Weöres Sándor
Rongyszőnyeg
RONGYSZŐNYEG I. Dalok, epigrammák, ütem-próbák, vázlatok, töredékek
O then, I see Queen Mab hath been with you. She is the Fairies’ midwife, and she comes In shape no bigger than an agate-stone On the fore-finger of an alderman, Drawn with a team of little atomies Athwart men’s noses as they lie asleep; Her waggon-spokes made of long spinners’ legs, The cover of the wings of grasshoppers, The traces of the smallest spider’s web, The collars of the moonshine’s watery beams, Her whip of cricket’s bone, the lash of film, Her waggoner a small grey-coated gnat, Not half so big as a round little worm Pricked from the lazy finger of a maid... (No lám, a Mab királyné volt veled. Tündéri bába ez, ki nem nagyobb Alakba’ jár, mint egy gyürű agátja Mit egy tanácsos az ujján visel. Piciny fogatján, alvó emberek Orrán keresztűl hajtat e királyné: Küllője pókcomb a kis kocsinak, Ernyője szöcskeszárny, és a kerék Vágánya finom pókhálószerű; Kantár a holdfény nedves súgara, Ostor tücsökláb, a fonatja rost; Egy szürke mentés szúnyog a kocsis, Félannyi nagy se, mint a kis kukac, Mit egy leány sebes ujjábul ás...) Shakespeare: Romeo and Juliet (Arany J. fordítása)
2
1 Estétől reggelig aludtam a sötétségben. Az ébredés húsba vonta a vázat, a kerteken át rámnézett a házad. Estétől reggelig aludtam a sötétségben. 2 Már üti - üti már a torony a hajnalban! Az időt bemeszeli a korai kikeriki, lendül a vad dallam. Kiscsacsi, kiabálj, örülök a hangodnak! Ha lefőz ez a kusza kikeleti kikeriki, vége a rangodnak. 3 Sápadtan állnak a bozótok, megrezzennek a rigó-hangra. Ércből van öntve, aki boldog, hirdeti a falu harangja. Fölmagasúl a nyári égbolt, csillagai kiülnek rája. Aki meghalt, életre vágyik és az élő a föld porába. 4 Barátom, ki azt mondod, ismersz engem, nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek, miket magam választottam; nyisd szekrényemet: benn semmi jellemzőt sem találsz. Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom, de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem rég megszokta kezem dombját-völgyét, de ő sem tud mesélni rólam. Pedig nem rejtőzöm - csak igazában nem vagyok. Cselekszem és szenvedek, mint a többi, de legbenső mivoltom maga a nemlét. Barátom, nincs semmi titkom. Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért miként képzelheted, hogy te látsz engem?
3
5 Csoda-felhő, egyszerre-százszinü felhő, segíts minket! 6 Szántáson át, toronyiránt soká ballagni jó! Az édes fáradtság belep, mint forró, lágy folyó. És este gyorsan ágyba vágysz, nem kéne ringató. A teljes alvás rádgurúl mint nagy sötét golyó. 7 Bolond dolog a holnapot várni, élj kívül az időn, amennyire lehet. 8 Hajnalom kéklő köde foszladoz már. Gyermek-esztendők koravén magánya, űrbe-ásító sürü céltalanság, lám, hova lettél? Ágbogas sűrűn vezetett az ösvény. Most, a fordúlón, üde tájra látok: ó ti dús völgyben viruló vetések, távoli ormok! Ámde térdemben viszem úti lázam. És az aggastyán gyereket, ki voltam, csöpp koporsóban cipelem magammal, mint amulettet. 9 Kutyateszi Bálint, Csókaviszi Benedek, Kocsihasu Péter, Csukaszemü Pál megeszi a szöcskét, fapapucsot, egeret, de ha leves készül, mindnek hasa fáj. 10 Könnyü az álom a szívben, míg jön a hajnali harmat és piros-arcu leányok járnak az udvarokon. 4
Száll a madár csoda-ívben, fellegen ül diadalmat, s lassu, rövid-tagu rákok járnak a tó-kavicson. Hej, de nehéz kora-reggel már odahagyni az ágyat, tűrni a tű-kezü sorstól, hogy rögös útra vezet. Délre leroggyan az ember, sárga, nehézfejü, bágyadt, mélyeiben csupa ostor és az a jó ha feled. 11 Míg ő álmodja a Napot, te álmodod a csillagot. Ó, álmodnál olyat, ami nincs 12 Őszi ködben zúgó ötven nyárfa, ötven dal van törzsetekbe zárva. Őszi csöndben nyíló ötven láda, ötven szív van deszkátokba zárva. 13 Én is világot hódítani jöttem s magamat meg nem hódíthatom, csak ostromolhatom nehéz kövekkel, vagy ámíthatom és becsaphatom. Valaha én is úr akartam lenni; ó bár jó szolga lehetnék! De jaj, szolga csak egy van: az Isten, s uraktól nyüzsög a végtelenség. 14 Rózsa, rózsa, rengeteg, lányok, lepkék, fellegek, lányok, lepkék, fellegek, illanó könny, permeteg. Lángoló menny, alkonyat, csupa vér az ajakad, csupa vér az ajakad, ha csókollak, védd magad. Minden árad, fut, remeg, rádnéz, aztán ellebeg, rádnéz, aztán ellebeg, csak az Isten érti meg. 5
Messze libben a hajad, nevetésed ittmarad, nevetésed ittmarad, mint kendőd a szék alatt. Rózsa, rózsa, rengeteg, lányok, lepkék, fellegek, lányok, lepkék, fellegek, illanó könny, permeteg. 15 Szép könyvemet lassan becsuktam. Hullatja tarka tollait a táj. Árny béleli kicsiny szobámat, vad lombokat hajt az indás homály. Zöld csoda-fény dereng az égen, a világ vége látszik most ide. Szép könyvemet lassan becsuktam, belédobtam a boldog semmibe. 16 Szivemen páva sétált, most denevér lóg róla, veréb fog fészkelni szivemen. 17 Mikor letekintek a hegyről, látom alattam a kedves várost. Kertedből a városon át mért nem jössz felém? Elképzelem siető pihegésedet vonulni az erdei utak kaptatóin. 18 Százszorszépet ont a rét, ág pezsdül. Tavasz van. Te csak hült-merev maradsz, kő a kurta gazban. Nimfa táncol, faun kering, ájul száz alakban. Vén kő nézi hallgatag örök kárhozatban. A virágé bús öröm: egy évig ha bírja. A kőé az istenek halhatatlan kínja.
6
19 Ó ha cinke volnék, útra kelnék, hömpölygő sugárban énekelnék minden este morzsára, buzára visszaszállnék anyám ablakára. Ó ha szellő volnék, mindig fújnék, minden bő kabátba belebújnék nyári éjen, fehér holdsütésen elcsitulnék jó anyám ölében. Ó ha csillag volnék kerek égen, csorogna a földre sárga fényem jaj de onnan vissza sose járnék, anyám nélkül mindig sírdogálnék. 20 A függönyrésen a Dunából csak egy fénycsíkot látok. Széthúznám a függönyt, de érzem: nekem egy fénycsík most több az egésznél. 21 Te égi gyerek, hogy nyomra lelek s meglátlak a földön végre: sose hittem én, hisz e táj szegény, síkos, becsapós a reménye. Idők elején álmodtalak én virág-ölü mennyei kútnál, fény sávjai közt, tűz ágai közt féltő szívemben aludtál. S egy Hölgy, akinek fejéke a Hold s négy szörny a ruhája fodra: áldó-szeliden szemedre hajolt és megcsókolt mosolyogva.
7
Ó mennyi öröm az égi körön! véltem, nem lesz soha vége! Most sorsom a föld, hol a vágy üvölt, s tajtékzik a kínok mérge. Te égi gyerek, te angyali-jó, mért jöttél szökve utánam? Óvd lépteimet, mert sűlyedek, ó, sűlyedek az éjszakában. 22 Egy szép madár az ablakomra koppan s már messze száll. Mint kőből készült rózsaszál, szivemben olyan mozdulatlan egy szép madár. 23 Kinn a világ sötét és világos, benn a világ egyszerre világos is, sötét is 24 Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem, csak te magad gondoltál ki engem, kép vagyok csak és tiéd örökre, magad varrtál fehér függönyödre. Jó lenne a sorsot félrevetni, álmod pelyhén újra megszületni. Ha álmodban újra-élni tudnék, kicsit sírnék hogy csicsígass, kicsit rínék hogy babusgass, aztán csöndben megint elaludnék. 25 Régóta hang se jön felém, bár tudom, börtönöm alatt sokféle tarka lény lakik, lassan ledönti a falat. Akkor szabad lennék megint, de menni én már nem tudok, tovább ülök cellám helyén és arcomon eső csorog.
8
26 Töprengek. Borzas madarak szállnak súlyos seregben két karomra, szétmosódnak betűkbe folyva. 27 Száz ponton zörget a kezem s megakad egy kilincsen: a Van mindig bizonytalan, csak egy biztos: a Nincsen. A Van: szivárvány. Színeit nem tagolják határok. A Nincs: egynemü, színtelen és feneketlen árok. Mi létező: bizonytalan. Gomolygó füst a kincsem. Nem biztos, hogy van, ami Van, de biztos nincs: a Nincsen. Egyetlen bog a jó s a rossz. Kecske-bürü a „lenni”. Nem biztos, hogy van valami, de biztos nincs: a semmi. Száz ponton zörget a kezem s megakad egy kilincsen: a Van mindig bizonytalan, csak egy biztos: a Nincsen. 28 A füst leszáll, ha csöndes az este. A fejést lesve lapulnak a macskák. Állva szunnyadnak a lovacskák, álmuk a szénára festve kínai betük kuszasága. A kerekes-kút árnya barnán nyujtózik a homokban, lilán kúszik a félszer falára. 29 Volt egy szép ládika, nőtt benne egy almafa és azon az almafán dinnyét szedtem délután. Nagyot ugrott Sárika, beszakadt a ládika.
