WARMIA-MAZÚRIAI VAJDASÁG (Województwo warmińsko-mazurskie)
A Warmia-Mazúriai Vajdaságot 1999-ben hozták létre az olsztyńi és több más kisebb vajdaság összevonásából. Nagyvárosai közül Elbląg és Frombork nevezetességeivel ismerkedtünk. Elbląg (ném. Elbing), lengyel kikötőváros a Visztula torkolata közelében. 1237-től a Német Lovagrend vára. A Hanza Szövetség tagja volt. 1945-ig Németországhoz, 1945 óta Lengyelországhoz tartozik. A Visztula alsó folyása és a Nogat folyó környéke, a Toruńtól Elblągig terjedő Visztulavidék, a Dolne Powiśle környéke, a városok és a várak egykor a Német Lovagrend birtokainak központja volt. Észak-Lengyelország keleti felének nagyobbik részét a Mazury-tóvidék (Pojezierze Mazurskie) foglalja el. A nagy tavak vidékétől nyugatra fekszik a tóvidék közigazgatási és forgalmi központja, Olsztyn. Közte és a Visztula alsó folyása közötti terület – amelynek legészakibb pontja a Visztulaiöböl partján fekvő Frombork – a történelmi Warmia. Ez azonban látnivalóit tekintve egybeolvad a Visztula és a Nogat folyó közét, valamint a Visztula két partját egykor elfoglaló lovagrendi területekkel.
Elbląg Elbląg (németül Elbing, oroszul Eлблoнг), a warmiamazuri vajdaság legnagyobb kikötője a Visztula torkolata közelében. Járási jogú város, az elblągi járás székhelye. Az egyik legnagyobb város Észak-Lengyelországban, az Elbląg folyó torkolatánál, ahol a Visztula öbölbe ömlik. Fontos gazdasági és kulturális központ, valamint vasúti és közúti csomópont. Itt a közelben történt Szent Adalbert vértanú halála. Szent Adalbert (más néven Prágai Adalbert, csehül: Svatý Vojtěch, lengyelül: Święty Wojciech) (957 körül – Pomeránia, 997. április 23.) Prága püspöke, Magyarország és Poroszország hittérítője, keresztény mártír. 997-ben hittérítő útján halt mártírhalált a mai Lengyelország északi részén.
Elblągot, az Alsó-Visztula-völgy legjelentősebb települését a XIII. században a Német Lovagrend térítői alapították, akik a folyó parti pogány szláv pruszok települése mellett várat építettek. A várost először 1237-ben említik Elbing néven, ekkortól épül ki a Német Lovagrend vára. Később Elbląg kedvező földrajzi helyzetét a tengerhez közeli, biztonságos kikötőként kínálkozó folyó parti fekvését felismerve, főképp lübecki kereskedők telepedtek le a lovagrendi vár körül. 1241-ben városi jogot kap. A XIII. század végén Elbląg ismert kereskedőváros volt, a Hanza-városok szövetségének tagja. Ez idő tájt épült fel a Szent Miklós katedrális (Kościół katedralny św. Mikołaja) is. 1314-ben elkészül a városi torony is. Elbingi flotta a hanza városok segítségére volt. 1350-es években a norvégokkal és dánokkal vívott háborúban. 1360ban 13 ezer ember hal meg a nagy pestis idején. 1367-ben a Kölni Konföderáció tagja lett. 1414-ben a lengyel hadsereg megostromolta a várost, de sikertelenül. 1440-ben Poroszország része lett. Elbląg részt vett e városoknak a lovagrend ellen folytatott 13 éves háborújában, amely 1466-ban ért véget. 1453-ban a legyeleknek sikerült bevenni a várat és lerombolták azt. 1454ben a IV. Kázmérnak behódol a város. 1466-1772 között Elbląg Lengyelország területéhez tartozott. Elbląg – Warmia egész területével együtt – a warmiai püspök kormányzása alá tartozott. Elbląg élénk tengeri kereskedelmet folytatott. 1478-ban az ó- és újváros városállamot alakít ki. 1531-ben megalapítják az első evangélikus gimnáziumot. 1550 körül II. Zsigmond Auguszt király vallásszabadságot hirdet. Ekkor épül a Szent Anna templom. 1577-ben evangélikus templommá szentelik a Miklós templomot. 1580-ban Báthory István uralkodása alatt jelentős kereskedelmi várossá fejlődik. 1594-ben a város fénykorát éli. A XVI. században hadi kikötő volt. Itt épült meg Lengyelország első, tengeri hajókat építő telepe. A városban angol kereskedők filiáléi működtek.
1625-ben ismét felütőtte a fejét a pestis, 3608 fő halt meg a járványban. 1626-ban a svéd csapatok II. Gusztáv Adolf vezetésével megtámadták és elfoglalták a várost. 1655 és 1660 között a svédek másodszor is elfoglalták a várost, de a lengyel király kiűzte a svéd X. Károly Gusztáv királyt. 1657-ben II. János Kázmér elzálogosította várost 400 000 tallérért cserébe. 1700-ban III. Frigyes herceg visszaadta a területet Lengyelországnak. 1710 és 1712 között az oroszok elfoglalták a várost. 1713-ban a Lengyel koronához visszakerült, azonban a szász csapatok 1734-ig itt maradtak. 1758-ban a hétéves háború végén az oroszok szállták meg a várost egészen 1762-ig. Elbląg 1772-ben a Porosz Királysághoz került. A város a második világháború végéig Németország balti-tengeri kikötője, iparvárosa volt. 1807-ben Napoleón megszállta a várost és csak 1813-ban távozott. 1828-ban a városban építették meg az első Kelet-Poroszországi gőzhajót. 1837-ben megalapították a Schichau Társaságot. 1840–1858 között építették meg az Északi-csatornát Iława és Elbing között, Georg Steenke tervei alapján. 1844. október 23-án a babtisták megalapították a városban első közösségüket. 1853-ban megépül a vasút.
A Stary Rynek északi szakaszán áll a XIV. században emelt, s a XV. században egy további szinttel magasított, toronyszerű várkapu, a Piackapu (Brama Targowa), a polgárváros védőövezetének romja. A Rynek déli szakaszának látnivalója a XIIIXIV. századi, 1510-ig épült, 95 m magas tornyú Szt. Miklós-plébániatemplom. A XIII-XIV. századból való dominikánus Szűz Mária-templom jelenleg képtár. Világviszonylatban is különlegességnek számít a Elbląsko-Ostródzki Csatorna. Ezt a porosz uralkodó, IV. Vilmos Ferenc kényeskedésének köszönhetjük, aki amikor a terv elfogadására került sor, először azt kérdezte, van-e ilyen máshol a világon, csak ezután egyezett bele, miután megtudta, hogy nincs. A másik a turisták által szintén kedvelt hely, a XIX. századba épült 14 zsilippel rendelkező Augustowski Csatorna, melyet a Lengyel Királyság legnagyobb gazdasági beruházásának tartanak. Elblag is az új egyházmegyék közé tartozik, 1992 óta püspöki székhely.
1905-ben rendezett népszámláláson a város lakossága 94 065 fő volt, német anyanyelvűek főleg. 280 fő lengyel és kasuba anyanyelvű volt. 1945. január 23-án a Vörös hadsereg elfoglalta a várost. A háború súlyosan lerombolta a várost. 1945 márciusában Lengyelország része lett Elbląg néven a város. 1946-ban a Schikau Társaság tulajdonát a szovjetek hazájukba szállították, kárpótlás gyanánt. 1948-ban a város lakossága 40 000 fő volt, 1962-ben már 81 000 fő. Az újjáépítés eredményeként az ország e részének jelentős ipari és kereskedelmi központja lett.
2. ábra A felújított lakóházak Jelenleg újjáépítési program folyik a városban. Új házak épülnek a Hanza-városokra jellemző kereskedőházak stílusában, s ez újjáéleszti a várost.
Frombork Hosszú éveken át Fromborkban élt, dolgozott, és itt is halt meg Mikołaj Kopernikusz. A Katedrális domb erődépítményei, az egykori középkori erőd a legmagasabb műemléki osztályba tartozik. A legrégebbi épület a védőfalakkal körülvett gótikus székesegyház és a XIV. századi püspöki palota, amelyben jelenleg a Kopernikusz Múzeum található.
1. ábra Szt. Miklós-plébániatemplom
Frombork a Visztula-félsziget által a tengertől elzárt Visztulai-öböl partján fekszik. Az elblagi dombvonulaton emelkedő káptalani vár és a Visztulai-öböl partja között terül el. A legenda szerint egy óporosz halásztelepülés kunyhói fölé az
első templomot a fromborki Káptalan-dombon Szent Anzelmus, az első warmiai püspök emeltette. Amikor a Német Lovagrend lovagjai Braniewót, az eddigi püspöki székhelyet felperzselték, 1280-ban a püspökség és a káptalan székhelyét Fromborkba helyezték át. A fromborki gótikus székesegyház építését 1329-ben kezdték meg, de ez csak 1388ban készült el. A későbbi, a papi városrészt körülvevő falakat az 1410. évi grunwaldi csata után, 1414-ben lengyel-litván hadak ostromolták. Az 1454-1466 között szakadatlanul dúló lengyellovagrendi háború idején Frombork már a lengyel oldalon állt. Ekkor cseh huszita zsoldosok védelmezték a várat a Német Lovagrend csapatai ellen.
3. ábra Fromborki részlet, háttérben a káptalani vár A toruńi béke alapján Frombork is része lett a Lengyelország területéhez tartozó Warmia püspöki tartományának. Ennek ellenére a Malborktól 60 km-re fekvő Frombork állandó harcok központja lett. A határszéli várból a püspökök később Lidzbark Warmińskibe költöztek át, a káptalan viszont Fromborkban maradt. A püspökvárat a XIV. század közepén emelték. 1521-1543 között mint a káptalan kanonokja, Fromborkban élt Mikołaj Kopernik (Kopernikusz). Itt folytatta kutatásait, s itt írta meg a „De revolutionibus orbium coelestium” című művét. Kopernikusz Krakkóban és Bolognában tanult, járt Varsóban, Toruńban, Grudziądzban, Brodnicában, Nowe Miastóban, Lubawában, Ostródában. Hosszabb időt töltött Lidzbarkban, Ornetában, Pieniężnóban, Braniewóban és Elblągban. 70 éves korában Fromborkban hunyt el. 1837-ben a porosz uralom alatt világi hatalmaktól és birtokaik nagy részétől megfosztott warmiai püspökök visszaköltöztek Fromborkba, majd Oliwa lett a püspöki székhely. Mikołaj Kopernik csillagász Mikołaj Kopernik (latinul: Nicolaus Copernikus vagy Kopernikusz, Nikolausz; német-porosz dialektusban Niklas Koppernigk vagy Coppernick (saját írásmód) ― Toruń, 1473. február 19.
Lengyelország – 1543. május 24. Frauenburg, Kelet-Poroszország [ma Frombork, Lengyelország]) lengyel csillagász a frauenburgi (fromborki) székesegyház kanonokjaként élete nagy részét csillagászati megfigyelésekkel töltötte, és észleléseit gondosan feljegyezte, matematikai számításokkal alátámasztva megalkotta a heliocentrikus világképet. A XVI. század elején a Világegyetem általánosan elfogadott képe még az ókori gondolkodó, Arisztotelész (i.e. 384-322) geocentrikus (Földközéppontú) tanaira, valamint e tanok Ptolemaiosztól (i.e. 85-161) való továbbfejlesztésére támaszkodtak. Ptolemaiosz a Földet helyezte a Naprendszer középpontjába. Elmélete szerint a Nap, a Hold és a bolygók a mozdulatlan Föld körül keringenek. Ptolemaiosz elméletét a keresztény egyház is vallotta. Mikołaj Kopernik a lengyelországi Toruńban született 1473. február 19-én. Jómódú kereskedő fia volt, nagybátyja 1494-ben Warmia püspöke lett. Az ő tanácsára ment 1491-ben a Krakkói Egyetemre. 1498-ban – papi előképzettség nélkül – kinevezték a fromborki székesegyház kanonokává. Egy év múlva Bolognába utazott, ahol az ottani egyetemen jogi tanulmányokat folytatott, majd 1501-ben a Padovai Egyetemen orvosi diplomát szerzett, melyet élete végéig gyakorolt. 1503-ban tért vissza hazájába, Lengyelországba. Kopernikusz csillagászati megfigyeléseit még 1497-ben, Bolognában kezdte meg, majd Lengyelországban folytatta. Amikor rálelt Arisztarkhosz (i.e. 310-230 k.) Nap-központú (heliocentrikus) elméletére, sok éven át dolgozott elgondolásán. Kinyilvánította, hogy a Nap a változatlan helyzetű középpont, és a bolygók keringenek körülötte. A Föld csak egy a bolygók közül. Évente megkerüli a Napot, s közben naponként megfordul a tulajdon tengelye körül is. Úgy tartotta továbbá, hogy a Hold nem tartozik a bolygók közé, hanem a Föld kísérője. Kopernikusz a Merkúrt vette a Naphoz legközelebbinek és a Szaturnuszt a legtávolabbinak (abban a korban az Uránuszt, a Neptunuszt és a Plutót még nem ismerték, mert az égboltot szabad szemmel vizsgálták). Kopernikusz a bolygók mozgását körpályára tételezte fel. 1530-ban papírra vetette elméleteit, VII. Kelemen pápa jóváhagyta kéziratát, és utasította a tudóst a könyv megírására. Kopernikusz elveit a De Revolutionibus Orbium Coelestrium (Az égi pályák körforgásáról) c. művében tette közzé. Kopernikusz Fromborkban hunyt el 1543. május 24-én. Elveit a pápai inkvizíció csak az 1600-as évek elején kezdte üldözni. A távcsövet is csak 1600-ban fedezték fel Hollandiában, és ezt Galileo Galilei (1564-1642) 1609-ben tökéletesítette. A Kopernikuszi-rendszert valló Galileo Galilei nézeteit és kutatási eredményeit 1632-ben a
Dialogo c. művében tette közzé, melyért az inkvizíció elé idézték és – a pápai inkvizíció határozata alapján – házi őrizet alá helyezték.
5. ábra Fromborki Vár
4. ábra Kopernikusz-szobra a vár tövében A megerősített Wzgórze Katedralne-domb feljáratánál lévő Kopernikusz szobrot M. Welter készítette és 1973-ban leplezték le a csillagász születésének 500. évfordulóján. Püspökvár A fromborki püspöki és káptalani vár 130 x 60 m nagyságú, majdnem szabályos téglalap alaprajzú építmény. Déli bejárati oldalán két öreg bástyatorony között vezet az út a vár területére. A várban a kaputoronyhoz tapadó, később emelt épületen túl kis félkör alaprajzú bástyában volt a várnagy székhelye. A tőle jobbra lévő, alul ágyúbástyává átalakított, 7 m vastag falú, nyolcszög alaprajzú harangtorony barokk toronysisakot visel. A várudvar kapujával szemben emelkedik a katedrális gótikus épülettömege. Tőle balra, a nyugati fal megtörésénél áll a védelmi rendszerhez tartozó, vörös téglából épített négyzet alaprajzú ún. Kopernikusz-torony, Mikołaj Kopernik kísérleteinek színhelye. A katedrális és a Kopernikusz-torony között lévő gótikus-barokk bejáratú, címerdíszes épület volt a káptalan székhelye. A négy sarkán kis tornyocskákkal és gerincén egy kis huszártoronnyal díszített, 90 m hosszú gótikus fromborki székesegyház 1329-1388 között épült, háromhajós csarnoktemplom. Hálóboltozatát nyolc nyolcszög alaprajzú pillér hordozza. A bal hajóban látható 1504-ből való, domborműves táblaképet warmiai fafaragók készítették.
