Vécétörténeti-kiállítás

1

Törekvők és Bódhiszattvák!

Tartalomjegyzek

A BuddhaPest mostani száma egy kicsit ünnepélyesebb, hiszen helyet ad a hazánk történetében fontos 1956-os forradalomra és szabadságharcra A nagyenyedi kollégium 3. való prózai és versben való megemlékezéseknek. Október 23-án egy zsarnok elnyomó hatalom és annak bábkormánya ellen kelt fel a Felsőoktatás rovat: Filozófusavató 4. magyarság, de végül is csupán egy maroknyi fiatalember harcolt életét és Dharma-rovat: Bátorság 5. jövőjét kockára téve egy boldogabb és kevésbé félelmes jövő érdekében. Az ő bátor és meg nem alkuvó helytállásuk iránymutató lehetne ebben a Japán rovat: Ünnepek 6. kaotikus-lelketlen rendszerben, amelyben most élünk, és amely egyre lejjebb süllyed a bűn fertőjébe. Természetesen a rovatok témájukat Harcművészet: Kyokushin Karate II. 8. illetően nem változtak, legfeljebb amennyire ez lehetséges volt, Metafizika, másképp: Rend és Káosz II. 9. kiegészültek egyéb ünnepi vonatkozásokkal is. Nagyon reméljük, hogy az előző számunk tartalma elnyerte „Ebből a világból nem tudunk kiesni.” 10. tetszésetek, és igyekszünk, hogy az eddig meglévő hiányosságokat is korrigáljuk. Természetesen, ha van még észrevételetek bármilyen téren, Az egészség tükre 11. megszívleljük jótanácsaitokat. Azt szeretnénk, ha küldenétek nekünk Arab rovat 12. cikkeket, verseket, novellákat vagy képeket-grafikákat bármiről, hiszen ezzel is színesítitek újságunkat. Riport 13. Ebben a számban olvashattok még a megszokott dolgokon kívül a nagyenyedi kollégiumról, ahol Kőrösi Csoma Sándor is tanult, a szolnoki Filozófia: Schopenhauer és a Kelet 14. Globe Fesztiválról, amelyen az ország legjobb diák és amatőr színjátszói Forradalmi versek 15. mutatkoztak be, illetve az idei első „Filozófusavatóról”, ahol a leendő bölcsek tettek fogadalmat az erények megtartására, illetve beszámolót XIV. Globe Fesztivál 16. olvashattok a nagy sikerű WC-történeti kiállításról is. Szóval rengeteg újdonságról számolunk be nektek, hiszen a BuddhaPest – lehetőségeihez Hírek, havi kedvenc 16. mérten – igyekszik minden érdekes és maradandó kulturális eseményen képviseltetni magát. Remélem, ami az elsőéveseket illeti, kezdenek beilleszkedni a főiskola mindennapjaiba, és már nem érzik magukat olyan mértékben elveszettnek, mint akár a legelső napokban-hetekben. Szeretnénk segíteni nektek abban is, hogy tippeket adunk a hallgatói élet útvesztői közepette. Ebben a számban éppen ezért riportalanyunk egy elsőéves lány volt, aki teljesesen őszintén beszélt eddigi tapasztalatairól és problémáiról, remélem ebből számos tanulságot tudtok levonni, hiszen az ő észrevételei másokat is érinthetnek. Ezen kívül, ha nektek, gólyáknak valami kérdésetek van, szívesen állunk rendelkezésetekre, csak küldjetek egy e-mailt a címünkre, vagy tegyetek le egy rövid levelet az adománygyűjtő láda mellé, amelyben leírjátok, hogy mire lennétek kíváncsiak. Emlékezzünk tisztelettel és kegyelettel az 1956-os hősökre! Tokai Attila Főszerkesztő

Vécétörténeti-kiállítás Ahova a király is gyalog jár címmel láthattunk kiállítást a Millenáris parkban. Az illemhely, árnyékszék vagy mellékhelyiség kihagyhatatlan állomása életünknek. Bár a Titanic-ereklyékre többen voltak kíváncsiak, az ínyenc múzeumlátogatónak ez az esemény igazi csemegének számított. A tárlat első részében megcsodálhattuk a különböző modelleket, a székbe épített bilitől a legújabb japán találmányon át (amely lehetővé teszi, hogy ne „szivárogjanak” ki sem a szagok, sem a hangok) a jezsuiták által kifejlesztett (a női comb vonalaihoz igazodó), hordozható edénykéig, valamint az akváriumos iPoddal ellátott WC-t is. Az ókori római nyilvános vécékről, a középkori európai és arab higiéniáról csak leírások tájékoztattak, de az extra nedvszívó hatású pelenkákra szerencsére nem tértek ki; eleget hallhatunk róluk a tévében. Ellenben elolvashatjuk, hogy a papíron kívül mi mindent használtak a hátsó rész tisztítására. A kiállítás második részét a kortárs művészek témához kapcsolódó alkotásai teszik ki: vécépapírból készült női ruhák, képek, piszoárok és mobil toalett sokkolják a gyanútlan látogatót; ráadásul ezeket a remekműveket meg is lehet venni! Még szerencse, hogy maga a rendezvény ingyenes! Sajnos amikor ez a cikk megjelenik, már nem látogatható a rendezvény, így csak néhány fotóval kedveskedhetünk. Mesalla A TAN KAPUJA BUDDHISTA FŐISKOLA HALLGATÓI LAPJA ● E-MAIL: [email protected] FELELŐS KIADÓ: VAS MÁTÉ HK-ELNÖK ● FELELŐS SZERKESZTŐ: TOKAI ATTILA TÖRDELŐ-SZERKESZTŐ, CÍMLAP: NÉMETH BEATRIX JOHANNA KORREKTOR: SZILÁGYI ORSOLYA A címlapon: japán shikishi festmények – Chikuu (balra), Seisui (középen) és ismeretlen művész (jobbra) munkája.

2

A nagyenyedi kollégium A nagyenyedi református Bethlen Gábor Kollégium bemutatása furcsának tűnhet e lapokon, de ha megemlítem, hogy Kőrösi Csoma Sándor is ezen intézmény falai között tanult és tervezgette ázsiai útját, máris érthetőbb a dolog. Csoma korában a kollégium működése felépítésében és szemléletében rendkívül érdekes és példaértékű volt. Az iskola története a XVII. században kezdődött, s még napjainkban is íródik. Elődje a szintén nevezetes gyulafehérvári Academicum Collegium seu Gymnasium Illustre volt, amelyet azonban 1658ban a török-tatár hadak feldúltak, s a diákok Kolozsvárra menekültek. Az Akadémiát ezért I. Apafi Mihály rendeletére 1662-ben Nagyenyedre helyezték át, ám a kuruc-labanc összetűzések során elpusztították. (Jókai Mór A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélésében örökítette meg a történetet.) A segítség Angliából érkezik, I. György király felhívására gyűjtés indul, s a protestáns hívek tekintélyes összeggel támogatják az intézményt. A tőkét a kollégium vezetősége angol bankban helyezi el, csak a kamatokat fordítják a felújításra, később pedig a diákok támogatására – Kőrösi is innen kap majdan támogatást göttingeni tanulmányaihoz. Csoma 1799-ben iratkozik be; ekkorra felépült már az ÓKollégium, az Új-Kollégium (benne a „ritkaságok és természeti dolgok múzeuma”), és Árva Bethlen Kata értékes könyvtára is az iskola tulajdonát képezi. Bethlen Gábor fejedelem az intézménynek adományozta a nagyenyedi uradalmat, így az iskolához több birtok is tartozott (jószágokkal, több ezer hold erdőséggel), valamint 13 malom és 18 kocsma. A gazdasági épületek a Kollégium körül helyezkedtek el, továbbá volt veteményeskert és gyümölcsös is, ahonnan a tanulók kedvükre válogathattak. A szegényebb gyermekek szolgadiákként (neutralista) kerültek az iskolába, besegítettek a gazdaságba, és egyéb teendőket is elláttak. Az ő feladatuk volt a takarítás, a vízhordás, a fűtés. A principistáknak (alapítványos teológus) járt egy szolgatanuló, illetve a tehetősebb diákok is felfogadhatták őket. Kőrösi is így kezdte meg tanulmányait, cserébe a szállásért, a napi két cipóért (ezt helyben sütötték), és a meleg ételért, melyet tanári családoktól, vagy vagyonosabb polgároktól kaptak, alkalmanként. A szolgaság ellenére az iskolában demokrácia volt, úgy működött, mint egy köztársaság. A vezető a két évre választott rektorprofesszor volt, az alsóbb osztályokat a tanvezető irányította. A diákok részt vettek az iskolaszék ülésein, illetve két vezetőt is választottak maguk közül. Szigorú rend uralkodott: reggel és este névsorolvasás, a szobák rendjét a szobafőnökök vigyázták, és éjszakai őrség is volt, amit a virrasztók biztosítottak. Az oktatás latinul folyt, ezért az első, úgynevezett előkészítő osztályban kizárólag a nyelvet tanították. Ezután kezdhették meg a nyolc évfolyamos alsó tagozatot (gimnasialis), ahol katekézist, az antik országok történetét, régiségtanát, földrajzát, és államismeretét tanulták, továbbá számtant, majd a klasszikus latin szerzők műveit (Cicero, Horatius, Ovidius, Vergilius) tanulmányozták, az utolsó évben pedig megismerkedtek a filozófiával. A tanulás mellett tavasszal és ősszel hetente kétszer kirándultak, hogy egy kis testmozgással, játékkal enyhítsék a mindennapok szigorúságát. A legjobbaknak a három éves felső tagozat (subscriptio) következett.

Az alapos képzés után dönteniük kellet, hogy világi vagy egyházi pályára szeretnének lépni – Kőrösi ez utóbbit választotta, mert a principista ösztöndíjat csak a teológusok kaphatták meg. Így lett ő is deákká, talárt és süveget viselt, és a többiekkel együtt megkezdte a görög és héber nyelvek tanulását, illetve görög és római régiségtant, elméleti számtant, mértant és háromszögtant, logikát és teológiát hallgatott. A teológiai képesítéshez plusz négy évet kellett elvégezni (a tantárgyak: vitázó és erkölcsi teológia, egyháztörténelem, prédikálástan), így összesen hét év lett a felső tagozat. Újabb feladat is hárult reá: köz- vagy osztálytanítóként az alsósok oktatása, napi négy órában. Az iskola kevés tanárt alkalmazott, összesen hét professzora volt. Ők a fizetés mellé házat is kaptak, nagy udvarral, gazdasági épületekkel, gyümölcsös- és veteményeskerttel. Feladatuk az akadémisták képzése volt, akik legjobbjai tanulmányaik mellett a kisebbeket oktatták. Magántanítókat is alkalmazott a Kollégium, akik gyakorolták az alsósokkal az órákon tanultakat, segítettek elkészíteni és le is ellenőrizték a házi feladatokat. A nebulók számára a tankönyveket is biztosították, az iskola tulajdonában volt egy papírmalom és egy nyomda is. A szegényebbek és a nagy távolságban lakók a nyári szünetet is a kollégiumban tölthették, ilyenkor összeköltöztek, kirándulni jártak közösen, olvasgattak, pihentek. A kert ugyan továbbra is a rendelkezésükre állott, de a sütödéből több napra előre adták ki a járandóságot. Így a kenyér sokszor már szárazon került az asztalra, ezért a mondóka: „Vakáció! Száraz cipó!” Az iskolát befejezve az évszázados protestáns hagyománynak köszönhetően a legjobb diákok külföldi ösztöndíjhoz juthattak: Svájc, Németország, Hollandia, és Anglia egyetemein tanulhattak tovább. A külföldi tanulmányok után lehetőségük volt visszamenni Nagyenyedre, de immáron professzorként. A Bethlen Gábor Kollégium napjainkban is Nagyenyeden működik. Bár az épületet kibővítették és a tananyag is változott, továbbra is fontos a nívós oktatás, a közösségi szemléletre nevelés, és a hagyományok ápolása. Az iskola falán emléktábla hívja fel figyelmünket az egykori kiváló diákra, Kőrösi Csoma Sándorra. Szilágyi Orsolya

3

FELSŐOKTATÁS ROVAT Filozófusavató Most rendezték meg első ízben az ELTE-BTK-n a „filozófusavató” ünnepséget, ahol a másodéves szabad bölcsész alapszakos hallgatók tettek fogadalmat, a filozófus erények és tulajdonságok megtartására. Mindig a szak hagyományai közé tartozott a családias hangvételű, beszélgetős, borozós, zsírosdeszkázós party, ahol még kissé illumináltan is érdekes hangvételű eszmecseréknek lehettünk tanúi, a humort sem nélkülözve. (Meg kell jegyezni, hogy sajnos főiskolánkkal ellentétben itt a „filozófia” fogalmán kizárólagosan a nyugati tradíciót értik, olyan fogalmak, mint például a szánkhja, vagy az Abhidharma egy-két kivételtől eltekintve teljesen idegenül hangzanak.) Az itt tanuló hallgatók között, hála az égnek, az ELTE-s bölcsészviszonyok között kivételesen sok érdekes egyéniséget találhatunk, ebből kifolyólag abban korántsem kételkedtem, hogy ez a rendezvény sem lesz egy szürke, unalmas tanszéki est. Természetesen annak ellenére, hogy már igen sok filozófiás rendezvényen részt vettem (szinte törzsvendég vagyok a Mikulás-ünnepségeken és farsangokon), ez az avató mégis úgy érzem teljesen egyedinek számított, már csak azért is, mert helyszíne az I épület (Filozófia Intézet) belső udvarán volt, ahová egy létrán keresztül az ablakon át kellett kimászni. Tavaly azt mesélte a karbantartó, aki jó barátom volt (sajnos már itt hagyta az egyetemet, mert nem akart az új üzemeltető cég szolgálatába állni), hogy ezen a kis, négyszög alapú udvaron tavaly nyáron még kivégzés is volt, természetesen filmforgatás ürügyén, művérrel! (Csak megjegyzem, maga az épület egykoron bordélyház, majd matek tanszék is volt…) A szak már régóta ismert volt számomra, de hogy nézhet majd ki ez az avató? Milyenek lesznek az új BA-s gólyák, akik a filozófia szakirányt csak most fogják felvenni? (A háromciklusú rendszerben az alapképzésben ugyanis már nincs külön filozófia szak, a szabad bölcsész szaknak van a nyolc között filozófia szakiránya is.) Ezeken a kérdéseken morfondíroztam magamban, míg a helyszínre érkeztem. (Illetve érkeztünk, hiszen a fényképészünket, Líviát is magammal hoztam, hogy megörökítse ezt a főiskolánk számára is igen példaértékű eseményt.) Az udvaron egy számítógép állt, mely a zenét szolgáltatta, mellette két-három asztal, ahová a hozott alkoholtartalmú italokat és a rágcsálnivalót helyezték, hogy abból ki-ki svédasztalszerűen csemegézzen. Kb. húsz ember lődörgött itt – persze volt köztük több ismerősöm –, de ami az ismeretleneket

illeti, halvány sejtelmem sem volt, hogy ki az avatandó másodéves, és ki a felsőbb évfolyamba járó, vagy akár csak vendég. Egykét ilyen irányú próbálkozásom is kudarcba fulladt ezen elméleti tézisek igazolására. Volt még valami, aminek úgy gondoltam, még nagy szerepe lesz a későbbiekben: 15-20 szék volt az udvaron körberakva, erre azt mondták, hogy funkciójuk mindössze annyiban merül ki, hogy ne legyen senki, aki nem tud valamelyik másik emberrel beszélgetni. Ekkor dumáltunk egy sráccal, aki itt filozófia szakos de emellett a MANTRA Ezoterikus Főiskolára is jár. Meséltünk neki főiskolánkról, amiről természetesen hallott már valamit. Egyelőre még vártunk, iszogattunk-eszegettünk, és közben rendületlenül vártuk a leendő avatandókat, akik a híradások szerint majd úgy 20.00 körül fognak betoppanni…

