VÍZMINİSÉGI TÁJÉKOZTATÓ

16. évfolyam 3. szám

VÍZMINİSÉGI TÁJÉKOZTATÓ 2009.december

A Közép-Tisza vidéki Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelıség belsı információs kiadványa

JJáásszz-- N Naaggyykkuunn S Szzoollnnookk M Meeggyyee vvíízzii eem mlléékkeeii

2008 A vizek éve címmel a KÖTIKÖVIZG gondozásában megjelent egy kiadvány, mely Magyarország vízi emlékeit és nevezetességeit mutatja be, köztük természetesen a JászNagykun Szolnok Megyében található emlékezetes létesítményeket is. A Magyarország térképén elhelyezett, kiválasztott emlékhelyekrıl készült felvételeket tartalmazó miniatőrök, tájékoztatást adnak azok elérhetıségérıl, majd a hátlapon 2-3 mondatban a szemlélıdı részletesebb tájékoztatást kap az emlékhelyrıl. Az emlékhelyek sorát talán illik kiegészíteni a Tisza és a Duna árvízvédelmi töltésrendszerével, melyrıl Kvassay Jenı büszkeséggel állította, hogy „Magyarország ármentesítési munkálatainak párja, terjedelemre és fontosságra nem található. De nem csupán az képezheti büszkeségét a magyar közgazdaságnak, hogy ilyen nagy munkálatokat aránylag alig 50 év alatt, sıt ha szorosan vesszük, alig 30 év alatt végre tudott hajtani, hanem még inkább az a körülmény, hogy mindezt jóformán saját erejébıl végezte”. A gondos kiadásban készült kiadvány, a régmúlt vízi emlékek illetékességi területünkön található nevezetességei közül tartalmazza a Milléri,- és Sajfoki szivattyútelepet, a Mirhó-gátat, a karcagi Zádorhidat, a Tiszaroffi téglafalazatú töltéserısítést. Az emlékhelyeken kívül a kiadvány megjeleníti – a teljesség igénye nélkül - korunk fontosabb vízi létesítményeit is. Kiadványunkban a hozzánk közelebb álló létesítményekrıl adunk részletesebb leírást.

A Tiszabı-i téglafalazatú töltéserısítés Ugyan a Tiszaroffi töltéserısítésrıl nem állnak rendelkezésünkre adatok, de irattárunkban megtalálható Tiszabıi téglafalazatú töltéserısítés dokumentumai alapján betekintést nyerhetünk arra vonatkozóan, hogy a nagy dolgok hol dılnek el (ez esetben Szolnokon a vasúti vendéglı külön termében), és miként valósulnak meg: KIVONAT a Közép-tiszai ármentesítı társulatnak 1929 év március hó 20-ikán Szolnokon a vasúti vendéglı külön termében tartott rendkívüli közgyőlésének jegyzıkönyvébıl Igazgató-fımérnök elıadja, hogy a tiszai védtöltésenek a tiszabıi fennsíki zsilip fölötti és alatti szakaszán, hol a folyó a partot erısen szaggatja, a beépítendı földet a töltésépítés céljára megmentendı, a A S ZÁ M TAR TA L MÁ B Ó L védtöltés 1050 fm. Hosszban az 1919 évi árvíz 1 Bevezetı fölött1,5 m véd biztonsággal a partlevágásból 2 A Tiszabıi téglafalazatú töltéserısítés kikerülı anyagból az ısz folyamán ki lett építve. 3 Sajfoki szivattyútelep A tiszabıi révjárás alatti szakaszon, a hol a magas 4 A Milléri szivattyútelep part az 1919 évi árvízszint fölött van s a múltban 5 A Zádor-híd. védtöltés nem is volt, a töltés magasításánál 6 A Mirhó gát elıírt biztonságot elérendı átlagosan 130 cm

