2011. július
1
Infó helyett…
A miénk a legszomorúbb ország… Michael Tomasello: Mi haszna az együttműködésnek? Ünnepi Könyvhét után Karel Capek: Egy tisztes polgár meghurcoltatása Sergio Benvenuto: Jóra való restség – a 7 főbűn Buda Béla: Az elme gyógyítása A nyomor széle Mosás, vágás, ámítás Besa – Az adott szó Cirkusz Kolumbia Hétköznapi mennyország Nemes Nagy Ágnes: Alázat Sík Sándor: A sírásról és nevetésről
2011. július
Sajtómustra A magyar azért lesz öngyilkos, mert nem bírja tovább. Az angol meg azért, mert úgy jobb lesz
A miénk a legszomorúbb ország, pedig nem is lőnek... (szavazással) A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) 34 tagországában élők közül a magyarok hangulata a legrosszabb. Még a háborús övezetnek nevezhető Izraelben is utcahosszal jobban érzik magukat az emberek. Vajon mi magyarok miért vagyunk ennyire pesszimisták? 2011. június. 17. péntek | Szerző: Pásztor András, Varga Andor
A nemrég elkészült felmérésben valóban az izraeli-magyar kontraszt a legélesebb: a közel-keleti államban egymást érik a merényletek, a háború pedig napi valóság, mégis az ott élők 72 százaléka általában elégedett az életével; míg a norvégok vezette listán sereghajtó, és közvetlenül a törökök, az észtek, valamint a portugálok után következő magyarok körében ez az arány csupán 23 százalék.
Az indexet nem csak az egyéni elégedettség alakította, de például az oktatás, az egészségügy, a munkaerőpiac és a kormány működése is - Grafika: Urbanics Pál
Dr. Harkány Éva pszichiáter azzal kezdte beszélgetésünket: hazánkban semmivel nincs több pszichiátriai beteg - például depressziós - ember, mint Európa bármely más országában, viszont az öngyilkossági hajlam körünkben továbbra is igen erős. - Nem is olyan rég még vezettük a világranglistát, ám pár szovjet utódállam és Japán elénk került mondta a doktornő, kiemelve: búcsúlevelek nemzetközi vizsgálata is azt mutatta ki, hogy a magyar igen borúlátó fajta.
2
2011. július
3 Dr. Harkány Éva: - Az öngyilkossági hajlam hazánkban továbbra is igen erôs - Fotó: archív
- A mindennapokra is jellemző a negatív nyelvhasználat, a tagadó szerkezet - folytatta Harkány Éva. Így kérdezünk: nem jössz fel hozzám? , nem kérsz egy kávét? . A végső búcsúnál is zömmel ezt használják a magyarok: nem bírom tovább , ez így nem mehet . Míg az angoloknál például a jobb lesz ez így a bevált formula. Persze a végeredmény szempontjából mindegy, de megmutatja, hogy a magyaros borúlátás gyökerei igen mélyek. Egyszerű elhatározással, kampányszerű módszerekkel mindez nem is orvosolható. De mi használhat búskomorság ellen? Olyan embereket kérdeztünk, akiknek talán valóban lehetne, lett volna okuk a Dunának menni, ám ez lenne az utolsó, ami az eszükbe jut. - Közismerten vicces család vagyunk - mutatja be egy mondattal a Reziben élő famíliát Illés Fanni paralimpikon úszó. Az érettségi és Európa-bajnokság előtt álló lány láb nélküli combcsonkokkal és összenőtt ujjakkal született, de e testi fogyatékok kapcsán derült ki, hogy igazi úszófenomén. Magyar bajnoki és egyéb aranyai szinte számlálhatatlanok, nyolcadik volt a pekingi játékokon, jelenleg negyedik a világranglistán. - Teljes mértékben el tudom fogadni magam olyannak, amilyen vagyok: ha például a protéziseim nélkül, a kezeim segítségével mozgok a padlón, szoktam mondani, hogy elnézést, amiért már megint itt lábatlankodom... A humor nem nélkülözhető, illetve a helyzetemmel való barátkozásban nekem rengeteget segített az úszás. Úgy hiszem, minden embernek meg kellene találnia azt a foglalatosságot, amiben tehetséges, amiben ki tudja teljesíteni önmagát. Aztán végig is kell járni persze azt az utat.
Illés Fanni az egerszegi uszodában. Manapság napi 8-9 kilométert úszva edz, jövô hétfôn kezdôdik a szóbeli érettségi, aztán Berlinben az Európa-bajnokság. Segít a család humora és a saját tehetsége - Fotó: Pezzetta Umberto
2011. július
Fanni szemszögéből valóban elképesztőnek tűnhet, ha ép emberek kilátástalanságról beszélnek. De persze a testi fogyatékon kívül is vannak sorscsapások. Például egy súlyos fiatalkori betegség, vagy egy olyan hivatás, amelyben legfeljebb napokat láthat előre az ember. Bencze Tamást 24 évesen rák támadta meg, de kilábalt, s hosszú kosárlabda játékos-pályafutás után sok éve edzőként dolgozik. - A pozitív életszemléletben és a céltudatosságban hiszek, erre tanított minden, ami velem történt mondta az egerszegi születésű, ma a szombathelyi Falcót irányító Bencze. - Amikor kosarazni kezdtem, kitűztem magam elé, hogy válogatott leszek. És az is lettem felnőttként, majd maradtam tíz éven át, annak ellenére, hogy előtte egyetlen korosztályos csapatba sem hívtak meg. Hiszek a munkában, a saját erőmben, és - főleg a betegségem óta - nagyon tudom értékelni az élet minden percét. Ha megkérdeznek, mindig azt válaszolom: jól vagyok, és nem azért, mert eldöntöttem, hogy ezt mondom, hanem mert tényleg. Mindig jónak fogom fel a rosszat is, és azon vagyok, hogy javítsak rajta. És még egy fontos dolog: feleslegesen nem idegesítem magam. Például adózni kell, kár ágálni ellene, az ember fordítsa olyan dolgokra az energiáit, amelyekre valóban érdemes. - Engem mindig is a szívósságomról, a küzdeni tudásomról ismertek - szögezte le Marton István, Nagykanizsa volt polgármestere, akinek élete során jutott magánéleti tragédiából és a politikai bukfencből is. - Sok összetevője van, hogy mitől lesz pozitív gondolkodású valaki, esetemben például sokat nyom a latba, hogy mindig mögöttem állt a család. Másrészt a küzdeni tudásra és a céltudatosságra a sakk tanított meg, ha hátrányban is voltam a táblán, sosem adtam könnyen a bőröm, képes voltam órákig harcolni. Egyedül a kislányom elvesztése volt, amit a mai napig nem tudtam kiheverni, egy ilyen tragédiába csak beletörődni lehet, feldolgozni sosem. Mindennek persze már 25 éve, s talán az idő tényleg a lelket is gyógyítja. Marton Istvánt természetesen sokkal könnyebben vette azt a kudarcot, hogy a tavalyi helyhatósági választáson nem neki szavazott bizalmat a lakosság. - Volt bennem némi szomorúság, mert azt gondoltam, hogy az emberek értékelik a teljesítményt folytatta, majd jelezte: a következő választáson ismét harcba száll a polgármesteri székért. De persze csak ha egészségi állapota engedi, tavaly karácsonykor ugyanis rosszindulatú daganatot találtak a vastagbelén. - Itt van egy új probléma, felül kell kerekedni, le kell győzni - emlékezett Marton István arra, miként fogadta a hírt. - Azóta megműtöttek, s a kemoterápia is lassan befejeződik. Szóval történt már velem egy s más, de mindezek ellenére optimista ember vagyok. Nem szoktam búslakodni, de ha mégis, a családom mindig erőt ad. A nagykanizsai kollektív szomorúságban máig benne van, hogy annak idején Egerszeg lett Zala megye székhelye. Marton István szerint ezen már túl kellene lépni, ám az objektivitás kedvéért azért hozzátette: az előző rendszerben a két város megítélése nem volt éppen egyenlő... Kőfalvi Csilla muzeológust, a nagykanizsai Magyar Plakát Ház igazgatóját arról kérdeztük: milyen múltbeli okai lehetnek a magyaros búskomorságnak. Ő azonban inkább jelen idejűeket talált. - A boldogság számomra összefonódik a biztonságérzettel, utóbbi pedig az erőszakmentességgel mondta. - Ebből a szempontból nehéz időben élünk. Az anyagi értékek megszerzésére szocializált társadalomban a verseny uralkodik, amely önző magatartásformákat feltételez. Az embertelen tempó nem ad időt gondolkodásra, családi, közösségi kapcsolatokra. A közösség egyénekre esik szét, akik nem a környezetükből vesznek morált és viselkedési mintákat, hanem a világ által felkínált lehetőségek közül választanak. Súlyos probléma, hogy az emberek értékítéletében a hit, a művészetek és a kultúra hátra sorolódtak. Kőfalvi Csilla szerint Bartók Béla életműve mutatja meg, hogy mi a teendő a boldogtalan jelenben. - Ő volt az első hazánkfia, aki világszínvonalút alkotott, magyar alapanyagból, a nyugatit nem másolva, hanem alkotón szintetizálva - fogalmazott. - Szemlélete alapján a kultúra és a művészet célja, hogy az embert összekösse eredetének értékeivel, hogy a népi kultúrában felgyülemlett érzékenységet és tudást a modern kor kihívásai közepette erőforrásul birtokolhassa. A modell ereje abban van, hogy a folytonosság felismerésével lehetőség nyílik a számunkra, amely révén az eszmék
4
2011. július
és mesék hazug ígéretei helyett önismeretünket a megélt valóságra alapozzuk, és ezáltal vállalni tudjuk a létnek a maga zord igazát.
Zadzwoń, zaufaj Teraz telefon 116 123 czynny jest przez 7 dni w tygodniu! w
godzinach od 14 do 22!
Zapraszamy do naszego Telefonu Kryzysowego wszystkich Was, którzy czujecie, że dotychczasowe sposoby radzenia sobie z trudnościami zawodzą. Także tych, którzy przekonani są o beznadziejności swego położenia. Zapraszamy wszystkich, którzy chcą porozmawiać o tym co czują, czego się lękają, do czego dążą. Telefon Kryzysowy 116123, czyli Poradnia Telefoniczna dla Osób Dorosłych w Kryzysie Emocjonalnym działa od 18 stycznia 2010 roku. Powstała z myślą o świadczeniu pomocy psychologicznej w sytuacjach trudnych, takich z którymi nie sposób sobie już poradzić bez profesjonalnego wsparcia. Fakt, iż jesteśmy częścią Instytutu Psychologii Zdrowia Polskiego Towarzystwa Psychologicznego daje Wam szczególną gwarancję profesjonalizmu i rzetelności naszych konsultantów. Osoby, z którymi będziecie państwo rozmawiać to wolontariusze, gruntownie przeszkoleni w zakresie udzielania wsparcia przez telefon. To w większości absolwenci psychologii lub innych kierunków społecznych, którzy związali swoja karierę zawodową z obszarem pomocy psychologicznej. Będą towarzyszyć Wam w ciężkich chwilach, w przeżywaniu trudnych uczuć a także w poszukiwaniu optymalnych sposobów wyjścia z sytuacji kryzysowej. Chcemy tu podkreślić, że nasza pomoc nie zastąpi bezpośredniego kontaktu z psychologiem, psychiatrą bądź lekarzem innej specjalności. Często zatem usłyszycie od nas zachętę by skorzystać z pomocy psychologicznej w poradni zdrowia psychicznego, centrum interwencji kryzysowej czy ośrodku pomocy społecznej. Nasze rozmowy nie zastąpią też profesjonalnej psychoterapii – ta wydaje się być możliwa tylko w kontakcie bezpośrednim. Zadzwonić może do nas każdy – niezależnie od płci, wyznania, przekonań, miejsca zamieszkania czy statusu materialnego. Rozmowy z nami są bezpłatne i anonimowe. Nie oceniamy Waszych postaw i dróg życiowych – każdy nasz Klient jest dla nas wyjątkowy i ważny. Czekamy na Wasze telefony codziennie od 14.00 do 22.00.
5
2011. július
Michael Tomasello: Mi haszna az együttműködésnek? (részlet) Gondolat Kiadó 2011.
Ejtsünk le valamit a földre egy kétéves gyermek előtt, és valószínűleg fel fogja venni nekünk. Tomasello szerint ez nem tanult viselkedés: az általa kisgyermekekkel végzett kísérletek segítségével bizonyítja, hogy a gyermekek természetüknél fogva hajlamosak az együttműködésre. Ahogy a gyermekek felnőnek, szinte spontán segíteni akarásukat beárnyékolja annak tudata, hogy valamilyen csoport tagjai: a csoporton belüli kölcsönös elvárások pedig vagy bátorítják, vagy gátolják az altruizmust és az együttműködést. Bárhogy legyen is, az együttműködés a veleszületett és a tanult viselkedés kombinációjának csakis az emberre jellemző formájaként jön létre.
1. Segítésre születve (és nevelve)
„A fejedelemnek meg kell tanulnia, hogyan ne legyen jó.” Niccolò Machiavelli
A nyugati civilizáció egyik nagy vitatémája, hogy vajon az emberek együttműködőnek és segítőkésznek születnek-e, és később a társadalom rontja el őket (például Rousseau), vagy éppen hogy önzőnek és segítséget megtagadónak születnek, és a társadalom téríti őket észre (például Hobbes). Ahogy a legtöbb nagy vitánál lenni szokott, valamilyen mértékig mindkét feltevésnek igaza van. Én egy olyan tézist védelmezek, ami a legtöbb dologban Rousseau-val ért egyet, de bizonyos kritikus bonyodalmakat is bevezet. Ezt a tézist könyvem két hozzászólóját megtisztelve, korai Spelke, későbbi Dweck feltevésnek nevezem. Speciálisan amellett fogok érvelni és amellett fogok adatokat felmutatni, hogy az embergyermekek körülbelül az első születésnapjuktól kezdve – amikor először elkezdenek sétálni és beszélni, és valóban kulturális lénnyé válnak – számos helyzetben együttműködők, bár nem mindig. Nem a felnőttektől tanulják ezt, hanem a segítés magától, természetszerűen jön (ez feltevésem Spelke része). Később az egyedfejlődés során azonban a gyermekek viszonylag megkülönböztetés nélküli együttműködését olyan tényezők kezdik befolyásolni, mint ítéletük arról, hogy mennyire várható el valakinél a kölcsönösség vagy elképzelésük arról, hogy hogyan ítélik meg őket a többiek, aminek instrumentális jelentősége volt az emberek természetes együttműködésének evolúciójában. Ilyenkor kezdik belsővé tenni a nagyszámú kulturálisan specifikus társas normát, melyek arra vonatkoznak, hogy hogyan végezzük a dolgunkat, illetve hogy hogyan végezzük a dolgunkat ahhoz, hogy egy csoport tagjai lehessünk (ez feltevésem Dweck része).
6
2011. július
Hogy megnyugtassam azokat a szülőket, akik úgy érzik, hogy gyermekük átugrott a természetszerűen együttműködő szakaszon, hadd jegyezzem meg gyorsan, hogy itt olyasmiről beszélünk, ami a többi főemlőshöz képest kiugró együttműködés. Minden életképes szervezetnek kell legyen önző törekvése; a szervezeteknek saját túlélésükkel, jóllétükkel kell foglalkozniuk, mert máskülönben nem lesz kellő számú utódjuk. Az emberi együttműködési és segítőkészség olyan, minthogyha ezekre az önző alapokra épülne rá. Ráadásul – sőt, beszámolómnak ez lesz a kulcsbonyodalma – nem hiszem azt, hogy az emberi altruizmus egyetlen osztatlan vonás. Úgy gondolom, hogy az emberek a különböző tevékenységi területeken eltérő mértékben altruisták. Felix Warnecken, a Max Planck Intézet egy kutatótársa s jómagam, az emberi altruizmus értelmezésében egy gazdasági keretet használunk, s definíciónkban az érintett ’javakból’ indulunk ki: javak, szolgáltatások és információk világáról beszélünk. Amikor olyan javakkal vagyunk altruisták, mint a táplálék, akkor nagyvonalúak vagyunk – osztozkodunk. Ha olyan szolgáltatásokkal vagyunk nagyvonalúak, mint egy nehezen elérhető tárgy megkaparintásának segítése, akkor segítőkészek vagyunk. Amikor altruisztikus módon információkat és attitűdöket osztunk meg másokkal (beleértve a pletykát is), akkor informatívak vagyunk. Fontos megkülönböztetni e három altruizmus-típust, mert eltérők mindháromnak a költségei és hasznai, és talán eltérő evolúciós történetük is van. Térjünk át az empirikus adatokra annak tisztázásához, hogy vajon az emberi kisgyermekek és legközelebbi főemlős rokonaik hajlanak-e e három altruizmusra.
