• Joseph Pearce • VÉGÁLLOMÁS: KÖZÉP-EURÓPA
Joseph Pearce
Végállomás: Közép-Európa Noha életemben elôször járok Budapesten, sôt Magyarországon is, ez az ország és ez a város már rég nem ismeretlen számomra abban az értelemben, hogy a Nagy Történelem, azaz mind a nagybetûs történelem, mind a kis történelem olykor kézen fogott, és tekintetemet erre a helyre irányította. Emlékszem például, hogy gyerekkoromban a Nézz utána címû sorozatban – valójában egy képes ifjúsági enciklopédia volt ez, nekem megvolt az összes darabja, kedvenc könyveim közé tartoztak – ismerkedtem meg Kossuth Lajossal. Be kell vallanom, nagy csodálattal viseltettem e szabadságharcos iránt, hiszen csoda-e, ha egy kisfiút elcsábít a puskaporszag és a kardcsörgés. Arra is emlékszem, milyen gyáva dolognak tartottam, hogy az osztrákok az oroszoktól, sôt, még a horvátoktól is segítséget kaptak. Ha azok az árulók nem avatkoznak közbe, na igen, hát akkor mi lett volna? Flandriában ilyenkor azt mondják: ha a nagymamám tehén lenne, tejet adna. Ezzel szemben a magyar bélyegeket meglehetôsen fantáziátlannak tartottam. Bizony, azokban az idôkben még bélyeget gyûjtöttek a gyerekek, ebbôl következtetni lehet az életkoromra. A magyar bélyegek aprócska méretûek voltak és a színûk csúf olajzöld, májbarna meg fakópiros. Szerencsére villamosokat, teherautókat és buszokat ábrázoltak, ez sok mindenért kárpótolt. Ráadásul volt ezekben a jármûvekben valami titokzatos, egyszerre tûntek ismerôsnek és idegennek. Mintha valami ôslények lettek volna, amelyek véletlenül egy másik korszakba tévedtek. Mindenesetre a napnál is világosabb volt, hogy abban az országban, ahol ilyen buszok és villamosok közlekednek, csakis különleges erkölcsökkel és szokásokkal rendelkezô különleges emberfajta élhet. Nyugtalanságra nincs szükség, a gyermeki képzelet helyébe már régóta józan gondolatok léptek, ami ezt az országot és lakóit illeti. Persze a bélyegeken olvasható országnév is titokzatosnak tetszett. Noha nem Magyarország állt rajtuk, hanem Magyar posta, annyit tudtam, hogy a „Ma-
gyar” – a szót természetesen rosszul ejtettem ki, honnan is tudhattam volna, milyen a magyar kiejtés – Magyarországra vonatkozik, de miért nem hasonlított a szó arra, hogy “Hongarije”? Romania hasonlított Roemeniëre, a Poslka arra, hogy Polen, a Czechoslovakia pedig a TsjechoSlowakijére. Csak egyetemista éveimben értesültem arról, hogy a magyar finnugor nyelv, egy olyan nyelv tehát, amely még a szanszkritnál is távolabb áll a hollandtól. Hogy befejezzem ezt az ôstörténetet, a bátyám, aki egyébként autóbolond, nagy lelkesedéssel hozta értésemre, hogy a bélyegeken látható buszok márkája Ikarusz, a teherautók pedig a Csepel névre hallgatnak. A kiejthetetlen magyar városnevek is elvarázsoltak, s ez felkeltette az érdeklôdésemet, a földrajz kedvenc tantárgyaim közé tartozott ugyanis. A városok nevét úgy ejtettem ki, persze egytôl-egyig helytelenül, mintha valami varázsigék lettek volna, Kecskemét és Nyíregyháza, de mindenekelôtt Székesfehérvár. Arra is büszke voltam, hogy tudtam, Nagy Antal, a Standard Liège játékosának a nevét nem úgy kellett kiejteni, ahogy az ostoba tévékommentátorok ejtették. Nagy, aki az 1967-es Budapesti Honvéd – Anderlecht barátságos mérkôzés után Belgiumban maradt, a