Útinapló 2015. március 13-án hajnali négy órakor indultunk iskolánk udvaráról. A csapat tagjainak nagy része első alkalommal utazott Erdélybe, így nagy izgalommal keltünk útra. A határállomásig mindenki szunyókált egy kicsit, mert korán kellett kelni.
Varázslatos Székelyföld
Ez a kis összeállítás hangulatteremtő volt, hogy mindenki lélekben is fel tudjon készülni az útra. Az előkészítő foglalkozásokon már megbeszéltük az útvonalat, így mindenki ismerte a programot és nagy várakozással tekintett az utazás elé, hogy sikerül-e a tervezett útvonalat teljesíteni, az időjárás kedvez-e majd nekünk, hiszen egy héttel előtte még nagy havazás volt Erdélyben. Arra is felkészültünk, hogy más időjárási körülmények várnak ránk a hegyek között. A külhoni diákok azt is jelezték, hogy Kézdivásárhelyen március közepén még gyakran esik a hó, hidegebb van, mint Magyarországon.
Az első megálló Nagyvárad volt. Szent László és Ady városa. Kicsit még álmosan szálltunk ki az autóbuszból a Kanonok sor előtt, hogy megnézzük a Szent László Székesegyházat.
A Szent László Székesegyházban felújítási munkálatok folynak, így a főbejáraton nem lehetett bemenni. Miután megtekintettük a freskókat és a szobrokat, megkoszorúztuk Szent László szobrát majd a város főterére mentünk, ahol megnéztük a nevezetes épületeket. Városháza, Sas Palota, Magyar Színház, Szent László templom, Holdas templom, belvárosi utcák. Sétáltunk a Szamos parton. Egy nagyon érdekes kávézóba is bementünk, ahol retro autók alkatrészeit használták fel a berendezési tárgyakhoz. A főtéren felújítási munkálatok zajlottak, így hatalmas földkupacokat kellett kerülgetni. Ez nem rontotta senki hangulatát, mert a már felújított épületek kellemes hangulatot árasztanak. A diákok számára feladat volt, hogy megfigyeljék, a város főterén hány felekezet templomát lehet megtalálni, illetve a görögkeleti és a katolikus templom közötti különbségeket kellett összegyűjteni.
Nagyváradról elindulva az autóbuszon Ady és Nagyvárad kapcsolatáról, a csucsai Boncza Kastélyról, illetve Ady csucsai éveiről beszélt Juhász Jánosné igazgatónő. A Király-hágón megállva megcsodáltuk Erdély kapuját.
Autóbuszra ülve folytattuk utunkat, irodalmi vetélkedő következett. Juhász Jánosné igazgatónő Ady idézeteket olvasott fel, a diákoknak pedig ki kellett találni, melyik tanult versből vannak a részletek. A legtöbb jó válasz a tizenegyedik évfolyam tanulóitól érkezett. Településről – településre haladva csodáltuk a tájat és felidéztük a magyar történelem egy – egy időszakát. Így volt ez Bánfihunyadra érve is.
Manapság a település leginkább a roma palotáiról híres. Az agyoncifrázott tetőszerkezet azt példázná, hogy ilyen mesterműveket tudnak készíteni a tetőfedő bádogosok. Ezek a félig kész építmények azonban inkább negatív szenzációként szolgálnak az utazók számára.
Az autóbuszon Tállai Andrásné tanárnő Kalotaszeget, mint földrajzi, néprajzi tájegységet mutatta be a csoportnak, majd Barna Dalma a kalotaszegi népviseletről és néptáncról mesélt. Kőrösfőre érve a kirakodó vásárban megcsodáltuk a helyi népművészeti termékeket. Fafaragásokat, kézimunkákat, a népviselet jeles darabjait, majd a református templom következett, ahol a kazettás mennyezet és az írásos kézimunkák nyűgöztek le minket.
Kolozsvár felé haladva felolvastuk Áprily Lajos Tavasz a Házsongárdi temetőben című versét, mert a temető, a Szent Mihály templom, Mátyás király szülőháza és a Babes-Bolyai Egyetem mellett a városnézés programjában szerepelt.
Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének A tavasz jött a parttalan időben s megállt a házsongárdi temetőben. Én tört kövön és porladó kereszten Aletta van der Maet nevét kerestem. Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom, s tudtam, elmúlt nevét már nem találom. De a vasárnap délutáni csendben nagyon dalolt a név zenéje bennem. S amíg dalolt, a századokba néztem s a holt professzor szellemét idéztem,
akinek egyszer meleg lett a vére Aletta van der Maet meleg nevére. Ha jött a harcok lázadó sötétje, fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje. S a dallamot karral kisérve halkan, napsugaras nyugat dalolt a dalban, hol a sötétség tenger-árja ellen ragyogó gátat épített a szellem. Aletta van der Maet nevét susogta, mikor a béke bús szemét lefogta. S mikor a hálátlan világ temette, Aletta búja jajgatott felette, míg dörgő fenséggel búgott le rája a kálvinista templom orgonája. Aztán a dal visszhangját vesztve, félve belenémult a hervadásba, télbe. Gyámoltalan nő - szól a régi fáma urát keresve, sírba ment utána... A fényben, fenn a házsongárdi csendben tovább dalolt a név zenéje bennem. S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem, egyetlen könny, hogy azt a dallamot Aletta van der Maet-nak megköszönjem.
A hajdani "Kincses Kolozsvár" lenyűgözte a csoport tagjait. A kötelező program után szabadon sétálhattunk a városban.
Városnézés
A korai indulás miatt nagyon fáradtan érkeztünk a Bethlen Kata Diakónus Központba, ahol a szállásunk volt. Vacsora után értékeltük az első napot, sokan elmondták a benyomásaikat, tapasztalataikat, majd csoportokba szerveződtünk és Szent Lászlóhoz fűződő legendákat olvasgattunk.
Miután a csoportok megbeszélték, feldolgozták a legendákat, azt a feladatot kaptuk, hogy ábrázoljuk a különböző történeteket. Ezután voltak, akik hamar elfáradtak és aludni mentek, mások beszélgettek, cseteltek a szülőkkel, barátokkal. Találgattuk, milyen lesz a találkozás a külhoni magyar diákokkal. Állítgattuk az óráinkat, nehogy félreértés legyen majd a különböző időzónából adódó eltérés miatt. 2015. március 14. A második nap. Korán kellett kelnünk az időeltolódás miatt. Ezen a napon is sok program várt ránk. Reggeli után csomagjainkat újra beraktuk az autóbuszba és elindultunk Torockó felé. Torockó nagyon különleges település. A legnyugatibb székely falu a Székelykő lábánál. Előzetesen olvastunk róla és ppt bemutató is volt az előkészítő foglalkozáson. Tudtuk, hogy különleges az építészete, Európa Nostra díjat kapott. Festett bútoraik kicsit hasonlítanak a matyó bútorokra. Az itt élő emberekben különlegesen keveredik Erdély három népének, a magyarok, a szászok és a székelyek kultúrája. Vasat bányásztak itt régen. Amikor megpillantottuk a Székelykő csúcsait, a havas sziklákat, mindenki fényképezni akart. Egy alkalmas helyen megállt az autóbusz, még a falu előtt, hogy megcsodálhassuk a hatalmas sziklákat. Épp egy kecskecsorda haladt el mellettünk, jelezve, milyen állatok tudnak megélni ezen a vidéken.
Néztük a hófödte sziklákat és megállapítottuk, ez bizony magasabb, mint a Kékes odahaza. Találgattuk, vajon mennyi ideig tart felmászni a csúcsra. A sziklamászás nem könnyű feladat.
A faluba beérve megálltunk az unitárius templom mellett. Végigsétáltunk a jellegzetes torockói házak előtt, ahol nagyon kedves nénikkel találkoztunk. Útba igazítottak bennünket. Itt csak magyar szót hallottunk. Nagyváradon és Kolozsváron ez nem így volt. Fehérvári tanár úr felkereste az unitárius lelkészt, aki nagyon kedvesen fogadott minket a templomban.
Nagyon érdekes előadást hallottunk a lelkésztől.
Kicsit hideg volt a templomban, de ennek ellenére nagyon figyelmesen hallgattuk Torockó történetét, az unitárius vallás kialakulását. A tiszteletes úr szerint ez a vallás is egy hungarikum. Azt is megtudtuk, hogy a vallás követői évszázadok óta azzal a jellel köszöntik egymást, amit ma az interneten a tetszés kifejezésére használunk.