1

magas töltést kell építeni, azonban a 62.050 – 62.450 fm szelvények közötti szakaszon a szakadó part annyira elırehaladott, hogy a szabvány szerint kiépítendı fıldgátnak vízoldali lába és a szakadó part éle közötti távolság helyenként a 3,0 métert alig haladná meg. Ily keskeny elıtéren a hullámverést mérséklı védfőzest telepíteni nem lehetséges s így a töltés vízoldali rézsőjének burkolása nélkül az árvízvédelem és a töltés fenntartása igen nagy költséggel járna. A töltés vízoldalának 1:1–hez arányló rézsővel való burkolása mellett a szabványos töltéskorona szélesség 6,0 m lenne, de miután a terep a melyen e védtöltés szakasz épül, valamivel az 1919 évi árvízszíne fölött van s e szakasz védtöltése csak a legnagyobb árvíznél lesz hullámverés által támadva, igazgató-fımérnök elégségesnek tartaná, e szakaszon a töltés vízoldali rézsőjének téglával való burkolása mellett a véd töltés 4,0 m koronaszélességgel kiépíteni. A szóban forgó töltésszakasz burkolásához szükséges 95.000 téglából 70.000 db az alsóréti gát kiépítésével alvóvá vált, a 63,095 – 63,575 fm szelvények közötti töltésszakasz burkolásából kikerülne. Elıirányzat szerint a töltésszakasz megépítéséhez tisztán földbıl fm-ként 24 m3 föld szükséges s miután a földet 800 m középszállítási távolság mellett kell beépíteni, 1 m gát költsége így 38 P 40 fill. lenne, míg a 4,0 m koronaszélességő a vízoldalon 1:1-hez arányló rézsővel portlandcementbe rakott 15 cm vastag tégla burkolattal ellátott töltés költsége, föld és burkolat munkával együtt fm-ként 48 Pengıt tenne ki. A két építési mód közötti költség különbözet fm-ként 9P 60 fillér, a mely több költséggel szemben áll a földgátnál felmerülı tetemes védekezési és fenntartási kiadás, úgy hogy a töltés e szakaszon téglával burkolt 4,0 méter koronaszélességő szelvénnyel kiépíteni, gazdaságosabbnak és megfelelıbbnek mondható. Végül a közgyőlés a javaslatot elfogadva utasította az igazgató-fımérnököt, hogy a vonatkozó terveket elbírálás végett a földmővelési m. kir. Miniszter úrhoz felterjessze. A JNk Szolnok Vármegye alispánja által engedélyezett, és a Közép Tiszai Ármentesítı Társulat által 107/1930 számmal készített mőszaki leírás részletezi a tervezett töltésszakasz kiépítésének módját: a tervezett téglaburkolat 15 cm vastagsággal 1:1 rézsőben épülne, 1:3 keverési arányú portlandcement habarcsba rakva, látható felületek simára dörzsölésével 10 méterenként erısített bordákkal és 0,51 x 0,48 keresztmetszető alappal. A szükséges földanyag a töltés vízfelıli oldalán lévı régi anyaggödrökön kívül nyitandó új anyaggödrökbıl lesz termelve oly helyrıl, ahol a töltés lába már a folyó partjától távolabb van, ezért a szükséges földtömeg csak hossz-szállítással lesz beépíthetı, és ezen körülmény a költségelıirányzatban figyelembe vétetett. A terv szerint a töltés magasítás elérése céljából a szükséges földmunka 3285,5 m3 -t tesz ki, amely feltöltési munkálatok kordélyosokkal lesznek legjutányosabban végrehajthatók, és az átlag 600 méteres hossz-szállítás figyelembe vételével 1,60 P egységárral lett számításba véve. A téglaburkolat teljes elkészítésének és a meglévı falazat lebontási és tisztogatási munkálatainak együttes költsége m3-ként 39,50 P, illetve 45,50 pengı egységárral irányoztatott elı, a szerint, hogy a tégla melyik szelvény szakaszról lesz szállítva. A munkák összes költsége 19.500 pengıt tesz ki. Az 1934. május 2-án kelt felülvizsgálati jegyzıkönyvbıl megtudhatjuk, hogy a munkálatok a terveknek megfelelıen elkészültek, melyhez 5613 m3 földmunkát, 361,63 m3 téglafalazatot (92265 db felszedett téglából), 129,5 m3 tiszafüredi homokot és 514 q portlandcementet használtak fel. A tervtıl kisebb eltéréseket tapasztaltak: a téglaburkolat 400 méter helyett 404 m hosszú lett, a téglaburkolat alapja 0,51 x 0,48 helyett 0,50 x 0,60 méterre lett kiépítve, a töltés 62.269 szelvényében a Tiszához való lejutás céljából 1,20 m széles lépcsı épült. A lényegtelennek tekintett módosítások ellen, Szitkey Béla miniszteri osztálytanácsos felülvizsgáló kifogást nem emelt, „minthogy azok a munka jóságát csak fokozzák és árvédelmi szempontból is megnyugtatók.” A munkálatok összköltsége 18.840,24 pengıt tettek ki, 659,76 pengı megtakarítással. (pa)

