Untitled1 Néprajzi, történeti antropológiai és művelődéstörténeti tanulmányok Kósa, László

Untitled1 Néprajzi, történeti antropológiai és művelődéstörténeti tanulmányok Kósa, László

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Nemesek, polgárok, parasztok: Néprajzi, történeti antropológiai és művelődéstörténeti tanulmányok Kósa, László A kötet az Oktatási Minisztérium Felsőoktatási Irodája által lebonyolított tankönyv-támogatási program keretében jelent meg. Szerzői jog © 2003 Osiris kiadó Szerzői jog © 2003 Kósa László Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. Bevezetés ........................................................................................................................................ 1 1. A „kis Európa"-gondolat a magyar néprajzban .................................................................... 1 1.1. A soknyelvű ország képe ......................................................................................... 1 1.2. Államnemzet – kultúrnemzet ................................................................................... 3 1.3. A Néprajzi Társaság alapító eszméi ......................................................................... 4 1.4. A trianoni békeszerződés után, a két világháború között ......................................... 7 2. Magyarok és szomszédaik ............................................................................................................. 9 1. Erdély néprajza .................................................................................................................... 9 2. Gyermekcsere és nyelvtanulás ........................................................................................... 15 3. Gazdálkodásról alkotott előítéletek és nemzeti sztereotípiák ............................................. 19 4. Zenta bácskai mezőváros néprajzi képe ............................................................................. 25 5. A Dunántúl néprajzi határai ............................................................................................... 32 6. Integrálódás és differenciálódás ......................................................................................... 35 3. Anyagi műveltség és életmód ...................................................................................................... 39 1. Az Alföld és a hegyvidék gazdasági kapcsolata ................................................................. 39 2. „Búza szükségben felsegéllő jegyzések" ............................................................................ 50 3. A kandallós tüzelő ............................................................................................................... 56 4. Találmányok a paraszti gazdaságban ................................................................................. 65 5. A gyulai zöldségtermesztés ................................................................................................ 72 5.1. A természeti adottságok szerepe az intenzív zöldségtermesztés kialakulásában ... 73 5.2. Az öntözéses kultúra kialakulása és története ........................................................ 74 5.2.1. 1. A szántóföldi zöldségtermesztés ........................................................... 80 5.2.2. 2. Hajtatás vagy primőrtermesztés ............................................................ 80 5.2.3. 3. Korai szántóföldi termesztés ................................................................. 80 5.2.4. 4. Őszi zöldséghajtatás .............................................................................. 80 5.3. A nagyüzemi öntözés történetének vázlata ............................................................ 81 5.4. A zöldségtermesztés jelentősége és hatása az életmódra ....................................... 82 5.5. Statisztikák és jelentések ....................................................................................... 90 6. Egy tanyai gazdaság 1974-ben ........................................................................................... 91 6.1. Tipikus tanya – tipikus tanyaiak ............................................................................ 91 6.2. A tanyalakók életútja ............................................................................................. 93 6.3. A tanya épületei, eszköztára, berendezése ............................................................. 99 7. Természeti csapások – tömegkommunikáció – társadalmi együttérzés ........................... 113 7.1. A hírközlés módja és gyorsulása ......................................................................... 113 7.2. A hír tartalma: valóság és horror ......................................................................... 114 7.3. A tudósítás (hír) társadalmi együttérzést fölkeltő és tápláló hatása. .................... 116 8. Az idő érzékelése és értékelése Magyarországon a XVIII. század végétől a XX. század elejéig 118 4. Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok ................................................................................... 124 1. Szabadalmas csoport – társadalmi csoport – néprajzi csoport .......................................... 124 1.1. A területi és jogi különállás ................................................................................. 124 1.2. A múlt jelentősége ............................................................................................... 125 1.3. Legendateremtési törekvések: az értelmiség szerepe ........................................... 128 1.4. Reális összetartó erő: a földközösség és maradványai ......................................... 130 1.5. Az összetartozás tudata 1848 után ....................................................................... 130 1.6. Az összetartozás kulturális kifejeződése .............................................................. 132 1.7. Összefoglaló tanulságok ...................................................................................... 134 2. A Bodokiak ...................................................................................................................... 135 3. Lengyel, lengyele valakinek, lengyelkedik ...................................................................... 141 4. „Nemzetes uraimék" ........................................................................................................ 143 4.1. Viselkedés és mentalitás ...................................................................................... 145 4.2. A közösségi élet intézményei és eseményei ........................................................ 147 4.3. Művelődés ........................................................................................................... 147 4.4. Történeti tudat, történelmi ismeretek ................................................................... 149 5. Parasztosodás – polgárosulás ........................................................................................... 151 5. Néprajzi tudománytörténet ........................................................................................................ 160

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Untitled1

1. Az őstörténet és a honfoglalás képének alakulása a néprajzi kutatásban ......................... 2. A néprajztudomány az ezredéves ünnepségek idején ....................................................... 3. Malonyay Dezső és „A magyar nép művészete" .............................................................. 4. Györffy István öröksége .................................................................................................... 5. Mikecs László élete és munkássága ................................................................................. 6. A hungarológia változatai és változásai ........................................................................... 7. Múlt, jelen, jövő a magyar néprajzban ............................................................................. 7.1. A múlt .................................................................................................................. 7.2. A jelen ................................................................................................................. 7.3. A jövő .................................................................................................................. 6. Rövidítések jegyzéke ................................................................................................................. 7. A tanulmányok első megjelenési helye ...................................................................................... Irodalom .........................................................................................................................................

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

160 166 169 177 185 193 201 201 203 206 210 211 214

Az ábrák listája 1. Kandalló Albániából (Nopcsa Ferenc nyomán) ............................................................................ 57 2. Kandalló a Havasalföldről (Bãnãþeanu ........................................................................................ 58 3. Cserepes a Székelyföldről (Cs. Sebestyén Károly nyomán) ......................................................... 59 1. Mohácsi Miklós kukoricavetőgépe. Tiszafüred ............................................................................ 65 2. Végh András vetőgépe. Tiszafüred ............................................................................................... 67 3. Málévetőgép. Kishodos ................................................................................................................ 68 4. Mátyás Ferenc burgonyaásó ekéje. Gáva ...................................................................................... 70 1. Szabó Ferenc és Göröngyi Erzsébet gyulai (Békés megye) tanyájuk udvarán ............................. 98 2. A tanyaépület elölnézetben az ivóvizet szolgáló gémeskúttal ...................................................... 99 3. A tanya istállója .......................................................................................................................... 100 4. A góré. Alatta disznóól ............................................................................................................... 101 5. Disznóólak a tanyán .................................................................................................................... 102 6. Kukoricaszárkúpok a tanya mögött ............................................................................................ 103 7. Udvarrészlet disznóóllal ............................................................................................................. 104 8. Favágóhely a tanyaudvaron a tűzi- és épületfarakás mellett ....................................................... 105

v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - Bevezetés 1. A „kis Európa"-gondolat a magyar néprajzban Magyarország a magyar állam alapítása óta kulturálisan Európához tartozik. Természetesen földrajzilag is része az európai kontinensnek, területe mindig beletartozott, mióta ez a földrajzi fogalom megszületett. A kulturális kötődés nem új fejlemény, túlélte két legnagyobb veszedelmét, a török hódoltságot és a kommunista önkényuralmat is, mély és nagy távlatú tény, egészen mást jelent, mint napjaink európai vagy atlanti politikai és gazdasági integrációiba törekedni, azoknak tagja lenni. Tanulmányunk nem foglalkozik sem az egyikkel, sem a másikkal, ellenben az újkori magyar művelődés történetének egy fontos, de méltatlanul ritkán hivatkozott gondolatára, a „kis Európa"-gondolatra kívánja fölhívni a figyelmet, ami a „hosszú" XIX. században éppen a néprajzban valósult meg a legszemléletesebben. A magyar néprajz – erre a tényre a tudománytörténet többször fölhívta a figyelmet – az európai néprajzi irányzatok közül az elsősorban saját népét vizsgáló típushoz tartozik, amelyet legkorábban kialakuló és meghatározó német változatáról gyakran Volkskunde-típusnak is szokás nevezni. A saját népet előtérbe helyező néprajz a felvilágosodás és a romantika változatos eszmevilágában gyökerezve, azokhoz a gondolati irányokhoz kapcsolódott, amelyek a népek, nemzetek, nyelvek egyedi sajátosságait, a lokális egységek kultúrájának fontosságát hangsúlyozták. A XIX. században Európa jelentékeny részén, elsősorban az északi és a középső területeken egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő, nemzeti változatai alakultak ki. Abban azonban megegyeztek, hogy központi céljukat, az illető nép korai történetének, az írásos forrásokkal nem vagy alig megközelíthető időszaknak a rekonstrukcióját a kortársi parasztkultúrák kutatásával próbálták elérni, s e célból fakadóan nézőpontjuk alapvetően etnocentrikus volt. A másik jelentős tudománytörténeti típus az Európán kívüli népeket tanulmányozó, angolszász és francia súlypontú etnológia, melynek szintén több változata alakult ki, és az emberi viselkedés, erkölcs, szokások, magatartás általános formáit vizsgálva vont le következtetéseket az emberiség őstörténetére, legkorábbi társadalmi formációira vonatkozóan. E kettőből bármelyik típus megléte egyáltalán nem zárta ki a másikat, de amelyik túlsúlyra jutott, hosszabb távon meghatározta a tudományos tájékozódást. Nem alakult másként nálunk sem, ahol azonban a saját nép iránti érdeklődést jellegzetesen befolyásolta Magyarország soknyelvű, sokkultúrájú, sokvallású volta.

1.1. A soknyelvű ország képe A történeti kutatás adós annak föltárásával, mikor tudatosodott a magyarországi lakosság széles körében, hogy soknyelvű országban él, pedig ebben gyökerezik, hogy a majdan kibontakozó magyar néprajztudomány a saját néppel párhuzamosan vagy összefüggésben a magyarokkal szomszédos népek iránt is érdeklődni kezdett. Tetszetős megoldásnak kínálkozna Szent István sokat idézett Intelmeihez visszanyúlni, annak eredete, célja, értelmezése azonban nagyon távol esik attól, amit „kis Európa"-gondolatnak nevezünk. A műveltebbek körében a soknyelvűség és a sokféle kultúra ténye föltehetőleg régebbi, íratlan hagyományban élő ismeret volt, de még nélkülözte az értelmezést, amikor a XVIII. század végétől megsokasodó magyarországi népleírásokban fölbukkant, hogy a Magyarországon beszélt számos nyelv, hozzá kapcsolódóan a sokféle nép és vallás nem puszta érdekesség, hanem egyedi tulajdonság, jellemző sajátság. Schwartner, a leíró statisztika hazai megalapozója, írja: „Nincs a világon ország, ahol talán több nyelv és ugyanezen okból sokféle nép is honos, mint Magyarországon".1 Schwartner műveiből fél évszázadon át merítettek követői, köztük igen sokat Csaplovics János, aki többször és szívesen foglalkozott munkáiban Magyarország és népei sokoldalú leírásával. A termékeny közíró, a hosszú életű Csaplovics alakja és munkássága vitathatatlanul része a magyar néprajztörténetnek, de ellentmondásossága miatt utókorbeli értékelése változó. Bartucz Lajos, a szellemtörténeti ihletésű komplex népismerethez az 1920-as évek végén elődöket keresve, sokra tartja, mint a modern nemzetismeret egyik atyját. Egyébként jó érzékkel fedezi föl benne a romantikus nemzetjellemtan ugyancsak egyik összegzőjét és kútfőjét.2 Tálasi István Bartucz nyomán haladva, a korszerű magyar néprajz megalapítójaként méltatja,3 Ortutay Gyula tudománytörténeti írásaiban viszont csupán megemlíti nevét. 4 Sozan Michael az etnológia, sőt az antropológia előfutárának tartja, mivel szerinte munkásságából kisarjadhatott volna Schwartner, Martin, 1798. 87. Német eredetiben: „In keinem Lande der Welt, sind vielleicht mehrere Sprachen – und eben deswegen auch so viele Nationen – einheimisch, des in Ungern." 2 Bartucz Lajos, 1936. 12–16 3 Tálasi István, 1948. 2–4. 4 Ortutay Gyula, 1937. 13. 1

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Bevezetés

a magyarországi embertudomány.5 A statisztikatörténész Horváth Róbert módszertani és tartalmi kérdésekben pontatlannak és heterogénnak találja, és eklekticizmusa miatt marasztalja el. 6 A szlovák néprajz is elindítójának tudja, joggal, és nemcsak szlovák származása miatt, hanem mert voltaképpen a korabeli Magyarország minden népének és nemzetiségének első etnográfusa volt.7 Fölismerve és kihasználva az érdeklődés megnövekedését – a bennünket most közelebbről érdeklő tárgykörben – ugyanazokat vagy majdnem ugyanazokat az országismereti adatokat Csaplovics többször földolgozta, tudomásunk szerint először a kitűnően rajzoló osztrák katonatiszt, Joseph Heinbucher von Bikkessy magyarországi öltözeteket bemutató albumához készült képmagyarázó szövegben. Ennek első sorában olvashatjuk a később nevezetes karriert befutó mondatot: „Das Königreich Ungern ist Europa im Kleinen!" A bökkenő az, hogy a rövid országleírást és a népcsoportok szokások, vallás, nyelv szerinti tömör jellemzését tartalmazó bevezetést Bikkessy Heinbucher írta alá, s a képek részletes magyarázatának pedig nincs föltüntetve a szerzője. Mégis, kétséget kizáróan, Csaplovics írta ezeket a szövegeket, mert az itt olvasható ismeretek és gondolatok további munkáiban rendre újra előkerülnek, olykor szinte szó szerint ismételve, máskor bővítve, aprólékosabban kidolgozva. Még ugyanennek az évnek a végén az imént idézett mondatot címnek kiemelve, cikksorozatban egy bécsi újságban bocsátott közre szemelvényeket a Bikkessy Heinbucher-könyv kísérő szövegéből. A következő esztendőben a magyar királyságról összeállított, német nyelvű statisztikai leírások két kötetében jóval terjedelmesebb anyagot jelentetett meg. Ezúttal azonban csak kis részben működött közre íróként, ellenben szerkesztett és fordított (főleg magyarból). A kor jelesebb és kevésbé kitűnő szerzőinek dolgozataiból összeállított egyenetlen értékű gyűjtemény mégis fontos, mert bő anyagot szolgáltatott a két következő, immár alaposabban rendszerezett műhöz. Egyedül a Tudományos Gyűjteményben adta közre magyarul, majd újra és legbővebben kidolgozva németül az ugyancsak kétkötetes Gemälde von Ungernben.8 A munkák címei tükrözik a korabeli tudományági besorolás bizonytalanságát, mely természetes velejárója a szakterületek bontakozó önállósulásának. A szerzőség pontatlan föltüntetése jelzi, hogy a szerzői jog még nem szilárdult meg. Magyarországon illetőleg magyarországi viszonylatban elsőként föltehetően Csaplovics alkalmazta az etnográfia szót ország- és népismeret jelentésben. Az etnográfiát azonban végső soron a korabeli leíró statisztika változataként vagy ágazataként határozta meg („Ethnographia, az az: az Ország lakosainak statistikai leírása"), pedig érzékelte, hogy a kettő feladata nem azonos, az etnográfia dolga: „a népeket mostani valóságos állapotjuk szerint minden tekintetben festeni" – írta. Érdekelte az ország természeti földrajza, népei, nemzetiségei, a nyelvek, a vallások, a foglalkozások, a közigazgatás, a törvénykezés, a katonaság, az adók, a műveltség, a gazdaság, a szokások, az építkezés, a táplálkozás, a ruházkodás, az erkölcs, a mentalitás, a lakosság fizikai külseje, a népbetegségek, sőt a kuriózumok is. A múlt nem nagyon foglalkoztatta, bár történeti adatokat is közölt. Mi az, ami bennünket most legközelebbről érint ebből a konglomerátumból? Csaplovics úttörőként érdeklődött az etnikai folyamatok iránt. Észlelte – ha nem is elemezte – a lakosság, elsősorban a parasztság táji és rétegbeli különbségeit. Fontossága azonban nem anyagában, nem is annak elrendezésében, hanem értelmezésének vezérmotívumában rejlik, melynek többszöri ismétlése már önmagában jelzi, hogy maga is kiemelten fontosnak tartotta, amely magyarul így hangzott: „Magyarország Európa kitsinyben". 9 Sorrendben először földrajzi összehasonlítást végzett: Magyarország éghajlata, felszíne, változatos adottságai földrészünk szinte minden tájékának analógiáját kínálják. A fölsorakoztatott hasonlóságok nagyobb része ma megmosolyogtató, s ha nem tudnánk, hogy mi sem állt távolabb a szerzőtől, holmi ostoba nemzeti gőgnek is vélhetnénk (Pest–London, Szepesség–Svájc, Kecskeméti puszta–Lüneburger Heide stb.) De Csaplovics továbblépett: „Nem tsak természeti állapotjára, és a természet ajándékaira nézve – hanem a népességre nézve is Magyarország Európa kitsinyben; – mert majd minden Európai nép-törsökök, nyelvek, vallások, foglalatosságok, kultúra grádusok, s végre élet módok, erköltsök és szokások is itten találják fel Hazájokat." 10 Az alapgondolat így lesz igazán termékeny. Írásában azonban nem tudja végig érvényesíteni tételét, mert nincs hozzá forrásanyaga és kellő érzékenysége sem. Pedig a különböző népek széles körű és egyenrangú összehasonlításának lehetőségéről van szó. Magyarországon viszonylag kis területen összesűrítve

Sozan, Michael, 1977. 59–66. Horváth Róbert, 1966. 79–81. 7 Urbancová, Viera, 1970. 121–123. 8 Bikkessy Heinbucher, Joseph, 1820. 30. Bikessy Heinbucher albuma 1816 és 1820 között több kiadásban látott napvilágot, de csak a hivatkozott utolsót kíséri hosszabb szöveges magyarázat. Talán a szerzőségét kinyilvánítani akaró törekvés ösztönözte Csaplovicsot, hogy félév múltán saját nevén közöljön részleteket: Csaplovics János, 1820. Az idézet helye: 409. A további művek: Csaplovics János, 1821.; Csaplovics János, 1822.; Csaplovics János, 1829. 9 Magyarul először: Csaplovics János, 1822. III. 49. Az etnográfiát meghatározó idézet helye: 1822. III. 37. 10 Csaplovics János, 1822. Az idézet helye: 1822. III. 51–52. 5 6


Bevezetés

tanulmányozható Európa etnikai összetettsége, ezáltal Magyarország etnográfiája az európai tudományos problematika fokára emelkedik. A Tudományos Gyűjtemény szerkesztőségébe a tanulmány megjelenése után féltucatnyi adatközlő kiegészítés és pontosítás érkezett, valamint egy vitairat a ruszin nemzetiségű Dóhovics Baziltól. Csaplovics összehasonlító módszere tartalmilag ugyanis abból állt, hogy a népeket és etnikumokat jórészt a kor előítéleteiből gyúrt szélsőséges nemzetkarakterológiával mutatta be. Dóhovits figyelmeztette Csaplovicsot szubjektív beállításaira és hamis általánosításaira, nehogy az „Ethnographiából – mely Mathesissal kezdődik – tsináljon utoljára Poesist". Korának gyermekeként ő sem volt ellenzője a jellemtannak, ám rendszeresebb tanulmányokat és megbízhatóbb adatokat kívánt, „hogy a nemzeti Charakter, tehetség és tökéletesség úgy fejtődjön ki egy szép rendü systémából, mint a Plántánál a felnőszereztetett egésznek egymást kifejező részeiből a virág. És igy az Ethnographia Tudomány rangra emeltetvén fel, adna az embernek philosophálni valót is, nem csupán arithmeticalni." Azonban a tudománytörténet kárára ötleteit nem dolgozta ki részletesen, Csaplovics pedig a Gemälde von Ungernben észrevételeit mindössze egy visszautasító lábjegyzettel intézte el. Különben szinte változtatás nélkül közölte le a mások által bírált részeket is. Így a magyar néprajz eme jelentős előzménye egyelőre nemhogy „filozofálni valót" nyújtott volna, de első vitája is hamar elakadt. 11 Csakugyan a sértődöttség, a kedvezőtlen visszhang terelte volna Csaplovics érdeklődését más területekre, mint némelyik méltatója véli? S ezért nem vállalta volna, hogy elkészíti az egyébként általa is nehéznek ítélt feladatot, az egyes magyarországi népcsoportok bővebb leírását? Aligha. Bár teljesen bizonyosak nem lehetünk benne, de valószínű, hogy az okokat máshol kell keresni. Csaplovics már azért sem válthatta valóra az etnikai pluralitás feldolgozását, mert a magyar nemzeti törekvések és a tudományban a hungarocentrizmus erősödésével párhuzamosan mind Magyarországon, mind tágabb környezetében szinte minden egyes nép hasonlóan etnocentrikus gondolatköröket épített ki. Ezért sem lehetett kiindulópontja egy etnológiai-antropológiai iránynak. Bár őt, sok kortársával ellentétben nem ragadta el a magyar reformkor árama. Nemhogy asszimilálódott volna, hanem származásához híven egyre inkább nemzetileg azonosult a kezdettől természetes rokonszenvvel kísért, majd mind pozitívabban jellemzett szlováksággal. Ez együtt járt a magyar nemzeti ideológiával való tudatos szembehelyezkedéssel, de nem az időközben egyébként is elerőtlenedő jozefinista alapra támaszkodva, hanem a fölnövekvő szláv nacionalizmustól és a megmerevedett dinasztiahűségtől támogatottan. Az idősödő Csaplovics a liberális nemesség reformtörekvéseit (jobbágyfelszabadítás, iparfejlesztés) és erősödő nyelvi türelmetlenségét egyaránt elutasította. Valószínűleg ez a konfliktus is akadályozta, hogy nagyszabású alapgondolatát megvalósítsa. Az Európának természetes módon részét képező Magyarország egyediségét sajátos etnikai összetettségében megjelölő Csaplovics óhatatlanul szembekerült azzal, amit ő maga is alakított. Kétségtelenül a terebélyesedőgyarapodó népismeret hungarocentrizmusa ellenpontján állt, és a soknyelvű ország hungarus patriotizmusát is képviselte a „kis Európa"-elvvel, de a romantikus népjellemzéssel egyidejűleg a kizárólagosan magyar és/vagy szláv nemzeti tulajdonságokat keresők véleményét is formálta. Visszautalva a fentebb idézett fölvetésre (Sozan), mindemellett azért sem vált kiindulópontjává egy később etnológiainak-antropológiainak nevezhető iránynak, mert ötletei, megfogalmazásai, ha mégoly találóak voltak is, a felületes munka, a kompiláció és nemritkán a kuriózumokhoz vonzódás miatt sem hordoztak magukban kellő ösztönzést a rendszeres társadalomvizsgálat kibontakozásához.

1.2. Államnemzet – kultúrnemzet A vitatott életművet hátrahagyó Csaplovics neve a „kis Európa"-gondolat tömör megfogalmazásának köszönhetően maradt fenn a magyar néprajzi tudománytörténetben. A magyar szellemi élet különben alig tartotta számon. Udvarhűsége és szlávbarátsága még életében sokak előtt ellenszenvessé tette. A legjobb indulatú értékelésben is legfeljebb mint naiv és romantikus publicistát emlegethették, mert tudósnak sem kortársai, sem az utókor nem tekintették, mint ahogy tényleg nem volt az. Következő példánk kiemelkedő bizonyítéka annak, hogy maga a gondolat mégis továbbélt a kulturális hagyományban és változatlanul jelen volt a magyarországi azonosságtudatban. Hunfalvy Pál sokirányú érdeklődésről tanúskodó életművet hagyott hátra. Utolsó évtizedében a nyelvészeti, bölcseleti, etnológiai és az általános történelmi stúdiumokat egyaránt hasznosító néptörténet foglalkoztatta legélénkebben. A hungarustudat, a szabadelvű beállítottság és a nemzetnek mint etnikailag összetett képződménynek a fölfogása találkozott nála a „kis Európa"-gondolatban. Noha biztosak lehetünk benne, hogy olvasta Csaplovics munkáit, nem kell csodálkoznunk a hivatkozás hiányán. A fent írtakmegvilágításában az 11

A vitát itt nem szükséges részleteznünk. Elemző bemutatását lásd Tálasi István, 1948. 2–4.


Bevezetés

eszmei kapcsolódás jelzésének hiánya nem meglepő. A szepesi szász eredetű Hunfalvy bő személyes tapasztalaton nyugvó ismeretek birtokában, akár az irodalmi előzmények számbavétele nélkül is kezdhette nevezetes könyvét, a Magyarország ethnographiáját (1876) ezzel a mondattal: „Magyarország ethnographiája, természet szerint, valamennyi népet tárgyal, mellyek a területén laknak." A görög „etnosz"-nak Hunfalvy szerint a magyar nyelvben két szó felel meg, a nép és a nemzet. „A nép tágabb jelentőségű a nemzetnél. Magyarország népe magában foglalja az ország összes lakosságát, de ez annyi nemzetre oszlik, ahány nyelv uralkodik az országban. A nemzet fogalmában a nyelv a fő ismertető... A nép fogalmában az ország, a tartomány, a föld a fő ismertető..." – írta.12 Tehát ezúttal nem fogadta el a politikai nemzet eszméjét, a nyelvi különállást és a „nemzetiséget", azaz az országban élő közösségek eltérő tulajdonságait pedig fontosnak tartotta. Könyvében ezért foglalkozott külön-külön történeti, régészeti, nyelvészeti és néprajzi adatok alapján a korabeli Magyarországon egykor élt és a jelenben lakó összes nép és nemzetiség etnogenezisével és etnikai történetével. Az idézett könyv címe a mai olvasó számára megtévesztő, mert a mű nem jelenlegi értelemben véve foglalkozik néprajzzal, azaz nem leíró és összehasonlító etnográfiát vagy etnológiát tartalmaz, hanem etnohistóriát. Ám az akkoriban önállósuló néprajztudományt leginkább őstörténeti stúdiumnak fogták föl, amibe az etnogenezis magától értetődően beletartozott. A könyv, melynek adatai és nézetrendszere az idők folyamán természetszerűleg régen elavult, a korban oly nagy hatású volt, hogy a megjelenés után csaknem másfél évtizeddel megalakuló Magyarországi Néprajzi Társaság 1890-ben kiadott folyóirata az Ethnographia nevet kapta.

1.3. A Néprajzi Társaság alapító eszméi Az önálló életre kelő magyar néprajz az agg Hunfalvy Pál nevét írta zászlajára, ő lett 1889-ben a Magyarországi Néprajzi Társaság első elnöke. Egyesületalakításkor azonban sokféle társadalmi, politikai, tudományos eszme mozgatja az alapítókat. Ezek rendszerint hosszabb időre befolyásolják az egyesület életét. Így történt az 1889ben alapított Néprajzi Társasággal is. Megalakulása pontosan illeszkedik a XIX. század második felében Magyarországon lezajlott tudományosegyesület-alapítási folyamatba, magát az alapítást azonban nemcsak egy szakterület szervezett képviseletének megteremtése, hanem a többféle alapítói gondolat is egyedivé tette. Gazdagságuk miatt az ösztönző gondolatokat rövid terjedelemben nem lehet maradéktalanul áttekinteni, ezért alább csupán néhány fontos, nemcsak tudományos, hanem politikailag is motivált eszmét elemzünk. A magyar néprajzi tudománytörténetéből jól ismert, hogy először Meltzl Hugó kolozsvári egyetemi tanár tett javaslatot „Összehasonlító Irodalmi Társulat" néven néprajzi társaság alapítására 1881-ben. Elképzelése folklór indíttatású volt, de kiterjedt a hagyomány széles körére, az összehasonlító tudomány számára kívánta megmenteni a népi kultúrát és a szájhagyomány emlékeit.13 A folklórgyűjtésre buzdítás beleillik az addigra kialakult tudományos tradícióba, de tartalmaz egy újabb elemet is, a civilizációs hatások jelentkezésére hivatkozó sürgetést. Végül folytatója az előzményeknek akként, hogy Meltzl nemcsak a magyar, hanem „a Szent István korona területéről" minden nép folklórját kívánta összegyűjteni. A számunkra ismerős elv így bukkan elő nála némileg más szavakkal fogalmazva, mindenekelőtt szülőföldjére, Erdélyre vonatkoztatva, melynek etnikai tarkaságából adódó néprajzi összetettségét ásványainak gazdag kincsével állítja párhuzamba: „Legyen elég ez alkalommal csak az erdélyországi részekben előforduló számtalan néptradíciókra figyelmeztetni, melyek oly gazdagoknak nevezhetők, hogy bátran vetélkedhetnek világhírű bányakincseivel. Az a körülmény, hogy a legkülönbözőbb származású néptöredékek lakják ezt a félreeső országrészt, elegendő ok arra, hogy a népköltészet terén éppen a mi szűkebb hazánk valósággal múzeumnak tekintessék Európában." 14 Az utóbbi vélemény ismerős lehetett az erdélyi értelmiség körében, harminc évvel korábban ugyancsak találkozunk vele Kővári Lászlónál, aki műemlékei miatt a nagyfejedelemséget egyetlen hatalmas múzeumnak nevezte.15 Ezúttal sincs közvetlen bizonyítékunk rá, vajon Meltzl olvasta-e Csaplovics vonatkozó írásait, vagy csupán Erdély adottságainak önálló felismeréséről van szó, a párhuzam azonban föltűnő, hiszen Csaplovics is egymás mellé állította a kulturális változatosságot a természetrajzival, és földrészünk összehasonlító néptudománya ideális terepéül ajánlotta Magyarországot. Meltzl fölhívása évekig visszhangtalan maradt. Az 1880-as évtized második felében egyik volt kolozsvári hallgatója, a szintén magyarországi német családból származó (brassói születésű, de eredetileg bánsági) Herrmann Antal látott hozzá megvalósításához. Néprajzkutatóvá válásának történetében döntő mozzanat volt, hogy 1886-ban fölkérték Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című nagyszabású vállalkozás munkatársául. Hunfalvy Pál, 1876. 47. Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok, 1881. 112–115. 14 Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok, 1881. 113. 15 Kővári László, 1852. VI. 12 13


Bevezetés

Ez a könyvsorozat kiemelt figyelmet érdemel, mert alighanem legfontosabb közvetlen ösztönzője lett a Magyar Néprajzi Társaság megalakításának. Elsődleges célja a birodalmi összetartozás, a birodalmi hazafiság erősítése volt. „Az ezen monarchia határain belül élő népfajok tanulmányozása nemcsak a tudós elé tár tágas mezőt, hanem egyúttal az általános hazaszeretet emelésére sem csekély gyakorlati jelentőségű. Mennél behatóbban vizsgáljuk az egyes népcsoportok jó tulajdonságait és sajátságait, úgy szintén azoknak egymástól szellemi és anyagi tekintetben való kölcsönös függését, annál nagyobb mértékben fog erősbödni azon összetartozandóság érzete, melynek hazánk népeit egymással össze kell kapcsolni" – olvasható a mű bevezetőjében Rudolf trónörökös neve alatt.16 Rudolf írókból, újságírókból, művészekből, tudósokból szerkesztői munkacsoportot hívott létre a hatalmas könyvsorozat elkészítésére.17 Nagy jelentőséget kapott benne a földrajz, a történetírás, a régészet, a művészettörténet, s talán a leghangsúlyosabbat a néprajz. Anélkül, hogy közvetlen kapcsolatról tudnánk és a földrajzi fogalmak különbözősége ellenére, meglepően hasonló a Bevezetés hangja Meltzl fentebb idézett érveléséhez: „És van-e állam, mely egy oly nagy műhöz a talajalakulás ellentéteiben oly gazdaságot, természetrajzi, tájképi és égalji tekintetben oly nagyszerű változatosságot egyesítve határai között, a különböző népcsoportok néprajzi összetételében oly nagy mértékben nyújthatná a legérdekesebb képeket, mint monarchiánk?"18 Az 1887-től a Magyar Néprajzi Társaságot szervező Herrmann Antal tagtoborzó mondatai föltűnően emlékeztetnek a Bevezetésre: „Mennyi népréteg egymás mellett és egymás felett! Mennyi érdekes érintkezés, mily talányos kölcsönhatások... Ha megismertük egymásban a nemeset, becsülni fogjuk egymásban az össznemzetet, a közös hazát."19 Van azonban egy lényeges különbség: Rudolf szövege az egész Monarchiáról szól, Herrmann Antal ellenben Magyarországra gondol. Rudolf számára az egész Monarchia a soknemzetiségű közös haza, Herrmannak ugyanezt Magyarország jelenti. Herrmanntól sem idegen az osztrák–magyar birodalmi elv, ez adja a keretet Magyarországnak, s azon belül a magyarságé a vezető szerep, melyet a soknyelvűsoknemzetiségű közösséget értéknek tekintő hungarustudat ellensúlyoz. A társaságszervezési program röviden összegzi mindazt, amit a romantika óta jelent a néphagyomány a nemzeti művelődésben. A sajátosságok forrása és hordozója, melyet a modern civilizáció az eddiginél jóval gyorsabb eltörléssel fenyeget. A sajátosságokra pedig fokozottan szükség van az ellenséges nemzeti érzések közepette. A magyarság veszélyeztetettségét Herrmannál a megszakított fejlődés gondolata is nyomatékosítja. A magyar honfoglalás szerinte törés az etnikainemzeti fejlődésben, a helyváltoztatás hátrány a helyi szerves fejlődés lehetőségével szemben. Magára a modern civilizációra mégsem tekint ellenszenvvel, hiszen a haladás velejárójaként fogja föl, elkerülhetetlensége még jobban aláhúzza a gyűjtés, a tudományszervezés sürgősségét.20 Herrmann Antal, a fáradhatatlan szervező nem volt igazán jelentékeny tudós. Bár sok tucat apró cikk és dolgozat került ki tolla alól, főleg az erdélyi nem magyar népek hiedelemvilágáról, közlései nem formálódtak könyvvé, és nem sok érzékenységet tanúsított az elméleti munkálkodás iránt sem. Viszont fáradhatatlanul népszerűsítette az etnográfiát és következetesen képviselte a „kis Európa"-elvet, sőt ami a legfontosabb, erre építette a társaság szervezetét. A létrehívott társaság a korabeli egyesületalapítások sorából kiemelkedő, nagyvonalú alkotás volt. Első szervezeti szabályzatát Herrmann Antal és György Aladár készítette el. Már a neve fölhívta a figyelmet a soknemzetiségű ország adottságaival számoló alapító eszmékre: eredetileg Magyarországi és nem Magyar Néprajzi Társaságként alakult meg. A leglényegesebb feladatait az alapszabály 1. és 3. paragrafusa foglalta össze: „1. §. A magyarországi néprajzi társaság célja a magyar állam és a történelmi Magyarország mai és egykori népeinek tanulmányozása, valamint kölcsönös megismerkedés útján a hazában élő népek közt testvéries egyetértés és együvé tartozás érzetének ápolása. 3. §. A társaság tanulmányozásának tárgyai: az ország mai és egykori népeinek eredete, fejlődése, állapota; etnikai jelleme és anthropológiai mivolta; a néplélek és a népélet nyilatkozatai."21 A gyakorlati részt egy nagy és bő szakosztályi szervezet hivatott valóra váltani. Mindegyik a korabeli Magyarország egy-egy népét-nemzetiségét képviselte. A beosztás némileg következetlen volt. Nem azért, mintha több jelentős népcsoportól elfeledkeztek volna. Utóbb még egy olasz szakosztály is alakult, s csak a zsidókat hiányolhatjuk, bár tudjuk, hogy őket akkor Magyarországon nem nemzetiségnek, hanem felekezeti közösségnek határozták meg, amit maguk is elfogadtak. Viszont a magyarok és a németek négy-négy szakosztályt kaptak (magyar, székely, csángó, palóc; illetőleg: délvidéki, dunántúli, szepesi és erdélyi német, azaz szász), ezt a korabeli politikai és kulturális erőviszonyok különösebb részletezés nélkül magyarázzák. A társadalmi tekintélyt erősítendő, a választmányba bekerültek a kor neves társadalom- és természettudósai, valamint arisztokraták. A fölkért szakosztályelnökök névsora igen tarkán alakult: szakemberek mellett írók, művészek, műkedvelő tudósok, köztiszteletben álló értelmiségiek és egyházi méltóságok, akik közül soknak

Rudolf (trónörökös, főherceg), 1886. 5–6. Hamann, Brigitte, 1978. 228–234. 18 Rudolf (trónörökös, főherceg), 1886. 7. 19 Herrmann Antal, 1888. 221. 20 Etnológiai Közlemények, 1887. I. 1. füzet. 112. 21 A magyarországi néprajzi társaság alapszabályai. 1889. 397. 16 17


Bevezetés

sem előbb, sem utóbb nem volt köze a néprajzhoz. A nem magyar szakosztályok élére olyan elnökök és előadók kértek föl, akik többnyire az illető népcsoportokból származtak, azoknak a tudományos vagy a társadalmi életben jeles képviselői voltak. Az 1889-ben megalakult Magyarországi Néprajzi Társaság első ötszáz tagja között – megközelítően ennyien jelentkeztek a kibocsátott fölhívására – ott találjuk Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben magyar változatának szinte teljes szerzői gárdáját. Baksay Sándor a magyar szakosztály előadója, Borovszky Samu egy ideig pénztáros, Herrmann Antal alelnök és titkár, Csánky Dezső később ügyvezető alelnök volt, számosan választmányi tagokként szerepeltek. Pulszky Ferenc mint a Nemzeti Múzeum igazgatója néhány év múlva nélkülözhetetlen segítséget nyújt a társaságnak. Többek közt meg kell még említenünk Istvánffy Gyula, Berzeviczy Albert, Hodinka Antal, Lehoczky Tivadar, Ballagi Aladár, Gyarmathy Zsigmondné, Jancsó Benedek, Moldován Gergely, Téglás Gábor, Téglás István, Volf György, Hadzsics Antal, Káldy Gyula és Bartalus István nevét. Külön említést érdemelnek Katona Lajos és György Aladár – utóbb mindketten társasági tisztségviselők –, akik az osztrák kötetekből tetemes hosszúságú fejezeteket fordítottak magyarra. Utoljára hagytuk Jókai Mórt, a magyar szakosztály elnökét, mert igaz ugyan, hogy az egyesület megalakulásának csupán jeles epizódszereplője, aki később nem vett részt életében, amit azonban megalakulásakor mondott, az messze túlmutat a társaság céljain és feladatkörén. A társasági jubileumokon mindig szívesen idézték is köszöntőjének néprajzra hivatkozó békeszózatát, de annak hátterét eddig nem világították meg. Védnökül eredetileg Rudolf trónörököst szemelték ki az alapítók. Váratlan halála után Habsburg József főherceget kérték föl, az alapító közgyűlésen azonban Jókai is megjelent, és Rudolfra is emlékezve mondta el beszédét. Az írót személyes kapcsolat fűzte a trónörököshöz. A lojalitásáról ismert Jókai csodálta az uralkodócsalád más tagjaiétól eltérő magatartását, tisztelte abszolutizmusellenességét, kedvelte művészbarátságát, azonban nem vette észre vagy nem akarta észrevenni Rudolf személyiségének borús, lelki probémákra figyelmeztető jegyeit. Jókai Mór a trónörökös bizalmából lett Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben magyar kiadásának főszerkesztője, s így magát a sorozatot is képviselte az alapító ünnepségen: „Mindenekelőtt nekünk, magyaroknak fölöttébb üdvös, egyrészt a velünk egy monarchiai kötelékben élő különféle népfajoknak egyediségével részletesebben megismerkedni; másrészt a kerek földnek mind a nálunknál nagyobb, előrehaladottabb, mind a kisebb és elmaradottabb nemzeti világába belepillantani. Ez tanít meg bennünket saját értékünknek helyes megbecsülésére, feltár előttünk sok reánk váró feladatot, s megszüntet sok előítéletet. Ha valaha a világon bekövetkezik az örök béke: az az etnhographia általános elterjedésének a munkája lesz."22 A szabadelvű Jókai a cárizmus és a pánszlávizmus elleni legfőbb pajzsként tekintett a kettős monarchiára és őszintén vallotta a Rudolf trónörökös által megfogalmazott, fentebb idézett birodalmi patriotizmust is: „Mi... ne tudnánk a nagy Európának példát mutatni, hogy országunkban, ebben a Kis-Európában, melyben annyi nemzetiség lakik egymás mellett, a közös érdekek és a közös szabadság, a közös hazaszeretet – a béke egyetlen kezességét – is képes felébreszteni."23 A visszatérő békevágy az idős író életének egyik jellemző motívumáról vall. Békemozgalmi tevékenysége mégis alig ismert a szélesebb olvasóközönség előtt. Valójában egyedül a Magyar Néprajzi Társaság tradíciója tartotta folytonosan elevenen. 24 Az eddig számba vett alapító eszmék közül a birodalmi hazafiságot akár „kozmopolitának" vagy a hungarustudatra alapozást akár „nemzetekfelettinek" is minősíthetjük, ha például összehasonlításul olyan példát választunk, mint a Magyar Történelmi Társulat alapítása volt 1867-ben, mely teljes egészében a politikai nemzet gondolatára támaszkodott.25 A Néprajzi Társaság szervezőitől sem állott távol ez az eszme, az eddig elmondottakkal mégsem azonosítható. Az alapítók nem úgy állították a magyar kultúrát a középpontba, hogy egyedüli célként jelölték meg a kutatását. Három évvel az alapítás után azonban a társaság súlyos válságba került. Az okok különfélék, anyagi természetűek, szervezetiek és személyi eredetűek voltak. Szükségessé vált az újjászervezés, és egyidejűleg alkalom nyílott szervezeti változásokra is. Ha az új helyzetet az előbbi „kozmopolita" vagy „nemzetek feletti" minősítéssel szemben „nemzeti" irányvételnek minősítjük, az elsősorban az utókor elemző-magyarázó szempontjait tükrözi, nem a kortársi vélekedést, ami szerint maguk a szereplők valószínűleg az összes szóban forgó eszmét, mint az ország érdekeinek megfelelőket, „nemzetinek" minősítették. A megkülönböztető hangsúlyok nem a XX. század második felének értékítéleteit fedték.

Jókai Mór, 1890. 8. Idézi: Nagy Miklós, 1975. 191. 24 Nagy Miklós, 1975. 195–192.; Jókai Mór, é. n. 371–377. 25 Glatz Ferenc, 1967. 233–267. 22 23


Bevezetés

A szervezés kellő átgondolásának hiánya, a nemes elképzelés ellenére a szakosztályi túlméretezettség – noha ma értékes hagyományként emlékezünk rá –, hamarosan anyagi és szervezeti válságba vitte a társaságot. A megújulás, teljes szervezeti átalakulással 1893–1894-ben zajlott le. Időközben elhunyt Hunfalvy, Herrmann Antal eltávolodott a vezetéstől, az alapszabályok ugyan lényegében nem változtak, de a nemzetiségi sokszínűség központi szempontját a szaktárgyi felosztás túlsúlya váltotta föl. A társaság átszervezését Herman Ottó vezette. Az idősödő tudós ekkor állt pályája csúcsán. Szabadelvű meggyőződése még töretlen volt, ám képzelőereje egyre bizonytalabb tudományos kalandokra csábította és türelmetlen megnyilvánulásai is gyakoribbakká váltak. Erős hungarocentrizmussal a néprajzot Magyarországon elsősorban a magyar őstörténet tudományának tartotta, ami különben megfelelt az akkori évek uralkodó tudományos és politikai szemléletének. Meltzl, Herrmann Antal és Herman Ottó a magyarországi német polgárság asszimilációjának különböző típusait testesítették meg. Herman Ottó két társával szemben nemcsak az önkéntes, hanem a feltétlen magyarrá válás híve volt, saját döntését tekintette követendő példának. Közvetlenül ez is befolyást gyakorolt a társasági változások eszmei vetületeire. Herman Ottó mindenestül elvetette az eredeti alapszabályt: „Mert már első szakaszában is oly célokat tűz ki, amelyek a tudománynak nem feladatai s azonkívül a magyar nemzeti művelődés érdekébe ütköznek... Mert 3dik és 4dik szakaszaiban oly részletezésekbe bocsátkozik, amelyek a fejlődés szabadságát akadályozzák." A szakosztályi beosztásról kifejtette, hogy az „csak hosszas, sikeres fejlődés eredménye lehet; egy kezdő társulatra nézve ellenben terhet alkot". Célul mindössze ennyit jelölt meg: „Mivelni a néprajzi tudományt általában, különösen hazánkat e szempontból vizsgálni és a néprajzi ismereteket terjeszteni." Herman tágan fogalmazott, fölerősítette a nemzeti veszélyeztetettség érzését, liberális meggyőződéssel hangsúlyozta a fejlődés általános szabadságát, a hazáról beszélt, abba tehát bele kell értenünk minden népet, a magyar nemzeti művelődéssel ellentétet látó indoklás azonban, amit további más társasági tagok is visszahangoztak, egyértelművé teszi, hogy a modern politikai nemzet fogalmával kívánta helyettesíteni nemcsak a hungarushagyományt, hanem a „kis Európa"-gondolatot is. A Királyi Magyar Természettudományos Társaság alapszabályait alakította át, pontosabban, azt vette mintául. A névváltozás is az ő keze nyomán keletkezett. Így lett a Magyarországi-ból Magyar Néprajzi Társaság.26 A változás végül mégsem vált eszmei fordulattá. A társaság hajója lekerült a zátonyról, termékeny esztendők következtek történetében. A tagság összetétele sem változott lényegesen. A sokszínű szakosztályi beosztás azonban nem állt vissza. Igazat kell adnunk Herman Ottónak, túlméretezett volt, nem működött rendeltetésszerűen, de az egyedi hagyomány jelentősége mégis csorbult. Adva volt egy hallatlanul tág keret, és az Ethnographia szerkesztői is igyekeztek a meghirdetett elveket követni, rendszeresen közöltek az ország nem magyar nemzetiségeinek néprajzát tanulmányozó írásokat, amelyek eredetileg többnyire szakosztályi előadások formájában hangzottak el. Az első évfolyam (1890) közleményeiből 16 foglalkozik magyarországi nemzetiségekkel, 20 tisztán magyar tárggyal. Magyarország határain kívüli problematikát ismertet 11, vegyes tartalmú 5, teljesen elméleti kérdésekkel foglalkozik egy. Habár a belső arányok változtak, ingadoztak, ez az irányzat fontos maradt a következő három évtizedben. Beletartozik, hogy a néprajz is lehetőséget kért és kapott – többek közt épp Herman Ottó kezdeményezésére és tevékeny közreműködésével – az ezredéves kiállításon szereplésből. Jankó János jóvoltából a kiállítás néprajzi falujának épületegyüttesei felerészben képviselték a magyar mellett más hazai nemzetiségek műveltségét, ami kétséget kizáróan a soknemzetiségű, soknyelvű és -kultúrájú ország megjelenítésének hagyományát követte. Ugyanerre a gondolatra támaszkodva rendezték meg a budapesti Néprajzi Múzeum (pontosabban jogelődje) első állandó kiállítását is (1898). Sőt abban az Európán kívüli tárgyegyüttesek is helyet kaptak a magyarországiak mellett, ami eltért a saját népet és más népeket elválasztó, a korban általános nemzetközi szemlélettől. A politikában ekkorra bekövetkezett, hogy a soknemzetiségű országban a magyar nemzetiséget tekintik uralkodónak, a magyarosodás és a magyarosítás hivatalosan támogatandó. A néprajztudományban azonban továbbra is eleven maradt mind az egész országot kutatási színtérnek tekintő, mind az etnocentrikus avagy a saját nép vizsgálatát kiemelő törekvés. A trianoni békekötésig valójában egyik sem jutott túlsúlyra, noha erre végig mindkettőnek megvolt az esélye.

1.4. A trianoni békeszerződés után, a két világháború között Társulati élet a háború után még néhány esztendeig, az 1920-as évek első feléig, amíg a tudományos tartalékokból futotta, egy soknemzetiségű és soknyelvű ország (pontosabban: annak immár öröksége) néprajzi kutatásainak fóruma maradt. A békekötés okozta új helyzet ebben az értelemben a néprajz sajátos külön 26

A Magyar Néprajzi Társaság irattára. 1892. évi csomó


Bevezetés

szempontjából azért jelentett fordulatot, mert éppen a „kis Európa" terepét szüntette meg, az érdeklődés közvetlen ösztönzőit számolta föl, ami egyidejűleg a befelé fordulást, az etnocentrizmust erősítette. Kitekintve a következő évtizedekre, mégsem kell azt mondanunk, hogy a „kis Európa"-gondolat gyorsan és teljesen lehanyatlott vagy netán eltűnt a magyar néprajzból. Fontosnak tartotta az első magyar néprajzi kézikönyv, A magyarság néprajza (1933) bevezetése is. Viski Károlytól olvasható a második kiadásban hangsúlyosabban megfogalmazott mondat: „A magyarság néprajzi szintű műveltségállományát mindenek előtt a vele ma együtt élő és szomszédos népek, továbbá a történet folyamán vele kapcsolatban, érintkezésben volt népek vagy utódaik néprajzával kell összehasonlítanunk."27 A budapesti Néprajzi Múzeum 1943-ban a sűrűsödő bombatámadások miatt lebontott állandó néprajzi kiállítása a történeti ország nemzetiségeinek társaságában mutatta be a magyar anyagot. Távol áll tőlünk, hogy egy új helyzetben mindenáron kimutassuk egy régi fontos gondolat változatlanul mozgósító jelenlétét. Azért sem tesszük, mert a legnemesebb szándékok is nemegyszer kudarcba fulladtak. A magyarság néprajzában sem valósult meg Viski elképzelése a szomszédos népekkel és nemzetiségekkel való összehasonlítás, mert sem kellő forrásanyag, sem kellő korszerű ismeret nem volt hozzá. Az utóbbival kapcsolatban maguk a szóban forgó szomszédok is elmarasztalhatók. Az említett múzeumi kiállítás bírálható azzal, hogy politikailag célzatosan az 1918 előtti ország képét óhajtotta bemutatni. Egyfelől ezt aligha vitathatjuk, másfelől az is igaz, hogy rendezői valójában töretlenül folytatták az általunk fölvázolt hagyományt. Minden korábbi hasonló vállalkozás ugyanebben a társításban tárta a látogató elé a múzeum saját gyűjteményeit, egy soknemzetiségű együttest szinte egyedülálló európai példaként. Végül figyelmeztetünk arra, hogy bármiként alakulnak az államhatárok, a XX. századi néprajzi kutatások nyilvánvalóan sok más új szempontot vetnek föl a XIX. századi előzményekkel szemben, mellett és helyett. A nemzetiségi területek elcsatolásával nem folytatódott, nem is folytatódhatott azoknak Magyarországról kiinduló néprajzi vizsgálata. Az érdeklődés azonban nem múlt el, hanem fokozatosan alakult át a szomszédos népek iránti tudományos figyelemmé, miként azt Bartók Béla és Róheim Géza leginkább kiemelkedő példája, majd a fiatalabb nemzedékből Lükő Gábor, Gunda Béla és mások munkássága bizonyítja. Az utóbbiak az 1930-as évek elején, a társaság alapítása után több évtizeddel később jelentek meg a hazai tudományos életben. Bartók Béla nevéhez kapcsolódva, befejezésül pillantsunk még vissza a századelőre, a magyar művelődés s egyúttal a magyar néprajzi kutatás két jelentős alakja, az ő és Kodály Zoltán népzene-kutatói indulására, egy romolhatatlan, de nem igazán sokszor fölmutatott példára, a „kis Európa"-gondolat alighanem legnagyobb értékű megvalósulására. Ismeretes, hogy a magyar népdallal való megismerkedéssel szinte egyidejűleg vált bennük tudatossá, hogy annak eredetiségére hitelt érdemlően rámutatni a magyarokkal szomszédos népek zenéjének tanulmányozása nélkül nem lehet. Azt is tudjuk, hogy Kodály csak részben valósította meg a közös ifjúkori tervezések idekapcsolódó, rá eső feladatát, noha későbbi zenetörténeti-népzenekutatói tanulmányaiban élt a magyarok és szomszédaik zenei anyagának összevetési lehetőségével. Bartók viszont román, szlovák, horvát gyűjtések és tanulmányok mellett hamarosan török és arab népzenével is foglalkozni kezdett, ami vitathatatlanul jelzi, hogy már nemcsak az eredeti nemzeti zene forrása foglalkoztatta a népi dallamvilágban, hanem a zenei egzotikum és az újabb vagy a megismételt dallamlejegyzések nyomán egyre nagyobb mélységgel föltáruló változatosság is. Eljátszva a történelem kiszámíthatatlan szeszélyével, bár az efféle játék súrolja a történetietlenség határát, tegyük föl, ha Európa nyugati felének valamelyik etnikailag vegyes táján születik egy Bartókhoz hasonló érdeklődésű és érzékenységű művésztudós, például Sziléziában vagy Elzászban, ahol észlelni lehet a nyelvek, a kultúrák, a paraszti dallamvilágok különbözőségeit, nem valószínű, hogy olyan kontrasztokra és annyira ellentétes tartalmú zenei anyagra talál, mint Bartók Béla a történeti Magyarországon. Ő maga írásaiban és nyilatkozataiban többször utalt erre. „Nem véletlenül történt, hogy a népdalkutatás és a népdalból fogant magasabb zenei művészet éppen Magyarországon virágzott fel oly bámulatos módon. Magyarország földrajzilag mintegy középpontja Kelet-Európának és sokféle nemzetiségével, az első világháború előtti időben valóságos kicsinyített képe volt Kelet-Európa népi sokféleségének. Ez a népi sokféleség a népek állandó érintkezése következtében a népzene legkülönbfélébb és legváltozatosabb formáinak kialakulására vezetett; ez a magyarázata annak, hogy Kelet-Európa népzenéje oly bámulatosan gazdag népdaltípusokban és végeredményben népdalokban. Nem csoda, hogy éppen a kereszteződések középpontjában lévő Magyarország muzsikusai oly nagy érdeklődéssel fordultak e bámulatos zenei kincs felé." 28

27 28

Viski Károly, 1941. 15. Bartók Béla, 1966/1943. 604.


2. fejezet - Magyarok és szomszédaik 1. Erdély néprajza Korszerű Erdély-történetünk van, erdélyi néprajzi összefoglalónk korszerűtlen sincs. 1 Viski Károly, Szilády Zoltán, Gunda Béla és mások írtak összefoglaló tanulmányokat Erdély néprajzáról vagy külön csupán az erdélyi magyarokéról, de ezek nem emelkedtek túl a színvonalas ismeretterjesztés fokán.2 Legutóbb a néprajzkutató Kós Károly tekintette át a romániai magyarok népi műveltségét, ám neki sem sikerült a feladattal megbirkóznia. A közzétett anyag leíró jellegű, nélkülözi a történeti hátteret, általában nem haladja meg a kistáji összegzést. 3 E tekintetben a szászok és a románok sem mutatnak föl többet. Kivételként Adolf Schullerus a két világháború között készült tömör szász néprajza említhető.4 A szászok népességi arányukhoz képest és időarányosan is jóval nagyobb helyismereti és néprajzi anyagot gyűjtöttek és jelentettek meg, mint a magyarok.5 Joggal lehetünk büszkék arra a kiadványsorozatra, amit a romániai magyar néprajz az 1970-es évek elejétől mintegy évtizeden át az asztalra tett, de máig érezhető annak a hiánya, hogy a két világháború között szinte alig folyt magyar néprajzi munka Erdélyben, és az első világháború előtt sem volt olyan termékeny, mint amilyen lehetett volna, s kellett volna lennie. A szász szakemberek ezekben az időkben igen szorgalmasan dolgoztak. Ellenben a román kutatás az első világháború előtt még igen kevés eredményt mutatott föl. Azóta azonban a többségi lakosságarányhoz viszonyítva is felmérhetetlenül több az, amit a néprajz a románokról tud, mint a másik két népről. Akkor is így van, ha a szakirodalomban nagy egyenetlenségeket tapasztalunk. 1945 után például vallási vonatkozásai miatt nem foglalkoztak az európai összehasonlításban kiemelkedően gazdag népszokásokkal és hiedelemvilággal. Vannak más kutatási hiányok és akadályok is. Az erdélyi magyar néprajzi kutatások hagyományosan kényes területnek számítanak. A fokozott tudósi óvatosság is gátol; a magyar–román összehasonlító vizsgálatokra több mint száz esztendeje árnyékot vet a Vadrózsa-pör (1863). A kérdés önálló tanulmányt érdemelne. Miként magyaráztuk igazunkat, máskor hogyan próbáltuk elhárítani a szembekerülést, sőt olykor még a román álláspontra is igyekeztünk mentséget találni. Pedig Iulian Grozescu Kriza Jánost illető plágiumvádja egyszerűen igazságtalan volt, és sajnos kezdete hasonló áldatlan ütközéseknek. Később a történelmi vereségek már következményként hozták magukkal a védekező-magyarázkodó magyar állásfoglalásokat. 1945 előtt a magyar kutatás túlnyomólag – bár számszerűen viszonylag ritkán – a románságot ért magyar kulturális hatásokra figyelt. De már az 1930-as években gyökeresen változott a helyzet a pályakezdő Lükő Gábor és Gunda Béla kölcsönhatásokat számba vevő tanulmányaival. 6 1945 után a romániai magyar néprajzban újabb fordulat állott be, a román befolyás bemutatása került előtérbe. Védekezés volt ez a hivatalos román művelődés- és tudománypolitikával szemben, mely hol szívesen látta, hol szorgalmazta, majd erőltette az ilyen irányú vizsgálatokat. Védekezés volt a múlttal szemben is, a békében élés vágyának kifejeződése és a rosszul értelmezett történelmi lelkiismeretből fakadó kisebbrendűségi érzés palástolása. Akár meggyőződésből fakadt, akár nem, egyoldalúságával elfedte az igazságot. Hadd tegyem hozzá: tudjuk, hogy a néprajzi vizsgálatoknak nemhogy egyetlen, de egyáltalán nem központi feladata a kulturális elemek cseréjének nyomon követése. Tanulmányomban nem is ezen az úton kívánok elindulni, habár teljesen nem téveszthetem szem elől. Kővári László írta: „Erdély egy gazdag ismeretlen múzeum". 7 Ez a megállapítás a nagytáj egész kultúrájára vonatkozott. A magyar néprajztudományban nincsen részletesen kifejtve, de jól ismert, hogy tömegesen maradtak fenn régies elemek az erdélyi magyar népi műveltségben. Mi indokolta Kővári kijelentését? Miért volt kulturális múzeum Erdély a korabeli Magyarország határain belül? A késő feudális viszonyok archaikus vonásaiban kereshetjük a fő okokat. A Köpeczi Béla által szerkesztett Erdély története Miskolczy Ambrus által írt fejezeteiből szemléletesen kiderül, milyen gazdasági pangás jellemezte a reformkorban a Habsburg Birodalom távoli, keleti tartományát.8 A korábbi történeti szakirodalomban is felbukkannak ezzel a korszakkal kapcsolatosan az „elmaradottság", a „fejletlenség", a „megmerevedés" szavak. Mind valamifajta kikerülhetetlenül kötelező evolúciót sugallnak, amelynek Köpeczi Béla, 1986. Szilády Zoltán, 1936.; Viski Károly, 1940b.; Gunda Béla, 1940. 3 Kós Károly, 1976b. 4 Schullerus, Adolf, 1926. 5 Hienz, Hermann, 1960. 6 Lükő Gábor, 1936. 14–18.; Gunda Béla, 1937a.; Gunda Béla, 1943–1944. 7 Kővári László, 1852. VI. 8 Miskolczy Ambrus, 1986. 1195–1257. 1 2


Magyarok és szomszédaik

lépcsőfokait végig kell járni. Nyilvánvalóan nem így volt. Azonban vitathatatlanul léteztek a feudalizmusnak regionális típusai, melyek a történészi szóhasználat szerint „klasszikus", „teljesebb", „érettebb" vagy „kevésbé fejlett" változatokat testesítettek meg. Sajnos a magyar történetírás még csupán a kezdő lépéseket tette meg a gazdaság és a társadalom koronkénti táji eltéréseinek, regionális változatainak feltárásában. Lássunk néhány fontos vonást és körülményt Erdéllyel kapcsolatban! Az Erdélyi-medence földrajzi elzártsága eleve meghatározó. A nehéz megközelíthetőség, a környező magas hegyvidékek erősítették azt a másik földrajzi tényt, hogy a nagytáj távol esett a legfontosabb magyar igazgatási és kulturális központoktól. A magyar királyság három részre szakadásával a királyi Magyarországon folytatódott legszervesebben a középkori államiság. Vármegyéi egyidejűleg a nyugatról szomszédos osztrák örökös tartományokkal is összeköttetésben álltak. A hódoltságra már csak részlegesen terjedt ki a figyelmük és ellenőrzésük. Maga a hódoltság pedig, mint elszigetelő ék, hozzájárult Erdély külön útjának kialakulásához, ami kulturális és jogi eltérések mellett gazdasági és társadalmi folyamatokból való kirekesztődést is magával hozott. Mindez ugyan időben távol esik a XIX–XX. század néprajzi vizsgálataitól, de egyáltalán nem közömbös az újkori népi kultúra képének kialakulásában. Alapvetően fontos volt, hogy eltérően alakult a jobbágy-földesúr viszony Erdélyben és a szűkebb Magyarországon. Erdélyben nem adott ki az uralkodó központi úrbéri rendeletet, ezért maradtak szinte áttekinthetetlenek a jobbágyi kötelezettségek, és sosem alakult ki egységes telekrendszer. Ám hiányzott az igazi nagybirtok is. A meglévők széttagolódtak és viszonylag szerényebb jövedelmet biztosítottak. A gyakorta elszigetelten, parlagias körülmények közt élő földesurak a francia háborúkkal járó konjunktúra és a meginduló okszerű gazdálkodás idején is korszerűtlenebbül gazdálkodtak a szűkebb Magyarország hasonló nagyságrendű uradalmainál.9 Szintén lényeges körülmény a szabad parasztság számának magas erdélyi aránya. 1820-ban az adózó társadalmi rétegen belül 39,17% volt a telkes jobbágyok, 18,83% a zsellérek, 27,21% a szabadparasztok részesedése (a többiek egyéb kategóriákba tartoztak). Ugyanekkor a székely székekben 32,45%-ot, a szász székekben és vidékeken 67,99%-ot ért el a szabad parasztok népességi hányada.10 Nem valamiféle társadalomfejlődési pozitívumnak, különösen nem osztályharcos diadalnak kell tekintenünk ezeket a százalékos értékeket, sokkal inkább az archaikus viszonyok következményének és a lokális társadalom konzerválódásának. Nem meglepő, hogy a rendi szerkezet legfontosabb eleme, a három „natio" szövetsége is késő középkori formát őrzött meg 1848-ig. Szembetűnő a XIX. században már legfontosabb kulturális közvetítő közeg, a városi lakosság népességen belüli alacsony százalékos részesedése. 1847-ben az Erdélyi Nagyfejedelemség területén 11 szabadkirályi, 3 nemes, 50 mezőváros és 13 taxás helység volt (ebből egy község, ami nélkül 76 városi jogú települést lehetett összeszámlálni).11 Összehasonlításul idézzük, hogy 1844-ben csupán Sopron vármegyében 43, Vas vármegyében pedig 44 (összesen 87) városi jogú település létezett, amiből 4 rendelkezett szabad királyi, egy püspöki, a többi egyszerű mezővárosi privilégiumokkal.12 Az összevetés szándékosan meghökkentő. S bár nincs alkalom a részletesebb elemzésre, a városiasság fokának, a területnek és a lakosságnak közelebbi összehasonlítására, azt meg kell jegyeznünk, hogy a nagyszámú mezőváros hozzávetőlegesen azonos lélekszámú és többségben egyaránt falusias külsejű települést jelentett mind Erdélyben, mind Nyugat-Magyarországon. Ide kapcsolódva nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egy másik lehetséges kultúraközvetítő réteg, a köznemesség aránya Erdélyben a rendi társadalom utolsó évtizedeiben alacsonyabb volt a szűkebb magyarországiénál (3,5% és megközelítően 5%).13 Visszatérve Kővári metaforájához: hol a helye, mi a viszonya egymáshoz ebben a „múzeumban" a XIX. század elejétől a XX. század közepéig terjedő időben a három nép kultúrájának? Bennünket is óvatosságra int a Vadrózsa-pör emléke. De nemcsak ezért törekszünk fokozott tárgyilagosságra, hanem a kétségtelen értékminősítést, értékítéletet sugalló és már majdnem teljesen elkoptatott fejlődési különbségek emlegetése helyett más, pontosabb fogalmat is keresve. Tudva, hogy a magyarországi néprajzi leírások klasszikus anyaga a parasztságot elérő, majd átható ipari forradalom hatásainak idején keletkezett, kézenfekvő a szempont: mennyiben érvényesült az erdélyi népek körében az ipari forradalom befolyása, és mikor milyen arányú volt.

