AZ ORMÁNYSÁGI
NÉPVISELET.*
Hogy az O r m á n y s á g hol terül el, h á n y falut foglal magában, mekkora a lélekszáma, k i k a lakosai, a lakosságnak milyen a hajléka, foglalkozása, erkölcse, szokása, erre vonatkozólag utalok a „ P r o t e s t á n s Szemle" 1927. év* folyamában „ A z O r m á n y s á g " c. alatt megjelent t a n u l m á n y o m r a . A viseleti ről szólva, i t t is rá kell mutatnom az O r m á n y s á g színmagyar, kálvinista n é p é n e k az utolsó harminc e s z t e n d ő alatt úgy lélekben, mint külsőségek* ben t ö r t é n t nagy átalakulására. K u t a t á s a i m közben a k á r h á n y s z o r meg* t ö r t é n t , hogy a ruhaviselet egyes darabjait m á r csak a vének elbeszélése alapján tudtam úgy, ahogy leírni. /.
Nőiviselet.
1. Hajviselet. A leány haját k ö z é p e n kettéválasztották, két oldalt koszo* r ú r a befonták, vagy „kipitykölözték csikósén", azaz a szélső fürtöket göm* b ö l y d e d csomócskákban szabályos távolságban kiugró „pityköl"*szerűen e g y m á s r a fésülték s hátul a vastag fonatot, „cicát", h á r o m ágból fonva alábocsátották, úgy, hogy a fonás a hajtőtől lefelé kb. a nyak és a váll találkozásánál k e z d ő d ö t t csak, t e h á t a nyak táját m é g szélesen b o r í t o t t a s végén pántlikával díszítették. Közvetlenül a hajtő alá a haj szélességének megfelelő ú. n. „hátas"*t tettek, kb, 8—10 cm széles, szabályos négyszög* alakú ruhácskát, hogy a haj az „imög"*öt ne szennyezze. így hordozta haját a lány lakodalma éjféli órájáig, amikor hátul a t a r k ó alatt félkörben fel* s o d o r t á k , mintha a mai bubifrizuránál valamivel hosszabb hajnak legvégén h e n g e r a l a k ú r a összeperdülő sodrása volna, a többi, addig leomlott hajrészt most m á r nem az eddigi egy, hanem k é t „cicá"*ra fonták, a t a r k ó r a „perec"* alakúan fűzővel fölvarrták, ami n é h a elég fájdalmas művelet volt. 2. „Fékötő", A l u l háromnegyed*kör alakúan domborulattal összehajtott k é r e g p a p i r o s , fölül köröskörül a szélen fekete csipkeszegés, közvetlenül mellette fehér „sík"kal, a fekete és fehér szín k ö z ö t t olykor sodrásokkal, félköralakú díszítésekkel ellátott, fehér üveggyöngyökkel kivarrt piros sza* * A Magyar N é p r a j z i T á r s a s á g b a n t a r t o t t e l ő a d á s !