2

A Sajfoki szivattyútelep 1862-ben épült meg a Sajfoki zsilip (eredeti emléktábla ma is látható). 1878-ban helyezték üzembe a Sajfoki belvízátemelı szivattyútelepet angol gız szivattyúval, amit 1879-ben már magyar gyártmányú gépekkel egészítettek ki. Ez volt hazánk elsı belvízátemelı szivattyútelepe – ma is mőködıképes. Értékes vízügyi és mőszaki emlék. Egy 1895-ben megjelent kiadvány az alábbiakat írja a szivattyúteleprıl: „A Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és Belvízszabályozó Társulat a belvizek kiszivattyúzásának kérdésével megint a legbehatóbban foglalkozik. A társulati ártér 169.338 kataszteri hold, a melyet 112 km töltés véd a Tisza és Zagyva vize ellen. A társulat területén fennállott pélyi belvízelvezetı társulat már 1879. évben létesítette a sajfoki szivattyútelepet, melynek Angliából importált gépei hivatva lettek volna másodpercenként 1300 l vizet 5 m emelı magassággal a Tiszába szállítani. Ez a telep 930 mm nyomócsövő körszivattyúból közvetlenül kapcsolt körülbelül 100 lóerıs kondenzációs gızgépbıl és 75 m2 főtıfelülető Gallowey-csöves Cornwall kazánból állott. A gépezet azonban nem felelvén meg céljának 1880-tól kezdve nem tartották üzemben, míg az ármentesítı társulat e telepet átvéve azt 1892-ben olyformán alakította át, hogy a szivattyúbaloldalához kapcsolt régi kondenzációs géphez, a szivattyú jobb oldalához kapcsolt nagynyomású hengert is készíttetett, úgy hogy az átalakított, most már kompaund-gép 150 induló lóerı kifejtésére alkalmas. Ehhez a géphez 115 m2 főtıfelülető kettıs gızterő kazánban fejlesztik a gızt. A telep 3,5 m emelımagasságnál 24 óránként mintegy 52 q salgótarjáni szenet fogyaszt. Minthogy azonban a sajfoki zsiliphez mintegy 4 m3 víz érkezik másodpercenkint, ez a telep még tetemes kibıvítésre szorul.” A társulat dobaparti zsilipjéhez vezetı belvízcsatorna végén 1893ban kisebb telepet épített, mely 70 m2 főtıfelülető Cronwallgızkazánból 80 induló lóerejő kondenzációs gızgépbıl és a kötélátvitellel hajtott 600 mm-es körszivattyúból áll. Ez a telep másodpercenként 560 l vizet képes 5 m-re emelni és a munka kifejtése mellett 24 óránként mintegy 48 q salgótarjáni szenet fogyaszt. ( A szivattyútelep belsı felvétele a hasonló rendszerő Tiszabecsi szivattyútelepen készült)

