Kalász István Device=C:/works/works.exe
Azon a derűs októberi napon, amikor úton volt Dél-Franciaországba, hogy ott írjon, mindegy miről, és Lyonnál, a hatalmas ELF finomító után, egy benzinkút melletti parkolóban megállt, hogy friss levegőt szívjon, egy férfi szólította meg. Öreg, rozsdamarta Volkswagenből szállt ki fáradtan, borostásan, és az után érdeklődött, hogy látott-e az autópályán egy Rovert leonbergi rendszámmal? Amikor ő tagadólag intett, a férfi felpillantott az égre, majd lehajtotta a fejét, és halkan azt mondta: a barátnője ül abban a kocsiban. Aki egészen idáig mögötte vezetett, aztán hirtelen lemaradt... Cogolinben, ahová hat órával később érkezett, meleg volt, oly meleg, hogy a férfiak ingujjban ültek a Bistro de Sport kék ponyvával védett teraszán. A téren vitatkozó bouljátékosok lábainál a fémgolyók a téri por ellenére tisztán ragyogtak az esti fényben, s a városháza előtt, a pálmafáktól övezett parkolóból autózúgás, elkínzott moped recsegése hallatszott. Ült a bisztró asztalnál, a pastiche-sal (pedig még tíz kilométerre volt a háztól, ahová ment -, és már nem érdekelte.)
Írni kell. Ezt a mondatot látta nap-nap után; sárga betűkkel jelent meg computerének monitorján; blackout, így hívták azt a programot, ami percnyi szünet után a csillagos eget varázsolta a képernyőre. Majd rakéták suhantak jobbról balra, aztán ez: YOUR MESSAGE: Írni kell!.... "Blackout", ezzel óvja a monitorját..." A program csupán egyetlen percet adott, egyetlen rövid percet, utána eltüntetett mindent a képernyőről egészen addig, míg újra le nem ütött egy betűt. Aztán kezdődött minden elölről, az óra indult, hatvan másodperce volt, hogy az előző betűhöz hozzáillessze a következőt. Írni kell. Két hétre kapta meg a házat az ismerősétől, és abban a pillanatban, ahogyan felemelte a karját, és intett az ajtóban unottan támaszkodó, fiatal arab pincérnek, hirtelen ugyanazt érezte, ugyanazt a könyörtelen kényszert, ami a komputer előtt is elfogta: a két hétből már eltelt egy nap. Írni kell.
Miről kellene írnia, az emlékekről?
Az ember a halálokra emlékszik vissza leggyakrabban, de nem jutott eszébe egyetlen megírható haláleset sem. Harminchárom éves múlt abban az évben, amikor ezt olvasta; a rák már elvitte a nagybátyját, az unokaöccsét, a nagyapját. De ezek tények voltak az emlékezetében (telefonon kapta a híreket Magyarországról), száraz mondatok, nem kapcsolódtak hozzájuk cizellált emlékek. Elhanyagolt kórházakról, elfásult nővérekről, orrlyukba tömött csövekről, hörgésről, a kórtermekben terjengő ürülékszagról, örökké siető orvosokról. Amiből élhetne, amiről írhatna. Das habe ich getan, sagt mein Gedächtnis. Das kann ich nicht getan haben, sagt mein Stolz und bleibt unerbittlich. Endlich - gibt mein Gedächtnis nach, mondja Nietzsche.
Rágyújtott a harmadik cigarettára.
A második legerősebb élmény (állítólag!) a családi ünnepek sora. A könyv, melyben erről olvasott, szenvtelenül sorolta: ünnepek (pl. karácsony), születés, házasság. Igen, erről akart valamikor írni; ...azon az éjszakán, amikor megszületett a lánya, ő gyalog ment haza a hajnali városon át, két menyétet látott a kihalt úttest közepén. Az egyik visítva rohant el, majd tért vissza újra, hogy védje az úttest közepén kuporgó, elgázolt párját. Erről gyakran álmodott, és álmában a lánya vele egykorú volt. Mindig megkérdezte tőle, mit gondol, élt-e még az aszfalton heverő kupac, ám soha nem kapott választ.