lag is volt s belül a h á r o m szalagdísz között kb. 10—12 cm széles, laposan köralakú mező teletűzdelve sokszínű, a legfiatalabbaknál égőspiros szalagokból redőzött a p r ó rózsákkal, az ú. n. „mestörkék"*kel, „pillangók"*kal, póliumokkái, gyöngycsomókkal, vékony, sodrott ezüstszálacskák, az ú. n. ,,fórizs"*ok végén minden fejmozdulásra rezdülő „rezgők"*=kel, azaz: közé? pen virágalakú „mestörke", amiből még t o v á b b kinyúló „fórizs"*nak a végén üveggyöngyöcske játszik, üveggömbös brosstűkkel, a virágdísz alól kikandikáló „hárász"*szal s a művészkezű asszony ízlésétől függő változa tos alakú egyéb díszítéssel. Ennek a d o m b o r ú k é r e g p a p i r o s n a k aljához a!ul most a domborulat m é r e t é n é l kissé szélesebb s legalább kétszer olyan hosszú piros, erős papiroslapot varrnak, amihez fenti virágmező alsó részéi hez erősítve k é t p á r h u z a m o s a n haladó, t e n y é r n y i széles szalagot feszítenek ki. Fiataloknál ennek a mezeje is égő*piros — zöld levelekkel, lila harang* virágokkal, ibolyákkal s még égőbb*piros rózsákkal telchímezve. A l u l redő* zés. A redőzés fölött két sor piros szalag*„pityköl" s a k é t „pityköl"*sor között, esetleg a k é t széles szalag összevarrásánál — alul azonban kb. a fele tájától nincs összevarrás — ismét fent leírt „ m e s t ö r k é k " és egyéb díszek. Erre a két széles szalagra j ö n m é g végül a k é t „fül", azaz: ugyanaz a széles szalag kétszeresre összehajtva, kifelé álló szöget alkotva, úgyhogy a hajtásfelső vége kissé bentebb esik az alsónál s ami mező így az alsóból lát* natóvá lesz, ide kerül a „ f é k ö t ő " k é t legnagyobb „mestörke"*rózsája a hozzáerősített lecsüngő „fitak"*kal s fitak végén sárga rézgömbbel, az ú. n. „bubúcs"*csal s esetleg m é g néhány, különböző színű, sodrott szalag* dísszel. Érdekes sajátsága volt még az ormánysági „fékötő"*nek, hogy kb. 8 különböző változatban színét és alakját kor szerint v á l t o g a t t a s szé* gyen volt, ha pl. valaki maga fiatalítására nem ragaszkodott szigorúan a t ö r v é n y e s n e k elismert alapszínhez és alakhoz. Ez az alapszín kb. 35 é v e s korig volt piros, de égő*piros alapszínből fokozatos á t m e n e t t e l mindig hala* v á n y a b b pirosba, mindig s z a p o r o d ó kék és fehér színekkel. 35 év táján m á r k é k az alapszín, de itt-ott m é g piros virágokkal, míg végre minden piros szín elmarad, a fülek és lecsüngő szalagok egyszínű k é k k é válnak, a virágm e z ő „mestörkéi" is csupa kék alapszínbe játszó virágocskák. 40—45 év táján m á r a virágmezö is egyszerű csipkemezővé változik. 45 éven felül m á r csak finom gyöngyerezéssel kivarrt fehér gyolcs, szalagok helyén kicsi fehér fűzőkkel, míg végre a szüléé tiszta fehér gyolcs, fűzők nélkül. Sajnos, ma m á r csak a szülék kis fehér*gyolcs fejkötőjét lehet látni s a többi drága, ő s m a g y a r ékesség n é h á n y év ó t a „szökrony"*ük fenekén n y u g v ó múzeumi tárgy. 3. „Hátravető." A fejkötő fölé borult ünnepélyes alkalmakkor a 35 éves korig fátyol, 35*ön túl gyolcs „ h á t r a v e t ő " . 