccesen egy polccal lejjebb kellett szállítania a pillantását. Magasabbra számított. Ugyanazok a ragyogó búzavirágszemek néztek rám a durva, elnagyolt és ráncos arcból, mint a fiúk törékeny, szép fejéből. Csak a szemek, más semmi. Gregory és Stephen mindenben különbözött az apjuktól, csak a szempárt akasztotta rájuk a genetikai nagy irányítótorony. Annyira meghökkentett a látvány, hogy el is ejtettem a cérnát egy minutumra. És ez Buzznak elég is volt, hogy fél testtel közénk sasszézzon. - Távoltartási végzést adtak ki maga ellen, uram, azzal, hogy belép a klubba, megsérti azt. Takarítsátok el innen, Charon, Cerebus. Bántani nem kell, de itt nem maradhat. A két beépített szekrény az öreg hóna alá nyúlt, lazán megemelték, és eltűntek vele. - Gyakran próbálkozik? - fordultam Buzzhoz. - Amikor Harlow vagy Marlowe műsoron van. Olyankor igen. - Annyira beteges ... - csóváltam a fejem. Buzz egyetértőn bólintott, aztán megrázta magát, ahogy a kismadár fürdés után. - Megyek, váltok pár szót Clayjel. - Aztán küldd be hozzám, légy szíves - kértem. - Meglesz. De Brandon foglaltatott neked széket a színpad mellett. És szerintem csalódott lesz, ha az a szék üres marad. Konkrét másodpercekbe telt, mire leesett, hogy Brandon tulajdonképpen Nathaniel. - Ja, igen, persze, bocs. Kicsit elkalandoztam. - Az én figyelmemnek se tesz jót, hogy ez a szarkupac folyton a saját fiai vetkőzésén akarja csorgatni a nyálát motyogta. - Hát igen. - Requiem a székedhez kísér. Jó szórakozást. Mintegy végszóra, a vámpír megjelent a karomnál, és átadtam magam kalauzomnak. De közben hátrahátrasandítottam, vajon tényleg kirakták-e az öreg szűrét. Fel nem foghattam, mit akar egy vén pedofil a már felnőtt gyerekeitől. A pedofiloknak csak addig jó, amíg még gyerekek vagy nem? Addig-addig kandikáltam hátra a gondolataimban csakúgy, mint térben, hogy nekicsattogtam egy széknek, amin ültek is. Győztem mentegetőzni. Aztán már inkább előre figyeltem, annál is inkább, mert már a színpadot is láttam. Rajta Nathaniellel.

Nathaniel nem volt félénk fiú, de magamutogató sem. Amolyan csendes típus. Hát Brandon nem sokban hasonlított rá. Mintha életre kelt volna a színpadon, vonult, riszált, táncolt, dobálta magát. És csak úgy áradt belőle az öntudat, hogy gyönyörű, és hogy pazarul csinálja. Feldobta magát a levegőbe, fekvőtámaszban landolt, hogy a nők agyukat vesztve sikoltoztak. Aztán tekergett, fetrengett. Alapvetően úgy táncolt, ahogy velem is a lagziban, csak egy lagziban udvariatlanul alulöltözöttnek és kihívónak minősült volna. Egy sztriptízbárban az alulöltözöttség kívánalom, nem igaz? Mert csak alul volt felöltözve, ott se melegen: egy szál testszínű, strasszos tanga feszült duzzadozó hímtagján. Eleget láttam már pucéran ahhoz, hogy tudjam, nagyon is élvezi a testét, ezt az előadást, és hogy mindenki benne gyönyörködik. Requiem gondosan kipecázta alólam a foglalt táblácskát a székről, és lesegített. Én balga meg rádobtam a pucér seggemet, ahogy volt. Utólag próbáltam valahogy magam alá simogatni a minit, nehogy már az utánam jövőknek a pucér puncim nyomába kelljen ülni. Ezt diktálja az elemi udvariasság. Közben le sem tudtam venni a szemem a színpadról. Nathaniel szexi fekvőtámaszokat nyomott, de csak a felsőtestét nyomta ki, az altestét a színpadhoz szorította, mint aki épp a világot jelentő deszkákat tossza. A dugómozdulatok egyre szaporábbá váltak, a nők a hajukat tépték, egy csajszi két széknyire tőlem felrántotta a blúzát, és Nathanielre villantotta melltartótlan kebleit. Ez ám a siker! Nathaniel testén hullámokban gyűrűztek végig a lökések. Aztán a színpad végébe kúszott, lopakodott, ahogy egy igazi leopárd tenné a vérállatok szinte folyékonyan könnyed mozdulataival. A színpad végében a földre borult, haja elomlott a hátán, és csak itt-ott villant ki sápadt bőre. Így hátulról úgy tetszett, mintha még az aprócska ruhadarab sem lenne rajta. Aztán váltott a zene, Nathaniel hátracsapta a haját, simogatta, legyezte vele saját testét. Egy kis itt-a-hajam-hol-a-hajam játék után megint tánc következett, ki egészen a színpad peremére, altestrázás és a többi kötelező elem. A sikonyáló nők bankókat dugdostak a tanga pántja alá, de már korábban is lehetett egy gyűjtés, mert a színpad belső peremén állt egy nagyobb kupac pénz. Az egyik túlbuzgó csaj elkapta a pántot, és húzni kezdte. Nathaniel hozzáedződhetett az ilyem támadásokhoz, mert rutinosan a széptagja elé kapta a kezét, a másikkal pedig finoman elhúzta a tolakodó kezet. Majdnem felpattantam, és rohantam megmenteni, de nem kellett félteni. Egy csókkal szerelte le a támadót, aki megbűvölve hagyta, hadd gombolja le magáról a művész. Szédelegve, földöntúli fényekkel a szemében zöttyent vissza a székére. Egy idő után már nem is a fényesen, ezer színben hullámzó lófarkat és az alatta kéjesen vonagló testet figyeltem, hanem a közönséget. Valami sűrű közeg pattogott közöttük, érlelődött, egyre sűrűsödött. A vágy. Hirtelen paratestet öltött, és én láttam, magamra húzhattam volna, mint egy nagy, izzó kabátot. - Szeretnéd tudni, ma petite, hogyan szippanthatod magadba? Hogyan táplálhatod belőlük érintések nélkül az ardeurt.? – suttogta Jean-Claude a fejembe. - Tudod, hogy igen - súgtam vissza. És ahogy korábban már Primo kiiktatásakor is történt, egyszeriben megláttam, mit kell tennem. Nem mondta, mutatta. Már tudtam, hogyan nyissam meg magam a sűrű izzásnak, és húzzam be magamba. Kicsit olyan volt, mint egy parakötélhúzás, mintha a vágy selyemzsinórját a testemen frissen megnyílt sebbe húznám be óvatosan. Borzongott bele a hátam. - Meg kell szokni, később már nem lesz ennyire kellemetlen. - Elég undorító. - De táplál? Át kellett gondolnom, mert eddig annyira csak a pocsék érzésre koncentráltam, hogy mennyire bizarr dolog mások, idegenek vágyát magamba cibálni. De figyeltem kicsit, és tényleg. Már nem fáztam annyira, kicsit erősebbnek is éreztem magam, csak ... - És te így jól is laksz? - kérdeztem hitetlenkedve. - Szükségmegoldás. Hogy ne halj éhen. Nem tudom, hová vezetett volna ez a párbeszéd, de nem folytathattam, mert azon vettem észre magam, hogy

Nathaniel előttem térdel, és hozzám beszél. - Azt kérdeztem, nem akarsz játszani a cicussal? - ismételte meg a kérdést, amiről elsőre lecsúsztam. Jean-Claude elillant, és a parakapuk bezáródtak, már nem zabáltam több idegen vágyat. Már csak Nathaniel levendulaszemeit láttam, és a felém nyújtott kezet. - Én nem vagyok olyan félénk ... - Inkább engem válassz, Brandon ... - Én szívesen megyek, Brandon ... Nyílt ki hirtelen a fülem is a körülöttem sikoltozó kórusra. Megmarkoltam Nathaniel kezét, és felhúzott a színpadra. Ez így egyszerűnek hangzik, de bugyi nélkül, rövid szoknyában nehéz ilyen nagyot lépni. Próbáltam minden angolkisasszonyos eleganciát bevetni, nehogy túl szélesre szaladjanak a lépéseim, és akkor ország-világ megcsodálja a csúnyámat. Közben persze a kishit is elborította az agyamat, mert egy dolog, hogy nyilvánosan és emberek előtt alapjáraton sem merek táncolni. De mindezt még fokozni egy sztriptízbárral és a színpaddal .. jaj! És Nathaniel le is vette, mennyire tele lett a nemlétező bugyikám, láttam a szemében az elnéző megértést, hogy még éppenséggel visszatáncol hatok, ő megérti, ő mindent megért. Már csak ezért is inkább nyeltem egyet, és melléálltam. No meg legalább annyira azért is, hogy ne valaki más fogja így a kezét. Mert a produkció az produkció, és ha én nem, akkor majd lesz másik bige. Ahogy elnéztem a jelentkezők számát, nem lett volna munkás választani. Engem vágott padlóra leginkább a gondolat, hogy ez tart vissza. Hogy azért riszálom magam majd a színpadon, és hagyom, hogy mások előtt tapizzon Nathaniel, vagy én őt, nehogy másik nőszemély tegye meg helyettem ugyanezt. A gondolat is elviselhetetlennek tűnt. Hoppá. Időközben egy szék került a placc közepére, a pénzkupac Nathaniel tangájából és a színpad túlvégéből is eltűnt. Gyanús, hogy kiesett pár perc, amíg Jean-Claude-dal a távtáplálkozásról kvaterkáltam, és próbálgattam az új adottságot. De semmi gáz, a lényeg, hogy visszataláltam a jelenbe. A színpad közepére vezetett, és lovagias kézmozdulattal a székre terelt. Szélesen mosolygott, és ahogy az önkéntelen gyanakvást, a jaj-most-mi-leszvelem pillantást is kisasolta a szememben, felkacagott. Olyan ritkán dobott meg ezzel az önfeledt, gyermekien ártatlan kacajjal, hogy már azt sem bántam volna, ha egy repülőgép szárnyán ülünk ugyanebben a szituban. Ezért a kacajért szó szerint bármit bevállaltam. Mit nekem sztriptízklub! Két kézzel megfogta a vállaim fölött a szék támláját, úgy hajolt fölém. A szemét nem csak kihúzta, még a szempilláját is megpöndörítette. Csak ilyen közelről látszott, és az összhatás ... hú! Smink nélkül is szépséges volt, de így ... győztem bámulni. - Nem érhetsz hozzám, én is csak bizonyos helyeken foghatlak meg. A lényeg, hogy a kezedet tartsd nyugton a széken - suttogta ragyogó szemekkel. És hiába is akartam volna reklamálni vagy beleegyezni, ilyen hívságokra nem jutott idő. Mert megszólalt a zene, és Nathaniel táncolni kezdett. Már a színpad mellől is lélegzetelállítóan istenien riszálta magát. Testközelből az ártatlan ámulat mértéktelen zavarba csapott át. Döglesztően zavarbaejtő volt. És még az sem segített rajtam, hogy minden éjjel egymáshoz bújunk az ágyban, vagy hogy már ennél meztelenebbül is vagy ezerszer láttam. Közönséget kaptunk, és ez nekem betett. A kezét le nem véve a karfáról, ringatni kezdte magát felettem, hipererotikusan vonaglott centikre a testemtől. Mellkasa súrolta az arcomat, egyszerűbb lett volna megcsókolni, mint tartózkodni a gesztustól. Felsőteste minden izma külön táncot járt, mesterien bánt a testével, nem akadt olyan porcikája, ami ne úgy, és ne akkor mozdult volna, amikor kell. És ha kettesben kapom ezt a táncot az ölembe, akkor meghajlok nagysága előtt, verbálisan is, így

azonban csak pirulni tudtam. Az ölembe ereszkedett, és ha csak rám ül, nincs is semmi baj. De persze hogy nem csak ült. Nem mozi ez, hanem sztriptízbár. Kezét egy pillanatra sem véve el a fejem mögül tekergetni kezdte a csípőjét és lökni, teljes átéléssel, de hogy a hátsó sorokban is mindenki lássa, mit mímel nagy átéléssel, az egész testén végighullámoztatta a mozdulatokat. Az arcom nem piros volt, hanem lángolt. Próbáltam bebújni a hajam mögé. - Akarod, hogy abbahagyjam, és keressek valaki mást? - hajolt rá a hajamra, és suttogta bele az arcomba. - Valaki mást? - néztem fel. - Ez a műsor. Ha nem te vagy itt, kell valaki más - mondta magától értetődően, de már nem mosolygott. Nagyon komolyan nézett, és nekem már csak a mosoly számított. Megfogtam az állát, és mélyen a szemébe néztem. - Ne keress mást. Megpróbálom. De tényleg - mondtam olyan eltökéltséggel, hogy már a közönségről is megfeledkeztem. És megkaptam a jutalmamat, egy gyönyörűen telt, széles mosolyt, amilyeneket csak az utóbbi pár hónapban láttam tőle. . Térdre dobta magát előttem, de közben tartotta a ritmust, ringott és riszált. Szinte koreografált könnyedséggel tárta szét a lábaimat, de így legalább neki jutott az első teljes villantás. - Nincs rajtad bugyi - szaladt ki a száján, és ugyanabban a illantban már be is térdelt a lábaim közé, hogy ezt más ne konstatálhassa. - Nincs bizony - mondtam, és most rajtam volt a mosolygás sora. Jó tudni, hogy még őt is zavarba lehet hozni. Nagyot kacagott, és térdeltében felemelkedett, hogy újra elkapja a szék támláját. Így tett határozottan evidens csípőmozdulatokat, és a közönség őrjöngve visított. Sokan szerették volna a csajok közül most kitépni a szívem, ebben biztos lehettem. A likantrópok gráciájával borult rá a testemre, és csusszant le egészen az ölemig, fejét a szoknyám kifeszült anyagán nyugtatva. Kezei elindultak fel a harisnyámon, végigsimították a térdemet, míg elértek a csipkeszegélyig. Ujjai óvatosan feljebb tapogattak, megcirógatták a pucér bőrt. Arcát a combom felé fordította, és megcsókolta a belsőcombomat. A lúdbőr szánkázott végig egész testemen, még a szemem is le kellett hunynom. Ahogy felszakadt belőlem a sóhaj, ő fel pattant, határozottan összezárta ernyedt lábaimat, nehogy én legyek az este főattrakciója. Mire kinyitottam a szemem, már a hátam mögé perdült, és megfürdetett a hajában. Vaníliaillatú hajesőben vesztegeltem egy pillanatig. Aztán a ritmus elragadta, és a haj szökellt és táncolt körülöttem kicsit, hogy aztán a semmiből benyúljon értem a keze, és kipördítsen a székből. Nem volt választásom, határozottan magához rántott, én pedig kapaszkodó után kapva amellkasát és a nyakát találtam a tenyerem alatt. Nagy sikerem volt, bankók hulltak a színpadra. Fél kézzel lesimította a szoknyámat, féktelen tapizásnak álcázva a dolgot, pedig épp nagyon udvarias volt. Mindenesetre a csajoknak ez is bejött, egyre jobban beindultak. Aztán egyszeriben a zene váltott, lassabbra, szinte keringősre vette. És táncolni kezdtünk. Könnyedén pörgetett körbe a színpadon, míg visszaértünk a székhez. Ott aztán megint kihasználta, hogy ő vezet (meg, hogy egyáltalán nem tudok táncolni, és ilyenkor marionettbabává transzformálódom), és szédítően kiperdített, hogy a szék támlájával szemben, a közönség felé landoljak. Megkapaszkodtam, ő pedig hátulról a kezeimre tette a kezét, pucér testével hozzám simult. Éreztem, ahogy kitölti a tangát. - Egyszerűbb lenne, ha lenne rajtad bugyi - lihegte a fülembe, és már fordultam is hátra, hogy ugyan mi lenne egyszerűbb, amikor jött a következő kunszt, és én megértettem. Ha eddig azt hittem, a kefélést mímeli, hát messze jártam a valóságtól. A kefélést ugyanis most mímelte. Alteste nekicsapódott a fenekemnek, és a pénzeső kopogott a deszkán. A lábaimat összezártam, és így a Requiem és

a bőrnadrág okozta károkat nem súlyosbította a játék. Így, összezárt lábakkal az aktus képtelenség lett volna, még a szög is rossz volt. De ahogy már Nathaniel is mondta valamikor az este elején, az illúzió számít. Az számít, hogy azt higgyék, megkaphatják, hogy valakit felvisz magával, és mindenki más előtt magáévá teszi. De nekem Nathaniel nem illúzió volt, egy nagyon is hasonló póz emléke hasított az agyamba, és már csak az az érzés maradt bennem, amikor bennem járt, farka elmerült a hüvelyemben, kitöltötte, és nagyon óvatosan, nagyon gyöngéden és mégis határozottan simogatta, ingerelte azt a pontot. Addig addig forgattam az agyamban az emléket, hogy ölemet elöntötte a forróság, lüktetni kezdett minden, az egész világ, és ott, ölemet a szék támlájának nyomva, fenekemen Nathaniel tangába gyömöszölt farkával újra elélveztem. Nem hevesen, görcsösen-karmosan, szinte csak jelzésértékűen, apró rándulásokkal. De forró volt és jó. - Anita - súgta a fülembe Nathaniel, ha lehet, még forróbban. De nem fejezhette be, mert a függöny susogott a hátunk mögött, valami beazonosíthatatlan csattanást hallottam, éleset, ahogy húst ér. Nathaniel teste összerándult, az én görcsömet visszhangozva, és még egy csapás csattant, még egy rándulás. - Csúnya, rossz macska - csattant rögtön utána Jean-Claude hangja is - hagyod őt békén! Nathaniel teste minden egyes ütésre megfeszült, és együtt hullámzott vele, szorosan a testemhez tapadva, mintha én is része lennék a dolognak. De JeanClaude elzavarta végül, és menekült is, de előbb még gondosan lesimította a szoknyám hátulját. Méghogy rossz macska! Kúszva-mászva menekült keresztül a színpadon, Jean-Claude pedig csépelte egy sokágú korbáccsal. Kicsit hajazott az oroszlánszelídítős cirkuszi attrakcióra, csak itt a szék egészen más célokat szolgált. - Nagyon csúnya, nagyon rossz macska vagy. Hogy tanítsuk móresre a nagyon csúnya macskánkat? - kérdezte, és először azt hittem, nekem kell felelni, de mások sokkal jobban ismerték a számot. - Kötözzük meg, kötözzük meg - kántálta a hisztérikus közönség. Jean-Claude beszédes mosolya elárulta, hogy neki ugyan ez eszébe sem jutott volna, de mennyire fasza kis ötlet! Csettintett, és a zsinórpadlásról már ereszkedett is alá tucatnyi lánc. A sok kábel meg reflektor közt fel sem tűnt eddig. Naná, mert fel sem néztem. Két félpucér, bőrnadrágos pincér sietett be, és kötözte ki Nathanielt széttárt karokkal. Jean-Claude közben mellém lépett, és széles mosollyal suttogta, hogy csak én halljam. - Jól vagy, ma petite? - Emlékorgazmus - tátogtam, mert tudtam, hogy még így is hallja. - De nem olyan intenzív, mint a mi drága Asherünkkel. Csak megráztam a fejem. - És végig tudod csinálni? - Megígértem. Erre a mosoly a füléig futott, és ringó csípővel a leláncolt Nathanielhez vezetett. Közben megfogta a kezemet, ami hiba is volt, meg nem is. Részben legalább nem zuhantam össze, mert a térdeim még mindig nem voltak elég stabilak. Ugyanakkor megmerültem a lényében, az érintéssel szinte magába rántott. Jean-Claude egyetlen kézfogás a is több tudott lenni, mint egy átlagos férfi komolyabb simogatása. - Segíthetsz megbüntetni a mi rossz cicánkat - hirdette hangosan. - Most megfizethetsz neki a mocskos fantáziájáért. Kicsit én is átéltem a hatást, amivel Jean-Claude szavai jártak a mezei szemlélőre. A büntetni szóra testem összerándult, a rossz cicamicáról valami nagyon nagy rosszaság jutott eszembe, a megfizetnire hallottam a pénz csörrenését, és a mocskos fantáziától sokkal mocskosabb érzések kerekedtek bennem, mint amit a színpadon

műveltünk. A közönség is tehetetlenül állt a szavak előtt, a végén mindenki kacéran heherészett. Nathaniel mögött, a pucér feneke előtt álltunk meg. - Megütheted itt - érintette meg Nathaniel hátát a vámpír, aztán lejjebb csúsztatta a kezét, egészen a fenekéig. - Meg itt is. Rossz cica volt, de kárt nem teszünk benne. Ahhoz túlságosan is csinos. A közönség hallhatóan egyetértett ezzel. - Nem tudok bánni a korbáccsal- nyeltem egyet, amikor Jean-Claude nyújtotta felém az eszközt. - Először is, mi ez itt, csillagocskáim? - fordult a közönséghez. - Kilencfarkú macska - visongták a csajok. Majdnem mindenki tudta a szövegét. - Másodszor pedig nekem szolgál örömömre - nyomta meg a szót, hogy mindenkinek, nekem is, végigszánkázott a hátán a kéj -, ha megmutathatom a használatát. A szavak egyre súlyosabban csattantak, és a nők már visongtak. Megmutatta. Megsuhintotta a korbácsot, bocs, kilencfarkú macskát, és lesújtott. Nathaniel minden ütésre összerándult, egész testén végighullámzott a rángás. De ahogy oldalról a lehunyt szemét és a félig elnyílt ajkait figyeltem, nem a fájdalom gyötörte. Pár suhintás után már rózsaszín csíkok szabdalták az egész hátát. Jean-Claude addig macskázta, amíg szabályosan állt a pénz alatta. Akkor odahajolt Nathanielhez, súgott neki valamit, amire ő válaszolt is. - Olyan nagyon rossz ez a cicamica! - És megint nyújtotta a szerszámot, de én csak a fejemet ráztam. Megmutassam neki, hogyan kell csinálni? A közönség egyöntetűen felnyerített, és már bántam, hogy nem vettem el egyszerűen azt az izét. Mert most JeanClaude mögém állt, és mint egy perverz, tapizós golf tanár, a kezemmel együtt fogta meg a korbácsot, és minden suhintással ráhajolt a testemre, belelihegett a nyakamba. A szálak erőtlenül nyalták meg Nathaniel bőrét. - Lazíts, ma petite, majd én - súgta, aztán hangosan hozzátette. - Erősebben, kicsikém, mutasd meg a rossz macskának, mi az a fájdalom. Kifújtam a levegőt, mert untam már, és tudtam, hogy ha rágörcsölök, csak még tovább tart ez a borzalom. Kezdtem úgy érezni magam, mint az osztály bénája, aki az istennek sem fogja fel, hogy kell eldobni azt a hülye labdát. Jó, lehet, hogy a kilencfarkúval nem tudtam bánni, de ennyit azért nem kell velem baszakodni. Rásóztunk még párat Nathanielre, aki kéjesen borzongott minden csapásra. Aztán Jean-Claude átadta a korbácsot. - Intézd el a rossz cicust! És az egész terem sóhajtozott, sikkantgatott a szavakra. Jean-Claude elég profi volt ebben. Ugyanazzal a lendülettel hajítottam vissza a korbácsot neki, tudtam, hogy el fogja kapni. - Tudom, hogy intézzem el, de ahhoz nem kell másik macska - mondtam érthetően, és a csajok alattunk lelkesen sikonyáltak meg biztattak, hogy igen, intézzem csak jól el. Valaki bekiabált egy mázlista kurvát is, de nem akadtam ki. Nathanielhez léptem, a szeme félig kifordult, eléggé csipázta ezt a macska dolgot. És ez zavart. Nem tudtam eldönteni, hogy az a része zavar, hogy ennyire bejön neki, vagy az, hogy ennyire bejön neki, de tőlem ezt sose kaphatja meg. De most nem agyalni jöttem. Most olyasmit kellett tennem, amit szeretek és szívesen teszek, ráadásul meg is ígértem. - Forog ez a vacak? - néztem fel a zsinórpadlásra, nem tudtam pontosan, hogy működnek a láncok. - Ha akarjuk.

- Szerintem akarjuk. Mindenki lássa az arcát. Na, azt az ujjongást. Kényszert éreztem, hogy meghajoljak, és előkapjam a kalapom. De már a közönség sem számított igazán, a kiáltozásuk távolodott, már csak Nathanielt láttam magam előtt, ahogy a két pincér megforgatja, és hirtelen a terem túlsó falán, a tükörben feltűnik az arca. Eddig észre sem vettem ezt a rengeteg fényes felületet. Jól jött, mert legalább láthatom az arcát közben. Jobb kezemmel belemarkoltam a hajába, a csuklómra tekertem a lófarkat, hogy feszesen tartsam. Rántottam is egy nagyot a fején, a nyaka pedig homorú, fehér ívbe görbült. Egyre szaporábban szedte a levegőt. Szerintem én is. A hajánál fogva beállítottam a megfelelő helyzetet, rásimultam a hátára, melleim a csupasz bőrére tapadtak, segge domborulatát pontosan éreztem a szoknyámon. Végignyalintottam a nyakát, gyorsan, könnyedén, mire felsóhajtott. Keményebben nekinyomtam a nyelvemet, és a szabad karomat átfűztem a karja alatt, megmarkoltam a mellét. Megborzongott. Csókot pecsételtem a nyakába. Nyögött, de még csak véletlen sem kínjában. Nagyra tátottam a számat, forrón leheltem be a bőrét, és haraptam. Nem cicáztam, nem simogattam, nem vártam. Csak belemélyesztettem a fogam a fehér, feszes bőrbe. Önkéntelenül is vergődött kicsit, de szorosan tartottam. Fogaim egyre mélyebbre vájtak, éreztem a bőre ízét és a vére ritmusát lent, még lejjebb. Az enyém, megízlelhetem az életét, a testét, a lényegét. Az enyém, mert ő is úgy akarja. A húsa íze a számban magával ragadott, megrészegített. Vigyáznom kellett, nehogy kiharapjam azt a nagy falatot, nehogy megtöltsem a számat a húsával, és elvegyem, amit olyan szabad szívvel és bizalommal ajánlott fel nekem. Bízott bennem, nem élhettem vissza vele. A vér fémes édessége cirógatta ízlelőbimbóimat, és éreztem, ahogy összerándul a szorításomban, de nem engedtem el. Nathaniel élvezett, én pedig tápláltam az ardeurt., pedig még csak nem is gondoltam rá. Egyszer csak ott volt, és eltelt, megtelt húsának, testének, gyönyörének ízével. Ahogy felnéztem a nyakáról, a távoli tükörben is tisztán láttam a szemem, a barnában játszó fekete tüzet, az erőm és a mágiám tombolását. Ott kavargott benne a hatalmam. Hirtelen téptem le a szám a nyakáról, ajkaimon, államon folyt a vér, de elengedtem a testét, és hátraléptem. Kárt nem tettem benne, bár volt egy pillanatnyi jeges rémületem, hogy túl sokat és mélyre rágtam, de csak apró, vörös gyöngyszemekként csillogott a vér a fogaim nyomán a nyakán. Vérkaláris. Épp annyi fájdalmat okoztam, amennyire vágyott. Jean-Claude két kézzel fogta a vállamat. - Ma petite, ma petite - lehelte, és makogott valamit arról, vajon hogyan vagyok és a többi üres szócséplés, pedig pontosan láttam, ami az agyában járt. Nemcsak ő járt be az én gondolataimba, én is az övéibe. - Mondd ki, amit akarsz - néztem a szemébe. - Hallani akarom. - Csókolj meg - bökte ki minden óvatoskodást sutba hajigálva. Megcsókoltam, és úgy itta a csókom, mintha Nathaniel vérével együtt az én lényemet is magába szívhatná, nyelvét megjáratta a szájpadlásomon, fogával, ajkaival bejutott minden kis zugba, és nem tudtam visszatartani a nyögést, ami Ott érett a torkomban. A szeme éjféli kékbe fordult, és megláttam benne a magamét, a másféle, melegebb, majdnemfeketét. Már a temetőben arra gondoltam, hogy ilyen hiperérzékeny világvevéssel a szex vagy nagyon pusztító, vagy észvesztően fantasztikus lehet. Jean-Claude szemeiből az utóbbit olvastam ki. - Először gonoskodjunk Nathanielről - súgta rekedten Jean-Claude. - Igen, gondoskodjunk. - És utána?

- Mondd ki, mit szeretnél - mondtam, talán csak egy fokkal józanabbul, mint ő. - És utána ott a kanapé az irodámban. - Én az íróasztalra gondoltam. - Nekem bármelyik megfelel- nézett rám hirtelen keményen macsó tűzzel -, te leszel alul, neked kell megválasztanod a felületet. - Én leszek alul? - Igen. - Miért? - Mert így akarom. - Rendicsek - mondtam. Túltárgyaltuk.

Nathaniel kiütötte magát az estére, alakváltásról szó sem lehetett. Akadt egy-két durcás vendég, a de a többség nem érezte kifosztva magát, megkapták a nagy szexshowt már így is, A poszt-isteniszex-kómában lebegő vérleopárdot az úgynevezett csendes szobába vittük. Ez nem privátszoba volt, ahová egy-egy táncossal lehet visszavonulni, ha kicsengetted a zsetont, bár óriáskanapé és tompított hangulatfények itt is voltak. De a berendezés itt puha takarókkal egészült ki meg füstölőkkel, hogy a megfáradt sztriptízeseknek legyen hol kipihenni egy-egy váratlan duplaműszakot, vagy csak egyszerűen összekapni magukat, ha valami nem úgy alakult, ahogy eltervezték. - Jól vagy? - simogattam meg Nathaniel haját. - Soha jobban - mosolygott rám szétcsúszó szemekkel. Még soha, de tényleg, szó szerint soha ennyire boldognak és elégedettnek nem láttam. Mondtam neki, hogy príma döglést, és hogy élvezze az édes magányt, aztán megkértem Requiemet, hogy üljön az ajtóba, elvégre Nathaniel az én vércicám, az én dolgom a biztonsága, és most egy időre dobbantok. Aztán ki a folyosóra, és irány Jean-Claude irodája. Noha az iroda nevezett gazdája a folyosó túlvégén őgyelgett, és ahogy meglátott, kissé elbizonytalanodva mért végig. A szemem már a normális földi halandó szem volt, nem kavargott már benne a hatalmam barnásfekete tüze. - Hová tartasz, ma petite? - Az irodádba. Emlékszel. - A varázs már elillant. Már nem vagy olyan heves - jegyezte meg mintegy mellékesen, de én láttam, hogy a semleges pofa csak álca.

- Gyere az irodába, Jean-Claude, és zárd be az ajtót - néztem mélyen a szemébe még utoljára, és a magam részéről jó példával jártam elöl. Nem is vártam ki, hogy bejön-e, vagy mi lesz, a hatalmas fekete lakkborítású íróasztalhoz húztam, és felzuttyantam a tetejére. Nem is bajlódtam a keccsel meg a bájjal, későre járt már az ilyen hívságokhoz. Felcsaptam a két csizmás lábamat az asztal tetejére, és szét a lábaimat. Dettó utca rongya, de megérte. Azt a fejet! Mert csak bejött, és meglátott, és nekidőlt egy pillanatra az ajtónak, amit gyorsan ráfordított. Aztán vagy fél percig állt, és fogadta be a látványt. Aztán megindult, és menet közben kigombolta és a földre hajította a zekét, a habos fehér kravátlit, hogy nekem épp csak arra jutott időm, hogy a bőrdzsekit lehányjam magamról, és nagy nehezen kihámozódjam a pisztolytáskámból. A helyzethez képest túlságosan bonyolult ez a dupla bőröv. Mire magam mellé hajítottam az asztalra, már ott állt közvetlen előttem ragyogó fehér, meztelen felsőtesttel. Mint egy antik isten. Feltérdeltem az asztalon, és nekiestem ennek a végzetesen gyönyörűséges fehér testnek, csókoltam, simogattam, ahol értem. Rábuktam a mellére, beszoptam a bimbót, és szopogattam, játszottam vele, aztán a kezemmel annyit gyúrtam a számba, amennyi csak belefért. Amikor már nyögdécselt, és kezelésbe vettem mind a két mellét, egyszer csak az arcomért nyúlt, magához volt, és megcsókolt. Ugyanúgy csókoltuk, faltuk egymást, ahogy nem is olyan rég a színpadon, mintha a szánkon át igyekeznénk befogadni a másikat. Erre mondják, hogy beleájultam a csókjába. De a szemem maradt a régi jó Anita-szem, miközben Jean-Claude tekintete már éjkék tűzbe fordult. Már csók közben lerángatta rólam a blúzomat, szája pedig kirándulni indult lefelé a nyakamon, egészen a mellem fehér halmáig, hogy aztán kezével benyúlva a fekete csipkekosárba, kiszabadítsa őket, és közszemlére tegye. Óvatosan a szájába vette őket, egymás után, és játszott velük, ahogyan én is tettem nem sokkal korábban. Már máskor is harapdálta ilyen őrjítően finoman a mellbimbóimat, de csak most láttam világosan, hogy neki ennyi nem elég. Hogy ennél sokkal vadabb vágyakkal küzd. Nem a gondolataimban olvastam, nem is képeket kaptam a köztünk működő csatornán, egyszerűen csak tudtam. - Vedd a vérem - suttogtam. A bimbót nem eresztve nézett fel rám. - Vedd a vérem, ahogy már ki tudja, mióta szeretnéd. Már nem kell, hogy ennyire vigyázz rám. - Megrészegültél az új erőktől, ma petite. De ha elszáll a mámor ... - Hadd érezzem, hogy finoman téped a mellbimbómat, és belém harapsz, nem nagyon, csak egy kicsit, hogy kicsorduljon a vérem. Nem ígérem, hogy feltétlenül tetszeni fog, de legalább hadd próbáljam ki. - A gyanakvó óvatosság, amivel rám nézett, amivel igyekezett kitotózni, vajon mit is érzek, ismerős volt. Zavarbaejtően. Aztán leesett, hogy ez az én arckifejezésem, hogy tőlem tanulta el. Az én saját gyanakvásom nézett vissza rám. Esküszöm, hogy nem rajtad verem majd le, ha nem jön be. Eskü, hogy semmit nem fogok a ma estéből a te szemedre venni. Csak egy icipici harapást, Jean-Claude - hajoltam egészen közel az arcához. - Már tudom, hogy erre vágysz. De eddig soha nem láttam, és te soha nem mondtad. - És ha rajtam múlik, nem is mondom el soha. Olyan ritkán juttatsz nekem a véredből, ma petite, nem is reméltem, hogy ilyen érzékeny testtájra kalandozhatok. Még a nyakadat is úgy óvod tőlem. - De most a mellem ajánlom. És a helyedben kapva kapnék az ajánlaton, ki tudja, kapsz-e még ilyen ajánlatot tőlem - néztem a szemébe, hagytam, hadd lásson bele a gondolataimba, és vegye már végre észre, hogy teljes szívemmel és lelkemmel ezt akarom, hogy nincs bennem semmi vacilla. - Mi ütött beléd, ma petite? - Te. Vagy legalábbis szeretném, ha belém ütnél, belém sújtanál, belém bújnál, Jean-Claude. Szeretném, ha hanyatt vágnál ezen az asztalon, és mélyen belém hatolnál, miközben a mellemből szivárgó vérpatakocskát nézzük és a harapásod nyomát. Ezt szeretném. - Ez az én vágyam! Pedig nem vetítettem beléd. Vagy legalábbis nem hiszem.

- Csak egy apró harapást kérek, Jean-Claude, egyetlen icike-picike harapást. Alulról karolt át mind a két kezével, aztán persze már vágtam, hogy a melltartómat fogja kicsatolni. Gyorsan, szakszerűen bújtatott ki belőle, és onnantól fogva már csak a melleimet látta, már más nem érdekelte. És én egy cseppet sem bántam. Finoman és hihetetlen tisztelettel kezébe vette a melleimet, és mindkettőre gyöngéd csókot lehelt. - Biztos vagy benne, ma petite? - nézett fel megint majdnem emberi kék szemekkel. - Biztosabb nem is lehetnék - sóhajtottam. Erre a jobb mellemet két kézzel babusgatva a mell bimbót óvatosan a fogai közé vette, épp csak éreztem a kemény csontot, nem harapott, még nem. Aztán beszopta a mellemet, amennyi csak a szájába fért, már nem vigyázott annyira.

Általában nem nyelte ilyen nagyvonalúan magába a húsomat, pont az agyaraitól tartva, nehogy még csak véletlenül is megsebezzen. De most már nem kellett vigyáznia. És olyan jó meleg és nedves volt a szájában! Felnyögtem a gyönyörűségtől, és ő felnézett rám, hogy biztosan, tényleg megteheti-e. Hát nem sok eltántorítót láthatott az arcomon, mert belelendült. Szopta, szívta, harapdálta a mellem, hogy az megkeményedett a szájában. Közben a kezeivel masszírozta, hogy könnyedebben és kezesebben sikoljon be a szájüregébe. Aztán játszadozni kezdett, elengedett, hogy már épp csak a bimbóm hegye feszengett a fogsorában, meghúzta, nyújtotta, és az édes fájdalom előszele megcirógatta a torkomat, hogy beleborzongtam. Egyre erőteljesebben nyomkodta, gyúrta a mellemet közben, hogy lassan olyan érzés volt, mintha le akarná csavarni a helyéből, fájt, de a mellbimbómat olyan kéjesen szopta hozzá, hogy a fájdalom is kéjjé alakult, és hiába gondoltam, hogy ennek most kellemetlennek kellene lenni, csak fantasztikus volt és ájulat, milyen jó. - Igen, igen, még, kérlek, még - lihegtem a legnagyobb meglepetésemre. Mondom, jó volt, na. Megint felsandított, és hogy az arcomon nyoma sem volt húzódozásnak, finoman szólva, ismét a szájába vett, kezeivel markolt, és egy másodperccel előbb már a szemeiben láttam, hogy most. Megharapott. De annyira fájdalomközeli volt már a sok gyömöszölés meg a mellbimbóm húzkodása, a sok korábbi gyötrelemgyönyör, hogy az éles, szúró érzésen kívül egyéb fájdalmat nem is éreztem. A harapása beleveszett a melleim becézgetésébe. Aztán megint lehúzódott a bimbóig, azt tartotta a fogai közt, és úgy feszítette meg a mellem, hogy mindketten lássuk a két tűhegynyi agyarnyomból lassan, kövéren kibuggyanó vércseppeket, ahogy egyre gyorsulva gördülnek alá mellem halmán. Ujjai nyomán is vörös foltok maradtak a bőrömön, de azok a színek lassan eltompultak, és pont ugyanabban az ütemben az érzékeim is feléledtek újra, hogy már érezzem, mint szánkázik alá az egyre duzzadó dupla vérfolyamocska a mellbimbóim irányába. Mindketten megbűvölten néztük a vért, és Jean-Claude egyre jobban kihúzta a mellemet, hogy a bimbóm már majd' leszakadt a helyéről. - Elég, Jean-Claude, elég már! - kiáltottam fel önkéntelenül, mert már tényleg fájt. És ez a fájdalom nem volt kellemes. Ahogy a bőrömet borzoló vérfolyamocskát néztem, Jean-Claude keze megindult a két combom közt felfelé. És bizony elért egy pontot, ahol megint lecsapott a fájdalom. Requiem bőrnadrágja elintézett rendesen. Bele is jajdultam. - El a kezekkel - szóltam rá. - Fáj valami? - Mondjuk úgy, hogy az ardeurt táplálni kellett, és Requiem ízig-vérig úriember maradt az aktus közben. Ha nem ragaszkodik annyira az adott szavához, most mindketten jobb bőrben lennénk - próbáltam dióhéjban elintézni, de annyira fájdalmasan bután nézett, hogy kénytelen voltam megtoldani a magyarázatot. - Majd később részletesen is beszámolok, most viszont told le a nadrágod. Mára elég a bőrnadrágokból, a meztelenségedre vágyom.

Olyan gyakorlottan szabadult meg a térdig érő csizmából meg a szűk gatyából, mint azok, akik minden reggel és este megküzdenek ezzel az elemmel. Már kismilliószor megcsodálhattam meztelenül, és még mindig nem szoktam meg a látványt. Ilyen hibátlan szépséget még nem láttam. Tényleg nem illett rá más jelző. Hibátlan. Fehér és karcsú és feszes és izmos. Pont annyira, amennyire kell, hogy hibátlan legyen. Ágyékán a sötét szőrzet és a bozót közepén keményen és tettre készen ágaskodó farka ... lába közt és a fején pontosan ugyanaz a mélyfekete, hihetetlen dús szőrzet göndörödött, és hullámzott kicsit valószínűtlenül a makulátlan fehérségben. - Dugj meg - mondtam, mert bár léteznek az aktusra cizelláltabb kifejezések is, ahhoz a harapáshoz, ami a mellemen virított, ez illett. Azt akartam, hogy ha már eddig nem finomkodtunk, sem tettekben, sem szavakban, most se menjünk félre. Mindennél jobban akartam rózsaszín merevségét önmagamban, érezni, ahogy elmerül bennem, és megdug. - Dugj meg. A mellemre hajolt, és lassan, élvezkedve, hogy egyetlen édes cseppet se mulasszon el, végignyalintotta a bőrömet, ahol a vérem csordogált. Csak nyögni lehetett, és vergődni az asztalon. - Kérlek, Jean-Claude, gyere ... - ziháltam. És megtette, amit a fejében láttam, amire én is kértem: hanyatt döntött, lábaimat tágra tárta, és nem volt nehéz dolga. A szoknyám már rég a nyakam környékén melengetett sálként, már csak a combfixem meg a csizmáim maradtak, de az nem volt útban. Kihúzott az asztal szélére, és farka hegyét a hüvelyem szájához nyomta. - Még szűk vagy. Nedves, de nagyon szűk. - Dugj meg, Jean-Claude, kérlek, csak dugj meg. A második „dugj meg”-nél már elindult bennem. Istentelenül szűk voltam, és tényleg, egy másik este biztosan megálljt parancsoltam volna, és még előjátékot, hogy ne szakadjak már szét a behatolásnál. De ma este pontosan ezt akartam érezni. A merev, duzzadt farkát, ahogy beerőlteti magát a szűk hüvelyembe. Teljes testével nekem feszülve tolta be magát, lassan, fokozatosan, és hiába vigyázott, fájt. Vagyis, majdnem fájt, de még így is ösztönösen próbáltam volna elhúzódni. A testem zsigerből menekült volna, pedig pont erre az érzésre vágytam. Meg kellett volna kapaszkodnom, belemélyesztenem a körmeimet valami puhába, de csak az asztal lapja meg a pisztolyom volt, amibe csak nem kapaszkodhattam. Ahogy beért, ameddig tudott, elindult visszafelé. Ez is lassan ment, mintha a már nedves, de még nem tág hüvelyfal nem akarná ereszteni. Aztán megint vissza, lassan, óvatosan. Ha Így kióvatoskodja nekem, gyorsan ki fogok tágulni és akkor lőttek az érzésnek. - Dugj meg Így, ahogy vagyok, Jean-Claude, ne akard, hogy kitáguljak ... - lihegtem. - Fájni fog. - Azt akarom, hogy fájjon. Egy utolsó pillantást vetett rám, aztán keményen megragadta a csípőmet, egy pillanatra megéreztem azt a bizonyos nem evilági erőt, és felhúzott magára. Tövig nyomta magát bennem, aztán kihúzta és megint vissza. Gyorsan, keményen, pont, ahogy kellett nekem. És fájt, ahogy szerettem volna. Mélyen, erőteljesen járt ki-be, mintha egy újabb lyukat akarna krampácsolni a testembe, mert ez a meglévő túlságosan is szűk neki. Közben egyre kijjebb húzta a csípőmet, lábamat pedig a nyakába vette, és rám hajolt. A szög megváltozott, még mélyebbre hatolt, a méhem szájában éreztem makkját. Felkiáltottam. Szinte kettébe hajtott, hajlékony voltam, nem volt gond, már máskor is csináltuk így. De most szinte rám feküdt, hogy kefélés közben nyalhassa a véremet, ami a szívem egyre gyorsabb ütemének visszhangjául egyre bővebb patakocskában lüktetett ki a két harapásnyomból. Véres szájjal nézett fel a mellemről, még az álla is vörösmaszatos lett. Lábaimat széjjeltárta megint, a hátam alá nyúlt, és egyetlen erőteljes mozdulattal felrántott az asztalról, magára rántott, én pedig átkulcsoltam a derekát.

Ugyanazzal a lendülettel a falhoz nyomott, hogy ha a fejemet nem tartja, még az is koppan. Így csak a hátam verte le kis híján a vakolatot. Így döngölt tovább engem és vele együtt a falat, én meg kapaszkodtam, és álltam az ütéseket, ahogy erőteljesen merült belém hímtagjával. Már nem voltam szűk, nedves voltam és befogadó, már csak a fal fájt a hátamon. Annyira, hogy szinte nyitottam is a számat, hogy elég, ezt hagyja abba, amikor az orgazmus aranytüskéi beledöftek az agyamba, alhasamat elöntötte a forróság, és minden belemerült a szikrázó gyönyörbe. Már csak a kapaszkodót kerestem, a fogammal, a körmeimmel, és csak a fehér testét találtam, hasunk már iszamós volt az izzadsággal vegyes véremtől, számban éreztem saját véremet, ahogy átcsókolta belém. És a vonaglásaim közepette éreztem, ahogy ő is felér a csúcsra, egyetlen leghevesebb lökéssel a méhemig is bejut talán, és lüktet belém az anyag. Szinte egyszerre élveztünk el. Egyszerre engedtük szabadjára a torkunkból is a gyönyört, és éreztem, hogy a térdei megremegnek, és már hiába támasztja két tenyerével is a falat, lassan lecsúszunk a fal tövébe, lábaim még mindig a derekára kulcsolva, farka még mindig a mélyemben. - Ó, mon dieu - lihegte szétcsúszó tekintette!. - Az „ez nem semmi” kicsit gimnazistásan hangzik, a „frenetikus” meg kicsit kevés - mondtam. Meg akartam simogatni az arcát, de a karjaim zsibbadtan lógtak a nyakában. Feladtam. - Ígérd meg, hogy megismételjük. - Ezt az ígéretet szívesen megtartom, ma petite- mosolygott fáradtan, de boldogan. - Vigyázz, mert szavadon foglak. - Vigyázz te - lökött még egyet rajtam ott lenn -, mert én foglak téged a szavadon.

45

Megszőttük a terveinket az éjszaka hátralevő részére: összekeressük a végtagjainkat, magunkra szedjük a ruháinkat, már ami még viselhető belőlük, begyűjtjük Nathanielt, és iránya Kárhozottak Cirkusza. Ott keresünk valami kényelmes ágyat a vércicának, nekünk pedig jön a nagy csobbanás a hatalmas hattyúcsapos kádban Jean-Claude királyi fekete márvány fürdőszobájában. De még a magunkra szedünk valami göncöt fejezetet sem abszolváltuk, amikor megszólalt a mobilom. Majdnem nem vettem fel, mert hajnali háromkor úgyse azzal keresnek, hogy hé, megnyerted a lottóötöst. De aztán Zerbrowski őrmester számát láttam meg a kijelzőn. - A francba. - Mi a gond, ma petite? - Az igazságszolgáltatás - fogadtam a hívást. - Helló, Zerbrowski, mi a pálya? - Helló neked is. Illinoisban vagyok, a festői túlparton. Na, kitalálod, mi van itt előttem? - Egy újabb vetkőzős hulla. - Honnan tudtad? - Para vagyok. Feltételezem, szeretnéd, ha én is megnézném magamnak. - Sohase feltételezz semmit. De kivételesen ráhibáztál.

- Kicsit lepucolom magam, és már ott is vagyok - mondtam, ahogy felmértem a helyzetet: a felsőtestem egy merő vér és izzadság volt, a két kis sebből még mindig szivárgott. - Nyakig úszol a csirkevérben? - Olyasmi. - Oké. A hulla nem szalad el, bár a szemtanúk kezdik elharapni a cérnát. - Vannak szemtanúink? - Még akár gyanúsítottnak is nevezhetnénk őket - morogta Zerbrowski. - És most ezt hogy értsem? - Gyere a Zafir Klubba, és meglátod. - Az a túlvégen van, ugye? Ami úriemberek bárjának becézi magát. - Megdöbbentesz, Anita. Te cicibárokba jársz?! - Vámpír sztriptízeseket is akartak szerződtetni, akkor jártam arra. - Nem tudtam, hogy ez is benne van a munkaköri leírásodban - sütötte el Zeb, és ha Dolph mondja ugyanezt, nem reagálok. De tudtam, hogy az őrmestert csak poén hajtja meg a végtelen kíváncsiság. Neki nincsenek előítéletei. - Az Öröklét Templomának egyetlen vámpírja sem űzhet ilyen morálisan alacsony foglalkozást. Amit a templom erkölcsileg kétségesnek tart, azt nem tehetik és kész. A Zafirosok így Jean-Claude engedélyét kérték, hogy külsős vámpírokat alkalmazhassanak, akik nem tartoznak az ő uralma alá. - És engedélyezte? - Nem. - De te mellette álltál, hogy segíts meghozni a döntést? -Nem. - Egyedül tárgyaltál velük? - Nem. - Oké - sóhajtotta lemondón. - Akkor gyere mielőbb. Mindenesetre a fiúdat nem fogja feldobni, hogy mégis idekóricáltak a vámpírok. - Amíg nem hivatalból mentek, vetkőzni, addig nekünk semmi közünk a dologhoz. - Hát, nem a színpadról szedtük le őket. Hacsak nem titokban űzik az ipart. - Ezek szerint a közönségből pecáztál? - Gyere és meglátod. De siess, mert mindjárt kukorékol a kiskakas – azzal letette. Én meg halkan, de érzéssel szidtam mindenki minden felmenőjét. - Ezt úgy veszem, hogy a romantikus, gyertyafényes fürdőzésünknek lőttek. - Szinte szó szerint.

- Azért egy zuhannyal még megkínálhatlak? - Így csak nem mehetek helyszínelni - néztem végig a testemen. - Szerintem nekem sem fog ártani. - Akkor mehetnénk együtt. Jót tesz a vízszámlának is - vetettem fel, és a mosolyától, amit ezért kaptam, végigborzongott a hátam és a karjaim. - Oké, nyilván sokáig tartana. És nemcsak fürdésről szólna. - Nem biztos, hogy ilyen hamar képes lennék nemcsak a fürdésről szólni. - Bocs, mindig elfelejtem., hogy a kislányoknak ez jobban megy, mint a kisfiúknak. - Nem emberi lény vagyok. Egyadagnyi vérrel nem lenne semmi gondom. Újra tettre készen állnék. - Tényleg? - kérdeztem, és fáradtság ide vagy oda, gyorsabban kezdett kalimpálni a szívem. Pedig én most ehhez gyenge vagyok és kvázi hulla. - Tényleg ám. - Az a gyanúm, ha még egy csepp vért is kicsavarok magamból ma este, mehetek a kukába. - Nem feltétlenül kell, hogy a te véred legyen. Egy erős pillanatig csak bámultunk egymásra, aztán csak kimondtam, ami eszembe jutott. Ízetlen, de vicces. - Szóval először megcsapolsz engem, aztán kúrunk, aztán gyorsan megcsapolsz valaki mást, aki mondjuk a szomszéd szobában csak arra vár, hogy mi tovább kefélhessünk? Akár egy szobányi véradót iderendelhetnénk, és addig tekerhetnénk, amíg össze nem zúgunk a fáradtságtól? Bár én vicceltem, legalábbis félig-meddig, az ő arcán nyoma sem volt a tréfának. Bele is pirultam abba a tekintetbe. Aztán olyan erővel csapott le rám egy kép, hogy ha nem ülök éppen a földön, tutira hanyatt is vág. Belle Morte szobáját láttam, ezer gyertya fényében úszott, és a hatalmas ágyon maga Belle hevert eltelten, mellette Asher és JeanClaude gyönyörű teste. És ahogy körülnéztem, tucatnyi férfit láttam az ágy lábaihoz, székekhez kötözve, mind több sebből vérzett, harapások borították számolatlanul sápadt, kivérzett testüket. Az egyik férfi feje a mellkasára csuklott, teste ernyedten lógott a kötelékein. Ha lélegzett is, én nem láttam. Eddig jutottam, amikor szinte fizikai erővel kitaszított emlékéből JeanClaude, és megint az irodája padlóján találtam magam, a mobilommal a kezemben. - Ezt nem szerettem volna, hogy lásd. - Hát azt nem csodálom. - Fiatalok voltunk, nem ismertük a világot. Csak Belle Morte létezett a számunkra, ő volt a mindenség, a teremtő isten. - Kivéreztettétek azokat a szerencsétlen férfiakat egyetlen maratoni kefélésért - mondtam. A hangom üresen csengett, a megbotránkozás és a borzalom még a képekben volt, amiket mostantól Ott őrzök én is az agyamban. Pedig istenemre, bőséges adagom van a saját rémálmaimból is, nem kell még másokéval szaporítani a kínálatot. - Vannak dolgok, amikre cseppet sem vagyok büszke, ma petite. És amikbe nem szívesen avatlak be. De a lelkemet izzó billogként égetik. - Bent jártam az emlékedben, Jean-Claude. És a bánatnak vagy a megbánásnak szikráját sem éreztem. - Akkor túlságosan hamar kitaszítottalak belőle - ingatta a fejét, és nem is annyira visszarántott, mint egyszerűen

már nem taszított ki a fejéből. És az emlék folytatódott. Asher teste még Belle-re nehezedett, de Jean-Claude észrevette a lekókadt fejű férfit, és odakúszott hozzá, hogy megtapintsa a nyakát, érezze a pulzusát. De semmi. És akkor elöntött a szánalom és a lelkiismeret-furdalás, mert ezek a férfiak ránk bízták magukat, önként ajánlkoztak a biztonságért cserébe. És mi visszaéltünk a bizalmukkal. Asher felnézett, egymás szemébe néztünk, hogy Belle Morte ölén, a gyönyörök ágyában mindkettőnk agyában csírát vessen a szökés gondolata. Mert Belle Morte nem istenség, mert az nem lehet teremtő, aki a saját élvezetén túl nem lát. Igenis léteznek olyan határok, melyeken nem hághatunk át. Aztán visszahuppantam az iroda padlójára, a mellem kezdett fájni, a szememből pedig forró könnyek folytak. Jean-Claude nagyon is jól ismert kifejezéssel nézett le rám. Mint akiben Ott a bizonyosság, hogy most majd megint a nyakamba veszem a lábam, és hátra sem nézek többé. Annyiszor megesett már ez. Mert nekem soha semmi nem volt elég tiszta, elég rendes vagy elég szép. Nekem nem lehetett megfelelni, mert herótot kaptam a zűrös helyzetektől, a zűrös pasikról nem is szólva. Csakhogy az utóbbi hónapokban kezdtem vágni, hogy a legzűrösebb pasi sem olyan zűrös, mint amilyen én magam vagyok. - Régebben szerettem azt gondolni, hogy meg tudom különböztetni a jót a rossztól. Hogy valami vagy fekete, vagy fehér; vagy igaz, vagy hamis. Míg egy nem túl szép napon a színek összemosódtak, szürkébe borult a világ. És azóta egyszerűen nem tudom, hová lépek, és mi a helyes - kezdtem nagyon higgadtan, mintha nem lenne épp könnyel tele a fejemen minden ki- és bejárat. – Jean-Claude arca bezárult, sejteni vélte, hová vezet ez a nagymonológ. - Néha napokra, sőt hetekre elveszítem a fonalat, és csak toporgok vakon a világ dolgai közt. Hidegvérrel ölök, Jean-Claude, és nem vagyok büszke rá, de bűntudatom fikarcnyi sincs. Az igazság nevében belenézek embertársaim szemébe, és meghúzom a ravaszt. Te legalább balesetből csináltad, véletlen. És utána megbántad. Nekem mentségem sincs. - Te mások védelme érdekében ölsz, ma petite. Én a gyönyörért öltem, a nőnek a gyönyöréért, akit szolgáltam - rázta meg a fejét. Térdét felhúzta a mellkasához, egész kicsire próbált összekuporodni. - Gondolkoztál valaha is azon, miért nem teremtettem új vámpírokat azok helyébe, akiket Edwarddal megöltetek? Meg akiket később én magam pusztítottam el? Amikor leszámoltunk Nikolaosszal. - Nem, igazából soha. De most hirtelen elég sokan lettünk. - Mert hazahívtam azokat, akiket még régebben teremtettem. De amióta a Város Ura vagyok, nem tettem vámpírrá senkit. Noha sokáig veszedelmesen kevesen voltunk, és ha valaki hadat üzent volna, bizony alulmaradunk. Szerencsére senkinek sem támadt kedve pont St. Louis-ra. Nagy bajban lettünk volna. - És akkor mi tartott vissza? - tettem fel a kérdést, mert éreztem, hogy fel kell tennem. - Ahhoz, hogy valakit vámpírrá tegyek - nézett rám évszázados gyötrelemmel, amit az ő szemében ritkán láttam felvillanni -, először meg kell fosztanom halandóságától, emberi mivoltától. De ki vagyok én, hogy ilyesmire vetemedjem, ma petite? Ki vagyok én, hogy eldöntsem, ki haljon meg annak rendje és módja szerint, és ki létezzen örökké? - Nem akartál istent játszani? - Nem tudhatom, mit változtat meg a döntésem. Belle a régi időkben szinte egész Európa felett rendelkezett, az ő döntéseitől függött milliók élete. Volt, hogy több százezren hullottak el háborúban és éhínségben. Nem ő pusztította el őket, nem szó szerint, csak a döntése. Iszonyatos hatalma volt. - És mi vetett gátat neki? - A nagy francia forradalom és a két világháború. Még a halál maga is kénytelen fejet hajtani ilyen tömegpusztítások előtt. A Tanács korábban nem látta át ténykedését, azóta már szorosabban tartja a gyeplőt. Ma már képtelenség ekkora titkos birodalmat kiépíteni, akár Európában, akár máshol a világon. - Ez a nap híre.

- Megeshet, hogy az a valaki, akit magamhoz hasonlóvá teszek, épp a rák ellenszerét találná fel, ha még él pár évet. Vagy valami egyéb, csodálatos dolgot. A vámpírok nem találnak fel semmit, nem teremtenek, csak élik a halál utáni életet, belemerülnek az élvezetekbe és az értelmetlen hatalmi harcokba. A pénz, a kényelem és a biztonság hajtja őket. - Ahogy a legtöbb embert is. - A legtöbbet, de nem mindet, ma petite. És a magamfajtát nem a középszer vonzza, nem az átlagos és a gyenge, hanem a kitűnő, a hatalmas, a gazdag, vagy aki valami rendkívülit képes felmutatni. A legtöbb ragadozó a gyengét vadássza, a vámpír nem. Annak a szépséges kell, a csengő hangú, a brilliáns képességű, a művész. A legokosabb, a legszebb vagy a legerősebb. Hány olyan életet pusztítottunk el, ami ilyen vagy olyan irányban, de meghatározóan befolyásolta volna a világ fejlődését? Csak néztem, ahogy beszél. Volt idő, amikor trükkös szófacsarásnak hittem volna a hirtelen feltörő vallomást, most azonban a mélyébe láttam. Nem maga miatt aggódott vagy bánkódott. A saját létét másképpen el sem tudta volna képzelni. Másokért. Az aggasztotta, hogy meghozhat-e mások helyett bármiféle döntést, hogy nem válik-e ő is valami sötét istenséggé, mint az Ő teremtője. Nem ébred-e majd egy nap arra, hogy egy férfi Belle Morte vált belőle. Mit tegyen az ember, ha ilyen mélységekig bebocsátást nyer mások legsötétebb félelmeibe? Hogyan viszonozza a bizalmat, mit mondjon egy ilyen borús vallomásra. - Soha nem leszel olyan, mint Belle Morte - mondtam, mert csak ezt mondhattam. Csak ez nyújthatott vigaszt. - Te soha nem lennél képes olyan gonoszságokra. - Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? - Úgy, hogy megöllek, mielőtt megtehetnéd - mondtam nagyon halkan. Nem mertem hangosabban mondani, mert komolyan gondoltam. - Megölnél, csak hogy megments önmagamtól? - próbálta elmókázni a feszkót. - Azért ölnélek meg, hogy másokat megmentsek pusztító erődtől- mondtam határozottabban. - Még ha te magad sem élnéd túl? - Még akkor is. - Akkor is, ha a mi elgyötört Richardunkat is magunkkal rántjuk? - Igen. - És ha esetleg Damian is elpusztul velünk? - Akkor is. - De ha Nathaniel is odavész? Elakadt a lélegzetem, és lelassult, szinte megtorpant a világ. - Igen, egy feltétellel - nyaltam meg a szám szélét, hogy ki tudjam mondani. - És mi legyen az? - Hogy garantáltan nem élem túl én sem. Hosszan időzve mért végig, mintha a lelkem mélyéig fel akarna mérni. Ezt a pillantást már éreztem magamon,

évekkel ezelőtt. - Egyszer régen azt mondtad, én vagyok a te lelkiismereted. De ennél többről van szó, igaz? - Hogy érted, ma petite? - Én vagyok a vészkioldód. Én vagyok a bírád, az esküszéked és a hóhérod, ha esetleg félrecsúsznának a dolgok. - Nem a dolgok, ma petite, hanem én magam. - Végtelen békesség áradt szét a tekintetében, mintha tonnás súly hullott volna le a válláról. Kár, hogy pontosan éreztem, hol landol. - Évekkel ezelőtt nagyon is boldogan végeztelek volna ki, te görény. De most ... - Ha túlságosan is nagy kérés, felejtsd el. - Mert az csak úgy megy! Hát nem fogod fel, te görény, hogy mindenképpen én vagyok a Hóhér? Ha valami félrecsúszik, ha elborul az elméd, engem küldenek és passz! Én vagyok a Hóhér - meredtem rá. - De a Hóhér mindig is te voltál, ma petite, mindig is téged küldtek volna. - Csakhogy még soha nem voltam szerelmes abba, akihez ilyen minőségemben küldtek - gyűjtöttem össze magam a padlóról. Már nem remegett a térdem. - Az előbb azt mondtad, hogy még az irántam érzett szerelem sem tántoríthat el a kötelességedtől. - Nem, tényleg nem. Ha megvadulsz, el is végzem a kötelességem, megnyugodhatsz - hunytam le égő szemeimet. Te machiavellista görény, azelőtt kellett volna megkaróznom téged, mielőtt beléd gabalyodom. - Nem azért akartam a szerelmedet, hogy legyen egy vészkioldóm, hanem azért, mert szerelmes lettem beléd. Nagyon közelről jött a hangja, borzolta a bőröm. Felnéztem rá. - Csak az utóbbi időben aggódni kezdtem, hogy esetleg annyira belém bolondultál, hogy képes lennél megbocsátani a bűneimet. - Nem. Nem lennék - ráztam a fejem. - De tudnom kellett, ma petite. Biztosra kellett mennem. - Ne szólíts így, most ne. - Ne haragudj, Anita - fújta ki a levegőt hosszan, mélyen. - Soha nem okoznék neked fájdalmat, legalábbis nem szándékosan. - Akkor nem várhattunk volna ezzel a kis dumapartival legalább addig, amíg kimászom az orgazmus utáni bambaságból? - Nem. Meg kellett bizonyosodnom, hogy nem szeretsz-e már jobban, mint a saját igazságérzetedet. Szaporán kapkodtam a levegőt, de egy ilyen görény miatt akkor sem fogok sírni. Nem én. A görény mindenét a fejének! - Hogy szeretnélek ily' erősen, ha a nevem s hírem egyben nem szeretném mind felett. Megfogta a kezem, és marha nagy koncentrációmba telt, hogy ne rántsam el. Annyira berágtam, annyira végtelenül felcseszte az agyam, annyira ... - Hogy kebled szűzi bársonyáról- kezdte elölről a verset -, s kedved hűvös oltáráról ... - Fegyverbe és háborúba híva dal - néztem fel a szemébe, és folytattam én is tovább az idézetet.

- Kedves, engem ne korholj. - Bár tűz bennem másért lobban, ellenre, ki elém toppan - húztam magamhoz közelebb. - És ha hűséges karom ... - Kardot, lándzsát, pajzsot választ - és az utolsó szót már a mellkasába suttogtam bele, úgy néztem fel azokba a gyönyörű szemekbe. - Hűtlen lelkem így imádod -lehelte bele a hajamba. - Hogy szeretnélek ily' erősen, ha a nevem s hírem egyben nem szeretném mind felett - fejeztem be a verset arcommal a szíve fölött. Szó szerint az én vérem dobogott benne. - Lucastához, háborúba menet - összegezte Jean-Claude. Megint egy klasszikus. - Lovelace. Egyik nagy kedvencem a fősuliról - fontam a hátára a karjaim. - De ha nem segítesz, nem emlékeztem volna ilyen pontosan minden sorára. - Ez is azt mutatja, hogy ketten erősebbek vagyunk, mint külön-külön, Anita. Erről szól a szerelem. - Nem Anita - súgtam, és csak kinyíltak azok a könnycsapok. Még a torkomon is ott égett a beszélgetés minden könnyes szava. - Ma petite, ma petite. ma petite - ismételgette bele a hajamba, és nem kellett ránéznem, hogy tudjam, megint mosolyog. Van, hogy eljön az a pont, hogy egyszerűen csak szerelmes vagy valakibe. Nem azért, mert az a valaki jó vagy rossz, nem azért, mert valamilyen. Egyszerűen csak szereted. És még csak azt sem jelenti, hogy onnantól fogva ásó, kapa, nagyharang. Ahogy azt sem, hogy soha nem fogjátok megbántani egymást. Egyszerűen azt jelenti, hogy szerelmes vagy, szereted szívedből. Néha azért, amilyen, néha pont annak ellenére. És tudod, hogy az a valaki is szeret téged, néha azért, aki vagy, néha meg pont annak ellenére.

46

A Zafir Klub kívülről közel sem olyan jeles és vonzó épület, mint amit a neve ígér. A környék tele van hozzá hasonló mulatókkal, és nem pontosan értettem, miért pont ebből lett úriemberek klubja, nem pedig a többi szimpla cicibárból. A titulusból következően azonban ide csak rendes ruhában engedtek be, ami minimum öltönyt jelent, a hostessek és a pincérek meg a vetkőzős csajszik mind egyengöncben feszítettek. Plusz hemzsegtek a biztonsági emberek, és persze a belső is jóval igényesebb volt az átlagnál. Jó, nem gyakran vetődtem hasonló helyekre, csak találgattam. Most a VlP parkoló is zsúfolásig megtelt: jelölt és jelöletlen rendőrautók, mentő és tűzoltó rohamkocsik. Ez utóbbi, mondjuk, még engem is váratlanul ért, de persze egy gyilkossági helyszínelésen gyakran fut bele meglepetésbe az ember. A kelleténél mindig több a négyzetméterre eső rendőrök és civilek száma az általam egészségesnek és hatékonynak ítéltnél. De nem én vezénylem le a bulit, úgyhogy pofám lapos. Az október végéhez képest igen hűs hajnal ellenére sokan ácsorogtak a bakokkal és szalaggal határolt terület peremén. A legtöbbjük lengén öltözött hölgy volt, nyilván a szomszédos műintézményekből ugrottak ki egy kis tunkolásra, és épp csak a vállukra kapták a kabátjukat a munkaruha fülé. Kénytelen voltam a szomszédos Jazz Baby parkolójában leállni, ami hangulatos élőzenét és hasonló szórakozást ígért neonba vésve. Kell ennél több hajnali négykor?! Talán egy pihepuha ágyikó. Rekordtempóban zuhanyoztam, de az út nem két perc a Bűnös Vágyakból idáig. Át kell hozzá szelni a várost. A véres blúzomtól is kénytelen voltam megválni, az amúgy hercig toalettem egyre gyatrábbra amortizálódott: JeanClaude csak egy fehér pólót tudott szerezni nekem. Alatta cikin villog majd a fekete melltartó, már ha leveszem Byron dzsekijét. Legfeljebb nem veszem le. Vagy leveszem, és jöhet a blamázs. Hajnali négy felé ha ez a legrosszabb, ami történik velem, hát ide lőjjetek. Tiszta és ép bugyit is kaptam, egy újabb tangát, de ez legalább száz százalék pamut, szóval kényelmes. A csajokat általában csipke meg elasztikus tangába kényszeríti ez a szépre éhes huszonegyedik század, ami marha kényelmetlen érzés lehet hátul a seggpofák közt. Nekem most mázlim volt. Csak a jelvényem megvillantására nyílt meg előttem a tömeg. Az első közrendőr, aki a kordonnál ügyelt a rendre, rám sem nézett rendesen. - A Klub bezárt, ma nincs meló - emelte fel a kezét a kurta szoknyás, bőrdzsekis énem előtt. Én meg cserébe megküldtem a képébe a jelvényemet, hogy ez előtt essen gyorsan hasra. - Az a helyzet, Douglas közeg - olvastam le a nevét a bilétájáról-, hogy nagyon is van melóm. Lenézett rám, és végigmért, mert történetesen és nem meglepően alacsonyabb voltam nála. Figyeltem, ahogy minden idegszálával a jelvényemet és a ruházatomat igyekszik összeegyeztetni, és nem boldogul valami könnyen. Nem ő volt az első, és nyilván nem is az utolsó, általában nehezen néznek rendőrnek. Lehet, hogy úgy gondolkodom, de kinézni még nem sikerült úgy. Még fekete melltartóban és fehér pólóban sem. Hála annak a ... - Anita Blake szövetségi rendőrbíró vagyok, Zerbrowski őrmester hívására - tettem hozzá, mert a tapasztalat azt is igazolta már ezerrel, hogy nem árt az embereket tájékoztatni, hogy nem a saját kóbor kedvem hozott ide az ő nyavalyás helyszínelésükre. Nem mintha nem tehetném meg, de senki sem szereti a hívatlan vendégeket, pláne a zsaruk nem. - Nekem senki sem szólt, hogy szövetségieket is várunk - stírölte Douglas közeg a plecsnimet. Nem hitte el, hogy az enyém és/vagy hogy valódi. - A helyzet az, hogy hajnali négy van. Puszta udvariasságból kértem, hogy engedjen át a kordonon, de ez itt egy szövetségi plecsni, amivel olyan helyszínelésre tolom oda a szövetségi képemet, amilyenre csak akarom, és ott vég-

zem a tetves munkámat, ahol csak akarom. Ha nem enged át, Douglas közeg, kénytelen leszek szövetségi tiszt akadályoztatásának alapos gyanújával eljárást indíttatni ön ellen. Savanyú képet vágott, de odaintett egy másik egyenruhást. - Odakísérem, hölgyem. - És intett a kollégának, hogy vegye át a posztját. Oké, nem vethetek a szemére semmit, már megszokhattam, hogy a zöldfülű nyuszik mind bedőlnek a látszatnak. Pár év rutinnal megkopik a blikkre ítélés, egy vén róka már tudja, hogy egy törékeny nénike is előkaphatja a stukkert, és megereszthet egy erőset a szíved közepébe. Ez itt még nyúlbéla volt, ha nagydarab csávó vagyok, meg se fordul a fejében, hogy nem az enyém a jelvény, vagy hamis. Így, hogy kvázi csinicsirkeként libegtem be, kicsit nehezen hihető a számára, hogy én végzem a nagydarab szakállas melóját. Nem mondhatnám, hogy hozzám igazította volna öles lépteit, lehet, hogy ez is a próbatétel része volt. De befürdött, mert amennyit én már Dolph nyomában loholtam helyszíneléseken, annyit ő még nem ölesléptezett a mezőn. Meg se kottyant a tempója. Szerintem majdnem megjegyzést is fűzött a témához, aztán csak benyelte. Nagy szerencséjére, mellékesen. A folyónak ezen az oldalán a zsaruk még nem ismertek látásból, így aztán Douglas közeg bajtársai is belefutottak ugyanabba a hibába - helyi munkaerőnek véltek. Douglas meg is kapta a megjegyzéseket, miszerint munkaidőben még szemmel vetkőztetni is tilos, meg hogy csak vigyázzon a magántáncórákkal és még pár durvább is kijutott neki. Le se szartam. Egyrészt hajnali négykor, egy szem alvás nélkül nem érdekelt a helyi erők humora, másrészt mennél jobban kapálódzol, annál mélyebbre ránt a közröhej. Tapasztalat. Ha elereszted a füled mellett, előbb-utóbb elunják. Ha rácsavarodsz, hallgathatod halálodig. Amúgy meg nem nekem szólt, hanem Douglas-nek, vergődjön vele ő. Elereszteni ő is eleresztette a füle mellett, mire azonban az ajtóhoz értünk, mélyvörösben játszott az egész feje. Nem az ő éjszakája volt. Ráadásul nagy bőszen kitárta előttem az ajtót, amit alapvetően nem viselek valami barátságosan. Engem ne akarjon senki maga elé terelgetni, mint valami bénabirkát. Az állapotára tekintettel el néztem neki a gesztust. Bánja kavics, tartsa a nyavalyás ajtót. Nem fogom a spanjai szeme láttára égetni azzal, hogy a belépési sorrend ügyében birokra kelek vele. Plusz akkor nyilván lenyomnám. Bebillegtem hát előtte a szolidan visszafogott előcsarnokba, ahol még szabályszerű hoszt is üldögélt. Amikor Asherrel kirándultunk át ide arra a bizonyos tárgyalásra, a nyakkendős-zakós úriember nagyon nyársat nyelve elkérte a nevünket, és lenyomott egy telefont, hogy küldjenek ki egy hoszteszt, aki majd a tárgyalóterembe kísér. Most egy csúnyán elgyötört ember látványa fogadott, fejét két kezébe hajtva üldögélt a kis asztalkájánál. Kár is volt gimnasztikáztatnom az agyam a neve témájában, szó nélkül ballagtunk el mellette, és nem is bánta. Ez az úriember-krimó vonulat egyébként becsületesen végig van víve a belső dizájnon, visszafogott színek, fények, süppedős szőnyegek, minden, ami az exkluzivitás látszatát keltheti. Ha nem kentek volna a falra meztelenül vonagló női sziluetteket, inkább nagyon menő vendéglőnek tippelném a helyet. Bal kéz felé nyíltak a mosdók, és egy keskeny folyosó vitt a mattított üvegajtóig, amin átlépve már tényleg a klubba jut az ember. Így legalább tényleg csak azok látták a ciciket, akiknek szabad volt. De az ajtón túl már a klasszikus vetkőzős felállás fogadott, a baloldal mentén hosszan futó pultot nem számítva. Mert mi egyébre kellenek az apró, egyszemélyes körporondok, ha nem pucértáncra? És a fények is. Mielőtt ide vetett volna a jó sorsom, soha nem is gondoltam volna, hogy létezik olyan, hogy fekete fény. Pedig itt a lila-kék teret sajátos, fényt nem adó spotokkal világították be. Árnyékos sarkok és zugok nem voltak, de mintha az egész terem egyetlen nagy, globális árnyékban bújt volna meg. Hétvége lévén szép számban ücsörögtek a természetellenesen néma nézőtéren. Férfiak és meglepően sok nő. Mármint ahhoz képest, hogy cicibár. És ahhoz képest a csend is mellbe vágott, mintha a DJ zakatolása nélkül nem is lenne szórakozóhely egy szórakozóhely. Ez is a díszlet része, úgy tűnik. Az emberek úgy kucorogtak az asztaloknál, mint egy váratlan temetésen a zavartan gyászoló közönség. A legtávolabbi sarokban pedig a lányok bújtak össze, egy civil nyomozó fürkész felügyelete alatt. Egy passzoló másik egyenruhás vágtatott felém, úgy látszik náluk ez a hivatali tempó. Szeme karikás volt, és bumszli fején ott virított a kalapja. Mintha a nyomorult egyéniségének része lenne. - Francnak hozol nekem ide még egy vetkőzős csajt, Douglas? - dörögte már messziről. - Már összeszedtünk

mindenkit, aki ma este dolgozott. Hacsak nem látott valamit ... - felém fordult. - Látott valami érdekeset, kislány? - Anita Blake szövetségi rendőrbíró vagyok - léptem ki Douglas háta mögül, hogy a főnöke képébe tolhassam a jelvényemet. Ma estére már a normális adagomnál többen néztek kurvának és/vagy sztriptíztáncosnak. Kezdtem bepöccenni. - És maga? - Christopher seriff, Melvin Christopher seriff - borult el az arca. Úgy mért végig, mint aki az ellenséges potenciát mérlegeli, és aztán kevéskének talál, mint medvesajtban a brummogást. - Ha nem akarja, hogy hivatásosnak nézzék hölgyem, ennél kicsit alaposabban fel kéne öltöznie. - Magának Blake rendőrbíró, seriff. És a nagyvárosban ezt úgy nevezik, hogy randiruha. A térd alatti fazon bő fél évszázada kiment a divatból. - Nagyon viccesnek gondolja magát, igaz? - komorodott a szimpla barátságtalanból ellenségessé a seriffábrázat. - Nem, nem gondolom - sóhajtozottam, aztán számoltam kicsit. - Figyeljen, maga nem viselkedik úgy velem, mintha vetkőzőtáncos lennék, én meg nem teszek több szellemes megjegyzést magára. És úgy teszünk, mintha egy bűnügy miatt jöttünk volna ide, és a munkánkat végeznénk mind a ketten. - Nem kértük a szövetségiek segítségét. Még egy sóhaj, még több szám. Körbenéztem, nulla ismerős arc. - Nekem így is fasza. Ha nem teszi lehetővé, hogy még napfelkelte előtt kikérdezzem a vámpír tanúkat, akkor eljárást indítok szövetségi tiszt akadályoztatásának alapos gyanújával. - Bajban vannak a haverok, he? Hallottam ám, hogy maga nagy vérszopófan. Erre már tényleg csak a fejemet ráztam, ez volt az utolsó biztonságos reakcióm. Megkerültem Douglast, és nekiindultam a teremnek. - Hova a nyavalyába megy? - Kihallgatom a tanúkat - vetettem oda neki, de azért a szemem a nagydarab fazonján tartottam. Egyelőre nem tudtam, mire számíthatok tőle. - Honnan tudja egyáltalán, hol vannak? - Itt kint nincsenek, ahogy a parkolóban sem. Akkor nem marad más, csak a Zafír terem - közben már alig pár lépésnyire jártam a kis emelvénytől, ami a míves faajtók előtt emelkedett. Itt is állt egy egyenruhás, és stratégiailag még nem jártam a helyzet magaslatán, még elméletben sem. Vajon mit teszek, ha a serif megakadályozza, hogy bemenjek? Zerbrowskinak hiába ordítok be, a Zafír terem hangszigetelt, ezt korábban megtapasztaltam. És bár teljes joggal jövök-megyek a szakterületembe tartozó helyszíneléseken, a helyiek néha nagyon kreatívan akadályoztak a munkámban. - Engedjen be, kérem. Az egyenruhás már lépett volna félre, amikor a seriff meglepően közelről rádörrent. - Én vagyok a felettese, majd akkor enged be bárkit is, amikor én utasítom. És végre eszembe jutott egy épkézláb gondolat. Már nyúltam is a dzsekim zsebébe. - Vigyázzon, hová nyúlkál - heveskedett a seriff. - Nyugi, semmi veszély, seriff - fordultam hátra hozzájuk, kezemben a mobilommal. - Csak telefonálgatok kicsit. Kezeit a pisztolytáskája fölött csípőre vágta, ahogy a cowboyfilmekben látta. De nem csatolta ki a fület, szóval csak a pózt nyomta nagy májerban. Hát ha azt hiszi, hogy ettől majd szűkölve

adom meg magam, elég régóta játszadozhat a kacsaúsztatóban szegény krapek. Beklimpíroztam a számot, de a szememet le nem vettem róluk. Ha ők úgy, én is úgy. - Itt vagyok a klubban, az ajtó előtt - mondtam Zebnek a második csengés után. Gyorsan felkapta. - Miért nem az ajtó másik oldalán? - kérdezte hallható döbbenettel. - A seriff utasította az emberét, hogy ne engedjen be. - Nem igaz - ordította a seriff mellettem vörös fejjel -, de az én embereimet senki ne pattogtassa. - J ól jönne némi segítség - sóhajtottam. - Kösz, Christopher seriff - jelent meg az ajtóban, telefonnal a fülén Zeb-, szerintem innentől már elboldogulunk Blake rendőrbíróval. Bekattintotta a telefont, és zsebre vágta. Aztán csak annyira húzódott félre a félig kitárt ajtóban, hogy én beslisszolhassak, a seriff kívül rekedt. Ha szemmel ölni lehetne... Ez a hirig már nélkülem kifejlődött, én bizony csak belecsöppentem az álló háborúba. Zerbrowski az enyémhez illő fáradt sóhajjal csukta be mögöttünk az ajtót, és támaszkodott neki. Majdnem akkora óriás, mint Dolph, de egyébként nevezhetjük akár az ellentettjének is. Ha Katie, a felesége elzargatja fodrászhoz, sérója rövid és rendezett, ha nem, akkor boglyas, poros és reménytelen. A reménytelenség amúgy is jellemző a külsejére, bár ezen a hajnali órán valami csoda történhetett, mert a barna zakóhoz sárga nyakkendőt és szintén sárga inget húzott. Még soha életemben nem láttam ennyire harmonikusan összeillő ruhában. Jó, lehet, hogy láttam már egyszer, de akkor volt rajta zsírpaca. Még a szemüvege mögött is látszott, mennyire be van pöccenve. Fáradt is volt, az is látszott, de a harag sokkal meghatározóbbnak bizonyult. Megkerülte a szökőkutat, és a kitömött oroszlán felőli oldalra húzott magával. A Zafir terem egy állatkerti pihenő, egy szafariszoba és nem is tudom még mennyi egyéb férfiasnak vélt izének a mixe. A falon és a padló nagy részén leopárdmintás tapéta és szőnyeg, hogy az első gondolatom mindig a szegény, fel robbant leopárdé volt, aki itt kenődött a falakra. De hát az egzotikum most nagy menő. Nyilván bejön a hely az embereknek, ha készek alkalmanként több száz dollárt kicsengetni, hogy itt vadászgathassanak. - Üdv az őrültekházában - fordított hátat mindenkinek az őrmester, hogy lehetőleg senki se hallja a beszélgetésünket. - Miért zárod ki a seriff embereit? - Amikor kiértünk, keresztekkel vallatták a vámpírokat. Nem értek hozzájuk, de a keresztek fehéren izzottak, és azt üvöltözték, hogy ha nem hajlandók vallomást tenni, nem rakják el a feszületeket. - A fenébe is! Vámpírok kihallgatásakor kegytárgyat alkalmazni kínzás. Három hónapja kimondta a Szövetségi bíróság is. - Tisztában vagyok vele - dörzsölte meg a szemét nagy sóhajtozva Zerbrowski. - Akár fel is jelenthetnek bennünket - súgtam. - Mondom, üdv az őrültekházában. A szövetségi határozat megszületése előtt minden rendőrőrsön szériafelszerelésnek számított a kegytárgy, gyakran az egyenruha részeként kereszt alakú nyakkendő- vagy vállaptű formájában. Amióta a határozat átment, már rejtve viselik, gondolom, az alsógatyájukba tűzve. De ettől függetlenül, legyen bármilyen aprócska is, a szent tárgyak mind fegyvernek minősülnek vámpírok Vonatkozásában, tehát a serifhalálos fenyegetettségnek tette ki a tanúkat.

- Csak a seriff, vagy az emberei is? - Ki-ki gusztusa szerint. Mindegyiken rajta a volt a kis kereszt alakú vállaptű. Én levetettem, de előbb még jól beszarattam őket, hogy a nyakukra hozom a legközelebbi FBI egységet - dörmögte, mire azért kapott egy hitetlenkedő pillantást. Nincs az a rendőr, aki önszántából a saját terepére invitálna egy szövetségit. - Inkább az FBI-nak ajándékozom az egész ügyet tokkal-vonóval, minthogy nyakig keveredjem a tutyiba. A vámpírok összecsinálták magukat, egy szót sem lehet kibűvölni belőlük, vagy mert annyira fent van a zabszem, vagy olyan szinten berágtak. És még csak szemrehányást sem tehetek nekik érte - szorította ökölbe a kezét. A seriffnek sikerült alaposan hanyatt vágni a bornyút Zerbrowskiban, akinél pedig nyugisabb zsarut még nem forgatott a hátán a föld. De mindenkinek eljön a pont, amin túl az elfogadhatatlan mezsgyéje tárul elé, a különbség csak annyi, hogy kinek hol van ez a pont. - New Orleansból és Pittsburgh-ből kaptunk hasonló esetekről hírt. Nagyon hasonlóakról, előbbiben kettő, utóbbiban Öt. Aztán áttolták hozzánk a biciklit. - Micsoda szerencse! - Az ám! És ezek szerint még legalább háromra számíthatunk. Hacsak nem bírjuk szóra a kedves vámpír polgártársakat, és nincs valami nagyon is hasznos a tarsolyukban. - Megteszem, ami tőlem telik. Van valami preferenciád, hogy kivel kezdjem? Úgy értem, már fél öt, két-három óra múlva ránk szakad a reggel. Addigra végeznünk kell legalább a fontosabbakkal, hacsak nem találunk jó okot arra, hogy őrizetbe vegyük őket. - Végül is vámpírmunka volt. Több harapással végeztek a nővel, feltehetően többen. Ők pedig vámpírok, és van egy bíróm, aki épp annyira utálja a vérszívókat, hogy sebiben meghozza nekem a határozatot. Ha nagyon muszáj. - Inkább igyekezzünk nem pattogni - ráztam a fejem. - Egyelőre csak a várost perelhetik, ne akarjunk mi is beállni a sorba. - Hát parancsolj, akkor cselekedj kedved szerint - intett széles gesztussal a terem belseje felé. - És sok szerencsét. A nagy kandalló körül, egy asztal mellett trónusokban, illetve egy párnázott padon csoportnyi vámpír ücsörgött. Egyikük egy leopárdmintás párnát ölelt magához, és a tűzbe bámult meredten. Koki volt szegény. A többiek sokkal jobban palástolták az érzelmeiket, de nyilván nekik is akadtak, mert nagy felhörrenéssel fogadták a plecsnimet és röpke bemutatkozómat. - Istenem, meg fognak ölni bennünket - nyögött fel a végső kétségbeesés túlsó peremén a párnaszorongató. - Fogd be, Roger- szólt rá egy magas, dühödt, barna szemű vámpír. - Mit akar tőlünk, Ms. Blake? Nem követtünk el semmit, hacsak az nem számít bűnnek, hogy vámpírok vagyunk. Miért nem mehetünk haza? - Sajnálom, Mr. ... - Charles Moffat - állt fel, és simogatta le elegáns, nagyon is konzervatív vonalú öltönyét. - Ismerős név - mértem végig elgondolkodva. Őt is elkapta egy pillanatra az ideg, de aztán nagyjából visszapasszírozta. Mai csirke volt, még húsz se, mármint vámpíridőben. - Az Öröklét Templomának a híve, Malcolm atya emberei közül. - Az vagyok - húzta ki magát -, és nem is szégyellem. - Meg sem fordult a fejemben. Csak az a tény ejtett gondolkodóba, hogy az atya megtiltotta az övéinek, hogy a folyó innenső partján lévő műintézményeket látogassák. - Nem tudhatja, mit ír elő számunkra a mesterünk - próbált blöffölni, de ezt bebukta. - Történetesen Malcolm felkérte Jean-Claude-ot, hogy jelentse neki, ha valakit az övéi közül a mulatóiban lát. Nem szabadna ilyen csúnya, rossz helyekre járniuk, fiúk. Maguktól, idézem, abszolút mértékben felróhatatlan magatartást várnak el. Idézet bezárva.

- Tudtam, hogy nem lenne szabad idejönnünk - kezdett hintázni a székén az egyik kopaszodó, szemüveges vámpír. Ha Malcolm megtudja ... - Ő Jean-Claude szolgája, el fogja mondani neki, és ő meg szól Malcolmnak ... - Ami azt illeti, az egyezség csak Jean-Claude saját mulatóira vonatkozik, arról nem kell tudnia, más helyeken ki mit művel. - Nem mondja el neki? - nézett rám úgy a kopaszkás, mint Gábriel arkangyalra a Szűz. - Ha maguk elmondják nekem, amire kíváncsi vagyok, nem hiszem, hogy bármi mondandóm lenne bárkinek az ügyben. A kopasz megérintette Charles Moffat karját, aki viszont idegesen elrántotta magát. - Miért bíznánk magában? - Ide figyeljen, nem én skribáltam alá egy erkölcsi záradékot a mesteremnek, hogy aztán cicibárban múlassam az időmet. Ha valakinek itt megkérdőjelezhető a szava, az nem én vagyok. Nem igaz? Mert mit ér egy vámpír a mesterének és a csókjának, ha a mester kifejezett utasítását sem tartja be? - Mi az egyházban nem használjuk a csók szót a közösségünkre. Túlságosan is érzéki. Mármint Malcolm szerint. - Ha ő mondja. A lényeg akkor is a lényeg: maguk elárulták a mesterük, a templomuk és az esküjük. Vagy véresküt sem tesznek talán? - Barbár gyakorlat. Minket az egyháznál a saját erkölcsi érzékünk tart meg, nem pedig valami mágikus eskü. - Szép kis erkölcsi érzékek - mutattam körbe somolyogva, és Charles Moffat becsületére szóljon, hogy mélyen elvörösödött, ami nem kis teljesítmény egy vámpírnál. Legalább megbizonyosodhattam, hogy Moffat úr bizony elég jól evett ma este. - Ki volt a vacsorája? - kérdeztem, de csak makacsul dühödt tekintetet kaptam válaszul. - Ide kagylózzanak, fiúk. Hajnali fél öt van, bő két óránk maradt, hogy szépen hazamehessenek. De ahhoz előbb meg kell tudnom mindannyiuk vérdonorjának a nevét, elérhetőségét. Nyugi, meg tudom állapítani, ki evett már, és ki nem. - A vámpír és a partnere közötti viszony szent és sérthetetlen - duzzogott Moffat. - Jobb szeretné, ha mindenféle elméleteket kezdenék gyártani arról, vajon honnan szopta össze a rengeteg vért, amiből még a pirulásra is futja? - Már fenyegettek és bántottak bennünket ma este, ennél többet maga sem tehet. - Ki szeretne felelni a kérdéseimre egy nem-szólok-Malcolmnak-igazolásért cserébe? - néztem a többiekre. A kopasz vámpír egyből fel pattant, és Moffat hiába próbálta leordítani. - Nem vagy a mesterem, Charles - jelentette ki a kopasz. - Azért is csatlakoztam a Templomhoz, mert itt mindenki egyenlő. Felelek a kérdéseire, mert azt teszek, amit akarok. - Menjünk egy barátságosabb terembe - indultam előre. Egy hátsó ajtón ki lehetett érni egy közös térbe, talán valamikor a dohányzóknak alakították ki nagy, tengervizes akváriummal és egyéb puccokkal, innen nyíltak a különtermek. Ide lehetett bevinni a táncosnőket, ha intimitásra vágyott az ember fia. Bementünk a legelsőbe, ahol a férfias dizájn folytatódott, de már nem annyira harsányan és direktben. Nem volt kellemetlen. A kopasz a kezét tördelve zuttyant le az egyik fotelba, miután hellyel kínáltam.

Kövérkés volt és puha, a könyvelő prototípusa, a kivillanó agyarakat nem számítva. - Mikor csatlakozott a Templomhoz? - Két éve - ingatta a fejét. - Azt gondoltam, szexi lesz. Érti, vámpírok, nagy ruhák, romantika, érzékiség meg a többi. De szinte ugyanaz minden, ugyanúgy egy ügyvédi irodának dolgozom, mondjuk egy másiknak, ahol dolgozhatom éjjel. De nem ihatok, nem ehetek meg egy jó sztéket, és még a halál sem hozott elég szexepilt. Nézzen rám, egyszerűen csak fakóbb lettem. - Úgy tudtam, az öröklétesek kötelezően fél éves továbbképzést tartanak, mielőtt valaki meghozhatná a végső döntést. - Igen, persze, végig is jártam. De főleg az eszmei háttérre koncentrálnak, sok magasröptű maszlag, hogy mi aztán nem vagyunk olyan perverz, elállatiasodott ösztönlények, mint Jean-Claude meg a vámpírjai - rémülten kapta a szája elé a kezét. - Bocs, nem úgy értettem ... - Én is ismerem a Templom hivatalos álláspontját a normális vámpírközösségekről. - Minden olyan nemesnek tűnt. - Várjon, hadd találgassak. Találkozott egy nővel, aki történetesen vámpír volt. - Honnan tudja? - Tippelésben elég jó vagyok. És mi lett a nővel halál után? - Az első pár hónapban együtt éltünk, de aztán egyéb kötelezettségei támadtak. Lehet, hogy a Templom tiszteletre méltó atyái csábítással szerzik a híveket? Mert az bizony minimum erkölcsileg megkérdőjelezhető, ha nem éppen bűncselekmény. Mindenesetre jó tudni. - Ki adott vért magának ma este? - Sasha - nézett rám dermedten. Valami érthetetlen okból váratlanul érte a kérdés. - Sashának hívják. - Ide hátrajöttek? Bólintás. - Klubtag? Megint bólintás. - Mindannyian klubtagok? - Clarke-nak ez volt az első estéje, de igen. - Clarke pedig a párnaölelgető kisfiú. - Honnan tudja? - nézett rám, mintha épp egy nyulat kaptam volna elő a cilinderemből. - Emlékszik esetleg több lányra is, akik a vacsoraasztalon jártak? - kérdeztem mosolyogva. - Név, személyleírás, minden érdekel. Jó memóriája volt, vaskos listát hoztunk össze pár perc alatt nevekkel, személyleírásokkal. Csak szegény Clarkenak nem jutott egy huncut korty sem, amit, mondjuk, magam is levettem, de jobb a bizonyosság. Aztán Zerbrowskival kimerészkedtünk a nagy klubhelyiségbe, és begyűjtöttük a csajszikat. Moffat három donort is kapott, abból kettőnek törzsvendége, elég nagyra nyitja mindig a tárcáját, mint megtudtam. Nem túl erkölcsös egy hívőtől. Kábé két órámba telt, mire minden lányt összepárosítottam a partnerével, és mindenki hihető vallomást tett. Persze

az, hogy egy kivétellel mind ettek már, nem jelenti azt, hogy azért még nem tudtak magukba erőltetni pár nyeletnyi idegen vért, de nem teszi valószínűvé a bűncselekményt. Felvetettem, hogy szükség esetén majd vessük össze a harapásnyomok átmérőjét a vámpírjaink paramétereivel. Végül is nevük, címük a kapitányságon. Igazán érdekes infót csak a kopaszból meg a rettegő Clarke-ból szedtem ki, ez utóbbi akár a saját édesanyját is feldobta volna a nagy majréban. Tőle tudtam meg, hogy korábban másik három öröklétes is járt a Zafír klubban, ők viszont nem VlP tagok, és hamarabb elpályáztak már. Mind rendszeres vendégei a cicibároknak. Lehet, hogy nekik volt közük az ügyünkhöz. Persze az sem feltétlenül bűn, ha valaki elunja magát az egyik helyen, és továbbáll. A nevüket, elérhetőségüket mindenesetre szorgosan feljegyeztem. Utána megerősített kísérettel szépen a kocsijukba pakoltuk őket, és amikor a legutolsó furgon is kihajtott a parkolóból, egyszerre sóhajtottunk fel. Nem repültek, még fiatalok és/vagy gyengék voltak ahhoz. - Jól hallottam, a vámpíregyház tényleg aláírat a tagjaival valami erkölcsi záradékot? - vont félre a forgalomból Zerbrowski. - A többi vámpír csak hálóinges mormonoknak becézi őket - bólintottam. - Ez komoly - szaladt fülig a szája. - Vagy csak szopatsz a hálóinges mormonnal? - Eskü. - Meg kell jegyeznem, ez nagyon jó. - Aztán a mentők és egyéb technikai személyzet felé pillantva komolyabbra váltott. - Most, hogy megmentetted a vámpírokat, mit szólnál az áldozathoz? Akarod látni? - Azt hittem, már meg sem kérdezed. - De sajnos nekem kell először lemenni a létrán - mászott vissza a vigyor a képére. Egészen felfrissült. - Milyen létrán? - Áldozatunk egy építkezési lyukban található. A tulaj szerint valami stréber munkások jöttek, ütöttek egy bazi nagy lyukat, de engedélyük nem volt rá, úgyhogy sosem derült ki, mit terveztek a lyuk fölé vagy bele. Azért is jöttek a tűzoltók. Miután megnézted, ők fogják kipiszkál ni a tetemet. - De mennyire, hogy nem mész le előttem, Zerbrowski! - Mi van a falatnyi kis szoknyácskád alatt? - Semmi közöd hozzá! De ha nem engedsz előre, megmondlak Katie-nek. Zerbrowski széles hahotára fakadt, mire a körülöttünk bóklászók felkapták a fejüket. Egy gyilkossági helyszínelésen, pláne hajnali fél hétkor, nem gyakran látni nevetgélő embereket. - Katie pontosan tudja, hogy egy disznó vagyok. - Nagyon nagy a dzsuva odalenn? - Nézzük csak, este esett egy kicsit, aztán fagyott, az gyorsan fel is olvadt, mert esett rá egy újabb réteg eső. - Rohadna meg ... - Hol vannak a cuki overalljaid, amiket régebben helyszínelésekre magadra rántottál? - Zombikeltésre tilos. Tiltja a cég szabályzata. Azt nem tettem hozzá, hogy én teremtettem a precedenst a döntéshez, amikor véletlen véres overallban csattogtam be a temetőbe, és az ügyfél felesége sikoltva beájult. Most tehetek én arról, hogy instabil az ügyfél feleségének az idegzete? Amúgy nem Bert rendelkezett, hanem a Halottkeltő Rt. Tulajdonosi céggyűlése szavazta meg. Nincs más választásom, mint koncentrálni, hogy az overall mindig bent legyen a kocsiban. Ahogy most nem volt.

- Nem úgy terveztem az éjszakámat, hogy hullákhoz másszak le sárgödrökbe. - Most hogy mondod, én sem kifejezetten - hervadt le a képéről a vigyor. - De zavarjuk le gyorsan. Jó volna hazaérni, mielőtt még Katie meg a srácok elhúznak otthonról. Gyilkosság után vágyom a gyengédségre. Nem akartam kiábrándítani, de nehéz elképzelni, hogy beleférjen az időbe. Fél hét, hacsak nem tízre megy a család munkába/suliba, több mint necces. De a remény hal meg utoljára, feltéve, hogy nem mészárolom le.

47.