9
30 Suhanni múló fények közt láthatatlan, tüztelen csillagként talán ez lett volna dolgom s megteltem a föld minden szinével. Mig van szenvedés, szenvedni akarok, mért panaszkodom mégis? Hét-szinü panaszom haszontalan, mint a szivárvány. Csupa sárkány a föld, még gyönyöre is iszonyu: falánkság és pusztulás hálózza be minden örömét. Lehajlás nélkül kelni át kiszabott időmön, talán ez lett volna dolgom. De én a zavaros forrásokból teleittam magamat. Fehérnek kellett volna maradnom, s ahány színű szennye a földnek, mind rám tapadt, egészen tarka lettem. Az iránt, aki küldött, egy a hűség és ezer a hűtelenség. Ezer szín ékesít engem és megbánni nem birom. 31 Szállnak az alkonyi felhők, mint halovány-haju lányok, tűz-szinü csillag az ékük, libben a fátyol utánok. Mennyei őzre vadásznak, nincs nyoma égi vadaknak. Lassan a hegyre hanyatló Hold poharába zokognak. 32 Fa tövén tekereg a kicsi kígyó. „Tarajos lila-fejü kicsi kígyó, szivemet gyujtsad, derekamat oltsad!”
10
Fa tövén tekereg a kicsi kígyó. 33 A kő-béka lassan ment. A kő-béka lassan ment. Kitépték az éjfél szőrét, lenyúzták a hajnal bőrét. A kő-béka lassan ment. 34 Virágzó bozót-sor, álmodj, ma álmodj kis Annikáról, feledd most a cinke fészkét a szellőt mely áldva ringat. Ki téged becézve ápolt, ma suttogj felőle szépet, virág-lepte ágaiddal cirógasd nyomát a földön. Sugárzó egekbe vágyott, de szívét nálad feledte, s a fénykéve úgy világolt haján mint a tó ölében. Virágzó bozót-sor, édes, ma álmodj felőle, álmodj, feledd most a lágy esőket s az új nyár heves futását. Ki téged becézve ápolt, szivárványon ül dalolva, ezüst hárfa zsong kezében, de szívét nálad feledte. 35 Árny, láng, árny, láng, árny, láng, árnyak és lángok sora víztükörben 36 Aludj, aludj... érted jön majd új tejjel a holnap. A szélben a sürgönypóznák álmosan dudolnak.
11
Alma, alma... álmod csupa édes ízet hozzon. Hársfa, hársfa... álmod mint a hársfa illatozzon: 37 Mély erdőn ibolya-virág, elrejt jól a boróka-ág. Minek is rejt az az ág, gyere, tágas a világ, mély erdőn ibolya-virág. 38 Lányok, ó ti könnyű-röptű vércsék, mindig készek véletlen kalandra: most, hogy rám-gyűrődik a sötétség, lányok, lányok, mért hagytok magamra? Amíg győztem víg szapora szókkal, dédelgetve csókoltatok engem dadogót ki dédelgetne csókkal, mikor a pokolba kell lemennem? Házamat a föld ingása rázta, mézet s téglaport kever a kamra, rom közt cserepekre ki halászna? lányok, lányok, mért hagytok magamra? Mint ruha, mit kutyák összetéptek, kilódul a szemétdombra, bűzbe szemétdombon ráz a szél felétek, nincs tűtök, mi újból egybefűzne. Kinek testtel kell a sírba menni, koszorú jut néki s gyertya hamva. Kinek lelke vész el: senki-semmi. Lányok, lányok, mért hagytok magamra? 39 Elindult, elindult Gáspár messzeföldre, három betüje lemaradt, Gás falu lett belőle, három betüje odaért, pár lett belőle, született öt gyerekük, kettő fiú, kettő lányka, ötödik meg vice-pápa. 12
40 Arany-szegélyü felhő, ne játssz a kicsi tóval: féltékeny rád a szélvész, beléd kap, elsodor. Szép hercegem, ne nősülj: csikorgó bútorok közt arcára szürke sávot könnyezne egy szobor. 41 Megtudtad, amit mindenki öröktől ismer, és elfeledted amit senkise tud. Annyi vagy immár, mint a többi most mutasd meg, mi telhet tőled. Mert könnyű, könnyű törpék között óriásnak lenni de nehéz és jobb, ha törpék között derekabb törpe vagy a többinél. 42 Ébredek a hegyi hajnal árad Szép gyerek, égi láng lepi házad. Két szemem még álomtól hináros Mélybe lenn éled a kusza város: mennyi hang, mely madarakként lebben! Nagyharang fürdik alvó szivedben. Völgy felett suhan a kedvem hozzád, szép gyerek, körüllebegni orcád,
13
pilleként megbújni kis cipődben Ej te, mért vagy olyan messze tőlem? Nap nevet, süt a sok völgyi házra: reggeled lángrózsa koronázza. Szép gyerek, napsugaras szerelmem! Kék szemed két fecske a szivemben. 43 Felebarátom mondd, voltál-e már úgy, hogy a csukott könyv előtted feküdt, titkok leltára, szépség ábécéje, de nem nyithattad ki elolvasásra, mert rajta szunnyadt egy macskakölyök és sajnáltad az álmát megzavarni? 44 Elmentem messzire és itt vagyok, magamból nem térhetek vissza soha. 45 Száraz fa, lombtalan, gyümölcstelen, idegen lélek, meddig sírsz nekem, rázva felém kuszaságod sötét bogait, reccsenő rengetegét? Ne busulj, egyszer elkap a vihar, megforgat és tövestől kicsavar, s te földtől-nyirkos, boldog és halott gyökérzeted az égnek mutatod. 46 Szállni, szállni messze szállni, meg-megállni, réten hálni jó dolgod van, szép madár! Én meg, látod, mint az álom szállok soha nem volt tájon hol a lélek teste nélkül erre-arra jár. 47 Csíja, csicsíja, rózsa, csicsíja, mályva!
14
Hold-lepte úton, csillag-lepte úton két kutya kullog, köves, széles úton. Csíja, csicsíja, rózsa, csicsíja, mályva! A nagyfülü kutya kérdi: Rózsa-rózsa mit csinál? A nagyorru kutya kérdi: Mályva-mályva mit csinál? Rózsa-szál, mályva-szál kék gyöngyöt tesz bársony-tokba, addig jó, míg szundikál Csíja, csicsíja, rózsa, csicsíja, mályva! 48 Retek szép telt színe, teljes-pirosa valami Egészről olt a szívbe álmot 49 Még most sem szoktam meg egészen hogy torkom van, gyomrom, belem mit anyaggal tömök naponta és csak ezáltal létezem. Még most sem szoktam meg egészen hogy minek olyan lényeges ezt vágyni, amazt elkerülni s hogy szeressenek és szeress. Még most sem szoktam meg egészen hogy látó-, vagy rágó-tagod szépnek, vagy csúnyának tekintsem és hogy van élő és halott. Még most sem szoktam meg egészen hogy teljest föl nem foghatok, hogy csak a részek kavarognak és rajtuk túl nem nyúlhatok. 50 Kis bogár, ültess helyedre, a falevél erére!
15
51 E világ szűk nekem: ha kinyujtom kezem, egy csillagot fogok s csak egyhelyben vagyok. E világ szűk nekem, de kis bokor alatt száz ösvény áthalad, száz sárkány elragad. E világ szűk nekem, de cella-rejteken ezer mennyboltozat a vállamon pihen. E világ szűk nekem, tágas csak a halál, léptem hazatalál a kerek semmiben. 52 A csiga sétál, tudod, minden estén füvem közt, mint templomban a keresztény. A bodzavirág mért oly hallgatag, a patak mért csörög: ő tudja csak. Ha volna pénze, sok kitüntetése, tán kápolnában állna kőbe vésve, de a sorsában nincs semmi hiba, mert nem kegyelmes úr, csak kis csiga. 53 A férfi: Szeretem ernyős szemedet, etető puha kezedet, mellém-simuló testedet, csókolnám minden részedet. Ha minket földbe letesznek, ott is majd téged szeretlek, őszi záporral mosdatlak, vadszőlő-lombbal csókollak. A nő: Hidd el, ha egyszer meghalunk, föl a felhőbe suhanunk. Vének leszünk és ráncosak, de szívünkben virágosak.
16
Nagy felhő-hintánk csupa láng, alattunk sürög a világ, gurul a labda, sül a fánk, mosolyog hetven unokánk. 54 Bíbic-csibe alszik nedves sás között. Bíbic-csibe, halljad: űz engem az éj! Nincsen menedékem, fészkem, mint neked. Bíbic-csibe, halljad: űz engem az éj! 55 Távol a folyónál perje füstölög, a kis vándor látja, csöndesen megáll. Nyakát nyujtogatja, mindent elfeled, harmat-lepte fűre könnye hulldogál. 56 Ezüst pohárkádat ki lophatta el? Piros pántlikádat ki kérhette el? Szobádból a Holdnak nem felel sugár. Ó, jaj, ágyacskádat ki vihette el? 57 Mint a nedves fal sírdogálni, mint döglött kutya állkapcsa nevetni, mint a pénz mindig másé lenni, mint a sugár sosem apadni nem ember sorsa, nem kivánom. 58 „Béka, béka, kiknek esik az eső?” „Urraknak, urraknak...”
17
59 Négyen ballagtunk kinn a réten, így múlt el az én gyermekségem. Kettő kislány volt, egy meg kutya volt. Az ég nagy-nagy kékszárnyú lepke volt. Julcsa királylány, Anni, Lord vitéz, hol a régi tej? hol a régi méz? Fagy őrli mind a drága kerteket, a birodalmunk vajjon hova lett? Az egyik asszony, másikat viszik, vadrózsafává lett a harmadik. Két kislány, nagy kutyával, hófehéren, bárányfelhők közt ballag át az égen. 60 Ó ne vidd el két szemeddel a napsugarat! Ne menj, várj még, mert e tájék sötétben marad. Ág nem himbál, fecske nem száll, béres nem arat. Ó ne vidd el két szemeddel a napsugarat! 61 Zsiráfok álom-szerű futása, lassú úszás a légben, a virágok futnának így 62 Vakító késő-őszi hold nagy-álmosan halad. A táj, óriás szív, ketyeg a teljes csönd alatt. Hol ember szántott, nyúl futott, kóró se integet csak fények-árnyak közönye tagolja a teret. Belep a gáttalan közöny szárnytolla feketén. Oly mindegy most, hogy élek-e, hogy én vagyok-e én.