Segítés Az alapjelenség egyszerű. 14–18 hónapos gyermekek találkoznak egy éppen most megismert felnőttel. A felnőttnek van egy triviális problémája, és a baba segít ennek megoldásában. Ebbe beletartozik a nehezen elérhető tárgyak elérésének segítése, vagy a segítés a szekrény ajtajának kinyitásában. Az egyik vizsgálatban a 18–24 hónapos babák közül legalább 22 bizonyult segítőkésznek, és lényegében azonnal tették ezt. Mindegyik helyzetben használunk egy megfelelő kontrollfeltételt is. Ebben az esetben a felnőtt ahelyett, hogy véletlenül elejtené a törlőkendőt, szándékosan ledobja azt. Vagy ahelyett, hogy véletlenül nekimenne a szekrénynek, miközben tele van a keze, nekimegy a szekrénynek, miközben valami mást akar csinálni. Ezekben a helyzetekben a gyermekek nem reagálnak, ami valóban arra utal, hogy nem arról van szó, hogy szeretik felszedni a törlőkendőket vagy kinyitni a szekrényajtót csak úgy, általában. A gyermekek segítési módjai nagyon változatosak. A kutatások során négy különböző probléma megoldásában segítették a felnőttet: nehezen elérhető tárgyak elérésében, akadályok elhárításában, egy felnőtt hibáinak kijavításában és egy feladat megfelelő viselkedéses eszközeinek kiválasztásában. Ami a részleteket illeti, mindegyik helyzet új volt a babák számára. Ilyen helyzetben a gyermekeknek a hajlékony segítéshez arra van szükségük, hogy számos más helyzetben észleljék mások céljait, másrészt hogy meglegyen az altruisztikus céljuk, motívumuk a segítésre. Öt oka van annak, hogy higgyünk abban, hogy a fizikai problémákkal szembesülve mások segítése természetszerűen megjelenő emberi viselkedés. Az első ok az, hogy ez a viselkedésforma viszonylag korán jelenik meg: 14–18 hónapos korban, már azelőtt, hogy a szülők jó része elvárná, hogy proszociálisan viselkedjenek a gyermekek, s főként nem oktatja
7
2011. július
őket erre. Ez azonban vitatható pont, hiszen a gyermekek bizonyosan már látták az első életévük során is, ahogyan a felnőttek segítik egymást. A másik ok az, hogy a szülői jutalmak és biztatások nem növelik a segítő viselkedést a babáknál. Minden alkalommal, amikor segítettek, jutalmat adtunk az egyéves gyermekeknek. Minden próbánál láthatóan volt a felnőtt kezében a jutalom. De a jutalom nem változtatta meg a segítőkészséget. Egy jelenleg folyó vizsgálatban Warnecken és jómagam lehetőséget adtunk a gyermekeknek, hogy maguktól segítsenek, vagy pedig akkor, amikor édesanyjuk a szobában volt, és biztatta őket a segítésre. A szülők elkeseredhetnek: a szülői biztatás egyáltalán nem befolyásolta a babák teljesítményét. Ugyanannyit segítettek azzal együtt, mint a nélkül. Figyelemreméltó, hogy a babák mindkét vizsgálatban annyira általánosan hajlottak a segítésre, hogy elterelő tevékenységet kellett bevezetnünk ahhoz, hogy a segítés általános szintjét alacsonyan tartsuk, hogy a feltételek közötti eltéréseket egyáltalán meg tudjuk figyelni, ahol felmerült a lehetőség a segítésre. Az esetek jó részében azonban a gyermekek elfordultak ettől a kellemes tevékenységtől, vagyis árat fizettek azért, hogy segítsenek a gonddal küzdő felnőttnek. A jutalmakkal kapcsolatos helyzet még érdekesebb. Egy jelenleg folyó, többfázisú vizsgálatban Warnecken és magam 20 hónaposoknak különböző lehetőségeket adtunk a segítésre. A gyermekek egy része konkrét jutalmat, egy kis játékot kapott minden alkalommal, amikor segített, ami feltehetően izgalmat váltott ki bennük. Más gyermekek egyáltalán nem kaptak jutalmat, még egy mosolyt vagy egy köszönetet sem a felnőttől, csupán a segítség elfogadását. A legtöbb gyermek öt alkalommal segített. Meglepő eredményeket kaptunk azoknál, akik részt vettek a kísérlet második fázisában, ahol még több alkalmuk volt a segítésre, ám pozitív reakciót itt sem váltottak ki a felnőttből, azaz a felnőttek nem reagáltak a segítségre. Az első alkalommal ötször jutalmazott gyermekek kevesebbet segítettek a második fázisban, mint azok, akik nem kaptak az első fázisban jutalmat. Ezt a „túljutalmazási hatást” Mark Lepper, a Stanford Egyetem pszichológusa és mások számos tevékenységi területen kimutatták, és véleményük szerint ez annak a jele, hogy egy viselkedés intrinzikusan, magától motiváló jellegű. Intrinzikusan jutalmazó tevékenységek esetén a külső jutalom aláássa ezt az intrinzikus motivációt – ezt a külső jutalmak által mozgósított viselkedést a további jutalmak adagolása nem kell hogy befolyásolja. Vagyis a konkrét jutalmak nemcsak, hogy nem segítik a gyermeknél a segítő viselkedést, egyenesen el is ronthatják. Annak harmadik oka, hogy elhiggyük azt, hogy a babák nemcsak jutalmakért segítenek, vagy azért, hogy jó benyomást tegyenek szüleikre, abban keresendő, hogy a csimpánzok ugyanilyen viselkedést mutatnak. Warnecken és magam három emberek nevelte csimpánznak adtuk oda eredeti 10 feladatunkat. Miközben a csimpánzok más feladatokban nem voltak segítőkészek, segítettek az embereknek abban, hogy nehezen megszerezhető tárgyakat elérjenek (eltérően a kontrollhelyzettől). Tudjuk, hogy számos oka lehet annak, hogy az emberek nevelte csimpánzok segítik az embereket, hiszen a csimpánzok egész világát az ember tartja össze. Ezért egy másik vizsgálatban az anyjuk által nevelt csimpánzoknak is megadtuk az esélyt, hogy segítsenek egymásnak. A vizsgálatban az egyik csimpánz figyelt, míg a másik azzal küzdött, hogy kinyissa a másik szobába vezető ajtót. Az egyik csimpánz tapasztalatból tudta, hogy az ajtót egy csap elmozdításával ki lehet nyitni. Meglepő módon a megfigyelő csimpánzok elmozdították a csapot, és segítettek társuknak, hogy bejussanak a másik szobába. Semmi sem mutatott arra,
8
2011. július
hogy bármiféle jutalmat várnának. Mindezt két kontrollhelyzetben nem mutatták. Az egyikben, ahol a csoporttárs nem próbált ugyanúgy bejutni a szobába. Jelen szempontunkból az az érdekes ebben a vizsgálatban, hogy a legközelebbi főemlős rokonaink, még akkor is, ha minimális volt a kapcsolatuk az emberekkel, a miénkhez hasonló módon segítő tevékenységet végeztek. Ez arra bizonyíték, hogy az emberszerű segítő viselkedést nem az emberi kulturális környezet hozza létre. A következő okot csak röviden említem, mivel az adatok még elemzés alatt állnak. Egy újabb vizsgálatban azt találták, hogy a hagyományosabb kultúrákban élő gyermekek – ahol a szülők sokkal kevesebb felnőtt beavatkozást tesznek lehetővé a gyermekeknek – nagyjából ugyanazokban a helyzetekben segítenek, és ugyanabban az életkorban, mint az általunk tanulmányozott nyugati országokban élő középosztálybeli gyermekek. Ötödször és utolsóként, egy új vizsgálat kimutatta, hogy a kisgyermekek segítő viselkedését empatikus megfontolások közvetítik. 18 és 24 hónapos gyermekek nézték, amint egy felnőtt elveszi azt a rajzot, amelyet egy másik felnőtt éppen készít, és szándékosan széttépi azt. Ahogy ez megtörtént, a gyermekek ránéztek az áldozatra, aki szándékosan nem mutatott semmilyen érzelmet, mégpedig a gyermekek részéről olyan arckifejezéssel, amelyet vakon és megbízhatóan „aggodalmaskodónak” kódoltak a vizsgálatot feldolgozók. Vagyis gyakrabban fordult elő náluk ez, mint egy olyan kontrollhelyzetben, ahol a randalírozó egy üres papírt vett el a másik felnőttől, és azt tépte össze. Hasonló helyzetben az áldozat vagy kontrollfelnőttől elvettek egy játékot, és ekkor – s számunkra most ez a legfontosabb, hogy – mindkét helyzetben módot adtak a gyermekeknek arra, hogy az áldozatot vagy a kontrollfelnőttet segítsék. Az eredmények szerint a gyermekek többször nyújtottak segítséget az áldozatnak, mint a kontrollhelyzet felnőttjének. Figyelemreméltó, hogy azok a gyermekek, akik aggodalmaskodóan tekintettek az áldozatra, akiknek a gonosz másik felnőtt összetépte a rajzát, jobban hajlottak a segítségre. Ez arra utal, hogy a gyermekek természetszerűen fellépő empatikus válaszai az áldozat sorsára befolyásolták a baba részéről megjelenő segítési törekvést. Szerintem a kisgyermekek segítő viselkedését az „aggodalmaskodás” és nem a külső jutalmak motiválják. A korai megjelenés, a jutalmakra való érzéketlenség, a főemlősöknél megjelenő mély evolúciós gyökerek, a kultúrközi szilárdság és a természetes együttérző érzelmekben való gyökerezettség miatt hisszük azt, hogy a gyermekeknél a korai segítés nem olyan viselkedés, amelyet a kultúra és/vagy a szülői szocializálós gyakorlatok hoznának létre. Inkább arról van szó, hogy ez annak a külső kifejeződése, hogy a gyermekek természetesen hajlanak a gondban levő személy iránti együttérzésre. A mi laboratóriumunkban végzett kutatások összhangban vannak ezzel a következtetéssel: már az egy év alatti babák is megkülönböztetik a segítőkész és a nem segítőkész cselekvőket.
Informálás Bár mind a csimpánzok, mind az emberi kisgyermekek segítenek másoknak bizonyos helyzetekben, van egy olyan segítési forma, amelyikben csak az embergyermekek vesznek részt: a szükséges információ megadása. Fontos, hogy ez nem a nyelv függvénye. Az emberi babák 12 hónapos kortól informálják a többieket mutogatással. A csimpánzok és a többi főemlős egyáltalán nem mutogat egymásnak, s szerintem nem használnak más kommunikációs eszközöket sem arra, hogy egymást hasznos dolgokról tájékoztassák. A kutatók olyan helyzetet teremtettek, ahol a 12 hónapos még nem beszélő gyermekek figyelték
9
2011. július
a felnőttet, aki valamilyen felnőtt feladatot végzett, például tűzőgéppel papírokat tűzött össze. A felnőtt eközben egy másik tárggyal is manipulált. Aztán elhagyta a szobát, és bejött egy másik felnőtt. Ez mindkét tárgyat feltette a polcra. Visszajött az eredeti felnőtt, kezében papír volt, készen arra, hogy folytassa a tűzdelést. Az asztalon azonban nem volt ott a tűzőgép, s izgatottan gesztikulálva keresni kezdte azt anélkül, hogy akár egy szót is szólt volna. Akárcsak az eszközsegítő helyzetben, a babák észlelték a felnőtt problémáját, és motiváltak voltak arra, hogy segítsék őt. Legtöbben ezt úgy tették meg, hogy rámutattak a keresett tűzőgép helyére A babák sokkal kevésbé mutogattak a másik tárgyra, amellyel a felnőtt ugyanannyit foglalkozott. Nem arról van szó, hogy a babáknak maguknak kellett volna a tűzőgép, nem kezdték el a szokásos követelő viselkedést – nyávogást, nyúlkálást és hasonlókat –, miután a felnőtt megfogta a tűzőgépet. Amint a tűzőgép a felnőtt kezébe került, a gyermekek abbahagyták a mutogatást, és elégedettek voltak. Nyomon követő vizsgálatokban a kutatók azt is kizárták, hogy a babák pusztán azt akarták volna, hogy a felnőtt újra kezdje a tűzőgépezést. Miközben az emberi babák állandóan érzékeltetik, hogy megértik az informáló rámutatást, ugyanez nem érvényes a főemlősökre. A főemlős majmok nem mutogatnak egymás számára, és amikor ember számára mutogatnak, akkor ezt javarészt azért teszik, hogy az emberek szerezzék meg nekik az élelmet. Az emberek számára mutogató főemlősök minden megfigyelt esetében arról van szó, hogy a motívum direktív (felszólító). Az is igaz, hogy azok a főemlősök, amelyek valamilyen emberi központú kommunikációt megtanultak, ezt csak emberekkel való kommunikációra használják, egymással nem. Ha pedig emberekkel kommunikálnak, akkor ezt szinte mindig irányított céllal teszik. Néhány évvel ezelőtt, jómagam és Joseph Call kollégám megfigyeltük, hogy ha egy embernek valamilyen eszközre van szüksége ahhoz, hogy kinyisson egy majom számára egy élelmiszerdobozt, akkor a majom rámutat a szükséges eszköz helyére. Ezt lehet úgy értelmezni, mint az ember informálását. Az is lehet azonban, hogy arról van szó, hogy a majom felszólító módon elrendeli, hogy az ember „szerezze meg az eszközt”. Egy újabb vizsgálat közvetlenül összehasonlította az embergyermekeket és a főemlősöket az eszközökre való mutogatás tekintetében, egy az előzőhöz hasonló helyzetben, kivéve azt, hogy az egyik feltételben az eszközt az ember használja arra, hogy valamit elérjen a majom számára, míg a másik feltételben az eszközt az ember használja, hogy valamit elérjen saját maga számára. A kísérleti személyek egy ún. „ABA” kísérleti tervben vettek részt. Az első és a harmadik ülés során a majmok és a babák valami olyan eszközre mutattak, amelyet a felnőtt ember arra használt, hogy valamit számukra elérjen. A középső ülés során azonban valami olyan eszközre kellett volna mutatniuk, amelyet a felnőtt ember saját maga számára való tárgyelérésre használt (úgy, hogy a vizsgálati alany nem kapott semmi jutalmat). A legfőbb eredmény szerint a majmok csak akkor mutogattak megbízhatóan, amikor a végén ők maguk kaptak valamit. Ez összhangban van azzal az értelmezéssel, hogy a mutogatások valójában direktív jellegűek (Keresd meg az eszközt!). A babák viszont mindkét esetben ugyanolyan gyakran mutogattak. Érdekes módon egyes babák kicsit furcsállották, amikor a felnőtt azért fogta meg az eszközt, hogy valamit a saját maga számára szerezzen meg. Ezzel együtt, amikor a felnőtt zavartan körbenézegetett, és kereste az eszközt, a babák az eszköz irányába mutattak számára. Nem tudták megállni, hogy ne legyenek informatívak. Tán meglepő, de a majmok nem is értik a rámutatást, amikor az információ a cél. A főemlősök látható céloknál követik a tekintetet és a mutatási irányt, de nem ragadják meg az informatív közlési szándékot. Számos és több típusú vizsgálatban azt találtuk, hogy amikor a majmok eldugott táplálékot keresnek, és az ember egy pohárra mutat, hogy informálja őket a táplálék helyéről, a majmok nem értik a helyzetet; nem merül fel bennük, hogy a mutató
10
2011. július
személy miért akarta, hogy a pohárra figyeljenek, nem keresik a relevanciát. A majom szempontjából ez teljesen értelmes, hiszen a majmok köznapi életükben nem észlelik, hogy valaki segítő módon rámutatna nekik arra, hogy hol van a táplálék – másokkal éppenséggel versengenek a táplálékért – ezért nem tételezik fel, hogy volna valamilyen altruisztikus szándék. Az emberi babák viszont megértik az informáló mutogatást, és elvégzik a megfelelő relevanciakövetkeztetést ezekben a helyzetekben, mégpedig prelingvisztikusan, vagyis még azelőtt, hogy beszélnének 12–16 hónapos korukban. A rámutatással találkozva a babák valami olyasmit kérdeznek maguktól, hogy „Miért gondolja ez a nő, hogy a pohárra figyelve valami segítséget vagy releváns dolgot kapok én?” Ez az önmaguknak feltett kérdés olyasmin alapul, amit Paul Grice az együttműködés elvének nevezett: A többiek segíteni próbálnak annak révén, hogy olyan dolgokról informálnak, amelyek nem saját maguk, hanem beszélgetőtársaik számára relevánsak. A csimpánzoknál nincsen grice-i együttműködési elv – természetes világukban erre nincsen szükség –, ezért azután nincs alapjuk a megfelelő relevanciakövetkeztetés levonására. Mi a helyzet a főemlősök vészjelzéseivel és táplálékra utaló jelzéseivel? Vajon ezeket nem informatív szándék hozza létre? Röviden fogalmazva: nem. A nem emberi főemlősök, amikor észrevesznek egy ragadozót, a vészjelzést akkor is kibocsátják, mikor a csoport összes többi tagja is ott van, a ragadozóra néz, és kiabál; táplálékra hívó jelzéseket adnak, amikor felfedeznek egy gazdag táplálékforrást még akkor is, ha az egész csoport már velük van. Ilyen helyzetekben céljuk nem az, hogy másokat informáljanak arról, amit mindenki tud. Saját vagy rokonaik közvetlen hasznára szolgál mindaz, amit tesznek. Lehet spekulálni azon, hogy a vészjelzésekkel figyelmeztetik a ragadozót, hogy észrevették, vagy másokat akarnak verbuválni, hogy rohanják le a ragadozót, a táplálékhívásoknál pedig azt akarják biztosítani, hogy mialatt enni fognak többen lesznek, ami megvéd a ragadozókkal szemben. A nem emberi főemlősök sem gesztusaikkal, sem hangadásaikkal nem szándékolják egymást segítő módon informálni. Az emberi babák viszont nemcsak segítőkészen informálnak másokat, és pontosan értelmezik a feléjük irányuló informatív szándékokat, hanem a felszólító jelzéseket is együttműködő módon értelmezik. A legtöbb emberi imperatívusz nem utasítás, például „Hozz vizet nekem!”, hanem valamiféle közvetettebb dolog, mint „Szeretnék egy kis vizet!”, ami igazából egy vágy kifejezése. Azért tudok vízre szert tenni annak révén, hogy másokat tájékoztatok vágyamról, mert ők annyira együttműködők, hogy vágyam puszta tudása automatikusan arra vezet, hogy azt ki akarják elégíteni. Egy újabb vizsgálatban a kutató azt kérte 20 hónapos babáktól, hogy adják oda neki az „elemet”, miközben az egyik elem közvetlenül előtte volt, míg a másik a szoba másik felében levő asztalon. Ha a babák a kutatók kijelentését megszerzési utasításként értelmezték, egyszerű, tiszta utasításként, akkor az utasítást bármelyik elem odavitele kielégíthette volna, ha azonban a kijelentést kooperatív segítségkérésként értelmezték, akkor a segítés logikája szerint csak olyasmit kérhettek, amit maguk nem tudtak volna könnyebben elvégezni, tehát a távolabbi elemet célozták meg. A babák pedig pontosan ezt feltételezték, kimutatva ezzel, hogy számukra a felszólító mód időnként az együttműködés logikáján alapuló segítségkérésként értelmezendő. A babák és a főemlősök között tehát eltérések vannak az informálás tekintetében. Informálásnál, szemben az instrumentális segítéssel, az emberek együttműködően végeznek bizonyos dolgokat, amire a majmok összességében képtelenek. Ez azt sugallja, hogy az altruizmus nem általános vonás, hanem inkább arról van szó, hogy az altruista motívumok bizonyos tevékenységi területeken megjelennek, más területeken nem. A következő fejezetben megkísérlek evolúciós magyarázatot adni arra, hogy miért csupán az emberek
11
2011. július
segítik egymást a szükséges információk átadásával. Az ontogenezis szempontjából nehéz elképzelni, hogy ezek a 12 hónapos babák azért nyújtanak segítő módon információt, mert jutalmazták vagy bátorították őket; a szabad információmegosztás már a kisbabáknak is természetesen jön. A gyermekek persze hamar megtanulják azt is, hogy hazudjanak, ez azonban majd csak néhány év múlva esedékes, addig pedig feltételezi a megelőző együttműködést és bizalmat. Ha az embereknek nem volna meg a tendenciájuk arra, hogy egymást segítsék, sosem tudna elindulni a hazugság.
