EMLÉKKÖNYV MEZŐ ANDRÁS TISZTELETÉRE

EMLÉKKÖNYV MEZŐ ANDRÁS TISZTELETÉRE

EMLÉKKÖNYV MEZŐ ANDRÁS TISZTELETÉRE SZERKESZTETTE: P. L AKATOS ILONA ÉS SEBESTYÉN ZSOLT

BESSENYEI KÖNYVKIADÓ • NYÍREGYHÁZA, 2010

A KÖNYV KIADÁSÁT A NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI ÉS MŰVÉSZETI K ARA TÁMOGATTA

Borító terv: Sziky Viola

ISBN 978-615-5097-07-2

Nyíregyházi Főiskola, Bessenyei Könyvkiadó Nyíregyháza, Sóstói út 31/B Készült: IMI Print Kft. Nyíregyháza

TARTALOM BEVEZETŐ ................................................................................................... 7 Jánosi Zoltán

REKTORI KÖSZÖNTŐ ...................................................................................... 9 Sebestyén Árpád

EMLÉKEK MEZŐ A NDRÁSRÓL ........................................................................13 Juhász Dezső

EMLÉKEZÉS MEZŐ A NDRÁSRA ...................................................................... 19 Hajdú Mihály

KÖZÖS TERVEK MEZŐ A NDRÁSSAL ................................................................ 23 Bényei Ágnes

A Z -NY KÉPZŐ HELYNÉVALKOTÓ SZEREPÉNEK KIALAKULÁSA .............................. 29 Cs. Jónás Erzsébet

A HELYNEVEK KOGNITÍV TERE ÉS A MŰFORDÍTÁS ..............................................37 Cs. Nagy Lajos

SZÉKELY BECENÉV-ALKOTÁSI MÓDOK K RIZA JÁNOS NÉVGYŰJTEMÉNYE ALAPJÁN ... 49 Hoffmann István

A HELYNÉV-ETIMOLÓGIÁTÓL A HELYNÉV-REKONSTRUKCIÓ FELÉ .......................... 63 Kiss Kálmán

A Z -AR ALAPTAG ETIMOLÓGIÁJA NAGYAR ÉS K ISAR TELEPÜLÉSEK NEVÉBEN .......... 71 Mizser Lajos

BEREG MEGYE KORAI HELYNEVEI .................................................................. 85 N. Császi Ildikó

NÉVALKOTÓ LEXÉMÁK A MOLDVAI BELTERÜLETI HELYNEVEKBEN......................... 93 Nyirkos István

A NÉVVARIÁNSOK IDENTIFIKÁCIÓS JELLEMZŐI A HIVATALOS NÉVADÁSBAN ........... 103

5

Sebestyén Zsolt

K ÁRPÁTALJA 1946-OS HIVATALOS HELYSÉGNEVEI ........................................... 109 Szabó G. Ferenc

A RÉV A FELSŐ-TISZA-VIDÉK KORAI HELY- ÉS HELYSÉGNEVEIBEN ...................... 115 Tóth Valéria

A PATROCÍNIUMI TELEPÜLÉSNEVEK NYELVFÖLDRAJZI TANULSÁGAI ..................... 133 Vincze László

ÉPÜLETEK, HÁZSZÁMOK, UTCÁK. A HÁZSZÁMOZÁS VÁZLATOS TÖRTÉNETE ÉS SZEREPE A TÁJÉKOZÓDÁSBAN .................................................................................... 141

Zelliger Erzsébet

MAGYAROKRA UTALÓ FÖLDRAJZI NEVEK AUSZTRIÁBAN ................................... 153 DR. MEZŐ A NDRÁS MUNKÁINAK BIBLIOGRÁFIÁJA .......................................... 165

6

„Amihez jogot érzett: a Mindenség. Amit megvalósított: A MINDENSÉG, MAGYARUL.” Szécsi Margit

BEVEZETŐ 2009. december 4-én konferenciát rendeztünk a 70 éves Mező András tiszteletére. Az ünnepelt azonban már nem lehetett közöttünk, mint ahogyan közel hét éve, 2003. december 31-én bekövetkezett halála óta tanszéke, munkatársai, tanítványai, a magyar névtudomány képviselői emlékét őrizve, hagyatékát továbbvive, de nélküle folytatják tevékenységüket. Csekély vigaszunk, hogy tíz évvel korábban, 60. születésnapjára igazi örömünnepet szervezhettünk. Ott ültek a teremben életének részesei: a család, a barátok, a nyelvészkollégák, a gyerekkori játszótárs, az első tanító, a szűkebb és tágabb szülőföld küldöttei és a tanítványok. A 60 éves köszöntés ünnepi beszédének utolsó sora az volt: „Tíz év múlva, veled, ugyanitt.” A mostani konferencia azonban már csak emlékülés lehetett … 2004-ben a Mező Andrást alapító szerkesztőként jegyző Névtani Értesítő 21. száma köszöntő, ünnepi kötetként jelent meg, „s átérezve az ünnepelt munkásságának jelentőségét, kedves barátságának, szeretetének viszonzási igényét, 86 kutató, többségében magyar névtanos tisztelgett benne egy-egy tanulmánynyal” (Hajdú Mihály). 2010 decemberében már kevesebben emlékezhettünk Mező Andrásra, az önelvű magyar onomatológia elkötelezettjére, a helynévkutatás teoretikusára és pragmatikus művelőjére. Kiss Jenő akadémikus az alábbi szavakkal idézte föl a tudóst és az embert: „Az utóbbi évtizedek magyar névtani kutatásában neki és Hajdú Miskának kiemelkedő szerep jutott. Soha nem volt annyi lelkes művelője a magyar névtannak, soha nem volt olyan sokszínű, jól szervezett, publikációs lehetőségekkel megáldott s széles körökben is ismertté, népszerűvé vált tudományterület a névtan, soha olyan mértékben nem volt jelen a nevek világa az egyetemi és főiskolai oktatásban, és soha nem mutatkozott akkora közérdeklődés a tulajdonnevekkel összefüggő kérdések iránt, mint ami lett, ami van elsősorban éppen Miska és Bandi áldozatos tevékenységének köszönhetően. Ez tudománytörténeti tény!

7

Megbízható ember, szavatartó kolléga, kitűnő nyelvésztárs, segítőkész atyámfia volt Bandi mindig. Jó volt együtt lenni, találkozni vele. Felejthetetlenek voltak a névtani konferenciáknak és összejöveteleknek azok a pillanatai, amikor Hajdú Miskával mint „ikertársá”-val sajátos bájjal, szinte kisiskolás évődéssel ugratták egymást szakmai kontextusba ágyazott hozzászólásaikkal. Emberi nagyszerűsége, helytállása megmutatkozott abban is, ahogy súlyos baját viselte, hordozta, hogy amennyire idejéből, energiájából telt, tette a dolgát a megszokott színvonalon és lelkiismeretességgel. Utolsó levelét már úgy diktálta. A sorok mégis ugyanolyanok, mintha egészségesen s ő írta volna őket. A búcsúzás végtelenül szomorú üzenete azonban máig hatóan fáj!” Kötetünk az emlékülés tisztelgő tanulmányait, visszaemlékezéseit tartalmazza bizonyságot téve arról, hogy Mező András munkásságának méltó követői vannak.

8

Jánosi Zoltán

REKTORI KÖSZÖNTŐ Kedves Vendégeink! Tisztelt Kolléganők, Kollégák! Köszöntjük Önöket, akik eljöttek ma hozzánk a Debreceni Egyetemről, az ELTÉ-ről, Nagykanizsáról, a Miskolci Egyetemről, a Károli Gáspár Egyetemről, illetve ezek jogelődeiről, akiket ma itt összehívott Mező András emlékezete és a magyar névtan szeretete. Mező Andrásnak az egyik kedvenc népdala volt az Elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországból kezdetű dal. Ha most a Professzor Úr figyel bennünket, akkor valószínűleg örül annak, hogy megérkeztünk, megérkeztek ennek a „kis Magyarországnak” abba a geográfiai szögletébe, amely az ő otthona volt, és ahol ő – Nyírbogdányban – 1939-ben megszületett. Amikor belépnek ide, a Főiskola területére, egy modern építményegyüttest láthatnak. A Nyíregyházi Főiskola azonban nem csupán kőből, betonból, téglából épült föl, hanem azoknak az embereknek a tudományos és tanári teljesítményéből, akik a 60-as években alapozni kezdték és megerősítették a Nyíregyházi Főiskolát, illetve egyik jogelődjét, a régi Bessenyei György Tanárképző Főiskolát. S ha most visszanézek az időben, akkor ezek között az arcok között az egyik alapozó arcként és előre néző, bátor tekintetként merül föl Mező András arca. Azé az emberé, aki 70 évvel ezelőtt egy nyírbogdányi parasztházban látta meg a napvilágot valamilyen ezeréves szellemi éhséggel, ami haláláig megmaradt benne. Ahogyan Nagy László mondta: „Az a győztes, ki mindig éhes, / éhem és szomjam ezeréves.” Mező András így állt neki az egész létnek és az egész küldetésének. A „Fényes Szellők nemzedékének” egy kicsikét később jött kortársaként, de hozzájuk hasonlóan akarta megforgatni az egész világot, de legalábbis a maga részéről a nyelvtudománynak azt a területét, amelyet ő választott. Egy olyan József Attila-i küldetéssel indulva neki a sorsnak, amely úgy hangzik, hogy: „Lelkem sikoltva megriad, / édes hazám, fogadj szívedbe, / hadd legyek hűséges fiad!” És azután az életút, a pálya! Tenyérre tehetően kicsi, emberi arányú az a mozgáskör, amelyet megtett, és amelynek Nyírbogdány, Nyír9

egyháza, a Kossuth Lajos Tudományegyetem, Nyitra és Nyíregyháza képezték a főbb állomásait. Ez a geográfiai színtér volt az, amelyben Mező tanár úr mozgott és építkezett, és ahonnan nagyon-nagyon magasra jutott. A Nyíregyházi Főiskola jogelődjének, a régi Bessenyei György Tanárképző Főiskolának a Magyar Nyelvészeti Tanszékét köztudomásúan Bachát László tanár úr alapozta meg, ő volt az elemi vonalakat lefektető megalkotója. Aki viszont a magyar tudományosság horizontjába emelte be a Bessenyei György Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékét, az Mező András volt. Egyfelől a maga tudományos életművével, azzal az óriási kitartással és tehetséggel, amellyel a nyelvtörténethez nyúlt, és amellyel alapvetően földrajzi neveinket kutatta, másfelől pedig azzal a kapcsolatrendszerével, amellyel Nyíregyháza közelébe hozta az egyetemes magyar tudományosságot. Először elsősorban a Kossuth Lajos Tudományegyetemnek az oktatóit, azután másokat is. Nem fogok hosszú névsorolvasást tartani, de nagy öröm volt, hogy itt dolgozhatott a Magyar Nyelvészeti Tanszéken Sebestyén Árpád professzor úr, Nyirkos István professzor úr, de vendégelőadóként mások is gyakran tartottak itt különböző előadásokat. De nemcsak ilyen módon alkotta és szervezte Mező András tanár úr a magyar nyelvészetnek a jövőjét, hanem másképpen is. Benne volt az akadémiai és más tudományos bizottságokban, és pontosan tudjuk, hogy ha ő akárhol megszólalt, akkor annak súlya volt. Pedig Mező tanár úr nem volt egészséges ember. Mint a „Fényes Szellők nemzedékéből” többeknek, neki is a kulturális gátakat áthágva, folyamatos önműveléssel, tanulással kellett megküzdenie a hátrányokkal, s a folyamatos erőfeszítések és feladatvállalások korán kikezdték az egészségét. Most néhány személyes emlékképet is hadd idézzek fel Mező András profeszszor úrról! Hadd mondjam el elsőként azt, neki köszönhetem, hogy irodalmárként hat évig dolgozhattam a Magyar Nyelvészeti Tanszéken, és a gondolkodás következetességét, számos olyat, amit az irodalomban kevésbé, a nyelvészetben viszont gazdagabban meg lehet találni a kutatásban, a szemléletben és a módszerben, azt tőle tanultam meg. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Magyar Nyelvészeti Tanszéken – legalábbis a nyíregyházi magyar szakon az első diplomájukat szerzett kollégák – valamennyien Mező András köpenyéből bújtunk ki. 2009. október 15-étől ott van egy tábla az A épület elülső falán, az van ráírva, hogy „A világ legjobb középülete 2009”. De, hogy mi a világszínvonal, arra is van egy emlékem Mező András példatárából. Amikor ő szigorlatoztatott, akkor gyakran írnokoskodtam mellette, és egyszer valamilyen beszélgetésbe keveredtünk a finnugor nyelvészet helyéről a világban. S valami olyat találtam mondani, hogy az egyetemes tudásnak ez csak a peremén helyezkedik el, hiszen ha a világ összlakosságát nézzük, akkor viszonylag kis lélekszámú népet érint. Rám nézett a nagy, fénylő, barna szemeivel, és azt mondta: „Zolikám, 10

ne felejtsd el, van, amiben mi jelentjük a világszínvonalat!” Igaza volt. Errefelé, ebbe az irányba lépkedünk továbbra is itt Nyíregyházán, Debrecenben, Budapesten, Nagykanizsán és másutt, mindenhol, ahol az örökségét tiszteljük és becsüljük. Este van már, este van, Andrásfalva messze van! Ez volt a másik kedves dala. Hozzuk ma Andrásfalvát, ennek a jelképes névnek a szellemi tartományát közelebb magunkhoz, emlékezzünk az emberről és a tudósról, aki elindult valamikor a kis hazából, a „híres kis Magyarországról”, és mind áttételes értelemben, mind pedig szó szerint, immár nagyon magasra érkezett. Maradjon meg ebben a magasban sokáig az emlékezetünkben!

11

Sebestyén Árpád

EMLÉKEK MEZŐ A NDRÁSRÓL Rektor Úr, Kedves Barátaim! Köszönöm a lehetőséget, hogy a Mező Andrásra emlékező összejövetelen felszólalhatok. A debreceni egyetemen formailag tanára lettem volna, lényegében azonban mindig is inkább baráti, testvéri kapcsolat volt köztünk. Sorsunkban sok párhuzamos mozzanat volt. Ilyen az életpálya vidékről, faluról indulása, amit ma úgy szoktak nevezni, hogy hátrányos helyzet. Hasonlítottunk abban is, hogy családunkban addig nem akadt diplomás, így első generációs értelmiségiekké cseperedtünk, ennek nem kevés gondjával. Tudományos érdeklődésünk az első időkben a szülőföld nyelvi jelenségeire, nyelvjárására irányult: szakdolgozatunkat szülőfalunk földrajzi neveiből írtuk. Rászoktunk, hogy véleményt csak hiteles, ellenőrzött adatokra alapozhatunk, energiánk jelentős részét az élőnyelvi vagy történeti adatgyűjtés, cédulázás emésztette fel. A számítógép előtti filológia utolsó mohikánjai voltunk. A továbbiakban néhány olyan életszakaszra emlékeznék, amelyben közelebb kerültem Mező Andráshoz, és amelyekre a körülményeknek megfelelően Hajdú Mihály kevésbé térhetett ki, amikor az addigi életpályát a hatvanadik születésnapi köszöntőjében felvázolta (Névtani Értesítő 1999). Egyetemi hallgató koráról talán többet tudok, mint a jelen levők többsége. Magam akkor éppen zavaros aspiránsi éveim végén jártam, munkaköri feladatom az új magyar tájszótár adatgyűjtésének irányítása volt: tizenöt-húsz diák és tanár cédulázásának összehangolása. A mai fiatalok számára talán már tudománytörténet, ahogyan ezt Bárczi Géza professzor úr megszervezte. Az első lépés az volt, hogy a feldolgozandó szövegből egy felkészültebb kolléga kijelölte a kicédulázandó tájszót. Egy ellenőr újra elolvasva a szöveget, helybenhagyta vagy korrigálta: törölte vagy pótolta. Eztán kapta meg a cédulázó. Ő egy A/4-es papírlapot négyfelé vágott – ez volt a szabvány cédula –, indigót tett két cédula közé, majd meghatározott formula szerint, tintaceruzával átvitte a cédulára a forrás adatait. (Tintaceruza azért kellett, mert átnyomó golyóstoll akkor még nem volt, két példányra pedig azért volt szükség, mert a cédulák egyikét Pest13

re kellett küldeni az akadémiai nyelvtudományi intézetbe, mint a több helyen folyó cédulázás központjába.) A cédulázó fontos feladata volt, hogy a tájszó jelentését a szöveg alapján pontosan meghatározza, utánakeresve, ha kellett, más forrásokban is. A kész cédulákat megkapta az ellenőr, aki minden adatot felülvizsgált, szembesített a forrással, javított, pótolt, majd a cédulaköteget és a forrást átadta az illetékesnek további adminisztrációra. Mező Andrásnak igen szép kézírása volt, és mivel amúgy is hamar kiderült a nyelvészet iránti érdeklődése, bevontam a cédulázásba. Precíz munkáját látva nemsokára már a kijelölő és ellenőrző munkát is rá lehetett bízni. Talán az a csekély pénz is jól jött neki, amit a cédulázással keresni lehetett. Bizonyára fontosabb volt ennél az, hogy a nyelvészeti intézetben tagságot nyert, fiókot kapott, baráti társaságra talált nemcsak diáktársai körében, hanem a hozzá hasonló sorsú fiatal oktatók között is, mint Nyirkos István, Jakab László és jómagam. Mint hallgató, később már mint tanszéki demonstrátor szívesen jött velünk nyelvjárási kirándulásokra is, vezérszerepet vállalva nemcsak a dögnehéz (tizenegy kilós) magnetofon cipelésében, hanem a kellemes esti nótázásokban is. Nagyon szép hangjára, gazdag dalismeretére sokan, szívesen emlékezünk. Volt más zenei kedvtelése is: emlékezetem szerint tagja volt valamilyen diákzenekarnak: talán valamilyen fúvós szerszámon játszott. Emlékszem, egyszer, amikor erről faggattam, csak ennyit mondott: „Bátyám, az élet nemcsak cédulázásból áll”. Talán nem tévedek, ha úgy hiszem, e kijelentés mögött a szűkös hallgatói életformára való utalás is ott rejtőzött. Azt hiszem, a tájszótári cédulázás volt az, ami Mező Andrást a nyelvtudomány útján elindította. Nem lett hűtlen a történelem szakjához sem: ezt bizonyítják későbbi helytörténeti kutatásai is. Történész hallgatóként képezte magát például a latin nyelv ismeretében olyan szintre, ami nélkül későbbi nagy monográfiáinak forrásanyagát nem tudta volna kezelni. Az egyetem elvégzése után Mező András csakhamar a nyíregyházi tanárképző főiskola oktatója lett. Ebben a minőségében nemcsak hogy sürgősen ledoktorált, hanem fontos bázisembere lett a megyei helynévgyűjtés ügyének is. Segített létrehozni azt a szerkesztőséget, amely a megyei tanács művelődési osztályának közreműködésével megindította a földrajzi nevek gyűjtésének és kiadásának munkálatait. A jelenlevők előtt ismeretes, hogy a helynévgyűjtés országos mozgalmának keretében 1964-ben jelent meg a Zala megye teljes anyagát tartalmazó impozáns kötet Végh József és az itt jelen lévő Ördög Ferenc szervezésével és szerkesztésében. Valami hasonlót szerettünk volna mi is létrehozni, de ennek legalább két akadálya volt. Az egyik, hogy olyan létszámú amatőr pedagógusi és diák gyűjtőgárdával nem rendelkeztünk: megszervezésükre, kiképzésükre sok idő és pénz szükségeltetett volna, akár Nyíregyházán, akár Debrecenben képzeljük el a felkészítést. A másik, hogy egy hasonló méretű kötet szerkesztésének és kiadásának költségeit a megyei tanács csak több 14

évi költségvetési elosztásban tudta volna betervezni, ahogyan ez Zala megyében is történt. Voltak emellett bizonyos tartalmi megfontolások is. Az egyetemi, tantervi nyelvjárási kirándulások során sokszor kísérleteztünk dűlőnevek kikérdezésével, úgy, hogy egy-egy objektumra nézve minél részletesebb adatfeltárást végezzünk: pontos lokalizálást, térszínformai sajátságokat, talajminőséget, művelési jelleget, növényzetre vonatkozó megfigyeléseket, történeti adatokat, kéziratos térképek felírásait stb. A Zala megyei kötet koncepciójába ezek nyilvánvalóan nem fértek bele: más típusú kikérdezést igényeltek, és a kiadáskor sokkal nagyobb terjedelmet követeltek volna. Számunkra az látszott kívánatosnak, hogy az egyes településeken belül külön szócikk tárgyalja minden objektum nevét, illetőleg neveit, külön rendezve a belterület és a határ anyagát. Mindezek a szempontok arra indítottak bennünket, hogy ne megyei teljességű kiadványban, hanem járásonkénti kiadványsorozatban gondolkodjunk. Hátránya ennek a megoldásnak, hogy a sorozat darabjai időben szétcsúsznak egymástól, illetőleg minden kötet végére külön szómutató szükséges. Ha a sorozat befejeződik, összesítő mutató is kell majd. Fenyegetett az a veszély is, hogy a közigazgatás esetleg beleavatkozik az egyes települések járásokhoz tartozásába, átsorolva őket egyik járásból a másikba. Mégis úgy gondoltuk – és ebben a Mező Andrással, meg a szerkesztőbizottság tagjaival folytatott sok beszélgetés megerősített bennünket –, hogy a járásonkénti feldolgozás jobb megoldás. Az egyszer megszervezett, részletes, megismételhetetlen helyszíni gyűjtés anyagát adatmentésnek kell felfogni, a jövő kutatás számára rögzíteni. A helyszíni munkához ilyen módon kevesebb gyűjtő szükséges: kipróbált szakemberek folytathatják a munkát egyik járás után a másikban. Eldöntöttük, hogy melyik járásnak ki lesz a felelőse, aki az előkészítő munkákat, a helyszíni gyűjtést, a szerkesztést és kiadást gondozza. A megyei tanáccsal való folyamatos kapcsolattartás feladata természetesen Mező Andrásra hárult: ez Debrecenből nehézkesebb lett volna. Talán mondani sem kell, hogy a fenti módon megtervezett sorozat első kötete éppen Mező András munkája lett: A Baktalórántházi járás földrajzi nevei (Nyíregyháza, 1967). A folytatás, a vártnál is nagyobb időbeli ugrásokkal: Kálnási Árpád: A Fehérgyarmati járás földrajzi nevei (Debrecen, 1984), Jakab László – Kálnási Árpád: A Nyírbátori járás földrajzi nevei (Nyírbátor, 1987), Kálnási Árpád: A Mátészalkai járás földrajzi nevei (Debrecen, 1989), Kálnási Árpád – Sebestyén Árpád: A Csengeri járás földrajzi nevei (Debrecen, 1993). A sorozat vége még nem látszik. Mindenesetre, a mából visszatekintve az elképzelés életképesnek látszik: hasonló formában indult el a Heves megyei sorozat is a főiskolai tanszék szervezésében. A harmadik, egyben utolsó emlékmozaikomról kissé restellkedve beszélek: nem szeretném, ha az önfényezés látszatát kelteném a jelenlévőkben. Ez pedig Mező András debreceni habilitációs folyamata. Amikor 1996-ban megvédte akadémiai doktori munkáját, ismételten biztattam, hogy indítsa el ugyanezzel 15

a habilitációs kérelmet is, hiszen nagydoktorként csak a szóbeli részt kell végigvinnie. Igaz, a bürokrácia így sem volt csekély: jellemző, hogy a végül összegyűjtött paksamétában a tudományos életrajz a tizennegyedik sorszám alatt szerepelt a mellékletek közt. Mellesleg az sem akármilyen csodabogara tudományos minősítő rendszerünknek, hogy a több évtizedes felsőoktatói múlttal rendelkező jelentkezőnek tantermi előadásban kell bizonyítania katedraképességét, illetőleg kutatásának tudományos színvonalát. Ha egy pedagógiailag képzetlen mérnökről lenne szó, megérteném. Tudjuk persze, hogy az egész az egykori magántanári procedúra másolása. Többszöri nógatásomra végül 1996. szeptember 23-án beadtuk a több kilós kérelmi csomagot, az utolsó pillanatban ahhoz, hogy a kari habilitációs bizottság október elsejére kitűzött ülésének meghívójára még rákerülhessen. Az ülésen a bizottság – referensi javaslatomra – a következő szakértői bizottságot hagyta jóvá: Kiss Lajos, Nyirkos István, Rácz István, Udvari István, az elnöki szerepet rám bízta. Tantermi előadás: A helynevek mint a nyelvtörténet forrásai, tudományos előadás: A templomcímből való helységnevek keletkezése. A november 26-án lebonyolított rendezvény zökkenőmentes volt. A hozzászólások közül nemcsak a Kiss Lajosé volt emlékezetes, hanem a történész Rácz István professzoré is, aki a teljes szakmai elismerés hangján méltatta volt tanítványa teljesítményét. A még aznap megírt elnöki jelentésemben megállapíthattam, hogy a kérelmező a szakértői bizottság véleménye szerint száz százalékos szinten tett eleget a követelményeknek. A kari habilitációs bizottság december tizedikén a folyamatot lezárta, és az ügyet pártolólag terjesztette tovább a megfelelő egyetemi plénum elé. Végezetül engedjenek meg még egy szubjektív gondolatsort. Egy mondatot idéznék a habilitációval kapcsolatos egyik levélből még szeptemberből: „Megint megköszönöm kedves segítségedet, főként azt, hogy ebben az ügyben (is) kilendítettél kishitűségemből és pesszimizmusomból.” Ha valakinek, neki biztosan nem volt oka a kishitűségre, hiszen az elvégzett rengeteg munka akár nagyralátóvá is tehette volna. Az is jellemző, hogy nem volt rest tollat ragadni, hogy megköszönje a legkisebb segítséget is. Nem restellte magát tanítványnak tekinteni. A nekem dedikált baktalórántházi helyneves kötetében már 1967ben ez szerepelt: „tanítványi tisztelettel és baráti szeretettel”. Még meghatóbb volt számomra, hogy hatalmas adattárának kiadásakor a címlap verziójára ezt nyomatta: „A 70. éves Sebestyén Árpádnak tanítványi tisztelettel és baráti szeretettel” (Adatok a magyar hivatalos helységnévadáshoz. Nyíregyháza, 1999). Erről megint Szabó T. Attila szavai jutnak eszembe: „Az egyetemi tanárnak sok h a l l g a t ó j a , de kevés t a n í t v á n y a van. Olyan pedig, aki egy életre tanul tőle, akár tudást, akár emberi magatartást, és aztán hálás is, sőt hálája kifejezésére nem sajnálja a betűt, a szót, az meg éppen fehér holló számba megy” (Vál. Tan. 5: 225). Mező András nekem ilyen fehér holló. A sors kegyetlensége, 16

hogy az ő hetvenedik születésnapját itt és most nem pezsgőspohárral, hanem emléküléssel kell tudatunkba idézni. Csak azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy ebben a kis közösségben most mindnyájan az ő tanítványai vagyunk, az ő gazdag életműve előtt tisztelgünk.

17

Juhász Dezső

EMLÉKEZÉS MEZŐ A NDRÁSRA 1. Mező András távoztával kiváló szakembert veszített el a magyar nyelvészet, névtudomány. Mi pedig, akik ismertük, szerettük, egy igaz baráttal, egy nemes lelkű ember társaságával fogyatkoztunk meg. Amikor jött a hír Nyíregyházáról, hogy születése évfordulóján emlékülést terveznek, az ott elhangzottakat pedig kötetté szerkesztik egybe a kollégák, a legnagyobb örömmel és egyetértéssel csatlakoztunk a kezdeményezéshez. Ki előadással, ki köszöntő levéllel, ki emlékeivel kívánt hozzájárulni a tisztelgő alkalomhoz. Magam a megemlékezés műfaját választottam, mivel úgy láttam, hogy itt személyes hangon, a tudományos értekező próza szigorú kötelékéből kilépve mondhatok el néhány, Mező Andrással kapcsolatos emléket, gondolatot. Mementóul, főhajtásként, kortörténeti adalékként. 2. Egy kezdő kutató számára fontos, hogy legyenek szakmai és emberi mintái, példaképei. Én ezen minták közé sorolom Mező Andrást is, aki nemcsak saját szűkebb környezete és főiskolai tanítványai körében lehetett példakép. Ha szabad saját élettörténetemre is hivatkozni, először egyetemi éveimre utalnék, amikor – természetesen – kiváló tanáraim példája, munkássága állt előttem. Mivel kezdetben a névtan tudománya varázsolt el, elsősorban Benkő Loránd, Kázmér Miklós, Hajdú Mihály nevét említem. Mind más-más személyiség, más tudósi habitus. Már ekkor úgy gondoltam, hogy a sokféleség értékelése is fontos lehet a mintakeresésben, mintakövetésben. Jártam az óráikra, olvastam írásaikat, és előbb-utóbb személyes kapcsolatba is kerültem velük. Legtöbb időt azonban diákkörös társaimmal együtt Hajdú Miska tanár úr szobájában töltöttük, ahol hosszú és jó hangulatú beszélgetéseket folytattunk nemcsak tudományos kérdésekről, hanem a magyar névtan helyzetéről is. Terveket szőttünk gyűjtő- és feldolgozó munkákról, és bátran belevágtunk sokféle új kezdeményezésbe (pl. a Csepel-sziget helyneveinek szinkrón és diakrón öszszegyűjtésébe, kiadásába, új sorozatok, kiadványok elindításába). Nekünk, diákoknak sokat jelentett ez a pezsgő szellemi élet, Hajdú Miska tanár úr fiatalos 19

lendülete, közvetlensége, humora, felénk áradó bizalma. Az ELTE nyelvészeti diákköre is (egyik) virágkorát élte ekkor. Szóba kerültek más egyetemek, főiskolák névtani műhelyei; némelyikkel máig tartó kapcsolatot építettünk ki. Ekkor hallottam először a Nyíregyházi Főiskola névtanos tanáráról is, akit Hajdú tanár úr nemes egyszerűséggel csak Mező Bandiként emlegetett, és szívbéli jó barátjának tartott. 3. Mező tanár urat hamarosan – az 1977 augusztusában tartott III. Nemzetközi Magyar Nyelvészeti Kongresszuson – személyesen is megismerhettem. Ahogy Hajdú Mihály visszaemlékezése is utal rá (Névtani Értesítő 30. 2008: 158), az említett kongresszuson ott volt a magyar névtanosok túlnyomó többsége. Ezt az alkalmat megragadva, a két leendő szerkesztő, Hajdú és Mező tanár urak a jelen lévő névkutatókat összehívva bejelentették egy új folyóirat, a Névtani Értesítő megindításának a szándékát, vázolták az arculatát. A bejelentést egyöntetű helyeslés, támogatás fogadta. A hangulat, a bizakodás lelkesítő volt, különösen a fiatalok számára, akik azt érezhették, hogy valami fontos dolog elindulásának lehetnek nemcsak szemlélői, hanem aktív, tevékeny részesei. Engem természetesen Miska mutatott be Mező Bandinak, mondván: ez az az egyetemi hallgató, akinek diákköri pályamunkáját most jelentettük meg a Magyar Névtani Dolgozatok első számaként (l. Juhász, Nagykörű helynevei. Bp., 1976). Mező tanár úr nagyon közvetlen és kollegiális volt, rövid beszélgetésünk után azonnal felajánlotta a tegeződést, ami számomra, harmadéves egyetemista számára nagy megtiszteltetés volt. A gesztus azonban nemcsak udvariassági lépés volt: Mező tanár úr a megismerkedés pillanatától fogva egyenrangú partnerként kezelt nemcsak engem, hanem a többi fiatal kollégát is. Ebben az attitűdben teljesen megegyezett Hajdú Miskával. Ennek a két kiváló embernek a feltétlen bizalma, barátsága erőt, bátorságot adott később is, mikor a tudomány tágabb köreiben a névtant lekicsinylő vélemények is elhangzottak. 4. Hadd térjek vissza egy bekezdés erejéig a Magyar Névtani Dolgozatok első korszakára. Miska mint sorozatszerkesztő úgy gondolta, hogy az egyetemek, főiskolák könyvtáraiban elfekvő névtani szakdolgozatok, az országos néprajzi és nyelvjárásgyűjtő pályázatok jól sikerült kéziratai, az OTDK-kra kijutott, díjazott dolgozatok, a névtani témájú egyetemi doktori disszertációk stb. a korábbiaknál nagyobb figyelmet érdemelnek, és belőlük – különböző színvonaluk mérlegelésével – folyamatosan publikálni lehet és kell. Így indult el a múlt század hetvenes éveinek második felében a „kék füzetek” (MND.) sorozata, amely a személynévi közléseket elindító „sárga füzeteket”, a Magyar Személynévi Adattárakat követte. Az MND. 1. számaként megjelent „Nagykörű helynevei” egy másodéves egyetemi hallgató korai szárnypróbálgatása volt, magán hordozva egy ilyen dolgozat számos gyermekbetegségét is. Mindenesetre pályáztam vele az 1977 tavaszán megrendezett Országos Tudományos Diákköri Konferencián, amelynek névtani szekciójában sok jól megírt pályamű – többnyire 20

kész szakdolgozat – szállt sorompóba a különböző díjakért. A kiemelt első díjat Mező tanár úr tanítványa, Urbán Teréz nyerte el Nyíregyháza utcaneveinek részletes és szakszerű, terjedelmében és színvonalában is átlagon felüli feldolgozásával. Nemcsak az történt tehát, hogy egy nagyváros szinkrón és diakrón toponímiája „lekörözte” a kisebb települések, falvak helyneveinek leírását, hanem az elemzés mélysége, differenciáltsága is érzékelhetően más volt, s ez a témavezető hatékony közreműködésére, segítő munkájára is utalt. Mező András publikációiból, tudományos életrajzából tudjuk, hogy névtani munkásságának egyik jól kitapintható része éppen a közterületi nevek, utcanevek – ezen belül főleg a nyíregyháziak – vizsgálata volt (vö. Hajdú: Névtani Értesítő 21. 1999: 12). A sors úgy hozta, hogy néhány évig szerkesztőként is közreműködhettem a Magyar Névtani Dolgozatokban, és első szerkesztett munkám épp Urbán Teréz pályaműve volt, amelyet 1978-ban jelentettünk meg a sorozat 8. számaként. Ezt a szakdolgozatot és Mező András idevágó tanulmányait azóta is jó szívvel ajánlom tanítványaimnak mintaként, ha egy település utcaneveivel kívánnak foglalkozni. 5. Mező tanár urat szorgalma, tehetsége gyorsan emelte a tudományos és közéleti karrier egyre magasabb szintjeire: tanszékvezető, majd főigazgató-helyettes lett a Nyíregyházi Főiskolán, és mivel a Szabolcs-szatmári Szemle szerkesztését is elvállalta, érthető, hogy a Névtani Értesítő munkálataiban egyre kevesebb energiával tudott részt venni. A vele való találkozási, beszélgetési alkalmak tehát a különböző szakmai rendezvényekre tevődtek át. (Mi, névtanosok hamar megtaláltuk egymást a konferenciák szüneteiben, fogadásain, kirándulásain, ahol folytattuk az épp aktuális kérdések megbeszélését.) Kitüntetett helyszínek voltak természetesen a névtani tanácskozások és konferenciák, ahol Mező András előadásait mindig megkülönböztetett figyelem kísérte. Itt szeretnék említést tenni egy több éven át működő szakmai kapcsolatról is. Az MTA Magyar Nyelvészeti Munkabizottsága – a Nyelvtudományi Bizottság albizottságaként – évi két-három alkalommal rendszeresen összehívta az egyetemek, főiskolák és a Nyelvtudományi Intézet delegált munkatársait, hogy a magyar nyelvészeti kutatás és felsőoktatás problémáit, aktuális kérdéseit megtárgyalja. A nyolcvanas-kilencvenes években Rácz Endre, majd Szathmári István professzor urak elnöklése alatt és az én titkári közreműködésemmel folyó bizottsági üléseken jó hangulatú, konstruktív megbeszéléseket folytattunk közös ügyeinkről. Mező tanár úr ezeknek az üléseknek nemcsak állandó tagja, hanem aktív hozzászólója is volt, akinek a véleményére mindnyájan sokat adtunk. Szerénysége, megfontoltsága, bölcsessége, nyugodt derűje ma is minta értékű. 6. Ugyanez a stílus és mentalitás jellemezte később a Magyar Nyelv szerkesztőbizottsági ülésein is. 1995-től kértük föl a szerkesztőbizottsági tagságra, amelyet örömmel elfogadott. Lelkiismeretesen átolvasott minden megjelent 21

számot, sok kérdéshez szólt hozzá, de természetesen a hozzá közelebb álló névtudományi, leíró és történeti nyelvészeti, hungarológiai témákban nyilvánított részletesebb véleményt. S bár tapintatos és méltányos volt minden hozzászólása, a kritikáját sem rejtette véka alá. Egy jellemző példát hadd adjak erre! Az igaz, hogy megkérdezte tőlem mint szerkesztőtől és baráttól, hogy okozna-e bármi gondot, ha kritikai tanulmány formájában mondaná el észrevételeit A magyar nyelv történeti nyelvtana néhány névtani példájával kapcsolatban. (A dolog pikantériája ugyanis az, hogy a folyóiratunknak és a történeti nyelvtannak a főszerkesztője Benkő Loránd professzor úr személyében ugyanaz, tehát a kritika elvileg szűkebb, baráti körben is elhangozhatott volna.) Ez ügyben azonban a főszerkesztőnek, a szerkesztőnek és a szerkesztőbizottság tagjainak egységes volt a véleménye: a kritika a tudomány egyik éltetője, „közügy”, pláne, ha teljesen megalapozott és jogos. Vagyis Mező András bíráló tanulmányának nagyon is helye van a Magyar Nyelvben! A „Megjegyzések történeti nyelvtanunk néhány példájához” című írása az 1996. év első füzetében, „előkelő helyen”, második cikként látott napvilágot, és véleményem szerint a szerző egyik legjobb kritikai megnyilvánulása. Amint a pályatársak megjegyzéseiből, visszaemlékezéseiből tudjuk, ugyanez az igényesség és precizitás jellemezte mint szerkesztőt a Szabolcs–szatmári Szemle (később: Szabolcs–szatmár–beregi Szemle) élén is. Néhány számot magam is átnéztem kíváncsiságból, és csak megerősíteni tudom, hogy egy gondosan szerkesztett, nívós folyóiratról van szó, amely a helyi és országos kultúra kiváló szolgálója volt Mező András vezetése alatt. Különösen jó szívvel emlékszem az 1996/2. millecentenáriumi emlékszámra, amelynek szerzői között – a szerkesztőség megtisztelő felkérésére – magam is jelen lehettem egy őstörténeti-névtani tanulmánnyal (Az ősmagyar kor tájnevei a magyar tájnevek rendszerében: 171–8). 7. Mező András emléke ma is elevenen él közöttünk, nem halványul. Akik ismerhették, nyilván így éreznek majd a következő tízéves, húszéves évfordulón is. Az emlékek ápolását kiválóan szolgálja a mostani tanácskozás, köszönet érte a szervezőknek. Megfontolásra javaslom még egy posztumusz kötet összeállítását válogatott írásaiból, hogy főleg a jövő névtanosai könnyebben hozzáférhessenek Mező András szellemi hagyatékához. Kollégánk, barátunk rászolgált erre!

22

Hajdú Mihály

KÖZÖS TERVEK MEZŐ A NDRÁSSAL Valamikor az 1960-as évek közepén ismerkedtem meg Mező Andrással. Azt hiszem, az 1966. évi debreceni nemzetközi magyar nyelvészkongresszuson találkoztunk először. Ő már akkor a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola adjunktusa volt, én pedig zöldfülű nyelvész: csak szeptembertől lettem Benkő Loránd mellett aspiráns. Talán ez indította arra, talán más, de a következő évben ő is jelentkezett ösztöndíjas aspiránsnak, s meg is kezdte Lőrincze Lajos mellett kutatási tevékenységét az azóta szorosan a nevéhez kötődő hivatalos településnév-változtatások témakörében. Mind a téma forráshelye, a Központi Statisztikai Hivatal, mind aspiránsvezetője Budapesthez kötötte. Ekkor azonban már nős, családos ember volt, ezért otthonról, Nyíregyházáról végezte a kutatásokat, de nagyon sok időt töltött Pesten, s ilyenkor nálunk szállt meg. Minden este sokáig beszélgettünk, vitatkoztunk, ittunk és danoltunk (természetesen csak népdalokat, jóllehet hajnaltájt már előfordultak népszerűbb magyarnóták is). Ilyen beszélgetések és nótázások közepette szó került a magyar önelvű névtan megerősítéséről, fölvirágoztatásáról is. Sok tervünk közül csak a Névtani Értesítő megindítása valósult meg, de ennek történetéről részletesen beszámoltam a folyóirat 30. számában. A többi tervünkre szeretnék itt visszaemlékezni, amelyeket vagy mások vittek diadalra, vagy még most is csak terv, és a jövő névtanos nemzedéknek kell majd megvalósítania. Nagy vállalkozás lett volna a magyar névtani bibliográfia elkészítése. Ennek érdekében fölosztottuk a vidéki múzeumok, főiskolák, egyetemek tudományos kiadványait, város- és falutörténeteket, monográfiákat stb., hogy a nehezebben hozzáférhető helyekről is összegyűjtsük a névtani publikációkat. Még a kéziratban lévő szakdolgozatok és pályázati munkák adatait is közölni akartuk ebben a bibliográfiában. Beteljesedett azonban fölöttünk is az a jól ismert szólás, hogy aki sokat markol, keveset szorít. Így is lett! Sok kollégánk magáévá téve az ügyet, elkészítette a tanszékén található szakdolgozatok jegyzékét, néhány hallgató segített egy-egy megye névtani publikációinak összegyűjtésében, a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárából cédulákra vittük a nyelvjárási és névtani pályamunkák legfontosabb adatait, fölhasználási lehetőségeit, mint23

hogy annotált bibliográfiát óhajtottunk készíteni (ma is megvan jónéhányszáz cédula ezekről a munkákról, de ki kellene egészíteni az azóta készült pályamunkákkal). Közben azonban magunknak is igen sok dolgunk lett, meg a találkozásaink is megritkultak, mikor ő Nyitrán vendégtanár, én meg Londonban lektor lettem. Így kútbaesett ez a vállalkozásunk is. Szerencsére a debreceni és helsinki egyetem lelkes oktatói és kutatói Hoffmann István irányításával összegyűjtötték, és az ő szerkesztésében megjelentették az uráli népek névtani szakirodalmának teljes jegyzékét két kötetben, Hlavacska Edit és Tóth Valéria munkájának eredményeként benne a magyar névtudomány bibliográfiájával (Onomastica Uralica. Debrecen–Helsinki, 2001. 1/b. 293–427). A harmadik nagy vállalkozás a magyar névtan terminológiai szótára lett volna. Ezen vitatkoztunk legtöbbet, s erre bővebben ki is térek, minthogy ez még ma sem készült el, s hátha hasznosítja vitáink eredményét valaki, aki ráadja a fejét a következő nemzedékből erre a háládatlan, de érdekes munkára. Bevezetésül le kell írnom az úgynevezett „Bokor” keletkezését, működését. Mint említettem, az 1960-as évek végén sokat voltunk együtt Mező Andrással vagy az ELTE BTK régi épületének III. emeleti 10-es szobájában, vagy kocsmában, vagy otthon. A tanszéki szobát közösen laktuk Mátai Máriával és Zelliger Erzsébettel (mint azóta máig is, több mint negyven éve). Ha Bandi is ott volt, mindig körülültük a dohányzóasztalt, bor is került rá, s általában benézett hozzánk, s le is ült közénk egy-egy fiatal kolléga, kolleganő. Ha az épületet el kellett hagyni, sokszor egy kocsmában folytattuk a beszélgetést, vitát. Fölmerült annak az igénye, hogy máshonnan: főiskoláról, de leginkább a Nyelvtudományi Intézetből is találkozhassunk barátokkal, s megismerkedhessünk olyanokkal is, akik nem tartoztak a baráti körhöz, de véleményük, munkájuk érdekelt bennünket. Elhatároztuk tehát, hogy rendszeresen, minden szerdán este összejövünk. A legalkalmasabb helynek az ELTE klubépülete (ma a Centrál Kávéház működik benne újból) látszott, ahol külön termet kaptunk, a büféből lehetett szeszes italokat is fölvinni. Nagyon kellemes volt a hangulat, néha népdalozásra, néha még táncra is sor került. Legtöbbször azonban egy-egy vitaindító előadás után beszélgettünk. Ilyenkor Bárczi Géza, Benkő Loránd, Szathmári István is eljött közénk. Egy esetben Pais professzor úr is megtisztelt bennünket, Papp Laci tanár úr pedig szinte minden alkalommal ott ült köztünk. Valamennyien mindig komolyan vették a vitát, elmondták véleményüket. Azt nem tudom, hogy kötelességszerűen tették-e, de nekünk jólesett, és jól is éreztük magunkat (nem csupán a kerítésszaggató „Szemelt rizling” hatása alatt). Mező Andrással megegyeztünk, hogy az egyik ilyen összejövetelnek a témája legyen a névtudomány magyar műszavairól szóló vita. Akkor az volt a szokás, hogy mindenki megírta a vitaindítóját, s a „Bokor Levelek” egyik számaként elküldtük minden Bokor-tagnak. Ez a rendszertelenül megjelent periodika a lehető legprimitívebb eszközökkel készült. Stencilre gépelte a szerző a szöveget, az ELTE BTK sokszorosító szakmunkása pedig (néha egy-egy borosüveg 24

ellenszolgáltatása fejében) megengedte, hogy 80-100 példányban „lehúzzam”. Így lett 1974-ben a 12. szám „Vitaindító a névtudomány műszavairól”, amely eljutott az akkori magyar névtudomány minden művelőjéhez. Többen, köztük Bachát László, Kiss Lajos, Ördög Ferenc, Rácz Endre, Szabó Ferenc (Gyuláról), Szabó T. Attila levélben válaszolt. Közülük a legtöbbet közöltük a Névtani Értesítő 2., 1979-ben megjelent számában. Mivel azonban Szabó T. Attila levele teljes terjedelmében nem jelenhetett meg, megkísérlem alább mellékletként a fakszimile másolatát közölni. A vitában részt vett (akkori jegyzeteim szerint) Balogh Lajos, Benkő Loránd, Földi Ervin, Hajdú Mihály, Hőnyi Ede, Kiss Gabriella, Korompay Klára, Mező András, Mizser Lajos, Papp László, Posgay Ildikó, Pusztai Ferenc, Végh József. Ízekre szedték a vitaanyagot, sok ötletet adtak, s a legfontosabb: szükségesnek tartották a munkát. Mező András javaslatára nem szótár, hanem lexikonjellegű kiadványnak kell lennie, vagyis legyenek benne a magyar névtannal foglalkozó szerzők fontosabb életrajzi adatai, az önállóan megjelent névtani könyvek, jelentősebb vagy elvi jelentőségű tanulmányok stb. Mindenki egyetértett abban, hogy az Akadémia Névtudományi Albizottsága elé kell terjeszteni a megírás és megjelentetés ötletét, s akadémiai tervmunkává kell emelni. 1975ben az Albizottság Bárczi Géza vezetésével össze is ült, ahol meghallgatták, megvitatták és elfogadták a Bokor-vita nyomán kissé kibővített és konkretizált előterjesztést. Bárczi professzor úr különösen pártfogólag támogatta az ötletet, hiszen akkor még nem volt a magyar nyelvészetnek egyetlen fogalmi szótára sem. Az előterjesztésben mellékeltem az R-rel kezdődő címszavak ideiglenes listájából mintegy hatvanat. Közülük most itt csak a „Ragadványnév”-hez tartozókat sorolom föl: Ragadék név (Istvánffy Gyula: Ethn. V, 186.) → Ragadványnév Ragadt név (Szilády Áron: Nyr. II, 12.) → Ragadványnév Ragadványnév (önálló szócikk) Ragadványnevek érzelmi értéke → Névhangulat Ragadványnevek funkcióvesztése (önálló szócikk) Ragadványnevek használati formái → Névelemek szórendje Ragadványnevek keletkezési indítékai (önálló szócikk) Ragadványnevek nyelvi eszközei (önálló szócikk) Ragadványnevek öröklődése (Ördög F. Göcsej 162–5.) – (önálló szócikk) Ragadványnevek sorrendje → Névelemek szórendje Ragadványnevek szinonimikája (önálló szócikk) Ragadványnévvel történő megnevezések → Ragadványnév Ragadványnévelem (Ördög, Göcsej 157) → Ragadványnév Ragadványnév jellegű becenevek → Becenév Ragadványnévkincs → Ragadványnév 25

Az A-val kezdődő névcikkek száma meghaladta a százat. Összesen háromnégyezerre terveztük a lexikon szócikkeinek számát. Amint látszik, ez (is) maximalizmus volt, de hát mindenben teljeset és tökéleteset (vagy azt megközelítőt) akartunk alkotni. Azonban nem emiatt dőlt dugába a „Magyar névtudományi lexikon” ügye. 1975-ben meghalt Bárczi professzor úr. Az Akadémia pedig (már akkor is) anyagi okokra hivatkozva megszüntette a Névtudományi Albizottságot. Ezzel a legfontosabb erkölcsi és anyagi támogatást vesztettük el. Még egyszer, 1979-ben a Névtani Értesítő hasábjain fölvetettük a névtani szakszótár ötletét, de semmi visszhangja nem lett a tudomány vezető személyei körében. Ez magyarázható azzal, hogy nagy tervmunkák folytak akkor (TESz, MszFgrE, NyelvművKkönyv stb.), s nem voltak még pályázatok, ahol megkísérelhettük volna az anyagi alap előteremtését. Végső soron azonban mindkettőnknek rengeteg más dolga lett. Az aspirantúra befejezésével, a kandidátusi cím megszerzése után Mező András már nem járt rendszeresen Budapestre. Lassan a Bokor is a hervadás szakaszába lépett: összejövetelei ritkultak, alapítói megcsaládosultak, a következő nemzedéknek már nem voltak igényei találkozásokra. Egy-egy évfordulóra még az „öregek” összegyűltek, rendszerint Mező András is szakított időt erre, de már csak évente egyszer, majd még ritkábban. Barátságunk végig fönnmaradt, de még leveleket is ritkán váltottunk, együttműködésre, közös munkára egyáltalában nem volt lehetőségünk. Remélem azonban, hogy amit mi nem bírtunk megvalósítani, majd valaki (vagy egy lelkes csoport) rájőve hasznosságára, szükségességére, megteremti a szerintünk tervezett könyvet. Egyetlen dologról szeretnék még szólni: Mező András humorérzékéről, játékos kedvéről. Szokásunkban volt egy-egy szakmai megbeszélésen, különösen konferenciák kisebb létszámú részvevőtől látogatott szekcióülésein egymással „komoly” vitát kegyetlen személyeskedésekkel tűzdelve folytatni. (Kicsit, természetesen halvány másolatként hasonlított ez Karinthy és Kosztolányi között történt és az Esti Kornél történeteiben leírt műveszekedésekhez.) Ilyen és ezekhez hasonló kifejezésekkel kezdődtek az egyébként a vita tárgyához kapcsolódó hozzászólásaink: „(Mező András vagy Hajdú Mihály) …téved abban…, tájékozatlan a tekintetben…, elfelejtette…, figyelmen kívül hagyja…, nem ismeri…, fogalma sincs arról…, nem ismerve a megfelelő szakirodalmat…” stb. Az 1980. évi veszprémi névtani konferencián is megjátszottuk a szakmailag összeférhetetlent, s mások szemében legalábbis „kikészítettük egymást”. A szünetben Varga Mária, a Veszprém megyei helynévgyűjtés fő szervezője és közzétevője egyenként megkeresett bennünket, s abban a meggyőződésben, hogy mi veszettül gyűlöljük egymást, fölajánlotta kibékítésünket vízimalomból átalakított üdülőjükben. Egészen megdöbbent és csalódott lett, amikor bevallottuk, hogy a legjobb barátok vagyunk, és semmi kibékítésre nincsen szükségünk.

26

27

Szabó T. Attila levele a névtudomány műszavairól

28

Bényei Ágnes

A Z -NY KÉPZŐ HELYNÉVALKOTÓ SZEREPÉNEK KIALAKULÁSA Benkő Loránd legutóbbi, a helynévképzőket rendszerszerűen felsorakoztató tanulmányában szerepel az -ny (2004: 416), sőt, már egyik legkorábbi, helynevekről írt dolgozatában (A Nyárádmente földrajzi nevei) is példaként említi az -ny-et mint olyan képzőt, aminek világosan földrajzinév-alkotó szerepe van (Berekeny). Ezzel szemben A magyar nyelv történeti nyelvtana viszont, bár külön fejezetet szentel a tulajdonnevek képzőinek, nem említi a helynévképzők között. Az -ny helynévképző szerepének kialakulását a korábbi szakirodalom az -n/ny kicsinyítő szerepére vezeti vissza (pl. Benkő 1950: 144). Az -n ~ -ny elsődlegesen ugyanúgy köznevekben (vadon, gyertyán, gyümölcsény) és személynevekben (Abony, Apony, Etény) szerepelt, mint a -d, és nagyon korán megjelenik helynévi adatokban is: Harsány, Aranyán (vö. Melich 1914: 193). A képző elsődleges funkciói nehezen határozhatók meg pontosan, mivel szerepel melléknevekben (kemény, sovány, vékony, kicsiny), a TNyt. szerint ellátottságot fejezhet ki a hangony, szederkény, tömörkény1 szavakban (Szegfű 1991: 241, 246), hasonlóság jelölője a gyertyán, savanyú2, laponya szavakban (uő. 1991: 246). A köznevek közül idevonható a hajadon, harkány (harkály), murkony (< murok), lapány (Bárczi 1951: 155, Pais 1919: 128). Az -n ~ -ny képzővel alakult néhány személynév is, többnyire idegen vagy ismeretlen eredetű, rövidült nevekből: Beken, Bodon. Magyar alapszóból jött létre a Hetény, Öcsény (Szegfű 1991: 251). A képzővel foglalkozó tanulmányok megegyeznek az -ny finnugor eredetében (ezt először Budenz említette, 1867: 24). Amint több tanulmány megállapítja, a képző története tkp. máig nem tisztázott, ezért tartottam indokoltnak a minél részletesebb nyelvi anyag összegyűjtését a helynévképző szerep kialakulásának tisztázásához. Bár a valóban kevés idevonható (helynévi) adat alapján nem tűnik egyértelműen megállapíthatónak, ez a funkció pontosan mely korábbi jelentésárnyalatból alakult ki. E két utóbbiban a -k szerepét tisztázatlannak tartja (1991: 241). Az -ú végződésről Szegfű megállapítja, hogy valószínűleg csupán testesítő elem az -ny képző mellett (1991: 241).