Barta Gábor, 1979. 228–242.; Barta Gábor, 1986. 482–514.; Berlász Jenő, 1941.; Berlász Jenő, 1958. 51–60.; Jakó Zsigmond, 1970. 7–25.; Makkai László, 1944. 467–488.; Szendrey István, 1963.; Szentgyörgyi Mária, 1962. 30–39.; Trócsányi Zsolt, 1956. 29–43., 50–63., 85–92.; Trócsányi Zsolt, 1966a. 48–65., 137–139.; Trócsányi Zsolt, 1966b; Trócsányi Zsolt, 1986. 981–998. 10 Csetri Elek – Imreh István, 1980. 45., 47., 50., 55., 115. 11 Kővári László, 1847. 166–167. 12 Bárándy János, 1842–1844. 13 Csetri Elek – Imreh István, 1980. 60. 9



Közbevetőleg két dolgot kell megjegyezni: 1. folyamatról van szó, amely a hagyományos műveltség és társadalom bomlását és átalakulását hordozza ; 2. ez a folyamat végső soron a polgárosulás felé mutat, noha maga a fogalom az erdélyi parasztsággal kapcsolatosan problematikus. A paraszti polgárosulás a magyar néprajzi szakirodalomban gyakran említett, de kifejtetlen kérdéskör. Magam legfontosabb elemeit – jelen tanulmány összefüggésében – a következőkben látom: az írásbeliség előretörése a szóbeliséggel szemben; modern urbanizációs hatások erőteljes befolyása az életmódra (pl. a gyáripari termékek elterjedése a háziipari tárgyak helyett); laicizálódás; a vállalkozó hajlam és a kisáru-termelői tudat jelentkezése és elterjedése; a politikai érdeklődés és a nemzeti azonosságtudat kialakulása. (A fölsorolás nem teljes, a sorrend nem jelent fontossági rangsorolást.) Ha ezeket a szempontokat alkalmazom a három erdélyi nép összehasonlításában, kirajzolódik egy jellegzetes szerkezet. A szászok az összefüggő német területekről mint legfontosabb kulturális viszonyulási bázisukról tekintve egyértelműen archaikus népcsoportnak minősülnek. A két világháború közötti Sprachinselforschung (nyelvszigetkutatás), mint minden keleti német szórványra, így is tekintett rájuk. Ellenben ha Erdély belső viszonyait nézzük, vitathatatlanul ők a legpolgárosultabbak. Kővári írta róluk idézett statisztikájában: „Csupán az erdélyi szász az, melynek vérében látszik lenni az ipar." „Alig van szász, aki írni, olvasni ne tudna." 14 Az első mondat a szász városok hagyományos kereskedő-iparos szerepkörére utalt. A második annak eredményét összegezte, hogy a szász lutheránus egyház 1722 óta az összeadandó jegyespároktól megkövetelte az írniolvasni tudást, ami egyébiránt több más evangélikus vallású országban hasonlóképpen alakult. A XIX. században, a romantikus nemzetkarakterológia divatja idején ilyen jelzőket olvashatunk a szászságról: takarékos, józan, rendszerető, szorgalmas, önző, elzárkózó, hálátlan, türelmetlen, hatalmaskodó. 15 Sajátságos keveréke ez az előjogait féltékenyen védő, ugyanakkor polgárosuló parasztnak, annak hogy a szászok valóban szívósan ragaszkodtak középkori különállásuk maradványaihoz a polgári korszakban is. A rendi-területi szervezet végleges megszűnése (1876) után megmaradtak például a helyi szinten igen fontos szerepet betöltő szomszédsági intézmények (Nachbarschaft), a legények (Bruderschaft) és a leányok (Schwesterschaft) szervezetei, sőt számos új típusú (polgári) egyesülettel, főleg gazdasági célú társulással egészültek ki.16 (Közbevetőleg megjegyezni való, hogy a részben letelepedésükkor kapott, illetőleg utóbb kialakított szász helyi autonómiákhoz hasonló társadalmi intézmények – miután átvészelték az abszolutisztikus rendszereket Nyugat-Európában – a polgári demokrácia nélkülözhetetlen pilléreivé váltak.) Ezek a helyi szervezetek azonban 1920 után fölmorzsolódtak a román királyságban, egy olyan államban, amely nemhogy nehezen tűrte, hanem – hagyományaiból hiányozván – valójában nem is ismerte őket. Az osztrák–magyar dualizmus idején azonban még alkalmasak voltak arra, hogy a polgári átalakulás kérdéseivel szembekerülve, okos és tervszerű értelmiségi és egyházi vezetéssel sikerüljön egy avult rendi tudatú népcsoportot átvezetni a tőkés társadalomba. Korszerűsödött az identitás, s ennek segítségével virágzó kisparaszti társadalmat teremtettek. A XIX. század derekán még maradisággal és bizalmatlansággal vádolt szász parasztok viszonylag hamar, néhány évtized alatt belátták a modernizálás szükségességét. A század elejére – különösen a Barcaságon – a szász vezetésű községek tekintélyes részében villanyvilágítás, járda, mezőgazdasági gépek, kaszinók és a polgári városias életmód egyéb velejárói megtalálhatók voltak. Közben azonban hagyományos szokásaikhoz, sőt viseletükhöz is ragaszkodtak.17 A székelyeknél ugyanez nem következett be. Részint természeti és társadalmi adottságaik kedvezőtlenebbek voltak, részint helyi vezetésük céltudatossága hiányzott. A szászokénál kevésbé differenciált, de mégis meglévő helyi autonómiáik nagy része épp a kiegyezés korában szűnt meg. A magyar–szász kulturális kapcsolatok kutatása méltatlanul elhanyagolt. Ebben mindkét fél hibás. Magyar oldalról ma szinte egyedül Nagy Jenő nevét említhetjük, akinek életművében a szász tudományos kutatások ismertetése és értékelése, valamint a művelődéstörténeti kölcsönzések vizsgálata fontos helyet foglal el. 18 A számunkra oly kedves régi stílusú erdélyi magyar népművészet (kerámia, bútorfestés, hímzések, viselet) bölcsőjénél a gótikus és reneszánsz ihletést közvetítő fejedelmi és főnemesi udvarok mellett egyenrangúan ott álltak a szász városok is. Nagyon keveset tudunk arról, hogyan történt mindez. 19 Kővári László, 1847. 216., 291. Orbán Balázs, 1868–1873. VI. 20–21.; Sárközi Zoltán, 1963. 100. 16 Schuller, Gustav, 1896. 12–19.; Weintrich Frigyes, 1899. 692–694., 700–702.; Dorner Béla, 1910. 73–82.; Neugeboren Emil, 1913. 94– 107. 17 Dorner Béla, 1910. 94–114.; Jekelius, Erich, 1929.; Retzlaff, Hans, 1934. 18 Nagy Jenő, 1984. 199–252, 259–297. 19 Néhány példa a szóba jöhető szász összehasonlító irodalomból: Sigerius, Emil, 1940.; Bielz, Julius, é. n.; Treiber-Netoliczka, Luise, 1968.; Capesius, Roswith, 1969.; Capesius, Roswith, 1977.; Capesius, Roswith, 1983.; Zelgy, Theo, 1980. 14 15



A magyar–szász viszony a fejedelmi korban a rendi ellentétek miatt megromlott, hagyományosan és tartósan feszültté vált a legutóbbi időkig. Végső soron ezzel az ellenérzéssel függ össze, hogy némelyik szász etnográfus például szívesebben elismeri a román befolyást a szász öltözetre, mint a magyart.20 Magyar és szász kutatók egyet nem értését szemléletesen példázzák a szász népviselet egyik reprezentatív darabjának, a szelindeki (Szeben megye) hímzett szűrnek az eredetéhez fűzött magyarázatok. Györffy István „ősi soron" erdélyinek mondja, azaz szászok által átvett magyar hagyatéknak sejteti. Luise Netoliczka elismeri, hogy távoli rokona a magyar cifraszűrnek, de nem átvétel, hanem középkori német mintára megy vissza. Julius Bielz szerint szász városi polgároktól került falura. Carl Göllner azt állítja, hogy előképe a Németországból hozott lovagköpeny lehetett. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az osztrák Arthur Haberlandt magát a magyar szűrt dák ősforma leszármazottjának véli, és talál hozzá ősgermán párhuzamot is, akkor – azt hiszem – érzékeljük a hasonló kérdésfölvetések megválaszolásának nehézségeit.21 Az erdélyi románok helyzete – az általuk fölvázolt szerkezetben – éppen fordítottja a szászokénak. Moldvához, Havasalföldhöz, Dobrudzsához viszonyítva a legpolgárosultabbak, ha egyáltalán lehet 1920 előtt az imént vázolt szempontok szerint a román tömegekkel kapcsolatosan paraszti polgárosulásról beszélni. Véleményem szerint csak egy-egy családra vonatkozhat az ismertetett szempontrendszer. Kivételt legfeljebb – Erdélyen kívül – a bánsági, az ottani németekkel együtt lakó románok jelenthettek. Erdélyi viszonylatban viszont a románság a legarchaikusabb népcsoport. Ezen a minősítésen nem változtat, hogy a kultúra régiességének is kitapinthatóak voltak a fokozatai, pl. a barcasági vagy a Szeben környéki és az érchegységi román csoportok között. A román szakirodalomban hiába keressük az általunk fölvetett nézőpontokat, tengelyében a három ún. „történeti ország" egységének bizonyítása áll. Például Nicolae Dunãre, a közelmúlt évtizedek erdélyi román etnográfiájának egyik legtöbbet dolgozó kutatója az általa szerkesztett nagy terjedelmű barcasági monográfiában a területet, ahol az oklevelek tanúsága szerint a történelem során a románok a magyarok és a szászok után bukkantak föl, a „három ország" tengelyének, találkozási pontjának nevezi.22 A barcasági román tanulmányokban általában, sőt olykor szász szerzők írásaiban is nagy hangsúlyt kap az erdélyiek és az óromániaiak változatos kapcsolatainak bemutatása, mint az elképzelt régi román egység bizonyítéka.23 A kapcsolatokat (kereskedelem, munkaemigráció, legeltetés, bevándorlás) a magyar szakirodalom sem tagadja, hiszen annak tevékeny részese volt Erdély másik két népe is, a történeti-jogi érvelés azonban és természetesen hiányzik a magyar értelmezésekből. Számunkra fontos a Kárpátokon átnyúló kapcsolatok ténye, hiszen hozzájárul annak magyarázatához, hogy az erdélyi románság népi kultúrájának számos területe – noha különbözik az óromániaitól is – miért sokkal inkább más, mint az erdélyi magyar és a szász. A délről bevándorlók, a Kárpátokon túli tájakkal kapcsolatot tartva őrizték meg eltérő kulturális arculatukat. 24 Az erdélyi népi kultúra archaikus arculatának megítélésében a megállapítás szintjén nincs vita a magyar és a román néprajztudomány között, annál inkább az értelmezésben, mert a román oldalon ez is alá van rendelve a hivatalos történelemszemléletnek. Nem túlzás és nem sarkítás, hogy a román szakirodalomban általános az a vélemény, hogy ami etnológiai-etnográfiai értelemben „ősi" vagy ezzel egyenértékű szóval „primitív" eszköz, munkamód, tárgy, tehát a terület legrégiesebb kulturális rétegébe sorolható, az vitát kizáróan román, ugyanis – hangzik az érvelés – Erdély őslakossága a mindig azon a földön élő románság volt, így a legkorábbi kulturális örökség csakis tőle származik. A felfogás nem új, már Gunda Béla is bírált egy Simion Mehedinþi szerző által írt röpiratot, mely 1942-ben prehisztorikus eredetű néprajzi adatokkal igyekezett bizonyítani a dákoromán folytonosságot.25 Barbu Slãtineanu, a XX. század első felének neves román népművészet-kutatója, az erdélyi kerámiáról értekezvén, azt állította, hogy a magyarok a díszedénykészítést a szászoktól, a mázatlan edény korongolását az őslakos románoktól vették át, hiszen a nomád hódítóknak nem lehetett kerámiakultúrájuk. 26 Népviselettel foglalkozó, összefoglaló jellegű, román néprajzi munkákban elmaradhatatlan a római Traianusoszlopon és az adam-clisi-i domborművön fönnmaradt ábrázolásokra való utalás. E szerint a dákok ókori öltözete és a XX. századi román népviselet között folyamatos a kapcsolat. 27 Szinte szükségtelen megjegyezni, Bielz, Julius, é. n. 19–22. Györffy István, 1930. 191–194.; Netoliczka, Luise, 1941. 119.; Bielz, Julius, é. n. 18.; Göllner, Carl, 1984. 20., 27.; Haberlant, Arthur, 1936. 197. 22 Dunãre, Nicolae, 1972–1973. I. 85–105. 23 A kérdés irodalma igen terjedelmes. Néhány történeti példa: Dan, M. – Goldberg, S., 1958.; Göllner, Carl, 1961.; Manolescu, Radu, 1965. A néprajz területéről elsősorban Dunãre, Nicolae, 1977. 43–54., 238–258. írásai említhetők. 24 Gunda Béla, 1937a.; Gunda Béla, 1941.; Földes László, 1982. Több történeti tanulmányban foglalkozott a Kárpátokban átjáró kereskedelemmel. Miskolczy Ambrus. Kutatásait utóbb könyvben foglalta össze: Miskolczy Ambrus, 1987. 25 Gunda Béla, 1942a. 26 Slãtineanu, Barbu, 1972. 188–195. 27 Vlãdutiu, Ion, 1973. 355.; Moise, Ilie – Klusch, Horst, 1980. 28 + az 1. és 3. tábla. 20 21



hogy a XX. századi román parasztviselet elődjét a középkorban Európa nagy részén hordták, és kései fennmaradásáról nem csak a román nyelvterületen találunk adatokat. Még olyan nemzetközi hírű tudós is, mint Henri H. Stahl szociológus merész ahistorikus magyarázatokra ragadtatja magát, amikor az őslakos státust akarja igazolni. A román faluközösségi rendszert ókori eredetűnek mondja. A korai újkorig visszanyúló meglehetősen szerény írásos anyag mellett, mivel „a barbár népvándorlás ezer éve alatt nem fejlődhettek ki", a logikai érvek pótolják a hiányzó bizonyítékokat. 28 Hasonló példát nem egyet lehetne még fölsorolni. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy a XIX–XX. századi román népi kultúra hallatlanul gazdag régies elemekben. Valójában miről van szó? Amikor a tudatos néprajzi gyűjtés elkezdődött, a román falvakban még olyan viszonyokat talált, amilyeneket nyugatabbra már nem, legfeljebb nyomokban lehetett látni. A kései feudalizmus népi műveltségét jellemző gazdag középkori örökség nyújtott lehetőséget az idézett értelmezésekre. Az azonos nyelvű kultúraközvetítő rétegek gyengesége hozzájárult ennek a helyzetnek a kialakulásához. Ismeretes, hogy a középkor végén társadalmilag fölemelkedő előkelő román családok, tagjaivá válván a „natio hungaricá"-nak, elhagyták nemzetiségüket. Román nemesség alig volt. Még szembetűnőbb a városi lakosság arányának alacsonysága. Az 1910. évi népszámlálás szerint a „Királyhágón túl", ami megfelelt a történeti Erdély területének, 346 567 városlakót írtak össze, a teljes lakosság 12,9%-át. Ezek 59,36%-a magyar, 16,26%-a német, 23,64%-a román nyelvűnek mondta magát, a többiek egyéb anyanyelvűek voltak. Saját népességet tekintve a magyarok 22,40%-a, a németek 24,07%-a, a románok 5,56%-a lakott a városban. A két törvényhatósági jogú és 27 rendezett tanácsú város közül 19-ben a magyarok, 5-5-ben a németek és a románok alkották a legnagyobb nemzetiségi csoportot. 17-ben a magyarok, egyben a németek, négyben a románok voltak abszolút többségben. Hét városban egyik nemzetiség sem került abszolút többségi helyzetbe. 29 Gyakran értetlenül állunk a magyarokat és a románokat szembeállító idegenség előtt, legyőzhetetlennek és megfejthetetlennek látjuk, mert okait valójában nem ismerjük. Nem csak történelmi érdekellentétekről van szó. Ne felejtsük, hogy Európa egyik legélesebb és legtartósabb kulturális határa századokon át Erdély határán, illetőleg a magyar és a román etnikum között húzódott. A nyugati és a keleti egyházhoz tartozásra, valamint ezek napjainkig ható következményeire gondolok. Meghatározó volt a vallás és vele szorosan összefonódva a kulturális orientáció, amely megannyi szellemi és művészi áramlat és stílus elfogadásával vagy elutasításával járt. Ha pedig túltekintünk a Kárpátokon, ott más társadalmi viszonyokkal és szerkezettel, más jogtudattal és jogérzettel találkozunk. Az egyén és a közösség szerepe eltér attól, amit Erdélyben, a nyugat-európai kultúra kisugárzását befogadó, bár annak fő centrumaitól igen messze eső kis tartományban tapasztalhatunk. Nem hiszem, hogy túlzok, ha ismételten fölhívom a figyelmet ennek napjainkig tartó érvényére, a két nép kulturális és mentalitásbeli másságának tényére.30 Az általunk fölvázolt hárompólusú szerkezetben a magyarok a szászok és a románok között helyezkednek el. Említettem, hogy a teljes magyar nyelvterületet számba véve, Erdély archaikus nagytáj. Ez azonban nem jelenti az erdélyi magyar vidékek kultúrájának azonosságát. Nagyon jellegzetes különbségek alakultak ki. Előfeltevésként a hajdani privilegizált helyzetre gondolva, fölmerülhet a Székelyföld központi szerepe, melyhez a vármegyei szigetek és szórványok peremként viszonyulnak. Ezt az elképzelést azonban a jelenlegi ismeretek alapján nem lehet igazolni. Részben, mert a Székelyföldön belül is akadnak nyitottabb és zártabb, régiesebb műveltségű területek, részben, mert a vármegyei magyarok közt is megtaláljuk ugyanezt a változatosságot. Részletes áttekintésem tanulsága szerint, melynek bizonyító anyagát itt helyhiány miatt nem idézhetem, Kalotaszeg, Kolozsvár-Hóstát, a Barcaság, Alsó-Háromszék és Torockó a legnyitottabbak, a Mezőség, Gyimes, Kászon és az észak-erdélyi kis szórványok a legzártabbak. A tagolás a paraszti polgárosulás fokozataira is utal, bár tudjuk, hogy a magyar népművészet új stílusai és a velük párhuzamos jelenségek nem vagy igen későn, megszűrve jutottak Erdélybe, és számos más, a népi kultúrában a XIX. században a szűkebb Magyarországon diadalmasan elterjedő újításról ugyanez mondható el.31 A magyaroklakta tájegységek egyenkénti jellemzése helyett néhány olyan példát idézek, amely a három nemzetiség viszonyait és kölcsönhatását szemléletesen állítja elénk. Martin György több tanulmányban foglalkozott az erdélyi magyar és román táncokkal. Igen jellemzőnek és fontosnak tartom azt a megállapítását, hogy az erdélyi román táncok közt is éppúgy a páros és szólótáncoké a döntő szerep, mint a Kárpát-medence Stahl, Henri H., 1987. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 42., Budapest 1912. 30 A román mentalitás eltérő voltáról történeti távlatba helyezve, lásd Borsi-Kálmán Béla, 1984. 17–77. A történeti szociológia és politológia eszközeivel elemzi a más jelleget: Schöpflin György, 1987. 31 Kresz Mária, 1956. 24–30., 103., 106.; Hofer Tamás – Fél Edit, 1975. 36.; Ortutay Gyula – Katona Imre, 1970. II. 725., 730.; Martin György, 1977.; Vargyas Lajos, 1976. I. 172–173. 28 29



minden más nemzetiségénél. Ez azért szembetűnő, mert a Kárpátoktól délre, az egész Balkánon egy régiesebb európai táncdivat, a körtánc az általános. Ilyen a román nemzeti tánccá lett hora is, amely azonban nem a föltehetően egykor létező, de elfelejtődött középkori előzmény fölújulása, hanem a nemzeti propaganda hatására a XIX. századtól terjedt el az erdélyi románság körében, akár a magyar műtánc eredetű csárdás sok magyar vidéken. A képen semmit sem változtat az elszórtan az erdélyi román tánckincsben is föllelhető archaikus leánykörtánc, mert ugyanez ugyanilyen elszórtan távoli magyar, szlovák és lengyel hagyományban is megvan.32 A viselet nemzetiségi azonosító szerepére már az emlékíró báró Apor Péter is fölfigyelt (1736). Van öltözékdarab, mely dicstelen pályát járt be. A „bocskoros oláh" a lenézés kifejezésévé vált akkor, amikor az erdélyi magyaroknak még tekintélyes része munkába szintén bocskort húzott. A különbözni akarás tetszik ki a következő idézetből, holott valójában a polgárosulással járó divatváltásról van szó. „A haj fonásával a magyar ember azért hagyott fel, mert nem akart oláhnak még látszani sem" – írta Jankó János 1892-ben.33 Az etnográfus Kós Károly tanulságos tanulmányt készített az erdélyi szoknyafélékről. Ebből kiderül, hogy a régiesebb lepelszoknyát (katrinca) Gyimes kivételével, ahol a magyar nők öltözetének szerves tartozéka, csak románok hordták a XX. században. Ellenben a szabott rokolya a magyarok és a szászok jellegzetes viselete34. Sokszor meglepően semleges tárgyak nyertek etnikus kötöttséget. Ugyancsak Kós Károly dolgozta ki az erdélyi guzsalyok tipológiáját. Ennek részletesebb elemzéséből megállapítható, hogy az övbe tűzött rúdguzsalyt túlnyomólag románok, a talpas guzsalyt magyarok és románok vegyesen (a Szilágyság, Észak-Erdély, Mezőség és a Székelyföld nagy részének tájain), végül a székes guzsalyt elsősorban magyarok és szászok használták (Kalotaszeg, Közép- és Dél-Erdély) a XX. század első felében. (A képet a kerekes rokka szórványos elterjedése színezte.)35 A rúdguzsalyon szinte egész nap, jövet-menet, más-más munkába igyekezve, minden percet kihasználva, fontak, mert a háztartást csak így tudták kellő mennyiségű textillel ellátni. A talpas és a székes guzsaly viszont helyhez kötött tevékenységet igényel, fonóban dolgoztak vele egy fejlettebb üzemszervezet és időbeosztás, azaz polgárosulási tendencia megnyilvánulásaként. Az etnikus szimbólumok viszontagságaira gondolva, talán örülhetünk annak, hogy a guzsaly nem került be közéjük. A hosszú ideje tartó nemzetiségi egymás mellett élés természetesen – mint bárhol a világon – Erdélyben is számos kölcsönösséget eredményezett.36 Hálás kutatási terület az árucsere néprajza, amelynek kiemelkedő kutatója ugyancsak Kós Károly. Az alsójárai magyar fazekasok nagyrészben románoknak, a zalatnai magyar szűcsök szintén nekik dolgoztak, míg a bedecsi (Kalotaszeg) román ácsok gyakran magyar megrendeléseknek tettek eleget. Tudunk vegyes nemzetiségű falvak rendszeres közös kalákáiról, a mezőségiek tiszteletből eljárják egymásnak egy-egy táncát, meghallgatják egymás zenéjét a mulatságokban, részt vesznek a másik nemzetiségi közösség halottjának torán.37 A szöveges és zenei folklór számos helyi átvételről tanúskodó példát szolgáltat. Faragó József a román balladakölcsönzésekből mutatott föl egy sorozatot.38 Ilyen adottságok között nem lehet csodálkoznunk a gyakori félreértéseken és értelmezési zavarokon, amelyek a saját népi kultúra minősítését is kísérik, nem csak az összehasonlító vizsgálatokban bukkannak föl. Mailand Oszkár dévai tanár, az erdélyi magyar és román népköltészet kiváló gyűjtője egyik XX. század eleji útjáról jegyezte föl, hogy a marosszéki Szentgericén megbírálta a legények vasárnap délutáni táncát. Azt állította, hogy román, amit sem a legények, sem a falu bírója nem fogadott el, tiltakozván régi székely szokásaik eredetiségének kétségbe vonása miatt. A följegyzésből nem derül ki, pontosan mi volt a vita tárgya. 39 Gyanítható, hogy hasonló történt, mint az 1970-es évek elején, amikor a magyarországi táncházakban elterjedt a mezőségi népzene divatja, s az idősebb nemzedékbeliek új stílusú népdalainkhoz szokott fülének az is „románosnak" hangzott. A néprajztudomány még nagyon sok hasonló kérdésre nem tud kielégítő választ adni. Sok a fehér folt ismereteink képzeletbeli térképén. Ezek előítéleteket táplálhatnak, nem pedig a népi kultúrák eltérésének tárgyilagos szemléletét. Aligha kell hangsúlyozni, annyira nyilvánvaló, mily fontos lenne, mennyire sürgető Erdély néprajzának kutatása. De az is igaz, hogy a hozzáférhető anyag elemzésének lehetőségével sem éltünk mindig, vagy nem kellő mélységben. Tartozásunk e téren is tetemes. Az általunk fölvázolt modell tanulságait csak ezek törlesztésével lehet kiaknázni. Az, hogy egy nagytáj – jelen esetben Erdély – egészében archaikus kultúrájú, önmagában még nem érték. Hiszen láttuk, ez a minősítés Martin György, 1977. 44.; Martin György é. n. 65., 120., 220–221.; Martin György 1979. 275–288.; Kallós Zoltán – Martin György, 1969–1970. 208–230. 33 Jankó János, 1892. 86. 34 Kós Károly, 1964. 35 Kós Károly, 1890. 108–130. 36 Faragó József, 1983. bibliográfiája gazdagon tájékoztat a magyar–román kapcsolatokról. 37 Kós Károly, 1972. 9–51.; Kós Károly, 1976a. 326–381.; Kós Károly, 1980. 278–331.; Kresz Mária, 1979. 36–38. 38 Faragó József, 1977. 395–544. A magyar–román–szász kölcsönzésekre lásd összefoglalóul Markel, Hanni, 1973. 39 Mailand Oszkár, 1905. XVII–XVIII. 32



mennyire viszonylagos lehet. A régies jelleg lehet éppoly szegényes vagy egyszerű, mint ellenpárja, az újkori, polgárias népi kultúra. Sőt, a régies kultúra természeténél fogva általában egyetemesebb, nemzetközibb, eredetileg jóval nagyobb területi egységeket átfogó, mint a sok helyi változatot teremtő újabb kulturális divatok és rétegek. Ennek egyik legszemléletesebb példáját nyújtják a népviseletek, épp az idézett román példák valós történeti háttere is. A régiesség, ha pusztán „ősiséget" jelent, azaz a művelődés ismert legkorábbi fokát, természetesen becses a tudomány számára, ám – úgy vélem – még inkább az, ha viszonyítási lehetőségként jelenik meg. Tehát a magyar népi műveltség időben és térben elkülönülő rétegeit és változatait az erdélyi archaizmusok még határozottabban kirajzolják az újabb stílusokkal, életmódbeli változásokkal szemben. Martin György idézett tánckutatásai élénken példázzák, miként adtak magyarázatot az erdélyi táncok a Kárpát-medence több más népe tánckincse múltjának értelmezéséhez. Nemcsak táji változatosságról van szó, hanem történeti mélységek föltárulásáról. Martin megtalálta Erdélyben azokat az előzményeket, amelyek az új stílusú dunántúli és alföldi táncok kialakulásához vezettek, de ott a kutatás már nem találkozhatott velük. Ebből a nézőpontból szemlélve a román és szász népi kultúra is föltétlenül differenciáltabb. Az egész magyar nyelvterületre gondolva, annak a néprajzi képnek, amelyet a klasszikus etnográfiai leírások és folklórgyűjtések rögzítettek, amelynek egyedisége és jellegzetessége összetettségében rejlik, Erdély adja a koronáját. Az erdélyi összehasonlító vizsgálatok egyfelől kiemelik a magyar népi kultúra nyugati kötődéseit, másfelől megjelölik keleti elhatárolódásait és kapcsolatait is. Ha a Lajtát átlépve érünk a Kárpát-medencébe, műveltségünknek ezt az arcát nem látjuk, sőt ellentétes benyomásaink támadnak. Ha viszont az Ojtozi-szoroson keresztül érkezünk, beleütközünk ebbe a meghatározottságba. Szándékosan kerültem eddig a magyar népi kultúra „kelet–nyugat közötti", égtájak szerinti értelmezését, mert a most elemzett témakörben üresedőnek érzem, s mert ezt az érdemes gondolatot az utóbbi évtizedekben nem sikerült megújítanunk, elegendő új tényanyaggal föltöltenünk. Tagadhatatlan azonban ennek a beállításnak a változatlan jogosultsága. Legutóbb a történetírásban Szűcs Jenő vázolta föl – Bibó István nyomán – Európa nagy régióinak határait.40 A néprajz sokat segíthet a zónahatárok pontosabb megragadásában. Ez ad az erdélyi kutatásoknak még nagyobb távlatot, földrészünkön páratlan terep tanulságait kínálva.

2. Gyermekcsere és nyelvtanulás Idegen nyelvet legkönnyebben élő nyelvi környezetben, huzamosabb tartózkodás útján lehet elsajátítani. Ennek megfelelően a világ számos pontján ma is szokás, hogy a legfogékonyabb korban lévő gyermekeket vagy serdülőket közelebbi vagy távolabbi, más nyelvet beszélő vidékre küldik nyelvet tanulni. Az 1918 előtti Magyarországon a nyelvtanulásnak ez a módja intézményként működött és minden nagyobb nyelv megtanulását szolgálta, elsősorban a magyarét és a németét. A szokás vagy viszonossági alapon nyugodott, azaz nyelvtanuló gyereket küldtek cserébe, és ugyanattól a családtól fogadtak helyette egy hasonló korú másikat, vagy egyoldalúan csupán elküldték a gyereket nyelvet tanulni egy másik helységbe egy kiválasztott családhoz. Európai viszonylatban Magyarországon igen hosszú ideig használták a közigazgatásban a latin nyelvet. 1844ben váltotta föl a magyar, melyet abban az évben nyilvánítottak hivatalos nyelvvé. Megelőzően – legalábbis elméletileg – bármilyen anyanyelvű művelt embernek elegendő volt latinul tudnia, vagyis a soknemzetiségű ország legfontosabb közvetítő nyelvét ismernie. A valóságban azonban sokszor másként alakult a helyzet. Különböző érdekekből sokan több nyelvet megtanultak, az anyanyelvük mellett rendszerint azt, amely kisebb vagy nagyobb körben közvetítő szerepet játszott, de nem volt azonos a latinnal. A magyar nyelv a XVI. században, a reformáció idején vált a szépirodalom, de nem a politika és a tudomány nyelvévé. A középiskolákban csak a XVIII. században kezdtek egy-egy tárgyat magyarul tanítani, az oktatás nyelve azonban csak a XIX. század első harmadában vált általánosan magyarrá. Addig tehát a középiskolákban nem volt diszkriminatív nyelvtanulási kényszer, hiszen senki sem az anyanyelvén tanult. Minthogy a XIX. század közepéig nem volt általános sorkötelezettség sem, ami a modern, többnyelvű társadalmak egyik leghatékonyabb nyelvtanító intézménye, az anyanyelv mellett egy második vagy harmadik élő nyelv elsajátítása önkéntes alapon állt. Akkor is igaz ez, ha a valóságban a közvetítő nyelvek mégis gyakran kizárták a választás lehetőségét, de ez a kényszer addig senki nemzeti érzését és identitását nem sértette, míg nem ismerték az államnyelv és a hivatalos nyelv fogalmát. A közvetítő nyelvek elsajátítása természetes érdeke volt annak, aki meg akart felelni saját társadalmi osztálya, rétege, csoportja különböző (műveltségbeli, szakmai, vallási stb.) szükségleteinek és előírásainak.

40

Szűcs Jenő, 1983.



Az említett nyelvtanuló szokás kezdeteit nem ismerjük. Pontosan nem tudjuk, mikor vált rendszeressé és általánossá. Már gyakori lehetett 1629-ben, mert a nagyszombati egyházmegyei zsinat a római katolikus egyházi temetés megtagadásával fenyegette meg azokat a szülőket, akik gyermekeiket akár kézművesség, akár nyelvek tanulása végett protestáns családokhoz adják.41 Az ellenreformációs törekvések hatálya ebben az időben éppen azokra a területekre, Nyugat- és Észak-Magyarországra terjedt ki, amelyeken a XIX–XX. században is a legélénkebb volt a gyermekcsere szokása. A terület városaiban élő német–magyar–szlovák etnikumú polgárságot és értelmiséget a magyar művelődéstörténet „hungarus"-nak nevezi, a magyar államban élés tudatára és arra utalva, hogy nem ismerte a nyelvi nacionalizmust, ellenben praktikus okokból megtanulta egymás anyanyelvét, ezáltal szimbolizálta is a korabeli soknyelvű Magyarországot, Hungáriát. Valószínűleg többnyelvű volt anyanyelvre tekintet nélkül a felső-magyarországi nemesség jelentékeny része, különösen az iskolázott réteg. A református Ráday Pált (aki nem sokkal később fontos politikai szerepet játszik), mint előkelő észak-magyarországi nemesi család sarját, 1693-ban szülei Selmecbányára, majd Körmöcbányára küldik evangélikus iskolákba, egyúttal a német nyelv elsajátítására. 42 A más nyelvi környezetben tanulás leginkább a felföldi evangélikus polgárságból kikerülő diákokat jellemezte. Az újkori Magyarországon az ellenreformáció lezárulása után az evangélikusok nagyobb része német és szlovák, kisebb része magyar volt, de egyházszervezetük – kivéve az erdélyi szászokat – nemzetiségileg nem tagolódott. Az evangélikus kollégiumokban tanuló diákok, akiknek többsége a XVIII. században papnak készült, nem tudhatták, vajon tanulmányaik végeztével milyen nyelvű – esetleg többnyelvű – gyülekezetbe kerülnek, érthetően igyekeztek eleve mind a három nyelvet megtanulni. Korának kiemelkedő tudósa, Bél Mátyás (1684–1749) magyar–szlovák vegyes házasságból, szlovák településen született. Előbb magyar környezetben tanult Losoncon, majd németek között Pozsonyban és Besztercebányán, végül, mielőtt Halléba utazott egyetemi tanulmányokat folytatni, ismét magyar környezetben tartózkodott két évig a Dunántúlon, Veszprémben és Pápán. 43 Ugyancsak evangélikus lelkész volt a XVIII. század második felének neves tudósa, Tessedik Sámuel (1743–1820), aki pozsonyi tanulóévei közben utazott a magyar etnikumú Debrecenbe a nyelvet jól megismerni. A reformátusok nyelvi helyzete eltért az evangélikusokétól, ugyanis aki a református vallást követte, az igen kevés kivétellel magyar anyanyelvű volt. A német nyelv megtanulása elsősorban azért lehetett és volt a református diákok célja, mert protestáns egyetem nem lévén Magyarországon, a XVIII. században ők is, akár az evangélikusok, NyugatEurópában főleg – a latint fokozatosan akkor már elhagyó – német egyetemeken egészítették ki főiskolai tanulmányaikat. Mindamellett a XVIII. században nem lehetett általános és magas színvonalú a német nyelvismeret Magyarországon (természetesen a németeket nem számítva). Bél 1718-ban azzal az indokkal írt német nyelvtant latin nyelven, hogy a diákok ne csak a mindennapi nyelvet sajátítsák el. A nyelvi kérdés először II. József császár uralkodása idején (1780–1790) okozott ellentéteket Magyarországon. A császár birodalmi érdekből a német nyelv tanítását és a német nyelven tanítást tette kötelezővé, ami majd minden népben fölkeltette és fokozta az anyanyelvhez ragaszkodást. A Türelmi Rendeletért (1781) különben hálás protestánsok is ellenálltak a nyelvi rendeletnek. Például a nyilvánossági jogát akkoriban visszanyerő pápai református kollégium igyekezett szabotálni a német nyelv tanítását.44 Ugyanígy tettek a magyar nyelvi oktatás katolikus úttörői, a piarista gimnáziumok tanárai is. A valóságban pedig, és nemcsak a császári akarat miatt, hanem mert fokozatosan a birodalom közvetítő nyelvévé vált, ezután már egyre kevésbé lehetett nélkülözni a némettudást, ha valaki közéleti vagy értelmiségi pályán akart érvényesülni, jóllehet a latin nyelv még évtizedekig tartotta bástyáit. A XIX. században és hozzákapcsolódóan az első világháború előtti esztendőkben mindkét nyelvtanulási formát rendszeresen gyakorolták. A cseregyerek és a vendéggyerek intézménye annak ellenére általánosnak mondható, hogy középiskolai nyelvoktatás kiterjedt és megerősödött. Illusztrációul számos esetet lehet idézni. Jelentősebb magyar értelmiségiek, ha teljesen magyar környezetből jöttek, szinte kivétel nélkül huzamosabb időt, legalább egy esztendőt töltöttek német többségű helységben nyelvtanulás céljából. Példaként néhány neves írót említünk. Jókai Mór Komáromból Pozsonyba ment „német szóra" (ez volt a népszerű megnevezése a szokásnak) tízéves korában a Zsigmondy családhoz, míg onnan helyette egy Zsigmondy gyerek „magyar szóra" ment Komáromba.45 Mikszáth Kálmán selmecbányai gimnáziumi évei (1863–1866) a német nyelv tanulását is célozták. Krúdy Gyula négy évet tanult a podolini gimnáziumban (1888–1891), a Szepességben. Németh László két nyarat töltött nyolc–tíz éves korában az alsó-ausztriai Pottendorfban lakó távoli rokonainál, hogy elsajátítsa a Hermann Egyed, 1973. 248.; A protestánsokat nem érintette a tilalom. A literátus Serpilius János 1641-ben kétévi magyar nyelvtanulás után tér haza Sárospatakról Késmárkra (Tarnai Andor, 1969. 58). 42 Fabiny Tibor, 1980. 274. 43 Bél Mátyás, 1984. 11., 19. 44 Trócsányi Zsolt (szerk.), 1981. 97–99. 45 Mikszáth Kálmán, 1907. I. 40. 41



német nyelvet. Illyés Gyulát ugyanebben az időben egy lakóhelyéhez közel eső német (sváb) faluba (Varsád, Tolna megye) küldték németül tanulni. A szóban forgó korszakban, az Osztrák–Magyar Monarchiában a magyarok számára a német nyelv a legtöbb esetben betöltötte a világnyelv szerepét is, mert angol és francia szépirodalmi és tudományos művekkel sok esetben német fordításban ismerkedtek meg. Az öt magyar író esete négy különböző változatot képvisel, bár a cél, az élő nyelv megtanulása ugyanaz. A cseregyerek intézménye általában kisebb távolságokban divatozott, jóllehet az emlékanyagban egyöntetűen szerepel, hogy bizonyára lélektani megfontolásból a szülők kölcsönösen nem látogatták gyermekeiket. A német városok gimnáziumai viszont olykor igen nagy távolságra feküdtek a diákok állandó lakóhelyétől. Föltűnő, hogy az alföldiek mennyire előnyben részesítették a Szepességet. Valószínűleg azért, mert a szepesi városok évszázados, folytonos kereskedelmi kapcsolatban állottak az alföldi vásárvárosokkal. Az Alföldön megbízható embereknek ismerték a szepesi kereskedőket és iparosokat. Emellett a magyar történeti hagyomány a szepesi németeket (cipszerek) olyan népcsoportként tartja számon, mely politikai, vallási és érzelmi kapcsolataiban általában harmonikusan viszonyult a magyarsághoz. A reformátusok is kedvelték a szepességi Késmárk evangélikus gimnáziumát, ami gyakran két-háromszáz kilométer, többnapos út megtételét jelentette. Jellemző példa, 46 hogy 1844-ben a gyulai református prédikátor Késmárkra viszi a fiát németül tanulni,47 holott lakásuktól alig egy kilométernyire, a település ikervárosában (Német-Gyula) német elemi iskola működik, a közelben pedig német nyelvű községek vannak, és a Szepességnél a Bánság, sőt Dél-Erdély német (szász) vidéke is közelebb esik. A késmárki gimnázium német és szlovák diákjai viszont magyar nyelvtanulás céljából előszeretettel látogatták a miskolci evangélikus gimnáziumot. Jellemző példa az Árva megyei születésű nagy szlovák költő, Pavel Országh-Hviezdoslav (1849– 1921), aki előbb Miskolcra ment „magyar szóra", ezután Késmárkra „német szóra". Az ugyancsak evangélikus, Zólyom megyei illetőségű neves, szlovák politikus, ¥udovít ©túr (1815–1856) a német nyelvet Pozsonyban, a magyart Győrben sajátította el. Az előkelőbb római katolikus német polgárok Pozsonyból Győrbe és Tatára küldték magyarul, Trencsénbe szlovákul tanulni fiaikat az ottani rendi gimnáziumokba. 48 A Dunántúlról a magyarok ugyanebben az időben elsősorban Pozsonyba, ritkábban Selmecbányára törekedtek egy-két évre gimnáziumba, hogy ezekben a városokban a német nyelvet is jól megtanulják. Láttuk, hogy az 1629-i nagyszombati zsinat már kapcsolatba hozta a nyelvtanulást és a mesterségek elsajátítását, más források szerint azonban iparos és parasztcsaládok csak a XIX. században vettek részt tömegesen gyermekcserével történő nyelvtanulásban. Nemcsak a vándorlásra kötelezett céhlegények és a nagy távolságokra utazó kereskedők nyelvtudási igényeiről volt már szó, hanem a polgárosulás általános hatásáról. A dél-alföldi német Hartáról a közeli gazdag magyar községbe, Dunapatajra cselédnek és „polgári módit" tanulni adták a serdülő fiúkat. Másutt az is előfordult a XX. század elején, ha nem volt élő kapcsolat, újsághirdetés útján kerestek helyet magyarul tanuló fiúknak, például Poprádról és Gölnicbányáról (1907).49 A gazdasági érdekek nemcsak távoli célként (a nyelv elsajátításának haszna) játszottak szerepet, hanem közvetlenül is. A szülők egymást gyakran kereskedő üzletfeleknek tekintették. A parasztok számítottak rá, hogy a serdülő fiú munkája, ha távol tartózkodik szülei gazdaságától, valójában nem esik ki a háztartásból, mert helyette a „cseregyerek" segít (kisebb állatok őrzése, könnyebb udvari munkák stb.). Számoltak azzal is, hogy a fiúk más típusú életet, másfajta üzemszervezetet látnak, s bár nem sajátítják el teljesen a hasznos termelési tapasztalatokat, élményeik felnőtt korukban javukra válnak. Igaz, ilyen tudatos tervezésről viszonylag kevés adatunk van.50 Nyíregyháza környékének szlovák (tirpák) gazdái, akik homokos talajon tanyásgazdálkodást folytattak, szívesen küldték „magyar szóra" fiaikat a közeli, de kötött talajú és nagyállatokat jelentős számban tartó Hajdúnánásra. A Kelet-Alföldről van adatunk magyar–román viszonylatban intenzívebb gabonatermesztő, illetőleg állattartó falvak között gazdalegény-cseréről, melyben nem annyira a nyelvtanulás, mint a gazdálkodás néhány fogásának elsajátítása volt a cél.51 Helmut Paul Fielhauer részletes tanulmányban dolgozta föl AlsóAusztria és a szomszédos cseh–morva és szlovák vidékeknek a magyarországival teljesen azonos gyermekcsereszokását. Ez a tanulmány nemcsak a szokás szélesebb körű nemzetközi kiterjedésének lehetőségét

A Késmárkon tanulásnak és cserediákoskodásnak igen sok nyoma van az életrajzi és a helytörténeti irodalomban. Két kiemelkedő forrás: Krisch Jenő (szerk.). é. n. A 89–108. oldalon az 1873–1920 között érettségizettek szülőhely szerint is föl vannak sorolva. Bruckner, Carolus (edidit), 1938. 169–173., 181–183., 193. Az irodalomszeretők számon tartják, milyen mély nyomot hagytak Krúdy Gyulában szepesi diákoskodásának évei. Jelentékeny számú írása tanúskodik erről, köztük a Rocambole ifjúsága (1906) és A podolini takácsné (1909) a több nemzedéket átfogó nyelvtanulási szokás szépírói dokumentuma is. 47 Ecsedy Gábor: Sokféle I–II. Kézirat a Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtárában (Debrecen) R. 364. 48 Sas Andor, 1973. 276. 49 Fél Edit, 1935. 126.; Dankó Imre, 1969. 50 Andrásfalvy Bertalan, 1972. 128. 51 Nagy Lajos, 1965. 46



veti föl, hanem a magyarországinál szervezettebb, a gazdasági érdekeket szigorúan szem előtt tartó, a társadalmi és anyagi emelkedéshez hozzájáruló biztosító polgári intézménnyel ismertet meg.52 Az egykori Nyugat-Magyarországon gyakran kapcsolódott a nyelvtanulást célzó gyerekcsere és a borkereskedelem. A közvetítők rendszerint a kocsmárosok voltak, például a Balaton északi partjának kiváló minőségű bort termelő községeiből rendszerint vásároltak kőszegi és Kőszeg környéki kocsmárosok, noha saját településeik is meglehetősen jó bortermő vidéken feküdtek.53 A borvásárló utak a magyar, illetőleg a német nyelvet tanuló gyerekek kicserélésének alkalmai voltak. Ugyanilyen kapcsolatban álltak a rábaközi magyar községek Kismartonnal és környékével, a csallóközi falvak a Pozsony környéki helységekkel (Bazin, Pozsonyszentgyörgy, Limbach). Személyes ismeretséggel gyakran vásárokon cserélték ki a gyerekeket, vagy ott kerestek megfelelő társat. A Csallóközből a magyarok a Pozsony melletti német helységekbe – szóhasználatuk szerint – „Freimark"-ra mentek gyerek cseretársat keresni. A gyerekcserét az értelmiség mellett elsősorban a települések módosabb parasztjai, a parasztokhoz közel álló polgárosuló falusi rétegek (kereskedők, kocsmárosok, iparosok, uradalmi emberek) gyakorolták. Azzal, hogy tömegesnek mondtuk a szokást a XIX. században és a XX. század elején, mindenekelőtt széles körű elterjedésére utaltunk. Ugyanis egy-egy kisebb településen nem lehetett tömegesnek nevezni, ha egyidejűleg csupán 2-3 gyerek volt távol a családjától. Igen fontos, hogy gyakran több nemzedéken át öröklődött a szokás mindig ugyanazok között a családok között ismétlődve. Egyik példánk szerint Komárom és Dévény viszonylatában például 1840 és 1905 között ugyanannak a két családnak három nemzedéke tanult egymástól magyarul, illetőleg németül. A kapcsolatot a komáromi hajóvontató fuvarosok Dévényen átvezető útja teremtette meg. Az első német nemzedék cseregyerek tagja szőlősgazda, a második és harmadik dunai hajóstiszt, az első két magyar nemzedékből a cserepartner fuvaros, a harmadik jogász, városi tisztviselő lett. Szegényebb néprétegek nyelvtanuló szokását elsősorban magyar–szlovák viszonylatban lehet rekonstruálni. A magyar–szlovák nyelvhatár jelentős része tradicionálisan éles volt, jól elvált a két etnikum területe. Az egykori Észak-Magyarországon a szlovák parasztok nagy tömegei laktak viszonylag kedvezőtlen természeti feltételek között, ami rákényszerítette őket arra, hogy megélhetésüket idényszerűen végzett kézművestevékenységgel is biztosítsák (famegmunkáló mesterségek, kerámia, textilmunka stb.). Termékeiket nagyrészt maguk árusították a déli, elsősorban magyarlakta vidékeken, ahol ezekre szükség volt, és ahol gabonaszükségletüket beszerezhették. A Magyar-Alföld nagy gabonatermő területein aratási idénymunkát szintén és rendszeresen vállaltak. Hasznos volt tehát, ha valamilyen fokon beszéltek magyarul. Ezért kezdeményezték a nyelvhatár közeli falvakkal a gyerekcserét, és általánosan elterjedt a paraszti kézművesek gyerekeit magyarokhoz adni cselédnek, hogy a nyelvet elsajátítsák.54 1918 után változott a helyzet. Mind a magyar, mind a német nyelv tekintélye visszaesett az Osztrák–Magyar Monarchia helyén keletkezett államokban. A német nyelv (természetesen Ausztriát kivéve) leginkább Magyarországon tartotta meg vonzását, ám a vendéggyerek és cseregyerek intézményének hanyatlását segítette az iskolák hatékonyságának további erősödése és a legtöbb országban a nacionalista ellenségeskedés is. Magyar–szlovák viszonylatban az új határ miatt szinte teljesen megszűnt a vándorkereskedelem és a munkásvándorlás. Lassan abbamaradt a nyelvtanulás is, bár új formaként, ha nem is általánosan, most a magyar gyerekek szlovák falvakba való egyoldalú küldése jelent meg. Erdélyi magyar értelmiségi családok még az 1960-as években is rendszeresen küldték nyaranta dél-erdélyi szász falvakba gyermekeiket „német szóra". Természetesen akadtak és akadnak ma is [1986-ban – K. L.] szórványos és különleges esetek, melyek átnyúlnak a politikai határokon is gyermekcserélő nyelvtanulás céljából. A vázlatosan ismertetett intézmény a kultúrák találkozásának sokoldalú lehetőségét jelentette. Már csupán az a tényező, hogy jórészt 10–16 éves gyerekeket, kamaszokat, elsősorban fiúkat küldtek nyelvet tanulni, különös jelentőségű lehetett. A legfogékonyabb életkor nemcsak a nyelv könnyű elsajátítását, hanem egy másik kultúra viszonylagos megismerését is lehetővé tette, amikor még a gyerekekben nem alakultak ki vagy nem merevedtek meg az előítéletek. Következésképpen a más műveltséggel, az idegenséggel szemben is türelmesebb magatartás kiépülésére volt lehetőség. A kulturális javaknak és elemeknek cseréjére és továbbítására is jó alkalom kínálkozott, bár ennek eredményeiről magyar viszonylatban keveset tudunk. Jórészt személyes élményekre, dalok és szokások megtanulására emlékeztek azok az idős emberek, akik a XX. század második felében még személyesen tudnak beszámolni gyermekkori nyelvtanulásukról.55 Mindnyájan kiemelték az emberi kapcsolatok nagy értékét,

Fielhauer, Helmut Paul, 1981. 115–148. Csoma Zsigmond, 1982/1983. 54 Paládi-Kovács Attila, 1981. 55 Ujváry Zoltán, 1977. 125. 52 53



melyek sok esetben évtizedeken át elevenen maradtak a cserepartnerek és családjaik között, gyakran rokoni kötelékkel fölérő barátságokká szövődtek. (Igaz, akadt, aki a rossz bánásmód miatt visszaszökött a szüleihez.) Anekdotának is beillik, hogy Jókai Mór, az író, egykori pozsonyi cseregyerek társával, Zsigmondy Vilmossal, a kitűnő mérnök-geológussal a nyelvtanulás után ötven évvel később képviselőként egymás mellett ült a budapesti képviselőház padjában. Több magyar hadifogoly az első világháború alatt Oroszországban nagy hasznát vette cseregyerekként megszerzett szerb vagy szlovák nyelvtudásának. A németek második világháborút követő kitelepítése idején a cseregyerek kapcsolatok nem egy esetben a nacionalista atrocitásoktól is megvédtek embereket.56

3. Gazdálkodásról alkotott előítéletek és nemzeti sztereotípiák Magyarok, németek, románok egy alföldi mezővárosban A tanya szóval jelölt település- és gazdálkodásformát a magyar szakirodalom egyértelműen magyarországi jelenségnek tartja, annak ellenére, hogy az párhuzamba állítható Európa más tájainak szórványtelepüléseivel. Az álláspont nehezen vitatható, mert a párhuzam mellett számos, valóban sajátos vonással találkozunk, amelyek a helyi történeti fejlődéssel magyarázhatók távolabbi, azonos jelenségekkel genetikus kapcsolatba nem hozhatók. Mivel tanyás gazdálkodást az Alföldön elsősorban magyarok űztek, az 1918 előtti soknemzetiségű Magyarországon ez az életforma a szélesebb közvéleményben is jellegzetesen magyarnak számított. Azt kevesen tudták, hogy a nem magyar telepesek közül a Bácskában a németek és néhány délszláv csoport, az Alföld több pontján a szlovákok, a most közelebbről szemügyre vett Gyula mezővárosban magyarok, németek és románok egyaránt folytattak tanyás gazdálkodást. A tanyai településformának több történetileg kialakult elkülöníthető típusa van. Tanulmányunk szempontjából alapvető típus a következő: a zárt településen élő parasztgazda a lakóházától nagy távolságra (5–15 km), a határban elterülő birtokát (szántó, legelő, kaszáló) csak úgy tudja eredményesen művelni, ha szilárd építményt emel rajta, ahol huzamosabb ideig vagy állandóan lakhat, és gazdasági értékeit elhelyezheti. Annak magyarázata, hogy a különböző eredetű népcsoportok átveszik az eredetileg helyben lakó népcsoport életformáját, jól ismert történeti törvényszerűségben rejlik: a környezet, az ökológiai tényezők hatására hasonulnak egymáshoz az eltérő hagyományú közösségek. A hasonulás a kultúra különböző területein nem egyenlő mértékű és gyorsaságú. Közismert, hogy a nyelvhez szorosan kötődő folklór és szokások sokkal konzervatívabbak, míg a gazdálkodás, település, építkezés erősebben és gyorsabban igazodik a helyi új feltételekhez. Gyula vára 1694-ben szabadult fel a százhuszonnyolc éves török megszállás alól. A középkori eredetű lakosság legkésőbb az ostromzár idején szétszóródott, a település majdnem teljesen pusztán állt. Benépesülése fokozatosan indult meg, de mozzanatait – kellő írásos forrás hiányában – eddig csupán vázlatosan tárta föl a történetírás. Legegyszerűbb a református magyarok eredetét körülhatárolni. A XVIII. század második évtizedében először föltehetőleg azok utódai tértek vissza a városba, akik a felszabadító háborúk, majd a Rákóczi-szabadságharc hadjáratai miatt hagyták el, és a környező kisebb helységekben vagy az északi vidékeken húzódtak meg. Ők reformátusok voltak. Nem sokkal később, a következő évtizedekben a családnevek tanúsága szerint Erdély és az Alföld határvidékéről csatlakoztak hozzájuk újabb reformátusok. Nyelvjárási és néprajzi sajátságaik, valamint ezek folytonossága a keletre eső, szomszédos községekkel szintén erre vallanak. Scherer Ferenc, a város történész monográfusa kimutatta, hogy a római katolikus magyarok első nagyobb csoportjai az 1710-es és 1720-as években Észak-Magyarország középső részéről (főleg Pest megyéből és Nógrád megyéből) vándoroltak Gyulára. Nyelvjárásuk a XX. század közepéig különbözött a reformátusokétól, de jellegzetes vonások helyett inkább köznyelvi kiegyenlítődés jellemezte.57 Később valószínűleg más vidékekről is érkeztek magyar katolikusok, származáshelyüket azonban nem ismerjük. A gyulai németek eredetével többen is foglalkoztak.58 Első csoportjuk Harruckern báró földesúr hívására 1723ban érkezett Gyulára. Frankoknak nevezték őket, eredeti hazájuk a Rajna mellékén, a Koblenz és Trier közötti A forrásmegjelölés nélküli XX. századi adatok túlnyomó többsége az 1960-as, 1970-es évekből helyszíni néprajzi gyűjtésekből származik. Scherer Ferenc, 1938. I. 278–308. A város újratelepülését mindmáig a legrészletesebben tárgyalja, noha az újabb kutatások több ponton meghaladták eredményeit. 58 Steib József,1924 ; Kismarjai-Kondrád Emil, 1935 ; Szabó Ferenc, 1975. 37–61. 56 57



térség lehetett. Saját hagyományuk szerint egy Arin nevű községből jöttek, amiről azonban a kutatások kiderítették, hogy valószínűleg nem helységnév, hanem nyelvjárási alakváltozata a „rajnai" jelzőnek. Minthogy a telepescsoportok általában nem egy, hanem sok helyről verbuválódtak, nem valószínű, hogy a gyulai németek kivételt képeztek volna, és nem csoda, hogy keletebbről, Würzburg és Bamberg környékéről valók is akadtak közöttük. Az első kolonizációs raj azonban az 1738-i pestisben súlyos veszteségeket szenvedett. Az elhaltak helyébe néhány évvel később érkezők óhazáját még kevésbé pontosan ismerjük. Bizonyos, hogy Badenből és Württembergből bevándorlók is voltak közöttük. Utóbb pedig – amint nyelvjárásuk tanúsította – a bajor–osztrák elem kerekedett felül az új településen. A románok elődeinek lakóhelyéről szintén alig tudunk biztosat. Az első családok, a XVII. században a török megszállás idején szivárogtak be. Egy csoportjuk a vár török őrségével szövetséges, majd császári zsoldba álló szerbekhez kapcsolódott az erődítmény felszabadítása után. A pozserováci béke (1718) következményeként a katonáskodó szerbek nagy része délre vándorolt az újonnan kialakított határőrvidékekre, a helyben maradt néhány család összeolvadt a románokkal. A román családnevek a szomszédos és közeli, keletre, délre eső románlakta tájakról való származást valószínűsítik. Az a helyi hagyomány, valószínűleg értelmiségi eredetű feltevés, hogy moldvaiak is lehettek a gyulai román bevándorlók között, nem látszik megalapozottnak, bár a Rusz és Moldován családnevek meggondolkoztatók. Mindezt azért részleteztem, hogy nyomatékosabban hangsúlyozhassam a török idők után újraéledő város lakosságának sokféle eredetét, amely nemcsak nemzetiségi különbségekben mutatkozott meg, hanem ezekhez természetszerűleg kapcsolódó műveltségbeli eltéréseket, elsősorban más-más civilizációs fokot, szemléletet és mentalitást jelentett. Gyula a XVIII. század derekára háromnyelvű és háromvallású településsé vált. Sőt 1734 és 1857 között külön bíróval és tanáccsal, de közös földesúrral és katolikus plébániával Magyar-Gyula és Német-Gyula néven ikervárosként létezett. A vármegyei tisztikar és az uradalom személyzetének elkülönült csoportjait nem számítva, a lakosság túlnyomórészt földműveléssel és állattartással, kis részben kézműiparral és kereskedelemmel foglalkozott, etnikailag és vallásilag elkülönült negyedekben lakott: a katolikus magyarok a Magyarvároson, az ugyancsak katolikus németek a Németvároson, a református magyarok az Újvároson, az ortodox románok a Nagy- és a Kisoláhvároson. 1910-ben a település nyelvi és vallási megoszlása a következő volt:59

A település teljes lakossága:

24 284 fő

magyar anyanyelvű

19 808

81,6%

német anyanyelvű

1 581

6,5%

szlovák anyanyelvű

313

román anyanyelvű

2 540

rutén anyanyelvű

3

horvát anyanyelvű

3

szerb anyanyelvű

8

egyéb anyanyelvű

28

59

10,4%

A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 42. Budapest, 1912, 278–279.



római katolikus

12 094

görög katolikus

101

református

6 975

evangélikus

764

görögkeleti (ortodox)

3 391

unitárius

5

izraelita

921

egyéb

33

magyarul beszélni tud

23 710

49,8%

28,8%

13,9%

97,1%

A népszámlálási adatokhoz némi magyarázatot kell fűznünk. Nem végeztünk asszimilációs vizsgálatokat, de a hely ismeretében feltehetjük, hogy a németeknek valamivel (3-4%-kal) nagyobb lehetett a számuk. Ebben az időben már egy részük akkor is magyar anyanyelvűnek vallotta magát, ha tudott németül. Mivel a németek kizárólag római katolikusok voltak, a magyarokkal változatlanul közös plébániához tartoztak, igaz, ekkor már külön templommal, német káplánnal és német misével, statisztikailag nem tudjuk őket elválasztani a magyar anyanyelvű római katolikusoktól. Más a helyzet a románok esetében, akiknek reális számát valószínűleg a görögkeleti (ortodox) vallásúak jelentik. Soraikban azonban sokkalta kisebb lehetett a nyelvfelejtő asszimiláció, mint a németek közt, hiszen a város környezetének egy része román községekből állott, amelyekkel élénk kapcsolatokat tartottak fenn. A szlovákok egészen biztosan a szomszédos Békéscsabáról származtak, nagy részük állandóan tanyákon lakó és dolgozó cseléd lehetett, akik nem vettek részt a város társadalmi életében. Véglegesen ritkán telepedtek le Gyulán. Vajon ez a tarka kulturális kép hogyan egyenlítődött ki, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről, amíg Gyulán – a XX. század első harmadáig – fennállottak a hagyományos, a rendi társadalomra emlékeztető településrészi elkülönülés keretei? Írásunk elején utaltunk arra, hogy a XIX. század második felében és a XX. század elején a magyarok, a németek és a románok azonos módon gazdálkodtak. Gyula a legkeletibb tagja a Körösök mellett húzódó tanyás településsornak. Ezeknek a helységeknek a határa nem centrális elrendezésű. A települések magja a folyó közelében és többnyire nem messze helyezkedik el az egyik határszéltől, míg a tanyával beépített szántóföldek nagyobb távolságra, ellenkező irányban találhatók. A tanyás gazdálkodás eredetét még nem tisztázta egyértelműen a magyar történetkutatás. Annyi biztos, hogy a középkor végétől meginduló mezőgazdasági változásokhoz nyúlnak vissza a gyökerei, és a XVIII–XIX. században vidékünkön már megszokott jelenség volt. A néprajzi szakmunkák kiemelik annak az újításnak a jelentőségét, hogy a tanya megvalósította a nagy kiterjedésű határban a lakóhely és a munkahely egységét, ugyanakkor nagyfokú szabadságot biztosított a parasztoknak, akiknek a tanyához kapcsolódó földjük nem tartozott semmiféle földközösségi vagy határhasználati kényszerbe. Más oldalról pedig nyilvánvalóan ez a helyzet is „kényszer" volt, melynek hatására az egész lakosság a tanyás gazdálkodást választotta, jóllehet sokféle különbözőségük ellenére – a református magyarok egy részét valószínűleg kivéve – abban éppenséggel megegyeztek, hogy előző lakóhelyén egyik csoportjuk sem ismerte ezt az üzemszervezeti formát. Okleveles adatok szerint már az 1720-as években voltak gazdasági építmények a gyulai határban. A II. József császár által elrendelt első katonai térképezés gyulai lapjai pedig sorozatnyi egyedülálló épületet tüntetnek föl a nyugatra eső, magasabb fekvésű szántókon. A folyó menti, alacsonyabb területeken csak az 1850-es évek ármentesítő munkálatai után kezdtek tanyákat építeni. A néprajzi gyűjtés tanúsága szerint a XIX–XX. század fordulóján a 32 946 kh-as (1910) gyulai határban a tanyák többsége egyszerű szoba-konyhás ház lehetett, amihez természetesen gazdasági épületek csatlakoztak. De álltak még olyan tanyák is, amelyek kezdetlegesebb formát őriztek: az istálló az egyetlen, kemencével fűtött



lakóhelyiséggel egy fedél alatt helyezkedett el. Mindkettőnek a szabadba nyílt az ajtaja, azonban a közös falba is vágtak átjárót, hogy ha valami gond lenne az állatokkal, ne kelljen az udvar felé kerülni. Ezekben a tanyákban telente a gazdafiú vagy egy szolgalegény tartózkodott, hogy legyen valaki a jószággal, főleg a lovakkal, mert a szarvasmarhát többnyire a városban teleltették. Három-négy naponta vittek ki a legénynek főtt ételt, ha a távolság nem engedte, hogy bejárjon meleget enni a városba. A tanyák valószínű többségében azonban a XX. század elején egész évben kint laktak a parasztcsaládok. Különböző módon épített és fölszerelt tanyák léteztek egymás mellett. A civilizációs körülmények általában jóval alacsonyabb szinten állottak, mint a gazdálkodók városbeli telephelyén. Olyan, igaz, egyedüli és elszigetelt eset is akadt, mint az 1930-as években az „Okos Japport"-nak nevezett, újításairól híres német gazda, aki a kezdetleges lakásviszonyokat ellensúlyozni akarván, fürdőszobát épített a tanyáján, melyet rendszeresen használt is. A példa nem csupán kuriózum, hanem mutatja, hogy a polgári igények ápolása sem volt kizárva tanyai életmódból. A tanyatípusok, a gazdálkodás munkamenete és eszköztára tekintetében a három népcsoport között az 1960-as évek elejének néprajzi gyűjtései alapján nem lehet kimutatni jellegzetes eltéréseket. Egyik sem konzervált a másikhoz képest archaikusabb elemeket. Legfeljebb az kívánkozik ide, hogy mind a németek, mind a románok a tanya régebbi magyar nevét őrizték meg nyelvjárásukban: salasch, illetőleg sãlaº. Írásos adatok tanúsítják, hogy a magyarok körében az 1820–1830-as években váltotta föl a szállás szót a tanya. A bemutatott kulturális azonossággal szemben állt, hogy a népcsoportok tagjai jellegzetesen másként vélekedtek egymás és saját gazdálkodásuk eredményességéről, milyenségéről. A vélemények nem alkottak szilárd rendszert, ám eltérő azonosságtudatban gyökerező előítéletekről tanúskodnak. A németek önképére jellemző a következő, visszatérő, tömör megállapítás: „A németek jobb családok voltak." A „jobb" itt kifejezetten a módot, a tehetősséget jelentette. (Közbevetőleg meg kell jegyeznünk, hogy az 1960-as évek elején folytatott beszélgetéseink folyamán – föltehetően közelmúltbeli politikai tapasztalataik miatt, németek deportálása a Szovjetunióba, kuláküldözés, téeszszervezés – partnereim bizonyos fokig rendszerint elhatárolták magukat attól, amit mondtak, azaz fenntartással nyilatkoztak saját csoportjukról. Ezért találkozunk az alább szó szerint idézett mondatokban a „mi" helyett mindig „ők"-kel, akár saját, akár más csoportról beszélnek.) „A németek azt mondták, fiataloké az erő. Amikor nősült, vagy férjhez ment a gyerekük, mindent odaadtak neki. A magyar és a román gazda 85 éves korában sem adta ki a jussát a 60 éves fiának. Azok meg elmentek felesnek, árendásnak, otthagyták az apjukat. A románoknál még rosszabb volt a helyzet. Kártyáztak munkaidőben. A németek kölcsönt adtak nekik, aztán kivásárolták őket." Lássuk, miként vélekedtek a magyarok! „A német gazdák legtöbbje nagy volt, de volt napszámos is köztük. A nagygazdák nemigen dolgoztak. Télen mindig otthon voltak." (református) „A német erősebb volt, gazdagabb volt. Nem tudni, mitől. A magyarok megtermelték a gabonát, de nem foglalkoztak úgy hízlalással, mint a németség." (katolikus) „A németség vezetett a vagyon tekintetében. Szőlővel sokat foglalkoztak. Élelmesebbek voltak. Sok iparos is volt köztük." (református) „Főleg az eleki németek [Elek: szomszédos, ekkor túlnyomólag német nagyközség] sok disznót hizlaltak. Az eleki német, ahová betette a lábát, meggazdagodott, Bérelt, közvetített. Terjeszkedtek Gyulán." (katolikus) „A németség kapzsi volt. Ültette a szőlőt. A magyar meg szerette a bort. Sokan egy fertáj [1200 négyszögöl – K. L.] földet is odaadtak borért. Így erősödött meg a németség." (katolikus) „A németek jobb gazdák voltak és gazdagabbak. Dolgosak voltak. Az oláhokat nem dícsérem, volt azok között is." (katolikus) „Apám beszélte, hogy a németek úgy jöttek ide, hogy a legjobb földeket kapják. A románok között is voltak dolgosak, de kevés volt a gazda. Az egyik, Miskucza, azt mondják, pénzt talált, azért gazdagodott meg. A németek jobban gazdálkodtak. Jobb földön jobban is lehetett. Ezek vezettek. Szorgalmasak is voltak. A románok közt is volt jó, szorgalmas gazda." (katolikus) „Az oláh gazda fukar volt, a cselédhez nem volt jó. A német, ha mást nem, enni adott neki." (katolikus)



Végül átadjuk a szót a románoknak. „A magyarok nemigen mentek cselédnek, inkább kubikusnak. A katolikus magyar gazdák gazdálkodtak jobban, a reformátusok rosszabbul. A román a románhoz nemigen szegődött, mert az volt a legrosszabb. A német gazda volt a legjobb és főleg szeretett román cselédet fogadni. De a német gazdának szokása volt kimenni a tanyára, a béresüket meglesni. Az meg általában észrevette őket, és jól megverte vagy beleszúrta a vasvilláját. Aztán meg azt mondta, azt hitte, tolvaj." „A románság fokozatosan leszorult a Bánomba [vizes, mélyen fekvő határrész, korábban mocsár, ahol a jobbágyfelszabadítás után a zsellérföldeket mérték ki – K. L.]. 1945-ben Józsefbenedeken [határrész, a legjobb minőségű szántó – K. L.] már csak két román családnak volt tanyája. A németek sokat fizettek a románoknak, csak hogy menjenek és adják át a tanyájukat. A németek odaadták a fiuknak a vagyont, ha az megnősült, a románok halálukig nem. A fiú mehetett pereskedni vagy kubikolni. A németeknél nem kellett pereskedni, mert minden rendben ment. A románok meg ügyvédet tartottak. A gazdálkodás jobban ment a németeknek. Jobban nekifeküdtek, főleg az elekiektől lehetett sokat tanulni. Azok nem sajnálták úgy a lovat." Anélkül, hogy bármilyen mélységben belebocsátkoznánk az előítélet fogalmának elemzésébe, vagy vitatnánk a társadalmi-kulturális-nyelvi stb. előítéletekre hivatkozó hátrányos megkülönböztetések társadalmilag káros voltát, figyelmeztetnünk kell arra, hogy az előítéleteknek mindig van valami reális alapja. Nehéz azonban eldönteni, hogy például a fenti példaanyagból mi a puszta előítélet, és mi a megjelölt különbözőségek valóságos magva. Nyilvánvaló, hogy szívesebben bírálják a másik csoportot, mint a sajátjukat, ám e határozott tendenciák ellenére sem egysíkú a kép. A németek magabiztossága mellett találkozunk a magyarok és a románok önkritikus hangjával is (pl. a borivás és a cseléddel való rossz bánásmód említése). Jóllehet egyértelmű a németek eredményes gazdálkodásának elismerése, de különfajta magyarázatok társulnak hozzá, melyek olykor a magyaroknak és a németeknek némi felmentést biztosítanak, például a kezdetektől jó földek birtoklása, vagy a vállalkozói szellem és a szorgalom szinte etnikus jegyként való hangsúlyozása. A hagyomány kötöttségeire vet fényt, hogy bár a magyarok és a románok egyaránt tudatában vannak a német örökösödési rend pozitívumainak, maguk mégsem követik azt. Történeti tény, hogy az első német telepesek szerződésben szabályozott kedvezményeket kaptak a földesúrtól. Ezek azonban hamarosan lejártak. A XVIII. század második felében a német-gyulaiak már éppen olyan jobbágyok, mint a magyar-gyulaiak.60 Igaz, a telkeket külön mérték ki, és a németek a tagosítások alkalmából mindig törekedtek különállásuk megtartására. Az említett Józsefbenedek – a középkori, elpusztult Szentbenedek falu helyén – új nevét Német-Gyula patrónusáról, Szent Józsefről kapta (de emlegették ezt a dűlőt Németbenedeknek is). A Német -Gyula városrész gyakran használt Józsefváros neve is innen származik. Vajon a kezdeti előnyök vagy a kétségtelenül magukkal hozott differenciáltabb műveltség és magasabb fokú termelői tudat, esetleg a később kialakuló telepes mentalitás képezték az alapját a németek jobb előmenetelének? Erre a kérdésre nemhogy gyulai, de országos viszonylatban sem született még kielégítő válasz. Valószínű, hogy több tényező összetett hatásával kell számolnunk. A parasztok polgárosodására jellemző az a színes litográfiasorozat, melyet az 1857-ben erre utazó Joseph Böss bécsi rajzoló készített a gyulai németekről és magyarokról. A német férfin kékposztó ruha van, ellenzős nadrág és csizma. A magyar férfi csak a teste felső részén visel kék posztót, ami a jobb mód általános jellemzője volt a korabeli Alföldön, egyébként bő gatya látható rajta. A német szögletes kalapja és nyírott haja „divatosabb"-nak számít, mint a magyar félgömböt formáló kalapja és körhaja. Az asszonyok öltözetén is szembetűnő a németek polgárosultabb ízlése. A német nő jellegtelenebb külsejű azáltal, hogy nem törekszik különösképpen föltűnni. Dísze mindössze az egyszerű főkötő és a hátára terített kendő. A magyar derekára tett kezével és kissé büszke tartásával is elüt tőle. Vállkendője színes, inge buggyos ujjú. Románokat nem Gyulán, hanem egy szomszédos községben, az akkor túlnyomólag románlakta Kétegyházán örökített meg a művész. A románok öltözéke még „parasztosabb", mint a magyaroké. Bár az azonosítással vigyáznunk kell, mert Palugyay Imre 1855. évi leírásában olvasható, hogy „a kétegyháziak (…) sokkal inkább oláhosak még öltözékben is, mint a gyulaiak". 61 A németek között feltehetően már a bevándorláskor akadtak iparosok. A megalakuló Német-Gyula patrónusának, Szent Józsefnek a megválasztása ugyancsak erre utal, hiszen ő az ácsok védőszentje. A XIX. század első felében a gyulai németek a város határán kívül is keresett kőművesek és ácsok voltak. A század folyamán, egészen az első világháborúig nemcsak helybeli középületeket és lakóházakat, hanem a szomszédos Arad megyében és a közeli Bánságban számos templomot, egyéb rangos épületet építettek. Dolgoztak

60 61

Ács, Zoltán: Die Deutschen in Gyula im 18. Jahrhundert. Südostdeutsches Archiv XXII/XXIII. Bd. 1979–1980. 38–61. Idézi: Szilágyi Miklós, 1976. 15–16.



Erdélyben, sőt hagyományaik szerint a Balkánon és Törökországban is, ami egyébként akkor ugyanazt a területet is jelenthette. A gyulai parasztok idézett vélekedéseire visszatérve feltűnő, hogy azok az elekiek szorgalmát és „rámenősségét" a gyulaiak fölébe helyezik. Véleményem szerint azért, mert a szomszédos kisebb és homogénabb községben a telepes mentalitással együtt járó paraszti szerzési vágy jobban érvényesült, mint az ebben az időben már erőteljesen városiasodó és asszimilálódó gyulaiak körében. A németek gazdálkodásának pozitív értékelését erősíthette, hogy a két város egyesítésétől a második világháborúig Gyula politikai és társadalmi vezetésében a németek, majd a német származásúak számarányuknál nagyobb hányadban voltak képviselve, amit vagyoni állapotuk támasztott alá. Befolyásukra jellemzően, hogy a Németváros tőszomszédságában fekvő szőlőskertjeik házhelyekre osztását az 1940-es évekig megakadályozták, noha ezáltal a település természetes irányú terjeszkedését gátolták. Gyulán a középkortól ismerünk szőlőket, a helyi hagyomány mégis a gyulai németekhez köti eredetüket. Maguk a német származásúak szívesen mesélték azt az egyébként más magyarországi német településeken hasonlóan ismert mondát, hogy bár tilos volt, az asszonyok bő ruhájuk alatt csempészték be az óhazából az újba a jó szőlőfajták vesszeit. A gyulai bor hajdani jó híréről szintén tud a helyi folklór. Állítják, hogy egykor még Bécsbe is szállították, és leromlásáért az 1880-as években pusztító filoxeravészt okolják. Érthető, hogy az utóbbi évszázadban vitathatatlanul nem nagy értéket képező gyulai szőlők a mód jelképeként később is helyet kaptak a gazdálkodás értékelésében. A magyarok és a románok körében korántsem volt olyan jellemző a szőlőbirtoklás, mint a törzsökös német családoknál. Külön figyelmet érdemelnek az erkölcsi és az erkölcsi jellegű minősítések, amelyek legközvetlenebbül fejezik ki a csoportok előítéleteit. A kapzsiság, a cselédek bizalmatlanabb (tehát nem a megszokott, familiáris) kezelése és más hasonló észrevételek a magyarokénál és a románokénál polgárosultabb és modernebb árutermelői tudatról árulkodnak. Egyben azt is jelzik, hogy a saját csoport mint illetlent, sőt erkölcstelent, elutasítja az effajta mentalitást. A románok ellenkező előjelű beállítása nem tulajdonítható kizárólagosan elfogultságnak, minthogy az önértékelés is megerősíti. Néhány attitűd arra enged következtetni, hogy korábban súlyosabb volt megítélésük, vagy a beszélgetések során a nyilatkozók igyekeztek tompítani csoportjuk véleményét. Ugyanis szinte mentegetésül hozzátették, hogy ha nem nagy számmal, de akadt köztük jó gazda is. Ugyanezt fölfoghatjuk az előítéletekkel szembeszálló tárgyilagosságra törekvésnek. A minősítés néha így is nagyon súlyos, de pontosan rávall a német gazda szemléletére, mert az ő csoportja tartott megengedhetetlennek munka közben bármiféle más időtöltést, foglalkozást (kártyázás). Előbukkan a gyanú is, amikor arról a bizonyos román nagygazdáról esik szó, aki nem szorgalmával, hanem talált pénzből gazdagodott meg, ám ismert, hogy ez – népcsoporttól függetlenül – sokfelé megtalálható folklorisztikus mozzanat. Nem tudjuk magyarázatát adni, vajon a román cseléd miért nem ment szívesen román gazdához, vagy a német miért inkább románt fogadott föl vagy magyart, mint németet. Morális megközelítés a munka elhanyagolásának és a fizetésképtelenségnek az említése. Mindez ismét megerősíti állításunkat, jóllehet néprajzi és művelődéstörténeti adatokkal csak töredékesen tudjuk bizonyítani, hogy a három népcsoport a XIX. században a parasztok ekkor induló polgárrá válásának folyamatában más-más helyzetet foglalt el. Közülük a németek hagyták el leginkább a vállalkozást és a modernizálást gátló tradíciókat, a románok voltak viszont a leginkább bezárkózók. A magyarok – a túlnyomó többség – jellemzése az idézett szövegekben a leghalványabb. Valószínűleg azért, mert az összehasonlításban középütt helyezkednek el, és a két másik csoporthoz képest számarányuk miatt sem mutatkoztak meg szemléletesebben jellegzetes vonásaik. A katolikus és a református magyarok közti különbségtétel mögött föltehetően a katolikusok nagyobb – majdnem kétszeres – lélekszáma és gazdasági ereje áll. Elemzésemhez hozzátartozik, hogy beszélgetőtársaim 1878 és 1906 között születtek. Ha arra gondolunk, hogy szüleik és ismerőseik fogékony gyermekéveikben befolyásolták szemléletük kialakulását, akkor az általuk elmondottakat a XIX. század hatvanas éveitől a második világháborúig tarthatjuk érvényesnek. Befejezésül és kitekintésként szeretnénk rámutatni az elemzett előítéletháló egyik lehetséges forrására, a romantikus nemzetkarakterológiára. Ennek mind elméleti, mind tényszerű jellemzéseket közlő irodalma igen nagy. Csupán egyik legnépszerűbb képviselőjére, Fényes Elekre utalok, aki a reformkorban több, széles körben elterjedt országismertető munkában összefoglalta az ország népeinek jellemvonásait. Fényes így ír a magyarokról: „pazarló, s általjában nem takarékos ; dolgozni tud nagyon jól, s bírja is, de nem mindig van rá kedve"; a németekről: „csendes, munkás, szorgalmatos emberek; a városi életet, rendet, csinosságot, tudományokat, mesterségeket szeretik; a föld és szőlőművelést, lótenyésztést kitűnő szorgalommal űzik, ahonnan a magyarországi jobbágyok közt legvagyonosabbak (...) minden más idegen ajkú magyarországi lakosok közt a magyar nyelvet bevenni vagy tanulni legkészebbek"; a románokról: „Az oláh igen jó szívű, 24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


vendégszerető (...) ellenben a századokon keresztül tartó elnyomatásnak szomorú következései még most is látszanak, mert dologtalan (...)" 62 Szándékosan csupán a munkához és a gazdálkodáshoz való viszonyt idéztük az egyébként jóval részletesebb, és az élet, különösen az erkölcs sok más területére kiterjedő jellemzésből. Közvetlen helyi kapcsolatot a felső társadalmi osztályok és a parasztok között ezen a téren további ismeretek hiányában egyelőre nem tudunk kimutatni. Ezúttal alighanem mellőzhető is. A XIX. században ugrásszerűen nőtt Magyarországon a modern tömegkommunikáció befolyása, és sűrűbbé vált az egyes tájak, valamint a társadalmi rétegek informálódó érintkezése. Mindamellett valószínű, hogy elsősorban a helyi hagyományok és a társadalmi szerkezet meghatározóan formálta a gyulai népcsoportok egymásról alkotott véleményét.

4. Zenta bácskai mezőváros néprajzi képe Ismeretes, hogy a török hódoltság milyen gyökeres pusztítást vitt végbe a Dél-Alföldön. Minden újabb hadjárat falvak és városok sorát törölte el. Szegedtől délre a lakosságnak még az a menedéke sem maradt, hogy nagyobb településekbe összehúzódva védelmet találjon. A Duna–Tisza közének déli része száz esztendő alatt elnéptelenedett és elvadult. A XVII. század elején csupán pusztatemplomok tanúskodtak a nemrég még sűrűn lakott tájról. Zentának is a teljes pusztulás jutott osztályrészül. Közvetlen környékén, a XVIII. századi határán belül a középkorban kilenc templomos falu állt, majd mind eltünt a XVI. században. A középkor végi Zenta a legszebb reményeket tápláló fejlődés útján haladt. A Mohács előtti évtizedekben az egykori Szintarév virágzó városias település. Átkelőhely voltának köszönheti, hogy kiemelkedett a környező községek sorából. Magyarázatul elég egy pillantást vetni a domborzati térképre. A Telecskai-domboknak nevezett bácskai lösztakaró pereme ezen a vidéken párhuzamosan fut a Tiszával. Geográfusnak élmény, a szép tájat kedvelő embernek megkapó látvány a folyó ártere fölött meredek oromfalakkal végződő löszfennsik. Zenta egy keskeny földsávra épült, amely alacsonyabb a bácskai platónál, de árvízmentes terület. Természetes hidat képez a vizesrétes területen a folyóhoz és azon túlra, az egykori Temesközbe. 63 A középkori Zenta magas színvonalú mezővárosi kultúrájáról tanúskodnak a krakkói és a bécsi egyetemen tanuló diákjai, a tiszai hídfőalapozásnál az 1950-es években előkerült művészi, figurális kályhacsempék vagy az a magabiztosság, amivel 1475-ben a Szerémbe borért hajózó szegedieket megtámadták és megsarcolták. Hunyadi Mátyás akkor még Szegednek adott igazságot, de II. Ulászló 1506-ban a városon átutazva, engedett a kérésnek, és a szegediekével teljesen egyenlő privilégiumokat adományozott Zentának. Címert is adott, Szent Péter egyházát jelképező keresztbe tett kulcsokkal, tömör búzakalásszal és két hegyes orrú, karcsú hallal. A fiatal királyi várost először 1526 őszén a Budát földúló török had egyik szárnya pusztította el. A későbbi híradások már csupán kisebb török erődről és a környéken vándorló szerb marhapásztorokról szólnak.64 Maradt-e a vidéknek folytonos magyar lakossága? Írásos feljegyzések szerint nem. Mégsem vélekedhetünk fenntartás nélkül, mert a történelem ritkán okoz tökéletes pusztulást. Hogy maradhattak itt magyarok, arra például a Tisza mente, a szorosan vett árterület vízneveinek egységes magyar volta is figyelmeztet.65 Vizsgálódásunkat azonban ez a talán pontosan soha meg nem válaszolható kérdés most nem befolyásolja, mert bizonyos, hogy a település a középkor emlékeinek semmivé válásával a XVIII. században teljesen új életet kezdett. Bennünket ezen a történész szemmel teljesnek látszó települési, gazdálkodási és népességi „tabula rasá"-n a XVIII. századtól fölnövekvő újkori paraszti műveltség foglalkoztat. Zenta nem csökkent földrajzi-stratégiai fontosságát bizonyítják az itteni 1686. és 1697. évi győztes, törökverő csaták, majd a szerb határőrségnek a rév mellett emelt sánca. A Tisza a Habsburg-monarchia és a török birodalom határát képezte ebben az időben. 66 A szerb granicsárok erről a vidékről indultak a Három Várost földúlni, majd Rákóczi kurucai is végigégették sáncaikat. A hadiállapotnak a pozserováci béke (1718) vetett véget és egyben fölöslegessé tette a szerb katonaság kivételezett státusát. Az éledező vármegye mindent megtett, hogy bekebelezze területüket. Végül az osztrák örökösödési háborúban kényszerhelyzetbe került Mária Terézia engedett a magyar nemességnek, és 1741-ben elvileg eltörölte, majd 1751-ben ténylegesen is föloszlatta a tiszai határőrvidéket. Ezekkel az eseményekkel kezdődött az újkori Zenta magyarságának napjainkig érő története.