Mielőtt rátérnénk az est fénypontjára, engedjétek meg, hogy elmeséljek egy igen érdekes eseményt, ami szintén ezen az ünnepségen esett meg, bár igazából nem sok köze volt hozzá. Az udvarról ugyanis be lehet látni az ablakokon keresztül az egyik tanterembe, ahol, mint rájöttem éppen magyar nyelvórát tartott egy fiatal tanárnő, német, ERASMUS-ösztöndíjas hallgatóknak. Szóval mialatt ezek a derék emberek nyelvünk fortélyaival ismerkedtek, én, mivel jó kedvem volt lelkesen beintegettem, mire ők visszaintegettek. Egy kis idő múlva furcsa dolog történt: észrevettem ugyanis, hogy a tanárnő felettébb érdekes mondatokat firkantott a táblára, mégpedig: „Mi van ott? Buli. Ki van ott? Attila.” Hatalmas nevetésben törtem ki, szóltam az ismerőseimnek, ők is szakadtak a röhögéstől… Aki esetleg nem értené a poént, annak elárulom, hogy az első két mondatot a „filozófusavatóról”, az utóbbi kettőt pedig szerény személyemről írták… Na, mindegy. Közben nyolc óra lett, és megérkeztek a leendő avatandók, én meg a magyaróra végeztével a németeket is áthívtam a bulira. A programokból nem csak ők, de sem én, sem még egy pár ember sem sokat fogott fel, igaz, nem is figyeltünk igazán. A rendezvény egyik

4

főszervezője, Körte (akit csakúgy, mint a mi Körténket a Körtvélyesi név miatt hívnak így) az állandó moraj miatt sokszor kénytelen volt a „tömeget” csendre inteni. Egyedül azt sikerült megértenem, hogy az egyik csoport feladata az volt, hogy győzze meg a másikat arról, hogy a vakond lesz az ideális kabalaállat a most induló filozófia szakirányos szabad bölcsész hallgatóknak. A konkrét avató pedig abból állt, hogy a hét-nyolc leendő „filozófus” egy jó nagy közös lepedőbe becsavarva ünnepélyesen megfogadta, hogy akármi is történik, mindig, minden körülmény között GONDOLKODNI FOGNAK! Ezen nemes fogadalom letétele után lassan eljött este tíz óra, amikor el kell hagyni az épületet, hiszen az egyetem épületét is be kell végre zárni. Már az utolsó székeketasztalokat pakoltuk, amikor egyszer csak ismerős alakot veszek észre, aki az egyik filozófia szakos lánnyal beszélget. Közelebb megyek… Ki az…? Nem más, mint a kedvenc kortárs költőm, Marczinka Csaba, aki egyrészt egy kis piára vágyna, de az már sajnos elfogyott, illetve két régi újságot akar eladni, darabját 50 forintért, mondván, hogy a kávéautomata elnyelte a pénzét. Lassan-lassan a „filozófusok” tömege kihömpölyög az utcára a vendégekkel, Marczinkával, és velem együtt. Lehettünk kb. negyvenen, ami számomra egy igazán üdítő látvány volt, kevés ilyen eset fordul elő a BTK-n. Elindultunk valami nyitva tartó kocsmába, na de melyikbe? Volt vagy három-négy javaslat, de mire végül odaértünk a Kazinczy utcába az egyik jó nevű olcsó hely közelébe, amit Marczinka Csaba is javasolt, kiderült, hogy ilyen sokan nem férünk be, lévén, hogy kb. öt szabad hely volt még. Ekkor már a „filozófuscsürhe” három részre szakadt: az egyik elindult valami állítólag jó ivászati objektumba; a második csoportot azok alkották, akik már nem bírták tovább, és a járdán fetrengve adták ki magukból a sok piát; a harmadik csoport, ahová én is tartoztam pedig a Gödör felé indult. Azt tervezték, hogy ott majd FAM szavaival élve igazi „poszt-hippy módjára” leülnek, és sörözés-borozás-dumálás mellett váltják meg a létezőket a szamszára fogságából. Hogy ebből aztán lett-e valami, azt én sajnos már nem tudom, hiszen ekkor már hazafelé indultam kedvenc, Kőrösi Csoma Sándorról, a nyugati világ máig egyetlen bódhiszattvájáról elnevezett kollégiumomba.

Tokai Attila

DHARMA-ROVAT Bátorság Gyermekként édesanyám mindig azt mondta: „Csak bátorság, és bármi sikerül.” Azt azonban sosem mondta meg, mi is az a bátorság. Sok évig tartott, míg rájöttem magamtól, és tévutakon is gyakran jártam. Talán még most is azon járok, ki tudhatja? Mint mindennek, ennek is sok szintje van. A buddhizmusban fontos a „harcos” hozzáállás, mert hát Buddha maga is harcos volt, és megtette a legbátrabb dolgot mind közül: szembenézett önmagával - és azzal, hogy nincs ott semmi mikor önmagára tekint -, továbbá a világ minden kínjával és csábításával. Végül győzött, mégpedig úgy, hogy egyszerűen nem mozdult ki a „középpontból”, melyre rátalált. Ez csodálatraméltó, hihetetlen bátorság, mert szembenézni önmagunkkal, és valóban azt látni amik és akik vagyunk, igazán félelmetes dolog. Olyannyira, hogy a legtöbben egész életükben nem merik megtenni (sok-sok életen át). Túlságosan félnek attól, amit esetleg találnának, ha mélyen magukba néznének. A bátorság mégsem a félelem hiánya, épp ellenkezőleg, annak legyőzése. Aki nem fél semmitől, pusztán bolond vagy gyengeelméjű; aki fél, de ezt még önmaga előtt is titkolja, csak gyáva; aki elsüllyed ebben az érzésben, az paranoid. Aki átéli, és ez gátolja őt bizonyos cselekedetekben, az hétköznapi ember; aki szembenéz vele, de mégis megteszi amit kell - legyen az bármilyen félelmetes -, az bátor. És aki mindennek még a mibenlétét is tökéletesen érti, az a megvilágosodott lény. Sokan hiszik magukat bátornak azáltal, hogy mások számára félelmetes dolgokat tesznek, aztán mikor mégsem történt baj, azt mondják: „Nem is féltem.” És csodáljuk őket, pusztán azért, mert annyira félnek a félelemtől, vagy attól, hogy gyávának nézik őket a többiek, hogy őrültségeket tesznek.

Tehát van nagyobb gyávaság, mint ilyen okok miatt ejtőernyőzni, vagy azért kimaradni a fű szívásából, mert félünk attól, hogy a többiek mit gondolnak? Az ilyenekre én a gyáva és a gyenge szavakat szoktam használni, de ez már egyéni szóhasználat. A bátor kategóriába sokkal szívesebben sorolnám azokat az embereket, akik képesek komoly, megalapozott döntéseket hozni, a meggyőződéseik szerint cselekedni, és képesek áldozatot is hozni azért, hogy minél több embernek minél jobb legyen. Akik képesek erre, nem haboznak, nem kételkednek, minden egyes pillanatban képesek megalapozott döntést hozni, aztán kiállnak emellett, és vállalják a felelősséget a döntéseikért. Mert minden döntésünknek súlya van. Melyiknek nagyobb, melyiknek kisebb, de minden döntésnek van súlya. Gyakran a szememre vetik, hogy játékként tekintek az életre, ami igaz, bár ez nem jelenti azt, hogy nem veszem komolyan a dolgokat, sőt, épp ellenkezőleg. Nincs komolyabb dolog a játéknál, pontosan azért, mert célja (és tétje) van, pont úgy, ahogy a világnak, az életnek, és minden döntésnek is. Ha nem lenne cél és tét, nem lenne értelme semminek. Egyesek szerint nincs is, de akkor miért van bármi? A természet rendje, hogy az értelmetlen elemeket kiveti magából. Nincs semmi a természetben, aminek ne lenne értelme. Még egy apró giliszta is, mely csak tekergődzni képes, végtelenül fontos, mert nélküle nem teremne gabona, a velük táplálkozó állatok kihalnának, és hosszú távon az egész ökoszisztéma megsínylené a dolgot. A veréb negyvenedik színváltozata értelmetlen, így kihal. Így működik a természet, tökéletesen, kérlelhetetlenül és gyönyörűen. De hogy jön ez a bátorsághoz? Igen egyszerű, az egyik legnagyobb bátorság szembenézni azzal, hogy igenis mi is részei vagyunk ennek az élő rendszernek, mi sem állunk felette. Ez része az önmagunkkal való szembenézésnek. Az ember szereti gyáván kimondani, hogy ő felette áll mindennek, ezért már nem kell gondolkodnia a természetről, és nem kell szembenéznie a helyzetekkel. Ma már a traumákra sem az a reakció, mint régen. Régen, ha trauma ért valakit, leült, szembenézett a „démonaival”, aztán felállt, és élt tovább. Ma már erre képtelenek vagyunk, inkább évekig járunk terápiára, elbujdosunk minden mögé, csak nehogy szembe kelljen nézni valamivel. A világ azért tart itt, ahol tart, mert a bátorság kihalófélben van. Sosem volt belőle sok, de mostanság talán még ritkább, mint anno. Az emberek már nem hoznak nehéz döntéseket, és áldozatokat, nem harcolnak önmaguk ellen, a világ jobbítására. Sosem tették ezt sokan, de ma, az információ korában már van is annyi információnk a haszontalan dolgokról, hogy elfedjük a bátrak hírét. Buddha, ha most élne, nem jelenne meg a híradóban, sőt. Kinek kell, (főleg ma) már olyan tan, ami azt mondja: „Légy bátor, nézz szembe önmagaddal (és azzal, hogy olyan nincs is), nézz szembe a világgal, merj aktív lenni, és tenni a jobb világért!”? Manapság a gyávaság a divat, mint az mindig is volt. Merje valaki azt mondani, hogy tévedek! De előbb nézzen mindenki magába, és képzelje el az eszébe jutó legszélsőségesebb helyzetet, aztán gondolja el, hogy mit tenne egy olyan helyzetben, ha csak egyetlen pillanatnyi ideje lenne dönteni. Merne dönteni? Aztán képes lenne kiállni, és nem mentegetőzni, hanem azt mondani, hogy igen, így döntöttem, vállalom a felelősséget? Ilyet eddig talán 2-3 alkalommal hallottam életemben. Mentegetőzést számtalanszor. De a mentegetőzést (magyarázkodást) és a magyarázatot ne keverjük össze. Nagyon is fontos az az árnyalatnyi különbség. Tehát bátran nyissa ki mindenki a szemét, és nézzen körül ebben a gyönyörű világban!

Vas Máté by Beni

5

Japán rovat Ünnepek Ebben a hónapban Japán főbb ünnepeiről olvashattok. Januártól haladtam az év vége felé, úgy gondolom, ez az elrendezés a leglogikusabb. Mostanában a felnőtté válás ünnepe nagyon érdekel, mivel 2008-ban ünnepelhetem én is ezt az eseményt, sajnos csak itt, s nem Japánban, na de semmi gond, hiszen nem az számít, hol vagyunk fizikailag, hanem hogy hova húz a szívünk. Oshōgatsu: Január 1-3-ig tart. Az ajándékozás és a vidámság ideje az újév, amely a legnagyobb állami ünnep Japánban. Ezalatt az idő alatt természetesen minden munkahely és intézmény zárva tart. Természetesen többféle tradíció is tartozik ehhez az alakalomhoz, ezért a nők kimonókat vesznek fel, megtisztelve a jeles eseményt. Nálunk a fogadalomtétel a divat, Japánban pedig a vágyak beteljesedését remélik az újévtől, így egy faláda nagyságú perselybe kívánságpénzt dobnak, meghúznak egy harangot, fejükkel kétszer meghajolnak, kétszer tapsolnak, és újból meghajolnak kicsit. Így teljesülni fog a kívánságuk. Ám nem csupán erről szól, mélyebb jelentőségű tevékenységek is folynak ilyenkor. Toshigami, az újév istene tiszteletére kitakarítják az egész házat, és a kaput növényekkel díszítik fel, melyet kadomatsunak neveznek. A kapu jobb- és baloldalára cserépbe vagy fadézsába fenyőágakat, bambusz-, gesztenye-, és szilvagallyakat helyeznek. A bejárat föle rizsszalmából font vaskos kötélfonást (ez az ún. shimenawa, melyet shintō szentélyeknél és szent helyeken is láthatunk) akasztanak a rossz szellemek elijesztésére, s oltárt állítanak a kami tiszteletére. Az ünnep alkalmával Soba tésztát esznek, ami a hosszú életet szimbolizálja. Az újév első napja családi körben telik templom- és szentélylátogatással, 2-án és 3-án pedig felkeresik egymást a barátok és üzletfelek, hogy fűszeres szakét iszogatva minden jót kívánjanak egymásnak. Seijin No Hi: Ez a felnőtté válás ünnepe, 1999-ig minden évben január 15-én tartották, de újabban mindig január második hétfőjén ünneplik. Ez az esemény csak azoknak a nőknek és férfiaknak szól, akik most fognak hivatalosan is felnőtté válni (akik az előző év április 2-a és a folyó év április 1-je között 20. életévüket betöltötték/betöltik), s immár szavazhatnak, vehetnek alkoholt és dohányt. Ezen a napon felnőtté avatási ünnepségeket tartanak, a fiúk egyszerű öltönyt vesznek fel, viszont a lányok szinte kivétel nélkül kimonót öltenek magukra. Egyes helyeken az a szokás, hogy a fiúk megfürdenek az ilyentájt 10 fok körüli tengerben, vagy hideg vízzel locsolják magukat egy szál ágyékkötőben, kint a fagyban. Setsubun: A démonok, s velük együtt a tél elűzését, a gonosz távoltartását célzó hagyományos, vidám ceremónia, február 3-án vagy 4-én tartják. Nagyon fontos szerepet kap a japánok életében, a régi kínai (buddhista) naptárban ugyanis ezen a napon kezdődött az újév. Ilyenkor jön el a mamemaki ceremónia: A ház előtt "oni wa soto, fuku wa uchi"-t ('ki a démonnal, be a szerencsével') kántálnak. A démont egy ijesztő álarcban odakinn kuksoló gyerek is megszemélyesítheti , de általában az apákra jut a félelmetes szörny szerepe, akit megdobálnak babbal a család tagjai. Van olyan is, hogy az éveknek megfelelő számú babot rágcsálnak el, de ezt főleg azok teszik, akik egyedül élnek. De nekik is van lehetőségük a csoportos szórakozásra, mégpedig csatlakozhatnak az egyik helyi ünnepléshez egy templomban. Itt hírességek dobálnak rizspogácsákat, pénzes borítékokat(!), és más kisebb ajándékokat az emberek közé. Ha valaki elkap egy ilyet, az egész évben áldott lesz. Tokióban az egyik legnépszerűbb mamemaki helyen 4-5 szumós dobálja minden évben a babot a tömegre. A nagy testű emberek különösen népszerűek, hisz már alkatukkal elijesztik a gonoszt. Kenkoku Kinen No Hi: Február 11., az államalapítás ünnepe. Eredetileg az ünnep neve Kigensetsu, 'időszámítás kezdete' volt, melynek eredete 1872/1873-ra nyúlik vissza, amikor a Meiji restauráció elismerte, hogy Kr.e. 660-ban ezen a napon koronázták meg az első japán császárt, Jinmut. Régen ezen a napon a japán nép nemzeti zászlókat lengetve, hazafias dalokat énekelve mutatta ki hazaszeretetét. Bár 1848-ban az amerikai megszálló hatóság eltörölte ezt az ünnepet, 1966-ban törvény született a felújításáról. Ekkor kapta meg a mostani nevét, mely annyit jelent "a nemzet alapításáról való megemlékezés". S ugyan már nem kötődik ez a nap a császári családhoz, néhányan még mindig zászlóikat lengetve tisztelegnek a régi idők emlékére.