18
Most egy a telt edény s a bor, a dal s a megdalolt. Tükör és tükrözött vagyok, mint fönn a telehold. 63 Sötétben meghuzódva szundítanak a pulykák. Ha reggel fölébrednek, begyüket nagyra fújják. Feszesen járnak, mintha keréken gurulnának. Nyakuk vörösre duzzad, recsegve kiabálnak. 64 Báró és gróf, szeg és sróf, ablak és ajtó, vadász és hajtó, fővárosi és vidéki sajtó hirdesse szépséged, ruganyfenekű Erzsébet! 65 Holdfényt vetettem, nincs aratásom, ködöt sütöttem, nincsen kalácsom, falnak beszéltem, nincsen barátom, felhőt szerettem, nincs hites-párom. a leget ettem, nincs földi kincsem, verset nemzettem, gyermekem sincsen, szobor leszek hát, mely messze látszik, szétveti lábát és hadonászik.
19
66 Ha nap süt a rétre, a rét közepére gyerünk, gyerekek, csapatostól. Hozzuk ki a labdát, rakjunk güzü-csapdát, csattogjon a csillagos ostor. És este a réten, a rét közepében tündér-aranyakra találjunk. S ha eljön az éjjel, az északi széllel oda járjon vissza az álmunk. 67 Mikor az ablakon kinézett, a boldogokat meglátta sírni. Arcodat is elfeledtem. Hol gyíkok surrantak és párok ültek, csak a hó fekszik a kertben és elaludtak a pávák. 68 Gyönge ágam, édes párom, már enyémnek tudtalak távolodsz mint könnyü álom minek is bántottalak? Minden napom tél borúja, minden éjem új halál. Csak a hideg kályha zúgja: édes párom mit csinál? Szivedet kis mécsnek véltem, mely egy légynek is örül most érzem csak, vaksötétben, hogy lángerdő vett körül. Fázom, nincs egy langy lehellet, minden puszta, pőre, holt. Most, hogy elfogy a szerelmed, most tudom csak: mennyi volt. Te megbántott kedves lélek, jó hogy nem vagy gyermekem, hátha néha megvernélek s fájna néked és nekem. Jó hogy nem vagy cirmos macskám, amílyen gonosz vagyok. Akár kútba ugorhatnám, önmagamba fulladok.
20
Majd ha nyárfa-testben élek, rezgő lombbal hintelek, majd ha árny leszek, kisérlek, ha koporsó, rejtelek, ha tűz leszek, melengetlek, ha fény leszek, áldalak, ember vagyok és szeretlek, minek is bántottalak? 69 Nád alól és gőz alól vízi várból nóta szól, vízi várban zöld kövön dalol Ung király Hallja kinn a síma rét Ung királynak énekét és nótára hajladoz lepke és füszál. 70 A lány szól: Az új szomszéd él lelkemen lépdelve hajnalig. Vadabb a kert, fakóbb az ég, mióta itt lakik. Szürkébb a felhő-láncolat, s a kút tört-fényü szem. De mindez olyan izgató, mind borzas rejtelem. És tegnap este - el ne mondd a szomszéd erre járt, nevetni próbált kedvesen s adott egy pántlikát. Azt mondta: színes szálai kis angyalt rejtenek. Hugomnak adtam... Jaj nekem, már nem vagyok gyerek. 71 Nem a kakas: az ember mondja, hogy kukorikú. 72 Duna mellett kopár fa, rászállott a madárka, rászállott a madárka, vízre hajló ágára.
21
Kettőnket, te madárka, csak elbír a kopár fa, ráülünk az ágára, fütyülünk a világra. 73 Parasztlány ment az úton át, otthagyta a porban öt meztelen lábujja nyomát. 74 Csöndes a város. Éji zápor fátylas zúgását hallani. Fejemben már lassan lazulnak az ébrenlét vaskapcsai. Az álom a fejemre árad, törik a gondolat, a gát. Lehúnyt szemem fekete vásznán piros pontok vonulnak át. 75 Leszállt a tóba nagypapa leszállt a tóba giling-galang nagypapa leszállt a fekete tóba. Nézi a zöld hal nagypapa bokáját nézi a zöld hal nagypapa lábujját nézi a zöld hal giling-galang nagypapát nézi a zöld hal. Leszállt a tóba giling-galang nagypapa leszállt a tóba nagypapa változik a vízi sóvá nagypapa változik fekete kővé nagypapa leszállt a tóba giling-galang. 76 A hársfa mind virágzik, a csíz mind énekel, a lomb sugárban ázik, csak szíved alszik el. Nyílnak feléd a lányok mint ékszer-ládikók nem is figyelsz utánok, kedved beszőtte pók.
22
Már csak hitet szeretnél, szolgálnád Ég-Urát, minden hiút levetnél, viselnél szőrcsuhát. A hársfa mind virágzik, a csíz mind énekel, a lomb sugárban ázik, csak szíved alszik el. 77 Hallgass énrám Jolánka, cicafüle, mért is szöktél a bálba, te? Rossz lesz nézni, ha kiporol az apád, gyorsan bújj hát az ágyba, te! 78 Borjú a réten, fák alatt egymagában áthalad, lépeget, bámulja a kék eget. 79 Amikor még kicsi fiú voltam, kalitkában vergődve daloltam sose vágytam kinőni belőle, ijedezve lestem a jövőbe. Nem mennék soha vissza, nem mennék soha vissza, nem csábít a színarany kalitka. Mikor kezes-lábas ifju voltam, kamasz-lázban csetlettem-botoltam tudtam hogy csak egy az ifjuságom s azt hittem, majd holtig visszavágyom. Nem mennék soha vissza nem mennék soha vissza, hol könnyemet rideg párna issza. Most mint gallyat a máglya égése, befogad az Isten szenvedése nem véges kín, mint vágott-libáé: határtalan, mint a termő tájé. Nem mennék soha vissza, 23
nem mennék soha vissza, kínom olyan kerek, égi-tiszta. 80 Halkabb a nádas éneke, az éjek szívverése halkabb. A fecske, gólya eltünik, szürke varju ül lakodalmat. Ó te szegény, milyen világ vetett ki gyémánt-csarnokából hogy szürke varjak közt vacogj s dalolj majd róluk otthon, távol! 81 A sugár a tálca szélén mint a gömbvillám ragyog s pohár vízben tükröződnek a keresztes ablakok. 82 Jó annak, ki a földön elvégezhette minden dolgát, vénségére teste kiszáradt, megérett a halálra, mint lassu tűzön kiégett cserép a szomjas ajakra de jaj annak, ki úgy hagyja el az életet, mint alvását a szeretkezni ébresztett asszony, dünnyögve kelletlenül. 83 Aki úgy szereti az életet, mint moslékot a disznó: gyűlöli a halált, ki a vályút elrántja előle. Aki úgy szereti az életet, mint szemlélődés idejét: ha érzékein át lelkét teleszívta, egykedvűen várja a halált, mint indulás sípját a hajó. Aki úgy szereti az életet, mint élvezetes munkaidőt: dolga végeztével igényt tart a megszolgált elcsitulásra, benne az életnek és halálnak szerelme ugyanegy.