Közben besötétedett, a terasz előtti tér kiürült. Ekkor jutott el a harmadik legerősebb élményhez: ez a szerelem volt. Megismerés, viszály, kibékülés, elválás. Ült a sötétben a harmadik pastiche-sal, a terasz előtt várakozott a kocsija, amelynek csomagtartójában, a kartondobozban volt a komputere az üzenettel: Írni kell.
Másnap reggel (másnaposan) kocsiba ült, és elment bevásárolni. Föl a hegyi faluba, habár az ottani élelmiszerboltok (kettő tartott nyitva, az egyik a középkori várrom boltíves pincéjében) drágák voltak és a választékuk szegényes; a supermarche: a nagy Geant Casino körülbelül húsz kilométerre, a tenger felé vezető út mellett állt. A falvak, mindenki tudja, pusztulnak errefelé. De ez a pusztulás sajátságos; a parányi falvak éttermeket kapnak, drogériákat, holland ékszerészeket, gyanús metszetetekkel kereskedő, mogorva antikváriusokat. Drága pubokat, olasz pizzériákat, butikokat. Angol telekközvetítőket vörös hajjal, Hermes nyakkendővel, fax-szal, high-tech telefonnal, üzenetrögzítővel. A cipészműhely helyén skót gyapjúpulóvereket árulnak, és így tovább...
A parasztok pedig elköltöznek; van, aki eladja a földjét, van, aki éjjel felgyújtja a házát - a kormány nem tűri, hogy a régi épületeket lebontsák, a gazdag angolok, németek, hollandok pedig nem kedvelik a szűk ablakokat, a dohos kamrákat, a keskeny ajtókat. A föld ház nélkül többet ér.
Írnia kell. De miről? Ott állt a falu kihalt főterén, a háta mögött a péküzlettel, vele szemben a HOTEL GARNI földszintjét elfoglaló kocsmával, jobbján a német sörözővel, bal oldalán az élelmiszerüzlettel. Nem, a szerelemről nem fog írni, ezt sikerült eldöntenie abban a pillanatban, és megkönnyebbült. Olyat kellene írnia, ami nem megjeleníti, hanem megváltoztatja a dolgokat. Ezen az ötleten nevetnie kellett, és a még meleg bagett a hóna alatt csak fokozta a jókedvét.
A második nap reggelén azonban mégis úgy döntött, hogy a szerelemről ír. Papírt és tollat vett elő (a komputere a szoba sarkában, a dobozában maradt), és följegyezte azoknak a nőknek a nevét, akiket szeretett. Mikor a névsorral elkészült (ijesztően rövidre sikerült, hiszen becsületesen tette fel a
kérdést: kit szerettem igazán?, és nem úgy, hogy kivel tudnék újra együtt élni?, vagy: ki érdemelte meg a szerelmemet?), beült az autójába, és a hegyek között kanyargó országúton lehajtott a tengerhez. Miközben veszélyesen gyorsan vette a kanyarokat (a gumik csikorogtak), arra gondolt, hogy írhatna az autókról; az első Renault 4-eséről, arról a téglavörös kocsiról, amit a török (Mehmet Zengin, ez volt a neve) vendégmunkás adott el egy parasztnak. Mehmet Zengin minden bizonnyal szegény török faluból jött Németországba. Sűrű, fekete bajuszt viselt, és vagy a Daimler-Benz futószalagjánál állt reggeltől estig, vagy a Bosch futószalagjánál estétől reggelig, vagy a Siemensnél szerelt hűtőszekrényeket... míg meg nem nősült. Akkor adhatta el az autót. Eladta, és kész. Vett egy másikat. Egy jobbat. Mindenképpen nagyobbat. Öreg Ford Escortot, vagy ócska, lestrapált Mercedest, és azzal vágott neki a Törökországba vezető útnak. A hosszú út végén telek várta, és a telekhez tartozó narancsfák. A fákat minden bizonnyal régen kivágta már; nagy ház került a helyükre. Ebben a pillanatban, miközben ő új és gyors autójával a francia Riviéra közelében kanyargott, Mehmet Zengin bizonyosan szőke, fölényes németek között dolgozott a műhelyben - de mégis irigyelte. Mert míg Mehmet Zengin tudta mit akar, neki pedig csupán ez a kényszeredett, nyomorult mondat jutott: Írni kell.
