Viktor E. Frankl ... mégis mondj Igent az Életre! Egy pszichológus megéli a Koncentrációs tábort Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központ Budapest, 1988
A fordítás az alábbi kiadások alapján készült: Viktor E. Frankl: ...trotzdem Ja zum Leben sagen! Ein Psychologe erlebt das Konzentrationslager Argumente für einen tragischen Optimismus Logotherapy in a Nutshell ©Viktor E. Frankl, 1988 Fordította: Bruck Vera Gorzó Andrea Lektorálta: Dr. Launenszky Gusztáv ISBN: 963 01 9060 5 Statisztikai Kiadó Vállalat Felelős vezető: Kecskés József igazgató Nyomdaüzem – 66-191-0791-8 Terjedelem:13,64 (A/5) ív Budapest, 1988
Tartalomjegyzék Előszó Egy pszichológus megéli a KZ-t (ford. Bruck Vera) Érvek a tragikus optimizmus mellett (ford. Gorzó Andrea) A logoterápia dióhéjban (ford. Gorzó Andrea) Bibliográfia
ELŐSZÓ Ennek a könyvnek nem most kellene megjelennie, bár jó, hogy legatább most végre magyar fordításban is megjelenik. Több évtizeddel az első – bécsi – megjelenés után. Ami akkor az első hiteles információ és elemzés erejével hathatott, az ma, négy évtizeddel később, messze túlnő az európai zsidóság kiirtását, az „Endlösung der Judenfrage”-t („Zsidókérdés végleges megoldása”) célzó hitleri agyrémről szóló könyv keretein. Általános érvénnyel ad számot arról: miképpen viselkedik, hogyan gondolkodik, hogyan érez a büntetlenül bűnössé minősített, bűnösként kezelt, a „normális” társadalomból kitaszított, végső soron halálnak szánt ember, embercsoport. Az üldözöttek – a mindennemű üldözöttek – lélektana: tulajdonképpen ilyesféle címet is viselhetne Viktor Frankl könyve. * Néhány évtized távlatából visszatekintve a mi XX. századunkra, bizonyára mérföldes különbségként hat majd – szemben a korábbi időkkel, – hogy a XIX. és a XX. század fordulójától kezdve történelmünk képpel dokumentáltá változott. Napjainkban (évtizedeinkben) nincs olyan emlitésre méltó esemény, nincs olyan hírneves személyiség, nincs olyan természeti és társadalmi mozgásjelenség, amelynek valamilyen képi dokumentuma ne maradna az utókorra. Előbb fénykép, aztán mozgókép (film), még utóbb hangosfilm, majd végül (?) videofelvétel. Mindenről van valamilyen képanyag. Éppen ezért: ha olyasmibe botlik az ember, amiről nincs, vagy csak elvétve akad egy-egy szerény képi emlék, akkor szükségszerűen felágaskodik bennünk a gyanakvás. Akkor nyomban az adott ügyben illetékes államhatalom eleve rossz lelkiismeretére következtetünk! Jómagam mindenképpen, mivelhogy mesterségem, mindennapos munkám igénye szerint viszonylag jól ismerem századunk mindenféle képi dokumentumait. A II. világháború deportáló táboraiban, a nácizmus haláltáboraiban nem fényképeztek. Tilos volt a fényképezés. Két kéz valamennyi ujja sem szükséges az e tárgyban létező hiteles fotográfiák, filmfelvételek számbavételéhez. Auschwitzban például egyetlenegyszer forgattak filmriportot: amikor Heinrich Himmler, az SS „birodalmi vezére” látogatásával tüntette ki a tábort. A kamera azonban ez alkalommal is inkább a jeles vendéget és a mögötte karéjban gyülekező tiszteket figyeli, – szinte csak véletlenül tűnik fel oldalt néhány szürke barakk, szögesdrót kerítés és a drótokon túl tucatnyi tétován álldogáló, rongyos, görnyedt emherféle, akiknek kora, neme teljességgel meghatározhatatlan. Koruk, nemük egyébként – a riport „üzenete” szerint – nem is érdekes: igazából nem is tekintendők valódi embereknek. Theresienstadtban is (a csehszlovákiai Teresínben) készült egy filmriport, de eleve a hamisítás céljával: a Nemzetközi Vöröskereszt, a világközvélemény megnyugtatását szolgálta. „Elkülönítve és dolgozva, – már amennyire ez az alsóbbrendű faj dolgozni képes, – de élnek a német, az osztrák, a cseh zsidók, lám: a hajuk szála se görbült. . .” Jómagam csak néhány kockáját láttam ennek a riportnak. A goebbelsi szándék ugyanúgy kirajzolódik belőlük, mint azokból a terjedelmesebb filmriportokból, amelyek a lublini zsidók gettóba költöztetését ábrázolják, vagy a varsói gettó „hétköznapjait”. Egyébként e két utóbbi filmalkotás bemutatását Dr. Goebbels sosem engedélyezte: minden filmszalanai mesterfogás dacára – nem gyűlöletet, hanem szánalmat ébresztettek. Talán – egyesekben – lelkifurdalást is. Vagy félelmet az előbb-utóbb elkerülhetetlen számotadástól. Auschwitz teljes valóságát az a filmriport tárja fel, amelyet a felszabadulás óráiban forgattak. Amikor tehát már nem működött a fotózás tilalma. Amikor a túlélők még félve-gyanakodva ugyan, de kezdik elhinni, hogy többé nem kiszolgáltatott rabok. De még alig vánszorgó csontvázak. Még a fegyencruhának csúfolt rongyokat viselik. A gázkamrákat már jóideje felrobbantották – Himmler utasítása szerint. De áll még néhány krematórium és tűzterükben: koponyák, félig elhamvadt emberi csontok. A raktárakban gondosan külön-külön halmokba hordva: milliónyi szemüveg, fogprotézis, bakancs, félcipő, gyermekcipő, hajfonat, milliónyi fésű és milliónyi hajkefe. Aztán millió és millió kisebb-nagyobb bőrönd, hátizsák, kéziszatyor, levéltárca, retikül. Közvetve: a tömeggyilkolás érzékletes létszámnyilvántartása.
A buchenwaldi, a bergen-belseni koncentrációs táborokról is a felszabadulás állapotát megörökítő filmfelvételek maradtak. Más táborokból is: az őrség menekülése után, netán az utolsó foglyok lemészárlása után felvett képek. Ami a fényképeket illeti: Auschwitz különösen „szerencsés”. Egy ismeretlen SS legény, alighanem az őrszemélyzet tagja, „emlékfotókat” csattogtatott, aztán albumba ragasztotta őket, megfelelő kísérőszöveggel. Kedélyes album. Mindenekelőtt vigyorgó, a fényképész kedvére pózoló SS-„haverok”, Szepi és Hansi és a többi. De érdekli a fotóst a környezet is, a „munkahely”. Feltehetően a vasúti rámpa környékének őrségéhez tartozhatott, mert a képeken éppen odaérkezett deportáltak láthatók. A fényképezés tilalmára utal, hogy a fotós tisztes távolból működött, arcok, „portrék” nincsenek a képeken. Csak tömeg. Tömeg: katonás sorokba rendezve. A deportáltak még azt hiszik, hogy itt valamilyen gyárban dolgoznak majd. A jókedv és a bizalom látszatát igyekeznek kelfeni az őket mustráló, mindössze oldalfegyverrel felszerelt SS tiszt előtt. A deportáltak még nem tudják, hogy ami most zajlik, az – a szelektálás. Annak rövid úton való eldöntése – a fellebbezés vagy a kegyelem lehetősége nélkül –, hogy ki jut azonnali gázhalálra, s ki kerül az elviselhetetlen életkörülmények között, szakadatlan éhezés mellett végzendő, de mindenképpen viszonylag gyors elpusztuláshoz vezető rabszolgamunkára. A képek nem utalnak „Endlösung”-ra: arra, hogy itt nem a munka a cél, hanem az elpusztítás. A gázkamrákról nem maradt autentikus fénykép. (Csak rekonstrukció.) A csont-bőr hullák hegyeiről: felszabadulás utáni képek. Amikor a személytelenné, arcvonásnálkülivé aszalódott egykori embereket óriási bulldózer tolta-söpörte a meszesgödörbe. Másik kép: a hosszú s mély árok, benne hullatömeg, – már nem jutott idő máglyát rakni föléjük. Kivételesen az egyik hullának nemcsak feje van, hanem arca: öregasszonyarc. De lehet, hogy harminc éves se volt, amikor elvitte az éhhalál. Elvétve akad egy két ismeretlen forrásból, de még a német diadalok idejéből származó fénykép, talán SS-tisztek művei: meztelenül sorukra váró asszonyok, egyikük karján (meztelen) kisgyerek. – Erdő: meztelen lányok roharsnak szembe a kamerával, nem tudni, hogy honnan s miért rohannak, – azt sem, hogy hova. – Fotó: csikosruhás férfi áll egy kétkerekű kordén, két rab húzza a kordét. A kísérőszöveg szerint: akasztani visznek egy „szabotőrt”. – Fotó: barakkok között csíkos ruhás rezesbanda vonul. Leghátul a nagydob. Elöl: a csíkos ruhás „tamburmajor”. – Fotók egyikmásik koncentrációs tábor kapujáról. Felirat a kapu felett: „Arbeit macht frei” = a munka szabaddá tesz. A háttérben a krematórium kéménye. – Mindössze egy két tucatnyi kép. Ugyanezek bukkannak fel minden, a haláltáborokról szóló könyvben, dokumentumfilmben. Hiába: gyér a képi dokumentáció ebben a témában. De mégis: még ebben a témában is van képi dokumentáció! A tilalmak ellenére! És éppen ez a dolog fényege. Az tudniillik, hogy nem tud olyan szörnyűség megesni ebben a mi XX. századunkban, amely nyom nélkül merülhetne el a feledés (és a számon-nem-kéretés) kútjában. Az a hatalom pedig, amely a bűnüldözés eszköztárát, sőt a normális bűnüldözést messze túlhaladó gyilkos erőszakot is bűntelen és ilyeténmód elítélhetetlen emberek, csoportok, nemzetek, fajták ellen alkalmazza: mindinkább kénytelen számot vetni azzal, hogy lelepleződik. A tárgyi (képi) bizonyítékok erejével is! Nem mintha a fényképek, filmfelvételek „mindenhatóságát” kívánnám bizonygatni. Hatásuk vitathatatlan, de megdönthetetlen bizonyítékká másfajta dokumentumokkal egybeötvözve válnak. Ami a „zsidókérdés végleges megoldása” ügyében a háborús években történt, kellően bizonyított a legkülönfélébb írásokkal, iratokkal is. Mindenekelőtt a különböző német hatóságok jelentései, utasításai, feljegyzései, kimutatásai adnak teljességet megközelitő körképet. Iratok, amelyek mindegyikére feltűnően rábélyegezték a „Geheime Reichssache” (Titkos birodalini ügy) jelzést. A III. Birodalomban ez volt a titkosság legfelső foka. Titkos birodalmi ügyről német tisztségviselő a családja körében egyetlen szót el nem ejthetett (az előírás szerint). Még a hivatali felettesével is csak abban az esetuen beszélhetett ilyen ügyről, ha tudtára adatott, hogy a felettes is „beavatott”. Ezekben az iratokban véletlenül sem olvasható a kivégzésre, likvidálásra, meggyilkolásra akár csak közvetve is utaló szó. Elgázosításról, egyáltalán gázról természetesen szintúgy nem tudnak ezek az iratok. Mindent a megfelelő, csak a beavatottak által értelmezhető terminus technicus jelöl. A fizikai megsemmisítést jelző műszó: „Sonderbehandlung” (különleges kezelés, vagy különleges elbánás).
De a finom szakkifejezések kulcsának ismeretében – a III. Birodalom .megmaradt hivatalos iratai kellő tájékoztatást adnak arról a végzetes útról, amelyet ez a hatalmi struktúra a gyilkolás kisipari módszereitől a tömegmészárlás nagyüzemeinek kialakitásáig végigjárt. Előbb még csak „Szökés közben agyonlőve”, késoúb már egy-egy falura, városra, egy gettóra való ember legéppuskázása egy vizmosta völgykatlanban, vagy a halálraszántak által ásott gödörben. Még később: zárt gépkocsitérbe bevezetett kipufogógázzal egyszerre többtucat ember megfojtása, párszáz méteres "kocsikázás" alatt. Végűl: a halálgyárak. Többezer személyes gázkamrákkal, Zyklon-gáz kristályokkal, amelyek az összezsúfolt tömeg hőfokától légneművé válnak s belélegezve halált okoznak "alig" nyolc-tíz percen belül. . . (Mellesleg: a „megsemmisítő tábor” („Vernichtungslager”) kifejezéssel sem találkozunk a hatósági iratokban.) De: fényképezési tilalom, a tényeket „elfedni” szándékozó szakkifejezések dacára a koncentrációs táborok létezésének és működésének valóságát ismerjük. Ha csak maroknyi is a hiteles fénykép: annál megrázóbbak, annál több a mondanivalójuk. A diplomáciai jelentések, az utasitások és a végrehajtásukról szóló jelentések, a létszám- és költségelszámolások, feljegyzések és jegyzőkönyvek is egyértelműen bizonyítanak. Nem is beszélve a bűnöket utóbb számonkérő törvényszéki tárgyalásokról! Nemcsak a nürnbergi, vagy az auschwitzi legénység felett ítélkező varsói perre gondolok. Tucatnyi per zajlott a Hitler által birtokba vett Európa minden országában. Aztán Adolf Eichmann jeruzsálemi pere! A „zsidókérdés végleges megoldásának” lebonyolitásával megbízott Soriderkommando (különleges csoport) parancsnoka önmagát mentegetve hatmillió ember megsemmisítésének egész módszertanát vázolta fel. A rendszert, amelyet ő működtetett. Mindehhez csatlakozik a memoárok, élménybeszámolók, a táborokat megjárt emberek visszaemlékezéseinek majdhogynem egész könyvtárat megtöltő sora. Lirai vagy szikáran tényközlő beszámolók – egyikük-másikuk jelentős irodalmi teljesítmény, akár a regényirodalom, akár a tényirodalom területén. Bőséges anyag áll tehát rendelkezésünkre. Mindent megtudhatunk ebből a bő forrásanyagból, ami a II. világháború koncentrációs táborait illeti. Még Auschwitzról is jóformán mindent megtudhatunk. Csak egyet nem tudhatunk meg a hiteles források tömegéből. Azt, hogy miképpen lehetett megélni és túlélni a deportálást, Auschwitzot, a táborokat?! Ugyanis még a személyes hangvételű beszámolók zöme is eseményekről szól. A gettóba-terelés, a vagonba-zsúfolás, a kínkeserves utazás, a megérkezés és a földi javaktól való megfosztatás, a családtól való különválasztás tényeiről. A lágerélet kínjairól. A szelektálásokról. A verésről, kínzásról, a fagyoskodásról és a szakadatlan éhezésről. A munkaszervezetről, a létszámellenőrzésekről, a megkövetelt, bár teljesíthetetlen teljesítményekről. Dr. Nyiszli Miklós híres könyve ("Mengele doktor boncolóorvosa voltam") az élő embereken végzett „orvosi” kísérletekről, a gázkamrák és krematóriumok, a tömeges tarkónlövésre berendezett „műhelyek” szervezetéről ad áttekinthető képet és ebből a képből kiviláglik, hogy évek praktikus tevékenysége során kialakított, racionálisan végiggondolt, kikísérletezett eljárás növelte szakadatlanul a haláltáborok nagyüzemi hatékonyságát. Dr. Nyiszli élményei alapján pontosan láthatjuk azokat a pszichológiai eszközöket is, amelyeket az SS főnökség fegyverek, korbácsok és husángok mellett rendszeresen alkalmazott, méghozzá majdnem mindig maradéktalan sikerrel, mert a rabok tömege általában minden alkalommal ugyanúgy reagált ezekre a lélektani „fogásokra”. Arra például, hogy a gázkamrába való beterelés előtt kis szappandarabkát osztogattak, megerősítve a reményt, hogy a zuhanyozórózsákkal ellátott nagy teremben tisztálkodni fognak. . . Vagy a táborkapuban felállított fogoly-zenekar, amelynek vidám induló a késztette „katonás” masírozásra az alig támolygó rabokat. És így tovább. Dehát néhány hónapi raboskodás után, egy koncentrációs táborban megélt (túlélt) tél után – egyáltalán volt-e még lelkük ezeknek a páriáknak? Mit éreztek? Mit gondoltak? Gondolkodtak? Beszéltek, beszélgettek egymással? Vitatkoztak? Vajon miről? Álmodoztak? Vajon miről, kiről? Vigasztalták, biztatták egymást? Volt bennük gyűlölet? Vágy, hogy egyszer visszaüssenek? És vajon kit, kiket gyűlöltek? A rabtartókat, az SS őröket, az elegáns kesztyűskezű SS tiszteket? Vagy a saját soraikból kiválasztott kápókat, tisztségviselőket? Mit éreztek Jó-nak, mit katasztrófának? Tisztában voltak a saját helyzetükkel? Bíztak még valamiben, valakiben? Emberben? Istenben? Jelentett (még) számukra valamit a barátság, a család, a társadalom? A jövő?! Mindezek a kérdések messze túlnőnek az eseményekről, a tényekről szóló iratokon,
élménybeszámolókon. Leginkább még a fényképek adhatnak halvány és bizonytalan választ: azok a képek, amelyekből kiemelkedik egy-egy szempár, egy-egy tekintet. Visszakanyarodom az első mondatomhoz. Igen: ennek a könyvnek – Viktor Frankl könyvének – nem most kellene megjelennie, bár jó, hogy legalább most végre magyar fordításban is mejelenik. Több évtizeddel az első megjelenése után. Akkor ugyanis – az első megjelenés idején – még tele volt a világ, legalábbis a gyűlölet szántotta Európa – iszonyattal, értetlenséggel, másrészt gyanakvó hitetlenséggel is s ez utóbbi érzés nemcsak a bűnösök, bűnrészesek és bűnpártolók védekező reakciója volt, hanem tisztességeseké is, akik kába tamáskodással fogadták a haláltáborokról szóló első híradásokat, azzal az érzéssel, hogy ezek a híradások – ha igazak – józan ésszel felfoghatatlanok, hogy a gonoszságnak, embertelenségnek ez a foka (méghozzá a kultúra oly magas szintjén álló németek részéről!) egyszerűen lehetetlen! A táborok túlélői egyébként tágabb körben alig beszéltek élményeikről, mintha szégyellnivaló lenne az, ami velük történt, mintha szemérmesen rejteni kellene fájdalmukat, gyászukat. Mert a rájuk súlyosodó iszonyat – voltaképpen elválasztotta őket a „normál” társadalomtól. Mert a hazatérteknek – ahhoz, hogy beilleszkedhessenek a régi, a valóságos társadalini környezetükbe előbb le kellett küzdeniök a mindenkiben bűntársat sejtő, kereső gyanakvást. Az itthonmaradottak pedig egyfajta tartózkodással néztek a hazatértekre: „Vajon ő most gyűlöl engem? Vajon bűnbánatot vár el éntőlem is?” Ártatlan emberek üldözése (és ez távolról sem csak a náci koncentrációs táborokra érvényes!) mindig deformálja az össztársadalmat Mindig a nagy hangon meghirdetett, vagy a mélyen elfojtott előítéleteket, gyanakvásokat, egyesek és embercsoportok közötti gyűlölséget, a szorongásokat gerjeszti. Ezzel a fertőzéssel, lelki métellyel szemben az egyetlen lehetséges és hatékony gyógyír: nyilt kimondása a szinte kimondhatatlannak, – nyilt s őszinte szembenézés a keserves tényekkel. Ilyesvalamit tett Viktor Frankl e könyv első megjelenésekor. Élménybeszámolók, riportok akkor már megjelentek. Józan elemzés még egy sem. (És máig sem túl sok.) Frankl a saját, Auschwitzban és más táborokban szerzett tapasztalatainak, megfigyeléseinek, a helyszínen folytatott beszélgetéseinek (pszichiátriai „kezeléseinek”) alapján – általánosít. Sorra számba veszi, hogy a táborélet (és a táborbeli halál) gondosan kidolgozott menetrendjének egyes fázisaiban – amelyeket minden deportált törvényszerűen megél, feltéve, hogy hamarább el nem pusztították – hogyan reagálnak; milyen magatartásformáknak, milyen magatartásbeli és érzelmi sztereotípiáknak kellett kialakulniok. Frankl professzor életművének felsorolását e kötet végén találja az olvasó. A neurológia és a pszichiátria bécsi tanára (mellesleg az amerikai Harward.egyetemnek, a dallasi és a pittsburgi egyetemeknek is professzora) és a világ 16 egyetemének díszdoktora – már orvos volt, tudományos kutató, amikor Ausztriát elnyelte a hitleri hatalom. Frankl doktor egyéni sorsáról ez a könyv nem túl sokat árul el. De hiszen nincs is szükség túl sok információra, elég az, hogy: osztrák zsidó. Hogy – bizonyára már iszonyú tapasztalatokkal „gazdagodva” – végül is Auschwitzba vitték. és hogy véletlenül túlélte Auschwitzot, a deportálást. Szüleit, testvéreit, feleségét elvesztette. Ő maga 1945ben ismét Bécsben kezdte (folytatta) az életet, az orvosi munkát. Számos könyve közül – tudomásom szerint – ez az egyetlen, amely nem minősül egyértelműen szakirodalomnak, bár nyilvánvaló, hogy csakis pszichológus szakember írhatta meg igy. A szabadulás esztendejében írta, a friss, nyitott sebek hatása alatt. Jószerint minden nagy ország nyelvén, eddig 152 kiadásban jelent meg; feltehetően a jelen kiadás a 153-ik. Fontos könyv. Nem azért, mintha ez lenne az adott témáról írott legjobb könyv. Hanem mert nélküle aligha érthető meg teljesen az a sok-sok másik, a konkrétumokat felmutató, vagy a társadalmi-történelmi összefüggéseket elemző, magyarázó mű. És – még valamiért. Mert Frankl professzor képes volt a gyűlöletmentes figyelésre, ábrázolásra. Amire csak az tehette képessé, hogy ott, a kínszenvedés, a tömeghalál pokol-bugyraiban is felül tudott emelkedni rettegésen, bosszúvágyon. Mivel „semmi emberi nem állt távol tőle” – ember tudott maradni. 1988. április
Bokor Péter
EGY PSZICHOLÓGUS MEGÉLI A KZ T Az ismeretlen KZ-fogoly „Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort.” Eszerint tehát élmények ábrázolásáról van szó inkább, mintsem ténybeszámolóról. Élményleírása mindannak, amit milliók ezerszeresen átéltek: a koncentrációs tábor „belülnézet”-ből, az azt közvetlenül átélők szemszögéből. Az ábrázolás nem a nagy iszonyatókkal foglalkozik, azokkal a borzalmakkal, amelyeket már oly sokszor ábrázottak (gyaníthatóan anélkül, hogy mindenütt el is hitték volna) –, hanem a sok apróbb kínról vagy – más szóval – azzal a kérdéssel: hogyan tükröződtek a táborbeli mindennapok az átlagos fogoly lelkében? Elöljáróban megjegyzendő, hogy az élinények, melyekrő1 a továbbiakban szó lesz, kevésbé foglalkoznak a híres, nagy táborokban történtekkel, mint inkább a hírhedt fióktáborokkal, a nagyok melléküzemeivel. ismeretes azonban, hogy éppen ezek a kisebb táborok voltak a kifejezetten megsemmisítő táborok. Itt tehát nem a nagy hősök és mártírok szenvedéséről és haláláról lesz szó, hanem inkább a nagy tömeg „kis” áldozatairól és „kis” haláláról. Nem azzal kell majd foglalkoznunk, hogy mit tud elmesélni az, aki évekig kápó volt, vagy mit kellett elszenvednie egyikmásik „kiemelt” fogolynak, hanem az „ismeretlen” táborlakó szenvedéseiről. Őt, az egyszerű foglyot, akinek nem volt karszalagja, a kápók például lenézték. Míg az előbbi addig koplalt, míg éhen nem halt, addig a kápóknak – legalábbis táplálkozás szempontjából – nem volt rossz soruk, sőt némelyiknek sokkal jobb dolga volt, mint bármikor egész addigi életében. Pszichológiailag, jellembelileg tehát ezek a kápótípusok inkább úgy ítélendők meg, mint az SS-, illetve a táborőrség; ezekhez asszimilálódtak a szóban forgó embertípusok, úgy pszichológiailag, mint szociológiailag, velük kollaboráltak: Elég gyakran a kápók szigorúbbak voltak, mint a táborőrség, jobban megkínozták a foglyokat, némelyik többször ütötte őket, mint maguk az SS-legények. Hiszen általában már eleve azokat a foglyokat jelölték ki kápóként, akik ilyen bánásmód gyakorlására alkalmasak voltak, illetve azonnal leváltották őket, amint ebben az értelemben nem „működtek együtt”. Aktív és passzív szelekció A kívülálló, aki maga soha nem volt koncentrációs táborban, a be nem avatott, általában egyébként is hamis képet alkot magának a lágerbeli állapotokról, ha az ottani létet úgyszólván érzelgősnek képzeli, valahogyan szépítgetve, jámbornak mivel fogalma sincs arról, milyen ádáz küzdelem folyt a létért éppen a kisebb táborokban, még egymás közt, az egyes foglyok között is. Ez a mindennapi kenyérért, a létfenntartásért és az élet megmentéséért vívott harc igencsak keményen dúl; kíméletlenül harcol mindenki a saját érdekéért, akár a saját, akár a legszorosabb baráti kör érdekéért. Tegyük fel, kilátásban van egy szállítmány összeállítása, mely meghatározott számú táborlakót egy másik táborba vinne, – állítólag. Feltételezhető – és nem is ok nélkül –, hogy az út „a gázba” vezet, hogy mondjuk: beteg vagy gyenge emberekből összeállítandó a kérdéses szállitmány; úgynevezett szelekciót jelent, azaz kiválogatják a munkaképtelen foglyokat, akiket megsemmisítés céljából egy gázkamrákkal és krematóriummal felszerelt nagy, központi táborba szánnak. Ebben a pillanatban kirobban a harc, mindenki mindenki ellen, azaz egyes csoportok és klikkek között egymás ellen. Mindenki igyekszik sajátmagát vagy a hozzá valahogyan közelállókat védeni, megmenteni az elszállíttatástól, ill. a névsorból még utolsó pillanatban töröltetni. Természetesen tisztában van mindenki azzal, hogy minden egyes olyan fogoly helyére, akit most megmenekítettek a megsemmisítés elóz, egy másiknak kell lépnie. Hiszen általában csak egy létszámról van szó, azoknak a foglyoknak a számáról, akik ki kell hogy tegyék a szállitmányt. Minden fogoly a szó szoros értelmében csak egy számot jelent és a listán is tulajdonképpen csak a foglyok azonosítási számai szerepelnek. Gondoljunk csak arra, hogy például Auschwitzban, ahol rögtön a felvételnél mindenétől megfosztják a foglyot, és így okmányai sincsenek, mindenkinek adott a lehetőség, hogy tetszőleges nevet, foglalkozást stb. válasszon magának, és különböző okoknál
fogva bőségesen éltek is ezzel a lehetőséggel. Az egyetlen biztos pont és az egyetlen is, amely a tábori hatóságokat érdekli, az a fogoly azonosítási száma, többnyire tetoválás formájában. Egyetlen őrszemnek vagy felügyelőnek sem jutna eszébe, hogy megkérdezze a fogoly nevét, amikor „kihallgatásra” akarja rendelni – többnyire lustaságból -; egyszerűen rátekint arra a számra, amelyet minden fogoly köteles nadrágja, zubbonya és kabátja meghatározott helyén előírásszerűen felvarrva viselni, azt feljegyzi – és ez következményei miatt igen rettegett esemény. Térjünk most vissza egy küszöbön álló szállítmány esetéhez! Elvont, erkölcsi meggondolásokra a foglyoknak ebben a helyzetben sem idejük, sem kedvük nincs. Mindegyik csakis arra gondol, hogy életben maradjon az otthon rá váró övéi számára, és valamennyire biztonságban tudhassa a táborlakók közül azokat, akikhez érzelmi kapcsolatok fűzik. Gondolkodás nélkül fog tehát a szállitmányba egy másik foglyot, másik számot besoroltatni. A fentiekből már kitűnik, hogy a kápók a negatív szelekció valamilyen fajtáját képviselik: csak a legbrutálisabb egyedek voltak alkalmasak erre a feladatra. Tudatosan nem említjük meg itt a kivételeket, melyek természetesen ezek között is akadtak szerencsére. De emellett az SS által végrehajtott, úgynevezett aktív szelekció mellett létezett egy passzív is: azok közül a táborlakók közül, akik hosszú, hosszú éveken át táborokban tartózkodtak, egyikből a másikba kerültek és így végül tucatnyi tábort ismertek meg, átlagban csak azok tudtak életben maradni, akik ebben a létfenntartásért dúló harcban könyörtelenek voltak és nem riadtak vissza az erőszaktól sem, sőt még attól sem, hogy meglopják bajtársaikat. Mi mindannyian, akik ezer és ezer szerencsés véletlen vagy isteni csoda folytán – nevezhetjük akárminek is – életben maradhattunk, mi tudjuk és nyugodtan mondhatjuk is: a legjobbak nem tértek vissza. A 119 104. számú fogoly beszámolója Egy pszichológiai kísérlet Ha a 119 104. sz. fogoly itt kísérletet tesz arra, hogy leírja, amit "pszichológusként" a koncentrációs táborban átélt, akkor elöljáróban hangsúlyozni kell, hogy a táborban természetesen nem pszichológusként tevékenykedett, sőt – az utolsó hetek kivételével – még csak nem is orvosként. Ez annál is fontosabb, mivel nem az ő személyes életmódjának ábrázolásáról van szó, hanem arról a módról, ahogyan a közönséges fogoly érzékelte a lágeréletet. És nem minden büszkeség nélkül vallom, hogy én sem voltam több, mint egy ilyen „közönséges” fogoly, nem más, mint pusztán a 119 104es szám. Többnyire földmunkásként és vasútépítésnél pályamunkásként tevékenykedtem. Míg néhány kollégának olyan szerencséje volt, hogy félig-meddig fűtött, ideiglenes ambulanciákon papírhulladékokból kötszert készíthetett, addig nekem pl. egyszer egészen egyedül kellett egy utca alatt alagutat ásnom a vízvezetékcső számára. Ez sem volt számomra jelentőség nélkül – ezen „teljesítményem” elismeréséül ugyanis röviddel 1944 karácsonya előtt két, úgynevezett prémiumszelvényt kaptam. Ezeket az utalványokat az az építővállalat bocsátja ki, melynek bennünket a táborvezetőség szó szerinti munka-rabszolgaként eladott és mely ezért a táborvezetőségnek naponként és foglyonként meghatározott összeget fizetett. Egy ilyen prémiumszelvény a cégnek 50 pfenningjébe került és a táborban – többnyire persze csak hetek múltán hat darab cigarettára lehetett beváltani. És most tizenkét cigaretta értékének birtokába jutottam! Tizenkét cigaretta viszont tizenkét adag levest jelentett és tizenkét adag leves – sajnos túlságosan is sokszor – az éhhalál előli menekvést, mintegy két hétnyi időtartamra. Hogy el is szívja a cigarettákat, azt csak egy kápó engedhette meg magának, akinek a heti egynéhány prémiumszelvény biztosítva volt. Megtehette azt esetleg olyan fogoly is, aki egy műhelyt vagy raktárt vezetett és bizonyos ellenszolgáltatásokért cigarettával jutalmazták. Mindenki más, a közönséges foglyok, azokat a cigarettákat, melyek a szokásoson felüli, életveszélyes többletmunkateljesítményekért kerültek a birtokába, élelemre cserélte. Kivételt képeztek azok a foglyok, akik lemondtak életükről, helyzetüket kilátástalannak tekintették és úgy határoztak, hogy „kiélvezik” a még rendelkezésükre álló utolsó napjaikat: ha egy bajtárs egyszer nekilátott, hogy saját maga szívja el cigarettáit, akkor tudtuk, már nem hisz abban, hogy továbbra is kibírja és akkor valóban már nem is bírta. Hát ennyi annak igazolására és magyarázatára, amit e könyv címe mond. Tegyük azonban fel
magunknak a kérdést, mi az értelme tulajdonképpen egy olyan vállalkozásnak, mint amilyent ez a beszámoló képvisel. A koncentrációs táborokról szóló tényjelentések már elegendő számban láttak napvilágot. Itt azonban tények csak annyiban kerülnek megemlítésre, amennyiben az egyes ember élménye mindenkoron tényleges történés élménye; magának az élménynek szólnak tehát a következőkben ábrázolt pszichológiai erőfeszítések. Értelmük kettős, attól függően, hogy az olvasó saját tapasztalatából ismeri a koncentrációs tábort és annak életét vagy sem. Az olvasók előbbi csoportjának megkíséreljük a jelenleg rendelkezésre álló tudományos módszerekkel megmagyarázni azt, amit a válóságban átéltek. A második csoportnak azonban mindazt, ami az elsőnek megmagyarázható, érthetővé kell tenni. Az tehát a cél, hogy a kívülállónak érthetővé váljék a többiek élménye, a fogoly átélési módja is, és így végül megértésre találjon a sajnos igencsak kevés számú túlélő volt fogoly különleges és pszichológiai szempontból nézve szinte teljesen újszerű magatartása az élettel szemben. Ez ugyanis nem válik minden további nélkül érthetővé, hiszen az érintettektől újra meg újra azt halljuk: „Nem szívesen beszélünk az élményeinkről; aki maga is volt lágerben, annak nincs mit magyaráznunk; aki pedig nem volt, annak soha nem fogjuk felfoghatóvá tenni, hogy ezek bennünk milyennek tűntek és tűnnek még ma is." Módszerbeli vonatkozásban egy ilyen jellegű pszichológiai kísérlet egyébként is bizonyos nehézségekbe ütközik. A pszichológia bizonyos tudományos távlatot igényel. Megvan.e azonban a szükséges távlata annak, aki maga is részese volt a táboréletnek, vonatkozó megfigyeléseit éppen akkor kellett tennie, amikor maga is átélte az eseményeket? A kívülállónak megvolt a szükséges távlata, sőt, túl sok is belőle, de túlságosan kívül állt az események sodrásán ahhoz, hogy bármilyen érvényes kijelentést tehessen. Azt azonban, hogy a sodrás kellős közepén vergődött – talán nem rendelkezik ugyan kellő distanciával, hogy valóban objektív ítéletet mondjon, – de egyedül ő van a szóban forgó élmény birtokában. Természetesen nemcsak lehetséges, hanem felettébb valószínű is, hol a dolgokra alkalmazott mércéje maga is torzít, ez nem iktatható ki. Csakis azon fog múlni, sikerül-e kiiktatni a beszámolóból a pusztán személyre szólót, ugyanakkor azonban összeszedni annyi bátorságot, amennyit szükség esetén az élmény személyes ábrázolása igényel. Egy ilyesféle pszichológiai kísérlet valódi veszélye ugyanis nem abban rejlik, hogy személyes színezete lesz, hanem csakis abban, ha tendenciózus jelleget ölt. Nyugodtan rábízhatom tehát másokra azt, hogy az itt ábrázoltakat szinte a személytelenségig ismételten átszűrjék és a szubjektív élmények megjelenített kivonatából objektív elméleteket kristályosítsanak ki. A szóba jöhető pszichológiai teóriák kiegészítő adalékok lennének a fogság pszichológiájához, ill. pszichopatológiájához, amely már évtizedek óta ismeretes, hiszen köztudott, hogy ehhez adalékokat már az első világháború is szolgáltatott, amikor megismertetett bennünket először a „szögesdrót-betegség” (barbed wire disease) kórképével, azaz a beteges lelki reakcióval, mely a hadifogolytáborokban volt megfigyelhető. A második világháború pnvilégiumává váll aztán az, hogy tovább gazdagítsa a „tömegek pszichopatológiáját”, ha szabad Le Bon ismert kifejezését és könyvének címét ily módon variálnunk: először azzal, hogy neki köszönhetjük az úgynevezett „idegháborút”, másodszor pedig azzal, hogy éppen a koncentrációs táborok élményanyagát nyújtotta nekünk. Ehelyütt szeretném megjegyezni, hogy ezt a könyvet eredetileg nem a saját nevem alatt akartam megjelentetni, hanem csak a fogolyszámom feltüntetésével. Ebben a személyes élmények nyilvánosságra hozatalával szembeni ellenszenvem vezérelt. A kézirat már tényleg kész volt, amikor hagytam magam meggyőzni arról, hogy egy névtelen megjelentetés értéke anynyival csökken, mint amennyivel a bevalláshoz szükséges bátorság emeli egy felismerés értékét. Ennek folytán az ügy érdekében az utólagos törlésekről is lemondtam, ezzel a beismerésnél mutatott bátorságot kijátszottam a magamutogatással szemben érzett féltékenység ellen – ily módon saját magamat tréfáltam meg. Az első fázis: Felvétel a táborba Kíséreljük meg saját megfigyeléseinket és a másokét, a koncentrációs táborokban gyűjtött
tapasztalatok és élményanyag tömegét, valamilyen alaprendbe rakni és nagyjából felosztani. lly módon a fogoly lelki reakcióiban három fázis különböztethető meg: az első a felvétel a táborba, a második a táborbeli élet és végül a harmadik, amikor bekövetkezik a táborból való elbocsátás, ill. felszabadulás. Vasútállomás Auschwitz Az első fázist az jellemzi, amit felvételi sokknak lehetne nevezni; szem előtt kell azonban tartanunk, hogy a pszichológiai sokkhatás adott körülmények között meg is előzheti a felvételt. Hogyan is zajlott ez le például nálunk, annál a szállítmánynál, mellyel én magam is Auschwitzba érkeztem? Tessék csak elképzelni: az 1500 emberből álló szállítmány már több éjjelen és nappalon át úton van, olyan vonatban, melynek minden egyes vagonjában 80 ezer ember hever a poggyászán (javainak utolsó maradványain), éspedig úgy, hogy a kocsiablaknak már csak a legfelsőbb része látszik a sok felhalmozott hátizsák, táska stb. felett, azon lehet kitekinteni a kora hajnal szürkeségébe. Mindenki abban a hiszemben volt, hogy az utazás célja valamely hadiüzem, melynek kényszermunkásként bocsáttatunk rendelkezésére. A vonat megáll, látszólag nyílt pályán; nem is igazán tudni, még Sziléziában vagyunk-e vagy már Lengyelországban. Félelmetesen hangzik a mozdony éles füttye, visítva, mint a mozdony által megszemélyesített és nagy szerencsétlenségbe vezetett embertömeg rosszatt sejtő segélykiáltása, miközben a vonat – nyilvánvalóan egy nagyobb állomás előtt – tolatni kezd. Egy hirtelen sikoly a kocsikban rémülten várakozó emberek tömegéből: „Itt egy tábla – Auschwitz!”. Ebben a pillanatban bizonyára mindegyikünk úgy érzi, megállt a szívverése. Auschwitz fogalom volt, megtestesítője homályos, de annál ijesztőbb elképzeléseknek gázkamrákról égetőkemencékről, tömegirtásról. A vonat lassan gurul tovább, szinte vonakodva, mintha az általa szállított szerencsétlen embertömeget csak fokozatosan és úgyszolván kíméletesen akarná a tény elé állítani: „Auschwitz következik”. Most már kicsit jobban lehet látni is. A lassan kibontakozó hajnali világosságban a pályatesttől jobbra és balra már kivehetők – kilométerhosszan – egy irdatlan méretű tábor körvonalai. Végtelen fényszórók, – és hosszan kígyózó sorokban lerongyolódott, cafatokba burkolt emberi alakok, szürkén a hajnali szürkületben, amint vonszolják magukat, lassan és fáradtan hömpölyögve kopár és nyílegyenes tábori utakon – ki tudja hová? Szórványosan felhangzik egy-egy sípjel – senki sem tudja, minek. Egyikünk-másikunk máris rémképeket lát. Én például úgy véltem, akasztófákat látok és rajta himbálódzó alakokat. Megrémültem és ez jól volt így: mindegyikünknek percről percre, lépésről lépésre be kellett hatolnia a nagy iszonyatba. – Végre begurultunk az állomásra. Még semmi nem moccan. De most – vezényszavak abban a furcsamód harsogó, durva ordításban, melyet ezentúl annyiszor fogunk hallani minden egyes táborban, és amely úgy hangzik, mint egy meggyilkolt ember utolsó sikolya – és mégis másként: tompán, rekedten, mint olyasvalakinek a torkából, akinek ismét és ismét így kell kiabálnia, akit újból és újból ölnek. . . És akkor felszakítják a vagonajtókat és betódul egy kis csapat fogoly, a szokásos csíkos rabruhában, kopaszra borotváltan, de láthatóan jóltápláltan; minden elképzelhető európai nyelven beszélnek, de mindannyian egyöntetűen olyan jovialitással, mely az adott helyzetben valahogyan groteszkül hangzik. Mint a fuldokló a szalmaszálba, úgy kapaszkodik alapvető optimizmusom – mely azóta is mindig éppen a legnehezebb helyzetekben merül fel bennem – abba a ténybe, hogy ezek az emberek nem néznek ki rosszul, láthatóan jókedvűek, még nevetnek is; hol van az megírva, hogy én magam nem kerülheteks az ilyen foglyok viszonylag előnyös és szerencsés helyzetébe? A pszichiátria ismeri az úgynevezett kegyelem-kényszerképzet kórképét: a halálraítélt éppen a kivégzése előtti utolsó pillanatban bízni kezd abban, hogy éppen ebben az utolsó pillanatban fog kegyelmet kapni. Így kapaszkodtunk mi is reményekbe és hittük mi is az utolsó pillanatig, hogy egyszerűen nem lesz, nem is lehet olyan szörnyű. Nézd csak, hogy milyen pufók és pirospozsgás az arcuk ezeknek a foglyoknak! Még semmit sem tudtunk arról, hogy ezek „kiválasztottak”, a foglyok azon csoportja, melyet arra szemeltek ki, hogy évek óta a naponta ezrével az auschwitzi pályaudvarra érkező szállítmányokat fogadják, azaz átvegyék a poggyászt, a benne levő vagy elrejtett értékekkel: a ritkán beszerezhető használati tárgyakkal és a dugdosott ékszerekkel. Ezidőtájt Auschwitz a háború késői szakaszának Európájában kétségtelenül különleges jellegű központ volt: ami ott felhalmozódott – és nem csak az
óriási raktárakban, hanem az SS-legények markában, de még a bennünket fogadó fogolycsoportok birtokában is – arany és ezüst, platina és brilliánsok alakjában, az bizonyára egyedülállónak tekinthető. Míg közvetlenül a kisebb táborokba való továbbszallítás előtt 1100 fogoly egyetlen – azt hiszem legfeljebb 200 személy befogadóképességű – barakkban a puszta földön összekucorogva, fázva és éhezve ült és állt – nem is jutott volna mindenkinek ülőhely, fekvőhelyről nem is beszélve –, míg négy nap leforgása alatt csak egyetlenegyszer vételeztünk egy darabka kenyeret – egy főre mintegy 150 gr jutott –, addig fültanúja voltam egyszer annak, hogyan alkuszik blokkfelelősünk az élcsoporthoz tartozó egyik fogollyal egy platinából készült, brilliánsokkal kirakott nyakkendőtűre és meg is kötötték az ügyletet. A legtöbb természetesen végül pálinkává változott át. Persze ma már nem tudom, hány ezer márkába kerülhetett akkor és ott egy vidám estre elegendő mennyiségű pálinka, de azt tudom, hogy szükségük volt a pálinkára azoknak a foglyoknak, akik már hosszú évek óta voltak a táborokban. Ki vehetné rossz néven az ilyen embertő1, ha ilyen belső és külső helyzetben kábulatra vágyott? Kivételt képezett az a fogolycsoport, mely gyakorlatilag korlátlanul jutott alkoholhoz, még akár az SS révén is: azok a foglyok, akiket a gázkamráknál és égetőkemencéknél foglalkoztattak és akik nagyon is tudatában voltak annak, hogy – amint egy másik fogolycsoport leváltotta őket – maguk is azon áldozataik útját fogják követni, akikkel szemben hóhérsegéd-szerepre kényszerültek. Az első szelekció A mi szállítmányunkban többé-kevésbé mindegyikünkben olyan kegyelem-kényszerképzet élt tehát, miszerint minden még egészen jóra fordulhat. Fel sem tudtuk még fogni, mi játszódik most le, annak értelmét csak estefelé kezdtük tisztábban látni. Arra utasítottak, hogy minden poggyászunkat hagyjuk a vagonban, szálljunk ki és alkossunk egy-egy oszlopot, külön a férfiak és külön a nők, és így vonuljunk el egy magasabb rangú SS-tiszt előtt. Furcsamód volt annyi merszem, hogy – jólrosszul a kabátom alá rejtve – magammal vigyem a kenyércsókomat. Látom, ahogyan az oszlopom egyenként közelíti meg az SS-tisztet. Számítgatni kezdek: ha észreveszi a nehéz kenyérzsákot, ahogyan oldalra húz engem, egy pofon biztosan kijár, amelytől a sárba repülök – ez a következmény már máshonnan ismerős volt. Inkább ösztönösen igyekszem egyre jobban felegyenesedni, hogy minél közelebb kerüljek a tiszthez, nehogy észrevegye: terhet rejtegetek. Most itt áll előttem: magas, karcsú, fess, kifogástalan és ragyogóan tiszta egyenruhában – egy elegáns, ápolt ember, éles ellentétben azokkal a nyomorult alakokkal, amilyenek mi voltunk: kialvatlanul és elhanyagolt külsővel. Ő pedig nemtörődöm tartással áll előttünk, jobb könyökét megtámasztja bal kezével, jobb kezét felemelve tartja és mutatóujjával apró integető mozgást végez – hol balra, hol jobbra – jóval többször jobbra... Egyikünknek sem volt a leghalványabb fogalma sem arról, micsoda jelentőséggel bírt ennek az emberi mutatóujjnak parányi mozdulata – hol balra, hol jobbra – jóval többször jobbra. Most én vagyok soron. Röviddel ezelőtt valaki odasúgta nekem, hogy a jobbra (a néző felől) menők munkára, a balra menők pedig egy munkaképtelenek vagy betegek részére való táborba kerülnek. Hagyom a dolgokat a maguk útján haladni, most először – majd ezt követően még oly nagyon sokszor. Kenyérzsákom bal felé húz, nyújtózkodom és felegyenesedem. Az SS-tiszt vizsgálódva nézeget engem, úgy látszik meghökken vagy kétségei támadnak, mindkét kezét vállamra teszi – igyekszem peckesnek hatni, feszesen és egyenesen állok –, aztán lassan fordít egyet a vállamon, úgy hogy jobbra fordulok, és én elvonulok jobbra. Estére már megvilágosodott előttünk ennek a mutatóujjal való játéknak a jelentősége: ez volt az első szelekció! Az első döntés lét vagy nemlét felől; szállítmányunk döntő többsége, mintegy 90%-a számára ez jelentette a halálos ítéletet, melyet a következő néhány órán belül már végre is hajtottak. Akit – tőlünk nézve – balra irányítottak, az a pályaudvari rakodóról egyenesen az egyik krematóriumi épületbe menetelt, ahol – mint azt az ott foglalkoztatottak elinondták nekem – több európai nyelven elolvashatta, hogy az épület „fürdő”. Ezután a balra irányítottak mindegyikének kezébe nyomtak egy darab RIF-szappant. Ami ezt követően játszódott le, arról legyen szabad hallgatnom, mivel sokkal hitelesebb beszámolók ezt már hírül adták. Mielőttünk – az akkor szállítmány kisebbsége előtt – ugyanaznap estéjén vált ismeretessé. Megkérdeztem már régebben a