Fényes Elek, 1842. I. köt. 64., 75–78. – Gyulával szomszédos vidékről (Bihar megye, Nagyszalontai járás) ismerünk egy hasonló karakterológiát Kovács Imre, 1822. 22–36, kiadta Schram Ferenc, 1962. 63 Fábri Nándor, 1965. 64 Szekeres László, 1971.; Fábri Jenő, 1966. 65 Fábri Jenő, 1967. 66 Ugróczi Ferentz, 1816. 62



A szabad katonaélethez szokott granicsárok nem voltak hajlandók az úrbéri szervezet nyűgét vállalni. Tömegesen vándoroltak ki Oroszországba. Keveseket tartott vissza a túlparton sebtében szervezett kikindai kiváltságos terület és a helyben maradók jutalma, a tiszteknek adott nemesi levél, valamint a közkatonáknak juttatott egy-egy jobbágytelek. Félő volt, hogy a terület túlontúl kiürül és megcsappan az adófizetők száma. Ezért került sor az 1751. évi kiváltságlevél kiadására, amely a volt határőrvidék 14 helységét külön területipolitikai egységbe egyesítette, létrehozta a tiszai kamarai (később koronai) kerületet. A statútumul szolgáló kiváltságlevél a feudális földbirtoklás sajátos változatát rögzítette, amely eltért a közönséges jobbágyhelységek jogaitól. Az adózó nép itt is feudális függőségben élt, de földesura, a magyar király nem létesített allódiumokat. Sőt biztosítékot adott arra, hogy a terület sosem kerül magánföldesúr hatalmába. A kerületnek és a községnek, ha korlátozottan is, de önigazgatási autonómiát nyújtott. A kerületi úriszéknek alárendelten a választott bíró és az esküdtek kisebb ügyekben saját jogkörükben intézkedhettek. Kedvezően szabták meg a földesúri járandóságokat is. A dézsmát az országos gyakorlattól eltérően nyolcadban fizették gabonaneműekből pedig semmit sem kellett adózniuk. Robot és minden más ingyenes munka alól mentesültek, csupán a dézsma Szegedre szállításához kellett fogatokat előállítaniuk. A halászat és a kocsmatartás joga a községeket illette. Mindezért egységesen kirótt közadót fizettek. Zenta, Magyarkanizsa és Óbecse mezővárosi rangot és ezzel járó országos, valamint hetivásárokat is nyert. A császári biztosok bőven hasítottak a bácskai földből. A kissé megroggyant téglalaphoz hasonlító, 65 000 holdat megközelítő zentai határ ekkor alakult ki. Kiváltságokban tehát nem volt hiány. Míg a határőrség fennállása alatt csak beszivároghattak a magyarok, az 1740-es évektől már csoportosan költöztek be a területre és a városba. A magyar kamara elnöke, gróf Grassalkovich támogatta a telepítést, és a hatalmas termékeny földterületek legendás hírére tömegesen érkeztek a telepesek. Sajnos, az első zentai anyakönyvek az 1849-es szerb dúláskor elpusztultak. Így csak hiányos följegyzésekből és nagyobb táji keretben ismerjük a zentai magyarok elődeinek származási helyét. Többnyire a sűrűn lakott Felső-Magyarországról, Hont, Nógrád, Pest megyéből érkeztek, de a szomszédos helységek analógiájára gondolva, bizonyosra vehető, hogy egy-egy családdal szinte az egész magyar nyelvterület katolikusai részt vettek a város benépesítésében. Az első magyar csoportokkal együtt jelentősebb számú szlovákság, majd II. József idején nyolcvanegynéhány zaporozsjei kozák, közben szórványosan szerb, német, bolgár, román és zsidó családok is letelepedtek Zentán. Az 1780-as években a szerbek kisebbségbe kerültek, de rajtuk kívül csak a zsidóság tartotta meg különállását. A többi nemzetiség a római katolikus és a pravoszláv hit egységesítő hatása alatt hamarosan megmagyarosodott vagy elszerbesedett. A zentai szerbség erősen összetartó mikrotársadalommá alakult, melyet a nyelv, a határőr-hagyományok és a vallás elszigetelt a magyarságtól. A kurialista nemesek és a végkielégítésként jobbágytelket kapott családok a rendi korszakban mindvégig szerepet vittek a város vezetésében és társadalmi életében. Sok értelmiségit, a XIX. században két neves személyiséget adtak a szerb kultúrának, Dordevic Jovant (1826–1906), az újvidéki és a belgrádi szerb népszínház alapítóját és Sremac Stevant (1855–1906), a szerb irodalom egyik legolvasottabb elbeszélőjét. Zenta gazdasági-társadalmi életét – a tragikus 1849. évi eseményeket kivéve – azonban inkább színezte, mint különösen befolyásolta a magyarul jól tudó kisszámú szerbség jelenléte. Népi kultúrájuk, szokásaik kevéssé hatottak a magyarokra és viszont. A gazdálkodási és települési rendből nem váltak ki, hanem pontosan igazodtak a táj és a szabadalmas kerület parancsolta formákhoz.67 A XVIII. század derekán föltámadt Zenta lakossága – mint láttuk – zömében sűrűn lakott, aprófalvas vidékekről származott. Új lakóhelyén azonban a tanyás mezőváros klasszikus formáját alakította ki, amely azonos az alsó Tisza mente többi helységével, de bizonyos vonásokban eltér más bácskai helyek települési formájától. A vándorló szerb pásztorok állattartó szállásairól már a XVII. századi török források is megemlékeznek. A máig szállásoknak nevezett zentai tanyák ősei azonban későbbi keletkezésűek, a földművelés kiterjedésével kapcsolatosak. A zentai szerb határőrség fennállása idején a hatalmas határnak még igen kis hányadát művelték. Valószínűleg itt is, mint a hódoltság alól szabadult helységek legtöbbjében, a XVIII. század elején föléledtek a földhasználat egyszerűbb formái, a szabadfoglalás és az újraelosztásos földközösség. A népesség gyarapodása magával hozta a szántóföld kiterjedését, és az 1780-as években már annyira megszaporodtak az ideiglenesen vagy állandóan lakott földművelő szállások, hogy a bécsi kormányzat sikertelenül bár, de megkísérelte hivatalosan fölszámolni őket. Erre a századvégre esik a zentai határ művelési övezeteinek kialakulása. A város szorosan a Tisza mellett fekszik. Félkörben veszi körül a Rét, az egykori ártér, melyből csupán az említett ármentes földnyelv és néhány mesterséges halom emelkedik ki. Ez a belső járás, a csordalegelők és kaszálók öve. A szőlők és gyümölcsösök a várostól nyugatra, a lösz peremén, később délre és északra, homokos talajon, a Tisza egy-egy kanyarulatában mint Mákos, és a folyószabályozással a Bánságba került Budzsák, valamint Bátka határrészeken helyezkednek el. A szántók a löszfennsík szélén, az Oromparton kezdődnek, átlag 4–6 km-re a központtól. Ez a szállások öve. Végül a városközponttól 15–25 km messzeségben található a külső járás. A nyugati határ legtávolabbi pontja 28 km-re esik Zentától, de csak 12-re a szomszédos Bácstopolyától.

67

Dobos János, 1967a.



A következő évtizedekben a szántóterület fokozatosan terjeszkedett nyugat felé, mind kijjebb szorítva a külső legelőket. A ma élők [1970-es évek – K. L.] még tudnak a szabad ég alatt telelő gulyáról és „vegyesbarom"-ról, melyet a pusztán gyűjtött és nagy távolságokban boglyákba rakott szénával takarmányoztak, ha lehullott a hó. A külső járásnak előbb a szomszédos helységekkel határos széleit kezdték vetés alá föltörni. Védelmi célzattal tették, hogy az idegen nyájakat orvul ne hajthassák rá. A belső járáson a májustól októberig kijáró csorda csak néhány évvel ezelőtt oszlott föl. Ma már csupán néhány magatarti juhász legeltet a megmaradt füvön. Mert az utolsó évtizedekben eke alá került a belső járás legnagyobb része is. Igaz, ide szállások már nem épültek. Az Orompart közelében megmaradt vizes-nádas süllyedékek, a Kerekszék és a Hosszúszék emlékeztetnek még a korábbi állapotokra.68 A tanyák szabályos fejlődést mutatnak. A mai paraszti emlékezet már nem tud az ideiglenes tanyán lakásról. A XX. század elejére vonatkoztatva a fiatal házasok kiköltözését tartja tipikusnak. Azóta fokozott mértékben a végleges tanyára település vált uralkodó formává. Az 1880-as évek állapotát rögzítő térképen a zentai szállások nagy része még laza sorban a birtokparcellák közepén helyezkedik el. Útjaik nem egymással kötik össze őket, hanem a dűlőutakra vezetnek. A jelentősebb dűlőutak egyben országutak is. Sugarasan futnak ki a városból és egy-egy szomszédos helységbe – Magyarkanizsa, Szabadka, Bácstopolya, Kishegyes, Ada – tartanak. Mindössze egy helyen látható jelentősebb sűrűsödés. A várostól 5 km-re nyugatra, a löszfennsík szélén, Felsőhegyen. Az itteni szőlőkbe a XIX. század derekán már végleg kiköltözött néhány család. Felsőhegy ma templomos, falu nagyságú település, csak a közigazgatás centralizált volta miatt nem önálló község. A szállások elhelyezkedésének rendje az azóta eltelt időben erősen módosult. Ma is állnak még, az eredeti forma szerint, egymástól nagyobb távolságra, a szántók közepébe épített tanyák, például Bogarason és annak Páskom nevű részén, de inkább az országutak és a dűlőutak mellé sorakoznak. Egy-egy sor háznak, az első építőtől, vagy a legnagyobb gazdától származó neve van: Hires-sor, Szlávity-sor, Burány-sor, Kazincziak sora, Pappok sora, Kávásiak sora stb. A tanyafejlődés következő alakzatára a városi ember méltán mondja rá, hogy falu. A nagyobb múltú, sűrű népességű telepes városokhoz és községekhez képest a bácskai tájban még frissek és szokatlanok ezek a néhány utcából álló, de a templomon kívül – ez sincs mindig – legfeljebb egy-egy nagygazda, vagy úri tanyával dicsekedni tudó települések. Ilyen az említett Felsőhegy, a távolabb eső Kevi és Tornyos, az utóbbi kettő majdnem pontosan középkori elődje helyén épült. A kisebb települési sűrűsödések közül Mazallófalu, Gombosfalu ragadvány- és személynevet őriznek, akár Kevi helyben használt neve, Madarászfalu. A sortanyák és tanyafaluk keletkezésére leginkább a birtokszerkezet alakulásában kereshető magyarázat. Jóllehet az 1751. évi kiváltságlevél előjogai nem vonatkoztak a bevándorlókra, a gyakorlat úgy alakult, hogy automatikusan kiterjedt rájuk is. A magyarok száma gyorsan szaporodott, 1755-ben már működött a római katolikus templom és a plébánia. A helyi hatalom nemrég kizárólagos birtokosa, a visszaszoruló szerbség, egyre inkább vitatta közte és az újabb lakosok közti egyenlőséget. A vallási és nemzeti köntösben jelentkező gazdasági ellentéteket a királynő az 1774. évi újabb kiváltságlevéllel simította el, amely az előjogokat minden bevándorló nemzetiségre (a zsidók kivételével) érvényesítette és egyben elhagyta azt a rendelkezést, amely a várost az újabb betelepülőkkel szemben a kiutasítás jogával ruházta föl. Az uralkodói kegy az országos úrbéri rendelkezések hatálya alól is fölmentette a kerületet. Mindezek az események a földbirtoklás páratlanul széles skálájú differenciálódását eredményezték. A városi házhoz és házhelyhez, itt is telkekre osztva csatlakozott a határbéli szántók egy része. A fennmaradó ún. „überland" földeket pedig időről időre változó kulcs alapján osztotta ki az elöljáróság. Úgy látszik, hogy a lakosság számában a XVIII. század végére viszonylagos telítettség állt be, mert az 1800-ban kiadott harmadik kiváltságlevél a jövevények befogadását kerületi vagy megyei hozzájáruláshoz kötötte. Ez azonban nem sokat változtatott a helyzeten és a bevándorlás, ha nem is látványosan, nagy csoportokban, hanem egyéni letelepüléssel tovább folytatódott. Föld volt bőven. Több tízezer holdra rúgott a legelő és még 1816-ban is két nyomásban művelték a szállásföldeket. A földbirtoklás szabadalmas helyzete, a feudális kötöttségek viszonylagos lazasága, az, hogy a lakosság a nem nemes népesség felső csoportjához tartozott, kedvező gazdasági viszonyokat teremtett és lehetővé tette nagyobb paraszti birtokok kialakulását, amelyek alapjai a katonanemesi és a végkielégítésül kapott jobbágytelkekben, az első telepesek szabad foglalásában és az utóbb jöttek nincstelenségében különben is adva voltak. 1848–1849 két vonatkozásban is visszavetette Zenta fejlődését. Egyrészt a polgárháborús pusztulás, a lakosság megritkulása faluvá süllyesztette a várost, másrészt a kiváltságok visszájukra fordultak, mert a Koronától (a kincstártól) nagy áron kellett megváltani földjeiket. Ami a rendi társadalomban előny volt (a magánföldesúri függés hiánya), a jobbágyfelszabadítás után visszájára fordult. (A tiszai kerület birtokpöreinek láncolatát csak az 1918. évi impériumváltozás zárta le.) Mégis, a város viszonylag gyorsan újjászületett. 1861-től rendezett tanácsa van, s bár ezt 1867-ben pár évre föladja, fokozatosan kapitalizálódik a mezőgazdasága.

68

Dobos János, 1967a.



A hajdani kerület jogutódai 1871-ben fizették ki a 2 600 000 korona váltságdíjat. Négy esztendő múlva, 1875ben a zentai közbirtokosság pert indított városa ellen, azon a címen, hogy az 1751-es kiváltságlevél a földbirtokot nem a városra, hanem rájuk, a tulajdonképpeni szabadalmazottakra hagyta. Már az első „járásosztás" (a művelésbe vont földek újraosztása), az 1822. évi vihart kavart. A lakosság akkor is földhöz akart jutni, de követelése és az osztás még nem bontotta meg a város hatalmas birtokát. Most annál nagyobb volt a fölbolydulás. Az osztás és ellenzői közt kemény kortesharc bontakozott ki. Végül a város a pert elvesztette, mindössze 10 000 hold maradt a kezén. A legelők és szántók kiosztása a történeti kutatás és a helyi emlékezet egybehangzó tanúsága szerint látványos megvesztegetések és csalások közepette zajlott le, és az addig is erős birtokosok további gazdagodásával, következésképpen a szegények károsulásával járt. 69 A járásosztás botrányai mély nyomot hagytak a lakosság tudatában, az újabb nemzedékek is a szegénység és a birtokegyenlőtlenség okozójaként emlékeznek rá. „Igazságosan, mint a járásosztáskor!"– ismerik ma is a gúnyos szólást. A szegényebb rendbeliek kisebb részesedéseit, a házas vagy házatlan mezőgazdasági munkások töredékföldecskéinek – a Kompetencia határnév ma is őrzi emléküket – jelentős hányadát magukhoz szívták a nagyobb birtokok. 1910-ben a következőképpen állt a helyzet: A 64 832 kh-nyi határból megközelítően 60 000 hold művelt területen egyetlen nagybirtokos volt, a város, az említett 10 000 holdjával, amit jórészt legelőnek hagyva, vagy kisbérletekre osztva kezelt. A magánkézen maradt 50 000 hold 3/5-ét mindössze 64 100 holdon fölüli birtokos, illetőleg bérlő uralta. A fennmaradt 20 000 holdon 817 10–100 holdig terjedő és 1199 10 holdon aluli birtok osztozott. A várost néhány száz lélek híján 30 000 ember lakta, akiknek – az eltartottakat is számítva – 2/3-a élt mezőgazdaságból. Az óriási szociális különbségek akkor tűnnek föl még inkább, ha tudjuk, hogy a 6650 mezőgazdasági munkából élő családfőből 4515 tartozott a 10 holdon aluli törpebirtokosok, kisbérlők, mezőgazdasági munkások és cselédek osztályába. Az óriási parasztbirtok munkásai nem lakhattak másutt, mint munkahelyük közvetlen közelében a szállásokon. Tanya-város kétlakiságát nem állt módjukban fenntartani. A nagygazdák a munkáskezek biztosítására tanyáik közelében apró parcellákat, házhelyeket osztottak. Erről tanúskodnak az említett, személyneveket őrző tanyafaluk. Felsőhegy, Kevi, Tornyos, Mazallófalu, Gombosfalu, stb. népe szintén jórészt nincstelen mezőgazdasági munkásokból toborzódott. Ők laktak az utak mellé sorakozó szállásokon is. Miközben a szállásrendszer teljesen kiépült, kialakultak sajátos formái, a város is nagyléptékű fejlődésnek indult. Az 1875-ben átadott, 1902-ig álló tiszai fahíd érezhetően élénkítette a forgalmat. A Budapest–Szabadka– Újvidék-fővonalon 1883-ban indult meg a vonat, a szárnyvasúttal elérhető Zentára csak 1889-ben futott be az első szerelvény. Ekkor azonban egyszerre nyílt meg a közlekedés Szabadka, Horgos és Óbecse felé. Csókával csak 1915-ben kapcsolták össze a várost vasúti sínek az 1908 óta álló vashídon. A századvég és a századforduló városiasodását jelezte többek közt a Népkert létrehozása, az új városháza, a rakpart építése, az első aszfaltjárdák, a villanyvilágítás bevezetése. Előbb polgári fiúiskolát, majd algimnáziumot, végül főgimnáziumot kapott a város. Hengermalom, téglagyár, bőrgyár épült. Számottevő ipar azonban nem alakult ki. 1910-ben 1990 családfő élt iparból. A 939 vállalat közül csupán négy foglalkoztatott 20-nál több, ugyanennyi 10–20 munkást. A kisiparosok több mint 60%-a (582) segéd nélkül dolgozott. Ők voltak a helybeli lakosság és a közvetlen környék napi szükségleteinek kiszolgálói: csizmadiák, cipészek, papucsosok, szabók, kötélverők, bognárok, asztalosok, szíjgyártók, subások stb. Mennyire volt jelentős valóban a nagyobb térségben, vagy csak viszonylagosan bácskai összehasonlításban Zenta fejlődése a dualizmus korában? Nehéz megítélni. Bizonyos, hogy nem járt az elsők közt a bácskai városok sorában. Az átlagból, úgy tetszik, járási székhely volta és a tiszai híd emelte ki. A XIX–XX. század fordulóján megfogyatkozva, de még érződött. Még lüktetett az élet a vasutat megelőző idők kereskedelmi útvonalain. A zentai vásárokra, a Tisza mente népének találkozó- és cserehelyére alkalmanként óriási állatcsordákat hajtottak föl. Az országos jelleget a gömöri fazekasok, az erdélyi dézsások és villaárusok, a Szerbiából és Boszniából érkező jószágkereskedők biztosították. A Tiszán tutajok százai úsztak le deszkával, olykor vasáruval vagy terménnyel megrakottan. Zenta ekkortájt vette föl máig jellegzetes arculatát. Megtartotta centrális településszerkezetét. A Tiszától alig száz méternyire, a hajdani szerb sánc helyén terül el a főtér, amit a középületek és a néhány emeletes ház fog körül. A környező utcákat a zárt földszintes beépítés jellemzi, az iparosok, néhány gazdagparaszt és a kisszámú városi polgár házai. A sugarasan szétfutó utcákon kijjebb haladva egyre inkább lazul a lakóépületek rendje. Az Alvégen (Alsóváros) és a Tóparton, a kisbirtokos parasztság negyedeiben mind falusiasabb képet mutat a város. Csupán a főtértől délre, a folyó mellett húzódó Tiszapart és Kukucska nevű városrészek zegzugos utcahálózata tér el a jól áttekinthető település képétől. 70 Zenta legrégibb szegénynegyedei ezek, halászok, hajósok, a kikötő és a hajómalmok alkalmi munkásai, favágók, napszámosok, szegényebb iparosok lakták mindig. Az újabb proletárnegyedeket, a nyugatra és délre elhelyezkedő hóstátokat, a 69 70

Dobos János, 1967a. Szeli István, 1953.



Munkástelepet, az Ipartelepet, a Felső-Kerteket, a Kerteket és a Gödröket a XX. század első három évtizedében növesztette Zenta. A betelepülés fázisai és a nemzetiségi különállás tehát nem befolyásolta a város településszerkezetének kialakulását. Nem is befolyásolhatták, mert a hosszú időn át bevándoroló magyarság mindvégig a katolikus felekezethez tartozott, a szerb közösség pedig kicsiny volt. Egyetlen központ alakult ki, a főtér, a város és a tanyavilág fóruma. Igaz, más városoktól elütően nem áll rajta kiemelkedő tornyos templom, de ennek a városfejlődéstől független, helyi oka van (leégett 1911-ben és nem tudták újjáépíteni). Az alsóvárosi (1904), az adai úti (1908), majd a később épült Szent Ferenc-templom (1939) nem fejlesztett alközpontokat, jóllehet felépítésüket a település széthúzódása tette szükségessé.71 Zenta mezőváros volt és maradt napjainkig. Mezőváros a szó agrártelepülés, parasztváros jelentésében. A XVIII. század folyamán az állatállomány, közelebbről a szarvasmarha és a juh jelentette a lakosság fő megélhetési forrását. A XIX. században megszaporodott az igázásra fogott lovak és a kukoricatermesztést hasznosító sertések száma. Akár az Alföld középső és déli részein általában, az 1880-tól 1914-ig terjedő bő három évtized gyökeres változásokat hozott a zentai parasztság gazdálkodásában. Fölbomlott a száz esztendeig érvényben lévő gazdálkodási rend. Eltűntek a művelési övezetek éles határai, összehúzódtak a legelők, de a búza- és kukoricatáblákat alig szakította meg zab, vagy árpa. Az ipari növények közül a kendert kezdték jelentősebb mértékben vetni, de a ma komoly mennyiségben termesztett cukorrépa csupán a két világháború között nyert nagyobb teret a határban. A belterjes művelésű dohánnyal továbbra is a szomszédos, főleg bánsági községek foglalkoztak. A burgonya, ha olykor szántóra is ültették, a veteményeskertek növénye maradt. Nem honosodtak meg a szántóföldi zöldségkultúrák, nem növekedett jelentősen a szőlők és gyümölcsösök területe sem. Megváltoztak azonban a munkamódok és az eszközök. Uralkodóvá vált a minden részében vasból készült eke és egyre többen vásároltak ekekapát. A talajművelő eszközök közül kikopott a tövisborona, de mindenütt használni kezdték a talajtömörítő hengert, helyi nevén gurulyát. A rendrevágó-kévéző-villás, marokverőket alkalmazó aratást fölváltotta a gabonát rávágó technika, amely a kaszás után kampóval dolgozó marokverő és a kévekötő munkáját követelte meg. Egy-két igásvontatású aratógép is föltűnt a zentai határban. A nyomtatás lovakkal és ökrökkel folyt. Ezt a munkát a XIX. század végén néhány esztendő alatt a cséplőgépes vállalkozók és a cséplőgéptársulások vették át. A megnövekedett gabonatermést az égetett vermek és a lábon álló hombárok már nem mindenütt tudták befogadni. A módosabb portákon megjelentek a magtárak, a kukorica tárolására pedig hatalmas górékat építettek. Jelentőset változott a zentai paraszti gazdálkodás, de alapjában véve mégis erősen külterjes maradt. Az 1920 után bekövetkezett stagnálásban pedig újabb tényezőként szerepeltek az országhatár közelsége és a kisebbségi helyzet. A századforduló változásai nem szüntették meg a mezőváros tradicionális paraszti műveltségét, ha kereteit föl is lazították. Ez a kultúra, jóllehet, időközben sokat halványodott, mintegy fél évszázadig, az 1950-es évekig jellemezte Zentát. Képzeljük el, milyen tarka kulturális képet mutatott az 1770-es, 1780-as esztendőkben a napról napra újabb jövevényeket befogadó város! Tegyük hozzá még azt a közismert történeti-szociológiai tényt, hogy a telepesek általában a társadalom perifériájáról verbuválódnak. Ritkán hagyja el szülőfaluját az, akinek háza, földje jó megélhetése van. Annál könnyebben elszakadnak a valamilyen okból elégedetlenek, akik anyagi gondokkal küszködnek vagy összeütköztek eredeti közösségükkel. Ez a sokfelől jött, több nyelvet beszélő, különböző szokású és viseletű nép Zentán mintegy száz esztendő alatt egységes arculatot öltött. A gazdálkodásban a helyi adottságokhoz kényszerült alkalmazkodni. Nem volt mód és igény színes ünnepi viselet kialakítására. A ruházkodásban igen korán túlsúlyra jutott a gyári anyagok használata és a városias-polgárias öltözködés korabeli paraszti átlagnál szorosabb követése. A legszembetűnőbb azonban az a nyelvi-nyelvjárási egységesüléssel párhuzamosan lezajlott folyamat, amely a mindennapos és az ünnepi szokásokat kiegyenlítette. A XIX. század végére visszanyúló paraszti emlékezet nem különbözőségekről, hanem éppen ellenkezőleg, társadalmi réteg- és osztályhatárokat átlépő közösségi jellegéről tanúskodik.72 A kiegyezés korában a város lakossága nemzetiség, foglalkozás, osztály és vagyoni tagozódás alapján különféle társadalmi és egyházi egyesületekbe és olvasókörökbe tömörült. A polgári és polgárias társas életnek ezek adták a nyilvánosságot. Említettük, hogy Zentán a zárt település nagy kiterjedése ellenére belterületén nem fejlesztettek alközpontokat, ezeknek még csírái sem mutatkoztak. De volt a társas életnek egy lazább, az egyesületeknél és olvasóköröknél alacsonyabb szintje, a kocsmák és vendéglők, amelyek az egész települést 71 72

Dobos János, 1967a. Szeli István, 1953.; Tőke István, 1967.; Körmöczi Erzsébet – Szabó Jolán, 1970.



behálózták. Némiképp hasonló szerepet játszottak a malmok, a közkutak és a kovácsműhelyek is. A kocsmák voltak a találkozói, rendszeres beszélgető, hírcserélő helyei egy-egy utca, szűkebb környék férfinépének. A kocsmák szolgáltak színhelyül politikai összejöveteleknek, báloknak, kiindulópontul, pihenőhelyül egyes népszokások résztvevőinek is. Végül a harmadik szint a kocsmák törzsvendégeinek körével nem azonos, de hasonló nagyságrendű köröket foglal magában. Ez a rokoni, baráti, szomszédi, ismerősi körök egymásba érő rendszere, amit leginkább egy ma is nagyon élénken élő, teljes funkciójában ható szokásból, a közös munkából, helyi nevén, a móvából kiindulva lehet megközelíteni. Móvában végzik a kapálást, aratást, kukoricatörést, szárvágást, szőlőnyitást, kötözést, szüretet, minden, időjárástól fenyegetett mezőgazdasági munkát, a házépítésnél a falverést, a tetőrakást. Móvában, eleve kölcsönösség alapján az elvégzendő munka nagysága és a rokoni, szomszédi, ismerősi kör sugara szerint hívják a segítőkész munkaerőt. A móvába hívott családok voltak az elsők, akiket a betlehemező legények, az aprószentekelő kisfiúk, a húsvéti locsolók, a pünkösdölő kislányok fölkerestek. A köszöntő gyermekcsapatok egyes tagjainak természetesen kisebb-nagyobb eltéréssel más a személyes ismeretsége. Ilyen módon tágul, de bizonyos határon le is zárul a meglátogatandók köre. A disznóölésre és a lakodalomba meghívottak, sőt a temetéseken végtisztességet adók ugyanígy gyülekeznek. A zentai mezővárosi társadalom azonban sokkal nyitottabb annál, minthogy éles és állandó határokat ismerjen, amelyek átlépése esetleg a szokások bomlásához, eredeti tartásuk megváltozásához vezet. Ez a magyarázata annak is, hogy a legtöbb szokást nemcsak a birtokos parasztok, hanem a mezőgazdasági munkások, cselédek, napszámosok, iparosok, sőt bizonyos esetekben a városi polgárok is tartották. Legjellegzetesebb példa a farsang. A bálokat a parasztok és az iparosok külön rendezték. Ám minden családra kötelező volt – amennyire a mód engedte – a kövércsütörtöki és a farsangvasárnapi nagyevés. A húshagyókeddi alakoskodó fölvonulásnak, a nagybőgőtemetésnek, de különösen az öreglegények tuskóhúzásának az egész város ifjúsága a résztvevője volt. A betlehemeseket szívesen fogadták a polgárházakban is, a húsvéti köszöntőket ugyanúgy.73 Pünkösd szombatján pedig hagyományos módon szinte az egész várost friss lombú bodzaágakkal díszítették föl.74 A mezővárosi kultúra – bár a szociális helyzet differenciálja e téren is –a táplálkozásban mutatkozik a legegységesebbnek. Nem elsősorban a farsangi és böjti étkezések vallásos életben gyökerező szokásaira, hanem az ízlésre, az ételek alapanyagának, az italoknak a megválasztására, a készítési eljárásokra gondolunk. Ez az a terület, ahol a szerbek és magyarok kultúrája is leginkább érintkezik vagy kölcsönhatásban áll. Ha a zentai– bácskai konyhának címert kellene szerkeszteni, bizonyára a magas fehér búzakenyér, a paprikáshús és a szárma (töltött káposzta) kerülne bele. A XVIII. század végén kelt följegyzések és összeírások még a sertések nagyon alacsony számáról tanúskodnak. Száz esztendő múlva a disznóhús és a zsír lett az egyik legfontosabb tápláléka a városnak. A nehéz, zsíros, paprikás és hagymás káposzta- és tésztaételek uralják a zentai emberek asztalát. Hagyományos italuk elsősorban a bor, jóllehet, amit helyben készítenek, viszonylag gyönge minőségű. A közösségi kultúra élénkségéről írtak után nem meglepő, hogy a zentaiak szóbeli hagyománya nagyon gazdag, néhány ága a XX. század közepén is virult. A bőven hallható hiedelemtörténetek, anekdoták és trufák közt még – a néprajzkutató kérdésére – fölbukkant és fölbukkan egy-egy tündérmese.75 Egészen sajátos helyet foglal el a zentai csatáról szóló monda, amely amellett, hogy valós mozzanatokat őriz a harcról, valóságos gyűjtőmedencéje nemzetközi folklórmotívumoknak. Mindenki ismeri, és legalább töredékesen elmondja. A kincset rejtő kőkecskéről és a törökverő vitézek nyugodalmát őrző halmokról, a pusztatemplomokról, a magyarok 1849-es szerbek előli „nagy szaladásáról" szóló mondákat már kevesebben tudják. Viszont a betyárhagyománynak központi szerepe van Zenta folklórjában. Az idősebbek szinte személyes ismerősként mesélnek Rózsa Sándorról, egy-egy ravasz kalandjáról, igazságtevéséről, csodával határos hőstettéről. Minden betyártörténetnek ő, „Sándor bácsi" a hőse, mintha más betyár sosem élt volna ezen a tájon. Sorozatnyi valós, vagy annak tetsző esemény tapad a híres betyár alakjához: titokzatos éjszakai lóhajtások, holdvilágon való legeltetések, átúsztatás a megáradt Tiszán, rejtett föld alatti istállók, vásárbeli találkozások. Ezek után érthető, hogy a zentai népköltészetben kiemelt helye van a betyárdaloknak és a balladáknak. A zentai balladák közt egyegy régies típusú is fölbukkan: a Kőmíves Kelemen, Fehér László, A halálra táncoltatott lány, A szeretet próbája, de inkább népszerűek a Szendre báró leányáról, a cséplőgépbe esett Farkas Julcsáról, a gyermekgyilkos anyáról szólók.76 A XIX–XX. század fordulóján még mozgékony hírversírók járták a Tisza-mente vásárait. Nyomukban néhányan évtizedek múltán is tudtak tragikus eseményekről szóló strófákat. A szövegeket a helyi közösségnek még volt befolyása a maga ízlésének megfelelően átalakítani.77 Banó István, 1942. Banó István, 1944. 75 Banó István, 1943. 76 Burány Béla gyűjtése, 1964.; Burány Béla, Fábri Jenő és Tripolsky Géza gyűjtése, 1966.; Katona Imre – Tripolsky Géza, 1971. 77 Burány Béla, 1971. 73 74



A zentai folklór XX. században leggazdagabb tartománya az új stílusú népdal. Ma is élő, bár évtizedek óta nem újjászülető része a város íratlan hagyományvilágának. A zentaiak népdaltudására a lírai dal és a katonadal túlsúlya jellemző.78 Nem teljes a kép, ha nem szólunk arról, hogy a zentai tradíciókat át- meg átszövi a vallás. A homogén magyar katolikus népesség – úgy tetszik – a magyar nyelvterület átlagából kiemelkedően igen sok népéneket, karácsonyi köszöntőt, moralizáló történetet, szentmondát, imádságot, babonát, ráolvasást tud. Ennek a nagyon mély és mindennapos katolikusságnak alapvetően derűs a hangulata. Széles skálája a profán ellenpontokig terjed: a kiforgatott, csúfolkodó imádságokig, a földre szállt szentek emberi gyöngeségéig, fölsüléséig, nevetségessé válásáig. De van egy másik ellenpont is. Zenta a bácskai baloldali politikai és társadalmi mozgalmaknak a XX. század eleje óta bázisa. A Tisza–Maros szöge szocialista földmunkás elégedetlenségeinek hullámai 1897-ben érték el a várost, és már kezdetben talajra találtak. A két világháború között ezen a nyomvonalon szervezkedtek a kommunisták.79 Dolgozatom – bár többször érintette a mát – eddig többnyire a múlt időről szólt. Amit elmondottunk, az ma már sokkal inkábbb a Tisza menti város múltjához és nem a jelenéhez tartozik. A paraszti világból az első, de különösen a második világháború sok színt kitörölt, emlékezetbe süllyesztett. Az egyetemes változások rendre elérték Zentát is. Újabban az 1950-es évek végén kezdett gazdasági élete – ha mérsékelten is – élénkülni. Építkezések, ipari beruházások indultak és az újjáépített Tisza-híd mellett a régi átkelőhelyi szerepkör szintén fölújult. Határának több, mint a felén magánparaszti gazdálkodás folyik. Adják-veszik a földeket, de nagy ütemben bontják a szállásokat is. Pedig sok helyen traktor, gumikerekű kocsi, aratógép, sőt gépkocsi áll a szín alatt. Többen saját kombájnukkal béraratást-cséplést vállalva keresik a kenyeret. Villany világít, az olajkályha, a gázpalack és a televízió elérhető, és sokak számára elért javak.80 Van, aki vízvezetéket is fektetett már a tanyaudvarra. De a vagyoni különbségek is viszonylag nagyok. Ügyesség, rátermettség, örökölt javak, korszerű gazdasági ismeretek, jó földek és sok más tényező befolyásolja a parasztok anyagi helyzetét. Az állami fölvásárlási árak gyakori és váratlan változásai sokakat sújthatnak és fölemelhetnek. Azonban bizonyos, hogy a száz éveken át használt tárgyak nagy része, ha nem is egyik napról a másikra, de végleg kihull a paraszti élet gyakorlatából. Kaszával és kapával sokan már csak a ház körül dolgoznak. A kender házi földolgozása mesés történetként él. Kenyeret már nem sütnek otthon az asszonyok. A favilla, fagereblye, a cserépedény muzeális tárgynak számít. A parasztkocsi a szegénység jele. Egy-egy nem nagy múltú fatárgy ma is használatos. Például a henger, amit traktor után akasztanak, vagy az utalló-sorhúzó a kukorica-, burgonya-, zöldségféle vetésének segítője. A parasztfiatalok közül egyre kevesebben vállalják apáik foglalkozását. Magasabb iskolába törekszenek, ipari szakmát tanulnak, távoli városokban keresnek munkát. A zentai földeken, ahol a két háború között még negyedesnek is elszegődött a mezőgazdasági munkás, ma az alacsony népszaporulat és az elvándorlás miatt, a gépesítés ellenére, mindinkább érződik a munkaerőhiány. Zenta most is agrárjellegű település, bácskai viszonylatban élénk kulturális és sportélettel, aminek hátterét, mai is, az immár több mint kétszáz éves múltra visszatekintő parasztpolgárság, s a belőle szervesen kinövő értelmiség, munkásság, alkalmazotti réteg adja. 1920 után az ún. „úri" (jórészt tisztviselő) réteg egy részének Magyarországra távoztával a zentai magyar nemzetiségi társadalom – némely vélemény szerint – túlnyomólag tőle gondolkodásban és származásban „idegen" elemtől szabadult meg, de kétségtelenül veszteség érte. Ugyanakkor az is tény, hogy a jugoszláv királyság évei elzárták a magyar nemzetiségűek elől a társadalmi fölemelkedés útját, saját soraiból utánpótlást nem nevelhetett. A kisebbségi magyar társadalom tagjainak többsége nemcsak nemzeti, hanem társadalmi elnyomás alatt élt, s ezáltal rétegei, osztályai sokat közeledtek egymáshoz. Zentán erősítette ezt a tendenciát a mezővárosi kultúra, a szabadalmas múlt hagyománya és 1945 után a jugoszláv szocializmus nivelláló tendenciája. Nem szándékunk Zentának, a város népének, közösségi kultúrájának külön karaktert tulajdonítani. Mégis el kell mondanunk, hogy a városnak van sajátos hangulata, ami csak az övé. Leginkább társaságban lehet vele találkozni. A „zentaiasos" tájbeszéd – mely a helyi születésű értelmiségnek kötelező – erős zárt e-jei, í-zése, gyönge ő-zése vidám színeket és ízeket kölcsönöz. A nyelvnek és a viselkedésnek jellegzetes stílusa van. Alapvető eleme a szóképekkel való játék. A beszélő bőkezűen bánik velük és kedvére improvizál: fordulatok, közhelyek, szólások, hasonlatok, ugratások, nagyotmondások, vaskos bemondások, viccek, anekdoták láncolata bontakozik ki a beszélgetésbe melegedett társaságban. Itt is akadnak különösen vidám kedélyű emberek, akik nagyszerű rögtönző képességgel, találó közbeszólásokkal fűszerezik az együttlétet, szinte pazarolják önmagukat. Bárhol a világon föllelhető futó hangulat – mondhatja valaki. Való igaz, nehéz az érzést és a tapasztalatot szavakba foglalni a hamis általánosítás veszélye nélkül. Mégis állítjuk, hogy vannak a táj, az ember és a történelem szerencsés találkozásából fakadó helyi sajátosságok a város kultúrájában. S ha ezt nem sikerült volna Burány Béla, Fábri Jenő és Tripolsky Géza gyűjtése, 1966.; Burány Béla és Fábri Jenő gyűjtötte, 1969. Dobos János, 1967b. 80 Rácz Vince, 1970. 78 79



írásunknak bizonyítania, legalább a jövendő, részletekbe bocsátkozó, pontosító kutatást szorgalmazzuk és sürgetjük. Bácskai színekkel különleges, de jellegzetesen alföldi mezőváros képe bontakozik ki, egy olyan település múltja és jelene, amely mindenképpen megérdemli a tudomány figyelmét és törődését. 81

5. A Dunántúl néprajzi határai A Dunántúlnak, mint néprajzi egységnek a fogalma nagy múltú. A XIX. század első felében, a magyar néprajzi kutatások előzményeiben már fölbukkan. Horvát István, Csaplovics János, Edvi Illés Pál és mások abban mindnyájan megegyeztek, hogy a magyarság legnagyobb területi csoportjai a „dunai" (dunántúli), a „tiszai" (alföldi), a „palóc" és a „székely". Az egykori vita leginkább azon folyt, melyiké legyen az elsőség az akkoriban oly fontos nemzeti karakter alakításában. A XX. század elején az önállóvá vált néprajzban már szaktudományi érveléssel alapozottan rajzolódott ki a Dunántúl néprajzi különállása, ahogyan azt például Gönczi Ferenc könyvei és tanulmányai, Malonyay Dezső körének kétkötetnyi munkája igyekezett bizonyítani. Bartók Béla az egyik népzenei dialektust a Dunántúlra lokalizálta. Folytatható a sor Vikár Béla, Bátky Zsigmond, Sebestyén Gyula, mindannyian dunántúli születésűek, és mások munkásságával. Jelentkezett tartózkodóbb vélemény is, amit elsősorban Györffy István képviselt: „A történelem tanúsága szerint a honfoglaló magyarok legnagyobb tömegben a Dunántúlon telepedtek le. Az ősi magyar típust itt lehetne legtöbb joggal keresnünk. A törökvilág azonban ezt a részt is földúlta. Leginkább Somogy, Veszprém és Zala megyék rengetegeiben maradtak meg a törökvilág zivataraiban a magyarok, de a törökvilág alatt horvátokkal, utána pedig svábokkal sok helyen keveredtek." 82 Györffy elfogult volt az Alföld iránt, amikor a Dunántúl eredetiségét kétségbe vonta. Például arra sem gondolt, hogy az Alföld déli része nagyobb arányban pusztult a hódoltság alatt, mint a Dunántúl déli megyéi. Idegen és más vidékről érkező, többek közt dunántúli telepesek segítettek újranépesíteni. A mai Magyarországon teljesen egyértelmű nagytáj-elnevezés jelentése, a nagy múltú központi, történetiföldrajzi szemlélet része. Ám például Bécsben nem a Duna jobb partján lévő belváros, hanem a folyó bal partján fekvő északi előváros, Florisdorf számít Transdanubiennek. A magyar tájnév viszonylagos jelentését kell tudomásul vennünk abban is, hogy az osztrák, a szerbhorvát, a szlovén kultúrhistóriai, történeti és néprajzi szóhasználat a miénktől eltérő nézőpontokból tájékozódva, „pannon térség"-nek mondja a mi Dunántúlunkat. A mi Dunántúlunk földrajzi határait könnyű fölsorolni: a Duna és a Dráva folyása, valamint az 1918 előtti magyar–osztrák határ zárja körül. Azonban nem árt mindjárt figyelmeztetni a néprajzi kutatások sok évtizede jól ismert, mégsem mindig figyelemre méltatott alapigazságára, hogy a földrajzi, a politikai és a nyelvi határok nem mindig, sőt többnyire nem azonosak a néprajzi határokkal. Mi a viszonya például a Dunántúlnak és a Duna két partján elterülő, földrajzilag csaknem homogén Kisalföldnek? Kogutowicz Károly kitűnő kétkötetes könyve83 – indoklás nélkül – csak a jobb partot sorolja a Kisalföldhöz. A trianoni békével Csehszlovákiához csatolt területek – történetietlen, bár megszokott elnevezéssel – máig egységesen Felvidékként élnek a magyar köztudatban. Holott nemcsak geográfiai, hanem néprajzi és történeti tekintetben is, a folyó két partján elterülő síkságokat szorosabb szálak fűzik egymáshoz, mint a teljes Kisalföldet a nélküle „szűkebb"-nek nevezhető Dunántúlhoz. A Felvidék pedig mielőtt mai politikai-földrajzi tartalma kialakult, az egykori Felső-Magyarország magas hegyvidékeinek tájait jelölte. Győr, Komárom és Esztergom megye egyaránt a folyó két partjára kiterjedve alakult ki. Névadó székhelyeik fekvése és földrajzi vonzereje eredetileg magában hordozta egy-egy Pest-Buda típusú, nagyobb központi település kialakulásának lehetőségét. Modern kori kibontakozásukat a trianoni béke akadályozta meg. Az ugyanazon országba került Pozsony és Ligetfalu esetében a XX. század második felében valósult meg a Duna két oldalán fekvő nagyváros, habár történetileg itt látszott erre legkevesebb esély. Eredetileg legnagyobb fejlődést ígérő fekvése Révkomáromnak és Komárom vármegyének volt. Részint a tájbeosztás

A tanulmány megírására 1972. január–februárban Zentán töltött vendégkutatói tanulmányutam nyújtott lehetőséget. A tanulmányútra, amelynek célja elsőrendűen néprajzi tárgygyűjtés volt, a magyar–jugoszláv kulturális kapcsolatok keretében a Zentai Múzeum meghívására került sor. Mindenekelőtt köszönettel tartozom a múzeum igazgatójának, Tripolsky Gézának, aki a tanulmányutat lehetővé tette, valamint Dobos Jánosnak és Katona Pálnak, a zentai Történelmi Levéltár munkatársainak, Rácz Vincének, a zentai mezőgazdasági kombinát főmérnökének, Burány Béla orvosnak, Papp György magyarkanizsai tanárnak és Bodor Géza egyetemi hallgatónak, mindnyájuknak a konzultációkért, amelyekkel nagyban segítették néprajzi gyűjtőmunkámat és azt a törekvésemet, hogy Zenta múltját és jelenét megismerjem. A tanulmány megírása során saját gyűjtéseim és tapasztalataim, valamint az általános történeti és néprajzi irodalom mellett elsősorban az 1960-as években föllendült zentai helytörténeti-helyismereti-néprajzi irodalomra támaszkodtam. 82 Györffy István, 1942a. (1925), 19. 83 Kogutowicz Károly, 1930–1936. 81



viszonylagosságát, részint a Duna által kettéosztott közigazgatási egység északi és déli felének egyenrangúságát tükrözi, hogy a millenniumi monográfia néprajzi írója „dunántúli" és „túl a dunai" részekről értekezett. 84 A Kisalföld szíve, a Csallóköz és a Szigetköz, történetét és hagyományos életviszonyait nézve oly hasonló, hogy az utóbbi méltán kaphatta a Kis-Csallóköz nevet. Lakosságuk megélhetésében az ipari forradalom ide is elérő hatásai előtt nélkülözhetetlenek voltak a vízi foglalkozások, halászat, hajózás, hajóvontatás, fuvarozás, molnárkodás és a folyók mentén a nagyobb arányú állattartás. Ugyanez jellemezte a két szigetet övező, valamint a kissé távolabb eső vizes területek és mocsarak környékének falvait (Mátyusföld, Vízköz, illetőleg Rábaköz, Tóköz, Hanság). A medence közepén mélyebben fekvő vidékeket hátasabb tájak, jól termő szántóföldek övezik, ahol pedig ezek dombvidékkel vagy hegyvidékkel érintkeznek, minőségi és történeti borvidékkel találkozunk szinte gyűrűként mindenütt a Kisalföld peremén. Noha önmagukban kiragadottnak tetszenek, további fontos és jellemző néprajzi elemek tanúsítják a két folyópart szorosabb kapcsolatát. Ilyenek például a parasztházban jelentős újkori újítást képviselő szabadkémény és bizonyos szobabeli kemencetípus megjelenése, az oszlopos-tornácos építkezés, továbbá a XIX. században kialakuló színes viseletek. Az Ipoly és a Garam alsó folyása mentén, a Zoboralján, Komárom környékén és a távolabb eső Rábaközben élő parasztok ünnepi viselete egyaránt a magyar népi öltözködés új stílusának jellegzetes megvalósulásai. Rokon vonások kapcsolják őket egymáshoz. Kresz Mária kutatásaiból tudjuk, hogy már a XIX. század első felében kiemelkedett országos jelentőségű innovációs hatásával a kisalföldi parasztviselet.85 Szinte párhuzamosan ugyanez mondható el a terület tánc- és tánczenei életéről. Az új stílusú magyar népzene egyik szülője, a verbunkos muzsika klasszikus földje a Kisalföld. Martin György a folyó két oldalát ugyanabba a nagy dialektusterületbe sorolta.86 A fölemlített példák, mint civilizációs javak azonos eredetűek, a XIX. századi paraszti polgárosulás korai jelei. Egyúttal figyelmeztetnek a Kisalföldtől keletre fekvő hegy- és dombvidékektől való műveltségbeli különbözésre. A hagyományosan palócnak nevezett területek még a XIX–XX. század fordulóján is zártabbnak, tradicionálisabbnak mutatkoztak a Kisalföld térségénél. A határvonal valahol a Garam és Ipoly völgyében húzódott. Egy korabeli egyháztörténeti munka néprajzi fejezete kitűnően megragadta a változás területi szakaszait. Sz. Kiss Károly, a barsi református egyházmegye történetírója jó szemmel vette észre, kulturálisan mennyivel nyitottabbak a Komáromot és Érsekújvárt központjuknak tekintő Cser falvai részint a Garam mente, részint a jóval zártabb, hagyománytartó Szekincevölgy községeinél.87 A magyar–szlovák nyelvhatár északon és északnyugaton majdnem egybevág a síkság és hegyvidék közötti földrajzi-természetrajzi zónahatárral. Nagyszombathoz kb. 18 km-re délre fekszik a legközelebbi magyarlakta település. E térségben a nyelvhatár az újkorban többször elmozdult. Zoboralja kivételével nagyon keveset tudunk két oldalának műveltségi hasonlóságairól és/vagy eltéréseiről. A Felföld és az Alföld kereskedelmi, munkamigrációs és általában kulturális kapcsolata bőven dokumentált. Ehhez képest a kisalföldi síkság és a tőle északra elterülő hegyvidék néprajzi összefüggései kevésbé föltártak. Leginkább az ismert, hogy az egykori Nyitra és Trencsén megyék számos települése jellegzetes vándorkereskedő és vándormunkás (arató) község volt. Fontosnak látszanak a morvaországi kapcsolatok és párhuzamok is, bár még ezek sincsenek alaposabban föltárva, csupán utalások figyelmeztetnek a tánc, a díszítőművészet, a viselet, az építkezés, a zene és nem kevésbé a mezővárosi települések életének vizsgálatából várható eredményekre. 88 Óvatosságra int, hogy Magyarország és a hajdani osztrák örökös tartományok újkori társadalomfejlődése sok tekintetben eltért egymástól. Miként alakult a helyzet a Visegrádnál délre forduló Duna mentén? A folyó Pesttől Zimonyig rövidebb szakaszok kivételével történelmi megyehatárokon halad. Noha a középkorban ezek nem pontosan ugyanígy húzódtak, még esély sem mutatkozott olyan településszerkezetű város kialakulására, mint Budapest. Az átkelőhelyeken vagy közelükben sem fejlődtek nagy vonzású városi központok. Sem Kalocsa, sem Baja nem nevezhető ilyennek, Paks vagy Dunaföldvár még kevésbé. Egyedül az egymással szemközt épült Újvidék és Pétervárad érdemel figyelmet, de ezek térségünktől távolabb, más történeti múltú tájakon fekszenek, és kívül esnek vizsgálódásunkon. A déli irányba haladó folyó két partja között azonban a településpárok hiánya ellenére sok a kulturális kapocs. Azonos vallású falvakat a házasodás, másokat cserekereskedelem és különfajta társadalmi kötelékek fűztek Pápay Ernő, 1907. 164–175. Kresz Mária, 1956. 106. 86 Martin György, é. n. 110–133. 87 Sz. Kiss Károly, 1879. 219–220. 88 Csupán egyetlen példát említünk: Szomjas-Schiffert György, 1978. 84 85



össze. Helyi jegyekben különböző, de sok rokon vonást mutató viseleteket találunk Kalocsától és szállásaitól déli irányban Érsekcsanád, Szeremle, Bácskertes, Doroszló, Gombosig. Hasonló viseleti együttesek figyelhetők meg a Dunántúlon a Sárközben és Baranyában, melyek rokonsága jóval nyugatabbra, Somogyba nyúlik. Az öltözködéssel stílusban egyező újkori parasztos divatok társultak a lakáskultúra számos expresszív elemével. Összhangjuk főleg a sárközi és a kalocsai, a szakirodalomban részletesen megörökített színes népművészet képén tanulmányozható. Nem mellékes körülmény, hogy a kelet-dunántúli táncdialektus majdnem azonos kiterjedésű ezzel a „viseleti folttal". Bár mindkét jellemző kulturális terület újkori fejlemény, mindkettő megőrzött a XX. század kezdetéig archaikus elemeket is. Idekívánkozik annak említése, hogy a XVIII. század elejétől ismert, jobbára kalocsainak mondott fűszerpaprika-termesztés is mindkét parton megtalálható. A XX. század elején pedig a dunántúli Cecén és környékén étkezési paprikatermesztő körzettel egészült ki. Délebbre, az eredetileg dohánytermesztő, utóbb nagyobb arányú zöldségtermesztésbe kezdő Kupuszina (Bácskertes) jelzi a szántóföldi kertészeti művelés kiterjedését. A kisparcellákat intenzíven hasznosító, piacra törekvő parasztságra oly jellemző mezőgazdasági kultúra tehát átlépi a folyam természetesnek gondolt határvonalát. Tálasi István nyomatékosan mutatott rá, hogy az általa központi nyelvterületnek nevezett nagytáj, melynek súlypontja a Dél- és Közép-Alföldre esett, magában foglalja a Délkelet- és Dél-Dunántúl nagyobb részét is. Egyik fő érve a Kiskunság 1699. évi, ún. Pentz-féle összeírása, amely ezen a területen 103 helybeli család mellett 135 baranyai származású családot talált.89 A hódoltság után valóban jelentékeny volt a Dunántúlról az Alföldre áramlás. Szegedre, Szentesre, Hódmezővásárhelyre és Orosházára is kerültek kisebb-nagyobb számmal dunántúli telepesek. Mégis azt kell mondanunk, hogy a dunántúli átáramlás nem vált jellegadóvá. Okát nem nehéz megjelölni. A XVIII. században hamarosan sokszorossá duzzadt a letelepülők száma, de nem a Dunántúlról, hanem más vidékekről, elsősorban északról. Ezek elfedték az alapréteget. Az ő-ző nyelvjárás sem mérvadó, hiszen a középkor végén még valószínűleg sokkalta nagyobb területen beszéltek ő-zve DélMagyarország-szerte, mint a XX. század első felében. Eddig néhány olyan tényezőt soroltunk föl, amelyek a Duna néprajzi elhatároló szerepe ellen szóltak, most lássunk példákat az ellenérvek közül is! Feltűnő, hogy a török hódoltság alatt el pusztult Kelet-Dunántúlon a hasonló történelmi sors ellenére sem alakultak ki olyan nagy határú, jelentős népességkoncentrációjú mezővárosok, mint az Alföldön, sőt vidékenként eltérően, de nagy vonalakban az eredeti településhálózat állt vissza, bár a középkori lakosság jelentékeny része kicserélődött. Közrejátszottak ebben az eltérésben mindenekelőtt különböző földrajzi adottságok, melyek a Dunántúlon a kisebb településeknek kedveztek. A pusztai nagyállattartáshoz, az alföldi mezővárosok XVIII–XIX. században fontos gazdasági ágazatához szükséges birtoklástörténeti feltételek, melyek a településformát alapvetően befolyásolták, viszont a Dunántúlon hiányoztak. A felszabadító háborúk után a Kelet-Dunántúlon hatalmas nagybirtoktestek keletkeztek, míg a Duna–Tisza közén kiterjedt szabadalmas területek maradtak meg. Több volt a kisebb-nagyobb kiváltságokkal bíró település száma a bal, mint a jobb parton. Ezek az eltérések a késő feudális jobbágyi létet sokoldalúan befolyásolták, és hozzájárultak a folyó két partján századunkban is tapasztalható kulturális eltérésekhez. Áthatások még így is akadtak. Például Baja és Kalocsa városias magja inkább a Dunántúllal, mint az Alfölddel mutat rokonságot, amint azt a Futóhomokot író Erdei Ferenc is észrevette. A kalocsai érseki uradalom jobbágyainak kötelezettségei is a dunántúli gyakorlatra emlékeztetnek, bár ez a kérdés még alaposabb tisztázásra vár.90 Nem feledkezhetünk el arról, hogy a Duna nemcsak kapocs vagy elválasztó vonal volt, hanem hajózása „hosszanti" irányba is közvetítette a műveltségi javakat. Ennek a tényezőnek kevés jelentősége van a Dunántúl néprajzi határainak szempontjából, mégis példaként megemlítjük a komáromi láda és a mohácsi kerámia XIX. századi nagy kelendőségét, melynek következtében tízezres, illetőleg talán milliós példányban eljutott a Balkánra. A Dráva a hódoltság vége óta határozott, de nem éles nyelvhatár. A Szerémség és Nyugat-Szlavónia a középkorban nem Horvát-Szlavónország, hanem a szűkebb Magyarország részei voltak. A pécsi katolikus püspökség Dráván túlnyúló részének hovatartozásáról csak 1972-ben döntött végleg a római Szentszék. Ennek a középkori kulturális kapocsnak ma már csupán a Vuka menti négy szórvány magyar falu a néprajzi tanúja. A szakirodalom azonban inkább csak említi, de részleteiben nem jelöli meg, miért inkább dunántúli és nem alföldi a tradicionális kötődésük. A Dráva–Száva közötti térség legnagyobb lélekszámú ( 1910-ben százezer fölött), csángósorsú magyar szórványa túlnyomólag XIX. századi eredetű és dunántúli elvándorló. Sajnálatos, hogy néprajzi kutatásukról alig adhatunk számot. Viszonylag kevés a Dráván keresztülnyúló magyar–horvát néprajzi kölcsönhatás-vizsgálat is, pedig várható eredményeire a szakirodalom több évtizeddel ezelőtt fölhívta a figyelmet, és nem kétséges, hogy tisztázásuk segítené a magyar népi kultúra szomszédsági helyzetének értelmezését. Gunda Béla Milovan Gavazzira 89 90

Tálasi István, 1977. 35–40. Vö. Bárth János, 1975. 29–34.



hivatkozva írta, hogy „...Szlavónia, Horvátország északi és északkeleti részén a magyar népi műveltség nagyban befolyásolta a horvát népi kultúrállományt".91 Tudjuk, hogy a folyó két partja között cserekereskedelem, munkaemigráció, búcsúhelyek kölcsönös látogatása bonyolódott. A zene, a tánc, az építkezés, a lakásbelső, a viselet és még sok más fontos műveltségterület mutat hasonlóságot. Legújabban Szuhay Péter a Dráva bal partjának horvát falvait és a szomszédos magyar településeket hasonlította össze. A két etnikumot a paraszti polgárosulás kezdetlegesebb, illetőleg fejlettebb fokán találta a dualizmus évtizedeiben. További vizsgálatokig nem tudható, mennyire lehet eredményeit nagyobb térségre érvényesen általánosítani. 92 Külön kell szólni a magyar–szlovén érintkezési sávról, noha ez igen rövid szakasza a Dunántúl határvidékének. Az őrségi kutatások számos kapcsolódási pontra mutattak rá, ami a honfoglalás óta valószínűleg azonos földrajzi elhelyezkedéssel, a hasonló szubalpi feltételekkel függhet össze. 93 A gazdálkodásban, építkezésben, településformában kialakult azonosságokat az újkorban a piacozás, állatkereskedelem, munkaemigráció sokrétűsége egészítette ki. A magyar–szlovén nyelvhatárhoz hasonló a nyugati magyar–német nyelvhatár vonala. Mindkettő közel áll ahhoz, hogy ökológiai határként is számba vegyük a Dunántúl és az Alpok-vidéke között. Itt azonban igen fontos szerepe volt az ezeréves politikai határnak, mely a nyelvhatártól kissé nyugatra helyezkedett el, s évszázadokon át majdnem teljesen állandó maradt. Következményeként az a keskeny, német- és szlovénlakta sáv, amelyet a trianoni béke csatolt el Magyarországtól, máig önálló néprajzi arculatú mind Ausztriában, mind Szlovéniában (a mai Burgenland, valamint az egykori Vendvidék nagyobbik fele). A nagy múltú és sokrétű magyar–német(osztrák) kapcsolatok súlya, erőssége, hatékonysága koronként változott. Tartalmának pontosabb ismerete valószínűleg érdemlegesen segítene a Dunántúl nyugati néprajzi határának megrajzolásában, de még nagyon sok kérdésben nem látunk tisztán, sok a vitatott állítás és homályos terület. Korábban a „bécsi kapu" és a „kultúrlejtő" elméletek az egyik értelmezési végletet jelentették. A második világháború után viszont a politikai akadályoztatás vetette vissza a kutatást. Mindeddig nagyon keveset tudunk a nyugat-dunántúli, közvetlen magyar-német népi érintkezésről. Nem világos a jórészt iparos és folytonosan, de főleg szórványokban elsősorban városokba betelepülő németség kulturális hatásának érvényesülése sem. A gazdasági és műveltségi érintkezés a XVIII–XX. században a nyugat-magyarországi megyék (magyar- meg németlakta községeket egyaránt számba véve) és a szomszédos osztrák tartományok között meglehetősen szoros volt: főként ugyancsak a cserekereskedelem különfajta nemeiben, a munkaemigrációban, a piacozásban mutatkozott meg. Befolyása a paraszti építkezésben, viseletben, táplálkozásban, lakáskultúrában megragadható.94 Bonyolítja a helyzetet, hogy Wiegelmann kartografikus alapozottságú vizsgálatai szerint a Bécsi-medence kivételével a keleti osztrák tartományok a kései feudalizmusban a konzervatívabb zártabb német vidékek közé tartoztak.95 Ez a megállapítás nyilvánvalóan nem a magyar viszonylatrendszerre vonatkozik, a mi nézőpontunkból a Dunántúl irányába újításokat kisugárzó területek voltak. Összegzően csupán arra szeretnénk még rámutatni, hogy a nagytáj első pillantásra természetesként föltűnő határainak tüzetesebb szemrevételezése számos izgalmas néprajzi és kultúrhistóriai problémát vet föl. Sorozatnyi olyan kérdéssel találjuk magunkat szemben, mely a magyar népi kultúra nemzetközi helyzetét érinti, s még többel, mely hagyományaink belső szerkezetének jobb megértéséhez vezet.

6. Integrálódás és differenciálódás Etnokulturális folyamatok a szlovákiai magyarok legújabb történetében Az 1970-es és 1980-as években megélénkült magyar–szlovák néprajztudományi kapcsolatokban egyik fontos elemnek tartom, hogy a szlovákiai magyar kutatók mellett szlovák kutatók a korábbinál nagyobb számban kapcsolódtak bele a szlovákiai magyarok vizsgálatába (J. Botík, S. Kovaèevièová, J. Podolák, M. Paríková, P. Slavkovsky, Z. Skovierová, M. Sigmundová, O. Èomajová, K. Rényiová és még mások). A névsor korántsem teljes, a békéscsabai, dunaszerdahelyi, miskolci konferenciák megjelent anyagát föllapozva, bárki mérlegelheti az eredményeket.96 Különösen azért tartom ezt figyelemre méltónak, mert nézőpontjuk – némileg más tudománytörténeti hagyományokat képviselve, más országban élve – gyakran eltérnek a magyarországi kutatókról. Ennek ellenére kell mondanom, hogy mind a magyarországiak, mind a szlovákiaiak (szlovákok és Gunda Béla, 1942b. 210–211. Szuhay Péter, 1980. 93 Példák sorozatát közli: Bíró Friderika, 1975. 94 Vö. Csoma Zsigmond, 1983. 95 Wiegelmann, Günter, 1964. 96 Kósa László és Krupa András szerk. 1976.; Botík, Jan és Méry Margit szerk. 1981. 91 92



magyarok egyaránt) elsősorban a tradicionális magyar paraszti kultúra iránt érdeklődtek és kevésbé a legújabb kori vagy napjainkban zajló folyamatok, jövőbe mutató jelenségek iránt. Érvényesnek tartom ezt a megállapítást magamra is, aki öt alkalommal jártam gyűjtőúton Szlovákiában magyar–szlovák tudományos csereegyezmény keretében. A tradicionális kultúrát vizsgálva azonban terepmunkám során nem kerülte el figyelmemet az a kérdés, ami Szlovákiában – tapasztalatom szerint – éppoly eleven, mint Magyarországon, hogy vajon mi kerül a hagyományosnak mondott műveltség helyére. Rendszeres vizsgálatokat ezen a téren nemcsak más irányú tervmunkák miatt nem folytathattam, hanem eszközök hiányában sem, hiszen a jelenkutatás korszerű módszerei nem nélkülözhetik a kérdőíves felmérést, a statisztikai adatok bő földolgozását, legfőképpen a hosszabb ideig egy helyben tartózkodást, és még sok más, általam elérhetetlen, a fogadó fél által nem vállalt feltételt. Mostani írásomban tehát nem teszek mást, mint a terepen szerzett tapasztalatokból kérdéseket formálok, vázlatot készítek és kutatási ösztönzéseket próbálok adni. Noha a közelmúlt sok kérdésére nincs válasz, a történetírás foglalkozott a második világháború utáni lakosságcserével, (Juraj Zvara, Balogh Sándor), a néprajz azonban még alig vette számba következményeit. A néprajzi érdeklődésen most nem a súlyos politikai összeütközések elemzését kérem számon, hanem hogy az összeütközések következményeként különböző tájakról származó, más nyelvű emberek kerültek nagyobb közösségekben egymás mellé, hagyományos kultúrájuk, ízlésük, életmódjuk szembesült. Pozitív példaként említem Szanyi Mária mátyusföldi táplálkozásvizsgálatát, amiből kiderült, hogy új lakóhelyükön az áttelepült tótkomlósiak képviselték – az Alföldről jővén – a közvélemény szemében magyarosnak minősülő konyhát, szemben az őshonos kisalföldi magyarokkal.97 Századokon át zárt etnikai tömbök lazultak föl, amit az új társadalmi rendszer nagyarányú iparosítással, iparosítással járó életformaváltással erősített föl, a dél-szlovákiai magyarok azonban a közelmúltig nagy létszámban mezőgazdaságból éltek. 1970-ben a csehszlovákiai magyarok 34,8%-a foglalkozott mezőgazdasággal. Ugyanez az arányszám a cseheknél 14,5; a szlovákoknál 18,8; az ukránoknál 23,5 volt. Ennek megfelelően ipari foglalkoztatottságuk a csehszlovákiai országos átlagot tekintve a legalacsonyabb, 23,7% volt. Megjegyzésre méltó, hogy a hagyományosan nagy arányban szakképzetlen munkást alkalmazó építőiparban 13,2%-os a részvételük, ami viszont a többiekhez viszonyítva a legmagasabb. 98 Mi az oka ennek a helyzetnek, az átlagostól nagy eltérésnek? Az egyik feltétlenül az, hogy Dél-Szlovákia hagyományosan mezőgazdasági vidék. A következő ebből adódik: a legjobb termőföldek a köztársaság éléstárát képezik, az állam ezért támogatja az itteni mezőgazdasági művelést, ami viszonylag magas jövedelmet tesz lehetővé, vagyis érdemes helyben maradni, mert megfizetik. Az az újabb szóba jöhető ok ugyancsak kapcsolódik az előzőhöz. Az első termelőszövetkezeteket gyakran a politikailag kiszolgáltatott magyarlakta vidékeken szervezték meg, éppúgy, mint nálunk azonos időben a hasonló helyzetű német falvakban. A megfélemlített nemzetiségnél kevesebb ellenállásra számíthatott az új forma, ellenben a kezdő gazdaságok – immár más irányú politikai elképzelésnek köszönhetően – több támogatást kaptak, s mire teljessé vált a kollektivizálás, esetenként tetemes előnyre tettek szert. Ez a körülmény bizonyára sok embert marasztalt a mezőgazdaságban. Nem hagyhatjuk ki a tényezők közül, hogy egy kisebbség gyermekei gyakran rosszabb feltételek mellett tanulhatnak tovább: nyelvi akadályok, a vállalkozási kedv hiánya, alacsonyabb foka húzódnak meg az okok között. Az iparba vándorlás az ipartelepítés függvénye, Dél-Szlovákia – az idézett adatok közvetve ezt is tanúsítják – nem tartozik az ország erősebben iparosított vidékei közé. Keleten a Kelet-szlovákiai Vasmű foglalkoztat sok munkaerőt. A középső részekről nemcsak ipartelepek hiánya, hanem a településhálózat (aprófalvak) és a kedvezőtlen mezőgazdasági (természetföldrajzi) feltételek miatt is sokan elköltöznek szülőhelyükről. Gömörben a kisfalvakból mind a magyar, mind a szlovák lakosság folyamatosan jelentős arányban vándorol el. Szinte minden magyar vidékről sok munkavállaló ingázik naponta, hetente. Feleletre vár, vajon az északi városokban és ipartelepeken miért nem alakultak ki nagyobb, állandó magyar kolóniák? Nyugat-Szlovákia – Pozsony–Komárom térségének – helyzete talán magyarázható a Csallóköz mezőgazdasági viszonyaiból és a viszonylag kedvező infrastruktúrából (úthálózat), ami valószínűleg hozzájárul, hogy a falvakból inkább bejárnak Pozsonyba, és nem költöznek oda véglegesen. Számadataim erről a jelenségről azonban nincsenek. A városokba költözés a XX. században világszerte a nyelvi-nemzetiségi kisebbségek asszimilációjának egyik útja. A szlovák–magyar nyelvhatáron sorozatnyi város fekszik. Valószínűleg más következményekkel jár ezekbe költözni, mint északra vagy különösen Csehországba, ahol az 1980. évi népszámlálás szerint 19 676 97 98

Szanyi Mária, 1976. Végh László, 1976.; Szarka László, 1985.



magyar él. Nem idegen ez a kérdés a szlovákoknak sem, hiszen ugyanekkor Csehországban 359 370 szlovákot vettek számba, a teljes szlovák etnikum mintegy 7,7%-át. Ők is részben ipari munkavállalással kerültek oda, egy részük még az első köztársaság idején, részben pedig a második világháború után kitelepített németek helyére költözött. Sokan közülük külföldről érkezett telepesek voltak. Néprajzkutatónak nem meglepő, hogy a távoli tájakon gyakran szövődtek személyes kapcsolatok odakerült magyarok és szlovákok között, hiszen a nyelvi különbségek ellenére gyakran inkább hasonlítottak egymásra szokásaik, hagyományos életmódjuk, mint az új környezet régebbi lakosaiéra. A csehországi magyarok nagyobbik hányada a nyugati járásokban él. Legtöbben a sokolovoiban (3546) és a karlsbadiban (1037). Ők valószínűleg részben még annak a kb. 45 000 magyarnak a maradékai, akiket az egykor németlakta vidékekre deportáltak a második világháborút követően. Jelentősebb csoport él Ostrava környékén is (4459). Ők minden valószínűség szerint az újabb keletű ipari migrációval kerültek oda. Sem egyik, sem másik csoport életéről nem lehet sokat tudni, pontosabban az írásos források hiányoznak. Pontosan mikor telepítették őket új lakóhelyükre, milyen életkorúak, hogyan tartják egymással és szülőföldjükkel a kapcsolatot, hogyan fogadták be új környezetük szokásait? Mindezek tanulságos kutatási feladatokat jelenthetnek. 99 Visszatérve a városba költözésre, ami nem jelenti feltétlenül az anyanyelvi közegből való kiszakadást (DélSzlovákia), felmerül még egy probléma: milyen hagyományhoz ragaszkodnak, ragaszkodnak-e egyáltalán valamilyen tradícióhoz a frissen városba kerülő emberek? Vajon a népi (paraszti) kultúra játszik-e még szerepet az életükben, és ha igen, meddig? Azonosságtudatuk szempontjából nem közömbös, mennyire érintette meg őket a XX. század utolsó harmadában fél Európát átjáró folklorizmus divatja? Szükségtelen itt méltatnom a cseh és a szlovák folklorizmusvizsgálatokat, eredményeik jól ismertek. A Csemadok népművészeti, népi kultúrát ápoló tevékenységének is van irodalma. Az utóbb említett tevékenységterülettel kapcsolatosan szeretnék most néhány észrevételt tenni. A két világháború között a szlovenszkói magyar kulturális életben a folklórnak nem sok szerep jutott, nem alakult ki a szlovákiai magyarok önálló folklorizmushagyománya, mint például Erdélyben, Romániában. A Sarlósok ugyan megpróbáltak ilyet keresni, sőt teremteni is, de akkor úgy látszott, hogy a magyar viszonylatban meglehetősen polgárosult dél-szlovákiai magyarok közt erre az időre a népművészet már legtöbb helyen elhalványult. Mégis 1938 után a budapesti Gyöngyösbokréta-mozgalomnak sikerült néhány helyen, például a Garam menti Bényben a néphagyományok ápolását megszerettetni. Országos viszonylatban azonban csak 1950 után született népművészeti mozgalom a Csemadok égisze alatt. A korabeli szocialista művelődéspolitika részben szovjet, részben saját szlovák mintákra támaszkodva támogatta kialakulását. Jól ismert, hogy a szlovák nemzeti kultúrában mennyivel nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a folklórnak, mint a magyarban. (Ennek történeti összehasonlító vizsgálata sem lenne tanulság nélkül való.) Tradíció hiányában 1950 után nehéz körülmények között, az etnikai-politikai diszkrimináció közeli emlékének árnyékában, az anyaországtól elszigetelten kellett útra kelniük az újdonsült szlovákiai magyar néprajzi gyűjtőknek, hogy mindenekelőtt „összeszedjék" az együttesek számára a „nyersanyagot", de legalább a helyi értékek földolgozására mintát és tanácsot adjanak. Erre a közművelődési célú munkára kaptak lehetőséget. A zene- és táncfolklór szakszerű összegyűjtése Ág Tibor, Takács András, Szijgyártó Jenő és mások jóvoltából értékes eredményt hozott, az előzmények ismeretében akár azt mondhatjuk, meglepetést okozott. Ennek egy részét azóta tudományos igénnyel készült publikációkból megismerhettük. 100 Időközben létrejöttek a szlovákiai magyarok tömegeket megmozgató fesztiváljai (Gombaszög, Zseliz), azonban a hatvanas évek első felében már jelentkezett a folklórra támaszkodó közművelődésben némi visszaesés is. A színpadi produkciók egy része elhasználódott, nem sikerült mindig újjal pótolni, csoportok bomlottak föl, az államilag felügyelt, a megújulás jeleit sem mutató öntevékeny művészeti mozgalmakban – akár Magyarországon – zökkenők mutatkoztak. A korabeli sajtó nemegyszer írt ezekről a gondokról. A Fáklyában, az Új Szóban, az Irodalmi Szemlében párhuzamosan zajló vitákban írók, művészek, közművelődési szakemberek keresték, vajon mi a szerepe a népi kultúrának, és egyáltalán van-e a jelenben. A válasz igenlő volt, de ehhez szükséges életképes új formákat nem találtak, nem ajánlottak. Azután sem sokat változott a helyzet, amikor a Magyarországról kiinduló, nálunk sikeres táncház mint klubforma megjelent a szlovákiai magyarok körében is. Az említett vitáknak szaktudományosan elemző földolgozásával értékes tanulságokhoz juthatnánk. A folklorizmussal kapcsolatban két általános észrevétel részletesebb elemzés nélkül is adódik: 1. Új és még újabb formákra változatlanul szükség van, mert a régiek mesterséges életben tartása nem vezethet eleven és értékes kulturális élethez. 2. Tudatosítani kell, hogy a nemzetiségi kultúrának, ha fontos része is, de nem alappillére a folklór. Különösen nem a mezőgazdasági foglalkoztatottság súlya mellett viszonylag jelentékenyebb polgári-városi hagyománnyal ugyancsak rendelkező szlovákiai magyarok körében. Az énekes-táncos nemzetiség lehet látványos, de 99 100

Hajdú D. Dénes, 1980.; Gyönyör József, 1985. Példaként említek két kiemelkedően értékes gyűjteményt: Ág Tibor, 1974.; Ág Tibor – Sima Ferenc, 1974.



professzionális anyanyelvi kultúra nélkül elsorvad. Tudjuk, hogy a magyarországi szlovákok hasonló problémával küszködnek. A szlovákiai magyarok kulturális élete három nemzeti műveltség vonzáskörébe tartozik: a magyarországi (és mögötte a teljes magyar), a szlovák és a cseh. Vizsgálatánál az ebből a helyzetből adódó feszültségekkel kell számolnunk. Nem is csupán a magaskultúrára gondolok, hanem a köznapira, a populárisra, elsősorban a mindennapi életre és gondolkodásra. Mit jelentett és mit jelent ez közelebbről ? Az 1945–1948 közötti évek diszkriminációja nemcsak asszimilációval, hanem disszimilációval is járt. Később oldódás következett be, a többségi értékek iránti nagyobb érdeklődés, életmódbeli minták befogadása. Megjegyzendő, bár konkrét fölmérések híján erre csak nagy óvatossággal illenék kitérni, hogy a saját nemzetiségi identitás keresése itt halványabban bontakozott ki, mint az összehasonlításul kínálkozó romániai és jugoszláviai magyarok körében. Párhuzamosan erősödtek meg és stabilizálódtak a magyarországi kulturális vonzások. Ennek formáit és okait, mert nagyon bonyolultak, pontokba sűrítve próbálom körvonalazni: a. a szlovákiai magyarok nagyobb része távol lakik szlovák kulturális központoktól; b. a szlovákiai magyar rádió- és televízió kevéssé hatékonynak látszik, illetőleg későn és csekély időtartammal indult meg, a magyarországi konkurenciával alig veszi föl a versenyt; c. Budapest világvárosi vonzása; d. határ menti elhelyezkedés; e. bevásárlási lehetőségek (bár ezek elég sűrűn változtak); f. tradicionális magyarországi búcsújáróhelyek rendszeres látogatása; g. sportesemények tömeges látogatása. Végezetül: ezekre a kérdésekre elsősorban a szlovákiai kutatóknak kell választ adniuk. Noha világszerte elterjedt gyakorlat, hogy antropológusok saját országukon kívül dolgoznak, úgy vélem, az általam ismertetett helyzethez a belső ismeretek elengedhetetlenek. A szlovákiaiaknak állhatnak rendelkezésére a kellő korszerű feltételek, segédeszközök is. Ezek mellett azonban bizonyára meg lehetne találni a közös munka lehetőségét – akár a módszertan kimunkálásában, akár a konkrét terepvizsgálatban – a magyarországi szakemberekkel.101

101

Köszönöm Szarka Lászlónak, hogy dolgozatomat értékes adatokkal kiegészítette és a szakirodalom összeállításában segítségemre volt.