Önsajnálat volt ez a javából, De legalább őszinte volt önmagához; az önismeret alázat, ezt a mondatot igaznak érezte, és ha a matematika törvénye szerint az önismeret alázat egyenlet igaz, akkor fordítva is igaznak kell lennie: alázat önismeret. Sajnos nem volt az.
A matematikához nem értett. A matematika csupán arra volt jó, hogy egyetlen mondatot jegyezzen meg a múltból, amelyet a tanára mondott egy napfényes, szeles május 1-i ünnepségen (a nemzetközi munkásosztály tiszteletére új murvával leszórt iskolai udvaron) a mikrofonba, és ez a mondat a következő volt: 2x2 mindig 4, és ezen senki sem tud változtatni, senki. De ez egy másik történet, és most éppen az volt a baj, hogy azt az egyetlenegyet nem találta.
Ha értene a matematikához, a programozáshoz, akkor computerre írná a történeteket. Ült a tengerparti, meleg homokon, és elképzelte Rómeó és Júlia történetét (a Hamletet vagy a Lear királyt nem merte elképzelni) a MicroProse cég szimulációs játékaként... play the game as: Romeo, as Juliett, as Mercutio, as ... válassza ki a szerepét... and klick with the mouse. Good luck! A matematikatanárt, aki azt a bizonyos szigorú mondatot mondta, két évvel később elbocsátották a gimnáziumból; az egyik diáklánnyal folytatott viszonya derült ki; a lány terhes lett, 2x2=4, ez így igaz, a tanárnak mennie kellett. Nem, ez a történet nem volt vigasztaló, Tehát?
A szerelemről?
Franciaországban volt, és nem tudott igazán ezen a nyelven. Csupán töredékeket ismert: meg tudta rendelni a cafe au lait, és meg tudta köszönni. Ha fizetésre került a sor, megnézte az asztalra letett
számlát... sem németül, sem angolul nem beszéltek, de még érteni sem akartak errefelé a pincérek. Ezek a nyelvek itt nem léteztek; franciául kell beszélni Franciaország kávézóiban, éttermeiben, szállodáiban. A vendég koszos idegen maradt a francia pénzével.
Tehát? A strand szélén lévő étterem asztalánál ült, szemben a kék tengerrel, kényelmetlen, billegő műanyagszéken, és arra gondolt, szerelmes lesz. Francia lányt fog felszedni, egy lányt, akivel egyetlen szót sem tud váltani. Kísérletet tesz a hangtalan szerelemre. Később majd nevetségesnek tűnik ez az ötlet.
A házban egyetlen írásra alkalmas asztalt talál. Az ablaknál áll, előtte szék (olcsó, összecsukható IKEA szék), a fényes, fekete támlán ujjlenyomatok. Másnak is kiadják ezt a házat. Lehunyta a szemét. Később kicsomagolta a komputerét, és felállította az asztalon; szemben az erdővel. A bokrokkal. Ősz van. Ez az első mondat, amit leírt, de később egyetlen billentyűvel el is tüntetette a monitorról. Aztán pastiche, egyszer, kétszer, háromszor. Valahol (a fák mögött) kutya ugatott. A kutyáknak nincsenek nyelvi gondjaik, egyformán ugatnak, jutott eszébe. Tehát: a szerelem. És arra gondolt, a világon ez is mindenütt egyforma.
Vagy írjon a fiók tartalmáról? A fiókról, amelyben kiszáradt filctollat, aszpirint, ollót, radírt, rugóskést, bélyeget, géppapírt, borítékot, ragasztót, radírt és egy gázpisztolyt talált? Radírról (használt és maszatos) azonban nincsen kedve írni. Írhatna levelet is, de nincs kinek (ez olcsó kifogás, hiszen írhatna missziliseket), és különben is: az ember mindig talál valakit, akinek írhat. Levelet, történetet... A negyedik pastiche-t kiöntötte a lefolyóba, az üveget visszatette az éléskamra polcára, a kamraajtót bezárta, a kulcsot pedig berakta a hűtőszekrénybe. Ezek olyan csinált dolgok, jutott eszébe, miközben becsapta a hűtőszekrény ajtaját, tehát... Ősz van, esteledik. Odakint (a kertben) csönd. Egyedül van. A kihúzott fiókkal. Később mégis megitta a negyedik pastiche-t. Az unokaöccsét két nappal ezelőtt műtötték.