1

2

29

D. Bartha Katalin az -ny fő funkciójaként a kicsinyítést és a becézést nevezi meg, a magyarban és a rokon nyelvekben is, de valószínűsíti a fent felsorolt jelentésárnyalatokat is, már amennyire a csekély számú és részben elhomályosult származékokból ez lehetséges. Ő a képző viszonylag ritka előfordulását azzal indokolja, hogy már szinte az ómagyar kortól kezdve elavultnak tekinthető. Gombocz a növényneveknél előforduló gyümölcs > gyümölcsény, cser > cserény viszonyt magyarázza vele, bár a képző funkciójára pontosabban nem tér ki. Hasonlóan növénynévből alakult a Sásony helynév, ahol Pais a képző szerepét kicsinyítőnek mondja (1927: 54, valójában inkább helynévképző). A FNESz. pedig a sás növénynév -ny képzős származékának, tehát szintén nem jelöli meg a képző funkcióját. Pais Dezső utal rá az -n ~ -ny képzőről írt tanulmányában, hogy Melich és Gombocz az EtSz. szerkesztésekor több személynévben és helynévben is felismeri ezeket a képzőket (1919: 128). Pais maga is nem egy személy-, illetve ezekből alkotott helynév magyarázatakor tér ki az -ny szerepére (általában kicsinyítő képzőnek minősíti, ezeket ma inkább személynévképzőnek mondanánk). Pl. a Képes Krónikában Etele dédapjának neve Szemeny (Scemen), ami a szem szó -ny képzős származéka (Pais 1921: 161). Szintén Pais említi a Bő szn. szócsaládjába tartozónak a Bőd, Bős, Böld nevek mellett a Bőny szn-et, amely helynévként is többször előfordul: Győr vm.: Bőny, Esztergom vm.: Kisbény, Hont vm.: Kisbénypuszta. Régi magyar személyneveink jelentéstanáról írt cikksorozatában az ős szó származékaként említi az Vsun személynevet, villa Vten alapjául szolgáló személynevet pedig az öt számnévre vezeti vissza (hasonlóan a Hetény helynévhez, ahol a megfelelő személynévben a hét az alapszó). Gombocz az Árpád-kori török személyneveinket összegyűjtve említi ide vonatkozóként az Abony (< Aba), Apony (< Apa) helyneveket, megjegyezve, hogy bár egyik névalak önálló személynévi használatát sem sikerült kimutatnia, mégis személynévi eredetűnek tartja őket. Továbbá az Ata szn. származékaként említi az Atány, és a Baj szn. származékaként a Baján, Bajon neveket, melyek helynévi és személynévi formában is fennmaradtak (1915: 345, 433–44). A Bakony helynév etimológiája kapcsán megállapítható, hogy az szintén puszta személynévi eredetű (FNESz.). Melich az -n képző -m alakváltozatával magyarázza a Detrehem, Somogyom, Bolgárom (1925: 126), valamint a Kozárom, Soltum (> Sótony) helyneveket (1917: 18), melyek hasonló alakú személynévből alakultak, és ahol a képzőelem szerinte eredetileg a személynévhez kapcsolódó „kicsinyítő” képző volt. Ami az adatok alapján feltűnő lehet, hogy Detrehem eredetibb névalakja Detreh (1216) volt, majd Detrehen (1760), ugyanígy Somogyom adatai között is szerepel Somogy (Sumig, Symyg, Somog) és Somogyon (Sumugyon, Sumugyun, Sumugun, Somogyon) is, melyek közül hasonlóan a rövidebb alak a régebbi. 30

Hasonló alakulású a FNESz. adatainak tanúsága szerint Homokkomárom és Mezőkomárom, ahol a korábbi adatok szintén -m nélküliek (1293: Humuktamar, ƒ: Humukkamar; 1536: Komar). A FNESz. elemzése szerint is e helynevekhez „idővel -n ~ -m kicsinyítő képző járult”, ami azért sajátos, mert ez a helynevekhez való utólagos hozzákapcsolódás inkább a helynévképzőkre jellemző. Mészöly Gedeon a baranyai Ormánság név eredetével kapcsolatban köznévi alapszót feltételez: megállapítva, hogy az ormán ugyanaz volt, mint az ormágy, vagyis ’sziget’. (Az Ormánság pedig éppen olyan tájnév, mint a Szigetség.) A földrajzi nevekben az -án ~ -én vagy -ány ~ -ény képző éppúgy szokásos, mint az -ágy, így lett az orom-ból ormágy mellett *ormán földrajzi köznév is. (Mint a hárs szóból lett Harsány és Hárságy, 1931: 281.) A népnevekből alakult településnevek között említi Benkő a Nyitra megyei Horvátony (1285/1384: Horuatun) alakot, ami ebben a típusban egyedülállónak látszik (1998: 72). Arra, hogy a képző nem csak településnevekben, hanem elsődlegesen akár víznévben is előfordulhat, a Hangony név lehet a példa, szintén köznévi alapszóval. (A Borsod megyei azonos nevű település a mellette található patakról kapta nevét, vö. FNESz.) A hivatalos helységnévadás példái közül érdekes adalék lehet a képző településnevekben való felhasználására az idegen név részbeni lefordításával alakult Merény név (< Wagendrüssel, n. wagen = ’mer’) Szepes megyében, illetve a szintén fordítás útján létrejött (Sáros)görbény (< Krive) (Mező 1982: 102, 252), bár az első esetben megjegyzendő, hogy a fordítás téves etimológián alapul (vö. FNESz.). Mindezek alapján összefoglalóan azt állapíthatjuk meg, hogy a képzővel foglalkozó és helynévi példákat is említő tanulmányok általában nem jártak sikerrel annak megállapításában, hogy az -ny helynévképző funkciója pontosan hogyan, a képzőnek mely korábbi jelentésárnyalatából alakulhatott ki. Benkő Loránd legutóbb, az Árpád-kori tulajdonnevekről írt tanulmánykötetében másképp magyarázza az -ny képző megjelenését a magyar helynévi adatokban. Mint megállapítja, a régi magyar helynévanyagban nagy mennyiségben volt jelen az -án ~ -én végződés, (amelynek n-je az -i képző hozzájárulása miatt idővel szinte mindig palatalizálódott). Ezek száma legfeljebb a -d képzős és az -aj ~ -ej végződésű névstruktúrákkal vethető össze. Eredetét tekintve van közöttük személynévi eredetű (Adony, Bodony, Kohány, Radvány, Surány), idegen köznévi alapú (Berzseny, Dubovány, Bucsány, Podluzsány), néprészt jelölő (Varsány, Berény, Ladány, Tárkány), ismeretlen eredetű, és mint írja, „úgy látszik, a Harsány-típusban magyar töveken is megelevenedett” (2003: 186). Tehát valójában egy eredetileg nem képző funkciójú névvégződéshez a helynevekben való gyakori, hasonló formában történő megjelenés során járulhatott hozzá ez a jelentésképzet, és e nevekből mintegy önállósulva képezhetett önállóan is helyneveket. Arra, hogy a beszélők már a korai ómagyar korban 31

is képzőelemnek érezhették, több példát is hoz Anonymus névmagyarázatait elemezve, legrészletesebben a Lád-Ladány nevek vonatkozásában. Anonymus ugyanis egy leírásában ládi révet (portus ladeo) említ, viszont a szövegkörnyezet alapján itt egyértelműen a mai Tiszaladány-nak megfelelő helyről van szó. Az, hogy összekevert volna hasonló hangzású helyneveket, ebben az esetben kizárható, hiszen személyesen ismerte a vidéket, arra viszont már máshol is volt példa, hogy a történetíró tudatosan etimologizál, s ilyen módon kapcsol össze képzős és képzőtlen névalakokat, illetve következtet ki tövet a képzős formából. (A -d képzővel kapcsolatban ilyen volt pl. a Borsod név „etimológiája”.)3 Mivel a korban nagyszámú -án ~ -én végű helynévalak volt jelen, a szerző teljes joggal érezhetett a Ladán végződésében képzőelemet, és vonhatott el Ládféle tövet. (Ezt erősíthette, hogy valóban van Lád helynév is, pl. Sajólád) (vö. Benkő 2003: 183–86.) Az -ny képző megjelenését egy speciális körülménnyel indokolja Mollay Károly a Baranya megyei Köblény név elemzésénél. Az elsődleges Köbli névalak -i képzővel jött létre (1325: Kubli), majd ezt a későbbiekben -ny képző váltotta fel olyan módon, hogy a helyi német lakosság nyelvében a hol? kérdésre felelő m. Köblin ragos alak honosodott meg, majd ez került vissza hivatalos névként a magyarba. Ebben a folyamatban mindenképpen számolni kell a közeli Gyümölcsény, Izmény, Vékény helynevek analógiás hatásával (Mollay 1989: 17, FNESz.). Mollay hasonló folyamattal magyarázza a Csebény (1466: Chebe, 1796: Csebin), Kökény (1332–5: Kuke, 1696: Kökén, de itt nyilván számításba jön a kökény növénynév hatása is), valamint a Szederkény helynevek kialakulását. Ezt a helynévi adatok is alátámasztják. Hasonló folyamatra találunk példát Benkő Loránd Ciklény és Kölpény nevéről írt elemzésében (2003: 127, 30). Ciklény (er. Sárosszék) neve a magyarból másodlagosan került a németbe, majd onnan újra vissza a magyarba Ciklény (1614: Cziklin) formában. Kölpény (1411: Kwlpi, 1780: Kulpin) pedig hatósági magyarosítás eredménye. Hasonlóképpen érdekes a Sajti > Sajtény változás: az eredetibb Sajti (1555: Saythy) a szerbhorvátban Sajtin lett, ez pedig Sajtény-ként került vissza a magyarba (vö. FNESz.). Az -in végződés itt a legáltalánosabb délszláv helynévképzők egyike, l. még Apatin, Temerin (Benkő 2003: 30). A mai Dunabökény is hasonlóan eredetileg Büki volt, ez a déli szlávban Bukin lett, majd pedig visszakerülve a magyarba Bökény. Arra, hogy a magyar -ány ~ -ény végződés nemegyszer az eredeti szláv helynév -in képzőjének megtartásával alakul, már Melich is utalt a Trencsény név elemzése során (1923: 108). A Trencsén név a Trnka szláv személynév birtoklást kifejező -in képzős származékának az átvétele. Képzős és képzőtlen alakok váltogatása figyelhető meg ugyanannak a személynévnek a kapcsán: vrcun és vrcund. Anonymus szláv helynévből magyar képzős formát hoz létre: Blondoc > Blundus esetében, cs végű helynévben lát magyar -s képzőt Munkács esetében (Muncas). N végű tulajdonnévből is elvon rövidebb formát: Edumen → Edum, sőt, létrehoz elvonást latinosított alakban is: Kamaron (Komárom) alakú helynévből latin nominativusi camar(um)-ot hoz létre, valamint ablativusi camaro-t, feltehetően a korabeli Komár személy- és helynevek ismeretében.

3

32

Mező András a hivatalos helységnévadásról írt könyvében új szempontot vet fel a szóvégi -n > -ny változtatás okait tárgyalva. A névvégi palatalizáció példáit elemezve (Kölcsén > Kölcsény, Domán > Domány, Réten > Réteny, Vidován > Vidovány) megállapítja, hogy nemcsak a nyelvtörténet során hasonlóan palatalizálódott névvégek analógiája indíthatta az említett változtatásokra a törzskönyvbizottságot, a másik ok, hogy a magánhangzó + n végződés lehetőséget adna a superessivusi alakokkal való összetévesztésre, illetőleg helytelen nominativusi forma kikövetkeztetésére is (1982: 168). A meglévő nevek analógiájára alakulnak sokszor az idegen eredetű helynevek is: Benkő (2003: 127) két, szláv eredetű víznévvel kapcsolatban jegyzi meg, hogy a magyarság hamar a saját nyelvi, fonológiai struktúrájára formálta: a Tuhna (1219) víznévből Tohony (1244/1296 e.: Tohon) lett, Stremen pedig Ösztörmény (1157/1230 k.: Ezturmen). Így e nevek egyúttal a jellegzetes -ny végződést tartalmazó helynevek csoportjába is bekerültek. Az -ny helynévvégződéshez hasonló gyakoriságú az -nd végződés is. A tanulmányok egy része képzőbokorként említi az -nd-t, pl. Benkő: „Tudott dolog, hogy kicsinyítő képzőink közül az -s, a -d és az -m ~ -n ~ -ny földrajzinév-képző funkciót is kapott. (…) E kicsinyítő képzőink gyakran együtt is alkotnak földrajzi neveket: Nádasd, Kövesd, Hodosd; Berkend, Kövend, Ölyvend, Vasand stb.” (1950: 144). (Mások, pl. a FNESz. nem feltételez ilyen képzőbokrot, hanem különálló képzőkként elemzi őket). Későbbi névfejtéseiben Benkő tovább árnyalja a kérdést. A Taskánd, Teskánd-féle helynevekről szólva megállapítja, hogy ezek nyilvánvalóan beletartoznak abba a nagyon gyakori és viszonylag korai helynévtípusba, melynek az nd végződés a sajátos jellemzője. Ezek a helységnevek legnagyobbrészt úgy keletkeztek, hogy n végű köz- vagy tulajdonnevekhez -d képző kapcsolódott. E folyamat eredményeként „az nd végződés – ahogy az a képzők életében lenni szokott – -nd helységnévképző-bokorrá adaptálódott” (2003: 194). A helynévcsoport tagjai keletkezésüket tekintve különféle alapelemekből állhattak elő: az alapelem magyar eredetű köznév: pl. Kövend, Vasand, magyar világi eredetű tulajdonnév: Ikland, Kemend, magyar egyházi eredetű tulajdonnév: Ivánd, Bogdánd, idegen eredetű köznév: Kamond, Vezend, idegen eredetű tulajdonnév: Pázmánd, Igmánd, néprésznév: Varsánd, Berend. Az így alakult helységnevek többségében a -d másodlagos volta jól adatolható (illetve figyelmet érdemelhet a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Csengersima, ami egyszer Symand, másszor Syma néven szerepel (FNESz.). Az n (ny) : nd végű alakpárok esetében szinte lehetetlen megállapítani, hogy a -d képző n végű személynévhez vagy már e személynévből lett helynévhez járul-e. Az nd viszont tipikus helynévi végződés, vagyis a személynévi alapszavakban ez a végződés nem szokásos (nincs Ádánd, Igmánd személynévi forma, csak ilyen alakú helynév).

33

Egyes esetekben a -d elé iktatódott inetimologikus n járulékhanggal is számolhatunk (pl. FNESz. Kácsád > Kácsánd, Körmed > Körmend). Továbbá bizonyára (többek között) a hasonló formák 4 analógiájára lett az Esztergom megyei Kecséd-ből (1262: Keched: Györffy 2: 296) idővel Kicsind (1773, FNESz. Kicsind), és Szokold-ból Szokond (FNESz. Nagyszokond). A felsorolt nevek azt mutatják, hogy kifejezetten -nd-vel viszonylag kevés helynevünk alakult (Benkő sem véletlenül használja a helynévképző és a helynévvégződés minősítéseket is az nd-vel kapcsolatban, 2003: 195). Mégis alkalmazza, hipotézisként feltételezi az -nd-vel való alakulást többek között Taskánd nevének megfejtésekor. Mivel nincs Taskánd személynevünk, helynévként viszont több esetben is előfordul, a „többségi elv” alapján (vagyis hogy az nd végű magyar helységnevek nagy százalékának személynév az alapja), egy *Task vagy *Taska névtövet következtet ki alapszóként. (Ilyen névforma valóban megőrződött, szintén helynevekben egyébként: pl. Taski-dűlő, Taska határnév.) A Tacskánd ~ Teskánd pedig ennek -nd helynévképzős származéka (2003: 193–156). Irodalom Bárczi Géza 1951. A tihanyi apátság alapítólevele mint nyelvi emlék. Nyelvészeti Tanulmányok 1. Akadémiai Kiadó. Bp. Benkő Loránd 1947. A Nyárádmente földrajzi nevei. MNyTK. 74. sz. Bp. Benkő Loránd 1950. -ka, -ke képzős helységneveink kérdéséhez. MNy. 46: 143–5. Benkő Loránd 2003. Beszélnek a múlt nevei. Tanulmányok az Árpád-kori tulajdonnevekről. Akadémiai Kiadó. Bp. Benkő Loránd 2004. Az ómagyar kori -j, -aj, -ej helységnévképző. MNy. 100: 406–19. Budenz József 1867. Szó-taglalások. Nyelvtudományi Közlemények 6: 16–28. D. Bartha Katalin 1958. A magyar szóképzés története. Tankönyvkiadó. Bp. Gombocz Zoltán 1915. Árpádkori török személyneveink. MNy. 11: 343–6, 433– 9. Györffy György 1963–. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I–. Akadémiai Kiadó. Bp. Melich János 1914. Keresztneveinkről. MNy. 10: 193–9. Melich János 1917. Adalék a kicsinyítő képzés történetéhez. MNy. 13: 18. Melich János 1923. A helynevek egy csoportjáról. MNy. 19: 105–111. Melich János 1925. Adalékok a kicsinyítő -n > -m képző történetéhez. MNy. 21: 126–7. Mészöly Gedeon 1931. Az Ormánság szó finnugor eredete. MNy. 27: 276–84. 4 Báránd, Berend, Beremend, Körmend, Kötelend, Kövend, Locsmánd, Potyond, Sáránd, Taksond, Tuskánd, Vezend stb. (FNESz.).

34

Mező András 1982. A magyar hivatalos helységnévadás. Akadémiai Kiadó. Bp. Mollay Károly 1989. Névtani tanulságok a „Baranya megye földrajzi nevei” c. kötetből. Baranyai Művelődés 1989/3: 15–9. Pais Dezső 1919. Az -n ~ -ny képző. MNy. 15: 128–29. Pais Dezső 1921. Régi személyneveink jelentéstanához. MNy. 17: 158–63, 18: 26–34. Pais Dezső 1927. Sásony. MNy. 23: 54. Rásonyi Nagy László 1927. Bokor és Bakony. MNy. 23: 561–71. Szegfű Mária 1991. A névszóképzés. In: Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana I. A korai ómagyar kor és előzményei. Akadémiai Kiadó. Bp. 188–255.

35

Cs. Jónás Erzsébet

A HELYNEVEK KOGNITÍV TERE ÉS A MŰFORDÍTÁS Jóllehet a műfordítás folyamatában a legritkább esetben kerülnek a helynevek az elemzések fókuszába, mégis van egy olyan szövegkoherencia-teremtő, amely a helynevek konnotációja szintjén hívja fel magára a figyelmet, s számos fordításstilisztikai kérdést vet fel. A műfordításra fokozottan érvényes az a megállapítás, hogy bár a fordítás nem más, mint alapvetően fogalmi szerkezetek, vagyis konceptusok leképezése egy forrásnyelvi konstrukcióból egy célnyelvi konstrukcióba, ez a morfoszintaktikai, fonológiai és pragmatikai vonatkozású művelet tartalmazza ugyanakkor azokat a kulturológiai mozzanatokat is, amelyek a célnyelvi megértéshez nélkülözhetetlenek. Összetett és elvont tartalmak közvetítése esetén ez nem könnyű tevékenység. A metaforizáció ilyen összetett és elvont tartalom, amikor esetünkben a helynév egy adott fogalmi tér viszonyrendszerében kap értelmezést, tehát többet jelent a szövegben, mint maga a helymegjelölés. Gondolhat-e egy magyar Puskin-szöveg olvasója arra, hogy pl. Anyegin neve, amely oroszul Onyeginnek íródik, azt a konnotációt hordozza, hogy a poéma főhőse északi ember, az Onyega folyó mellől való? Vagy Csehov Három nővérének utolsó mondataiként a nővérek elsóhajtott-elkiáltott Moszkvába! Moszkvába! szavai magát a pezsgő életet, az áhított európai modernséget jelentik az orosz századforduló poshadó vidékiségével szemben? Milyen értelemben használta a 20. század végének orosz bárdja, Viszockij a dalszövegeiben a szibériai Magadan nevét vagy a párizsi Diadalívet? A kognitív nyelvészet egyik alapposztulátuma az a gondolat, hogy a konceptus mint mentális egység nyelvi objekvitáció eszközanalízisével írható le. „A konceptus nyelvi jelekben szóródik szét, s azok objektiválják. Hogy helyreállíthassuk a konceptus struktúráját, az egész nyelvi korpuszt elemezni kell, amelyben a konceptus reprezentálódik (lexikai egységek, frazeológia, paremiológiai háttér), s a rendszerbe be kell kapcsolni az állandó hasonlatokat, amelyek rögzítik a képi etalonokat, s reprezentálják az adott nyelvet is” – állapítja meg Pimenova (Пименова 2004: 9). A nyelvi eszközök összessé37

ge, amelyek a társadalom meghatározott fejlődési periódusában a konceptust objektiválják (verbalizálják, reprezentálják, kinyilvánítják) mint a konceptus nominális mezője határozható meg. A nominatív mezőt meg kell különböztetni a hagyományos nyelvészet szerinti lexikai csoportoktól – lexikoszemantikai csoport, lexikoszemantikai mező, lexikofrazeológiai mező, szinonimasor, asszociatív mező – annak alapján, hogy itt komplex jellegről van szó, amelyek a felsorolt csoporttípusokat magukba foglalják, és eközben nem nyelvi rendszerbeli struktúrát képeznek. A nominatív mező minden szófaji egységet magába foglal, így a helyneveket is. A folyónév mint metafora az irodalmi hősök névadásában. Puskin Anyeginjének magyar fordításai A nominatív mező elemzését a helynevekre szűkítve sajátos csoport a hősök helynévből képzett névadása. Az Onyega orosz folyó neve adja az alapot Puskinnak a legismertebb elbeszélő költeményében a főhős névadásához: az Anyegin címadó hősének neve azt jelenti, „az Onyega folyó mellől való férfi”. Alekszandr Szergejevics Puskin a Jevgenyij Anyegin című verses regényét 1823 és 1831 között írta. Első teljes magyar fordítása Bérczy Károly tollából 1866-ban, a Kisfaludy Társaság kiadásában jelent meg. Az első magyar fordításban az orosz Onyegin nevet Anyeginnek írják. A fordító e névről így vall feljegyzéseiben: „Nem hagyhatom megjegyzéstelen a többeknek talán különös hangzású »Anyégin« nevet, melyet úgy, mint cirill betűkkel van írva, a mi betűinkkel leírni nem lehetvén: jobbnak tartottam az orosz kiejtés szerint jelezni. A német »Onägin«-nek írja, mi csinosabb lehet, de nem hű, mert az orosz határozottan Anyegin-nek ejti ki e nevet, azon tompa széles a-val, mellyel a skót és az erdélyi hangoztatja néha az o betűt” (Bérczy 1866: 2). Bérczy Károlyt követően Győri-Juhász Jenő tollából 1935-ben ékezet nélküli Anyegin-nek olvashatjuk, Vozári Dezső 1941-ben megjelent fordításában Onyégin-ként látjuk viszont a főhős nevét. 1945-ben Mészöly Gedeon visszatér Bérczy megoldásához, s hosszú időre ő teszi ki utoljára az ékezetet a hangsúlyos é-re. Áprily Lajos 1953-as, s mind a mai napig leghitelesebben csengő fordításában Anyegin-t ír. Vass István már a keresztnevet is elhagyta a hős neve mellől az 1955-ös fordítás élén, mint ahogy Weöres Sándor is Anyegin-t használ 1958-as fordításában (Zöldhelyi 1985: 68–92). Elődeihez méltó legújabb magyar fordítója, Galgóczy Árpád 1992-ben ismét ékezetes Anyégin-t használ (vö. Péter 1999: 9–10):

38

А. С. Пушкин ЕВГЕНИЙ ОНЕГИН

Alekszandr Szergejevics Puskin ANYEGIN

С героем моего романа Без предисловий, сей же час Позвольте познакомить вас: Онегин, добрый мой приятель, Родился на брегах Невы, Где, может быть, родились вы Или блистали, мой читатель; Там некогда гулял и я: Но вреден север для меня. (1823–1831)

Bemutatom hősöm neked, Ha, olvasóm, megengeded: Anyegin, kedves jó barátom, A Néva-parton született, Te is? Vagy ott fényeskedett Az ifjúságod? - szinte látom! Ott rám is sok víg óra várt, De észak rossz nekem, csak árt. (Áprily Lajos fordítása)

Anyegin neve az északi orosz folyó, az Onyega nevét tartalmazza, ahogyan például ugyanitt a másik főhős, Lenszkij nevében a szintén északi Léna folyó neve ismerhető fel. (Megjegyezzük, hogy a regényhős, Pecsorin nevében Lermontovnál szintén egy északi folyó, a Pecsora neve rejtőzik.) Az orosz szerzők személynévadásában felfedezhető közös vonás az orosz mentalitás, a domináns orosz személyiségjegy „északi” jellegének kihangsúlyozása a névszimbolikában. Az orosz világlátásban a tipikusan „orosz északiság” megkülönböztető jegye számos helyen konkrét megfogalmazást is kap. Az északi orosz elvágyódik a zord északi tájról, de büszke is a megpróbáltatásokat tűrő jellemére. Szergej Jeszenyin a 20. század elején a titokzatos déli szépséghez, Saganéhoz írt verse így kezdődik: Сергей Есенин: ***

Szergej Jeszenyin: Sagane

Шаганэ ты моя, Шаганэ! Потому, что я с севера, что ли, Я готов рассказать тебе поле, Про волнистую рожь при луне. Шаганэ ты моя, Шаганэ. (1924)

Sagane aranyom, Sagane, Bizony északi földre születtem, Csuda ott a mező körülöttem, Teleholdban a rozs özöne, Sagane aranyom, Sagane. (Erdődi Gábor fordítása)

Az északi folyónevekből képzett családnevek konceptuális tere az orosz gondolkozás számára az önmeghatározás, önazonosság-tudat keretében a rideg északi természetben edződött, a sorstól nem kímélt, de sorsát vállaló, teherbíró és keményen helytállni képes orosz ember jelentés-összetevőit tartalmazza. Ezek a jelentések a magyar fordításokban rejtve maradnak. Nemcsak azért, mert a magyar Anyegin még szóalakjában se idézi fel az Onyega orosz folyónevet, hanem azért sem, mert a magyar átlagolvasó nem asszociál e folyónevek hallatán sem az északi orosz természeti viszonyokra, sem az orosz ember ka39

rakterjegyeire. Így a magyar fordításban a szemantikai tartalmak hiánya mindenképp veszteséget jelent. Moszkva mint a műveltség fogalmi metaforája. Csehov Három nővér című darabjának magyar fordításai A 20. század elején Csehov korát Oroszország „megereszkedésének” időszakaként tartjuk számon, ez az orosz önteremtés krízise. Nem tudott ebből kiutat mutatni a 19–20. század fordulóján sem Tolsztoj patriarkális radikalizmusa, sem a 80–90-es évekre kialakult városi-polgári kultúra, amely Dosztojevszkij mellett az ezredvégen újraértékelődött Pilnyak prózájában jelenik meg. Mindinkább összeroskadt, utópiává vált az orosz etikai kivételesség tudata is, mivel alapja, a klasszikus paraszti életstílus elvesztette belső egységét, érintetlenségét. 1881–1892, III. Sándor uralkodásának ideje, a történelmi tehetetlenség érzését ültette az orosz értelmiségbe, körülhatároltságának tudata a társadalmi és szellemi térben a szorongásos létezés nyitánya volt. Csehovot azért szerették a kortársak, mert ezt az életérzést is megbocsátóan tudta kifejezni. Amikor Gogol „Revizor”-ral fenyegetett, ha nem jön változás, s tükröt tartott a rút, torz korrupciónak és műveletlenségnek, akkor Csehov felmentett, megnyugtatott, mondván: igen, esendő az ember, de szép, mert szép a szépre vágyakozó emberi lélek, eltelik egy kis idő, s minden jóra fordul, ne féljetek, megpihentek. A szépségvágy Csehovnál az összhang utáni sóvárgást jelentette, maga a szépség pedig az elveszett összhang visszfényét – vallja a XIX. század orosz irodalmának méltatója, Török Endre (Török 1970: 223–5). Lev Tolsztoj Csehovot még életében Puskinhoz hasonlította, s egyben előrevetítette halhatatlanságát is, amikor így nyilatkozott: „Csehov nem más, mint Puskin prózában”. Csehov Oroszországával fokozatosan a múltba hanyatlott az olvasó is, aki elsőként fedezte fel Csehovban ezt a szépségközpontú kisugárzást. Csehov elbeszélői magatartásának, szövegkompozíciójának kutatója, A. P. Csudakov, megelőzve a mai narratológiai elemzéseket, a szövegszemantikai síkokat világítja meg. A szubjektív és objektív aspektusú elbeszélő stílust, a tárgyi világot, a fabula, a meseszövés alakulását, a metafizikus vonulatokat az életmű kompozicionális egészének szerkezetébe ágyazva mutatja be (Чудаков 1971). A Három nővér-t Csehov 1900-ban írta, de nyomtatásban csak egy évvel később jelent meg, s ugyanabban az évben, 1901-ben be is mutatták a moszkvai Művész Színházban. Magyarországi ősbemutatója Kosztolányi Dezső fordításában 1922-ben, a Vígszínházban volt. Ugyanitt 1947-ben felújították, majd 1954-ben a Madách Színház Háy Gyula fordításában tűzte színpadra a darabot. A Csehov gyűjteményes kiadásba – Sirály. Színművek (1887–1904) – Kosztolányi tolmácsolásában került be. Nem tisztázott, milyen szöveg alapján fordí40

tott Kosztolányi, de valószínűbb, hogy német közvetítéssel került kapcsolatba a Csehov-szöveggel. A helynévhasználata és stilisztikai funkciója ettől függetlenül nyomon követhető a magyar változatokban. A darab második felvonásának végén a legfiatalabb nővér, Irina így vágyakozik a vidéki unalomból a civilizációt, a kultúrát, az európaiságot jelentő világ felé: Ири н а: (оставшись одна, тоскует) В Москву! В Москву! В Москву! (Чехов 1967: 525) Kosztolányi: I r i n a: (egyedül, kétségbeesett szomorúsággal) Moszkva! ... Moszkva! ... Moszkva! ... (Csehov 1973: 530) Majd ugyanitt a harmadik felvonás végén ismét e szavakkal fordul Irina nővéréhez, Olgához: Ирина: Милая, дорогая, (...) только поедем в Москву! Умоляю тебя, поедем! Лучше Москвы ничего нет на свете! Поедем, Оля! Поедем! (Чехов 1967: 539) Kosztolányi: I r i n a: Édesem, kedvesem, (...) csak már költözzünk Moszkvába. Könyörgök, utazzunk! Nincs szebb a világon, mint Moszkva! Menjünk oda, Olga! Menjünk oda! (Csehov 1973: 550) Az orosz mondatok hiányos szerkezete és a felkiáltás érzelmi színezete még jobban hangsúlyozza Irina kimondatlan vágyát, hogy a civilizációt, a kultúrát jelentő Moszkvába utazhasson. A kérdő és felkiáltó mondatok érzelmi töltése fokról fokra erősödik. A klimax alakzata mellett a gradáció és a szecessziós stílusra jellemző hármas ismétlés is jellemző stíluseszköz. Mindezek a szaggatott, rövid mondatok az érzelmek nyugtalanságát, felfokozottságát tükrözik. Moszkva itt egy gyermekkorból hozott életvezetési értékrend, a nyitottság, a remény metaforája a három nővér számára, akinek a vidéki reménytelenség a sorsa Oroszországban. Az oroszok családi emlékezetében élő, boldog békeidőként emlegetett, etikus és aktív szellemi, közéleti termékenységgel jellemezhető múlt Gyerzsavin korától a XIX. század harmincas éveiben a forradalmi demokraták koráig terjed, amely a magyar történelemben a felvilágosodástól a reformkorig ívelő időszakkal állítható párhuzamba. Az erkölcsi értékeket felvonultató csehovi szereplők, különösen a vidéki értelmiségi életre vágyó asszonyok, Anna, Nyina, Olga, Mása, Szonya – s a fent idézett Irina – gyökereikben ide nyúlnak vissza. Bennük a puskini romantikus nőideál már tettekben gondolkodó utódai kelnek életre.

41

Párizs mint a szovjet idők romlottság-jelképe A 20. század második felében az orosz bárd, Viszockij (1938–1980) költészetében is fontos helyet kap a helynévmetafora. Viszockij első magyar fordításai 1988-ból az egykori kortárs költő-műfordító, Ratkó József (1936–1989) nevéhez fűződnek. Az újabb fordítások 2003-ban jelentek meg. Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy szövegszemantikai szempontból az Elhagytam Oroszhont című versének és fordításainak a helynevekre vonatkozó jelentésrétegeit felfejtsük. Ez a Viszockij-dal 1970-ben született, magyarul 1988-ban jelent meg a Magyar Ifjúság hetilapban Ratkó József fordításában (Ratkó 1988), majd felvették Ratkó 2000-ben megjelent életműsorozatába, a Versek kötetbe is (Ratkó 2000). E kiadás kibővítve három évvel később újra az olvasók kezébe kerülhetett (Ratkó 2003). Végül a vers újabb fordítását Dudás Sándortól, a fent idézett Tilalmakat szegve (Viszockij 2003) című Viszockij-kötetben olvashatjuk. A helynevek metaforikus megértéséhez a költő személyes életrajzára kell hivatkoznunk. Viszockij 1967-ben ismerkedett meg az V. Moszkvai Filmfesztiválon Marina Vladyval, az orosz származású, híres francia filmcsillaggal. A színésznő látta Viszockij színházi alakításait, s a színészklubban első este már fellobbant a szenvedélyes vonzalom közöttük. Viszockij már akkor eldöntötte, hogy feleségül veszi a szőke francia szépséget. Tudták jól, hogy ez a távházasság a körülmények miatt fájdalmas szenvedésekkel lesz tele. 1969-ben mégis összeházasodnak, s ettől kezdve fölröppen az elhárítás által terjesztett, szándékosan karakterromboló pletyka az akkori orosz politikai hatalom kezelhetetlen fenegyereke hazaáruló meneküléséről a gúnyosan lefestett nyugati álmok világába, Párizsba. Erről Marina Vlady maga is írt a visszaemlékezéseiben a következőképpen: „Három gyerekről és anyámról kell gondoskodnom, meg egy nagy, tizenöt szobás házról, sokat keresek, és sokat dolgozom, szeretem a hivatásom, tizenöt éve csinálom, mindent egybevetve kellemes az életem. Neked van két gyereked, egy volt feleséged, akit támogatsz, egy kilenc négyzetméteres szobád anyádnál, havonta százötven rúbelt keresel, amiből legföljebb két pár cipőt vehetsz magadnak. Dolgozol, mint egy őrült, imádod a mesterséged, nem mehetsz ki az országból. Nagyon nehéz az életed. A mi két életünk egymásra kopírozva hibridet ad, nem élhető életet.” (Vlady 1989: 22, vö. még Viszockijról Комаров 2003, Viczai Péter 2000). Ezekre a híresztelésekre utalva, mintegy válaszul született ez a dal. Párizs helynevei pars pro toto stílusalakzati funkciót töltenek be, az egész nyugati civilizációt helyettesítik, s azt a jelentéstulajdonítást reprezentálják, hogy Viszockij mint igaz hazafi nem disszidált, s nem is fog külföldre menni, nem könnyíti meg a főhatóságok dolgát ezzel a gesztussal sem. 42

Владимир Высоцкий *** Нет меня, я покинул Расею! Мои девочки ходят в соплях. Я теперь свои семечки сею На чужих Елисейских полях. Кто то вякнул в трамвае на Пресне: «Нет его – умотал наконец! Вот и пусть свои чуждые песни Пишет там про Версальский дворец!» Слышу сзади – обмен новостями: «Да не тот, тот уехал – спроси!» «Ах, не тот?!» – и толкают локтями, И сидят на коленях в такси. Тот, с которым сидел в Магадане, – Мой дружок по гражданской войне, – Говорит, что пишу ему: «Ваня, Скучно, Ваня, давай, брат, ко мне!» Я уже попросился обратно, Унижался, юлил, умолял... Ерунда! Не вернусь, вероятно, Потому что я не уезжал! Кто поверил – тому по подарку, Чтоб хороший конец, как в кино, – Забирай Триумфальную арку! Налетай на заводы Рено! Я смеюсь, умираю от смеха. Как поверили этому бреду? Не волнуйтесь – я не уехал, И не надейтесь – я не уеду! (1970) (A dalszöveg magyar kiadásban olvasható: Viszockij 2003: 138)

A verset Ratkó József (Ratkó 1988), majd Dudás Sándor (Viszockij 2003) fordításában vetjük össze az eredetivel:

43

Vlagyimir Viszockij

Vlagyimir Viszockij

ELHAGYTAM OROSZHONT

ELHAGYTAM OROSZORSZÁGOT

Nem vagyok itt, elhagytam Oroszhont. Leánykáim járnak taknyosan. Dalaimat szórva én, a rosszcsont, A Champs Élysées-n mulatom magam.

Eltávoztam – elhagytam Oroszhont – Könnyeznek lánykáim utánam! Magvaim szórom szét, vetem el most, A Champs Elysées varázsában.

Valaki a villamoson ágál: Felszívódott, nincs már végre itt. Írjon a versailles-i palotánál, költse csak ott ócska dalait.

A Presznán, villamoson valaki Makogott: „Nincs – elhordta magát! Szóljanak csak ott hősi dalai, Dicsérve a Versailles palotát!”

Hallom hátulról – hírt vesznek adnak: Hallom, a hátamnál összesúgnak: „Nem az! Az elment – tudd meg, mi van!” »Ez nem az. Az elment. El biz a!« »Hát nem az!« – és lökdösnek és rúgnak, „Ja, ez nem az?!” – s löknek, furakodnak, És térdemre ülnek taxiban. Akivel sitteltem Magadanban, (Ratkó fordításában ez a versszak hi- Barátom, a polgárháborús, ányzik.) Mondja, hogy azt írtam a napokban: „Gyere Ványa, unalmas minden, meg bús!” S: kértem engedélyt a visszaútra, alázkodva, pitizve – piha! Zagyvaság! Hogy jöjjek vissza újra, ha nem mentem innen sehova?!

Ide vissza kértem útlevelet – Kegyekért sürögtem, epedtem... Csupa ostobaság! Nem jöhetek, Hiszen innen el sose mentem!

Ajándék jár annak, aki hitte, (Ratkó fordításában ez a versszak hiLegyen jó a vég a moziban: ányzik.) Zabrálhatja, lesz Diadalíve, És a Renault gyár is arra van... Meghalok a röhögéstől menten! Hogy bedőltek ennek a mesének. Ne izguljatok, mert el se mentem, s nem is fogok – ne is reméljétek.

Úgy kacagok, belehalok menten: Hogy hihettek ennek az agyrémnek?! – Na, csak nyugi, innen el se mentem, S nem is megyek, bármit is reméltek!

1988. január (Ratkó 2000: 345–346)

44

(Dudás Sándor: Viszockij 2003: 139)

Viszockij Párizs helyneveivel a szovjet hatalom keltette arculatromboló híresztelést idézi ironikus hangon. Ő nyilván disszidált francia kedveséhez. Aki disszidál, arra nincs szüksége a szovjet hazának, legyen csak boldog Párizzsal, a francia nevezetességekkel, amelyek jelentéktelenek, eltörpülnek a szovjet értékek mellett. Párizs az egész nyugati világ metaforája ebben az esetben, hiszen minden, ami a nyugati civilizációhoz tartozott, ugyanilyen megítélést kapott a 20. század orosz politikája részéről. Oroszhon és Oroszország – szövegszemantikai feszülés és oldás A dalszöveg kezdősora a magyar fordításokban címadó szerepű. A benne használt országnév stílustartalma a hazafiasság és hazafiatlanság oppozíciója mentén alapvetően szembenáll, ezáltal feszültséget teremt a szöveg további elemeivel. Az eredeti szövegben Oroszország megnevezésének régies alakját találjuk. Az archaizmus a műfordításban a szerző, a fordító és az olvasó diskurzív kontextusának függvényében válik értelmezhetővé. Az egész nyelvi korpuszt elemezni kell, amelyben az archaizmus reprezentálódik, s a rendszerbe be kell kapcsolni azt a két kognitív teret, amely rögzíti a képi etalonokat, s reprezentálja az adott nyelvet is. Viszockij magát hazafinak tekintette, ezért használta a régies alakot. Ratkó fordítása helyesen adja ezt a szemantikai többletet vissza: Elhagytam Oroszhont. Stílusteremtő ereje olyan ennek a névváltozatnak az orosz ember számára, mint Ady A Hadak Útján című versének kezdősorai: Vörös jelek a Hadak Útján: Hunniában valami készül. A dalszöveg szemantikai és stilisztikai gócát a cím kulcsszava, az Oroszhon adja. Az orosz Расея (sic!) a Россия (Oroszország) latin tövű normatív országnévvel szemben az orosz fülnek népies lágysággal hangzó, szeretetteljes, tájnyelvi névhasználat. A hazaszeretet bensőséges melegsége konnotálódik az orosz ember tudatában a Расея (Oroszhon) hallatán. Ellentét feszül a haza cserbenhagyásának alaptalan vádja és a Расея szóból áradó hazaszeretet között. Ez az ellentét vonul végig a szövegen, ez adja az egész dal stilisztikai alaptónusát. Az alávaló vádakra Viszockij, a „rosszcsont”, a rá jellemző, kihívó stílusban válaszol. A rétegnyelvi szókincs, a nagyvárosi szleng áll szemben az egyetlen szóalak, a Расея implikált stílustartalmával. Feszültség süt át ezen az ellentéten, amely érzékelteti a szülőföldhöz szegénységében, megnyomorítottságában is hűséges költő tiltakozását a kor őt elhallgattató hatalmasságaival szemben. Maradása nem a politikai rendszer melletti hűségnyilatkozat, hanem a kultúráját, hazáját soha cserben nem hagyó költő lázadó üzenete. Hiszen mindenki tudta, hogy kocsmákban, titkos összejöveteleken dalaival 45

maga volt a hatalom legnagyobb ostorozója. Nem véletlenül próbáltak lejárató pletykákkal is megszabadulni tőle, s a hazaárulással felérő külföldre távozás híresztelésével hiteltelenné tenni őt a közönsége előtt. Az Oroszhon stílustartalma kimondatlanul is a hazaszeretet hirdetése. A képi világ szintjén éppen az adja a kifejezés erejét, hogy sem ennek az érzésnek a megvallását, sem a vádakat tételesen nem halljuk, csak az érintkezési képzettársításon alapuló képek – egész helyett rész (pars pro toto) – implikálják a szemantikai tartalmakat (vö. Szabó–Szörényi 1988, Tolcsvai Nagy 1996). Magadan a Gulag világa Ugyanebben a Viszockij-versben találjuk azt a versszakot, amelyet Ratkó 1988ban nem fordított le, mivel nem is találkozhatott a titkos felvételeken terjedő teljes szöveggel. Dudás fordítása azonban tizenöt évvel később már tartalmazza a Gulag munkatáborára való utalást: Тот, с которым сидел в Магадане, – Мой дружок по гражданской войне, – Говорит, что пишу ему: «Ваня, Скучно, Ваня, давай, брат, ко мне!» (Ratkó 1988)

Akivel sitteltem Magadanban, Barátom, a polgárháborús, Mondja, hogy azt írtam a napokban: „Gyere Ványa, unalmas minden, meg bús!” (Dudás Sándor: Viszockij 2003: 139)

A Gulag (oroszul: ГУЛАГ: Главное Управление Исправительно-Трудовых Лагерей [Glavnoje Upravlenyije Iszpravitelno-trudovih Lagerej], azaz ’Javítómunka-táborok Főigazgatósága’) kifejezés alatt a Szovjetuniót és a volt szocialista országokat behálózó büntetés-végrehajtási munkatáborokat értjük. A táborokban a szovjet rendszer bel- és külföldi ellenzőit, hadifoglyokat, illetve más okokból elhurcoltakat dolgoztatták még a 20. század utolsó évtizedeiben is. Ilyen tábor volt Szibériában a Kolima mellett, a Kamcsatka félsziget közelében Magadan kikötővárosában. Viszockij szövegében Magadan mint a bűnözők telephelyének közös helyettesítője, metaforizációja jelenik meg az orosz tudatban. Konnotációja a szorongás, a kiszolgáltatottság, a félelem. A magyar fordítás a Magadan helynév előtti igével próbál e jelentésmezőből valamit visszaadni: „sitteltem”, vagyis „börtönbüntetésemet töltöttem” szerepel az orosz eredeti „ültem” helyett. Folytathatnánk a sort a helynevek metaforizációja kapcsán feltárva a két kultúra, az orosz és a magyar világismereti kép dimenzióinak elemeit. De szándékunk szerint csak különböző korok két világlátása keretében az idődimenziótól és szociokulturális meghatározottságtól függő értelmezési horizontokat kívántuk bemutatni a fordítások tükrében: mi az, amit veszteségként könyvelhet el az eredetihez képest a célnyelvi interpretáció. 46

Összegzés A helynevek mentális reprezentációja a nyelvhasználó tudatában asszociációk sorában, szemantikai és stilisztikai konnotációkban képeződik le. A fordítás kettős befogadói művelete során először a fordító szembesül a szemantikai tartalmakkal, majd a célnyelvi olvasó előtt jelenik meg az eredeti szöveg fordító által tolmácsolt, átkódolt változata. A nyelvi reprezentáció kifejezési lehetősége önmagában is szűkösebb a kognitív világkép fogalmi szférájánál. A művészi szöveg átültetésének korlátai a jelentésmezők perifériái felé természetes módon növekednek. A metaforizáció ilyen periférikus jelentésekből tevődik öszsze. A helynevek a művészi szövegben a megnevezésen túl kulturális, történelmi, nemzeti tudatbeli tartalmakat idéznek fel az adott kultúrához tartozó befogadóban. Legtöbb esetben ezek a tartalmak a fordítás nyelvén szemantikai veszteségként jelennek meg. A lábjegyzetek, a magyarázatok enyhíthetik ezt a hiányt. A fordító mindenkori jeles feladatai közé tartozik ennek kompenzálása, akár csak részleges megjelenítése az olvasó számára. Irodalom Bérczy Károly 1866. Anyégin Eugén. Kisfaludy Társaság. Pest. Csehov, Anton 1970. Négy színmű. Európa Kiadó. Bp. Csehov, Anton 1973. Sirály. Színművek (1887–1904). Magyar Helikon. Bp. Péter Mihály 1999. „Pár tarka fejezet csupán…” Nemzeti Tankönyvkiadó. Bp. Ratkó József 1988. Viszockij-fordítások. Magyar Ifjúság, 1988. jan. 22. 4. szám, 25–7. Ratkó József 2000. Ratkó József összes művei. I. (Szerk. Babosi László) Felsőmagyarország Kiadó. Miskolc. Ratkó József 2003. Ratkó József Összes művei I. Versek. (Szerk. Babosi László) 2., bővített kiadás. Kairosz Kiadó. Bp. Szabó G. Zoltán–Szörényi László 1988. Kis magyar retorika. Tankönyvkiadó. Bp. Szabó Zoltán 1998. A magyar szépírói stílus történetének fő irányai. Corvina Kiadó. Bp. Tolcsvai Nagy Gábor 1996. A konnotáció kategóriája a stílusér telmezésben. In: Szathmári István (szerk.): Hol tart ma a stilisztika? Nemzeti Tankönyvkiadó. Bp. Török Endre 1970. Orosz irodalom a XIX. században. Gondolat Kiadó. Bp. Viczai Péter 2000. Emlékkönyv Vlagyimir Szemjonovics Viszockijnak. Orosz Kulturális Központ. Bp. Viszockij, Vlagyimir 2003. Tilalmakat szegve. In: Viczai Péter szerk. Vlagyimir Viszockij versei és dalai. HANGA és Új Mandátum Kiadók. Bp. 47

Vlady, Marina 1989. Szerelmem, Viszockij. Magvető Tálentum Kiadó. Debrecen. Zöldhelyi Zsuzsa (szerk.) 1985. Orosz írók magyar szemmel. II. Tankönyvkiadó. Bp. Комаров, В. 2003. Моя свеча поэту. «Фирма март». Абакан. Пименова, М. В. 2004. Введение в когнитивную лингвистику. Предисловие. Кемерово. Чехов, А. П 1967. Избранные произведения в трех томах. Том 3. Художественная литература. Москва. Чехов, А. П 1978. Полное собрание сочинений и писем в тридцати томах. Том 12–13. Наука. Москва. Чудаков, А. П. 1971. Поэтика Чехова. Наука. Москва.

48

Cs. Nagy Lajos

SZÉKELY BECENÉV-ALKOTÁSI MÓDOK KRIZA JÁNOS NÉVGYŰJTEMÉNYE ALAPJÁN Kriza János Vadrózsák című székely népköltési gyűjteménye az irodalomtudomány, a néprajz és a nyelvtudomány számára egyaránt alapvető forrás. „Kriza műve foglalta össze nemcsak első ízben, hanem napjainkig leggazdagabban, legváltozatosabban azokat a népköltési javakat, amelyeket a székelység évszázadok során fölhalmozott” − írja Faragó József (Faragó 1971). A Vadrózsák a szebbnél szebb balladákon, találós kérdéseken, népmeséken kívül ún. népsajátságokat is tartalmaz. Ehhez a fejezethez az alábbiakat fűzi Kriza a Jegyzetekben: „Egy füst alatt közlök Ember-, Állat- s Helyneveket is, azok közül, amik a székely népnél e napság szerint szokásban vannak […] Keresztneveket a székely népnél szokottabb alakjaiban igyekeztem közölni; egy részük természetesen kevésbé van elterjedve, egynémely az újabban dívók közül is fel van véve, amelyek inkább előkelőbbeknél kezdtek divatba jőni. Gyulák, Bélák, Gézák a közrendűeknél is születnek most, de sokkal gyérebben, mint a míveltebb osztályúaknál” (Kriza 1863: 1975). Megjegyzem, hogy a fenti három név nincs is a fölsorolt keresztnevek között. Kriza nyelvjáráskutatói, s ennek keretében névgyűjtési érdemeivel tudományos igényességgel legbehatóbban Szabó T. Attila foglalkozott (1964, 1971). A keresztnévgyűjteményt és a hozzájuk tartozó becenévi származékokat tartja teljesebbnek a névgyűjtések közül. Kriza nem kategorizálta a neveket keletkezésük, alaki szerkezetük szerint, de ezt ma is el lehet végezni. Maga Szabó T. Attila is foglalkozott a becenévképzők vázlatos csoportosításával (vö. 1964: 354, 1971: 198−201), s egyúttal hangsúlyozta az adattár történeti nyelvjárástani, névtani jelentőségét (vö. 1964: 354). Tanulmányom további részében igyekszem bemutatni a XIX. századi becenévalkotási módokat. Kriza névgyűjteménye összesen 71 férfi és 38 női nevet tartalmaz.