A Milléri szivattyútelep A Millér fıcsatorna által összegyőjtött belvizeket, magas Tiszai vízállás esetén szivattyús átemeléssel juttatják a befogadóba. Az 1861-1862 között épült zsilip mellett látványos két téglakéményes, 1896-ban épült gızüzemő szivattyútelep áll, melynek gépeit a híres gépgyáros, Röck István építette, és a mai nap is mőködıképes. A gızüzemő szivattyútelep udvarán helyezkedik el a Vízügyi Múzeum. A fent hivatkozott kiadvány a Sajfoki szivattyútelep továbbfejlesztése mellett foglalkozott a Milléri szivattyútelep sorsával is: „A Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és belvízszabályozó társulat legújabban hozott határozatával a szivattyúzást a társulat egész árterületére kiterjeszti és a célja felé a folyó évben nagy lépéssel jutott elıre azáltal, hogy elrendelte a milléri zsilipnél a szükséges szivattyúk kibıvítését és a somágyi csatorna mellé felállítandó szivattyútelep terveinek bemutatását. A milléri szivattyú a társulat u.n. milléri zsilipje mellé épül és hivatva lesz másodpercenként 2500 l vizet 3,5 m átlagos emelımagassággal a Tiszába emelni. Az emelımagasság azonban szükség esetén 5 m-ig is fokozható. Ezt a munkát 2 darab 900 mm nyomócsıvel bíró körszivattyú fogja elvégezni, melynek mindegyikét egy-egy 150 lóerejő, fekvı kondenzációs kompaund gızgéphez közvetlenül kapcsolják. A gız fejlesztésére 3 db egyenkint 45 m2 főtıfelülető Cronwall kazán fog szolgálni. A körszivattyúk nyomócsöveit közös 1300 mm-es nyomócsıben egyesülve vezetik a töltéstesten keresztül a hullámtérre. Ez a telep, melynek költsége az összes

3

alapozásokkal és épületekkel együtt közel 100.000 forintra tehetı, tavasszal kerül üzembe és a 24 óra alatt 3,5 m emelımagasság mellett elıreláthatólag körülbelül 80 q salgótarjáni szenet fog fogyasztani, tehát mőködése a fenti két telepnél jóval gazdaságosabbnak ígérkezik.”