Másnap délelőtt (Cogolinben, a közeli városban) kenyeret és tejet vett, és amikor rá került a sor, a pénztárgépnél ülő fiatal lány hirtelen felpillant (egészen addig lehajtott fejjel ült, és bal kezével húzta el az árut a vonalkódolvasószem - micsoda szó! - előtt), tehát a lány felpillantott rá, és kérdezett valamit. Oly bánattal a szemében (világosbarna szeme volt), hogy ő beleborzongott, és nem válaszolt - úgyis csak azt tudná mondani, hogy Excusez-moi. Je ne parle pas Francais. - csak állt hát, és nézett vissza.
Egy történet kezdődik, gondolta később az áruházi előtti, napsütötte parkolóban - napok óta nem szólt hozzá senki -, majd felnevetett, és lassan kinyitotta a kocsi ajtaját. Olyan érzése támadt, mint amikor január végén leszedi a díszt a karácsonyfáról...
Hová mehet az a lány esténként? Itt, Cogolinben...
Edward Hopper festményén magányos lány ül az üres kávézóban - a komputer megengedné: hogy az ember, a hős!, belépjen ebbe a képbe. Lassan lenyomja a hatalmas bejárati üvegajtó kilincsét, megálljon a nikkelezett bárpulttal szemben, elővegye a cigarettáját, köhögjön, aztán megszólítsa a lányt (you can say: Hello, Nice to see you, I'm lonely - click with your mouse, ez állhatna a monitor jobb felső sarkában) igen, belép a hideg, sötét utcáról (ősz van, a képen a lány zöld kabátot, és sárga kalapot visel), és megáll a bárpult előtt, kér egy whiskyt, majd lassan a lányra néz, aki teát iszik, odalép elé, és (click with your mouse) kiválasztja azt, hogy: Hello. Ha rosszul választott, mert a lány elküldi, akkor újrakezdi a játékot.
De így nem lehet írni, inni, élni. Egy biztos: írni kell.
A következő napon (a fák mögött a kutya ugat) dolgozni kezdett, azaz leült, hogy elkezdjen végre dolgozni - az idő múlik - de megint csak ült, lassan mozgatta lábujjait, ingatja a fejét, miközben a szoba túlsó végében álló HI-FI torony angol nyelvű (Rádió Monte-Carlo) híreket sugárzott: a háború (ebben a pillanatban mindegy melyik) annak ellenére tart, hogy a felek három nappal ezelőtt békét kötöttek. Később egy szemtanú, rossz angolsággal, az éhező lakosság szenvedéseiről számolt be; nincs gyógyszer, gyerekek éhen halnak, az öregek megfagynak, ha a tél beállta előtt nem történik valami. Aztán zene: "I'm bad, so bad..."
Háborús játékot is árulnak a komputerhez, ő is vett még hónapokkal ezelőtt. A játék a második világháború alatt játszódik, s az ember választhat, hogy Junkers, Dornier, Hurricane, Spitfire stb... pilótája legyen-e, aztán felszáll a csatorna fölé... és lelövi a többieket. Nem. Az ellenséget. És ha kedve támad akkor éjszakai repülésre indul - fényűző dolgokat építettek ebbe a játékba, a játékos napszakot választhat, és kameradot másik repülőgéppel, csupán a mission builder-re kell kattintania, aztán klikk, és máris barátok vesznek körül, vagy (klikk) az ellenség repül a csatorna kék vize felett.
Írni kell. A kutya még mindig ugatott. Darab kolbásszal ment ki a kertbe, mert arra gondolt, hogy a kutya éhes, nála meg van ennivaló; oly egyszerűvé, érthetővé tett hirtelen mindent; hatalmas ég alatt állt, és rövid pillanatra még azt is érteni vélte, miért nem tud írni. A szomszéd telek swimming poolja körül két munkás dolgozott. A fehér férfi erős vízsugárral tisztította a medence körül a követ, a másik, a fekete, a fűben térdelt és növényeket ültetett; a vízpuska sugara világosszürke párát vont a fekete feje körül, tehát... "A szégyen az önbecsülés őre", most le kellene menni ahhoz a két férfihez, és beszélni velük, főleg a fehérrel kellene beszélnie, a főnökkel, aki láthatóan kedvét leli a munkában, és akit nem érdekel, hogy fekete munkása vizes lesz. De maradt a szégyen, nem mozdult, csak állt a ház olianderrel benőtt teraszán, szemben az út túlsó oldalán magasodó dombokkal, mert hát: Nem tud franciául. Alázat önismeret? Aztán elindult a kiégett füvön a kutyaugatás irányába, a lába előtt
szöcskék ugráltak szerteszét, csak ment rosszkedvűen a fák alatt az ugatás felé, hogy legalább enni adjon egy állatnak, de nem találta. A kutya elhallgatott.