49

Névfajta

Keresztnév

Becézett név

Becenév

Becenév/keresztnév

Férfi

71

49

150

150/71 = 2,11

Női

38

35

160

160/38 = 4,21

Összesen

109

84

310

310/109 = 2,84

Ebből a táblázatból kiderül, hogy milyen gazdag a becenévrendszer. A férfineveknél az egy keresztnévre eső becenevek átlaga 2,11. Ha azonban a becenév nélküli 22 nevet nem vesszük figyelembe, akkor az átlag 150/49 = 3,06. A női nevek esetében a becenevek száma még nagyobb. Közülük mindössze háromnak nincs becézett formája, ennek megfelelően a számított átlag is emelkedik: 160/35 = 4,57. A keresztnevek közül az alábbiaknak nincs becézett változata: Ábel, Ádám, Ambrus, Áron, Balázs, Bertalan, Demeter, Elek, Ézsaiás, Farkas, Ilyés, Izsák, Jónás, Józsiás, Kelemen, Kerestély, Manasses, Máté, Menyhárt, Móric, Sebestén, Timotheus (22 férfinév); Margit, Márta, Salomé (3 női név). Meglepőnek tartom, hogy a Margitot és a Mártát nem becézték. A becenevek keletkezési módjának a vizsgálatában Hajdú Mihály rendszerezését követem kisebb, lényegtelen egyszerűsítésekkel, összevonásokkal (vö. Hajdú 2003: 638−731). Először a képzők szempontjából elemzem az adatokat: mely képzők vesznek részt a névalkotásban, vannak-e ún. „férfi-” vagy „nőibecenév-képzők”. Ezt követően tekintem át a neveket alaki fölépítésük szempontjából. Képzők a becenevekben Az egyes képzőkkel alkotott származékok után az első szám a férfi-, a második a női becenevek számát mutatja. Ezt követi a két típusnak az összegét kifejező szám. A keresztnév állóbetűs, a becenév dőltbetűs szedésű. Egyelemű képzők -a: Gedeon: Gida; Ignác: Bigna; István: Pista; Mózses: Mózsa; Zsigmond: Zsiga; Emilia: Emma; Erzsébet: Beta, Liza, Lizsa; Hedvig: Viga; Ilonka: Pila; Juliánna: Jula, Lula; Károlina: Lotta; Katalin: Kata; Klára: Kalára; Laura: Lóra; Lidia: Lida; Magdolna: Magda; Mária: Mánya; Rózália: Róza, Rózsa; Susánna: Zsuzsa 5 − 18 = 23 -e: Imre: Imbre, Embre; 1 − 0 = 1 -i: Ábel: Ábi, Ábri; András: Bandi; Antal: Anti; Benjámin: Béni; Bóldizsár: Bódi; Dániel: Dani; Dénes: Déni; Domokos: Domi; Ferenc: Feri; Gábor: Gábi; Gáspár: Gáspi; György: Gyuri; Ignác: Náci; Imre: Imri; István: Pisti; Jérémiás: Jéri; József: Józsi; Lajos: Laji; Lázár: Lazi; Lukács: Luki; Mátyás: Matyi; Mik50

lós: Mikli; Mózses: Mózsi, Mózi; Pál: Pali; Péter: Peti, Pöti; Rafael: Rafi; Salamon: Sali; Sámuel: Sámi, Muki; Sándor: Sandi, Sandri; Tamás: Tami; Tóbiás: Tóbi; Zakariás: Záki, Zátyi; Borbára: Bori, Biri, Bábi; Emília: Émi; Erzsébet: Erzsi, Perzsi, Lizi, Özzsi, Pözzsi; Eszter: Esti, Eszti; Éva: Évi; Heléna: Héli; Józéfa: Pepi; Juliánna: Juli; Károlina: Lotti; Katalin: Kati; Klára: Kali, Klári, Kalári; Krisztina: Tini; Laura: Lóri; Lidia: Lidi; Magdolna: Magdi; Mária: Mári; Rákel: Ráki; Rebeka: Rebi; Rózália: Rózsi; Sára: Sári; Susánna: Zsuzsi; Terézia: Trézsi; Véronika: Véri 38 − 33 = 71 -ó: Antal: Antó; Jakab: Jákó; János: Janó; Katalin: Kató 3 − 1 = 4 -ő: Benedek: Benő; Gergely: Gergő, Gerő 3 − 0 = 3 -c: Ákos: Ákác; Ilonka: Ilonc 1− 1 = 2 Testesebb képzők Egy msh-s képzők -ca: Anna: Anca; Ilonka: Ilca, Linca 0 − 3 = 3 -ce: Benedek: Bence 1 −0 = 1 -ci: Albert: Berci; Benedek: Benci; Ferenc: Ferci; Gergely: Geci; László: Laci; Márton: Marci; Judit: Juci 6 − 1 = 7 -ica: Dániel: Danica; Pál: Palica; Borbára: Borica; Katalin: Katica; Rákel: Rákica 2 − 3 = 5 -uca: Zsigmond: Zsiguca; Rákel: Rákuca 1 − 1 = 2 -csa: Borbára: Borcsa; Mária: Marcsa; Terézia: Tercsa 0 − 3 = 3 -csi: János: Jancsi; Terézia: Tercsi 1 − 1 = 2 -dzsi: Erzsébet: Pendzsi, Pöndzsi 0 − 2 = 2 -aj: Rafael: Rofaj 1 − 0 = 1 -ka: András: Andaráska; Dávid: Dávidka; Gáspár: Gáspárka; György: Gyurka; István: Estánka; Jakab: Jakabka; János: Jánoska; József: Jóska, Jóka; Károly: Kárulyka; Lajos: Lajoska; Miklós: Miklóska; Mózses: Móka, Móska; Sándor: Sándorka; Simón: Simónka; Adél: Etelka; Ágnes: Ágniska; Borbára: Borka; Débora: Déborka; Ilonka: Ilka, Linka; Judit: Jutka; Klára: Kalárka; Krisztina: Kriska, Kiriska; Susánna: Zsuska; Zsófia: Zsófika 15 − 12 = 27 -ke: Benedek: Benke; Lőrinc: Nőrke; Mózses: Mózeske; Péter: Péterke; Adél: Etelke 4 − 1 = 5 -kó: Dénes: Dénkó; János: Jankó; Lajos: Lajkó; Pál: Palkó 4 − 0 = 4 -kő: Ferenc: Ferkő 1 − 0 = 1 -ik: Erzsébet: Erzsik 0 − 1 = 1 -ók: István: Estók; Mihály: Mihók; Anna: Annók; Ilonka: Ilók 2 − 2 = 4 -ika: Antal: Antika; Dániel: Danika; József: Józsika; Lajos: Lajika; Mózses: Mózika, Mózsika; Pál: Palika; Rafael: Rafika; Tamás: Tamika; Borbára: Borika; Flóra: Flórika; Judit: Jucika; Katalin: Katika; Laura: Lórika; Mária: 51

Márika, Mányika; Rózália: Rózsika; Sára: Sárika; Susánna: Zsuzsika; Terézia: Trézsika 9 − 11 = 20 -ike: Dénes: Dénike; Ferenc: Ferike; Imre: Imbrike; Emília: Émike; Erzsébet: Erzsike, Ezzsike; Eszter: Esztike; Lidia: Lidike; Terézia: Trézsike; Véronika: Vérike 3 − 7 = 10 -ikó: József: Józsikó; Anna: Anikó; Mária: Márikó; Sára: Sárikó 1 − 3 = 4 -óka: Mátyás: Matyóka 1 − 0 = 1 -uka: István: Pistuka; Sámuel: Samuka; Berta: Bertuka 2 − 1 = 3 -nya: Mihály: Minya 1 − 0 = 1 -nyi: Mária: Mányi 0 − 1 = 1 -is: András: Andris; Gábor: Gábris; Zsigmond: Zsigis; Anna: Anis; Borbára: Boris; Flóra: Flóris; Juliánna: Julis, Lulis; Lidia: Lidis; Mária: Máris; Rákel: Rákis 3 − 8 = 11 -us: Ferenc: Ferus; Imre: Imbrus; Éva: Évus; Heléna: Helus; Jozéfa: Pepus; Rebeka: Rebus 2 − 4 = 6 Két msh-s képzők: -ckó: László: Lackó 1 − 0 = 1 -cika: László: Lacika; Márton: Marcika 2 − 0 = 2 -ikus: Imre: Imbrétikus 1 − 0 = 1 -cska: Domokos: Damokocska; László: Lászlócska; Berta: Bertacska 2 − 1 =3 -acska: István: Pistacska; Débora: Déboracska; Éva: Évacska; Ida: Idacska; Juliánna: Julacska, Lulacska; Rebeka: Rebacska; Sára: Sáracska 1 − 7 = 8 -acsku: Zsigmond: Zsigacsku 1 − 0 = 1 -icska: Amália: Ámálicska; Éva: Évicska; Klára: Kaláricska 0 − 3 = 3 -icske: Miklós: Miklicske; Péter: Peticske 2 − 0 = 2 -j + -ka: Rafael: Rofajka 1 − 0 = 1 -ocska: Pál: Pálocska 1 − 0 = 1 -ócska: Erzsébet: Erzsócska; Katalin: Katócska; Ludovika: Ludócska 0 − 3 =3 -ucska: István: Pistucska 1 − 0 = 1 -cske: György: Györgyöcske 1 − 0 = 1 -csika: János: Jancsika 1 − 0 = 1 -inka: Katalin: Katinka 0 − 1 = 1 -ska: Mihály: Miska 1 − 0 = 1 -iska: András: Andriska; Anna: Aniska; Borbára: Boriska; Juliánna: Juliska; Mária: Máriska; Rákel: Rákiska 1 − 5 = 6 -iske: Lidia: Lidiske 0 − 1 = 1 -uska: Antal: Antuska; Ferenc: Feruska; Erzsébet: Betuska; Éva: Évuska; Jozéfa: Pepuska; Rebeka: Rebuska 2 − 4 = 6 52

-iskó: Mária: Máriskó 0 − 1 = 1 -skuc: Mihály: Miskuc 1 − 0 = 1 Három msh-s képzők -kacska: György: Gyurkacska; József: Jóskacska; Ilonka: Ilonkacska 2 − 1 =3 -ikócska: − Anna: Anikócska 0 − 1 = 1 Négy msh-s képző -skacska: Mihály: Miskacska 1 − 0 = 1 A képzők száma és megterheltsége Képző -a -e -i -ó -ő -c -ca -ce -ci -ica -uca -csa -csi -dzsi -aj -ka -ke -kó -kő -ik -ók -ika -ike -ikó -óka

Származékok száma férfi női 5 18 1 0 38 33 3 1 3 0 1 1 0 3 1 0 6 1 2 3 1 1 0 3 1 1 0 2 1 0 15 12 4 1 4 0 1 0 0 1 2 2 9 11 3 7 1 3 1 0

Összes származék % 23 8,21 1 0,35 71 25,35 4 1,4 3 1,1 2 0,72 3 1,1 1 0,35 7 2,5 5 1,8 2 0,72 3 1,1 2 0,72 2 0,72 1 0,35 27 9,64 5 1,8 4 1,4 1 0,35 1 0,35 4 1,4 20 7,14 10 3,57 4 1,4 1 0,35

53

-uka -nya -nyi -is -us -ckó -cika -ikus -cska -acska -acsku -icska -icske -j + -ka -ocska -ócska -ucska -cske -csika -inka -ska -iska -iske -uska -iskó -skuc -kacska -ikócska -skacska Összesen: 54

2 1 0 3 2 1 2 1 2 1 1 0 2 1 1 0 1 1 1 0 1 1 0 2 0 1 2 0 1 134

1 0 1 8 4 0 0 0 1 7 0 3 0 0 0 3 0 0 0 1 0 5 1 4 1 0 1 1 0 146

3 1 1 11 6 1 2 1 3 8 1 3 2 1 1 3 1 1 1 1 1 6 1 6 1 1 3 1 1 280

1,1 0,35 0,35 3,93 2,14 0,35 0,72 0,35 1,1 2,86 0.35 1,1 0,72 0,35 0,35 1,1 0,35 0,35 0,35 0,35 0,35 2,14 0,35 2,14 0,35 0,35 1,1 0,35 0,35 100 %

A fenti táblázatból a következők derülnek ki: 1. A forrás tanúsága szerint igen gazdag volt a becéző képzők állománya. Öszszesen 54 képzővel keletkeztek becenevek. 2. Magasan a legmegterheltebb képző az -i, 71 (25,35 %) származék alakult vele. A következők a sorban: -ka 27 (9,64 %), -a 23 (8,21 %), -ika 20 (7,14 %). A további két képző már csak fele ennyi származékot hozott létre: -is 11 (3,93 %), valamint az -ike 10 (3,57 %). 22 képzővel csupán egy-egy becenév keletkezett. 3. Nem vett részt 11 képző a férfinevek alkotásában, 21 pedig a női nevekében. 4. Az -a képzővel majd négyszer annyi női becézett formát hoztak létre a nyelv54

használók, mint férfinevet. Az -ike, -is, -acska, -iska képzők megterheltsége is a női nevekben nagyobb. 5. Csupán az -i, -ci, -ke előfordulása több a férfinevekben, mint a nőiben. 6. Hajdú Mihály névtani kézikönyvében a becenévképzők között nem fordulnak elő a következő, jórészt összetett képzők: -ikus (Imre: Imbrétikus), -acsku (Zsigmond: Zsigacsku), -ucska (István: Pistucska), -iskó (Mária: Máriskó), -skuc (Mihály: Miskuc), -ikócska (Anna: Anikócska) (vö. Hajdú 2003: 649−99). 7. A képzőkkel megközelítőleg azonos mértékben alakultak női és férfi becenevek. Kivétel ez alól az -a, (18 női és 5 férfi becenévben), az -ike (7−3), az -is (8−3), az -acska (7−1) és az -iska (5−1), valamint a -ci (6 férfi −1 női) és a -kó (4−0). 8. Morfofonológiai szempontból sajátos a viselkedése az -acska, -icska, -kacska, -skacska testes képzőknek: Évacska, Évicska, Gyurkacska, Jóskacska, Ilonkacska, Miskacska. A becenevek alaki rendszere A beceneveket érdemes megvizsgálni abból a szempontból is, hogy milyen módon keletkeztek, önálló képzések-e, vagy egyéb úton jöttek-e létre? Férfinevek 1 Pusz ta képzés: Dávid: Dávidka; György: Györgyöcske; Jakab: Jakabka; János: Jánoska; László: Lászlócska; Miklós: Miklóska; Pál: Pálocska; Péter: Péterke; Sándor: Sándorka; Simón: Simónka 2. Mgh-vá ltozás: Domokos: Damokos; Jakab: Jákób; Károly: Káruly 3. Mgh-vá ltozás + képzés: Károly: Kárulyka; Pál: Pali, Palkó, Palica, Palika; Péter: Pöti; Rafael: Rofaj, Rofajka; Sámuel: Samu, Samuka, Samel; Sándor: Sandi, Sandri 4 . P usz ta röv idülés: Jérémiás: Jéri; Lázár: Lazi; Lukács: Luki; Salamon: Sali; Tóbiás: Tóbi; Zakariás: Zakari 5 . Röv idülés + mgh-vá ltozás: Jakab: Jákó 6. Röv idülés + pa lata lizáció: Bálint: Baji, Bóji 7. Röv idülés + képzés: Antal: Anti, Antó, Antika, Antuska; Benedek: Benke, Bence, Benci, Benő; Benjámin: Béni; Bóldizsár: Bódi; Dániel: Dani, Danika, Danica; Dénes: Déni, Dénike, Dénkó; Domokos: Domi; Ferenc: Feri, Ferkő, Ferike, Ferus, Feruska, Ferci; Gábor: Gábris, Gábi; Gáspár: Gáspi, Gáspárka; Gergely: Geci, Gergő, Gerő; Ignác: Náci; Imre: Imri; János: Jancsi, Jancsika, Jankó, Janó; József: Józsi, Józsikó, Józsika, Jóska, Jóskacska, Jóka, Józsep; Lajos: Laji, Lajika, Lajoska, Lajkó; László: Laci, Lackó, Lacika; Márton: Marci, Marcika; Mátyás: Matyi, Matyóka; Mihály: Miska, Minya, 55

Mihók, Miskacska, Miskóc, Miskuc; Miklós: Mikli, Miklicske; Mózses: Mózsi, Mózi, Mózika, Mózsa, Móka, Mózsika, Móska; Péter: Peti, Peticske; Rafael: Rafi, Rafika; Sámuel: Sámi; Tamás: Tami, Tamika; Zakariás: Záki, Zátyi; Zsigmond: Zsigis, Zsiga, Zsigacsku, Zsiguca 8. Mgh-vá ltozás + röv idülés + képzés: Domokos: Damokocska; Gedeon: Gida; György: Gyuri, Gyurkacska, Gyurka 9. Névc sonkulás + képzés: Sámuel: Muki 10. Név eleji c sonkulás + képzés: Albert: Berci 11. Név eleji msh-vá ltozás: Lőrinc: Nőrinc 12. Név eleji msh-vá ltozás + képzés: András: Bandi; István: Pisti, Pista, Pistuka, Pistacska, Pistucska; Lőrinc: Nőrke 13. Iker ítés utótag ja öná llósult: Ignác: Bigna 14. Megőrzöt t archaikus for ma + röv idülés + képzés: Imre: Imbre, Embre, Imbrus, Imbrike, Imbrétikus 15. Név belseji msh-vá ltozás + képzés: Mózses: Mózeske 16. Név belseji msh-k iesés: István: Istán 17. Név belseji msh-k iesés + mgh-vá ltozás a név elején: István: Están 18. Név belseji msh-k iesés + mgh-vá ltozás a név elején + képzés: István: Estánka 19. Névc sere: Vencel: Vince 20. Idegen keresz tnév becenévként: András: André Női nevek 1. Pusz ta képzés: Berta: Bertacska; Débora: Déborka, Déboracska; Éva: Évacska; Ida: Idacska; Ilonka: Ilonkacska [becézett forma az alapalak] 2. Mgh-vá ltozás: Ágnes: Ágnis 3. Mgh-vá ltozás + képzés: Ágnes: Ágniska 4 . Mgh-betoldás + képzés: Klára: Kali, Kalári, Kalára, Kalárka, Kaláricska; Krisztina: Kiriska 5. Pusz ta röv idülés: Amália: Amáli; Débora: Débor; Héléna: Helén; Terézia: Teréz; Zsófia: Zsófi 6. Röv idülés + mgh-vá ltozás: Borbára: Biri, Bábi; Héléna: Helén 7. Röv idülés + képzés: Amália: Ámálicska; Anna: Anis, Annók, Anikó, Aniska, Anikócska, Anca; Berta: Bertuka; Borbára: Bori, Borcsa, Boris, Boriska, Borika, Borka; Emilia: Emma, Émi, Émike; Erzsébet: Erzsi, Erzsik, Erzsike, Erzsócska; Eszter: Esztike; Éva: Évi, Évicska, Évus, Évuska; Flóra: Flóris, Flórika; Heléna: Helus, Héli; Ilonka: Ilonc, Ilók, Ilca, Ilka; Judit: Juci, Jucika, Jutka; Juliánna: Juli, Julis, Juliska, Jula, Lula, Lulis, Julacska; Katalin: Kati, Katica, Katika, Katócska, Katinka, Kata, Kató; Klára: Klári; Lidia: Lidi, Lida, Lidis, Lidike, Lidiske; Ludovika: Ludócska; Magdolna: Magda, 56

Magdi; Mária: Máris, Mári, Márika, Máriska, Mányi, Máriskó, Mánya, Mányika, Márikó, Marcsa; Rákel: Ráki, Rákis, Rákiska, Rákuca, Rákica; Rebeka: Rebi, Rebus, Rebuska, Rebacska; Rózália: Rózsi, Róza, Rózsa, Rózsika; Sára: Sári, Sárika, Sárikó, Sáracska; Susánna: Zsuzsi, Zsuzsika, Zsuzsa, Zsuska; Terézia: Trézsi, Tercsi, Tercsa, Trézsike, Trézsika; Véronika: Véri, Vérike; Zsófia: Zsófika 8. Mgh-vá ltozás + röv idülés + képzés: Laura: Lóri, Lóra 9. Névc sonkulás: Amália: Máli 10. Név eleji c sonkulás: Hedvig: Viga; Károlina: Lina; Katalin: Tinka 11. Név eleji c sonkulás + képzés: Ilonka: Linka, Linca; Krisztina: Tini 12. Név eleji mgh-vá ltozás + név belseji msh-vá ltozás [rzs > zzs aszszimiláció] + rövidülés: Erzsébet: Özzséb 13. Név eleji mgh-vá ltozás + név belseji msh-vá ltozás [rzs > zzs asszimiláció] + képzés: Erzsébet: Özzsi 14 . Név eleji msh-vá ltozás: iker ítésbő l va ló k ivá lás + röv idülés + képzés: Ilonka: Pila 15 . Név eleji msh-vá ltozás + röv idülés: Zsófia: Zéfi 16. Név eleji msh-vá ltozás + képzés: Juliánna: Lulacska 17. Név eleji msh-vá ltozás + iker ítésbő l va ló k ivá lás + képzés: Anna: Panna 18. Név eleji msh-vá ltozás: iker ítésbő l va ló k ivá lás + név belseji mgh- és msh-vá ltozás + képzés: Erzsébet: Perzsi, Pendzsi, Pözzsi, Pöndzsi 19. Név belseji msh-vá ltozás: Erzsébet: Ëzzséb [rzs > zzs asszimiláció]; Eszter: Ester 20. Név belseji msh-vá ltozás + képzés: Erzsébet: Ezzsike [rzs > zzs aszszimiláció]; Eszter: Esti; Krisztina: Kriska 21. Névc sere: Adél: Etelke, Etelka; Rózália: Furus 22. Névc sere + idegen becenév + képző: Károlina: Lotti, Lotta, Sarolta 23. Idegen keresz tnév becenévként: Erzsébet: Eliz, Lizi, Beta, Betuska (rövidülés + magyar képző), Liza, Lizsa; Józéfa: Pepi, Pepus, Pepuska (rövidülés + magyar képző) Mind a férfi, mind a női becenevek leggyakoribb alakulásmódja a rövidülés szóképzéssel összekapcsolódva. Az összes becenév 58,7 %-a (182) keletkezett ilyen módon. A férfi beceneveknek 55,3 %-a (83), a női beceneveknek pedig 61,8 %-a (99). Ezt követi a férfinév kategóriájában a puszta képzéssel létrejöttek száma: 10 (6,67 %), a női nevekében pedig az idegen keresztnév és képzett formájából alakult becenév: 9 (5,63 %). Látható, hogy a keletkezési módok egymással összefonódva jelentkeznek.

57

A nevek becézési gyakorisága Kriza gyűjtését tovább vizsgálva megállapíthatjuk, hogy némelyik keresztnévnek különösen gazdag a becézése. Az Erzsébet magasan az első a maga 18 becenevével, azt követi alig több mint a felével a Mária. Tanulságos lenne felkutatni ennek az okát korabeli egyházi anyakönyvekből. Fölfedezhető-e például összefüggés a nevek gyakorisága és a becenevek száma között? Az első tíz név becézési sorrendje: István (8): Istán, Están, Estánka, Pisti, Pista, Pistuka, Pistacska, Pistucska Mózses (8): Mózsi, Mózi, Mózika, Mózsa, Móka, Mózeske, Mózsika, Móska József (7): Józsi, Józsikó, Józsika, Jóska, Jóskacska, Jóka, Józsep Ferenc (6): Feri, Ferkő, Ferike, Ferus, Feruska, Ferci Imre (6): Imri, Imbre, Embre, Imbrus, Imbrike, Imbrétikus Mihály (6): Miska, Minya, Mihók, Miskacska, Miskóc, Miskuc András (5): Andris, André, Andriska, Andaráska, Bandi János (5): Jánoska, Jancsi, Jancsika, Jankó, Janó Pál (5): Pali, Palkó, Palica, Pálocska, Palika Sámuel (5): Samu, Samuka, Samel, Sámi, Muki Erzsébet (18): Erzsi, Perzsi, Erzsik, Erzsócska, Pendzsi, Eliz, Lizi, Beta, Betuska, Liza, Lizsa, Ëzzséb, Özzséb, Özzsi, Pözzsi, Pöndzsi, Erzsike, Ezzsike Mária (10): Máris, Mári, Márika, Máriska, Mányi, Máriskó, Mánya, Mányika, Márikó, Marcsa Borbára (8): Bori, Biri, Bábi, Borcsa, Boris, Boriska, Borika, Borka Ilonka (8): Ilonkacska, Ilonc, Ilók, Ilca, Ilka, Linka, Linca, Pila Juliánna (8): Juli, Julis, Juliska, Jula, Lula, Lulis, Julacska, Lulacska Katalin (8): Kati, Katica, Katika, Katócska, Katinka, Tinka, Kata, Kató Anna (7): Anis, Annók, Panna, Anikó, Aniska, Anikócska, Anca Klára (6): Kali, Klári, Kalári, Kalára, Kalárka, Kaláricska Terézia (6): Trézsi, Tercsi, Tercsa, Teréz, Trézsike, Trézsika Éva (5): Évacska, Évi, Évicska, Évus, Évuska Kriza gyűjteményének pár lapnyi keresztnévanyaga ma is tudományos jelentőségű. Nélküle nem ismerhetnénk meg a XIX. századi székely becenévadási módokat. Tanulságos lenne összehasonlítani a mai székely becenévképzéssel, -névhasználati szokásokkal. Irodalom Faragó József 1971. Kriza öröksége. Fáklya. XXVI. 1971. júl. 25. 175. sz. 3. Hajdú Mihály 2003. Általános és magyar névtan. Osiris Kiadó. Bp. Kriza János (szerk.) 1863 (1975). Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. 58

Kolozsvártt, Stein János Erd. Muz. Egyleti Könyvárus Bizománya. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest. Szabó T. Attila 1964. Az évszázados Vadrózsák és a nyelvjáráskutató Kriza János. Nyr. 88: 349−357. Szabó T. Attila 1971. Kriza János és a Vadrózsák nyelvjáráskutatásunkban. In: Antal Árpád−Faragó József−Szabó T. Attila három tanulmánya. Dacia Könyvkiadó. Kolozsvár. 177 −232. Melléklet Az alábbi névgyűjtemény a Vadrózsák 1975-ös kiadásának betűhív másolata (Kriza 1863, 1975: 318−320). A félkövér betűs részek saját kiegészítéseim, melyek az adatok mennyiségi vonatkozásait tárják föl, s az elemzés alapjául szolgálnak. Férfinevek Ábel – Ábrahám: Ábi, Ábri. – Ádám. – Ákos: Ákác. – Albert: Berci. – Ambrus. – András: Andris, André, Andriska, Andaráska, Bandi. (Bandika, bakacsika, fára húzott, nyúzott béka. Gyermekek szokták mondani.) – Antal: Anti, Antó, Antika, Antuska. – Áron. Összesen 9 név, közülük 4 név becézetlen: Ábel, Ádám, Ambrus, Áron. Az 5 becézett névre eső becenevek száma 13. Balázs. – Bálint: Baji, Bóji. – Benedek: Benke, Bence, Benci, Benő. – Benjámin: Béni. – Bertalan. – Bóldizsár: Bódi. Összesen 6 név, közülük 2 becézetlen: Balázs, Bertalan. A 4 becézett névre eső becenevek száma 8. Dániel: Dani, Danika, Danica. – Dávid: Dávidka. – Demeter. – Dénes: Déni, Dénike, Dénkó. – Domokos: Damokos, Damokocska, Domi. Összesen 5 név, közülük 1 név becézetlen: Demeter. A 4 becézett névre eső becenevek száma: 10 Elek. – Ézsaiás. Összesen 2 név, közülük 2 becézetlen: Elek, Ézsaiás. Becenevek száma 0. Farkas. – Ferenc: Feri, Ferkő, Ferike, Ferus, Feruska, Ferci (Ferembá). Öszszesen 2 név, közülük 1 név becézetlen: Farkas. Az 1 becézett névre eső becenevek száma 6. Gábor: Gábris, Gábi. – Gáspár: Gáspi, Gáspárka. – Gedeon: Gida. – Gergely: Geci, Gergő, Gerő. – György: Gyuri, Gyurkacska, Györgyöcske, Gyurka. (Dirib-darab hurka, ne vagdald el, Gyurka, most is igen kurta, üsse meg a gutta.) Összesen 5 név, közülük 0 név becézetlen. Az 5 becézett névre eső becenevek száma 12.

59

Ignác: Náci, Bigna. – Ilyés. – Imre: Imri, Imbre, Embre, Imbrus, Imbrike, Imbrétikus. – István: Istán, Están, Estánka, Pisti, Pista, Pistuka, Pistacska, Pistucska. – Izsák. Összesen 5 név, közülük 2 név becézetlen: Ilyés, Izsák. A 3 becézett névre eső becenevek száma 16. Jakab: Jakabka, Jákób, Jákó. – János: Jánoska, Jancsi, Jancsika, Jankó, Janó. – Jérémiás: Jéri. – Jónás. – József: Józsi, Józsikó, Józsika, Jóska, Jóskacska, Jóka, Józsep. – Józsiás. Összesen 6 név, közülük 2 név becézetlen: Jónás, Józsiás. − A 4 becézett névre eső becenevek száma 16. Károly: Káruly, Kárulyka. – Kelemen. – Kerestély. Összesen 3 név, közülük 2 név becézetlen: Kelemen, Kerestély − Az 1 becézett névre eső becenevek száma 2. Lajos: Laji, Lajika, Lajoska, Lajkó. (Az én nevem Lajos, az én éltem bajos, az anyám kaláccsa nemigen olajos.) – László: Laci, Lackó, Lászlócska, Lacika. – Lázár: Lazi. – Lőrinc: Nőrinc, Nőrke. – Lukács: Luki. Összesen 5 név, közülük 0 név becézetlen. Az 5 becézett névre eső becenevek száma 12. Manasses. – Márton: Marci, Marcika. – Máté. – Mátyás: Matyi, Matyóka. – Menyhárt. – Mihály: Miska, Minya, Mihók, Miskacska, Miskóc, Miskuc. (Mihály, Mihály, itt ne hálj, ha itt hálsz is, lábtól hálj.) – Miklós: Miklóska, Mikli, Miklicske. – Móric. – Mózses: Mózsi, Mózi, Mózika, Mózsa, Móka, Mózeske, Mózsika, Móska. (Móska, Móska, mamóska.) Összesen 9 név, közülük 4 név becézetlen: Manasses, Máté, Menyhárt, Móric. Az 5 becézett névre eső becenevek száma 21. Pál: Pali, Palkó, Palica, Pálocska, Palika. – Péter: Peti, Peticske, Péterke, Pöti. Összesen 2 név, közülük 0 név becézetlen. A 2 becézett névre eső becenevek száma 9. Rafael: Rofaj, Rofajka, Rafi, Rafika. Összesen 1 név, 0 név becézetlen. Az 1 becézett névre eső becenevek száma 4. Salamon: Sali. – Sámuel: Samu, Samuka, Samel, Sámi, Muki. (Samuka, sapka, tüzes menykő lapta.) – Sándor: Sandi, Sandri, Sándorka. (Sándor, vándor.) – Sebestén. – Simón: Simónka. Összesen 5 név, közülük 1 név becézetlen: Sebestén. A 4 becézett névre eső becenevek száma 10. Tamás: Tami, Tamika. –– Timotheus. – Tóbiás: Tóbi. Összesen 3 név, közülük 1 név becézetlen: Timotheus. A 2 becézett névre eső becenevek száma 3. Vencel: Vince. Összesen 1 név − 0 név becézetlen. Az 1 becézett névre eső becenevek száma 1. Zakariás: Zakari, Záki, Zátyi. – Zsigmond: Zsigis, Zsiga, Zsigacsku, Zsiguca. Összesen 2 név, közülük 0 név becézetlen. A 2 becézett névre eső becenevek száma 7. 60

Női nevek Adél: Etelke, Etelka. – Ágnes: Ágnis, Ágniska, – Amália: Amáli, Ámálicska, Máli. – Anna: Anis, Annók, Panna, Anikó, Aniska, Anikócska, Anca. (Anikó, Anikó! kell-e kakasmandikó?) Összesen 4 név, közülük 0 név becézetlen. − A 4 névre eső becenevek száma 14. Berta: Bertacska, Bertuka. – Borbára: Bori, Biri, Bábi, Borcsa, Boris, Boriska, Borika, Borka. (Borka, Borka, sós uborka. – Borica nén, hallá-ë, a jó bort meginná-ë?) Összesen 2 név, közülük 0 név becézetlen. A 2 névre eső becenevek száma 10. Débora: Déborka, Déboracska, Débor. Összesen 1 név, 0 név becézetlen. Az 1 névre eső becenevek száma 3. Emilia: Emma, Émi, Émike. – Erzsébet: Erzsi, Perzsi, Erzsik, Erzsócska, Pendzsi, Eliz, Lizi, Beta, Betuska, Liza, Lizsa, Ëzzséb, Özzséb, Özzsi, Pözzsi, Pöndzsi, Erzsike, Ezzsike. – Eszter: Ester, Esti, Eszti, Esztike. – Éva: Évacska, Évi, Évicska, Évus, Évuska. (Évuska, Évuska, zsemlekása galuska.) Összesen 4 név, közülük 0 név becézetlen. A 4 névre eső becenevek száma 30. Flóra: Flóris, Flórika. (Flórikánén!) Összesen 1 név, 0 név becézetlen. Az 1 névre eső becenevek száma 2. Hedvig: Viga. – Héléna: Helén, Helus, Héli. Ida: Idacska. – Ilonka: Ilonkacska, Ilonc, Ilók, Ilca, Ilka, Linka, Linca, Pila. (Fonj, Pila, fonj!) Összesen 4 név, közülük 0 név becézetlen. A 4 névre eső becenevek száma 13. Józéfa: Pepi, Pepus, Pepuska. – Judit: Juci, Jucika, Jutka. – Juliánna: Juli, Julis, Juliska, Jula, Lula, Lulis, Julacska, Lulacska. (Jucika, Jucika, törökbúza csuszika.) Összesen 3 név, közülük 0 név becézetlen. A 3 névre eső becenevek száma 14. Károlina: Lina, Lotti, Lotta, Sarolta. – Katalin: Kati, Katica, Katika, Katócska, Katinka, Tinka, Kata, Kató. (Könnyű Katót táncba vinni.). – Klára: Kali, Klári, Kalári, Kalára, Kalárka, Kaláricska. (Bágyi Bacó Kalára, viszik Tordátfalára. – Klára vára mára vacsorára.) – Krisztina: Kriska, Kiriska, Tini. Összesen 3 név, közülük 0 név becézetlen. A 3 névre eső becenevek száma 21. Laura: Lóri, Lóra. – Lidia: Lidi, Lida, Lidis, Lidike, Lidiske. – Ludovika: Ludócska. Összesen 3 név, közülük 0 név becézetlen. A 3 névre eső becenevek száma 8. Magdolna: Magda, Magdi. – Margit. – Mária: Máris, Mári, Márika, Máriska, Mányi, Máriskó, Mánya, Mányika, Márikó, Marcsa. – Márta. Összesen 4 név, közülük 2 név becézetlen: Margit, Márta. A 4 névre eső becenevek száma 12. Rákel: Ráki, Rákis, Rákiska, Rákuca, Rákica. (Ráki, Ráki, hej te Ráki! a szűvemet métt család ki?) – Rebeka: Rebi, Rebus, Rebuska, Rebacska. – 61

Rózália: Rózsi, Róza, Rózsa, Rózsika. (Furus, Hétfaluban.) Összesen 3 név, közülük 0 név becézetlen. A 3 becenévre eső becenevek száma 14. Salomé. – Sára: Sári, Sárika, Sárikó, Sáracska. – Susánna: Zsuzsi, Zsuzsika, Zsuzsa, Zsuska. (Zsuska, Zsuska, hosszú puska.) Összesen 3 név, közülük 1 név becézetlen: Salomé. A 2 névre eső becenevek száma 8. Terézia: Trézsi, Tercsi, Tercsa, Teréz, Trézsike, Trézsika. Összesen 1 név, 0 név becézetlen. Az 1 névre eső becenevek száma 6. Véronika: Véri, Vérike. Összesen 1 név, 0 név becézetlen. Az 1 névre eső becenevek száma 2. Zsófia: Zsófi, Zsófika, Zéfi. − Összesen 1 név, 0 név becézetlen. Az 1 névre eső becenevek száma 3.

62

Hoffmann István

A HELYNÉV-ETIMOLÓGIÁTÓL A HELYNÉV-REKONSTRUKCIÓ FELÉ1 Mező András tudományos életműve legjobban talán nyelvészeti gondolkodásmódjának koherenciájával, munkásságának egyenes vonalúságával jellemezhető. Ahhoz a névkutató nemzedékhez tartozott, amely elsőként tekintette tevékenysége fő területének a nevekkel való foglalkozást. Az életmű egyneműsége azonban nála távolról sem jelentett egyoldalúságot, mert vallotta, hogy ezt a tudományterületet csakis sokirányú tájékozottság birtokában lehet igazán sikeresen és magas színvonalon művelni: nem elég csupán a nyelvtudomány különböző ágaiban otthonosan mozogni, hanem igen alaposan kell ismerni számos más történeti érdeklődésű diszciplína eredményeit, sőt belső ügyeit, alapelveit, kutatási módszereit is. Ez a tudományos elmélyültség igen gazdag eredményeket hozott munkáiban, amelyeket e tudományterületeken járva senki sem tud megkerülni, s ezekre az eredményekre bizton alapozhat további gondolatokat, következtetéseket. Ezért aztán nem nehéz olyan témát találni, amellyel egy emlékező tanácskozás alkalmával illő módon kapcsolódhatunk az ő munkásságához. A címben megjelölt két fogalom közül az etimológia a történeti névkutatás alapvető eszköze, amelyet Mező András is igen eredményesen alkalmazott és művelt: bizonyítékul elég csak megemlíteni a Németh Péterrel társszerzőségben elkészített Szabolcs-Szatmár megyei helységnév-etimológiai szótárát (Mező–Németh 1972). A helynév-rekonstrukció mibenlétéről én magam már több ízben is szóltam, minden alkalommal más-más jegyeit előtérbe állítva e módszernek (Hoffmann 2006, 2007, 2008). A hagyományos etimológiai vizsgálat is egyfajta nyelvi rekonstrukciót végez ugyan, ám többnyire megelégszik azzal, hogy bemutatja a névnek valamely nyelvben a keletkezéskor feltehető alakját: morfológiai és fonológiai szerkezetét. A rekonstrukciónak azonban tekintettel kell lennie arra is, hogy az egyes nyelvtörténeti adatok mögött meghúzódó korabeli formákat felderítse, s a hangzós jellegük mellett rekonstruálja a denotatív jelentésüket, a morfológiai szerkezetükön túl megvilágítsa a szeA publikáció elkészítését a TÁMOP 4.2.1./B-09/1/KONV-2010-0007 számú projekt támogatta. A projekt az Új Magyarország Fejlesztési Terven keresztül az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap és az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.

1

63

mantikai struktúrájukat is, sőt ezen kívül törekedjen a forrásokban található helynevek valós nyelvszociológiai értékének a bemutatására is. A névrekonstrukció nem hagyhatja figyelmen kívül a megnevezett helynek a névben kifejeződő sajátosságait, számolnia kell a névadási helyzet lehetséges szereplőivel, a nevet használók körével és ennek lehetséges változásaival. Az egyes nevekkel való foglalkozás, az egyedi névelemzés tudománytörténeti távlatokban szemlélve egyre összetettebb eljárássá válik, amely jóval túlnyúlik a hagyományos értelemben vett etimológia határain. Ezt a több szempontú elemzési módszert célszerű lehet más terminussal is megjelölni: erre gondolom alkalmasnak a névrekonstrukció fogalmát. Ebben az eljárásban a történeti névadatok névszociológiai értékelésének fontos szerep jut, aminek a jelentőségét az a körülmény csak tovább növeli, hogy a nevekből levont következtetések más tudományok, főképpen a történettudományok számára fontos, bizonyos korokra vonatkozóan pedig egyenesen nélkülözhetetlen forrásul szolgálnak, leginkább az etnikai rekonstrukció terén. Ezt a történeti névszociológia problematikát pedig sokkal nehezebb lenne áttekinteni, ha Mező András egyik fontos tanulmányában (1970), majd később könyvének egy fejezeteként (1982: 26–42) nem vizsgálta volna meg a helynévadás és a helynévhasználat bonyolult összefüggéseit, s nem vázolta volna fel alapvető fogalmi rendszerüket. A névadó és a névhasználó fogalmának a szétválasztása a történeti névszociológia szempontjából is alapvetően fontos feladat. Egy korábbi dolgozatomban (Hoffmann 2005: 122–3) azt igyekeztem igazolni, hogy a névadói tudatosság és szándékosság már az Árpád-korban is kétségkívül meglévő attitűd lehetett, különösen a település-névadás körében. Az ott általánosságban, más összefüggésben felvázolt gondolatot az alábbiakban részletezőbben, példákkal is illusztrálva szeretném kifejteni. A jelenség igazolása a fentiek értelmében egy újabb kis lépést jelenthet a névrekonstrukció elméletének és módszereinek a komplex kidolgozása felé. Az egyes helynévfajták eltérő névszociológiai helyzetére vonatkozóan a szórványemlékek mint források több olyan információt is tar talmaznak, amelyek a névfajták között meglévő különbségekre utalnak. Ilyenek például a települések névadásáról szóló tájékoztatások, rendelkezések az oklevelekben, s ugyanezekből néha fény derül a nevekkel való visszaélésekre is. Hasonló esetek víz-, hegy- vagy más névfajtákkal kapcsolatban azonban soha nem kerülnek elő. Anonymus tudósításai különféle névadási esetekről, de még inkább a Magiszternek azok a névspekulációi, amelyeket inkább elrejteni igyekezett olvasói elől, szintén rávilágítanak az eltérő névadási helyzetekre. Megállapítható azonban az is, hogy a településnevek különféle (főleg szemantikai) típusai között is előtűnnek a névadási helyzet névszociológiai, lélektani különbségei, azaz a névadói tudatosság, az egyénhez való kötődés terén a te64

lepülésnevek között is jelentős eltérések lehetnek. A korabeli névadási helyzetekről a személyekről elnevezett településnevek kapcsán találjuk a legtöbb megjegyzést a forrásokban, ami teljességgel érthető is, mivel ember és föld öszszetartozását ez a névtípus fejezheti ki legközvetlenebb módon. Kristó Gyula nyomán e névtípus elevenségét azzal magyarázhatjuk, hogy „idővel mindegyik [ti. földterület – H. I.] feudális földbirtokos tulajdonába került, akinek nevéről, etnikumáról, foglalkozásáról gyakran neveztek el területet, vagy esetleg maga a birtokos ragaszkodott hozzá, hogy birtoka az ő nevét viselje” (1976: 14). A honfoglalást követő századokban, a szóbeliség és az írásbeliség határán az egyén névadó szerepét a nála mondottnál is jóval meghatározóbbnak tarthatjuk, mivel nem alap nélkül tehető fel, hogy ilyen körülmények között az érdekérvényesítésnek maga a névadás is fontos eszköze lehetett. Györffy György vetette fel azt a gondolatot, hogy valamely javadalom neve önmagában is a birtoklás jogcíme lehetett (1972: 286). Kristó kritikája, amely szerint a név birtokjogot nem igazolhat (1976: 18), igaz lehet az oklevelezés rendszeressé válásának időszakára, de az azt megelőző időkre vonatkozóan talán nem vethető el Györffy elképzelése sem. E névadási forma fontosságát a honfoglalást követő korai időszakban a legrégebbi okleveleinkben fennmaradt feltűnően sok puszta személynévi eredetű településnév is mutatja: a Tihanyi alapítólevélben szereplő helynevek közül például több mint egy tucat név, a feltehetően valamiféle lakott helyet jelölő nevek mintegy kétharmada ebbe a névtípusba tartozik Középkori okleveleink nemigen foglalkoznak ugyan a helynévadás kérdéseivel (vö. Kristó 1976: 5), de mivel az érdekérvényesítés kiemelkedően fontos írásbeli területét jelentették (ehhez lásd Benkő 2003: 39), egyáltalán nem ritkák bennük az olyan megjegyzések, amelyek a névadásra közvetlenül vagy közvetetten utalnak. A példák részletező bemutatása helyett csupán néhány ilyen esetet említek meg az alábbiakban. A talán legismertebb korai oklevélrészlet, amely valamely személynévből származó településnév eredetére utal, az [1093–95]-ben keletkezett pannonhalmi birtokösszeírásból való. Itt egyszerre három ilyen magyarázatot is találunk: eszerint Kirci település az adományzójáról vette nevét: „Septimum predium est, quod dedit Kirci, nomine cuius nuncupatur locus”, Vének és Tömörd birtokok megnevezése pedig colonusok nevéből származik: „Octavum predium est, quod a colono accepit vocabulum Uueinic”, „Duodeciumum predium est, quod a colono nomen sibi accepit Tumurdi” (DHA 1: 300). Az efféle utalások csupán azt a személyt említik, akiről a település a nevét kapta, arról viszont, hogy maga az elnevezés aktusa is szándékoltan, konkrét személyhez köthetően tör tént, csak egészen ritkán számolnak be az oklevelek. Híres eset V. István ifjabb király oklevele, amelyben az ok levéladó Parabuch comesnek a birtokairól úgy intézkedik, hogy azok korábbi neveit el kell törölni, és Parabuch nevével kell őket megnevezni: 1266/1300: nomina earundem 65

terrarum mandamus penitus aboleri, et Parabuch nomine singulas ordinamus et statuimus appellari (ÓmOlv. 122). Egy másik, kevésbé ismert oklevél olyan jogesetről tudósít, amely szerint Marcellus a Szatmár megyei Nógrád falut feldúlta, és a maga nevére Marcelfalvá-nak nevezte el: 1279: super causa, quam idem comes Mychael contra predictum Marcellum, Johannem et Petrum, prenotatos super destruccione ville sue, Neugrad uocate, quam quondam idem Marcellus, nomine suo, Marcelfoluua nuncupauit (H. 6: 254, lásd még Németh P. 2008: 202). Több hasonló esetet mutatott be Kristó Gyula a 11. századból való előfordulásokkal kezdődően (1976: 17, 1981: 101–2). Ezekből azonban nemcsak arra következtethetünk, mint amire Kristó, aki e „hivatalos” névadói tevékenységet úgy tekinti, hogy abban „leggyakrabban anélkül, hogy akarták volna, vagy is az elnevezések megalkotása csoportlélektani szabályainak megfelelően tudattalanul” vettek részt a különböző társadalmi osztályok képviselői (1981: 102). Hivatalos névadói tevékenységről e korban valóban nem lehet ugyan beszélni, de ez nem jelenti azt, hogy maguk a birtokadományozók vagy a birtokosok ne vettek volna aktívan részt a névalkotásban. Ilyesmire utal Benkő Loránd is az Erdélyben lévő Fehérvár Gyula jelzője kapcsán – amely szerinte a Kán nemzetségbeli Gyulákra, főként „nagy” Gyulára megy vissza – feltéve, hogy egy ilyen újfajta névhasználatot „ők vagy környezetük legföljebb tudatosan erősítettek, tápláltak egy korai Gyula-hagyománnyal” (2002: 95). Szabó Istvánra hivatkozva Kázmér Miklós is megjegyzi, hogy a középkorban néha tudatos településnévadással is találkozunk (1970: 56). Az ilyen és ehhez hasonló oklevélbeli közlések valóságér tékét – különösen az elbeszélő kútfők híradásait – természetesen sokféleképpen lehet megítélni. Az azonban, hogy az egyes eseteknek milyen mértékben adunk hitelt, nem érinti magát a jelenséget, hogy tudniillik a tudatosság, szándékosság mozzanata valóban jelen lehetett, jelen volt a régebbi korok névadásában is. Úgy gondolom, hogy az ilyen esetek egyáltalán nem lehettek ritkák még az Árpád-korban sem, csupán kevés nyoma maradt e névadási aktusoknak. A névnek a tulajdonviszonyok kifejezésében játszott szerepe mutatkozik meg az olyan különleges helyzetekben is, amelyek a településnevekkel való manipulációra utalnak. Györffy György e témakörbe vágóan olyan eseteket mutat be, amelyek Becsei Imre és fia, Töttös birtokszerzésével állnak kapcsolatban. Ennek során e család tagjai olyan Baranya, Bodrog, Csanád és Fejér megyei birtokokat szereztek meg, amelyek több mint egy évszázaddal korábban elhalt nagynevű ősüknek, Bot ispánnak a tulajdonában voltak (Györffy 1: 703). Ezek a birtokszerzések azt is jelzik, hogy az új birtokosok településnevek megváltoztatása révén is erősíteni próbálták birtokgyarapításaikat. Így lett a Bodrog megyei Potala nevéből Botalja(szentpéter), a baranyai Oros-nak pedig Botterme(helye) nevét kezdik használni (ezekre lásd a KMHsz. 1. megfelelő 66

szócikkeit). A nevekkel való manipuláció sajátos esetét mutatta be Benkő Loránd, aki szerint a gömöri Szuhai család tagjai, miután megszerezték a Csanád megyei Ajtonymonostorát, magukat az Ajton nemzetségből valónak kezdték mondani (2002: 102). A névadás tudatosságára utalnak a különböző elbeszélő kútfőkben gyakran előjövő névadási esetek is. A nagyobbik Gellért-legenda szerint például István király az Ajtonyt legyőző Csanád vezért Marosvár megyéjének ispánjává tette, és megparancsolta, hogy a várat és magát a megyét is róla nevezzék el: „A király ezt mondta még azután: »Mától fogva azt a várost nem Maros városának hívják többé, hanem Csanád városa lesz a neve. Amiért te pusztítottad ki a közepéből ellenségemet, te légy ennek a megyének az ispánja, amelynek majd a magad nevét adod, és hívják is Csanád megyének, amíg csak emberi nemzedék létezik.«” (ÁKÍF 416, az eredeti latin nyelvű szöveget lásd SRH II, 492). Erről az eseményről Anonymus gesztája is megemlékezik, ez a névcsere – egy másik gesztabeli említéstől eltérően – Benkő szerint „azonban megokolt, mert kifejezetten Aχtom Csanád által való megölésének, illetőleg az ez okból bekövetkezett birtokcserének az egyenes névélettani következménye” (1998: 92). Az ilyen névváltások nemcsak történetileg lehetnek hitelesek, hanem azt is sejtetik, hogy az új név megalkotása nem egyszerűen csak a környezet nyelvi reakciójának tartható, hanem tudatos, személyhez is köthető névadási aktus állhat mögötte. De legalább ennyire beszédesek a mi szempontunkból Anonymus koholt személynevei is, amelyek azt mutatják, hogy a személynév és a helynév kapcsolata, ezek összefüggésének névadási modellje, valamint a személynevek birtok lást kifejező ereje a települések elnevezésében Anonymus korában is élő gyakorlat volt (vö. Benkő 1998, 2003). Azt, hogy a névmagyarázatokban Anonymus saját kora névadási gyakorlatát vetítette vissza a honfoglalás korára, már Kristó Gyula is felvetette Bars neve kapcsán (1981: 101). Ez az időbeli kiterjesztés azonban nemcsak tipológiai értelemben lehet igaz, hanem névszociológiai tekintetben is, mivel Anonymus híradása egyéni névadási esetekre is utal. Ezeket Benkő Loránd így jellemzi: „Egyes esetekben maga [Anonymus] szövegszerűen is belefoglalta gesztájának megfelelő részeibe a névadási aktust és magyarázatot: azért viselt a tárgyalt hely olyan nevet, mert a honfoglalás korának valamelyik személye azon a helyen olyasmit cselekedett, vele olyasmi történt, ami miatt vagy ő maga (!) vagy a környezete így nevezte el és nevezi a helyet az eseménytől máig” (1998: 13). Széles körben elterjedt az a vélemény, amely szerint az egykori ispáni várak – amelyek többsége később a vármegyék központjává lett – nagy része olyan személynévi eredetű nevet visel, amely első ispánjának a nevéből való (erre a megközelítésre lásd például a FNESz. idevágó szócikkeit és jórészt az ott hivatkozásként szereplő irodalmat is). E felfogás azonban az egyetlen Csanád-ra 67

vonatkozó, fent idézett híradás kivételével – amely azonban nem kis valószínűséggel alapja lehet a fenti általánosításnak – közvetlen filológiai bizonyítékokkal (ahogyan azt Benkő Loránd is hangsúlyozta, 1998: 117) nem támasztható alá. Ennek ellenére sokan még az olyan esetekben is személynévi hátteret keresnek egy-egy ide tar tozó név mögött, amelyekben más kézenfekvő megoldások is adódnak. Az ispáni várak egyöntetű elnevezése a tudatosság mellett olyanféle központosított névadói szemléletre vallana, amit számos körülmény nem nagyon tesz valószínűvé. Az egyik ilyen tényező az, hogy Magyarország középkori térszerkezete, állami és egyházi igazgatási rendszere hosszú, évszázados fejlődés eredményeképpen alakult ki és szilárdult meg (ehhez lásd Kristó 2003, különösen 52 kk.). De ellene szól az is, hogy az István korára nagy valószínűséggel rekonstruálható vármegyék között is számos olyan van, amelynek központja biztosan nem ispánjáról lett elnevezve: ilyen például Csongrád, Nógrád, Zemplén vagy Nyitra várának a megnevezése (i. m. 74–5). A fenti tényezők – úgy vélem – kétségkívül igazolják, hogy a településnevek körében a névadás tudatos, szándékos jellege, netán célzatossága sokkal inkább érvényesülhetett, mint a természeti nevek között. Ezzel együtt határozottabban elkülöníthető a névadó(k) személye is a nevet használatba vevők szélesebb rétegétől. Ez persze az esetek nagy-nagy többségében csupán elvi lehetőségként merülhet fel, mivel a névadó csak igen kivételes esetekben ragadható meg a maga konkrét valóságában. Ám ez az elméleti szintű elkülönítés lehetőséget ad arra, hogy a névadás és a névhasználat körülményeiről, a helynevek névszociológiai helyzetéről differenciáltabban gondolkodjunk, az egyes nevekhez pedig összetettebb szemléletmóddal közelítsünk. Nyilvánvaló, hogy a településnevek névadóit leginkább a társadalom befolyásosabb rétegeiben kell keresnünk, akiknek a nagyobb társadalmi presztízséből adódóan a névadás terén is fokozott hatásuk lehetett: maga a király, a birtokos réteg tagjai, az egyházi személyek feltehetően aktív részesei voltak a birtokok, települések elnevezésének. Akár mint névalkotók, akiknek a „javaslatait”, névhasználatát az adott helyen élők is átvették, akár mint „hitelesítők”, akik a településen kialakult névformákat elfogadták, s adott esetben például írásos formában rögzítve is szentesítették. Nem arra kell persze gondolni, hogy ennek a névadási és név-használatbavételi folyamatnak intézményesült formái lettek volna az Árpád-korban, de azt is nehéz elképzelni, hogy a tulajdonos ne lehetett volna hatással birtokának nevére annak kialakulásakor, akár úgy is, hogy a maga nevét használta fel birtokának elnevezéséül. Ez a körülmény pedig a nevek nyelvi tanulságainak történeti hasznosítása terén sem hagyható figyelmen kívül.

68

Irodalom ÁKÍF = Kristó Gyula (szerk.) 1999. Az államalapítás korának írott forrásai. Szegedi Középkorász Műhely. Szeged. Benkő Loránd 1998. Név és történelem. Tanulmányok az Árpád-korról. Akadémiai Kiadó. Bp. Benkő Loránd 2002. Az ómagyar nyelv tanúságtétele. Perújítás Dél-Erdély Árpád-kori korai történetéről. MTA Történettudományi Intézete. Bp. Benkő Loránd 2003. Beszélnek a múlt nevei. Tanulmányok az Árpád-kori tulajdonnevekről. Akadémiai Kiadó. Bp. DHA = Diplomata Hungariae Antiquissima. Vol. I. Redidit Györffy György. Akadémiai Kiadó. Bp., 1992. FNESz. = Kiss Lajos 1988. Földrajzi nevek etimológiai szótára. I–II. Akadémiai Kiadó. Bp. Györffy György 1963–1998. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I–IV. Akadémiai Kiadó. Bp. Györffy György 1972. Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez. Történelmi Szemle 15: 261–320. H. = Hazai okmánytár I–V. Kiadják: Nagy Imre–Paur Iván–Ráth Károly–Véghely Dezső. Győr, 1865–1873. VI–VIII. Kiadják: Ipolyi Arnold–Nagy Imre– Véghely Dezső. Bp. 1876–1891. Hoffmann István 2005. Régi helyneveink névadóinak kérdéséhez. NÉ. 27: 117–24. Hoffmann István 2006. Szöveg és szórvány kapcsolata a Tihanyi alapítólevélben. In: Galgóczi László–Vass László (szerk.): A mondat: kaland. Hetven tanulmány Békési Imre 70. születésnapjára. Szeged. 142–7. Hoffmann István 2007. Nyelvi rekonstrukció – etnikai rekonstrukció. In: Hoffmann István–Juhász Dezső (szerk.): Nyelvi identitás és a nyelv dimenziói. Debrecen–Bp. 11–20. Hoffmann István 2008. A név mint történeti forrás. In: Bölcskei Andrea–N. Császi Ildikó (szerk.): Név és valóság. A VI. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai. Károli Gáspár Református Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke. Bp. 20–9. Kázmér Miklós 1970. A „falu” a magyar helynevekben (XIII–XIX. század). Akadémiai Kiadó. Bp. KMHsz. = Hoffmann István (szerk.) 2005. Korai magyar helynévszótár 1. Abaúj–Csongrád vármegye. Debrecen. Kristó Gyula 1976. Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához. Acta Historica Szegediensis. Tomus LV. Szeged. Kristó Gyula 1981. Puszta személyneves helynevek névadóinak kérdéséhez. MNyTK. 160: 101–4. Kristó Gyula 2003. Tájszemlélet és térszervezés a középkori Magyarországon. Szeged. 69

Mező András 1970. Közösségi név – mesterséges név. NytudÉrt. 70: 315–20. Mező András 1982. A magyar hivatalos helységnévadás. Akadémiai Kiadó. Bp. Mező András–Németh Péter 1972. Szabolcs–Szatmár megye történeti-etimológiai helységnévtára. Kiadja a Szabolcs–Szatmár Megyei Tanács V. B. Művelődésügyi Osztálya. Nyíregyháza. Németh Péter 2008. A középkori Szatmár megye települései a XV. század elejéig. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Kiadványai 60. Nyíregyháza. ÓmOlv. = Jakubovich Emil–Pais Dezső (szerk.) 1929. Ó-magyar olvasókönyv. Pécs. SRH = Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Edendo opri praefuit Emericus Szentpétery. I–II. Budapestini, 1937–1938.

