A csudatáska (erdélyi magyar népmese)
Egyszer volt, hol nem volt, volt ezen a világon egy szegény legény. Hanem olyan árva volt a szegény, feje nem volt annak a föld hátán senkije, semmije, még apja, anyja sem. Ő biza, gondolja magában, nyakába veszi a széles világot, s elmegy magának apát, anyát keresni, ha akadna valahol a csillag alatt. Megy, mendegél az úton egyfelé, még maga sem tudva merrefelé, míg egy kunyhóra nem talált, s abban egy öregasszonyra. - Adjon Isten szerencsés jó estét, lelkem öreganyám - köszönti illedelmesen az öregasszonyt. - Isten hozott, kedves fiam - mondja az öregasszony -, hát ugyan mijó hozott hozzám, ahol szeribe még a madár se jár? - Hát én biza, lelkem öreganyám, árva vagyok, mint a gólya, kinek nincsen pártfogója széles e világon, még csak apja, anyja sem, s azért elindulék, ha valahol anyára kaphatnék. - Na, ha úgy, hát bezzeg jó helyen kereskedel, kedves gyermekem mondja az öregasszony -, mert én is olyan egyedes egyedül állok, mint a gombház: légy az én fiam. - Jó lesz biz, lelkem öreganyám - felelte a fiú, s avval se tette, se vette a dolgát, hanem ott maradott. Hát csak telt, múlt az idő, minden nappal egy nap. Egyszer hát következik egy sokadalom. Mondja a fiú: - Tudja, hogy mit álmodék, lelkem öreganyám? Adna nekem száz pengő forintot, hadd nézzek én is széjjel abban a vásárban! - De hát mondjad, én kedves gyermekem, mit vennél te avval a sok pénzzel?
- Hát én biza, lelkem öreganyám, csak amit árulnak, hát azt. Jól van, odaadja az öregasszony a pénzt. El is ment a fiú a vásárba,s alig érkezik be a sokadalomba, helyből találkozik egy öreg koldussal. - Hát te fiam, mit vásárolnál, hogyha kaphatnál? - kérdi a koldus. - Hát én csak azt, amit árulnak - válaszolt a fiú. - S hát osztán, gyermekem, mennyi pénzed volna a vásárláshoz? Mondja a fiú: - Nekem sem több, sem kevesebb, hanem csak száz forint. - Na, ha annyi, legyen annyi - mondja a koldus -, én egyet sem alkuszom veled. Add ide a pénzed, s vegyed ezt a táskát, tudom Istenem, hogy ezt a vásárt soha meg nem bánod. - Hát - elkezdi a fiú -, ha úgy, hadd legyen úgy. Itt a pénze, s adja azt a táskát, a jó Isten nevében. S avval akkor abból a tetthelyből el haza a táskával. Kérdi otthon az öregasszony: - Hát te, kedves gyermekem, mit tevél a száz pengővel, hogy már itthon is vagy? - Én biz lelkem öreganyám, csak ehejt ezt a táskát. - De már, fiam, szóm ne sértsen, azért ugyan kár volt a sokadalomba menni. Hát e megvan. Estére kerülve lenyugszik az öreg, de nem a fiú, mert erőst megbánta, hogy ő azt a tengersok pénzt egy ilyen rongy táskáért adta. Veszi a táskát nagy méreggel, bosszannkodással s nézegetni kezdi kívül-belül, mindenfelől. S hát ahogy kinyitja, lelkem teremtette, hallák-e, eléugrik akkora hét nagy óriás, mint hét nagy havas, s azt kérdik a fiútól.: - Mit parancsolsz, édes gazdánk?