A nőnek lenn, a lyukban már megölte más a reményt. Ahogy minden egyéb érzelmet is, még csak félelem sem látszott az arcán. Bár hiába van rutinom a gyilkossági helyszíneléseken, kevés olyan hullára emlékszem a sok erőszakosan elmúltak közül, akinek ténylegesen ott maradt a rettegés a vonásain. Gyanús, hogy a véletlen műve, és totálisan annak a függvénye, hogy a halál röpke pillanatában éppen mi futott át az arcmimikán. Az izmok kérdése, nem az érzelmeké. A halottak általában üresnek tűnnek, mintha a leglényegi jellegük illant volna el a testből az utolsó lélegzettel. Alapvetően többről van szó, minthogy már nem lélegzik a tetem. Persze lehet, hogy csak elkapott a nyakigsárban a borúlátás, ráadásul a csaj még nálam is fiatalabb volt. És most már az is marad. Mostanában valahogy hajnaltájt határozottan a kesernyés irónia felé tendálok, főleg, ha nem sikerül aludnom. Elég sokban hajazott egyéb ként a tegnap éjszakai esetre: ez a csaj is fehér volt, szőke és vetkőzőtáncos. Mindkettejüket a munkahelyük közvetlen közelében szopták üresre. És még kiterítve is hasonlóak voltak, bár itt ez nem érvényesült annyira, mint a másik a kukák közt. Neki is dupla harapásnyom díszelgett a nyakán, találtam a karhajlatában, a csuklóján és a mellén is. Hogy azt is lássam, mi a helyzet a belsőcombon meg a hátulján, le kellett volna térdelnem a szutyokba. És valahogy arra nem sok lelki diszpozíciót éreztem. Erősen megfogadtam, hogy mostantól nem felejtem otthon se az overallt, se a sárcipőcskémet. Én balga csak a pasikra gondoltam, amikor csomagoltam az este, és a túlélési csomagot kifelejtettem a csomagtartóból. Kesztyűvel is Zerbrowski dobott meg nagy kegyesen. Felegyenesedtem, igyekeztem eldönteni, vajon megúszhatom-e sárban fetrengés nélkül. - Ő vagy harminc centivel magasabb, a haja ugyan neki is szőke, de rövid. A másiké hosszú volt. Ettől eltekintve borzasztóan hasonlít a kettő. - A harapásnyomok mérete is egyezik. - Ki mérte le? A név, amit mondott, nekem kínai volt. Ritkán helyszíneltem a folyónak ezen a partján, vámpírt ölni gyakrabban küldtek ide. Nem ismertem a kollégákat, így hát nem is hagyatkozhattam az adataikra. Elég nagy szívás, ha a bíróságon derül ki, hogy némelyik mérés nem stimmel. Abszolút nem mindegy, hogy öt, hat vagy több elkövetőnk van-e. Nagy sóhajtva végül is rászántam magam. Előhalásztam a kabátom zsebéből a centit, ezt legalább nem likvidáltam a kesztyűtartóból, és óvatosan beletérdeltem a szügyig-sárba. Széttártam a lány lábait, meg is volt a belsőcombon a nyom. Minden passzolt. Lemértem az összes harapást, és egybevágott az előző gyilkosságon kapott eredményekkel, bár azt a mérést sem én végeztem, és nem is ezzel az eszközzel. Megint találtam egy nagy tanulságot: olyan eszközt sose használj, amire nem számíthatsz legközelebb is. Mert kétféle eszközzel kétféle eredményre is juthatsz. Próbáltam nem seggen landolni a trutyiban, erre a magas sarkú csizma ugyanis tökéletesen alkalmas. - A Zafir hétvégére megduplázza a külső biztonsági őröket. Úgy tudom. Hátha valamelyik látott valamit. - Az egyikük tényleg látta a csajt, amikor hazaindult. Látta, ahogy elindult a kocsija felé, aztán a következő pillanatban - sebesen fellapozta a jegyzetfüzetét -, már nem volt sehol. - Hogy mondtad? - kaptam fel a fejem. - Azt mondta, integetett is neki. Aztán valami elvonta a figyelmét a parkoló másik végében, és mire visszafordult, felszívódott. - Felszívódott. - Ahogy mondod. Van ennek valami jelentősége?

- Rögtön megnézte, itt van-e még a kocsija? - Igen. És mivel a kocsi volt, a csaj meg sehol, visszament a klubba, hogy esetleg nem ment-e vissza valamiért. Amikor belül sem találta, szólt a másik biztonságinak is, és együtt kutatták át a helyet. És itt akadtak rá. - Mit mond, mennyi ideig nézett a másik irányba? - Pár másodpercig . - Ellenőriztétek az időket? Úgy értem, hogy látta-e valaki, pontosan mikor Indult el a csaj, és mikor érzékelte a biztonsági ember, hogy nincs meg. Így kijön, kábé mennyi ideig nézte azt a valamit. Mi lenne, ha kimásznánk, és körbekérdeznénk? Lázasan lapozgatott a noteszben. Egy reflektort állítottak a lyukfülé, az éles fény pedig mindent kíméletlenül megmutatott. Hirtelen az a kényszerem támadt, hogy le kellene takarni szegény lányt, szemérmetlenség ennyire megbámulni. Kezdtem szentmentálisba fulladni. Határozottan kezdtem. - Van egy nő, egy vendég, aki a férjével nagyon kedvelte a szöszit. Épp ezért rá is pillantott az órájára, amikor látta elmenni. - És mennyi a hézag? - Tíz perc. - Az azért elég sok, bármi volt is, amit figyelt. - Azt nem tudjuk, mi lehetett, mert már a biztonsági ember se nagyon emlékszik. - Felnézett, nagyon komolyan. Szerinted ködösít? Nem hinném. - Akkor? Mire akarsz kilyukadni ezzel a tudom-amit-tudok képpel? - Egyik vámpírunk mestervámpír, vagy legalábbis elég erős ahhoz, hogy képes legyen ködbe borítani az ember agyát. Méghozzá hosszasan. - Azt hittem, erre minden vámpír képes. - Kicsit mindegyik megbabonázhat, és némelyek, akik már tudnak valamit, ha megharapnak, törölhetik az emlékeid egy részét. Az igazán profik harapás nélkül is lenullázhatnak. De általában a delikvensben halvány emlék marad lobogó szemekről, vagy állatian villogó pillantásokról, esetleg túlságosan is erős fényszórókról. Az agy próbál valami reális magyarázatot találni arra, ami történt. - Szóval valamelyik vérszopónk megbabrálta a tekintetével az agyát. - Nem, Zerbrowski, nem hiszem, hogy a szemével csinálta. Arra tippelek, hogy biztos távolból és nem a tekintetével. Beszélek vele, hogy mire emlékszik, de ha harapásnyoma nincs, és nincsenek fura emlékei, akkor tényleg a távolból csinálták, bármiféle közvetlen kontaktus nélkül. - No és akkor mi van? - kérdezte Zeb ingerülten. Nem vettem magamra, én sem voltam már a topon. - Akkor vénséges mestervámpírral van dolgunk, egy igazi nagyágyúval. Amiből viszonylag kevés rohangál a világban. - Név szerint ismered őket? - Először szedjük elő a biztonsági emberünket, és vetkőzzön.

- Most tényleg azt mondtad, amit hallottam, vagy csak hallucinálok? - kukkantott rám a szemüveg acélkerete fülül. - Le kell ellenőriznünk, hogy van-e rajta fognyom. Ha tiszta, akkor a nagyágyúelmélet játszik. Ha megharapták, akkor már nem annyira nagy, és nem is annyira ágyú. De a különbségnek igenis jelentősége van, hidd el nekem. - Lehet, hogy Jean-Claude egyik embere? - Nem. - Hogy lehetsz ennyire biztos benne? Hogy lehetek benne biztos? Nagy kimerültségemben feltettem magamnak a kérdést én is, és elgondolkoztam. De Jean-Claude is vette az adást, és már ott is-volt a fejemben. Látta a nőt meg az egész helyszínt, ami egy vámpírgyilkosság esetén nem épp a legjobb. Vadul elkezdtem kizárni a fejemből, de közben válaszolt a kérdésemre. - Mert a véreskü megköti a kezét, ma petite. Határozottan tiltok bármi olyan cselekedetet, ami magunkra vonná az emberi rendőrség figyelmét. - Liv megszegte az esküt, emlékezz - gondoltam. - De akkor még nem voltam saurdre de sang. Ma már nehezebb áthágni az eskümet, ma petite. - Jól vagy? - aggodalmaskodott mellettem Zerbrowski. Nyilván kicsit hosszasan merültem el magamban. - Csak elgondolkodtam - siettem megnyugtatni. Már eddig is tudtam, hogy a véreskü elengedhetetlen egy vámpír hűségében, de a működési mechanizmust csak most fogtam fel. - Onnan tudom, hogy Jean-Claude vámpírjai mind leteszik a véresküt, ami misztikusan köti őket, és megakadályozza, hogy olyan dolgokat műveljenek, amit a mesterük nem helyesel. És Jean-Claude megtiltotta a vámpírjainak, hogy ilyen ocsmányságokba keveredjenek. - Szóval a véreskü egy tökéletesen megszeghetetlen valami? - Nem százszázalékosan, de mennél erősebb a mester, annál közelebb kerülünk a lehetetlenhez. - És Jean -Claude mennyire erős? - Annyira, hogy nagy összegekben fogadnék akár, hogy nem az ő emberei tették. - De garanciát nem mernél értük vállalni? - Garanciát háztartási gépekhez adnak, nem gyilkosságokhoz. - Ez cuki, megjegyzem. Aztán majd egyszer bevetem én is - szaladt szét a szája. - Állítsd le magad. - De ezt a véreskü dolgot még mindig nem értem kristály tisztán. Túlságosan belassult az agyam. - Várj, próbáljuk egyszerűbben. - Próbáljuk. - A kihallgatott vámpíroktól megtudtuk ugye, hogy Malcolm túlságosan barbárnak ítéli a véresküt, ezért egyszerűen eltörölte. Jean-Claude még mindig az agyamban dekkolt, ezt is hallotta. Sűrű rémület áradt belőle az én agyamba is. Klassz. - És ez mit jelent egész pontosan?

- Biztos vagy benne, ma petite? – hadarta Jean-Claude, és nagy levegőt kellett vennem, hogy legyűrjem a rémületét, és a külvilágra is tudjak koncentrálni. - Azt jelenti, Zerbrowski, hogy több száz vámpír nyüzsög a környéken, akiket a hasonló ocsmányságoktól csak a lelkiismeretük meg egy erkölcsi záradék tart vissza - válaszoltam kettő az egyben mind a két férfinak. Jean-Claude cefetül káromkodni kezdett, persze az édes anyanyelvén, aminek jó, ha tizedét értettem. Nem sokat vesztettem. - Ezek szerint az Öröklét Temploma hajlamosabb elhinni, hogy a tagjai megbízható állampolgárok maradnak, a te Jean-Claude-od viszont jóval bizalmatlanabb. - Körbenézek Jean-Claude újonnan érkezett mestervámpírjai háztáján, de még mindig az öröklétesekre rakom a zizim. - Dolph erre azt mondaná, hogy nyilván mert a fiúd pereputtyát véded. - Ja, Dolph tényleg ezt mondaná, bár ha arra gondolok, hogy ezeket az újszülött kis vérszopócskákat csak az emberi erkölcseik maradványa tartja vissza a rossztól, hajlamos vagyok egyetérteni vele. - Amennyiben? - Hulljon a fejük. - Ezt ne nagyon hangoztasd a rendőrség előtt, ma petite - kotyogottJean-Claude. - Még akár sor is kerülhet rá, és akkor nem örülnél, ha a barátod a te szavaidra hivatkozna. És milyen igaza volt. - Bakker, Anita, a legjobb barátaid maguk is vérszipolyok. - Persze, én is tudom. De a vámpírlétnek is megvannak a maga törvényei, és Malcolm hanyagolja ezeket a törvényeket, úgy bánik a vámpírjaival, mintha ugyanolyan emberek volnának, mint te meg én, épp csak hosszabbra nőtt a foguk. Pedig nem emberek. És mégha valami idegen bagázs gyilkol is kis városunkban, az új rendről mindenképpen el kell beszélgetnünk majd Malcolmmal. - Miért van az az érzésem, hogy a többes szám első személybe én és a kollégáim nem tartozunk bele? - nézett komoly, értelmes szemekkel rám az őrmester. - Ezt nem kellett volna, ma petite. Megbántottad ... Sóhajtva léptem a létrához. Tényleg bunkó voltam, ahogy hajnali hétkor kell. A fene a nagy pofámat - Bocs, Zeb. És lécci, ne mondd el Dolph-nak, hogy ki akarom nyíratni Malcolm gyülekezetét, nem gondoltam komolyan. - Soha nem mondanám el. Senkinek. Pláne nem Dolph-nak. Nyilván a saját menyével kezdené a sort Az nem lenne túl vicces. - De ha vámpírok százai bevadulnak, akkor csak én leszek a Hóhér, akinek majd le kell számolni velük. És annyival még én sem bírok el. Jó vagyok, de nincs belőlem tucatnyi. - Értem én, hogy felbassza benned az ideget a téma. Még én is belefáradok a gondolatba. Pedig nem nekem kellene karóval járnom a vidéket. - Valahogy ki kell derítenem, mióta van érvényben az a nulla véreskü törvény. - És ha kiderítetted?

- Akkor cselekszem - kaptam el a létra egyik felső fokát Már amit elértem. - Vigyázz a szavadra, ma petite. - És az mit jelent? Már szövetségi rendőrbíró vagy, Anira, nem játszhatod a Magányos Bosszúállót. Gondolj a jelvényedre. A létrának nyomtam égő homlokom, de tiszta sár lett a képem. Hát kösz. - Malcolm két lehetőség közül választhat: vagy feladja a vámpírjaira a véresküt, vagy megteszi Jean-Claude. - Ne tovább, ma petite- kiabálta szabályosan a fejembe Jean-Claude. Így azt már nem mondtam ki, mi történik azokkal, akik nem esküsznek fel. Mert már azt is tudtam, hogy a véreskü az egyik legalapvetőbb törvény a vámpíroknál, hiszen ha nem elég erős, már az is drámai következményekkel járhat. Erre már nekem is sikerült látnom pár elrettentő példát. - Mi történik, ha a vámpírok nem kérnek a véresküből? - kérdezte Zerbrowski, ahogy felléptem az első fokra. Beledermedtem a mozdulatba, aztán hazudtam egy nagyot. - Fogalmam sincs, Zeb, ilyet még soha nem láttam vámpírok közt. Remélem, csak Malcolm nagy ideája volt, és nem az egyház új hülyesége. Legjobb tudomásom szerint a vámpírok soha nem engednék, hogy a területükön csak az adott szóra éldegéljenek és szaporodjanak a népek. Minden mester bebiztosítja a hatalmát. És a vámpírok nem azok az újító típus. - Meg akarjátok ölni azokat, akik nem teszik le az esküt, Anita? Jogaik vannak, nem tehetsz úgy, mintha nem lennének. - Tisztában vagyok vele, őrmester. Nálamnál nem sokan tudják ezt jobban - sóhajtottam, és megindultam felfelé. Minden egyes létrafokon egy újabb átkot szórtam magamban Malcolm fejére. Ugyanazt próbálja megvalósítani, mint amibe Richard belebukott a Thronnos Rokke Klánban. Mind a ketten úgy akartak bánni a szörnyetegekkel, mintha emberek lennének. Pedig szörnyetegek, szori, nem ugyanúgy működnek, mint az emberek, és passz. - Követeket kell küldenünk Malcolmhoz, hogy lássuk, mekkora a vész - súgta a fejembe Jean-Claude. Erre most mit mondjak? Hogy nyilvánvaló, hogy nem kell messzire menni az egyik követért? Épp egy létrán kúszik felfelé a pokolból. Csak Zerbrowski füttyére jutott eszembe, milyen bugyiba is csomagoltam magam. - De jó kis ... - Ki ne mondd, Zerbrowski! - Miért ne? - Mert ha kimondod, beledöngöllek a talajba. - Akkor is jó a segged, Blake. - Nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek. De csak nevetett, ahogy a balgák és tudatlanok. Amikor felértünk a földfelszínre, belegáncsoltam egy jó cúgos pocsolyába, hogy csak úgy csattant. És mindenki remekül mulatott. - Megmondalak Katie-nek! Hogy bántottál. - Úgyis nekem ad igazat. - És ebben tökéletesen biztos lehettem. Mondjuk, ahogy Katie Zerbrowskit ismertem, abban is biztos lehettem, hogy Zeb nem meri elmondani neki, mit mondott. A felesége gorombaságnak ítélné.

- Pedig tényleg jó – heherészett Jean-Claude is a fejemben. - Kuss legyen odabenn - dorongoltam le gondolatban. - Mindjárt itt a hajnal, aludnom kell. Majd beszélünk, ha felébredtem. - Szép álmokat - suttogtam gyöngéden. - A halottak nem álmodnak, ma petite. - És már nem volt sehol.

48

A biztonsági őr nem örült a vetkőzős feladatnak. Pedig alternatívát is kapott, mondtam neki, hogy vagy felcsattog az egyik kis kerek színpadra, és nagy show-t nyom, akkor talán egy új pálya is megnyílik előtte, vagy velem édeskettesben plusz még a kedves közegek és egyenruhások maroknyi serege előtt. Úgy nézett, mint aki nem hiszi, amit hall. Aztán félrevonultunk, és nem találtam harapásnyomot. Ami egyrészt ciki, mert egy mester mestervámpírt levadászni, fogva tartani és kicsinálni nem éppen ovis feladat. Másrészt viszont hurrá, mert az ilyen nagyágyúk nem rohangálnak tucatjával a világban. Ráadásul Jean-Claude és Malcolm között fut egy aktív egyezség is, amit eredetileg még Nikolaos kötött vele, a Város régi Úrnője, hogy jelzik egymásnak a fontos vámpírokat. Egyébként nekem is volt szerencsétlenségem az ex-úrnőhöz, vagy mondhatom úgy is, hogy neki volt hozzám szerencsétlensége, mert én nyisszantottam el örökéletét örökre, szóval a találka alapján nem is csodálom, hogy annyi vámpírja csatlakozott inkább az öröklétesekhez. Szóval Jean-Claude a maga részéről nem számolta fel a korábban kötött egyezményt, feltéve, hogy a városba újonnan érkező mestervámpír legelőször is Jean-Claude-nál jelentkezik be. Most akkor vagy Malcolm tojt bele magasról az egyezménybe, vagy egyiküknek sem tűnt fel, hogy egy ilyen erős vámpír látogatott hozzánk. Ami a cikibbnél is véresebb, mert ha még ráadásul nem is érzik, akkor mennyire erős vérszipoly lehet a delikvens! Vagy esetleg Jean-Claude engedélyt adott Malcolmnak, hogy egy mestervámpírt befogadjon a közösségébe. És az meg, hogy az a vallási purista már véresküt sem követel meg az övéitől, csak most jutott el hozzá. Márpedig most jutott el hozzá. Egy merő kérdőjellé változtam így hajnaltájt, még a fejem is belesajdult. És amíg Jean-Claude fel nem ébred, csak rághatom a kefét. Hát ezt a kefét nyámmogva indultam vissza St. Louis-ba, nagy mákomra nem a felkelő nappal szemben, mert a szemem addigra már olyan szinten égett a fáradtságtól, hogy még a napszemüveg is annyi volt, mint halottnak a csók. Mivel a Cirkusz jóval közelebb esett a helyszínelés vidám helyszínéhez, mint a házam, a gyorsaság és egyszerűség kedvéért azt lőttem be magamnak. Gyakran jártam el így, ott is volt ágy, ott is volt pasi, aki rám várt. Még ha hulla is volt éppen. Reggel fél kilenckor a hátsó pakolóban is csak három autó árválkodott, az egyik Jasoné, azt ismertem. A másik kettő akárkié is lehetett, már aki kocsival jár, és a vámpírok közt ilyen csak Meng Die meg Faust volt. A többiek vagy nem szorultak rá, vagy túlságosan is régi motorosok voltak az olyan modern huncutságokhoz, mint a kocsik. De különösebben most nem is érdekelt, hogy kié a járműpark, egyetlen célom az ágy volt. Meg előbb még a bejárati ajtó. Régebben a személyzeti bejárón nem volt se kilincs, se zár, legalábbis kintről. Az ember bedörömbölt, az őrszem a padlásról egy kukucskaablakon át megnézte magának, és ha beengedésre méltó személynek ítélte, leküldött valakit. Nehézkes folyamat, pláne hajnalban, amikor vannak üresjáratok, hogy épp senki sincs a kukucskaablak mögött. És akkor püfölhettem az ajtót rogyásig. Hát ezért is modernizáltam a bejáratot egy ideje, az agyamra ment, hogy verjem a hülye ajtót, amikor a főbejáraton simán besétálhatnék, ha nagyon akarok. Meg amúgy is gyenge darab volt már, kellett egy többpontos, acélajtó hevederzárral is megtuningolva. És persze az enyém lett az első kulcs. Haha. Szóval beengedtem magam, aztán nagy megkönnyebbültem támasztottam is egy kicsit a napfénymentes övezetben. Miután erőt gyűjtöttem a reteszelés és bezárás hosszabb folyamatához, nekiduráltam magam, és erős öt perc alatt túl is estem rajta. Ahogy egy hatalmas dobozon is kis híján, útban a lépcsőház ajtaja felé. Megszokhattam volna már pedig, hogy itt szabályos dobozlabirintus fejlődik, és lélegzik. Nyilván ez is az ellenség megtévesztését szolgálta. Az akadályokat azért vettem, és már a lépcsőn trappoltam lefelé. Na, ez is egy fura szerkezet volt, soha nem sikerült megtudnom, ki építtette és kinek, mert hogy nem emberi lényre szabták, az is ziher. A lényeg számomra az volt, hogy mindig nagyon ügyeljek, nehogy lebucskázzak, no meg az öröm, hogy milyen összetett a Kárhozottak Cirkuszának és Jean-Claude otthonának a védelmi rendszere. Mert az egy dolog, hogy az ember akár a nyakát is szeghette egy ilyen hosszasan és dimenzóját vesztetten tekergő lépcsőn, de több kis beugró is akadt lefelé, ahonnan a nem kívánt látogatón rajta is üthettünk akár. Arról nem is szólva, hogy micsoda híre volt ennek a helynek. Mert ahol a lépcsők furcsa osztásúak, hogy akár ismeretlen és hatalmas szörnyek is kényelmesen flangálhassanak rajta, ott nincs garancia arra, hogy nem flangálnak ismeretlen és hatalmas szörnyek. Jean-Claude pedig előszeretettel hízlalta a rémhíreket a ki-tudja-mi-lakik a Cirkusz mélyén témájában. Részemről szintén logikus, hiszen addig

nyújtózkodj, amíg az ellenséged fél. Elvem, hogy a látszat legyen mindig jóval borzalmasabb a ténynél. Mire végre a lépcső aljára jutottam, már a könnyeim is folytak a fáradtságtól. A szemem most valahogy nagyon kegyetlenül viselte a megpróbáltatásokat. A lenti ajtóhoz való kulcsot mindenesetre szem nélkül is megtaláltam volna a kulcscsomómon, tekintve, helyesebben tapintva, hogy ez volt az egyetlen óriási szárnyas darab a többi modern, acél kulcsocska mellett. Jean-Claude feltehetően gyanította, hogy itt hajtom majd nyugovóra a fejemet, mert a lenti hevedert nem rakatta fel. Igazán szimpi. Én mindenesetre felraktam, ahogy beértem. Ez is nagydarab acélbetétes ajtó volt, fő a biztonság alapon. Ha nincsenek nememberi extráim, nyilván nehézkesen mozgattam volna. De voltak, így pikk-pakk bent is voltam, és mondom, gondosan bezártam és lakatoltam mindent, ami a kezem ügyébe esett. Ezen a napos délelőttön ide ugyan nem lép be illetéktelen! Aztán már csak a csupa-repülő-fátyol fogadóhelyiségen vagyis nappalin kellett átvágnom, el az álkandalló mellett, és végig a folyosón. Jean-Claude és Asher, akik egymáshoz bújva aludták a holtak álmát (ami egy nemlétező kategória, mint megtudtam), résnyire nyitva hagyták nekem a fürdőszoba ajtaját, a benti villanyt pedig égve. Itt lenn, a föld alatt olyan feketeség tud lenni, amiben tényleg eltéved az emberiszem-berendezésű magamfajta. A rámtörő klausztrofóbiáról nem is szólva. Így a kiszűrődő fényben megcsodálhattam a halálban is delejező szépségüket: az aranyszőke és az éjfekete makulátlan páros, az én vámpírpasijaim. Asher parányi szépséghibája most az ágyat nyomta, én csak hibátlan arcélét láttam, de a másik felét pár száz éve hitbuzgó keresztények szenteltvízzel öntözték meg, hogy kiűzzék belőle az ördögöt. Egy vámpírnak a szenteltvíz olyan, mint az embernek a sav. Finoman szólva is mar. Ez a seb húzódott végig Asher arcán és a teste nagy részén is. De szépsége még a kis testi hiba ellenére is káprázatos volt. Ekkor vetették máglyára a halandó szolgáját is, a szépemlékű Juliannát, akinek a helyét igyekszem valamennyire betölteni a magam faramuci módján. Szép dolog a hit, de akadnak benne kevéssé vonzó momentumok is. Jean-Claude hátulról ölelte szerelmét, karját átvetette csípőjén, úgy vigyázta még álmában is. Neki kisimítottam egy rakoncátlan tincset az arcából, Asher meg egy homlokpuszit kapott. Merevek voltak és dermesztően jegesek. Kihűlőfélben. A vámpírok ugyanis nem elalszanak minden napfelkeltekor, hanem meghalnak. Kimenekül belőlük az élet. A vámpírok életre kelt halottak. Csak azt nem sikerült eddig még megértenem, hogy mi kelti őket életre. Persze tudhattam volna, hogy nem tüzes testekkel várnak, márpedig hullákkal egy ágyban képtelen vagyok elaludni. Hiába tudom, hogy ezek nem olyan hullák, egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni. Amilyen halkan jöttem, olyan halkan távoztam is. Mert kanapé nem volt a szobában. Nem mintha nem lett volna hely bőven, de székek is csak akkor lettek, amikor kértem, hogy ugyan legyenek már. Addig mindenkinek tökéletesen megfelelt a hatalmas ágy ülőhelyként. Már ha ülni akart itt egyáltalán valaki. Jason szobáját céloztam be magamnak, nem ügy, nála is aludtam már párszor, nem fog problémázni. Még a kopogással sem vesződtem, nehogy felébresszem. Ő is égve hagyta a villanyt, bár nem feltételezem, hogy rám számított. Viszont egy pillanatig majdnem kifaroltam innen is, mert dús vörösesbarna hajzuhatagra lettem figyelmes Jason szőke feje mellett. Addig a pillanatig, amíg nőnek véltem. Aztán rögtön be is ugrott, hogy ez a haj az én saját hálószobámból olyan ismerős: Nathaniel az. Vele is megesett már, hogy Jasonnél húzta meg magát, ha épp valamiért úgy alakult. Eléggé zavarosak voltak az éjszakáink. Én mindenesetre örültem, így olyan lesz, mintha otthon aludnék. A fürdőszoba nem is érdekelt, a képemről meg a kezeimről a kocsiban már letöröltem a sarat meg az egyéb dzsuvát a törlőkendőkkel, már csak a csizmából és a harisnyából kellett kiszabadulnom, hogy ne legyek derékig sáros. A világ kilencedig csodájának minősítem, hogy magas sarkak ide vagy oda, nem nyúltam el gyalogbéka fazonban a sárban. Mivel székek itt is a felesleges titulust kapták volna, nem volt mire pakolnom, kénytelen voltam kis kupacokba pakolni a ruháimat: egy kupac a mosásra érett sáros harisnya meg a csizma, egy másik a dzseki, amit szinte tisztán fogok visszapasszolni Byronnak, egy harmadik pedig a kis szoknyám, amiről csak most derült ki, hogy a seggébe totál beleszáradt a vér. A klubban a vérszipókok vagy nem érezték a szagát, vagy még az említését is barbarizmusnak ítélték. Mindenesetre így lejtettem végig a helyszínelésen. Csak remélhettem, hogy a tisztítóban majd tudnak mit kezdeni vele.

A melltartó önállóan alkotott egy újabb kupacot, azt még felvehetőnek minősítettem. A pólót pedig visszavettem aludni a tangával egyetemben. Kényelmesnek ugyan kurvára kényelmetlen, de most nem maradt energiám pizsama után nyomozni. Már csak Nathaniel puha melegségére bírtam koncentrálni, hogy hozzábújok, és végre valahára lehunyom a szemem. És igen, végre bekerültem a takaró alá. Ahogy hozzásimultam a jól ismert testhez, kicsit mocorogni kezdett, de nem ébredt fel. Pucéran aludt, Jason is, na nem mintha bármit is játszadoztak volna elalvás előtt. A vérállatok nem hordanak ruhát, hacsak nem létfontosságú. Amint kiszabadulhatnak belőle, meg is teszik. Jason egyébként meg sem rezzent. Én pedig belefúrtam az arcom a vaníliaillatos hajzuhatagba, és már aludtam is, ahogy kell.

49

Felébredtem. Pontosabban valami felébresztett. Hogy mi, azt egyelőre nem tudtam, mert Nathaniel és Jason ugyanolyan moccanatlanul húzta a lóbőrt mellettem, semmi változás, csak a félhomály. Tágra nyílt szemmel feküdtem a hátamon, és füleltem ezerrel, hogy vajon mi változott: a fiúk csendes lélegzete, a takaró suhogása, ahogy Jason fordult egyet álmában. Néma csend. És akkor egyszerre csak meghallottam: a víz. A fürdőszobában valaki megnyitotta a csapot. Zajtanul benyúltam a párnám alá, és kikaptam a tokjában figyelő Browningot. Ha nem otthon alszom, ahol az ágy végében van egy direkt erre a célra kifejlesztett pisztolytartó-éjjeliszekrényem, tokostul rakom mindig a párna alá a fegyvert. Így legalább balesetek nem történhetnek. Nehogy már álmomban, puszta véletlenségből lőjem le saját magamat! Vagy esetleg valamelyik ágytársamat. Nem lenne túl szellemes. Következésképp előbb ki kellett patentoznom a tokból, aztán kibiztosítanom. Csak utána raktam a tenyeremet Nathaniel szájára, nehogy zajjal ébredjen, és amint felnézett, a pisztollyal a fürdőszoba felé intettem. Ő bólintott, megszokta már mellettem a mozgalmas életet. Én elindultam a fürdőszoba ajtajához, ő meg felkeltette Jasont, ha esetleg erősítés kellene. Nagy ívben kerültem meg az ajtót, nehogy az árnyékom figyelmeztesse az odabenn garázdálkodót. Aki éppenséggel lehet akár egy vérállat kolléga, akinek éppen fürdőzni támadt kedve. A likantrópok nem szoktak nagy faksznit csapni az ilyesmiből, minek ébresszenek fel alvókat, amikor egyedül is le tudnak fürödni. Az, hogy ezzel másokra a frászt hozhatják, az már nem szerepelt a szótárukban. A mennyezetet céloztam, mert ha tényleg nem valami rossz fiú állított ilyen sajátosan érthetetlen csapdát, akkor kár lenne vaktában lődöznöm. A fekete selyemköntöst, amit ki tudja, mikor kaptam magamra, fel kellett nyalábolnom a szabad kezemmel, nehogy a hasamon landoljak az akció kellős közepén. Az ajtó mellé érve letérdeltem, mert általában így a fejem fölött húz el a lövedék, ha történetesen a rosszfiú is meghúzza a ravaszt. Ennyire mélyen nem számítanak senkire, tapasztalatból tudom. Óvatosan megragadtam a kilincset, lassan kezdtem kinyitni az ajtót, hogy a szememnek legyen ideje megszokni a fényt. Ha csak úgy beugranék, vaktában kellene tüzel nem, ami egy rosszfiúval szemben nem feltétlenül elvetendő taktika, de Így, hogy jófiú/kislány is állhat a zuhany alatt, nem lenne túl szerencsés. Inkább kihagytam volna az első pár másodperc átmeneti vakságát. Kábé ekkorra jutott el az agyamig, hogy jeges vízben térdelek. A köntösöm már egészen megszívta magát, és a víz egyre csak hömpölygött ki az ajtó alatt. Nem zuhanyoztak odabenn, a kádba zubogott a jéghideg víz. Ezt már végképp nem tudtam feldolgozni. Minek lopózik be valaki a szobába, miközben mi alszunk, és áraszt el bennünket hideg vízzel? Ki fürdik egyáltalán jeges vízben?

Mindenesetre nem totojáztam tovább, az ajtó kinyílt - odabenn pedig egy lélek nem sok, annyi sem. Nem volt nagy fürdőszoba, csak egy csap, vécé, polc és furdőkád. Pont. Egy nagyobb pillantással be lehetett látni, elbújni nem lehetett sehova. A talány pedig csak még kövérebbre duzzadt. Ez most valami vicc akar lenni? Hogy milyen mókás lesz arra ébrednünk, hogy a jeges vízen hajókázik az ágyunk? Feltápászkodtam, és begázoltam a kádhoz a szinte bokáig érő vízben. Egy határozott mozdulattal a csaphoz nyúltam, és elzártam. Kicsit paráztam ugyan, hogy egy kéz az utolsó pillanatban kinyúl a vízből, és elkapja a csuklómat, de semmi thriller. Csak víz. Bár furcsa. A kád csillogó fehér szaniter volt, a víz viszont tejesen kavargott benne. Miért nem láttam le vajon a kád aljára? És ahogy ott álltam a kád mellett, fél kezemben még mindig a csőre töltött Browninggal, meztelen talppal a dermesztően jeges vízben, egyszerre csak valami vörösen úszó valamit pillantottam meg a vízben. Hajat, vörös hajat. Aztán egy kéz is felbukkant, hóka fehér. És egy arc. Damian arca. Szeme tágra nyílva, halott szemek. Én pedig elvi szinten hiába tudtam, hogy egy vámpírnak nem eshet baja a víz alatt, mert egy vámpír nem lélegzik, reflexből azt tettem, amit egy emberrel is tettem volna - elhajítottam a pisztolyt, és két kézzel nyúltam be érte a kádba. Megragadtam az ingét, és húzni kezdtem fel a víz felszínére. De mintha valami a víznél sokkal tömörebb, nehezebb anyag tartotta volna, képtelen voltam felrángatni. Csak amikor már csak centikre volt a felszín alatt, esett le, hogy egy jégtömböt igyekszem kimenteni. Damian jégbe fagyott. És már az én kezeim is hozzátömbösültek, hiába is akarnám elengedni, hozzáfagytam én is. - Anita, Anita - hallottam Nathaniel hangját, éreztem a kezét a vállamon. És felébredtem. Most is Jason szobájában voltam, a fürdőszoba ajtaja most is résnyire nyitva, de a víz nem zubogott. Csak álmodtam. A hideget nem számítva. Ugyanolyan jeges hideget éreztem, mint az előbb, Damiannel a karomban. Majd megfagytam. - Damianről álmodtam. Jégbe fagyott, iszonyatosan hideg volt. - Te is iszonyatosan hideg vagy - karolta át a vállamat Nathaniel. A fogaim csattogni kezdtek. - Mi a baj? - ült fel szétaludt fejjel Jason is mellettünk. - Mikor ettél utoljára? - kérdezte Nathaniel, miközben a jeges karomat dörzsölgette. - Az este, veled. Azt a hamburgert. - Az már jó tizenkét órája volt. Nincs valami kajád? – nézett Jasonre. Aki egy mukk nélkül az éjjeliszekrénykéjéhez kúszott, egy minihűtőhöz, amiben mindig a megfelelő dolgok lapultak. Egy nagy tál gyümölcsöt vett elő, almát, banánt. - Nem szeretem a gyümölcsöt hidegen. - Azért álmodtál Damianről, mert az ő energiáját szívod el éppen. Enned kell. Tessék, egy banán - vett el egyet a tálról, és meg is hámozta nekem, mert a mozdulataim kezdtek tökéletesen koordinálatlanokká válni. Igaza volt, tényleg ennem kellett, csak épp kezdtem kikészülni, azért vitáztam feleslegesen. Nagy nehezen legyűrtem a banánt, hideg is volt, meg a fogaim is veszettül citeráztak, kicsit aggaszott a nyelvem biztonsága. De megúsztam, és ahogy a banán lekerült a gyomromba, kicsit helyre is zökkentem. - Most valami húst. Fehérjét - rendelkezett Nathaniel. Egy kínai kifőzde papírdoboza volt a következő fogás a hűtőből, Jason beleszagolt, de már dobta is a kukába. - Ez már túlérett - morogta, majd felragyogott az arca, és egy hőtartós dobozt varázsolt elő ugyanonnan. - Fajitas az El Maguey-ből. Csak tegnapi. - Edd meg - emelt a szám elé egy darab borjúcafatot Nathaniel. Szót fogadtam. És még így hidegen is isteni volt. Rég ettem ennyire finomat. Elvettem tőle a dobozt, és módszeresen kimazsoláztam a sok sült hagyma és egyéb zöldség közül a húst. Amikor már nem sütött jegesen a bőröm, befékeztem. Hirtelen torkig lettem.

- Nem bírok többet - adtam vissza a dobozt. - Úgyis kivadásztad belőle az összes húst -lökte vissza Jason a hűtőbe a dobozt. Az ágy mellett térdelt, fejét a kezére támasztva figyelt. -Jól hallottam az előbb azt a passzust, hogy Damian energiáját szipkáztad el éppen? Bólintottam. Most erre mit mondjak. Rosszabb vagyok, mint egy vámpír, na. - Jean-Claude mesélte, hogy valószínűleg összeütöttél egy újabb triumvirátust Nathaniellel meg Damiannel. - Valószínűleg. - Ez még nyilván a tanulóidő. - Mondhatjuk. De azért kissé zavar, hogy az elmúlt tizenkét órában már másodszor csináltam ki majdnem Damiant. - De hogyan? - kerekedett el J ason szeme. - Úgy, hogy úgy él, ahogy. Kaja nuku, alvás nuku, csinál pár fekvőtámaszt, és azzal le is tudta a testét, úgy morgott Nathaniel. - A zsaruknak mégse mondhatom, hogy bocsika, most ledőlök egy negyedórácskára. - Azt nem. De enni ehetnél. Már megmondtam, hogy az igényeid alapján sokkal inkább alakváltóra, mint vámpírra hajazol. Vannak egész éjjel nyitvatartó gyorskajáldák. Akár az, ahol az este voltunk. Épp csak arra kellett volna kanyarodnod. - Elfelejtettem, na. Vagyis eszembe sem jutott, olyan végtelenül álmos voltam. Csak az ágyra tudtam gondolni. Egészen hányingerem volt. - Talán pont azért, mert annyira lemerítetted magad - füstölgött tovább Nathaniel. Komolyan bedühödött. - Vagy ez eszedbe sem jutott? - Nem, nem jutott. Most örülsz? - Egy kicsit sem. Mert szerinted ha Damiannel végeztél, kinek az energiáit fogod legközelebb megcsapolni? Annyira haragudott, hogy egészen mélyilla lett a szeme. Kezdtem én is felhúzni magam. Borzalmas álmot láttam, megrémisztett, pláne az, hogy közben Damiant is veszélyeztettem. Olyan egy idiótának éreztem magam, hogy hiába magyarázta el Nathaniel az este, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy tényleg akár az éhség is rátehet a fáradtságra egy lapáttal. Mert jobban belegondolva, kicsit talán túlságosan is magam alatt voltam. Úgy értem, nem szoktam én ennyire összecsúszni. De annyival jobban esett volna Nathaniellel veszekedni, és nem önmagamra haragudni. Pedig tényleg csakis én tehettem róla, csakis magamat okolhattam. Na, ha van valami, amit utálok, az az, amikor csakis magamat okolhatom. Hogy én hogy rühellem az önostorozást! - Jó, igazad van, tényleg ennem kellett volna, tényleg gondolnom kellett volna rá. Ne haragudj, sajnálom. - És nem is dühöngsz? - nézett nagyot Jason. - Minek? Tényleg neki van igaza. Nem figyeltem oda, nem gondolkodtam. De igazából nem a triumvirátus az oka, hanem az ardeur. Úgy néz ki, végre megtanultam uralni. Vagyis félig-meddig. - Hogy érted azt, hogy félig-meddig? - telepedett fel törökülésben az ágy szélére Jason. Csak most láttam, hogy mennyire meztelen. Nem is esett innentől fogva nehezemre a szemébe nézni! - Úgy, hogy már nem jelentkezik be. Nem szabadul el csak úgy, magától bennem. De táplálnom azért kell, éppen csak nem figyelmeztet időben. Vagyis egyáltalán nem.

- De ez azért alapvetően jó hír- tapogatózott Jason. - Ha azt veszed, hogy Damiant azért kezdtem el leszívni, mert nem vettem észre, hogy már rég táplálnom kellett volna az ardeurt, akkor azért annyira nem. Már több mint fél napja nem jelentkezett be, és én csak megkönnyebbültem. Arra nem is gondoltam, hogy baj is lehet belőle. - És hogy vetted észre, hogy már Damianből táplálkozol? - Bejelentkezett az agyamba. - És akkor mit csináltál? Tápláltad? - Mármint az ardeurt? Nem volt más választásom. - De ez még az előtt volt, hogy visszaértél volna a klubba - konstatálta halkan Nathaniel. Felé fordultam, és valami furcsát láttam a szemében. Mint aki haragszik. Pedig tehettem én arról, hogy kénytelen voltam? Persze illik azzal mentegetőzni, hogy bocs, nem azért szexeltem már megint másik pasival, mert akartam, de egyszerűen nem tehettem róla? Valahogy nem hangzott jól. Nem is vetettem be. Pedig tényleg nem tehettem róla. - Igen - mondtam egyszerűen. Ragaszkodjunk a tényekhez. Ahogy az is egy tény, hogy a töke tele lehet már, hogy mindenkivel előbb fekszem össze, mint vele. - És kivel? - Requiemmel. - De ha már egy ideje szívtad Damian energiáját, akkor nem ártott volna korábban táplálni az ardeurt. Vagy nem? próbálkozott a tárgyszerű hangnemmel Jason. Gondolom, csak a figyelmünket próbálta valahogy elterelni. Nagyon érett a veszekedés-hangulat, bár nem egészen értettem, min is fogunk veszekedni. - De. De igen - koncentráltam hát inkább én is a kérdésre. - Az ardeurből energiát nyersz, igaz? - folytatta az agytágítót a szőke. - Ja. - És most, hogy egy önálló triumvirátus energiaforrásává váltál, a te energiáid táplálják Damiant és kisebb mértékben Nathanielt is. - Engem miért csak kisebb mértékben? - Mert te élsz magadtól is. A te szívedbe nem az ő energiája pumpálja a vért. - Az fix - biccentett megadón Nathaniel. - Mire akarsz kilyukadni, Jason? Mert valamire tutira. - Igen? Gondolod, ki akarnék lyukadni valamire? - vigyorgott tudor. - Az ártatlan kék szemek mögött penge agyat rejtegetsz, csak épp szereted titkolni. De kifigyeltelek. Szóval, ki vele. - Gyakrabban kell enned, nem igaz? - kezdte óvatosan, szóval tutira valami nagy disznóság lesz. De azért csak rábólintottam, ahogy Nathaniel is. - Mi van, ha mást is gyakrabban kell táplálnod? Nathaniellel egyszerre vettük a levegőt, hogy rákérdezzünk, ugyan mi az a más, amikor gyakorlatilag egyszerre esett le mindkettőnknek. - A szent szarba! - szaladt ki a számon. - A mindenit! - sóhajtott fel Nathaniel is.

- Eddig átlag tizenkét, tizennégy óránként jelentkezett be - kezdtem számolgatni elgondolkozva. - Az ennél gyakrabban mégis mit jelent? - Honnan tudjam? - tárta szét a karjait Jason. - Csak hangosan gondolkodtam. - De van benne rendszer - mélázott Nathaniel is. - Mennyivel azelőtt csináltad Requiemmel, hogy velem ott a színpadon tápláltuk? Próbáltam valahogy összehozni egy kalkulust, nem onthatnám, hogy könnyen boldogultam, csúnyán bekavart a logikai képességeimbe a pánik, ami már a torkomat fojtogatta. - Kábé két órával. De lehet, hogy annyi sem - ráztam meg végtelenül nekikeseredve a fejem. - Nem táplálhatom két óránként az ardeurt! Egyszerűen nem. - Persze, azt nem - törte intenzíven és láthatóan a fejét Nathaniel. - De tarthatnál kaját a dzsipben. Tudod, azt megbeszéltük, hogy az egyik éhség felerősíti, és fordítva, ki is váltja a másikat. - Gondolod, egy kis sósmogyival kordában lehet tartani az ardeurt? - igyekeztem a nagy szkepszisem ellenére is meglátni a remény halovány sugarát. A pánik. kezdett visszahúzódni kissé. - Nem tudom, csak egy ötlet. Mert tényleg így működik - vonta meg a vállát Nathaniel. Hirtelen végtelenü! fiatalnak és bizonytalannak látszott. Muszáj volt magamhoz szorítanom. - Jaj, istenem, Nathaniel, pedig már olyan szépen visszaszorítottuk a napközbeni etetést ... Hogy lesz ez most? - Valamit majd csak kitalálunk - szorított magához még jobban. És csodák csodája, ez használt. A pánik kezdett párologni. - És ne haragudj rám Requiem miatt. Hogy berágtam, csak egyszerűen ... - Utálod, hogy mindenki megkaphat, csak te nem - fejeztem be helyette a mondatot. Bólintott. Aztán kicsit elhúzódott, hogy rám viríthassa azt a gyönyörű mosolyát, amivel olyan ritkán ajándékozott meg. - De ez isteni volt - fogta meg a kezem, és nyomta a fogaim nagyban forradó nyomára a nyakán. - Akkor és ott ennél jobbat nem is adhattál volna. Nem lehetett nem mosolyogni. - Mennyi az idő? - komorodtam el a mosoly kellős közepén, mert valami visszarántott a fájó jelenbe. - Tíz - felel te Jason. Marha jó, sikerült összehoznom két óra alvást. Nem valami vaskos eresztés. - Ez kábé kettőkör volt - simítottam meg a sebhelyet. - Az nyolc óra. Az neked még nagyon korai lenne. - Szeretkezzünk, Anita - nézett rám határozottan és hevesen. Határozottan hevesen. - Szeretkezzünk, aztán tápláld valaki mással az ardeurt. De igazad van, tényleg nagyon unom már hogy mindenki más előbb eljut hozzád, mint én. Viszont ha most előbb velem csinálod, akkor nem leszek féltékeny. - Pedig akkor is ugyanúgy szexelek másokkal. - De akkor már tudni fogom, hogy ugyan velük kefélsz, mert muszáj, de velem sokkal szívesebben csinálnád. És az úgy már nem féltékenység. - Nekem ugyan mindegy lenne, miért bújsz ágyba más nőkkel, én mindenképpen féltékeny lennék. - Tényleg? Féltékeny lennél rám? - pirult bele konkrétan a gondolatba. - Már attól majd megőrültem, hogy mindenféle nők fogdostak a színpadon. És hogy te is simogattad őket. - Ilyen szépet még soha nem mondtál nekem.

- Az szép, hogy féltékeny vagyok a sok nőre, aki körülötted legyeskedik?- néztem, mint a luki nyuszi. Ő meg csak bólintott, és egyre csak pirult. - Nyilván a többi barátnőd is Így volt ezzel. - Nekem még soha nem volt egyetlen barátnőm sem. - Ne mond, hogy nem jártál senkivel! De hát még pornó filmekben is szerepeltél ... - kerekedett el szemem-szám, meg ami még elkerekedhet és leeshet a koppanásig. Hazudni nyilván nem hazudik, de akkor is ... olyan hihetetlenül hangzott. - Mert megfizettek. Vagy kényszerítettek. Ez a prostitúció. De nem járás - mosolygott, gondolom rajtam. És egy icipicit sem jött zavarba. - Jó, persze, ne haragudj ... - Szűz nem vagyok, az tuti. De attól, hogy dugtam mindenféle nőkkel, még nem jártam senkivel. - De ... - Cssss - tette a számra az ujját. - Te vagy a legelső csajom - mondta olyan végtelen gyengédséggel, hogy egészen összeszorult a szívem. Én voltam az első csaja? Nem fért a fejembe. Hogy lehet az, hogy valaki a testéből él, és még sincs soha egyetlen nője sem? Mondom, nem fért bele az agyamba, egyszerűen nem. Finoman megcirógatta a gyógyuló karmolásnyomot, amit tegnap szereztem Barbara Browntól. Lejött róla a kötés, gondolom, sáros lett. Mondtam már, hogy előtted még soha senki nem szeretett engem csakis önmagamért. Nem azért, ahogy kefélek, vagy ahogy kinézek. Te szeretsz engem szex nélkül is. Hagyod, hogy gondoskodjam rólad, hogy átrendezzem a konyhádat. - Mert az sokkal inkább a te konyhád. Gyöngéd türelemmel mosolygott rám, ahogyan egy felnőtt mosolyog az oly' naiv kisgyerekre. - Hát ezt mondom. Még azt is hagyod, hogy én vegyem meg a porcelánt, pedig az egészet úgy tartod hülyeségnek, ahogy van. - De neked fontos. - Igen - bólintott -, és te nem azért teszed ezt vagy azt, mert te élvezed vagy neked fontos, hanem mert engem boldoggá tesz. Sokan vettek már nekem vagyonokat érő ékszereket, cipeltek luxushotelekbe, kényeztettek. De azért, mert nekik úgy esett jól. Soha senki nem hagyta, hogy azt vegyek a pénzükön magamnak, amit szeretnék. Soha senki nem hagyta, hogy én szervezzem meg a mindennapjait, hogy én is beleférjek a sok program közé. Úgy, ahogy nekem jó - folytatta egyre szuggesztívebben. Két kezébe fogta az arcomat. - Lehet, hogy a csajom nem épp a leghelytállóbb kifejezés, de másként nem merlek nevezni, mert azzal aztán tényleg kiüldöznélek a világból. Azt pedig nagyon nem szeretném. Hirtelen csont száraz lett a szám. - Szerelmeskedjünk - suttogta, és ráhajolt az ajkaimra. Mozgást éreztem az ágyon, és hirtelen minden idegszálamra szükségem volt, hogy ne kapjak kétségbeesetten Jason után. Itt ne hagyjon nekem kettesben Nathaniellel! Ronnie-nak igaza volt, tényleg minden ésszerűség ellenére is azt gondoltam, hogy ha beteljesedik a kapcsolatunk, akkor már örökre meg kell tartanom Nathanielt. És rettegtem az elkötelezettségtől. A szex-egyenlő-holtodiglan-holtomiglanon már túlvoltam, az ardeur már elkoptatta bennem a testi közelség egyedülállóságát, már nem volt olyan nagy ügy összefeküdni ezzel vagy azzal. De a szeretkezésnek a nagy ővel még mindig ugyanakkora súlya volt az agyamban. És Nathaniel könnyen lehetett akár a nagy ő is ... Ügyesen elhúzódtam, mintha csak azt nézném, mit feszeleg Jason. A fürdőszoba felé tartott. - Zuhanyozni fogok. Nektek meg mindent bele.

- Bocs, hogy kirúgunk a saját ágyadból- hebegtem, mert tényleg sajnáltam, több szempontból is. - Nem mintha nem kerülne rám hamarosan a sor - vigyorgott. - Mi van? - állítottam meg Nathanielt a mozdulat kellős közepén. - Nathanielt hanyagolnod kell, még túlságosan korai lenne neki. Jean-Claude horpaszt, és amíg ő nem kel fel, addig Asher sem fog - igyekezett visszafogni a mimikáját, de a nagy önelégültség a végén csak erősebbnek bizonyult. - És? - néztem rá gyanakodva. - Finoman szólva leszűkül a választék. Persze ha tudsz olyan alakváltót a közelben, akire inkább fanyalodsz, mint rám, csak szólj, és szaladok érte. Graham például itt szunyál két ajtónyira - dobta oda könnyedén, nem mintha egy pillanatig is komolyan gondolta volna. - Te felfuvalkodott, pöffeszkedő kis ... - Hát szabad így beszélni azzal, aki önként és dalolva ajánlja fel teste leglényegét táplálékodul? - És ez téged nem zavar? - néztem a teljességgel kiegyensúlyozott Nathanielre. Most miért nem sértődött be?! - Őszintén? - Naná, hogy őszintén. - Amíg én vagyok az első, addig egy cseppet sem. - Ha gondoljátok, szívesen besegítek az előjátékba - ajánlkozott a felfuvalkodott, pöffeszkedő kis ... És már vettem is a levegőt, hogy melegebb éghajlatot tanácsoljak a seggének, amikor ... - Az első alkalommal ne, Jason. Most azt akarom, hogy csak ő legyen meg én. Azt hiszem, az állam volt az a koppanás. Jason szája fel is szaladt a füléig, mert ő látta, amit Nathaniel nem: a képemet a könnyedségen, ahogy Nathani el jövőbeli hármasszexet ajánlott Jasonnek. És engem senki sem interjúvolna meg? - Én húztam a zuhany alá - nyögte még gyorsan Jason, és be is csukódott mögötte az ajtó. Már csak az olvasólámpa fénye oszlatta a homályt körülöttünk. - Kösz, hogy be akarsz dobni a közösbe - adtam ki ízibe' a feszkót. És Nathaniel még meg is lepődött. - Minden éjjel hármasban alszunk együtt Micah-val- nézett rám döbbenten. - De nem szexelünk hármasban - makacskodtam, és az arckifejezéséből ítélve épp kukacoskodtam. - Akkor sem szexelünk. - Amikor felébredsz, és felébred az ardeur is, mindig épp azért nyúlsz, akivel már régebben tápláltad. De a másikunk attól még nem sprintel ki az ágyból. Már számtalanszor végignéztem, ahogy Micah-val szexelsz. És ő is, ahogy velem táplálod az éhséget - közölte tényszerűen. Már ott lüktetett az agyam sarkában a fejfájás. Valami vagy valaki mindig meggyötört. - És azt is tudom, hogy Jean-Claude-dal és Asherrel hármasban csináljátok. - Nem mindig - makacskodtam, de már nekem sem hangzottam meggyőzően. - Nincs abban semmi rossz, ha élvezed, hogy egyszerre két férfivel is csinálhatod - ráncolta a homlokát. Becsületére szóljon, cefetül próbált elmenni rajtam. Rosszabb, mint egy akadálypálya, az vagyok. - Hogyne lenne - köszörültem meg a torkom.

- Miért? Mi benne a rossz? - hajolt megint egészen közel, hogy megcsókoljon végre. Én meg nagy taktikusan egy testcsellel vettem egy jobbost, és már ott is feküdtem mellette az ágyon. Nem sok logika látszik abban, hogy a csókját kerülöm, de elfekszem mellette. Azzal a bizonyos jaj-de-gyerekes-vagy mosollyal nézett le rám. Én meg csak bűvöltem magamban a pánikot. Már megint csapdába kerültem. Aztán az a mosoly valahogy kiragadott a lényemből, és hirtelen összeállt a kép. Nemcsak én tartottam gyereknek Nathanielt, nemcsak én hittem, hogy óvnom kell a nagyvilágtól. Ő is ugyanígy volt velem. Ő ugyanígy védte az én naivitásomat, mert hiszen hozzá képest tényleg ártatlan és naiv gyermek voltam bizonyos szempontból. Vannak kapcsolatfordító pillanatok, amikor egyetlen tekintet elég, hogy egy barátság vagy szerelem más vágányba terelődjön. Magasabb polcra lépjen. Minden megváltozott bennem, ahogyan eddig Nathaniellel gondolatban voltam, mindent egészen másként láttam már. Dehogy volt ő kiszolgáltatott! Elmerültem azokban az egészen új világot ígérő lila szemekben, és talán neki is csengetett ugyanaz a postás, vagy megérezhetett valamit az ünnepélyes hangulatomból. - Mi a baj? - kérdezte kicsit hitetlenkedve. - Azon kívül, hogy Damiant kis híján kinyírtam, hogy Byronnal, mindenki közül pont Byronnal dugtam, és majdnem feltámasztottam egy nagyobbacska temetőnyi zombisereget? - nevettem el magam kínomban. - Éreztem, ahogy zsizsegnek a föld alatt, és csak egyetlen szavamra várnak, hogy felsorakozzanak mögöttem ... - már a könnyeim folytak, amikor tehetetlenül megráztam a fejem. - Annyi minden elcsesződött ma ... Ráadásul csak bekavar, hogy végre én uralom az ardeurt és nem fordítva. Pedig hogy vártam ... Mire idáig jutottam, már a taknyomat nyeltem. Pedig istenemre nem akartam sírni. Nem is értem, hogy bukott ki belőlem. Végtelen gyengédséggel csókolta le a frissen kibuggyant könnyeket a szemhéjamról. - Akkor éppen itt az ideje, hogy összehozzunk valami nagyon jót - suttogta, és saját, sós könnyeimmel az ajkán csókolt szájon. - De ... - Kérlek, Anita, hallgass el- csókolt meg újra, már határozottabban. - Mert? - Mert dugni fogunk. Már nyitottam a számat, persze a mondandóm még nem állt össze kristálytisztán, ahogy az már csak lenni szokott, de esélyem sem maradt. Nathaniel megelőzött. - Szeretkezni fogunk - hajolt rám fektemben -, beléd fogok hatolni - húzta át a fejemen a pólómat-, kúrni - indult el a nyakamtól apró csókokkal a melleim felé -, kefélni - még mielőtt tiltakozni kezdtem volna, megnyalta a mellbimbómat, és a pillantása már feleslegessé tett minden szót -, dugni fogunk. Elegánsabban és frappánsabban hangozna, ha most azt mondanám, hogy valami hozzá hasonló malacsággal vágtam vissza, de éppen semmi nem jutott az eszembe. - Jó - leheltem, és akkor és ott nem is kellett több. Mert ha valakit szeretsz, akkor malacságok és/vagy költészet nélkül is ugyanúgy szereted, és egy „jó” adott esetben mindennél szebben csenghet a szeretett kedves fülének.

50

A pólóm után a tangám is gyorsan eltűnt a süllyesztőben, de aztán észbe kaptam. Eddig még soha nem nyúltam úgy Nathaniel testéhez, hogy ne hajtott volna valami metafizikai kényszer. Eddig mindig is átokként tartottam számon az ardeurt, most nem kellett sok, hogy rájöjjek, milyen kellemesen átlendít a kezdeti nehézségeken, amikor a szenvedély még nem ragadott át a gátlásaimon. Nem mintha nem vonzódtam volna Nathanielhez. Sőt. De a fejemben annyi régi elv és egyéb ocsmányság lakott, amikben nem akartam volna hinni, de egyszerűen kiebrudalhatatlanul ott laktak. Nathanielnek persze rögtön feltűnt, hogy már megint problémázgatok. Neki mindig minden egyből feltűnt. - Mi a gond? - könyökölt fel mellettem. De most hogyan magyarázzak el neki olyasmit, amit még magam sem egészen értek? - Semmi gáz, Anita, csak mondd. - Az ardeur nélkül csak én vagyok ... egyedül - böktem ki végül, ahogy kijött - és végtelenü!. .. - ültem fel- zavarban. - Miattam? - Igen ... vagyis nem. Önmagam miatt. - Ezt részletesebben is el tudnád magyarázni? - hajtotta az arcát az oldalamhoz. Olyan finom meleg volt. - Ha el tudnám, legalább én is érteném. De a sóhajra már nem maradt időm, mert kivágódott a fürdőszoba ajtaja, és Jason a derekára tekert törölközőben, csípőre tett kézzel perdült ki rajta. Még nem tusolt le, csak épp a meztelenségét leplezte. Egy alakváltó. Ilyet se gyakran látni. - Bocs, de ezt nem bírom. - Mit? - Hogy el fogod baszni az egészet - léptetett még közelebb, egészen az ágyig. - És hiába meresztgeted a szemed, nehogy azt hidd, hogy megijedek. Tudod, hogy bármit megadnék érte, ha valaha valaki úgy nézne rám, ahogyan Nathaniel terád. - Jó, de ... - Semmi de. Kezdtem remélni, hogy fejlődőképes vagy. Hogy te is belátsz dolgokat talán, és lassan felnősz. De már megint az ardeurrel jössz, áthárítasz minden felelősséget. Az nem te vagy, aki még a legyet is megtossza reptében, az csak az ardeur. Te nem is tehetsz róla! Szerettem volna vitába szállni vele, de nem nagyon találtam a fogást. Mert nem is volt. - Jó, tegyük fel, hogy van abban valami, amit mondasz. De mi van akkor? - A szentségit, Anita, ne gyere folyamatosan a felelősséggel. Ez nem bűn. - Engem úgy neveltek, hogy az - böktem ki nagyon halkan. Most mit csináljak. Hiába morog rám, akkor is csak ez van. - De gyerekkorodban azt is tanultad, hogy a Télapó hozza az ajándékot. Vagy az is érinthetetlen tabu?

- Mit akarsz egyáltalán mondani? - fontam dacosan keresztbe a karjaimat. Jó, hát a meztelenség sokat levont a mozdulat kecséből, de én megpróbáltam. Velem nem lehet cicamicázni. - Azt, hogy nézz már rá - térdelt le nagy sóhajjal az ágy mellett. De én csak őt tartottam szemmel, nem fogok úgy pattogni, ahogy ő fütyül. - Ne engem nézz, hanem őt. Vagy azt akarod, hogy én fordítsalak oda? - Azt próbáld meg. - Jó, hát felőlem birkózhatunk is, de szerintem sokkal kevésbé lenne gyermeteg és zavarba ejtő, ha magadtól szépen Nathaniel felé fordulnál. Nagy fújtatva végül csak hátrafordultam. Nathaniel ugyanúgy feküdt mögöttem, fejét két kezén megtámasztva. Az az arc ... azok a levendulaszín szemek, körülöttük a smink maradványa, amitől csak még észbontóbbá váltak a vonásai. Pedig nem szorult rá, anélkül is parádésan gyönyörű volt. Azokból a szemekből a parttalan nyugalom és bizonyosság sütött, hogy aggodalomra semmi ok, én úgyis megoldom. Nathaniel ezzel a bizonyossággal élte az életét, amióta hozzám költözött, pedig neki illett volna a leginkább tudnia vagy legalább gyanítania, hogy velem csak még bonyolultabb az élet. Hogy nekem minden egyes napom és éjszakám csak újabb csavart hoz az amúgy is zűrös életembe, és hogy nem szabadna rám hagyatkoznia. Irigyeltem a hitéért, hogy neki van valaki, akire ilyen megadással hagyatkozhat. Kár, hogy csalás az egész, mert ez a valaki én vagyok. Lehajtotta a fejét, mint akit a pillantásom is zavarba ejt, a mozdulat pedig szabályosan továbbtaszította a pillantásomat, át a gömbölyű vállain, le a háta bársonyos ívén. Életemben egyetlen egyszer engedélyeztem magamnak a csípő alatti érintést Nathanielnél, a legeslegelső esetben, amikor letámadott az ardeur. Akkor végigharapdáltam a felsőtestét, a fognyomaimmal ékesítettem a fenekét és a nemesebb tájakat is. Nem bánta, az ardeur pedig két kézzel kapott az élvezetén. De azóta szigorúan megtagadtam önmagamtól a csodás domborulatokat, vagy fogalmazhatok úgy is, hogy tőle tagadtam meg odalenn az érintésemet. Ez volt az igazi bűn. Mert Nathaniel ennél sokkal többet érdemelt. Hónapok óta szigorúan ruhaviselésre kárhoztattam, még éjjel, az ágyban sem alhatott pucéran, ami egy alakváltónak nem éppen a kényelem csimboradzója. És ha véletlenül úgy alakult, mindig elkaptam a tekintetemet. Még az éjjel, a klubban sem mertem tüzetesebben megnézni magamnak, féltem, hogy ha szabadjára eresztem a tekintetemet, rögtön odavándorol, ami a legjobban vonzza, és akkor már le sem lehet feszegetni róla. És nem arra gondolok, amire a kevéssé józan olvasó. Nathaniel hátának aljában, az ív végében, ahol a feneke kezdődött, a gerincoszlop két oldalán volt két gödröcske. Nem is biztos, hogy így hívják azokat a bemélyedéseket, amik olyan édesen adják át a hátat a segge gömbölyületeinek. Mintha Isten, amikor kigyúrta az agyagból Nathanielt, még azon a két ponton a hüvelykujjával gyorsan benyomta volna az anyagot. Ez lett az ő különös szexepilje, az Isten végső csókja, ahogy az arcon a gödröcskét az angyalok szája nyomának tulajdonítják. Ez volt a kedvencem, ezt lestem mindig megszállottan és rettegve, hogy lebukom, és akkor végem. És igazam lehetett, mert a gödröcskék ellenállhatatlanul vonzották magukhoz a tekintetemet. Tenyerem önálló életre kelt, és lesiklott végig a hátán, körbejárta a mélyedéseket, hogy végül puhán megállapodjon a kettő közötti mezsgyén, a gerincoszlop tövén. Nathaniel még ebbe a könnyed érintésbe is beleborzongott. Gyöngéd csókot pecsételtem mindkét mélyedésbe, pont illettek beléjük az ajkaim. Mintha nekem szabták volna őket. Aztán a dereka hajlatára fektettem a fejem, hogy mintegy párnáról nézhessek végig a birodalmamon, a fenekén és a lábain. Minden tökéletesen klappolt, hazaértem. Nathaniel mély sóhajt küldött ki az éterbe, mint akit nyomasztott valami, ami mintha az érintésemtől vagy a nyugalmamtól hirtelen el is illant volna. Segge domborulatán levándorolt a kezem, végig a comb finom, feszes bőrén, és rájöttem, hogy a lábait is a tiltott zónába soroltam eddig. Nyilván, mert a csípő mágikus vonala alá esett. Most élvezettel cirógattam végig, hogy aztán visszatérhessek a kerek seggéhez, és azon írhassak le finom köröcskéket. Nathaniel nyögdécselni kezdett, mintha fájna neki. - Fáj? - kérdeztem ernyedten. - Dehogy - nyögött fel, várakozástól feszülten, pedig a teste átadta magát a legapróbb érintésnek is -, csak már olyan

régóta kívánom az érintésedet, és most olyan végtelenül jó. Ahogy az arcod a fenekemhez ér, ahogy cirógatsz… Ujjaim megtalálták a segge két partját elválasztó szakadékot, beléhatoltak, és lassan végighúztam ott benn a vájatban, míg le nem értem a lyuka alá, ami már se nem a segge, sem pedig a nemesebb tájak része. Amolyan bársonyos senkiföldje. És szőrszál nulla, minden csupa pihepuhaság, végtelen finomság. Amiről persze rögtön a többi elméletileg szőrös testtáj jutott eszembe, hogy vajon arrafelé is ugyanilyen selymes-e minden. Fejemet kicsit megemeltem, és rövidke ösvényt csókoltam magamnak a feneke tetejére, hogy hozzásimulhasson az arcom. Aztán már megint lejjebb indultam, le a térdéig, körkörösen haladva, végig a lábszárán egészen a bokájáig, azt kezdtem finoman masszírozni. Ahogy az ujjaim hegyével játszadoztam, Nathaniel felkacagott, keze a lepedőt markolta, ahogy már korábban is, amikor a két combja közé jutottam. Mintha a két rész érzékenysége közeli rokonságban állna egymással. Annyival több erogén zóna lapul meg egy-egy ember testén, mint amit a klasszikus szakkönyvek felsorolnak! És nincs is izgalmasabb, mint feltérképezni az egyéni érzékeny tájakat, becézgetni, míg a másik elalél. Felemelkedtem, hogy közelebb jussak a becses területhez, körmömet lágyan a húsába nyomtam, hogy jobban érezze a köröket, amit a csont érzékeny bőrébe rajzolok. Nathaniel borzongva tolta ki magát félfekvőtámaszba, mint aki már nem tud hova lenni. Ujjaim leosontak a talpára, át a lábfejére. - Édes istenem - nyögte, én pedig felmértem a terepet: mennyi csudás bőrfelület, mennyi csókolni való gömbölyded forma, érzéki zúg. És még bele sem lendültem. A bokájához húzódtam, és nyalogatni kezdtem a csontot, nyelvem nedves csigavonalat húzott végig a lába szárán felfelé, egészen a térdéig, aztán vissza, le a sarkán, át·a talpán, be a lábujjak közébe. Tiltakozva nyögdécselt, mint aki el akarja kapni, de határozottan megragadtam, és nem eresztettem. És ahogy visszaérkeztem a bokához, ami minden hadműveletem origójaként szolgált idelenn, haraptam. Belenyomtam a fogam a bokacsont feletti finom bőrbe. Nathaniel már engem nézett egy ideje, tágra nyílt, elúszó szemekkel, és amikor fogaim a kemény csonthoz koccantak, felnyögött, szemei kifordultak, és az ágyra hanyatlott. Én meg feljebb kúsztam a lábain, ráfeküdtem, hogy a fejemnek megint a segge szolgáljon párnául és támasztékul a következő akciómhoz. Azt a finom bőrdarabot kerestem a lábai közt, a segglyuk alatt, hogy elvezessen a zacskó pihe bársonyához. De sajna rajta feküdt, így a herék megkeményedtek, és a bőr ráfeszült a berendezésre. Hiába, hogy Nathaniel kedveli a fájdalmat, egyelőre nem akartam átmenni szadomazóba, annak is az első tagjába, és nem kezdtem a finom bőrt húzgálni. Inkább csak a testemmel csusszantam be a lábak közé, szétfeszítettem őket, hogy a számmal is megkeressem azt a kőkeményre duzzadt csomagocskát. Miközben épp azon hezitáltam, hogy csak nyaljak vagy inkább csókoljak, esetleg harapjak talán, hirtelen feljebb tévedt a tekintetem, és Nathaniel combja fölött megláttam Jasont. El is feledkeztem róla. Ennek most örülni kell, vagy sőt? Annak a jele, hogy végre kezdek megbarátkozni azzal, ami a fejemben kavarog, vagyis önmagammal, vagy egyszerűen csak azt jelenti, hogy a szajhaság sötét vermének megnyílt alattam a csapóajtaja, és zuhanásba kezdtem? Mindenesetre nem is a tényen akadtam fenn, hogy itt sutyiban kéjmozizgat, hanem azon a pillantáson. Mert ha csak kéjelgést látok a szemében, akkor simán zavarba jövök, és kiordítom. De Jason bánatosan, elveszett sóvárgással figyelt. Persze, ahogy kiszúrta, hogy kiszúrtam, már le is sunyta a fejét, és amikor a következő pillanatban felnézett, már megint a nagyarc feszített rajta. Csak a szeméig nem jutott fel a nagy könnyedség. - Miattam abba ne hagyd, én élvezem - próbált humorkodni. - De nagy a pálya. - Azt hittem, épp eléggé elfoglalod magad, mint hogy engem sasolj - vallotta be szomorkás mosollyal. - Tudhattam volna, hogy az ardeur nélkül résen vagy. - Mi a baj? - kérdezte alattam Nathaniel.

- Nem tudom. - Nyugi, nem utánad nyáladzom, Anita. Még csak nem is Nathaniel után. De nekem is jól jönne valaki, aki ilyen gyöngéden és figyelmesen becézi végig az egész testem - kezdte komolyra fordítani, és nekem keményen kellett összpontosítanom, nehogy elússzam Nathaniel hátán. - A szex sem rossz, nem azt mondom, de nekem minden vágyam, hogy valaki úgy érjen hozzám, ahogy te az előbb Nathanielhez. Nyilván nemsokára rám is rám kerül a sor, de engem tutira nem fogsz így simogatni. Pedig nagyot fogunk döngölni. - Tudom, ezt egyszer már letárgyaltuk. Te szeretnéd, ha magával rántana a mindent felemésztő szenvedély, nekem meg ez a legnagyobb félelmem. - A sors fura fintora, mi? Bár egyszer nézne rám valaki úgy, ahogyan te Nathanielre. Téged meg ki lehet ezzel kergetni a világból. Igazi csapásnak nevezed az ardeurt, de ha nincs, talán soha nem jössz össze se Micah-val, se Nathaniellel. Sőt, talán még Asher sem kerül be a repertoárba. - Jó, talán Asherrel kapcsolatban igazad van - könyököltem fel Nathaniel fenekére, és próbáltam nagyon figyelni. De most akkor lelkendezzek, vagy mi? Hogy micsoda oltári mázli ez az ardeur? - Nézd csak meg, épp mire támaszkodsz, és legyen képed tagadni. Az előbb magad mondtad, Anita, hogy az ardeur nélkül még mindig ott tartanál, ahol előtte. Csak gyötörnéd magad vég nélkül amiatt, amilyen vagy. Nathaniel is feltámaszkodott, és kórusban figyeltük az ágy mellett térdeplő Jasont. Fura helyzet volt, mégsem akadtam fenn rajta. Vagyis fennakadtam, de mégis rendjén való volt. Szerettem volna vitába szállni a szavaival, de nem lehetett. Vagyis persze lehetett volna, hogyne, de minek, ha egyszer igaza volt. Ha nincs az ardeur, gondoltam, még mindig Richarddal nyúzzuk egymást. Aztán gyorsan észbe is kaptam, hiszen az ardeur csak jó kifogásként érkezett neki, hogy menekülhessen. Richardnak csak baja volt velem, nem szerette a zombikeltést, nem szerette, hogy a rendőrségen dolgozom, hogy vámpírokra vadászom. És ahogy tegnap Damian olyan tömörvelősen megfogalmazta, Richard a saját szégyenét tényleg mindennél jobban szereti. Előbb válna meg a saját életétől, mint attól. Szóval akkor hol is tartanék ardeurtelenül? Se Nathaniel, se Micah, még tán Jean-Claude-tól is elszeleltem volna megint valami frappáns apropó miatt. Talán. Nagyon Anita Blake-esen hangzik. Kényelmesen elfészkelődtem Nathaniel ülepén, ő meg visszafeküdt az ágyra. Boldog volt. - Akkor ezek szerint az ardeur a nagy megoldás, amit az ég küldött, hogy sínre tegye végre az életem? - Az ég döntéseiért nem felelhetek - vigyorgott. - De azt tudom, hogy kegyetlenül irigyellek, pedig nem sok embert irigylek a földön. - Féltékeny vagy? - kérdezte Nathaniel, és nemcsak engem lepett meg. Nem is tudom, az lepte-e meg Jasont, hogy honnan jött a kérdés vagy, a kérdés maga. - Féltékeny az nem, legalábbis a szó klasszikus értelmében. Szerelmi féltés nincs bennem, de a kettősötökre, mondhatjuk, hogy az vagyok. Meg arra, hogy valakit ennyien imádnak - ismerte el, de aztán már megint csak a hetvenkedés következett. - Mellesleg Anita amúgy sem az én esetem. - Miért? - kaptam fel a fejem. - Mert se elég domináns, se elég szubmisszív nem vagyok neked. Háziasnak meg végképp nem vagyok nevezhető. Arról nem is beszélve, hogy engem hidegen hagynak mások nyavalyái, pedig Micah-ban nyilvánvalóan nagy vonzerő neked, hogy ennyire szocioaktív. Pont, mint te. Nekem ez nem pálya - tárta szét a karjait. - Jean-Claude az megint más tészta, de hát vele nem versenyezhetek. - Ez nem verseny - csóválta a fejét Nathaniel.

- Te nem érzed annak, de én azért vagyok annyira domináns meg fickós, hogy ezt az aspektust is kiszúrjam. Nekem az lenne. - Ha bárki is annak látná, nem működne - ingattam a fejem. - Tudom, persze - állt fel a fejét csóválva. - Most visszamegyek a fürdőszobába, és csak akkor jövök, ha hívtok. Vagy ha megérzem az ardeurt. És bocs, ha legyilkoltam a hangulatot. - A hangulatommal nincs semmi baj. - Az enyémmel se - csatlakozott Nathaniel. - Semmi ardeur, én meg jövök a nagy gondolatokkal, és mégsem akadt ki senki? - Hát nem. - Hogy a gyökérbe nem? - Úgy, hogy egy nagyon okos és drága barátom figyelmeztetett, hogy el fogom cseszni, és ez az, amit a leginkább szerettem volna elkerülni. - Ha valaha beadod a derekadat - lágyult el Jason arca -, és a szerencsés választott Nathaniel lesz, akkor ragaszkodom hozzá, hogy én legyek a tanúja. - Nem hinném, hogy ez valaha is bekövetkezne, de ha mégis, akkor te leszel. - Nathanielt meg sem kérdezted. - Engem nem kell kérdeznie - mosolygott Nathaniel. - Hát igen, nekem túlságosan is domináns a csaj - ballagott a fürdőszoba ajtajához a szöszi. - Tudod, Jason, ha már egyszer rajtam van a nadrág ... - És a tökök is benne vannak, nekem elhiheted. Bár nem látszik, de mindenki tudja, hogy ott lapulnak -lépett be az ajtón, aztán határozott kattanással magára is csukta. - Nem kell feltétlenül most végigcsinálnunk, Anita - könyökölt fel megint Nathaniel, ahogy magunkra maradtunk. Jason jól látja: ahogy hozzám érsz, abból mindent tudni lehet. És tudom, hogy ha nem is ma, de az enyém leszel. Minél előbb táplálod az ardeurt, annál hamarabb összeszeded magad. Mosolyogva csúsztam vissza a két combja közé, és mivel már nem volt olyan izgatott, a zacskó sem feszült annyira, már be tudtam szopni a számba a bőrt. Addig csókoltam, és faltam, amíg meg nem találtam a golyókat. - Feltérdel - parancsoltam akkor rá, és Nathaniel szó nélkül engedelmeskedett. Egyenként vettem a számba a tökeit, ízlelgettem, szopogattam őket, úgy játszottam velük sorjában, mint két fincsi savanyúcukorkával. A farkát csak fél szemmel láttam, pedig már nagyon akartam volna. Eddig életemben mindössze háromszor volt szerencsén a jancsihoz, először, amikor megismertem, másodszor tegnap éjjel, amikor a triumvirátust összekalapáltam, harmadszor pedig délután, az irodámban. - Hanyatt fekszik - adtam ki megint az ukázt, és már el is terült előttem teljes testi valójában. Nagy volt, és ágaskodott, duzzadt felkiáltójelként verte a saját hasát. - Nem ilyen nagyra emlékeztem. - Mert akkor kórházban feküdtem. Majdnem megöltek, nem épp a legjobb formámat hoztam. - Az tény - mértem végig kéjesen. És bár a mozdulat elején még lassan indult meg a kezem, a türelmem már rég

elenyészett. A markomban akartam érezni, azonnal és teljességében. Megragadtam, élveztem, ahogy enyhén lüktetve belesimul a tenyerembe, kitölti a markomat melegen, bársonyosan és mégis olyan erősen. A másik kezemmel a heréjét vettem kezelésbe. - Milyen végtelenül puha és kemény egyszerre - szaladt ki a számon, és addig simogattam, amíg a szemei beúsztak a szemhéj a mögé, hogy már csak a fehérjét láttam, ő pedig a nagy kéjes semmit. Észrevétlenül és váratlanul bukhattam le rá a számmal. Pontosan tudtam, mit akarok: el akartam nyelni tövig, hogy még a golyók se maradjanak ki a számból. Legközelebb majd hamarabb nekilátok a kedvenc tevékenységemnek, amíg még nem ennyire merev, akkor majd nem kell a fulladással megverekednem. De Micah-n sokat edződtem, mert őt a számba venni edzettséget igényel a javából. Márpedig a legkedvesebb pozitúrámról nem vagyok hajlandó holmi légzési nehézségek és garatreflexek miatt lemondani. Nathanielt is hopp, benyeltem, ajkaim elégedetten zárultak össze a herék tövénél. De sajna nem tarthattam sokáig így magamban, tekintve, hogy a légcsövemet is blokkolta a szerszám. Lassan kicsúsztattam magamból, feltérdeltem a combjai közt, és rámosolyogtam. És igen, ez a pillantás, amit kaptam, minden erőfeszítést megért. Még egy reprízt is. Ebből aztán nem egyenesedtem fel, hanem a pont jó mennyiségig kiengedtem a számból, és dolgozni kezdtem a maradékon. Szoptam, ki-be, játszottam vele, megforgattam a nyelvemmel, ahogy kell. És amikor már megfelelőképpen nyögdécselt, a fogaimat is bevetettem. Finoman megharaptam. - Édes istenem, igen, ezt még ... - Mit még? - húzódtam kicsit hátrébb. - Még harapj. - Az általában fáj a pasiknak. . - Én nem vagyok általában pasi - felelte, és ahogy mondta, az ragadott magával igazán. Már nem izgattak a fenntartásaim, hogy nekem nem műfajom a fájdalom. Visszavettem a számba, és lenn a farka tövénél összeharaptam. Nem olyan erősen, ahogyan másutt haraptam volna, de azért a férfiak kilencvenkilenc százaléka visítva lökött volna le magáról. Közben le nem vettem Volna róla a szemem. De kínnak semmi nyoma. -Jobban - nyögte. Én meg csak meresztettem a szemem. Nehogy már leharapjam a szépreményű himbilimbijét! - Anita, kérlek, harapj! El sem tudod képzelni, mióta vágyom már erre! Ugyan ő akarta, de nekem kell vigyáznom. Persze vigyázva is meg tudom adni talán neki azt, amire annyira vágyik. Haraptam hát megint, még nagyobbat, hogy a fogaim egy pillanatra összezártak. És éreztem, ahogy legbelül megmoccan bennem valami. Nem az ardeur, nem. A szörnyetegem. Megérezte a hús zamatát, azt az értékes zsákmányt, amit épp a fogaim közt tartok. Gyorsan leráztam a tudatomról, de többet nem haraptam, visszahúzódtam Nathaniel farkáról. Szerencsére neki már ez elég volt, kifordult szemmel vergődött az ágyon, a lepedőn kereste a fogódzót, hogy valamiben megkapaszkodhasson a gyönyör közepette. Néztem, ahogy a mellkasa zihálva jár fel-alá, és ahogy fokozatosan lecsendesedik. Kivártam, amíg már levendulaszín is rebeg a szemhéja alatt, és addig simogattam finoman az arcát, amíg fel nem nézett rám lustán és cicásan, mint aki épp a lekvároscsuporból mászott ki nagy elégedetten. - Magamban akarom érezni ezt a farkat - markoltam meg újra ugyanolyan merev durungját. - De még nem melegedtél be. Megszorítottam, amit a markomban fogtam, és figyeltem, ahogy megfeszül a gerince, a feje hátracsapódik, olyan hevesen, hogy a haja lecsusszan a selymes lepedőn az ágy mellé. - Nekem elhiheted, hogy épp elég meleg vagyok. - De nem te vagy az egyetlen, akinek tilos volt csípő alatt tapogatózni - mondta rekedten, amikor megint összeszedte magát.

- Kérlek szépen, Nathaniel- hunytam le a szemem -, fejezd be, amit az irodában elkezdtél. - Az bejött, mi? - nézett rám hirtelen nagyon pasisan és nagyon nem gyermetegen. - Itt lennék szerinted egyébként? Felült, és hirtelen kézzel-lábbal magához ölelt. Ugyanolyan magabiztosan csókolt meg, ahogyan én fedeztem fel korábban az ő testét, nyelve körbetapogatta a szájüregemet, gyöngéden és mégis követelődzőn. Közben a keze végigszánkázott a testemen, de nem állt meg a derekamnál, egyre lejjebb haladt, míg a szeméremajkak közé be nem csusszant az ujja, és én össze nem rándultam. - Tiszta nedves vagy. - Mondtam vagy nem mondtam? Olyan váratlanul tolta belém az ujját, hogy még levegőt venni is elfelejtettem. Aztán rögtön követte még egy ujj, és azok ketten ott benn, ügyesen, megtalálták a G pontomat, és mintha a tegnap délutáni tevékenysége csak bemelegítés lett volna, a mostani előkészítése, én készen álltam. A testem pontosan tudta, mit kell tennie és éreznie, szóval pár ügyes mozdulat az ujjai hegyével elég volt, már élveztem is. Sikoltva vájtam bele a vállába a körmeimet, mert az orgazmus magával rántott. A másik kezével átkarolta a derekamat, nehogy hanyatt zúgjak az ágyon, és a kis ügyes ujjait kirántotta belőlem. - Na, most már tényleg bemelegedtél. Mivel már csak a szemhéjam tapétás felét láttam, a beszéd pedig megszűnt az én asztalom lenni, csak bólintottam. De nem aggódtam, hogy esetleg nem értjük meg egymást. Vannak helyzetek, amikor a tettek elevenebben szólnak a szavaknál, vagy hogy szól a bölcs mondás.

51

Az arcát néztem, miközben dolgozott rajtam. Ki-bejárt bennem, én meg élvezni akartam szemének, arcának minden kifejezését. Látni akartam, most, hogy végre eljutottunk az első igazi alkalomig. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne engedjem el a fejem, a testrészeim, ne szabaduljak bele a gyönyörbe, mert ő volt a fontos. Kinyomta magát fölöttem, a lábait pedig egészen maga alá húzta, így aztán nem is hatolt olyan mélyre, de nem számított. Hiába, hogy általában a mély lökéseket szeretem, most volt valami csavar a szögben vagy a szapora ritmusban, aminek képtelenség volt ellenállni. Lassan felértem a csúcsra. - Ha elmegyek, jössz te is -lihegtem még az agyam maradékával. - Te többször is bírod, nekem lehet, hogy csak egyszer jön össze - lihegte vissza nagyon-nagyon koncentrálva. - Nem érdekel. Ha elmegyek, jössz velem te is - kaptam el az arcát. - Megdumáltuk - mosolygott egyet. Aztán összefolyt minden, az orgazmusba belefeszült a testem, mintha szét akarná vetni a bőröm és a húsom. Hullámokban érkezett a gyönyör, és én lovagoltam rajtuk végtelen. Aztán Nathaniel szeme elkerekedett, mint aki valamin istentelenül meglepődik, egyre szaporábban kapkodta a levegőt, és ha nem tartottam volna még mindig két kezemben az arcát, hátraveti a fejét is, úgy élvez. De látni akartam a szemeit, ahogy lökött még egy mélyet még erőteljeset, és görcsösen vergődve ömlött belém a magja. Ez az orgazmus felkészületlenül ért, az újabb hullám már nem egyszerűen magával ragadott, és sodort, egy örvény szippantott be, és pörögtem, pörögtem benne, hogy már az agyam is elhagytam valahol a kéjek óceánján. Már én is csak befelé láttam, fejem hátrafeszült, testem megmerevedett, és ahogy Nathaniel rám hanyatlott, és még mindig lökött erőteljesen, a legbensőmig hatolva, felkiáltottam, mert a számon is ki kellett engednem az élvezetet. Körmeim a hátát szántották, és minden lökéssel az én körmeimbe is egyre mélyebben ásta magát, hogy végül már a fogaimnak is támasztékot keressek, és a vállába sikoltsam bele, mennyire jó. Nathaniel teste szerette és kérte a fájdalmat, olyan volt, mintha nem érhetne addig orgazmusa végére, amíg körmeim a hátát marják. Minden egyes fájdalomhullám növelte a gyönyörét, és csak egyre nagyobbakat döngölt rajtam, ami meg az én kéjeimet végtelenítette. A gyönyör és a fájdalom ördögi körében vergődtünk egymás testében. Ahogy a következő hullám lecsapott rá, Nathaniel gerince megfeszült, fejét hátradobta, és még épp idejében sikerült eleresztenem a fogammal, hogy ne maradjon a számban a vállának egy nagyobb falatja, vagy esetleg nála az én egyik fogam. De a vére beleserkent a számba, és az édesen sós és fémes íz szétáradt az ízlelőbimbóimon, hogy olyat érezzek, amit még soha. Nem azt mondom, hogy a vér íze újdonságként hatott. De így még soha nem ízleltem, bár korábban, amikor a színpadon megharaptam, szintén vérét vettem. Akkor nem is figyeltem. Most azonban hirtelen élvezni kezdtem a zamatát, kóstolgattam, körbekergettem a szájüregemben, lögybölgettem, ahogy a borkóstolók öblögetnek a korty borral, hogy minden rejtett árnyalatot és aprócska pikantériát megérezzenek. A vérszomj néha meglegyintett korábban is, noha a vér ízének élvezetére soha nem is törekedtem, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem is tudtam a létezéséről. Nathaniel vére a legínyencebb fogásként töltötte meg a számat, tapadt fel a szájpadlásomra, kúszott be a nyelvem alá, és szállta meg az érzékeimet.

Az erő borzolta végig Nathaniel testét, és mintha a fizikai határok nem szabhatnának gátat neki, áthuppant rám is, hogy a lélegzetem is beleszakadt, a szőröm is meredezett bele. A szörnyetegem valahol a testem legmélyén álmosan mocorogni kezdett, mint aki a délutáni szunyából ébredezik. A levendulaszemek a leopárd szürkéskékjébe vesztek, már Nathaniel szörnyetege nézett le rám, és éreztem, ahogy csontjai ketrecében ő is lustán nyújtóztatja a testét. Mintegy az ő szörnyetegének hívására az én bestiám is feszelegni kezdett, ami nem lett volna önmagában újdonság, azt már számtalanszor éreztem, ahogy a nagymacska kigömbölyödik lusta heverészéséből, hogy hírt adjon a létezéséről. De ez most új volt. Mintha a testem belül üreges lenne, egy nagy Csarnok, ami csak arra vár, hogy valami kitöltse, a szörnyeteg pedig ebbe a terembe nyújtózna bele, de még Így is fájdalmasan kevés helyet talál. Valami nyomni kezdte a tüdőmet, belülről, és nem kaptam levegőt. Szerencsére csak egy pillanatig tartott az érzés, de még ezt a röpke pillanatot sem szerettem. - Vérszagod van - morogta szinte a számba Nathaniel. - A te véred - suttogtam, és a szívem száguldani kezdett. - De a te szádban van - érintette ajkait az enyémhez, és a nyelve már benn is volt a számban, kérdés nélkül, erőszakosan, le, egészen a torkomig. Konkrétan kiszopogatta a számból vérének minden cseppecskéjét, nyelve végigkanalazta a szám zegzugait, még a nyelvem alá is bekotort. A leopárd belesikoltotta a rátörő pánikot az agyamba: most meg fognak enni. Persze Anita Blake tudta, hogy ez kapitális baromság, Nathaniel soha nem enne meg, de a szörnyeteget az én meggyőződéseim hidegen hagyták. Testem üregében már nemcsak valami amorf, folyékony, lényszerű valami garázdálkodott, hanem egy nagyon is fizikai valóság, egy test a testemben, aminek odabenn kizárt, hogy van elég helye. Ahogy moccant egyet, olyan érzés volt, mintha egy kéz nyúlna ki felfelé, el a gyomrom meg a szívem mellett, a gerincem mentén, egy másik végtag pedig lefelé tolakodna, és keresné a helyét. Fájt! Hirtelen majd belefulladtam Nathaniel vad csókjába. - Jó Ízed van - húzódott el vad mosollyal az említett vérleopárd, és már nem sok emberi maradt a pillantásában, csak az állat féktelen öröme ragyogott a szeméből, hogy micsoda Ízletes zsákmányt szerzett. Már a hangja sem az ismerős Nathaniel-hang volt. A leopárdom időközben elszelelt a fejemből, de az a nagyobb és konkrétabb szörnyeteg a testemben egyre csak nyújtózkodott volna, érdekelte is őt, hogy odabenn számomra létfontosságú alkatrészek vannak, amikkel nem jó ilyen vadul babrálni. Nem tudtam tovább magamba fojtani, felsikoltottam, és valami fogódzót kerestem Nathaniel szemében, vajon otthon van-e még valaki, aki tudna nekem segíteni. - Mi a baj, Anita? - kérdezte idegen szemekkel és mély, morgó hangon. De az aggodalom és az arc Nathanielé volt mind. - Fáj. - Fájdalmat okoztam? - Segíts! - kiáltottam a fejemet rázva, mert egy karmos mancs épp a bordáimon cimbalmozott. Görcsösen rándultam össze. - Jason! - ugrott le rólam rémülten Nathaniel, de a csuromvizes vérfarkas csak a második hívásra jelent meg az ajtóban. A törölköző a kezében volt, nem a derekán. De már ez sem érdekelt. - Mi a baj? - hervadt le a vigyor a képéről, ahogy meglátott bennünket. - Nem tudom - felelte a kétségbeesett, mély morgással Nathaniel. - Valami fáj neki. Az a dolog odabenn megint tornászni kezdett, kereste a helyét, nyújtózott és csak nyújtózott, a testem pedig nyúlt

vele. Mintha egy kesztyűbe próbálná bele magát a kéz. Nem azt mondom, hogy fájt, de kutyakellemtelen volt. - Te is érezted? - kérdezte Jason, és figyelte, ahogy a karján külön életre kel minden szőrtűsző. - A szörnyetege - bólintott Nathaniel. - Azt tudom. De így még soha nem éreztem - térdelt le az ágy mellé Jason. A szörnyeteg a testem határait is elérte, és igencsak csalódott, hogy innen nincs tovább. Mivel nem voltam alakváltó, nem tudott új alakot találni magának, ahogyan az normális lett volna. Évekkel ezelőtt Richard szörnyetegének egy darabja átkerült belém, ki tudja, hogyan, Belle Morte vérvonalától pedig emberi létem ellenére megkaptam a leopárdot hívóállatomul. Ezért lehettem én a Nimir-Rájuk, és ezért találhatott rám Micah, aki NimirRaj-ként is a társam. És akkor ezt még megfejel te az az aprócska kis változás, hogy egyszerű pomme de sang-ból Nathaniel immár személyes hívóállatommá avanzsált, amilyen Jean-Claude-nak Richard. Elég nagy katyvasz, és lassan már magam sem csodálkozom, hogy ilyen körülmények közt az eddig csak inkább valami metafizikai erőként bennem garázdálkodó szörnyetegem immár nagyon is valóságos tartalommá gömbölyödött bennem. De miért akarta volna megkapni a saját alakját? Miért nem voltam elég neki én? Csüggedten húzódott vissza a testem mélyére, de csak hogy erőt gyűjtsön a következő attakra, mert egy pillanat múlva már neki is esett a dühítő kerítésnek, a ketrecnek, ami elzárta őt a külvilágtól. Ami sajnálatos mód egybeesett az én testemmel. Üvöltöttem a fájdalomtól, ahogy belülről marcangolt. Megragadtam Jason kezét, és a farkas sűrű, nehéz földszaga áradt felém. Jason mintegy közvetítőelemként rögtön át is kapcsolt Richardra, szinte valóságosan láttam magam előtt, ahogy a vasárnapi napsütésben úszó konyhájában tevékenykedik, kezében serpenyő. Csak egy farmer volt rajta, annak korcába belegyűrve a konyharuha, szóval nagyon autentikusan hatott, ahogy a reggelit ütötte össze éppen. A hátán karolásnyomok, neki sem épp szigorú, pópai lemondásban telt az éjszakája ... - Te vagy az, Anita? - szimatolt bele a levegőbe. - Segíts. - Mi a baj? Megszorítottam Jason kezét, ami, akár egy távirányító, azonnal közelebb zummolt Richardhoz: már ott álltam előtte, és ahogy felém nyújtotta a kezét, súrolta metafizikai testem. A szörnyetegem karmolva, prüszkölve tiltakozott, nem jött be neki a farkas, meg amúgy sem igen akadt volna hely még egy szörnyetegnek idebenn. Az fix, még ez az egy is több volt a kelleténél. - Hallasz, Anita? - kapta el a kezét Richard. Csak a sikoly fért ki a torkomon, de igyekeztem legalább Richard nevét formálni vele, hogy lássa, itt vagyok, szükségem van rá. A macska a karmaival igyekezett menekülőutat vájni magának bennem. - Add át a szörnyeteged olyannak, aki képes testet adni neki - kiáltott utánam Richard. Ebből egy mukkot sem értettem, de mondanom sem kellett, mert ahogy korábban Jean-Claude, úgy most Richard is rögtön levette, hogy csak a sötétben tapizok. Már meg is küldte az idevágó emléket, és hát ugye a képek ezerszer ékesebben szólnak minden részletes használati útmutatónál, arról nem is szólva, hogy egy fullextrás emlék érzésekkel megspékelve mennyire hatékony oktatófilm. A Kárhozottak Cirkuszának legbelső termében álltunk, és én Richard szörnyetegéért nyúltam, le akartam csendesíteni, mert a Tanács nem tolerálta a dühöt. Csak így menthettem meg Richardot a pusztulástól. A szörnyetege úgy dörgölődzött hozzám, mintha hazatérne, ismerősként üdvözölt és áramlott át belém. Csakhogy az én határaimat azonnal szűknek érezte, csak toporgott bennem, ahogy ez a mostani szörnyetegem is. Kicsit olyan érzés volt, mint amikor a triumvirátus egyesítette az erőit, de olyankor volt forráspont, amit kitörés követett. A szörnyetegnek viszont nem volt kiút, hiába feszegette testem határait, az a kis extra finesz, amitől alakot vált az ember, hiányzott belőlem. Nem volt hát más választása, mint a tehetetlen feszengés és tombolás. Én meg retteghettem, hogy mindjárt véres cafatokra robbanok belülről. Jó kis emlék, mintha nem érezném dettó ugyanezt.