70

Kiss Kálmán

A Z -AR ALAPTAG ETIMOLÓGIÁJA NAGYAR ÉS K ISAR TELEPÜLÉSEK NEVÉBEN Dolgozatomban szülőfalum, Nagyar, valamint a vele szomszédos Kisar község nevében rejlő -ar alaptag eredetét és kialakulásának folyamatát mutatom be. A Szatmári-Tiszahát e két települése egymástól eltérő időben keletkezett. Ősibbnek az Árpád-kori Nagyar községet tekinthetjük, amelynek neve eredetileg Ar volt. A dokumentumok tanúsága szerint Kisar község ebből a településből jött létre a XIV. század végén donáció, illetve a vele együtt járó birtok- és lakosságmegosztás következtében. A régi Ar település neve ezt követően Nagyar lett. Nagyar és Kisar nevét a környéken szívesen kapcsolják össze a Tisza túlpartján fekvő, és ezáltal a Beregi-Tiszaháthoz tartozó Tivadar község nevével, amit a „Kisar, Nagyar, Tivadar, ott terem a jó magyar” egykori népi rigmus is mutat. Vannak, akik a három község nevét a hasonló hangzás alapján közös eredetűnek vélik. Tivadar község neve azonban más előzményekre megy vissza, ugyanis e helységnév -ar végződése, az előbbi településnevek -ar utótagjával ellentétben, nem tekinthető önálló elemnek. Mivel az 1332–1335., illetve az 1343. évből származó történelmi forrásokban felbukkanó Dyodor, Thihedor, Theodor helynévi alakok alapján a szakirodalom úgy tartja, hogy a Tivadar településnév a Tivadar személynévből keletkezett, ez pedig a görög Theodorosz név magyar átvétele (Mező–Németh 1972: 129), e helynév nem képezi vizsgálódásom tárgyát. Tivadar község esetében tehát puszta személynévből történt magyar névadásról beszélhetünk (FNESz. 2: 657). Az Árpád-korból fennmaradt dokumentumok meglehetősen szűkszavúan vallanak a Szatmári-Tiszahát községeinek kialakulásáról, így a környék régebbi múltjának feltárásában újabb ismeretek forrását a jövőben esetleg bekövetkező régészeti kutatások, illetve ezektől függetlenül is a helynévi vizsgálatok jelenthetik. A helynévkutatás területén már eddig is születtek szép eredmények. Nagyar és Kisar földrajzinév-anyagát Kálnási Árpád gyűjtötte össze (Kálnási 1985), majd elemezte a szatmári névanyaggal együtt típusaik és történeti rétegződésük alapján (Kálnási 1996). A környék történelmére és helyneveire 71

vonatkozóan hasznos információkat tartalmaz Mező András és Németh Péter Szabolcs–Szatmár–Bereg megye településeiről készített történelmi-etimológiai helységnévtára (Mező–Németh 1972), valamint Németh Péter a középkori Szatmár megye helységeinek okleveles adatait bemutató munkája (Németh 2008). Nagyar település neve a történelmi forrásokban a XIV. századtól bukkan fel. Elsőként egy 1312-re datált oklevél említi a községet Nogar alakban (Mező– Németh 1972: 74), a történészek azonban megkérdőjelezik ennek az iratnak hitelességét. Úgy gondolom, megállapításukat a Nagyarra vonatkozó névalak két okból is megerősítheti. Egyrészt az alaptag itt szereplő változatát kérdőjelezhetjük meg, ugyanis annak – mint azt az analóg nyelvi példák alapján a későbbiekben látni fogjuk – majd csak a XIV. század végétől, a XV. század elejétől lesz realitása, másrészt pedig a településnévhez kapcsolt Nagy- előtag megjelenését a XIV. század elején történeti szempontból még semmi nem indokolja. A község neve a jelző nélküli Ar alakban egy, a szomszédos Kisar kialakulásának körülményeire utaló, immár hitelesnek tekinthető oklevélben fordul elő. Az 1374-ben keletkezett iratban egy magas rangú személy, név szerint János tárnokmester kéri maga és testvére, Domonkos számára az Ar melletti révet I. Lajos királytól (Mező–Németh 1972: 61). Az Ar község lakosai által felügyelt rév nagy jelentőségű lehetett, hiszen az ősidőktől kezdve a szomszédos Borzsova (később Bereg) vármegyébe, illetve az „Orosz kapu”, azaz a Vereckei-hágó felé biztosította a Tiszán az átkelést. A révadományozás minden bizonnyal megtörtént, s feltehetőleg ezen átkelő közvetlen közelében alakult ki csaknem hat és fél évszázaddal ezelőtt Kisar község. A település ősi magja ma is a szatmári és beregi részeket összekötő Tisza-híd közelében helyezkedik el. A rév működtetése mellett természetesen kezdettől fogva gondoskodni kellett a lakosok mindennapi tevékenységéről, megélhetéséről. A történelmi forrásunkból kiolvasható adatnak nem mond ellent az a szájhagyomány által megőrzött vélekedés, amely szerint Kisar kezdetben halászfalu volt (Mizser 2001: 316). Ugyanakkor a falu lakosai számára szükség volt művelhető földterületre is, amelyet a nagy kiterjedésű ari határból hasítottak ki. Valószínűleg ezzel egyidejűleg Ar település lakosságának kettéosztására is sor került. Ha nem elírás történt, akkor feltehetőleg az új településnevek megszilárdulásának lassú folyamatát érhetjük tetten abban az 1436-ban, azaz a birtokadományozás után fél évszázaddal később keletkezett oklevélben, amely a Nagy-Ari (tehát nem a Kis-Ari) rév vámjáról tesz említést (Szirmay 1810: 236). Ismereteink szerint a rév akkoriban már egyértelműen Kisarhoz tartozott, ugyanakkor egy másik, a nagyariak kezelésében lévő rév létezésére semmilyen egyéb adat nem utal. A fentiek alapján tehát elmondhatjuk, hogy a XIV. század végén Ar szomszédságában, egy attól elszakított földterületen újabb település keletkezett. Ennek beazonosítása, illetve a megváltozott birtokviszonyok jelzése céljából szüksé72

gessé vált a terület pontos névvel való megnevezése. Az új település esetében, mintegy utalásként a keletkezés körülményeire, nem került sor egy teljesen új név megalkotására, hanem úgy jártak el, mint ahogy az a magyar falukettőzések esetében jellemző volt: átvették a régi községnevet, és az egyértelműség érdekében jelzővel látták el, de legtöbbször a régi község nevét is módosították. A mi újonnan keletkezett településünk esetében az Ar szót a Kis- jelzővel kapcsolták össze, így jött létre a Kis-Ar alak. Az ősi, Ar nevű községet az ellentétes értelmű jelzővel ellátva, Nagy-Arnak kezdték hívni. A jelzői előtagok elsősorban a községek határainak egymáshoz viszonyított méretére utaltak, de ezen túlmenően, a kor szokásának megfelelően, érzékeltették a két település keletkezési sorrendjét és feltehetőleg az újabb községnek az anyatelepüléssel szembeni alárendeltségét is (Szabó 1971: 121). Ez utóbbi függőségi viszonyt azzal a szájhagyományon alapuló, ám írásban is lejegyzett adattal tudom alátámasztani, miszerint a kisari egyház kezdetben nem volt önálló, hanem a nagyari egyház filiájaként működött (Kiss 1878: 548). Az 1374. év után bekövetkezett birtokmegosztással Nagyar stratégiai szerepe némileg módosult, hiszen a rév és a Tisza-part egy jelentős szakaszának felügyeletét a továbbiakban a kisariak látták el, Nagyar lakosai pedig a saját, immár megkisebbedett határukat, valamint a Tisza–Túr-torkolatot őrizték. A teljesség kedvéért említem még meg, hogy Kisar lélekszáma, valószínűleg a rév melletti elhelyezkedésének és átmenő forgalmának köszönhetően, az elmúlt századokban mindig meghaladta Nagyarét, és ez így van napjainkban is. Az Ar név etimológiájával kapcsolatban a XX. században több elképzelés is megfogalmazódott. Mező András, nem tartva elfogadhatónak a néprajzos Bátky Zsigmond elméletét, miszerint az Ar helynév a magyar úr szóból annak or alakváltozatán át a magánhangzók nyíltabbá válása következtében keletkezett, egyéb fogódzó hiányában, ismeretlen eredetűnek tekinti a településnevet (Mező–Németh 1972: 61). Kiss Lajos is Mező András véleményét osztja, de felveti, hogy az Ar utótag esetleg az Arad helynévvel hozható összefüggésbe. Mivel Kiss Lajos Arad nevében elképzelhetőnek tartja az orr ’a szaglás szerve’ vagy az orv ’tolvaj’ szó csonkult alakjának megjelenését, úgy vélem, ezt Nagyar és Kisar községekre is vonatkoztathatta (FNESz. 1: 108, 736, 2: 173). Meg kell még említenem egy, a népi etimológián alapuló értelmezést, amely az Ar településnevet az ár, árvíz főnévből származtatja. Ehhez háttérként az a kétségbe nem vonható tény szolgál, hogy a két község a múltban sokat szenvedett a tiszai árvizektől. E magyarázat szerint az Ar településnév eredetileg Ár volt, majd az á magánhangzó „valamilyen oknál fogva” a-vá változott. A jelzőket azzal indokolják, hogy mivel Nagyarban nagyobb árvizek voltak, NagyÁr~Nagyár lett a község neve, Kisaré pedig a kevesebb vízmennyiség miatt Kis-Ár~Kisár. A Kis- jelzőről egy másik teória is ismert: eszerint Kisar azért kapta a jelzőjét, mert a község a Tisza-part magasabban fekvő, kevésbé vízjárta 73

részén keletkezett (Kiss 1878: 546), nem úgy tehát, mint Nagyar. Ám a fenti magyarázatoknak, a nyelvi okokat nem is említve, ellentmondanak a földrajzi viszonyok. Mivel Kisar Nagyarhoz viszonyítva közelebb fekszik a Szamos, az Öreg-Túr és a Tisza találkozási pontjához, amelyet egyben a Szatmári-síkság legmélyebb területének tekintenek, ott mindig a legmagasabb az árvízszint. (A legutóbbi, 1970-es Szamos-árvíz is Kisart öntötte el teljes egészében, Nagyarnak pedig csak a hozzá közelebb eső felét.) Ha tehát valóban az árvizek lettek volna a névadás alapjai, akkor e településeknek a Kis- és Nagy- jelzőket éppen fordítva kellett volna kapniuk. A fentieket összegezve elmondhatjuk, hogy az Ar településnevet a nyelvészek ismeretlen eredetűnek tartják (Mező András, Kiss Lajos), és bár felmerül a magyar származás lehetősége, ezen elképzeléseket nem támasztják alá (Kiss Lajos). A továbbiakban saját nézetemet szeretném kifejteni: először a név keletkezésének hátterét, majd az általam javasolt etimológiát mutatom be analóg nyelvi példák segítségével. Véleményem szerint az Ar település etimonja szláv eredetű. Ennek bizonyításához vissza kell térnem a korábban már említett, 1374. évből származó oklevélhez, amelyben az Ar helynévnek egy másik, eddig kellőképpen figyelembe nem vett Orl alakváltozata is szerepel. Bátky Zsigmond, Mező András és Kiss Lajos is közölte ezt a névalakot, ám úgy tűnik, ők nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Az Orl helynévalakot Németh Péter adatai között is megtaláljuk, sőt, az ő műve közli e név újabb, a maihoz közelebb álló Arl alakváltozatát is (Németh 2008: 194). Mielőtt az Ar szó szlávból történő származtatására és a nyelvi változás folyamatának bemutatására rátérnék, szeretnék a történeti háttérre röviden utalni. A régészeti leletek tanúsága szerint a szlávok a Tisza–Szamos–Kraszna-vidékét a VII. század közepétől szállták meg (Istvánovits–Kurucz–Lőrinczi 1998: 30). A térségünkben megtelepedő honfoglaló magyarság, amelynek jelenlétét a Gyarmat és Kér törzsek nevét viselő, Nagyarhoz és Kisarhoz közel fekvő Fehérgyarmat és Szamoskér helységnevek is őrzik, a környéken talált szláv ajkú lakosságot a velük együtt érkezett újabb, szláv ajkú népelemekkel is kiegészíthette (Kniezsa 1938: 413). Bár vidékünkön a települések nevében döntően magyar közszói, illetve személynévi eredet mutatható ki, tudunk szláv eredetű településneveket is említeni (pl. Zsarolyán, Darnó, Túrricse). Ezeken túlmenően a szláv lakosságnak a környékbeli vizek és határrészek elnevezésében játszott jelentős névadó szerepéről sem szabad megfeledkeznünk. A szlávok Nagyar esetében is több határrésznek adtak nevet: Balácca, Dalha, Dobróka, Dobróna, Macsola stb. (Kiss 2002: 102). Különös figyelmet érdemel köztük a ’torkolat’ jelentésű Usztya helynév, amely Nagyar közvetlen közelében, a már bezárt református temető tőszomszédságában a Tisza és a Túr ma is egyértelműen beazonosítható eredeti torkolatát jelölte. (A két folyó találko74

zási pontja a későbbi századokban, bizonyára a túlfejlett Tisza-kanyar önkényes lefűződése, azaz holtággá válása következtében a falutól kissé távolabb helyeződött, ahol azt 1846 nyarán Petőfi Sándor is láthatta nagyari tartózkodása idején.) Az iratokban Ustya, Ustyán alakban is előforduló Usztya névre Nagyar egykori nemesi családja, a Lubyak Szabolcs–Szatmár–Bereg Megyei Levéltárban őrzött anyagában bukkantam rá (jelzete: XIII.21.2. 10/A. 1710a). Egy néhány évvel ezelőtti, magánkezdeményezésből történt határbejárás során a szakemberek ennél az ősi torkolatnál a szántáson honfoglalás kori település nyomaira utaló cserépdarabokat találtak. Ezek alapján településtörténeti szempontból elképzelhetőnek tartom, hogy korábban létezett itt egy Usztya nevű település, amely valamely, feltehetőleg természeti ok miatt megszűnt, lakosai pedig odébb költöztek. Az újonnan megült területet, mivel az Usztya név a ’torkolat’ jelentés helyhez kötöttsége miatt nem volt továbbvihető, egy másik szláv szóval, történetesen az Ar etimonjával nevezték meg. Az is elképzelhető persze, hogy e két kis település ugyanabban az időben külön-külön is létezett egymás szomszédságában, és Usztya lakosai csatlakoztak Ar településhez. A történeti források némasága, az Ar településnév etimologizálásában mutatkozó bizonytalanság, a vélt magyar eredet bizonyítatlan volta, illetve a régészeti megfigyelések hiánya miatt a történészek számára nem igazán állt rendelkezésre biztos fogódzó Nagyar korának meghatározásában. Mivel a következőkben bizonyításra kerülő, szláv eredeten alapuló magyarázat sem állhatott eddig rendelkezésre, érthető, hogy a történeti szakirodalom Ar község keletkezésének idejét az Árpád-koron belül nem szűkítette le túlságosan. Az Árpád-kori Felső-Tisza-vidék szláv etnikumának nyelvi sajátosságairól Kniezsa István az Ecsedi-láp környéke szláv eredetű helyneveinek elemzése kapcsán fejti ki véleményét (Kniezsa 1943), Zoltán András pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a honfoglalást követő időszakban a Kárpát-medencében még nem számolhatunk önálló szláv nyelvekkel. Ezt a kort az ősszláv nyelv felbomlása kései szakaszának kell tekintenünk (Zoltán 1996: 641). Véleményem szerint az erre az ősi szláv nyelvi állapotra utaló nazális magánhangzók megléte, illetve azok átalakulásának folyamata a Nagyar környéki szláv helynévanyagban is tetten érhető. Erre példaként szolgálhat a Nagyar és Szatmárcseke közötti határban két, egymás közelségében fekvő terület, a nazális magánhangzót tartalmazó Dancka (eredetileg feltehetőleg Danszka) ’mocsaras terület’, illetve a vélhetőleg ebből az alakból keletkezett, nazális magánhangzóját már elveszített Duszka dűlők neve. E helynevek etimonját a lengyelországi Gdańsk helységnévben is fellelhető, ’erdő, mocsár’ jelentésű szláv *gъdъ-vel vélem azonosnak (FNESz. 1: 505). Ugyancsak nazális magánhangzót őrzött meg a szláv birtokjelölő melléknévi végződéssel ellátott Dorongó ’fiatalos erdő’ helynév is, amely egy, a Nagyar és Kisar között fekvő területet jelöli (*drong>drong+ov ?lesz). E helynevek átvételének legkésőbbi ideje a XI. század lehet, ugyanis 75

azt követően már eltűntek a szláv szavakból a nazális magánhangzók (Zoltán 1996: 643). Ugyancsak korai keletkezésűnek tekinthetjük a Recsked helynevet is, amely a nagyari határban az Öreg-Túr partján fekvő egyik területet nevezi meg. Ebben a névben a szláv recska ’patak’ jelentésű szóhoz a magyar -d helynévképző is hozzákapcsolódott, amely a XII. század végéig tekinthető produktívnak. Úgy gondolom, Ar lakosságának kezdetbeni kétnyelvűségét ez utóbbi helynév sajátos szerkezete is igazolhatja, amelyben egy szláv szóhoz magyar helynévképzőt illesztettek, sőt a hangrendi kiegyenlítődés is megtörtént. Érdekes ugyanakkor, hogy a Nagyarral átellenben fekvő Tarpa község Recska-hát dűlőnevében a hangrendi kiegyenlítődés nem ment végbe. A fenti példákkal azt kívántam érzékeltetni, hogy a községben a megőrzött szláv, illetve magyar helynévanyag egy része igen régi, s ez egyben nyelvi bizonyítéka lehet annak, hogy maga a település a korai időkben, meglátásom szerint a honfoglalás környékén, de legkésőbb a XI. században keletkezett. A község lakossága a kezdetektől fogva folyamatosan őrzi az ősi névkészletet. A XIV. századi első írásos előfordulás ellenére megalapozottnak tekinthető az a feltételezés, hogy az Ar településnév alapjául szolgáló Orl helynév keletkezése ugyancsak azokra az időkre tehető. Most pedig következzék az Ar szó etimológiája! Alaptételem egy mondatban így foglalható össze: a magyar Ar településnévben, illetve annak Orl előzményében a szláv orel ’sas’ jelentésű szó rejlik, amely az ősszláv *orьlъ ’sas’ jelentésű közszóra, esetleg az ebből képzett *orьlь birtokos melléknévre vezethető vissza. Mint láttuk, e térségben a szláv névadásnak a honfoglalás korában sem történeti, sem nyelvi kizáró oka nem volt, és talán nem szükséges azt sem különösebben bizonyítani, hogy egy ragadozó madár nevének helynévben való megörökítése nem volt szokatlan. A történeti szakirodalom megemlíti, hogy a környéken egykor hatalmas erdők húzódtak (Bóna 1993: 115). A fészkelést biztosító erdők környezetében, a folyók találkozásánál fekvő, időszakosan vagy tartósan vízzel borított, nagy kiterjedésű területek nagyszerű táplálékszerző helyet kínáltak sokféle madár számára. E környék egykor fajban gazdag madárvilágát szláv és magyar eredetű helynevek is igazolják. Hogy csak egy-két példát említsek: Zsarolyán település nevében, illetve a kisari Zsaró-kert dűlőnévben a zseravl ’daru’, a Pusztadaróc melletti Szaklyán-ban a szokol ’sólyom’ közszó őrződött meg (Kniezsa 1943: 13–4). A Nagyarral szomszédos Kömörő határában a magyar Darvas és Bagoly erdőnevek utalnak az egykori madárvilágra (Kálnási 1985: 212–3). Arról, hogy a dolgozatunkban központi szerepet játszó ragadozó madárról a magyarok is neveztek el határrészeket, a beregi oldalon Csoma és Gát község Sas erdőnevei tanúskodnak (Sebestyén 2003: 24, 33). A szláv orel ’sas’ szó helynévképzésben játszott szerepére a Kárpát-medence határain túl és a történeti Magyarország határain belül is találtam példákat. 76

Mivel az ország északi–északkeleti részén a honfoglalás és az államalapítás korának szláv helyneveiben döntően a nyugati szláv nyelvcsoport jegyei mutathatók ki, igyekeztem nyugati szlávok által lakott területeken példákat keresni. Ezt a tövet tartalmazza ma a csehországi Orel és a morvaországi Orlovice, valamint az egykori magyar–lengyel határ közelében, Ólublótól keletre fekvő Orlov település neve. Ez utóbbinak a magyar múltban Orló volt a hivatalos neve. Az észak-magyarországi Trencsén megyében bukkantam rá az Orlové településnévre, amely az egykori Vágzsigmondháza szlovák neve. A magyarok által megült területen az Ózdtól délre fekvő Arló község nevének ugyancsak a szláv orel ’sas’ szó az alapja. Erről az Árpád-korban keletkezett településről bővebben kell szólnom, mivel mai és régi névalakjait Nagyar és Kisar neve -ar alaptagjának eredeztetésében döntő bizonyítéknak tekintem. A Felső-Tisza, illetve a Bükk vidékének egykori szláv lakossága sok vonásban, így nyelvileg is egyezhetett egymással. Ez utóbbi megállapítást támasztja alá határrészneveik hasonlósága: a kisari és nagyari Dobróna, Macsola, Dorongó dűlőneveknek (Kálnási 1985: 139, 275, 278) az arlói és bükkszentkereszti határ Dobronya, Mocsolya, Dorongos helynevei (Lehoczky 1996: 87) felelnek meg. Arló neve a középkori oklevelekben két alakváltozatban maradt fenn. A források arról tanúskodnak, hogy egy hosszabb, Arló, és egy rövidebb, Orl változat élt egy ideig egymás mellett, majd az elsőként említett, egyébként ma is használt változat kiszorította a rövidebbiket. Az első névváltozat okleveles adatai a következők: +1268/+1271/XVIII.: v. Arlo in C-u de Borsod, illetve +1271/ XVIII.: Arlov. (Az évszámok előtti keresztek azt jelzik, hogy hamisított oklevelekkel van dolgunk, amit, akárcsak a Nagyart 1312-ben említő dokumentum esetében, a későbbi névállapotot tükröző alakok itt szintúgy alátámasztanak.) Arló rövidebb, Orl névalakját egy 1327-ből származó irat hitelt érdemlően őrizte meg (Póczos 2001: 20). Feltételezésem szerint a Bükkben fekvő Arló Orl névváltozata, illetve a FelsőTisza-vidéki Ar nevével kapcsolatban megjelenő Orl adat nemcsak alak, hanem eredet és jelentés tekintetében is megegyezik egymással. Hogy az Orl név mellett miért létezhetett párhuzamosan egy Arló névváltozat is, arra a szláv névadási szokások adják meg a választ. A szlávok a helynevek képzésére egy adott közszónak vagy a singularis nominativusi alakját használták fel (így jelenik meg pl. zserávl ’daru’ a korábban már említett kisari Zsaró-kert helynévben, de ezt őrizte meg az előbb említett, csehországi Orel is), vagy pedig a szó pluralis genitivusi alakját, amelyet egy másik közszói utótaghoz birtokjelölő melléknévi funkcióban kapcsoltak. E funkció az -ov végződésben, illetve annak az utótag nemével egyeztetett hím-, nő- vagy semlegesnemű változatában öltött testet. E két szóból álló helynévtípusban aztán rendszerint csak az első szó, azaz a jelző maradt meg, a szerkezet második, jelzett szavát pedig a használat során elhagyták. Az Arló névben is csak a birtokjelölő melléknév maradt 77

fenn, ahol a jelző tövéhez a szerkezet hímnemű főnévi tagjára utaló -ov végződés járult. Ez a főnév feltehetőleg az ’erdő’ jelentésű szláv lesz szó volt, így tehát az Orlov (lesz), azaz a ’sasos (erdő)~sasok (erdeje)’ összetett névalak azonosította a szláv lakosság számára az adott helyet. A trencséni Orlové szóban a jelző egy semlegesnemű főnévi utótaggal együtt képezte a teljes helynevet, azaz egy jelzős szerkezetet, amelyben a jelzett szó feltehetőleg az ozero ’tó’ vagy a meszto ’hely’ főnév lehetett. A szlávok anyanyelvükön hozzáértették a helynévi szerkezet elhagyott utótagját, a magyarok pedig nem igazán hiányolták azt, hiszen számukra egy szó is elég volt a terület pontos megnevezéséhez. Az Arló szó kiindulása tehát a szláv Orlov alak volt, amely a továbbiakban már a magyar hangtani szabályoknak megfelelően változott. A szlávból átvett szavak szóvégi -ov-jából a magyarban egy -ou diftonguson át -ó monoftongus keletkezett. (Nagyar lakossága a helyi nyelvben a mai napig megőrizte az ilyen szavakban a diftongusos ejtésváltozatot, így például a már említett Dorongó helynév végén is egy az -ou diftongusból nyíltabbá válással keletkezett -au diftongust ejtünk.) A tőben lévő -o magánhangzó a magyar magánhangzók nyíltabbá válása következtében a-vá fejlődött. Az Arló településnév keletkezése tehát így zajlott le: Orlov > Orlou > Orló > Arló. A magyar-lengyel határon fekvő Orló nevében ugyanakkor nem ment végbe a magánhangzó nyíltabbá válása, mivel ezen a területen döntően szlávok éltek, és a magyar nyelv ezen változása idáig nem hatott el (FNESz 2: 284). A rövidebb Ar alakváltozat Orl alakból történő kialakulását a következőképpen magyarázhatjuk. A kiinduló ősszláv *orьlъ ’sas’ szó első, hangsúlyos szótagjában egy teljes értékű magánhangzó állt, ugyanakkor a második szótagban a magánhangzó egy palatális, a szó végén pedig egy veláris félhangzó volt. A hangsúlytalan szótagok félhangzói az ősszláv korszakban bekövetkezett magánhangzó-redukció során keletkeztek, és további sorvadásnak voltak kitéve. Az *orьlъ esetében a szóvégi jer lekopott, és mivel a második szótag félhangzója rövidsége miatt a magyar beszélő számára nem tűnt magánhangzónak, ezáltal szótagképző értékűnek sem, az eredetileg két szótagból álló szót a beszélő egy szótagúnak érezte. Ez lehet a magyarázata annak, hogy miért Orl, nem pedig Orel formában jelenik meg a szó a magyarok által szerkesztett iratokban. (A szláv nyelvekben az ősszláv félhangzókból az idők folyamán ismét keletkeztek magánhangzók, így jöttek létre a mai cseh és szlovák orel, az orosz orjol stb. alakok.) A magyar nyelvközösségben az Orl szón is végbement két további változás: egyrészt a magánhangzók nyíltabbá válása a szókezdő o magánhangzó a-vá alakulását idézte elő, másrészt pedig a szó végén az -rl hangcsoportból eltűnt az -l mássalhangzó. Ez utóbbi változás hátterében a szóvégi két likvida kiejtésének nehézsége állhatott, aminek következménye az -l lekopása lett. Hogy a szóvégi -rl mássalhangzó-csoport a magyar szókincsben mennyire nem jellemző, igazolható A Magyar Nyelv Szóvégmutató Szótára se78

gítségével is, amelyben mindössze egyetlen ilyen végződésű szót találunk, valójában azonban az sem magyar, hanem angol eredetű: ez a girl ’lány’ magyar kiejtés szerint leírt görl alakja. Az Ar településnév kialakulásában a változások sorrendje tehát ez volt: *orьlъ > orьl > Orl (1327, 1374) > Arl (1403) > Ar (1410). A névalakok után zárójelben megadott számok az Arlóra, illetve Nagyarra vonatkozó adatok felbukkanásának évszámát jelzik (Póczos 2001: 20, Németh 2008: 194). A hosszabb névalak megléte nemcsak a borsodi Arló esetében mutatható ki, ugyanis egy erre utaló adat a Felső-Tisza-vidéki Ar kapcsán is megőrződött. Ez a név azonban nem a középkori oklevelekből, hanem a Pesty Frigyes által 1864-ben kezdeményezett helynévgyűjtésből származik. A Kisarral határos Panyola község külterületi nevei között szerepelnek az akkoriban még ismert, napjainkra azonban már kihalt Kis-aró és Kisaró-szuglyai-patak helynevek (Kálnási 1985: 307), amelyek, véleményem szerint, Kisarló, azaz Kisar egykori hosszabb nevének módosult vagy inkább romlottnak tekinthető alakváltozatát őrizték meg. Elgondolkodtató, vajon mi okozhatta a tőből az -l mássalhangzó eltűnését? Csupán íráshibával vagy romlott szóalakkal állunk szemben? Vagy az íráskép mégiscsak az egykori tényleges kiejtést tükrözi? Ha az első két lehetőséget kizárjuk, az utóbbiról a következőket mondhatjuk. A helyi nyelvjárásban az -rl- hangcsoport általában -ll-é lesz (vö. sarló > salló), így ennek megfelelően itt egy Kisarló > Kisalló változásnak kellett volna bekövetkeznie. A borsodi Arló esetében a helyi nyelvben élt és ma is létezik az Alló ejtésváltozat (Lehoczky 1996: 89). Nálunk azonban nem így történt. Ennek oka valószínűleg egy másik nyelvjárási jelenségben rejlik. A salló nyelvjárási alak esetében az a magánhangzót röviden, az asszimilálódott kettős mássalhangzót pedig hosszan ejtjük. Ugyanakkor nyelvjárásunknak van egy másik sajátossága is, amely alapján az r vagy l előtti magánhangzót hosszan szokás ejteni (Király 2004: 674). Ez érvényes Nagyar nevének ejtésére is, ahol az -ar utótagban az a magánhangzó ejtésideje megnő, miközben enyhén o-ba hajlik. Esetleg ennek következményeként eshetett ki a szó belsejéből az l mássalhangzó. Más vidékeken az -rl hangcsoport másfajta változáson mehetett keresztül. A Baranya megyei Tarros község nevét annak példájául említhetjük, hogy az -rl mássalhangzócsoportban nem az -r, hanem az -l mássalhangzó hasonult, ha abban valóban a tarló közszó -s képzős alakja, nem a pedig Tarhos személynév rejlik (FNESz. 2: 623). Egy 1345-re keltezett, de a jelzős névalak miatt mindenképpen csakis 1374 utáninak tekintendő oklevélben Kisarral kapcsolatban egy más típusú helynév is felbukkan. Ez a terra Kisorján adat, amelyet a kisari határ Sárkány dűlőjének régi névváltozataként adnak meg (Németh 2008: 149). Én a Kisorján helynevet az Orl név alakváltozatának tekintem, amelyben a tőhöz a hovatartozást kifejező szláv -ján-képző járult. E helynévtípus analógiájaként a közeli 79

Zsarolyán településnevet, valamint a távolabbi Topolyán és Szaklyán helyneveket említhetjük (Kniezsa 1943: 13–4). Meglátásom szerint a *Kisorlján alakból a Kissárkány~Sárkány névváltozat létrejötte azzal magyarázható, hogy a szó belsejében a mássalhangzó-torlódás feloldásaként egyszerűsödés ment végbe, melynek következtében az -l mássalhangzó kiesett. Így keletkezett az oklevélben megőrzött Kisorján helynév. Mivel azonban az eredeti szláv alak jelentése a magyar közegben elhalványult, létrejött egy a magyar nyelvből népi etimológiával magyarázott alak, amelyben a sárkány közszó jelenik meg. A XIX. század elején lejegyzett Sárkány erdő adat már egy, a kisari határba beolvadt földterületnek a neve (Szirmay 1810: 235), holott ez a névalak eredetileg magát Kisar települést, illetve annak lakosait nevezte meg. A történeti források arról tanúskodnak, hogy a Nagyar és Kisar településnevek a múltban nem csak a Felső-Tisza-vidékén léteztek, hanem a középkori Borsod vármegye területén is. Itt a Nogorl helynév 1301-ben, Kysorl pedig 1323-ban bukkan fel az oklevelekben (Hoffmann 2005: 155, 195). Kérdés, hogy konkrétan hol helyezkedtek el ezek a települések, és végbement-e esetükben is a magánhangzó nyíltabbá válása, illetve a szóvégi l mássalhangzó lekopása. Az első kérdésre a következő lehet válaszunk: mivel a fenti települések a szakirodalom szócikkei szerint a Hangony-pataktól délre feküdtek, elképzelhető, hogy ezek is a már említett Arlóval hozhatók kapcsolatba. Egy másik műben ugyanis arról értesülünk, hogy Arló a középkorban az Egyházas- és Nádas-Arlónak is nevezett Nagy-Arlóból és Kis-Arlóból tevődött össze (Lehoczky 1996: 54). Az 1327-es arlói vonatkozású, rövidebb Orl alak egykori megléte alapján tételezem fel, hogy a Kis-Orl és Nagy-Orl helynevek Arló Kis-Arló és Nagy-Arló nevű településrészeinek rövidebb alakváltozatai voltak. Ehhez lehet még egy további támpontunk is. Györffy György is említ a középkori Borsod vármegyében egy Orl elemet tartalmazó helynevet: ez az 1301/1352-ben felbukkanó Olosorl in C-u de Borsod (Györffy 1: 752). Az előtagjában a település egykori vallon lakosságára utaló, a későbbi forrásokban pedig többé már fel nem bukkanó hely a későbbiekben vagy beolvadt egy másik település területébe, vagy pedig elnéptelenedett és megszűnt. Az ősszláv *orьlъ ’sas’ etimon Kárpát-medencei nem túl gyakori előfordulása miatt nem tartom kizártnak, hogy az Olasorl név esetében is Arló település egyik részének megnevezéséről van szó. A második kérdésre Borsodi László Mátraalján és Felső-Borsodban végzett, 1902-ben publikált gyűjtésének egy adata tud feleletet adni. A „Megadta magát, mint alyi (arlói) lyány a bikának” szólás arról tanúskodik, hogy Arlóban valóban élt a rövid névváltozat is, igaz, időközben némileg módosult formában (Borsodi 112). Végezetül az Ar helynévvel kapcsolatos néhány megfigyelésemről szeretnék beszámolni, amelyek alapjául egy szakkönyv (Kázmér 1993), illetve napjaink egyik internetes forrása, az ismeretségi kapcsolatokat bemutató iwiw 80

(international who is who) szolgált. Ezekben az Ar, Nagyar, Kisar és Arló helynevek családnevek képzésében játszott szerepét, illetve ilyen családnevek jelenbeli létezését vizsgáltam meg. Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az iwiw-en található adatok korántsem tekinthetők reprezentatívnak. Jóllehet, az Ar mint településnév a XIV. század végétől önmagában már nem igazán létezett, abból képzett családnevek mégis maradtak fenn széles e hazában. Az adatok következőképpen néznek ki: Ar község neve családnévben képző nélkül nem fordul elő. Van viszont a településnévnek -i képzős változata, amelyet napjainkban Ari vagy Ary formában írnak, XV. századi írásmódjuk pedig Arry volt (Kázmér 1993: 49). Az Ary családnév mai viselői nemesi származásúnak tekintik őseiket, ennek egyébként megvan a történeti alapja. Az Ari~Ary családnevűek napjainkban döntően Kelet-Magyarországon, illetve a Partiumban és Erdélyben élnek, így esetükben őseik nagyari származását valószínűsíthetjük. Az Ari nevet még egy, az Érmelléken 1874-ben Bóné József által lejegyzett közmondás is megőrizte: „Orcája van, mint az Ari lovának” (Bóné 334). Ózd, Miskolc, Kazincbarcika, Eger, Gyöngyös környékén szintén élnek Ari~Ary nevűek. A Borsodi László által közzétett szólás ismeretében valószínűnek tartom, hogy őseiket Arló rövidebb változata alapján nevezték el, még azokban az időkben, amikor a szó Ar-nak, nem pedig Aly-nak hangzott. Jelentős számban élnek Ari~Ary vezetéknevűek a fővárosban és vonzáskörzetében, de felbukkan e név a Dunántúl középső, déli, sőt nyugati, délnyugati részein is. Ezek a családok feltehetően belső migráció révén kerültek el a szatmári (kisebb valószínűséggel a borsodi) névadó községtől igen távol fekvő területekre. Jóval kevesebb példát találtam viszont a későbbi keletkezésű, Kis- és Nagyjelzős alakokból képzett családnevekre. A Nagyar településnévből keletkezett Nagyari családnevet viselők száma érezhetően kevesebb a Kisar településnévből létrejött Kisari~Kisary nevűek számához viszonyítva. Ez Kisar múltbeli folyamatosan magasabb lélekszámával és a település nagyobb népesség-kibocsátó képességével magyarázható. A XVI–XVII. századi oklevelekben mindkét családnév előfordul, írásmódjuk igen változatos: Nag Ari, Nagyari, Nagy-Ari, Nagjari, Nadj-Ari, illetve Kisari, Kissari, Késari (Kázmér 1993: 596, 759). Arló környékén nem találtam sem Nagyari, sem Kisari nevű családokat, ez alapján úgy gondolom, hogy a Nagyari és Kisari~Kisary családnevek esetében a szálak mindenképpen a szatmári térséghez vezetnek. Szeretnék külön is megemlíteni egy Nagyari családnevű személyt: II. Apaffy Mihály híres udvari prédikátorát Nagyari Józsefnek (1650–1694) hívták, akinek ősei minden bizonnyal a szatmári Nagyar községből származtak, ugyanis ilyen vezetéknevűek a múltban Szatmár más településein is éltek. 81

Az Arló településnév nem vett olyan mértékben részt a családnevek képzésében, mint az Ar helynév, legalábbis forrásaim kisszámú adata alapján erre következtethetek. A középkorból mindössze két adat maradt fenn, az egyik a képző nélküli Arlo (1489), a másik pedig az -i képzővel ellátott Arly (1551) családnév (Kázmér 1993: 49). Az iwiw-en is mindössze ketten viselik az ebből a névből keletkezett Arlay nevet. Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a szakirodalomban eddig ismeretlen eredetűnek tekintett Ar helynév feltehetőleg már a honfoglalás korától, a történeti háttér jelenlegi ismeretében nagyobb bizonyossággal a XI. századtól jelölte a Felső-Tisza-vidéken a mai Nagyar község elődjét. A település névadói szlávok voltak. A középkori oklevelek által megőrzött Orl és Arl helynévalakok segítségével az ősszláv *orьlъ ’sas’ etimonon a XV. század elejéig bekövetkezett szláv, majd magyar nyelvi hangváltozások lépésről lépésre nyomon követhetők. Az Ar településből a XIV. század végén kivált újabb község létrejötte e két település azonos nevének (alaptagjának) Kis- és Nagy- jelzőkkel való ellátását tette szükségessé. Így keletkeztek a Nagyar és Kisar helységnevek. Az etimológia bizonyításához analógiaként az ugyancsak szláv eredetű nevet viselő Arló település középkori névváltozatainak alakjai eredményesen használhatók fel. Irodalom Borsodi László 1902. Népnyelvhagyományok. Szólások. Mátraalja és FelsőBorsodból. Nyr. 31: 112. Bóna István 1993. A honfoglalás előtti kultúrák és népek. In: Cservenyák László (szerk.): Szabolcs–Szatmár–Bereg megye monográfiája 1. Kiadja a Szabolcs–Szatmár–Bereg Megyei Önkormányzat. Nyíregyháza. Bóné József 1902. Népnyelvhagyományok. Közmondások. Érmellékről. Nyr. 3: 334. FNESz. = Kiss Lajos 1988. Földrajzi nevek etimológiai szótára. I–II. Akadémiai Kiadó. Bp. Györffy György 1963. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. Akadémiai Kiadó. Bp. Hoffmann István (szerk.) 2005. Korai magyar helynévszótár 1000–1350. 1. Abaúj–Csongrád vármegye. A Magyar Névarchívum Kiadványai. 10. Debrecen. Istvánovits Eszter–Kurucz Katalin–Lőrinczy Gábor 1998. A Tisza–Szamos közének története a kezdetektől az Árpád-kor végéig. In: Mező András (szerk.): Szamosközi tanulmányok. k.n. Fehérgyarmat. Kálnási Árpád 1985. A Fehérgyarmati járás földrajzi nevei. Kiadja a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke a Szabolcs-Szatmár megye, a fehérgyarmati járás és a Debreceni Akadémiai Bizottság támogatásával. Debrecen. 82

Kálnási Árpád 1996. Szatmári helynévtípusok és történeti rétegződésük. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai. 67. szám. Debrecen. Kázmér Miklós 1993. Régi magyar családnevek szótára. XIV–XVII. század. Magyar Nyelvtudományi Társaság. Bp. Király Lajos 2004. A mai magyar nyelvjárások. In: A. Jászó Anna (főszerk.): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó. Bp. Kiss Kálmán 1878. A Szatmári Református Egyházmegye története. Kecskeméten, Tóth ny. Kiss Kálmán 2002. Szláv eredetű helynevek Nagyar község határában. In: Régiók szerepe, versenyképessége az Európai Unióban. Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Tudományos Közalapítvány Füzetei 18. „A Magyar Tudomány napja 2002” alkalmából rendezett Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei tudományos konferencia anyagának bemutatása. Nyíregyháza. Kniezsa István 1938. Magyarország népei a XI-ik században. Szent István Emlékkönyv. Franklin-Társulat nyomdája. Kniezsa István 1943. Az Ecsedi-láp környékének szláv eredetű helynevei. A Debreceni Tisza István Tudományegyetem Magyar Népnyelvkutató Intézetének Kiadványai 21. szám. Debrecen. Lehoczky Alfréd 1996. Hangony–Hódos völgye a honfoglalás idején és a középkorban. Felsőmagyarország Kiadó. Miskolc. Mező András–Németh Péter 1972. Szabolcs–Szatmár megye történeti-etimológiai helységnévtára. Kiadja a Szabolcs–Szatmár Megyei Tanács V. B. Művelődésügyi Osztálya. Nyíregyháza. Mizser Lajos 2001. Szatmár vármegye Pesty Frigyes 1864–1866. évi helynévtárában. A Szabolcs–Szatmár–Bereg Megyei Önkormányzat Levéltárának kiadványai. II. Közlemények, 24. Nyíregyháza. Németh Péter 2008. A középkori Szatmár megye települései a XV. század elejéig. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Kiadványai 60. Nyíregyháza. Póczos Rita 2001. Az Árpád-kori Borsod és Bodrog vármegye településneveinek nyelvészeti elemzése. A Magyar Névarchívum Kiadványai 5. Debrecen. Sebestyén Zsolt 2003. Tíz település helynevei a kárpátaljai Beregvidékről. MND. 183. Bp. Szabó István 1971. A falurendszer kialakulása Magyarországon. X–XV. század. Akadémiai Kiadó. Bp. Szirmay Antal 1810. Szathmár vármegye fekvése, történetei és polgári esmérete. II. rész. Nyomtattatott A’ Kir. Magyar Universitás’ Betűivel. Budán. Zoltán András 1996. A magyar–szláv érintkezések kezdetei és fázisai. Életünk 6–7. Szombathely.

83

Mizser Lajos

BEREG MEGYE KORAI HELYNEVEI Amikor Bereg megye helyneveit vizsgáljuk, négy (illetve hat) korszakot állapíthatunk meg: 1. A kezdetektől a XIV. század közepéig. 2. A Korjátovics-féle telepítés, a ruszinság tömeges betelepülése, illetve ennek utóhatásai. 3. A kenézségek alapítása: 1466-tól a Rákóczi-féle szabadságharc befejezéséig. Csúcsát a XVI. század második felében érte el, nagyobb számban ruszinok, kisebb számban románok telepedtek itt le. 4. A Schönbornok korszaka: 1726-tól nagyjából 1848-ig. Hadd tegyem hozzá, hogy nem mindig egy-egy helységet alapítottak, hanem elhagyott, elpusztult falut is népesítettek újra. A Schönbornok cseheket, sziléziai németeket és – furcsa módon – evangélikus szlovákokat (Újklenóc) telepítettek. A románok jóval előbb, a németek, a csehek csak később olvadtak be a ruszinságba, kisebb részük elmagyarosodott – a helyi görög katolikus vallást megtartva. Az 5. csoport a névmagyarosítások korszaka lenne a XIX. század második felétől 1918-ig. A 6. pedig az elcsatolások utáni időszak napjainkig. A csehszlovák éra nemigen bántotta a magyar neveket, legfeljebb csehes helyesírásban írta őket. A szovjet időszak nem vette figyelembe, hogy a beregi helységek nemcsak magyar, hanem ruszin nevet is viseltek, olykor az idétlenség határát súroló helyneveket kreáltak. Ukrajna önállóvá válásával egy egész sereg helység kapta vissza a történelmi nevét – már ami a magyar településeket illeti, a ruszin falvak inkább az ukrainizált változatot viselik. Most csupán az első korszakkal foglalkozom. Ezt indokolja az is, hogy a gyökereket is meg kell vizsgálni. Továbbá megalapozza az a tény is, hogy a beregi ruszin néphagyomány mit is mond. A Pesty-féle 1865-ös anyag is igazol minket – még ha hagyomány szinten is. A népesítésre vonatkozó kérdésben ilyeneket találunk: 1. A ruszinok a magyarokkal jöttek be a honfoglalás idején. 2. Korjátovics herceg hozta be őket Nagy Lajos és Zsigmond uralkodása alatt. Az kétségtelen, hogy a magyar honfoglaláskor lehetett itt valamilyen szláv népelem – ezt a helynevek egyértelműen bizonyítják, de őket a legjobb indulattal sem lehet ruszinnak nevezni, inkább fehér horvátok lehettek. A ruszinokat – beleértve a magyarokkal bejött orosznak nevezett elemeket is – elsősorban Korjátovics telepítette le a megyében. Ez volt az első – és jól megszervezett – 85

telepítés. Az orosz mint népnév egy kissé gyanús, mivel Pesty lejegyzői egyértelműen „Veres Russziát” teszik meg őshazaként. A második telepítés – igaz, sokkal hosszabb idő alatt valósult meg – már szakaszosan történt a kenézségek alapítása idején. A Schönbornok korára a ruszinság már túlnyomó szerepre jutott, így a betelepített egyéb szláv és német népességet – az egy Újklenóc kivételével – magába olvasztotta nyelvileg és vallásilag is. Nagyjából ez történt a XIX. század második felében a meglehetősen nagy tömegű zsidósággal is, akik ugyan nyelvileg többnyire beolvadtak, de az eredeti vallásukat megtartották. Nézzük azonban az előzményeket, azaz a legelső korszakot! Ha külön kellene minden korszakról írni, aligha kerülne az első helyre. A korai adatok hiányosak, kevés az oklevél. Ennek nem az az oka, hogy az itteni birtokosok kevesebbet pereskedtek volna, hanem inkább az, hogy határvármegye lévén, mindig a hadak útjába került: a XIII. században két mongol inváziót, 1566–1717 között 13 ún. tatárjárást, 1657-ben II. Rákóczi György erdélyi fejedelem sikertelen lengyeloroszági hadjáratát megbosszuló lengyel betörést szenvedett végig, és akkor még nem beszéltünk a kuruc-labanc időkről és a beregi és máramarosi ruszinságot érzékenyen érintő „svidi”-ről, a svéd dúlásról (1711). Így egyáltalán nem lehet csodálkozni, hogy a kezdetekből csak 99 helynevet sikerült összeszednem. A gyűjtés elsősorban Györffy György, másodsorban Csánki Dezső hatalmas munkája alapján készült, kiegészítve és megerősítve Heller gyűjtésével. Az első előfordulások a XIII. század elejéről valók, a legfiatalabb 1359-ből. A megadott szám kissé csalós. Ennek több oka is lehet, pl. egy helységnek két neve is volt, pl. Csépánfölde ~ Kisdobrony, Makszemháza ~ Ilosva, s egy-egy helység ketté is vált, pl. Nagy- és Kisgút, illetve Kis- és Nagymuzsaly. A XIV– XV. században egyes községek elpusztásodtak, és nem telepítették újra őket, hanem a közeleső falvakba olvadtak, pl. Petlen Barabás és Mezőkaszony, Hegy és Helmec Tarpa határába, más helységek (pl. Baranka, Kusnica) az Árpádkort követően átkerültek Máramaros megyébe. Megyei szinten többen is foglalkoztak a helységnevek tipológiájával (pl. Borsod, Pest, Zala). Kiss Lajos a FNESz. bevezetőjében 18 csoportot állapított meg. Ez Beregben az Árpád- és Anjou-korra leszűkült 6-ra. Ha a szám nem érte el az ötöt, akkor az ún. egyéb csoportba tettem. A neveket az alábbi sorrendben közlöm: az előfordulás éve, az akkor leírt alak, a XX. századi alak, az elcsatolt részeken a mai ukrán név is. A kihalt községeket †-tel jelölöm. 1. A legnépesebb kategória, amely a teljes névanyagnak több mint a fele, puszta személynévi eredetű helységnév, azaz az első birtokos, az alapító neve vált helységnévvé. A korai magyar névadás egyik jellegzetessége, egyetlen, környezetünkben élt vagy élő népnél nem fordul elő – toldaléktalanul! A birtokosokat, alapítókat az okmányok már nem említik, így az illető települést minimum 100 évvel a lejegyzést megelőzően alapíthatták. Egyet azért adatolnak, Snethát 86