3. fejezet - Anyagi műveltség és életmód 1. Az Alföld és a hegyvidék gazdasági kapcsolata Adatok a sarló-kasza eszközváltáshoz Dolgozatom célja, hogy egy kisebb földrajzi-néprajzi egységben bemutassa az ott néhány évtizede lezajlott sarló-kasza eszközváltást. Bár önálló földolgozás ebben a témában még nem született, a szakirodalomban a paraszti szájhagyomány nyomán sokszor utaltak rá. Az Alföld széli, dunántúli és felföldi területeken a XX. század középső harmadában a kutatók gyakran lejegyezték, hogy a lezajlott változás él a helyi emlékezetben. Ezek a lejegyzések azonban rendszerint szűkszavúak. A változás idejére általában pontatlanul utalnak, módjára, lefolyására pedig kevés kivétellel nagyon sovány adatokkal szolgálnak, alig terjednek túl néhány mondaton. Így a Hont megyei Szokolyán1 az Abaúj megyei Hegyközben2 a Bódva völgyében,3 Szlavónia magyar falvaiban,4 Felsőőrben,5 Galgamácsán, a XIX. század hatvanas–nyolcvanas éveiben történt a változás.6 Az 1880–1890-es évekből valamivel többet tudunk Zalából,7 a Bodrogközből8 és a Nyírségből.9 Nyugat-Dunántúl dombos vidékein,10 a baranyai Hegyháton az 1880-as évek legvégén,11 Szatmárban Tiszacsécsén 1905–1907-ben zajlott le az eszközváltás.12 A fölsorolás korántsem teljes, nem is törekedtem teljességre. Lehetne folytatni a sort, de nem célom, mert ezekkel az adatokkal csak az általam leírt jelenséget igyekszem elhelyezni a Kárpát-medencében hasonló időben és módon lejátszódott változások között. Magyarországon a sarló-kasza eszközváltás több évszázados folyamata különösen a XVIII. század második felében kezdett gyorsulni, majd a jobbágyfelszabadítás után, a második gabonakonjunktúra idején kapott nagy lendületet. Helyi, táji és országos állapotoktól függően más-más időben és módon következett be. 1780–1880-ig tartott a nagy átalakulás.13 A sarlós aratás fokozatosan a Kárpát-medence peremeire szorult. A XIX. század végén Magyarország középső területein elvétve, esetleg szociális okok miatt volt szokásban, de NyugatDunántúlon, a középhegységekben, a Felföldön és Erdélyben az összes gabonaneműeknél általános volt. 14 Találók a századforduló állapotára Györffy István tömör megállapításai: „Az Alföld déli részén Halason, Félegyházán, Szegeden, Kecskeméten a legöregebb emberek sem emlékeznek arra, hogy valaha sarlóval arattak volna... A Nagykunságban az öregek csak elődeiktől hallották, hogy volt ilyen szerszám, Komádiban már érték is. A Jászságon, Borsod, Hajdú, Szabolcs megyében 40–60 év előtt még használták is épp úgy, mint a kaszát. Szabolcsban, Szatmárban néhol még ma is élnek vele a szegényebb emberek, akiknek kevés életük terem. Kéken (Szabolcs megye) 1880 előtt még csak sarlóval arattak." 15 Itt kapcsolódom be a változás vizsgálatába egy viszonylag archaikus területen kutatva, ahol az eszközváltás csak a XX. század első évtizedeiben zajlott le. A megvizsgált vidék egy, az Alföld közelébe eső medence, illetve annak leginkább sík területein fekvő hét falu: Köröstárkány (Tãrcaia), Kisnyégerfalva (Negru), Magyarremete (Remetea), Várasfenes (Finiº), Körösjánosfalva (Ioaniº), Belényessonkolyos (ªuncuius), és Belényesújlak (Uileacul de Beiuº). (A továbbiakban előtag nélkül, rövid alakjukban használom a községneveket.) Ezek a községek a Fekete-Körös felső völgyében, a Belényesi medence közepén fekszenek, egymáshoz közel. A hét falu etnikai egységet alkot, románlakta vidéken teljesen

Morvay Péter, 1938. Tagán Galimdzsán, 1939. 142.; Balassa Iván, 1964. 80. 3 Gunda Béla, 1937b. 52., 53., 55., 58. 4 Garay Ákos, 1911. 234., 236. 5 Imre Samu, 1941. 18. 6 Gönyei Sándor, 1940. 37. 7 Bödei János, 1937. 446. 8 Kántor Mihály, 1926. 9 Nyárády Mihály, 1930. 86. 10 Dömötör Sándor, 1958. 131. 11 Saját gyűjtés, 1963. 12 Saját gyűjtés, 1963. 13 Tálasi István, 1957. 219.; Varga Gyula, 1965. I. 318–321. 14 Balogh István, 1957. 270. 15 Györffy István, 1928. 3. 1 2


Anyagi műveltség és életmód

vagy többségben magyarlakta helységek. Sajátos kultúrájuk sokban elüt a tőlük 20–30 km-re eső, de közben román lakossággal elzárt alföldi magyar községek kultúrájától. 16 A magyar községek, mint említettem, a medence legalacsonyabb és leginkább sík területén fekszenek, a folyó és a fő közlekedési út mentén, Belényes (Beiuº) városa közelében, a legjobb termőföldeken. Történeti adatok, magyar és román elnevezésük is bizonyítják, hogy első lakóik magyarok voltak. Mindegyik középkori megülésű és17 kontinuus magyar lakosságú.18 Ezeket a tényeket azért kell hangsúlyozni, mert előnyös helyzetük jóvoltából századokon át leginkább fogékonyak voltak minden új hatásra, ami vizsgálatunk szempontjából nem kis jelentőségű. Először a sarlós aratást mutatom be. A munka technikai lefolyása mellett elsősorban a munkaszervezeti kérdések érdekeltek, különösen azok a mozzanatok, amelyek a kaszás aratással összevetve tanulságosak. Az arató vagy sallós, aki aratott általában bal kézzel fogta a gabonát és jobb kézzel vágta el a szalmát 25–30 cm-re a földtől, majd markokba letette maga mellé a levágott kalászokat. A kütő az aratók után dolgozott, kévébe kötötte a markokat. A munkások száma változó volt, egy községen belül sem alakult ki norma. Tárkányban ezek voltak a szélső esetek: három aratóra egy kötő és nyolc aratóra egy kötő. Átlagosnak látszik 4-6 aratóra egy kötő, de Jánosfalván 10:1 arányra is emlékeztek. A sarlózás általában női munka volt. Férfiak csak szegényparaszti gazdaságokban arattak, különben a kötözés volt a munkájuk. Ott, ahol a családból nem tellett ki a kívánt arány, férfiak és nők egyformán dolgoztak, mindenki maga aratott és amit aratott azt be is kötötte. Ugyanígy dolgoztak az olyan kis parcellákon, ahol nem kellett sok munkás a kevés gabona levágásához. A gabonatáblákon annyi asszony haladt egymás mellett, ahány megfért a tagosítatlan határ keskeny földcsíkjain.19 Általános volt azonban a sarlós aratás bérmunkával való végeztetése. A sok munkaerőt igénylő műveletet már középparaszti szinten nem a család, hanem napszámosok végezték. A napszámosok zöme minden községben a helybeli szegény románokból vagy a szomszéd, ritkábban távolabbi, havasi román falvakból került ki. Nem lehet mechanikusan szemlélni a vegyes lakosságú községek vagyoni és nemzetiségi tagozódásának összefüggését, de a paraszti emlékezet egyöntetűen úgy tudja, hogy a magyarok általában módosabbak voltak, míg a románok nagy része az agrárproletariátushoz tartozott. Mivel legtöbb magyar „nemzetség" első települő volt az illető községben, érthető, hogy a legjobb szántóföldek magyar családok kezén voltak. 20 A magyar szegényparasztság idénymunkára járt, alig maradt közülük otthon valaki aratás idején. A románságnak viszont sokkal nagyobb munkaerő-feleslege volt. A környék leggazdagabb faluja Tárkány volt. Pálinkafőzésből, gyümölcsből, szőlőből, Belényeshez való közelségből pénzelt, lakói szorgalmukról és összetartásukról messze földön híresek voltak. A szomszédos, főleg a keletre fekvő községek rovására terjeszkedtek, összevásárolva földeket.21 Itt túlnyomó többségben románok arattak. Nem volt elég tárkányi asszony, Tatárfalváról (Totoreni), Henkeresről (Hinchiriº), Mérágról (Miereag), Dragánfalváról (Draganeºti), Kistárkányból (Tãrcaiþa) jöttek leginkább. Némelyik gazdaság 30–40 asszonyt is megfogadott, megfelelő arányú férfi munkással. Ha beérett a gabona, nem lehetett várakozni, a sarlózás pedig viszonylag lassú munka volt. A románok kalákában arattak, azaz nem családok, hanem alkalmi munkástársulások vállalták fel a munkát. Tárkányban kora reggel a templom előtt volt a piac, ahol a gazda fölfogadta az aratókat, akik akkor gyalogoltak át közeli falujukból. Este ki is fizették őket. Az aratók ritkán aludtak a munkaadó faluban, rendszerint hazamentek éjszakára. Sohasem részibe, hanem napszámba dolgoztak. A sarlós napszám a XX. század első évtizedében 30–50 krajcár között ingadozott, ritkán előfordult, hogy egy zsák káposztát vagy egy véka burgonyát adtak az aratásért (Tárkány). Jánosfalván, Sonkolyoson a szomszéd Biharpoklos (Pokola), Pontoskő (Petrani), Fűzegy (Fizeº), lakói arattak, a többi község is hasonlóan oldotta meg a munkát. A sarlós aratást általában jó munkának tartották. A szemveszteség minimális volt, kalász alig hullott el, gyommagvak ritkán kerültek a szem közé. Aprólékosan, körülményesen dolgoztak. A markokat pontosan egymásra fektették, hogy a „segge egyformán álljon". Ha meg nem volt egyforma, sarlóval, súlyokkal egyenlőre verdesték. Amikor csűrbe rakták, ott is egyenesre csapkodták a kifelé álló végeket. „Olyan egyforma, mint a sallós búza" – mondja egy remetei szólás. Általában ügyeltek arra, hogy szép és pontos munkát végezzenek, legkevesebb szemveszteséggel. Az arató egy kismarkot tudott magához ölelni, 4-5 ilyet tett egy csamóba vagy marakba. Négy csamóból kötöttek egy kévét. A kötelet még reggel közösen elkészítették. A férfiak kévekötőfa Néprajzi különállásukról lásd: Györffy István, 1912. 1–24.; Györffy István, 1913.; Györffy István, 1915. Ő ugyan hozzájuk számítja az Alföld szélén fekvő legközelebb eső néhány magyar községet is. Véleményem szerint azonban ezek már inkább az Alföldhöz tartoznak, mint a felső völgy hét községéhez. 17 Jakó Zsigmond, 1940. 168. 18 Mezősi Károly, 1943. 317., 320., 328., 329., 248. 19 Györffy István, 1928. 6., l. fénykép a köröstárkányi sarlós aratásról. 20 Györffy István sokszor utal a megtelepülés tényével összefüggő gazdasági-nemzetiségi tagozódásra. Leginkább ezeken a helyeken: Györffy István, 1913. 456–488. Újabb források híján azonban nem tudjuk ellenőrizni, de nem is célja mostani vizsgálatunknak. 21 Erről a tényről valamint módosságáról minden leíró megemlékezik: Vállaji Sipos Imre, 1883. 23, 43; K. Nagy Sándor, 1886. 115; K. Nagy Sándor, 1884. I. 179; Györffy István, 1913. 508–515.; Györffy István, 1915. 24. 16



nélkül a kévére térdelve végezték a kötés nehéz munkáját. Nagy, súlyos kévéket kötöttek, egy ember alig tudott egyet fölemelni. Hordásnál két ember három kévét szállított két rúdra fektetve, rudasoltak. A kévéket sarakba (sarok) rakták. Egy sarakba általában 13 kévét tettek. Legfölülre került a pap, a legnagyobb kéve, ami lenyomta a többit és egy kicsit szétterítve védte az esőtől. Ezért gondosan választották ki a többi közül, tréfásan papválasztást tartottak. Ha viharos, szeles idő volt várható, hatosokat raktak. Két-két kévét egymásra tettek, az ötödiket keresztbe fektették rájuk, a kicsit szétbontott hatodikkal pedig legyezőszerűen befedték a hatost. Ha elmúltak a viharok, a hatosokat rendesen sarokba rakták össze. Sonkolyoson, Jánosfalván és Újlakon nedves esztendőkben a tizennégy kévés sarok is előfordult. Vagy egy kévét raktak legalulra, ez volt a párnafej, ilyenkor a tetejire szétterítve a pap került, vagy két papot tettek a tetejére, az egyiket nehezéknek, a másikat védelemnek. A pap alatti kévét rektornak is nevezték. Másutt, ha nedves esztendők voltak, letördelt lombos faágakat tettek a sarkok alá. Hatot-nyolcat raktak egy sorba, de 10-12-nél ritkán többet. Ez a forma látszik általánosnak a századforduló idején. A karózó kéverakást ismerik, de csak hírből vagy a havasalji román falvakban látták. A paraszti emlékezet szerint a századforduló előtt kaszával egyik faluban sem arattak. Csak a szénát kaszálták (füvet vágni). A kaszás aratást azok a vándormunkások kezdték minden faluban, akik évről évre az Alföldre jártak aratni. Nyégerfalva, Tárkány, Fenes, Újlak Nagyszalontára (Salonta), Jánosfalva, Sonkolyos Orosházára és környékére, Remete részben Szalontára, részben Békésre járt aratni. Néhányan Hódmezővásárhelyre, Gyulára és Körösladányba is mentek. Ezek voltak a magyar munkások vándorlásának fő irányai. Földtelenek és kisparasztok 8-10 holdasig jártak leginkább, de megesett, hogy középparaszt is elküldte fiait aratni, sőt szolgálni is. Túlnyomó többségben az említett helységek paraszti gazdaságaiba szegődtek, csak nagyon ritkán uradalmakba. A „szolgának menés" sokszor, főleg a tehetősebbeknél nemcsak kenyérkeresetet jelentett, hanem tapasztalatszerzést, tanulást is.22 A román munkásvándorlás viszont főleg Arad és Csongrád megye, valamint a Bánság felé tartott. A magyar községekkel szomszédos román községek zömében Ó- és Újszentanna (Sîntana) falvakba, illetve környékükre mentek aratni, az ottani gazdag német parasztokhoz. Egy községbeli magyarok és románok sosem társultak bandákba, sőt ritkán mentek azonos helységbe dolgozni, például a remetei magyarok Szalontára, a románok Szentannára jártak. A havasi és havasalji községek messzebb mentek és főleg uradalmakban vállaltak munkát. Kettő kivételével valamennyi faluban emlékeztek azokra, akik legelőször kezdték kaszával aratni a búzát. Mivel Tárkányt kivéve, alig pár száz főnyi közösségekről van szó, többé-kevésbé meg is egyeztek a vélemények. Tárkányban nehezebb volt nyomozni, ki ezt, ki azt a személyt tartotta a kaszás aratás meghonosítójának. Szerepeltek közöttük szolgalegények, fuvaroskocsis, de leginkább vándormunkások. Abban azonban egyetértettek, hogy az Alföldön tanulták. Magukról meg azt tartották, hogy tőlük tanulta a környék minden faluja. Ez az állítás nem bizonyult igaznak, mert a többi község is hasonló jelenségekről adott számot, sőt a kaszás aratás legkorábbi adatai Jánosfalváról származnak (1906–1907). A többi községben az 1910-es évek elején kezdték és a legkésőbbi adatok éppen tárkányiak, ahol igaz már csak szórványosan, de még 1922–1923ban is arattak sarlóval néhány kisebb parcellán, szegényparaszti gazdaságban. 1930-ban pedig nagy esőzések után a dőlt gabonát sarlóval vágták le. A havasalji román községekben viszont még az 1940-es években is általános volt a sarlózás. A magyar falvakban a teljes váltás, amint látható, viszonylag gyorsan 10–12 év alatt megtörtént, még a szociális színt sem befolyásolta különösebben, a fentebb említett szegényparaszti gazdaságok szórványos esetek. A hagyományos gazdálkodást űző idősebbek meg a fiatalok is, először tiltakoztak a kaszálás ellen, de hamar belátták hasznosságát. Íme néhány vélemény: „Amikor először kezdénk vala a búzát vágni, azt mondá Ferikó bácsi: – Ne mocskoljátok, azt a drága búzát!"; „Jó munka vala az, egy fej el nem marada a salló után."; „Azt mondá apám: – Jertek vágjátok! Én meg se nézem. Az nem munka, búzát vágni, mint a füvet." „Szalontán kaszálánk, de nem szereténk nézni. Csápolák vala az ottaniak, de nem törődének vele, mert gépbe mene. Itthon másképp végezénk." A földdel rendelkező vándormunkások és ilyenek az emlékezet szerint sokan voltak, kaszával arattak az Alföldön, majd hazamentek, és sarlóval levágták a maguk termését. Az éghajlati, földrajzi különbségek ezt pontosan megengedték. Sőt voltak olyan román vándoraratók, akik háromszor arattak. A sonkolyosi gazdák némelyikénél egy havasalji román falu (Mézged–Meziad) aratóbandája dolgozott. Visszafelé a Bánságból itt arattak kaszával részibe, majd hazaérve még a magukét is levágták. Ugyanilyen adat van Tárkányból is, de egyik sem mondható jellemzőnek. Akik saját falujukban sarlóztak, azok Nagyszalontán általában rendrevágó kévéző rakást végeztek. Egy bandába két kaszás, egy villás, egy vagy két kütő tartozott. A bandák spontán társulás alapján jöttek létre. A búzát rendre vágták, a villás gyűjtötte kévébe, a kötők pedig kévébe kötözték. A villás 17-18 éves legény volt, a többiek mind felnőtt férfiak, nő nem dolgozott velük. Ha ritkán rávágó-kévéző aratást végeztek, akkor két kaszás után, két marikszedő, egy vagy két kötöző dolgozott. A marokszedők nők voltak. Kevés adatom van a kötetlen kaszás 22

Ehhez hasonló jelenségek leírása a szomszédos bihari területekről: Nagy Lajos, 1965.



aratásban való részvételről, mert túlnyomó részt őszi gabonát arattak, és Nagyszalontán, ahová a többség járt, az őszit mindig kévézték. (De ezt a betakarítási módot is jól ismerték, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag a Kárpátmedencében akkor folytatott minden aratási műveletet elsajátították.) Szalontán a kévéket keresztekbe rakták, egy keresztbe 17-18-at tettek. Nedves esztendőben sárkévét raktak a kereszt alá, ez volt a tizennyolcadik, különben a tizenhat kévére tizenhetediknek a pap került. 40–50 keresztet raktak egy sorba, ha csak 10–15 jutott, az „tárkányi sor" lett. De ennek nem örült a gazda, mert rossz termést jelentett. Nem célom kimerítően tárgyalni az alföldi aratást, nincs gyűjtésem az illető alföldi helységekből. Lényegesnek tartom azt a tényt, hogy az Alföldön egészen más technikával arattak, mint otthon, és a két aratótechnika közül az alföldi köztudomásúlag termelékenyebb volt. A kaszás aratás elterjedésével a Fekete-Körös-völgy magyar falvaiban a következő munkatechnika alakult ki: Minden gabonát rávágtak. Azzal okolták, hogy így nem zilálódik szét annyira és kevesebb lesz a szemveszteség is. A rendrevágás megmaradt a szénakaszálásnál, gabonát, csak akkor vágtak rendre, ha alacsony és ritka volt. Ekkor úgy vágták, akár a füvet, és villával kis kévékbe gyűjtötték, de ilyen munka ritkán akadt. Aratásra a szénakaszálásnál megszokott kétmankós kaszát használták, amit csak a 1930-as években kezdett felváltani az egymankós. A kaszára aratáskor csapófát, (Jánosfalván és Sonkolyoson takarónak is mondják) erősítettek: egyvagy kétágú vesszőt madzaggal vagy dróttal kifeszítve és a nyélhez erősítve. A csapófa használatát a rávágott gabona egyenletes fektetésével indokolják. Egy kaszás után egy marikszedő vagy marikverő és egy kütő dolgozott. A marokszedő rendszerint női munkaerő volt, aki sarlóval vagy puszta kézzel kévébe gyűjtötte a markokat. Szalontán természetes faággal, kákóval dolgoztak, de saját falujukban már nem használták. A kötő mindig férfi munkaerő volt, a kévék bekötését végezte el. Kévekötő fát itt sem használtak. A férfiak munkája volt a sarló élezése is, egy nap kétszer reggel és délben fenték meg a sarlókat kaszaküvel, amit szénakaszálásnál is használtak. A kévéket keresztekbe rakták. A 13 kévés sarkot azonban nem váltotta föl egységes kéverakási mód. Szinte minden községben más, és községeken belül is többféle módja él. Igazában nehéz is kiigazodni ezek között, nem lehet tudni, hogy vajon a régi forma továbbfejlesztésével vagy valamilyen új variációval állunk szemben. Jánosfalván, ha 15 kéve kerül egy keresztbe, akkor legalulra is tesznek egy kévét, ennek a neve sárkéve, viszont felülre két pap kerül, egyik nehezéknek, a másik szétterítve védelem céljából. Emellett a többség 20 kévét rak egy keresztbe, 5´4-et egymás fölé, a legfölsőt, a papot kissé szétterítve. Sonkolyoson 18 kévét raknak egy keresztbe, alulra kerül a sárkéve, felülre pedig egy pap, ha szárazabb esztendők vannak, az alsó kéve a pap alá kerül és tanító lesz a neve. A Sonkolyoson átvonuló és ott arató mézgedi románok is 20 kévét raktak egy krucsába, az alsó négy kévét talpának, a felső négyet popának mondták. Remetén 21 kévét tesznek egy keresztbe, de továbbra is saraknak hívják. A legfelső, huszonegyedik kéve a pap. Nyégerfalván, Tárkányban és Fenesen alig változott a kéverakás módja: 13 kéve helyett most már mindig 14-et tesznek egy sarakba, tehát a terminus is megmaradt. A tizenharmadik és a tizennegyedik kéve a rektor és a pap, legfölülre kerül. Tárkányban néhány gazda 17-es keresztet is rak: 4´4 kévére egy papot. A kévék mindenütt kisebbek lettek, megszűnt a kévekötés sarlózásnál tapasztalt rendje, és nem alakult ki újabb helyette. Láthatjuk, hogy a kaszás aratás mennyire megbontotta a sarlózás megszokott menetét, viszont nem is alakított ki helyébe egységesnek mondható munkatechnikát. A betakarítás műveletének átalakulása mellett változást hozott a munkaszervezetben és a nemek közötti munkamegosztásban is, és meghonosította a csapófa meg a búzageréble használatát. A sarlózásnál búzagereblyére (tarlógereblye) nem volt szükség, mert elhullott kalász alig akadt. Kasza után viszont rövid nyelű, széles, nagyfogú fagereblyével összegereblyézték a tarlón elhullott kalászokat. A kényesebb marokszedők rossz harisnyát húztak karjukra védőnek. Sarlós aratásnál ez egyáltalán nem volt szokás. A változás szemléletesen megmutatkozik az aratóművelet szókincsében. A sarlóval aratnak, a kaszával búzát vágnak, szénamunkánál füvet vágnak, füvet kaszálnak, szénát csinálnak. Aki sarlóval dolgozik, az arató, aki kaszával, az kaszás. A sarlóval aratott kévéket sarakba rakják, a kaszával aratottakat általában keresztbe és párnafej helyett sárkévét tesznek alája. Nagy vonalakban így zajlott le a vizsgált falukban az aratóeszköz-változás. A kép természetesen jóval teljesebb lenne a környező román falvak adataival kiegészítve. A magyar paraszti emlékezet azonban mindenütt hangsúlyozta, hogy jóllehet kapcsolataik az Alfölddel és esélyeik a változásra nem sokban különböztek román szomszédaiktól, a kaszás aratásra mégis évekkel előbb tértek át, mint azok. Ennek ellenére a magyaroknál bekövetkezett változás jellemző a románoknál lezajlott változásra is. Véleményem szerint a románok természeti és társadalmi okokkal magyarázható fáziskésése magát a tényt nem sokban befolyásolta és nem von le annak értékéből. A változás körülményeinek ismeretében felvetődik a kérdés, milyen tényezők voltak a kiváltó okok, hogy vajon ebben az esetben a kulturális javak diffúzió vagy migráció útján kerültek a Fekete-Körös völgyének magyar falvaiba, illetve a belső szükségletnek milyen szerepe volt az eszközváltásban, vagy miért nem századokkal 42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


korábban történt a változás? A kérdés tanulmányozása azért is nagyon tanulságos, mert területünktől nem esik messze (40–60 km) Békés és Csongrád megye, ahol mostani ismereteink szerint Magyarországon először találni bizonyosságát a kötetlen kaszás aratás gyakorlatának (XVI. század eleje). 23 Az egyik legrégebben kaszával arató terület szomszédságában vagyunk. A Belényesi-medence viszonylagos Alföld közelsége nem sokat mond. Másképpen fest a probléma, ha a két terület kapcsolatait vizsgáljuk. Maga a medence egy szűk szájú öbölhöz hasonlítható. Erdély felé nincs kivezető útja. Az Alföld viszont könnyen megközelíthető, elsősorban a Fekete-Körös folyása mentén, aztán a Bélihegyek szorosain, vagy Nagyvárad (Oradea) felé a dombvidéken keresztül. Közigazgatásilag-egyházszervezeti leg mindig a Nagyvárad–Debrecen központokhoz tartozott. A XVIII. századig azonban nem sokat tudunk alföldi kapcsolatairól.24 Feltehető, hogy a kapcsolatok a középkorban is számottevőek voltak, azonban a török pusztítás és a felszabadító háborúk nagyarányú elnéptelenedést okoztak területünkön és a közeli alföldi vidékeken is.25 Mindenekelőtt az Alföld és hegyvidék mindenkori kölcsönös kapcsolatára szeretnék utalni, ez a kapcsolat néprajzi irodalmunkban közismert. Itt pedig nagyon fontos tényező vizsgálatainkban. Kiindulási pontom az, hogy a Belényesi-medence lakossága a néprajzi adatgyűjtés tanulsága szerint a Mezőséggel (Gyula és Nagyszalonta vidéke) és az Erdőháttal (a Fehér- és a Fekete-Körös közötti sík terület) érinkezett leginkább. Ezért a kapcsolat kutatása közben erre a területre koncentráltam a szöveges források vizsgálatát. Sík vidék és hegyvidék legjellegzetesebb találkozási helye a vásár. Két különböző termelésű terület érintkezési vonalán alakultak ki a vásárvárosok, különösen ott, ahol ezt a határvonalat könnyen és biztosan járható út keresztezte. Területünkön és szomszédságában mint vásárvárosok legnagyobbak voltak, és a XIX. században virágkorukat élték: Szatmár, Nagykároly, Debrecen, Nagyvárad, Gyula, Arad Temesvár, Lippa, mintegy félkörben húzódva a hajdani Partiumban.26 De voltak kisebbek is, lokális vonzókörrel, például északon Szinyérváralja, Margitta, Székelyhíd, délen Nagyszalonta, Világos, Simánd, Zaránd, Magyarpécska. Marhavásárairól volt híres: Gyoma, Békés, Nagylak, Szarvas és még folytathatnánk a sort. 27 Vidékünkön a legnagyobb vonzási energiája Gyula városának volt. Az újratelepülés után 1723-ban kapott ismét vásártartási jogot.28 Ez jelzi, hogy a békésebb idők beköszöntöttek, a vidék lakosságának száma valamelyest stabilizálódott, ismét szükség van vásárokra. A gyulai vásárok a szó szoros értelmében országos vásárok lettek ettől kezdve. Erdély és Tiszántúl nagy találkozó, árukicserélő helye lett Gyula. Érdemes idézni, mit mond az idevonatkozó helyismereti irodalom. Petik Ambrus, helybeli tanító 1784-ben kéziratos tankönyvében a következőket írta: „Országos három Nagy Vásár, kívül a' Városon, a Bárdos vizén belül, és kívül ezen a' Tartományon megkívántató Sátorbéli Portékáknak Mester emberek munkáinak, és külömb, külömbnémű Marháknak fa-, és Vas Szerszámoknak, Áruló és Megvevő sokaságával..." „...a fa Vásár, melly a' Város körül folyó körös vize partyán Szokott ugyan a' Vár előtt lévő fapiatzon minden Tavaszon, vagy valamidőn a' víznek árja lévén sok Száz öll tűzrevaló Singfát, és lápokat öszvekötött Gerendákat, és egyébb épületre való négy szegletre faragott hosszú fákat nagyobb és kisebb Ágasokat, oszlopokat Karókat, vállyukat és a' fából munkálkodó Mesterembereknek Mesterségekhez alkalmaztatott fákat mind a' Városbeli, mind pediglen a' Mezőségen Külső Helységekben lakó Emberek' Szükségre jutalmassan vehetnek."29 Komáromy Miklós 1834-ben így írt: „...vagyon minden pénteken héti-, és négy országos-vásárunk, a'hol kézműveseink munkáikat, földművelő gazdáink barmaikat eladhatják, kerti szőlőkkel biró gazdáink pedig boraikból és gyümölcseikből pénzt szerezhetnek; nem szenvednek hiányt a' fában; mert a' vizek `nagy áradáskor szállítódnak a faeszközök és tűzifa; rendesen az egész pusztaság Gyulán szerzé meg a' faeszközöket ú. m. nagy itatóvájukat, ekét, jármot, dongát, abroncsot, fa villákat, tölgy- és fenyőeszközöket."30 Hasonlóképpen ír Fényes Elek31 és Palugyai Imre is: „...a vidéki földművelők terményeiket – az ide nagyobb számmal hajtani szokott s kihízott göbölyöket számos sertéseket, lovakat, magyar és Szabó István, 1954. 28, 30, 31.; Karácsonyi János, 1896. I. 32., 79.; Balogh István, 1957. 288. Legutóbb Hoffmann Tamás foglalt állást emellett a vontatózás kialakulását fejtegetve. 1963. 108–110. 24 Nem célom történeti áttekintést adni. Általános megállapításaimat Jakó Zsigmond (1940) és Mezősi Károly (1943) idézett munkáiból, valamint Bunyitay Vince monográfiájából (1883–1884) merítettem. 25 Mezősi Károly, 1943. 230–236. 26 Galgóczy Károly, 1855. 142–144. 27 Uo. 28 Hanzó Lajos, 1959. 29. 29 Petik Ambrus, 1961. 23–24. 30 Komáromy Miklós, 1834. 65. 31 Fényes Elek, 1851. II. 76: „...országos nagy vásárai népesek, kivált az áldozó hétben első baromvásárairól faszerszámairól, melyeket az Erdőhátról szállítanak ide, innen Békés, Csanád, Csongrád, Arad vármegyékbe széjjel hordatnak". 23



nemesített juhokat és szarvasmarhákat – árulják s eladják. – Rendesen az egész mezőség és pusztaság ezen a gyulai megemlített országos vásárokon szerzi meg a faeszközöket ú. m. itató vájukat stb. (más faeszközöket)..., ...a gabonanemek legnagyobb mennyiséggel és számmal különösen a szomszéd Bihar, még sokszor SzabolcsSzatmár megyékre, sőt Erdély részeire is vásároltatnak és elvitetnek." 32 Ezek az idézetek mind röviden és általánosságban szólnak a gyulai vásárokról. Van azonban egy újabban készült munka, ami monografikus igénnyel dolgozza fel a gyulai vásárokat.33 Jó leírás készült a közeli hasonló fontosságú és jellegű hódmezővásárhelyi34 és békési vásárokról is.35 Ezekből megközelíthetően rekonstruálhatjuk, mi volt a súlya a vásárra járásnak a hegyvidéki és alföldi parasztság életében. Az iparosok, felsorolását, a kisipar és a kezdődő gyáripar áruinak sokféleségét leíró részleteket szántszándékkal nem idéztem. A vásár jellegzetesen feudalizmus kori képződmény: egyrészt mert a vásártartás privilégiuma bonyolult hűbéri kapcsolatokhoz fűződik, másrészt pedig a vásár a kevéssé fejlett feudális kereskedelem legfontosabb intézménye, a falusi lakosságnak fontos alkalma a városba menetelre, ilyenkor szerzik be azokat az árucikkeket, amelyeket önellátó gazdaságukban nem tudnak megtermelni. Vásárhelyeken ezért igen sok az iparos, a vásárokra jobb értékesítési lehetőségek reményében messziről jönnek a „vásározók". Természetesen ez az állapot történetileg visszafelé haladva annál jellemzőbben és körvonalazottabban mutatkozik, minél primitívebb a munkamegosztás, minél fejletlenebb az árutermelés. Azért nem foglalkoztam a kisipar jelentőségével, mert most a probléma kapcsán a vásárok másik jellemző oldala érdekel bennünket: a paraszti háziipar, valamint a félkész áruk és mezőgazdasági termékek paraszti előállítása. A kisipar pénzgazdálkodást folytat, a paraszti háziipar és gazdaság viszont a vásárok virágkorában gyakran még cserekereskedelmet. A cserekereskedelem pedig sokszor mélyebb gazdasági kapcsolatokat fed. De ha nem is közvetlen cserekereskedelmet, hanem pénz közvetítésével fejlettebb áruforgalmat bonyolítanak le, akkor is jobban érintik témánkat. Felhozott áruik alapvető szükségleteket elégítenek ki. Nem csupán a vásározó iparos és kiskereskedő gyakorlatilag mindenütt eladható árui ezek, hanem olyan vidék termékei, félkészárui, amelyeket más vidéken kell eladni, mert termelési helyükön nem vagy nehezen értékesíthetők. Az eladás célja sem elsősorban kapitalisztikus meggazdagodás, hanem nélkülözhetetlen jövedelmi forrás, a csereérték akár pénz, akár nyersanyag, akár termény, szükséges a lét fenntartásához. A hegyvidék, és a nagy Alföld széli erdők kiirtásáig a hegyalja legfontosabb termékei a faáruk voltak. A fában, és főleg a finomabban feldolgozható fenyőfában szegény Mezőség és „pusztaság" ezt vásárolta, amint az az előbbiekből kiderült. Békésre az erdélyi románok nyomtatáshoz favillát, fagereblyét, fölözéshez nyírfaseprűt, szóráshoz falapátot kötegszámra szállítottak.36 A „dézsás oláhok" apró lovaikra kötözve, egymásba álligatva hozták a dézsát, sajtárt, famozsarat és más faedényeket. 37 Hódmezővásárhelyen külön térség volt nekik kijelölve a vásár területén.38 A gyulai vásároknak is jellegzetes alakja volt a „dézsás oláh". Hosszan lehetne sorolni, hogy a paraszti háztartás hol és hogyan használta faedényeiket. Az edényt búzával teletöltötték, ez volt a csereérték.39 1864-ből így hangzik egy híradás: „A legnagyobb favásárok Gyulán voltak: ide már két-három héttel megérkeztek a vásár előtt, különösen a téli vásárba. Az árut ott faragták ki a helyszínen. Legtöbben a vásárban adták el minden portékájukat, aki nem tudta eladni, az az alföldi tanyákat járta vele. A gyulai vásáron még Csongrád megyéből is felkeresték őket magyarvilláért és tövisboronáért. Volt olyan csongrádi gazda, aki minden tavasszal elment Gyulára favilláért." 40 Az árutermelés fejlődésével egyes falvak bizonyos eszközök készítésére specializálódtak.41 Ilyen híres specialisták voltak pl. az árpádi boronások42 és a bélfenyéri villakészítők.43 A „sóáruló oláhok" ekhós szekerekkel jöttek Békésre. Nagy darabokban hozták a kősót. Búzára, szalonnára, hájra cserélték. A vásárra jöttek, de előtte és utána is árultak a vásáron kívül. 44 A szénégetők is Biharból jöttek apró zsákokba csomagolt faszénnel szekereiken. Inkább az iparosok és a városi lakosság vásárolta a faszenet.45 Meszet is hoztak a hegyekből.46 Az előbbiekben idézett vásárleírások mind megemlékeznek hegyekből jött fazekasokról. Dél-Tiszántúlon Hódmezővásárhelyen, Mezőtúron, Békésen, Gyulán Tenkén (Tinca) működtek fazekasok, de sehol sem volt tűzálló edénynek való agyag. Ezért az egész területet a Sebes-Körös menti Rév (Vadul Criºului) község fazekasai látták el tűzálló edényekkel. 47

Palugyay Imre, 1855. IV. 175. Dankó Imre, 1963. 34 Kiss Lajos, 1956. 35 Kirner A. Bertalan, 1964. 36 Kirner A. Bertalan, 1964. 105. 37 Kirner A. Bertalan, 1964. 107. 38 Kiss Lajos, 1956. 23. 39 Dankó Imre, 1963. 57–58. 40 Jószágismertetés, 1864. 22. 41 Dankó Imre, 1963. 64. 42 Dankó Imre, 1963. 62. 43 Fodor Ferenc, 1942b. 41. 44 Kirner A. Bertalan, 1964. 107. 45 Kirner A. Bertalan, 1964. 104; Dankó Imre, 1963. 51. 46 Dankó Imre, 1963. 51. 47 Vö. Kresz Mária, 1960. 32 33



Az állatvásár hatalmas tömegű állatállományt mozgatott meg, a felhajtás azonban elsősorban a hentes- és mészárosipart szolgálta.48 A gabonafelhozatal nagyrésze is a nagykereskedelembe került, illetve a gabonában szegény vidékek vásározói megvették.49 Jelentős volt a hegyvidék gyümölcsáruja is. 1847-ben Fényes Elek korának szemléletével így ír, többek között éppen arról a vidékről, ahol a vizsgált hét község fekszik: „A bihari lakos a gyümölcstermesztésre s nemesítésre kevés szorgalmat fordít, de természet ezen kevés fáradságot is gazdagon megjutalmazza. A hegyes vidéken, főképp pedig a Délvidéken, Rézalján, a belényesi járásban szerfelett bőséggel terem a szilva, s a regényes Körös völgyének déli oldala csaknem egy szakadatlan szilvaerdőt képez. Ezen gyümölcsöt a dologtalan oláh nép leginkább szereti, mert kevés munka után szép pénzt vehet be, vagy pálinkát főzvén belőle, vagy e célra zsidóknak adván el. A szőlőhegyekben s a hegyek közt mindenütt termesztenek cseresznyét. Dió szinte a szőlőhegyeken és a hegyes vidékeken bőséggel van, úgy hogy az utóbbi helyekről több ezer zsákkal visznek Békés és Csongrád megyékbe."50 Ugyanő majd minden községből megemlíti a gyümölcstermesztést.51 Azután a későbbi írások is a vidék jelentős megélhetési forrásának mondják a gyümölcs eladást.52 Györffy István, aki elsőnek vizsgálta tudományos fölkészültséggel a Fekete-Körös völgyének földrajzát és néprajzát, fontos gazdasági tényezőknek látta. Tárkányt tartotta Belényes környéke legnagyobb gyümölcstermelő községének, ahol egy családra 38 gyümölcsfa esik, holott a járási átlag 21. „A gyümölcsfelesleget megaszalják vagy pálinkát főznek belőle, esetleg az Alföldre viszik eladni." 53 A békési vásárba kocsiszámra hozták az érett gyümölcsöt.54 A gyulai vásárban is árultak a bihariak almát, aszalt szilvát, lekvárt és pálinkát.55 A Belényes vidéki pálinka valóságos márka volt, „oláj pájinkának" is nevezték.56 A tárkányiak pálinkafőző tudományát már az 1770. évi urbárium is megemlíti és a későbbi források is mind megjegyzik.57 Nem folytatjuk a fölsorolást, mert elegendő a példa. Érheti azonban bírálat az eddigi adatokat amiatt, hogy zömük a XIX. század második felére, vagy a XX. század elejére vonatkozik. Valóban, összefüggő adatsor csak ebből az időszakból van, azonban a korábbi szórványos források szerves előzményei ezeknek, amint a gyulai vásároknál kiderült. Nézzünk meg még néhány ide vonatkozó adatot! A belényesi járás korabeli szomszédos járásának, a nagyszalontainak hegyvidéki részeiről 1822-ben írja egy ismertetője: „A járás dombosabb részein a gyümölts sok helyen első kereskedésbeli tárgy. A Szilvából és tseresnyéből főzött pálinka itten jól készítettvén, vagy a Váradi piatzon, vagy a Mezőségen talált vevőket. Az aszalt és nyers szilvát, almát, körtvélt, úgy a diót és a mogyorót a Mezőségre leszekerezik és helyettek annyi mértékű gabonát cserélnek." Továbbá hosszan sorolja, hogy mi mindent csinálnak fából és cserélnek gabonáért, vagy adnak el pénzért a járás lakói. 58 A Békés megyei vásárok 1827-ből származó vámtarifája többek közt a következő szekerektől írja elő a vámszedést: favillát hozó, fenyődeszkát hozó, kész szekeret vagy tartozékokat hozó, száraz gyümölcsöt hozó, diót vagy mogyorót hozó, búzát, rozst és más szemes életet hozó, zsendelyes, meszes, mézes, káposztás, dinnyés, nyers gyümölcsös, vesszős vagy tövises, zöldséges, szenes vagy tűzifás, túrós és sajtos stb. szekerektől. Vámot szednek továbbá eladásra hozott állatok után, faggyú, gyapjú és háj stb. után. 59 Idézhetjük Fényes Elek korábbi munkáját is: „Micske tájékáról, Bél, Belényes vidékéről a vásárosok több száz szekér cseresznyét, diót almát, szilvát visznek a mezőségre s ezeken gabonát cserélnek." 60 Mindezekből kitűnik, hogy az árucsere fontos és rendszeres kapcsolatot jelentett az Alföld és a bihari hegyvidék között. Bár adataink viszonylag késeiek a kapcsolat fontosságából és rendszerességéből minden bizonnyal régiségére következtethetünk. Ilyen, az egész hagyományos paraszti életet érintő szimbiózis rövid idő alatt nem keletkezik. Feltehetően középkori eredetű, és eredete a paraszti termékfelesleg növekedésével, a népesség gyarapodásával van kapcsolatban. A hódoltság utóján, a felszabadító háborúk alatt erősen visszaszorult, de a politikai és népességi konszolidáció után gyorsan

Galgóczy Károly, 1855. 142; Dankó Imre, 1963. 32–40. Dankó Imre, 1963. 49–50. 50 Fényes Elek, 1847. I. 366. 51 Fényes Elek, 1851.: Belényes: „Bora középszerű, ellenben az egész megyében itt talán a legszebb gyümölcsöket kaphatni" (I. 112.). Körösjánosfalva: „Földje sárga és fekete agyag, s közép termékeny, sok szilva." (II. 148.) – Köröstárkány: „...körte, alma, különösen szilva van bőséggel, mellyből a szorgalmas és jámbor lakósok nagy mennyiségben szoktak szeszt égetni." – (IV. 182.) – Magyarremete: „Földe trágya után jól terem, pataka és sok gyümölcse van. (III. 286.) – Belényessonkolyos: „Földe a Fekete-Körös mellékén termékeny, a dombos rész sovány. Sok szilva és más gyümölcs." (IV. 38.) – Belényesújlak: „Földe elég termékeny, sok gyümölcsöt termeszt." (IV. 239.) 52 Vállaji Sipos Imre, 1883. 22.; K. Nagy Sándor, 1886. 40.; Borovszky Samu, 1901. 319.; Böszörményi Géza, 1906. 5. 53 Györffy István, 1913. 497. 54 Kirner A. Bertalan, 1964. 108. 55 Dankó Imre, 1963. 52. 56 Dankó Imre, 1963. 42. 57 Györffy István, 1913. 508. 58 Schram Ferenc, 1962, 34–35. Kovács Imre, 1822. 59 Dankó Imre, 1963. 83–84: „Vásár vám tarifa Mely a' TN. Vármegyének 1827-ik Esztendő Martius 19-én tartatott köz Gyűléséből kiküldetett Deputatio által minden Megyebeli Vásár privilégiummal bíró helyekre nézve kidolgoztatott." 60 Fényes Elek, 1836–1841. IV. 56. Ugyanitt még a következőket írja: „Fa kereskedése a szalontai és belényesi járásokban nem éppen megvetendő. 48 49



új erőre kapott és virágzott.61 A hegyvidék népe volt a kezdeményező, szegényebb volt és lejárt az Alföldre vásározni. Megismerte az alföldiek szokásait és gazdálkodását, így valószínűleg a kaszás aratást is igen korán. Gyakran a Bélvidékről, a Fekete Körös és Hollód melléki gyönyörű erdőségekből mindenféle faszerszámokat, edényeket épületfákat visznek le Békés, Csongrád megyékbe részint tengelyen részint a Fekete Körös árjával." „Szalontha, Ol. Apáthi, Sályi, Sz. András helységbeli paraszt marhakereskedők Váradon, Margitán, Belényesen a czimeres ökröket összeszedvén, a gyula, békési, zarándi, és világosi vásárokra más alföldi kupeczeknek tovább alkudják." (57.) Még egy megjegyezni valóm van a kereskedelem kérdésében. Az Alföldön a legtöbb Biharból jött embert és áruját „oláh"-nak nevezték. Az alföldiek sokszor nem tudtak különbséget tenni a vegyes lakosságú területek magyarjai és románjai között. Mindegyikük beszélt magyarul, ruházatuk sokszor hasonlított egymásra. Legtöbbet a legszegényebb, vándorló havasiakkal, a Móc-vidék románjaival találkoztak,62 gyakran ezért tartották a magyarokat is románoknak, pedig a különböző nemzetiségű falvak lakosai hasonló helyzetben hasonló életmódot folytattak, ezért jelentkeztek egyforma árukkal. 63 Ugyanígy keverték össze Bihar és Erdély fogalmát is. Ami távolról, a hegyekből jött, az mind erdélyi volt a szemükben. Az idézett forrásokat ilyen kritikával kell szemlélni. A hegyvidék és Alföld kapcsolatának másik igen jelentős összetevője, amely közvetlenül elősegítette esetünkben az eszközváltás lezajlását, a munkásvándorlás. Itt is a hegyvidék volt a kezdeményező fél, viszont az Alföld szintén rászorult a munkaerőre. Ez a kapcsolat bonyolultabb, mint az előbbi, eredete újabb és homályosabb, mint azé. Az 1770. évi úrbéri összeírások szerint sok dél-bihari falu a Mezőségre és az Erdőhátra jár aratni és szekerezni, mert másképp nem tud megélni.64 Györffy István idéz Belényes város levéltárából 1816–1817-ből olyan rendelkezéseket, amelyek az Alföldre járó, ezért jobbágyi kötelezettségeit elhanyagoló nép vándorlását akarják meggátolni.65 1822-ben Kovács Imre Bihar megye esküdtje dologkerülőnek tartja a belényesivel szomszédos nagyszalontai járás hegyvidéki lakóit, akik ahelyett, hogy otthon dolgoznának, az Alföldre mennek munkát keresni.66 1843-ban egy bihari földbirtokos már általános, évenként megismétlődő szokásnak mondja ugyanezt a jelenséget.67 A kisjenői uradalomban 1864-ben ilyenek a munkásviszonyok: „...legnagyobb része a munkásoknak a bihar-megyei hegyekből jön; évenkint rendszerint 5–600 személy foglalkozik az uradalmi széna takarítással és aratással."68 Néhány évtizeddel később Milhoffer szintén megszokott jelenségként értékeli a Fekete-Körös felső völgyéből a szomszédos alföldi megyékbe irányuló munkásvándorlást. 69 Borovszky monográfiája azt írja, hogy a románság még a Duna–Tisza közére is elmegy aratni a jobb megélhetés reményével.70 Bár Böszörményi Géza 1906-ban nyelvészeti értekezést írt, a vidék bemutatásakor fontos tényezőnek tartotta a munkásvándorlást és többször is hangsúlyozza: „A vidék magyar lakossága szorgalmas munkás, az igen rosszul termő földön eléggé biztos megélhetést teremtett magának. A munkabíró férfi és nő a nyár kezdetén egyaránt lejön az Alföldre a hegyek közül aratni, s csak midőn ottan végeztek, ekkor térnek vissza apró gabonájuk learatására. Ez az érintkezés az Alföld magyarságával csak újabb keletű, amióta ott az ármentesítő munkálatok folytán nagyobb terület vált megművelhetővé és több munkaerőre van szükség." 71 Györffy szerint a románság kétszáz esztendő óta (XVIII. század eleje), a magyarság másfélszáz éve (XVIII. század második fele) lejár az Alföldre dolgozni és gabonaszükségletét pótolni.72

Barabás Jenő, 1964. 30–32. Vállaji Sipos Imre, 1883. 22. oldalán a következőket mondja róluk: „Lényeges kereskedelmi cikkök a havasokon lakó úgynevezett móczoknak a fenyő deszka, épületfák és dézsák, melly tárgyakkal ritka kitartással járják be az Alföld rónáit különösen dézsákat, pénzért, gabonáért adva el, jó kedvvel, s duzzadó zsákokkal térnek vissza a havasokra családjaik körébe." A móckérdésnek kiterjedt irodalma van. Azért idéztem ezt a rövid megjegyzést, mert röviden rámutat a bihari mócok legjellegzetesebb tevékenységére. Nyelvükben kultúrájukban a vándorlás és más történeti okok miatt rengeteg a magyar elem. Lásd újabban Theaha, Teofil (1961) idevonatkozó, igen sok vitatható megállapítást tartalmazó könyvét. 63 Az Arad megyei Ágya község lakói a szomszédos román falvakhoz hasonlóan „szénnel és faeszközökkel kereskedtek, melyeknek értékesítéséhez különösen értettek, s készítményeiket Arad, Zaránd, Gyula, Békés, sőt még Szeged piacaira is elvitték". Jószágismertetés, 1864. 28. 64 Györffy István, 1915. 21. 65 Györffy István, 1915. 21–22. 66 Schram Ferenc, 1962. 35–36.; Kovács Imre, 1822. 67 Magyar Gazda 1843. 1086. Idézi Hoffmann Tamás, 1963. 313. 68 Jószágismertetés, 1864. 76. 69 Milhoffer Sándor, 1898. 216–217. 70 Borovszky Samu, 1901. 320. 71 Böszörményi Géza, 1906. 5, továbbá: 6, 13, 24. Példamondatnak idézi a következő szöveget: „Várám már ezt haza, mert biz a szegény oda van dógazni Orasházán." 72 Györffy István, 1913. 500., és Györffy István, 1915. 21. 61 62



Mi az igazság, vajon csak az ármentesítések (1850–1860-as évek) óta, vagy jóval régebben folyt ez a nagyarányú munkásvándorlás? Mezőgazdasági idénymunkáknál alkalmazott vándormunkásokról maradtak szórványos feljegyzések a XVI. századtól, de egyik sem a mi területünkre vonatkozik.73 A XIX. század elejétől azonban írásos emlékek alapján kirajzolódnak a legtöbb vándormunkást kibocsátó tájak: Magyarország peremterületei és a középhegységek, köztük Bihar megye hegyes vidéke is. Kevés szántóföld, aránylag sűrű lakosság, a jobbágytelkek fokozódó aprózódása, nagyarányú zselléresedés jellemzi ezeket a területeket. A nagybirtokon az első gabonakonjunktúra erőteljesebb kapitalizálódási tendenciákat indít meg, nagyobb lesz a munkáskereslet és rendszeressé válik a vándormunkások alkalmazása.74 A legnagyobb munkaerő-felesleggel a Felföld rendelkezett, a munkásvándorlás fő iránya később is az észak–déli irány maradt. Az Alföld keleti peremterületein kezdetben még nincs nagy mozgás.75 Úgy látszik, Györffy István nem sokat tévedett, amikor hiányos adatokra támaszkodva a XVIII. század elejére tette a románság, illetve a század végére a magyarok Alföldre járását. 76 A fejlődés során 1848 szabadabb utat engedett a mezőgazdaság kapitalizálódásának. A nagybirtok és a nemesi birtok elesett az ingyenes robotmunkától. A gabonatermelés további kiterjedése pedig még inkább növelte az idénymunkások iránti keresletet, ugyanakkor a munkások keresetét is.77 A nagyobb paraszti gazdaság és a földesúri birtok vagy feles, harmados bérletekkel vagy bérmunkával biztosította munkaerejét. A hegyvidék és sík vidék népsűrűsége között a török hódoltság miatt még mindig nagy különbség volt. A hegyvidéki lakosság társadalmi körülményei és a természeti tényezők miatt alig növelhette szántóterületeit. Ezért kényszerült másutt munkalehetőséget keresni. Így vált a XIX. században a sík vidék és hegyvidék érintkezési sávja a mezőgazdasági munkásvándorlás állandó színterévé.78 Az elmaradottabb mezőgazdasági vidékek fölös munkaerejüket olyan területekre irányították, ahol kereslet volt. Itt viszont a fejlettebb tudatú helyi munkaerő magasabb bérköveteléssel lépett fel, és hogy ellenállásukat letörjék, szívesen alkalmaztak olcsóbb vándormunkaerőt. Így aztán a helyi munkások kénytelenek még tovább vándorolni. Amint a dolgozat első feléből kitűnik, ez történt az általunk vizsgált területen is. A szegényebb román falvak a Belényesi-medencében arattak, a folyó menti termékenyebb területen fekvő magyar falvakban. Az itt lakók igényeit nem elégítette ki a sarlós aratásért járó nyomorúságos napszám, ezért az Alföldre jártak kaszával aratni, éppen azokra a területekre, ahonnan a XIX. század második felének legmozgékonyabb agrárproletariátusa, a kubikusság származott. 79 A XIX. század közepén már az Alföld középső területein is voltak munkáskibocsátó területek. Galgóczy Károly Statisztikájában jó képet nyújt a jobbágyfelszabadítás utáni kor szövevényes munkásviszonyairól. 80 Területünkön még egy jelentős esemény fokozta a munkásvándorlást: a vízszabályozás. A bihari hegyvidékkel szomszédos alföldi részek folyóinak (Körösök és Berettyó alsó folyása) szabályozása érdekében az 1820-as évekig nem történt semmilyen szervezett intézkedés. 1820–1823-ban készítette az első vízrendezési tervet Huszár Mátyás mérnök, s bár nem fogadták el, ettől kezdve közügy lett a szabályozás. 81 A nagyarányú munkálatokat az ötvenes években kezdték el, 1880-ban már nyolc kisebb-nagyobb ármentesítő és vízszabályozó társulat működött a vizek mellett.82 A szántóterület kiterjedését nem illusztrálom részletes adatokkal. Néhány szám is érzékelteti a változás nagyságát. Gallacz János az árvízmentesítő társulatok korabeli monográfusa szerint az általa vizsgált (nagyobbrészt területünkön található) 149 sík vidéki, folyam menti községben a vízszabályozás után közel kétszázezer holddal növekedett a szántóföld és a kert területe, a kaszálók, legelők, nádasok, erdők kárára.83 Gyula város szántóterülete az 1830-as évek végén 12 800 kishold körül mozgott. 1853-ban elérte a 22 103 kh-at, ami ekkor a város határának, 53 963 kh-nak 41%-a volt. 1895ben különböző határrészek leszakadása után a meglevő 33 315 kh-ból 22 461 kh a szántó, az összterület 67,4%a.84 Nyilvánvaló, hogy a szántóterület ilyen hatalmas arányú megnövekedése, ami még a második gabonakonjunktúrával is egybeesik, hirtelen nagy munkaerő-szükséglettel jár. Ennek pótlására nagyobb Sárközi Zoltán, 1965. 323–324. Sárközi Zoltán, 1965. 323–324. 75 Sárközi Zoltán, 1965. 329. 76 Györffy István, 1913. 500., és Györffy István, 1915. 21. 77 „Aradmegyében, Zarándon, Fazekas-varsándon, mióta az úrbériség megszűnt, az óta a lakosság sokkal több földet művelvén a nyomás is sokkal kevesebb és drágább, mint az előtt, úgy annyira, hogy míg a vagyonosabb német lakosok kaszálásukat vagy kukorica kapálásukat el nem végzik: addig a majorsági gazdaságnak állani kell, mert a napszám 1 pfttól 1 ft 1 krrig felmegy s emellett a koszt, ezt a nagy gazdaságnál kiállani nem lehet". Galgóczy Károly, 1855. 204. 78 HoffmannTamás, 1963. 310–311. 79 Katona Imre, 1965. 422–423. 80 Galgóczy Károly, 1855. 203–204. 81 Gallacz János, 1896. I. 366. 82 Gallacz János, 1896. I. 357–359. 83 Gallacz János, 1896. I. 534. 84 Scherer Ferenc, 1938. II. 229. 73 74



arányúvá vált a munkásvándorlás. Így érthetjük meg Böszörményit, aki a század elején nyelvjárásgyűjtés közben az idősebb parasztokkal beszélgetve azt a tanulságot szűrte le, hogy a vándorlás a szabályozás óta folyik. A paraszti emlékezet a hirtelen kitáguló alföldi munkalehetőség és a megelőző valószínűleg csak gyermekkorban hallott hagyományok között nem tudott különböztetni. Az Alföldre járó Fekete-Körös völgyiek mind aratómunkások voltak. Az aratómunkások problematikájával mind ez ideig csak érintőlegesen foglalkozott a magyar néprajztudomány. A hasonlóan vándorló cséplők és nyomtatók munkáját K. Kovács László85 és Hoffmann Tamás86 elemezte. Bennünket azonban ebben az esetben leginkább az érdekel, hogy a munkásvándorlás erős kapcsolatot jelentett a bihari hegyvidék és a tiszántúli területek között. Ez a kapcsolat, ahogyan láttuk, nem volt olyan régi, mint a népi kereskedelem, de fokozatosan erősödött és egyre nagyobb tömegeket érintett. A másik fontos tény, amit hangsúlyoznunk kell, az a vándormunkások jelentős szerepe a kaszás aratás meghonosításában. Az eszközváltásban játszott szerepük nem egyszer felmerült már szakirodalmunkban. 87 A nyomtató vállalkozások útján terjedő kulturális javak kérdésével legutóbb Hoffmann Tamás foglalkozott. Megcáfolva korábbi feltevéseket, gyűjtései alapján rámutatott arra, hogy a vándornyomtatók egész napos fárasztó munkájuk, zárkózott bandaéletmódjuk miatt alig vettek részt az idegen vidékek társadalmi életében, így a kulturális kölcsönzésben is minimális szerepet játszottak.88 A néprajzi szakirodalomban közismert, hogy a műveltségi javak terjesztését a néptömegek migrációja elősegíti, egy sor más tényező mellett. Barabás Jenő a népi kultúra térbeli terjedésében szerepet tulajdonít a telepeseknek, a kereskedelemnek és a vándormunkásoknak.89 Dolgozatom első felében feltettem a kérdést, hogy vajon az ismertetett eszközváltás milyen kulturális folyamat eredményeként történt meg, illetve mik voltak az okai. Nem mondható, hogy csak a belső szükséglet eredményezte a kaszás aratást a Fekete-Körös völgyében, nem úgy, mint a Dél-Alföldön a XVI. század elején kialakult kötetlen kaszás gabonakezelést.90 Azt sem mondható, hogy tisztán diffúzió történt, de azt sem, hogy migrációnak köszönhető az eszközváltás. Az anyagi javak termelésének módja, a termelő erők és termelési viszonyok szerepe bonyolult kapcsolatokat takar,91 különösen egy ilyen fontos változásnál, mint amilyen a sarlókasza eszközváltás. Éppen ezért a jelenségnek többféle oka van. Ugyanis a diffúzió már a váltás előtt évszázadokkal megtörtént, a kaszás aratás technikájának ismerete eljutott a völgyi falvakba, de nem jutott el a befogadás fokára. Csupán a kultúra formális jegye lett, passzív maradt, nem kapott funkcionális szerepet a paraszti gazdálkodás szerkezetében. A kaszát mint szerszámot ismerték és használták, funkciója azonban nem az aratásban, hanem a szénakaszálásban volt. Ezért mutattam be az Alföld és hegyvidék gazdasági kapcsolatait ilyen széles skálán. A népi kereskedelem és a munkásvándorlás ismeretében hangsúlyoztam, hogy fontos és sok embert érintő kapcsolatot jelentettek. A kapcsolatok jelentősek, régiek, és ha mechanikusan szemlélnénk a kérdést, nem tudnánk megmagyarázni, a kaszás aratás régi, klasszikus területeinek közelében, hogyan maradhatott fenn ilyen sokáig a sarlós aratás. A térbeli terjedés keretei nem azonosak a térbeli terjedés okaival. 92 Megtörtént az ismeretek megszerzéséhez szükséges érintkezés, a tapasztalatok átvétele is, de nem voltak meg a kellő okok a terjedésre. Falvainkat kevés föld, ehhez mérten nagyszámú földműves lakosság, egyre szaporodó agrárproletariátus jellemezte. A folyó menti termékenyebb földeket évszázadok óta művelték, de a növekvő népesség eltartására nem tudtak elegendő új szántóföldet szerezni. Egyszerűen azért nem, mert a határok nagy része erdős-hegyes terület volt, sőt e két gátló tényező mellett még a váradi püspökség birtoka is. Munkalehetőség, megélhetési forrás más nem igen akadt. Kénytelenek voltak a legkevesebb szemveszteséggel járó sarlós aratást gyakorolni. Mivel a nyári munkásvándorlás miatt, főleg a szomszédos falvakban női munkaerő-felesleg volt, ez is elősegítette a sarlózás kései fennmaradását. Jóllehet a kaszás munkát gyorsabbnak ismerték, több termést rövidebb idő alatt le lehetett vele vágni, több idő jutott volna más munkákra, mégsem csinálták, mert nem volt rá szükség, nem volt indokolt az említett okok miatt. De az országos átlagtól, sőt az alföldi peremterületek átlagától való lemaradást, nemcsak a jelentős földrajzi tényezők, rossz talaj- és domborzati viszonyok okozták, hanem a hagyomány, a megszokás hatalmas ereje is. 93 Idéztem az első búzakaszálást fogadó tiltakozó, rosszalló, kételkedő szavakat. Pedig itt nem is egy bonyolult szerszámról, szerkezetről vagy jelenségről volt szó, amit csak magának a tárgynak a mozgásával lehetett volna elsajátítani, de nem is a tárgy elkészítésével kellett bajlódni, hanem egyszerűen passzív ismeretet kellett volna alkalmazni a K. Kovács László, 1950. 83–91. HoffmannTamás, 1963. 294–341. 87 Tálasi István, 1957. 218.; Kiss Lajos, 1929. 20.; Györffy István, 1934. 243. 88 HoffmannTamás, 1963. 335–336. 89 Barabás Jenő, 1963. 107–109. 90 HoffmannTamás, 1963. 108. sk. 91 Barabás Jenő, 1963. 68. 92 Balogh István, 1965a. 404. 93 Barabás Jenő, 1963. 104. 85 86



gazdaságban.94 A hagyomány ereje különösen megnyilvánul, ha nem néhány ember igenlése, hanem egy egész közösség beleegyezése kell az új elfogadásához, mint ahogy ez az általam tárgyalt esetben is történt. 95 Végül is az alapvető, elsődleges hatóerő a korabeli magyar társadalom gazdasági alapja legyőzött minden másodlagos visszatartó erőt. Közismert tény ember és természet viszonyában, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál kisebb a földrajzi tényezők hatása. Az erősen kapitalizálódott magyar mezőgazdaságban, 1910 után már nem lehetett Belényes vidékén sarlóval aratni. Az évszázadok óta ismert kaszás aratás kilépett a kultúra passzív elemei közül, hirtelen és egyszerre kiszorította a mindeddig kizárólagos sarlózást. A váltást egy konkrét történelmi esemény is siettette: az első világháború. Nem volt munkaerő, kénytelenek voltak minden munkafolyamatot egyszerűsíteni. A Fekete-Körös völgyébe századokkal előbb diffúzióval passzív ismeretként eljutott műveltségi elem a XX. század elején aratómunkások migrációjával meghonosodott. Mezőgazdasági gépek, eszközök (pl. vetőgép, ekekapa, vaseke), új művelési technikák (pl. soros művelés általában tehetősebb parasztoknál tűnik fel először, aztán terjednek el a szegényebbek között). 96 Külön tanulsága a bemutatott változásnak, hogy nem a nagyobb gazdák, hanem a szegényparasztok honosítják meg a kaszás aratást, a falvak legmozgékonyabb, a hagyományokhoz legkevésbé kötött, fogékony rétege. A Fekete-Körös felső völgye az Alföld felé évszázadok óta nyitva volt, a két terület népessége állandóan érintkezett. „Minden kulturális haladás az Alföld felől jön s a tanulékony és újításra hajlandó Fekete-Körös völgyi magyar legelőször fogja fel s használja ki az újabb kultúrhatásokat a maga javára" – írta Györffy István összegezve, évszázadokat áttekintve.97 Mi hozzátesszük, hogy a szomszédos románságra is áll ez a megállapítás, ők is sokféle kulturális hatást kaptak az Alföldről, az alföldi magyarságtól tanulták a kaszás aratást is. A sarlókasza váltás az Alföldről érkezett hatások közé tartozik, de ha a kultúra egészét tekintjük, csak egyike azoknak a változásoknak, amelyek a századfordulón és a század első évtizedeiben mutatkoztak a polgárosodó, bomló paraszti közösségben. Györffy gyűjtéseinek idején a ló igázása terjedt az Alföld felől.98 Még emlékeztek adatközlői a völgy ősi szarvasmarha fajtájára, a borzderesre, amelyet háttérbe szorított az Alföldről behozott magyarfajta, újabban pedig ez utóbbinak is „veszedelmes" vetélytársa a pirostarka tehén. 99 Ugyancsak ő figyelte meg, hogy az eredeti fehér népviseletet szintén az Alföld felől az 1880-as évek óta szorítja ki a fekete viselet.100 „A Fekete-Körös völgyi magyar ház egyre jobban alföldi jelleget ölt..." 101 – írja másutt ugyanő. A ház tüzelőberendezése is megváltozott. Györffy még látta a magyar házakban akkor már réginek számító kandallós tüzelőt, a szobából tüzeltek bele nyitott padkán, a füstöt füstfogó vezette a konyhába vagy a padlásra. 102 Jelen dolgozat anyagának gyűjtésekor erre a formára a magyarok már csak emlékeztek, néhány szegényebb román házban pedig még látható volt. Helyette a magyar és román házakban egyaránt elterjedt a tapasztott, konyhából fűtött búboskemence vagy a rakott tűzhely. Nem utolsósorban, nagy változások történtek a szemnyerés műveletében is. Alapvető szemnyerési mód volt a kézi cséplés, mindenféle gabonát csépeltek. A cséplés összefüggött a sarlós aratással: „A csípnek nem vala mindegy, milyen a kíve", mondták (pontosan, szépen meg kellett kötni a kévéket). Csűrben tárolták a learatott kalászos gabonát, mindig csak annyit csépeltek el a csűr közepén, amennyi szükséges volt egy ideig a kenyérsütéshez. Középparaszti szinttől a vagyonosabbak bércséplőkkel dolgoztattak. Mindig helybeli szegényparasztok, sosem szomszéd falusiak jártak csépelni, hiszen aratás után bőven volt otthon is munkaerő. Részibe' dolgoztak, Tárkányban egy köbölből, fél véka járt egy cséplőnek. Sohasem mentek más községbe csépelni, saját falujukban elszegődtek egy gazdához és a tél nagy részén minden nap csépeltek. A kézi cséplést a cséplőgépek szüntették meg. A XIX. század végétől a paraszti emlékezet jól megőrizte a különböző gépfajták megjelenését. Először jött a kézigép, majd a lúgép, végül a tüzesgép. A két előbbi parasztoké volt, az első cséplőgép viszont belényesi vállalkozó tulajdonaként került a vidékre. Bércséplést végeztek vele. Az első világháború előtt mindössze kettő működött, a Belényes környéki magyar falvak, még a legtávolabbi, Remete is közösen csépeltek velük. A bérnyomtatásnak nincs nyoma, nem valószínű, hogy jártak volna bérnyomtatók a Fekete-Körös felső völgyében. A nyomtatás technikáját sokan ismerik, látták az Alföldön, de alig van olyan, aki maga is nyomtatott volna. A századfordulón az első kezdetleges cséplőgépek feltűnésekor ezzel is próbálkoztak

Barabás Jenő, 1963. 113–114. Barabás Jenő, 1963. 119. 96 Varga Gyula, 1965. 319. sk. 97 Györffy István, 1913. 499. 98 Györffy István, 1913. 495. 99 Uo. 100 Györffy István, 1912. 15. 101 Györffy István, 1913. 548.; Györffy István, 1916. 100–104. 102 Györffy István, 1913. 547. 94 95



néhányan, de abbamaradt, nem volt érdemes versenyezni a gépekkel. A kézi cséplés azonban nem múlt el egy csapásra, még az 1930-as években is a szegényebb parasztok kézzel verték ki a kevesebb termést. 1919–1920 után az új államhatár következményeként a munkásvándorlás megszűnt, megszakadt az Alfölddel mindennemű kapcsolat. A falvak a jobb megélhetés új útját keresték. Több Körös menti faluban a szegényparasztok először kezdenek bolgár mintára zöldséget termelni. A tárkányiak élen jártak az öntözéses zöldségtermesztésben. A Körösbe állított bolgárkerekekkel, egyszerű gémeskutakkal öntözték és öntözik ma is a paprikát és a paradicsomot. A 3 km-re fekvő Belényes mindig kitűnő piac volt, nemcsak a városi lakosság vásárolja a zöldséget, hanem a minden héten csütörtökön tartott hetivásárra érkező havasiak is. 103 A zöldségtermelés megindulása új irányba mutat: a régi gazdasági problémák újszerű, belterjes megoldási kísérlete.104