- Hm! - mondja a fiú nagy megrökönyödve, de nagy ízibe észbe is kapva. - Hát ha már csak ugyanvalóst parancsoltatni akartok magatoknak, olyan palotát teremtsetek nekem reggelre, hogy akinek még a király is csudájára járjon! Avval aztán valahogy elalvék. De bezzeg reggelre kerülve alig is hogy megébred, nem bírja a szeme azt a szertelen ragyogást, csillogást, amit az a tündérpalota véghezvitt. Jól van! Hát csak éltek abban az öregasszonyyal nagy boldogan. Igen, addig, ameddig. hanem akkor mit gondolt, mit nem az a fiú, elé a csudatáskát, reányit az óriásokra s azt parancsolja nekik, hogy a következő reggelre olyan csudahidat építsenek neki innentől a király házáig, akin végedös-végig arany s gyémántlevelű fák tündököljenek, s azoknak a lombjai között olyan ékesen csillogó csudaszép madarak énekeljenek, amilyen nem volt még a csillag alatt. Hiszen ha csak ennyi kellett, ez is meglett nagy ízibe másnapra kelve, hallák-e! Azt mondja akkor a fiú az öregasszonynak: - Tudja, lelkem öreganyám, mivel búsítanám kiedet? Hogy menne el e királyhoz, s kérje meg nekem a leányát, mert én házasodni akarok! Haj! Istenem, nagyot néz ezekre a szavakra az öregasszony, hogy hát nem sültbolond-e ez a fiú, hogy ő éppen a király lányába akar akaszkodni? Hanem azért addig istenkedett az a fiú a nyakán, hogy mégis elment egy próbára, de csak a királyi konyháig. Áldott szerencséjére, hogy éppen arra járt a király a konyhán egy tojást süttetni magának, hát megkérdezte a szegény asszonytól, mijáratbeli volna? - Jaj, felséges király uram - mondja az asszony -, egy életem, egy halálom, de a fiam házasodni akar, s a felséges királykisasszonyt venné el, hogyha ideadnák. Nagyot kacag ezekre a szavakra a király. Azt hitte, hogy ez a szegény asszony nyilván megbolondult egy kicsit.
- Na, jól van, te szegény asszony - mondja a király, mikor a bosszankodástól s a kacagástól magához térhetett -, menj el haza, s mondd meg a fiadnak, hogy ha nekem holnap ilyenkorig olyan bársonyfolyó aranyhintót állít elé, akibe a legkisebb faszeg is színarany legyen, s abban nyolc aranyszőrű táltos paripát fogva, azon az aranyhídon ide tud jönni úgy, hogy a híd gazdáját hozza magával, Isten neki s fakereszt, vigye a lányomat, de ha nem, fejét üttetem. - Hiszen ha úgy, hát legyen úgy - mondja a fiú, mikor a király kijelentését megmondta az öregasszony. Reggelre készen volt a királyi kívánság. Akkor a fiú belé a kocsiba, végig az aranyhídon, úgy, hogy csak porzott belé a nyolc táltos ló nyomán. A király előtt haptákba vágta magát, s jelenti nagy kevélyen: - Na, hát itt a vastengelyű színarany kocsi, akinek nemcsak a fája, de a legkisebb faszege is csupa vertarany, itt a híd gazdája is mondja nagy dölyfösen magára mutatva -, hol az a kisasszony? Nézi a király, hogy hiszen az egy derék dali fiú. S mert a leánynak is megtetszett a szép szál legényke már az első minutumtól fogvást, lakodalmat csaptak ahajt. Hanem volt a királynak egy udvarmestere. A bezzeg, hogy nem nyugodott olyan hamar belé ebbe a dologba. Mert ő is szerette, de erőst a király leányát. Azt mondja a királynak: - Már felséges királyom, egy életem, egy halálom, ne haragudjék rám, ha kimondom, de ez a felséged veje igazában ördöngösségel van tele, s ha felséged azt parancsolná neki, hogy holnap reggelre récelábon forgó aranypalotát állítson a feleségének, azt is megtenné.
Azt mondja a király, hogy ő megpróbálja. S hát megvolt reggelre az is, akár hiszik, akár nem. Csakhogy az udvarmester megleste a fiút, hogy mit csinál, mit nem. De még azt is meg, hogy a csudatáskát hova tete osztán. Hát azt a tanácsot adta másnap a királynak, hogy a királyi vejét vigye el vadászni. S amikor elmentek, az udvarmester abból a szent helyből visszaszökött a vadászatról. El bé a királyleányhoz, s azt mondja neki, hogy az ura küldte azért a táskáért, aki ott a pohárszéken van. Jó, ha mondta, meg is kapta helyből. Jön haza este a fiú a vadászatról. Keresi a táskát, s csak volt, de nincs többet táska. Mondja a királyleány, hogy ne legyen bolond, hiszen ő kérette el az udvarmesterrel. Haj, hogy búsult az a hitvány fiú. Lefeküdtek. Hanem az a