Yuki Matsuri: Rendkívül gyönyörű látványban részesülhet az, aki ellátogat Sapporo városba, február elejétől a hónap közepéig. A hófesztivál hihetetlen népszerűségnek örvend már 1950 óta, amikor néhány diák hóból épített fel különféle építményeket az Odori parkban. Azóta minden évben megrendezik a hó-, jégszobrászati-, és építészeti versenyt, különféle témák köré csoportosítva, 1994-ben például a mi parlamentünket is felépítették. Körülbelül 300 hatalmas kifaragott szobrot állítanak ki a főúton, nevezetes épületeket, és híres embereket mintázva. A legmagasabb jégszobor elérheti a 15 métert is. Esténként a város leírhatatlanul szép ezüstös, fehéres színekben pompázik, tele „látomásokkal”. Ezek a látomások természetesen a szobrok, de ott helyben mást gondolna az ember. Valentin-nap: Természetesen Japánban is február 14-én tartják, de nem teljesen a nekünk megszokott módon folyik. Japánban csak a lányok azok, akik csokit ajándékoznak, méghozzá csak fiúknak. De nem csak azoknak, akiket szeretnek. Azoknak a férfiaknak, akiket az átlagosnál jobban szeretnek drágább, akiket kevésbé, azoknak olcsóbb csokit vesznek. Hina Matsuri: Március 3., a 'babaünnep', a régi szemlélet szerint inkább a lányok ünnepének mondhatjuk,mivel a hivatalos gyereknap a fiúké. Momo No Sekku-nak (barackfesztiválnak) is nevezik, mert a régi holdnaptár szerint ekkor van a barackvirág nyílásának ideje, s a barackvirágnak igen nagy jelentőséget tulajdonítanak. Úgy gondolják, képes elijeszteni a démonokat, azonkívül az életerő, az időtlenség és a béke jelképeként tartják számon. A fesztivál gyökerei Kínából erednek, ahol régen az volt a szokás, hogy a rossz szerencsét a készített babákra "fújták", majd azokat a folyóba dobva megszabadultak tőle. A tradíció gyökeresen átalakult: Ezen a napon kirakják a család babakészletét (mely családon belül továbböröklődik sok időn keresztül). A kislányok meghívják barátnőiket és barátaikat, hogy megcsodálhassák a babákat, miközben mindenféle finomságokat esznek. A babakészletről: egy lépcsőzetes polcrendszeren állnak a bábuk. Legfelül a császári pár, az alatta lévő szinteken a többi baba, melyek közt udvarhölgyek, zenészek, nászajándékok is előfordulnak. Jellemző ételei a hinaarare, a hishimochi, és hagyományos itala a shirozake. Mint már megszokhattuk, az ünnepeken mindennek megvan a szimbolikája, így az ételeknek is. A hinaarare fehér, piros és zöld színű puffasztott rizshez hasonló darabkákból álló édesség, melyben a fehér a földet, a piros az életet, és a zöld a fákat jelképezi. Aki ezekből eszik, annak a teste ellenállóvá válik a betegségekkel szemben. A hishimochi gyémánt alakú édesség, mely szintén rizsből készül, és zöld-fehér-barack színben pompázik. A virágokkal és fűvel borított mező (a zöld), a tiszta fehér hó (fehér), és a barackszín a tavasz előhírnökeként jelenik meg. A shirozake (fehér szaké) pedig egyfajta megtisztulási szerepet hordoz magában. Fehér nap: Március 14-én, a Valentin-naphoz hasonló eseményt tartanak. Ám ekkor a férfiak ajándékozzák meg a nőket, viszonzásképpen (a szokás természetesen új, alig pár évtizede létezik, ám annál népszerűbb). Eredetileg fehér csoki volt a viszonzott ajándék – innen a név –, de már más édességeket is vesznek, és mellé kisebb ajándékot, mint pl. zsebkendőt, cukorkát, gyűrűt. Shunbun No Hi: A tavaszi napéjegyenlőség napja, március 20. vagy 21. Állami ünnep, a tavaszi ünnepség fő napja, amikor a család összegyűlik, és közösen meglátogatják és elrendezik az ősök sírjait.. A természet csodálata, és az élőlények szeretete is fontos szerepet kap ezen az eseményen.

6

és egy kis rizst szoktak elhelyezni, a túlvilágról ekkortájt visszatérőnek. Hana Matsuri: Virágünnep, melyet április 8-án tartanak. Japánban ekkor A bon-odori, az esténként, gyakran tűz körül járt népi körtánc buddhista ünneplik a Buddha születésének napját. A gyerkek ama-teát isznak, mely jellege már megkopott, s bár vidéken még néha templomoknál járják, de különféle hortenziavirágokból készül. a nagyvárosokban utcákon, tereken is ropják; síp-, dob-, és shamisenkísérettel, dalolva, díszes kimonóban, vagy egyszerű yukatában, sőt, Ohanami: Március végétől május közepéig tart, a szó maga virágnézést akár hétköznapi ruhában is, az ősök tiszteletére. jelent. A sakura (cseresznyevirágzás) ünnepe, mely a japánok nemzeti virága, körülbelül 400 fajta fát különböztetnek meg, ám egyik sem hoz Keirō No Hi: Szeptember harmadik hétfője az idősek tiszteletének gyümölcsöt. Az esemény ideje alatt a családok, barátok kiülnek a virágzó napja. 1947-ben kezdődött, amikor egy város kihirdette szeptember 15ét az idősek napjának, s ennek népszerűsége országszerte elterjedt. fák alá, és gyönyörködnek lenyűgöző szépségükben. A hagyományt kb.a Heian korszakig (794-1185) vezethetjük vissza. Igen Hivatalosan 1966 óta tartják nyilván, amikor elfogadták az idősek népszerűek voltak az arisztokrácia köreiben a virágnéző ünnepségek, szociális biztonságát garantáló törvényt. később az Azuchi-Momoyama korszakban (1573/68-1600/1603) terjedt el Shūbun No Hi: Szeptember 23. vagy 24. Az őszi napéjegyenlőség. A a szokás Japán minden társadalmi rétegében. A sakura a tünékeny szépségnek, az élet múlandóságának szimbóluma. tavaszihoz hasonlóan ekkor szintén összegyűlik a család, és együtt Csak pár napig virulnak virágai, hiszen egy apró kis széltől már lehullnak gondozzák a sírokat a temetőkben. rózsaszín-fehér szirmai. Érdekes, hogy a meteorológia is jelenti az Taiiku No Hi: Október második hétfője, az egészség és a sport napja. esemény várható bekövetkeztének (2000 előtt október 10-re esett ez az ünnep.) 1966-ban iktatták be az helyét és idejét, a sajtó pedig 1964-es olimpiai játékok tiszteletére, melyet Japánban tartottak. Ez a részletesen kommentálja, egészen nap a sportok élvezetéről, a test és lélek egészségének megőrzéséről az utolsó szirom lehullásáig. Az szól. ünneplésre a legtökéletesebb hely talán az Ueno park, ahol rengeteg Bunka No Hi: November 3., a kultúra napja, ezen a napon a szabadság, cseresznyefát láthatunk. Az ünnep a béke és természetesen a kultúra fontosságát hirdetik az országban. elmaradhatatlan része a szaké, s a Különféle fesztiválokat tartanak Japán minden pontján, azonkívül hordozható karaoke-készülék. Ilyenkor a parkok tele vannak a fák alatt különleges kiállításokat is rendeznek az ünnep alkalmával. pokrócon üldögélő emberekkel, akik vidáman dalolnak, kurjongatnak, Shichigosan: November 15. A shintō szerint a fiúkat 3 és 5 évesen, a vagy éppen elérzékenyülve elmélkednek. lányokat 3 és 7 évesen kell elvinni a közeli szentélybe, hogy ott ARANYHÉT: Április 29. és május 5. közötti időszak. Ezen a héten több egészségükért s a biztos jövőjükért imádkozzanak a kamihoz. A ünnepet, és számtalan helyi fesztivált tartanak Japán-szerte. hiedelem szerint a gyermek 7 éves koráig nem számít embernek, addig Shōwa No Hi: Április 29., Hirohito császár születésnapja. "testként" kell óvni. Ezek a számok ma is szerencsét hoznak a japánok Kenpō Kinenbi: Május 3., az Alkotmány ünnepe, mely 1947 óta áll fenn. számára. A feudális Japánban nagy volt a gyermekhalandóság (akkor azt Midori No Hi: Május 4., a természet napja. Eredetileg ez az ünnep április hitték, hogy a démonok viszik el a gyerekek lelkét), aztán az 29-ére esett, de később áttették erre a napra, többek között azért is, mert az orvostudomány fejlődésével ennek a száma csökkent, viszont a előtte lévő és az utána lévő nap is ünnep, s akkor már logikusabb volt, ha japánokban továbbra is megmaradt a babona. Így, ha a gyermek eléri a ez sem lesz munkanap. 3-5-7 éves kort, a szülők elmennek vele egy szentélyhez, és Kodomo No Hi: Május 5., a gyermeknap. Régen ez volt a fiúünnep megköszönik az isteneknek, hogy vigyáztak rá. Más magyarázat a (Tango No Sekku), mely a régi naptárban az ötödik holdhónap ötödik számokra: régen a fiúk és lányok haját 3 éves korukig leborotválták. A napjára esett. (Kínában ekkor tartják a sárkánycsónak-fesztivált.) Miután fiúk 5 éves koruktól viseltek hakamát (fiú kimonóféle). A lányok 7 éves áttértek a nyugati naptár használatára, annak ötödik hó ötödik napjára koruktól viseltek obit, széles övet a kimonóhoz. tették át, így végül megmaradt a tradíció, sőt, még manapság is inkább a fiúknak szól ez a nap, s nem a lányoknak. Az ünnep alkalmával hosszú Kinrō Kansha No Hi: November 23., a munkahálaadás napja. Ilyenkor pontyot formázó zászlócskákat tűznek ki a ház elé, az ereszre fekete ürmöt az emberek köszönetet mondanak egymásnak és a kamiknak a jó és íriszt kötöznek, hogy távol tartsa a gonosz szellemeket, odabenn pedig munkáért és annak gyümölcséért. Azért választották ezt a napot, mert a harcost ábrázoló babákat öltöztetnek fel. A kisfiúk édes rizsgombócot császár ősidők óta ekkor mutatja be az új rizstermést a menny és a föld istenségeinek. esznek. Tanabata: Július 7. A Kínából származó legenda két csillagkép egy-egy csillagáról szól. Az egyik csillagkép legfényesebb csillaga Altair (Pásztorfiú), és a másik csillagképp legfényesebb csillaga Vega (Szövőlány) szerelmesek lettek egymásba, de a Tejút elválasztja őket egymástól, s évente csak egyszer, a hetedik hó hetedik napjának éjjelén találkozhatnak. Látszólagos helyük általában távol esik egymástól, ám ezen a napon nagyon közel látszanak. A történet szerint ilyenkor a Pásztorfiú átkel a madárhídon, és meglátogatja kedvesét. Mivel a japán legendakörben már volt egy mennyei szövőlány, Tanabatatsume, a szerelmespár ünnepét róla nevezték el. Ezen a napon bambuszbotokra színes papírszalagokat kötnek, melyekre kívánságokat vagy szerelmi óhajokat írnak. Az ünnep végeztével kitűzik őket a kertbe, vagy a jó termés biztosítása érdekében a rizsföldekre. Umi No Hi: A tenger ünnepe, melyet július harmadik hétfőjén tartanak, bár 2003 előtt július 20-án ünnepelték. Ezen a napon köszönetet mondanak a tengernek a sokféle áldásáért. Eredetét 1876 júliusának harmadik hétfőjétől számítjuk, amikor Meiji császár épségben tért vissza egy hokkaidói hajóútról. Obon: Július 13-15 a halottak napja, az újév mellett a legfontosabb népünnep. Buddhista jellegű, az ősök tiszteletének nagy napja, akiknek szellemei ekkor rövid időre hazatérnek. Ezért ekkor szokás megtisztítani a sírokat, a hazavezető utat lámpásokkal szegélyezni, s köszönő-, búcsúztató tüzeket gyújtani. Ilyenkor, bármilyen messzire szakadtak is egymástól a rokonok, összegyűlnek családi fészkükben. Minden japán családnak van egy kis szentélye (butsudan), a régi stílusú házaknál még bent, az újaknál a ház környékén, a szabadban. Ezeket mind a halott hozzátartozóknak emelték, s a szentélyen füstölőket, zöldteát

Tennō Tanjōbi: A császár születésnapja, állami ünnep. A mostani császár Akihito 1933-ban, december 23-án született, így most erre a napra esik az ünnep. Kurisumasu: December 24-25. Annak ellenére, hogy Japánban a lakosság mindössze 2%-a keresztény, a karácsony nagyon populáris lett. A nyugati tradíciókból átvették a karácsonyi daléneklést, a Mikulást, a villogó színes lámpafüzéreket, az ajándékozási szokásokat, sőt, még karácsonyi tortát is sütnek, mely a legtöbb esetben epres-tejszínhabos ízesítésű. Még egy furcsaság: a karácsony náluk elképzelhetetlen Beethoven IX. szimfóniája nélkül. Hogy miért pont anélkül, azt senki sem tudja... Vallási jelentőséget nem igazán tulajdonítanak az ünnepnek. Ōmisoka: December 31. A mi szilveszterünknek felel meg, gyakran tartanak ún. bōnenkai 'felejtsd el' az évet bulikat. Sok munkaadó szervez ilyen ünnepséget a dolgozóinak, mintegy ezzel fejezve ki a háláját az egész évi munkáért. Ezeket általában éttermekben tartják, kedvező alkalom a hatalmas mennyiségű szaké- és sörfogyasztásra. Éjfélkor 108 harangkondítás űzi el a múlt esztendő gondját. A buddhista hagyományban úgy tartják, ennyi vágyon kell felülkerekednie annak, aki el akarja érni a megvilágosodást. Hasonlóan a mi kultúránkhoz, Japánban is tele van a tévé ilyenkor különféle zenei előadásokkal, beszélgetős műsorokkal. Emellett sokan azért is virrasztanak egész éjszaka, hogy láthassák az újév első napsugarait.