A Zádor-híd Az Erdélyi sóbányákból kitermelt só tömböket a római birodalom idején, szárazföldi úton szállították, az úgynevezett kereskedelmi utakon. Kezdetben csak rövidebb útszakaszok épültek, melyek kaviccsal borított keskeny utak voltak, nevüket végállomásukról, vagy kereskedelmi fontosságukról kapták (pl. Via Salaria=sóút). Az Alföldön az utak a magaslatokon, a vizek által elöntött területek közül kiemelkedı hátságokon haladtak. A folyókon történı átkelést többnyire a gázlók vagy révek biztosították, ahol a nagyobb terheket köteles kompok segítettek át a vízen. A másfél évszázados török megszállás a 16.-17. században egész országrészek elnéptelenedésével együtt a közutak pusztulását is magával hozta. Az Alföldön a mocsarak és áradások miatt sokáig, a 19. század végéig nem épültek utak. A török uralom megszőnése után, a 18. század elején vált közútjaink forgalma rendszeressé. Az útépítést elmozdító uralkodói és országgyőlési tevékenység sorában az 1790-91. évi országgyőlésnek volt nagyobb jelentısége. Ekkor az országban - hazánk mai területén - összesen 700 km hosszú kiépített úthálózat volt. Ezek az utak kezdetben a régi katonai utak nyomvonalán épültek, vagy követték a török megszállás idején többnyire eltőnt római útvonalakat. Ezek közé tartozott a Karcag-Nádudvar közötti út is, mely eredetileg a harmadik „districtusi” gátként, Zádor-gátként volt ismert. A Zádor mintegy 500 m széles „völgyén” átvezetı töltését és a rajta épült hidakat a Kunság tartotta fenn közös kasszából, az egykori nagyfontosságú sóút és posta összeköttetés érdekében. A töltésen épült hidak közül az utolsó, csonka állapotban ma is látható eredetileg kilenc, ma csak ötnyílású, de maradványaiban is lenyőgözı mérető Zádor-híd viszontagságos sorsa ismert. Az idıszakos vízfolyás a Zádor-halom mellett folyt el, a Hortobágy déli részén összegyőlt vizet vezette a Berettyó és a Körösök felé. A Zádoron vezetı hidat elıször 1783-ban említik. Ekkor épített Góc (vagy Gız) István molnár fahidat a vízfolyás felett. 1805-ben újabb fahíd épült. A híd tervét és költségvetését Tunkel Ferenc ácsmester készítette el. Ez 16 jármos fahidat ábrázol, egymástól 2 öl távolságra álló, 6 öl magas jármokkal, 30 öl teljes hosszal, 3 öl pályaszélességgel. A fontos útvonal közlekedésének biztosítására 1806-1809 között épült meg a 9 nyílású kıhíd. Építésekor az ország leghosszabb boltozott kıhídja volt. A hídépítésre vonatkozó szerzıdést 1806. május 13-án kötötték meg Egerben Magurányi József kımőves mesterrel. A híd alapkıletételére 1806. szeptember 21én került sor. Karcag fıbírója, a tanácsbeliek és a vendégek a jegyzıkönyv szerint "a helynek színére kimenvén az elsı fundamentom követ tulajdon kezek által le is tették ezen napon munkára megjelent Túrkevi Deputatus és számos oda való szekeres- és gyalogszolgálatú lakosok jelenlétekben". Az építkezést Laczka Ferenc ellenırizte. A téglát helyben égették, a köveket a Bükkbıl hozták. Bellon Tibor néprajzkutató feljegyezte azt a néphagyományt, amely szerint azért lett olyan erıs a híd, mert a környezı réteken összegyőjtött madártojással oltották a meszet. 1808 februárjában valamennyi pillér és boltozat elkészült. A munka teljes befejezésére 1809-ben került sor. A Zádor-híd 40 öl hosszával (76 m) a legjelentısebb kıhídnak számított. Ezt a nagyszerő építményt pusztította el az 1830-as nagy árvíz. Az árvíz nemcsak a Tisza közvetlen völgyét öntötte el, hanem a Hortobágyot, Hajdúságot és a Nagykunság keleti részét is. A hatalmas víztömeg sodorta el a Zádor-híd 2-2 szélsı nyílását. A híd pusztulása miatt az országos közlekedés is megbénult egy ideig. A forgalom helyreállítása halaszthatatlan érdek volt, így amíg az árvíz nem vonult le, a híd pótlására egy fahidat építettek. Szvitek Ignác szolnoki ácsmester 24 nap alatt elkészítette az új hidat. A kıhíd helyreállításához 1833-ban kezdtek hozzá. Az akkor készült tervrajzról a híd eredeti méretei is leolvashatók. Az eredetileg kilencnyílású hídnak a középsı öt egyforma (3 öl 3 láb mérető) nyílását

4

megtartották, a két-két szélsı beomlott nyílást lebontották s a szárnyfalakat a megmaradó hídrészt határoló mederpillérhez helyezték. Az elbontott nyílások mérete a középsı nyílásokénál valamivel kisebb, ami a mellvédfal felsı párkányvonalának lejtésével függ össze. Az elsı nyílás 2 öl 4 láb, a második 2 öl 5 láb, az öt középsı 3 öl 3 láb. Az eredeti híd teljes hossza 40 öl, a helyreállítotté 24 öl 4 láb. A híd költségvetését Dobrova Fábián abonyi kımőves mester készítette, vélhetıen ı végezte a helyreállítási munkákat is. A helyreállítási munkákat még az év ıszén befejezték. [4]