táborban levő bajtársakat, vajon hová kerülhetett P. kollégám és barátom? „Balra küldték?” „Igen.” mondtam. „Akkor ott láthatod”, felelték. Hol? Egy kéz rámutat egy néhányszáz méternyire magasodó kéményre, melyből sok méter magas jellegzetes szúróláng kísértetiesen kígyózik a szürke lengyel ég felé, hogy azután sötét füstfelhőként foszoljon szét. Mi van ott? „Ott lebeg a barátod az ég felé” kapom a durván hangzó választ. Még mindig nem értem, de lassacskán aztán mégiscsak kezdem érteni – amint „beavatnak”. Fentieket csak előzetesként mondtam: el. Pszichológiailag nézve, a pályaudvar előtt állva, a hajnali szürkületben eltöltött időtől a táborban való első elalvásig még hosszú, hosszú út állt előttünk. Menetoszlopunk útja a pályaudvartól, futólépésben és az SS-őrszemélyzet lövésre kész puskáitól kísérve, magasfeszültségű árammal töltött szögedróttal szegélyezett folyosón vezetett a táboron keresztül a fertőtlenítő fürdőbe, mely – legalábbi számunkra, az első szelekcióban kiválasztottak számára – valóságos fürdő volt. Ismét tápot kapott kegyelem-kényszerképzetünk: az SS kimondottan rendesnek tűnt. Rövidesen azonban rá kellett jönnünk: csak addig kedvesek hozzánk, míg karórát láttak a csuklónkon és igen jóindulatú hangon felszólitottak azok átadására, mivel amúgy is le kell adnunk mindent, ami rajtunk van. Mindegyikünknek az járt a fejében, elveszett – hát elveszett, miért is ne kapná meg az órát inkább ez a viszonylag rendes ember? Ezért talán egyszer valami előnyhöz tud juttatni. Elképesztő sietséggel rángatják le magukról az emberek mindazt, ami rajtuk van; minél jobban közeledik a határidő vége, annál idegesebben és tehetetlenebbül ráncigálják ruha- és fehérneműdarabjaikat, a pántokat és szíjakat stb. Máris hallani az első csattanásokat: bikacsök-ütlegek zuhognak a meztelen testünkön... Ezután beterelnek a tussolóba. Felállunk. Alig ismerjük meg egymást. De örömmel és boldogan állapítják meg egyesek, hogy a zuhanyzótölcsérekből valóban – víz csepeg . . Amink maradt: a puszta lét Amíg várunk a zuhanyunkra, úgy igazából átéljük meztelenségünket: a tényt, hogy most már valóban másunk sincs, mint ez a meztelen test – az megfosztva szőrzetétől –, hogy most már semmink sincs a puszta létünkön kívül. Mi maradt még meg korábbi életünkhöz kapcsolódó külső láncszemként? Nekem pl. a szemüveg és az öv, bár az utóbbit aztán szintén el kellett cserelnem egy darab kenyérért. Akinek volt sérvkötője, annak részére akadt este még egy kis külön izgalom is: barakkunk blokkfelelőse üdvözlőbeszédet tartott, melyben becsszóra kijelentette, hogy azokat, akiknek sérvkötőjébe „dollár vagy nemesfém” van bevarrva, sajátkezűleg akasztja fel „arra a gerendára”, amelyre rá is mutatott; büszkén hangsúlyozta, hogy erre blokkfelelősként, a tábori szabályzat szerint, joga van. A cipők körül, melyeket elvben megtarthattunk, még külön események zajlottak. Attól, akinek még valamelyest is jó lábbelije volt, végül is szintén elvették, helyette kiszolgáltattak neki valamilyen nem is összeillő párat. Aki azonban követte az előtérben bőségesen kikérdezett öreg foglyok látszólag jóindulatú tanácsait – megnyirbálta szép, magas, kanadai, fűzős csizmáját úgy, hogy levágta a felsőrészét és ezen „szabotázs-cselekmény” álcázásaként szappannal még be is kente a vágási felületet –, annak aztán este elmúlhatott a nevethetnékje, hiszen látszólag csak erre vártak az SS~egények. Most ugyanis felsorakoztattak bennünket lábbelijeink ellenőrzésére. Fertőtlenítés Most tehát várunk egy barakkban, amely a „fertőtlenítő” előterét képezi. Az SS takarókkal jelenik meg, azokba kell beledobálni az összes konzervet, órát, ékszert. Még akadnak közöttünk – a kisegítő „öreg” foglyok legnagyobb mulatságára olyan naivak is, akik megkérdezni merészelik, nem lehetnes megtartani legalább a jegygyűrűt vagy egy medált, egy talizmánt, egy emléket. Igazából még senkinek nem akaródzik elhinni, hogy a szó szoros értelmében mindent elvesznek tőlünk. Megkísérlem, hogy bizalmamba vonjam a régi foglyok egyikét. Odasomfordálok hozzá, rámutatok a kabátom belső zsebében levő papírtekercsre és megszólitom: „Figyelj csak ide! Itt van
nálam egy tudományos mű kézirata, – tudom, mit akarsz mondani, tudom, megúszni élve, a puszta életet megmenteni, ez minden, ez már a legtöbb, amit a sorstól kérhetünk. De nem tehetek róla, ilyen nagyzási hóbortom van, többet akarok kicsikarni. Meg akarom tartani ezt a kéziratot, valamilyen módon megmenteni, hiszen életművemet tartalmazza; értesz engem?” Akkor érteni kezd, igenis ért, elkezd vigyorogni, egész arca széltében, először sajnálkozóan, aztán egyre inkább mulatva, gúnyosan. csúfolódva, míg végül eltorzult vonásokkal rámordít – kérdésemet egyetlen szóval nyugtázva, azzal a szóval, mely a tábori fogoly szókincsében „a” szóként ismét és ismét hallható volt azóta is. Azt bömböli: „szar!”. Most már tudom, hogyan állnak a dolgok. Azt teszem, ami ezen első szakasz pszichológiai reakcióinak csúcspontját képezi: záróvonalat húzok egész eddigi életem alá. Hirtelen megmozdul a tanácstalanul vitatkozó, ijesztően sápadt arccal álldogáló bajtársak tömege. Ismét a rekedt hangon ordított vezényszavak; mindannyiunkat rohamléptekkel, ütlegek közepette, beterelnek az igazi, közvetlen fürdőelőtérbe. Itt állunk egy csarnokban, melynek közepén egy SS-legény arra vár, hogy csoportunk létszáma teljes legyen. Aztán elkezdi: „Adok nektek két percnyi időt. Nézem az órámat. Ebben a két percben le kell vetkőznötök; mindent le kell raknotok ide, semmit sem vihettek magatokkal, kivéve a cipőt, övet vagy nadrágtartót, egy szemüveget és adott esetben a sérvkötőt. Számolom a két percet – rajta!” Akire a lábbelijének felmutatásakor a csizmaszár levágásának gyanúja esett, annak egy kis mellékhelyiségben kellett felsorakoznia. És rövidesen ismét hallatszott a bikacsök csattanó zaja és a megkínzott emberek jajgatása, jó hosszú időn át. Az első reakciók Így foszlott szét egyik illúzió a másik után. Ha esetleg egyikünk-másikunk még táplált volna ilyeneket magában. Most azonban valami legtöbbünk számára teljesen váratlan hangulat, az akasztófahumor kap el bennünket. Tudjuk, ezen az oly nevetségesen csupasz életen kívül már semmi vesztenivalónk nincs. Zuhanyozás közben odakiáltunk egymásnak vicces, vagy legalábbis viccesnek szánt megjegyzéseket és görcsösen igyekszünk elsősorban saját magunkat, majd egymást is felvidítani. Mert, hangsúlyozom, a zuhanyrózsákból valóban víz folyik!. . . Az akasztófahumoron kívül még egy másik érzés kezd eluralkodni rajtunk: a kíváncsiság. Én magam egy egészen más területről ismerem ezt a beállitottságot, mint alapmagatartást egy különleges élethelyzet reakciójaként. Minden alkalommal, amikor életveszélybe kerültem, tehát már korábban is, pl. hegymászás közben történt viszonylag szerencsés kimenetelű zuhanásokkor a történés másodperceiben (valószínűleg csak másodperc-töredékek voltak) mindenkor csak egy hirtelen lezajló külső esemény kiváltotta magatartásformát ismertem, kíváncsiságot – kíváncsiságot aziránt, megúszom-e élve vagy sem, koponyaalapi törést szenvedek-e vagy más csontom törik stb. Auschwitzban is ez a hangulat uralkodott, ez az a világot szinte tárgyiasító és az embert távol tartó, szinte hűvös kíváncsiság, a szemlélődés és várakozás hangulata, melybe ilyen pillanatokban a lélek visszahúzódik, igyekszik magát átmenekíteni. Kíváncsiak lettünk, hogy mi minden fog most történni és mik lesznek a következmények. Következményei pl. annak, hogy bennünket most anyaszült meztelenül és még vizesen a zuhanyozás után, a késő őszi hidegben a szabadban álldogálni hagynak. És ezt a kíváncsiságot a következő napokban a meglepetés váltja fel, meglepetés afelett, hogy egyikünk sem lett még csak náthás sem. Az újonnan érkezett foglyok közül még nagyon soknak lesz hasonló meglepetésekben része. Aki közülük medikus, az mindenekelőtt egyet tanul meg: a tankönyvek hazudnak. Valahol az szerepel, hogy az ember annyi és annyi órán túl nem bírja ki alvás nélkül. Teljesen téves! Az ember mindig azt képzelte be magának, hogy ezt vagy azt nem tudja megtenni, vagy hogy ezt vagy azt nem bírja nélkülözni; nem tud elaludni, ha . ., nem tud élni . . . nélkül. Auschwitzban az első éjszakán emeletes háromszintes ágyon aludtam, mindegyiken (kb. 2X2,5 m területen) puszta deszkákon 9 ember feküdt; és a takarózáshoz minden emeletnek, tehát közösen 9 személynek két takarója volt. Természetesen csak az oldalunkon feküdhettünk, egymáshoz szorítva és egymásba préselve, ami viszont a külső hőmérséklet és a barakk fűtetlensége miatt nem is volt annyira előnytelen. Cipőt nem
volt szabad ezekbe az úgynevezett „boxokba” felvinni, bár némelyek, teljesen szabálytalanul és mit sem törődve a rátapadt sárral, fejpárna gyanánt használták. Egyébként más választásunk nem is igen maradt, mint hogy fejünket a szinte kificamítva felfelé tartott karunkon nyugtassuk. Mindennek ellenére az alvás megszünteti a tudatot és ezzel kiiktatja a helyzet fájdalmas voltát. Megemlíthető a meglepetések közül még egynéhány arról, hogy mi mindent tud az ember: a lágerélet egész idejét kibírni fogmosás nélkül és a táplálék bizonyára tetemes vitaminhiánya ellenére egészségesebb foghússal bírni, mint bármikor ezt megelőzően, beleértve a legegészségesebb táplálkozás időszakait is. Vagy: féléven át ugyanazt az egy inget viselni, egészen addig, míg a legjobb akarat mellett sem látszik már meg rajta, hogy valaha ing volt; vízvezeték-befagyás miatt napokon át, nem mosakodni, még részletekben sem, és nem kapni gennyező sebeket a felmart és a földmunkálatoktól szennyes kezeken. (Utóbbi persze csak addig volt igaz, amíg be nem következett a fagyások hatása.) Vagy: olyan emberként, akit azelőtt a szomszédos szobából átszűrődő legkisebb zaj is felébresztett, úgy, hogy nem tudott ismét elaludni, most ott feküdni egy bajtárshoz szorítva, akinek orrából – a saját füledtől néhány centiméternyire – heves horkolás hallatszik. És mégis, mély álomba merül mindegyikünk, amint ledől. Itt kellett, hogy valóban a tudatunkig hatoljon, mennyire helytálló Dosztojevszkij azon mondata, miszerint egyszer egyenesen olyan lényként jellemzi az embert, mely mindenT meg tud szokni. Megkérdezhetnének bennünket és meg is tudnánk mondani, meddig helytálló az, hogy az ember mindent meg tud szokni; igen – fogjuk válaszolni, de ne is kérdezzék, hogyan... "Nekimenni a drótnak?" De még pszichológiai vizsgálatunknál tartunk, és azidőtájt – a körülöttünk és bennünk zajló történések sodrában – még nem tartottunk ott, még csak a lelki reakció első fázisában voltank. A helyzet kiuttalansága, a ránk naponta, minden órában és minden percben leselkedő halálos veszély, mások – a többség – halálának közelsége, mindez szinte magától értetődővé tette, hogy szinte mindegyikünkben, még ha csak rövid időre is felmerült az öngyilkosság gondolata. Világszemléleti alapállásból kiindulva – mely a későbbiek során még élesebben ki fog világlani – az Auschwitzban töltött első estémen, közvetlenül elalvás előtt, ünnepélyes fogadalmat tettem magamnak arra, hogy nem szaladok neki a drótnak. Ezzel a lágerszerte szokásos kifejezéssel jelezték az öngyilkosság lágerszerte szokásos módját: a magasfeszültségű árammal töltött szögesdrót érintését. Nem nekimenni a drótnak, ez a negatív elhatározás tulajdonképpen senkinek nem esett nehezére Auschwitzban, az öngyilkossági kísérlet ott tulajdonképpen meglehetősen tárgytalan volt. Az átlagos táborlakó – pusztán valószínűségszámítások vagy számszerű életelvárások alapján alig bízhatott abban, hogy azon kevesek egyike lesz, akik túlélhetik az összes többi, még előtte álló szelekciókat és szelekciófajtákat. Auschwitzban a még sokkos állapotban levő fogoly egyáltalán nem fél a haláltól. Már ottléte első napjaitól fogva nem rémíti a gázkamra, szemében olyasmit jelenít meg, ami megkíméli őt az öngyilkosságtól. Én, saját személyemben és elfogulatlan bajtársak ismételt kijelentései értelmében, aligha tartoztam azok közé, akiket a felvételi sokk nagyon letört volna, ezt bátran állíthatom. Ennek ellenére csak mosolyogni tudtam, és ezt egészen őszintén, azon a jeleneten, amely az első auschwitzi éjszakánkat követő delelőttön játszódott le: a „blokkzárlat” ellenére – meghatározott megbízás nélkül senki el nem hagyhatja a barakkját – egy ismerős kolléga, aki már hetekkel előttünk érkezett Auschwitzba, becsempészte magát a barakkunkba. Meg akart bennünket nyugtatni, felvilágosítani és vigasztalni. Már annyira lesoványodva hogy először alig ismertünk reá, de többé-kevésbé tettetett vidámsággal és nemtörődömséggel, az idő rövidsége miatt ajánlatosnak tartott sietséggel, néhány tippel szolgált: „Ne féljetek! Ne féljetek a szelekcióktól! M. (a tábor SS-orvosa) kedveli az orvosokat.” (Ez nem volt igaz, de ehelyütt nem kívánok kitérni arra, milyen hamis és ördögi volt az a látszat, amelyben ez az „orvos” feltüntette magát. Én csak egyet tudok: egy blokkorvos, maga is fogoly, hatvan év körüli ember, elmondta nekem, hogy könyörgött Dr. M.-nek, hogy adja ki neki a fiát, akit a gázkamrába szántak – Dr. M. ezt ridegen és határozottan elutasította.) „Csak egyet kérek tőletek és azt tanácsolom is nektek, borotválkozzatok, lehetőleg naponta, akármivel is, felőlem
akár üvegcseréppel, vagy adjátok oda utolsó darab kenyereteket azért, hogy valaki megborotváljon. Ettő1 fiatalabbnak fogtok tűnni, arcotok rózsásabbá válik attól, hogy megkapargatjátok. Csak nem megbetegedni, csak nem betegnek látszani! Ha életben akartok maradni, erre csak egyetlen eszközötök van: munkaképesség látszatát kelteni. Elegendő, ha valaki egy apró, jelentéktelen sérülés miatt, vagy ha nyomja a cipő, sántít. Ha az SS észreveszi az ilyent, odainti és másnap már garantáltan a gázba megy. Tudjátok-e, hogy mit neveznek minálunk muzulmánnak? Egy nyomorult leromlott alakot, aki betegnek látszik, le van soványodva, fizikailag már nem bírja a nehéz munkát. Előbb-utóbb, de inkább előbb minden muzulmán a gázba vándorol. Tehát még egyszer: borotválkozzatok, álljatok és járjatok mindig egyenesen! Akkor nem kell félnetek a gáztól. Ahogyan itt álltok előttem – bár még csak 24 órája sem vagytok a táborban – egyikőtöknek sem kell tartania a gáztól, talán egyvalakit kivéve – téged.” És rám mutatott. Nem haragszol rám, ugye? De nyiltan megmondom mindannyitoknak: legfeljebb ez itt” – ismét felém intett a fejével – „közületek legfeljebb ő jöhet számításba a legközelebbi szelekciónál. Nyugodjatok hát meg!” Esküszöm: én akkor mosolyogtam, és meg vagyok győződve arról, hogy helyemben és azon a napon senki nem tett volna másként. Gotthold Ephraim Lessing volt az, aki egyszer azt mondta: „Aki egyes esetekben nem veszti el az eszét, az sohasem veszti el”. Egy abnormális helyzetben éppen az abnormális reakció a normális magatartás. Pszichiáterként is szinte elvárjuk, hogy minél normálisabb egy ember annál abnormálisabban reagáljon arra a tényre, hogy abnormális körülmények közé került, mintha egy elmegyógyintézetbe vették volna fel. A fogoly reakciója is – arra, hogy egy koncentrációs táborba került ilyen abnormális lellciállapotot tükröz, önmagában véve azonban normális és – mint látható lesz – tipikus érzelmi reakció, amennyiben azt az adott helyzettel összefüggésben szemléljük. A második fázis – a táborbeli élet Apátia A reakció előzőekben ábrázolt módja néhány nap múltán kezd megváltozni. A sokk első szakasza után a fogoly átcsúszik a második szakaszba, a relatív apátia szakaszába. Fokozatosan bekövetkezik a belső elhalás. Eltekintve a már taglalt különböző indulati reakcióktól, az újonnan beszállított fogoly a tábori élet kezdő időszakában másféle érzelmi hullámzások kínját is átéli, és ezeket mind igyekszik mielőbb kiölni magából. Itt van először is a végtelen vágyakozás az otthon maradottak után. Ezt a vágyakozást olyannyira égető fájdalomként lehet megélni, hogy már egyetlen érzelem uralkodik: az elmúlásé. Aztán meg itt van az undor: undor attól a sok csúfságtól, mely – már pusztán kívülről is – körülveszi a foglyot. Mint a legtöbb bajtársát, őt is rongyokba „öltöztették”, melyhez képest egy madárijesztő elegánsnak mondható. A táborban, a barakkok között nincs más, csak sár, és minél többet foglalatoskodnak annak eltakarításával, a planírozással, annál inkább kerül a fogoly érintkezésbe vele. Éppen az újonnan beszállítottakat osztják be szívesen olyan munkacsapatokba, melyeknek latrinák tisztítása, trágya elhordása stb. a feladata. Ha aztán a göröngyös földúton a trágyalé – szokásosan – az arcába fröccsen, akkor a fogoly arcának rándulását vagy a letörlés kísérletét a kápó minden bizonnyal csak botütéssel nyugtázza, mert felháborodik a fogoly úgymond „kényeskedésén”. A normális érzelmi megnyilvánulások kiirtása azután egyre tovább halad. Eleinte a fogoly elfordítja a fejét, ha sorakozóra rendelik azért, hogy végignézze valamely csoport büntető gyakorlatoztatását. Még ott tart hogy nem bírja elviselni a szadista módon megkínzott bajtársainak látványát, akiknek órákon át kell a sárban fekvőtámaszokat végezni, fel-le, le-fel, amihez az ütemet a lezúduló ütlegek diktálják. Napok vagy hetek múltán azonban már másként reagál: kora hajnalban, még sötétben, ott áll munkacsapatában, menetkészen a tábor egyik útján, a kapu előtt; kiabálást hall, odatekint és végignézi, hogy egyik bajtársát újra és újra a földre öklözik, felrángatják, ismét leütik, és miért? Mert lázas, de csak éjjel óta, és így nem ellenőriztethette idejekorán az ambulancián lázmagasságát, aminek alapján beteget jelenthetett volna. Most azért büntetik, mert kísérletet – eleve kilátástalan kísérletet tett arra, hogy reggel vegyék betegállományba, ne kelljen munkára kivonulnia. A szemtanú azonban, aki pszichikai reakcióinak
második fázisánál tart, már nem fordítja el tekintetét. Közömbösen, eltompulva, nyugodtan végig tudja nézni. Vagy: amikor ő maga este ott áll a zsúfolt ambulancián, abban reménykedve, hogy éhségödémája vagy sérülései vagy lázas állapota folytán két napra „kímélőbe” helyezik, mely idő alatt nem kell kivonulnia munkára, – akkor nyugodtan végignézi azt is, ahogyan egyszer csak behoznak egy tizenkét éves fiút, akinek a táborban már nem akadt cipője és ezáltal kénytelen volt az órák hosszat tartó sorakozón mezítláb állni a hóban, és ezenkívül napközben külső munkát végezni; lábujjai lefagytak és az ambulancia orvosa most az elhalt, megfeketedett ujjperceket csipesszel távolítja el az ízületekről. Undort, iszonyatot, részvétet, felháborodást – mindezt szemlélőnk az adott pillanatban már képtelen volt érzékelni. Szenvedők, betegek, haldoklók, halottak – néhány hetes táborélet után mindez már annyira megszokott látvánnyá válik, hogy meghatódást már nem vált ki. Ez ideig egy flekktífusz-barakkban feküdtem, körülöttem csupa nagyon lázas és deliráló beteg, sokan voltak közöttük haldoklók. Éppen az imént ismét meghalt egy beteg. Mi történik, most már sokadszor, oly sokadszor, hogy már semmiféle érzelmi reakciót nem tud kiváltani? Szemtanúja vagyok annak, ahogyan egyik bajtárs a másik után odasomfordál a még ki nem hűlt hullához: az egyik megszerzi az ebédből megmaradt néhány szem mocskos krumplit, a másik megállapítja, hogy a hullán levő facipő még mindig jobb állapotban van mint a sajátja, és kicseréli azzal, – a harmadik ugyanezt teszi a halott kabátjával, végül valaki már annak is örül, hogy szerzett egy darabka spárgát, gondolják csak el, valódi spárgát! Részvétlenül nézem a halottat. Végül összeszedem magam és utasítom az „ápolót”, hogy vigye ki a hullát a barakkból (egy földkunyhóból). Amint erre rászánja magát, megragadja a hulla lábát, hagyja lepuffanni arra a keskeny átjáróra, mely elválasztja a balra és jobbra levő két deszkasort – mindegyiken 50 lázas beteg fekszik – és végigvonszolja a göröngyös földpadlón a barakk ajtajáig. Ott két lépcsőfok vezet felfelé, a szabadba – ezek mindig problémát okoznak számunkra, akik az örökös éhezéstől már annyira legyengültünk, hogy kezünk segítsége nélkül, melyekkel felhúzódzkodhatunk az ajtófélfán, nem is tudjuk saját súlyunkat erre a 2X20 cm-es magasságra pusztán lábunk erejével felhúzni. Most odaért az ember a hullával. Erőlködve vonszolja először saját magát, majá aztán a hullát is fel és ki, először a hulla lábát, aztán a törzsét, míg aztán félelmetes koppanással a koponya is túljut a két lépcsőfokon. Rögtön ezután a barakkhoz ér a kondér a levessel, kiosztják és befalják. Az én helyem közvetlenül az ajtóval szemben van, a barakk másik végén, a közvetlenül a padozat felett levő egyetlen kis ablaknál. Hideg kezemmel átfogom a fonó levesescsajkát és míg mohón szürcsölöm annak tartalmát, véletlenül kisandítok az ablakon: kintről az ablakon át bebámul az éppen kihurcolt hulla merev szeme. Két órája sincs, hogy még beszélgettem ezzel a bajtárssal. Tovább szürcsölöm a levest. Ha nem csodálkoztam volna – szinte szakmai érdeklődésből – saját érzéketlenségemen, ez az egész jelenet meg sem maradt volna emlékezetemben, annyira hiányzott belőle mindennemű érzelem. Ami fáj Az apátia, az érzelmek eltompultsága, a belső nemtörődömség, a közönyössé válás – a lágerfogoly lelki reakcióinak jellemzői a vázolt második fázisban – lassan már érzéketlenné teszik azzal szemben is, hogy naponta, óránként verik. Ez az érzéketlenség egy felettébb szükséges páncélréteg, amivel a fogoly idejekorán beburkolja lelkét: ütlegelést kap a fogoly a táborban a legcsekélyebb okokért – de akár teljesen ok nélkül is. Egy példa: azon az építkezésen, ahol dolgozom, elosztják a „kenyéridőt”. Felsorakozunk, egyikünk a másikunk mögött. A mögöttem álló feltehetően egy gondolatnyit oldalt állt, ami – talán optikai szimmetria-érzékéből kifolyólag – nem tetszett az SS-őrszemnek; bár fegyelem szempontjóból ez teljesen közömbös és felesleges volt – hiszen egy teljesen egyenetlen, még planírozatlan terület kellős közepén álltunk –, nem tetszett neki. Nekem mindenesetre sejtelmem sem lehetett arról, mi történik a hátam mögött, és arról sem, mi játszódhatott le az őrszem lelkében. De egyszerre csak két erős ütést éreztem a fejem tetején. Csak ezt követően vettem észre, hogy az őrszem ott áll mellettem és a bunkóját használta. Az ütések okozta fájdalom nálunk, felnőtt foglyoknál éppen úgy. mint egyébként fenyített gyerekeknél, nem annyira lényeges, mint a leki fájdalom, azaz az igazságtalanság miatti
felháborodás, illetve az indokolatlanság az, ami az adott pillanatban fáj. Így érhető, miért fájhat még jobban is adott körülmények között olyan ütés, mely esetleg még célba sem talált. Egyszer pl. ott állok a nyílt pályán, hóviharban. Ennek ellenére nem hagyhatjuk abba a munkát. Szorgalmasan tömöm a sínközöket kaviccsal, már csak azért is, hogy ne fázzak annyira. Egy pillanatra megszakítom tevékenységemet, hogy kifújjam magam és a kapámra támaszkodom. Szerencsétlenségemre éppen akkor fordul felém az őrszem és természetesen úgy véli, hogy lazsálok. Ami most – mindennek és a már kifejlődőben levő eltompulás ellenére.fáj, az nem az, hogy valamilyen dorgáló prédikációra vagy verésre számíthatok, hanem az, hogy ez az őrszem még csak szidalmazásra sem méltatja ezt az – emberre már csak hozzávetőlegesen hasonlitó – alakot, amilyennek feltehetően látszom az ő szemében. Amit viszont tesz, az az, hogy szinte játékosan felszed egy kavicsot a földről és felém hajítja. Úgy éreztem, egy háziállatot szoktak így figyelmeztetni „munkakötelességére”, egy állatot, amelyhez annyira nem fűz érzelmi kapcsolat, hogy „még büntetés sem jár” neki. A gúny szolgáltatja a zenét Ezek után érthető tehát, hogy az ütlegelést kísérő gúny a legfájdalmasabb. – Egyik alkalommal nehéz, hosszú talpfákat cipelünk a lefagyott vágányokon át. Ha valaki megbotlik, nemcsak saját maga kerül veszélybe, hanem azok a bajtársak is, akik ugyanezen súly alatt görnyednek. Egyik kollégóm és régi barátom születésétől fogva csípőficamban szenved. Boldognak mondhatja magát, hogy ennek ellenére dolgozhat, hiszen a hozzá hasonló testi fogyatékosok számára mindennemű „szelekció” gyakorlatilag a gázkamrába vezető biztos halált jelenti. Most biceg éppen át a síneken, egy különösen nehéz talpfa terhe alatt sántikálva. Látom, hogy meginog – néhány lépésnyire a lerakodóhelytől: úgy látom, összerogy és magával rántja a többieket is. Az én vállamra még nem rakták fel a következő gerendát, ösztönösen odaugrom tehát, hogy megtámogassam és segítsek neki a cipelésben. De máris lecsap egy bunkó a hátamra s vad ordibálással elrángatnak és visszarendelnek a helyemre. Pedig ugyanaz a felügyelő néhány perccel ezt megelőzően gúnyosan azt vetette a szemünkre, hogy nékünk disznóknak, fogalmunk sincs a bajtársi szellemről. Egy másik alkalommal mínusz húszfokos hidegben, egy erdőben, hozzáfogunk felcsákányozni a teljesen átfagyott felső földréteget; vízvezetéket kell fektetni. Ezidőtájt már nagyon leromlott fizikai állapotban voltam. Jön a munkafelügyelő, pufók, pirospozsgás arccal, mely leginkább disznófejre emlékeztet. Feltűnik, hogy irigylésre méltóan meleg kesztyűt hord, meg szőrmebéléses bőrkabátot, míg mi ebben a zord hidegben kesztyű nélkül vagyunk. Egy ideig némán figyel. Rosszat sejtek, mert előttem pontosan ellenőrizhető mennyiségben fekszik a már kicsákányozott föld. És akkor rázendít: „Te disznófajzat, már jó ideje figyellek! Majd megtanítlak én dolgozni! Még ha fogaddal is kell feltépned a földet! Itt fogsz megdögleni, errő1 kezeskedem! Két nap alatt beledöglesz! Látszik rajtad, hogy soha életedben nem dolgoztál. Mi is voltál te, disznó? Üzletember? Mi?” Nekem már minden mindegy, hiszen komolyan kell vennem azt a fenyegetését, hogy rövidesen tönkretesz. Felegyenesedem és erősen a szemébe nézve mondom: „Orvos voltam, szakorvos.” „Micsoda? Orvos voltál? Kicsaltad a pénzt az emberek zsebéből, azt elhiszem!” „Munkavezető úr, véletlenül ellenszolgáltatás nélkül végeztem munkám zömét, a szegények részére létesített ambulanciákon”. De ez már a soknál is több volt számára. Rámveti magát, a földre lök és ordít, mint egy megszállott, már azt sem tudom, mit is. De szerencsém volt. Munkacsapatom kápója nagyon le volt nekem kötelezve. Szívébe zárt, amióta a munkahelyhez vezető többórás meneteléseink közben meghallgattam szerelmi történeteit és házasságának válságait. Hatást gyakorolt rá, hogy érezhetően szakmai megértéssel hallgattam meg és nemcsak diagnosztizáltam, hanem egynéhány terápiás tanacsot is adtam. Azóta hálát érzett irántam, mely már jónéhány napja igen nagy értékű volt számomra. Ez az érték abból állt, hogy a többnyire 280 emberből álló menetoszlopunk első ötös sorában biztosított nekem helyet, közvetlenül maga mellett. Ennek nagy jelentősége volt számomra. Ehhez a következőket kell elképzelni: kora hajnalban, még sötétben, felsorakozunk. Mindenki retteg attól, hogy elkésik és emiatt csak a hátsó sorok egyikében kap helyet. Amennyiben ugyanis egy másik, hátrányos és népszerűtlen „munkakommandóhoz”
emberekre van szükség, akkor megjelenik a táborfelelős – rettegett pillanat –, és éppen a hátsó sorokból halássza ki a szükséges számú embert. Ezeknek kell aztán kivonulniok valamely – akármilyen okból különösen rettegett – idegen és szokatlan munkakommandóhoz. De előfordul az is, hogy a táborfelelős – hogy áthúzza a „spekulánsok” számításait – éppen az első ötös sorokat kaparintja meg. Mindennemű könyörgést és tiltakozást néhány jólirányzott rúgás elhallgattat és a kiválasztott áldozatokat ökölcsapásokkal és ordítással hajtják a sorakozótéren keresztül. Addig, amíg az én kápóm ömlengései tartottak, ilyesmi velem nem fordulhatott elő. Garantáltan megvolt mellette a fenntartott, tiszteletbeli helyem. És még valami: mint majd minden táborlakó, abban az időben én is már erősen szenvedtem az éhségödémától. Lábszáraim annyira megdagadtak, és ezáltal a bőr annyira feszült rajtuk, hogy alig tudtam térdeimet behajlitani; a cipőket viszont nyitva kellett hagynom, hogy dagadt lábaimmal beleférjek. Kapca vagy zokni, még ha lett is volna ilyesmink, már bele sem fért volna. Így félmeztelen lábam mindig vizes volt, cipőm mindig tele hóval. Ez persze hamarosan fagyásokat, kisebesedett fagysérüléseket okozott. Szó szerint minden egyes lépés pokoli kínokkal járt. Ehhez még hozzájárult az is, hogy a fagyos szántókon való menetelés közben a hiányos lábbelire jéggöröngyök tapadtak. Újra meg újra előfordul, hogy egyegy bajtárs elesik és az utánuk haladók rájuk zuhannak. Ilyenkor a menetnek ez a része fennakad, a menetoszlop széthúzódik – de ez nem tart soká. Mert azonnal odaugrik a kísérő őrök egyike, puskatussal üti az elesett bajtársakat, hogy mielőbb feltápászkodjanak. Minél előrébb menetel valaki, annál kevésbé hatnak ki a sorára az ismétlődő zavarok, így annál ritkábban kell ismételten megállnia, hogy aztán fájó lábaival futólépésben felzárkózzon. Milyen boldognak kellett tehát lennem azért, hogy a kápó úr hivatott testi és lelki orvosaként ott menetelhettem mellette, egészen egyenletes ütemben. És akkor még meg sem említettem egy másik járulékos jutalmat: amíg még adtak a munkahelyeken délben levest, számíthattam rá, hogy kiosztásakor, amikor én kerültem sorra, kicsit mélyebben nyúlt a merőkanállal a kondérba, és akkor néhány szem borsó is juthatott a csajkámba. Ennek a kápónak, volt katonatisztnek, még itt is volt annyi civil bátorsága, hogy fülébe súgja a miattam oly dühös előmunkásnak, hogy egyébként jó munkaerőnek ismert meg engem. Ez általában nem sokat használt, de ezúttal mégis így sikerült megmentenem az életemet: a kápó egyszerűen becsempészett engem egy másik munkacsoportba. Hogy mire akartam rámutatni ennél a – kívülről bizonyára és viszonylagosan nézve – ártalmatlannak tűnő jelenetnél, az csak annyi, hogy még a meglehetősen eltompult embert ís elkaphatja a felháborodás hulláma, ha nem is éppen külső durvaság vagy a vele járó testi fájdalom láttán, hanem a gúny miatt, amely mindezt kíséri. Ennél az esetnél csak úgy felszökött a vér a fejembe, amikor hallanom kellett, hogyan értékeli ez az ember az én életemet, melyről fogalma nincs, egy olyan ember (és be kell vallanom, hogy ettől a megállapítástól az engem körülvevő bajtársakkal szemben valahogyan gyerekes módon megkönnyebbültem), „aki olyan közönségesnek és durvának hatott, hogy kórházi rendelőmben a nővér még a váróterembe sem engedte volna be”. Akadtak azonban olyan előmunkások is, akik részvétet éreztek irántunk és minden tőlük telhetőt megtettek ezért, hogy helyzetünket legalább az építkezésen enyhítsék. Bár ők is minduntalan szemünkre hányták, hogy egy átlagos munkás rövidebb idő alatt napi normánk többszörösét teljesítené. Megértőnek mutatkoztak azonban akkor, amikor ellenvetésként felhoztuk, hogy egy átlagos munkás nem napi 300 gr (gyakorlatilag még kevesebb) kenyéren és egy liternyi vízlevesen él; egy átlagos munkás nem áll olyan lelki nyomás alatt, mint mi, akik semmit sem tudunk szintén lágerekbe hurcolt vagy akár már el is gázosított hozzátartozóinkról; egy átlagos munkásnak nem kell állandóan, naponta és minden órában szembenéznie a halál fenyegetésével stb. Egy jóindulatú előmunkással szemben egyszer még azt is megengedhettem magamnak, hogy megjegyezzem: „Ha ön, előmunkás úr, néhány hét alatt úgy megtanulna tőlem agypunkciót végezni, mint én öntől földmunkát, akkor minden tiszteletem az öné!”. És ő mosolygott. Az apátia, mint a második fázis fő tünete, a psziché szükséges önvédelmi mechanizmusa. Leárnyékolja a valóságot. Minden igyekezet és ezzel a teljes érzelmi élet is egyetlen feladatra összpontosul: a puszta életfenntartásra, sajátunkéra és egymáséra! Ezért volt. hogy esténként újból és újból hallani lehetett – amint a bajtársakat a munkahelyekről visszahajtották a lágerbe – azt a
megkönnyebbült sóhajt: „Nos, ismét túléltünk egy napot!”. A foglyok álmai Igazán könnyen felfogható, hogy abban a lelki kényszerhelyzetben és annak a szükségszerűségnek a nyomása alatt, miszerint a közvetlen létfenntartásra kell koncentrálni, úgy tűnik, az egész lelkiélet meglehetősen primitív szintre süllyedt. Bajtársaink közül a pszichoanalitikus kollégák ezért beszéltek. gyakran a táborban élő ember „regressziójáról”, arról, hogy visszahúzódott a lelkiélet egy alacsonyabbrendű formájába. Érzékelhetővé válik a kívánságok és célok primitívsége azon, hogy milyenek a foglyok tipikus álmai. Leggyakrabban miről is álmodik a táborlakó? Álmodik kenyérről, tortákról, cigarettáról és egy jó, meleg kádfürdőről. Az ilyen, legprimitívebb szükségletek kielégítésének hiánya okozza azt, hogy ezek kielégítését vágyálmaiban éli meg. Megint más kérdés az, hogy mit vált ki az álmodóból a valóságra ébredés, amikor érzékelnie kell az álom illúziója és a lágerélet valósága közötti szörnyű ellentétet. A magam részéről legalábbis soha nem fogom elfelejteni, hogyan ébredtem fel egyik éjszaka arra, hogy a mellettem alvó bajtárs – nyilván valamilyen szörnyű lidércálom hatása alatt – hangos nyögések közepette forgolódik. Hozzá kell fűznöm, hogy már eleve mindig erős részvétet éreztem olyan emberek iránt, akiket valahogy szorongó kényszerképzetek, álomképek kínoznak. Már majdnem azon voltam, hogy felébresztem ezt a szegény, lidércektől sújtott bajtársamat, amikor megijedtem ezen elhatározásomtól és már vissza is húztam kezemet, mellyel fel akartam volna rázni az álmodót. Mert ebben a pillanatban élesen belémhasított a felismerés, hogy semmiféle álom. a legborzasztóbb sem lehet olyan rémes, mint maga az a valóság, amely körülvett bennünket ott a lágerben, én pedig már majdnem arra vetemedtem, hogy ennek ébren-tudatos megélésére ébresszem fel a bajtársamat. . . Éhség Az egyáltalán elképzelhető legnagyobb fokú rosszeltápláltság mellett, melyben a foglyok szenvedtek, magától értetődőnek tűnik, hogy azon a primitív ösztönösségen belül, amire a lágerbeli lelkiélet „regrediálja”, középpontban a táplálkozási ösztön áll. Figyeljük csak meg egyszer a foglyok zömét, ahogyan csoportban állnak a munkahelyeken, amikor egyszer nincsenek éber felügyelet alatt. Azonnal evésről kezdenek beszélni! Máris azzal kezdi valaki, hogy az árokban mellette dolgozó bajtárs kedvenc étele iránt érdeklődik. Ezt követően ételrecepteket cserélnek egymás között és étlapokat állítanak össze arra a napra, amikor majd meghívják a bajtársakat egy kis viszontlátási ünnepségre, majd amikor már felszabadultak és hazatértek. Abba sem tudják már hagyni a díszvacsora kiszínezését, míg aztán hirtelen fel nem hangzik a jeladás – többnyire álcázott formában, pl. meghatározott számok emlegetése – továbbadva az árokban; jön az őrszem! Én a magam részéről mindig aggasztónak tartottam ezeket a folyamatosan, kényszeredetten mindig az evés körül forgó beszélgetéseket, melyeket a táborban „gyomoronániának” neveztek. Ugyanis az a véleményem, hogy nem szabad ínyencfalatok igen intenzív és érzékletes elképzelésével úgyszólván provokálni azt a szervezetet, melynek most már valamelyest sikerült a lehető legalacsonyabb adagokra, ill. kalóriamennyiségekre beállnia. Ami itt pszichikailag esetleg pillanatnyi megkönnyebbülést szerezhet, olyan illúzió, mely fiziológiailag bizonyára nem veszélytelen következményekkel járhat. Az utóbbi időben napi táplálékunk egy naponta egyszer kiosztott, meglehetősen hig levesből és az említett kis kenyéradagból állt. Ehhez jött az úgynevezett pótlék, ami – naponta váltakozóan – 20 gr margarinból vagy egy karika olcsó kolbászból vagy darabka sajtból vagy műmézből vagy kanálnyi folyékony lekvárból állt. Kalóriákban mérve teljesen elégtelen táplálék, különös tekintettel a nehéz fizikai munkára, arra, hogy védtelenül ki voltunk téve a hidegnek, méghozzá igencsak hiányos öltözékben. Még rosszabb helyzetben voltak a betegek, akik „kímélőben” voltak, tehát fekve maradhattak a barakkban, nem kellett elhagyniok a tábort külső munkára. Amint egyszer felhasználódtak a bőr
alatti sejtszövetek utolsó zsírtartalékai és már úgy néztünk ki, mint bőrrel és ronggyal fedett csontvázak, tanúi lehettünk annak, hogyan falja fel önmagát a testünk: a szervezet elfogyasztotta saját fehérjéjét, az izomzat elsorvadt. A testnek már semmi ellenállóképessége nem maradt. A barakk közösségéből egyik ember a másik után halt meg. Mindegyikünk elég pontosan ki tudta számítani, hogy ki lesz a következő és ő maga mikor kerül sorra. Hisz volt elég alkalom a tünetek megfigyelésére, melyek lehetővé tették a halál várható időpontjának eléggé pontos előrejelzését. „Ez már nem húzza sokáig”, vagy: „Ez lesz a következő”, suttogtuk oda egymásnak. És amikor este, lefekvés előtt tetvetlenítettük magunkat, saját meztelen testünk láttán mindegyikünk hozzávetőlegesen ugyanazt gondolta: ez a test itt az én testem, tulajdonképpen már egy hulla. Mik is voltunk még? Egy nagy tömegnyi emberhús kicsiny része: olyan tömegé, mely tüskésdrótok mögötti néhány földkunyhóba szorult; egy olyan tömegé, melynek meghatározott százaléka naponta elkezdett rohadni, mert élettelenné vált. Előbb beszéltünk az evés vagy egyes kedvenc ételek gondolatának kényszerképzeti jellegéről, mely hatalmába kerítette a foglyot, amint csak kis ideje vagy tudatában hely jutott rá. Így érthető, hogy közülünk éppen a legjobbak vágyták legjobban annak az időnek az eljövetelét, amikor ismét legalább valamennyire megfelelően táplálkozhatnak, de nem a jó étel kedvéért, hanem azért, hogy szűnjék meg végre az az emberhez méltatlan állapot, amikor gondolni sem lehet semmi másra, mint az evésre. Aki az éhezést nem ismeri saját tapasztalatból, nehezen tudja elképzelni, milyen lelkileg felőrlő belső konfliktusok és akarati harcok zajlanak le az éhezőben. Nehezen felfogható, mit is jelent az: állni egy árokban, csákányozni és közben folyton fülelni, nem jelez-e még a sziréna fél tizet vagy tizet; szüntelenül várni a félórás ebédszünet közeledtét és ezzel a „kenyéridő” kiadását (amíg ezt még kiadták); újra megtudakolni az időt elhaladó civilektől vagy az előmunkástól, ha az nem kellemetlen ember; a kabátzsebben rejtőzködő kenyérdarabkát a fagytól merev, kesztyűtlen kézzel gyengéden megtapogatni, pici darabot letörni belőle és a szájhoz emelni, hogy aztán az akarat utolsó megfeszítésével ismét visszavándoroljon a zsebbe: ugyanis aznap reggel megfogadtuk magunknak, hogy kitartunk délig. Végnélküli vitákat tudtunk folytatni arról, értelmesek-e vagy értelmetlenek bizonyos elvek arra vonatkozólag, hogyan kell beosztani az utóbbi időben már csak egyszer naponta kiosztott kis kenyéradagot. Két nagy párt volt. Egyesek amellett voltak, hogy azonnal be kell falni az egészet; ennek kétszeres előnye volt: az egyik az, hogy legalább egyszer naponta rövid időre lecsillapította a legnagyobb éhséget, a másik előnye az, hogy megkímélte az embert attól, hogy kenyéradagját ellopják vagy az valamilyen más módon elvesszen. Az ellenpártnak más érvek álltak rendelkezésére. Ami engem illet, én végül átpártoltam az utóbbiakhoz. Erre személyes okom volt: a táborélet 24 órája közül a legszörnyűbb pillanat az ébredésé volt. Amikor felhangzott az ébresztő három éles sípszó, mely a még felig éjszakai órában kíméletlenül kirángatott a kimerültség és vágyálmok bódulatából, amikor arról volt szó, hogy fel kell venni a harcot a nedves cipőkkel, melyekbe alig lehetett beleszorítani a kisebesedett és az éhségödémától megdagadt lábakat, amikor az ébrenlét első perceiben elkezdődött a jajveszékelés és szitkozódás a tárgyak rosszindulata miatt, olyan tárgyaké, mint a cipőfűzőt helyettesíteni hivatott, de minduntalan töredező drótoké; amikor egyébként bátor bajtársak gyermekként sírtak, mivel kezükben tartva a nedvességtől összezsugorodott cipőjüket, végül is mezítláb voltak kénytelenek a havas sorakozótérre kiszaladni, -ezekben a rémséges pillanatokban számomra létezett egy gyenge vigasz: elővehettem a zsebemból az előző estén megtakarított kenyérdarabkát, hogy teljes odaadással és élvezettel elfogyasszam. Szexualitás Amennyiben a rosszultápláltság ahhoz vezet, hogy a lágerélethez való belső alkalmazkodás második fázisában a foglyot megragadó primitív ösztön a táplálkozás igényét helyezi az előtérbe, akkor valószínűleg többnyire ugyanaz a rosszultápláltság indokolja azt a tényt, hogy a nemi ösztön általában szunnyad. Eltekintve a kezdeti sokkhatástól, feltehetően csak ezzel magyarázható az, ami a pszichológusnak férfiak ezen tömegszállásán feltűnik: ellentétben más tömegszállások (ka-
szárnyák stb.) közösségi életével, itt senki nem „disznólkodik”. Szinte soha nem merül fel szexuális tartalom a foglyok áhnaiban sem, míg a pszichoanalízis értelinezése szerinti „célgátolt törekvések”, tehát a fogoly egész szerelemvágya és hasonló indulatai az álmokban gyakran előfordulnak. Érzelemhiány Az átlagos lágerfoglyok döntő többségénél a primitív ösztönösség, az, hogy kénytelen az állandóan megkérdőjelezett puszta létfenntartásra összpontosítani, abban nyilvánul meg, hogy radikálisan leértékelődik mindaz, ami nem kizárólag ezt az érdeket szolgálja. Ezzel magyarázható az a teljes érzelemhiány, ahogy a fogoly a dolgokat általában megítéli. Drasztikusan akkor vált ez a beállítottság tudatossá bennem, a viszonylag még tapasztalatlanban, amikor átszállítottak Auschwitzból Bajorországba, Dachau egyik fióktáborába. A vonat bennünket, mintegy 2000 foglyot, odaszállított. Bécsen ment keresztül. Éjfél után ért egy bécsi pályaudvarra. További útvonalunk az ismerős utca mellett vezetett, melynek egyik házában születtem és éltem évtizedeken át, egészen deportálásom napjáig. Vagy ötvenen voltunk egy kis rabkocsiban, melynek két kis rácsos ablaknyilása volt. Mivel amúgy is mindig csak egy kis csoportunk tudott a padlón guggolni, míg a többiek kénytelenek voltak órák hosszat állni, utóbbiak többnyire ezeknél a nyílásoknál szorongtak. Én is köztük voltam. Rendkívül kísérteties látvány volt mindaz, amit – az előttem levő fejek és a rácsok között lábujjhegyen állva, – szülővárosomból láthattam. Mindannyian inkább halottnak, mintsem élőnek éreztük magunkat. Feltételeztük, hogy a szállítmány célja Mauthausen, úgy számítottunk tehát, hogy életünkből nincs hátra több, mint átlagban egy-két hét. Úgy tekintettem gyerekkorom és otthonom utcáira, tereire, házaira – és ez igen határozott érzés volt – mintha már meghaltam volna és mint egy halott a túlvilágról, magam is kísértetként néznék le erre a kísértetiesnek ható városra. Órákon át tartó várakozás után a vonat végre kifut az állomástól. Most jön az utca, az én utcám! Akkor elkezdek könyörögni: a fiatalemberek, akik már sokévi lágeréletet tudnak a hátuk mögött és akik számára az ilyen utazás mindenféle benyomásszerzés és élinényanyag lehetőségét jelenti, figyelmesen bámulnak ki az ablakon. Arra kérem most őket, hogy csak egy pillanatra engedjenek engem közelebb. Megkísérlem megértetni velük, mit jelentene számomra, ha éppen most vethetnék oda csak egy pillantást is. Félig gorombán és felháborodottan, félig gúnyosan és megvetően elutasítják kérésemet és odavetik a megjegyzést: „Annyi éven át laktál itt? Hát akkor már eleget láttad!” Politika és vallás A hosszú évek óta raboskodó lágerfogoly érzelemhiánya éppen mindarra kiterjedő elértéktelenedés, az érzelmi kifejezés formája, ami nem szolgálhat a létfenntartás legprimitívebb érdekének. Minden egyéb a fogoly számára szükségszerűen luxusnak tűnik. Ennek következménye minden szellemi probléma visszahúzódása, minden magasabb szintű érdeklődés háttérbe szorulása. A táborban úgyszólván általános „kulturális téli álom” uralkodik. Csak kétféle érdeklődés képez kivételt ez alól a többé-kevésbé törvényszerű jelenség alól: egyfelől – érthetően – a politikai érdeklődés és másfelől – figyelemre méltóan – a vallási érdeklődés. Politizálás folyik a táborban mindenhol és szinte szakadatlanul, még ha netán csak annyiból áll, hogy mohón befogadják és továbbítják az átszivárgott híreszteléseket mondjuk a pillanatnyi katonai helyzetre vonatkozókat vagy hasonlókat. Mivel azonban ezek a hírek és álhírek többnyire egymásnak ellentmondanak és igen gyors egymásutánban váltják egymást, végeredményben csak a foglyok lelkében dúló felőrlő idegháborúhoz járulnak hozzá. Mert ismételten és egyre inkább csalókának bizonyult a háború hamarosan bekövetkező végét és ezzel a felszabadulás reményét tápláló legtöbb optimista hír, olyannyira, hogy egyesek kedélye már a végleges reménytelenségbe merült. És éppen az alapvetően, elvből optimisták voltak végül közülünk azok, akik leginkább felőrölték idegeinket. A foglyok vallási érdeklődése – amint és amennyiben kibontakozik – az elképzelhető legbensőségesebb. Az újonnan érkező táborlakó nemegyszer és nem megrázkódtatás nélkül meglepődik ennek a vallásos érzületnek az elevenségén és mélységén.