(ejtve: sneta), Izsnyéte alapítóját. Az 50 helység egynegyede ősi magyar személynévre (pl. Bulcsu, Csoma, Fejércse), keresztyén személynévre (pl. Gelénes, Mátyus, Rafajna), ezek rövidült, illetve továbbképzett alakjára (pl. Bag, Bene, Zsid) és egyéb világi – nem egyházi – személynevekre (pl. Bégány, Dobrony, Munkács) megy vissza, és ezek között szláv eredetű személynév is akad: 1359: Aztei: Asztély, Астей (FNESz. 1: 121–2), 1290/342: Odon: Tiszaadony (Györffy 1: 528), 1289: Athas: Vámosatya (Györffy 1: 528), 1226/550: Bodolou: Badaló, Бaдaлoвo (Györffy 1: 528–9), 127[8]: † Bog: Bag, Tiszaszalka határába olvadt (Györffy 1: 529), ezt megerősíti a Mező–Németh (126) is. Ám figyelembe veendő P. adata Ugornya alatt: „Bag esztero legelö föld a Bagi praediummal határos” (482) és Vásárosnamény alatt: „ezen namenyi hatarban fekvö Bagi szeg birtok egy kiegészitö része lehetett az ugy nevezett Bag agyagaso praediumnak” (486). 1232>360: Bagota: Nagybakta, Beликa Бaктa (Györffy 1: 529), 1323: Balasey: Balazsér, Бaлaжep (Györffy 1: 529), az -r hozzátoldása későbbi népetimológiás fejlemény, 1323: Barlabas: Barabás (Györffy 1: 529), 1273: Borynka, 1274: Baranka: Szuhabaranka, Бронька, Máramaros megyéhez csatolták (Györffy 1: 529–30), 1232>360: † Batur: Bátor, Beregszász területébe olvadt (Györffy 1: 530), 1270/272/476: Bacy: Bátyú, Бaтьoвo (Györffy 1: 530), 1332–5: Bygan, Beken: Kis- és Nagybégány, Maлa és Beликa Бийгaнь (Györffy 1: 530), 1337>359: Bene: Bene, Бeнe (Györffy 1: 530), 1321: Bolchou: Bulcsu, Бyчa, Beregszászhoz csatolva (Györffy 1: 536), 1299: † Cybek, Cybik: Csoma határában kereshető (Györffy 1: 536), 1327: Chama: Tiszacsoma, Чoмa (Györffy 1: 538), 1353: Deda: Beregdéda, Дийдa (Heller 1983: 45), 1321: Derzen: Dercen, Дepцeн (Györffy 1: 538), +?1248: Dobron: Nagydobrony, Beликa Дoбpoнь (Györffy 1: 538–9), 1299: Feyrche: Fejércse, Hetefejércse része (Györffy 1: 539), 1335–7: Fornos: Fornos, Фopнoш (Györffy 1: 539), 1232>360: Gwerche: Mezőgecse, Гeчa (Györffy 1: 539), 1301: Gelienus: Gelénes (Györffy 1: 539–40), 1327: Gulach: Gulács (Györffy 1: 540), 1312: Guth: Gut, Гyт (Györffy 1: 540), 1300: Harabur: Halábor, Гaлaбop (Györffy 1: 540–1), [1311 k.]: Heche: Hete, Hetefejércse része (Györffy 1: 541), 1270/272>393: Heytin: Hetyen, Гeтeн (Györffy 1: 541), +?1248: Snetha: Izsnyéte, Жнятинa (Györffy 1: 537), +1217/550: Jond: Jánd (Györffy 1: 542), 1324: Kerechun: Tiszakerecseny (Györffy 1: 542), 1312: † Kyrsan: Gerzsenyő, Barkaszó határába olvadt (Györffy 1: 542), ezt megerősíti P. is: „északról egy nevezetes hely van, az ugy nevezett Gers’enyei hely (:praedium:) ez Gersenyi nevezetű falu vólt” (400). 1263>296: Kulchun: Kölcsény, Koльчинo (Györffy 1: 543), 1220/550: Marc: Márok, Márokpapi része (Györffy 1: 544– 5), 1270/272/476: Matheus: Mátyus (Györffy 1: 545), 1343: † Mika: Barabás mellett feküdt (Györffy 1: 545), ma Mikó nevű határrész van a falutól délre, Anon. [1200 körül]: Muncas, 1263: Munkach: Munkács, Myкaчeвo (Györffy 1: 545), 1232>360: Muse: Nagy- és Kismuzsaly, Myжiєвo (Györffy 1: 546), 1232>360: Patroh: Muzsaly környékén kereshető. [1245–64]: † Paznan: Páz87

mány, Márokpapi, illetve Beregsurány határában kereshető (Györffy 1: 547), a Mező–Németh (70) Márokpapihoz teszi, P. Beregsurány határában sorol fel Pázmán és Pázmán alja dűlőneveket (475). 1261/271: † Perek: nem azonosítható pontosan; vagy Beregújfaluról (Берегуйфалу) van szó, vagy annak határába olvadt, utalás történik egy 1888/911. évi térkép Pergecser földrajzi névre Beregújfalu mellett (Györffy 1: 547), további adatok: 1866, 1905: Pergecsere (Sebestyén 2008: 42). Talán erre utal P. Pereki tó hát adata Tarpáról (477). 1327: † Petlend: Barabás, illetve Mezőkaszony határába olvadt (Györffy 1: 547), P. kissé részletesebb: Barabás „Pethlen erdőnél... a mint a földásások alkalmával talált csontvázak bizonyítják: temetőhely lehetett” (466), Mezőkaszony: „délről több nevezetes dűllőjei vannak u. m. Pethlen, ott hajdan Jákó nevű falu vólt” (418), Tiszakerecseny: „petlend” (478). 1270/272/476/580: Rophoyn: Rafajnaújfalu, Paфaйнoвo (Györffy 1: 547), 1270/272/476: Sumy: Beregsom, Шoм (Györffy 1: 547), 1279: Suran: Beregsurány (Györffy 1: 547–8), 1289: Zalka: Tiszaszalka (Györffy 1: 548), 1321: Takus Tákos (Györffy 1: 549), 1299: Turpa: Tarpa (Györffy 1: 549), 1332–5: Dyodor, Thihedor: Tivadar (Györffy 1: 549), [1298]: Vid: Tiszavid (Györffy 1: 549–50), 1307: † Syd: Zsid, Gelénes határába olvadt (Györffy 1: 550). P.: „Zsid és Kis erdő puszták mint el pusztult falu helyek – mikor lehettek falvak és pusztultak el nem tudatik” (457). 2. Birtoklásra 16 név utal, és a birtoklás ténye nyelvtanilag is jelezve van (képzés, összetétel). 1338: † Asszonytelke (Csánki 1: 413): a név alapján királynéi birtok lehetett valahol Bereg megyében, nem tudjuk lokalizálni, 1247/271/507/643: Luprechzaza, 1284: Beregzaza, Luprethzaza: Beregszász, Бepeгoвo (Györffy 1: 532–3), Anon. [1200 körül]: Borsoa: Nagyborzsova, Бopжaвa (Györffy 1: 534–5): a nyelvi megformáltság szlávok jelenlétére utal, még ha az alapszó a magyarból való is. Azt is tegyük hozzá, hogy Borsova ekkor nemcsak egyetlen helység volt, hanem megye is. +?1248>393: Chepanfelde: Csépánfölde, Kisdobronnyal [Maлa Дoбpoнь] azonos (Györffy 1: 537–8), 1341: villa Chet: Csetfalva, Чeтфaлвa (FNESz. 1: 326), 1327/327/327: † Chomborteluke: Csomborteleke, Bulcsu és Csoma vidékén kereshető (Györffy 1: 538), 1341/342/508/621/XVIII: † Floria haza: Flóriánháza, Komlóstól északra feküdt (Györffy 1: 539), 1333: Iványi (modernizált alak!): Iványi, Iвaнiвцi (Csánki 1: 416), 1321: Ivanosy: Makkosjánosi, Янoшi (Györffy 1: 542), 1341/342/508/621/XVIII: Makszemhaza, neve később Ilosvára [Ipшaвa] változott, lásd ott, (Györffy 1: 541), 1260: Vruzy: Sárosoroszi, Opociєвo (Györffy 1: 546): a név alapján világos, hogy ruszinok már Korjátovics előtt is laktak Beregben. 1261/350: Pop, 1284: Popy: Papi, Márokpapi része (Györffy 1: 546), 1319: Keralpopa: Csonkapapi, Пoпoвo (Györffy 1: 546–7), +1255: † Urkurteleke: Beregszásztól nyugatra feküdt a Mic és a Basa vize között (Györffy 1: 550), [1320 körül]: Vary: Vári, Bapи (Györffy 1: 550). 3. A foglalkozással mindössze 5 név kapcsolatos: 1332–5: Ardow: Beregardó, Apдoв, Beregszászhoz csatolva (Györffy 1: 528): ardó ’királyi szolgálatban álló 88

erdőóvó (FNESz. 1: 197)’. [1284]: Drauch: Beregdaróc (Györffy 1: 538): daróc ’nyúzó’ < szláv (FNESz. 1: 197), 1270/272/476/580: Lonya: Lónya (Györffy 1: 543–4) a szláv loviti ’halászik, vadászik’ szó származéka (FNESz. 2: 46). 1327: Machala: Macsola, Moчoлa (Györffy 1: 544) a szláv ’kenderáztató’ jelentésű szóból (FNESz. 2: 50), 1263: Werezka: Alsóverecke, Hижнi Bopoтa (Györffy 1: 550): a szláv ’gyepűkapu’ jelentésű szóra megy vissza (FNESz. 2: 752), tehát a határnak ezt a részét szlávok – feltehetően ruszinok – őrizték. 4. Egy-egy település nevet kaphat a rajta át vagy a mellette folyó vízről is: 1338/339, 1339: Bylke: Bilke, Бiлки (Györffy 1: 533–4), 1270/273/476: Boltrag: Bótrágy, Бaтpaдь (Györffy 1: 535), 1299/435: Charnavoda: Csaroda (Györffy 1: 536), 1342/508/621/XVIII: Ilosva: Makszemháza valamivel későbbi neve, ez állandósult: Ilosva, Ipшaвa (Györffy 1: 541), 1332–5: Kykos: Kígyós, Kiдьoш (Györffy 1: 542), 1301: † Kereua: Kirva, Beregdéda határába olvadt (Györffy 1: 542), 1318: Cusmuca: Kusnica, Kovácsrét, Kyшниця – Máramaroshoz csatolták (Györffy 1: 543), 1332–5: Rakus: Beregrákos, Paкoшинo (Györffy 1: 547), 1270/272/476: Zyrnua: Szernye, Cepнe (Györffy 1: 549): a mocsár a folyótól kapta a nevét a XIX. században, 1263: Zoloa: Szolyva, Cвaлявa (Györffy 1: 549): a magyar név is szláv eredetű, a mai Свалява elnevezés másodlagos. [1270]/270/272/478: Suskow: Szuszkó, Bányafalu, Cycкoвo (Györffy 1: 549), 1270/272/476/580: Zabezwl: Zápszony, Зaпcoнь (Györffy 1: 554). 5. A névadásban szerepet játszhat a talaj minősége is. 1312: Burkuzlou, Barkazow: Barkaszó, Бapкacoвo (Györffy 1: 530): azaz berek + aszó (FNESz. 1: 169), 1214/550: Beregu: Nagybereg, Beликi Бepeги (Györffy 1: 530–6): a berek szóból vezethető le (FNESz. 1: 198). 1300 körül: † Hegy: Tarpa határába olvadt (Mező–Németh 1972: 117), P.: „Később népesült a’ tisza parton feküdt de elpúsztúlt régi Helmecz nevű faluból úgy szinte Hegyi nevű helységből” (476). 1299: † Hylmuch: Helmec, Tarpa határába olvadt (Györffy 1: 541): alapja a szláv ’kis halom’ jelentésű szó (Mező–Németh 1972: 117), P.: „Helmeczszeg gyümölcsös itt vólt a’ régi Helmecz falú de a’ tisza által elszaggatatott” (476). 1356: Homok: Mezőhomok, Xoмoк (Csánki 1: 416), Beregdédához csatolva, +?1248>393: Ignech: Ignéc, Зняцьoвo (Györffy 1: 541): valószínüleg a ganaj szó szláv előzményeiből vezethető le (FNESz. 1: 621). [1270–2]>295: Koazou: Kovászó, Kвacoвo (Györffy 1: 543): azaz kő + aszó, a Kvaszovo tudatos szlávosítás eredménye (FNESz. 1: 787). 1338: Ostrov: Osztró (Csánki 1: 418): csak egyszer fordul elő, nem lokalizálható, szláv eredete (tkp. ’sziget’) kétségtelen. 6. Egyéb indítékok: 1264/270: † Borod: Bród, Iványi mellett feküdt (Györffy 1: 535–6) tkp. ’rév’, 1290/342: Galgoua, 1298: Gulgo: Galgó, Tiszaadony határába olvadt (Györffy 1: 539). P. (478) Tiszakerecseny határából hoz galaglapos, galag sűrű dűlőneveket. A helységnév a ’som’ jelentésű szláv szó származéka (Mező–Németh 1972: 119). 1344: † Izteryen: Iszterjén, Tiszakerecseny határába olvadt: valószínűleg a ’nyíl’ jelentésű szláv szó származéka, s ez ekkor 89

a gyepűvédelem szláv lakosaira utalhat (Mező–Németh 1972: 123). 1321: † Kobula: Kabala (Györffy 1: 542): Vámosatya környékén kereshető, de P. szerint (446) figyelembe vehető a barabási Kabula éger pataknév is. A szláv kabala jelentése: ’kanca’ (Mező–Németh 1972: 135), de lehet személynév is. 1332–5: Cossan, Kozun, Kazim: Mezőkaszony, Kocoнь (Györffy 1: 542): ha egyáltalán szláv eredetű, akkor csakis horvát lehet (FNESz. 2: 131). A népi magyarázat: Kata + asszony ti. kápolnája (Lehoczky 1881: 333) csak anekdotának jó. 1341/342/508/621/XVIII: Komlos: Komlós, Xмeлiв (Györffy 1: 543): a komló növénynév -s képzős származéka (FNESz. 1: 773), 1341: † Nozky: egyetlen egyszer fordul elő, lokalizálni nem tudjuk (Györffy 1: 546): valószínűen a szláv ’orr’ jelentésű szó származéka. 1263: villa St. Nicolai, 1270/272/476: Zenthmyklos: Szentmiklós, Чинaдiйoвo (Györffy 1: 548): temploma védőszentje volt a névadó (FNESz. 2: 565). A névadás formája ebben a korai időszakban jellegzetesen magyar, hiszen 87 név bizonyíthatóan magyar névadással keletkezett, mindössze 12 szláv (nem feltétlenül keleti szláv!) eredetű. Így azt kell mondanunk, hogy a magyar népesség lehetett túlnyomó többségű. Ezen változtatott a Korjátovics-korszak és a XVI. századtól az ún. tatárjárások sora, amikor is a kenézségek korában ruszin elemmel kellett~lehetett pótolni a lakosság hiányát. Ennek vizsgálata azonban újabb tanulmányt igényel. Irodalom Csánki Dezső 1890. Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. I. Magyar Tudományos Akadémia. Bp. FNESz. = Kiss Lajos 1988. Földrajzi nevek etimológiai szótára. I–II. Akadémiai Kiadó. Bp. Györffy György 1963. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. Akadémiai Kiadó. Bp. Heller, Georg 1985. Comitatus Bereghiensis. Veröffentlichungen des Finnisch– Ugrischen Seminars an der Universität München. München. Kiss Lajos 1992. A telepítő kenézükről nevet kapott falvak a beregi Hát vidékén. In: Emlékkönyv Rédei Károly 60. születésnapjára. Wien–Bp. Kovács Sándor (szerk.) 2000. Kárpátalja térképe. DIMAP Bt. Bp. Lehoczky Tivadar 1881. Beregvármegye monographiája. I–III. Nyomatott Pollacsek Miksa Könyvnyomdájában. Ungvárott. Mező András–Németh Péter 1972. Szabolcs–Szatmár megye történeti-etimológiai helységnévtára. Kiadja a Szabolcs–Szatmár Megyei Tanács V. B. Művelődésügyi Osztálya. Nyíregyháza. Mező András 1999. Adatok a magyar hivatalos helységnévadáshoz. Kiadja a Bessenyei György Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszéke. Nyíregyháza. 90

Mizser Lajos 2006. Gerzsenyő. MNy. 102: 465. Mizser Lajos 2007. Asztély. MNy. 103: 78. Mizser Lajos 2009. Muzsaly (Nagy-, Kis-). MNy. 105: 68–9. P. = Mizser Lajos 1995. Bereg megye Pesty Frigyes helységnévtárában. 1864– 1865. Levéltári Évkönyv XI, 395–489. Nyíregyháza. Sebestyén Zsolt 2008. Kárpátalja településeinek történeti helynevei. A kataszteri térképek és birtokrészleti jegyzőkönyvek alapján. Bessenyei Könyvkiadó. Nyíregyháza. Sipos Zsigmond 1911. Borzsova monographiája. Balogh Tamás könyvnyomdája. Beregszász.

91

N. Császi Ildikó

NÉVALKOTÓ LEXÉMÁK A MOLDVAI BELTERÜLETI HELYNEVEKBEN 1. A Keleti-Kárpátokon túl élő moldvai magyarok lélekszámát 250-300 ezerre becsülik, közülük már csak mintegy 62 ezer a magyar ajkú, ami a teljes katolikus lakosság mindössze egynegyedét teszi ki. A több mint 80 csángó falu közül Bogdánfalva, Diószén, Forrófalva, Frumósza, Klézse, Külsőrekecsin, Lészped, Magyarfalu, Nagypatak, Pokolpatak, Pusztina, Somoska, Trunk települések, ahol még napjainkban is, szinte 100%-ban értik és beszélik a magyar nyelvet, a fiatalok is. Pedig a 19. század második harmadában, sőt valószínűleg még a századforduló táján is, a moldvai magyarok központi, „klasszikus” településterületén a mai Székelyföldéhez hasonló nyelvi állapotok léteztek (vö. Tánczos 2001). A 2002-es népszámlálás adatai szerint 1992 óta a romániai magyarok száma csaknem 200 ezer fővel csökkent, ami kb. 12%-os fogyást jelent. Az adatok szerint csak az Erdélyen kívüli falusi magyar népesség gyarapodott (563-mal, ebből 467 Bákó megyében), minden más kategóriában fogyott (vö. Szilágyi N. 2002). A moldvai magyar nyelv szótárának szócikkszerkesztési munkálataiba bekapcsolódva kezdtem foglalkozni a Kárpátokon túli magyar nyelvterületről megjelent helynévgyűjtemények feldolgozásával. Ezeknek a megjelent adattáraknak a közszóanyagát dolgozom be a szótár anyagába. A 92 moldvai kutatópontból mindössze 8 település [7. Klézse (MND. 58.); 13. Külsőrekecsin (MND. 139.); 15. Magyarfalu (MND. 19.); 16. Lábnyik (MND. 130.); 25. Lészped (MND. 26.); 28. Pusztina (MND. 68.); 48. Onyest (MND. 32.); 69. Szabófalva (MND. 143.)] helynévanyaga jelent meg (1. ábra). A települések helynévanyagát Halász Péter gyűjtötte össze és tette közzé az egykori moldvai magyar lakosok viszszaemlékezéseiből. Ezek a települések viszonylag távol esnek egymástól, semmiképpen sem mondható el róluk, hogy egy tömbben helyezkednek el, és egy szűkebb régióhoz tartoznának, a települések közötti közvetlen kapcsolat sem mindennapos. A többségi környezetben élő magyar közösségek anyanyelvét Moldvában évszázadokon át jelentős román hatás érte, ami elsősorban szókölcsönzésekben 93

nyilvánult meg. A Murádin-féle atlasz alapján készített kimutatás szerint a román nyelvi hatás 20-25% körüli (vö. Márton–Péntek–Vöő 1977). Egykori hallgatónk az ezredforduló után végzett lexikológiai vizsgálatában térképre vetítve mutatta ki a román kölcsönszók arányát. Az említett 8 település eredményei a következők: Szabófalva 28%, Klézse 19%, Külsőrekecsin 18%, Onyest 18%, Magyarfalu, Lészped, Pusztina 17%, Lábnyik 15% (Vornicu 2006).

1. ábra: Megjelent helynévanyagok moldvai településekről

94

2. A nyolc településen 1175 névváltozatot vizsgáltam meg. Korábbi tanulmányomban három, egymáshoz közelebb eső moldvai magyar település (Külsőrekecsin, Magyarfalu és Lábnyik) 500 helynevének lexikális és morfológiai elemzését végeztem el (N. Császi 2007a). Az V. Dialektológiai Szimpozionon mind a nyolc moldvai magyar település természetes neveinek lexikai és szemantikai bemutatására tértem ki: a 427 helynévben 66 különféle földrajzi köznévi lexémát találhatunk (N. Császi 2007b). A VI. Névtudományi Konferencián öt település (Klézse, Pusztina, Lészped, Onyest, Szabófalva) 748 névváltozatából a vízrajzi és domborzati neveket vizsgáltam meg lexikai és jelentésföldrajzi szempontból. Jelen tanulmányomban ennek az öt településnek a belterületi neveire (114 név) térek ki. Ez a vizsgált névanyag 15%-át teszi ki. 3. A belterület helyneveinek elemzésekor azt vizsgálom, milyen objektumokat jelölnek névvel a vizsgált településeken, illetve milyen motivációjú nevekkel találkozhatunk az egyes helynévfajták elnevezése kapcsán, valamint milyen névalkotó lexémák jelennek meg ezekben az elnevezésekben. A belterület nevei közé 114 névváltozatot soroltam, bár az építménynevek többsége is a belterülethez köthető, azok mégis külön kategóriába kerültek, s jelen tanulmányomban ezeket nem vizsgálom. A településeken a belterületi nevek száma meglehetősen nagy aránytalanságot mutat, kevés nevet találunk Szabófalván és Lészpeden, valamint a település nagyságához viszonyítva Onyestben is. A névanyagot nagyrészt a természetes utcanévadás jellemzi, jelentős részét alkotják a kisebb-nagyobb kiterjedésű falurésznevek, amelyek egyszerre területnevek, ugyanakkor utcanevek is.

2. ábra: A belterületi nevek szerkezeti megoszlása

95

A belterületi nevek közel egyharmada (30,7 %) egyrészes név, valamivel több, mint kétharmada (69,3 %) kétrészes. Az átlagtól három település tér el jelentősen. Onyestben a nevek csaknem 70%-a egyrészes, ami abból ered, hogy a városrészeknél főként sajátosságjelölő névrész válik helynévvé, az ott lakó emberek személyneve válik városrésznévvé. Lészpeden a belterületi nevek kevésbé alkotnak rendszert. Találunk közöttük valódi helyneveket (Lécped ’a falu magja’), sajátosságjelölő funkciójú névrészt (Féső ’felső faluvég’), illetve olyan fajtajelölő névrészeket, amelyek román közszói átvételek, és jelentéshasadással váltak helynévvé: Jarmarok r. iarmaroc ’országos vásár, nagyvásár’, Cintorom ’temető’. A pusztinai belterületi neveknek viszont csak 7 %-a egyrészes név (Becéknél, Fenek, Temető), mivel a falu ősi, szeres településszerkezetet tükröz, a különféle sajátosságot jelölő funkciójú bővítményrészekkel alakult kétrészes településrésznevek, illetve az utca- és tanyanevek vannak túlsúlyban. A belterületi egyrészes nevek, illetve a kétrészes nevek második névrésze zömmel fajtajelölő földrajzi köznév (Temető, Balázoki rész), esetleg sajátosságot jelölő közszó (Fenek) vagy tulajdonviszonyhoz köthető személynevek (Becéknél, Antalka).

3. ábra: Az egyrészes nevek megoszlása a belterületi nevek között

Ettől a jellemzőtől egyedül Klézse belterületi névanyaga tér el, mivel egyrészes névként (Buda, Pokolpatak) és kétrészes nevek alaptagjaként (Külsőklézse, Felsőbuda) valódi helyneveket találunk (60,7 %), amelyek a megnevezés funkcióját látják el. A kétrészes nevek második névrészében ritkán fordul elő fajtajelölő (Csernátfalu ’Csernát nevűek lakják, Buda vége, Somoskai út) funkciójú névrész (21 %). 96

4. ábra: A kétrészes nevek megoszlása a belterületi nevek között

3.1. A településrésznevek funkcionális-szemantikai szempontból változatos képet mutatnak: két település vizsgált anyagában találunk megnevezés szerepű névrészt. Lécped ’falurész, a falu magja’, Klézsén a legmagasabb a megnevezés funkciójú településrésznevek száma (5 egyrészes név és 14 kétrészes név alaptagja), ugyanis több, korábban önálló település ma már Klézséhez tartozik (Alëkszandrina ’a falu felső része’ 1930-ban még külön településként szerepelt; Szilistye ’településrész, Budától Bákó felé a nagyút mentén’; Buda ’falurész’; Pokolpatak ’falurész, korábban önálló település volt’ pokol mn. ’virgonc, hamis, pajkos, csintalan’. Emellett előfordulnak helyfajtajelölő névrészek közül: a hely, rész, szeg, szer, valamint ennek román átvétele a r. cot ’kanyar, kanyarulat, helynévben: szer’, illetve a hegy ’valaminek a felső része’ jelentésben és a vég ’a központtól távolabb eső’ jelentésben: Busuk helje, Balāzoki rész (Szabófalva); Bojér heje, Régi temetőhej, Ālsószër, Fēsőszer / Fësőrész / Fëlszeg; Bēsőrész / Bēsőszer, Középszër, Kűsőrész / Kűsőszër, Újszër, Tyúkszër (Pusztina); Āsókót ’alsószer’ Felsőkót / Fölsőkót ’felsőszer’ (Onyest); Ciginye hegye, Dulló hegye, Ignác hegye (Lészped); Buda vége ’Buda keleti része, közvetlenül az országútnál’, Pokolpatak vége (Klézse). Maga a településnév megkülönböztető névrésszel bővülve hozhat létre újabb településrésznevet. A településrészek elnevezését motiválhatja a névrész tulajdonsága, mérete vagy kora: Küsklézse ’Újklézse, a templom feletti részen, Alexandrina részen’, Natyklézse ’a teljes falu’, Újklézse ’Újfalu’, Ujfalu ’Újklézse, az első világháború után osztották ki a házhelyeket’; Régibuda ’Felsőbuda’ ma már nem használják, Újbuda ’falurész, Szilistye Buda felé eső része’. A terü97

letnevek kora leginkább az egykori építményre utalva azonosít egy kisebb területet: Régi temető, Régi temetőhely, Újszër, Újtemető (Pusztina); Újklézse, Ujfalu, Újbuda (Klézse). A megkülönböztető névrészek között a legmegterheltebbek a területrészek viszonyított fekvésére utalók. Az alsó jelző mindig ’a déli vagy a központhoz közelebbi’ jelentésben szerepel, s gyakran hoz létre egy objektum elnevezésére névváltozatot a belső jelzővel. A felső pedig rendszerint ’a távolabbi, a falu központjától messzebb eső területet’ jelöli, de összekapcsolódhat a tagoltabb felszínű település területén a magasabb területekkel is. Gyakran hoz létre egy objektum elnevezésére névváltozatot a külső jelzővel. Ezek a nevek korrelációban állnak egymással, még abban az esetben is, amikor már egy-egy névváltozatot ma már kevésbé használnak: Alsóklézse ~ Fëlső / Fölsőklézse ’a Klézsepataktól északra fekvő terület’, Alsóbuda ~ Felsőbuda, Alsópokolpatak ~ Felsőpokolpatak. Külsőklézse ’Felsőklézse’. Pusztinában: Ālsószër ~ Fēsőszer / Fësőrész / Fëlszeg; Bēsőrész / Bēsőszer ~ Középszër ~ Kűsőrész / Kűsőszër. Lészpeden a viszonyítás nem csak megkülönböztető elemben (Béljó ’a falu felső része’) szerepel, hanem önálló névrészben is: Féső ’felső faluvég’. A vizsgált területen a területneveket jelentő településrésznevek között gyakran találkozunk személynevekkel is, Klézsén jellemző még az utcák puszta személynevekkel (Bukur ’a Sándor nevűeket hivatalosan, románul Bukuroknak írták be’) vagy morfematikai szerkesztésű személynevekkel történő megnevezése is (Salamonok ’egy utcácska 10-15 házzal, Salamon nevűek laktak ott’, Sándorok ’Sándor nevű családok lakták, Pokolpatak alsó része’, de találunk szintaktikai szerkesztésű személyneves falurésznevet is (Csernátfalu ’Csernát nevűek lakják’), Bëcéknél ’a Bece nevű családok laknak’. A ’legértéktelenebb területen lakók’ jelentésben Tyúkszër helynév nemcsak Klézsén, hanem Pusztinában is megtalálható: Tyúkszër ’itt laktak a falu legszegényebbjei’. 3.2. A különféle utcaelnevezések között ritkán találkozunk a máshol oly gyakori, a hely fajtáját megjelölő (utca, út, tér, köz) névrészekkel. Csak Pusztinában találunk jelentős mennyiségben utcaneveket, amelyek a többi településen csak elvétve fordulnak elő. A bővítményi rész motivációjában elsősorban az utca viszonyát jelölik valamely külső dologhoz: az utcában levő építmény: Iskola ucca, Temető ucca, Tëmplom ucca; Malom utca (Onyest); Cintorom utca (Lészped); az utcában lakó emberek: Bece Péter Józsi uccája, Ferenc György uccája, Malmos uccája, Rózs Győr uccája, Tímárok uccája; Bohána utca ’Bohánából, közeli magyar faluból áttelepítettek’ (Onyest); az utca viszonyított helyzete: Bēső ucca, Cárinka ucca ’a falu szélén, a mező mellett haladó utca’; az irányának megjelölése: Hëgyi ucca, Izláz ucca, Kendërës ucca, Mezei ucca; Garai út (Szabófalva), Somoskai út (Klézse). Más helyfajtajelölő közszó pedig egyáltalán nem szerepel a névanyagban egyik településen sem. 98

5. ábra: A lakott területek helynévtípusainak megoszlása

Feltűnő különbséget láthatunk Pusztina lakott területének neveit összehasonlítva a többi település hasonló neveivel (3. ábra). Ezen a településen a falurészneveken kívül nemcsak az utcanevek színesítik a lakott területek névanyagát, hanem külterületi lakott helyként (a nevek 27,2 %-a) az állattartásból következően olyan tanyaféle szálláshelyet is találunk, amellyel nem találkozunk a többi településen: a név alaprésze a r. tîrlă ’tanyaféle szállás’ szóból alakult, szintagmatikus szerkesztéssel egy- vagy többrészes személynévi névrésszel bővült. Valamennyi ilyen név a magyar nyelvre jellemző jelölt birtokos szerkezetben realizálódik: Bëce tëllája, Burlák tëllája, Csángó Anti tëllája, Csángó Józsi tëllája, Dani Józsi tëllája, Elek Jánoska Gyögy tëllája, Jancsi tëllája, Máris Istány tëllája, Mátyás Jánoska tëllája, Mészáros tëllája, Tamás György tëllája, Tímár tëllája. Onyestben a korábban már említett kót névrész mellett más román átvételekkel is találkozunk településnévrészként, amelyek metonimikus jelentésváltozással alakultak helynévvé: Karaboj ’állatvásárokat tartják itt’ r. car cu boi ’ökrösfogat’, Velnice r. vYlniţă ’pálinkafőző üst’. Ezen a településen is jellemzőek a sajátosságot jelölő funkciójú személynévből alakult városrésznevek: Andrisest ’városrész’, Antalka ’városrész, Antalka nevű fiú felakasztotta magát szerelmi bánatában’, Átolka, Balabán / Balobán ’városrész, egykor egy ilyen nevű bojáré volt a terület’, Baric ’Baric nevűek lakják’, Csicsis / Csucsis ’egy fösvény molnárról’, Zsepest ’Zsepu nevű emberről’. Szabófalván a belterületen főként a személynévvel alakult falurésznevekben jellemzők a magyar lexémák: Balāzok ’fr. a legtöbb család Balázs nevű volt’, 99

a falu északi része, ahol románul beszélő katolikusok élnek, Balāzoki rész, Bogdán ’falurész’, Busuk helje, Máker magazinnya ’a vegyesbolt körüli hely’. A közszók jelentéshasadással létrejött tulajdonnévvé válása már jóval ritkább: Kerítés ’bekerített hely, ahol egykor táncoltak’, Ortodox temető, Temető. Az erőteljes elrománosodást mutatja, hogy a román közszók is tulajdonnevesülnek: Karterul lok r. cartier ’lakónegyed’, Karterul tinere ’újnegyed’ r. tinerel ’ifjú, fiatal’. Egyetlen utcanevet találunk az ide tartozó nevek között: Garai út ’vasútállomás felé vivő út’. A belterületi helynevek között is találunk morfematikai szerkesztéssel alkotott helyneveket, főként személynevekhez járuló többesjellel alakult településrészneveket (Balázok, Salamonok, Sándorok, Becéknél), amelyek pedig általában a határrésznevek keletkezésére jellemzőek. Ez is a természetes névadást igazolja. A tulajdonnak igen nagy szerepe van ezeken a településeken, ezt mutatja a személynévi lexémák magas aránya a névalkotásban. Ezek a személynevek nemcsak bővítményrészként jelennek meg, hanem egyrészes nevekben is igen gyakoriak. A román közszók átvétele bár főként Szabófalván, Onyestben, Lészpeden gyakori, de nem általános érvényű, a településeken alig találunk ismétlődést ezekből az átvételekből. A román kölcsönszók aránya a követéses vizsgálatokban említett 8 település eredményeit tekintve magasabbak, de a névanyagban jóval kevesebb román nyelvi hatással találkozunk, mint a nyelvhasználat egészében. Ez természetesen abból is adódik, hogy a helynevek a nyelvhasználat archaikusabb rétegét jelentik, sokkal állandóbbak, mint maga a területi nyelvváltozat. Irodalom Halász Péter 1981. Magyarfalu helynevei. MND. 19. Bp. Halász Péter 1983a. Lészped helynevei. MND. 26. Bp. Halász Péter 1983b. Ónfalva (Onyest) helynevei. MND. 32. Bp. Halász Péter 1986. Klézse (Cleja) helynevei. MND. 58. Bp. Halász Péter 1987. Pusztina helynevei. MND. 68. Bp. Halász Péter 1994a. Lábnyik (Vladnic) helynevei. MND. 130. Bp. Halász Péter 1994b. Külsőrekecsin helynevei. MND. 139. Bp. Halász Péter 1997. Szabófalva helynevei (Săbăoani). MND. 143. Bp. h t t p : // w w w . j a k a b f f y . r o / m a g y a r k i s e b b s e g / i n d e x . php?action=cimek&cikk=m020406.html Márton Gyula–Péntek János–Vöő István 1977. A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai. Kriterion Kiadó. Bukarest. N. Császi Ildikó 2007a. Moldvai csángó helynevek lexikális és morfológiai elemzése. In: Benő Attila–Szilágyi N. Sándor (szerk.): Köszöntő kötet Péntek 100

János tiszteletére. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványa. Kolozsvár. N. Császi Ildikó 2007b. Földrajzi köznevek szóföldrajzi vizsgálata a moldvai magyar települések helyneveiben. In: Guttmann Miklós–Molnár Zoltán (szerk.): V. Dialektológiai Szimpozion. Berzsenyi Dániel Főiskola. Szombathely. 186–93. N. Császi Ildikó 2008. Moldvai helynevek névföldrajzi vizsgálata. In: Bölcskei Andrea–N. Császi Ildikó (szerk.): Név és valóság. A VI. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai. Károli Gáspár Református Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke. Bp. 115–24. Szilágyi N. Sándor 2002. Észrevételek a romániai magyar népesség fogyásáról, különös tekintettel az asszimilációra. Magyar Kisebbség Nemzetpolitikai Szemle VII/26. (2002/4.). Tánczos Vilmos 2001. A moldvai csángók és kultúrájuk. In: Magyarok a világban – Kárpát-medence. Xantusz Nemzetközi Koordinációs Iroda (http:// www.hhrf.org/xantusz/mve_moldvai_csangok.html). Vornicu Florentina 2006. A csángó nyelvjárás román kölcsönszavai. Szakdolgozat. KGRE BTK. Bp. (kézirat)

101

Nyirkos István

A NÉVVARIÁNSOK IDENTIFIKÁCIÓS JELLEMZŐI A HIVATALOS NÉVADÁSBAN

Már az előadásom elején fel kell tennem a kérdést: mit tekinthetünk hivatalos névadásnak a magyarban. Mező András professzor úr talán az egyetlen, aki korszakos jelentőségű művében, A magyar hivatalos helységnévadásban (1982) alighanem teljes képet rajzol a korábbiakban meglehetősen elhanyagolt vagy nem kellően értékelt hivatalos helységnévadás rendszeréről, szerkezeti, történeti stb. vonatkozásairól. Úgy gondolom azonban, hogy célszerű érdeklődési körünkbe vonni a helyneveken kívül más, úgynevezett hivatalosnak minősíthető névtípusokat is. Természetesen csak azokat, amelyek törvényi, rendeleti szabályozásban részesülnek. Mező András azt is tisztázta, hogy a településnevek élete nagyjából a XVIII. század második felétől kezdve „a közigazgatás alacsonyabb és magasabb szintű szerveinek felügyelete (kezdetben csak figyelme, később fennhatósága) alatt folyik” (i. m. 23). Nyilván ennek köszönhető, hogy a helységnevek, településnevek az identifikáció követelményének a legmagasabb szinten felelnek meg. A többi névtípusban ehhez hasonló szigorúságot, állandóságot, változatlanságot aligha találunk, noha a névadás hivatalos jellege más névtípusokban (utcanév, családnév, keresztnév, házassági névadás stb.) is szerephez jut, de ezekről kissé később szólok. Azt mondhatjuk tehát, hogy a helynevek terén az egy név – egy hely elve a legkövetkezetesebben jut érvényre, tehát a neveknek ez a csoportja a legstatikusabb, a legstabilabb típusa morfológiai és más tekintetben is. Hasonló stabilitással a nevek más csoportjaiban nem találkozunk, függetlenül attól, hogy a hivatalos helyneveken kívül egyéb hivatalos névrendszeri elemek is találhatók. Külön típust képviselnek talán a Bogdány ’Nyírbogdány’, Szemes ’Balatonszemes’, Pest ’Budapest’-féle nevek, mivel ezek csupán rövidülés (ellipszis) következményeiként, s nem ún. aktív névalkotási folyamat eredményeként jönnek létre. Variánsok ugyan, vagy inkább félvariánsok, mivel igazában csupán az eredeti (hivatalos) név „rövidebb”, változatlan megismétlésével keletkeznek. (L. még Újhely/Saújhely ’Sátoraljaújhely’, Patak, Vásárhely ’Hódmezővásár103

hely’, Nánás, Újváros, Ladány, Nyiregy stb.) Érdekes, hogy ha már megváltozott a név, a variáns nem él tovább. Hivatalosnak minősülnek például a belterületi (utca-, tér-, körút- stb.) nevek is. A megye, város, község elöljárósága ugyan ragaszkodik az általuk elfogadott alakokhoz, a lakosság azonban nemegyszer fittyet hány ezekre az óhajokra, és sokszor hosszú éveken át egymás mellett használja ezeket – elsősorban az élő, beszélt nyelvben – a hivatal által nem javasolt, sőt olykor rosszallott névformákat. Elég talán, ha a debreceni Szent Anna utca ~ Béke utca, Hámán Kató utca ~ Kassai utca, Piac utca ~ Vörös Hadsereg utca, Péterfia utca ~ Gorkij utca, Budapesten: Andrássy út (= Andrási út) ~ Sztalin utca (de az Andrássy út 60 végig megmaradt), Szegeden Dóm tér ~ Beloiannisz tér stb. nevekre gondolunk, amelyek ugyan felváltva szerepeltek – különösen a beszélt nyelvben –, de a régi, eredeti nevek az első adandó alkalommal visszahódították elsőbbségüket. (Vö. J. Soltész 1992: 15–9.) A családnevek vagy vezetéknevek – mondhatni – szigorú hivatali előírások szerint használhatók, de ez a szigor sok esetben szinte csak látszólagos. Egyrészt olykor azt látjuk, hogy a ragadványnevek a hivatalos névvel együtt szerepelnek nemcsak a beszélt nyelvben, hanem – másrészt – hivatalos listákon és összeírásokban, azaz az írott nyelvben is stb. (pl. Futó Sándor ~ Futó Gombás Sándor, Futó József ~ Futó Gombás József; vö. Varga I. 1994: 19). A ragadványnevek régebben az írásbeli névrendszerben is funkcionáltak. Nyilvántartási lapokon, adókönyvekben, anyakönyvekben gyakran feltüntették azokat. Sokszor még a tanácsi értesítők, meghívók, levelek is ilyen címzéssel jöttek, mint pl. Bodzsár István, Céci (vö. Varga I. i. m. 24). Az asszonynevek – házassági nevek ugyancsak hivatalosan is fontos voltuk ellenére – névtani szempontból teljesen váratlanul, meglepő variánshálózattal rendelkeznek. A névadásnak az ún. szubjektív jellege itt és a művészneveknél dominál a leginkább. Hajdú Mihály rendszerszerűen leírja a lehetséges aszszonynév változatokat, de l. még Fercsik Erzsébet vizsgálatait is (Fercsik 1992: 63–7). Tudjuk, hogy a legújabb családjogi törvény legalább ötféle névválasztást tesz lehetővé (Vö. Laczkó 1996: 161; l. még Pásztor 1975: 314–24). Ez utóbbi forrásra Laczkó Krisztina nem hivatkozik! A Laczkó által említett névváltozatok a következők: 1. Szabó Lászlóné, 2. Tóth Éva (lánykori név), 3. Szabó Lászlóné Tóth Éva, 4. Szabóné Tóth Éva, illetve a férj vezetéknevének és a feleség keresztnevének összekapcsolása: 5. Szabó Éva (l. i. h.). Hajdú Mihály a Művészasszonyok névhasználata Szentendrén (Hajdú 2003: 274) című tanulmányában (a törvény által nem szabályozott) mintegy nyolc (8) variánst közöl: 1. teljes leánykori név (Kiss Ilona), 2. Teljes leánynév + teljes férjnév + -né (Kiss Ilona Nagy Gáspárné), 3. teljes leánynév + férj családne104

vének első betűje (Kiss Ilona, N ~ N. Kiss Ilona), 4. férj családneve + teljes leánynév (Nagy Kiss Ilona), 5. férj teljes neve + teljes leánynév (Nagy Gáspárné Kiss Ilona), 6. férj családneve + -né + teljes leánynév (Nagyné Kiss Ilona), 7. teljes leánynév + férj családneve + -né (Kiss Ilona Nagyné), 8. férj családneve + keresztnév (Nagy Ilona). A törvény ezek nagy részét megengedi, de ha személyi igazolványba esetleg nem is kerülnek bele, a hölgyek és a művészasszonyok ezeket hivatalos beadványaikban, hivatalos levelezésükben mégis érvényre juttatják, ezek tehát nem csak az élő nyelvhasználat produktumai. A hivatalos: országos, megyei és városi kulturális szervek, kiállítás-rendezők, katalógus-szerkesztők, -készítők hallgatólagosan elfogadják – sőt olykor az is megeshet, hogy fogalmuk sincs az illető keresztelésekor adott ún. hivatalos nevéről. Mindenesetre nagyon érdekes és bizonyos értelemben különös a női neveknek ez a majdhogynem zilált, s ráadásul sokak által elfogadott rendszere. Úgy látszik tudniillik, hogy az identifikáció nem a nagy közösség érdekében jut érvényre, és sem a név jóváhagyója, sem a név viselője nincs tekintettel a külsők tájékoztatására, számukra nem releváns a közösség egyértelmű, félreérthetetlen tájékoztatása, a név tehát igazában a saját egyéniség és a saját értékrend esetleges jelzésére vagy sejtetésére szolgál. A helynevekkel szemben tehát a személynevek igen nagy változatosságot tükröznek, a szigorú statikusság szinte semmi szerepet nem játszik, legfeljebb azt kell elérni, hogy pl. a férjezett hölgy nevének hivatalos, ún. törvényileg jóváhagyott alakját használják, de az öt-nyolc változat még akkor is készen áll a névadási gyakorlat kivitelezésére. Úgy tűnik tehát, hogy a névhasználók és névadók nem minden esetben tartják fontosnak a minél pontosabb, minél szervezettebb, minél egyértelműbb identifikálást, igen lényeges különbségek vannak tehát a névtípusok között ebben a tekintetben. Hajdú Mihály is megjegyzi, hogy „…a családnevek stabilitásával szemben a keresztnevek sokkal változóbbak, összetételük szerkezete egy emberöltő alatt nagyon sokat módosulhat” (Hajdú 2003: 149). Megemlíthetjük, hogy a Básti Juli, Fedák Sári, Törőcsik Mari, Kállai Bori, Tordai Teri, Palotai Boris stb. művésznevek nem kizárólag a közönség körében, a szűkebb művészvilág körében élnek, hanem ezen művészek hivatalos igazolványaiban is szerepelnek. A lexikonok pedig szinte teljes mértékben „hivatalosítják” ezeket a neveket, hiszen szócikkekként a Fedák Sári-, Palotai Boris-féle alakok használatosak, egyáltalán nem utalva a név esetleges eredeti változatára. Az is érdekes, hogy a helynevekben egyáltalán nem találunk ikerítéseket, a személyneveknél viszont igen (Ági-Bági, Ildi-Bildi, Erzsa-Berzsa, AndriBandri stb.). A beszélt nyelvben tehát sokféle variáció is élhet tulajdonképpen hivatalos funkcióban, mint pl. egy-egy ikerített személynév-változat, ezek száma azonban elenyésző a névanyagban. 105

Szólnunk kell itt a becenevekről is, amelyek általában szintén az élő, beszélt nyelvben fordulnak elő, egy-egy változatuk azonban a becenevekből mintegy kiválva hivatalos névvé válik: (Palotai) Boris (a Borbála beceneveként szerepelnek más alakváltozatok is: Bori, Boris, Boriska, Borbála, Borika, Bora, Borcsa, Borba, Borbál, Biri, Bábi, Borbár, Borbárka), melyek közül a Borishoz hasonlóan önállósultak a Borka, Boróka változatok is. Az ún. egyéb nevek között váltakozó, de inkább a statikusság irányába mutató viselkedést jeleznek az identifikáció szempontjából még a következő névtípusok: a könyvcímek, (a létesítménynevek közül) a hídnevek, a (nagyobb) folyók/állóvizek, szigetek, hegyek, völgyek nevei, a tájnevek, az ?utcanevek, tanyanevek, ?(köz)épületek, ?intézménynevek, lakóháznevek, gyárak, üzemek, állomásnevek, bányák nevei, állatnevek, emberi alkotások nevei (a nevek típusaira vö. Hoffmann 2007: 48–52). Ezekben a nevekben az identifikáció egyértelmű követelménye szinte maradék nélkül megvalósul, s csak kivételesen találunk variánsokat (kérdés, hogy igazi variáns-e n é v t a n i szempontból az -ere ~ -ér, -halom ~ -halma, -háza ~ -ház stb. váltakozás). Az utcanevek, terek, középületek nevei, az intézménynevek talán csak f o r m á l i s a n tartoznak ide, hiszen az ideológiai sugallatú névadás ezeket érinti a leginkább, ahogy erről már említést tettünk az imént. A névadás állandóságra törekvése mellett meg kell említenünk azt a jelenséget is, amely a névformák lazább használatára ösztönöz. Az figyelhető meg ugyanis, hogy a hangulatiság, az élénkség, a kedveskedés, a babusgatás, a játékosság a névadás folyamataiban is szerephez jut, s a szigorú, a komoly szándékú névadás, névhasználat mellett helyet kapnak az imént említett szubjektív árnyalatok, s ezt a névadás éppen a lazább, a több vagy sok variáns létrehozásával, főleg sokszínű morfológiai eszközök felhasználásával igyekszik megjeleníteni, s ezzel mintegy az emberies életszerűség igényének tesz eleget. Azt mondhatjuk tehát, hogy a névadással szembeni követelmény, a tökéletes identifikációra törekvés olykor bizony nem egyforma mértékben, nem egyforma intenzitással, hanem csak fokozatosan jut érvényre. Az eredetiség megőrzésének, a maradandóságnak, a pontosságnak leginkább a legstatikusabb névadási/névhasználati formák kedveznek: a helynevektől (híd, létesítmény, hegyek, családnevek stb.), az intézménynevektől, emberi alkotások neveitől a több variánst is megengedő névtípusokig (utcanév, keresztnév, becenév stb.). A legszilárdabb, legváltozatlanabb formák közé a helynevek, az emberi alkotások nevei, a kevésbé szilárd és kevésbé statikus nevek közé a személynevek, becenevek, asszonynevek/művésznevek tartoznak. Ezek ugyanakkor joggal tarthatók ún. dinamikus névformáknak, a variánsképződésre inkább kész neveknek. A névadás nem egyforma szigorral viseltetik a névadással/névhasználattal szembeni identifikációra törekvéssel kapcsolatban. Az identifikáció mértéke tehát változó, függ a beszélők/névadók igényeitől, a név típusától és a közösség 106

elvárásaitól mindaddig, amíg a törvényesség, a törvényi szabályozás nem szól igazán közbe. Sőt a törvényesség mértéke is nagyrészt ingadozó, amit mi sem bizonyít jobban, mint az asszonyneveknél/művészneveknél megengedett tulajdonképpen példátlan variánsképzés lehetőségének biztosítása. A célom éppen az volt, hogy az identifikáció „működését”, illetve főleg érvényre jutásának mikéntjét, mértékét, lehetőségeit a helyneveken túl, más névtípusok tekintetében is érzékeltessem, s némileg árnyaltabbá tegyem. Irodalom Fercsik Erzsébet 1992. Feminista kísérletek – avagy, mi is a helyzet az asszonynevek körül Hévízgyörkön. In: Tulajdonnév-használatunk. MND. 100: 63–7. Bp. Hajdú Mihály 2003. Válogatott tanulmányok. Bp., 274. Hoffmann István 2007. Helynevek nyelvi elemzése. Tinta Könyvkiadó. Bp. 48–52. J. Soltész Katalin 1992. Rendszerváltozás és névváltoztatás. In: Tulajdonnévhasználatunk. MND. 100: 15–9. Bp. Laczkó Krisztina 1996. A mai asszonynévhasználat Budapesten. Nyr. 120: 161. Mező András 1982. A magyar hivatalos helységnévadás. Akadémiai Kiadó. Bp. Pásztor Emil 1975. Asszonyneveink és a módosított családjogi törvény. Nyr. 99: 314-24. Varga I. Erika 1994. Sikátor község történeti és mai személynevei. MND. 135: 19, 24. Bp.

107

Sebestyén Zsolt

K ÁRPÁTALJA 1946-OS HIVATALOS HELYSÉGNEVEI Mivel is tiszteleghetnék a magyar hivatalos helységnévadás legnagyobb szakértőjének emléke előtt, mint egy hivatalos helységneveket tárgyaló tanulmánynyal. Mindannyian ismerjük Mező Andrásnak A magyar hivatalos helységnévadás (1982), illetve az ehhez kapcsolódó adattár, az Adatok a magyar hivatalos helységnévadáshoz (1999) című munkáját, melyek az országos helységnévrendezés eredményeit összegzik. A hivatalos névadás azonban nemcsak a XIX–XX. század fordulóján befolyásolta helységneveink sorsát. Az anyaországtól elcsatolt részek állam- és hatalomváltásait szinte azonnal követte az adott terület hivatalos településneveinek a változása. Mindezt akár természetes folyamatnak is tekinthetnénk, hiszen a Mező András által felsorolt és bemutatott társadalmi–politikai és gazdasági okok a szomszédos országok névadóit is befolyásolták. Tisztában vagyunk azonban azzal, hogy ennek a tevékenységnek a célja és eredménye minden esetben a magyar helységnevek tömeges eltüntetése volt. A határon túli területek közül Kárpátalja élte meg a legtöbb névváltoztatást. Elég csak felidéznünk XX. századi történelmének néhány fontosabb eseményét: ez a vidék előbb az újonnan megalakult Csehszlovákiához (1920–1938), majd az anyaországhoz való rövid visszatérés (1938–1944) után a Szovjetunióhoz tartozott. Az Unió 1991-es felbomlásától pedig az önálló Ukrajna egyik megyéje lett. Kárpátalja hivatalos településneveinek kérdése a 90-es évek első felében kezdte újra foglalkoztatni elsősorban a kárpátaljai magyar közvéleményt, ekkor ugyanis lehetőség nyílt a történelmi magyar nevek visszaállítására, ami az esetek többségében sikerült (vö. Beregszászi 1997, Bíró 1993, Sebestyén 2006 stb.). Hogy miért volt erre szükség, s milyen neveket kellett megváltoztatni, erről kívánok néhány gondolatot megosztani. Kárpátalja szovjet megszállására 1944 őszén került sor, amit hamarosan követett a közigazgatási rendszer átszervezése, s egyúttal a magyar korszakból származó helységnevek cseréje (vö. Földi 1993). A terület 1946. január 22-én vált a Szovjetunió, s azon belül az Ukrán SzSzK részévé. Az Ukrán SzSzK Legfelsőbb Tanácsának elnöksége által 1946. június 25-én kiadott rendelet jóvá109

hagyta és hivatalossá tette az oroszosított, majd később ukrán megfelelővel is ellátott kárpátaljai helységneveket. Újra az a sajátos helyzet állt elő, mint a csehszlovák érában: a kárpátaljai helységeknek két neve lett, egy orosz és egy ukrán (korábban cseh és ruszin), mivel egyidejűleg két államalakulathoz, a Szovjetunióhoz és Ukrajnához is tartoztak. S bár az ország alkotmánya biztosította a nemzetiségek jogait, a valóságban ebből nem sok minden valósult meg. Különösen elképzelhetetlen lett volna ezeknek a jogoknak az érvényesítése a frissen legyőzött, fasisztának tartott magyarok esetében, így a történelmi magyar helységnevek fennmaradása is lehetetlenné vált. Bár a magyar törzskönyvbizottság 1939-ben részben visszavonta korábbi döntéseit, s a ruszin lakosságú falvak nagy része visszakapta történelmi nevét, az újabb névváltoztatás nemcsak a magyar helységneveket érintette, hanem a ruszin nevek is áldozatává váltak a hivatalos névadó tevékenységnek. A demokratikusnak nevezett ország joggyakorlatára jellemző módon az új helységnevek létrehozásánál a helyi lakosság véleményét nem kérték ki. A névadást hozzá nem értő hivatalnokok végezték, akik hiányos magyar nyelvtudásuk miatt, illetve névtanos előképzettség híján gyakran estek a tévedés és a népetimológia csapdájába. Mező Andrásnak a hivatalos névadó tevékenységről írt általános érvényű megállapításai a szovjet névadásra is igazak. A névváltoztatás szempontjai közül ki kell emelnünk egyet, amit a névadók folyamatosan szem előtt tartottak: a helységnévnek szláv hangzásúnak kell lennie. Vagyis az „államnyelvi elv”-et mindenképpen érvényre kell juttatni. Ez azt kívánja, hogy a nemzetiségi területek községnevei közül a párhuzamos vagy önálló névadáson alapuló idegen nyelvi névváltozatok (magyar, román) mellőzésével az ukrán (ruszin) vagy ukrán hangzású nevet jelöljék ki hivatalos névként. Míg a magyar helységnévrendezés kapcsán Mező András azt írja, hogy a nemzetiségi vidékeken az államnyelvi elv érvényesítése nem volt zökkenőmentes (Mező 1982: 139), addig Kárpátalján 1946-ban ez ellen az elv ellen nem volt helye apellátának. 1. Évtizedes vita folyik arról Ukrajnában, hogy a ruszinok ukránok-e, vagy önálló etnikumot alkotnak. Ebbe a vitába itt nem kívánok belefolyni, témám és példáim azonban arra kényszerítenek, hogy különbséget tegyek a ruszin és ukrán helységnevek között. Az orosz és ukrán hivatalos névváltozatok létrehozása során a szláv névalakokra támaszkodtak az illetékesek, s feltűnő, hogy a hivatalos nevek alakilag eltérnek a történelmi nevektől. Talán meglepő, de azt kell mondanom, hogy a legnagyobb mértékű változtatás éppen a ruszin neveket érintette. Igaz ez akkor is, ha a változtatás általában csak fonetikai vagy morfológiai jellegű. A nevekben használt helynévképzők, a nevek hangalakja alapján pedig indokolt megkülönböztetnünk egymástól ruszin és ukrán helységneveket. 110

A teljesség igénye nélkül csak néhány jellemző hangtani és alaktani sajátosságot emelek ki: a. A kárpátaljai történelmi szláv helységnevek hagyományos végződése az -ova, mely melléknévképző, de a helységnevekben általában birtoklást kifejező jelentése van. A hivatalos orosz variánsokban ennek -ovo ~ -ovoje felel meg, míg az ukrán nevekben -ove található: Lalova > Лаловo, Лалове (Lányfalva), Zavidova > Завидовo, Завидове (Závidfalva), Dorobratova > Доробратовo, Доробратове (Dragabártfalva), Dulova > Дуловo, Дулове (Dulfalva), Nankova > Нанковo, Нанкове (Husztköz), Znyaceva > Зняцoвo, Зняцеве (Ignéc), Pavlova > Павловo, Павлове (Paulova), Klacsanova > Клячановo, Клячанове (Klacsanó) stb. b. A víznévi és növénynévi eredetű településnevek rendszerint nőneműek, s ennek megfelelően -a végződésűek, ugyanis kétrészes, voda~reka utótagú víznevekből jöttek létre ellipszissel. A csehszlovák érában a nőnemű alakokat hím- és semlegesneműekkel váltották fel, miután a helységnevekbe vagy a potok ’patak’, vagy a selo~mesto ’falu, hely’ közneveket értették bele. 1946-ban a hatóságok a másodlagos csehszlovák formákra, s nem a történelmi nevekre támaszkodtak: Sztavna > Ставнoе, Ставне, Kolodna > Колоднoе, Колодне (Darva), Huszna > Гуснoe, Гусний, Dubina > Дубинoе, Дубине, Szkotarszka > Скотарськoе, Скотарське, Lopusnya > Лопушнoе, Лопушне, Hluboka > Глубокoе, Глибоке, Szuha > Сухoй, Сухий stb. c. A ’valakinek a faluja, emberei’ jelentést kifejező szláv -ovci képzőt – ami a magyarban szabályosan -óc-ra változott – a hivatalos nevekben az ukrán -ivci helyettesíti: Cigányovci > Циганoвцы, Циганівці (Cigányóc), Hercovci > Герцoвцы, Герцівці (Hercfalva), Csaszlovci > Часлoвцы, Часлівці (Császlóc), Csopovci > Чопoвцы, Чопівці (Csapócka), Sislovci > Шишлoвцы, Шишлівці (Sislóc), Komarovci > Комарoвцы, Комарівці (Komoróc) stb. d. Az irodalmi ukrán nyelvi formához való igazítás szándéka vezette a névadókat a tulajdonnévi és földrajzi köznévi eredetű településnevek esetében: Zaluzsa > Залужжя (Kisalmás), Brod > Брід, Zabrogy > Забрідь, Laturka > Латірка, Lokoty > Локіть (Nagyábránka), Szolya > Сіль, Priszlop > Присліп, Dubrovka > Дубрівка stb. e. Több helységnévben az egyes számú alakokat indokolatlanul többes számúra változtatták: Kicserela > Кічерели, Lauka > Лавки, Vulsinka > Вільшинки, Rekita > Рекіти, Salánk > Шаланки, Lumsor > Лумшори stb. A változtatás azonban nemcsak a képzőket érintette, hanem évszázados szláv neveket is újakra cseréltek. Példaként említhető Izvor esete, mely falu neve ugyan szláv eredetű (ld. délszláv izvor ’forrás’ ~ ruszin ’vízmosás, horhos’), mégis megváltoztatták, az orosz родник ’forrás’ alapján a neve Родникoвка ~ Родниківка lett. Ugyanez történt Bacsava nevével, mely a bacsó ’számadó juhász’ származéka. A falu nevét a foglalkozásnév orosz~ukrán чабан változata alapján Чабанoвка ~ Чабанівка-ra módosították. 111