Richard négykézláb kúszott oda hozzám, arca, teste csupa seb, vérzett, és remegve nyújtotta csókra az ajkait. Szelíden megfogtam a fejét, és szűziesen megcsókoltam, de ez nem volt elég, szája mohón tapadt rám, nyelve behatolt a számba, le a torkomig, a mandulámat kutatta, én meg éreztem a friss vért a nyelvén, megsebesült. Feltérdeltünk, és összefonódtunk; csak ennyi kellett a bennem tomboló állati viharnak, minden a helyére pattant, lecsendesült. Hatalmas nyugalom szállt rám, maga a béke. Richard ereje próbált ugyan kitöri, de markoltam, fogtam, nem mehetett. A kezei fel kúsztak a combomon, elérték a combfix felső csipkeszegélyét, aztán a bőrömet, és kész voltam. Az erő egyszerre fel izzott közöttünk, kitört, mint egy vulkán, a szemem elhomályosult, és csak Richard üvöltését hallottam, a sajátomként töltötte meg a fülemet, csordogált le a hallójárataimon. Richard szörnyetege súlyos kötélként tekeredett ki bennem, és ömlött át belé, vissza a saját házába, a helyére, ahová mindennél pontosabban passzolt. Vártam, hogy a kötél vége a levegőt csapdosva egy pillanatra felvillanjon közöttünk, de azt bizony várhattam. Mert az utolsó centik maradtak. Akkor szakadt bennem Richard szörnyetegének egy kis darabkája, azóta él bennem. Az emlék lefutott, és visszatekercselte magát Richard agyába, én meg arra eszméltem, hogy az ágyon fekszem Jason szobájában, és kapkodva szedem a levegőt. - Anita! Jól vagy, Anita? - térdelt fölöttem Nathaniel. A szemei már a levendula színében pompáztak. - Hordaszagod van - szimatolta a hajamat Jason. Richard a napsütötte konyhájában a konyhapultnak támaszkodott. Kicsit zihált. - Már érted? - Már értem. És emlékszem - suttogtam. - Mire emlékszel? - kérdezte Nathaniel. - Hát nem érzed? - szagolgatta a bőrömet Jason. Nathaniel is rám hajolt, beleszimatolt a hajamba. - Farkas - morogta. - Richard szaga - súgta a nevet a nyakamba. Arcom és nyakam két oldalán szaglászták a bőrt, ajkuk hozzám ért, hogy egy pillanatra le is kellett hunyni a szemem. De akkor meg az ő szaguk hömpölygött rám, látás nélkül, úgy látszik, a szaglásom élesedett ki. Puha, meleg takaróként borult rám a farkas édes ámbraillata és a leopárd savanykásan édeskés szaga. Mintha egy nagy medencébe süppedtem volna bele, és a hullámok összezáródtak volna a fejem felett. Azt hittem, a nagymacska odabenn megint tiltakozni fog, és majd felháborodottan marcangolja megint a gonosz testet, ami nem ereszti, de fura mód ez a kettős illat hirtelen lecsendesítette. - Még mindig a hordához tartozol, Anita, ahogy a falkádhoz is. Add át nekik a szörnyeteget - nézett fel rám Richard, és a karmolásokat az arcán csak most vettem észre. Ilyen sérüléseket nem a jó szex közben szokás bezsebelni. De inkább nem időztem tovább abban a napsütötte konyhában, és nem is vizsgálgattam a sebeit. A szememet vörösbarna haj zuhatag becézte, így aztán felnyitottam. Nathaniel végigfeküdt rajtam, és a száját épp a nyakam hajlatába illesztette bele, minden érzékszervével engem ízlelgetett. És olyan jó meleg volt. Jason pedig az arcom másik felét kaparintotta meg magának, azt szaglászta ugyanolyan buzgalommal, mint Nathaniel a másik partot. A vérfarkas pluszban még a kezemet is szorongatta. A meleg biztonságban leesett, hogy Richard átnyomta belém az önuralma egy részét, hogy lélegzetvételnyi időhöz jussak, mielőtt a szörnyetegem lerázza magáról a meleg tunyaságot, és újból elégedetlenkedni kezd. Addigra ki kellett dolgoznom a stratégiát. Visszagondoltam a megosztott emlékre, hogyan is pumpáltam vissza Richardba az ő farkasát a csókkal. Igen, már megint a testi kontakt, mint a leghatékonyabb eszköztár. És már éreztem, ahogy az elégedetlenkedés éledezik bennem, hogy miért kel mindig ehhez a bizonyos belle-i repertoárhoz keveredni, miért nincs valami új, valami kevésbé testi. Persze a kalapács esete, és az este már le is tárgyaltuk JeanClaude-dal: ha ez van, hát ez van. Az énem egy szűkös szeglete azért még berzenkedett tovább, hogy talán esetleg beújíthatnánk

valami egészen mást a változatosság kedvéért. Ugyanakkor a testem és a kevésbé magasan röpülő lelkem nagyon is elégedett volt a melegséggel, Nathaniel takarónál is hatékonyabban fűtő testével magamon, Jason puhán pusziló ajkával a nyakamon. A keze végigszaladt a csípőm ívén, és az érintésbe önkéntelenül is beleborzongtam. Ettől a kis ösztönös választól a rám lapuló test hirtelen különösen súlyossá nehezedett, amilyen súllyal Richard csókja nyomta az előbbi emlékben az ajkaimat. Két választásom lett: vagy széjjelebb nyitom a lábaimat, és magamba engedem, vagy kizárom magamból. Richard szörnyetege egy csókkal szállt ki belőlem, de egyszerre csak az egyiket csókolhatom meg. Közben viszont annyi mást is csinálhat a testem, ötlött fel bennem a gondolat. És egészen odáig jó ötletnek tűnt, míg ki nem szólt a fejem hátsó kis zugából a nagyanyám jól ismert, kemény hangja: büdös ringyó! De ha egyszer olyan jól esne ... De hiába, kezdtem valahogy besokallni a hármasokból, még egyet nem bírt volna el a lelkiismeretem. Tudom, bolondság, ha egyszer jól esik. Csakhogy a régi szokások és elnyomott hangok, amik lehúznak és gyötörnek, néha a legváratlanabb pillanatokban kukorékolnak bele az ember tudatába, hogy életre keltsék a cseppet sem kívánatos, de életstratégiaként bevált régi jó eszközöket. - Át kell adnom a macskámnak a szörnyetegemet - suttogtam rekedten. - Hadd legyek a macskád - lehelte a fülembe Jason, és hiába próbáltam kihúzni a kezéből a kezem. - Én vagyok a macskája - jött Nathaniel hangja a másik oldalamról. - Akkor én leszek a kiskutyád - nyalintott a nyakamba Jason, és nem számít, hogy végigfutott rajtam a jóérzés tőle, csak kihúztam a kezem a kezéből. - Ma este ne, Jason. Kék szemei beúsztak fölém, és hosszan, édesen megcsókolt. - Vérízed van, és más férfiak csókját érzem rajtad - suttogta, és elhúzódott. A szörnyetegem, mintha csak erre a távolságra várt volna, lerázta magáról az álom lustaságát, és nyújtózott egy nagyot. Tagjait az enyémekbe illesztette, folyékony lénye megtöltötte minden porcikámat, de kicsi volt a hely, ment volna tovább. Ahogy levette, hogy itt nem lesz új tér, ezek a csontok nem úgy hajlanak, ahogyan ő azt szeretné, átment dühöngőbe. Karmait belém vájta, fogaival szaggatta a kalitkát, amibe a testem kényszerítette. Csakhogy a kalitka én voltam, és az egész küzdelem a metaforikusnál sokkal tökéletesebbre, tárgyszerűbbre sikeredett. Üvöltve próbáltam felvenni a harcot, de hogyan verekedjem meg olyan erőkkel, amik bennem őrjöngenek? Nathaniel szeméből sütött a rémület, és már csusszant volna le rólam, amikor megragadtam a kezét. - Csókolj meg - préseltem ki magamból két üvöltés között. A helyében bárki más minimum vitázni kezdett volna velem az igényeimen és a prioritásaimon, mert nem kifejezetten az a csókolózós hangulat uralkodott. Csakhogy ő Nathaniel volt, így aztán gondolkodás nélkül a számra tapasztotta a száját. A következő sikoly már az ő torkában landolt. Próbáltam kényszeríteni azt a dolgot odabenn, hogy akkor sipirc át a macskába, de az hirtelen a sarokba szorult, se látott-se hallott, csak a rémület dobogott ki a lényéből. Képtelenség volt bármit is kezdeni vele. Kiszakítottam magam a csókból, és már tehetetlen dühömben ordítottam. Jason ekkor két oldalról megfogta az arcomat, és a hisztérikus szörnyeteg mintha csak erre az érintésre várt volna, magához tért, és figyelt. Éreztem, ahogy Jasont próbálja lekáderezni, hogy mi a halál valaga lehet. - Még egyszer - néztem Nathanielre. - Így próbáld meg. A Jason kezéből áradó nyugalommal vissza tudtam végre csókolni én is Nathanielt, de a szörnyeteg meg sem moccant. Csak kuporgott várakozón a sarokban, és a levegőt kémlelte. Én aztán ki vagyok segítve. - Richard azt mondta, adjam át a szörnyeteget olyannak, aki szabad utat adhat neki. De most meg nem moccan.

- Még mindig harcolsz az ardeur ellen? - kérdezte Nathaniel, és pedig meglepetten néztem rá. Tényleg, harcolok ellene? Mert már nem kell kontrollálnom, már azon kell majd küzdenem, hogy a felszínre csalogassam. De a régi reflex lassan hal el, ez alatt a négy hónap alatt szinte öntudatlanul magam előtt tartottam a pajzsom az éhségem miatt. Ahogy körbetapogattam odabenn, rögtön megéreztem, hogy ez bizony most sincs másként. Pedig már semmi szükség rá. - Ja. - Akkor dobd le a pajzsot. Ne harcolj tovább, engedj el mindent. - Nem lehet - kezdtem, de ujját az ajkamhoz érintve elhallgattatott. - Csssss, ne vitatkozz, Anita. Itt vagyunk mind a ketten, táplálni fogjuk, nem lesz semmi baj. Engem sem fog megviselni különösebben. Nem lesz semmi baj, majd meglátod - mondta, de én már nyitottam is újra szóra a számat. De az ujja becsusszant az ajkaim közé, cirógatott, ennél érzékibben nem szoríthatta volna belém a szót. Nathaniel ismerte a csíziót. - Engedd el magad, Anita, bízz bennünk. Elkapunk, ne félj. - Itt vagyok, Anita, nem hagyom, hogy kárt tegyél Nathanielben. Ígérem. - csatlakozott a kórushoz Jason. Arcát a homlokának támasztotta. - Ne félj, Anita, meg tudjuk csinálni, de ahhoz el kell magad engedni. Ránk kell bíznod magad. Persze, mert az olyan egyszerű. Hogy engedi el egyáltalán magát az ember, hogy meri teljes egészében másokra bízni az életét, a sajátját és azokét, akiket szeret? Bízhattam ennyire Nathanielben meg Jasonben? Mondjuk, talán. Bíztam egyáltalán bárkiben bármennyire? Nem is tudom. Talán igen. Talán nem. De azért csak vettem egy nagy levegőt, és ahogy kifújtam, leeresztettem a pajzsot, és elengedtem magam, na most kapjatok el. Azért a kis hangocskát is hallottam az agyam hátsó rekeszében, ahogy vadul káromkodik, és szidja a felmenőimet, hogy hogyan lehetek ekkora idióta.

52.

Karmok, fogak és véresen egymást gyilkoló testek. Ez lehet a pokol. Fogaimat valakinek a mellkasába mélyesztettem, ki akartam harapni azt a darabot, a húst akartam érezni a számban. A szörnyeteg, amit eddig el akartam hajtani, mindent kitöltött már, és én, aprócska maradványgörcs, valahol az agya frontális lebenyén kapirgáltam, hogy kérem szépen, engedjenek innen ki engem. A leopárd, aki bennem él, az életéért küzdött, mert legyűrték, kiterítették, kezeit lefogták, valaki a hátán térdelt, és aztán a nyakába harapott. Ahogy tegnap az irodában Nathaniel. Akkor is ugyanez a végtelen békesség áradt szét az agyamban attól a harapástói, és ahogy most még mélyebbre szaladtak a fogak, már éreztem, tudtam, hogy ez megint Nathaniel. Belemorgott a gerincembe, ami érzékeny húrként remegtette meg az egész testemet. Jason előttem térdelt a földön, fél arca csurom vér, karjai vörös karmoláskesztyűbe bújtak. Valami távoli emlék villant az agyamban, hogy ezt én műveltem.

- Legközelebb lekötözünk – morogta Jason, és a szájából vér csorgott. Nathaniel morgása most nem nekem szólt, éreztem. - Oké, hallgatok - nézett fel Nathanielre Jason. - Kérem azt a szörnyeteget, Anita. Hadd nyeljem le. Fölém hajolt, és a szája sarkában remegő vércsepp szabályosan megbűvölt. Már mást sem láttam, mást sem akartam. Csak a vérét. Nyomulni próbáltam érte, de a kezemet a vérfarkas, a nyakamat pedig a saját leopárdom szorongatta, meg sem moccanhattam. Jason óvatosan a számhoz nyomta az övét, de nem megcsókoltam, hanem a vért nyalintottam le a szegletéből. Kacagva húzódott vissza. - Most inkább megzabálnál, mint a smaci, igaz? De aztán erőt gyűjtött, és megint közelebb hajolt, hogy a nyelvemmel elérhettem a száját. Orrom megtelt a vére illatával, én haraptam meg, még húsának emlékét is benne éreztem a fogaimban. - Hú, de nagyon igyekszik a csajszi! Jason még füttyentett is, de Nathaniel megint megmorogta, én meg mint egy hangvilla, rezonáltam vele. Faromat kicsit feljebb toltam, hogy felkínáljam neki. - Jó, nyugi, már csinálom. De ha leharapod a nyelvem, garantáltan bepöccenek! De nem rezelt, bátran megcsókolt. Dehogy haraptam, csak azt a vért akartam kiszopogatni, ami nekem járt. Ezt az étkezést én kezdtem meg, én is fogom befejezni. A szörnyetegem a bőröm alatt lapult, ugrásra készen, csak Nathaniel fogai tartották vissza. Iszonyatos forróság öntötte el a testem, mintha lassan fődögélni kezdenék a testem üstjében. Mintha valamit készre akarnának főzni bennem. Nathaniel hangyányit elengedte a nyakam, épp csak annyira, hogy a sebembe suttogjon valamit, talán azt, hogy „Most!”, de gyanús, hogy sosem tudom meg, mert ekkor a szörnyeteg nekilódult. Végigszáguldott a gerincemen, hogy aztán forró folyamként hömpölyögnöm a számon át Jason szájába. Az energialöket leszakította száját a számról, üvöltve feszítette meg a testét, Nathaniel pedig odafentről visszhangozta. A szörnyetegem utat talált a testükbe, de már állt is volna tovább, már az ő kereteiket is szétfeszítette, mert hatalmas placcsanással megnyílt Jason teste, felettem Nathaniel remegett, engem pedig beterített a szmötyi. Meleg volt és szagos, mint a vér, de nem vér volt, hanem az az átlátszó, enyhén ragacsos izé, ami az alakváltások után marad mindig. Na, most az összes rajtam kötött ki. Igyekeztem kipislogni a szememből, mert a kezeimet Jason nem eresztette útban egyik alakjából a másikba sem, annyi aprócska különbség akadt, hogy már karmok szögezték az ágyhoz. Előttem pedig egy hatalmas, világosszürke ordas térdelt. Orra megnyúlt, szeme a tavaszi fű színében játszott, és ahogy pofáját kitátotta, hosszú nyelve olyan fogsoron nyalintott végig, amire még egy tigris is büszke lett volna. Egy karom kunkorodott be elém a nedves lepedőre, villogóan fehér karom, ami ébenfekete szőrös kézhez csatlakozott. Lassan, ahogy a horrorfilmeken szokás, amikor az áldozat már tudja, hogy ő bizony áldozat, és mi leselkedik rá, de nem tudja megállni, hogy hátraforduljon. Látnia kell. Nekem is látnom kellett a hátamon térdelő fekete leopárdembert. Az arca emberibb, mint a farkasé, de a kékesszürke szemekben senki sincsen otthon. A szörnyetegemtől ugyan megszabadultam, cserébe viszont megkaptam a nyakamba az ő két szörnyecskéjüket, a leopárdot és a farkast full életnagyságban. És még a szmötyijükben is én áztam, mint valami különösen szennyes ruha. Nathaniel megérintett a szőrös kezével, karmát egyetlen mozdulattal visszahúzta, majd megint kipattintotta, mintha csak rugósbicska lenne. Tudtam, hogy nem fognak bántani, hiszen ők Jason és Nathaniel, akik szeretnek, akikben megbízhatok. De valami faramuci tudathasadásban Nathanielben és Jasonben valahogy jobban bíztam, mint

Nathaniel meg Jason szörnyetegében. Pedig nem szabad félnem, a likantrópok kiszagolják a félelmet, és csak beizgulnak tőle. Olyan nekik az áldozat félelme, mint sztékhusin a fincsi fűszer. Minden erőmmel azon voltam hát, hogy ne rezeljek, és próbáltam valami frappáns módon megfogalmazni, hogy ugyan engedjenek már el, a fene essen beléjük, anélkül hogy túlságosan is könyörgésnek hasson a dolog. Nathaniel végigcirógatott a szőrös kezével, és én borzongtam. - Még soha nem voltak emberi kezeim - morogta. Aztán a két mellemnél az ágyra támaszkodott, hogy szőre birizgálta a mellem finom bőrét, és sutty, karmait beleküldte a matracba. Aztán könnyedén húzni kezdte lefelé karmos kezeit a testem mellett: a lepedőbe és a matracba marta bele a testem körvonalát. És ahogy a matrac vaskosan hasadt, nem tudtam nem a húsra gondolni, a hangra, ahogy hersen az éles karmok alatt, és megnyílik. Nem tudtam nem félni. - Ne félj, Anita – harsogott Jason kacaja a farkas szájából. Még az agyarai is kivillantak. - Akkor engedjetek el - szaladt ki a számon, bár dicséretemre szóljon, még csak nem is remegett a hangom. Egy ember elől simán leplezhettem volna a zakatoló szívemet, de a likantrópok, már mibe, hogy kiszagolták. Nathaniel a hátamra rogyott, egy tökéletesen ismeretlen test feküdt el rajtam. Alig pár perce még nem ezek az izmok feszültek nekem, még nem ez a szőrös, forró mellkas nyomta a hátamat. Mintha a vére ebben az alakban sokkal forróbban lüktetne a bőre alatt. Megnyalta a vállamat, mire felsikkantottam. Gyorsan lehunytam a szemem, és már csak a légzésemre koncentráltam, lassan, egyenletesen, mélyeket, kibe. Egy durva, hosszú nyelv nyalogatta a vállamat meg a hátam, és végre leesett, hogy Nathaniel a szmötyit igyekszik letisztogatni rólam. - Nagyon összemocskoltunk - morogta a fülembe. - Aha - nyögtem halkan, de legalább felnéztem. Csípőjét a seggemnek nyomta, és már ott lenn is kristályfrankón érezhettem: ott is nagyobb volt. Persze meglehet, hogy csak a félelem ugrott egy dimenziót, az ember tudata mindig megnagyítja azt, amitől tart. Nem tudom. - Éhes vagy - morrantott az arcomba Nathaniel, mintha az állati gesztusokat is értenem illenék. - Érzem. Pont olyan éhes, mint mi. - Nem vagyok éhes - nyögtem, és veszettül koncentráltam a pulzusomra meg a lélegzetemre. Nem szabad bepánikolnom, nem szabad rontanom a helyzetemen. Nathaniel lejjebb csusszant, egyelőre nem beljebb, de szerintem valami olyasmin spekulált. Már a gondolatra meglódult a vér az ereimben, nem tehettem róla. Aztán pluszban még a szőrös pofáját is az arcomnak dörzsölte. - Nem ártana lezuhanyoznod. - Felőlem oké - siettem a válasszal, bár azt hiszem, bármire ugyanilyen lelkesen bólintottam volna rá, ha cserébe kiszabadulok karmos, mancsos, agyaras szorításukból. - Nem fogunk megenni, Anita – nyugtatgatott Jason, ami ilyen fogsorból nem is hangzott olyan megnyugtatóan. Ha ennek a legcsekélyebb esélye is lenne, gondolhatod, hogy Jean-Claude nem bízott volna rám. - Bocs - néztem vele farkasszemet -, de ez a rengeteg karom meg villogó fog félrevezetett. - Nem bántunk. - Akkor talán el is engedhetnétek - mondtam lazán. Semmi hangreszketés, semmi egyenetlen kapkodás levegő után. - Még nem - morogta Nathaniel egészen közelről az arcomba. - Miért nem? - ezt akár én is kérdezhettem volna, pedig Jason tette.

- Mert táplálnia kell az ardeurt.. - De bundásokkal nem csinálja - nyögte J ason. Totál paff volt, és vagy neki volt különösen jó mimikája farkasformában is, vagy ekkora hitetlenkedést már én is le tudok olvasni, mindenesetre pontosan láttam az érzéseit. A. leopárd a hátamon még egy centit csusszant lejjebb és beljebb, már a kapukat döngette. - Üres vagy, Anita, érzem. Régebben soha nem éreztem ilyesmit. Már másodszor jött ezzel, akkor csak lehet benne valami. Egy alkalommal még csak ügyes blöff, de így már nem ártana utánajárnom. Óvatosan, nehogy véletlenül felrázzam az éhséget, megpróbáltam önnön mélyembe nézni. Kellene majd valami szelep, valami érzékelő, amit ilyenkor megskubizok, és kész. De most hiába néztem és meresztettem a paraszemem, sehol semmi. Bakker, tényleg üres voltam. Abnormális. - Én is érzem, tényleg. - Már nem vagyok fáradt, Anita, konkrétan újjászülettem - győzködött fentről. És még egy gyöngéd mozdulattal is megspékel te. - Mondj igent. - Ha elengedsz, talán. - Nem akarlak elengedni. Olyan jó itt rajtad. Olyan jó, hogy lefogunk, és nem menekülhetsz. - Azt hittem, te alul szeretsz lenni. - Általában igen. De most valahogy ez jobban bejön. Jó érzés. Érzem a nyelvemen, ahogy küzdesz a pánik ellen, és tetszik. Szeretem az ízét, szeretném lenyalogatni. - Nathaniel… - Mondj igent, Anita, tápláljuk az ardeurt, aztán mehetsz tusolni. Mi meg kerítünk magunknak valami kaját. - Milyen kaját? És honnan? - Alattunk vannak raktárok - magyarázta egy ordashoz képest nagyon is készségesen Jason. - Annyi itt az alakváltó, hogy rendesen be kellett spájzolni. - De mit? - Semmi emberit, nyugi. Semmi törvénytelent - hajolt bele az arcomba, és egy fürge nyelvcsapással végigsodorintott a képemen. Aztán amúgy jasonösen felkacagott. Ez még farkasformában sem bújik ki önmagából, még a pokol tornácán is csak az idétlen tréfáin jár az esze. És már ettől jobb lett. Ellazultam, mert már tudtam, hogy hiába a bunda, ők akkor is csak Jason és az én Nathanielem. Régebben addig kérleltem Richardot, míg meg nem mutatta a szörnyetegét. Elrémültem, és csak később jöttem rá, hogy ez volt a szándéka. Azt akarta, hogy ne is tudjam elfogadni a szörnyet, hogy annak lássam, aminek ő, elfogadhatatlan átoknak. Marcust fogyasztotta el farkasalakban, szóval nem épp az első vetítésre való előadás. Én mindenesetre Jean-Claude karjaiba menekültem. Azért választottam akkor a vámpírt, mert ő tűnt a kisebb szörnyetegnek. De azóta sokat változtam, vagy nem? Már meg tudok birkózni a szörnyeteg látványával, vagy legalábbis szeretem ezt hinni. Ahogy azt is, hogy nem csak a jóképű herceget tudom szeretni, hanem a rusnya békát is, amennyiben ugyanarról a hercegről van szó. Mert ugye a szerelem fontosabb, mint a szépség. - Ha velünk nem táplálod, kivel fogod? - taszajtott rajtam még egyet Nathaniel.

- Graham tényleg két ajtónyira van – mondta Jason. - És tutira emberi alakban van, mert Meng Die farkasként nem kér belőle. Vele aludni sem hajlandó. Hát én még emberi alakban sem kértem belőle, kösz szépen. Nehogy már csak az alak számítson! Miért kötődne valami hülye antropomorf elvhez a szerelem?! A francba is, miért nincs a női magazinoknak ilyen rovata? A szexológustól mégse kérdezhetem meg, hogy mit tegyek, ha a pasim állati alakot ölt? Hogy kezeljem a félelmeimet? - Ellépek Grahamért - engedte el óvatosan a karomat Jason, nehogy a karmai kárt tegyenek bennem. - Ne - kaptam el szőrös alkarját. Olyan lágy és simogató volt az a szürke bunda. - Nem kell ide Graham. - De bundásokkal nem döngölsz, Anita - küldte meg megint azt a hitetlenkedő pillantását. Mint a farkas, amikor képtelen elhinni, hogy a nagymama ette meg Piroskát. - Nathaniellel meg néhanapján veled igen. - Néhanapján - térdelt vissza vigyorogva. Vagyis, azt hiszem, vigyorgott.- Azt akarod, hogy a kutyuskád legyek? - Én inkább azt gondoltam, hogy akár dughatnánk is. Sikerült meglepnem, immár sokadszor. Ami nem rossz arány Jasonnél. - Ezt vegyem igennek? - lökött rajtam egyet Nathaniel. - Igen. Vágyakozó morgással emelte meg a csípejét, és belém vágta magát. Hosszabb volt, vastagabb, mindenestül nagyobb, és az a rengeteg farok mind belém nyomult. Én pedig nem a fájdalomtól vonaglottam meg nyögve alatta.

53

Annyira más termete és méretei hamar eljuttattak a csúcsra. Átadtam magam a félelemnek, ami ott kalapált bennem, sikoltottam, menekültem volna, de ő lefogott, karmai fehéren villogtak, és én tudtam, milyen könnyedén szabdalhatna fel velük, ha akarná. Életem egyik legizgalmasabb szeretkezése volt, az elfojtott indulatok mint átszáguldottak rajta, én meg hagytam; a leggyöngédebb és egyben a legveszedelmesebb, mert a karmok és a fogsor az izmos, szőrös testtel a végtelen erőszak ígéretét hordozták magukban, és közben csakis gyöngédséget adtak. A fekete bundás karok finoman átkaroltak, négykézlábra húztak, és tartottak, én pedig cirógattam, amíg már éreztem, hogy mindjárt agyő, és megyünk együtt, és akkor beleomoltam az ölelésébe, rábíztam magam. Az ardeur pedig mohón itta be a nagy test minden gyönyörét és a forró lávaként a méhembe lüktető magját. Ilyen forrón még soha egy férfi sem élvezett belém. De Ő nem férfi, hasított belém a gondolat. A szavak érzelemmentesen hullottak agyam padlójára, de az érzelem, ami társult hozzájuk, lyukat mart a bőrömön. Ilyen végtelen düh csak egyetlen emberrel érkezhet. És már akkor tudtam, ki áll az ajtóban, amikor pedig még csak a kilincsre tette a kezét.

Richard őrjöngve viharzott be a szobába, haragja vörös szikra esőként pattogott körülötte. Mintha apró, mérges rovarok lepték volna el a bőrömet, úgy csípett. Mit mond az ember, amikor a volt menyasszonyát egy leopárdember farkán találja? - Ilyen beteg jelenetet utoljára Raina egyik pornófilmjében láttam! - köpte undorodva Richard. Ő még ilyenkor is megtalálta a legtalálóbb gondolatokat. Jason felpattant, és az Ulfric elé penderült. Gondolom, Nathanielnek akart időt adni, hogy kiszálljon belőlem. Vagy nekem, hogy leszálljak Nathanielről. Egyre megy. A lényeg, hogy ott tornyosult a farkaskirálya előtt, ami nem egy bölcs lépés. Bátor és lovagias, de bölcsnek cseppet sem bölcs. Richard ereje zubogó, forró vízként árasztotta el a szobát. Nathaniel kiszabadította magát, és legördült az ágyról. Nem tudtam, hvajon ő is olyan leküzdhetetlennek érzékeli-e az Ulfric dühét és energiáit, mint én, de a gondolat egyből hozta is magával a választ: mintha valami viharoson kellene átgyalogolnia, hurrikánon vagy homokviharon, ha ebben az eszelősségben neki akar indulni. Olyannak látta Richard erejét, mint egy pusztító bomba, ami elől ha nem találsz menedéket, elpusztít. Jason farkasalakban bőven Richard fölé magasodott, aki még ettől sem tűnt aprónak. Még ha egy fejjel alacsonyabb is lett volna, hatalmas ereje akkor is ugyanilyen félelmetessé nagyította volna. - Állj el az utamból, Jason. És többször nem kérem. - Ígérd meg, hogy nem bántod se Anitát, se Nathanielt, és elengedlek - morogta a farkas, amitől minden épeszű pirosvérű eldobta volna a zizit, és menekül. Nathaniel Jason segítségére indult, de amíg Jasont csak az engedetlensége miatt kaphatja el Richard, addig a leopárdomnak olyan indulatokkal eshet neki, amiket még önmagának sem vallana be soha. És amik garantáltan lecsörlőzik a vörös függönyt a kemény fejében. Gyorsan vissza is parancsoltam magamhoz. Mármint Nathanielt. A pisztolyom a párnám alatt lapult, de most mit kezdjek egy fémnehezékkel, ha elsütni nem tervezem. Mert csak nem puffantom le Richardot?! Akkor meg felesleges akár előkapnom is. Kábé valahol itt tartottam a nagy stratégiatervezésben, amikor Jason akkora balhorgot szedett be a főnökétől, hogy felrepedt a szája, és a vér nagy ívben fröccsent a szőnyegre. - Ne, Richard! - kiáltottam, de Jason meg sem moccant, Richardot pedig nem lehetett megállítani. Elkapta Jason derekát, a magasba emelte, és szabályosan meglóbálta. Az idő megmerevedett, a gondolatok sebesen száguldottak, de itt már csak a tehetetlen várakozás maradt, orvosolni nem lehetett semmit. Richard dühe a bőrömön szikrázott, megmerültem benne, és hirtelen villámként cikázott át rajtam a felismerés, hogy nekem ez a rettenetes indulat jó barátom. Ezt a haragot testközelből ismerem. Közben Jason megindult a pályáján, hogy nagy reccsenéssel landoljon a saját ágyán. Talán engem célzott be, nem tudom, én mindenesetre gyorsabb voltam, és csak a keret nyögte a becsapódást. Én a roggyant ágy túlsó felén álltam, mellettem, vagyis inkább előttem Nathaniel. Pedig én vagyok az ő Nimir-Rája, nekem kellene vigyáznom rá, mit terelget be a szárnyai alá, mint valami ájuldozós kisasszonykát?! Jason félájultan hevert az ágyon, Richard keményen odacsapta, és vagy három métert repült. Még jó, hogy nem én voltam a helyében, én nem épülnék fel egy ilyen sokkból olyan könnyűszerrel, ahogy egy vérfarkas.

- Na, gyerünk, másszatok csak vissza az ágyra! Hadd élvezzem én is a műsort. Raina meg Gabriel imádták volna, akkor nyilván én is zabálni fogom! Tekintve, hogy fent nevezetteket saját kezűleg voltam kénytelen likvidálni, hogy az egyik guszta alkotásukban ne én legyek a tömős !iba, meglehetősen csípős kis megjegyzésnek értékeltem a beszólást. De azok az idők, amikor egy ilyen aljassággal Richard engem ki tudott hozni a sodromból, már régesrég tovaszálltak. Meg amúgy sem lett volna nagy okosság fokozni a feszkót. Már így is perzselt a levegő, a dühe mindent átjárt. Ugyanakkor más mocskos indulatokat is éreztem, az undor és a borzadály alantas zamatát a háttérben és még valamit, ami a mélyben húzódott meg, mint valami érzelmi lajtmotív… Irigységet. Hogy került ide az irigység? Hát, sokat nem kellett agyalnom a válaszon, mert a pajzsa nem volt sehol, első forrásból jutottam hozzá az infóhoz. Mintha valaki a levegőbe hajított volna egy kirakóst, minimum százdarabosat, és a nagy egész apró darabjait pillantottam volna meg. Claire-t és Richardot az ágyban. Richard a maga szokásosan heves tempójában éppen üzemben, Claire alatta, és a menet kellős közepén alakot vált. Karmai Richard hátába vájnak, a vállát marcangolják. Utána snitt, és Claire emberi alakban sikoltozik. - Takarodj a fejemből - ordított rám Richard, és beletántorodtam a rám zúgó indulatba. - Akkor talán ne vetítsd ki a cuccot, mert így, ha nem akarom is, látok mindent! Veszett dühében felordított, a nagy szoba falai ijesztően verték vissza ránk, a folyosóról pedig futó léptek közelítő zaját hallottam. Pontosan tudtam, hogy kik azok. Egy nő és két férfi rontott be a szobába, és bár csak a nőt ismertem - Claudia volt az, Rafael egyik főtestőre, akinek vállai a legtöbb férfit szégyenben hagyták, és szinte olyan magas volt, mint Dolph -, a pasik is láthatóan profin bántak a fegyverrel. Mind Richardra szegezték a pisztolyt, Claudia pedig két szemvillanással felmérte a terepet, hogy a magasan lófarokba összefogott haja csak úgy pattogott a feje tetején. Így próbálta ellensúlyozni, hogy hanyagolta a sminket, na meg azokat a híres, díjbirkózó vállakat. - Mi folyik itt, Anita? - kérdezte higgadtan a kollegina. Az arckifejezéséből kiindulva, ő még nálam is hidegebb vérrel intézkedett patthelyzetekben. - Nézeteltérés. - Nézeteltérés, hát persze - nevetett gúnyosan. - A rágóknak ehhez semmi köze. Horda- és falkaügy - dörrent rá Richard. - Patkányokra itt semmi szükség. Claudia ripsz-ropsz befogadta, és értelmezte a látványt: egy vérző vérfarkas az összetört ágyon, egy vérleopárd, akinek úgy markolom a karját, hogy belefehérednek az ujjaim, nehogy nekimenjen az orrából és szinte füstöt pöfékelő Ulfricnak. És nyilván az én pucérságom sem kerülte el a figyelmét. - Nekem ez inkább valami személyesnek tűnik, aminek semmi köze hordához vagy falkához - fordult vissza Richardhoz. - Akkor sem tartozik rajtunk kívül másra - morogta Richard. - Már hogyne tartozna - villantotta ki a fogait az amazon egy vicsorban - amikor azért fizetnek, hogy őrizzük a Cirkuszt, és megóvjuk azoknak a test; épségét, akik az intézményhez tartoznak. Egyik védett személyünket már így is megsebezted, Ulfric, nem hagyhatjuk, hogy másokban is kárt tegyél. - Ellenszegült a parancsomnak, és a királynak senki sem mondhat nemet. Azt hiszem, ezzel Rafael is egyetértene fordult szembe vele Richard, és csak akkor tudatosodott bennem, hogy nincs köztük aránytalanság. Richard egyike azon kevés hímneműnek, akik nem tűnnek törékenynek Claudia mellett. - Az nem kérdés, Rafael mit gondol - eresztette le a karját nagyot sóhajtva a vérpatkánylány, és a két társa is

hasonlóképpen a földnek szegezte a pisztolyt. Richard pedig már nyomult is tovább felénk. - De ez még nem jelenti azt, Ulfric, hogy szemet hunyunk az agresszió felett -lépett felé Claudia. - Lehet, hogy politikai zűrzavar támad, ha lelövünk, de akkor sem nézzük végig ölbe tett kézzel, hogy a védelmünk alatt álló személyeket bántsd. Richard visszafordult, és mintha a szobát megtöltő, lobogó energiáit mind egy célpontra vonná össze, úgy összpontosított Claudiára. Nem álltam elég közel hozzá, hogy ténylegesen érezzem is, de bármibe le mertem volna fogadni, hogy Claudia most kapott a képére. Meg is rázta a fejét, mintha arcon csapták volna. - Valóban óriási az erőd, Ulfric - tüzesedett át az ő hangja is. Kezdett begurulni. - De a hatalmadat soha nem is kérdőjelezte meg senki. Az önuralmad az, ami kétséges. Richard agya eldurranni látszott. Szabályosan az őrületig hergelte magát, és már csak a kitörés lehetőségét kereste. Lassan mindegy volt neki, kin vezeti le a lelkét mardosó dühöt, csak kitombolhassa magát. Csakhogy a vérpatkány testőrök általában exidegenlégiósok vagy exzsoldosok közül kerültek ki, nem az a pszichologizáló társaság, szóval nekik ha egyszer elgurult a gomb, akkor az elgurult. Őket nem lehetett csak úgy, egy szimpla kézfeltartással leállítani, hogy bocsika, már kitomboltam magam. Velük könnyen utolsó vérig folytak a konfliktok, ezt már megtapasztalhattam. Richard pedig csak a saját haragjával törődött, meg sem fordult a fejében, hogy már nem egyszerűen a volt menyasszonya érzelmeivel játszik. Vak volt, na, és nem sokat használta a fejét. A két másik vérpatkány alakzatba fejlődött, ugrásra készen álltak a lábujjhegyükön. Hú, nagyon nem lett volna baba, ha itt most elfajul na minden. - Nyugi mindenki - emeltem fel a kezem -, ezen nem érdemes fűbe harapni, senkinek. - Ölésről szó sem volt - nézett rám Richard. - Megint csak a te fantáziád lódult meg, Anita. - Mind a hárman gond nélkül lepuffantottak volna, Richard. Már amikor berontottak, ez járt az agyukban. De kérdezd csak őket, ha nekem nem hiszel. - Tényleg így van? - fordult vissza a pisztolyukat a fóldre szegező patkányok felé. - Igen - felelt a nevükben a barátnőm. - Csak így, egyszerűen? Képesek lettetek volna lepuffantani? - Nem tudhattuk, ki csinálja a fesztivált. És bennünket azért fizetnek, hogy megvédjük a Cirkuszhoz tartozókat. Bármilyen eszközzel. - De abba nincs felhatalmazásotok beleavatkozni, ha az egyik farkasomat megfegyelmezem. - Ez tény. És ha kétséget kizáróan bebizonyítod, hogy hordaügyről van szó, készségesen távozunk. De először meg kell győznöd bennünket. - Nekem leginkább féltékenységi ügynek tűnik - jegyezte meg az egyik testőr, aki gyanúsan sok időt tölthetett patkányalakban. - Ezzel nem lendítesz a dolgon, Roberto - szűrte a fogai közt Claudia, közben le nem véve a szemét Richardról. - Ellenszegült a parancsomnak - intett a fejével Richard az ágyon éppen nehézkesen feltápászkodó Jason felé. Hogyan? - Nem volt hajlandó félreállni az utamból. - És ha félreállok, mit tettél volna? – kérdezte Jason darabosan. Mintha a nyelvén és a fogain kívül még oda nem

való dolgok is lettek volna a szájában. - Ha nem engem vágsz földhöz, akkor kit? Nathanielt? Vagy Anitát? Mert ő nem gyógyul olyan könnyedén, mint mi. - Nem hiszem ... - Amikor ránk törted az ajtót, látszott, hogy ütni is fogsz – folytatta Jason, és a szájából vérpatakocska indult le az állán. Egy farkas nem tud köpni. - És akkor már úgy gondoltam, a legkisebb rossz, ha engem ütsz meg. Az égető energia lassan tompulni kezdett, Richard válla előre bukott, mint aki összeroskad. Kieresztette a hangját, üvöltött, ahogy a torkán kifért. Aztán térdre rogyott, és a szőnyeget kezdte teljes erejével püfölni, és láthatóan nagy kedvét lelte a dologban, mert már csak akkor hagyta abba, amikor a padló a szőnyeg alatt eldeformálódott. Decens kis lyukat kalapált a kőpadlóba. A kezeiről pedig csontra leégett a bőr. Amikor pont annyira verte szét a talajt, amennyire gusztusa erre indította, már csak térdelt ott, és a saját vérző ökleit nézegette. Nem sírt, nem ordított, nem szitkozódott, nem csinált semmit. Mi meg csak vártuk, mikor hagyja abba, és következik az újabb felvonás. Amikor bő egy percig nem változott semmi, akkor Claudia kérdőn nézett rám, én meg csak megrántottam a vállam. Honnan tudjam? Még amikor a menyasszonya voltam, sem gyakran tudtam, éppen hogyan viszonyuljak hozzá. Talán emiatt sem jött össze kettőnknek ez a dolog. Túlságosan gyakran nem tudtunk mit kezdeni a másikkal. Gondoltam, lendítek egyet a helyzet állásán, és megindultam felé, de az ágy lábánál Jason elkapta a karomat. - Ne menj közelebb. Nem vitáztam, megálltam. Innen is remekül fog hallani, az fix. - Hahó, Richard, van itthon valaki? - hajoltam felé. Mire felkacagott. Nem vidáman, hogy hú de jó kis tréfa volt, hanem keserűen és fájdalmasan. Rajtam kívül mindenki összerezzent, mint akik mindenre számítottak, csak a kacagásra nem. Én már megtanultam nem számítani semmire, ha Richardról volt szó. - Legszívesebben lenyalogatnám a vért a kezeimről - szaladt ki a száján, de fel nem nézett. - Akkor tegyél úgy. - Mi? - kapta fel a fejét. - A te véred, a te kezeid. Ha nyalogatni akarod a sebeidet, nyalogasd. - Nem fogsz undorodni? - Mit számít az, Richard, hogy én mit gondolok? - sóhajtottam. - Csakis az számít, hogy te mit gondolsz. - Undorodnál. - Nem, Richard, ha már ennyire ragaszkodsz a véleményemhez, éppenséggel még csak nem is undorodnék sóhajtottam megint, még mélyebbet. - A nyalogatással kitisztogatnád a sebeket, és a vér íze is jól esne. - Egy éve még nem ezt mondtad volna - ráncolta a homlokát. - Lehet, hogy még fél éve sem, de. nem tök mindegy? Most azt mondom, hogy ha a sebeidet akarod nyalogatni, akkor nyalogasd. De ne csak képletesen. - Ez meg mit akar jelenteni? - kérdezte gyanakodva, és a dühe már megint zárta sorait.

- Ne húzd fel magad, Richard. Én csak szeretném élni az életem, azt, amit élhetek, és nem folyamatosan valami elképzelt marhaság után vágyakozni. - Mert szerinted én azt teszem. - A Thronnos Rokke Klán Ulfricja vagy, és nem mered a saját sebeidet nyalogatni, mert félsz, mit gondolnak majd rólad mások. Hogy esetleg majd túlságosan is elállatiasodottnak tartanak. Igen, valóban azt gondolom, hogy még mindig valami idealizált izé után epekedsz, és úgy csinálsz, mintha ez még csak a próbakör lenne, ami után majd jön az igazi, a jobb. Pedig ez az életed, Richard, nem lesz ennél se jobb, se rosszabb. Ezt kell elfogadnod, ebben kell élned. Keserűen rázta meg a fejét, és istenemre, valami könnyféle csillant a szemében. - Megpróbáltam - mondta, és a hangjában nyoma sem volt a könnyeknek. - Claire-rel? - kérdeztem, mert hiába, hogy már atomra pajzsoltam magam, mert kösz, nem kértem az intimszférájából, azért korábban eleget láttam. - Akkor mégiscsak láttad - hörrent fel megint a düh belőle. Még soha ilyen végletesen ingadozó lelkiállapotban nem láttam. Ismertem a dühét is, a nekikeseredettségét meg a szomorúságát, de olyat még nem tapasztaltam nála, hogy Így ugrált volna egyiktől másikig. - Már fenn van a pajzsom, nem látok semmit. És korábban is csak töredékeket láttam, hogy vitáztatok. Vagy inkább verekedtetek. - Egy ujjal sem nyúlok senkihez - sandított hátra Caludiára -, de szeretném ezt inkább négyszemközt megbeszélni. A vérpatkányok rám néztek, én meg sóhajtva vontam meg a vállam. Lehet, hogy ostobaság, de akkor is csak meg fogom tenni, úgyhogy mindegy is. - Menjetek nyugodtan, srácok. - Nem hinném, hogy túl jó ötlet, Anita - vetette ellen Claudia. - Én sem hinném, de azért csak hagyjatok magunkra. A fejét rázva intett a két emberének, hogy hagyják el a szobát. Aztán még az ajtóban visszafordult. - Itt leszünk az ajtó előtt. Csak sikíts, ha kellünk. - Megígérem. Hitetlenkedve pislantott, mint aki tisztában van vele, hogy mást mond a szám, mit amit majd a kezem tesz, ha tényleg kitör a gáz, de azért csak behúzta maga után az ajtót. - Kifelé, Jason. - Ez az ő szobája, Richard. - Ezt akkor sem fogja végighallgatni. - Kimegyek. De ha kárt teszel Anitában, soha nem bocsátom meg neked. Ahogy te sem önmagadnak -lapátolta össze magát fájdalmas mozdulatokkal Jason, és ahogy Richard mellé ért, komótosan és jelentőségteljesen egymás szemébe néztek. Ez eltartott vagy fél percig, de aztán amit láttak, nyilván megnyugtathatta mindkettejüket, mert Richard bólintott. - Igazad van. És nem fogom bántani - mondta. - És Nathanielt? - forszírozta tovább a fölé tornyosuló farkas.

- Neki is mennie kell- vetett egy röpke pillantást a leopárd karcsú, fekete alakjára. - Engem csak Anita küldhet ki innen. - Két kérésem van már csak, hogy mindenki távozzon, és hogy öltözz fel. Kérlek. Az utóbbi elég húzós volt, nem mintha nem ez lett volna nekem is a leghőbb vágyam, csak hadd csapassam már le magamról előbb ezt a ragacsos trutyit. A maradék ruháimat nem nagyon akaródzott összedzsuvázni, ha nem probléma. Igazából egy köntöst szerettem volna, de honnan a halálból akasszak? Richard meg amilyen zavarodott volt, azt gondolta, hogy ódzkodom. - Ne akard pucéran végighallgatni a mondókámat, Anita. Kérlek. - Ezt a kérleket, ahogy az előzőt is, olyan végtelen jelentőségteljesen sikerült mondania, mintha ez lenne a főmondandója. - Jaj, nehogy azt hidd, hogy nem érezném én is milliószor kényelmesebben magam ruhában, Richard, de tiszta szmötyi vagyok, és féltem a ruhámat. - Ott a köntösöm a fürdőszobába. Az ajtón lóg, a fogason – mondta Jason. - Szerintem jó rád. - Mióta szoktál rá a köntösre? - Amióta kaptam egyet ajándékba - vonta meg a vállát, aztán a döbbenetemre még nagylelkűen hozzátette. - JeanClaude szerint fáztam. - Ha lehetett volna tippelni, szerintem vigyorgott, csak a farkaspofa nem a vigyorra van megszerkesztve. - Várj, kitalálom. Fekete selyem? - Kék. A szememhez - bicegett a fürdőszoba felé. - Majd én - léptem ki egy kicsit gyorsabban. - De semmi fesztivál, amíg nem nézek oda, fiúk. Tényleg ott lógott az ajtó belső felén, pedig ha megfeszítettek volna, sem tudom felidézni tegnap estéről. Még annál is kimerültebb lehettem, mint amire emlékeztem. Amúgy gyönyörű árnyalat volt, istenien mehetett Jason tavasz kék szemeihez, kár, hogy az én koloritomat egy az egyben agyoncsapta. Vagy csak a kialvatlanság a ludas benne, mindenesetre én szemfedélbe göngyölt döglött lóra emlékeztettem benne leginkább. Csak egy ultraröpke pillantást vetettem magamra a tükörbe, hogy felmérjem a gótosan szétkenődött sminkmaradványomat. Pedig a szép bőr titka állítólag a lefekvés előtt gondosan lemosott smink. Mindig is veszélyes életet éltem, na. A hajam meg tisztára eldeformálódott a sok rászáradt alakváltólétől, erre vagy az olló vagy a sampon lesz az egyedüli orvosság. Minden a zuhany alá hívogatott, a bőrömön már keményre szikkadt a szutyok, hogy minden mozdulatomra megrepedt és húzódott. Ilyen lehet, amikor a magzatburok rászárad az embergyerekre. Csoda, hogy üvöltenek? Néha komoly problémáim vannak a sok pasival, aki mind engem akar. Néha egyáltalán nem értem őket, hogy mi a jó nyavalyát esznek rajtam?! Persze lehet, hogy csak a kis csevely perspektívája zúzta össze az önbecsülésemet. Lehet, hogy csak a volt vőlegényem lelkiélete miatt zuhantam a nullára. Mindenesetre vettem egy nagy levegőt, abból baj nem lehet, és kinyitottam az ajtót. Bátor húzás volt, rég léptem ilyen merészet. Eskü, ezerszer szívesebben léptem volna be tucatnyi rosszfiú puskacsöve elé. A rosszfiúkkal egyszerű a képlet: legyél te a gyorsabb. Vagy te ölöd meg őket, vagy ők téged. Ennyi. Richardról sok mindent el lehetett mondani, de hogy egyszerű lett volna, mint az ék, azt semmiképp.

55.

Jason szó nélkül magunkra hagyott, Nathaniel viszont a lelkemre kötötte, hogy az ajtó előtt marad ő is a vérpatkányokkal, ha esetleg gond van. Nem volt túl lelkes, hogy kettesben maradok Richarddal, de mit mondjak, én sem. Gyanús, hogy Richard sem tombolt a lehetőségről, de őt nem kérdeztem. Elvégre ő akart mindenkit kiebrudalni. Ha engem kérdez, felőlem aztán maradhattak volna. Egyébként feltehetőleg belegyógyult a térde a padlóba, mert továbbra sem mozdult onnan, csak térdelt lehajtott fejjel. Én félrekotortam a mocskos lepedőt az ágy sarkáról, és oda tettem le magam, félig-meddig keresztbe tett lábbal, de a köntöst szorosan tartva, nehogy bármim is kicsússzon alóla. Bő egy percig dekkoltunk a nagy némaságban, aztán nem bírtam tovább. Ha még tovább kell néznem, ahogy ott búsong, tutira vigasztalni kezdtem, amit Richard az új felállásban valahogy nagyon rosszul tűrt tőlem. Még ha hagyta is, utólag mindig leverte rajtam. És ezeket a köröket nem futnám le újra, ha szabad. - Na, mi a helyzet, Richard? Beszélni akartál, vagy nem? Én hallgatlak. - Úgy mondod, mintha az olyan egyszerű lenne - nézett fel, és egyetlen pillantása elég volt. Még mindig dühös. Már nem eresztette rám a haragját, talán mert ő is tökig vonta a pajzsát, ahogy én. - Nem azt mondtam, hogy egyszerű, csak azt, hogy beszélni akartál, én pedig hallgatlak. - Csak így, egyszerűen. - A fenébe is, Richard, te akartad, hogy mindenki kimenjen, te akartál velem négyszemközt beszélni. Nem én szorgalmaztam. - De te hoztad fel a veszekedést Claire-rel. És ahhoz senki másnak nincs köze. - Nekem sem. - De igen. Neked igen. - Ez meg mit akar jelenteni? - Figyelj, kezdjük elölről- nyelt akkorát, hogy még én is hallottam. - Igyekszem nem be rágni, de te meg ne piszkálódj. - Én nem piszkálódom, csak szeretném, ha végre elmondanád, mi bánt. - Ha egy barátod szeretné kiönteni a szívét, vele is így kezded? Tessék, hallgatlak? - nézett mélyen a szemembe, végtelen szomorúsággal. - Nem, nem így - vettem egy mély lélegzetet. Aztán kifújtam. - Jó, akkor ez hogy tetszik: sajnálom, hogy bajod van, és ha ki szeretnéd önteni a szívedet, akkor megteheted. De az is igaz, hogy nekem semmiképpen sem kell magyarázkodnod, ha a csajoddal összeveszel, Richard. Tényleg nem. - Tudom. De így tudok a leggyorsabban a végére jutni. Ha ezzel kezdem. - Minek a végére jutni? Szaladt ki majdnem a számon, de sikerült rákönyökölnöm a nyelvemre. Láthatóan ki volt borulva, és nem akartam akadékoskodni. De azért kezdtem kicsit betojni ettől a nagy nekikészülődéstől meg a komoly hangnemtől. Legjobb tudomásom szerint semmi nagyobb horderejű mondandónk nem lehet már egymásnak. Vajon ő miért gondolja ezt másként? A köntös folyton szétnyílt a mellemen, mert vállban határozottan lötyögött, így kézzel is kapaszkodnom kellett belé. Most, hogy Richard tette azt a megjegyzést, hogy csont pucéran nem fog velem tárgyalni, már én is nagyon tudatában voltam a testemnek. Pedig előtte egy pillanatig nem zavart a meztelenségem. Persze nekem is nyilván nehezemre esne komoly eszmecserét lezavarni vele úgy, hogy közben anyaszült valójában néz mélyen a szemembe. Jobban örültem volna, ha ez nincs így, de ha egyszer igen ...

Közben megint lehorgasztotta a fejét, ami végtelenül rosszul érintett, és mindenáron noszogatni támadt kedvem. Igyekeztem úgy tekinteni rá, mint egy jó barátra, nem pedig az exre, aki mindig minden számításomnak mesterien keresztbe tett. - Mit szeretnél elmondani a veszekedésetekről? - kérdeztem türelmesen. Még a hangnemet is sikerült végre belőnöm, súlyos vállveregetés nekem. - Lehet, hogy okosabb lenne mással kezdeni - fújtatott egy nagyot. - Jó - bólintottam óvatosan -, mivel szeretnéd kezdeni? - Nem tudom, hogy kezdjem - rázta a fejét. Mit hogy kezdjél?! - üvöltöttem rá majdnem, de az persze nyilván nem lendített volna a helyzeten. Sosem voltam a türelem nagy guruja, és ha nem gyorsítja a tempót, félő, hogy hamar elrágom a cérnát. Aztán támadt egy zseniális ötletem: talán ha én kezdek beszélni, könnyebben becsatlakozik. - Rég éreztem már a dühöd - dobtam be a témát. - Bocs. Elvesztettem az uralmamat, nem akartam ... - Nem azért mondtam, Richard. Csak nagyon más, mint amikor először éreztem. Meg mint amikor legutoljára. Megváltozott. - Ezt hogy érted? -- nézett rám. - Olyan volt, mint a saját dühöm. Az összetévesztésig. - Ezt nem értem. - Nekem sem tökéletesen világos, de Asher egyszer megjegyezte, hogy amióta a halandó szolgája vagyok, JeanClaude könyörtelenebbé vált. Amióta viszont Damian az én vámpírszolgám, érzem magamban az ő érzelmi önuralmát. Már nem veszítem el olyan könnyen a fejem. De a szolgától csak azt kaphatod meg, amit adni képes. Ahogy ezen morfondírozott, a szomorúsága is megkopott kissé. Richard nem volt buta gyerek, csak nem ártott foglalkoztatni. Hajlamos volt átmenni brutálba. - Jó, ez eddig megvan. - Jean-Claude eltanulta az én gyakorlatiasságomat, stimmt? És te? Neked mi jutott? Mert bennem ugye megtelepedett a szörnyeteged egy része és a falánkságod is. Jean-Claude-tól pedig a vérszomjat és az ardeurt kaptam. De te? Te mit nyertél? - Jean-Claude vérszomját. Valamennyire. Korábban a vér soha nem érdekelt, most viszont majdnem ugyanannyira gyötör utána a vágy, mint a hús után - ült le törökülésben a szőnyegre. A nagy érzelmi felindultságot mind bedarálta a gondolkodás. - És mostanában sokkal könnyebben megy a fejben kommunikálás. Veled is. Az éjjel pedig a zombidat is átcsatoltam magamhoz. Ettől végigfutott a hátán a hideg, láttam. De az vesse rá az első követ ... - Jó, de az csak tegnap este volt. És velem sem dumáltál mindig ilyen könnyedén. Ezek új szerzemények. A kérdés az, hogy mit kaptál a kezdetek kezdetén, Richard. - Nem is tudom ... - ráncolta a homlokát. - Mi van, ha az én dühömből szállt át beléd egy darab?

- Nem hinném, hogy a szörnyeteg indulatai mellett a te dühödnek bármi jelentősége lehetne. Semmi sem lehet annyira pusztító - nézett makacsul a szemembe. - Jaj, Richard - kacagtam fel önkéntelenül is, mondjuk nem annyira a fene nagy jókedvtől -, ha ezt gondolod, nem töltöttél még elég időt az agyamban. - Egy emberi lényben soha nem pusztíthat olyan parttalan és lelketlen harag, mint a szörnyetegé. - És persze a sorozatgyilkosokról még nem hallottál. - Hogy jönnek ide a sorozatgyilkosok?! - kezdte benyelni a durcatablettát. - Nem kell rögtön megsértődni, Richard. Csak szeretném, ha megértenéd. - Akkor magyarázd értelmesen - hőbörgött. - Látod, pont erről beszélek. Hogy egy ideje, mintha sokkal gyorsabban megsértődnél. Pár szó, és te a plafonon vagy. Nekem meg dettó ellenkezője. Régebben én rágtam be szíre-szóra, most meg alig akar fellobbanni a haragom. Szabályosan dolgoznom kell rajta. Mi van, ha te elvetted tőlem az indulatoskodást, én meg cserébe megkaptam a te nyugalmadat? - Azt állítod, hogy a szimpla emberi düh pusztítóbb, mint a szörnyetegem haragja? - csóválta a fejét. - Pedig ez egy nagy baromság. - Miért gondolod, hogy az emberi mindenképpen jobb, mint az alakváltó? - csóváltam már én is a fejem. - Mondjuk, például az emberek nem zabálják fel egymást. - Már hogy a fenébe ne, Richard. - Jó, most nem a rituális kannibalizmus tradíciójára gondoltam, ami valaha élt bizonyos törzsi kultúrákban. - Ahogy én sem. - Attól nem fogom magam jobban érezni, ha a sorozatgyilkosokhoz hasonlítasz. - Menj már, Richard! Egyszerűen egy likantrópnak profibb az eszköztára a mészárláshoz. De ennyiben ki is merül. Az indulatok egy emberben is lehetnek ugyanolyan vagy méginkább pusztítóak, és ha olyan karmokkal meg fogakkal lennénk felszerelve, mint mondjuk egy vérfarkas, nyilván minket sem tartana vissza semmi a pusztítástól. Csak azért látszunk ártalmatlanabbnak, mert fegyvertelenek vagyunk. - Hát ha tényleg ilyen kegyetlen a haragod, Anita, nem is értem, hogy tudtál együttélni vele. Mintha bármelyik percben az eszemet veszthetném. Marcangol és gyötör. Nem hiszem el, hogy te valaha ezzel éltél. - A valaha meg a múlt idő használata tökéletesen indokolatlan. De már megtanultam együttélni vele. Részben ebből nyerem az energiáimat. - Hogyhogy ebből nyered? - Úgy, hogy amióta az eszemet tudom, a lényem legmélyén ott lobog kérlelhetetlenül, a részem, nem tehetek ellene. Talán anyám halála ütötte belém az űrt, amit a harag tölt ki azóta. Nem tudom. - Csak azért mondod, hogy ne érezzem magam ilyen pocsékul. - Miért hazudnék, csak hogy neked jobb legyen? - Köszi - villant megint a harag a szemében. Egyik pillanatról a másikra Ott volt. - Kösz, hogy figyelmeztetsz, hogy már szart sem jelentek neked.

- Ha szart sem jelentenél, Richard, most nem ülnék itt veled édeskettesben. - Jó, oké, bocs, igazad van. Csak olyan könnyen magával ragad az indulat - dörzsölte volna meg fázósan a karját, de fájt a kézfeje. - Azt mondtad, a legszívesebben lenyalogatnád a véredet. Csináld nyugodtan. Engem nem zavar. - De engem igen. - Egy nagy büdös francokat. Ha nyalogatod a sebeidet, az nagyon is jó érzés. És ez az ami zavar. Hogy mennyire élveznéd. - Megpróbáltam én is, Anita - bólintott. A szemét képtelen volt levenni a sebes kezéről. - Próbáltam elfogadni a szörnyetegem, azt, ami vagyok. Nagyon is megpróbáltam. - Éreztem, amikor azt a szarvast etted. Boldog voltál a farkasalakodban, éreztem, teljesen boldog. - Állati alakban nincs is gond. Csak amikor emberi alakban alakul át bennem valami állativá. Azzal képtelen vagyok megbirkózni. - Te, vagy Claire? - Azt hittem, a veszekedést nem hallottad - nézett fel a szemembe, de nem volt dühös. Nocsak. Haladunk. - Csak egy szót kaptam el, ahogy azt ordítja, hogy állat. Vagy azt nem rád értette, hanem önmagára? - Nem, nem. Jól gondoltad - ejtette az ölébe a kezét. Megint a végtelen szomorúság áradt szét az arcán. Mintha valami hormonkészítményeket szedne, amik a düh és a bánat skáláján küldik meg hol az egyik, hol a másik irányba. Csak ez a két véglet létezett benne. - Azt vágta a fejemhez, hogy megerőszakolom - tette hozzá alig hallhatóan. Döbbenet. Totál paff lettem, és nem is próbáltam leplezni, talán nem is tudtam volna. Ilyet még nem pipáltam. - Már ezért az egy pillantásért megérte rád törnöm, Anita - mosolyodott el halványan. – Hogy a sok szemétség után sem hiszel neki. Hogy hiába voltam veled akkora görény, arra még most is képtelennek tartasz, hogy ilyesmit tennék vele. - Nemcsak vele, egyetlen nővel sem. De nem is ez a lényeg - mondtam némi gondolkodás után. Nem akartam túlságosan helyeselni, hogy tényleg nagy görény volt, mert még a végén megint elborul az agya. Tiltakozni meg pláne nem akartam, mert nem lett volna igaz. Megpróbáltam a száraz tényekre szorítkozni. - Láttam, amikor szeretkezni kezdtetek. És olyat nem lehet megerőszakolni, aki maga is szeretkezni akar. - Azt mondta, mindig úgy szeretkezem, mintha megerőszakolnám. - Tessék? - szaladt fel a szemöldököm a frizurámba. - Kicsit lassabban, ha kérhetem, mert az előbb nem volt értelme. - Komolyan mondod? - nézett rám nagyon reménykedve, mintha egy világ múlna a szavaimon. - Ötletem sincs, hogy érthette. - Azt mondta, hogy mindig olyan vad vagyok, mintha épp erőszakot követnék el. Hogy nem is szeretkezem, csak dugni tudok - nézett fájdalmasan, hogy szinte kibuggyant a szeméből, én meg a legszívesebben menekültem volna. De nem akartam magára hagyni, nem akartam gyáván elkapni a tekintetemet. Álltam hát a szemét, és hagytam, hadd olvassa ki az enyémből, mit gondolok Claire-ről, vagy legalábbis a mondandójáról. - Még mindig a csajod? - Nem hinném.

- Akkor jó. Csak mert nem szívesebben mondanám a csajodra, hogy buggyant. - Úgy gondolod? - Miket hordott össze neked az a lány, Richard? Hogy vághatta a fejedhez, hogy megerőszakolod? - Úgy, hogy tényleg így gondolta - bólintott epés mosollyal. - De miért? - Okoztam én neked valaha fájdalmat, Anita? - akasztotta belém makacsul azt a boldogtalan tekintetét. Én meg kis híján megkérdeztem, hogy érzelmileg vagy testileg, de aztán visszafogtam magam. - Már testi értelemben? - maradtam meg a jóval szalonképesebb verziónál. - Szeretkezés közben - bólintott, aztán gyorsan meg is csóválta a fejét, mint aki szégyelli, amit mondott. - Bocs, hogy ezzel jövök, de mástól nem kérdezhetem meg. Tudom, hogy te őszintén válaszolsz, és nem szépítgeted a dolgot, csak mert az Ulfricod vagyok, vagy tudom is én, mi okból. Hoppá. A viharos viszony és a még lármásabb befejezés ellenére még mindig bízik bennem! Tudja, hogy nem hazudnék csak azért, hogy neki jobb legyen, vagy épp ellenkezőleg, hogy nekem legyen kicsit jobb attól, hogy csak még jobban szenved. És ez egyrészt klassz. Másrészt viszont mekkora óvatlanság így mások kénye-kedvére bízni magát!? Hát hányan tudnának még rajtam kívül ellenállni a kísértésnek?! De most hogy lehet erre a kérdésre értelmesen válaszolni? Nem az igazság volt a kérdéses, nyilván nem fogok semmit sem eltitkolni, ha már idejött, és ha már idáig gyötörtük egymást. Csak a megfogalmazás. - Oké, értem. Nem lett volna szabad ilyesmit kérdeznem - pattant fel hirtelen. Nyilván kicsit túlságosan is hosszasan rágóztam a válaszon. - Ülj már vissza, Richard, persze, hogy válaszolok, ha már megkérdeztél. Csak igyekszem valahogy kevéssé ostobán megfogalmazni - néztem fel rá, de csak állt ott a dühtől lángoló fejével. - Oké, akkor ne ülj vissza. Azt kérdezted, hogy okoztál-e nekem valaha fájdalmat szeretkezés közben, igaz? - Igen. - A válaszom pedig az, hogy igen is, meg nem is. - Az meg hogy lehet? - Úgy, hogy a drága természetanyának hála nehezen tudnál nem vadul szeretkezni. Hacsak nem figyelsz oda még a legapróbb mozdulatodra is ezerrel. - Ezt nem értem - ráncolta a homlokát makraméba. Naná, hogy nem. Naná, hogy a lehető legtöbbet igyekszik kihozni a zavaromból. - Szép nagy szerszámmal áldott meg az ég, Richard, úgy értem - böktem ki, és már éreztem is, ahogy kúszik fel a képembe a vér. Mindjárt fülig vörös leszek, és nem tudok mit tenni ellene. Hogy én ezt hogy utálom! - Raina is mondta. Azért kellettem neki a filmjeibe. - És Raina előtt más nem mondta? - Raina előtt nem volt más - vörösödött most cserébe ő talpig. Jesszus, Raina előtt szűz volt! Ennél betegebb gondolattal nem találkoztam gyakran, hogy valakinek egy olyan nő legyen az első élménye! Rainánál mentálisabb, perverzebb és kegyetlenebb szexuál-pszichopatát még nem hordott a hátán a föld. Házipornókat csinált, azokban élte ki a legocsmányabb fantáziáit. Vagy inkább téveszméknek nevezném.

- Pedig ő ultrabeteg csaj volt. - Összehasonlítási alap nélkül honnan tudtam volna? - Na, mindegy, Richard, a lényeg az, hogy iszonyatosan nagy vagy, Richard. És ha nem vagy nagyon óvatos szex közben, akkor az fájhat. - Szóval neked is fájdalmat okoztam - dezertált minden remény a pillantásából. - Nem ezt mondtam. - De ezt mondtad. - Kérlek, Richard, próbáld meg pontosan azt hallani, amit mondok. Kapcsold ki a torzítódat, ha kérhetem - álltam fel én is. Egy ilyen témát nem lehet az ágy szélén ücsörögve levezényelni. - Jó, megpróbálom. - Helyes - parkoltam be előtte, és nekifutottam még egyszer. - A legtöbb nőnek nem jön be, ha szex közben a méhnyakat püföli a szerszám - böktem ki, ő meg csak nézett bambán. Atyagatya, miért is tartok pont az exemnek szexuális felvilágosítást?! Hogy jutottam ebbe a végtelenül lehetetlen helyzetbe? Hogy jut ember egyáltalán ilyen lehetetlen helyzetekbe? Nyilván rosszkor van rossz helyen. - Ha elég mélyre hatolsz egy nőben, előbb-utóbb a vaginája végére érsz, ott van a méhnyak. - Én mindig a végére érek - bólintott. - Na, hát erről beszélek - tártam szét a két karom. Erről van szó. - És? Ez most engem túráztat. Mert az nem lehet, hogy ennyire nem áll össze a fejében a kép. Elvileg értelmes, felnőtt férfiról beszélünk. - És te elég nagy vagy, hogy bizonyos pózokban a ... péniszed elérje a méhnyakat, és azt döngölje. Jaj, Richard, ennél egyértelműbben már nem tudom mondani, kérlek próbáld meg megérteni. - Szóval azt akarod mondani, hogy ez fáj. - Igen. - És neked is fájt. - Nem. Mert én szeretem, ha a méh nyakamat döngölik. Attól nagyon sajátos orgazmusom lesz, amit én nagyon bírok. - De ha történetesen nem bírnád, akkor fájna. Akkor csak a fájdalom lenne - ráncolta megint a homlokát, de már a nagy gondolkodástól. - Igen, akkor csak a fájdalom lenne, mert olyan nagy a mi csodád. De nekem nem fájt, ahogy feltehetőleg Rainának sem. - Marhára rühelltem egy kategóriába rakni magam Rainával, de majdnem tutira vehettem, hogy ebben megegyezett a gusztusunk. - Szóval akkor fájdalmat is okoztam, meg nem is? - Az a nagy helyzet, hogy ezt még én is csak emésztem. Csak mostanság tudatosítottam magamban, hogy nekem néha a fájdalom nagyon is örömet okoz. Hogy valahogy a fájdalomérzékelésem fura kicsit - tettem meg a magam nagy vallomását, de legalább már nem kellett a szemébe néznem. Ez az én kínos topikom volt, nem az övé, jogom volt rejtegetni a zavarom.

- Nekem is. - Ez akkor elég sok mindent megmagyaráz. - Mit? - A szexszel soha nem volt semmi gond köztünk, Richard. Az mindig is pazar volt, még ha az egész kapcsolat mehetett a kukába is. - Tényleg így gondolod? - Tényleg. - Akkor szerinted a méretem miatt tartott Claire túlságosan is vadnak? - derült fel az arca. - Meg a technikád is eléggé erőteljes - bólintottam, mire persze megint elkomorodott. Mint egy tojáskeringő, olyan volt ez a beszélgetés. - Még soha senkivel nem csináltad kevésbé erőteljesen? Mondania sem kellett, a képére volt írva, hogy még csak fel sem merült benne, hogy lehet másként is csinálni. - Na, figyelj, egy barátom egyszer a kiskacsákhoz hasonlította a férfiakat, mert a bevésődés náluk is gyakran működik. Úgy szeretkeznek, ahogyan azt életük első nőjétől tanulták. Te egy szexuál-szadistától tanultál, egy cseppet sem meglepő hát, hogy olyan vadul csinálod. - Akkor ezek szerint Claire-nek mégis igaza volt - borult el az arca. - Fájdalmat okoztam neki, olyan volt, mintha megerőszakolnám. - Kérte, hogy ne legyél olyan erőteljes? - Nem beszéltünk korábban soha a technikámról. Egyszer csak kifakadt, hogy vadállat vagyok, hogy direkt élvezem, hogy ő közben elszáll, és alakot vált, és összemarja a hátamat. Azt vágta a fejemhez, hogy nekem ez okoz örömöt, és hogy tök mindegy, milyen alakban kefélünk, én akkor is csak egy állat vagyok. Jaj. - És ez csak úgy kiszaladt a száján, vagy arra törekedett, hogy a lehető legmélyebbre vigye a horgot? - kérdeztem, mert ez jutott egyből az eszembe. - Mi a különbség? - Az eredményt tekintve semmi. Csak az a kérdés, hogy Claire tudta-e, mennyire érzékeny ez a pontod, és direkt mondta-e ezt. Mert ha én úgy komolyabban meg akarnálak bántani, sem mondhattam volna jobbat. - Szerintem egyszerűen ezt gondolta. De nem is csoda, mert ami Rainának pont jó volt, az másnak csakis erőszak lehet. Megcsóváltam a fejem. - Az erőszak szót akkor sem használhatod, Richard, mert te soha nem erőszakolnál meg senkit. Ez mindig két emberen múlik. Ha a partnerednek az okoz örömöt, ahogy te csinálod, akkor ez a jó szex. Ha nem, akkor változtatni kell. - Mert ez túl vad. - Jó, hát eleinte sosem vagy vad, csak a végére szállsz el- vontam meg a vállam. - De soha semmi olyasmi nem volt, ami nekem ne jött volna be. Claire-nek szólnia kellett volna, hogy esetleg csináld másként. De a nők nagy része ilyen, kussol, és várja, hogy a pasi találja ki magától, hogy neki mi lenne a legjobb. Pedig egy pasi nem lát bele a nő fejébe, a pasik erre sokkal kevésbé képesek, mint a nők.

- De én nem pasi vagyok, Anita. Hanem vérfarkas. Egy állat. - Ezt meg ne halljam többet! Úgy hangzik az állat szó a szádból, mintha valami szitokszó lenne, pedig nem az. De amíg tényleg annak gondolod, legalább önmagadra ne használd, mert nem érdemled meg. Elmosolyodott, és már végre a szívéből jött. De akkor meg meg akart ölelni, amit végképp nem szerettem volna, mert nem fogok minden veszekedés után kibékülni, és úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. Elhúzódtam. - Ha nem okoztam fájdalmat, akkor most miért húzódsz el? - Mert egy dolog az igazság, de megint más az, hogy már nem tartozunk össze, Richard. Még ha segítek is néha. És ez nem jelenti azt, hogy az érzelmeim ... jaj, Richard, nem akarom, hogy félreértsd, amit mondok. - Hogyan érthetnék félre bármit? - Tegnap beleláttam az agyadba, Richard. Mindent pontosan láttam, az érzelmeidet. - Ezek szerint azt is láttad, mit tettem volna legszívesebben veled - fordult el, hogy ne kelljen a szemembe néznie. Végtelen beteges vágy volt, Anita, azt akartam, hogy rettegj, hogy tőlem is félj. És úgy akartalak megdugni, hogy közben majd beleőrülsz a félelembe, mert az ... - Az mindennél nagyobb élvezet lett volna neked - fejeztem be helyette. - Igen, ahogy mondod - fordult vissza. Szemében mintha minden remény meghalt volna. - Akiket csak ismerek, Richard, és likantróp, mind kicsit zavarosan érzékeli a kajával, a szexszel és a fájdalommal kapcsolatos ingereket. Összecsúsznak a határaik. - De soha még egyetlen alakváltóval sem találkoztam Rainán és Gabrielen kívül, akiknek a félelem izgató lett volna - rázta a fejét keservesen. - Mivel nagyjából ugyanazokkal az alakváltókkal tartjuk a kapcsolatot, kénytelen vagyok kiábrándítani téged. A többiek is nagyon hasonlóan vannak ezzel, legfeljebb nem verik nagydobra. - Nem. Soha senki nem akarta még ugyanazt, amit ők, vagy legalábbis nem úgy. Nem olyan keményen. - Látod, ez a különbség. A keménység. A legtöbb alakváltó bírja a szadomazó szexet, ahol szabályok vannak, biztonsági szóval és a két fél beleegyezésével. Ami lényeges. És ha valaki kimondja a biztonsági szót, akkor vége, nincs tovább. - Hát, Rainának és Gabrielnek nem tudtál olyan szót mondani, ami leállította volna őket. - Ez a lényeg, neked is ezt kell látnod, Richard. A műfajt ugyanúgy élvezheted, anélkül, hogy az legyen belőled is, amivé ők váltak. - És mi van, ha azért kedvelt annyira Raina, mert én is a kevesek közül vagyok. Én is úgy szeretem, ahogyan ők kapta el a csuklómat, és rántotta maga felé. Nem féltem tőle, de ösztönből befeszítettem. Engem ne rángasson még az exem sem. Nem fájt, ahogy a csuklómat markolta, épp csak annyira fogott, hogy érezzem a korlátaimat. Hogy hiába vagyok erősebb egy emberi lénynél, ha ő nem akarja, nem szabadulok. Bosszantott. - Engedd el a kezem, Richard. - Félsz tőlem, látod? - Nem félek - vettem mély levegőt -, de már nem vagy a pasim. Csak akkor érinthetsz meg, ha én is akarom, és megengedem. - De izgat, hogy próbálsz elhúzódni, viszont tudom, hogy addig nem szabadulhatsz, amíg én nem engedlek.

Volt idő, amikor ezt nem hagytam volna tényként megállni közöttünk, de most nem kockáztattam volna meg a fizikai képességeinkről egy vitát. Majd bizonyítok még, amikor olyan a helyzet. - Egyszerűen csak találnod kell valakit, aki ugyanazt szereti, amit te. És akkor te is a helyedre kerülsz. De már nem én vagyok az a valaki, úgyhogy engedd el a karomat. Tessék, csak nem bírtam ki. Olyan hirtelen engedett el, hogy nem sokon múlott, hogy a seggemen kössek ki az ágy mellett. Ebből is látszott, hogy mennyivel hevesebben igyekeztem szabadulni, mint azt akár én magam is hittem. Mindig belefutok. De a csuklómat azért már csak nem fogom fájón dörzsölgetni, azt azért már csak nem mutatom, hogy fájt. Még egy nekromantának is legyenek elvei. - Nem vagy olyan, mint Raina, Richard. - De igen. - Bennem lakik a muninja, rémlik? Teljes, szélesvásznú dicsőségében parádézik bennem, vagyis én az ő agyában. Mindent láttam már, ahogyan benned is, szóval megvan az összehasonlítási alapom. Hidd el, egészen másként gondolkodik, mint te. - Néha borzalmas vágyaim vannak, Anita. Szerettem volna itt leállítani, nem vagyok én a gyóntatóanyukája, de hát akkor kinek mondja el? Kiben bízhatna meg annyira, mint bennem? Ez itt a nagy kérdés, csak a nagy választ nem találom egyelőre, hogy szakadna rá. - Kinek nincsenek? A különbség nem abban áll, hogy ki mire vágyik, hanem, hogy ki mennyit tesz érte vagy ellene. Hogy kinek sikerül és kinek nem, elválasztani a fantáziát a valóságtól. Hogy ki az, aki nem tudja, mennyire más egy kép, amivel gondolatban eljátszunk és a való világ. - És mi van akkor, ha én olyan dolgokra vágyom, ami másoknak fájdalmat okoz? Annyira nagyon nem az én beszélgetésem volt ez, közben persze azzal is tisztában voltam, hogy Richardnak pontosan ezek a görcsei vezettek az ön- és következésképp a közpusztításhoz is. Muszáj volt lezongoráznom. - Ha maradandó nyomokat, végtagvesztést, hegeket okoz, netán bele is lehet halni, akkor visszafogod magad. Ha ezen a kategórián kívül esik, megdumálod a partnereddel, és ha neki is oké, belevágtok. - Maradandó nyomok, hegek, végtagvesztés, halál kizárva, de amúgy bármi mehet? Ennyi? - ráncolta a homlokát. - Már amennyiben a partnered is benne van. Minthogy te vagy a domináns, már ha te vagy az, te vagy a felelős, rajtad múlik, hogy biztonságos maradjon, és ha lehet, ne is rémítsd halálra. - De én rémisztőre vágyom. - A kettő nem ugyanaz. És a barátaimon úgy tapasztalom, hogy egy kis rémület csak hozzátesz. Ízletes kis előjáték. - Nem véletlenül Nathanielt akartál mondani? - Ha Nathanielt akartam volna mondani, Nathanielt mondtam volna. Tőle nem tudnék domináns leckéket venni, ő szub. Ahhoz, hogy jó domináns legyél, egy másik dominánstói kell tanulnod. - Nagyon alaposan kitanulmányoztad. - A legtöbb leopárdom szadomazóban utazik, és ha jó Nimir-Rájuk akarok lenni, tudnom kell, miféle viszonyok okoznak nekik örömöt. Nagyon elgondolkozva vizsgálgatott, amitől egyrészt szaladgált a hátamon a hideg, puszta önvédelemből, másrészt

viszont mára már bőven elegem volt a dühéből, annál bármi ezerszer inkább jöhet. - Tudom, hogy ma dugtál először Nathaniellel, szóval tényleg elhiszem, hogy a vezetői kompetenciád miatt néztél ennyire utána a szadomazónak, nem a szeretőd miatt. - És ez meglep? - Csak mert Raina és Gabriel nyakig benne volt. Másról sem szólt az életük, Így, gondolom, nem meglepő, hogy a horda is vastagon benne van. És én mégsem miattuk tudok dolgokat, hanem Rainától, leginkább. - Azt mondod, szereted, ha van némi rettegés is a szexben, hogy felizgat. És vadul szereted a leginkább csinálni mondtam, mert az igazságot akarta hallani. Persze, ha jót akartam volna magamnak, inkább laposban tartom a számat, de kitől kapja meg a képébe az igazat, ha nem tőlem? - De azt is szereted, ha mások vadulnak. Szereted nézni. - Nem ... - Nem azt mondtam, hogy olyan vagy, mint Raináék. Ők szadisták voltak, te nem vagy az. Szeretheted nagyjából ugyanazt, ha tekintettel vagy a partneredre, nem vagy szadista - intettem le. Végig kellett mondanom, hiába kezdett berágni. - Vannak olyanok, akik szerint már szadizmus, ha kicsit karmolászol meg harapsz szex közben. Szóval csak azt akarom mondani, hogy minden relatív. - Csak mert szeretem a fájdalmat, még nem vagyok olyan, mint Raina. - Nem, nem vagy olyan. Nem is azt mondtam. Viszont, ahhoz, hogy ne legyél olyan, nem kell tagadnod a vágyaidat. El kell fogadnod magad. Mert tőlem sem azért léptél le, mert túlságosan is vérszomjas volnék a gusztusodhoz. Azért dobbantottál, Richard, mert mellettem nem tettethettél volna. - Nem tettetek én semmit. - Nem csak te csinálod, Richard. Nem csak te mutatsz mást magadról, mint amilyen vagy. - Mert szerinted mit tettetek? - kérdezte fenyegetően, szerintem már alig hallotta, amit magyaráztam, megint kezdte elborítani az agyát a köd. A lila. - Figyelj, nekem is bejön a harapás meg a karmolás. Sőt. A harapás önmagában is épp elég kéj néha, van, hogy a szex már nem is kell hozzá. Imádom a hús állagát meg Ízét a számban. - Erről csakis én tehetek. Meg Jean-Claude - kapta el a tekintetét. - Lehetséges. De akkor is csak bennem van, akkor is csak örömöt okoz, és nem futhatok előle. Nyilván annyira soha nem fogok belemászni ebbe a vonalba, mint mondjuk Nathaniel, de azt már nem tagadhatom, hogy nekem is gyönyört ad. És Nathaniel miatt is nyitottnak kell lennem, mert ha együtt Vagyunk, akkor ezt is el kell vele fogadnom, hiszen neki ez okoz örömöt, és nekem a legfontosabb az ő öröme. Jason azt mondta, azért szeretem a domináns pasikat, mert leveszik a vállamról a felelősséget. Nathanielt azért sikerült ilyen sokáig kerülnöm, mert ő minden lépést tőlem várt, nekem viszont kell némi kényszerítés, legalább a játék elején, különben kösz szépen, nem játszom. Nagyon sokáig furapóknak néztem, aki valami egészen másban utazik, mint én, de ez az utóbbi huszonnégy óra ezer dologra megtanított. Többek közt és leginkább arra, hogy nem érdemes önmagam elől menekülni, mert mindig beérem magam. - De mi a haláltól menekülsz? - meresztett nagy szemeket. - Csak amitől te is. - De te nem ... - Már hogyne - emeltem fel megint a kezem, hogy most inkább hallgasson, mert én beszélek. - Még talán most sem álltam meg. Még mindig akad az életemnek olyan szeglete, ahová nem szívesen világítok be. Valaki azt mondta, hogy nincs azzal semmi gond, hogy szeretek egyszerre két pasival ágyba bújni. Én meg rögtön kapálózni kezdtem,

hogy már hogy szeretném - léptem egyet felé. - Pedig eléggé nevetségesen hangzik pont az én számból. - Ezt most nem értem. - Egyszerre járok Asherrel és Jean-Claude-dal. Ahogy veled is futottam Jean-Claude-dal párhuzamosan. - Az más volt. Mert soha nem voltunk együtt hárman. - Jó, oké, téged kihagylak. Asher akkor is csak egyszerre van képben, helyesebben inkább ágyban Jean-Claude-dal meg velem, és Micah-val meg Nathaniellel is együtt élek, egy ágyban alszom. Nem azt mondom, hogy direkt szerveztem így, de miért van az, hogy velem mindig így alakul? És a legutóbbi húzásom is, Ott is két pasi van velem együtt hármasban: Damian meg Nathaniel. Cseppet sincs ellenemre, hogy egyszerre kerültünk össze. Szóval kénytelen vagyok elismerni, még ha nem is tetszik túlságosan, hogy igenis szeretem, ha két pasi van, és én vagyok az egyedüli csaj. - Tényleg? - Igen, tényleg - mondtam ki, mert tényleg ki kellett mondanom, be kellett ismernem önmagamnak is. - Imádom, hogy ha jobbra fordulok, Ott egy pasi, ha balra fordulok, Ott is egy. Egyszerűen szeretem, na. Vártam, hogy megint belilulok nagy lányos zavaromban, de semmi. Csak a nyilvánvaló tényt mondtam ki, nem volt vele semmi baj, én így szerettem, és voltak pasik, akik pedig engem szerettek így. Ilyennek. - Én erre soha nem lennék képes - kapta el rólam a tekintetét Richard. Vagy az én arcomon volt valami, amit nem bírt nézni, vagy ő rejtegetett valamit előlem. - Nem is kért rá senki. A haragja forró ostorként szelte át a levegőt, és szabályosan az arcomba csördült. - Jaj! - rándultam össze. - Ne haragudj, bocs. De hogy a francba mondhatsz olyat, hogy senki sem kért! Hogy vághatsz ilyet a képembe? - Jó, hát én nem kérlek. - Közben meg a fél város állatkertje és szörnyecskéi mind konstatálták, hogy Jean-Claude-dal hármasban valami boldog trojkában nyomulunk. Hogy nekem te is, meg ő is megvoltatok. - Velem is szembejött már a pletyka. De te pontosan tudod, mi volt, és kész. Mit foglalkozol a hülye szóbeszéddel? - Mert szerinted hogy érzem magam, amikor a város minden főnöke, akikkel ilyen vagy olyan ügyben kéne tárgyalnom, azzal a gondolattal ül le velem, hogy itt van a kis köcsög, akit a Város Vámpírura húz?! - Úgy érted, nem tisztelik benned eléggé az Ulfricot, csak mert biszexnek tartanak? -Úgy. - Jean-Claude tekintélyének nem árt. - Jean-Claude az más. - Miért lenne? - De te ezt nem értheted, Anita, te lány vagy, az más - szorította ökölbe a kezeit, amit persze a sebei nem kedveltek. Fel is szisszent.

- Lány vagyok, és nem értem. Magyarázd el. - Egy lánynak még mindig jobban elnézik, ha biszex. - Kik? - Mindenki - csapott magasra a haragja lángja. Mintha nyakig ülnék a csobogó, forró vízben. - Homofób vagy. - Egy fenét vagyok. - Jaj, dehogynem. Ez maga a homofóbia. Ha nem lennél homofób, nem izgatna az sem, mit gondolnak mások arról, hogy meleg vagy-e. Bőven elég lenne, hogy te magad tudod magadról, mi vagy. - Még egyet léptem felé, és megmerítkeztem ingerültségének erejében. Úgy nyaldosta a bőrömet, mintha a köntös sem lenne rajtam. - Amúgy meg mi a probléma a szexuális beállítottsággal? Mit számít, mi vagy, ha úgy vagy boldog, és még fájdalmat sem okozol senkinek vele? - Hogyan is érthetnéd! Már alig kartávolságnyira magasodott előttem, ízlelgettem a hatalmát. Megnőtt, hihetetlenül megerősödött az utóbbi időben. Jó messzire juthatnánk a triumvirátusunkkal, ha végre rendesen működne. De ez nem az én gondolatom volt. Pedig Jean-Claude még nem ébredt fel, azt éreztem volna, mégis itt zsonglőrködtek az agyamban a gondolatai. Az éjjel is a klubban, amikor összedobtuk az erőnket, hogy lenyomtuk végül Primót! Persze megvolt az ára, már megint kvázi idegenekkel szexeltem, ott volt ugye Byron, és majdnem Requiem is, épp csak a nagy lovagiasságán múlott, hogy nem teljesedett be vele is az aktus. Furcsa volt, hogy pont ez jutott eszembe, ahogy álltam ott Richarddal szemben, és kóstolgattam a hatalmát. Neki vajon mibe kerül? Mert tuti, hogy ára van, én is fizetek, ahogy ő is. De hogy került Jean-Claude a fejembe? - Mi a baj? Mire gondolsz? - Csak azon tűnődtem, mi lopta még át magát Jean-Claude-ból belém. - Az ardeur meg a vérszomj. Mondtad. - A kapcsolataimban meg a szex témájában sose voltam valami nagyon gyakorlatias. És az utóbbi időben csóváltam meg a fejem -, vagyis az elmúlt huszonnégy órában minden olyan könnyedén megy. Vagy legalábbis sokkal kevéssé görcsösen, mint korábban. - Tényleg lefeküdtél két új brit vámpírral? - Lám, lám, a pletykamalmok mennyivel gyorsabban őrölnek, mint istenéi! - Szóval csak üres pletyka - szállt ki a vállából minden feszültég. - Félig. - Melyik fele? - kérdezte, és nagyon nem tetszett a tekintete. - Az egyik vámpír - mondtam, aztán megráztam a fejem. - De tudod, mit, Richard? Nem tartozom beszámolni neked. Én sem vezetek listát a sok csajról, akit a hordádban meg Tennessee-ben, Vernénél megdöntesz. - Ha nem szégyellnéd, elmondanád - fürkészte az arcomat. - Nem vagy sem az apám, sem a pasim. Szóval nem fogok beszámolni a tetteimről, pláne nem az érzelmeimről. - Nathaniellel négy hónapig aludtál egy ágyban, mire le is feküdtél vele. Most miért kezdtél hirtelen így kapkodni?

Mi változott meg? - galoppozott tovább a témán. - Meg azt is hallottam, hogy marhára nagy feszkó ment az éjjel a Bűnös Vágyakban. - Ez valami macsó elszámoltatás akar lenni? Mert közölném, hogy már nem vagyok a csajod. - De a triumvirátusodnak még a tagja vagyok. Vagy legalábbis az egyiknek. A triumvirátus harmadik tagjaként tényleg joga volt tudni, meddig jutottunk az este. Hogy majdnem befuccsoltunk. Ráadásul ő is próbált segíteni, ha nem is túl sikeresen, és ha nem is épp Primóval. De azért nem hagyhattam ki. Letelepedtem hát az ágy csücskére, ő meg visszakuporodott a földre, térdét kényelmesen a mellkasához húzva. És vázlatosan beavattam az eseményekbe. Bizonyos részleteket ha nem is átugrottam, de nem színeztem agyon. Byronnál sem sokat időztem. - Nem hiszem el, hogy pont vele keféltél! Már az is meglep, hogy a lányokat szereti. - Jó, hát a feladat, az neki is feladat - vontam meg a vállam, és igyekeztem a minimálisra tekerni a cinizmust a hangomban. - Jó, nem úgy értettem. Hanem, hogy ha ágytársat akartam volna neked keresni a vámpírok közt, Byront fel sem vettem volna a listára. - Nálam sem szerepelt kitüntetett helyen. Barátnak kedvelem, de ebben ki is merül. - Akkor miért pont ő? - Az istenit, Richard, ő volt kéznél. És ha esetleg véletlenségből kiszippantottam volna a lelkét aktus közben, még mindig kisebb veszteség, mármint nekem személyesen, mint mondjuk Nathaniel. Azért pont ő. - Ez a Primo valami trójai faló? - kérdezte Richard, és végre kezdtem megint meglátni benne a régi Richardot. Azt, akit aggaszatnak az övéi, akinek nem a saját dühe a leglényegesebb. Nagyon is lényegre látó kérdés volt. - Úgy érted, azért küldte-e a Sárkány, hogy alattomban kicsinálja JeanClaude-ot, és megszerezzen neki mindent? - Vagy legalábbis elég zavart keltsen, ami Jean-Claude-ot ellehetetlenítené. Minimum üzletileg. Azok alapján, amiket Európából az utóbbi időben hallani a Tanácsnál nincs éppen a pixisben - fejtegette, és nyilván látszott az arcomon a buta meglepetés, mert mosolyogva rögtön hozzá is tette. - Bár a látszat mást mutat, én is résen vagyok. - Bocs, tényleg. Őszintén nem gondoltam. - Jó, hát volt, hogy tényleg nem érdekelt semmi. De úgy egy hónapja úgy döntöttem, hogy mégsem fonnyadok el, hanem vállalom az életemet, és akkor a dolgaimat sem hanyagolhatom el. A triumvirátus pedig, még ha nem is úgy muzsikál, ahogyan kellene, a dolgaim része. - Pontosan még nem látom át ezt a Primo-dolgot én sem. Lehet, hogy tényleg trójai faló, ahogy olyan találóan mondtad. Mindenesetre fegyveres őrt kapott a koporsója mellé, és ha ki akarna törni, kap egy sorozatot ezüstből. Nincs még egy esélye, mert az már a harmadik lenne. És szerintem már a másodikat sem érdemelte ki. - Mi a fenének fogadott be Jean-Claude egy ilyen veszedelmes alakot? - Én láttam Primót a harcban. Bámulatos. Arról nem is beszélve, hogy még soha vámpírt nem láttam, aki ilyen gyorsan és hatékonyan öngyógyított volna a harc kellős közepén. És hiába, hogy erős vámpírjaink vannak, a legtöbb Belle vérvonalából való, akik a hódításhoz és csábításhoz értenek igazán. Ha háborúra kerülne sor, velük nem mennénk valami sokra. Nem mondom, így békeidőben a klubokban sokkal praktikusabbak, sztriptízesekből akár három különböző show-t is összekalapálhatunk gond nélkül, de az nem minden. A keményebb időkre is gondolni kell. - Arra ott vannak a vérfarkasok meg a vérpatkányok, akikkel szintén szoros a szövetség.

- Persze, én tudom. De a portyázó vámpírok a hívóállaton nem látnak túl. Belső erőket is fel kell tudnunk mutatni, hogy kellőképpen riasztóak lehessünk. - Szóval akkor mégiscsak egyetértesz Primo jelenlétével? - Nem. Határozottan nem, pláne a ma éjszaka után. Szerintem szét kellene lőnünk a tetves seggét, amíg még van mivel, és van mit. Azt viszont megértem, miért tartotta Jean-Claude jó ötletnek eredetileg. Kell pár erős kar is a sok csinos hátsó mellé. Mintegy végszóra nyílt az ajtó, és belépett a kedvenc csinos vámpírhátsóm gazdája.

56

Egyszerre fordultunk az ajtó felé, bár én egy kicsit talán lassabban voltam egyszerre. Jean-Claude a fekete selyemköntösében pompázott, amiben annyira imádtam: a szegélye igazi prém, és végtelenül szexin villan ki belőle hó mellkasa. Hollóhaját kifésülte, lágy hullámokban omlott szét a vállán, nett volt és üde. Én bezzeg még le sem zuhanyoztam. - Nem is éreztem, hogy felébredtél. Pedig mindig szoktam. - Mert általában nem ilyen áthatolhatatlan a pajzsod. Ahogy drága barátunknak sem - libegett be kecsesen a szobába, meztelen lába sápadt fényben ragyogott a sötét szőnyegen. - Ezt az utolsó mondatot vegyem sértésnek, ma petite? - Bocs, de szép hátsóval tényleg dugig a padlás. Katonák kellenek, te is tudod. Mosolyogva rántotta meg a vállát, ahogyan szokta, azzal a franciás könnyedséggel, amit szinte igazságtalanság vállrándításnak nevezni. Lehet, hogy be kellene emelni szókincsünkbe a francia szót rá, mert túlságosan is parlagi ugyanazzal jelölni a mi pórias vállvonogatásunkat meg az ő elegánsan nyegle testbeszédét. - Nathanieledet menesztettem, táplálja bátran vadonatúj, impozáns formáit. Mily' sikereket arat majd hölgyek körében! Bár eddig is ő bizonyult intézményem egyik fő attrakciójának - mosolygott még szélesebben. Valamit titkolt előlünk, minden mozdulatán érződött. Csak olyankor vette fel ezt az évszázados eleganciát és könnyedséget, mintha bájjal mindent el lehetne rendezni még a legkellemetlenebb híreket is. - Mi a helyzet, Jean-Claude? - próbáltam kiugrasztani a vámpírnyulat. - Mire vagy kíváncsi, ma petite? - adta az ártatlant. Graciózusan huppant le rnellém a matrac lepedőlten csücskére, ahol némi eséllyel indulhatott, hogy ne legyen csupa runya a csudás fekete selyem. - Tartozol egy ágykerettel a pomme de sang-omnak, Richard. - Elborult az agyam, de már megbántam - jött igazán hatásos bájjal zavarba Richard. Még hogy neki nem jutott semmi a hármasban! - Sajnálom. Természetesen veszek neki másikat. - Pompás - vetette keresztbe ]ean-Claude a lábát, hogy közben a térdét is átkulcsolta. Hosszú, karcsú fehér lába csábítóan villant ki a fekete köntös alól. Lehet, hogy flörtölget? Nem, nem pontosan.

- Elég a színházból, ]ean-Claude, bökd ki, mi az ábra. És ami a legdöbbenetesebb, ezt nem én mondtam! Pedig nekem is pontosan ugyanez járt a fejemben, eskü! - Miről beszélsz, mon ami? - jött az én-ugyan-nem-csináltam-semmit műsorral a vámpír. - Ezt már egyszer megtárgyaltuk,]ean-Claude. Elég a játszmákból- néztünk össze Richarddal. - Kezded néha kínosan ma petite-t idézni. - Ezt bóknak veszem, kösz. És ezt meg én vettem bóknak az ő részéről, kapott is érte mosolyt. És végre, amióta ránk törte az ajtót, most először Richard arcán is igazi, gondtalan mosoly ragyogott fel. Na, tessék, már mosolypartit tartunk, hipp-hipp hurrá. Vedd úgy, hogy megtapsoltunk, jöhet a következő menet, de az már legyen őszinte. - Neked is feltűnt, ma petite, hogy Richard néha ugyanolyan keresetlenül goromba már, mint te? - Én pedig kezdek rád hajazni, ]ean-Claude. - De ebben a másik triumvirátusodnak is lényeges szerepe van, hadd hívjam fel rá a figyelmed - fejtegette még mindig bűbájosan, miközben a mesterkéltség kezdett leázni a gesztusairól, mint valami nem-verbális cukormáz. Valami nagyon nem tetszett neki. Vagy majd nekünk nem fog, ha végre előhozakodik vele. Legalábbis valamelyikünknek tutira nem. De nagyobb az esélye, hogy egyikünk sem fogja a földhöz csapkodni a seggét fene nagy boldogságában. Első ütemben vázolta, hogy az éjjel Byronnal meg Requiemmel feltehetőleg az ő nem is olyan nagyon szőrszálhasogató gusztusa telepedett át belém.·De nem hagytam, hogy végigmondja. - Ha nem táplállak Byronnal és Requiemmel, Primo minimum a fél klubot feltrancsírozta volna. És ha választanom kell egy halom sikonyáló, vérző nő látványa és az én erkölcsi érzékenységem között, bár nehéz a választás, talán mégis inkább az utóbbit áldoznám be. Túléltem - vontam meg a vállamat. Noha rendszert azért nem csinálnék belőle, ha nem gond. - Micsoda meglepetés, ma petite - dőlt hátra sokkal nyugisabban az ágyon. Még így is mindene a helyén volt, a régimotoros vámpírok elég jól nyomják a tartást, de látszott, hogy már nem feszíti úgy valami. - Volt alkalmam megtanulni, hogy egy kis szex még közel sem olyan katasztrofális, mint a halál. Szóval nincs hiszti. - Ennyi? - kérdezte Richard. - Vagy van még valami, amit nem szívesen, de mégis meg kell, hogy ossz velünk? - Mais alors! Nem is tudom, hogyan birkózhatnék meg két Anita Blake-kel... - Ki vele. - Úgy látom, számotokra is egyértelmű, hogy képességeink már nemcsak metafizikai értelemben vegyülnek és keverednek egymással. Átveszünk egymástól ezt-azt. - Az biztos, hogy amióta a második triumvirátust összehoztam, Nathaniel kezd egyre dominánsabbá válni, nekem meg egyre jobban bejön az alávetettség. Már korábban is törekedett némi határozottságra, nem azt mondom, hogy ez teljesen a levegőből jött, de a fokozat mégis meglepő. Nathaniel határozottan sokat változott - fejeztem be, mert már kezdtem iszonyatosan zavarba jönni Richard jelenlététől. Szerencsére a zavart vakaródzás kényszerét sikerült leküzdenem, annyira azért nem vagyok gyík, hogy még a gesztusaimmal is kiszolgáltassam magam. Én ugyan nem. - Feltehetőleg mi is számolhatunk alapvető tulajdonságaink módosulásával – morfondírozott ]ean-Claude. A

könnyedség már rég nem jött össze neki, hiába is strapálta magát. - Ebből azért kisülhetnek fura dolgok - bólogattam, és én is felhúztam a térdemet az államig. Valahová muszáj volt már bebújnom, na. - És ezzel vége is a kellemetlen híreknek? - nézett továbbra is gyanakodva R.ichard. - Én a magam részéről nem tekinteném épp rossznak, ámbár megeshet, hogy nektek nem fog tetszeni, mon ami. - Halljuk - sürgettem már én is. - Alakváltásra kényszerítetted a pomme de sang-omat. És én, ahogyan te is ez idáig, bundásan nem kedvelem az ételt. - Melyikünkre gondoltál? - kérdeztem, és közben kínosan kerültem Richard tekintetét. - Requiem beszámolt az éjszakai többszörös vérveszteségedről, így a te készleteidet most inkább mellőzném. Nem lenne egészséges, ma petite. - Ha igaz lenne, most panaszkodnék, hogy miért mindig én - sóhajtott mélyet Richard. - De persze nem igaz. Tudom, hogy Anita szokott néha vért adni ... rendben, legyen. De csak ha Anita is velünk marad. - Kérlek, fogalmazz pontosabban, mon ami. Mit jelent számodra az, hogy velünk marad? - Igen, azt hiszem ezt a definíciót én is szeretném hallani - csatlakoztam Jean-Claude-hoz. Richard elpirult, ami nem gyakran esik meg vele, és az elmúlt fél órában ez már a második eset volt. Micsoda nap. - Nem úgy értettem, ahogyan hangzott. - Hát akkor hogyan értetted? - Nem akarom ... vagyis ... - hangosan felnyögött, kezdett totálisan belekavarodni a saját gondolataiba. És ez idegesítette, láttam. - Miért van az, hogy amikor hármasban csinálunk valamit, a végén mindig pocsékul érzem magam?! Szegény, naná, hogy kínban volt, amikor az egyik legnagyobb szívfájdalmát épp az előbb vallotta meg nekem, hogy mindenki a városban azt hiszi, hogy ő meg Jean-Claude ... Nyilván ennek kerülné még a látszatát is. Muszáj volt a segítségére sietnem, végül is épp egy artériát fog átadni a pasimnak, ennyi tapintatot csak érdemel. Jean-Claude remekül mulatott a kínlódásán, talán ő is pontosan látta a problémáját, talán valami más derítette ilyen nagy jókedvre, nem tudom. JeanClaude-nál az ember lánya sose tudhatja. - Nem akarsz kettesben maradni vele, amíg a véredet szívja, igaz? Richard végtelen megkönnyebbüléssel fogadta a tippem, ami erős tipp volt, és célba is talált. Azt azért nem tettem hozzá, hogy nyugi, ez még nem a homofóbia; ha egyszer nem fogadja szívesen egy férfi érintését, az ő szíve joga. Én sem engedtem még át a nyakam soha önként vámpírnő szájának, semmi jogom adni a nagy tudort. - És miért olyan dráma velem kettesben maradnod? - mosolygott még szívélyesebben Jean-Claude. Na, hát meg is kapta tőlem a megérdemelt sötét pillantást, hogy most mit szekálja szegényt. - Hallottad már a mondást az ajándék lóról meg a fogáról, Jean-Claude? - Oui. - Na, ennek most épp torkig a pofájába bámulsz.