2 m hosszú, 50—60 cm széles fátyol, vagy gyolcs, amivel úgy b o r í t o t t a be fejét a nő, hogy fele hátra, fele előre borult. Most a feje tetején m i n d a k é t oldalról feje közepe felé visszahajtotta s ezzel az oldalbetűréssel az arcára boruló részt „hátra* vetette", a k é t ág egymást fedő széleit tűvel hajához erősítette s esetleg m á r előbb, hogy a homloknál kereken álljon •— de ez inkább csak a gyolcs* nál fordult elő — kéregpapirossal belül „bolthajtásozta". A h á t r a v e t ő külö nösen szép, szinte előkelő külsőt kölcsönzött az ormánysági nőnek. Sajnos azonban — m á r ezelőtt 50 esztendővel kiment teljesen a divatból s ma m á r csak öregebb ormánysági férfiaink és nőink élő emlékezete szól róla. A „ h á t r a v e t ő " helyét a fiataloknál színes selvem, időseknél tiszta fehér „féruha" vagy „fejeruha" = fejkendő foglalta el. 4. ,,/mó'g" vagy „ümög". Baks&y Sándor (Összegyűjtött irodalmi dolgo* zatai I I I . köt.) „Afagyar névviselet" c. t a n u l m á n y á b a n egyszerűen az ing* váll gvüjtőnév alatt említi föl. A z ormánysági nvelv ezt a nevet ígv soha nem ismerte, mindig „imög"*nek nevezte. Anvaga fiataloknál fátyolszövet volt, még pedig az ő elnevezésük szerint: indás, indás*virágos, a p r ó r ó z s á s ,
lúdszömös, apróvirágos, lencsés. Időseknél gyolcs, vagy lenvászon. Színe csak fehér lehetett. Ha „jász" volt a családban, fiatalra is az egyszerű len* vászoníimög volt kötelező s ebben az esetben színes „fékötő"*jét is fehérrel váltotta fel. Szabása k ö v e t k e z ő volt: kiinduló pont a nyak, ami megfelelő szélességű szalag fölé redőzéséből állt a fátyolnak, vagy gyolcsnak. A redő* zést „szödés"nek vagy még inkább „ráncolás"?nak nevezték. Elül volt összefűzve vagy kapcsolva. Innen folyt alá a bő, tehát a test a r á n y a i h o z csak a nyak* és derékráncolás folytán simuló imög, aminek alsó ,,szödés"*e a „bikla" elnevezésű, ugyancsak tiszta fehér szoknya alá került. Hogy ez a „ráncolás" vagy „szödés" nem kis munka volt s nagyban összefüggött í\ nő csinosságával, magától é r t ő d ő . Főékessége a 3 szél bő s 1'5 rőf hosszú ujja volt, amit, hogy karon alul ne lógjon, fehér vagy fekete fűzővel a felső* karra szorítva á t k ö t ö t t e k s az á t k ö t é s alul redőzötten folyt alá és tágult k i tölcsérszerűen a csuklóig s esetleg egyik oldalán kivágott is volt. Ezt a tölcsérszerű ujjavéget „tászliny"*nak nevezték. A z imögujjnak m é g f e n n m a r a d ó legalább 1 rőf hosszú része pedig az átkötés által visszahajtva és megrövidülve buggyanva terült rá a „tászliny''=ra. T e r m é s z e t e s , hogy fiataloknál nem maradhatott el a tászlinyvégről a „ripinc" vagy ,,csecs", azaz: h á r o m s z ö g a l a k o k b a n futó, d o r o z s m á s kivarrás, esetleg csipke, vagy egyszerű szalagszegés. De idősebbeknél is előfordult legalább a „szávonyá* zás", ami abból állt, hogy a szegesnél a vászonból 2—3 szálat kihúztak s a „bél" nélkül maradt szálakat ú. n. „gyöngyérezés"*sel gyöngyalakúra, eset* leg m á s alakúra kivarrták. A „tászliny" oldalán fiataloknál szalagbehúzás volt, ami néha az átkötés fölött föl a nyakig szaladt s „karonlé"*nek nevez* ték. A z „imög" alatt fehér vászon „kis i m ö g " volt, melynek rövid, karhoz simuló, könyékig sem érő ujja volt ráhímzett, vagy még inkább beleszőtt virágdísszel, — a díszsszövésben kiváló mesterek voltak — s ez a virágdísz á t t e t s z e t t a fehér fátyol felső*„imög"*ujjon s emelte annak szépségét. Kiegészítette mindezt az „imög"*nyak fölött á t k ö t ö t t szalag*„fodor", vagy kisujjnyi széles, fekete bársonyszalag s biklakötés fölött az öv, amit itt „derekas"*nak neveztek, — egyszerű fekete „ripinc", vagy fekete fűző gyöngyökkel kivarrva. 