Hikaru

7

Harcmüvészet Kyokushin Karate II. „A Kyokushin Karate technikái között megtalálhatjuk a tradicionális japán karate egyenes vonalú ütéseit, védéseit, rúgásait, azonban amiben teljesen új reformot hozott a tradicionális iskolákkal szemben, az a kínai kempo körkörös technikáinak alkalmazása. Oyama mester maga is tradicionális japán karate-irányzatokat tanult kezdetben. Hatalmas ereje már fiatal korában megmutatkozott – 17 évesen már saját mesterét is könnyűszerrel le tudta győzni. Egy alkalommal Kínában járva azonban egy idős kung-fu mesterrel próbálta összemérni tudását, aki mindössze 50 kg súlyú volt. Az idős mester játszi könnyedséggel hárította a fiatalember hatalmas erejű támadásait. Az ifjú Oyama elszégyellte magát sikertelensége miatt, és tisztelettel kérte a mestert, mondja meg ennek az okát. Az idős mester így válaszolt: „Fiam, a fizikai erőd olyan nagy, amilyennel még nem találkoztam, de a direkt módon végrehajtott, egyenes vonalú támadásaid nem alkalmasak arra, hogy erődet maximálisan összpontosíthasd egy pontba. Próbáld meg alkalmazni a körkörös technikákban rejlő lehetőségeket.” Oyama hosszasan elgondolkodott az idős mester szavain. Szívós munkával, elmélkedéssel és gyakorlással – a hagyományos karate alapjaira építve – kialakította új elméletét, amely a kör, az egyenes és a pont egységéből áll. Ez azt jelenti, hogy minden technika körkörös csípőmozgásból indul, amely energiát egyenes vagy körkörös úton egy pontba fókuszálunk.

Milyen érzés volt, amikor először kijutottál Japánba és találkoztál Masutatsu Oyamával? Mesélnél róla? Ez 1979-ben történt, amikor is előttünk még senki nem járt a karate őshazájában hivatalosan hazánkból. Olyan nehéz és sokbuktatós volt elérni ezt, hogy ötfős csapattal részt vehettünk a II. VB-n, hogy mire kiutazhattunk, már „szinte” nem is tudtam neki örülni. Emlékszem az első találkozásra Sosai-jal. Ez a VB előtt egy hivatalos fogadáson történt, ahol minden csapatot és csapattagot személyesen fogadott a különterem ajtajában, kézfogással. Azt a mai fiatalok egy sokkal modernebb, szabadabb világban nem is igazán tudják elképzelni, hogy számomra mekkora érzés, pillanat volt találkozni egy félistennel. Ezt az érzést azok, akik nem ismerték, nem ismerhették őt személyesen, már soha nem érezhetik. Ilyen karizmatikus kisugárzással bíró emberrel soha előtte, s azóta sem találkoztam. Az, hogy ezen az úton haladok töretlenül halálomig, közvetve és közvetlenül neki köszönhetem. Két éve amikor fent voltam a téli edzőtáborban, sok minden máson kívül megjegyeztem egy mondatod, ami azóta is mindig eszembe jut: " Legyen bátorságod azt gondolni, hogy nem vagy elég jó!" Volt-e olyan pillanat az életedben, amikor úgy érezted, elértél mindent amit karatéban el lehet érni, és innen már nincs tovább?

Nos az általad idézett mondat és a kérdés szöges ellentétben állnak egymással. Hiszen ha bátran ki merem jelenteni, hogy nem vagyok elég jó, legfeljebb sokaknál jobb, ez arra kell, hogy késztessen, hogy amíg tudatomnál vagyok, tanulnom, fejlesztenem kell magam. A karate-oktatói státusz egy vezetői, s nem menedzseri hivatás. Csak az járhat mások előtt, aki képes a folyamatos megújulásra, önképzésre, fejlődésre. Mi, az igaz karatekák ezen az úton járunk egész életünkben. Aki azt hiszi, hogy már mindent tud, jobban tenné, ha szögre akasztaná az övét, s elfelejtené, hogy valaha is A következőkben az edzőmmel, Hanshi köze volt a harcművészetekhez. Adámy István 8. danos karate-mesterrel készített interjúmat olvashatjátok. Hogyan viseled, ha kritika ér? A mindennapi életben – mint közéleti személyiség –, hogyan tartod távol magadtól a negatív dolgokat, személyeket? Az IBK technikai igazgatójának és a Magyar Kyokushin Karate Szövetség elnökének lenni azt Soha nem az építő és igaz kritikával van a baj, hanem minden gondolom nagy felelősséggel jár. Hogyan kezeled esetben azt kell megvizsgálni, hogy ki és miért mondja azt magadban ezt a dolgot? Van-e olyan személy valakiről, amit. Számomra ez a mérvadó. Ha általam tisztelt és akihez ha kell, bátran fordulhatsz tanácsért? elfogadott személy él kritikával irányomba, azt minden esetben megfontolom, s ha egyet értek, akkor megpróbálok javítani a Azt gondolom, hogy az életünk egy dolgon, s meg is köszönöm. Mindannyian, emberek lévén, rengeteg folyamat, egy fejlődési folyamat kell, hogy hibával rendelkezünk, hiszen gyarlók vagyunk. A karate az legyen. A felelősség vállalása – ha nem is önismeret fejlesztésének egyik kiváló eszköze, mely az önkritika mindenkinél egyformán – meg kell nyilvánuljon. Elsősorban nélkül nem eredményezne személyiségfejlődést, de egyben önmagunkért, majd később másokért is. Amikor 1974-ben az első megrögzötté is tesz, a szó sokszor jó értelmében. Ragaszkodunk az ember megkért, hogy tanítsak neki néhány technikát a TF-en, még elfogadott alapszabályokhoz, melyet a Bushido (a harcos útja) nem gondoltam bele ennek a felelősségébe, csupán szívesen adtam a szerint élünk meg. Ez nagyon kemény és hosszú út, ami sokszor meglévő kis tudásomból neki. Ellenben két évvel később, amikor sokaknak nem kényelmes, ellenben fájó. De az emberi gyarlóság – mesterem bíztatására megnyitottam az első hazai dojót, már kicsit karate alapelvek ide vagy oda – itt is rendesen bejátszik. A izgultam, hogyan is fog ez működni. De sok időm nem volt akkor rosszindulat, az irigység, a butaság, az ármány, a személyes előnyök sem ezen rágódni. A szükség belesodort a folyamatos és egyre hajszolása folyamatos kritikai támadások kereszttüzébe helyezi a magasabb színtű felelősségvállalásba mások iránt, a tanítványaim vezetők személyét. Ezzel nap mint nap találkozunk és szembe kell iránt. S ezt ma már igazán átérzem, s erre tanítom, bíztatom nézzünk. Ez így megy már több mint 30 éve, ezért kezdem követőimet is. Sosai Oyama, a Kyokushin alapítója egyik mottója így megszokni, de igyekszem ezektől az emberektől távol tartani hangzik: „Senki sem lehet annyira önző, hogy tudásából ne adjon át magam. Ami nem könnyű, de törekszem arra, hogy lehetőleg másoknak.” Ez lett az én ars poeticám. pozitív töltésű emberek társaságával vegyem magam körül, akikkel Az életem Kyokushin tanszakán nagyon sokszor egyedül jól érzem magam. S ma már egyre inkább ezt meg is engedhetem kellett megállnom a helyem vezetőként, s ez megtanított egyedül magamnak. A többi negatív ember meg nem nagyon érdekel. döntést hozni. Ennek ellenére csapatjátékos is vagyok, ezért szívesen Egyszerűen kizárom a gondolatkörömből őket. Ezt javaslom dolgozom együtt másokkal, akik érdemesek rá. Ezek lehetnek másoknak is! tanítványok is, akik véleményére adok, még akkor is, ha a végső Készítette: Lengyel Judit döntés felelőssége az enyém.

Minden igazi, nagy erejű és hatékony karate-technika a csípőmozgás következménye kell legyen. Ezen elven keresztül már lehetséges a test összes energiaforrását mozgósítani, és összpontosítani a találati pontba. Technikai és formai megjelenésében így merőben új mozgásrendszert dolgozott ki, ellentétben a tradicionális japán karate-iskolák tanításaival.” (Adámy István: Kyokushin Karate I.)

8

METAFIZIKA, MÁSKÉPP REND ÉS KÁOSZ – II. Ez alkalommal folytatjuk a múltkor megkezdett témát a „Rend” és „Káosz” kapcsolatát illetően, de kicsit elhagyjuk az entrópia és a kauzalitás kérdéskörét. Néhány igen figyelemreméltó érdekességet fogunk megvizsgálni, amelyek az ember és a szóban forgó két „princípium” viszonylatában jönnek létre. Továbbra sem célunk senki „meggyőzése” vagy egy „helyes” értékrend sugalmazása – csupán elemezzük a jelenségeket. Az emberi társadalmak a rendszer-szerű önszerveződés kiváló mintapéldái. Teljesen elfogadott evolucionalista nézet, hogy az ember az intelligenciája révén maradt fenn és terjedt el a Földön – de kevésbé arról van szó, hogy minden egyes egyed így sokkal hatékonyabb túlélő volt, mint arról, hogy az emberek mint csoport a problémamegoldás egy egészen más minőségét érték el. Az együttműködés azonban egy furcsa jelenség, és mind az állatokkal folytatott kísérletek, mind az emberi történelem kezdeteire vonatkozó ismereteink azt támasztják alá, hogy a „teljesen egyenrangú felek” modellje nem működőképes, és természetes módon soha nem is alakul ki. Nem kell azonban mindjárt hatalmi hierarchiáról beszélni. Amiről szó van, az a prioritás. Lényegében a prioritás léte különbözteti meg a rendszert a „káosztól”: egy minta, egy szűrő alapján a dolgok különböző fontosságúvá válnak, s így az egyed képessé válik dönteni – például ha nagyon szomjas, nem sós mogyorót eszik, hanem iszik egy pohár vizet. Ez nyilvánvaló. Ugyanakkor az már kevésbé nyilvánvaló, hogy a prioritás hiányában egyáltalán nem is beszélhetünk „döntésről”: ha ugyanis semmilyen minőségű fontossági különbség nem állna fenn a dolgok között, az agy képtelen lenne egy bizonyosat kiválasztani. Bizonyára mindenki járt már úgy, hogy egy étteremben az étlapot meglátva egyszerűen nem tudta eldönteni, mit is rendeljen – azért nem, mert az a minőség, hogy „laktató”, mindegyik ételre ráillett, s más szűrő nem volt felállítva. A céltudatos ember folyamatosan különféle szűrőket használ; az elkötelezettség különböző formái – köztük az általánosan csak „erkölcs”-nek nevezett rendszer is – csakis azáltal válnak működőképessé, hogy az egyedek fontosabbá teszik a szóban forgó tételeket, mint az aktuális léthelyzetet: „Éhes vagyok, de mégsem lopom el a kenyeret.” S természetes, hogy a dolog nem hibátlan, hiszen a szűrőt minden egyes egyednek önmagának kell felállítania, s erre voltaképpen nem kényszeríti semmi. Amikor egy bizonyos szűrő felállítása kötelezővé – vagy, mondjuk úgy, a túlélés szempontjából „ajánlottá” válik –, akkor jelenik meg maga a hatalmi hierarchia; ám az, hogy kinek a szava a döntő egy szűrő megállapításakor, sokszor egy másik szűrőn alapul. Erre jó példa a modern állam: a kormányt az előző kormány által létrehozott / fenntartott alkotmány hitelesíti; vagy ott a mai tudomány, amely mindig egy paradigma alapján osztályozza a tudósok eredményeit, s az a teória, ami nem fér bele az épp aktuális, „mainstream” elméletbe, perifériára szorul. S ez, a tudomány alakulása talán a legjobb példa arra, hogy az efféle önmeghatározó rendszerek sokszor nem elég hatékonyak; milyen szűrő kell ahhoz, hogy a kivételes eredmények azonnal érvényesülni tudjanak, és ne szoruljanak egy (fel)halmozottan hibás prioritási lista aljára? A probléma gyökere ott keresendő, hogy az emberek legnagyobb hányada egész életében meg sem kérdőjelezi azt a felépített rendszert, ami körbeveszi őt. Sokszor nem is a rendszer képviselt minőségei azok, amik hibásak, hanem maga a felépülés mikéntje: a dolgok lineáris szemlélete, ami elhiteti velünk, hogy a progresszió, a fejlődés nem más, mint a szűrők folyamatos lecserélése, amint kiderül róluk, hogy túlhaladottak – de ezt is egy szűrő alapján állapítjuk meg. Ilyen körülmények között az ember – és a legjobb példa továbbra is a nyugati ember – egy teljesen bizonytalan, velejéig instabil egzisztenciát él meg; talán a „haladás”, a „jólét” és a keresztény „erkölcs” azok az elvek, melyek valamivel stabilabbnak tűnnek, de e három elv kicsit más aspektusú magyarázata csak az elmúlt ezer

évben rengeteg válsághelyzetet okozott, és milliók számára képviselte a túlélés zsákutcáját. Aki ráér, érdemes megvizsgálnia, hogy melyek azok az elvei vagy céljai, amelyek nem a körülmények által meghatározottak (a körülmények közé értve a szocializációt is) – meglepően keveset fog találni. A különböző filozófiák kialakulását is – legalábbis részben – ez motiválta: olyan univerzális válaszokat akartak találni, melyek nem függnek a kortól és nézőponttól, így tehát egy egyetemes szűrővé válhatnak. A legsikeresebbek – ebből a szempontból – azok voltak, amelyek a legközelebb kerültek a „metafizikához”: csak a közvetlenül érzékelhető világon találhatunk ugyanis legalább látszólag olyat, ami nem más által determinált. A cikksorozatunk által képviselt metafizikai rendszer egyetlen olyan entitásról tud, amely más által nem meghatározott, de még ez is az önmaga által: magát a Világot (az „Abszolútumot”), jóllehet ez nem egy statikus elem, hanem a Létezés és Nem-Létezés egymást kölcsönösen kizáró aspektusának terméke. Ebből a nézőpontból (amely részben a hétköznapi gondolkodásba is átültethető) az „evolúció” értelmét veszti: a dolgok ugyanis nem fejlődnek, hanem romlanak a kezdeti állapothoz képest. Ez persze nem azt jelenti, hogy például a modern tudományok eredményei de facto kevesebbet érnek, mint a régieké, de valójában abból a szempontból, hogy egy azóta többszörösen lecserélt és transzmutált rendszer részét képezik, nem nevezhetőek „haladásnak”. Érdekes módon a keleti tanrendszerek szinte kivétel nélkül a világ e romlásáról, és nem fejlődéséről beszélnek – a dolog, ugye, csupán a nézőpont kérdése: egy metafizikailag megalapozott (vagy valamivel megalapozottabb) társadalom tagjai rendelkeznek olyan „univerzális szűrővel”, ami például az erkölcsöt sem mint „épp aktuális terméket” tekinti. És ismétlem, nem arról van szó, hogy a nyugati ember ne venné komolyan e dolgokat; hanem arról, hogy maga már „a dolog komolyan vevése” alapvetően rossz bázison nyugszik – egy könnyen kirúgható talapzaton. Az emberi társadalmak vizsgálata nyújt legalább még egy rendkívül érdekes témát: a jog, a törvény problémáját. Itt ugyanis az evolucionalista jelleg nem csupán a nagyléptékű alakulást befolyásolja, hanem az épp aktuális rendszer felépítését is. A legtöbb mai jogállam (ha nem mindegyik) úgy alkotja meg az emberi cselekvésre vonatkozó törvényeket, hogy elvileg mindent megenged (szabadságjog), majd ebből rengeteg mindent letilt vagy korlátoz (mások szabadságjoga), majd végül e korlátozásokat felülírja egy kivételrendszerrel. Csak néhány példa: „Jogod van kifejezni a véleményed. Nincs jogod rá, ha ezt bizonyos módon és helyen teszed, és nagy tömegben. Mégis jogod van rá, ha ezt előre bejelented.” … (Amerika egyes államaiban:) „Jogod van fegyvert tartani és viselni. Nincs jogod használni. Mégis van, ha önvédelemből teszed.” Nyilván, ez a rendszer valóban rendkívül „demokratikus”, ugyanakkor egyrészt teljesen kiszámíthatatlan, hiszen egy bizonyos komplexitást elérő szituáció esetén nem egyszer fordul elő, hogy két szabály egymásba ütközik, másrészt működése rendkívül lassú. Legalább kétszer lassabb és több erőforrást igénylő, mint egy olyan rendszeré lenne, ami semmit nem enged meg, aztán szükség és érdem szerint valamit mégis. Csak éppen ez „diktatórikus” vagy „embertelen”; az indiai kasztrendszert is rengeteg támadás éri manapság (hivatalosan el is törölték), mert nagyjából így működik – pedig figyelemre méltó társadalmi és kulturális stabilitást volt képes elérni. Természetesen ez a kérdés soha nem ilyen egyszerű. A következő alkalommal ezt a témát – a komplex rendszerekben fellelhető rend- és káosz-komponensek mibenlétét – fogjuk alaposabban körljárni, részint a matematika segítségével. Németh Beatrix Johanna