Felkacagott, és a nevetése végigborzolta az összes szőrtüszőmet, és ahogy fél szemmel láttam, Richardra is komoly hatással bírt. És ez új volt, eddig még csak meg sem fordult a fejemben, hogy Richard heteroszexualitásának tényleg gondot okoz Jean-Claude csábereje. Mert ha az ember kőheteró, és pechére férfi, ezt nagyon nem tudja hova tenni. Elvileg nem vonzzák a férfiak, de Jean-Claude ... valahogy más tészta. És az, hogy nekem a problémának ez az oldala még fel sem tűnt, mutatja, mennyire kőbunkó az agyam, amikor a körülöttem legyeskedő pasikról és az ő gondolataikról van szó. Egy tufa vagyok. - De mielőtt még összebújnánk, le kell vakarnom a szutykot magamról, húzza a bőrömet, meg egyéb ként is indultam a fürdőszoba ajtaja felé. - Mi rendbe hozzuk az ágyat. Még soha nem láttam ágyat, ahol egynél több likantróp váltott alakot. Meglehetős ... hogy is mondjátok? Szutyokkal jár - ejtette ki kéjesen a szót Jean-Claude. Ennél azért jobbat is találhatott volna, de már megint játszadozott, már megint kegyetlenül magabiztosba váltott. Ha hajlandó lettem volna legalább valamicskét nyitni a pajzsomon, nyilván beszökhettek volna a gondolatai az agyamba, de akkor Richardéival is szembe kellett volna néznem. Akkor már inkább megkérdem majd később, mi volt ez az egész. - Gyors leszek - tettem a kezemet a kilincsre. - Ha ő menne a zuhany alá - bökött az ujjával Jean-Claude felé Richard-, akkor ezt egyszerűen nem hinném el. De neked igen. Igen? És vajon honnan ez a nagy tapasztalat Jean-Claude fürdőszobai szokásairól? Na, de nem akartam megint zavarba hozni, nem firtattam. De azért a fülem mellett nem engedtem el. - Várunk, ma petite. És remélhetőleg az ágy is üzemkészen áll majd - állt fel, és szemrevételezte a billegő roncsot. - Miért nem megyünk át a te szobádba? - vetette fel Richard. - Mert Asher még az ágyamban alszik. És ma petite nem szeret hullákkal ágyba bújni. Ha pedig aranyhajú barátunk felébred, azt te nem fogod szeretni, Richard. - Nem fogom szeretni - állt fel, és húzta össze zavartan a dzsekijét Richard. - Hát igen, mondhatjuk így is. De láttam rajta, hogy szívesebben mondaná ennél sokkal keményebben. Lehet, hogy ezeknek volt valami balhéjuk Asherrel? Lehet, hogy nem, mindenesetre rám nem tartozik, az fix. Közben kénytelen voltam visszacsattogni a Browningért. - Ezt inkább ne küldjétek a mosodába - emeltem ki széles mozdulattal a párna alól. - Irány a zuhany, ma petite. Ha nem igyekszel, végzünk, mire visszaérsz. „Végzünk.” Csak így, többes számban. Mintha nem lenne már így is épp elég többes szám első személy az életemben. De nem akadékoskodtam, behúztam magam mögött az ajtót, hadd tanácskozzanak, hogy most vajon kibírja-e még az ágy, vagy bölcsebb lenne kivenni a keretéből a matracot, és lerakni a földre. Már kibújtam a köntösből, amikor átfutott az agyamon, hogy mit vergődnek azzal az ággyal, amikor a földön is remekül elboldogulnánk. De aztán mégsem mentem vissza okvetetlenkedni, mert a férfiak, még ha vámpírok és likantrópok is, szeretik, ha van mivel lekötni a kezüket várakozás közben. Márpedig nekem mindenképpen le kellett csapatnom magam, mielőtt hosszú hónapok óta megint egyszerre hozzájuk bújhatok ... Így legalább nem kell kínos csendben malmozniuk. Reményeim szerint legalábbis.

57.

A zuhany alól kilépve a fogason találtam a fekete köntösömet. És még csak gyanús zörejt sem hallottam, ahogy odakerült. Veszettül tarthatom a pajzsot, ha így kizártam amblokk a külvilágot. Nem kifejezetten egészséges állapot. Sebesen megtörülköztem, a hajamat törülközőbe csavartam, és bár a fél üdvösségemet is odaadtam volna némi tiszta fehérneműért, még ha tanga is az, kénytelen voltam beérni a köntössel, amit a lehető legszorosabbra kötöttem. A tükörben is csekkoltam: egy viszonylag decens kivágáson kívül más nem látszott belőlem. A sminkmaradványokat is leáztattam, így szinte már betegesen sápadtan néztem vissza önmagamra a tükörből. Ahogy nyúltam a türcsiért, hogy inkább leengedem a hajam, legyen bár vizes, és azt utálja bár cefetül a selyem, mert így azért mutatósabb volnék, amikor észbe kaptam. Ácsi, csak az egyik a pasim odabenn. Mit igyekszem annyira a legjobbat kihozni magamból?! Érdekel egyáltalán, hogy Richard szépnek lát-e vagy sem? Be kellett vallanom, töredelmesen meg minden, hogy érdekelt. Nagyon is. De a törülköző maradt, semmi pucc és sárm. Csak az exemnek segítek be, hogy ne szaladjon ki a világból, csak mert egy vonzó krapek megnyámmogja a nyaki ütőerét. Épp a gyertyákról folyt a disputa, amikor kiléptem. Jean-Claude időközben azt is hozatott az éjjeliszekrénykékre. Richard persze ágált. - A fenébe a gyertyákkal, Jean-Claude. Csak eszel egy kicsit, és annyi. - Én Richarddal vagyok, tényleg felesleges a díszkivilágítás. - Micsoda mélyen antiromantikus hozzáállás! - Az egésznek köze sincs a romantikához, épp csak reggelizel. - Látod, Anita is ugyanazt mondja, amit én - intett felém Richard. - Természetesen, mon ami, nem is számítottam másra - biccentett higgadtan Jean-Claude. Nem izgatta a nagyellenállásunk, még mindig az úgyis-nálam-a-zsírosbödön-kulcsa képet vágott. A keret időközben felszívódott, ami talán magyarázatul szolgált a tényre, hogy Richard levette a farmerdzsekijét, és az egy szál olajzöld pólójában pompázott. Vörös szatén lepedő feszült a matracon, ami még úgy is feldobta, hogy csak natúr a földön ült. A párnákat is áthúzták. Szép munka. - Eddig fel sem tűnt, milyen sötét Jason szobája. Lámpákat nem tudok berakatni, merészeltem feltételezni, hogy a gyertya is megteszi – elmélkedett Jean- Claude. - Igazán boldogan vállalnám a romantika vádját, de kivételesen a szimpla gyakorlatiasság vezetett. Szeretném, ha kicsit világosabb lenne. - A vámpírszemeddel még talán nálam is jobban látsz a sötétben - nézett rá szkeptikusan Richard. - Csakhogy ha hosszú idő után végre megérintheted azt, akire már régóta vágysz, nem látnád szívesen, hová is nyúlsz tulajdonképpen, mon cher ami? bazsalygott rejtélyesen Richardra, aztán röpke pillantást vetett rám is. Richard megbűvölten követte a tekintetét, aztán nagy zavartan kapta el a szemét, mintha már a puszta látványom is égetné. - Hékás, valamiről lemaradtam, srácok? Vagy le fogok? - Történt veled valaha olyan tragédia, ma petite? A te éles szemeddel?! - Igaza van, kellenek a gyertyák - szögezte le Richard, de még mindig nem nézett rám. Épp bőszen csóváltam volna a fejemet, amikor enyhe nyomást éreztem a bőrömön. Leheletnyi rést nyitottam a pajzsomon, mire Jean-Claude hangja áramlott a tudatomba.

- Hát nem boldogság, ma petite, hogy így hatsz ebben a köntösben Richardunkra? Lám, rögtön meggondolta magát. - Ezzel a törölközővel a fejemen igazán nem vagyok egy nagy szám. Emiatt csak ne gondolja meg magát gondoltam vissza, és mélyen reméltem, hogy nem fogom hangosan is kimondani. - Még mindig nem értékeled magad annyira, ma petite, amennyire kiérdemled. Szerettem volna tiltakozni, már merő rutinból is, de forró energia csapta meg a karomat. - Társaságban fejben beszélgetni pont olyan illetlenség, mint sugdolózni meg mutogatni - ingatta a fejét Richard. - Nem éri meg a fáradtságot kihangosítani, nekem elhiheted, Richard. - Ezt hadd döntsem el én. Kezdtem kimeríteni a napi sóhajkeretemet, de nem volt mást tenni. Miért is nem szóltam közbe a zuhany alá menet, hogy az ágy tökéletesen felesleges, Richard csak térdeljen le szépen, Jean-Claude vegye gyorsan vérét, aztán menjen mindenki az útjára?! Most nem lenne ez a nagy lelki huzavona. Amire most Richard rátett még egy kompakt lapáttal, mert hogy kibújt a trikójából. Totálplánban. Én meg győztem kerülni a tekintetét. - Túlságosan is világos. Ha véres lesz, mindenki egyből leveszi, hogy vér, nem lehet kimagyarázni. Ez tény. De nekem akkor is zakatolni kezdett az alhasam, ahogy megláttam a meztelen felsőtestet. Egyszer azt mondtam magamban, hogy majd akkor leszek túl a Richard-ügyön, ha szívdobogás nélkül megmaradok a pucér testével egy szobában. Kár, hogy a hormonok szarnak bele a szívfájdalomba, egyszerűen csak szexüzemmódba kapcsolnak, ha meglátnak egy ilyen állati pasit. Hogy rohadna le minden egyes hormonom! Jean-Claude egy elektromos gyújtóval járt körbe, és fél kézzel a köntösét eltartva, lángra lobbantotta az összes gyertyát. Richard leült a matracra, a farmerja és a fekete öve remekül mutatott a vérvörös szaténon. A lebarnult felsőteste még remekebbül. És mintha csak meghallotta volna a gondolatomat, hanyatt dőlt, úgy könyökölt fel félig fektében, mint valami kigyúrt Monsieur Recamier. A hasán kis párnácskák mosolyogtak, izmos volt, de nem vasalódeszkahasú, hasznosabban is el tudta ütni az idejét, minthogy ötszáz felülést csináljon minden harmadik órában csak a hasizmai miatt. Egyébként meg én a párnácskák híve vagyok. Egy rendes emberen legyenek domborulatok, amiket végig lehet tapogatni, simogatni. Már cseppet sem közönyös arccal nézett fel rám. Szemeiben tűz lobogott, és azzal a bizonyos tekintettel mért végig, amit olyan keserűen megismerhettem a hasonló szitukból az elmúlt pár hónapban. Ez volt a látom-hogy-bejövökneked-de-ha-meggebedsz-sem-leszek-már-tiéd pillantása. Bár jelen esetben nehezen tudtam volna ezzel az üzenettel kontextusba helyezni. Jean-Claude végzett a gyertyákkal, és leparkolt az ágy túlsó oldalán. Richard teljes testtel elnyúlt a vörös háttéren, már a lábait is felpakolta a lepedőre. - Meggondoltam magam - nyaltam meg a szám szélét. Mintha vattát csemegéztem volna. - Frankón ellesztek nélkülem is, srácok. Jean-Claude leengedte a köntöse ujját, szeme sötét zafirként lobogott a gyertyafényben, ahogy soha emberi szem nem képes lángra lobbanni. - Hogy is lennénk, ma petite. Te vagy közöttünk a híd, ami összeköt. Nélküled nem boldogulunk, tudhatod. Hiszen hárman vagyunk a triumvirátus. - Nem örökre megyek el - nyögtem rekedten -, csak most. Vedd a vérét kettesben, meg tudjátok csinálni nélkülem is ...

Szabályosan elhalt a hangom, annyira megzavarta az agyamat a látvány. Richard közben a hasára fordult, és bár a farmerján nem játszott pajkosan a gyertyafény, a szűk farmer épp elég látványosan sejttette, mit takar, hogy ne kelljen holmi fény-árnyék játékkal kidomborítani semmit. - Megyek, igen, már itt sem vagyok - dadogtam összevissza, de javamra szóljon, hogy tényleg bestartoltam az ajtó irányába. Sokmillió piros pont nekem. - Maradj, ma petite, kérlek - szólt utánam Jean-Claude. Én meg, vesztemre, visszafordultam, de azt már nem tudom, mit terveztem mondani, mert Jean-Claude leült az ágyra, és a köntöse eleje szétnyílt, hogy a szőrmeszegély már a sápadt mellkasát és hasát kerítette. Mellbimbói halotthaloványak voltak, és már ebből is tudtam, hogy nem evett. Kezei lassan, habozva indultak el lefelé a hasán, a köldökén át le azon a fekete szőrcsíkon, ami a köntös alatti homályba veszett. Legszívesebben rohantam volna, hogy letépjem róla a hülye köntöst, úgy ahogy van, mert a tökéletes testét akartam látni, a sápadt fehér, makulátlan porcikáit. Pontosan tudtam, milyen látványban lenne részem, hiszen már olyan sokszor láttam mindenféle szatén háttéren, hogy fejből fel tudtam idézni. Ez a gondolat visszatérített Richardra, akit viszont még soha nem láttam gyertyafényben, vörös szaténon heverészni. Az oldalára gördült, fél könyökére emelkedett, a másik karját pedig hanyagul átvetette a csípőjén, mintha ezzel a laza mozdulattal igyekezne a tekintetemet a farmerra és a benne lapuló testtájakra irányítani, amit viszont már szintén fejből ismertem. Az nem lehet, hogy már Richard is ilyen profin utazik a csábításban, az nem lehet ... Vagy bekövetkezett volna a katasztrófa, és ő ezt a tulajdonságot szippantotta magába Jean-Claude-ból?! Ezt nem teheti velem az élet, ezt nem. Gyorsan megpördültem, még a szememet is lehunytam, ahogy az ajtó felé indultam sietve. - Össze ne törd a gyönyörű orrodat, ma toute petite! - szólt Jean-Claude, és megtorpantam. Ahogy kinyitottam a szemem, az orrom centikre volt a faltól. Vagy fél méterrel elvétettem az ajtót. - Ne hagyj magunkra minket, ma petite - kúszott be a pajzsom hajszálnyi résén át a hangja, simogatta végig kéjesen a bensőmet, borzolta meg egész lényemet. És én bolondok bolondja, voltam akkora lúzer, hogy megfordultam. Persze meg is érdemeltem. Már Jean-Claude is elnyúlt az ágyon, feje a vörös párnákon, félig az oldalán hevert, csípejét épp csak a köntös szőrmeszegélye takarta. Majdnem ugyanúgy hevertek mind a ketten, csak épp ellenkező irányban, fejtől lábig. - Ez nem tisztességes! Ketten egyszerre! - Hogy érted, ma petite? - kérdezte végtelenül elégedetten. És tök feleslegesen, mert pontosan tudta, hogyan értettem. - Tudtad, hogy ez lesz, tudtad, te mocskos vérszopó! - Dehogy tudtam én bármit is. De a vámpírt is élteti a soha ki nem hunyó remény. Még a levegő is elakadt valahol félúton a külvilág és a tüdőm között. Csak álltam ott, és a fejemet csóválni is csupán annyira maradt erőm, hogy a törülköző megadja magát, és leszánkázzon a vizes hajamról. Reflexből kaptam el a levegőben, hideg volt és kellemetlenül nedves. De nemcsak a nyakamba omló nedves hajam miatt vacogtam. - Felteszed a bakancsod a szaténlepedőre, Richard? Ó, mon Dieu, nem volt neked gyermekszobád? – kedélyeskedett ]ean-Claude, de nyilvánvalóan nem Richardot akarta piszkálni. Richard erre felült, a hasizma megfeszült, majd lazán a térdére csapta a bakancsát, hogy kioldja a cipőt. Én meg néztem, mint a butára bűvölt madárka, akit úgyis be fog kapni a kígyó. Tudtam, hogy tudja, hogy nézem. Látszott a hátán. El kellett mennem, ezt nem tehettem önmagammal, és pont. Ehhez képest viszont még akkor is ott álltam a földbe gyökerezve, amikor a bakancs a földön landolt, és Richard felnézett rám. A másikat már úgy vette le, hogy közben végig mélyen a szemembe nézett. Nekem meg már gőzölgött az agyam. És tényleg csak egy aprócska hangocska kakukkolt egészen halkan a fejemben, hogy ez már vérciki, hogy csak a bakancsából bújik ki, ebben aztán végképp nincsen semmi néznivaló, pláne nem beájulnivaló. De én csak bámultam.

Amikor a bakancsokkal végzett, kérni sem kellett, megszabadult a vastag zoknijaitól is. Nem semmi. És pucér talpakkal hevert el újra a lepedőn, hason hogy a válla fölött kelljen rám visszanéznie. Hát az a pillantás! Egyszerre sűrített szégyenlősséget és valami nagyon is forró ígéretességet bele, eddig nem is tudtam, hogy ilyen pillantásokra is képes. Richard. Amolyan bukott angyalként kandikált rám hátra. Nem semmi tekintet volt. - Ez te vagy, Richard? Vagy valaki más? - próbáltam valahogy felrázni magam. Talán a kételkedés megfelelő eszköz lesz. Egyszerre kutyás és macskás puhasággal gördült a hátára. Persze lehet, hogy egy kutya is képes ilyen finom mozdulatokra, nem tudom, a kutyákat nem ismerem. Richard mindenesetre rendkívül kényelmesen érezhette magát, mert nagyot nyújtózott, kezét a feje fölé nyújtotta, még az ujja hegyei is beleremegtek a hirtelen feszültségbe, aztán végighullámzott rajta, le a lábujjáig, hogy a végén jólesően ellazuljon. Közben lehunyta ugyan a szemét, de a mutatvány végére megint rám nézett, ugyanazzal a bűnre csábító ártatlansággal a szemében. - Nem is tudom - sóhajtotta rekedten. - És nem rémisztő az érzés? - kérdeztem, ha lehet, még elfúltabban. - Nem - rázta meg némi gondolkodás után a fejét. Barna szemei közt egy pillanatra elmélyült a gondolkodóránc. Sőt, napok óta nem voltam ennyire nyugodt. Jean-Claude-nak is megküldtem egy vizsla pillantást, nagyon elégedetten szemlélődött a vörös párnán szétterült holló hajából. - Jaj, ne mutassál már ennyire pazarul ezen a matracon - dörrentem rá, mire kéjesen elmosolyodott. Tudta, a dög. Te babrálsz az agyával. - Nem egészen. - Menj már! Hogy lehetne nem egészen? - Pusztán átfutott az agyamon az óhaj, hogy bár ne görcsölne már a mi Richardunk ennyire, és lám, ez a hatás. Korábban rád gondoltam, mert féltettem Nathanielt meg Damiant. Azt kívántam, bár ne bonyolítanád annyira a dolgod Nathaniellel. És tessék, gond nélkül hágtál át az eddig betonfalnyi stabilitású elveiden. Még meg kell szoknom az új képességeimet. Úgy fest, ez is része a repertoárnak. - Most ezt értsem úgy, hogy amit Nathaniellel tettem, arra te vettél rá? - Non, ma petite, értsd úgy, ahogyan mondtam. Én csak annyit kívántam magamban, hogy ne rettegj a saját vágyaidtól. Meg sem fordult a fejemben, hogy az én kívánságomnak bármi hatása is lehessen a cselekedeteidre. Csak most, hogy Richard már nem tart annyira önnön vágyaitól, most kezdem látni az összefüggést. - Hallod, mit mond? - fordultam Richardhoz. - Vámpírbűbájt használ ellened. - Felőlem! - nyögte lustán Richard. - Mérföldekkel jobban érzem magam, mint korábban. Ráadásul eddig fel sem tűnt, mennyire gyötrődöm, és micsoda egy pocsék állapot az. - Hát ha neked jobb! De engem még nem fogsz megakadályozni abban, hogy lelépjek. Most rögtön. - Nem próbáltalak én semmiben akadályozni vagy kényszeríteni. Richard esetében még annyira sem fogalmaztam meg konkrétan, mire vágyom, mint veled. Nálad legalább tudtam, mitől félsz. Így ki tudtam magamban mondani. - De azért csak kipróbáltad másodszor is, hátha. Most meg már megvan a kísérlet eredménye, már a vágyaiddal is bele tudsz avatkozni az életünkbe. - Ne ragadtasd el magad, ma petite. Megeshet, hogy puszta véletlenség az egész. Egybeesések. Különben is, még hónapokba is beletelhet, mire a végére járunk az új képességeinknek. Annyi minden megváltozott.

- Én erre akkor is képtelen vagyok - ráztam végtelen csüggedtséggel a fejem. - Ugyan miért? - Mert még hónapokkal ezelőtt is minimum a fél karomat adtam volna érte, hogy így bújhassak ágyba veletek. És most ... Mit jelent ez az egész? - Magad mondtad nem olyan rég. Asherrel és Jean-Claude-dal működik a hármas, Micah-val és Nathaniellel szintén. Neked ez a műfajod, Anita - támaszkodott megint fél könyökre Richard. - Eggyel több férfi már nem oszt, nem szoroz. - Mi van, Jean-Claude, feldugtad a metafizikai öklöd a seggébe, és életnagyságú bábként használod? Mert Richard száján ilyen soha ki nem jönne. - Ha nekem akarsz mondani valamit, akkor hozzám beszélj, ne hozzá - ült fel teljesen az exem. Már nyoma sem volt az álmatag mosolynak. - Nehogy azt hidd, hogy nem zavar, hogy egyszerre vagy Micah-val meg Nathaniellel, meg Asherrel meg vele. Hogy a halálba ne zavarna! És téged? Téged zavar, hogy volt nekem Claire meg a többi nő a hordából? Csak néztem ki a fejemből. Itt valami történik. - Ez kérdés volt, Anita. Ha gondolod, akár válaszolhatnál is. - Claire mindenképpen zavarba hozott, annak meg pláne nem örültem, hogy pucéran kellett megismerkednünk. Az kínos volt. A többi nőről meg mindig is igyekeztem nem tudomást venni. Ennyi. - Tegnap pontosan éreztem, tudod, a fürdőszobádban, hogy mennyire kívánsz. És tudod, hogy én is ugyanígy voltam vele. Bár a múlt idő felesleges. Minek bujkálnánk a saját vágyaink elől? Nem is tudtam, hogy bujkálunk, de azért nem mondtam. - Ezt most nem egészen értettem, Richard. - Az istenit, még Byronnal is összefeküdtél, most olyan nagy bűn lenne velem ... velünk is megtenni?! - mutatott maga köré, és a velünkbe nem csak engem fogadott be, hanem és elsősorban Jean-Claude-ot. Ilyet se pipáltam még. - Majd megveszünk egymás érintéséért, Anita! Úgy kapaszkodtam a nedves törülközőbe, mintha az utolsó szál deszkám lenne a viharos tengeren. - Én nem ... - oké, fussunk neki még egyszer - Byron csak vészmegoldás volt. Egyszer régen azt hittem, te leszel nekem az igazi, veled élem le az életem, meg ilyenek. Aztán ejtettél, és összetört a szívem. Téged megérinteni más lenne. - Tudod, hogy én is így vagyok ezzel. - Azt tudom, hogy kívánsz. Ahogy azt is, hogy később majd utálni fogod magad érte, ha már nem lesz melletted Jean-Claude, hogy csillapítsa a félelmeidet. Most végre megértem, hogy miért tartott annyira Asher attól, amit esetleg csak az ardeur hoz ki belőlem. Nem akarok egy órára a mennyországba lépni, csak hogy utána megint egymásnak essünk, és megint fájdalmat okozzunk egymásnak. Nem bírnám már elviselni ... még egyszer. Igen, tényleg nem bírtam volna. Kezdett derengeni, miért kedvelik egyesek az egyéjszakás kalandokat kvázi ismeretlenekkel. Mert ha valami elszaródik, sincs semmi, megy mindenki a maga útján, nem néz hátra, nem gyötri magát. Nincs jelentősége. - Én sem szeretném, ha megint bántanánk egymást, Anita, hidd el - kelt fel az ágyról. A tucatnyi gyertya fénye furcsa, remegő fénybe vonta barna testét, és a haja is sokkal rövidebb volt még mindig, mint ahogy szerettem. De akkor is Richard volt, az a férfi, akivel a legközelebb jutottam a külvárosi, fehér deszkakerítéses ház és két gyerek koncepcióhoz. - Egyszer még mindenképpen kell táplálnod az ardeurt nap közben. A hirtelen témaváltás váratlanul ért. Biztos, ami tuti, hátamat a kilincsnek nyomtam, hogy ha futni kell, hát ne a

falnak rohanjak. - Kell, persze, bár ha az emberi alak után az állati táplál, az nem meríti le a donort. - Napi négy étkezéssel kell számolni, igaz? - kúszott felém Jean-Claude az ágyon, a köntöse fekete keretként ölelte az alakját, és túl sokat nem takart. - Igen, Nathaniellel úgy becsültük, hogy kábé hat óránként, hogy ne kezdjem elszívni Damian energiáit. Kár, hogy minden nap nem vehetem elő ugyanazt az embert. Elég nehéz ügy lesz így. - És éjjel sem könnyebb a helyzet. Pedig korábban már tizenkét órára tornáztad fel a szüneteket. - Én sem értem még pontosan, Jean-Claude, hogy miért, de megint gyakrabban kell. - Mert az új triumvirátusnak te vagy az energiaforrása. Az sok plusz energiát emészt fel. - Ez egyben azt is jelenti, hogy Anitával mi ketten pedig a te energiáidat csapoljuk meg? - nézett rá Richard. Aztán gyorsan vissza is fordult, mert ez a pornófilmes kúszás a köntösben nem igazán a gusztusa szerint alakult. - Bizonyos szempontból oui. A hatalomnak ára van, és néha határozottan magasra kúszik. - Nyilván ezt is ki kell ismerni. Ha majd beletanultam, hogyan osszam el a leggazdaságosabban a hármasunkban az energiákat, addig kénytelen leszek hat óránként enni. De azzal nem kalkuláltam, hogy éjjelente csak te meg Asher vagy nekem. Hogy a rák rúgná meg! - tettem hozzá mély beleérzéssel. - Ott van Damian is. Hárman csak bírják majd - jegyezte meg Richard, és hiába sasoltam, hogy majd most kapom a nyakamba a féltékenységet, puszta ténymegállapítás volt, semmi több. - Nem tudom, remélem. - Amennyire kontrollálni lehet, annyira fogod is - lehelte Jean-Claude az ágy széléről. Válláról lecsúszott a selyemköntös, felsőteste meztelenül ragyogott a gyertyafényben, tompán, mint a márvány. Akárha valami remekművet látnék, ami az első érintésre elenyész, tökéletes pompájától annyira idegen a földi lények érintése. Richard csettintett egyet, és csak ez az éles hang térített vissza a földre. - Ezt most vegyem elutasításnak? - ráncolta a homlokát. Hát most erre mit mondjak? Lehunytam a szemem, jobb, ha egyiket sem látom, hátha úgy összeállnak a gondolataim. - Nem feltétlenül. Előbb nem ártana tudnom, pontosan mit is ajánlasz. - Mondjuk, minden harmadik nap elmegyek hozzád. És tápláljuk az ardeurt. - Csak egy kis kúrás és kész? Ennyi? - néztem rá. - Mit szeretnél, Anita? Mit vársz tőlem? - Szóval akkor járni nem járnánk, épp csak kúrócimborák lennénk? - toltam el magam az ajtótói ingerülten. Kezdett komolyabban belobbanni az agyam. - Két pasival is együtt élsz. Hogy férnék még én is be a képbe? Igazából a legszívesebben azt vágtam volna a képébe, hogy ha most megelégedne a heti átlag két numerával, akkor soha nem is szeretett igazán. - De nekem nem csak a szex hiányzik, Richard. Nekem te hiányzol. A közös programok, a beszélgetések, nem csak

a tested, hanem a lelked is - mondtam inkább. Aztán a végét már nem sikerült magamban tartani, mert már mindenképpen a végére kellett járnom. - Én is hiányzom neked? És határozottan indulatmentes, kiegyensúlyozott hangon jött ki, ami egyszerűen döbbenet. Ezért minimum egy ajándék gesztenyepüré jár nekem. Vagy kettő. És forró kézfogások. Richard lehajtotta a fejét, indulatai forró hulláma a bőrömet birizgálta. - Te mondtad ki először, de igazad volt. Mi ketten nem működünk együtt. Még ha annyira akarjuk sem - vágtáztak az arcán az érzelmek. Kis híján beleszédültem a haragnak, fájdalomnak és még mennyi másnak ebbe a kombinációjába. - Majd meggebedek, hogy ne rohanjak el fejvesztve a saját életemből. Igyekszem elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok. De a normális élet ábrándjáról egyszerűen képtelen vagyok lemondani. Nem tudnék úgy élni, ahogy te, nekem egyetlen ember kell, egyetlen társ, akivel leélem az életem a fehér deszkakerítéses házban, akivel talán még gyerekeim is lehetnek. Erről még nem mondtam le. És ezt veled nem lehet, Anita. De hiányzol. A tested, a bőröd illata a párnámról, a bőrömről. És tartozom neked egy bocsánatkéréssel, mert ami ott Tennessee-ben történt ... Megmentetted az anyámat meg a testvéremet, és én téged vádoltalak. Először a szörnyetegemre voltam dühös, aztán rád, amiért én képtelen voltam megmenteni őket. - Az életed adtad volna értük, Richard ... - Igen, de akkor már egyikünk sem élne. Hat hétnyi terápiába került, mire rájöttem, hogy a saját tehetetlenségem miatt okoltalak téged. Ne haragudj. - Szabályos gyötrelem sütött a szeméből. Az a kínzó fajta, ami lassú hónapok alatt megrág, szétőröl a nagy, lapos fogaival, aztán kiköp, és úgy maradsz. - Borzalmas dolgokat műveltél, hogy megtaláld őket. Megkínoztál, darabokra szedtél egy embert, hogy időben kiszedd belőle az információt. Én erre képtelen lettem volna. Sőt, ami a legiszonyatosabb, hogy ha ott lettem volna, mindent megtettem volna, hogy ezekben az ocsmányságokban megakadályozzalak. És akkor anyám meg Daniel már nem lennének. Te megtetted, amit kellett, én viszont még utólag sem vagyok képes elfogadni. Csak bámultam. Erre nem lehetett mit mondani, mert egy fikarcnyit sem sajnáltam az ügyet. Leheletnyi lelkifurdalásom sem volt a kínzás és egyéb rémtetteim miatt, mert Charlotte-ért és Danielért még ennél messzebb is elmentem volna. Az egyetlen, ami miatt bűntudatot érzek a mai napig, az az, hogy nem értem oda még hamarabb, időben, hogy azt is megakadályozzam, amit a fogságuk alatt tettek velük. Megerőszakolták őket, ami még a szerencsés fordulat ellenére is hatalmas törés. Én voltam ott a konyhában később Charlotte-tal, amikor minden ok nélkül sírva fakadt, és a szemét törölgetve kínosan kért elnézést, hogy micsoda butaság ez, sírni a semmin. Pedig nem a semmin sírt. Én pedig csak annyit tehettem, hogy megadtam egy kiváló terapeuta számát, azét, akihez általában azokat is küldöm, akiket megkísért az Öröklét Temploma. - Te vagy a Bölverkünk, aki elvégzi, amire az Ulfric képtelen, vagy egyszerűmen csak nem tehet meg. Marcus idején Raina látta el a feladatot. - Ja, emlékszem - nyögtem, mert nem az volt, hogy már totál megkukultam, hanem csak a mondandóm fogyott el. - Én még mindig nem tettem le a normális élet reményéről, Anita, te viszont már rég túl vagy rajta. - Én soha nem mondtam, Richard, hogy nem kell a kibaszott fehér kerítés meg a hozzá dukáló kölykök. Én csak azt mondtam, hogy már késő. Már nem fér bele az életembe, hogy ha reálisan nézem, be kell látnom, hogy másmilyen vagyok. - Tudom, oké, tudom - bólintott Richard. - És lehet, hogy én is erre fogok jutni valamikor, de addig még hadd reméljek. Vannak Ulfricok, ismerek nem is egyet, akiknek rendes életük van a hordán kívül, feleséggel, srácokkal. Én meg még új lupát sem találok magunknak, aki felérne veled. Senki nem léphet a nyomodba. Ez megint bedugta a dugót. Most erre mit kellene mondani, bőszen bólogatni vagy szerénykedni? Maradtam a hallgattál-hát-bölcs-maradtál stratégiánál. - Gondolkodtam. És arra jutottam, hogy a szörnyeteged azért akart most fizikailag is testet ölteni, mert mostanában csak leopárdok közt vagy. Kezdi ő is annak érezni magát. Többet kellene más likantrópok közt időznöd, és akkor visszahúzódna a formátlan, metafizikai alakjába. Arra gondoltam, hogy vegyél magadhoz pár farkast a hordából.

- Richard ... - Nem, várj, nem kell velük lefeküdnöd, semmi szex, egyszerűen csak legyenek körülötted, néha aludjatok együtt. Vagy felőlem befogadhatsz vérpatkányokat is. A lényeg, hogy ne csak a leopárdok legyenek. Nehogy túlságosan is magára találjon a szörnyeteged. - És magadat is a terápiás célzattal érkező farkasok közé sorolnád? - kérdeztem határozott éllel. Most mit csináljak, eléggé a falhoz csapott az elmélete. Meg a tárgyilagos hangnem. - Nem csak alkalmi partnered szeretnék lenni, Anita. Legyél a lupánk megint. Csatlakozzatok a falkátokkal a hordához, és vadászhatunk együtt telihold kor. - Írd le a lupaságot. Mi változna? - Egy párnak minősülnénk a likantróp társadalomban. És mellesleg nemcsak válsághelyzetben foglalkoznál a farkasaimmal, ami egyébként is időszerű, mert Micah már így is ledolgozza a saját farkát, annyi dolga van. Egyedül nem birkózik meg a sok gonddal, rengetegen vagyunk. Meg kell osztani a munkát. - Eddig nem tűnt fel, hogy ennyire számon tartod a dolgokat. - Pedig azt teszem. Kénytelen vagyok, ez a feladatom. Arra kell figyelnem, amim van, nem pedig olyasmiket kell keresnem, amit szeretnék, ha lenne. Már megtanultam. Ahogy azt is belátom, hogy én soha nem tudnék úgy osztozni rajtad Nathaniellel, ahogyan Micah teszi. Néha talán, de nem minden nap és minden éjjel. Nem tudnék hárman egy pár lenni. És ez érvényes Jean-Claudera és Asherre is. No meg olyan szorgos és készséges véradó sem lennék, mint amilyen Micah és Nathaniel. Ezt mind elismerem. Papám, ez kész. Minden olyan logikus és tényszerű volt, de hogy ezt pont Richard mondja ki ilyen üzleties higgadtsággal... Erre mondják, hogy változik a világ. - Az tuti - pislogtam. - De hol itt az újdonság? - Figyelj, Anita. Éreztem az új triumvirátusod erejét, és a mindenit! Nem semmi hatalmat kovácsoltatok össze, pedig Damian nem mestervámpír, Nathaniel pedig nem Nimir-Raj. És ha ez velük ilyen figyelemreméltó, mi hárman mire lennénk képesek? Mármint, ha tényleg működne ez a hármas is?! - Ezt mintha valaki más mondta volna ki a száddal. - Ne mondd, hogy neked nem jutott még eszedbe ugyanez! Nem mondtam, mert nem lett volna igaz. - Az éjjel nagyon is éreztem a klubban, amikor Primót legyőztük, mire vagyunk már ketten is képesek Jean-Claudedal. És utána, amikor hagytam, hogy úgy táplálja a tüzét, ahogyan az rendeltetett, és ahogyan miattam soha nem tehette idegen nőkkel, akkor megtapasztaltam azt is, micsoda kiteljesedés rejlik itt. Szóval nem mondom, hogy nem gondoltam rá én is. - Ahogy azt is te mondtad alig fél órája, hogy kellenek a katonák, mert nem szabad gyengének tűnnünk. És nemcsak az idegen vámpírok betörésétől kell tartanunk, a hordánk is iszonyú rossz bőrben van. Már Marcus és Raina sem tett jót a hírünknek, az én béna törekvéseim meg pláne nem. Időről-időre érkezik egy-egy domináns banda vagy egyed távolabbi területekről, ahol túl sokan vannak, de végül, egyelőre, mind kihívás nélkül lelépnek, akkora nagy itt a káosz még mindig. De ha egyszer végre kikupálom a hordámat, már biztosan sokkal vonzóbb célpont leszünk, pláne, hogy nekem személyesen sincs valami nagy hírem az Ulfricok között. Nyilván megpróbálnak majd leverni. De ha működne a triumvirátus, akkor már közelíteni sem merne senki. Akkor Senki sem merne packázni velünk, Anita. Ezt mintha már hallottam volna, szóról szóra ugyanígy. - Jól elkezdtük szajkózni a gondolataidat, mi? - néztem Jean-Claude-ra.

- Én tényleg így gondolom - vonta meg a pucér vállait kecsesen. - De nem én plántáltam a fejetekbe, ma petite. Olyan nehéz elképzelni, hogy mind a ketten ugyanakkor jutottatok ugyanarra a következtetésre? Nélkülem? - Nem is tudom - sóhajtottam, mert hirtelen szétáradt bennem az ólmos fáradtság. Hihetetlenül untam már ezeket a játszmákat, a folyamatos parabirkózást meg a remegést, hogy most ugyan ez van, de mi lesz fél nap múlva. Richard visszahanyatlott a lepedőre, fél térdét felhúzta, mint egy eltelt római patrícius. - Megint félek, Anita, visszatért a szorongás. Nem akarom, hogy leromboljuk mindazt, amin annyit dolgoztunk, csak mert haragszunk egymásra. Hadd tompítsa Jean-Claude a félelmeimet, olyan könnyű és puha volt úgy minden. - Visszahúzódtál az agyából? - Non, ma petite. Ő taszított ki, és még csak nem is kellett küzdenie. Mind a ketten távol tudtok tartani, ha akartok. - De én nem akarom - mondta Richard, és a lusta, álmos mosoly újra elterült a fején. És rájöttem, hogy ez nem JeanClaude pillantása, ez az ártatlan sokat sejtetés. Ez volt Richard, amikor sikerült levetkőznie a félelmeit és gátlásait. Ritka pillanat, de ő volt az a sok ronda érzelem és gátlás alatt. - Jöjj közénk, ma petite - nyújtotta a kezét Jean-Claude. Én meg a fejemet ráztam bénán. - Te is akarod, tudom, hogy akarod - nyúlt Richard is. - Nem is az a híja. De még soha nem működött ilyen prímán az életem. Nem akarok megint a semmibe zuhanni, megint tönkrevágni mindent. - Nem azt mondom, hogy kezdjük újra, Anita. Már tisztában vagyok vele, hogy mi ketten nem működhetünk együtt. Túl kemény és kíméletlen vagy nekem, amit képtelen vagyok benyelni, ha az egyetlen szerelmem vagy. De ha marad némi távolság közöttünk, akkor néha félrefordíthatom a fejem, épp csak pillanatokra, és úgy tehetek, mintha az nem is létezne. És akkor nem borul el az agyam, nem kezdek rettegni meg szorongani. Egészen Jean-Claude mellé húzódott, aki közben visszadőlt a párnákra. úgy feküdtek ott egymás mellett, mintha két totál különböző pornófilmet vágtak volna egymásra: a hullasápadt, szőrmés kéjenc pasi meg az életerős, napbarnított favágó, akin csak úgy duzzadoznak az izmok. - Kérlek, ma petite, kérlek, ne tedd tönkre - kérlelt beszédes tekintetével a hullaszín jelölt. - De negyedik jegyről hallani sem akarok. - Ahogy parancsolod. - Legalábbis egyelőre - fűzte hozzá Richard. Én meg majd kiestem a csukámból. - Jó, ne ráncold már annyira a homlokod, Anira. Pillanatnyilag remek ötletnek tűnik. Jean-Claude sokkal jobb, mint a rengeteg pirula, amit a dokim felírt. - A likantrópok anyagcseréje túlságosan is gyors az emberi gyógyszerekhez. Nincs idejük felszívódni. - Tudom - bólintott Richard, és még közelebb húzódott Jean-Claude-hoz, végül pedig a pucér vállára hajtotta a fejét. Még jó, hogy nem látta a vámpír képét, amikor megérezte a dús hajat a vállán. Nem csipázta volna, hogy egy másik pasinak ilyen gyönyörűség az ő hajának érintése. - Gyere, ma petite, teljesítsük végre be a triumvirátust. Legyél a lupája, és ne csak elméletben. Nemcsak Richardnak, a hordának is kellesz. Az életed maradhat a régi, abba nem akar beleszólni, épp csak engedd be, amikor kopogtat. - Miközben tovább kutatja az ő tökéletes kis asszonykáját a normális nők közt.

- Neked is megvannak a pasijaid, neki is meglehet a saját külön élete. Ez így teljességgel igazságos. - Nem is tudom - nyögtem, mert még ha így igazságos is ... -, nem száz, hogy az életben is tudom alkalmazni az igazságosságot. - De legalább tehetnénk egy kísérletet. - Kérlek, Anita, ha most elmész, én is elmegyek, tudod - nyúlt utánam makacsul Richard. - Csak azért maradtam itt Jean-Claude-dal, mert te is velünk vagy, nélküled nem megy. De ígérem, hogy nem rúgok fel utána mindent, csak mert elborzasztanak a saját álmaim. - Tisztázzuk. Vért adsz Jean-Claude-nak meg egy kis picsi-pacsi, és ennyi? - kérdeztem gyanakodva. Richard Jean-Claude-ra sandított, ahogyan csak két pasi tud egymásra nézni, olyan férfiasan beszédesen, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy ők speciel nem csak picsi-pacsira gondoltak. - Ha csak ennyit szeretnél, ma petite- duruzsolta a Város Ura -, akkor talán képesek leszünk megtartóztatni magunkat. Tényleg csak ennyit akartam volna? Még a gondolatba is beleszédültem, naná, hogy nem csak ennyit. Viszont az elképzelhető, hogy többet nem bírtam volna el most. Lelkileg. Mindenesetre jobb ajánlatot írni sem sikerült volna, hiszen a létező összes problémánkat egy csapásra sínre pakolnánk. Akkor meg mit nyígtam? - És szerinted mennyi esélyed van úgy asszonykát találni, hogy közben rendszeresen befekszel mellém az ágyba? Szerinted ezt hány nő képes benyelni? - Próbálkozni azért lehet. Meg remélni. Aztán, ki tudja, még akár rá is jöhetek, hogy ezt a fehér kerítéses álmot nem is nekem találták ki. Nem tudom. Most csak azt tudom, de azt pontosan, hogy téged akarlak. Csakis téged. A nagy filmekben ilyenkor a nő kicsit nedvedző szemekkel a férfi karjába veti magát, és azt leheli a fülébe, hogy „Ó, Richard!”. Nyilván csak az én forgatókönyvemet írták meg másként, mert nekem egyből az vágódott az agyamba, hogy ha Claire hagyta volna magát dömöckölni, úgy, ahogy Richardnak jó, akkor most őt akarná dömöckölni, nem engem. A földre dobtam a nyavalyás vizes türcsit. - Nem hinném, hogy ez túlságosan jó ötlet. - Én sem - gebeszkedett utánam Richard. - Akkor meg miért csináljuk? - Mert erre vágyunk. - Nem tűnik valami megalapozottnak - suttogtam, de közben már megindultam az ágy felé. - Mert amikor a közeledben vagyok, megtelik az agyam az illatoddal, és csak a fekete hajadat látom magam előtt, ahogy a párnámon hullámzik, mint a tenger az éj sötétjében. Mert amikor a közeledben vagyok, minden genyóságornat be kell vetnem, hogy ne boruljak a lábaid elé, és könyörögjek, hogy fogadj vissza, kezdjünk mindent újra. Hogy ne kérjek bocsánatot, amiért rád vetítem az önutálatomat, és hogy ne imádjalak, amiért te képes vagy hátat fordítani az álmaidnak, hiszen tudod, hogy úgysem érheted el őket. Hogy ne rajongjak érted meg a bátorságodért, hogy mered azt az életet élni, ami jutott. Segíts nekem, Anita, nélküled gyáva vagyok. Segíts, hogy nekem is legyen bátorságom úgy élni, ahogy élhetek. - Az ujja közben a kezemhez ért, és ha nem kapja el hirtelen mozdulattal a kezemet, elrántottam volna. De elkapta, és tenyere melegébe vonta, úgy borította be, mintha csak egy kicsi gyerek mancsa lenne. Ezt soha nem bírtam Richardban, ezeket a dimenziókat. Voltak pillanatok, amikor egyszerűen beborított, hogy ki sem látszottam alóla. És nem szigorúan fizikai értelemben. Azt viszont már réges rég tudom, hogy ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor az az is. Ha valaki pontosan azokat a csillagokat ígéri az égről, amikre vágyom, akkor hazudik.

A derekamra fonta a karját, magához ölelt, fejét a mellemre szorította, és bár még köztünk feszült a köntösöm selyme, le kellett hunynom a szemem az érintésétől. Amikor felnéztem, Jean-Claude tekintetébe szaladtam bele. Nem Richard meztelen vállait ette a szemével, az én arcomat fürkészte remegve. Hogy vajon most erre mit lépek. Richard a selyemhez dörzsölte az arcát, lehelete forrósága a bőrömet cirógatta, hogy megborzongtam, és nem állhattam meg, bele kellett fúrnom az ujjaim a hajába, abba a kurtára vágott bozontba, ami annyira nem hasonlított a régi sörényéhez, de akkor is csak Richard volt. Jean-Claude a háta mögött térdelt, és bár már nem nyúlt felém, olyan közel volt, hogy akár meg is foghattam volna a kezét. Az arca egy merő könyörgés volt. - Amíg nem döntesz, a mieinket veszélyezteted, ma petite. Amíg nem erősítjük meg a triumvirátust, addig mindenki, aki fontos nekünk, a bizonytalanban él - súgta az agyamba a kemény szavakat, nem hangosan. - Mert a legrosszabb, ami történhet, nem az, hogy megint közel engeded magadhoz Richardot, és egy szép napon nem jön többet; vagy hogy Micah és Nathaniel ábrándít ki. Hanem az, hogy hódítók érkeznek, és támadásuk készületlenül ér bennünket, s elveszünk. A legszörnyűbb az, hogy ha mi elpusztulunk, akkor azok, akik tőlünk függnek, és akik mind fontosak nekünk, az övék lesznek, és már nem vigyáz rájuk senki. - Aztán felém nyúlt, és hangosan folytatta. - Jöjj, ma petite, építsünk erős bástyát, ahol mindannyian biztonságban élhetünk. - Ne másokat büntess azért, mert én egy szemétláda voltam - nézett fel a mellemről Richard. - Kérlek, Anita. Mélyet lélegeztem, aztán lassan kifújtam. Jean-Claude felé nyújtottam én is a kezem, és megfogta, ezzel az alku megköttetett. Hiszen egyetlen szót sem suttogott a fejembe, ami ne lett volna ezer százalékosan precíz. Tényleg bármit megtettem volna, hogy a leopárdjaim biztonságban legyenek. Ahogy azért is, hogy a vámpírjaink nehogy olyan mestervámpírok kezébe kerülhessenek, mint amilyen Belle Morte is. Sőt, még azért is sok mindenre kész lettem volna, hogy a hordában esett károkat valahogy helyrekalapáljam. Igen. Nem volt ebben cseppnyi túlzás sem. Ráadásul áldozatnak lehet nevezni azt, hogy metafizikailag vagy inkább fizikailag elhentergek a szerelmemmel meg az exemmel, aki már rutinszerűen ropogtatja a szívemet, tehát nyilván szeretem őt is, különben mit számítana a szegény szívemnek, mit művel éppen? Hát ... nem tudom, hoztam már keményebb áldozatot is. Persze lehet, hogy ez mind csak maszlag, és egyszerűen szerettem volna végre egyszerre ágyba bújni velük. Mert ilyen még soha nem volt, a sok kósza pletykával ellentétben. Talán beparáztam, hogy ha most nemet mondok, ilyen alkalom nem adódik soha többé. És akkor meg kell ragadnom, vagy nem?

58. Az ágy csücskében maradtunk, Richard az ölébe vett, Jean-Claude pedig hárulról próbált közelíteni. Úgy szívtam magamba Richard szájának zamatát, mint rég elfelejtett bódító mákonyt, és szentül meg voltam győződve, hogy ha valaki elcseszi, mert végül bekapja a félsz pirulát, az csakis én leszek. De Richard volt az, aki már harmadszor rándult össze, ahogy Jean-Claude a vállára tette a kezét. - Csak az egyensúly miatt fogom meg a vállad, mon ami, nem a szűzi hátsódra török - fűzte Jean-Claude egy hosszasabb francia káromkodáshoz. Nyugodt lehetsz, csak ma petite hátsója érdekel. - Mégis folyton hozzám érsz - morogta a fejét lesunyva Richard. - Hogy férkőzhetnék hozzá, amikor az öledben tartod?! Nem vagyok én mágus, hogy anélkül legyek vele, hogy téged közben futólag sem érintelek! Richard rejtegette az arcát, és éreztem, hogy tévedtem. Ha valaki rükvercel, az nem én leszek. Gyöngéden megfogtam az állát, és megemeltem az arcát, hogy legalább azt a fájdalmas, barna tekintetet visszakapjam. - Mi a baj? Az előbb még annyira akartad, Richard. Te beszéltél rá, rémlik? - Ne haragudj - nyögte, és a homlokát a vállamnak nyomta. - Ne haragudjatok rám.

A feje felett értetlenül néztünk össze a vámpírral, mi van már megint? - Halljuk, mon ami, mi bánt. Talán segíthetünk. - Már voltam egy férfivel és egy nővel hármasban egy ágyban - bökte ki a vállamba. - Rainával és Gabriellel. Mák, hogy nem látta az arcomat, mert azt a buta döbbenetet nem rakta volna fel a kispolcra. Már az is épp elég megrázó hír volt mára, hogy Raina vette el a szüzességét, de hogy Gabriel is megtette ugyanezt ... tömény hányás. Raina muninja az utóbbi időben annyira rendesen viselte magát a paraketrecében az agyam eldugott zugában, hogy már nem is igen figyeltem rá. Azért is acsaroghatott bele olyan intenzíven a jelenetbe; vagy talán az rántotta elő, hogy épp a hordája egyik tagjának az ölében hevertem, akit ő is igen alaposan megismerhetett. Szélesvásznú szellemként jelent meg előttem Gabriel szelleme, göndör szürke leopárdszemébe lógó fekete fürtjei, a mellbimbójában megcsillanó ezüst karika. Hatalmas ágy közepén feküdtem, és figyeltem, ahogy a két férfi az ágy két sarkából a likantrópok könnyeden elegáns mozdulataival felém kúszik. Richard jóval fiatalabb volt még, a haja még a mostaninál is rövidebb, jól fésült, az arca nevetős, tekintete nyílt és ártatlan. Rám kellett vetniük magukat, mintha megerőszakolnának. Némi pikáns fantáziálás barátok közt. Richard lefogta a csuklóimat, és egyből belém hatolt, ahogy megbeszéltük, semmi előjáték, hiszen erőszakról van szó. És a feje fölött láttam GabrieIt, ahogy a fölöttem dolgozó férfi fölé hajol, és ráveti magát. Erőszakot fantáziáltak, de az áldozat nem Raina volt. Richard üvöltve állt fel a vörös lepedőről, és a földre huppantam. Raina muninja szétmarcangolta a pajzsait, és most képtelen volt összerakni magát, csak térdelt kikerekedett szemekkel, ahogy a fájó emlékek felrajzottak benne. Láttam, ahogy Gabrielre veti magát, a testük iszamós a vértől, ütik, püfölik egymást. Raina pedig csillogó szemmel, a száját élvezettel nyalogatva nézi őket. Nem láttam tisztán az emléket, igazából Richard érzéseit kaptam telibe, a szégyen, a düh és a tombolás keverékét. De hiába próbálta visszaszerezni a pajzsát, egyszerűen képtelen volt az emlékkel megküzdeni. Jean-Claude hűvös érintése zárta csak el tőlem a gondolatait, az ő pajzsa rekesztette ki mindkettőnk fejéből a képeket. Sietve metafizikai leplet dobott Richard sebeire, hogy ne legyen annyira kiszolgáltatott. - Nekem is megvan a magam emléke Gabrielről - mondta még csendesen. - Te meg Gabriel? - fordította felé hitetlenkedő tekintetét Richard. De engem is ugyanolyan váratlanul ért a hír. - Nem önként tettem. Raina ezt az árat szabta, hogy meggyőzze Marcus-t, tartsa fenn a horda a szövetséget a vámpírokkal. - Egy éjszakát hármasban? - kérdezte undorodva Richard. Jean-Claude pedig csak bólintott. - És tudtad? Tudtad, hogy azt akarja látni, ahogy Gabriel ... magáévá tesz? - Minden apró részletben megegyeztünk jó előre. Minden ilyen éjszakát alaposan letárgyalok. - Tudtad, és belementél? - nézett rá valami egészen furcsa kifejezéssel az Ulfric. - Persze neked nem számít, te szereted a férfiakat. - Ha már így rákérdeztél, nagyon is számított. De ehhez az egyhez ragaszkodott Raina leginkább. És így legalább az ezerszer fájdalmasabb feltételeket kiiktathattam - közölte tényszerűen Jean-Claude. Mélyen magába temette az érzelmeit, hogy mi ketten semmit se láthassunk. - Ezek szerint nem élvezted. - Az erőszak mindenképpen erőszak, Richard - sütötte most ő le a szemét, és a vámpírhatalom jeges vízként kezdte megtölteni körülöttünk a szobát. - Szerinted egy nőn, aki szereti a férfiakat, férfi nem tud erőszakot elkövetni? Mit gondolsz, Richard? - Dehogynem.

- Akkor miért ne számítana az is erőszaknak, ha egy férfiakat szerető férfit akarata ellenére tesz magáévá egy másik? Richard csak elkapta a tekintetét. Én meg ültem közöttük a földön, tehetetlenül. Mit lehet ilyenkor mondani? És egyáltalán, kivel kezdjem a vigasztalást? - Hogyhogy nem is mondtad még? - Mert az alku egyik feltétele szerint senki sem tudhatta meg. Meggyengítette volna a hatalmam. Feltápászkodtam, és Jean-Claude mellé ültem az ágyra. Tartottam tőle, hogy majd elhúzódik, az ilyesfajta fájdalommal a férfiak különösen nehezen birkóznak meg. Talán mert ők nem a saját gyengeségük és kiszolgáltatottságuk tudatában nőnek fel. Egy nő bármit csinál is, azt soha nem felejtheti el, hogy mindig ő lesz a gyengébb, és egy bizonyos pont után már hiába pattog. Lehet, hogy ezért is verekszenek olyan gorombán a csajok. Ha egyszer elszabadult a pokol, kénytelenek piszkos eszközökkel kárpótolni magukat a testi erő hiányosságaiért. Lágyan az arcához értem, de csak azt a hideg, érzelemnélküli szépséget láttam magam előtt. Mintha azzal, hogy mocskos titkát feltárta előttünk, valami létfontosságú távozott volna a testéből, és már csak a szép, de hideg, élettelen váz maradt. - Úgy sajnálom. - Azt hittem, haragudni fogsz. Hogy bemocskoltak ... - mondta kissé megkönnyebbült fél mosollyal. - Az áldozatot soha nem szabad büntetni, nem tudtad? - simogattam meg, ő pedig életre kelt, és arcát a tenyerembe fektette. - Még meg sem köszöntem, hogy megölted őket. - Tekintve, hogy belőlem is pornósztárt akartak faragni, és ezt szánták életem utolsó szerepének, nekem is határozott örömömre szolgált, hogy megtettem. - Amiatt az éjszaka miatt szakítottam Rainával - egyenesedett fel, és lépett mellénk Richard. Aztán elnevette magát, kesernyésen. - Szakítottam, ez milyen iskolásan hangzik. Közben meg Gabriellel kis híján agyonvertük egymást, ő meg csak nézte. A fejét rázta, és a haja a szeme előtt ugrált. Átfutott az agyamon, hogy talán ezért növesztette meg, hogy még a teste se emlékeztesse arra az éjszakára. - Majd akad valaki más, aki tápláljon - nézett rá Jean-Claude -, nem akarom, hogy olyasmit tégy, ami kellemetlen. - Amit korábban mondtam, az nem változott - nézett vissza állhatatosan rá Richard. - Szorosabbra akarom a szövetséget. Megteszek mindent, hogy hozzám is olyan közel kerüljetek, mint ahogyan egymással vagytok. - Nem hinném, hogy egy ilyen kapcsolatra készen állnál. - Mit jelent ez pontosan? - Igazából én sem tudom - nyalta meg a száját Jean-Claude. - Ez nem tudomány, hanem mágia. Az bizonyos, hogy ha a negyedik jegyet megkötnénk, minden el lenne intézve. De az éjjel a klubban nem a jegy jött elő. Olyan volt, mintha ma petite lénye egyszerűen belém siklott volna. Még soha ennyire nem forrtunk egymásba, és a hatalmunk sem volt még soha ekkora. - De hogy hoztátok létre? - Megérintettük egymást. - Egy hatalmi válság kellős közepén.

- Oui, de a fizikai kapcsolattal így is működni fog. Belle Morte vérvonalából származunk, bennünket az érintés lehetősége tesz igazán hatalmassá. - És pontosan mit jelent az érintés ebben a vérvonalban? - kérdezte Richard. Nagyon óvatos. - Mi az, amit még el bírsz tőlem viselni, Richard? - mosolygott rá JeanClaude. - Te szabod meg a szabályokat és a tiltott zónákat. - És ha az megáll az érintés előtt? Ha azt mondom, ne érj hozzám? - Akkor én arra csak annyit felelhetek, hogy az időnket vesztegetjük egymással. Az én erőmnek kell a fizikai kapcsolat, bár nem szükségszerűen kell intimnek lennie. Ma petite-vel csak egymás kezét fogtuk az éjjel. - Na, egye fene, egy kézfogást még épp elviselek - húzta széles vigyorra a száját Richard. - De az egyensúly kedvéért lehet, hogy máshol is kénytelen leszek hozzád érni - mosolygott rá vissza barátságosan a vámpír. Milyen klassz is, ha az ember életének férfijai így kedvelik egymást! - És az a máshol mit jelent? - nézett gyanakodva megint. - Ez nem a mi Richardunk pillantása. Ma petite néz ki a fejedből. - Tudod, hogy van ez. A párok egy idő után elkezdenek hasonlítani - dobtam be nagy vicceskedve. - Párok? - nézett nagyot Richard. - Ha az Ulfric lupája leszek - vontam vállat -, nyilván a hordában mindenki egy párnak fog bennünket tartani. - Csak így, szimplán? - somolygott Richard. - Ezek szerint benne vagy? Nyújtottam neki a kezem, és épp csak gondolatnyi ideig habozott, aztán megfogta. Sehol a munin, sehol az ocsmány emlékek, csak a tenyerének jóleső melege. - Meglátjuk, megpróbáljuk. Attól is fugg persze, hogy mit vársz a lupádtól, de miért ne jöhetne össze? Nem kell mindig olyan végtelenül szkeptikusnak lenni, nem igaz? És szeretném, ha tudnád, hogy ha most elmész, akkor sem másítom meg a szavam. Akkor is megpróbálom. - Nem kényszerítsz, hogy maradjak? Hogy most rögtön végigcsináljam? - Nem az én stílusom. - Ahogy az enyém sem - hajtotta meg a fejét könnyed eleganciával Jean-Claude. - Épp elégszer voltam az elmúlt évszázadokban erőszak áldozata, hogy ne akarjam magam is alkalmazni a módszert. Richard teleszívta a tüdejét, aztán kipumpálta magából a sok levegőt, hogy a gyomra és a hasa is hullámzott bele. Aztán bólintott. - Nem ígérek semmit. De megpróbálom. Ha nem bírom, akkor hagyjuk, de soha nem tudom meg, ha egyszer sem vetem bele magam. Jean-Claude kezét nem eresztve álltam fel, és léptem Richardhoz, emelkedtem lábujjhegyre, és nyomtam egy szűzi csókot a szájára. - Mondtam mostanában, hogy nagyon bátor fiú vagy? - Még soha - áradt szét a szemében is a melegség, amit eddig a tenyerében őrizgetett. - Akkor most mondom.

- Köszönöm - fonta a derekamra a karját, és szorított forrón magához. De nem is a bőre égetett, hanem az ereje. Jean-Claude is felállt, és magam mögé húztam. Ahogy a hátamnak simult, éreztem, hogy Richard teste megfeszül, mert megérzi a karján Jean-Claude érintését; de aztán erőt vett magán, és belelazult az ölelésbe. Nem tökéletesen, de legalább már nem polkázott benne a görcs. Kapott is egy nagy ötöst az ellenőrzőjébe a próbálkozásért. - Akkor vetkőzzünk végre - adtam ki az utasítást. Erre kórusban fakadtak harsány kacajra. - Mitől lettél ennyire merész, ma petite? És a gátlásaid? - Szabadságra mentek. Unom már, hogy ha hárman vagyunk, mindig csak egyeztetünk, aztán vitázunk, aztán összeveszünk, majd kibékülünk, megint egyeztetünk, és soha nem jutunk egyről a kettőre. Ha tényleg meg akarjuk csinálni, akkor ne pöcsöljünk tovább. - Így, egyszerűen, ne pöcsöljünk tovább. Semmi udvarlás, csak le a ruhát, és ágyba - mosolygott Richard. Én meg mélyen a szemébe néztem, belefeküdtem az ölelésébe, és olyan végtelenül jól esett a hátamon Jean-Claude hűvöse. - Valaminek a végére akarok járni. Tudni akarom, hogy végre beférsz-e a számba. Köpni-nyelni se tudott egy erős pillanatig. - Régebben nem ment - nyögte végül rekedten. - Voltak ügyes kísérleteid, de teljesen soha nem nyeltél be. - De azóta sokat gyakoroltam - mosolyogtam. - Ez a mosoly ... - Milyen mosoly? - A mindentudó mosoly – mondta Jean-Claude. - Amiben benne van a sok mocskos gondolat ígérete, amit mind megteszel velem, ha hagyom. Még soha más nőt nem láttam, akinek egyszerre sikerült ilyen gonoszkásan és mégis ártatlanul nézni. - Gonoszkásan? Most sértődjem meg? - Isten őrizz. Épp csak boldog vagyok, hogy megint megkaptam ezt a mosolyt - csókolt homlokon Richard. - Már lemondtam róla. - De az ártatlanság meg a gonoszság egyetlen pillantásban ... - A bukott angyalok pillantása, ma petite - magyarázta Jean-Claude. - A bukott angyal is csak angyal, még ha ki is esett a kegyből. A szárnyait nem veszítheti el olyan könnyedén. Hihetetlen, hogy nem is olyan rég még én gondoltam ugyanezt Richardról. Most bosszankodjam, hogy a jól kigondolt hasonlatomat így plagizálja? - Nem te vagy véletlen ebben a társaságban az angyal? A sötét angyal? - tekertem ki a nyakam, hogy lássam az arcát. - Nekem soha nem sikerülne lecsalogatnom róla a gatyáját - suttogta mosolyogva. - Ezt én is hallottam - jegyezte meg Richard. - És elutasítod az ajánlatát? - kacagott Jean-Claude.

- Nem én - harsogott vele Richard, és ahogy egyikükről a másikra kaptam a fejem, mint egy miniatűr Wimbledonban, ugyanazt a tekintetet kaptam mind a két végről. A magabiztos macsó pillantását. Ettől aztán nagyon is tudatosult bennem, hogy éppen szendvicsben simulok hozzá mindkettőhöz, és nekem ennyi előjáték bőven elég is. Le a ruhákkal!

59

A ruhák le is kerültek, hogy aztán megint vitázzunk egyet Richarddal, milyen póz is lenne a legjobb. Tessék, én megmondtam, mindig ez van. Aztán Jean-Claude rövidre zárta. - Hadd próbálja meg ma petite a maga módján, Richard, aztán ha nem megy, jöhet a te ötleted. És igen. Lehet, hogy ez kellene nekünk? Egy harmadik még az ágyban is, aki eligazgatja a mi folyton egymást rágó lelkeinket? De sokat nem agyaltam ezen, igyekeztem kiélvezni a pillanatot, még ha később megbánom is. És csak remélhettem, hogya másik két fél is ugyanígy van ezzel. Ezerszer meg egyszer láttam már Richardot meztelenül, még tegnap is, szóval a testének látványa nem volt épp újdonság. De így elnyúlva, a két lába közül már hihetetlenül rég nem. Mert befeküdtem a combjai közé, arcomat ráfektettem, és úgy néztem közelről az ágyékát, hogy egyelőre hozzá sem értem. Be akartam fogadni a látványt, élvezni akartam, amit már elveszettnek hittem. Régebben mindig úgy gondoltam, hogy bizonyos dolgokat, embereket csak a halál vehet el tőlem örökre. Pedig sokkal kevésbé drámai módon is elveszíthetünk valakit, ha eljön egy pont, és megszakad valami. És onnantól fogva nem beszélünk vele, nem az ő mosolyával ébredünk minden reggel, nem érinthetjük meg szabadon minden porcikáját, és nem legeltethetjük rajta a szemünket. Soha többé. Ez a fajta elválás is ugyanolyan végleges tud lenni, mint a halál. És ugyanúgy fáj. A szemem szívta magába Richard előttem elnyúlt testét, lebarnult izmait és a még sötétebb gombocskákat a mellén, azokat a szopogatnivaló bimbókat. Ő pedig engem nézett fátyolos csokoládészemmel. Elég volt a leheletem, a heréin, még meg sem érintettem, és már kezdte elveszíteni a fogódzókat. Es ezt nemcsak a szemein láttam. Jean-Claude hol volt eközben? Az ágy túlsó felében, hátát a falnak támasztva, térdét felhúzva, hogy szemérmesen takarja pucér magát. Ha nem ismerem olyan jól, azt gondoltam volna, hogy higgadtan vár, de ismertem. Ugrásra készen figyelte minden mozdulatunkat, le nem vette volna rólunk a szemét egy pillanatra sem. Hihetetlen volt az önuralma. Úgy dörzsöltem Richard belsőcombjához az arcom, ahogya macska helyezi el a szagmintát a birodalmán. Richard már ebbe beleborzongott, combjai megfeszültek körülöttem, ettől a szám előrecsusszant, és ajkaimon érezhettem a herezacskó puha, laza bőrét. A piheszálak csiklandozták a szám, nyalogatni kezdtem hát, hogya nyelvemmel fésüljem félre a szőrt. Jobb szeretem a csupaszabb felületeket. De ahhoz csak fel kellett térdelnem, és végignyalni a veszszejét. Hosszan, lassan haladt rajta a nyelvem fel-alá, mintha jégkrém lenne, ami vel vigyázni kell a nagy melegben, nehogy elcsöppenjen. Richard nyögve markolta meg a szatént. - Ne ingerelj, Anita, kérlek, ne ingerelj. - Ez nem ingerlés, ez az előjáték - bandzsítottam fel rá a farkáról. - Akkor ne előjátssz, nekem ennyi bőven elég - nyögte rekedten, mint akinek sivatagi szárazságú a szája, és minden szó egy világnyi erőfeszítés. Pontosan éreztem, mire vágyik, elég volt ránéznem, mintha az agyamba üvöltené bele közvetlenül. - Vannak férfiak, akik imádják az előjátékot - sandítottam hátra Jean Claude-ra. - De most nem nekem kell a kedvemre tenned - vonta meg franciás eleganciával a vállát. - Nem úgy volt, hogy mind a hárman megérintjük egymást? Hogy csak úgy működik?

- Gondoltam, kaptok egy kis időt az ismerkedés re, mielőtt én is csatlakozom. Kimásztam Richard combjai közül, és a csípője mellé ültem. - Valamikor szex közben le fognak omlani köztünk a határok. De azt senki nem tudja pontosan, mikor lesz az a valamikor. Ha nem akarunk lemaradni a pillanatról, végig együtt kell lennünk. - Van benne igazság - biccentett Jean-Claude. - Tégy hát javaslatot. - Gyere, fogd meg a kezét. - Anita ... - kezdte Richard. Megragadtam a farka tövénél- már nem volt olyan merev, mint egy pillanattal ezelőtt. Jean-Claude közeledésének lehetősége kissé lelohasztotta. De bocs, ez most nemcsak a szexről szól, nemcsak isteni teste ugrasztott be az ágyba, hanem a metafizikai izmozás lehetősége is. És csak akkor csinálom végig, ha esélyt kap a para a testi gyönyörök mellett. Nincs kecmec. - Hamarosan úgyis kapaszkodnod kell valamibe. És ennek az ágynak nincs támlája - szorítottam meg a farkát, hogy végigfutott rajta az élvezet hulláma. - Ezt nem kellett volna - kezdett duzzogni. - Tudod, hogy szeretsz kapaszkodni közben, Richárd - nem bírtam ezt a tekintetet. - Fogd meg a kezét, vagy hagyd, hogy ő fogja a tiédet. Ez olyan nagy kérés? Elfordultam tőle, csak hogy egy másik, jelenleg sokkal izgalmasabb testrészére összepontosítsak. A farka tövét el nem engedve bekaptam a makkot, aztán komótosan nyelni kezdtem az egész hatalmas férfiasságát. Még csak félig keményedett meg, de már így is kihívás volt a művelet azon kellett küzdenem, hogy ne akarjam kiparancsolni a számból, mert félő volt, hogy nem kapok tőle levegőt, ugyanakkor el kellett lazulnom, és semmit sem erőltetnem, hogy esélyem legyen tövig a számba tuszkolni. A kettős egyszerre, a küzdelem és a küzdelem hanyagolása alapvető törekvésnek bizonyult. Csak én lehettem képes a zenre törekedve leszopni valakit. Amikor ajkaim elérték teste szilárd tövét a herék alatt, csak akkor indultam vissza. Visszafelé persze mindig egyszerűbb az út, csak arra kell ügyelni, hogy az ember ne kezdjen látványosan levegő után kapkodni. De nem sokat pihiztem, vettem egy mély levegőt, és megint irány a nagy feladat. Az egyre nagyobb feladat. Ahogy a farka hegye elérte a torkomat, igyekeznem kellett, hogy ne öklendezzem ki, amit eddig benyeltem, mert az azért mégiscsak muris lett volna, ha szopás közben rápakolom a gálát. Micah-val a sok gyakorlás közben sikerült néhány meglehetősen cikis helyzetet produkálnom, ebben a róka is feliratkozott a listára. Azért sem szabad olyan pasit a szád mélyére küldeni, akit nem szeretsz, és aki nem szeret; utána megy majd a rosszindulat, hogy nézd, itt a bige, aki rám dobta a vacsoráját oboázás közben. Most mindenesetre hibátlanul muzsikáltam, a torkom rutinosan tágult a cövekre, mintha magától akarná benyelni. Csak aprócska regurgitációs mozgásokat észleltem, egyébként magával ragadott a helyzet pazar gyönyöre. Még a nyálamat is félig-meddig sikerült lenyelnem, nehogy belefulladjak. Összesen háromszor nyomtam le a nagy mutatványt a torkomon, többet nem kockáztattam. Harmadjára, ahogy kiengedtem a számból a dorongot, hagytam, hadd vigye a nyálamat is magával, hogy olyan nedvesen bukott ki a szabad levegőre, mintha nem is a számban, hanem a lábaim közt járt volna. - Te szentséges ég, Anita -lihegte Richard. Lassan húztam el a számat, hagytam, hadd csöpögjön a nyálam a hasára, és közben felé fordultam, hogy ő is mozizhasson. Engem nézett, abban nem volt hiba. - Anita - sóhajtotta, aztán meglátta az arcomat is, és kész lett. Feje hátrahanyatlott, kezei kapaszkodó után röpködtek a szatén lepedőn, de a párnákat már réges rég lehajigálta, ágykeret híján pedig a matracnak nem volt feje. Nem volt miben megkapaszkodnia, pedig ismertem Richard szokásait ... Aztán görcsösen vergődő kezei rátaláltak JeanClaude hűvös kezére. Richard egy pillanatra magához tért, összeakadt a tekintetük, és már rántotta is volna el onnan, de rajtam nem fogott

ki. Kéjesen végigsiklott a tenyerem a nyálamtól lucskos altestén, átszaladt a makkon, oda-vissza. Meg is ragadta Richard az egyetlen létező kapaszkodót, a gátlásai mehettek a kukába. Egy ideig most én ültem be a vetítésre, Richard élvezetbe úszott fejét és JeanClaude áhítatosan kiteljesedett képét figyeltem. A vámpír nagy taktikusan áthúzódott idő közben Richard fejéhez, hogy a lehető leginkább kéznél lehessen. Okos. És mint aki ott sincs. Azt persze levettem, hogy keményen markolja Richard kéjében elárvult, kiszolgáltatott mancsait. De nem sokat mélázhattam az oly' régóta vágyott látványon, hívott a kötelesség: Richardot elkaptam a farka tövénél, a számmal pedig visszabuktam rá. Már nem akartam olyan teljességgel magamba szívni, ami praktikus döntés volt, mert így már én is élvezhettem a műveletet. Nem mintha a torkomban nem szerettem volna, de az mégis csak küzdelem és fuldoklás. Az élvezkedésre már nem sok energia marad olyankor. A szopás klasszikusabb és kevésbé strapás válfajában azonban, amikor nagyjából a szerszám fele kerül a szájüregbe, nekem is kijut a levegőből és nem mellesleg a gyönyörből. Imádtam ezt csinálni, érezni a nedves izomdarabot, az érzékeny fejet és a puha bőrt, ahogy engedelmesen ugrándozik, csúszkál a nyelvemen. Nem kell magyaráznom, hogy Richard is imádta. Figyeltem közben a testét, nem vagyok akkora lúzer, hogy ilyenkor lehunyjam a szemem. Na még csak az kéne! Egyre szaporábban szedte a levegőt, a zihálásban már az egész törzse részt vett, a hasizma hullámzott, a mellkasa megfeszült. Mindkét kezével ]ean-Claude-ba kapaszkodott már, ő pedig tartotta, ahogy csak egy vámpír tarthatja az embert. Az ágykeret Richard izomerejét, nem hiszem, hogy túlélte volna, szerencsére egy vámpírt a fánál keményebb parafából faragtak. Richard nem láthatta az arcát, de én igen. És már ő sem leplezte magát, a szemében és minden gesztusában a féktelen gyönyörűség ragyogott, hogy így látja Richardot, ilyen intim és önfeledt pillanatban, amit már nem is remélt tőle. Most esett csak le, hogy ha velem türelmes volt, és kivárt, akkor Richarddal szabályosan ráült a saját kezére meg az egyéb vágyszerveire, nehogy elriassza. - Elég, Anira, hagyd abba, vagy végem! - kiáltotta, miközben a teste görcsösen megfeszült, felsőteste szabályosan elemelkedett az ágytól, majd nagyot huppanva visszahanyatlott. - Istenem, mindjárt elmegyek! Felnézett, és olyan önfeledten és gondtalanul kacagott ránk, amilyennek már ki tudja, mikor láttam utoljára. Mit tesz a jó szex! Mindenesetre hagytam, hadd szabaduljon ki a számból, felegyenesedtem, és már csak a kezem dolgozott, finoman, élvezettel. Richard lehunyta a szemét, a teste valamennyire elernyedt, kezei kicsusszantak ]ean-Claude szorításából. Végig is nyalintottam izibe' a farkát, mire még a karizma is őrült táncba kezdett, a tüdeje megint szaporábban járt. - Ne, Anita, a kezeddel se ... Hadd vegyek levegőt, vagy végem. Istenem ... Az utolsó istenem meggyőzött. Olyan kétségbeesett áhítattal jött ki a száján, hogy az már nem tréfadolog. Azért én sem igyekeztem hazamenni. Elengedtem, és mellé térdeltem, kezeimet gondosan a combjaim közé szorítottam, nehogy önjárjanak. Nehéz két pucér pasas közt, akik ráadásul a szívszerelmeim, higgadtan és visszafogottan üldögélni. De kénytelen voltam néhány percet adni Richardnak. Aki egyébként még mindig nem engedte el ]ean-Claude kezét, sőt, a kielégítő szemkontaktus érdekében még a fejét is feltámasztotta a térdére, mint egy élő - bár ez a vámpír esetében iskola kérdése párnára. Vagy ennyire megfeledkezett önmagáról, vagy már cseppet sem bánta Jean-Claude hűvös érintését. Alapvetően egy alakváltónak nem okoz gondot az ilyen jellegű testi kontaktus, hiszen még aludni is összebújva alszanak, válogatás nélkül. Nem igénylik az érzelmeket a neutrális érintésekhez. Richard viszont a vámpíroktól nagyon konzekvensen elzárkózott, és pont. Ez az egész annyira rendben volt, a két gyönyörű meztelen pasi a vörös háttér előtt ... mint valami görög idill. Kár, hogy erről az utóbbiról nem tudtam pontosan eldönteni, hogy kinek a gondolata volt. Meglepett volna, ha száz százalékosan az enyém. De ahhoz, hogy dűlőre jussak, le kellett volna eresztenem a pajzsornat. - Pár percet adj, különben a következő póz az utolsó lesz, és az sem fog sokáig tartani - ismételte kifulladva. - Ez valami eszméletlen, Anita. Régen se voltál semmi, de ez ... - Aztán a fejét hátracsavarva ]ean-Claude-ot kereste a tekintetével. - Ezt te tanítottad neki? - Fel nem foghatom, hogy a pasik miért kezelik tényként, hogy a nő a jó szexet csakis pasiktól tanulhatja! csattantam fel. De tényleg. - Miért, talán egy másik nő volt a mestered? - ugratott. Erre már csak mosolyogni lehetett, olyan édi volt.

- Hát képzeld el, magamtól sütöttem ki. Mondtam, hogy gyakoroltam, vagy nem? - Te voltál a szerencsés próbababa? - forgatta megint felfelé a szemeit. - Non, mon ami, nincs okom panaszra a szerszárnom méretét tekintve, de olyan nagyszerűen mégsem áldott meg a természet, mint téged. Nem én lettem volna a megfelelő edzőtábor. - Akkor ki? - tűnt fel Richard szemében az a bizonyos, sajna már igencsak ismerős barátságtalan pillantás. - Figyelj, Richard, ajánlok én neked egy alkut. Te nem firtatod az én ágytársaimat, cserébe én sem érdeklődöm a te kalandjaid felől. - Most ezzel mit akarsz mondani? - Azt, hogy ha nem likantróp lennél, és a likantrópia kórokozója nem számolna le minden egyéb nyavalyával, akkor csak hatályos AIDS, gonorrhea, hepatitis és így tovább tesztek negativ eredményeit lobogtatva mászhatnál be az ágyamba. Mert ha nem lennél likantróp, még orál közben is megfertőzhetnél. És nyilván bőségesen volt alkalmad mindenfélét összeszedni. Tudod egyáltalán, hányan jártak az ágyadban itthon és Verne hordájában? - Pontosan tudom - morogta ingerülten. - És jó az nekem, ha rákérdezek? - Nem hinném. - De abban mindenesetre biztos lehetek, hogy az én vendégköröm csak jelenthet a tiédnek. Mármint a létszáma tekintetében. - Nem úgy volt, hogy nem foglalkoztál az ügyeimmel? - A pletykák azért hozzám is eljutottak. Mint ahogy az a hír is, hogy lassan a három számjegy környékén kalandozol. Ami figyelemreméltó. De zárjuk le annyival, hogy egyikünk sem kezd itt balhézni meg féltékenykedni a másikkal. Viszonylag nevetséges lenne mindkettőnk részéről. A tenyerébe temette az arcát, és valami sóhajtás-morgás-féle hallatszott. Jean-Claude hihetetlen elkeseredéssel nézett rám, szinte vádlón, hogy már majdnem rendesen funkcionáló triumvirátussá fajultunk, és akkor mi a béna exemmel megint jól elbaltázzuk. - Jó, oké, igazad van. Dobjuk félre a sok pitiséget, és hozzuk ezt össze végre. Ez az, ami igazán számít - nézett fel végül határozottan Richard. De ő nem láthatta azt a döbbenettel határos hitetlenkedést, amit én kaptam Jean-Claude arcáról, mielőtt végleg lezárult volna. De gondolom, az én képem is elég erőteljesen tolmácsolta, hogy Richard remekül mulasson. Mert mit ad isten, elnevette magát. - Igyekszem nem elcseszni, ha már sikerült becsábítani az ágyba. Csak mostanában olyan végtelenül nehéz nem faszfejnek lenni, és mindenen kiborulni - mondta szinte kedélyesen. - Üdv a klubban - mosolyogtam rá. - Helycsere - vágta ki még szélesebb mosollyal. - Hogyan? - néztem értetlenül. Ez valami kódolt gyűlöletbeszéd az erkölcsi fertőm ellen?! - Helycsere - húzódott el Jean-Calude mellől, meglapogatva az ágyat, ahol még me!egen benyomódott. - Kifejezem a hálámat. - Miféle hálát? - kezdtem gyanakodni. - Feküdj ide, Jean-Claude majd fogja a kezed.

- Nekem nem kell kapaszkodó. Legföljebb lemarom a hátad, de azzal sose volt bajod. - Jean-Claude ereje pont jó lesz. Soha nem tudnál kiszabadulni. - Én leszek a kötél - nézett rám biztatón a nevezett erős markú túlvilági legény. Richard szigorúan bólintott. -És te mit művelsz, amíg Jean-Claude lefog? - Amit csak akarok. - Ennél azért konkrétabban illenék vázolnod, ha azt akarod, hogy hagyjam magam - ingattam a fejem. - Nem bízol bennem? - kérdezte szinte behízelgőn, és igazándiból nem bíztam. Ha csak ketten vagyunk, rendes tervezetet igényeltem volna, mielőtt átengedem a karjaim és a testem, de most, hogy Jean-Claude is itt volt, nem kellett ennyire aggodalmaskodnom. Benne megbíztam. Ebben az új, hódítóbb és élvetegebb Richardban még nem annyira. Még nem tudtam hova tenni. - Aki tőlem eddig azt kérdezte, hogy nem bízom-e benne, vagy szorgalmazta, hogy márpedig nyugodtan megbízhatok benne, az mind átvágott. - Ezek szerint bennem sem bízol - konstatálta Richard, és a mosolya kezdett halványulni. - Nem ezt mondtam. - Hát mit mondtál, ma petite? - De igen. Richard értetlenül ráncoita a homlokát, Jean-Claude meg ezerrel nyomta az úgysem-tudjátok-meg-mit-gondolok dizájnt. - De igen - ismételtem. Jean-Claude elmosolyodott, Richardnak pár másodperccel tovább tartott a megértés folyamata, de aztán neki is leesett. - De igen - ízlelgette ő is. Én meg bólintottam. De igen. Elmosolyodott, gyönyörűen és csodálatosan, azzal az őszinte, nyílt mosollyal, amitől olyan ragyogóan megfiatalodik az arca, és még a felhők is szétszaladnak az égen. Éreztem, hogy én is mosolygok, boldogan, hogy megint mosolygunk, és mosolyoghatok rá. - De igen - mondta megint. - De igen - mondtam én is. - Végre valahára - lökte ki a tüdejéből a levegőt Jean-Claude. Igenis külön műfaj a megkönnyebbült sóhaj.

60

Jean-Claude hajókötélnél is stabilabban tartotta a kezemet, a párnák már régen valahol alattunk hevertek a földön. Helyet cseréltünk, ahogy Richard kérte, és nekem bíznom kellett. Elfeküdtem a két férfi közt, és hagytam magam. Elég szervezetidegen viselkedés volt ez a részemről, de most acél szentesített. Beáldoztam az akaratom, és hagytam, hogy Richard nagy, nehéz kezei hadd csússzanak le végig a karjaimon, le a hónom aljára, a melleim mellett el, az oldalamon, hogy a bordáimon kanyarodjanak fel két oldalról a hasamra. Lassan, finoman tapintott végig, körme hegye és a bőre finoman csiklandozta a bőrömet, néha nevettem, néha a felgyülemlő vágytól és várakozástól vergődve sóhajtottam. Azt hittem, a mellemnél lehorganyoz egy időre, de nem. Épp csak a tenyere éle cirógatta végig a mellem alsó ívét, hogy csak még hevesebben kívánjam az érintését. Akkora mancsai voltak, hogy szinte az egész hasamat lefed te, miközben ujja hegye a derekamat csiklandozta. Akaratommal toltam volna le azokat a kezeket az alhasamra, a köldököm alá, de az oldalamon siklottak tovább, még a szeméremcsontomat is messze elkerülve. Eddigre már majd' belebolondultam a vágyba, nem az érintésétől lihegtem, és sóhajtoztam, hanem az érintésének a hiányától. Legfőbb erogén zónáim üvöltve követelték őt. Persze hiába. Próbáltam a kezeimet kiszabadítani, hogy elkapjam a csuklóját, és a kívánatos helyekre vezessem a tévelygő kezeket, de Jean-Claude nem eresztett. Kicsit jobban odatettem magam, így aztán egy centire el is emeltem a karomat a lepedőtől. De Jean-Claude tartotta magát a játékszabályokhoz, poziciót váltott, hogy nagyobb nyomatékkal nehezedjék rám. Éreztem én, hogy nevetséges, ahogy vergődöm, de nem tehettem róla, ilyen vagyok. Ha valamit nem szabad csinálnom, kényszeresen próbálom csakazértis. - Miért strapálod magad? - nézett egészen furcsán Richard. Már a bokámhoz érkezett, megragadta őket, és fogta. Tudod, hogy Jean-Claude nem hagyná, hogy olyasmi történjen, ami fáj. Aztán elkezdte széttárni a lábaimat, a bokámnál fogva. Ez még nagyon kellett, Anita Blake pont az ilyen kényszerítő tényezőket viseli jól, á, nem kezdtem volna ezerrel kapálózni! Persze hiába, ezek ketten még a hideg acélt is meghajlították volna a puszta kezükkel. Majd pont én fogom lerázni magamról az igájukat ... A parttalan küzdelem és a tény, hogy széttárt lábaim totál védtelenné tettek, feltárták a lábam közét a nagyvilágnak, lassan pánikká fajult az agyamban, a szívem hevesen dobogott, és a vágy mellett már a félelem is dolgozni kezdett bennem. Hogy fér meg egy ágyban a félelem és az izgalom? Eddig azt gondoltam, sehogy. - Ha azt mondod, hagyjam abba, abbahagyom - morogta Richard. A hangja vagy fél oktávot mélyült az izgalomtól. - Nem mondom - ráztam meg a fejem. - Akkor meg miért küzdesz? - kérdezte kéjesen, soha nem látott sötét gyönyörűsséggel az arcán. Tetszett neki, hogy fogva tart, és hogy próbálok menekülni. - Ha nem akarod, hogy abbahagyjam, miért harcolsz ellene? - Nem t'om - nyögtem, mert tényleg nem tudtam. Közben már annyira széttárta a lábaimat, hogy szinte fájt, és ha nem akartam taccsra vágni a combizmaimat, nem lett volna érdemes tovább erőltetnem a nagy hetvenkedést. A kezeimre tettem át a hangsúlyt, ott dobtam be anyait-apait. Jean-Claude fel is térdelt, nehogy kinyomjam az égbe. És ahogy fölém magasodott, az arcomtól alig tíz centi re libegett ernyedt fütyköse. Amíg nem evett, nem állt fel neki, és én imádtam így a számba venni. Ha erekcióképes volt, akkor csak másodpercekig tartott ez a kegyelmi állapot, így viszont ad abszurdum akár órákig is eljátszadozhattam volna vele a számban. Megvesztem a puha szattyánbőrért, a lágyan ugráncoló kis golyókért a zsákocskában. Már leszartam a kezemet, a fejemet igyekeztem annyira feltornázni, hogy bekaphassam az ingó csomagocskát és a lágy vesszőt. De résen volt, és elhúzódott. Én meg még gebeszkedtem kicsit. - Lécci - nyöszörögtem elfúltan. - Lécci mit? - kapta fel a fejét Richard a túlvégemen. - Ma petite nagyon kedveli az ernyedt hímtagot. És amíg nem veszek magamhoz vért, kedvére játszadozhatna vele.

- De te nem engeded hozzá - mélyült fájdalmasan Richard hangja.

- Oui. - Miért nem? - Nem ezt a játékot játsszuk? - De. Csak épp azt akarom, hogy ne érted, hanem értem könyörögjön - nézett a szemébe keményen. A farka is keményen állt, azt is láttam, a lábai közül meredt előre, ahogy ő is felettem térdelt. - Miért ne könyöröghetne mindkettőnkért? - állta a tekintetét Jean-Claude. Az erejük felettem csattant egymásnak, mintha az akaratukkal fénykardoznának. - Visszatartottad a véred, hogy ne kapcsolódhassak be aktívan, igaz? De csalódnod kell, Richard, ma petite minden minőségében imádja a férfitestet. Ezt valami sokatmondó hangsúllyal tette hozzá, csak épp nekem nem bírt infóértékkel. Vagy csak a meztelenségük kavarta meg annyira az agyamat, hogy az egyszerűbb üzeneteken kívül mást ne tudjak dekódolni. Szégyen, nem szégyen, bebutított a pazar vizuális hatás. Richard arca elborult, erejének első forró hulláma megbizsergette a bőrömet. Erre persze mind a ketten rám néztek, és a harag elomló forrósága már az Ulfric szeméből is áradt rám. Nem is szólva a kegyetlenebb, kimondhatatlanabb vágyak és indulatok keverékéről, amit még a harag mellett sikerült elcsippentenem, mielőtt elkapta volna a tekintetét. Mint aki tisztában van vele, hogy elárulta magát. - Ha veszekedni akartok, lesztek szívesek elengedni - mondtam határozottan. Igazán nem egyszerű pucéran, széttárt lábakkal és az ágyhoz szorítva határozottnak maradni, és nem kapkodva ordibálni, de én összehoztam. - Nem rajtam múlik, ma petite- vonta meg a vállát Jean-Claude. - Veszekedni fogunk, Richard? Az égető forgószél megint felkerekedett, kavarogva nyalta végig a testem, pontosan azokat a tájékokat becézve végig, amiket Richard mohó keze hanyagolt. - Fejezd abba - kaptam levegő után -, nem tudom, mi ez, de elég! - Fáj? - kérdezte Richard, de nem engem figyelt, hanem a vámpírt. - Nem - borzongtam bele a forró leheletü láthatatlan szörny érintésébe. A melleimnél járt. Nem bírtam nem a koponyám belsejébe nézni, és a nyakamat nem hátrafeszíteni. - Jól vagy? - kérdezte szórakozott képpel Jean-Claude, amikor ismét visszatalált a szemgolyóm a medrébe. Bólintottam, és még akár értekezni is kezdtem volna a furcsa tapasztalásokról, ha Richard haragjának folyama nem bukik át a számon a torkomba, és nyelem be a gyomromig a cirógatóan égető forróságot. - Richard - sóhajtottam. Jean-Claude fölém hajolt, a súlya csak még mélyebbre préselte a kezeimet a matracba, de zokszó nélkül nyitottam a számat, hogy befogadjam a nyelvét, learassam hűvös csókját. De szája nem érte el az enyémet, csak a levegőt nyalintotta meg centikre a szám előtt, mintha magába szippantaná a levegőt, amit kileheltem. - Micsoda játék ez, Richard? - firtatta a másik férfi tekintetét. - A másik triumvirátussal nemcsak a ti kettőtök hatalma nőtt - adta válasz helyett a kérdezett, és a haragja megint lecsapott. A forróság már elviselhetetlenül égetett, tele pofával, élesben sikoltottam. Jean-Claude a számra tapasztotta az övét, és a csókjával az ereje is átáramlott belém, az a jéghideg, nem evilági hatalom, ami a fagyos ujjaival a halált csalogatja. Olyan volt, mintha egyszerre lennék Richard hatalmának kanóca, ami lobogva ég a hatalom szelében, és a hűs partú csatorna, amin Jean-Claude jeges áramlata fröcsög keresztül. De

hogyan maradhatna meg egyetlen szűk testben két végzetesen ellentétes erő? Hogyan loboghatna a tüz a jeges vízben? Hogyan loboghatna a nap tüze a tengerek mélységes mélyén? Két ilyen végletesen ellentétes erő csapott át rajtam, a kettőt kellett volna valahogy összeegyeztetnem, megtartanom. Az életet és a halált. Még szerencse, hogy ez utóbbit én magam és az én hatalmam is úgy ismertük, mint a tenyerem vonalait, nem is kérettük hát magunkat. A nekromanciám felhorgadt, átszaggatta a gátakat, és mindent elmosott. De nem elsodort bennünket egymástól, hanem hullámai egymáshoz löktek, csaptak mindhármunkat. Szinte összeolvadtunk. Ekkorra már mind a hárman térdeltünk az ágyon, Richard szorosan a hasamnak feszült, Jean-Claude hátulról simult hozzám. Mintha én lennék az érme, aminek a két oldala két végzetesen különböző felület, az égető napsugár, amibe ha túlságosan is sokáig bámulsz, megvakulsz; és a jegesen hullámzó halál, a mély tengerek sötétje, ahol furcsa teremtények úsznak a sötétben, és ha oda leúszol, nem lesz már levegőd a visszaútra. Két mégolyan különböző erő, a tökéletes ellentétek, egyik másikának feltétele, hiszen csakis az oppozitjával határozharunk meg minden létezőt. De hiába, hogy egymás nélkül mind a kettő megszűnne létezni, egy testben, egyazon felületen mégsem férnek meg egymással. Pedig én voltam ez a felület, az egy test, aminek két arcán ott figyeltek egymástól tisztes távolban: az egyik a hasamon, a másik a hátamon. Én voltam az érem, ami a rosszat a jótól elválasztja. Már csak az a százdolcsis kérdés, hogy az érem maga micsoda. Az a valami, ami egybefogja, és mégis végtelenül elválasztja őket egymástól. De hiába, hogy én voltam kapocs a hármasunkban, fogalmam sem volt, hogyan egyesítsem a hatalmunkat, mit kezdjek a felajánlott erőkkel, hogyan kovácsolhatnám egy háromszorosan erősebb egésszé, ami külön-külön vagyunk. Tehetetlenségemben kiordítottam magamból a frusztrációt, hogy képtelen vagyok egyetlen testbe belepasszírozni három embert, hogy még csak elképzelésem sincs, hogyan lássak hozzá. Mák, hogy ebben a hármasban nem én voltam a főszervező, az agyember, nem nekem kellett kiókumlálnom a részleteket. Jean-Claude hűvös ereje meglódult, elárasztotta a testem, és Richard hőségét is csitította, hogy a fejünk kitisztulhasson egy pillanatra. De mindannyian pontosan tudtuk, hogy csak röpke lélegzetvétel jutott, hogy cselekednünk kell, ha nem akarjuk, hogy magunk alá temessen a hatalom, amin esetleg nem tudunk úrrá lenni. Mert ha bénultan várjuk, amíg ránk zuhan, és agyonnyom, minden odavész, amin eddig dolgoztunk, az emberek, akiket szeretünk, és akiknek a védelmében melózunk ezen a nyavalyás szövetségen! - Ha visszatér, át kell adnunk magunkat -lihegte Jean-Claude az erőfeszítéstől. - Nem küzdeni, nem ellene feszülni, belevetődni inkább, és magunkhoz ölelni. Egyesülni benne. - Az pontosan mit tesz? - kérdezte ugyanannyira kimerülten Richard. - Tiéd Anita, hatolj bele, én pedig eszem. Add a nyakad. A metafizika nem vár, a hatalom visszazúdult ránk, mintha kitártuk volna az ajtót, és az egész épület hirtelen a nyakunkba omlott volna, ahelyett hogy türelmesen kivárja, míg mi belépünk. Nem hagyhattuk magunkat, még ha nem is tetszett Jean-Claude terve. Egyébként meg Richard nem hagyott más választást, ő nem engedte Jean-Claudeot korábban vérhez jutni, ő szabta meg az egyetlen járható utat az egyesüléshez. De reklamálni már se időm, se gondolatom nem maradt, mert Richard férfiassága keményen és tettre készen az alhasamnak nyomódott, aztán a következő pillanatban már meg is találta a régóta ismert utat belém. Hatalmas volt, szétfeszített, mert még szűk voltam, ugyanakkor már az első centiken éreztem, hogy a hatalom nyomása enyhül, mintha én lennék a kapu, amin át kell haladni, hogy a hatalomba bejussunk. - Olyan szűk vagy, Anita. Nem akarom, hogy fájjon - torpant meg hirtelen Richard. Fél fekvőtámaszban nyomta ki magát fölöttem, alatta tisztán láttam a testünket, ahogy már majdnem egyesültek. És most megáll! - Ne hagyd abba, Richard - kaptam el a karját lihegve. - Abba ne hagyd! - Túl szűk vagy. - Még fél pillanatig. - Nedves? - kérdezte a fejem fölül Jean-Claude.