Másnap ott állt az áruház pénztáránál, de a lány (aki felpillantott rá) nem szólította meg.
Két órával később, amikor az áruház bezárt, és a lány az épület hátsó részén lévő vasajtón kilépett a szabadba, ő ott ült a parkoló autójában. Követni kezdte a lány öreg, világoskék kocsiját (egy Renault 5-öst) az országúton, mert úgy érezte, így van rendjén. Kíváncsi vagyok rá? Nem, nem vagyok, válaszolta rögtön önmagának hangosan, nem azért teszem. Hanem, következett a teljesen logikus kérdés, miért? És miközben az enyhén kanyargós, keskeny országúton elhaladt az üres camping, a bezárt benzinkút, a romos épület, a szőlőföld mellett, nem találta a választ (az igazit, a logikus kérdésre adható logikust legalábbis nem), csupán ennyit tudott mondani: így van rendjén. A komputer jutott eszébe. Várta (írni kell), hogy odaüljön végre elé - autóvezetést a komputeren is játszhat -, ellenben mit tesz? Az ismeretlen lány után hajt, egy lány után, akire ebben a pillanatban rábízná az egész életét, mert ez a "megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán..." - érzés oly erős (a szíve nyugodtan dobogott, ezt érezte), hogy minden racionális gondolatot törölt. Egyetlen gombnyomással. Arra eszmélt fel, hogy öreg, kivilágítatlan teherautó halad előtte. A lány autója eltűnt. Egy pillanatra lehunyta (le kellett hunynia) a szemét. A játékot elveszítette, de ez a szép a játékban (a computer féle játékban legalábbis), hogy újra kezdhető. You are lost... "akar újra játszani?" Az út mentén, egy elhagyatott zöldséges bódénál megállt; törött faládák, horpadt műanyagkannák, szakadt műanyagzacskók hevertek a bokrok között, hátrébb szék állt, ócska támlás faszék. Borospincék bejárata előtt látni ilyeneket: az öreg parasztok gubbasztanak rajtuk, órákon, napokon, éveken át. Szótlanul. Megvetve mindent. A nagyapja is hasonló széken ült. Sötétedett, és a szinte minden átmenet nélkül lehűlő levegőtől megborzongott.
Éjjel arra ébredt, hogy hatalmas, fekete kutya áll az ágya előtt. Ösztönösen az éjjeli szekrény tetején fekvő gázpisztoly felé nyúlt, és a kutyára lőtt. A dörrenés után percekig nem hallott (ettől még kiszolgáltatottabbnak érezte magát), később felkapcsolta a villanyt. A szoba üres volt. Tíz perc telt el így. Aztán végre felkelt, és ekkor vette észre, hogy nyitva felejtette (pastiche-t ivott este) a teraszajtót. Mozdulatlanul állt a szoba közepén, kezében az újra töltött gázpisztollyal, de odakint minden csöndes volt. "Akar újra játszani?"
Belelőtt a kutya szemébe. A szemébe, nem a pofájába. Ha így mondta volna: a pofájába!, akkor tette ártalmatlanabbnak tűnik; de nem akart szépíteni a dolgon. Tehát: a csillogó szemébe. Amely a valóságban nem csillogott, hanem sötétlett az állat pofájában: éppen ezek a szemek adtak támpontot a célzáshoz. Gyorsan reagált; mint aki tudja, mi a dolga. Fire: press the left button; a komputer játékokban nem lehet kitérni az ellenség elöl, a menekülés értelmetlen, lőni kell. A lövés az egyetlen módja a túlélésnek, csak így nyerhet.
És ahogyan ott állt a sötét kertben, hirtelen arra gondolt, ha nem tud dolgozni, akkor megörül.