2. „Búza szükségben felsegéllő jegyzések" A burgonya a magyarországi táplálkozásban a XVIII. század végén és a XIX. század elején „Valamint régenten az Izráeliták a' Mannában, ugy mai Időben sok Szegény, mind Ételét – mind Kenyerét, egyedül tsak a' Krumpliban találja." —(Burgonyaételeket népszerűsítő röplap mottója 1816-ból) A társadalom jelentékeny részének fenntartásai miatt a burgonya fél évszázadon át várt elismerésre, míg mindenki által megbecsült táplálékká vált Magyarországon. Eleink idegenkedése nem speciális magyar jelenség volt. Alig pár évtizeddel előbb, sőt velünk egy időben hasonlóan makacs bizalmatlansággal húzódozott a burgonyától a tőlünk nyugatra fekvő, fejlettebb gazdaságú országok, a német tartományok és fejedelemségek, valamint Franciaország lakossága is. Ott a hatalom a magyarországinál sokkal brutálisabb eszközökkel élt, felhasználta a katonaságot és a szószéket is, hogy burgonyatermelésre szorítsa a földmívest. A szokottnál erősebb tartózkodás a növény újszerű művelési módjával, a gumós növények ismeretének hiányával magyarázható. Mai leggyakrabban fogyasztott tápláléknövényeink tekintélyes része Amerikából származott Európába, de alakja, felhasználási módja egyiknek sem volt annyira új, mint a burgonyáé. A kukorica szemes termény, a paprika meg a paradicsom, hogy csak néhányra utaljunk a sok közül, voltaképp gyümölcstermés. A burgonya megkedvelését különösen gátolta, hogy a hozzá nem értők gyakran a lágy szárán kifejlődő mérges bogyókat kóstolták meg. Alig csökkentette az ellenszenvet az, hogy az Európa-szerte ismert répa- és zöldségfélék szintén a föld alatt nevelték ehető gyökereiket. A gyanakvást táplálták a gyorsan keletkező balvélekedések, rémhírek, különféle betegségek terjedését tulajdonították a burgonyának. Pedig a XVIII. század derekától Nyugat- és Közép-Európában egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a lakosság nagyobb ütemű növekedése, a városok fejlődése, a nem őstermelő lakosság – polgárság, munkásság – nagyobbodása szükségessé tett egy új, olcsó, bő termést adó táplálékot. Sokan, uralkodók, birtokosok, papok, értelmiségiek, egyszerű emberek felismerték, hogy erre nincs hivatottabb a burgonyánál. Mária Terézia 1767-ben az erdélyi főkormányszéket rendeletben kötelezte a burgonyatermesztés elkezdésére, hogy a gabonatermés elpusztulása esetén a lakosságnak legyen mivel táplálkoznia. Erdély már a század elejétől meg-megújuló gabonahiánnyal birkózott, de nemcsak a rossz termés miatt, hanem mert a pálinkát elsősorban gabonából főzték. Többszöri tiltó rendelet után, 1768–1769-ben egy újabb leirat a burgonyát ajánlotta gabona helyett szeszfőzésre. Foganatja alig lehetett, mert a törvényhatóságok sorra kérték a felsőbbséget, adjon haladékot, hiszen a hegyvidéken élő parasztok még nem termelik elegendő mennyiségben a burgonyát, gyümölcsük nem lévén, gabonából főzik legfontosabb jövedelmi forrásukat, a pálinkát.105 Ha a parasztok nehezen is barátkoztak az új növénnyel, annál nagyobb lendülettel kísérletezett vele az első Erdélyi Földművelő Egyesület, melynek rövid fennállása alatt (1769–1772) központi törekvése volt a burgonya minél többirányú felhasználása. Úgy tetszik, az egyesület tagsága vette legkomolyabban az évente megismétlődő, burgonyát népszerűsítő királyi rendeleteket. Első ülésükön az elnök, Lázár János gróf bemutatta Zilahi József gyalakutai református lelkésszel közös kísérletüket, a felerészt burgonyából, felerészt búzalisztből készített „valami kenyérhez hasonló süteményt". A tagok megízlelték, de „vizenyősnek" találták. Ellenben az elnök által bemutatott szintén burgonyából készült pálinkát „ihatónak ítélték".106 A társaság ülésein később több ízben bemutattak burgonyából készült kenyeret, majd a növény hasznosítását kutató pályázatot is hirdettek. Szóba A tárkányi asszonyok még a vasúton kb. 200 km-re fekvő Kolozsvárra is gyakran visznek zsákszámra zöldségfélét (paprika, zöldbab, zöldborsó, tojásgyümölcs stb.): Magukéval és másoktól összevásárolt terményekkel kereskednek. Vö. Csák László, 1958.; Csák László, 1959. 104 A dolgozat néprajzi anyagát 1964-ben gyűjtöttem. 105 K. KarlovszkyEndre, 1896. 296–299. 106 Kárffy Ödön, 1898. 299. 103



került a táplálkozási és a takarmányozási haszna mellett a burgonyából készíthető keményítő és hajpor is. Sőt Fridvalszky János jezsuita atya, jeles gazdasági szakember egyik jelentésében orvosságként is méltatta. 107 Gyógyszerként nem volt ismeretlen abban az időben. A burgonya első Magyarországon nyomtatásban megjelent ismertetése dietétikai szempontból jellemezte a növényt.108 Ötven évvel később Diószegi Sámuel még beszámolt orvosi alkalmazásáról, de a termesztésére buzdító, népszerűsítő írások túlnyomó többségükben, minden más hasznának elismerése mellett, táplálékként dicsérték és ajánlották.109 Elkészítése, fogyasztása eleinte nem lehetett nagyon változatos. Az első évtizedben ajánlói leginkább arról írnak, hogy lisztet lehet belőle készíteni, a lisztből kenyeret sütni, akár gabonaliszttel vegyítve, akár anélkül. 110 Tudnak róla, hogy egészen egyszerű módon ehető: parázson sütve, vízben főzve, sózva, vajjal vagy zsírral kenve, hús mellé,111 sőt „puliszkának" is elkészíthető.112 Az első említések szinte alig ismertetik a burgonyaételek receptjeit. Másik közös jellemzőjük, hogy a burgonya tömegtáplálék voltának nincsenek tudatában. A burgonyát leíró első magyarországi források, különféle gazdasági, dietétikai, növénytani szakmunkák nagymértékben használtak megnevezett vagy meg sem nevezett külföldi irodalmat. Úgy tetszik, sokkal inkább ezekből merítettek, mint hazai tapasztalatokból, jóllehet biztosan tudjuk, hogy az 1760-as évek óta rendszeresen folyt Magyarországon burgonyatermesztés.113 A rendszeresség azonban nem jelentett nagyobb mennyiségű termelést, csak a század végétől kezdik éhínség idején fontos, gabonát pótló táplálékként számba venni. 114 Legtöbbet mond, ha pontosan idézünk néhány szerzőt: „A' kolompér ollyan egy nevezetes gyümölts, hogy az emberek nem adhatnak azért elég hálát az Istennek, és annak a' Drake Ferentz nevű Hollandiai hajós Kapitánynak, a' ki azt leg először ki hozta magával Amérikából." —Kömlei János: „Szinte ollyan ajándékja ez az Istennek, mint a' Káposzta. Rosz gazda az, akinek házánál nints egész esztendőben Káposztája, mert az igen egéséges eledel, és a' legszegényebb ember is bőven tehet rá szert. De a földi alma még jobban táplállya a' testet, a sok Nemzeteknél a' Kenyér szükét pótollya ki." —Kiss József: „...közönséges eledele sok szegény embernek." —Kő-Halmi Fekete Gergely: „Ha Magyar nem vólnék, mindjárt azt mondanám, hogy szégyen a' Hazánknak, hogy annyi éhséget lát; holott némelyik esztendei termés, tsak az öreg manipulatio mellett is elég vólna két esztendőre." „Minket is Magyarokat elkezdett már apródonként a' gyakortai nem szeretem esztendő a' krompli betsületére megtanítani. Sok szegény legényt megtart ez esztendőnként az éhhelhalástól..." —Pethe Ferenc: „Termesztik mindazonáltal Hazánkban is sok hellyeken, a' kenyér szükségének pótlására; másutt tsak a' szegény emberek `s gyermekek tsemegéjének." —Diószegi Sámuel: Az 1790-es évektől az 1820-as évek derekáig azok „a gyakorta nem szeretem esztendők" nagyon sűrűn követték egymást.115 1814–1817 között következett be a legnagyobb válság. Az országnak egyszerre több vidékét sújtotta

Kárffy Ödön, 1898. 301–306. K. Mátyus István, 1762. 141. 109 Diószegi Sámuel, 1813. 175. 110 K. Mátyus István, 1887. 277–283.; Kömlei János, 1790. 91–85.; Nagyváthi János 1791. 196.; Mitterpacher, Ludovicus, 1794. 7.; Gáti István, 1795. 90–91.; Kő-Halmi Fekete Gergely, 1804. 85. 111 K. Mátyus István 1764. 141.; K. Mátyus István, 1787. 277–283.; Kömlei János, 1790. 81–85.; Kiss József, 1796. 22–23. 112 Kő-Halmi Fekete Gergely, 1804. 83–86. 113 Vö. K. Karlovszky Endre 1896. 293–321.; Kósa László 1968. 107–108. 114 Korábbi adatunk alig van. 1768-ban írja naplójába az erdélyi kormányzószéki tisztviselő, Halmágyi István: „A generálisnál lévén ebéden egykor és földi almából igen jó tortátát kóstolván, discursus erede róla, hogy jobb volna a parasztságnak azt vetni, mint akár kukorizát, mert ezt hideg, jég, eső, varjú etc. mint vesztegeti, sokszor semmi sincs, emennek pedig a földbe semmi sem árt, haszna pedig még több van, mint a kukorizának" (Halmágyi István, 1906. 402). Tudomásunk szerint az első, aki éhínséget elhárító növénynek tudja: Mitterpacher, Ludovicus, 1779. 330. 115 Pethe Ferenc, 1805. 503.; Érkövy Adolf 1863. XI. 9–12., 84–103.; Trócsányi Zoltán, 1937. 168–195. 107 108



kisebb-nagyobb természeti katasztrófa, Erdélyben pedig emberéleteket követelő éhínség pusztított.116 Annak, hogy az aszályok, árvizek, viharok és hetes esők gyakrabban váltogatták egymást, mint a megelőző évtizedekben, bizonyára megvolt a meterológiai oka. De a különös időjárás valószínűleg nem fenyegette volna katasztrófával az országot, ha a bő termésű években elegendő felesleget termelnek. A lakosság azonban nem tudott számarányának megfelelő elegendő gabonamennyiséget fölhalmozni, s a francia háborúk, az adók még inkább súlyosbították az élelmiszerhelyzetet. Ezekben az években a burgonyát már valóban az ország minden sarkában ismerték és termesztették, de a lakosság még nem volt meggyőződve nagyobb arányú termelésének fontosságáról. 117 Halmágyi István főkormányszéki tisztviselő 1768 júniusában magasrangú vendéglátójánál, az akkor még ritkaságnak számító burgonyából készült tortát evett.118 Arról azonban nem tudunk, hogy a királynőtől érkezett rendeletek ételrecepteket is tartalmaztak volna, hiszen láttuk, hogy az Erdélyi Földmíves Egylet maga kísérletezett ételek készítésével.119 Egyetlen utasításról tudunk, mely előírja, hogy a katonai végvidékekről olyan embereket küldjenek Erdélybe, akik értik a burgonyatermesztést, tudnak a gumókból kenyeret és pálinkát készíteni.120 Miként került a burgonyaételek készítési módja az egyszerű emberek, a parasztok közé, alig tudjuk. Könyvek kevésbé juthattak el hozzájuk. A kalendáriumok inkább, találunk is bennük útbaigazítást. 121 Még hatékonyabb terjesztői lehettek a nyomtatott és kéziratos röpiratok. 1802-ből ismerjük az elsőt. Beck Dávid szentlőrinci nótárius írta, s benne megtaláljuk nyolcfajta módját a burgonyalisztből készült ételeknek, tésztáknak, csemegéknek, pépeknek és kenyereknek. Gondosan közli, hosszan és részletesen tanítja, hogyan kell burgonyalisztet készíteni. Oktat a burgonyaliszt eltartására, a burgonyás tésztafélék kezelésére. Publicitására nehéz következtetni, bizonyára másfelé is terjedt, mert a szóban forgó kézirat Szabolcs megye levéltárából került elő.122 Elsősorban termesztési ismereteket tartalmazott, de a burgonya felhasználásáról is szólt Kovács Sámuel kolozsvári gazdasági tanár röpirata. Segesvári kollégája kézirata alapján készítette és kinyomatta négyezer példányban magyar, német és román nyelven. Minden törvényhatóságnak küldtek belőle, hogy köröztessék és papok, tanítók, kántorok, írástudó emberek olvassák föl a népnek.123 A legszűkebb esztendők, az erdélyi ínség idejére esett Pethe Ferenc lapjának, a Nemzeti Gazdának a működése. A Nemzeti Gazda valóságos kampányt indított a burgonya érdekében. 124 El lehet kerülni az éhínséget a burgonyatermesztés kiterjesztésével, hirdette 1814-ben, nem rajta múlott, hogy mégsem így történt.125 „A mi Hazánkban igen rövid idő alatt különös áldott előmenetellel szemigyet-vett Krompli termesztésének semmi tekintetben sem lehetne több barátit, szeretőit, és előmozdítóit szerezni, mint ha az itt következő igasságot, a' még ezeránt latymakos vérű Hazafiakkal elhitetjük, tudniillik, hogy – Ha a' Hazában mindenütt annyi kromplit termesztenének, a' mennyit kinekkinek a' gazdasága' alkotmánya és ereje megengedhet, sohatöbbé a' szükségtől ijjesztgető mostoha idők előállásakor, eleségben usoráskodást zabolázó törvény' emlegetésére' s felsőségi parantsolatokra szükség nem lenne."126 Sokféleképpen tanít a burgonya ismeretére, buzdít termesztésére. Legfontosabb a táplálkozás kérdése. Felhívást intézett olvasóihoz és a gazdasszonyokhoz, hogy írják le a Nemzeti Gazda számára receptjeiket a „kromplis kenyérsütés jó módjáról." 127 A receptközlésnek ekkor már voltak a lapban előzményei, a Bihar megyei Kispércsről küldte be egy gazdasszony a szerinte kitűnő NG, 1814. II. 129–131 (Szamos vidékéről); II. 159. (Erdélyről); 1816. I. 200. (Vas és Zala megyéről); 1817. I. 299–300 (Nagyenyed vidékéről); II. 19 (Bodrogközről); Magda Pál 1819. 207. (Arad és Bihar megyéről) stb. A Nemzeti Gazda (1816. I. 325–326) fölteszi a kérdést: „Hogyan lehetne az éhség miatt, a' közönséges és országutakon elhaldokló szegény Oláhokon segíteni?" Földjük nem terem, marhájuk megdöglött, nincs erejük dolgozni, csapatostul vánszorognak kifelé Erdélyből az Alföldre. Az éhínség történetének egyetlen nagyobb terjedelmű földolgozása: Teleki Domokos, 1862. 117 Nagyváthy János (1791. 196) írja: „Valami 23. Esztendőktől fogva a Magyaroknál – is esméretessé lett (a burgonya). De nem ártana, ha az esmeretség mellett, bővebben is míveltetnék." Bogsch János könyvében olvashatjuk (1802. 121): „Mint kellessék vele élni (a burgonyával), és mindenféle étkeket belőlük készíteni, szükségtelen magyaráznom, mivel a' nélkül is az egész Országban tudva vagyon." – Nem csoda, hogy nehezen terjedt, hiszen még azok is figyelmeztettek a fogyasztásából adódó esetleges egészségügyi bántalmakra, akik különben népszerűsítették (K. Mátyus István, 1764. 141.; Kiss József, 1896. 23.; Kömlei János, 1790. 84). Egészen ostoba balhiedelem is igen sok keringett akkortájt (Rodiczky Jenő 1888. 458–461., 470–471). 118 Halmágyi István, 1906. 402. Ezt az adatot Borbáth Károlynak köszönöm. 119 MOL, Kamarai lvt. Lymbus series II. Fasc. 30/a 4. Erre a Tagányi Károly által összegyűjtött adatokra Maksay Ferenc hívta föl a figyelmemet, amiért itt is köszönetet mondok. – K. Karlovszky Endre, 1896. 296–317.; Kárffy Ödön, 1898. 299–306. 120 K. Karlovszky Endre, 1896. 301. 121 Erdélyi Házi és Úti, Új és Ó Kalendáriom, 1796.; Veszelszki Antal, 1799. 130–131. 122 Márkus Mihály, 1940. 253–255. 123 K. Karlovszky Endre, 1896. 318–319. 124 Süle Sándor, 1959. 134., 136., 210–211. 125 Recipe az éhség ellen. NG, 1814. I. 258–259.; Jövendő éhség ellen óltalom. NG, 1814. I. 405. 126 A' Krompli' valódi betsi és leghejesebb hasznavétele. NG, 1817. II. 359. 127 NG, 1817. I. 15. 116



burgonyaétel elkészítésének leírását.128 A többször megismételt fölhívásra129 sok levél és recept érkezett. Sajnos Pethe a legtöbb levelet átírta a maga szájíze szerint, ezért csak hozzávetőlegesen lehet megállapítani, melyik honnan érkezett és mi az eredeti benne.130 A burgonya népszerűségét fokozta, hogy a közönség egyre több oldalú hasznát ismerte meg. A szerkesztő ezen a területen is nagyszerűen működött, biztos kézzel ollózta a külföldi sajtóból a cikkeket és kapott a hazai kezdeményezéseken is. Ismertette a keményítő,131 a „kromplisajt", sőt a „kromplivaj" készítésének módját. 132 A rothadt burgonya világít, írta egy helyen, állítását Stralsundban megtörtént esettel bizonyítván. 133 Ezt az esetet nyilván Pethe is kuriózumnak tartotta, de arra jó volt, hogy a növényt újabb hasznos, érdekes oldaláról mutassa be. A burgonyából pálinkát is lehet főzni, erről és a hozzávaló fölszerelésről szintén olvashatunk a Nemzeti Gazdában.134 A takarmányozásra használt burgonyáról szinte minden népszerűsítő cikkben történt említés. 135 A lisztkészítéshez és a nagymértékű takarmányozáshoz pedig különféle gépezeteket, találmányokat ajánlott Pethe Ferenc.136 A Nemzeti Gazda hasábjain természetesen nemcsak a burgonya hasznosításáról olvashattak az érdeklődők, Pethe lapja a burgonya ismeretének minden ágát gyarapította. Sok szó esett a termesztés gazdaságos módjairól, disputa folyt a kerti és a szántóföldi művelés hívei között és más fontos kérdésekről is. Nehéz követni Pethe forrásait, a burgonyáról szóló ismeretek mennyiben származnak külföldi irodalomból és sajtóból, mennyiben hazai, illetőleg saját tapasztalatból. Különös egyénisége teljesen birtokba vette a Nemzeti Gazdát, ott bármilyen vélemény csak az ő javító-korholó vagy kiegészítő megjegyzéseivel láthatott napvilágot. Szubjektivizmusa mellett tudott lelkesedni is, ha igazán jó, példamutató dologról eseményről adott hírt. Lelkesen ismertette Rátz Zsuzsánna miskolci gazdasszony munkáját, a burgonyaételeket népszerűsítő füzetet. Dicsérte szorgalmát és igyekezetét, másokat is buzdított követésére, különösen tetszett neki, hogy a szerző saját költségén nyomatta ki írását és Borsod megye községeiben elosztogatta.137 Rátz Zsuzsánna könyvecskéje, a Pethe Ferenc által ismert mellett még két füzetből áll. Főcímét és mottóját írtuk dolgozatunk elé. Valóban figyelemre méltó mű, nemcsak a burgonya magyarországi történetének szempontjából, több okból becses művelődéstörténeti érték. Első része 1816-ban, a második és a harmadik 1818-ban jelent meg. Az első és harmadik röpirat formájú, a középső vastag füzet, együtt a három kisebb könyvet tesz ki.138 Krompli-Hérikó híres étel. NG, 1815. II. 69–70. Feltétel vagy Kérdés a' Krompliról. NG, 1917. I. 113–116. (Rövid recepttel bizonyítja, hogy milyen jó a burgonyából sütött kenyér.) 130 Búzás-Kromplikenyér sütési módja. NG, 1817. I. 113–116 (valahonnan az Alföldről küldték be); A' Kromplis búzakenyér' sütéséről ismét valami. NG, 1817. I. 200–202 (négyféle recept); Nyers Krompliból sült kenyér. NG, 1818. I. 117 (franciából fordított receptek); Tiszta Kromplilisztet készíteni. NG, 1817. I. 405–407.; A' Kromplilisztről. NG, 1817. II. 50–51.; Kromplidara vagy kása. NG, 1814. II. 136. 131 Kromplikeményítő készítésének módja. NG, 1814. I. 141–142. 132 Kromplisajt-tsinálás' módja. NG, 1814. II. 138–139.; Krompli vaj. NG, 1815. II. 225–226. 133 Krompli illuminatio. NG, 1814. I. 159–160. 134 Krompli-égettbor, fa-sisak, vaskazán. NG, 1817. I. 27–32.; A' krompli valódi hasznáról, és hejjes hasznavételéről. NG, 1817. II. 129–138 (mindkettő németből fordítva). 135 A' Fagyos Kromplinak hasznát venni. NG, 1818. I. 166–169. stb. 136 Kromplimosónak bővebb leírása. NG, 1817. I. 121–127.; Krompli-Reszelő. NG, 1817. I. 44–45.; A' Szakátsi István' (S. Pataki Átsmester') Krompli reszelője. NG, 1817. I. 219–221. (kézimalomféle szerkezet). Vö. Tudományos Gyűjtemény, 1817. I. 116–17. 137 NG, 1817. I. 116–121. 138 Teljes címe: Búza szükségben felsegéllő jegyzések. Mellyekben Országunkban, ezen folyó Esztendőben megtörtént, Gabona' nagy szűkiben, kijelentett minden Rendnek tűnődéseik köztt.; hogy az Emberi Társaság' köz' Java' előmozdításában, valamely tőle kitelhető módon segítségül lehessen. Elsőben: A' mindennapi Kenyérnek, a' Földialma vagy Krumpli által megeshető felsegéllésében, az önnön Tapasztalásai által Másoknak is a követésére Útat mutatott: Annakutánna: Az Ételeknek elkészítésekben is, ugyan a' Krumpliból, minden Liszt- és Tojás nélkül.; vagy azoknak kevés hozzá-adásokkal, külömb-külömb nemű, Ötven Tál Ételeknek elkészítésekben Példát adott: Végre: Ezen megbetsülhetetlen Isten' áldásának hasznait az ínségben, szükségben estekkel, bővebben megesmértetvén, hogy azokkal helyesebben élni megtanulják: azon Módokat, Ezer Exemplárokban, tulajdon Költségén kinyomtattatott. és T. N. Borsod Vármegye' minden Helységeinek számok szerént, és Másoknak is kiosztott Rátz `Su'sánna. Miskólcz Várossában 1816-dik Esztendőben. 128 129

A második rész pontos címe: Második része a' búza szükségben felsegéllő jegyzéseimnek, melyben a' Krompli, vagy Főldialmából készíteni szokott Ételeknek.; mivel az Első Részben tsak a' neveikről tettem emlékezetet, így gondolkozván: a' ki azon Eledeleknek nemeit tudja, vagy velek élni szokott (a' szegényebbeket nem akarván a' tzifrább, és több idővesztegetéssel, sőt költségekkel is megesni szokott Tortátákra és Tzwájpachokra, kivált szükség idején tanítani) elégségesnek ítéltem tsak a' Neveiket említeni a' Gazdagoknak hogy a' Kromplit meg ne vessék, mert azokban is lehet ezen Isten' áldását használni. De midőn minden Rendben helyheztetett Érdemes Olvasóktól, azok' elkészíttetéseknek Módjainak kimagyarázására megkérettem.; ebben is kedves Hazámban hogy Útmutató Segéd lehessek, sem fáradtságomnak, sem újra tejendő Kőltségeimnek nem kedvezvén, azon Módokat is kinyomtattattam, és Közhaszonra kiosztattam – Rátz 'Su'sánna. Miskólcz Városában, 1818-dik Esztendőnek Első Havában. A harmadik rész pontos címe: Harmadik része a' krompli vagy földi-almáról tett jegyzéseimnek, mellyet a' Felséges Királyi Helytartó Tanáts 28894-dik Szám alatt, a' Krompli Termesztésnek könnyebb, és az azzal élésnek többféle hasznainak előadásáról több Vármegyékhez kőlt kegyes Rendelései után, T. Borsod Vármegyében az e' Tárgyban kiküldetett Méltságos és Nagy Érdemű Biztos Uraknak az önnön Próbatételeim által vett tapasztalásiamat feljegyeztem, mély tisztelettel köz' haszon végett ajánlottam Rátz 'Su'sánna. Miskóltz Városában, 1818dik Esztendőnek Első Havában. (Mindhárom rész „Nemes Szigethy Mihály' Betűivel" készült.) Rátz Zsuzsánna művére Tálasi István



Az első rész a burgonyából vagy burgonya és gabonaliszt keverékéből süthető kenyerek receptjeit adja közre. Hatféle kenyeret ismer. Az első anyaga két rész búzaliszt, egy rész burgonya, a második negyed-negyed rész árpa-, rozs- és kukoricalisztből, illetőleg burgonyából készül; a harmadik fele-fele arányban burgonyából és gabonalisztből (búza, árpa, rozs, zab, kukorica vagy „tenkely"); a negyediknek kétharmada burgonyából, egyharmada gabonalisztből; az ötödiket a kovász kivételével pusztán burgonyából sütik; a hatodik félét viszont teljesen gabonából, csupán nyers burgonyalevet facsarnak rá meggyúrás előtt. Mindezt hosszabb idő óta ismert és gyakorolt módként adja elő Rátz Zsuzsánna, s az elsőt gyakorinak, az utolsót legkevésbé követettnek mondja. „Ezen Krumpli Kenyeret az Ételek között is szinte úgy használják, mint más kenyereket." Húsz módon lehet fogyasztani: magában, megkenve, pirítva, más ennivalóval együtt, knédlinek, „kenyér tortának" stb. Rátz Zsuzsanna leírja, milyen a jó minőségű burgonya, hogyan kell azt sütéshez-főzéshez előkészíteni. Ötven ételt készíthet belőle a hozzáértő, de táplálkozáson kívül majd minden háziállat etetésére, pálinkafőzésre, keményítő, púder és hajpor gyártására is alkalmas. Az első röpiratban az ételnevek felsorolásával csupán a lehetőségekre hívta föl a figyelmet. Magukat a recepteket két év múlva 1818-ban adta közre. Kereken száz étel elkészítésének módját írta le Rátz Zsuzsánna. Valójában azonban ennél is többet, mert egynek-egynek változatait is közölte. Nyers burgonyából tizenkettő, főtt burgonyából hetvenkilenc, burgonyalisztből azaz keményítőből hét ételféleség készíthető receptjei szerint.139 Ez a szakácskönyv világosan tanúsítja, miért volt a burgonya „búza szükségben felsegéllő". Kiderült, hogy szerzője szerint szinte valamennyi olyan étel elkészíthető belőle, melynek fontos alapanyaga a gabonaliszt. A nyers vagy főtt burgonya elsősorban mint szaporító anyag szerepel, másodsorban számítanak az új ízek s az, hogy a burgonya hozzáadásával új ételek keletkeznek. Az ételek többségének alapját a nyers (lereszelt), illetőleg a főtt (tört), liszttel összegyúrt burgonya alkotja. Ezt alakítják, ízesítik, formálják tovább tojással, vízzel, vajjal, tejjel, zsírral, fűszerekkel (elsősorban borssal), ritkán cukorral, hogy önálló ételként, de inkább húsok mellé körítésként fogyasztható legyen. Az ételek neve is mutatja, hogy a receptjük szerzője két dolgot tartott leginkább szem előtt: először, hogy a burgonya hozzáadásával kiadósabbak legyenek az addig ismert ételek. Másrészt, hogy a burgonyára alkalmazott hagyományos sütő-főző eljárásokkal új tápláló étkek, új ízek, sőt csemegék szülessenek. Ezért találunk Rátz Zsuzsanna receptjei között kenyeret, pitét, laskát, fánkot, metéltet, mákos csíkot, galuskát, makarónit, csigatésztát, derelyét, zsámiskát, málét, görhét, szószt, salátát, palacsintát, tarhonyát, bubajkát, lángost, kását, tortát, bélest, kalácsot, perecet, pogácsát, drahost, rétest, csörögét, talkedlit, pástémot és más ismert nevű ételeket. Aki először szánta el magát az új gumósnövényből sütni-főzni, bizonyára nőtt bizalma az ismerős ételnevek láttán és hallatán. Amit itt elmondtunk, nemcsak Rátz Zsuzsanna művére vonatkozik. Hasonló módon népszerűsítették a burgonyaételeket – mint láttuk – elődei is. Nem véletlen, hogy mindenekelőtt a burgonyakenyeret dicsérték, annak készítésére tanítottak. A kenyér a legfontosabb táplálék, ínségek idején legnagyobb volt a kenyérszükség. Ezért tartalmazta sok ismertetés, röpirat és leírása a burgonyaliszt készítésének módját. Jóllehet a burgonyaliszt, a keményítő kevésbé alkalmas ízletes ételek készítésére, a gabonaliszt halmazállapotához szokott emberek kedvét, bizalmát ezzel lehetett leginkább megnyerni, de az is valószínű, hogy a népszerűsítők is bíztak a burgonyaliszt sokfajta, eredményes felhasználásában. Pethe igen sokat foglalkozott a kérdéssel. Így magyarázható Rátz Zsuzsánna törekvése is, aki a receptek mellé pontosan közli a lisztkészítés eljárását is. Ennek módja pontosan megegyezik a házi keményítőgyártással, maga Zsuzsánna asszony is így nevezi néhány helyen. Nem tudjuk, milyenek lehettek a keményítőlisztből készült torták, kenyerek és édestészták. Ő mindet nagyon dicséri. Munkájának második részét annak elmondásával zárja, hogyan készül a burgonyából „riskása", „apródara", „griz", ez a három fontos, de drága, hagyományos ételalapanyag. Rátz Zsuzsánna „jegyzeteinek" harmadik része nem sütés-főzésre, hanem termesztésre oktat. A Helytartó Tanács egyik burgonyatermelésre buzdító rendeletére hivatkozva közli tapasztalatait. Bő dicsérete ez, ahogyan ő nevezi a „kromplinak" vagy „földi almának", de az előtte napvilágot látott gazdasági szakmunkák okosságán nem lépett túl. Feltehetően közvetlenül vagy közvetve jórészt tőlük vette termelési tudását. Receptjeinek eredetére már korántsem ilyen könnyű következtetni.

professzor hívta föl figyelmemet még egyetemi hallgató koromban. Útmutatása a Tiszáninneni Református Egyházkerület Nagykönyvtárában kerestem, ahonnan az értékes és ritka nyomtatványt Újszászy Kálmán gyűjteményi igazgató volt szíves kölcsönözni. Mindkettőjüknek ezúttal is köszönettel tartozom. 139 Érdekességként említjük a dolgozatunk írása előtt rövid idővel megjelent olcsó ételek leírását tartalmazó burgonyaszakácskönyvet, mely éppen 150 és fél évvel később, 1968 júliusában látott napvilágot. „Ősé"-hez hasonlóan ez is füzetnyi terjedelmű, de csak hetvenkilenc receptet közöl, viszont nem ezer, hanem százezer példányban hagyta el a nyomdát (Szirtes Andorné, 1968).



Zsuzsánna asszony háromrészes szakácskönyve jóval több burgonyaétel receptjét közli, mint amennyit a megelőző esztendők nyomtatott és kéziratos forrásaiban találtunk. A megjelenése óta eltelt másfél száz évben egyetlen magyar nyelvű szakácskönyv sem haladta meg teljesítményét. Az egész országot nyomorító szűk esztendőkben azonban nem ő volt az egyetlen, aki az ínség okozta sanyarúságon enyhíteni óhajtott ételreceptek közreadásával. A korabeli magyar tudományosság majd minden gondját vállára vevő Tudományos Gyűjtemény például közölt komoly szándékú, megfontolandó tanácsokat adó közgazdasági tanulmányt, mely azonban egy szóval sem említette a burgonyát.140 Közölt a kenyérsütést szinte művészi mesterségként méltató írást, mely ugyancsak elfelejtkezett a burgonyáról.141 Egy következő e tárgyban közzétett dolgozat végül egész sor ínségeledelt ismertet. Ezek készülhettek: kukoricából, rizsből, kölesből, cirokból, burgonyából, csicsókából, hüvelyes növényekből, salátafélékből, szénapirókból, kakasláb-murokból, kásafűből, gesztenyéből, mogyórófából, tarackbúzából és néhány más vadon termő növényből. 142 A magyarországi általános szakácskönyvekben egyébként viszonylag későn bukkant föl a burgonya. A XVIII. századból mindössze két adat ismert Sima Kristóf századvégen keletkezett kéziratos szakácskönyvéből, mely paraszti ételként ismerteti a burgonyafőzeléket és a „smarn"-t azaz hagymás krumplit.143 A nyomtatott XVIII. századi szakácskönyvek egyáltalán nem tudnak a burgonyaételekről. 144 A XIX. század elejéről származó pestbudai német szakácskönyvből még ugyancsak hiányzik a burgonya, jóllehet ekkor már különféle más munkákban bőven olvashatunk róla.145 Az első, burgonyaételek receptjét is tartalmazó szakácskönyv, Cziffray István nádori szakácsé, Rátz Zsuzsánna munkájával egy időben került forgalomba. Többszáz felsorolt ételéből mindössze öt készült „kolompérból", azok sem egyszerű eledelek: kók, torta, főzelék, körítés tehénhúshoz és galambhoz.146 Második kiadása három esztendő múlva változatlan lenyomatban, harmadik kiadása 1829-ben bővítve jelent meg. Ebben már tizenháromra szaporodott a burgonyából készült ételek száma.147 Hatodik kiadásában, 1840-ben a több mint másfélezer receptből kerek ötven használja a burgonyát. 148 Hasonló ütemben növekedett a burgonyaétkek száma az 1820-as, 1830-as évek más szakácskönyveiben is.149 Munkája írásakor Rátz Zsuzsánna egyiket sem forgathatta. Alapvető különbség van az ő és a fölsorolt szakácskönyvek receptjei között. Zsuzsánna asszony olcsó és egyszerű ételeket ajánlván, ínségben bajba jutott embereken akart segíteni, míg a szakácskönyvek képzeletbeli bőséget, tehetős ínyencek konyháját szolgálták. A burgonya a szegény emberek, parasztok, polgárok, kurtanemesek étele volt, ezért került be viszonylag későn a módosabbak ízlése szerint íródott vastag szakácskönyvekbe. S amíg Rátz Zsuzsánna száz ételét csupán tucatnyi anyagból sütötte-főzte, a pénzes emberek tányérjában az agyonfűszerezett burgonya szerényen húzódott meg a sok hús mellett, vagy ki sem látszott a mogyoró, mandula, cukor meg a mazsola alól. Mégis nagyon nehéz megjelölni, melyek voltak ebben a korban a paraszti vagy kisnemesi konyhán készült ételek, valamint hol lehetett a határ a paraszti, illetőleg az úri-polgári étkezés között. Az ételek előállítási költségei segítenek eligazodni, de a pontosabb határ meghúzását ismereteink nem teszik lehetővé. 150 Bizonyára voltak olyan ételek, melyeket az urak konyhájáról lestek el a parasztok, s nem tagadhatjuk azt a lehetőséget sem, miszerint egyes ételek legelőbb vagy talán csak ott, a paraszti konyhán jelentek meg. Rátz Zsuzsánna jelentős számú ételének a maga vagy szűkebb ismeretségi köre próbálkozásai lehettek a forrásai. A receptek fölsorolásánál erre ritkán utal, annál inkább hangsúlyozza azonban az előszó hosszúságú alcímekben. Gondosan forgathatott más országbeli, előttünk ismeretlen szakácskönyveket is. Erről tanúskodnak „a német módra", „olasz módra" megjegyzések, sőt cseh, hollandus, svájci, francia és angol eredetűnek mondott étkek receptjeit is közli. Az ilyesfajta utalások: „zsámiska Oláhosan", „Drahost Tóth formára", „Tarhonyát az Alföldiek' szokások szerént" még pontosabban jelölik a receptek eredetét. Bárán Péter, 1817. VIII. 42–53. Fábián József, 1817. VI. 3–27. 142 Forgó György, 1817. X. 41–57. 143 Schram Ferenc, 1964. 581. 589. 144 A XVIII. században közkézen forgott, népszerű szakácskönyv első kiadása: Szakáts mesterségnek könyvetskéje, 1698. Ezt a kis szakácskönyvet adták ki többször egymás után egészen a XIX. század elejéig. Az újabb kiadások a korábbiakat sosem jelölték meg, alig bővítették, csupán a helyesírását igazították az éppen megkövetelthez. Gundel Károly (1943. 339. sk.) és Schram Ferenc (1964. 578–579.) nyomán kutatásaim során a következő kiadásokat találtam: 1742: Nagyszombat, 1755: Kolozsvár, 1763: Kassa, 1774: Kassa, 1775: Nagyszombat, 1793: Kolozsvár. Kissé bővített, de lényegében változatlan tartalommal.; Új Szakáts-könyv... címmel, Pest, 1795. Ennek második és harmadik kiadása, Új és Közönséges konyhákon meg fordult Szakáts-könyv… címmel: Pest–Pozsony, 1801 és 1806. 145 Ofner und Pesther Kochbuch. 1806. 146 Cziffray István, 1816. 68., 122., 141., 184., 191. (Második teljesen változatlan kiadása 1819-ben jelent meg.) 147 Cziffray István, 1829. 148 Cziffray István, 1840. 149 Die wahre Kochkunst oder neuestes, geprüftes und vollständiges Pesther Kochbuch, 1826 (1820 és 1823-ban megjelent korábbi kiadásait nem forgattam). Zelena Ferenc, 1830.; Legújabb legbővebb és leghasznosabb Pesti. Szakácskönyv. 1833. 150 A tárgyalt korból biztosan paraszti burgonyaételekről alig tudunk. Ilyeneket csak a XX. századi néprajzi gyűjtésekből ismerünk. Ugyancsak nem foglalkozunk ezúttal az úri és népi konyha kapcsolataival. Vö. Schram Ferenc, 1961. 266–277., 1964., 278–298. 140 141



A burgonyaételek jelentőségében az 1810-es vége felé már nincs okunk kételkedni. Hogy azonban valóban kik és mennyit fogyasztottak burgonyából, statisztikák hiányában csak találgathatunk. Szakácskönyvek, s más ismeretnyújtó források ugyanis csupán a lehetőségről, de nem a tényleges helyzetről adnak képet. Pethe Ferenc Nemzeti Gazdájának kampánya után már egyetlen mezőgazdasági szaklap sem tartotta feladatának a burgonyatermesztés népszerűsítését. Rátz Zsuzsánnáéhoz hasonló lelkes ajánló sorok sem születnek többé. Ilyen misszióra később már nincs szükség. Az 1815–1817-es szűk esztendők győzelemre vitték a burgonya ügyét, végleg meghonosodott hazánkban. A burgonya így vált részesévé annak a nagy változásnak, amely a magyar konyhát a XVIII–XIX. század fordulóján átformálta, amely mai jellegzetességeinek kialakulását elindította. 151 Magda Pál a neves statisztikus 1819-ben így írhatott: „A 'Krumpli mintegy 60 esztendő előtt lett Magyar Orsz(ág)ban esméretes, s' eleinte megvettetett, most ugyanannyira elhatalmazott az egész országban, hogy alig van egy vármegye mellyben kedvességben nem volna..." 152

3. A kandallós tüzelő Hanem némely gazda szobákban, a' kájhán kívül, van még egy különös alkotású épületetske is; ez hátulról áll egy kis vékony falon, egyik oldalát a' szoba keresztfalához támasztja; két külső alsó oldalai nintsenek; hanem tsak a' három szegletén három fa vagy vas lábakon áll a' tűzhelyén, teteje pedig a' vállán feljül hasonló a' kályhájéhoz; ennek füstölő lyuka fentebb szolgál a' konyhára, mint a' kályhájé – ez a' kandalló – ez a' házat is bémelegitti, és alatta belől a' szobába is lehet főzni, dohányozni pedig, ha a' tűz ég is alatta, tsupa mulattság mellette." —Deretskei Fodor Gábor, 1827. 52.) 1. A tárgyunknak választott tüzelőberendezés nyílt tüzelő. A magyar parasztok használatában jellemzői a következők: vagy a földön, vagy egészen alacsony, körülbelül arasznyi, de legtöbbször ülőmagasságú padkán ég a tűz, amely fölé vesszőből font vagy deszkából ácsolt, agyaggal tapasztott, illetőleg mázas vagy mázatlan csempékből rakott hasáb vagy csonkagúla alakú füstfogó borul. A füstfogót falrész, gyakrabban azonban egy vagy két láb tartja. A füstelvezetés a padlástérbe vagy pitvarba vezető a füstfogóból kinyúló cső (kürtő) segítségével történik. A tüzelőberendezés helye eredetileg a lakószobában van, annak valamelyik sarkában, de mindig a fal mellé épült. Később kikerül a konyhába (pitvar), de ez már a lebontás előtti állapotra jellemző. Némely esetben összeépült a sütőkemencével, amelynek szája ekkor a füstfogó alá nyílik. Egyébként a sütőkemence vagy a konyhában (pitvar, eresz) vagy az udvaron a sütőházban esetleg szabadban található. A mondott tüzelőberendezés a nyílt tűzön sütés-főzés helye. Járulékos eszközei a tűzikutyák, nyársak, villák, háromlábú lábasok. Ahol lebontották, de még emlékeznek rá, kapcsolatba hozzák a füstátjárta, nyílt tűzön főtt és sült ételek különleges ízével. De nemcsak főzőhely, hanem melegedő, tanyázóhely is. Télen köréje gyűltek, padkájára, sőt még a füstfogó alá is beültek melegedni, pihenni. Emlékanyagában szinte mindenütt folklórszerűen él, hogy hajdan egész fatörzsekkel tüzeltek benne. A szálfa vége égett a tűzben, s amint hamuvá lett, úgy tolták a fát beljebb és beljebb a lángok közé. A füstfogó alatt mindig égő tűz a világítás feladatát is ellátta. 2. BátkyZsigmond vállalkozott először arra, hogy a magyar tüzelőberendezéseket egységes szempontokból áttekintse, rendszerbe foglalja. Jóllehet viszonylag kevés anyag ismeretében alkotta meg szintézisét, kisebb korrekciókkal az ma is használható. Rendszerezésének része a „keleti magyar vagy erdélyi háztípus", amelynek jellemző tüzelőjéül a kandallót jelölte meg. Bátky munkásságának hatására fellendült a tüzelőberendezések kutatása. Ösztönzésének eredményeként az 1930-as években sorozatban láttak napvilágot a tüzelőberendezéseket ismertető cikkek, tanulmányok. Utóbb a paraszti lakóház átépülésével párhuzamosan csökkent a hasonló adatközlések száma, és egész sor idevonatkozó kérdés nyitott maradt. Ha problémáktól terhes a tüzelőberendezések kutatása, még inkább az a kandallós tüzelő kérdése.153 3. A rendelkezésre álló forrásanyag jelentős nagyságú és két fontos jellemzője van. Először: általában egyedi darabokat mutat be, amelyek egy-egy közösségben, faluban, már rendszerint utolsó emlékei az általuk képviselt típusnak. Ritka esetben ismerünk kisebb körből nagyobb számú adatot. Ezért a párhuzamosan fennálló variánsok, illetőleg a korábbi és újabb változatok tanulságaitól legtöbbször elesünk. Másodszor: az adatközlések gyakran pontatlanok. Magának az építménynek a szerkezeti leírása általában pontos, már kevésbé az a tüzelő

Gundel Károly, 1943. 370. Magda Pál, 1819. 46. 153 BátkyZsigmond, 1933. 175–182. – Jelen dolgozatunkban elsősorban az anyag összefoglalására törekszünk, nem pedig Bátky elméletének korrekciójára. – A kandallós tüzelőberendezés legrészletesebb, összefoglaló leírását lásd Cs. Sebestyén Károly, 1941. 26–29. 151 152



használatának rögzítése, még kevesebb gondot fordítottak a terminusok pontos lejegyzésére. 154 Ez a tény megnehezíti munkánkat, óvatosabb forráskezelésre int.

1. ábra - Kandalló Albániából (Nopcsa Ferenc nyomán)

Leginkább szembetűnő, hogy a szakirodalomban általános megnevezésként használt kandalló szó az általunk ismert elterjedési terület kis részén, a nyugati peremén ismeretes, de ott sem kizárólagos előfordulású. Így ismerik a Bodrogközben és a Rétközben, a Nyírségben, Debrecenben, a Hortobágy Tisza menti peremén, a bihari és békési Sárréten és ismert volt bizonyos füstfogós tüzelők neveként Békés megye más részén is. 155

Nem szándékszunk forrásainkat egyenként sorra venni, elegendő csupán néhány közlésre utalni, amelyben a nem eléggé gondos gyűjtés következtében gyakran nem lehet tudni, melyik az eredeti, s melyik a gyűjtő terminusa (Malonyay Dezső, 1907. 95., 96.; Malonyay Dezső, 1909. 202–203.; Ébner Sándor, 1931. 7–17.). 155 Kiss Lajos, 1932. 7.; Ébner Sándor, 1931. 8.; Kiss Lajos 1936. 80–82., 85–87. A 87. oldalon egy, a debreceni Déri Múzeumban található olajfestmény részletét közli, amelyen jól látható a tapasztott füstfogós kandalló. Nyárády Mihály, é. n. 5., 10.; Ecsedi István, 1912. 175– 176.; Kovács László, 1935. 101–102.; Szűcs Sándor, 1938. 194–195.; Szűcs Sándor, 1943. 139–140.; Gunda Béla, 1935b. 20–22.; Dám László, 1968. 251. Dankó Imre 1961-ben Kötegyánban talált kandallónak nevezett, hasonló szerkezetű tüzelőberendezést. Szíves közlését e helyen is köszönöm. Magam a Bihar megyei Gyantán és az Arad megyei Vadászon gyűjtöttem e tüzelőberendezés emlékanyagát (1969). Mindkét helyen kandallónak hívták és a pitvarból fűtött sütőkemencével együtt használták, de már a századfordulón lebontották az utolsó objektumokat. E két községtől délre, az 1792-ben Orosházáról települt Fazekasvarsándon már egyáltalán nem ismerték a mondott tüzelőberendezést. Gunda Béla „kandallós istálló"-król beszél Gyoma, Endrőd, Orosháza térségében s megjegyzi, hogy egyesek szerint a füstfogót, mások szerint az egész tüzelőt hívják kandallónak (1933. 79–80.). – A kandalló terminust valószínűleg BátkyZsigmond honosította meg a néprajzi szakirodalomban az 1930-as években megjelent cikkeiben. Korábbi írásaiban még nem használta (pl. 1907. 62– 63.). Hasonló volt a helyzet Viskinél is, aki 1911-es tanulmányában még nem, 1931-ben már használta. – Gunda szerint Tápén a kemencét, Apátfalván a takaréktűzhelyt hívják kandallónak (1935b. 370.). Magam Gyulán és környékén tapasztaltam, hogy akadnak, akik a rakott tűzhelyt nevezték így. Cs. Sebestyén Károly szerint a fali világító fülke neve Szatmárban és Beregben kandalló (1957. 467.). 154



A jelzett terület északi részén a kandallóval párhuzamosan, illetőleg tőle északra önállóan (Bereg, Szatmár, Abaúj) találjuk a mondott tüzelőberendezésre a kabola nevet.156 Tiszántúlról Erdély felé haladva változatos a kandallós tüzelő megnevezése. Bogdándon (Szilágyság) kályha, sátoros kemence,157 Krasznán sátorkemence, a Sebes-Körös völgyében Réven és Magyarkakucson kaskemence.158 A sátor megtalálható Paszabon és Csenger környékén is.159 A Belényes melletti falvakban és a Borsa-völgyi Kidében kemence a neve.160 Erdélyben szintén igen változatos névanyagot találunk. Sajnos adatainkból sokszor nem világlik ki, hogy az illető terminus a sü tőkemencével gyakran kapcsolt tüzelőberendezés egészére, vagy csupán a kandallós tüzelőre, esetleg csak a füstfogóra vonatkozik. Viszont másutt magának a kandallós tüzelőnek is több részét különböztetik meg. Nyugat-Erdélyben Kalotaszegen, Kolozsvár környékén kemence, cserepes kemence, tüszejes kemence,161 Torockón és Aranyosszéken kályha, kemence és kályhakemence néven ismerik.162 Magyarlapádon kürtő a neve. Az egykori Alsó-Fehér megyében a tüszejnek a teljes kandallós tüzelőt, a füstfogó alatti részt gócajnak hívják.163

2. ábra - Kandalló a Havasalföldről (Bãnãþeanu

Ébner Sándor, 1931. 7–12; Deák Geyza, 1910. 191; Gönyey Sándor 1939. 125–129. (cserepeskabola); magam 1968-ban a magyar nyelvterület legészakibb pontján, a Kassától kissé északkeletre eső Magyarbődön láttam teljesen ép kabolát. 157 Harmatta János, 1953. 172. Tálasi István 1942. évi gyűjtéséből közli. Lásd még Bogdándról és Hadadnádasdról Tálasi István, Jánossy György, Hortay Géza gyűjtéseit (EA 8153. 8159. 8160 sz.). A gyűjtők 1942-ben már csak pitvarba, kemence mellé épített objektumokat találtak, amelyeket csupán főzésre használtak. Az idősebbek ugyanis még szerették, kívánták a nyílt tűzön főtt ételeket. 158 Saját gyűjtések az 1960-as évekből. Váralmáson (Kalotaszeg) a pitvarban álló kemence neve sátor, Tálasi István bogdándi gyűjtése szerint tűzfogó neve nemcsak sátoros kemence, hanem kaskemence is (EA 8153). Kalotaszegről is ismerjük a kaskemence megnevezést (Jankó János, 1892. 64). 159 Kiss Lajos, 1932. 7; Balogh István, 1947. 215. 160 Györffy István 1916. 100–104. – Saját gyűjtések. 161 BátkyZsigmond, 1907. 62–63. (Bánffyhunyad környéke). Szabó T. Attila, 1939. 26., 48. (Bábony). Itt a szobabeli tüzelő parasztkályhákból (= égetett mintás csempe) van rakva. Kós Károly, 1932. 163., 164. (általában Kalotaszeg). Magam Váralmáson kemence, Györgyfalván tüszelyes kemence megnevezéseket találtam. Amint 6. számú jegyzetem is tanúsítja, Kalotaszeg és Kolozsvár környéke nagyon változatos terminusok tekintetében. Malonyay Dezső, aki több tüzelő és számos csempe képét közli Kalotaszegről szintén kemencének írja a kandallót (1907. III. tábla, 1. kép, 95–96., 212–219.). 162 Malonyay Dezső 1909. XVIII. tábla; Szilády Zoltán, 1910. 62.; Kós Károly, 1961. 32., 36. (Mind Torockó.) Viski Károly, 1932. 25–27. (Aranyosszék). Saját gyűjtésem szerint a mezőségi Magyarszováton kájhás kemencének vagy kájhónak nevezik. Jankó János szerint Torockón és Aranyosszéken kályha kemence, melynek alsó része tüszej (1893. 107.). 163 Saját gyűjtés 1968-ból. Továbbá: Lázár István, 1896. 20–21. 156



3. ábra - Cserepes a Székelyföldről (Cs. Sebestyén Károly nyomán)



Még változatosabb képet mutat a Székelyföld. Az udvarhelyszéki Siklódon a kandallós tüzelő füstfogójának a neve sokféle: gógány, gógán, góc, góg, gób, cserepes góc, cserepes, verescserepes, zöldcserepes, kemence. A sokféleség nem takar típusbeli különbségeket, még variánsokat sem igen. Úgy tetszik, a gógány, góc stb. elsősorban a fonott-tapasztott, a cserepes a csempés füstfogók neve, de mint látjuk, használják a gócot cserépből készült füstfogó megnevezésére is. A veres- és zöldcserepes a mázas és mázatlan csempékből készült füstfogókat különbözteti meg.164 Korondon a füstfogó góc, tartófala sod, tartólába sodláb, a tüzelőtér sodalja. Csíkszentmártonban a füstfogó csempe, belőle kürtő (cső) viszi a padlástérbe a füstöt, tartói a sod és a gócláb, a tüzelőtér neve gócalj, csempealj.165 Háromszékben a tüzelő pest vagy kemence, a tüzelőhely pestalja, tüszej.166 Gyímesben a tüzelő neve kemence, a füstfogót a gócláb tartja, ha a füstfogónak nincsen lába hornyának hívják.167 Saját gyűjtéseim tanulsága szerint a Homoród melléki Bágyban a füstfogónak cserepes, a tűzhelynek góg volt a neve. A háromszéki Kálnokon ugyanez kémény (csempékből rakva), illetőleg pestalja, Kovásznán, ha cserépből volt káhoj, ha sárral tapasztott deszkából kürtő, illetőleg a tüzelőtér a pesta nevet viselte.

Viski Károly, 1911. 117–124. A nem messze fekvő Atyhában cserepes és lábas kemence (Thoroczkay-Thurinszky Pál, 1912. 101.), az ugyancsak sóvidéki Sóváradon szintén cserepes a tüzelő neve. Itt a 1880-as évek elején kezdték lebontani a kandallókat. Ekkor hozott az egyik legmódosabb gazda vaskályhát, azaz „szász fűttő"-t. (Saját gyűjtés, 1969.) A góg elnevezés tudomásunk szerint nincs meg a keleti székelyeknél, de megtalálható a moldvai csángóknál (Lükő Gábor, 1936. 125–126.). Malonyay általában írva a székelyekről cserepesnek és gócnak nevezi. Több objektum rajzát és számos korondi kályhacsempe mintáját közli (1909. XIX. tábla, 180–185., 202–203.). Egy helyen megjegyzi, hogy a cserepes a „kandalló ősapja" (180.). A kandallós tüzelő terminológiájának legteljesebb gyűjteményét lásd Cs. Sebestyén Károly, 1941. 26–28. Erdélyi Lajos érzékeli, hogy az udvarhelyszéki és a háromszéki terminusok elválnak egymástól (1926. 17–18.). Ez az eltérés a mi térképünkön is kirajzolódik, magyarázatát egyelőre nem tudjuk adni. 165 Szilády Zoltán, 1909. 16. 15. – Csíkra lásd még közelebbi helymegjelölés nélkül: kemence (Szinte Gábor, 1901. 6) és Kós Károly, 1954. 49. 166 Szilády Zoltán, 1909. 17. (általában Háromszék); Viski Károly, 1931. 16–27. (elsősorban az egykori Sepsiszék területén); Lükő Gábor, 1932a. 76–77. Lükő Gábor, 1932b 77–81. (Kisbacon, Szárazajta). A változatos székelyföldi terminusokat mutatja Szinte Gábor összefoglaló cikke a „székely házról", ahol a füstfogó neve földrajzi megjelölés nélkül: kemence, cserepes, csempés, pest. (1900) Saját gyűjtésem (1969) az erdővidéki Vargyarsról: pestajja. 167 Cs. Sebestyén Károly, 1909. 196–197. 164



A kandallós tüzelő neve gyakran anyagára (pl. cserepes, csempe, kaskemence), esetleg formájára (pl. sátor, sátorkemence) utal. Bátky Zsigmond a gógányt a stájer-osztrák Kogel (= szikrafogó) szóval hozta összefüggésbe.168 A hornya feltehetőleg román eredetű, ott is füstfogót jelent (horn). Egész sor terminus különféle tüzelőberendezésekkel való kapcsolatra utal: kemence, kandalló, pest, kémény, kályha, kürtő; de az összefüggéseket nem ismerjük. Nem tudjuk, hogy szerkezeti-származási kapcsolatok, vagy csupán egyszerű névátvitel rejlik a terminusok mögött. Egyes neveket pedig alig, vagy egyáltalán nem tudunk magyarázni (kabola, sod).169 4. A névanyag áttekintésével körvonalakban már jeleztük a kandallós tüzelő földrajzi elterjedtségét. Kiterjedt – a recens néprajzi anyagban megfoghatóan – a Tiszántúl északi, illetőleg a középső és a hegyvidékhez közelebb eső területeire.170 Megvolt a Tiszántúltól északra fekvő alacsonyabb hegyvidéki területeken, egyik általunk ismert határpontja a Borsod megyei Kisgyőr.171 Megvolt ez a tüzelő a hajdani Partiumban és a történeti Erdélyben a legészakibb sáv kivételével, de nemcsak a magyaroknál, hanem más népeknél is. A románoknál Észak-Biharban sãtor a neve, a kalotaszegi Bábonyban és a volt Alsó-Fehér megyében cuptor, Nagyszeben mellett ursoaie.172 Ismerjük Hátszeg vidékéről (cãloniul) vesszőből font, csempével kirakott változatát,173 és hasonló objektumokat Kolozsvár, Torda, Hunyad, Brassó, Naszód vidékének román falvaiból. 174 Megvolt a szászoknál is Luther-Ofen vagy lutherische Ofen néven.175 5. Az általunk tárgyalt tüzelő elterjedési területe a vizsgált korszakban északon a szobából fűthető, nagy lapos kemencéből és kisebb öblű, de hosszú sípszerű kürtővel ellátott füstfogóból álló, némelyik szerző által „palóc"nak nevezett tüzelőberendezés elterjedésével érintkezik.176 Magyar nyelvterületről a Bodrogközből és Abaújból ismerjük a kandallóval párhuzamosan meglévő tiszta típusait, illetőleg átmeneti formáit. 177 A kandallós tüzelőt keletről is ez a tüzelőberendezés határolja. A moldvai magyaroknál és románoknál egyaránt megtalálható, de megvolt átmeneti változatokban is.178 A kandalló nyugati határa az Alföldről jól ismert konyhából vagy pitvarból fűtött boglyakemence elterjedési területe. A pontos határt nem ismerjük, a Kelet-Tiszántúlon a boglyakemence és a kandalló egymás mellett is fönnállottak.179 A pitvarból fűtött kemence megtalálható az alföldi románoknál, 180 az Al-Duna mellett a Havasalföldön, sőt attól délre is, egy sávban.181 Krassó-Szörényből pitvarból fűtött zárt szobabeli kályhákat és kemencéket ismerünk.182

BátkyZsigmond, 1931. 81–83. Balassa Iván, 1944. 131–133. – Még tarkábbá teszi a képet, ha számba vesszük a Nyugat-Erdélyben a lepadlásolatlan konyhára (pitvar) boruló, durvább konstrukciójú, de a kandalló füstfogójához hasonló funkciót betöltő füstfogó névanyagát. Ennek neve Réven füstfogó, Magyarlapádon bobura, Lozsádon (Hunyad megye) cserény, Váralamáson langfogó (saját gyűjtések). A kalotaszegi Bábonyban szintén langfogó (Szabó T. Attila, 1939. 26.), a volt Alsó-Fehér megyei magyaroknál cserény (Lázár István, 1896. 20.), ugyanott a románoknál coverna, hornu (Moldován Gergely, 1897. 132–133.). A Nyugat- és Közép-Erdélyben élő románoknál általában bobura (Vuia, Romulus, 1937. 56–59.). 170 Szabó Pál írja Biharugráról: „Gyermekkoromban még mindenütt kürtő, kemence, szabadtűzhely volt a lakószobában, akkori nyelven és értelmezéssel a „házban". (é. n. 44.) 171 Földes László, 1963. 121–122. Kőlapokból épült. Sajnos helyi megnevezését nem emeli ki a szerző. 172 Balogh István, 1947. 215.; Szabó T. Attila, 1939. 47.; Moldován Gergely, 1897. 132.; Pãcãla Viktor, 1909. 107. 173 Vuia, Romulus, 1926. 95., 96. képe: XXIII. t. A–B kép. 174 Vuia, Romulus, 1937. 43., 56–59. 3. térkép, XI. t. A–B, XV. t. B, XVI. t. B. kép. 175 Bünkner, Johann, Raymund, 1899. 196., 198–200., 202., 206., 207., 209., 211. A szikrafogó neve: kiep, käp, keap, bî (Bátky Zsigmond 1931. 81.). 176 Vö. Sztripszky Hiador és Bilák Izidor 1915. 134. (Ruténföld); Nemes Mihály, 1909. 228–229. (Ruténföld); Istvánffy Gyula, 1911. 4–6. (Heves, Borsod); Kaindl, R. Fr., 1899. 239–240. 246. (Máramaros); Viski Károly, 1933. 21–23. (Bódva völgye); Vuia, Romulus, 1937. 59– 62. (Észak-Erdély, Máramaros); Bãnãþeanu, Tancred, 1961. 88–91. – Jóllehet észak-északnyugatról magyar adatok alapján megközelítően pontos határvonalat lehet húzni, mégis Árvából is ismerünk kandallós tüzelőket (Vydra, Jan, 1958. 153–155.). 177 Ébner Sándor, 1931. 12., 13.; Gönyey Sándor, 1939. 122. 178 Veress Sándor, 1931. 29.; Lükő Gábor, 1936. 118–128.; Vuia, Romulus, 1960. 59–60. és a 10. kép. Ezeknél az objektumoknál gyakran vitatható a típushoz tartozás. Véleményünk szerint legtöbbje átmeneti forma. 179 Dám László, 1968. 249–257.; Gunda Béla szerint az alföldi kemence padkáján a szobaajtó felől található kiemelkedő padkarész a kandallós tüzelő emléke (duzzogó, kispadka pócik stb.), ennek meglétét követve a kandallót korábban a Duna vonaláig meg lehetett találni (1935b. 369–370.). Gunda Béla közöl Ikvai Nándornétól saját gyűjtések és irodalom alapján készült térképet, amely a Nyírség, Szatmár, Kis- és Nagy-Sárrét, Hajdúság délkeleti részén mutatja a kandalló elterjedését (1966. 325. térkép). 180 Vuia, Romulus, 1937. 53–56. 3. térkép, XII. t. A–B képek. 181 Vuia, Romulus, 1960. 42., 57. 182 Cs. Sebestyén Károly, 1944. 52–53. Talán ide sorolható a Szeben megyei magyar község, Oltszakadát kemencéje is, amely szögletes csempékből (káholy, cserép) van rakva, de a leírásból nem tetszik ki egészen pontosan, hogy honnan tüzeltek bele (Vámszer Géza, 1940. 108). 168 169



Mint láttuk, nyugat, észak és kelet felé, ha átmenetekkel is, de megragadható a kandallós tüzelő elterjedése, dél felé azonban csak hozzávetőlegesen tudjuk követni, mert különfajta formái az egész Balkán-félszigeten, az Adriai-, az Égei- és Fekete-tenger partjaiig megtalálhatók, mint jellegzetes tüzelőberendezések. 183 6. A mediterrán kapcsolatok fölvetik a mediterrán eredet kérdését. A bizánci származást vallja Nopcsa, a délbalkánit Bãnãþeanu.184 Szűcs Sándor, Gunda Béla és hozzájuk kapcsolódva Dám László az alföldi kandallókról szólva, azokat erdélyi eredetűeknek, Erdéllyel kapcsolatosnak mondják. 185 A mi álláspontunk az, hogy a magyar nyelvterületen és Erdélyben található kandallós tüzelő nyílt tüzelő, az európai nyílt és zárt tüzelők érintkezési területén Erdélyben kialakult, a nyílt tüzelőből a zárt felé fejlődő, illetőleg a fejlődésnek bizonyos pontján megállapodott átmeneti típus.186 Jól megfigyelhető délről északra haladva a kandalló, a füstfogós tüzelőberendezés egyre inkább zártabbá válása. Az albániai, boszniai, szerb–bolgár objektumok még egészen nyíltak. A füstfogó viszonylag távol van a tűztől, a füstöt hivatott elszívni, a fölszálló szikrát ártalmatlanná tenni. Vagy a mennyezetre, illetőleg csak a gerendázatra erősítették, vagy az oldalfalakra építették. Nem támaszkodik a földre, láb nem tartja.187 A havasalföldi füstfogókat még szintén a mennyezetre erősítették, lábuk nincs, de már öblösebbek, közelebb érnek a tűzhöz.188 Az általunk gazdag anyaggal dokumentált erdélyi kandallók viszont egészen ráhajolnak a tűzre. Amíg a balkáni füstfogók alatt a földön, legfeljebb egészen alacsony padkán ég a tűz, az erdélyi tüzelők többsége (vannak a földről alig kiemelkedők is) ülőmagasságban van az északra, nyugatra és keletre eső tüzelőberendezésekhez hasonlóan. Így még közelebb kerül a tűz és a füstfogó, amit falrész és legtöbbször láb támaszt alá.189 Az erdélyi füstfogónak már nem csupán a füstelvezetés és a szikrafogás a föladata, hanem hidegebb, szélsőségesebb éghajlat lévén, ugyanilyen fontosan a melegítés is. A vesszőből font, deszkából rótt és sárral vastagon tapasztott, még inkább a csempékből épített füstfogó fölveszi, tartja, sugározza a meleget. Ugyanez áll az alföldi és a magyar nyelvterület északkeleti részén található kandallós (kabolás) tüzelőkre is. Mindent egybevéve, ezért úgy véljük, hogy a mondott területen megtalálható és jellemző tüzelőberendezés, a kandalló, jóllehet távolabbi kapcsolatai kétségkívül a Balkán és a Mediterráneum felé mutatnak, átmeneti jellege ellenére mégis önálló tüzelőtípus, amely föltehetőleg Erdélyben alakult ki. 7. Fölvetődik a kérdés: mielőtt a szóban levő területen (Erdély, az Alföld keleti pereme és ettől északra) kialakultak a recens néprajzi gyűjtés által megismert tüzelők, milyen volt a tüzelőberendezés, zárt vagy nyílt. Az Alföld esetében a középkori magyar falvakat föltáró régészeti ásatásokra támaszkodva vannak bizonyos támpontjaink. A legkorábbi ásatások (XI–XII. század) tanúsága szerint a házakban levő alacsony kemencéket vagy félig földbe épített lakások falába vájták vagy sárból tapasztották. Nyílt, magasabb építményű tüzelőberendezéseket az alacsony házakban bajos lett volna használni. 190 De nagy számmal voltak kemencék a házakon kívül, sőt feltehető, hogy előttük a szabadban főztek is.191 A késő középkori (XVI–XVII. századi) településeket bemutató föltárások más képet mutatnak: a szobát kívülről, a konyhából fűthető, legtöbbször kályhaszemekkel, sőt díszes csempékkel kirakott kemence, illetőleg kályha melegítette. Sütésre és főzésre a konyhából nyíló a falon keresztül a szabadba húzódó, sárból épített kemence szolgált.192 A korai leletek minden kétséget kizáróan zárt tüzelőket mutatnak, a későbbieknél nem lehet ugyanezt kizárólagosan megállapítani. Nem tudjuk, hogy a szobában nem volt-e kisebb, a kályha vagy kemence mellé épült, kandallószerű tüzelő, amely itt esetleg a világítás rendeltetését látta el. A Dunántúlon századunkig használatban megmaradt csempés, konyhából fűtött kályhák, illetőleg a XVI–XVII. századi kiásott alföldi

Nopcsa Ferenc szerint a Balkánon túltekintve e tüzelőtípus elterjedése: Észak-Itália Közép-Franciaország, Dél-Anglia, illetőleg Szíria (1923–1924. 67–68.). Lásd még Mendöl Tibor, 1963. 122–124. Nopcsa Ferenc közli Albániából és Boszniából a legegyszerűbb változatoktól a díszesen megépített kandallók leírását és képeit (1912. 50. sk. 1925. 76–93.). Frolec, Vaclav a bolgár–szerb határvidékről ismertet hasonló objektumokat (1966. 86., 89., 90.; 1967. 94–98). – Bãnãþeanu, Tancred Olténiára és Munténiára és északi sávjának kivételével Erdélyre tartja jellemzőnek a kandallós tüzelőt (1961. 84–88.). Vuia, Romulus az általunk tárgyalt típust tartja eredetinek Románia mai területén, amit nyugatról és keletről különféle hatások értek (1961. 59.). 184 Nopcsa Ferenc, 1923–1924. 67–68.; Bãnãþeanu, Tancred, 1960. 86., 100. 185 Szűcs Sándor, 1943. 146.; Gunda Béla 1935b. 96–97., ugyanezt mondja Gunda Béla, 1966. 324.; Dám László, 1968. 258. Csak a teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy Cs. Sebestyén Károly posztumusz cikkében szláv eredetűnek tartja, a kandalló szót pedig a középkori Magyarországra érkezett olasz telepeseknek tulajdonítja (1957. 466–470.). A szláv eredeztetés teljesen tarthatatlan, az olasz kapcsolatot feltehetően Bárczi Géza korábbi etimológiájára alapozta (1941. 149.). 186 Nem értünk egyet Mendöl Tiborral (1963. 122.), aki félig zárt, félig nyílt, tehát nem nyílt tüzelőnek tartja a kandallót. 187 Nopcsa, Ferenc, 1912. 50. sk.; 1925. 76–93.; Frolec, Vaclav, 1966. 86., 89., 90; Frolec, Vaclav, 1967. 94–98. 188 Bãnãþeanu, Tancred, 1961. 84–87. 189 Bãnãþeanu, Tancred, külön típusnak veszi a havasalföldi és erdélyi tüzelőket (1961. 84–85.). Ábrázolásában jól látszik a külön, a déli részektől (Havasalföld) jól elváló erdélyi fejlődés. Északi elemek behatolásával is számol. (100.) 190 Leszich Andor – Éri István – Bálint Alajos, 1959. 13. kép; Kovalovszky Júlia, 1964. 131–135., 138.; Méri István, 1952. 58–59., 60., 61.; Méri István, 1954. 145–148.; Méri István, 1964. 10., 18., 59., 60. 191 Méri István, 1964. 45–46.: megtalálta a ház előtt levő szabad tűzhelyeken használt cserépüstök maradványait, de a felszínen levő tűzhelyeket nem. Azok valószínűleg korábban elpusztultak. 192 Papp László, 1931. 137–152.; Papp László, 1939. 389–390.; Szabó Kálmán, 1938. 88–100; Bálint Alajos, 1962. 52. sk., Méri István, 1954. 145. XXXVII. tábla; Méri István, 1957. 182–207. 183



objektumok kontinuus nyoma,193 valamint az egész Alföldön napjainkig megmaradt boglyakemencék ismeretében úgy véljük, hogy a kiásott házak szobáiban nem volt nyílt tüzelőhely. Továbbá ezeknek az adatoknak a fényénél azt kell mondanunk, hogy nem elsődleges a Tiszántúl keleti felében a kandalló (nyílt tüzelő) a kemencével (zárt tüzelő) szemben.194 Állításunknak sebezhető pontja, hogy éppen azokon az alföldi területeken nem tártak még fel középkori települést, amelyeken a recens néprajzi gyűjtés megtalálta a kandallót. Azonban a Muhi–Túrkeve–Doboz-vonalat figyelembe véve feltehetőnek tartjuk, hogy ezeken a területeken is zárt kemencéket rejt a föld, mert nem valószínű, hogy itt, sík területen éles határok lettek volna olyan fontos kulturális jelenségek közt, mint a tüzelőberendezésének. Újabbnak tartjuk tehát a kandallós tüzelőt a Tiszántúlon. Kezdeteinek meghatározásához írásos, föltárt archivális anyag sem sok áll rendelkezésünkre. Ilyen a mottóbeli idézet 1827-ből és 1792-ből egy Szabolcs megyei statútum.195 Ezek azonban nem elégségesek. Erdélyben még ennyi támpontunk sincsen. Középkori falufeltárásokat nem ismerünk, s ezek hiányában feltevéseket is alig fogalmazhatunk. A fentebb ismertetett terminológiai sokféleség erősen arra figyelmeztet, hogy itt sem lehet nagyon régi a kandallós tüze lő. A névanyag jelentős része különféle más tüzelőberendezéseknek, illetőleg azok részeinek neve. Hozzávévén a román és a német neveket is, alig tapasztalható egységesülés. Talán ennek vehető a kemence és a román cuptor gyakori föltűnése, a kemence azonban a magyar nyelvterület minden pontján ismert zárt tüzelő megnevezésére.