A Mirhó gát Szalóknál (ma Abádszalók) ágazik ki a Mirhó-fok, amely a Tisza árvizeit vezette ki a kunság lapályai felé. A kifolyó vizek Kunhegyestıl ÉK-re győltek össze, jelentıs mocsárvidéket alkotva, ahonnan a Kakat-éren keresztül folynak tovább a Karcag, Kisújszállás környéki mocsarakat táplálva. [1] A Tiszántúl elsı jelentıs és nagyhatású ármentesítı munkája az akkori Heves- és Külsı-Szolnok vm. Tisza bal parti részén épült – a ma Mirhó.Gyolcsi öblözetként ismert terület a Tiszától elzáró Mirhó-gát volt. Építését azonban sokáig az 1770es évekre , vagy újjáépítésének idejére, 1785-re tették. Valójában azonban ezt a gátat a nagykunság - nevezetesen: Kisújszállás, Karcag, kenderes, és Kunhegyes – közerıvel már 1754ben megépítette, majd 1761-ben megerısítette – a Mirhó-fokon kitörı s az egész Golcsi lapost elöntı, majd a Kakat-éren és a Sebes-éren keresztül a Nagykunsági jelentıs részét veszélyeztetı Tisza-árvizek elzárására. A Nagykunság érdekeivel azonosak voltak a taskonyi birtokos br. Orczy Lırinc érdekei, aki 1767-ben továbbfejlesztette a Mirhó-gátat és a hullámverés ellen rızsepokróccal, valamint védıfüzes telepítésével védte meg. Az 1770, 1772, és 1774. évi rendkívüli árvizek emelkedı maximumait azonban a megye a tározótereket kizáró gátaknak tulajdonította, s amikor az ismételten átszakadt, s az árvíz a megemelkedett árvízszintnek megfelelıen nagyobb pusztítást okozott, mint korábban bármikor – Litzner János megyei mérnök javaslatára – 1776ban teljesen elbontotta. De a gátépítésben érdekelt kunság véleménye is megoszlott. A kevi tanács pl. 1780-ban testületileg foglalt állást a korábbi ártéri gazdálkodás mellett: „A víznek megtartásáért instálni kell, mivel a víz mindgyárt elmégyen, sok helyen alig vagyon térdig való víz, és ha ez a kevés árvíz nem lett volna, a militia számára szénát sem lehetett volna kaszálni, és barmaink most is egyedül ott élhetnek, ahol a víz a földeket megfutotta…” Azok a települések, viszont ahol a szántóföldi termelés jobban fejlıdött, nehezen mondtak le az újonnan feltört területek hasznáról, de még a legelıkrıl sem. Súlyosan érintette a településeket az is, hogy a korábbi kb. 600 öl hosszú, közösen épített és védett Mirhó-gát helyett több ezer ölnyi helyi gátakat külön-külön kellett védekezniük. 1776tól se vége se hossza az érdekeltek tiltakozásának és a gát helyreállítására irányuló kérvényeknek: „…a mostani ıszi vetésünket és kaszáló réteinket nagyrészt a Tiszának árja elpusztítja – írják a dévaványaiak 1776 végén – mivel különben is, mind a Körösöknek, mind a Berettyónak árjai a mi határunkban ütközvén meg a Tiszának árját magán felül bocsáttyák….egy egész év kell mire a víz teljesen levonul….” Végül a gát felsıbb helyen történt újjáépítését a „Hatkunság” (Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras, Kunszentmárton és Túrkeve) 1785-1787-ben hajtotta végre, „közerıvel”, Illéssy János nagykun kapitány vezetésével, a „vigyázó ingeniur” és minden helységbıl két-két molnár irányításával. A végzett munkákról összesítı nyilvántartás nincs, de az tudható, hogy Karcag 6501 gyalog- és 3019