Áldozatul esett a változtatásoknak Andrasóc és Antalóc falvak neve is. Mindkét név valószínűleg szlovák névadással keletkezett, helyettük az Андрeeвка, Андріївка és az Антоновка, Антонівка névpárokat hozták létre. Bár szláv eredetű nevet viselt, mégis megváltoztatták Nyágova nevét (Добрянськoе, Добрянське), de amíg pl. a Родникoвка név részben motivált, addig ez a név már teljes mértékben az íróasztal melletti hivatalos névadás eredménye, akárcsak a Németmokra > Комсомольськ vagy a Lyahovec > Лемковцы, Лемківці névcsere. A példák sora még folytatható lenne, de azt hiszem, ez a néhány név is bizonyítja, az új hatalom „névadói” teljesen át akarták formálni a kárpátaljai helységnévrendszert. 2. A megváltoztatott helységnevek másik, az előbbihez több szálon kapcsolódó csoportjába azoknak a településeknek a neve tartozik, melyek évszázadokon keresztül két nevet viseltek: egy hivatalosan használt magyar, s egy párhuzamos népi szláv nevet. Ezek egyik alcsoportját olyan párhuzamos nevek alkotják, amelyeknél a magyar főváltozat melletti név más motiváció alapján jött létre: Alsókaraszló ~ Zaricsa, Kisalmás ~ Zaluzsa, Papfalva ~ Gyilok, Runófalva ~ Zsboróc, Szajkófalva ~ Oszij, Falucska ~ Bogarevica, Nagymogyorós ~ Kopunóc, Felsődomonya ~ Onokóc, Gálfalva ~ Kobalevica stb. A másik alcsoportba azokat a helységneveket sorolhatjuk, amelyek azonos motiváción alapuló párhuzamos névvel rendelkeznek: Kálinfalva ~ Kalini, Kalocsa ~ Kolocsava, Árdánháza ~ Ardanova, Árok ~ Járok, Bedőháza ~ Bedevlya, Kisfalud ~ Szilce, Bustyaháza ~ Bustina, Romocsaháza ~ Romacsevica, Deskófalva ~ Deskovica stb. Bár e falvak lakossága évszázadok óta ruszin, a magyar hivatalos névhasználatban fennmaradt a magyar nevük. 1946-ban mindkét csoportból a szláv alakok váltak hivatalossá. 3. A szovjet hivatalos névadás szempontjából a helységnevek harmadik kategóriáját azok a nevek alkotják, melyek korábban nem rendelkeztek ruszin változattal, mivel magyar vagy magyar többségű települések voltak. E településneveknek a szlávosítására már 1920–1938 között történtek próbálkozások: 1927-ig a magyar nevek voltak használatosak, ekkortól azonban új cseh névalakokat hoztak létre (Botlik 165–6), amiket a szovjet hatóságok is átvettek: Déda ~ Dedovo, Muzsaly ~ Mužijovo, Sásvár ~ Trostník, Péterfalva ~ Petrovo, Egres ~ Olešnik, Tekeháza ~ Tekovo, Badaló ~ Bodolov, Csetfalva ~ Četovo, Csonkapapi ~ Popovo, Halábor ~ Hrabarov, Koncháza ~ Koncovo, Kovászó ~ Kvasovo, Beregszász ~ Berehovo. Különösen érdekes és napjainkban is aktuális Beregszász nevének a kérdése, ugyanis nemrég a város képviselői azt kérték, állapítsák meg végre, mi Beregszász hivatalos ukrán neve. A közéleti színtereken ugyanis kétféle forma (Berehove~Berehovo) használatos, s szükségessé vált a név egyértelművé tétele. A 90-es évek elején a város lakói népszavazáson kérték a történelmi Beregszász név visszaállítását, a megye felsőbb szervei azonban a mai napig szembemennek a népakarattal. 112

A magyar falvak szovjet nevének létrehozásánál néhány jellegzetes eljárás figyelhető meg: Tükörfordítás. Az idegen név lefordítása a hivatalos névváltoztatás egyik legkedveltebb eljárása. A többnemzetiségű vidékeken jellemző a párhuzamos névadás, ennek analógiájára hivatalos úton tulajdonképpen a magyar név orosz~ukrán párhuzamos változatát alkották meg: Alsóverecke > Нижние ~ Нижні Ворота, Felsőverecke > Верхнuе ~ Верхні Ворота, Harangláb > Звонковое, Дзвінкове, Kövesd > Каменское, Кам’янське, Kígyós > Змеевка, Зміївка, Alsósárad > Нижнee Болотнoе, Нижнє Болотне, Nagyszőlős > Виноградoвo, Виноградів, Sándorfalva > Aлександрoвка, Олександрівка, Som > Деренковець, Деренковець stb. Népetimológia. A helységnevek etimológiájának kiderítése nem egyszerű feladat, ezért a hivatalos névadó gyakran értelmesíti a helységnevet: Bátfa > Деревцы, Деревцi (or. дерево ’fa’), Bene > Доброселье, Добросілля (vö. or. добрый ’jó’, holott a falu neve a Benedek becézett alakjából keletkezett; ld. lat. bene ’jó’), Bökény > Бобовое, Бобове (vö. or. боб ’bab’; a név szintén személynévi eredetű), Gut > Гараздовка, Гараздiвка (vö. or. гаразд ’jól van, rendben’; a német gut ’jó’ szóból eredeztették, s nem a Gut személynévből), Bárdháza > Бородовка, Бородiвка (or. борода ’szakáll’, de vö. Bart(holomeus) szn.), Zápszony > Заставное, Заставне (vö. or. застава ’őrhely’), Ásvány > Минеральное, Мiнеральне (vö. or. минерал ’ásvány’; de ld. m. ásvány ’mesterséges árok’), Kendereske > Коноплевцы, Коноплiвцi (vö. or. конопель ’kender’; de ld. Kenderes csn.), Keresztúr > Перекрестье, Перехрестя (vö. or. перехрест ’útkereszteződés’, de a név patrocíniumi eredetű), Szerencsfalva > Счастливое, Щасливе (vö. or. счастливый ’szerencsés’; ld. Szerencse csn.) stb. Névadás új, jellemző motívum alapján. Ennek során nem a történelmi nevet vették alapul, hanem más tulajdonság alapján alkottak nevet: Tiszaágtelek > Тисянка (tkp. ’Tiszafalu’, a Tisza közelében fekszik), Szőlősvégardó > Подвиноградов, Пiдвиноградiв (’Szőlős alja’), Botfalva > Прикордонное, Прикордонне (tkp. ’Határ melletti falu’), Nagycsongova > Боржавское, Боржавське (tkp. ’Borzsovafalu’, a Borzsova folyó mellett található), Ketergény > Розовка, Розiвка (’Rózsás’, a közeli Rózsástanya alapján), Szernye > Ровное, Рiвне (tkp. ’Sima’), Sarkad > Горбок (tkp. ’Dombocska’) stb. Motiválatlan név. Az új név semmilyen kapcsolatban nincs a korábbi hivatalos helységnévvel: Asztély > Лужанка (tkp. ’kis rét’), Felsősárad > Широкое, Широке (tkp. ’Széles’), Handalbustyaháza > Тополовка, Тополiвка (tkp. ’Nyárfás’), Hetyen > Липовое, Липове (tkp. ’Hársas’), Fornos > Лесковое, Лiскове (tkp. ’Mogyorós’) stb. Úgy vélem, e vázlatos áttekintésből is jól látható, hogy az 1946-os helységnév-változtatás eredményeként Kárpátalja településnév-rendszerében jelentős 113

változások következtek be: egy teljesen orosz~ukrán hivatalos névrendszer jött létre, mely közel öt évtizeden át volt használatban, s részben ma is fennáll. Kárpátalja minden nemzetisége 1988-ig köteles volt nyilvános fórumokon az új neveket használni, de ugyanez vonatkozott a kárpátaljai ruszinokra is. A magánbeszélgetésekben, az emberek tudatában azonban megőrződtek a történelmi magyar nevek, s amikor a 90-es évek első lehetőség nyílt a helységnevek felülvizsgálatára, több település (elsősorban magyarlakta falvak) élt a kínálkozó lehetőséggel, így ma újra régi nevüket viselhetik. Az ukrán vagy ukrán többségű falvak esetében szórványos változtatások történtek, ezek célja a korábbi ruszin névalak felelevenítése, elsősorban a név végződésének korrigálásával (pl. Лалове > Лаловo, Завидове > Завидовo, Доробратове > Доробратовo stb.). Irodalom Beregszászi Anikó 1997. Magyar helységnevek Kárpátalján a nyelvi tervezés tükrében. In: B. Gergely Piroska–Hajdú Mihály (szerk.): Az V. Magyar Névtudományi Konferencia Előadásai (Miskolc, 1995. augusztus 28–30. MNyTK 209.) MNyTK. 209. 1: 356–62. Budapest–Miskolc. Bíró Andor 1993. Kárpátalja településeinek történelmi neveiről. Az Ungvári Hungarológiai Intézet tudományos gyűjteménye. Intermix Kiadó. Ungvár. Botlik József 2005. Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján I. Magyarok, ruszinok, csehek és ukránok. 1918–1945. Dimensiones Culturales et Urbariales Regni Hungariae 7. Nyíregyháza. Födi Ervin 1993. Kárpátalja 1939. évi hivatalos helységnevei. NÉ. 15: 106–8. Mező András 1973. Községneveink rendezése a századfordulón. MNy. 68: 54– 66. Mező András 1982. A magyar hivatalos helységnévadás. Akadémiai Kiadó. Bp. Mező András 1999. Adatok a magyar hivatalos helységnévadáshoz. Bessenyei György Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszéke. Nyíregyháza. Sebestyén Zsolt 2006. Helységnevek változása Kárpátalján a 20. században. A Márton Áron Szakkollégium Tudományos felolvasóülésének tanulmányai. Bp., 104–9. Грига В. В.–Буркало В. Й. 1983. Закарпатська область. Адміністративнотериторіальний поділ. Радянське Закарпаття. Ужгород.

114

Szabó G. Ferenc

A RÉV A FELSŐ-TISZA-VIDÉK KORAI HELY- ÉS HELYSÉGNEVEIBEN A címben szereplő k o r a i h e l y s é g n e v e k kifejezés a kora Árpád-korra (1000−1241) és a késő Árpád-korra (1242−1301), illetve a késő középkorra, nyelvtörténeti korszakolás tekintetében az ómagyar kor időszakára utal. Történeti adataimat erre az időszakra fókuszálom ugyan − s bár nagyobb léptekben −, de nyomon követem a tárgyalt helységnevek alakulását a jelenig. A F e l s ő T i s z a - v i d é k fogalmán a Tisza folyó hagyományos (a forrásvidéktől a Szamosig) és a jelenlegi (az országhatártól Tokajig) szakaszának egymásra vetítése nyomán az eredetétől Tokajig terjedő szakasz értendő. A folyó ezen a szakaszon az alábbi megyéket érinti vagy folyik rajtuk keresztül: Bereg, Máramaros, Szabolcs, Szatmár, Zemplén, Ugocsa, Ung. A címben szereplő r é v szó arra utal, hogy a fenti szempontok érvényesítésével olyan helységneveket vizsgálok, amelyek egyrészes névként vagy többrészes szerkezetben névrészként hordozzák a szóban forgó lexémát. Úgynevezett rév-es helységnevek jelentős számban keletkeztek a középkorban, s mivel a rév szinte mindig a közlekedés zavartalan biztosítását szolgáló létesítményt jelöl a név(szerkezet)ben, kijelenthető, hogy jelenléte a r e g á l é j o g o k k a l is kapcsolatban van. Jura regalia volt a neve a királyi felségjogon szerzett jövedelmeknek: pl.: bányajövedelem illetéke, pénzverés, só kitermelése, be- és kiviteli vámjai. Közöttük számos olyan jog is volt, amelynek egy részét az uralkodó (pl. 1/3-ad részt Károly Róbert) átengedte később a földesuraknak és bizonyos városoknak. Ilyen volt az italmérés, kocsmaépítés, hídépítés, húsvágás, a malomtartás joga, az egyházi tized, a vásártartási jog, valamint a vám- és révjog, illetve az útregálé és a híd működtetésére szedett h í d v á m szedésének a joga. A középkorban a közlekedés biztosítása legfőképp a vizek áthidalására, illetve a vizenyős területeken keresztülvezető utak feltöltésére irányult. Az ilyen helyeken azután a költségek ellenértékeként és a fenntartás biztosítékaként vámot szedtek az arra jogosultak. A vízen való átkelés történhetett gázlón, réven, hidason és természetesen hídon. Főként az Árpád-korban kelt oklevelek tanúskodnak arról, hogy a révek egy részének identifikálására a helyi igények kielégítéseként gyakran elegendő volt a pusztán köznévi rév 115

névalak használata. Így számos átkelőt neveztek meg körülírással, az adott település(ek) nevének térbeli viszonyítási eszközként való alkalmazásával. Ilyen példák a vizsgált térségben is fennmaradtak. 1. Kör ü lírássa l a zonosítot t révek ~ eg y részes rév nevek Bereg meg ye: Dobrony (ma Velikaja Dobrony): 1270: Dobron (Györffy 1: 538). A megye nyugati részén fekvő település határjárása során, annak környékén, a Bodrog bal oldali Szernye és a Latorca folyóin egyaránt működött egyegy rév (AOklt. 6: 356). Namény: 1214/1550: Numen (Mező–Németh 1972: 62); 1333: Nomen (Csánki 1: 412). Az 1526-ban már Vásáros- előtaggal is rendelkező város (Vasarosnomen, Maksai 1940: 183) országos és hetivásár jogát még Zsigmond királytól szerezte 1418-ban. Oppidum lett 1494-ben, de ennél is korábban rendelkezett révvel a Tiszán. A vele szembeni Ugornya (1389: Wgornya, Mező–Németh 1972: 49) révét és vámját ugyanis már 1384-ben említik (Csánki 1: 420). A szintén Bereg megyei falu neve szláv eredetű, jelentése ’ugarföldön levő tkp. település’. 1969-ben Gergelyi faluval együtt Vásárosnaményhoz csatolták. – Szabolc s meg yében: Balsa (1372: Balsa, Csánki 1: 510) falu említésekor, 1372-ben hozzá és az akkori halásztelekhez tartozóként bukkan föl egy Kerezneu nevet viselő tiszai rév. Bár a túlparti kenézlői rév neve rejlik benne, két dologról is árulkodik az adat. Egyfelől arról, hogy Balsán is volt rév ekkor, másfelől arról, hogy a túlparti birtok neve ráértődhet a szóban forgó átkelőre, mert noha még nincs önálló neve a révnek, de az identifikálás így is csaknem megvalósul. 1414-ben Balsa és Szabolcs határának körüljárásakor már úgy említik, mint azt a révet, amelyik a szemközti Kenézlőre vezet át a Tiszán (Németh 1996: 22). Megjegyzendő, hogy ekkor − a 15. század végét nem számítva − Kenézlő is Szabolcs vármegyéhez tartozott: 1332−7: Kenezlew, Keleznen; 1410: Felkeleznew; 1472: Keleznev (Csánki 1: 517). Bercel neve először 1335-ben mutatkozik: Berczel (Mező–Németh 1972: 120). 1371ben jelenik meg Eghazasbercel (uo.), később pedig két alakban is előfordul: 1424: Berzel, Eghazas Berczel (Csánki 1: 511). Ugyan egyik névalak sem utal rá, de a Tiszán réve is volt a falunak, illetve az egyiknek, mert a két névalak a 14. század végén, az Olasz és Izsépi családok osztozkodásakor, csak két falurészt, 1424-ben pedig külön falvakat jelölt. A rév Csánki szerint a Tiszán volt, de hogy hol volt a szemközti kikötője, azt csak találgatni lehet. Talán Karádon vagy annak birtokrészén lehetett. Mindenesetre Karád adatai csak 1481-ben jelennek meg: Karad (Csánki 1: 351). Bezdéd falut mint tiszai átkelőt említik az Árpád-korban (Weisz 2004: 253). Már 1212-ben faluként tűnik föl: Bezder~Bezdir (Németh 1997: 42); 1348: Bezdeed (Zichy 2: 308), ekkor Zsurkkal, majd Kálogna és Gőstuzsér falvak határaival érintkezik. Tekintettel arra, hogy konkrét adatok nem nevezik meg, hogy a településen volt-e az átke116

lő, Bezdéd valószínűleg inkább a körülírás részeként merült föl, mint a ’Bezdéd felőli rév’. Nagytárkányban van is ennek nyoma (a Salamoni-rév > Salamonpuszta mellett): Bezdédi ré (= rév), amelyet külterületi névként jegyeztek le (Mizser 2006: 236). Bezdéd földrajzi-közlekedési szempontból jelentős település volt (vö. Záhony, észak−déli nagy út). A környék korabeli köztudatában vélhetőleg meghatározóbb településnek számított, mint közvetlen településszomszédjai, Kálogna, Tuzsér, vagy a késő Árpád-kori Zsurk, illetve Győröcske. Ezek vagy kicsiny és viszonylag kései (14. század), vagy korai, de jelentőségüket vesztett apró települések voltak. Érthető módon a főútvonal melletti jelentékenyebb helység szolgált inkább igazodási pontként. Mindemellett lehetséges, hogy némelykor ténylegesen is Bezdéd birtokai között szerepelt az átkelő, hiszen a vizenyős, árvíz járta, mocsaras vidék birtokosai gyakran keveredtek határvitákba. Ez különösen jellemző volt Kálogna, Gőstuzsér és Bezdéd birtokosaira. Bezdéd neve 1906-ban a Tisza- megkülönböztető szerepű előtagot hivatalos névadás útján nyerte (Mező 1999: 52). Rozsály faluhoz (1334: Rosaal, Rosal; Csánki 1: 524) is tartozott egy rév. Zsigmond király 1387-ben a Várdaiaknak adta szolgálataik jutalmául a Leánvár (Révleányvár) és Rozsály (ma Szabolcsveresmart része) révét (ZichyOkm. 4: 324; Németh 2006: 41). A túloldali Leányvár neve ez időben: 1387: Lyanwar, Leanwar (ZichyOkm. 4: 324). Rozsály neve szintén azt példázza, hogy a másik parton is használják az ottani átkelőhely megnevezésére. Emlékét a mai Révleányváron a Rozsályipuszta őrzi (Csánki 1: 524). Tuzsér: 1345: Geustusera; 1354: Tusyr, Renalthtusera; 1387: Kystuser, Radnoldtusera; 1434: Gewsthuser, portus, tributum seu teloneum (Csánki 1: 528). Tuzséron szintén elég korán lehetett rév, mert egy 1406-os oklevélben Tuzséri Miklós fia Miklós panaszt emel régi révük lerombolása miatt (ZsigmOkl. 2/2: 628). Mindenesetre az oklevelek szerint 1434-ben már bizonyosan rév- és hídvám joga volt a településnek. A leírások szerint a rév Agárdra vezetett át. A mai Zemplénagárd előzménye két különálló falu volt: 1329: Agaar (ZichyOkm. 1: 327); 1332: Agar; 1456: Kysagard; 1481: Agard utraque (Csánki 1: 340). Záhony: 1212/1339: „versus villa Zomouken (э: Zohonreu – Németh 1997: 204); 1324: Zahun (AO. 2: 138); 1334: villa Zahun (uo.); 1335: villa Zahun (AO. 3: 86). Záhony nevében − Zsurk határjárása során való előbukkanásakor − talán már az itteni révre való utalás is szerepel (Németh 1997: uo.): ~ Záhony-rév (vö.: Záhony-rév, többrészes nevek). Vele szemben volt Salamon falu − ma Tiszasalamon > Szolomonove. Első írásos említése 1324-ből való: Salamon (AOklt. 8: 442), majd az 1332−7-es pápai tizedlajstromban is megtalálható. A 14. században Zemplén vármegyéhez számították. 1387-ben vámját és tiszai révét említik, ekkor Ung vármegyéhez tartozott. Ez időben, egy 1371-es határjáráson említik, hogy Salamonból, majd az átkelőn innen, Záhony felől indult a megye észak−déli irányú nagy útja Bezdéden, Komorón, Kisvárdán, Kállón át Debrecenig (ZichyOkm. 1: 487; Páll 117

1978−1980: 48). Zsurk (1067 k./1267: Suruk, ÁÚO. 1: 26) határjárásakor a 13. század elején említtetik egy „portus Salamon Vasard” rév is. A Salamon név ekkor vélhetően a Tisza túloldalán lévő birtokot jelölte, de az átkelő fogadó részét itt, a szabolcsi oldalon is salamon(i) révnek (Salamon(i)-rév?) nevezték. Talán ez volt az oka annak, hogy Záhony nevében nem maradt meg tartósan a rév névelem. A Záhonnyal szemközt később előbukkanó Salamon falu vihette tovább a rév nevét, mert magát a révet vagy annak utódját 1324-ben Só-révnek hívták. A Zemplén megyei Maraza és Tarkan földek átadásakor említik Tarkan [Tárkány > Nagytárkány], Cherney [Csernő] és a másik Tarkan [Tárkány > Kistárkány], továbbá egyebek mellett Salamon falvakat. Ez utóbbi határában tűnik föl a neve által nyilvánvalóan só szállítására utaló Só-rév mint tiszai átkelő: 1324: Soureu (AOklt. 8: 442). Később is fölvetődik a neve: 1324/1354: Sowrew (OklSz. 810); Suureu (AOklt. uo.). Idővel azután elveszíthette jelentőségét. A 18. század elején Nagytárkány és a Zsurkkal határos Győröcske között indul meg a révforgalom (Németh 2008: 41−2). Az eredeti salamoni rév nevet Salamon-puszta őrzi Nagytárkány határában (Németh 2006: 41−2). − Szatmár meg yében: 1230: Szatmár (Szatmárnémeti) német hospeseinek kiváltságaként vámkivetéstől való mentességet szavatolnak egyebek mellett Németi településnek a Szamoson átvezető révén (Németh 2008: 199. 325. reg.; Weisz 2004: 254); 1290: Zomuszygh (Sztp. KritJ. 2/2−3: 414). Az 1290-es adatok szerint a Szamosszeg és Szatmár közötti folyószakasz használatáért mindkét településen vámot kellett fizetni az építőanyagot szállító hajók után. Ahol pedig kikötő működött, ott vélhetően révnek is kellett lennie (Weisz uo.). Mindenesetre az bizonyos, hogy itt egy nagy fontosságú hadi és kereskedelmi út vezetett át a Szamoson. Egyebek között Gyarmatot kötötte össze a folyó bal partjával. Vámfalu: 1270/1409: Vamfalu (Sztp. KritJ. 2: 728). A Tálna folyó felső folyása mentén fekvő helység nevéből ítélve közvetlenül megtelepülése után vámszedő joggal rendelkezett, s ez különös fontosságúvá tette a falut. A Tálna folyó, valamint jelentős út melletti fekvése alapján ez nagyon is indokolt. Vámszedése mind útvámjára, mind révvámjára vonatkozhatott (Szabó G. 1999: 59−65). Becs tiszai révét 1478-ban említik a falu részeinek elzálogosítása kapcsán (Németh 2008: 5. 25. reg.). A falu régi településnek számít: 1181/1288/15. sz.: Bechy (Sztp. KritJ. 1: 44). Csánki szerint a 15. században Tizabekch falu révével együtt a szántai Becskek birtoka volt (Csánki 1: 471). A folyó másik oldalán Újlak (1304: Wylak, Csánki 1: 412) révénél lehetett partra szállni. A Becstől mindössze három km-re lévő falu a középkorban igen híres révvel rendelkezett. Az átkelőnél sókikötőt is működtetett. Mindkét település neve a Tisza- előtaggal bővült: Becs > 1476: Tizabekch (Csánki uo.); Újlak > 1709: Tiszauilak (FNESz. 2: 655). Csenger falu 1351-ben a Szamoson szedett [rév] vámot (Németh 2008: 49. 87. reg.). 1381: A csengeri rév kárára van − Csaholyi Sebestyén panasza szerint − a Balk vajda által Óváron emelt új rév (uo.). Kisar 118

faluban az 1374-es esztendőben Zsámboki János tárnokmester I. Lajos királytól testvére, Domokos itteni tiszai révének adományozását kérte (Németh 2008: 142. 230. reg.). Kóród faluban 1344-ben − „possessio Korogh [...] in medictate tributi portus in” − az itteni révvámot említik [a Tiszán]. Egy 1374es adat szerint Kölcsei Dénes fia András szatmári ispán rokonainak birtoka a kóródi révvám (Németh 2008: 154. 254. reg.). Matolcs faluban 1374-ben a Szamos folyón lévő rév adományozását kérte János tárnokmester és testvére I. Lajos királytól (Németh 2008: 178. 298. reg.). Óváron Balk vajda révet állít a Szamoson 1381-ben, I. Lajos király engedélyével (Németh 2008: 206. 336. reg.). Vetésen egy 1458-as oklevél szerint Vetési Albert veszprémi püspöknek és rokonainak Mátyás király engedélyezi, hogy saját birtokukon, a Szamos folyón révet állítsanak (Németh 2008: 343. 546. reg.). Vizsolyban, 1381-ben a Szamos révének használatára készteti a Németi városba utazókat Balk vajda a csengeri rév kárára (Németh 2008: 346–347. 549. reg.). – Ugoc sa meg yében: Sásvár igen korai település Ugocsa megyében. A 10−11. században a Tisza mentén alakult gyepűvédő őrtelep, illetve az idetelepített székelyek határvédelmének központja volt. Már 1217-ben szerepel az oklevelekben. Első hiteles említése 1323-ból való: Saswar (Székely 2009: 80). Hihetőleg maguk a székelyek építettek itt várat a folyón lévő gázló, átkelőhely, a „Vadum Liberum”[=Szabad-gázló] őrzésére (i. m. 84−7). 1300: Saswar, Saaswar (Csánki 1: 435). A helység fontosságát jellemzi, hogy mint régi határispánsági székhelyen, még a 15. században is megyegyűlést tartottak itt. 1907-ben a Tisza- előtaggal bővül a neve (Mező 1999: 333), 1946-ban a Trosznik (’nádas’) ukrán nevet kapta (FNESz. 2: 653). Ekkor már szinte teljességgel ukrán lakossága volt (Csánki uo.; Székely uo.). A gázló a Tisza túlsó partján valószínűleg Péterfalvára vezetett. Péterfalva már a honfoglalás előtt lakott hely volt. Adatai: 1220: villa Petur (Vár. Reg.); 1369: Peturfalva (Kázmér 1970: 174); 1461: Petherfalva (Csánki 1: 434). Ma Tiszapéterfalva (Piterfolvo). Sásvár pedig Fancsika (Fancsikovo) része Nagyszőlőstől délnyugatra. Az ugyancsak Ugocsa megyei Szőlős (1262/1319/1329: Zceuleus, Sztp. KritJ. 2/1: 11) melletti tiszai révet szabadon használhatták a szőlősiek István ifjabb király 1262-es engedélye alapján (ÁÚO. 8: 31−2). 1378: „Zewlewsrew, in portu ticie” (OklSz. 811). A későbbi Szőlős-rév (vö.: Szőlős-rév, többrészes név) a mai Nagyszőlős (Vinohragyiv) tiszai révének neve. Csánki szerint Nyaláb várának volt tartozéka, s maga a király nevezi először Király-révének: 1354: Kyralreve (Csánki 1: 430). Ez bizonyosan így is volt, hiszen a folyó túlpartján emelkedő dombon épült az a királyi várkastély, amelyről a birtok a Királyháza nevet kapta: 1262: Domus regalis (FNESz.1: 733); 1355: Kyralhaza (AO. 6: 382). A helység a már a 13. században Ugocsa megye területén kialakult királyi erdőuradalom központja volt. A révet azonban nem itt, hanem a Tiszához közelebb eső Tekeháza (1324: Thekee, FNESz. 2: 629; 1372: Tekeháza − adat közlése nélkül − uo.) bir119

tokon említik: 1405: Thekehaza, Tekehaza, Csánki 1: 435; ZsigmOkl. 2/1: 443). Az itt élők a királyházi Nyaláb-vár szolgálatában álltak. Ekkor már vízi és szárazvámmal is rendelkezett a település. Mai ukrán neve Tyekovo. − Z emplén meg yében: Liszkaolaszi: 1248: Liszkaolozy (Sztp. KritJ. 1: 268) > Olaszliszka határában, a Patakra vezető úton, a Tolcsvatő vizén egy rév (wlgaliter rew dicitur) létéről szól egy 1248-ban kelt oklevél (CDES. 2: 210−11; Weisz 2005: 94). Hernádnémeti (1325: Harnadnympti, AO. 2: 185) mellett a Hernád folyón szintén működött egy rév (1300: ÁÚO. 10: 394−6). 2. Többrészes révnevek (portus) A révek identifikálásának fejlettebb változata az, amikor a rév lexéma a helynév megnevezésének része, illetve valamilyen más helynév szerkezetében mutatkozva utal az átkelő létére. Az idetartozó nevek többsége a 14. században, illetve ezt követően jött létre. Erre világos magyarázatot ad a már említett nemesi, illetve városi kiváltságok megszerzésének lehetősége. A hamis oklevelek írói ezzel szemben a 13. század első felére vetítik vissza saját koruk névadási normáit, ld. ott. – Bereg meg yében: Kő-rév: 1341/342/XVIII.: „ad vadum lapideum vulgo Kwrew„ = ’Ilosva határában említett hely’ (Györffy 1: 541). Csánki szintén említ egy Ilosva közelében lévő helynevet: 1458: Rew (Csánki 1: 419). Meglehet, hogy azonos a két adat, bár itt folyik a Nagy-Ilosva, kissé távolabb pedig a Borsova, így valószínű, hogy több rév is létezett a két folyó közötti térségben. – Szabolc s meg yében: Boka-rév: 1381: aqas palusas (!) scil. Bokareu et Torbaz (Németh 1996: 21). Döge falu birtokai között tűnik föl a mocsárrész neve (uo.), amely alkalmasint a népi humor szüleménye, jelezvén, hogy itt időnként olyan sekély a víz, hogy azon gyalogosan is át lehet kelni. Kythcze-rév egy 15. századi hamis oklevélben szerepel (ÁÚO. 7: 72−4). Eszerint az átkelő a Csenke faluból Viss felé vezető úton az Oldere vizén vezetett át. Csenke nevű falu egyébként valóban létezett: 1298: „possessio Kywl Chenke et Bel” (Csánki 1: 512), amely a 13. század végére két részre oszlott, s amelyet lakói elhagytak. 1255-ben határa Meszessel, Liszkaolaszival, más helyen Zalkoddal is érintkezett (Németh 1997: 55). Nevét is őrzi egy ilyen nevű puszta Zalkod és Kenézlő határában: 1910: Csenke sziget (uo.). Az Oldere vize is bizonyosan létezett. 1520-ban egy per tárgyát képező Kyraltava nevű birtok körülhatárolásában merül föl egyebek között egy Odere nevű halastó, amelyet akkor Szabolcs falu határába számítottak (Németh 1996: 22). Alkalmasint lehetett itt átkelő, mert az itt sorakozó számos birtokot különböző vízerek, mocsaras helyek, halastavak, kis folyócskák (pl.: Holtér, Heletava, Kontere wulgo Fok, uo.) hálózták be. Az Odere mellett egy Odtelke nevű prédium is megtalálható volt a vizenyős vidéken. Nevük Ód- előtagja vélhetően személynévi eredetű, amely az ó 120

’régi, öreg’ melléknév származéka (vö.: Old helység, FNESz. 2: 273). Sugórév: 1462: „directe super vadum Swgorew vocatum” (OklSz. 811; SzékOkl. 1: 98). A Sugó-rév nevű átkelő a Rekettye-patakán (1462: Rekethyepathaka uo.) vezetett át Pálfalva és Váralja között (uo.), Szatmártól délkeletre. Záhony-rév (?): 1212/1339: „versus villa Zomouken (э: Zohonreu – Németh 1997: 204); 1324: Zahun (AO. 2: 138) 1334: villa Zahun (uo.); 1335: villa Zahun (AO. 3: 86). Záhony nevében, annak előbukkanásakor (Zsurk határjárása során) talán már az itteni révre való utalás is szerepel (Németh 1997: uo.): Záhony-rév. Ebben az esetben a rév-es helységnevek között volna a helye. A további ilyen adatok hiánya azonban a besorolást illetően óvatosságra int (vö.: Záhony, körülírással azonosított nevek). – Szatmár meg yében: Deun-réve: (1395: Dewnrewe, Németh 2008: 526) Vada nevű falu birtokfelosztásakor szerepel mint meglévő birtok, Károly irányában. Vada település egyébként vásáros hely volt. – Z emplén meg yében: Damasa-réve: (1323/1330: Damasarewy, OklSz. 810, AOklt. 7: 721) a Bodrog folyó révének neveként Chychun nevű örökölt birtok Kanow birtokrészének adományozásakor végzett határjáráson tűnik föl (AOklt. uo.). Eleuha-rév neve szerepel egy 14. századi hamisított oklevélben (CDES. 2: 210−11). Eszerint 1214-ben, Lelesz határjárásakor, a Latorca folyón vezetett át a rév ott, ahol az Ung abba beletorkollott (uo.). Ugyanezen hamis oklevélben (1214.) fordul elő egy másik átkelőhely neve is: Kazata-réve, amely a Husichapataka nevének említése mellett merül föl (uo.). Fejérkő-rév a Bodrog vizén működött egy 1248-as oklevél szerint. A rév helye Liszkaolaszi határjárásának leírásában szerepel (Weisz 2005: 94). Salamon(i)-rév: Zsurk határjárásakor merül föl a neve a 13. században, vö.: Záhony, körülírással azonosított név; Só-rév, többrészes név. Só-rév: 1324/1354: Sowrew (OklSz. 810); Suureu (AOklt. 8: 442) tiszai átkelőhely volt Salamon nevű falu mellett, illetve Tarkan [Tárkány > Nagytárkány] és Cherney [Csernő] falvak közelében. Valószínűleg azonos a korábbi, közelebbről nem meghatározott időből való Salamon-révvel. vö. Záhony, Salamon(i) rév! Később, a 18. század elején Nagytárkány és a Zsurkkal határos Győröcske között indul meg a révforgalom (Németh 2006: 41−2). – Ugoc sa meg yében: Szőlős-rév: 1378: „Zewlewsrew, in portu ticie” (OklSz. 811). Szőlős-rév a mai Nagyszőlős (Vinohragyiv) tiszai révének neve (vö.: Szőlős, körülírással azonosított név). Csánki szerint Nyaláb várának volt tartozéka, s maga a király nevezi először Király-révének: 1354: Kyralreve (Csánki 1: 430). Ung meg yében: Buró-réve (1339: Buroreue, BalassaLev. 96) a Latorca folyón működött, egy másik, Noghzabamilnak mondott folyó közelségében. Kecsete-réve (1274: Kecheterewe, Sztp. KritJ. 2: 2480. reg.) szintén a Latorca folyó réve volt Nagykapos (Veľké Kapušany) határában. IV. László király diplomájában említtetik a neve, miszerint az uralkodó a leleszi kolostornak adományozza (Weisz 2005: 95).

121

3. A rév helységnévként rögzült, vagy többrészes helységnévbe épült be A gazdasági-kereskedelmi-közlekedési jelentőséget hangsúlyozzák az olyan révnevek, amelyek egyúttal magát a helységet is megnevezik, ilyenkor ugyanis a rév funkciója ráértődik a helység funkciójára is. Így van ez akkor is, ha a rév lexéma csupán névrészként mutatkozik helységnévben. Ezen helységnévtípusok közül hitelt érdemlően mindössze öt mutatható ki a jelzett időszakban a Felső-Tisza-vidéken: Bácsréve, Balogrév, Farkasrév, Kőrév és Révbács. Bác sréve − Bereg megye A Tisza jobb, keleti partján volt valahai birtok Szalka (Tiszaszalka) és Vidtelke (Tiszavid) között feküdt: 1387: „possessiones Zalka Wydtelke ac medietates possessioni s Bachrewe” (KárOklt. 1: 260). A Tisza túloldalán már létezett ekkor Gyüre (1272−90: Gyra, ZichyOkm. 1: 3189. reg.), illetve ennek határában Zelemér (1371: Zalamer, Maksai 1940: 146). A szóban forgó rév fogadó fele bármelyik faluban lehetett, különös tekintettel arra, hogy itt vezetett az út Isztrok irányából (Mező–Németh 1972: 52). Legvalószínűbb azonban, hogy a Bereg megyei Bácsrévével szemben, a Tisza túlpartján a Szabolcs megyei Révbács feküdt. Közeli fekvésükön túl ezt erősíti, hogy mindkét birtok a Balogsemjén nemzetség Kállay ágának tulajdonában volt (vö. Révbács). A KárOklt. a települések mai helyzetéhez képest 1-2 km-rel délebbi fekvést említ ugyan (Szalka és Vid között), de egyrészt a tiszai áradások miatt a faluhatárok azóta jelentősen átrendeződhettek, másrészt Tiszavidnek a Tiszához vivő lejárója ma is pontosan a hajdani Révbács (ma Aranyosapáti) irányába vezet. Bácsréve 1387-ben a már említett Balogsemjén nembeliek birtokai között, Kállói László fia Ubul végrendeletében is szerepel (Wertner: MNemz. 2: 318). A jelölt birtokviszonyt tükröző névszerkezet első része egy Bács- nevű személyt jelöl: vö. 1252: Baach (MonStrig. 1: 390; FNESz. 1: 131.). A második névrész, a létesítményt jelölő réve a birtokviszonyra utaló -e birtokos személyraggal mint névelemmel együtt a névszerkezet alaptagjaként a Bács nevű személyhez tartozó birtok jelölője. A névadó személye azonos a másik, a túlparton fekvő fordított névszerkezetű Révbács névadójával. Balogrév − Bereg megye A birtok a mai Nagymogyorós (Kopinovci) nevű településbe beolvadva elveszítette eredeti nevét. Munkácstól északnyugatra, a Latorca folyótól 8-10 km-re feküdt, vélhetően a Latorca egykori mellékvize mentén: 1592: Balogrev; 1610: Ballasfalva pagus; 1645: Ballos Falva possessio; 1806: Balásfalva; 1893: Balázsfalva (ComBer. 12); 1990: Ballósfalva ~ Balazsovci (Sebők 1990: 261); 1983: Nagymogyorós ~ Kopinovci (ComBer. uo.). Nagymogyorós ma egy Pocsuj ~ Pacsuj nevű víz mellett fekszik, amelynek 122

korabeli létéről azonban nem rendelkezem megbízható adatokkal. Lehetséges, hogy egy Mogyorós nevű patakról van szó. Mizser Lajos Lehoczky Tivadartól idézett állítása szerint Nagymogyorós nevét arról a patakról vette, amelyen malmuk volt a kenézeknek (Mizser 2007: 454−5). A Latorca partjain lévő ősi mellékvizek között, az Obava torkolatától, azaz Kölcsénytől nyugatra volt egy Balog-rév-patak is (Mizser 1996: 324). Földrajzi helyzete alapján nagyon is lehetséges, hogy ez a pataknév éppen a szóban forgó létesítmény nevét őrzi. Talán az sem lehetetlen, hogy a két pataknév azonos vízfolyást nevezett meg. A Latorca-vidék névadási szokásait tekintve ez egyébként nem volna szokatlan. Például a Basa vize, Nagy-víz és Jaszena egyetlen folyót jelölt (i. m. 322). Akárhogyan is volt, mindenesetre viszonylag széles és mély víznek kellett lennie, ha kiérdemelte a rév névrészt. Ezt ugyanis gázlószerű helyek megnevezésére igen ritkán, esetleg latin megnevezések visszafordítása nyomán, általános értelemben vett átkelő megnevezése gyanánt használták. Ha a víz keskeny és mély volt, ésszerűbb lett volna hidat építeni. Nagymogyorós falu neve egyébként már létezett Balogrév adatolásakor is: 1557: Nag Moniorus (ComBer. 87), tehát ekkor még különálló birtokok voltak. Balogrév létezését egyetlen, megkésett adat igazolja csupán, de névalakja tökéletesen illeszkedik a mintegy kéttucatnyi hasonló, középkori személynév + rév(e) szerkezetű helységnevekéhez. A Balog- névrész tehát értelemszerűen személy, mégpedig a birtokos nevét jelöli, amely birtokosnak működő réve volt az említett helyen. A Balog névrész eredetére nézve a magyar balog ’balkezes’ melléknévből alakult személynév (vö. Balogd, FNESz. 1: 155). A település 1610-től új névváltozatok sorával szerepel a történeti forrásokban. Ennek a Nagymogyorósba való beolvadása vet véget. Farkasrév − Máramaros megye Farkasrév a megye bizonyosan legrégebbi települései közé tartozik a mai Romániában Máramarosszigettől délkeletre, az Iza folyó déli partján, a Kaszó folyóval való összefolyás közelében: 1383: Farkasrew (Bélay 12); Farkasrev (Suciu 2: 222); 1397: Rew (ZsigmOkl. 1: 522; Bélay uo.; Suciu uo.); 1435: Farkasrewe (Suciu uo.; Bélay uo.); 1459: Farkasryw, Farkasfalu, Farkas Ryw (Suciu uo.; Csánki 1: 448); 1514: Farkas Reve-i Lázár (BalassaLev. 508); 1828: Farkas Rév, Vad, Brodi (Suciu 2: 222); 1913: Farkasrév < Disznópataka + Farkasrév (Mező 1999: 106). Korábbi román neve Vad (FNESz. 1: 443), újabban Vadu Izei (Sebők 1990: 215). A települést a 14. század elején magyar telepesek hozták létre mint magyar nevű helységet. A későbbiekben, de még a középkorban, a faluban lakó román nemesek birtokolták, majd az újkorban lakói román jobbágyok voltak (Bélay 138). A helységnév Farkas- előtagja személynévre, konkrétan Farkas mesterre utal, aki 1383-ban és 1384-ben Máramaros vármegye ispánja volt (FNESz. 1: 443). A későbbi névváltozatok tarkasága (Rév, Farkasréve, Farkasfalu) talán 123

arra utal, hogy mivel a falunak állandó magyar ajkú lakossága nem volt, a név megőrzése is esetlegessé válhatott, így inkább az odaérkezők, az átmeneti birtokosok (a Farkasháziak 1411-től 1514-ig, vö. ZsigmOkl. 3: 746, 949; BalassaLev. 508), valamint a lejegyzők névhasználata vált elsődlegessé. Ezt erősítik némileg a később lejegyzett, de nyilvánvalóan korábban is használt román és szláv névváltozatok, Vad, Brodi, amelyek csak abban egyeznek meg, hogy mind az átkelő funkciójára utalnak. Tulajdonképpeni jelentésük: ’gázló’. A román hatóság által adott román név az eredeti névadó helyett azt a mozzanatot emeli ki, hogy a község az Iza folyó átkelőjénél települt. Kőrév − Zemplén megye A mai Tokaj részének tekintendő a középkori Körév nevű birtok a Bodrognak Tiszába való torkolatánál: 1067 k./1267: Kuurew (ÁÚO. 1: 26); 1283: Kwreu (ÁÚO. 5/3: 506); 1284: Datum prope Kevrew (i. m. 4: 263); 1150 k./13−14. század: „castrum terreum Hymusuduor” (An. 17); 1333: Thokay (ÁÚO: 3: 37); 1371: Thokay (Csánki 1: 339); 1382: „in possessione ecclesie seu Currii alio nomine Thokay vocate” (KállayOkl. 2: 219); 1398: Tokay, birtok és vám (ZsigmOkl. 1573. reg.); 1412: Castrum Thokay (Csánki 1: 336); 1459: Tokaj várának tartozéka a település vámjával és tiszai révével (uo.). 1851: Tokaj (Fényes 4: 206); 1988: Tokaj (FNESz. 2: 659). Az adatok tanúsága szerint a jelzett helyen vagy annak közelében három különböző névvel szembesülhetünk. Sokan, sokféleképpen vélekedtek arról, hogy e nevek ugyanannak a birtoknak névváltozatai-e, vagy esetleg a két folyó öszszefolyásánál egymáshoz igen közeli birtokok különböző nevű, párhuzamos létéről van-e szó. A történeti források ráadásul gyakran emlegetik Tokaj várának nevét is. Ez utóbbi is sok félreértésre adhatott okot, de úgy tűnik, e tárgyban ma már csaknem teljesen világos a történeti állásfoglalás. Eszerint két vár bizonyosan létezett. Az első egy kora Árpád-kori földvár volt az összefolyásnál, a mai Kopasz-hegy aljában. A másodikról a 15. században tesznek említést, amely a Bodrog vize által körülvett szigeten (ma már csak félsziget) épült. Az elsőnek az emlékét az Anonymustól adatolt Hímesudvar őrzi. A névszerkezet Hímes- bővítménye a nyomokban még ma is meglévő sáncmaradványok előzményére utal. Az eredetileg magas cölöpöket sövényszerű vesszőfonattal összekötve betapasztották. A név a fonat és a hímzés összetartozásra enged következtetni. Más magyarázat szerint színesre pingált udvarház a jelentése (vö.: Benkő 1998: 162; FNESz. 2: 659). A második várat Tokaj nevével, olykor mint azzal azonosat említik. Tokaj neve azonban önmagában településnévként előbb bukkan elő. „Így tehát minden bizonnyal Tokaj helység > Tokaj vár (Tokaji vár, Tokaj vára) névalakulással kell számolnunk.” (Benkő 1998: 164). A történeti források egy harmadik vár létezését is valószínűsítik, amely a Bodrog, illetve Hímesudvar fölötti hegylábon épülhetett a 13. század második felében. 124

Maklodi Miklós régész (a tokaji vár kutató régésze) szerint például ezt a várat nevezi néven az 1283-as Kwreu adat (Maklodi 2007; vö.: Nováki−Sárközi−Feld 2007: 132−7, 158−60; Détshy 1995: 21). A vár esetleges létét kétségbe nem vonva az bizonyosan kijelenthető, hogy a Kőrév nem a vár kő jelentéséből következik, s ha a ténylegesen létező várat mégis a Kőrév névvel illették, az csupán névátvitel eredményeként volt lehetséges. A Kőrév elnevezés ugyanis minden kétséget kizáróan a révre vonatkozott. A révek kialakításának szempontjai között fontos szempontként szerepelt a szilárd, köves, esetleg kavicsos terep, amely képes ellenállni a legnagyobb árvizeknek is. Számos rév vagy rév-es helység neve őrzi ezt a fontos adottságot. Ilyen rév például a már említett Kő-rév Bihar megyében, Ilosva határában; Kő-rév átkelőhely Doboka megyében Lok és Noszoly közös határában az ottani Szarvas-tó tóágán: 1329: Kwrew (Györffy 2: 77, 82); Kő-rév a Száván Dobra határjárásán (ÁÚO. 11: 90−4; Weisz 2005: 94). Helységnevek: Kőrév Bihar megyében: 1293: Kerew (Suciu 2: 352). A helység közelében található az ugyancsak hasonló névadási motívumú Kövesd (1324: Kuesd, Györffy 1: 638); Kövesdrév szintén Biharban (1360: Kwesdrew, Suciu 2: 357), a Sebes-Körös mentén, a Réz-hegység alatt (MVV. Bihar 138). A kivétel talán itt is erősíti a szabályt Fövény-rév példájával. Itt nincs kő, kavics sem, ezért még latinul sem nevezik révnek, hanem csupán gázlónak: 1280: Fuen (Csánki 2: 37); 1150 k./13−14. század: „iuxta Vadum Arenarum” ~ ’homokos átkelőhely’ Temesvártól D−DNy-ra (FNESz. 1: 467). Az OklSz.-ban egyéb Fövényes-révek is vannak (277). A harmadik várra és a mi Kőrévünkre visszatérve leszögezhetjük, hogy akár létezett a kis kővár, akár nem, Kőrév mint rév vagy rév-es hely biztosan működött. Az 1067-es adat nem, de az átírás idejéből való Kuurew hihető. Juhász Dezső szerint a rév szavunkat nem tekinthetjük 11. századinak (Juhász 1981: 133−4). Ezzel magam is mélységesen egyetértek. Az általam ismert rév-es helységnevek száma 70 körül van, s közülük egyetlenegy sem adatolható a 11. századból, természetesen a hamis oklevelekből valókat nem számítva, mint pl.: +1092: Peterreue (Györffy 1: 230). Ez láthatóan már szerkezete miatt is egy későbbi, legkorábban a 13. század második felére jellemző képződmény. Az adatok időrendje, illetve az általam hitelesnek elfogadott, Kőrév és Tokaj egyidejű létét igazoló dokumentum alapján úgy vélem, hogy Kőrév Tokaj település előzménye volt, mégpedig önálló birtokként. Nevében a kő névrész a szilárd talajt ’lapis’ jelöli, a -rév az itt kialakított átkelőre utal, együttes jelentésük ’szilárd, köves terepre létesített átkelő’. Hímesudvar eredetileg külön birtokegység lehetett, de még a középkorban egybeolvadt Tokajjal. A Tokaj helységnév eredete nem tisztázott. Lehet török eredetű köznév (toqay ’folyó menti erdő’ vagy annak személynévi származéka, FNESz. 2: 59), illetve esetleg a Tok, Toka magyar személynévből, valamint a -j, -aj, -ej formánsok egyikéből, az aktuálisan illeszkedő változatból létrehozott helységnévi alakulat (vö. 125

Benkő 1998: 167−8). Kőrévvel szemben bizonyára a középkorban is a szabolcsi Rakamaz fogadta a közlekedőket: é. n. [1067 k.]/1267: ad Rakamaz (Németh 1997: 160); 1310: Rakamaz (uo.). Révbács − Szabolcs megye A mai Aranyosapáti részévé vált középkori falu a Tisza bal, nyugati partján (1352-ben Zsurkkal és Apátival határos), Kisvárdától keletre feküdt: 1323: possessio Bach (AOklt. 7: 47. reg.; Németh 1997: 26); 1331 > 1359: „possessio Magyar Baach” (AO. 603; Németh uo.); 1350 k.: Reubach (KállayOkl. 1: 1025. reg.); 1355: p. Benbach > jav. olvasat: Reubach (Mező–Németh 1972: 30); 1361: Reubach (KállayLevt. 2: 1398, 1457. reg.); 1382: Rewbach (Csánki 1: 510, 524); 1387: Reubach (Csánki uo.; ZsigmOkl. 1/2: 22); 1392: Reyubach (Csánki uo.); 1411: Rywbach (ZsigmOkl. 3: 350); 1439: Baach (Csánki uo.); 1458: „Baach poss. Penes fluv. Thycie” (uo.); 1466: Aranyas (Csánki 1: 510); é. n., a régiségben: Bács-Aranyos (Mező 1982: 132); 1637: Aranyos, alio nomine Bácsaranyos (SzSzBTel.); 1890: Bácsaranyos (Csánki uo.); 1907: Révaranyos (Mező–Németh uo.; FNESz. 1: 110); 1933: Révaranyos (Hnt. 460); 1951: Aranyosapáti (Mező 1999: 31). Első adatolása puszta személynévből létrejött falut jelöl. A másodlagos névadatban mutatkozó Rév- névrész a helységnek a tiszai átkelőhelyére utal, a -bács pedig az elsődleges névalak névrészként való továbbélése. Ez a személy azonos a Tisza túloldalán települt Bácsrév névadójával. Míg azonban Bácsrév esetében a Bács- névrész funkciója a tulajdonosi szerep kiemelése, itt éppenséggel nem meghatározó, hanem a réves szerep hangsúlyozásához képest csupán másodlagos információt nyújtó névrész. Ebből következően a Rév- elsősorban a falu különleges voltának jelölésére volt hivatott. Réves jellege mellett ennek, és nem a túlpartinak volt a nagyobb gazdasági jelentősége, amit az is igazol, hogy a település vásártartási joggal is rendelkezett. 1411-ben Zsigmond király István erdélyi püspöknek és testvéreinek szolgálataiért örök érvénnyel engedélyezi, hogy a Szabolcs megyei Rywbach birtokukon minden kedden heti vásárt tartsanak (ZsigmOkl. 3: 350). A névszerkezetet Révjenő példájához lehet hasonlítani: 1359: Reuyeno (Györffy 4: 523), amelyben a második névrész szintén személynévre vezethető vissza (Jenő törzsbeliek). Ott az eredetileg meglévő Jenő névrész egészült ki hasonló funkcióval. Esetünkben is erről van szó, de itt a falu vélhetően a túloldalihoz képest is viszonyítani kívánta magát az átkelő ↔ személynév oppozícióval. A szerep tehát kettős: kiemelés és megkülönböztetés. A 15. század első felében mutatkozik ismét Révbács Rév- előtag nélküli, redukált változata: 1439: Baach. A század második felében vélhetően egyesült Aranyossal (1466: Aranyas, Csánki 1: 510), de a Bács- névelem sem veszett el végleg. Valószínűleg még sokáig élt együtt a két név egyidejű szinonim használata. A rév viszont hosszú ideig hiányzik mindkét névalak126

ból. Ennek bizonyosan az a magyarázata, hogy a falu elveszíthette átkelőhely funkcióját. Ezt gyámolítja az is, hogy a túlparti Bácsrév neve sem tűnik elő később az oklevelekben. Bács és Aranyos ezután lassan nevében is egyesül: 1637: „Aranyos, alio nomine Bácsaranyos”. A Bácsaranyos név hosszú pályafutásának a hivatalos névadás vet véget 1907-ben azzal, hogy a Bács- előtagot kicserélik az ősi Rév-re. A névadók indoklása az volt, hogy a Bács- jelző további megmaradásával Bács-Bodrog vármegyére utalna (Mező 1999: 33). Az így kialakult Révaranyos nevű települést azonban 1950-ben egyesítették az ugyancsak szomszédos Kopócsapátival: 1329: „Kopolch f. Karul de Apathy” (ZichyOkm. 1: 327) = Apathy (’valamely apát birtoka’) + Kopolch (vélhetően a birtokos nevéből). Ennek folytán neveik részeinek összevonásával jött létre a ma is használatos Aranyosapáti. A Bács névrész személynévi eredetű (1252: Baach, FNESz. 1: 131). „Ennek tövében feltehetőleg az ótörök baya méltóságnév rejlik” (uo.). Nem jutott még nyugvópontra két álláspontbeli különbség abban, hogy a Bács személynévi forma közvetlenül a törökben vagy már a magyarban véglegesült-e (Mező–Németh 1972: 30; FNESz. uo.). Végigpásztázván a Felső-Tisza-vidék tájegységeit, az itt kialakult vármegyéket, a rév-es nevek előfordulását illetően szembetűnő a Tisza meghatározó szerepe (Bácsréve, Kőrév, Révbács). Ezenkívül az Izán működő Farkasrévet, valamint a talán a Mogyorós-patakon lévő Balogrévet kell megemlíteni. A Felső-Tisza-vidék megyéi közül Szatmár, Ugocsa és Ung vármegyéken kívül legalább egy rév-es helységnévvel rendelkezik a többi. Máramaros (Farkasrév) és Szabolcs (Révbács), valamint Zemplén (Kőrév) egy-egy, Bereg pedig két helységnevet (Bácsréve, Balogrév) tudhat magáénak. Tekintettel arra, hogy a legnagyobb beruházást a hidak létesítése igényelte, valamint arra, hogy a széles folyók híddal való átívelése ekkor még nagy nehézségekbe ütközött, érthető módon tiszai hídról nem értesülhetünk a kor írásbeli dokumentumaiból. Hidak emiatt a Tiszánál lényegesen kisebb folyók keskeny szakaszainál, illetve patakokon épültek. Ilyen folyó a Kraszna két híd-as helységével, Domahidával és Kocsordhidával. A patakok sűrű hálózatából csupán háromról tudható, hogy mellette híddal rendelkező helység telepedett meg úgy, hogy az átkelő funkciót nevében is megőrizte: Borhida, Kacsurahida, Várhíd. A vízi átkelőket nevükben is megidéző hidas és réves helységek együttes területi eloszlását vizsgálva érdekes térkép körvonalai rajzolódnak ki. A Tisza itt is vezet a három révével, a Kraszna következik két hídjával, majd a Hernád a maga hídjával (Hídvég), az Iza a révével (Farkasrév), illetve a négy patak egy-egy átkelővel: Bor-patak > Borhida; Sár-patak > Kacsurahida, Szinérpatak (?) > Várhíd; Mogyorós-patak (?) > Balogrév. A megyék közötti megoszlás tekintetében Szatmár vármegye hídjaival kitüntetett megyének számít a vidéken. Hat ilyen helységnévből ötöt itt találunk. Ezek a következők: Borhida, Domahida, Kacsurahida, Várhíd, Kocsordhida. Ebben jelentős szerepe van a 127

megye természetföldrajzi adottságainak. Két nagy egységre bontható: a nyugati síkságra (Nagyalföld keleti nyúlványa) és a keleti domb- és hegyvidékre (Északkeleti-Kárpátok, Erdélyi középhegység). A nyugat felé lejtő területen, a folyók völgyének felső szakaszán számos kis település jöhetett létre, az alsó szakaszok viszont alkalmasabbak voltak kiterjedtebb falvak, városok kiépülésére. A két területegységet K–Ny-i irányban a maguk mellékvizeivel együtt jelentős folyók szelik át: a Lápos, a Túr, a Kraszna és a Szamos. Valamennyien a Tisza vízgyűjtőrendszeréhez tartoznak. A híd lexémát tartalmazó helységnevek közül három a Szamos nyugati, felső folyásának mellékvizei, kettő pedig a Kraszna alsó folyása mentén található. Érdekes viszont, hogy rév-es helységnevekből egyetlenegy sem található a megyében. Az könnyen belátható, hogy a Tiszán sok révre nem is igen volt szükség, hiszen a folyó felső folyása nagyrészt Máramarost és Ugocsát szelte át, és a megyével északon érintkező rövid, 30-40 km-nyi szakaszon akár a becsi, a kisari vagy a kóródi rév is átkelőhelyül szolgálhatott. Még feltűnőbb azonban, hogy a megyét K–Ny-i irányban kettészelő Szamos folyó mentén sem rév-es, sem híd-as helységnév nincsen. A fentebbiek alapján is bizonyos, hogy gazdaságilag fontos helyeken, pl. Csengerben, Szatmáron stb. működtek révek, de olyan helység nem volt, amelyik ezt nevében is tükröztetni akarta volna. Ennek okáról biztosat mondani nemigen lehet. Elképzelhető esetleg, hogy az igen jelentős áradások miatt az átkelők helye olyan gyakran változott, hogy a helység nevében való megjelenítésének nem volt értelme. A rév-es és híd-as hely- és helységnévtípus alapján láthatóan nemigen lehet következtetni a vízi átkelőhelyek rendszerére, területi szóródására, hiszen hidak, révek sokasága jöhetett létre anélkül, hogy a helység elnevezésében a közlekedési-kereskedelmi-gazdasági funkcióra legcsekélyebb utalás mutatkozott volna. Irodalom An. = Anonymus Gestája. 1150 k./13−14. sz. Kiadva: P. Magistri, qui Anonymus dicitur, Gesta Hungarorum. Praefatus est textumque recensuit Aemilius Jakubovich. AO. = Nagy Imre (szerk.) 1878−1891. Anjoukori okmánytár. I−VI. Bp.; Tasnádi Nagy Gyula szerk. 1920. − VII. Bp. AOklt. = Kristó Gyula (szerk.) 1990−. Anjou-kori oklevéltár. I. Budapest–Szeged. ÁÚO. = Wenzel Gusztáv 1860–1874. Árpádkori új okmánytár. I–XII. Magyar Tudományos Akadémia Tört. Bizottmánya, Pest (később) Bp. BalassaLev. = Borsa Iván (szerk.) 1990. A Balassa család levéltára 1193−1526. Fekete Nagy Antal kézirata alapján rendezte és szerkesztette. Bp. Bélay Vilmos 1943. Máramaros megye társadalma és nemzetiségei. A megye betelepülésétől a XVIII. század elejéig. Bp. 128