24
84 Az esemény jön és elsuhan s az emléknek száz ideje van. 85 Akinek nincs ágya és nincs födele, messzi-messzi-messzi jut a földbe le. Őz csörtet előtte, vaddisznó röfög, felhőt tép a hegylánc, mocsár gőzölög. Mindig más a tájék, mindig egy az ég, messzi-messzi-messzi várja új vidék. Este a szemébe mindig más tekint, mert ha jön a reggel, tovább-megy megint. Rámorog az erdő, rásuhog a nád: messzi-messzi-messzi oszlik éjszakád. 86 Alszik a vánkosom, a paplanom, de engem ébrenlét kölönce nyom. A szék karján harisnya lóg, azt álmodja, hogy: nincsen én meg azt, hogy: vagyok. 87 Szelid domb, rád emlékezem, alattad feküdt a mocsár, belepte gyepes gödreid ökörláb-dagasztotta sár. A zöld, a barna odalett, elérte lassú, lágy halál; minden, mi volt: nagy réteken piros zászlókkal messze száll. 88 Szemem csak néha ér a világba, de szívem ezer tájban egyszerre él -
25
89 Nézd, a foltos sziklaparton a hab csillogó fürtökben elomlik, te is énekelj csengő torokkal, ne titkold el, mi a vágyad. Lauro, a fekete halász-fiú bolondságát későn bánja: körülállják a vízi-lányok, egyik se ér föl a kedvesével. Kösd bárkádat erősen a parthoz, éji zivatar el ne sodorja, aztán indulj, igyál és szeress, bízd a tengerre a sírást. 90 Szűk szemedből vén fák váza meredez. Szűk szivedből forrás sose csörgedez. Ezer lábad sivatagon lépeget. Forró szurkon talál nyugvást a kezed. 91 Ha vihar jő a magasból, ne bocsáss el, kicsi bátyám. Ha falomb közt telihold lép, kicsi néném, te vigyázz rám. Falu végén van a házunk, a bozótból ki se látszik, de az angyal, ha leröppen, küszöbünkön vacsorázik. 92 Ágnes, kit nem ismerek, ma veled beszélgetek. Oly jó ha beszélhetünk azzal kit nem ismerünk. Ki messzi és idegen: ragyog mint fény a vizen; s ki az úton szembejött: egy csak a többi között. Ha szállt a katóbogár, nevén becézted-e már? míg sárgán sütött a nyár, szép szóval hívtad-e már? 26
Úgy becézlek én ma, ládd, mint a pettyes katicát: legjobban beszélgetünk azzal kit nem ismerünk. Távoli kisasszonyom, fönn ülsz egy szép csillagon, lábadat lelógatod, dalomat meghallgatod. Ágneska, zokon ne vedd, bocsásd meg énekemet: ládd, a katóbogarak mindent megbocsátanak. 93 Táncol a Hold fehér ingben. Kékes fényben úszik minden. Jár az óra, tik-tak tik-tak. Ne szólj, ablak, hogyha nyitlak. Ne szólj, lány, ha megcsókollak fehér inge van a Holdnak. 94 Fehér és fehér, fölötte az ég sohasem-sejtett kék: téli kék. Repedezettek, kemények, vakok a szerényen haldokló patakok. Miként tövisesben a szarvas-ünő, éles harangszóban fut a mennyei nő, alatta fehérség, fölötte az ég sohasem-sejtett kék: téli kék. 95 Domb közt, dombon át hosszú fehér út keresi honát, túl a piros kicsi házakon odaforr az ég peremére -
27
Széljárta málomi út, fehér homokú országút, ringasd gömbölyü fáid! Ragyogó porodba vetem szivemet, sírjon mint el nem küldött izenet, széljárta málomi út! Húzódj a húnyó lángban csillogó por-ruhában, rajtad a nyulak átfutnak ősszel, rajtad a szekerek elmennek ősszel Széljárta málomi út, öledbe hanyatlik a lomb már, az évszak ünnepi oltár, mit mondasz az ittmaradóknak, mit viszel a mennynek innen? Ragyogó porodba vetem szivemet, sírjon mint el nem küldött izenet, széljárta málomi út! 96 Ahogy a hátas-ló, mit jó pénzért eladtak, gazdájáért busul, nem kell neki az abrak: kis úrnőm, nélküled így bágyadok ma itt, így vágyom térdeid forró szorongatását, izmos kékes-fehér kezed cirógatását és szőke dús hajad hideg csillámait. 97 Tág medrében elfeküdt az este és a kútra ballagott a lány. Korsó vízben, mint kerek tükörben, nézte: arca mílyen halovány. Mire éj nőtt a bokrok szivében, már ágyában szundított a lány. Álmában, mint rezgő tótükörben, látta: sorsa mílyen halovány. 98 Lassú szél lejt a mezőn, könnyedén emeli uszályát, kényesen lépeget, napernyőként viszi a felleget. 99 Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája. 28
Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába. Hogyha a Hold rá fátylat ereszt: lánnyá válik, sírni kezd. Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája. 100 Ó ha megint ringatnál becézve dalolva és az égbolt oly otthonos volna fölöttem mintha fűszálból lenne fonva 101 Súlyos az Isten párnája, ember föl nem emelheti. Súlyos az Isten békéje, a földi harcnál súlyosabb. 102 Domb tövén, hol nyúl szalad s lyukat ás a róka: nyári fényben, napsütésben felhőt les Katóka. Zöld fűszál az ajka közt, tenyerén az álla... A vándorló felhő-népet álmosan csodálja: Elől úszik Mog király, kétágú az orra, feje fölött koronája mint a habos torta. Fut mögötte a bolond szélesen nevetve nagy púpjából szürke kígyó nyúlik az egekbe. Törött kordén utazik egy kopasztott kánya, s haját tépve Bogyóvére, a király leánya.
29
És utánuk cifra ház gördül sok keréken, benn a cirkusz hercegnője öltözködik éppen. Száz ruháját, ékszerét odaadná szépen, csak egy hétig futkoshatna lenn a nyári réten. 103 Legyen tiéd, ha kell, az imádott szerencse, de engem őrizzen tetteimnek bilincse, hagyjon a véletlen a mézben vagy a sárban, magam-varrta sorsot hordjon mindég a vállam. 104 Azt álmodtam, hogy gyerekek vagyunk még: összevesztünk, én megütöttem arcod, most te sértetten menekülsz előlem fokszikutyáddal. Hosszu kórók közt tipegő babuska, átölel sűrű puha őszi zsongás, pókfonál csillog libegő hajadban s futsz pityeregve. Én kinálnálak fanyar-édes őszi szép bogyókkal, míg te csak egyre sírsz-rísz, ülsz a kuckón és a szemembe nézel zord gyülölettel. Hogy fölébredtem, ragyogott a reggel s fájt hogy többé már sohasem verekszünk. Őz-patán fut zöld tavaszom s te is már nagy baba lettél. 105 Csak egyetlen színt elgondolni tudnék, amílyet nem látok soha 106 Kalmár jött nagy madarakkal, a hercegkisasszony meg ne lássa, őrizzétek a hercegkisasszonyt!
30
Kalmár jött nagy madarakkal, a gyerekek kiabálnak, a hercegkisasszony meg ne hallja! A hercegkisasszony sápadt, sose szól, szivében sok nagy madár rikácsol, őrizzétek a hercegkisasszonyt! 107 Nénéd elment. Ketten voltunk. Testeden és testemen kezeink mint cicakölykök kergetőztek szűntelen. Hamut fújtam a nyakadba s megvarrtad a kalapom. Rég volt. Most a szád helyett a párna csücskét harapom. 108 Sárga fény jár zápor-mosta tájon, puha a föld, csupa tócsa, lábnyom... Hűvös gyöngyöt ejteget a nyárfa, elhullt lombját telesírdogálja. Lágyul a lomb, elfásul az inda. Csípős szél fúj, ne ülj kinn, Katinka, vedd magadra széles gyapju-kendőd, alkony előtt bejárjuk az erdőt. Vígan volnánk odakinn mi ketten... Itthon ördög ugrál a szivedben: csacska kedved zokogásba árad, sikogatva csókolod anyádat.
31
109 Míg lombok közt éj lobog, addig kérdezd: ki vagyok Nap tüze pirkad már. Házam volt a virradat, benn feledtem páromat, ej de igen nagy kár. Meglesném én páromat: talán felhőt varrogat jól tudom, engem vár! Kényes titkot varrhatott, betette az ablakot, ej de igen nagy kár. 110 Kicsi láng, kicsi láng, kinek világítasz az éj szakában? Először a gyerekeknek, hogy szájukhoz emelhessék a tejes bögrét, másodszor a lányoknak, hogy ablakukhoz találjanak a legények, harmadszor a szent sötétségnek, hogy ne unatkozzék egyedül. 111 Kiapadt a sorsom, Gazdag Örzse! élek s már szunnyadok - ó! Bár testem nincs még a rögökbe törve, nővérke, halott vagyok - ó! Nyugtom csupa húr-zsongás, csupa fény: a halottak boldogok - ó! kettőzve égők, mint tó peremén nyár-estben az ablakok - ó! Kidültem, mint az öreg fa törzse sugaras vetésre - ó, a te szép neved, Gazdag Örzse, derekamra vésve - ó! Hova el nem hat láz és szerelem, csak a jégszemü csillagok - ó, Örzse, boldog enyészetemen a te szived átsajog - ó! 112 Nől a dér, álom jár, hó kering az ág közt. Karácsonynak ünnepe lépeget a fák közt.
32
Én is, ládd, én is, ládd, hóban lépegetnék, ha a jeges táj fölött karácsony lehetnék. Hó fölött, ég alatt nagy könyvből dalolnék fehér ingben, mezitláb, ha karácsony volnék. Viasz-szín, kén-sárga mennybolt alatt járnék, körülvenne kék-eres halvány téli árnyék. Kis ágat öntöznék fönn a messze holdban. Fagyott cinkék helyébe lefeküdnék holtan. Csak sírnék, csak rínék, ha karácsony volnék, vagy legalább utolsó fia-lánya volnék. 113 Föléje-nőtt a bodzafa, oly apró volt a ház. Körötte csalán ringatózott, mint mezőn a kalász. Az ablakban egy nyurga lány kosár fölé hajolt. Amint mozdult, láttam: a karja könyöktől csonka volt. 114 Oly kort élünk, hogy olcsó a papír, mindenki versel, sőt jó verset ír. Illesse tisztelet a kivételeket: a közéleti hírességeket, mivel ők írnak még rossz verseket. 115 Híres-neves pályatársam, Váteszfalvi Áron! új művedről cikket kivánsz tőlem minden áron. Akarod, hogy legyen benne hetvenhét dicséret,
33
Homérosszal karonfogva jártassalak téged. De én azt szeretem írni, ha földön, ha mennyben, mi önként, nem kommandóra lotyog a fejemben. Ha e szokást megbocsátod s rám szelíden nézel, áldjon meg a kilenc Múzsa tizennyolc kezével. 116 Csak játék, mondja dalomra a kortárs, s a jövő mit se szól rá, elfeled. Verseimet ajánlom a falaknak, úgy írtam ahogy nekem jólesett. 117 Valaha ültem Verával zöld lugasban s az évek mint a hullámok eldörögtek s a percek mint szunyog-rajok szertehulltak és mint a madarak világos kéklő magasban ki tudja hova lettek De minden év valahol összefut egyetlen karámba hol minden rég-szertehullt szunyog-raj együtt döngicsél e helyen, e sose változó helyen az aki voltam és aki már nem vagyok, ül Verával zöld lugasban 118 A valóságon túlinak reménytelen ostroma mindez 119 Víz-torlasztó hegyfalak, szél-botlasztó bércfalak mit bánják, ha mállanak, mit bánják ha porlanak. Csak az ember bánta meg, hogy a múlás szállta meg: búsan jön-megy, ténfereg, temetőtől fél, remeg. Foga hull, vagy ránca kel: szíve mindig felesel. A tudást, hogy halni kell, mint nagy szégyent tűri el.
34
Víz-torlasztó hegyfalak, szél-botlasztó bércfalak mit bánják ha mállanak, mit bánják ha porlanak. 120 A hangod akkor legszebb ha kerete a csöndnek, a hajad akkor legszebb ha cseléde a napsugárnak, az arcod akkor legszebb ha emlékszem rája sírva, a sorsod akkor legszebb ha elszáll mint az ének. 121 Munkámhoz két szív kell: a kegyes s a kegyelt. 122 A teremtést általhatja a kéj és kín piros szála; hogy ugyanaz: ki nem tudja? fátyol színe és visszája. 123 Padlás ablakán, tyúkól ajtaján, pajta hézagán kandikál ki három szépleány. Egyik Sóska Málkó, hajában pókháló. Másik Szőke Angyal, tele tyúkganajjal. Harmadik Fűz Borcsa, inge csupa szalma. Pucoljátok meg magatok, aztán ágyba lóduljatok. 124 Kőrisfa volt első hűtlen szeretőm. Táncot ropott szélfútt szoknyában a dombtetőn és engem is táncoltatott. Tilos álom volt első rossz barátom.