Osztozás Szinte minden szakértő egyetért abban, hogy a főemlősök nem túl altruisták olyan erőforrások, mint az élelem megosztásában. Az értékes erőforrásokon való osztozkodás nyilván nehezebb dolog, mint az egyszerű segítség. A segítő embernek csupán néhány joulenyi energiájába kerül, ahogy valamit megszerez a másiknak, vagy rámutat valamire. Ha repülőgépünk, mondjuk, lezuhan az Andokban, és a zsebemben van egy müzliszelet, nem biztos, hogy nagylelkűen fogok viselkedni. Ezzel együtt többé-kevésbé közvetlen összehasonlítások során két kísérleti elrendezésben az embergyermekek nagyvonalúbbak voltak a táplálékkal és más értékes tárgyakkal kapcsolatban, mint főemlős rokonaink. Először is két hasonló vizsgálat – az egyik a mi laboratóriumunkban, a másik a Los Angeles-i California Egyetemen, az UCLA-n – azt a következtetést vonta le, hogy a csimpánzok egyáltalán nem törődnek azzal, hogy mások kapnak-e ennivalót, vagy sem. Az egyik változatban a kísérleti csimpánznak választania kellett két tábla között az egyik odahúzásával. A táblákon két nagy jutalmazó tálca volt látható: az egyik tálca a kísérleti alany számára volt hozzáférhető, a másik tálca pedig a mellette levő ketrecben elhelyezkedő másik alany számára. A legegyszerűbb helyzetben az egyik tálcán egy adag táplálék volt a kísérleti alany számára, és nem volt ennivaló a másik csimpánz számára, a második helyzetben mindkettőjük számára volt egy-egy adag ennivaló. A két esetben kifejtendő energia és az alany jutalma (egy-egy egységnyi élelem) mindkétszer azonos volt. Tehát a kísérletben szereplő csimpánz ugyanakkora erőkifejtéssel választhatta volna azt a tálcát, amely élelemhez juttatja a szomszédjában levőt is. Azonban a két vizsgálat szerint nem ez történt. De nem is arról volt ebben szó, hogy a csimpánzok szisztematikusan meg akarták volna akadályozni, hogy a másik táplálékhoz jusson azzal, hogy mindig csak azt a táblát választják, amelyen csak nekik jut táplálék. Valójában össze-vissza huzigáltak, és úgy tűnt, hogy csupán az érdekli őket, hogy ők maguk kapnak-e táplálékot. Annak eldöntésére, hogy vajon tudják-e, hogy a másik ketrecbe kerül-e táplálék, avagy sem, volt egy olyan kontrollhelyzet is, amikor a másik ketrecben nem volt senki, és az átjáró ajtó nyitva volt. Így a táblát cibáló csimpánz gyorsan meg tudta szerezni a másik ketrecnek szánt táplálékot is. Ebben az esetben leggyakrabban azt a táblát húzták magukhoz, amelyiken mindkét ketrec számára volt ennivaló. Újabban a kutatók kimutatták, hogy mind a 25 hónapos babák, mind az iskoláskorú gyermekek egy hasonló helyzetben inkább választják az egyenlőséget teremtő opciót, mint az önző lehetőséget. Természetesen töprenghetünk azon, hogy a Warnecken-vizsgálatokban a csimpánzok segítik a többieket abban, hogy elérjék instrumentális céljaikat, míg a tálcaráncigálós kutatásban nem segítik a másik táplálékhoz jutását még akkor sem, amikor az többletenergiát nem igényel. Jelenleg dolgozunk egy vizsgálaton ennek a rejtélynek a feloldására, pillanatnyilag azonban legjobb spekulációnk szerint az élelemráncigáló kísérleti paradigmában a csimpánzok arra összpontosítanak, hogy maguk táplálékot szerezzenek – nem érdekli őket, hogy mi történik a másikkal –, míg a különböző segítő paradigmákban a vizsgálati alany csimpánznak nincs
12
2011. július
módja, hogy saját magának táplálékot szerezzen, ezért nem dominálnak gyűjtögetési szükségleteik és versengési stratégiáik. Egy másik kísérleti elrendezésben meglehetősen közvetlenül láthatjuk a táplálékversengés hatását csimpánzok között. A Max Planck Intézetben Alicia P. Melis kutatócsoportja a csimpánzoknak olyan táplálékkal teli tálcát adott, amelyhez két madzag volt hozzákötve. A tálcát csak mindkét vizsgálati alany együttműködésével lehetett odahúzni. Korábbi vizsgálatokban a csimpánzok nagyon rosszul szerepeltek ebben a helyzetben. A korábbi vizsgálatokban azonban a táplálék mindig a tálca közepére volt erősítve, amivel biztosították, hogy az osztozkodás problémává váljon. Kutatócsoportunk megismételte ezt a hatást, kiegészítve és szembesítve a csimpánzokat azzal a helyzettel, amikor a táplálékot már kettéosztották – az egyik a tálca egyik végén volt az egyik csimpánzpartner számára, a másik a tálca másik végén a másik partner számára. Ekkor sokkal ügyesebben működtek együtt. Úgy tűnik, hogy a csimpánzok nem azért működtek gyengén korábban, mert nem tudták kognitívan kezelni a feladatot, hanem azért, mert már az a küzdelem járt az eszükben, ami majd az együttműködés után fog bekövetkezni. Újabban Warnecken és csapata ugyanezt a feladatot megismételte kisgyermekekkel. A gyermekek számára nem számított, hogy az ennivalót előre felosztották-e, avagy sem. Nem arról van szó, hogy a gyermekek mindig igazságosan osztanák el a táplálékot. Néha egyik-másik gyermek többet vesz el, mint ami a jussa volna, ekkor azonban a partner felszólítja arra, hogy egyenlítsék ki ezt az eltérést, s ennek a felszólításnak a vétkes majdnem mindig eleget is tesz. Ez azt eredményezi, hogy a következő alkalommal mindkét partner kész a próbálkozásra. Bíznak abban, hogy a végén megegyezésre jutnak. Csimpánzoknál nincs meg ez a bizalom. Mi a helyzet természetesebb körülmények között? Néhány újabb vizsgálat kimutatta, hogy a vadon élő hím csimpánzok megosztják a táplálékot a lehetséges együttműködő és közösülő partnerükkel, ez azonban bizonyosan barterüzlet s nem nagylelkűség. Ha a csimpánzok valamilyen alacsony minőségű táplálékot kapnak, például az emberek által összecsomózott faleveleket, akkor eltűrik, hogy mások ugyanerről az ágról egyenek. A táplálkozó csimpánzok természetes viselkedése azonban, hogy miközben esznek, néhány méterre elválasztják magukat a többiektől, és a táplálékot csak közvetlen könyörgés vagy fenyegetés hatására adják át. Az emberi babák viszont szeretnek tárgyakat adni másoknak. Egyenesen kínálják másoknak a tárgyakat, és ezek a tárgyak gyakran táplálékok. Ugyanakkor kötődni is képesek tárgyakhoz, és mereven tiltakoznak az ellen, hogy ezeket a tárgyakat elvegyék tőlük. Ingatag talajon állunk ebben a kérdésben, mert nincsenek valódi összehasonlító kísérletek. Könnyen lehet, hogy a gyermekek egyszerűen nem törődnek a legtöbb tárggyal vagy a táplálékkal. Kicsit nagyvonalú volna nagyvonalúnak nevezni őket. Ezzel együtt úgy tűnik, hogy már a nagyon kis gyermekek is könnyebben adnak át és kínálnak fel tárgyakat és táplálékot, mint majom unokatestvéreik. A végső illusztráló összehasonlítás az emberek és a többi emberszabású között az anyák és gyermekeik közötti táplálékmegosztás vizsgálata. Legelészés során a csimpánzfiatalok magukra vannak hagyva. Bizonyos mértékig versengenek is anyjukkal. Egy újabb vizsgálat szisztematikusan megnézte három anya-gyermek párnál a táplálékmegosztást. 84 olyan alkalmat jegyeztek fel, ahol a gyermek táplálékot kért az anyjától; ezek közül az anya 50-et elutasított. Az aktívabb táplálékadás az anya részéről igen ritka volt, csupán 15 esetben merült fel. Igen tanulságos, hogy az aktív táplálékadás eseteinek 100 százalékában a táplálék kevésbé rágható részeit adták át a kölyköknek, vagyis a héját, a csontos vázát, a magját; ez több, mint amit más felnőttekkel vagy rokongyermekekkel tennének, vagyis van valamiféle szerepe az anyai ösztönnek. Az emberi mamák azonban sokkal nagyvonalúbbak a babáikkal, néha
13
2011. július
egyenest junk foodot vesznek nekik. A táplálékhoz hasonló erőforrásokon való osztozkodás tekintetében az emberi babák nagyvonalúbbak tehát, mint a csimpánzok. Itt is csak fokozatokról van azonban szó. Az éhező emberek már nem olyan nagyvonalúak a táplálékkal. A csimpánzok egyszerűen úgy viselkednek, mintha mindig éheznének.
A kölcsönösség és a normák Kevés utalás van ebben a három esetben – segítés, informálás és osztozkodás – arra, hogy a gyermekek mutatta altruizmus, a kulturáltság, a szülői beavatkozás vagy bármilyen más szocializációs forma eredménye volna. A szocializáció azonban kritikus szerepet játszik a gyermekek érési folyamata során. A különböző egyéneknek eltérő tapasztalataik vannak, és a különböző kultúráknak eltérők az értékeik és a társadalmi normáik. Mindezeknek nyilván hatásuk van. A gyermek társas világának befolyása két nagy halmazra oszlik. 1. A gyermek közvetlen társas tapasztalata. 2. A másokkal történő interakciók és az arra vonatkozó tanulságok, hogy hogyan kell interakcióba lépni másokkal annak alapján, hogy hogyan reagáltak, és milyen következményei voltak az interakciónak. Pozitív szempontból tekintve, a gyermekek megtanulják, hogy a legtöbb helyzetben az együttműködés és a segítőkészség válaszként együttműködést és segítőkészséget vált ki, és ez ebbe az irányba készteti őket. Óvatosabb irányból tekintve azonban, a gyermekek azt is megtanulják, hogy ha mindig együttműködők és segítőkészek, akkor mások ki fogják használni őket. Vagyis: a kezdeti megkülönböztetés nélküli altruizmus szakasza után, amely keveredik az értékes dolgokkal kapcsolatos bizonyos mértékű önzéssel, a gyermekek elkülönítőbbé válnak altruizmusuk lehetséges tárgyainak különböző jellemzőit illetően. Számos újabb vizsgálat mutatta ki, hogy a gyermekek mintegy 3 éves korukban elkezdik ezeket a megfontolásokat alkalmazni másokkal kapcsolatban. Az egyik vizsgálatban kiderült, hogy a gyermekek hajlandóbbak az erőforrás megosztására, ha valaki, aki a kedvezmény fogadójává válik, korábban kedves volt hozzájuk, és a saját csoportjukból való volt. Laboratóriumunk munkatársai ehhez hasonló eredményt kaptak a segítéssel kapcsolatban: az ilyen korú gyermekek gyakrabban segítenek azoknak, akik másokat segítettek. Vagyis a gyermekek korán elkezdik megtanulni az emberekkel való saját tapasztalataik alapján, hogy kivel érdemes és kivel nem érdemes kedvesnek lenni. Ez talán nem is annyira meglepő; újabb megfigyelések mind a vadonban, mind kísérleti helyzetekben kimutatták, hogy még a csimpánzok is viszonozzák a kurkászást, a verekedés során kapott segítséget és a táplálékhoz való hozzásegítést. A gyermekeket érő társas hatások egy másik típusa a kulturális csoport értékeit és normáit érinti. Mindezeket a gyermekek nem annyira a közvetlen kölcsönhatásokból származó visszacsatolásokból tapasztalják, hanem a modellálás, a kommunikáció és az oktatás révén. A kultúrákra jellemző, hogy a segítőkészséget és az együttműködést különböző társas normákkal segíti elő a gyermekeknél: Légy kedves! Segíts! Ne hazudj! Engedj másokat is
14
2011. július
játszani a játékaiddal! Van ennek egy pozitív oldala: az emberek csodálatát nyerjük el, ha megfelelünk valamilyen magasra tartott társadalmi normának. Evolúciós szempontból azonban valószínű, hogy a normák eredeti funkciója az azokat megszegők büntetéssel fenyegetése volt, kezdve a jó hírnevet kikezdő pletykáktól a kiközösítésen át egészen a megkövezésig. A gyermekek bizonyos ponton tudatosítják azt, hogy olyan mások megítélésének tárgyai, akik társadalmi normákat használnak a megítélés alapjaként. A gyermekek tehát megpróbálják befolyásolni e megítéléseket. Erving Goffman szociológus ezt nevezte „benyomásmenedzsmentnek”. Ebből az éberségből bontakozik ki a publikus én, amelynek jó hírnevére és annak megvédésére mindannyian oly sok időt és energiát fordítunk. A társas normák valamilyen komplex értelemben a társas csoport, mint egész perspektíváját és értékeit képviselik. Egy újabb sokat hivatkozott kutatás szerzői azt hirdetik, hogy bizonyos főemlősök, adott esetben kapucinus majmok, rendelkeznek a normatív méltányosság érzékével. Egy hasonló, de csimpánzokra összpontosító vizsgálatban a kutatók azt találták, hogy ha egy csimpánz az embertől alacsony minőségű élelmiszert, például uborkát kap, akkor normálisan elfogadja azt. Ha azonban a kísérletező egy másik csimpánzt favorizál, és annak magas minőségű táplálékot, például szőlőt ad, akkor az első majom, miután már meglátta a szőlő-adást, akkor el fogja utasítani az uborkát, amit korábban elfogadott. A szerzők értelmezése szerint itt társas összehasonlítás lép fel – a másik valami jobbat kapott, mint én –, és van egy méltányosság érzés is – ez az egyenlőtlen elosztás nem igazságos. A kapucinus majmok esetén három különböző laboratóriumból, a csimpánzok esetében pedig a mi laboratóriumunkból származó eredmények azonban rámutattak arra, hogy ez kétes eredmény, amennyiben egyáltalán nem függ a társas összehasonlítástól. Az egyik vizsgálat azt találta, hogy egyszerűen meglátva a szőlőt, és ezáltal elvárva, hogy azt fog kapni, a csimpánz számára az uborka sokkal kevésbé lesz vonzó. Ehhez nem kell, hogy más egyedek is jelen legyenek. Nincs társas összehasonlítás, csupán táplálék-összehasonlítás. Ennek megfelelően semmi olyasmi nincs, ami az igazságosság normáival volna kapcsolatban. Laboratóriumunk egy másik vizsgálatban a kísérleti ökonómia ultimátumjátékát adtuk csimpánzoknak. A játék emberi változatában az ember kap bizonyos mennyiségű valós pénzt, mondjuk 100 eurót. Azt mondják neki, hogy ebből a pénzből valamennyit oda kell adnia egy ismeretlen partnerének. A partner, aki tudja, hogy a kísérleti személy eredetileg mennyi pénzt kapott, elfogadja az ajánlatot. Ekkor mindketten hazamennek a részükkel, vagy a partner elutasítja az ajánlatot, és senki sem kap semmit. Van némi kulturális variáció az emberi reakciókban, de a partnerek leggyakoribb reakciója, hogy az alacsony, 30 euró alatti ajánlatokat elutasítják. A racionális maximum, a ráció logikája azt mondaná: „Vidd haza a 25 eurót még akkor is, ha ez a hapsi egy disznó. 25 még mindig több mint a semmi.” Az emberek azonban nem ezt teszik, hanem elutasítják az alacsony ajánlatokat, mivel, mint a vizsgálati személyek beszámolnak róla, ezek nem igazságosak, nem méltányosak. A javaslattevők egyébként ezt elővételezik, és általában fele-fele megosztást kínálnak fel. Ezzel szemben a csimpánzok ésszerűen maximalizálnak ebben a helyzetben. A kutatók kialakítottak egy olyan mini ultimátumjátékot, ahol a javaslattevő két tálcával nézett szembe, ahol egy előre meghatározott táplálékmegosztás volt számára és a partner számára. Az egyik feltételben például a között kellett választani, hogy: „nyolc szelet nekem, két szelet neked” vagy „öt-öt mindkettőnknek”. A javaslattevő ekkor elhúzta a tálcát amennyire tudta, vagyis félútig, és a válaszadónál volt a döntés arról, hogy végighúzza-e a tálcát, vagy sem. Az utóbbi eset az elutasításnak felelt meg. Az emberek igazságtalanként elutasítják a „nyolc nekem,
15
2011. július
kettő neked” megoldást, amikor a másik lehetőség az „öt mindkettőnknek”. Csimpánzoknál nem ez a helyzet. A csimpánz javaslattevők szinte mindig önző ajánlatokat tettek, és a válaszadók szinte mindig elfogadtak bármit, kivéve a nullát. Ez utóbbi azt mutatta, hogy nem csak össze-vissza húzogatták a madzagokat. Ebben a kísérletben is azt találjuk tehát, hogy semmi sem utal arra, hogy a csimpánzok a társas igazságosság normáival reagálnának. Az emberek viszont két általános társas normával működnek, amelyeknek számos hibridje van: együttműködési normákkal (beleértve az erkölcsi normákat) és a konformitási normákkal (beleértve a konstitutív szabályokat). A gyermekekkel kapcsolatos kutatások jó részét erkölcsi normákkal végezték, ahol a gyermekek „rossznak” ítélik azokat a cselekedeteket, amelyek valamilyen kárt okoznak másnak. A gyermekek azonban respektálják azokat a konvencionális dolgokat is, amelyekben nincsen károkozás. Még az iskoláskor előtt levő gyermekek is megértik, hogy az emberek gyakran rövidnadrágban járnak melegben, de nem azért, mert elvárják tőlük, ugyanakkor egy esküvőn hosszú nadrágban, ünnepi ruhában, nyakkendővel jelennek meg, éppenséggel az elvárások miatt. Az esküvői öltözet az emberek elvárásain alapuló társas norma, míg a melegben való öltözet nem az. A gyermekek nem pusztán akkor követik a normákat, amikor találkoznak velük, hanem új helyzetekben is aktívan keresik, hogy mit kellene csinálniuk, mik lehetnek az adott helyzet társas szabályai, normái, hogy annak megfelelően tudjanak viselkedni. Egy új osztályba kerülve a gyermekek azonnal tudni szeretnék, hogy mit kell tenniük a kabátjukkal. Amikor megtudják, hogy a kabátjukat minden reggel fel kell akasztaniuk, mielőtt még leülnének a padokba, akkor megértik, hogy „itt így mennek a dolgok”, és ők is így akarják csinálni. Az izgalmas kérdés az, hogy miért néznek fel a gyermekek a társadalmi normákra? Honnan nyeri el erejét az a tanári bejelentés, hogy „A kabátokat ide kell tenni”? Miért figyelünk fel rá, ha egy csoporttárs azt kérdezi, hogy „Itt ez a szabály”? Jean Piaget, Durkheimet követve közismerten amellett érvelt, hogy ennek az erőnek két forrása van: 1. A felnőttekkel folytatott kölcsönhatásokból származó autoritás. 2. Az egyenlőkkel folytatott kölcsönhatásokból származó kölcsönösség. Piaget felfogása szerint a fejlődés korai szakaszában a gyermekek csupán a tekintélyen alapuló normákat ismerik el. Végső soron a felnőttek nagyobb hatalmára támaszkodnak. Ezek azonban egyáltalán nem igazi normák abban az értelemben, hogy a gyermek nem adott független megalapozást nekik. Az igazi társadalmi normák a kölcsönösségen alapulnak, és az iskoláskor kezdete előtt jelennek meg, amikor a gyermekek elveszítik egocentrizmusukat, és amikor magukat és másokat kezdik kölcsönösen egyenlő autonóm ágenseknek tekinteni. A kölcsönösségen alapuló normák ereje egy sajátos társadalmi szerződésből fakad, amely az egykorúak között alakul ki, a kölcsönös tisztelet alapján. Ezek az igazi társadalmi normák. Kétségtelen, hogy a tekintély és a kölcsönösség nagy szerepet játszanak abban, hogy a gyermekek respektálják a társadalmi normákat. Egy újabb vizsgálatsorozat azonban azt sugallja, hogy Piaget értelmezése nem egészen helytálló. Kiderült, hogy a gyermekek nemcsak aktívan követik a társadalmi normákat, hanem szinte ugyanakkortól részt vesznek ezek érvényesítésében is. Az egyik vizsgálatban a 3 éves gyermekeknek megtanítottak egy egyszemélyes játékot. Amikor később megjelent egy bábu, és kijelentette, hogy ő is szeretne játszani, de szerinte ezt a játékot másképp kell játszani, a legtöbb gyermek vehemensen tiltakozott. A tiltakozás során használt kifejezések azt mutatták, hogy a gyermekek nemcsak személyes csalódottságukat fejezték ki egy deviancia kapcsán. Általános normatív kijelentéseket tettek, olyasmiket, mint „Nem így működik”, „Ezt nem lehet csinálni” stb. Nem pusztán azt helytelenítik, hogy a bábu másképp játszik, hanem azt is, hogy nem megfelelően