rákövetkezô évben már a Standardnál játszott, a belga labdarúgó torna legkitûnôbb góllövôje lett belôle és a klub még bajnoki címet is nyert. Másik magyar ismerôsöm Safranek Margit. Margitot kicsi gyerekkorom óta ismerem, noha soha nem találkoztam vele személyesen. Minden karácsonykor és húsvétkor képeslapot írt családom anyai ágának, elsôsorban a nagyanyámnak és legidôsebb lányának, Alice néninek. Nem sokkal azelôtt, hogy 1939-ben férjhez ment, küldött egy láda tokaji bort. Nagyanyámtól tudom, hogy az egész családnak rendkívüli módon ízlett. Amikor Margit nyolcvan éves lett, 1995-ben, még egy hollandul fogalmazott levelet is kaptunk tôle, amelyben visszaemlékezett arra a hat hónapra, amelyet 1924 második felé-
• 108 •
• Joseph Pearce • VÉGÁLLOMÁS: KÖZÉP-EURÓPA
ben Vilvoordében töltött. „Utoljára hetven évvel ezelôtt voltam Belgiumban”, írta, „de Vilvoordére és a Vandenbrande családra egész életemben hálával is szeretettel fogok emlékezni.” Most, amikor a szavait felidézem, természetesen kijavítom mondataiban a nyelvi hibákat, hiszen fél év alatt egyetlen nyelvet sem lehet tökéletesen megtanulni. Azt azonban, hogy hetven évvel késôbb ezt a nyelvet, amelyet a késôbbiekben végül soha nem használt, még mindig elég jól ismerte ahhoz, hogy levelet fogalmazzon rajta, különleges teljesítménynek tartom. Margit kilencéves volt, amikor Belgiumba, a nagyszüleimhez került, egyike annak a számtalan magyar gyereknek, akik számára a papok a szószéki emelvényrôl kerestek és találtak befogadó családokat. Akkoriban nagy nyomor uralkodhatott Magyarországon, és a szegény sorból érkezett gyerekeknek sürgôsen szükségük volt olyan körülményekre, amelyben megerôsödhettek és egy idôre elfelejthették gondjaikat. Ezeket a gyerekeket nemcsak egyszerûen vonatra ültették, hogy aztán sorsukra hagyják ôket. A Landsliga voor kinderbescherming, azaz az Országos Gyermekvédô Liga egy magyar-holland szószedettel is ellátta ôket, mely „Szótár a Belgiumba kiküldött gyermekek részére” címet viselte. Ezt a dokumentumot, vagy legalábbis azt, ami megmaradt belôle, és amely a magyar-belga szolidaritásnak az emberi kapcsolatok egyik legfontosabb területén megnyilvánuló apró emléke, bekereteztettem, és most az ELTE Néderlandisztika Tanszékének ajándékozom. Az emberi kapcsolatoknak ez a legfontosabb területe nevezetesen az, ahol egy család megnyitja szívét egy idegen, ráadásul egy gyerek számára, akinek mindenki másnál nagyobb szüksége van a szeretetre, a megértésre és a bizalomra. Ugye napnál világosabb most már, hogy Magyarország – vagy inkább Közép-Európát kellene mondanom – állandóan jelen volt az életemben. Nem kellemetlen érzés amúgy, s amikor a De Morgen c. flamand újság számára közép- és kelet-európai irodalmat recenzeálhattam, még szorosabbra fûzôdött a kapcsolat. Abban a megtiszteltetésben és örömben volt részem, hogy interjút készíthettem Szabó Magdával és fordítójával, Daróczi Anikóval. Az ajtót mestermûnek tartottam, a továbbiakban pedig, hogy a magyar íróknál maradjak, mély benyomást tett rám Kertész Imre, Nádas Péter, Zilahy Péter, Esterházy Péter, Szerb Antal és Márai Sándor. A kalapomat azonban mindenekelôtt Kosztolá-