És különösképpen ez a gondolat - akár egy pofon - lehiggasztotta, a feje újra tiszta lett, és először, amióta ott volt a házban, hangosan kimondta az átkozott mondatot, amelyet ő teremtett, hogy azzal kínozza újra és újra önmagát: Akkor is írnom kell.
Tehát?
Másnap reggel (hajnalban feltámadt a misztrál) ott ült az íróasztalánál, és a monitorról (szinte minden mondat végén) felpillantott a széltől nyugtalan fákra, a remegő bokrokra, a világoskék égbolton a tenger felé sodródó felhőkre. Végre élt a táj, és ő dolgozott. Öt hosszú órán át írt (a kutya kétszer ugatott, és ugatása semmiben nem különbözött az előző napitól) olyan lendülettel, hogy csupán kétszer jelent meg a mondat: Írni kell.
Elolvasta, hogy mire jutott, és törölte. Ekkor ugatott fel a kutya harmadszor, és az egészen közelről hangzott; az állat ott volt a ház közelében.
Hirtelen világosan emlékezett egy régi képre: a kutyát simogató lányra. Egy aluljáróban történt: P., kamaszkorának barátja állt a lány előtt, akire az ismeretlen kutya morogni kezdett. A lány azonban kitartóan simogatta tovább, és az állat megnyugodott. Igen, ebben a pillanatban (a kutya még mindig ugatott) keveredett össze a jelen a múlttal, és szólalt meg a belső hang (jobb híján így nevezte) segítően, hogy a kéz (az ő keze) egyszerre emelkedjen végre fel a mellkasával, aztán süllyedjen alá (oly lágyan, ahogyan P. szerelme ejtette a kezét a kutya szőrére) a billentyűre... Látta P. arcát. A legszívesebben ordított volna a computerével: lásd, nekem is, ahogyan neked is (miért tegezte ezt a nyomorult gépezetet) van ROM-om (READ ONLY MEMORY), amely segít, amely... Ez az örömteli dühkitörés, persze ostobaság lett volna. Egészen addig a gép nehezen megtanulható, de mégis elsajátítható szabályai szerint dolgozott. Munkája elkeseredett monológ, de mégis monológ volt (a gép szolgált), de ha ordított volna, akkor valóban megbolondult. Megszólította volna a gépet.
Megérkezve (vagy eljutva?) erre a pontra, elhatározta, hogy félretolja mindazt, ami az elmúlt hónapokban foglalkoztatta, du mußt dein Leben ändern..., a környékbeli falvakban csavarog, homályos kocsmákban üldögél. De aztán mégis dolgozott tovább. Az áramszünetig.
Cogolin felett, az északi hegyvidék felöl érkező, hideg, tisztító misztrál ellenére, felhős maradt az alkonyati ég, a levegő langyos (nem úgy, mint odafent, a hegyek lábánál álló házban), és ez, az utcákat, az áruház előtti parkolót megülő párás meleg igazolta a tervét; a fülledt levegő
kamaszkorának meleg nyarait juttatta eszébe. Amikor kapualjakban, tereken lányokra várt. De hogyan is folytatódott az a régi történet?
Andreát P. húga hívta meg arra a nyárra Kanadából, és attól a naptól, hogy a lány ott lakott a húg szobájában, P., a barátja, az osztálytársa eltűnt. Addig (a szünidőben is) naponta látták egymást; hol P. jött fel hozzá, hol a pályaudvari restiben találtak egymásra (mindketten szerették az induló vonatokat figyelni), hol az óváros egyik terén (utazásai során megfigyelte: minden városban található egy ilyen, fiataloktól népes tér) találkoztak, hol este a mozi előtt futottak össze.
"De attól a naptól fogva P. eltűnt." Ez volt az utolsó mondat, amit leírt. Aztán bekövetkezett az áramszünet (egyetlen másodperc alatt történt, gondolta döbbenten, holott tudta: minden áramszünet átmenet nélkül, az egyik pillanatról a másikra következik be. Tehát a monitor sötét lett, a power jelzésű LED kihunyt, a rádió elhallgatott, és mindaz, amit azon a délutánon P.-ről írt, elveszett.
Eltűnt.