16
2011. július
játszik. Ez a viselkedés kulcsfontosságú. Egy dolog a szabály követése például azért, hogy ne nézzünk szembe a negatív következményekkel, ha nem követjük azokat, és teljesen más dolog a norma igazolása, még akkor is, amikor minket nem érint. Két figyelemreméltó tény kapcsolódik ehhez a vizsgálathoz. Először is az, hogy a normák és szabályok nem pusztán regulatív szabályok, amelyek társas kölcsönhatások közlekedési rendőrévé tenné őket. Ehelyett olyan konstitutív szabályok, amelyek maguk alkotják meg a játékot, és a játék, miután megtanultuk, nem együttműködő, hanem magányos. Ez arra utal, hogy a gyermekek még az egyszerű, konvencionális, játékszabály-alapú normákat sem úgy tekintik, mint saját effektív működésük instrumentális útbaigazítását, mint olyan hatékony cselekvésmódok irányítóját, mely cselekvések tetszenek a nagyhatalmú felnőtteknek, vagy valamilyen más jutalomhoz vezetnek, hanem mint olyan egyén feletti identitásokat, melyek társas ereje független az ilyen eszközszerű megfontolásoktól. Másrészt ezekben a vizsgálatokban eredetileg arra gondoltunk, hogy az emberek annak a gondolatnak a közvetítésével vannak elfoglalva, hogy volna egy jó és egy rossz módja a játék játszásának. Ekkor a gyermek figyelni fogja, hogy ha a felnőtt hibázik, kijavítja magát. Kiderült azonban, hogy erre nem volt szükség. A gyermekeknek elég volt, ha azt látták, hogy a felnőtt bemutatta a játékot, közvetlenül, minden normatív megítélés vagy nyelvezet nélkül, mielőtt normatív konklúziókra jutottak volna, hogy hogyan kell játszani a játékot. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a gyermekek legkorábbi normái is – 3 éves kor körül – igazi társas normák (persze még van minek fejlődnie), s valami többől származnak, mint vagy a tekintélytől való félelem, vagy a kölcsönösség ígérvénye. Bár az olyan társas nyomásokra, mint a tekintélyre és a kölcsönösségre történő támaszkodás önmagában megmagyarázhatná a gyermekek tendenciáját az együttműködésre és a konformitásra, nem képesek megmagyarázni azt, hogy a gyermekek aktívan érvényesítik a társas normákat. A gyermekek nincsenek arra kényszerítve, vagy akár bátorítva sem, hogy másoknál érvényesítsék a normákat. Akkor miért teszik ezt? A mi kísérleteinkben nyilvánvalóan nem a felnőtteket majmolják, akik másokkal szemben szankciókat alkalmaznának, mivel a játék kontextusában sosem látják, hogy a felnőttek másokat vagy saját magukat szankcionálnák. Ha feltételezzük, hogy valamilyen általános módon utánozzák a másokat szankcionáló felnőtteket múltbeli tapasztalataikra alapozva hasonló játékhelyzetekben, ami legalábbis kétes, akkor meg kellene kérdeznünk, hogy miért csinálják ezt a felnőttek? Számos megfogalmazás szerint a normák kikényszerítése altruista aktus, mivel az egész csoportnak előnye származik abból, hogy a normakerülőt megpróbáljuk rábeszélni, hogy szedje össze magát, ami még titokzatosabbá teszi a normakierőszakolást kisgyermekeknél. Fel kell ismernünk, hogy már kisgyermekeknél is van egy bizonyos fokú közös, megosztott intencionalitás, vagyis olyan érzés, hogy ők valamilyen nagyobb „mi” intencionalitás részesei. Szerintem ennek a további „mi” tudatnak, identitásnak és racionalitásnak a feltevése nélkül nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért vállalnák magukra a gyermekek azt a terhet, hogy egy harmadik személyű nézőpontból kierőszakolják a társas normák követését. Különösen azoknál a normáknál kérdéses ez, amelyek nem az együttélésen alapulnak, hanem olyan konstitutív szabályokon, amelyek bizonyos és fontos értelemben önkényesek. Miután a gyermek meglátta, hogy hogyan működik a játék, s tudja, hogy azt egyedül játsszák, a kölcsönösség nem játszhat szerepet. Ezekben a magányos, szabályalapú játékokban a normatív szankciók egyetlen alapja az, hogy „mi” ezt így csináljuk. Érzésem tehát az, hogy a gyermekek nem pusztán azért vannak tekintettel a társadalmi normákra, mert érzékenyek a tekintélyre és a kölcsönösségre. A gyermekekben korai életkortól kezdve megvan valami olyan társas racionalitás, amely megfelel annak a
17
2011. július
gondolatmenetnek, amelyet a filozófus Thomas Nagel fejtett ki Az altruizmus lehetősége című könyvében. Ezt a racionalitást nevezhetjük egy „ő én vagyok” másokkal való azonosulási attitűdnek, és a Self egy olyan felfogásának, hogy „sokak közül az egyik”, ami elvezet a „személytelen, a semmiből vett nézőpontig”. Az különösen világos, hogy a következő fejezetben részletesen elemzett kölcsönös együttműködő tevékenységeknél van egy olyan közös célunk, amely kölcsönös függést teremt közöttünk, egyenesen megteremt egy „mi”-t. Ha egy asztalt cipelünk be a hálószobába, akkor eközben nem ejthetem el az asztalt, és futhatok el úgy, hogy nem bántom magunkat és célunkat. Kölcsönös együttműködő tevékenységnél az én egyéni racionalitásom – át akarom vinni az asztalt a hálószobába, hogy X dolgot tudjak ott csinálni – átalakul egy kölcsönös függésre alapozott társas racionalitássá: „mi” át akarjuk vinni az asztalt a hálószobába, ezért nekem X-et, neked pedig Y-t kell végezned. Ezek a vizsgálatok azt igazolják, hogy a gyermekek még a hasonló együttműködő tevékenységekből is értékelik a csoportkonformitást: konformitást a saját csoportjukkal és más csoportokkal. Kezdetben a gyermekek az ilyen „mi voltot” arra alapozzák, hogy azonosulnak, identifikálnak jelentős másokkal, szülőkkel, családtagokkal és iskolatársakkal (G. H. Mead jelentős másik fogalma felel meg ennek), és csak később általánosítják ezeket valódi személytelen kulturális normákká, melyek valamilyen kulturális csoporttal való azonosuláson alapulnak (Mead általános másikja). A kisgyermekek a társadalmi normák megértésében felnőttszerűvé válnak azáltal, hogy egyre többet értenek meg: (a) konszenzuson alapuló normák „önkényes” természetéről; és (b) arról, hogy a normák minden sajátos egyéntől függetlenek (a normák „ágenssemleges státusáról”). Nyilvánvaló a társas-társadalmi normák egyetemessége és döntő szerepük az emberi evolúcióban. Mindegyik alaposan tanulmányozott hagyományos társadalomban erőteljes társas normák jelennek meg arról, hogy mit lehet és mit nem lehet tenni még a biológiailag talán legjelentősebb területeken is, mint amilyen a táplálkozás és a szexualitás. Az embereknél sajátos érzelmek alakultak ki a normák jelenlétére, melyek tovább igazolják azok kritikus szerepét a faj fejlődésében. A lelkifurdalás és a szégyenérzet feltételezik a társas normákat vagy legalábbis a társas megítélést, amelyet az emberek belsővé tesznek, és ennek alapján ítélik meg belsőleg átélve az ítéleteket. Az egyik értelmezés szerint a lelkifurdalás és a szégyen olyan büntetések, melyeknek első szerepe az, hogy csökkenti annak esélyét, hogy a jövőben ugyanezen normák ellen vétsek, másrészt jelzik mások számára, hogy fejet hajtok a norma előtt még akkor is, ha ebben az esetben nem feleltem meg nekik. (Felnőttekkel végzett vizsgálatokban a megfigyelők sokkal kevésbé gondolnak rosszat valakiről, aki valakinek véletlenszerűen kárt okoz, ha ez a személy utána azonnal külső jeleit mutatja a megbánásnak.) A lelkifurdalás és a szégyenérzet biológiai alapú reakciók, amelyek előfeltételezik azt a normatív vagy legalábbis büntető társas közeget, amit az emberek létrehoztak maguk köré. Különösen jó példák ezért, az emberi biológia és kultúra közötti koevolúciós folyamatokra. Kisgyermekeknél tehát, az altruista tendenciák kibontakozását világosan formálja a szocializáció. A folyamatba egy olyan hajlammal lépnek be, mely a segítségre és az együttműködésre irányul. Ezután azonban megtanulják, hogy kinek segítsenek, kinek adjanak információt, és kivel osztozkodjanak. Azt is megtanulják kezelni, hogy milyen benyomást keltsenek másokban – milyen legyen a nyilvános hírnevük és társas lényük –, amivel módszert nyernek arra, hogy mások feléjük irányuló cselekedeteit befolyásolják. Ezen kívül megtanulják azokat a társas normákat, amelyek azt a kulturális világot jellemzik, amelyben élnek, s aktívan próbálják megtanulni, hogy mik ezek, és követni őket. Elkezdenek részt venni a normaérvényesítő folyamatban, emlékeztetve a többieket a normákra – mint a mi
18
2011. július
vizsgálatainkban, ahol a gyermekek elmondják másoknak, „hogyan csináljuk ezt” – és saját magukat lelkifurdalással és szégyennel büntetik, amikor nem felelnek meg a normáknak. Mindez nemcsak azt tükrözi, hogy az emberek sajátosan érzékenyek a különböző társas nyomásokra, hanem egy csoportazonosságot és egy társas ésszerűséget is, mely benne van minden „mi”-intencionalitással kapcsolatos tevékenységben. Vajon az ördögi Hobbesnak vagy az angyali Rousseau-nak van-e igaza? Vajon az emberek természettől fogva kedvesek vagy gonoszak? Mint minden hasonló kiélezett kérdésnél a válasz az, hogy egy kicsit mindkettő. Remélem, meggyőző tapasztalati bizonyítékokat mutattam be arról, hogy a babák úgy válnak a kultúra részévé, hogy készek segítőkésznek, informatívnak és nagyvonalúnak mutatkozni a megfelelő helyzetekben (bár más helyzetekben természetesen önzők). Ahogy azonban függetlenednek, a gyermekeknek szelektívebbeknek kell lenniük, és altruisztikus aktusaikat olyan mások felé kell irányítaniuk, akik nem fogják kihasználni őket, és az is lehet, hogy viszonozni fogják ezt. Érdekes módon ez a korai Spelke, későbbi Dweck fejlődési mintázat tán úgy is tekinthető, mint a híres „szemet szemért, fogat fogért” együttműködési stratégia egyedfejlődési tükröződése. Ez a stratégia különösen hatékony abban, hogy az együttműködést fenntartsuk a csoportunkban: altruistán kell kezdenünk, és azután szelektíven kell kezelnünk a többieket, ahogy ők is kezelnek minket. Fontosak azonban a társadalmi normák is, melyeket a kisgyermekek számára a modellálók és kommunikálók közvetítenek. Ahogy a gyermekek publikus személyekké alakítják magukat kora gyermekkori identitásokkal. Elkezdenek aggódni nyilvános reputációjukért. Szívesen követik, még akár ki is erőszakolják a társas normákat lelkifurdalás és szégyenérzet formájában magukkal szemben is. A gyermekek nemcsak azért respektálják a társadalmi normákat, ahogy azt általában felvetik, mert ennek előnyei vannak a kölcsönösségben és félnének a büntetés fenyegetésétől. Ehelyett kora gyermekkortól érzékenyek a kölcsönös másoktól való függésükre az együttműködő tevékenységben. Olyan társas racionalitás ez, amely együtt jár a kölcsönös intencionalitással. A csoportkonformitást mint a csoportazonosság jelzését értékelik. A „mi” tudat ezen különböző formái egyszerre fontos forrásai saját társas-norma respektálásuknak és annak, hogy a társas normákat másoknál kierőszakolják. Ebből a szempontból érdekes, hogy azok a felnőttek, akik feltételezik, hogy a gyermekek nem természetesen segítőkészek és együttműködők, és külső megerősítésekkel és büntetésekkel próbálják rávenni őket erre, nem olyan gyermekeket hoznak létre, akik belsővé tennék a társas normákat, és azokat saját viselkedésük szabályozására használnák. Sok kutatás mutatta ki, hogy az ún. rávezető szülői magatartás – ahol a szülők a gyermekekkel beszélgetnek arról, hogy milyen hatása van cselekedeteiknek másokra és az együttműködő társas cselekvés racionalitásáról – a társadalmi normák és értékek belsővé tételének leghatékonyabb szülői stílusa. Ez az induktív szülői stílus azért működik olyan jól, mert helytálló módon feltételezi, hogy a gyermek már fel van készülve arra, hogy együttműködő választásokat tegyen, ha világossá tesszük cselekedetük hatását másokra és a csoport működésére. A gyermekek a természettől fogva altruisták, és ez egy olyan hajlam, amelyet (mivel a gyermekek természetüknél fogva önzők is) a szülők megpróbálnak formálni.
Fordította: Pléh Csaba
19
2011. július
20
Hangulatjelentés a 82. Ünnepi Könyvhétről
Szerencsére idén fellendülés tapasztalható a könyvpiacon, újra rengeteg irodalmár és irodalomkedvelő özönlötte el a Vörösmarty teret, és nem csak nézelődnek, vásárolnak is a könyvekből. A kínálat igen széles, a megszokott, jól ismert antológiák mellett számos kiváló művel rukkoltak elő a szerzők. Mindet felsorolni itt nincs lehetőség, a tájékozódáshoz rendelkezésünkre állnak a prospektusok. A standok között többször végignyargaltam, alaposan átnézve az idei kínálatot. Király Leventének az Énekek éneke című új műve különösen tetszett, hisz olyan transzcendentális síkra emeli a két nem kapcsolatát, a szerelmet, ami a naturalista precizitás szöges ellentéte. Amikor már a női test legmélyebb zugait is számtalanszor górcső alá vettük, és a férfi lélek legtitkosabb rejtekeit is felkutattuk, hova máshova vezethet vissza az út, mint a meséhez, a boldog szerelemről szóló meséhez!
2011. július
Erdős Virágnak a Trabantfejű nő című új verseskötete is hasonló síkokon mozog, még ha nem is mesevilágban, de az abszurdban találja meg a hangját, s ahogy nagyon találóan megfogalmazta a szerző: ma, aki az abszurdról ír, a realitásról ír, hisz annyira irreális, ami körülvesz bennünket, hogy bőven elég leírnunk, anélkül, hogy csavaros megoldásokon gondolkodnánk. A versek emellett aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkoznak úgy, hogy a pártpolitika árnyéka nem vetül rájuk, annál jóval magasabb nézőpontból közelítenek a témához. Az igazság, mint örök entitás elkerülhetetlen része az irodalomnak. Talán úgy tűnhet, hazabeszélek: Weiner Sennyei Tibor A nagy eretnek című novelláskötetére is érdemes kiemelt figyelmet szentelni. A novellák egy részét közvetlenül megszületésük után, szinte nyersen olvastam, amikor még egyáltalán nem lehetett sejteni, hogy kötet lesz belőlük, s már akkor megjegyeztem, hogy ezekben a művekben erő, archaikus és eleven lüktetés lakik, szövegük felbuzogó forrás, melyből, ha iszol, csillapítja is a szomjat, mert nem sós és nem poshadt víz. A virtuális irodalom terén kívül – ahol blogolunk, lájkolunk, vagy nagy izgalommal küldözgetjük át egymásnak a félkész, nyers műveket és tanácsokat várunk –. nagy az igény a valóságos, testközeli találkozásokra is. A Fiatal Írók Szövetsége az írókkal, költőkkel való találkozás vágyán kívül a kapcsolatok egy másik síkjának is figyelmet szentelt: az emberek ősi, sokszor bevallatlan sóvárgásának, hogy belenézzenek más életébe, de úgy, hogy az illető mit se tudjon erről. Michael Foucault a Hatalom mikrofizikája című tanulmányában tökéletesen leírta ennek a mechanizmusát, lényegében minden mai rendszer erre a mintára épül fel, amely észrevétlenül akar bekúszni az ember életébe. Az Irodalmi peepshow ezt az illúziót kelti, a résztvevők pedig – köztük Csobánka Zsuzsa, Orcsik Roland, Simon Márton, Szabó T. Anna, Zalán Tibor, Garaczi László – valóban a hétköznapjaikat, a valódi arcukat igyekeznek megmutatni, bár mesterséges körülmények között. Mert az író, költő egyúttal bohóc, tanítómester és színész is, azzal a különbséggel, hogy neki nem tapsol mindig a közönség, nem közvetlenül adja át a tudást, hanem a művein keresztül, s a színpadon a saját életét játssza. Csepcsányi Éva
21
2011. július
Könyvespolcra
Egy tisztes polgár meghurcoltatása És más történetek a média természetéről
Karel Capek Kiadó: ALINEA KIADÓ ISBN: 9789639659650 Kiadás éve: 2011 Fordító: Mayer Judit Karel Čapek ezúttal a média különös, néha abszurdnak tűnő világába kalauzolja az olvasót. A címadó műben egy mit sem sejtő átlagpolgár válik a sajtó szenzációéhségének célpontjává. Önálló életre kelnek a homályos vádak. A célirányosan tálalt, egyébként jelentéktelen tények eltorzításából megállíthatatlannak tűnő ügyet kreál a sajtó. A szerkesztő különös álma című novellában az előre gyártott szólamokkal dolgozó újságíró eszköztárát leplezi le a groteszk nagy mestere. A válogatáskötet további műveiben az elismert cseh író aki maga is dolgozott újságíróként humoros, egyben valósághű képet fest a szerkesztőségek életéről, s görbe tükröt tart a sikersztorikat filmre vivő médiaiparnak. A Čapek által leírt abszurd világ nem idegen a mai valóságtól, s ez nem a véletlen műve, és nemcsak a szerző érdeme, hanem talán a mai kor vétke is.