9

„Ebből a világból nem tudunk kiesni.” – Sigmund Freud: Rossz közérzet a kultúrában című munkája alapján – „Az energia az egyedüli élet, a Testből ered; az Értelem a határa, külső kerülete az Energiának. Akik elnyomják vágyaikat, azért tehetik, mert az ő vágyuk elég gyönge ahhoz, hogy megfékezzék; s a fékező értelem bitorló módon kormányozza a vonakodókat.”– írja William Blake a Menny és pokol házasságában. Kedves olvasó, aki most kezedben tartod ezt a lapot, és talán éppen a metrón, a menzán, vagy valamelyik előadáson lapozgatod, köszöntelek. A fenti idézet talán summázhatja Freuddal foglalkozó írásomat, de a hely és az idő szűke miatt kezdjük is rögtön a közepébe vágva! Az örökkévalóság sejtelmével azonosítható ún. ”óceánérzés” a külvilág egészével való feloldhatatlan összetartozás megtapasztalása. Az egyén számára könnyen realizálható ént éles, de nem állandó határvonalak választják el a külvilágtól, melyeknek konfliktusa jelentős zavarokat okozhat az egyén számára.

Van-e azonban jogunk feltételezni, hogy az óceánérzés ősállapota fennmaradhatott e későbbi, elhatárolt én-érzet kialakulása következtében? Fennmaradhat-e a múlt a lelki életben, ahogy az örök város őrzi történelmi örökségét? Ha készek vagyunk elismerni, hogy sok ember rendelkezik a fent említett örökkévalóság-érzéssel, felmerül az igény a vallásra, mely Freud szerint infantilis gyámoltalanságból eredő, apahiányt betöltő pótcselekvésként a világmindenséggel való eggyé válás eszköze. A vallásgyakorlatot nevezi meg tehát, mint az egyén neurózisának elkerülésére szolgálható egyetlen módszert, és az infantilitás meghosszabbodásának okát. Freud a II. fejezetben utal korábbi, „Egy illúzió jövője” című írására, melyben az átlagember vallását mint egy monumentálisan megnövekedett, valóság-idegen apapótlékként definiálja, mely az élet fájdalmainak és nehézségeinek csillapítására szolgáló pótcselekvések sorában helyezkedik el. A vallás az életcél ideájának megalkotója. Csak a vallás képes megválaszolni az életcél kérdését.

Mi az, amit maga az ember ismer el magatartásával élete céljának és szándékának? Mit követel az élettől? Mit akar benne elérni? Az egyetlen ilyen cél a boldogságra való törekvés, mely a fájdalom távol tartásában s ugyanakkor intenzív örömérzet átélésében nyilvánulhat meg. Azt a szándékot azonban, hogy az ember boldog legyen, a teremtés terve nem foglalja magában. A klasszikus értelemben vett boldogság csupán felduzzasztott szükségletek hirtelen kielégüléséből ered, így csak mint epizodikus jelenség lehetséges. Intenzíven csak a kontrasztot tudjuk élvezni, a tartós állapotot kevéssé. A kontrasztok tompításával a bánat és örömérzet mérsékletén keresztül elérhető a nyugalom állapota. Ezen állapot intoxikáció útján a külvilágtól való függetlenedés során előidézhető, a kábítószerek azonban felelősek az emberi sors szolgálatába állítható energiamennyiségek csökkenéséért. Legtöbbet – int a szerző – akkor érhet el az ember, ha a pszichés és intellektuális forrásokból eredő örömérzést kellően képes fokozni. Ide sorolhatók a fantázia-kielégülések, a művészet öröme, a felfedezés csodája Ezek azonban nem elegendőek a reális nyomor elfeledtetéséhez. A szeretetközpontú életművészet minden kielégülést attól vár, hogy szerethessen és hogy szeressék. Védtelenebbek azonban sosem vagyunk, mint amikor szeretünk és sohasem gyámoltalanabbak, mint mikor szeretetünk tárgyát elvesztettük.

Az esztétikus beállítottság, a szépség élvezete bár nem nyújt védelmet a fenyegető bajok ellen, kárpótol bennünket enyhén mámorító érzésével. Az ún. boldogságprogram ha nem is teljesíthető, nem kell feladnunk a törekvést, hogy közelebb kerüljünk a boldogsághoz. E törekvések az érzelmi kapcsolatokban, a külvilágban, a neurotikus betegségekben valamint a vallásban jutnak érvényre. A szerző már az első két fejezetben utalt a szenvedés három fő forrására: a természet túlerejére, a test esendőségére és a társadalmi berendezkedés fogyatékosságaira. A III. fejezet kitér a kultúra okozta problémákra. „Lelki nyomorunkért nagyrészt a mi úgynevezett kultúránk felelős; sokkal boldogabbak lennénk, ha feladnánk és primitív viszonyok közé találnánk vissza” – e Rousseau-isztikus felfogást Freud elveti, hiszen csupán e kultúra tartozékaival kísérelhetjük meg a védekezést a bajok forrásából eredő fenyegetés ellen. A szerző a kultúraellenes tényezők közé sorolja a kereszténységnek a pogány vallások elleni fellépését, a felfedezések során a primitív népekkel való érintkezést, valamint a neurózisok mechanizmusának megismerését, mely során azt találták, hogy az ember azért lesz neurotikus, mert nem képes elviselni a csalódások tömegét, melyet a közösség kulturális ideálja szolgálatában ráró. Észrevették, hogy a haladás során megszerzett vívmányok a vágykielégítés mértékét nem emelték. A természet fölötti hatalom az emberi boldogságnak tehát nem az egyetlen feltétele.

A technikai újítások, a távolság legyőzése, az orvostudomány fejlődése az egyén boldogságérzetének jobbítása szempontjából előnyösek-e? Freud e kérdésben kitér a korábbi társadalmak vizsgálata alól, kora kultúrájának kérdéseivel kíván foglalkozni. A kultúra szó a teljesítménynek és berendezkedésnek egész summáját jelöli, az ember természettel szembeni védelmét és az emberek egymás közti kapcsolatainak szabályozását szolgálja. A kultúra kialakulását a tűz használatba vételétől az „istenprotézissé” vált ember koráig vezeti végig. A kultúra fokmérője és velejárója a szépség – a haszontalanság kultúra általi elismerése – a rend valamint a tisztaság. Annak ellenére is, hogy az emberi természet sokkal inkább a hanyagságra, szabálytalanságra, megbízhatatlanságra jellemző hajlamot tanúsít magában. Ezenkívül a kultúra megbecsüli és gondozza az intellektuális, tudományos és művészi tevékenységet, valamint az eszmék (vallások, filozófiai spekulációk stb.) vezető szerepét. A kulturális lépések között fontos lépésnek számít az egyén hatalmának helyettesítése a közösségével, melynek lényege abban áll, hogy a közösség tagjai kielégülésük lehetőségeiben korlátozzák magukat. A második ilyen követelmény a törvényé, melynek olyan jognak kell lennie, melyhez ösztönáldozatával hozzájárul és senkit nem hagy durva erőszak áldozatává válni. A kultúra fejlődése során a szabadság korlátozása szükségszerű, ezzel egyidejűleg azonban fellép egyfajta szabadságigény a törvénytelenségekkel szemben, mely azonban kedvezően hat a kultúra fejlődésére. Az egyén szabadságigénye a kultúra egésze vagy annak meghatározott formái ellen irányul. „Nem úgy tűnik, hogy az embert valamiféle befolyással rá lehet bírni, hogy természete a természetévé váljon.” Az emberiség egyik jelentős feladata abban áll, hogy

10

konszenzusra jusson individuális és kulturális tömegigény tekintetében. „Az ösztönszublimáció a kultúrfejlődésnek különösen szembetűnő vonása, ez teszi lehetővé, hogy magasabb lelki tevékenységek – tudományosak, művésziek, ideológiaiak – a kulturális életben olyan jelentős szerepet játszanak.” Ez a megvonás uralja az emberek szociális kapcsolatainak nagy részét, s ez az oka az individuum kultúrával való szembehelyezkedésének.

Milyen befolyásoknak köszönheti eredetét a kulturális fejlődés? Az egyik ilyen indító tényező valószínűleg a családalapítás volt. Az első segítőtársak is a család tagjai lehettek. A genitális kielégülés motiválta a hímet, hogy a nőstényt, mint szexuális tárgyat magánál tartsa. A gyermekéhez kötődő nőt ösztönei szintén a hímhez csatolták, így alakult ki a család, mely az együttélés következő fokaként a testvérszövetség kialakulásához vezetett. Az apa legyőzésével a fiú tapasztalatot szerzett a szövetség erejéről az egyénnel szemben. A totemisztikus kultúra a tabu előírás jogán alapult. Erről bővebben olvashatunk Freud: Totem és tabu című művében. Ezen okok vezettek a mind nagyobb számú közösségek kialakulásához.

a kultúra korlátozza tehát a szexuális életet. Ellentétben áll tehát kultúra és szexualitás, hiszen energiát vonnak el egymástól. A kultúra az egyén tárgyválasztását, szexuális igényeit korlátozza, a kultúrember szexuális élete tehát súlyosan károsodik .A kultúra azonban más áldozatokat is követel, mint a szexuális kielégülés. „Credo, quia absurdum!” – kiált fel a szerző a felebarát és az ellenség szeretetéről szóló tanok láttán. Az ember nem gyengéd, szeretetre méltó, aki csak akkor védekezik, ha megtámadják, hanem agresszív hajlammal bíró lény, s ennek az agresszív hajlamnak a léte az a momentum, mely felebarátunkkal való kapcsolatunkat zavarja, és a kultúra igénybevételére kényszerít. A kultúrtársadalmat állandó széthullás fenyegeti ezen ellenségeskedés következtében. Az agresszív hajamról való lemondás következményeként fellépő hiányt a „kis különbségek nárcizmusának” nevezett jelenségben megfigyelt ártalmatlan agresszióhajlam pótolja. Itt az egyes közösségek közötti támadásokra és gúnyolódásokra kell gondolnunk, mint a spanyolok és portugálok, vagy a diaszpórában élő zsidóság tekintetében. A kultúra tehát a szexualitás mellett az ember agresszióhajlamára is rendkívüli áldozatokat ró.

Halálösztön Honnan hát a zavar? Miért nem hat boldogítóan a kultúra a Erószon kívül létezik egy úgynevezett halálösztön is, s e kettő résztvevőire? ellenhatásából magyarázhatók az életjelenségek. A szadizmusnál és Vizsgálódásunk során vegyük figyelembe, hogy a kultúra alapja a mazochizmusnál a kifelé és befelé irányuló destrukciós ösztön szeretet. Ha az élet központjába a genitális erotikát állítjuk, sebezhetővé erotikával erősen ötvözött megnyilvánulásait észleljük. Ennek a válunk a külvilág által, ha szerelmünk tárgya visszautasít vagy meghal. halálösztönnek leszármazottjaként tartja számon Freud az Sokan ellenezve ezt az életutat, szeretetüket nem egyetlen tárgyra, agressziós ösztönt, melyről már korábban szóltam. Freud tehát ezen ösztönkorlátozással indokolja az egyén rossz hanem minden emberre egyenletesen kiterjesztve a nemi ösztönt céljában gátolt izgalommá változtatva próbálnak védekezni e kulturális közérzetét. veszteségekkel szemben. A szeretet mindkét formája fontos szerepet Luka Marina tölt be a kultúra fejlődése szempontjából. A genitális szeretet új családalapításhoz, a céljában korlátozott szeretet barátságok kialakulásához vezet. Egyfelől a szeretet helyezkedik szembe e kultúra érdekeivel, másrészt a kultúra korlátozza a szeretetet. A kulturális igények miatt háttérbe szorulnak a párkapcsolatok,

Az egészség tükre Vajon milyen jótékony hatása van a szilvának? Milyen gyümölccsel lehet fogyasztani? Hogyan és mennyit együnk sóból és szőlőcukorból? Szilva: Ez a gyümölcs szinte minden éghajlaton megterem, ezért nagyon közkedvelt. A benne található mangán jótékonyan serkenti a gyomor és a belek működését, ezért gyakran alkalmazzák emésztési problémákban szenvedőknél. Ezenfelül serkenti az agyi aktivitást és az idegrendszert is nyugtatja. Sok benne a magnézium, a vas és a foszfor. A szilvában található kálium pedig kiüríti a salakanyagokat a vérből, emellett csökkenti a vérnyomást és a koleszterinszintet. Magas a cukortartalma, ezért a szilvalekvárhoz nem kell hozzáadott cukor. Fogyasszátok frissen, de vigyázzatok, mert a dinnyével és a barackkal nem fér meg! Cukor: Szakemberek szerint a cukorra ugyanúgy szüksége van a szervezetnek, mint a többi energiaforrásra. Tény azonban, hogy cukorral nem lehet hosszabb időre csillapítani az étvágyat. Nem is beszélve arról, hogy ha valaki túlzásba viszi az édességek fogyasztását, komoly betegségeket idéz elő (magas vérnyomás, diabétesz, stb.). Biztos előfordult már veletek, hogy óra után hirtelen fejfájás tört rátok, nyomottnak és fáradtnak éreztétek magatokat (és ez persze nem feltétlenül az óra minőségén múlt), ilyenkor valószínűleg leesett a vércukorszintetek (hiszen az agyműködéshez elengedhetetlen a cukor). Ekkor hatékony lehet a szőlőcukor, ami gyorsan felszívódik, és körülbelül 5 perc alatt jobban érzitek magatokat (fontos, hogy vizet is fogyasszatok mellé!). Azonban ügyeljetek arra, hogy a szőlőcukor hatása nem tart sokáig, ezért max. fél óra elteltével jutassatok a szervezetetekbe ételt. Az emberek többsége azt hiszi, csupán az édes ételekbe kerül cukor. Nos, ez nem igaz. Meglepő, de szinte minden ételbe raknak cukrot. Például: kolbász, csemege uborka, minden fajta pékáru, ketchup, chipsek… a sor végtelen. Sajnos nem mindegyik élelmiszeren tüntetik fel, miből készült, ezért folyton gyanakodnunk kell. Hogy könnyebben felismerjétek, milyen ételben mennyi a cukor, mellékelek egy listát. Ezek közül mind cukor: glükóz = dextróz; fruktóz = levulóz; galaktóz; szacharóz; maltóz; laktóz = tejcukor; maltin; izoglükóz (főleg italokban); hexóz; invertcukor. Célszerű lenne mézzel édesíteni (persze aki teheti, és akinek nem árt), vagy édesítőszerekkel, kis mennyiségben. Só: Fontos a test számára. A sejtek működésében segít és megköti a vizet. A gond azzal van, hogy a kelleténél többet fogyasztunk belőle. Ezért könnyen kialakulhatnak az érrendszeri betegségek. Ráadásul – a cukorhoz hasonlóan – szinte minden ételünkben megtalálható. Jobb lenne tehát, ha kevés sót (akkor is jódozott sót) fogyasztanánk és több zöld fűszert. Ez alkalommal nem írok nektek recepteket, mert szeretnélek benneteket arra sarkallni, hogy ti írjátok meg nekem a kedvenc ételetek receptjét, legyen az akár egy egyszerű szendvics. További kellemes tanulást és éljetek egészségesen!