A fromborki székesegyház szentélyében álló barokk kori főoltárt Grabowski püspök az olasz Placidival készíttette el Krakkóban, a waweli székesegyház főoltárának mintájára. A szentélyből jobbra nyíló kisebb kápolna, az ún. Lengyel-kápolna XV. századi eredetű, és a porosz uralom alatt itt tartották a lengyel nyelvű istentiszteleteket. A templom faragványdíszes, címeres kanonoki stalluma késő gótikus. A szószék közelében helyezték el a Koprnikusz emlékét szolgáló 1735-ből való sírtáblát. Sírlapja a bal hajóban, a negyedik oszlopnál van, azonban teteme, amely sokáig a székesegyház kriptájában nyugodott, a svéd háborúk idején nyomtalanul eltűnt. Działdowo Działdowo (németül Soldau) jelentős történelmi múlttal és emlékekkel rendelkező városka. 1979. évi vonatos kirándulásunk során vasúti átszállóhely volt. Friedrich Wilhelm von Bülow báró, Dennewitz grófja (Friedrich Wilhelm Freiherr von Bülow, Graf von Dennewitz) (* Falkenberg, Altmark, Porosz Királyság; 1755. február 16. – † Königsberg, Kelet-Poroszország; 1816. február 25.) porosz tábornok, a napóleoni háborúkban Blücher tábornagy hadtestparancsnoka volt. 1792– 94-ben részt vett a francia forradalmi hadsereg elleni rajnai hadjáratokban. Az ezt lezáró 1795. évi baseli béke után, egy ideig itt a Mazuri tavaknál, a soldau-i helyőrségben (ma: Działdowo, Lengyelország) szolgált, a muskétás gárdánál (Füsiliergarde). Tczew Az ősidők óta lakott település 1979. évi vonatos kirándulásunk során vasúti átszállóhely volt. Tczew (németül Dirschau, latinul Trsovia) plébániatemploma XIII-XIV. századból való. A Visztulán átívelő, 1851-1857 között épített vasúti hídja ipari műemlék. A város fontos közúti csomópont a Szilézia-Baltikum és BerlinKalinyingrád közötti utak kereszteződésében.
Nidzica Nidzica (korábban: Nibork, németül: Neidenburg, poroszul: Nīdaspils) közel tizenötezer lakosú város a Nida folyó (a Felső-Visztula mellékfolyója; 151 km hosszú, vízgyűjtő területe 3862 km2) partján. Nidzica 130 km-re fekszik az orosz határtól, 180 km-re Kalinyingrádtól. Neve földrajzi eredetű, a szláv nid/neid alföldi folyó nevéből származik. Az első forrásokban elnevezése német név volt: Nydenburg, később Neidenburg (vár a Nidanál), melyet később lengyelesen Nibork, Nidbork, Niedzbórz névre változtattak. A város a Mazowsze és a Warmia-Mazury tájegység határán fekszik. Az első védelmi objektumot már a keresztesek alapíthatták itt 1266-1268 körül. Winrich von Kniprode (1310-1382), a Német Lovagrend nagymesterétől (1351–1382) városi jogokat kap, saját címerrel. 1440-ben a lovagok telhetetlensége és fokozódó adóztatása miatt a poroszországi városok és nemesség megkötötték a Porosz Szövetséget. 1453-ban a poroszok fellázadtak a lovagok ellen és segítségül hívták IV. Kázmér lengyel királyt. A tizenhárom éves háború (145466) idején Nidzicát a Porosz Szövetség hadai foglalták el. A Porosz Szövetség (lengyelül: Związek Pruski, lettül: Prūsijas konfederācija, angolul: Prussian Confederation, németül: Preußischer Bund) 1440-ben létrehozott szövetségi tömörülés volt. 53 poroszországi nemes (nemzetiségük szerint poroszok, németek, kasubok), 19 porosz város, köztük Danzig, Elbing és Thorn vett részt benne. Célja a Német Lovagrend Poroszország feletti uralmának megtörése, egyházikatonai államának felszámolása volt. 1453-ban a nagymester követelte a Szövetség feloszlatását és azt, hogy ismerjék a lovagrend hatalmát. A Szövetség ekkor fellázadt a teuton lovagok ellen, s 1454-ben segítségül hívták IV. Kázmér lengyel királyt (lengyelül: Kazimierz IV Andrzej Jagiellończyk; Krakkó, 1427. november 30. – Grodno, 1492. június 7. – Litvánia nagyhercege 1440–1492 között, Lengyelország királya 1447– 1492 között), felajánlva neki az országot. A király nem habozott a háború megindításával, s von Baysent megtette porosz gubernátorrá, de nagyszámú serege, kiegészülve a porosz és danzigi szövetségesekkel súlyos vereséget szenvedett a Tizenhárom éves háború első csatájában Konitznál. Ezzel szemben Kázmér nem adta fel. A porosz szövetség továbbra is ellenállt a német zsoldosoknak, s jelentős anyagi támogatást adtak ahhoz, hogy Kázmér új, modern sereget verbuváljon. Ehhez 1455-ben 190 ezer magyar forintot folyósítottak, s ebből Kázmér új katonaságot állított ki többségében lengyel,
kisrészében magyar és cseh zsoldosokból, seregét továbbá vörösorosz és tatár katonákkal is megerősítette. A danzigi hajók pedig meggátoltak egy dán támadást is, amely a lovagrend megsegítésére irányult volna. 1466-ban a lovagrend teljes vereséget szenvedett, s a thorni békében (pokój toruński) elvesztette országa jelentős részét, mely mint Királyi Poroszország került a lengyel koronához. 1454 és 1466 között lezajlott tizenhárom éves háború alatt a rend megmaradt hatalma és ereje is szertefoszlott. 1466. október 9-én a második thorni békében a német lovagok elvesztették porosz és pomerán területeik együttesének csaknem kétharmadát, és a maradékot is mint csak lengyel hűbért tarthatták meg. A toruńi béke után Nidzica egyik része maradt a keresztes állam területének. 1510-ben a pápa és a császár döntést hozott a lovagrend ügyének kivizsgálására és a lovagok megsegítésére, de Szász Frigyes halála leállította ezt a folyamatot. Az utolsó nagymester, Albrecht von Hohenzollern idején 1520. február 24-én lengyel seregek jelentek meg a városban. Leégett egy malom a várnál, és a lakosok is sok kárt szenvedtek. 1520 júliusában a teuton rendi hadak (a német lovagok) megtámadták Mazóviát, Warmiát és Łomżát. Augusztusban a Wiełkopołska ellen intézett akció keretében Międzyrzeczet vették be, majd ostromolni kezdték Wałcz, Chojnice, Starogard és Tczew városokat és Gdańskot is. V. Károly német-római császár közvetíteni igyekezett a háborúzó felek közt. 1521. április 5-én a nagymester és a lengyel király aláírta a toruni egyezményt a fegyverszünetről. 1525. április 10-én a protestánssá váló rendi mester Brandenburgi Albert hűséget tett a lengyel királynak és létrehozta a Porosz Hercegséget. A lovagok áttelepülnek Németországba, mert nem ismerték el Albert azon rendelkezését, hogy a lovagrendet feloszlatta. 1580-ban az Utrechti unió megfosztja a német lovagrendet holland birtokaitól. Négy évvel később a nürnbergi birodalmi gyűlésre lett hivatalos Brandenburgi Albert. Albert a lovagrend nagymestere felvette az evangélikus vallást, s Poroszországba való visszatérte után megkezdte a lovagrend egyházi államának felszámolását, és porosz templomok katolikus dogmáktól való megtisztítását. A lovagrendi államot átalakította hercegséggé, s így ő Albert porosz herceg lett. A Német-római Császárság új nagymestert nevezett ki, de így sem tudta visszaszerezni Németországnak a volt Német Lovagi államot, amit évtizedeken át folyó véres háborúval szereztek meg a lovagok. A XVI. században megindult gazdasági fejlődést a XVII. században a svéd háborúk szakították meg. 1628-ban súlyos kár éri. 1656-ban a Prostki csata
után a tatárok jelennek meg falainál. 1804-ben tűzvész pusztítja. A XIX. század második felében, különösen az 1871. évi német újraegyesítés követően a város fejlődésnek indul. 1888-ban vasúti kapcsolat létesül Olsztynnal és Działdowoval, 1900-ban Wielbarkkal. Az első világháború kezdetén a KeletPoroszország ellen irányuló orosz offenzíva idején kozákok dúlják fel és 1914. augusztus 22-én felégetik a várost. A tannenbergi német győzelem után az orosz elhagyják a várost. A város gyorsan újjáépült és megújult. Az 1920. évi népszavazást követően Németországhoz csatolták, így határmenti várossá vált. 1945 januárjában a 48. szovjet hadsereg Nyikolaj Guszev (Mikołaj Gusiew) altábornagy parancsnoksága alatt feltörve a német erődvonalat a város déli határában, betört a városba és heves utcai harcok során január 21-én elfoglalták a szovjet csapatok. 1945-ben új nevet kapott. Nidzicából a németeket kitelepítték. A várost részben átépítették. 2001-ben a wielbarki vasúti vonalszakaszt megszüntették.
Nidzicai Városháza
Olsztynek Olsztynek (1945-ig németül: Hohenstein, poroszul: Likuta Alnāsteini) és a hozzá tartozó közigazgatási egység (gmina) a Mazuri-tóhátság, az ún. Nagytavak vidékén, Lengyelország zöld tüdején helyezkedik el. Gazdasági alapja a mezőgazdaság és az élelmiszeripar, valamint az idegenforgalom (Felsőzsolca 2004. március 25-én Együttműködési szerződést kötött a várossal). A gazdagon formázott, dimbes-dombos felszínt több folyó, völgy szeli át. A város legnagyobb értéke a Warmia - Mazury történelmi vidék kulturális öröksége valamint maga a természet. A táj szépségét a folyók, tavak, őserdők, tájvédelmi körzetek védett természeti kincsek emelik ki.
Nidzicai vár A város feletti dombon négyzet alaprajzú kisebb keresztesvár áll. A Német Lovagrend gótikus stílusú külsőtornyos várát a XIV. század végén emelték, majd a XVI. században átépítették. A romos állapotba került várat a XIX. században, majd a második világháború alatt megsemmisült, ezt követően újjáépítették. A vár egy részében ma szálloda üzemel. A városfalakon belül két nagy építmény található, a Szent Adalbert-templom és a kolostor (kosciół Niepokalanego Poczecia NMP i św Wojciecha i Klasztorek). A domb tetején Jagelló Ulászló emlékműve magasodik. A fő látnivalói közé tartoznak még a városfal maradványai, a főtéren az 1842-ből való klasszicista városháza nyújt látnivalót.