Nemzeti ünnepünk előtt azt is elmesélte, hogy a szabadságharc idején Torockónak fontos szerepe volt az erdélyi haderő fegyvereinek elkészítésében, mert vasbányászat, vasfeldolgozás volt a településen. Sok érdekességet hallottunk a vidék életéről is. Majdnem egy órán keresztül mesélt nekünk. Gyönyörű hímzéseket láthattunk a templom padsorain, az úrasztalán. A váza is nagyon érdekes volt, a falu népviselete van megfestve rajta. A fiataloké és az időseké is. A zsoltáros könyveknek egyforma hímzett borítója volt , és ott voltak hagyva a padokon. A templom melletti utcában egy kicsi kápolnát láttunk, ami egy ház alsó részében volt, és a Kis Szent Teréz Gyermekvédelmi Központhoz tartozott, ami Böjte Csaba atya Dévai Szent Ferenc alapítványának egyik otthona.
A település lakosainak nagy része unitárius vallású, de jól megfér együtt a többi vallási közösséggel. Ezután a népművészeti boltban megnéztük a helyi népművészek különböző munkáit. Fafaragások, hímzések, szőttesek. Nagyon szép torockói szőnyegeket láttunk. Egy kis maradék hóval még a telet is felidéztük. Odahaza télen nem sok hóval találkoztunk.
Elbúcsúztunk Torockótól, búcsút intettünk a Székelykőnek és elindultunk Segesvárra. Útközben az autóbuszon Tállainé tanárnő elmondta, hogy új földrajzi területre érkezünk, a szászföldre. Ezen a vidéken régen főleg szászok éltek, akik a magyarokkal együtt lakták ezt a vidéket. Sok iparos és kereskedő volt köztük és bortermeléssel is foglalkoztak. Segesváron és a többi településen is alig vannak már szászok. A múlt század nyolcvanas éveiben kitelepültek Németországba. Nagyon érdekesnek találtuk, hogy átmentünk egy Dózsa György nevű településen is. A városban az UNESCO világörökség részét képező óvárost néztük meg. A parkolóból felsétáltunk az Óratoronyhoz, majd az óváros utcáin haladva megcsodáltuk az egykori kereskedők jellegzetes házait.
Ezután az evangélikus templomba mentünk, ahol egy szász néni tartott ismertetőt magyarul. Elmesélte , hogyan éltek régen a szászok, a város történetéről is beszélt. Több szőnyeg is volt a templomban a falakon. Ezeket az egykori kereskedők vették hálából, amikor szerencsésen hazaértek. Ezzel köszönték meg Istennek, hogy segítette őket az útjukon. Arról is mesélt, hogy Csauseszku hogyan „adta el” a szászokat Németországnak. Elmondta, hogy a városban mindenki több nyelvet beszélt, mert egymástól megtanulták. Magyarul, németül, románul.
Ezután rövid szabad program következett, majd ismét autóbuszra ültünk és a Petőfi emlékhelyre mentünk. Ez a hely emlékeztet a segesvári csatára, ahol utoljára látták Petőfi Sándort. Megemlékeztünk a költőről, és koszorút helyeztünk el iskolánk diákjai nevében.
Az emlékmű felirata:
A megemlékezés után elindultunk utunk a végállomására, Kézdivásárhelyre. Brassó felé mentünk szászföldön keresztül. Sok településen ment át autóbuszunk. Láttuk, amiről Segesváron az idegenvezető néni mesélt, hogy a szászok elhagyott házait sok helyen romák foglalták el. Brassóhoz közeledve feltűntek a Brassói Havasok hegycsúcsai. A városba nem tudtunk bemenni, mert az idő kevés volt. Vártak már minket a Református Kollégium diákjai. Nagyon messze van Mezőkövesd Kézdivásárhelytől. Az autóbuszon gyakoroltuk az Egy vérből valók vagyunk című dalt, hogy ne okozzon gondot majd a közös éneklés. Nagyon vártuk már a találkozást az erdélyi diákokkal. Ahogy közeledtünk úticélunkhoz, jobboldalról kísértek minket a Déli-Kárpátok vonulatai, melyek régen, Trianon előtt, a történelmi Magyarország határát képezték. Hihetetlennek tűnt, hogy sok száz kilométerre vagyunk Magyarországtól és régen ez a terület is hazánk része volt. Amikor Kökösre értünk, átléptük Székelyföld határát. Már nem voltunk messze , minden település neve magyarul is ki volt írva ismét. Délután négy óra körül- meglehetősen fáradtan- végre megérkeztünk Kézdivásárhelyre. Nagyon kedvesen fogadtak bennünket az iskolában.
Egy kis sütemény és üdítő után közös program következett.