35
Messzi sejtelem volt első adósom. Semmit sem adott meg nekem. Most ringat egy mohos csónak, míg kártyát a teleholddal játszom. Mit veszíthet? lég-ezüstöt. Mit veszthetek? elmúlt ifjuságom. 125 Sok is nekem egyszerre sok-sokod éje 126 Mért történt, hogy megszülettem? Égi lakomán elaludtam szerelemtől mérgezetten. Kicsi-koromban szalmaszálat tűztem álmodón a homokba, most minden, mit szívem óhajt, szalmaszál hegyére épül. Öltözik és vetkőzik az ég is, álnokul áltat cifra ruhákkal... rongyaid közt szép mosolygó, lehet-e téged nem szeretni? Telt poharamban az alkony, a hajnal kendőcskéje váltva lebben ó, e tükörben elolvad arcom részegen, örök szerelemben! 127 Ki minek gondol, az vagyok annak... Mért gondolsz különc rokontalannak? Jelet látsz gyűlni a homlokomra: te vagy magad ki e jelet vonja s vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik, mert fénye-árnya terád sugárzik. Itélsz rólam, mint bölcsről, badarról: rajtam látsz törvényt sajátmagadról. Okosnak nézel? hát bízd magad rám. Bolondnak nézel? csörög a sapkám. Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz; ha oroszlánnak, nem menekülhetsz. Szemem tavában magadat látod: mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
36
128 Itt a három szikla tövében a sárkány és az ember nem viaskodnak többé, egymás felé fordítják arcukat. 129 A föld az égő nyílvesszőt kilőtte. A levegő meghasadt előtte. A víz visszavonult a kőbe. 130 Szeretek ott feküdni, ahol vörös a part-oldal, álomban a folyó partján. Lány vagyok, Fonottkalács a nevem. Jön három reggel és megint három, valamennyi ott lát engem, kilépve anyám házából. Virág-szőnyeget visz a folyó, balzsamos illata emelkedik a vörös szakadék fölé. S a víz rejtett sodra tele hallal, van közte nagy mint a gerenda s oly apró hogy árnyéka sincsen. Naponta messzire gondolok: Ugyan merre ballagsz te folyó? Honnan jön, aki elvisz engem, tán vadász, tán egy az istenek közül, vagy hal-ikrától esem teherbe, vagy fészekből-szálló pehelytől, vagy a síkos habok, a folyami hullámok elérnek, elfognak engem, ahol vörös a part-oldal, álomban a folyó partján. 131 Az eleven tarkaságban kettős sötétség lobog és forog: fuvolahangként gyöngyöz a tiszta magasba és dobhangként merül az üregek borujába: fém-kopárság a csillag-házak alatt.
37
Gúzsbakötve kanyarog a viharban a por, vörhenyesen iramlik, felszökell, de a mélység delejes görcse összerántja és ágasbogasan, mégis szeliden elcsitul a tánca. 132 Egy szép domb ide-kékül lágy hajnali fényben, hűsölni és jóllakni ottan lehet nékem. Fényes kert almát terem, tarka mint az élet, ott az apa és anya hét gyerekkel élhet. Domb lejtőn kelet felől csupa szilva, szőlő, édes-piros szép gyümölcs napsütésben megnő. 133 Róka-róka réten, fuss a holdas égen, hagyd itt lenn a házat, erdőt, kapsz nyakadba ezüst csengőt, fényes felhőn csilingelhess, csillagokkal versenyezhess, hallihé-hallihó! azt hiszik hogy kis csikó. 134 Hajnali táj szendergése hajt hűs lapály kékjében két bivalyt, fakó szekeret, s egy fiút, párába-szegetten: rög felett virágként nyílik az ismeretlen és rajt a fény az éji békét tovább-szövi lágyan mendegél, mint név az álom szín-forgatagában. 38
135 Szikrázó az égbolt, aranyfüst a lég, eltörpül láng-űrben a tarka vidék. Olvadtan a tarló hullámzik, remeg, domb fölött utaznak izzó gyöngyszemek. Ragyogó kékségen sötét pihe-szál: óriás magányban egy pacsirta száll. 136 Síkos bádogon zápor sóhaja, záporban harangok könnyes hangja Levegő szőkesége, üveg-nyájak éneklő futása gyermek szivében... Honnan siet ez üzenet? e levelet hol írták? minden betűje mulandóság. Síkos bádogon, gyermek szivében sóhajtva, énekelve szalad a zápor 137 Hold tengere, Mare Foecunditatis, régi bölcsek gondolata szaporodott benned -
39
138 Boldog hajós, kit ezeréve felgyűlt kivánság küld a tengerre, viharba. Boldog pásztor, kiben évezrek álma lomha nyájként ezer fejét lehajtja. Boldog mező, hol ezeréve nyílnak mindig egyfajta, új meg új virágok. Boldog, kiben évezrek megszakadnak, elpattanó húr, áldás-titku átok. 139 Hideg felhő terped az égen, ne félj tőle: hűti lázad. Súgja: Ha nem bírod tovább, hadd jőjjön a végső alázat, hallgass szíved üzenetére! Ne félj tőle: fájni fog, érzed, mindened elolvad. Hideg felhő terped az égen, lassan ellepi a holdat, nem dereng át semmi fény. 140 Kis híd, deszka-híd, az ár téged hova vitt? Három csacsi, szürke, törpe, ott bámult a víztükörbe. Nem szedtek ők szép bokrétát, legelték a margarétát, csülkük három rétre sétált, fülük hat mezőre szétállt. Csacsi-járta deszka-híd, az ár hova vitt? Gyöngy-ág, rózsa-ág, hova lett a bóbitád? Három lepke, kék; zöld, sárga, ott libbent a napsugárba. A virágot ők se szedték, csak a szirmát érintették, úgy sodorták az illatot, mint egy selyem gombolyagot. Lepke-ülte rózsa-ág, hol a bóbitád?
40
Kő-ház, messzi ház, parazsadra ki vigyáz? Három kislány, fürge, szőke, ottan fűzött cérnát tűbe. Fűzögettek, tűzögettek, aztán virágot is szedtek, három csokor lett belőle, így tipegtek esküvőre. Lányok-lakta messzi ház, rád most ki vigyáz? 141 Vízcsepp, mely az ág puha íve alatt van, csillog-didereg, könyörögve tudatlan; makkhéj, csigaház, bogár kicsi burka földdel telik, és seholse tanulta; elhagyva eszét az esztelen éjben folyton hegedülget a csont a mélyben; és nincs pihenő és nincs hova szálljon! Levegő seper át a kerek világon. 142 Vöröshajú lányok, mint a gondolat, felröppennek éjjel holdvilág alatt. Este vizet hoznak, szalmát, tüzifát, sürögnek, kacagnak, mint a jó család, kisöprik az udvart, csakugy bizsereg ki hinné, hogy éjjel hol vannak ezek! Manci, a nagyobbik, füstön lovagol; Joli most bújik ki az eresz alól. Vöröshajú lánnyal ne kezdj sohasem... Fogjátok meg - ott száll viszi a szivem! 143 A nő: tetőtöl talpig élet. A férfi: nagyképű kisértet.
41
A nőé: mind, mely élő és halott, úgy, amint két-kézzel megfoghatod; a férfié: minderről egy csomó kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó. A férfi - akár bölcs, vagy csizmavarga a világot dolgokká széthabarja s míg zúg körötte az egy-örök áram, címkék között jár, mint egy patikában. Hiába száll be földet és eget, mindég a semmiségen át üget, mert hol egység van, részeket teremt, és névvel illeti a végtelent. Lehet. kis-ember, lehet nagy-vezér, alkot s rombol, de igazán nem él s csak akkor él - vagy tán csak élni látszik ha nők szeméből rá élet sugárzik. A nő: mindennel pajtás, eleven, csak az aprózó észnek idegen. A tétlen vizsgálótól összefagy; mozogj és mozgasd s már királya vagy: ő lágy sóvárgás, helyzeti erő, oly férfit vár, kitől mozgásba jő. Alakja, bőre hívást énekel, minden hajlása életet lehel, mint menny a záport, bőven osztogatva; de hogyha bárki kétkedőn fogadja, tovább-libeg s a legény vérig-sértve letottyan címkéinek bűvkörébe. Valóság, eszme, álom és mese úgy fér hozzá, ha az ő köntöse; mindent, mit párja bölcsességbe ránt, ő úgy visel, mint cinkos pongyolát. A világot, mely észnek idegenség, bármeddig hántod: mind őnéki fátyla; és végső, királynői díszruhája a meztelenség. 144 Mikor anyából földre tettek, hová keverték röptömet? Embernek többé ne szülessek, szárny nélkül élni nem lehet. 145 Harkály mennykupolán s csontban a szeg kopog. Elzsibbadt zenekar hallgat a föld alatt, tücskök húrjain alszik, kőben megfeszül és remeg. 42
Vasváz-termetü nők állnak a tág mezőn, villám-vér csorog át szél-tejü mellükön, megdermedt Cleopatrák pólyálják az üres leget. Füstös város ölén terjed az ispotály, ott jár Asklepios varju-ruhás fia, míg hallunk kalapálást: csillag-térben az ácsokat. 146 Csillog a bozót, ága-boga ázik Nem jutok szárazon addig a házig. Vízben, sárban cuppogva járok Majd ha bozót leszek, esőt kivánok. Ázott ingemet tűz mellé terítik, fázó testemet gyorsan melegítik. Majd ha virág leszek, esőre nyílok... Ázik a bozót, csillog-villog. 147 Keskeny út, széles út, kettő közt egy csorba kút. Ha benézel, jól vigyázz, rése száz és odva száz, ha sokáig kandikálsz, virradóra megtalálsz. Kis dió, nagy dió, kettő közt egy mogyoró. Épült benn egy cifra ház, terme száz és tornya száz, ha sokáig benne jársz, esztendőre megtalálsz. 148 A születés sivatagában a forrásvíz a halottaké.