Benvenuto, Sergio:
Jóra való restség - A 7 főbűn Typotex Kiadó, 2011
A hét főbűn Kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség – ez a hét kifejezés a bűnök egész univerzumát foglalja össze. A hét főbűnre az ókori világban a gonosz megtestesüléseként tekintettek, a zsidó-keresztény kultúrkörben pedig az erkölcstelenség megfékezésének egyik főpilléreként kapott kiemelt szerepet. Mit mondanak ezek a kifejezések napjainkban? Mi maradt meg egykori végzetes és veszedelmes természetükből? Vajon szerepet kapnak-e korunk társadalmában is, vagy netán már elavultnak számítanak egy olyan világban, ahol „minden elmegy”, ahol már minden határt
22
2011. július
megszegtünk. Feleleveníthetők és újraértelmezhetők, netán beépíthetők a pszichológiába és a pszichoanalitikus terápiákba? Egy biztos: vétekről és bűnről lehet időszerűen beszélni. Ebben az új sorozatban hét tudós kutat az újabb válaszok után. A főbűnöket egészen szokatlan, mai szemlélettel vizsgálják, amely már távol áll attól a vallásos hagyománytól, amelyben eredetileg megformálódtak. Korszerűen, inkább kiállhatatlan szenvedélyként értelmezik őket. A hozzájuk való viszony az emberiség azon képességét fejezi ki, amellyel különbséget tesz jó és rossz között. A restség bűnét eleinte a remete szerzetesek számára tartották fenn, akik elmélkedés helyett démonok kísértésének kereszttüzében lustálkodtak. A középkori lajstrom még megkülönböztette a restség és a szomorúság bűnét: – restség: henyeség, lustaság, alkalmatlankodás, semmittevés, nyugtalanság – a gondolatok elkalandozása, a test elkalandozása (sic!), bőbeszédűség, kíváncsiság; – szomorúság: neheztelés, kishitűség, elkeseredés. Amikor Gergely pápa a főbűnök számát 8-ról 7-re csökkentette, és a szomorúság és restség bűnét összevonta, a búskomorság orvosi esetét – mai kifejezéssel a depressziót – a restség etikus motívumával össze is keverte. Oblomov, Csehov hősei, Proust eltűnt idejének foglyai, Freud hisztérikái bőséges muníciót adnak mai diagnózisunk és ingatag kedélyünk vizsgálatának kultúrtörténeti megítéléséhez. Sergio Benvenuto: pszichoanalitikus, filozófus a római Nemzeti Kutatási Tanács kutatója és a Journal of European Psychoanalysis főszerkesztője
Buda Béla:
Az elme gyógyítása Kritikus pillantások egy különös orvosi szakterületre Háttér Kiadó, 2011
Pszichiátria: betegségek és betegek, gyógyszerek és lelki terápiák, kórházak és rendelők sajátos világ az egészségügyön belül, a test, a lélek és a társadalom határterületein. Az elmúlt évtizedek sok változást, fejlődést hoztak, de a 19. század végének szemléletmódjai és viszonyai még együtt élnek a 21. századéval, számos ellentmondást tapasztalható a tudomány és a gyakorlat között. Egy orvosi szakma tartja kézben az ellátást, miközben új segítő szakmák működnek, működnének közre. A közvélemény tájékozatlan, a közfelfogás hárító, miközben a társadalom megoldásokat várna a krónikus és leépülő betegek ellátásában, az öngyilkosság, az alkoholfogyasztás és a droghasználat megelőzésében, kezelésében. Buda Béla könyve e problémakörbe igyekszik bevezetni az olvasót, azonban könyve nem csak a szakmabelieknek szól: szándéka éppen az, hogy a köztudatban, közbeszédben meglévő háttérismeretekre utalva, különböző összefüggések és jelenségek metszeteit bemutatva az érdeklődő laikusok számára is érthetővé tegye a helyzetet. A pszichoterapeuta szerző nemcsak lassan félévszázados szakmai tapasztalataiból indul ki, hanem felhasználja korábbi szakirodalmi munkásságának részleteit is, köztük szaktudományos publikációkat is. Ezek azért is szükségesek, mert a problémafelvetés mellett a szerző szándéka a szaktudományi párbeszéd és vita megindítása. Különös vállalkozás tehát a könyv: Buda Béla elkötelezett híve szakmájának, mégis a kritikai számvetés szükségességét hirdeti a jobbítás, a fejlődés érdekében. Keserédes a hangnem, vállalt szubjektivitás váltakozik pontos dokumentációs törekvésekkel. A szelíd provokáció szándékos: ezekről a dolgokról őszintén, nyíltan, akár véleményeket ütköztetve is beszélni kell - ezt szeretné a könyv elősegíteni.
23
2011. július
L. Ritók Nóra A nyomor széle c. blogjának bejegyzéseiből
196. Vállalások
2011-05-29 19:17:34
Azt hiszem, egy vállalásnál nagyon fontos, hogy reálisan tervezzünk. Különben könnyen hiteltelenné válhatunk.
Olvasom a híradásokban: „ A terv szerint Magyarország vállalja, hogy 2015-re (!)100 ezer munkanélküli romát terel vissza a munkaerőpiacra; az átfogó oktatási reform révén 20 ezer cigány fiatal szerezhet szakmát, 10 ezer roma diák érettségizhet le, és 5000 tehetséges roma gyermek esélye nőhet meg arra, hogy feljebb lépjen az oktatási rendszerben.” Persze, ott a feltételes mód. Úgy mint: szerezhet, érettségizhet, nőhet…Ez jó. Mert meghagyja a kiskaput a tervezőknek. Mert ők, a döntéshozók, a megoldást világosan látók és a problémát jól értelmezők akarták, csak: vagy a többségi társadalom ellenállása, vagy a gazdasági helyzet, vagy a természeti katasztrófák, vagy „a romák még nem érettek meg rá”, vagy "Európa nem érti még" , vagy a "négy évvel ezelőtt tervezők nem voltak kompetensek", stb… és hasonló okokkal meg lehet majd magyarázni, miért nem sikerült. Mert, hogy nem fog, az már most világos. Pláne nem 4 év alatt. Persze a 100 ezer munkanélküli roma egy része majd a közfoglalkoztatásban lefedhető. Igaz, csak három hónapig, igaz, csak 4 órában, de létszám szerint sokakat foglalkoztatnak majd, közülük is, de ez csak a statisztika egyfajta értelmezése szerint eredmény. Mert a valóságban a közmunka e csoportra eső része sosem az. Egy cigány tanítványom mondta egyszer, amikor a szülei közmunkájáról érdeklődtem, hogy szerinte milyen az: – Á, az nem olyan, mint a rendes munka. – mondta. Kilenc évesen. Bár ott a következő gondolat is: „azt szeretnénk, ha mindenütt dolgozhatnának cigányok, ahol képesek felelősséget vállalni, és megállni a helyüket". Hm. Ehhez csak két dolog hiányzik: a munkalehetőség, és a szakképesítés. Ám erre is van terv, hiszen 20 ezer roma fiatal szerezhet szakmát. Hát, ehhez azt hiszem, tényleg valami varázslat kellene… ami ezt a szakképzési rendszert úgy alakítja át, hogy ez a szemléletében, lehetőségeiben vészesen megromlott oktatási színtér négy év alatt ezt produkálja….pláne az általános iskola említése nélkül. Mert a folyamat elejéről nem szól a nyilatkozat. A középiskola előtti időszakról. A szakiskola pedig nem tud mit kezdeni a funkcionális analfabétán az általános iskolából kikerülő, gyakran bukott kamaszokkal. Akik azon túl, hogy a tudásuk minimális, képességek tekintetében fejletlenek, komoly magatartászavarokkal, teljes motiválatlansággal érkeznek oda. Akik éppen ezért deviáns viselkedésükkel igyekeznek feltűnni. Vagy ez is átalakul majd, varázsütésre, amint átlépik az átszervezett szakiskolák kapuját?
24
2011. július
10 ezer roma érettségizhet le négy év alatt… Szép elgondolás. De hol vannak ezek a gyerekek most? Az általános iskolák nyolcadik osztályaiban errefelé nagyítóval sem lehet találni a négyes tanulmányi átlag közelében levő romát… a gimnáziumokban csak elvétve fordul elő… Nézzük feljebb. Ötezer diplomás? Négy év alatt? Ez már teljes utópia. Ja, és ott van még 50 ezer felnőtt, aki piacképes szakképesítést szerez (könyörgöm, mit, amikor a szakképzett nem cigány sem talál munkát?!), és 80 ezer, akit képességfejlesztési programba vonnak be. (Igen, ebből már volt pár… pl. az inaktív populáció képessé tétele a munkavállalásra. Munkalehetőség nélkül. Ezekből jól leginkább a projektmenedzsment járt, a remek csapatépítő tréningekkel, jó kis óradíjakkal. Tökéletesen elszámolható pályázatok voltak Csak a hozzáadott társadalmi érték volt megkérdőjelezhető.) Szóval, nem értem. Talán, ha csendben elsuttogják maguk között… ami úgyis kiszivárog, de akkor még mondható, hogy bocsánat, meggondolatlan volt, vagy csak vágy, álom, amit szeretnénk….vagy, hogy a sajtó félreértelmezte….és lehetne másnap azt mondani a hírműsorban, hogy az nem úgy van…de ezt ország-világ előtt így kijelenteni? Ezt nem értem. Hiszen mindenki, aki egy kicsit is olvassa, megtapasztalja ennek az egész roma integrációnak a bonyolultságát sokkal óvatosabb. Nem tudom, mi ez. A nyilvánvalóan teljesíthetetlen vállalások hangsúlyozása. Most talán nem a nagyotmondással kellene előrukkolni. Inkább egy hiteles, a valóságra építő, hosszú távú stratégia kidolgozásával. Egy betarthatóbbal. Mert attól tartok, ezeket most behajtják rajtunk. És nem azokon, akik kimondták. Mert ez nem az ő személyes vállalásuk volt.
197. Megint a szegregált iskolák
2011-06-01 17:30:30
Csak most másképp. Úgy tűnik, a folyamat most az ellentétes irányba indul. Számomra érthetetlenül.
Pár éve, amikor az első infrastrukturális fejlesztésekre irányuló uniós pályázatokat kiírták, feltétel volt, hogy ne legyen szegregáció a település oktatási intézményeiben, sem közöttük, sem iskolán, óvodán belül. Ezért közoktatási esélyegyenlőségi tervek születtek. Úgy tűnt, összehangolt támadás indult a kirekesztés ellen, először az oktatásban, aztán hallani lehetett, hogy más területeken is fog majd. Szakértőket képzett ki a minisztérium, mentünk, segítve az önkormányzatokat egy hosszú távú tervben, amiben benne volt sok dolog, az osztályokban egyenletesen elosztott halmozottan hátrányos helyzetű gyerekektől a pedagógusok továbbképzéséig, minden. Volt, ahol nem volt baj. A vezetők megértették, ha iskola felújítást akarnak, ez kell, változtatni kell. Volt, ahol nehezen ment. Nagyon nehezen. Fogcsikorgatva. De végül bevállalták. Amikor lelkesen töltögettük a táblázatokat, elemeztünk, összehasonlítottunk, célokat határoztunk meg, még nem sejtettük: csak egy évre tervezhetünk. Volt, ahol a monitoringozás még megindult, volt, ahol az sem. Már kezdett látszódni: nem lesz következménye a be nem tartásnak, azok a bizonyos
25
2011. július
tervek eltűnnek a fiókok mélyén, talán még az elszámolásnál becsatolták, de utána a kutyát sem érdekelte. Volt, ahol nem rendeződött vissza a helyzet. Mert működött úgy is, rájöttek, talán könnyebb is így. De volt, ahol nem ez lett a jellemző. Iskolák, osztályok szerveződnek újra, cigányosztályok, cigányiskolák, szegregáltan, termelve újra mindazt, ami miatt korábban nem lehetett eredményt produkálni. Néhol egyházi köntösben a pasztoráció keretein belül, máshol pont ellentétesen, ott az egyház az elitképzésre gyúr, és az önkormányzati iskola szegregálódik. Mindegy, milyen fenntartásban, aki dolgozott már ilyen iskolákban, tudja, mennyire fontos az arány. Hogy ahol az 50%-ot meghaladja a halmozottan hátrányos helyzetűek aránya, ott nehéz eredményt produkálni.Pláne a hagyományos módszerekkel. És az egészet nehezíti a pénztelenség. Van fenntartó, ahol a szegregált iskolában most még osztályösszevonást is javasol, nem baj, ha harmincan lesznek az elsőben és másodikban együtt, nem baj, ha mind szegény, és cigány, és van közöttük jó néhány sérült is, csak lehessen pedagóguslétszámot csökkenteni, hisz "azoknak" jó ez is. Azt hittem eddig, a többségi társadalmi csoportoknak kell bizonygatni az integráció fontosságát. De most, a nyíregyházi Huszár telepi iskola visszaállításánál olvasom: a CKÖ (Cigány Kisebbségi Önkormányzat) vezetője kéri a cigányokat, hogy ne engedjenek az integrációs kényszernek (!?), és ne vigyék a gyermekeiket a város integrált oktatás folytató iskoláiba, hanem oda, ahol újra megnyílik a cigányiskola, ahol elkülönítve tanulhatnak majd. Integrációs kényszer... furcsa fogalom... Tehát, akkor a cigányok (vagy a vezetőik) azt gondolják, az integráció kényszer. És nem az egyetlen esélye annak, hogy a társadalomba beintegrálódhassanak. Szegény szülők… eddig azt hallhatták, mennyire fontos, hogy a többségi csoport gyermekeivel együtt tanuljanak, most meg az ellenkezőjét… Most igazodjanak el, ha tudnak. A CKÖ-t nem értem. Hol van az a bizonyos roma stratégia? Ez nem megy szembe az unió elvárásaival? A magyarországi tervekkel? Mindennel? Ez ma a jellemző. A nagy rendszerben akkora ellentmondások férnek meg és feszülnek, hogy lassan, de biztosan szétvetik ezt az egészet, amit eddig oktatási rendszernek hívtunk.
198. Az ének
2011-06-05 13:42:28
A közösségformálással sok gondom van. Szeretném, ha összetartóbbak lennének. Mert egymást támogatva jobban menne.
De nehéz ez. A nyomorúság megöli bennük az együttgondolkodást. A másik boldogulásának nem tudnak örülni. Gyakran terjesztenek egymásról vélt igazságokat, vagy hazugságokat is, hogy magukat jobb, a másikat pedig rosszabb pozícióba hozzák.
26
2011. július
A bajban, halálesetnél félreteszik a haragot. A gyász mindenkié. Aztán pár hét múlva megint visszatér a régi kerékvágásba minden. Gyakran próbálkozunk rendezvényekkel. Általában sikeresen, hiszen kevés efféle lehetőségük van. A tevékenységekben szívesen részt vesznek. Ha tánc, zene van, az az igazi. Magam is csodálkozva nézem, ahogy közben felednek mindent, boldogan táncol felnőtt és gyerek, örülve egymásnak. Érzem, hogy két dolog segítene. Az egyik az egyház, hisz a vallás közösségformáló hatása sok cigány csoportban sikeres. De errefelé valahogy ez nem megy. A másik a zene. A hagyományőrzés, énekkel, zenével, tánccal. Pár hete mondta nekem a férfi, hogy ő nagyon szeret énekelni. És tud is. Bármit elénekel, amit mondok. Rácsodálkoztam. Sosem gondoltam volna róla. A dolog aztán nem hagyott nyugodni. Mert tudom, a gyerekek is szívesen énekelnek. És jön a nyár, jó lenne a faluban, felnőttnek, gyereknek, értelmes időtöltés, és közelebb is hozná őket. Egy konferenciát szerveztünk. Előtte néhány nappal megkérdeztem, nem énekelne e valamit a rendezvény megnyitóján, pár gyerekkel, akit ő maga választ ki. Vállalta. Két gyerekkel próbált esténként. Két dalt. Oláh cigány, a nyelvet is beszéli. Aztán úgy alakult, hogy a gyerekek nem tudtak jönni. Kérdezte, jöhet e a párja. Természetesen igent mondtam. A párja alig múlt 18 éves, három gyermeke van. És együtt nevelnek még kettőt, a férfi előző kapcsolatából. Nagy a család, van még egy harmadik is, de az még nem velük él, küzdenek érte a jog útvesztőiben. Szóval ketten jöttek. Szépen felöltözve, feketébe. Előtte beszélgettünk kicsit. Nagyon izgultak. A cigaretta remegett a férfi kezében. Felkonferáltam őket. Kiálltak, a mikrofon elé. A fiatal lány súgva kérdezte meg tőlem, felveheti e sötét napszemüvegét, amíg énekel. – Persze - mondtam. Tudtam, fél. Vagy százan ültek a teremben, pedagógusok. Cigány egy sem volt a hallgatóságban. Szerette volna legalább a szemét elrejteni, úgy bátorságot meríthetett. Elkezdték. A férfinak csakugyan hihetetlen hangja van. Kicsit fátyolos, de erőt sugárzó. A lány néha bizonytalan volt, de szép, csengő hangja jól illeszkedő volt a produkcióhoz. Az első szám után a férfi hozzám fordult: - Akkor mehet a másik? –kérdezte. Mosolyogva bólintottam. A kérdés fölösleges volt. Előre megbeszéltük. Csak kellett, hogy odaforduljon valakihez. Akit ismer. Hogy megnyugodjon. Miután befejezték, a lány levette a szemüveget, és meghajoltak. Odamentem, és megöleltem, megpusziltam őket. Nem magam miatt. Én máskor is megteszem. A többiek miatt. Hogy mindenki lássa. Minden pedagógus. Büszke voltam rájuk. Persze, gyakorolni kell még, hogy jobb legyen, kellenek majd többen, gyerekek is. Csináljuk majd tovább, örömmel, magunkért, a közösségért, a fellépésekért, egymásért. Kell majd valami hangszer is. Sok még a teendő, de elindultunk. Volt valami felemelő az éneken túl ennek a cigány párnak a fellépésében. Ahogy jöttek, mert hívtam őket. Mert most, itt, együtt megmutathattuk, hogy értéket látunk egymásban. És volt valami sérülékeny is bennük, ahogy izgultak, féltek, támaszt igényeltek. Meg akartam mutatni azt a pedagógusoknak, ami nekem természetes. Hogy így is lehet. Cigány szülőkkel. Együtt, partneri viszonyban, odafordulva, szeretettel.