tina

11

ARAB ROVAT Turbánok, Leilák Turbánok, kusza írás és Leilá hercegnők – körülbelül ezekre asszociálunk először az „arab” kifejezés hallatán. Ami nem rossz, mert van honnan elindulnunk! Hogy egy általam tisztelt mestert idézzek: „A szarból lesz valami! A semmiből soha nem lesz semmi.” Tehát adott egy irány – a kelet – és így elsőre annyit látunk, hogy valami ott nagyon más, mint nálunk. Hallottunk már a Koránról, Mohamedről, olvastuk a Szigeti veszedelmet, tudjuk mi a csador, és szentül meg vagyunk róla győződve, hogy milyen jó nekünk, nőknek, hogy Európában élhetünk. Tudjuk, hogy ha arab, akkor olaj, meg kalifa, meg Dubai – és mindenem tiltakozik, hogy ezt ide írjam, de tény, hogy átvillan a fejünkön a terrorizmus szó, és ekkor még optimista is voltam. Tegyünk egy kis rendet magunk körül! Kicsit mélyebben, kicsit máshogy, mint ahogy eddig szoktuk, kicsit empatikusabban is talán. Hol is vagyunk? Afrika északi, északkeleti, északnyugati területein, az Arab-félszigeten, és a Földközi-tenger környékén. Hogy milyen nyelven beszélünk? (Na és itt az első buckánk…) Sokfélén. Úgy is mondhatnám, hogy mindenki a magáén. No de kezdjük az elején. Van ugyanis egy irodalmi arab nyelv, amit ma már senki sem beszél a hétköznapokban, de valamikor élő nyelv volt, emellett pedig minden országnak, területnek úgymond megvan a maga nyelvjárása. Diglossziáról beszélünk tehát, de a kétnyelvűség nem a legjobb kifejezés erre, mert valamilyen formában minden nyelvjárás kapcsolódik az irodalmi nyelvhez. Aki nem beszéli, az is jórészt megérti. Ha ma egy kairói piacon irodalmi arab nyelven kérnénk egy adag datolyát, úgy néznének ránk, ahogy egy kalauz pillázna, miközben a Nyugatinál bérletünkért a táskánkat túrva felkiáltunk: Ó, dicső, jóságos, pénzkereső polgár! Mily isteni csoda, hogy e pompás napon méltóztatsz engem felkérni jogosultságom igazolására! Ekkor a kalauz reakciója hasonlatos lenne a datolyaáruséhoz, aki még el is szomorodna, hogy hát még alkudni sem akarunk… Tehát Egyiptomban használjunk egyiptomi nyelvjárást (én nagyon puha és „finom” nyelvnek tartom). Viccet és szemléltető példát félretéve, van tehát a ’fuszhá’, az irodalmi nyelv. Érzelmi oldalról kiemelném ennek egy óriási pozitívumát. Egy láthatatlan összetartó erő az arabok között. Alapból összetartanak, ha probléma van csoportot alkotnak és úgy oldják meg; de az irodalmi nyelvük egyrészt kötelék, másrészt ezen a nyelven íródott a Korán, a kinyilatkoztatás, az isteni recitáció. Még mielőtt a vallásra rátérnék, hadd javítsam ki magam. Nem igaz, hogy senki nem beszél irodalmi nyelven. Igenis beszélnek, de főként hivatalos közegben, illetve, ha az alkalom megköveteli azt, és aki az arab nyelv tanulására adja a fejét, először ezzel ismerkedik meg, hacsak nem konyhanyelven tanul. Vallás. Nem minden arab muszlim, de maradjunk most az iszlámnál és az iszlám hagyománynál. Mivel szeretünk évszámokban gondolkodni, 622 a vízválasztó – Mohamed (arabul Muhammad) próféta megkapja Isten tanításait (valójában ez a folyamat 612-től 632-ig tartott ), de ő, ahogy sem Jézus Krisztus, sem a Buddha, életében egy sort nem írt le. Mindent a tanítványai jegyeztek fel, abban a nyelvjárásban, amelyet ő beszélt. A Korán tehát Isten (Allah) recitációja, és itt hadd említsem meg, hogy a ma elterjedt iszlámon kívüli „Allahozás” több okból is helytelen. Legfőképpen azért, mert Allah=Isten, nagyon durva és megbotránkoztató kifejezéssel ez az Isten európai szemmel olyan, mint a keresztények Istene. Ezt nem tudományos alapon írom, hanem hogy legyen mivel összevetni. A Korán szerint egyébként a zsidók és a keresztények már jóval előbb megkapták a kinyilatkoztatást, de „rossz útra tértek”. (Ez sem a tudományos megfogalmazás.) Számos Ótestamentum-beli történetet találunk benne, és Jézus Krisztus tanító nagyságát sem kérdőjelezi meg. Emellett a Korán szokásjogot rögzít, gyakorlati és eszmei dolgokat, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy csak a Jóisten tudja, hogy mit tartalmaz még… (kis iróniával élve)! Ennek oka az arab nyelv nemhogy sokszínűsége, de nagyon sokszínűsége; tengernyi irodalom szól koránmagyarázatokról (megjegyzés: a muszlimok a koránfordításokat is magyarázatoknak tekintik, nagyon sokáig lefordítani sem engedték). Egy utolsó gondolat a Korán gyakorlatibb jelentőségéről: olyan szöveget láthat a kedves olvasó, amely minden egyes magánhangzót jelöl, de erről csak annyit, hogy a mai írott arabban nem jelölnek magánhangzót. Írtam egy keveset a nyelvről, felületesen a vallásról… Sok mindenről akartam még, ahogyan az a bevezetőből is látszik, de folyt. köv., ami késik, nem múlik (én személy szerint imádom a közhelyeket, ami igazság, az igazság, mi csépeltük el őket, ők örökérvényűek). Fayad-Albadran Renáta Szelma A „HASTÁNC”-ról Igen, jól látjátok, idézőjelben írtam, hiszen ez egy téves elnevezés. Európában először Napóleon és katonái hoztak hírt a keleti táncosnőkről. A 19. században franciák a szokatlan stílusú táncot hastáncnak nevezték el, mivel első pillantásra úgy tűnik, mintha csak a has mozogna. Valójában azonban sokkal többről szól a dolog, mint gondolnátok. A helyes elnevezés tehát orientális tánc, hiszen ebben a táncban az egész test mozog. Minden testrészt külön kell tudni mozgatni. Mivel a belső izmok mozgatásából áll, közel áll más keleti mozgáskultúrákhoz, a testi-lelki kiegyensúlyozottságot, harmóniát, önuralmat segít elérni. Minden, ami a nőiességgel összefügg, kifejezhető vele. Ha szeretnél közelebbről is megismerkedni ezzel a csodálatos mozgáskultúrával és felfedezni a benned rejlő titkokat, szeretettel várlak szerdánként 16.00-17.00-ig a Dharma (5) teremben. ☺ Lengyel Judit

12

RIPORT A Főiskola egy új hallgatónőjével Idén kezdted a főiskolát, gondolom rengeteg új dolgot tapasztaltál, új közegbe kerültél, új tanárok, új arcok vesznek körül. Nagy-vonalakban hogyan látod ezt a felsőoktatási intézményt? Mivel más főiskolára-egyetemre még nem jártam… Mondhatom, hogy kedves, aranyos, szinte nyugis meg ilyenek, a világ legalkalmasabb és legérdekesebb tanárai tanítanak itt, mondhatnám…, de azt hiszem ez nem fedné le a valóságot, bár részben igaz. Hát a többi része a dolognak: ide is emberek járnak és tanítanak, és az emberek mindenhol emberek… Mire számítottál? Hogyan képzelted el a főiskolai életet? Nem számítottam, nem szoktam számítani semmire semmivel kapcsolatban, nincsenek elvárásaim, de azért ez nem teljesen igaz… Talán még a felvételi előtt a nyílt napon volt egy hatalmas lendület bennem. Ekkor voltam FAM óráján, ami nagyon tetszett, meg is jegyeztem egy-két dolgot belőle, jegyzeteltem is, aztán beültem a teaházba, locsogtam-fecsegtem mindenkivel, megismerkedtem egy csomó kedves kis emberkével. A nyílt nap abszolút pozitív volt, azt leszámítva, hogy nehezen találtam meg a főiskolát, mert amikor az ember először idetalál, háromszor végigjárja előtte az egész lakótelepet. Voltál Uszón gólyatáborban? Nem voltam, akkor éppen Horvátországban nyaraltam, és apám meg is jegyezte, hogy minek menjek én gólyatáborba, merthogy az első három nap után a főiskolán már úgyis mindenki ismerni fog. Mostanában le akarok menni valamikor Uszóra, abszolút ilyen elvonulásra, meditálás céljából, egyelőre csak két napra, aztán majd meglátom. Igazából nem vágytam egyetlen gólyatáborba sem, mert sokat hallottam az unokatesóimtól arról, hogy mi zajlik ezeken, amit úgy szoktam összefoglalni, hogy igyekeznek megközelíteni a római hedonizmus eszméit.

mert ő is az, és úgy gondolta én majd továbbviszem a családi irodát. Édesapám, - aki végzettsége szerint vegyész-mérnök, majd könyvelő lett, de csinált reikitanfolyamokat és ilyen herbalógiát, vagy mit, úgy gondolta, majd én eldöntöm. Anyám azt szerette volna, hogy vegyem át a praxisát, de aztán alapvetően belenyugodott, csak a nyelvvizsgám meglegyen, mert a múltkor a szóbelin 80%-ot, az írásbelin pedig 46%-ot értem el. Elutaztunk tavaly télen síelni, és én akkor már tudtam, hogy a Buddha beszédei lesz a felvételin, és elvittem magammal, hogy majd olvasgatom, mire apám felfedezte, és onnantól kezdve ebből olvasott fel a családban. Irodalomból tettem emeltszintű érettségit, az írásbelimet nagyon lehúzták. Volt egy ikerpár, akik ugyanazt írták szinte szó szerint, és az egyiknek nyolc ponttal lett kevesebb, mert más javította. Én nem hiszek benne, hogy véletlenül nem vettek fel mindkét helyre, és miután ezt kijelentettem, nincs is értelme az egésznek. Mesélj a szakirányodról, az indiai nyelvi és kultúrtörténetiről! Hogy tetszenek az órák? Az indiai szakirányról nem tudok semmi rosszat mondani, nekem Takács tartja az indiai kultúrtörténetet, és én nagyon szeretem az óráit. Utólag, ha Takács Tanár Úr olvassa, kérem fogja be a szemét, még véletlenül se vegye hízelgésnek, nehogy elszálljon magától! Vannak olyan órák, amelyekre én speciel nem járok, mert nagyon unalmas, mint például a Satipatthâna meditáció, mert akkor nem tudok felkelni olyan korán, mert ilyenkor reggel két óra míg beérek, így tehát öt órakor kellene felkelnem, és amúgy sem vagyok „koránkelős.” Egyébként szeretem a Farkas Pali óráit, a meditáció csak úgy lehet rossz, ha úgy értékeled, önmagában nem jelent semmit. Leadtam a Balikó Gyuri által vezetett Bevezetés a filozófiába című kurzust is, mert nekem ez nem egy testhezálló óra. De ezek nagyon fontos órák, részei a buddhista törzsanyagnak! Nem fogsz így lemaradni, hiszen ezekre épül majd más fontos tantárgy?

Nem, nem félek… Abban sem vagyok biztos, Buddhista hogy befejezem a szakot. Legyünk őszinték, így hova tovább ezzel a végzettséggel, amit itt kapsz? SEHOVA! Márpedig, ha nem túl nagy a A buddhizmus azt szokta mondani, hogy nincs perspektíva, akkor az embernek csak az kell, ami vágy – nincs tárgy, és ez így is van. Én egyszer érdekes… Szeretnék elnézést kérni azoktól a úgy gondoltam a felvételi előtt, hogy sehova tanároktól, akiknek nem járok az óráira, pedig máshova nem akarok menni, csak és kizárólag felvettem. Ez nem az ő óratartási nívójukat ide, és így is lett. Beadtam a jelentkezésemet határozza meg, hanem az én lustaságomat. ezen kívül még pszichológiára a Károli Gáspár Református Egyetemre, és kommunikáció- és Milyen órákra jársz be rendszeresen? Van olyan, médiatudomány szakra Pécsett, de ezekre a ami mélyebben is érdekel? helyekre nem vettek fel. Alapvetően a zeneket szeretem: Zen meditáció,

Miért éppen A Tan Főiskolát választottad?

Kapuja

A szüleid mit szóltak hozzá? Nem ellenezték, mondván, hogy ez a diploma nem ér semmit? Hová próbáltak orientálni? Nálunk ez egy kicsit komplikált kérdés… Én kb. kilenc éves korom óta küzdök édesanyámmal, hogy én márpedig NEM LESZEK ÜGYVÉD!!! Édesanyám azért erőltette ezt,

életem akármerre való folyatatásától. Érdekes dolgokat tanulok itt, de úgy érzem, hogy tartósan szeretnék valamit csinálni is. Éspedig? Konkrétan milyen elképzeléseid vannak? Pontosan nem tudom, nem zárok ki semmit. Próbálok visszagombolyítani mindenféle társadalmi lenyomatot: a sablonokat és a félelmeket, hogy megtalálhassam az igazi lényemet… azt hiszem, ha már megvan, tudni fogom. Ami a szellemi fejlődést illeti, az ember soha sincs benne, mert mindig benne van, az más kérdés, hogy látod-e ezt vagy nem. Én általános iskolától kezdve fura gyerek voltam, a „kiközösítés áldozata” lettem. Nekem sohasem feküdt ez az iskolaés társadalmi rendszer. Mindig nyitottabb volta a misztikusabb-merészebb-mágikusabb, vagyis összetettebb világra. A buddhizmusról mi a véleményed? Van olyan része, amellyel nem értesz egyet? A buddhizmus egy olyan valami, amit én tudok kívülről szemlélni. A Buddha egy megvilágosodott volt, ez nem egy egyedi dolog, ezért nem értek egyet a buddhizmussal, mert előtte és utána is voltak megvilágosodottak. A Buddha sem azt akarta, hogy a szobra előtt leboruljanak, hanem sokkal inkább azt, hogy megadjuk a saját tudatunknak a tiszteletet. Az alázathoz jó a leborulás, ami nem megalázkodás. A megalázkodás sokszor rejtett gyűlöletet takar, míg az alázat a szeretet „alaptétele”, mert e nélkül nem lehet teremteni. Te egy művészlélek vagy, az látszik is rajtad, de milyen művészeti ágban alkotsz? A fantasy világát szeretem, ugyanakkor az angol humor vagy Rejtő világa is érdekel, úgyhogy sokrétű az érdeklődésem, nem áll meg egy-két pontnál. Másfelől emberi dolgokról szoktam írni: érzelmek, hangulatok, állapotok. Sajátos önképzőköröm van, amelynek egyetlen tagja van: én. Általános iskola tán negyedik osztályában írtam az első verset, ami már másnak is tetszett, ez volt a kezdőlökés. Novellát is írok… A művésznevem Annaqe. Van egy német nyelvű novellám és egy versem, melyeket akkor írtam, amikor kint voltam Németországban. Édesanyám azt mondta, hogy gépeljem le az eddigi összes novellámat és versemet, és keresünk egy kiadót. Végezetül, mit üzensz a TKBF hallgatóinak?