- Igen - dobta meg egy mindjárt-feldühödöm pillantással Richard. - Akkor csinálhatod. Nem fog neki fájni. - Hadd emlékeztesselek, hogy magad mondtad, te nem vagy olyan jól felszerelve, mint én. Nem tudhatod, hogy ekkora szerszámmal mekkora fájdalmat okozhat az ember egy nőnek. Még ha nem is akarja. - Én nem Claire vagyok, Richard - ütöttem meg a vállát, mert az arcát nem értem fel. - Én akarom! Gyere belém, mondom, gyere, kérlek, ne hagyd abba. A tekintetében minden benne volt - a férfi sebzett indulata, hogy nem akarja még egyszer ugyanazt a panaszt hallani, nem akarja még egyszer azt az arcot látni. Nem is attól tartott, hogy fájdalmat okoz nekem, hanem hogy megint ugyanazt vágják a fejéhez. És nem tehettem róla, Claire félelme szétáradt az ereimben, hogy mi van, ha tényleg igaza volt, és Richard egy állat ... Ha most elcsíphettem volna, a hajánál fogva rángatom körbe a szobában, hogy ilyen görcsöket beszélt bele szegény Richard fejébe. Még most pont egy újabb gátlásfröccsre van szüksége. - Ha te nem teszed meg, legalább hadd vegyek vért magamhoz, mon ami, hogy bevégezhessük, amit kell. - Nem vagyok a barátod - csattant fel Richard, és a haragja meleg olajként ömlött el meztelen testemen. Nem az ő dühe változott, Jean-Claude babrált bele igazán jótékonyan. Már nem perzselt, csak balzsamosan simogatott, hogy már a vitába sem találtam vissza, annyira jól esett. - Akkor légy az ellenségem, de ezt be kell fejeznünk. És ha te nem vagy rá képes, akkor legalább nekem segíts, hogy megtegyem. Felültem, mire a farka hegye, ami már a hüvelyemben várakozott, kicsusszant belőlem, és a gigászi erő, aminek a szorítása korábban enyhült kicsit, ismét fullosan a nyakunkba zuhant. Jean-Claude erre elkapta a hajamat, belekapaszkodott, talán még a csuklójára is csavarta, és hátrarántotta a fejemet, hogy szenvedélyesen megcsókoljon. A nyelve bejárta a számat, már-már a mandulámat csiklandozta, de mondom, Jean-Claude észvesztően jól csinálta ezt. Elvégre az ő ereje a szexuális hódításban rejlik, ő a csábítás erejével építgeti a hatalmát. És most is azt tette, ahogy a másik keze mohón ölelte a testem, és a mellemet kereste. Minden pillanattal közelebb kerültünk egymáshoz, minden érzéki momentummal szorosabb lett a kapocs, a szövetség. Nyilván ezer más módja is lett volna a hatalmunkat megszilárdítani, de ez az ő triumvirátusa volt, szíve joga volt megválogatni az eszközöket. A fociban is mindig a csapatkapitány határozza meg, éppen milyen focit játszik a csapat. Ráadásul egy szavam sem lehetett a hármasunk működését tekintve. Amikor elengedte az ajkaimat, kéjesen nyöszörögtem. - Tessék, Richard, nem fog neki fájni - nézett az Ulfric szemébe a vámpír. De az csak ült a lábaim közt, ugyanúgy, ahogyan az előbb kicsusszant belőlem, és bámult. Bárhol megérinthetett volna, de nem tette. Erre már csak lépni kellett valamit. - Azt akarom - markoltam meg a farkát -, hogy ez itt végre a helyére kerüljön. Érezni akarom magamban. Éreztem, hogy akarja ő is, de a félelme gátat vet az akaratának. Én meg kínomban már nem bírtam, a vágy majd szétszaggatta az alhasamat, valaki kellett belém! Mohón fordultam Jean-Claude felé, mert ha belém hatolni nem is fog, gyönyört azért még arathatok ezen az oldalon is. Megcsókoltam, mert imádtam a csókját magamba inni, de aztán már haladtam is lefelé a testén, nedves vonalat húzva nyelvemmel magam után a mellkasán, a hasán, le azon a keskeny szőrcsíkocskán, ami a köldököt köti össze a nemesebb részekkel. A számba vettem az ernyedt vesszejét és a bársonyzacskóba bugyolált golyókat, szoptam falánkan, ettem, ízlelgettem, ha tehetem, le is nyelern nagy gyönyörűségemben. Még így, ernyedt állapotában is nehezen fért be az egész a számba, vigyáznom kellett, nehogy túlságosan is ráharapjak az érzékeny részekre. Finom szerszám ez, óvatosan kell bánni vele, még ha egész nap is forgathatom a számban. Jean-Claude már nyöszörgött a kéjtől, hevesen tolta magát belém, de a csúcsra így nem juthatott el. Már épp ajánlkoztam volna, hogy vegye nyugodtan a vérem, csak legyen az enyém, és kapjam meg végre édes, fehér nedvét, amikor Richard hátulról megragadta a csípőmet, és a másik kezével belém vezetette ismét keményen meredező farkát.

Már sokkal tágabb voltam és nedvesebb, de még így is küzdelmesen hódított meg minden egyes lucskos centimétert odabenn a hüvelyemben. Kéjesen sóhajtoztam, és nyüszítettem, és már fel is emelkedtem volna, de Jean-Claude tartotta a fejemet, és nem eresztett. Fent vele, lent pedig Richarddal voltam tele. Végül Richard beért hüvelyem legmélyére, elérte a falat és azt a bizonyos pontot. Aztán elkezdte lassan, óvatosan kihúzni magát, hogy megint visszajöhessen. De annyira fájdalmasan óvatosan csinálta, hogy majd belecsavarodtam a vágyakozásba. A falnak mentem ettől a tojástánctól. Feleltem a fejem, épp csak annyira, hogy hátranézhessek a vállam fölött, Jean-Claude pedig hagyta. Mondjuk, egy pillanatig elfelejtettem még a nevemet is, ahogy megláttam a felettem térdepelő, tövig belém merült Richard testét, egy pillanatra muszáj volt lehunynom a szemem. - Csináld, Richard - üvöltöttem tehetetlenül. - Anita ... - nézett rám feszült képpel, annyira végtelenül uralkodott magán, annyira félt, hogy fájdalmat okoz! - Gyerünk, keményen, Richard, gyorsabban! - Azon vagyok. Üvöltve ráztam a fejem, a tehetetlenség szétfeszítette a testemet. A hajam ott repkedett az arcom körül, Jean-Claude pont annyi mozgásteret engedett, ami még a tiltakozáshoz elegendő volt. Aztán gondoltam egyet, hogy ha ő nem, majd csinálom én, és heves lendülettel rátoltam magam a farkára. Olyan erővel csúsztam rá, hogya seggem két partja szabályosan csattant az ágyékán, és bele nyögtem az érzésbe. És nem hagytam abba, kicsit lejjebb hasaltam az ágyra, hogy a szög a legmegfelelőbb legyen, és ki-bejárattam magamban Richard eddig óvatos szerszámát. Nem volt olyan hatékony, mintha ő dolgozott volna rajtam, de megközelítette a tökéletes élményt. Miközben egyre sebesebben mozogtam rajta, Jean-Claude visszavezette a fejemet a helyére, és megint bekaptam azt a finom bőr és izomdarabot. Idővel Jean-Claude feljebb térdelt, kiegyenesedett, de a fél kezével egy pillanatra sem engedte, hogy kipottyanjon a számból, Richard pedig átvette a ritmusomat, és már ő döngölt engem. Aztán valami motozás folyt a fejem felett, de a saját gyönyöröm mellett észre sem vettem szinte. - Jean-Claude ... - hallottam egyszer csak Richard elhaló sóhaját, a ritmus akadozni kezdett, de már a vámpír sem olyan ernyedten lubickolt a számban. Mintha egy kapcsolót csaptam volna fel, egyszerre megkeményedett, duzzadtan töltötte ki a számat, hogy fel kellett emelnem a fejem, hogy levegőhöz jussak. De Jean-Claude határozottan visszanyomott, a makk a garatot ingerelte, és igyekeztem alternatív oxigénforrásokat találni. Azon kaptam magam, hogy valami egészen sajátos szendvicsben egyazon ritmusra mozog két testnyílásomban is a két pasi, szavamon fogtak, Richard is immár tiszta erőből dolgozott rajtam, Jean-Claude pedig tartotta a ritmust. Ügyelnem kellett, nehogy megharapjam, és kortynyi levegőt is kellett valahogy a tüdőmbe csempészni néha, de végtelenül jó volt közötrük, a testem táncolt, és táncolt benne a két fantasztikus hímtag is. Ugyanakkor Richard hatalmas szerszáma lassan fájt, és ha nem lett volna torkig a szám, kérlelni kezdtem volna, hogy menjen már el, élvezzen el gyorsan. De a szám tele volt. Így aztán csak átadtam magam az egyre duzzadó csodának, ami hirtelen megpattant bennem, és az orgazmus áttörte gátjait, a testem felgyorsult, faltam magamba a két férfit, már nem éreztem fájdalmat, csak a végtelen kéjt, ami egyre csak erősödött, növekedett. Egyre szaporábban dolgozott a csípőm, forgott, ingott, riszálva reszelt Richardon, és egyre hevesebben szoptam Jean-Claude termetes farkát. De a kezemnek is kellett valami, belevájtam hát a körmöm Jean-Claude csípőjébe, és végigmartam a combját. Ugyanabban a másodpercben élveztek belém, a két végemen két lüktető farkat éreztem, ahogy Richard mély lökésekkel a méhembe ontja nedvét, és én kiáltottam, de már meg is telt a torkom Jean-Claude édes levével. Bár tényleg nem volt richardnyi méretű, a sperma azért csak elég mélyre került a torkomba, hogy vagy átengedem magam az áramának, és hagyom, hadd folyjon le a mélyembe, vagy visszaöklendezem. Én nem küzdöttem, átengedtern magam az élménynek. És ekkor kattantak helyére a dolgok, mintha csak erre a végtelenül intim közelségre lett volna szüksége a paramezőknek, persze könnyen lehet, hogy csak ebben az önfeledtségében végletes pillanatban lazultunk el eléggé ahhoz, hogy végre magunkba emelhessük egymást. Mindenesetre a kötés

megköttetett, a negyedik jegy nélkül, egy oltári hármas numerával sikerült megszilárdítanunk a triumvirátust. Jean-Claude óvatosan kihúzta magát a számból, és eldobta magát a matracon, én meg ráhanyatlottam. Richard nem szállt ki belőlem, rám feküdt, hogy kettejük közé szorultam megint pár lihegő percre. Aztán felemelkedett annyira, hogy kicsusszanjon nedves lukamból, és mellém göndörödjön, hátulról ölelve, és Jean-Claude-ot elkerülve. - Nem okoztam fájdalmat? - kérdezte elfúltan. Én meg nem tehettem róla, kibuggyant a torkomon a nevetés, egyre hangosabban, egyre ellenállhatatlanabbul, bár az állkapcsom egy picit sem örült az ismételt műszaknak. Csak nevettem, ahogy lassan elillant belőlem az endorfin, és már a lábam közt is sajogni, lüktetni kezdett a hiány, amit maga után hagyott. De kit érdekelt, amikor olyan végtelenül jól éreztem magam! Jean-Claude is beszállt a nagy posztkoitális kacagásba. - Mi van? - értetlenkedett Richard, hogy még az arckifejezését is pontosan magam elé képzelhettem. Moccanni sem volt erőm, csak hevertem Jean-Claude lábain, Richard testének melegében, és rázott a visszatarthatatlan nevetés. Pár perc után végre Richard is elengedte magát, belőle is bugyborékolni kezdett a jókedv, és utána már átengedtük magunkat neki, és csak nevettünk és nevettünk. Míg végül összeszedtük magunkat annyira, hogy kényelmesebben elhelyezkedjünk, Richard átvetette rajtam a karját, és akkor sem húzódott el, amikor JeanClaude feje hozzáért. Nem mondom, hogy hirtelen minden átment tökélybe, de azért istenverte közel kerültünk hozzá, szavamra.

61

Futottam egy felesleges kört a telefonnal, mert Denis-Luc St. John, a new orleans-i vámpírvadász kollégám még mindig az intenzívosztályon feküdt. Nagyon úgy festett, hogy az épp nálunk tábort vert vámpírok csinálták ki majdnem, és nekem ezer meg kettő kérdésem lett volna hozzá. De hát hogy zaklathatnám épp egy monitorra csatlakoztatva?! Kezd a dolog egyre baljósabbá fajulni. Még a vámpírvadászok foga is beletörik ... A nap vérvörös korongja vészesen ereszkedett már a nyugati égbolt narancsos masszájába, amikor egyes számú tanú lakása előtt a parkolóban kikászálódtam Zerbrowski kocsijából. Újra meg újra elkövettem a hibát, hogy beleültem. Utána mindig égető kényszert éreztem, hogy az aktuálisan viselt farmert a szembejövő első kukába hajítsam. Akkora volt benne a dzsuva. A hátsó ülésen konkrétan annyi papír és egyéb beazonosíthatatlan hulladék tornyosult és rohangászott, mintha egy miniatűr szemétfeldolgozó nyitotta volna meg legújabb mozgó üzemét. Az anyósülésen szemét nem tanyázott ugyan, de a ragacsosság illúzióját maradéktalanul produkálta, hogy még a lábujjaim is összecuppantak a cipőmben. - Katie meg a srácok szoktak ebben az izében utazni? - kérdeztem a lépcső tetején, eddigre sikerült a kényszerképzetek és a bimbózó undor igáját leráznom. - Soha. Övék a kisteherautó. - És látta szegény nejed mostanában ezt az iszonyatot? - csóvál tam a fejem. - Figyelj, Blake, jártál nálunk, tudod, mennyire csillog a nappali, a kert, még a hálószoba is. A ház minden szeglete makulátlan, ez az egy aprócska légtér megmaradt nekem. Itt úgy élek, ahogy nekem tetszik. A szemétben. Fura, de újabban valahogy kezdtem megérteni, milyen létfontosságúak is egy működő kapcsolatban a hasonló természetű kompromisszumok. Nem vitatkoztam, hiszen már vágtam, hogy mindig van egy pont, ahol illik megtorpanni. Nem állítom, hogy én is fejlődést mutattam a témában, de legalább már nem álltam bamba értetlenséggel a jelenség előtt. Már vettem, mi a lényeg. Azért nálam az már kifejezetten haladásnak számít. Zerbrowski megadta a célirányt, emelet, ajtószárn és ami kell. Vámpírunk egy emeletes házban lakott, a másodikon. Szokványos betontömb, fémkorlát, betonaljzat a folyosón, egyforma ajtók végtelen sora, nem az a tipikus romantikus díszlet, ahova az ember egy vámpírt képzel. Jó, én már túl voltam ezen, de ide a bökőt, hogy a szomszédok legalább hatvan százalékának lövése sincs, hogy ki az a kedves szomszéd, aki napközben olyan csendes. Mindig meglepett, hogy menynyire kevesen ismerik fel a vámpírokat, és mindig ugyanaz a kérdés cirkált ilyenkor az agyamban: most vajon tényleg ennyire tökök, vagy csak szemet hunynak, mert jobb az édes tudatlanság. Szóval, ha nagyon akarnák, látnák ők, de még kicsit sem akarják, mert így kényelmesebb. Nem is tudom, melyik a vigasztalóbb. Mert az első esetben csak még jogosabb, hogy egy diliflepnis, elszállt paralibának érezzem magam; a másodikban az egóm, az rendben van, az viszont gyászos, hogy a társadalom mennyire gázos. Majd még eldöntöm, melyiket szeretném inkább. Tekintve, hogy gyilkos vérszipolyok után jártunk, kiélesítettem a vámpírszenzoriamat, ami nem egy bonyolult ügy, épp csak a halottakra kellett koncentrálnom. Nem egészen ugyanaz, mint amikor a temetőbe megyek a zombijaim közé, de senki se kérje, hogy szépen elmagyarázzam a különbséget. Ha annyit mondok, hogy mind a kettő kék, de az egyik égkék a másik meg türkiz, akkor remélem mindenki vágja. Egy család, de más tagok. Zerbrowski buzgón csengetett is volna, úgy kellett levadásznom a kezét a gombról.

- Még ne. - Miért? - villant rám a szeme, jobb keze pedig már csekkolta is le a pisztolyát a gyűrött ballon és még kutyarágtább zakó alatt. - Hallasz valamit? - Semmi para, Zeb, csak még nem ébredt fel. - Ez meg mit akar jelenteni? Valami szimbolikus marhaság? - Ha nagyon akarom, és koncentrálok, akkor megérzem a jelenlétét. Vagy ha nem akarom, de valami nagy disznóságot művelnek. Mágikus értelemben. És most azt érzem, hogy még nem éledt fel. Reméltem, hogy legalább rá nem kell várnunk, hármuk közül ő a legidősebb. És főszabályként minél régebb óta vagy halott, annál hamarabb ébredsz. Nem számítva persze, ha mestervámpír Vagy. A mestervámpírok mindig az elsők. - Azt tudtam, hogy a régi vámpír hamarabb kel, mert aranyat lel - poén kodott Zerbrowski. - De ha, teszem azt, van egy két éves mestered meg egy száz éves prosztó, mezitlábas vámpírod, a két éves lesz az első, csak mert ő a mester? - Ahogy mondod. Vannak olyan gyenge vámpírok, akik még ezer év alatt sem érnek fel annyi hatalomig, hogy gyengécske mester legyen belőlük. - Az az örök szopás. Belőlük lesz a halhatatlan csicskás. - Olyasmi - bólintottam, és abban a szent pillanatban mintha hasba rúgtak volna. Ilyen intenzíven még soha nem cikázott belém egyetlen vámpír jelenléte sem. Eddig épp csak megborzolta a bőrömet ... ez meg olyan erővel ébredt ... Lám, lám, még egy bizonyság a magasabb hatalmi szintről. - Jól vagy? - nézett nagyot a kolléga. - Jól. Már csöngethetsz - nyögtem, mire még kerekebbre nyitotta a nézőkéit. - Nincs gáz, Zeb, csak kicsit túlságosan is megéreztem, ahogy felébred. De ez legyen az én bajom. Nem száz, hogy a technikai apróságokat is vette, vagy csak bőven volt ideje megszokni a bizarrabbnál furább megjegyzéseimet és tüneteimet. Mindenesetre nem igényelt hosszasabb fejtegetést, megnyomta a csengőt. Lakótelepi, éles hang volt, amit a szomszéd is tutira hall. Hol van már a régi szép idő, amikor a vámpírok a mestervámpírjuk közelében, nem ritkán ugyanabban a palotában vagy erődben éltek! Jean-Claude vérszívóin kívül kevesen engedhették meg maguknak, hogy méhkaptárszerűen benépesített otthonokban dekkoljanak. A modern idők modern vámpírjai már lakótelepi lakásokban, jobb esetben kisebb kerrvárosi házakban éltek a városban, szétszórtan. Nem mintha érzelmileg nosztalgiáztam volna azok után a letűnt idők után, de az új módi sokat nehezített a munkámon. Mert ugye ha egy mestert le kell mészárolnom, nagy a sansz, hogy az övéivel sem ártana végeznem. És a régi típusú vámpírtársadalmakban gyorsabban fel tudtam göngyölíteni az embereimet. Most fésülhetem át a várost, ha hóhérkodni támad kedvem. Nem mintha kivégzési paranccsal érkeztem volna. Majd ha esetleg lesz annyi bizonyíték, vagy, bírója válogatja, elég erős gyanú. Akkor esetleg hozhatom az ezüstöt. Ettől persze nem éreztem jobban magam. Most már. Régebben nem érdekelt, elég megalapozott-e az ítélet mögött a gyanú meg a bizonyíték, abban a hitben húztam meg a ravaszt, hogy csak a sírba szánt hullát pakolom örökre vissza oda, ahova való. Időközben cizellálódott némiképp a világnézetem, és kezdem a vámpírok lemészárlását is ugyanolyan gyilkosságnak értelmezni, mint másokét. És már közel sem alszom olyan békésen, mint a régi szép időkben az az igazában halálbiztos Anita Blake. Akkoriban még nem motoszkált bennem a bűntudatnak a csírája sem, a világ jókból (lásd én) és gonoszakból állt (lásd frissen kivégzett vámpír). Mindennek megvolt a helye, nem billegett ilyen csúnyán az ideológiai alapzatom. Az ajtó kinyílt, és egy hunyorgó vámpír állt előttünk a boxeralsójára sietve felrángatott farmerjában. Amilyen gyűrött volt, mondjuk, még az is lehet, hogy abban aludt. Még a haja is kócos volt, alaposan elfeküdt szögszőke. A bőre napbarnított, nem mintha gyakran heverészett volna a napon, vagy a síron túl töltött öt év alatt nem fakult volna ki. Mostanában a vérbarátok is kezdtek rákapni a kozmetika csodáira, az önbarnítóra meg a szolira, ami ugyan

nem működött gond nélkül mindegyiknél. Nem egyszer futottam már bele házilag önbarnult, sárgás fiatal vámpírba. Az öregek nem ültek fel az új trendeknek, őket nem zavarta az a hóka fehérség, ami az ifjoncoknak még meszelt pofának tűnt. Nem lehet rossz biznisz. De ez itt egyenletesen barnult le, mint aki a szabad ég alatt melózik. És a hunyorgása is ezt sugallta. - Jack Benchely? - kérdezte Zerbrowski. - Attól függ, ki kérdi. Egyszerre toltuk a képébe a jelvényeinket. - Zerbrowski őrmester, Regionális Természetfeletti Nyomozási Osztály. - Anita Blake, szövetségi rendőrbíró. Mutatkoztunk be udvariasan, Jack Benchely pedig sűrű pislogás ba kezdett, mint aki szeretne gyorsan felébredni. - Szűzmária, mit műveltem, hogy egyszerre küldik a nyakamra a hóhért meg a zsarukat, pedig még le sem ment a nap? - Ezt talán bent is megbeszélhetnénk - mosolygott Zerbrowski. - Házkutatási parancsuk van? - bökte ki némi gondolkodási idő után a vámpír. - Nem áll szándékunkban kutakodni, csak pár kérdést szeretnénk feltenni - magyarázta kedélyesen Zeb. Én nem éppen mosolygós hangulatban érkeztem, minek erőltessem. - Miféle kérdéseket? - Olyan féléket, hogy például mit keresett az éjjel a folyó túloldalán olyan típusú vendéglátóipari alegységben, amilyenektől legjobb tudomásom szerint Malcolm a leghatározottabban eltiltotta magukat - húztam el mégis a számat. Na, mosolyogni effektíve nem mosolyogtam, inkább csak vicsorogtam, ami lehet ez is, az is. Mindenki dugja a kutya szája elé a kezét, ha annyira kíváncsi az érzelmekre. Benchely nem volt az a kíváncsi típus. Inkább rémülten kapta el a tekintetét. - Malcolmot is értesítik? - Az attól függ. Az együttmüködési szinttől, mondjuk úgy. - Blake rendőrbíró úgy érti, hogy ha öntől is megkapjuk a szükséges információkat, akkor talán nem lesz feltétlenül szükséges az Öröklét Templomának fejét zaklatnunk ilyen csip-csup apróságokkal - mosolygott továbbra is szimpatikusan az őrmesterem. Oké, megvan a mai leosztás, ő lesz jó zsaru, én meg rossz zsaru. Soha rosszabbat. - Pontosan értettem, hogy értette - húzódott félre az ajtóból Benchely, hogy beléphessünk a lakásba. Közben végig ügyelt, hogy jól láthassuk a kezét. A néhai Jacknek megvolt a rutinja a rendőrségi ügyekben, élőként egészen pofás anyaga volt ittas vezetésről, alkoholos befolyásoltság alatt elkövetett testi sértésből, aminek az origóján némi csendháborítás lapult meg, és hasonló aprócseprő botlásokból, amikben az ital mint visszatérő motívum mindig ott figyelt. Nem volt rá jó hatással a pia, na. Miután berántotta az ajtót, egyenesen a kanapéhoz ment, és ledobta magát. Kérdés nélkül előkapart egy doboz cigit meg gyufát a Zerbrowski kocsijának hátsó ülésére hajazó dohányzóasztalról, és rágyújtott. Aki életében bunkó, attól vámpírként se várjunk csodát. És csak hogy még fokozza a modortalanságot, fel sem kínálta, hogy akár mi is letehetnénk a seggünket. Oké, nem is volt több szék a helyiségben, és még ha lett is volna, akkor sem biztos, hogy le akarok ülni. Félő, hogy hozzáragadtam volna. Ritkán látni ilyen kifejlett kuplerájt, bár szaga nem volt. Oké, masszív hamutálszag szippantott magába bennünket, ahogy beléptünk, de az nem ugyanaz, mint a mocsok szaga. Jártam én már makulátlanul tiszta, rendes

házban, aminek ugyanez a fojtogató cigibűze volt. Nyilván, aki maga is dohányzik, megszokta. Nekem minden alkalommal új volt az élmény. És kellemetlen. Nagyot szippantott a cigiből, aztán lassan, elégedetten pöffentette ki a füstöt az orrán és a szája szegletén. - Mire kíváncsiak? - Miért jött el az este olyan korán a Zafirból? - Tizenegykor jöttem el - rántotta meg a vállát. - Az azért nem olyan istentelenül korán. - Jó. Akkor miért jött el akkor, amikor eljött? - Halálra untam magam - nézett a szemembe a füsttől összeszűkült szemekkel. - Ugyanazok a csajok, ugyanazok a rudak, ugyanazok a számok. Régen, amikor még ihattam, a sztriptízbárok is sokkal viccesebbek voltak. - Gondolom. - Pontosan mikor távozott? - szúrta be a fustbe Zerbrowski. Benchely pontosan válaszolt, és jöttek a szokásos kérdések. Miért? Kivel? Látta-e valaki a parkolóban? Egyből beszállt-e a kisteherautójába, vagy lecengélt kicsit a sötétben? - Hogy lecengéltem-e? - röhögött fel a delikvens, még az agyarai is kivillantak. A nikotin ugyanúgy besárgította őket, mint a többi fogát. - Lecengélt a fene, őrmester. Egyszerűen csak hazajöttem. Nagy volt a kísértés, hogy rádörrenjek, ha lehet, nyomja már el azt a bűztudat. De a saját lakásában? Hogy jövök én ahhoz? Ráadásul, ha a képembe röhög, akkor még csak le sem üthetem. Egy szál cigi miatt! Még egy embereset szippantott abból az undormányból, és ahogy folytatta, orrán-száján ömlött a füst. - Miről maradtam le? Valamelyik rokon elragadtatta magát az egyik táncoslánnyal? És templomunk egy nagyra becsült tagja netalántán rám igyekszik verni a balhét? - Valami olyasmi - mondtam halkan. A mocskos asztalkáról valahogy előkerült egy még mocskosabb, zöld, kerámia hamutál. Brutálisan elnyomta a csikket, még a mozdulatából is az indulat áradt. - Charlie bácsi volt az, mi? Én csak megvontam a vállam, Zerbrowski egy szagos mukkot sem szólt. Nem az a dolgunk, hogy a tanúk kérdéseit megválaszoljuk. - Azt is mesélte, hogy a kurva klubnak a tagja? - Nem saját kezdeményezésből. - Azt meghiszem. A mocskos álszent banda - túrt bele idegesen a hajába, ami csak még jobban égnek állt ettől. Nem is próbálta leplezni a haragját. Vagy csak ilyen fiatalon még nem megy a híres vámpírfapofa? - Azt is megemlítette talán, hogy ő szervezett be a kibaszott templomba? Megálltam, és nem néztem össze Zebbel. - Nem, azt nem említette - ingatta a fejét. - Mindent megpróbáltam, hogy letegyem az italt. A tizenkét lépéses faszságot, nyilván hallottak már róla. Az Anonim Alkoholisták. De semmi. Ráment két házasságom, kismillió melóm, és a végén a bíróság távoltartó végzést

adott ki ellenem a fiamnak. Nem láthattam a saját fiamat. El tudják képzelni, micsoda egy ocsmány érzés, hogy nem láthatom a saját fiamat?! - fakadt ki, Zerbrowski pedig bólogatott, el tudta képzelni. El is hiszem. - Moffattal a klubban találkoztam, ő mesélt a templomról, hogy milyen egyszerű velük ez az ügy, mert hiszen nem ihatok, és pont. Így végezhetek vele a legegyszerűbben. Már piszkálta is ki az újabb cigit a dobozból. - Esetleg megvárná azzal, amíg távozunk? - próbálkoztam be. - Ez maradt az én utolsó szenvedélyem. Az egyetlen bűnöm - nevetett fel keserűen, mint az epe, de ledobta a dobozt. Aztán már az öngyufával játszott, legalább a kezét le kellett foglalnia. - A magamfajtát a mentorom csak függő személyiségnek nevezi. Tudják, az mit tesz, rendőr pajtások? - Ha inni nem ihat, akkor rászokik valami másra - mondtam. Most először nézett meg alaposabban magának, mintha most látna először. - Ahogy mondja. A mentoromnak nagyon nem smakkolna, hogy nem ilyen szimpla, meg a többi rizsa, de akkor is csak ez van. Vannak szerencsésebb fazonok, akik ha leteszik a piát vagy a cigit, végeztek, más nem is érdekli őket, de nekem a függőség a függőség. Nem is az a lényeg, hogy mire szokom rá, hanem, hogy rá legyek szokva valamire. - Jelenleg a vérre, igaz? - Ja, de úgy ám - nevetett vaskosan. - Piát tényleg nem ihatok, de a lényeg az ivás, és a vér nekem ugyanolyan frankó - vágta az asztalhoz az öngyufát, hogy Zerbrowskival összerezzentünk. De szerintem Benchely észre sem vette. - Mindenki azt hiszi, hogy a vámpír az maga a félelmetes gyönyörűség, hogy csak úgy kúsznak a porban utána a csajok. Hogy a nőzéshez elég egy pár véragyar. - Az agyar mellett ott van a tekintet - jegyeztem meg. - Ja, nagy cucc. Meg tudom babrálni az agyukat, de attól még nem lesz önkéntes a véradás. És akkor az egész nemi erőszaknak minősül, mintha partidroggal itattam volna meg. Ugyanaz a per, csak épp én soha nem kerülök bíróság elé, csak a maga kezébe nyomják a végzést, és nekem annyi - kaptam tőle egy eufemisztikusan sem barátságos pillantást. Nem jutott eszembe semmi vigasztaló. Bár a nemrégiben módosított törvény szerint egyetlen pillantás hatása alatt elkövetett erőszakos vérszívás még nem elegendő a halálos ítélet kimondásához. Így hívják: pillantás hatása alatt elkövetett erőszakos vérszívás. Szép név. Persze egy a hirig a szélsőjobb meg a szélsőbal között, az egyik szerint a törvény rászabadítja az ártatlan társadalomra a szexuálszédelgők veszedelmes seregét, és minek ez a nagy toleranciaj a másik mindenképpen szeretne ellentmondani, és nyilván harcosodik a vámpíroknak is kijáró alapos mérlegelésért. Mi meg középen egyszerűen csak posványul éreznénk magunkat, ha egyetlen fejfájós reggelen bekattanó lelkifurdalás miatt ki kellene végeznünk bárkit is. - Nekem nincs a bőröm alatt is pénz, mint az elöljáróinknak, hogy csak úgy nyüzsögjenek körülöttem az önkéntes donorok. Nekem a személyes sármommal kellene levennem a lábukról a csajokat - mondta, és a sárrnot úgy ejtette, mintha valami egészen perverz dologról lenne szó. - Tudom, hogy a pia tette tönkre az életemet, de piásan mindig is sokkal sárrnosabb voltam. - Ez azért alapvetően egy tévhit - böktem ki. - Mi a tévhit? - nézett kissé zavarosan. - A részegek nagy része él abban a hitben, hogy részegen bűbájosak, pedig az egész egy nagy baromság. Részegen csak piaszaguk van, és általában ordenárék. Nekem elhiheti, elég sok buliban maradtam meg az egy szem józannak, és bizton állíthatom, hogy a piások legfeljebb a másik piásnak vonzóak. - Lehet - mondta, aztán megrázta a fejét. - De azon akkor sem változtat, hogy vérhez csak a templomban jutok, és

ahhoz végig kell hallgatnom a sok nyálas szentbeszédet, amitől kifordul a gyomrom, és le tudnám rókázni a cipőm. Az egész marhára visszafogott, szerintük ártatlanabb, és így aztán boldogabbá tesz, mint a szex, közben meg alig megy le a vér a torkomon az undortól. Hogy ilyenekre kényszerülök. - Szóval Moffat, a templom egyik elöljárója félrevezette, amikor arról beszélt magának, milyen is az élet az élet után vámpírként? - kérdeztem félvállról. - Félrevezetni szándékosan éppen nem vezetett félre - vonta meg a vállát. - Csak meghagyott a hitemben, hogy a vámpírság olyan, mint amilyennek a könyvekben meg a filmeken ábrázolják. Pedig a kettő ég és föld. Aki olyan mázlista volt, hogy Belle Morte vérvonalához tartozott, annak az ajtajában mindig tolongott pár önkéntes, több is mint kell. De mihez kezdjen az olyan vámpír, akinek a hatalma nem a szépségben és a csábításban nyilvánul meg? Az hogyan szerezzen adományozókat egy olyan országban, ahol a törvények a szigorúbbnál is szigorúbban büntetik a vámpírbűbáj ilyetén alkalmazását?! Az meg van lőve. Ismerőseim körében csak az egy szem Willie McCoy tartozott ebbe a csoportba. És nekem még csak eszembe sem jutott soha, hogy a nyomi Willie a hátranyalt, undi hajával meg a hányás öltönyeivei vajon hogyan szerzi meg a betevő véradagját. Lehet, hogy nem ártana kicsit méláznom a témán? Az Öröklét Temploma kábé annyit ígér, mint egy átlagos gyülekezet. Csakhogy ha csatlakozol a lutheránusokhoz, és nem jön be a dolog, fogod a sátorfádat, és tovább állsz. Az Öröklét Temploma a döntés végleges természete miatt nem kínál az elégedetleneknek alternatívát. Innen nem lehet csak úgy lelécelni. - Találkozott esetleg a parkolóban valakivel, aki igazolni tudja a vallomását? Benchely megrázta a fejét. - Nem is érzett senkit? Erre már fel is kapta. - Hogyan? - szegezte rám a kifakult szemeit. - Látni nem látott senkit és semmit, de nem a látás az egyetlen érzékszerve - hajoltam le, hogy a szemébe nézhessek. Ha nincs ekkora kosz, talán le is térdeltem volna, így azonban nem kísértettem a sorsot, ki tudja, milyen fertőzéseket vághat hozzám ez a padlószőnyeg. - Maga vámpír, Benchely, vérszívó, ragadozó. Ha emberi lény lenne, megelégednék azzal, hogy nem látott és hallott semmit, de nem emberi lény, nem állhatunk meg az emberi érzékszerveknél. Nem érzett valamilyen szagot? Nem érzett semmit? - Hogyan? - nézett egyre zavarodottabban. - Magát csak vámpírrá tették, azt már nem magyarázták el, hogy hogy működik? - csóváltam a fejem határozottan csüggedten. Van egy potenciális szemtanúnk, aki sajna még önmagát sem ismeri, nemhogy a képességeit ki tudná aknázni! - Mi isten halhatatlan gyermekei vagyunk, azt mondták. - Egy nagy szart, nagy darab kibaszott lószart! Gőze sincs, micsoda, és hogy mi lehetne! - fakadtam ki. Legszívesebben alaposan megráztam volna. Már öt éve éli a halottak nem evilági életét, és mintha mi sem történt volna, csak egy agyaras nyomorultnak hiszi magát. Pedig akár még segíthetne is nekünk, ha nem lenne ekkora balfék. - Nem nagyon értem - dadogta, és el is hittem neki. - Ki kell mennem a levegőre - álltam fel a fejemet rázva. - Köszönjük az idejét, Mr. Benchely - hallottam már az ajtóban Zerbrowski megértő motyogását. - Ha bármi eszébe jutna, ezen a számon felhívhat. Kint a csillagos éjszakában vártam a korlátnak dőlve Zerbrowskit, a tüdőm ujjongva fiirdött a friss levegőben. - Mi a fene volt ez? - esett nekem. - Egyszerűen csak ott hagyod a tanút a kihallgatás kellős közepén?

- Nem ő volt, Zerbrowski. Ahhoz túlságosan is szánalmas egy senki. - Ide figyelj, Anita. Pontosan tudod, ahogy én is, hogy a gyilkosok a legspécibbek a szánalomkeltésben. Az a céljuk, hogy megsajnáld őket. - Nem sajnáltam, egy picit sem. Csak épp vámpírnak is szánalmas. Soha nem lenne ilyesmire képes. - Ezt nem értem - vett vissza a lendületén Zeb. Kissé bizonytalanul futottam neki, mert talán ennél értelmesebben nem fogom tudni elmagyarázni, de azért tettem egy tétova kísérletet. - Már az is elég szánalmas, hogy hagyta megvezetni magát, hogy a vámpírság sitty-sutty rövidre zárja a nyomorúságos problémáit. De képesek voltak megölni, elvenni a véges életét, hogy így megnyomorítsák. Még jobban, mint ahogy ő megnyomorította magát életében. - Hogyan nyomorították meg? - Még a legbénább vámpír is észrevette volna, hogy valami történik a sötétben, Zerbrowski. A vámpírok ragadozók, méghozzá a leghatékonyabb fajtából, mint a farkasok meg az oroszlánok. Ki vannak hegyezve az érzékeik. Benchleynek ugyanolyan agyarai vannak, de még mindig csak a nyájban béget, és a nagyvadaktól remeg. - Mert az jobb lenne, ha az öröklétesek mind nagyvadak lennének? - Nem erről van szó - sóhajtottam. - Hanem arról, hogy kicsalták belőle az életét, és cserébe nem kapott semmit. Egy fokkal sem jobb neki, mint régebben. - Legalább ittas vezetésért meg az egyéb részeg balhékért nem veszik elő. - És szerinted mikor borul el az agya, és veti be valami zavarodott libán a bűbájt, és csapolja meg?! Hogy aztán reggel a csaj undorodva vádolja meg, hogy ő ugyan neki nem adott semmit önként?! Mert ahhoz nem elég jó vámpír, hogy ebbe ne szaladjon bele. - Miért, vannak elég jó vámpírok? Nézd, Anita, nekem ez egy nagy káosz. - Lehet, hogy neked az, és lehet, hogy nem is fogom tudni kitisztítani. De a vámpírok igazi nagyvadak. Úgy értem, néha igazi szörnyetegek, de akkor is van bennük valami, ami rabul ejt. Mint a tigris az állatkertben, ahogy fel-alá jár a ketrecben. Benne is ott a borzalom, és mégis tiszteled. Mert rettenetességében is szépséges. És nemcsak azok a vámpírok, akiknek a vérvonalában a szépség a hatalom, akiket tényleg megszépít valami titokzatos erő a halál után. A vámpírok rejtelmesek és hatalmasak, valami különös magabiztosság járja át őket. - És kell az nekünk, hogy rejtelmesek legyenek és hatalmasak? - Bűnügyi szempontból nyilván nem. De az öröklétesek ezeket az embereket egy szebb élet reményével kecsegtették, aztán megölték őket. Megölték, és nem kaptak semmit az életükért. Se misztikumot, se gráciát. Évek óta próbálom lebeszélni az embereket, hogy csatlakozzanak a templomhoz, de még soha eggyel sem találkoztam azután, hogy nem hallgatott rám, és vámpírrá lett. - Még mindig hulláknak tartod a vámpírokat? Pedig egy ilyennel jársz, Anita - nézett rám furán. Szerintem elég jól szórakozott rajtam. - Jean-Claude, amióta csak a Város Ura, még egyetlen új vámpírt sem csinált, Zerbrowski. - Hogy a fenébe? Úgy értem, megtehetné, törvényesen, senki sem bélyegezné gyilkosságnak. - Szerintem azért, mert nagyjából velem van egy platformon. Egyre morcosabban ráncolta a homlokát, még a szemüvegét is lekapta, úgy dörzsölgette az orrnyergét. - Én csak egy szimpla zsaru vagyok ehhez, Anita, még a fejem is belefájdult a nagy agymenésbe.

- Szimpla zsaru egy fenét. Katie mondta, hogy a rendőrakadémia mellett párhuzamosan a filozófia szakon is csináltál magadnak egy diplomát. Mutass még egy szimpla zsarut, aki Kantot olvas. - Ha bárkinek is elárulod, én letagadom. Elhíresztelem, hogy a vámpír pasid miatt a koporsóban hallucináltad az egészet. - Majd pont rólad lesznek látomásaim, Zeb. - Ez mélyütés volt, Blake, pedig én nem piszkáltalak - ingatta a fejét, de megszólalt a mobilja. - Zerbrow ... - szólt bele, de le is fagyott az a kedélyes mosolya képéről, még végig se mondta a nevét. - Még egyszer és lassabban, Arnet. A francos francba. Rohanunk, ahogy tudunk, ti meg kapjátok elő a kereszteket, ha még a közelben van, világítani fognak. Azzal becsapta a mobilt, és már szed te is kettesével a lépcsőket lefelé. - Mi van? -loholtam utána. - Halott nő, vámpír sehol. A lakás üresnek látszik - repült bele a fordulóba. - Csak látszik? - A vámpírok trükkös bagázs - vetette még hátra. Szerettem volna vitába szállni, de ha egyszer bizonyos szempontból rátapintott a lényegre. Így csak a nyakamba kaptam a lábam, és én értem először a kocsihoz. Ha nem rezeltünk volna annyira a helyszíntől, ami ránk várt, még akár ugrattam volna is, hogy így a fókahája, meg úgy a részideje.

62.

Ez a lakás kábé hatvanegyezerszer gusztább volt, mint ahonnan éppen ideloholtunk. Tiszta volt és rendes, mintha épp a gyilkosság előtt vakarták volna ki. Még a mostohaanyám is boldogan ciccegett volna a nyelvével, hogy lámlám. Nem számítva persze a halott nőt a szőnyegen és a hálóba vezető vércsapát. Tudom, hogy a legjobb környéken is történhet gyilkosság, az erőszakot se a jólét, se tisztaság nem zárja ki senki otthonából. Persze mindenki szívesebben gondolná, ahogy én is, hogy a gyilkosok olyan undorító és félelmetes helyeken keresnek és találnak áldozatot, ahová még a patkányok is csak fogvacogva oldalaznak be. És nekem is az volt az első gondolatom, hogy mennyivel kevésbé lepett volna meg a látvány Jack Benchely trágyadombján. Simán elrejthette volna a hullát a dohányzóasztalon, a kupi alatt. Szóval még nekem is voltak illúzióim. Nagy túlélők az illúziók! A tetem közvetlen a bejárati ajtó mellett hevert, hogy Arnet és Abrahams nyomozónak kissé el kellett rugdosni a kezét, hogy ki tudják nyitni az ajtót. Fent nevezett Abrahams a szexuális bűnügyek alegységtől kérte át magát hozzánk, nem tudom, mit remélt. Magas volt és vézna, bőre olajos, haja fekete és kedvenc színe feltehetően a barna, mert még soha másban nem volt szerencsém vele találkozni. Most épp a csillivilli tűzhelynek támaszkodva magyarázott Zerbrowskinak, aki bőszen jegyzetelt. Nekem eddig még nem sikerult annyit megtudnom, amit le lett volna érdemes írni. Talán a lábunknál heverő hulla tehetett róla, hogy csak mélázgattunk az ajtó mellett Arnet nyomozóval. A hullák valahogy társasággyilkosok. Egyébként a hasán feküdt, egyik kezét az ajtó felé nyújtva, a másikat Abrahams visszatekerte, hogy ne legyen útban.

Arnet elég sápatagon álldogált mellettem, persze megeshet, hogy csak a smink hiánya sápasztotta, meg a neon. De nem valószínű; sápadtsága kissé betegesen sárgállott, hogy legszívesebben karon ragadtam volna, és kiviszem az éjszakai hűsbe. Szerettem volna megérdeklődni, minden okés-e, vagy jöjjön a B terv, de zsaru zsarutól nem kérdez ilyet. - Honnan tudtátok, hogy itt van? - próbáltam valahogy felvenni a fonalat. Összerezzent, és határozottan döbbenten fordult felém, jesszus, totál kivolt. - Nem lenne jobb, ha kimennénk kicsit a levegőre? - vetettem be. Megrázta a fejét, és nem erőltettem. Volt gyakorlatom a makacs fejrázásokban, magam is mestere voltam a kunsztnak. - Észrevettem, hogy szivárog a vér az ajtó alatt. Rögtön láttam, hogy vér. - És? - És hívtam segítséget, aztán együtt berúgtuk az ajtót. - Abrahams-szel. - Először megszorult a karján - bólintott -, csak akkor még nem tudtuk, hogy épp rajta akarjuk keresztültolni. Aztán letérdeltem, és ahogy a résen benéztem, láttam, hogy mi van. - A hangja a mondat végére már remegett. - Mi lenne, ha bemennénk a konyhába? - Jól vagyok - fakadt ki dühösen. - Miért gondolod, hogy te vagy az egyetlen csaj, aki képes benyelni az ilyesmit? Igenis mások is bírják ... A szemöldököm felszaladt a homlokomra, mintha ott lett volna jelenése, de nem szóltam, inkább szép nyugisan elszámoltam ötig. De tízig is számolhattam volna, mert nem dühös voltam, csak épp gőzöm sem volt, mit lehet erre válaszolni. Aztán bedobtam a jól bevált igazság felvonást. - Nem én vagyok épp falfehér és az ájulásnak ezen a felén. - Nem fogok elájulni - sziszegte. A suttogás mindig olyan gonosszá teszi az indulatokat. - Oké, akkor maradjunk, ahol vagyunk. - Maradjunk - sziszegte ugyanolyan indulatosan .. - Felőlem - vontam vállat kicsit sem mérgesen. Mik vannak! - Szóval akkor lecsekkoltad, hogy tényleg halott, és aztán ... - Tudod, szerintem nem dolgom, hogy beszámoljak neked. Nem vagy a főnököm. Na, ez betett. - Figyu, Arnet, ha valami gondod van velem, akkor azt intézzük el, állok elébe, de ne az ő kontójára balhézz velem böktem a hulla csajszira. - Neki már nincs kontója, neki már annyira mindegy. Ő már meghalt. - Attól még az ő stoppere pörög, amíg el nem kaptuk a gyilkost. És ha te a személyes szarságaiddal hátráltatod a nyomozást, mint valami füles újonc, akkor az mind az ő kontójára megy, mert az ő gyilkosa nyer időt, hála a marakodásunknak. Értem? Márpedig nem akarunk neki időt adni, nem? Hanem inkább el akarjuk kapni, mielőbb. - Nem vagyok füles újonc - bólintott kényszeredetten Amet. De visszavett az arcából. - Oké, a fülesért bocs - bólintottam sóhajtva. - És tényleg dumáljuk meg, ami rág, de ne most. Ne a nyomozás kellős közepén, amikor ezer fontosabb dolgunk is lenne. Ne az ő kontójára.

Lehet, hogy kicsit túlságosan is teátrálisra sikeredett, ahogy megint a lábunk előtt fekvő tetemre mutattam, Arnet pedig ösztönösen követte a mozdulatot, de eddig voltam már a helyszínelési nagydrámákkal. Dolph-fal épp elégszer ment már a hepaj. Zerbrowski is megjelent a hátunk mögött. Helyesebben Arnet háta mögött, én fél szemmel láttam, ahogy oson. - Szellőztesd ki kicsit a fejed, Amet - fordult hozzá egy félmosollyal, hogy a lelépni ne hasson olyan bántón. - Én is nyomozó vagyok. Ő viszont nem - vágta be a durcát a kollegina. - Kifelé. Most - tűnt el minden szívélyesség Zerbrowski hangjából. De Arnet csak fokozta a feszkót. - Ha még egyszer el kell ismételnem, hogy ki innen, Amet, akkor nemcsak a levegőre parancsollak ki. - Hanem? - kérdezte dacosan. Már remegett a dühtől. Mi a halált művelhettem, amitől ennyire berágott? Nehogy már az egész csakis Nathanielről szóljon! Még csak nem is randizott vele, egy nyomorult alkalommal sem! Sőt, amikor megismerte, már rég velem élt! Akkor meg vegyünk már vissza az arcból! - Esetleg kívánod, hogy levegyelek az ügyről? - kérdezte hirtelen nagyon halkan és végtelenül fenyegetően Zeb. Ezt a hangját még nem hallottam, de ahogy elnéztem, Amet kollegina sem. - Nem - vágta hát rá meghökkenten. - Ez esetben mi a teendő? Amet tett egy tétova kísérletet, és szóra nyitotta a száját, de aztán gyorsan visszanyelte a ki sem mondott szavakat, száját keskeny, rózsaszín vonallá szorította, majd sarkon fordult, és kimasírozott. Még a léptei is morcosan csikorogtak a burkolaton. - Mit műveltél vele, hogy Így be rágott? - Én ugyan semmit - vontam vállat, de a tekintetébe a világ összes kételkedését sikerült belesűrítenie. - Eskü! - Katie szerint az esküvőn dumáltatok, mármint Amettel, ami után alig lehetett hozzászólni. - Ezt így konkrétan értsem? - Ezek szerint tényleg beszóltál neki - szűkült résnyire a szeme. - Nem hiszem, hogy pont erre a hülye személyes nyavalygásra van épp időnk - kaptam el végül a tekintetemet, és koncentráltam megint a hullánkra. Majd pont Zerbrowskival fogom megtárgyalni a pasim miatti féltékenykedési nagyszcénát. - Az tény. De amint akad szabad öt perced, tisztázd az ügyet Arnettel. - Miért pont én? - Mert nem te sértődtél be. Mert nem a te agyad borult bele a szaros bilibe. Jó, ebben tényleg volt logika. Ami nem jelentette azt, hogy olyan marha nagy kedvem támadt Arnettel diskurálni. - Futhatok egy kört. De nem rajtam múlik - vontam meg a vállam. - Mit mondott Abrahams? - Hogy Arnetnek feltűnt az ajtó alól szivárgó vér. És hogy értesítették a csoportot, aztán benyomták az ajtót. Átkutatták a lakást az utolsó négyzetcentiig, de bizonyos Avery Seabrooknak híre-hamva sincs. Övé a lakás. A vérnyomok az ágyba vezetnek, és minden jel arra utal, hogy használták is. Mármint az ágyat. - Tehát az ágyban történt. Beazonosítottuk már? - Az ágy mellett ott a kis táskája a szépen összehajtogatott ruhái mellett. Rendes csaj volt. Amúgy Sally Cook a

becsületes neve, huszonnégy éves, százötvennyolc centi magas. Az meg, hogy hány kilót vall be a jogsijában, közömbös. Minden nő ceruzája torzít. - Ahogy a férfiaké is a magasságon. Mind szeret hozzácsalni vagy öt centit. - Az más. A férfiak agya egyszeruen alkalmatlan az ilyen csipp-csupp adatok pontos megjegyzésére. Ezt is csak Zeb tudja összehozni. Egy hulla fölött, a helyszínelés kellős közepén vigyorgok, és legszívesebben hátba veregetném. - Kifigyeltem, hogy letapiztad az előbb a csajt. Jól belemaszatoltál nyilván a vérnyomokba - tért vissza a lényegre. - Egyszer majd csinálunk egy versenyt. Hogy ki deríti ki hamarabb a halál okát. Egyébként meg alig értem hozzá. - Hallgatlak - biccentett, és beleborzongtam, hogy mennyire kísértetiesen idézi Dolphot. Nem állt neki rosszul, nem az, de hogy ilyen gyorsan tökéletes epigonná érett, az nem semmi. - Van egy részleges harapásnyom a belső combján. Úgy fest, a combcsontot is sikerült átmetszenie. - Most akkor megharapta, vagy sem? Részlegesen hogy lehet harapni? - Megharapta, persze, de nem fejezte be a harapást. Figyelj, olyan ez, mint a kígyókkal. A vámpírok foga is befelé hajlik, és ha harapás közben elrántod magad, akkor csak rosszabbul jársz. Mondom, mint a kígyókkal. Ha nem mérgező, nem érdemes pattogni, ki kell várni, amíg kiharapja magát, és elereszt. Vagy finoman lefeszegetni a fogsorát. Mert ha elrántod magad, sokkal csúnyábban megsérülsz. Szabályosan feltépi a húsod. A kígyó is, meg a vámpír is. - De az ember ösztönösen rántja el magát, ha belémarnak. - Ezt nem is vitatom, Zerbrowski, csak azt mondtam, hogy ilyenkor nem árt leküzdeni a késztetést. Csak egy jó tanács, ha esetleg. - Szóval akkor a vámpír megharapta, a csaj elrántotta magát, hogya combja felhasadt, még a csont is eltörött, de megölni feltételezhetően nem akarta a tag. - Nem, én csak azt mondom, hogy a belső combi ütőér ha megsérül, bő negyedóra alatt elvérzel. És ezt az emberek nagy része nem tudja. Csak ezt mondom. - Ne tedd ezt velem, Anita. - Mit? - Hogy itt ez az áldozat, a táskájában gyanúsan sztriptízes kellékek, tudom, hogy eddig nem mondtam, de most mondom, az egész gyanúsan beleillik a sorozatunkba, és akkor te azzal jössz, hogy baleset volt. - Lehetett. - De ha ez így van, akkor meg nem a banda tagja, és akkor már fékezhetek is be a kivégzési parancs ügyében. Nem kéne, hogy a rossz vérszopót végezd ki nekem. - Mindenképpen felelős a haláláért, Zerbrowski - ráztam meg a fejem. - Ha nem szándékosan csinálta, akkor kötelessége lett volna elsősegélyt nyújtani, és hívni a mentőket. De vagy berezeIt, vagy jött a hajnal, mindenesetre a mentőket nem hívta, a nő pedig elvérzett. A hatályos törvények szerint a halálát vámpírharapás okozta, az pedig egyenlő a halálos ítélettel. Egy vámpír ezért nem kerül bíróság elé, fel sem merülhet a gondatlanságból elkövetett emberölés, csakis a kivégzési végzés. Neki annyi. - De baleset volt. Mármint te azt gondolod - nézett nagyon komolyan a szemembe az őrmester a fémkeretek mögül. - Ha így akarta volna megölni, sokkal vadabbul tépte volna fel a húsát, felszaggatta volna. Kismillió

vámpírgyilkosság áldozatát volt már szerencsém meggusztálni, és ez a kis töketlenek kategóriába sorol be. Már egy kétéves vámpír is tudja, hogy így nem harapunk, már annak is nagyobb a rutinja. Ez egy igazi kezdő lehetett. - Vagy szándékosan csinálta. - Kicsit aggaszt, hogyan is készíthetik fel az új életre az öröklétesek a friss híveiket - sóhajtottam. - Ez meg hogy jön ide? - Úgy, hogy eddig azt gondoltam, náluk is olyan mentorrendszer fut, mint az alakváltóknál. Kapsz egy mentort, egy rutinrókát, aki megtanít mindenre, ami fontos: vadászni, tisztán, rendesen ölni. - Ezt vegyem vallomásnak a haverjaid nevében? - ugratott, de gyanúsan komoly maradt a tekintete. - Állatokat, Zerbrowski, csak és kizárólag állatokat - csóváltam a fejem. És bár amióta én ismerem, Jean-Claude egyetlen új vámpírt sem ragadott magához, két éves ifjoncokkal már nála is összefutottam, és még azok sem ennyire zöldfulűek. A rutin hiánya egyértelmű, de azért ennél ezerszer jobban vágják, mit lehet, és mit nem. Emlékszel, mit mesélt Jack Benchely? Hogy a templomban etetik őket, de minden túlságosan tiszta és semmilyen. Nincs benne semmi öröm. - Ja, persze, fel is írtam. - Mi van akkor, ha az öröklétesek szerint a belső comb tisztátalan területnek számít, ahonnan nem eszünk? A belső comb tabu, érinthetetlen. - És? -Tudod, van az az elmélet, hogy ha a kamaszoknak nem beszélünk a szexről, akkor majd nem fogják csinálni. - Hát igen - húzódott mosolyra a szája -, de mint néhai kamasz és egyszersmind két kamaszodó gyermek édesapja biztosíthatlak, hogy az egész egy nagy baromság. - Nem kell magyaráznod. De mi van, ha az örökléteseknél is ez a szélsőjobbos ideológia a menő? Meg sem emlitik az ifjú vámpírkáknak, mert amíg nem tudják, nem csinálják. Ilyen mocskosság maguktól soha nem jutna eszükbe. - Mert a templomnak a belső comb már túlságosan is az orális szex mezsgyéje, mi? - morfondírozott. Innen láttam, ahogy zakatolnak a kerekek az agyában. - Ahogy mondod. - Csakhogy Averynek, a mi zöldfülűnknek nagyon is eszébe jutott, és szerette volna kipróbálni a gyakorlatban is. Csak épp azt nem rudta, hogyan kell. - Pontosan. Így aztán azt sem tudhatta, milyen veszélyes helyen játszadozik. Ahogy a lányok a gimiben, amikor teherbe esnek, mert a cukorkáspapírból gyártott óvszerrel védekeztek. - Ez komoly? Ilyen volt? - nézett nagyot az őrmester. - Ki tudnék szerinted ennyire meredeket találni?! - csóváltam a fejem. - De a lényeg az, hogy az újdonsült vámpírok olyanok, mint a kamaszok, ha nem világosítod fel őket, akkor a végén mindenféle ostobaságba belefutnak. A maguk és mások életét is veszélyeztethetik nagy tudatlanságukban. A lelki szegénység nem áldás a szexuális felvilágosításban, ahogy a véradási kisokosban sem. Ha az ismereteid hiányosak, abba akár bele is halhatsz. - De a külseje alapján tökéletesen beleillik a sorozatgyilkosok profiljába. Alacsony, szőke. - Nem természetes - aztán siettem kimagyarázni magam. - Látszik a haja töve. A testszőrzetét nem figyeltem, de nem is nagyon van. A legtöbb vetkőzőslány megszabadul minden szőrétől.

- Gondolom, a te legújabb pasid is ilyen - jegyezte halkan, de nagyon is éber tekintettel Zerbrowski, a pletykafészek. - Kurvára semmi közöd a magánéletemhez. - Nagyon összebújtatok az esküvőn. De együtt is éltek, nem igaz? - Valaki nagyon sokat csicsereg. - Egy nyomozó szabadidejében is csak nyomozó marad. Nem szúrathatom ki a szememet. És így óhatatlanul is lenyomoztam, hogy egy vetkőzősfiúval jársz, aki legalább hét évvel fiatalabb nálad. - Neked mint nyomozónak, aki ráadásul ezt a nyomozást viszi, nem inkább a hölgy gyilkosa után kellene érdeklődni? - Épp azon dolgozom. És a froclizásod határozottan inspiratív. Jó hatással van az agyműködésemre. - Micsoda boldogság, hogy így hatok rád. És mire jutottál? - Hogy szeretnék pár szót váltani ezzel az Avery Seabrookkal, mielőtt kivégeznéd. Mert ha benne volt a többi gyilkosságban, neveket akarok. Ha nem, ha tényleg csak baleset volt, azt sem árt tudnunk. Mert ha az öröklétesek tényleg ilyen tudatlanul bocsátják közénk a vámpírjaikat, ez bármikor megismétlődhet. Ami nagyon nem szerencsés. - De törvényes nyomást akkor sem gyakorolharunk rájuk, nem szólhatunk bele az egyházuk belügyeibe, az államnak nem érhet bele a nagy orra. - Nyilván. De nem is személyesen kívántam fellépni, és még csak nem is Blake szövetségi rendőrbírót küldeném, hanem Anita Blake-et, a Város Urának babáját. - Ha jól értem, épp arra biztatsz, hogy másokat fel biztassak arra, hogy nyomást gyakoroljanak városunk egyik tiszteletre méltó polgárára? - Kinézel belőlem ekkora gyalázatot? - Aha. Vastagon. - Széthasad a fejem - dögönyözte a halántékát. - Feladom. Van annak valami relatíve biztonságos módja, hogy nyakon csípjünk egy vámpírt, és kitapossuk belőle a szükséges infókat? - Nem lehet több két évesnél, Zerbrowski. Nem az a ronda, gonosz agyaras. - Ezt neki magyarázd - bökött a hullánkra. Oké, én is feladtam. - Ha tényleg baleset volt, akkor lehet, hogy egyenesen a templomba szaladt feloldozásért meg lelki vigaszért. Ott akár meg is találhatjuk. - És ha nem baleset volt? - Akkor már nyilván a haverjaival van. Akkor viszont gőzöm sincs, merre induljunk. Csak annyit tudunk, hogy a folyón túli klubokban portyázgatnak. - Christopher seriff, akihez már neked is volt szerencséd, minden egységévei kivonult, és az államiak is beszálltak a klubok megerősített védelmébe. Persze, semmi komolyabb hűhó. - A sajtót akkor sem fogod tudni sokáig távol tartani.

- Nem mondasz újat - vont vállat Zerbrowski. - De ha tényleg ennyien cirkálnak odaát, mi akár kezdhetnénk is az első verzióval. - Irány a templom - biccentette Zeb. - Gyorsan egyeztetek Abrahams-szel, te meg addig keresd meg a kolleginát, és békülj ki vele. - Figyelj, Zerbrowski ... - Nyomás, Anita. Se kedvem, se energiám a munkahelyi hisztikhez. Kapsz öt percet, hogy kiköszörüld. Én a helyedben nem sokat pöcsölnék - mondta ki a végszót. Megfellebbezhetetlenül, ahogy az előbb is rövidre zárta Amettel. Nem sok helyet hagyott a pattogásra, hát elindultam kifelé. Bár egyelőre segédgondolatom sem akadt, hogyan is fogjak neki, hiszen még arról sem voltak pontos elképzeléseim, mi a fenét csesztem el egyáltalán. Egyszerűen fel nem foghattam, hogy lehet ennyire pipa, csak mert lecsaptam a kezéről Nathanielt. Nem értettem. Ami alapvetően nem újdonság a személyes viszonyaim terepén, mert általában nem értettem a dolgokat, amíg a felek konkréten bele nem tolták a nagy orromat. Vajon csak én vagyok ilyen analfabéta, vagy a körülöttem megforduló emberek komplikáltabbak a sokéves átlagnál?

63

Arnet sehol a folyosón, csak a helyszíneléseken szokásos nyüzsi - egyenruhások, civil ruhások, halottkém hullaszállítóval. Ritka ünnep, hogy ilyen hamar kiérek egy helyszínelésre, általában egy sokkal előrehaladottabb kép szokott fogadni. Lehámoztam a véres gumikesztyűmet, de sehol nem láttam a megszokott szemeteszsákot. Eldobni így a semmibe nem akaródzott, hát a tiszta csücskénél fogva őrizgettem. És mintegy végszóra fordult be elém a sarkon az ügyosztály legvadonásújabb tagja, Smith, akit én ajánlottam Dolph figyelmébe. Még egyenruhásként láttam egy helyszínelésen, amikor Nathaniellel megismerkedtem, és a gyerek nagyon szimpin reagált az alakváltókra. Annyira, hogy meg is jegyeztem, és egyszer elejtettem a jó véleményemet Dolphnak, aki mint látjuk, szintén megjegyezte, és csak volt akkora súlya a szavaimnak, hogy ki is emelje a szebb jövőre érdemes srácot. Mosolyogva tartott elém egy szűzi fehér szemeteszsákot, én pedig belepottyantottam a kesztyűmet. - Nahát, milyen jókor érkeztem - somolygott. - Pontosan, mint egy Schaffhausen - mosolyogtam vissza. - Smith! - rikoltott a lakás mélyéről Zerbrowski. Smith mint újonc még a jó arca ellenére is a szamárlétra alsó foka alatt szívott. Mindenütt vannak csicskások a szemét melóra, és főszabályként ez a hálátlan poszt a gólyáknak jut. Ilyen az élet. De ki vagyok én, hogy minden világrendet felforgassak, és megmentsem a jóarcú gólyákat? Nekem is meg van a magam keresztje, cipeltem is kifelé az épületből. Arnet szó szerint vette Zerbrowski utasítását, vagy tényleg jól jött neki a szellőztetés. Mindenesetre kint ücsörgött a járdaszegélyen, burgundivörös nadrágkosztümbe csomagolt térdeit a mellkasához húzva. Messziről sütött róla, hogy nem épp kicsattanó jókedvében üldögél errefelé. Tegnap éjjel sokkal durvábban csípett a hideg, de azért még őszi idő volt. Ami errefelé még október végén is simogat, ha olyan kedvében van, és olyan lágyan testes szagokat csavar az ember orrába, hogy annak rögtön almaszürethez szottyan kedve. Vagy mélylélektani dumapartikhoz a durcás kolleganővel. Kinek mi jut. Teleszívtam a tüdőmet az almaszüret ígéretével, és megindultam a járdaszegély irányába. - Szabad ez a hely? - húztam be a féket pár lépésnyire tőle. Összerezzent, ezek szerint nem látta, hogy érkezem. Legközelebb be fogom mondatni a hangosbemondóba. Gyorsan elmaszatolta az arcán a könnyeket. - Hát ez pazar, tényleg pazar. Még azt is láttad, hogy sírok. Most már tényleg én leszek a nagy vesztes. Azt nem tette hozzá, hogy húzzak az almásba, vagy ellenkezőleg, persze, hogy leülhetek. Szóval akkor le is ültem. Nem a nyakába, nem akartam még rá is tehénkedni, hogy amúgy is roppant lelkére még a nyomasztó aurám is ránehezedjen, de azért elég közel ahhoz, hogy nyugisan megdumálhassuk, amit muszáj. - Mi a baj, Arnet? - csaptam bele a lecsóba. - Semmi. - Oké. Akkor miért akarsz keresztben lenyelni? - Mit érdekel? - sandított rám. - Mert együtt dolgozunk.

- Nincs még egy nő, aki így belevágott volna a közepébe. Mások felvezették volna, egy kis csacsogás, ilyesmi. - Zerbrowski öt percet adott. Abba nem fér bele a csacsogás. - Miért csak öt percet? - Mert megyünk tovább. - Meglett Avery? - Még nem, de akad pár ember, akinél érdeklődhetünk utána. - És hogy szedted össze azt a pár embert? Gondolom, nem rendőrségi vonalon. - Ez most hogy jön ide? - ráncoltam a homlokom. - Évtizedekig is nyomulhatok az ügyosztályon, és akkor sem fogok fele annyit se tudni a szörnyetegekről, mint te nyögte ki némi habozás után. Mint a mosópor. De aztán már állta a tekintetemet. - Meg is kellene ahhoz dugnom őket, hogy a nyomodba érjek? - Mondd, hogy nem azért rágtál így be rám, mert én járok Nathaniellel, és nem te! - néztem rá döbbenten. Nem kispályás. - Láttalak az este a klubban. A régi Anita rögtön rákérdezett volna, hogy a Bűnös Vágyakban-e, de már nem vagyok olyan kezdő, hogy ingyen adjam az infót. Csak néztem rá közönyösen. - Milyen klubban? Azok az előbb még könnyben úszó, gonoszkás kis szemek hirtelen megkernényedtek, mintha a lelkem mélyébe látna, ahogyan az egy jó zsarutól alap. De annyira nem volt jó zsaru, hogy belém lásson, tudtam. Egyelőre csak a forma jött, a tartalom még váratott magára. - Ne játszadozzunk egymással, Anita. Á, de fasza, akkor most jön az Anita így, ]essica úgy etap? - Nem vagyok egy nagy spíler, ]essica, nem is szoktam játszani. - Oké, a Bűnös Vágyakban. Az este láttalak a Bűnös Vágyakban - markolta elfehéredő ujjhegyekkel a térdét. Nyilván, hogy ne az én nyakamat markolja helyette. Időt nyertem, és most kattogott az agyam, vajon mennyit láthatott? És leginkább, mennyire emlékszik? Már ott volt vajon koraeste, amikor Primót kicsipkéztem? Vagy inkább az este második felére utalt? Ez itt a nagy kérdés. Majdnem kicsúszott a számon, hogy pedig én nem láttam őt, de visszafogtam magam. Mi köze hozzá, hogy én mit láttam? - Szóval láttál a Bűnös Vágyakban. Nem meglepő, tekintve, hogya tulajjal járok. Erre már elkapta a fejét, és egy ideig a parkoló kocsikat szuggerálta meg az egyenruhást, aki még mindig a sárga szalaggal bajlódott, amivel a kordont szabjuk ki a bűntény körül. Épp egy híradóskocsit sasoIt, ami a kordonon kívül parkolt le. Nem kéne inkább Zerbrowskit riasztani, hogy kiért a sajtó? - Hé, Marconi, szóljál már Zerbrowskinak, hogy itt vannak a tévések! - kiáltott oda Arnet az épp megérkező nyomozónak. - A jó büdös mamájukat - hallottuk, ahogy őszinte szenvedéllyel szitkozódva eltűnik az épületben. Akkor most ezek szerint nekem már csak erősen kell koncentrálnom, és mások megteszik, amire gondolok. Sirály.

Majd igyekszem csakis nemes célokra használni az új hatalmamat. - Hogy járhatsz vele is, és Nathanieliel is egyszerre? - vett megint célba Arnet. - Mocsok egy mázlista vagyok, gondolom - vontam meg a vállam. De ha a pillanással ölni lehetne, már hullottam is volna a porba. - Ez nem válasz. - Figyelj, Jessica - sóhajtottam. - Nem hiszem, hogy magyarázattai tartoznék neked. Semmi közöd hozzá, kikkel, hogyan és miért járok. Mogyoróbarna szemei elsötétültek, egészen sötét csokibarnára váltottak. A dühtől, de ez csak tipp. - Azt gondoltam, hogy ha kettesben tudnék beszélni vele ... hogy ha te nem lennél ott, hogy közbeavatkozz ... hadarta, aztán megint elkapta a fejét, és egy ideig a bámészkodókat figyelte. De mibe, hogy nem látott egyetlen arcot sem. - De ott voltál. Atyám, de mennyire, hogy ott voltál! - csuklott el a hangja kivételesen nem a könnyektől, hanem a nagy indulattól. Egyre halványodott a gőzöm, hogy mivel hoztam ki ennyire a sodrából. - Úgy beszélsz, mintha lenyúltam volna előled Nathanielt. Pedig már rég velem élt, amikor te egyáltalán megismerted. Soha szóba sem került, hogy randizzatok. És nem miattam. - És nekem honnan kellett volna tudnom, hogy veled él? - villant rám a szeme. - Egy szóval sem mondtátok, hagytátok, hadd higgyem, hogy csak barátok vagytok. Mind a ketten... - Nathaniel szeret kedves lenni az emberekkel. - Ja, hogy te ezt így nevezed? - Bocs, Arnet, Nathaniel néha flörtölget, csak épp nem gondolja komolyan. Nyilván szakmai ártalom. - Csak mert táncos? - Ja. - Az esküvőig azt sem tudtam, mi a foglalkozása. Pedig sejthettem volna, hogy prosti. - Nem prosti - öntötte el az én agyamat is a fekália. - Már hogyne lenne! Van egy barátom a fiatalkorúaknál, ő mesélte, hogy kétszer is bevitték az utcáról, még be sem töltötte a tizenötöt. Férfi prostirúció miatt. - A férfit úgy tette hozzá, mintha csak rontana a helyzetén. Pedig másféle prostitúcióról nem is nagyon lehetett volna szó. Amúgy ez nekem is új volt, persze ezt nem ragoztam Arnet előtt. - Van, hogy az ember az utcára kényszerül. És neki a legrosszabb, hogy úgy keIl élnie, ahogy. - És te vagy a megmentője? Megláttad, és magadhoz vetted? Te vagy az ő cukrosnénije? - Cukrosnéni? Ilyen szó nincs is. Te találtad ki. - Akkor hívd, aminek akarod - jött pici két zavarba Arnet. Szinte el is mosolyodott, de aztán lenyomta a kényszert. Szóval az vagy? Ő meg a te ... - Az én mim? - kérdeztem vissza, mert ha idáig akar fajulni, hát mondja ki Ő. Én nem gyalogolok a dolgok elébe. De már kezdtem én is kiborulni, a hangom fenyegető volt, és mély, hogy akik ismernek, most a farkukat behúzva próbáltak volna eloldalogni. De Arnet vagy nem ismert, vagy mindegy volt neki. - A te dzsigolód - vágta a szemembe, mintha nem is valami ódivatú kifejezés lenne, hanem az ökle, minimum egy bokszerrel súlyosbítva.

Nem tehettem róla, a szemébe nevettem. - Mi ebben olyan vicces? Láttalak benneteket a színpadon, láttam, mit műveltetek vele a vámpíroddal. Hát ez eszi a kis lelkét! Végre kezdtem megvilágosodni. - Szóval azt gondolod, hogy én az utcán egyszeruen összeszedtem Nathanielt, hogy a saját, különbejáratú kis kurvám legyen? - Oké, így kimondva elég hülyén hangzik - szegezte a földre a szemét. - A számból vetted ki a szót. - De azt akkor is láttam, tegnap este. Megkötözted, fájdalmat okoztál neki, megaláztad azelőtt a rengeteg nő előtt. Most én kaptam el tekintetem, és én merültem el az utca fürkészésében. Hogyan magyarázzam ezt el neki? Hogy magyarázzam el a színek közötti különbséget egy vaknak? Persze azon is mélázgattam, hogy vesződjem-e itt a magyarázkodással. Ki nekem Jessica Arnet? Sajna kolléga. És azt semmiképpen sem szerettem volna, ha az ő verziója lesz a következő hét legfrissebb szenzációja az ügyosztalyon. Na, nem mintha az én verzióm sokkal szalonképesebb lett volna, hiszen a legtöbb zsaru rejtett vagy épp nem is olyan nagyon rejtett konzervatív, nem értékelik valami nagyra a szexuális típusú kicsapongásokat és mások furcsa gusztusát. - Nekem is időbe telt, míg felfogtam, mit is vár tőlem Nathaniel – kezdtem, de máris megkaptam az elborzadt pillantást. - Rá akarod kenni? Képes lennél az áldozatra verni a balhét? Tessék, erről beszéltem. - Találkoztál már olyannal, aki vakon született? - Mi van? - Olyannal, aki soha egyetlen színt sem látott. - Nem, de mi köze ennek Nathanielhez? - Ha egyszer vak vagy te is, Jessica, hogy magyarázzam el, milyen a kék szín? - Mit zagyválsz itt? - Hogy is érthetnéd meg, hogy Nathaniel élvezte, ami a színpadon történt, hogy tulajdonképpen ő hozott olyan helyzetbe, hogy így történjen? - Á, szóval, hogy te vagy az áldozat?! Ne nézzél már madárnak, nem téged vertek láncba. - Én csak azt mondom, hogy nem volt egyetlen áldozat sem a színpadon, csak három felnőtt ember, aki tudta, mibe megy bele - vontam vállat. - Én viszont láttam, amit láttam. És a te történeted egyáltalán nem esik egybe azzal, amit én láttam. - Csak azt tudod, hogy te mit éreztél volna Nathaniel helyében, ha téged kötöznek meg, és veled bánnak úgy. De nem mindenki érez ugyanúgy. Mindenkinek más a gusztusa. - Nem vagyok gyerek, ezzel pontosan tisztában vagyok.

- Akkor talán ne viselkedj gyerekesen. - Nem viselkedem gyerekesen - pattant fel ökölbe szorított kezekkel. - Igaz, igaz. Egy gyerek soha nem lenne ennyire rabja az előítéleteinek. - Lépnünk kell, Anita - kiáltott oda Zerbrowski, amint kilépett az épületből. - Jövök - szóltam vissza, ahogy feltápászkodtam a járdaszegélyről. Tiszta mák, hogy a járdaszegélyhez öltöztem, szerintem még rajta is van a farmer címkéjén: kifejezetten ajánlott járdaszegélyen és korhadt fatörzseken üldögélésre. Automatikusan leporoltam, pedig az kifejezetten a javallatok ellenébe megy, de mentségemre szóljon, hogy épp valami Arnet számára is érthetőt igyekeztem kisütni. - Nathaniel a szerelmem, Jessica, soha nem bántanám. Nem a legerősebb, de most erre futotta. - A saját szememmel láttam, hogy bántottad - köpte ugyanolyan hevesen, ahogy korábban a dzsigoló szót is. - De ő nem bántásnak éli meg. - Mert nem tudja, milyen az igazi szerelem. - Szeretnéd megmenteni, mi? - szaladt keserű mosolyra a szám. Majdnem a szemébe nevettem, de leküzdöttem az ingert. - Nathaniel belőlem is ezt váltotta ki először. - Anita, mennünk kell - ordította a kocsija ajtajából Zeb. - Régebben én is azt hittem, hogy meg kell gyógyítanom szegény elgyötört lelkét. És nekem is időbe telt, míg felfogtam, hogy Nathaniel nem betegebb, mint te, vagy én, vagy bárki más. Asszem, sokkal többet mondtam, mint amennyihez köze volt, és még ez sem segített. Aztán otthagytam, és Zerbrowski kocsijához kocogtam. Naná, hogy az első kérdése Arnetre vonatkozott. Mire mondtam, hogy mehetett volna jobban is. - Mennyivel? - kérdezte, ahogyelhúztunk a híradóskocsi mellett. - Ha azt mondom, hogy egy jó kis Valentin napi mészárlás is jobban esett volna, az jelent valamit? - Jesszus, Anita, nem elég neked, hogy Dolph-fal egymásnak ugrottatok, még Arnettet is magadra kellett haragítani? - Én ugyan nem ugrottam neki Dolphnak, ahogy Arnettel sem én kezdtem. - A híradósok kamerája épp minket vett. Nem sok híja volt, hogy beintsek nekik, de leküzdöttem a gigantikus kisértést. Már csak a magasba lendülő ujjam hiányzik a késő esti híradóból. - Bocs a Dolphos megjegyzés miatt, az nem volt fair. Tudom, hogy nem te ugrottál neki. - Kösz. - Mi rágja szegény Arnet lelkét? - Ha be akar avatni, majd beavat. - És nem akarod, hogy először a te verziódat halljam? - Minek? Az én verziómat úgysem hiszi el senki. Én csak egyelbaszott koporsóbuzi vagyok, és aki vámpírokkal kufircol, az bármire képes, vagy nem? - szakadt fel belőlem, aztán elsírtam magam. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Nem zokogtam meg ilyesmi, csak folytak a könnyeim némán. Kibámultam az ablakon, mást nem tudtam kezdeni vele. És közeli ötletem sem volt, hogy miért sírok. Ez ám a lúzerség! Hülye könnyek.

Most tényleg ennyire számított, mit gondol Arnet? Egy francokat. Vagy az, hogy a mocsárba taposhatja a maradék jóhíremet is a rendőrségen? Ja, asszem az igen. Hogy a halálba. Zerbrowskit vagy annyira a falhoz lapították a könnyeim, hogy egyetlen szót sem tudott kinyögni, vagy egyszerűen csak a zsaruknál bevált taktikát vetette be: ha nem akarod látni, hogy egy zsaru sír, akkor nem látod, és pont. Mindenesetre ha elcseszett turista lett volna a városban, akkor sem csavarodhatott volna jobban rá az útra. Én meg csak bámultam kifelé az ablakon, és sírtam, míg be nem gördültünk az Öröklét Temploma elé.

A parkoló zsúfolásig megtelt, még a zsúfolásnál is zsúfoltabban, hogy a rendőrautók már be sem fértek. Zerbrowski kénytelen volt a tilosban leparkolni, így aztán ha tűz üt ki, majd cseszhetik a tűzcsapjukat a tűzoltók. Marcini és Smith közvetlen utánunk érkezett két járőrkocsi kíséretében. Zerbrowski nyilvánvalóan mindent előre leegyeztetett a többiekkel, míg én Arnettel jártam a tojástáncot. Arnetet és Abrahams-et a helyszínelésen hagytumk, hogy ott is legyen döntésképes erő. Ami nem Arnetet jelentette, ma este még egy kosár almát sem bíznék a felügyeletére, garantáltan a hátukon hordanák el a kukacok. Persze nyilvánvaló, hogy most kicsit talán elfogult vagyok vele szemben. A főbejárathoz már oda is rendeltünk két egyenruhást apró feszületekkel. - Senki nem megy sehová - rendelkezett Zerbrowski. - Hacsak nem én személyesen küldöm el az illetőt, de minden esetben engem kérdezni. Értve vagyok? Értve volt. Aztán felhívtam a figyelmét a hátsó bejáratra, hogy ha már ilyen jól el vagyunk eresztve egyenruhásokkal, akár azt is őrizhetnénk. - Ketten menjenek hátra - bólintott az őrmester, és már mentek is. Egyre profibban adta a Dolphtól megszokott hangnemet, és bevált. - Az este főkarmestere Zerbrowski őrmester. Nagy tapsot neki - poénkodott Marconi, mintha csak a gondolataimban olvasna. - Csak irigykedsz, hogy ilyen jól adja Dolphot - ugrattam. Marconi mosolyogva nyugtázta, hogy ez bizony bement, de közben igen intenzíven markolászta a pisztolyát. Van, hogy a leghangosabban kacarászók gatyája telik meg a leggyorsabban suttyomban. Smith arca ezzel szemben ragyogott, az egyik első bevetése lehetett, hiszen alig egy hónapja léptették elő. Remélem, nem fogja elhirtelenkedni a dolgát, néha a túlbuzgóság többet árt, mint használ. A személyes egészségnek is. Zerbrowski csak biccentett, hogy ne nagyon parázzak, majd ő rajtatartja a szemét. - Csapjunk nagy zajt vagy inkább osonjunk? - kérte ki végül a tanácsomat. - Már úgyis tudják, hogy itt vagyunk - vontam vállat. - Legalábbis azok, akik az ajtó közelében ülnek. - Meghallottak a kapun át?

- Ja. Esetleg hívassuk ki a kapust, hogy súgja Malcolm fülébe, hogy megjöttünk. Legalább a szertartást nem zavarjuk meg. Az udvariasság sosem üthet ki túl rosszul. Biccentett megint röviden és nagyon hatékonyan, aztán ahogy a nagy, fényes fakapuhoz lépett, az résnyire kinyílt előtte. Rövid, barna hajú, szemüveges fiatalember lépett ki rajta, és még mielőtt hosszabban is bekukkanthattunk volna a kíváncsian felénk forduló vámpírfejeken túlra, már be is húzta maga után. Ismertem a srácot, egy korábbi esetnél találkoztunk, B betűs neve volt. Brandon, vagy Brian, vagy Bruce, vagy valami. Igen, Bruce. A szemüveg mögött értelmesen villantak a szép barna szemek, és örömmel láttam, hogy a nyakán most is fognyom gyógyul. Még mindig velünk van, még mindig nem vitték át, ami jó hír. - Félbe akarják szakítani a szertartásunkat? - szegezte Zerbrowskinak a kérdést. - Maga Bruce, igaz? - kérdeztem. - Nahát, emlékszik rám, Ms. Blake? - kerekedett el a szeme. - Blake rendőrbíró - javítottam ki mosolyogva. - Illik ilyenkor gratulálni? - folytatta, a meglepetések csak halmozódtak a szemében. - Így akar feltartóztatni bennünket? - fordult hozzám Zerbrowski. - Nem hinném. Azt nem szeretné, ha a szertartást zavarnánk, de egy gyilkost soha nem rejtegetne. - Gyilkost? Miről beszél, Ms. Blake rendőrbíró? Gyülekezetünk a legteljesebb mértékben elutasítja az erőszak minden fajtáját - próbált a saját mondataival kilábalni a döbbenetből. - Ezt talán annak a halott nőnek is elmagyarázhatná, akit a gyülekezet egy tagjának a lakásán találtunk - jegyezte meg epésen Zerbrowski. - Egészen biztosak benne, hogy a mi gyülekezetünk tagjáé az a lakás? - Egészen - vágtuk rá kórusban. Bruce pár pillanatig fájdalmas képpel tanulmányozta a cipője orrát, aztán, mint aki döntésre jutott, felnézett. - Maradjanak a bejárat mellett, ha kérhetem, én addig értesítem Malcolmot. Zerbrowski engem stírölt, hogy akkor ez most így kóser-e. - Oké - vontam vállat. - Jó, hát akkor kérem, ne hangoskodjanak, ez egy templom, és épp folyik a szertartás - mosolyogott láthatóan megkönnyebbülten Bruce, majd kitárta előttünk a fényesre lakkozott ajtót. Csak mi négyen léptünk be, az egyenruhásokat kint hagytuk. Nem volt előtér, egyből a csordultig megtelt templomba kerültünk. A hátsó fertályon ülő vámpírok nagyon tekergették felénk a nyakukat, mi meg igyekeztünk nem tudomást venni róluk, az egy szem Smith kivételével, aki olyan ragyogó képpel igyekezett az utolsó részletig befogadni a látványt, mint a kisgyerekek karácsonykor. Őt aztán nem zavarta, hogy legalább annyira megbámulják Őt is. Persze nem sok rendőr láthatja belülről az Öröklét Templomát, pláne nem több száz vámpírral megrakva. A fenébe is, még én se nagyon láttam ennyi vámpírt egy kupacban. Aminek nem örültem felhőtlenül, mert kifejezetten nem gusztusom szerint való, amikor egy potenciálisan ellenséges tömeg elé pakolnak ki mustrára. Zerbrowski a szokásos de-jó-hogy-látlak mosollyal nézelődött, Marconi pedig a közönyös unalom álcáját húzta magára. Ez a legkapósabb a zsaruk körében, a láttam-én-már-ennél-sokkaldurvábbat pofa.

Bruce a falak tövében, a padsoroktól a lehető legtávolabb osont hangtalan lépteivel. Mindig is a befejezetlenség érzetét keltette bennem a pucér, fehér falak, a piros-kék absztraktmintás rozetták és üvegablakok látványa. Mintha Pucéran ácsorogna előttem a templom, hiányoztak belőle a szentképek meg a feszületek. De vagy a vámpírok, vagy a feszületek, lehet választani. Már az első sorokba is eljutott a hírünk a folyamatos sustorgással. Mintha feltámadt volna a szél a templomban. Malcolm az üres, fehér oltár előtt állt, a pulpituson. Minden fehéren ragyogott a templomban, csak a hátsó falon húzódott királykék függönycsík a falon, halványan lebegett, mintha mögötte valami üreg húzódna meg. Legutóbb még nem láttam azt a függönyt, nem értettem, mi a funkciója. De az a legutóbb már időtlen időkkel ezelőtt esett meg, azóta jó oldali fanatikusok egyszer gyújtóbombát hajítottak az épületre, és a tűzoltók épp csak a falakat mentették meg. Ezt a nagy fehér ragyogást látva meg nem mondtam volna, hogy alig két éve csak elszenesedett romok füstölögtek a helyén. Egyébként a merénylet határozottan jót tett Malcolméknak, soha olyan országos és nemzetközi felbolydulás nem állt még ki vámpírközösség mellett. Csak úgy dőlt a rengeteg adomány, ami javarészt nem a vérszipolyok megsegítésére, hanem az erőszaktól sújtott kisebbségek melletti szimpátia kifejezésére szolgált. De mindegy volt, a templom újra állt, pompázatosabban, mint korábban. Malcolm csendes léptekkel a pulpitus szélére sietett, és sutyorgott valamit Bruce-szal, aztán cseppet sem váratlanul, lekocogott a lépcsőn, és elindult felénk. A legmeghökkentőbb jellegzetessége a kukoricasárga haja volt, de hát ezt teszi a sírbolt háromévszázados sötétje a szőke hajjal. A folyamatos sötét nem tesz jót a pigmenteknek. Második pillantásra a magassága tűnt fel, amit csak még inkább eltúlzott a soványsága. Malcolm mindig is gebe volt, az igazi aszketikus fajtából. Jól állt neki az egyház, na. Amúgy egyszerűen szabott öltönyt viselt, amiről csak azért vágtam egyből, hogy valószínűleg többe kerül, mint egy havi átlagbér, mert már kitanultam Jean-Claude ruhatárát. A nyakkendője is fekete volt, dísztelen, egyetlen ezüst tű fogta szerényen az ingéhez, ami kékjével csak kiemelte élénkkék szemét. Közelről, ha az ember túljutott a sárga haj és kék szem kettősén, az arc csupa szöglet és kellemetlen él volt, amit akár csúnyának is láthatott az ember, bár kevesen lehettek, akik nem pont ellenkezőleg, csodaszépnek látták. Mert hiába hordozta véres kardként a hírt Malcolm, hogy soha nem élne a vámpírbűbáj romlott eszközével, kicsit azért bolondította az esendő tömeget. Onnan tudom, hogy az első jegy előtt még én magam is gyönyörűnek láttam. Hát hiába, a hiúság még a legszentebb vámpírt is bűnbe viszi ... Régebben viszont nem csak szépnek, de hatalmasnak is láttam ... városkánk egyik legerősebb vámpírjának. Azóta vagy az én erőm szaporodott meg, vagy az övé csappant, esetleg csak nagyobb rálátásom nyílt a vámpírviszonyokra, de már kis nyikhajnak tartottam csupán. Vagy csak túlságosan is erősen állt a pajzsom, azért nem éreztem fenyegetőnek a hatalmát. Nagy kezét nyújtva lépett hozzánk. Zerbrowski és közém irányította, senkit nem akart megsérteni, és még nem tudta, ki viszi az ügyet. Legutóbb, amikor találkoztunk, nem nyújtott kezet, mert pontosan tudta, hogy úgysem fogadnám el. Most azonban megráztam, mert éreznem kellett, nem babrál-e bele Zebbe. Ő mégiscsak szimpla emberi lény, amit rólam finoman szólva sem állíthatunk. Malcolmot mintha meglepte volna a gesztus, még a kézfogás közben is habozott kissé, de a mosolya úgy ragyogott, mint aki el sem tudna nagyobb gyönyörűséget képzelni a vasárnap esti istentiszteletén a rendőrség szorgos asszisztálásánál. Naná, hogy egy nagy duma volt az egész. Utálta, hogy a nyakukra csődültünk, és még ennél is jobban utálta, hogy az Öröklét Templomát egy gyilkossággal hozzuk összefüggésbe. A keze amúgy hűvös vámpírkéz volt, még nem evett, még nem pótolta a vért. Aztán megeshet, hogy túlságosan is szorosra sikeredett a pajzsom. Asszem, a legutóbbi ágyjelenetem óta, amikor Richarddal és Jean-Claude-dal ismét összeforrasztottuk, amink van fizikai és metafizikai értelemben egyaránt, úgy szorítottam a pajzsornat, mint állat. Talán ezért is ragadtatta el magát Malcolm, nem érezte, kivel is áll szemben tulajdonképpen. Mert hirtelen ötlettel behazardírozta magát az agyamba. Vagy legalábbis megpróbálta, ami annyira meglepett, hogy mire észbe kaptam, és kiebrudaltam, már meglátta a hullalányt Avery előszobájában. Na, nekem sem kellett több, szokásom szerint jól túlkompenzáltam. Kamatostul kapta vissza az okvetetlenkedését. Jó, hát nekem is lehetnek gyengéim.

Én ugyan csak beleszédültem az ő bűbájába, viszont amikor visszaadtam, azt megérezte. Ha nem fogom a kezét, kiterül a padlón, mint a gyalogbéka. Szeme tányérnyira nőtt, szája is vele kerekedett nagy meglepetésében. Majd megtanulja, kivel baszakodjon! És ha nem a templom fejével van épp dolgom, most biztosan komolyabban vettem volna a mórest, így azonban haladnunk kellett a nyomozással. Nem pepecselhettem mindenféle magvas leckeosztogatással. De én legalább hasznos okosságokat csapoltam le a fejéből. Eddig valami miatt abban a meggyőződésben éltem, hogy ugye mindenki, aki megkívánta ezt a remek vámpírközösséget, és kedve szottyan a tagjává válni, kap egy mentort. Az okítja a vámpírlét rejtelmeire, és persze kellemeset a hasznossal, önkéntes véradásait is befogadja. Na és itt jön a sztoriba a svédcsavar, mert én magától értetődőnek vettem, hogy a mentor az, aki a megfelelő pillanatban aztán vámpírrá is teszi az illetőt. Pedig nem. Malcolm volt a gyülekezet minden vámpírjának teremtője. Az utolsó harapást a templomfő adta. Ennek mellékhatásaként most mindenkin átsuhogott a tekintetem, Malcolm személye kulcsként nyitotta meg előttem a több száz vérszipolyt. Hirtelen mintha mindannyiukat végigtapiztam volna, éreztem a bőrüket, a szívük lomha dobbanásait, az ereikben sorvadtan csordogáló vért. Milyen rég evett némelyik utoljára! Épp csak annyit kaptak minden nap, itt a templomban, szűzi fehérbe csomagolva, amennyi a túléléshez elengedhetetlen. Láttam őket, ahogy hosszú sorokban járulnak az áldozati nyakakhoz, és megkapják a jelképes felajánlást. Vadászni nem mehettek, a kluboktól szigorúan eltiltották őket, így aztán önkéntes donorokat sem volt esélyük összeszedni. Kemény világ volt ez. A fele sem tréfa. Malcolm kirántotta a kezemből a kezét, de késő bánat. Mondom, ő kezdte. Mögötte egy hosszú hajú, szemüveges lány meredt rám, az első szemüveges vámpír. A szívéhez kapott, és pontosan tudtam, mit érez: a szíve megdobbant, életre kelt. Én csináltam. Erőm átjárta az összes vámpírt. - Elég! - harsant Malcolm hangja. - Hagyja őket, ők az enyémek. - Átadta őket nekem - duruzsolt a hangom mézes-delejesen. Ez is új szerzemény volt, Jean-Claude hangtrükkjeihez képest sem rossz, de szokatlan. Mintha a számba vehetném és szopogathatnám, mint egy cukorkát. Az erőm izzott, remegett benne, az erőm, ami most végigcikázott minden vámpíron. - Mi ez az egész? - hajolt a fülemhez Zerbrowski. Még ő is beleborzongott, pedig rá elvileg nem lehettem hatással. -Vámpírbűbájjal megpróbálta kiszedni belőlem, amit tudok - feleltem ugyanazon a negédesen csöpögő dallamon. És azon nyomban megéreztem, hogy nem vagyok egyedül, mert elég volt Jean-Claude-ra gondolnom, már be is csekkolt az agyamba. Ami nem is probléma, hiszen ő a Város Ura, ez az egész ugyanannyira tartozik rá is, mint a rendőrségre. Lehet, hogy eddig megtűrte az örökléteseket, de azt a szövetséget a néhai Nicolaos kötötte velük, ha a feltételeket felrúgják, hát ő nem hinném, hogy foggal-örömmel ragaszkodni fog hozzá. De egyelőre térjünk vissza a gyilkosságainkhoz. - Nincs bajod? - aggodalmaskodott Zeb, mert bár látta, hogy nincs, ugyanakkor az is feltűnt neki, hogy a dolgok új kerékvágást találtak. - Nincs semmi bajom. De ha az arcukba nézve látom az emlékeiket, és érzem az érzelmeiket, akkor még mi mindent össze tudnék itt hozni? Lehetőségeim lassan kezdtek tényleg szó szerint a végtelenbe nyúlni. Avery, Avery, hol vagy? Gondoltam, és már meg is legyintett a válasz lehelete. A gyengécske szél irányába fordultam, a bal padsor felől áradt. - Avery, Avery, Avery - szólongattam egyre hangosabban, és valahol középtájt egy nagyon fiatal, szinte még kiskorú vámpír emelkedett fel. Arca lágy volt, vonásai puhák, még a rövidre nyírt, barna haja is puha volt. Gondolatban magamhoz szólítottam, és ő megindult felém. Ámuló szemeit le sem vette rólam, és még az sem tartóztathatta, hogy a padsorban egy nő elkapta a karját. - Ne menj - kérlelte, nem vámpír volt, ő nem érezhette a hívásom. - Mennem kell. Magához szólított - rázta le a karjáról a nő kezét Avery, és folytatta felém az útját. Eddig még csak emberektől láttam ezt a tekintetet, ezt a tipikusan vámpírbűbáj kiváltotta üveges bambaságot. Nem tudott nekem nemet mondani.

- Állítsátok meg, gyermekeim - zengte be a templomot Malcolm mély hangja. - Ne engedjétek, hogy a Város Urának ribanca magához szólítsa a mi Averynket. Megrontja őt. Meg kell valljam, ez a ribanc dolog fellökte bennem a bornyút. - Én rontom meg? - rohantam le Malcolmot, hangomban forrón remegett a düh, ahogy a tűzvész felől fújó szél is kohóforró lehelettel csap az arcunkba. - Istenem, hát maga tette tönkre őket! Maga vette el az életüket, és maga nem adott cserébe semmit! De semmit! Szegény kis erőtlen vámpírocskák meg csak álltak kiszolgáltatottan a haragom tüzében, és gyötrődtek. Fájdalmat okoztam nekik, pedig abszolút nem állt szándékomban. A fájdalmas kiáltásokat viszont ötletem sem volt, hogyan csillapítsam, nekem soha nem állt jól a vöröskeresztes nővérke fityulája. Mindig lepöccen a fejemről. Tiszta mák, hogy Jean-Claude velem ellentétben olyan otthonosan mozog a becézgetés meg a fájdaloműzés témában. De ez persze megint a régi problémát rángatta elő a hajánál fogva, hogy ugye, ha csak kalapácsod van a szerszámosládikában, ne csodálkozz, ha szegnek néznek.