5. „Bikla." Kelet* és D é l í O r m á n y s á g b a n keb él vagy keb é. Anyaga ugyanaz, mint az „imög"*é. Fiatalon fátyol, idősebben gyolcs, „jászoló"ín ( = gyászban) len. Színe kivétel nélkül mindig fehér. Fűző fölé „ráncolt", fél lábszárig érő, keletien bő szoknya. Bősége a finomabb anyagból 4 szél, elől a k ö t é n y alatt gyolcsból az ötödik szél. Miután fűzőre volt „ráncolva", elül a k ö t é n y alatt nyílásának is kellett lennie s i t t k ö t ö t t é k össze. Ezt a nyílást „biklahasastékjá"*nak hittak s a felső és a közvetlenül alatta levő kisbikla között egy kis köténykével, az ú. n. ,,eruhá"*val, Drávacsehi vidé* Icén „e óruhá"*val t a k a r t á k el. A z alsó biklát „kisbiklá"ínak nevezték, amely halványan kékített, finom gyolcs volt s illett belőle minél többet magukra szedni. A legalsó biklák háziszőttesek voltak. T e h á t tetőtől*talpig fehér volt az o r m á n y s á g i nő. Hogy győzte a sok m o s á s t ? Bizony a mosás külön t u d o m á n y volt a maga ősi műszavaival, rokonösszejövetel, esemény a csa* Iád életében. De ormánysági nő soha m é g a mezőre se ment k i úgy, Tiogy hófehéret ne váltott volna. A z otthoni szennyest is csak „füstös"?nek nevezte, amit a kéménynélküli ház füstje megcsapott, de szennynek nem volt szabad érintenie. A szennyes ruhájú n ő t ^gúnynevek özönével — „pőcé* res", „lipáncos", — á r a s z t o t t á k el, amikben az ormánysági tájnyelv külö* nősen gazdag. Ez a feltétlen tisztaság volt ennek a ruházkodásnak egyik legvonzóbb bája. 6. Kötény. A kötény széles, biklahosszúságú. T o b z ó d ó pompájú színek fiataloknál, de a színpompa a korral mindig fakult, egyszerűsödött, míg végre 50 év táján tiszta fehérben állapodott meg. Kötény és „fékötő" színé* hő\ mindig biztosan megállapíthattad a nő k o r á t . e
u
e
7. Lábravaló. 50—60 évvel ezelőtt — a lány télen-nyáron, templomban, lakodalomban, vásárban, m é g a jégen is — „mesztéláb" j á r t s szinte ékes? sége volt a meztelen, egészséges fejlődésű, télen fehér, n y á r o n barnára sült láb, annyira, hogy később, mikor m á r lábbeli járta is, megesett, hogy a kérők l e v e t t e t t é k az e l a d ó d á n y cipőjét, harisnyáját: nincs*e lábának valami formahibája. A z idősebb asszonynak meg egyenesen elképzelhetetlen volt a lábbeli. Csak a m e n y e c s k é n e k volt — véneim emlékezete szerint — egé* szen hegyesorrú, t ű r ö t t s z á r ú , piros vagy fekete csizmája, később „topánká"*ja. Hogy a piros csizma nagyon ősi női viselet lehetett, mutatja az a szájhagyomány, hogy falum ősfaluját, Gilicét — 1551*ből még van feljegyzés róla — döghalállal pusztította el Isten, mert nagyon gőgös lakói voltak. „Délig piros csizmába', délután sárga csizmába' j á r t a k . . . " A mezít* lábas edzettségre jellemző, hogy a befagyott patak jegét kivágják — ezt a kivágott helyet „ o l a s z n a k nevezik — s ólás fölé fektetett deszkán, lábukat néha meleg vízbe m á r t o g a t v a , naphosszat mezítláb mosnak. 8. „Páncé." Szűk, egyrétű, fehér ujjas női blúz, teljesen testhez simuló. N e m t ű r t é k alját a bikla alá. Inkább Öregek hordták, azok is otthon, munka közben, esetleg „jász" idején. 