nyi Dezsô elôtt emelem meg. Ôt egyszerûen briliánsnak tartom, különösen az Esti Kornélban, mely selymesen lágy stílusban íródott, s amelyben a humor és a tragikum tökéletes egyensúlyban van. Mint említettem, mind a kis, mind a nagy történelem valami módon felelôs a Magyarország iránti kötôdésemért. Ha Safranek Margit a kis történelemhez való kapcsolat, akkor Gisèle Friedmann a nagyhoz, mégpedig abban az értelemben, hogy egyike volt a Harmadik Birodalom számtalan áldozatainak, hiszen zsidó származású volt, s a Nagy Történelem gépezete bizony egyáltalán nem kímélte, sem ôt, sem a családját. Az ô zsidósága egyszersmind a kapocs családi krónikámhoz, a Land van beloftéhoz [Az ígéret földje]. Az én történetem így kezdôdik: „Azon a napon, amikor tizennégy éves lettem, apám közölte velem, hogy ô nem is angol, Németország a szülôhazája és zsidó származású.” Gisèle Friedmann története azonban nem Magyarországon kezdôdik, hanem Szlovákiában, egészen pontosan Prešovban, azaz Eperjesen. A városnak, mely évszázadokon át Magyarországhoz tartozott, erôs kulturális kisugárzása volt, a Tarca menti Athénként is emlegették, az elsô világháború után azonban az újonnan létrehozott csehszlovák államhoz csatolták. Egy szó mint száz, Gisèle Friedmann 1923-ban született, Prešovban, de miután Hitler 1938-ban lerohanta Csehszlovákiát, a várost, sôt az egész Košice vagy Kassa környéki régiót ismét Magyarországhoz csatolták. Az ottani zsidók számára szerencsés fordulat volt ez, mert míg ôket csak 1944 tavaszán deportálják majd Auschwitzba, a szlovák zsidókat már három évvel korábban megsemmisítôtáborokba hurcolták. Ôk alkották egyébként az elsô csoportot, amelyet így küldtek halálba. Gisèle túlélte Auschwitzot, s amikor 1944 nyarán Mühldorfba, a München melletti Dachau egyik táborába szállították, ott megismerkedett Hans Peritzcel. A zsidó fiatalember a németországi Breslau, a mai lengyelországi Wroclaw szülötte volt. Hans apám, Werner Peritz unokaöccse. 1996-ban az Egyesült Államokbeli Pittsburghbe utaztam, itt él Gisèle és Hans 1947 óta. Négy gyermekük született, három lány és egy fiú. Mind a négyen sokra vitték. A fiú a New York Law School professzora lett, az antitrust törvénykezés nemzetközi hírû szakértôje. A Land van belofte középpontjában éppen ez a pittsburghi látogatás áll, mert bár a könyv megírásához Bolíviába, Izraelbe, Angliába és Ausztráliába is
• 109 •
• Joseph Pearce • VÉGÁLLOMÁS: KÖZÉP-EURÓPA
elutaztam, hiszen a múlt század 30-as éveiben többi zsidó családtagomat ezekre a helyekre is mind elrepítette az élet, sehol máshol nem vált számomra annyira világossá, mint Hans és Gisèle Peritznél, milyen irgalmatlanul sodor el és ôröl fel ártatlan embereket a Nagy Történelem hatalmas gépezete, ha egyszer fennakadnak e gépezet szerkezetén. Természetesen már ezt megelôzôen is tudtam, mennyire kiszolgáltatott az ember, ha a politika és a vallás szembefordulnak egymással. Látogatásom azonban elsôsorban arra tanított, hogy a soá túlélôinek feneketlen bánatát és kínzó fájdalmát nem szabad alábecsülni. Azt mindannyian tudjuk, mennyire megszenvedjük, ha egy szeretett családtagunk meghal. Egy anya vagy egy apa, egy gyermek, a bátyánk vagy a nôvérünk. Ez a fájdalom soha nem szûnik meg, ez a seb soha nem gyógyul be. A soában egész családokat irtottak ki. El lehet képzelni, mi minden fordulhatott meg a túlélôk