27
2011. július
199. Az utazás
2011-06-09 16:08:45
Egy kiállítási anyagunkkal meghívást kaptunk Strasbourgba. Gyerekeket is vihettünk. Ötöt.
Ha az ember ilyen útra mélyszegénységben élő gyerekeket visz, sokkal több dologgal kell számolnia, mintha jó körülmények között élőket vinne. Az utazás költségeit a meghívók fizették, mi a gyerekek felkészítését vállaltuk az útra. Első lépésként útlevél, vagy személyi igazolvány készítését, ami nem volt egyszerű. Volt, ahol az apát nem találtuk, hogy beleegyező nyilatkozatot adjon, máshol a szülőnek sem voltak meg a személyi okmányai. De végül minden sikerült. Segítettünk még ruhával, tisztálkodó felszereléssel, úti csomaggal, mindennel, amivel kellett, és elindultunk. Még egyikük sem járt külföldön. Rácsodálkoztak a házakra, autókra, szélerőművekre. A tiszta, gyönyörű tájra. A mindenhol megművelt földekre. Később az emberekre, akik nem magyarul beszéltek. - Ők így születnek, hogy nem tudnak magyarul?- kérdezte egyikük. Nem is a legkisebb. Egy nyolcadikos. A többieket is érdekelte a válasz. Elgondolkodtam az iskolai nyelvoktatásunkon: milyen lehet az eredményessége, ha ennyire nem megy át nekik, hogy vannak más országok, nyelvek, miközben ők is idegen nyelvet tanulnak… A hotel lenyűgözte őket. A szobák, fürdőszobák, a reggeli svédasztal, az éttermi étkezések mind olyan dolgok voltak, amivel nem találkozhattak eddig. Igyekeztek persze úgy tenni, mint akinek ez természetes. Úgy csinálni, mint mások. Az ember ilyenkor érzékeli igazán azt a mérhetetlen szocializációs űrt, ami köztük, és a másik világ között van. Hogy mennyire nem tudják, mi miért van, és mennyire más a kommunikáció. Hogy itt mindenki nyugodt, senki sem kiabál, verekszik, kötözködik. Hogy nem kell félniük, és fenyegető testtatással járkálniuk, mert itt senki sem verekszik. Hogy itt az emberek figyelnek egymásra, elnézést kérnek, nem szemetelnek, nem veszik el egymás elől a kenyeret, nem hallgatnak túlságosan hangosan zenét. Millió jel, gesztus, ami itt természetes, nekik nem az. Mert otthon túl hangos minden. És túl kevés. Otthon gyorsan kell mindent, enni is, hogy az asztalon levő maradék még annak jusson, aki leghamarabb megeszi. Próbáltam figyelni, mi az, ami a legjobban hiányzik belőlük ahhoz, hogy ilyen közegbe is jól beilleszkedjenek. Az első talán az alkalmazkodás hiánya. Hogy az „én” mindig fontosabb, mint a „mi”. Hogy egy csoporton belül kompromisszum kell, aminek néha alá kell rendelni a személyes érdekeket. Hogy várni kell egymásra, megnézni, meghallgatni azt, ami a másikat érdekli, akkor is, ha őt nem, mert együtt vagyunk, együtt mozgunk itt, külföldön. A másik a csend, a nyugalom. Ebben eltérő szinten vannak. Sok családnál otthon ezerrel ordít a zene, mindenki túl hangos, túl sokan vannak. Túl sok és túl erős az impulzus, ehhez képest egy séta egy gyönyörű parkban semmi, a madárfüttyöt meg sem hallja, nem érti, mit élveznek ezen mások, mikor ez „unalmas”. Csak a harsány, hangos, mindig mozgó ad nekik olyan
28
2011. július
szintet, amitől érdekes lesz valami. Nem érti, mit lehet nézni egy templomon, egy épületen, egy szökőkúton, szobron, érdekesebb a „venni valamit”, bármit. De honnan tudnák ezeket? A szüleikkel efféle élményeket sosem élnek meg. Még a tv-ben sem az ilyesmit nézik. Mintha teljesen más világban élnének. Amit összeköt ugyan pár azonos, fogyasztói, modern dolog, mint a mobiltelefon, a tv, a coca cola, de ezek semmik ahhoz képest, amekkora az a szakadék, amin hidat kellene verni. Hazamegyünk. Bízom benne, hogy ez a pár nap mélyen beépül a tudatukba. Talán ad egy kis erőt a jövőhöz. Célt, ami nagyon távoli, de kicsit megtapasztalható volt. Megláttak valamit a világ „boldogabbik feléből”, ami számukra meseszerűen más. Mert nekik még a hazai átlag életszínvonal szintje is elérhetetlenül messze van.
200. Velük, másképp
2011-06-12 10:39:59
Az előítéleteken alapuló általános elutasítás velük kapcsolatban mindennapos. Egyszerűen meg sem kapják a lehetőségét annak bizonyítására, hogy ők nem kivetni valók.
Elég, ha látszik rajtuk, hogy cigányok. Akkor már beindul valami. Meg sem kell szólalniuk. Naponta tapasztalom. A rendőrségen, ahol, még, ha tanúként hallgatják is, ki, a hangnem azonos azzal, akit bűnösként kérdeznek. A benzinkútnál, ahol, amikor megállunk az iskolai kiránduláson, az előre szaladó gyerekekkel már kiabál a dolgozó: nem mehetnek be az üzletben levő mosdóba, kizárólag egyesével, és a többinek addig kint kell várakoznia. Kérdésemre, hogy miért, nincs válasz, csak egy kurta: „a maga felelősségére” odavetés, indokként. Az okmányirodán, ahol személyi igazolványt csináltatnának, de az első felmerült problémánál megy az ingerült elutasítás, a probléma elmagyarázása nélkül, menjen el az ablaktól, jöjjön, amikor minden megvan, rendesen kitöltve. Mert az adatlapokat más megérti, értse meg ez is, egyébként is neki itt, bent, erre nincs ideje. A kórházban, ahol külön kórterembe kerül a cigánygyerek, van, hogy egyedül, míg a többiben többen, szülőkkel lábadozhatnak. De neki jó külön is. Jó a csupasz asztalra kitett kenyér is. Örüljön annak is. Amikor az influenzajárvány miatt a látogatás tilos volt, a gyerekkel bent levő szülők kimehettek a rokonokhoz, a cigány szülőnek nem lehetett. Rá más szabályok vonatkoztak. Nézem a temetéseiket is. Nem a gazdag cigányokét, hanem a szegényekét. Ahol nincs fekete öltönyös, fuxos, sötét napszemüveges cigány, aki lesötétített ablakú Audival érkezett. Ahol igyekeznek ugyan felöltözni rendesebben, még kerül egy fekete nadrág, vagy póló, de a cipőre már nem futja a lehetőség és a figyelem, széttaposott színes papucsban állnak a koporsónál. És velük ekkor is lehet. Bármit. Lehet önkényesen fél órával hamarabb kezdeni a szertartást, mert a pap úgy ér rá. Hogy nem ér oda, aki távolabbról jön? Nem érdekes. És nem gond, a már-már paródiaszerű
29
2011. július
beszéd sem, sem az elejtett füstölő kupakja, amint hosszasan pattog a ravatalazó kövezetén. Nincs elnézéskérés, szégyellős magyarázkodás.És tőlük nincs reklamáció sem. Megszokták már. Csak egy helyen látom a türelmet velük kapcsolatban. A pénzintézetekben. Ahol kölcsönért folyamodnak, újra és újra. Ott van idő magyarázatokra, ott nem hallok sosem ingerült elutasítást. Úgy látszik, ott más szempontok szervezik a kommunikációt. És számomra érthetetlenül, a kevéske jövedelemre, a zavaros fedezetekre, de általában felvehető kölcsön. Itt megkeresik a módját, ha az egyik nem megy, keresnek más konstrukciót, hogy felvehető legyen. Tudom, vannak, akik rászolgálnak az elutasításra. Én is megtapasztalom. De azt is, hogy sokan nem. Sokan becsületesen, nagyon szerény tudással, a jogaik érvényesítésének ismerete, és a megfelelő készségek nélkül élnek, kiszolgáltatva a tanult rendszereknek, ahonnan nem kapnak elég segítséget. Talán ezt kellene diszkriminációnak értelmezni a többségi társadalomban. Hogy legalább ezt a réteget ne vessék ki, ne utasítsák el. Már előrébb lennénk.
201. Önuralom 2011-06-15 22:51:54 Figyelem a gyerekeket. Hogy mennyire tudnak uralkodni magukon. Nagy különbségek vannak közöttük.
Elég szembetűnő ez a szegény, és a jobb körülmények között élőknél. Nemrég láttam a TED-en egy előadást. Vagy inkább kísérletet. Ebben kisgyerekeket ültettek le egy szobában, egy pillecukorral, 15 percre, egyedül. Ha kibírták, hogy nem ették meg a cukrot, 15 perc után még egyet kaphattak volna. Nem sikerült nekik. Mind elcsábult, bár volt, aki édesen küzdött közülük. A kísérlet hosszú távon követte a gyerkőcöket, és azt a következtetést vonta le, hogy azok voltak a legígéretesebbek, akiknek az önuralma nagyobb volt, és, ha végig nem is, de sokáig ellent bírtak állni a kísértésnek. Elgondolkodtam a mieinken. Hogy rájuk vonatkoztatva igazak lehetnének e ezek a következtetések. És azon is, mennyire befolyásolják ezt a magatartásformát a körülményeik, a nyomorban szocializálódás. Most sok kirándulásra, eredményhirdetésre visszük őket. Az egyik csoportban mindenki nagy zacskó gumicukrot kap. Mivel kapnak elég sok nassolnivalót még, javaslom nekik, hogy vigyék haza, a testvéreiknek. Páran szó nélkül elteszik. De nagyon kevesen. A többiek kibontják, és azonnal befalják az egészet. Aztán bemegyünk egy helyre, ahol várnak bennünket. Újabb tábla csoki. Azonnal kibontják, és megeszik azt is. Nincs beosztás, előre gondolkodás, örömszerzés annak, aki nem jöhetett, csak a most, az itt, az azonnal. Ugyanúgy, mint otthon. Az „én” sokkal előrébb jár, mint a „mi”. Farkastörvények gyűrik maguk alá a másikra figyelést, odaadást. Amikor élelmiszercsomagot viszünk, a gyerekek azt, ami nem főznivaló nyersanyag, azonnal kibontják. Mohón tömik magukba. Gyakran kérem az anyukákat, ne adják oda egyszerre. Osszák be, tegyék el, vegyék elő másnap a kekszeket, édességeket. Nem megy. Pedig már sokszor megpróbálják. De a gyerekek kikutatják, megeszik, egyszerre. Akár a vitamint is. Aztán látom az önuralom hiányát akkor is, ha valami műsort nézünk. Hogy mennyire nincs türelmük végignézni, amit a többi figyelmesen követ. A többiek, akiket zavar a hangoskodás, a zaj. Ebben is kilógnak. A türelem náluk hamar elfogy, izgalmasabb lesz egymás piszkálása,
30
2011. július
már nem elég a tanár pillantása, később figyelmeztetése, az önuralom nulla, marad az öntörvényű „elég, ha nekem jó” magatartás. Így szocializálódnak. Hogy nem kell a másikra gondolni, csak magukra, a gyorsan megszerzésre, az azonnali és kizárólagos birtoklásra. Ez az, ami pici kortól beidegződéssé válik. Ha hinni lehet az említett kutatásnak, akkor ez az önuralomhiány sok tekintetben meghatározza a későbbieket is. Jó lenne megpróbálni ezzel is kezdeni valamit az iskolában. Legalább figyelembe venni. Mert a gyerek erről sem tehet, még, ha sokszor úgy is tűnik a pedagógusnak. Persze ehhez előbb meg kellene ismerni őket, a családot, a körülményeket. Hogy megérthessük.
202. Autóval, vonattal
2011-06-18 12:14:57
Sokan bele sem gondolnak, hogy egy pici faluban milyen lehet az élet. Ott, ahol csak egyetlen bolt van, és az is bezár még délelőtt. Itt szinte mindenért utazni kell. Gyógyszerért, tápszerért, pelenkáért, gázpalack cseréjéért, kukoricáért, ruháért, cipőért, mészért, fáért, mindenért, ami nem kapható a kisboltban. Vannak ugyan árusok, akik pl. tápot, gázpalackot kocsiról is árulnak, de nem mindig esik egybe érkezésük a pénzhez jutással. A szerdánkénti orvosi rendelés után a falugondnoki hálózat keretében fenntartott mikrobusz bemegy a következő település gyógyszertáráig, és az összeszedett receptekkel, és pénzzel kiváltja a gyógyszert. Már akinek van pénze gyógyszerre. Szóval, nem egyszerű eljutni valahova. Autóbusz ritkán jár, kocsija keveseknek van, biciklivel is páran büszkélkedhetnek. Hiába küzdünk, a pénzért fuvarozást nem bírjuk visszaszorítani, bár határozottan mérséklődött, mióta dolgozunk, a fuvarozók nem túl nagy örömére. Mert ők jó kis jövedelemre tesznek szert, hisz az alig ezer forintos benzinköltség helyett ötezret is elkérnek. Távolságtól függ a tarifa. Meg ügyféltől is. Szabadpiac. De azért próbálkozunk, rendületlenül. A faluban kezdenek építeni arra, hogy vagyunk, megyünk. Sokszor nem az árut kérik tőlünk, csak a segítséget a kijuttatásban. Most vittünk pl. pár doboz gyógyszert, gyerektápszert, öt kg kukoricát, egy kis zsák tápot. És két gázpalackot cseréltünk. És nagyon sokszor másban is kell ez a fajta segítség. Mert képtelenek eljutni az ügyeiket elintézni. A rendszer gyorsan kimondja, hol, mikor kell megjelenni felülvizsgálaton, hivatalban. És innentől a felelősség már azé, akinek mennie kell. Hogy meg tudja e oldani, az már senkit sem érdekel. Egyetlen esetben nem segítünk, ha valakinek bűnözés miatt kell a rendőrségen megjelennie. Akkor hiába kérik. Ezt megértik, elfogadják. Sokan nem is tudnak közlekedni. Kérik, vigyük el őket a nagyvárosba, általában kórházba, vagy a gyerekkel SNI felülvizsgáltra. De nem győzzük. Kialakítottuk azt a rendszert, hogyha nagyon kicsi a gyerek, és tényleg nehezen megoldható a faluból a többszörös átszállásos, hosszú utazás, ami a kicsinek megterhelő lenne, segítünk. Lehetőleg akkor is összeszervezve két családot, hogy telekocsi legyen. A nagyobb gyerekes anyákat arra kérjük, menjenek el busszal, vonattal.
31
2011. július
Persze ehhez is kell segítség. Először is az útiköltség, amit majd csak utána kapnak vissza, sokszor külön kérvénnyel, ami aztán megint csak meghaladja a lehetőségeiket, képességüket. Aztán a pontos menetrend, több lehetőséggel is, hiszen óra nélkül nehéz pontosan eltalálniuk az indulást. Utána kis térkép, vagy leírás a pontos címmel, elmagyarázva, merre kell majd ott menni. Végül a bíztatás, hogy menni fog, más is így tesz, mi is közlekedünk tömegközlekedéssel, nem lehet eltévedni, meg kell kérdezni, stb….És nagyon örülünk, ha sikerül elindulni, végigcsinálni nekik önállóan. Persze van, akinél a vonatközlekedés nem gond. Általában megy az egész család, akkor is, ha egynek kellene, hisz a nagycsaládos jegy olcsóbb. Egy ilyen út különben is élmény. Persze nem mindenki látja őket szívesen a vonaton. A kalauz sem, aki egyenruháján csinos kis kitűzőt visel. Csak akkor látszik jól, amikor odaér, és kéri a jegyet. Diszkrét, árpád sávos kitűző. Csak a miheztartás végett. Nem lehet annyiban hagyni. Levél a MÁV-hoz. Kulturált, a válasz is az. Tájékoztatás, hogy az árpád sávos kitűző nem tiltott jelkép. Igen, tudjuk, de talán nem is az egyenruha része. És talán nincs itt helye, mint ahogy az iskolában sem, vagy a polgármesteri iroda falán. Saját tapasztalat ez is. Apró jelzések ezek is, mint annyi minden, ami lefelé visz. Megállíthatatlanul.
203. Olvasnivaló
2011-06-21 21:59:41
Az olvasás nem jellemző tevékenység. A faluba kevés újság jár. Amit olvasnak, az szinte kizárólag a szórólap.
Furcsa kép, amikor megérkezik a faluba az ingyenes reklámanyag, és mindenki azt nézegeti. Ülnek az utcán, olvassák, megvitatják. A messze városi nagyáruházak kínálatát, akcióit, ahová csak néhány kivételezett juthat el. Egyszer kíváncsiságból megkérdeztem a postást, hány napilapot, hetilapot hord a faluba. Rémesen keveset mondott. Persze nem lepődtem meg túlságosan. Tudom, hogy a gyerekek nem sokat olvasnak. A szülők még úgyse. És akkor még nem beszéltem azokról, akik nem is tudnak írni, olvasni. Akik csak a nevük óvatos leírásáig tudnak a betűkkel bánni. Azt ugyanis mindenki tudja. Aláírni. Az fontos, nélkülözhetetlen tudás. Ahol olvasni is kellene, azt a helyzetet diszkréten elkerülik. Mert azt azért érzik, hogy az analfabetizmus ma már ciki. Húszévesen, harmincévesen nem tudni olvasni. Később már nem törődnek vele, igaz, nem is hangoztatják. Sokukról hónapokig hittem, hogy tud olvasni. Meggyőzően tartotta a levelet elém, amikor segítséget kért az értelmezésben. Aztán véletlenül kiderült, hogy analfabéták. Eleinte én sem tudtam, mi a jobb. Meglepődni, rácsodálkozni, értetlenül rákérdezni. Aztán természetesen viselkedve próbáltam ezt is kezelni, mint mindent. Mert aki ezt a munkát végzi, annak nem a csodálkozás a dolga. A helyzet adott, inkább a megoldásokon kell gondolkodni.