A székely diákok és az iskola lelkésze vártak bennünket közös éneklésre. Jó hangulatban kezdődött az ismerkedés. Ezután megnéztük az iskolát, majd Pethe Marcell és Ákos bemutatták iskolánkat és Mezőkövesdet a vendéglátó diákoknak.
Ezután bemutattuk a „Híres matyók”-ról készült kiállítási anyagot, majd az internet segítségével hozzákezdtünk a „Híres székelyek”-ről készülő kiállítás előkészítéséhez. Előzetesen a kézdivásárhelyi diákok Kőrösi Csoma Sándort, Orbán Balázst és Gábor Áront választották.
A készülő kiállítás tablói.
A közös munka után a szálláshelyre mentünk, ahol elfoglaltuk szobáinkat és megvacsoráztunk. Ezzel még nem ért véget az este, mert vacsora után a város Ifjúsági Klubjába mentünk, ahol egy nagyon kellemes estét töltöttünk el. Először magyar slágereket énekeltünk közösen, az iskola lelkésze gitározott, majd egy jazz előadás következett. Nagyon jól éreztük magunkat, nehezen indultunk haza a szállásra.
Új barátokat szereztünk.
2015. március 15. A harmadik nap Ez a nap volt kirándulásunk csúcspontja. Biztos, hogy senki nem felejti el ezt a napot! Ez volt programunk fő eseménye. Március 15 közös megünneplése. Reggel korán keltünk, ünneplőbe öltöztünk, voltak, akik matyó ruhát vettek fel. Mindenki kokárdát tűzött, és zászlókat is hoztunk magunkkal. Az előkészítő órán már megnéztünk egy videót egy kézdivásárhelyi ünnepségről, így tudtuk, hogy nagyszabású lesz. A Reformárus Kollégium udvarán gyülekeztünk. Az iskolának még egy magyarországi vendég csoportja volt, a Mezőtúri Református Kollégiumból.
A helyi diákok és tanárok közül többen székely ruhába öltöztek. Nagyszámú csapatunk átvonult a Református templomba, az ünnepi istentiszteletre. A templom tele volt ünneplő diákokkal és városlakókkal, hagyományőrző huszárok is voltak. Az igehirdetést vendég lelkész, a mezőtúri esperes tartotta. A nemzet egységéről beszélt és a megmaradás nehézségeiről, a székelyek kemény kiállásáról minden téren. A vendéglátó iskola diákjai rövid műsort adtak a nemzeti ünnep alkalmából. A zenés, verses összeállítás felidézte a forradalmi napokat.
A templomból átvonultunk a hősök emlékművéhez, ahol folytatódott az iskolai ünnepség. A városban az a szokás, hogy minden középiskola más – más helyszínen kezdi a megemlékezést és a koszorúzást, majd mindenki a főtérre vonul, és ott együtt ünnepelnek a város és a környékbeli települések lakóival.
A rövid megemlékezés után, mi is koszorút helyeztünk el a hősök emlékművénél. Ezután indultunk a várva várt felvonulásra, amiről már sokat hallottunk.
A városlakók útközben tapssal köszöntöttek bennünket.
Útközben a szél is fújni kezdett, lengette a zászlóinkat. Nagyon jó érzés volt a gyönyörű zászlók alatt vonulni. A hatalmas tömeget látva furcsa melegség járt át minket. Nagyon büszkék voltunk, hogy ott lehettünk mi is az ünneplők között.
A felvonulás egy nagyon színes forgatag volt. Az iskolák után a különböző gyalogos és lovas hagyományőrző huszár csoportok következtek, majd Felső-háromszék falvainak képviselői feldíszített lovas kocsikon, lóháton énekelve vonultak.
VID_20150315_114029.3gp
Ez a videó felidézi a felvonulás hangulatát.
Miután minden csoport beérkezett a térre, elkezdődött a központi ünnepség.
A középiskolások műsora után ünnepi beszédek hangzottak el, majd a koszorúzás következett. Ezt követően egy kiállítás megnyitóján vettünk részt, ahol a vendéglátó diákok adták a műsort, majd a Vigadóban Gábor Áron eredeti rézágyújának bemutatása következett. A szabadságharc idején Kézdivásárhelyen működött Gábor Áron ágyúöntő műhelye. Az egyik akkor készült ágyút találták meg egy építkezéskor a városban, amit most mutattak be.