A legmélyebb benyomást ebben a vonatkozásban talán azok a rögtönzött imák vagy istentiszteletek keltik, melyeknek tanúi lehettünk a tábori barakk valamely sarkában vagy egy lezárt, sötét marhavagonban, melyben egy távoli építkezésről hoztak vissza bennünket a lágerbe, fáradtan, éhesen, átázott rongyainkban a hidegtől vacogva. A flekktífusznak – melyben 1945 telén és tavaszán tudvalevóleg szinte minden táborlakó megbetegedett –, eltekintve a magas elhalálozási számtól, melynek oka az volt, hogy az elerőtlenedett foglyoknak az utolsó pillanatig nehéz munkát kellett végezniök, majd legkevésbé sem megfelelő elhelyezésben részesültek, gyógyszer vagy ápolás szempontjából egyáltalán nem voltak ellátva, – volt egynéhány nagyon kellemetlen kísérőjelensége: szinte leküzdhetetlen undor minden falat ételtől (ez tovább növelte az élet veszélyeztetettségét) és a szörnyű deliriumok! Ezek elkerülésére ugyanazt tettem, mint sokan mások: igyekeztem ébren maradni az éjszaka legnagyobb részében. Gondolatban órákon át beszédeket tartottam. Aztán elkezdtem apró cédulácskákra gyorsírással emlékezetes szavakat firkálni, mintegy rekonstruálni azt a kéziratot, melyet az auschwitzi fertőtlenítőbarakkban el kellett dobnom. A legnehezebbet azonban, amit a delíriumokkal kapcsolatban elmondtak nekem, az a bajtárs élhette át, aki tífuszos lázálmában megérezte halála közelségét, imádkozni akart, de nem tudott szavakat találni... Spiritiszta szeánsz Itt-ott a táborban is előfordult tudományos vita kialakulása. Sőt, még olyasmit is átéltem a lágerben, amiben korábbi, normális életemben sem volt részem, bár foglalkozásom révén valahogyan távol sem esett volna tőlem, – részt vettem egy spiritiszta szeánszon. A tábor főorvosa, aki pszichológiai szakembert gyanított bennem, meghívott egy felettébb titkos rendezvényre abba a szűk kuckóba, mely otthonát képezte a betegrendelőben. Ott összegyűlt egy kis kör, többek között ott volt – igencsak illegális módon – táborunk egészségügyi altisztje. Egy külföldi kolléga azzal kezdte, hogy valami imafélével megidézte a szellemeket. A rendelő írnoka egy üres papírlap előtt ült. rajta kellett tartania a ceruzáját anélkül a tudatos szándék nélkül, hogy bármit is leírjon. 10 perc múlva – amikor az összejövetel már feloszlott, mert állítólag csődöt mondtak a szellemek vagy a médium – az.írnok ceruzája lassan néhány vonalat húzott a papíron, melyekből tisztán kivehetők voltak a betűk „vae v”; esküdöztek, hogy az írnok soha nem tanult latinul és még soha nem hallotta, hogy „vae victis” – jaj a legyőzötteknek. Ha megkérdeznek engem, azt mondom: tudat alatt valahol, valamikor, egyszer az életében már hallhatta e szavakat, fordításukat is és a „szellemnek”, tudatalattija szellemének nem eshetett nehezére, hogy akkori helyzetünkben, néhány hónappal felszabadulásunk, ill. a háború vége előtt, éppen ezekre a szavakra gondoljon... Befelé menekülés Minden primitívség mellett amelybe a tábori élet az embert nemcsak külsőleg, hanem belső életében is visszavezeti, mégis észrevehetők – ha elszórtan is – a befelé fordulás nyomai. Érzékeny emberek akik hazulról megszokták, hogy szellemileg eleven légkörben éljenek, adott körülmények között viszonylag lágy kedélyhajlamuk ellenére is a lágerélet oly súlyos helyzetét fájdalmasan ugyan, de szellemi létüket illetően mégis valahogyan kevésbé destruktívan fogják átélni. Mert éppen az ő számukra adott a lehetőség, hogy kivonják magukat a rémséges környezetből és a szellemi szabadság és belső gazdagság birodalmába vonuljanak vissza. Így és csakis így érthető az a paradoxon, hogy néha a gyengébb alkatúak jobban vészelték át a lágeréletet, mint a robosztusabb természetűek. Ahhoz hogy félig-meddig is érthetővé tehessem az ilyen élményeket, ismét kénytelen vagyok visszanyúlni személyes tapasztalataimhoz. Hogyan is volt ez akkor, amikor a kora hajnali órákban a munkahelyünkre, a táborból az építkezésre meneteltünk? Parancs hangzik: „Szőlészeti munkacsapat, lépést tarts, indulj! Bal-2-3-4-bal-2-3-és-bal-2-3-4-Első sor! Jobbra igazodj! Bal és bal-és-bal-sapkát le!” így hangzik most ismét a fülemben. A „sapkát le” vezényszónál haladtunk át a tábor kapuján. Fényszórók irányulnak ránk. Aki itt nem feszesen és az ötös sorokban szépen
igazodva menetel, az számolhat egy csizmasarok jól irányzott rúgásával Még rosszabbul járhatott az, aki a vonatkozó engedély elhangzása előtt veszi magának a bátorságot, hogy a hideg ellen ismét fülére húzza sapkáját. A sötétben tovább botorkálunk a nagy köveken meg-megcsúszva, át a láger bekötőútjának méter hosszúságú tócsáin. A kísérő őrök egyfolytában ordítanak és puskatussal hajtanak előre. Akinek nagyon sebesek a lábai, belekarol a mellette menetelőbe, akinek talán kevésbé fáj a lába. Alig esik szó közöttünk: a napkelte előtti jeges szélben nem tanácsos beszélni. Száját a felhajtott kabátgallérba rejtve, a mellettem haladó bajtárs egyszer csak ezt mormolja: „Te, ha feleségeink most így látnának meg bennünket. . .! Remélem nekik jobb soruk van a lágereikben; remélem, nem is sejtik, hogy nekünk milyen a sorunk.” És hirtelenül előttem áll feleségem képe! Ha már semmink sem maradt Amíg kilométereken át bukdácsolunk, hóban gázolunk, jeges szakaszokon csúszkálunk, egymást támogatva; egymást fel-felrántva és továbbvonszolva, egyetlen szó sem esik ugyan, de tudjuk ebben az órában: mindegyikünk most csak a feleségére gondol. Időről időre felnézek az égre, ahol már halványalnak a csillagok, vagy arra túl, ahol egy sötét felhőfal mögött már pirkad a hajnal. De most minden gondolatomat az a személy tölti be, akibe korábbi, normális életemben soha nem ismert, ijesztően élénk képzeletem kapaszkodik. A feleségemmel beszélgetek! Hallom a válaszait, látom mosolyogni, látom követelő és biztató tekintetét és – elevenen vagy sem – tekintete jobban világít, mint az éppen most felkelő nap. És akkor belémhasít egy gondolat: életemben először érzékelem annak igazságát, amelyet oly sok gondolkodó élete végső következtetésének bölcsességeként szűrt le, és oly sok költő megénekelt: azt az igazságot, hogy a szerelem valahogyan a legutolsó és legmagasabb, amihez az emberi lét fel tud szárnyalni. Felfogom annak a legutolsónak és legszélsőségesebbnek az értelmét, amit emberi költészet és gondolkodás és hit kifejezhet: a szeretet által és a szeretetben való megváltásét! Felfogom, hogy az ember, ha nem is maradt már semmije sem ezen a világon, boldog lehet – és ha csak pillanatokra is – legbensejében odaadva magát az olyan nagyon szeretett ember képének. Az elképzelhető legszomorúbb külső körülmények között, olyan helyzetbe hozva, melyben nem tudja önmagát teljesítményekkel megvalósítani, olyan helyzetben, melyben egyetlen teljesítménye a valóságos szenvedés lehet, az egyenes derékkal viselt szenvedés, – képes az ember arra, hogy a szeretett személy magában hordott képének szerető nézésében, szemlélésében oldódjék fel. Életemben először vagyok képes felfogni, mi értendő az alatt, hogy: az angyalok megdicsőülnek egy végtelen gyönyörűség vég nélküli szeretetében való szemlélődésében. . . Az előttem haladó bajtárs elesik, amitől a mögötte haladók szintén elesnek. Máris ott terem az őr, elkezdi őket ütlegelni. Néhány másodpercre megszakad a befelé fordulásom. De máris újból a magasba röppen a lelkem, elmenekül a fogolylét földi valóságából a túlvilágra és folytatja a párbeszédet a szeretett lénnyel: én kérdezek – ő válaszol; ő kérdez – én válaszolok. „Állj!” Megérkeztünk az építkezésre. „Mindenki megy a szerszámáért – mindenki fog egy csákányt és egy lapátot!” Mindannyian bezúdulunk a töksötét kunyhóba, kapkodunk, hogy megszerezzünk legalább egy kézhez álló lapátot, megmarkolható krampácsot. „Nem mozognátok kicsit gyorsabban, ti mocskos disznók?” Rövidesen ott állunk már az árokban, mindegyikünk a tegnapi helyén. A fagyos föld szilánkokra törik a csákány hegye nyomán, szikrákat vet. Az agyak még nem oldódtak fel, még hallgatnak a bajtársak. Gondolatom még mindig a szeretett lény képéhez tapad. Még beszélgetek, én vele, ő velem. És akkor eszembe jut valami: hiszen nem is tudom, él-e még egyáltalán! Egyet tudok, most tanultam meg: a szeretet olyannyira nem jelenti egy ember testi létét, hanem legbelül a szeretett ember szellemi lényét; az „ilyen” jét (ahogyan a filozófusok nevezik), – az „ittléte”, az „itt-velem-léte”, de még a testi léte egyáltalán, az „életben léte” valahogyan már nem is képezi vita tárgyát. Hogy a szeretett ember éli még vagy sem, nem tudom, nem is tudhatom (hiszen az egész lágerfogság idején nem lehetett levelet sem írni, sem kapni), de ez ebben a pillanatban valahogyan tárgytalanná is vált. Hogy él-e a szeretett ember vagy sem, valahogyan most nem is szükséges tudnom: szeretetemet, szeretetteljes rágondolásomat, gondolataimban élő alakjának szeretettel teli szemlélését mindez már nem érinti, mit sem változtatja. Ha akkoriban tudtam volna, hogy feleségem
halott, azt hiszem, ezen tudástól nem zavartatva magamat, éppen olyan odaadással merültem volna ebbe a szerelmetes szemlélődésbe és ugyanolyan bensőségesek lettek volna párbeszédeink is. Ebben a pillanatban értem meg az igazságát: „Tegyél engem pecsétként a szívedre. . Mert a szeretet oly erős, mint a halál.” (A dicsérő ének, VIII. 6.) Árokbeli meditációk A lehetséges befelé fordulás, ahova az arra képes ember a lágerélet folytán eljut, arra is alkalmas, hogy az ürességből és sivárságból, a jelenlegi lét szellemi szegénységéből a múltba meneküljön. Magára hagyatva, fantáziája újból és újból foglalkozik elmúlt eseményekkel, de nem a jelentősekkel, hanem a mindennapiakkat. Gyakran a legjelentéktelenebb dolgok vagy események a korábbi életéből azok, melyek körül gondolatai keringenek. A fájdalmas emlékezés közepette ezek szinte dicsfényben tűnnek fel. Elfordulva a környezettől és a jelentől, visszafordulva a múltba, a belső élet egészen sajátos jelleget ölt. A világ és az élet a távolba merülnek. Vágyakozva utánuk nyúl a szellem: villamosan utazunk, hazaérünk, nyitjuk a lakásajtót, cseng a telefon, felvesszük a kagylót, villanyt gyújtunk – ilyen látszólag nevetséges részletek azok, melyeket a fogoly visszaemlékezéseiben szinte simogat. Ezekre való bánatos emlékezése könnyekig meg is tudja hatni! A befelé fordulásra való hajlam, amely némely fogolyban kialakul, alkalmanként elvezet a művészet vagy a természet legintenzívebb átéléséhez. És az ilyen átélés tökéletesen feledtetni tudja a környező világot, ezt az egész szörnyűséges helyzetet. Ha valaki látta volna gyönyörűségtől átszellemült arcunkat, amint egy rabkocsi rácsos ablakán keresztül néztük a naplementétől éppen felragyogó salzburgi hegycsúcsokat, mikor Auschwitzból egy bajorországi táborba szállítottak bennünket, az sosem hitte volna el, hogy olyan emberek arcát látja, akik gy akorlatilag leszámoltak életükkel és ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – el voltak ragadtatva a természet oly régen nélkülözött szépségétő1. És még a táborban is, munka közben is alkalomadtán előfordul, hogy egyik-másik bajtárs felhívja a mellette robotoló figyelmét egy felkínálkozó szép látványra, esetleg a bajor erdő kellős közepén (ahol álcázott földalatti hadiipari óriásgyárakat kellett építenünk), ahol a magas fatörzsek között talán úgy világított át az éppen lemenő nap, mint Dürer ismert akvarelljén. Egyszer az is előfordult, hogy egyik este, amikor munka után halálfáradtan, leveses csajkánkkal a kezünkben, már elnyújtózkodtunk barakkunk földpadlóján, – hirtelen berontott egyik bajtársunk azzal, hogy minden fáradtságunk és a hideg ellenére siessünk ki a sorakozótérre, hogy el ne mulasszuk egy gyönyörű naplemente látványát. És amikor azután kint megláttuk nyugat felől a sötéten lángoló felhőket, a szinte megelevenedett egész látóhatárt a sokalakú, folytonosan változó formájú felhőkkel, az acélkéktől a tüzesvörösig terjedő fantasztikus, földöntúli színeikkel alatta pedig éles ellentétként a tábor szürke földkunyhóit és a sáros sorakozóteret, melynek tócsáiban még visszaverődött az égi izzás –, akkor meghatódott hallgatás hosszú percei után valamelyikünk megjegyezte: „Milyen szép is lehetne a világ!” ... Monológ a hajnali szürkületben Vagy: állsz az árokban, dolgozol. Szürke körülötted a hajnali derengés, szürke az ég feletted, szürke a hó a tompa félhomályban, szürkék a rongyok, melyekbe bajtársaid beburkolóznak, szürke az arcuk is. Folytatod párbeszédedet a szeretett lénnyel, ezredszer küldöd az ég felé panaszaidat és kérdéseidet. És ezredszer vívódsz egy válaszért arra, mi értelme a szenvedéseknek, az áldozatodnak, mi értelme lassú haldoklásodnak? Amikor utolszor lázadsz fel az előtted álló halál vigasztalansága ellen, úgy érzed, szellemed áthatol a téged körülvevő szürkeségen és ebben az utolsó felágaskodásban megérzed, hogy lép át a szellemed ezen az egész vigasztalan és értelmetlen világon és a végső értelmet tudakoló utolsó kérdésedre végül valahonnan egy győztes „igen” felel. És ebben a pillanatban fény villan fel egy távoli tanyaház ablakában, mely ház szinte díszletként áll a láthatáron, a felvirradó bajor reggel vigasztalan szürkesége közepette – „et lux in tenebris lucet” –, és fény világít a sötétségben. Most már ismét órákon át csákányoztad a fagyott földet, éppen ismét elhaladt melletted az
őrszem, hogy gúnyolódjék rajtad, és te ismét hozzáfogsz a szeretett lénnyel való párbeszédhez. Egyre inkább úgy érzed, hogy ez valóság, érzed: ő itt van. Azt hiszed, megfoghatod, csak a kezedet kell kinyújtanod. hogy megfoghasd a kezét. Teljesen hatalmába kerít az érzés: ő – itt – van! Most, ebben a pillanatban, mi ez? Hangtalanul ideröppent egy madár, leereszkedik közvetlenül előtted, egy földrögre, melyet te lapátoltál ki az árokból, rád szegezi a szemét, állhatatosan és mozdulatlanul... Művészet a koncentrációs táborban Az előbb művészetről beszéltünk. Művészet a koncentrációs táborban? Hát létezik-e ilyesmi egyáltalán? Persze, attól függ, mit nevezünk művészetnek. Akárhogyan is, időnként sor került még rögtönzött kabaréelőadásokra is. Átmenetileg kiürítenek egy barakkot, összeszednek vagy eszkábálnak néhány fapadot és összeállítanak egy műsort. És estére eljönnek azok, akiknek sikerült a lágerben jól helyezkedni, pl. a kápók vagy a raktármunkások, akiknek nem kell kivonulniok külső munkára; eljönnek, hogy kicsit nevessenek vagy sírjanak, mindenképpen: kicsit felejtsenek. A néhány elénekelt dal, elszavalt vers, néhány móka – még szatirikus éllel is, a lágeréletre célozva, mindnek célja, hogy segítsen felejteni. És valóban segít, olyannyira segít, hogy egy-egy közönséges, nem kedvezményezett fogoly is eljött, akármilyen fáradtan is, hogy megnézze a kabarét és még azt is tudomásul vette, hogy emiatt elmulasztja a levesosztást. Meglehetősen irigylésre méltó volt az, akinek tényleg jó énekhangja volt. A félórás déli szünetben, amikor ottlétünk első idejében a munkahelyen még osztottak levest (ami az építővállalat költségére ment, ezért tehát nem verte magát nagy kiadásokba), összegyűlhettünk egy félig kész műhelycsarnokban. Belépésünkkor mindegyikünk kapott egy merőkanálnyi vízlevest és míg mi azt éhesen kiszürcsöltük, egyik bajtársunk fellépett egy hordóra és olasz áriákat adott elő nekünk. Míg a miénk volt a zenei élvezet, neki garantáltan dupla adag leves jutott, méghozzá "alulról", azaz még borsó is akadt benne. Jutalom azonban a táborban nem csak a művészetért járt, hanem – tetszésnyilvánításért is. Nekem pl. protekcióm lett volna – szerencsére nem került rá sor, hogy szükségem lett volna rá – az egyik kápónál, aki talán a legrettegettebb volt az egész táborban és akit bizonyára nem csak egyetlen ok miatt általánosan „gyilkos kápó” néven emlegettek. Mi is történt? Egyik este az a hihetetlen megtiszteltetés ért engem, hogy meghívást kaptam ugyanarra a szállásra, melyben az előzőekben már emlitett spiritiszta szeánszot rendezték. Ismét beszélgetés folyt a főorvos (maga is fogoly) intim társaságában és ismét felettébb illegális módon jelen volt az egészségügyi altiszt. Amikor aztán véletlenül belépett a helyiségbe a gyilkos kápó, arra kérték, adná elő költeményei egyikét, melyek híre már bejárta az egész tábort. Nem kérette magát kétszer, hanem elővett egy olyan naplófélét. Ebből kezdte felolvasni költői próbálkozásait. Hogy el ne nevessem magam szerelmes versei hallatán, sebesre harapdáltam ugyan ajkamat, de ezzel bizonyára megmentettem az életemet. De hogy még ezen felül a tetszésnyilvánítással sem fukarkodtam, akkor is megmentette volna az életemet, ha történetesen az ő munkacsapatába osztottak volna be. Ezt megelőzően ez csak egyszer történt meg, egyetlen napra, de ebből az egy alkalomból is már bőven elegem volt. Mivel azonban mindenképpen csak hasznos lehet, ha az ember előnyös színben marad meg a gyilkos kápó emlékezetében, így hát szorgalmasan tapsoltam, bár a gyilkos kápó szerelmes verseiben talán még a legkevésbé nevetséges az volt, hogy állandóan visszatérő rímei a „szerelem” – „küzdelem”, „szív” – „kín”, „érzelem” – „gyötrelem” voltak. Természetesen nagyjából minden táborbeli művészi igyekezet tele van groteszk elemekkel; sőt, azt is mondhatnám, a valódi élménye mindannak, aminek valami köze is volt a művészethez, éppen az előadást a vigasztalan lágerélet hátterével szembesítő kísérteties kontraszthatásból következik. Felejthetetlen marad számomra, hogyan ébredtem második auschwitzi éjszakámon a kimerültség mély álmából – zeneszóra. A blokkfelelős a közvetlenül a barakk bejárata melletti kamrájában valamilyen ünnepséget rendezett, részeg hangok slágermelódiákat gajdoltak. Aztán hirtelen csend állt be, egy hegedű elsírt egy végtelenül szomorú, ritkán játszott és ezért még nem elcsépelt tangót. Sírt a hegedű és bennem valami vele sírt. Mert ezen a napon volt valakinek a 24. születésnapja, ez a
valaki az auschwitzi tábor valamelyik barakkjában feküdt, tehát csak néhány száz vagy néhány ezer méternyire tőlem és mégis elérhetetlenül távol; ez a valaki a feleségem volt. Lágerhumor A kívülálló számára már az is eléggé meglepő lehet, hogy a koncentrációs táborban egyáltalán létezik olyasmi, mint természet- vagy műélvezet. De még ennél is jobban csodálkozhat azon, hogyha azt mondom, hogy ott humor is létezik. Persze csak nyomokban és az is csak percekre vagy másodpercekre. A humor is a lélek egyfajta fegyvere az önfenntartásért való harcban, hiszen ismeretes, hogy a humor – mint aligha valami más az emberi létben – alkalmas arra, hogy távolságot teremtsen, felülkerekedjék az adott helyzeten, ha – mint mondottam – csak néhány másodpercre is. Egyik barátomat és kollégámat, aki mellett heteken át egyazon építkezésen dolgoztam, szinte idomítottam a humorra: azt javasoltam egyszer, kölcsönösen kötelezzük egymást arra, hogy naponta legalább egy vidám történetet találjunk ki, mégpedig olyasmit, ami majdan, felszabadulásunk és hazatértünk után, megtörténhetne. Az illető sebész volt, asszisztens egy kórház sebészeti osztályán. Egyszer pl. megkíséreltem őt mosolyra bírni azzal, ahogyan ecseteltem milyen lenne az, ha már otthon, visszatérve korábbi tevékenységéhez, nem tud megszabadulni a lágerben felvett szokásaitól. Ehhez persze elöljáróban meg kell jegyezni, hogy a foglyok munkahelyein a felügyelő – különösen ha közeledett az ellenőrző építésvezető – igyekezett a tempót felgyorsítani és a szokásos „Mozgás, mozgás!” felkiáltással buzdítani a dolgozókat. És akkor bajtársamnak a következőt meséltem: Egyszer majd ismét ott állsz a műtőben, éppen egy hosszadalmas gyomorműtétet végzel, amikor beront a műtősszolga és azt kiabálja: „Mozgás, mozgás!”, ezzel jelentve be, hogy jön a főorvos, a „főnök”. Sokszor maguk a bajtársak is kitaláltak hasonlóan mulatságos álmokat a jövőről, pl. azt jósolták, hogy társaságban, egy vacsorameghívás alkalmával, magukról megfeledkezve arra kérik a ház asszonyát – mint delenként a kápót a munkahelyen –, hogy a tál aljáról merje nekik a levest, hogy a tányérban ússzon néhány szem borsó vagy akár fél krumpli is. Amennyiben a humor akarása, az a kísérlet, hogy a dolgokat valahogyan humoros látószögből nézhessük, úgyszólván trükkhöz folyamodik, akkor valóban az életművészet értelmében vett trükkről van szó. Az életművészet értelmében vett magatartás lehetőségét az adja meg, hogy a lágerélet tele van ellentmondásokkal, melyek hatásának előfeltétele viszont minden szenvedés bizonyos relativitása. Ha párhuzamot akarnánk vonni, azt mondhatnók, hogy az emberi szenvedés olyan, mint a gázneműek halmazállapota: ahogyan egy bizonyos gázmennyiség egyenletesen és tökéletesen kitölti azt az üreges teret. amelybe beleszivattyúzták, akármilyen méretű is az, ugyanúgy tölti ki minden esetben a bánat az emberi lelket. az emberi tudatot akár nagy ez a bánat, akár kicsi. Ebből következik hogy az emberi bánat „nagysága” teljesen relatív valami, és az is, hogy valami, ami önmagában csekélység, mégis a legnagyobb örömet okozhatja. Hogyan is volt például az, amikor Auschwitzból Bajorországba, Dachau egyik altáborába utaztunk? Az általános feltételezés az volt – és ettől nagyon tartottunk –, hogy a szállitmányt Mauthausenba irányítják. Egyre nőtt bennünk a feszültség, ahogyan közeledtünk ahhoz a Duna-hídhoz, amelyen át – velünk utazó és sokévi lágerélet tapasztalataival rendelkező bajtársak közlései szerint – a vonatnak Mauthausen felé kellett haladnia, amint elágazik a főútvonaltól. Elképzelhetetlen annak számára, aki ilyent vagy ehhez hasonlót nem élt át, az a szó szerinti örömtánc, amit a foglyok a vagonban rendeztek, amikor észrevették, hogy a szállítmány „csak” Dachauba megy. Milyen volt megérkezésünk a dachaui altáborba? Két napon és három éjszakán át tartott az utazásunk. A kis rabkocsiban – mint már említettem – nem volt elegendő hely ahhoz, hogy mindenki a padlón guggolhasson, így legtöbben állva tették meg az utat és turnusokban váltva egymást, mindig csak néhányan kuporodhattak le az emberi vizelettől nedves, ritkás szalmára. Megérkezésünkkor tehát érthetően halálfáradtak voltunk. Régebben ott lévő táborlakóktól kaptuk az első fontos információt, mely szerint ebben a viszonylag kicsi táborban (befogadóképessége max. 2500 fő) nincsen kemence, ami azt jelenti, nincsen krematórium, tehát nincs gázkamra sem. Ez egyben azt is jelentette, hogy a „ronccsá” vált foglyot nem küldhették egyenesen az elgázosítóba,
hanem csak akkor, amikor összeállítottak egy Auschwitzba irányuló betegszállítmányt. Kisebb lett tehát az e tekintetben fenyegető közvetlen életveszély. Jókedvre hangolt bennünket az az örömteli meglepetés, hogy kegyesen megadatott nekünk az, amit blokkfelelősünk Auschwitzban kívánt nekünk, nevezetesen az, hogy igyekezzünk minél előbb eljutni egy olyan táborba, melynek nincs „kemencéje” (mint Auschwitznak). Ez a jókedvünk nevetésre ingerelt bennünket, sőt még mókáztunk is, mindannak dacára, amit a következő órákban még át kellett élnünk. Amikor ismételten megszámolták a szállítmányunkkal újonnan érkezett foglyokat, egy fogoly hiányzott. Addig kellett tehát a sorakozótéren esőben és hideg szélben állnunk, míg meg nem találták a hiányzó embert. Végül is rábukkantak egy barakkban ahol kimerülten mely álomba zuhant. Következésképpen a hosszan tartó számbavételi sorakozó büntető sorakozóvá vált, azaz egész éjjel, a következő nap delelőttjéig ott kellett állnunk átázva és átfagyva a sorakozótéren, tekintet nélkül arra, hogy milyen keserves és hosszú út állt mögöttünk. És mindennek ellenére mindannyian csakis örömteljes izgalmat éreztünk, hiszen a táborban nincs „kemence” és Auschwitz messze van. . . Irigyelt fegyencek Hogyan is volt az, amikor egy csoport fegyencet láttunk munkahelyünk előtt elhaladni? Mennyire nyilvánult meg ilyenkor minden fájdalmas szituáció relativitása! Mennyire is irigyeltük mi ezeket a fegyenceket viszonylag szabályozott, viszonylag biztonságos, viszonylag higiénikus életükért! Ezeknek bizonyára rendszeresen van lehetőségük fürödni – gondoltuk szomorkásan. Ezeknek bizonyára van fogkeféjük, ruhakeféjük, priccsük – egy-egy minden személynek –, és havonta kaphatnak postát, van tudomásuk arról, hol vannak hozzátartozóik; sőt még azt is, hogy életben vannak. Nekünk azonban akkor mindez már régen nem volt! Valahogy irigyeltük még azokat a közülünk való bajtársakat is, akiknek megadatott az a nagy lehetőség, hogy gyárban dolgozhattak fedett helyiségekben! Hogy reménykedett mindegyikünk egy ilyen életmentő lehetőségben! De a viszonylagos boldogságnak még további fokozatai is vannak. Még miközöttünk is, akiket külső munkákra vezényeltek, irigyelhette a rosszabb beosztásba került egyik bajtárs azt a másikat, mert az éppen nem fogta ki olyan rosszul, hogy mely agyagban gázolva, egy meredek lejtőn állva kelljen napi tizenkét órán át egy tábori vasút csilléit kiürítenie. Ebben az utóbbi munkacsoportban fordult elő a legtöbb baleset, szinte naponta, és gyakran halálos kimenetelű. Más, rossznak minősített munkacsoportok esetében, ahol az élesszemű felügyelők helyi hagyományként ütötték-verték a foglyokat, már azok is szerencsésnek tarthatták magukat, ha legalábbis nem állandó jelleggel voltak oda beosztva. Egy szerencsétlen véletlen folytán egyszer én is egy ilyen munkacsoportba kerültem. Azt hiszem, ha az engem „kipécézett” munkafelügyelő nem lett volna kénytelen tevékenységét légiriadó miatt két óra múlva leállítani és utána átcsoportosítani a munkaerőket, – engem akkor bizonyára azon a szánkón vittek volna vissza a táborba, amelyen a halálosan kimerült vagy már halott bajtársakat szállitották el.. Mindenképpen: mekkora megkönnyebbülést jelent ilyen helyzetben a légiriadót jelző szirénát meghallani, azt még az az ökölvívó sem tudja igazán elképzelni, akivel megtörtént, hogy a menet végét jelző gongütés utolsó pillanatban hárította el a kiütés veszélyét. Szerencse mindaz, ami nem ér bennünket Már azért is hálásak voltunk a sorsnak, ha megkímélt bennünket egy ijedtségtől, akár a legkisebbtől is. Örültünk már annak is, ha este, lefekvés előtt, módunkban állt tetvetleníteni magunkat. Ez önmagában véve ugyancsak nem volt szórakozás, hiszen meztelenre kellett vetkőznünk abban a barakkban, melynek tetejéről belülről jégcsapok csüngtek, – de külön örömet jelentett, ha közben nem volt légiriadó, ha váratlanul elrendelt elsötétítés nem lepett és akadályozott meg bennünket a művelet befejezésében, mert a csak félig elvégzett tisztogatás fél éjszakai nyugalmunkba került. Természetesen a lágerélet ezen szegényes örömei Schopenhauer megfogalmazása szerint negatív
értékű boldogságot jelentenek, nevezetesen azt, hogy panaszmentes volt, de még ez is a fentiek szerint csak negatív értelemben. Pozitív örömökben, a legcsekélyebbekben is csak nagyritkán volt részünk. Pontosan visszaemlékszem arra, hogy egyszer felállítottam valami „örömmérleg”-félét, melynek eredményeként kiderült, hogy sok-sok hét leforgása alatt mindössze kétszer volt részem valóban örömteli pillanatokban. Az egyik ilyen eset az volt, amikor a munkahelyről a táborba visszaérve, a konyhai barakk előtti hosszas sorban állás után végül beengedtek és abban az oszlopba soroltak be, mely F. fogolyszakácshoz vezetett. F. az egyik nagy kondérnal állt és abból merítette a levest az elette gyorsan elvonuló bajtársak elébe tartott csajkájába. A szakácsok közül F. volt az egyetlen, aki tevékenysége közben nem fordult afelé az ember felé, aki éppen odatartotta neki az edényét; ő volt az egyetlen olyan szakács, aki „személyre való tekintet” nélkül, egyenletesen osztotta a levest, az egyetlen, aki nem részesítette előnyben személyes barátait vagy honfitársait azzal, hogy nekik előhalászta volna a kondér melyéből a krumplikat, míg aztán a többieknek a kondér tetejéről a híg lötty jutott volna csupán. De távol álljon tőlem, hogy pálcát törjek azon foglyok felett, akik ilyen helyzetben elsősorban baráti körüknek kedveztek. Ki merné az első követ dobni arra, aki előnyben részesíti barátait egy olyan helyzetben, melyben ezen múlhat élet és halál? Senkinek sem lenne szabad felemelni azt a bizonyos követ, mielőtt saját magának fel nem tette teljes becsületességgel a kérdést: biztosan másként cselekedett voln~e, ha azonos helyzetbe kerül? Jóval azután, hogy ismét rendezett életet élhettem, tehát hosszú idővel a lágerből való szabadulás után, valaki egy képesújságban megjelent fotót mutatott nekem, mely foglyokat ábrázolt, akik a koncentrációs táborban összezsúfolva hevertek emeletes ágyaikon és eltompultan bámulnak a fényképezőgép lencséjébe. „Hát nem rémes, nem szörnyűek-e ezek az arcok, mind?” „Hogy hogy?” kérdem, és valóban nem értettem. Mert énbennem ebben a pillanatban felmerült egy kép. Hajnali öt óra. Kint még sötét éjszaka van. Kemény deszkán fekszem egy földkunyhóban, melyben mintegy 70 bajtárs „kímélőben” van, azaz betegállományban vagyunk, nem kell elhagynunk a tábort, hogy kivonuljunk munkára. Még a sorakozón sem kell részt vennünk. Egész nap heverhetünk a barakkban, keskeny fekhelyünkön, szunyókálhatunk és várhatjuk a „kíméltek” számára természetesen csökkentett kenyéradagunkat és a napi egyszeri leves kiosztását, mely a foglyok ezen kategóriája számára külön felhígított és csökkentett adag. És mégis: milyen elégedettek vagyunk, sőt boldogok, mindennek ellenére. Míg egymáshoz préseljük testünket, hogy semmi meleg ne menjen veszendőbe, miközben túl apatikusak és lusták vagyunk még ahhoz is, hogy akárcsak egyik végtagunkat megmozdítsuk, amennyiben ez nem feltétlenül szükséges, hirtelen kintről, a sorakozótér felől éles sípszó és vezényszavak hallatszanak, kintről, ahol éppen felvonult a lágerbe visszatért éjjeli műszak. Kivágódik az ajtó, hóvihar zúdul a barakk belsejébe és vele egy behavazott alak, egy kimerült bajtárs támolyog be, hogy kimerülten néhány percre lepihenhessen a deszkákon. A blokkfelelős persze azonnal kidobja, mert számbavételi sorakozó idején szigorúan tilos a gyengélkedőbe oda nem tartozót beengedni. Mennyire sajnálom ezt a bajtársamat! Milyen boldogság, hogy nem én vagyok az ő bőrében, hanem „kímélőben” vagyok és továbbra is naphosszat szunyókálhatok a gyengélkedőben. Szinte életmentést jelentett az, ha valaki a betegrendelő ambulancián engedelyt kapott két nap kímélőre, hát még ha azt utána esetleg még meg is toldották két további nappal! A flekktífuszlágerbe? Azidőtájt még ennél is nagyobb szerencse ért. Amint a negyedik nap után be kellett volna, hogy osszanak az éjjeli műszakba – ami biztos halálomat jelentette volna –, váratlanul berobbant a barakkba a főorvos és felszólitott, jelentkezzek önként orvosi szolgálatra egy másik lágerbe, egy flekktífuszlágerbe. Barátaim határozott tanácsai ellenére és majdnem minden nem foglalkoztatott kolléga számító magatartásától eltérően, azonnal a jelentkezés mellett döntöttem. Tudtam, hogy munkacsoportban a legrövidebb időn belül a biztos pusztulás vár. Ha már meg kell halnom, legalább legyen értelme. Kétségtelenül értelmesebbnek tűnt számomra orvosként valamennyire bajtársaim segítségére lenni, mint így vegetálni és végül megdögleni, improduktív kubikosként, ami akkoriban voltam. Ez részemről egyszerű mérlegkészítés volt, távokól sem hősies áldozatvállalás. Az
egészségügyi altiszt azonban titokban úgy rendelkezett, hogy mindkét jelentkező orvos a flekktífuszlágerbe történő átszállításáig a kímélőben maradhat. Annyira dögrováson levőnek néztünk ki, hogy ellenkező esetben nem néhány orvossal több állt volna rendelkezésre, hanem néhány hullával több a lágerben. – Mindezt lelki szemem elé varázsolta az emlékezet, amikor elibém tették azt a képet a koncentrációs táborból. És el kellett mindezt mesélnem, míg meg nem értettek engem, miért voltam a kép láttán azon a véleményen, hogy nem is olyan rettenetes, sőt, még azt is egészen jól el tudtam képzelni, hogy ezek az emberek nem is érezték magukat akkor olyan nagyon szerencsétleneknek. Az előbb már beszéltem arról a nagy elértéktelenedésről, melynek – az említett néhány kivételtől eltekintve – minden áldozatul esik, ami nincs közvetlen összefüggésben a saját, vagy a hozzá legközelebb állók életével. Ez az elértéktelenedés azonban nem torpan meg maga az ember, a saját személye előtt sem. Az is belekerül egy szellemi örvénybe, amellyel úgy látszik minden érték belezuhan a kérdésesség szakadékába. Egy olyan környező világ szuggesztiója alatt, mely már régen mit sem tud az emberi élet értékéről és az emberi méltóságról, és ehelyett az embert egy kiirtási politika kizárólagos és akarat nélküli tárgyává tette, mely a végcél elé már csak a fizikai munkaképesség utolsó maradványainak kihasználhatóságát helyezte, – ezen általános szuggesztió hatására végül a saját én elértéktelenedését is tapasztalnia kell. A koncentrációs táborban az ember – ha nem sikerül önbecsülése utolsó fellángolásával védekeznie ellene – elveszti azt az érzését, hogy egyáltalán még alany, hát még hogy belső szabadsággal és személyes értékkel rendelkező szellemi lény. Saját magát már csak egy nagy tömeg legkisebb részecskéjeként éli meg, léte lesüllyed a csordalét szintjére anélkül, hogy gondolkodna, sőt gondolkodni akarna, ide-oda hajtják az embereket, össze vagy szétterelik, mint egy birkanyájat. Tőled balra és jobbra, előtted és mögötted egy kicsiny, de felfegyverzett, rafinált és szadista horda leselkedik, mely ordítással, csizmarúgásokkal vagy puskatus-ütlegeléssel előre- vagy visszahajt. Ugy éreztük magunkat, mintha egy nyáj birkái lennénk, akik csak egyet ismernek, gondolnak, akarnak: kitérni a kutyák támadásai elől, és – ha egyszer kicsit nyugton hagyják őket – egy kicsit zabálhassanak. És ahogyan minden birka igyekszik félelmében a boly közepébe furakodni, pontosan úgy igyekezett mindegyikünk, hogy az ötös sor közepén és lehetőleg méghozzá az egész menetoszlop közepén jusson neki hely, hogy elkerülhesse az oszlop oldalán, elején és végén menetelő őrök ütlegeit. Ennek a közepén való elhelyezkedésnek még az a le nem becsülendő előnye is volt, hogy valamennyire védelmet nyújtott a szél ellen. Így tehát nem csak szuggesztió, hanem több vonatkozásban önmentési kísérlet is, hogy a koncentrációs táborban minden ember azon van, hogy „feloldódjon” a tömegben. Feloldódni, ötösével, ötös sorokban, ezt rövid időn belül már minden fogoly mechanikusan megteszi; tudatosan viszont arra törekszik, hogy elvegyüljön a „tömegben”, ezzel eleget téve az önvédelem egyik legfőbb lágerbeli törvényének: csak fel nem tűnni csak lehetőleg még a legjelentéktelenebb aprósággal sem felhívni magára az SS figyelmét. Vágyakozás a magány után Természetesen akadnak olyan időszakok, ahol szükséges és lehetséges is, hogy az ember kiváljon a tömegből. Ismeretes, hogy a sorstársak tömegével való szakadatlan együttlét, minden percben és minden banális napi teendő során, gyakran szül ellenállhatatlan vágyat aziránt, hogy az ember legalább rövid időre kiszökjön ebből a kényszerű együttlétből. Mély vágy ez a saját magával való egyedüllét után, vágy egy kis darabka magány után, mely az embert itt elfogja. Amikor már átszállítottak egy másik bajor táborba, egy úgynevezett kímélőtáborba, ahol egy nagy flekktífuszjárvány idején végül orvosként működhettem, az a szerencse ért időnként hogy legalább percekre visszavonulhattam az olyannyira áhított magányba. A flekktífuszbarakk egy földkunyhó volt, melyben mintegy ötven bajtárs feküdt összezsúfolva, magas lázzal és delirálva. Mögötte volt egy kis csendes zug, a tábor kettős szögesdrótkerítésének sarkában. Ott néhány karóból és faágból valamiféle sátrat rögtönöztek, oda dobták azt a féltucatnyi hullát, mely kis táborunkban naponta „elhullott”. Egy akna is volt ott, földalatti vízvezetékkel, egy falappal lefedve. Azon telepedtem le, amint csak kis időre is orvosként a barakkban nélkülözhető voltam. Ott
ücsörögtem és a tüskésdrót megszokott keretén keresztül kitekintettem a bajor vidék zöldellő virágos és tág rétjeire, a távolban kéklő dombjaira. Ültem és átadtam magam vágyálmaimnak, messzire elküldtem gondolataimat északra és északkeletre, ahol szeretteimet sejtettem, de most csak félelmetesen bizarr alakú felhőket észleltem. Nem zavarhattak ebben a mellettem heverő, eltetvesedett holttestek sem. Álmaimból csak a szögesdrót mentén időnként járőröző őrszem léptei riasztottak fel, vagy egy hívás a barakkból, mely visszarendelt a betegkörletbe, hogy a táborba most érkezett gyógyszereket vételezzek a karanténállásom számára, öt, néha tíz tabletta Aspirin- vagy Cardiazolpótlást – többnapi adag – ötven beteg számára. Akkor elmentem értük és utána „vizitet” tartottam: bajtárstól bajtársig haladtam, megtapogattam a pulzusukat, a súlyosabb eseteknek fél tabletta gyógyszert adtam, a legsúlyosabbak semmit sem kaptak, mivel nekik már nem használt volna és elvontam volna olyanoktól, akik esetleg még megmenthetők. A könnyebb eseteknek mást nem adhattam, mint néhány jó szót talán. Így vonszoltam magam egyik bajtárstól a másikig, magam is a végsőkig legyengülve és fizikailag leromlottan, magam is éppen kilábalva egy súlyos tífuszlázból. És aztán ismét rövid időre visszavonultam magányomba, letelepedtem a földalatti vízcsap fafedelére – mely egyébként egyszer három bajtárs életét mentette meg: röviddel a felszabadulás előtt még tömegszállítmányokat indítottak el – állítólag Dachauba – és három ember nagybölcsen igyekezett magát ezekből kivonni. Lemásztak tehát ebbe a vízaknába, hogy elrejtőzzenek az egész területet átkutató lágerőrség elől. Én magam ezekben az izgalmas percekben látszólagos nyugalommal ültem az aknatetőn és buzgón semmibe vettem a bizalmatlanul körülkémlelő őrszemeket, akik ugyan eleinte úgy látszik gyanút fogtak és fel akarták emelni az aknatetőt, de aztán meggondolták magukat és elmentek mellettem – én pedig ott ültem, ártatlan képpel és közömbös tekintettel, sikeresen megjátszott közömbösségge1 dobálóztam kis kavicsokkal a szögesdrót felé. Csak egy másodpercre rökönyödött meg láttamra az egyik őr, aztán elfordult ettől a gyanakvását lefegyverző látványtól és továbbsietett. Én meg hamarosan jelenthettem a mélyben várakozó három bajtársamnak, hogy a fő veszély most már elmúlt. Labdázik a sors Arról a gyökeres értéktelenségről, amelyre a lágerélet az egyes emberéletet lezülleszti, csak az tud magának egyáltalán fogalmat alkotni, aki maga is átélte az ottani állapotokat. Az ugyanakkor ezáltal már el is tompult fogolyban az emberi egyed létének ez a semmibevétele leginkább még akkor vált tudatossá, amikor a táborban egy betegszállítmányt állítottak össze. Kétkerekű kordélyokra – melyeket a foglyoknak hóviharban kellett a sok kilométernyi távolságra levő másik táborba húzniok – csak úgy egyszerűen feldobálták a szállítmányba szántak kiaszott testét. Ha akadt köztük hulla, az is belekerűlt – a létszámnak egyeznie kellett! A legfontosabb a létszámlista – az ember maga annyiban számít, hogy fogolyszáma volt, a szó szoros értelmében már csak számadat. Holtan vagy élve – ez itt már egyre megy, élő-e a szám vagy sem, teljesen közömbös. Még kevésbé számít az, ami emögött a szám mögött, emögött az élet mögött van: egy ember sorsa – története – neve. Abban a betegszállítmányban pl. mellyel én orvosként kerültem át egyik bajor táborból a másikba, volt egy fiatal bajtárs akinek ott kellett volna hagynia a testvérét, mivel az nem került fel a listára. Addig kunyerált a táborfelelősnél, míg az végül úgy döntött, hogy a ragaszkodó testvért kicseréli egy olyasvalakiért, aki szerepelt a listán, de szívesen kimaradt volna A listának azonban egyeznie kellett! Semmi sem könnyebb: a ragaszkodó testvér egyszerűen átvette a helyette visszamaradó bajtárs fogolyszámát, család- és utónevét és viszont. Hiszen – mint már említettem – okmányai a táborban már régen egyikünknek sem voltak, és mindegyikünket boldoggá tette már az is ha mást nem mondhatott magáénak mint ezt a mindennek ellenére még lélegző szervezetét. Ami a szó szoros értelmében ezen felül és kívül még körülvette e fakó arcbőrű, félig csontváz embereket rongyokként, ez már csak a hátramaradók érdeklődésének tárgya volt: leplezetlen kíváncsisággal és szakszerűen mustrálták az elvonuló „muzulmánokat”, nincs-e valamelyiken még olyan cipő vagy kabát, mely jobb, mint a sajátjuk. Amazok sorsa már úgyis megpecsételődött, de azoknak, akik a táborban maradhattak mint féligmeddig még munkaképesek, minden kapóra jött, ami alkalmasnak tűnt arra, hogy növelje a túlélés esélyeit. Hát érzelgősek nem voltak...