43
149 Egy ember járt az erdőn, itt az erdő sűrüjén és elfeküdt, de nem kelt föl, nyugodtan ottmaradt. Köréje gyűlnek mind a mindenféle hanguak és lopva nézik őt: A szarvas: Vadász volt ő, bizony, vadász volt, én jól ismerem, olyant akart csinálni, hogy mi többé ne legyünk, így van, ha mondom. Most mi állunk s nézzük őt és ő itt van, de nincs. A kutya: Bőrszíját rángatom s nem üt, kezét nyalom s nem ért, a küszöbén aludtam mindig, ő az istenem hiány van itt, amit nem értek, éhes sem vagyok és nem tudom miért. Az őz: Puskája villog, ő nem mozdul többet és nem árt, de a kutyája él: gazdája mellén fekszik és orrával állon-lökdösi, majd fölpattan s kering: vigyázni kell nagyon. A harkály: Széjjelvetett tagokkal, ernyedt állal fekszik a nedvességtől fénylő fatörzs mellett a gyér füvön, fakó bőrére kis kerek foltokban hull a fény a lombok résein. A kutya: Fagyos vagy, mint a kő, a vas, és más a szagod is, én itt vagyok és jajgatok, tehozzád tartozom, sarkadban jártam s mint egy asszony tudtam kedvedet, mozdulj, szentem, felelj! A harkály: A lassú táncban alva hajlongó és dúdoló nagy fák alatt egy ember fekszik itt, az éhesek pörölve rászállnak majd és behullja csonkjait a keserű levél. 150 Beszélhetnek a kortársak, hogy így lássak, meg úgy lássak; falon vakon kaparásznak, ezt nevezik ők látásnak. Egy-egy irányba mutatnak, ezért mondom őket vaknak; mint a gyermek, nézzél szerte, máris nem vagy vakság-verte.
44
151 Volt nekem egy vaskalapom, elvitte a béka, ott diszeleg most a tavon ócska maradéka. Gyönyörüszép vaskalapom diszeleg a tóban, nagyon kértek, adjam nekik, elvihetik, jól van. 152 Hoztam neked kaskát, hiszed-e? A kaskában macskát, veszed-e? Jó lesz egerésznek, tudod-e? Háztető-zenésznek, hallod-e? Hoztam kézzel-lábbal, várod-e? Hegyen-völgyön által, járod-e? Hegyi út magas volt, kúszod-e? Völgyi út síkos volt, csúszod-e? Nehéz volt a kaska, sejted-e? Nyávogott a macska, érted-e? Felkarmolta vállam látod-e? Otthagytam a sárban, bánod-e? 153 Szeretnék jó lenni hozzád, hogy mosolyogjon orcád. Nem vesződni e szöveggel, babrálni tarka szövettel. Minek lettem zord dalnok, mért nem lettem tennisz-bajnok, ki forogva-lebegve mókásan ütögetne
45
s mint játszótéren a labda szállnál ugorva-kacagva! Egymásra nézni az élénk játéktól rá se érnénk, egymást nem is szeretnénk, még meg sem ismerkednénk. De nem vagyok íly röpke szép tarkaszárnyu lepke hanem nagy ronda sárkány kinek láng habzik a száján, barlangja szurok-katlan fortyog-zubog szakadatlan mint a gyehenna lángol, s ha netalán nem vágyol égő szurokba ülni, jobb lesz elmenekülni. 153 Jelek ti, világ jelei, ki tud titeket érteni, egy ágacskát megfejteni? Elvetjük a magot a földbe: ki sejti, hogy lesz szár belőle? Jelek ti, világ jelei, biztosan bánunk veletek, de nem bírunk megérteni. 155 Szemlélődőn, vagy tett között éljük a nappalt, éjszakát, és van barlang, hol éj s nap nincsen: a magok titkos műhelye, a szentek, bölcsek rejteke, hol ismeretlen, más törvény hat át. 156 Ha Ámor kútja mellett végzed be útadat, emlékező szerelmed immár győzelmet ad: ne kételkedj szivedben, míg torkos, telhetetlen, mert nagy király a végső szerelmes gondolat.
46
Nézd a kő-csonkra horgadt sustorgó lombu fát: nem tudja mért dalolgat és ágával kit áld; s ahogy világa benned világosúl: szerelmed végső nagy fénye déllé avatja éjszakád. Bacchus keresztre ejti csalódott, vad fejét; Saturnus nem felejti álmában szégyenét; de a kis Ámor álma győzelmes mint a pálma és tiszta és mosolygó mint kút-melletti rét. 157 Mikor mindenek neve bolydul a megtört csend húrjain, áramok a földben, légben rezegve zsibongnak, áramok a nedvben, a lángban telten bizseregnek, mikor mindenek jele támad és nevektől vemhes a tér. A szikla nem mondja nevét, süketen veri vissza, sziszegve kopik, hallgat konokul. Az állat üvölt, elpusztul és nem mondja nevét, nem veri vissza. Az ember ajkára veszi a szót, megnevez és meghal, mikor mindenek jele tolong és nevektől vemhes a tér. 158 Amit elfeledtél visszatér álmodban és mire felébredsz csak íze marad meg. 159 Narancs szegély, hamvas-lila árnyék, minden este így játszik a tájék, bogot köt rá a tűnő Nap lángja, így bocsátja le az éj kútjába.
47
A fakuló tágas űrt betöltve égi magány húzódik a földre, a mezőket éppen csak súrolja, van is, nincs is: ő a tiszta „volna”. A homályba-bukó messzi cserjék: mind káprázat, reménység, vagy emlék, s aki látja, nem érzi jelennek: árny-csipkéi csillag-végtelennek. Honnan kelnek? még bölcsőnk előttről? vagy a síron-túli vak jövőből? Mindegy: ég-föld közé fölszegezve napról-napra így feszül az este. Míg hallani tiktakját a csendnek, az emberek sorra elpihennek, de az égen tűz-szekerek járnak, szikrát vetve a hideg halálnak. 160 Kakas kukorít, hajnal kivirít, a réti rigó dala röppen, arany bivalyok gerince ragyog márvány-eres égi ködökben. Ma ládd: a hímes föld, láng-habos ég csak láz-tünemény, csak híg buborék, széthull, tenyeredbe csöppen. A lábadon itt topánka szorít: ez a föld! a gyökér-ölü erdő! a homlokodon kék pántlika fon: ez a menny! a fejedre tekergő! és közbül a szív, a kalitka-madár, kit féltésed vasrácsa bezár: ha elszáll, vissza sosem jő.
48
RONGYSZŐNYEG II. 1 Jég csörög a nádason, veri téli szél. Erdőn és bozótoson nincs egy ép levél. Nézd fák alatt, földre hullt; mi fönn maradt, kunkorult. Majd a fakéreg alatt bábból lepke kél: lesheted az utamat, elröpülök én! 2 Hosszú a virágfüzér, kéztől kézig ér, valamennyi kézen át kezdettől végig ér. Átlépünk a hegyen, fogjátok a füzért mindkét hegyoldalon. Lejtünk a tengeren, fogjátok a füzért mindkét partoldalon. Szállunk az égen át a csillagok között, hosszú a virágfüzér, kéztől kézig ér, valamennyi kézen át kezdettől végig ér. 3 Tanuld meg szivedet olvasni. 4 Tükröt pirosító, fényt s árnyat hasító sugarak, kristályban nyilalló, síkon, élen omló zuhatag -
49
5 Valaki hárman egymagában bátran a körbevett homályban. 6 A szegény denevérek a toronyban! senkise tanítja számolni őket. Szoknyájuk vásott, kilyukadt, ez a kisebbik bánatuk, mivel magától összenő. De senkise tanítja számolni őket! Az egészeket s a törteket nem ismerik. Előttük aranyszélü csésze még a veszprémi koronázásról, kétvégü ezüstkanállal kavargatják az aludttejet. Csak aztán veszik észre, hogy se kanál, se csésze, se aludttej. Ha kérdik, mennyi az idő, előttük a toronyóra, de nem bírják elolvasni, mert senkise tanítja számolni őket! 7 Nem hordva többé csillagot az éjfél olyan elhagyottan ül a világon mintha ottan nem volna minden elhagyott. 8 Madárhivogató: Pitye pitye pitye csibe fuss fuss fuss ki a fübe ide huss! Pulyka liba kacsa ide szállj szállj szállj gyere hamar ide itt a gabona megtelik a bendő meg a begy meg a száj! Csíz cinege pinty lile röpülj ide izibe izibe gyere picike szárny! 50
Fecske veréb jer ide cinege babuta pirók lile jobb neked idebe kertbe a puha fübe járj! 9 Jégveremben, fagyos réten harangoznak Kecskeméten, fülig hó a bálteremben, így táncolnak decemberben. A keringő táncos lányok mind átlátszó jégkristályok, csörömpölnek elül-hátul, a kuvasz is rájuk bámul. A borbélyok nekiállnak, jégcsapokat borotválnak. A zenészek nekidülnek, zegernyét, dért hegedülnek. 10 A hajdani királyi székhely, ódon Esztergom tekint a Dunára, körötte dombok komoly redői, fodros hullámos királyi palástja. Esőzzön áldás, simuljon béke Bakócz Tamás és Babits városára, nagy a multja, legyen a jövője tartós, szilárd, mint Süttő márványa. 11 London város barátságos, olyan mint a nagy falu, ahol kertes ház-ablakon csireg-csörög a zsalu. Gallyas bokrot, száraz csokrot atlanti szél zörgeti, párával telt roppant térség egy csöpp vizet ad neki.