Olsztynek mint település az ősi porosz nép, szasinok törzse élőhelyén keletkezett. A szomszédos Osterode, ma Ostróda, keresztes lovagok várának a vezérlovagja, Günter von Hochenstein komtúr parancsára 1350-ben megkezdődött a vár építése. A vár körül egy kereskedők és kézművesek lakta település jött létre. A település 1359-ben Winrich von Kniporde nagymestertől városi jogokat kapott és vele együtt – az osterodei keresztes lovagok komtúrja tiszteletére – Hochenstein nevet. A XV. századi lengyel orrásokban "Olstin parvum" néven szerepel. A város – a többi keresztesek által alapított város mintájára – főtérrel, városházával és merőleges utcákkal rendelkezett. A várost városfal veszi körül, amelynek teljes hossza 245 × 170 m és a magassága mintegy 10 m. 1410-ben környékén zajlott le a Német Lovagrend és a Jagelló Ulászló vezette lengyel-litván csapatok között a Lovagrend hatalmát megtörő grunwaldi csata. 1410-ben Olsztynek várát elfoglalták a polgárok, akik elismerték a lengyel király fennhatóságát. 1520-ban a lengyel hadsereg szállja
meg és Mikołaj Firlej nagyhetman elismerte a város kiváltságait. 1656-ban a svédek és a tatárok dúlták. 1764-ben a városban született Krzysztof Celestyn Mrongowiusz (1764–1855) evangélikus lelkész és prédikátor, a lengyelség szószólója a porosz uralom alatt, filozófus, nyelvész, kiváló lengyel tudós és felfedező. Lengyelország felosztását követően a Tannenberg nevet viselte a porosz uralom idején. 1809-ben Napoleon csapati állomásoztak a városkában. 1888-ban vasúti kapcsolat létesült Działdowoval és 1891-ben Ostróddal. 1914-ben környékén zajlott le az első világháború nagy ütközete, a tannenbergi csata. A tannenbergi csata az első világháború keleti frontján zajlott le az Orosz Birodalom és a Német Birodalom között. A csatában négy orosz hadtest teljesen megsemmisült, a 2. hadsereg szétszóródott, az 1. hadsereg pedig visszavonulásra kényszerült az oroszok kétszeres létszámfölénye ellenére:,,31-én este nincs információ a 2. hadsereg csapatainak helyzetéről… Nincsenek hírek a XIII. hadtestről. Katonák a XV. hadtestből csoportokban érkeznek Ostrołękába. A XXIII. hadtest az I. hadtesttel együtt harcol, egy részük a XV. hadtesthez csatlakozott." Az orosz Északnyugati Főhadiszállás jelentése, 1914. augusztus 31. Az 1914-es német stratégia szerint a birodalom hét hadsereget küld a nyugati frontra, hogy mihamarabb térdre kényszerítse Franciaországot (Schlieffen-terv), míg a lassabban mozgósító Oroszország ellen a keleti határon csak a 8. hadsereget hagyták. Kelet-Poroszország védelme azonban sokkal kritikusabbá vált azáltal, hogy az orosz mozgósítás gyorsabban ment végbe, mint ahogy arra a németek számítottak. Augusztus 20-án a Gumbinneni csata döntetlenül végződött, a német parancsnok, Max von Prittwitz pedig attól félt, hogy a nagyobb orosz erők bekerítik, ezért vissza akart vonulni a Visztula nyugati oldalára. A német főparancsnokság erre leváltotta, helyére a reaktivált Paul von Hindenburgot tette meg parancsnoknak, vezérkari főnökének pedig Erich Ludendorffot, a belgiumi hadjárat egyik hősét nevezte ki. Paul Ludwig Hans Anton von Beneckendorff und von Hindenburg (Posen (ma: Poznań), 1847. október 2. – Neudeck, 1934. augusztus 2.) német tábornok és nemzeti hős. Az I. világháború idején, 1914 augusztusában visszahívták katonai szolgálatra és Ludendorff tábornokkal együtt rábízták a kelet-poroszországi haderő vezetését. Ludendorff stratégiai zsenialitásának köszönhetően a nagy orosz túlerővel szemben a Hindenburg vezetése alatt álló német hadsereg briliáns védekezési taktikát mutatott be. A tannenbergi csatában aratott győzelem Hindenburgot nemzeti hőssé tette és megbízták a keleti front főparancsnokságával. Itt erős befolyással
rendelkezett az osztrák–magyar csapatok felett is. A II. mazuri tavaki csatában elért győzelemnek köszönhetően már Kelet-Poroszország megmentőjének tartották. A mai történészek szerint azonban a kevésbé méltányolt Erich Ludendorff tevékenységének kiemelkedő szerepe volt Hindenburg győzelmeiben. Az első világháború után a weimari köztársaság birodalmi elnöke volt. Polgárháborútól tartva 1933. január 30-án kinevezte Adolf Hitlert kancellárrá. Az idős államfő nem tudott ellenállni a nemzetiszocialisták egyre nagyobb befolyásának, azonban olyannyira tisztelt nemzeti hős volt, hogy még Hitler sem merte eltávolítani. 1934. augusztus 2-án bekövetkező halálával teljesen megszűnt az alkotmányos kormányzás Németországban, melyet Adolf Hitler korlátlan hatalma követett. Erich Friedrich Wilhelm Ludendorff (Kruszewnia, 1865. április 9. – München, 1937. december 20.) az I. világháború egyik vezető német tábornoka; puccsista, a náci párt képviselője a Reichstagban, vallásalapító. 1914 augusztusában Paul von Hindenburg mellett szolgálva részt vett a tannenbergi csatában és később a Mazuri csatában is. Erich von Falkenhayn felmentése után a német hadsereg főparancsnok-helyettese lett, egyenrangú Hindenburggal. Amikor Hindenburg és Ludendorff megérkeztek keletre, felülvizsgálták Hoffmann vezérkari tiszt agresszív tervét, mely a 8. hadsereget az orosz 1. és 2. hadsereg közé vezette volna. A terv kockázatos volt, de a németeknek jó információik voltak az orosz seregek mozgásáról és összhangjuk hiányáról (Szamszonov és Rennenkapf közismerten utálták egymást), ugyanis a két hadsereg nyílt rádióvonalon keresztül kommunikált. A rádióüzenetekből kiderült, hogy az oroszok nem számítanak támadásra. A német győzelem kulcsa mégis az lett, hogy az első hadsereg túl messze volt a másodiktól, így a Rennenkampf alá tartozó orosz csapatok nem érhettek oda időben, hogy felmentsék társaikat. Hindenburg, Ludendorff és Hoffmann a Mazuritavaktól nyugatra akarták csalni Szamszonov 2. hadseregét, hogy egy német hadtest megkerülhesse és bekerítse a csapdába sétáló oroszokat, míg Rennenkampf erőit egy lovashadosztállyal lefedezve elvágják a 2. hadseregtől. Szamszonov augusztus 26-áig nyugat felé vonult előre, mit sem sejtve az őt fenyegető veszélyről, amikor a bekerítő hadtest Herman von François vezetése alatt a hátukba került. A német főerők délnyugat felől támadtak, míg a fejlett német vasúthálózat előnyeit kihasználó Hindenburg néhány kisegítő erőt átdobott Szamszonovtól északra is, teljessé téve a bekerítést. Az oroszok egy szempillantás alatt abban a helyzetben találták magukat, hogy az eddig visszavonuló németek minden irányból ágyúzzák és támadják őket. A zavar, melyet a fenti jelentésrészlet is bemutat, súlyos veszteségeket
eredményezett. Augusztus 28-ára Szamszonov XIII. és XV. hadteste súlyos összecsapásba került a németekkel. A mocsarak és a tavak gátolták Szamszonovot erői átcsoportosításában, így a két elöl lévő hadtest felmorzsolódott. Bár Rennenkampf néhány egységét a német támadás szintén érintette, a parancsnoknak fogalma sem volt társa szorongatott helyzetéről. Előrenyomulását gátolták a Königsberg körül épített védművek, ráadásul azt hitte, a német hadsereg, ami valójában a 2. orosz hadsereget támadta, ellene vonult fel és őt készül megtámadni. Igazából csak egy német lovashadosztály állt előtte, de abban igaza volt, hogy a közvetlen közelében komoly német erőket mozgatnak körülötte. Rennenkampf emiatt kelet felé vonta vissza erőit, Szamszonovot támogatás nélkül hagyva. Szeptember 2-áig az oroszok közel 50 ezer halottat és sebesültet, valamint 90 ezer hadifoglyot veszítettek. A németeknek 60 vasúti szerelvényre volt szükségük, hogy elszállítsák az oroszoktól zsákmányolt lovakat és felszereléseket, míg ők "alig" 10 000 halottat és sebesültet veszítettek. Szamszonov augusztus 30-án öngyilkos lett. Hoffmann azt javasolta, hogy a nagyarányú győzelmet nevezék el a közeli Tannenbergnél 1410ben lezajlott csata után, ahol lengyel és litván harcosok lemészárolták a német lovagokat. A diadal hozzásegítette a központi hatalmakat a háború első hónapjainak túléléséhez, ellensúlyozva a Marne-i vereséget. Ugyanakkor csökkentette az Osztrák– Magyar Monarchiára nehezedő nyomást is, amely a kaotikus mozgósítás és háborús tervezés következtében korai vereségeket szenvedett. A 2. hadsereg megsemmisülése lehetővé tette a németek számára, hogy a Mazuri tavaknál nem sokkal később ismét lesújtsanak. A 8. hadsereg Rennenkampf 1. hadseregét is legyőzte.
1945-ben Olsztynek a szovjet hadsereg támadása következtében szinte teljesen megsemmisült. Ekkor pusztult el a grünwaldi csata emlékműve is, melyet a német csapatok robbantottak fel. Egyik legrégebbi olsztyneki épület a XIV. századi evangélikus templom, melyet valószínűleg 1350 körül építették fel. A város mai napig megőrizte a középkori térbeli jellegét: az utcák és terek elhelyezésével, a régi védőfalak megmaradt részleteivel.
Evangélikus templom, ma múzeum A város főterén, a városháza előtt egy hatalmas kőoroszlán áll. A szobor a tannenbergi csatában részt vevő 2. Mazaury-i gyalogos hadosztálynak a szimbóluma. A városkától 1,5 km-re, a gdański út mellett romként látható a tannenbergi csata németek által emelt emlékmauzóleuma, melyben a csata német vezérének, Hindenburgnak hamvai voltak.
A második világháború idején, 1939-1945 között közelében állították fel a Stalag IB Hohenstein német hadifogolytábort.
Kőoroszlán
Keresztesek vára olsztynekben, ma iskola A XIX. században a várat iskolai épületté alakították át. Ma is iskolai célokra használják, középfokú iskolák együttese helyezkedik el benne. Az eredeti várból csak a gótikus boltozatú pinceszint maradt meg, valamint északi és keleti szárny védőfalainak részei.
Olsztynek értékes kincse és különlegessége a Königsbergben 1913-ban megnyitott, és onnan 1940-ben átköltöztetett Néprajzi Múzeum (Park Etnograficzny), 1962-ben újra megnyílt, 1969-től Népépítészeti Múzeum, mely Európa egyik legrégebbi szabadtéri múzeuma. A 2001-ben itt megtartott "Rainbow Bridge" nemzetközi fesztivál vendége volt Paulo Coelho brazil író és Shimon Peres izraeli politikus valamint Aleksander Kwaśniewski lengyel elnök. A település közelében található vonatkozású Tokaj étterem.
a
magyar
Olsztyn Olsztyn (németül: Allenstein, történelmi lengyelül: Holstin, poroszul: Alnāsteini) a Mazuritóvidék nagy részének, illetve a Warmia jelenlegi fővárosa. Olsztyn 87 km-re fekszik az orosz határtól, és 140 km-re Kalinyingrádtól. Olsztyn a Łyna folyó két partján terül el, s nyugati irányba, külső városrészhez öt nagyobbacska tó csatlakozik. Észak-Lengyelország keleti felének nagyobbik részét a Mazury-tóvidék (Pojezierze Mazurskie) foglalja el. A nagy tavak vidékétől nyugatra fekszik a tóvidék közigazgatási és forgalmi központja, Olsztyn. Közte és a Visztula alsó folyása közötti terület – amelynek legészakibb pontja a Visztulaiöböl partján fekvő Frombork – a történelmi Warmia. Ez azonban látnivalóit tekintve egybeolvad a Visztula és a Nogat folyó közét, valamint a Visztula két partját egykor elfoglaló lovagrendi területekkel. Warmiát régen Ermland néven is ismerték. Térben a mazuryi Nagy-tavaktól nyugatra, a Visztula és a Nogat folyók alsó folyásától keletre elterülő, tavakkal szintén sűrűn behintett vidék ez. Egykor Kelet-Poroszország és a Gdańsk környéki német lovagrendi területek közé ékelődve hosszú időn át a Német Lovagrend és a lengyel királyok közötti harcok fő színtere volt. Warmia egykor a piasti lengyel birodalomhoz tartozott. A magyar Barcaságból Lengyelországba költöző Német Lovagrend foglalta el, s az 1410-től kezdődő háborúk sorát lezáró, 1466. évi toruńi béke után lengyel püspöki tartomány lett.
ekkor kapta az Allenstein (a Łyna porosz neve: Alna) nevet, a lengyel Ołsztyn nevet a XIV. századtól kezdték használni. A XIV. században városfalakkal vették körül. A Magas-kapu (Wysoka Brama) az egyetlen hírmondója az egykori városfal hajdani három kapujának. A négyszintes, díszes gótikus pártázatú kaputorony a XIV-XV. században épült.
Olsztyni városrészlet a Szent Jakab katedrálissal Szent Jakab apostol templomát a XIV század második felében kezdték építeni, ma Lengyelország egyik legszebb téglából épített gótikus temploma. Az Óváros területén alakult ki a polgárváros. A mai napig megőrizte az öreg város eredeti utcaszerkezetét és imponáló erődítéseit, és a házak többnyire ma is állnak, vagy az épületek követik a középkori alaprajzokat. A XV. század számos háborúja pusztította a még fiatal várost. Az 1466. évi toruńi béke határozatával Olsztyn, Warmiával együtt Lengyelországhoz került. A warmiai püspökség Olsztyn környéki részeit a városban székelő káptalani kasztellánus (várnagy) igazgatta. Az 1519-1521-ig tartó háború, melyet a Német Lovagrend robbantott ki, Dél-Warmiát elpusztította. A warmiai káptalan akkori feje a toruńi származású fromborki kanonok, Nikolaus Kopernikusz (lengyelül: Mikołaj Kopernik, latinul: Nicolaus Copernicus), a reneszánsz legnagyobb csillagásza volt.
Kaputorony Olsztynban A várost először 1334-ben említik oklevelek a német lovagrend államában. A Łyna partján emelkedő káptalani vár körül kialakult XIV. századi település 1353-ban nyert a káptalantól városjogot,
Kopernikusz szobra
1516-1519 és 1520-1521-ben Mikołaj Kopernik (Kopernikusz) töltötte be a káptalani kasztellánus tisztséget, aki lengyeleket telepített le a német lovagok uralma alatt elnémetesedett Warmiában. 1521-ben Kopernikusz vezette az olsztyni kanonoki vár védelmét Hohenzollern Albert, a Német Lovagrend nagymestere seregével szemben. Olsztyn, Warmia és az egész Mazury vidék ezután jogilag ugyan a Királyi Lengyelországhoz tartozott, de 1525-ben lovagrendi nagymesterből lett lengyel hűbéres. Hohenzollern Albert, porosz herceg hatalma alatt maradt. A következő évszázadban a Królewiec-Varsó útvonalon kedvező helyen lévő város felvirágzása következett be. Ezt a fejlődést a XVII-XVIII- századi északi háborúk akasztották meg. Az 1709-1712 közötti járvány a város lakosságát csaknem teljesen elpusztította. Az olsztyni káptalan támogatásának köszönhetően a XVIII. században sikerült helyreállítani a város helyzetét. Lengyelország 1772. évi első felosztásakor Warmia a Porosz Királysághoz került. A porosz uralom nagy németesítő mozgalmai idején Olsztyn a warmiai lengyelek nemzeti és kulturális központja lett. 1807-ben Olsztynba látogatott a francia császár. A napoleoni háborúk után a poroszok önkormányzati tartományt hoztak létre és 1818-ban megalapították az olsztyni járást. A XIX. század második fele Robert Zakrzewski, majd Oskar Belian polgármester vezetésével dinamikus fejlődés ideje. 1867-ben korszerű kórház nyílt meg, 1873-ban vasúti összeköttetés Toruńnyal és az első világi iskola, egy gimnázium 1877-ben nyílt meg. 1886-ban jelent meg a Gazeta Olsztyńska újság első száma, melyet a Liszewski és Pieniężny család 1939-ig megszakítás nélkül megjelentetett. A lakosság létszáma ebben az időben az 1846-os 4 000 főről 1875-ben 6 000-re, és 1895-ben 25 000-re bővült.
volt, 1950-ben 45 000. Az ipar és a gazdaság lassan magához tért. Az igazi fellendülést azonban a gumiabroncs gyár létesítése hozta 1967-ben. A város képe gyökeresen megváltozott. Áttörést jelentett a politikai életben a Szolidaritás szakszervezet (lengyelül NSZZ "Solidarność") megalakulása. A rendkívüli állapot alatt a városban aktív ellenállás volt tapasztalható. 1989 után területi önkormányzat alakult, az első demokratikusan választott vajdasági és városi vezetéssel. Ma folytatódik a fejlődés, egymás után épülnek a lakónegyedek, ipari létesítmények (Michelin) Olsztyn egyike azon kevés lengyel városnak, ahol a demográfiai szaporulat pozitív.
A Régi Városháza A hajdani szűk főtéren (Rynek) a XIII. században épült fel a Régi Városháza (Stary Ratusz). A nagy tömegű, holland reneszánsz stílusban épített, oromzatos tornyos városháza a XIX-XX. század fordulóján, 1912-16 között épült egy újabb főtéren.
