Váradi István 2013.08.08.
búcsúztatása
„… füstösek, furcsák, búsak, bíborak…” (Ady) BÚCSÚ Nehéz a pakkom, és a gépre túlsúllyal szállni nem lehet. Zanzásítom hát, amit érzek, kőbe vésse a képzelet. Átnéznek rajtam, rámlegyintnek, hallani sem sikk már szavam, panaszkodom és könnyet ejtek, így megalázom önmagam. Elveszítem, mi drága nékem. Jobb lesz, ha önként átadom? Meggondoltam, legyen tiétek, búcsúlevélbe írhatom. A Főnix is elhamvad egyszer, az örökmozgó is megáll. Úgy tűnt, hogy fészket rak, de sajnos messze szárnyalt a kék madár… Szörnyű magam sorvadni látnom, a bíztatás itt mit sem ér, jövőm már nem években mérem, a CODA nem sok jót ígér… Jó lenne mindent átaludni, ébredni túl, a semmibe, félem, de várom végórámat,
kapaszkodnék, de nincs mibe. Mikor – anno – világra jöttem, talán körülvett bűv-burok. Beszállok, Cháron, csolnakodba, bár félek, úszni nem tudok. Őrizzétek, mi megmarad utánam, nem sok, mit rátok hagyhatok, csak annyit kérek, emlékemre csöppnyi szégyent se hozzatok. Váradi István 2011. (elmondta Téri Sándor)
BÚCSÚBESZÉD
Tisztelt Gyászoló Család, Éva, Gyuri, Laci, Sanyi! Polgármester Urak! Kedves barátaim, a hetvenesektől a tizenévesekig, meg a még kisebbekig, akik azért jöttetek el, hogy mindannyiunk Pista bácsijától elbúcsúzzunk! Váradi István tudott valamit, amit kevesen tudnak. Erről regősök, garabonciások sokat mesélhetnénk, de azt hiszem, az életünk, külön-külön valamennyiünké, számos bizonyítékkal szolgál.
erről
Budapesten született 1935-ben, Hódmezővásárhelyen járta az általánost, középiskolás volt, amikor szüleivel visszaköltözött Pestre. Lehetett volna mérnök, számítástechnikai csúcsszakember, hiszen amikor az MNB-ben ez volt a dolga, ezt is kiemelkedően csinálta. De ő a gyerekeknél maradt, akikkel a gyerekszínjátszóknál kötelezte el magát. 1957 tavaszán, 22 évesen, műegyetemi hallgatóként már Pista bácsi volt.
A Rottenbiller utcában az énekkarba jelentkezvén ismertem meg azt a közösséget, amelyet ő szervezett előbb Őrszemcsapatként – tétova átmenet volt ez a cserkészek meg az úttörők közt. Ma már tudom, Pistának hála, hogy amit úttörőként, úttörővezetőként csináltunk, ért annyit, volt benne annyi erkölcsi erő, hazaszeretet, népdaltudás, fegyelem, természetszeretet és igazi transzcendencia mint a cserkészéletben. Táncosok, énekkar, később irodalmi színpad, harmonikazenekar, plusz –mindannyiunknak – a mozgalmi élet, ez volt a Váradi István vezette 10. számú Központi József Attila Regőscsapat, a központi úttörőegyüttes, amely sokunknak éveken át nem a második otthonunk, hanem az egész világunk volt. És milyen világ, a Róka őrsé, az Albatrosz őrsé, az Oroszlánoké, a Holdrakétáé! Visszaemlékezve azokra az évekre, látom, a középiskoláról alig van meghatározó emlékem, azon túl, hogy leérettségiztem, meg – csak abból, amit Tőle tanultam – diákvezető lettem, hiszen minden percem, szabadidőm, nyári szünetem a regősélet körül forgott. És mennyi minden volt a próbák meg a szereplések mellett, kirándulások, menetközben úttörősípon morzézva, még ha Felsőtárkány helyett Bükkzsércen is kötünk ki, táborok, akadályversenyek, népdalgyűjtő utak, csillagtúrák, éjszakai riadók, monstre számháborúk, ahová a védők Pomázról, a támadók Szentendréről meg Csobánkáról érkeztek! Gondoltam, mindet felsorolom, de látom, ami nekünk, regősöknek, egy komoly sorozat, arra legalább annyi dátum, helyszín felel a Garabonciásoknál. Azért álljon itt Zamárdi, Földvár, Boglár, Almádi, Szigliget, Pécs, Szeged, Eger, Karád, Galgaguta, Perőcsény, Csányoszró, Rimóc azokból az évekből, de említhetném a Balta-közt vagy Hamuházát. Amilyen fontos volt számára a művészi munka, egy-egy produkció előkészítése, annyira természetesen adta, várta tőlünk a közösségi programokat. Számon tartotta minden gyerek otthoni gondját, tanulását, példaszerű volt, ahogy jó meg rossz tanuló