5

szekeres, Madaras 1170 gyalog- és 611 szekeres, Kunhegyes pedig 1798 gyalog- és 1670 szekeres napszámmal vett részt az építésben. A beépített földmennyiségrıl pedig a gát méretei adnak fogalmat: az újjáépült gát hossza kb 720 öl (1350 m), magassága a terepviszonyoktól függıen 2,0-2,5 öl (3,8-4,75 m), talpszélessége 20öl (38 m), koronaszélessége pedig 7-8 öl (13,3-15,1 m) volt. A gátépítés iratanyagából megtudjuk, hogy a helységekre rótt öl-hányad a „dica” (rovás, az országgyőlés által megajánlott adó) alapján állapították meg, s személyre is lebontották, oly módon, hogy végül is 1 Ft adó után 1 szekeres vagy 2 gyalognapszámot kellett letölteni. Egy másik érdekesség, hogy az építéshez használt szerszámok sorában hiába keressük a híres kubikus talicskát, a föld szállítására kasokat, teknıket használtak, amelyeket szekérrel szállítottak az anyaggödörtıl a beépítés helyéig. A gát, mint mőszaki létesítmény megfelelt a várakozásnak: csaknem 100 éven keresztül, egészen 1876-ig eredményesen védte az öblözetet a Tisza árvizeitıl. [2] A Szolnok-Taskonyi védtöltés tervezéséhez 1876-ban készült mőszaki leírás az alábbiak szerint rögzíti az eseményeket: „A Mirhó-gát 7 törvényhatóság által 1760-ban építetett, 1776-ban kivágatott, azóta a Tisza áradásának sikerrel ellen állott, noha ezen hosszú idı alatt gazdátlanul állván semmiféle gondozásban nem részesült. És azt, hogy a Mirhó gazdátlanul állván, gondozásban nem részesült, nyomatékkal kell hangsúlyoznom, mert ez is egyik indoka annak, hogy ehhez hasonló közerıvel építendı belsı alvó gát tervezését ez úttal javaslatba hozni tartózkodom. Az idei árvíz sem magát a Mirhó-gátat törte ki, hanem több helyen meghágta elsı ízben nem a Mirhó-gát, hanem a lovászháti majorság közelében azon magaslatot, melynek végéhez a Mirhó-gát kötve van, és csak azután eltartóztathatatlanul folyni kezdett, vett magának utat a Mirhó-gát mindkét végénél, hol nagyobb esést és porhagyóbb talajt találva, magának itt mélyített és szélesített utat, késıbb pedig a mint az erıs kifolyás következtében a vízszíne süllyedni kezdett, a lovászhát közelében folyások részben megszőntek, részben pedig csergedezéssé válván, a Mirhó-gáti szakadások elzárása alkalmával szinte betöltettek.” A Mirhó-gátat mint második védelmi vonalat az 1876. évi árvíz után helyreállították és úttöltésként használták. Mint ilyen ma is fennáll, de árvízvédelmi szerepe az egységes védvonal kiépítése óta nincs.

Tisza. Nincs még egy folyó, amely hol méltóságteljes, lassú kanyargásával, hol zabolátlan rohanásával olyan mélyen beásta volna magát a magyar ember szívébe, mint a Tisza. Eleink úgy tartják: a Tisza lágy és szeszélyes akár egy asszony, így hát nem is lehet másként bánni vele. Szeretni kell, de óvni is, hogy örökélető legyen, szépsége még évezredekig nyújtson páratlan élményét, halai táplálják unokáinkat is, és lelkünk hazatalálhasson a békés tiszai tájban. [1] [2] [3] [4]

A történeti felszínbontás térképezése a Tisza-völgyben A Közép-Tiszavidék Vízügy múltja I. (895-1846) Közlekedés, jármővek biztonsága, 2007. Budapesti Mőszaki Fıiskola Egyedi hídleírások. A karcagi Zádor-híd Szikszai Mihály

Kellemes Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánunk minden kedves olvasónknak!!

A Közép-Tisza vidéki Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelıség belsı információs kiadványa Szerkesztıség: Szolnok, Ságvári krt. 4. Tel.: (56) 523-423 Felelıs szerkesztı: Petráss András tel: (56) 523-362 Felelıs kiadó: Dr. Háfra István 2009-12-10.

6