Benkő Loránd 1998. Név és történelem. Tanulmányok az Árpád-korról. Akadémiai Kiadó. Bp. CDES. = Richard Marsina 1971–. Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae. I–. Bratislavae. ComBer. = Heller, Georg 1983. Comitatus Bereghiensis. (Die historischen Ortsnamen von Ungarn. Band 15.) München. ComUng. = Heller, Georg 1984. Comitatus Unghensis. (Die historischen Ortsnamen von Ungarn. Band 17.) München. ComZemp. = Heller, Georg 1981. Comitatus Zempleniensis. (Die historischen Ortsnamen von Ungarn. Band 13.) München. Csánki Dezső 1890−1913. Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I−III., V. Magyar Tudományos Akadémia. Bp. Détshy Mihály 1995. A tokaji vár története. Tokaj Várostörténeti Tanulmányok. II. (Separatum). Tokaj. Fejér: CD. = 1829−1844. Codex diplomaticvs Hvngariae ecclesiasticvs ac civilis. Stvdio et opera Georgii Fejér. I−XI (in 43 vol.). [I.] Index.1830. [II.] Index. 1835. Budae. Fényes Elek 1851. Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betürendben körülményesen leiratik. I−IV. Pesten. FNESz. = 1988. Kiss Lajos 1988. Földrajzi nevek etimológiai szótára. Negyedik, bővített és javított kiadás. I−II. Akadémiai Kiadó. Bp. Györffy György 1963. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. Akadémiai Kiadó. Bp. Hnt. = 1877, 1907, 1933. = Magyarország hivatalos helységnévtára a névadat előtt megadott évre. Juhász Dezső 1981. XI. századi-e rév szavunk? Gondolatok egy oklevélvizsgálat kapcsán. In: Hajdú Mihály–Kiss Jenő (szerk.): Tanulmányok a magyar nyelv múltjáról és jelenéről. Emlékkönyv Benkő Loránd születésének 60. évfordulójára. Bp. KállayOkl. = 1943. A nagykállói Kállay-család levéltára. (az oklevelek és egyéb iratok kivonatai.) I−II. Bp. KárOklt. = 1882−1897. A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára. Sajtó alá rendezi Géresi Kálmán. I−V. Bp. Kázmér Miklós 1970. A „falu” a magyar helynevekben (XIII−XIX. század). Akadémiai Kiadó. Bp. Maklodi Miklós 2007. Kincseink. A Hegyvidék című folyóirat különszáma. http://jupiter.elte.hu/tokaj/tokajtortenet.htm (2010. április 12.) Maksai Ferenc 1940. A középkori Szatmár megye. (Település- és Népiségtörténeti Értekezések 4. sz.) Stephaneum Nyomda. Bp. Mező András 1982. A magyar hivatalos helységnévadás. Akadémiai Kiadó. Bp. 129

Mező András 1999. Adatok a magyar hivatalos helységnévadáshoz. Bessenyei György Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszéke. Nyíregyháza Mező András−Németh Péter 1972. Szabolcs–Szatmár megye történeti-etimológiai helységnévtára. Kiadja a Szabolcs–Szatmár Megyei Tanács V. B. Művelődésügyi Osztálya. Nyíregyháza. Mizser Lajos 1996. A Latorca-vidék ősvízrajza és ártéri gazdálkodása. In: Frisnyák Sándor (szerk.): A Kárpát-medence történeti földrajza. Az MTA Szabolcs–Szatmár–Bereg Megyei Tudományos Testülete és a Bessenyei György Tanárképző Főiskola Földrajz Tanszéke, Nyíregyháza. Mizser Lajos 2006. A község nyelvi jellemzői. In: Viga Gyula (szerk.): Nagytárkányi család a középkorban. Nagytárkány. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához. (Lokális és regionális monográfiák 5.). Somorja−Komárom. 229–42. Mizser Lajos 2007. Szó- és szólásmagyarázatok. Mogyorós. MNy. 103: 454–5. MonStrig. = 1874., 1882., 1924. Monumenta Ecclesiae Strigoniensis. Ordine chron. disposuit, dissertationibus et notis illustravit Ferdinandus Knauz. I., II. Collegit et edidit Ludovicus Crescens Derek. III. Strigonii. MVV. Bihar = Sziklay János és Borovszky Samu (szerk.) (később Borovszky Samu, Csánki Dezső) 1896−1914. Magyarország vármegyéi és városai. (Magyarország monográfiája). Apollo Irodalmi és Nyomdai RT., Bp. Németh Péter 1996. A Nyírség honfoglalás és kora Árpád-kori földrajzi képe és régészeti emlékei. In: Frisnyák Sándor (szerk.): A Kárpát-medence történeti földrajza. Az MTA Szabolcs–Szatmár–Bereg Megyei Tudományos Testülete és a Bessenyei György Tanárképző Főiskola Földrajz Tanszéke. Nyíregyháza. Németh Péter 1997. A középkori Szabolcs megye települései. Ethnica Kiadó. Nyíregyháza. Németh Péter 2006. A falu és a Nagytárkányi család a középkorban. Nagytárkány 1. In: Viga Gyula (szerk.): Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához. (Lokális és regionális monográfiák 5.) Somorja−Komárom. Németh Péter 2008. A középkori Szatmár megye települései a XV. század elejéig. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Kiadványai 60. Nyíregyháza Nováki Gyula−Sárközi Sebestyén−Feld István 2007. Borsod–Abaúj–Zemplén megye várai az őskortól a kuruc korig. Magyarország várainak topográfiája. I. Budapest−Miskolc. OklSz. = Szamota István−Zolnai Gyula 1902−1906. Magyar oklevélszótár. Pótlék a Magyar Nyelvtörténeti Szótárhoz. Magyar Tudományos Akadémia. Bp. Páll István 1978−1980. Az Észak-Nyírség népi építészete kutatásának eredményei. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve. 21−23. Nyíregyháza. Sebők László 1990. Magyar neve? Határokon túli magyar helységnévszótár. Arany Lapok. Bp. 130

Suciu, Coriolan 1967−1968. Dicţionar istoric al locălitaţilor din Transilvania. Bucureşti. Szabó G. Ferenc 1998. A vásározás emlékei középkori helységneveinkben. Bessenyei György Könyvkiadó. Nyíregyháza. Szabó G. Ferenc 1999. A vám a középkori magyar helységnevekben. MNyj. 36: 67–76. Székely Gusztáv 2009. Ugocsa vármegye kialakulása az új kutatások tükrében. In: Acta Beregsasiensis. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Tudományos Évkönyve II., Beregszász. SzékOkl. = Szabó Károly (szerk.) (később Szádeczky Lajos) 1872−1898. Székely Oklevéltár. I−VII. Kolozsvár SzSzBTel. = http://telepules.szszbmo.hu/telep.php?tazon=12 (2010. április 12.) Sztp. KritJ. = Szentpétery Imre (szerk.) 1923−1943. Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. I−II/1.; Szentpétery Imre−Borsa Iván (szerk.) 1961. II/2−3.; Borsa Iván (szerk.) 1987. Bp. VárReg. = 1903. Ritvs explorandae veritatis… Colofuarij, 1550. − Az időrendbe szedett váradi tüzesvaspróba-lajstrom az 1550-iki kiadás hű másával együtt. Karácsonyi János és Borovszky Samu közreműködésével kiadja a váradi káptalan. Bp. Weisz Boglárka 2004. A Felső-Tisza-vidék vámszedése az Árpád-korban I. Szabolcs–szatmár–beregi Szemle XXXIX. évf. 3. sz. Móricz Zsigmond Könyvtár. Nyíregyháza. 251–7. Weisz Boglárka 2005. A Felső-Tisza-vidék vámszedése az Árpád-korban II. Szabolcs–szatmár–beregi Szemle XL. évf. 1. sz. Móricz Zsigmond Könyvtár. Nyíregyháza. 92–7. Wertner: MNemz. = Wertner Mór 1891−1892. A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. I−II. Csanád-Egyházmegyei Könyvsajtó. Temesvár. ZichyOkm. = 1871−1931. A zichi és vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára. I−XII. Magyar Történelmi Társulat. Pest (később) Bp. ZsigmOkl. = Mályusz Elemér 1951−1958. Zsigmondkori oklevéltár. I. (1387−1399); II/1. (1400−1406); II/2. (1407−1410). Akadémiai Kiadó. Bp.

131

Tóth Valéria

A PATROCÍNIUMI TELEPÜLÉSNEVEK NYELVFÖLDRAJZI TANULSÁGAI1 1. Történeti helynévkutatói munkásságának egyik fő csapásaként Mező András a templomcím névadói szerepének feltárását jelölte ki. Hosszú évek áldozatos munkájával állította egybe a patrocíniumi településnevek lehető legteljesebb adattárát, s az e témakörben megjelent munkáját Benkő Loránd a magyar névtan legjobb részmonográfiái közé sorolta (1996: 94). Hasonlóan ítélte meg „A templomcím a magyar helységnevekben” című kötetet (1996a) Kristó Gyula is, amikor úgy nyilatkozott, hogy annak „tekintélyt tisztelő adatbázisa minden további, e tárgykörben végzendő kutatás kiindulópontja lesz” (1996: 117). A több tudományterület képviselőitől érkező elismerésekre Mező András a tőle megszokott szerénységgel reagált: „őszinte hálával köszönöm, hogy (…) munkámat (…) olyannak ítélik, amilyennek magam csak szerettem volna látni” (1996b: 118). Az, hogy Benkő Loránd értékelése és Kristó Gyula jóslata korántsem volt túlzó, azóta több vonatkozásban is igazolódott. „A templomcím a magyar helységnevekben” ugyanis nemhogy lezárta volna a patrocíniumi településnevek kutatását, hanem éppen új alapokra helyezte azt: a templomcímből alakult nevek részletkérdéseiről Mező monográfiáját követően, annak adataira, eredményeire építve több tanulmány is született. Már a kötet alapjául szolgáló akadémiai doktori értekezés vitáján felmerült néhány olyan probléma, amelyek megoldása jól láthatóan nem csupán a szerzőt, hanem az előtte járó és az utána jövő kutatónemzedéket egyaránt foglalkoztatta. Ilyen tovább gondolásra sarkalló kérdés volt többek között például a névtípus európai mintákat követő vagy attól függetlenül kibontakozó jellege és ezzel szoros összefüggésben a nyelvföldrajzi viszonyainak a megítélése. Az utóbbi probléma áttekintéséhez, a nyelvföldrajzi kép megrajzolásához a ma kutatójának már azokat a térképeket is módjában áll viszonylag rövid idő alatt elkészítenie, amelyeket annak idején Benkő Loránd annyira hiányolt (1996: 97–8), s amelyek megszerkesztésére Mező András ígéretet is tett (1996b: 122) – ám ennek megvalósítására már nem maradt ideje. A térképi ábrázolásra A publikáció elkészítését a TÁMOP 4.2.1./B-09/1/KONV-2010-0007 számú projekt támogatta. A projekt az Új Magyarország Fejlesztési terven keresztül az Európai Unió támogatásával. az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósult meg.

1

133

napjainkban azért nyílik jó lehetőség, mert olyan informatikai háttér és térinformatikai programok állnak a rendelkezésünkre, amilyenekről a 90-es években a kutatók még álmodni sem mertek. Az így összeállított térképek pedig – éppen a térbeli ábrázolás szemléletességének köszönhetően – új lendületet adhatnak a kutatásnak e különleges (és sok vonatkozásban egyedi) névtípus sajátosságainak a még pontosabb megismeréséhez. Írásomban magam is egy olyan ötlettel kívánok előhozakodni, amelynek kiformálódásában a térképi ábrázolás nyújtotta többletinformációknak alapvető szerepük volt. 2. Mező András akadémiai doktori értekezésének vitája alkalmával Benkő Loránd szívesen vette volna, ha a munkában talál néhány olyan térképet is, amely egy-egy nagy gyakoriságú patrocíniumi településnév, illetve néhány jellegzetes morfológiai típus földrajzi elterjedtségét szemlélteti.2 „Hát még mennyire örülni lehetett volna egy olyan összesítő térképnek, amely a középkori magyar nyelvterület meghatározásához is fontos járulékot adhatott volna.” (1996: 98). A következő térképen – Benkő Loránd kívánságát is teljesítve egyúttal – a Kárpát-medence patrocíniumi településneveinek elhelyezkedését láthatjuk.

1. térkép. A patrocíniumi eredetű településnevek a Kárpát-medencében.

A térkép teljes mértékben igazolja Mező megfigyelését, miszerint a patrocíniumi településnevek névsűrűsége a Dunántúl délnyugati, déli és nyugati részén a legnagyobb, észak és kelet felé haladva pedig egyre csökken. Jelentős a névtípus előfordulási gyakorisága a szlavóniai megyékben, ahol az efféle településnevek nagy számát részben a magyar írnokok, azaz az oklevelezési gya2 Egy-egy patrocínium-helynév területi elterjedtségét ábrázoló térképet egyébként Mező több cikkében találunk is (lásd pl. 1992a: 27, 1992b: 326).

134

korlat számlájára írhatjuk, ugyanakkor „a helynevek ekkora mennyisége feltétlenül tömeges magyar népesség jelenlétére utal a középkorban” (Mező 1996a: 229).3 Erdélyben igen szembetűnő a patrocíniumi településnevek székelyföldi megterheltsége, ami pedig esetleg annak lehet a következménye, hogy a székelyek Dél- és Nyugat-Magyarország felől vándoroltak a 12–13. században a mai lakóhelyükre – magukkal hozva ezt a névadási gyakorlatot is (i. h.).4 Ezekre a megfigyelésekre alapozva vált aztán a magyar történeti helynévkutatásban általánosan elfogadott nézetté az a tétel, mely szerint a templomcímből lett településnevek típusa „a magyar nyelvterület délnyugati részéből mint gócból terjedt kelet és észak felé, egyre gyengülő hullámokban”, jelezve egyúttal „a névtípus létrejöttének kulturális gyökereit” is (Hoffmann 1998: 116).5 Amennyiben a névtípus terjedésének folyamatát és ütemét kívánjuk tüzetesebben megvizsgálni, akkor a nevek írásos dokumentumokban való feltűnésének térbeli viszonyait kronológiai metszetekben (például negyed- vagy ahol célszerűbb, fél évszázados időszakokban) kell ábrázolnunk. (Ennek kívánatos voltát egyébként Hoffmann Ist ván is kiemelte; 1998: 116, 117.) E kronológiai rétegek pedig a következő képet rajzolják elénk. Az alábbi négy térképen a kronológiai változási folyamatnak – a tanulmány adta szűk kereteknek engedve – csupán négy metszetét ábrázoltam. Az első térkép azokat a templomcímből lett településneveket hivatott bemutatni, amelyek első adata 1250 előtt bukkan fel az okleveles forrásokban. A második térkép az 1300 előtti e körbe tartozó nevek teljességét ábrázolja, a harmadikon az 1350 előttről dokumentálható, a negyediken pedig az 1400-ig rögzített patrocíniumi településnevek területi viszonyai tanulmányozhatók.

A kérdésről némileg más véleménye van Hadrovics Lászlónak (1970: 238), Kristó Gyulának (1996: 115), Benkő Lorándnak (1993: 18) és nekem is (Tóth V. 2008: 229). A szlavóniai területeken a patrocíniumi településnevek kérdése ugyanis meglehetősen sokszálú problémakört hoz a felszínre. Igencsak feltűnő ebben a régióban többek között például a szláv–magyar névpárok magas száma, illetve olykor – egyfajta sajátos megoldásként – a két névforma összekapcsolása (pl. Podgorja-Szentmihály, Berivoj-Szentiván). Ez a különleges helyzet nyilvánvalóan önálló tanulmányban való kifejtést is megérne, itt csupán annyit jegyzek meg, hogy megítélésem szerint ezen névformák élő nyelvi használatát legalábbis kérdésesnek kell tekintenünk. (A problémakörhöz további adalékokat lásd Tóth V. 2008: 228–9.) 4 Benkő is megjegyzi, hogy a Székelyföldön jóval nagyobb számban találhatók védőszentnévből lett településnevek, mint Erdély más területein. Ezt a feltűnő jelenséget ezért úgy is tekinti, mint Maros- és Udvarhelyszéken a székely ősfoglalást is igazoló kritériumot (2003: 117). 5 A kulturális gyökerek kérdésében Benkő Loránd az európai minták szerepét kétségtelennek tartja: „a névtípus európai nyelvföldrajzi helyzete mindenképpen egységes, egybefüggő kultúrkört jelez. A magyar nyelvterület e szempontból az itáliai, délnémet (felnémet) és dél-nyugati szláv területekkel a legszorosabban érintkezik.” (1996: 96). A főleg újlatin nyelvterületeken gyakori névtípus mintaadó szerepével Hoffmann István is számol, ugyanakkor azt is kiemeli, hogy a „névfajta nyelvi típusa a magyar helynévalkotási rendszer belső szabályszerűségeinek megfelelően alakult ki”, e neveket ugyanis a régi magyar helynévrendszer igen jellegzetes névalkotó eljárása, a metonímia teremtette meg (1998: 115). 3

135

2. térkép. A patrocíniumi telepölésnevek 1250-ig, 1300-ig, 1350-ig és 1400-ig.

A patrocíniumi településnevek elterjedését jórészt negyedszázados (ám itt az egyszerűsített közlésben inkább fél évszázados) intervallumokban bemutató térképekből elsődlegesen a következő tanulságokat szűrhetjük le. 1. A sokak által említett délnyugat-magyarországi góc mellett korainak mutatkozik egy erdélyi kiindulási terület is. 2. A templomcímből lett helységnevek az 1325–50 közötti időszakban lényegében beterítik a Kárpát-medencét: a legtöbb e körbe vonható településnév ekkor tűnik fel a dokumentumokban. A térképek értékelését illetően azonban – éppen e két tanulság fényében – kételyek is merülhetnek fel bennünk. Az utóbbi megállapítás miatt például komoly kétségeink lehetnek afelől, hogy a korábbi évtizedekre, évszázadokra vonatkozóan látott kép egyáltalán hitelesnek fogadható-e el. Az 1332–7. évi pápai tizedjegyzék ugyanis az a forrás, amely elsőként tudósít a Kárpát-medence összes korabeli (tizedet fizető) településéről. Ha itt ilyen nagy megugrását találjuk a településneveknek, vajon hitelesen tükröztetik-e az ábrázolásaink a korábbi időszakokat, és nem arról van-e pusztán szó, hogy a települések (és a neveik) maguk ténylegesen már léteztek korábban is, csak a források, amelyek hírt adtak volna róluk, hiányoznak? – Ezt a problémát kétségkívül nem lehet figyelmen kívül hagyni, meggyőződésem ugyanakkor, hogy bátran kezelhetjük nagyvonalúan. Ha ugyanis végignézzük az egymás mellé rakott kronológiai metszeteket, a névtípus elterjedésében nem tapasztalunk törést, csupán jelentős sűrűsödés mutatkozik. Ez pedig ebben az esetben azt jelenti, hogy az ada136

tok felbukkanásának időbeli esetlegességei nem (vagy csupán bizonyos mértékig) befolyásolják a térbeli viszonyok megítélését, és mindössze azt jelzik (azt viszont bizonyosan), hogy a folyamat kezdeteit, illetve az időbeli lefolyásának ütemét célszerű korábbra datálni. A fő tendenciákat azonban a térképeink véleményem szerint megbízhatóan tükröztetik. A patrocíniumi településnevek vidékenként eltérő névsűrűségét látva pedig azt a kételyt fogalmazhatjuk meg, hogy vajon nem csupán az áll-e a névtípus nyugat-magyarországi gyakorisága mögött, hogy e vidéken a település- és párhuzamosan a településnév-sűrűség is eleve nagyobb, mint a középső és keleti területeken.6 Elképzelhető-e, hogy csupán ez az egyetlen tényező áll amögött, hogy míg például Zala megyében 107 patrocíniumi településnevet találunk a középkor folyamán, Abaújban csupán 12-t? Véleményem szerint reálisabb képet akkor kapunk, ha abszolút számok helyett a jelenségre közvetlenebbül vonatkoztatható névsűrűségi adatokat viszonyítunk egymáshoz. A patrocíniumi településnevek átlagos névsűrűségi mutatója 6,5. Ez annyit jelent, hogy a középkor évszázadaiban feltehető mintegy 20 ezer település elnevezései között átlagosan 6,5%-os gyakorisággal fordulnak elő védőszentnévből lett névformák. Nyilvánvalóan sokkal inkább ezzel a mutatóval célszerű összevetni középkori vármegyéink névsűrűségi adatait. Egy ilyen megközelítéssel végzett rövidke vizsgálat pedig a következő eredményeket hozta. Az átlagos patrocíniuminévsűrűségnél magasabb mutatót találunk egyes nyugati vármegyékben: például Vasban, Zalában, Somogyban, Baranyában, és kiemelkedően megugrót egyes déli területeken: például Bács, Bodrog és Csongrád megyék területén. Északon Abaúj és tőle délre Szabolcs ugyanakkor mélyen alatta marad az átlagos 6,5%nak,7 a keleti végeken fekvő Kolozs megyében pedig nagyjából az átlagnak megfelelő középértéket tapasztalunk. Úgy vélem, ezek a számarányok (még akkor is, ha csupán szúrópróbaszerű ellenőrzéssel kaptuk meg őket) jórészt eloszlathatják, vagy legalábbis mérsékelhetik ilyen irányú kétségeinket. 3. A patrocíniumi településnevek elterjedésében megítélésem szerint az egyház játszotta a meghatározó szerepet: ez tehát az a tényező, amit a névtípus létrejöttében és „népszerűsítésében” éppen úgy nemigen lehet figyelmen kívül hagy ni, mint azt az egységes, nemzetközi kultúrkört, amelyre Benkő Loránd A névtípus megterheltségének mérésében a vármegyei keretek alkalmazását Mező András is kockázatosnak ítélte több vonatkozásban is. A megyék eltérő nagysága, megszervezésük időbeli különbségei, a településsűrűség ellentmondásai, a lakosság etnikai összetétele egytől egyig olyan tényezőknek minősülnek, amelyek veszélyeztetik a névsűrűségi arányok megyei keretek közötti mérhetőségét (1996a: 228). Mező ezért – a minél pontosabb kép megrajzolása érdekében – inkább tájegységekben gondolkozva (pl. drávántúli, dunántúli, észak-magyarországi, alföldi, erdélyi régiókkal számolva) határozza meg a patrocíniumi településnevek elterjedtségi mutatóit, s viszonyítja azt az átlagot jelentő mutatóhoz. 7 Szabolcs vármegye patrocíniumi településnevei kapcsán, de általános érvényű megállapításnak szánva ugyanakkor Mező arra is felhívja a figyelmet, hogy a névtípus elterjedésében feltétlenül számolnunk kell más, korábbi névtípusok visszatartó erejével is. Szabolcs megyében például a névtípus viszonylagos ritkaságát (a mutatószám itt 5%) az okozhatja, hogy „mire e névadási szokás a vidéket elérte, akkorra itt már más divathoz tartozó nevű települések sűrű hálózata alakult ki” (1996a: 229). 6

137

utalt, s amely a patrocíniumi településneveket Európa bizonyos (jól körülhatárolható) részein oly divatossá tette. „A templomcímből való helységnévadás megvolt francia, spanyol, olasz és bajor-osztrák nyelvterületen is, valamint a szlovéneknél, horvátoknál, szlovákoknál és – inkább csak kivételszerűen – a cseheknél, lengyeleknél és másoknál is.” (Kiss 1997: 181). (A kérdéshez átfogóan lásd Tóth V. 2008: 219–32.) A patrocíniumból való településnév-adás – többek által hangsúlyozott – kulturális gyökerei miatt jól érthető, hogy miért éppen Délnyugat-Magyarországon tűnik fel a névtípus egyik (és éppen a legmarkánsabban kitapintható) kiindulási góca. Úgy vélem azonban, hogy számolhatunk emellett egy másik (ám az előbbivel több vonatkozásban egybefonódó) jelenséggel is, ami egyúttal a keleti, erdélyi területek egyes részeinek patrocíniumi településnevekkel történő korai benépesítésére is magyarázatul szolgálhat. A névtípus előbb látott elterjedési folyamata feltűnő egybeesést mutat ugyanis az egyházi térszervezés ütemével. A két folyamat összevetését az az alapötlet motiválta, hogy úgy gondolom: amennyiben van valamiféle összefüggés az egyház intézménye és a patrocíniumi településnevek típusa között – márpedig szerintem van –, akkor ennek bizonyos mértékig tükröződnie kell a két jelenség területi, nyelvföldrajzi viszonyaiban is. Arra voltam tehát kíváncsi, hogy vajon a patrocíniumi településnevek terjedési üteme leképezi-e legalább nagy vonalaiban az egyházi térszervezés ütemét. A püspökségek, érsekségek (vagyis lényegében az egyházmegyék) megszervezése persze jóval korábban lezajlott, mint ahogy a patrocíniumi településneveket egyáltalán lehetőségünk van dokumentálni, de úgy fest: az egyházi igazgatás megszervezésének első, jórészt a 11. század végéig körvonalazódó hulláma alapvetően ugyanolyan területi sajátosságokat mutat, mint amilyenek néhány évszázados ráhagyással ugyan, de a patrocíniumi településnevek „térszervezésében” visszaköszönnek. Később az érsekségek, püspökségek intézményrendszerén belül újabb, kisebb hatáskörrel bíró szervezetek, főesperességek alakultak, amelyek teljes kiépülése jó két évszázadot vett igénybe, és ennek révén aztán 1300 tájékára „a már korábban állandósult egyházmegyei felépítés további belső tagoltsága – kevés kivételtől eltekintve – végleges formához jutott, a főesperességi hálózat az ország egész területét átfogta” (Kristó 2003: 102; az egyházi intézményrendszer kialakulásának részleteit lásd továbbá 56–102, illetve KMTL. 184 és a mellette található térkép).8 A főesperességi hálózat területi összefüggései pedig nagyvonalakban ugyancsak harmonizálnak a patrocíniumi településnevek elterjedési hullámaival, és ráadásul ez lehet az a szervezeti szint, amely mint intézmény a patrocíniumi településnevek létrehozásában, elterjesztésében a főszerepet magára vállalta. Úgy gondolom, hogy e két folyamatban: az egyházmegyei szervezet kiépülésében, illetőleg a templomcímből lett településnevek elterjedési ütemében taA KMTL.-ban egyébként az egyes püspökségekről, érsekségekről önálló szócikkekből is tájékozódhatunk.

8

138

pasztalható területi párhuzamok nemigen lehetnek véletlenek. Ezeket az egybeeséseket megítélésem szerint újabb érvként vehetjük figyelembe amellett, hogy ez az oly nagy vitalitással megáldott névtípus egyházi bábáskodással – mint sajátos kultúrnévtípus – kelt életre, s minden bizonnyal nagyon is tudatos elterjesztésében az egyház hatékonyan közreműködött. Az egyház erejét persze az egyházi igazgatás megszervezése mellett a legjobban talán az mutathatja, hogy egyidejűleg milyen sűrűséggel hálózták be a korabeli Magyarországot a templomos falvak. Ennek pontos számarányairól nyilvánvalóan nem lehet tudomásunk, ám adalékként egy tájékoztató adattal azért mégis szolgálhatok. Mező András a „Patrocíniumok a középkori Magyarországon” című munkájában (2003) – amelyben szándéka szerint igyekezett az egy-egy titulushoz tartozó templomokat a lehetőségekhez mérten teljeskörűen bemutatni – a középkori Magyarországról több mint 4000 ide vonható helység szócikkét tárja elénk. 4. Befejezésül térjünk vissza arra a két megfigyelésre, amiket a kronológiai metszeteket ábrázoló térképsorozat tanulságaiként leszögeztünk! 1. A patrocíniumi településnevek típusának legkorábbi adatai a magyar nyelvterület délnyugati részéről valók ugyan, de igen korai sűrűsödési pontként jelentkeznek egyes erdélyi területek is. Ennek hátterében valóban meghúzódhatnak településtörténeti okok (a székelyek áttelepülése a nyugati országrészből), de befolyásolhatták a névtípus itteni megjelenését egyháztörténeti tényezők is (mint egyfajta, névtípust elindító „felső” hatalomként az erdélyi püspökség korai megszervezése). 2. A névadatok a 14. század elejétől megsokszorozódnak. Ez nyilvánvalóan összefügg az okleveles források fennmaradásának problematikájával és azzal, hogy – mint kifejtettük – az első országos település(név)-összeírás éppen erre az időszakra esik. Talán nem elhamarkodott dolog mindemellett kapcsolatot keresni ebben a tekintetben is az egyházi térszervezés sajátosságaival. Vajon nem játszhatott-e szerepet a patrocíniumi településnevek 14. századi „lendületszerzésében” az is, hogy az egyházi igazgatás kiépülésében – egyfajta választóvonalként is szolgálva – az alapvetés (vagyis az egyházmegyék, illetőleg főképpen azokon belül a főesperességek megszervezése) ekkorra lezárult (vö. Kristó 2003: 102). Tudom jól, hogy az itt felvázolt elképzelésnek egyelőre bőven vannak még szépséghibái, hézagos területei vagy éppen homályos pontjai. Nyilvánvalóan alaposabb figyelmet érdemelnének a névsűrűségi adatok (és természetesen nemcsak a patrocíniumi nevek, hanem általában a településnevek, főként pedig a templomos falvak vonatkozásában); fontos lenne különválasztani a latin és a magyar adatok vallomását; kétségkívül számos tanulsággal járhatna a Kárpátmedence nem magyar területein nagy számban felbukkanó patrocíniumi településnévi adatok realitásának tanulmányozása; és felbecsülhetetlen hozadéka 139

lenne a névtípus európai léptékkel mért, település- és egyháztörténeti kutatásokkal kiegészített elemzésének is – hogy csak a legfeltűnőbb hiányosságokat említsem meg. Ezek a kérdések is jelzik ugyanakkor Kristó Gyula Mező munkáját követő megállapításának igazságtartalmát: a patrocíniumi településnevek problematikája még koránt sincs lezárva és minden vonatkozásában megnyugtató módon tisztázva. Annál mélyebb sajnálattal kell tudomásul vennünk a tényt, hogy megfigyeléseinkről, olykor csupán kósza ötleteinkről a legilletékesebbet nem kérdezhetjük meg. Immáron hat éve annak, hogy Mező András nincs közöttünk. Irodalom Benkő Loránd 1993. Az Árpád-ház szentjeinek szerepe a középkori magyar helynévadásban. MNy. 89: 10–9. Benkő Loránd 1996. Opponensi vélemény Mező Andrásnak „Magyarország patrociniumi helynevei” című akadémiai doktori értekezéséről. NÉ. 18: 93–8. Benkő Loránd 2003. Beszélnek a múlt nevei. Tanulmányok az Árpád-kori tulajdonnevekről. Akadémiai Kiadó. Bp. Hadrovics László 1970. A magyar–délszláv együttélés onomasztikai kérdéseiből. In: Kázmér Miklós–Végh József (szerk.): Névtudományi előadások. NytudÉrt. 70. sz. Bp. 235–9. Hoffmann István 1998. Gondolatok a történeti helynévkutatásról. MNyj. 35: 109–17. Kiss Lajos 1997. Korai magyar helynévtípusok. In: Kovács László–Veszprémy László (szerk.): Honfoglalás és nyelvészet. Bp. 177–85. KMTL. = Kristó Gyula (főszerk.) 1994. Korai magyar történeti lexikon. 9–14. század. Akadémiai Kiadó. Bp. Kristó Gyula 1996. Opponensi vélemény Mező András: Magyarország patrocíniumi helynevei (11–15. század) című doktori értekezéséről. NÉ. 18: 112– 7. Kristó Gyula 2003. Tájszemlélet és térszervezés a középkori Magyarországon. Szeged. Mező András 1992a. Szentkirályszabadja és társai. MNyj. 30: 25–35. Mező András 1992b. Melyik Szent István? Nyr. 116: 324–9. Mező András 1996a. A templomcím a magyar helységnevekben. 11–15. század. METEM. Bp. Mező András 1996b. Válasz Benkő Loránd, Kiss Lajos és Kristó Gyula opponensi véleményére. NÉ. 18: 118–26. Mező András 2003. Patrocíniumok a középkori Magyarországon. METEM. Bp. Tóth Valéria 2008. Településnevek változástipológiája. Debrecen. 140

Vincze László

ÉPÜLETEK, HÁZSZÁMOK, UTCÁK. A HÁZSZÁMOZÁS VÁZLATOS TÖRTÉNETE ÉS SZEREPE A TÁJÉKOZÓDÁSBAN

1. Bevezetés A települések belterületén található lakóházak egyedítésében, térbeli helyének meghatározásában kezdetben elegendő volt, ha megadták az ott lakók, a közvetlen szomszédok nevét, vagy közölték az épületre jellemző külső jegyeket (színüket, nagyságukat, kinézésüket, a rajtuk található jelképeket: címereket, szentképeket szobrokat). Sokszor a jellegzetes középületek nevei, valamint a rajtuk található szimbólumok utcanévvé váltak: Győr, 1703, 1831: Oskola köz (G. Papp 2006: 108), 1831: Város haza utza, Rath Haus Gasse (uo. 145), 1831: Zöld Fa utcza, Grün Baum Gasse (uo. 72), nevét az utcában lévő Zöldfa vendéglőről kapta; Pest, 1850: Dachsen Gasse ’Borz utca’ (Búza 1998: 97, 113, 293), a Nyáry Pál utca 9. számú ház helyén volt Arany Borz nevű kocsmáról; Pest, 1817: Hut Gasse, Blecherne Hut Gasse ’Bádogkalap utca’ (Búza 1998: 93, 195), a hajdan itt működő vendéglő nevéről; Makó, 1812: orosz Templom utzájában (Inczefi 1970: 251), 1786: Só ház utza (uo. 253), 1810 k.: Vörös ökör utza (uo. 257): egy kocsma cégéréről nevezték el; Pozsony, 1879: Mária utca (Horváth 1990: 161, Ortvay 1991: 11), az utca Szűz Mária nevét viseli. A Mária-kultusznak megfelelően az utcában a honvédkaszárnya homlokzatát egy Mária-szobor díszítette. Pozsony, 1666: Zöldháza-Kis utca (Horváth 1990: 325), a vendéglő kívül-belül zöld színű képekkel volt befestve. Később a nagyobb falvakban, városokban az épületek helyének meghatározásában a számok töltöttek be fontos szerepet. A tájékozódásban a házszámoknak hosszú ideig nagyobb volt a jelentősége, mint az utcaneveknek. Ez az eltolódás csak akkor egyenlítődött ki – az utcanevek a házszámok rangjára emelkedtek –, amikor bevezették az utcánkénti házszámozást. A világ különböző pontjain más és más tájékozódási rendszereket használnak. Tokióban például címnek rendszerint a városrészt nevezik meg, a házat pedig valamelyik ismertebb épülethez viszonyítják. 141

Az Egyesült Államokban és ennek mintájára máshol is a kisebb utcáknak nem nevet, hanem sorszámot adnak. A szabályos, sakktáblaszerűen fölépített városokban csak a középső északdéli irányú, és ugyancsak középső kelet nyugati irányú utcának van neve. E két utca négy részre osztja a várost. A számozás háztömbönként újra kezdődik, úgy, hogy a házszámból a háztömböt is ki lehet olvasni. Más városokban az egyik irányban számokkal, a másik irányban betűvel látják el az utcát, így minden városnegyedben van A, B, C, D stb., valamint 1., 2., 3. utca stb. Nevet csak a nem szabályosan épült utcák kapnak (Kálmán 1973: 170). 2. A telekkönyvi rendszer jelentősége A 19. században az egységes telekkönyvi rendszer bevezetése tette lehetővé a polgári tulajdonjog megszilárdulását és a hiteljogi biztonságot. A települések kül- és belterületéről pontos térképek készültek, majd a térképek alapján minden ingatlanról birtoklapot, tulajdoni lapot és teherlapot állítottak ki. Az egyes ingatlanok külön helyrajzi számot kaptak. 1850. március 1-től telekkönyvi bejegyzéshez kötötték az ingatlanforgalmat, majd 1855-től véglegesen rendezték a telekkönyvi eljárást is (Géczi 1984: 247). Kezdetben a járásbíróságoknál, majd 1972-től a földhivataloknál vezették a nyilvántartásokat az utcanevekről, az ingatlanok helyrajzi számáról, valamint az épületek utcánkénti sorszámáról, azaz a házszámokról (Bán 2: 197). Ezek az intézkedések megkönnyítették a tájékozódást, és áttekinthetőbbé tették a tulajdonviszonyokat is. A telekkönyvi hálózat kiépülése a teljes történelmi Magyarországon viszont megszakításokkal, kisebb-nagyobb késésekkel haladt előre. Egyes településeken a házak hivatalos számozása már 1850 előtt megtörtént. Sárospatakon „a XVIII. század utolsó harmadában minden ház és minden telek számot kapott és ezt jegyzékbe vették” (Balassa 1994: 12). Debrecenben a városi jegyzőkönyv 64/1846/200 old./ pont alatt jelzi, hogy „az utcák neveinek meghatározása és felírása, nemkülönben a házaknak szám alá vétele immár eszközöltetett” (Nábrádi 1984: 26). Másutt, pl. Kiskunfélegyházán az ideiglenes földadó bevezetése miatt a főkapitány már 1850. április 30-án elrendeli „a házszámozást és az utcák hatósági elnevezését” (Fekete 1974: 38). Erdélyben a telekkönyvezést 1870-ben kezdik el bevezetni (Bán 2: 197). Esztergomban 1904-ig „a városi adóösszeírásokban szereplő számok alapján tartották nyilván a házakat” (Pifkó 1985: 15). 3. A források vallomásai A telekkönyvezés bevezetése előtti időkből a házszámozásról, a házak térbeli helyének meghatározásáról különböző források állnak rendelkezésünkre: a személyi állapotot és változásait (születés, házasság, elhalálozás) közhite142

lűen nyilvántartó és igazoló anyakönyvek (ezeket a nyilvántartásokat 1895-ig az egyházi hatóságok vezették), jogkönyvek (a városi életet szabályozó városi rendeletek gyűjteményei), igazságügyi vagy bírósági könyvek (bírósági jegyzőkönyvek, ítélet- és pénzbüntetéseket tartalmazó könyvek), városi ügyviteli könyvek (tanácsülési jegyzőkönyvek, adófőkönyvek, háztartással kapcsolatos könyvek, iktatókönyvek, a városigazgatással összefüggő kötetek), magánjogi ügyleteket tartalmazó kötetek (telekkönyvek, szavatossági-, kezességi- és járadékügyeket magukba foglaló könyvek, hagyatékok gyűjteményei, árverési könyvek), térképek (várostérképek, kataszteri térképek ’valamely város, község területét részletekben, szelvényekben ábrázoló, nagy méretarányú hiteles térképek’, összeírások ’különböző személyekre vagy tárgyakra vonatkozó adatoknak hivatalos kimutatásként, vagy más célból jegyzékbe való foglalása’, kimutatások a népszámlálásokról (az első népszámlálást Magyarországon 17847 között II. József készíttette el. Széles értelemben vett népszámlálásra 1857-ben került sor. 1869-től külön törvény rendelkezik a népszámlálások tízévenkénti megtartásáról), várostörténeti monográfiák, utcanév-történettel foglalkozó szakkönyvek. Ebben a tanulmányban a felsorolt források közül a térképek, öszszeírások, várostörténeti munkák, valamint az utcanév-történettel foglalkozó szakkönyvek adatait használtuk fel. 3.1. Várostérképek Pest város első részletes (40,9 x 66,2 cm nagyságú, 1: 2360 méretarányú) térképének pontos keletkezési időpontját nem ismerjük. Az egyes feltételezések szerint 1758-ban készült munka a telkekig menő részletességgel ábrázolja a várost ház- és telekszámozással. A település számozási rendszere ekkor rendkívül bonyolult volt. Többféle rendszer kombinációját figyelhetjük meg. A Váciés Hatvani-kapu között a Dunával párhuzamos utcák számozása szabályosan egymás után következett. A házszigeteket képező házakat körös-körül keletről nyugati irányba (pl. Apácazárda szigete), délkeletről nyugati irányba (pl. Kecskeméti-ház szigete, Rác templom szigete), vagy fordítva, nyugatról keleti irányba (pl. Domokosiak szigete), délnyugatról keleti irányba (pl. Kohlbachiház szigete) számozták. A 277. számig a számozás követhető. A 278. szám alatt a Pálosok telke található, de a 279. ház a város más pontján, a Váci-kapunál emelkedett. Néhány telken a régi házakat lebontották, és az újonnan emelt épületek vagy változatlanul a régi házszámokat kapták, vagy a régiekből kiszakított új számokkal látták el őket (pl. a Katonai kóroda telkén). Ha a nagyobb telkeket újraosztották, a régi házszám mellett újabb kiszakított házszámok jelentek meg (pl. a Szent Ferenciek telke eredetileg a 22-es házszámot viselte, a belőle kiszakított házszámok az 1715-ös telekosztás következtében 401-től 406-ig terjedtek). 390 után a számok a városban ide-oda ugrándoztak az al143

kalmilag, különféle időben kiszakított telkeken, és a Hatvani-kapunál, a 443as számmal végződtek. Nem lehet csodálkozni tehát, ha ilyen eljárás mellett ugyanazon utcában egymás után a legtarkább számozást találjuk (pl. a Lipót, a mai Váci utcában: 505, 179, 605, 180, 420, 181, 661, 182, 183). Néhány esetben kideríthető, hogy a furcsa számozás és a szétszórás hogyan következhetett be. A következő esetek jól szemléltetik a városnak a telkekkel való gazdálkodását. Jóllehet a városban elég üres telek lett volna, a városvezetés az új házhelyeket mégis rendszeresen kapuk mellett vagy utcák szögletében jelölte ki. „Az 505-dik számu ház a régi posta utcza és váczi utcza szögletében ragasztatott; kiterjedése 36 négyszögöl, 1724-ben ára 10 frt; 1744-ben már 1519 frtba került.” „Az 506-dik számu 56 négyszögölnyi; ez a kecskeméti kapuhoz ragasztott házhely; 1724-ben ezt Arvay Tamás rézmüves kapta ingyen a várostól, 1737ben árulta özvegye 390 frton.” (Rómer 1873: 109). Zavart okozhatott a számozásban a következő eset is: „a 112. számu telek (lővész- és bástya-utcza szögletén) négy felé osztatott, és alkalmilag ismét az eredeti számmal elláttatva, összekapcsoltatott” (uo. 110). A «Komáromi Lapok» olvasói még 1871-ben is a házaknak össze-vissza való számozása miatt tiltakoztak (uo. 107). Römisch Ferenc kamarai földmérő 1785-ben készítette el Sárospatak várostérképét. Itt az összevisszaságnak nyomát sem találjuk. A telkeket folyamatosan sorszámozták. A nagypataki oldalon 470, a kispatakin 126 helyrajzi számot olvashatunk, amelyek birtokosait a térképhez tartozó telekkönyvben sorolják fel (Hrenkó 1990: 1545). A várostérképek elkészítéséhez más érdekek is fűződhettek. Pécsett a szabad királyi városi rang elnyeréséért folytatott küzdelem előfeltétele volt a település anyagi helyzetének feltárása. Az ingatlanvagyon megállapításához el kellett készíteni a várostérképet és annak megfelelő ingatlankatasztert. Az 17767es, valamint 1784-es várostérképek és ezek alapján készült telekkataszterek elvesztek. 1786-ból viszont megmaradt egy jegyzék, amely az 1784-es telekkataszter adatait tartalmazza, feltünteti a telkek helyrajzi számait, a házszámokat és a tulajdonosok neveit is 1786-ban (Madas 1978: 6). Neüvirt Vincze az egyházi földesúri terhektől szabadulni akaró, és a szabad királyi rangra törekvő püspöki város, Eger részletes és szép grafikákkal díszített térképét rajzolta meg 1800-ban. A térképmásolat eredetijét Sartosy József földmérő 1787-ben készítette (Hrenkó 1990: 165).

144

3.2. Katonai felmérések, földadókataszter, kataszteri térképek A Habsburg-birodalomban négy államikatonai felmérést hajtottak végre. Az első felmérésre II. József uralkodása idején, 17641787 között került sor. A részletes, pontos térképek igénye az osztrák örökösödési háború (17401748) és a hétéves háború (17561763) során merült fel. A térképszelvények szigorúan titkosak voltak. A térképezett terület: a Habsburg-birodalom, a délnyugatnémet, tiroli és itáliai területek kivételével. I. Ferenc osztrák császár idejében, 18061869 között a napóleoni háborúk késztették a hadvezetőséget a második felmérés végrehajtására. Ezeket a térképeket szabadon árusították. A térképezett terület: az egész Monarchia, később Parma, Modena, a pápai állam, a nápolyi királyság és az akkori Valachia (Románia) is. A második katonai felmérésben már több magyar is részt vett (pl. Tóth Ágoston). A harmadik katonai felmérést I. Ferenc József uralkodása alatt, 18691887 között a tudományok, ipar, kereskedelem és a haditechnika fejlődése tette szükségessé. A térképezett terület: az egész Monarchia. Az OsztrákMagyar Monarchiát egy területi egységként kezelték, és egész területére egységes térképművet hoztak létre. A felmérés térképlapjai forgalomba kerültek, és a későbbiekben ezek szolgáltak a polgári térképek jó alapjául. A negyedik, precíziós felmérésre 18961915 között került sor, és a térképezett terület csak a Tátrára és az olaszosztrák határra korlátozódott (Stegena 1983: 1518). A katonai felmérések térképlapjait elsősorban katonai műveletek (csaták, háborúk, hadgyakorlatok) tervezésénél használták, de elkészítésük során a térképezési technika nagymértékben fejlődött. Az itt szerzett tapasztalatokat a polgári térképek, valamint a kataszteri térképek elkészítésénél hasznosították. Az általános, mindenkire kiterjedő adózás bevezetéséhez a földek területének pontos ismeretére volt szükség. Az úgynevezett „Állandó Kataszter” létrehozását hazánkban 1849 októberében császári parancs rendelte el. A földadókataszter elkészítéséhez minden meglevő térképet fel kellett használni, ahol semmilyen térkép nem volt, ott a község határvonalát és a dűlőket mérték be, ezek területét számították ki. Ezt a munkát 1859-ben fejezték be, és ennek alapján vetették ki a földadót 1884-ig. A „földadóideiglen” elkészítésével egyidejűleg Magyarország területén is megkezdődött a kataszteri felmérés. A munkálatokat 1867-ig Bécsből irányították, majd ezt követően a magyar Pénzügyminisztérium vette át. A felmérési munkákat az 1869-ben megjelent „Utasítás a kataszteri felmérés végrehajtására” szabályozta. A térképek méretaránya 1: 2880 volt (fontosabb belterületen 1: 1440 vagy 1: 720) (Hrenkó 1990: 323).