fejében? És mind a mai napig mi minden fordul meg? Jó, Hans és Gisèle mindketten túlélték Auschwitzot. Hans anyját és bátyját azonban agyonlôtték, Gisèle szüleit, nagyszüleit és testvéreit – egy kivételével – mind elgázosították. Milyen jogon kérem tôlük akkor, hagyják abba a velük szemben elkövetett bûnök feletti jajveszékelést? Milyen jogon kérem tôlük, ne adják fel az emberbe vetett hitüket? Apám megmenekült a legnagyobb szenvedés elôl, mert már 1938 augusztusában Angliába mehetett. Jóllehet, a szülei nélkül. Csak kilenc évvel késôbb, Palesztinában láthatta viszont ôket. Nekem semmilyen szenvedésben nem volt részem, mondta, amikor megkérdeztem, hogyan emlékszik ezekre a vészterhes idôkre. És ez nem valami pózolás volt nála. Valóban úgy gondolta, szerencséje volt. Olykor gúnyolódtam rajta. Ha Hitler nem lett volna, én magam sem lennék a világon. Fanyar mosollyal nézett rám. A sors iróniája, nem igaz? Csak nem kellene hálásnak lennie Hitlernek? Azért hogy elôbb a saját életét kellett mentenie, hogy aztán nekem is életet adhasson? Szülôvárosa nemcsak a Land van belofte, hanem néhány más regényemnek is hátteréül szolgál: Breslau, a kötôjel családom és a történelem, zsidók és németek, Lengyelország és Németország között. Hiszen nem szabad elfelejtenem, hogy zsidó felmenôim Lengyelországban kötöttek ki. Mikor? Nehéz megmondani. Mindenesetre a 16. század elején üldözték el ôket Spanyolországból, hogy aztán Amszterdamon keresztül Lengyelországban kössenek ki. Tehát
szefárd zsidók voltak. És a nevük? Peretz. Lehetséges, hogy Zamoscba érkeztek elôször? Jan Zamoyski, egy dúsgazdag és befolyásos lengyel nemes 1580-ban az itáliai építészt, Bernardo Morandót kérte fel, építse fel Zamosc városát, mégpedig igazi reneszánsz stílusban. Ma a város az Unesco által összeállított világörökséglistán szerepel. A város megalapítása után nem sokkal Zamoyski németalföldi szefárd zsidókat hívott meg a kereskedelem felvirágoztatása érdekében. Szokatlan? Nem igazán. Abban az idôben a lengyel-litván királyság Európa legliberálisabb birodalmai közé tartozott. Zamoyski ráadásul a vallási türelem élharcosa volt. Vajon az én lengyel ôsapám egyike volt a szefárd bevándorlóknak? Mindenesetre voltak köztük Peretzek, mert 1852-ben ebben a városban látta meg a napvilágot Jitschok Lejb Peretz, a jiddis irodalom atyja. Az én családom Peretz-ága mindeközben már Nyugat-Lengyelországba költözött, Torun környékére. 1817-ben Gniewkowóban éltek, s még mindig Peretznek hívták ôket. 1840 körül az ükapám Breslauba költözött. Hogy miért, fogalmam sincs. Sokkal fontosabb kérdés, hogy vajon rokona vagyok-e a híres Jitschok Lejb Peretznek. Egyszer majd kénytelen leszek egy családfakutatót megkérni, járjon már utána a dolognak. Jó tudni, hogy az a zsidó iskola, ahová az apámnak 1935 húsvétjától 1938-as angliai emigrációjáig járnia kellett, mert zsidóként nem folytathatta tanulmányait addigi gimnáziumában, s amely iskola még mindig megvan, jelenleg a Plac Lejba Ichaka Perecán található, azaz a Jitschok Lejb Peretz-téren tehát. Kész csoda, hogy az iskola még áll, mert 1945 tavaszán, Breslau ostromakor a Vörös Hadsereg bombázásai és az ott állomásozó német katonák rombolási szenvedélyének következtében az egész környék gyakorlatilag a