Papp László, 1939. 389–390., idézi Madarassy László korábbi írásából, aki 1870-ben még beszélt Kecskeméten idős asszonnyal, aki elmagyarázta neki a kályhaszemek használatát. 194 Ezen az állásponton van, illetőleg hajlik ennek kimondására Bátky Zsigmond (1934. 8–13.), aki az alföldi ólas tüzelőkben látja a magyar ház tüzelőberendezésének kiindulását. Balogh István (1947. 215–216.) és Dám László (1968. 249–257.) a szőlőgunyhókban, istállókban, füstölőkben fennmaradt egyszerűbb tüzelőket szerves kapcsolatban látják a kandallós tüzelőberendezéssel. Véleményünk szerint ez esetben különálló jelenségekről van szó, amelyek közt kapcsolatot keresni csak nagyobb és bizonyító erejű adatanyaggal lehet. A Györffy István által a Nagykunságból leírt istállóbeli füst- és szikrafogókat nem fűzi organikus kapcsolat a lakószobákban található kandallós tüzelőkhöz (1910. 140–141.). 195 Balogh István, 1966. 294. A XIX. század első feléből a Hegyaljáról ismerjük a kandalló (ezen a néven!) szűkszavú leírását (Kassai József, 1833. II. 287., IV. 105). 193



A kandallós tüzelő neve a magyar nyelvterületen (a füstfogó, illetőleg a teljes objektum neve). A térképet néprajzi adatok alapján készítettem, a pusztán népnyelvi adatközléseket figyelmen kívül hagytam. 1 – kabola, 2 – pest, pestalja, 3 – gógány, 4 – kandalló, 5 – kandalló elnevezés más tüzelőberendezésre, 6 – kemence, 7 – kaskemence, 8 – sátorkemence, 9 – gób, góg, góc és származékaik: gócláb, gócalja stb. 10 – cserepes, csempés, csempe, 11 – hornya, 12 – kályha, kályhakemence, 13 – kürtő, kürtős kemence, kémény Bizonyos támaszt nyújt a már ez ideig kiadott erdélyi okleveles anyag. Ennek teljes számbavétele nagyobb munkát kívánna. E helyen csupán néhány távol eső pontról dokumentáljuk, hogy a XVI., de inkább a XVII. századig visszamenőleg megvolt a kandallós tüzelő. Az egyik pont a gyalui vár, ahol magában a várban, de a hozzá tartozó molnár- és majoros házakban 1666-ban „mazos kemence", 1727-ben „kő lábakon álló, zöld mázú kályhás padlásig érő; felyül csipkés és egész készületű kemence, kályhás kemence, paraszt kemence" és hasonló bejegyzéseket tettek az inventáriumok készítői.196 A másik pont Háromszék, ahonnan a XVI. század végétől a XIX. század elejéig ismerünk ilyen és hasonló terminusokat, amelyek udvarházak és parasztházak tüzelőit jelzik és valószínűleg kandallót jelölnek: „sövényből való kemence, mázas kemence, kas kemence, kalibás kemence, fűtő kemence, bokály kemence, kemence kürtő, kemence, amely kályhákból van rakva (igen gyakori), kabala, kályhakemence, cserepes kemence, csempe kemence, parasztkemence, parasztkályha, paraszt csempe" stb. 197 A vajdahunyadi várkastély 1681-ben készült inventáriumában minden kétséget kizáróan meg vannak különböztetve a csempéből rakott kívülről (más helyiségből) fűtött kályhák és az ugyancsak csempékből rakott, de belülről fűtött, nyitott kandallók. Az előbbiek „kívül fülő", az utóbbiak „belül szenelő" jelzővel vannak minősítve, de mindkét tüzelőt kemencének nevezi a leltár készítője. A kandallók elsősorban a várkastély személyzetének lakásául szolgáló melléképületekben és földszinti lakrészben, a kályhák szinte kivétel nélkül az emeleten a fejedelmi lakosztályban találhatók.198 Sajnos XVII. századból származó, ma is fennálló objektumot egyetlenegyet ismerünk. Közelebbi helymegjelölés nélkül erdélyi eredetű. Díszes kivitele mutatja, hogy valamelyik kastély vagy udvarház kandallója volt, formája azonban teljesen megegyezik a XX. században a néprajzi gyűjtők által rögzített paraszti kandallók formájával.199 Viszont jelenlegi ismereteink csak a XVIII. századtól bizonyítják, hogy a Székelyföldön a parasztházakban a szóban forgó tüzelőberendezést használták. 200 Időbeli elhatárolásunkat segíti az, hogy Moldvában és Bukovinában az ott lakó magyaroknál is megvannak az Erdélyből ismert, a kandallós tüzelőre használt terminusok. A bukovinai székelyek a XVIII. század második felében, a moldvai csángók évszázadok folyamán vándoroltak ki a Kárpátokon túlra.201 Korjelzők lehetnek a mázas és mázatlan csempéken található virágos díszek, a reneszánsz stílusjegyeket hordozó ornamentika. 202 S talán az a szászok kandallójának, a Luther-Ofennek a neve is. A fenti adatok alapján feltehető, hogy Erdélyben a XVII. században – és valószínűleg már a XVI.-ban is – használták a kandallós tüzelőt. Hogy az általunk erdélyi fejleménynek tartott tüzelőtípus kialakulásában milyen szerepe játszott, egyáltalán játszott-e szerepet az erdélyi fejedelemség fénykora, mennyiben befolyásolta a kastélyok és udvarházak tüzelőberendezése a XX. században használt paraszti objektumok kialakulását, egyelőre nem tudjuk, azt a további kutatásoknak kell felderíteni. 203 Jakó Zsigmond, 1944. 162–173., 234–254. Tucatnyi adat. Középkori várainkban is megtalálhatók a kandallók vagy azok maradványai. Ezek azonban elütnek az általunk tárgyalt formáktól és a Nyugat-Európából ismert kőből épített nagy kürtőbe, „kéménybe" torkolló tüzelőhelyek. Inkább a nyílt tűzzel, mint hőtartó palásttal, átmelegedett füstfogóval sugározták a meleget. Mindmáig legjobb illusztrációs összefoglalás: Könyöki József, 1905. 82–84., 364–365., 482–483., 570–571. 197 Cs. Bogáts Dénes, 1943. A szótárszerű felsorolás több tucat számunkra érdemes adatot tartalmaz. A dolgozatban csak a legjellemzőbbekből idéztünk. A pontos fölsorolást a nagy terjedelem miatt nem lehet itt, jegyzetben közölni. 198 Arányi Lajos, 1867. 36–62. Külön kiemeli az egyetlen nyugat-európai formájú kandallót: „Csodálom, hogy nem nevezi kandallónak, mert csakugyan az..." – írja Arányi a leltár készítőjére célozva (57.). Ennek a vajdahunyadi kandallónak a képét közli Könyöki József, 1905. 84., 482–483. 199 Voit Pál é. n. 147.; Voit Pál, 1954. 114–116. Lásd még Szabó T. Attila 1740-ből való adatát (1940. 187.). Egy 1627-ben kiadott árucikkszabályzat szerint az erdélyi fazekasok négyféle kályhacsempét készítettek és árultak különféle minőségben és árban (Nagy Iván, 1871. 238.). 200 Baróti Szabó Dávid, 1792. 176.: „Pest: kementze, melly alatt tüzelnek"; 72: „Góg, gótz, melly alatt tüzelnek." Gyarmathi Sámuel, 1816. 53., 100. A Magyar Tájszótár a XIX. század első felétől közöl bizonyosan kandallóra vonatkozó nyelvi adatokat: góc, gób, gógány, pest és alakváltozataik. Az adatok nagy százaléka a Székelyföldre és Erdély más tájaira vonatkozik. Újabb adatok hiányában erős kritikával kell kezelnünk a góc váci, a gógány dunántúli és Kalocsa-vidéki, a pest Nyitra-völgyi előfordulását. Annál is inkább, mert ez utóbbit az 1838. évi Tájszótárból vették át, s annak anyaga nem mindenben megbízható. (Szinnyei József, 1893. I. 699–701., II. 127.) 201 Magam tapasztaltam a Hunyad megyei Csernakeresztúron a XX. század elején az öt bukovinai székely faluból odatelepült székelyek körében, hogy a bukovinai tüzelőre emlékezve, a Székelyföldön feltalálható majd minden tüzelővel kapcsolatos megnevezést ismerték (1968): gócaj, góclába, kuptor, kemence, hornya, kürtő, tüszej, patkány (= padka). A csernakeresztúriak több faluból települtek össze, de tudvalevő, hogy kivándorló eleik is a Székelyföld különböző tájairól kerültek ki. Vö. még Lükő Gábor, 1936. 118–128. 202 Balogh Jolán kályhacsempékre nem sokszor utal ugyan (1967. 135., 152.), de gazdag anyagot sorakoztat föl a reneszánsz ornamentika népművészetben való továbbélésére. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, jóllehet nem bizonyítható, Cs. Sebestyén Károly feltevését (1941. 33–34., 51.). Ő a zárt kemencés tüzelőt tartja Erdélyben elsődlegesnek. Azonban ennek átalakulását, illetőleg kicserélődését nyílt, kandallós tüzelőre a nyílt tüzelőhöz szokott, állattartó-nomadizáló székelyek hatásának tartja. 203 Végül köszönettel tartozom Tálasi István professzornak, aki számomra ezt a témát évekkel ezelőtt kitűzte és számos tanáccsal segítette a dolgozat megírását, valamint Méri Istvánnak és Kovalovszky Júliának, akik a régészeti anyagban hasznos ötletekkel segítettek tájékozódni és Filep Antal kollégámnak, aki néhány irodalmi helyre hívta föl a figyelmemet. 196



4. Találmányok a paraszti gazdaságban A mezőgazdaság tőkés átalakulása során az anyagi alapot és a kellő szakismereteket nélkülöző parasztok gyakran és nem is mindig sikertelenül próbálták óriási munkabefektetéssel, szorgalommal és leleménnyel, a személyi igények leszorításával gyarapítani a gazdaságukat.204 Az erőfeszítéseknek ebbe a körébe tartoznak a helyi érvényességű, szűk körben elterjedt találmányok, műszaki újítások. A szűk kör magában foglalhat akár kisebb vidéket, több települést, de jelenthet egyetlen gazdaságot is, rendszerint a „feltaláló" sajátját. A néprajzkutatók jól ismerik az ezermester parasztember vagy falusi iparos alakját. Nem nagy számmal, de nem is ritkán találkozni lehet falun fiatalabb-idősebb emberrel, aki szánt-vet, s közben felszereli gazdaságát elmés mezőgazdasági szerkezetekkel. Alkalmaz néhány saját találmányú, egyszerű gépezetet. Praktikus megoldású eszközökkel látja el háztartása más területeit is. Megmutatja az érdeklődőnek a műhelyét, ahol a beavatatlan szeme rengeteg értéktelen ócskaságot lát, de a gazda kezében minden eldobott gépalkatrész, furcsa fadarab megtalálja helyét, funkcióját. Ilyenkor óhatatlan gondolunk arra, hogy kiváló iparos vagy akár mérnök, tervező válhatott volna ebből az emberből, ha tanulhat. Ő és a hozzá hasonlók szűk körben élték le életüket, tehetségük partikuláris ügyességgé soványodott. Óriási emelkedésnek számított, ha az ügyes legényből uradalmi gépészkovács válhatott. Nem szándékozunk összefoglalóan tárgyalni a paraszti föltalálókat és találmányaikat, példák bemutatásával csupán kérdésfeltevésre vállalkozunk, felhívjuk a figyelmet a témakörre, mely igen sok részletvizsgálatra ad alkalmat. Múzeumok, gyűjtemények, monografikus tárgygyűjtések arról tanúskodnak, hogy nincs két egyforma tárgy. Most nem a táji típusok jól ismert eltéréseire gondolunk, hanem az egy vidékről, egy községből származó tárgyegyüttesekre és sorozatokra, melyek különbözőségei a szakirodalomban huzamos ideig méltatlanul kevés figyelmet kaptak.205 A hagyományos paraszti életben tömegesen használt tárgyak formája szükségszerűen megfelel bizonyos hosszabb-rövidebb idő, gyakran évszázadok alatt kialakult normának, és együttesen típust alkotnak. A norma eltűr egyedi különbözőségeket, amelyek még nem lépik túl az illető típus kereteit (variánsok). Egyes tárgyak tulajdonságai azonban eltérnek a típus legfontosabb kritériumaitól. Ezek rendszerint társtalanok, elterjedésük lokális, partikuláris, néhány példánynál több sosem készül belőlük (invariánsok). Egy mezőgazdasági eszköz például lehetséges, hogy csak azért különbözik társaitól, mert használója balkezes, de lehet az ízlés vagy a praktikusságra törekvés, különböző érzelmi, esztétikai követelmény is az eltérés oka. 206 A paraszti leleményesség tárgyi megnyilvánulásaival az anyagi kultúra számos területén találkozhatunk. Jelen esetben az egyedi tárgyak, elsősorban a gépezetek és a gépekhez fűződő újítások, kísérletek, közelebbről a paraszti gazdálkodás ide kapcsolódó problémái foglalkoztatnak bennünket. 207 A szemtermelésnek a magyar parasztságnál több mint egy évezredes múltja van. Az általunk szemlézett újítások éppen ezért a hagyományos gazdálkodásszerkezetben többnyire nem ebben az ágazatban, hanem az újabb, kevésbé tradicionális növények termesztésénél hatoltak be: a kapásoknál vagy a zöldségtermelésnél, a kertkultúráknál. 208 A kapás növények tanulmányozása közben találtam dolgozatom anyagára, s úgy vélem, a bemutatás, jellemzés ösztönző lehet a kutatás kiterjedésére.

1. ábra - Mohácsi Miklós kukoricavetőgépe. Tiszafüred

A klasszikus kapitalizmus parasztgazdaságainak problémáit, változásait legutóbb Balogh István foglalta össze (1965a. 349–428. vö. különösen a 375–428. oldalakat.) 205 Fél Edit – Hofer Tamás, 1961. 487–573., különösen a 497–531. oldalak az átányi kapák „társadalmáról." – Vajkai Aurél (1959) könyvében is találunk kevésbé alapos, de hasonló tárgybemutatásokat. 206 Fél Edit – Hofer Tamás, 1961. 494–495; Fél Edit – Hofer Tamás , 1964. 17–26. 207 A paraszti találmányokat és kísérleteket ez idáig alig észlelte a magyar néprajztudomány. Egyes eseteket gyűjtés közben azonban többen is feljegyeztek: Cs. Sebestyén Károly (1908. 28.) csirkeitató rajzát közli Háromszék megyéből, mely úgy tetszik, egyszeri, egyéni ötlet eredménye. – Fábiánné Biczó Ilona (1913) káposztavágó gépezet leírását és rajzát közli Kiskunhalasról. Az egyszerű gép helyi ezermester találmánya, néhány darab készült belőle. – Hasonlóan lokális találmány lehet a Fél Edit által felfedezett „krumplisütő" (1938. 82–83.), mely másodlagosan felhasznált cserépedényből készült sütőalkalmatosság. – Balassa Iván monográfiája (1960. 334–335.) paraszti készítésű kukoricamorzsoló-gépről tud. – Fél Edit és Hofer Tamás átányi gyűjtésük alkalmából több egyedi, találmányszámba menő eszközre bukkant: kerekeken járó henger, törkölyhúzó kapacs kovács véka (1961. 24.). – Molnár Mária egy faddi, több nemzedéken át fő foglalkozásuk mellett speciális famunkával foglalkozó családról adott számot (1965). 208 A gyulai primőrkertészek melegágyának ládája eltér az országosan szokásos mérettől. A gyulai méret több okból praktikus, s mivel csapolás helyett szeggel van összeállítva, anyagmegtakarítást is jelent (Kósa László, 1967. 506.). 204



1965-ben Tiszafüreden több házilag fabrikált kukorica-vetőalkalmatosságra bukkantam. A kukorica szórva vetése az Alföld középső részein a XIX–XX. század fordulóján tűnt el.209 Helyi emlékezés szerint Tiszafüreden is ebben az időben szűnt meg. Elhagyása után sorhúzó nyomába kapával vetették a kukoricát. A század első évtizedében a helyi legmódosabb paraszti gazdaságokban megjelent az első ekekapa és az első búzavetőgép, mely – felesleges csöveit betömködve – kukoricavetésre is alkalmas volt. A kisebb gazdaságokban az első világháború után a kukorica eke után vetése jött szokásba. Minden harmadik barázdába vetették a magot, vagy a barázda fenekére pergették, vagy sarokkal a szántás oldalába léptek és lábuk nyomába dobták a szemet. Voltak olyan gazdák, akik látták, hogy a gépi vetés előnyös, mivel azonban nem tudtak vetőgépet vásárolni, maguk konstruáltak, a maguk esze után indulva. Mohácsi Miklós kerékgyártó mester vetőgépe 1905 körül készült. Apja csinálta, aki szintén kerékgyártó volt, de mesterségük mellett mindketten gazdálkodtak is. Az apa az egyik közeli uradalomban látott először – akkor még ritkaságszámba menő – kukorica-vetőgépet. Otthon a műhelyében nekilátott, hogy ő is csináljon. Szerzett két használatból kivont vetőgépcsövet az uradalomból, azt erősítette egy saját készítésű taligára. A csöveknek szabályos vetőládát gyártott, majd két hengerszerű kereket is szerelt a csövek után, hogy az elvetett magot mindjárt lehengerelje. Egyébként a vetőszerkezet a gyári vetőgép működését utánozta. A géppel főleg kukoricát vetettek, ezenkívül herét, lucernát, burgundi répát, napraforgót, cukorrépát, sőt babot, borsót és dinnyét is. Általában minden olyan növényt, amit szántóföldön sorba kellett vetni. A gépet ló húzta, ember tartotta, vetéskor nehéz súlyokat tettek rá, hogy a csövek megfelelő mélységben süllyedjenek a földbe. Jelzője is volt, egy oldalt ráerősített „L"-alakú kar, mely 60 cm távolságra nyomot húzott mellette, ezen a nyomon vetették a következő két sort. Így lett párhuzamos a vetés. A gépet utóbb a háztáji gazdaságokban is használták, a vetés idején kézről kézre járt a kölcsönző szomszédok között.

209

Balassa Iván, 1960. 126.



Nagy Lajos mint fiatal gazda az 1920-as években készítette vetőgépét, hasonlóan azért, mert nem tellett a jövedelméből gyári gépre. Vett az ócskavas-kereskedőtől kimustrált vetőgép-alkatrészeket, és olyan gépet készített, mely hű mása volt a gyárinak. Azonban csöve meg tengelye kivételével fából volt, még kerekén is csak a legszükségesebb vasalásokkal, és jóval kisebb, mint a gyárakban készített társai. Mindössze két csővel vetett, igás állat húzta. Elsősorban kukoricát, aztán aprómagvakat vetettek vele. A szomszédok, akiknek nem volt vetőgépük, rendszeresen kölcsönözték ezt is. (A gépet igen romlott állapotban, nehezen megközelíthető helyen láttam, ezért fénykép nem készült róla.)

2. ábra - Végh András vetőgépe. Tiszafüred

Végh András vetőgépe szintén házilag készült (2. kép). Két nagy faküllős kerekén jár, ládájába egy vetőcső van beszerelve. Egyenesben tartására ekeszarv szolgál. Készítője a kereket és a csöveket ócskavas-kereskedőtől vásárolta, az ekeszarvat saját gazdasága elhasznált ekéjéről szerelte le. A gépet ma is használják, leginkább kukoricát, de más apró magvakat, még mákot, petrezselymet, retket is vetnek vele. Ha kertben dolgoznak, az egyik ember húzza a gépet, a másik tartja a szarvát, ha pedig szántóföldön folyik a vetés, egy lovat fognak elébe. A határban azonban csak homokos talajon lehet vele dolgozni, mert a könnyű kis gép kötöttebb földön alkalmatlan szerszám. A két kerék egymástól való távolsága 50 cm, a cső pontosan a tengely közepére van fölszerelve. Ha kukoricát vetnek vele, akkor a bal kerék az előző sor keréknyomán megy, vagy fordítva. Ha zöldségfélét, aprómagot vetnek 25 cm-es sortávolságra, akkor az új sorban az egyik kerék mindig az előző sor csőnyomán halad. Végh András 1943-ban készítette vetőgépét, hogy ne kelljen mástól kölcsönkérni. Azelőtt kölcsöngéppel vetett, amivel elmondása szerint mindig történt valami baj, és több volt a kár, mint a haszon. Gyárban készült vetőgépet nem szándékozott venni, mert csak néhány holdon gazdálkodott, s nem tudta volna kihasználni. Beszélgetésünk közben bebizonyosodott, amit a szomszédok már előbb is mondtak, hogy Végh András olyan gazda, aki minduntalan azon töri a fejét, hogyan lehetne könnyíteni, gyorsítani a munkát. Amikor vetőgépét megnéztem, udvarán éppen borsócséplésre átalakított szecskavágóval dolgozott a család. A vetőgépet 67 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


nemcsak ő, hanem a közelebbi és távolabbi szomszédok is használják, akik tavasszal szinte egymás kezéből kikapva viszik kölcsönbe. A három bemutatott gazdálkodó nem tudott egymásról, egymás gépéről, jóllehet viszonylag nem laktak távol egymástól. Mindhármuknak kialakult kölcsönző köre volt. 25–30 használó egy gazdasági évben. A tiszafüredi gépekhez hasonló gépezetre (helyi nevén málévetőgép) bukkant Balogh István 1960-ban a Szatmár megyei Magosligeten. Keletkezése és használata párhuzamot mutat tiszafüredi társaival, azzal a különbséggel, hogy jóval elterjedtebb, nemcsak egyetlen példányban készült. (Magosligeten 1960-ban a 64 önálló gazdaság közül 24-ben volt megtalálható.) A taligaalkotmány tengelyére keresztbe vetett kerékpárlánc hozza mozgásba a vetőkorongot, mely az élére szerelt kanálkákkal juttatja a magot a csőbe. 210 Nem ismervén Balogh István közlését, esztendőkkel később (1966) magam is megtaláltam a gépet a szatmári Csengersimán és Kishodoson. Az Erdőháton és a Szamosháton csak az 1920-as években maradt el a kukorica szórva vetése, s az eke után barázdába való vetési mód váltotta föl. A málévetőgép is az 1920-as években kezdett terjedni a mondott vidékek falvaiban. A tiszafüredi gépekhez hasonlóan falusi mesteremberek és maguk a parasztgazdák készítették egymásról másolgatva, némelyik élelmes kerékgyártó sorozatban is gyártotta. Eredetét nem sikerült kinyomozni.211 (3. kép)

3. ábra - Málévetőgép. Kishodos

A tiszafüredi vetőgépek keletkezése is minden bizonnyal kapcsolatban áll a kukoricatermesztés fellendülésével. Azonban egészen bizonyos, hogy az 1920-as években Szatmárban bekövetkezett vetéstechnikai változást – a 210 211

Balogh István, 1960. 219–222. Balogh István, 1961a.



fejlődés általános tendenciáján belül – a kukorica vetésterületének egyidejű megnövekedése váltotta ki. Közelebbről az, hogy a történelmi Magyarország déli nagy kukoricatermelő területei elcsatolása után az északabbra fekvő vidékek, így a szatmári síkság kukoricavetései is szükségszerűen megnagyobbodtak.212 A köztudat Szabolcs megye (sőt Szabolcs-Szatmár) egész területét a burgonya hazájának tartja, ami nem felel meg a valóságnak. Még a növény számára ténylegesen kedvező adottságú eredeti szabolcsi terület is gyengébb és kiemelkedő burgonyatermő vidékekre oszlik, nemhogy az egész mai megye. Így Rakamaz, Gáva, Kisvárda térségében a Tisza mente az ország egyik legjelentősebb burgonyatermő tájainak egyike. Részletesebben tanulmányozva ennek a területnek a paraszti burgonyatermesztését, a helyi emlékezetre támaszkodva legelőbb azt igyekeztem kideríteni, vajon a hagyomány szerint mikor kezdődött az itteni kisbirtokokon az intenzív burgonyatermesztés. Az idős emberek visszatekintése sokszor megbízhatatlan, a maguk szűk körében sem észlelhetik pontosan, hogyan növekszik hosszú éveken át a vetésterület vagy a terméshozam. Viszont a hiteles írásos források csak akkor szólalnak meg, amikor Szabolcs már országos viszonylatban is jelentős burgonyatermő megye (XIX–XX. század fordulója). A különböző forrásokat egybevetve, arra következtetésre jutottam, hogy a kisparaszti burgonyatermelésnek ezen a tájon az 1880–1890-es évektől lehet fontos szerepe, azóta egyik alapvető összetevője a családok jövedelmének.213 Föltevésemet alátámasztja, hogy a kukoricánál megfigyeltek párhuzamaként a munkafolyamatokat könnyítő és gyorsító, a termelékenységet vélhetően növelő első újítások hozzávetőlegesen szintén ekkor jelentkeztek. A burgonya vetése, még inkább a kapálása és szedése, gépesítés nélkül aprólékos, kézzel végzett munka. Igaz, e munkafolyamatok egyike sem olyan sietős, mint például az érett gabona aratása. A vetés rendszerint követi a tavaszi szemestermények elvetését, viszont a kapálás megelőzi az aratást. Ősszel a burgonya ásása kisebb talajmenti fagyok után is késhet, ha szántanak vagy az ősziek vetését végzik. Mégis természetes az a törekvés, hogy a kézzel végzett munkákat könnyítsék, gyorsítsák, esetleg kiiktassák a termelésből. 214 A paraszti emlékezetet segítségül híva, a XIX. végére visszatekintve pontosan rekonstruálható a burgonyavetés módja. A szántóföldön keresztben a vetést ketten végezték. Egyikük elöl haladt, és kapával vágta a fészket, az egyik fészekből kiemelt földet egyetlen mozdulattal mindig a másik fészekre lökte. Közben társa a hátára vett zsákból vagy a magával cipelt kosárból egy-egy vetőburgonyát dobott az éppen nyitott fészekbe. A vetéshez három- vagy négyfogú, fából készült, kézzel húzott sorozót használtak, amivel kijelölték a sorokat. Ez a munkamód termelékenyebb volt az országszerte elterjedt módszernél, miszerint a kivágott fészekbe ugyanaz a föld kerül a beledobott burgonyára. Ez utóbbi vetési formát a legidősebbek egybehangzó véleménye szerint itt sosem gyakorolták. Más községekben, leginkább délebbre azonban látták, s lassú, ügyetlen munkaként ismerik. De a más vidékekénél eleve jobb módszert is elhagyták. Az eke után vetés kezdetei a XX. század legelejére nyúlnak vissza, de az első világháborúig nem jelentősek. Viszont kapával vetnek ma is mindenütt a kertekben. A kapával való vetés a szántóföldön az 1920-as években kezdett elmaradni, eke után barázdába vetettek. Ez a módszer némi problémát okozott, mert ellentmondásba került a nem évszázados, de sok évtizedes szólásféle tanácsba sűrűsödött termelési tapasztalattal: „Úgy vesd a krompéjt, hogy a harangszót meghallja!" Az ekével vetés ugyanis gyors volt, de a gumó a barázda mélyére került, ami hátráltatta a növény fejlődését. Ezt legelőbb sekély szántással igyekeztek elkerülni. Majd az eke szarvára isztikét (ösztöke) kötöztek, s azzal húztak árkot a barázda oldalába. Később kifúrták az ekekormányt, abba vasat illesztettek hasonló célból, de ez sem vált be. Végül az 1930-as évek elején ötletes találmány terjedt el a vidéken. Előbb a gerendelyre, majd hamarosan a kormánylemez mögé vasból kovácsolt, végén kissé kapaszerűen kiszélesedő horgot (kiskapa vagy sorozó) erősítettek. A sorozó kis árkot vágott a szántás oldalába, ebbe szórták vagy, lehajolva, dugdosták a vetni való burgonyát. Amikor először hallottam erről a megoldásról, úgy véltem, egyedi esetről van szó. Nemsokára azonban láttam, hogy általános az egész vidéken. Egyes parasztgazdák szerint a kiskapa „feltalálása" előtt csak a nagyobb gazdák vetettek eke után burgonyát, mert csak nekik volt akkora burgonyaföldjük, hogy „érdemes volt" ekével rámenni. Állításukat, bár többek egybehangzó véleménye, nehezen lehet hitelesnek elfogadni. Egyelőre semmi egyéb nem mutatja, hogy a kiskapa megjelenése egybeesne a kisparaszti burgonyatermelés nagyobb fellendülésével. Azonban mindenképpen kitetszik a visszaemlékezésekből, hogy a kiskapa megismerése után gyorsabban terjedt az ekével való vetés.215 Györkös Erzsébet, 1944. – Az erdőháti és szamosháti falvakban (Szatmár megye) a helyszíni gyűjtés is hasonló eredményt hozott. A paraszti adatközlők egybehangzó véleménye szerint az első világháború előtt jelentéktelenebb volt a kukoricatermés. 213 A vidék egyes községei burgonya-vetésterületének az egész határ szántóterületéhez viszonyított arányát az 1924–1925. évi adatfelvétel alapján ismerjük: Rakamaz, Balsa, Timár 20–24%, Gáva, Vencsellő és Tiszabercel 7–14%, Tiszanagyfalu határában 2–6% a burgonya részesedése a vetésterületből (Márton Béla, 1933. 16. térkép). – Sajnálatos módon községsorokra bontott statisztikákra nem bukkantam. 214 A tágabb értelemben vett Nyírségben 1924–1925-ben a 20 holdon aluli gazdaságok adták a burgonyatermés 41%-át (Márton Béla, 1933. 36.). 215 Nemcsak burgonya-, hanem kukoricavetésre is használták, teljesen azonos módon. A kukoricavetés múltját kutatva kitűnt, hogy a legidősebbek még halványan emlékeznek a szórva vetésre, amit felváltott a kapával vetés épp oly módon, miként azt a burgonyánál leírtam. Az eke után való barázdába csorgatás párhuzamosan jelentkezett a burgonya barázdába vetésével. Mindez jól tanúsítja, hogy a különféle 212



Érdeklődtem a „feltaláló" után. Nevet mondani kevesen tudtak, annál inkább állították, hogy éppen abban a faluban találták ki, amelyikben járok. A szubjektív állítások értékelése után az a legvalószínűbb, hogy Kiss Lajos balsai kovácsmester ötlete volt az ekére szerelhető eszköz. Róla mindössze annyit tudtam meg, hogy ügyes kezű, gazdálkodó falusi kovács volt. A kiskapát egészen az 1960-as évekig, a szövetkezetek megszervezéséig Gáván, Vencsellőn, Balsán, Timárban, Szabolcson és Rakamazon használták. A Rakamaz melletti Tiszanagyfaluban csak 1945 után ismerték meg, jóllehet itt is az első világháború óta szokás a burgonya eke után vetése. A vizsgált vidék másik szélén a rétközi Tiszabercelen, ahol Tiszanagyfaluhoz hasonlóan nagyban nem termelnek burgonyát, alig használták. Csak rövid kitérőként említem meg, hogy a vetés és a betakarítás közé eső fontos növényápolási munka a kapálás, nem adott alkalmat újításokra. Tulajdonképpen az ekekapa elterjedése megoldotta a termelékenység növelésének problémáját.216 Vidékünkön már az első világháborút közvetlenül megelőző években találunk parasztgazdaságokban ekekapát, azonban elterjedése még több évtizedet várat magára. Az 1930-as években néhány nagyobb gazda rendszeresen dolgozik vele, 1945 után pedig általános lesz a közép- és kisparaszti gazdaságokban is. A falusi ezermesterek élénken kivették a részüket az ekekapa elterjesztésében. Minden községben találtam olyan ügyes kezű parasztembert, aki a kovácsmunka kivételével maga megcsinálta a különben drága ekekapát. A gávai Szalka András például Máriapócs környékén látta az elsőt az 1930-as évek végén. Rögtön lerajzolta magának. Utóbb tizenkettőt készített otthon. A burgonya betakarítása a nagyüzemi gazdaságoknak is gondot okozott, mert a gépi ásást nem tudták megnyugtatóan megoldani.

4. ábra - Mátyás Ferenc burgonyaásó ekéje. Gáva

Emlékezet szerint vidékünkön a legrégibb burgonyaásó technika a következő volt: kapával, oldalról a bokor alá vágtak és egyetlen mozdulattal kifordították a fészket, majd a gumókat kézzel szedték föl. Így bármilyen egyenetlen volt a sor, a fészkek egyenként történő kiásása lehetővé tette, hogy igen kevés burgonya maradjon a földben. A szedést általában asszonyok és gyermekek végezték. Minden gumóra szükség volt, sajnáltak akár egyet is otthagyni. Az ásás műveletét a kapán kívül más eszköz nem segítette. Egyetlen gávai gazda adott számot arról, hogy rossz vasvilla hegyét begörbítette és azzal túrta, gereblyézte szét a kifordított fészket. Ötlete nem talált követőre. A módosabbak közül pedig, aki tehette, napszámosokat fogadott a krumpliásáshoz, de a

kapások műveléstechnikája szoros kapcsolatban áll egymással. Vidékünkön a burgonya a legfontosabb piacra, kereskedelembe kerülő termény. 216 Az ekekapa megjelenése a paraszti gazdaságokban országos viszonylatban számtalan tanulságot kínál, melyek önálló vizsgálatot érdemelnek. Ebben a dolgozatban csupán érintem a kérdést.



nagygazdacsaládokból is rendszerint saját munkaerővel oldották meg a burgonyaszedést. A bemutatott technikát különben ma is gyakorolják, a kertbe vetett burgonyát (elsősorban az újburgonyát) így ássák ki. Minden gumó után kutattak, s így érthető, hogy nem lett egy csapásra népszerű az új módszer, a burgonya kiszántása. Rossznak tartották, legnagyobb vétkéül rótták föl, hogy elvágta a gumókat és sokat hagyott a földben, mert a szántás betemette a félig kiásott burgonyát. A kiszántást mindegyik községben a nagygazdák kezdték el az 1930-as évek elején. Gáván és Vencsellőn szórványosan előbb is próbálkoztak (1922–1924). A közeli györgytarlói uradalomból lesték el a módszert, ahol éppen akkor vezették be újításként. Néhány vállalkozó kedvű ember azonnal kipróbálta a maga gazdaságában is, de aztán egyelőre nem folytatta. Az ekével való szántás csak az 1950-es években vált általánossá. Többféle leleménnyel igyekeztek kiküszöbölni, hogy az eke ne temesse be a gumókat. Először kötéllel, majd lánccal kötözték körül a kormánylemezt. Így a kiszántáskor már nem fordult alá nagyon a fészek. Végül legjobbnak találták, ha egy rossz kormánylemezt ketté fűrészeltek, és csak felét erősítették föl a kiszántó ekére. A fél kormánylemez csak félig fordította meg a földet, a gumók a szántás tetejére kerültek. Mások úgy mondták, hogy kiskormánnyal szántottak, azaz az ekekormány hegyét levágták, és úgy szántották ki a burgonyát. Tiszanagyfaluban sokan teljesen eltávolították az ekéről a kormánylemezt és a puszta ekevassal túrták ki a burgonyát. A felsorolt ásási technikák mind sok követőkre akadtak, elterjedtek, kezdeményezőjüket, kitalálójukat azonban nem sikerült kinyomozni. Gáván olyan középparaszt is akadt a fiatalabb nemzedékből (született 1920-ban), aki 1950-ben ekére szerelhető, forgó burgonyaásó villát vásárolt. Esete egyedülálló, mert ezzel a különben nem drága szerszámmal, de még hírével sem találkoztam a vidéken sehol másutt. Ez a gazda sok tekintetben másként gondolkodott, mint legtöbb társa. Amit kevesen tettek meg, gyakran kétszáz kilométert is utazott, hogy burgonyatermését nagyobb haszonnal eladja. Az említett burgonyaásón kívül lóvontatású sorhúzót is vásárolt, de példáját senki sem követte. Hasonlóan egyedi jelenség az előző gazda kortársa, a vencsellői születésű, fiatalon elhalt Mátyás Ferenc, Gáváról. Paraszti származású, tanulni vágyó, nyugtalan természetű ember volt, aki bejárta Nyugat-Európát, kitanulta a kovácsmesterséget és technikusi oklevelet szerzett. Az érvényesülni vágyó falusi ember tipikus alakja lehetett, de a városban maradás helyett visszament falujába, elvette egy volt jegyző lányát, és gazdálkodni kezdett. Ismerősei szerint sokat foglalkoztatta a burgonyaásás megkönnyítése, ezért különféle kísérletezések után gerendelyre szerelhető, külön erre a célra kovácsolt ekét szerkesztett, amely kitúrta a gumókat a földből. Szabadalmaztatta is, de a falubeli gazdáknak nem kellett, alig néhány darabot rendeltek tőle 217 (4. kép). A bemutatott találmányok legszembetűnőbb jellemzője az, hogy elterjedésük lokális. A szatmári málévetőgép, a gáva–rakamazi burgonyatermeléshez kapcsolódó különféle találmányok néhány községben terjedtek el. Kis közösségekben, mint amilyenek ezek a szabolcsi és szatmári falvak a megismert gépeknek és újításoknak a hasznosságát szinte mindenki elismerte és igyekeztek használni azokat. Amint láttuk azonban, volt ellenpélda is, hiszen a gávai Mátyás Ferenc burgonyatúró ekéjét nem tartották jónak, s nem is terjedt el. Igaz, ebben az esetben egy kissé költségesebb befektetésről volt szó, mint más újítások munkába állításánál, s ezt, a nevezett találmányt ismerő parasztemberek hangoztatták is, amikor ellenkezésük okát kérdeztem. A tiszafüredi kukoricavetőgépeket csak a városi és a határbéli szomszédság ismerte. Nagyobb és lazább mezővárosi közösségben a személyes ismeretség nem nagy. Így nem csodálni való, hogy az egyéni konstrukciók még inkább elszigeteltek maradtak. A paraszti találmányok a gépesített mezőgazdaság nézőpontjából anakronisztikus, elkésett jelenségek. Végső soron annak függvénye, hogy a jobbágyfelszabadítás ugyan utat nyitott a szabadabb agrárfejlődésnek, de – számos okból, melyet a történetírás többszörösen föltárt s itt szükségtelen azokat megismételni – korszerű tőkés parasztbirtokok tömegesen nem alakulhattak ki hazánkban. Így a falusi ezermesterek tehetsége betagolódott a korszerű gépeket pótló partikuláris erőfeszítések sorába, házuk táján, szűk térségben, némelykor meddő fúrásfaragásban veszett el. Mégsem gondoljuk, hogy a jelenségnek ne lenne értékszempontja is. Másként tekintünk rá, ha a parasztgazdaságok polgárosodása, a hagyományos gazdálkodás átalakulása folyamatában szemléljük. Így készültek a XIX. század második felétől parasztemberek és paraszti sorból kinőtt falusi iparosok kezén a bemutatott gépek, így születtek a munkát könnyítő, munkaerőt és időt megtakarító ötletek. Bármily távolinak tetszik, fölvillantunk egy lehetséges halvány párhuzamot. A vetés megkönnyítését célzó ötletek az ókor óta foglalkoztatják az embert. Ennek a gondolkodásnak az eredményeként már az ipari forradalom előtt próbálkoztak vetőszerkezetek készítésével.218 A kézi vetést felváltó vetőgépek története példázza, mennyi kísérletezés, egyéni konstrukció és találmány kellett ahhoz, hogy kialakuljon a mai értelemben is korszerű

217 218

Nyárády Mihálynak a rakamazi burgonyatermelésről szóló leíró dolgozata nem érinti az általam észlelt jelenségeket (1956). Barbarits Lajos, 1965.



vetőgép.219 Magyarországon a XVII. századból származik a vetőgép megjelenésének első nyoma, 220 amit nálunk is kísérletek egész sora követett, amíg a nagyüzemi mezőgazdaságban végleg elterjedt a gépi vetés. Ezek a kísérletek nem annyira új gépi mechanizmusok kimódolására törekedtek, hanem elsősorban arra, hogy a külföldön bevált gépeket sikerrel alkalmazhassák itthon is.221 A gépesítés következtében a nagybirtok és a parasztgazdaságok közti szakadék folytonosan növekedett. A parasztság számára az első vetőalkalmatosságot, a „Magyar Szántóvető Műszer"-t a XIX. század elejének mezőgazdasági „mindenese", Pethe Ferenc szerkesztette, de néhány példánynál több sosem készült belőle. 222 Ekkortájt a jobbágybirtokoknak még egyáltalán nem volt szükségük vetőgépre. A falusi mesteremberek, elsősorban a kovácsok fabrikálta gépezetek csak nagybirtokon kerülhettek alkalmazásra, illetőleg ott nyílott alkalom a külföldről behozott gépeken újítani, egyszerűsíteni, alakítani. A XIX. század vége felé kezdték az illetékes hivatalok és a szaksajtó rendszeresen szorgalmazni, hogy a paraszti gazdálkodásban is megjelenjenek a vetőgépek.223 S ezen a ponton elérkeztünk kiindulásunkhoz, a parasztbirtokon előbb nem a drága sorvetőgépek, hanem a különféle egyszerűbb vagy bonyolultabb vetőalkalmatosságok terjedtek el. Ekeszarvára erősített kukoricahányók, vetőcsoroszlyák, pergetők, különféle kézi vetőgépek, melyek közt gyári és ezermester konstrukciók egyaránt akadtak.224 Így készültek az általunk ismertetett kukorica-vetőgépek és hasonló problémák késztették megoldásuk kigondolására évtizedekkel később a nyírségi burgonyatermelőket, akik újításaikkal, ötleteikkel legfontosabb piaci növényük vetését, szedését könnyítették és gyorsították. A paraszti feltalálók kihasználatlan tehetsége valamelyest teret kapott, s ha nem is bontakozhatott ki teljességében, mégis segítette megújulni a paraszti gazdálkodást. Hozzájárult annak a jelentős eszközváltásnak a beteljesedéséhez, mely a sokszor évezredes mágikus szokásokkal hagyományba rögzített kézi vetés helyébe a racionális gépi vetést hozta.225

5. A gyulai zöldségtermesztés A Dél-Tiszántúl jelentős szerepet vivő városa, Gyula újkori történetében meghatározó esemény volt a XIX. századon végighúzódó vízrendezés és a vele járó környezeti átalakulás. 1800–1840 között 12 800 kh-dal növekedett a vetésterület, aztán még rohamosabb a gyarapodás. 1853-ban az 53 963 kh-as gyulai határból már 22 103 kh a szántó, ami az egész 41%-át teszi ki. Emellett 22,3% rét és kaszáló, 28,2% legelő 2,7% erdő, 0,8% nádas, 1,6% szőlő, 3,4% terméketlen terület.226 1895-ben a 33 315 holdas határból (két puszta elcsatolása után) 22 461 hold a szántó, ami az egész 67,4%-a. A rét 22,3-ról 3,8%-ra, a legelő pedig 28,2- ről 19,4%-ra csökkent.227 Ugyanebben az időben a lakosság száma a következőképpen alakult:

a

1804

10

831

1836

11

947

1850

16

204

1869

18

495

1880

18

046

1890

19

991

1900

22

446

1910

24

284a

Scherer Ferenc, 1938. II. 315.

Vö. Barbarits Lajos, 1965. 15–56. Barbarits Lajos, 1965. 21. 221 Barbarits Lajos, 1965. 57–128.: az első időszakról (XVIII. század vége, XIX. század eleje). 222 NG, 1818. I. 6. – Barbarits Lajos (1965. 74–75.) részletesen foglalkozik vele. 223 Barbarits Lajos, 1965. 92–93., 98–100., 148–149.; Varga Gyula, 1965. 293–294. 224 Balassa Iván, 1960. 141–145.; Barbarits Lajos, 1965. 196–200. 225 Varga Gyula, 1965. 341–343. 226 Palugyay Imre, 1855. IV. 167. 227 A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája. 1895. 434–435. 219 220



A növekedés kétszer mutat ugásszerű emelkedést. Először az 1840-es években föltehetően a vízszabályozási munkálatok első nagy hullámával összefüggésben, másodszor a XIX–XX. század fordulóján a település fokozottabb városiasodása és valószínűleg még mindig a vízrendezés következményeként. A nagyarányú vízrendezést követően azonban a mezőgazdaság elsősorban extenzív tartalékokból, főleg a vetésterület kiterjedéséből és nem belterjesedéséből adódóan mutatott föl eredményeket. A birtok nélküli agrárnépesség eleinte a földmunkáknál helyezkedett el, amikor ezek az 1890-es években ezek majdnem teljesen megszűntek, a Gyulát környező helységekben megerősödött az agrárszocialista mozgalom. Gyulán másként alakult a helyzet. Amíg a szomszédos községekben rendkívül kedvezőtlen volt a birtokmegoszlás (Újkígyós 91, Doboz 77, Gyulavári 82, Kétegyháza határának 62%-a tartozott uradalomhoz), addig Gyulán nagyobb összefüggő magánbirtok a XX. század elején már nem volt, sőt néhány évtized leforgása alatt a város maradt az egyetlen jelentős földbirtokos.228 1900-ban a népesség 23,3, 1920-ban 24,1%-át (6000 lélek), 1930-ban 23,3%-át (5901 lélek), találjuk külterületen, jórészt földmíves tanyákon.229 Az 1920–1930 közötti viszonylagos csökkenés a belterület növekedésének köszönhető. A gyenge iparosodással szemben a város mégis urbanizálódik, ami elsősorban megyeszékhely voltával függ össze. 1890–1910 közé esik a legtöbb építkezés: fejlesztik a kórházat, felépítik a pénzügyi palotát, a megyei bírósági épületeket; tüdőszanatórium, gyermekmenhely, szeretetház, gimnázium, állami iskolák épülnek. Ekkor létesítik a nyári színkört, a mozit; szobrokat, emléktáblákat állítanak. Utcákat köveznek, betonjárdákat raknak le, a belterület központi utcáit csatornázzák és vízvezetékkel látják el, elkészül az első ártézi kút (1894), bevezetik a villanyvilágítást (1898), kialakul a többnyire ma is jellemző városkép. 230 A városiasodás, polgárosodás a lakosság összetételének változásában jól megmutatkozik. Három népszámlálás adatait elemezve (1900, 1910, 1920) kitűnik, hogy a legjelentősebb réteg, az „őstermelők" száma alig változott (10 629, 9152, 10 721). Viszont százalékos arányuk jelentősen csökkent, 1900-ban 47,7, 1920-ban 43%. Ugyanekkor az iparból, főleg a kisiparból élők száma előbb emelkedett, majd csökkent (5628, 6424, 6155). A paraszti lakosság fogyása nem az iparból élők számát növelte, hanem más csoportokét. Például a közszolgálatban állók és szabadfoglalkozásúak száma így növekedett: 1406, 1930, 2335, a kereskedelem foglalkoztatottjaié szintén nőtt: 764, 960, 1040, ugyanígy a közlekedés alkalmazottjaié is: 405, 811, 840 fő.231 Mindenképpen a polgári, kispolgári rétegek gyarapodtak. Az agrárszegénység (1900-ban napszámosok száma 841, 1910-ben 1706, 1920-ban 468) csak részben jutott birtokhoz a városi parcellázások nyomán. Ők azok, akik bázisát alkotják a kialakuló intenzív zöldségtermesztésnek, és néhány év alatt jelentékeny kertészeti kultúrát fejlesztenek ki.

5.1. A természeti adottságok szerepe az intenzív zöldségtermesztés kialakulásában Az országos viszonylatban is számottevő zöldségtermesztő kultúrát az igen kedvező természeti feltételek és a gazdasági-társadalmi tényezők sajátos találkozása hozta létre. Gyula és környéke természeti feltételei kedveznek a zöldségtermesztésnek. Ez volt a legfontosabb feltétele annak, hogy a XX. század első felében a szántóföldi és a melegágyi zöldségtermesztés magas szintet ért el, a hajtatás pedig országosan az elsők közé került. Legfontosabb feltétel az elegendő víz az öntözéshez. A terület a Fehér-Körös völgyében fekszik. A Körös-völgy hazánk egyik legszárazabb tája, az évi csapadék negyvenévi átlaga 536 mm, Kecskemét után a legalacsonyabb az országban. 232 Áprilistól szeptemberig 315 mm eső esik, az aszály óriási károkat okozhat. A gátak között, ásott mederben folyó Körösök 100–120 éve még rendszeresen kiöntöttek, és elmocsarasították a vidéket. A szabályozás 1833–1900 között készült el, az 1850-től egymás után alakuló ármentesítő társulatok vezetésével. A növénytakaró átalakult, a táj képe erősen megváltozott. 1851– 1900 között a szántóföld aránya 22-ről 71%-ra emelkedett a megye területén.233 De a rossz vízgazdálkodás következtében sok helyen elszikesedett a talaj, másutt a belvíz okozott évről évre nagy kárt. Ezért alakultak át idővel az ármentesítő társulatok belvízlevezető társulatokká. 234 Csatornarendszereket építettek, amiket előbb belvízlevezetésre, később felismerve a lehetőséget, öntözésre is használtak.

Scherer Ferenc, 1938. II. 318. Scherer Ferenc, 1938. II. 428. 230 Scherer Ferenc, 1938. II. 350. skk. 231 A magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása. 2.; A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. 2. rész.; 1920. évi népszámlálás. 71. Megfelelő adatsorok. 232 Álbel Andor – Vincze Ferenc, 1963. 3. 233 Álbel Andor – Vincze Ferenc, 1963. 4. 234 A vizsgált terület lecsapolását az Alsó-Fehér Körösmenti Ármentesítő Társulat végezte. 228 229



Ma a Körösök nem biztosítanak állandó vízmennyiséget. A Kettős-Körös (Fehér- és Fekete-) vízgyűjtő területe 9000 km2, a Hármas-Körösé (Sebes-Körös és Berettyó) 19 715 km2. Egyik folyó sem egyenletes vízhozamú. Tavasszal a nagy áradás, nyáron és ősszel a rendkívül alacsony vízállás jellemző. Szarvasnál pl. a HármasKörös vízhozama 27 m3/sec, és 900 m3/sec között ingadozik.235 Az ingadozáson igyekezett segíteni az 1937– 1942. években épült békésszentandrási duzzasztómű, Magyarország első jelentősebb ilyen építménye. A duzzasztó elősegíti a Körösök vízének öntözésre használását, hajózhatóvá teszi a vizet Békésig, és jelentős vízmennyiséget tárol a holtágakban is. Rajta kívül számos kisebb vízművet találunk a Körösökön, számunkra leginkább jelentős a Fehér-Körösön Gyulavári község határában épült duzzasztógát. Ennek nagy szerepe van a Gyula környéki öntözőgazdaságok vízellátásában. Élővízcsatornának nevezett egykori Körös-medret lát el vízzel, amelyik Gyulán és Békéscsabán keresztülfolyik. Partján helyezkedik el a legtöbb kertészeti telep. Jelentős szerepe van a megyében, így a gyulai körzetben is a csőkutas öntözésnek. A folyóvizektől távolabb eső vagy a tengerszint felett magasabban fekvő, de zöldségtermesztésre kiválóan alkalmas területeket öntözik kutakból. A kedvező viszonyok kialakulásához hozzájárultak a Gyulától északra és keletre fekvő folyam menti erdőségek is. Szerepük főleg a télvégi és kora tavaszi szelek erejének csökkentése. A tavaszi fölmelegedés hamarabb köszönt be, mint az ország más zöldségtermesztéssel és hajtatással foglalkozó területein. Az évi középhőmérséklet 30 éves átlaga Budapesten 10,9 °C, Békéscsabán 11,1 °C (márciusban 6,3–6,5 °C, áprilisban 11–11,5 °C, májusban 16,6–17,2 °C, júniusban 19,7–20,2 °C az arány). A napfényes órák száma ugyancsak Budapest–Békéscsaba viszonylatban és harminc éves átlagban 1994–2007 évenként. A gyorsabb felmelegedés és a több napfényes óra alapvető tényezője annak, hogy a gyulai körzet 10–12 nappal hamarabb tud jelentkezni a fővárosi piacon áruival, mint például a Budapest környéki kertészetek. Elsőségben csak a szentesi körzet tudja fölvenni velük a versenyt.236 Szólnunk kell néhány szót a terület talajviszonyairól is. Geológiailag a békés-csanádi löszháthoz tartozik a táj. Tengerszint fölötti magassága 86–90 m között ingadozik. Az öntözés számára legmegfelelőbbek az ún. öntéstalajok, a legtöbb kertészetet itt találjuk. A másik talajfajta, amin öntözés folyik, az ún. agyagtalaj. Gyengén lúgos altalajú, a felszínhez közel tartalmaz meszet, de a vizet elraktározza. Az agyagtalajokat főként csőkutas öntözéssel művelik, mert távol esnek a folyóvizektől. 237

5.2. Az öntözéses kultúra kialakulása és története Zöldségféléket Gyulán a középkorban is veteményeztek.238 Az első szórványos adatok bizonyára nem a kezdeteket jelentik, és a későbbi fejleményekre pedig nem hatottak. A hódoltság után újratelepült Gyula egyik részét a XVIII. század első felében német bevándorlók szállták meg. A század végén már dohányos-, káposztás-, zöldségeskertjeikről tudunk.239 Például szolgálhatott a földesúri virágos- és zöldségeskert is.240 Ugyanebben az időben a külön várost alkotó Magyar-Gyulán 300–600 fej káposztát, 2 véka babot, 2 véka borsót, 4 véka vöröshagymát, 3 koszorú fokhagymát, 1 véka retket fizettek kilenced fejében, biztos jeléül annak, hogy jobbágyparasztság veteményezéssel is foglalkozott.241 De valószínűleg csak a lakóházak melletti kertekben, és alig lépték túl az önellátás határát. Az 1840-es évekből származik az első följegyzés, amely szerint konyhazöldséget minden háznál és eladásra szőlőskertekben bőven termesztettek. Piacra a legtöbb zöldséget a gyulai német asszonyok szolgáltatták, és jól pénzeltek belőle.242 Ezek után jogunk lenne feltételezni, hogy a század második felében kibontakozó zöldségeskultúra német előzményekre tekint vissza.243 De nem így történt, mert mielőtt a gyulai német kertészet jelentékennyé vált volna, az újonnan föltűnő bolgár rendszer versenytárs nélkül uralta a helyi zöldségtermesztést. Az 1950-es években semmiféle adat, emlékezés, a munkafolyamatok egyetlen szakszava sem tanúskodott arról, hogy a német-gyulai zöldségkertészet folytatódott volna.

Álbel Andor – Vincze Ferenc, 1963. 4. Vö. Szalva Péter, 1959. A talajtani és meteorológiai adatokat Kovács Árpád (1956) kéziratából vettük át. 238 1525-ból való feljegyzés szerint a gyulaiak borsót és káposztát veteményeztek. A környező falvak jobbágyi kötelezettsége volt a veteményezés, így a gyulai vár kertjét a vári és püski jobbágyok művelték. Scherer Ferenc, 1938. I. 81. Ezenkívül 1554-ben a várban két kertésznek adnak fizetést. Scherer Ferenc, 1938. I. 149. 239 Scherer Ferenc, 1938. I. 308. 240 Uo. 241 Scherer Ferenc, 1938. I. 312. 242 Palugyay Imre, 1855. IV. 54. 243 Vö. Boros Marietta, 1962. 235 236 237



A bolgárkertészek Gyulán a XIX. század utolsó harmadában kezdtek intenzíven zöldségtermesztéssel foglalkozni. Megjelenésük pontos idejét nem ismerjük, legbiztosabban az 1880–1890-es évekhez köthető. Ekkortájt tűnnek föl a városok mellett az ország más vidékein is. 244 Felfedezve a konjunkturális lehetőségeket, néhány hold földet béreltek, és a magukkal hozott módszerekkel öntözéses növénytermesztést kezdtek. Helyfoglalásuk a következőképpen történt. Előző télen ketten érkeztek előkészíteni a munkát, bérletet keresni, trágyát vásárolni. Ezek közül egyik volt az a vezető, aki később munka idején irányította a többieket. Tavasszal ismét megjelentek, annyi otthonról hozott munkaerővel, amennyit foglalkoztatni tudtak. Az első években minden ősszel hazamentek Bulgáriába, de látva a nagy hasznot, később családostól is jöttek, néhány évre megtelepedtek, és vagyonosan tértek vissza hazájukba. Sohasem vásároltak földet, hanem két-három évre bérelték. Nem voltak állandó befektetéseik sem. 1914 előtt csak elvétve maradtak végleg Magyarországon. Visszaemlékezés szerint heten voltak az első gyulai bolgárok, akik Póstelek határrészen, a Széchényiuradalomban béreltek földet. Az első esztendő jó eredményei után több helyen fölállították öntözőkerekeiket a Körösök és kanálisok mentén. Legfőbb termékeik a paprika, káposzta, karalábé, petrezselyem, zeller voltak. Kísérleteztek tojásgyümölccsel is, de nem tudták eladni, Békés megyében máig sem termelik nagyobb területen. A bolgárkertészek kezdeti kiemelkedő sikereiket több tényezőnek köszönhették. Az itt talált zöldségtermesztés önellátó és versenyképtelen volt. Külterjesség, szűk piac, tőke és munkaszervezés hiánya jellemezte. Ezzel szemben a bolgárok pontosan kidolgozott termelési technikával rendelkeztek, amivel magas hatásfokon ki tudták használni a kedvező viszonyokat. Kezdettől annyit termeltek, hogy abból a távolabbi piacokra is eljuthatott. Munkájuk intenzitása jóval magasabb volt, mint a helybelieké. Termelőszervezetüket szigorú rend, fegyelmezettség, hagyományos kötöttségek jellemezték, s nem utolsósorban Magyarországon addig nem ismert növényfajtákkal rendelkeztek. Eleinte féltékenyen őrizték tudásukat, csak bolgár, elsősorban családi munkaerőre támaszkodtak. Később magyar napszámosokat is alkalmaztak, akik az évek folyamán ellesték a mesterséget. A magyarok először szántóföldi zöldségtermelést folytattak öntözés nélkül. A hagyomány szerint hárman kezdték a kertészkedést az 1880-as évek végén a Jánoszug nevű határrészen, néhány km-re az első bolgár telepektől. Ők is érzékelték a lehetőségeket, és számuk egyre szaporodott, egyelőre azonban öntözés nélkül gazdálkodtak. Ennek két oka lehetett: nem ismerték pontosan az öntözés technikáját, szegényparasztok lévén anyagi lehetőség híján különben sem tudtak öntözőberendezéseket vásárolni. Időközben az öntözéses növénytermesztést központi hatóság is szorgalmazta. 1876. május 20-án leirat érkezett a megyéhez a földművelés-, ipar- és kereskedelmi minisztertől: az öntözött és öntözhető területek, valamint az öntözőcsatornák összeírását kérték. Ekkor még nem sok eredménye lehetett az összeírásnak, adatai nem maradtak fenn.245 1892-ben a megyéről készült közgazdasági tanulmányban a szerző a következőket írta: „A kertészet sokkal több figyelmet érdemelne, mint amennyit neki a közönség szentelni hajlandó." 246 1896-ban a gyulai folyammérnöki hivatal tervei és előterjesztése alapján az alispán jóváhagyta, hogy az Alsó-Fehér-Körös menti Vízmentesítő Társulat a belvíz és élővíz levezetése mellett az épített vízműveket öntözési célokra is felhasználhatja. Zsilipek és új csatornák építését is engedélyezte.247 Ez a gondolat már az előző években is felmerült. Békés, Bihar és Arad megye területén 1860–1870 között hét árvízmentesítő társulat alakult egymás után a három Körös és a Berettyó vizének szabályozására. Ezek a társulatok az 1890-es évekre elvégezték feladatukat. A közvetlen árvízveszély elmúlt, azonban másik probléma jelentkezett helyette. A mélyebben fekvő ármentesített területeket minden nagyobb eső után elöntötte a talajvíz. Ezért a belvíz levezetése lett a társaságok, így a területükön működő Alsó-Fehér-Körös menti Ármentesítő Társulatnak is a fő feladata. Levezető csatornahálózat épült, zsilipekkel. Ez a csatornahálózat pedig magamagát kínálta öntözésre is. A társulat 1896-tól rendszeresen foglalkozott öntözőgazdaságok vízellátásával. A társulatok korabeli monográfusa jól ismerte az öntözés gazdaságosságát, és nagy jövőt jósolt neki. A Körös menti földeket és a kiágazó csatornákat igen alkalmasnak tartotta erre a célra. 248 A Berettyó melletti nagy káposztaföldek már képesek ellátni a dél-tiszántúli szükségletet. Azelőtt Erdélyből hozták a bihari, békési helységekbe a káposztát.249 A Körösök és a Berettyó völgyében 1895-ben 11 725 kh-on folyik Szalva Péter, 1959. 17.; K. Nagy Sándor, 1884. II. 186. Egy Nagyvárad melletti tanyán lakó szerbekről (!) tudósít, „kik csodálatos eredményt érnek el a konyhakertészettel". Leírja terményeiket, viseletüket, és azt, hogy főleg Belényes és Vaskóh felé a havasalji községekbe szekéren szállítják a zöldségfélét. 245 BML Alispáni Iratok 3636/1876. 246 Gaál Jenő, 1892. 247 BML Árvízmentesítő Társulatok iratai 1896. R. Z. 248 Gallacz János, 1896. I. 556. 249 Uo. 244



zöldségtermesztés. Több községnek jó kereseti forrást jelentett. A kertészkedők mindenütt vagy bolgárok vagy zselléremberek, akik igával nem rendelkeznek, akik a hiányt változatlanul a nagy létszámú családi munkaerővel pótolják. Az ágazati megoszlásáról nincs közelebbi adatunk, de az, hogy forrásunk szerint szerint még nagyobb bérösszegért is különösen az erdőirtás és a gyepföld kapós, az előbbin dinnyét, az utóbbin burgonyát termelnek leggyakrabban, a zöldségfélék fogalmának tág értelmezésére vall. A nem öntöző bérlők igyekeznek kihasználni a földet, a feles kukorica közé babot és zöldségféléket ültetnek. Gyakori terményeik még a paprika, hagyma és sáfrány.250 A bolgárokat kivéve azonban nem specializálódtak a termesztők. Adataink a piacozásról általában szólnak, valószínűleg csak a közeli városok ellátását, és nyilvánvalóan a nem mezőgazdasági rétegek élelmezését jelentette. Az 1880–1890-es években született parasztemberek emlékezete szerint gyermekkorukban még ismeretlen volt a zöldpaprika-, a nyersparadicsom, az uborka-, a fejessaláta-fogyasztás a paraszti konyhán. 1900-ban Békés megye alispánja nagy tervről számol be a megyei közgyűlésnek az öntözéssel kapcsolatban. Az aradi kultúrmérnöki hivatal 63 000 kh lecsapolását tervezi, aminek egy része öntözésre is alkalmas lesz. 251 Ugyanakkor bejelentette, hogy zöldségkonzervgyár alapításáról tárgyal Franck Fülöp braunschweigi zöldséggyárossal, aki személyesen jött el meghívására és tanulmányozta a viszonyokat. Mivel az Alsó-FehérKörös menti Társulat elfogadta az öntözési tervezetet, az alispán engedélyt adott a békéscsabai mintaöntözőtelep építőmunkálatainak megkezdésére.252 A telep még abban az évben elkészült, és a következő évben működni kezdett. (Ismertetésére alább külön visszatérünk.) Magyar kertészek néhány évvel az első világháború kitörése előtt kezdtek el utánozva, bolgár módra öntözni. A bolgárok monopolhelyzete ettől kezdve nemcsak megszűnt, hanem termelői részesedésük is rohamosan kisebbedett. A magyarok először csak 100–200 négyszögölön kertészkedtek, mert járgány vagy bolgárkerék vásárlására változatlanul kevésnek tellett, gémeskúttal meregetve pedig csak kis területet lehetett vízzel ellátni. Az első világháború befejeztével nagy változás következett be. A háborús zűrzavarban legtöbb bolgár hazament, akik Magyarországon maradtak, lassan háttérbe szorultak. Aki öntözni akart, annak vízjogi engedélyt kellett kiváltani a megyei hatóságoktól. A kertészek számának alakulására a beadott kérvények számából következtethetünk a vármegyei alispáni mutatók alapján.253 1920-ig csak néhány magyar név szerepel a bolgárok mellett. 1920 után eltűnnek a bolgárok, 1922-től pedig ugrásszerűen emelkedik a vízhasználatot kérvényező helybeliek száma. A helybeliek teljesítménye túlszárnyalta az övéket, továbbfejlesztették és átalakították a termelés technikáját és módszerét annyira, hogy bolgár jellege elhalványodott. Így alakult ki a város és vidéke speciális zöldségtermesztő kultúrája. A bolgárkertészet annyira megmagyarosodott, hogy a békésebb időben visszatérő bolgárok nem tudtak beleilleszkedni az új helyzetbe, és Berettyóújfalu, Szentes, majd Budapest környékére húzódtak. Az új országhatár a város gazdasági életét majdnem teljesen megbénította, ez azonban kevésbé érintette a zöldségtermesztést. A változatlanul kedvező éghajlati és földrajzi adottságok, a nagybirtok hiánya, a nem mezőgazdaságból élő városi lakosság arányának növekedése, valamint a kisföldű emberek megélhetéskeresése vezetett a kis parcellákon működő, fokozottan munkaigényes, öntözéses zöldség-, majd primőrtermelő kultúra további kibontakozásához. Pedig ugyanekkor a Földművelési Minisztérium kertészeti termesztés és értékesítés tárgyában 1927-ben kidolgozott programja kielégítőnek tartotta a zöldségtermesztés helyzetét, különösebb intézkedéseket nem sürget, s mindezt azzal okolja, hogy a nagy zöldségtermesztő központok az új országhatáron belül maradtak.254 A Békés megyei illetékes hatóságok azonban messzemenően támogatták a kertészeket. A vízjogi engedélyeket, ha ideiglenesen is, de általában kiadták, még akkor is, ha nem volt meg a vállalkozó előírt felszerelése és vagyona.255 Látva, hogy a zöldségtermesztéssel néhány éven belül megtérül a beruházási és a bérleti összeg, egymástól eltanulva egyre többen kezdtek kertészkedni. A legelső zöldségkertészekhez hasonlóan legtöbben az 1920-as években is az agrárszegénységből származtak. Birtokos parasztok – az emlékezet szerint – ekkor még nem tértek át nagyobb számban a kertészkedésre. 256 Itt jegyezzük meg, hogy a Gallacz János, 1896. I. 545–546. Alispáni jelentés. 148. 1900. 252 Alispáni jelentés. 1900. 151. 253 Bár a megyei alispáni hivatali mutatók utalnak rájuk, a helyi iratanyagból hiányoznak a kertészeti összeírások. Viszont a vízjogi engedélykérelmek alapján nem lehet számszerűen pontos képet alkotni, mert ellenőrizhetetlen, hogy mindenki megkapta-e az engedélyt, aki kérelmezte. 254 BML Alispáni iratok. 769/1927. 255 A kiadványok állandó szövege: „Az engedélyezés tárgyát képező, mint közérdekbe nem ütköző vízhasználat az 59 899/V. 3./1903. F. M. rendelet értelmében az 1895. évi XIII. t. c. végrehajtási utasításának 25. §-a alapján ideiglenesen engedélyezendő volt, mivel a kérelmezett munkálat kisebb jelentőségű és ideiglenes vízimű jelleggel bír és a vízjogi törvény 161 és következő §-aiban előírt eljárás lefolytatásának költsége nem állna arányban a vízhasználattól várható haszonnal, azonkívül pedig a tervezett munkálatok létesítéséhez az érdekelt AlsóFehér Körösmenti Ármentesítő Társulat az iratok között levő 362/1923 sz. nyilatkozatban közült feltételek mellett a vízhasználatot megengedi és végül mivel a vízhasználat engedélyezését hatósági szakértő javasolta." 256 Vö. Csák László, 1958. A közeli Fekete-Körös menti Bélfenyéren (Belfir) hasonló módon és okok következtében alakult ki intenzív zöldségtermelő kultúra. A termesztés és az értékesítés technikája azonban máig jóval kezdetlegesebb szinten maradt, mint a gyulai határban. 250 251



gyulai köznyelv a birtokos paraszt gazdával és a mezőgazdasági munkással (napszámos, cseléd) szemben jellemzően termelőnek mondja a zöldségkertészt, amivel utal munkája produktivitásának és gondolkodásának eltéréseire. A következőkben mi is ezt a megnevezést használjuk. Időközben változik az öntözés technikája is. A bolgárkereket, járgányt, gémeskutat az 1930-as években szinte egycsapásra felváltja a robbanómotor, javul a közlekedés, megjelenik a teherautós felvásárló kereskedő, tágul a piac. Még fokozottabban nő az öntözők számának emelkedése 1930-tól. A korabeli Békés megye területén 1930-ban 65 gazdaságban 418 kh-at öntöznek, 1935-ben már 240 gazdaságban 954 kh-at.257 1934-ben szigorúan ellenőrzik a kertészeket. Több termelő engedély nélkül folytat öntözést: Gyulán tízen, a társulat egész területén húszan. Engedéllyel összesen 83-an öntöznek, ebből Gyulán 43-an. Az egész területen mindössze négy bolgár dolgozik, három Békéscsabán, egy Gyulán. (A csőkutas és a nagyüzemi öntözők nem szerepelnek az adatok között. Csak az Alsó-Fehér-Körös menti Társulat területén öntözőket vették számba.)258 1935-ben az egész megye területén 156 kh-on működik engedélyezett bolgárkertész gazdaság, ebből a gyulai járásban 47 kh-on (a gyomaiban 27, az orosháziban 26, a szarvasiban 10, a szeghalmiban 7, a békésiben és Békéscsabán egy holdon sem), Gyulára 39 kh esik. (A statisztika a gazdaságok számát nem közli.) 259 1936-ban kb. 50 kh-nyira becsülik a vízjogi engedéllyel működő kertészetnek mondott kisüzemek nagyságát. Szép eredménnyel vettek részt 1933ban a Békés vármegyei Kertészeti Egyesület által rendezett kertészeti kiállításon.260 Az öntözés leginkább egy-két holdon folyik, de nem ritka, aki 800 négyszögölön dolgozik. A kultúrmérnöki hivatal kötelezi az engedély nélkül öntözőket, hogy két hónapon belül nyújtsák be kérvényüket mérnöki tervrajzzal és helyszínrajzzal együtt. Az engedély nélkül öntözők a megyéhez fordulnak segítségért. A megye támogatja őket, és miniszteri engedéllyel állami költségen megcsináltatják a tervrajzokat. 261 Ugyanakkor viszont a megyei gazdasági felügyelő havi jelentései csak mellékesen foglalkoznak a zöldségtermesztéssel. Jelentéseiben a hangsúly a gabonatermelésre és az állattenyésztésre esik, mint alapvető élelmiszerforrásokra. Például egy idézet az 1934. októberi bszámolóból: „Végül jelentem, hogy a kerti vetemények, gyökérfélék betakarítása folyamatban van, azok terméseredménye az öntözésre berendezett telepeken jó, míg más helyeken a szárazság folytán gyenge." 262 Ezekben az években jut el először külföldi piacra a gyulai zöldség. A fővárosi bolgárkereskedők „fedezik fel" a jó felvásárlási lehetőséget. A kereslet olyan nagyméretű, hogy néhány év múlva felmerül egy Gyulán létesítendő gazdasági iskola és kutatóintézet terve. A polgármester ígéretet tesz rá, hiszen jól ismeri a zöldségtermesztés jelentőségét és az export lehetőségét.263 Az iskola csak a 1945 után, az intézet sosem alakult meg. Időközben a megye és a város mezőgazdasága több ágazatban fontos változásokon ment keresztül. A békekötéssel elcsatolt déli kukoricatermő területek (Bánság, Bácska) pótlására Békés megye a húszas években az ország legnagyobb kukoricatermő vidéke lett.264 A parasztgazdaságok a század első három évtizedében elsajátítottak egy sor korszerű talajművelő módot: a tarlóhántást, az őszi mélyszántást, a fogasolás különféle alkalmazását stb. 265 Gyulán a földbirtokos agrárnépesség tovább csökken, 1930-ban a lakosságnak már csak 36,4%-a (25 241-ből 9207 lélek).266 Ezzel szemben a szántóterület aránya évtizedek óta alig változott, 1935-ben a 32 745 kh-as határból 22 415 kh (68,3%).267 Az állatállomány is csökkent az 1911. évi állatszámlálás óta: a szarvasmarha 4225–ről 3019-re, a ló 3475–ről 2728-ra, a juh 1936–ról 1190-re, egyedül a sertés száma növekedett 13 517–ről 14 368.268 Mivel még az első világháború előtt megszűnt a városban a magánföldesúri nagybirtok, az Országos Földbirtokrendező Bizottság is csak házhelyeket tudott osztani (341 darabot 115 kh 1272 négyszögölnyi területen),269 a földbirtoklás súlya a kis- és középparaszti birtokra esett. 1935-ben a gazdaságok száma 4730, ebből:

Álbel Andor – Vincze Ferenc, 1963. 9. BML Alispáni iratok 5780/1933. 259 Magyarország mezőgazdaságának főbb üzemi adatai 1935-ben. 1937. 300–301. 260 Follajtár Ernő, 1937. 190. Megjegyzendő, hogy a különböző források nem részletezik pontosan, mikor milyen üzemet értenek öntöző gazdaságon vagy kertészeten. 261 BML Alispáni iratok 2294/1933, 5780/1933. 262 BML Közigazgatási bizottsági iratok 1934. R. 231. A gazdasági felügyelő havi jelentései. 263 Sebestyén Péter, 1937a.; Sebestyén Péter, 1937b. 264 Gróf Imre, 1937. 139. 265 Follajtár Ernő, 1937. 189. 266 Az 1930. évi népszámlálás. 42. 267 Magyarország mezőgazdaságának főbb üzemi adatai 1935-ben. 300–301. 268 Magyarország állatállománya… 224–225. 269 Follajtár Ernő, 1937. 190. 257 258



0–1 kh szántóföld nélküli

a

1881

20–50 kh

283

0–1 kh szántófölddel rendelkező 300

50–100 kh

61

1–5 kh

1287

100–200 kh

16

5–10 kh

531

200–500 kh

16

1–20 kh

365

500–1000 kh

–

1000 kh

1(a város)a

Magyarország mezőgazdaságának főbb üzemi adatai 1935-ben. 298–299.