Annak az érzésnek az elvesztését, hogy még egyáltalán emberi alanyok, az is alátámasztotta, hogy az ember a koncentrációs táborban nemcsak az őrség kényének-kedvének kiszolgáltatott tárgya, hanem úgy igazából a sorsé is, annak játékszereként. Mindig az volt a véleményem és azt hangoztattam is, hogy az ember általában csak úgy 5-10 év múlva tudja meg, mi mire jó az életében. A koncentrációs tábor másra oktatott: hányszor, de hányszor tapasztaltuk már 5-10 perc múlva, mi mire volt jó. Még Auschwitzban helyesbítettem egy elvet, melynek „helyessége” rövidesen bizonyítást nyert és később aztán bajtársaim legtöbbje is ehhez tartotta magát. Amiről megkérdeztek, azt többnyire az igazságnak megfelelően válaszoltam meg; amire viszont nem kérdeztek rá, arról hallgattam. Ha megérdeklődték a koromat, megmondtam; ha foglalkozásomat kérdezték, megmondtam, hogy „orvos”, de elhallgattam, hogy szakorvos, hacsak kifejezetten nem a szakmám után érdeklődtek. Auschwitzban, az első délelőttön, a sorakozón egy SS tiszt jelent meg. A negyven év alatti bajtársaknak az egyik oldalra kellett állniok, a negyven felettieknek a másik oldalra. Fémmunkásokat, autószerelőket ismét máshová állították. Ezt követően le kellett eresztenünk a nadrágot és sérv-vizsgálatot végeztek, ismét kiszelektáltak néhány embert. Egy csoportot ezután egy másik barakkhoz hajtottak, ahol ismét fel kellett sorakozni Odakerültem én is. Ismét válogatás következett és miután röviden és velősen megválaszoltam a koromra és foglalkozásomra irányuló kérdéseket, egy kis csoportban félreállítottak. Ismét áthajtották csoportomat egy további barakkhoz és rövidesen újból átcsoportosítottak. Így folytatódott ez még jó egynéhányszor, amíg végül egészen szerencsétlennek nem éreztem magam, mivel egyszer csak teljesen idegen, egytől-egyik külföldi és előttem ismeretlen nyelveken beszelő emberek között találtam magam. Még egy utolsó válogatás, és ezekkel az utoljára kiszelektáltakkal egy utolsó barakkba kergettek. Hirtelen észrevettem: régi bajtársaim, honfitársaim és kollégáim között voltam, abban a barakkban, ahonnan elindultam. És közben szinte észrevehetetlenül csak egyszerűen körbe-körbe kergettek. De azért sejtettem, hogy néhány perc leforgása alatt hány lehetséges sorsot súroltam. . . Amikor összeállították a „kímélőtáborba” indítandó már említett betegszállítmányt, nevem, illetve számom felkerült a listára: szükség volt néhány orvosra. Senki nem volt azonban meggyőződve arról, hogy az úticél valóban egy kímélőtábor lesz. már megtréfáltak bennünket, hiszen ugyanezt a szállítmányt néhány héttel korábban már egyszer elrendelték. És már akkor általános volt a feltételezés, a szállítmány nem egy kímélőtáborba jut. hanem a gázkamrába. Akkor felröppent a hír: aki akarja, töröltetheti magát a gyengélkedők listájáról, ha önként vállalja az oly rettegett éjjeli műszakot. 82 bajtárs azonnal vállalta ezt. Negyedóra múltán kihirdették: az elszállítás lefújva! Az a 82 ember azonban már ottragadt az éjjeli műszak listáján! Legtöbbjük számára ez a következő két héten belüli halált jelentette. Végakarat, betéve megtanulva Most tehát másodszor is összeállították a kímélőtáborba irányuló szállítmányt Már valóban senki nem tudta, cselfogás-e ez vagy ürügy arra hogy a betegekből kicsikarják a munkaerő utolsó szikráját, még ha csak tizennégy napra is; a gázkamra-e a cél vagy tényleg a kímélőtábor? A főorvos szívelt engem. Este, háromnegyed tízkor bizalmasan odasúgta: „Az írnokirodában azt mondtam, hogy még kijelentkezhetsz, tíz óráig megteheted!” Értésére adom, hogy ez nem fekszik nekem, megtanultam az egyenes utat járni vagy – másként kifejezve – rábízom magam a sorsomra. „Én már inkább beteg bajtársaim mellett maradok” mondom neki. Rám veti együttérző, sajnálkozó tekintetét, mintha sejtené... Némán kezet nyújt, mintha búcsúzna, nem az élettől, hanem az én életemtől... Megyek. Lassú léptekkel, vissza a barakkomba. A helyemen szomorúan ül egy barátom. „Tényleg elmész velük?” kérdi. „Igen – megyek...” Könnyek szöknek a szemébe. Megkísérlem vigasztalni. Azután azonban mást kell tennem: szóbelileg végrendelkezni... „Figyelj ide, Otto: ha nem kerülnék vissza, haza, a feleségemhez; és ha te viszontlátnád őt. . . akkor mondd meg neki – figyelj: először is naponta és minden órában őróla beszélgettünk – emlékszel? Másodszor: soha senkit nem szerettem nála jobban. Harmadszor, az a boldogság, hogy vele élhettem, még ha csak rövid ideig is, mindent megért, még azt is, amit itt kellett elszenvednünk.” Otto, hol vagy most? Élsz-e még? Mi lett belőled utolsó közös óránk óta? Viszontláttad a feleségedet? És emlékszel-e
még arra, hogyan kényszerítettelek gyerekes sírásod ellenére, hogy szó szerint kívülről tanuld meg szóbeli végrendeletemet? Másnap elmentem a szállítmánnyal. Ezúttal nem volt sem beugratás, sem trükk. A szállítmány nem ment a gázkamrába sem, hanem valóban egy kímélőtáborba. És azok, akik akkor annyira sajnálkoztak rajtam, ottmaradtak a régi táborban, melyben azután az éhség még jobban tombolt, mint a mi új táborunkban. Azt hitték, a menekülést választották, pedig a romlásba taszították magukat: hónapokkal később, már a felszabadulás után, összetalálkoztam azzal a bajtárssal a régi táborból aki „tábori rendőrként” maga kobozta el azt az egy kondérból kihalászott húsdarabot, mely azokban a napokban, abban a táborban éppen hiányzott egy hullarakományból... Mert abban a táborban, melynek későbbi poklából még idejekorán kiszabadultam, kitört a kannibalizmus. Kinek nem jutna ilyenkor eszébe a „Halál Teheránban” című történet? Egy gazdag és hatalmas perzsa út szolgája kíséretében sétálgatott háza kertjében. A szolga elkezd jajveszékelni, mondván, hogy éppen most meglátta a halált és az megfenyegette; rimánkodik a szolga az urának, adná neki oda leggyorsabb paripáját, hogy sürgősen útnak indulhasson és Teheránba menekülhessen, ahova még aznap este akarna megérkezni. Az úr odaadja a lovat, a szolga elnyargal. A házba visszatérőben azonban maga az úr találkozik a halállal Megszólitja: „Miért ijesztgetted a szolgámat, miért fenyegetted meg?” „Csak csodálkozásomnak adtam kifejezést, mert meglepődtem azon, hogy még itt látom, amikor ma este Teheránban kellene találkoznunk!” Szökési terv Az az uralkodó érzés, hogy csak játékszerek vagyunk, valamint az az alapelv, hogy mi magunk lehetőleg ne akarjunk sorsot játszani, hanem hagyjuk menni a dolgokat a maguk útján. – mindez és még hozzá az a mélyreható apátia, mely elhatalmasodik a táborban élő emberen, érthetővé teszik, ha kerülni igyekszik mindennemű kezdeményezést, és fél a döntésektől. A lágeréletben előfordulnak olyan helyzetek, amikor azonnal pillanatokon belül kell dönteni és a döntéstől lét vagy nemlét függ. A fogolynak ilyenkor az a legjobb, ha a sors leveszi róla a döntési kényszert. A döntés elől való menekülés leginkább akkor figyelhető meg, ha a fogolynak arról kell döntenie: szökjön vagy sem. Azokban a percekben – hiszen mindig csak néhány perc áll esetenként rendelkezésre –, amelyekben ezirányú döntést kell hoznia, a fogoly pokoli belső kínokat áll ki: kísérelje meg a szökést vagy ne kísérelje meg? Vállalja a rizikót vagy ne vállalja? Én magam is átéltem ezt a belső feszültséggel teli tisztítótüzet, amikor közvetlenül a front közeledése előtt alkalom adódott a szökésre. Egy bajtárs, aki a táboron kívül levő barakkokban teljesített orvosi szolgálatot, a szökés mellett volt. Feltétlenül velem együtt akart szökni. Annak az ürügyén hogy konzíliumot kíván tartani egy nemfogolynál, amihez sürgős szüksége volna az én szakvéleményemre, kicsempészett engem a lágerből. Az volt a terv, hogy kint egy külföldi ellenállási szervezet titkos tagja ellát bennünket egyenruhákkal és hamis okmányokkal. Az utolsó pillanatban azonban technikai nehézségek merültek fel és vissza kellett térnünk a táborba Ezt az alkalmat azonban felhasználtuk arra, hogy ellássuk magunkat néhány rothadt krumplival úti elemózsiaként és mindenekelőtt szerezzünk egy-egy hátizsákot. E célból behatoltunk a női láger egyik üresen álló barakkjába, melyet korábbi lakói elhagytak: a női lágert nemrég ki ürítették és a nőket elszállították egy másik táborba. Elképesztő rendetlenség honolt abban a barakkban. Minden összevissza, szétszórtan feküdt, tisztán látszott, hogy sokan megszöktek; voltak ott rongyok és szalma, megromlott ételmaradékok és törött edények. De nem akartuk elvinni még a látszólag hasznátható csajkákat sem, pedig azok a lágerben nagy értéket képviseltek. Nagyon is jól tudtuk ugyanis, hogy a legutóbbi időben, amikor a lágerben már kétségbeejtő állapotok kezdtek uralkodni, ezeket az edényeket nem csak levesvételezésre, hanem mosdótálként, sőt, éjjeli edényként is használták. (Érvényben volt egy igen szigorúan alkalinazott tilalom, hogy a barakkban bármilyen természetes szükséglet kielégítését szolgáló edényt tároljanak. Ezt a tilalmat kényszerűségből meg kellett szegniök mindazoknak, akik pl. a flekktífuszjárvány idején magas lázzal feküdtek és még bajtársi segítséggel sem tudtak volna éjjel a latrináig eljutni, ehhez fizikailag már túl gyengék voltak.) Míg tehát én falazok, kollégám besettenkedik az elhagyott női barakkba. Rövidesen örömtót sugárzó arccal jelenik meg és büszkén rámutat a kabátja alá rejtett hátizsákra.
Azonban még egy másik hátizsákot is látott bent, azt most én hozzam ki. Most ő falaz és én osonok a barakkba. Míg átkutatom a halomnyi összevissza dobált holmit és még mielőtt megtalálnám a második hátizsákot, legnagyobb örömömre és meglepetésemre rábukkanok egy öreg fogkefére. És akkor felfedezek a láthatóan nagy sietségben és kapkodásban visszahagyott holmik kellős közepén – egy női hullát... Visszaszaladok a barakkomban, hogy magamhoz vegyem minden vagyonomat: leveses csajkámat, egy pár rongyos egyinas kesztyűt, amit a flekktífuszbarakk egyik betegétől „örököltem” és néhány tucat apró cédulát. melyekre – mint már emlitettem – elkezdtem gyorsírással rekonstruálni az Auschwitzban elvesztett tudományos könyvem kéziratát. Sietve még egyszer sorban végigjárom betegeimet, akik a földkunyhónk közepén húzódó folyosó két oldalán, rothadó deszkákon összezsúfolva feküdtek. Utoljára végigjárom. először a bal oldalt, majd a jobb oldalt is, közben odaérek egyetlen honfitársamhoz, aki már majdnem haldokló állapotban van, pedig egész idő alatt az volt a becsvágyam, hogy mégis megmentsem. Mindenesetre természtesen szigorúan titokban kell tartanom szökési tervemet Ennek ellenére úgy látszik, valamit sejt a bajtársam. (Talán kissé ideges voltam.) Gyenge hangon felteszi nekem a kérdést: „Te is lelécelsz?” Tagadom, mégsem tudok megválni tekintetétől. Vizit után visszatérek hozzá. És ismét rám vetődik az a reménytelen tekintet – valahogyan szemrehányásként érzékelem. Egyre jobban elmélyül bennem az a rossz érzés, amely azonnal elfogott, amint beleegyeztem a kollégámmal együtt történő közös szökésbe, ezzel szakítva régi elvemmel, miszerint nem avatkozom bele saját sorsomba. És akkor hirtelen kirohanok a barakkból, át a kollégámhoz a betegkörletbe és bejelentem neki: nem tudok vele menni. Alighogy határozottam kijelentettem, hogy le kell mondania társaságomról, alighogy elhatároztam, hogy változatlanul betegeim mellett maradok, egycsapósra eltűnt belőlem az a bizonyos rossz érzés! Fogalmam sincs, mit hoznak az elkövetkezendő napok; de eddig sosem tapasztalt belső nyugalommal, szilárd léptekkel, visszamegyek flekktífuszbarakkomba, leülök a deszkára bajtársam lábához, megpróbálom vigasztalni, majd beszélgetek a többi lázas beteggel, nyugtatgatom őket. Elérkezett táborunk utolsó napja. A közelgő front miatt majd minden lakóját tömeges szállítmányokban más táborokba tették át. A láger fejesei, a kápók és a szakácsok elmenekültek. Aznap az a hír terjedt el, hogy estig a lágert teljesen ki kell üríteni, el kell tűnnie az utolsó még ott maradt foglyoknak is – általában a betegeknek és néhány orvosnak, ill. „ápolónak”. Éjjel – így szólt a további híradás – felgyújtják a tábort. A betegek elszállítására rendelt teherautók azonban még délután sem jelentek meg. Ehelyett a tábort hirtelen a legszigorútiban lezárták és oly szigorúan őrizték a tüskésdrótkerítéseket is, hogy már senki sem kísérelhette meg, hogy egy félig-meddig már előkészített helyen „átjusson a dróton”. A helyzet most már hátborzongatóvá vált. Sejteni lehetett azt a szándékot, hogy a tábor az ottrekedt foglyokkal együtt váljék a lángok martalékává. Akkor határoztuk el – kollégám és én – másodszor a szökést. Utasítást kaptunk, hogy az aznap meghalt három ember holttestét a szögesdróton kívül temessük el. Kettőnkön kívül ugyanis már senki nincs a táborban, akinek ehhez elegendő ereje volna, a többi majd mind magas lázzal, delíriumban fekszik a néhány még kiürítetlen barakkban. Megfogant az elhatározásunk: az első hullával kicsempésszük az ő hátizsákját, abban az öreg mosóteknőben, mely a koporsót és a ravatalt is helyettesíti, a második hullával kikerül az én hátizsákom és a harmadikkal meglógunk mi magunk. A harmadik hulláig tettre is válthatjuk a tervünket. Ennél az utolsónál azonban kicsit várnom kellett, kollégám mondta, hogy még megpróbál egy kis kenyeret szerezni, hogy másnapra az erdőben legyen mit ennünk. Én várok – hosszú percek múlnak el, egyre türelmetlenebb leszek –, még mindig nem jön vissza. Olyan szépen kiszíneztem már magamban, hogyan ízlik majd a szabadság, most, három év után először, amikor a frontnak elébe futunk. És csak jóval később tudtuk meg, milyen ez az „elébefutás”, veszélyes is lett volna. Erre azonban már nem került sor. Mert abban a pillanatban, amikor kollégám végül berobogott, ugyanabban a pillanatban tágra nyilik a lágerkapu és egy gyönyörű alumíniumszínű kocsi, nagy vörös keresztekkel, lassan begurul a sorakozótérre. Megjelent a genfi Nemzetközi Vöröskereszt megbízottja és védelme alá helyezte a tábort és annak utolsó lakóit. Ki gondolna akkor már szökésre? A kocsiból gyógyszeres ládákat raknak ki, cigarettát osztanak, lefényképeznek bennünket, mindenhol ujjongás, örömrivalgás. Most
már nem kell vállalnunk a kockázatot, hogy a harcoló felek közé keveredjünk. A megbízott beszállásolta magát egy parasztházba, közel a táborhoz, hogy szükség esetén éjjel is készenlétben legyen. Első örömmámorunkban meg is feledkeztünk a harmadik hulláról. Most elindulunk és kivisszük, hogy őt is begurítsuk abba a kis aknasírba, melyet ketten ástunk ki. A bennünket kísérő és felügyelő őrszem hirtelen teljesen megszelidült. Kezdi sejteni, hogy most fordul a kocka, igyekszik kapcsolatot teremteni velünk. Mindenesetre részt vesz a rövid halotti imában, amelyet elmondunk, aztán hozzáfogunk, hogy a három tetemre dobjuk az első göröngyöket. Belső feszültségünk és a halállal való versenyfutásunk utolsó napjainak és óráinak izgalmai után olyan áhítattal imádkoztunk a békéért, amilyenre emberi száj valaha is képes lehetett... Igy múlik el ez a nap, táborunk utolsó napja, előre megsejtett és bensőnkben megelőlegezett szabadságban. De nem számoltunk a gazdával. Mert annak ellenére, hogy a Vöröskereszt megbízottja arról biztosított bennünket, hogy egy megállapodás értelmében abba kell hagyni a tábor kiürítését, sőt, annak ellenére; hogy ő maga is a közeli városkában tartózkodott, éjjel befutnak az SS-kkel megrakott teherautók azzal a paranccsal, hogy a tábort azonnal ki kell üriteni: az utolsó ottrekedt foglyokat elszállítják egy központi táborba, ahonnan 48 órán belül Svájcba viszik és hadifoglyokkal cserélik ki őket. Rá sem lehet ismerni a teherautók legénységére; annyira barátságosak ezek az emberek miközben rábeszélnek, hogy aggályoskodás nélkül nyugodtan szálljunk csak be a teherautókba és örüljünk a nekünk most kijutó nagy lehetőségnek. Máris a teherautókhoz tolakszanak azok, akiknek még egyáltalán van elég erejük a tolakodáshoz; kínkeservesen emelik fel a súlyos betegeket és a teljesen elgyengülteket a teherautó raklapjára. Kollégám és én – már el sem rejtve hátizsákjainkat – készenlétben állunk hogy bevárjuk, amíg leszámolják a tizenhárom személyt az utolsó előtti kocsihoz. A főorvos számolgat tizenöten állunk ott, ő pedig egyszerűen kihagy bennünket. A tizenhárom embert felrakják a kocsira, mi ketten visszamaradunk, meglepődve, csalódottan és dühösen. Míg az utolsóelőtti autó elhajt, szemrehányásokkal illetjük a főorvost. Ő elnézést kér, kimerültségére és szórakozottságára hivatkozva: tévesen azt hitte, még mindig szökésre gondolunk. Türelmetlenül ismét leülünk, le sem vesszük hátizsákjainkat és az utolsó néhány fogollyal együtt várunk az utolsó kocsira. De nagyon soká kell várnunk. Ledőlünk tehát a betegbarakk kiürült priccseire teljesen kimerülten az utóbbi órák és napok „idegháborújától”, az egymást követő és felváltó reményektől és csalódásoktól (az egetverő örömujjongástól a halálosan lesújtott bánatig). „Útrakészen”, ruhástól-cipőstől alszunk el. Puskaropogásra és ágyúdörgésre ébredünk, jelzőrakéták villapnak, a barakkfalat is átütő puskagolyók fütyülnek; beviharzik a főorvos azzal a paranccsal, hogy a padlón keressünk fedezéket, a felettem levő ágyemeletről egy bajtárs a hasamra ugrik, most már végképpen felébredtem. Rövidesen áttekintjük a helyzetet: itt a frontvonal! A lövöldözés alábbhagy, megszűnik, hasad a hajnal és kint a táborkapu melletti póznán fehér zászló leng. De csak hetekkel később tudtuk meg mi, a tábor maréknyi utolsó csoportja, hogy még ezekben a legutolsó órákban is újból a sors játékszerei voltunk, érzékelhettük, hogy mennyire kérdéses mindennemű emberi döntés éppen ott, ahol élet vagy halál forog kockán. Ismét a „Halál Teheránban” című mesére kellett gondolnunk, tekintettel azokra a bajtársakra, akik azon az éjszakán abban a hiszemben indultak el, hogy a teherautók a szabadság felé haladnak. Hetekkel később fényképek fekszenek előttem, melyek egy kis táborban készültek, közel a miénkhez, ahová betegeimet elszállították, majd bezárták őket a barakkokba, melyeket aztán felgyújtottak. A fotókon jól kivehetők a félig elszenesedett holttestek. Ingerültség Ennyit az apátiáról, a lélek eltompulásáról, mely a foglyon a táborban való tartózkodása folyamán eluralkodik, lelkféle. tét általában alacsony szintre süllyeszti, a sors vagy a tábori őrség önkényének akarattalan tárgyává teszi. Ez végül oda vezet, hogy az ember óvakodik sorsát saját kezébe venni, tehát döntéseket hozni. Az apátiának azonban még más okai is vannak, ezért nem értékelhető kizárólag a lélek önvédelmi mechanizmusaként. Fizikai indokai is vannak, éppen úgy, mint az ingerültségnek, amely – az apátia mellett – a fogolylélek egyik legkirívóbb ismertetőjele. A
fizikailag ható tényezők közül első helyen áll az éhség és az alváshiány. Ismeretes, hogy már a normális életben is mindkettő apatikussá és ingerültté teszi az embert. A táborban az alváshiány részben arra vezethető vissza, hogy mindenkit agyonkínoznak a férgek, ami a barakkok elképzelhetetlen zsúfoltságának és a higiénia szinte teljes hiányának a következménye. Az így keletkező apátia és ingerültség mellé még egy okozati tényező járul: azoknak a civilizációs mérgeknek a hiánya, melyeknek normálisan éppen az apátia és az ingerültség enyhítése a feladata: nélkülözni kell a nikotint és a koffeint. Ezek hiánya még csak tovább növeli az apátiát és az ingerültséget. A fizikai oldalról jelentkező okokhoz aztán még hozzájönnek ennek a sajátos – a lágerfogolyra jellemző – kedélyállapotaak a lelki alapjai, éspedig különböző „komplexusok” formájában. A foglyok többsége érthető módon valamilyen kisebbrendűségi érzés alatt szenved. Mindegyikünk valaha „valaki” volt, vagy legalábbis azt hitte, hogy valaki. Itt és most azonban szó szerint úgy kezelik, mintha egy „senki” lenne. (Hogy egy a lényegesebb területeken, a szellemi téren elkötelezett öntudatot nem rendíthet meg a lágerbeli helyzet, az nyilvánvaló; de hány embernek és hány fogolynak van ilyen szilárd öntudata?) Anélkül, hogy sokat gondolkozna rajta, anélkül, hogy egyáltalán a tudatáig hatolna, az átlagos fogoly természetesen tökéletesen deklasszáltnak érzi magát. Ennek átélését tulajdonképpen csak az a kontraszthatás hozza felszínre, mely a lágerélet sajátságos szociológiai struktúrájából adódik. Itt ugyanis a foglyoknak arra a kisebbségére gondolok, akik úgyszólván „fejeseknek” számítottak, mint pl. a kápók, szakácsok, raktárgondnokok és a „tábori rendőrök”, – ők mind primitív kisebbrendűségi érzéseiket kompenzálták; ők általában semmiképpen sem érezték magukat deklaszszáltnak, mint a közönséges foglyok többsége, hanem ellenkezőleg, szinte beérkezettnek. Sőt, esetenként egyenesen kicsinyes cezaromániát fejlesztettek ki magukban. A mérgelődő és irigykedő többség lelki reakciója a kisebbség magatartására a legkülönbözőbb módokon tört a felszínre – alkalomadtán rosszindulatú tréfákban fejeződött ki. Mesélik pl. a következő viccet: Két fogoly beszélget egymással és az egyik egy harmadikra vonatkozóan – aki éppen a „beérkezettekhez” tartozik – megjegyzi: „Ezt az alakot akkorról ismerem, amikor még csak a legnagyobb bankház elnöke volt; most pedig itt megjátssza a kápót!” Akárhol is kerül a deklasszáltak többsége összeütközésbe a beérkezettek kisebbségével – és erre a lágeréletben bőségesen adódik alkalom, kezdve az ételosztástól –, az ingerültség kitör és eléri a csúcspontját. Azt az ingerültséget, melynek különböző testi okairól beszéltem az előbb, még hatványozza a lelki okok felmerülése, minden fogoly összetett indulati telítettsége. Így már nem meglepő, hogy az ilyen túlfeszítettség a foglyok egymás közötti verekedésével végződik. Az a reflex, mely a dührohamot odacsapással vezeti le, már attól is magától értetődővé válik, hogy a táborlakó ismét tanúja a rendszeres ütlegelésnek. Magam is gyakran tapasztaltam, ahogy ökölbe szorul az ember keze, azzal fenyeget, hogy "elszalad", amikor a düh elfogja az éhező és kialvatlan embert. Kialvatlan pedig akkortájt attól voltam, mert a tífuszbarakként szolgáló földkunyhóban rövid ideig fűthettünk, ha gondoskodtunk arról, hogy a tűz a kályhában éjjel se aludjon ki Aki közülünk még félig-meddig olyan erőnlétben volt, hogy éjjeli szolgálatot teljesíthetett, annak őriznie kellett a tüzet. Életem legidillikusabb órái közé számítom mindennek ellenére azokat, melyeket az éjszaka kellős közepén, míg bajtársaim aludtak vagy lázálmokban gyötrődtek, a barakk kis kályhája mepett fekve, a földön kinyújtózva tölthettem és míg az „éjjeli műszakom” órái alatt a tüzet őriztem, a lopott brikettek parazsában néhány lopott krumplit sütöttem... Másnap reggel viszont annál kialvatlanabb, kimerültebb, apatikusabb és ingerültebb voltam. Akkortájt, röviddel felszabadulásunk előtt, flekktífusz-orvosként tevékenykedtem és ezenkívül helyettesítenem kellett a blokkfelelőst, aki maga is megbetegedett. Így tehát a táborvezetőséggel szemben felelős voltam a barakk tisztaságáért, – amennyiben az adott körülmények között tisztaságról egyáltalán szó lehetett. Az a nagy szemfényvesztés, melynek ürügyén a barakkot újból és újból ellenőrizték, sokkal inkább a kínzás kedvéért történt, mintsem higiéniai intézkedések céljából. Több ennivaló vagy némi gyógyszer sokkal hatásosabb lett volna, de csak azzal törődtek, hogy a középső folyón egyetlen szalmaszál se legyen, és hogy a betegek rongyos, elpiszkolódott és tetves takarói a fekhelyek lábánál szép sorjában legyenek elrendezve. Amikor szemlét jeleztek, gondoskodnom kellett arról, hogy a lágerparancsnok vagy a lágerfelelős – amikor a fejét le kell hajtania, hogy földkunyhónk alacsony
ajtaján keresztül futó pillantást vethessen annak belsejébe – ne lásson egyetlen szalmaszálat sem, egy porszemnyi hamut sem a kályha előtt, semmi ilyesmit. Ami azonban az abban az oduban meghúzódó emberek sorsát illeti, megelégedett a szemle azzal, hogy lekaptam kopasz fejemről a fogolysapkát és bokacsattogtatás közepette feszes vigyázzállásban harsányan jelentettem: „VI/9. körletbarakk, létszám 52 tífuszbeteg, 2 ápoló, 1 orvos.” És már ott sem voltak. Addig azonban, amíg meg nem jöttek – és általában az az előre jelzettnél órákkal később volt, vagy egyáltalán nem –, kénytelen voltam szüntelenül igazgatni a takarókat; felszedegetni a fekhelyekről lepotyogó szalmaszálakat és még ordítozni is ezekkel a szegény ördögökkel. akik utolsó pillanatig veszélyeztették számomra ezt a látszattisztaságot és látszatrendet. A lázasoknál még fokozottabban érvényesül az a nemtörődömség és eltompultság, melynek folytán csak akkor reagálnak egyáltalán, ha rájuk kiáltanak. De sokszor még ez is csődöt mond, és erősen vissza kell fognom magamat, hogy oda ne üssek. Mert a mások apátiája láttán ingerültségem mérhetetlenül fokozódik és ezt még tetézi, hogy félek a veszélytől, melybe a szemle során sodorhatnak. A belső szabadság Megkíséreltem pszichológiailag ábrázolni és pszichopatológiai alapon megmagyarázni azokat a tipikus jellemvonásokat, amelyek az emberben hosszabb tábori tartózkodás alatt kialakulnak. Ezek után azt hihetnők, hogy az emberi lelket kényszerűségből és egyértelműen végső fokon a környezet határozza meg, hiszen a koncentrációs tábor pszichológiáján belül pl. éppen ez a lágerélet az, amely – sajátságos társadalmi környezetként – az ember magatartását látszólag törvényszerűen alakítja. Joggal lehet tehát ellenérveket felhozni és feltenni a kérdést: hol marad akkor az emberi szabadság? Hát nem létezik a magatartás. az adott környezeti feltételekhez való alkalmazkodás szellemi szabadsága? Az ember valóban nem egyéb, mint többszörös, akár biológiai, akár pszichológini, akár szociológiai értelemben vett meghatározottság és feltételezettség puszta terméke? Valóban nem több az ember, mint testi felépítésének, jellembeli adottságainak és társadalmi helyzetének véletlen eredménye? És különösen: tényleg megmutatkozik az embernek a lágerélet különleges, társadalmilag meghatározott környezete által kiváltott lelki reakcióin, hogy ki sem tudná magát vonni a rákényszerített forma behatásai alól? Hogy alá kell vetnie magát ezeknek a behatásoknak? Hogy „mást nem is tehet” a „körülmények ( a lágerben uralkodó életkörülmények) kényszere” alatt? Nos, ezt a kérdést úgy tapasztalat alapján, mint elvileg is meg tudjuk válaszolni. Tapasztalat szerint annyiból, hogy maga a lágerélet bizonyította, hogy igenis, az ember „mást is tehet”. Akadna példa szép számban, gyakorta hősiesek, melyek megmutatták, hogy az apátiát is le lehet éppen győzni és az ingerültséget is el lehet fojtani; hogy nyomaiban változatlanul fennáll a szellemi szabadság, az Én szabad magatartása a környezettel szemben, még ebben a belsőleg és külsőleg egyaránt abszolútnak látszó kényszerhelyzetben is. A koncentrációs tábort túlélők mindegyike tudna mesélni azokról az emberekről, akik megjelentek itt-ott a sorakozótéren vagy a barakkokban, itt egy-egy jó szót, ott eg-yegy utolsó darabka kenyeret osztogatva. És ha kevesen is voltak, mégis ők szolgálnak bizonyítékul arra, hogy a koncentárciós tábor mindent elvehet az embertől, csak egyet nem: azt a végső emberi szabadságjogot, mely szerint eldöntheti. hogyan álljon hozzá az adott körülivényekhez. És dönthetett „így” vagy „úgy”. A táborban minden nap minden órájában ezernyi alkalom is adódott ilyen belső döntésre mely megmutatja, hogy az ember ellenállhat vagy behódolhat a környezet erőinek, melyek elrabolják az ember sajátját belső szabadságát –, és arra csábítják, hogy lemondva szabadságáról és méltóságáról a külső körülmények puszta tárgyává és játékszerévé váljék, így hagyva magát átformálni „tipikus” lágerfogollyá. Ha a lehetséges szempontok közül ez utóbbi alapján a koncentrációstábor lakók lelki reakciójának módja is végül többnek tűnik, mint pusztán bizonyos testi, lelki és társadalmi feltételek kifejezése; akármennyire is alkalmasak mindezek – úgy a táplálék kalóriaszegénysége, mint az alváshiány és a legkülönfélébb lelki „komplexusok” – arra, hogy megértessék, az ember áldozatul esik egy tipikus lágerpsziché törvényszerűségének. Végső soron mindaz, ami az ember belsejében lejátszódik, amivé az embert a láger látszólag formálja, egy belső elhatározás eredményének tűnik.