dolgait, megvilágosodását a szívén viselte, a hitvalló szentek egyetlen célra koncentráló, megátalkodott makacsságával. Szolidaritást tanultunk tőle, azt hogy mit tegyünk azért, hogy a legszegényebb melósgyerek, úrigyerek, cigány, zsidó, hivőhitetlen egyenlő legyen a közösségben, regős. Amikor nemzeti együttműködésről hallok álságos szövegeket, akkor én pontosan tudom, mit kellene ezen értenem, mert Tőle tanultam ezt is, csapatunk névadójának verséből: „Ne hadd el magad öregem, bőröd ne bízd kereskedőre, ki elád felhőt az egen, s a földön telket vesz belőle …” Az az együttes, a regőscsapat megszűnt, az okát próbálták magyarázni középrendes hivatalnokok, de ez a végeredményen nem változtatott. Pista meg küzdött tovább. Küzdött? Dehogy, csinálta tovább változatlan lelkesedéssel, azt, amit szeretett, ami az élete volt, közösséget teremtett, a közösségnek intézményt, intézményeket, együttest, alapítványt, klubot. Hány gyerek fordult meg ezekben a közösségekben, hányan kaptak kedvet a művészethez, vagy csak lettek valamiben gazdagabbak civil életükben, többtucatnyi népdal, tánctudás vagy akár papírhajtogatási készségek birtokában. Ezen a kis híján hat évtizedet átölelő pályán több ezer gyerekhez vihette közel a művészi alkotás örömét. Lelkesedése, mérhetetlen naivitása, feltétlen ragaszkodása gyerekhez-szülőhöz ma már elképzelhetetlen kálváriát járatott vele, még ma is ökölbe szorul a kezem az akkori igazságtalanság miatt. Egykori gyerekeinek szolidaritása segítette, hogy túlélje azokat az időket. Más örökre hagyta volna vesztett illúzióit, ő meg, folytatta töretlen lelkesedéssel a maga meg mindannyiunk örömére. Irigylem őt ezért. Harminc éve lassan annak is, hogy Csillebércen görög tábort
szervezett. Ezernél is több gyereket magával ragadva hozott létre görög poliszt, tanítva közösséget, demokráciát egy újabb nemzedéknek. Közben múzeumpedagógiai gyakorlatok, történelmi játszóházak, drámajátékok, kézműves foglalkozások, módszertani tanfolyamok, mert ehhez is nagyon értett. Drámajáték- tantervét több iskola hasznosította. Új fejezet. A Garabonciás. Bámulatos, már egy új generációnak hoz létre csapatot megint, verbuvál vezetőt, gyereket, teremt értéket a IX. kerületi művelődési házban. Ezt ismeri el 98ban a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje, majd a kerület díszpolgára cím, és most Ferencváros is saját halottjaként búcsúztatja. A Garabonciás sikertörténet, emlékezetes előadások, nemzetközi vendégszereplések, egész Európa másik végéig, Portugáliáig. Olyan produkciók, mint a Középkori vásár, Barokk táncok, Bruegel képek, A Napkirályfi, Honfoglalás, Szép Ilonka, Tündérvilág, Állatmesék, Múzeumi Világnap, Szent-György napi vásár, Európa nap, ….., fontos külföldi helyszínek…. Ausztria, Franciaország, Románia, Csehország, a már említett Portugália. Szerepeltek várakban, kastélyokban, palotákban. Történelmi játszótáborok, csak néhány: Novák-puszta, Kismaros, Hármashegy, Hejce, Hédervár, Hont, Kincsesbánya. És micsoda új vezetőgárda melletted újra: Aranyos Ágota, Tarcsa Zoltán, Péter Boglárka. És micsoda támogatók: Benda Kálmán, Ritoók Zsigmond, Gegessy Ferenc. A Tücsök klub! Mennyi mindent kaptak a gyerekeink, unokáink ezektől a foglalkozásoktól, amelyekre kitartóan hívogatott! Aztán a betegség… A szűkszavú közlés, a szörnyű diagnózis. Feleséged, Éva, társad majd negyven éven át, áll melletted, ápol, támogat, és intéz mindent, mert Te, makacsul tudomást sem véve a helyzetről, vagy azt is belekalkulálva, szerveztetsz mentőautót, jössz ki tolószékben, hogy a
gyerekeiddel karácsonyozhass, a paravánok mögé zavarod a tolószéket, hogy látszólag egészségben fogadd, legalább félórára azokat, akik fontosnak tartják, hogy köszöntsenek. Idén tavasszal, a Garabonciás jubileumi ünnepségén a többgenerációs együttes, felnőtt és nemzetközi díjas művészeivel játszik Neked. A májusi születésnap a kórházban, már a szavad is akadozik, de elfújod a torta gyertyáit, örülsz a táncosok videójának, énekelsz velünk. És megadatott Neked, hogy elbúcsúzz Zalántól, akinek hiányát, igazi nagyapaként, megszenvedted. Vak lettél volna, ha nem foglalkoztat, ami vár rád, mi lesz a Garabonciással. Azt kérted: „őrizzétek, mi megmarad utánam, nem sok, mit rátok hagyhatok…” Sokat, nagyon sokat hagytál ránk. És akkor őrizzük legjobban emlékedet, ha a Garabonciás megy tovább, mintha itt lennél Velünk. Makacsságból mindannyiunk helyett gyűjtöttél Pista. Jó volt Veled végigcsinálni ezt az ötvenhat évet…Te már célba értél e csillagtúrán.. Ott fönn, efelől kétségem sincs, Vadady Ágival, Szirmai Bélával már újabb együttest szervezel. Mi még itt lent járjuk földi túránk állomásait, és magunkban mondogatjuk a Te soraidat: „ha elfáradsz sárban, vagy tombolva zúg a szél, csak előre vidáman, a kürt hangja elkísér!” Pista bácsi, Pista, nyugodj békében, Itt vagy velünk, nem felejtünk! Írta és elmondta Gulyás András 2013.08.08.