32
2011. július
Tegnap jártam a falu könyvtárában. Megállt itt az idő, a berendezés, a könyvek, a gyermekkoromat idézik, egy másik kis faluban. Pedig az már nem most volt. Érdeklődöm, milyen az olvasottság. A könyvtárosnő, aki egyben a konyhán is dolgozik, a fejét rázza. - Nem nagyon jár ide senki – mondja. Az asztalon számítógép. Nem túl modern, de mégiscsak gép. Kérdezem, van e internet. A válasz nemleges. Nem tudom nem az emlékezetembe idézni a közeli nagyváros új könyvtárát. A különbség talán több mint 100 évnyi. Mondom neki, felmerült bennem, hogy a most adományokból összerendezett több száz kötetes anyagot, beadom ide, a többihez. De ha ennyire nem látogatott, nincs értelme. Szerinte sem sok. Pláne nem, ha „azokat” céloznám meg – mondja. Mert ők aztán végképp nem járnak. Ha adnék is könyvet nekik, pár óra múlva már széttépnék. Ezeknek nem érdemes. Ezt se, mást se. Fölösleges. Nincs kedvem tovább beszélgetni. Érzem az elutasítást, a helyzet megváltoztathatatlanságába való beletörődést, amit mindig nehezen viselek. Másképp kell. Valahol elkezdeni, megpróbálva betölteni azt a félelmetesen nagy űrt, ami ezen a területen is kialakult. A betű szeretetét. Mert azt az iskola, ha próbálkozik is, a hatás a lakókörnyezetben lenullázódik. Valahol az elején romlik el. A szöveg értelmezésének hiányánál. Meg az is baj, hogy nem tanulnak meg megfelelő tempóban olvasni. A világ nekik is gyorsul, a rapslágerek szövegének gyorsasága, a tv felgyorsult képözöne a mérce, ezzel nehéz a bagadozó olvasásnak felvennie a versenyt. Pedig nagyon szeretném. Máshoz kell kezdenünk a könyveinkkel. Megpróbálunk majd heti egy alkalommal rövid felolvasásokat tartani a gyerekeknek. Tudom, jönnek majd felnőttek is. Lassan megértik majd, hogy az olvasás jó. És megpróbálunk majd közösen újságot is készíteni. Róluk, amiket ők írnak majd. Amit majd ők is olvasnak. És ha úgy lehet elindulni, rapszövegeket írnak majd bele. Először mindegy. Csak szeressék, értsék a betűt. Aztán majd megy tovább. A kimaradt első láncszemeket kell újra megerősíteni. Hogy hozzáfűzhessük a többit. Ötlet, elgondolás nálunk van bőven. Csak az idő, a pénz és az ember kevés. Egyre nehezebben tudom a növekvő problémák megoldása mellett ezeket az előremutató próbálkozásokat biztosítani.
204. A fiú
2011-06-26 19:34:55
Nehéz eset. Nagyon. Tulajdonképpen senki sem bír vele. Sem a család, sem az iskola.
Sokszor ő sem bírja saját magát elviselni. Alsó tagozatban pszichológushoz is kellett vinni a szülőknek. Az agresszív reakciói miatt. Aztán ez elmaradt. Nem is akart menni, meg pénz se nagyon volt az útra. Ez nem olyan, mint a lázas betegség. Amivel valamit gyorsan kezdeni kell. Nem olyan. Rosszabb. Mert a láz elmúlik pár szem gyógyszertől, hisz általában torokfájás, köhögés okozza. Ez viszont alattomosan megmarad. Csak néha úgy néz ki, minden normálisan működik. Az iskolában nagyon sok verekedést provokált már. Volt már belőle
33
2011. július
rendőrségi ügy is. Ilyenkor a szülőket behívatták. Aztán az apja otthon jól elverte. Akkor pár napig meghúzta magát. Utána kezdődött minden elölről. A tanulmányi eredménye nagyon gyenge. Olvasni alig tud, a matek se megy, a többiről nem is beszélve. Otthon sose tanult. Most már inkább szabadulna tőle az iskola is. Hisz 15 éves. Hetedikes. Mindegy már, mit tud, jobb lenne mindenkinek, ha nem ott lenne. A tanároknak is, az osztálytárasaknak is, a szüleinek is. Talán neki magának is. De mi legyen vele? Milyen jövő vár rá? A művészeti foglakozásokat jobban viseli. Sokszor nagyon sajnálom. Mert látom rajta, nem akar rossz lenni, nem akar bajt, csak mindig úgy sikerül, hogy elborul az agya, nem tud uralkodni magán, provokál, és már üt is. És ehhez nagyon kevés elég neki. Egyszer egy programra vittem, a többiekkel együtt. Velük jól elvolt. Akikkel ott találkozott, azokkal azonban hamar összeakaszkodott. Hazafele a buszon kérdeztem, mi volt az oka, mivel kezdődött a konfliktus. - Azzal kezdődött, hogy „nízett”próbálta megmagyarázni a történteket. Mert neki egy nézés is elég volt. A többiekkel is hamar megvan a baj. „Anyázott”. „Nekem jött.” „Meglökött.” „Röhögött.” „Nem adta ide.”stb. A lista hosszú, az ürügyek tárháza kimeríthetetlen. Sokszor én is alig bírom. Néha legszívesebben én is kiabálnék vele. De tudom, nem visz előre. Inkább a nyugodt hang, az érintés. Mert látom rajta, neki is rossz. Általában hamar megnyugszik. A traumát is nehezen viseli. Könnyen elsírja magát. Ha látja, hogy megbánt a magaviseletével, és megnyugszik, odajön, megölel, és mindig fogadkozik: nem teszi többé. Látom rajta, komolyan gondolja. Csak nem megy neki. A szülei is próbálják fogni. Néha veréssel, néha ajándékokkal. Olyannal, amit nem engedhetnének meg maguknak. Telefonnal, számítógépes játékokkal. Akkor is, ha kölcsönt kell felvenni. Akkor is, ha nincs mit enni. Már ezt is érzi. Egyre többet követel. És egyre rosszabb irányba megy. Már nem tud aludni, csak ordító tv mellett. Csak égő lámpánál. Világosban. Nem tűr semmit, ami nem tetszik neki. És neki kevés tetszik. Főleg nem az, ami a többieknek. A családban ő a legidősebb gyerek. Minta a többieknek. Akik sokan vannak. Mondom az anyjának, üljünk le, beszéljünk. Mert attól félek, nagy baj lesz. – Most is megverte az apja - mondja. - Még megverte. Mert még egy kicsit erősebb nála. De mi lesz, ha már nem lesz az? Akkor mit fognak csinálni?- kérdezem. Nem tudja. De belátja ő is, segítségre van szükségük. Megbeszéljük, hogy először hárman leülünk. Az apa, az anya, és én. Megpróbáljuk megkeresni az okokat. És valamit kitalálni, amihez ragaszkodunk majd. Félek, már késő. A probléma már túlnőtt a szülőkön. Hamarabb kellett volna. A segítség is, és a belátás is. A jövő borús. Nekik különösen.
34
2011. július
205. Élelmiszerosztás
2011-06-30 11:28:12
Sosem egyszerű. Akármilyen gondosan szervezzük meg, mindig akad valami gond, probléma.
Persze megoldjuk. Végül minden helyreáll. Csak a segíteni akarásunkat teszi mindig próbára a dolog. Néha értem, miért adják fel sokan. Mert ezt tényleg nehéz kibírni. Egyszer azt olvastam valahol, ha az ilyen jellegű munkába belekezd az ember, egy dolgot tisztázzon magában: ne várjon el hálát, köszönetet, mert ha ezért teszi, nem fog menni. Pedig kell a pozitív visszacsatolódás érzése. Az örömé, hogy segítettem, tettem valamit, és ez jó. Hogy lássam, volt értelme. Ezek fontosak, pláne, ha az ember nem pénzért teszi, hanem önkéntes munkával. Amiben jó, ha jól érzi magát. Persze van értelme. Csak nem ebben látszik. És furcsa az ember, hisz a pár negatív mindig erősebben marad meg bennünk, mint a sok pozitív. Azt hiszem, én látom, mindig szem előtt tartom a messzire nézést, a távlati célt, és nem hagyom, hogy az átmeneti kudarc felülírja bennem ezt. Nem kis munka ez nekem sem. Hisz én is ember vagyok. A kollégáimat viszont sajnálom. Mert látom rajtuk, nekik még nehezebben megy. Pedig próbálom bennük is tudatosítani. Vigasztalni őket, mondván, ez egy ilyen munka. Ha ez simán működne, már minden megoldódott volna. Régen. És vesztettem el már e miatt adományozókat is. Olyat, aki egy családra fókuszált, támogatta a kilátástalan helyzetben élő gyerekeket, segített az életkörülményeikben is, de nem tudtam megértetni vele, hogy az uzsorából kitörés nem olyan egyszerű, mint messziről látszik. Sokkal bonyolultabb problémaszövedék a család élete, és nem bírok állandó felügyeletet biztosítani mellettük, hisz ilyen családból még van vagy 250 körülöttünk. A mostani élelmiszerosztást a kollégáim bonyolították le. Fejenként 2 kg liszt, 2 kg száraztészta és 12 kis csomag keksz volt most a csomagban, nem kevés, főleg, ha beszorozzuk nyolccal, vagy tízzel, hiszen sok családban ennyien vannak. Minden rendben ment, a megszokott menet szerint. Aztán jött az asszony. Ordítva. Hogy mit képzelünk. Neki ez nem kell. Mihez kezdjen vele? Hol a konzerv, az olaj, stb….nyilván elloptuk. És persze, hogy feljelentenek bennünket. Mert régen, amikor a CKÖ osztotta jobb volt. Akkor olajos halat is kaptak. Persze nem jön a csomagért a CKÖ vezetője sem. Innen már értem, honnan fúj a szél. Igen, hallottam, mikor ők osztottak még. A szabályok felrúgásával, a saját szempontok szerinti szortírozással, az elszámolás nehézségével. Persze nekik nem jó a mienk. És közben arról sincs gondolkodás, ki fizetné ki a közel 60 ezer forintos szállítási költséget, ki készítené el a pontos elszámolást, aminek színelnie kell a lakossági nyilvántartással is.
35
2011. július
Aztán jön az asszony párja is. Még odavágja az asztalra a legutóbb tőlünk kapott diszperzitet is, hogy neki nem kell. Ez sem. Meg az alamizsna sem. És minden felejtve. A rengeteg segítség, amíg a gyerekük küzdött a halálos kórral, és utána is. A bútorok, a hűtőszekrény, a folyamatos ruhaadományok, a kiváltott gyógyszerek, a játékok, kirándulások, élelmiszercsomagok, tisztítószerek, a pottyantós WC, minden. Most csak a vád van: kevés, amit kap, igazságtalan az elosztás. Mindez annyi indulattal megtöltve, amennyivel csak lehet. Szerencse, hogy a többiek sem értik. Van, aki még közülük még hangosabban áll mellénk. Ez jól esik. Végül szitkozódva elmennek. Ezért nehéz ez. A nyomorúság mellé még ott az ostoba felbíztatás, a hátulról piszkálás, aminek bedőlnek, újra és újra. Ennek ellenére azt mondom, haladunk. Csak vannak, akik időnként átmenetileg visszafelé lépkednek.
206. Csak a cigányok?
2011-07-02 22:16:16
Sokszor előfordul, hogy az ember azt érzékeli, a többségi társdalom ugyanazokat teszi, amiért a cigányokat kritizálja. Vagy mondhatnám: megveti.
Persze az általánosítás itt is kerülendő. Itt van pl. a környezet megbecsülése. A minap kirándulni voltunk. A kék túra útvonalán haladva egy család mellett mentünk el. Nagyszülők, és három unoka. Nem cigányok. Bár ezt talán fölösleges volt írnom. Ők ugyanis ritkán fordulnak elő a kék túra útvonalán. Messziről még kellemes érzéssel figyeltem őket, hogy milyen rendesek, amint beszélgetnek, magyaráznak az unokáiknak. Közelebb érve változott a kép. Épp arról beszélgettek, hogyan kellene a zsebkésükkel bevésni a nevüket az élő fába. Arról, hogyan érdemes tartani a kést, hogy láthatóbb nyomot hagyjon. Szólunk, persze, szerencsére abbahagyják. - Ja, jó – vonta meg vállát a nagyapa. Akinek gondolom mélységesen lesújtó véleménye van a cigányokról, akik a környezetüket, parkokat, stb. tönkre teszik. Mint az emberek többségének. Persze, ha ezt teszik, jogosan. Gondolom, ő sem hagyná szó nélkül, ha egy cigánytól hasonlót látna... Aztán kapok egy levelet is, reagálásként a legutóbbi bogbeírásra. Pont illik ide: „Tudom, hogy elszánt, kemény asszony, aki egyáltalán nem szorul vigasztalásra. Nem is azért írom, hanem csak szeretném illusztrálni, hogy a követelőzés, a belátás hiánya nem csak cigány sajátosság. 10 éve költöztem ide, hogy némileg közelebb legyek a gyerekemhez. Egy gaztengert, egy vad ugart találtam itt. Hoztam magammal egy jókora mennyiségű földiepret, gyümölcsfa csemetéket. Mikor az eper teremni kezdett, sok volt, nem tudtam vele mit kezdeni, adtam mindenkinek, akiről gondoltam, hogy nem tud venni a gyerekeinek. Ekkor kérték (öten), hogy majd adjak nekik töveket. Eljött az augusztus. Felszedtem 300 tő palántát, mert - tapasztalatom szerint - 60 tő, amit augusztusban telepítünk, a következő tavaszon ad 10 kilónyi termést. Megmetszettem a lombját, gyökerét, mindent, amit kell. Aztán adtam volna mindegyikőjüknek.
36
2011. július
Mit mondjak, mindenki talált kifogást, miért nem kell az ajándék. (Nincs hely ásva, nincs bekerítve, fáj a dereka, nem tud a kisgyerektől, messze van a locsoló víz...) Volt egy, aki azt felelte:"Ilyen hülyeséggel nem foglalkozom". És a következő tavaszon volt, aki csak nyavalygott, hogy nincs miből gyümölcsöt venni a gyerekének, de olyan is volt, akit a kertemben csíptem el, amint szedte az epret, mert "magának úgy is olyan sok van". A falum színmagyar település. Nincs egyetlen cigány család sem. Csak éppen a mentalitásuk olyan. A kertek, a munka nélkül otthon tespedő asszonyok mellett megműveletlenek. De ha valamiféle élelmiszer-osztás van, majd' elverik egymást, úgy tolonganak érte. Még olyanok is, akik bizonyíthatóan nincsenek rászorulva."Mert az jár." Én már arra gondoltam, talán a hosszú munkanélküliség ölte ki belőlük a tartást, az önérzetet. Talán az, hogy nincs egy állandó kontrollt biztosító közösség körülöttük, akiktől szégyellnék a mohósággal párosult tunyaságot. Az anyák évek óta otthon vannak. A gyerekeik mégis mosdatlanok, ápolatlanok, neveletlenek. A szülők csak az iskolától várják,hogy a gyerekek legalább köszönni megtanuljanak. Hogy trágárkodás nélkül meg tudjanak szólalni. Csak azért írom, Nórikám, hogy a magyarok is átestek egy akkora magatartási, viselkedési silányodáson, ami nem sok reményre ad módot.” Ennyi a levél. Hát igen. Talán másnak tűnne a kép mindenkinek, ha kicsit körülnézne, mielőtt ítélkezik.
37
2011. július
Filmajánló
Mosás, vágás, ámítás (De vrais mensonges) színes, feliratos, francia romantikus vígjáték, 105 perc, 2010 rendező: Pierre Salvadori forgatókönyvíró: Pierre Salvadori, Benoît Graffin zeneszerző: Philippe Eidel operatőr: Gilles Henry szereplő(k): Audrey Tautou (Émilie Dandrieux) Nathalie Baye (Maddy Dandrieux) Sami Bouajila (Jean) Stéphanie Lagarde (Sylvia) Judith Chemla (Paulette) Cécile Boland Didier Brice
Emilie szórakoztató élete 2011. június 15.
Emilie, tehát Amélie, vagyis Audrey Tautou ezúttal is sűrűn villogtatja ártatlannak tűnő, ám nem kis huncutságot rejtő fekete szemeit, e filmben azonban maradunk egy helyben, egy idilli kisvárosban, valahol a Riviérán, egy nyüzsgő fodrászszalonban. Pajkos hősnőnkben most is dühöng a világjobbító szándék, azonban ebben az igazi, könnyed, nyárias francia vígjátékban természetesen minden másképpen sül el, mint ahogy eltervezték… Visszafordíthatatlanul itt a nyár Csenget a postás, hozza a havi számlákat, arcunkra azonban, ha nem is a felhőtlen derű ül ki ekkor, de a gondok szántotta barázdák már nem olyan mélyek, mint télvíz idején. Kinn a gangon az öregasszonyok már minimum napi nyolc óra ráadással működtetik a pletykahíradót, a szokásos napi penzumon kívül. A sugárúton száguldozó fontos embereket kísérő rendőrmotorosok vijjogó szirénáit, a figyelmetlen autósok dudálását és a satufékezett gumik csikorgását már szinte elnyomja a kerékpárosok vidám csilingelése. Hol itt, hol ott rebbennek fel békés nassolgatásukból a város mindenek feletti igazi lakói, a galambok, de kicsit messzebb a nagyforgalmú utaktól talán még énekesmadarak csicsergése is hallatszik. A harsogóan zöld, vadonatúj lombruhájukba öltözött fák barátságosan integetnek a könnyű szellőben balra is és jobbra is. És hát, a mozikban is megjelentek a nyár csalhatatlan hírnökei, a könnyed, bohókás, romantikus vígjátékok, mint ez a mostani, Mosás, vágás, ámítás című is.