Elvileg tehát minden ember ilyen körülmények között is valahogy maga döntheti el, hogy – szellemi szempontból nézve – mivé válik a lágerben: tipikus KZ-ssé vagy olyan emberré, aki még itt is ember marad és megőrzi emberi méltóságát. Dosztojevszkij egyszer azt mondta: „Csak egytől félek: hogy kínomra méltatlan vagyok.” Ezek a szavak elég gyakran jártak a fejemben, amikor megismertem azokat a mártírembereket, akiknek lágerbeli magatartása, szenvedése és halála bizonyságul szolgált arra, hogy létezik az embernek ez a szóban forgó utolsó és elveszíthetetlen belső szabadsága. Ők bizony mondhatták volna, hogy „kínjaikra méltók” voltak. Ők bebizonyították, hogy a valódi szenvedésben teljesítmény rejlik, belső teljesítmény testesül meg. Az ember szellemi szabadsága – melyet utolsó leheletéig senki nem vehet el tőle – lehetővé teszi, hogy még utolsó leheletéig is alkalmat találjon arra, hogy életét értelinessé tegye. Mert nemcsak annak a tevékeny életnek van értelme, mely az embernek lehetőséget nyújt, hogy teremtő módon valósítson meg értékeket; és nemcsak egy élvező életnek van értelme, melyben a szépség élményében, a művészet vagy a természet átélésében adódik alkalma az önmegvalósításra; hanem még az az élet is megtartja értelmét, mely – mint mondjuk a koncentrációs táborban – alig ad már esélyt arra, hogy – teremtve vagy átélve – értékeket valósítson meg, helyette már csak egy utolsó lehetőséget enged, hogy az életet értelmessé tegye, éspedig éppen abban a módban, ahogyan az ember létének e kívülről rákényszerített korlátozásához viszonyul. Úgy a teremtő, mint az élvező élet régen bezárul előtte. De nemcsak a teremtő és az élvező életnek van értelme, hanem: ha egyáltalán van értelme az életnek, a szenvedésnek is kell, hogy értelme legyen. Hiszen a szenvedés valahogyan ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint a sors és a halál. Bajtól és haláltól válik az emberi lét teljes egésszé. Míg a legtöbb foglyot az a kérdés gyötörte, túl fogjuk-e élni a lágert? – mert ha nem, akkor ennek az egész szenvedésnek semmi értelme –, addig az engem nyomasztó kérdés másként hangzott: van-e ennek az egész szenvedésnek, a bennünket körülvevő halálnak értelme? Mert ha nincs, akkor végső soron a láger túlélésének sem lenne értelme. Mert az olyan élet; melynek egyetlen értelme azon áll vagy bukik, sikerüls megúszni vagy sem, olyan életet tehát, melynek értelme egy ilyen véletlen kegyelmétől függ, az olyan életet tulajdonképpen élni sem lenne érdemes. Ajándék a sorsunk Abban a módban, ahogyan az ember magára vállalja elháríthatatian sorsát a velejáró szenvedésekkel együtt, abban még a legnehezebb helyzetekben és az élet utolsó percéig is számtalan lehetőség rejlik, hogy az életet értelmessé tegye. Attól függően, hogy valaki bátor és vitéz marad-e, méltó és önzetlen, vagy pedig a létfenntartásért folytatott és a végsőkig kiélezett küzdelemben elfelejtette emberi mivoltát és végérvényesen azzá a csordaállattá válik, amilyenre a fogoly pszichológiája emlékeztetett bennünket, – ettől függően az ember megvalósította vagy eljátszotta azokat az értéklehetőségeket, melyeket szenvedéssel teli helyzete és nehéz sorsa kínáltak, ettől függően volt tehát a kín „méltó” vagy „méltatlan”. Csak azt ne gondolja senki, hogy az ilyesféle megfontolások az élettől távolállóak, vagy világidegenek lennének. Bizonyos azonban, hogy ilyen magasságok elérésére csak kevés és kivételes ember képes és érett, csak kevesen voltak, akik a lágerben hitet tettek belső szabadságuk mellett és fel tudtak szárnyalni azon értékek megvalósításáig, amelyek elviselhetővé teszik a szenvedést. De ha csak egyetlenegy is lett volna, egymagában elegendőnek bizonyult volna tanúként arra, hogy az ember bensőleg erősebb lehet, mint külső sorsa, és nemcsak a koncentrációs táborban. Az ember mindenfelé szembekerül a sorsával az elé a döntés elé állítva, hogy puszta szenvedő állapotából belső teljesítményt alakítson ki. Gondoljunk csak a beteg emberek sorsára, különösen a gyógyíthatatlanokéra. Én magam olvastam egyszer egy viszonylag fiatal beteg levelét, melyben közli barátjával, hogy éppen most jutott tudomására, hogy már nincsen sok hátra az életéből és még műtéttel sem lehet már rajta segíteni. Levelét azzal folytatja, hogy éppen most emlékszik vissza egy filmre, melynek főhőse bátran és méltósággal nézett szembe a halállal; a film láttán annak idején az járt betegünk fejében, hogy „az ég ajándéka” lehet az, ha valaki ilyen emelt fővel tud a halál felé közeledni és
most, írja a továbbiakban, sorsa neki is megadta ezt a kegyet. Nos, melyikünk – aki annak idején évekkel ezelőtt látta a Tolsztoj „Feltámadás”című művéből készült filmet – nem jutott ugyanarra a gondolatra: ezek nagy sorsok, nagy emberek. Magunkfajtának bizonyára nem jut ilyen nagy sors, tehát esély sem arra, hogy ilyen emberi magasságokhoz felnőjön...És mozi után betértünk a közeli automatabüfébe, ahol szendvics és kávé mellett hamar el is felejtettük ezeket a különös metafizikus gondolatokat, melyek egy pillanatra átfutottak tudatunkon. De ha az ember maga került szembe a nagy sorsával, ha maga állt döntés előtt, hogy saját belső nagyságával álljon a sorsa elé, – akkor már régen nem gondolt korábbi játékos elhatározásaira és – csődöt mondott... Egyik-másik ember számára azonban egyszer talán eljöhetett az a nap, amikor ismét egy moziban ült és szeme előtt lepergett ugyanaz, vagy egy hasonló film, miközben bensejében lelki szemei előtt – egyidejűleg lepergett az emlékezet filmje is, emlékezve azokra az emberekre, akik életükben tényleg megvalósították mindezt és még sokkal többet, mint amenynyit egy szentimentális filmprodukció meg tudna mutatni. Akkor eszébe juthat az embernek ennek vagy annak a történetnek egyik-másik részlete az ember belső nagyságáról – mint pl. annak a fiatal asszonynak a haláláról a koncentrációs táborban, melynek tanúja voltam. A történet egyszerű, nincs is róla sok mondanivaló, mégis oly költői, hogy szinte kitaláltnak tűnik: Ez a fiatal asszony tudta, hogy néhány napon belül meg kell halnia. Ennek ellenére vidáman beszélgetett velem. „Hálás vagyok sorsomnak, hogy ily keményen bánt velem,” mondta nekem szó szerint; „mert korábbi, polgári életemben túlságosan el voltam kényeztetve és szellemi törekvéseimet sem vettem igazán komolyan”. Utolsó napjaiban teljesen befelé fordult. „Ez a fa az egyetlen barátom magányomban”, vélekedett és kimutatott a barakk ablakán. Kint éppen virágjában állt egy gesztenyefa és – lehajolva a beteg fekhelyéhez – a betegbarakk piciny ablakán keresztül még éppen látni lehetett egy zöldellő ágat két virággyertyával. „Ezzel a fával szoktam beszélgetni”, mondja. Meghökkenek és nem tudom szavait mire vélni. Delíriumban lenne és időnként hallucinálna? Kíváncsian megkérdezem tehát, hogy vajon felel-e neki a fa, igent mond-e vagy mi mást? Erre azt válaszolja: „Azt mondta nekem: itt vagyok – én – itt – vagyok – én vagyok az élet, az örök élet...” Az ideiglenes lét analizise Ha az előzőekben arról volt szó, hogy a koncentrációs táborban élő ember belső életvalóságának torzulására nem a felsorolt pszichofizikai okok adják meg az alapot, hanem végül is egy szabad elhatározás, akkor ezt az állítást a következőkben bővebben is ki kell fejteni. A pszichológiai megfigyelések azt mutatták, hogy csak az a táborfogoly esik jellemfejlődésében a lágervilág befolyásának áldozatául, aki saját magát szellemileg és emberileg már korábban feladta; ez pedig csak azzal történt meg, akinek már nem volt belső tartása. Miből állhatott vagy kellett volna állnia egy ilyen belső tartásnak? Ez most a kérdésünk. Volt táborlakók élményeiről szóló beszámolókból és önvallomásokból egyöntetűen kihallatszik, hogy a legnyomasztóbb tulajdonképpen az a tény volt, hogy a fogoly általában soha nem tudja, meddig kell a táborban maradnia. Semmiféle elbocsátási időpontot nem ismer. Az elbocsátás időpontja amennyiben ilyen egyáltalán szóba kerülhetett (a mi táborunkban pl. még az sem) – olyannyira bizonytalan volt. hogy ez gyakorlatilag és az átélés szempontjából nemcsak behatárolhatatlan., hanem határozatlan időtartamot jelentett. És ha egy ismert pszichológiai kutató alkalomadtán egyszer arra utalt, hogy a koncentrációs táborbeli lét „ideiglenes létként” jellemezhető, akkor ezt a jellemzést azzal kell kiegészítenünk, hogy a foglyok léte a koncentrációs táborokban „határidő nélküli ideiglenességként” határozható meg. A táborba frissen beszállítottak megérkezésükkor általában semmi biztosat nem tudtak az ott uralkodó állapotokról. A visszatérőknek hallgatniok kellett és bizonyos táborokból még soha senki nem tért vissza... A táborba lépve azonban, megváltozott a belső színpadkép: a bizonytalanság végét már a vég bizonytalansága is követte. Nem volt előre áttekinthető, vége szakad-e egyáltalán ennek a létformának, és ha igen, mikor? A „finis” latin szónak tudvalevőleg kétféle értelmezése van: vég és cél. Az az ember, aki képtelen
(ideiglenes) létformájának végéig ellátni, arra sem lehet képes, hogy egy célnak éljen. Már nem tud – mint a normális létben – a jövő érdekében létezni. Ezzel viszont megváltozik belső életének teljes szerkezete. Ez a belső széthullás jelenségeihez vezet, mint amilyenek már ismeretesek az élet más területeiről. Hasonló pszichológiai helyzetben van ugyanis pl. a munkanélküli; az ő léte is ideiglenessé vált. bizonyos értelemben ő sem tud a jövőért, egy jövőbeni célért élni. Munkanélküli bányászokon végzett pszichológiai vizsgálatsorozat folyamán alkalmam volt pontos vizsgálatokat végezni arra vonatkozóan, hogy az ilymódon eltorzult létforma milyen hatást gyakorol az időélményre, a „belső időre” vagy „élményidőre”, ahogyan azt pszichológiailag nevezik. A táborban ez így volt: egy rövid időszakasz, mondjuk egy nap, melyet az óránkénti piszkálódások töltenek ki, szinte végtelenül hosszúnak tűnt. Egy hosszabb időszakasz, mondjuk egy hét, – a mindennapok egyformaságával viszont – látszólag félelmetesen gyorsan elmúlt. És bajtársaim mindig egyetértettek velem, ha azt mondtam: a táborban egy nap tovább tart, mint egy hét! Ennyire ellentmondásos volt ez a kísérteties időátélés. Ebben az összefüggésben emlékeztetni kellene egyébként azokra a pszichológiai megjegyzésekre, melyek pl. Thomas Mann „A varázshegy” című regényében találhatók, ahol az író olyan emberek lelki fejlődését ábrázolja, akik azonos pszichológiai helyzetben vannak: tüdőszanatóriumi betegek, akik előtt szintén ismeretlen elbocsátásuk időpontja és ezért éppen olyan „jövőtlenek”, nem a jövő célt tekintő létben élnek mint az itt tárgyalt embertípus, a koncentrációs táborok lakói. Az egyik lágerfogoly, aki annak idején újonnan érkező táborlakók hosszú sorában menetelt a pályaudvartól a koncentrációs táborig, később egyszer beszámolt nekem arról, hogy olyan érzése volt akkor, mintha a saját holtteste mögött lépdelne. Ennyire intenzíven élte meg akkor saját jövőtlenségét, mely arra kényszerítette, hogy egész életét kizárólag a múlt szemszögéből tekintse, mint valami már elmúltat – mint egy halottét. De ezt az élményt „élő hullának lenni”, még más tényezők is elmélyítik. Míg az időben a fogság időtartamának határtalansága addig a térben a behatároltság, a bezártság érződik: mindaz, ami a szögesdróton kívül esik, rövidesen megközelíthetetlennek, elérhetetlennek és valahogyan valótlannak tűnik. A kinti események ugyanúgy, mint a táboron kívüli emberek, az egész kinti normális élet a táboron belül élő számára valahogyan kísértetiesnek hat. Ha módjában áll kifelé tekinteni akkor a kinti életet úgy nézi, mintha már halottként a túlvilágról nézne le a Földre. A normális világgal szemben tehát a fogolynak idővel az az érzése támad, mintha ő „a világ számára elveszett” volna. A .koncentrációs táborban az ember belső életformája retrospektív létezéssé válik azok számára, akik emberileg elhagyták magukat, mert nem kapaszkodhattak meg egy jövőbeni célpontba. Más összefüggésben már beszéltünk erről a múltba való visszafordulás tendenciájáról, mely a rémségekkel telitett jelen értékvesztését szolgálja. A jelen, a környező valóság értékvesztése azonban bizonyos veszélyt rejt magában. Hiszen ettől könnyen elsikkadhatnak a valóságformálás kezdeti lehetőségei, amilyenek még a lágeréletben is léteznek – mint ahogy jóegynéhány hősies példa is bizonyítja. A valóság tökéletes értékvesztése – ahogyan az megfelel a lágerfogoly ideiglenes létezési formájának – végképp arra csábítja az embert, hogy elhagyja, elejtse magát – mivel úgyis „minden mindegy”. Az ilyen emberek elfelejtik, hogy néha éppen egy rendkívül súlyos külső helyzet nyújt alkalmat arra, hogy az ember bensőleg túlnőjön saját magán. Ahelyett, hogy egyenesen a lágerélet külső nehézségeit használnák ki belső tartásuk bizonyitására, nem veszik komolyan jelenlegi létüket, lefokozzák valami lényegtelenné, közber csak inkább előző életükkel foglalkoznak. Az ilyen emberek élete azután elsekélyesedik, ahelyett, hogy a magasba emelkedne, amihez éppen a fogságban az elképzelhető legnagyobb nehézségek közepette alapvetően adottak lennének a lehetőségek. Erre természetesen csak igen kevés ember képes, de éppen nekik sikerült a külső csődben és még halálukban is olyan emberi nagyságra eljutni, ami korábban közönséges létükben talán soha nem jutott volna osztályrészükül; a többiekre viszont, ránk középszerűekre és langyosakra Bismarck figyelmeztetése érvényes, aki egyszer azt mondta: Az életben gyakran járunk úgy, mint a fogorvosna'l, mindig azt hisszük, most jön a lényeg, közben pedig már régen túljutottunk a lényegen. Ezt kicsit módosítva, mondhatnánk: a koncentrációs táborban a legtöbb ember azt hitte a megvalósulás igazi lehetőségei már régen elmúltak, a valóságban pedig éppen abból alltak, hogy ki mit tudott kialakítani ebből a lágeréletből: vegetálást-e, mint a foglyok ezrei, vagy pedig amit
ritkábban és kevesebben, belső győzelmet. Spinoza – mint nevelő Így nyilvánvalóvá válik, hogy minden olyan kísérlet, amelynek célja a lágerélet folytán a foglyokban kialakult pszichopatológiai jelenségeket pszichoterápiai vagy akár pszichohigiénés értelemben ellensúlyozni, oda irányul, hogy a koncentrációs táborban élő embert e helyzete ellenére belsőleg újra talpra állítsa, igyekezve őt ismét a jövő felé, egy jövőbeni cél felé fordítani. Ösztönösen is tett egyik-másik fogoly ilyen irányú kísérletet. A legtöbben megőriztek valamit, ami életben tartotta őket, többnyire egy darabka jövőt. Hiszen az ember sajátja, hogy csakis a jövő szemszögéból, valahogy sub specie aeternitas tud egyáltalán létezni. Léte legnehezebb pillanataiban tehát ehhez a jövőbeni kilátáshoz menekül. Ennek a menekülésnek néha igencsak trükkös formái vannak. Ami engemet illet, a következő élményre emlékszem: majdnemsírva a nyitott cipőkbe bújtatott sebes lábaim okozta fájdalomtól, kemény fagyban és jeges ellenszélben sántikáltam, egy hosszú menetoszlopban, kilométereken át a tábortól a munkahelyünkig. Agyam szüntelenül a tábori életünk ezernyi apró problémájával foglalkozott: mit kapunk ma vacsorára? Ne cseréljem-e el a kiegészítőként várható karika kolbászt inkább egy szelet kenyérre? Váltsam-e át egy tányér levesre azt az egy szál cigarettát, mely még megmaradt a két héttel ezelőtti „prémium”-ból? Hogyan juthatnék egy darabka dróthoz, hogy pótolhassam a cipőfűzőt helyettesítő eltört drótdarabot? Sikerül-e az építkezési területen időben a megszokott munkacsapathoz csatlakoznom, vagy átdobnak egy másikba, ahol valamelyik vad előmunkás fog ütlegelni. És mit tehetnék annak érdekében, hogy „jó legyek” egy bizonyos kápónál, aki annak a valószerűtlen boldogságnak a megvalósulásához segíthetne, hogy átminősítsenek táboron belül dolgozó lágermunkássá, és már ne kelljen részt vennem ebben a szörnyűséges napi menetelésben? Már szinte undorodom ettől az irtózatos kényszertől, melynek nyomása alatt minden gondolatom naphosszat és órákon át, kínlódva, csak e kérdések körül forog. És akkor cselhez folyamodok: hirtelen beleképzelem magamat egy jól kivilágított, szép és meleg előadóterembe, ahol a szónoki emelvényen állok, előttem érdeklődve figyelő hallgatóság kényelmes karosszékekben – és én beszélek, beszélek és előadást tartok a koncentrációs táborok pszichológiájáról. És mindaz: ami annyira kínoz és nyomaszt, tárgyiasul és a tudományosság magaslatáról kerül meglátásra és ábrázolásra... És ezzel az önámító csellel valahogyan sikerül felülkerekednem a helyzeten, a jelenen és annak szenvedésein, azaz olybá venni az egészet, mintha már múlttá vált volna és én magam minden fájdalommal együtt csak tárgya lennék egy érdekes pszichológiai tudományos vizsgálatnak, melyet én magam folytatok le. Hogyan is fejezi ki magát Spinoza Etikájában? „Affectus, qui passio est, desinit esse passio simulatque eius claram et distinctam formamus ideam.” (Egy bánatteli kedélyállapot megszűnik szenvedés lenni, amint tiszta és egyértelmű képet alkotunk róla. – Ethika, 5. rész „A szellem hatalmáról vagy az emberi szabadságról”, III. tétel). Elveszett ember viszont a lágerben az, aki többé nem képes hinni a jövőben. saját jövőjében sem. A jövő elvesztésével elveszíti szellemi tartását, belsőleg omlik össze és úgy fizikailag, mint lelkileg leépül. Ez többnyire meglehetősen hirtelen következik be, valamiféle krízisként, melynek tünetei minden valamennyire is tapasztalt táborlakó számára ismerősek. Mindegyikünk rettegett attól a pillanattól, amikor – nem saját személyét –, hiszen ez akkorra már tárgytalanná is vált volna, hanem barátait nézve – ez a krízis elsőízben megnyilvánul. Ez rendszerint úgy következett be, hogy egy szép napon a fogoly a barakkban fekve maradt, nem lehetett rábírni arra, hogy megmosakodjon, felöltözzék és kijöjjön a sorakozótérre. Már semmi nem hat rá semmivel nem lehet ráijeszteni, nem használ sem szép szó, sem fenyegetés, sem verés – minden hiába: egyszerűen fekve marad, alig mozdul és ha betegség váltotta volna ki a krízist, akkor ellenáll annak is, hogy a rendelőbe menjen vagy bármi mást is megtegyen saját érdekében. Egyszerűen feladta! Fekszik saját vizeletében és ürülékében és nem törődik többé semmivel sem. Hogy mennyire lényeges összefüggés van egyrészt e között a veszélyes önfeladás, önelejtés és másrészt a jövőélmény elvesztése között, erre legszemléletesebb bizonyíték a következő történet: blokkfelelősöm, egy eléggé ismert külföldi zeneszerző és szövegkönyvíró, egyik nap bizalmába
avatott és azt mondta: „Te doktor, szeretnék neked valamit elmesélni. Nemrég furcsa álmom volt. Egy hang azt mondta nekem, hogy kívánhatok valamit, mondjam csak meg neki, mit szeretnék tudni és választ fog adni bármilyen kérdésemre. És tudod-e, mit kérdeztem? Azt, hogy számomra mikor lesz vége a háborúnak? Érted-e, doktor hogyan gondolom: az én számomra! Ez azt jelenti, hogy tudni akartam, mikor szabadul fel a mi táborunk, mikor szakad vége a mi szenvedéseinknek?” És mikor álmodtad mindezt? kérdeztem. „1945 februárjában” mondta. (Akkor március elejét írtuk.) És tovább érdeklődtem, hogy mit választolt az álomhang; halkan, titkolódzva, fülembe súgta: „Március 30-án....” Amikor ez a bajtársam, F. elmesélte nekem ezt az álmát, tele volt reményekkel és meggyőződve arról, hogy az álomhang ígérete valóra válik. Ám a megjósolt időpont egyre közeledett és a hadihelyzetre vonatkozóan a táborba beszivárgott hírek egyre kevésbé tették valószínűvé, hogy a front valóban még márciusban meghozhatja számunkra a felszabadulást. És akkor a következő történt: március 29-én F. hirtelen nagyon belázasodott, 30-án (tehát azon a napon, amikor a jóslat szerint vége a háborúnak és ezzel az ő szenvedéseinek is) deliriumba esett, végül eszméletét vesztette és március 31-én flekktífuszban elhunyt. Aki tudja, hogy milyen szoros összefüggés van egyik oldalról az ember kedélyállapota – olyan indulatok, mint bátorság és remény, ill. bátortalanság és reménytelenség –, a másik oldalról pedig szervezete ellenállóképessége között, annak az is érthetőnek tűnik, hogy milyen halálos kihatása lehet annak, ha valaki hirtelen. reménytelenségbe és csüggetegségbe süllyed. F. bajtársam végül is abba halt bele, hogy a határozott időpontra várt felszabadulás be nem következése feletti csalódósa miatt szervezetének ellenállása a már benne szunnyadó tífuszfertőzéssel szemben hirtelen lecsökkent. Jövőbe vetett hite és ezzel akarata is legyengült, lebénult és ezért tudta a betegség legyűrni a szevezetét – végeredményben így lett igaza az álomhangnak. Ezen egyedi eset megfigyeléséből levont következtetésekkel az is megegyezik, amire alkalomadtán koncentrációs táborunk főorvosa felhívta egyszer a figyelmet: nevezetesen arra, hogy az 1944 karácsonya és 1945 újév napja közti héten soha nem tapasztalt arányú elhalálozás kezdődött a lágerben. Ő is azon a véleményen volt, hogy ez nem magyarázható sem a megnehezült munkafeltételekkel, sem a rosszabbá vált élelmezési helyzettel vagy megváltozott időjárással vagy újonnan keletkezett járványokkal, – ezen tömeges elhalálozás okai sokkal inkább abban a tényben keresendők, hogy a foglyok többsége szokás szerint és naivan abban a reményben bízott, hogy karácsonyra már ismét otthon lesz. Mivel azonban az újsághírek legkevésbé sem voltak biztatóak, a határidő közeledtével a táborlakókon eluralkodott az az általános csüggedtség és csalódottság, melynek a foglyok ellenállóképességére oly veszélyes hatása akkortájt abban a tömeges elhalálozásban mutatkozott meg. Az előbb azt mondtuk, hogy minden kísérletnek, mely arra irányul, hogy belső támaszt adjon a koncentrációs táborban élő embernek, az az előfeltétele, sikerüls őt egy jövőbeni cél felé irányítani. A tény tehát, amellyel minden pszichoterápiás és pszichohigiénés erőfeszítésnek a foglyot szembesítenie kellett, a legtalálóbban talán Nietzsche szavaiban fejeződik ki: „Akinek van miért élnie, szinte minden hogyant ki tud bírni.” A feladat az volt, hogy ragadjunk meg minden lehetséges alkalmat arra, hogy tudatosítsuk a táborlakókban életük „miért”-jét, életcéljukat, így elérjük azt, hogy jelenlegi létezésük szörnyű „hogyan” ját, a lágerélet rémségeit magukban elviseljék és helyt tudjanak állni. Ezzel szemben, jaj annak, aki már nem látott életcélt maga előtt, életét tartalmatlannak ítélte, akinél tovatűnt élete értelme, és ezzel a kitartás minden értelme is. Azok az emberek, akik ilymódon teljesen elveszítették tartásukat, rövidesen fel is adták a küzdelmet. A tipikus válasz, melyet minden felvidító érvelésnek szembeszegeztek mindig így hangzott: „Mi az élet értelme? Már nincs mit várnom az élettől!” Mit lehet erre még felelni? Rákérdezés az élet értelmére Amire itt szükség van: teljes fordulat az élet értelme iránti kérdés felvetesében. Meg kell tanulnunk és a kétségbeesett embereket meg kell tanítani arra, hogy valójában soha nem azon múlik, mi mit várhatunk még az élettől, hanem inkább csak azon, hogy az élet mit vár mitőlünk!
Filozófiai nyelven azt lehetne mondani, hogy itt valamiféle kopernikuszi fordulatról van szó, éspedig olymódon, hogy ne csak egyszerűen az élet értelmét kérdezzük, hanem, hogy megkérdezettként éljük meg saját magunkat, mint olyan embert, akinek az élet naponta, óránként kérdéseket tesz fel, olyan kérdéseket, melyekre válaszolnunk kell és a helyes választ nem töprengéssel vagy szónoklattal, hanem cselekvéssel és megfelelő magatartással kell megadnunk. Élni végső soron nem jelent mást, mint felelősséget viselni az élet által felvetett kérdések helyes megválaszolásáért, az élet által minden egyes ember elé kitűzött feladatok teljesítéséért, az adott pillanat követelményének megfelelő helytállásért. A követelmény és ezzel együtt a létezés értelme emberről emberre, pillanatról pillanatra változik. Soha nem határozható meg az élet értelme általánosságban, soha nem válaszolható meg az emberi élet értelmére feltett kérdés általánosságban – az élet ebben a vonatkozásban nem elvont, hanem egészen konkrét valami, tehát konkrét mindaz, amit az élet esetenként megkövetel tőlünk. Ez a konkrét mivolta alakítja az ember sorsát, mely minden ember számára egyszeri és egyéni. Egyetlen ember és egyetlen sors sem hasonlitható másíkhoz, egyetlen helyzet sem ismétlődik meg. És minden helyzet más és más magatartást követel az embertől. A konkrét helyzet egyszer azt követeli, hogy cselekedjék, igyekezzék sorsát tevékenyen alakítani, – máskor meg azt, hogy használja ki az értéklehetőségek megteremtésére adott alkalmat – átéléssel vagy élvezettel –, majd azt, hogy szerényen viselje sorsát. Minden esetben azonban minden helyzetet az az egyszerisége és egyéni volta jellemzi, mely a konkrét helyzetből adódó kérdésre mindenkor csak egyetlenegy, a helyes „választ” teszi lehetővé. Amennyiben tehát a konkrét sors szenvedéssel sújtja az embert, akkor ebben a szenvedésben is feladatot kell látnia, méghozzá egy szintén csakis egyszeri feladatot. Az embernek a szenvedéssel szemben is át kell, hogy küzdje magát annak tudatáig, hogy ezzel a szenvedésteli sorssal is egyszeri és egyedülálló úgyszólván az egész világmindenségben. Senki ezt a sorsot le nem veheti a válláról, nem szenvedheti el helyette. Abban azonban, ahogyan ezt a szenvedést elviseli, benne rejlik egy kimagasló teljesítmény egyszeri lehetősége is. Számunkra, a koncentrációs táborban, mindez legkevésbé sem volt csak életidegen töprengés. Számunkra az ilyen gondolatok felmerülése volt az egyetlen, ami még segíthetett rajtunk. Mert ezek a gondolatok voltak azok, amelyek nem engedtek kétségbeesni akkor sem, amikor már kilátástalannak láttuk azt is, hogy megússzuk puszta életünket. Mert mibennünk már régen nem úgy vetődött fel az élet értelme iránti kérdés, ahogyan naivan fel szokták vetni, nem értve alatta mást, mint valaminek a megteremtésével valamilyen célt elérni. Számunkra az élet értelme azt a teljességet jelentette, mely magába foglalja a halált is, és így nemcsak az élet értelmét jelenti, hanem a szenvedését és az elmúlásét is: ezért az értelemért küzdöttünk. A szenvedés mint teljesítmény Ha már egyszer előttünk a szenvedés értelme nyilvánvalóvá vált, akkor azt is elutasítottuk, hogy a lágerélet töméntelen szenvedését bagatellizáljuk vagy lekicsinyeljük azzal, hogy „félretoljuk” és szemet hunyjunk felette – esetleg olcsó vagy görcsös optimizmusból Számunkra már a szenvedés is feladattá vált, melynek értelme előtt már nem kívántunk elzárkózni. Feltárult előttünk a szenvedés teljesítményjellege, az a teljesítményjelleg, mely egy Rilkét arra indított, hogy azt kiáltsa: „Mennyi mindent kell megszenvedni!” Ahogyan „feldolgozásról” beszélünk, úgy beszél Rilke itt „megszenvedésről”. Úgy látszik nekünk „sok megszenvednivaló” jutott. Ezért vált azonban szükségessé az is, hogy szinte szembenézzünk a dolgokkal, a mérhetetlen fájdalommal, még azt a veszélyt is vállalva, hogy valamelyikünk „ellágyul”, titokban egyszer-egyszer könnyeinek is szabad folyást engedve. Nem is kellett volna szégyellnie senkinek ezeket a könnyeket, hiszen arról kezeskedtek, hogy a legnagyobb bátorsággal rendelkezett: a szenvedés bátorságával! Erről azonban csak alig egynéhányan tudtak és időnként szégyenlősen bevallották, hogy ismét egyszer alaposan kisírták magukat, mint az a bajtárs, aki egyszer arra a kérdésemre, hogyan sikerült elmulasztania éhségödémáját, bevallotta: „Kisírtam magamból...”
Valami vár A koncentrációs táborban a pszichoterápia, ill. pszichohigiéné csírái – amennyiben egyáltalán lehetővé váltak – vagy egyéniek vagy kollektívek voltak. Ami az egyéni pszichoterápiás kísérleteket illeti, azok többnyire sürgős, sőt életmentő „kezelést” jelentettek, hiszen az ilyen irányú fáradozások elsősorban az öngyilkosságok megakadályozását célozták. Nagyon szigorúan betartott rendelkezés tiltotta ugyanis annak az embernek a megmentését, aki egyszer már tett öngyilkossági kísérletet. Így például hivatalosan tilos volt „levágni” felakasztva talált bajtársakat. Ezért vált mindennél fontosabbá, hogy kísérleteket tegyünk a megelőzésre. Két eset is eszembe jut, melyek nemcsak azt példázzák, hogyan voltak a fenti gondolatmenetek a gyakorlatban hasznosíthatók, hanem figyelemre méltó párhuzamosságot is mutatnak. Két olyan férfiról van szó, akik beszélgetéseikben öngyilkossági szándékot említettek. Mindketten jellemző és tipikus módon úgy nyilatkoztak, hogy „nincs már mit várniok az élettől”. Mindkettővel szemben tehát lényeges volt rámutatni arra, hogy az élet valamit vár őtőlük, hogy az életben, a jövőben valami vár őrájuk. És valóban kiderült, hogy az egyikre egy ember vár: a gyereke, akin istenítő szeretettel csüngött és aki külföldön „várt” az apjára. A másikra viszont nem egy személy „várt”, hanem az ügy: a műve! Az az ember ugyanis tudós volt és egy könyvsorozatot jelentetett meg egy bizonyos témáról. A sorozat még nem volt lezárva, még befejezésre várt. Ehhez a műhöz ez az ember pótolhatatlan és helyettesíthetetlen volt, de se nem inkább, se nem kevésbé, mint az az apa, aki gyermeke iránta való szeretetében hasonlóképpen pótolhatatlan és helyettesíthetetlen volt. Ez az egyszeriség és egyedülállóság, mely minden ember sajátja és minden egyes létnek megadja az értelmét, ugyanúgy érvényes egy mű vagy egy alkotás vonatkozásában, mint egy másik ember szeretetében. Minden egyes embernek éppen ez a helyettesíthetetlensége és pótolhatatlansága az, ami – tudatossá válva – teljes fényében felragyogtatja azt a felelősséget. melyet minden ember visel életéért és annak fenntartásáért. Egy ember, aki tudatában van annak a felelősségnek, mellyel a rá váró műnek vagy a rá váró szeretett embernek tartozik, soha nem lesz képes életét eldobni. Tudja léte „miért”-jét és ezért képes szinte minden „hogyan”-ját is elviselni. Egy szó a megfelelő pillanatban A lágerben a kollektív pszichoterápia lehetőségei természetszerűleg igencsak korlátoltak voltak. E tekintetben egy dolog volt minden beszédnél hatásosabb: a példamutatás! Ha volt a blokkfelelősök között olyan, aki nem hatalmaskodott, akkor ezernyi lehetősége adódott arra, hogy állhatatos és bátorító lényével messzemenő és mély hatást gyakoroljon a befolyása alatt álló emberekre. A magatartás a példamutatás mindig is közvetlenebbül hat, mint a beszéd. Itt-ott azonban a jó szó is hatásos volt, nevezetesen akkor, ha valamilyen külső oknál fogva felfokozott belső visszhangra talált. Így emlékszem a következőkben ábrázolt alkalomra, amikor valamilyen kollektív kitárulkozással egy egész barakk lakóinak bizonyos külső helyzet folytán felfokozott belső készenlétét sikerült pszichoterápiásan kiaknázni. Rémes egy nap volt: röviddel ezelőtt a sorakozónál kihirdették mi minden fog ezentúl szabotázsnak minősülni, amiért azonnali akasztás jár. Ilyen bűncselekménynek számított, ha valaki a takarójából keskeny csíkokat vág le (amit sokszor megtettünk, hogy ebből rögtönzött lábszárvédőt készítsünk magunknak), továbbá a legcsekélyebb „lopás” is. Az történt ugyanis, hogy egy éhhalál küszöbén álló fogoly behatolt a krumplisbunkerbe, hogy néhány kiló krumplit lopjon. A betörést felfedezték és a „betörőt” más foglyok felismerték. Miután a táborvezetőség erről tudomást szerzett, a tettes kiszolgáltatását követelte, ellenkező esetben az egész táborra egynapos teljes böjtöt rónak ki. Természetesen, 2500 bajtárs inkább koplalt, mintsem egyikünket akasztófára adjon. Ennek a böjtnapnak az estéjén földkunyhónkban különösen rossz hangulatban hevertünk együtt. Kevés szó esett, az is ingerülten. És ekkor történt valami: kialudt a villany. A hangulat mélypontra süllyedt. Blokkfelelősünk azonban, okos ember lévén, kis beszélgetést rögtönzött, beszélgetést mindarról, ami mindannyiunk gondolatait annyira foglalkoztatta, arról a sok bajtársról beszélt, akik az utóbbi
időben, betegség vagy öngyilkosság folytán meghaltak. De arról is beszélt, hogy mi lehetett úgy az egyik, mint a másik halálnem igazi oka: az önfeladás. Erró1 és arról a kérdésről, hogyan lehetne a halálos belső „ön-elejtés” várható további áldozatait mégis megmenteni, szeretett volna némi magyarázatot hallani és erre engem szólított fel. Isten a megmondhatója, mennyire nem voltam abban a hangulatban hogy pszichológiai előadást taxtsak vagy barakktársaimnak lelki vigaszt, úgyszólván orvosi lélekgondozást nyújtsak. Fáztam és éhes, kimerült és ingerült voltam. De össze kellett szednem magamat és kihasználnom ezt az egyedülálló lehetőséget, hiszen soha nem volt még ennél nagyobb szükség biztatásra. Orvosi lélekgondozás Hozzáfogtam tehát és azzal kezdtem, mennyire vigasztalannak tűnhet a jövő minden elfogulatlannak. Elismertem, hogy már mindenki nyilván felmérte, hogy milyen kicsiny a túlélés valószínűsége. A lágerben akkor ugyan még nem tört ki a flekktífusz járvány, mégsem becsültem túlélési kilátásaimat 5%-nál magasabbra. És ezt meg is mondtam az embereknek! De egyben hozzáfűztem azt is, hogy a magam részéről eszem ágában sincs feladni a reményt, bedobni a törülközőt, mert egyetlen ember sem ismerheti a jövőjét, egyetlen ember sem tudhatja, mit tartogat számára esetleg akár már a következő óra is. És ha nem is számíthatunk a következő napra szenzációs hadieseményekre, ki tudhatná inkább, mint mi, tábori tapasztalataink alapján, hogy mindenkor adódhat valami váratlan lehetőség. legalábbis az egyén számára: váratlan besorolás egy kivételezett csoportba, különösen kedvező munkafeltételekkel vagy valami hasonló – olyasmi, amire a fogoly vágyik, ami számára a „szerencse csúcsát” jelenti. De én nemcsak a jövőről beszéltem és arról, hogy szerencsére nem ismerjük előre, nemcsak a fájdalmas jelent idéztem, hanem a múltat is, annak örömeit és fényeit, melyek még napjaink sötétségében is világosságot nyújtanak. Idéztem a költőt, aki azt mondja: „Amit átélsz, azt a világ semmiféle hatalma nem tudja többé elrabolni tőled.” Amit egész korábbi életünkben annak élménygazdagságában megvalósítottunk, gondoltunk és elszenvedtünk, azt a belső kincset senki és semmi többé el nem veheti tőlünk... mindezt átmentettük a valóságba, egyszer és mindenkorra. És ha el is múlt – éppen a múltban marad meg az örökkévalóság számára. Mert még az elmúlás is a lét egyik formája, sőt talán még a legbiztonságosabb. Beszéltem végül arról is, hogy milyen sokrétű lehetőség adódik arra, hogy életünket értelemmel töltsük meg. Meséltem bajtársaimnak (akik teljes csendben feküdtek, szinte meg sem moccantak, legfeljebb ittott hallatszott egy meghatott sóhaj) arról, hogy az emberi életnek mindig és minden körülmények között van értelme, és hogy a létnek ez a végtelen értelme még a szenvedést és halált. kínt és elmúlást is magában foglalja. És arra kértem ezeket a szegény ördögöket, akik ebben a vaksötét barakkban figyelmesen hallgattak engem, nézzenek szembe a tényekkel és helyzetük komolyságával, de ennek ellenére ne veszítsék el bátorságukat, hanem őrizzék meg armak tudatában, hogy még harcunk kilátástalansága sem kezdheti ki annak értelmét és méltóságát. Mindegyikünkre – mondtam nekik – ebben a nehéz órában, mely talán sokunk számára a közeledő utolsó órát jelenti – valaki számonkérő tekintettel néz le, egy barát vagy egy asszony, egy élő vagy halott – vagy talán egy Isten. Elvárja tőlünk, hogy ne kelljen csalódnia bennünk és hogy tudjunk nem nyomorúságosan, hanem büszkén szenvedni és meghalni is! És végül beszéltem áldozatunkról: hogy értelme van, mindenképpen. Hogy éppen az az áldozat lényege, – feltételezve, hogy meghozzák – hogy látszólag semmi sem érhető el vele ebben a világban, a sikerek világában. Így igaz ez, akár egy politikai eszméért való önfeláldozásról van szó, akár arról, hogy egyik ember a másikért áldozza fel magát. Könnyen érthető ez közülünk annak, aki vallásos értelemben hívő – és ezt meg is mondtam nekik. Meséltem nekik arról a bajtársról, aki lágerbeli tartózkodása elején szerződést ajánlott az égieknek: kímélje meg az ő szenvedése és halála az általa legjobban szeretett lényt egy gyötrelmes haláltól. Ennek az embernek a számára szenvedés és halál nem tűnt értelmetlennek, hanem – áldozatként – értelemmel telítődött. Értelmetlenül nem akart szenvedni és meghalni, de értelmetlenül ezt egyikünk sem akarja! Szavaim célja éppen az volt, hogy életünknek végső értelmet adjak még ebben a barakkban is, most is, ebben a gyakorlatilag
teljesen kilátástalan helyzetben is. Hogy erőfeszítéseim célt értek, az rövidesen kiderült, amikor ismét felvillant a barakkunk egyik gerendájára szerelt villanykörte és megláttam bajtársaim nyomorúságos alakját, akik könnyes szemmel odavánszorogtak hozzám, hogy megköszönjék szavaimat. Ehelyütt be kell azonban azt is vallanom, hogy túl ritkán volt annyi belső erőm, hogy szenvedő sorstársaimmal olyan szoros és bensőséges kapcsolatba kerüljek, mint azon az estén és hogy bizonyára nem használtam ki kellőképpen minden arra adódó külső alkalmat. A táborőrség pszichológiája Miután már szó volt a felvételi sokkról és a tulajdonképpeni lágerélet pszichológiájáról és mielőtt még foglalkoznánk a fogoly lelki reakciójának harmadik fázisával, azaz a táborból elbocsátott, illetve onnan kiszabadult fogoly pszichológiájával, mellesleg még egy külön kérdést kell tisztáznunk. Azt a kérdést, amelyet ismételten feltesznek a pszichológusnak általában, de különösen annak, aki maga is átélte a dolgokat, és ez a táborőrség pszichológiája. Hogyan lehetséges, hogy hús-vér emberek elkövetik embertársaikkal szemben mindazt, ami az utóbbiak elbeszélése szerint megtörtént velük? Ha valaki meghallgatta az ilyen beszámolókat, azokat valóban el is hitte és tudomásul vette, hogy ilyesmi egyáltalán létezik, feltétlenül felteszi a kérdést: hogyan volt ez pszichológiailag lehetséges? Ennek megválaszolására, de behatóbb részletezés nélkül, a következőkre kell rámutatni: először is, egy tábor őrszemei között akadnak kifejezett, a szó legszigorúbb klinikai értelmében vett szadisták. Másodszor: éppen ezeket válogatták ki mindannyiszor, amikor szigorú őrszemélyzetet kellett összeállitani. A hóhérsegédek és bérencek kiválogatásához – mint amilyent a foglyok tömegéből eszközöltek, pl. a kápó kijelölése alkalmával és amelyről már beszéltünk és megállapítottuk, hogy ez teszi érthetővé, miért éppen a legbrutálisabb elemek és a legönzőbb egyedek tudtak túlélni, – ehhez a negatív kiválogatáshoz most tehát a táboron belül a szadisták pozitív kiválogatása is csatlakozott. Amikor a munkahelyen, kemény fagyban, mely ellen silány ruházatunk egyáltalán nem nyújtott védelinet, az árokban álltunk és volt rá engedélyünk, hogy csoportonként – általában kétóránkénti váltással – néhány percre odaállhassunk a szabadban felállított kosárkályhához, melynek fűtésére ágakat és fahulladékot használhattunk fel, ez természetesen mindannyiunk számára nagy örömet jelentett. Ilyenkor azonban mindig akadt egy előmunkás vagy munkavezető, aki élvezettel fosztott meg bennünket ettől az örömtől, és arcvonásaiból könnyen leolvasható volt a szadista kéj, amellyel mindezt önhatalmúlag megtiltotta és a kályhát, gyönyörű parazsával együtt, a hóba borította. És ha az SS-nek nem tetszett valakinek a képe, mindenkor akadt egy olyan embere, akinek kiszolgáltathatta az illetőt, tudván, hogy az éppen olyan gátlástalan, mint amilyen szakszerű a szadista kínzásokban. Harmadszorra megemlithető, hogy a táborőrség zöme általiában már elfásult a hosszú évek alatt, melyek során egyre növekvő mértékben voltak a láger egész szadista üzemének tanúi. Főleg ezek az eltompult és érzelmi életükben megkeményedett emberek voltak aztán azok, akik saját maguk ugyan tartózkodtak a szadizmustól, de ez volt minden, mert a többiek szadizmusa ellen természetesen semmit sem tettek. Negyedikként még a következőket kell megjegyezni: még a táborőrségben is akadtak szabotőrök. Itt csak annak a tábornak a vezetőjét emliteném, melyben utoljára tartózkodtam és ahol felszabadultam. SS-ista volt. Csak a tábor felszabadulása után derült ki – amiről addig csak a lágerorvos tudott, aki maga is fogoly volt –, hogy a táborvezető titokban nem csekély összegeket áldozott saját zsebéből arra, hogy a közeli helység patikájából gyógyszereket szereztessen be a tábor betegei részére. A történetnek utójátéka is volt: a felszabadulás után zsidó foglyok rejtegették az SS-t az amerikai csapatok elől. Parancsnokuk előtt kijelentették, hogy az SS-t kizárólag azzal a feltétellel hajlandók kiszolgáltatni, hogy haja szála sem görbülhet meg. Az amerikai csapatparancsnok tiszti becsületszavát adta, erre a zsidó foglyok elővezették a volt táborvezetőt akit a csapatparancsnok aztán ismét táborparancsnokká nevezett ki. Mint ilyen szervezte aztán meg, hogy a közeli falvak lakossága gyűjtsön össze számunkra élelmiszert és ruhaneműket.
Ezzel ellentétben ugyanannak a tábornak a tábofelelőse, tehát maga is fogoly, kegyetlenebb volt, mint a tábor egész SS-őrsége együttvéve. Ott és annyiszor ütötte-verte a foglyokat, ahogyan csak tudta, míg pl. a táborvezető – legjobb tudomásom szerint – egyetlenegyszer sem emelt kezet egyetlen foglyára sem. Ebből egyet láthatunk: egy ember címkéje, hogy a táborőrség tagja volt-e vagy fogoly, semmit sem mond. Emberi jóság bárkiben fellelhető lehet, tehát még annál a csoportnál is, melynek általánosított elitélése bizonyára nagyon is kézenfekvő lenne. E területen sok az átfedés és nem olyan egyszerű a dolgunk, hogy kijelenthetnénk: ezek angyalok, azok pedig ördögök. Ellenkezőleg: a lágereletben kialakult szemlélettel ellentétben valahogyan személyes és erkölcsi teljesítmény volt és marad az, ha egy őrszem vagy felügyelő a foglyokkal szemben emberi magatartást tanúsított. Másfelől viszont a legsúlyosabban elitélendő annak a fogolynak az aljassága, aki saját sorstársaival szemben gonosz. Hogy egy ilyen ember jellemtelensége különösen fáj a foglyoknak, az éppen olyan érthető, mint másfelől az a mély megrendülés, mellyel a fogoly fogadja az emberiesség legcsekélyebb jelét is, amit például az őrszem részéről tapasztal. Ha emlékezetemben felmerül az a nap, amikor egy előmunkás (tehát nem fogoly) titokban odacsúsztatott nekem egy darabka kenyeret, melyről tudhattam, hogy csak a reggeli adagjából takaríthatta meg, – akkor arra is emlékszem, hogy távolról sem a darabka kenyér, mint anyagi tárgy volt az, ami a szó szoros értelmében könnyekig meghatott, hanem az irányomban megnyilvánult emberiesség, az adományt kísérő emberi szó és emberi tekintet... Egyet megtanulhattunk mindebből: a földön kétféle emberi faj létezik és csakis ez a kettő: a tisztességes emberek „faja” és a tisztességteleneké. És mindkét „faj” általánosan elterjedt, minden csoportba behatolnak és beszivárognak. Egyetlen csoport sem áll kizárólag tisztességes vagy kizárólag tisztességtelen emberekből, ebből a szempontból tehát egyetlen csoport sem „fajtiszta”, – nos hát, így akadt egy-egy rendes fickó még az őrszemélyzetben is. A koncentrációs táborbeli élet kétségtelenül feltárta az ember legmélyebb rétegeiben rejlő szakadékokat. Csodálkozhatunk-e hát, hogy ezekben a mélységekben ismét csak az „emberi” vált láthatóvá? Az emberi. mint olyan, amilyen: jó és rossz ötvözete. Az a vízválasztó, mely végighúzódik minden emberi lény belsejében és elkülöníti egymástól a jót és a rosszat, lenyúlik a legalsóbb mélységekbe is, és megmutatkozik még annak a mélységnek a fenekén is. amelyet a koncentrációs tábor jelent. Megismerjük magát az embert úgy, ahogyan eddig még egyetlen nemzedék sem. Mii tehát az ember? Az a lény, mely mindig eldönti, hogy mi. Az a lény, mely feltalálta a gázkamrát, de egyben az a lény is, mely a gázkamrákba ment, emelt fejjel és imával az ajkán. A harmadik fázis: A lágerból való szabadulás után A koncentrációs tábor pszichológiáján belül forduljunk most az utolsó szakasz felé, azaz foglalkozzunk a táborból kiszabadult fogoly pszichológiájával. Amikor a felszabadulás élményéről beszélünk – mely természetesen soha nem lehet személytelen ábrázolás –, kapcsolódni szeretnénk beszámolónk azon részéhez, melyben már szó volt arról. hogyan lengett – feszültséggel telitett napok után – egyik reggel fehér zászló a táborkapun. Ezen belső magasfeszültséget teljes belső ellazulás követte, de csalódik az, aki úgy gondolja, hogy most örömmámorban úsztunk. Hogyan is volt ez akkor valóban? Fáradt léptekkel vonszolják magukat a bajtársak a táborkapuhoz, alig állnak a lábukon. Félénken körültekintenek, kérdőn néznek egymásra Megteszik az első bizonytalan lépéseket kifelé, a kapun át. És ezúttal nem hallatszik a parancsszó, ezúttal senki nem görnyed össze ökölcsapástól vagy rúgástól. Nem bizony: ezúttal cigarettát kínál a táborőrség. Nem is lehet azonnal felismerni az őrszemeket, hiszen közben sietve civilruhába öltöztek. Lassan tovább vánszorgunk a bekötőút hoszszában. Lábaink már fájnak, félő, hogy felmondják a szolgálatot. De azért megyünk, először látni akarjuk a tábor környékét, elsőízben szabad emberként. Így lépünk ki a természetbe; a szabadságba. A „szabadságba”, mondjuk és gondolatban egyre ismételjük ezt a fogalmat, egyszerűen nem tudjuk
felfogni. A szabadság szó, hosszú évek vágyálmaiban már túlságosan megkopott, a fogalom elhalványodott, – a valósággal szembesítve szertefoszlik. A valóság még nem hatol igazából a tudatba: még egyszerűen felfoghatatlan számunkra. Elérünk egy réthez, melyen nyiló virágokat látunk. Tudomásul vesszük, de nem „érzékeljük”. Az öröm első szikrája akkor pattan ki amikor egy kakast pillantunk meg, gyönyörűek a sokszínű farktollai. De még nem sokasodnak az örömszikrák, még nem érezzük magunkat a világ részeseinek. És akkor leülünk egy gesztenyefa alá, egy kis padra; tudja az ég, milyen az arckifejezésünk – mindenesetre: benyomást még nem tesz ránk a világ. Este, amikor a bajtársak ismét összesereglenek a régi földkunyhójukban, odamegy egyik a másikhoz és titokban megkérdezi: „Mondd csak, te tudtál ma örülni?” És egyik azt mondja a másiknak – talán még szégyenli is, hiszen nem tudhatja, hogy mindegyikünk hasonlóan érez, – „Őszintén szólva: nem!”. A szó szoros értelmében elfelejtettük, hogyan is kell örülni, ezt úgy látszik ismét meg kell tanulni. Az, amit ilymódon éltek meg a felszabadult foglyok, azt pszichológiai nyelven kifejezett deperszonalizációnak (elszemélytelenedésnek) neveznek. Minden valószerűtlennek, valószínűtlennek látszik, puszta álomnak. Még nem lehet elhinni. Túlontúl sokszor becsapott az álom bennünket az utóbbi években. Hányszor és hányszor is álmodoztunk arról, hogy eljön ez a nap és ismét szabadon lehet mozogni! Hányszor álmodtuk. hogy egy nap hazaérkezünk, üdvözöljük barátainkat, megöleljük feleségünket, asztalhoz ülünk és elkezdünk mesélni mindarról, amit ezekben az években átéltünk, meg arról is, hogy álmainkban előbbre vettük a viszontlátás napját –, ezúttal azonban valóban elérkezett ez a nap! És akkor fülünkbe hasít a hármas sípszó, mely felkelésre szólít és kiszakít abból az álomból, amilyennek a szabadság már oly sokadszor bizonyalt És most egyszer csak valóban el kellene hinnünk! Most ez a szabadság most már tényleg valóságos szabadság lenne? Pedig tényleg eljött ez a nap. A test kevésbé gátlásos, mint a lélek. Az első órában, amint ez lehetővé válik, kihasználja a valóságot és megragadja, szó szerint: elkezdünk zabálni. Órákon, napokon, fél éjszakákon át eszünk. Szinte felfoghatatlan. mennyi mindent tudunk befalni. És ha aztán egyik-másik foglyot meghívja valamelyik környékbeli kedves parasztcsalád, akkor ott eszik és kávét iszik, nyelve megoldódik és akkor elkezd mesélni órákon át. Felszabadul az éveken át ránehezedett nyomás alól és ez a mesélés sokszor azt a benyomást kelti, mintha valamiféle lelki kényszer alatt állna, annyira kényszerű ez a mesélés, ez a „muszáj beszélni”. (Ilyen megfigyelést tettem olyan embereknél is, akik – ha csak rövid időre is – nehéz nyomás alatt álltak, mint amilyen pl. egy Gestapokihallgatás.) Múlnak a napok, sok-sok nap múlik el, amíg nemcsak a nyelv oldódik, hanem valami ott legbelül is, amikor az érzelem egyszercsak rést üt azon a különös gáton, mely eddig útját állta. És akkor egy szép napon, röviddel a felszabadulás után, átvágsz egy tág mezőn, kilométereken át a virágzó réteken, a tábor környékén, egy városka felé. Pacsirták szállnak fel a magasba, hallod öröméneküket és ujjongásukat ott fenn a szabadban. Közelben-távolban egyetlen ember sincs, semmi nincs körülötted, csak a tágas föld és az ég és a pacsirták dala és a szabad tér. És akkor megszakítod vándorlásodat a szabad térben, megállsz, körülnézel, feltekintesz – és térdre borulsz. E pillanatban sokat nem tudsz sem magadról, sem a világról, bensődben csak egy mondatot hallasz, és ismételten mindig csak egyazon mondatot: „A szűkösségből szólitottam az Urat és a szabad térből válaszol nekem”. – Hogy meddig térdepeltél ott, hányszor ismételted ezt a mondatot, az emlékezet vissza nem tudja már idézni... De azon a napon, abban az órában kezdődött meg új életed – azt tudod. És lépésről lépésre – csakis így – lépsz be ebbe az új életbe, válsz ismét emberré... Tehermentesítés (Fesztelenítés) Semmiképpen nem akadályok nélküli az az út, mely a lágerélet utolsó napjainak lelki magasfeszültségétől, az idegháborútól visszavezet a lelki békéhez. Téved, aki azt hiszi, hogy a koncentrációs táborból elbocsátott, illetve onnan kiszabadult fogolynak már nincs szüksége lelki gondozásra.