65

A számban hirtelen szétáradt a több száz vámpír pulzusának remegése, mintha sok száz különböző ízű selyemcukrot tömtem volna a pofámba. El szabad képzelni, micsoda élmény. Térdre rogytam, próbáltam volna egyetlen zamatra koncentrálni, de hogy választhatnék le egyetlen zamatot? Hogy különíthettem volna el az orromban a rengeteg bőr más-más illatát? Mert mintha mindőjük nyakához, a puha, fül alatti részhez odanyomtam volna a szaglószervemet, és beszippancottam volna azt a finom, egyedi illatot. Csakhogy egyszerre. A parfümök, kölnik, szappanok és arcszeszek illata izzadságszaggal keveredett, megülte a szaglóhámomat, ostromolta az idegsejtjeimet. - Mi a baj, Anita? - pattant mellém Zerbrowski, a pisztolyát előrántotta, de egyelőre nem tartotta célra. - Bántott? Ki? Ki bántott volna? Annyian voltak, hogy különíthettem volna el bármelyiket is a másiktól? - Választanod kell, ma petite - kongott Jean-Claude hangja a fejemben. - Nem tudok - nyögtem gondolatban. - Kit akartál megtalálni? Kit is? Ki miatt jöttünk ide? Jó kérdés. Mindig minden a kihez kapcsolódik, ez a gyökér, idáig kell lemenni. - Anita! - szorította meg a karomat Zerbrowski. - Nélküled nem boldogulunk! Szükségünk van rád. Szükségük van rám. Smith és Marconi is elő kapta már a fegyverét, mindenki kezdett nélkülem összezavarodni. Igen, ki kellett tisztítanom az agyamat, gondolkodnom kellett, rendeltetésszerűen használni, nem csak szagok és ízek érzékelésére. Azért jöttem, mert én vagyok a vámpírvadász, a Hóhér, plusz rendőrbíró. Minden hivatali funkcióm ideszólított, fel kellett nőnöm a feladathoz. És ez végre kiragadta a szagözönből az egyetlent, ami ide hozott az éjszakában. Avery. Avery miatt jöttem, őrá volt szükségem. És ahogy átszaladt az agyamon a neve, már ki is választhattam édességét az ízkavalkádból. Megint csak őt éreztem, visszajutottam oda, ahol ez az egész kezdődött. De már nem kalandozott el a figyelmem, már csakis őt figyeltem, őt éreztem a számban. Drága kölni illatában merítkeztem meg, szappanos, finom szagban, ami alól azonban kiütött az izzadság. Nem fürdött. És vajon milyen illatokat nem mosott még le magáról, mi az, aminek az aromáját még megízlelhetem? Egészen közelről kúszott bele a bőre illata a számba, a szagok ízekké váltak és fordítva, minden keveredett. Ez már nem Jean-Claude-tóI jött, ezt a tudást, hogy a szagok ne undorítsanak, hanem kedvtelve keressem meg mindenben a szépet, ezt már RichardtóI kaptam. És most pont Richard kellett még az agyamba, úgysem nyüzsögtek már benne épp elegen.

Jean-Claude táviratilag sietett megnyugtatni, hogy ezen a fronton aggodalomra nulla ok, ő majd elbástyáz triumvirátusunk harmadik tagjától. Átadhatom magam bátran farkasélességű érzékszerveimnek. Ami egyébként elégedettséggel töltött el, emberként mindenképpen kifordult volna a gyomrom ettől a hirtelen jött közelségtől. Szerencsére a farkasok és a kutyák nagy szagbúvárok, imádják beszippantani a világot, szeretik, ha az embereknek is élő szaguk van, épp ezért preferálják az izzadtságszagot is. Begyűjtik a szagokat, elraktározzák, hogy később szabadon molyolgathassanak velük, értelmezhessék, megfejthessék a bennük rejlő üzenetet. Azért is fetrengenek bele az erős szagú ocsmányságokba olyan élvezettel. Hogy a bundájukon magukkal vihessék, ami annyira megtetszett nekik. Én is így szerettem volna valahová elraktározni Avery minden zamatának külön rétegét, hogy később, nyugodtabb körülmények között átvizsgálhassam. Lehet akár bizonyítóerejű is. Ugyanakkor a vámpírjegyek is belekotyogtak az élvezetbe, hozták a háttérinfót teli kosarakkal. Azt is megtudtam, hogy most specifikus oka lehetett annak, hogy szex után nem csapatta le magáról az izzadtságor. Mert nemcsak a lakásának tisztaságára ügyelt éberen, a testét is ugyanolyan gondosan tartotta rendben. - Anita, mi nem lőhetjük le - rántott egyet rajtam már megint Zerbrowski. - Nem a mi nevünk lesz a kivégzési határozaton. Te vagy a Hóhér. Térj már rnagadhoz. Ahogy pislogva visszatértem a nagyvilágba, már közvetlen magam előtt láttarn Averyr. Igaz ugyan, hogy Marconi beállt kettőnk közé, és a pisztolyát a rnellkasának szegezte. Ami épp csak fizikailag akadályozta meg a vámpírt abban, hogy még közelebb lépjen. Mint a zombijaim, ha szólítom őket, jönnek, megállíthatatlanul. Azzal a kis kitétellel, hogy Averynek nem üresen ragyogott rám a tekintete, hanem olyan elragadtatással, ahogy az esküvőn néz az emberre a saját vőlegénye. - Állj meg - utasítottam, és meg is torpant. Fikarcnyit sem estem zavarba pillantása hevességétől, per pillanatnyilag én is csak őt akartam, lecsupaszítani szagos mellkasát, arcomat hozzá dörzsölni, magamra aggatni az illatát. Azért fura dolgai vannak Richardnak, mert azért az állott szexszagot meg az izzadtságot élvezetesnek ítélni, hát kell hozzá gyomor. Nyilván farkas. De ezen most nem pöcsölhettem. - Nyugi, Marconi, én szólítottam magamhoz. Azért jött - nyugtatgattam a kollégát, bár amilyen távoli és álmos hangon nyomtam a szöveget, nyilván csak még idegesebb lett. - Bocs, én nem hallottam. - Ne haragudj, nem akartam senkire ráhozni a parát. Minden rendben. Amit lehet, hogy a szemükben meghazudtolt a tény, hogy még beszéd közben sem veszem le a szemem Averyről. Mintha valami első látásra romantika tört volna ki kettőnk közt, egymás tekintetében gyökereztünk. Ha valahogyan tényleg magamra kenhetném a szagát, az olyan lenne, mint a helyszínelésen készített fotók, újra meg újra elővehetném, és elemezhetném. Lám, ez is fényesen bizonyítja, hogy kezdtem átbattyogni az állatvilágba, ahol a látásnál nagyságrendekkel megbízhatóbbnak ítélik a szaglást. Vannak, akik az orrukban bíznak, vannak, akik a szemükben. Csökönyösen, még ha jobb is az orruk. Ez utóbbi voltam én, akiben az emberi megszokás a tapasztalás ellenére folyvást kiütötte a szaglást az első helyről. - Le a fegyvert - utasított mindenkit Zerbrowski -, és üdv a vámpírnagyvilágban. Borzongani, káromkodni szigorúan szabad. Avery a gusztusomhoz ugyan kissé túlságosan is visszafogottra sikeredett, az évtizedes nagypapa-frizurájával, amit a komoly férfiak hordanak, és ami, úgy fest, soha nem fog már kimenni a divatból. Talán mert bele sem jött. De amúgy egész lénye valami lágy drámaiatlanságot sugallt, mintha még soha semmi rossz nem történt volna vele. Hogy őrizheti meg ezt az ártatlanságot valaki még vámpírként is?! Rejtély. Szomorú volt, mélyen és végtelenül. De nem a most-öltem-jaj-de-bánt szomorúsága ült rajta. Lehet, hogy valaki más is járt abban a makulátlan lakásban? Valaki kopogott a templom ajtaján. Ami már önmagában is meghökkentő, mert ember nem kopog a templomba, vagy bemegy, vagy nem. Esetleg akadnak olyanok, akik várják, szóljon ki a jóisten, hogy gyere csak, fiam, nem

zavarsz? - Zerbrowski őrmester - szóltak be. Akkor nem a jóistent keresték mégsem. Az más. Zerbrowski kilépett a résnyire nyitott templomkapun, majd fél perc múlva egy vaskos irattal tért vissza. Több lapból állt, mint szokott, de megismertem. Legalább minden apróság ráfért, ami majd megóv attól, hogy Avery haláláért bárki is felelősségre akarjon vonni. Soha nem hajtottam végre kivégzést a papíros kézhez vétele előtt. Alapvetően más sem, de nem mindig dívott ez az én nagy óvatoskodásom. Egy ideje azonban elkezdték szigorúbban venni az ítélet-végrehajtás pragmatikai sorrendet, és bizony akadt kollégám, aki hosszas nyaralásra vonult be rácsos környezetbe, csak mert a pisztolya hamarabb sült el, minthogy a végzés postása befutott volna. Szar ügy, de van tanulsága. Átvettem a papírt, és gyorsan átolvastam. Az írás szerint bármely vámpírt vagy vámpírokat, akik ez és ezek haláláért felelősek, kötelességem kivégezni. A neveket gondosan végigolvastam, nem árt tudatosítanom ilyenkor, hogy büntetésképp ölök, nem a személyes szórakozásomért. Na meg, hogy elejét vegyem újabb lehetséges bűneseteknek. Aztán jött a szokásos jogi rizsa, hogy ha valaki a kivégzés végrehajtásában akadályoz, az az Egyesült Államok és azon belül is Missouri Állam alkotmányával találja szemben magát, és a vonatkozó törvények értelmében felelősségre vonandó. Blabla. A lényeg, hogy mostantól akár szó nélkül is Avery halántékához nyomhattam volna a stukkert, és bátran meghúzhattam volna a ravaszt, és a mellettem felvonult rendőrök nemhogy nem akadályozhattak meg ebben, hanem sőt. A kivégzési határozatok gondolata akkor pattant ki a törvénykezés nagyfejeiből, amikor a vámpírok egyenjogú polgárokká avanzsáltak. Addig nem lett volna értelme, mert bátran lepuffanthatóaknak számítottak pusztán vámpírmivoltukból adódóan. Miután azonban jogokra tettek szert, már nem lehetett fejvesztve kivégezni őket. Csak ha egy bíró utasítást adott. Régebben előrelépésnek tartottam a papírost. Ma már inkább elborzadok. Mi van, ha Avery ártatlan? - Nem tetszik a tekinteted - jegyezte meg Zerbrowski. - Ilyenkor szoktunk ráfordulni a szopópályára, mert te megbonyolítod. - Bocs, de nem szeretném a nem megfelelő személyen végrehajtani az ítéletet - mosolyogtam rá. - Láthatnám én is azt a végzést, ha már a gyülekezetem egyik tagjára vonatkozik? -lépett közelebb Malcolm. Kihajtogattam a papírost, és az orra alá dugtam. A kezemből viszont nem adtam ki, elolvasni így is el tudta. - És még minket neveznek szörnyetegeknek - csóválta a fejét. - Ne vegye magára, Malcolm. Nekem a legjobb haverjaim is szörnyetegek - vetettem oda neki, bár nem túlzottan izgatott a véleménye. A végzést összehajtottam, és zsebre vágtam. - Hogy képes viccelődni, amikor ölni jött közénk?! Micsoda egy patetikus alak! A gyülekezet viszont mozgolódni kezdett, csoportok álltak fel a padsorokban. Aminek a fele sem tréfa, mert ha bedurvul a helyzet, még a végén kénytelen lennék egy egész templomnyi vámpírral végezni egy helyett. Mert ha a munkámban akadályoznak ... De ki szeretne az életrajzába egy gyülekezetnyi mártírt csatolni?! És Malcolm mintha olvasott volna a gondolataimban, esetleg én az övében, már be is perdült az ajtó elé. - Nem akarunk botrányt - állította meg egy kézmozdulattal Zerbrowski. - Ahogy feltételezem, maga sem. - Maguk szerint nyugodtan végig kellene néznem, ahogy kivezetik a parkolóba az egyiket az enyéim közül, és kivégzik? Maguk szerint ezt kellene tennem? Francba!

- Kiért jöttek? - kérdezte Avery lágyan, bizonytalanul, amilyen a teste is volt. - Magáért, aztán még talán másokért is - fordultam vissza hozzá. - Miért? - nyílt nagyra a szeme. - Csak a testünkön keresztül vihetik el innen - szónokolt Malcolm. - A gyülekezet sorfalán kell ahhoz először átmászniuk... Végigmértem. Szavak, csak szavak. Tisztán láttam, hogy csak a szája jár, és próbálkozik. Mert dehogy állna ellen, ha tényleg erre kerülne sor. Épp csak próbált elriasztani bennünket. Hogy majd valahol máshol és máskor fogjuk le Averyt. Nem a szegény gyalog sorsa izgatta. Én főszabály szerint szeretem minél gyorsabban lezongorázni az ilyen jellegű kötelezettségeimet, most azonban nem kapkodtam volna. Ha lehet, nem az élőhalott Luther és hívei szeme láttára húztam volna meg a ravaszt. - Te vagy a vámpírvadász, Anita, te döntesz - fordult hozzám Zerbrowski. - Kösz - húztam el a számat, de azért ötletem az volt. Az előbb belemásztam a fejébe, sőt, kvázi az egész brancs fejébe, és képeket szüreteltem, mindenféle részleteket tudtam meg akaratlanul is. Mi van, ha célzatosan is a végére járhatok így a dolgoknak? Mi van, ha Avery fejébe nézve pontos kérdéseket tehetek fel neki, és megkapom a válaszokat is? Képes lettem volna rá, éreztem. Elég megérintenem, és a lelke átvándorol hozzám. Csak itt és csak most ez kivételesen nem tűnt rossz ötletnek. - Bele tudok kukkantani az agyába. Szerintem azt is megtalálom, mi történt nála tegnap este - hajoltam Zerbrowski füléhez. - Hogy? - Az nem számít. Nekromanta kuruzslás, metafizika, bűbáj, nevezd, ahogy akarod. - Mágiát nem alkalmazhat, az nincs benne a végzésben - hőzöngött azonnal Malcolm. - Azt alkalmazok, amit az ítélet végrehajtásához célravezetőnek találok, ember. Ha kell, mágiát. Ha kell, bicsakot. - Nem hagyom, hogy megbűvölje az embereimet. - Az esetleg fel sem merül a szűk fejében, hogy nem szeretném kivégezni, ha nem ő a tettes? Mert ha levágom a fejét, kikapom a szívét, és holnap reggel kiderül, hogy nem ő a gyilkos, akkor mit mondok? Bocsika? Ezt elcsesztem? Kezdtem kiborulni. Elszámoltam ötig, tízhez már nem volt türelmem. - Nem akarom megölni, ha lehet, Malcolm, fogja már fel. A harag elszállt a hangomból, már sokkal inkább könyörgésnek hatott. Még a tök Malcolm is kiszúrta, meg is mustrálta a képemet. Próbálta eldönteni, az igazat mondom-e. - Érzem, hogy sajnálja, Anita. Érzem, hogy már elege van a gyilkolásból, ahogy nekem is elegem lett egyszer. Na, ez a baj a vámpírokkal. Az ember nyújtja nekik a metafizikai kisujját, és rögtön letépik vele az egész karját. Rühelltem, hogy így belelát a fejembe, pláne, hogy fenn van a pajzsom. Vagy már nem is volt fenn? Lehet, hogy amikor a sok vámpír elárasztotta az érzékeimet, önkéntelenül is leengedtem? És igen, elég volt egy gondolat a pajzsra, és már láttam a baj forrását. Csak úgy tudtam befogadni a rengeteg impulzust, ha megszabadulok tőle. De azért nem ártott volna visszahúznom később a helyére. De még mielőtt megtettem volna, gondoltam, gyorsan lezavarom Averyt, azt úgysem lehet nyakig páncélban. - Meg fogom érinteni Averyt, belenézek a fejébe, hogy kiderítsem, van-e szerepe a gyilkosságban. Ha ártatlan, szabad. De ha ő tette, ki kell végeznem. Adja szavát, Malcolm, hogy abban az esetben hagyja, hogy elvigyük.

- És én azt honnan tudhatom, hogy tényleg azt látta, hogy ő tette? Ezt az akadékoskodást! Pedig ő is belebabrált az agyamba. Akár szóvá is tehetném, akár hivatalos úton is, aminek a végén felkerül a veszedelmes vámpírok listájára. Vagy a kezemben az ítélettel még arra is hivatkozhatom, hogy az ítélet végrehajtásában próbált megakadályozni, gyilkosokat védett, tehát neki is köze van a gyilkossághoz. Ő is kaphatna az ezüstből, és soha nem ütném meg miatta a bokámat. Per ebből soha nem lenne, a kutya sem érdeklődne afelől, vajon jogosan és megalapozottan húztam-e meg a ravaszt. - Ha és amennyiben azt mondom, hogy megérinthet, akkor és csakis akkor megérint. És látni fogja, amit én is láttam. - Legyen. Megérintheti a vámpírornat, ha ő is úgy akarja. Használhatja a Jean-Claude-tól kapott vámpírjegyeit, hogy beleolvasson az emlékeibe. Frankón nem a vámpírjegyeket fogom használni, hanem a saját erőmet, a nekromanciámat, de nem szívóztam. Még a mestervámpíroknak is joga van néha az illúziókhoz. - Beleegyezel? - fordultam vissza a delikvenshez, aki értetlenül nézett vissza. Lehet, hogy nem is olyan nagy elme, mint amilyennek látszik? Kár lenne érte ... - Mibe? - Hogy megérintselek. - Ó, igen, abba bele, mindenképpen - örömködött. A szemei csak úgy ragyogtak, bár a száján épp csak halvány mosoly játszott. - Akkor lépj hozzám, Avery - mosolyogtam rá, és ő boldogan tette meg a hiányzó pár lépést, hogy közvetlen a lábam előtt térdeljen le. Kérnem sem kellett. Arcát felém fordította, mohón és végtelen bizalommal nézett rám. Hát persze, nem ő volt a hülye, hanem én, hogy nem jöttem rá hamarabb. Megbűvöltem az agyát, ahogyan egy mestervámpír bűvöli meg a halandókét. Az enyém volt, azt tehettem volna vele, amit csak akartam. Gyanítom, ha a halántékához emelem a pisztolyt, és meghúzom a ravaszt, meg sem rezdül, és még ahogy az agya kiloccsan, akkor is töretlen bizalommal néz rám.

66

Az arca, még a borostái is puhák voltak, az egész vámpír puha volt. És olyan ábrándosan mosolygott rám, mintha én lennék a földre szállt csoda, a vámpírangyalka, aki vámpírkarácsonykor becsenget az ajándékokkal. Mit kapnak a vámpírok karácsonyra? Vérszállítmányt? Na, szóval én nem lehettem ennyire csodálatos, az fix. Ismerem magam, kívül, belül. A szeme sarkából mozgásra lettem figyelmes, és ahogy fel néztem, a padsorokból a folyosóra kisorjázó vámpírokat láttam. Vagyis azt, ahogy megtorpannak, és összezavarodnak. Eddig tudták, hová igyekeznek, most mintha elfelejtették volna. Csak a legelöl álló tucatnyi vérszívó arcáról sütött ugyanaz a bizonyosság és áhítat, ami Averyéről is. Hozzám igyekeztek. Úgy álltak sorba, mintha ostyaosztásba kezdenék, mintha, miután Averyvel végeztem, ők következnének sorjában. - Megbüvölte őket - balhézott Malcolm. - Mint ahogy maga szokta az embereket? - Én soha nem használok vámpírbűbájt. - Azt állítja, hogy soha nem kotor bele az emberek meg a gyengébb vámpírok fejébe, hogy kicsit csinibbnek lássák

magát, mint amilyen? Zavartan pislogott a kék szemével. Nem volt rosszképű, de jó sem. És az fix, hogy nem ilyennek mutatta magát, amikor először találkoztunk. - Az hiúság lenne - dörmögte halkan, de nem tagadta. Máskor akár meg is lovagolhattam volna ezt a sajátos fogalmazást, de most Avery ezerszer jobban érdekelt. A tenyerembe simította az arcát, nem a leopárdok dörgölőzésével, hanem csak súlyosan, határozottan, hogy most már inkább rá figyeljek. De mit kezdjek a többiekkel? Hogy bogozzam ki őket a bájam fogságából? Jean-Claude-ra gondoltam, és már susogott is bele a fülembe, borzongatta végig a hátamat, a karomat. Avery kéjesen hunyta le a szemét. - Nem azért hívtalak, hogy mindenki a bugyijába aléljon, Jean-Claude. Így csak rontasz a helyzeten. - Én nem tudok mások gondolatában olvasni, nem úgy, ahogy neked most kell. Nem az én képességeimmel dolgoztál az előbb. - Akkor kiével? - Malcolm használta először rajtad. - Én meg lenyúltam? És most akkor már az enyém, örökre? - Ha nem is örökre, de használatra. Igyekezz, ma petite, nehogyelillanjon. - És ezzel a nagy vonzalommal mihez kezdjek? Úgy tapadnak rám, mint a legyek. - Előbb szerezd meg a szükséges információt, aztán segítek. De addig viszszahúzódom, nehogy zavart keltsen a jelenlétem. Még be sem fejezte a mondatot, már eltűnt. Nem a levegőbe beszélt. Én meg igyekeztem kizárni az agyamból a sorban ácsorgó vámpírfejeket, és munkához látni. Csak ne bámultak és vágyakoztak volna ennyire intenzíven ... De egyszerre csak egyet vakarjunk. Belenéztem Avery halványbarna szemeibe, és gondolatban feltettem a kérdést: Mi történt tegnap este a lakásodban? Már meg is jelent a nő képe, akit személyesen is láthattam, a hálószoba és egy másik nő. Az ágy szélén ült, de csak elmosódott foltként érzékeltem. Mintha a képnek a felére ködfátyol hullott volna. Avery még erősebben nyomta a tenyerembe az arcát, és a látvány élesedett, de még mindig karcos lencsén át láttam. Annyira erőlködtem, próbáltam részleteket kivenni a másik nőből, hogy az események egy részéről lemaradtam. Pedig Avery és a szőke egészen közel kerültek már egymáshoz. De most dolgoztam, most meg sem rezzentem. Ilyenkor még a szex sem zavart. Az nem volt újdonság, hogy egy vámpír belebabrálhat az ember agyába, és órákat, akár napokat is elfelejtethet vele, de hogy egy másik vámpírral is megtehessék... Felállt a nyakamon is a szőr. Ugyanakkor az is bevillant, hogy Jean-Claude és az én hatalmam is egyenes arányosságban fokozódik a fizikai kontaktustóI. Két kezembe fogtam hát a kis Vámpír arcát, és már ki is vehettem a nő hosszú, hullámos, lágyan eső haját. Avery megölelte, a nő megfordult ... de az arca csak egy homályos folt volt. Közelebb húztam magamhoz, hozzá simultam, és élesedett, tisztult. Hogy hívják, Avery? Mondd meg a nevét. De csak a némaság üvöltött az agyában. Ezt is kitörölte az a másik, hogy megmaradhasson a névtelenseg biztonságában. Pedig Avery saját szemeivel láttam mindent, a saját és a két nő meztelen testét, egyedül a nő arca veszett el a ködben. Lehunytam a szemem, megcsókoltam, és közben térdre ereszkedtem, hogy magamhoz ölelhessem. Átadtam magam a csóknak, a színek kiélesedtek, az emlék egyre világosabban zajlott előttem. Már azt is pontosan tudtam, milyen

íze van Sally Cook csókjának, éreztem a parfumjét, az alkohol zsibbasztó Szagát. És a másik vámpír arca is kitisztult, mintha csak frissen pucolt ablaküvegen át nézném. Nellie-nek hívták, mestervámpír volt, és egy klubból ismerték egymást, nem innen. Ő hozta magával a táncosnőt, akit Morganaként mutatott be Averynek. Mintha megtaláltam volna a jelszót a dokumentumhoz, egyszerre megnyílt, és szinte szóról szóra követhettem a beszélgetést Avery és Nellie közt. A nő egy igazi mestervámpírhoz tartozott, nem olyan gyengéhez, mint Malcolm, hanem egy valódi ragadozóhoz. Aki rendesen vadászik, táplálkozik, ahogy azt egy vámpírnak illik. Nellie hívta maguk közé Averyt, aki azonban menekült volna. Erről egy régebbi emlékre kapcsolódtam át, egy másik vámpírt láttam, aki a megszólalásig hasonlított Nellie-hez, akár az ikertestvére is lehetett volna, csak valamivel gyengébb vámpírkiadásban. De ahogy jobban megnéztem magamnak a két lányt, a Nadine és Nellie közötti hasonlóságot Averyben is viszontláttam. A lágy omlású, barna haj, a puha vonások, akár mind a hárman származhattak volna egy anyától. Láttam, ahogy hármasban szeretkeznek, de aztán Nadine kiborult, nem akart rendszeresen osztozni Averyvel Nellie-n. Avery ezt használta végül kifogásul, és el is tűnt a nők halál utáni életéből. Már akkor megérezte a Nellie-ből áradó veszélyt. De tegnap este Nellie feltűnt a klubban, hozta magával Sallyt, és felajánlkoztak. Avery pedig nem tudott nemet mondani. Rögtön áradt is át belém a bűntudat, annyi szabályt megszegett: a klub, a két nő is egyszerre, a sok tisztátalanság. És ez a vad Nellie ... Ahogy hazavitte a lányokat, Sally vérét itta, a nyakából a lehető legkonzervatívabb módon, aztán pedig Nellie-vel szeretkezett. És azt hitte, vége is a kellemes partinak, ami azért némi rosszérzéssel töltötte el a templom miatt. De Nellie ennél vadabbat akart, végigbecézte a táncosnő testét, és a lába közé vonta Averyt is. Azt akarta, hogy a combjából, belülről, arról a szörnyen intim helyről is igyanak a véréből. Ez tette be a kaput Averynek, halálosan megrettent. És talán nem is csak a lehetőségtől, hogy ennyire romlott dolgok is vannak, hanem sokkal inkább Nellie tekintetétől, attól a lágy barna pillantástól, aminek a fenekén veszedelmek villantak. Láttam én is, megértettem. Avery menekülőre fogta, tudta, hogy ha most nem húz el otthonról, Nellie elképzelhetetlenül borzalmas dolgokba rántja magával. Fogta a ruháit, kirohant a hálóból, Morganát épen és egészségesen, sőt, boldogan hagyva hátra az ágyában, és a nappaliban kapkodta őket magára. Aztán idejött, és a templom alagsorában, a vészhelyzetre fenntartott koporsók egyikében töltötte a hullaságát. Meg akart gyónni Malcolmnak, egészen a szertartásig gyűjtötte a vallomáshoz az erejét, de csak utána akart vele előrukkolni. Csakhogy jöttem én, és minden megborult. Úgy szakadtam ki a csókból, ahogyan a fuldokló rugja magát a víz felszínére, amikor végre meglátja a feje fölött a napot. Az utolsó levegőfoszlányok hörrenve szaladtak fel a torkom ból. Centikre a szájától lihegtem, ő nem lélegzett, a vámpírlét néha rendkívül praktikus. De a pillantása megzavart. Nem voltam én hozzászokva idegenek szeméből az ilyen áhítatos imádathoz. Jean-Claudeot biztosan nem zökkentette volna ki ennyire, de én összezavarodtam, és szokásomhoz híven sutba dobtam a mágiát meg a sok nekromanta szarságot, és a lehető legkézzelfoghatóbb, klasszikus módszerhez nyúltam. Pánikban mindig beválik, magamhoz térít: fennhangon tettem fel a következő kérdést. Ha lett volna egy kis eszem, nem teszek keresztbe önmagamnak, és megmaradok a gondolati úrnál. Hát nem volt. - Van valaki itt a templomban, aki csatlakozott Nellie-hez és mesteréhez? - Van - súgta a csók utáni mélaságban - Jonah. Nellie mesélte, hogy Jonah már találkozott a mesterével, és megkedvelte. Azt akarta, hogy csináljuk hármasban. De én nemet mondtam - tette hozzá védekezőn. Éreztem, hiszen még mindig fogtam az arcát, hogy miattam mondja. Hogy be akar vágódni, hogy soha nem feküdne le egy másik pasival, még ha nő is van velük az ágyban. Hát ezzel nagyon mellényúlt nálam, a dolgok állása szerint nekem már kezd elsődleges feltétellé válni a randihoz, hogy minimum ketten legyenek a pasik. Mondjuk, mindig is azokat a férfiakat bírtam, akik kellőképpen biztosak önmagukban ahhoz, hogy merjenek egy másik férfival is osztozni a nőjükön. Azt hiszem, valamit megszimatolt a bennem átvágtázó gőgből Avery is, mert hirtelen furcsálkodva pislogott. De nem törhettem ezen sokáig a fejem, mert Zerbrowski felkiáltott. - Meg fog lépni! És már talpon is voltam, így aztán jólláthattam a vámpírt, aki átveti magát a padsorokon, és az oldalsó ajtó irányába menekül. Repülni nem tudott, de a ruganyossága földöntúlinak tűnt még így a távolból is. Szinte pattogott a nagydarab márványkockákon, ahogya padsor távolabbi végén landolt. Valamire való mestervámpír biztosan a fenti íves ablakot lövi be magának, de ezek itt mind kezdő motorosok voltak, szerény eszközkészlettel. Volt esélyünk. Kisprinteltem a szélső folyosóra, stabil terpeszbe vágtam magam, és két marokra fogtam rá a pisztolyt.

- Állj, vagy lövök - ordítottam utána. De a futást be kellett szüntetnem, mert vagy lövök és állok, vagy futok és nem lövök. És akkor nem is állok... de csak egy pillanatig érezhettem magam mázlistának, mert a pisztolyom láttán az obligát pánik itt is elszabadult. Miért kap kedvet hirtelen mindenki a feje elvesztéséhez, ha csak meglát egy valaki másra szegezett pisztolyt? Ezt azért egyszer majd magyarázza el nekem valaki. Mindenesetre itt mindenki elegáns mozdulattal elhajította az agyát, és menekülni kezdett, természetesen a nagy része az én lőterembe bele. És üvölthettem, ahogy a torkomon kifért, hogy mindenki földre, csesztek rám. Jonah közben annak rendje szerint elérte az ajtót, ami a parókiába vezetett. - Fogják meg! Elmenekül! - kiabáltam végső kétségbeesésemben, nem is értem, miben bízva. De ketten, akik korábban a középső térben sorakoztak, emlékeztem az átszellemült pofázmányukra, utána vetették magukat. Vajon az én megzuhant könyörgésem volt a buzgalmuk oka, vagy pusztán csak rendes állampolgárként a rendőrség munkáját igyekeztek elősegíteni, passz. A lényeg, hogy amig én a tömegen verekedtem át magam, addig ők hősiesen indultak megverekedni vele. Marcini, Zerbrowski és Smith ugyanolyan buzgalommal és ugyanúgy a plafonra tartott pisztolyokkal vette a padsorokat, szóval talán tényleg nem voltunk esélytelen játékosok. Az ajtónál nem vetettem magam előre szegezett stukival be a nyílásba, ahogy a hősies hollywoodiak teszik, én amolyan gyáva biztonsági játékosként meglapultam, hogy csekkoljam, nem kapnék-e a hasamba és egyéb érzékenyebb szerveimbe golyót, ha támadok. De emberünket a másik két vámpír a parókiára vezető röpke folyosó végén beérte, és most dulakodtak. És nem álltak rosszul, noha azt nem árt megjegyezni, hogy a sötét hajú, buzgó polgár a földre került. Ezen fellelkesedve beálltam a híres pózban az ajtó közepébe, Zerbrowskival a hátamban. - Rendőrség, senki ne mozduljon! - üvöltötte a főnököm. A buzgó polgárok annyira buzgók voltak, hogy egy pillanatra beledermedtek a mozdulatba, hiszen reflexszerűen igyekeztek azt csinálni, amire a hatóságok felszólítják őket. Bezzeg a rosszfiú, annak se morálja, se vesztenivalója nem volt. Ahogya két élharcos szorítása egy másodpercre enyhült, ő már cselekedett is: csak egy ezüst villanás ... - Kés van nála - próbáltam figyelmeztetni a derék vámpírokat, de későn. A penge villant, és már meg is merült a sötét hajú mellkasában. És nem láttam pontosan, de valami miatt a szőke térde is megrogyott, és megkéselt barátja mellé zuhant. Ha Jonah normális rosszfiú logika szerint most felpattan, hogy két ugrással már bent is legyen a parókián, akkor talán lekaszáltuk volna. De nem ejtették a fejére, kúszva, szinte bukfencezve, de lényeg a lényeg, fedezékben érte el az ajtót, és huss. A két mintapolgár tökéletesen fedezte az útját. - Bassza meg! - ordítottam bele a visszhangos terembe, és már csűrtem is utána.

67.

A parókia étkezőjében értük be a vámpírt, a hosszú asztalok közt kuporgott, és a bőrdzsekijét a fejére húzva próbálta valahogy védeni magát a keresztek fényétől. Két egyenruhás magasodott fülé, kezükben pisztoly és kereszt. Látszott a profi mozdulataikon, hogy alaposan begyakorolták, azért tudják ilyen ügyesen egyszerre két marokra fogni a fegyvert, hogy még az alternatív harci eszköz is megmaradjon a szorításukban. - Kés van nála! - figyelmeztettem őket is, szerencsére itt már nem hiába. - Mi fedezzük, maguk fegyverezzék le - szólt oda az egyik, de szemét végig a guggoló alakon tartva. - Ne legyél már papírharang, Roarke - dörrent rá Smith. - Majd akkor legyen nagy a pofád, ha te dekkolsz mellette - üvöltötte vissza a nevezett. Izzadtság csillant a kereszt

fehér fényében a homlokán. Lassan megindultam a vámpír felé, egyenletes, kiszámolt léptekkel, hogy azért a célkeresztből ne csusszanjon ki. - Lassan dobja el a kést - kántáltam lassan, kimérten. Még a saját hangom is kizökkenthet. Jonah nem mozdult, csak a dzsekit igyekezett feljebb rángatni a feje tetejére. Bevágtam a féket. A másik kezemmel is belekapaszkodtam a pisztolyomba, az én kicsikémbe, és belenéztem a célba. Minden elcsendesedett, elutaztam abba a dermedt némaságba, ahonnan általában elsütöm a fegyvert, pláne, ha tuti lövésre készülök. De ma nem zizgett a fehér csend, ma csak a konstans némaság fogadott, a légy-szárnya-se-künn-se-benn típusú. Megszállt az ihletett békesség, ahol minden egyértelművé válik: a végzés a zsebemben, csak a ravaszt kell meghúznom, és minden el van intézve. - Még egyszer nem fogom elmondani. Dobja el a kést, különben megküldöm az ezüstöt - mondtam el még lassabban. A világ hirtelen a pisztolycsőnél alig szélesebb csővé szűkült, nem maradt más benne csak a kuporgó vámpír meg én. Megszűnt mögöttem Zerbrowski és a többiek, még a keresztek vakítóragyogása is mintha letompult volna. Csak azt a férfit láttam kiélesítve, akit mindjárt le fogok lőni. Valami lehullott a fekete alak lábához. Ezüstösen villant, de már nem érdekelt, már nem gondoltam semmivel, csak a feladat létezett, már nem volt visszaút. - A kés, Anita. Eldobta a kést - lehelte mellettem halkan Zerbrowski, mint aki megérezte, hogy egy hangosabb szó is elég, hogy az ujjam megcsússzon a ravaszon, és a pisztoly elsüljön. Rekedten szakadt fel belőlem a levegő, visszatartottam. A pisztolyt a plafonra irányítottam, mert ha benne marad a vámpír a tűzvonalamban, már nem tart vissza semmi, és tényleg meghúzom a ravaszt. Pedig nem ártana kérdeznünk tőle egyetsmást, és a hulla már nem az a beszédes fajta. Még ha vámpírból van is. - Majd én fedezlek - vette célba helyettem is Zerbrowski. Bólintottam, és a Browning csövét a homlokomhoz szorítottam, de cseppnyi hűvösséget sem adott. Konkréten átmelegedett a szorításomban meg a pisztolytáskában, amit a hónom alatt viseltem. Még a melltartóra is ügyelnem kellett, ha pisztolyt hordtam, ami csak alváskor nem volt igaz, akkor pedig melltartót sem gyakran veszek fel. De már megtanultam, hogy a csöcskisebbítő szerkentyűk, amik oldalra lapítják a túlzott domborulatokat nem Anita Blake legjobb barátnői. Kénytelen voltam a push-upokat preferálni, nem mintha méretbeli hiányosságaim lettek volna. De azok legalább előretolták a didim, és nem vertem le őket minden alkalommal, amikor vadnyugatias frissességgel pisztolyt rántottam. Ezekkel már csak arra kellett koncentrálni, hogy ne a félkosaras verziót kapjam le a polcról, mert az meg futás közben rúgta ki magából a cuccost. De hogy a fenébe jutottam el egy kétszeres gyilkos vámpír tövében a melltartók filozófiájához? Úgy, hogy le kellett hűlnöm. Egy centin múlott, hogy ne puffantsam le, és nem azért, mert épp ez lett volna a feladatom, hanem azért, mert ha végignézek a Browningom csöve mentén, akkor altalában meghúzom a ravaszt. Ez van. Ilyen vagyok. Majdnem megöltem, mielőtt még kikérdezhettük volna. Majdnem megöltem, csak mert a testem és az agyam erre van kondicionálva. Így vagyunk idomítva: fogjuk a pisztolyt, célzunk, és lövünk, hogy lezárjuk a mozdulatot. A mozdulat lezárása a vége. Az életnek. A halál. - Minden frankó, Anita? - érdeklődött Zerbrowski. Bólintottam, és a földre szegeztem a fegyvert. Majd Zerbrowski elkapja, ha menekülni támadna kedve. És majd én is leszek olyan gyors, hogy tüzeljek, ha tényleg úgy hozza a helyzet. Mind a kettőben jobban bíztam éppen, minthogy a fejéhez szorítsam a pisztolyom csövét; és úgy tartsam sakkban. Még csak véletlen sem szerettem volna balesetileg kiloccsantani az agyvelejét. - Még frankóbb, Zerbrowski. - Akkor nyomás. A végzésen a te neved áll - biccentett, de se a szemét, se a fegyverét le nem vette volna a vámpírról.

- Az enyém bizony - mértem végig a még mindig a keresztek tüzében lapuló alakot. Semmit sem éreztem, csak a tárgyilagos bizonyosságot, hogy ki kell belőle szednem mindent, közben pedig semmit sem ajánlhatok neki cserébe. Gyilkos vámpírral szemben alkunak helye nincs, vád sincs, nemhogy vádalku. Elmondja, hát elmondja, nem mondja, hát nem mondja. A hóhéra mindenképpen én vagyok. De ez még várhat kicsit. - Lassan tegye a feje tetejére a kezét, és kulcsolja össze. Most. - Előbb tegyék el a kereszteket - jött a hang tompán a dzsekiből. - Most rögtön akar meghalni? Hallgatott egy sort. - Nem. - Ezt alaposan megrágta. - Akkor csinálja, amit mondtam. Kezeket a fejre, ujjakat összekulcsolni. Most! Igyekezett egyszerre kivitelezni a kívánt mozdulatsort, úgy, hogy közben a dzseki se essen le a képéről. Szemeit szorosan összezárta, mintha a kis ráncos bőrredőn kívül nem is lenne ott más. Két kezét a feje búbjára tette. - Ujjakat összekulcsolni. Megtette. - Térdre. - Megtámaszkodhatok? - Kezd az agyamra menni - emeltem megint célra a piszrolyom. - Térdre! Végre. Nagggyon jó. - Bokát keresztbe. - Mi? - Egyik bokát a másikra. Rakja keresztbe. Megtette. Akkor most jöhetett a motozás, amit rühellek, pláne még élő delikvensen. Mennyivel egyszerübb is lehámozni az immár tökéletesen haszontalan arzenált egy hulláról! Lehet, hogy ez is egy jel, amire nem ártana figyelni. Hogy kicsit talán már túl sokat öltem. Ha egyszer már az is zavar, hogy a megmotozott lélegzik ... - Ha csak megmoccan, lövök - roltam a halántékába a Browningot. - Értem? - Igen - nyögte. Másik nagy előnye a hullamotozásnak, hogy nem kell szembesülnöm a félelmével. Aki még él, hallhatóan retteg, ahogy kapkodja a levegőt, ahogy beszél, ha kérdezik. És nagyon is evidens, hogy a félelem tárgy én vagyok. Ami nem egy fasza gondolat. Egy hullával nem kell azt emésztgetni, hogy épp egy halálra ítéltet lapogatsz, aki bármit tehet, és innentől fogva te is tehetsz akármit, a halálos ítélet az halálos ítélet. A törvényt nem érdeklik az érzelmek, az igazság, vagy a lágyszívüség. A törvényt csak a törvény érdekli, hogy be legyen tartva. Jonah Akákicsoda így is, úgy is meghal. A derekán, a derékszíja belső oldalán egy másik kis tokban ugyanolyan penge bújt meg, mint amit eldobott. A csuklóján volt egy üres késtok és a nyakában is egy, ami a gerincére simult. Késboltos vámpírt még nem pipáltam. Amikor elhajította az előbb azt, amit a markában szorongatott, azt hittem, rosszul emlékeztem, hogy a másik vámpír mellében benne hagyott egyet. De ez komolyabb volt. Ahogy a kezembe vettem, az állaga és az élminősége egyből elárulta, hogy gáz van. - Ez ezüst, hogy cseszné meg! - emelkedtem fel a térdelő gyilkos mellől. De nem rohantam vissza a szomszédba a túlbuzgó állampolgárokhoz.

Először szépen megbilincseltük az ügyfelemet, bár egy vámpírt a bilincs max lelassít, meg nem állít. Részben ezért sem szaroznak tárgyalásokkal. Kevés biztonságos módja létezik a sakkbantartásra. Ha viszont megkaróztad, már nem menekülhet. Valamelyik állam, meg nem mondom, melyik, próbálkozott a feszülettel lezárt koporsóval, mint előzetes őrizettel, de akkor a jogvédők óbégatni kezdtek, hogy ez mennyire embertelen. Meg egyébként is milyen morbid, hogy koporsóban vigyenek valakit a saját tárgyalására. Mindegy, elvetették. Hát, én szívesen kínálnám fel a választást a jogvédőknek, hogy vajon ők az azonnali, per nélküli kivégzést preferálnák-e, ha szerény személyükről lenne szó, vagy ideig-óráig kibírnák egy ilyen szűköcske helyen a reménnyel, hogy majd a bíróság előtt elmondhatják, ami a mentségükre szolgál. Vagy hogy netalántán ártatlanok. Mibe, hogy a koporsót választanák? De sajna, nincs fórum, ahol feltehetném a kérdést, annak ellenére, hogy valamikor évekkel ezelőtt meginvitáltak egy szenátusi albizottságba, ami a túlvilági lények jogaival foglalkozik, hogy ismertessem a szakvéleményemet a szörnyetegekkel kapcsolatban. Nevezett ülés azonban nem fix dárumra szólt, és mindig közbejön valami, vagy az elnök személye változik, vagy épp nem aktuális, esetleg egy másik al-albizottság munkájától függ a következő lépés ... tudom is én. A lényeg, hogy alig várom, hogy elmondhassam a felforgató nézeteimet. Ők még nem tudják, hogy milliószor jobban tetszett volna az egész albizottságnak akkor, évekkel ezelőtt a szakvélemény, mint most. Persze lehet, hogy csak az én jellemfejlődésnek akartak időt adni. Hogy kiforrjon a véleményem. - Ültessétek egy székbe, és ha menekülni próbál, lődd le - daráltam Zerbrowskinak már útban a másik helyiségbe. - Te meg hova pályázol? - nézet nyugtalanul utánam. - Ezüstkései voltak. - És? - És a mintapolgár vámpírunk, akinek a mellkasába mártotta, már halott. Vagy haldoklik - feleltem már az ajtóból. De ha mód van rá, hogy megmentsük, akkor azt meg kell tennem. - Na de hogyan? - kérdezte, én meg csak a fejemet ráztam. Honnan tudjam? - Smith, maga elkíséri. Smith két marokra fogta a fegyverét, és egyelőre a padlóra tartva utánam eredt. - Majd én fedezem - biccentett komolyan. Nem hőzöngtem Smith miatt, hadd jöjjön. Elvégre ez egy közös akció, és ha a Hóhér otthagyja a gyilkost, kell valaki, aki ügyel rá. Csak Zerbrowskiban bíztam, ahogy ő is csak bennem. Ez volt a legegyszerubb megoldás. Neki jutott a rossz-, nekem meg a jósrác. Mennyivel szimplább volt az élet, amikor a vámpírok még csak „gyilkos” felirattal rohangásztak a nagyvilágban!

68

A barátja széles háta kitakarta hősünket előlem, nem láthattam, él-e még. Aztán a szőke felém fordult, aki még mindig a másik kezét szorongatta, és könnyáztatta képpel nézett fel rám. Na, hát össze is szorult a szívem, és kis híján kiszaladt a számon a Jaj, hát maga még él, hála Istennek! kiáltás, amikor megláttam a másik tágra nyílt, halványszürke szemét.

Egyébként nagyon is sötét tónus hős volt, vállig érő, fekete hajával és a vaskos szája körül serkenő szakállal. Az ezüst penge jeges felkiáltójelként meredt ki mellkasa baloldalából. Elég vámpírt döftem már szíven magam is, hogy felismerjem a telitalálatot. A vér sötéten buzgott fel a sebből, az inge beirta. Vagy tényleg a végét járja már, vagy alaposan bevacsorált. Vagy mindkettő. - Csak akkor láttam, hogy ezüst a penge, amikor lefegyvereztem. Ha előbb tudom, hamarabb itt vagyok - térdeltem le melléjük. - Társaságot kaprunk - motyogta Smith. - Ha később, ha hamarabb, mit számít? - hallottam fél pillanattal később Malcolm hangját, a bámészkodók egy kisebb csoportjával érkezett. Még vámpírkörökben is látványosság egy gyilkosság, asszem. - Hogyne számítana! - Haldoklik, Anita, innen már nem lehet visszahozni. - Ennél rosszabból is láttam már vámpírt visszajönni - néztem bele a hős társának könnyes, kék szemébe. - Azok nyilván mestervámpírok voltak. Ez itt nem mester. - De a mesteréből erőt meríthet. És a vérvonalábóI. Így működik. - Csakhogy Igazságnak és Gonosznak nincs mestere. Jól mondom? A szőkére néztem, Igazságra vagy Gonoszra, nem tudom. Még a hülye neveken sem álmélkodhattam igazán, mert ugye milyen név ez a Gonosz meg Igazság ... csak azt az elgyötört pillantást láttam. Amiből sütött, hogy Malcolm minden szava a helyén van. - De ha rájuk adná a véresküt, Malcolm, maga megmenthetné - próbálkoztam. - Befogadtam őket a templomba. Más mesterek egyszeruen végeztek volna velük. - Miért? - Mert rettegnek tőlünk - hörögte a fekete. - Hallgass, bátyám, most nem szabad beszélned - intette le a szőke. - Rettegnek, hogy ha befogadnak, a többi, rabigát nyögő vámpír felbuzdul a példánkon, és lemészárolja gonosz mesterét. Ha nekünk sikerült túlélni, talán nekik is fog. - Ti testvérek vagytok? - Igazság a bátyám - indult meg újra a könnypatak ezek szerint Gonosz szeméből. A vámpírok véreset sírnak, a kék szem szabályosan vörösben forgott. - És Malcolm jól mondta? Ha kihúzzuk a kést Igazság szívéből... nem gyógyul meg? - Valaha, amikor még mesterek voltunk, meggyógyult volna. De a vérvonalunk pusztulásával mi is meggyengültünk. Az ezüst fegyver ütötte sebeket úgy gyógyítjuk, mint a halandó emberek. - Ha halandó lenne, már halott lenne. De nem az. - Már haldoklik. Nem érzi, Anita? - ingatta a fejét jóindulatúan Malcolm. Kezemet a másik vámpír mellkasára tettem, és tényleg éreztem. Az energia egyre halványabban pislákolt benne. A levegőt is egyre zajosabban szedte.

- A szent szarba. Ha csak ülünk itt, a szemünk láttára fog elvérezni - fordultam a szőkéhez. Egyszerűen képtelen voltam Gonoszként rágondolni. Milyen név ez, még ha tényleg gonosz is?! Közben a bátyjából a vérrel együtt szivárgott el az élet is. - Ha kihúzzuk a kést, talán még megmenthetem. - Hogyan? Hogyan? Ez itt a kérdés. Ha Jean-Claude itt lenne, véresküvel befogadhatná, és az ő ereje visszahozná. Persze most, hogy a jegyek mind tárva-nyitva állnak, akár én is megtehetem. Végül is Primo ebbe szaladt be puszta véletlenségből. Miért ne próbálkozhatnánk tudatosan is? - Megkérdezem a Város Urát. Mert van egy elképzelésem, ha beleegyezik, talán sikerülhet. Már tárcsáztam is a fejembenJean-Claude-omat. Nagy volt körülötte a nyüzsi, a klubban volt éppen. - Hívtál, ma petite? Szavak nélkül, egy nagy rántással levetítettem neki a filmet az agyamban. Mit mondjak, meglepődött. - A Gonosz Igazság a városban? Micsoda hír! - Ismered őket? - Ki ne ismerné vámpírtörténelmünk nagy alakjait! Ők az egyetlen valaha létezett vámpírok, akik végeztek az egész vérvonalukkal, megölték a teremtő gazdájukat és a sourdre de sang-jukat, és nem pusztultak velük. Komoly ok a hírnévre. - Mi? Hogy mit csináltak? - Ismertem a mesterüket, ahogy annak a mesterét is, aki a vérvonal feje volt. Harcosok voltak, veszett, véres harcosok. Ami Belle Morte-nak a szex, az nekik a harc. Volt. - Ezek szerint veszedelmes lenne befogadni őket. - Tudod, mi történik, ha a sourdre de sang elméje elborul? - Nyilván valami kellemetlen - feleltem bizonytalanul, mert éreztem, hogy ez trükkös kérdés lesz. - Minden teremténye megbolydul, ok és indok nélküli mészárlásba kezdenek, és csak úgy hullanak az emberek. Így történt ez az ő mesterükkel is, és a Tanács kénytelen lett volna be avatkozni, leöletni mindenkit, de akkor Gonosz és Igazság cselekedni kezdett. Mindenkit elpusztítottak, még a vérvonal fejét is, a teremtő mesterüket. Amit elvileg vámpír nem élhet túl. És ami egyenlő a halálos ítélettel. Ugyanakkor a Tanács hálás lehetett nekik, mert elfojtottak egy hatalmasnak készülő felzúdulást a vérszomjas vámpírok ellen. Így hát a szavazáson sokan, köztük Belle is, kegyelmet kértek nekik. De hiába mentek bárhová a világon, nem akadt mester, aki befogadta volna őket. - De ha egyszer jót cselekedtek? - Viszont aki ilyen erős, arra is veszélyt jelenthet, aki befogadja. Senki sem mert kockáztatni. - És te? - Mire gondolsz, ma petite? - Emlékszel, mi történt Primóval? - Táplálni akarod Igazságot, feladni rá a nevemben a véresküt, így magunkhoz láncolni?

- Valami olyasmi. - Ugyan nem olyan faragatlanok és kegyetlenek, mint a Sárkány teremtményei, de aki századokon át képes volt a nagyellenségességben túlélni, az erős harcos. Egyébként régen, amikor mesterük még élt, találkoztam velük Belle udvarában. Nemes lovagoknak tűntek. - Mit mond a mestered? - kérdezte sürgetőn Gonosz. - Megfontolja. - Senki nem tenne ilyen kockázatos ajánlatot - lihegte sípoló tüdővel Igazság. Jean-Claude elárasztotta az agyamat, hatalma végigperzselte a bőrömet, és épp csak arra jutott időm, hogy elkapjam a kezem a sebesülttől. A terápiának nem szükségszerűen része az erőfröccs. Úgy lobbant fel bennem Jean-Claude hatalma, ahogy egy szépen előkészített máglya lobban be a fáklya lángjától. Gerincem megfeszült, nyakam hátraszegtem, bőröm minden pórusából ömlött a fény. Minden egyes vámpír, aki körülöttünk ácsorgott, sőt, még a templom főhajójában is, apró, imbolygó fényként pislákolt agyam éjszakájában. Ha lehunytam volna a szememet, egyenként végigbogarászhattam volna őket. - Hátrébb, gyermekeim - hallottam valahol a távolban Malcolm hangját. Ne keveredjetek sötét mágiájának terébe. Felnéztem, tudtam, hogy a szemem fekete gyűrűs, barna tűzben lobog. - Most mi lesz? - kérdezte Smith, de ahogy meglátta a szemem, torkán akadt minden kíváncsiskodás. Sápadt rémülettel nyal ta meg a szája szélét. - Ha fél, menjem vissza Zerbrowskihoz. - Maradok - rázta meg a fejét. - Nem fog tetszeni. Láttam, hogy minden erejét beveti, hogy ne kezdjen hátrálni. Bevillant, hogy amikor először találkoztunk, megérezte az alakváltók energiáját. Lehet, hogy parább, mint gondoltam? - Már most sem tetszik, de azért jöttem, hogy fedezzem. És meg is teszem, hogy legalább attól megvédhessem, amivel szemben egy pisztoly hatékony lehet. Fején találta a parafát, mert már tényleg olyan mágia áramlott körülöttünk, amivel szemben egy lőfegyver annyi, mint halottnak a csók, ami a mi esetünkben viszont alapvető és életmentő lehet. Smith-szel azért a jövőben nem árt résen lenni, bizonyos helyzetekben nem feltétlenül szeretném lebuktatni a nem totálisan emberi eszköztáramat. - Jean-Claude halandó szolgája vagyok - kezdtem pörögni, ahogy az egy jó elsősegélyes nővérkéhez illik. - Vér vagyunk egymás véréből. - Mi az ajánlat? - kérdezte célratörően Gonosz. - Kihúzom a kést. Aztán táplálom, és a véremmel magunkhoz láncolom. Feladom rá Jean-Claude véresküjét. - Tényleg befogad bennünket? -Tényleg. - Beleegyezel, Igazság? - nézett reménykedve a bátyjára a szőke. - Hogy megint véresküvel kössük magunkat egy mesterhez? - Ha a halandó szolgája ilyen hatalmas, a mester óriási lehet - szakadt fel Igazság mellkasából fájdalmasan.

- Ezt vegyem igennek? - kérdeztem. - De a bátyámmal én is benne vagyok a csomagban - bólintott Gonosz. Ezt meg sem kellett kérdeznem, magamtól is tudtam, hogy Jean-Claude tisztában volt ezzel. Úgy tette meg az ajánlatát. - Természetesen. Csak az nem biztos, hogy most azt a véresküt is menedzselni tudom - biccentettem. - Ez a vérbank eléggé szűkös. - Már ettünk ma este, csak Igazságnak kell igazán a vér, nekem elég a szimbolikus aktus. - Meglátjuk - bólintottam, aztán persze elfogott a kétség. Adom itt nagymájer halandó szolgát, mintha már ezer ilyet csináltam volna. De hogy végül összejön-e ... Jean-Claude nem hagyott benne a kételyben, ő tudta, merre hány méter. Már csak az volt a kérdés, nem lenne-e bölcsebb előbb megkötni a véresküt, és csak utána a biztosra kirántani a tőrt. - Elképzelhető, ma petite. De az sokkal valószínűbb, hogy az ezüst felborítja az egyensúlyt. Nem szabad kockáztatni, az élete múlik rajta. Távolítsd el előbb a kést, aztán jöhet a csók. Gonoszra pillantottam. Vámpírszemmel beleláttam a teste legbelsőbb Zugába, még a csontszerkezetét is feltárta előttem a test. Most tudatosult csak bennem, mennyire férfias szépség, igazi harcos. És a bátyja is, ugyanaz a maszszív erő. Hogy is nem tűnt fel rögtön a hasonlóság?! - Először kikapjuk a kést, utána eszik - nyomtam le az ukázt, aztán megszemléltem a vércsapokat: a bal csuklómon még alig forrt be Primo veszett harapása, a nyakam egyik oldalán Requiem agyarnyomai, a másikon Damiané. Lassan olyan leszek, mint egy narkós, csak a tűnyomok helyett fognyomokkal hirdetem függőségemet. Damian sebe volt a legközelebb a szinte nem létezőhöz. A pólómat semmi pénzért nem dobom le, az száz. A mellem nem pálya, a pisztolyos kezem még annyira sem, marad a nyak. - Bocs, csak csináltam egy gyors sebesülésleltárt. A nyakamat kapja. - Nem fog tudni felülni. - Majd én lefekszem mellé - mondtam, és már Smith kezébe is nyomtam a Browningot. - Ezt miért adja ide? - kerekedett el a nyomozó szeme. - Mert ráfekszem Igazságra, és közben nem szeretnék azon stresszelni, hogy eléri-e a pisztolyomat, vagy sem. - Nem bízol bennünk - jegyezte meg Gonosz. - Senkiben sem bízom - nyugtattam meg, és már rá is ereszkedtem Igazságra, csak a kés kicsit útban volt. - A kés, ma petite, arról se feledkezz meg - súgta a fejembe Jean -Claude. - Kihúzzam én, vagy te? - fordultam vissza Gonoszhoz. - Majd én. Jobb kézzel megragadta a tőr markolatát, a másikkal még mindig a bátyja kezét szorongatta. De itt el is akadt. - Gyerünk, öcsém, fogytán az idő - lihegte erőtlenül Igazság. Félrecsaptam a nyakamból a hajam, hogy az adott pillanatban az se akadályozzon bennünket. Ha a kés elhagyja a testét, jó, ha egy percünk lesz a cselekvésre. Nem egy nyaralótempó, az már biztos. Gonosz keze meg mintha rágyógyult volna a tőrre. - Biztos ne csináljam én? - kérdeztem, de határozott fejrázást kaptam csak válaszul. - Akkor gyerünk, különben muszáj lesz nekem ... Kifutunk az időből, Gonosz. - Gyerünk - suttogta Igazság -, csináld.

- Bocsáss meg, bátyám - feszült meg Gonosz keze a tőrön, majd egy rántással kitépte a sebből. A vér vörösen buggyant fel a mély sebből, teste rángatózni kezdett. Nekem viszont rá kellett feküdnöm. És hiába, hogy épp a haláltusáját vívta, rá kellett nehezednem, a lábaimat átvetnem a testén, és valahogy a szájába igazgatnom a nyakat. Állat! Mintha valami inverzvámpír lennék! - A francba! - emelkedtem fel, és pillantottam meg magam előtt a testvére szemeit. - Segíts! - Hogyan? - Emeld meg, és tartsd. Hogy ne görcsöljön ennyire, mert így nem fog tudni rám harapni. Gonosz csinálta is, ahogy kell, és tényleg, már nem is rángatózott olyan hevesen. De vért szívni így sem volt ereje. - Csókold meg - súgta a fejembe Jean-Claude. - Mi? - kiáltottam fel ingerülten. - Mi van? - nézett rám Gonosz, de nem számított. - Adj neki erőt, hogy a véredet vehesse, ma petite. Vámpírkörökben sokkal hamarabb fel találták az életmentő csókot, mint mi emberek a mesterséges lélegeztetést. De eddig úgy gondoltam, hogy csak a mestervámpír tud így életet lehelni a vámpírjába. Mondjuk, ennek ellentmond a tény, hogy nem is olyan régen, alig egy hónapja, Ashert én magam csókoltam vissza a végleges enyészet partjairól a vámpírlétbe. De Asher a mátkánk volt, az nyilván más. A kételyeimet azonban maradéktalanul elmosta Jean-Claude magabiztossága, hogy a csók itt és Igazsággal is ugyanolyan remekül fog funkcionálni. És bár nem vagyok sourdre de sang, két kezembe fogtam Igazság arcát, és igyekeztem nem észrevenni a már-már üveges pillantását, és az egyre merevebb nyakát. Hívtam a hatalmamat, ahogy Jean-Claude is a sajátját. Egyesítettük, amink volt, azaz, dehogyis kellett azt már egyesíteni, már rég nem látszott, kié hol kezdődik, és hol ér véget. Rábuktam a vámpír arcára. - Mit csinálsz? - nyugtalankodott Gonosz, de hol volt nekem most időm magyarázkodni. Számat Igazság dermedt ajkához nyomtam, merev volt és mozdulatlan. Megcsókoltam, és éreztem a halált, mintha lelke apró gyufaszállángjaként imbolyogna a heves szélben. Úgy erőltettem bele testébe a csókommal a mágiámat, ahogy a fuldoklóba préseli bele az ember a levegőt. Ébredj fel, Igazság, fogadd be hatalmunkat! Kapj erőre belőlünk! koncentráltam minden erőmme!. Es Igazság úgy tért magához sikoltva és levegő után kapkodva, ahogy a vízből kihalászott potenciális vízi hulla is beleszippantja a tüdejébe az éltet adó leve- gőt. Felült, és valami ismeretlen, barbár nyelven üvöltött. - Vedd a vért - ejtettem ki a számon ]ean-Claude ünnepélyesen ódivatú szavait, ahogy félresöpörtem a hajamat, hogy hozzáférjen a nyakamhoz. Még egy másodpercig láttam, ahogy a szemében megvillan az élet, de aztán már nem láttam semmit, csak a csillagokat: ráharapott a nyakamra, de most nem volt agybabra, se szex, csak a szinte elviselhetetlen fájdalom, ahogy hegyes vámpíragyar a húsomba mart. - Na, még egy, hogy a bőr hűlne rá - hallottam egy döbbent férfihangot az ajtóból. - Anita önként ajánlkozott - magyarázta rögtön Smith. - Hogy megmentse az életét. - Hogy menthetné meg egy kibaszott hullának az életét! - Blake rendőrbíró így döntött, és kész. Semmi közöd hozzá, inkább menj vissza a helyedre, Roarke. - A bőr hűlne rá - hallottam a távolodó káromkodást.

Esélyem sem volt, hogy netalántán én is beszálljak az eszmecserébe. Megragadtam Igazság kezeit, és önkéntelenül is elkezdtem tolni magamtól, annyira fájt. - Nyugi, ma petite, lazíts. Ne küzdj ellene. - Nem küzdök - gondoltam. - Dehogynem. Ereszd le a pajzsod, amivel a többieket kizárod magadból. Ne csak velem nyisd meg a kapcsolatot, hanem vele is. Ne félj. De gyorsan, különben hiába dolgoztál ennyit. Elhajítottam a maradék páncélzatomat is, ami eddig tényleg kizárta az összes többi vámpírt. Ez az a részem volt, amit automatikusan zárva tartok, az a rész, ami mögött a nekromanciám lakik. És amint megnyitottam, a fájdalmat mintha elfújták volna. Helyesebben átváltoztatták volna valami kéjessé. Mint amikor átadod magad a fájdalomnak, ami igazából már inkább gyönyör, mint fájdalom. Én is beleomlottam Igazság harapásába, és szinte az egész világ megszűnt körülöttem. De nemcsak a harapásának adtam át magam, hanem a teste érintésének, ahogy ölelt, és magához szorított, keze pedig egyre lejjebb vándorolt a hátamon, míg már a seggemet fogta, abba kapaszkodott. És ahogy így beleforrtam az ölelésébe, az ölét is éreztem már magamon, ahogy a vértől ott lenn is megduzzad, megkeményedik. Minden pajzsomat elhajítottam. Az a csoda, hogy az ardeur egyáltalán eddig várt, és nem ugrott ránk már korábban. Most azonban sietett bepótolni a késlekedést, felhorgadt bennem, a bőrömet borzolta, és ahogy jött, úgy nyomult át Igazságra is. - Sötétségek Anyja, ments meg minket! - tépte le a száját rémült kiáltással Igazság. - Itt van Belle Morte! Egészen közelről néztem bele színt kapott kék szemébe, már neki is ugyanabban az árnyalatban villant, mint Gonoszé, csak a vérveszteség sápasztotta le valami szürkés haloványra korábban. Földöntúli rémület villogott benne. - Nem Belle Morte, csak én és ]ean-Claude - súgtam az ajkára. Az ardeur csókolni akarta volna, magába szívni frissen szerzett energiáit. - Segíts, ]ean-Claude, vissza kell parancsolni a szellemet a palackba! Segíts megállítani! - Ha a te pajzsodba ölöm az energiáimat, az egész klubban szétáradhat. - Akkor előbb egyél, ahogyan tegnap este is, csak segíts, ne hagyj itt vele minket. El kell kapnom a gyilkosokat, nem érek rá frissen megmentett vámpírokkal kufircolni! - Segíts rajtunk, mester - suttogta a számba kétségbeesetten Igazság. - Nem akarja az ardeurt? - hökkent meg ]ean-Claude, én meg a saját hangomon ki is mondtam a nagy meglepettségét. - Nem - lehelte Igazság olyan közelről, hogy a saját számban éreztem a vérem szagát, amit az előbb szívott ki belőlem. - Ments meg tőle, kérlek. - Miért? – kíváncsiskodott ]ean-Claude, de ezt a kérdést már nem tolmácsoltam, mert most aztán végképp nem éreztem alkalmasnak egy ilyen íróolvasó találkozót. Majd kicsacsogják magukat később, ráérnek, ott van nekik az örökkévalóság. - Majd megdumáljátok később, Jean-Claude, engem itt a fél rendőrség vár. Végezzünk mihamarabb. - Legyen úgy, ma petite- mondta, és nem azt mondom, hogy értem nyúlt, mert már bennem volt. Sokkal inkább lemerült a mélyembe, ahonnan az ardeur fortyant fel, és magába nyelte. Aztán egyszerre eltünt, vitte magával a mohó tüzet, és szorosan lezárta a jegyeket maga mögött. Megszakadt köztünk a kapcsolat, és már csak Igazság maradt meg én, szorosan ölelve egymást, szabadon és megkönnyebbülten sóhajtva fel szinte egyszerre. Mintha mind a ketten visszatartottuk volna a lélegzetünket.

Elengedte a derekamat, hogy feltápászkodhassam. Nem éreztem a vágyódásnak még a csíráját sem, ő is pontosan ugyanannyira megkönnyebbült, hogy nem kell az ardeurt szolgálnunk. Ami engem is elgondolkodtatott, és ha épp nem lett volna a sürgősnél is fontosabb dolgom, akkor rá is kérdezek. Persze lehet, hogy jobb is várni az üggyel, nehogy már azt gondolja, hogy nekem ez valami hiúsági ügy. Hogy mi az, hogy nem kellek neki?! Ahogy felegyenesedtem, kis híján lefejeltem a falat, és ha fél kézzel nem fogja még a kezemet, akkor garantáltam telitalálattal végzek. - Minden okés? - ugrott értem Gonosz és Smith kórusban, és a nyomozó kissé neheztelve méregette a vámpírt. Aki azonban nem is reagáit. - Semmi gond, csak kicsit sok vért adományoztam az elmúlt negyvennyolc órában. - Tényleg nem fog ártani pár napra lezárni az ereimet. Vettem néhány kiadós lélegzetet, és kihúztam magam. - Jól vagyok. - Éreztem a mestered hatalmát - jegyezte meg némi sürgetéssel a hangjában Gonosz. - És a bátyám már az övé. Azt ígérted, hogy mehetek én is vele. - Nem felejtettem el. De nem ma este, ez a bazár már bezárt - böktem a nyakamon levedző friss harapásra. Gonosz bizalmatlanul pislogott, de a bátyja - akit mintha rugók löktek volna fel apadlóról - mellélépett, és átkarolta a vállát. - Betartja a szavát - mosolygott Igazság. - Csak mert segített leküzdeni az ardeurt? - Részben azért. - Még annál is jobb lehetsz, mint amit éreztem, ha már Igazság ennyire bízik benned - csóválta meg a fejét Gonosz. - Épp megmentettem az életét. Ez viszonylag meggyőző szokott lenni. - Igazságot az nem érdekli. - Nekem mindegy is. Sajna, lépnem kell, hogy kihallgassak egy gyanúsítottat. - Megyünk mi is veled - lépett egyet felém Igazság. - Jaj, nem srácok, bocs, de ez rendőrségi ügy. Már épp elég társadalmi meló volt, hogy lenyomtátok. - Nem volt választási lehetőségünk. Az erőd szólított bennünket, amikor megérintetted Averyt. - Á, akkor azért vetették utána magatokat! Nem hagytam más lehetőséget! - Ezt még azért emésztenem kellett. De ők nagy harmóniában bólintottak. - Hát, mindenesetre bocs. Őszintén sajnálom. - Én kicsit sem - mosolygott még szélesebben Igazság. - Én még parkolópályán vagyok, de majd eldöntöm, hogy igen-e - nézett nagyon is sokatmondóan Gonosz. - Figyelj, megígérem, hogy amint emberileg lehetséges, átadlak Jean-Claude-nak. - Átadsz? - Jó - sóhajtottam -, ígérem, hogy amint emberileg lehetséges, elviszlek hozzá, hogy feladja rád a véresküt. Ez így megfelel? - Azt ígérd meg, hogy ugyanúgy magatokhoz kötsz, ahogy a bátyámat. - Az előbb ígértem meg.

- Nem. Mert én pontosan úgy akarok hozzátok kerülni, ahogy a testvérem. Ne passzolj le valami másik mesterhez. Jaj, bár megcsetelhetném ezt jean-Claude-dal! Nincs ebben valami nagyon trükkös? Nem veszek sokkal többet a nyakamba, mint amivel később elbírok? De most nem hívhattam, épp a Bűnös Vágyak nagyérdeműjét igyekszik a legteljesebben kielégíteni, ha nem csalódom. Átrágtam gyorsan a szavakat, kétszer is átbogarásztam, aztán úgy döntöttem, hogy nem lehetek ekkora zseboroszlán. Mi van ebben? Épp csak annyit kér, hogy ugyanazt az elbánást kaphassa, amit a testvére is. Ami részben normális vagy nem? - Jó, ígérem, hogy ugyanúgy kötlek magunkhoz, mint a bátyádat. Most örülsz? - Vékonyka mosolyt kaptam válaszul, de már tényleg nem kényeztethettem tovább a lelki világát. - Hagyjátok meg Jean-Claude valamelyik klubjában az elérhetőségeteket, és összehozunk egy randit valamelyik estére. - Mi ott leszünk, ahová rendelsz minket - bólintott Gonosz. - Bármikor - csatlakozott Igazság. - A pisztolyt - nyújtottam a kezem Smith-nek, és már csattogtam is az ajtó felé, nyomomban a nem kis megrázkódtatást bedarált nyomozóval. Ügyes fiú, Sütit neki. Az ajtóban már vissza is került a pisztolytáskámba a fegyver, csak az agyam zakatolt nyugtalanul. Valami mintha kimaradt volna. Jean-Claude Gonosz Igazságnak nevezte őket. Lehet, hogy valami vámpírikus utalásról vagy metaforarendszerről lecsúsztam? Vagy csak azért mondta így, mert leszámolták az egész vérvonalukat? Lehet, hogy ezzel a híres-neves testvérpárral ezerszer óvatosabbnak kellett volna lennem? Lehet, hogy túlígértem magam? De abból mi rossz sülhet ki, hogy még egyszer eljátszom ugyanezt a másik testvérrel is?! Azzal csak nem bonyolítom túl az életemet! - Jaj, istenem, Jean-Claude, már megint mit műveltem? - gondoltam kóvályogva. Nem is számítottam válaszra. - Harcosokat szereztél, ma petite, ahogy szeretted volna - súgta legnagyobb meglepetésemre az agyamba. Össze is rezdültem a bugyimban hirtelen. Persze, a nagy pajzs mögül épp csak kihallottam a hangját. - Az kizárt, hogy máris végeztél az ardeurrel - jegyeztem meg. - Non, de még rád kellett néznem. Gonosz nem könnyű eset de látom, jól vagy. - Képes vagy velem bájologni, és közben a rengeteg kéjvágytól lihegő nő közt féken tartani az ardeurt? hitetlenkedtem. - Oui. - Jó tudni, hogy legalább valamit nyertél a kis hármas egyesülésünkből. - Ne csinálj úgy, mintha te ott állnál ügyes kézzel. Alig pár órája sóhajtoztál, hogya sok csábos vámpír közé nem ártana pár harcos is, és tessék. Már magadhoz is szólítottál kettőt, méghozzá a két legfélelmetesebbet. Ez nem egyszerűen figyelemre méltó, ma petite, már-már rémisztő. Jó, ez utóbbi nyilván csak szóvirág volt a részéről, nem hinném, hogy tudnék neki olyasmit mutatni, ami megrémisztené. Arra viszont nem emlékeztem, hogy harcosokat kértem volna. Erős karokat, azt igen, amik nem csak ölelni tudnak. - Legyen. Megkaptad az erős karokat, ahogy kívántad. Ez tény. Ahogy az is, hogy a jövőben nem árt óvatosabban kívángatnom bele a széles éterbe. Mintha újabban túlságosan is buzgón válna valóra minden kívánságom. Van azért annak a mondásnak értelme, hogy az ember vigyázzon, mit kíván. Szóval nekem, asszem, nem fog ártani háromszor is meggondolni, mire vágyakozom a kelleténél intenzívebben. Nehogy valami rusnyaságot váltassak valóra a sorssal.

69

Persze a leghőbb vágyam, amit a szomszédos szobában mindenki ugyanolyan hévvel osztott velem, az éppenséggel sorozatgyilkosainkra vonatkozott. Igyekeztem nagyon patetikusan megfogalmazni, hátha meghatom annyira a kezemre játszó sorsot, hogy különös gyorsasággal járjon el: bár elkaphatnánk őket, mielőtt újabb áldozattal bővül a lista ... A rosszsrác vámpírunkat úgy bilincselték a szék támlájához, amin dekkolt, hogy a bilincset befűzték a támla rácsába. Plusz pár másodperc a javunkra, ha úgy dönt, nem várja meg a saját kivégzését. De ezek a másodpercek nagyon is praktikusan jöhetnek nekem. Végre volt időm megnézni magamnak alaposan. A haja majdnem fekete volt, és ha nem állok mellette, még akár annak is lehetett volna mondani. Így csak sötétbarnának. Ahogy a szemét is, amiben elvakult és tehetetlen düh villogott. Én meg kis híján a homlokomra csaptam a hirtelen felismeréstől. Naná, hogy ismerős volt, sőt, naná, hogy ismertem! - Maga Jonah Cooper. Két vagy három éve még engem is megkérdeztek, hogy milyen érzés így elveszíteni az egyik kollégát. Hogy nem félek-e, hogy egyszer engem is megölnek a vámpírok. - Négy éve - váltott nyíltan ellenségesbe. - És miért nem állt ki a nyilvánosság elé, Cooper, hogy mégsem halt meg? Vagy legalábbis nem annyira, mint azt mindenki hitte? Már megtehette volna egy ideje, már egy vámpírnak is vannak jogai. Alulról nézett rám, csak úgy szikrázott a szeméből a fekete vámpírerő. Nem ijesztett meg, fölé hajoltam, és a szívének szegeztem a pisztolyt. Nem nyomtam nagyon erősen, csak hogy érezze a súlyát. - Talán azért, mert hagyta a zsarukat odaveszni? Hányat is, hatot? - Mi ez az egész, Anita? - kérdezte Zerbrowski nyugtalanul, és én nem haboztam beavatni. A zsaruk nem viselik valami jól, ha a kollégáikat viszik halálba. Nem is nézett rá túl barátságosan. Nem mintha eddig a keblére kívánta volna ölelni Coopert. - Maga hogy élte túl a tüzet? - fordultam vissza az ifjú és mégis nagy múltú vámpírhoz. - Mit kérdezi, amikor úgyis tudja. - Eladta a zsarukat a vámpíroknak, akiket pedig ki kellett volna végeznie, igaz? Állta a tekintetemet, de tagadni nem tagadott. - Pénzért elárulta a rendőröket? - nézett nagyot Marconi. Na, az ő szimpátiaskáláján sem került feljebb az emberünk. - Nem, nem pénzért - ingattam a fejem. - Nem pénzért - hagyta annyiban Cooper is. - Hanem? - jött lázba Smith is. Egyből bele a közepébe, mi? Ez ám a pályakezdés.

.

- Halhatatlanságért, igaz, Cooper? - Nem csak azért. - Hát? - kerekedett el erre az én szemem is. - Maga a Város Urának a halandó szolgája, legalább magának ne kelljen magyaráznom. Kicsit át kellett ezt gondolnom, bár folyamatosan volt egy érzésem, hogy tényleg tudom, mire gondol. Ez is egyfajta Stockholm-szindróma, csak itt nem a túszejtővel kezd az áldozat azonosulni, hanem az üldözöttjével az üldöző. Ha úgy vesszük, engem is elcsábítottak a vámpírok, csak az egy jóval klasszikusabb képzetnek tetszett: férfi és nő egymásba szeret és a többi és a többi. De én legalább még halandó vagyok. Én legalább még élek. - Mire céloz? - kérdezte Smith. - Hatalomra, nyomozó - zengett az egész templomban Malcolm hangja -, hatalomra és szexre, amit csakis JeanClaude ajánlhat a követőinek. - Csak óvatosan azokkal a kövekkel, amit másokra vet, Malcolm. Nehogy visszapattanjanak. - Most fenyeget? - Épp csak barátilag emlékeztetném, hogy akinek a lelke nem hótiszta, az inkább ne akarjon mások fölé emelkedni. - Kérdezze csak meg a barátját, nem a szex csalogatta-e be a vámpírok köze. Már évszázadok óta figyelem, hogy veti be a testi csábítás erejétJean-Claude, hogy követőket toborozzon. - Először is, ez itt nem a barátom. Másodszor, Jean-Claude nem tartozik ide, harmadszor pedig, Cooper nem hozzá csatlakozott. Sajna, hiába is tapogattam volna végig nevezett gyilkost, már nem tudtam volna megszerezni az emlékeit, hogy tényleg miért állt be a nem evilági szörnyetegek sorába. Malcolm gondolatolvasói potenciáját tényleg csak kölcsönbe kaptam meg, nem véglegesen. Pedig nagy szükségem lett volna rá. Így kénytelen leszek a kihallgatást sokkal prózaibb eszközökkel lefuttatni. Félre a paraerőket, jöjjenek az okos kérdések. - Hol van a mestere, Cooper? - Feltehetőleg éppen táplálkozik. Mi mást csinálna?! - És nappal hol húzza meg magát? - Nem képzeli, hogy elárulom magának, Anita Blake - rázta meg halvány mosollyal a fejét. - Maga sem árulná el a mesterét, ne várja, hogy én megtegyem. - Az én mesterem soha nem kényszerítene arra, hogy ártatlan, kiszolgáltatott nőket mészároljak le a kedvéért. - Nem árulom el - ingatta tovább a fejét. Innentől fogva a vámpírnak egész egyszerűen elfogytak a jogai. Ha akarom, a fejéhez nyomom a pisztolycsövet, és már pumpálom is bele az ezüst ammót. Sokan közülünk a végzés jogfosztó természetét arra használták, hogy a minden megengedett jelszó alatt akár kínzással is kiszedjék az információt a tehetetlen áldozatból. Én soha nem voltam a kínzás nagy barátja, se az egyik, se a másik oldalon, arról nem is szólva, hogy Coopernek már életében kemény csávó híre volt, nyilván nem lenne olyan szimpla megtörni az akaratát. Márpedig minket szorított az idő. Meg kellett tudnunk, hol keressük a mesterét. Ma1colmhoz ballagtam, aki láthatóan nem repesett, hogy már megint ilyen testközelből van hozzám szerencséje. - Mit akar még, Ms. Blake. Megkapta a gonosztevőjét, vigye, végezzen vele.

- Próbáljon bele nézni a gondolataimba, ahogyan korábban ... - súgtam neki, hogy a halandó jelenlévők ne halljanak. - Nem prób...

.

- Ha tagadni merészeli, több mint boldogan tájékoztatom a partnereit, akikkel az elmúlt évtizedek, sőt évszázadok folyamán tárgyalt, és akiket a képességeivel ki használt. - Soha senkire nem erőltettem rá bűbájjal az akaratomat. - Az lehet. De egy kézfogással átlapozta a gondolataikat, ami kicsit több mint helyzeti előny. Arról nem is szólva, hogy törvénytelen. - Már megint fenyeget, Ms. Blake? - Velem lehet tárgyalni, Malcolm. Nem egyelmebajnokság. Ha gyorsan beveti ellenem a gondolatolvasó trükkjeit, akkor hallgatok a kis titkáról. Ha nem, akkor nem marad többé titok. Értem? - Hogy bízhatnék magában? - Sehogy. De van más választása? Ismét megtöltötte a langyos vízként csobogó ereje a termet, de már tudtam, hogy nem fúlhatok bele, mi sem egyszerűbb, mint a felszínén lebegni, laza tempókkal. - Az erőfitogtatással velem nem sokra megy, Malcolm. - Megteszem, de nem a zsarolásnak engedek. Azt akarom, hogy kapják el végre a gyilkosokat, hogy tisztítsák meg egyházunkat a dudvától, ami a hasznos magok közé keveredett. Egyházunkat nem hozhatják összefüggésbe mészárosokkal és istennek nem tetsző cselekedetekkel. - Pazar - nyújtottam a kezem -, de sok beszédnek sok az alja. Bosszúsan ráncolta a homlokát, de hol nem tettem rá magasból. Ahogy az ujjai az enyémhez értek, már éreztem is, ahogy az agyamban, az emlékeim és gondolataim közt kotorász. Nagy lendülettel, mint egy hegyes dárdával, kitaszítottam a fejemből, de már nem érte meglepetésként, épp csak elengedte a kezemet. - Kívánom, hogy legalább annyi öröme teljen benne, mint nekem hosszú évszázadokon keresztül. Ez meg úgy hangzott, mint egy áldás átokká pervertált változata, de se időm, se kedvem nem jutott most a gyülekezet simlis fejével egy-egyezni. Majd ráérünk arra még! Most gyorsan ki akartam használni a kölcsönbe kierőszakolt képességemet, és munkába fogni. Visszatértem a dühös képű, székhez rögzített halálra ítéltünkhöz. Jórészt hallotta, miről dumiztunk Malcolmmal. - Belőlem egy szót nem fog kihúzni - köpte. - Nem is a szavai érdekelnek. - Mi van már megint, Anita? - érdeklődött Zerbrowski. - Kiszedem belőle, ami nélkül nem jutunk semmire. - Hogyan? - kérdezte gyanakodva. - Jézusom, Zerbrowski, mégis mit képzelsz, mire készülök? - nevettem egy egészségeset. Azt a pofát! - Épp ez az, hogy lövésem sincs.

Na, erre azért lehervadtam. Soha se szerettem, amikor a haverok is valami veszett kutyának néznek, akivel nem árt vigyázni. - Semmi olyat nem teszek, amit ne tettem volna meg már ma este. - De ez a tag még csak nem is kedvel - nézett nagyot Zerbrowski, mert egybőllevette, mi a pálya. - Avery totál rád volt kattanva ... - Az nem számít. Széles gesztussal intett, hogy felőle aztán csinálhatok, ami tetszik, de volt azért ebben valami hiszem-ha-látom csavar is. Nekem nem gond. Elég, ha én hiszek önmagamban. Már nyúltam is Cooper arcához. - Hozzám ne érjen! - Inkább kéri szépen az ezüstöt? - érdeklődtem, mire csak villogtatta azokat a sötét szemeit. Ha nem féltem volna, hogy megharap, akkor egyszerűen magamhoz húzom, de figyelnem kellett. - Maradjon nyugton. Megérintettem az arcát, hűvös volt és sima, még nem evett. Ki a mestered? kérdeztem, de közben résen voltam, féltettem a kezem. Ellenállt, mindenfélére gondolt, össze-vissza, képek villantak, aztán megláttam a tegnap esti áldozatunkat, a másodikat a sorban. Még élt, a kis kerek színpadán vonaglott, aminek közvetlen a tövében csuklyás alak ült. - Nem - kapta el a kezemtől az arcát. Egészen közel álltam a székhez, és két kezembe fogtam a fejét, szorosan, hogy moccanni sem tudott. Addig jó nekem. A haja nem az a puha bársony volt, mint Averyé, hanem durva, ami ha megnő, drótként áll ki a fejéből. - Hagyjon - tiltakozott, de legalább már nem kiabált. Próbált közömbös gondolatokat küldeni felém, mindenfélét, bármit, de a zavaros képek sorában felismertem egy női arcot a csuklya alatt. Már láttam, Belle Morte udvarában. Helyesebben nem én láttam ...

Jean-Claude, gondoltam, mire már jelentkezett is, pedig éreztem, hogy épp nagyon leköti valami. - Szükséged van rám, ma petite? Mert ez itt várhat ... - Ki ez a nő? - kérdeztem hangosan, de úgy, hogy Jean-Claude is hallja. Mert tőle kérdeztem, Cooper már nem kellett. - Gwenyth. Vittorio bájos kis Gwennie-je. - Vittorio - koppant a csendbe a számból, Cooper pedig dühödten felüvöltött. De késő volt, láttam az arcát, láttam, hogy nem az a tipikus olasz srác, bár sötét bőrű, túlságosan is sötét, mint egy arab. Cooper székestül-bilincsestül fel pattant, és mielőtt még kiszakadt volna az érintésemből, átcikázott belém egy gondolat: Inkább a pusztulás. és tudtam, hogy már mindegy, inkább lelöveti magát, és ahhoz semmi sem drága neki. A kezem még a gondolatnál is gyorsabban cselekedett, megütöttem. Csakhogy régebben koncentrálnom kellett, ha valakit úgy komolyabban meg akartam legyinteni, ne adj isten, harcképtelenné tenni. Most is ugyanazt a koncentrációt vittem a mozdulatba, de már a túlvilági erőkkel megspékel ve. Egyetlen jobbos elég volt, hogy szinte leszaggassam a fejét. Asszem, az álla reccsent, a vére mindenesetre fröccsent, és a székkel együtt padlóra vágtam. És nem mozdult.

- Jesszus - nyögte az egyik egyenruhás az általánosan halálos döbbenetbe -, eltörte a nyakát ... Egy döbbent pillanatig nekem is átszaladt az agyamon, hogy gyanúsan mozdulatlanul fekszik, aztán megéreztem a sebet a kézfejemen - az agyara felhasította a bőrömet. Nem mintha ez lett volna a bizonyíték, de már tudtam, hogy nem öltem meg. Csak kiütöttem. Ami engem lepett meg a legjobban, régebben azért még nem lakott bennem bivalyállat. Nyilván Jean-Claude és Richard közelsége, a jegyek tökéletes egybeforrasztása nemcsak a metafizikai képességeket spannolta fel. Pedig előtte sem voltam épp gyenge csaj. Azt a luxust azért nem engedtem meg magamnak, hogy álmélkodni kezdjek, nézd csak, mekkora svungom van! Nem vagyok szőke. Jó, a fura tekinteteket nyilván kiszúrtam, mintha kidugta volna a sárkányfej a nyakamból magát, és a helyes rendőrbírói fej mellett ott vigyorogna. - Akkor is működik a cucc, ha nincs magánál? - néztem Malcolmra, aki csak bólintott. Letérdeltem az ájult vámpír mellé, igyekeztem nem látni az arcát, ahogy az ütés behorpasztotta az arccsontját, és a bőrt gyaluként lesúroIta a fogairól. Most kellene fogorvoshoz küldeni, legalább kívülről is rendesen meg tudná vizsgálni. A sűrű haját érintettem meg, ha működik, akkor így is menni fog. És tényleg, alig futott át az agyarnon, hogy Merre van a nappali búvóhely?, már csusszantak is át a gondolatai az agyamba. Ezek szerint Malcolm álmukban még könnyebben átvilágítja a delikvenseit. Vajon él-e a lehetőséggel? De nem a buzgó, halálon túli plébános érdekelt, hanem Jonah és a bandája. Már láttam magam előtt az épületet, egy elcseszett, modern társasházat minimum ötven lakással. Az a fajta, aminek nevet is ad a kivitelező, Elbúj-lak, Összelopta-lak meg a többi szellemes lak-típus. Kicsit távolabb kellett küldenem, hogy a homlokzaton leolvashassam a házszámot és az utcanevet, de megvolt. Aztán módszeresen, fentről lefelé átbogarásztam a postaládákat, a nevet is megkaptam. Bizarr volt innen felülről látni, nekem rendre pipiskednem kell, ha a legfelső neveket is el akarom olvasni. Most nem kellett. Kinyitottam a szemem, és bediktáltam az adatokat, Zerbrowski pedig szorgosan papírra vetette. Egy gondolattal később Jonah is magához tért, a pillája rebegett, aztán rettegő csodálattal nézett rám. Beszélni nem tudott, nyilván eltörtem az állkapcsát. Ha emberi lény lett volna, nem néz fel még ennyire sem, már rég vihetnénk a temetőbe a törött nyakával. Hogy az a ... én lettem a mérföldes erejű fanyűvő. Zerbrowskinak már a kezében figyelt a mobilja, ha jól tévedtem, valami számot keresett. - Kit hívsz? - A Mobil Bevetést. Bőven ránk fér a tűzerejük. - Várj, még ne! - emeltem fel a kezem. - Mert? Ugyan mire várjak még? - nézett döbbenten Zeb, de a hívást nem indította el, sőt a telefont is zsebre vágta. - Ha most átpasszoljuk a címet, ők rögtön lerohanják a helyet. Ami nagyon nem lenne frankó. - Ha egyszer el akarjuk kapni a szemét vérköcsögöket! - ellenkezett Smith. - Éjjel? Amikor nagyban vadásznak? Jó, ha a fele banda otthon van. De ha a mester otthon van, sem tanácsos éjjel lerohanni őket. Ez a vámpír hatalmas, egyetlen mestervámpír sem érezte meg a jelenlétét, és aki képes így titokban maradni, az maga a veszedelem. Nem kispálya, nem vámpír-analfabétáknak való. Mert a Mobil Bevetésnek tűzharcban nincs párja, az tény. De a vámpírerőkre ők sem immúnisak, fél perc alatt becsalogatják őket a csapdába a bűbájukkal. Mind ott hagyná a fogát. Ráadásul, ha a zsaruk seregestül megszállják a környéket, akik most nincsenek ott, vissza se mennek. És akkor végképp üthetjük a botunkkal a nyomukat. Zerbrowski már nem is hallgatott ide, őt nem kellett győzködni, ő hallgatott az okosabbra: én vagyok a vámpírszaki, én mondom meg, hogy a legjobb rajtuk ütni. Marconi sem problémázott, időtlen idők óta dolgoztunk már együtt, megtanul ta, hogy ha én valamiben véleményt mondok, akkor ahhoz értek. Smith-t meg az egyenruhásokat kellett meggyőzni.

- Nem tarthat juk vissza a címet, az szabályellenes - ágált a Roarke nevű buzgómócsing. - Ha a cím kikerül, még több szőke vére fog folyni. Szó szerint. Ha a cím kikerül, a kollégái élete is veszélybe kerül, könnyen lehet, hogy még a lányoknál is több egyenruhás meg bevetési hagyja ott a fogát. Ha a cím kikerül, ezzel az ököllel gondoskodom róla, hogy több címet ne adhasson ki az, aki most kiadja. - Néha nagyon kemény tudok lenni. Aztán támadt egy áthidaló gondolatom. - Hívd fel nekem Parker kapitányt a Mobil Bevetésnél, Zerbrowski, lécci. - Most mégis? - vonta fel a szemöldökét. - Őt legalább ismerem, és bízik bennem. A címet nem fogom kiadni ... - Vetheted a keresztet - csóválta a fejét Zeb. - Csak nem. Jonah Cooper igazán beszédesen pislogott fel rám, de már nem érdekeltek a gondolatai. Mindent megtudtam, kösz, még ez is sok volt. Lehet, hogy mondott volna valamit, ha történetesen nem csapom ketté az állkapcsát. Egy törés a szájban nem favorizálja a csacsogást. Közben Zerbrowski a telefonjába duruzsolt, majd befejezte a hívást. - Rögzítő volt, vissza fog hívni, amint tud. - Amíg várunk, vigyük ki a foglyunkat - biccentettem. Végigzongoráztam az emlékeit, láttam, ahogy aktívan részt vett a gyilkosságokban, és egy cseppet sem bánta. Az, mondjuk, mindegy lett volna, egy vámpírnál, ha gyilkol, automatikusan jön a kivégzés. Zerbrowski sóhajtva nézett rám, láttam rajta, hogy látja rajtam. - A másik karját, Smith. Kikísérjük az épületből. Smith-nek hosszabb gondolkodási idő kellett, de ő is felfogta. Cooper nyögdécseIni kezdett, aztán nagy keservesen átkozódásba fordult. Zerbrowskiék nagyon határozottan rángatták az ajtó felé, én meg előkaptam a töltött pisztolyomat. Fél szemmel láttam, ahogy Roarke egyenruhás kollégája kimereszti a szemét. A neve sajna nem volt már meg. Az én agyam sem káptalan. - Most mi történik? - kérdezte bele a levegőbe. - Menjen ki velük, ha annyira kíváncsi - hallottam a hátam mögül Marconi fáradt hangját. Neki sem kellett sokáig totózni a sötétben. Mindenesetre a két unformis is becsatlakozott a menetbe, tisztára felvonulásformát öltöttünk. Becéloztuk a legtávolabbi parkolót, az már eléggé félreesett. Már a nyolcvanadik kivégzésemen is túl vagyok. Jó, a nyolcvanban, már azok a gyilkosságok is bele számítanak, amiket végzés nélkül, puszta önvédelemből követtem el. De általában nem kell előtte kifaggatnom a rosszfiút, alapvetően csak annyit tudok róluk, hogy rosszfiúk, és hogy bőven megérdemlik az ezüstöt. Nem tudom a nevüket, hogy mi volt a foglalkozásuk életükben, nem kell őket megérintenem, és gyakran, legalábbis régebben, amikor a vámpírokat még csak élő hulláknak tekintettem, szinte megváltó angyalnak képzeltem magam, aki végre kiszabadítja őket ennek az életnek nem nevezhető vegetálásnak az ocsmány, szörnyetegszerű igájából. Jonah Coopert viszont régről ismertem. És már azt is tudtam, hogy jó kis haja van, mint az eleven sövény, ahogy azt is, hogy az állam saját hőseként temette el. Ráadásul hajdanán a kollégám volt. Szóval, nem könnyítette meg a dolgom at a pszichés alapállásom. Jó, másrészről meg gyilkos volt, aki már életében is eladta a kollégáit, akik az életükkel fizettek az ő árulásáért. És ártatlan, tudatlan fiatal csajszikat mészárolt le mókából. Erre igyekeztem koncentrálni. Azt mindenesetre bizton állíthatom, nem volt az hülyeség a történelmi hagyományok sorában, hogy a hóhér mindig csak a film végén került képbe, semmit sem tudott a delikvenséről, aki szintén nem látta még az arcát sem. Ennek a melónak nem tesz jót az érzelmi viszonyulás. És pár szó elég ahhoz, hogy az ember kötődni kezdjen. Bár próbálna lelécelni! Akkor a zsaruk nyugodtan beleereszthetnének egy sorozatot, ezzel levéve a vállamról a terhet. De nem fog, éreztem, hogy nem. És így sajna nekem kell meghúznom a ravaszt, az én nevem áll a végzésen, senki nem jogosult megtenni helyettem ...

A nagy elmélkedéseim közepette már el is értük a helyet, és Coopernek is volt ideje összepasszítani a mozaikot. A fájó állkapcsa ellenére beszélni kezdett. A rettegés még az embertelen fájdalmaknál is hatékony csillapító. - Maga Jean-Claude halandó szolgája. Ne mondja, hogy az annyira más, mint amit én csináltam. - Én nem öltem tucatnyi civilt a mesterem kedvéért, aki valami miatt pikkel a sztriptízes csajokra. - Vámpírvadászként sokkal több gyilkosságot elkövettem, mint most - próbálta felém fordítani a fejét, de a fájdalom ezt már nem engedte. - Itt jó lesz - szóltam oda Zerbrowskinak, amikor egy virágágyásféléhez értünk. A fű jobban issza a vért, mint az aszfalt. Megálltak, és felém fordították a vámpírt. - Én csakis azért ölök, mert a törvény előírja, nem a személyes gyönyörűségemért. - Hazudik. - Térdre. Ekkor menekülni próbált, de térden lőttem, és a földre zuhant. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar használnom kell a fegyvert, pláne arra nem, hogy nem végzetesen. De szartam rá. Ha kell, centinként lyuggatom át, hogy Zerbrowskiék nyugodtan elengedhessék, és esélye sem marad a lelécelésre. Nem volt választásom. - Csinálhatom gyorsan, de lassan is. Csakis magától rugg, Cooper - figyelmeztettem érzéketlen hangon. Láttam, ahogy Smith elsápad. Cooper már csak azért is csinálta a feszkót, én meg belelőttem a karjába. Az adrenalin zsibongva áradt szét a karjaimban, mintha a pisztoly tolná a szervezetembe az anyagot. - Én ezt nem bírom - engedte el a karját Smith -, ez nem helyes. - Akkor húzzon innen a halálba - üvöltöttem rá dühödten, mert nekem sem tetszett a képlet. Szerintem sem volt helyes, ahogy az újonc olyan szépen fogalmazta. - Zerbrowski. - Egen - figyelt minden mozdulatomra. - Most - bólintottam, mire elengedte. Erős tippem volt, hogy megint megpróbál majd repülni, ahogy a templomban is menekülés közben. De már ott se hozta össze, és hát sebesülten még nehezebb kunszt lett volna. Azért kettőt belepumpáltam a mellkasába, mire zsákként rogyott vissza a földre. Zerbrowski is félrehúzódott, már csak ketten maradtunk. Két marokra fogtam a fegyvert, a homlokára szegeztem, és egy lépésre álltam meg előtte. - Élvezi, mi? - vágta a fejemhez. - Nem. Kicsit sem. - Hazugság! - próbált vért köpni alábamra, de az álla már nem volt formában ehhez. - Nehogy azt higgye, hogy szívesen ölöm meg, Cooper. Ha tehetném, kihagynám. Élvezni meg végképp nem élvezem. - Maga tényleg tök üres - nézett meghökkenten. - Én élveztem az ölést. Minden egyes kivégzést. - A maga baja - mondtam, és tudtam, hogy már rég meg kellett volna húznom a nyavalyás ravaszt. Nem szabad szóhoz engedni őket. Soha.