51
12 Alkonyat, te zöldes-sárga táncos kígyó, hány gyürüddel fontad át a koponyát? Mint sír mélyén csont magánya megriadva ébredek fel és csak álmom dallamát hallom... hogyha kulcsos reggel égőbb látomást nem ád. 13 Itt a moha-szélű szigeten fogom építeni váram. Itt a szélcsöndben úszó szigeten fogom összeácsolni némán. Itt a markomba férő szigeten alapítom mindahány birodalmam. A forrókat, a fagyosakat, a nappaliakat, s az enyhe sötéteket. Itt loholó vadászkopóim mind hajló vadszekfű-szálak, kamarásom hétalvó galóca, szakácsom kutyatejvirág. Jól tartom a lakodalmi népet, az atyafiságot, a vendégeket, ellátom fiaim, lányaim, észre se veszik, hogy rég meghaltam. Majd ha megnőnek, sejtik csalásom, de addigra hol járok én már! 14 Az állat, a növény folyton kevesebb, embernek lenni keservesebb. Mit bánják mind a happolók, gyorsabb kerekekre kapcsolók. Az ifjuság sem érzi át, tán igaza van, mit eméssze magát. Kapjon kerekekre a puli s az öleb, embernek lenni folyton nehezebb. 52
15 A tyukodi gyöpösön, gazoson elröpült a kokasom. Adják vissza garasért, hatosért, ne sírjak a kokasért. 16 (Lány a fiuhoz:) Oda se hallgatok, behúnyom a szemem. Mondod, dermeszt a szél, oda se hallgatok. Mondod, perzsel a tűz, behúnyom a szemem. Mondod, engem szeretsz, oda se hallgatok. Mondod, halott vagyok, behúnyom a szemem. 17 Homály örökösei magukba ható világok szívják önnön mérgüket különjáró sejtjeikbe s a gáttalan éjszakában nincs tisztító zivatar csak a részek szaladgálnak az egésztől mérgezetten. 18 A magány: nagy társaság; az elhagyottsághoz legalább kettő kell. 19 A rab belül fogoly, őre kívül fogoly; a rab alhat, őre nem. 20 Cukrászda: Mondja krém, tessék krém. 21 Hirdetés: Vásároljon gyilkost magának. 22 Haladás. Adás. Ás. Hal.
53
23 Iszapos tóból száz karika száll, a hétfejü sárkány odalenn pipál, folyton füstöl hét fekete szája, fűzfagyökérből hét öblös pipája, békalencséből vágott dohánya, vizitök-levélből hét hálósapkája. Amikor haragos, kavarog a katlan, hét pipakupakja nagyot csattan. 24 Az éjszakában kövek hevernek, köztük az árnyak fekete vermek, ott a szél és víz deszkákat omlaszt, csigahéjakat, csontokat porlaszt. Lobogó lángtól majdnem élednek, hol összegyűlnek, hol elszélednek, s mikor a mécset tenyér takarja, a kő-táncosok megfagynak újra. Túl az őrségen, a végső házon, ahol nincs többé, aki vigyázzon, az utak sötét torkolatában kövek hevernek az éjszakában. 25 Széjjel az erdő szélesség, arra keringnek a méhecskék. Nyáron a kertem nyájasság, benne szaladnak a kismacskák. 26 (Kirgiz dallamra és témára:) Teve-tehén elvesztette borjacskáját, egyedül járja be a nagy folyam táját, könnye hull cseperegve, majd folydogál, a tejét lábán csorgatja végig, amerre jár. Teve-tehén, ha megvolna borjacskája, közösen harapnának tüskébe, ágba, közösen megállnának dombhajlaton, hol a napsugár, hol a csillagfény a púpjukon. 54
Teve-tehén borjacskája nélkül ballag, nekivág a hőségnek, hűs zivatarnak, könnye hull cseperegve, majd folydogál, a tejét lábán csorgatja végig, amerre jár. 27 Megládd, megint futunk a berken át, mihelyt elmúlt a jég. A záros kert-ajtón s a kerten át, ha felszikkadt a rét. Most hűs estére hűsebb éjszakát borít fehér sötét. De majd megint futunk a berken át s fogjuk köröskörűl az almafát, mihelyt elmúlt a jég és felszikkadt a rét. 28 Egy kézfogás is a mindenség takarója. 29 Itt lecsorgásból épülő ház van láng és lég közé alapozottan a poros földtől kerékmagasban, valahány fala vihar és zápor 30 Halad a fénytelen szó, lépdelve tüskén, árnyon, szívét nem gyógyítja semmi. Kopott a köntöse, nehéz a lépte. Mint gyermek, ha orra vérzik, súlyosan cipeli magát. Ő, ki a játékból nagyokat evett-ivott, most esetlenül vonszolja létezése terhét. Nem volna íly elhagyatott, de maga hagyta el magát; tisztulni akar és nem lel mosakodni forrást, folyamot, homokban fürdeni nem mer, mint a madár légyként tagjait dörzsölve tisztulni szeretne és nem tud. Ellene fordult az idő, a magasság s a mélység, az egész térség - csak a sorsa tart ki vele hűségesen: az utolsó társ, aki csak fosztani és kínozni tud. De őneki épp ez kell, hogy róla minden lemálljék, így halad a fénytelen szó, nehézkesen, egyedül.
55
Ha találkoztok vele a térben, a mélyben vagy a magasban, bárhol az időben: segítsetek komoly hallgatással, mert ez az egyetlen segítség. Ajándék és szembe-jövő jó szó nem gyógyítja őt soha. 31 Kinn a kamra, benn a táj, kinn az ágy és benn a tenger 32 Ülünk, velünk fut a vonat, hát az erdő hova szalad? El a vonat mellett templomtorony nyargal fordított irányba, elbillent kalappal. Idegenek integetnek elfutó part-oldalon, tán mert ők is szívesebben utaznának vonaton. 33 Piros felhő-tócsák alatt sárga bogár, szemközt az éggel, szív-alakú királyokat eszik a makkerdő fülével. 34 Égkő. 35 Barna gyík bozót tövén napozott, leveleket lapozott ez a rozsdás, tán a kertben ő a postás. Hozz nekem is levelet! Nem lehet, mert a leveles bokorban a levél mind megiratlan. 36 Piros, kék, zöld, sárga, barna a napsugár cipőtalpa. 37 A síkságon nagy a táj. A toronynak foga fáj. 56
Foga fáj, abbizon, a harangot kihuzom. 38 Ebben a sáros kisvárosban mennyi a szép lány! Mind eleven kacagás, mind ragyogó szerelem, nézd, egymásba-karolva libegnek végig az utcán, szürke tanácsháztól ócska vasúti-hidig, szép festményen durva keret mellettük a ház-sor. Hátratekingetnek, megsimogat mosolyuk. 39 Muki bácsi olyanforma: hüvelykujj az orra, kemény köröm rajta, pipafüsttől barna, avval bököd, mutogat, a lábosba tapogat. Ha levágják néki, megsiratja Muki néni. 40 Padlót kefél Terike, a két talpán két kefe, keringőzik egyedül, a parketta fényesül. A két kefén - aj de fura pörög mint kis sakkfigura. Már a padló korcsolyapálya, mégse bukik fitos orrára. 41 Hóember áll az udvaron. Száll olvadás a hóra. A hóembernek kiesik nagy sárgarépa-orra. Csóválja fejét rosszalón, félrebiccenti vállra, végül lába elé lehull kerek feje a sárba. Lehuppan, el se gurul se jobbra, se balra. Ahova bukott, szétloccsan ott, akár a poshadt alma.
57
42 A lombos fa lombtalan, megdermedt a Mátra, mégis zöldel télen is a fenyőfa sátra. 43 Parttól partig vastagon befagyott a Balaton. Jégen pengő harsanás: kanyarog a rianás. 44 Nem táncol a Duna habja, síkos jegét láb tapossa, átsétálunk híd nélkül ma Visegrádról Nagymarosra. 45 Az Alföldön kevés a tüzifa, csak az akác tüskéi, bogai. Télen hogyha fázunk, összebujunk, mint a szegényember malacai. 46 Somogyban dér hull a dombtetőre, kopog a kórón a varju csőre. 47 Fehér a Hanság véges-végig, a hóból itt-ott nád feketéllik. 48 A Bakonyban hóvihar szalad, minden elakad, ezüst függöny alól pillogat gépkocsi, vonat. 49 Hullámos halmok a Nyírségen zuzmarás bokrokat ringatnak, a völgyek hűs gőzt eregetnek, a kapukban kutyák ugatnak.
58
50 Egerben a verebek kopár fákon pont-sereg. Jégszakállas ablak-rácsok. Kaptatókon, hupogókon szánkáznak a srácok. 51 Kecskemét téli éje, villog a fagy sörénye, négyszeres harang-kongás dörög a messzeségbe. 52 Pécs az ország déli városa, néha télen is meleg van itt, Jakabhegy és Tettye hajlatán januárban hóvirág virít. 53 Köddel száll a téli este a füstölgő Budapestre, feketíti, beborítja a köd-dunyha, füst-kalitka. Fedi neonfényes felhő, mint a piros lámpaernyő. 54 Új tavasz! itt vagy, itt! fond füzérbe, karikába, míg szél borzol a föld hajába, rét és erdő ágait. Új tavasz! csip-csirip! most hajlíts karikába, füzérbe rétet, erdőt napsütésbe, míg madár a rügybe csíp. Fond füzérbe, karikába, új tavasz! itt vagy, itt! rét és erdő ágait, míg szél borzol a föld hajába. Rétet, erdőt napsütésbe, míg madár a rügybe csíp, új tavasz! csip-csirip! most hajlíts karikába, füzérbe.