Ebéd után Bereckre, Gábor Áron szülőfalujába mentünk. Délelőtt a felvonuláson láttuk a Bereckről érkezett ünneplőket is. A faluban éppen akkor zajlott a megemlékezés, amikor megérkeztünk. A szülőháza helyét emléktábla jelzi. Nem messze attól a helytől, egy emlékház van berendezve. Itt elénekeltük a Gábor Áron rézágyúja című dalt és koszorút helyeztünk el.
Bereckről Gelencére mentünk.
A Gelencén található Árpád-kori Szent Imre templom az UNESCO kulturális világörökség részét képezi. A templom falain az 1300-as években készült freskók a Szent László - legenda különböző történeteit ábrázolják, pl. amikor a kun vitéz elrabolta a magyar lányt. A templom történtéről az egyik helyi néni, Erzsi néni mesélt, aki nagyon „székelyesen” ejtette a szavakat.
A templomban székely rovásírásos kőlap is található.
Vacsora után ismét a Református Kollégiumba mentünk, ahol ismét csoportos munka következett. Petőfi Sándor Magyar vagyok című versének egy-egy versszakát kapta meg minden csoport, és ennek mintájára, mintegy folytatva a verset , kellett közösen szöveget alkotni. Ahány csoport, annyiféle versszak született, amit csomagoló papírra írtunk.
Az egyik csoport munkája.
4. nap 2015. március 16. hétfő Reggel korán ébredtünk, összecsomagoltunk. Reggeli után még elmentünk a Református Kollégiumba, hogy megnézzük az elkészült vándorkiállítást és rövid időre ismét csoportokat alkottunk, közösen fogalmaztuk meg, mit jelentett nekünk ez a kirándulás.
A csoportok mindegyike felolvasta, amiket fontosnak tartottak. Mindenki írt az új barátokról, a gyönyörű tájakról, a nagy hegyekről, a megható ünnepségről. Az egyik csoport úgy fogalmazott: „találtunk egy másik Magyarországot”. Azt hiszem, ez a mondat találóan fejezte ki mindazt, amit éreztünk. Mintha haza érkeztünk volna. Úgy éreztük magunkat. Ezután elbúcsúztunk székely barátainktól két hétre, mert akkor ők jönnek Mezőkövesdre, hozzánk, és folytatódnak a közös programok. Már alig vártuk, hogy újra együtt lehessünk. A búcsúzkodás után útra keltünk Csíkszereda irányába, a Nyerges -tetőn keresztül. Az autóbuszunk mellett egy idős bácsi várt minket és kérdezte merre megyünk. Mondtuk Magyarországra. De mégis merre, kérdezte, mert ő Csíkszeredába szeretne eljutni a magyar konzulátusra, hogy beadja a kettős állampolgársági igényét. Így magunkkal vittük őt is. 84 évesen indult el, hogy ismét magyar állampolgár lehessen. Egyszer már az volt. Kedvesen mesélt nekünk útközben. A Nyerges- tetőre érve megálltunk az emlékműnél, ahol annak a kétszáz székely vitéznek állítottak emléket, akik Tuzson János vezetésével feltartóztatták a cári sereget. Itt Bacsi Alexandra és Bárdos Fanni elmondták Kányádi Sándor Nyergestető című versét.
Kányádi Sándor: Nyergestető Csíkországban, hol az erdők zöldebbek talán, mint máshol, ahol ezüst hangú rigók énekelnek a nagy fákon, s hol a fenyők olyan mélyen kapaszkodnak a vén földbe, kitépni vihar sem tudja másképpen, csak kettétörve, van ott a sok nagy hegy között egy szelíden, szépen hajl ó, mint egy nyereg, kit viselne mesebeli óriás ló. Úgy is hívják: Nyergestető; egyik kengyelvasa: Kászon, a másik meg, az innenső, itt csillogna Csíkkozmáson. Nemcsak szép, de híres hely is, fönn a tetőn a nyeregben ott zöldellnek a fenyőfák egész Csíkban a legszebben, ott eresztik legmélyebbre gyökerüket a vén törzsek, nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek. Évszázados az az erdő, áll azóta rendületlen, szabadságharcosok vére lüktet lenn a gyökerekben, mert temető ez az erdő, és kopjafa minden szál fa, itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája. Véres harc volt, a patak is vértől áradt azon reggel. Támadt a cár és a császár hatalmas nagy hadsereggel. De a védők nem rettentek alig voltak, ha kétszázan, álltak, mint a fenyők, a harc rettentő vad viharában. Végül csellel, árulással délre körülvették őket, meg nem adta magát székely, mint a szálfák, kettétörtek. Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán, zászlót hajtva temette el a hősöket a hegy hátán. Úgy haltak meg a székelyek, mind egy szálig, olyan bátran, mint az a görög háromszáz Termopüle szorosában. Nem tud róluk a nagyvilág, hőstettükről nem beszélnek, hírük nem őrzi legenda, dicsőítő harci ének, csak a sírjukon nőtt fenyők, fönn a tetőn, a nyeregben, s azért zöldell az az erdő egész Csíkban a legszebben.