1890-ben városi gázhálózat, 1892-ben telefonhálózat és hat évvel később korszerű vízvezeték rendszer, 1907-ben pedig villamos hálózat létesült. Az utcákon megjelentek a villamosok és nem sokkal később megnyílt a repülőtér is. Az olsztyni Dom Polski (Lengyel ház) a porosz időkben, egészen 1939-ig az itteni lengyelek szervezeteinek székháza, kulturális központja volt. Az első világháború után, 1920-ban a hovatartozás ügyében Warmiában is népszavazást tartottak, de a lengyel lakosok az egyenlőtlen harcban alulmaradtak, és Olsztynt Warmiával együtt KeletPoroszország részeként Németországhoz csatolták. 1939-ben több mint 50 000 fő lakott a városban. 1945. január 22-én Olsztynt elfoglalta a Vörös Hadsereg, néhány napi megszállás után az orosz katonák felgyújtották a várost, az épületek mintegy 40%-a elpusztult. 1946-ban a népesség 23 000 fő
Az Új Városháza Az olsztyni piactéren álló gótikus stílusú, hatalmas, hétszintes, vakárkádokkal díszített homlokzati tornyos Szt. Jakab-katedrális (Katedra św Jakuba) feltehetően 1380-1445 között épült, tornya 15821596 között, hálóboltozata a XVI. században készült. A toronyhoz csatlakozó Olchowskikápolna a XVIII. század elején épült. A templom háromhajós, csarnok típusú. Főoltárán és a két mellékoltáron, késő gótikus stílusú faragványos táblaképek láthatók. A XVI. század közepén készült reneszánsz oltár a keresztre feszítést ábrázolja.
1410. július 15-én Stębark (Tannenberg), Faulen (Ułnowo), Grunwald, Łodwigowo (Ludwigsdorf) és a Lubień-tó közötti területen zajlott a grünwaldi csata vagy tannenbergi csata (lengyelül Bitwa pod Grunwaldem, litvánul Žalgirio mūšis németül Schlacht bei Tannenberg), amelynek során a Lengyelország és Litvánia egyesült erővel aratott győzelmet a Német Lovagrend hadai fölött, amely terjeszkedésével már közel másfél évszázada fenyegette a két államot, továbbá más országokat is, mint az orosz fejedelemségeket. Egykori káptalani vár A Łyna által leírt kanyarban emelkedő vöröstéglából emelt, oromzatos káptalani várat a XIV. század második felében gótikus stílusban építették. A XVI. században átépítették, délkeleti szárnya pedig csak 1756-1758-ban készült el. A vár Óváros felé néző homlokzatát az Óváros falövezete is védte. Az erőd négyoldalas, szerény méretű épület, melynek északi szárnyán találhatók a lakosztályok, a déli oldalán pedig a szolgálati helyiségek. A várban napjainkban a Warmia és Mazuria Helytörténeti Múzeuma működik. Az egykori falak értékes maradványa a Magas-kapu (Wysoka Brama). A XX. század eleji porosz, szecessziós és eklektikus építészet szép példái az óvároson kívül találhatók. A környék szépségét több tó is növeli.
Grunwald Grunwald (németül Grünfelde, litvánul Žalgiris) falu Észak-Lengyelországban, a Warmia-Mazúriai Vajdaságban, Ostróda megyében, Grunwald községben. A falu Olsztynek városától 13 km-re délnyugatra található. 800 lakosa van. Bár a község központja Gierzwałd falu, a község névadója történelmi jelentősége miatt mégis Grunwald. A falu lengyel neve a német Grünwald név átvétele, amely „zöld erdőt” jelent. Ugyanez a jelentése a litván névnek is. A német Grünfelde név magyar jelentése „zöld mező”.
Az ütközet az 1409–11-es lengyel–litván– lovagrendi háború keretében zajlott és a lengyellitván szövetséges hadak győzelmével zárult. A grünwaldi ütközet a középkor egyik legnagyobb és legvéresebb ütközete, egyes források szerint majdnem negyvenezren haltak meg a harcokban. A győzelem következtében a németek ereje megtört, és ez véget vetett terjeszkedésének, az ún. Drang nach Osten-nek. A csatatéren számos más nép is összeütközött. A szövetséges sereg egy bizonyos hányada nem csak lengyel és litván katonákból tevődött össze, rengeteg orosz is harcolt a csatában. A más nemzetiségű hadak némelyikét saját uralkodójuk vezette. A litvánok tatár lovassága élén Jalal ad-Din, az Arany Horda majdani kánja állt, addig a lengyel had soraiban harcoló moldvaiakat Sándor fejedelem (Alexandru cel Bun) vezérelte. Számos nemzetiség részese volt a híres győzelemnek, de nem lehet csak az egyiküknek tulajdonítani a sikert, valójában a közösen nyerték meg a küzdelmet. A győztesek ugyanakkor a lovagrendi székhelyet a Marienburgot (Máriavár) nem tudták bevenni, egyfelől azért, mert a győzelmüket áldomással ünnepelték, másrészt annyira kimerültek, hogy pihenőt kellett tartaniuk. Az sem kizárt, hogy hasonlóan a német lovagokéhoz, ők is jelentős létszámú veszteséget szenvedtek az emberanyagban, s a sorok rendezése is időt vett el, ami még gátolta a tovább haladást.
Jan Matejko: A grünwaldi csata (festmény). A kép központi alakja Nagy Vitautas litván fejedelem, mellett baloldalt gyalog harcol Jan Žižka, jobb oldalán Ulrich von Jungingen nagymester vív küzdelmet.
A grünwaldi csata, 1410 Részlet a Długosz krónikájából A Lengyelországba 1226 óta fokozatosan betelepült német lovagrend elleni csata fontos állomása volt a lengyel állam fejlődésének.
Egy keddi napon, július 15-én… Ulászló [Jagelló Ulászló (1386–1434)], a lengyelek királya, a hajnali derengésben misét rendelt el a tábor helyén… Két mérföldet maga mögött hagyva, mialatt a környező ellenséges falvakat felégette, megérkezett Tannenberg és Grünwald helységek (villae) mezőire, melyeket híressé tett az azután bekövetkezett ütközet. Itt megparancsolta, hogy a sereg állandó tábort üssön az ezen a helyen gyakori fás és bozótos részek közt. Azt is elrendelte, hogy a kápolna sátrát egy kiemelkedő dombon helyezzék el, mely a Luben tóra nézett. Mialatt a sereg az állandó sátor verésével volt elfoglalva, a király mise hallgatásához készülődött. Jungingeni Ulrik, Poroszország mestere (magister Prussiae) már megérkezett Grünwald faluba, melyet az ő veszte később oly nevessé tett, s noha a közelben ügyködött, a királyi sereg előőrsei mégsem ismerték fel… Ulászló király pedig korántsem nyugtalankodott az ellenség oly közeli és hirtelen megérkezése miatt, hanem annak tudatában, hogy nem hiábavaló fáradság, előbb kívánta az isteni, mint a hadi dolgokat elvégezni, s ezért a kápolnába ment és alázatos szívvel két misét hallgatott végig, melyeket káplánjai… celebráltak: kérve kérte a legfelsőbb hatalom segedelmét; az istentiszteletet a szokottnál is ünnepélyesebb formában, énekkel rendezte meg… (Mialatt misét hallgatott), az egész királyi sereg rend és jelvény szerint Maszkowiczei Zindramo krakkói fegyverhordozó vezetésével, a litván sereg pedig Vitold (Sándor) litvániai nagyfejedelem parancsnoksága alatt csodálatos gyorsasággal sereglett össze és állt, szemtől szembe az ellenséggel, csatasorba. A lengyel had a balszárnyra ment, a litván a jobbszárnyat foglalta el…
Miután Ulászló, Lengyelország királya, teljesen bevégezte imáit, felegyenesedett. Nem csupán Sándor litvániai nagyfejedelem, hanem saját katonái is fegyveresen hívták őt csatába. Elfáradva kérlelésük és csatakiáltozásuk ostromától, magára öltötte a fegyverzetet, mely tetőtől talpig páncélba öltöztette testét. A katonáknak újabb és még hangosabb kiabálásaira, hogy sürgősen adjon jelt a küzdelemre (mert úgy látszott semmi sem elég gyorsan történik), megindult a támadás… Már rátették a sisakot a király fejére, aki már ujjongott, hogy belevetheti magát a küzdelembe, amikor hirtelen jelentették, hogy két herold, az ellenség seregéből kilépve, kíván a király színe elé járulni. Közülük az egyik a német-római király (Romanorum rex) jelvényét hordozta, ti. az arany mezőben díszelgő fekete sast, míg a másik a scsetyini hercegét: fehér mezőben tündöklő piros griffmadarat. Kezükben pedig két csupasz, hüvelyétől ment kardot tartottak. Lengyel katonák védelme alatt, nehogy sérelmet szenvedjenek, elvezették őket a királyhoz… Tiszteletet adva a királynak, követi beszédüket, német nyelven… a következőképpen adták elő: „Legdicsőbb király! Ulrik, Poroszország nagymestere (magister Prussiae generalis) általunk, heroldok által, neked és testvérednek (Sándor herceg nevét elhallgatták: Sándor (Vitold, Vitautas) litván nagyfejedelem, valójában Ulászló unokaöccse) küldi ezt a két kardot, jövendő harcnak zálogát, hogy vele és népével kevesebb halogatással és merészebb lélekkel, mint amilyent mutatsz, ütközz meg, ne bujkálj tovább az erdőkben és berkekben, s ne késleltesd a harcot. Ha pedig úgy találod, hogy a te csatarendednek kifejlődéséhez szűk és keskeny a térség, Ulrik Poroszország mestere, felajánlja neked – csak hogy kicsalogasson téged az ütközetre –, hogy a mező sík részéből, melyet saját seregével elfoglalt, átenged annyit, amennyit te akarsz; vagy legalább válassz bármi csatamezőt, nehogy az történjék, hogy a harc távoli halasztást szenvedjen általad.” Így beszéltek a heroldok. A heroldok követségének idején, a lovagrend hadserege, a heroldok által tett bejelentés igazolásaként, jelentős távolságra visszavonult. …Ulászló, Lengyelország királya, pedig a lovagrend büszke és fennhéjázó követségét meghallgatva, a heroldok kezéből átvette a kardokat. Nem fakadt haragra, vagy valamilyen méltatlankodásra, hanem könnyekre, s meggondolás nélkül, csodálatos és szinte égi alázattal, türelemmel és szerénységgel így válaszolt a heroldoknak:
„Jóllehet seregemben éppen elegendő a kard, s nem szorulok rá ellenségeim kardjaira, mégis ügyem és igazságom nagyobb gondolkodása, gyámsága és védelme végett, Isten nevében elfogadom ezt a két kardot ellenségeimtől és a ti kezetekből, noha ellenségeim jómagam és népem vérére és pusztulására áhítoznak…” A megadott jelre a harc megindult: a király egész hada… megrázta lándzsáit és előrerontott a viadalra…
A csatasorok összecsaptak: mintha végtelen nagy tömeg omlana össze, oly nagy volt a recsegés és a ropogás, amikor a lándzsák összeértek és a fegyverek egymásra csaptak. A fegyverek csattogása oly nagy lármát okozott, hogy talán azok is hallották, akik több mérföld távolságra voltak. Láb taposott lábra, fegyver csorbult fegyveren és lándzsák hegyei arcokra meredtek. Az ütközetben nem tudott elkülönülni a félénk a merésztől, az erős a lankadttól, mert mindahányan szorosan összekapcsolódtak egymással: csak úgy lehetett helyet változtatni vagy előrelépni, hogy az ellent legyűrve, vagy megsemmisítve, a győző elfoglalta a legyőzött helyét. Végül eltörtek a lándzsák. Mindkét részről a csatasorok és a fegyverek úgy összeakaszkodtak, hogy már csak kardokkal és hosszú nyelű szekercékkel küzdöttek, olyan szertelen lármát csapva, mint amilyent a műhelyben az üllőn kovácsolva idéznek elő. A lovak egymáshoz szorultak a küzdelemben. És ekkor Mars a küzdők közt puszta kézzel és karddal mutatkozott a leghatalmasabbnak. Az ütközet kezdetétől mindkét sereg, fölvéve a harcot, közel egy órán át küzdött, anélkül, hogy a kettő közül az egyik visszavonult volna. Keményen küzdve a győzelemért, kétséges volt, hogy a szerencse melyik félhez hajlik, vagy melyik fél kerül ki győztesként a csatából. Midőn a keresztesek észrevették, hogy a bal, lengyel szárnyon a küzdelem számukra kemény és válságos, feladva kitűnő csatarendjüket, erejüket a könnyebb győzelem reményében a jobbszárny ellen fordították, ahol a litván csatasor foglalt helyet, s amely gyenge és lomha lovakkal és fegyverekkel volt felszerelve: ennek az áttörésével a lengyel arcvonalat is erőteljesebben remélték
felgöngyölni. De szándékuk nem vált teljesen valóra. Amint hevesen harcba bocsátkoztak a litvánokkal, oroszokkal és tatárokkal, a litván csatasor nem bírván feltartóztatni az ellenséges támadást, ingadozni kezdett és egy hold föld távolságra vissza is vonult. A keresztesek pedig tovább nyomták a litván csatasort, mely újra és újra engedett és végül futásnak eredt… Miután a litván sereget megfutamították, a lengyel és a porosz seregek közt különböző helyeken igen heves küzdelem újult ki. A hatalmas port, mely a csatát és a csatázókat ellepte, egy kellemes és enyhe eső eltüntette. A német lovagok, harcolva a győzelemért, Ulászlónak, Lengyelország királyának nagy zászlóját, melynek jelvénye a fehér sas volt, egy ellenséges rohammal… a földre vetették. De a legelszántabb katonák és veteránok, akik mellette álltak, rögtön felemelték és a helyére visszaállították, s ezzel megakadályozták a pusztulást… Hogy ezt a gyalázatot és becstelenséget lemossák, a lengyel katonák vad szenvedéllyel törtek az ellenségre, és mindaz az erő, melyet karjuk még őrzött, most áradt, pusztított és győzött. Időközben visszatért a német lovagoknak az a serege, mely a menekülő litvánokat és oroszokat üldözte. Magukkal hurcolták a foglyok nagy sokaságát, s győztesként érkeztek meg; nagy vidámsággal siettek a porosz táborba. De amint látták a veszedelmes fegyverekkel és erőkkel vívott háborút, otthagyva a foglyokat és a zsákmányt, a küzdelembe vetették magukat, hogy segítségére siessenek bajtársaiknak, akik akkor már lanyhán hadakoztak. Az új harcosok érkeztével a küzdelem a két fél közt kegyetlenné vált. És ettől kezdve mind többen estek el. A német lovagok arcvonala nagy veszteséget szenvedett katonákban, úgyhogy csatarendje megbomlott. Akik a csatarendet vezették, attól tartottak, hogy embereik futásnak erednek. (A német) lovagrendi keresztesek, valamint a csehek [a hivatalos Csehország a harcban a német lovagrendet támogatta] és az alemanok seregének állhatatossága megcsappant olyannyira, hogy a legtöbb helyen nem gondoltak a harc újrafelvételére… S ámbár az ellenség csatarendje újra és újra helyreállt, a legvégén a lengyel királyi had tömege mégis minden oldalról körülvette, aztán leterítette és tönkretette. A tizenhat hadijelvény alatt harcolók majd minden egyes népe vagy halálát lelte, vagy fogsába esett. Az ellenséges sereg veresége oly mérvű volt, hogy mint ismeretes, maga Poroszország nagymestere, Ulrik, a marsallok, a kommendátorok, valamint a porosz sereg mindenféle lovagja és előkelői elestek, az ellenség többi, elhárított