- Tényleg nem leli benne örömét? - Nem - Na, most.. . de csak néztem bele azokba a barna szemekbe. - Akkor hogy nem kattan be? Már csak a szemeit láttam, az élő szemeket. A homloka közepét céloztam, de a szemét látnom kellett, nem volt más szög. - Nem t'om - feleltem, őszintén. És végre megmozdult az ujjam. Az agyamig hatolt a durranás, Cooper pedig elterült a füvön. Fölé léptem, még mindig célra tartva a pisztolyomat, mert ha meghalt, ha nem, én még nem végeztem. . Kerek kis lyuk virított a homloka kellős közepén, egyenlőszárú háromszöget bezárva meglepetésbe üvegesedett szemeivel. Addig lőttem a fejét, amíg az agya és a csontja szétkenődött a füvön. A lefejezés is jó módszer, de ha épp nincs kéznél a penge, ha morzsákra lövöm az agyat, akkor se fogja visszacsavarozni a fejét. Márpedig érvényes végzés híján nem cígölhetem magammal a kivégzőkészletemet, a lefűrészelt csövű puskámat, az acélkaróimat meg a nagy bökőt. Márpedig reggel, amikor otthonról elindultam, még nem sejtettem, milyen hosszú és gyümölcsöző napra számíthatok. Szerencsére a pisztallyol is meg lehet oldani, csak az ammó fogy eszetlenül. Nem kedvelem a pazarlást. Beleürítettem a tárat a mellkasába, aztán bekattintottam egy másikat, és még adtam neki, amíg formás kis lyukon át nem láttam a testén a szívtájékon. Azon kaptam magam, hogy a vállát támasztja az egyik lábam, mint a nagy oroszlán- vadász a zsákmányt. A bősz lyuggatás közepette félrefordíthattam. De nem emlékeztem. Gondolom, a végefelé lehetett, mert alapvetően sokkal biztonságosabb a talajba küldeni a golyót, ami mindenképpen átmegy a testem. Főleg, hogy ez a szándékom, így aztán meglehetősen közelről küldöm meg. A fülem hosszasan csengett, ez van, ha fülvédő nélkül lövöldöz az ember. Az első hang, ami bő fél perc múlva visszatért, a saját vérem zuhogása a fülemben. Aztán már másokat is hallottam, és ahogy megfordultam, Malcolmot láttam meg a nyája élén. Nem tudom, elrettentésképpen vezette-e ki őket a Nagy Kivégzés barbár helyszínére, vagy a nyáj szivárgott ki, és ő kénytelenkelletlen követte őket. Mindenesetre ott álltak, és néztek, döbbenten. Akadt köztük ember is, sőt, az első sorban egy egészen kicsi lány állt. Már épp kezdtem a gyámhatóság számát keresgélni az agyamban, hogy mégis, milyen szülők az ilyenek, amikor leesett, hogy ő is vámpír. Méghozzá jóval idősebb, mint a nő, akinek a kezét fogja, mintha az anyja lenne. Kikattintottam a tárat, mert nem emlékeztem, hányat lőttem ki belőle. Csak ez az egy táram volt már, haza kell majd ugranom lőszerért, így mégsem vethetem bele magam a hajnali rajtaütésbe. Micsoda rutintalan felkészületlenség! Aztán visszatoltam a tölténytárat, de a jobbik énemre hallgatva, nem csatoltam be a pisztolytáskába a Browningot. A vámpírok nem kifejezetten barátságosan méregettek. Nyilván nem rohannának meg, de bízni semmiképpen sem kellene. - Gyere, húzzunk el innen - karolt belém Zerbrowski, és vagy ő suttogott, vagy a hallásom nem gyógyult még vissza. Hagytam, hadd vezessen a kocsihoz, ültessenek be Smith-szel az anyósülésre. Avery is a tömegben nyomult, már nem azzal a rózsaszín bazsalygással tapadt rám, mint korábban. Marha gyorsan elillant a varázsom. Azért az övemet magam csatoltam be. Igazság és Gonosz a templom kapujában ácsorgott. Ők nem borultak ki. Igazság meghajtotta felém a fejét, Gonosz pedig az ujja hegyén küldött nekem puszikát. Integettem. - Szereztél pár barátot magadnak - jegyezte meg Zeb, miközben sebességbe tette a kocsit, és lassan elgurultunk a közönyös képpel figyelő vérvadász sereglet mellett. Nem kedveltek meg. - Ja, így van ez, amerre járok, tapadnak rám a barátok. Csak egy kurta kacagással nyugtázta a poént. - Tényleg muszáj volt szabályos lyukat lőnöd csórikám mellkasába? - pillantott rám, ahogy kikanyarodtunk végre a

főútra. - Ha már így rákérdeztél, tényleg - biccentettem kicsit sem kedvesen és szellemesen. - Én a helyedben azért egy ideig nem sétálgatnék a környéken. Szerintem még sokáig emlékezni fognak erre az éjszakára. - Ahogy én is - dőltem hátra sóhajtva az ülésen. - Minden okés? - Nem, semmi nem okés. Parker nem hívott még vissza? - Ja, de. Mondtam neki, hogy most épp nem érsz rá, mert épp lyukat lősz egy vámpírtag mellkasába. Mondta, hogy ha végeztél, csörgesd meg. - Tényleg ezt mondtad neki? - néztem rá. - Ja. Tényleg- vigyorgott a képem be. - Add ide a tetves mobilod - csóvál tam a fejem. Mi ez, ha nem hitelrontás?! - Csak nyomd meg a bal felső gombot, és automatikusan tárcsáz. Őt hívtam utoljára - dobta az ölembe. Bénultan nyomtam meg a gombot, és vártam. Parker a második csöngésre felvette, és tárgyalni kezdtünk. Próbáltam a megakadályozandó gyilkosságokra koncentrálni, arra, hogy épp életeket mentek, de Jonah Cooper csodálkozó tekintete minduntalan visszakóválygott a tudatomba. És az az utolsó kérdés, hogy hogyan nem kattanok be. Mert nem igaz, hogy nem tudtam. A válasz igazából, ha őszinte akarok lenni, az, hogy nagyon is bekattantam. Már réges rég.

70

Egy órával később otthon ültem, a konyhában, egy bögre kávéval a kezemben. Parker kapitány hazaküldött, aludjak egyet, mielőtt hajnalban találkozunk. A Mobil Bevetés bevesz az akcióba, én leszek az első kézből vámpírszakijuk, mint a földalatti amphetaminkotyvasztókba megejtett rajtaütéseiken Haz-Mat, aki a placcon figyelmeztette őket, mi robban, és mihez szabad hozzányúlni. Egy vámpírtanyán ugyan a robbanásveszély speciel nem fenyeget, de ha tudatlanul ront rájuk az ember, ugyanúgy otthagyhatja a fogát, mint egy ilyen vegyi laborban. Azt persze ne kelljen részleteznem, micsoda szónoki apparátust kellett megmozgatnom, mire meggyőztem, hogy nekem is ott a helyem mellettük, meg hogy a címet ugyan ne akarja már annyira megtudni előre. Bőven elég lesz neki, ha a randin elárulom. Szóval az asztalnál gubbasztottam, és a kávé nagy ívben lötyögött a bögrémben. Ami legföljebb földrengés idején elfogadható és megindokolható jelenség. Asszem, Micah-nak is feltűnt, mert gyöngéden kivette a bögrét a kezemből. - El fogod ejteni - mondta kedvesen, aztán a fejét csóválta a buta tekintetem láttán. - Iszonyatosan remeg a kezed. Félek, hogy elejted a bögrét. Bakker, tényleg. Ahogy a kezemre bámultam, rendes szeizmikus mozgást produkált. Nem az a halvány, posztalkoholos reszketegség, hanem a konkrét rázkódás. Mintha legalábbis valami hülye rohamom lenne. Úgy meredtem a kezeimre, mintha egy fura bogarat figyelnék.

- Mi a baj, Anita? - térdelt le elém, és fogta két meleg kezébe a remegőket. Olyan jó érzés volt. Le is csillapodott kissé a reszketés, de el nem múlt teljesen. Tényleg, mi történt? Mi volt más, mint máskor? Semmi. Minden. - Beszélnem kellett vele - sikerült másodszori nekifutásra kinyögnöm végre. - Kivel? - A vámpírral, akit kivégeztem - szerencsére a hangom nem remegetett, hűvös volt és tárgyilagos. - Miért kellett beszélnetek? - Ki kellett kérdezni. Kihallgatni, igen. Megérintette az arcomat, meglepetésszerűen, de legalább felnéztem. Tekintetem fennakadt azokon a hihetetlenül zöld szemeken, a sárga közepükkel, mintha csak fényglória övezné a fekete pupillát. - És megtudtad, amit meg kellett? - kérdezte türelmesen, én meg bólintottam. - Miért nem várhattál hajnalig a kivégzéssel? - Mert az egyik sorozatgyilkos volt. És félő volt, hogy ha meglép, riasztja a bandát, és azok is meglépnek. - Akkor meg kellett tenned. Azért ölted meg, mert ez volt a dolgod. Két kezébe fogta az arcomat, mire elszakadtam a szemeitől, és alaposabban megnéztem magamnak. Ez itt az én szerelmem, a pasim. Néha váratlanul ért, hogy ilyen mázlista vagyok, és kicsit hitetlenkedtem is ilyenkor magamban, hogy ez bizony túlságosan is jó ahhoz, hogy igaz lehessen. A lelkem mélyén kicsit arra számítottam, folyamatosan, hogy egy napon majd arra ébredek, hogy eltűnt. Mert ő is csak pasiból van, miért lenne akkor más? Kezei leszaladtak a vállamon, átkarolta derekamat, és lehúzott magához a földre. Hagytam, lábaimat a derekára kulcsoltam, kezeimmel pedig szorosan öleltem a nyakát. Így állt fel velem. Egyforma magasak voltunk, és jó ha hétnyolc kilóval nehezebb nálam. Ha normál pasiból van, ezt a kunsztot nem hiszem, hogy megcsinálja. De likantróp erővel semmi az. Így ölelve indult el velem a konyhaajtó felé. Tudtam, hová megyünk, és tényleg, elképzelni sem tudtam volna jobb helyet az ágyunknál, a puha, meleg takarónál és a még forróbb testénél, amihez hozzá fogok vackolódni. Akkor sem torpant meg, amikor megszólalt a telefon. De aztán bekapcsolt a rögzítő. - Ronnie vagyok, 'Nita. Kéne egy csöpp segítség - mondta a hang, és Micah hátrálni kezdett, mert a hang még csak nem is hasonlított Ronnie-éra. Az öléből startoltam el a telefonhoz, és még beszélt azon a fura, kásás hangon, amikor felkaptam. - Ronnie, várj, Ronnie, itt vagyok. Mi a baj? - Anita! - Mi történt, Ronnie? -lihegtem, a szívem a torkom ban dobogott. Csak egy kis izgalom kellett, hogy kiláballjak a reszketeg bénultságból. - Berúgtam, mint a csacsi - nyerítette boldogan. - Tessék? - Egy klubban vagyok, a folyó túlsó oldalán. Figyelj, itt vetkőznek a pasik! - Milyen klub? - Valami lidérces. - A Lidérces Álom.

- Az az - mondta akadozó nyelvvel. - Mi a francot csinálsz te részegen egy sztriptízbárban? - Louie nem akar csak úgy együttélni. Azt mondta, hogy vagy hozzámegyek, vagy vége. És akkor azt mondtam, hogy akkor vége. - Jaj, istenem, Ronnie. - És most részeg vagyok, és a pultos azt mondja, hogy nem ülhetek a kocsimba, hogy hívjak szépen taxit. - Majd én elmegyek érte - suttogta mellettem Micah, aki nagyjából hallotta a beszélgetést. - Miért ilyen rohadékok a pasik, Anita, miért? Részemről nem annyira állt ez a nagy általánosítás, miszerint minden pasi rohadék lenne, de Ronnie állapotára tekintettel, nem indítottam vitát. - Maradj, ahol vagy, máris indulok. És legfőképpen ne csinálj semmit, amit holnap reggel megbánnál. - Olyat akarok csinálni, amit Louie fog bánni holnap reggel - kuncogott a vonal túl vége. Ronnie soha nem kuncog. Jaj. - Maradj a seggeden, ahol vagy, és nehogy valami ostobaságot csinálj. Mindjárt ott vagyunk. Letettük, és gyorsan lenyomtam azokat a részleteket is, amik Micah-nak kimaradtak. - Neked most pihenned kell, Anita, majd én elmegyek érte. - Először is, épp a férfiak-mind-szemetek-fázisban van, másodszor meg valami olyat akar tenni, amit Louie nagyon fog bánni, ha megtudja. Egyik szempontból sem lenne szerencsés pont téged odaengedni. De elkísérhetsz. Csak a homlokát ráncolta, mire magamhoz öleltem. - Jobb programot el sem tudnék képzelni, mint hogy veled ágyba bújjak. De nélküled ... az az egyik legpocsékabb verzió. Nyilván kattogni kezdene az agyam. Talán még helyre is ráz, ha egy kicsit kikapcsolódunk. Ketten, együtt. - Miért nem hívsz neki egy taxit. Majd a pultos berakja. - Alig egy napja békültünk ki. Szinte teljesen eltávolodtunk egymástól, még szerencse, hogy egyáltalán helyre tudtuk hozni. Nem akarom rögtön az elején elcseszni. - Nem foglak tudni lebeszélni, igaz? -Nem. - Akkor induljunk - mosolyodott el végül, bár nem kifejezetten boldogan. - Kösz - mosolyogtam vissza. - Mit? Hogy nem győzködlek tovább? - Aha. - De van egy feltétel em. Én vezetek. Legyen. Még hoztam a vámpírvadász szerkómat, egy menő új válltáskát a pisztolyokkal meg a rengeteg ammóval. Pengét is zsúfoltam bele rendesen, igazi fegyverraktárnak számított már, közben meg kívülről ártalmatlan tenisz-

táskának látszott. Micah még a nagy tűzerőn sem kezdett kötözködni, hogy minek, amikor nem vadászni megyünk. Csak előzékenyen kitárta előttem az ajtót, ha már így tele volt a kezem. A beállón találkoztunk össze Nathaniellel, aki már messziről vigyorgott. - Mi az? - fagyott le a mosoly, amikor kiszúrta a táskát. - Történt valami? Segélykérőn néztem Micah-ra, aki soha nem hagy cserben. - Kivégzési parancsa van, nyugodtan hozhatja magával a cuccot - mondta végül. - De ugye nem együtt mentek vadászni? - Nem - sóhajtottam -, először elhozzuk Ronnie-t a folyó túloldaláról, a Lidérces Álomból. Annyira beakasztott, hogy a pultos elvette tőle a slusszkulcsot. - Mit keres abban a lebujban? - szaladt fel Nathaniel szemöldöke a homloka közepére. Nevetve öleltem magamhoz, még a híres fegyverarzenálomat is a földre hajítottam. - Gyere te is, majd a kocsiban megbeszéljük. Szeretnék minél hamarabb odaérni, nehogy valami ostobaságot csináljon. - Mert az nem elég nagy ostobaság, hogy a földig issza magát egy sztriptízbárban, ahol a fiúk pénzért nem feltétlenül állnak meg a vetkőzésnél? - Ez most komoly? - kerekedett el a szemem. - Állítólag - vonta meg a vállát. - És elég szavahihető ember állítja. - A fenébe! Rohanvást hajítottam be a pakkomat a dzsip csomagrerébe. Részegen kefélni egy sztriptízes prostival, na az tényleg mélyütés lenne Louie-nak. Csak az a bökkenő az efféle bosszúkban, hogy az, aki állja, még annál is jobban bánja másnap reggel, mint akin állták. Micah vezetett, Nathaniel pedig a hátsó ülésen ült. Robogtunk megmenteni Ronnie-t a halálnál is nagyobb veszedelemtől. A részeg önmagától.

71

A Lidérces Álmok magányosan álldogál egy hatalmas területen, körülötte kavicsos parkoló, nem kell félni, hogy az ember esetleg kinnszorul. Gondolom, részben mák, hogy egyelőre nem építették be a környéket, részben célzatos, mivel ez az egyetlen csak férfi táncosokkal virító műintézmény a folyó innenső partján. Ezt a tényt egyébként nem rejtegetik, hatalmas neon feliratok figyelmeztetnek minden józan és részeg érdeklődőt, hogy itt bizony cicikről ne is álmodjon. Az utolsó, nyomtatott felirat az ajtón díszeleg, nagy betűkkel mondván: CSAK FÉRFI TÁNCOSOK. Ezután már mindenki vessen magára.

Az előtérben, ahol elvileg a kabátjainkat hagyhattuk volna, egy kósza ajtónálló vagy biztonsági ember sem lézengett. Nem mintha leadtam volna a bőrdzsekimet, az takarta a pisztolytáskámat, a srácokon meg nem volt kabát. Az alakváltók hőmérséklete alapjáraton is magasabb, mit nekik a csípős, októberi éjszaka. A lényeg a lényeg, akadálytalanul csörtettünk be a klubba. Biztonságból elégtelen, nem kapnak rétest se estére, se reggelre. Aztán leesett, hogy ez a stratégia része volt, mert ahogy kitártuk az ajtót, belerobbant a pofánkba a zene. Olyan hangos volt, hogy hosszú pillanatokra lebénultunk. Innentől fogva minek is kellene biztonsági őr? Az elektrosokk új értelmezése elintéz mindenkit, aki ide téved, és a sokk hatása alatt az ügyfél úgyis bármire hajlandó. Nekem speckó máris kopogtatott a fejfájás a koponyám alatt. Lecsekkoltam, mennyi pénz van nálam, hátha lefizethetném a DJ-t, hogy ne gyilkoljon tovább a hanggal. Húsz dolcsit találtam összevissza, ami egy nagyon olcsó DJ-nek lenne csak elég. Próbálkozni viszont mindenképpen érdemes. És mintha csak megérezte volna a gondolathullámaimat, kihajolt a fejünk felett a kis lukjából. - A pultnál tudtok fizetni - üvöltötte. - Mi van? - üvöltöttem vissza udvariasan. Még hangosabban üvöltve elismételte a mondandóját, én pedig rögtön meg is ragadtam a lehetőséget, és kértem, ha esetleg nem gond, halkítsa már le a dumdumot. Erre a fejét rázva húzódott vissza a lyukába, a görény. Én meg reflexből nyúltam a zsebembe, mire Nathaniel elkapta a csuklómat. - Nehogy pénzt ajánlj neki. Vérig sértenéd - üvöltötte centikről a képembe. - Hol érdekelnek az érzelmei?! - És ha sértettségében még feljebb hangosítja? A lehetőségtől is megfagyott az ereimben a vér, és bár nehezen tudtam elképzelni, hogy legyen az erősítőn még feljebb, nem mertem kockáztatni. Hol lehet Ronnie, néztem körül, amikor túltettem magam a sokkon. Vajon hány magas, hosszú lábú szöszi rohangál, bocs, dülöngél egy ilyen helyen? Hát sok. Sőt, annál is több. Iszonyatos tömeg volt. Jobbra tánctér, balra asztalkák kerek színpadokkal és fényesen csillogó rudakkal. Távolabb biliárdasztal és még több apró asztalka. A pult, naná, hogy a terem legvégében. Fura, de a vécék már innen, a bejárattól látszottak, a férfin ajtó sem volt, egyáltalán, csontra be lehetett látni még a piszoárhoz is, mert egyetlen fuggöny vagy válaszfal sem zárta el a teret. Bizarr. Az egyik kis dobogó körül rengeteg csajszi csoportosult, köztük alsó hangon is három hosszú szőke, de ahogy megfordultak, egyik sem bizonyult Ronnienak. A harmadik annyira nem, hogy pasi volt. Vagy ilyennek szerette magát, vagy nagyon rossz kedvében hozta össze természetanya. Gyönyörű nő lett volna, de a középsulis éveit egy picit sem irigylem. Micah belénk karolt, és sikeresen áthatoltunk a tömegen. A pultnál eltáncoltuk, hogy a belépőnket szeretnénk rendezni, és magam is meglepődtem, milyen hibátlanul lehet gesztusokkal kommunikálni. Aztán a pultos mosolyogva feltartott egy üres poharat, hogy esetleg innánk-e valamit. Mivel nálam épp nem volt egyetlen felmutatható szöszi sem, nem sikerült megkérdezni, látta-e Ronnie-t, így aztán arrébb oldalaztunk, hogya szomjasabb népek is odaférhessenek a mutogatósemberhez. A pult oldalán fekete függönnyel elzárt terület bújt meg, épp egy boxert és zoknit elegánsan viselő férfi lépett ki onnan. Ez lehetett az öltöző. - A vécé - rikoltottam férfijaim képébe, ahogy összebújtunk -, megyek, megnézem nincs-e ott. Bólintottak, én pedig bemenekültem a földig érő függöny mögé, ami a bejáratot takarta. Talán azért, hogy a férfiak ne lássák, a nők még ajtót is kaptak. Nehogy valami lázadás törjön ki a témában.

A mosdóval szemközt, a helyiség kellős közepén egy nagydarab szekrény állt. Csak úgy, magányosan, vécé nem volt elrejtve benne, csak egy csap meg kagyló. Amúgy két vécé volt, az egyik rossz. Meg persze a szokásos, kígyózó sor. Lecsekkoltam, egyikük sem Ronnie volt. - Ronnie, te vagy odabenn? - kérdeztem az ajtótóI, a hangom visszhangzott. A semmi válaszra az egyik sorban állóra fanyalodtam, egy magas barnára. Elmagyaráztam, hogyabarátnőmet keresem, egynyolcvan magas, szőke, és annyira részeg, hogy legföljebb súlyosan hiányos mondatokkal képes kommunikálni. A nő csak a fejét rázta. - Jaj, hát ez bármelyik szőke lehet, tele van velük a hely - kiabálta ki a szerencsés vécéhasználó. Feladtam. Ahogy elhagytam a helyet, az egyik megfáradt sorban álló épp taktikát váltott, és a szekrénybe pisált. Van ilyen. Kiléptem. Vagy lehalkították a zenét, vagy kezdtem hozzászokni a dobhártyám szaggatásához, mert már nem hallottam olyan hangosnak. Vagy esetleg kezdtem megsüketülni. Micah és Nathaniel ügyesen megvárt, ahol hagytam őket, de egy férfi csatlakozott hozzájuk. Magasabb volt náluk, de annyira gebe, hogy valahogy mégis kisebbnek tűnt. Pólóban, rövidgatyában és zokniban álldogált előttük, cipő nulla. Sajátos. Ahogy a közelükbe értem, Nathaniel már nyúlt is a kezemért. Maga elé húzott, úgy ölelt át hátulról. A férfi Micah vállát lapogatta, a gusztusomhoz mérten kicsit talán túlságosan is hosszasan. - Szóval srácok, szeretitek a faszt? - kérdezte ékesen. Nathaniel kezét nem eresztve beálltam eléjük, hogy a férfi kénytelen volt hátrébb lépni egyet. De még mindig Micah felé nyúlkált, hogy egyesek mit nem értenek a gesztusokból. Hát kénytelen voltam elengedni Nathanielt, és még kettőt lépni a képébe. Egy pillanatig csak centikre volt egymástól az arcunk, ekkor még mosolygott, aztán meglátta a tekintetemet. Le is fagyott az a bizonyos gyere-csibém-hamm-bekaplak magabiztossága. Majd hanyatt esett, úgy farolt. - Azt mondták, szeretik a faszt - mentegetőzött dadogva. - Én azt mondtam, hogya magamét mindenképp - vonta meg a vállát Micah. - Ha idegen kérdezi, egyszerűbb, ha nemet mondasz - intette Nathaniel. - Csúnyán félreértettétek egymást, ezek szerint- tártam szét a két karomat - Mindenesetre bocsika. - És már húzott is volna el, de megállítottam. - Egy barátnőnket keressük, felhívott, hogy nincs jól, vigyük haza. Nem láttad? - kérdeztem, és leírtam neki Ronnie-t zanzában. Idegesen pislogott. Nyilvánvalóan tudott valamit, de már az zavarba ejtette, hogy a fiúkkal nem úgy alakult a helyzet, ahogy tervezte. Nem szokta meg az erős nő képletet. Lehet, hogy nekem sem ártana visszavennem a fenyegető tekintetből meg a sugárzó hidegvérből és a néma rettenetkeltésből, de ha egyszer ilyen jó kezdek benne lenni. Sajnálnám elkoptatni a talentumot. Nathaniel keze a vállamra fonódott, és az orrom elé tolt egy húszdolcsist. - Szerintem kérdezd újra. Elvettem tőle a húszast, középen kettéhajtottam. Már nem tűnt annyira lázasan idegesnek, de még mindig nem szívesen dalolt volna nekünk. - Tudod, hol találjuk a barátunkat? - tartottam fel a magasba a bankót. - Lehet, hogy tudom - nyögte rekedtesen. - Mindenképpen meg kellene találnunk, mielőtt valami nagy butaságot csinál - hajolt rá a vállamra Nathaniel. A hangja higgadtan, halkan csengett. - Összerúgta a port a barátjával, de ki fognak békülni, hacsak nem tesz olyat, ami

... érted, mire gondolok, nem? - Ezért kénytelen leszek nektek privát ölbetáncolni. Máshogy nem fogadhatom el a pénzt, mert rájön, hogy én köptem be. És azt garantáltan nem díjazná, aztán meg csak nézhetném a seggem. - Ki nem díjazná? - Már hátul van - sóhajtott a nyakamba Nathaniel. - Ronnie. - Hátul? - Vagy valahol, ahová ilyenkor viszik a csaj okat. Már ott van. - Vigyél minket is oda - adtam ki a frankót. Hogy szakadna rá minden amire szakadhat! - Dallas megöl. Ritkán járnak erre ennyire szép csajok. - Akkor kezdjünk Dallas után kérdezősködni? - Azt ne, csak azt ne - kúszott a szemébe a rettegéssel rokon néma könyörgés. - Hogy hívnak? - kérdeztem. Hogy én hogy rühellem, amikor elkezdem sajnálni az ellenfelet! - Owen - mondta Nathaniel-, azt mondta Owennek hívják. - Figyelj, Owen, ha most feltartasz a hülye csacsogással, és közben a barátnőmnek valami baja történik ... - Adj neki még egy húszast, és akkor hátra visz. - Döbbenten fordultam felé. Kicsit drága pár lépés lenne. - Úgy tehet, mintha csak az üzlet miatt mennénk vele, és akkor már megkereshetjük Ronnie-t. A magunk szakállára. A döbbenetem csak egyre növekedett. - Legalább őt sem szekálja majd senki, mi pedig ott leszünk - vonta meg a vállát Micah. Már nyitottam is a számat, hogy elhessegessem ezt a nevetséges pazarlást, de Nathaniel keze megjelent a másik húszassal. - Jó estém volt - somolygott. Ez meg mi akar lenni? Hogy amikor nem lép fel, ő is csinálja ezt a privát ölbe-tánc dolgot? Mindegy, eddig sem akartam tudni, most sem. Addig sokkal jobb nekem, amíg nem tudom. Elvettem a pénzt, és a másikhoz gyűrtem. - Vigyél hátra bennünket, Owen. Egy másik táncos bukkant fel mögötte, ő már kerekebb volt, rajta nem állt olyan szakadtan ez a bizarr munkaruha, a lógós póló meg a boxeralsó jellegű rövidnadrág natúr zoknival. Persze neki is legfeljebb a kisfiús bája lehetett megragadó, a Bűnös Vágyak szépségei után ezek a fiúk mind lepattantak, túlságosan is vékonyak és kidolgozatlanok voltak. - Nem kell egy kis segítség? - ajánlkozott. - Ennyi pasi csak elég lesz neki - mosolygott rá szélesen Nathaniel, miközben mellém lépett, és mind a két karjával magához ölelt. Owen összekapta magát, és mire a kolléga felé fordult, már egészen könynyedén intett neki, hogy itt már másra rajta kívül bizony nincs szükség. Aztán elvette tőlem a pénzt, és kecsesen, mint egy díva a zoknija szárába dugta. Talán azt képzelte, hogy a harisnyatartójába kerül száz dolcsi, nem tudom, mindenesetre szép mozdulat volt, már nem is tűnt a fiú olyan elveszettnek a szakmájában.

- Igen, asszem elég - biccentettem én is, bár a mosolyt nem sikerült összehoznom. - De itt nem kaptok csajokat - akadékoskodott a gyerek. Hitetlenkedés csillant a szemében. - Még szerencse, hogy hoztunk magunknak - fordult úgy Nathaniel, hogy egyszerre karolhasson át engem és Owent. A szemében vágy és türelmetlenség ragyogott, igazi Oscar-jelölt alakításra sikeredett, és még a hitetlenkedő is úgy tűnt, benyalta. - És ő mit fog csinálni? - sandított azért még Micah-ra. - Nézni, te dinka - zárta le a traccspartit Owen, és elindult velünk a pult irányába. Meg mertem volna esküdni, hogy éreztem a hátamban a másik tekintetét, ahogy még mindig szkeptikusan stíröl bennünket. De lehet, hogy csak irigykedett. Vagy csak a szokásos paranoiám. Az az egy azonban biztos, hogy sokkal jön nekem majd ezért Ronnie. A pultnál jártunk éppen, amikor egy igazi antisztripper fiú bújt ki a fuggöny mögül. Dettó irodista vagy könyvelő. Hogy kerülhet ide egy ilyen gnóm? Aztán megragadta a pult fölötti fémrudat, és helyből felhúzta magát, majd átkunkorodott a saját két karja közt. Oké, megvettem, könyvelő maradhat. A közönség felsikoltott mögöttünk, mire megfordultam, hogy egy csont pucér pasit lássak az egyik rúd mellett vonaglani. Csak a fehér zokniját hagyta fenn. Visszakaptam a fejem, és már meg is győződhettem könyvelő alkalmasságának újabb bizonyságáról: ő is pucéran himbált előttem egy gigantikus szerszámot. Sőt, nem csak a karjai voltak hihetetlenül hajlékonyak. Nagy vörösödésemben már azt sem tudtam, hova nézzek, ha Nathaniel nem kap el, belefejelek a pultba. Owen hölgyikésen kacarászni kezdett, Nathaniel pedig férfias csuklással csatlakozott be. Rajtam mulattak. Szerencsére, ahogy Micahra pillantottam, lett még valaki a társaságban, aki láthatóan megszenvedte Ronnie begyűjtésének egyre nehezebb feladatát. Aztán Owen félrehúzta a fekete drapériát, ami mögött én korábban az öltözőt sejtettem, és már el is tűntünk a hátsó fertályon.

72

A függöny mögött aprócska helyiség fogadott, innen nyílt a folyosó, ami szerintem az egész épület hosszán végighúzódott. A fal mellett még egy zoknis álldogált, bár rajta izompóló meg szűk rövidnadrág villogott, a zokniból rögtön tudtam, hányadán állunk. Nyilván azért vehette fel a szerkót, mert valamivel kigyúrtabb volt az eddigi kínálatnál. - Nem kell egy kis segítség? - tolta el magát a fal tóI tettre készen. - Jaj, nem, köszi, boldogulunk négyesben - fuvolázta Owen. Nathaniel karjába kapaszkodott, és Nathaniel nem lökte el magától. - Bocsi, de már így is a teljesítőképességem határán járok. Három az igazság - igyekeztem én is udvariasan lerázni -,

és én vagyok a ráadás. Nevetve rázta meg a fickó a fejét, mi meg kifordulmnk a folyosóra. Ahhoz már keskenynek bizonyult, hogy a hármas karolásban elférjünk rajta egymás mellett, így Nathaniel előrement Owennel, aki feltehetőleg biztatásnak vette, hogy Nathaniel ennyire ragaszkodik hozzá. Szabályosan felkúszott az oldalán, mint valami zoknis lián. Mi Micah-val a hátsó sorban maradtunk, teljes svunggal igyekeztünk akklimatizálódni a miliőhöz, noha Micah még talán nálam is pocsékabbul érezte magát. A folyosó két oldalán kis lukak sorakoztak, egy-egy függönnyel lehetett őket leválasztani a külvilágtól. Ide hozták a táncosok a privát vendégeiket. A legtöbben folyt az ipar, mert a függönyök be voltak húzva, de nyilván alapvetően csak a totálisan legális ölbetáncokat nyomták. Az ölbetánc egyébként csak hülyén hangzik, a gyakorlatban egy szinte normális erotikus tánc, aminek szigorú szabályait már csak azért is pontosan ismerem, mert egy vetkőzősfiúval élek, a másik pasimnak pedig több ilyen jellegű intézménye van. A szabályok szerint a vendégnek, akár férfi, akár nő, a keze nem mozdul, tapi nincs. Csak a táncos fogdoshat, de ő is csak az engedélyezett szférán belül. Semmi túlzottan sikamlós. Mondom, erkölcsileg majdnem teljesen benyelhető.

Legalábbis hevesen reméltem, hogy nem száz százalékos bordélyba érkeztem. Meg Ronnie sem. Mert nekem még csak itt vannak a mentőöveim, de a kótyagos barátném nyilván nincs ilyen nagy jani pozícióban. Konkrét tervem amúgy egyelőre nem volt, hogy is fogjuk megtalálni, mégsem kezdhetem rikoltozni a nevét találomra! Szegény Owen csúnyán belebukna a kakis kádba, mert az a Dallas csóka nyilván egyből levenné a képletet. Szerencsére, vagy mondjuk inkább, hogy az ő szerencséjére, nem is kellett keresgélnem. Ahogy az egyik luk elé értünk, a fuggöny alatt megjelent a lába. És nemcsak a cipő volt ismerős, meg a vádli, de a kuncogós hang is, ami felsikoltott. - Jajanyám, hopp, lecsusszantam ... Jesszus, de sokat ittam ... Egy férfi hang morgott valamit, amit nem értettem, aztán bekanalazták a lábakat a fuggöny alól. Én meg lecövekeltem. - Te vagy az, Ronnie? - kérdeztem meglehetősen idiótán, mert pontosan tudtam, hogy ő az. Még kopogni is majdnem bekopogtam, amilyen furcsán jól nevelt vagyok a meredek helyzetekben. Aztán, hogy nem felelt, csak kuncogott meg heherészett, nagy levegőt vettem, és félrerántottam a fuggönyt. A földön térdelt, a blúza a nyakában, és egy pasi úgy markolászta és csókolgatta a melleit, mintha legalábbis a menyasszonya lenne. Nem hinném, hogy az ilyen szintű személyeskedés belefér a munkaköri leírásába. Szegény, kénytelen lesz másik klubot keresni magának. Legalábbis elméletileg. - A folyosó végén várlak benneteket - fordult el Micah villámgyorsan. - Oké - biccentettem. - Mi meg vigyázunk Micah-ra, nehogy eltévedjen - húzta máris utána Owent Nathaniel. Hipp-hopp magamra maradtam a barátnőmmel meg az ő vadonásúj barátjával. Ha nem lett volna részeg, persze én is dobbantok, nagylány már, azt tesz, amire éppenséggel kedve támad. De részeg volt, sőt, még annál is részegebb, ráadásul félig összetört a szíve, ami köztudottan határozottan önveszélyes tettekre ragadhatja az embert. Pláne, ha már félmeztelenül térdel egy sztriptízbár hátsó fertályában egy táncossal. Vigyáznom kellett rá. Egyelőre nem vett észre, kuncogva markolt bele a férfi hajába, és húzta le magához egy csókra. Közelebb ballagtam, hátha a válla fölött feltűnök neki. - Helló, Anita! - ragyogott rám. - Te meg mit keresel itt?

- Te hívtál, rémlik? Hogy vigyelek haza. Olyan zavaros tekintetet kaptam válaszul, hogy egyből vágtam, nem, nem rémlik neki. Hát kösz. - Akarsz csatlakozni, cica? - kérdezte a férfi, aki időközben letérdelt Ronnie elé. - Beveszünk, ingyér. - Miért gondoltam, hogy ilyen jó üzletet csinálhatok?! Na, gyere, Ronnie, menjünk. Hazaviszlek. - Nem akarok hazamenni, még nem. Itt van Dallas, kapok egy kis ölbetáncot. - Azt látom. De ha ölbetáncot akartál, mi a francos fenének csődítettél ide? Hulla fáradt vagyok, aludnom kéne. Ahogy neked is. - De hát nem édes? - fordította felém két kezébe fogva Dallas arcát. Tényleg nem volt rosszarcú, de nem is a feje volt a pláne. Hanem a teste. Végre egy pasi ebben az egész kócerájban, aki kifejlett férfire emlékeztet. Izmai voltak, széles válla, keskeny csípője, formás, kigyúrt lábai. Nem az a satnya, intellektuel kamaszfazon, akik odakinn zoknikban nyüzsögtek. A karján tengerészeti tetoválás villant. Mit keres egy hajdani tengerész egy ilyen leharcolt kurvabárban?! - Ja, nagyon édes. Na, gyere - kaptam el Ronnie kezét. Dallast nem ejtették a fejére, meg sem próbálta visszahúzni, esetleg engem ellökni. Arcát Ronnie mellei közé temette, és finoman harapdálta a szíve fölött. Ronnie hátravetette a fejét. Én meg, bár tényleg odavoltam, hogy megint kibékültünk, az ilyen intim közelségtől azért majdnem kifutottam a világból. - Mi tart ennyi ideig, Anita? - jött Micah majdnem segélykiáltása. - Ronnie maradni akar. - Akkor maradjon. Mi meg menjünk - türelmetlenkedett, ami valahogy testidegen volt tőle. Muszáj volt ránéznem. - Csak egy pillanat, mindjárt jövök. És ne nagyon melegedjetek bele, Dallas, mert megütheted a bokádat - szóltam még vissza a függönytől, totál feleslegesen, mert ez a Dallas gyerek kicsit sem féltette a bokáját. Főleg nem tőlem. Buta fiú. Persze nem rángathatom ki a hajánál fogva Ronnie-t az épületből... Már messziről láttam, miért is olyan kétségbeesett Micah hangja: egy idősebb úriember keserítette el ennyire, aki egy bankóköteget tartott elé diszkréten. Húszasok voltak, ha jól vettem ki. Éppen legöngyölt egyet a kupacból. - Nagyon megtisztelő, de nem. Csak egy barátomat várom - tolta el magától Micah. - Leszek én a barátod - csapott az ajánlatához még egy húszast. Micah a fejét rázta. Nem olcsójános. Már majdnem odaértem, amikor még két zöldhasú villant, az annyi mint nyolcvan. - Ennél jobb ajánlatot úgysem kapsz ma este - csábítgatta a kéjenc. - Az nem olyan biztos - pördültem mintegy végszóra Micah mellé, és magamhoz öleltem. - Koszt-kvártélyhoz és puncihoz mit szólnál, szépfiú? Micah esküszöm, hogy hálásan húzott még szorosabban magához. - Maga a barátja? - pislogott a bácsi. - Aha. - Tényleg csak egy barátra várt - kommentálta a férfi a felismerést. - Mondtam - vont váll at Micah. - Csak épp nem egészen ilyen barátra számítottam. Nem barátnőre - tette el a pénzét.

- Pedig ilyen barátnő vagyok - mosolyogtam rá szélesen, de a szemem nem mosolygott. Gyorsan körbepillantottam, Nathaniel vajon merre lehet, és a sarokban, egy pár mögött fedeztem fel a vörösbarna hajzuhatagot. Megérezhette, hogy keresem, vagy csak kezdett belefulladni az ostromba, mert ebben a pillanatban feltartotta a kezét. Nyilván nem ártott őt is kimenteni. Micah-t szorosan magam mellett tartva odapályáztunk. - Helló, fiúk, lányok, bocsika - próbáltam félretolni az érdeklődőket. Elegáns udvarlói akadtak, legalábbis a magas, fekete tag öltönyéből kiindulva. Gyanús, hogy egy helyen vásároltak Jean-Claude-dal. A csajszinak meg akkora gyémánt szikrázott a kísérőgyűrűjében, ami egy emberesebb szarkának is a torkán akadt volna. Az ő ruhájára, mondjuk, lehetett volna még költeni, például bélésre, mert a mellbimbója konkrétan átlátszott a világos, vékony anyagon. Kínosan ügyeltem is, hogy ne vándoroljon a tekintetem derékvonal alá. Nem akartam másik, ominózus sötét foltot felfedezni az öle magasságában. Mondjuk, amúgy is inkább a karján hordozta a látnivalókat a még több brill meg kilónyi arany témájában. De a sminkje se volt semmi, az a szinte-nem-is-látszom-de-minden-tökéletes fazon volt. - Elnézést, de a fiatalember már foglalt - mért végig a férfi. - Érdekes - vettem egy nagyon nagy levegőt - a számból vette ki a szót. Annyira foglalt, hogy együtt érkeztünk. Az orrom megtelt a nő drága, púderes illatával. Meglepetten néztek egymásra. - Én mondtam, hogy csak várok valakit - slisszolt ki közülük Nathaniel a meglepettségüket kihasználva. Én meg magunkhoz húztam őt is, és amilyen rutintalan kezdő vagyok, azt hittem, le is rendeztük, több tisztességtelen ajánlat nem lesz, mehetünk végre a mi kis részegünkért. A nő lábujjhegyre emelkedett, a férje pedig lehajolt hozzá, hogya kicsike a fülébe súghasson valamit. Én meg elindultam a szűk folyosón a kapós pasijaimmal. - Várjanak - szólt utánunk a nő. Én pedig illedelmesen megfordultam, mint már mondtam, hülye helyzetekben szakad fel belőlem az etikett. - Maguk hárman és mi ketten. Volt idő, amikor visszakérdeztem volna, hogy mi van mi hármunkkal meg velük kettejükkel, de azok az ártatlan idők már elszálltak, pontosan tudtam, mi lenne a válasz. És nem akartam húzni az időt. - Nem, kösz. Micah-t magam előtt tolva indultam is volna tovább, de éreztem, hogy Nathaniel, akit kézen fogva húztam, megtorpan. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, mi van már megint. De csak félig volt igazam: nem a nő kapta el a karját, hanem a férfi. - Engedje el - léptem Nathaniel mellé. - Most rögtön - tettem hozzá nyomatékkal. - A felségemnek nagyon bejön a barátja - mondta, de azért elengedte. - Igazán örülök, de legyen ez egy szép emlék a ma estéről. Még egyszer hozzá ne érjen. Egyikünkhöz se. Tiszta? - Azért jöttek maguk is, amiért mi. Ne játszadozzunk tovább, akkora kádam van, amiben mind az öten kényelmesen elférünk - mondta komolyan, majd lépett egyet felém. - Maga ruhátlanul még ennél is gyönyörűbb, érzem, látom duruzsolta. Ezzel kiérdemelte azt a bizonyos gyilkos tekintetemet, amitől a rosszfiúk átlag három lépést hátrál nak, a gyengébb idegzetűek pedig egyenesen zokogva vetik az anyukájuk szoknyája alá magukat. - Szerintem nem akarnak velünk játszani, szívem - fogta meg a kezét a felesége. Na, itt is az asszony hordja az eszet a családban. - Hallgasson a feleségére, nála van a frankó - bólintottam, és mentem volna már nagyon Ronnie-hoz, de Nathaniel még mindig mozgásképtelennek bizonyult. Aztán, ahogy ismét kénytelen voltam visszafordulni, eldőlt bennem nagy csattanással a bornyú. A fickó belekapaszkodott a hajába. Én meg elővarázsoltam a jelvényemet, és az orra elé

dugtam. Gyanús, hogy nem ártott volna neki egy szemüveg, mert csak három lépésről sikerűlt értelmezni a plecsnit, de legalább elengedte Nathaniel haját. De nem kap piros pontot, nem hívom fel az optikusát. - Jaj, hát ilyenem nekem is van otthon egy tucat. Ha rabló-pandúrosat szeretnének, játszhatunk olyat is - nevetett öblösen. Az ujjaim hegyével félrehúztam a kabátom szárnyát, hogy a pisztolyornat is kikacaghassa. - Ilyenje is van? - kérdeztem. - Gyere, szívem - húzta a felesége az ellenkező irányba -, szerintem tényleg az. - Ki maga? - fixírozott a pasi. - Anita Blake szövetségi rendőrbíró, segglyuk. Pattanjanak le rólunk végre. Ordított a képéről, hogy még mindig nem hiszi egy szavamat sem. Nyilván a férfiak azon népes táborába tartozott, akik nem hisznek a női emancipációban, és kiröhögnek minden magasabbra kapaszkodott hüvelyest. Vagy egyszerűen csak annyira akarta Nathanielt, már elképzelte, ahogy a gyönyörű haja elomlik az istállónyi ágyában, hogy már nem volt hajlandó semmi olyat elhinni, ami a vágyait legyilkolhatja. Mert nekem ugyan nem magyarázza be, hogy a felesége van ennyire oda az én kis szépségemért. Akkor nem fogdosta volna ilyen hevülettel a kezét meg a haját. De nem ám. Én mindenesetre eltároltam a jelvényt, és visszaengedtem a stukkerre a dzsekimet, hogy akkor lépjünk végre tovább. Nathanielt bestokiztam középre, Mr. Tipitapi többet nem kapja meg a lehetőséget. Tessék, lehet engem fogdosni, persze forrón nem ajánlom. Hátrálni kezdtünk, hogy ne veszítsem azért szem elől a nyomulóst. A felesége próbálta el rángatni, hogy most már legyen vége a balhénak, de az ürge csak bámult gyilkosan. Még ha le is pattintottam magunkról, sem vívtam ki szerintem a gyűlöletnek ezt a fokát. Nem értettem teljesen, de legalább újabb epizód nélkül visszaértünk Ronnie lukjába. - Hú, ez húzós volt - sóhajtottam. - Ismerem - suttogta Nathaniel. - Honnan? - Na, még egy kellemetlen meglepi. - Még az utcáról- nyalta meg kiszáradt szája szélét. - Az idősebb fiúkat vitte el, akik már kiöregedtek. - Fiúk? - A mi szakaszunkra alapvetően azok jártak, akik igazán fiatal húst kerestek. Amikor elértél egy bizonyos kort, már nem nagyon kellettél, ha folytatni akartad az ipart, egy másik környékre kellett cuccolnod. Más ügyfélkörhöz. Már jó rég volt, szerintem nem ismert meg, de én emlékszem rá. Arra is, hogy az egyik idősebb srác óva is intett tőle. - Óva intett? - Aha. - Bántotta őket? - Még nem, de érett a dolog. Vannak perverz pasasok, akik eleinte nem kérnek semmi különöset, de lehet látni rajtuk, hogy egyszer átbuknak majd a határon, és akkor vége, bekattannak. Előre lehet érezni rajtuk a betegességet, látszik a szemükben a szikra. Ahogy visszaemlékezett, a szemében ugyanaz a végtelen szomorúság buggyant fel, amit régebben olyan gyakran láttam. Az a mindent-láttam, mindent-megéltem mélység, ahol már nincsenek illúziók. De azoknak az időknek vége, ilyesmi soha többet nem történhet vele. Időm nem volt hosszas vigasztalásra, csak gyöngéden megcsókoltam. És az elveszettség pillantása el is illant, kezdett visszatalálni az új önmagába.

- Tudom, hogy a legjobb barátnőd, Anita, de biztos szükség van itt...? - halt el Micah hangja. Totál kikészült. És én sem készültem fel éppen a látványra, ami fogadott: Dallas pucéran a földön, rajta Ronnie, szerencsére még nadrágban, de a blúza már elhagyta a testét. Kész, besokalltam. Az én pasijaimat ne tapizza senki, ne tegyenek több mocskos ajánlatot egyikünknek se, és egyébként is, mi a fenének rángat ide bennünket, ha mindenképpen tönkre akarja tenni az életét?! Mit asszisztáljunk mi ehhez, amikor majd összecsuklom a fáradtságtól?! Épp eleget nyeltem Richard önpusztító tendenciái miatt, Ronnie drámáira már végképp nem vagyok berendez kedve. - Veronica Marie Simms - dörrentem rá. - Jézus, itt az anyám? - fordult hátra elképedten. Én meg elkaptam a nadrágszíját, és egyszerűen leemeltem a pucér táncosról. Ezen mind a ketten meglepődtünk kissé, mert Ronnie nőtt nagyobbra, és még csak meg sem kottyant a mutatvány. Talpra állítottam, felcibáltam rá a blúzát, aztán a vállamra hajítottam, mint egy cementeszsákot. - Hé, még nem végeztünk - reklamált Dallas, de neki is bemutattam a plecsnit. Rögtön nem ragaszkodott annyira Ronnie-hoz. Én meg eligazgattam nagy akkurátusan a vállamon, csak utána indultunk meg a folyosón. - Tegyél le, Anita - tiltakozott, de nem kapálódzott. A kis perverz párocska nem dekkolt a folyosón, hogy újabb ajánlatokkal ostromoljon bennünket, ami klassz, mert a pisztolyornat csak úgy tudtam volna használni, ha előbb elhajítom Ronnie-t. A nagyteremben sem láttam őket, és épp csak be kellett lengetnem a kidobófiú előtt a plecsnimet, már szabad is volt az utunk. A zene ugyanazzal a rémisztő elánnal kalapáit, de körülöttünk mindenki döbbenten állt meg, és csak nézett. Mire a bejárati ajtóhoz értünk, az egész zsúfolt terem minket követett a szemével, aminek ezer meg egy oka lehetett. Néhány tipp: kicsapta a biztosítékot, hogy csaj cipel csajt; mind Ronnie kilógó melleit stírölték; a plecsnimen akadtak fenn; gyászolták a tényt, hogy megfosztom őket a két legjobb pasitól, akik ide valaha betették a lábukat. Bármelyik volt is a százdolcsis válasz, nagy sikerünk volt, ahogy elhagytuk az intézményt. A ruhatáros részben, az előcsarnokban, vagy hogy hívják az ilyet, Micah megjavította a hatvanméteres rekordját, és már kint is voltunk a sötét, hűs éjszakában. Egyedül a fülem notórius csengése emlékeztetett a lidérces álmokra, már felébredhettünk végre. - Tegyél már le, cseszd meg! - kezdte ütni a hátamat Ronnie, én meg azt gondoltam, hogy cseszd meg te, és letettem. Kicsit erőteljesebben, mint ildomos, mert a seggén landolt a kavicsos parkolóban. Láttam a fején, hogy most mindjárt üvöltözni kezd, de aztán valami szörnyűség ígérete suhant át az arcán, és ahogy tudott, feltápászkodott, hogy ugyanazzal a lendülettel kirohanjon a kavicsos részről valahová a gyep közepére. Ott maradék gráciájával négykézlábra vágódott, és lelkesen hányni kezdett. - A francba! - nyögtem totál beleérzéssel, de elindultam felé. Nathanielt és Micah-t a kocsiknál letettem, hogy ott jó lesz, mert nagyon is jó barátnő nek kell lenni ahhoz, hogy az ember egy rókázó hölgy társaságát keresse. A szag hamarabb elért, mint én Ronnie-t, de azért csak mentem tovább. Pedig pocsék gálamester vagyok, a szagát sem bírom, nemhogy a látványt. Az egész valahogy olyan hathatósan csalogatja fel belőlem a gyomromat. De Ronnie mellé térdeltem, és félrekotortam az arcából a haját, csak ne abba törölje már a slájmot. Közben ezerrel kerestem valami fogódzót, gyerekkori emléket, vagy valami nagyon aktuális és nagyon aggasztó problémát, ami elterelhetné a figyelmemet. De nulla. Kénytelen voltam nézelődni, hátha megjön az ihlet. És igen, én akartam, nem mondhatom, hogy nem magamnak kerestem a bajt. Addig meresztgettem a sötétbe a szemem, amíg valami feltűnt a fűben. Először azt hittem, korhadt fatörzs, amit kivédhetetlenül magához vont a gravitáció. De aztán megláttam a sápadt nyílként égféle szegezett kart, amit mintha valamihez nekitámasztottak volna. Jó, nem kell egyből hullát kiáltani, lehet, hogy csak kijött ide egy Ronnie-féle, és beájult. Azért csak odaintettem magunkhoz Micah-ékat, hogy őrködjenek a hibbant barátnőm felett, amíg én a kar végére járok. Ronnie közben kezdett a végére érni, már csak az öklendezéses üresjáratokat reszelte. Tisztában voltam vele, hogy most akár bizonyítékokat taposhatok bele örökre a nedves fűbe, de csak rá kellett néznem, mielőtt riasztom a nehézlovasságot. Miért ne lehetne valami részeg, vagy egyszerűen csak egy félrehajított

próbababa? Egyedül az én megfáradtságornat és szakmai mellékhatásaimat bizonyítja, hogy egyből hullát kell sejtenem a sötétben. Mindenesetre lassan óvakodtam keresztül a gyepen, már nem surrogott a gatyám szárán a fü, ahogy korábban, amikor Ronnie-hoz igyekeztem. Ha esetleg elhajítottak itt valahol egy fegyvert, nem kellene megtaposnom. Minél közelebb értem, annál harsányabban villogott az agyamban a piros lámpa, hogy itt a hulla. A bőre azzal a bizonyos sápadtsággal ragyogott bele tompán a csillagos éjszakába. Ha nem támasztják fel a karját, akár ki se szúrtam volna, vagy csak sokkal később. De feltámasztották, ahogy annak a táncosnőnek is két napja szétterítették a haját. Hé, itt vagyok, ide nézzetek! Ez egyébként férfi volt, helyesebben még csak fiú, de a leopárdmintás tangája nem hagyott kétséget. Ha nem a Lidérces Álmokban dolgozott, akkor soha többet nem megyek Vegasba, mert még a legalapvetőbb tippeknél sem áll mellettem Fortuna. A nyaka egyik oldalán, a csuklóin és a karhajlatában ott feketéllettek a harapásnyomok, de nem nyúltam hozzá, hogy ellenőrizzem, vajon a lába közt és a nyaka másik oldalán is jártak-e agyarak. Egyedül a csuklóját érintettem meg finoman, persze hazudhatnám, hogy még az élet pislákoló szikráját reméltem, de nem lehetett itt már semmit remélni. Hideg volt, bár még nem merev. Lehet, hogy még nem állt be. Vagy már elmúlt. Soha nem lehet tudni. De gyanús, hogy este végezhettek vele, amikor épp Jonah Cooperrel vesződtünk. Fura, de rögtön nem zavart annyira, hogy elvettem az életét. Felegyenesedtem, és kibányásztam a dzsekimből a mobilomat, hogy fejből tárcsázzak egy számot. - Itt Zerbrowski. - Remélem, nem otthon zavarlak - kezdtem. - Miért? - kérdezte gyanakodva. - Mert a folyó túlsó partján vagyok, a sztriptízbároknál, és egy újabb kibaszott hullát babusgatok éppen. - Engem miért nem értesített senki? - Mert épp most értesítelek. - Csak nem te találtad meg a hullát? - De bizony. - Halljam, mi volt. Megkapta a rövidített verziót, még azt sem hagytam ki, hogy a pultos tanácsolta Ronnie-nak, hívjon valakit, aki hazaviszi. Jó, a bánativás okait nem részleteztem, és a házaspárról sem szóltam, akik molesztáltak bennünket. - Kicsődítek mindenkit. De a seriff hamarabb ott lesz, mint én, pedig a múltkor nagyon nem jöttél be neki - mondta elgondolkozva. - Mondanám, hogy az oldalbordáidat küldd haza, de valakinek csak igazolnia kell a sztoridat. - Miért? Nem hiszed el? - Már hogyne. De nem én fogok először odaérni, nem érted? - Ja, és akkor kell, hogy legyen alibim, hogy miért találtam meg pont én a következő áldozatot, amikor pedig az összes bárt meg klubot őrzik a seriff emberei. Mert nyilván csak azért találhattam meg, mert valaki leadta a fülest. - Vannak, akik ezt gondolhatják. - De te nem, ugye, Zeb? - Én soha. De ismerlek. Nincs még egy csaj a földön, aki leugrik egy sztipdzbárba, hogy pucér pasikra csorgassa a

nyálát, és rögtön talál egy hullát. Csak neked lehet ekkora mákod, Anita. - Nem csorgattam a nyálam. - Persze, és majd össze is hívom az osztályt, és hangosan olvasom be a közleményt, hogy csak egy barátodnak tettél szívességet. - Ezzel ne is ugrass, te mocsok! - Tudod, hogy soha nem lennék rá képes. - Kapd be, Zerbrowski. - Megtenném én, csak hát Katie nem nézné jó szemmel - nyerített, de aztán nekikomolyodott. - Megteszem a bejelentést, és elmondom azt is, hogy az egyik emberünk már kinn van a helyszínen. De ha a seriff érne oda először, legyél jó. - Mindig jó vagyok. - Persze, és a pokolban még a nyár közepén is hűs szellő lengedez - kacagott. - Csak addig bírd ki valahogy, Anita, amÍg oda nem érünk erősítésnek. - Én jó leszek, ha ő is. - Pazar. Egyik lábam itt, a másik ott. - Kösz. - Cefetül hosszú ez az éjszaka. - Hát az - bólintottam, és egyszerre tettük le. Mire odaértem a többiekhez, már hallottam a szirénát. Épp csak felvázoltam a helyzetet a srácoknak, hogy mi volt és most hogyan tovább, Ronnie közben lágyan jajgatva fogta a fejét a földön ülve, amikor csikorogva bekanyarodtak az első járőrkocsik a parkolóba. Az első kocsiban maga Melvin Christopher seriff pöffeszkedett, és sehol egyetlen árva állami kolléga. Hát csudás, egyszeruen csudás.

73

A mentősök adtak egy takarót Ronnie-nak, most ott ült a kocsijuk hátuljában, és láthatóan szenvedett. Mindenki azt hitte, a sokk, csak mi tudtuk, hogy épp elkezdett kijózanodni, és hogy előzőleg többet ivott, mint az elmúlt hat év alatt összesen. Ciki. De nem volt egyedül a szarban. Kezdetnek a seriff rögtön szimpatikusan nyitott, ahogy hozzánk csörtetett elefántvégtagjain. - Alig ismertem meg, Miss Blake, ennyi ruhában. - Magának Blake rendőrbíró. És ahhoz képest, hogy déli, heteroszexuális rendőrségi vezető, kissé talán túlzottan is érdeklik a női ruhák. És innen lejtmenetbe kapcsoltunk, egészen odáig, hogy lilás fejjel üvöltözni kezdett, és Douglas helyettesnek kellett leválasztania rólam, hogy egy rövidebb, egészségügyileg nagyon is indokolt sétára vigye a szagos októberi éjszakába.

Én kihasználtam az időt, hogy ránézzek Micah-ra és Nathaniel-re. Az előbbit egy hirtelen megnyúlt közrendőr kérdezte ki, akinek az izületei mintha nem igazán tartottak volna lépést a teste tempójával. - Nem, nem dolgozom ebben a klubban - jelentette ki Micah, és a hangsúlyából éreztem, hogy nem először és nem is másodszor mondja el ezt a mondatot az elmúlt negyedórában. - Akkor melyik klubban dolgozik? Segélykérőn pillantott rám. - Helyettes - próbálkoztam. A helyettes, akinek a nevét egyelőre nem sikerült leolvasnom a lapocskájáról, ingerülten nézett rám. Én megvillantottam neki a jelvényemet, mivel azonban a főnöke nem csinálta magát össze tőle, ő is csak félvállról vette. - Épp egy szemtanút kérdezek ki - nézett rám ellenségesen. - Azt látom, Patterson helyettes - végre megvolt -, de a tanú már több ízben is válaszolt a kérdéseire. - Nem hajlandó megmondani, hol dolgozik. - Nem is kérdezte - vonta meg a vállát Micah. - Többször is feltettem a kérdést - fordult felé fenyegetően összeszűkülő szemekkel, amitől még egy légy sem rondítana a nadrágjába -, csak épp nem hajlandó válaszolni. - Azt kérdezte, melyik klubban dolgozom, és én nem dolgozom egy klubban sem. Nem vetkőzéssel keresem a kenyerem, felfogná végre? - csendült megint türelmetlenség a hangjában. Vajon mivel hozta ki a sodrából Patterson? Micah-t, akit soha semmivel nem lehet felzaklatni. Patterson hitetlenkedve mérte végig még egyszer. - Akkor meg mit keresett itt? - kérdezte, de rögtön látszott, hogy valami egészen fergeteges juthatott az eszébe, mert elhúzta a száját nagy kéjesen. - Á, értem már. Szereti mások tojását meg kolbászkáját stírölni! - Tojást meg kolbászkát?! - néztem rá döbbenten. - Az meg mi a halál? - Mások tökét meg faszát - mondta magától értetődően, mintha azt kérdeztem volna, mennyi egyszer egy. Napszemüveg ide vagy oda, most pontosan tudtam, hogy néz rám Micah. És már azt is, mitől szakadozik a cérnája. - Nézze, Patterson, puszta udvariasságból hagytam, hogy kikérdezze a tanúkat, de ha csak ugyanazokat az ostoba kérdéseket képes feltenni, azzal nem lendít semmit a nyomáson, akkor akár haza is startolhat. Nem tudom, mit felelt volna, ha épp nem szúrja ki a felénk köröző seriffet. De a seriff landolt, és a helyettes arcára volt írva, hogy most majd jól megkapom a képembe, ami oda való. - Nem hajlandó közölni a munkahelyét, seriff. Azt mondja, nem vetkőzősfiú, azt mondja, csak a himbi-limbik miatt jött. - Többet nem mondom el- köszörültem meg a torkom. - Jól nyissák ki a fülüket. A barátnőm hívott fel, Veronica Simms, hogy túl sokat ivott, és pultos azt mondta neki, hogy vitesse magát haza valakivel, mert így nem ülhet volán mögé. Micah-t pedig azért hoztam magammal, hogy ne kelljen egyedül bemennem oda. - És a másik csóka? Az, aki a Bűnös Vágyakban dolgozik. Az minek jött? - tette fel a keresztkérdést Patterson.

- Hogy ne legyünk egyedül. Christopher seriff igazi kemény, fiirkész zsarupillantással vizsgálgatott. Ha nem torlaszolta volna el az agyát a rengeteg előítélet, nőgyűlölet, komplexus, jó zsaru lett volna. Ennek azért örültem kicsit, bár a nagy torlasz épp az én nyakamba tervezett omolni. - Minek ahhoz két barát, hogy hazarángassa a részeg barátnőjét? - kérdezte. - Nathaniel akkor ért haza a munkából, és egész nap nem találkoztunk. Elkísért bennünket, hogy beszélgethessünk. Hogy együtt legyünk. - Nem ez a barátja? - mutatott Micah-ra. -De. - Akkor a másik micsoda? - kérdezte, és bökött ugyanazzal az ujjával Nathaniel felé, aki láthatóan nem szenvedett annyira az őt kikérdező rendőri erővel. Lehet, hogy az értelmesebb volt. Vagy csak kevesebb előítélettel bírt. - A barátom. - Két pasija van? - Ahogy mondja - mondtam lassan. - Nocsak, nocsak - csóválta a fejét. - Van egy áldozatunk is, seriff, esetleg ha azzal is foglalkozna - vetettem fel, közben szaporán imádkoztam, hogy ugyan futna már be az én őrmesterem is. - Hát igen, az is itt van - meresztette rám megint azokat a kegyetlen szemeket. Most azt hiszi, hogy összerezzenek, vagy mi a halál? - És véletlenül pont maga találta meg. - Úgy bizony. - Egy nagy szart, nagyon nagy lószart. - Azt hisz, amit akar, seriff. De én csakis az igazat mondtam, bár ha ahhoz van kedve, szívesen kitalálok valami izgisebb történetet. Ha a regényeket szereti. - Szeretem látni annak a szemét, akivel beszélek - fordult Micah-hoz. Vegye le a szemüvegét. Francba. Micah rám nézett, én meg vállat vontam. - Patterson legnagyobb gondja az volt, hogy miből él. A tények lényegesen kevéssé érdekelték, csak az, hogy most meleg-e, vagy vetkőzőtáncos. - Nagyszerű. Akkor majd én megkérdezem Mr. Callahant, hogy mivel keresi a kenyerét. - A Likantróp és Emberi Közösségek Közti Kapcsolat Fejlesztésén munkálkodó Koalíció koordinátora vagyok. - Mi a halál? - Kuss, Patterson. Szóval akkor maga is egy kibaszott liberális, aki szerint az állatoknak ugyanazok a jogok járnak, mint a rendes embereknek. - Így is mondhatjuk. - Vegye le a szemüvegét, koordinátor úr - koncentrált most már teljes erőbedobással Micah-ra Christopher.

Micah levette, Patterson pedig hátrálni kezdett, és a pisztolya körül nyúlkált. Hát jól nézünk ki. - Szörnyetegek meg koporsópatkányok - csóválta a fejét a seriff, és a tekintete le nem szakadt volna Micah cicaszemeiről. - Hogy egy fehér nő ilyen mélyre süllyedjen. Á, szóval így állunk! Nem pusztán a nőket meg a nagyon másokat gyűlöljük a csillag alatt, hanem mindenkit, aki nem nagyszeru fehér férfi! - Anyám mexikói volt, ha ez segít. - Félcigány - köpte. - Fantasztikus - mosolyogtam teli pofával-, tényleg, egyszerűen pazar. - Majd lekopik a képéről a vigyor, amilyen éjszakája lesz! - Nem hinném, hogy van még lefelé. - Azért tudta, hogy itt találja a hullát, mert a fiúja meg a népsége műve. Ezért talált rá. - Igen? És akkor miért hoztam magammal a pasijaimat, és hogy intéztem el, hogy a barátnőm pont itt rúgjon be? - Azért jött, hogy elrejtse a tetemet, azért jöttek ennyien. De innen már csak egy lépés a vérköcsög kis buzijaihoz. Jean-Claude és Asher biztosan nagyra értékelné, hogy vérköcsögként és buziként aposztrofálják őket, de most erre nem tértem ki. - Hányan perelik épp magukat, seriff? - Sehányan. - Ezt nehezen hiszem el - nevettem, bár a keseruséget még egy fülnélküli is kihallotta volna belőle. - Elvégzem a munkámat, és az embereknek csak ez számít. Ja, természetesen. Kíváncsi lettem volna, a munkája során hány nem fehér, nem hetero és nem férfi kerül a rácsok mögé, és hogy nyilván, a körzetében csodálatos mód a fehér férfiak a legrendesebb népség az egész Allamokban. - Ismeri azt a mondást, hogy ha az embernek csak egy kalapácsa van, akkor előbb utóbb minden problémát szögnek fog látni? - Igen, kedvelem Mr. Ayoob írásait - ráncoita bizonytalanul a homlokát, mint aki egy pillanatra elvesztette a fonalat. - Én is, de most nem a közös érdek1ődést kutatom. Csak arra hívnám fel a figyelmét, hogy ha mindenütt csak a szörnyetegeket keresi, akkor azt is fogja látni. - Mi ez a zagyvaság? Ugyan, miért is izzasztom magam?! - Minden erejével azon van, hogy engem kiutáljon innen, és hogy nekem tegyen keresztbe. Közben a munkájáról úgy feledkezik el, ahogy van. Amióta megérkeztek, nyomozni még csak nem is próbált. Vagy ez csak egy kis köcsög, aki meg is érdemli a leopárdos tangájában, hogy így végezze?! Érdekes, a fehér nőknél sokkal jobban törte magát - vágtam a szemébe, és igen, elkaptam azt a röpke pillantást, ami elárulta. - Nagyon utálhatja ezt a helyet. - Engem már megtanított az élet - mondta jeges kimértséggel-, hogy mindenért meg kell fizetni, rendőrbíró. Aki veszélyes életet él, azt elkapja a gépszíj, és csak későn veszi észre magát. De az árat magának is keményen meg kell fizetnie.

- Az az igazán vak, aki nézni sem hajlandó - csóváltam a fejem. - Mi van? - Semmi, seriff, tényleg csak a levegőt masszírozom a nyelvemmel. - Rendőri áldozat, rendőri áldozat - recsegett ekkor a vita közepébe a sok járőrkocsi rádiója. A helyszín alig öt percnyire, az első gyilkosságunk bárjánál. A pofátlan dögök. - Ott van Ronnie kocsija - kiáltottam futtomban Micah-nak -, vigyétek haza, engem ne várjatok. - Anita - szól utánam Micah, de már bent ültem a dzsipben. - Szeretlek - búcsúztam, és sebességbe raktam a kocsit. Nathaniel még mindig az egyik rendőrautónak támaszkodott, ahol korábban kihallgatták. Lehúztam az anyósülés melletti ablakot, úgy dobtam neki egy csókot, amit mosolyogva viszonzott. Aztán besoroltam két járőr mögé, és már húztunk is a helyszínre. Vajon megint a vámpírjaink? Vagy csak egy részeg disznó nyúlt bele a tutiba? Majd kiderül, de legalább addig sem maradok kettesben Christopher seriffel meg a Ku-Klux-Klán kihelyezett tagozatával. A környék összes egyen- és nem egyenruhása itt fog nyüzsögni perceken belül, a rendőri áldozat jelszó így működik. Mágikus vonzereje van, hogy még azt is ide szippantsa, aki pedig hazafelé igyekezett a kis barátnőjéhez. A mentő is követett bennünket, ami alapvetően jó hír, hátha ők többet tudnak, és csak megsebesült az áldozat. Ők általában csak a tutira mozdulnak, és nem a hullaszállítás a specialitásuk. Dobtam egy gyors imát, és igyekeztem nem leszakadni a segglyuk seriffről. Annyi erénye azért van, hogy ismeri a helyi útviszonyokat, és ez ad némi esélyt, hogy ne landoljak az árokban.

Persze hogy mi értünk oda elsőként, visítva, vijjogva, és rögtön kiszúrtuk a nyitott ajtajú illinois-i járőrkocsit. Egy egyenruhás hevert a kormány mögött, nem moccant, és már a parkoló bejáratától látszott arcának falfehérsége. A vállán véres pacába ráncolódott az egyenruhája, mintha amorf kitüntetést tűztek volna a vállapjára. Már hallottuk a többi közeledő kollégát is, de egyelőre magunk voltunk a helyszínen. Ilyenkor nem lehet csak úgy odarohanni az áldozathoz, meg kell lapulni fegyveresen, hátha csapdába futottunk bele. A rosszfiúk trükkösek. És a parkoló tele volt autóval, a végében pedig alacsony kerítés húzódott. Millió és egy búvóhely, még ha nem is vámpírokkal állunk szemben. De persze el is szelelhetett, amikor meghallotta a közeledő szirénákat. Mindenki a kocsija mögött lapult, én is feltartott fegyverrel igyekeztem valami jelet kapni a sötétből, hogy most van-e veszély, vagy sem. A seriff röviden felemelte a kezét, és hirtelen minden sziréna elhallgatott, mi meg csak kuporogtunk tovább a süket csendben. Csak semmi eszetlenség, nem kell több veszteség. Semmi sem moccant, egy porszem sem. Csak a sebesült pislogott felénk, tehát még élt. És ha azt akarjuk, hogy úgy is maradjon, akkor lépnünk kell. Mintha a seriff olvasott volna a gondolataimban, a földre tapadva odakúszott a járőrkocsihoz, ami nem kis produkció volt a testi adottságai mellett. Már a puszta pocakjának az égre kellett volna merednie. Pisztolyomat a sötétbe szegeztem, persze semmi specifikus célpontra, nem láttam semmit. Egy fehér nejlonzacskó libbent be a színre a kukák mellől. De ennyi. Aztán a seriff felegyenesedett, intett, hogy tiszta a levegő, az emberei pedig utánalódultak. Én is megindultam, de azért csak óvatosan. A fegyveremet nem raktam el. Csak most vettem észre, hogy a mulató ajtajában pofás kis tömeg csoportosul, némán és dermedten. Gondolom, már az előbb ott voltak, az emberek egyszerűen ostobák, egy kis szájtátásért még az életüket is képesek kockáztatni. Vagy csak tudtak valamit, amit mi nem. - A mentősöket. Jöjjenek a mentősök - hallottam egy utasítást, és a következő pillanatban Patterson kocogott el mellettem a mentőautó irányába, hogy nincs veszély, jöhetnek életet menteni. - Már megint a haverjai - ordított rám a seriff - Nekem késnek tűnik. Honnan tudja olyan biztosan, hogy vámpír fogta? - A szemetek elrepültek vele. Mint valami kibaszott madarak, megfogták, és elrepültek - nyöszörögte fehér képpel a sebesült. Komolyan fájhatott neki. - Oké, vámpírok voltak. Kivel repültek el? - Az egyik táncosnővel-lihegte a járőr -, amikor épp áthajtottam a parkolón, hogy ellenőrizzem a helyszínt, ahogy kell. Kijött az ajtón, erre a semmiből körülvették, ő meg sikoltozni kezdett. Erre kiugrottam a kocsiból, de akkor egy másik termett mellettem, mintha a földből bújt volna elő. És a nyakamnak szorította a kést, hogy csak figyeljek erősen. És a többiek fogták a lányt, és elrepültek vele. Lehunyta a szemét, és elhalt a hangja. A mentősök most értek oda egy hordággyal, mindenkit félretoltak. - A nyakamnak szegezte a kést, de nem ölt meg - nézett föl nagy erőfeszítéssel a seriffre. - Miért nem ölt meg? Csak a vállamat vágta meg ... Nem értem ... Miért nem öltek meg?

- Mert nem akarták, hogy meghaljon. Azt akarták, hogy elmondja, amit látott - feleltem neki, miközben a mentősök ellátták. - De miért? - Mert ez egy üzenet. - Miféle üzenet? - Azt akarják, hogy megmentsük - csóváltam a fejem. - Hogy ne várjunk hajnalig a rajtaütéssel, hanem menjünk most, amikor még ébren vannak, és erősek. - Nekem ez új. Tudomásom szerint nem is tudjuk, hol keressük őket - intett félre a seriff. Először félre akart rángatni, láttam a félmozdulatot, de aztán meggondolta magát. Okosodik a dagi. - Napfelkelte utánra beszéltem meg egy találkozót Parker kapitánnyal a Mobil Bevetéstől - mondtam, és csak remélhettem, hogy nem forszírozza tovább a honnan-tudjuk-hol-vannak témát. Mert akkor bajba kerülünk. - De ha túszt ejtettek, azonnal cselekednünk kell - tettem hozzá, és már elő is halásztam a mobilomat, hogy Zerbrwoskit is boldoggá tegyem a hírrel. - Kellene nekem Parker száma, Zerbrowski - szóltam bele a telefonba különösebb bevezető nélkül, amikor felvette. - Minek? - A vámpírok elvittek egy táncoscsajt, élve. Túszul ejtették. Még arról is gondoskodtak, hogy hagyjanak maguk után egy sebesült szemtanút, aki fullban látta a mozit. - Jesszusom, Anita, ez úgy csapda, ahogy itt ülök. - Meglehet, de azért csak add meg a számát. Megadta, és Christopher seriff súlyosan rám nehezedő pillantása alatt be is pötyögtem, hogy aztán Parkert is gyorsan felvilágosítsam a fejleményekről. - Csapda? - kérdezte. - Lehet, de lehet, hogy tudják, hogy szorul a hurok, és csak fel akarják pörgetni az eseményeket, hogy még hajnal előtt kénytelenek legyünk a közelükbe menni. Amikor még ők vannak nyeregben. Persze ez így is-úgy is csapda. Mármint nekünk. - Nem szeretném a biztos halálba küldeni az embereimet, Blake. - Engem sem dob fel különösebben a perspektíva, de még élt, amikor el ragadták. Ha kivárjuk a hajnalt, már csak a hulláját találjuk. Jó, lehet, hogy már most halott ... - Csapda az egész, a lány pedig a csali. -Tudom. - És még mindig velünk akar tartani? - Ki nem hagynám semmi pénzért. - Ezt a vitát már lezavartuk egyszer - kuncogott Parker -, már bekönyörögte magát az akcióba. Csak meg ne bánja. - Már bánom, de ha éjnek évadján törnek rájuk, csak még inkább rám szorulnak, mintha nappal tennék. - Tényleg annyival profibb a vámpírokkal, mint mi?

- Tényleg, kapitány. - Hát, remélem, van olyan jó, mint a marketingje, Blake rendőrbíró. - Ó, annál sokkal jobb vagyok. - Akkor fél órán belül legyen itt, különben megyünk maga nélkül - zárta le a témát, és már le is tette. Halkan szitkozódva csuktam be a helyes kis telcsimet, és indultam a dzsip felé. - Most meg hová a szent szarba megy? - üvöltött utánam a seriff. Ez a vidéki nyersesség ... - Bekapni a csalit - szóltam vissza mentemben, de ahogy hátranéztem, merő döbbenetet láttam a képén. - A lányért. Akivel elszárnyaltak. - Tényleg beveszi a Mobil Bevetés az akcióba? - loholt a sarkamban. - Ha nekem nem hiszi, hívja csak fel bátran Parker kapitányt. - És nincs abban semmi összeegyeztethetetlen, hogy a pasijának a vámpírjait levadássza? - kapta el a kocsiajtó, mielőtt a képébe vághattam volna. - Ezek senkinek sem a vámpírjai, seriff, hanem rosszfiúk - húztam magamra az ajtót, és nem akadékoskodott végre tovább. Elhajtottam, tökig nyomva a gázt, mert ha nem érek oda pontosan, akkor tényleg elmennek nélkülem. Épp eléggé ismertem már a Mobil Bevetés munkatempóját, hogy tudjam, Parker nem a levegőbe beszélt. A vámpírok még az éjjel meg akarnak ütközni, ami csak egyet jelenthet tudják, hogy tudjuk. A címüket és mindent. Már csak az kérdés, hogy miért nem lécelnek le egyszerűen. Miért kell ennyit kavarni a lányrablással, meg a szemtanúval, amikor simán dobbanthatnának, és hajnalra keríthetnének maguknak másik, biztonságos búvóhelyet? Minek állítottak ilyen komplikált csapdát? Mert csapda volt, az nem kérdés. De hiába lehettem benne a halálnál is biztosabb, mégis bele kellett sétálnom. Sétálnunk, mindannyiunknak.

75 Hudson és Melbourne őrmester éppen egy hatalmas, fehér táblát írt és rajzolt tele lemosható filccel a célobjektum mindenféle csip-csup adataival, mire odaértem. Pár háztömbnyire lapítottunk, hogy először megtömjük a fejünket fontos részletekkel, és csak utána ugorjunk bele a barlangba. Volt ott minden, az épület pontos tervrajzától kezdve, amin még a vízcsapokat is jelölték, a társasház tulajáig bezárólag, aki készségesen tájékoztatott, hogy az adott pecó egy bizonyos Jill Conroy ügyvédnő tulajdonába került, és hogy ha jól tudja, bebútorozni még nem volt ideje, mivel a cég, akitől megrendelte a berendezést, önhibáján kívül csúszott a kiszállítással. Ez mák. Az már kevésbé, hogy az ügyvédcsaj irodája a belvárosban léhűtők gyülekezete, tekintve, hogy hajnali kettőkor hiába csengettük őket. Senki sem szorgoskodott valami komplikált ingatlanügyön, vagy valami. Pedig a csaj alig pár hete lett partner, ami állítólag egyet jelent a folyamatos rabszolgasággal. Na, mindegy, úgyis csak arra voltunk kíváncsiak, hogy bejár-e egyáltalán dolgozni, vagy már egy ideje annyi neki. Pontosítok, engem túlzottan nem érdekelt, én kaptam volna a vállamra a páncélvetőt, és irány a vámpírtanya. Hudsonék viszont eltökélten csak tágították, tágították az agyunkat, hogy mire és mire nem számíthatunk, mire és mire ne készüljünk. Oké, tényleg kiszúrtak olyan apróságokat is, amit én még a helyszínen sem sasoltam volna ki, de nyilván más a munkamódszerünk. Én nem vagyok az a bogarászós fajta, nekem jobban bejön a westernes kicsapom a csípőmre a pisztolyt, és tüzelek, amíg hullik a férgese munkamorál. Végül is a szegény táncoscsaj ott remeg benne a lakásban, ki tudja, hány gyilkos vérszopó dög társaságában, akinek a tucatnyi áldozati listáján igazán nem oszt, nem szoroz, ha megjelenik még egy. Én a magam részéről rohantam volna érte, na. De a Mobil Bevetés láthatóan az alapos nekikészülés híve volt. És nyilván láthatóan kelletlenül üldögéltem ott a sarokban, mert az egyik őrmester fel is figyelt rám.

- Talán untatjuk, Blake? - Kicsit - vontam meg a vállam. Most mit kezdjek diagrammokkal meg tervrajzokkal, amikor a lényeg, hogy ezek ölnek, és erősek, ráadásul nem ma kezdték az ipart. Plusz, lépéselőnyben vannak. A szomszédaim, a hercig kis Killian meg a világ egyetlen zöld szemű ázsiaija, Jung, érezhetően arrébb húzódott. Nyilván nem akarták összevérezni magukat, ha Melbourne vagy Hudson keze megugrik. - Akkor csak menjen, Blake, nem kötelező a műsor. Ott a kijárat. - Ha nem tetszik az igazság, őrmester, legközelebb szóljon, hogy legyek kíméletesebb. Valaki a tömegben kuncogott, de nehezen lehetett volna kideríteni, hogy ki. Hudson sem vesződött vele, inkább csak még jobban berágott. Lépett egyet felém, bár Melbourne is szorosan mellette sasszézott. Nehogy már azt higygyem, van esélyem... azért felálltam. - Ha untatjuk, Blake, menjen haza. Ez a viselkedés nálunk nem pálya, épp elég bajunk van maga nélkül is - nézett mélyen szememben, miközben halkan tolta elém a súlyos szavakat. Az ember olyankor ilyen kimért, amikor legszívesebben üvöltene idegességében, de azért igyekezik valahogy megmaradni az ember kategóriájában. - Minden egyes átmagyarázott perccel megrövidítjük Oawn Morgan életét. Most talán még lenne esélyünk, hogy élve kiszabadítsuk - álltam a tekintetét. - És kurvára rühellem, hogy mindig csak a hullatakarításra esem be. Egyszer végre szeretnék megmenteni valakit. Melegbarna szemei tökéletesen összhangban voltak kurtára nyírt hajával meg a bajszocskájával, de most sikerült neki jegesen méregetnie velük. Én meg, mint egy törpe hippi a majdnem derékig érő hajammal és a kölcsön kommandósgöncből kigömbölyödő nőies idomaimmal tökéletesen kiríttam a bandából. Nagyon is tudatában voltam, hogy nemcsak a viselkedésem nem passzol a Mobil Bevetés moráljába. Az egész lényem valahogy illetlen ezen a helyen, ahogy általában a rendőrség minden alakulatánál. Bizonyos szempontból abszolút egyetértettem Hudsonnal, hogy csak púp vagyok a hátukon, mert tojok az alakulati fegyelemre, mert nem érdekelnek a szabályok. Jogosan néztek ki olajozottan működő férfias bagázsukból. Én ahova mentem túlságosan is nő meg vudumágus voltam mindenkinek. Lehet, hogy csak azért hasított ilyen élesen belém a felismerés, mert a zsaruknál is lassan többen fújtak rám, mint mellettem, Dolphfal kezdve, és Arnettel meg a seriffel bezárva, de kezdtem halványan vágni, mi bajuk velem mindig. Kicsi vagyok, de ugrálok, a pofám be nem áll, arról nem is beszélve, hogy mindenféle szörnyetegekkel adom össze magam. Hogy férne ez bele a haza katonájának, a szolgálunk-és-védünknek az imidzsébe?! Hogy is férhetnék én bele bármiféle beszabályozott testület imidzsébe?! Nem is pippantam be Hudson szavain, hiszen félig-meddig egy platformon álltunk. Még a hajam is kilógott a sisak alól, pedig összefogtam, hogy is lehetnék én így megbízható kolléga?! Lehet millió meg egy rendőr haverom, attól még nem fogok jobban beleilleni az összképbe. Mert mindig is a személyes szempontjaimat fogom előtérbe helyezni, mert nem vágatom le a hajam, ha egyszer Micah megzsarol, hogy ha én beledőlök az ollóba, akkor ő is. És még ezer ilyen személyes döntésem akad, amit egy szigorú és némiképpen hímsoviniszta szervezet nem nyelhet be azonnal visszainduló garatreflex nélkül. Még csak meg sem rág a rendszer, már fel is csuláz. - Attól, hogy szép, fényes jelvénye van, Blake, még nem zsaru. Ahhoz a fegyelem is legalább annyira kell. És ha valamelyik emberem maga miatt hagyja az akcióban a fogát, inkább ne is akarjon többet velem társalogni. Nem mondhatnám, hogy jól esett a szövege, de nem kattantam rá. Talán kezdtem megokosodni, esetleg csak a késői óra és az alváshiány együtt bizonyult jótékony hatásúnak. Már nem is érdekelt. - Nyilván kibaszottul herótja van tőlem, meg attól, hogy a főnöke bevett az akciójába. De nem érdekel. Esetleg annyi, hogy ha a maga hibájából marad abban a lakásban valamelyik embere, mert maga miatt nem végezhettem rendesen a dolgomat, akkor is kerüljem azt a bizonyos beszélgetést? Vagy akkor már játszhatunk seggrepacsit? Beindult a ficergés, az emberei úgy húzódtak el körülem, mintha a lepra kolerával súlyosbított válfaját fejlesztettem volna ki hirtelen. Hudson agya elborulni látszott, megindult felém. Nem ő volt a legmagasabb vagy a legizmosabb, és mégis mindenki láthatóan tartott tőle. Vaskos löketekben áradt róla az én-vagyok-itt-mindenért-felelős ájer, és ha épp nem engem akart volna rutinból kicsinálni, még tiszteltem is volna. Melbourne elkapta a vállát, de Hudson csak

ránézett a kezére, és már hullott is le a válláról. Aztán már centikre lihegett a képem be. - És megtudhatnám, mi a maga dolga itt, Blake? Micsoda maga egyáltalán? - A vámpírvadász - feleltem higgadtan. - Hát szerintem meg csak egy kibaszott gyilkos - vágta szabályosan megfontoltan a szemembe. - Igen, néha tényleg az vagyok - bólintottam, de nem kaptam el a tekintetemet. Ez meglepte. - Ezt sértésnek szántam - pislogott. - Nekem viszont nem szokásom megsértődni az igazságon, őrmester - néztem rá szelíden, és gondosan kiürítettem az agyamat. Mert ha most túlságosan is átadom magam az érzelmeknek, akkor elbőgöm magam, mert valaki már megint engem talált meg, hogy a sarkát élesítse a lelkemen, mert Arnet azt gondolja, hogy kihasználom Nathanielt, mert le kellett lőnöm Jonah Coopert, mert mit t'om én! Pedig régebben csak Richard miatt szoktam sírni, nem is értettem, mi ez az új érzékenység. Mindenesetre, ha most picsogni kezdek, akkor tutira kigolyóznak a nagyfiúk közül. - Csak belassít minket, Blake - rázta meg a fejét. - Én, magukkal ellentétben, immúnis vagyok a vámpírbűbájra. - Kevesebb mint egy perc alatt megtisztítjuk az egész objektumot. Nem nézünk senki a szemébe, és minden vámpírt ellenséges erőnek tekintünk, és aszerint járunk el. Annyi idő még a vámpíroknak is kevés ahhoz, hogy belenyúljanak az agyunkba. - Remek - bólintottam, mintha számomra is egyértelmű lenne, hogy egy kisebb háznyi társasházi lakást alig egy perc alatt meg lehet tisztítani -, ezek szerint nem igénylik a segítségemet. Nagyszerű. - Hajlandó megvárni idekint? - pislogott egyre meglepettebben Hudson. Már másodszor húztam keresztbe a számításait a reakciómmal. - És ha a vámpírokat emberi lények ként kezelik, akkor hogyan hozza a rekordidőt? - Ugyanolyan állampolgárok, mint mi. Emberi lényekként kezeljük őket. - És fél tucatnyi vagy még több erős vámpírral, akik közt egy mester biztosan akad, hogyan tervez elbánni kevesebb mint egy perc alatt? Ha én lelassítom magukat, akkor ők mit fognak csinálni? Mi a tippje? - Szabad kezet kaptunk - szólalt meg Hudson háta mögött Melbourne -, odabenn minden egyes vámpír levadászható. - A kivégzési határozat intézményét pontosan azért találták ki pár éve, nehogy a rendőrség valamiféle eszetlenül vadászgató, gyilkos szervezetté válhasson - ingattam a fejem. Hudsonhoz beszéltem, a többi nem érdekelt. Nem tudom, látott-e már közelebbről ilyen végzést, de a jogi csűrcsavarnak az a lényege, hogy minden kibaszott feltétel szigorú an le van fektetve benne, feketén-fehéren. Akinek a nevére szól, aki jelen esetben én vagyok, az megölheti a nevezett vámpírokat. Ha engem testületileg segítenek a munkám elvégzésében, akkor maguk is ölhetnek. Ha én nem vagyok benn, maguk nem ölhetnek. Vagy ha megteszik, utána leshetik a bokájukat - szaladt halvány mosolyra a szám. - Az aktuális politikai klímától, a bírótól, az ügyésztől fuggően elbocsáthatják, de akár börtönbe is csukhatják magukat. Csak mert a hivatalosan megbízott vámpírvadász, a Hóhér, a gyilkos, nevezhetjük, ahogy akarja, nem volt magukkal az épületben. - Akkor esetleg cserélhetnénk is. Maga bemegy, piciny kis kacsójával kivitelezi a kivégzési határozatát, mi pedig megvárjuk idekinn - húzódott torz mosolyra Hudson képe is. Elnevettem magam, és szinte élvezettel figyeltem, ahogy teljesen összezavarodik.

- Killian - fordultam a szomszédomhoz, aki alig öt centivel nőtt nálam magasabbra, azért is kértem pont őt. Meg mert az ő bevetési szerkójában pompáztam. - Segítsen már kibújni ebből, egyedül csak belegabalyodom. Kösz, hogy kölcsönadta. - Miért veszi le a szerelést? - nézett gyanakodva Hudson. - Mert ha egyedül megyek be, akkor a saját szerelésemben teszem, ahogy szoktam. Akkor feleslegesen húzomvonom a rádiót meg a mázsás sisakot, a többi vacakról nem is szólva. Akkor úgy végzem a munkámat, ahogy szoktam, és nem ugathat bele senki - kezdtem én is bepöccenni. - Maga adta rám, Killian, maga tudja, hogy kell levenni. - Ms. Blake -lépett egyet hátra Killian, Hudson pedig a fejét csóválta. - Magának Blake rendőrbíró, Hudson őrmester. - Blake rendőrbíró, nem engedhetjük oda egyedül. - Maguknak kibaszottul semmi köze az én végzésemhez, maguknak fingja se lenne, egyáltalán hol keressék szegény csajt, ha én nem szerzem meg az infót, és nem vonom be magukat. Ne csináljunk úgy, mintha fordítva történt volna. - Tudja, mi hírlik, hogyan szedte ki az egyik tanúból az infót? - Na, erre kíváncsi vagyok - sóhajtottam, bár már a kérdés hangsúlyából tudtam, hogy nagyon nem szeretném hallani a pletykát, mert csak kiborulok. - Hogy megdugta a tanút, nyílt színen, úgy. Aztán meg szétlőtte az agyát, hogy nem is maradt szinte semmi a fejéből. - Jézusom - nevettem el magam. - Ki terjeszt ilyen kapitális baromságokat? - Szóval csak hazugság? - Hogy megdugtam? Finoman szólva. A pletyka szerzője csak álmodta, aztán beleért a keze a bilibe. Kibűvöltem belőle, az tény. És az agyát meg azért voltam kénytelen szétlőni, mert nem volt nálam a hóhér-szerkóm, a vámpírt viszont le kell fejezni. És egy Browninggal sokáig kellett volna nyiszálni. - A haragom kezdett elszállni, nem fogok idióta pletykákon felrobbanni. - A lényeg, hogy a kivégzés az én melóm, Hudson őrmester. Én vettem be magukat a buliba, és nem fordítva. Ezt próbálja meg fejben tartani, és úgy tárgyaljunk egymással. Most végigmért, komolyabban; éreztem, hogy eddig nem is igazán látott. Eddig csak egy nőci voltam, valami zombi-királynő-féle, akit a nagyfőnökök a nyakába varnak, egy jelvényes civil, semmi több. A kis monológommal legalább sikerült észrevetetni magam. Ahogy az már csak lenni szokott. És az ő haragja is kezdett elpárologni. - Tényleg bemenne egyedül is? - Vámpírvadász vagyok, őrmester - sóhajtottam. - Főszabály szerint egyedül megyek be, és egyedül is vagyok a rosszfiúkkal szemben. - De ma éjjel nem, Blake rendőrbíró - húzta gyors mosolyra a bajszát. - Ma éjjel megyünk mi is magával. Visszamosolyogtam, végre őszintén és szívből, mert már tudtam örülni, hogy látom, és hogy van tiszt ennek az egységnek az élén, akit tisztelhetek. Láthatólag ő sem bírta ki mosolygás nélkül. - Az frankó, de tényleg. Akkor esetleg felpörgethetnénk? Lassan lemegy a hold. - Maga aztán nyomulós egy csaj! - nevette el magát Hudson szívből és egészségesen. Erre az egész egységéből mintha kihúzták volna a dugót, és a feszkó elszivárgott belőlük. - Ahogy mondja. - De odabenn maga is utasítás szerint jár el, remélem?

- Igyekszem - vontam váll at, de láttam a szemén, hogy ennél többre vágyik. - Rávághatom, hogy igen, de az nem lenne igaz. Nagyon rajta leszek, annyit megígérhetek. - Ennél többre nem számíthatok. - Ha gondolja, kaphat egy kegyes hazugságot. - Nem, kösz. Már az üdítő, hogy egy szövetségi szájából igazat hallok. - Hát akkor velem olyan lesz együtt dolgoznia, mintha beült volna egy kóla-automatába. - Hát azt meghiszem, rendőrbíró, azt meghiszem - ballagott vissza fej csóválva a tervrajzokhoz meg a diagrammokhoz, én meg belemerültem a parttalan reménykedésbe, hogy azért még hátha életben lesz szegény lány, mire végre a valóságban is bejutunk abba az elcseszett társasházba.

76

Szerény javaslatomra az orvlövészt nem a bejárati ajtóval szembe telepítették, hanem az ablakhoz. Egy, a távcsőn át nehéz megállapítani, ki vámpír és ki nem, márpedig a házban mások is laknak, bár a környék épületeit suttyomban már kiürítették. Kettő, lakhatnak törvénytisztelő vámpírok is a szomszédságban, akiket mondhatni, hiba lenne ezüstammóval kitömni. Mert utána már nem marad kitől elnézést kérni, még töredelmesen sem. Ha viszont valaki az adott pecó nappali ablakából kap szárnyra, azt szabadon le lehet pecázni, ott már nyugodtan ténykedhet az orvlövész. Mi, a többiek, a furgon körül kuporogtunk. A filmekben a furgon mindig olyan tágas és frissen mosva csillog nagy feketeségében. Hát a film már megint nem az életet másolja. Vagy csak a st. louis-i Bevetés nem küldi mosóba a kocsiját. Persze a helyhiányon a tisztaság sem segíthet. Mert ebbe a furgonba még akkor sem férhettünk volna be mindannyian, ha nincs benn az a tömérdek fegyver. Alapvetően nem személyszállításra tervezték, olyan volt, mint egy mozgó fagyis, csak éppen fagyi helyett stukkert árulnak a kisvárosi utcákon. Bár a szerelésem egy részét sikerült letrükköznöm magamról, a golyóálló borzalmat nem imádkozhattam le. Ahhoz ragaszkodtak, hiába minden könyörgés, hogy a vámpírok nem lőni fognak, fogak és karmok ellen pedig a kevlár szűzi ajakcsücsörítés csupán. Ahogy egyetlen fegyveres testületet sem, a Mobil Bevetést sem lehetett megingatni a felszerelésbe vetett hitében. A kevlár megvéd, mantrázzák mindig az erős fiúk. Pedig a túlvilági erők még az edzett acél láncokat is szalmaszálként morzsolják össze. Na, mindegy, akkor cipelem. Pláne, hogy még ilyen közel nem jutottam az őszinte hadviseléshez, mint most, Melbourne őrmester szavaival. - A golyók könnyen gellert kapnak. Legalább a baráti tűzerőtől legyünk biztonságban, én azt mondom. Ebben volt némi tisztánlátás. Ráadásul a mikrofont is a golyóállóba építették be, plusz kaptam hejre kis fülest, mint a titkosszolgálatosok, csak nekem nem kellett a hajam alá rejtenem. Alaposan kiokosítottak, melyik gombot hol kell megnyomnom, aztán megpaskolták a sisakornat, és bevetésre készen álltam. Már amennyire ilyesmire készen állhat az ember. Legszívesebben kivártam volna a hajnalt, de az emberrablással elszállt minden tervünk és elképzelésünk. Nem hagytak sok választást. Dawn Morgan, akivel együtt elszálltak a terveink, huszonkét éves volt, és alig három hete dolgozott a klubban. A honlapjukon találtunk róla egy képet, ami sajna a honlapot és a szolgáltatásaikat hirdette, ennek egyes folyományaként a felismerhetőséghez kicsit talán túlságosan is sok sminket és kevés ruhát viselt, ami hajlamos volt elterelni az ember figyelmét. Nem kérdeztem a Mobilosokat, hogy nekik is kemény kihívás volt-e kizárólag az arcra koncentrálni, úgy döntöttem, elég, ha magamból indulok ki. Gyanítom, ha Dawnnak szól valami isteni szikra, hogy pár hét múlva túszként próbálják majd a kommandósok kiszabadítani, felrakott volna a honlapra egy decensebb arcképet is. Így csak azt láthattuk pontosan, hogy nagyon kék szemei vannak, vörös ajkai és vállig érő, barna haja. Ami, valljuk be, soványka, ha az ember tűzharcban igyekszik nem ellenfélnek nézni.

Ha nem lett volna a saját jól felszerelt arzenálom, szerintem fegyver nélkül visznek magukkal. Kvázi civilként kezeltek, akinek nagyobb veszedelem pisztolyt adni a kezébe, mint nem. Végül is, soha nem láttak még fegyverrel bánni, ahogy éles bevetésben sem, nem ismerték az idegeimet, a módszereimet, nem csoda, ha kicsit tartottak tőlem. Egy icipicit még jobban is, mint a vámpíroktóI. A Browningnak meg a Firestarnak viszont a kevlár miatt nem maradt hely. A szokásos válltáskámhoz nem fértem hozzá. Derry megdobott egy tépőzáras derékszíjjal, amibe a Browning meg egy extra tár elfért. Derry csak színeiben nem látszott annyira írnek, amennyire a neve alapján tippeltem, mert vörös helyett sötétbarnára színezte a természet. Hevederfazonú, bebújós derékszíj volt, amit csak gatyával tanácsos hordani, mert nekem amúgy is épp eléggé összeérnek a combjaim, nem hiányzik még pluszban a belsőcombomról az az izé. Mák, hogy farmerban voltam. Így, mondjuk, nem pontosan ugyanabban a szögben kellett dolgoznom, ahogy megszoktam, ami kissé be fog lassítani, mert koncentrálnom kell, hogy honnan hasítsam elő a stukkert. Ez alapvetően gáz, ma este viszont vámpírokkal megy majd a hirig, a pisztoly tehát csak az utolsó, belassultabb fázisban kell. Nemrég újítottam be egy gyönyörűséges Mossberg 590Al Bantamet, csőfelhúzós, könnyű kis darab, ami ugyan nagyobbat rúg vissza, mint a megszokott lefűrészelt csövű Ithakám, de attól még álmaim puskája. A csöve pihekönnyű, így végre nem fejsúlyosan kell a közeli lövésekbe beleállnom, ami a célzás műveletében nagyon nem mindegy. Persze a jó öreg Ithakám is velem volt, a saját külön vállszíjával, amivel úgy néztem ki, mintha vállra vetett retikülben vinném haza a fél könyvtárat. Edwarddal, a haveromrnal, aki sokkal inkább fedte a gyilkos kategóriát, amit Hudson a fejemhez vágott, tépőzárat applikáltunk az agyára, hogy a derékszíjamhoz rögzíthessem akció közben, legalább ne csapkodja a combomat. Egy erősebb mozdulat, és máris használatra kész. Még felrázni sem kell. Ezt a szíjat persze felvettem, de ebbe pisztoly nem fért, csak az ammó. A Mossberget egy a katonai raktárból, ki tudja, hogyan megszerzett Urban Ops szíjon hordtam, ami sajna összeegyeztethetetlennek bizonyult az Ithakáéval. Edward nagyon nem favorizálta az Urban szíjat, ő a kezében vitte a tűzerejét, ami akár lángszóró is lehetett, mert általában egyszemélyes rombolóegységként rohanta le az ellent, amikor ugye jó, ha minden a kézben van. Én kicsit túlságosan is felszerelt voltam, így a vámpírölőimet is magamra aggatva, mert a szokásosnál is nagyobb adag extra ammót kellett kéznél tartanom. Eredetileg a jobb combomra rögzített szíjban hurcoltam a cuccot, de így vesztettem vagy három másodpercet az újratöltéssel. Kénytelen voltam átpakolni a baloldalra. De vinnem kellett, mert inkább legyen nálam feleslegesen, mint hogy a vészben szűkölködnöm kelljen. Az balul üthet ki. - A mi szíjunk dettó ugyanaz, mint amit már visel. Miért nem szólt, hogy van, akkor nem ástam volna elő reklamált Derry, amikor meglátta a sok szíjat a kevlár alatt, ahogy felvettem a másodikat is. - Mert az enyémbe csak töltény fér. És kell a hely a pisztolynak. Ráadásul nem pont ugyanaz. Ha beválik, szerzek egyet magamnak. - Örülök, hogy a Mobil Bevetésnél is tudtunk valami újat mutatni - mosolygott a barna ír. - Egy nyavalyás szíjért cserébe vele már flörtöl is, nekem meg a nagy semmi, pedig az egész felszerelésemet odaadtam - ugratott Killian. - Csak egy mosoly volt, Killian. Ha flörtölök, észre fogja venni a különbséget. - Hűha - füttyentett Derry. - Csak az embereimet szórakoztatja, rendőrbíró, vagy végrehajtja végre a szaros kivégzéseit? - Ha maga végzett a tervezgetéssel, én végeztem a szórakoztatással. - Én végeztem. - Akkor én is. Irány a vámpírmészárszék.