Első lépésként figyelembe kellene vennünk, hogy lelki vonatkozásban bizonyos veszélyek fenyegetik az olyan embert, aki hosszabb iden keresztül olyan óriási lelki nyomás alatt állt, mint amilyent a koncentrációs tábor jelent. Ezek a veszélyek természetszerűleg merülnek fel a felszabadulás után, éppen a hirtelen nyomáscsökkenés miatt. Pszichikai-higiéniai értelemben ezek a veszélyek úgyszólván a keszonbetegség tükörképe. Mint ahogy a keszonmunkás testi egészségét veszélyeztetné, ha hirtelen hagyná el a keszont (melyben normálisan magas nyomás alatt állt). ugyanúgy károsodhat annak a lelki egészsége, aki hirtelen szabadul fel a lelki nyomás alól. Ebben a pszichológiai fázisban főleg a primitívebb természetű embereknél volt gyakran megfigyelhető, hogy lelki beállitottságukban változatlanul megmaradnak a hatalom és az erőszak kategóriájában. Így most, felszabadulva, úgy vélik, ők maguk azok, akik hatalmukat, szabadságukat önkényesen, gátlástalanul és megfontolatlanul kihasználhatják. Az ilyen primitív emberek számára tulajdonképpen semmi más nem változott, csak a régi kategória előjele: negatívból pozitívvá vált: a hatalom, erőszak, önkény és igazságtalanság tárgyaiból az ennek megfelelő alanyai lettek, túl erősen kötődnek még az átéltekhez. Ez néha teljesen jelentéktelennek tűnő apróságokban nyilvánul meg. Egy példa: egyik bajtársammal egy réten át térünk vissza abba a táborba, ahol felszabadultunk. Elértünk egy frissen bevetett szántóföldhöz. Én akaratlanul is kitérek, ő viszont megfogja a karomat és átvonszol rajta. Dadogok valamit arról, hogy a friss vetést nem szabad letaposni. Akkor dühbe gurul, szemében gonosz fény villan és rám ordít: „Mit nem mondasz! És tőlünk túl keveset vettek el? Nekem feleségemet és gyermekemet gázosították el – másról nem is szólva – és te meg akarod nekem tiltani, hogy összetapossak néhány szál zabot?”... Ezek után az emberek csak nagyon fokozatosan vezethetők vissza ahhoz a máskor oly magától értetődő igazsághoz, hogy. senkinek nincs joga rosszat tenni, még annak sem, akinek sok rosszat kellett elszenvednie. Azon kell tehát lennünk, hogy ezek az emberek megtalálják a visszautat ehhez az igazsághoz, mert ha az visszájára fordul, az sokkal súlyosabb következményekkel járhatna, mint hogy egy ismeretlen parasztnak néhány ezer zabszeme kárbavész. Még látom magam előtt azt a lágerbeli bajtársamat, aki feltűrve ingujját, meztelen karját az orrom elé tartva azt kiabálta felém: „Vágják is le ezt a karomat, ha vérbe nem mártom hazatérésem napján!” Pedig hangsúlyoznom kell, hogy az az ember, aki ezt a kijelentést tette, nem volt amúgy rossz fickó és úgy a táborban, mint azután is a lehető legjobb bajtárs volt. Amellett a torzulás mellett, mely a lelki nyomástól hirtelen megszabadult embert fenyegeti, még két alapvető élmény az, mely jellemét veszélyeztetheti, károsíthatja és eltorzíthatja: annak az embernek az elkeseredettsége és csalódottsága, aki szabad emberként tér vissza hajdani életébe. Az elkeseredés okozója a nyilvános élet jó egynéhány jelensége azon a kereten belül, amely a lágerből kiszabadult ember korábbi környezetét jelentette. Amikor egy ilyen ember hazatér, és tapasztalja hogy vállvonogatásnál vagy olcsó, elcsépelt frázisoknál jobbal nem találkozik, akkor nem ritkán olyan nagyfokú elkeseredés keríti hatalmába, mely felveti benne a kérdést, minek is kellett annyi minden elszenvednie? Amikor szinte mindenütt csak a szokásos szólamokkal fogadják: „...mi nem tudtunk semmiről” és „...mi is szenvedtünk...”, akkor azt kell megkérdeznie saját magától, hogy vajon tényleg ez minden, amit neki mondani tudnak? Másként áll a dolog a csalódottság alapélményével. Itt nem az embertársak azok, akiknek felületessége, érzelmi közönye egyszerűen annyira ijesztő, hogy az ember legszívesebben elmúlna valahol, csak ne kelljen már semmit sem látni, hallani a környező világból... itt, a csalódás élményénél a sors az, amellyel szemben az ember kiszolgáltatottnak érzi magát, nevezetesen az az ember aki éveken keresztül abban a hiszemben élt, hogy már elérte szenvedéseinek mélypontját, most pedig azt kell megállapítania, hogy a szenvedés valahogyan feneketlen hordó, látszólag abszolút mélypont nincs is, mindig van egy még mélyebb pont, egy még lejjebb vezető út. Az előzőekben már beszéltünk azokról a kísérletekről, melyek célja a koncentrációs táborban fogva tartott embert lelkileg felemelni, olymódon, hogy figyelmét egy jövőbeni célpontra irányítjuk, újra és újra emlékeztetjük arra, hogy vár rá az élet, egy ember! És akkor az történik, hogy egyiknek másiknak hazatértekor azt kell megállapítania, hogy már senki nem várt rá. Jaj annak, akinek a számára az egyetlen, ami a lágerben tartotta benne a lelket, az élni akarást –
a szeretett ember nincs többé. Jaj annak, aki a vágyálmaiban ezerszer átélt pillanatot most a valóságban átéli, csak éppen másként, egészen másként, mint amilyennek álmaiban kiszínezte. Felszáll a villamosra, kiutazik ahhoz a házhoz, melyet éveken át csak lelki szemeivel látott, megnyomja a csengő gombját úgy, ahogyan erre vágyott ezer álmában... és akkor nem az nyit ajtót, akinek nyitnia kellene – és nem is fogja neki soha többé kinyitni az ajtót... A lágerben mindenki tudta és meg is mondták egymásnak: nincs az a földi boldogság, mely valaha is jóvátehetné mindazt, amit elszenvedünk. Tulajdonképpen nem is nagyon törődtünk a boldogsággal soha, nem a majdan várható boldogság volt az, amely tartotta bennünk a lelket, értelmet adhatott volna szenvedéseinknek, áldozatainknak, halálunknak. Ennek ellenére: boldogtalanságra, balsorsra – nemigen voltunk felkészülve. A csalódás, mely az új szabadságban a felszabadultak közül nem egynek jutott osztályrészül, olyan élmény, amelyen ezek az emberek igen csak nehezen tudják majd túltenni magukat és a lélek orvosainak sem lesz könnyű feladat ezen átsegíteni őket. Ez a megállapítás azonban nem bátortalaníthatja el azt, akinek a hivatása a lelkek gyógyítása, ellenkezőleg: buzdítóul kell szolgálnia, hiszen feladat jellege van. Így vagy úgy – egyszer a felszabadultak mindegyikére felvirrad az a nap, amikor visszatekint a koncentrációs tábor egész élményére és különös érzés keríti hatalmába: már saját maga sem érti, hogyan volt képes kibírni mindazt, amit a lágerélet megkövetelt tőle. És ha volt életében egy nap – a felszabadulás napja – amikor szép álomnak tűnt minden, akkor eljön egyszer az a nap is, amikor mindaz, amit a lágerben átélt, csak gonosz álomnak tűnik. A hazataláló ember mindezen élményeire az a felséges érzés teszi fel a koronát, hogy mindazok után, amiket el kellett szenvednie. többé a világon semmitől sem kell már félnie – az Istenét kivéve.
ÉRVEK A TRAGIKUS OPTIMIZMUS MELLETT A Regensburgi Egyetemen tartott 3. Logoterápiai Világkongresszuson elhangzott ünnepi előadás (1983. VI. 16-19.). Az előadás „The Case for a Tragic Optimism” (Egy tragikus optimista eset) címen megtartott angol nyelvű változata az „Analecta Frankliana. The Proceedings of the Third World Congress of Logotherapy (1983)” 3. kötetében jelent meg Sandra A. Wawrytko professzor (Berkeley, Institute of Logotherapy Press, 1984) kiadásában. Államtitkár Asszony, Hölgyeim és Uraim! Logoterápia alatt értelem-orientált pszichoterápiát értünk. És ténylegesen abban áll motivációelméleti jelentősége, hogy az embert alapjában véve olyan lénynek tartja, mely folytonosan az értelem keresésének állapotában van. S éppen az értelemnek ez a keresése tűnik a mai társadalmi körülmények között reménytelennek. Ez a frusztráció nem utolsó sorban annak a tragikus triásznak a számlájára írandó, mely 1. szenvedésból, 2. bűnből és 3. a halálból áll. Ugyanis közülünk senki sem mentesül az alól, hogy ne szembesülne az elkerülhetetlen szenvedéssel, az elmaradhatatlan bűnnel, végül pedig a saját elkerülhetetlen halálával. A kérdés melyet magunknak fel kell tennünk, így hangzik: hogyan lehetséges az emberi lét eme tragikus aspektusai ellenére, mégis Igent mondani az életre? A kérdés, mely mindjárt egy másikat vet föl, a következő: Lehet az életnek minden negatív aspektusa ellenére értelme – megtartható-e az élet értelme minden feltétel és körülmény közepette? Most természetesen arról lesz szó, hogy az életnek, bármilyen legyen is, a szemébe nézünk, mégpedig egy olyan szemszögből, mely Rilkének Sizzo grófnőhöz írt egyik levelében a következőképpen hangzik: „Aki az élet szörnyűségét nem fogadja el, nem üdvözli,
bármikor valami végleges határozottsággal, az soha nem birtokolja létünk kimondhatatlan megbízásait, az csak a periférián mozog, és amikor egyszer mégis döntenie kell, nem lesz sem élő, sem halott.” Ebből kiindulva azonban többre is jutunk: arra, hogy még a „negatív aspektusokból” is, sőt éppen azokból, valami értelmeset kell „kihozni”, és azt valami pozitívummá átformálni: a szenvedést teljesítménnyé – a vétket átalakulássá – a halált felelősséget fejlesztő tényezővé kell tenni. Így vagy úgy, még létünk fenyegető aspektusainak árnyékában is meg kell lenni valahogy annak a lehetőségnek, „to make the best of it”, ahogy az angol oly szépen mondja, vagyis, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle; a „legtöbb” latinul azonban „optimum”, és most már értik, miért használom a „tragikus optimizmus” kifejezést. Mit is jelentenek az ezt alátámasztó „érvek”? Végső soron az úgynevezett „argumenta ad hominem”-ról van szó, természetesen abban az értelemben, hogy mi nem olyan optimizmust akarunk tanítani, amit nem azoktól az emberektől tanultank volna meg előzetesen, akik a tragikus optimizmust számunkra előre megélték, megszenvedték. Mégpedig a leghatékonyabb, vagyis a „modellen való tanulás” értelmében, amikor az egyik homo patiens szenvedése a mi pácienseink közül való másikra gyógyító hatással lehet, azaz egy egzisztenciális „újrafeldolgozás” indulhat be. Azonban nem lehetséges „parancsszóra” optimistának lenni Senkinek nem írhatunk elő optimizmust, a reményvesztettől sem várhatjuk el, hogy reméljen. Erre ő maga sem lenne képes, mert senki sem tudja „akarni” a reményt, éppoly kevéssé, mint ahogy a reményen kívül a közismert háromság két másik tagját, vagyis a hitet és a szeretetet sem lehet kikényszeríteni. Hinni csak akkor tudunk, ha valami vagy valaki hihető, méltó hitemre, mint ahogy csak olyant tudok szeretni, aki szeretetre méltó. Egyszóval, a reménynek, a hitnek és a szeretetnek mindenkor megalapozottnak kell lennie, ebben a tekintetben hasonlatosak a szerencséhez, melynek megalapozottnak kell lennie, mielőtt ránk köszönt; ha viszont van okunk szerencsésnek lenni, akkor a szerencse magától ránk talál, s minél kevésbé erőltetjük, annál biztosabban ránk mosolyog. Amikor egy európai Amerikába érkezik, meglepődik, hogy unos-untalan arra szólitják fel, hogy „happy” – vagyis boldog legyen – parancsszóra. Amennyiben van rá alapja, úgy a parancs nem is szükséges; de ha nincs rá oka, akkor úgyis hiába az egész. Így van ez a nevetéssel is: ha meg akarok valakit nevettetni, akkor valamiféle okot kell rá adnom, például elmesélek neki egy viccet. „Megrendezni” azonban nem tudom a dolgot. Az a helyzet állna elő, mint amikor fényképezésnél azt kérem, hogy mondják azt, hogy „cheese”. Ilyenkor kínos mosollyal szoktak reagálni a „barátságos mosolyt kérek” felszólitásra. Amikor egyszer ezeket az összefüggéseket amerikai hallgatóim előtt kifejtettem, a következő előadásra egy karikatúraképsor került a katedrára: egyik gyerek sem hajlandó addig mosolyogni, amíg arra alapjuk nincsen, ez pedig csak akkor következik be, amint a nagynéni feladja – és ekkor nevetségessé válik számukra. Határozottan állítjuk: a szerencséhez alap kell, melynek következtében viszont mindig magától bekövetkezik, röviden, be kell következnie, de kiharcolni nem lehet, mert nem csinálható, éppen ellenkezőleg, minél inkább céllá válik, minél inkább vágyik rá valaki. annál inkább elkerüli az illetőt. Ezt már ismerjük a szexuálpatológiából. Így működik az örömelv, amikor a gyakorlatba átkerülve az öröm elrontójává válik. Ami azonban a realitás elvét – tehát az örömelv látszólagos ellenfelét – illeti, valójában nem ellenlábasa az örömelvnek, hanem éppen annak szolgálatában áll, ahogy ezt maga Freud is többször és nyomatékosan kiemelte. Csakhogy nem szabad átsiklani afölött, illetve elfelejteni azt, hogy maga az örömelv viszont egy még ősibb dolog, mégpedig a homeosztázis elvének szolgálatában áll. amely a maximális belső egyensúlyt és a feszültségektől való mentességet célozza meg, mintha az embernek más dolga nem is lenne! Mintha az embernek valóban csak annyi lenne a feladata, hogy megszabaduljon a feszültségektól úgy, hogy kielégíti az ösztöneit, és kompromiszszumokat köt az ego (én), az id és a szuperego (felettes én) között. A körülötte lévő világ többé nem jelent számára semmit, amiért érdemes lenne magán túl kinyúlnia, egy olyan dolgot keresve, amely méltó lenne arra, hogy szolgálatába álljon, vagy pedig egy olyan társat keresve. akit szerethetne, mivel ő maga is szeretetre méltó. Nem; a világban kint élő emberek számára a dolgok sokszor
pusztán célra vezető eszközökké zsugorodnak ahhoz, hogy többé-kevésbé alkalmasan, és a legjobb esetben is csupán éppen megfelelően a saját ösztöneik kielégítése, vagy akár a tulajdon önmegvalósításuk szolgálatába állítsák őket. Micsoda félreismerése a specifikusan emberinek a motivációelmélet keretein belül! Ahol pedig minden emberit valójában a saját ön-transzcendenciája jellemez, ami ismét csak azt jelenti, hogy olyasvalamire irányul, ami nem csupán önmaga, pontosabban szólva valamire vagy valakire, de nem önmagára, legalábbis nem elsődlegesen önmagára. Amikor egy dolog szolgálatába állok, akkor elsősorban nem magamat, hanem a dolgot látom magam előtt, és egy társ felé irányuló szeretetben megfeledkezem önmagamról. Egész embernek lenni és magamat a világban létező valamire vagy valakire transzcendálom. Nekem tehát ezt a Valamit, illetve Valakit kell szem előtt tartanom, nem pedig a saját önmegvalósításomat. Megfordítva: magamat figyelmen kívül kell hagynom, magamat hátra kell hagynom, el kell feledkeznem magamról, úgy kell magamon túltekintenem, mint ahogy a szem a világból csak olyan mértékben képes valamit meglátni, amilyen mértékben nem önmagából indul ki. Ha ez történik, mondjuk, amikor a fénytörő anyagban (a lencsében és az üvegtestben) homály vagy törés következik be, akkor az átlátszósága károsodik és ez látászavarhoz vezet. Kérdezzük csak meg magunkat, hogy van ez, hogy ha az ember annyira körültekintő, annyire odafigyel önmaga megvalósítására, akkor a bumeráng jut az eszünkbe, amelyről általában azt tartják, hogy visszajön a vadászhoz, ami azonban nem egészen így van, mert csak akkor teszi ezt, ha célt tévesztett – ahogy az emberi is csak akkor fordul önmaga felé, csak akkor gondol túl sokat önmagára, ha nem találja azt az értelmet. mely az életét „megélésre méltóvá” tehetné. Mivel az ember alapjában véve az értelmet kereső lény, és amennyiben megtalálja, akkor boldog is – ugyanis, mint kiderül, az értelem adja meg az „alapot” ahhoz, hogy boldog legyen! De nézzük csak: a szeme előtt lebegő értelem nemcsak boldoggá, hanem szenvedővé is teszi az embert, amint erről meggyőződhetnek Auschwitztól Sztálingrádig valamennyi koncentrációs- és hadifogolytábor egykori lakói révén: ceteris paribus voltak a túlélés esélyei attól függően, hogy az illető fogoly tudatában volt-e annak, hogy a jövőben, kint a szabadságban valami vagy valaki vár rá. És fordítva: ha semmi, illetve senki nem várta, ha nem volt miért életben maradnia, nem látott maga előtt olyan jövőt amiért érdemes lett volna kitartania, akkor „egy napon fekve maradt a barakkban s nem lehetett rávenni, hogy felöltözzön, megmosakodjon és megjelenjen a sorakozónál. Akkor már semmi nem használt, már semmi nem ijesztette meg – sem kérés, sem fenyegetés, sem az ütlegelés – minden haszontalan volt: egyszerűen fekve maradt, álig mozgott, és amennyiben betegség váltotta ki ezt a krízist, már az orvoshoz sem volt hajlandó menni, vagy hogy bármit is tegyenek az érdekében. Feladta a küzdelinet! A saját ürülékében és vizeletében hevert, és már semmi sem érdekelte.” (V. ö.: Viktor E. Frankl: És mégis mondj... Trotzdem Ja zum Leben sagen, Ein Psychologe erlebt das Konzentrationslager, Deutscher Taschenbuch Verlag, München 1982.) És tudják, mi történt ezután? Kikotorta zsebéből az utolsó félretett cigarettáját, és elkezdte szívni. Ebből tudtuk, hogy néhány napon belül meg fog halni. Kinek nem jut erről eszébe, hogy a mai fiatal generáció magát „no future generation”-nek tartja és nevezi magát? És ki csodálkozik még azon, hogy nemcsak a cigarettához, hanem a kábítószerhez is menekül? A látszólagos célnélküliség a manapság annyira terjedő mélységes céltalanság érzete miatt látszólag csak a tiszta szubjektivitás halvány boldogságérzetébe való visszavonulás marad, amit a kábítószerek közvetítenek számukra. A céltalanság-érzet pedig terjed. Egyre több olyan ember. van, akinek a cél után való kutatása értelmetlenné válik. Egész irodalma van már, melynek keretében – a rendelkezésünkre álló 10 logoterápiás teszt segítségével – a céltalanságérzésnek szó szerint világméretű terjedése empirikusan bizonyítható. Csupán két munkát kiragadva, melyekkel az utóbbi napokban foglalkoztam: „of forty consecutive patients applying for therapy at a psychiatric outpatient clinic, 30 percent had some major problem involving meaning as adjudged from selfratings, therapists or indepedent judges.” (Egy pszichiátriai klinika járóbeteg rendelésén egymás után jelentkező negyven páciensből 30 százaléknak volt valamilyen súlyosabb, az élet értelmével kapcsolatos problémája, amint az önértékelésekből, a terapeuták vagy független elbírálók adataiból ez kiderül.) (Irvin D.
Yalom, Existential Psychotherapy, Basic Books, New York 1980.) Majd néhány nap múlva egy olyan statisztika került a kezembe, melynek értelmében több ezer kilométerre keletre a lakosságnak csak 1%-kas kevesebb tagja panaszkodik a céltalanságra (Profil, 14. évf. 15. szám). Az érintett országokban az embereknek általában mindenük megvan, ami az elethez szükséges de alig tudják, hogy mi az, amiért érdemes lenne élni. És ahol a gazdasági világválsággal kapcsolatban az elsőként emlitett előfeltétel – az anyagi jólét – elveszti érvényességét, ott a másodikként említett előfeltétel – egzisztenciális lecsúszás – olyan formában nyer aktualitást, hogy a gazdasági világválság munkanelküliséghez vezet – és a munkanélküliség még tovább mélyíti a céltalanság érzését. Köztudott, hogy fél évszázaddal ezelőtt a világgazdasági válság jelentős munkanelküliséget okozott. Akkoriban azt a feladatot kaptam, hogy a Bécsi Munkáskamara által indított „Veszélyben az ifjúság” elnevezésű akció keretében a fiatal munkanélkülieket pszichiátriailag kezeljem. Az általam gyűjtött tapasztalatokat azután 1933-ban, tehát éppen 50 éve, megjelentettem a „Sozialärztliche Rundschau”-ban. Ugyancsak leírtam az általam munkanélküliség.neurózisnak nevezett állapotot, melynek előterében súlyos depresszió állt. Hipotézisemben addig mentem el, hogy ez a depresszió egy kétszeres hiányidentifikációra vezethető vissza: a munkanélküli hajlamos azt mondogatni magának: „munkanélküli vagyok, tehát haszontalan, így hát életemnek sincs célja”. Ez az értelmezés úgymond „ex iuvantibus” beigazolódott: amint sikerült az érintett fiatalokat fizetség nélküli, de számukra értelmes munkába állítani akár egy ifjúsági szervezetnél, akár a felnőtt továbbképzésben, vagy egy nyilvános könyvtárban – depressziójuk egy csapásra megszűnt, még akkor is, ha a gyomruk ugyanúgy korgott, mint annak előtte, hiszen a harmincas években a munkanélküliség valóban egyet jelentett a gyomor korgásával. Megállapíthatö: az derült ki, hogy nem annyira a munkanélküliség önmagában véve vezet neurózishoz, hanem sokkal inkább a céltalanság érzése, s hogy ennek elejét vegyünk, ahhoz nem elég a jóléti állam szociális biztonsági hálója: ahhoz túl ritka szövésű ez a háló. Az ember nemcsak munkanélküli segélyből él ... A munkanélküliség leküzdésére többek között a munkaidő csökkentését javasolták; de a gazdaságossági számításnak ezt sem szabad megtennie a pszichonoetikai gazda nélkül. Egy volt amerikai hallgatóm, Terry Mandel joggal tette fel ezt a kérdést: „Ha egyszer valóban el fogunk oda jutni, hogy – hála a technika vívmányainak – az amerikai munkások 15%-a az egész nemzet igényeit ki tudja elégíteni, akkor két probléma merül majd föl: ki tartozzon ahhoz a 15% hoz, aki dolgozik, s mit kezdjenek a többiek a szabadidejükkel – valamint életük értelmének elvesztésével?” Ami pedig a korai nyugdíjazást illeti, az pszichiáter szemmel nézve nem kevésbé problematikus; épp elég gondot okoz már nekünk a 65 évesek nyugdíjazási krízise, nem utolsósorban a teljesítményre orientált társadalmunkra való tekintettel, melynek termékeként egy ifjúságimádat érvényesül. Ami megint úgy hat, hogy a magukat haszontalannak vélők céltalanság érzését csak növelni fogja az eldobott ócskavasság kisebbségi érzete. Ezzel tehát megbeszéltük volna azt a fajta depressziót, melynek gyökere a „páciens” társadalmigazdasági helyzetében keresendő. Emellett azonban létezik a pszichodinamikus eredetű, és az úgynevezett endogén depresszió, az utóbbi a biokémiai dimenzióban gyökerezik. Más a célnélküliségérzet: ez az értelmetlen élet miatti szenvedés önmagában véve nem lelki betegség, hanem a szellemi fáradtság kifejeződése. Különösen a fiatalok nemzedéke az, amelyik nem csupán a célt keresi, hanem meri azt megkérdőjelezni is, és egyáltalán nem hajlandó lenyelni a beletáplált hagyományokat. És így fordulhat elő, hogy az egzisztenciális frusztráció szintje, vagyis annak frusztrációja, amit a logoterápiában „az értelemkeresés szándékának” nevezünk, különösen magasan áll a fiatalok között (a Caritas-kötet szerint „a fiatalok 42%-a céltalannak találja az életét”). Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon, hogy a céltalanság érzése olyan neurotikus tömegtünet formájában jelentkezik, amely éppen a fiatalok között figyelhető meg. Egy amerikai taxisofőr egyszer a következőképpen határozta meg ezt: „Elpusztítják magukat, meggyilkolják egymást és kábítószeren élnek.” A hét szó helyett három is elegendő lett volna: „depresszió-agresszió-kábítószerfüggés”. „Killing oneself”, vagyis öngyilkosságot elkövetni általában depresszióra visszavezethetően szoktak, aminek alapja elsősorban éppen a céltalanság-érzés. Ezzel nem azt akarom mondani hogy minden öngyilkosság indítéka a céltalanságérzet; de határozottan az a véleményem, hogy nem
követnék el, amennyiben az érintettnek legalább egy, célnak nevezhető valami lenne az életében. Nem csupán speciálisan terápiás jelentősége van annak, hogy életünk értelmének tudatában legyünk, hanem átfogóan profilaktikus fontossága is. Ha már az öngyilkosság profilaxisánál és az ezzel kapcsolatos megelőző intézkedéseknél tartunk, szeretném megemlíteni azt, hogy „a Bécsi Iskolatanács iskolai pszichológusa így számol be az egyik Svájcban végzett kísérletről: Az egyik kantonban a hírközlő szervek abban állapodtak meg, hogy egy éven keresztül semmiféle öngyilkossággal kapcsolatos dolgot nem közölnek – aminek hatására ebben a kantonban tizedére csökkent az öngyilkosságok száma.” (Die Presse, 1981. II. 14-15. 5. oldal), vagyis tíz százalékra. Megkérdezem magamtól, hogy a tömegtájékoztatás felelősei közül ki hajlandó vállalni a felelősséget az elkövetett öngyilkosságok kilencven százalékáért, melyek nem következtek volna be, ha a tömegtájékoztatás nem „veri nagydobra'” őket... De hagyjuk most a megelőzés problematikáját és foglalkozzunk az intervenció kérdéscsoportjával: mit lehet egy adott konkrét esetben tenni? Ha nekem kell ezt a kérdést megválaszolnom akkor két saját tapasztalatomra támaszkodhatom: a Wilhelm Börner által alapított és 1938-ig, vagyis egy évtizeden át vezetett, a – maga nemében gyakorlatilag első! – Bécsi Életuntak Irodáján folytatott tevékenységemre, továbbá arra a négy évre, amelyet kezdő orvosként a nagy Bécsi Városi Pszichiátriai Kórházban töltöttem el és ahol azon a női osztályon tevékenykedtem, ahová öngyilkossági kísérlet után helyezték el a pácienseket. A négy év alatt mintegy 12 000 „eset” volt, sorsok, melyek az én kezemen mentek keresztül, és ott bizony sokféle tapasztalatot lehetett szerezni. . . Erre szoktam visszagondolni, amikor suicid (öngyilkos) pácienssel ülök szemben. Ugyanis újra és újra bebizonyosodott, hogy még a teljes kilátástalan helyzetekben is végül akadt egy megoldás, válasz, lehetett egy célt találni, bár néha csak jóval később. Ki tudja nekem garantálni, kérdezem én, hogy az én esetemben nem ez fog előfordulni, és egy szép napon nekem is megjön az a megoldás, amiben korábban már nem is mertem hinni? Egy szép napon, de ezt a napot még meg kell érnem, addig meg kell őriznem magam és az érte érzett felelősséget, melyet már ma is vállalom, és amely többé nem hagy békén. A tömegneurotikus triász második tagjával, az „agreszszíóval” kapcsolatban, statisztikai kutatási eredmények helyett egy anekdotát szeretnék elmesélni az értelmetlenség-érzet korrelációjára, amelyet Carolyne Wood Sherif amerikai szociológusnőnek köszönhetek. Az egyik kísérlet keretében fiatal pszichológusokat csempészett be egy cserkésztáborba, hogy csoportagressziókat keltsenek sportversenyek során. Ugyanis a sport egyáltalán nem az a modern katarzis, aminek általánosan vélik, ami katalizálná és szublimálná a „potenciális agressziókat”. Én a sportot inkább olyan nem vallásos aszkézisnak tartom, amelyet korunk fizikailag nem leterhelt embere magával szembeni teljesítmény kikényszerítésére használ, még ha ez „nélkülözhető teljesítmény” is. Tehát a sport a „megmentők” közé tartozik, melyek – Hölderlin szerint „ott teremnek, ahol a veszély” fenyeget. (Feltételezve, hogy a „savas eső” nem teszi tönkre ezt a termést.) A mozgáshiányos emberek a „jogging”-nak hódolnak, és amint a megizmosodott lábszárak már senkinek nem imponálnak, akkor átállnak az erogénebb „aerobic”-ra. De térjünk vissza Carolyne Wood Sherif kísérletére. Az agressziók egyetlen alkalommal szűntek meg, mintha elfújták volna őket, mégpedig akkor, amikor az ellenségessé vált csoportoknak együttes erőfeszítéseket kellett tenniük egy zivatar után, hogy a tábor ellátását szolgáló élelmiszerszállító kocsit a löszös kátyúból kiszabadítsák és útnak indítsák. A feladatnak szóló odaadás egyesítette őket – és szó szerint elfeledtette velük agresszióikat. Szeretném nyitva hagyni a kérdést, vajon nem túl vakmerő dolog ezt extrapolálni és azt kérdezni magunktól. hogy az emberiség túlélésének egyetlen esélye nem abban áll-e, hogy a nemzetek találnak-e egy közös feladatot? Most pedig a tömegneurotikus triász harmadik tagja következik, a „kábítószerfüggés”. Most is szeretném megkímélni Önöket az unalmas statisztikáktól, de nélkülük nem tudom Önöket két teszt eredményével konfrontálni: Annemarie von Forstmeyer az általa megvizsgált alkoholisták 90%ánál mély céltalanság-érzetet állapított meg, és Stanley Krippner szerint az általa pszichiátriailag megvizsgált kábítószer-élvezők 100%o-a arról panaszkodott hogy céltalan az élete. Talán azt fűzném még hozzá, hogy a bűnöző és kábítószeres páciensek rehabilitálását célzó fáradozások is bemutatásra érdemessé válnak, amint az alapvető cél-problematikát szem előtt
tartják, majd pedig hasznosítják. Csak néhány példát kiragadva: Louis S. Barber és Alvin R. Fraiser amerikai logoterapeuták fiatalkorú bűnözőknél 87%-os, ill. kábítószer élvezőknél 40%-os eredményt tudott kimutatni (Logotherapy in Action, szerkeszti: Joseph B. Fabry, Reven P. Bulka és William S. Sahakian, New York 1979). Ennyit a cél kereséséről. De, hogy állnak a dolgok magánál a célnál? És egyáltalán hogyan találjuk ezt meg? Először is hadd jegyezzem meg, hogy amikor a logoterápiában a célról beszélünk, akkor a konkrét helyzetben rejlő konkrét célról van szó, mellyel az adott konkrét személy szembesül. Ez a cél potenciális, ami azt jelenti, hogy mindig attól az embertől várja a megvalósítást, akinek „köze van” hozzá, akit „igénybe vesz”, aki a belőle származó „kihívást” meghallja. A konkrét cél mellett természetesen van még egy általános is. De ez a szabály érvényesül: minél általánosabb a cél, annál kevésbé fogható meg. Nem véletlenül beszélünk egy „végső” célról. A konkrét helyzet konkrét célja úgy viszonyul a végső célhoz, iriint egyetlen képkocka az egész filmhez: ennek célja is csak akkor kezd megvilágosodni, amikor a többé-kevésbé „happy end” felé közeledünk; de ez is csak akkor következik be, ha minden egyes jelenet értelmét „felfogjuk”. Vagyis egyrészt figyelmesnek, másrészt pedig türelmesnek kell lennünk, a moziban az előadás végéig – az életben pedig „halálunk órájáig”. De ami a logoterápia által szem előtt tartott célt, tehát a minden egyes helyzetet jellemző egyszeri és egyedülálló célt illeti – ehhez érkezünk el annak a célkeresési folyamatnak a során, mely a Karl Bühler-féle Aha-éhvény és a Max Wertheimer-féle Gestalt-észlelés között pontosan középen helyezkedik el: Hirtelen felvillan a cél, hirtelen szemünkbe tűnik; de ez nem egyszerűen egy „háttér” előtt észlelt „alak”, hanem az alak-észleléssel szemben a cél-észlelésnél a valóság hátterében hirtelen felfedezünk egy lehetőséget, mégpedig azt a lehetőséget, amely – amint szükséges és amennyire lehetséges – megváltoztatja a valóságot. Ami a célkeresési folyamat megvilágítását illeti, köztudott, hogy Charlotte Bühler az életrajzi anyagok összehasonlitó tanulmányozási módszerét választotta. Emellett, úgy mondanám, létezik még a biológiai „approach” (megközelítés) is. Ha abból indulunk ki, hogy a lelkiismeret egy olyan súgóra emlékeztető célszerv, amely „beadja” nekünk, milyen irányba kell elmozdulnunk, milyen irányt kell követnünk, hogy az adott helyzet által megkövetelt cél megvalósítási lehetőségére rájöjjünk. Ehhez a helyzethez minden esetben egy meghatározott – mégpedig értékmérő – mércével kell közelitenünk. Csakhogy ez olyan értékekre van hitelesítve, melyek énünk annyira mély rétegében gyökereznek, hogy – hacsak nem válunk önmagunkhoz hűtlenné, hacsak nem akarjuk önmagunkat elárulni – semmi mást nem tehetünk, minthogy ezen értékek alapján cselekedjünk: ezeket az értékeket egyáltalán nem elhatározás útján választjuk ki magunknak, mégpedig egyszerűen azért nem, mert mi magunk „vagyunk” azok. És el kell ismernünk, hogy ezzel a hipotézisünkkel a Konrad Lorenz féle biológiai a priori koncepció közelébe érkeztünk. Mindenesetre nem zárható ki, hogy az általunk pre-reflektív axiológiai- (értéktani)-nak nevezett ön-értelmezés biológiailag megalapozott, sőt preformált (régebben kialakult). Ebből az önértelmezésből kiindulva – amennyiben persze megtartja – ismeri fel az ember azt az utat, amelyen rátalál élete értelmére. Tehát egyáltalán nem kell receptet adnunk neki, a célt egyáltalán nem kell előírnunk számára, ilyet nem is tehetünk; ellenben nagyon is jól elmondhatjuk, hogyan kell nekilátni az élet értelmének megtalálásának. Tudniillik úgymond három fő útvonalat követve találhatjuk meg az életünk értelmét: először is, ha valamit csinálunk, valamilyen feladatot tűzünk ki, vagy valamilyen művet alkotunk; másodszor, ha valamit megtapasztalunk, legyen az természet vagy művészet – valamit, mondom, vagy valakit, és valakit az egyszeri és egyedülálló lénye legmélyéig megtapasztalni azt jelenti, hogy szeretjük. Más szóval, az élet célját éppúgy megtalálhatjuk a cselekvés királyi útját (via regig activa) követve, mint az elmélkedés királyi útját (via regig contemplativa) követve. De végül is az derül ki, hogy – elnagyoltan megfogalmazva – nemcsak a munkában és a szeretetben találhatjuk meg életünk értelmét, hanem ott is, ahol olyan reménytelen helyzet tehetetlen áldozatává válunk, amelyen változtatni nem tudunk, amelyben csupán a saját hozzáállásunkat tudjuk megváltoztatni, a hozzáállásunkat és ezzel együtt önmagunkat azért. hogy emberileg nézve érettekké váljunk, felnőjünk, önmagunk fölé emelkedjünk és így tegyünk bizonyságot minden emberi képesség közül a legemberibbről, magyarul az ember
azon képességéről, hogy az egyéni tragédiát győzelemmé tudja valtoztatni. Hála ennek a harmadik lehetőségnek – mely lehetővé teszi, hogy még a szenvedésnek is megleljük az értelmét –, az élet potenciális értelme feltétlen: e lehetőség alapján az életnek még a legszerényebb feltételek és körülmények között is van értelme. A 10 logoterápiai teszt (Viktor E. Frankl, Ärztliche Seelsorge, Bécs 1982. 254. oldal) alapján és segítségével végzett empirikus kutatás statisztikai eredményei azt bizonyították , hogy az ember valóban képes arra, hogy értelmet adjon életének – függetlenül nemi hovatartozásától, korától, intelligencia hányadosától, képzettségétől, jelleme struktúrájától, környezetétől, vallásos vagy nem vallásos voltától, illetve attól függetlenül, hogy milyen felekezethez tartozik (Viktor E. Frankl, Die Sinnfrage in der Psychotherapie, München 1981, 63. oldal). Készült egy olyan empirikus tanulmány is, mely kifejezetten azzal a lehetőséggel foglalkozott, hogy még a szenvedésből is „kicsiszolható” egy szikrányi értelem: a Yale Egyetemen megkérdezett egykori (vietnami fogságba esett) katonák közül nem kevesebb, mint 61% elismerte, hogy kínzás, betegség, alultápláltság és magánzárka ellenére emberileg annyiban „profitáltak” a hadifogságukból, hogy alatta belsőleg „felnőttek” – „bölcsebbé és érettebbé” váltak (W. H. Sledge, J. A. Boydstun és A. J. Rabe, Arch. Gen. Psychiatriae, 37. 1980, 430-443.). Szabad legyen beváltani az ígéretemet és „argumenta ad hominem” (emberhez – személyhez – szóló érveket) közölni Önökkel. Negyed évszázadon keresztül vezettem egy közkórház neurológiai osztályát, ahol ismételten azt figyelhettem meg, hogyan viselték el és uralták kimondhatatlanul nehéz sorsukat az akut és krónikus betegek – fiúk, akiknek nem sokkal beszállításuk előtt még Yamahájukkal „száguldoztak” az utcán, és leányok, akik az előző szombat éjszakát még a diszkóban táncolták át; de hadd beszéljek Önöknek inkább valami közelebbiről helyesebben egy közelebb ülőről – előttem ül, Önök között található Jerry Long. Tegnap ő maga szólalt fel, a saját előadását tartotta meg ezen a kongresszuson. Egy búvárbaleset következtében mind a négy végtagja megbénult. A szájában tartott pálcikával tud gépelni. Néhány éwel ezelőtt texasi otthonából írta nekem azt a levelet, melyből egyetlen mondatot szeretnék Önöknek felolvasni: „I broke my neck, it didn't break me. Eltörtem a nyakam, de ez nem tört meg engem. Ellenkezőleg: életem tele van értelemmel. Olvasok, írok, televíziót nézek és mindenekelőtt pszichológiát tanulok – egy speciális TV-készülék segítségével vagyok kapcsolatban az egyetemmel, így meghallgathatom az előadásokat, részt vehetek a szemináriumokon, sőt a vizsgákat is le tudom tenni. És megvagyok győződve arról, hogy hátrányos helyzetem sokkal megértőbb pszichológiai tanácsadóvá tesz. I know that without the suffering, the growth that I have achieved would have been impossible. (Tudom, hogy a szenvedés nélkül lehetetlen lett volna ekkorát fejlődnöm.)” Ez azt jelentené, hogy az élet céljának megtalálásához szükség van a szenvedésre? Ez durva tévedés lenne. Semmiképpen nem gondolom azt, hogy a szenvedés szükséges, sokkal inkább azt akarom mondani, hogy szenvedés ellenére is meg lehet találni az élet értelmét, ha úgy tetszik, a szenvedés által feltételezve, hogy a szenvedés szükségszerű, vagyis, hogy a szenvedés okát nem lehet megszüntetni, kiküszöbölni, legyen az biológiai, pszichológiai vagy szociológiai eredetű; ha egy rákos daganat operálható, akkor természetesen megoperálják a pácienst; ha a páciens neurózissal jön be a rendelőbe, akkor természetesen mindent megteszünk azért, hogy megszabadítsuk tőle – és amennyiben a társadalom beteg, akkor amint és ameddig lehetséges. politikai akciót indítunk. Kijelentjük: először is a szenvedés okát kell megállapítani és megszüntetni; egyszóval, a cselekvésé az elsőség. Kizárólag abban az esetben, amikor valóban semmit nem lehet „tenni”, legalábbis átmenetileg nem – kizárólag ilyen esetben merül fel az a lehetőség hogy a szenvedésnek értelme van. Ez azonban a legvalószínűbb lehetőség. Nem illeti ugyan az elsőbbség, de kétségtelenül magasabb rendű. És ez a szintkülönbség mint értékrend empirikusan is kimutatható: az IMAS intézet azt vizsgálta. kiket tartanak az osztrákok a legnagyobb tiszteletben, és ezek nem a nagy kutatók, nem is a jelentős politikusok, sem a híres művészek, sem az ismert sportolók voltak; hanem azok az emberek kerültek az élre „akik úrrá lettek nehéz sorsukon”, valamint olyanok, „akik súlyos személyes áldozatvállalás közepette is kiálltak másokért, segítettek másokon” (a megkérdezettek 47 százaléka szerint). Jerry Longra mindkettő vonatkozik: a texasi televízió róla készített dokumentumfilmjének hatósára egy asszony, aki öngyilkosságot készült elkövetni, közvetlenül az
eltervezett tett végrehajtása előtt elállt szándékától és letette a pisztolyt. Vannak persze pszichológiai láncreakciók. És nem csupán az igaz, hogy aki magán segít, azt az Isten is megsegíti, hanem az is érvényes: aki magán segít, az – anélkül, hogy tudomása lenne róla – másokat is megsegít. Ennyit a tragikus triász első tagjáról – a szenvedésről. Most pedig térjünk rá a második tagjára – a bűnre. Mindig is elbűvölt egy teológiai koncepció: a „mysterium iniquitatis” (a bűn misztériuma = „a Káin-bélyeg”). Számolva a teológiai dilettantizmus veszélyével, szeretném Önöknek a saját értelmezésemet átnyújtani: véleményem szerint a vétek, a bűnös cselekedet, amennyiben mindenképpen titokzatos, amennyiben mindig marad fenn olyan része, mely ellentmond oksági igényünknek, melyet már nem tudunk az okok és okozatok ama hálójába befogni, melyben a bűn elenyészhetne, hogy aztán a továbbiakban már nem egy emberi, mondjuk bűnös elkövetővel lenne dolgunk, hanem pusztán egy javításra szoruló gépezettel. Ezzel persze az elkövetőt még az emberi méltóságától is megfosztanánk, mivel ember-létének jellemző vonásait, mégpedig a szabadságot és a felelősséget elvitatjuk tőle. És ezt megérzi, ezt pontosan érzékeli. Ezért van az, hogy amikor a pszichológusok azon fáradoznak, hogy egy bűncselekményt erre vagy arra visszavezessenek, illetve ebből vagy abból levezessenek, a bűnöző szarkasztikus reakciója csak ennyi: „The criminal never has a chance to explain himself” (A bűnözőnek soha nincs esélye kimagyarázkodni), írja nekem a 87084 „számú” egy illinoisi fogházból. „He is offered a variety of excuses to choose from. Society is blamed and in many instances the blame is put on the victim.” (Számos felkínált mentség közül választhat. A társadalom a vádlott és a vád sok esetben az áldozatra száll.) Ez azt jelenti, hogy a bűnöző nem számíthat valódi megértésre. Csak azzal számolhat, hogy magyarázkodások választékát ajánlják majd föl neki. A legveszélyesebb bűnözők, akikhez a hírhedt még mindig gázkamrával rendelkező – (San Francisco melletti) San Quentin-i fegyház igazgatója hívott meg beszélgetésre, másképpen reagáltak, amikor így szóltam hozzájuk: „Éppen olyan emberek vagytok, mint én, és mint ilyenek, szabadok és felelősek vagytok. Vettétek magatoknak azt a szabadságot, hogy esztelenséget, bűnt kövessetek el, bűnössé váljatok. Nem akarjátok-e a felelősségeteket is elismerni, nem akartok-e túlnőni a bűnökön? Ismeritek a Statue of Liberty-t (Szabadság-szobrot). Hazátok keleti partján áll. Mi lenne, ha itt a nyugati parton egy Statue of Responsibility-t (Felelősség-szobrot) emelnétek?” Ezt a szobrot a mai napig sem állították fel; de az elítéltek „felfogták”, méghozzá bizonyíthatóan azt, amit ki akartam fejezni (Joseph B. Fabry, Das Ringen im Sinn, Freiburg im Breisgau 1980, 36. oldal). Hogy milyen messzemenően képes az ember a tulajdon bűnén, és ezzel önmagán túlnőni, azt egyszer egy egészen konkrét esettel illusztráltam, az akkoriban „steinhofi tömeggyilkos”-nak nevezett férfi esetével (Franz Kreuzer im Gesprách mit Viktor E. Frankl, Wien 1982, 81. oldal). Esete sokakról szól, és arra kellene emlékeztetnie minket, hogy az ember nem „egyszersmindenkorra ilyen, és semmilyen más nem lehet”, hanem „mindig másmilyenné is válhat”2, és ha elvitatnánk tőle ezt a másmilyenné válás képességet – még akkor is, ha bűnt követett el, az odavezetne, hogy akkor a magunk részéről mi is bűnt követnénk el. Embernek lenni először is azt jelenti, hogy el kell döntenem, milyenné váljak, azután pedig vállalnom kell a felelősséget azért, amit önmagamtól csináltam. Mindebből az következik, hogy ha valakit annak alapján ítélünk meg, netán elitélünk, amit biológiailag (öröklés, de a nemzeti hovatartozás is), pszichológiailag (nevelés, képzés) és szociológiailag (társadalmi és gazdasági adottságok) magával hozott, nem pedig annak alapján, amit ezekből kihozott, akkor teljesen igazságtalanok vagyunk vele szemben. A nemzetiség kapcsán: ha már bűnről beszélünk, szót kellene ejtenünk az úgynevezett kollektív bűnről is. Nem akarom megismételni azokat az érveket, amelyeket már 1947-ben a kollektív bűn fogalmával kapcsolatos kiritkám keretében már felhoztam (Viktor E. Frankl, Der Wille zum Sinn, Bern 1982, 96. oldal), csupán annak megvilágítására szeretnék szorítkozni, hogy milyen didaktikai fogásokra van szükség az e területen oly szívesen alkalmazott, olcsó demagógia leszerelésére. Egy alkalommal Little Rock alabamai városkában a koktélparti háziasszonya azzal a csípős megjegyzéssel fordult hozzám, miképpen tudom magammal összeegyeztetni azt a tényt, hogy a legtöbb könyvemet németül adtam ki – „Adolf Hitler nyelvén”. Mire én megkérdeztem, hogy egy
pillanatra kijönnee velem a konyhába, ahol is az evőeszközök után érdeklődtem. „Micsoda”, kiáltottam fel, megjátszva a felháborodottat, „Ön még mindig kést használ? Gondolt már Ön arra, hogy milyen sok gyilkos öli meg késsel az áldozatát?” További védekezésre már nem volt szükségem. Már csak a tragikus triász harmadik tagjáról kellene szót ejteni – a szenvedés és a bűn utániról –, ez pedig a halált jelenti, legalábbis annyiban, hogy létezésünk minden pillanata elmúlik és elhal; de nem éppen ez a radikális elmúlás szólit fel bennünket arra, hogy minden pillanatot használjunk ki, vagyis a valamilyen értelem betöltésének a pillanatban rejlő lehetőségét valósítsuk is meg? Nem éppen a múlandóság szólit fel bennünket a felelősségvállalásra – amit a logoterápia „kategorikus impertivusza” így fogalmaz meg: „Élj úgy, mintha már másodszor élnél, és elsőre mindent a lehető legrosszabbul csináltál volna...” – de ami az életünk értelmét beteljesítő lehetőségeket illeti, egyedül ezek múlandóak. Mert amint megvalósítjuk őket, egyszer s mindenkorra szólnak; mivel a valóra váltott lehetőséget úgymond a múltba menekítjük, ahol semmi nem tűnik el visszahozhatatlanul, hanem minden elveszíthetetlenül ekejtőzik, ahol megmarad, ahol elmúlhatatlanul megmarad. Semmi és senki nem tudja visszafordítani és meg nem történtté tenni. Mindig csak a mulandóság üres tarlóit nézegetjük – és nem vesszük észre azokat a tele csűröket, melyekbe életünk termését elraktároztuk – a megtett cselekedeteket, a megalkotott műveket, a megélt szerelineket, és a bátran, méltósággal kiállt szenvedéseket. Ez adja meg egy ember értékét, a jelen minden hasznosságán túli értékét: ez az érték a múltból vezethető le, ezért eltörölhetetlen. A teljesítményt hajszoló társadalom és a vele járó ifjúságimádat közel van ahhoz, hogy az idős embereket csekély társadalmi értékűkre való tekintettel lenézze; pedig sem a megvetésre, sem a szánalomra nem szolgáltak rá. A fiatalok még csak várakoznak a jövő lehetőségeire – az idős emberek mögött viszont már a megvalósult múlt áll, és ez az, ami számít. Ebből is láthatjuk, hogy a lehetőségek alapján nemcsak az életnek van feltétlenül értéke, hanem feltétlen értéke van az embernek is. Ez az érték adja meg a mindenféle használati értéktől függetlenül az emberi méltóságot. Aki ezt nem fogadja el, az saját személyes következetlenségének köszönheti, ha nem száll szembe azzal, hogy „az életre méltatlan életeket megsemmisítsék”, amint ezt akkoriban nevezték, tehát hogy a szeniliseket, a gyengeelméjűeket, az elmebetegeket és lehetőleg még a meddőket is euthanázia címszó alatt kiirtsák; véleményem szerint ugyanis Hitler euthanáziaprogramját nem egy nemzeti szocialista minisztériumban találták ki, hanem nihilista írók íróasztalain és nihilista egyetemi oktatók előadótermeiben már régen elkészítették, s ilyen emberek ma is éppúgy vannak, mint annak előtte. Ahelyett, hogy olvasóinkat a nihilista korszellem ellen immunizálnák, ráadásul még a saját céltalanság-érzetükkel is megfertőzik őket. Ez az indoktrináció nemcsak egyetemi talajon folyik, hanem az analitikus díványán is, még ha szerencsére egyre ritkábban is. Néha még az értelmező-analízis is értelmetlenség-analízisba megy át ilyen módon. George A. Sargent ezzel kapcsolatban tanult céltalanságról ("learned meaninglessness") beszél a következőképp: I remember a therapist I saw only briefly a long time ago. „George,” he said, You must realize that the world is a joke. There is no justice, everything is rundom. Only when you realize this will you understand how silly it is to take yourself seriously. There is no grand purpose in the universe. It just is. There's no particular meaning in what decision you make today about how to act. (Transference und Countertransference in Logotherapy, The International Forum for Logotherapy, Volume S, Number 2, Fall/Winter 1982, 115-118.) (Emlékszem egy terapeutára, akivel egyszer régen rövid időre találkoztam. „George” ,mondta, „bizonyára tisztában vagy azzal, hogy a világ tiszta vicc. Nincs igazságosság, minden ötletszerűen történik. Csak ha erre rájössz, akkor érted meg, milyen ostobaság komolyan venni magadat. A világegyetemnek egyáltalán nincs semmiféle értelme. Csak úgy van. Semmi különösebb értelme nincs annak, hogy milyen cselekvésre szánod el magad.) Indulat-áttétel és viszontindulatáttétel a logoterápiában. (The International Forum for Logotherapy Nemzetközi Logoterápiai Fórum, 5. kötet, 2. szám, 1982 ősz/tél, 115-118. oldal.) Óvakodunk azonban attól, hogy ilyesmi alapján általánosítsunk. Alkalmazkodnunk kell azokhoz a képzési- és vizsgaszabályokhoz is, amit más pszichoterápiás iskolák írnak elő. Röviden, bizonyos mértékben együtt kell üvöltenünk a farkasokkal; de ha úgy tetszik, inkább azt mondanám, hogy
farkasbőrbe bújtatott báránynak kell lennünk, vagyis szükségtelen -- a többi irányzatoktól annyira eltérő – emberképünket megtagadni, és a logoterápia elveihez hűtlenné válni. De hiszen egyáltalán nem esne nehezünkre hűnek maradni hozzájuk. Elisabeth Lukas is úgy véli, hogy a pszichoterápia története nem ismer annyira dogmamentes rendszert, mint a logoterápia. Ami személyesen engem illet, ünnepi előadásomat az I. Logoterápiai Világkongresszuson (San Diego, Kalifornia, 1980. november 6-8.) „The Degurufication of Logotherapy” (A logoterápia gurutlanítása) címmel tartottam meg, ezzel azt akartam programszerűen kifejezni, hogy nemigen adunk az utánszajkózásra. Nem kell, hogy a logoterapeuták ígéreteket tegyenek, nem szükséges az ortodox vonal melletti kitartásukért felmagasztalni őket, olyan gyanú árnyéka sem esik rájuk, hogy szüzességi fogadalmat tettek; mivel más módszerek alkalmazásával anyagilag talán jobban járnának: azokkal ellentét en egy átlagos logoterápiás kezelés rövidebb ideig tart úgyhogy Claude Farris kaliforniai pszichológusnak ezt kellett megállapítania, logotherapy proved so effective in many cases in my experience that at times it almost works me out of business” (a logoterápia sok esetben az én tapasztalatom szerint olyan eredményesnek bizonyult, hogy időnként csaknem kiszorít a szakmámból), (ha ez így megy tovább, ilyen gyors eredményeket ér el a kezelés során, akkor rövidesen bezárhat).3 A logoterápia nem olyan doktrína, melyet ráerőszakolunk az emberekre; nem is kényszer, hanem egy ajánlat. A logoterápia nem hasonlatos a keleti bazárhoz, ahol az embert rábeszélik valamire; sokkal inkább hasonlit egy olyan szupermarkethez, amelyben azért barangol az ember, hogy megkeresse, mire lenne szüksége. Hölgyeim és Uraim! A magára adó pszichiáter, különösen, ha bécsi, Freud-idézettel szokta előadását kezdeni – én befejezésül idézem őt: „Ki kellene próbálni, hogy a legkülönbözőbb embereket egyöntetűen éhezésnek tegyék ki. A következő táplálékszükséglet növekedésével el fog tűnni valamennyi egyéni különbség, helyükre a kielégítetlen ösztön egységes megnyilvánulásai lépnek” (Összes Művek, V. kötet, 209. oldal). Ezt mondta Sigmund Freud. Hála Istennek, megmenekült attól, hogy belülről megismerjen egy koncentrációs tábort, vagy egy hadifogolytábort. Az általa kezelt emberek a korabeli divatos plüss huzatú, Makart-stilusú díványon feküdtek, nem pedig Auschwitz és Sztálingrád szennyében. Ott ugyanis „nem tűntek el a különbségek”, hanem felerősödtek: az emberek ott mássá váltak, levetették álarcukat, ott kiderült, hogy ki gazember és ki szent. Előadóként mindig óvakodtam szentekről beszélni: de Maximilian Kolbe atya szentté avatása óta habozás nélkül tehetném; én azonban mégsem a szentekről szeretek beszélni, hanem egészen általánosan a tisztességes emberekről – mindjárt azt is hozzáfűzve, hogy ők kisebbségben vannak. „Sed omnia praeclara tam difficilia, quam rara sunt” (De minden, ami kiváló, éppoly nehéz, mint amilyen ritka. Benedictus de Spinoza, Gondolat, Budapest 1979, 401. oldal), mondja Spinoza, főművének, az „Etiká”-nak utolsó mondatával. Vajon nem éppen ez a „ritkaság” az egyetlen nagy felhívás, hogy a tisztességes emberek kisebbségéhez csatlakozzunk? A világ gonosz; de minden még sokkal fontosabb lesz, hacsak valamennyien nem tesszük meg érte a tőlünk telhető legtöbbet. Auschwitz óta tudjuk, hogy mire képes az ember. Hirosima óta pedig azt is tudjuk, hogy mekkora tét forog kockán. Jegyzetek: 1. A céltalanság érzete unalom és közöny formájában jelenik meg, amikor is az unalom az érdeklődés hiányával definiálható, vagyis a világ dolgai iránti érdektelenséggel, míg a közönyt a kezdeményezés hiányával lehet definiálni, tehát a világon valamit változtatni akaró kezdeményezés hiányával. 2. Hogy a kölcsönös segítség, amelynek a különböző önsegítő csoportok a sikerüket köszönhetik, megsokszorozza az önváltoztatás, az ön javítás esélyeit, az magától értetődik, Előttem fekszik az a levél, melyet Frank E. írt nekem amikor még az egyik floridai fegyházban ült, a 020670.es számú elitéltként. Idézek írásából: „I have started a logotherapy group here for ex-felons. We are 27
strong and the newer ones are staying out of prison through the peer strength of those of us from the original group. Only one returned – and he is now free.” (A volt bűnözőknek szervezett logoterápiás csoportba járok itt. 27 törzstagunk van, és az újabb tagok sem kerülnek vissza a börtönbe az eredeti csoporttagoktól kapott erős támogatás következtében. Csak egy került vissza – de most már ő is szabadult.) Követendő példa! 3. Farris megjegyzése tulajdonképpen nem is általában a logoterápiára vonatkozik, hanem különösen a „paradox intenció” logoterápiai módszerére. Ami az utóbbit illeti – nem a „tragikus optimizmus” kétszeres ellentéte? Hiszen a paradox intenciót alkalmazó páciensnek a vele történhető legrosszabbat kell elképzelnie, pontosan azt a katasztrófát, ami elől annyira menekül! Helyesebben szólva azon lesz, hogy ne csak paradoxat kívánjon, hanem paradox intencióit mindig lehetőleg humorosan fogalmazza meg. Nemcsak szembe kell néznie a „veszéllyel”, hanem a szemébe is kell nevetnie. Egy – pontosabban két – szóval: a "komikus pesszimizmust" gyakorolja.