tömege pedig, ha egyszer már hátat fordított, akkor biztos futásnak eredt… Az ellenséges tábor, minden jóval telis-teli, így a porosz nagymester díszkocsija, az ő és seregének minden kincse a lengyel katonák zsákmánya lett. A (porosz) keresztes lovagok seregénél találtak egynéhány négyes fogatot is, amelyek láncokkal és bilincsekkel jól meg voltak rakva. Ezeket a keresztes lovagok avégből gyűjtötték össze, hogy legyen mivel a lengyel foglyokat megbilincselni. A poroszok szekerein és táborában volt azonkívül igen sok borral telt edény. A (lengyel) király serege, az ellenség legyőzése után, a harctól fáradtan, a nyári forróságtól elcsigázva, ezekhez az edényekhez rontott, hogy szomját lecsillapítsa. Némelyik vitéz a sisakját használta e célra, a többi a kesztyűjét, mások meg cipőikkel merítették a tiszta bort. Ulászló lengyel király azonban félt attól, hogy serege lerészegedik a bortól, és ezzel hasznavehetetlenné válik. Seregét, ily állapotban, ha valaki meg akarná támadni, még a bátortalan ellenség is legyőzné. És hogy a szerfeletti ivás ára ne legyen betegség és bágyadtság, a király megparancsolta, hogy a borosedényeket törjék, darabolják szét… A (lengyel) királyi sereg az ellenséges kocsitábor szétverése után ahhoz a dombhoz ért, ahol az ellenség állomása és táborhelye volt. Innen megpillantotta a menekülésben szétszéledt ellenség számos csapatát, amint fegyvereiken, melyekkel csaknem mind el voltak látva, megcsillant az újból tűző nap. Üldözésükre alaposan felkészülve, a lengyel sereg egy sík rétre özönlött, és rátámadt az ellenség csapataira. Ezek közül csak igen kevesen mertek védekezni. Leverésük után maradék haduk se erőszakot, se sebeket nem szenvedett, épen megmaradt, minthogy a király megparancsolta, hogy a katonák kíméletesen bánjanak kardjukkal. Ugyanis Ulászló, Lengyelország királya, amidőn jelt adott katonáinak a menekülő ellenség üldözésére, előre megparancsolta nekik, hogy amennyire csak lehet, tartózkodjanak az öldökléstől. Az üldözés több mérföldnyi távra terjedt: csak kevesen menekültek meg futással, többen az üldözők kezére jutottak, akik őket a táborba vitték és kegyes bánásmódban részesítették… sokan azonban a csatatértől két mérföldnyi távolságra fekvő tó hullámaiba fulladtak a menekülés zűrzavarában és torlódásában. Az üldözésnek a leszálló éj vetett véget. Ebben az ütközetben ötvenezret öltek meg és negyvenezret ejtettek foglyul az ellenség sorából. [Túlzott számok, a csatában a lovagrend részéről kb. 20 000 ember vett részt, az egyesült lengyel és litván hadsereg kb. 26 000 főt tett ki.] Úgy hírlik,
hogy a zsákmányolt hadi jelvények száma ötvenegy volt. Az ellenségtől elvett holmik módfelett gazdagították a győzőket. Jóllehet nehezen hiszem el a levágott ellenség számát, mégis pontos számítással megállapítható: ugyanis az utakat jó néhány mérföld távolságra a halottak tetemei borították be, a földet a megöltek vére itatta át, és a lég megtelt a haldoklók jajszavával. (Forrás: http://www.tankonyvtar.hu/tortenelem/kozepk ori-egyetemes-080905-778) A Kereszteslovagok még Henryk Adam Aleksander Pius Sienkiewicz (1846. május 5. – 1916. november 15.) regényíró rendkívül közkedvelt történelmi regényei közül is kiemelkedik népszerűségével. Sienkiewicz, aki híres trilógiája (Tűzzel és vassal, 1884; Özönvíz, 1886; A kislovag, 1888), és a Quo Vadis (1895) után írta a művet, „kiemelkedő epikai munkásságáért” 1905-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. A Kereszteslovagok című regénye a legteljesebben tükrözi az író romantikus szemléletét. A regény lapjain az évszázados német-lengyel háborúk egyik jelentős epizódja elevenedik meg: Jagello Ulászló, a harcias, ifjú király állt a felkelt lengyel-litván hadak élére, hogy elégtételt vegyen minden kegyetlenkedésért, melyet a Német Lovagrend követett el a szláv lakosságon. A szereplőkkel együtt járjuk be a középkori lengyel-német ellentétek vad történeti tájait. A harc, mely a sok méltánytalanság, csalás, árulás következményeként hatalmas összecsapásba torkollik, életre-halálra szól. De megtalálható ebben a regényben a lovagregények minden kedvelt mozzanata: szerelem az első látásra, leányrablás, a hű szerelmes kitartó küzdelme imádottjért. Sienkiewicz a történeti források alapján alkotta meg ezt a művet, de a Kereszteslovagok gazdag cselekménye, pompás, hús-vér alakjainak sora mégis elsősorban az írói képzelet szülötte.
Sienkiewicz regényéből készült Keresztesek (Kryzaczy; 1960) című lengyel játékfilm Lengyelországban és hazánkban is nagy sikert aratott. A lengyel nép és a német lovagrendek összecsapása a 15. században érte el tetőpontját, amikor a békeszerető Jagello végső leszámoló
csatára kényszerült a keresztes lovagokkal. Jurand lengyel lovagtól félnek a falvakat lerohanó keresztesek, és úgy állnak bosszút rajta, hogy megölik a feleségét. Egyetlen leánya, Danusia, Mazovia hercegnő udvarában nevelkedik. Egy fiatal nemes, Zbyszko megfogadja, hogy bosszút áll a kereszteseken. Szerencsétlen akciója miatt halálra ítélik, a kivégzéstől Danusia menti meg…
A forgatókönyvet – Henryk Sienkiewicz Kereszteslovagok című regénye nyomán – maga Aleksander Ford írta, közösen Leon Kruczkowskival. Az 1908-ban született Aleksander Ford a lengyel filmművészet nagy öregje volt. Első filmjét 1929-ben készítette. Az 1930-ban alapított Start Filmművész Szövetség tagjaként eleinte a dokumentumfilmezés vonzotta; ismert filmje ebből az időszakból Az utca légiója a varsói rikkancsokról. Ő készítette az első dokumentumfilmet (A majdeneki haláltábor) a náci népirtásról, s később feldolgozta a varsói gettólázadás történetét is (Égő város, 1947). A II. világháború után a Lengyel Filmakadémia elnöke, nagy tekintélyű, a társadalmi kérdésekre érzékeny filmművész volt. (Asszisztensként nála kezdte pályáját Wajda is, s ezután, 1954-ben forgatta első önálló művét, A mi nemzedékünket.) Ford 1954-ben a Cannes-i Filmfesztiválon két díjat is nyert Öten a Barska utcából című filmjével. 1969-ben hagyta el Lengyelországot, először Dániában, majd Izraelben is dolgozott többek között. 1980-ban halt meg Amerikában, öngyilkos lett. A film zenéjét Kazimierz Serocki szerezte. Operatőr: Mieczyslaw Jahoda, a film rendezője. Aleksander Ford. Szereplők: Urszula Modrzynska, Grazyna Staniszewska, Andrzej Szalawski, Henryk Borowski, Aleksander Fogiel, Mieczyslaw Kalenik. A falutól 2 km-re fekvő egykori csatamező helyén 1960-ban, az ütközet 550. évfordulóján emlékmúzeumot és emlékparkot létesítettek. Az emlékpark közepén egy dombon monumentális, Jagelló Ulászló harcosai arcával díszített 8 m magas gránitoszlop áll (Jerzy Bandura és Witold Cęckiewicz műve), körülötte 30 m magas szimbolikus zászlóoszlop a lovagrend ellen küzdő három nép: a lengyel, litván és az orosz zászlaját jelképezi. Mellette látható az amfiteátrum, egy
kőlapokból kirakott térkép a csapatok elhelyezkedéséről, illetve a Grunwaldi Csata Múzeuma. Az emlékmű közelében található az 1415-ben épült kápolna romja, egy emlékkő, amelyet 1901-ben a németek a Német Lovagrend csapatait vezető Ulrich von Jungingen nagymester emlékére emeltek, valamint az 1939-ben a németek által lerombolt Krakkói Grunwaldi Emlékmű maradványa. Az emlékpark jelentős turisztikai látnivaló, a turizmus igényeit boltok, emléktárgyárusok, étterem elégítik ki.
A Grunwaldi csata emlékműve Minden év júliusában itt rendezik meg a grünwaldi csatát felidéző történelmi emlékjátékokat, amely egyben a Nemzetközi Lovag Társaság találkozója. Az emlékműtől 700 m-re délnyugatra 5 m magas halom jelzi, hogy itt állt Jagelló Ulászló király a csata kezdetén, míg 700 m-rel nyugatra, a Jagelló kövének nevezett bevágásban állt a lovagrend által emelt kápolna azon a helyen, ahol Ulrik von Jungingen magymestert halálos kardvágás érte. Ide a németek 1901-ben emlékkövet állítottak.
Stębark Stębark (németül: Tannenberg, azaz „Fenyves hegy”) falu Észak-Lengyelországban, a WarmiaMazúriai Vajdaságban, Ostróda járásban, Grunwald községben. 530 lakosa van. 1410. július 15-én a falutól nem messze zajlott a grünwaldi csata vagy más néven első tannenbergi csata, amelynek során Lengyelország és Litvánia egyesült erővel aratott győzelmet a Német Lovagrend hadai fölött. A győzelem következtében a németek ereje megtört, és ez véget vetett terjeszkedésüknek. 1914-ben, az I. világháború alatt szintén a falu mellett vívták a második tannenbergi csatát, amelynek során Paul von Hindenburg vezetésével Németország fontos győzelmet aratott az Orosz Birodalom felett.
Ostróda Ostróda a Drwęckie-tó partján fekszik, az ostródai-elblągi tóvidék déli centruma, az Iławaitóvidék idegenforgalmi és vízi sportközpontja. Csatornák és folyók sorozata kapcsolja össze a szomszédos tavakkal.
Barczewo Barczewo (korábban Wartembork, németül: Wartenburg in Ostpreussen) a Pisa Warmińska folyó partján fekszik. 1325-ben eredetileg azon a helyen feküdt, ahol a mai Barczewko helység. Az első város litvánok általi feldúlását követően új város épült, amely 1364. július 4-én kapta meg a városi jogokat Jan II Stryprock warmiai püspöktől. A második várost alapító soltész Henryk z Łajs volt. A várost négyszögletes, centrális piactérrel tervezték megépíteni. A Rynek északkeleti részén található a XIV. századi eredetű gótikus Szent Anna-plébániatemplom (kościół farny pw. św. Anny), boltozata a XVI. századból vakó.
Ostróda idegenforgalmi és vízi sportközpontja 1656-ban a délkeletről betörő tatárok pusztítják el. 1807-ben rövid ideig Ostródában volt Napóleon főhadiszállása. Az 1945-ben a földdel egyenlővé tett óvárosi negyedben a 1302-ben emelt keresztes lovagvár helyreállított épülettömbje látható. A XIV. században emelt, tűzvész pusztította, 1580ban és 1740-ben helyreállított evangélikus templom értékes műemlék. Szent Anna-plébániatemplom (kościół farny pw. św. Anny) A tér délkeleti részén a ferencesek Szent Andrástemploma (Kościół św. Andrzeja Apostoła) áll, Szent Antal-kápolnájában Báthory András és Boldizsár érsek szép késő gótikus síremléke található (Wilhelm van den Blocke műve, 1598ból).
Szent András-temploma (Kościół św. Andrzeja Apostoła) Ostródai keresztes vár
A kápolnát Báthory András alapította maga és testvére, Boldizsár számára, mert azt hitte, hogy hamvai itt fognak nyugodni. Ez a Lengyelországban fennmaradt és legjobban megőrződött manierista műemlékek egyike.
Somlyai Báthory Boldizsár (1555 – Szamosújvár, 1594. szeptember 11.) a Habsburg-ellenes erdélyi párt egyik vezére. Akárcsak testvére, Báthory András, ő is a lengyel királyi udvarban nevelkedett. 1588-ban Erdélybe ment és unokatestvére, Báthory Zsigmond fejedelem tanácsosa lett. Később fokozatosan a felesége, Kendi Mária révén rokon Kendi Sándor által vezetett ellenzékhez csatlakozott, amely ellenezte a török megtámadását. Amikor az ellentétek 1594 májusában az országgyűlésen kirobbantak, Zsigmond Báthory Boldizsárra ruházta a kormányzást. Augusztusban Zsigmond a hatalmat visszavette, s az ellenzéki urakat, köztük Báthory Boldizsárt elfogatta s szamosújvári börtönében megfojtatta. A Lugossykódexben csonkán fennmaradt egy verse, amelyet rabságában szerzett. A plébániatemplomtól északra épület meg a püspökvár, melyben a Warmiai Hercegség egyik őrgrófja lakott.
Báthory András és Boldizsár síremléke Barczewoban (nagrobek Andrzeja i Baltazara Batorych z kościóła św. Andrzeja Apostoła w Barczewie) somlyai Báthory András (IV. András) (Szilágysomlyó 1566 – Csíkszentdomokos, 1599. október 31.) bíboros, később rövid ideig (hét hónapig) Erdély fejedelme; Báthory András szatmári kapitány és Majláth Margit fia. Báthory István lengyel király unokaöccse, testvére Báthory Boldizsár volt. Lengyelországban, király nagybátyjánál nevelkedett. A jezsuitáknál tanult Báthory István lengyel király udvarában. Egyházi pályára lépett, s már fiatalon varmiai püspök lett. 1583-ban és 1586-ban Rómában járt. 1583-ban apostoli protonotarius, 1584-ben bíboros. 1599. március 30-án Báthory Zsigmond hazahívta Lengyelországból unokatestvérét, és lemondott erdélyi fejedelmi címéről a javára, melyet nagy vonakodások után fogadott el. A papfejedelem nem nyerte el sem a Porta, sem a császár kegyeit, sőt a székelyek is ellene voltak, Székely Mózes udvarhelyi kapitány és a mellette harcoló székelyek kivételével. Mihály havasalföldi vajda, kihasználva a fejedelemség éles belső ellentéteit, haddal támadt Báthory Andrásra, s a hozzá csatlakozott székelyek segítségével, akiket Habsburg Rudolf több mint 100.000 arany fejében elpártolásra megvett 1599. október 18-án a Szeben melletti Sellenberknél legyőzte. A Moldva felé menekülő Andrást Csíkszentdomokos határában egy székely, Ördög Balázs brutálisan meggyilkolta október 31-én (baltával agyonverte). A brutális gyilkosságot Székely Mózes székely katonái megbosszulták és megbüntették a gyilkosokat.