9. „Röpike." A z ú j a b b idők szüleménye. Rövid, r e d ő k b e szedett, alul széles és n y i t o t t női blúzféle volt. Ez a ruhadarab fiataloknál m e g t ű r t e a fehér mellett a tarka színt is. 10. „Mellyes." Baksay „mellényké"*nek nevezte fent idézett m u n k á j á b a n . O r m á n y s á g i neve: mellyes. Elül a mellet egy darabban, minden v a r r á s nél* kül födte, a váll elülső részénél két ú. n. „láb" n y ú l t k i belőle, me? lyet a „lepickék" táján hátul keresztbe vettek s alul kapcsoltak a „mellyes'^ két sarkához. Anyaga vászonbéléssel „rózsáskázsmér"-félc. 11. „Csuha." M o n d t á k „kis csuhá"*nak is. Szabása majdnem olyan volt, mint a csípőig érő, nyakig gombolt, ujjatlan férfimellény, elül gombok helyett kapcsokkal, esetleg fűzővel. Feszesen simulnia kellett a testhez. Anyaga vászonnal bélelt bársonv, vagy kázsmér, elükhátul gyöngyökkel, rózsákkal, „rezgők '*kel kirakva. Díszruha volt s n y á r o n is viselték. 12. Bunda. Elül fűzővel, vagy kapcsokkal, esetleg bőrkötőkkel egvbe* foglalt, n y a k á n , ujjain p r é m m e l szegett s piros szalagrózsákkal rakott, csípőig é r ő , b á r á n y b ő r ruhadarab, melynek szőre volt a bélése. Oldalt, hátul sokszínű virágmintákkal, t ö b b n y i r e tulipánnal kivarrva. Csak télen viselték. 13. Afenfe. Alakja ugyanaz, mint a „bundá"*é. A különbség az, hogy ennek anyaga kék posztó, ujjain, n y a k á n r ó k a s z ő r p r é m m e l . Elül kék zsinór* ral fogták össze, s díszítése is kacskaringós, kék színű zsinórozás volt. O r m á n y s á g i nyelven: „ k i k u t y o r g a t t á k " . A női viselet befejezéséül csak két, tipikusan o r m á n y s á g i szokást emlí* tek még föl. A z egyik: e s e r n y ő t soha nem hordtak, hanem maguk szőtte, piros „ p á e á s " fehér terítővel terítették be magukat fejükön kezdve le térdig, ami nélkül o r m á n y s á g i nő e s ő s időben elképzelhetetlen v o l t . . . A másik: soha nem ment ú g y templomba, hogy zsoltárát s kezefejét — k é t kezét elül egymásra téve —, be ne b o r í t o t t a volna fiatalja rózsás kendővel, amiből tavaszon, nyaranta egy*egy szál rozmaring vagy jácintus is kiállt, — ö r e g e b b j e tisztes fehérrel. 'v » //. Férfiviselet. s
1. Hajviselet. A z O r m á n y s á g b a n 60—80 évvel ezelőtt még hátrafésült, nagy haj j á r t a . Elől a halánték, o r m á n y s á g i nyelven „ p ó k a " táján kezdő* dően egy, esetleg mind a k é t oldalról befonták, végére csomót („böcköt") k ö t ö t t e k s fülük mellett lógatták. Ezt a lecsüngő hajfonatot „csimbók"*nak nevezték. Viselték lógatás nélkül is úgy, hogy elkötötték oldalt. A m i vidé?
k ü n k ö n azonban csak öregek viselték. Fiatalok vagy középen elválasztva, vagy választék nélkül egyszerűen hátrafésülték hajukat, t a r k ó alatt kerekre elnyírták s hátul fésűt tettek bele. 2. Kalap. Fejüket kerek, fekete posztókalap födte, télen b á r á n y b ő r vagy ú. n, „percsián"*sipka, melyet csúcsa alatt benyomtak, kissé h e t y k é n félre^ vágtak. 