Ja… jó, nagyon jó kérdés! Miután rájöttek, hogy az élet szenvedés, tanuljanak meg egy kicsit örülni! Az alaptétel nagyon jó, csak félreértelmezik, hiszen az emberi boldogság sokkal több gátat tud feloldani: amikor boldog Zen 2.0, ahol még nem voltam, és Zen kertészet. vagyok nem félek, és a félelem a legnagyobb Ezt úgy veszem, mint egy félig-meddig visszahúzó eszköze az elmének. önképzőkörös valamit… Nem mondom, hogy nem veszem komolyan, a magam módján nagyon Készítette: Tokai Attila komolyan veszem, ahhoz képest, ahogy én komolyan szoktam venni a dolgokat, ez borzasztóan komoly… Most énekelni és táncolni fogok, inkább hobbiszinten. Nem zárkózom el az

13

VALLÁSTUDOMÁNY ÉS FILOZÓFIA Schopenhauer és a Kelet A világ rendje: hatás és ellenhatás. Ezért aztán az európai racionalizmus "vissz-hangjaként" a 19. században hamarosan felütötte fejét a romantika, s a rend, kiszámíthatóság, mérhetőség, szabályosság, ésszerűség és objektivitás ellenében szót kért magának a játékos, kreatív, szenvedélyes és szubjektív. Persze nem mindenkinél érvényesült a romantika valamennyi vonása, pontosabban egy-egy jelentőségteli képviselőnél más-más vonásokra tevődött a hangsúly. Azzal szemben, hogy a tudomány személytelenül fajokra osztotta a világot, Wordsworth azt hirdette, hogy a kövek és nárciszok is eleven lélekkel bírnak. Az iparosodás következtében élő valóságként ott állt a monotonitás, az ismétlődés; mindezzel szemben Byron és Baudelaire pedig rávilágítottak a játékosra, a gyermeki csodák iránti érzékre. Arthur Schopenhauerről az hírlik, hogy gyermekkorában még játékos volt és kreatív, de később szenvedélyes lett és szubjektív, ugyanis magával ragadta a vak akarat és képzet. Mint látjuk, a romantika jegyei igen korán jelentkeztek rajta s élete végéig meg is maradtak, legfeljebb más vonásokra helyeződött a hangsúly. Persze mindez a világ rendjében működő hatásnak köszönhető. A német romantika legjelesebb képviselői mind ott ólálkodtak körülötte, ugyanis anyja weimari szalonját gyakran és szívesen látogatták. Goethe és Schlegel is megfordult a szalonban, maguk után hagyva gondolataik nyomait, miszerint Kelet és Nyugat elválaszthatatlanok, s Keleten rejlik az az érték, az az egyetemes vallás, ami képes lesz majd egyesíteni az emberiséget. A kis Schopenhauerben is nagy volt a szellemi éhség, akárcsak kora romantikusaiban. Gyakran üldögélt a weimari szalonban tejesüveggel a kezében, s egyik alkalommal prezentálva a szellemi éhség iránti igényét, s előre jelezve aszketikus hajlamait, többször is a szoba közepére hajította a cumisüveget. Mire anyja megjegyezte: "Ejnye Arthur, Arthur! Látom, téged se a megélhetés, hanem csak a gondolkodás érdekel." Anyjának többszörösen igaza lett, mivel a nagy Schopenhauer jelentős vagyont örökölt, így egész életét a gondolkodásnak, szemlélődésnek szentelhette, s elmerülhetett az élet, s az élet problémáinak megértésében. S mivel az életet elég siralmasnak találta, úgy gondolta, jobb nem részt venni benne; ennek a legjobb módja pedig az aszketikus életvitel. Mielőtt azonban "visszavonult" volna, meglátogatta a berlini egyetemet, hogy legyen mitől "visszavonulnia". Fichte előadásai meg is adták ehhez a kezdeti lökést, mondhatni ez volt az a hatás, ami azonnali ellenhatásban nyilvánult meg. Persze Schopenhauer nagy ellenható volt s Kant elképzelései közül is csak néhányat őrzött meg saját filozófiájában, pedig Kant volt az egyetlen aki igazán közel férkőzött a "szívéhez". De még az ő filozófiájáról is azt gondolta: van rajta mit csiszolgatni. Az egész német filozófiát úgy tekintette, mint amin van mit csiszolgatni, sőt egyes részeire egy alapos faragás is ráférne; ahol meg már semmi sem segít, marad az újjáépítés. A szubjektum-objektum kérdésébe bonyolódott kortársak, mint például Fichte, "Kőműves Kelemennét" csináltak magukból, s erre csak egy megoldás van: le kell bontani a várfalat; ki kell lépni abból az ördögi körből, ami a világot, a tapasztalást mindenáron az én és tárgy viszonyán keresztül próbálja megmagyarázni. Hol az egyiket, hol a másikat helyezve az előtérbe. Schopenhauer tehát úgy gondolta, kilép a bűvkörből, s egy hatalmas ugrást téve nekilendült, hogy megválaszolja a kérdést: „Mi a világ?" Oly hosszasan és sikeresen gondolkodott, hogy harmincéves korára ( amikor is 1818-at írtak) ki is adták fő művét, ami „A világ mint akarat és képzet" címet viselte. Ekkortájt már rendelkezett egy Upanisadokfordítással, és próbált tájékozódni a buddhizmus felől is. A Kelet iránti lelkesedését csak fokozta, hogy mély hasonlóságot vélt felfedezni saját gondolatai és a keleti tanok között. Úgy tekintette ezeket az elképzeléseket, mint saját filozófiájának igazolását. Végső eksztázisának forrása pedig az a tény volt, hogy úgy született meg ez a saját és a keleti nézetek közötti egyetértés, hogy műhelymunkája során nem állt e tanok befolyása alatt. Hiába, ahogyan Schopenhauer mondta volna: „A kritikai gondolkodás elvezet a nagy ősi bölcsek tanaihoz." S lehet, hogy volt némi igaza, mivel a ránk hagyományozódott jegyzetei azt mutatják, hogy filozófiájának alapjai már álltak, mikor kezébe került első keleti iratként az Upanisadok. Így érthető a lelkesedése is, s amint majd látni fogjuk, az is, hogy a keleti tanokkal való hasonlóság ellenére miért nem mondhatjuk egyes elképzeléseiről, hogy a hinduizmusból vagy a buddhizmusból merítettek. De lássuk most már a tanokat! Schopenhauer úgy látja, hogy ez egy rideg, érzéketlen kozmosz, ami nincs tekintettel a benne élőkre. Az ember csupán porszem, jelentéktelen pont a világegyetemben. A dolgok múlandóak, a halál pedig az élet

természetes része. Mi mindannyian a természet részei vagyunk, s mindaz, ami bennünk természet, a halállal elpusztul. A halál azonban, ahogyan ő mondja, könyörtelen arató, nincs tekintettel az egyénre. Nincs a világban gondoskodás, cél, rend, értelem. Mi működteti akkor mégis ezt a világot, ha Isten, bár még nem halott (csak majd jó 20-40 év múlva - ld. Nietzsche), de már nincsen? Miféle szenvedély az, ami Schopenhauert, mint vérbeli romantikust magával ragadta, hogy ellentételezze a racionalizmus "hitét", miszerint mindenütt rend és értelem uralkodik? S persze ellentételezve Hegelt, akinek a szellem fejlődésében, s a világ célszerűségében vetett "hite" magán viselte a kor tudományos fejlődésébe vetett hitének nyomait. Szóval miféle erő búvik meg a világ mögött? Schopenhauer úgy gondolta, hogy a világot a vak akarat működteti. Ez az akarat benne rejlik mindenben, ezért valamennyi létezőben van valami lényegileg közös. Így esik meg, hogy a schopenhaueri akarat párhuzamba hozható az Átman-Brahman fogalompárral, s ha számba vesszük ezek tulajdonságait, egyúttal a schopenhaueri akarat jellemzőit is feltárhatjuk. Amiként az egyéni lélek azonos a világlélekkel, Schopenhauer azt mondja, hogy az egyénben lévő akarat azonos az egyetemes akarattal. Az Upanisadokban az egyik legfontosabb mozzanat, hogy az ember felismerje, saját egyedi lelke azonos azzal a Lélekkel, ami valamennyi létezőben benne rejlik. A példákon keresztül nem csak azt látjuk be, hogy ez az azonosság fennáll, hanem feltárulnak az átman tulajdonságai is. A fügét, majd a fügemagot kettévágó Svétakétu belátja, hogy ebből a láthatatlan parányból lett az egész fügefa, hogy ez a láthatatlan a Lélek, ez ő maga. A vízbe dobott só is éppúgy láthatatlan, de mindenütt jelen van. A víz mindenütt sós, mindennek lét-íze van a világban. A fa ágait pedig, ha megvágja az ember, nedv csöpög belőle. Ha az ág elszárad, nincs már benne nedv, nincs benne élet. Svétakétu tehát a történet végén tudja, hogy a Lélek láthatatlan, mindenütt jelenlévő, lét, élet, s hogy ez ő maga. Schopenhauer pedig azt mondja, az akarat tartja fenn a létet, mert ez egy élethez való akarat, s éppen ezért mindenütt jelen van. A külső dolgokban azonban láthatatlan. Amit ezután mond, az viszont már mutat egy hangsúlybeli különbséget. Mivel a világ az én képzetem, csupán jelenségvilág, ezért a külvilágból nem tudom felismerni a világ másik alkotóelemét, az akaratot. Míg az Upanisadok a külvilág példáin át szépen felmutatja számunkra a mindenben közös lényegi elemet, s ez teljes megértésül szolgál számunkra, addig Schopenhauer azt mondja, hogy az akaratot tiszta lényegi állapotában az ember csak önnön testében ismerheti fel, éspedig értelme segítségével. Az értelem segítségével az akarat képes önmagát akaratként felismerni. Ugyanis az akarat saját természete szerint egy ösztönszerű, értelem nélküli valami. Ha még egy időre eltekintünk az akarat ösztönszerű voltától, az előbbi működésben is találhatunk hasonlóságot az Upanisadok-beli példákkal. Az Upanisadok-beli lélek nem tudatos. Ott vannak például a méhecskék. Több virágról gyűjtik össze a mézet, de amikor kész a méz, nem lehet megmondani, melyik "része" melyik virágról való. Mit is jelent ez? A halál után az egyéni lélek egyesül a világlélekkel, de a tudat nem marad fenn, csupán a lélek örök. A tudat, akárcsak a test, feloszlik. Schopenhauer szinonim fogalmakként használja az értelem, képzet, tudat, intellektus kifejezéseket. Az értelem, az intellektus, az ő elgondolásában éppúgy halandó, mint a test, és a halállal visszatér a természetbe, hiszen a test nem más, mint a természet része. A hasonlóságon túl a hangsúlybeli különbség itt az, hogy Schopenhauer a tudatot nem egy különálló valaminek gondolta, hanem a test részeként tekintett rá. A schopenhaueri értelem szó szerint egy testrész, amivel bizony az ember-állat csupán azért rendelkezik, mert egyéb testi "felszereltsége" igencsak hiányos (se karma, se szarva, még a látása se jó de legalább okos). Schopenhauer biológiai szemlélete érdekes színezetet ad a lélekvándorlásról alkotott nézeteinek is, de erre majd később visszatérek. Biológiai szemléletéből adódóan gondolta azt is, amit korábban már említettem, hogy a természet részeként minden, ami bennünk nem akarat, visszatér a természetbe, elpusztul. Az örök akarat viszont fennmarad, az halhatatlan. Az Upanisadok a halál kapcsán azt írja, hogy az ember érzékszervi erői visszaszállnak a neki megfelelő kozmikus elemekbe, például a szem-erő a Napba száll. Vagyis bizonyos elemek visszatérnek a természetbe, az örök, lényegi elem fennmarad. Eddig a hasonlóság a schopenhaueri gondolatok és az Upanisadok-beli tanítás között e tekintetben. Az Upanisadokban valami igen lényeges dolog (sajnos) túléli ezt a halálos procedúrát, ez pedig a tett. Na, hogy mi történik a tettekkel, s