145

3.3. Az összeírások A 19. század előtti összeírásokra főleg adózási vagy katonai szempontok miatt került sor. Az összeírók a házaknak mindig más és más természetes számokat adtak, és így az épületek azonosítására még alkalmatlanok voltak. Ezek a források viszont tájékoztatnak bennünket arról, hogy miért hajtották végre a hatóságok az összeírást, hogyan határozták meg az épületek térbeli helyét, hol kezdték el a településeken az épületek számozását, és az eljárás során milyen sorrendet követtek. 1696-ban I. Lipót a tervezett adóügyi reformmal kapcsolatban elrendeli a dunántúli megyékben a népességösszeírást. 1703. április 29-én pedig a császár újabb rendeletére összeírják Magyarország területén a földeket, polgárokat, jobbágyokat és a nemeseket (Benda 2: 519, 527). Körmenden […] „az 1603-as összeírás már megkülönbözteti az interius oppidum-ot az oppidum-tól, 1615-ben pedig külső és belső város szerint végzik a házösszeírást.” (Kovács 2002: 24). Pest város 17. század végéről 18. század elejéről származó „Mutató-könyve” kétféle házszámot tüntet fel. Feltételezhető, hogy már ekkor is létezett olyan összeírás, amely birtok szerint rendszerezte a tartozást. A régebbi házszámozás esetleg a török világból vagy a visszafoglalás utáni évekből is származhat. A forrás csak a megváltozott számokat tünteti fel, de arra nem ad választ, hogy a számok változtatásánál milyen szempontokat vettek figyelembe: 94-ből 1700ban 146 lett, 218-ból 134, 23-ból 24, 188-ból 277, 271-ből 198, 68-ból 268, 124ből 224, 272-ből 199, 120-ból 227, 17-ből 20, 5-ből 122, 126-ból 226, 28-ból 29, 167-ből 399 stb. (Rómer 1873: 107). Pécsett […] „a legelső – a város által készített és megmaradt – összeírás 1712ből való.” A dokumentumban hadiadó kivetésről van szó, de mivel minden ház fizetett, felhasználható volt házösszeírásként is (Madas 1978: 6). Sopronban, a belvárosban a topográfiai középpontot két objektum, a várostorony és az alján elhelyezkedő Előkapu alkotta. A házak topográfiai meghatározásánál ehhez a bázishoz igazodtak. […] „1379-ben, majd később a házak összeírását itt kezdték meg, majd a belvárosnak ún. külső, a városfalra támaszkodó házsora mentén az első három nagy házzal folytatódott, ezután következett az ún. belső házsor, végül a város magjában a Zsidók utcája. A házak megjelölésekor, említésekor vagy eladásakor „mindig megnevezték mindkét szomszédot: először a «felsőt», azaz az összeírás iránya szerint a várostoronyhoz közelebb esőt, azután az «alsót», azaz a várostoronyhoz képest távolabbit” (Mollay 1993: XXXIII). A házszámok használata előtt évszázadokon keresztül élt az a szokás, hogy a házakat tulajdonosaikról vagy volt tulajdonosaikról nevezték el, illetve említették: Makó, 1832: „Az Selymetzi háza melet levő kis hidat” (Inczefi 1970: 253); Sárospatak, 1769: Klobusiczky-ház (Balassa 1994: 136). 146

Ha a tulajdonos változott, megadták az eladó és vevő nevét, esetleg foglalkozását, és közölték a szomszéd vagy szomszédok nevét is: Pécs, 1845: Littke Lőrincztől Berger Josefé 12.000 f-ért (Madas 1978: 215); Pécs, 1743: „Plaisinger János házát megvette Otth Péter takács 308 f-ért” (uo. 230); Jászberény, 1806: „Vagyon egy házam Benke Josef Szomszédságában” (Czégény 2001: 141); Szentendre, 1889: „Dr Csábi Antal városi főorvos és társainak folyamodványa a Schönhardt Márton és Dimsics János féle házak közt a Dunához vezető utczának kiköveztetése eránt” (Pethőné 1983: 8); Sárospatak, 1769: […] „Cserélte meg Bényei János az maga Házát mely vagyon az Héczén egy feöl Fabényi Telke, más felöl Nógrádi Josef Házai közt, Pápai Jánosnak azon Házáért mely vagyon egy feöl Pápai Ferencz, és Méltóságos Uraság Korcsma háza, más felöl a szekér út közt…” (Balassa 1994: 12). Néhány utcás apró településeken, pl. Óföldeákon, utcák helyett a lakosság még ma is „inkább csak a házakat nevezi meg tulajdonosáról” (Inczefi 1970: 134). Ha a lakóház-tulajdonos(ok) névsorát egy-egy városban több összeírásban is figyelemmel kísérjük és egymással összevetjük, olykor a rokonsági viszonyokra is következtetni tudunk (férj, feleség, özvegy, vő). „Az összeírásokban szereplő személynév többnyire, de nem minden esetben a tulajdonos neve. Szerepel esetleg a háztulajdonos özvegy második férjének neve, vagy hasonló alapon a benősült és családfenntartó vőé is” (Madas 1978: 7). Olyan időszakban, amikor elterjed a házszámozás a házak térbeli megjelölésére, a szomszédok neve helyett a házszámot és a területet, a házszámot és a tulajdonos nevét, vagy csak a házszámot adják meg (Madas uo.): Kecskemét, é. n.: Bethlenváros 75 (Búzás 1990: 9); Kiskunfélegyháza, 1850 u.: IV. tized, 1320. szám (Fekete 1974: 37); Szentendre, 1894: „Bizottsági jelentés a Tuhárszky Ferenc féle 476. 474. sorszámú, valamint a Spitzer György és Dilber Izsó féle 478. és 472. sorszámú házak közötti kis köznek kérelmezett elrendezése tárgyában” (Pethőné 1983: 8); Pécs, 1727: 85 sz. Ferencsovics Tamás; Pécs, 1777: 461. sz. Ház (Madas 1978: 692, 693). A településeken a végleges házszámok sorrendjének kialakításakor – hasonló módon, mint a 14. században Sopronban – abból az alapelvből indultak ki, hogy a számozást egy topográfiai bázisnál kell elkezdeni. A Debreceni Hírlap 1897. március 19-i számában olvashatjuk Vecsey Imre tanácsnok vezette bizottság javaslatát a házszámozás rendezése tárgyában: […] „kiindulási pont a Nagytemplom, amelytől kifelé folyik a számsor…” (Nábrádi 1984: 37, 38). Békéscsabán 1818-ban „a házszámozás a városházánál kezdődött” (Czeglédi 1981: 17). Szentesen az 1870-évi népösszeírásban „a négy tized előtt Közép és Belső megjelöléssel kiemeltek négy középületet: a katolikus templomot, a paplakot, a városi magtárt (a mai járásbíróság helyén) és a megyeházát (a mai Köztársaság téren). Ezek után kezdődött a tizedek és sorszámok szerinti összeírás” (Barta 147

1980: 18). Kiskunfélegyházán az 1855. április 30-án kelt 1477. számú rendelet kimondja: […] „A házak számoztatása, vagy a házak rendes sora, vagy valamely kitűnő épület p. o. Kerület ház, város ház s.t.b. szerint fog megkezdetni… szám szerint (vagyis folyamatos sorszámozással – F. J.) folytattatni…” (Fekete 1974: 38). A végleges házszámok sorrendjének kialakításában régi hagyományok is szerepet játszhattak. Városainkban a 14. századtól kezdve évszázadokon át a koronázási-, temetési-, diadal-, bevonulási menetek, processziók által követett útvonal változatlan volt. A menet mindig a városi nyilvánosság területének meghatározóan jelentős pontjait vette birtokába. A kiindulási pont rendszerint a városkapu volt, majd a menet kisajátította a polgárság elitje által lakott, a legnagyobb polgárházak által szegélyezett utcaszakaszokat, elhaladt a városháza előtt, érintette a városi közösség legfontosabb, kiváltságokkal védett intézménye színterét, a piacot, elhaladt az önálló közösség talán legfontosabb jelképe, a város- vagy tűztorony előtt, az egyházi épületek mellett, és abban az esetben, ha a városban volt egyetemi intézmény, a szemináriumi épületek előtt is (Granasztói 2004: 8996). 4. A település teljes belterületén végighaladó számozás A kiindulási pont meghatározása után a folyamatos számozás sorrendjére különböző eljárásokat alkalmaztak. Az egyik eljárás szerint a felépülés sorrendjében, a topográfiai elhelyezéstől teljesen függetlenül minden ház népsorszámot kapott. A tulajdonos és a népsorszám megnevezése kezdetben elfogadható eligazodást nyújtott. Például Szentendrén, 1894-ben: „Elnöki jelentés… a Nadaresztek féle, most Tanács Mihály tulajdonához tartozó 52. népsorszámú patak melletti lakóházának a város részére leendő megszerzése tárgyában” (Pethőné 1983: 7–8). Másutt a házak folyamatos számozását alkalmazták, amely végighaladt a település teljes belterületén. Szolnokon 1926-ig „a házak folyamatos, a Vár területén kezdődő és a város lakott területének nyugati határáig növekvő számozást kaptak”. A többezres nagyságrendű házszámok a postai címzést zavarossá tették, és nem feleltek meg a modern közigazgatás igényének sem (Cseh 1993: 11). Kiskunfélegyházán „1850-ben a házakat a város délkeleti sarkán kezdve «a házak rendes sora» szerint számozták és a sorszámozást a város északkeleti részén fejezték be” (Fekete 1974: 38). 1897-ig Debrecenben „a házak az egész város területén 1-4000-ig voltak számozva rendszer és áttekinthetőség nélkül. Példa erre: a 16. sz. ház közvetlen szomszédja 1556. számot viselt.” (Nábrádi 1984: 38).

148

5. Településrészenkénti vagy igazgatási egységenkénti számozás A települések belterülete különböző egységekre, részekre tagolódott, és a számozási rendszer, valamint a házszámok sorrendje itt is eltéréseket mutatott. Volt olyan település, ahol a számozás bevezetése előtt egy-egy telek vagy ház pontos megjelölésére a településrész neve is elegendő volt: Például Sárospatakon, 1604-ben: […] „attam el, az Also Hostattbeli Hazamott…” (Balassa 1994: 12). Ugyanitt a 18. század utolsó harmadában városrészek szerint történik a számozás. „A Belsővárral kezdődik, majd folytatódik a Külsővárral és végül az Alsóhóstáttal fejeződik be. Kispatak ebben az időben külön város, ezért a számozás itt elölről kezdődik” (Balassa uo.). A 19. század második felében pedig a Bodrog parti városban eggyel kezdődő és végig menő számozással találkozunk (Balassa uo.). A településeken a közigazgatási egységek változtatásával együtt változott a számozási rendszer is. Nagykőrösön a házak folyamatos számozása 184748ban megszakadt. 184748-tól 1880-ig a város belterületét négy járásra osztották fel. „A házak sorszámozása 1-től kezdődőleg mind a négy járáson keresztül folyt.” 1880-tól a belterületen a négy járás helyett tíz kerületet alakítottak ki és „az egyes kerületek eggyel kezdődő külön népsorszámozást kaptak” (Erdélyi 1985: 7, 13, 20). A tizedek számozásában településenként szintén különbségek mutathatók ki. A számozás bevezetése előtt maga a tized is alkalmas volt a ház helyének megjelölésére. Valószínűleg az ilyen településen a tizedhez kevés ház tartozott. Például Jászberényben, 1834-ben: „1-ör Vagyon az első Tized elején egy házam…” (Czégény 2001: 197). Nagyobb tizedeknél a számozási rendszer zavarokat is okozhatott a tájékozódásban. Kecskeméten a házakat 1907-ig tizedenként számozták. A Tehén utcában például mindössze 40 ház állt, a Munkásotthon mégis a 269-es számot kapta, mert a tized kettőszázhatvankilencedik épülete volt (Búzás 1990: 8–9). Szentesen 1886-ban a folyamatos számozásról áttértek a tizedenkénti külön számozásra (Barta 1980: 21). 1903-ban a városi képviselő-testület bizottsági javaslatában már az újabb számozási rendszer hibáira mutatnak rá. […] „az I.-tized 83. számú ház közvetlen szomszédja 784. számot visel” (Barta 1980: 24). Ez az ellentmondás azért következhetett be, mert „új házak, házsorok épültek – a számozást évenként újra kellett végezni – s ugyanaz a ház esetleg évenként változtatta a számot” (Barta 1980: 12). 1906ban a tizedbeosztásról áttértek a kerületi beosztásra és a számozási rendszert is megváltoztatták (Barta 1980: 35). Másutt a tizedek sorrendjében folyamatosan számozták az épületeket. Kiskunfélegyházán 1850-ben „az első tizedtől haladtak – az óramutató járása szerint – a második, majd a harmadik, végül a sorszámozást a negyedik tized utcáiban fejezték be” (Fekete 1974: 38). Békéscsabán 1910 előtt „az 1. sz. ház a 149

mai Bánszki utca és a Dózsa György út sarkán, a toronyház helyén állott. A számozás ettől kezdve előbb az I. tized házainál folytatódott, majd a II–III. tized után a IV. tizednél ért véget” (Czeglédi 1981: 17). 6. Kiegészítések a számozási rendszerben A foghíjas, beépítetlen területekre épült új házak számozásánál vagy telekmegosztásoknál az eredeti számozási rendszert módosítani kellett. Ezekben az esetekben törtszámokat iktattak be, vagy a már korábban számozott házakhoz viszonyították az újakat. Békéscsabán az 1920-as években „a hatalmas telkek felosztásával tört számokkal voltak kénytelenek jelezni az új portákat. Például a Bessenyei utca 15. számon 17 új házhelyet mértek ki, amelyeket csak törtszámmal tudtak jelölni” (Czeglédi 1981: 19). Kiskunfélegyházán az 1850. április 30-án kelt 1477. számú rendelet tiltotta a „törött számozást” (pl.: 21/a). „Az új házat a legutolsó házszám után következő számmal kellett megjelölni” (Fekete 1974: 38). Ugyanígy jártak el Nagykőrösön is. 19. század: […] „az új házak eleintén folytatólagosan magasabb nép-sorszámokat kaptak, később pedig csak úgy jelentettek, hogy pl. 1852. n. s. szám után ujház stb” (Erdélyi 1985: 13). Pécsett az 1885-ös számozás előtt „újabb épületek építésekor, vagy telekmegosztáskor nem állt új házszám rendelkezésre, így szükséges volt 1/2 jelzéssel új házszámokat közbeiktatni. Volt 7/8-os házszám is.” 1885-ben ezt a nehézséget úgy próbálták kiküszöbölni, hogy „a két utcára szóló telkeket és saroktelkeket – tekintet nélkül arra, hogy volt e ház mindkét oldalon – külön is megszámozták” (Madas 1978: 10). A tereken található házakat sokszor nem számozták külön, hanem az oda befutó utcákhoz számították. Szentesen 1906-ban „a terek közül csak a Kossuth tér és a Rákóczi tér – eddig Vásár tér – házait látták el sorszámokkal, a többi tér házait továbbra is az oda befutó utcákhoz sorolták” (Barta 1980: 35). 7. Az utcánkénti számozás A számozási rendszer fejlődésének utolsó szakaszában áttértek az utcánkénti külön, valamint a jobb oldali páratlan és bal oldali páros sorszámozásra. Néhány esetben viszont itt is találkozunk ettől eltérő gyakorlattal. Kiskunfélegyházán 1900-tól vezették be az utcánkénti sorszámozást, 1929-tól pedig a páros-páratlan számozási rendszert. „Az utca bal oldalán a házak páros, a jobb oldalán páratlan számozást kaptak. A négy fő utca számozása a centrumból kifelé halad. A mellékutcák számozása a fő utcákból kiindulva növekszik” (Fekete 1974: 39). 1897-ben, Debrecenben Vecsey Imre tanácsnok vezette bizottság javaslata kimondja: […] „a házszámozás minden utcában 1-el kezdődik elölről és váltakozva halad végig, jobb oldalon a páratlan, bal oldalon a páros számokkal” (Nábrádi 1984: 38). Békéscsabán „1910-ben vezették be az utcák szerinti 150

számozást úgy, hogy a jobb oldalon a páratlan, bal oldalon a páros számok legyenek, a számozást a «főbejárati» utcáknál kezdik. A jobb és bal oldal megállapításához és a számozás kezdeteihez a következő fő «kiinduló» támpontokat jelölték meg: Vasút utca, Gyulai út, Élővíz-csatorna, Erzsébethelyen az Orosházi út és a Vasút” (Czeglédi 1981: 17). A jobb oldali páratlan és bal oldali páros számozási rendszertől való eltérésre Budapest területén találunk példákat. „A XX. és a XXIII. kerületben, az 1950. január elseje előtti Pesthidegkút területén, Budafokon a páratlan számú házak az utca bal oldalán vannak. A XVI. kerületben Árpádföldön, a XVII. kerületben Rákoscsabán és Rákoskertben vegyesen találhatók ilyen és olyan lefutású utcák” (Búza 1998: 14). Napjaink utcaneveinek sorszámozásáról a „közterület- és városrésznevek megállapításáról, valamint azok jelöléséről szóló 9/1989. (90. I. 31.) sz. tanácsrendelet, és annak módosítására kiadott 13/1993. (IV. 30) sz. önkormányzati rendelet” intézkedik (Búza 1998: 24, 27). Irodalom Balassa Iván 1994. Sárospatak történeti helyrajza a XVI–XX. században. Borsod–Abaúj–Zemplén Megyei Levéltár. MiskolcSárospatak. Bán Péter szerk. 1989. Magyar történelmi fogalomtár. I–II. Gondolat Kiadó. Bp. Barta László–Páhi Ferenc 1980. Szentes utcanevei. Somogyi Könyvtár. Szeged. Benda Kálmán (szerk.) 1983. Magyarország történeti kronológiája. I–IV. Akadémiai Kiadó. Bp. Búza Péter–Mészáros György–Ráday Mihály (szerk.) 1998. Budapest teljes utcanévlexikona. Dinasztia Kiadó, Gemini Budapest Kiadó. Bp. Búzás Margit 1990. Kecskemét utcanevei. MND. 91. Bp. Czégény Istvánné 2001. Jászberényi végrendeletek a 18–19. századból. Jász– Nagykun–Szolnok Megyei Levéltár. Szolnok. Czeglédi Imre 1981. Békéscsaba utcanevei. Békéscsabai Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága. Békéscsaba. Cseh Géza 1993. Szolnok város utcanevei: helytörténeti adattár. Szolnok Megyei Jogú Város Önkormányzata. Szolnok. Erdélyi Erzsébet 1985. Nagykőrös utcaneveinek története 1850 és 1982 között. MND. 56. Bp. Fekete János 1974. Kiskunfélegyháza településfejlődése és utcaneveinek története. Kiskunfélegyháza Város Tanácsa. Kiskunfélegyháza. G. Papp Katalin 2006. Győr utcanevei. Hazánk Könyvkiadó. Győr. Géczi Lajos 1984. Makó utcanevei 1851-ben. Makói József Attila Múzeum. Makó. Granasztói György 2004. A barokk győzelme Nagyszombatban. Akadémiai Kiadó. Bp. 151

Horváth, Vladimír 1990. Bratislavsskỳ topografickỳ lexikon. Tatran. Bratislava. Hrenkó PálPapp-Váry Árpád 1990. Magyarország régi térképeken. Gondolat Könyvkiadó, Officina Nova. Bp. Inczefi Géza 1970. Földrajzi nevek névtudományi vizsgálata. Makó környékének földrajzi nevei alapján. Akadémiai Kiadó. Bp. Kálmán Béla 1973. A nevek világa. Gondolat Kiadó. Bp. Kovács-Buna Éva 2002. Körmend város utcanevei. MND. 175. Bp. Madas József 1978. Pécs-belváros telkei és házai. Adatgyűjtemény. Janus Pannonius Múzeum. Pécs. Mollay Károly 1993. Első telekkönyv. 1480–1553. Győr–Moson–Sopron Megye Soproni Levéltára és a Soproni Múzeum. Sopron. Nábrádi Mihály (szerk.) 1984. Debrecen utcanevei. Debrecen Megyei Városi Tanács V. B. Művelődési Osztálya. Debrecen. Ortvay Tivadar 1991. Pozsony város utcái és terei. (Reprint) Püski Kiadó. Bp. Pethő Zsoltné Németh Erika 1983. Szentendre utcanevei. Szentendre Városi Tanács V. B. Művelődési Osztálya, Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár. Szentendre. Pifkó Péter 1985. Esztergom utcanevei. 1700―1982. Hazafias Népfront Városi Bizottsága Esztergom, Komárom Megyei Levéltár, Esztergomi Balassa Bálint Társaság. Esztergom. Rómer Flóris 1873. A régi Pest. Történeti tanulmány. Hoffmann és Molnár. Bp. Stegena Lajos 1983. Térképtörténet. Tankönyvkiadó. Bp.

152

Zelliger Erzsébet

MAGYAROKRA UTALÓ FÖLDRAJZI NEVEK AUSZTRIÁBAN Előadásom két szálon is kapcsolódik Nyíregyházához. Elsősorban Mező Bandi révén, akinek egész életművét áthatotta a földrajzi nevek kutatása. A másik szál egy Nyíregyházán megjelent könyv: Király Péter munkája, „A honalapítás vitás eseményei”. A téma ez után már messzebbi tájakra vezet. 2009 májusában Bécsben rendeztek egy konferenciát, amelynek témája az antikvitás és a korai középkor közötti időszak népi, nyelvi folyamatosságának lehetősége, vagy a folyamatosság hiánya volt. Ottani előadásomban a Király Péter által tárgyalt népnévi, helynévi és személynévi adatokat vizsgáltam meg, és utaltam olyan további földrajzi nevekre, amelyekkel a szakirodalomban lehet találkozni. A téma meglehetősen járatlan utakra vezet, nem kis mértékben olyanokra, amelyekkel korábban „nem illett foglalkozni”, és ez a tény egy sor bizonytalansági tényezőhöz vezet. Ausztria és Magyarország sok évszázados, a pusztán szomszédi viszonynál jóval szorosabb történelmi kapcsolatai népiségtörténeti és kulturális következményekkel is jártak. Miután a kapcsolattörténetnek különböző korszakai és irányai voltak, a vizsgálatoknak is tükrözniük kell ezt. Ezeknek megfelelően értékelhetjük az adatokat a földrajzinév-anyagban. Burgenland magyar helynevei nem keltenek meglepetést, hiszen az egykori Nyugat-Magyarország helyneveiről van szó. Legősibb rétegük lakóik határőrszerepét őrzik: Alsóőr, Felsőőr, Alsólövő, Felsőlövő stb. Mai német nevük a magyar név fordítása. A névváltozatok azonban olykor hosszabb út eredményei. Az egykori Lövő (1317: Fulseuluew) nevét a betelepülő német nyelvű lakosság lefordította a maga nyelvére (1483: Lewew alias Sycz, 1427: Secz), majd ismét visszakölcsönözték a magyarok: Sérc (Schützen am Gebirge). Gazdálkodásra utaló magyar eredetű nevek Alsó-Ausztriában is találhatók a magyar határ közelében: Szallas (Bruck an der Leitha), Sallaschwiesen (Jedenspeigen), Sallaschhütte (Fischamend). Egy malom neve Himbergben im Sigeth. Kereskedelmi útra utal a Bakonyerberg Thaya településen, ugyanis Bakonyer fajtanevű sertéseket hajtottak a 19. században egészen a Waldviertelig, ahol aztán eladták őket (Platt 2001). 153

Bécs magyar vonatkozásai nem merülnek ki a főurak palotáival, Mária Terézia testőreinek emlékezetével. Az osztrák főváros éléskamrája Magyarország volt. A mai Landstraße a 3. kerület neve, főútja az országút, amelyen a magyar kereskedők vitték portékájukat a bécsi piacra. Szálláshelyük emlékét őrzi ebben a kerületben az Ungarngasse. Ugyanennek a kerületnek egy részét nevezték egykor Jeus-nak, amely már a 13. század óta adatolható: 1217: Jeuls, 1325: Jeus, 1576: Jois, meglehet a burgenlandi Jois < 1429: Jews < 1214: Nulos azaz Nyulas nevével azonos (Schuster 1990: 335, az utóbbira vö. FNESz.). Ausztriában emellett egészen új keletű, magyarokra utaló neveket is lehet találni. Ilyen például Welsben a St. Stefan-Siedlung és az Ungargasse, ahol 1956os magyarok számára épült egy családi házakból álló negyed. A továbbiakban a magyarokra utaló korai nevek felé fordulunk. Ezekhez két forrás áll rendelkezésre: Elisabeth Schuster etimológiai szótára (1989–1994) és Somogyi László monográfiája (2004). A két munka nem azonos szándékkal jött létre. Az etimológiai szótár Heinrich Weiglnek Alsó-Ausztria lehetséges teljes névanyagát (1300-ig) felölelő adattárából kiválogatott nevek eredetét vizsgálja (Schuster 1989–1994), Somogyi László monográfiája (Somogyi 2004) Ausztria és Bajorország területéről mutat be neveket térképmetszeteken és összesítve. A magyar vonatkozású, vagy annak tartott nevek egyik része a magyar népnév német változatát (Ungar, Unger), illetőleg a határőrizettel összefüggő Lövő ~ Schützen névpárok lokalizálását is tartalmazza, amelyeket a hun-magyar azonosság alapján a magyarok 670 utáni történelmével tart kapcsolatba hozhatónak a szerző. A kérdésnek ezzel a vetületével most nem foglalkozom, de a magyarokra vonatkozó névadatok érdemesek a figyelmünkre. Alsó-Ausztria északkeleti részén több magyar népnevet tartalmazó helynév van (Schuster 1994, Platt 2001, Somogyi 2004). Ezek: két Ungerdorf nevű település: 1172/90: Vngerdorf, 1491: Hungerdorf község Laa a.d. Thaya körzetében (a h a második adat elején másodlagos); 1284/14. sz.: Ungerdorf. 1381: Ungerueld Zistersdorftól délre. A -dorf > -feld változás arról tanúskodik, hogy a település időközben elnéptelenedett. További ide vonható helynevek: 1501: Ungertal Wiedendorf és Straß im Straßertale határában Langenlois körzetében Ungermühle mellett (Schuster 1994: 355–6). Unger elemet tartalmazó földrajzi nevek nyugat felé haladva Felső-Ausztria területén is előfordulnak: Ungerhahn Liebenau mellett, családi gazdaság; Hongar hegy, erről kapta nevét Aurach am Hongar település Salzkammergutban; Ungering Raab/Schärdng mellett: 1236: „in predijs sitis in Vngring”; Ungernberg Enzenkirchen/Schärding mellett. 1200: „Vlricum de Hungerperg”, Ungerding Antieshofen mellett/Ried im Innkreis; továbbá Steiermark északi részén, Felső-Ausztria határánál: Ungergraben völgy Unterlaussa közelében (Somogyi 2004: 33–4). Figyelemre méltó, hogy az -ing képzős nevek (a -heim > -ham és -wang képzősekkel együtt) a német helynévképzés régi, 9–10. századi rétegébe tartoz154

nak (Mauerböck–Mosser 2002), vagyis Ungring okleveles előfordulásánál akár 3–4 évszázaddal korábbi lehet. Délen az egykori magyar határtól nyugatra, a Mura völgyében Graz közelében van Ungerdorf nevű település. Az Unger- ~ Ungar- előtagú nevek sora északon az Inn túlsó partján, Bajoroszágban folytatódik: Ungarsteig Breitenberg mellett; Ungarischwall Obersüßbach mellett; Ungerthal Büchenbach része; Ungerhausen; Ungertsried Seeshaupt mellett; Ungerer Stubenberg mellett; Ungers Altusried része.

Unger- ~ Ungar- helynevek az egykori gyepűvonaltól nyugatra http://maps.google.com/maps/ms?hl=hu&ptab=2&ie=UTF8&oe=UTF8&msa=0&msid=1157 48175277541762745.0004775700e23e5e0a175

A magyarok külső nevét tartalmazó nevek száma Ausztriában, ha a településrész-neveket is figyelembe vesszük, további számos példával szaporítható. Ezeknek a neveknek egy része Burgenland és Alsó-Ausztria határvidékén található, itt az egykor intenzív magyar-német érintkezések révén magától értetődőnek tekinthetők. Ilyen nevek Ungergasse Wiener Neustadtban; Wiener Neustadt-tól nyugatra Miesenbach része Ungerberg. Innen dél felé haladva Gloggnitzban egy utca neve Ungerhofstraße; Ungerberg Oberndorf (Őrállás, Burgenland) határában; Ungerberg Kukmér (Burgenland) határában. A Kirchschlag (in der Buckligen Welt) körzetébe tartozó Ungerbach nevű falu 155

hosszú múltra tekinthet vissza. Első adata: 1155/62: ultra vallem Ungaricam (Schuster 1994: 355). Ugyancsak korai adatolású Zöbern határában az egykori házcsoportot jelölő Ungerbach: 1292: Ungarbach, amely eredetileg vízrajzi név volt (Schuster 1994: 355).

Unger- településrész-nevek Ausztriában http://maps.google.com/maps/ms?hl=hu&ie=UTF8&oe=UTF8&msa=0&msid=115748175277 541762745.00047778ed8121df323b7

Steiermark keleti részén az egykori magyar határtól eltávolodva több Ungerelőtagú településnév van: Ungarvorstadt Fürstenfeld elővárosa. Ettől kissé nyugatra található Ungerberg Ottendorf an der Rittschein részeként. Innen Graz felé haladva a már említett Ungerdorfon túl Mooskirchen része Ungerbach; Leoben irányában Frohnleitenhez tartozik Ungersdorf; és Kraubath a.d. Mur része Ungern. Dél felé ezektől távolabb található a Jagerberghez tartozó Ungerdorf. – Stájerország északi részén van Ungerhammer (Weyer körzetében), amelyről már korábban volt szó. Alsó-Ausztriában Gresten-Land területén egy Ungermühle nevű vendéglő, Bergland közelében Ungerhof nevű településrész található. A településré156

szek neveként említhető még a Schärding környékéről adatolt Ungering és Ungerberg, valamint Ungerding Ried I. körzetéből. Területileg a nevek három jelentősebb csoportot alkotnak. Legnépesebb részük Burgenlandtól, az egykori Nyugat-Magyarország határától nyugatra található. Történetükre vonatkozóan ismereteim szerint nemigen állnak rendelkezésünkre megbízható adatok, de bizonyára a nyugati határ biztosításával függenek össze. Erre utalhat a Fürstenfeld kapcsán olvasható megjegyzés, hogy a település a 9–10. században hanyatlásnak indult a gyakori magyar betörések következtében, majd a 12. században kiterjedt várrendszert építettek ki a Lajta és a Lafnitz vidékén a magyarok ellen. (http://de.wikipedia.org/wiki/ Fürstenfeld)

Várak és magyarok elleni menedékhelyek Dél-Bajorországban a 10. században. Forrás: Weithmann 1992: 271 A várak: 1. Bogenberg, 2. Donaustauf, 3. Grünwald, 4. Herrenchiemsee, 5. Hilgartsberg, 6. Kallmünz, 7. Kindlbach/Lengham, 8. Kipfenberg, 9. Kleinhöhenkirchen, 10. Megling/Stamfl, 11. Moos, 12. Oberpöring, 13. Schäftlarn, 14. Schauenburg, 15. Straßburg, 16. Weltenburg, 17. Westerholz/Kaufering, 18. Windach, 19. Wischlburg, 20. Kelheim, 21. Ebersberg

1

157

A másik területi egység Bajorország délkeleti és Felső-Ausztria északnyugati része. A ma két ország területén található nevek történetileg szorosabban kapcsolódhatnak egymáshoz, mivel Felső-Ausztria Innkreis kerülete a 18. század végéig nem Ausztriához tartozott, hanem az egykori Innbaiern része volt. Ez a terület a magyar hadjáratok idején gyakran volt véres harcok színhelye. A magyarok ellen menedéket kereső német lakosság a helyi adottságokat is kihasználó várépítményekben tudta átvészelni a harcokat. A várak nagy száma mutatja, hogy a bajorok számára mekkora veszélyt jelentettek a magyarok (Weithmann 1992).

Unger- ~ Ungar- helynevek bajor területen http://maps.google.com/maps/ms?hl=hu&ptab=2&ie=UTF8&oe=UTF8&msa=0&msid=1157 48175277541762745.00047779a4e81fad93fca

A két térkép összehasonlításával látszik, hogy a már előbb említett Ungerelőtagú településnevek (Ungarsteig, Ungarischwall, Ungerthal, Ungerhausen; Ungertsried, Ungerer, Ungers) nagyjából azon a vidéken fordulnak elő, ahol a magyarok ellenében felemelt várak elhelyezkednek. Ebből adódik a lehetőség, hogy a településnevek a magyarok hadjáratainak az idejére tekintenek vissza.

158

Ungerthal nevének első előfordulása 1340-ből való, a helység keletkezését a Lech-mezei csatával hozzák összefüggésbe (http://www.buechenbach.de/ gb-buerger/ortsteile/ungerthal). Ez a lehetőség a többi névvel kapcsolatban is felmerült (Somogyi 2004: 19). Későbbi dátum és békésebb körülmények tűnnek fel Ungarsteiggel kapcsolatban: neve eszerint Magyarország és Bajorország között a 16. században nagy jelentőségű marhakereskedelmi útvonallal függ össze (http://regiowiki.pnp.de/index.php/Breitenberg, http://de. wikipedia. org/ wiki/Wollaberg). A nevek harmadik csoportját Alsó-Ausztriában, a Dunától északra található nevek alkotják. Közülük is kiemelten fontosnak látszik a két korai adatolású Ungerdorf a Morva, illetőleg a Thaya folyók közelében. Elhelyezkedésük alapján felmerülhet a Morva túlsó partján fekvő sasvári székely ispánsággal való összefüggésük lehetősége. Meglehet, a közelmúltban talált honfoglalás kori sírlelet is támogatja ezt a feltevést.

Unger- helynevek Alsó-Ausztriában a Dunától északra http://maps.google.com/maps/ms?hl=hu&ptab=2&ie=UTF8&oe=UTF8&msa=0&msid=1157 48175277541762745.0004775700e23e5e0a175

159

Unger- települések Alsó-Ausztriában, a sasvári székely ispánság és a velük kapcsolatos Morva városok http://maps.google.com/maps/ms?hl=hu&ptab=2&ie=UTF8&oe=UTF8&msa=0&msid=1157 48175277541762745.0004775700e23e5e0a175

Az Ungar-~Unger- elemű helynevek történelmi és népiségtörténeti jelentősségét más népnévi eredetű osztrák földrajzi nevekkel összehasonlítva lehet értékelni. A sváb népnév 33, a frank 24, a bajor 3, a böhm (azaz cseh) 7 névben fordul elő. A magyarok nevének 25 adata ebben a sorban igen jelentős mennyiséget képvisel. Elisabeth Schuster etimológiai szótárából (Schuster 1989–1994) nemcsak a magyarok nevét tartalmazó adatok tarthatnak számot érdeklődésünkre. A szócikkek között néhánynak magyar közszói etimológiája van. A szótár megjelenése után egy évvel a Bécsi Naplóban közölt tanulmányban a szerző a magyar eredetűnek tartott nevek sorát – Rédei Károllyal konzultálva – további elemekkel egészítette ki (Schuster 1995). A következő neveknek találkozunk magyar etimológiájával: Strahlbach Ober-, Nieder- (Zwettl mellett) 1139: Scęlebaes, 1157: Stralbach, 1311/15: Scelebaes, daz ist daz Stralbach ’elmocsarasodott határterület’ [versumfter Grenzstreifen] az első adat összetett szó: m. szél ’perem’ + ebes ’mocsaras ’; a későbbi adatok német eredetűek (Schuster 1994: 331). A magyarban ilyen jellegű helynévre akad néhány példa: Szélgyöp (Salomvár határában, Zala megye), Szélmező (Mezőlak határában, Veszprém megye), Szélszeg (helység a Szilágyságban), Széltarló (helység Margitától délkeletre) vö. FNESz. Az etimológia helyességétől függetlenül az adatok a lakosság kicserélődéséről, vagy legalábbis részleges nyelvcseréjéről szólhatnak. 160

Zaingrub (Horn mellett) 1130: Zanicra, 1205/14. sz. de Zaenkra 1369: Zuenkrueb ismeretlen eredetű (Schuster 1994: 489). Később a magyar szúnyog + -ra ragos alakjával magyarázza (Schuster 1995). Szúnyog a magyarban helynévként és személynévként is elfordult (OklSz.). Ahhoz a körülményhez, hogy az adatban valóban a -ra rag fordul elő, a szövegkörnyezetet kellene ismerni, a névhez való tapadása mindenképpen magyarázatra szorul. Schotterlee ~ Ober/Unterschoderlee (Stronsdorf mellett, Laa a.d. Thaya körzetében) 12. sz. k./13. Sz.: Duae villae Schaeterlehen, 1229: <1147> Shatirle ’határhalom sátrakkal’ összetett szó: a m. sátor + kfn. lê ~ wes ’domb’. Az összetett szó az előretolt bajor seregekkel szemben kiépített magyar katonai védővonalra utal (Schuster 1994: 243). A magyarban a sátor ilyen értelemben való földrajzi névi előfordulása, illetőleg az efféle összetétel szokatlan. Schoderleh (Altlengbach mellett) 1376: am Schaterlee, 1555: Scharderlehen. Összetett szó sátor + le, azaz alakulásmódja, eredete Schotterlee-hez hasonló lenne (Schuster 1994: 234). Scharbarn ~ Schorber dűlőnév (Enzendorf im Thale, Hollabrunn) 1299: Scharwarn, 1318: Scharbarn ismeretlen eredetű, megfejtési kísérletei bizonytalanok (scharbe ’Kormoran’; scharbare ’valami, ami apránként szétvág’), szláv származtatásának (Žarovary összetétel ’izzik, ég + főz’) is csak csekély valószínűsége van (Schuster 1994: 208–9). Később a magyar Sárvár -n toldalékos alakjával azonosítja (Schuster 1995). Züggen (Hochneukirchen-Gschaidt mellett, Kirchschlag körzetében) 1563: in Cikhen magyar helynév átvétele, amelynek alapja a szék, szik, vö. Eisenzicken ~ Németciklény (Schuster 1994: 512, és 1995; Németciklény etimológiájához vö. FNESz.). Zemingdorf ~ Semingdorfer Feld (Wiener Neustadttól keletre) dűlőnév 1237: Scebena, 1260/80: Zemingendorf a magyar Szebenya, Szemenye átvétele (Schuster 1994: 500 és 1995; FNESz.). Ollern (Sieghartskirchen mellett, Tulln körzetében) 1033: Álarun, 1355: Olorn, 1435: Olaren alakulásmódja a németből világos (Ala-rūna), jelentése azonban kevéssé: a névadás idején halban gazdag víznek kellett itt lennie (Schuster 1994: 72–3). Későbbi magyar származtatása szerint összetett szó lenne: al + róna (Schuster 1995). A természeti adottságok nemigen támogatják ezt az etimológiát, de szótörténeti szempontból is problematikus. Ockert (Ruprechtshofen mellett) 1289/95: Achut, 1342: Ochut, 1591: an der Ochit víznév szláv eredetű Obchod ’átjáró’ (Schuster 1994: 60). Későbbi magyarázata szerint a magyar ókút átvétele lenne (Schuster 1995). Samendorf (Haidershofen/Haag körzetében) 1242: Samagdorf, 1259: Samendorf. A név samag~samen része sem szláv, sem német szavakkal nem hozható etimológiai kapcsolatba (Schuster 1994: 198). Későbbi megfejtési kísérlete a magyar som szó -gy képzős (somogy) származékából történt (Schuster 1995). 161

Adersdorf (Biberach/St. Peter i.d. Au körzetében) 1290/1308: Sadrunsdorf, 1310: Sodersdorf. A -dorf utótag előtt egy genitivuszban álló személynév valószínűsíthető, amely nem látszik sem germán, sem szláv eredetűnek (Schuster 1989: 142). A személynevet később a magyar Sándor névvel azonosította (Schuster 1995). A helynévmagyarázat helyességét gyengíti, hogy a Sándor név a középkori Nagy Sándor-regény révén a 13–14. században vált divatossá Magyarországon. Artstetten (Melk körzetében) 1259: de Owatsteten, 1269: de Awastetten, 1278: de Auersteten. A -stetten előtti elem nem világos, valószínűleg nem tartalmaz szláv elemet (Schuster l989: 193). Az előtagot később a magyar avas ’tölgyes; védett erdő’ szóval azonosította (Schuster 1995). Az összetétel jellege nem jellemző a magyarra.

Schuster magyar helynév-etimológiái (1989–1994, 1995) http://maps.google.com/maps/ms?hl=hu&ptab=2&ie=UTF8&oe=UTF8&msa=0&msid=1157 48175277541762745.0004777e4ef53c0d7868d

162

Az ismertetett etimológiák a biztostól az alig valószínűig terjednek. Alapos település-, népiségtörténeti és régészeti szempontok figyelembe vételével történő vizsgálatuk szükséges annak a szem előtt tartásával, hogy előfordulásuk tágabb környezetében az Unger- ~ Ungar- népnévvel alakult helynevek fordulnak elő. (Nem szerepel az ismertetett etimológiák között a n. Fallbach < m. Falva és a n. Kirchschlag < m. Kőrislak névmagyarázat, mivel mindkettő egyértelműen téves.) A magyar vonatkozású ausztriai és bajorországi helynevek korai rétegeinek kutatása a közös történelem számos új részletét világíthatná meg. Miután a vizsgálatok ilyen irányban úgyszólván hiányoznak, itt és most az első lépésnél, a figyelem felkeltésénél többre nem vállalkozhatom. A módszeres kutatást azonban érdemes folytatni ebben az irányban, hiszen mind a népnévi, mind a magyar etimológiát tekintve szóba jöhető adatok egy része igen korai adatolású, így ezek a magyar történelem korai szakaszának jobb megismeréséhez vezethetnek. Irodalom FNESz. = Kiss Lajos 1988. Földrajzi nevek etimológiai szótára. Akadémiai Kiadó. Bp. Király Péter 2006. A honalapítás vitás eseményei. A kalandozások és a honfoglalás éve. Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke. Nyíregyháza Mauerböck–Mosser 2002. Die Haus- und Hofnamen im Gerichtsbezirk Mauerkirchen. http://www.ute.at/hausnamen-hofnamen_mauerkirchen/ OklSz. = Szamota István–Zolnai Gyula 1902–1906. Magyar Oklevél-szótár. Hornyánszky Viktor Könyvkereskedése. Bp. Platt, Margarete 2001. Völkernamen in Flurnamen von Wien und Niederösterreich. Österreichische Namensforschung 29/1–2. 181–190 Schuster, Elisabeth 1989–1994. Die Etymologie der niederösterreichischen Ortsnamen 1–3. Verein für Landeskunde von Niederösterreich. Wien. Schuster, Elisabeth 1995. Magyar eredetű helynevek Alsó-Ausztriában. Bécsi Napló XVI/5: 6–7 Somogyi László 2004. A burgenlandi magyarság. Történelem–földrajz–településforma–etikum–szociálökonómia. Előmagyar és honfoglaláskori helyneveink Ausztriában és Bajorországban. Burgenlandi Magyarok Népfőiskolája, Oberschützen/Felsőlövő. Weithmann, Michael W. 1992. Die »Ungarn-Fliehburgen« des 10. Jahrhunderts. Beispiele aus dem südbayerischen Raum. In Ungarnjahrbuch 20. 1–27. http://de.wikipedia.org/wiki/Fürstenfeld http://de.wikipedia.org/wiki/Wollaberg 163

http://epa.oszk.hu/01500/01536/00020/pdf/UJ_1992_001-026.pdf http://regiowiki.pnp.de/index.php/Breitenberg http://www.buechenbach.de/gb-buerger/ortsteile/ungerthal/

164

DR. MEZŐ A NDRÁS MUNKÁINAK BIBLIOGRÁFIÁJA

1. 2.

1964 Nyelvművelési kérdések. Szabolcs–Szatmár Megyei Nevelő 3: 25–6. A földrajzinév-gyűjtés jelentősége és módszere. Szabolcs–Szatmár megyei feladatok. Szabolcs–Szatmár Megyei Nevelő 4–5: 50–3. 1965

3.

Nyírbogdány történeti földrajzi nevei. Nyíregyháza. 1965. 1966

4. 5. 6.

A földrajzi nevek és a településtörténet. Szabolcs–szatmári Szemle 2: 91–6. Nyíregyháza. MNyj. 12: 137–42. Földrajzi nevek Nyírbogdányból. A Nyíregyházi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei 1: 118–9. 1967

7. 8.

A baktalórántházi járás földrajzi nevei. Nyíregyháza. Hangsúly és hanglejtés. Nyr. 91: 182–5. 1968

9. Megjegyzések a laza szerkezetű földrajzi nevekhez. MNy. 64: 51–6. 10. A nyíri–rétközi gyepű. A Nyíregyházi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei 2: 242–8. 11. Hatujjú. MNy. 64: 256. 12. A nyíregyházi utcanevek sorsa. Szabolcs–szatmári Szemle 3: 26–30. 1969 13. A belterületi hivatalos névadás néhány sajátossága. MNy. 65: 198–204. 14. Leíró magyar nyelvtani gyakorlatok. (Bachát Lászlóval). Nyíregyháza. 15. Nyírbogdány. Tanulmányok a község történetéből. (Csermely Tiborral és Németh Péterrel). Nyírbogdány. 165

16. Drávai Gizella: Tanácsadó nyelvtanítók számára. Szabolcs–szatmári Szemle 2: 104–7. (ismertetés) 1970 17. A Várdai-birtokok jobbágynevei a XV. század közepén. Kisvárdai Vármúzeum Kiadványai 3. sz. Kisvárda. 18. Nagykálló személynevei a XVI. és a XVIII. században. In: Csepelyi Tamás és mások (szerk.). A nagykállói járás múltja és jelene. Nagykálló. 73–123. 19. Közösségi név – mesterséges név. In: Kázmér Miklós–Végh József (szerk.). Névtudományi előadások. II. Névtudományi Konferencia. NytudÉrt. 70. sz. Budapest. 315–20. 20. A mesterséges földrajzi nevek motivációja. MNyj. 16: 55–69. 21. Kázmér Miklós: A „falu” a magyar helynevekben. XIII–XIX. század. Nyr. 94: 494–8. (ismertetés) 22. Szabolcs–Szatmár megye falunevei. (Németh Péterrel). Szabolcs–szatmári Szemle 3: 77–87. 23. Lizanec P. M.: Magyar–ukrán nyelvi kapcsolatok. Szabolcs–szatmári Szemle 4: 101–6. (ismertetés) 1971 24. Szocsogó – Újszomotor. MNy. 67: 466–8. 25. Máriapócs. Nyr. 95: 360–1. 26. Kázmér Miklós–Végh József (szerk.). Névtudományi előadások. II. Névtudományi Konferencia. Nyr. 95: 212–9. (ismertetés) 27. A Nyíregyháza név eredete. In: Hársfalvi Péter–Katona Béla (szerk.). Én szőke városom. Nyíregyháza. 15–8. 1972 28. Szabolcs–Szatmár megye történeti-etimológiai helységnévtára. (Németh Péterrel). Debrecen. 29. Községneveink rendezése a századfordulón. MNy. 68: 54–66. 30. Haladó múltunk. Tétovák az emlékezésben. Nyíregyházi Élet 1: 10. 31. Egy névpályázat tanulságai. Szabolcs–szatmári Szemle 1: 6–11. 32. A hivatalos községnévadás vizsgálatához. A Nyíregyházi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei 4: 257–92. 1973 33. Diákköri dolgozatok 1. (szerkesztőként). Nyíregyháza. BGYTF. 34. A magyar hivatalos községnévadás. Nyíregyháza. BGYTF. 35. A régi Nyíregyháza. (Németh Péterrel). Nyíregyháza. Szabolcs Megyei Lapkiadó Vállalat.

166

36. A magyar hivatalos községnévadás első szakasza. XVIII. sz. – 1873. MNyj. 19: 57–79. 1975 37. Hajdú Mihály: Magyar becézőnevek (1770–1970). MNy. 71: 371–4. (ismertetés) 1976 38. Hajdúszoboszló neve. In: Dankó Imre (szerk.). Hajdúszoboszló monográfiája. Hajdúszoboszló. 143–8. 1978 39. A vásárosnaményi járás történeti–etimológiai helységnévtára. (Németh Péterrel). In: Találkozás Bereggel. Vásárosnamény. 165–81. 40. A helynévgyűjtés állapota és feladatai Szabolcs–Szatmárban. Pedagógiai Műhely 4: 55–66. 41. A földrajzi nevek gyűjtésének, ellenőrzésének és közzétételének kézikönyve. (szerk. Balogh Lajossal, Kálmán Bélával, Ördög Ferenccel, Végh Józseffel). Budapest. 1979 42. Köszöntjük az olvasót! (Hajdú Mihállyal). NÉ. 1: 3–5. 43. Félegyház. NÉ. 1: 14–20. 44. Szedres. NÉ. 2: 85–6. 1980 45. Egy szóvégmutató helynévtár tervéről. A Nyíregyházi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei 8: 109–14. 46. Szlovnyik hidronyimiv Ukraini. NÉ. 3: 61–3. (ismertetés) 47. Bulcsú vezértől a Somkádig. NÉ. 3: 90–1. 48. Agasegyház. NÉ. 4: 10–4. 49. Ju. M. Krugljak: I’mja vasoho miszta. NÉ. 4: 84–7. (ismertetés) 50. Lőrincze Lajos 65 éves. NÉ. 4: 101–2. 51. Térnévcsere. NÉ. 4: 94. 52. A Duba-család és Hontfüzesgyarmat. NÉ. 4: 94–6. 1981 53. Földrajzinév-kutatásunk helyzete és feladatai. In: Hajdú Mihály–Rácz Endre (szerk.). Név és társadalom. MNyTK. 160. sz. Budapest. 85–99. 54. Fele. Nyr. 105: 88–92. 55. A tulajdonnév az oktatásban. Pedagógiai Műhely 4: 109–15. 56. Móregyháza = Nyíregyháza? NÉ. 5: 3–6. 57. Korona. NÉ. 6: 61–2. 167

58. Kiss Lajos mint helynévkutató. NÉ. 6: 105–11. 59. A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményeinek névtani vonatkozású cikkei. NÉ. 6: 85–90. 60. Egy nap a felszabadulás utáni helynévadás történetéből. NÉ. 6: 91–100. 61. A társadalomtudományi kutatások lehetőségei Szabolcs–Szatmárban. Szabolcs– szatmári Szemle 4: 32–6. 62. A Névtani Értesítő fogadtatásához. NÉ. 6: 104. 1982 63. A magyar hivatalos helységnévadás. Akadémiai Kiadó. Budapest. 64. Török Bálint és Törökbálint. MNy. 78: 175–80. 65. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Századok. 116: 595–600. (ismertetés) 1983 66. A nyelvújító Pethe Ferenc. In: Hársfalvi Péter (szerk.). Pethe Ferenc élete és munkássága. Nyíregyháza. 56–64. 1984 67. Hivatalos helységneveink gondjai. Nyr. 108: 257–69. 68. Tudományos élet. In: Cservenyák László (szerk.). Magyarország megyéi. Szabolcs–Szatmár. Budapest. 117–29. 1985 69. Helynévgyűjtés és helynévkutatás. Szabolcs–szatmári Szemle 2: 63–6. 70. Szabolcs megye a XVI. század közepén. Szabolcs–szatmári Szemle 4: 72–106. 71. Szabolcs megye rovásadó-összeírása 1543-ban. A Nyíregyházi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei 10: 103–14. 72. A helynevek vándorlása a középkorban. In: Békési Imre (szerk.). Név és névkutatás. MNyTK. 170. sz. Budapest. 23–8. 73. Regionális kutatás és regionális tudománypolitika. Pedagógiai Műhely 2: 61–6. 74. A honfoglaló vezérek és szálláshelyük. In: Hársfalvi Péter–Takács Péter (szerk.). Helytörténeti olvasókönyv. I. Nyíregyháza. 13–5. 75. Részletek a százdi apátság adományleveléből 1067 körül. Uo. 15–7. 76. Életképek a Felső-Tisza vidékéről a XIII. század elején. Uo. 23–6. 77. Tarpai Márton nyíri parasztvezér. Uo. 41–3. 78. A nagykállói egyház ezüstfelszerelésének jegyzéke az 1552. évben. Uo. 54–6. 79. A török elpusztítja Királytelket (1566). Uo. 56. 1986 80. Erődök, várak. Szabolcs–szatmári Szemle 4: 551–2. 81. Beregi találkozások. (szerkesztőként). Vásárosnamény. 168

1987 82. A Nyíregyházi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 11. Irodalom- és nyelvtudomány. (szerkesztőként). Nyíregyháza. BGYTF. 83. Mohácstól az újjátelepítésig. In: Nyíregyháza története. (Cservenyák Lászlóval szerk.). Városi Tanács. Nyíregyháza. 35–58. 1989 84. A típusváltás. Egy fejezet helységneveink élettanából. In: Balogh Lajos–Ördögh Ferenc (szerk.). Névtudomány és művelődéstörténet. MNyTK. 183. sz. 143–6.

1990 85. Gazdálkodástörténetünk egy helynévi emléke. MNy. 86: 223–8. 86. Szabolcsi jobbágynevek a XVI. században. Szabolcs–szatmári Szemle 2: 228–31. 1991 87. Hegyaljai jobbágynevek a XVI. században. In: Bencsik János–Szakál Jenőné (szerk.). Tokaj és Hegyalja. V. Miskolc. 2–8. 88. Szegegyház. In: Hajdú Mihály–Kiss Jenő (szerk.). Emlékkönyv Benkő Loránd hetvenedik születésnapjára. Budapest. 432–4. 1992 89. Melyik Szent István? Nyr. 116: 323–8. 90. Adatok Szent László középkori tiszteletéhez: Szabolcs–szatmár–beregi Szemle 27: 123–35. 91. Szentkirályszabadja és társai. MNyj. 30: 25–35. 1993 92. A helynevek új kézikönyve. MNy. 89: 1–10. 93. Egyszeri helységnevek a középkorban. NÉ. 15: 232–5. 1994 94. Opponensi vélemény Hoffmann István A magyar helynevek rendszerének nyelvi elemzése (Egy lehetséges helynévvizsgálati modell) című kandidátusi értekezéséről. NÉ. 16: 104–8. 1995 95. A patrocíniumi helységnevek keletkezése. In: Szabolcs–szatmár–beregi levéltári évkönyv. XI. Nyíregyháza. 7–20. 96. A templomcím helynévadó szerepe a középkori Magyarországon. Szabolcs– szatmár–beregi Szemle 30: 505–21. 97. Az úr patrocíniumi helységneveinkben. Szabolcs–szatmár–beregi Szemle 30: 153–64. 169

98. Patrocíniumi helységneveink és névadóik mennyiségi összefüggései. NÉ. 17: 25–9. 1996 99. Boldogasszony és más asszonyok. MNyj. 33: 25–41. 100. Magyarország patrocíniumi helységnevei (11–15. század). Doktori értekezés tézisei. Nyíregyháza. 101. Vizsgálódások a magyar helynevek és személynevek körében. Habilitációs tézisek. Nyíregyháza. 102. A templomcím a magyar helységnevekben (11–15. század). METEM Könyvek 15. sz. Budapest. 103. Megjegyzések történeti nyelvtanunk néhány példájához. MNy. 92: 11–21. 104. Válasz Benkő Loránd, Kiss Lajos és Kristó Gyula opponensi véleményére. NÉ. 18: 118–26. 1997 105. Régi utcanevek Szatmárban és másutt. NÉ. 19: 99–104. 106. Az „egyházi” helységneveink típusai. In: B. Gergely Piroska–Hajdú Mihály (szerk.). Az V. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai. MNyTK. 209: 244– 9. 107. Opponensi vélemény Hajdú Mihály: A középmagyar kor személynévtörténete… című akadémiai doktori értekezéséről. NÉ. 19: 120–6. 108. Elvarratlan szálak. In: Kiss Gábor–Zaicz Gábor (szerk.). Szavak–nevek–szótárak. Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. Budapest. 248–52. 1998 109. Templomneveink a középkorban. In: H. Varga Gyula (szerk.). Tanulmányok a magyar nyelvről. Eger. 113–35. 1999 110. Adatok a magyar hivatalos helységnévadáshoz. Nyíregyháza. 1999. 111. Nyelvjárástani alapfogalmak. In: Révay Valéria (szerk.). Útmutató a szabolcs– szatmár–beregi nyelvjárások tanulmányozásához. Nyíregyháza. 5–16. 112. Sebestyén a helységnevekben. MNyj. 37: 311–4. 113. Ómagyar kori helységneveink. In: V. Raisz Rózsa–H. Varga Gyula (szerk.). Nyelvi és kommunikációs kultúra az iskolában. MNyTK. 212: 370–6. 2000 114. Magyarország történeti statisztikai helységnévtára 16. Szabolcs–Szatmár– Bereg megye. Budapest. (társszerzőkkel) 115. A Szabolcs megyei nyelvjárás XVI. századi történetéhez. MNyj. 38: 299–303.

170

116. Árpád-házi szentek templomai a Felső-Tisza vidékén. Szabolcs–szatmár–beregi Szemle 35: 257–86. 117. A középkori templomneveink kutatásának néhány problémája. In: Piti Ferenc (szerk.). „Magyaroknak eleiről.” Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szeged. 365–80. 118. Helységneveink és ami mögöttük van. In: Nagy L. János (szerk.). Petőfi, névtan, helyesírás. Gyula. 90–5. 2001 119. Színes templomok helységneveinkben I. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve. 18: 275–85. 2003 120. Patrocíniumok a középkori Magyarországon. METEM Könyvek 40. sz. Budapest.

171