földdel vált egyenlôvé. Lehet, hogy nem csak véletlen, hogy az iskola még megvan és a teret Peretztérnek hívják? Talán az isteni gondviselésnek köszönhetô? De melyik istené? A zsidóé vagy a római katolikusé? Valójában a legkevésbé sem érdekel, van-e mindehhez köze valamilyen istennek, és melyik isten is lenne az. Az egyik nagy-nagynénikém nôvére, aki Ausztráliában él – májusban lesz 106 éves – egészen kiborult, amikor megkérdeztem, hogy hatvan évvel azután, hogy elmenekült Németországból, még mindig zsidónak érzi-e magát. „Ein Mensch ist ein Mensch”, felelte. „Akinek helyén van a szíve, az jóbarát. A vallás vagy más meggyôzôdés nem számít.” A jiddisben az ein
• 110 •
• Joseph Pearce • VÉGÁLLOMÁS: KÖZÉP-EURÓPA
Mensch sokkal többet jelent, mint egy ember, becsületes embert jelent, akinek jó szíve van és gazdag szellemisége. Az ilyen értelemben vett ember útlevelében ezért nem az áll, hogy honnan származik és hogy hisz-e Istenben vagy sem, s az sem derül ki belôle, fehér-e vagy fekete, férfi vagy nô, homoszexuális vagy heteroszexuális. Furcsa-e, ha én ezt az ilyen értelemben vett embert helyezem piedesztálra? Hiszen mi sem természetesebb annál, minthogy mindannyian elsôsorban emberek vagyunk. Sajnos nem élünk természetes világban. Vagy talán természetes, hogy másokat megítélünk, amiért a mienktôl eltérô a bôrük színe, vagy nem abban az istenben hisznek, mint mi, vagy nem a megfelelô nemhez tartoznak vagy nem a megfelelô helyen élnek? Zsidó rokonaim felkutatása arra tanított, hogy valamennyi vélt identitásomat, azokat tehát, amelyeket egy olyan világ erôltet rám, amely az embert legszívesebben beskatulyázza és címkékkel látja el, nos mindezeket az identitásokat elôször le kell hántanom magamról ahhoz, hogy valódi identitásomat felfedezhessem. Apám zsidó volt és német, elôdei Lengyelországból származtak, korábban pedig Spanyolországból, s még korábban a bibliai Izraelbôl, de unokaöccse, Hans szôke volt és kék szemû, aki tehát azt hiszi, hogy a zsidók fajtiszták, alaposan téved. Ellentétben azzal tehát, amit a szigorúan vallásos zsidók hisznek, a zsidók sokkal inkább keveredtek más népekkel, mint bárki más ezen a földgolyón. Hogy is lehetne másképp, ha egyszer folytonosan költözni vagy menekülni kell? Anyám ugyanakkor flamand és katolikus, a családja négy évszázada ugyanabban a városban él. Közvetlenül anyám városának felszabadítása után, 1944 szeptemberében szerettek egymásba apámmal, aki katonaként Brüsszel környékén állomásozott és néhány bajtársával együtt Vilvoordéba ruccant ki egy táncmulatságra. Elsô sétájuk alkalmával apám szeretett volna mondani neki valamit. Vaderland [Haza] címû regényemben a következôképpen írtam le a jelenetet: „Kéz a kézben sétáltak a földúton, fejük telve az egymás iránti érzelmekkel. Terveikben a jövô nem volt egyéb egy lábjegyzetnél. Langyos tavaszi nap volt, anyám piros nyári ruháját viselte, apám felgyûrte fehér inge ujját, s bár a láthatáron viharfelhôk gyülekeztek, nyugodtan sétáltak tovább. Az egyik útelágazás kápolnájánál, apám hirtelen megállt. Mondanom kell neked valamit, mondta, miközben tekintete elsiklott anyám mellett. Ujjaik szétkulcsolódtak, anyám egy lépést tett hátrafe-