14

hogy mik lesznek a következményei, arra később visszatérek. Az akaratnak még egy lényegi vonása van, ami a Brahmannal hozza párhuzamba. Az akarat, akárcsak a Brahman: teremtő. Az akarat teremti ezt a világot, minden létező, minden tárgy az akarat megnyilvánulása, mondhatni minden ami létezik megvalósult, "megjelent" akarat. De ez a világ, mondja Schopenhauer, a lehetséges világok legrosszabbika; olyannyira rossz, hogy ha csak egy kicsivel is rosszabb volna, már fenn sem állhatna; s aminek a nemléte jobb volna mint a léte. S "ki" a felelős a létezéséért? Hát az akarat. Ezért az akaratot meg kell szüntetni. S mivel ez egy élethez való akarat, az életvágyat kell felszámolnia az embernek, úgy, hogy felismeri, hogy ez egy boldogtalanságra ítéltetett világ, amiben minden múlandó, ahol vágyaink tárgyai megcsalnak bennünket, tünékenyek, így akaratunk minden tárgya "semmi", minden törekvésünk hiábavaló. A megoldás, ha az ember nem vesz részt ebben a világban, nem tesz, hanem visszavonul, és szemlélődő, aszketikus életvitelt folytat. Részlegesen a művészet is segíthet az akarat felszámolásában. S hirtelen egy buddhisztikus akaratnál találjuk magunkat. Mindaz a vak, ösztönszerű vonás amit az Upanisadokkal való összehasonlítás során "félretettünk az akaratból", most utat nyitott számunkra, hogy meglássuk, hol kapcsolódnak Schopenhauer gondolatai a buddhizmushoz, s miként állíthatók párhuzamba a négy nemes igazsággal. Az élet elégtelen és szenvedésteli voltát Schopenhauer hosszasan tárgyalja az "Élet, szerelem, halál" című írásában. Felfedi a szenvedés okát, ami az akarat. Azt mondja, minden akarat vággyal jár, minden vágy hiánnyal, és minden hiány szenvedés. Vagyis meg kell szüntetni a szenvedés okát, az akaratot. Ez az akarat lényegét tekintve azonban élethez való akarat, akár mondhatnánk, létszomj. Na így lesz az akarat lélek és létszomj is egyszerre. Ami kívülről szemlélve meglehetősen paradox, de Schopenhauer belső rendszeréből nézve igen egyszerű: a létet fenntartó erő az örök létező létezni akarása - ez az akarat. De Schopenhauer azt mondja, hogy elképzelhető, hogy ez az akarat ne akarjon már tovább működni, hanem önnön tiszta lényegiségében legyen, s ez a Nirvána. Hogy ez Létezés vagy Semmi? Ő azt mondja, a semmi állapota ami a létezés jegyeit nem hordja már magán, ahol nincs öregség, betegség, halál. A születés előtti semmi és a halál utáni semmi ugyanaz. Ismét lényegi ponthoz érkeztünk. Nézzük meg mi az, ami Schopenhauernél és a keleti tanokban nem ugyanaz. Schopenhauer szerint a létezés szenvedései ugyan büntetések, de ezt nem korábbi tetteink okozzák. A fogantatásunk által, a "létezővé válásunk" által adósok lettünk, s ezt kell törlesztenünk az életbeli szenvedések révén. A halál viszont végleg eltörli ezt az adósságot, hiszen a létezésünk is megszűnik. Ugyan az akarat létezésünk oka, de csak ennyiben oka szenvedésünknek, vagyis hogy általa lettünk létezővé. Ezentúl azonban ez egy ösztönszerű, vak akarat, így több szempontból is bajos volna a tettek következményeiről beszélni. Egyrészt még azt az értelmet is ami által az akarat felismeri önmagát, maga az akarat teremti. Ezért kicsit problémás schopenhaueri vonatkozásban tudatos tettekről beszélni. Bár tegyük hozzá, az erkölcsös életvitel fontos volt Schopenhauer számára. Mindezen túl Schopenhauer magukról a tettekről is leveszi a hangsúlyt, hiszen jót tenni éppúgy nem érdemes mint rosszat, maga az életben való részvétel haszontalan, hiábavalóság, ezért vonjuk ki magunkat az életből, vonuljunk vissza, ne tegyünk - ez az alapállása. Másrészről Schopenhauer átveszi a kanti tér, idő és okság elképzeléseket, miszerint a tér, az idő és az okság nem valóságos, objektív "létezők", hanem az emberi értelem, szemlélet struktúrája, amin keresztül a világot látja. Mivel az emberi szemlélet szerkezete magában hordozza a teret, időt, okságot, ezért fogja fel a világot és a dolgokat is úgy, mint amik térben, időben léteznek, és oksági viszonyban vannak egymással. Elég bajos volna tehát a tettek

következményeiről beszélni, amikor oksági viszony nem is létezik. Működik tehát az akarat, létezésbe hív dolgokat, de ösztönszerűen, értelem nélkül működik, és nem az okság, tér vagy idő szerint. Mondhatni, hogy mivel a tér, idő és okság szemléletet az emberi elme tartja fenn, az ember halálával "meghal az okság", sőt a tér és az idő is, vagyis tettek következményeiről nincs értelme beszélni a schopenhaueri felfogás szerint, s létforgatagról sem igazán, mert ahhoz is kellene "egy kis idő" legalább. Egyrészt tehát abból adódóan, hogy nincs valóságos tér, idő és okság, másrészt pedig biológiai szemléletéből adódóan helytelennek gondolta azt a felfogást, ahogyan a hinduizmus a lélekvándorlást leírta. Itt valójában arról van szó, írja Schopenhauer, hogy az örök akarat fennmarad, tovább él, az élet fenntartására való törekvés figyelhető meg, ahol a faj továbbörökíti önmagát, s az egyed elpusztul ugyan, de a fajban a faj révén tovább él, örökéletű marad. Érdekes biológiai példákat hoz arra nézve, hogy egyes területeken, ahol valamilyen járvány következtében tömegesen pusztultak el az emberek, ott ezt követően megnőtt a szaporulat. A tömegesen meghalt emberek az újonnan születőkben éltek tovább, mondja Schopenhauer, s az emberi egyedek elpusztultak ugyan, de a természet gondoskodott az ember, mint faj továbbéléséről. Na ez a lélekvándorlás. Ez némiképp a buddhizmushoz áll közelebb, abban a hajszálnyi tekintetben, hogy ami újjászületik az emberből az ugyanaz is, meg nem is ugyanaz. Schopenhauer a macska példáját hozza magyarázatként, nevezetesen, hogy a most a kertemben sétáló macska ugyanaz is, mint ami kétszáz éve ugyanitt a kertemben sétált, és nem is ugyanaz. Persze tudjuk, hogy a maga rendszerében Schopenhauer megválaszolta az újjászületés kérdését, s mondhatni Buddha is, csak ő nem akarta. Amit pedig mindketten akartak: megoldást hozni a világ szenvedésére. Schopenhauer úgy látta, hogy a világ problémájának megoldása abban rejlik, ha megismerik és megértik az ő filozófiáját. Filozófiájával azonban szétszórta a világba a hinduizmus és buddhizmus tanait is. Mind angol, mind francia területen érdeklődést váltott ki a buddhizmus iránt, s némelyek úgy tekintettek rá, mint a buddhizmus hirdetőjére. Hazai területen Wagnert és Nietzschét is megihlette, saját tanaival és a keleti tanokkal egyaránt. S ha a világot nem is sikerült "megváltania", s tana mégsem lett gyógyír a világ szenvedéseire, hát mégis megillethetnénk őt egy tiszteletbeli címmel. Ha nem is mondhatjuk, hogy Buddha volt, talán nevezhetnénk őt a Romantika Buddhájának. S búcsúképp még idézzük fel őt magunkban (ki tudja, talán egykor majd a megvilágosodásunkat szolgálja), amint csendesen visszavonulva íróasztalánál üldögél, amin ott áll Buddha és Kant szobra, miközben kutyája, Átman vidáman csahol felé. Megjegyzés: A gyermekkor-történetek a szerző fantáziájának szüleményei, a szerzemény egyéb részei azonban valós tényeken és információkon alapulnak.

Bartha Rita

Forradalom (A verset a szabadságharcosok terjesztették Budapesten a forradalom napjaiban) Maradt erőnk, még fellobog a vérünk, követelünk, nem sírva kérünk.

Zsonna Hazám

Felvonulunk, béklyózva is kiállunk, MI, félelmesen vallunk: kiáltunk.

Voltál Te minden, kegyvesztett szajha Rabláncra vert, engedelmes szolga Századok teltek s vertek, aláztak, Földjeid vöröslő, alvadt vérben álltak. Olyan voltál, mint egy kivert kutya Egy ország, mely senkinek sem otthona.

A mi célunk, nem az odavetett morzsák, amik a vörösöket hófehérre mosnák. A mi utunk a vég - s a meghitt csillagok, biztos lépéseinken az ég felragyog.

És én mégis hozzád hazatérek Égő, könnyes szemmel körbenézek. Átkozom a vad, őrjöngő dühöt Mellyel a sors téged arcul ütött. Olyan vagy, mint a legszentebb anya Mindig a hangodat hallom: Gyere haza!

Maradt erőnk, még fellobog a vérünk, követelünk, nem sírva kérünk. 1956. október 18.

15

XIV. GLOBE FESZTIVÁL – Országos Színjátszó Találkozó Szolnokon A Globe Fesztivál Magyarország egyik legrangosabb színjátszó találkozója, ahol együtt játszanak amatőr és profi társulatok. Komplex jellege kiemeli a hasonló rendezvények sorából, hiszen évről-évre sikerül rangos alternatív vagy professzionális társulatok meghívásával bővíteni a programkínálatot. Idén már a XIV. Globe Fesztivál került megrendezésre Szolnokon, a Tisza fővárosában október 19-21. között a modern, magas színvonalú Aba-Novák Kulturális Központban. Ezen a rendezvényen elsősorban diákszínjátszók vettek részt, de most első ízben amatőr csoportok is felléphettek különféle produkciókkal. Egy kis felsorolás az idei fesztivál résztvevőiből: Mozaik Színkör (Gyöngyös), Apolló Kör-IH Diákszínpad (Pécs), Zrínyi Ilona Gimnázium (Miskolc), Adyák Színpad (Debrecen), Zsákszínház (Szlovákia, Fülek), Vörösmarty Mihály Gimnázium-Keleti István Művészeti Iskola (Budapest), Kompánia Színházi Társulat (Budakeszi), Széchenyi István Gimnázium (Szolnok), FICAK Diákszínpad (Ónod), Mandragóra Társulat (Budapest), Horváth Mihály Gimnázium (Szentes), Lovassy László Gimnázium (Veszprém), Humán Intézet Gimnázium (Szolnok), Híd Színház (Szolnok), Liget Otthon (Szolnok). A rendezvény gólyalábas felvonulással kezdődött, amely egyben a „csalogató” szerepét is betöltötte, hiszen a városból és az iskolákból így próbáltak meg minél több érdeklődőt a programokra vonzani, majd Dr. Kállai Mária Szolnok Megyei Jogú Város alpolgármestere mondott köszöntőt a megnyitóünnepségen. A második nap délelőtt került sor az I. Szolnoki képregényíró és -rajzoló pályázat megnyitójára és eredményhirdetésére. A díjakat Pap Zoltán, a Magvető Kiadó szerkesztője adta át. A nap folyamán még szintén délelőtt volt az ún. „Improfesztivál”, ahol a résztvevő társulatokból négyfős csoportok kaptak különböző improvizációs feladatokat. A BuddhaPest is képviseltette magát a Globe-on, igaz, csak a szombati nap egy részén tudtunk ott lenni, de három nagyon színvonalas előadást néztünk meg, először a veszprémi Lovassy Gimnázium előadását, akik a Hétköznapi játékok című darabot adták elő. A színdarab egy teljesen jellemző mai diákkörnyezetben játszódik, mégis volt benne egy rövid jelenet, ahol Shakespeare egyik szövegrészletét is felhasználták. A történet néhány fiatalról szólt, akik állandóan egymást ugratják, a főszereplő pedig egy érzékeny, költői lelkületű fiú, akit szintén nem kímélnek a diákcsínyek, így ő is beleesik a csapdába, de sikerül visszavágnia, és a végén mindenki nagy nevetésben tör ki, feledve az eddig történteket. A következő a szolnoki Humán Gimnázium színjátszó csoportja volt, akik Moliére: A képzelt beteg című darabját mutatták be, amely az emberi hiszékenységet figurázza ki, hiszen a főhőst, Argant nagyon könnyű az orránál fogva vezetni, tekintve, hogy mindenkinek hisz, aki az álomvilágában tartja, s nem veszi észre, hogy jóakarói csak a vagyonára hajtanak. A történetet nem ismertetem, de nem hallgathatom el azt a tényt, hogy a szereplők között felleltünk két japán lányt, Morishita Yurika-t és Ota Mariko-t, egyikőjük Toilette-et az uraság szolgálóját, a másik pedig egy nagy szakállú orvost alakított. Mindkettőjük folyamatosan, de egy kicsit érdekes akcentussal beszélt magyarul. A Globe Fesztivál utolsó darabja egy szintén Moliére-dráma, A fösvény, amelyben ugyancsak egy rossz emberi tulajdonságot karikíroz ki a szerző. Az előadás külön érdekessége volt, hogy a Liget Otthon társulatában, amely játszotta drámát – az intézmény jellegéből fakadóan –, értelmileg sérült diákok is szerepeltek, akiknek igaz, sokat kellett súgni, de mégis becsületesen végigjátszották a nem éppen egyszerű darabot. Ezután egy fergeteges záróbuli következett, ahol arra is volt lehetőségem, hogy megkérdezzek pár résztvevőt, hogyan tetszett nekik ez a nem mindennapi esemény. A legtöbben először voltak itt, de arról biztosítottak, hogy jövőre is eljönnek, egyesek szerint tavaly jobb volt a fesztivál. Ha valakit bővebben érdekel a Globe, látogasson el a www.ank.hu weboldalra, ahol számos információt talál róla, aki pedig tagja valamilyen színjátszó csoportnak, és esetleg kedvet is érez a szereplésre, jövőre akár fel is léphet. Érdekes lenne például főiskolánkon szervezni egy színjátszó kört (régen állítólag volt ilyen), és ezzel venni részt a fesztiválon.

Tokai Attila Tibeti szerzetesek csaptak össze a kínai rendőrökkel Buddhista szerzetesek több alkalommal összecsaptak rendőrökkel az utóbbi napokban Tibet székhelyén, Lhászában, mert a karhatalom meg akarta akadályozni, hogy nyilvánosan ünnepeljék a dalai lámának, Tibet vallási vezetőjének amerikai kitüntetését – jelentette vasárnap egy hongkongi lap. A Ming Pao közleménye szerint több száz szerzetes ütközött meg a kivezényelt kínai rendőrökkel, a lhászai Csajpung (Zhaibung) kolostor környékén. A hír szerint mintegy háromezer alaposan felfegyverzett rendőr vette körül a kolostort az első összetűzés után. Nem derül ki a tudósításból, hogy voltake sérültjei a lökdösődésnek. A lhászai rendőrségről és a városi elöljáróságról azt válaszolták telefonon érdeklődő nyugati tudósítóknak, hogy nincs tudomásuk összecsapásokról. George Bush amerikai elnök személyesen adta át szerdán az emigrációban élő dalai lámának a Kongresszusi Aranyérmet, az amerikai törvényhozás által adható legmagasabb polgári kitüntetést a béke, az emberi jogok és az erőszakmentesség érdekében kifejtett tevékenységének elismeréseként. A kínai kormány figyelmeztette Washingtont, hogy az ilyen lépések aláássák a kétoldalú kapcsolatokat. Peking azzal vádolja a dalai lámát, aki a kínai kommunista uralom elleni 1959-es felkelés leverése óta indiai emigrációban él, hogy Tibet Kínától való elszakítására törekszik. A tibeti vallási vezető tagadja ezt, és azt mondja, hogy csupán nagyobb önállóságot szeretne népének, és kész tárgyalni erről a pekingi hatóságokkal.

E HAVI KEDVENCÜNK GESZTES NAPSUGÁR, főiskolánk harmadéves, VB szakirányon tanuló hallgatója, aki mielőtt idekerült hozzánk, a Kodolányi János Főiskolán végzett közgazdászként, és a gazdaság sötét bugyraiba leereszkedve húzott le tíz kemény esztendőt. Teljesen érthetően besokallt, így négy éve elmenekült ebből a fertőből, és elhatározta, hogy zarándoklatra megy. Meg sem állt a spanyolországi Santiago de Compostela kegyhelyig, amit még Coelho „El Camino” című regényéből ismert, amit ’94-ben olvasott. Ezután Prágába költözött két és fél évre a családjához, majd Egyiptomban búvároktató volt három hónapig, de Angkor és Machu Picchu is szerepel az útitervei között. Az Ikrek aszcendense miatti bipolaritás következtében minden elképzelhető szerep fekszik számára a bújós kiscica és az üvöltő oroszlán között, hiszen két macskája is van, akiktől egészen biztosan sokat tanult: Cicmic, a meg nem értett zseni, és Cicus, a szőke hedonista. Nem fogad el semmit dogmaként, hanem igyekszik minden újdonságot saját maga megismerni és átlátni, tehát elég racionális alkat, ezért az órákon is van általában véleménye. A világhálón böngészve akadt rá egyszer csak főiskolánkra, és a gazdasági életben betöltött múltját hátrahagyva talált egy számára sokkal testhezállóbb foglalkozást – az édesapja szavaival élve –, elment „búvárfilozófusnak”.

16