Viktor E. Frankl: A LOGOTERÁPIA DIÓHÉJBAN
Rövid életrajzi történetem olvasói általában terápiás doktrínám bővebb-, közvetlenebb kifejtését kérik tőlem. Ennek eleget téve, a From Death-Camp to Existentialism (A haláltábortól az egzisztencializmusig) című könyvem eredeti kiadását kibővítettem a logoterápiáról szóló rövid melléklettel. De ez kevésnek bizonyult, és továbbra is részletesebb tájékoztatást igénylő kérésekkel ostromoltak. Ezért a mostani kiadásban teljesen átírtam és jelentősen kibővítettem ismertetőmet. Nem volt könnyű a dolgom. Csaknem reménytelen feladat az, hogy az olvasó számára röviden összefoglaljam a német nyelven húsz kötetet kitevő anyagot. Erről az az amerikai orvos jut eszembe aki egyszer a következő kérdéssel állított be a bécsi rendelőmbe: „Doktor úr, ön tehát pszichoanalitikus?” Amire én így feleltem: „Nem kifejezetten pszichoanalitikus: mondjuk úgy, hogy pszichoterapeuta.” Erre így folytatta a kérdezősködést:* „És melyik iskola követője?” Ezt válaszoltam: „Saját elméletem van, amit logoterápiának neveznek.” „El tudja nekem mondani egy mondatban, hogy mit ért logoterápia alatt?” – kérdezte. „Vagy legalábbis azt, hogy mi a különbség a pszichoanalizis és a logoterápia között?” „Igen” – feleltem; „de először is meg tudja nekem mondani egy mondatban, hogy mit tart a pszichoanalízis lényegének?” Válasza így hangzott: „A pszichoanalízis során a páciensnek le kell feküdnie egy díványra, és olyan dolgokról kell beszélnie, amiket néha nagyon kellemetlen kimondani.” Erre én tüstént a következő rögtönzéssel vágtam vissza: „Nos, a logoterápiában a páciens ülve maradhat, de olyan dolgokról kell hallania, melyeket néha nagyon kellemetlen meghallgatni.” *Ez a javított és kibővített rész a Man`s Search for Meaning (Az élet értelmét kutató ember) című kötet 1962es kiadásában, a Basic Concepts of Logotherapy (A logoterápia alapfogalmai) címen jelent meg először.
Természetesen, ezt csak tréfának szántam, nem pedig a logoterápia dióhéjban összesűrített változatának. Mégis van benne némi igazság, amennyiben a logoterápia, a pszichoanalizissel összehasonlítva, kevésbé retrospektív és kevésbé introspektív módszer. A logoterápia inkább a jövőre összpontosít, vagyis arra, hogy a páciens milyen célokat valósítson meg a jövőben. (A logoterápia tulajdonképpen az élet értelmére koncentráló pszichoterápia.) Ugyanakkor a logoterápia szétoszlatja mindazokat a circulus vitiosus jellegű formációkat és visszacsatolási mechanizmusokat, melyek oly nagy szerepet játszanak a neurózisok kifejlődésében. Ennél fogva, a neurotikus ember felhagy a jellegzetes önmaga felé fordulással, mivel módszerünkkel nem tápláljuk,
nem erősítjük meg benne. Persze ez túlságosan is leegyszerűsített kijelentés – azonban a logoterápiában a páciens valóban szembesül élete értelmével és újra felfedezi azt. És ha ráébred élete értelmére, ez sokban hozzájárulhat neurózisa legyőzéséhez. Szeretném megmagyarázni, miért használom a „logoterápia” elnevezést elméletemmel kapcsolatban. A logos görög szó, azt jelenti „értelem”. A logoterápia, vagy ahogyan egyes szerzők nevezik „a harmadik bécsi pszichoterápiás iskola” tárgya az emberi lét értelme, valamint az, hogyan kutatja az ember élete célját. A logoterápia szerint, ez az életcél megtalálására irányuló törekvés alapvető motivációs erő az emberben. Ezért beszélek én értelem-vágy-ról az örömelvvel ellentétben (amit örömvágy-nak is nevezhetnénk), ez utóbbi Freud pszichoanalízisének központi témája, továbbá a hatalomvággyal ellentétben, ami viszont a „felsőbbségre való törekvés” megnevezést alkalmazó adleri pszichológia alapelve. Az értelemvágy Az emberben elsődleges motiváció az élet értelmének, céljának kutatása, nem pedig az ösztönös hajtóerők „másodlagos racionalizálása”. Ez a cél egyedi és specifikus, melyben egyedül az ember köteles és képes életet betölteni, csak akkor kap olyan jelentőséget, mely kielégíti az értelemvágyát. Egyes szerzők szerint a célok és értékek „pusztán védekezési mechanizmusok, reagálási formák és szublimációk”. De ami engem illet, én nem szeretnék csupán a „védekezési mechanizmusaim” kedvéért élni, és meghalni sem lennék hajlandó csupán a „reagálási formáim” kedvéért. Az ember azonban képes élni, sőt meg is halni ideáljaiért és értékeiért! Néhány éve közvélemény-kutatást tartottak Franciaországban. Az eredmények azt mutatták, hogy a megkérdezettek 89 százaléka szerint az embernek szüksége van olyan „valamire”, amiért élni érdemes. 61 százalékuk pedig elismerte, hogy nekik maguknak is van valami, vagy valaki az életükben, aminek vagy akinek a kedvéért még meghalni is hajlandók lennének. Ezt a közvéleménykutatást én is elvégeztem a bécsi kórházi osztályomon – mind a páciensek, mind a személyzet körében, és a végeredmény gyakorlatilag azonos volt a Franciaországban vizsgált több ezer embertó1 kapott eredménnyel; a különbség csak 2 százalékos volt. A Johns Hopkins Egyetem társadalomtudósai egy másik statisztikát készítettek negyvennyolc főiskola és egyetem 7948 diákja körében. Előzetes jelentésük a Nemzeti Mentálhigiéniés Intézet által támogatott két éves tanulmány egy részét képezi. Arra a kérdésre, hogy jelenleg mit tekintenek a maguk számára „nagyon fontosnak”, a diákok 16 százaléka húzta alá a „sok pénzt keresni” választ; 78 százalék első célkitűzésként azt jelölte meg, hogy „életem értelmét és célját megtalálni”. Természetesen lehetnek olyan esetek, melyekben az egyén valójában azért foglalkozik az értékekkel, hogy rejtett belső konfliktusait leplezze; de ha ez fordul is elő, akkor is inkább a szabály alóli kivételt képviselik, mint magát a szabályt. Ezekben az esetekben valójában álértékekről van szó, és azokat, mint ilyeneket, le kell leplezni. De azonnal föl kell hagynunk a leleplezéssel, amint az emberben meglévő, autentikus és valódi dologgal kerülünk szembe, pl. a lehető legértelmesebb élet iránti vággyal. Ha ilyenkor nem állunk le, akkor a „leleplező pszichológus” valójában csak egyetlen dolgot leplez le, mégpedig a saját „rejtett indítékát” – vagyis azt a tudattalan szükségletét hogy lecsepülje, lebecsülje azt, ami az emberben valódi, valóban emberi. Az egzisztenciális frusztráció Az ember értelemvágya is frusztrálódhat, ilyen esetben a logoterápia „egzisztenciális frusztrációról” beszél. Az „egzisztenciális” kifejezést háromféleképp lehet használni: utalva 1. magára a létezésre, vagyis a specifikusan emberi létezési módra; 2. a lét értelmére; 3. az egyéni lét konkrét értelmét megtalálni vágyó törekvésre, azaz az értelemvágyra. Az egzisztenciális frusztráció is eredményezhet neurózisokat Az ilyenfajta neurózisokra alkotta meg a logoterápia a „noogenikus neurózisok” szakkifejezést, ellentétben a szó hagyományos
értelmében venn neurózisókkal, vagyis a pszichogenikus neurózisokkal szemben. A noogenikus neurózisok nem az emberi lét pszichológiai hanem inkább „noologikus” (az elmét jelentő görög NOOS-ból) dimenziójáböl erednek. Ez egy másik olyan logoterápiás szakkifejezés, ami mindarra vonatkozik, aminek köze van a specifikusan emberi dimenzióhoz. Noogenikus neurózisok A noogenikus neurózisok nem a hajtóerők és az ösztönzők közötti konfliktusokból származnak, hanem inkább egzisztenciális problémákból. E problémák között nagy szerepet játszik az értelemvágy frusztrációja. Az világos, hogy noogenikus esetekben a megfelelő és adekvát terápia nem a pszichoterápia általában, hanem inkább a logoterápia; tehát az a fajta terápia, mely bele mer lépni a specifikusan emberi dimenzióba. Hadd idézzem föl a következő esetet: Egy magas rangú amerikai diplomata keresett egyszer föl a bécsi rendelőmben, hogy folytassa az öt évvel azelőtt egy New York-i analitikusnál elkezdett pszichoanalitikus kezelést. Beszélgetésünk elején megkérdeztem tőle, miért gondolta, hogy analízisbe kell mennie, egyáltalán miért is kezdett bele az analízisbe. Az derült ki, hogy a páciens elégedetlen volt a karrierjével. És nagyon nehezére esett alkalmazkodni az amerikai külpolitikához. Analitikusa azonban egyre csak azt hajtogatta neki, hogy meg kellene békülnie az apjával; mivel az USA kormányzata, akárcsak feljebbvalói „nem mások”, mint apaképek, és ennek megfelelően, a munkájával kapcsolatos elégedetlenségét az apja iránt tudattalanul érzett gyűlölet okozza. Az öt éven keresztül tartó analízis folyamán, a pácienst arra késztették, hogy egyre jobban elfogadja az analitikusa értelmezéseit, míg végül már képtelen volt meglátni a realitás erdejét a szimbólumok és képek fáitól. Néhány beszélgetés után világossá vált, hogy hivatása frusztrálja az értelemvágyát, és hogy ténylegesen valami másféle munkát szeretne végezni. Mivel semmi oka nem volt arra, hogy ne adja fel a hivatását, és valami mással ne próbálkozzon, így is tett, a legnagyobb megelégedésére. Nemrégiben tudatta velem, hogy már több mint öt éve űzi elégedetten ezt az új foglalkozást. Kétlem, hogy ebben az esetben bármiféle neurotikus helyzettel lett volna dolgom, és ezért gondoltam azt, hogy semmiféle pszichoterápiára, sőt még logoterápiára sincs szüksége, azon egyszerű oknál fogva, hogy tulajdonképpen nem is volt páciens. Nem minden konfliktus szükségszerűen neurotikus; bizonyos konfliktusmennyiség normális és egészséges. Hasonlóképpen a szenvedés sem mindig patológikus jelenség: a neurózis egyik tünete helyett lehet a szenvedés egy nagyon is emberi teljesítmény, különösen, ha a szenvedés az egzisztenciális frusztrációból ered. Határozottan tagadom, hogy ha valaki keresi élete értelmét, sőt még ha kételkedik is benne, az minden esetben valamilyen betegségből származna, vagy azt eredményezne. Az egzisztenciális frusztráció önmagában véve sem nem beteges, sem nem betegségkeltő. Ha valakit az foglalkoztat, vagy azon kesereg, hogy érdemes-e élni – ez egzisztenciális kétségbeesés, de semmi esetre sem elmebetegség. Lehetséges, hogy az előbbinek az utóbbi kereteiben történő értelmezése arra indítja az orvost, hogy páciense egzisztenciális kétségbeesettségét nyugtatószerek halmaza alá temesse. Pedig az lenne a dolga, hogy a pácienst átvezesse a növekedéssel és fejlődéssel járó egzisztenciális krízisén. A logoterápía abban látja feladatát, hogy segítsen a páciensnek megtalálni élete értelmét. A logoterápia tudatosítja benne léte rejtett logos-át (értelmét), ennyiben analitikus eljárás. E tekintetben, a logoterápia emlékeztet a pszichoanalízisre. De azzal, hogy a logoterápia megkísérel valamit ismét tudatossá tenni, nem korlátozza tevékenységét az egyén tudattalanján belüli ösztönös tényezőkre, hanem törődik az egzisztenciális realitásokkal is mint például léte lehetséges beteljesítendő értelmével, valamint az értelemvágyával. De mindenféle analízis, még akkor is, ha tartózkodik attól, hogy belevegye a noologikus dimenziót a terápiás eljárásba, megpróbálja a pácienst tudatára ébreszteni annak, amire lénye legmélyén valójában vágyakozik. A logoterápia annyiban tér el a pszichoanalízistől, hogy olyan lénynek tekinti az embert, akit főleg az foglalkoztat, hogy célját betöltse, ahelyett, hogy csupán hajtóerőit és ösztöneit élje ki és elégítse ki, vagy csupán az id, az ego és a szuperego egymással ütköző igényeit békítse össze, vagy csupán a társadalomhoz
és a környezethez igazodjon és alkalmazkodjon. Noo-dinamika Persze lehetséges, hogy az emberi élet értelmének keresése inkább a belső feszültséget növeli, mint a belső egyensúlyt. Azonban pontosan ilyen feszültségre van feltétlenül szükség a mentális egészséghez. Merem állítani, hogy a világon semmi olyan hatékonyan nem segíti az embert még a legrosszabb körülmények túlélésében is, mint annak tudata, hogy az ember életének értelme van. Sok bölcsesség van Nietzsche szavaiban: ,;Akinek van MIÉRT élnie, az szinte bármilyen HOGYANT kibír." E szavakat olyan mottónak tartom, mely érvényes bármelyik pszichoterápiára. A náci koncentrációs táborokban annak lehettünk szemtanúi, hogy a legnagyobb valószínűséggel azok voltak képesek túlélni, akik tudták, hogy valamilyen elvégzendő feladat várja őket. Ugyanerre a következtetésre jutottak a koncentrációs táborokról írt egyéb könyvek szerzői is, továbbá a japán, észak-koreai és észak-vietnami hadifogolytáborokban végzett pszichiátriai vizsgálatok során is. Ami engem illet, az auschwitzi koncentrációs táborba szállitásomkor elkobozták az egyik nyomdakész kéziratomat. Bizonyos, hogy e kézirat újbóli megírására irányuló mélységes vágyam segített nekem abban, hogy túléljem azoknak a táboroknak a szigorát. amelyekbe elkerültem. Például, amikor egy bajorországi táborban tífuszban megbetegedtem, kis papírcédulákon számos jegyzetet készítettem azzal a szándékkal, hogy ismét meg tudjam írni a kéziratot, amennyiben megérem a felszabadulás napját. Biztos vagyok abban, hogy elveszett kéziratom ilyetén való rekonstruálása egy bajorországi koncentrációs tábor sötét barakkjaiban segített nekem leküzdeni a vérkeringési kollapszus veszélyét. Látható tehát, hogy a mentális egészség bizonyos fokú feszültségen alapszik, mégpedig az ember által már elért és a még elvégzendő dolgok közötti feszültségen, vagyis azon a távolságon, ami elválasztja azt, hogy mi az ember és mivé kellene válnia. Ez a feszültség eredendően benne van az emberben, és mint ilyen, nélkülözhetetlen a mentális jóléthez. Ezért habozás nelküli kihívást intézhetünk egy emberhez az általa betöltendő lehetséges életcéllal kapcsolatban. Csak így tudjuk lappangási állapotából felkelteni az értelemvágyát. A mentálhigiéné veszélyes félreértésének tekintam azt a feltételezést, hogy az embernek elsősorban egyensúlyra, vagy ahogy a biológiában hívják „homeosztázis”-ra, vagyis feszültségmentes állapotra van szüksége. Az embernek tulajdonképpen nem feszültségmentes állapotra van szüksége, hanem inkább a méltó célért, a szabadon választott feladatért való törekvésre és küzdelemre. Nem arra van szüksége, hogy feszültsége bármilyen áron csökkenjen, hanem az általa betöltendő lehetséges életcél hívására. Az embernek nem homeosztázisra van szüksége, hanem arra, amit én „noo-dinamikának” hívok, vagyis egzisztenciális dinamikára egy poláris feszültségmezőben, ahol az egyik pólust a betöltendő életcél, a másik pólust pedig az ezt az életcélt betöltő ember képviseli. És ne gondoljuk, hogy ez csak normális körülmények között érvényes; a neurotikus egyénekre még inkább érvényes. Ha az építész meg akar erősíteni egy megrepedt ívet, megnöveli a ráhelyezett súlyt, mert ezáltal a részek szilárdabban kapcsolódnak egymáshoz. Ha tehát a terapeuta elő akarja segíteni páciensei mentális egészségét, nem szabad félnie egészséges mennyiségű feszültség kialakításától, amikor átirányítja az emberek figyelmét életük értelme felé. Miután rámutattam, milyen jótékony hatású az, ha a figyelmet az életcélra irányítjuk, áttérek arra a romboló hatású érzésre, amelyre manapság oly sok páciens panaszkodik, azaz életük teljes és végleges értelmetlenségének érzetére. Nincsenek tudatában, miért is lenne érdemes élniük. Belső ürességük átérzése üldözi őket, a bennük levő űr; abban a helyzetben vannak megrekedve. amit én „egzisztenciális vákuumnak” hívok. Az egzisztenciális vákuum Az egzisztenciális vákuum a huszadik század elterjedt jelensége. Ez érthető is: talán annak a kétszeres veszteségnek tulajdonítható, melyet az ember tényleges emberré válása óta megélt. Az
emberi történelem kezdetén az ember elveszítette azoknak az alapvető állati ösztönöknek egy részét, melyekbe az állatok viselkedése beágyazódik, és amelyek biztonságot nyújtanak. Ez a fajta biztonság, akárcsak a Paradicsom, örökre bezárult az ember előtt: az embernek választásokat kell tennie. Ráadásul a közelmúltbani fejlődése során az ember még egy másik veszteséget is elszenvedett, amennyiben a viselkedését alátámasztó hagyományok manapság rohamosan megszűnnek. Semmiféle ösztön nem súgja meg neki, mit kell tennie, és semmilyen hagyomány nem mondja meg, mit kellene tennie; az ember hamarosan még azzal sem lesz tisztában, hogy ő maga mit akar tenni. Ehelyett vagy azt akarja tenni, amit a többi ember tesz (konformizmus), vagy azt teszi, amit más emberek akarnak, hogy tegyen (totalitariánizmus). Egy nemrég végzett statisztikai fehnérésból az derült ki, hogy európai tanítványaim közül 25%hál mutatható ki többékevésbé jelentős fokú egzisztenciális vákuum. Amerikai tanítványaim körében nem 25, hanem 60 százalék volt ez az arány. Az egzisztenciális vákuum főleg egyfajta unalmi állapotban fejeződik ki. Most már megértjük, miért mondta Schopenhauer, hogy az emberiség szemmel láthatólag arra van ítélve, hogy örökösen a kétségbeesés és az unalom két véglete között ingadozzon. Tény az, hogy mostanság az unalom több megoldani való problémát okoz, legalábbis több problémát hoz a pszichiáterek elé, mint a kétségbeesés. És ezek a problémák egyre égetőbbekké valnak, mivel a fokozódó automatizálás valószínűleg roppant mértékben megnöveli majd az átlagmunkás rendelkezésére álló szabad időt. Ebben csak az a baj, hogy közülük sokan nem fogják tudni, mit is kezdjenek ezzel a frissen szerzett szabad idejükkel. Vegyük például a „vasárnapi neurózist”, azt a fajta depreszsziót, amely azokat az embereket sújtja, akik akkor döbbennek rá életük tartalmatlanságára, amikor túl vannak a mozgalmas hét rohanásán, és a bennük lévő üresség tudatára ébrednek. Nem kevés öngyilkosság vezethető vissza erre az egzisztenciális vákuumra. Az olyan széleskörűen elterjedt jelenségek, mint a depresszió, az agresszió és a kábítószerélvezet csak akkor válik érhetővé, ha felismerjük a mélyükön rejlő egzisztenciális vákuumot. Ez érvényes a nyugdíjasok és az idős emberek válságaira is. Ráadásul az egzisztenciális vákuum különféle álarcokban, mezekben jelentkezik. Néha a frusztrált értelemvágyat pótcselekvésként kompenzálják a hatalomvággyal, beleértve a hatalomvágy legprimitívebb formáját – a pénzvágyat. Más esetekben a frusztrált értelemvágy helyét az örömvágy foglalia el. Ezért van az, hogy az egzisztenciális frusztráció gyakran torkollik szexuális kompenzációba. Ilyen esetekben azt látjuk, hogy a szexuális libidó féktelenné válik az egzisztenciális vákuumban. Hasonló dolog történik a neurotikusok esetében is. Vannak bizonyos visszajelző mechanizmus típusok és circulus vitiosus alakzatok, melyeket a későbbiekben fogok érinteni. De újra és újra azt figyelhetjük meg, hogy ez a tünetegyüttes egy egzisztenciális űrt árasztott el, ahol aztán tovább virágzik. Az ilyen pácienseknél nem noogenikus neurózissal van dolgunk. De soha nem sikerül a pácienst túljuttatnunk állapotán, ha a pszichoterápiás kezelést nem egészítjük ki logoterápiával. Ugyanis az egzisztenciális vákuum betöltésével megelőzzük azt, hogy a páciens további visszaeséseket szenvedjen el. Ezért a logoterápia nemcsak a noogenikus esetekben indokolt, ahogy az előbbiekben rámutattam, hanem a pszichogenikus esetekben is, sőt néha még a szomatogenikus (pszeudo-) neurózisokban is. Ennek fényében jogos ez a Magda B. Arnold által egyszer tett kijelentés: „Minden terápiának valamiképpen, bármilyen kis mértékben is, logoterápiának is kell lennie.”2 Most nézzük meg, mit tehetünk, ha a páciens megkérdezi, mi az ő életének az értelme. Az élet értelme Kétlem, hogy az orvos általános megfogalmazásban meg tudja válaszolni ezt a kérdést. Ugyanis az élet értelme emberenként változik, napról napra, és óráról órára. Ezért nem az élet általánosságban vett értelme, hanem inkább az egyén életének egy adott pillanatban jelentkező specifikus értelme számít. Ezt a kérdést általánosságban megfogalmazni ahhoz hasonlítana, mintha
egy sakkbajnoknak a következő kérdést tennénk fel: „Mondja meg, kedves Mester, mi a legjobb lépés a világon?” Egyszerűen nincs önmagában vett legjobb (vagy akár csak jó) lépés, kiszakítva a játék adott helyzetéből, és elvonatkoztatva az ellenfél adott személyiségétől. Ugyanez érvényes az emberi létre is. Ne keressük az élet elvont értelmét. Mindenkinek megvan a saját meghatározott hivatása vagy küldetése az életben, hogy egy konkrét; betöltést igénylő feladatot végezzen el. Ezen a téren az illető nem helyettesíthető, az élete sem ismételhető meg. Ezért mindenki feladata éppoly egyedülálló, mint az annak végrehajtását szolgáló specifikus lehetősége. Mivel az életben minden helyzet kihívást jelent az ember számára és egy-egy megoldandó feladatot állít elébe, az élet értelmének kérdését tulajdonképpen meg is lehet fordítani. Végső soron az embernek nem azt kellene megkérdezni hogy mi az élete értelme, hanem inkább azt kell felismernie, hogy ő az, akit kérdeznek. Egyszóval, minden egyes embert megkérdez az élet; és csak a saját életéért felelve válaszolhat az életnek; az életnek csak felelősségteljesen válaszolhat. A logoterápia tehát a felelősségvállalásban látja az emberi lét alapvető lényegét. A lét lényege Ezt a felelősségre helyezett hangsúlyt tükrözi a logoterápia kategórikus imperatívusza, ami így hangzik: „Élj úgy, mintha már másodszor élnél, és mintha először ugyanolyan helytelenül cselekedtél volna, mint ahogy most akarsz cselekedni!” Nekem úgy tűnik, hogy az ember felelősségérzetét semmi nem stimulálja jobban, mint ez a maxima (életelv), ami arra szólitja fel, hogy először is a jelent múltként képzelje el, másodszor pedig, hogy a múlton még lehet változtatni, és lehet javítani. Ez az elv szembesíti az élet végességével, csakúgy mint annak véglegességével, amit mind az életéből, mind önmagából kihoz . A logoterápia igyekszik a pácienst a saját felelőssége teljes tudatára ébreszteni; ennélfogva meg kell hagynia neki azt a választási lehetőséget, hogy miért, minek vagy kinek tartja önmagát felelősnek. Ezért van az, hogy valamennyi pszichoterapeuta közül legkevésbé a logoterapeuta hajlamos arra, hogy értékítéleteket erőltessen páciensére, mivel soha nem engedi meg a páciensnek, hogy az orvosra hárítsa át a megítélés felelősségét. Ezért a páciensnek kell eldöntenie, vajon úgy értelmezi életfeladatát, mint amiért a társadalomnak, vagy pedig a saját lelkiismeretének felelős. De vannak olyan emberek is, akik életüket nemcsak a rájuk kiosztott feladat feltételei szerint értelmezik, hanem annak a feltételei szerint is, aki a feladatot rájuk kirótta. A logoterápia nem tanítás, és nem is prédikálás. Éppoly távol áll a logikus érveléstől, mint az erkölcsi buzdítástól. Képletesen szólva, a logoterapeuta szerepe inkább egy szemspecialistáéra hasonlít mint egy festőére. A festő olyan képet próbál közvetíteni a világról, ahogy ő látja azt; a szemész megpróbálja úgy láttatni velünk a világot, ahogy az valójában van. A logoterapeuta szerepe abból áll, hogy úgy szélesítse és tágítsa a páciens látómezejét, hogy tudatossá és láthatóvá váljon számára élete lehetséges értelmének teljes spektruma. Annak kijelentésével, hogy az ember felelős önmagáért és köteles beteljesíteni élete lehetséges értelmét, azt kívánom hangsúlyozni, hogy az élet igazi értelmét inkább a világban kell felfedezni, mint az emberben, vagy annak lelkében, mintha ez egy zárt rendszer lenne. Ezt a lényeges jellegzetességet „Az emberi lét önmagán túhnutatásá”-nak neveztem el. Ez azt tényt jelenti, hogy embernek lenni mindig egy magunktól eltérő valami vagy valaki felé mutat és irányul – legyen az egy beteljesítendő életcél vagy egy megismerendő másik ember. Minél jobban elfeledkezünk önmagunkról – azzal, hogy átadjuk magunkat egy szolgálni való ügynek vagy egy szeretnivaló másik embernek – annál emberibbek vagyunk, és annál inkább megvalósítjuk magunkat. Amit önmegvalósításnak hívnak, az egyáltalán nem elérhető cél, azon egyszerű oknál fogva, hogy minél inkább törekszünk rá, annál inkább elszalasztjuk. Más szóval, az önmegvalósítás csak az önmagunkon túlmutatás melléktermékeként lehetséges. Eddig tehát azt mutattuk be, hogy az élet értelme állandóan változik, de soha nem szűnik meg. A logoterápia szerint, az élet értelmét három különböző módon fedezhetjük fel: 1. valamilyen művet
alkotva, vagy valamilyen cselekedetet megtéve; 2. valamit tapasztalva, vagy valakivel emberileg találkozva; és 3. az elkerülhetetlen szenvedéshez való hozzáállásunk révén. Az első, a megvalósítás vagy véghezvitel útja meglehetősen nyilvánvaló. A második és a harmadik további kifejtést igényel. Az élet értelme megtalálásának második módja az, hogy valamit tapasztalunk – mint például a jóságot, az igazságot és a szépséget – tapasztaljuk a természetet és a kultúrát, vagy végül, de nem utoljára, megismerünk egy másik embert a maga egyediségében – azáltal, hogy szeretjük. A szeretet értelme A szeretet az egyetlen módja annak, hogy egy másik ember személyiségének legbensőbb magját megértsük. Senki sem ismerheti meg teljesen egy másik ember lényegét, csak akkor, ha szereti. A szeretete teszi képessé arra, hogy meglássa a szeretett személy alapvető vonásait és tulajdonságait; sőt mi több, meglássa azokat a benne rejlő lehetőségeket is, amelyek még: nem valósultak meg, de amelyeknek mégis meg kell valósulniuk. Azonkívül szeretete révén a szerető személy képessé teszi a szeretett embert, hogy megvalósítsa ezeket a lehetőségeket. Azzal, hogy tudatára ébreszti, mi lehet belőle és mivé kellene válnia, valóra váltja ezeket a lehetőségeket. A logoterápiában nem értelmezzük a szerelmet (az úgynevezett szublimáció értelmében véve) a szexuális hajtó erők és ösztönök puszta epifenoménjaként.3 A szerelem éppen olyan elsődleges jelenség, mint a szex. Általában a szex a szerelem kifejezésének egyik módja. A szex igazolt, sőt szentesített amint, de csak addig, amíg a szerelem hordozója. Így hát a szerelmet nem csupán a szex egyik melléktermékének tekintjük; a szex inkább annak a végső összetartozásnak tapasztalását fejezi ki, amit szerelemnek nevezünk. Az élet értelmét harmadik módon a szenvedés által találjuk meg. A szenvedés értelme Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy még akkor is megtalálhatjuk az élet értelmét, amikor reménytelen helyzetbe kerülünk, amikor olyan sorssal nézünk szembe, amelyen nem lehet változtatni. Mert ilyenkor az számít, hogy tanúságot tegyünk a legjobb értelemben vett, egyedülállóan emberi lehetőségről, ami arra való, hogy a személyes tragédiát győzelemmé alakítsuk át, hogy a nehéz helyzetet kiemelkedő emberi teljesítménnyé változtassa. Amikor többé már nem tudunk egy helyzeten változtatni – gondoljunk csak az olyan gyógyíthatatlan betegségre, mint az operálhatatlan rák – az a kihívás ér bennünket, hogy magunkat változtassuk meg. Hadd idézzek egy világos példát: egyszer egy idős körzeti orvos keresett fel súlyos depressziója miatt. Nem tudta kiheverni felesége elvesztését, aki két évvel azelőtt halt meg, és akit mindenekfölött szeretett. Hogyan tudnék segíteni neki? Mit mondjak neki? Nos, tartózkodtam attól, hogy bár mit is mondjak, ehelyett a következő kérdést szögeztem neki: „Mi történt volna, doktor úr, ha ön halt volna meg előbb, és a feleségének kellett volna túlélnie önt?” „Ó,” mondta, „ez szörnyű lett volna számára; mennyire szenvedett volna!” Mire én azt feleltem: „Látja, doktor úr, ezt a szenvedést megtakarította neki, és ön volt az, aki megtakarította neki ezt a szenvedést – természetesen azon az áron, hogy most önnek kell túlélnie és meggyászolnia őt.” Egy szót sem szólt., csak kezet fogott velem és nyugodt léptekkel elhagyta a rendelőmet. Valamilyen módon a szenvedés megszűnik szenvedésnek lenni abban a pillanatban, amint értelmét látjuk, mint például az áldozat értelmét. Természetesen, ez nem volt a szó szoros értelmében vett terápia, hiszen először is kétségbeesése nem volt betegség; másrészt én nem tudtam megmásítani a sorsát; nem tudtam feltámasztani a feleségét. De abban a pillanatban sikerült megváltoztatnom a megmásíthatatlan sorsához való attitűdjét, amennyiben attól kezdve legalább valamiféle értelmét látta szenvedésének. A logoterápia egyik alaptétele szerint az ember nem annyira az örömszerzéssel, vagy a fájdalom elkerülésével törődik, hanem inkább azzal, hogy megtalálja élete értelmét. Ez az, amiért az ember még szenvedni is kész, azzal a feltétellel persze, hogy szenvedésének van értelme. De hadd tisztázzam, hogy a szenvedés semmiképpen nem szükséges ahhoz hogy az élet értelmét
megtaláljuk. Csak azt hangsúlyozom, hogy még a szenvedés ellenére is meg lehet találni az értelmet – persze csak akkor, ha a szenvedés elkerülhetetlen. Ha elkerülhető volna, akkor persze az lenne értelmes dolog, hogy megszüntessük az okát, legyen az pszichológiai, biológiai vagy politikai. Szükségtelenül szenvedni inkább mazochisztikus, mint hősies dolog. Edit Weisskopf Joelson, aki halála előtt a Georgiai Egyetem pszichológia professzora volt, a logoterápiáról szóló cikkében megerősíti, hogy „Jelenlegi mentálhigiénés filozófiánk azt az elgondolást hangsúlyozza, hogy az embereknek boldognak kellene lenniük, hogy a boldogtalanság a rosszul alkalmazkodás tünete. Az ilyen értékrendszer lehet felelős azért a tényért, hogy az elkerülhetetlen boldogtalanság súlyát tovább növeli a boldogtalanság felett érzett boldogtalanság.”4 És egy másik cikkében azt a reményét fejezte ki, hogy a logoterápia segíthet ellensúlyozni egyes egészségtelen tendenciákat az USA jelenlegi kultúrájában, ahol a gyógyíthatatlan szenvedőknek nagyon kis lehetősége van arra. hogy büszke legyen a szenvedésére, és hogy inkább nemesítőnek tekintse, semmint degradálónak, így hát „nemcsak boldogtalan, hanem szégyenli is, hogy boldogtalan.”5 Vannak olyan helyzetek, amelyekben az ember el van vágva annak lehetőségétől, hogy a dolgát végezze, vagy az életét élvezze; de amit soha nem hagyhatunk figyelmen kívül, az a szenvedés elkerülhetetlensége.. Ha elfogadjuk azt a kihívást, hogy hősiesen szenvedjünk, akkor az életnek az utolsó pillanatig van értelme, és ezt az értelmet megtartja szó szerint a végéig. Más szóval, az élet értelme feltétlen, mivel még az elkerülhetetlen szenvedés lehetséges értelmét is magába foglalja. Hadd idézzem fel azt, ami talán a legmélyebb élményem volt a koncentrációs táborban. A tábor túlélésének esélye soha nem volt több, mint egy a huszonnyolchoz, ami pontos statisztikai adatokkal könnyen igazolható. Nemhogy valószínűnek, még csak lehetségesnek sem tűnt, hogy első könyvem kézirata, melyet kabátomba rejtettem, amikor Auschwitzba érkeztem, valaha is megmenthető lenne. Ezért át kellett élnem és túl kellett élnem szellemi gyermekem elvesztését. És ekkor úgy tűnt, mintha semmi és senki nem élne túl, engem; sem egy saját fizikai, sem egy szellemi gyermekem! Így azzal a kérdéssel kerültem szembe, hogy ilyen körülmények között végső soron van-e az életemnek értelme. Akkor még nem vettem észre, hogy az erre a kérdésre adott válasz, mellyel oly szenvedélyesen birkóztam, már készen áll számomra, és hogy ezután hamarosan megkapom ezt a választ. Ez akkor következett be, amikor be kellett adnom a ruháimat és cserébe örököltem egy olyan fogoly elhordott ruháit, akit az auschwitzi pályaudvarra való megérkezése után rögtön a gázkamrába küldtek. Kéziratom sok-sok oldala helyett az újonnan szerzett kabát zsebében egy héber imakönyvből kitépett egyetlen oldalt találtam, mely a legfontosabb zsidó imádságot, a Sema Jiszráélt tartalmazta. Hogyan értelmezhettem volna másként egy ilyen „véletlen egybeesést”, mint olyan kihívást, hogy éljem a gondolataimat ahelyett, hogy pusztán papírra vetném őket? Emlékszem, hogy kicsit később úgy tűnt nekem, hogy a közeljövőben meghalok. Ebben a kritikus helyzetben mégis másért aggódtam, mint a legtöbb bajtársam. Az ő kérdésük ez volt: „Túl fogjuk-e élni a tábort? Mert ha nem, akkor ennek a tengernyi szenvedésnek nincs értelme.” Az engem foglalkoztató kérdés ez volt: „Van-e ennek a rengeteg szenvedésnek, a körülöttünk dúló haldoklásnak/halódásnak valamilyen értelme? Mert ha nincs, akkor végső soron nincs értelme a túlélésnek sem; mert az olyan életet, melynek értelme attól a véletlentől függ – hogy vajon az ember megmenekül-e vagy sem – végső soron egyáltalán nem lenne érdemes végigélni.” Klinikán túli problémák A pszichiátert manapság egyre több olyan páciens keresi fel, aki inkább emberi problémákkal jön, mint neurotikus tünetekkel. A mostanság pszichiátert felkereső emberek egy része régebben egy lelkészt, papot vagy rabbit keresett volna fel. Most gyakran visszautasítják, hogy lelkészhez küldjék őket, ehelyett az orvost ostromolják olyan kérdésekkel, mint pl. „Mi az életem értelme?” Egy logodráma
A következő esetet szeretném felidézni: Egyszer egy tizenegy éves korában meghalt fiú anyját vették fel a kórházi osztályomra, miután öngyilkosságot kísérelt meg. Dr. Kurt Kocourek megkérte, hogy jöjjön el egy terápiás csoportba, és én véletlenül benéztem abba a terembe, ahol a doktor a pszichodráma csoportot vezette. Az asszony éppen a történetét mesélte el. Fia halála után egyedül maradt a másik, idősebb fiával, aki nyomorék volt és a gyermekbénulás kihatásaitól szenvedett. Szegény fiút tolószékben kellett mozgatni. Anyja pedig lázadozott a sorsa ellen. De amikor a gyerekkel együtt öngyilkosságot próbált meg elkövetni, a nyomorék fiú volt az, aki megakadályozta ennek végrehajtásában; ő ugyanis szeretett élni! Számára az életnek továbbra is maradt értelme. Miért nem érzett ugyanígy az anyja? Mitől lehetett az anya életének továbbra is értelme? És mivel segíthettünk neki, hogy ennek tudatára ébredjen? Rögtönözve részt vettem a beszélgetésben, és a csoportból egy másik nőt kérdezgettem. Azt kérdeztem meg tőle, hogy hány éves, mire azt felelte, hogy „Harminc”. Igy válaszoltam, „Nem, ön nem harminc éves, hanem nyolcvan és a halálos ágyán fekszik. És most visszatekint az életére, egy olyan életre, melyben nem volt gyermek, de tele volt pénzügyi sikerrel és társadalmi elismeréssel.” És azt kértem, hogy képzelje el, mit érezne ebben a helyzetben. „Mit gondol róla? Mit mondana önmagának?” Az ülés magnófelvétele alapján hadd idézzem, hogy pontosan mit mondott: „Nos hát, egy milliomoshoz mentem feleségül, könnyű életem volt, jómódban éltem, és ezt teljesen kiélveztem! Flörtöltem a férfiakkal; orruknál fogva vezettem őket! De most nyolcvan éves vagyok; nincs gyermekem. Öregasszonyként visszatekintve, az egésznek semmi értelmét nem látom; valójában azt kell mondanom, hogy kudarcot vallottam az életemmel!” Ekkor arra kértem a nyomorék gyermek anyját, hogy hasonlóképpen képzelje el magát, amint visszatekint a saját életére. A magnófelvétel alapján hallgassuk mondanivalóját: „Szerettem volna gyermekeket, és ez megadatott nekem; az egyik fiú meghalt; a másik azonban, a nyomorék, intézetbe került volna, ha nem vettem volna át a gondozását. Bár nyomorék és tehetetlen, végtére is a fiam. És így teljesebb életet tettem lehetővé számára; jobb embert csináltam a fiamból.” Ekkor könnyekben tört ki, és sírva folytatta: „Ami engem illet, nyugodtan nézhetek vissza az életemre; mivel elmondhatom, hogy az életem értelemteljes volt, és mindent megpróbáltam, hogy beteljesítsem azt; megtettem a tőlem telhető legtöbbet – a lehető legtöbbet tettem meg a fiamért. Az én életem nem volt kudarc!” Mintha halálos ágyáról tekintené át az életét hirtelen képes lett meglátni a benne rejlő értelmet, azt az értelmet, ami az összes szenvedését is magába foglalta. Ugyanakkor az is világossá vált számára, hogy még egy olyan rövid élet is, mint például a halott fiúé, annyira örömteli és szeretetteljes lehet, hogy több értelem található benne, mint egy nyolcvan évig tartó életben. Egy idő után másik kérdésre tértem át, ezúttal az egész csoporthoz szólva. A kérdés az volt, hogy vajon egy gyermekbénulás elleni oltószer kifejlesztésére használt majom, melyet ezért számtalanszor megszúrkálnak, képes lenne-e valaha is felfogni szenvedése értelmét. A csoport egyhangúan azt felelte, hogy természetesen nem tudná; korlátozott értelmével nem léphetne be az ember világába, vagyis abba az egyetlen világba, amelyben meg lehetne érteni szenvedése értelmét. Ekkor a következő kérdéssel álltam elő: „És mi van az emberrel? Bizonyosak abban, hogy az emberi világ a végső pont a kozmosz fejlődésében? Nem elképzelhető, hogy van még további dimenzió, az emberi világon túli világ; egy olyan világ, amelyben választ kapna az emberi szenvedés értelmére vonatkozó kérdés?'” A szuperértelem Ez a végső értelem szükségszerűen meghaladja és túlnövi az ember véges értelmi képességeit; a logoterápiában ebben a kontextusban szuper-értelemről beszélünk. Egyes egzisztencialista filozófusok tanításával ellentétben, nem azt követeljük meg az embertől, hogy megadással tűrje az élet értelmetlenségét, hanem hogy elviselje azt, hogy képtelen megragadni az élet feltétlen értelemteliségét racionális feltételek között. A logos mélyebb, mint a logika. Azt a pszichiátert, aki a szuperértelem koncepción túlmegy, előbb-utóbb zavarba hozzák a