3. ,,/mög" vagy „ümó'g". Alakja a közönséges férfiinghez hasonló. Éppen olyan nyakatlan volt, mint a n ő k é s elül fűzővel fogták össze. Ezt a nyakat —• miért, miért se? —• „bornyúszájú g a l l é r é n a k nevezték. A mellen aztán se fűző, se gomb, csak tátongó nyílás. M i n d a 150 zsoltárt t u d ó öreg Balázs Dávid bácsi szőrös, d o m b o r ú mellkasa még nekem is fölrémlik gyermek* kori emlékeim közül. U j j a kézclőtlen, nyitott szájú, vége felé szélesedő volt, de nem az alföldi magyar térdig is leszaladó s t ö b b szél szélességet felvevő, „bornyúszájú" ingujja. Egészen rövid volt. Egyszerűen „szélös* ujjú imög"*n3k, Somogy felé „sipujjú" imögnek nevezték s a kanászok őrizték meg legtovább. K é s ő b b divatba j ö t t a ,,lénzöl"*ös „imög", azaz: kézelős ing: „Kösd mög no, asszony, a lénzölömet!" Végül aztán divatba j ö t t a nyakas ing is, kb. 50 évvel ezelőtt minden gallérvisszatűrés nélkül, elül 3 kis gombbal s a mellen „szávonyázó", „ g y ö n g y é r e z ő " kivarrá* sokkal. Templomban, ünnepélyes alkalmakkor, úton, vásárban elmaradna* tatlan tartozéka volt még az „imög"*nek az elül k é t fülre kötött, fekete selyem „nyakravaló", amit „jász" alatt fehérrel cseréltek föl. 4. Gatya. A z ormánysági ősi gatya 2—3 szélből készült csak. A l u l ki* r o j t o z t á k . Ráncot elől és hátul szedtek rajta csak. Oldalt simán hagyták. Ezt az ősi, magyar ruhadarabot talán csak a pápavidéki, tehenes*szekcre előtt ballagó magyar őrzi már. M i n t újabb viselet szorította ezt k i k é s ő b b fiataloknál a 13—16—20 szélben is varrott, félszárig érő lobogós gatya. Hogy mennyire kizárólagos volt valamikor ormánysági n é p ü n k n é l a gatya* viselet, mutatja az is, hogy m é g én is ismertem embert, aki soha nem h ú z o t t nadrágot, a legcsikorgóbb hidegben is kipiroslott t é r d e a föllebbenő g a t y a s z á r alól, gürük vízöntötte mélyeit j á r t a víztől csattogó, k é s ő b b fagy* tói zörgő gatyában vad után, v é n k o r á b a n is télen-nyáron „pitar"*on hált s 96 éves korában temettem el, mint a sírbarogyott őserőt. Pécsig elfuvaroz* tak j a n u á r b a n egy szál gatyában. 5. Nadrág. H a mégis akadt, ez a bokáig érő hosszú n a d r á g alul térdig n y i t o t t volt, sárga rézgombokkal gombolták a csizma fölé s a sárga réz* g o m b k i v a r r á s folytatódott végig oldalt föl a zsebig. I t t említem meg, hogy az 50—60 éve k e z d ő d ő ú. n. „ m a g y a r n a d r á g " , valamint a vitézkötéses magyar dolmány olyan ritka volt, mint a fehér holló s t u d á s o m szerint álta* Iában se tartozott az ősi népi ruhadarabok közé. 6. Lábravaló. Amennyire szép volt nőnél a mezítlábas viselet, éppen annyira nem illett férfinál. A férfi vagy tűröttszárú, r á n c o s t o r k ú csizmát, vagy — különösen a szegényebbje — bocskort viselt. A bocskorszíjat fehér vászon fölött föltekerték csizmaszármagasságig s ez pótolta azt. Egy váltó* zata volt a legszegényebbeknél, az ú. n. „kancabocskor", amire bőrborítás lábfej fölé nem is j u t o t t m á r s ennek hiányában lábfej fölött egyszerűen összefűzték. 7. Kiscsuha. Ugyanolyan volt, mint a nőké, de nem kapcsokkal, hanem két sor gömbölyű ércgombbal, „gurgula*gomb"*bal. 8. Mellyesbunda. Anyaga: szőrrel befelé fordított b á r á n y b ő r . Alakja a női „mellyes"*től abban különbözik, hogy „lábai" nem voltak, mellkast, h á t a t egészen befogta, fölül volt n y i t o t t s ezen a nyíiáson bújtak bele. 9. „Bekösbunda." K b . mai kabáthosszúságú. Dereka „bevágott", azaz: csípőnél keskenyebb, alul tágul. A l s ó karéjon s felül a nyakon prémdíszí* tés. S m é g egy külön prémdísz hátul a derékon, mely öt ágban nyúlt lefelé. Ez volt a „bekÖs"se. Anyaga szőrével befelé fordított b á r á n y b ő r volt.