38
2011. július
A francia film közhelyei Sose felejtsük el, hogy a filmet (mint médiumot) még véletlenül sem Hollywoodban találták ki, de még csak nem is a kínaiak; az első mozielőadás bizony egy hamisítatlan francia kávéházban történt, már jó régen. A francia filmipar, vagy filmművészet, hívjuk akárhogyan, mindenképpen az egyetemes film sarokkövének számít, s mint minden ilyen masszív fundamentumon álló, öreg építmény, ez is tobzódik közhelyekben, könnyen kiismerhető, máshol már agyonunt fordulatokban, banális tanulságokban, ám érdekes módon, itt mégsem hat olyan zavarón. Legyen az ködös utakon settenkedő, ballonkabátos krimi, vagy láncdohányos, presszókban üldögélős művészfilm, vagy akár amolyan "igazi, könnyed, franciás vígjáték", az esetek túlnyomó részében biztosan élvezhető, ha nem is maradandó, de maradéktalan (pillanatnyi) élményt bizton szállító film lesz. A titok nyitja talán a felülmúlhatatlan hagyományokban keresendő, miszerint a franciáknak a kezdetektől szívügyük a saját filmiparuk, és ezért hajlandóak tenni is, nézőként, támogatóként és alkotóként egyaránt. E mostani semmi kis film sem fog senkit falhoz vágni, műfajt sem teremt és kasszát sem robbant, viszont a jegy árát sem kéri vissza senki, és amit vállal – másfél órányi könnyed kikapcsolódást - azt hozza is.
Fodrászszalon Érdekesség, hogy a két főszereplő, Tautou és Nathalie Baye már játszott együtt hasonló szituációban, a Vénusz szépségszalonban, ezúttal egy fodrászszalonban találkozunk velük újra. Kézenfekvő helyszín ez egy jó kis vígjátékra, hiszen egyrészt a "nyüzsi" elkerülhetetlen, ami egyből megadja a kellően vibráló alaphangot is. Másrészt, egy ilyen szalon, már funkciójából adódóan is, pillanatnyi, önszántunkból vállalt aláfölérendeltségi viszonyba állítja a szereplőit, hiszen aki kezelés alatt van, az ki van szolgáltatva annak, aki kezeli. Emellett egy tökéletes információtovábbító hely, még az internet előtti időkből. A fodrász mindenről tud, sok mindenkivel van külön nexusa, főleg egy kisvárosban, mint e film esetében is. Emilie (Tautou) e filmben ezt a kitüntetett státuszt válás előtt álló, közepesen depressziós édesanyjának (Baye) felvidítására használja fel.
Félreértések vígjátéka
39
2011. július
A film cselekménye klasszikus vígjátéki helyzeten alapszik, amelyet akár megírhatott volna Shakespeare vagy Moliére is. Anyu boldogtalan, a lánya is, de ő mégis segíteni szeretne anyun. A kiszemelt "orvosság" egy fess fiatalember, aki nem tud semmiről. Névtelen levelek jönnek s mennek, természetesen hamar összekuszálódik minden, és senki sem tudja, ki a valódi feladó, de azt sem, ki az igazi címzett. Aztán persze, hogy a végére minden kiderül és jó lesz... Mi nézők közben, míg ezt a kavarodást nézzük, tudunk mindent, mégis szórakozunk, mint egy ezerszer látott bohóctréfán. Pierre Salvadori remek ritmusban rendez, egy vígjátéknál pedig ennél nincs fontosabb. Tautou szemeiben bujkáló huncutsága és természetessége akkor is lenyűgöz, ha egy helyben, szótlanul állna másfél órán át, ebben tökéletes partnere filmbéli édesanyja, Nathalie Baye is. Mindketten zsigeri komikák. Kettejük között pedig ott van az arab felmenőinek köszönhetően mívesen egzotikus kisugárzású Sami Bouajila, akinek azon kívül, hogy egy férfias jelenség, adódik még (legalább) egy, frenetikusan megoldott jelenet is. És kínaiul is jól veszekszik... Üde, friss és bájos, könnyű nyári komédia ez, ennyi és nem több. Kinek ajánljuk? - Randira készülőknek, illetve randi helyett, illetve az után. - Ha kinn éppen esik. - Ha kinn éppen túl meleg van. Kinek nem? - Ha a Torinói lóra éppen minden jegy elfogyott. - Annak, aki éppen halálosabb iramban szeretné a Földet megmenteni/elpusztítani. - Bonyolult lételméleti problémák megoldására vágyóknak. 6/10 (efes), PORT.hu
Besa - Az adott szó (Besa) színes, feliratos, szerb-szlovén-francia-magyar-horvát filmdráma, 104 perc, 2009 rendező: Srdjan Karanovic forgatókönyvíró: Srdjan Karanovic zeneszerző: Zoran Simjanović operatőr: Slobodan Trninić szereplő(k): Nebojša Dugalić (Filip) Iva Krajnc (Lea) Miki Manojlović (Azem) Ana Kostovska (tanár)
Az első világháború elején Filip , egy szerb vidéki városka elemi iskolájának igazgatója azonnali behívót kap. Belgrádba kell utaznia, hogy részt vegyen az iskolák háborús tanrendjének elkészítésében. Nincs senki, akire rábízhatná Leát, csinos fiatal szlovén feleségét, akit Nyugat-Európában az egyetemen ismert meg. Azem, egy analfabéta albán paraszt, az iskola gondnoka, Besa-t ad (az albán hagyomány szerinti ígéret, "kemény" becsületszó, amit az élete árán is megtart), hogy vigyáz Leára. Két európai, két teljesen más kultúrából rákényszerül, hogy a kihalt iskolában együtt élje kényelmetlen életét. Sikerül-e átlépni Leának és Azemnek az előttük álló társadalmi, kulturális és etnikai sorompót? Az őszinte és
40
2011. július
szenvedélyes szerelem erősebb lesz-e Azem szilárdan adott szavánál?
Cirkusz Kolumbia (Cirkus Columbia) színes, feliratos, boszniai-francia-angol-német-szlovén-belga-szerb filmdráma, 113 perc, 2010 rendező: Danis Tanović író: Ivica Djikic forgatókönyvíró: Danis Tanović operatőr: Walther van den Ende szereplő(k): Miki Manojlović (Divko Buntic) Boris Ler (Martin Buntic) Mira Furlan (Lucija) Jelena Stupljanin (Azra) Mario Knezović (Pivac) Milan Štrljić (Ranko Ivanda) Svetislav Gonćić (Savo) Almir Mehić (Bili) Ermin Bravo (Fra Ante Gudelj) Mirza Tanović (Antisa) Miralem Zupčević (Leon Dilber) Mirsad Tuka (Dragan) Slaven Knezović (Miro) Jasna Beri (Marija Ivanda) Adnan Beširović (Zeljko)
Jaj, a macska! Danis Tanovic nem csinált eddig sok filmet életében, talán négy nagyjátékfilmet összesen, de ebből kettővel (az elsővel és ezzel az utolsóval) pontosabb, plasztikusabb és közérthetőbb rajzát adja az elmúlt évezred utolsó évtizedét meghatározó délszláv konfliktus társadalmi, etnikai és kulturális viszonyait illetően, mint száz politikai elemző túldíjazott prezentációja. 1991 Jugoszlávia, a Joszip Broz Tito elvtárs kommunista partizánjai által összegründolt délszláv puzzle-állam ekkorra már darabjaira hullt. Szlovénia gyorsan (észak)nyugatra fordult és az osztrák mintájú jóléti gazdaságot kezdte el honosítani, sikerrel. Macedónia és Koszovó egyelőre szürcsölt még egyet a kávéjából és próbálta felfogni, mi is történt most, a két legerősebb hajdani tagköztársaság, Szerbia és Horvátország azonban azonnal egymásnak esett, Bosznia és Hercegovina, valamint Montenegró őszinte sajnálatára. Az okok a hajdani erős, de okosan szabadnak tetsző tekintélyuralmi rendszer által elnyomott nacionalista érzelmekben és vallási különbözőségekben keresendők elsősorban. Még nekünk, magyaroknak, akik itt élünk a közvetlen szomszédságban is nehéz felfogni, milyen mély sebek tépődtek fel ekkor, és ez milyen eszeveszett mészárlásokat okozott. Danis Tanovic, a boszniai születésű rendező elsöprő díjesővel bemutatkozó Senki földje című filmjében egyszer már felvázolta a brutális délszláv testvérháború koordinátarendszerét, akkor magának a háborúnak fekete-fehér viszonyrendszereire világított rá élesen. Legújabb, Cirkusz Kolumbia című mozijában ugyanennek a borzalomnak az érzelmi és kulturális hátterét mutatja meg, az előbbinél lényegesen könnyedebben, finomabban, de ugyanolyan érzékletesen.
41
2011. július
Az első kép jelentősége Ahhoz, hogy egy film hitelesen szólhasson bármilyen témáról, mindenképpen személyesnek kell lennie, a nézőnek már az első kockától éreznie kell, hogy a film készítőjének valóban szívügye az elkövetkezendő másfél, két óra, s ezt feltétlenül meg is akarja osztani vele. A vérprofik ilyenkor bűbájhoz folyamodnak, százötvenszer átírt frappáns felütést terveznek, bevetnek CGI-t, tűzijátékot, ringlispílt, a zeneszerző végignyálazza a teljes zeneirodalmat a megfelelő téma ötletéért, az operatőr lenyűgözően komponál, azonban az igényesebb néző rögtön érzi az íróasztal szagát. Tanovic az első kockában nem mutat semmit a Cirkusz Kolumbiában, fekete blankot látunk. Csak egy jellegzetes "jugó" sláger szól, talán Jadranka Stojakovic énekel behízelgő hangon, diszkóalapokra – ismeri ezeket mindenki, aki a nyolcvanas években nyaralt valaha a "jugó" tengerparton. Aztán az első kockán ott a főszereplő, húsz év körüli fiú, Yassa márkájú csillagos tornagatyában, vörös Crvena Zvezdamezben, helyben vagyunk. Alszik, ahogy Surda is húzta mindig a lóbőrt, és ahogy mindenki szundított a hajdani Jugoszlávia punnyadt álszabadságában. Majd, miután anyja veszekedve felkelti, kezet mos az ebédhez az asztalra készített ivóvizes kancsóból, majd ezt megfejelve, bele is iszik. Ebben a semmi kis jelenetben mégis azonnal a képben vagyunk, időben vagyunk, stílben vagyunk. A genius loci barátságosan beinvitál, kezdődik a film. A borzalom születése A továbbiakban is hasonló könnyedséggel mesél Tanovic, nyilvánvalóan pontos az irodalmi alap is: Ivica Dikic hasonló című regénye. A szerb-horvát polgárháború kirobbanásának előestéjén vagyunk, egy boszniai kisvárosban, ekkor a "senki földjén". Már új a polgármester "úr", de még a helyőrség parancsnoka őrnagy
"elvtárs". Ide érkezik haza a húsz éve Németországban élő hajdani partizán, a város szülötte, Divko (Miki Manojlovic), csillogó Mercédeszen, fiatal vörös babával és egy fekete macskával. Divko megpróbálja újraépíteni életét, azonban a dolgok már végérvényesen megváltoztak s szülőföldje menthetetlenül rohan valami nagyon szörnyű felé. Ez az elképesztően dinamikus pillanat azonban mindenfajta pátosz nélkül, emberi, olykor vidám és bájos, máskor fájdalmas, de mindig életszerű, emberi pillanatokban jelenik meg. Tanovic nem karikíroz, mint egy generációval korábbi Kusturica és nem utazik elvont szimbólumrendszerekben, mint Makavejev, két generációval előtte. Tisztán és közérthetően mesél reális történeteket, hiteles és jól felépített karakterekről. Minden egyes jelenetet olyannak érzünk, amit akár mi is átélhettünk volna, ezek összefűzve
42
2011. július
azonban tűpontossággal ábrázolják a délszláv vérfürdő kirobbanását. Színészei, az emblematikus Manojlovicon kívül, például a mély és drámai alakítást nyújtó Mira Furlan (az exfeleség), vagy Boris Ler (a fiú), mindannyian a visszafogott, reális cselekményhez méltó természetességgel játszanak e remek, szórakoztató, de mégis tartalmas filmben, melynek a legapróbb részleteiben is fontos jelentések rejtőznek. Jaj, a macska – na, ő a filmben a vezérmotívum, amely búvópatakként vezet minket végig a filmen... Kinek ajánljuk? - Rádióamatőröknek. - A könnyed szerelmes-filmek kedvelőinek, akiket azért nem zavar, ha közben komoly dolgokról is szó esik. - Aakik szeretnének mindent tudni a délszláv-konfliktusról és szeretnék megérteni, mi vezethet normális embereket odáig, hogy gyerekkori barátokként egymás torkának ugorjanak. Kinek nem? - Akiket kizárólag szuperhősök, vámpírok vagy farkasemberek tudnak lázba hozni. - Akiknek a "balkáni" pejoratív jelző. - Horvát és szerb nacionalistáknak. 8/10 (efes), PORT.hu
Hétköznapi mennyország (Sa som i himmelen/As It Is in Heaven) színes, feliratos, svéd filmdráma, 130 perc, 2004 rendező: Kay Pollak forgatókönyvíró: Kay Pollak, Anders Nyberg operatőr: Harald Gunnar Paalgard zene: Stefan Nilsson szereplő(k): Michael Nyqvist (Daniel Daréus) Frida Hallgren (Lena) Helen Sjöholm (Gabriella) Lennart Jähkel (Arne) Ingela Olsson (Inger) Niklas Falk (Stig)
Daniel Daréus egy sikeres karmester, pályája éppen a csúcspontján van. Magánélete azonban közel sem hozott számára sikereket: magányos, sőt már-már szánalmas látni, hogy a karrierjéhez vezető út mennyire kicsavarta és kiégette. A szenvedés olyan fizikai és lelki törést okoz benne, ami odavezet, hogy Daniel hirtelen feladja pályáját és visszatér abba az észak svéd kisvárosba, ahol gyermekkorát töltötte. Hírnevének köszönhetően, ahogy az már egy kisvárosban lenni szokott többen csodálattal és kíváncsian, míg vannak akik gyanakvóan figyelik. Aztán egy nap felkérik, hogy vállalja el a város apró templomi kórusának irányítását. És a csütörtökönkénti dalolgatás közben mindenről és mindenkiről sok minden kiderül...
Egyre jobban szeretem az északi filmeket, mert sugárzik belőlük az egyszerűség, az őszinteség, a kifinomultság és az érzékenység. Szereplői olyan emberek, akiket errefelé hidegnek és zárkózottnak tartanak, pedig annyira lelkesek és nyitottak, mint az először megszólaló kisgyerekek.
43
2011. július
Svéd pofon Ez az, ami olyan zavarba hozó és felejthetetlen a Hétköznapi mennyországban is, mely egy svéd kisváros kisembereiről szól, akik érthetetlen svéd vicceket mondanak, de érthető pofonokat adnak és szépen énekelnek. De csak akkor, ha van valaki, aki megmutatja nekik az utat. Daniel (Michael Nyqvist), az infarktuson túli nemzetközi hírű karmester művésznéven visszatér gyermekkori traumáinak helyszínére, kibérli volt általános iskoláját, és elvállalja a helyi templom kórusának irányítását. És ki ne járna kórusba, Hölgyek klubjába, vagy ne járatná a Barkács magazint, ha egy világvégi svéd kisvárosban kellene élnie? Mindenkinek jár egy Daniel! Kívül méteres hó, de a romos iskolában zongoradallamok játszanak a falakon lebegő angyalokkal. Az egyik angyalka Lena (Frida Hallgren), a boltos lány, aki a sírásból úgy vált át nevetésbe, mint a gyerekek, és akinek hangja megigézi a mestert. A szerelmi szál szinte törvényszerűen halad előre, de 145 nap kell hozzá, hogy beteljesüljön, mint egy elvarázsolt királylányról szóló mesében. De nemcsak ő szeret bele a ragyás és kövérkés Danielbe, hanem a kórus szinte minden tagja, Inger (Ingela Olsson), a pap felesége, Olga (Barbro Kollberg), a nagyot halló törékeny nénike, és Gabriella (Helen Sjöholm), akit otthon ver a férje; és a nézők is. Mert varázslatos mosolya, mindenkire ragyogó figyelme mellett nemcsak énekkart vezet, hanem egyfajta művészetterápiában bontja ki kórusa tagjainak a lelkét. A feladat az, hogy mindenki megtalálja a saját hangját. Azt a hangot, amit az univerzum adott neki, hogy azon énekeljen, ha már mindenképpen akar. Akik Daniel hatására magukra találnak, harcolni kezdenek a jogaikért, és egy ponton olyan felszabadultak lesznek, hogy a pap (Niklas Falk) besúgója, Siv (Ylva Lööf) Szodomát és Gomorrát emleget. A kórus sikeres lesz, Daniel pedig eléri, amit gyerekkora óta szeretett volna, megnyitni az emberek szívét. Könnyes sikertörténet, kérdőjeles vég. Puritán módszerek, üdvözítő ragyogás Az északi filmeknek rendkívüli erőssége a pontos, hiteles, természetes színészi játék. A Hétköznapi mennyországban szinte nincsenek is főszereplők, mindenki egyenrangú, minden szereplő tökéletesen hozza a köznapi ember szerepét. Annyira elhisszük nekik, hogy ők a bolti előadók, a western mániás autókereskedők, a háromgyerekes családanyák, hogy hazaérve szinte meglepődünk az IMDb adatlapja előtt, hogy nem amatőrök, hanem sokat játszott profik. Persze nemcsak a színészek zsenialitásán múlik csak egy ilyen történet, szükségeltetik hozzá egy profi dramaturg, egy visszafogott operatőr és egy szerény rendező, Kay Pollak, aki a giccs határán egyensúlyozva megőrzi moziját annak, aminek szánta. Egy megható filmnek, aminél jobban és kedvesebben a szeretetről, az élni és kiteljesedni vágyásról már nem fog szólni más film az ünnepi szezonban. Barb – index
44
2011. július
Nemes Nagy Ágnes - Alázat Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt fejemre a perc lágy, szirupos árja, a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs, magányom mégis csonthéjába zárja. Kemény vagyok és omló por vagyok, nem olvadok és nem köt semmi sem, ketten vagyunk, mikor magam vagyok, a lelkem szikla, testem végtelen. De mindez fáraszt. Indulnék tovább, Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek, – csak már az emlék és valami vágy fogyó türelmem alján felderengtek. S mig ülök, hűs hajnali ágyamon, s mint szemem alját kék lepi a házat, belenyugodni lassan, bágyadón, majd megtanít a virradó alázat.
Sík Sándor - A sírásról és a nevetésről
Nagy csoda ez, hogy két lélekre váltam. A régi lelkem még most is piros, Hisz hajdan a hajnalban jártam. A másikon nagy, sűrű fátyolok. Minden lépésem egy nehéz csoda, S minden titok.
45