Két tendencia figyelhető meg Gyulán: a kisföldű vagy földnélküli agrárnépesség növekedése és a mezőgazdaság belterjesebbé válása. Az utóbbihoz az is hozzájárult, hogy időközben az öntözéses gazdálkodáson belül is további változások bontakoztak ki. A szántóföldi, helyi szóhasználattal élve szabadföldi öntözéses zöldségtermesztés mellett új gazdasági ág fejlődött ki, a primőrtermesztés. Eleinte bolgár mintára csak palántákat neveltek trágyafűtésű melegágyakban. Ezt a melegágyi technikát fejlesztették magasabb szintre a termelők. Leginkább személyes tapasztalatok alapján alakult a ma már hagyományosnak mondható primőrtechnika. Egymástól tanultak, kicserélték tapasztalataikat, saját kárukon okultak a termelők. Az öregebb kertészek sokat emlegetik Válint László egykori városi főkertész nevét, aki az 1922-ben alakult gyulai városi kertészet első vezetője volt. Gyula városa nagyrészt neki köszönheti, hogy az Alföld egyik legzöldebb, legfásítottabb városa lett. Válint nagytudású szakember volt. Látta, hogy a helyi piacon rengeteg zöldségpalántát árulnak a kertészek házi veteményezők számára. Sokan ugyanis az „ablakfelesleg" (trágyafűtésű melegágy) miatt palántát neveltek. A főkertész néhány termelőt arra ösztönzött, hogy palántanevelés helyett próbáljon hajtatással korai zöldségfélét termeszteni üveg alatt. Ennek a néhány próbálkozónak köszönhető, hogy a primőrtermelés mintegy tízéves erőfeszítés után 1937-ben kibontakozhatott. Idős Kiss Lajos termelő visszaemlékezése szerint ő 1926-ban 10 „ablakon" elsők között kezdett el primőrt termelni. Makacsul kísérletezett, amíg sikerült neki nagyban piacra vinni korai zöldséget. Először uborkával próbálkozott. Gyakran a véletlen vezette egy-egy tapasztalat megszerzéséhez. Elmondása szerint például egy májusi éjszakán megcsípte a kései fagy a paprikát. Kapálni kezdte a növényeket, de néhány sor után valami miatt a kapálás abbamaradt. A kapálatlan rész pár nap múlva kivirult, a megkapált viszont nem fejlődött rendesen. Kiss Lajos azután nem nyúlt többet a növényhez, ha ilyen körülmények között fagy érte, megvárta míg kiheverte a kárt. Tapasztalatát elmondta társainak, akik állítólag megfogadták tanácsát. Az első évek nagyon rosszul sikerültek. Többen fölhagytak a bizonytalan eredményű kísérletezéssel, de mindig akadt egy-két próbálkozó. Évről évre tökéletesedett a termelés technikája. Keresték a legmegfelelőbb fajtákat is. Különböző magyar és bolgár fajták mellett Hollandiából meg Németországból is hozattak magvakat, amiket igyekeztek a helyi viszonyokhoz szoktatni. A nagy nyugat-európai magkereskedő vállalatok prospektusai ma is megtalálhatók a régi termelő családoknál. Sokszor érte kudarc a kísérletezőket, az őszi saláta elpusztult, a tavaszi lefagyott vagy nem fejesedett meg. 1936-ban sikerült először nagy mennyiségű primőrsalátát piacra vinni. Drágán kelt el, és a pesti kereskedők vagontételben keresték. A következő év tavaszán sokan kezdtek el primőrtermeléssel foglalkozni. Fejessaláta, paprika, hónapos retek, uborka lettek a fő termények. A primőr mellett változatlanul virágzott az öntözéses szántóföldi zöldségtermesztés is. A csatornahálózat jelentősen megnövekedett, 1896-ban még csak 52 km, 1935-ben 103 km hosszúságú.270 A konjunktúra csalatkozhatatlan velejárójaként jelentkezett a földbéruzsora is, a Körös menti földek ára és bérlete felszökött. Az 1930-as évek második felében Gyulán járó Féja Géza a szociográfus szemével éppen kezdeteiben szemlélhette az „öntözési lázat". Nem láthatta még, milyen kedvező irányban fejlődik majd a zöldségtermesztés. Keserű hangon csak a bérlő kisember panaszát rögzíthette könyvében. A bérlő fizet az államnak, a városnak, a társulatnak, a földtulajdonosnak, ugyanakkor az öntözőberendezését is karbantartani és fejleszteni kell. 271 A zöldségkultúra azonban évről évre biztosabb hasznot hozott. Különösen a paprikát vásárolták nagy tételben a kereskedők, akik a budapesti piacokon kívül külföldre is szállítottak (1939-ben Németországba, Angliába, Svédországba uborkát és fejessalátát is). Helybeli termelő akkor még csak Békéscsabára tudta vinni terményeit, itt adta vasútra a magas szállítási díjkülönbözet miatt. 1934–1935-ben egy kh-on átlag 80–100 q szabadföldi paprika termett, 10–14 pengőért lehetett értékesíteni mázsáját. Az öntözött őszi káposztának kh-anként kb. 150 q

270 271

Scherer Ferenc, 1938. II. 418. Féja Géza, é. n. 124–126.



volt a hozama. Mivel burgonyából behozatalra szorult a vidék, az egyik kertészetben 1931-ben burgonyaöntözéssel kísérleteztek. Az eredmény kh-anként 110 q volt, az öntözetlen 56 mázsás terméssel szemben. 1935 aszályos esztendő volt, megpróbálták a kukorica öntözését is. Az öntözött kukorica kh-anként 32 mázsát hozott, míg az öntözetlen 9 q-t.272 A kedvező eredmények ellenére sem folytatták sem a burgonya, sem a kukorica öntözését, mert nem találták gazdaságosnak. Paprikából, uborkából, salátából s más, szántóföldön termesztett zöldségféléből sokkal nagyobb volt a jövedelem. Mint láttuk, a külföldi kereskedelem is elsősorban ezek iránt érdeklődött. A közeli városok piacai mellett a már említett főváros és Miskolc szerepelt leginkább. A Fővárosi Statisztikai Hivatal által az 1930-as évek végén lefolytatott piackutatási munkálatok szerint a főváros zöldpaprika-szükségletének 46,3%-át Békéscsaba, Szentes, Hódmezővásárhely, Békés, Gyoma, Gyula és a környező községek együttes felhozatala fedezte. 1937-ben a termesztők között Gyula a kilencedik helyen állt 2593 q zöldpaprikával (a mennyiség valószínűleg nem reális, említettem ugyanis, hogy a szállítási díjkülönbözet miatt, aki csak tehette, Békéscsabára fuvarozta és ott adta föl áruját). 273 A Dél-Tiszántúl zöldségtermesztése mindenképpen fontos volt a főváros ellátása szempontjából, a Szeged–Makó–Szentes környéki kertkultúrákon kívül Békés megye is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a vidéket egységesen zöldségtermelő nagytájként tartsa számon a kereskedelem. 1939-ben Gyula város a következő zöldségmennyiséget szállította a budapesti vásárcsarnokba (a negatív adatokat is közöljük): sárgarépa –, petrezselyem 1 q, vöröshagyma –, fejéskáposzta 202 q, kelkáposzta 7 q, saláta 418 q, paraj –, karalábé 36 q, karfiol –, paradicsom 70 q, zöldpaprika 2124 q, főzőtök 3 q, uborka 839 q, zöldbab 34 q, zöldborsó 2 q, burgonya –, gyümölcsből csak alma 16 q.274 Az 1940-es újabb határváltozás kedvezően hatott a zöldségtermesztésre, új piacok nyíltak. Néhány évig Gyula és környéke részt vett Nagyvárad meg az Észak-Partium városainak friss zöldségfélékkel (főleg primőrrel) való ellátásában. A határrendezéssel bekövetkezett konjunktúra szervezett kereskedelem hiányában az értékesítés kezdetlegesebb módját elevenítette föl. Nagyvárad mellett leggyakrabban Szatmárra és Nagybányára, olykor Erdélybe is eljutottak, ahol Dés és Kolozsvár piacait látogatták. Egy erdélyi út egész hetes kocsizást igényelt, de kifizetődött. A közeli nagyobb helységek piacaira naponként eljutottak, idényben csak szombat éjszaka aludt ágyban a termelő. Kedden és pénteken a békési meg a gyulai, szerdán és szombaton a mezőberényi és békéscsabai, csütörtökön a sarkadi meg eleki piacokra fuvarozta áruját. Délután és este szedték a terményt, éjszaka szállították. A helyi kispiacra leginkább másod-harmadrendű áru jutott. 1945 után is, különösen addig, míg a központi állami fölvásárlást nem szervezték meg, legtöbb termelő maga értékesítette áruját. Külön erre a célra készült nagyméretű kosarakban az éjszakai vonatokkal poggyászként szállították a zöldséget a budapesti elárusítóhelyekre. A két világháború közötti Gyula mezőgazdaságáról összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy szerkezetében sajátos változás állt be. A földművelő lakosság nagy többségének megélhetést nyújtó gabonatermelés és állattenyésztés lassan fejlődött, nagybirtok hiányában közép- és nagyparaszti gazdaságokban összpontosult. Ezzel szemben a kisbirtokosok és agrárproletárok egy, létszámánál gazdaságilag arányosabban jelentős súlyt képviselő hányada a kertészkedésben talált jobb megélhetést. A hagyományos úton haladó, extenzív vonásokat őrző földművelés és az egyre intenziválódó kertészek a város mezőgazdaságának két egymástól élesen elváló ágát képezték. A kertészek gyakran korszerűbb fölszereléssel, látványosan eredményes módszerekkel, rugalmas kisárutermelői tudattal dolgoztak. Specializálódtak, önellátásra alig, piacra annál nagyobb tételekben termeltek, ellentétben a hagyományos mezőgazdasággal, amelyik önellátással, az országos átlag színvonalához mérve korszerűtlenebb technikával, a vetemények sokféleségével küszködött, komolyabb befektetésekre kevésbé tellett erejéből. Ilyen körülmények között az okszerű gazdálkodásra törekvő városi mintagazdaság mellett a zöldségtermelés jelentette a helyi mezőgazdaság legtermelékenyebb, leginkább kapitalizálódott ágát. 1945 után a szántóföldi zöldségtermesztésben fokozatos visszaesés következett be. A vízmentesítő társulat területén az 1935. évihez viszonyítva néhány év alatt 220 kh-dal csökkent az öntözött szántóföld.275 Továbbra is a paprika maradt a főtermény, de ennél jelentkezett leggyakrabban a talajuntság. Közrejátszott az öntözött területek csökkenésében az 1950-es évek helytelen tagosítása és a beadási kötelezettségek maximálása, aminek következtében sokan abbahagyták a szántóföldi zöldségtermesztést. A hajtatás elterjedése is hozzájárult a „szabadföldi" termelés hanyatlásához, mert az kisebb területen nagyobb jövedelmet biztosított. 1955 augusztusában a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola zöldségtermelési tanszéke tájfelvételezést készített. Tíz nagyobb termelési gócot állapítottak meg Gyulán és közvetlen környékén. Ebben az időben 320 termelő, 10 tsz és egy tangazdaság öntözött 490,8 kh-on (sajnos adataim nem jelölik meg külön a nagyüzemek eredményeit). Főbb terményeik vetésterülete kh-ban megadva a következő: paprika: 255,76, fejeskáposzta: 82,02, karfiol:

Scherer Ferenc, 1938. II. 419. Budapest Székesfőváros Statisztikai Közleményei. 1940. 24. 274 Budapest Székesfőváros Statisztikai Közleményei. 1944. 142–143. 275 Kovács Árpád, 1956. 25. 272 273



23,89 kelkáposzta: 13,44, hagyma: 11,55, paradicsom: 22,34, uborka: 11. (A felsorolt számadatok nem foglalják magukban a belterület kertészeteit.) Hajtatást kb. 50 000 ablak alatt közel 100 000 m2-nyi területen folytattak, a hajtatásnak nem alakultak ki gócai, a város és a határ legkülönbözőbb pontjain hajtattak. A hajtatási terület kb. 80%-a belső és közvetlenül a város mellett fekvő területekre esett. Néhány termelő 300–400 ablak alatt hajtatott, de a 200–300 ablakos kertészetek egyáltalán nem voltak ritkák. Az ekkorra kialakult termelési módszerek négy nagyobb csoportba sorolhatók (az ismertetés vázlatszerű, mivel a dolgozatnak nem célja a termelési technikák részletes bemutatása).

5.2.1. 1. A szántóföldi zöldségtermesztés Ezt művelik a legnagyobb mértékben. Melegágyakból, langyos ágyakból egyenesen a szabad földbe bakhátakra ültetik a palántákat. Előtte bőségesen trágyáznak műtrágyával meg istállótrágyával, közepes mélyszántást végeznek, fogasolnak, ágyakat alakítanak ki, bakhátakat készítenek. Tenyészidő alatt négyszer-ötször kapálnak, nyolcszor-tízszer öntöznek.

5.2.2. 2. Hajtatás vagy primőrtermesztés Trágyával fűtött melegágyban növekedik a palánta, amíg meg nem erősödik. A primőr zöldséget igen korán kezdik nevelni, és nem ültetik ki a palántákat, az első terméseket üveg alól szedik. A primőr sok és lelkiismeretes munkát kíván, fagyveszélyes éjszakákon az üvegeket le kell takarni szalmával vagy törekkel. A melegágyi deszkakeret, amit Gyulán ladiknak neveznek, eltér az országosan elterjedt szabványmérettől: 115 ´ 118 cm (országos méret: 125 ´ 150 cm). A gyulait könnyebb kezelni, nem kell mélyen belehajolni, a keretek bordái is vékonyabbak. Nem csapolva, hanem szeggel eresztik össze, mert így kevesebb fából kerül ki (1 m3 fából 58 db készül az országos 18-cal szemben). Ezek a helyi sajátosságok a kultúra belső fejlődésével jöttek létre, a feltalálók praktikusságra és gazdaságosságra törekedtek.

5.2.3. 3. Korai szántóföldi termesztés Lényege az, hogy a magvakat hamarabb vetik el a melegágyba. Néhányszor tűzdelik a palántákat, azaz más ágyakba szétültetve siettetik erősödésüket. A fagyveszély elmúltával azonnal szabad földbe kerülnek. Ez a módszer a hajtatás viszonylagos drágasága miatt jelentős. A gyulai kötöttebb, hideg talajokon azonban nem nagyon alkalmazható. Néhol kötetlenebb, laza, könnyebben felmelegedő talajokon folytatják.

5.2.4. 4. Őszi zöldséghajtatás Ősszel kezdenek el hajtatni, tél végére érik be a termés. Jelentősége Gyulán nem nagy, mert rengeteg munkát kíván, de nincs kereslete a piacon.276 A zöldségtermesztés fejlődésében a szocialista nagyüzemi gazdálkodás kizárólagossá válása hozott újabb változást. 1959-ben 280 kertész lett tsz-tag.277 A belterületi hajtatást pedig 1960 őszén a városi tisztiorvos indítványára eltiltották. Közegészségügyi okokat vettek figyelembe, ugyanis a hajtatáshoz, a melegágyak fűtéséhez istállótrágyát használtak. A rendelet nagy visszaesést okozott a primőrtermelésben, ezért másfél év múlva úgy módosították, hogy némelyik peremvárosrészben engedélyezték a hajtatást. Ezekben a városrészekben ma is intenzíven folyik, a belterületen pedig műanyag fóliával kísérleteznek a termelők. A műanyag fólia előnye az, hogy nem igényel trágyafűtést, nagy hátránya viszont, hogy anyaga nem tudja kellően helyettesíteni a melegágyi üveget, később érik be a termés. Akadnak olyan termelők is, akik inkább megfizetik a büntetést, de trágyával dolgoznak, mert számukra így is kifizetődő. A legutóbbi években azonban már azoknak is nehéz a trágyát beszerezni, akik nem belterületen gazdálkodnak. Az 1950-es években még bárki könnyen beszerezhette a szükséges trágyamennyiséget. A tanyákról, a gazdaságokból házhoz szállították, a parasztgazda örült, ha el tudta adni trágyafeleslegét. 250–300 üvegre 100–120 kocsi trágyát számítottak, ami változó árak mellett 5000–6000 forintjába került a termelőnek. A termelőszövetkezeti gazdaság általánossá válása óta azonban igen nagy a trágyahiány. A szövetkezetek ugyanis nem adnak el trágyát, a háztáji állatállomány trágyája pedig a háztáji gazdaság trágyázásához kell. Ezért a trágyafűtés helyett többen melegvizes fűtést alkalmaznak. A kazánház és a melegágyak alá fektetett eternitcső-hálózat 20–30 ezer forintos befektetése is hamar megtérül. A másik súlyos probléma: a gabonaszalma és a törek hiánya szintén az egyéni gazdaságok megszűntéből ered. Ezen egyelőre úgy segítenek, hogy 40–50 kilométereket utaznak, amíg találnak egy olyan termelőszövetkezetet, ahol még kaszával is arattak, és van eladó szalmájuk. Akadt olyan élelmes termelő is, aki 276 277

Kovács Árpád, 1956.; és az általunk lejegyzett szóbeli adatok. Békés megye mezőgazdaságának fejlődése. é. n. 124–134.



a helyi faipari kisipari szövetkezet fahulladékát (forgács és fűrészpor) felvásárolta, ragasztóanyaggal keverve, préselve szigetelő lapokat alakított ki, és ezekkel fedi melegágyait. Mindez azonban nehezíti és drágítja a termelést. Ezért többek szerint – bár dokumentálni nem tudjuk – annak súlya szükségszerűen egyre inkább a nagyüzemre tevődik át.

5.3. A nagyüzemi öntözés történetének vázlata A nagyüzemi öntözés Békés megyében ugyanabban az időben kezdődött, amikor az első bolgárkertészek megjelentek a tájon. 1885-ben öntöztek először egy 100 holdas rétet Gyomán. 1900-ban kezték építeni a fentebb említett békéscsabai öntözéses műrétet, amelynek megvalósítása központi (nem megyei, hanem országos) ösztönzésre történt.278 Ez az öntözött rét mintalétesítmény volt, külön szakirodalma van országos viszonylatban számottevő eredményeinek.279 A XX. század elején több helyen felismerik a Körösök vizének nagyüzemi hasznosíthatóságát. A szomszédos Bihar megye alföldi vidékein hasonló táji környezetben virágzó uradalmi zöldségkertészetek vannak.280 1909-ben a dobozi Wenckheim-uradalom rendez be öntöző gazdaságot. Jelentős a doboz-pósteleki Széchényi-birtokon kialakított 68 kh-as gyümölcsös (alma, körte, szilva), benne virág- és öntözött zöldségtermesztés is folyt. Ez a gazdaság azonban sohasem tudott megszilárdulni, rosszul volt megszervezve és 1930-ban csődbe jutott.281 Az öntözőtelepeket létesítő uradalmaknak aránylagosan sem kellett szembenézniük olyan mértékű tőkehiánnyal, mint a kisföldű vagy föld nélküli kertészeknek. Nagyobb eredményeket ért el és példát mutatott a kistermelőknek. Az 1930-as esztendőkre minden Körös menti nagygazdaságban létesült kisebb-nagyobb öntözött terület. Bennünket közelebbről a Gyulán alakult nagyüzemi kertészetek érdekelnek. A városi kertészet 1921-ben kezdte meg működését. 1924-ben két üvegház épült, 1926ban már 6 holdon öntöztek. Utaltunk rá, milyen nagy szerepet játszott a hajtatás megindításában Válint László főkertész. Maga a városi kertészet is serkentő hatással volt a zöldségtermelés technikájának fejlődésére. Idéztük, hogy az 1930-as évek nagy föllendülése idején a kutatóintézet és szakiskola terve mellett felmerült egy mintagazdaság létesítésének ötlete is. 1934–1935-ben ínségmunkával megépült a város költségén, a város birtokán a mintatelep. Először 24 kh-on működött, 1939-ben már 44 kh és 531 négyszögöl a területe. Gazdasági épületek és szolgálati lakás is épült a csatornahálózattal, zsilipekkel és hidakkal jól ellátott gazdaságban. 282 A telep már néhány évvel létesítése után kiemelkedő terméseredményeket hozott: a káposzta 285, a burgonya 144, a kukorica 45,5, a takarmányrépa 450 q-t termett holdanként.283 Ez a gazdaság lett az alapja 1945 után a gyulai kertészeti technikum mintagazdaságának. Ma [1967-ben – K. L.] kísérleteket nem folytat, célja a tanulóifjúság kertészeti gyakorlatát segíteni. A 1930-as évekig szórványos esetektől eltekintve (például a békéscsabai rét létesítése), amint láttuk, az öntözés ügye viszonylag csekély támogatást kapott a megyében. Az 1860-ban alakult „Békésvármegyei Gazdasági Egylet" működése első évtizedeiben különféle ipari növények népszerűsítésével (cukorrépa, dohány, indigó stb.), tenyészállatok beszerzésével, a munkáskérdésekkel foglalkozott. Inkább a mezőgazdaság hagyományos ágait támogatta, zöldségkertészettel kapcsolatos ténykedésének nincs nyoma. 284 Az 1930-as évek második felében átfogó igényű, nemzetgazdasági szempontokat fölvázoló, alföldi öntözési tervek készültek. Elkészítették a Kurcza- és Körös-völgy öntözőrendszerének általános tervét is.285 A tervezet elsősorban a nagyüzemi öntözést, sőt kiemelten a rétöntözést szolgálta, a kertészeti kisüzemek csak közvetve jöhettek számításba a csatornahálózat megépítésénél. A terv megvalósítása jó ütemben indult (pl. a békésszentandrási duzzasztó megépítése), de a háború hamarosan félbeszakította. Ezekben az években állították fel állami beruházással az ún. vitézi minta-öntözőtelepeket a Körös mentén Endrődőn (13 kh) és Békés-Ludamajorban (28 kh). A telepek politikai célzatosságuk mellett az öntözéses gazdálkodás modern módszereinek bemutatását is szolgálták. Tanyával, gazdasági épületekkel, szivattyúkkal látták el őket, főleg a rizs és a takarmánynövények termelésére ösztönözték gazdáikat. 286 Szintén állami (Országos Öntözésügyi Hivatal) támogatással létesültek „a körösvölgyi öntözőrendszer úttörő telepei" (1940ben 8, 1941-ben már 18 gazdaság). Tulajdonosaik vagy a társulatok, vagy kisebb úri birtokosok (jegyzők, megyei tisztviselők), illetve tehetősebb gazdák voltak. Az öntözött terület nagysága 10–40 kh között változott, Álbel Andor – Vincze Ferenc, 1963. 8. Gyárfás József, 1902; Röszler Károly – Floderer Sándor, 1915.; Surányi János, 1918. stb. 280 A körösszegi Csáky-uradalomban tököt 1000, káposztát 1400 és egyéb zöldségfélét 1000 kh-on termeltek. Borovszky Samu, 1901. 320. 281 Álbel Andor – Vincze Ferenc, 1963. 9. 282 BML Polgármesteri iratok. Gyula. „Műöntözött terület, Galbácskert". 283 Álbel Andor – Vincze Ferenc, 1963. 10. 284 Vö. Zlinszky István, 1896.; továbbá a Békésmegyei Gazdasági Egyesület értesítője. 1868-tól évenként. A Gazdasági Egyesület irattára éppúgy, mint a megyei Gazdasági Felügyelőségé és a Békés vármegyei Kertészeti Egyesületé vagy lappang, vagy elpusztult. 285 A Magyar Királyi Országos Öntözésügyi Hivatal 1938. évi jelentése. 1938. 20–22. 286 A Magyar Királyi Országos Öntözésügyi Hivatal 1941. évi jelentése. 1942. 182–186 278 279



legtöbben rizst termesztettek, vagy rétet öntöztek.287 Szintén ebben az időben létesített a Fekete-körösi Ármentesítő Társulat Sarkadon öntözési és talajtani laboratóriumot. Mindezek a nagyobb mezőgazdasági üzemek viszonylag kis területen értek el magas terméseredményeket, hatásuk nem lehetett széles körű, néhány éves működésük alatt nem bontakozhatott ki. Leginkább rétet, legelőt vagy takarmánynövényeket öntöztek, sokféle más növénnyel is kísérleteztek, de csak a rizstermesztés vált be. Zöldségtermeléssel ezek az üzemek keveset foglalkoztak. A második világháború azonban még ezeket a mérsékelt nagyüzemi eredményeket is tönkretette. Az öntözött területek nagysága összezsugorodott, az öntöző apparátus gondatlanság következtében hasznavehetetlenné vált.288 1945 után újjászervezték az öntözést Békés megyében. Ma itt található az egyetlen olyan országos intézmény, mely az öntözéses növénytermesztés fejlesztését hivatott tudományos kutatással elősegíteni, az 1950-ben alapított szarvasi Öntözéses és Rizstermesztési Kutatóintézet (ÖRKI). 1945 után néhány évig nem folyt nagyüzemi öntözés Gyulán. Az 1950-es évek elején megalakult első termelőszövetkezetek próbálkoztak szántóföldi öntözéses növénytermesztéssel, terméseredményeik azonban nem voltak versenyképesek a kisüzemiekkel szemben. A termelőszövetkezeti parasztok ugyanis nem rendelkeztek azzal a fejlett kisárutermelői tudattal, amellyel a kertészek kitűnő eredményeket értek el. A folyamatos és pontos munkát kívánó zöldségtermesztéshez elengedhetetlenül szükséges munkaszervezést és a megfelelő munkaerőt nem tudták biztosítani. Elképzeléseik hagyományos, korszerűtlen árutermelési tapasztalatokon alapultak, érthető, hogy a versenyt nem bírták. Primőrtermesztő kísérleteik hasonló bajokkal küszködtek, de talán még súlyosabb tünetekkel. A hajtatás a tenyészidő legnagyobb részében szinte éjjel-nappal odaadó, lelkiismeretes munkát követel, amit nem tudnak állandóan biztosítani. A monokultúrát a természeti csapások jobban veszélyeztetik, mint a hagyományos gazdálkodást, 289 az elhanyagolt, nem eléggé szakszerűen kezelt zöldségvetemények után nagy a ráfizetés. Gyula 1959-ben lett termelőszövetkezeti város. 1963-ban 4 tsz kb. 500 kh-on öntözött zöldségfélét. Nagyrészt szántóföldi, kisebb mennyiségben primőrtermelés is folyt.290 A felvázolt problémák ma is [1967-ben – K. L.] megvannak, de korántsem mutatkoznak olyan élesen, mint a szocialista nagyüzemi gazdálkodás kezdetén. Nem minden termelő lett tsz-tag, soknak csak valamelyik családtagja írta alá a belépési nyilatkozatot. Az iparba mentek dolgozni, többen pedig fölhagyva a szántóföldi termeléssel, kizárólag primőrrel kezdtek foglalkozni belső kertjeikben. Mindez érzékeny termelési, tapasztalat- és munkaerő-veszteséget jelentett a tsz-eknek. Az 1950-es évek végétől ismét megyeszerte szorgalmazzák az illetékes hatóságok az öntözéses gazdálkodást. 1961-re az állami gazdaságokban öntözött szántóterület 6629 kh-ra, a termelőszövetkezetekben 14 458 kh-ra emelkedett. (1959-ben 15 359, 1960-ban 17 354 kh volt, mindenfajta öntözött terület benne van az számadatokban.) Más megvilágításba kerülnek a számok, ha tudjuk, hogy 1961-ben az állami gazdaságok szántóterületének csak 7,6, a termelőszövetkezetekének pedig mindössze 2,8%-a van ellátva öntözőberendezéssel.291 A nagyüzemi öntözésnek, ezen belül a zöldségtermelésnek régi múltja és nem kétséges, hogy jövője van a megyében. Egyelőre azonban még sem Gyulán, sem a távolabbi környéken nem állandósultak azok a formák, amelyek biztosítani tudják a belterjes kultúra továbbvirágzását és fejlődését.

5.4. A zöldségtermesztés jelentősége és hatása az életmódra A zöldségtermesztés jelentős jövedelmet biztosít a kertészeknek. Néhány adattal igyekszünk ezt érzékeltetni. Legtöbb termelő jó üzletember módjára naplót vezet gazdaságáról. Ezek a naplók azonban nagyon nehezen hozzáférhetők, mivel üzleti titkokat tartalmaznak. 1950 előtti feljegyzéseket sehol nem találtam, évek folyamán elkallódtak, a későbbieket pedig nem engedték át közlésre. Sikerült megszereznem N. N. termelő paprika-, uborka- és salátaeladásából származó kétévi (1957–1958) bevételének adatait. Ezek az adatok azonban nem tükrözik pontosan az árakat és a jövedelmet. Ugyanis a termelő a szállítási költséget levonta az árból, viszont nem vonta le a termelés más kiadásait. Ugyanakkor jóval kisebb mennyiségben a helyi piacra néhány más zöldségfélét is (káposzta, paradicsom, retek stb.) termelt. Ezek külön jövedelmet képeznek, amit nem regisztrált. Elmondása szerint mindkét esztendő az átlagosnál jobban fizetett, az összes bevétel 130–135 ezer forint évente. A kiadások mintegy 50 000 forintot emésztettek fel szintén évente: adók, trágya, szalma, műszaki költségek, Uo. 187–189. Álbel Andor – Vincze Ferenc, 1963. 13. 289 Aujeszky László, 1939. 57. 290 A Gyulai Városi Tanács Mezőgazdasági Osztályának közlése. (Adatsorok hiányában nem tudom bemutatni a nagy- és kisüzem terméseredményeinek korrelációit.) 291 Tények és adatok Békés megye életéből. 1962. 36. 287 288



szállítások, munkabérek stb. számíthattak ide. Az állandó négy családi munkaerő mellett, sürgős munka esetén (szedés) 8–10 napszámos is dolgozott. A termesztés 300–320 négyszögölnyi területen folyt. Az 1957. évi terméseredmények és bevételek (ahol nincs minőségi osztály megjelölve, I. osztályú ár értendő):

Időpont

Minőségi osztály

Szedett mennyiség db Eladási ár Ft/db

Kovácsházi paprika

IV. 19.

12

2,50

IV. 26.

175

2,50

IV. 30.

520

2,10

V. 9.

1210

2,10

160

1,40

850

1,80

400

0,90

3075

1,44

1250

0,75

1425

1,60

260

1,00

3900

1,20

1155

0,55

3800

1,18

1560

0,65

3750

1,14

1375

0,65

4300

1,04

1375

0,55

II. V. 17. II. V. 24. II. V. 31. II. VI. 7. II. VI. 18. II. VI. 21. II. VI. 28. II.



VII. 5.

3210

0,70

1000

0,30

kg

Ft/kg

75

13,00

25

8,00

VII. 18.

26

10,00

VII. 23.

40

6,00

VII. 25.

55

6,10

VIII. 1.

30

5,00

II.

VII. 12. II.

Uborka közé ültetett fehér paprika

kg Ft/kg V. 17.

150

1,80

190

0,90

V. 24.

265

1,65

V. 31.

200

2,10

40

1,00

VI. 7.

230

1,60

VI. 14.

250

1,20

VI. 21.

1220

1,54

360

1,05

1300

1,55

415

0,96

2000

1,30

1080

0,65

II.

II.

II. VI. 28. II. VII. 5. II.



VII. 12.

125

15,00

39

10,00

VII. 18.

36

6,00

VIII. 1.

43

5,00

kg

Ft/fej

IV. 2.

1700

1,74

IV. 5.

1570

1,80

IV. 10.

790

1,50

350

0,80

kg

Ft/kg

IV. 10.

16

26,00

IV. 19.

101

26,00

IV. 25.

202

25,00

IV. 30.

148

19,00

V. 5.

156

17,00

V. 10.

99

18,00

V. 17.

125

16,00

V. 24.

150

10,00

V. 31.

99

12,50

VI. 1.

100

13,50

VI. 4.

85

11,50

II.

Saláta

II.

Uborka



VI. 21.

20

9,50

Az 1958. évi terméseredények és bevételek:

Kovácsházi paprika

db

Ft/db

175

2,50

50

2,00

200

1,80

50

1,30

230

2,20

1750

1,70

3385

1,90

625

0,95

7170

1,20

940

0,85

2250

1,45

II.

4600

0,95

III.

600

0,35

1525

1,55

1000

1,00

1225

1,55

1075

1,05

395

1,90

3830

1,50

V. 8. II. V. 15. II. V. 22. II. V. 29. II. VI. 6. II. VI. 13.

VI. 27. II. VII. 3. II. VI. 20. (osztályon felüli, válogatva)

II.



III.

1000

0,80

1070

1,45

II.

5970

1,00

III.

1280

0,50

245

1,45

II.

5250

0,90

III.

2480

0,50

820

1,30

II.

6440

0,60

III.

2650

0,30

250

0,65

kg

Ft/kg

II.

124

8,50

III.

60

4,50

VII. 24.

200

9,00

VII. 31.

200

7,25

VIII. 7.

110

4,30

VIII. 14.

80

3,10

db

Ft/db

V. 29.

150

2,70

VI. 6.

745

1,80

645

1,00

650

1,10

1310

1,00

VI. 27.

VII. 3.

VII. 10.

VII. 17.

Fehér paprika (uborka között)

II. VI. 13. II.



VI. 20.

760

2,20

875

1,60

1525

1,55

1000

1,00

1225

1,55

1077

1,05

1700

1,40

1300

0,70

kg

Ft/kg

50

13,50

31

8,50

VII. 24.

37

9,00

VII. 31.

40

7,25

Fej

Ft/fej

IV. 3.

1517

2,30

IV. 10.

1440

2,10

470

1,60

IV. 17.

260

2,20

II.

75

1,00

kg

Ft/kg

50

33,50

II. VI. 27. II. VII. 3. II. VII. 10. II.

VII. 17. II.

Saláta

II.

Uborka

IV. 29.



V. 5.

20

25,00

V. 8.

41

25,00

V. 12.

65

23,00

V. 15.

83

22,00

V. 22.

154

21,00

V. 29.

280

10,00

VI. 6.

170

11,00

VI. 13.

170

9,50

VI. 20.

128

8,50

VI. 27.

142

5,50

VII. 3.

75

3,80

VII. 10.

80

0,80

A számok jól mutatják a kínálat növekedésének és az árak esésének összefüggését. Sokat jelentett, ha legelsőnek jelentkezett valaki árujával. Például 1958 tavasza különösen jól sikerült ennek a termelőnek, mert a primőr uborkát a legelsők között vitte piacra. Néhány nap múlva már többen jelentkeztek, és saját töveiről is többet tudott szedni. Majd az árak még lejjebb szálltak, amikor a Pest környéki kertészek is megjelentek a pesti piacon (10–12 nap múlva). Végül beérett a szántóföldi uborka, az árak ekkor már egészen alacsonyak, de vége is van a primőrszezonnak, a melegágyi tövek kimerültek. Ugyanígy alakult a helyzet a paprikánál is. A fejessaláta kerül ki leghamarabb az üveg alól, helyébe rendszerint paprikát tesznek. A hamarább termő uborkát is kései paprikatövekkel vegyesen ültetik, mire az uborka beérik, a paprika kezd el teremni. A zöldpaprikát jól lehetett értékesíteni azokon a piacokon, amelyeken éghajlati, fekvésbeli sajátságok miatt igen későn jelent meg a friss zöldség. Amikor a fővárosi csarnokokat elárasztották a Pest környéki bolgárok, a gyulaiak a nagyobb haszon kedvéért a Dunántúlra szállítottak. Leginkább Zircet, Veszprémet a Balatonmelléket keresték fel 1962-ben, mert a közelebbi dunántúli városokat a bajai kertészek látták el primőrrel. Ezeken a helyeken még akkor is adhatták darabszámra a zöldpaprikát, amikor az Alföldön már néhány hete kilóra mérték. A gyulai primőrzöldségből állami felvásárlással évről évre exportra is jelentősebb mennyiség kerül. Elmondás szerint a fő exportpiacok Csehszlovákia és Németország voltak, újabban ismét szállítottak Angliába és Svédországba az állami vállalatok. Pontos adatok ugyan nem állnak rendelkezésünkre, de következtethetünk a termények mennyiségére, ha tudjuk, hogy hajtatási felület tekintetében Békés Pest megye után második helyen áll az országban. 1958-ban a megye 160 000 m2 hajtató ablakfelületéből 120 000 m2 Gyulán volt. Az első friss zöldséget a gyulaiak adják, a kedvező táji adottságok jóvoltából.292 Hajtatás mellett a szántóföldi zöldségtermelés is országos jelentőségű. A továbbfejlődés lehetőségei adottak, és a távlati fejlesztési tervekben szerepel is az öntözéses zöldségtermelés még fokozottabb kiterjesztése.293 A bemutatott adatok csak sejtetik a kertészkedés jövedelmezőségét. Az 1950-es évek első felében a 80–100 ezer forintos évi bevételek nem voltak ritkák a családi gazdaságokban. A szocialista nagyüzemi forma 1959. évi kizárólagosságra jutása után csökkentek a bevételek. A tagok háztáji üvegeinek számát 200-ban állapították 292 293

Békés megye mezőgazdaságának fejlődése. é. n. 124–130. Uo.



meg. A belterületen maradt egyéni kertészeket pedig az említett tisztiorvosi rendelet sújtotta, de így, korlátozott kisüzemi lehetőségekkel is sokan folytatják a hajtatást. A szántóföldi termelés a tsz-ek monopóliuma lett, míg a hajtatásban továbbra is fennáll bizonyos konkurencia. A gyulai termelők a kisvárosi társadalom külön rétegét alkotják. E réteg összetétele azonban nagyon változatos. Elmondtuk, hogy a főfoglalkozású zöldségkertészek legtöbbje agrárproletár vagy kisparaszt származású, a birtokos parasztok az 1930-as évektől kezdtek szántóföldi zöldségtermesztéssel és hajtatással foglalkozni, miután látták az eredményeket. 1945 után sok egyéb foglalkozású ember is kertészkedni kezdett, köztük gyári munkások, alkalmazottak, akik főfoglalkozásuk mellett kisebb számú üveg alatt termelnek. A sokszínű termelőrétegnek nincs egységes életmódja, kultúrája. Hagyományaik különfélék, viszont egyaránt jellemzi őket a közös, egységes zöldségtermesztő technika. A zöldségtermesztés és -hajtatás különleges munkamegosztást követel. Az év tavaszi és nyári felét szakadatlan szorgalmas munkában töltik, a másik felét már kisebb mezőgazdasági munkával és pihenéssel, javító, karbantartó foglalatossággal. Amíg egyéni gazdálkodás folyt, nem egy termelőnek volt állatállománya ellátására kisebb, saját kukorica- vagy burgonyaföldje (ritkábban gabonavetése), sokszor azonban csak bérleménye. A földvásárlás sosem volt elsőrendű törekvése a termelőnek. Az öntözőtechnika fejlődésével igyekeztek leginkább lépést tartani. Új motorok, csőberendezések, műanyagfólia, a legmodernebb mezőgazdasági és kertművelő szerszámok vásárlása megszokott dolog. Igen sok gondot fordítanak lakásukra, új, tágas házakban laknak, berendezésük modern, legtöbb családnál háztartási gépek is vannak. Öltözetük megegyezik a városi lakosságéval, az öregebb férfiak hordanak még ünnepi viseletként fekete ruhát fehér inggel, nyakkendő nélkül, fekete kemény szárú csizmával; az öregasszonyok pedig nagykendőt, bő szoknyát az idősebb parasztok viseletéhez hasonlóan. Motorkerékpárja vagy gépkocsija minden termelőcsaládnak van. A modern anyagi kultúrával megfér, hogy a főfoglalkozású termelők egy része (különösen az idősebbek) protestáns kisegyházak híve (például hetednapi adventisták, baptisták). Ezek szigorú erkölcsi szabályait igyekeznek pontosan betartani, és gyermekeiket is e szellemben nevelni. Nem járnak moziba, színházba, kulturális rendezvényekre, amennyire fölmérhető, kizárólag hitmélyítő iratokat olvasnak. Ezeknek a családoknak a helyzete társadalmilag többékevésbé elszigeteltként is leírható magánéleti szempontból, és összefügg korábbi történetükkel. Láthattuk, hogy a termelőcsaládok első nemzedéke egy-két holddal, vagy inkább föld nélkül kezdte a zöldségtermesztést. Vágyuk a paraszti jólét elérése volt, de erre a szintre emelkedve, sőt ezt túlhaladva, már nem tudtak beilleszkedni a hagyományos paraszti társadalomba. Kizárta innen őket fejlettebb kispolgári-kisárutermelői tudatuk és a hagyományos paraszti társadalom zárkózottsága egyaránt. Másfelől a megyeszékhely kispolgári rétegeihez vagy az alacsony létszámú ipari munkássághoz sem közelíthettek a társadalmi különbségek és életmódjuk alapjaiban mégiscsak paraszti jellege miatt. Ebben a helyzetben a kisebb, zárt vallási közösségekbe tömörülés védelmet, otthonosságot és a szigorú munkaerkölcs megerősítését jelentette.294 A 1930-as években kertészkedni kezdő birtokos parasztok és egyéb társadalmi eredetű kertészek életében a tradíciók, társadalmi előítéletek és ellentétek nem játszottak ennyire jelentős szerepet. Viszonylagos anyagi jólétük ellenére ők sem alkotnak állandó polgári értékrendű közösséget a kisváros társadalmi és kulturális életében. Tenyészidőben nem érnek rá, máskor pedig nem igénylik az alkalmait. Külön színt jelentenek az említett nem főfoglalkozású termelők, akik leginkább belső kertekben, kis méretekben jövedelemkiegészítésként kertészkednek. Őket csak másodsorban lehet a kertészek közé sorolni. Jelentőségük, termelésük társaikhoz képest kevésbé számottevő. Elsősorban a főfoglalkozásuk szerinti társadalmi csoporthoz tartoznak. Végső összegzésként megállapítható, hogy a fenntartások ellenére Gyula város egyik legértékesebb rétegét alkotják a zöldségkertészek. Szorgalmas, kitartó, állandóan kísérletező, vállalkozó szellemű emberek. Jövedelmüket tekintve a gyulai társadalom legtehetősebb rétege. Városuk hírét-nevét, messze földre eljuttatják, munkájuk országos jelentőségű.295

5.5. Statisztikák és jelentések A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája 1895. Budapest, 1897. Hasonló jelenség Magyarország más vidékein is megfigyelhető zöldségtermesztéssel foglalkozó csoportoknál. Vö. Sipos Zsuzsanna, 1959. 295 Ahol nem jelöltem meg forrásokat, ott a termelőkkel 1963–1964-ben folytatott beszélgetéseimre támaszkodom. Utólagosan (2003-ban) nem mulaszthatom el megjegyezni, hogy beszélgetőtársaimat az 1950-es évek elejétől kivétel nélkül személyesen, többeket közelről, családilag ismertem. Ennek ellenére – mint fentebb utaltam rá – folyamatosan elzárkóztak, ha gazdálkodásuk anyagi vonatkozásairól kérdeztem őket, pedig valószínűleg mind annyian számadásokat vezettek. Mindez nem kíván külön magyarázatot, alig egy-két esztendő telt el az erőszakos kollektivizálás után. Aki végül megmutatta följegyzéseit, nem engedte, hogy magammal vigyem lemásolás céljából, hanem hosszas kérlelésre helyben diktálta le belőlük a közölt adatokat, és természetesen névtelenséget kért. Néhány év múlva végleg elkerültem Gyuláról, a beszélgetőtársak életét nem vagy csupán távolról, esetlegesen követtem figyelemmel. Az idézett följegyzéseket tulajdonosuk halála után eltüzelték. 294



Alispáni jelentés az 1900. évi május havi közgyűlésre. Hivatalos Közlemények, 1900. (Békés megye hivatalos lapja.) A magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása. In Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 2. Budapest, 1904. A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. 2. rész. In Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 48. Budapest, 1913. Az 1920. évi népszámlálás. In Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 71. Budapest, 1920. Az 1930. évi népszámlálás. In Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 83. Budapest, 1932. Magyarország állatállománya, gazdasági gépfelszerelése és gyümölcsfa állománya 1935-ben. In Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 100. Budapest, 1936. Magyarország mezőgazdaságának főbb üzemi adatai 1935-ben. In Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 105. Budapest, 1937. A Magyar Királyi Országos Öntözésügyi Hivatal 1938. évi jelentése. Budapest, 1938. Budapest Székesfőváros Statisztikai Közlemények. 92/1. Piackutatási munkálatok. III. Budapest, 1940. A Magyar Királyi Országos Öntözésügyi Hivatal 1941. évi jelentése. Budapest, 1942. Budapest Székesfőváros Statisztikai Közleményei. 98/5. Piackutatási munkálatok. V. Budapest, 1944.

6. Egy tanyai gazdaság 1974-ben Eszköztár és életmód

6.1. Tipikus tanya – tipikus tanyaiak Tanulmányom célja bemutatni egy tanyát ma, 1974-ben. Lehetőség szerint számba venni annak eszköztárát, fölszerelését, épületeit; a történeti tanulmányokkal párhuzamosan a néprajz módszereivel megeleveníteni a tanyai világot, illetőleg megörökíteni a tanyai életmódot. Egyetlen kiválasztott objektumról lévén szó, mindenekelőtt válaszolni kell arra a kérdésre, lehet-e a bemutatandó tanya tipikus tanya, vagyis a mai tanyaformák közül melyik tekinthető a legtipikusabbnak, illetőleg melyik az, amelynek vizsgálata módot nyújt nemcsak a mai tanyai életmód bemutatására, hanem a múltbeli bizonyos fokú rekonstrukciójára is. Hasonló kérdések vonatkoznak a tanya lakóira. Nem közömbös, hogy milyen a világnézetük, beállítottságuk, mentalitásuk, anyagi helyzetük, milyen terveik vannak jövőjükre nézve stb. Életútjuk alakulása is sok fontos mai tényező szoros függvénye. Arról, hogy statisztikai módszerekkel válasszunk ki egy tanyát, amelyik leginkább képviseli az átlagot, ha az átlagot egyáltalán tipikusnak lehet nevezni, részletes fölmérések hiányában eleve le kellett mondanunk.296 Ehelyett a néprajzi tereptapasztalatokra és a szakirodalom tanulságaira támaszkodva a néprajzi gyűjtés szubjektív feltételeivel is számolva, kerestük meg a vizsgálatunk tárgyául szolgáló tanyát. Ennek a tanyának természetes módon éppúgy vannak sajátos adottságai, sőt az átlagostól merőben eltérő tulajdonságai, mint sok más hasonló objektumnak. Fő jellemzői azonban több tipológiával szembesítve tipikusnak vagy ahhoz közelítőnek mondhatók. Erdei Ferenc tanyatípusai egy bizonyos kort, a magyar tanyarendszer klasszikus korszakát rögzítik. Egymás mellé sorakoztatva csak látszólag mutatnak statikus állapotot, hiszen mindegyik típus nyitott, elsősorban a gazdálkodás változásai, mozgásai határozzák meg. Ezek a típusok annyira körültekintően és jól formalizáltak, olyan hatalmas tereptapasztalatra alapozottak, hogy a kutatás máig számol velük. Vizsgálatunk szempontjából is figyelemre méltó ez a tipológia, amely szerint tanulmányunk tárgya farmtanya.297 Finomabb meghatározás szerint „törpefarm". Lakói végleges letelepedési szándékkal élnek külterületen, de városi ház hiányában is Az utóbbi évek legátfogóbb szociológiai felmérése csupán a tanyák néhány százalékát érintette reprezentatív kiválasztás alapján. Kerék Mihály, 1970. 297 Erdei Ferenc, 1942. 148–149. 296



szoros kapcsolatot tartanak fenn az anyatelepüléssel, nemcsak az ügyintézés, a templomozás, a piacozás területén, hanem jövedelmük kiegészítésére rendszeresen végzett munkával is. Ezt a típust Erdei a tanyás tájak bemutatása során vizsgálatunk helyszínére, Gyulára találta jellemzőnek. 298 Az általunk vizsgált tanya jelenlegi helyzetét a termelőszövetkezeti gazdálkodás kizárólagossá válása határozta meg. Lakói nem városba költözéssel, nem foglalkozásuk megváltoztatásával válaszoltak az új helyzetre, hanem helyükön maradtak, és szinte teljes egészében megtartva a farmtanya felszerelését, épületeit, tovább folytatták régi életmódjukat. Sőt a megmaradt tanyatelken igyekeztek úgy berendezkedni, hogy önálló gazdálkodásuk néhány lényeges elemét, elsősorban a nagyobb arányú jószágnevelést folytathassák. Nem riadtak vissza a farmjelleg teljesebbé tételétől sem, ami esetükben a szomszédos szőlő és a kis darab szántó megvásárlását jelentette. Ez azonban mégsem meríti ki azt a típust, amelyet Romány Pál rendszerezésében kisüzemi tanyának nevez.299 A megélhetés hátterét a gazda a néhány évvel ezelőtti nyugdíjba meneteléig a nagyüzem adta, és lényegében ma is az adja a háztáji föld biztosításával még akkor is, ha a kevés nyugdíj miatt az önálló gazdálkodásnak nagy szerepe van a létfenntartásban. Ezért az általunk vizsgált tanya háztáji tanya, amely különben a Dél-Alföld tanyavilágának napjainkban legelterjedtebb típusa. 300 Gyulai viszonylatban is általánosnak mondható, mert azok, akik a város külterületén ma tanyán laknak, általában ezt a formát követik. Más típusok száma, például olyan tanyáké, amelyek lakói már nem a mezőgazdaságban dolgoznak, vagy azok, amelyeket nem lakásul, hanem gazdasági épületnek használnak, elenyésző. 301 A vizsgált tanya kiválasztásában fontos szerepet játszottak szubjektív adottságok és szempontok is. Az adatfelvételhez, ahhoz, hogy részletes leíráshoz jussunk, sok időre, gyakori, hosszabb ideig megismétlődő találkozásokra van szükség. Ma egyre nehezebb néprajzi gyűjtést végezni, ezúttal elsősorban nem a hagyományos kultúra elenyészésére gondolunk, hanem arra, hogy az élet témánk szempontjából fontos területeire, háztartásuknak, gazdálkodásuknak a titkaiba kevesen engednek bepillantást, még kevesebben nézik jó szemmel annak számbavételét. A hagyományos paraszti világ fölbomlásával párhuzamosan gyökeret vert az a polgári eredetű mentalitás, amely nemcsak furcsállja, hogy életéről, múltjáról faggatják, hanem elzárkózik előle. E probléma áthidalásához bizalomra volt szükség. Ezért esett választásom Gyulára, ahol gyermek- és diákkoromat töltöttem. Járatos lévén a tanyavilágban, kiválasztottam egy olyan családot, amelyet huszonöt éve közelebbről ismerek. Tanyájukon évről évre meglátogattam őket, ilyenformán a magam korábbi tapasztalatait és élményeimet is hasznosíthattam a vizsgálat során. A kiválasztásban az segített, hogy nyolc éven át kisebb megszakításokkal ugyan, de folyamatosan végeztem széles körű adatgyűjtést a hagyományszerű gyulai tanyás gazdálkodás tárgykörében, és múltját föltáró levéltári kutatást is folytattam. Így könnyebben fölmérhettem, mennyire általánosíthatók és tipikusak azok a jelenségek, amelyekkel a kiválasztott tanyán találkoztam. A tanya lakói – mint látni fogjuk – rövid időszakok kivételével nem laktak zárt településen. Kipróbálták a tanyai társadalom majd minden létformáját, kivéve a város–tanya kétlakiságában élő gazdákét. Agrárproletár származásuk ellenére igen erős a birtokosparaszti öntudatuk. Egyéni jellemzőik közé tartozik konzervatív beállítottságuk, ami leginkább a kisparaszti gazdálkodás kereteihez való ragaszkodásban nyilvánul meg. Ez a tulajdonság különben segített, hogy a jelen vizsgálatából kiindulva a korábbi szakaszokat is rekonstruálni lehessen. A konzervativizmus azonban nem a régihez mindenképpen ragaszkodó, az újat csak gyanúval fogadó maradiság. Fejlett kisárutermelői tudatuk nemhogy elutasította például a gazdaság és a háztartás gépesítését, hanem megvalósította azt. Elképzeléseikben élénken él, hogyan lehetne valamiféle „korszerű", „modern" kisparaszti gazdálkodást ma is folytatni. Szinte paradoxonként hat, és nem tipikus, hogy a tanya gazdája és felesége írástudatlan, pontosabban félanalfabéta, mert a nyomtatott betűt jól olvassák, azonban még a nevüket sem tudják leírni. 302 Az írástudatlanság elszigeteltséget jelent, de korántsem olyan mértékűt, mint gondolnánk. A világról alkotott képüket és tudásukat legkevésbé a folklór színezi, nincsenek gazdag szájhagyományaik. Fiatalabb koruk kommunikációs kapcsolatai, majd az utóbbi évek kiterjedt tömegkommunikációs rendszere megakadályozta, hogy az analfabétizmus éles választóvonal legyen köztük és iskolázott paraszti kortársaik között. Az az ingadozás például, ami egyfelől különféle, elsősorban politikai jellegű információkkal szembeni hitetlenségben, bizalmatlanságban mutatkozik meg, másfelől végletes hiszékenységben, nemcsak őket, de az egykori írástudó tanyai agrárproletárokat is jellemzi. A közgazdasági ismeretek alacsony színvonala, szinte teljes jogi tájékozatlanság, a jószág és a gabona értékmérő szerepének abszolutizálása, a földrajzi járatlanság (az asszony volt Budapesten is, a férfi egynapi kocsiútnál távolabb sosem járt Gyulától) stb. hasonló jelenségek. Történeti Erdei Ferenc, 1942. 176. Romány Pál, 1973. 41–42. 300 Romány Pál, 1973. 42–43. 301 Romány Pál, 1973. 43–48.: önellátó, átmeneti, kerti és átalakult tanyákat nevez meg mai típusként. 302 Kerék Mihály, 1970. 53–54.: a megvizsgált tanyai lakosságnak 1,3%-a volt analfabéta, az általános iskolánál magasabb végzettségűek száma pedig a 3%-ot sem haladta meg. 298 299



tudatuk nem az egyes történelmi események vagy személyek valamilyen ismeretéből, hanem a magyar történelemből különféle utakon (véletlenszerűen kézbe került könyvekből, lexikonkötetekből, újabban a helyben rendszeresen nézett televízióból) megismert bukások és győzelmek érzelmi alapon történő értékeléséből áll. Szorosan kapcsolódik ehhez az említett rétegöntudat, aminek központi tétele, hogy a parasztok, a kenyér és a hús megtermelői nélkül nem volna élet. S ha nehézségek voltak vagy lesznek az ország és világ élelmiszerellátásában, az a parasztság szorongatott helyzetével, illetőleg elmúlásával volt vagy lesz összefüggésben. 303 Végül egyáltalán nem az átlagoshoz közelíti a tanya lakóit gyermektelenségük. 304 Ez a tény korábban a munkaerő-szükséglet terén okozott problémákat. A nagyobb mezőgazdasági idénymunkákat nem tudták családi munkaerővel elvégezni, napszámost voltak kénytelenek foglalkoztatni, holott társadalmi helyzetükből ez egyáltalán nem szükségszerűen adódott.305

6.2. A tanyalakók életútja A tanyakérdés szociográfiai és néprajzi irodalma föltárta a tanyán lakó, a tanyás gazdálkodásban valamilyen módon részt vevő népesség társadalmi rétegeződését. Ismert tény, hogy a rétegek határai nem áthatolhatatlanok, sőt mindkét irányba tartó mozgás jellemzi a gazdagon differenciált tanyai parasztságot: el lehetett indulni a vagyonosodás, a birtokszerzés felé is, de még inkább le lehetett süllyedni, elveszíteni a földet, és a sajátról a más tanyájára szorulni. A szociográfiai és néprajzi leírások ritkán mutatják be, hogy a tanyai lakosság rétegei milyen egyéni sorsú emberekből tevődnek össze, többnyire általában szólnak a rétegek jellegzetes ismérveiről, a jellemző tendenciákról. Éppen ezért tanulságosnak és dokumentumértékűnek tartjuk az általunk vizsgált tanya tulajdonosának és feleségének életrajzát közreadni. Tesszük azért is, mert a tanyai lét több grádusát végigjáró életsorsuk – széles körű néprajzi gyűjtésünk tanulsága szerint – tipikus a gyulai tanyavilágban. De ha mindez nem volna így, akkor sem hagyhatnánk figyelmen kívül, hiszen a tanya kialakulása, mai állapota függvénye múltbeli elképzeléseiknek, törekvéseiknek és korábbi társadalmi helyzetüknek. Szabó Ferenc, a tanya mostani gazdája 1903-ban született Gyulán. Apja földtelen, házatlan agrárproletár volt. Ahogy ő mondta: béres. Ez a megnevezés azonban csak azt jelenti, hogy ha úgy adódott, béresnek, tehát állandó cselédnek is elszegődött, de valójában mindenfajta napszámosmunkát elvállalt, például rendszeresen járt kubikolni. Az ő apjának, Szabó Ferenc nagyapjának sem volt földje. Az anyai nagyapának viszont volt valamennyi szántója Gyula Szabatka nevű határrészén. Ennek sorsáról, mivel Szabó Ferenc őt már nem ismerte, édesanyja pedig nem örökölt, semmit sem tud. Az említett határrészen feküdtek 1848 előtt a magyar-gyulai jobbágyok telkei. Ebből következtethetünk arra, hogy az anyai ág eredetileg (a XIX. század első felében) úrbéres paraszt lehetett. A család társadalmi helyzetére és vagyoni állapotára jellemző, hogy Szabó Ferenc születésekor édesapja a várostól kb. 10 km-re tanyás volt az egyik távoli rokona tanyáján. Tanyást azok tartottak, akik valamilyen okból nem laktak a tanyájukon. Hogy az épület állagát megóvják, karbantartásáért kiadták lakásnak. A tanyást nem fűzte egyéb a gazdához, minthogy rendben tartotta és őrizte az épületet. Kevés Az általunk ismertetetthez sok vonásban hasonló képet fest a debreceni tanyavilág parasztjairól: Mocsár Gábor – Taar Ferenc, 1964. 94– 118. 304 „Legtöbb idős házaspár mellett segítség nincs, gyermekeik más területen dolgoznak és máshol élnek. Ezekre a tanyákra joggal elmondható, hogy legfeljebb örökösük van, de várományosuk már nincs" – állapítja meg összefoglalóan Romány Pál (1973. 52.). Negyven vagy akárcsak huszonöt évvel ezelőtt még valóban speciális esetek közé kellett volna sorolni a gyermektelen tanyai családot, ma már korántsincs így. 305 Monografikus tanyavizsgálatról a magunkéval párhuzamosan egyről tudunk. A szolnoki Damjanich Múzeum etnográfusai fogtak hozzá egy túrkevei tanya teljes berendezésének és felszerelésének regisztrálásához. Föltárják történetét, végigkísérik négy tanyalakó nemzedék életútját. Földolgozzák a tanyát mint üzemszervezeti egységet is. A több évig tartó munka első eredményeként 1974 őszén kb. 2800 tárgyat bemutató kiállítást rendeztek, amelynek vezetője tájékoztat a vállalkozás céljáról (Néprajzi kiállítások, 1974. 1–18.). – Ugyancsak muzeológiai munkán alapszik a nemzetközi szakirodalomban is páratlan átányi monografikus eszközvizsgálat, amely a hasonló kutatásoknak elsősorban példája lehet (Fél Edit – Hofer Tamás, 1974). – Lásd még: Fél Edit – Hofer Tamás, 1961. – Fél Edit – Hofer Tamás, 1963. – Fél Edit – Hofer Tamás, 1964.). A bizalmatlanság miatt és magunk szerény lehetőségeivel nem gondolhattunk megközelíthetően részletes fölmérésre sem. Pontos leltár helyett a legfontosabb tárgyak és a berendezés helyét, tanyai szerepét kívánjuk föltárni. – A dél-tiszántúli tanyák hagyományos földművelő eszközkészletét mutatja be a vásárhelyi pusztáról: Nagy Gyula, 1964. (Az egyes munkafolyamatokat leíró fejezetek mellett lásd különösen a IV–VI., XIII., XVIII–XXIX. és a XXII. táblát). – Tanulmányunk anyaggyűjtésének lezárása – 1975. március – után több olyan kutatás indult, amely állapotrajzunkhoz és elemzésükhöz hasonlóan igyekszik a hazai agrárgazdaság, a szociológia, a néprajz és az agrártörténetírás szempontjait és módszertani eredményeit együttesen érvényesíteni. Ezek közül a legnagyobb apparátussal dolgozó az MTA Néprajzi Kutató Csoport Társadalomnéprajzi Osztályának Zsombó községben végzett vizsgálata (1975–). A szegedi tanyavilágból nemrég kiszakadt tanyaközség lakossága ma is nagyobbrészt farmtanyákon él. Ez a tény sokban rokoníthatja a vizsgálat eredményeit a mi mikrokutatásunkkal. – Ugyancsak a szegedi tanyákat kutatja Juhász Antal újabb tanulmánya (Juhász Antal, 1975.). A tanyai parasztság tárgyi ellátottságának leltárszerű vizsgálata tanulmányunkhoz hasonló célt valósít meg pontos leltárokat adva közre. – Meg kell említenünk a hazai kutatások sorában Cris Hann, az oxfordi egyetem ösztöndíjasának 1976– 1977-ben Tázláron (Bács-Kiskun megye) végzett életmód- és struktúravizsgálatát. Tázlár Zsombóhoz hasonlóan friss alakulású, tanyákból összetevődő, homoki intenzív kultúrákkal foglalkozó község, ma is jelentős külterületi lakossággal. 303



állatot is nevelhetett, és oda járt dolgozni, ahova akart.306 Szabóék körülményei nem lehettek kedvezőek, mert az anyát a szülés idejének közeledtekor el kellett hozni a tanyáról. Harmadízigleni rokonai fogadták be a pásztorok, kubikosok, fuvarosok lakta gyulai Kisvároson, a település peremén. 307 Csupán addig maradtak ott, amíg az anya megerősödött. Utána visszamentek a tanyára. Az apa hamarosan mást gondolt, fölhagyott a különben is kényszerű átmeneti állapotnak tekintett tanyáskodással, és az ismét kínálkozó biztosabb megélhetést választotta: béresnek szegődött. Aki felfogadta, tizenegy élő gyermekével 160 hold saját és bérelt földön gazdálkodott. Annak a módos parasztnak a típusa volt, aki saját fiait is ugyanúgy hajszolta, mint kisbéreseit.308 Szabó Ferenc apját először saját tanyáján alkalmazta – a gyulai határ termékeny részén, Szentbenedeken –, de hamarosan átköltöztette egy másik, a városhoz közelebb eső tanyára, amit egy vaskereskedőtől („vasárostól") bérelt 90 holddal együtt. Szabó apja kommenciós béresként, azaz szerződésben megállapított pénzbérért és természetbeni juttatásokért gondozta a tanyán levő 10–15 „heverő marhá"-t és 4-6 ökröt. Segítségül egy 18-20 éves legénybéres szolgált a keze alatt.309 A család népes volt, hét felnőtt testvér (a nyolcadik kiskorában elhalt). Amint lehetett, munkába küldték a gyerekeket. Szabó Ferencet először nyolcéves korában, iskolavégzéstől iskolakezdésig „állította el" az édesanyja egy közeli tanyára, ahol libapásztorkodott, segédkezett a házi munkákban. Még két nyáron csinálta ugyanezt egy másik tanyán, miközben elvégezte a tanyai iskolában a négy osztályt. Az iskolavégzés azonban formális volt, mert év közben is gyakran maradt otthon valamilyen alkalmi munkán, és csak a nyomtatott betű olvasása maradt meg emlékezetében. Tízéves korában saját kommencióért – most már nem az anyja, hanem az apja – egy nagygazdához „cselédnek" vagy „kisbéresnek állította". Hamarosan a legkeményebb paraszti munkákba kellett beletanulnia. Nemcsak azért, mert munkaadói nem kímélték erejét, hanem a következő évben kitört a világháború. Azon a tanyán, ahol szolgált, éppen a cséplés megkezdésének napján kellett bevonulnia egyszerre a fiatal gazdának, a legénybéresnek, a gépésznek és a fogadott munkásoknak. Az öreg gazda kénytelen volt asszonyokkal, lányokkal és vele, aki még nem is kamaszodott, elkezdeni a halasztást nem tűrő cséplést. Az első világháború éveit kisbéresként dolgozta végig. Élete nagy eseményeként tartja számon, hogy 1919 tavaszán három hétig feküdt eszméletlenül spanyolnáthában. Fölépülvén nem ment vissza régi gazdájához. Ki is nőtt már a kisbéreskedésből, nem is volt többé kedve hozzá. Szülei ekkor egy időre ismét beköltöztek Gyulára, de csak a születésénél említett Kisvárosba, nem is saját, hanem bérelt házba. Apja a város legvagyonosabb német származású gazdájánál kanászként, egyik bátyja ugyanott parádés kocsisként, a másik ökörbéresként szolgált.310 Hívták őt is, de nem ment. 1919 nyarán részes aratóként kereste a kenyerét. Ezután másfél esztendeig egyik nagybátyja mellé szegődve napszámoskodott. Nem egyszerű napszámosság volt ez. Nagybátyja kontáriparosként jól értett az ács-, kőműves-, kőfaragó-mesterséghez, és iparengedély nélkül vállalt különféle építőmunkákat. Szabó Ferenc elsajátította tudását, ezermesterré vált mellette, aminek később gyakran, de leginkább saját tanyája építése és bővítése során vette nagy hasznát.311 Erdei Ferenc, 1942. 145–146.: a haszonbéres tanya egyik változataként írta le a tanyásságot. A cselédi sorból való kiemelkedés egyik állomásának tartja.; Kiss Lajos (1955. 107–109.) a hódmezővásárhelyi tanyavilág jellegzetes alakjaként mutatja be a kistanyást, aki a délalföldi tanyákon másutt, így Gyulán is föllelhető volt. 307 A tanyai emberek jellemzője, hogy azokon a határrészeken, ahol laktak, dolgoztak, sokat jártak, pontosan tudják, mikor melyik tanya kié volt. Tudásuk nem annyira az évszámok pontos ismeretében, hanem a sorrendiség és a nevek megjegyzésében tükröződik. A gazdákat és a tanyatulajdonosokat gyakran többes számban emlegetik. Például Szabó Ferenc azt mondta, hogy az ő születésekor édesapja a „Gógoknál volt tanyás", vagy „Csomósoknál voltam cseléd", „a Gurbulyok fuvaroztak, de tanyájuk is volt, gazdálkodtak". Épp ilyen általános az egyes szám is: „Apám K. Schriffertnél volt kondás", „hívtak Ámenthez, de nem mentem". A cselédkedés éveit legkönnyebben nevekben foglalja össze a visszaemlékező. Tanulmányunk számára az elbeszélésben állandóan előbukkanó regisztrálásának azonban nincs értelme, ezért elhagyjuk. 308 A szociográfiai irodalom gyakran „patriarchális"-nak nevezi a tanyás gazda és cselédei viszonyát arra utalva, hogy a gazda és a béres együtt dolgozik, esetenként együtt étkezik, rendszerint egymás közvetlen közelében él, továbbá a gazdák saját gyermekeiket is cselédként dolgoztatják. Erdei Ferenc úgy jellemzi ezt a helyzetet, hogy a parasztgazda béresével és legényfiával nem épp olyan jól, hanem egyformán rosszul bánik. Önmaga igényeit is leszorítja, nem az alkalmazottjáét emeli a magáéhoz. Erdei Ferenc, 1942. 138–140.; Darvas József az orosházi tanyavilágban mutatja be a patriarchális színezetű viszonyt, amely még a gazdasági teendőkbe is megengedi a beleszólást, sőt a verekedést is eltűri, azonban barátságot, szerelmet, túlzott bizalmat nem engedélyez (vö. még Darvas József, 1965. 59–61.). 309 A kisbéres, béres, öregbéres a tanyai proletárság legjellegzetesebb típusai. Sorsukat, munkájukat, életüket leghitelesebben Kiss Lajos (1955. 58–87.) mutatja be. – Gyűjtésünkből a hódmezővásárhelyihez szinte teljesen hasonló kép rajzolódott ki a gyulai tanyavilágban is. 310 Kiss Lajos a hódmezővásárhelyi „nehezen élők" közé sorolja a kocsibérest és a parádéskocsist. Kiss Lajos, 1955. 88–93., 95–98. 311 Kiss Lajos a bérességet megunt, városba letelepedő vagy oda készülődő katonaviselt embereknek mutatja be a napszámosokat. Hosszan és részletesen leírja azokat a munkákat, amelyeket leggyakrabban elvállalnak és végeznek. Hódmezővásárhelyen, akár az ugyancsak a déltiszántúli nagytájba tartozó Gyulán, dolgoztak képesítés nélküli mesteremberek, akik leginkább építőmunkákat végeztek: falrakó, kútásó, „tetéjverő" tevékenységet (Kiss Lajos, 1955. 136–162., 171–177.). – Orosházán az 1920-as években valóságos járvány ütött ki a béresek között, olyan sokan álltak inasnak idős fejjel, ami különben korábban nem volt szokás. Később a nagy világgazdasági válság idején ezek az iparosok többnyire visszaszorultak mezőgazdasági munkákra (Darvas József, 1965. 92–93.). 306



Apja időközben ismét önállósítani próbálta magát. Megint elhagyta a várost, és egy távoli határrészen 10 holdat bérelt tanyástul.17 A vele lakó nőtlen fiúgyermekei onnan jártak el napszámba. Közben Szabó Ferenc ismét béresnek szegődött, ezúttal először és utoljára vállalt munkát az akkor megközelítően 35 000 holdas gyulai határon kívül, a közeli Ókígyóson, egy uradalmi feles bérlőnél. Öt ló, három rúgott csikó, 20 szarvasmarha, 40 sertés, 30 juh volt a keze alatt, és reggel 3-tól este 9-ig szakadatlanul dolgoznia kellett. Mindezt az is tetézte, hogy a gazda „hajtószárral" (lószerszám, istráng) verte a béreseit. Nem töltötte ki az esztendőt. Hét hónap után otthagyta, visszament az apjához, és elhatározta, hogy többet „nem áll cselédnek". Folytatódott a napszámoskodás. A szülők közben kétszer is lakóhelyet cseréltek, majd a város nyugati szomszédságában levő Sándorhegyen béreltek a református tanítók illetményéből feles földet, amire azonnal tanyát építettek. Szabó Ferenc 1925-ben az egyik neves gyulai fuvarosvállalkozóhoz szegődött el. Ettől kezdve majdnem 20 évig fő foglalkozása a fuvarozás volt. Munkája kétféle típusú megrendelést elégített ki. Időnként leszerződött állandó és rendszeres szállítási feladatokra (pl. építkezési vállalkozókhoz, kórházhoz stb.). Emellett elfogadott legkülönbözőbb célú, kisebb alkalmi megbízásokat (terményszállítás, szántás stb.). 312 Feleségével, Göröngyi Erzsébettel fuvaroslegény korában ismerkedett meg egy lakodalomban. Mielőtt azonban házasságkötésükkel összefonódó sorsukat tovább követjük, vissza kell kanyarodnunk az ő élete első két évtizedének eseményeihez. Göröngyi Erzsébet a Gyulához közeli (légvonalban mintegy 20 km-re fekvő) Arad megyei községben, Erdőhegyen született 1910-ben.313 Apja ugyanott a grófi intéző kocsisa volt, később kubikra járt. Anyai nagyapja előbb a községgel szomszédos Gyulaváriban a falu gulyása volt, majd ő is kubikolt. A leendő vő és após egy helyen dolgoztak, innen adódott az ismeretség. Göröngyi Erzsébet anyja tizenöt éves korában ment férjhez, a kislány a házasságkötés utáni hetedik hónapban született. Végső soron ezzel kezdődött az a családi veszekedéssorozat, ami néhány év múlva a házastársak szétválásához vezetett. Az anyai nagyanya ugyanis „nagyon erős törvényű", szigorú erkölcsű asszony volt, aki „nem fogadta el" unokáját, azaz nem ismerte el törvényes leszármazottjának. Intrikával, rágalmazással szembefordította a szülőket, ami a kislány további sorsát is meghatározta. Az édesapa hamarosan bevonult, és elesett a világháborúban. Az anya még előbb férjhez ment, de rövidesen a mostohaapa is bevonult. Göröngyi Erzsébet csak fél évig járhatott iskolába, mert egyszer s mindenkorra kivették, hogy a kishúgára vigyázzon. A nagyszülőkre nem számíthattak, az anyának napszámba kellett mennie. A család a Békéscsabához tartozó és a gyulai határral szomszédos Póstelek pusztára költözött, ahol az apa a Széchenyi grófok majorságában már a világháború kitörése előtt kommenciós cseléd volt. Itt éltek előbb egy másik családdal egy szobában, majd külön helyiségben igen szűkös körülmények között. Amikor tizenkét éves lett, Göröngyi Erzsébetet Gyulára küldték szolgálni egy tisztviselőcsaládhoz. Kellett a kereset, hiszen hatan voltak testvérek. Ma is szerencsésnek tartja magát, mert gazdái – ahogy ő mondja – jól bántak vele. Megengedték például, hogy meglátogassa az időközben az anyai nagyszülőknél Romániában rekedt édes testvérhúgát, s amit a legnagyobb jótéteménynek tart, nyaranként rendszeresen elengedték részesaratni. Hirtelen nagyra nőtt, de erős testalkatú lány volt, úgyhogy igen korán, először tizenhárom éves korában vállalt marokszedést. Az 1931-ben házasságra lépő Szabó Ferenc és Göröngyi Erzsébet társadalmi helyzete majdnem azonos volt. A férj családja egy agrárváros parasztságának gazdaságaiban szolgált és napszámosmunkából élt, a feleségéé viszont a környező falvak és puszták uradalmaihoz kötődött. A férj társadalmi rétege sokkal jobban megőrizte a tradicionális paraszti életmódot, mint a feleségé, de a parasztok béresei szabadabbak, nyitottabbak, vállalkozóbb szelleműek voltak, míg az uradalmi cselédséget erősen kötötte „örökletes" foglalkozása. Más volt az üzemtípusa azoknak a gazdaságoknak, ahol dolgoztak, más a fölszereltsége is, de a társadalmi csoportokat is eltérő közösségi szokások jellemezték. Mégis ezek a különbségek sem házasságkötéskor, sem később nem váltak elválasztó vagy szembefordító tényezővé, mint ahogy például egy birtokos paraszt és egy cseléd ritka házasságát nemegyszer a társadalmi konfliktus terhe jellemezte. Mindketten teljesen nincstelenek voltak.314 A nagyszüleik

A feles tanyásnak vagy haszonbéresnek mint típusnak, illetőleg a feles tanyás alakjának a gyulai határra is érvényes pontos leírását lásd Erdei Ferenc, 1942. 144–145.; Kiss Lajos, 1955. 113–115. A tanyai cselédsorból való kiemelkedés egyik lehetőségét, gyakran inkább csak sikertelen kísérletét testesítették meg 312 Kiss Lajos szerint akkor lesz valaki fuvaros, „mikor a szögény parasztember megunja a béreskedést, tanyásságot..." (Kiss Lajos, 1955. 116.). Az írásában szereplő fuvarosnak azonban Szabó Ferenccel ellentétben nem sikerült meggyökeresednie új foglalkozásában. 313 Ma Chiºineu-Criº (Judeþul Arad), Románia. 314 Az uradalmi és a parasztcseléd jellemzését lásd Erdei Ferenc, 1941. 135–144. – A két társadalmi csoportot egymással összehasonlítva mutatja be Orosháza viszonylatában Darvas József. Kiemeli a tanyás béresek szabadabb szellemét, nagyobb vállalkozási kedvét, amely például a gyakori, legtöbbször évenkénti munkahely-változtatásban és a birtokos parasztok életmódjának kezdetleges utánzásában mutatkozik meg. Darvas József, 1965. 59–63. 17



még közel álltak ahhoz a hagyományos paraszti életformához, amit a szülők és ők már csak kívülről ismertek. A szülőknek sem volt ingatlantulajdonuk, a nagyszülők földjéről – mint láttuk – csak a homályos emlékezés tud. Annyira halvány volt ez az emlék, hogy a későbbi makacs földszerző törekvéseket már nosztalgikusan sem ösztönözte. Azok más forrásból táplálkoztak: a paraszti életformára törekvést nem visszakapaszkodásnak érezték, hanem fölfelé törekvésnek tartották. A példát gazdáik, illetőleg a birtokos parasztok rétege szolgáltatta, hiszen a paraszti létből való kicsúszás nem jelentett eltávolodást. Végső soron ezért találtuk még 1974-ben is tanyán, parasztként Szabóékat. A földbirtok hiánya, a paraszti tradíciók lazulása fiatal korukban mindkettőjüknek legelőször fölszabadulást hozott. Igaz, nem a korlátlan mozgást, csupán annyit, hogy nincsenek az örökölt földbirtokhoz kötve, ezáltal könnyebben emelkedhetnek olyan társadalmi rétegekbe, amelyek már nem földművelésből élnek. Szabó Ferenc két ízben kényszerült határozni élete további alakulásáról. Amikor a mesterségekben járatos nagybátyjától elvált, lemondott az iparossá válás lehetőségéről. Beszélgetéseink során egyik alkalommal így indokolta választását: „Szerettem a jószágot. Otthagytam a kőműves bátyámat, elmentem a lovakhoz és az ökrökhöz. Nekem mindig nagy élményem volt hozzájuk." Máskor azzal magyarázta a döntést, hogy egy kontártól nem szerezhetett szakmai bizonyítványt, amit pedig addig eltanult, az jóval több volt a parasztok és a cselédek átlagos építőmesteri tudásánál, és ő megelégedett enynyivel. Bizonyára motiválta a választást életkora (meghaladta már az inaskort) és elégtelen iskolázottsága is. A társadalmi emelkedés egyik ismert, sokak által jónak tartott útját zárta el maga előtt, viszont nem sokkal később szakított a családi hagyományként visszahúzó foglalkozással, a cselédkedéssel is. A kígyósi uradalom kapzsi feles bérlőjének brutalitása volt az utolsó döntő élmény, ami után az állatokkal foglalatoskodni szerető Szabó Ferenc elhatározta, hogy soha többet nem áll cselédnek. Visszaemlékezve elmondta, hogy ekkor még semmiféle konkrét elképzelése nem alakult ki jövőbeli foglalkozására nézve, pontosabban arról, miként szerez majd saját földet. 1923–1924-ben olyan nagy volt a munkanélküliség, hogy nem kapott részes aratást, kénytelen volt fél aratórészért marokszedőnek állni (a gyulai nyelvjárás „gyűjtő"-nek mondja), ami hagyományosan női munka. Nem élhetett a szülők nyakán. Ahhoz, hogy fuvaros legyen, szinte a véletlen adta az ötletet. A szomszédos földbérlő fuvaros volt, és hívta, hogy ad neki egy fogatot, álljon be hozzá. Kedvet kapott ehhez, bár sokára szokta meg a nehéz rakodásokat (kavicshányás, kubikolás), mégis folytatta. Két év telt el, míg – saját szava szerint – „rádöbbent", hogy minek járjon más kocsijával, lovával, mikor apjának is van. Elkérte, sőt az öreg szülőktől hamarosan „jussolta" is a három öreg lovat. Saját keresményéből kocsit csináltatott és önálló vállalkozó lett. „Nem szerettem én sose fuvarozni" – mondta, és hozzáfűzte, hogy mégis ebben találta meg legjobban a számítását. Annyit dolgozott, amennyit bírt, de nem függött senkitől sem. Göröngyi Erzsébet élete egyszerűbben alakult, nem került szembe olyan súlyos döntésekkel, mint a férje. Azzal, hogy városi cselédlány lett, élt a helyzetéből adódó szabadsággal, tudniillik parasztok gyermekeként ezt sokkal nehezebben tehette volna meg, ha egyáltalán gondol rá, mert nem illett. Ez a tény társadalmi emelkedést jelentett az uradalmi cselédnek még akkor is, ha gyermeklányként sem mulaszthatta el a részes aratást. Néhány év a polgárcsalád közvetlen közelében alapvetően befolyásolta életszemléletét, ízlését, magatartását. Sorsának alakulását persze mégis házassága döntötte el, hiszen férje életcéljaihoz és foglalkozásához igazodott. Tanulmányunknak nem célja számba venni azokat az általánosan és országosan jellemző okokat, amelyek a házaspár életútjának alakulását befolyásolták. Bizonyára ipari munkásokká lettek volna, ha jó megélhetést nyújtó ipari munkahelyeket létesítenek a városban. Feltehető, hogy a polgárosulás más lehetőségeivel próbálkoznak, ha azok – például az állami alkalmazás – elérhetők számukra. Nem vonzotta őket az 1930-as évek derekán Gyulán és környékén fölvirágzó öntözéses és primőr zöldségtermesztés sem. Szabó Ferenc fejében megfordult, hogy „termelő", azaz zöldségkertész lesz, hiszen látta, hogy legtöbbjük viszonylag rövid időn belül vagyonra tesz szert. Végül mégsem vállalta, nem volt kedvére való. Pedig a kertészek szinte kivétel nélkül mind a hozzá hasonló agrárproletárokból és nem a birtokos parasztság soraiból kerültek ki. 315 Ez az eset arra figyelmeztet, hogy a birtokos paraszttá válás elhatározásában, abban, hogy az 1931-ben összeházasodó földtelenek a tanyás gazdálkodásban látták jövőjüket, a nagyobb vállalkozókedv hiánya, a konzervatív beállítottság, azaz egyéni adottságok és szubjektív élmények éppúgy közrejátszhattak, mint az általános példa, ami azt mutatta, hogy az agrárnépesség túlnyomó többsége így gazdálkodik, vagy erre törekszik. Tanulságos Szabó Ferenc 1885 és 1909 között született testvéreinek sorsát is vázlatosan áttekinteni. 316 Teréz: béresemberhez ment feleségül, aki leghosszabb ideig a város önálló kezelésében levő gazdaságban dolgozott. 1945-ben kapott földet. Mindig tanyán lakott.