lé. Ekkor apám megkérdezte tôle, tudja-e kicsoda ô. Anyám szíve a torkában dobogott. Észrevette, hogy apám mennyire erôlködik, hogy természetesnek hallatszódjon a hangja, s ebbôl tudta, hogy ugyanúgy fél, mint ahogyan ô. Csak nem romlott el máris a kapcsolatuk, mielôtt egyáltalán elkezdôdhetett volna? Apám kérdése anyám számára felfoghatatlan volt. Ugyan mi lehetett volna más, mint egy brit katona? Olyan szomorúan pillantott rá, hogy apám azonnal megszabadította a szenvedéstôl. Német zsidó vagyok, mondta, a háború elôtt menekültem Angliába, tudni akarom, mit gondolsz errôl, mielôtt folytatjuk. Nem érdekli, mondta anyám. Gondolkodás nélkül, de teljes meggyôzôdéssel mondta. Épp csak tizenhét éves volt, s az életében bekövetkezô változásokkal úgy bánt, ahogy egy gyerek az ugróiskolához használt kavicsokkal.” Azért szeretem annyira a szüleimet, mert semmit és senkit nem tûrtek meg egymás iránt érzett szerelmükben akadálynak. Apám zsidó volt, anyám katolikus. És aztán? A házasságkötéshez apámnak katolikussá kellett válnia. És aztán? „Úgy váltogattam a vallásokat, ahogy más az ingeit”, mondogatta. Honnan volt ez a magabiztosság? Egyetlen identitásuk az egymás iránti szerelem volt. Ennyi elég is volt. Egyszerû, nem? Nem, egyáltalán nem egyszerû. A második világháború végén orosz hadifoglyok százai szöktek meg Mauthausenbôl, a hírhedt, ausztriai koncentrációs táborból, s menekültek a közeli erdôkbe. Az SS felszólította a helyi lakosságot, hogy velük együtt induljanak a felkutatásukra és lôjék agyon ôket. Így is történt. Csak két orosznak sikerült túlélni az eseményeket. Az egyik parasztasszony bújtatta el ôket a pincéjében. Ötven évvel késôbb a parasztasszony lánya elmesélte, miért tette ezt az anyja. Egyszerû, mondta. Anyjának két fia harcolt a keleti fronton, s azt remélte, ott is akad majd egy orosz anya, aki a fiait megvédi, ha életveszélybe kerülnek. Katolikus volt az az asszony? Valószínûleg, a legtöbb osztrák ma is az, de akkor biztosan katolikus volt. Azért segítette az a parasztasszony az orosz katonákat, mert a vallása ezt írta elô? Nem. Azért segített nekik, mert a szívére hallgatott, mert az emberségét részesítette elônyben bármiféle megfontolással vagy meggyôzôdéssel szemben. Szomszédai mindeközben mindent elkövettek, hogy a szökött foglyokat lelôjék, pedig azok az emberek is kétségkívül katolikusok voltak. Regényemnek, a Vaderlandnak pesszimista vége van,
• 111 •
• Joseph Pearce • VÉGÁLLOMÁS: KÖZÉP-EURÓPA
egy jiddis mondással fejezem be, mely a világról és lakóiról alkotott véleményemet is tükrözi. A szólás pedig így hangzik: jegyezd meg, több a mészáros, mint a jószág. Kissé szokatlan zsidó szólásmondás ez, mert a zsidóknak öniróniával általában sikerül enyhíteni tulajdon boldogtalanságukon és szerencsétlenségükön. Ezúttal nyoma sincs az öniróniának. A szólásban olyan valakinek a hangját halljuk, aki elrejtette az illúzióit és óvja embertársait a túlzott elvárásoktól. Most talán az a benyomás keletkezik rólam, hogy száz százalékos zsidó vagyok. Nem így van. Amikor Izraelben nagyapám sírjának felkeresésére indultam, kényelmetlenül éreztem magam. Olyan emberekkel találkoztam, akik mindenáron zsidóként szerettek volna meghatározni. Ez elborzasztott. Tanulság volt ez is, olyasmi, amit zsidó családtagjaim felkeresésébôl értettem meg. Idézek a Land van