szegény legény még egy szemhunyítás nem sok, de annyit se tett egész hosszú éjjen... Reggelre virradva pedig se királyi ház, se királyi feleség, csak az a szalmás kunyhó, a vén anyjáé. Ő biza - gondolta magában -, addig megy, ha térdig vásik is a lába, amíg azt az udvarmestert feltalálja. Ment, mendegélt, hegyen fel, völgyön le, míg a hetedik hét végén egy kicsi házikóhoz ért. Bényit abba, s hát csak egy öregyasszonyt talált az egész élő háznál, semmi egyebet. Illedelmesen köszön, s el is mondja ízibe, hogy ő egy ilyen meg ilyen udvarmestert keres. - Hát én édes fiam - mondja az öregasszony -, aligse tudom, hogy az a te udvarmestered merre leledzik, hanem ha majd hazajön a fiam, a Nap, az sok országot, világot béjár, háthogyha tudja. Egyszer hát érkezik a Nap, annak is elmondja az ő búját, baját, nyomorúságát. Azt mondja rá a Nap:
- Oh! Te hitvány fiú, hát te nem tudod még, hogy én csak napkelettől napnyugotig járom a világot, s ezen az úton nem láttam én semmi udvarmesterfélét. Azt mondja akkor az öregasszony: - Egyet se gyöntölődj, édes gyermekem! Itt ez az egér, ereszd az útjára, s te csak menj után, elékeríti ez, tudom Istenem. Na jó! Megindul az egér, utána a fiú. Értek akkor a hetedik hétnek éjszakáján egy kis házikóhoz, akibe éppen a holdvilág lakott. Nagy emberséggel engedelmet kér a késő háborgatásért, s elmondja, hogy ő ilyen udvarmestert keres. - Nem láttam én, fiam - feleli a Hold -, hanem itt ez a macska, elvezet ez rá. Csak annyi, hogy abból a tetthelyből is továbbmennének, legelöl az egér, utána a macska, leghátul a fiú. Na jó, a hetedik napra kelve értek éppen a szélkirály házához. De ez is csak azt mondotta, hogy ő ugyan sok országot bejár, sok likba kotorász, de azért még egy kicsidujjamnyi udvarmestert sem látott az útján. Hanem azért ő is adott a fiúnak egy kutyát, hogy az osztán felkeresi azt az udvarmestert, akárhol legyen a csillag alatt. Csak annyi, hogy innen is mentek tovább, legelöl az egér, utána a macska, utána a kutya, leghátul a fiú. S elvederedtek egész az óperenciás sárga tengerig. Ott osztán elővett a kutya egy szál szőrt a bundájából, reá azt a fiúra, s hát az abba a helybe kővé merede. A három állat akkor neki forgószélsebesen a tengernek, s egy szempillantás alatt már ott állottak az óperencia hetvenhetedik szigentén egy gyönyörűséges, récelábon forgó kristálypalotánál. - Na - mondja a kutya -, itt lakik az udvarmester. Hanem a táskáját a láncánál fogva örökké a szájában tartja. Ti bélopóztok a szobájába, s amíg alszik, te egérke, rágni kezded a táska láncát. Erre ő megébred, utánad kap, hanem akkor ki is ejti a táskát a szájából.
Csakhogy akkor te, macska koma, helyből felkapd, s avval upré, széles a világ! Hiszen ha így eszelte ki az a kutya, így is leve akkuráté. Na, akkor neki a táskával az óperenciának! Hozta elöl a kutya, nagy büszkén. Hanem annyi, hogy mégiscsak kutya a kutya. Csak nem állhatá meg, hogy a vízbe ne ugorjék. S ha oda, belé is suppantá a táskát az óperenciába. Aj, hogy búsultak, gyöntölődtek azok a hitvány állatok, hogy mi lesz már most! De egyszer csak elékerül egy határdombnyi nagy hal. Kérdik tőle, hogy ugyan bizony nem látott-e nagy véletlenül egy ilyen, meg ilyen táskát az óperencia fenekén. - Nem én - mondja a nagy hal -, hanem utánanézhetünk. Elé akkor egy ezüst sípot, nagyot fuvint abba, s omlani kezdett rá a tengersok hal, mint egy nagy hadsereg. Igen mert a nagy hal történetesen éppen a halak királya volt. - Nem láttatok-e egy ilyen, meg ilyen táskát az óperenciában? - Hogy sántuljon meg, aki látott! - mondották a halak. Már éppen tovább akartak nagy búsan menni a szegény oktalan állatok, mikor egy kicsi márnahal jött, húzva maga után a táskát. Akkor a halkirálynak megköszönték a nagy jóságát, a táskát vették magukhoz, s a fiúhoz futottak. A szál szőrt a kutya levette a fiúról. Az akkor talpra ugrott, a táskát magához vette. Az állatokat a gazdájukhoz hazaadta, meg is köszönte, s avval el haza, forgószélnél sebesebben a feleségéhez. Aznaptól fogvást élt olyan boldog életet a feleségével, akinél különbet ne láss. S még tán ma is élnek, ha meg nem haltak.