10. „Leves." A szegény ember közönséges, egyrétű rövid kabátja volt. „Hon a levesöm? A d j á t o k éde a levesömet!" 11. Suba. Talán n é p ü n k szegénysége miatt általános használatig nálunk sohse tudott emelkedni. N ó t á i k ö z ö t t — „Suba, suba, kondor szőrű suba" — többször előfordult, mint a vállán. Állandó fuvarozással foglalkozó embere* ken volt csak látható. 12. Szür. Ez volt i t t a férfiruhák koronája. Éjszaka takaró, vihar ellen oltalom, félvállra vetve ékesség. Még esküvőre is ebben j á r t a k . Betyárok, kanászok, csikó, disznó után Szlavónia mélyéig, északon föl Kaposvárig járó vásárosok elmaradhatatlan társa. T á r g y a legszebb nótáinak. Sokan le* írták, legszebben Baksay Sándor, közülünk mindenki ismeri, vagy legalább látta, a teljesség k e d v é é r t írom h á t csak le röviden. Csizmatűrésig érő, n y a k b a k a n y a r í t o t t , bő, k ö p e n y s z e r ű ruhadarab, merev birkaszőrposztóból. U j j a nincs. U j j a k helyén két bevarrt fenekű, felsőkar nagyságú csonkaujj — az ő szavukkal —: „csúcsosfazék". Pénz, vásári apróság s m á s ilyen került bele, néha az is, amit balkéz úgy „sudart el", azaz ellopott. Gallérja széles. Rajta a k é t sarkon k é t nagy, piros posztóból redőzött rózsa, „mestörke", lógott. Közbül piros selyemrózsakivarrások. Rózsák „paraszt"*ja csillogó, apró tükrökkel kitöltve. Innen a tükrös*szűr" emeve* zés. De selyemrózsák díszítették a két „csúcsos fazek"*at is. A l u l , a szür „karaj"*ának két sarkán, a „hajtókán", két óriási tulipán. Körül a karéjon az a p r ó b b tulipánok egész serege sorakozott hozzá. * (Deutscher Auszug.) I m südlichen Teil des Komitates Baranya, entlang der Drau, liegen 44 rein ungarische, reformierte Dörfer, die den gemeinsamen Namen O r m á n y s á g führen. Die Bewohner dieser Dörfer haben noch in der jüngsten Vers gangenheit in ihrer Siedlung, ihrem Bauwesen, ihrer Beschäftigung, ihren Sitten, Gewohnheiten und Trachten viel A l t e r t ü m l i c h e s bewart. Der A r t i k e l befasst sich mit den Arten und G e g e n s t ä n d e n der Haars und Kleidertrachten des O r m á n y s á g , die nun schon im Aussterben sind.
Kiss
KISEBB
Géza
(baranyai).
KÖZLEMÉNYEK.
Farkastisztelet az ókor törköjeinél. A pusztai élet z s á k m á n y é r t p o r t y á z ó emberének alig van ter* mészetben és erkölcsben h a s o n l ó b b mása az állatvilágban, mint a szin* tén falkában járó, v a k m e r ő e n tá* madó, nagyerejű farkas. Ezért talál* juk a farkastisztelet nyomait min* denfelé a kezdetleges népeknél, me* Ivek előtt a farkas tulajdonságai nem megvetendők, hanem kívánato* sak. Schräder (Reallex. 965) meg* jegyzi, hogy semilyen m á s raga* dozó állat képe nincs annyira bele* szőve az i n d o g e r m á n o k ősi mon* dáiba és szemléletébe, mint a far* kasé. Föltehető, hogy m á r közössé*
gük ő s k o r á b a n gyakran voltak ese* tek, melyekben személyneveket ez állat nevével képeztek: valószínűleg azért, hogy az illetőnek mindjárt születésénél kifejezzék azt a kíván* ságot, hogy tulajdonságai a farkasé* hoz hasonlók legyenek. U t a l c te* kintetben az óind Vrka*Karman, Vrka-bandu, Vrka személynevekre (vö. óind vrka=, av. ve/ir/ca*,farkas'), melyekhez hasonló alkotások: gör. Auícóoppoc, AvKÓcppuuv, AUKÓ?, ófném. Wolfarn, Wolfbado, Wolfo stb. Is* méretes R ó m a alapítóinak, Romu* lusnak és Remusnak mondája, mely szerint őket n ő s t é n y farkas táplálta