„Tisztelet a hősöknek!” A mezőkövesdi kopjafa koszorúzása a Nyergestetőn.
Utunk Csíkkozmáson keresztül Csíksomlyóra vezetett, ahol megismerkedtünk a Kegytemplom és a Csíksomlyói Búcsú történetével. Kiderült, hogy egyik diáktársunk, már ministrált is ebben a templomban egy alkalommal.
Rajtunk kívül többen is voltak a templomban. Imádkoztak, „Babba Máriához” fohászkodtak, akit csodatévőnek tartanak, mert többször is figyelmeztette már a székelyeket a veszélyre könnyeivel, és csodálatos gyógyulások is fűződnek hozzá. Sok kicsi köszönő táblácskát láttunk a falon, a hívek hálája jeléül, mert segített rajtuk. Volt olyan anyuka, aki csecsemőjét hozta bemutatni Máriának. Nagyon szép a templom, nem hiába tartott több, mint hetven évig a belső díszítése. Ezután Csíkszereda utcáin mentünk végig. Először a Márton Áron Gimnázium hatalmas épületét csodáltuk meg, ami néhány évvel a mi iskolánk előtt épült. Olyan szép, mint egy kastély. Majd azt az utcát, ahol még megmaradtak a régi polgári házak, mert szinte az egész város csúnya, szürke emeletes nagy házakból áll. A szocialista időszak maradványai. Csíkszereda Hargita megye központja, magyar Konzulátus is működik itt. Ide hoztuk azt az idős székely bácsit, aki vissza akarja kapni a magyar állampolgárságát. Elmentünk a Mikó Vár és a Makovecz - templom előtt is. Székelyudvarhely felé folytattuk utunkat.
Mikó Vár Márton Áron Gimnázium
Székelyudvarhely felé haladva Máréfalván nagyon szép székely kapukat láttunk.
Székelyudvarhelyet a Székelyföld központjának tartják. A város központjába érkeztünk, ahol először a szoborparkot néztük meg. Ezután rövid sétát tettünk a városban, majd szabad program következett.
A Csíksomlyói Mária siralomból
Utunk következő állomása Szejkefürdő volt, ahol a híres székelyre, Orbán Balázsra emlékeztünk.
Hazafelé haladva Farkaslakára, Tamási Áron szülőfalujába érkeztünk. Sírjánál megállva megemlékeztünk Ábel írójáról, akinek sírkövére ez van vésve:
Farkaslaka után Korond következett. Korond elsősorban fazekas mestereiről híres, de a település már a sóvidékhez tartozik. Lakóinak egy része nem fazekassággal és kereskedelemmel foglalkozik, hanem Parajdon a sóbányában, illetve a gyógyfürdőben dolgozik.
Itt mindenki vásárolt ajándékot a családtagoknak, barátoknak.
Az utolsó megálló Szováta volt, ahol tettünk egy rövid sétát a fürdőtelepen. Itt gyönyörű régi villákat láttunk és a Medve- tavat is megnéztük.
Késő délután lett, mire mindenkinek sikerült kürtős kalácsot venni és elindulhattunk hazafelé.
Már nagyon fáradt volt mindenki, így rövid csendes pihenő következett az autóbuszon. A Király-hágón átérve megélénkült a társaság és kisebb csoportokban beszélgettek, játszottak, vagy az elkészült fényképeket nézegették. A határállomáson néhány percet tartózkodtunk csak, gyorsan folytathattuk utunkat. Az autópályán jó ütemben haladt az autóbusz, így a tervezettnél kb. félórával hamarabb haza is értünk. Éjszaka fél egykor érkeztünk iskolánk udvarára, ahol a szülők már nagyon vártak minket. Kipakoltuk csomagjainkat és mindenki elindult haza , hogy a rengeteg szép élményt megossza családjával, barátaival.