páciensei. Éppúgy, mint ahogy engem zavarba hozott a mintegy hatéves lányom, amikor nekem szögezte a kérdést: „Miért beszélünk Jóistenről?” Mire én azt feleltem: „Néhány hete kanyaród volt, és a Jóisten teljesen kigyógyított belőle.” De a kislány mégsem volt elégedett; így vágott vissza: „De kérlek papa, ne feledd el, először is ő küldte rám a kanyarót.” Amikor a páciens a vallásos hit szilárd talaján áll, nem ellenezhető, hogy vallásos meggyőződését terápiásan felhasználjuk és így spirituális erőforrásaira támaszkodjunk. Ehhez jó, ha a pszichiáter a páciens helyébe képzeli magát. Egyszer például pontosan ezt tettem, amikor egy keleteurópai rabbi hozzámfordult, hogy elmondja történetét. Első feleségét és hat gyermeküket az.auschwitzi koncentrációs táborban vesztette el, ahol elgázosították őket, most pedig az derült ki, hogy a második felesége meddő. Megjegyeztem, hogy a szaporodás nem az élet egyetlen értelme, mivel akkor az élet önmagában véve értelmetlenné válna, és az önmagában értelmetlen dolog nem tehető értelmessé pusztán a fenntartásával. Azonban a rabbi, orthodox zsidó lévén, kétségbeejtőnek tartotta helyzetét, hogy nincs saját fia, aki elmondaná érte a Kaddist6 a halála után. Én azonban nem akartam föladni. Utolsó segítő kísérletként azt kérdeztem tőle, nem remélie, hogy gyermekeit viszontlátja a mennyekben. Kérdésemre könnyezni kezdett, és ekkor derült ki kétségbeesésének igazi oka: elmagyarázta, hogy gyermekei, mivel ártatlan mártírokként haltak meg7, a legmagasabb helyre voltak méltók a mennyekben, de ő – bűnös öregemberként – nem várhatta el, hogy ugyanarra a helyre kerüljön. Nem adtam föl. hanem visszavágtam: „Nem elképzelhető, Rabbi, hogy pontosan ez az értelme annak, hogy ön túlélte a gyermekeit: hogy megtisztulhasson e szenvedésteli évek alatt, hogy végül ön is, bár nem olyan ártatlanként, mint a gyermekei, méltóvá válhasson arra, hogy velük együvé kerülhessen a mennyekben? Vajon nem az van írva a Zsoltárokban, hogy Isten megőrzi valamennyi könnyeteket? 8 Ezért talán egyetlen szenvedése sem veszett kárba.” Annyi év után először talált megkönnyebbülést szenvedései közepette annak az új szempontnak révén, amelyet én tudtam számára nyújtani. Az élet mulandósága Nemcsak a szenvedés, hanem a halál is azon dolgok közé tartozik, .melyek látszólag értelmetlenné teszik az emberi életet. Fáradhatatlanul azt hirdetem, hogy az élet igazán mulandó aspektusai a lehetőségek; de amint megvalósulnak, nyomban valósággá válnak; a múltba mentjük és utaljuk őket, ahol nem fog rajtuk a mulandóság. Mert a múltban semmi sem vész el jóvátehetetlenül, hanem minden visszavonhatatlanul elraktározódik. Igy tehát a mulandósága semmiképpen nem teszi értelinetlenné létünket. De bennünket nagyon is felelőssé tesz; mivel minden attól függ, hogyan valósítjuk meg az alapvetően mulandó lehetőségeket. Az ember szüntelenül választ a meglévő lehetőségek tömkelege közül; de vajon melyiket ítéli nemlétre, és melyiket valósítja meg? Melyik választásból lesz egyszer s mindenkorra realitás, egy halhatatlan „lábnyom az idő homokjában”? Az embernek minden pillanatban jól-rosszul el kell döntenie, mivel állitson emlékművet létének. Persze, az ember általában csak a mulandóság tarlóit veszi azre, és figyelembe sem veszi a múlt teli csűrjeit, ahová egyszer s mindenkorra behordta cselekedeteit, örömeit és szenvedéseit. Semmit nem lehet meg nem történtté tenni, semmit nem lehet kitörölni. Azt mondanám, hogy a létezés legbiztosabb módja a voltam. A logoterápia, bár figyelembe veszi az emberi lét alapvető mulandóságát, nem pesszimista, hanem inkább aktivizáló. Képletesen ezt így fejezhetnénk ki: A pesszimista olyan emberre emlékeztet, aki félelemmel és szomorúsággal figyeli, hogy a falinaptára, melyből naponta letép egysgy lapot, minden egyes nap elmúltával egyre vékonyabbá válik. Másrészt viszont az az ember, aki aktívan fog hozzá az élet problémáihoz, olyan emberhez hasonló, aki letépi naptárából az egymást követő napokat, és szép rendezetten, gondosan lefűzi az azt megelőző napokhoz, miután előbb néhány naplójegyzetet vetett a lap hátoldalára. Büszkeséggel és örömmel gondolhat a jegyzetekben rejlő kincsekre, az egész addigi életére, melyet már a lehető legteljesebben megélt. Mit számít neki, ha azt veszi észre, hogy szép lassan megöregszik? Van-e oka irigyelni azokat a
fiatalokat, akikkel találkozik, vagy nosztalgiával keseregni a saját elmúlt fiatalságán? Milyen okból kifolyólag irigyeljen egy fiatalembert? Azokért a lehetőségekért, amik egy fiatalnak vannak, a jövőért, ami előtt áll? „Nem, köszönöm szépen”, gondolja majd. „Lehetőségek helyett nekem realitások vannak a múltamban, nemcsak az elvégzett munka és a megélt szerelem valósága, hanem a bátran elszenvedett szenvedéseké is. Éppen ezekre a szenvedésekre vagyok a legbüszkébb, bár ezek olyan dolgok, melyek senkit nem ösztönözhetnek irigykedésre.” A logoterápia mint módszer A reális félelmeket, mint például a halálfélelmet, nem lehet lecsillapítani pszichodinamikai értelmezéssel; a neurotikus félelmeket, mint például az agorafóbiát (tömegiszonyt), nem lehet meggyógyítani filozófiai megértéssel. A logoterápia az ilyen különleges esetekre is kifejlesztett egy speciális kezelési módszert. Ahhoz, hogy megértsük, mi megy végbe e módszer alkalmazásakor, a neurotikus egyéneknél gyakran megfigyelhető állapotból indulunk ki, mégpedig a megelőlegező szorongásból. E félelem jellegzetessége, hgy pontosan azt idézi elő, amitől a páciens tart. Olyan egyén, aki például fél, hogy elpirul, amikor egy nagy helyiségbe lépve sok emberrel találja szemközt magát, e körülmények fennforgása esetén valóban hajlamosak az elpirulásra. Ennek kapcsán „A kívánság a gondolat atyja” mondást így módosíthatjuk: „A félelem az esemény szülőanyja”. Meglehetősen ironikus dolog: ahogy a félelem behozza azt, amitől az ember fél, úgy az erőszakos szándék is lehetetlenné teszi azt, amit az ember erőltetni akar. Ez a túlzott szándék, vagy ahogy én hívom, a „hiperszándék”, különösen a szexuális neurózisok eseteiben figyelhető meg. Minél inkább be akarja mutatni egy férfi a szexuális potenciáját, vagy egy nő az orgazmusra való képességét, annál kevésbé sikerül neki. Az öröm mellékhatás vagy melléktermék és annak is kell maradnia, és olyan mértékben megy tönkre, romlik el, amennyire öncélként tűzzük ki. A fentebb leírt túlzott akaráson kívül a túlzott figyelem, vagy ahogy a logoterápiában hívjuk, a „hiper-önfigyelés” is lehet patogén (vagyis betegséget okozó). A következő klinikai beszámolóval illusztrálom, hogy mire gondolok: Egy fiatal nő jött be egyszer hozzám azzal a panasszal, hogy frigid. Az esettörténetből az derült ki, hogy gyermekkorában megerőszakolta az apja. Azonban nem önmagában véve ez a traumatikus élmény okozta a szexuális neurózisát, ahogy kézenfekvő lenne gondolni. Tudniillik az derült ki, hogy a pszichoanalitikai ismeretterjesztő irodalom olvasása miatt a páciens állandóan abban a félelemteli várakozásban élt, hogy milyen ára lesz egyszer majd a traumatikos éhvénynek. Ez a megelőlegező szorongás azt eredményezte, hogy egyrészt túlzott figyelmet fordított nőiessége kihangsúlyozására, másrészt túlzott figyelmet fordított önmagára (a partnere helyett). Ez elég volt ahhoz, hogy a páciens képtelenné váljon a szexuális élvezet csúcsélményét élvezni, mivel az orgazmust szándéka és figyelme tárgyává tette, ahelyett, hogy a partnernek való gondolkozás nélküli önátadás és megadás akaratlan eredményeként következett volna be. Rövid logoterápiás kezelés után a páciensnek az orgazmus átélésiképességére fordított túlzott figyelme és szándéka „elterelődött önmagáról”, hogy egy újabb logoterápiás szakkifejezéssel éljek. Amikor figyelmét a megfelelő tárgyra, vagyis a partnerre irányította, az orgazmus magától végbement.9 A logoterápia a „paradox intenció” elnevezésű módszerét arra a kettős tényre alapozza, hogy a félelem odavonzza azt, amitól az ember fél, és hogy a hiper-szándék lehetetlenné teszi azt, amit az ember kíván. A paradox intenciót már 1939-ben leírtam németül. 10 E megközelités keretében a fóbiás pácienst arra kérem, hogy ha csak egy pillanatra is, pontosan azt akarja amitől annyira fél. Hadd idézzem föl azt az esetet, amikor egy fiatal orvos konzultált velem az izzadással kapcsolatos félelméről. Amikor azt gondolta, hogy valamiért kiveri a verejték, ez a megelőlegező szorongás elég volt ahhoz, hogy nagymértékű izzadást idézzen elő nála. A körforgás megszakítása érdekében azt tanácsoltam a páciensnek, hogy amennyiben verejtékezni kezd, szándékosan határozza el, hogy megmutatja az embereknek, milyen bőségesen tud izzadni. Egy héttel később visszatérve arról számolt be, hogy valahányszor olyannal találkozott, aki megelőlegező szorongást váltott ki belőle, azt mondta magában: „Eddig csak egy liternyit izzadtam ki, de most legalább tíz
litert fogok!” Az eredmény az volt, hogy miután már négy éve szenvedett a fóbiájától, egyetlen ülés után, egy héten belül képes volt tartósan megszabadulni tőle. Az olvasó is rájön, hogy ez az eljárás a páciens viselkedésének megfordításából áll, melynek során a félelmet egy paradox kívánsággal helyettesítjük. Ezzel a kezeléssel kifogjuk a szelet a szorongás vitorláiból. Azonban az ilyen eljárásnak fel kell használnia a humorérzékben gyökerező, az önmagunktól való eltávolodással kapcsolatos specifikus emberi képességet. Ez az alapvető képességünk, hogy önmagunktól eltávolodjunk, olyankor nyilvánul meg, amikor a paradox intenciónak nevezett logoterápiás módszert alkalmazzuk. Egyidejűleg lehetővé teszszük a páciensnek, hogy bizonyos távolságra kerüljön neurózisától. Ezzel egyező megállapítást találunk Gordon W. Allport: The Individual and His Religion (Az egyén és vallása) című könyvében. „Az a neurotikus, aki megtanul önmagán nevetni, lehet, hogy az önirányítás, sőt talán a gyógyulás útjára lépett.” A paradox intenció Allport megállapításának gyakorlati érvényesítése és klinikai alkalmazása. Néhány további esetleírás még jobban megvilágítja ezt a módszert. A következő páciens könyvelő volt, akit különböző klinikákon sok orvos kezelt a legcsekélyebb terápiás siker nélkül. Amikor felvették a kórházi osztályomra, rendkívül kétségbeesett volt, s bevallotta, hogy közel áll az öngyilkossághoz. Néhány éve írásgörcsben szenvedett, ami az utóbbi időben olyan komolyra fordult, hogy állásának elvesztése fenyegette. Ezért csak azonnali, rövid időtartamú terápia könnyíthetett a helyzetén. A kezelés megkezdésekor dr. Eva Kozdera azt ajánlotta a páciensnek, hogy pontosan az ellenkezőjét tegye annak, amit addig csinált; vagyis ahelyett, hogy megpróbálna olyan szépen és olvashatóan írni, ahogy csak tud, írjon a lehető legrondábban macska-kaparással. Azt a tanácsot kapta, hogy hajtogassa magának: „Most aztán majd megmutatom az embereknek, milyen rondán tudok firkálni!” És abban a pillanatban, amikor szándékosan próbált meg csúnyán írni, képtelen volt rá. „Megpróbáltam macska-kaparással írni, de egyszerűen nem tudtam megtenni”, mondta másnap. Negyvennyolc órán belül így szabadult meg a páciens írásgörcsétől, ami nem is tért vissza a kezelést követő megfigyelési időszakban sem. Ismét boldog ember, és teljes mértékben munkaképes. Egy hasonló esetet, ahol azonban írás helyett beszéd szerepelt, mondott el a Bécsi Poliklinika Fül-Orr-Gégészetén dolgozó egyik kollégám. Sok évi praxisa során ez volt a legsúlyosabb dadogási esete. Amennyire a dadogó vissza tudott emlékezni életében soha, egyetlen percre sem volt mentes a beszédhibájától – egyetlenegy eset kivételével. Ez akkor történt meg vele, amikor tizenkét évesen egy villamos ütközőjén „lógott”. Amikor elkapta a kalauz, arra gondolt, hogy csak úgy menekülhet meg, ha szánalmat ébreszt benne, ezért megpróbálta előadni hogy ő csak egy szegény dadogó fiúcska. Amikor azonban dadogni próbált, képtelen volt rá. Akarvaakaratlanul a paradox intenciót gyakorolta, bár nem terápiás célból. De nehogy azt a benyomást keltse az esetismertetés, hogy a paradox intenció csak monoszimptomatikus esetekben hatásos. E logoterápiás módszer segítségével, a Bécsi Poliklinikán velem dolgozó stábnak sikerült enyhülést elérni még a legsúlyosabb fokú hosszú időtartamú kényszeres neurózisoknál is. Példának szoktam felhozni azt a hatvanöt éves asszonyt, aki hatvan éve szenvedett mosási kényszerétől. Dr. Eva Kozdera paradox intencióval kezdte el a logoterápiás kezelést, és két hónappal később a páciens képes volt a normális életvitelre. A Bécsi Poliklinika Neurológiai Osztályára történt felvétele előtt, mint bevallotta: „Az élet pokol számomra.” Mivel a baktériumoktól való kényszeres irtózása beteggé tette, végül már egész nap fel sem kelt az ágyból, és képtelen volt bármiféle házimunkát elvégezni. Nem lennék pontos, ha azt mondanám, hogy most teljesen tünetmentes, mivel időnként eszébe jut egy-egy kényszerképzet. De ahogy ő maga mondja, képes „tréfálkozni rajt”"; röviden, képes alkalmazni a paradox intenciót. A paradox intenciót alkalmazhatjuk alvási zavarok esetén is. Az álmatlanságtól való félelem 12 eredménye az, hogy túlságosan is szeretnénk elaludni, ami viszont lehetetlenné teszi a páciens számára, hogy elaludjon. E különleges félelem legyözésére azt szoktam tanácsolni a páciensnek, hogy ne elaludni próbáljon, hanem inkább pont az ellenkezőjével próbálkozzon, vagyis maradjon ébren, ameddig csak bír. Más szóval, a túlzott elalvási szándékot, ami abból a megelőlegező félelemből fakad, hogy nem tudja majd megtenni, azzal a paradox intencióval kell helyettesíteni;
hogy ne aludjon el, amit hamarosan elalvás fog követni. A paradox intenció nem mindenre jó, általános csodaszer. Mégis hasznos eszköz a kényszeres és fóbiás esetek kezeléséhez, különösen olyan esetekben, melyek mögött megelőlegező szorongás húzódik meg. Ráadásul rövid időtartamú terápiás eszköz. De ebből ne azt a következtetést vonjuk le, hogy az ilyen rövid időtartamú terápia szükségszerűen csak átmeneti terápiás hatással jár. Hogy az elhunyt Emil A. Gutheilt idézzük: „A freudi orthodoxia egyik legmindennaposabb illúziója az, hogy az eredmény tartóssága arányos a terápia hosszával.”13 Eseteim között szerepel például egy olyan páciens, akinél több mint húsz éve alkalmaztunk paradox intenciót; a terápiás hatás mégis tartósnak bizonyult. Az egyik legfigyelemreméltóbb tény az, hogy a paradox intenció hatásos tekintet nélkül a kérdéses eset etiológiai alapjára. Ez megerősíti Edith Weisskopf-Joelson egyik kijelentését: „Bár a hagyományos pszichoterápia azt hangoztatja, hogy a terápiás gyakorlatnak az etiológiai kutatások eredményeire kell támaszkodnia, de lehetséges, hogy bizonyos tényezők neurózisokat okozhatnak a kisgyermekkorban, és teljesen más tényezők szüntethetik meg a neurózisokat a felnőttkorban.14 Ami a neurózisok tényleges okozóit illeti, eltekintve az akár szomatikus, akár pszichikai természetű alkati elemektől, a megelőlegező félelemhez hasonló visszajelző mechanizmusok fontos patogén tényezőnek tűnnek. Egy adott tünetre fóbiával reagálnak, a fóbia kiváltja a tünetet, a tünet viszont újra megerősíti a fóbiát. Hasonló eseménysor figyelhető meg azokban a kényszeres esetekben, melyekben a páciens küzd az őt üldöző képzetekkel. 15 Ezzel azonban fokozza zavaró hatásukat, mivel a nyomás elősegíti az ellennyomást. A tünet ismét csak megerősítést nyer! Másrészt, amint a páciens abbahagyja a kényszereivel folytatott harcot, ehelyett azzal próbálja nevetségessé tenni őket, hogy ironikusan kezeli őket – a paradox intenciót alkalmazza – a circulus vitiosus megszakad, a tünet csökken és végül elenyészik. Azokban a szerencsés esetekben, ahol nincs olyan egzisztenciális vákuum, ami kiváltja és kikényszeríti a tünetet, a páciensnek nemcsak sikerül kinevetnie neurotikus félelmét, hanem végül sikerül teljesen figyelmen kívül hagynia. Ahogy látjuk, a megelőző szorongást paradox intencióval kell ellensúlyozni; a túlzott szándékot, valamint a túlzott önfigyelést a figyelem elterelésével kell ellensúlyozni; azonban a figyelem elterelése végső soron csak akkor lehetséges, ha a páciens életének specifikus hivatása és küldetése felé irányul.16 Nem a neurotikus önmagával foglalkozása – legyen az szánalom, vagy megvetés – töri meg a kör kialakulását; a gyógyulás kulcsa az önmagunk meghaladása (self-transcence)! A kollektív neurózis Minden kornak megvan a saját kollektív neurózisa, és minden kornak a saját pszichoterápiájára van szüksége ahhoz, hogy megbirkózzon vele. Azt az egzisztenciális vákuumot, amely a jelenkor tömegneurózisát okozza, nevezhetjük a nihilizmus magán és személyes formájának, mivel a nihilizmus azzal az állítással definiálható, hogy a létezésnek nincs értelme. Ami azonban a pszichoterápiát illeti, soha nem lesz képes tömegméretekben megbirkózni a dolgok ilyetén állásával, ha nem marad mentes a nihilista filozófia kortárs irányzatainak hatásától és befolyásától; egyébként inkább a tömegneurózis egyik tünetét képviseli, mint a lehetséges gyógyítását. A pszichoterápia nemcsak a nihilista filozófiát tükrözné, hanem akarva-akaratlanul is tulajdonképpen inkább egy karikatúrát közvetítene a páciens számára, mint az ember igazi képmását. Először is, van egy velejáró veszélye annak a tanításnak, hogy az ember „csupán csak” annak az elméletnek, hogy az ember semmi más, csupáncsak biológiai, pszichológiai és szociológiai feltételek eredménye, vagy az öröklés és a környezet terméke. Az ilyen emberkép hatására a neurotikus azt hiszi, amit úgyis hajlamos hinni, vagyis hogy külső hatások vagy belső körülmények eszköze és áldozata. Ezt a neurotikus fatalizmust támasztja alá és erősíti meg az olyan pszichoterápia, amely tagadja, hogy az ember szabad. Természetesen, az ember véges lény, és a szabadsága korlátozott. Ez nem feltételektől mentes szabadság, de mindenképpen szabadságában áll, hogyan viszonyul a feltételekhez. Ahogy egyszer
kifejeztem: „Mint a neurológia és a pszichiátria két területének professzora, teljesen tudatában vagyok annak, hogy az ember milyen mértékben függ biológiai, pszichológiai és szociológiai feltételektől. De azonkívül, hogy két területnek vagyok professzora, négy tábor – mégpedig koncentrációs táborok – túlélője is vagyok, és mint ilyen, tanúsítom, hogy az ember milyen rendkívüli mértékben képes dacolni és szembeszállni még az elképzelhető legrosszabb körülményekkel is.”17 A pán-determinizmus bírálata A pszichoanalizist gyakran elmarasztalják úgynevezett pánszexualizmusáért. Én a magam részéről kétlem, hogy ez a szemrehányás valaha is jogos volt. Azonban van valami, ami még hibásabb és veszélyesebb feltevésnek tűnik számomra, mégpedig az, amit én „pándeterminizmusnak” hívok. Ez alatt azt az emberszemléletet értem, amelyik nem veszi figyelembe az ember azon képességét. hogy bármilyen körülirénnyel szembe tud szállni Az ember nem teljesen függő és eleve elrendelten meghatározott, hanem ő maga dönti el, hogy megadja-e magát a körülményeknek, vagy szembeszáll velük. Más szóval, az ember végső soron önrendelkező lény. Az ember nemcsak egyszerűen létezik, hanem mindig eldönti, hogy milyen legyen a léte, mivé váljon a következő pillanatban. Ugyanígy minden embernek szabadságában áll, hogy bármely pillanatban megváltozzon. Ezért csak egy egész csoportra vonatkozó statisztikai felmérés széles keretei között tudjuk megjósolni a jövőjét; egy-egy személy sorsa azonban alapvetően megjósolhatatlan marad. Bármiféle jóslat alapját a biológiai, pszichológiai vagy szociológiai feltételek képeznék. Mégis az emberi lét egyik alaptulajdonsága az a képességünk, hogy felülemelkedjünk ezeken a körülményeken, túlnőjünk rajtuk. Az ember képes jobbá tenni a világot, ha lehetséges, és képes magát is jobbá tenni, ha szükséges. Hadd idézzem dr. J. esetét. Az egész életem során megismert emberek közül ő volt az egyetlen, akit mefisztói lénynek, sátáni figurának mernék nevezni. Abban az időben általánosan „a steinhofi tömeggyilkosnak” nevezték (Steinhof nagy elmegyógyintézet Bécsben). Amikor a nácik megkezdték euthanázia programjukat, ő tartotta kezében az összes szálat és olyan fanatikus volt a rábízott feladat végrehajtásában, hogy mindent megtett azért, hogy egyetlen pszichotikus egyén se meneküljön meg a gázkamrától. A háború után, amikor visszatértem Bécsbe, érdeklődtem, hogy mi történt dr. J.-vel. „Az oroszok Steinhof egyik elkülönítő zárkájába csukták be”, mondták nekem. „Másnap azonban tárva-nyitva volt a cella ajtaja és soha senki nem látta többé dr. J.-t.” Később arra a meggyőződésre jutottam, hogy másokhoz hasonlóan, bajtársai segítségével ő is eljutott DélAmerikába. Nemrégen azonban felkeresett egy hajdani osztrák diplomata, aki hosszú éveket töltött a vasfüggöny mögötti börtönökben, először Szibériában, majd pedig a hírhedt moszkvai Lubjanka börtönben. Mialatt neurológiailag megvizsgáltam, hirtelen azt kérdezte, hogy véletlenül nem ismertem-e dr. J.-t. Igenlő válaszom után folytatta: „A Lubjankában ismerkedtem meg vele. Ott halt meg, körülbelül negyven éves korában, húgyhólyagrákban. Ennek ellenére, halála előtt az elképzelhető legjobb bajtársnak mutatkozott! Mindenkit megvigasztalt. Az elképzelhető legmagasabb erkölcsi norma szerint élt. Ő volt a legjobb barát, akivel valaha is találkoztam a hosszú, fogságban eltöltött éveim alatt!” Ez dr. J., „a steinhofi tömeggyilkos” története. Hogyan merhetünk jóslatokba bocsátkozni az emberek viselkedését illetően? Mejósolhatjuk egy gép, vagy egy automata mozgását; sőt ennél is tovább menve, megpróbálhatjuk megjósolni az emberi psziché mechanizmusait, vagy „dinamikáit”. De az ember több, mint psziché. A szabadság azonban nem az utolsó szó. A szabadság csak egy része a történetnek, és csak fele az igazságnak. A szabadság csak negatív aspektusa annak az egész jelenségnek, amelynek pozitív aspektusa a felelősség. Tulajdonképpen a szabadság abban a veszélyben forog, hogy puszta önkényességbe degenerálódik, hacsak nem a felelősség keretein belül élüűk vele. Ezért javasolom, hogy az Amerika keleti partján lévő Szabadság-szobrot a nyugati partvidéken felállítandó
Felelősség-szobor egészítse ki. A pszichiátriai hitvallás Nem képzelhető el olyan helyzet, amelyben az ember teljesen meg lenne fosztva szabadságától. Ezért tehát, a szabadság egy – bármennyire is korlátozott – töredéke megmarad az embernek neurotikus, sőt pszichotikus esetekben is. Valójában a páciens személyiségének legbensőbb magját soha még csak nem is érinti a pszichózis. Egy gyógyíthatatlan pszichotikus egyén elveszítheti a hasznosságát, de emberi méltóságát mégis megtarthatja. Ez az én pszichiátriai hitvallásom. Enélkül nem hinném, hogy érdemes lenne pszichiáternek lenni. Kinek a kedvéért? Csupán egy olyan sérült agygépezet kedvéért, melyet nem lehet megjavítani? Ha a páciens nem lenne vitán felül több ennél, az euthanáziának létjogosultsága.lenne. Az ismét humanizált pszichiátria Túl hosszú időn – tulajdonképpen egy fél évszázadon keresztül a pszichiátria pusztán mechanizmusként próbálta értelmezni az emberi agyat, ennek megfelelően pedig csupán technikai kérdésnek tekintette az elmebetegségek terápiáját. Úgy hiszem, az álom véget ért. A horizonton nem a pszichologizált orvoslás, hanem inkább a humanizált pszichiátria körvonalai kezdenek kibontakozni. De az olyan orvos, aki még mindig elsősorban technikusként értelmezi a saját szerepét, azt vallja, hogy a páciensében mindössze egy gépezetet lát, ahelyett, hogy betegség mögött meglátná az embert! Az ember nem egy a többi dolog között; a dolgok meghatározzák egymást, de az ember végső soron önrendelkező lény. Amivé válik – adottságai és környezete korlátain belül – azt önmagából alakítja ki. A koncentrációs táborokban például ebben az élő laboratóriumban és próbahelyzetben, azt láttuk és annak voltunk szemtanúi, hogy egyes fogolytársaink disznóként viselkedtek, míg mások szentekhez hasonlóan viselkedtek. Az emberben mindkettőre megvan a lehetőség önmagán belül; hogy melyiket valósítja meg, az a döntéseitől függ, de nem a körühnényektől. A mi generációnk realista, mivel mi olyannak ismertük meg az embert, amilyen valójában. Végül is ember volt az is, aki feltalálta Auschwitz gázkamráit; de ugyancsak ember volt az is, aki egyenes gerinccel lépett be azokba a gázkamrákba, a Miatyánkkal vagy a Sema Jiszraél-lel az ajkán. Jegyzetek: 1. Ez volt az első könyvem első változata, melynek angol fordítása. Alfred A. Knopf kiadásában jelent meg New Yorkban 1955-ben, The Doctor and the Soul. An Introduction to Logotherapy (Az orvos és a lélek: bevezetés a logoterápiába) címen. 2. Magda B. Arnold és John. A. Gasson, The Human Person (Az emberi személy), Ronald Press, New York, 1954, 618. oldal. 3. Olyan jelenség, amely egy elsődleges fenomenon (jelenség) eredményeként fordul elő. (Másodlagos fontosságú kísérő jelenség.) 4. „Some Comments on a Viennese School of Psychiatry”, The Journal of Abnormal and Social Psychology, 51 / 1955/, 701-3. oldal. 5. „Logotherapy and Existential Analysis”, Acta Psychotherapeutica, 6/1958, 193-204. oldal. 6. A halottakért mondott ima. 7. L'kiddush bashem, vagyis Isten nevének megszentelésért. 8. „Az én bujdosásimnak számát jól tudod; az én könnyhullatásimat a te tömlődbe raktad! Avagy nem tudnáds azoknak számokat?” (Zsoltárok, 56, 9.)
9. A szexuális impotencia eseteinek gyógyítására egy speciális logoterápiás módszert fejlesztettem ki, mely a vázolt hiper-figyelem és szándék és hiper-önfigyelés elméletén alapszik. (Viktor E. Frankl, „The Pleasure Principle and Sexual Neurosis” (Az örömelv és a szexuális neurózis), The International Journal of Sexology, 5. kötet, 3. szám (1952), 128-30. oldal) Természetesen ezzel nem foglalkozhatunk a logoterápia alapelveinek rövid bemutatása során. 10. Viktor E. Frankl, „Zur medikamentösen Unterstützung der Psychotherapie bei Neurosen”, Schweizer Archív für Neurologie und Psychiatrie, 43. kötet, 26-31. oldal. 11. New York, The Macmillan Co., 1956, 92. oldal. 12. Az álmatlanságtól való félelem az esetek nagyobb részében abból ered, hogy a páciens nem ismeri azt a tényt, hogy a szervezet önmaga látja el magát a ténylegesen szükséges minimális alvásmennyiséggel. 13. American Journal of Psychotherapy, 10/1956, 134. old. 14. „Some Comments on a Viennese School of Psychiatry”, The Journal ofAbnormal and SocialPsychology, 51/1955, 701-3. oldal. 15. Ezt gyakran a páciensnek az a félelme motiválja, hogy kényszerei egy küszöbön álló, sőt meglévő pszichózist jelentenek; a páciens nem tud arról a tapasztalati tényről, hogy a kényszerneurózis inkább immunizál a tényleges pszichózis ellen, minthogy ennek irányába terelne. 16. Ezt a meggyőződést támasztja alá Allport, aki egyszer azt mondta: „Ahogy a törekvés fókusza átirányul a konfliktusról az önzetlen célokra, az egész élet egészségesebbé válik, még akkor is, ha a neurózis esetleg teljesen soha nem tűnik el.” (id. mű, 95. oldal) 17. „Values Dimensions in Teaching” (Az értékek szerepe a tanításban), a Hollywood Animators, Inc. által a California Junior College Association részére készített színes televíziós film. BIBLIOGRAPHIE (Válogatás) Könyvek Crumbaugh, James C., William M. Wood und W. Chadwick Wood: Logotherapy. New Help for Problem Drinkers. Nelson-Hall, Chicago 1970. Dienelt, Karl: Von Freud zu Frankl. Bundesverlag, Wien 1967. Fabry, Joseph B.: Das Ringen um Sinn. Eine Einfiihrung in die Logotherapie. Herder, Freiburg, 1980. Frankl, Viktor E.: Älrztliche Seelsorge. Grundlagen der Logotherapie und Existenzanalyse. Fischer (Taschenbuch 42157), Frankfurt 1987. Frankl, Viktor E.: Die Psychotherapie in der Praxis. Piper, München 1986. Frankl, Viktor E.: Der unbewuüte Gott. Psychotherapie und Religion. Kösel, München 199. Frankl, Viktor E.: Theorie und Therapie der Neurosen. Einführung in Logotherapie und Existenzanalyse. Reinhardt, München 1983. Frankl, Victor E.: Psychotherapie für den Laien. Rundfunkvortrkge über Seelenheilkunde. Herder, Freiburg 1986. Frankl, Viktor E.: Der Wille zum Sinn. Huber, Bern 1982. Frankl, Viktor E.: Der leidende Mensch. Anthropologische Grundlagen der Psychotherapie. Huber, Bern 1984. Frankl, Viktor E.: Das Leiden am sinnlosen Leben. Herder, Freiburg 1987. Frankl, Viktor E.: Der Mensch vor der Frage nach dem Sinn. Piper, München 1988. Frankl, Viktor E.: Die Sinnfrage in der Psychotherapie. Piper, München 1988. Frankl, Viktor E.: Logotherapie und Existenzanalyse. Piper, München 1987. Frankl, Viktor E.: The Doctor and the Soul. From Psychotherapy to Logotherapy. Knopf, New York 1986. Frankl, Viktor E.: Psychotherapy and Existentialism. Simon & Schustes, New York 1985.
Frankl, Viktor E.: The Will to Meaning. New American Library, New York 1987. Frankl, Viktor E.: The Unconscious God. Psychotherapy and Theology. Simon & Schuster, New York 1985. Frankl, Viktor E.: The unheard Cry for meaning. Psychotherapy and Hun.anism. Simon & Schuster, New York 1985. Frankl, Viktor E., und Franz Kreuzer: Im Anfang war der Sinn. Von der Psychoanalyse zur Logotherapie. Piper, München 1986. Lukas, Elisabeth: Von der Tiefen- zur Höhenpsychologie. Logotherapie in der Beratungspraxis. Herder, Fraiburg 1983. Lukas, Elisabeth: Psychologische Seelsorge. Logotherapie – díe Wende zu einer menschenwürdigen Psychologie. Herder, Freiburg 1985. Sinn-voll heilen. Viktor E Frankls Logotherapie – Seelenheilkunde auf neuen Wegen. Herder, Freiburg 1984. Wawtytko, Sandra A.: Analecta Frankliana. The Proceedings of the First World Congress of Logotherapy. Berkeley, Institute of Logotherapy Ptess, 1982. Könyvfejezetek Ascher, L. Michael: Paradoxical Intention. An Experimental Investigations. Herausgegeben von A. Goldstein und E. B. Foa. Wiley, New York 1980. Frankl, Viktor E.: Die Begegnung der Individualpsychologie mit der Logotherapie, in: Die Begegnung der lndividualpsychologie mit anderen Therapieformen. Herausgegeben von Toni Reinelt. Reinhardt, München 1984. Frankl, Viktor E.: Logos, Paradox, and the Search for Meaning, in: Cognition and Psychotherapy. Herausgegeben von Michael J. Mahoney. Plenum Press, New York 1985. Hippenreiter, Y. B., and A. A. Puzyzey: Psichologia lichnosti. Moscow State University, Moscow 1982 (Kapitel „Frankl. Logoterapy”). Folyóiratszemelvények Ansbacher, Rowena R.: The Third Viennese School of Psychothesapy. Journal of Individual Psychology 15, 236, 1959. Ascher, L. Michael, and Ralph M. Turner: Paradoxital Intention and Insomnia: An Experimental Investigation. Behavior Research and Therapy 17, 408, 1979. Frankl, Viktor E.: Zur mimischen Bejahung und Verneinung. Internationale Zeitschrift für Psychoanalyse 10, 437, 1924. Frankl, Viktor E.: Psychotherapie und Weltanschauung. Intemationale Zeitschrift ftir Individualpsychologie 3, 250, 1925. Frankl, Viktor E.: On Logotherapy and Existential Analysis. American Journal of Psychoanalysis 18, 28,1958. Frankl, Viktor E.: The Feeling of Meaninglessness. The American Journal of Psychoanalysis 32 (1), 85, 1972. Frankl, Viktor E.: Encounter. The Journal of the American Academy of Psychoanalysis 1 (1), 73, 1973. Frankl, Viktor E.: Paradoxital Intention and Deretlection. Psychotherapy 12, 226, 1975. Lukas, Elisabeth: Menschenb>Zd und Methoden der Frankl'schen Logotherapie. Fortschritte der Neurologie und Psychiatrie 49, 113, 1981. Mahoney, Michael J.: Paradoxical Intention. The Counseling Psychologist, 4 (2), 283,1986. Popielski, Kazimierz: Karol Wojtyla and Logotherapy. The International Forum for Logotherapy 3, 36, 1980. Soucek, W.: Die Existenzanalyse Frankls, die dritte Richtung der Wiener Psychotherapeutischen
Schule. Deutsche Medizinische Wochenschrift 73, 594, 1948. Video-és hangkazetták Frankl, Viktor E.: The Defiant Power of the Human Spinit. Audiocassette. Available at the Institute of Logotherapy, P. O. Box 2852, Saratoga, CA 95070, USA. Frankl, Viktor E.: Man in Search of Ultimate Meaning (Oskar Pf'uter Award Lecture at the American Psychiatric Association's annual meeting,) Dallas, Texas. Audiocassette L 19-186-85. Available by Audio Transcripts, 610 Madison Street, Alexandria. Virginia 22314, USA. Frankl, Viktor E.: Resources of Survival. A videocassette available at the Department of SMU, 103 Fondren Library West, Dallas, Texas 75275, USA. * A részletes bibliográfia megrendelhető: Dr. Alfried Langle, lnstitute für Logotherapie, A-1150 Wien, Eduard Suess-Gasse 10.