59
Rét és erdő ágait, rétet, erdőt nap sugarába fond koszorúba és karikába, csípj tavasz! ott meg itt! 55 Párizs felhői bordásan, puhán vonulnak át az Atlanti Óceán felől és közéjük kétágu villát szúr a Notre Dame. 56 Ephesus és Paestum, nagy szándék tört oszlopai! Karakorum elfújt sátrai, Karkemis tetői! Kőművesek és nyergesek vakmerése, meg a hajósoké s a hosszú gyász, sivatagra s tengerre írva: jóvá nem tehető, sose gyógyuló sebek! Minden, mi kényességében sérülékeny: odavan. Csak a goromba pusztát nem sértheti senki, a homokba temetett jogar uralkodik, nincs ellene hadsereg. Ezért mikor alapítsz, építsz, tudd fiam: mind a rászálló légynél hamarabb pusztul el; de aki heverve lustán az időt múlatja s nem figyel, észre se veszi hogy régen meghalt a világűrt elnyeli ásítása! 57 Toronyházak, űr kalmárai. 58 Égfaló város. 59 „Himnusz az Észhez.” Költők, nincs gyanutok, hogy olyasmit áldtok nagy-büszkén, mely nem a birtokotok? Annál több kuszaság s annál kevesebb nyugalom van, mennél több észt vél bírni az emberi agy. 60 Centrumok, rezidenciák. Kénsav- és füst-városok. Székhelyek ólomcsőből és levegőhiányból és fertőzött vízből. Folyékony épület-sorok, ahol már a tégla fölösleges. 60
Útépítők fővárosa a lány nyitott hasában. Kőfejtők a reklám-szemü nő térdei közt. Szilárd középpontok a mocsárban. Hatósági álomsziget. Folyton éppen távozik az uralkodó. Szakadatlanul éppen most esnek el a legyőzöttek, de a siető győztes is. Koronátlan és hiányzó test a király, szántatlan területek felhőből, vásárok harsogó öblitésből, csodálkoznál-e, ha a királynőt említeném? Gulyák és nyájak bibliai seregének hiánya vonul, se korbács, se kés nem fogja őket. Pogány cézári és keresztény lovagi ménesek, mind tegnap, mind azon a tegnapon, mi a naptárból véletlenül kimaradt, de amit úgyis átaludtunk volna. És ez a tréfás görgeteg, minden jog és engedély a hivatalé, nem történhet semmi baj, csak éppen a másik, zárt tornateremben a küzdők lekaparják krémes arcukat. 61 Hazatérünk estére, estére, iparkodjunk végtére, hazaérünk, nem a világ végére, csak a falu szélére. Hazajutunk hajnalra, hajnalra, de sötét a fa lombja, eltévedtünk rengetegbe, vadonba, hív a falu harangja. 62 Fönn a Sashegy dupla ormán hány titkár tengerbe fúlt, sok magasztos ellenőr, mennyi ülnök és családja, három teljes albizottság, sőt négy elnök, s mindahány egyetlen kiránduláson. Két igazgató maradt villanydróttal összekötve, most szikráz ki szép fejükből egy hatalmas gondolat: Minden, mint volt, úgy marad, míg a nap süt, mindörökre, fejlődésnek ezt nevezzük, hagyomány ez, nem hamis, minden kezdeményezésre gyűljön akta-piramis. 61
Korszakalkotó! De bennem nincs egy szikra értelem, madárlátta levegőből s tyúkganéjból énekem hintem rájuk kegyelettel, veszteség, pótolhatatlan, méltóságos elmúlásuk óriási bánatot és harangzúgást hozott. 63 Kapuban zörget a tél szele, ílyenkor édes a vadkörte, berkenye, savanyú az egész éven át, csak ha dér csípte meg, oldja lágy zamatát. 64 Szülő, mester, barát elhalt mellőlem, már csak őrájuk gondolok, míg az én gondolatom is el nem merűl. Nem látok többé virágos ágat, felkelő vagy lenyugvó napot, a holtak elfedik előlem. 65 Délután hó szitál a városra. Estefele mind elolvad sárosra. Csillog-villog az uti fák minden ága, zuzmara, zegernye, dér tapad rája. Másnap reggel nap ragyog a falakra. Csak az én szivemet nem olvasztja, öreg vagyok, mint a száz-birkás gazda, ki ostorát már a szegre akasztja. 66 - Rónay Györgynek A hatvan év, mit mindketten megértünk, nem jelenti, hogy gyümölcsként megértünk, azt sem, hogy már mindent bölcsen megértünk, legföljebb egy garast mégis megértünk.
62
67 Arany és éjszín lovakon - rajtuk szederindaként tekerőzik a tajték s csattogó lábuk mögött cipóként duzzad az éledő tűz - ülnek a fiú-derekú vidám szüzek s mögöttük a gyors kétkerekű kordén a lánghajú vezér mint egy zászló... Iszapban nyitja ótvaros leragadt szemét egy béka. Tojáshéj, búborék és vadkacsa-fészek közt brekegni kezd: „Bizony már Isten engem úgy segéljen - jóllehet vagy kétezer éve hogy busás tapasztalat görnyeszti hátamat és sokféle élvezet s láttam bokron függő ruhát, szerelmeseket, mocsárba penderülő kalapot, szomjas barikát amint a vízre néz s képét nem látja meg íly szépet, Isten engem, mint most képzelek, vetítve lenn-remegő tükörbe, melyet puha sár keretez kerekké: nem lelek én sehol és soha.” 68 Az egyik szólt: „Van Isten.” Másik felelt: „Nincs Isten.” Hallotta ezt a hőmérőben a higany-szál s mondá: „Míly boldogok! Plusz vagy mínusz jelet raknak a Végtelen elé, s ettől nem változik; anélkül hogy tudnák, ők egyetértenek. De én, ki egyik számjegytől a másikig kúszom vagy csúszom: a Végtelent nem érem el soha.” 69 A kutya szomjazott. Mert kútra nem talált, loholt, s a meredek folyóparton megállt, hol hűvös mélyben a két földpárkány között elérhetetlenűl a sok víz gyöngyözött; míg a mélység előtt négy lába megmeredt, nyaldosta hasztalan a száraz hő leget. De a vágyott habon árnyékát látta lenn: bozontos kutyafej rezeg a gyors vizen, az árny-nyelv lafatyol iramló habokat s az eleven kutya egy csepp nélkül marad. 70 Kiskakas a jércék között vonúl, kendermagos mellénykéje mint a szabó mesterműve, azt gondolja, nagyúr.
63
Kiskakas a szemétdombra kiáll, vértől duzzad tarajkája, fürész-fogú koronája, azt gondolja, király. 71 A tárgyak a valóság horzsolásai. 72 Vámvizsgálat: Asszonyom mielőtt felszállunk a vágy zsúfolt autóbuszára ahol mind boldogok leszünk előbb engedje meg hogy a kezét hátratekerjem és megvizsgáljam értéktárgyait kicsomagoljam a jégszekrényét zsebkendőjéből ezt a három sarokházat a múzeumból lopott festményeket ugye ez a halott magzat az öné s az a legnagyobb hulla talán a kedves férje vagy a tisztelt édesapja nem ó nem asszonyom félreért engem én nem akarok udvarolni csak a rend kedvéért köszönöm 73 Kopasz nagyapó a haját igazítja s az ablakon át beröpül hat ökör s a bronznehezék-kutya rájuk uszítva inkább nagyanyó bajuszába pödör. Féléves a hölgy aki hét unokáját most rejti az eb meg az ökrök elől meg sem született s vicsorítja pofáját míg mély hegyeken vizi párducot öl. A gépkocsi tárva kinálva hiába a férfi s a nő autót nem akar előbbrevaló a pelenka s a bába hiszen paripás deli nép a magyar. 74 Az együttlét a multban folytatódik. 75 A zsibongó vásáros Nyiregyháza felől nem több mint három lábnyi magasban száll fütyörészve Fehér Gábor, kísérik a Rétköz sárgarigói, 64
Hegyalja pusztitó seregélyei, s a Hajduság kányái, mind a mély alapot remegtetőn s ha tücsök-alatti csendben mondjuk Debrecenben kigyujtom a lámpám selyem-bogarát akaratlan, s a ház-ereszen függ hagyma-füzérem, benn hét véka rozsom van, és lábamnál a tenger: ő nem áll meg a parton... Mondd bátyám, mit akarsz hát, nem vagyok oly könnyű mint te, rég cseppkőbe falaztak s az alak csak az élőkhöz könyörög mint hegyoldalon madárijesztő 76 Viszolyogtat, ahogy tiszta életemért dicsér majd a moralista. Nem! Én minden bűnt elkövettem, legföljebb nem volt rá időm, vagy tehetségem, vagy bátorságom, vagy erőm. 77 - Bodrog Miklós zsoltár-fordításaira Imhol az őskor fénye a zsoltár-könyvön elárad, több-ezer esztendőn átsuhanó sugarak, mind arany és csillag, még szeplőtlen ragyogással, hályogos ódon kincs, mit soha rozsda nem ér. Hány kétsége az űzött nyugtalan emberi lénynek, mennyi könyörgő hang, áldozat és bizalom, féltett messzi reménység, mely folyton közelebb száll, végül harsonaszó, boldog örök diadal. Tűz, mit az óvó pernye borít, minden hamun átsüt, láng, a szavak rácsán át a szivekbe merül. 78 Hág négylovas csengős villámszekérre, siet, hogy rabját eloldja, de mégse. Meteorként száguld az éjszakába, lovát a bukottért hajtja, de mégse. Mezítelen felhőt érint a lába, daloljon róla bolondja, de mégse. Hajnalpírban körülborzongja fátyla, hadd lássa lentről apródja, de mégse.
65
Kardvirág fagya, heve, tisztasága elepedt hívét ápolja, de mégse. Királynői pártában lép az árnyba, a végső mécset kioltja, de mégse. Hegyen éjből kiemelkedve sátra, a senkit keblére vonja, de mégse. Ékessége borúl mind e világra, a holtat megszülni hordja, de mégse. Aki meghalt érte, az lesz királya, irigyelje minden szolga, de mégse. 79 Takaród hadd igazítsam, puha párnád kisimítsam, legyen álmod kerek erdő, madaras rét, bokor-ernyő. 80 Hároméves voltam, mikor észrevettem magam körül a világot, de azóta se láttam. Mint csillogott és tajtékzott! fújt, toporzékolt! Emlékszem, virágos kert volt, zöld és tarka zuhatag, benn barna kerti pad. Középen én. Majdnem szétrobbantotta mindenét, mintha bármi áron is észre akarná vetetni magát. A háztetőn macska, vörös nadrágban, hegedült, megdobtam kővel, ekkor elenyészett. Ez sokkal később történt, a világot újból azóta se láttam. Mert hiszen az ember átlát a falon, de nem lát keresztül a fal hiányán. .oOo.
66