A toruńi béke alapján Warmia a Lengyel Királyság része lett. 1538-ban Kopernikusz, mint a társaskáptalan képviselője látogatott Wartemborkba Jan Dantyszek (łac. Dantiscus), tulajdonképpen Flachsbinder-házi Johannes von Hoefen (Dantyszek) püspök társaságában. 1772-ben, Lengyelország első felosztása során a város Poroszországhoz, 1871-ben pedig az egyesült Németországhoz került. A neogótikus stílusú városháza a XIX. században épült. 1945. január 31én a várost a szovjet csapatok foglalták el. A lengyel közigazgatás létrejöttét követően a német lakosságot kitoloncolták. A német történelmi Wartembork nevet 1946. szeptember 15-én Nowowiejska névre, 1946-ban Nowowiejskre, végül Walenty Barczewski atya emlékére Barczewora változtatták.
Városháza A város szülötte Feliks Nowowiejski (1877-1946), a Maria Stanisława Konopnicka z domu Wasiłowska (álnéven: Jan Sawa, Marko, Jan Waręż; Suwałki, 1842 – Lwow, 1910) által írt Rota című hazafias lengyel himnusz zeneszerzője. Családi házában ma kis múzeum működik.
Maria Konopnicka (muz. Feliks Nowowiejski) Rota Nie rzucim ziemi, skąd nasz ród. Nie damy pogrześć mowy. Polski my naród, polski lud, Królewski szczep piastowy. Nie damy, by nas gnębił wróg. Tak nam dopomóż Bóg! Tak nam dopomóż Bóg!
Nie będzie Niemiec pluł nam w twarz, Ni dzieci nam germanił, Orężny wstanie hufiec nasz, Duch będzie Nam hetmanił. Pójdziem, gdy zabrzmi złoty róg. Tak nam dopomóż Bóg! Tak nam dopomóż Bóg!
Do krwi ostatniej kropli z żył Bronić będziemy ducha, Aż się rozpadnie w proch i pył Krzyżacka zawierucha. Twierdzą nam będzie każdy próg. Tak nam dopomóż Bóg! Tak nam dopomóż Bóg!
Nie damy miana Polski zgnieść, Nie pójdziem żywo w trumnę. Na Polski imię, na Jej cześć, Podnosim czoła dumne. Odzyska ziemi dziadków wnuk. Tak na dopomóż Bóg! Tak na dopomóż Bóg!
Biskupiec Biskupiec (németül: Bischofsburg, Biskupiec "Reszelski"néven is említik) a Dymer folyó mellett fekvő helyi ipari központ és rekreációs központ. A város Warmia délkeleti részén található. Várát eredetileg fából építették, majd téglából megújították. A vár első említése 1389-ből való, a Varsó-Königsberg útvonal védelmére épült. A várkastély a tizenhároméves háború idejére már elpusztult.
várost több katasztrófa, tűz és pusztítás érte (1414, 1519-21 éves lengyel-lovagrendi háború, majd 1659-ben a Brandenburgok égették fel). A XVIII. század elején pestisjárvány tombolt a városban. A hatéves háború (1756-1763) idején a poroszok és az oroszok dúlják. A reformáció előtt Biskupiec a tizennégy érsekség egyikének székhelye volt warmiai kerületben. 1446-1772 között egész Warmia Lengyelországhoz tartozott. 1772-ben, Lengyelország első felosztásakor Poroszországhoz került. 1797. évi lelkipásztori jelentés szerint az egyházi oktatásban résztvevő 200 gyerek közül csak húszan tanultak németül. 1807ben és 1812-ben (májusban és júniusban) Moszkva felé vonuló francia csapatok állomásoztak a városban. Napóleon bukása után az oroszok rövid időre elfoglalták a várost. Az erőszakos németesítésre válaszul 1882-ben megalapították a Népi Olvasók Társasága helyi lengyel könyvtárát. Egy 1897. évi régensi jelentés szerint a biskupieci járásban és az egész dél Warmiában és Mazuria területein a gyerekek 75 %-a értett lengyelül. A XIX. század végén vasúti kapcsolat létesült Czerwonkával, Mrągowoval és Szczytnoval (németül: Ortelsburg). 1872-1975 között járási székhely volt. 1885-ben sörgyár nyílt a városban. 1899-ben helyőrség létesült Biskupiecben.
Keresztelő Szent János-templom (Parafia św. Jana Chrzciciela i Narodzenia NMP) A városi jogokat 1395. október 17-én Henryk Sorbom püspök adományozta Biskupiecnek. Jan z Mokin (Olsztyn környéki falu) rajtaütött a városon. Újjáépítése után 12 évi adomentességet kapott. Biskupiecet városfallal övezték, melyben két kapu is volt (Brama Szczycieńska és Reszelska). A
Az 1920-ban megtartott népszavazást követően számos lengyel szervezett alakult. A második világháború idején hadifogolytábor létesült a környékén. 1945-ben az épületek 50 %-a megsemmisült. Némely épületet már nem állítottak helyre. Fő látnivalója a középkori eredetű Keresztelő Szent János-templom (Parafia św. Jana Chrzciciela i Narodzenia NMP).
Reszel Reszel (németül: Rößel, korábban: Rössel, poroszul: Rēslis) 1241-ben a keresztes lovagok elfoglalták a porosz Bart törzs várát, amit ebben az időben óporosz nyelven Reszelnek neveztek. 1215-ben III. Ince pápa Kulmban (Chełmno) püspökséget alapít, amelynek élére a Valdemár által küldött Keresztély ciszter barátot nevezi ki, aki a kolbatzi kolostorból érkezett (ennek a rendháznak a jütlandi ciszterci Esrom volt az anyakolostora). Az új püspökséghez hozzácsatolták az újonnan megtért Sarvabuno porosz nemzetségfő földjét. Mazóviai Konrád herceg 1226-ban behívta az Erdélyből elkergetett Német Lovagrendet, hogy térítse meg a poroszokat, s nem utolsó sorban hódítsa meg számára a területeiket. Ehhez rendelkezésükre bocsátotta Kulm vidékét a püspökséggel együtt. A rend nagymestere, Salzai Hermann ügyes diplomáciával elrendezte, hogy a pápa és a német-római császár jogilag biztosítsa a lovagok hatalmát a porosz földek felett, ahol megkezdhetik saját államuk felépítését, mely Dél-Erdélyben nem sikerült. 1233-ban indult meg a poroszok leigázása és erőszakos megtérítése, amikor Hermann von Balk sereggel tért vissza Németország központi részéről. Bár ez a poroszok harcias magatartása miatt elhúzódott, a lovagrendet segítette Lengyelország és a Német-római Birodalom. Ekkor épült meg Neustadt-Elbing és Thorn városa, ami a német kolonizáció nyitányát jelentette. Mikor a rend hatalma már Livóniára is kiterjedt, megpróbálkozott Északnyugat-Oroszország meghódításával, de vereséget szenvedett (Csúd-tavi csata). Ekkor tört ki az első porosz felkelés (1242-1253) amit csak a lengyelek segítségével tudtak leverni a lovagok. A durbeni csatavesztés után a poroszok másodjára lázadtak fel (második porosz felkelés 1260-1274), de a folyamatosan érkező német és cseh keresztes hadak ellen a poroszok nem tudták felvenni a harcot, és elbuktak. 1283-ban, Suduva leigázása után befejeződött Poroszország alávetése. Reszelben a régi porosz vár elpusztítását követően őrtorony épült. A poroszok a felkelés idején elfoglalták a várat, és öt éven át birtokolták azt. 1247-ben ismét elfoglalták a keresztes lovagok. A keresztesek megerősítették a várat, amely 1261-ig tartott. A második porosz felkelés idején a keresztesek Braniewoba vonultak vissza. A porosz felkelés 1273-ban összeomlott. IV. Ince pápa már 1243-ban megszüntette a porosz püspökséget, és felállította a chelmnoi, pomezański, warmiai és sambijski egyházkerületeket. E rendelkezés értelmében a föld kétharmada a kereszteseké, egyharmada a püspöké. A sorozatos
rajtaütések és litván támadások miatt a terület a warmiai püspöké lett, és a dokumentumokban "castrum Ressel" néven említik. 1300-ban lakosai a közeli Braniewo oltalma alatt kereskedelmi telepet alapítottak. Reszel – a warmiai káptalan és a püspök jóvoltából – 1337-ben kapta meg a városi jogokat. Az első soltész Eleus braniewoi lakos volt. 1372-ben megkezdődött a városfal és a három kapu: a Magas, a Királyi és a Halász kapuk építése. Ebben az időben Reszel volt Warmia harmadik legnagyobb városa. Reszel az 1410. évi grünwaldi csata után Jagelló Ulászló uralma alá került, de rövid idő múlva újra a lovagrendé lett. 1440-ben Reszel alapítója volt a Kwidzynben létrehozott Porosz Szövetségnek. A Porosz Szövetség Titkos Tanácsa 1454. február 4én felmondta az engedelmességet Keresztes Lovagrendnek. Két nappal később elfoglalták a keresztes és püspöki várak többségét. Csak Malbork, Sztum és Chojnice védekezett. Egy évvel később a lovagrendi seregek elfoglalták, és 1462-ig a warmiai püspököknek hagyták.
Warmiai püspökök gótikus várkastélya (Zamek biskupów warmińskich) A tizenhárom éves háború után Warmia a lengyel király fennhatósága alá került és Reszel lengyel határváros lett. Łukasz Watzenrode (németül: Lukas Watzenrode, 1447-1512, Kopernikusz nagybátyja) warmiai püspök 1505-ben kezdte meg a város megerősítését, amely megvédte azt az 1520-as keresztes lovagrend elleni harcok során. A város a XV-XVI. században gyors fejlődésnek indult, de fénykorát a barokk korban élte. Számos festő és aranyműves dolgozott itt. Híres szobrászok alkottak itt, mint például Bildhauer Christoph Peucker (1662-1735) valamint a Schmidt család. A lengyel-svéd háborúk nem okoztak nagyobb károkat. 1648-ban és 1704-ben a kastélyt kétszer kifosztották a svédek, az akkori erődítményeket lerombolták. 1670-1673 között az itt megalapított egyetemen tanított a jezsuita Mikołaj Slaski (1614-1677) rektor is. A Reszeli Kollégium mecénása Jan Kazimierz lengyel király volt, aki żywieci ingatlanainak terhére alapítványt hozott létre és ösztöndíjat adott diákjainak.
A város lakói 1655-ben megváltották magukat. A művészetben a barokk vált uralkodóvá. A reszeli várkastély Ignacy Krasicki warmiai püspök rezidenciájának egyike volt. Ebben az időben a püspök testvére, Marcin Krasicki volt a plébános. Reszellel kapcsolatos Fabian Luzjański püspök is, akinek apja a reszeli őrgróf volt.
Blank (1785-1844) festő, a Varsói Egyetem professzora festette.
Reszel Lengyelország első felosztását követően porosz uralom alá került. A várkastélyt börtönné és gabona- és alkoholraktárrá alakították át. 1806 és 1807 során két tűzvész is csaknem az egész várost pusztította. A várost újjáépítették, a városfalakat lebontották, a vár az evangélikus közössé kezére került. 1811. augusztus 21-én került sor Reszelben az utolsó boszorkányégetésre. Az áldozat Barbara Zdunk (1769-1811) volt. Nemcsak boszorkánysággal, de gyújtogatással vádolták, mert 1807-ben a vár leégett, melynek oka mai napig még tisztázatlan. Az eljárás három évig tartott. Az ügy heves vitáknak adott okot. Mielőtt a máglyát meggyújtották, a hóhér megfojtotta.
Szent Péter és Pál-templom (Kościół farny pw. św. Piotra i Pawła)
1816-ban fejeződött be az új városháza építése. 1822-ben a várkastélyt a protestánsok kapták meg, a déli szárnyban protestáns templom épült. Keleti szárnyában iskola létesült. 1841-ben és 1917-ben újabb tüzek sújtották a várost. 1914-ben az oroszok foglalták el. 1917-ben a főtéren a polgárházak részben leégtek. A II. világháborúban nem szenvedett későbbi években több mint harminc épületet romboltak le az óvárosban. A század végén épült magtár egyike pusztult el.
sokat. A műemléki két XIX. 1985-ben
A vár és a történelmi épületek rekonstrukcióját 1956-ban kezdték meg, és a vár felújítására az 1976-1985 közötti időszakban került sor.
A templom gótikus főhajója Az ortodox templom (Cerkiew pw. Przemienienia Pańskiego) a XVIII. századból való. A városban gótikus hidak láthatók. A volt Jezsuita kollégium, a XIX. századi klasszicista Városháza, a középkori eredetű és többször átépített plébánia szép építészeti emlékek.
Fő látnivalója a warmiai püspökök négyzet alakú gótikus várkastélya (Zamek biskupów warmińskich), amely 1350-1401 között épült. Többszöri kiégést követően 1931-ben újjáépítették, tornyaiban múzeum létesült. 1976-1985 között felújították. A vár tornyából ragyogó kilátás nyílik a városra. A várban ma szálloda, alkotóház és a nyolcvanas évektől kortárs képzőművészeti képtár működik. A középkori eredetű Szent Péter és Pál-templom (Kościół farny pw. św. Piotra i Pawła) építése 1348-ban kezdődött, 1402-ben írott források említik. Eredetileg egy kórus nélküli háromhajós csarnoktemplom volt, a nyugati oldalán 52 méteres toronnyal, valamint az északi oldalon sekrestye és előcsarnok épült. 1774-ben súlyos tűzvész sújtotta, 1806-ban újabb tűz emésztette. A templom átépítése során a templom patrónusának főoltáron látható képét a Warmiából származó Antoni Jan
Városháza
Święta Lipka
Kętrzyn
Święta Lipka a lengyelországi Szűz Mária kultusz egyik legfontosabb szentélye. A város neve „szent hársfát” jelent. A legenda egy csodatévő Szűz Mária-szoborról szól, melyet egy rab 1300-ban hársfából faragott, majd kiakasztotta az út mellett álló hársfára. 1320-ban e köré építették a Szűz Mária-szobrot tartalmazó kápolnát, mely később, a reformáció idején elpusztult.
Kętrzyn (régen: Rastembork, németül: Rastenburg, poroszul: Rastanpils) az egykori porosz Bart törzs földjén fekszik. A keresztes lovagok betörései során számos vár elpusztult, az itt lakók felvették a keresztséget. A pogány poroszokat legyilkolták, a falvaikat és kastélyaikat felgyújtották. 1329-ben a keresztesek építettek őrtornyot a pruszok Rast nevű települése mellett. Közelében már 1330-ban hozzákezdtek a Szent Katalin-templom (kościół św. Katarzyny) építéséhez, melyet a XIX. század során bontottak el. Az Olgierd (belarusz nyelven: Альгерд, oroszul: Ольгерд, litvánul: Algirdas) és Kiejstut (Kęstutis) vezette litván seregekkel folytatott harcok során 1345-ben az őrhely elpusztult. A Keresztes Lovagrend már 1350-ben újjáépítette a telepet, és a XIV. század közepén falakkal körülvett város neve Rastembork (Rastenburg) lett.