beloftéból: „Hans Peritz szó szerint akkor fedezte fel a gyökereit, amikor a breslaui temetôben megbotlott annak a fának a maradványaiban, amelyet még a nagyapja ültetett az öt fiának. Én sohasem fogok belebotlani a gyökereimbe. Az én történetem nem játszódik sehol és mindenütt játszódik. Másokhoz hasonlóan természetesen én is szerettem volna valamilyen néphez, egyházhoz, törzshöz, fajhoz, párthoz vagy testvérközösséghez tartozni. Egyetlen kísérlet sem sikerült. Nem bánkódom miatta.” Az elsô világháborúban anyai nagyanyám egyik bátyja négy éven át a lövészárok belga oldalán harcolt, míg apai nagyapám a német oldalon állt. Ez csak egyike annak a számtalan példának, amelybôl kiderül, mennyire obszcének a hamis identitások. Mi vagy ôk. Barát vagy ellenség. Mellette vagy ellene. Ezért viseltetem olyan nagy csodálattal zsidó ôseim iránt, akik emancipálódni szerettek volna, kitörni a szûk gettóból, és az egész világra kívánták emelni tekintetüket. Ezért tisztelem olyan mélyen mindazokat a nôket és férfiakat, akik az elmúlt évszázadokban szembeszálltak a vallás, a nemzetállamok, a faj, a vér és a férfiúi felsôbbség diktálta hamis identitásokkal. Micsoda bátorság! Micsoda elszántság! Micsoda önfeláldozás! Nélkülük nem olyan országban élnék, ahol
egyház és állam szétválasztása az eszmény, és ahol minden polgár, legalábbis elvben, egyenlô jogokat élvez. Helyemet a világban és a másikra vetett pillantásomat e vívmányok közötti kapcsolat és az ellenük intézett támadások határozták meg. Hogy nézek a másikra? Hogy néz rám vissza a másik? Olyan feszültségmezô ez, mely állandóan vibrál. Annak, hogy valaki hívô vagy nem hívô, érzésem szerint az égvilágon semmi köze nincs egy ember alapértékeihez, a jósághoz és egyenességhez, a becsületességhez és erkölcsösséghez. Anyai rokonságomban ismerek valakit, aki minden nap misére jár, és minden étkezés elôtt imádkozik. Nos, én senkit nem ismerek, aki olyan szelíd, kedves és szeretetre méltó, aki olyan kitûnô jellem, mint ô. De ismerek a családomban olyanokat is, akik azt mondják, hogy mélyen vallásosak, mégis fájdalmat okoznak felebarátaiknak és szeretteiknek, s olykor még az életüket is lehetetlenné teszik. Simon Dasberg Amszterdam fôrabbija volt. 1945-ben halt meg a bergen-belseni koncentrációs táborban. Egy napon a latrinákat kellett takarítania, a rabbik kapták mindig a legmocskosabb munkát, ez hozzátartozott azokhoz a megaláztatásokhoz, amelyekben a nácik részesítették áldozataikat. Dasberg derékig állt a fekáliában. Sie haben sich verschmutzt, glaube ich, ön bepiszkította magát, gúnyolódott az ôr, egy SS-katona. Nein, nicht ich, nur meine Kleider, nem én, csak a ruhám lett piszkos, felelte a rabbi. Micsoda kifinomult válasz! Az SS-katona azt hitte, hogy Dasberget megfosztotta emberi mivoltától. Pedig a rabbi volt az, aki megéreztette a hóhérral, hogy ô az embertelen. Honnan vette Dasberg a bölcsességet és a bátorságot? A hitébôl, ez magától értetôdik. Én azonban azért csodálom a rabbit, mert a hitébôl erôt merített, hogy az ember dicséretét énekelje meg. Az emberét, aki azután marad meg, miután mindent levetkezett magáról, ami a másiktól megkülönbözteti. GERA JUDIT FORDÍTÁSA
Elhangzott 2012. október 28-án az ELTE néderlandisztikai konferenciáján
• 112 •