Nem, nem ordított; csak ült görnyedten, zúgó fejjel a csöndes házban, és eljutott - elérkezett? - arra a pontra (az utolsó mondat végén még kitette a pontot), amikor úgy érezte: most tényleg elég. Vette a zakóját, bezárta a házat, és elindult.
De a fejében folytatódott az elkezdett történet, ám ezúttal a mondatok helyett már képek jelentek meg brutálisan, tarkán; látta önmagát, amint egy este a belvárosban találkozik P.-vel és a lánnyal: P. mosolyogva jön szembe a színház mögötti sötét mellékutcában, oldalán az ismeretlen, szőke lánnyal. Csupán néhány szót váltanak, P. bemutatja a lányt (Hí, mondja Andrea és mosolyog), és közömbös hangon érdeklődik egy bizonyos olasz kalandfilmről, amely éppen akkor fut a mozikban. Aztán elválnak anélkül, hogy bármit is megbeszélnének...
És később?
Hetekkel később találkoztak újra, július végén... A pályaudvari restiben. P. egyedül volt. Kettesben ültek a napsütötte peronra kirakott asztalnál, úgy, ahogyan régen. Végre ismét beszélnek egymással. P. elmondja (mit elmondja, áradáshoz volt az inkább hasonló, ahogyan széles mozdulatokkal kíséri végtelen mondatait), hogy Andrea Kanadából jött, hogy milyen parfümöt használ, hogy hol csókolta meg először a testét, hogy hófehér zoknit visel, hogy minden nap hajat mos...
Nem nevette ki a barátját, akkor még átérezte, milyen izgató lehet: először megérinteni egy lány mellét.
De most, hogy nem emlékezett a saját izgalmára, amikor az első női mellett megpillantotta, sem arra, hogy milyen volt, amikor először hatolt be egy lányba, unalmasnak találta a történet. Eddig. Hiszen azon a délutánon mégis megbocsátott P.-nek annak ellenére, hogy akkor úgy érezte, a barátságukat, amit soha nem neveztek volna így, árulta el azzal, hogy kettesben csavargott a lánnyal.
Tehát? Ott áll Cogolinben, a parkoló közepén. A borús ég alatt.
Már sötét van, amikor a lány kilépett az áruházból.
Egy órával később egy hegyi falu bisztrójában ült (a sarokban, hogy szemmel tarthassa a helységet), pastiche-t ivott, és cigarettázott. Az ablakok remegtek a széltől, a tulajdonos a fényes pultra dőlve az esti újságot (a Le Var-t) olvasta, a flipperen kamasz tombolt (így tombolnak a világ összes flipperén), az egyik asztalnál két öreg paraszt kártyázott, a másiknál szőke turista cafe au lait ivott, és...
A HOTEL CLEMANCAU-ban, a kávéházzal szemközti szállodában vett ki szobát; a tulajdonosnő, ahogyan általában a franciák, selypítve beszélt németül: Is freume mis, mössiö, alles ist frei..., és ő azt a szobát választotta, amelynek keskeny ablaka az utca túlsó oldalán lévő bisztróra néz.
Maga a szoba homályos és hideg volt, de ő mégis inkább otthonának érezte a kopár falaktól behatárolt szűkös teret, a nyikorgó ágyat, az alacsony éjjeliszekrényt. Mint a húsz kilométerre lévő tágas villát.
És most itt ül háttal a falnak a bisztró sarkában, és vár a szomszédos utcában lakó áruházi lányra, akinek a játék szerint zöld kabátban és az arcát elrejtő sárga kalapban kell belépnie a szeles utcáról. Jó érzés ülni a lármában, a melegben még úgy is, hogy semmi sem történik. A lány nem jön.
Később sétálni indult a falu kihalt, szeszélyesen kanyargó utcáin. Az utcák vége soha nem látható, és ez is a komputer játékok labirintusaira emlékeztette. Mély lélegzeteket vett, hogy a hideg szél (illik az estéhez) beáramoljon a cigarettától gyötört tüdejébe. Körülbelül egy órán át kószált céltalanul a hidegben anélkül, hogy bárki is szembejött volna a sötétben; de a kihaltság csupán az utcákra, a közökre, az apró terekre igaz, az ablakok mögött mindenütt égtek a fények.
És P. története?