Święta Lipka közelében lévő Dajnowo tavat (Jezioro Dejnowo k. Św. Lipki) a XV. században számos zarándok kereste fel. A Mazúriába látogató turisták Mária kegyhelyet találnak itt, a számos zarándok után "Észak Częstochowa” néven emlegetik. A terület a porosz hercegséghez tartozott, s a XVI. században a szobrot és a kápolnát elpusztították az akkor Poproszországhoz tartozó vidéket uraló protestánsok. 1619-ben egy ideiglenes kápolna épült itt. 1687-1693 között már egy igazi templomot emeltek a jezsuitáknak.
1357. november 11-én Henning Schindekopf (1330-1370) keresztes lovag városi jogokat adományoz Rastenburgnak, Henryk (Heinrich) Padeluche bíróval az élen. Megépül a Szent György-templom és a keresztesek vára. A várost 13 bástya védte. Megépült a Magas- és a Malom-kapu és a Vízi-kapu. A keresztesek idején Kętrzyn (németül: Rastenburg, lengyelül: Rastembork) a prokurátor (ügyész) székhelye volt. Rastenburg történetében közel 40 prokurátor volt, közülük kettő a későbbiekben betöltötte a nagymesteri tisztséget is. Święta Lipka temploma A templom két korábbi (1400 és 1619 körüli) kápolna helyén, Stefan Sadorski (1581-1640) királyi miniszter kezdeményezésére épült. A kápolna-folyosóval körülvett barokk jezsuita kolostor és a csodálatos, kéttornyú homlokzatú templom értékes látnivaló. A templom Georg Ertly vilnói építész tervei szerint, 1687-93 között épült olasz barokk stílusban. A kerengő és a külső kápolnák 1694-1708 közöttiek. 1729-ben készült el a harangtorony. A templombelsőben 1640 körül keletkezett Szűz Mária kép van. A főoltárt 1712ben készítették, oltárképét B. Pens flamand festő festette. Orgonáját a królewieci (königsbergi) Johann Mosengel készítette. Az orgonaülésen mozgó faragott figurák láthatók. Kovácsmesterség remeke a szép mintázatú barokk kapu. Az ellenreformáció idején Święta Lipka katolikus hídfőállás volt a protestáns porosz hercegségben.
Keresztesvár (Zamek krzyżacki z XIV-XVI) A grunwaldi csata után a rastemburgi prokurátorok közvetlenül a nagymesterek alá tartoztak. A XV. századtól kezdve a Porosz Szövetséghez tartozott, s különösen a XIX. század elején kezdődött el erőszakos németesítése a porosz kereskedők és iparosok letelepedésével. 1454-ben a csatározások következtében a lakosok felgyújtották a várat, és Wolfgang Sauer keresztes prokurátort holtan találták a közeli Malom-tóban. A tizenhároméves
háború (1454-1466) után Kętrzyn Lovagrend határán belül maradt.
a
Porosz
A Porosz Hercegséget 1525-ben hozta létre Brandenburgi Albert a Német Lovagrend nagymestere. A lovagoknak 1226 óta volt birtokukban a terület, amelyet a balti poroszoktól hódítottak meg. Jelentős területeket engedtek át a lengyel királynak 1466-ban, s hűbéri kötelezettséget vállaltak. Albert, aki a brandenburgi Hohenzollerek közül való felvette az evangélikus vallást és világi hercegséget hozott létre, a lovagrendet pedig Németországba űzte. A lovagok V. Károly németrómai császár segítségével 1530-ig több kísérletet tettek a terület visszaszerzésére, de Albert hűségesküt tett II. Zsigmond lengyel királynak, aki megvédte a németekkel szemben. Poroszország ráadásul eredetileg nem volt része a Német-római Birodalomnak. A különválást a rimini aranybulla szentesítette 1226-ban. Albert szövetségre lépett skandináv államokkal és a protestáns német fejedelmekkel, így egyre erősebb támogatókra talált. Kętrzyn ebben az időszakban gyors fejlődésnek indult, a fejlődés a svéd háborúk idején megállt. A későbbi években erős germanizálás zajlott a városban.
században építették át, s ma is hálóboltozatos, gótikus jellegű. Ez a legjobban fennmaradt erődtemplom a Mazúri területen. A XV. század elején épült meg a második torony (harangtorony). Belső berendezésében a reneszánsz és a barokk stílus keveredik. A Szent György templommal szemközti Szent János-templom (Kościół św. Jana) a régi temetőkápolna, Nagy Iskola céljai építették át, egykor lengyel templomként is szolgált. A Nagy Iskolát Albert herceg alapította 1546-ban. Az oktatási nyelv a latin volt, kötelező tantárgyak közé a német és a lengyel nyelv tartozott, 1830-ban törölték a lengyelt.
Gierłoż A hitleri Németország legkeletebbi, poroszországi részeihez tartozva így esett a választás a Rastemborktól 6 km-re levő Siercze és a Moj-tavak környéki erdőségre, hogy a második világháború idején itt építsék fel Hitler főhadiszállását (Gierłoż Kwatera Hitlera; Wolf's Lair = Farkastanya). Ez volt 1941-1944 között Adolf Hitler főhadiszállása. Hosszú évek gondos munkájával tervezték meg a három különálló táborból összetevődő főhadiszállást.
A II. világháború idején közelében, a gierłoski erdőben épült meg Hitler főhadiszállása. 1942-ben és 1945-ben súlyos bombatámadások érték a várost. A Vörös Hadsereg támadása következtében a vár és az óváros épületei kiégtek. 1945-ben a város Lengyelországhoz került. A lakosok többségét Németországba telepítették. Kezdetben a város megtartotta történelmi nevét, melyet 1946. május 7én – Wojciech Kętrzyński (1838-1918) Mazúria germanizálása ellen küzdő történész nevéből – Kętrzyn névre változtattak.
Hitler főhadiszállása Gierłożban, a Farkastanya
Szent György-templom (Bazylika Mniejsza pod wezwaniem św. Jerzego w Kętrzynie) Az egykori keresztesvár a XVII. századból való, s 1965-ben újjáépített formában múzeumként szolgál. A XIV. századi Szent György-templom (Bazylika Mniejsza pod wezwaniem św. Jerzego w Kętrzynie) az egykori városfalhoz tapadva annak egyben erődítménye is volt. 1359-ben az egykori határőrségi építmény helyén épült. A XV-XVI.
Az első táborrészben tartózkodott az építő és karbantartó személyzet, valamint az őrség. A másodikban a bizalmasabb és fontosabb beosztásban levők, a legbelső táborrészben volt a főhadiszállás. E hatalmas bunkerbe csak többszöri igazoltatás után lehetett csak bejutni. A főhadiszállásnak külön vasútállomása, repülőtere volt, és telefonvonalak kötötték össze a hódítások révén megnövekedett háborúzó birodalom valamennyi fontos hivatalával, parancsnokságával. A bunkerkomplexumot még a levegőből sem lehetett észrevenni. Az álcázás következtében még a szövetségesek felderítő repülőgépei sem tudták felfedezni. Maguk a németek robbantották fel a Vörös Hadsereg közeledtére. A ma katonai múzeumként szolgáló hitleri főhadiszállást csoportosan, vezetővel vagy egyénileg is meg lehet tekinteni.
Hitler-ellenes katonatiszti összeesküvés leírása A kibontakozó Hitler-ellenes katonatiszti összeesküvés vezetői Claus von Stauffenberg vezérkari tiszttel az élén 1944. július 20-án sikertelen bombamerényletet hajtottak végre Hitler kelet-poroszországi főhadiszállásán, Rastenburgban. Már a Szovjetunió ellen indított "villámháború" kudarca megingatta jó német néhány ipari, politikai és katonai vezető személyiségnek Hitlerbe és kormányába vetett hitét, a sztálingrádi és a kurszki ütközet nyomán azonban még erősebben mutatkoztak a válság jelei. Abban az összeesküvő csoportban, amelyben Stauffenberg tevékenykedett, aktív szerepet játszott Karl Friedrich Gördeler, Lipcse volt hitlerista polgármestere, a légierő főparancsnoka, Johannes Popitz, volt tárca nélküli miniszter (1932-33), Fritz Diethof Schulenburg gróf, aki 1935-től 1941-ig Németország moszkvai követe volt, Erwin Rommel tábornagy, Hans Günther Kluge tábornagy, Ludwig Beck vezérezredes és mások. Az összeesküvés, amennyire ez megítélhető, nem rendelkezett egységes politikai programmal, az uralkodó körök különböző csoportjai voltak benne képviselve. Közös célként Hitler és klikkjének félreállítását, és olyan új kormány megalakítását fogalmazták meg, amely a gazdasági-társadalmi rendszert megőrzi, és nem enged teret a baloldalnak. Gördeler és Schulenburg polgári demokratikus kormányban gondolkodott, amelyben a legkülönbözőbb pártok és szövetségek vettek volna részt - a kommunista párt kivételével. Sok híve volt a nem hitleri típusú katonai diktatúrának is. Stauffenberg, Heften, Kwiernheim és mások azon a véleményen voltak, hogy a munkásság aktív részére is támaszkodni kell, sőt – ha hinni lehet Walter Görlitz német történésznek, a német vezérkarról írt nagyszabású munka szerzőjének – nem zárták ki a szövetségre lépést a kommunistákkal sem. Míg Gördeler, Beck és néhányan mások azt vallották, hogy a Szovjetunió ellen folytatni kell a háborút, Németországot a Kelettel szembeni nyugati "határerőddé" kell változtatni, a német csapatokat vissza kell vonni Nyugat-Európából a
Rajna mögé és a legharcképesebb, főleg harckocsi hadosztályokat a német-szovjet arcvonalra kell átcsoportosítani. Stauffenberg kapcsolatteremtést szorgalmazott a szovjet kormánnyal a béketárgyalások megkezdése végett, de véleményét nem vették figyelembe. 1944 közepén egyébként Németország már nem tudta tovább növelni hadseregének létszámát. A fegyveres erők létszámának jelentősebb felemelésére irányuló minden kísérlet az ország hadigazdaságának és ezzel együtt az egész német háborús gépezetnek az összeomlásához vezethetett. A Hitler-ellenes koalíció államai olyan fegyveres erőt vonultattak fel, amelynek létszáma többszörösen meghaladta nemcsak Németország, hanem egész szövetségi tömbje fegyveres erőinek létszámát.
Gróf Claus Philipp Maria Schenk von Stauffenberg, a Hitler ellenes merénylet vezetője Gróf Claus Philipp Maria Schenk von Stauffenberg (Jettingen, 1907. november 15.– Berlin, 1944. július 21.) német ezredes, a porosz tisztikar tagja, aki 1939-43 között Lengyelországban, Franciaországban, majd Észak-Afrikában szolgált, ez utóbbi hadszíntéren súlyos sebesülést szenvedett. 1944-től a németországi tartalék haderőnél volt vezérkari főnök. A háborús hős Stauffenberg rövidesen bekapcsolódott a Führer elleni összeesküvésbe. Stauffenberg hamar eltávolodott a nemzetiszocialisták antiszemitizmusától. Miközben szembesült a német politika kelet-európai következményeivel, fel tudta becsülni a kárt, amit Hitler háborúja okozott Németországnak. Hennig von Treschkow, Friedrich Olbricht tábornok és Fritz-Dietlof Graf von der Schulenburg főhadnagy hatásának köszönhetően Stauffenberg a katonai ellenállás központi személyiségévé vált. Fontos kapcsolatot épített ki polgári ellenállási csoportokkal, és Carl Friederich Goerdelerrel és Ludwig Beckkel egyetemben ő koordinálta a merénylet tervét. Ekkor az ellenállók már készen álltak Párizsban, Bécsben, Berlinben. Stauffenberg a különböző csoportok és körök közös stratégiájának kialakítására törekedett. Felépülését követően a berlini Tábornoki Irodába került, mint vezető beosztott. Stauffenberget a Hitler elleni
merénylet és a sikeres hatalomváltás után magas poszt várta volna az új kormányban. Július 20-án ő vitte be és helyezte el a bombát Hitler főhadiszállására. A bomba Adolf Hitler főhadiszállásán, alig két méterre robbant a Führertől és a Wehrmacht legfontosabb vezetőitől. Ezzel életbe lépett a Valkür Hadművelet, amellyel vezérkari tisztek egy csoportja átvette volna a hatalmat. A Führer elképesztő véletlenek következtében csak enyhe sérülést szenvedett.
akik megkönnyítették a németek számára civilizált nemzetek körébe való visszatérést."
a
A Hitler ellen 1944 júniusában elkövetett merénylet majdnem egy évvel lerövidíthette volna a II. világháborút, százezrek életét mentve meg, ám a terv eleve kudarcra volt ítélve.
Giżycko Giżycko (németül: Lötzen, régebben lengyelül: Łuczany, Lec, porposzul: Lēcai) a Nagytavak vidékének fő központja. Nagy üdülőés vízi sportközpont. A 26 km2-es, 40 m mély Niegocin-tó partján fekszik, a 104 km2-es, 44 m mély Mamry-tó (Lengyelország második legnagyobb tava) szomszédságában. Giżycko környéki nagy tavak részaránya a teljes terület 11,89% (23 986,6 ha). Giżycko a vitorlázás fővárosa, a Mazúri Nagy Tavak (Wielkie Jeziora Mazurskie) egyik fontos kikötője.