- Már nem is vadászat? Csak az ölés? - A vámpíroknak hiába magyarázná, hogy a vadászathoz először fel kell mászni a magaslesre, őrmester. Nem az a sportszerű népség. - Vagy maga lesz egyre viccesebb - nevetett fel Hudson -, vagy én egyre fáradtabb. - Nyilván az utóbbi. Több tucatnyi tanúval igazolhatom, hogy egy kicsit sem vagyok vicces. Erre megint nevetett. Ahhoz képest, hogy épp az bőrünket visszük vásárra, nem is rossz kezdés.

77.

A belvárosban szép számmal akadnak hasonló épületek: felújított ipari roncs ultradizájn belsőtérrel- hatalmas, szinte tök üres előcsarnok, mintha a színre-színt bézsbarna stílus lett volna az egyetlen, ami fedte a közös gusztust, és a berendezésben már nem sikerült volna egyezségre jutni. Ez az igazi tuti, ha az ember befektető, és minél előbb el akarja adni a társasház lakásait társaknak. Ez a mi célobjektumunk is már javarészt megtalálta gazdáit, csak kevés lakás állt üresen. Ami kifejezetten szerencsétlen fordulat a mi szempontunkból, hiszen minél kevesebb a lakó, annál kisebb az esélye a párhuzamos veszteségnek. Párhuzamos veszteség, ez ám a szép szó! Mindenesetre nemcsak a szomszédos épületeket próbálták a kollégák időközben evakuálni, hanem ebben is a lehető legtöbb lakónak leadták a drótot. Kicsukva, hogy a vámpírbandánk ne vette volna le, hogy valami készül. Végül levadásztunk egy kollégát Jill Conroy cégétől, aki készségesen beszámolt, hogy a kolleginának már öt napja színét se látták, és bár az első három nap betelefonált, hogy gyengélkedik, tegnap és azelőtt már erre sem vette a fáradtságot. Mibe, hogy nem fért bele az időrendjébe - a friss halálon túli lények nehezen emelik fel a telefont hajnal után. A néhai Jill bizony csatlakozott valami gonosz vérszippancs bandához, nevezetesen ahhoz, akikre a mi fogunk is fájt épp, hiszen sem az öröklétesek, sem Jean-Claude nem ismerte. Ez pedig a bizonyosabbnál is bizonyosabbá tette a félelmetes tényt, hogy egy ideje idegen mestervámpír garázdálkodik városunkban, aki figyelemreméltóan hatalmas, hiszen egyikünknek sem tűnt fel a jelenléte. Persze megeshet, hogy a mi hibánk, a bokros teendőink közepette nem tartottuk nyitva paraérzékszerveinket ... Ki tudja, melyiknek örülnék jobban ... Az azért megnyugtatott, hogy nem ez lesz az első mocskos vámpíroktól nyüzsgő menedék a pályafutásom során, ahová hivatlanul behatolok. Megvolt a rutinom. Csak épp most nem egyedül mentem, ami egy egészen új stratégiát, valamint egy igazán kellemetlen és számomra újszerű viselkedési formát követelt meg: az alkalmazkodást. Hm, nem épp az erősségem. Mivel a Mobil Bevetéssei közösen bonyolítjuk le az eksönt, be kellett nyelnem, hogy a közvetlen főnököm a terepen az akció felelőse, Hudson őrmester, aki folyamatosan jelentést tesz a helyszínre az orrát oda nem dugó főnökeinek: a tárgyalási parancsnoknak, a bevetési parancsnoknak, a taktikai parancsnoknak meg a faszom-se-tudja-milyen parancsnoknak, akiknek az egyetlen közös jellegzetessége, hogy csesznek puskát ragadni, és beugrani a tűzfészekbe, viszont ott türelmetlenkednek a cébé túlvégén, hogy mit pöcsölünk már. Amikor magányosan vadászom a síron túli népségre, mindig én vetem oda magam az első vonalba. És ha most is egyedül lettem volna, legalább a paracsápjaimmal körbetapogatózhattam volna odabenn, mégis hányan vannak, mire számítsak. Csakhogy azt ők is megérezték volna, és nyilván taktikát váltanak. Ha abban a hitben várnak, hogy csak egy állig felfegyverzett rendőri alakulat töri rájuk az ajtót, megelégszenek a túlvilági erejükkel és ügyességükkel. Ha viszont időnek előtte tudatosítom velük, hogy egy paranagyágyút is hoznak szerény személyemben, feltehetőleg bevetik a teljes arzenáljukat. Amit az embereim élete védelmében inkább nem provokálnék ki, így aztán vakon ugrom a csapdába, kis csavarként a nagy gépezetben, az őrmester árnyékaként. - Akkor mozdul, amikor én, Blake - duruzsolta a fulembe még a társasház lépcsőházában is Hudson. - A kibaszott árnyékom, amíg csak azt nem mondom, hogy feloldódhat, addig csakis azt teszi, amire én utasítom, különben kihozom, a lépcsőkorláthoz bilincselem, és még felügyelőt is ültetek magára. Megértette? - Kristály tisztán - bólintottam. Nem azzal volt gond, hogy még mindig böktem a csőrét, szerintem a kis összeszólalkozásunk óta kifejezetten megkedvelt, mármint a személyes fronton, de szakmailag még mindig fekete

ló voltam. Akinek marha nagy a szája, és fel is díszítette magát, mint egy karácsonyfa, de honnan is tudhatná, mire számíthat tőlem éles helyzetben, éles fegyverzettel. Miért is kellett volna megbízni a bennem?! Baldwin egy nagydarab, embermagasságú fémpáncélt cipelt, aminek nagyjából szemmagasságban kis ablaka is volt. Már ha az ember ilyen magasan hordja a szemét... khm. Bár Derry volt a legtestesebb, Baldwin az egyik legmagasabb, és ilyenkor, amikor az egész egység egy emberként kuporodik be a páncél mögé, mint egy gigászi fuggőleges esernyő mögé, akkor mindig a legmagasabbnak kell tartani, nehogy pont az ő feje lógjon ki. Ami akkor lenne ha mondjuk én fognám. Gondoltam, most majd végre látom a híres fémfaltörő kost, amivel szét szokták verni filmeken az ajtókat, de az agytágítón megtudtuk a becsődített tulajtól meg gondnoktól, hogy Ms. Conroy duplabiztonsági, acélbetétes ajtót rakatott be spéci hevederzárakkal, amit verhernénk, amíg feljön a nap. Mégis csak volt értelme a nagy, fehér, lemosható táblának meg a millió filces rajznak ... Mert csak odasprintelt az ügyes technikus a kulcslyukhoz, belenyomott valami gyurmát, és fél perc múlva nagy, fehér bang, fust, és következő pillanatban az ajtó a szuperbiztonsági acélbetétjével huss, hanyatt vágódott, mint egy felvonóhíd. Mi meg előre. A páncél mögé verődve igyekeztünk nem megtaposni önmagunkat és egymást, miközben behatoltunk az objektumba. Megint csak az eligazításnak hála, jobban ismertem a lakás alaprajzát, mint a sajátomét. Akár csukott szemmel is eligazodtam volna, amire szinte sor is került, mert a tök sötétben csak a fegyvereink végére erősített zseblámpa fénye szabdalta darabokra a fehér fusttől súlyos feketeséget. Egyetlen lámpa sem égett. És sehol senki, rajtunk kívül. Legalábbis egyelőre. Azt viszont még így is tudtam, hogy a nagy nappali mellett, szinte ugyanabban a térben van még egy pulttal leválasztott, relatíve apró konyha, onnan visz tovább a folyosó balra a furdőszobába, jobbra pedig a hálóba. Semmi girbegurba folyosó és beszögellés, éljenek a modern építészeti iskolák! - Mendez, Derry, a konyhába - suttogta bele a mikrofonba Hudson, annyira halkan, hogy bár közvetlen előttem állt, kezem a hátán, csak a fulesemben hallottam. A nevezettek leváltak a hátamról, de csak egy pillanatig érezhettem magam az utolsónak a csatasorban, mert Jung rögtön felzárkózott, és a helyzethez képest megnyugtatóan a hátamhoz érintette a kezét. - Áldozat, nő, nem Morgan - surrogott fél pillanat múlva talán Derry hangja a fulembe. - Harapásnyomok? - Igen. - Blake, ellenőrizze. A nevem hallatán kis híján orra buktam, és rántottam magammal Jungot is. Mint a kibaszott dominók, bakker. Aztán eszembe jutott, hogy ha azt akarom, hogy halljanak is, meg kéne nyomnom a gombot. - Mi van? - Ellenőrizze a hullát. Szívem szerint rögtön megkérdőjeleztem volna a mentális épségét, de megegyeztünk, hogy ő parancsol, én meg engedelmeskedem. Pedig kurvára értelmetlennek tartottam egy hullával vesződni egy kiélesített vámpírtanyán. Naná, hogy őt sem az áldozat izgatta, csak hogy lepattintson magukról. Lehet, hogy tényleg belassítottam őket, és azért akart parkolóvágányra tolni. Mindenesetre nem volt választásom, leváltam én is a hadoszlopról, ahogy az előbb láttam Derryéktől, és elsunnyogtam a balfenéken, a konyhapult mögé. Lassan osontam, mert még véletlenül sem szerettem volna csapataink elé kerülni, a tűzvonalba. Nyilván nem ez lett volna a parancsnok szándéka. De már a pult mellett megéreztem a vérszagot. Derry épp kifelé igyekezett, amikor befordultam, és némi időbe telt, amíg megszoktam a zseblámpája fényét. - Derry marad a konyhában, míg Blake csekkolja az áldozatot - reccsent a rádió, és Derryről lesírt a csalódottság.

De szó nélkül fordult vissza, és a fegyverünket még mindig célra tartva araszoltunk vissza, noha nem ártott óvatosan hadonászni, elég szűkös volt a helyiség két töltött stukkernak. Itt benn az állott vér szagához újabb tájékoztató árnyalatok csapódtak - a férfi nemi szerv és a testnedvek szaga már előre jelezte, nagyjából mire számítsak. De a látvány még így is majdnem hanyatt vágott. Ez is egy vetkőzőslány volt, de a folyónak erről az oldaláról, St. Louis-ból. Ezt onnan tudtam, hogy a flitteres bikinialsója alatt harisnyanadrágot viselt, amit, mondjuk, nagyjából leszaggattak róla, akik megerőszakolták. Városunkban finoman szólva vaskalapos előírások vonatkoztak a sztriptízbárokra, nem annyira finoman szólva álszent baromságoknak nevezném őket. Ezek egyike volt a harisnyanaci kötelező jellegű jelenléte. Nehogy már a mi városunkban pucéran riszáljanak az olyan lányok! Hát, kösz. Jean-Claude klubjaira ez az abszurdum nem vonatkozott, mert az ő intézményei már azelőtt léteztek, hogy a törvényeket kiokoskodhatták volna erényeink csőszei. Szegény lányt kiterítették a négyszemélyes reggelizőasztalon, öle az ajtónyílás felé kitárva, és a sérüléseiből rögtön láthattam, hogy nem egyszerűen megerőszakolták, de a pénisz mellett/helyett egyéb, durvább segédeszközöket is bevetettek az állatok. Gyorsan szemrevételeztem, és boldogan tértem át egyéb testtájaira. A feje lelógott az asztal túlsó végén, barna haja legalább a derekáig ért. Az utóbbi időben egyre precízebb becsléseket sikerült adnom a hajhosszról fekvő delikvensek esetében is. A gyakorlat. De nem paróka volt, szóval tényleg nem az a lány, akit kerestünk. Hány nőt nyúltak le ma éjjel, te szent szűzanyám? Derry vagy Mendez az előírásos huzal bilinccsel rögzítette a kezeit, mert öltek már meg bevetéseken „hullák” kevéssé figyelmes rendőröket. A sértetlen tetemekkel mindig ez a gyakorlat. Inkább kérjünk háromszor töredelmesen bocsánatot, mint hogy az életünket kockáztassuk. Mendez az asztal mellett guggolt, valamit nagyon nézett odalenn. - Mi ez? Én természetes okoknál fogva lejjebb voltam, mint Derry, neki sokkal hoszszabban kellett volna lefelé haladnia, és annyi ideig nem maradhatunk fedezetlenül. Hát lekuporodtam mellé. Közben még fél szemmel láttam, ahogy Derry folyamatosan cél alatt tartja a helyiséget, de minket gondosan elkerül a célkereszt. Milyen megnyugtató is profikkal dolgozni. Valami fekete, henger alakú tárgy állt az asztal alatt, vastagon vérrel borítva. Már feketére száradt rajta, így aztán eleinte nem is értettem a formát. Aztán, ahogy egy absztrakt festménynél, itt is bekattant a lényeg. Nyeltem egy nagyot, nehogy elinduljon az üres gyomrom visszafelé. - Üveg, borosüveg - suttogtam magam számára is meglepően higgadtan. - Anyám - nyögte Mendez. - Mi az odabenn, Mendez? - ugatott a fulembe Hudson. Nyilván Mendez véletlenségből megnyomta a mikrofon gombját. - Bocs, uram, csak ... Jézusom, micsoda halál! - Nyugalom, Mendez, szedje össze magát. - Nem ebbe halt bele - egyenesedtem fel. Mendez még a maszk alatt is fehéren villogó szemekkel pattant fel mellettem. - Kivéreztették - böktem a nyakon, a mellen és a karokon virító agyar nyomokra. - Előtte? - kérdezte reménykedve, ami nem kifejezetten jó jel. Ha már a zsaruk is a kegyes hazugságot akarják hallani az embertől, hogy ne kelljen az igazi borzalommal szembenézni, fel kell hagyni minden reménnyel. - Nem, de ez a sok harapás azt jelenti, hogy már tényleg halott, nem lett vámpírrá. Itt hagyhatjuk, magára. Vagy én azért csak vigyázzak rá?

De Derry válasz helyett már a konyhapult mellett járt, hogy minél előbb szabaduljon. Nem kérdezősködtem tovább, tűztem utána, és Mendeznek sem kellett könyörögni. Már kint is voltunk a sötét nappaliban. A lakás belsejéből lövöldözés és csatazaj hallatszott, én meg a legszívesebben sprinteltem volna a folyosóra, de Derry higgadt kocogása visszafogott. Nyilván benne is ugyanúgy dörömbölt az adrenalin, és mégis higgadtan cselekedett. Ez az igazi példamutatás. Meg is írhatná a hogyan vezessük be az újoncot a bevetések rejtelmeibe. Aztán magas, dobhártyaszaggató sikoly szakadt fel valahonnan bentről. És állati hangok, csámcsogás és szörcsögés zaja. Dawn Morgan még élt, a vámpírok pedig éppen a vérét szívták. Mi meg tettük, amit egy ilyen helyzetben tenni lehet - betörtünk a folyosóra, rohan tunk, hogy megmentsük az életét. Bekocogtunk a csapdába, mert a csali az életéért sikoltott.

78

Előttem és mögöttem fej- és zseblámpák pásztázták a sötétet, de mivel nekem nem jutott, vagy nem kértem, már nem is emlékeztem, hasznom nemigen akadt belőle, így a szemem nem szokhatta meg a sötétet. Látni meg már nem láttam, ahhoz messze voltak. Klafa. Derry előttem átgaloppozott valamin, amiről egy másodperc múlva már én is tudtam, hogy egy tetem. Aztán még egy, meg még egy. És a harminchárom százalékuk a mi emberünk, bár azt nem láttam, hogy ki. Utána a falnak szegezve egy másik mobilos, mint egy lehántolt teknőc, a sok drága, bombabiztos páncélt úgy nyúzták le róla a bőre javával egyetemben. Nem messze tőle a fémpajzsot vágta valaki olyan erővel a falba, hogy ott is maradt. Alóla kezek és lábak kandikáltak ki, reméltem, hogy nem Baldwin. Mondjuk, nem tudom, kit szerettem volna szívesebben alatta tudni ... Derry gondolkodás nélkül haladt előre, és csak remélhettük, hogy a kollégák nem hagytak a hátunk mögé kerülni semmi harapósat. A bizalom ennek a melónak vastagon az alapja. Hm, nem nekem találták ki, amit nem magam lőttem le, azt még fej nélkül is gyanakodva szemlélem. De azért kocogtam Derry és Mendez nyomában, ahogy a parancsom szólt. Ügyes kommandós kislány. A folyosó legvégében végre egy ellenséges áldozat is árválkodott, a fej koponyája nagyjából-egészében hiányzott, de az agyarai még így is fehéren villogtak a fénypászmákban. Derry az ajtóban rátapadt a falra, és jobbról követve az ívét, bekúszott a szomszéd helyiségbe. Én követtem a jó példát, de amikor Mendez nem csatlakozott, rájöttem, hogy talán nekem is a másik falon kellett volna beosonnom. Megint egy taktikai okosság, ami nekem kimaradt. A kommandóslétet kitanulni munkásabb, mint vezetni tanulni. Több a fakszni meg a trükk. Ha megélem, majd a végén kikérdezek valakit, mekkora szarvashibát vétettem ezzel épp. Ha megélem. Az apró feszületek meg a többi szent kacat fehéren izzott benn a szobában, hogy alig láttunk a nagy fényben. Még rosszabb volt, mint a zseblámpák, vagy csak az együttes hatásuk tette be a retinámnak a kaput, de csak foltokban, felfelvillanó mozaikokban érzékcltem a valóságot. Ha az első brigáddal beértem volna, talán összeáll a kép, és belassul az idő, ahogy végveszélyben szokott, amikor másodpercek szinte óráknak tűnnek, és bőven jut mindenre idő. Így azonban, hogy csak belecsöppentem az eksön kellős közepébe, nem sikerült összeraknom a darabkákat. Hudsont láttam a baszott nagy MP5-sel a vállán, üvöltve hadonászva, az ágyon egy fehéren mozdulatlan női testet, az ágy és az őrmester között a fóldön egy újabb testet. Egy vámpír az egyik emberünkkel birkózott a fóldön, de se Killian, se Hudson nem talált tiszta fogást rajtuk. Egy másik vámpír pedig a falnak szorított valakit, talán Jungot, aki folyamatosan pumpálta a mellkasába a golyót közvetlen közelről. A vámpír minden lövésre összerándult, de megtalálta a nyakát, és rátapasztotta ocsmány fogait. Egy rózsafüzérféleség közvetlen a pofájába ontotta izzó fényét. Mendez mögé lépett, és egy tarkólövéssel elvileg szétloccsantotta a lény agyát, de csak elvileg. Az ugyanis még így sem szakadt le áldozatáról. Nincs az a vámpír, ami képes erre a kunsztra. Na jó, az igazán erőseket nem számítva, de ez nem volt az. Marad a második opció, hogy ez egy agyament féllény, élőhalott. De a fővámpír semmiképpen sem lehetett, amiből csakis az következik, hogy neki még nem volt jelenése, még nem találták meg a fiúk. Vagy ott

lapult valahol a sötétben, és olyan profin megoldotta, hogy még én sem vettem észre, vagy a lakás távolabbi pontján lesi a sorát. Mindenesetre lehajítottam a pajzsornat, és kerestem. Nem is kellett meszszire mennem, a szoba legbelső, legsötétebb zugában várt. És hiába éreztem pontosan a felém áramló energia forrását, még így sem láttam. Ami elég nagy kaki, mert eddig egyetlen olyan vámpírral hozott össze a rosszsorom, aki láthatatlan maradt még előttem is, és az soha nem élt emberi életet. Remélem, a történelem nem ismétli önmagát. Erősen élt bennem a gyanú, hogya nekromanciámat vagy akár a vámpírjegyeket bevetve kibányászhatnám a láthatatlansági maszkjából, de a varázsláshoz kicsit alaposan fel voltam fegyverkezve. És ha van egyszerűbb út, akkor azon kell elindulni, ez valami keleti bölcsesség is lehetne. Fogtam hát a Mossberget, jól belekapaszkodtam, és meghúztam a ravaszt. Ennyi elég is volt a nagy mágiájának, a gyomrát markolva, határozottan meglepett képpel botorkált elő a sarokból. Már mind láthattuk. Cseszettül magasra nőtt, elvileg amellkasát céloztam be, és gyomorlövés lett belőle. De sebaj, módosítottam az irányzékot, és kapta a következőt. A falnak tántorodott. - A falat akarom látni a tetves szíve helyén - üvöltöttem a mikrofonba, nehogy mások is beugorjanak a tűzvonalba. Nem jött ellenvetés, időközben Derry Mendez segítségére sietett Jung mentésében. Nyilván Hudson utasította, amíg engem lefoglalt a nagyvámpírfőnök utáni paranyomozás. Hudson és Killian viszont beállt a soromba, és hárman együtt lőttük a vérrnestert, amíg a fal mögötte rózsaszínesre mázolódott, és az a testén át is látszott. Utána leálltak, de én tudtam, hogy ezzel nincs vége. Jöhetett a feje. A kollégák két telitalálatom után észbe kaptak, és megint kórusban kalapáltuk a fejébe a golyókat. Míg aztán már csak valami takony maradt belőle. A fővámpír hulltával a föltuningolt friss vámpírok is visszatértek eredeti üzemmódjukba, és már úgy viselkedtek a keresztek társaságában, ahogy egy rendes vámpírhoz illik. Vagyis elég egyes számot használni, Jung támadója ugyanis elhullott a harcban. Szerencsére kezdő csirke lehetett, mert nem találta el a nyaki ütőeret, így a falnál is sápadtabb Jung feltépett nyakából nem spriccelt a vér. De attól még nem volt fitt. Az egyetlen maradék vámpírlánykánk mintha az operába készült volna, könyékig érő, vörös kesztyűjében a sarokba kuporodva hadonászott. Egyszeriben nem kedvelte a fehéren izzó fényt. Melbourne a fóldön hevert, mozdulatlanul. Róla ugrott le a nő vezére elestével, és hiába tudatosult lassan mindannyiunkban, hogy az bizony nem kesztyű, hantem vér, úgy ám, Mendez még mindig csak állt előtte, és nem lőtt. - Lője le - utasítottam amikrofonon át. A vámpír nyomorultul nyöszörögni kezdett, mint valami rémült kisgyerek. - Ne öljön meg, kérem, ne öljön meg sipákolta szánalmasan. - Ne bántson, kényszeríttet, nem magamtól csináltam, kényszeríttet. - Lője le, Mendez - ordítottam a fülesébe. - Könyörög. Az életéért sír - felelte bizonytalanul. Még ez kellett nekem. Nagy léptekkel indultam meg felé, de az egyik „halott” vámpír elkapta a bokámat. Homlokán golyó ütötte lyuk tátongott, de azért sziszegve igyekezett a bokámba marni. Beleürítettem az agyába a tárat, újratöltöttem, és a szívét is megkerestem. A lefűrészelt csövüm most sokkal praktikusabb választás lett volna, de nem válogathattarn. - Halott vámpírnak nincs feje és lyuk tátong a szíve helyén, Hudson - ugattam bele közbe a mikrofonba, és nyilván szereztem némi respektet a láthatatlan vámpír láthatóvá tételéveI, mert vita nélkül fogta szépen a fegyverét, és kezdte kicsipkézni a hullákat. Ahogy az ágy közelébe értem, ahol Mendezt bűvölte a véres karú novícia, egy pillantásom esett a nőre, aki az ágyon hevert. A szeme már üvegesen fénylett, és hiába rohantam volna, hátha még van halvány életesélye, először biztosnak kellett tudnunk a szobát és a szűkebb a környezetet. Ami az én szótáramban egyet tesz az aki-nem-velemvan-az-hulla jelszóval. Lehet, hogy ez sem egyezik a Mobil Bevetés munkafilozófiájával, de én így dolgozom. Killian már az ágy felé tartott, hogy gondjaiba vegye a lányt, ami fasza, mert ha már veszteséggel zárjuk az akciót, legalább a túszt vigyük ki életben. Nincs nyomibb az olyan akciónál, ami a túszt is és a fél gárdát is veszni hagyja. Jung a saját nyakát próbálta leszorítani, hogy ne veszítsen több vért. Melbourne nem mozdult, annál inkább a vámpír, akit az előbb piszkáltunk le róla. Ami nagyon nem helyes, de erre legalább pontosan ismerem az orvosságot.

A Mossberget ugyan újratöltöttem, de most, hogy akadt szabad fél percem, végre acélfegyver kikeresésére is lehetőség nyílt: eljött a lefűrészelt csövű ideje. Ha idő van, belép az ammóminimalizálás elve. - Képtelen vagyok lelőni olyat, aki az életéért könyörög - nézett fel rám, majd az őrmesterre kétségbeesetten Mendez. - Nem ügy, Mendez, nekem nem ügy. - Nem - villogtatta a szeme fehérjét. - Ne. - Lépjen hátra, Mentez - dörrent Hudson. - Uram ... - Lépjen hátra, hadd végezze Blake rendőrbíró a dolgát. - Uram ... ez nem helyes. - Megtagadja a parancsot, Mendez? - Nem, uram, de ... - Akkor lépjen hátra, és engedje oda a rendőrbírót - utasította egyre kimértebben Hudson, Mendez viszont még mindig habozott. - Most rögtön, Mendez. Hátrált ugyan pár lépést, de nagyon nem akaródzott közvetlen elébe állnom. Gyanúsan viselkedett. Nem hiszem, hogy a vámpír megbűvölte, se ereje nincs még/már hozzá, se a szemkontaktus nem volt olyan jó. A hiba a készülékben volt, a rendőrség szellemiségében. Egy rendőr, még ha kommandós is, életet menteni tanul, nem leszámolni. Alapvetően az a feladata, hogy az elesetteket és rászorultakat mentse. Ha rátámadott volna Mendezre, vagy valakire közülünk, az merőben más helyzet lett volna, akkor Mendez nem hezitál. Akkor lelövi. Vagy ha valami tomboló szörnyetegnek látszik. De ez egy aprócska, törékeny vámpírnő volt, aki védtelenül kuporgott a sarokban, mint egy kisgyerek, kicsiny tenyerét védekezőn tartotta maga elé, és úgy nyüszített, mint egy sebesült kiskutya. Csakhogy a látszat gyakran csalóka. Nekem bőven akadt alkalmam, hogy ezt a fejembe véssem. - Menjen az őrmesteréhez - szóltam rá Mendezre. A mellkasa szemmelláthatóan szaporán járt fel-alá, de csak bámult rám. - Hozzám, Mendez! Neki végre engedelmeskedett, mert erre trenírozták, de le nem vette volna a szemét rólam meg a kuporgó vámpírról. Mivel nekem nem volt keresztem, vagyis a nyakamban ott fityegett ugyan a szokásos darab, de nem vettem elő, már fel tudott nézni. A szeme halovány volt, az arca színtelen, szív alakú. Ilyen rémült síron túli lénybe se sétáltam még bele. - Kérem, kérem ne bántson - könyörgött -, én soha nem tettem volna, de ő kényszeríttet. Borzalmas dolgokat kellett tennünk, pedig nem akartam. De a vér ... a vér kellett. - Tudom - bólintottam. A csípőmön támasztottam ki a fegyvert, és céloztam. - Ne - kérleIt, és a másik kezét is az arca elé emelte. Alig fél méterre álltam tőle, egyetlen lövéssel elvittem a két kezét és az arcát. Csak valami rózsaszín kulimász maradt belőle. És amilyen törékeny kis alakja volt, a szívére is csak egy töltényt pocsékoltam, törékeny bordáin öklömnyi lyuk nyílt. - Elvileg mi vagyunk a jófiúk - hallottam Mendez hangját a mikrofonban. - Kussolj már, Mendez - hörögte Jung, én meg letérdeltem mellé, hogy megnézzem, tehetek-e érte valamit. - Mellel törődjön - nyögte, és nem vitáztam, bár több mint gyanús volt, hogy vele aztán már hiába törődöm.

Nem kellett sokat vizsgálgatnom, a nyakát felszaggatták, a szőnyeg körülötte iszamós volt a vérétől. Nem szívták ki a vérét, csak megölték. Lemészárolták. - Jól van? - kérdezte sürgetőn Jung. - Hudson - hívtam az őrmestert. Ez már nem az én terepem volt, közölje ő a saját emberével, aki ráadásul sebesült, a rossz hírt. Nekem ez sosem ment. Arrébb oldalogram, és nem sokon múlt, hogy a folyosón motozó elsősegélyeseket is le ne mészároljam. Nyilván Hudson az előbb, amíg én a munkámat végeztem, kiszólt értük a mikrofonján, csak épp nekem elkerülte a figyelmemet. Rég volt ennyire pocsék éjszakám, az tuti. Előkapták a dobozaikat meg a gézkötegeiket, és ellátták a sérültjeinket. Nekem már tényleg semmi keresnivalóm nem maradt, a vámpírokat és az alakváltókat még csak-csak képes vagyok meggyógyítani, de a halandó emberekhez lövésem sincs. - Hogy volt képes rá? Belenézett a szemébe, és lelőtte - hallottam közvetlen a hátam mögül. Mendez levette a maszkját meg a sisakját, mibe, hogy szabályellenesen. - Átharapta Melbourne nyakát - feleltem, de azért a mikrofont letakartam a tenyeremmel, nehogy olyanoknak is a fülébe duruzsoljam az infót, akikre nem tartozik. - De a csaj azt mondta, hogy kényszerítették. - Elképzelhető. - De akkor hogy volt képes lelőni? - Úgy, hogy bűnös volt. Gyilkos. - És ki kérte fel, hogy egyszerre legyen bíró, esküdtszék és hó .. - de nem fejezte be a mondatot. - Hóhér. Az vagyok. Méghozzá a szövetségi kormány határozata alapján, érvényes kivégzési határozattal felruházva. - Azt hittem, mi a jó oldalon állunk - motyogta elhalón. Mint egy kisfiú, aki éppen rádöbbent, hogya jó és a rossz nem két külön világ, hanem ugyanannak a dolognak a két oldala, és tényleg minden csak azon múlik, épp milyen megvilágításból nézed. Vagy hogy épp a pisztoly melyik végén állsz. - Ott állunk. - Maga nem - rázta a fejét. Nincs mentségem arra, amit a fejéhez vágtam, hacsak az nem, hogy belegyalogolt a lelkembe, és pont egy olyan csomagocskát hajított el bennem, amilyet már én magam is bontogatni kezdtem a napokban. - Ha prüsszög a liszttől, Mendez, ne menjen péknek! Akassza szögre a puskáját, és kushadjon be egy íróasztal mögé. Egyébként meg nekem aztán kurvára mindegy, hogy mit művel, de az utamból húzzon. - Gyerünk, Mendez, szellőztesse ki a fejét - reccsent rá Hudson, mert amaz csak állt, és bámult, mint birka a vámpírvadászra. - Ez parancs. Még egy súlyos pillantást kaptunk tőle mindketten, aztán végre elhúzott a balfenéken. - Nem gondolta komolyan, amit mondott - sietett Hudson a lelkemet ápolgatni. - Hogya halálba ne.

- Nem is érti, mi a maga feladata. - Nyilván, persze - sóhajtottam. - A filmeken a vámpírok mindig olyan békések. Ez meg itt minden, csak nem békés. - Az én nyomomban nem a béke jár, hanem a halál, őrmester. - Jóval több életet megment azzal, hogy párat elvesz. - Nagyon csinos gondolat. Meglapogatta a hátamat, amit szerintem egyik embere sem élt még meg hosszas közös munkájuk során, mert az a kevés, aki még bent volt a szobában, nagyot nézett. Én igyekeztem bóknak venni. - Jól csinálta, Blake, ne hagyja, hogy most elrontsák a kedvét. - Kösz a biztatást, őrmester. - De nem dobtam fel. - Mondjuk úgy, hogy egy idő után az ember kezd besokallni az életükért könyörgő népek lemészárlásából. - Ezek csak vámpírok, már egyébként is csak hullák. - Bárcsak én is hinni tudnék ebben, őrmester - csóváltam mosolyogva a fejem -, mennyivel egyszerűbb lenne az élet! Aztán csak figyeltem, ahogy a mentősök meglépnek a sebesültekkel. Melbourne-höz nem nyúltak, a halottak ráérnek, először azokat kell menteni, akiket még lehet. Például a lányt az ágyról. Mert a halottak nem szaladnak el. Legalábbis akik ebben a helyiségben haltak meg, azok semmiképp.

79

A kocsi mélyén vitatkoztam Hudson őrmesterrel, nehogy a gyilkolászást, ki tudja, honnan megszimatolt sajtó lefilmezze, ahogy hadakozunk. Jó, ez kicsit túlzás, de nem volrunk egy platformon, az fix. - Nem ők azok, őrmester. - Jó, hát az áldozatok óta bevettek újabb vámpírokat is a csapatba. Csak mert nincs rajta a fognyomuk a korábbi áldozatokon ... - A csoport mestervámpíja olyan erős, hogy se a Város Urának, se az Öröklét Templomából egyetlen mesternek nem tűnt fel, hogy egyáltalán itt van. És fenn a lakásban semmi hozzá hasonlóan hatalmassal nem futottunk össze. - Három emberünk ott maradt. Az azért produkció. - Ezek a vámpírok még szinte csecsemők voltak, vérivó állatok, nem értelmes, bűbájjal harcolni képes lények. És a gyilkosságokat szervezetten követték el, higgadtan, nem felindulásból. Ezekkel a vámpírokkal nem igazán Tudtak volna olyan szervezett vadászatokat lezavarni. - Nem is értem, mit magyaráz. Szervezett vadászat! Mintha emberekre is úgy lehetne vadászni, mint őzekre vagy nyulakra.

- Akadnak vámpírok, akik így gondolják. Csípőre vágott kézzel egy lehetetlenül aprócska körben kezdett járkálni a csomagtérben. - Ennyi vámpír volt korábban is, a fognyomok száma megegyezik. A lakásban két táncosnőt is találtunk, egy csak néhai áldozat, a másikat talán még meg lehet menteni. Nem ezt kerestük? - Ők úgy akarták, hogy ezt keressük. Amikor elrabolták a lányt, még arról is gondoskodtak, hogy egy rendőr szemtanúja legyen. Hogy biztosan rudjuk, és hogy biztosan idejöjjünk még ma éjjel. De miért? - A folyosón csapdába csaltak bennünket, Blake. Nem sokon múlott, de mi voltunk a jobbak, nyilván ők máshogy tervezték. Csapdába akartak csalni, de befuccsoltak, fordítva sült el. - Lehet, jó, lehet. De mi van akkor, ha nem is minket csaltak csapdába? Nem minket akartak elsősorban megölni? Mi van, ha a vámpírokat akarták likvidálni? - Mi? - toppant meg. - Ez ... ennek semmi értelme. - Nagyon gyorsan elintézi az ügyet, Hudson. Elégedetten dörzsöli a kezét, hogy van egy halom vámpír hullája, elkaptuk őket, vége. Megvan a sorozatgyilkos bandánk. - Mert megvan. Csak nem azt akarja nekem bemagyarázni, hogy ezek csak valami másolóbanda volt?! - Nem. Csak azt mondom, hogy ha már le is zárjuk az ügyet, akkor a részükről a fáklyásmenet. Már hurcolkodnak is át egy másik városba, ahol kezdenek majd mindent elölről. Mi meg csak nézünk majd nagy szemekkel, hogy de hát már megöltük őket. - Szóval maga szerint feláldozták a pár legfiatalabb vámpírjukat, hogy mi azt higgyük, elkaptuk őket. Feláldozták a saját embereiket. - Igen, szerintem igen. - Tudja, Blake, mit gondolok én erről? - Nem, mit? - Hogy egyszeruen képtelen leállni. Nem akarja, hogy vége legyen. Most én kezdtem körözni, én kisebb voltam, az én lépéseimből nagyobb kör is kifért. De még ez sem könnyített rajtam. - Már hogyne akarnék leállni! Én akarom a leginkább, hogy vége legyen ennek a borzalomnak, Hudson, nekem elhiheti. Mert ha tényleg velem ölették le a vámpírjaikat, akkor én is az eszközük voltam az ocsmány játékukban, ahogy maga is és az egész egysége. - Menjen haza, Blake, bújjon hozzá a férjéhez, vagy a fiújához, vagy a kuryájához, nekem aztán halál mindegy. Vége. Felfogta? - A templomban belenéztem az egyik vámpír agyába - böktem ki végül, amit nem szívesen reklámozok a rendőrségen. - Az emlékei közt olyan arcokat láttam, amikkel ebben a lakásban nem találkoztam. És a nevek, amiket olvastam, egyik itteni archoz sem tartoznak majd. Majd meglátja. - Az ügyet lezártuk, Blake, a kivégzéseket teljesítette, a végzése is kivégezve, kurvára nincsen már semmi dolga. Menjen haza. - Történetesen azt csakis és kizárólag én határozom meg, mikor minősítem teljesítettnek a kivégzési határozatomat, ha már itt tartunk, őrmester. És nagyon figyeljen rám, jegyezze meg: ha most itt St. Louis-ban nem kapjuk el a seggüket, átcuccolnak máshová. Néhányukat ugyan elkaptuk, de a nagyfőnöknek még a közelébe sem jutottunk.

Olyan ez, mint a rák. Amíg nem távolítjuk el a teljes daganatot, még a legkisebb maradvány is újra szaporodni kezd. Elköltöznek, és a mester újabb vámpírokat teremt, és kezdik elölről. - Nem valami vámpírral jár maga? - De igen. - Ahhoz képest, hogy kvázi összekötötte velük az életét, meglehetősen sötéten látja őket. - Csak kérdezzen bátran embertársaimról. Nem kettő olyan sorozatgyilkossági helyszínelésen fordultam már meg, ahová csak azért csődítettek ki, mert még a vén rókák sem akarták elhinni, hogy egy ember olyat képes művelni az embertársával. Mindenképpen azt szerették volna hinni, hogy csakis szörnyeteg tehette. Pedig az ember is legalább akkora szörnyeteg. - Mióta csinálja ezt? Ezeket a mocskos bűnügyeket meg a vámpírvadászatot? - Kábé hat éve. Miért? - A legtöbb erőszakos bűncselekményekkel foglalkozó osztályon kettő-öt éves ciklusokban cserélik az embereket. Talán ideje lenne magának is váltani, és valami kevésbé véres melót vállalni. - Odafenn a szobában a mestervámpírt nem látták, igaz? - kerültem meg az egyenes választ. - Csak miután meglőtte. - Én éreztem a jelenlétét, pontosan tudtam, hol lapít. Ő irányította a többi vámpírt a szobában, és ha nem vadászom le, sokkal több veszteségünk is lehetett volna, mert a kisvámpírok addig nem álltak volna le, amíg ő él. Még a keresztekre sem reagáltak. - Jó, elfogadom. De mire akar kilyukadni? - Az én képességeim genetikusan kódoltak. Pszichés adottság. Valamennyit gyakorlással és tanulással is el lehet sajátítani, természetesen, de azt soha nem lehet begyakorolni, ha egyszer nem érzi ösztönösen az ember, hogy hogyan lásd meg a láthatatlant. Az egész országban jó, ha húsz olyan ember akad, akinek ilyen adottságai vannak. - Annál jóval többen vesznek részt a szövetségi rendőrbíró programban vetette ellen. - Persze, és akadnak is köztük tehetségesek, akik idővel és a rutinnal profik lesznek. De nem sok olyat ismerek, akik kiszúrták volna a láthatatlan tagot, vagy ha meg is érzik, pontosan betudják határolni. - Szóval maga a pótolhatatlan - ízlelgette a saját szavait, aztán némi gondolkodás után folytatta. - Ide figyeljen, Blake, én már jóval régebb óta ülöm a seggemmel ugyanezt a lovat. Eddig is remekül elmuzsikált a város rendőrsége maga nélkül, volt, amit megoldottunk, szerencsére kevesebb, amit nem. Nem maga az egyetlen zsaru a városban, nőjjön fel. Ha beagyalja magát, hogy csak a maga képességeivel lehet ezt vagy azt a rondaságot megoldani, a végén becsavarodik. Elkezdi majd magát okolni, hogy ha ott lett volna, akkor biztosan nem romlik el annyira minden. Pedig nem ügyelhet a hét minden napjának minden órájában mindenütt. Maga nem superman, még ha tényleg kivételesek is az adottságai, és tényleg kevesen tudják is maga után csinálni, amit csinál. Ne akarja a nyakába venni az egész világ nyavalyáit, mert abba csak beleroppanni lehet. Volt valami a tekintetében, ami egy az egyben sugallta, hogy tapasztalatból beszél. Ha lányos lány lettem volna, tutira rákérdezek, hogy ez nagyon úgy hangzik, mintha a saját bőrén tanulta volna, de már időtlen idők óta lógok a focipályán a srácokkal, következésképp pontosan vágom, hogy megy ez a férfiak közt. Hudson megnyílt előttem, csak hogy engem megóvjon a veszett világtól, és ha most beletúrok a személyes dolgaiba, az a legnagyobb hálátlanság. - Talán túlságosan is sokáig nyomtam egyedül, a magányos harcos szerepében - nyomtam el szerényen, fiúsan. - És most is egyedül kellett felmennie abba a kibaszott lakásba? - kérdezte, mire persze, hogy a fejem ráztam. -

Akkor meg ne játssza már a magányos harcost. Nem várja magát otthon senki? - kérdezte sokkal kedvesebben, mint az előbb, amikor a férjem-fiúm-kutyám léte felől érdeklődött nem kis ingerülettel. - De, várnak. - Akkor irány haza. És már a kocsiból telefonáljon haza, minél rövidebb ideig kelljen rettegniük otthon, hogy esetleg maga is az áldozatok közt van. Mert az már benne volt a híradóban, hogy volt veszteség, de kegyeleti okokból addig a neveket nem közlik a nagy nyilvánossággal, amíg személyesen nem értesítették az áldozatok családját. Ma éjjel aztán pocsék lehet otthon ülni, és várni, vajon megszólal-e a telefon, vagy ami még annál is borzalmasabb, nem csöngetnek-e. Átvillant az agyamon a kép, ahogya Lidérces Álmok parkolójában otthagytam Nathanielt és Micah-t, hogy vigyék haza Ronnie-t, és még csak meg sem csókoltam egyikőjüket sem. A szemem gyanúsan égni kezdett hirtelen, és nehezen nyeltem. Kicsit talán gyanúsan gyorsan bólintottam. Aztán megint és még egyszer. - Hazamegyek. És előbb telefonálok. - De csak halványan remegett a hangom. - Aludjon valamicskét, meglátja, reggel mindent derusebben lát majd. Már fordultam az ajtó felé, úgy bólintottam, de a pillantását kerültem. Aztán az ajtóval a kezemben mégis eszembe jutott valami, amit nem tarthattam benn. - Mibe, hogy a laboreredmények engem fognak igazolni, Hudson? A fent kivégzett vámpírok DNS-e nem fog egyezni az első áldozatainkból vett mintákkal. - Soha nem adja fel, mi, Blake? - Nem t'om, hogy kell feladni, őrmester - vontam vállat. - Akkor tanulja meg gyorsan. Mert ha nem fogja, hamarabb kiég, mint egy negyvenes izzó. Most már nem kerültem tovább a tekintetét, farkasszemmel bűvöltük egymást egy jó percig. Vajon mit látott rajtam, hogy képtelen volt magában tartani a „vigyázz, nehogy kiégj, ahogy még a legjobb zsaruk is kiéghetnek” előadást? És ha látta, jól látta? Vagy egyszerűen csak a fáradtság volt a ludas? Az övé, az enyém, mindenkié.

80

Hazafelé menet a vámpírokon gondolkoztam. Nem a haverjaimon, hanem azokon, akiket épp elintéztünk. Hajnali három körül járt, rajtam kívül szinte más nem is kocsikázott ilyenkor a városban. Nyolc vámpír és egy ember, akit én személy szerint halandó szolgának becsültem, mert ő szegezte a falhoz a karddal a kommandóst, mint kiderült, Baldwint. És ahhoz azért kell pár évtized/század gyakorlás, hogy valaki így bánjon a karddal, és nem utolsó sorban, így elintézzen vele egy képzett kommandóst. Nem szimpla halandóknak való program. Már így a modern napjainkban. Nem rossz arány ez a nyolc, de Vittorio akkor sem volt közöttük. És kész. Felettem a fekete ég bársonyát mintha rajzszög-csillagokkal hintette volna meg egy láthatatlan óriáskéz, a város pedig lassan elmaradt mögöttem. Meglepően jól éreztem magam, és ha jobban belegondoltam, még csak nem is sejtettem, hogy miért. Nagyon viszont nem piszkálgattam, mert mi van, ha fellebbentem a fátylat mélyen elrejtett okaimról, és oda ez a varázsos éjszaka? A lényeg úgyis az, hogy jól érzem magam, és hazafelé tartok, akit tudtam, megmentettem, akit tudtam, megöltem. Kell ennél több egy laza hétfő hajnalra? A nyolc közt bőven akadt nő is, megvolt tehát a két csaj, Nadine és Nellie, akik Avery Seabrook-ot próbálták

elcsábítani. Sőt, még volt vámpírnő, aki akár lehetett Gwenyth is, Vittorio babája, bár erre nem fogadtam volna nagyobb összeggel. Nem hiszem, hogy ilyen könnyen adta volna magát. Furcsán könnyen ment ez a ma este a három elesett rendőr ellenére is. Elvégre, senki sem vetett be bűbájt, senki sem kísérelt meg kirepülni az ablakon, semmi extra, amiben a vámpírok egyébként nagyon is erősek. Csak a déli 55 -ösre kanyarodva esett le, hogy a Kárhozottak Cirkuszával jobban jártam volna, az közelebb lett volna, már ha a bevetésről egyenesen oda hajtok. Visszafordulni már nem érné meg, és ha nagyon őszinte akarok lenni, márpedig hajnali háromkor miért is ne lehetne az ember legalább önmagával az, most a saját ágyamra vágytam. És Micah meg Nathaniel ölelésére. Amúgy is bőséggel elég volt mára a vámpírokból. Nem is annyira a kis vetkőzőslányok miatt, akiknek már egészen hosszú sorát szemlélhettem meg az elmúlt napokban. A saját vámpíráldozataim arca sokkal intenzívebben kattogott az agyamban: Jonah Cooper és a kislány, aki a sarokban kuporogva könyörgött az életéért. Meg az a némán borzadó tömeg a templomban, akik szemrehányó karéjként figyelték, hogyan lövi le a rossz vámpír fejét a hóhér a helyéről. Ezeket a képeket igyekeztem begyömöszölni a konyhában kiterített, barbár mód elintézett lány emléke mögé, így próbáltam elhitetni magammal, hogy naná, hogy a jó oldalon állok. Mert Mendeznek abban tényleg igaza volt, hogy olyan embert nem ölünk meg, aki az életéért könyörög. Ezzel csak azt volt képtelenség összeegyeztetni, hogy ugyanaz, aki könyörög, korábban embereket kínzott és ölt meg, méghozzá vígan és dalolva. Áldozataik könyörgése nem érintette meg őket. Csak akkor érezték át a könnyeket, amikor már a saját szemükből patakzottak. Egyedül az a bizonyos mondat zökkentett ki kissé, ahogy a lány a könyörgésébe beleszőtte, hogy nem tehetett róla, kényszerítették. Vajon tényleg Vittorio erőltette rá az akaratát, ami ellen tényleg nem tehettek semmit? A nem is olyan rég befogadott londoni vámpírok példájából azt megtanultam, hogy egy vámpír a mestervámpírjának teljes engedelmességgel tartozik, ami egyfajta erkölcsi kötelék, hiszen a mester olyan a teremtményének, mint a hűbérúr a hűbéresének. De annak a lánynak a szavai ennél jóval többet sugalltak. Lehet, hogy akadnak mestervámpírok, akiknek a parancsát tényleg nem lehet nem teljesíteni? Úgy értem, fizikai képtelenség? Ezt meg kell majd kérdeznem Jean-Claude-tól. Na, nem most rögtön, előbb hadd szunyjak kicsit. Az autópálya üresen feketéllet előttem a semmiben, csak egy gigászi kamion poroszkált mögöttem, miénk volt az egész út. Aztán én lekanyarodtam a keskenyebb útra, ami a házunkhoz vitt, ahol nyilván engem várnak, én meg csak nem tudok leszakadni Vittorióról meg a nőiről. A laboreredmények mindent egyértelművé tesznek, hányan maradtak, esetleg mindenkit levadásztunk-e. De Vittorio akkor is él, és mint egy nagy vándorcirkusz, költözik tovább. Hudson őrmesternek annyiban igaza volt, hogy a buli a st. louis-i rendőrség számára véget ért, a bazár bezárt, vaskos veszteségekkel, de legalább némiképp lárványos eredménnyel. Az már senkit sem izgat a részvéten túl különösebben, hogy hol bukkannak fel ismét, és hol adja be a kulcsot pár újabb táncosnő. Mert aki sorozatgyilkos, az ritkán mond le a hobbijáról. Én viszont szövetségi állományban vagyok, nekem az államhatár nem jelenti a munka végét. Nekem kötelességem a határokon túl is látni és levadászni a rossz fiúkat, lányokat, akik a végzésemen szerepelnek. Ma éjszakára mindenesetre talán végeztem, el is felejthetném akár a sorozatgyilkosaimat, és koncentrálhatnék a szeretteimre, akik aggódva vártak haza. Mert a nappaliban égett a villany, valamelyikük fenn maradt. Esetleg mindketten. Amitől egy pillanatra reflexszerűen összerándult a gyomrom: kamaszkoromban soha semmi jót nem jelentett, amikor az apám meg Judith megvárt a nappaliban az egy szem olvasólámpa gyér fényében. Nem azért nem aludtak még, hogy jóéjt puszit nyomjanak a homlokomra. És bár tudtam, hogy már nem ők dobolnak az ujjukkal a dohányzóasztalon, hogy a fiúk csakis azért vártak meg, mert szeretnek és hiányzom nekik, a régi reflexek hosszan élnek, még akkor is, amikor már rég el is feledkeztél róluk. Persze az is megeshet, hogy Nathaniel miatt izgultam, hiszen most már a barátnőjeként jöttem haza, és ebben az új szerepben még nem tudtam pontosan, mik az elvárások, mit engedhetek meg magamnak. Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, a torkom is összeszorult elfelejtettem felhívni őket a kocsiból... Először azt hittem, Nathaniel Micah ölébe kuporodva alszik, de ahogy beléptem, felnézett. És igen, elkaptam azt a röpke pillantást, azt az átsuhanó végtelen megkönnyebbülést Micah szemében, amit rögtön felváltott a jól bevált könnyed mosolya. Aggódott értem, félt, hogy talán már nem is lát többé. Én pedig nem hívtam fel őket! A bűntudat belehasított a lelkembe! Nathaniel pattant fel először, de pár lépés után be is húzta a féket. Miattam torpant meg, az én arckifejezésem állította meg. Rögtön azt hitte, hogy eltaszítom/magamtól, hogy csak testi fellángolás volt, de most majd minden viszszaáll abba a régi kerékvágásba, amiben eddig is zötyögött. Pedig nem érzelmileg hőköltem vissza.

Ha egy lefűrészelt csövű puskával fél méterről lövöd szét valakinek a fejét, a dzsuvából rád is jut. Bár a lényeget a törlőkendővel letörölgettem a kocsiban, maradt bőven a hajamon és a ruhámon. Ha halandó embert loccsantottam volna magamra, most aggódhatnék a hülye vérrel fertőző betegségek miatt, az AIDS meg a fertőző májgyulladás miatt, de egy vámpírtól legfeljebb a vámpírságot lehet így elkapni. És Micah-t meg Nathanielt még azzal sem fertőzhetem meg. Vicces, hogy a vámpírok leölése kisebb rizikóval jár, mint az embereké. Mindenesetre egy pillanatra belezavarodtam a saját gondolataimba. Nem volt egyszerű éjszakám. - Jól vagy, Anita? - kérdezte Micah, és ő is Nathaniel mellé lépett. - Egy merő vér vagyok, és nem a sajátom - húzódtam el tőlük a fejemet ingatva. - Ki tudja, milyen nyavalyákat cipeltem haza. - Nem kaphatunk el semmit, még egy náthát sem - mondta Nathaniel, és már nem azzal a végtelen szomorússággal nézett, sokkal inkább aggodalmasan. - Semmi bajunk nem lehet mások vérétől- csatlakozott be Micah is. Igazuk volt, kicsit tényleg összezavarodtam, és mindent túlkombináltam. De akkor sem akartam volna, hogy így megérintsenek. - Úgy akartok magatokhoz szorítani, hogy még le sem mostam magamról az áldozaraim vérét? - Igen -lépett egyet felém Nathaniel. Ha hagyom magam, biztos is, hogy eltörik a mécses. - Áldozataid? Miket nem mondasz, Anita - nézett nagyot Micah, de azért csak jött ő is, hogy a karjába vegyen. Rajtam meg hirtelen elhatalmasodott a pánik, hogy nem szabad engednem, hogy kicsússzon a kezemből az irányítás, nem eshetek szét. Addig faroltam előlük, míg a bejáratni ajtó állított meg. - Ha megöleltek, sírni fogok, pedig sírni nagyon utálok. - Ennél kicsit többről van szó, igaz? - nézett mélyen, vesébe látóan Micah a szemembe. Hátamat az ajtónak döntve hagytam, hadd hulljon ki a kezemből a két nagy táska a kardokkal és pisztolyokkal, még a szemem is lehunytam. Igyekeztem higgadtan átgondolni, mi is már megint a parám. Mitől roggyantam meg ennyire, amikor öt perce még vidáman, könnyű szívvel gyönyörködtem az ezernyi gyémántos csillogásban a fekete égbolton. - Ha együttéreztek velem, és kedvesek vagytok, akkor darabokra hullok - próbáltam megfogalmazni pillanatnyi létem lényegét. - Nem lehet, hogy épp arra lenne most szükséged? -lépett még egyet felém Micah. - Hogy egy kicsit elhagyd magad, és mi gondoskodjunk rólad? - Félek - ráztam nagyon gyorsan a fejem. - Mitől? - kérdezte nagyon halkan. - Elengedni magam. Gyöngéden a vállamhoz ért, és már nem húzódtam el. Lassan, óvatosan lehámozott az ajtólapról, és a karjaiba húzott. Már nem menekültem, csak átengedtem magam, legszívesebben belefúltam volna az ölelésébe. Aztán a kezeim mintha önálló életre keltek volna, belekapaszkodtak az ingébe, és csak húztam, téptem magamhoz, mintha már nem is lenne elég, hogy a hasammal a hasának tapadok, mintha az egész testem hirtelen éhezné az övét. Nem szexuális éhség volt, bár nyilván az se várat sokáig magára, hanem a bőrének vágya, a biztonságra hajtottam. - Megyek, engedek vizet - mondta Nathaniel.

- Úgy sajnálom - nyúltam a karjáért, és húztam be őt is az ölelésbe. - Mit sajnálsz? - néztek össze Micah-val. - Hogy el sem köszöntem. Hogy meg sem csókoltalak benneteket, mielőtt elindultam a Lidérces Álmok parkolójából. - És az első könnycsepp, az a nyomorult áruló leszánkázott az arcomon. Egyszerre nyomtak szűzies puszit az arcom két oldalára. - Nem is haragudtunk - törölte le finoman a könnycseppet Micah. - Engedj vizet, Nathaniel. - Most inkább zuhanyoznék, hogy minél hamarabb ágyba kerüljek. Megint az a pillantás, ahogy összenéztek, csak én nem értettem. Aztán Micah biccentett, Nathaniel pedig elkocogott a fürdőszoba irányába. - Mi van? Miből maradtam ki? Történt valami? Micah azzal a szívet sanyargató mosolyával válaszolt csak, amivel megismertem, amiben a vidámságnak még kósza morzsája sem villant, csak a kiszolgáltatottság, az önvád és a maró gúny. Olyan érzelmek, amikre szavat is nehéz találni. Tehetetlenségemben elkaptam a két karját, és alaposan megráztam. - Mi történt, mondd már! - Semmi, esküszöm, hogy semmi. Csak Jean-Claude szólt, hogy ne engedjünk zuhanyozni. Hogy inkább ne engedjünk üvegfalak közé. - Mióta érdeklik az én tisztálkodási szokásaim?! Mi ez a zagyvaság?! - ráncoltam a homlokom. És megszólalt a telefon. Konkrétan összerándultam, és még át sem gondoltam, már a gyomrom is összerándult a gondolatra, hogy esetleg a rendőrség ... - Még egy helyszínelést nem bírok. Most nem ... - szaladt ki a számon önkéntelenül. Ami azért nem valami jó jel. Persze rögtön tudtam azt is, hogy úgyis megyek, ha hívnak, ha nélkülem nem jutnak előre, akkor oda fogok autózni, és elvégzem a munkám. Csak azt nem tudom, hogyan élem túl. És ahogy ez ilyen nyíltan végigszaladt az agyamban, csak még jobban megrémisztett. Hiszen a munkámról volt szó, és az embernek a munkáját el kell végeznie. Micah vette fel a kagylót, én meg csak álltam a sötét nappali közepén, mint akinek beásták az aljzatbetonba a lábait. - Jean-Claude az - kiáltott be értem a konyhából. - És miért telefonál? - Gyere, és kérdezd meg tőle. Kicaplattam mázsás lábaimmal a konyhába, ahol ugyan csak a mosogató feletti szekrény aljában égtek a lámpák, mégis belevakítottak a szemembe. - Miz'újs? - nyögtem bele a kagylóba, amint átvettem Micah-tól, aki nagyon fegyelmezetten igyekezett nem aggodalmasan figyelni kváziösszeomlási folyamataimat. - Hogy vagy, ma petite? - kérdezte azon a bensőmet is lágyan cirógató hangján. Most valahogy még ez is lepergett bénaságba dermedt lelkemről. - Mint a fos. Miért? - Mikor vettél magadhoz utoljára táplálékot? - Ettem egy kevés sósmogyorót, chipszet meg szendvicset a kocsiban - támasztottam meg a szekrényt a

homlokommal. -Nathaniel bőségesen feltöltötte a kesztyűtartót mindenféle ropogtatnivalóval. - Nem ételre gondoltam, ma petite. - Jézusom, Damian - dőlt a nagy kiüresedés helyébe a maró pánik. - Nincs baja, gondoskodtam róla. - Az meg hogy lehet? Amikor legutóbb hat órán át eszembe sem jutott az ardeur, fonnyadni kezdett, kis híján elpatkolt. Most meg majdnem huszonnégy óránál járok. Hogy lehettem ekkora barom, el sem hiszem! - És mégis, mikor és kivel táplálhattad volna, chérie? A kérdés elég volt, hogy véget vessen az önvádhullámoknak. Mert tényleg létezik rosszabb annál, hogy nyomozás közben elfeledkezem az ardeur-ről. Mondjuk az, ha nem feledkezem el róla nyomozás közben. És már láttam is magam előtt a borzalmasabbnál borzalmasabb jeleneteket, ahogy a Mobil Bevetéssel lopózunk be a vámpírtanyára, vagy amikor Zerbrowskival hajtunk keresztül a városon a templomból a helyszínünkre. Hirtelen még a vérem is meghűlt, és a hideg verejték nem a korábbi bűntudattóI verte ki a hátam. - Édes lélegzeted a dobhártyámon táncol, ma petite, de még édesebb hangod rezegtesse inkább. - Jézusmária, szent józsef! Hogyhogy én ebből nem éreztem semmit? - Mert védtelek tőle, ahogy Richardtói és a többiektől is. - Akkor azért a telefont használod, nem a gondolataidat. - Oui. - És azt hogy érted el, hogy ne szívj am el Damian és Nathaniel energiáit? - A klubban tápláltam az ardeurt, ahogyan azt korábban megbeszéltük. És az energiáimat megosztottam Damiannel. A rossz cicus pedig csak akkor került volna sorra, ha már a mi triumvirátusunkat is lemeríted. Amire nem kerülhetett sor. - Ilyen hosszú időre elegendő volt egyetlen étkezés? - Non, non, ma petite- sóhajtott fáradtan, de csak a hangján hallottam, érezni nem éreztem. Még mindig masszívan elzárkózott előlem. - Hat óránként tápláltuk helyetted. - Kit értsek a mi alatt? - Richardot, Damiant és szerény személyemet. Mivel Nathanielt használtad legutoljára, és nem tudhattam, milyen következményekkel járhat, ha így megterhelem, őt nem osztottuk be. - És Richard rákapott a dologra? Hogy tetszett neki az ardeur követelődző szenvedélye? - Azt mondja, kezd tisztelni bennünket, hogy megőriztük ép elménket ilyen lobogó szenvedély közepette. Majdnem megkérdeztem, mégis kivel táplálta, de aztán visszafogtam magam. Én élem a magam életét, amiben egyszerre több férfi is velem él, ő meg a magáét. És pont. Az új topik határozottan magamhoz térített, a szememet is tágra nyitottam, úgy vizsgálgattam a konyhaszekrény faborítását centikről. A homlokomat még mindig nekitámasztottam. - És Damian is a másik végére került az éhségnek? Nem rajta táplálkoztak, hanem ő másokon? - Nem okozott nehézséget életet lehelni a tűznek az ő lelke mélyén is.

- És most ezentúl bennük is örökre ott lobog? - Non, ez csak átmeneti megoldás a szükségben. Semmiképpen sem maradhatnak így. - De hogy lehetsz benne biztos, hogy nem alakul másképp? - Az utolsó hat óra percei is leperegtek már, ma petite. És érzem, ahogy parázslik ismét, egyre növekszik és erőre kap. A saját éhségem, de a tiéd is. Érzem mindkettőt mélyen önmagamban. Így tudtam szétosztani jó embereink közt, akiket a segítségünkre rendelhettem. De az idő eljött ismét, ezért is hívlak. - Azt mondod, az elmúlt egy napban átvetted magadba az ardeuromet? - fordultam a sötét nappali felé. - Oui - mondta, majd mélázott egy darabig -, pontosan ragadtad meg a lényeget, mint mindig. - Így végezhetem a dolgom, csattoghatok a rosszfiúk nyomában, és nem fog a nyakamba zuhanni a rossz pillanatban. - Ahogy mondod. Nagyon találó. - Köszönöm - mondtam ki, ami egyedül az eszembe jutott. Mégicsak hatalmas szívességet tettek épp nekem. - Teljes szívemmel és hódolatommal tettem, ma petite, de közeleg a hajnal. Míg távol járok, testemet az ardeur is elhagyja, visszatér eredeti gazdájához. Bölcsebb lenne viszont nem kivárni az utolsó pillanatot, hogy lássuk, milyen hevesen csap le ismét rád. - Aggódsz. - Oui. - És azt miért kérdezted, hogy hogy vagyok? - Mert a láng energiát ad, ha tápláljuk, és megbosszulja magát, ha elfeledjük. Ám a teher jutalmakkal is jár, és nem csak az élvezetre gondolok. Félek, hogy meggyengítettelek, amikor elloptam az ardeurodet. Az engedélyedet is kértem volna, ha nem tartok tőle, milyen nehézségekkel járhat, ha gondolatban veszem fel veled a kapcsolatot. Figyelmeztettelek volna. - Nem gyengültem el - ingattam a fejem, de aztán átgondoltam. - Csak a vámpírokat vagyok képtelen kiverni a fejemből, akikkel végeztem az éjjel. Sokkal jobban megrázott, mint máskor. Bizonytalan lettem. Hogy tényleg volte jogom, és hogy így volt-e helyes. - Pedig rád nem jellemző az önbizalom hiány. - Annyira azért nem vagyok magabiztos. - Nem azt mondom, hogy kételynek nincs helye benned, ma petite, de hogy is lehetnél te a Hóhér, ha nem bíznál önmagadban?! - Azt mondod, a bátorságom meg az érzéketlenségem részben az ardeumek köszönhetem? - Csak azt mondom, hogy talán segít a józanságod és az önbecsülésed megtartásában. - Hú, ez nekem most sok, Jean-Claude - ráztam meg a fejem. - Csak passzold vissza, és majd meglátjuk, mi változik. - Bölcs döntés lenne, ha Micah táplálná egyedül. Vigyáztunk rá, neked tartogattuk. Nem tudhatjuk, milyen formában zúdul vissza rád. - Fáradt vagyok én most a szexhez, Jean-Claude - sóhajtottam. Egyetlen porcikám sem kívánta a hancúrt, csak a

forró vizet meg a puha ágyat. Szigorúan alvási célokkal. - Ettől tartottam. Túl sokat vettem el. - Mi van? - Már jóval az ardeur ébredése előtt is életed fontos része volt a testi szerelem, ma petite, megfigyeltem. Ritkán fordult úgy, hogy egy kis nyalakodásra ne lett volna energiád. Gondoltam, erre biztosan el fogok pirulni, aztán koppantam, hogy még a piruláshoz is fáradt vagyok. Az előbbi hirtelen felindulásra mintha tűzoltócsapokkal küldték volna rá a generál-kimerültséget, minden megint kiürült belőlem, szinte állva bealudtam. - Mit tegyek? - kérdeztem fásultan. - Ha mosakodni szeretnél ... - Mosakodás nélkül az ujjamat sem mozdítom. Idegenek vérétől porzik a hajam. - Akkor menj a fürdőbe, vidd magaddal a Nimir-Raj-odat, és mire megtelik a kád, megkapod, amit időlegesen elvettem tőled. - Szerintem Nathaniel már tele is engedte a kádat. Micah mondta, hogy a zuhany nem frankó, hogy az üvegfalakról magyaráztál. - Félő, hogy esetleg hevesebb lesz a visszatérés, mint eddig valaha. Nem tanácsos olyankor üvegfalak között állni a csúszós, vizes kövön. - Száz, hogy ennyire drámai lesz, vagy csak aggódsz, és menjünk biztosra? - Legyen annyi elég, hogy nem udvarolok még neked olyan régóta, hogy biztonságban tudhassalak vészforgatókönyvek nélkül. - Á, ezek szerint te udvarolsz nekem? - Most leteszem, ma petite, és talán kövesd te is a példám. Kérlek, fogadd meg szavam - lehelte halkan, és letette. Visszapottyantottam a hallgatót a helyére, aztán indultam kifelé. Szerettem volna még a nagy visszatérés előtt kivakarni az idegen szart a hajamból, hogy legalább a nehezén túl legyek. Micah a konyhaasztal mellől figyelt, és kezdett leesni, mi minden nyomaszthatta a gyilkos vámpírokon túl. - Tudtad, mit trükközöttJean-Claude az ardeurrel? - Igen, szólt, hogy tartsam szemmel Nathanielt, és ha gyengül, vagy valami nem stimmel, rögtön riasszam. - Veszélyben volt miattam. Mind veszélyben voltatok - ingattam a fejem, de a bénultság még a bűntudatot sem hagyta kibontakozni. A szavak üresen csengtek. Majd, ha már nem leszek így megrágva és kiköpve, hevesebben fogom tudni ostorozni magam. - Jól vagy, Anita? Észre sem vettem, ahogy elém lépett. Kezdtem valami távoli helyre lebegni, de már csak a víz számított. Irány a furdőszoba. Nathaniel a kád fölé hajolt, egy szál boxerban és a sok szál hajában hajladozott, mint valami kankalin. Máskor erre azért helyrekattantam volna, és legalább az alhasamban felizzik a szikra. És most semmi. Csak a végtelen hideg ott benn.

- Tehetek érted valamit? -lépett felém csupa törődés szemével. Olyan lendülettel dobtam magam a karjaiba, hogy kissé megtántorodott. A teste melegét akartam, hogy szippantsa ki belőlem azt a rengeteg hidegséget, magamra akartam csavarni, mint egy pokrócot, belebújni. Kockára tettem az életét, azt a drága életet, puszta hanyagsággal. Ha Jean-Claude nincs, és nekem nem jut eszembe az ardeur, mi lesz vele ... ? Jonah Cooper teste feltartóztatathatatlanul zuhant bele a tudatomba, a szája mozgott, pedig a mellkasára ütött lyukon át láttam a fű zöldjét. - Magát is vonzzák, maga sem tud ellenállni, érzem - mondta. Ha Nathaniel nem kap el, lefejelem a fürdőkád peremét térdre zuhantamban. - Anita ... Kirántottam magam akarjából, és kétségbeesetten kaptam Micah keze után. - Menj, Nathaniel, menj, mielőtt visszatér az ardeur- intett Micah szegény Nathanielnek, aki tiltakozni próbált. - Menj már, menj! Kérlek, Nathaniel, az égre kérlek, menj! - kiáltoztam. Már nem láttam, tényleg elmegy-e, vagy még a fúrdőszobában van, mert Jean-Claude ebben a pillanatban eldobta a pajzsát. Nem is tudom, mire számítottam. A telefonban úgy beszélt erről az egészről, mintha csak a kedvenc kabátornat vette volna kölcsön, vagy egy könyvet, amit most visszaad. De egy kabát meg egy könyv nem igyekszik vissza az eredeti tulajdonosához. A kabátnak halál mindegy, ki akasztja be a szekrénybe, a könyvnek pedig mit számít az, hogy ki lapozgatja este a lámpafénynél. Az ardeur viszont nem kabát, az tudja, hogy hozzám tartozik. Nem kellett visszaadni, jött az magától. Ahogy Jean-Claude ledobta a páncélt, már nem volt, ami visszatarthatta volna. Úgy vetette magát vissza belém, mintha ezalatt a huszonnégy óra alatt ő éhezett volna ki rám. Mint egy hatalmas, bősz masina, amit ezer fék fog vissza, de csak kapar és kapar fáradhatatlanul, hogy amikor hirtelen átszakadnak a fékek, a felgyülemlett tehetetlenségi erő elemi lendülettel löki, taszítja a célja felé. Már nem lehetett megállítani, maga alá temetett, elsodort, felforgatott, beszippantott, és hogy is menekülhettem volna előle, amikor bennem volt, én voltam, egyek voltunk, és most újra eggyé váltunk.

81 Az ardeur ránk zuhant, mi meg bele a vízbe. Bő egy percbe telt, hogy kapcsoljunk, nem vagyunk mi vérdelfinek, hogy víz alatt is meglegyünk, mit nekünk levegő. A tüdőm majd szétdurrant, amikor végre a felszínre buktam, és csapzottan, kacagva pótoltam, ami kimaradt. A ruháink vízben oldódhattak, mert pucéran lubickoltunk, arról viszont emlékfoszlányom sem maradt, mikor szabadultunk ki belőle. Aztán eltempózott mellettem a farmerom egy cafatja. Legalább egy rejtéllyel kevesebb. Meg egy farmerral. - Misszionárius póz kicsukva. Ha csak nem akarunk szexi vízi hulla lenni. - Oké - ennyit mondott, nem többet. A haja sötéten tapadt a homlokára a gyertyafényben, és ahogy a nevetés kifúlt, a szeme hirtelen elkomorodott, valami egészen sokat ígérő, szinte veszedelmes villant benne. Bele is borzongtam. A kád végébe nyomott, és rám feküdt, hogy testének minden porcikáját éreztem a meleg vízben magamon, legfőképpen is a merev farkát, ami szinte a csempéhez szegezte az ölemet. Le kellett hunynom a szemem. Bevillant egy kép, amint a ruhákat szaggatjuk eszetlenül egymásról, félig a kádban, félig a kád mellett, de semmi konkrét. Noha egyre inkább sikerül agyamnál maradni az ardeur fellobbanásakor az utóbbi időben, még mindig adódnak fekete lyukak, amibe kíméletlenül belehull minden, aminek nincs köze a szexhez és a gyönyörhöz. Valamicskét hátrahúzódott, és keze játékosan kúszott egyre lejjebb a saját testén. Még a fejem is hátrahanyatlott egy pillanatra, amikor kézbe vette önmagát, simogatta, becézgette, aztán pedig befúrta a két lábam közé. Nem felfelé igyekezett, belém, csak a két combom közé. Ahogy a farka a belső combomat dörzsölte, egész testével rám simult, úgy cirógatott, mint egy globális, mindent betakaró idegvégződés. Az ember azt hinné, hogy vízben a szex flottá és gördülékennyé válik, hogy minden magától értetődően sikamlósabb, nedvesebb lesz. Pedig épp az ellenkezője, én mindig is lassabban nedvesedtem be víz alatt. Most is éreztem, hogy hiába üvölt bennem az ordeur az édes, kemény, ügyes farka után, még nem lehet, még csak fájdalmat hozna a behatolás. Micah volt az egyetlen férfi az életemben egyébként, akivel ilyen megfontoltan ki kellett várni a tényleges közösüléssel az abszolút bemelegedettség állapotát; nem is szerszáma hossza, hanem inkább vastagsága miatt. Fájdalmas és lassan gyógyuló tapasztalatokat szereztünk, mire rájöttünk, hogy nem érdemes a dolgok elébe rohanni. - Nem vagy elég nedves - nyögte vágytól elfúlón. - Nem, nem vagyok elég nedves - préseltem én is ki magamból az ardeur minden kapálózása ellenére. - A fenébe - szakadt fel belőle szenvedélyesen, ahogy homlokát a homlokomnak nyomta. Csak bólintottam, mert a szavakban már nem bíztam. És pláne nem a hangképzőszerveimben ... Mindketten majd' belefúltunk a vágyba. Kihúzta a farkát a combjaim közül, majd egy gyors mozdulattal a fenekem alá kanalazott, és kiemelt a vízből. Csak a vádlim maradt a vízben, és fél kézzel tartania kellett, nehogy visszacsússzam. A szabad keze végigsiklott a combomon, fel a lábaim közé, és az ujja olyan villámgyorsan tűnt el bennem, hogy szabályosan meglepődtem. Annyira szűk voltam, hogy egyetlen ujját is éreztem, jól esett, a csalódással vegyes türelmetlenségem el is apadt azonnal. Szemem lehunyva, kéjesen adtam át magam a gyönyörűségnek, és már csak akkor tűnt fel, hogy hanyatt feküdtem a kád peremén, amikor a gyertya lángját elnyomta a hátam. A hirtelen jött forróságtól fel is ültem rögtön. - Megégetted magad? - kérdezte aggodalmas fejjel Micah, még az ujját is kirántotta belőlem. - Nem, most nem - nevettem elfúltan, de nem ez lett volna az első gyertyás balesetem. Egyszer a hajam egy részét sikerült így leperzselnem. - A fenébe is! - nézett rám furán Micah, és én nem értettem, és amíg ki nem mondta, észre sem vette. - Az ardeur megpattant. Átgondoltam. Kerestem, tényleg elment-e, és nem, sikerült megtalálnom. Nem lépett le, csak visszahúzódott kicsit, tisztes távolba, ha esetleg megint kedvem támadna fizikai fájdalmat okozni magamnak, akkor ő ne legyen benne. Lehet, hogy a mindent elemésztő inkubus lángja fejet hajt a fizika törvényei előtt?! Most mindenesetre erőt gyűjtött, hogy újra támadásba lendüljön.

- Azt hittem, megégtem. - Na tessék. - Igen, tessék. Tehetek én arról, hogy olyan fantasztikus veled, hogy még a saját testi épségemről is megfeledkezem? Sokkal inkább a te hibád. - Vagy inkább az ardeuré. Az ardeur fokoz mindent elviselhetetlenül gyönyörüségessé, Anita. Szomoníságot, már-már komor komolyságot láttam a szemében, hallottam ki szavai mögül. - Mi a baj? - Később - hessegette el saját rosszérzéseit egy eszkimópuszival. De esélyem se volt tiltakozni, hogy márpedig előbb beszéljük meg, ha valami bántja, mert az ardeur összekapta magát, és ismét lecsapott. A lendülete Micah karjaiba taszított, kezeim fogták, tapogatták, mintha nem juthatna elég a bőréből, izmainak kemény textúrájából a tenyerembe, az ujjaimnak. Úgy csókoltuk meg egymást, ahogy az éhező veti rá magát a kenyérre háromnapi böjt után, mintha soha nem tudnánk betelni egymás ajkainak, nyelvének ízével. Mintha legszívesebben belekúsznánk a csókkal egymás testébe, hogy végre teljesen magunkra, magunkba vonhassuk, nyelhessük a másikat. A csók egyre hevesebb, követelőzőbb lett, a szörnyeteg pedig még nyújtózkodásra sem vesztegette az idejét, hanem nekilódult, kifelé belőlem, és hívta Micah-ét is. Ketten egyszerre érkeztek fel a szánkba, a csókba, aztán kiszakadtak belőlünk, hogy végre megnézhessék maguknak a másikat. Nem alakot váltani akartak, hanem testet: a levegőben egy pillanatra összefonódtak, majd az enyém elindult Micah-ba, az övé pedig belém. Mind a ketten megtalálták azt a titkos rejtekhelyet a mélyben, ahol a szörnyetegünk él és megbújik, amíg nem szólítják a felszínre. Ott egy csodálatos pillanatra összegömbölyödtek, és mindent megtanultak a másikból, amit még eddig nem tudhattak. Nem az a mindent megvilágosító, kristálytudatos élmény volt ez, hogy hú, szóval ilyen érzés Micah-nak lenni. Annál sokkal metafizikaibb szinten maradt, és mégsem éltem még meg soha ennél fergetegesebbet. Az ardeur pedig mind magába szívta azt a forró, dobogó erőt, azt a soha meg nem tapasztalt élményt, hogy milyen egy férfiban ilyen mélyre jutni, így egyesülni vele. És utána már sokkal nyugodtabban, boldogabban ölelhettük egymást. Némi heverészés után, ami a megtévesztésig hasonlított arra az érzésre, amikor Micah ténylegesen bennem volt, hiszen egy jóval testesebb valami terpeszkedett a szörnyetegem helyén, a lüktető, forró energiakupacok megindultak, át a hasunk falán. Nem fájt, egy pillanatra szinte testet öltöttek, de csak a lehetőséget villantották meg, már vissza is zuhant mind a kettő a maga helyére. Úgy kattantak vissza, mintha aprócska mágnesek vonzanák a helyükbe. Esküszöm, éreztem az ütés erejét, ahogy a gyomorfalamnak csapódott, de nem a magasból zuhanva landolt, hanem én zuhantam belé, és huppantam saját magam felszínére. Kifulladva, kacagva szakadtunk le egymás szájáról. - Ez nem volt semmi -lihegtem. Még soha nem láttam ennyire kisimultnak. Valami a helyére kattant benne, ami mintha mázsás követ gördített volna le a válláról, és nem csak metafizikai értelemben. - Az az igazság - lihegte ő is boldogan -, hogy ezt elvileg emberrel nem lehet. - Az igazság az, hogy én eddig azt sem tudtam, hogy nem emberrel lehet. - Igazi, erős párok képesek rá. - Ugye nem mondod, hogy neve is van? - Ez a Shiva és Pavarti, vagy egyszerűbben a Maithuna, ami az egyesülés vagy párzás szanszkritül. - Shiva az a tag, akinek az energiái szétvetnék a világot, ha Pavarti nem kamatyolna vele folyamatosan, így csatornázva az energiát.

- Fősuli, vallástörténet, első félév? - Néhány éve találtam egy nagát, egy igazit - ingattam a fejem. - Át is futottam a Hindu vallást gyorsan, mert ahol egy bizonyos természetfeletti lény van, ott akár lehet még több is, nem árt felkészülni. - És volt? - Nem. Vagyis egyelőre úgy tűnik, hogy nem - mondtam, aztán meguntam a nagy beszélgetősdit, és átkulcsoltam a nyakát, hogy végre magamhoz húzzam. - Már végeztünk az ardeurrel - vetette ellen, de azért nem húzódott el. - És csak az ardeumek jut a csókodból? Gyöngéden, finoman csókolt, de a szenvedély ismét ránk vetette magát. Már megint faltuk egymást. - Ezt ma már mintha csináltuk volna - húzodott el nevetve. Oké, metafizikailag mindenképp. De az csak felpörget, és attól, hogy valami parasíkon már bent jártam lénye legmélyén, és a szörnyetegeink párosodtak, inkább nőtt bennem a vágy, mint szunnyadni tért. A testi, konkrét fizikai vágy. Azt akartam, hogy öleljen, hogy ugyanolyan mélyen érezzem magamban, mint az előbb. Egyik kezemmel a nyakába kapaszkodtam, de a másik kalandozni indult a testén, végigcirógattam izmos mellkasát és hasát, hogy aztán a lélegzetem is majd' elálljon, amikor még mindig meredező dákójához értem. Kezembe vettem, az enyém volt, kemény és tettre kész, és most meg fogom kapni. A gondolat olyan hevesen tört rám, hogy még a szemem is le kellett hunyni. - Akarlak, Micah. Hatolj belém, kérlek. - Még az ardeur nélkül is? - ugratott, nem mintha őt nem ragadta volna már el a vágy. - Nem az ardeur miatt akarlak, Micah, soha nem is csak amiatt - szorítottam meg a farkát, hogy egy pillanatra szétcsúsztak a szemei. - Annál jobb úgyse lehet, mint amilyen az előbb volt - nyögte ki több nekifutásra. - Nem is kell, hogy jobb legyen. Elég, ha csak ugyanolyan jó. Vagy majdnem. - Az ardeur meg a szörnyetegek nélkül a közelébe sem érhet. És nemsokára telihold, a szörnyetegeket sokat nem érdemes túráztatni. Csúnyán ellenünk fordulhat. - Nem akarok szörnyeteget és semmi mást. Csak téged. Csak mi kettőnket - csóváltam a fejem. - Olyan nincs, Anita. Ketten mi soha nem lehetünk, valaki vagy valami mindig beférkőzik a társaságba, amint összecsókolózunk. - Egyszer azért nem ártana kipróbálni - néztem mélyen a komoly szemébe, miközben fél kézzel a golyóit, a másikkal a farkát becéztem. - Ardeur után ugyan mindig nedvesebb vagy, de itt a vízben akkor is nehezebb ügy. Túl szűk vagy még, hogy ez itt markolta meg a farkával játszó kezemet, hogy aztán kéjesen hátra vesse a fejét - beférjen ide - és a másik keze a puncimhoz ért, két ujja becsusszant a vaginámba. Beleborzongtam, éreztem, ahogy a víz felhullámzik körülöttem. - Akkor kénytelen leszel megdolgozni érte - sóhajtottam. - Lehet róla szó. - És nem magyarázott többet, hanem munkához látott, először az ujjaival, utána a szájával. Nem is

kellett sokáig robotolnia, mert gyorsan benedvesedtem, víz ide vagy oda, és magamba fogadtam boldogan. Szűk voltam és nedves, ő pedig óriási és isteni, ahogy bennem mozgott, így aztán nem kellett sok, hogy sikoltozva és lihegve felkapaszkodjuk a csúcsra. A maradék gyertyaláng lobogásában teste sötéten hullámzott fölöttem, a víz nyugtalan játékát verte vissza, aztán már nem láttam semmit, mert szétrobbant bennem a tűz, és bekebelezte az alhasamat, minden idegszálamat elragadta, hiszen ez a pillanat az öl pillanata, nem kell hozzá egyéb érzékszerv. - Kinek kell a szaros metafizika -lihegtem végűl egészen közelről az arcába, amikor valamicske levegőhöz jutottam. Nem esett le neki azonnal, de aztán nevetni kezdett, és mivel még mindig mélyen bennem volt, a farka is nevetett bennem, amitől megvonaglott a testem. Erre döfött egy nagyot belém, mire csak még jobban vonaglottam, és nevettünk, de döfött megint ... és így tovább. Isteni kör. Míg végül kicsusszant belőlem, és kikapaszkodott a csempére, hogy végre veszélytelenül kinevethesse magát. Betegre nevettük magunkat, én pedig a nevetéssel lemerítettem az elemeimet, és mintha az elmúlt huszonnégy óra most zuhant volna rám teljes súlyával. Kész voltam. Egy egész napra, sőt, talán egy egész évre is. Még a tartalék tartalékával megszárogattam a hajam, aztán tessék-lássék beolajoztam a fegyvereket, miután a vért letöröltem róluk. Micah hosszas rimánkodására meglágyult a szívem, és kivételesen nem másztam fel az emeletre a fegyverszéfhez, aztán meg az alagsorba a töltényszéfhez, és a többi és a többi, hanem bepakoltuk a táskákba a cuccot, és betoltuk a hálószobában az ágy alá. Micah letette a nagyesküt, hogy nem túlzott óvatlanság, és később sem fogom megbánni. Mivel pedig kétséges, hogy lett volna elegendő erő a lábaimban a millió meg egy lépcsőre, engedtem a verbális erőszaknak. Igy esett, hogy kivételesen több pisztoly volt nálunk, mint ruha, amikor végre becéloztuk a hálót. Csendben mozogtunk, mert Nathaniel már az ágy közepén aludt, összegömbölyödve, ahogy mindig szokott, ha nincs mellette senki. Miután elhelyeztünk minden fegyvert, és a Browning is bekerült a fejtámlára aplikált pisztolytáskába, mögé feküdtem. Egy pillanatra felnézett, aztán aludt is tovább, mélyen, egyenletesen szedve a levegőt. Csak a takaró alatt tudatosult bennem, hogy mind a hárman meztelenek vagyunk. Pedig eddig csak Micah-nak engedtem meg, hogy ne vegyen pizsit, ha nem akar, én és Nathaniel kötelező jelleggel minimum kisnadrágot húztunk. Most egyikünknek sem jutott eszébe. Felvettem a szokásos pozíciórnat, rásimultam a hátára, és jól esett, ahogy a forró bőre a hűvös mellemnek és az ölemnek nyomult. Egyik kezemet a hajába fúrtam, hogy a vaníliaillat felszabaduljon, a másikat a derekára ejtettem. Nathaniel álmában is az ujjaimra fonta az ujjait, és ösztönösen lejjebb húzta kissé, ahol a kezem még soha, vagyis elnézést, egy nappal ezelőttig még soha nem járt. Egy pillanatra megfeszült a testem, a régi görcs, ugye. - Mi a baj? - kérdezte rögtön Micah, aki ugyanígy helyezkedett el mögöttem. Én pedig átadtam magam a két férfitest melegének, tenyeremet Nathaniel ágyékára tapasztottam. - Semmi, nincs semmi - motyogtam még. Éreztem, ahogy Micah befúrja a párnám és Nathanielé alá a karját, a másikat pedig átdobja a derekamon, keze Nathanial csípőjén landol, hiszen annyira összebújtunk már. - Ja, hogy meztelenek vagyunk - esett le neki a tantusz. - Bizony meztelenek - bólintottam már lehunyt szemmel. - És nem zavar? - suttogta bele a nyakamba csiklandón. - Nem - leheltem, és én is mentem a szag után, mint a vak kiskutya, vonzott Nathaniel nyakának édes illata. - Tuti? - Tutituti. És az volt, mert ami ennyire jó, abban kizárt, hogy bármi rossz legyen.

82.

A vámpírleszámolásnak rögtön híre ment, minden újság és híradó ezzel volt tele. Aszalagcímek és a bejelentkező riporterek mind a nagyon hangzatos és fantáziadús: „Halál-lak”, „Felszámolt vámpírtársasház”, „Sorozatgyilkos vámpírokat fogott a Mobil Bevetés” és a személyes kedvencem, a „Sorozatgyilkossá avanzsált vámpírok, most, a reklám után. Maradjanak velünk...” témákat ragozták, és variálták. Minden csatorna ugyanazt nyomta, mindegy, ki és mennyiért készítette a blokkot. Uncsi. Jó pár napig kerültem a telefont, pedig még nemzetközi hívások is befutottak. Reméltem, hogy gyorsan leszoknak rólam, ahogy azt is, hogy a Mobi! Bevetés élvezi, hogy hirtelen a figyelem központjába került. És talán hasznot is húz belőle. Melyik állami szerv költségvetésének ne ártana némi figyelem?! A laboreredmények egyébként engem igazoltak, aminek kivételesen cseppet sem örültem. Mindössze három vámpír mintáját találták meg a mi áldozataink és az ő áldozatainak listáján. Három vámpír került a közös halmazba, az annyit tesz, hogy öten viszik tovább szép sorozatgyilkosi hagyományaikat valamelyik peches amerikai nagyvárosba. St. Louis úszta meg egyébként a legkevesebb rendőri áldozattal, ugyanakkor egyre rövidebb idő telt el a bejelentkezéseik között: New Orleans után még három, Pittsburgh után már csak egyetlen hónap kellett nekik, hogy újraverbuválják gyilkos csapatukat. Ami semmi jót nem jelent. A szerencsénket a szerencsétlenségben egyébként pár nap múlva egy régiesen kalligrafált, merített lapra írt levélke megmagyarázta. Vittorio Gwennie-je küldte:

Jean-Claude-nak, St. Louis Urának a kezébe! Elhagytam Vittoriót, elméje elborult, az embert, akit valaha szerettem, felemésztették az őrület lángjai. Lobogó dühe csak akkor csitul, ha bevégezhet egy emberi életet, akiben az örök kísértést látja testet ölteni. Nem élhetek ebben a mindent megsemmisítő pusztításban, nem hagyhatom, hogy szörnyű tettekre ragadjon. Myronnal, ifjabb vámpírtársammal szöktem meg, bujdosunk, hiszen ha ránk bukkan, végez velünk. Városotokat ugyan elhagyta, de ha újabb menedékre lel, ismét ölni fog. A szenteltvíz, mi ronccsá tette gyönyörű testét, lelkét és szellemét is megtámadta. Én nem lehettetn olyan szerencsés, mint te, amikor Ashert hasonlóképpen elintézte az egyház. Amit szerettem benne, meghalt, elpusztult, ez a Vittorio nem az én Vittorióm többé. Csak egy kegyetlen szömyeteg. Remélem, ami kevésre erőnkből futotta, a rendőrség és halandó szolgád segítségére volt. Mi igazítottuk úgy a testeket, hogy minél hamarabb felfedezzék őket, így egyre nehezebbé váljék Vittorio gonosz ténykedése. Myrron hagyta meg a rendőr életét, hogy megtaláljátok a lányt, és ő hallotta a templomban, mert ott tevékenykedett, hogy a szolgád megszerezte a címünket. De csak nekem árulta el, mert társaink elméjét Vittorio uralma alatt tartja. Mi ketten mindent megtettünk, amit csak lehetett, Vittorio hatalmas és mindent észrevesz. Kérlek, ne kételkedj szavam igazában. Ha Vittorió mégsem bukkanna nyomunkra, és lehetőségem adódik, ismét írok majd, bár kétlem, hogy megérjük az év végét. De eljön a pont, ami után már inkább választom a halált, mint a romlott, mocskos létezést. Őrizz meg jó emlékezetedben, Gwen

Bár a levél végre választ adott pár rejtelmes mozzanatra, a leglényegesebb kérdések még mindig tisztázatlanok maradtak. Hol van Vittorio? Hol bukkan ismét fel? És mikor? Mert én szövetségi állományban vagyok, ami annyit tesz, hogy folytassa a vérengzést akár valami lepukkant alaszkai krimóban, ha hívnak, mennem kell. Denis-Luc St.John, a new orleans-i kolléga még mindig a kórházban lábadozik, de amikor beszéltem vele telefonon, hogy dióhéjban tájékoztassam, a szavamat vette, hogy ha ismét felbukkannak, ő lesz az első, akit értesítünk. Fáj rájuk a foga. Hát, nekem ugyan nem. Ha engem kérdeznének, de nem fognak, én inkább kimaradnék a vadászat következő felvonásából, átengedném másnak a hókamókát. Gyáva lennék? Elképzelhető. De már nem hiszem azt, hogy én vagyok az egyetlen zsaru, aki képes megoldani ezt a bűntényt. Ezer másik szövetségi rendőrbíró szaladgál az Államokban, szabad a vásár. Mindenkinek jut rosszfiú bőséggel, ezek az istennek sem fogynak el. Sőt. Egynek elkapjuk a tökét, már másnap felbukkan három, mintha osztódással szaporodnának. Soha nem érünk a végére. Persze ha hívnak, megyek, elvégzem én a munkám, csak épp nem rohanok a dolgok elébe. Megkomolyodtam? Elfáradtam? Ki tudja. Malcolmmal összeszerveztünk egy találkozót, hogy megtárgyaljuk ezt a véreskü nélküli vámpírtartási helyzetet. Semmi jó hír, csak a közelgő katasztrófa súlyos árnya: nem csak St. Louis-ban dívik a vér kerülése, az egyház minden államban ugyanazt a gyakorlatot követi. Másrészt viszont a templomi nagy jelenetem után több tucatnyi vámpír kereste meg Jean-Claude-ot, hogy mestert váltana. Gonosz és Igazság példáját többek között Avery Seabrook is követné. Marianne újra kivetette a kártyát, és ugyanaz jött ki, ami annyit tesz, hogy még korántsem értünk a végére. És még most sem tudom, ki az a titokzatos múltbéli figura, aki segít. Ahogy nézem, eddig csak a jelenemből meg a jövőből nyúlnak felém készséges kezek. A Sárkány áldását adta Primóra és St.Louis-i tartózkodására, de szeretné felvenni velünk a kapcsolatot a diplomáciai csatornán is. Micsoda remek hír! Kapcsolatba léptem a Brown-fiú ügyén dolgozó egységgel is, és nagyon is készségesen küldtek el a fiú személyes holmijával hozzánk egy nyomozót. Elakadtak. Evans is fogadni fog bennünket, ami hátha továbblendít. Barbara Brown mindenesetre már most küldött egy lapot, hogy mennyire bántja, hogy úgy nekemesett. Noha a világot nem tudom megváltani, a magánéletemmel egészen jól állok. Néha már az öröm, ha este egyben érkezem haza, és bekúszhatok az ágyba a szeretett és szerető férfiak közé, húsnak a szendvicsbe. Egy virágüzletben pontosan olyan aranyos-zöld orchideákra bukkantam, amilyen Micah szeme. Azt mondja, még soha nem kapott virágot. Az orchidea sokáig bírja, még mindig ott illatozik a nappaliban. Nathanielnek fodros fehér köténykét szereztem és hozzá illő gyöngysort. Valamelyik délután azon kaptam, hogy az ágyon hever, és a nyakláncot babusgatja. Jean-Claude elegáns visszafogottsággal megkapta a hűvös fehér orchideát, amit szerintem direkt neki termesztett valami halottimádó-lelkületű francia kertész. Még egy dizájnos fekete vázát is lőttem hozzá. Most ott áll a fehérarany nappaliban a dohányzóasztalkán. Ashernek sárga rózsát küldettem, bár még az is fakó hajának aranya mellett. Richarddal még nem kapaszkodrunk vissza a vigyek-e-virágot stádiumba, de őt amúgy sem hatja meg a gaz. Damian első munkaestéjén a Danse Macabre-ban konkrét kis lázadás tört ki, mindenki őt akarta. A triumvirátusunk egyébként őt is egy magasabb hatalmi szintre emelte, de már inkább tűnik Belle Morte, mint Moroven gyermekének. Élvezi is rendesen az új szexepiljét. Azt nem tudom biztosan, hogy a fiúmnak számít-e, de a vámpír szolgám, tehát vigyáznom kell rá. Nem lehetek vele olyan kimért és rideg, mint korábban. Ő borítékot kapott, benne egy ajándékutalvány. Egy bútorboltban vásárolhatja le, és amíg nem húzunk fel egy lakályosan sötét lakatot a garázsra, addig megkapja az alagsort, rendezze be kedvére. Nathaniel össze is trombitált egy amolyan alagsortakarító bulit, aminek a lényege, hogy a haverok kidzsuvázzák a helyiséget, cserébe kapnak pizzát meg piát. Oké, a vérfarkasok, -leopárdok, -patkányok és emberek kapják a pizzát, a vámpírok meg valami kevésbé szilárdat. JeanClaude persze nem ereszkedett le az alagsorunkig, de Asher, meglepő módon megjelent. És Richard is. Ráadásul egészen addig, amíg fel nem ajánlottam a nyaki ütőeremet az aranyhajú kedvesemnek, jó fiú volt, mindenben segített. Az étkeztetést már nem bírta, de nem verte szét se az alagsort, se a házat, csak csendben távozott. Láthatja mindenki, hogy nagyon igyekszik. Ahogy mindannyian. Én például azon igyekszem, hogy újra azt érezzem, amit zsenge vámpírvadász koromban. Azt

a lelkes elszántságot és hitet. Hogy nemes célokért küzdök. Akkoriban még meggyőződésem volt, hogy a jó oldalon állok, újabban viszont kezd az az érzésem lenni, hogy csak egyik sarokból lapátolom át a szart a másikba. Mintha a rosszfiúk hömpölygő lavinaként próbálnák elárasztani az életünket, én meg állok a domboldalban, és csak hányom félre a lezúduló tömeget. Talán tényleg belefáradtam kicsit. Talán Hudsonnek van igaza, és nem ártana a pihenő. Vagy inkább Mendeznek, és tényleg nem állhat olyan a jó oldalon, aki rezzenéstelen arccal képes az életéért könyörgő nőnek szétloccsantani a fejét. Ha az ember ideje nagy részében másokat öl, az már nem is állhat a jó oldalon. Talán. Nem is tudom, mi zavar jobban: az, hogy képes vagyok síró bűnösre is meghúzni a ravaszt, vagy az, hogy a törvény ezt írja elő. Az nem okoz problémát, ha önvédelemből kell ölnöm. Vagy ha mások életét kell mentenem. Az elborult Vittoriónak seperc alatt lecsapnám a fejét. De mi van, ha az a szerencsétlen lány tényleg igazat mondott, és tényleg nem volt választása, mert a parancsot egyszerűen nem tudta nem teljesíteni? Mi van, ha amúgy rendes lány volt, és ha nincs Vittorio, a légynek sem ártott volna? Már csak abban lehetek biztos, hogy nem az én dolgom, hogyan lett a nyomorultból gyilkos. Az én dolgom az, hogy leszámoljak mindenkivel, aki elvette mások életét. Ez a munkám. Én vagyok a Hóhér. Ha megölsz valakit a városomban, velem találod szemben magad. Egyszer. És utoljára.