Augusztus elején (oly füllesztő nyárra azóta sem emlékszik) P. újra felbukkant. Az álmatlanságtól vörös szemmel, soványan állított be hozzá egy este, és szó nélkül ült le. Emlékszik, azonnal tudta: Andrea visszautazott Kanadába. P. egyedül maradt, és Kanada nagyon messze van. Nem érzett elégtételt, hogy P. újra ott ült nála, hogy újra szüksége volt a barátságára. Csupán a szomorúság és az irigység különös keverékét. Akkor már megértette: P. nem cselekedhetett másként, a szerelem két ember ügye.
A következő hetekben szinte állandóan együtt csavarogtak a kihalt, nyári városban, vagy szótlanul ültek az állomás restijében, vagy moziba mentek. Ha beszédre került a sor, akkor is csak P. beszélt, mindig ugyanarról, mindig ugyanarról. Ezen a sarkon csókolta meg, azon a padon is ültek, két sorral hátrébb bújtak össze ebben a moziban. És aztán?
Nem történt semmi.
P. nem ment neki a határnak, hogy kövesse a lányt Kanadába, nem nyelt altatót éjszaka, és egyre ritkábban írt levelet. Egy évvel később P.-nek új barátnője volt, és nem sokkal rá ő is járni kezdett egy lánnyal.
Aztán amikor úgy érezte, hogy a falu minden utcájában és közében járt már (különösképpen nem az utcák látványára, hanem apró részletekre, egy fényes rézkilincsre, egy függöny mintájára és egy esetben rothadt gyümölcsszagra emlékezett) visszatért a bisztróba. A "helye", a sarokban álló asztal foglalt volt, és így a bárpult előtti asztalhoz kellett ülnie. Az asztalhoz egyetlen szék járt, (a falubéli magányosoknak, gondolja önkéntelenül), és az billegett. Nem baj, most a magányosok nagy családjához tartozik; egyedül játszik. Hőse lett a nagy szimulációs játéknak, és most leült pihenni. Inni egy-két pastiche-t a labirintus után. Évek óta nem tapasztalt ilyen izgalmat; most nem vár, csak megpihen. Csupán szünetet tart; a játékokban csak az aktív cselekvés vezeti el a szereplőt a nevetséges kincsesládához, a buta hercegnőhöz. A lány melléhez. Először érinti majd meg. A kezével, ami elfelejtette, hogy milyen is az: először megérinteni. Öregnek és enyhén részegnek érezte magát a billegő széken.
És a történet?
Tizenöt év telt el az érettségi után, hogy újra találkozott P.-vel. Véletlenül is, meg nem is. Egy rokonától jött, és mert az autópálya S. város mellett vezetett el, és mert otthon senki sem várta, és mert eszébe jutott P., letért az útról. A kopár dombok közé szorult városban szinte semmi nem változott, hacsak az nem, hogy a belvárosban üzletek, kávézók nyíltak, és a püspöki palota oromzatát tatarozták. P.-vel a színház előtt futott össze, mint kiderült ott dolgozott a belvárosban. Megölelték egymást, aztán elindultak a sétálóutcán, ahogyan azt régen is tették, P. a jobb oldalon, ő a balon. Később, egy időközben átalakított, régi söröző teraszán ültek, és miután kifogytak az életük adataiból, szóba került a múlt, s a múlttal együtt Andrea is. Ő tudni akarta, hogy most, hogy P.-nek van pénze, elment-e meglátogatni a lányt? P. csak mosolygott, rázta a fejét.
De, mondta később, gyakorta gondolok rá, hogy mi történt volna, ha mindent egy lapra teszek fel, ha nekimegyek a határnak, ha nem maradok itt. Ha nem vagyok gyáva. Tudod, nevetett fel hangosan, gyakran eljátszom ezzel a gondolattal. Elképzelem, hogyan keresem az utcát, ahogyan állok meg este a házuk előtt, hogyan nyit ajtót, hogyan érintem meg rögtön az előszobában azt a gyönyörű mellét. Vajon még mindig olyan szép? Hangosan felnevetett, és intett a pincérnek.
Éjszaka szél támadt; a spaletták zörögtek, a téri pálmafák suhogtak, nyögtek. A házak közé feszített acélhuzalokon függő lámpák imbolyogtak, és a téren, az egyik parkoló autó mellett, egy fekete kutya ült. Órákon át.