A merénylet után Tudni vélik, hogy valaki arrébb tette a táskát, amiben a bomba volt, a táskát egy asztalláb mögé tették, ami némileg felfogta a robbanást. Így Hitler és a többi vezérkari tiszt megúszta karcolásokkal. Ezek után az ezredes által vezetett ellenállási mozgalom megbukott. A sikertelen merénylet után Claus von Stauffenberg ezredes letartóztatták, majd Berlinben három társával együtt kivégezték a "Bendler-block"-ban, a Wehrmachtfőparancsnokság udvarán. Kivégzésekor hazáját éltetve így kiáltott föl: "Es lebe das heilige Deutschland!" magyarul: Éljen a szent Németország! Hitler ezután bizalmatlan és magába forduló lett. Folyamatosan vitázott katonáival és nem volt tisztában a tényleges hadászati helyzettel. Gyakran értelmetlen, ellentmondásos parancsokat osztogatott, elvesztette realitásérzékét. Valószínűleg maga a merénylet indította meg benne a pszichológiai összeomlás folyamatát. A merényletet követő megtorló akciókban több mint 5.000 embert tartóztattak le és 200-at ki is végeztek. A Führer több olyan potenciális ellenfelét is kivégeztette, akinek nem volt közvetlen köze az összeesküvéshez. Egészben véve a németországi ellenállási mozgalom több mint tízezer részvevője esett a nemzetiszocialisták áldozatául. Steinbeck megállapította: "Egy bátor lépés, amely akkor balul sült el, történelmileg nem maradt eredménytelen: hat évtizeddel ezelőtt Claus von Stauffenberg megpróbálta Hitlertől megszabadítani Németországot. Az ellenállási mozgalom megmutatta, hogy Németországban voltak olyan erők, amelyek szembeszálltak a nemzetiszocializmussal. Az ellenállók voltak azok,
Niegocin-tó A 15 ezer évvel ezelőtti emberi tevékenység nyomaira a Popówka Mała tó környékén bukkantak. A késő bronzkor és a vaskor idején már számos település található a környéken, melyek a tavak közelében vagy azok szigeteire épültek. Giżycko első ismert lakói a pruszok voltak. A terület első írásos említése a II. századból való. Tacitus és Alexandriai Ptolemaiosz említést tesznek a galindok, sudinok és bartok balti-prusz törzseiről, melyek nagyobb települései a borostyánkő útvonal mellett feküdtek. Miután a Német Lovagrend 1277-1283 között elfoglalta a pruszok földjét, 1340-ben erődített települést hozva létre fa-, majd kővárat emelt a Niegocin és Kisajno tavak közötti földszoroson, melyet Lötzennek neveztek el. A keresztesek kegyetlenül pusztították az akkor még pogány pruszokat. Ezt követően német földekről érkezett telepesek népesítették be a környékét. 1525-ben a protestánssá váló rendi mester Brandenburgi Albert hűséget tett a lengyel királynak és létrehozta a Porosz Hercegséget. Lötzen lett a székhelye a hercegi elöljáróságnak,
ahol 1612. május 16-án Johann Siegmund Hohenzollern gyűlést tart. Johann Siegmund (Halle, 1572. november 8. - Berlin, 1619. december 23.) a Hohenzollern-ház tagja, 1608-tól Brandenburg választófejedelme volt. Uralkodása alatt jelentősen megnövelte Brandenburg területét. Megszerezte többek között a Rajna menti Cléve városát, Markot, és Ravensberget. 1618-ban, apósa, Albert Frigyes halála után rászálltak a porosz hűbérbirtokok is. Ez az egyesülés volt az első lépés az újkori porosz állam kialakulásának útján. János Zsigmond 1613ban felvette a kálvinista hitet, és a következő évben toleranciarendeletet adott ki. A vallási tolerancia a gyakorlatban azonban nem érvényesült ebben az időben a porosz-brandenburgi területeken. 1612. május 26-án a város címert és pecsétet kapott. Lötzen első polgármestere Paweł Rudzki lett. A város kapcsolatba került a Lwów, Warszawa és Wilno városokkal, Gdańsk, Elbląg, Braniewo és Królewiec (Kalinyingrád) tengeri kikötőkkel. A svéd Özönvíz idején lengyel és tatár seregek támadtak rá. 1657-ben a tatárok dúlták fel és csak a vár, városháza és a templom élte túl a pusztítást. A város gyakorlatilag megszűnt létezni. 1690-ben adómentességet kér a város. Lötzen volt a legszegényebb város Poroszországban. 1710-ben pestis járvány dúl, melyben a városi lakosság szinte teljesen elpusztult. Lötzen 1807-1812 között az orosz és a napoleoni seregek átvonulásának útvonalába esett. 1807-től lengyel ulánusok állomásoztak a városban. Józef Zajączek (1752-1826) és Jan Henryk Dąbrowski (1755-1818) tábornokok hadtestei állomásoztak benne. A napoleoni háborúk után adminisztrációs reformok során eltörölték a jobbágyságot és a céhek jogait. 1820-ban a járási székhelye Ryn lett. 1822ben hatalmas tűzvész pusztított a városban. Számos éhínség is sújtotta. 1845-ben Frigyes Vilmos porosz király tett látogatást a városban. A XIX. század második felében kismértékben javultak az életviszonyok. 1843-1852 között Leopold Hermann Ludwig von Boyen, porosz tábornagy és hadügyminiszter kezdeményezésére a város határában felépítették az erődöt.
Boyen-erőd részei 1854-1857 között megépültek a Mazúri Nagy Tavakat összekötő csatornák, lehetővé téve a hajózást. Javult az úthálózat minősége, vasúti kapcsolatok létesültek. Javult az oktatásügy. A francia-porosz háborúk és 1871-ben Német Császárság létrejötte jelentős változásokat eredményezett. Növekedett a lakosság, új vasútvonalak épültek. Új beruházások indultak. Az I. világháború idején Lötzent kétszer támadták meg az orosz csapatok. Boyen erőd ellenállt az orosz támadásoknak. 1914 ösze és 1915 tele között, a Mazúri Nagy Tavaknál folytatott csaták idején itt volt Paul von Hindenburg főhadiszállása. 1915. február 13-án, az orosz csapatok elvonulását követően, II. Vilmos császár is járt itt. A két világháború közötti időszakban Lötzen divatos üdülőhellyé vált. A belvízi hajózás jelentős utasforgalmat bonyolított a mazúri tavakon. 1939. szeptember 1-jén a helyi német helyőrség csapatai megindultak a lengyel Narew vonalak felé. 1941-1944 között a város a Reinhard Gehlen ezredes (a háború után Németországi Szövetségi Köztársaság hírszerző szolgálatának alapítója) vezette úgynevezett „Osttruppen” székhelye volt. A II. Világháborút követően az amerikai Védelmi Minisztérium titokban számos vezető német és olasz tudóst, valamint hírszerző szakembert hozatott az Egyesült Államokba Dél-Amerikán keresztül, s részben a Vatikán segítségével. A Project Paperclip nevet viselő program keretében került Reinhard Gehlen tábornok Amerikába, aki Hitler Szovjetunióval foglalkozó hírszerzőszolgálatát irányította. Gehlen Washingtonban gyakran találkozott Truman elnökkel, valamint William Donovan tábornokkal, aki akkor az OSS (az Office of Strategic Services-nek) az igazgatója volt. De szoros kapcsolatot tartott Gehlen Allen Dullessal is, aki később a CIA élére került. E megbeszélések célja az volt, hogy az amerikai hírszerző-szolgálatot hatékony intézménnyé formálják. Ennek eredményeként jött létre 1946ban a Central Intelligence Group, amelyet 1947-ben átkereszteltek Central Intelligence Agency-nek, vagyis létrejött a CIA. Reinhard Gehlen német tábornoknak kulcsszerepe volt az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának a létrehozásában is.
Az a törvény, amely ezt az intézményt létrehozta, az 1947-es National Security Act, a későbbiek folyamán fontos szerepet játszott abban, hogy a kormányzat számos illegális tevékenységét a nemzetbiztonságra hivatkozva titokban tarthassák, és zavartalanul folytathassák. 1944 decemberének végén érte az első szovjet légitámadás. A tó felől, a jégen keresztül lefolytatott szovjet támadás annyira meglepte a németeket, hogy azok megadták magukat. Négy egymást követő hónapon keresztül értelmetlenül megsemmisült és az oroszok és fosztogatók kirabolták a várost. 1945. május 20-án a szovjetek felállították a lengyel közigazgatást. A lengyel telepesek első csoportjai 1945. február 5én érkeztek Białystokból. Később egyre nagyobb számban érkeztek a szovjetek által elfoglalt vilniusi és a Szovjetunióba bekebelezett egykori lengyel területekről is. A németeket kitelepítették az Oderán túlra, akik nem akarták elhagyni otthonaikat, lengyel neveket vettek fel. Ebben az időben a Mazúri területekről németek csoportjai települtek ki Németországba.
Forgó híd a csatornán A város nyugati részében, a Giżycko-csatorna partján, ami a Niegocin- és Mamry-tavat kapcsolja össze, a XIV-XVI. századi volt keresztes vár fennmaradt építménye látható.
A város végül is 1946. március 4-én kapta – Gustaw Herman Marcin Gizewiusz után – a Giżycko nevet. Gustaw Herman Marcin Gizewiusz, Gisevius (1810. május 21.-1848. május 7) lengyel költő, néprajzkutató, újságíró és kiadó, nemzetitársadalmi és politikai aktivista volt Mazúriában. A volt keresztes vár romjai A XIV. században épített, a XVI. század folyamán átépített keresztes vár leromlott állapotban van. Niegocin-tó melletti település hivatalos említése a XVI. század második feléből való, amikor Albert Frigyes, brandenburg-ansbachi őrgróf a Löwentin (akkor Niegocin) tó melletti települést városi rangra emelte.
Giżycko-csatorna
A városka templomát a neves német építész, KarlFriedrich Schinkel tervezte. Karl Friedrich Schinkel (Neuruppin, 1781. március 13. – Berlin, 1841. október 9.) német klasszicista építész és festő. Gilly építészeti főtanácsos alatt tanulta és gyakorolta az építészetet. 1803-ban Olaszországba utazott, 1805ben hazájába tért vissza. 1810-ben elkészítette Lujza királyné mauzóleumának tervét. 1815-ben titkos építészeti főtanácsos lett, 1820-ban az építészet tanára az akadémián. 1816-ban építette a berlini új őrházat építette, aztán a királyi színház újjáépítését fejezte be, 1819-ben a várhidat, 1821ben a nemzeti emléket a Kreuzbergen, 1824-ben a Werder-féle gót templomot. Ezen időszak fő műve volt az 1825-30 között épült múzeum, amelyet ma Altes Museum néven ismernek. Ehhez ő készítette az előcsarnok falképeit is. 1832-35 között építette a régi építészeti akadémiát középkori motívumokkal, amelyeket többek között a potsdami Babelsberg
kastélynál, a zittaui városházánál is alkalmazott. Összesen 83 építménye készült, de művészetét tanúsítják meg nem valósított tervei, például az athéni akropolisz királyi várrá való átalakítatásnak terve, a krimi Orianda császári palota, II. Frigyes porosz király emlékének terve. Építészeti tervei 26 füzetben jelentek meg.
Boyen-erődítmény Távolabb, a városon túl emelkedik a poroszok által 1844-ben épített, volt Boyen-erődítmény, valamint a Piękna Góra üdülőtelep. A Niegocin-tó partján fürdőhely található.
Olecko Olecko (régen: Margrabowa, németül: Marggrabowa vagy Oletzko, 1928-1945 között Treuburg) a Lega (régen: Oleg) folyó mellett egy nagy tó partján fekszik. Olecko a Mazúri tóvidék keleti szélén fekszik. A terület változatos felszínét a jégkorszak gleccserei alakították ki. A város környéki mélyedéseket számos tó töltötte ki. A település észak-nyugati részén a Puszcza Borecka erdőrengetegei terülnek el sajátos növény- és állatvilágot alkotva. A terület számtalan turisztikai lehetőséget biztosít. 1993 óra rendszeresen megrendezik az Olecko Megálló elnevezésű találkozót, melyre a világ minden részéből érkeznek vendégek. A Mazúri és az Olecki Földön az ember legkorábbi nyomai i.e. 11 ezer évesek, a paleolit korból valók. Olecka környékét az úgynevezett lyngbijski kultúra népessége lakta. Az első évezred közepén a mazúri területen a balti népesség telepedett le, amelyek a nyugati balti kurgánsíros kultúrához tartoztak. Régészeti ásatások alapján lehet következtetni, hogy már néhány ezer éve laktak itt emberek. A város kezdetén vadászkastély állt itt. Olecko környékén a legtöbb települést Albrecht Hohenzollern (1490-1568), a Német Lovagrend nagymestere, porosz herceg alkapította a XVI. század elején. Ő alapította a Porosz Hercegség első városát ezen területen. Az alapító okiratot 1560. január 1-én adták ki. Német történészek szerint Albrecht Hohenzollern és Zsigmond Ágost (Zygmunt August) lengyel király találkozójára az
itteni vadászkastélyban került sor. A közös vadászat ürügyén tartott találkozó során megállapodás született a határ felállítására, a lengyel oldalon Augustów (a király nevéből) és a porosz területen Margrabowa (Albrecht herceg címéből) lett a két szomszédos határváros. A város lengyel lakosai ezzel párhuzamosan használták az Olecko nevet. A város további fejlődését tűzvészek, járványok és a háborús pusztítások gátolták. 1656-1657-ben tatárok dúlják, 1709-1711 között búbópestis pusztítja a várost és környékét. A napoleoni háború idején lengyel katonákat szállásolnak el itt. 1818ban járási székhely lett. A többéves mazúri betelepítésnek köszönhetően, a Porosz hercegség déli határán azt eredményezte, hogy az olecki járás megőrizte lengyel nemzeti jellegét. 1659-ben itt született Jan Moneta, a gdański gimnázium lengyel nyelvi felügyelője. 1820-1837 között Oleckoban élt és dolgozott A. F. Czygan lelkész, aki 1836-ban felszólalt a mazúri iskolákban a lengyel nyelv megszüntetése ellen. Végül 1856-ban itt született Karol Sembrzycki újságszerkesztő is, a "Mazur Wschodnio-Pruski" kiadója. A XIX. század második felében a közúti és vasúti építkezéseknek köszönhetően gyors fejlődésnek indult. A XX. század elején keskeny nyomközú vasút épült. Az első világháború idején nagy csaták zajlottak a város környékén. Oleckot is elfoglalták az orosz csapatok, súlyos károkat okozva a városnak. Az 1920. évi népszavazást követően Németországhoz került. 1945. január 21-én a szovjet hadsereg foglalja el, a város 80 %-ban elpusztult. A szovjet emgszállásnak köszönhetően a város Lengyelország része lett. A kilakoltatott német lakosok helyére lengyel telepesek érkeztek. 1945. július 18-án a város első polgármestere Feliks Lubierzyński, az elöljáró Janusz Srzednicki lett. A szovjet csapatok 1945. szeptember 15-én elhagyták a várost. A második világháborút követően újjáépült.
II. János Pál pápa szobra a Ryneken
A XVI-XIX. századi város műemlékei közül figyelmet érdemel a szabálytalan trapénz alakú 255 × 215 x 228 × 225 m méretű Rynek, amely Európa egyik legnagyobb piactere. A régi várkomplexum már az óporosz időkben fennállt. A Német Lovagrend idején vadászkastély épült itt. 1560-ban itt találkozott Albrecht Hohenzollern és Zsigmond Ágost lengyel király. A XVIII. században a várkastély romlásnak indult, 1822-ben teljesen leégett. A XIX. században a várromot eltakarították, és a helyén 1897-ben felépítették a járási elöljáróság neogótikus épületét.
A volt előljárósági épület tömbje, most iskola (Gmach byłego Starostwa z 1897 r.) Az 1859-1861 között épült templom kápolnája a XIX. század második feléből való. Az ugrósánc és a móló 1930-ból való. Az első világháborús német emlékművet 1928-ban építették.