Kósa László, 1967. A testvérek életútjának bemutatásakor mellőzzük a pontos életrajzi adatokat (születési év, elhalálozás pontos név stb.). Részben azért, mert többen élnek, ahogy nagy számban leszármazottaik is, részben azért, mert Szabó Ferencék nem is tudták mindegyikük pontos adatait, az utánjárás pedig már meghaladta volna dolgozatunk tárgykörét. Témánk szempontjából legfontosabb életrajzi mozzanataikra azért utalunk, hogy még inkább éreztessük, igazoljuk Szabóék útjának „típus"-voltát. 315 316



Mária: béreshez ment férjhez, aki az első világháborúban megrokkant. Ilyen minőségben jutott 1920-ban földhöz és városi házhelyhez. Kis tanyát épített, bérletei voltak, többnyire fuvarozásból élt. Veronika: szolgált. Nem ment férjhez. Idős szüleit gondozta tanyájukon, majd a városban vett házat. János: beházasodott egy fuvaroscsaládba. Fuvaros lett, de bérelt földet is művelt rendszeresen. Mindkét világháborút megjárta, a másodikban súlyosan megsebesült. István: parasztgazdáknál béreskedett. Az első világháborúból hazajőve egy özvegy gazdaasszonnyal élt együtt és gazdálkodott. Később saját földet vett és megnősült. A második világháborút is megjárta. Ma tanyán él. Erzsébet: kétegyházi román napszámoshoz ment férjhez. Földosztással jutottak földhöz. Ma nyugdíjasok. Péter: sosem volt cseléd, sem béres. Fuvarozott. A szülők sándorhegyi tanyáján élt, zöldségkertészettel foglalkozott. A feleségével gondozták Veronika nénjét. Sem a testvérek, sem a sógorok pályája nem mutat nagy változatosságot. Kisebb-nagyobb eltérések adódnak néha, különleges tényező is előfordul (pl. rokkantsági föld). Nem is mindenki jutott el a birtokos paraszti lét fokára, és csak a zöldségtermesztéssel foglalkozó legifjabb testvér emelkedett túl rajta. Más képet mutat az asszony testvéreinek életútja. Ők azonban egy emberöltővel később, 1910 és 1934 között születtek. Nemcsak azért nem folytatták a szülők foglalkozását, mert uradalmi cselédek 1945 után nem lehettek. Már előbb döntöttek más foglalkozási ágak mellett. Ágnes: (Erzsébet egyetlen édestestvére, a többiek féltestvérek): a romániai Arad megyei Vadász községben élt parasztasszonyként. Ferenc: géplakatosnak tanult, ma a gerlai termelőszövetkezet (szomszéd község) szakmunkása. András: polgári iskolába járt, ma az áramszolgáltató vállalat díjbeszedője. (Rajtuk kívül két idősebb testvér fiatal korában betegségben, illetőleg a háborúban halt meg.) A két asszony számára feltétlenül társadalmi emelkedést jelentett gazdafeleségnek lenni. A jóval fiatalabb öccseik már kifejezetten nem paraszti foglalkozást választottak maguknak. Szabó Ferenc és felesége házasságkötésük után még egy évig a férj szüleinél éltek, majd a város közelében – a Siórét nevű határrészen – bérbe vettek egy kis tanyát. A hozzá tartozó 3 hold földön kezdtek el önállóan gazdálkodni. A bérleti díj akkor, 1932-ben évi 15 q búza volt.317 A bérbevétel már gyakorlati lépést jelentett a megválasztott úton. Megváltoztatta életformájukat, egészen napjainkig irányt szabott sorsuk alakulásának. Megszűnt a korábbi évekre jellemző gyakori foglalkozás- és munkahely-változtatás nyugtalan hullámzása. Az első évtizedben a következő szigorú munkamegosztásban dolgoztak: Szabó Ferenc a legfontosabb földművelő munkák kivételével, amikor csak tehette, télen-nyáron fuvarozott. Néha egész héten távol volt a tanyától, nagy idénymunkák idején ugyanis célszerűbbnek látszott ideiglenes szállást keresni a városban vagy – ha az időjárás engedte – a kocsiderékban aludni, mint napról napra hazahajtani a távoli tanyára. A gazdaságot tulajdonképpen az asszony vezette, illetőleg gondozta. Kezdettől az állattenyésztésre tették a hangsúlyt. Az első tehenet nem sokkal önállósodásuk után az asszony elaggott nagyapjától ajándékba kapták. Ez volt az alap, amivel elkezdtek gazdálkodni és kereskedni. Hogy miért az állattenyésztésre fordították a legnagyobb figyelmet, annak többnyire csak szubjektív indokát tudjuk adni: „A parasztéletet, meg a jószágnevelést nem adtam semmi pénzért (…) A tehén volt mindig a legjobb üzlet." Búzát általában annyit termesztettek, hogy a bérleti díjat kifizethessék, vagy a beadási kötelezettséget teljesíthessék, illetőleg a maguk kenyérszükségletét fedezzék. A kukoricát a fuvaroslovakkal és a sertésekkel etették föl. Burgonyát és kisebb kerti veteményeket konyhájuk szükségletére vetették. Kenderföldjük egyszer volt, amikor az 1950-es évek elején rendeletileg kötelezték erre őket. Különben növényi árut termelőszövetkezeti tagságuk előtt ritkábban vittek piacra. A fuvarozásra tartott két ló mellett mindig állt az istállóban két-három szarvasmarha is. Rendszeresen neveltek borjúkat és 10–20 süldőt. Tartottak egy vagy két kocát. A tanyai környezet különösen kedvezett a baromfinak, Szabóék hódmezővásárhelyi elnevezés szerint „kisárendás"-ok lettek. „Azokból a fiatalházas, szorgalmasabb családos emberek közül kerülnek ki, akik nem szeretik, hogy más keze-lába legyenek. Addig dolgoznak, disznóhízlalásból kuporgatnak, esetleg jussolnak szüleik után, míg a maguk gazdái lehetnek." Kiss Lajos, 1955. 119. 317



rendesen két-háromszáz volt belőle. Ezrével adták el a friss tojást, egy időben rendszeres szállítói voltak a megyei kórháznak. A szertejáró, kaparó tyúkok mellett néha pulykát is neveltek. Kacsát és libát csak azért ritkábban, mert a környéken nem volt állandó víz, tó vagy árok. Vásárra a megszokott módon maguk vitték a jószágot eladni, de általában a piacozást is maguk végezték, igyekeztek kikapcsolni a közvetítő nagykereskedőket, még inkább a kofákat. Inkább rászánták az időt, hogy maguk adhassák el a kisebb vásárlóknak a piacra vitt friss tojást és baromfit. Az első esztendőkben – kis területen gazdálkodván – saját maguk fedezték a munkaerő-szükségletet. De már ekkor is előfordult, hogy részes aratót fogadtak, mert Szabó Ferencet, bár aratási idő volt, nem engedte el egykét napra sem az az építési vállalkozó, akihez fuvarozni szerződött. Később egyre gyakrabbá vált, hogy a mezőgazdasági idénymunkákra, főleg a betakarításra (kukoricatörés, burgonyaásás) ők, akik nemrég még maguk is napszámosok voltak, napszámost fogadtak. A család gyermektelensége és a fuvarozás konjunktúrája késztette őket erre a lépésre. Később, mikor az asszony fiatalabb testvérei felnövekedtek, rendszeresen segítettek a gazdaságban. Gyakran kölcsönöztek vagy béreltek nagyobb mezőgazdasági gépeket, például kézi vetés helyett vetőgéppel vetettek. Cséplésre pedig a környék hat-nyolc kisebb parasztbirtokosa társult, és bércséplővel fogadott munkásokkal dolgoztatott. Szabó Ferenc ezeket a kölcsönöket többnyire fuvarozással viszonozta. Visszaemlékezése szerint az 1930-as és az 1940-es években a fuvarozás mindvégig jó keresetnek bizonyult: „Mindig több volt a munka, mint amennyit el tudtam vállalni." Minden kellék kikerült a gazdaságból. Az abrakot megtermelte, és csak parasztkocsival dolgozott, nem vásárolt lapos „stráfkocsit". Az intenzív fuvarozással 1934-ben hagyott föl, utána csak kisebb alkalmi szállításokat vállalt, elsősorban a környékbelieknek és az ismerősöknek. Ezeknek is inkább szántott, mint fuvarozott. „Megerősödtem egy kicsit, földet vettem. Inkább a földdel kezdtem el foglalkozni, meg a jószággal" – emlékezett vissza. Közben ugyanis 1935-ben elhagyták első bérletüket, a szűk kis tanyát, amelyben a nagy istállóból leválasztott szobácska, apró konyha és kamra volt csak. Átköltöztek a szomszédos határrészbe, Bicerére, ahol a mai lakóhelyüktől mintegy 50 m-re béreltek tanyát. A lakásért és a hozzá tartozó 8 hold 100 négyszögölért évi 45 q búza bért fizettek. 1938 tavaszán vásárolták az első darab saját földet, egy bánomot,318 a gyulai határ távoli, a tanyájuktól mintegy 10 km-re eső részén. Két év múlva alkalmi vételként adódott a következő földvásárlás a tanyától 4 km-re, jól megközelíthető részen egy fél járandó.319 Ehhez azonban Szabó Ferencnek kölcsönt kellett fölvennie a helybeli takarékpénztártól, amit határidőre pontosan törlesztett is. Takarékos, gyűjtő-gyarapító tevékenységében egy szerencsés körülmény is segítette, aminek ma sem tudja magyarázatát adni, az, hogy nem volt katona. 1939-ben besorozták, be is vált, de csupán 1944 kora őszén, a front közeledtekor egy-egy napos polgári védelmi munkákra hívták be. Felmentést sosem kért. Bár gyermektelen volt, nem őt, hanem idősebb és fiatalabb családos testvéreit és sógorát hívták be katonának.

1. ábra - Szabó Ferenc és Göröngyi Erzsébet gyulai (Békés megye) tanyájuk udvarán

A bánom a gyulai határ sajátos népi földmértékegysége. 1 bánom = 28 lánc, 1 lánc = 100 négyszögöl. A bánomok csak a határ egy bizonyos Bánomnak nevezett részén feküdtek. Ezt a lapos, mélyen fekvő területet a Fehér- és a Fekete-Körös fogja közre. A feltehetően pontos népetimológia szerint bánhatta, aki itt kapott földet. Árvízmentessé csupán az 1850-es évek nagy szabályozó munkálatai után vált, de utóbb is többször elborította a Körös. A mértékegységet a XX. században hivatalosan már nem használták. Feltehetően az ármentesítést követő többszöri uradalmi parcellázások egyikének emlékét őrzi. Élesen elválik a sokáig használt többi területmértéktől: 1 magyar hold = 12 lánc, 1 kishold = 11 lánc, 1 kataszteri hold = 16 lánc. 319 1 járandó = 17 lánc = 1700 négyszögöl. Akár a bánom, a gyulai határban használt nem hivatalos földmértékegység. A bánomokkal ellentétben a határ XIX. század előtt is művelt, magasabban fekvő, ármentes részén használják. Feltehetően az 1858. évi tagosításkor és legelőelkülönítéskor keletkezett, amikor a város legelőit azonnal felosztotta a birtokos parasztok és a házas zsellérek között. Vö. Scherer Ferenc, 1938. II. 86–88. 318



6.3. A tanya épületei, eszköztára, berendezése A házaspár elgondolása az volt, hogy előbb elegendő földet szereznek, csak azután saját tanyát. Szabó Ferenc 1945-ben nem igényelt földet, bár tehette volna. Hívásra elment ugyan a földigénylő bizottság elé, de kijelentette, hogy neki „nem kell úgy" (…) „amit vettem, azt hagyjátok meg, oszt hagyjatok békén". Tanyavásárlásra, vizsgált objektumunk megvásárlására (külterületi címe: Gyula,

2. ábra - A tanyaépület elölnézetben az ivóvizet szolgáló gémeskúttal



Bicere 5. sz.) végül 1952-ben kerítettek sort. De ezután sem állottak meg birtokuk gyarapításában, még 1957ben is vásároltak korábban szerzett bánomi földjeik közelében. Sőt 1970-ben, a tanya mellett kis szőlőt és szántót (10 lánc = 1000 négyszögöl) is megvásárolták. Közben 1959-ben, amikor termelőszövetkezeti tagok lettek, 8 holdat és 1425 négyszögölt vittek be a közös gazdaságba. Térjünk vissza a tanyavásárláshoz! Az a tanya, amelyet már majdnem 20 éve béreltek, ettől mindössze 50 mnyire átellenben, a dűlőút másik oldalán állt. Gazdája eladósodott, betegeskedő, öreg korára városba húzódott parasztember volt, akit kuláknak nyilvánítottak. Gyermekei már nem vállalták a paraszti életformát, az épületet nem használta senki. A vétel tehát közvetlenül adódott, jóllehet számos meggondolás azt sugallta volna, hogy ha tanyát vesznek és építenek, akkor a határ másik felében levő földjeiken telepedjenek le. De akár a városba is beköltözhettek volna, hiszen földjeik többségét a városon keresztül lehetett csak megközelíteni, az év nagyobbik felében keresztüljártak rajta. A megszokás, a környezet kedvelése és az olcsó alkalmi vétel azonban erősebb tényezőnek bizonyult. A tanyához eredetileg 3 hold föld tartozott,

3. ábra - A tanya istállója



de a vétel idejére örökség és eladás folytán már csak egy maradt. Az alacsony, nádfedeles, lakhatatlan épületet „éppen százéves"-nek mondta a tulajdonosa. Építésének idejét ma már nehéz pontosan megállapítani. A gyulai határban a XVIII. század második harmadában jelentek meg a külterületi építmények. A II. József korabeli katonai fölmérés térképlapjain már több tucat szállás látható a határ délnyugati–nyugati felén, a város belterületénél magasabban fekvő úrbéres földeken és legelők közt. A határ kisebbik, ellenkező oldalán (kelet– északkelet) ekkor még nyoma sincs határbeli épületeknek. Nemcsak a korabeli földbirtokviszonyok magyarázzák ezt a helyzetet, hanem a földrajzi állapot is. A tanyátlan rész ugyanis ekkor még a Körösök ártere, amit ha nem is évenként, de rendszeresen elöntött a víz, nagy mocsarak, lápok, tavak tarkították. Magasabban fekvő részeit erdők, legelők, kaszálók borították. Szabóék tanyája az egykori áradásos területen fekszik, légvonalban kb. 400 m-nyire a Fehér-Körös kanyargó középkori medrétől. Ezt a vízfolyást az 1855–1857-es nagyszabású vízmentesítési munkák tették veszélytelenné, amikor a Körös fő ágának távolabb a várostól új széles medret ástak, a régi meder pedig egyszerűen csatornává vált.

4. ábra - A góré. Alatta disznóól



A hajdani vízjárta területeken az 1859. évi nagy árvíz után kezdődött el a tanyaépítkezés.320 Az épület anyaga és alaprajza is ezt a feltevést támasztja alá. Lakhatatlan lévén, le kellett bontani, azaz át kellett építeni, mert az 1950-es években az illetékes hatóságok már nem adtak engedélyt új külterületi lakóépület emeléséhez. Ehelyett azt az utasítást kapták Szabóék, hogy ha teljesen új falat húznak, új tetőt ácsolnak, azt csak a lebontott tanya változatlan alaprajzának épen hagyásával tehetik.321 A régi tanya vertfalát roskatag volta ellenére csak úgy tudták lerombolni, hogy nagy darabokban ledöntötték, és a földön próbálták

5. ábra - Disznóólak a tanyán

Balogh István, 1961b. 8., 17.; Barabás Jenő, 1964. 30.; Balogh István, 1965b. 439. A II. József korabeli fölmérésre vonatkozólag a birtokomban levő, eredetiről készült fénymásolatot használtam. 321 A földosztás utáni öt-hat évben 75 000 új tanya épült. Bár a szocialista nagyüzemi gazdálkodás perspektívája hamarosan megkérdőjelezte jövőjüket, gyors eltűnésükre sem volt reális lehetőség. Erdei Ferenc éppen Szabóék tanyaépítő tervei idején fogalmazta a tanyarendszer új helyzetéről, jövőjéről, a tanyák újszerű használatáról szóló gondolatait Erdei Ferenc, 1951. 141–145.; Vö. még Romány Pál 1973. 29–32. 320



csákánnyal szétverni. Amit nem sikerült, azt mellé ásott gödörbe temették. 322 A falat a régi építők beléje döngölt „rőzsével", kökényággal, fűzfagallyal erősítették.323 Korábbi néprajzi adatgyűjtéseim során a határ legközvetlenebbül árvízveszélyes részén bukkantam ennél archaikusabb falazási technikára is. A tetőt a ház sarkai és közbe levert Y-ágas fák tartották. Ezek mellé és közé döngölték a falat. A víz – amint ezt legutóbb az 1966. évi árvíz alkalmával látni lehetett – kimosta a falat, de nem roskadt le a tető.324 Az új tanya falai valóban a régi alaprajzát követték, de egy-másfél méterrel szélesebbre és hosszabbra épültek. Szabó Ferenc maga tervezte meg, és egy kőműves és ácsmester segítségével maga építette fel

6. ábra - Kukoricaszárkúpok a tanya mögött

A XIX. század második felében és a XX. század első részében a Közép- és Dél-Tiszántúl népi építészetének, ezen belül a tanyaépítésnek jellegzetessége volt a vertfal. A vályogot, illetőleg a vályogtégla rétegezést újabbnak mondja a szakirodalom. Banner János, 1911. 135.; Györffy István, 1942b. 81–82. – Barabás Jenő, 1965. 92. 323 Györffy István (1942b. 81–82.) a szomszédos Bihar megyéből ismeri ezt a falerősítési módot. 324 A vesszőfonatra tapasztott vagy oszlopok közé sárgombócokból készített fal a Tiszántúl árvízveszélyes területein még a századfordulón jól ismert volt. Banner János, 1911. 135.; Györffy István, 1942b. 81–82. 322



Tervrajzot nem csinált, méréseket nem végzett.325 Irányított és dolgozott. Az előző tanyának csak döngölt alapja volt, ennek szabályszerű alapot ástak, a falat egy sor tégla, egy sor vályog váltogatásával húzták föl. A fedélszéket, amely durván megmunkált – bizonyára a Körösön leúsztatott – „erdélyi fá"-ból készült, és szarufáskakasüléses megoldású volt, széklábas formára cserélték ki. A mestergerenda a mennyezet bevakolásával felkerült a padlásra, a keresztgerendák eltűntek a szem elől. A tetőn a nádborítást cserép váltotta föl. Az eredeti lekontyolt forma helyett, oromfal nélküli, elöl csapott sátortetőt alakítottak ki. A régi tanyának nem volt tornáca, csupán a kinyúló tetőszél alatti tapasztott sárpadka, az eresz nyújtott menedéket a fal mellett. Ennek helyére padlástalan, enyhén lejtő tető alá, széles, üveges folyosó épült, amelynek bejárata nem elöl vagy oldalt, hanem hátul, a végén van. Az alaprajz – bár a méretek nagyobbodtak – nem változott.

7. ábra - Udvarrészlet disznóóllal

Ebben az időben Gyulán, a város belterületén az új családi házak már a később országszerte általánossá vált, nagyjából négyzet alapú formára, sátortetősre épültek. A tanyai építkezés azonban – mint egy nagykunsági példa is tanúsítja – hosszabb ideig egyszerűbb beosztású maradt. A tanyaközpontban is a régi épületeket utánzó téglalap alakú, hosszúkás formájú lakóházakat emeltek: Dankó Imre, 1955. 475–477. 325



A szoba két ablaka a tanya előtti térségre, egy kis legelőre, a „gyep"-re nézett. Tisztaszoba, az 1930-as években vásárolt, rendelésre asztalosmunkával készült szobabútort tartják benne. A korabeli kisváros jellegzetes polgári ízlésének stílusát, a provinciális szecesszió utolsó hullámát őrzi. A hagyományos parasztbútorhoz semmilyen formában sincs köze. A szoba berendezése sem tradicionális, nem követi azt a sarkos formát, amit még az 1950es években is nemritkán meg lehetett találni a gyulai parasztházakban és tanyákon. A kettős családi ágy a bejárattól jobbra, fejével a falhoz támaszkodva áll. Vele szemben, ugyancsak a falnál, két nagy ruhásszekrény, köztük állótükör, öltözködőasztalkával, az ágyak lábánál kis kerek asztal, két félkör alakú támlával ellátott székkel. Mindkét ágy feje mellett éjjeliszekrény foglal helyet. A döngölt-tapasztott agyag földet linóleum borítja és szőnyegek takarják. Az ablakot függöny fedi, kívül zöld szúnyogháló védi télen-nyáron. A falakon családi fényképek és „aranymondások" (nagybetűvel nyomtatott, táblaformára fölragasztott bibliai idézetek) függenek, az ágyterítőt és a bútorokat csipkék és kristályváza díszíti.

8. ábra - Favágóhely a tanyaudvaron a tűzi- és épületfarakás mellett



Ha ritkán szállóvendég jött a házhoz, valamelyik szomszéd helységbeli vagy romániai rokon, az ebben a szobában aludt. A helyiség azonban sokkal inkább a raktár funkcióját tölti be, mint a szobáét. Itt fordulnak meg mind a háziak, mind a látogatók legkevesebbszer. A ház legbelső része, a lakott szobán keresztül lehet megközelíteni, ezért tárolóhelye a féltettebb ingóságoknak és értékeknek. Jóllehet csak a szomszédos szobát fűtik, ebben még kályha sincs, hőmérséklete télen-nyáron viszonylag keveset ingadozik, fagymentes, és helyet ad olyan élelmiszereknek, amelyek a külső kamrában különben tönkremennének. A bejárattól jobbra eső falon nagy, lábon álló polc, „stelázsi" húzódik. Gyümölcsbefőtteket, lekvárokat, sűrített paradicsomot, savanyúságot tart rajta a háziasszony. Mellette egy nagy zsákban az étkezéshez folyamatosan fogyasztott burgonya áll. Az ablakok alatt kosarakban a friss, eladásra szánt tojások kaptak helyet. Nyáron a földre terített szőnyegpapíron az illatos batulalmát szikkasztják. A szekrények melletti sarokban, egy nagy üvegben a saját főzésű gyümölcspálinkát tartják. A munkaruha kivételével a szekrényekben található a házaspár teljes ruhatára, asztali textíliái és nem használatos ágyneműje. A tisztaszoba – mint már utaltunk rá – a másik, a lakott szobából nyílik. Ez a helyiség a régi tanyában szabadkéményes konyha volt. A hátsó falra támaszkodó kémény sátorszerűen borult a konyhára. Alatta a fal mellett padkák sorakoztak, ide nyílott a szobai búboskemence szája. 326 Az új tanyában már nem építettek szobai kemencét. Az udvaron kapott helyet, de azt is lebontották a termelőszövetkezetbe lépés után, mert nem sütöttek otthon, rátértek a bolti kenyér fogyasztására. A régi konyha helyét eleve szobának rendezték be. Ma télen-nyáron a házaspár hálóhelyéül szolgál. Itt fogadják vendégeiket, itt áll a televízió is. Berendezése nem egységes. Nagyobb részét az 1950-es évekből származó puhafa bútor teszi ki. Közepütt áll az asztal, körülötte négy támlátlan szék (hokedli) színes (zöld-fehér), asztalos által készített. Szemben a bejárattal a fal melletti üveges konyhaszekrény a féltettebb edények, fűszerek, levelek, iratok, néhány könyv tárolóhelye. A két fekvőhely az átellenes sarkokban van elhelyezve, az egyik karos, kárpitozatlan heverő, a másik régimódi támlás ágy. A heverő végében található padláda törülközők, abroszok tartója. Mellette áll a varrógép. A bejárattól jobbra helyezték el az állványra szerelt televíziós készüléket, amely akár az asztal mellől ülve, akár ágyban fekve kényelmesen nézhető. A helyiséget korszerű széntüzelésű kályha fűti, földjét szintén linóleum és szőnyegek borítják. Az ajtókra áttetsző függönyök vannak fölerősítve, a másik szobába nyíló ajtót keretként veszi körül a függöny. A falon nagy tükör és falvédők függenek.

326

Gyula környéki települések búboskemencéit, szobakéményes konyháját írja le és rajzukat közli: Gunda Béla, 1935a. 15–21.



A lakószobából a folyosóra lépünk ki. Ez üvegezett, mozaiklap padlós, lefüggönyözött, az egész tanyaház hosszában végignyúló zárt helyiség. Felső végében, amelyet mennyezetről leeresztett függönnyel választott le a háziasszony, néhány üres doboz található, a televízió és a mosógép évek óta ki nem dobott és el nem használt keménypapír dobozai. Maga a mosógép is itt áll, mert a nagymosás itt szokott lezajlani. Mellette egy kis polc télen a hűtőszekrény szerepét tölti be. Kenyeret, szalonnát, húsféléket tartanak rajta. A szobaajtó melletti asztal tavasztól őszig az étkezés leggyakoribb helye, de itt szokott vasalni is a gazdasszony. Az ajtó melletti fogason tartják a belépéskor levetett munkaruhákat. A folyosóról nyílik a lakószobával szomszédos helyiség, ami a régi tanyában kamra volt, az újban konyhának épült. Berendezése az előbbi két helyiségből kiszorult bútordarabokból áll: takaréktűzhely, ágy, kétajtós ruhaszekrény, asztal két székkel. Az épület elkészülte után egy ideig valóban konyha volt, de a nyári konyha elkészülte után egyre ritkábban használták. Később, ideiglenesen, az asszony egyik öccse lakta feleségével. Ma lakatlan, nem fűtik. Nincs funkciója.327 Innen nyílik a bejárattól jobbra a tulajdonképpeni kamra. Keskeny helyiség, amelyet még szűkebbé tesz a tornácról nyíló, benne húzódó padlásfeljárat. A régi tanyában nem volt, a nagyobbítással, illetőleg a régi tanya kamrájából való leválasztással nyerték. A fő helyen, szemben a bejárati fal mellett, ászokra fektetve különböző nagyságú boroshordók állnak (215, 217, 96, 28 literesek). A mennyezetbe erősített kampókon rúd lóg, amire füstölt kolbász, sonka, szalonna van akasztva. Néhány fali polcon különböző kisebb és kényesebb iparos szerszámok sorakoznak: kalapácsok, reszelők, vasfűrészek, satu, szorító, franciakulcsok, szögesdobozok, az ezermester gazda gyakran használt eszközei. A kamra azonban sosem volt műhely, keskeny, szűk belvilága erre nem tette alkalmassá. Amíg a szőlővásárlás miatt nem helyezték ide a hordókat, addig a folyosón és a tisztaszobában tárolt élelem nagy részét itt, az eredetileg éléskamrának épített helyiségben tárolták. A folyosóról nyílik a padlásfeljáró is, amely a ház végében van. A padlás az egyéni gazdálkodás idején elsősorban gabonatárolásra szolgált. Ezért állandóan tisztán tartották, letapasztották, leseperték. Ma fontos munkahely. Itt van felszerelve a kukoricamorzsoló és -darálógép, amit a villany bevezetése óta elektromos áram hajt. A lakóhelyiségekhez tartozik a nyári konyha vagy kiskonyha, ahol az alváson kívül minden évszakban a legtöbbet tartózkodnak. Télen-nyáron egyaránt az ülve végzett házi munkák, a munkaközi pihenők, az emberi eledel és az állati táplálék elkészítésének helye. A lakóházzal szemben, az udvar másik oldalán helyezkedik el. Néhány méter hosszú, téglából kirakott járda köti össze a folyosó végén nyíló ajtóval. Egyszerű, igénytelen külsejű épület. Teljes egészében Szabó Ferenc kezemunkája. A nyílászáró szerkezeteket a régi tanyából építette be, a falat egyedül a gazda rakta, tetőszerkezetét maga ácsolta és cserepezte. Bútorzata régi és kopott, olyan darabokból áll, ami „ócská"-nak, sehol másutt nem használhatónak minősült: egy almárium, amelyben a naponta szükséges főző- és étkezési edényeket tartják. Mellette egy alacsony, a felnőtt ember térdéig érő asztal és két támlás szék. A szemközti sarokban két zsámoly (sámli), meg egy mosdó. A legnagyobb helyet a legfontosabb bútordarab, a téglából rakott, sárból tapasztott beépített tűzhely („sparhet") foglalja el. Ha otthon vannak, kora reggeltől késő délutánig ég benne a tűz. Vaslapján állandóan rajta áll a melegvizes fazék. Ott fő az étel és melegszik a moslék. Mellette van a helye a két kisebb tüzelős kasnak. A nyári konyha kimeszelt falát boltban kapható színes papírfalvédők díszítik A falba vert szögeken munkaruhák, illetőleg szita, tálak „vajling" lógnak. Két szög között kifeszített drót a mosogató- és törlőrongyok szárítására szolgál. Az egyik sarok a fejősajtár állandó helye. Az ajtót és az ablakot áttetsző függöny takarja. A padló vegyes, színes mozaiklappal van kikövezve. A falon, a villanykapcsoló mellé földelt konnektort is beszereltek, a gazdaasszony itt is szokott mosni a mosógéppel. A tanya másik igen fontos munkahelyét, az istállót, a lakóház végéhez építették. Tetőzete azonban alacsonyabb és nincs olyan széles. Ezen a helyen a tanya újjáépítése óta áll. Előbb a mostanira és a lakóházra merőlegesen, az udvar bejáratával szemközt a disznóólak helyén épült, de a tanya megvételekor már félig összedűlt, használhatatlan állapotban volt. A XIX–XX. század fordulója táján még állt a gyulai határ nyugati részén, távol a várostól néhány olyan tanya, amelynek egy fedél alatt mindössze két helyisége volt. A nagyobbik az istálló, a kisebbik a lakóhelyiség. Az udvarról előbb az istállóba, onnan a másik helyiségbe lehetett lépni. Fejlettebb változatában már mindkettőnek volt udvarra nyíló ajtaja, de az udvarra lépés nélkül is lehetett egy közbeeső ajtón át közlekedni. A

A szoba – konyha – kamra felosztású tanyaépület a XIX–XX. század fordulójára általánossá vált a Dél-Tiszántúlon. A Gyulához közel eső Orosháza példája jól tanúsítja ezt. Barabás Jenő, 1965. 95–103. 327



tanyaépületek bővülése, alaprajzi változása során az istállót teljesen elválasztották a szaporodó lakóhelyiségektől és kamráktól.328 A két világháború között már általában külön, a lakóházra merőlegesen épült az udvar hátsó felében. Szabóék két racionális indokkal magyarázták, hogy az általánostól eltérő módon a ház végéhez építették az istállót. Meg akartak takarítani egy tűzfalat, és közelebb, a lakás egyetlen kijáratához mindössze 2–3 m-re hozták az istálló bejáratát. Bármi gond van a jószággal, a lehető legközelebb legyen. Az istálló erős, jól karbantartott, vályogfalú épület. Közepütt kétszárnyú ajtaja van, jobbról és balról egy-egy kis ablak adja a fényt. Lepadlásolt, mestergerendáját középütt vaskos oszlop támasztja alá. Egész berendezése mutatja, hogy állandóan használt helyiség. Raktározási célt alig – csupán idényjelleggel – szolgál. Eredetileg két, egymással szimmetrikus részre oszlott, balról a tehenek, jobbról a lovak jászla és állása volt. Csak a jobb oldali állás és jászol maradt meg, de nem a lovak, hanem a tehenek számára. Dolgozatom anyagának gyűjtése idején három tehén állt a jászolhoz kötve, kettő közben megellett. 329 A borjakat alkalmi jászolhoz, ideiglenesen a bejárattal szemközti fal mellé kötötte ki a gazda. Balról, a tehenek korábbi helyén két régi lisztesládában takarmányozásra szánt apró és vágott burgonya, mellette deszkafallal elkerítve burgundi répa és széna van fölhalmozva. Szabó Ferenc csak télen tart nagyobb mennyiségű takarmányt az istállóban, elsősorban kényelmi szempontból, hogy ne kelljen messziről hordozni. Ezenkívül a burgonya és a répa itt állandó hőmérsékleten a fagytól is védve van. Korábban mindkettőt az udvaron ásott veremben tárolta. Fiatalkorában ugyanis olyan tanyákon szolgált, amelyek néhány méterrel magasabb térszinten feküdtek, és a veremben tárolás az udvaron megszokott volt. Itt azonban többször följött a talajvíz a veremben, ezért betemette. Az istállóban tartott eszközök mind az állatok ellátását szolgálják. A burgundi répa mellett áll a répazúzó, a falhoz támasztva a burgonya és a répa hányásához használt gombos villa, továbbá még három vasvilla és egy lapát az almozáshoz és a trágyahányáshoz. Az ajtó mellett sorakozik öt horganyzott bádogvödör és két locsoló: az itatás, etetés, takarítás eszközei. A falba vert szegeken szíjak, madzagok, drótok lógnak. Használatból kivont vagy kimaradt szerszám alig akadt: csak a mestergerenda fölé dugva egy törött ágú gombos villa és egy ottfelejtett rozsdás lóvakaró. Az istálló északi falához támaszkodik a szín. Három oldalról vályogfalú, padlástalan, féltetős épület. Negyedik oldalát, a homlokzatát most fehérre meszelt lécfal alkotja. Amíg azonban Szabó Ferenc fuvarozott, lóval, kocsival járt, elöl nyitott kocsiszín volt. Ma szinte teljes egészében raktározásra szolgál. A hátsó fal mellett jelentős nagyságú, a helyiségnek majdnem a felét lefoglaló hely van elkerítve kőszén számára. Előtte gondosan rendbe rakva, begyújtáshoz előkészített, fölvágott hasábfa tornyosul. Télen a szobát, ahol alszanak, ezzel fűtik. (Főzéshez a nyári konyhában kukoricacsutkát, kórószárat, hulladékfát tüzelnek el.) Jobbra négy üres hordó áll a földön. Szabó Ferenc alkalmilag vásárolta, de még nem volt szükség a használatukra. Az ellenkező oldalon, a falhoz támasztva áll két kerékpár, a házaspár legfontosabb közlekedési eszköze. Kora tavasztól késő őszig, ha van rá mód, télen is, a legnagyobb sár és víz idejét kivéve állandóan használják.330 Különleges rendeltetésüket mutatja a hátsó kerék mellé szerelt tejeskanna-hordó abroncs. Minden reggel kerékpáron viszik a tejet a begyűjtőbe. A sarokban találhatók a háztáji gazdaságban használt legfontosabb kézi földművelő szerszámok: két ásó, három kapa, egy lapát, két gereblye. Mindegyikőjüknek megvan a saját szerszáma. Mellettük, a sarokba támasztva, meghatározatlan rendeltetésű rudak, nyársak, kisebb oszlopnak való fák. A gazda tartaléknak tette félre. A szín számos olyan eszköz raktára, amelyeket Szabó Ferenc már valószínűleg sosem fog eredeti rendeltetésük szerint használni, de „talán jó lesz valamire", például sűrű ágú, nehéz kavicshányó villa, a fuvaros rakodásánál nélkülözhetetlen szerszám, kocsimagasító deszkák, rudak, gúzsok, láncok. A szín azonban nemcsak állandó, hanem átmeneti raktár is. 1974 őszének végén például helyet adott az egyik szomszédtól kölcsönkért szőlőprésnek, meg egy szintén visszaszállításra váró butángáz-palacknak is. A falba vert szögeken és a mezőgazdasági eszközök mellett található két kisebb kosár a tűzifa hordására; fűrész, karóverő kalapács, nagybalta, fejsze, kaszakalapács és üllő, vasalások, drótkötegek. Egy használt csizmaszárból készített bőrtarisznya tele van többnyire rozsdás nagy szegekkel, amelyek általában bontáskor, átalakításkor kerültek ki az épületekből, de még ismét fölhasználhatók. Ez a gyűjtemény nem lomtár, ahogy a felületes szemlélőnek tetszhet, állandóan fogy és nő, változik az állaga, kevés darabja van, amire a gazda ne mondana egy Az 1960-as évek második felében már nem sikerült pontosan rekonstruálni a gyulai határban egykor álló, archaikus állattartó tanyák képét, tüzelőberendezését, de a szakirodalom korábban pontosan, részletesen leírta a szomszédos vidékekről. Gunda Béla, 1933. 79–80.; Vargha László, 1940. 19–46.; Miskolczy László – Vargha László, 1943. XXIX–XXXVII. 329 A szarvasmarha-tartás ma kiemelkedő jelentőségű a tanyai gazdálkodásban. Mértéke vidékenként változik a kedvező vagy kedvezőtlen feltételektől függően. Az 1960-as évek végén a dél-alföldi tanyák 60%-ában volt szarvasmarha. Kerék Mihály – Halmos Béla, 1968. 74. 330 Az 1960-as évek végén megvizsgált dél-alföldi tanyák közt csak minden tizedikből hiányzott a kerékpár, de egynegyedében 2-3 is volt. Kerék Mihály – Halmos Béla, 1968. 101. 328



esetleges felhasználási módot. Az anyaggyűjtés nem valamiféle szenvedély, nagyon is racionális elképzelésen alapulva a ház körüli mestermunka, a házi javítómunka szükségleteit elégíti ki. A szín azonban a sok szerszám és fogyó anyag ellenére sem műhely. Akár a belső kamra, szűk volna ilyen célra. De nincs is rá szükség, mert a Szabó Ferenc által végzett munkák többnyire helyhez kötött javítások, bővítések: például épület, ól, kerékpár, régebben a kocsi karbantartása. A gazdasági udvar hátsó részében a deszkából ácsolt árnyékszék mellett, szemben a trágyadombbal áll még egy szín. Egyszerű építmény: négy oszlopon, nádból kötött padlástalan nyeregtető. Három oldalát a havazás és a becsapó eső elleni védekezés céljából kukoricaszár-kévékkel rakták körül. Eredetileg a tehenek nyári állása volt, nyári jászollal. Ma a használatból teljesen kivont, kevésbé féltett eszközök tárolóhelye. Szabó Ferenc egyéni gazdálkodásának virágkorában két kocsit használt. Az egyikkel, az erősebb, alaposabban megvasalt járművel a nehéz fuvarokat bonyolította le, a másikkal, a könnyebb alkotásúval „jött-ment", azaz piacra járt, közlekedett. A fuvarozó kocsi darabjaira szedve, a könnyebb használható, ép állapotban áll a szín alatt. Mellettük egy szétszedett henger, amelyet csak néhány évig használtak ebben a gazdaságban, mert a termelőszövetkezetbe lépés előtt nem sokkal vásárolta kéz alól Szabó Ferenc. A színben látható még egy repedt, fából kivájt fateknő, cigány háziiparos munkája. Eredetileg mosásra használták, eddig azért kerülte el a föltüzelést, mert a ház falának tapasztásához szükséges sarat gyúrták benne. A kocsi oldalához van támasztva egy kubikos „tajicska". Földmunkán kívül apróbb termények, például burgonya kisebb távra történő szállítását, utóbb trágyahordást is végeztek vele. Más, használatból kivont nagyobb mezőgazdasági szerszámok – egy eke, két ekekapa (az egyikre láncmeghajtású kukoricaszóró van szerelve), egy eketalyiga, amit az ekéhez és az ekekapákhoz egyaránt használt Szabó Ferenc, valamint két-két pár fogasborona – a kukoricagóré mögött, a disznóólnak elkerített udvar kerítése mellett rozsdásodnak. A tanyatelket keresztben kettéosztó nagyobbik disznóól, az említett régi istálló helyén a többi épületre merőleges vonalban helyezkedik el. Cserépfedelű, háromrekeszes deszkaépítmény. Egy rekesz mindenkor a kocáé, a másik kettő a süldőké. A másik disznóól az udvar elején a bejárati kapu mellett közvetlenül jobbra helyezkedik el a deszkából és lécekből épített góré alatt. Ez kétrészes deszkaépítmény süldőknek. 331 Mind az ólakat, mind a górét Szabó Ferenc segítség nélkül, maga emelte. A gazdasági épületek sorában meg kell még említeni a nyári konyha hátsó, az udvarral ellentétes falához féltetővel támaszkodó tyúkházat vagy tyúkólat,332 illetőleg a nyári konyhával egy fedél alatt levő füstölőt. A füstölő fölött van a nyári konyha padlásának följárata. Ezen a padláson ősztől tavaszig az öntözéshez nem használt csöveket és két kaszát tárol a gazda, néhány ép deszkaszál társaságában. A füstölő mellett áll a kutyaház vagy kutyaól, amely két házőrzőnek ad lakást. Az épületek bemutatása után rátérünk a tanyatelek és környezete leírására. 333 A téglalap alakú tanyatelek pontosan 1600 négyszögöl (1 katasztrális hold helyi mértékegység szerint 16 lánc). Csupán egy része, a belső udvar, amelyiken az épületek állnak, van könnyű drótkerítéssel bekerítve. A kerítettség az utóbbi 30–40 esztendőben, ha nem is kizárólagosnak, de általánosnak mondható a gyulai tanyákon. Viszont a XX. század elején – egybehangzó emlékezet szerint – éppen a kerítetlenség volt a jellemző. Először a farmtanyákat kezdték bekeríteni, a kis- és nagygazdatanyák álltak legtovább bekerítetlenül. Szabóék tanyatelkének belső része több kisebb udvarra oszlik. A régi tanya egyáltalán nem volt bekerítve, a mostani beosztás teljesen az ő elgondolásuk szerint alakult ki.334 A lakóépület homlokzata, valamint a folyosó előtt virágoskert húzódik, amelyet a disznók és a tyúkok elől drótkerítés véd. A folyosó melletti virágoskertet az asszony ültette. Más tanyákon ugyan sosem foglalkozott ilyesmivel, de mivel városon sokat látott, és szereti a virágot, magának is létesített. Többnyire egynyári virágok nyílnak benne (például „menyecskerózsa", viola), de van évelő is, a „krizantém". A homlokzat előtti szabálytalan alakú kertet később a gazda kerítette le a gyepből, azért, hogy az ablak alá ne tudjanak idegenek odaállni és leskelődni. Két fenyőfát is ültetett bele. Az 1960-as évek végén végzett szociográfiai felmérés szerint a dél-alföldi tanyáknak csupán 20%-ából hiányzott a sertés, és 40%-ában nem tartottak anyakocát. Kerék Mihály – Halmos Béla, 1968. 79–80. 332 A hagyományos és nagy jelentőségű dél-tiszántúli tanyai baromfinevelésre vö. Nagy Gyula, 1968. 104–140. 333 A dél-alföldi tanyák épületei a tanyás gazdálkodás virágkorában csoportos udvart alkottak, amelyen az istálló a lakóháztól külön, rendszerint arra merőlegesen az udvar tengelyében helyezkedett el. Barabás Jenő, 1965. 102–103.; Nagy Gyula, 1968. I., VII., XIV. tábla.; Juhász Antal, 1974. 284–305 334 A kerítettség a belterjesedés jele. Jól megmutatkozik például a szegedi tanyák – amelyeket már Erdei Ferenc is „túlfejlődött tanyák"-nak nevezett – és a szomszédos dél-tiszántúli tanyavidék különbözőségében: Juhász Antal, 1974. 279–282. 331



A tanyaudvarra könnyű kiskapun, valamint kétszárnyas nagykapun lehet bejutni. Az első udvart, amelyen az árnyékszék, a kocsiszín és a tyúkól kivételével minden épület áll, teljes egészében kerítés és kapuk veszik körül, míg a hátsó részt csupán átjárható, élő sövény határolja, de az is csak a dűlőút és a szomszédos tanyatelek felől. Gyomtalan, gondozott terület, amelyen azonban a tyúkoknak éppen úgy lehet szemezgetni, kapirgálni, mint a virágoskert kivételével a tanya bármely részén. A telek bejáratától a házbejáratig, onnan a nyári konyhához, az istállóhoz és az ólakhoz kövezett járda visz. Elsősorban az udvari közlekedés sarától óvja a lakást, hiszen a telekről kilépve véget ér, a tanya pedig a legközelebbi kövesúttól, a gyula–békéscsabai országúttól több mint egy km földútra van. Az első udvart száraz időben, főleg nyáron, hetente legalább egyszer leseprik, télen a havat a járdákról eltakarítják. Ugyanezt a hátsó részen sosem teszik. Az első udvaron, a nyári konyha mellett, ölbe és csomóba rakva áll a tűzifa. Részben vásárolt tüzelő, részben a ház körül kivágott akác- és gyümölcsfák darabjai, gallyai. Körülötte favágó tuskók, favágó kecskeláb: ez a tűzifa aprításának állandó helye. Az összerakott fához gerendák, oszlopok, fatörzsek vannak hozzátámasztva, olyanok, amelyek esetleg még épületfaként számba jöhetnek. A szabad ég alatti raktározás helye a hátsó udvar. A disznóól mögötti „ganédomb" körül helyezkednek el ősztől tavaszig a kukoricakévékből rakott kúpok, amelyeket tüzelőnek és takarmányozásra használnak. Mögöttük széna- és szalmaboglya áll. Mióta nincs gabonavetése, Szabó Ferenc vásárolja az alomnak való szalmát. A szénát korábban is, akár sok hasonló társa, vásárolt, bérelt kaszálókról szerezte be. Saját kaszáló híján a gyulai parasztok „partot, vasútárkát, töltést vettek", azaz a Körös gátjának és a vasúti töltéseknek kaszálható részeit bérelték. A nyári konyha és a góré mögött külön kis elkerített hely van a tyúkoknak, illetőleg a disznóknak, ahol föltúrhatják a földet és hentereghetnek a pocsolyában. A tanya előtt terül el a szabálytalan négyszög alakú gyep, egy kis darab dús, erős füvű legelő, amelyet régebben a kocsibejáróhoz vezető keréknyomok, ma már csak a kitaposott gyalogösvény szűkít meg. A gyep elengedhetetlen tartozéka a gyulai tanyáknak. Tanya nem is képzelhető el gyep nélkül. A tehenet és a hízót, az anyakocát szokták ide kipányvázni. Ma legelőbért kell fizetni érte a termelőszövetkezetnek. 335 A gyepen található öreg, terebélyes körtefa mellett – melyet százévesnek mondanak – áll a tanya gémeskútja egy beton itatóvályúval. Ez a kút szolgáltatja az ivóvizet. Van egy másik kút is a telek túlsó oldalán, a laposabb részen, amelyben esős időben és tavasszal annyira följön a tiszta víz, hogy lehajolva vödörrel lehet belőle merni. Ezért ilyenkor innen hordanak az állatok itatására. A tanyatelekhez tartozik, hozzá közvetlenül kapcsolódik a gyümölcsös. Néhány sor fa (meggy, barack, szilva, alma, cseresznye), de ebből csak két sor biztosan termő, a másik kettő mélyebben fekszik, gyakran vízben áll a gyökere, ha a közeli régi Körös-mederben feljön a vadvíz. Ezt a két sort több ízben megújította már Szabó Ferenc. Igen büszke arra, hogy befásította a tanyaudvart és környékét, mert amikor megvásárolták, mindössze négy fa állt a telken, két akác és két körte. Ma a gyümölcsösön kívül több tucat akácfa szegélyezi a tanyatelket. A régi gyulai tanyák egyik jellegzetessége volt, hogy fa alig nőtt mellettük, gyümölcsfa pedig még 40–50 éve is csak elvétve akadt. Szabó Ferenc különösen a termelőszövetkezetbe lépés után (1959) kapott kedvet a gyümölcstermesztéshez. Ekkor határozta el a tanyaföld fásítását. Szakismeretei jelentősen bővültek, mert a szövetkezet gyümölcsösébe osztották be munkára. A hivatásos kertészektől sok mindent ellesett, és a korábbinál is jobban megkedvelte a gyümölcsfaültetést. A gyümölcsös mint háztáji föld a kukoricatermesztésnek legalább annyira, ha nem fontosabb terepe, mint a gyümölcstermesztésé. Évek óta rendszeresen kukoricával van bevetve, istállótrágyával minden esztendőben bőven terítik. A lakóépülettel szemben, a gyepen túl terül el a szőlő és még egy darab szántó, amit szintén kukoricaföldnek használnak. Ez a mindössze 1000 négyszögöl nagyságú terület (ebből 4 lánc = 400 négyszögöl a szőlő) eredetileg nem tartozott a tanyához, ma azonban szervesen egészíti ki azt. Szabóék földszerző tervei között fiatalabb korukban állításuk szerint nem szerepelt a szőlővásárlás. „Nem azért vettük meg, mert ráéheztünk" – mondják. A több száz baromfit nevelő gazdaságnak állandó gondja volt, hogy a közeli szőlőben a csirkék és a tyúkok mindig kárt tettek. Napról napra hessegetni kellett az aprójószágot vagy be kellett zárni. Így, amikor gazdái öregsége miatt eladóvá vált, megvásárolták. A szőlő a város egyik nagy múltú, középkori folytonosságú zárt szőlőskertjének, az úgynevezett Törökzugnak a településtől legtávolabb eső darabja. Nem tudni, valaha szorosabban összefüggött-e a Körösön túli részekkel, ma már meglehetősen távol esik tőlük. Drótkerítéssel kerített terület. Mindössze 1500–1600 tőke, néhány gyümölcsfával. Szabó Ferenc annyira újsütetű szőlősgazda – a vétel 1970-ben történt –, hogy nem is tudja megmondani, milyenek a fajták, csupán így nevezi: „kadar" és „csemege". A sorok között saját szükségletre burgonyát, sárgarépát, petrezselyemgyökeret, zöldpaprikát, néhány tő paradicsomot és földiepret termesztenek. 335

Vö. Juhász Antal, 1974. 282–283.



Eladásra, piacra azonban csak fáról szedett gyümölcsöt visznek. A szőlőből bort készítenek. A bejárati ajtóhoz közel áll a „gunyhó". Egyhelyiségű alacsony épület, ajtaja kis nyugatra néző tornácra nyílik, nyeregtetején a nádfedelet már Szabóék cserélték ki cserépre. Tetőzete lepadlásolt, de nincs letapasztva. Eredetileg az egyik sarokban füstfogós tüzelője is volt, ezt azonban még az előző tulajdonos megszüntette. Így emlékkép sincs róla, csupán a fal menti sárpadka maradt meg, amin állítólag aludtak is, déli pihenőben. 336 A gyulai szőlőskertekben viszonylag ritka építménynek számított a gunyhó. A borkészítés és tárolás teljes egészében a városi háznál történt, a gunyhók csupán szerszámos kamraként szolgáltak. Tanyák mellett pedig épp úgy nem voltak szőlők, mint ahogy nem voltak gyümölcsösök sem. Szabóék is csupán szerszámokat (két kapa, két gereblye, egy ásó, egy lapát, egy kisebb és egy nagyobb ágvágó fűrész, metszőolló, kerti kiskapa, egy füles kosár három ültetőfa) tartanak benne. Itt kapott helyet a mustos kád, a permetezőszerek és a permetezőgép. Az említett törökzugi szőlőskert a grófi kastély mellett a másik fő oka volt annak, hogy Gyula településképe a XIX. századtól egyenetlenül fejlődött. A városba benyúló kastélykert fölosztásáról szó sem lehetett, a törökzugi szőlőket pedig a városi tehetősebb polgárság nem engedte házhelyeknek kimérni, ugyanis nemzedékek során helyezkedtek el itt a zártkerti szőleik. Ezért a város mintegy 6-7 km hosszan, kelet–nyugati irányban széthúzódott. Ez a magyarázata annak, hogy az általunk vizsgált tanya a városközponttól légvonalban mintegy 4 km-re fekszik, a város egyik települési nyúlványától azonban csupán egyre. Amikor épült, még távol esett a várostól, ma azonban már közel van a pereméhez, ezt a tényt az 1970-es évek elejétől az említett szőlőskertek helyén épülő új lakótelep és a közelben hétvégi házak számára nemrég kimért parcellák is hangsúlyozzák. Szabó Ferencék tanyája jelenleg három irányból közelíthető meg. Már említettük, hogy dűlőút visz az egy km-re futó gyula–békéscsabai országúthoz. Ez a dűlőút a tanya mellett fordul keletről északi irányba, és a mintegy 700–800 m-re húzódó békéscsaba–gyula–kötegyáni vasútvonalon áthaladva a bicerei tanyavilágba visz. Út vezet a szőlő és a gyümölcsös között a kb. 300 m-re eső szomszédos tanyába is, ennek egyik gyalogösvényfolytatásán pedig elérhető a város árvédelmi körtöltése, ami a régi Fehér-Körös, ma Élővíz-csatorna gátja is. Kerékpáron és gyalog a legközelebbi összeköttetést jelenti a város és a tanya között. Végül nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tanyahelynek a domborzathoz igazodó kiválasztását. Az egykori Fehér-Körös-meder és az épület között még egy kiszáradt holtág húzódik, amire korábban szintén utaltunk. Közvetlen összeköttetése nincs a folyóval, de minden csapadékos évben följön benne a vadvíz, fűzfabokrok és nád nő a partján, s mint szintén említettük, kárt is tesz a környező földek termésében is. Szabóék tanyája ennek a régi vízfolyásnak környezetből kiemelkedő alacsony teraszán áll. Ugyancsak ide települt a telkükkel szomszédos, ún. Bodoki-major, egykori kisebb úri birtok kétholdas díszkertben elhelyezkedő központja. A terasz másik oldalán a változatos környezet színfoltjaként szikes földdarab terül el, amelyet a környező tanyák legelőként hasznosítottak.337 * A tanyák vizsgálatakor ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a kérdést, meddig él még ez az alföldi magyar parasztok gazdálkodását olyannyira jellemző települési és gazdálkodási forma. Tanulmányunk természetesen csak arra tud választ adni, hogy Szabó Ferencéknek milyen terveik és lehetőségeik vannak. Pontosabban: megkísérelheti számba venni a tanyán maradást és a városba költözést erősítő vagy gyengítő tényezőket. A probléma sok ezer család számára sürgetően, gyakran bizonyára drámaian is fölvetődik, feszültség keletkezhet a vágyak és igények, illetőleg a lehetőségek, leginkább az anyagi lehetőségek között. Szabóéknak azonban másfajta gondjaik vannak. Elsősorban előrehaladott koruk, majd ragaszkodó konzervatív beállítottságuk végleg a tanyai élethez köti őket. Kilépésre innen vagy új, más foglalkozásra nem gondolhatnak, nem is vágynak. Az egyetlen, ami városba költözésre kényszerítheti majd őket, az elöregedés, az, hogy nem tudják ellátni a gazdaságot, és maguk is gondozásra szorulnak. Abban bíznak, és valószínűleg így is fog történni, hogy az asszony öccse, akit sokat segítettek, magához fogja venni őket városi házába. Addig azonban, míg erejük bírja, folytatni kívánják eddigi életmódjukat. Ez az életmód megszokott, mégis igen nagy mértékben változott az elmúlt hat-hét évtized alatt. Ők maguk is tevékenyen alakították, de még inkább a történelem, amelynek változásaira nyilván nem számítottak, különben jól megtervezettnek és megszervezettnek minősíthető életükben. Szabó Ferencet egyfelől a vállalkozó kedv jellemezte, az, hogy mindent elkövetett, hogy a maga gazdája lehessen, másfelől a szemlélet és az igény megmerevedése, ami végül nem engedte igazán kilépni abból az életformából, amibe beleszületett. Nem azért

336 337

Gunda Béla (1935a 28–29.) valószínűleg ilyen tüzelőberendezést közöl Gyula-Törökzugból. A domborzati viszonyoknak a gyulai határban játszott jelentős szerepéről lásd Halmos Béla, 1956. 58–59., 64–66



mondjuk ezt, mert szerintünk csak kitöréssel és társadalmi fölemelkedéssel válik sikeressé a paraszti életsors, hanem mert úgy véljük, hogy tehetsége, adottságai folytán társadalmilag jóval magasabbra is emelkedhetett volna, ami természetesen nemcsak számára, hanem egy nagyobb közösségnek is nyereség lett volna. Nagy fegyelmezettséggel és óvatossággal fektette le önálló létének gazdasági alapjait. Kivárta az alkalmi földvételeket, az alkalmi tanyavételt, ami minden esetben kedvező feltételt jelentett. De a birtokszerzés vágya szinte nehézségi erőként vitte tovább, s amikor már legtöbb parasztember szabadulni akart a földtől, ő még vásárolt. A lehető legtakarékosabban élt. Az élelmet mindig megtermelte magának. Külön munkát – főleg fuvart, igás napszámot – annyit vállalt, amennyit erővel és idővel bírt, mert biztos pénzszerzésnek bizonyult. Ezermester tudását a legvégsőkig kamatoztatta, de csak saját gazdaságában. Amint láttuk, ez a saját tanya megépítésében érte el tetőpontját. Gazdasági eszközeinek nagy részét (pl. ekét, ekekapát, boronát, hengert), éppen a legdrágábbakat, kéz alól megvásárolta, s megjavítva használta, de nem kedvelte a régimódi szerszámokat. Egyetlen olyan eszközt sem találtam a tanyán, amelyik az 1930-as éveknél régebben készült volna. Sőt, hiányoztak a hajdani tanyákról elmaradhatatlan szerszámok, például a nyomtatás kellékei vagy a cserépedények, amelyek sok helyen – használatból kivontan – még ma is megvannak. Persze az új tanya, a többszöri költözés, az agrárproletár származás is közrejátszott ebben a szelektálásban, de természete, ízlése, vélekedése legalább ennyire. Csak olyan eszközt, szerszámot vagy azok darabjait tűri meg háztartásában, aminek még valaha valamilyen formában hasznát kívánja venni. Majdnem egyidős lévén a századdal, számos fontos gazdasági változást ért meg, például csak az eszközök változására gondolva: még pontosan ismeri a lóval való nyomtatás teljes menetét és a hozzá kapcsolódó rendrevágó kötetlen kaszás aratás, valamint a vontatózás technikáját. De érti a gépi cséplés minden csínját-bínját is. Kezdetben kézzel kapált, később ekekapával. Megtanult kézzel vetni, de utóbb rendszeresen géppel vetett. Ezekkel a változásokkal természetesen sok ezer kortársa megismerkedett és megbarátkozott. Az utolsó két évtizedben azonban további olyan változásokat és újításokat vezetett be, ami a tanyai embert általában már nem mindenütt jellemzi, különösen nem a Dél-Tiszántúl rohamosan pusztuló tanyavilágában. Ezek az újítások a tanyai élet több területét érintették. Már lakáskörülményein is igyekezett javítani. A tanya a régi alapokon, de mégis nagyobbra épült, lecsapott tetővel, zárt, üveges folyosóval. 338 A telket bekerítették, sőt virágoskertet is ültettek, méghozzá fenyőfákkal. Lényeges változást azonban a villany bevezettetése hozott.339 Elmondásuk szerint hosszan töprengtek rajta, míg 1969-ben sort kerítettek rá. Ekkorra már kiengedtek a birtokszerzés görcséből. A tanya jó állapotban volt, nem kellett tatarozni. A kábelt 600 m-ről vezették be, sokba került, végül mégis mellette döntöttek. Azóta nem győzik dicsérni, és korholják magukat, hogy miért nem tették meg hamarabb. Ezután a következő gépeket vették: mosógép, televízió (telepes rádiójuk már az 1950-es évek derekától volt), két villanymotor a kukoricamorzsoló, daráló, illetőleg az öntöző vízkiemelő működtetésére, sőt hűtőszekrény vásárlását is tervezik. A televíziót a műsor előzetes ismerete nélkül az esti munkák után besötétedéstől állandóan nézik. Nem meglepő, hogy rendkívüli mértékben tágította ismereteiket, bár a világról alkotott addigi véleményüket és alapvető tájékozatlanságukat nem változtatta meg. A vállalkozó kedv virulását tanúsítja a szőlő megvásárlása, de még inkább az, hogy minden előzetes szakismeret nélkül Szabó Ferenc majdnem 70 évesen is bele mert fogni a vincellérségbe. Szakkönyvet kért kölcsön a termelőszövetkezet agronómusától. Azt betűzgetve kezdte a metszést, folytatta a permetezést. Felesége hasonló tette volt a varrógépvásárlás. Az öreg Singer-gépet, mint korábban nem egy tárgyat, kéz alól, alkalmilag vette 64 éves korában. Megkért egy ismerős asszonyt, hogy mutassa meg a legegyszerűbb fogásokat, azóta maga foltozgat, javítgat vele. A tanyán lakásnak természetesen még sok összetevője van, olyanok, amelyeknek hiánya vagy elégtelensége gyakran nehezen elviselhetővé teszi ezt az életformát. Szabóéknak azonban a város közelében lakva nem jelent nagyobb gondot a közlekedés, és ezzel összefüggésben a bolt, az egészségügyi intézmények, a posta elérése, a hivatalos ügyintézés. Elmondhatjuk, hogy a nincstelen cselédsorból elindulva a tanyai lehetőségekhez viszonyítva nyugodt, sőt kényelmes és civilizált körülményeket teremtettek maguknak. Ezt az eredményt meg lehet kérdőjelezni azzal, hogy ez a helyzet sokáig nem tartható fenn, és távol esik a korszerű életforma követelményétől, ténye azonban vitathatatlan, semmissé tenni nem lehet. 340 A dél-alföldi tanyáknak mindössze 10%-án végeztek 1960 előtt valamilyen átalakítást, javítást, 1/5-üket viszont nem is tatarozták 1945 óta. Kerék Mihály – Halmos Béla, 1968. 62–63. 339 A villany bevezetése minőségi változásokat hoz a tanyákon: megváltoztatja a közösségi élet jellegét, a művelődés számára nagyobb lehetőségeket biztosít, fejleszti a gazdálkodást. Ezért a tanyasiak igen nagy áldozatokat vállalnak a bekötésért: Kerék Mihály – Halmos Béla, 1968. 93–98 340 A tanulmány anyagát 1974. június és 1975. február között gyűjtöttem. Két körülmény különösen indokolja, hogy a kötetben található többi írástól eltérően ide utólagos kiegészítést csatoljak. 1. A tanulmányban igyekeztem életutakat rekonstruálni, illő, hogy a további szakaszokról legalább egy szűk vázlat erejéig számot adjak. A tanyalakók az 1970-es évek második felétől éveik előrehaladásával 338



7. Természeti csapások – tömegkommunikáció – társadalmi együttérzés A „hosszú XIX. század"-ban történt természeti csapások civilizációs hatásai között több olyan, fontos következménnyel találkozunk, amelyek ember és természet kapcsolatának addig nem ismert oldalaira derítenek fényt. Dolgozatomban ezekhez kapcsolódva, és szükség szerint a XVIII. század korábbi évtizedeire is kitekintve, a jelenünket megelőző modernizációs folyamatok néhány jellemző mentalitástörténeti mozzanatára kívánom fölhívni a figyelmet. Elsősorban azt vázolom, hogy a tömegkommunikáció tökéletesedése miként tette lehetővé a természeti csapások lefolyásának és kártételének mind szélesebb körű megismertetését, és ez a továbbiakban hogyan befolyásolta a károk enyhítését, a helyreállítást, valamint az esetleges ismétlődés kivédésére való fölkészülést.

7.1. A hírközlés módja és gyorsulása A hír terjedésének legtermészetesebb és fenntartás nélkül legősibbnek nevezhető módja a szóbeliség volt, ami azonban mindig kiszámíthatatlan és óhatatlanul esetleges. A történeti forrásokban gyakran igen nehéz követni. 1801 nyarán Nagyszalonta lakosai – korabeli följegyzés szerint állítólag – már másnap a szél sodorta pernye nyomán értesültek a 30 km-re fekvő Gyula leégéséről. Valószínűbb azonban, hogy a szemtanúk közül valaki vagy valakik személyesen mondták el, mi történt.341 A szóbeliség útján terjedő hír könnyen elakadt és elenyészett a nagy földrajzi távolságok képezte akadályokon, melyeket a nyomtatás sem mindig győzött le könnyen és gyorsan. Az 1755. évi lisszaboni földrengés híre 1759ben ért az Erdélyi-Mezőségen élő, egyéni kedvtelésből krónikát író, középbirtokos nemes Rettegi Györgyhöz. 342 A példa jól szemlélteti, hogy egy szörnyű pusztulás híre, milyen lassan járt, amikor még szervezett hírtovábbítás nem létezett. Retteginek hírforrásul egy latin nyelvű röplap szolgált. Az újkori Magyarország legsúlyosabb földrengése még szintén korszakunk előtt, nem sokkal a lisszaboni után 1763. június 28-án Rév-Komárom epicentrummal pusztított. Újságkiadás nemhogy Magyarországon, a Habsburg Birodalomban is alig létezett, így a történtek szélesebb, írott-nyomtatott nyilvánosságát évekkel az események után Baróti Szabó Dávid magyarul és ©tefan Korbel szlovákul írt költeményei alapozták meg. Újabb évtizedek múltán a Komáromban élő Fábián Julianna költőnő és Gvadányi János verses levelezésükben ismét szépirodalmi formában foglalkoztak vele. Az első két mű nemcsak eseménytörténetet nyújt, hanem a barokk poétika szabályai szerint elmélkedik is az okokról. A harmadikat is foglalkoztatják a feltehető okok, azonban csak érintőlegesen, mert a leírásra összpontosít, egyúttal sok tekintetben a hírvers műfajára emlékeztet. 343 Az 1797-es, 1802-es és 1811-es sorozatos debreceni városégésekről hárman is készítettek hasonló verses párhuzamosan lassú fokozatossággal számolták föl a gazdaság nagy részét. Előbb az állatállományt csökkentették, végül kizárólag baromfitartásra, miközben már csak a ház körüli veteményeskerttel és a gyümölcsfákkal foglalkoztak. Így is egyre nagyobb mértékben vették igénybe a rokoni munkaerőt. Magas életkort értek meg, mindketten a 91. életévükben haltak meg, Szabó Ferenc 1994-ben, felesége, Göröngyi Erzsébet 2001-ben. Jövőre szóló elképzeléseikről beszámoltam, azok voltaképp teljesültek. Szabó Ferenc szinte utolsó napjaiig tanyájukon lakott, és erejéhez mérten dolgozott a ház körül. Özvegye, Göröngyi Erzsébet néhány év múlva egészségi állapota és előrehaladott kora miatt végleg beköltözött Gyulára oldalági rokonaihoz. 2. Számomra egykorúan és utóbb is példaértékű tanulságként adódott, hogy 1990 előtt a szocialista korszakban Magyarországon nem lehetett teljességre törekvő és őszinte jelenkutatást végezni, legalábbis megjelentetésre szánva nem. Említettem, hogy a több évtizedes egyébként közeli, emberi kapcsolat sem volt elegendő ahhhoz, hogy a vizsgálathoz szükséges kellő részletességgel és pontossággal beszéljenek gazdálkodásukról, háztartásukról és életvitelükről. Így nem rögzíthettem mindent, amit elmondtak, mert megtiltották. Igazukat sem akkor, sem utólag nem vitatom. Hiszen miként hozhattam volna nyilvánosságra, hogy a tanya körüli földvásárlások (nem is szerepel mind a szövegben) némelyike valószínűleg „zsebszerződésen" alapult. A termelőszövetkezetről mint intézményről, igen alacsony munkaerkölcséről, antihumánus oldalairól szóló véleményük elválaszthatatlanul hozzátartozott napi életükhöz, természetesen saját kis gazdaságuk működtetéséhez is. Ez éppúgy nem kerülhetett bele a dolgozatba, mint a korabeli politikai-társadalmi rendszert – túlzás nélküli, de – egyértelműen elutasító meggyőződésük. Göröngyi Erzsébet gyakran elbeszélte élete alapvető élményét, ami egyben a demokráciáról alkotott fogalmát meghatározta. A második világháború után Budapesten részt vett Zsindelyné Tüdős Klára Istenhegyi úti villájában egy hitmélyítő konferencián, ahol a legkülönbözőbb származású, többek között arisztokrata és nagypolgár asszonyok fenntartás nélkül fogadták körükben őt, az írástudatlan tanyait. Mélyen vallásos lévén, naponta olvasta a Bibliát, ismerte az ószövetségi és az apokaliptikus próféciákat. Ezekhez rendszeresen párosította – a bővülő televíziós adásidővel mind sűrűbben – hozzá eljutó híreket, legyenek azok politikai, háborús, erkölcsi vonatkozásúak vagy természeti csapásokról tudósítók. Mindezt anélkül tette, hogy valamelyik vallási „szekta" vagy kisegyház híve lett volna. Sőt pontosan tudta, miben különbözik tőlük. Különben, amíg erővel bírta, minden vasárnap begyalogolt a városba a református istentiszteletre. A vélt jelek alapján nem a „Világ végé"-nek közeledését várta, hanem a társadalmi rendszer összeomlásában bízott. Megjegyzésre méltó, hogy az 1989–1990-es változásokat a házaspár csak nagyon kis részben fogta föl úgy, mint régen várt történést. A jelenkutató gyakran kényszerül megtapasztalni, hogy írása megjelenése után beszélgetőtársai neheztelnek rá. Magától értetődően ajándékoztam meg Szabó Ferencéket a dolgozatomat tartalmazó tanulmánykötettel. Sosem beszéltünk róla, de utóbb éreztem, hogy nem örültek neki. Annyit mondtak, hogy a rokonság nem szereti, ha látogatom őket, amit ugyancsak tapasztaltam, de ne törődjek vele, tették hozzá. 341 A gyulai református egyház irattára. Presbiteri jegyzőkönyv I. köt 342 Rettegi György, 1970. 82. 343 Korbel, ©tefan – Baróti Szabó Dávid, 1981. – Gvadányi József, 1798



beszámolókat.344 Bár rendszerint kéziratban terjedt, a hírvers ebben az időben Magyarországon – ha nem is szilárdan, de – még őrizte újsághelyettesítő szerepét. Szívós továbbélését tanúsítja, hogy jóval később is megörökítettek vele katasztrófákat. Még az 1910. évi szatmárököritói tűznek is akadt megverselője, pedig akkorra a hírvers minden tekintetben marginalizálódott, a vásári ponyván árusított „istóriák" tárgyának is többnyire csak egyéni tragédiákat vagy bűneseteket választottak. 345

7.2. A hír tartalma: valóság és horror A korabeli források sokszor kimerülnek borzalmasabb részletek leírásában. Ez egyszersmind az illetékes hatóság elégtelen kommunikációját is jelentette. A gyermek Jókai Mór két nemzedékkel később is elborzasztó történeteket hallott mesélni a komáromi nagy földrengésről. Regényeiben többször fölbukkan az esemény, ám nehéz megállapítani, mennyi előadásában a folkór, és mennyi a saját képzeletének hozzátétele. A folklórképződés az adott időben a szóbeliség nagy súlyát tekintve, itt sem meglepő. Jókai Az elátkozott család című regényben szentelte a legnagyobb terjedelmet az 1763. évi elemi csapásnak. Hatáskeltés céljából általában is szívesen nyúlt katasztrófák lefestéséhez. Ezúttal az egyik megtörtént részlet fölnagyításához és kiszínezéséhez folyamodott. A hajnali nagy erejű földmozgástól a Szent András-plébániatemplom boltozata a valóságban is beszakadt és maga alá temette a korai misén részt vevő híveket. Jókai előadásában az első rezgések hatására telik meg a templom isteni irgalomért könyörgőkkel. A boltozat éppen akkor omlik le, amikor a pap fölhívására, bűnbánatot tartanak, s így bűneiktől megtisztultan éri őket a halál. Az író eljárása összhangot mutat azzal a ma is megfigyelhető ellentmondásos jelenséggel, hogy az emberek bevallva vagy be nem vallva, fokozottan érdeklődnek a katasztrófák iránt. Borzadnak tőle, mégis igénylik a médiától, hogy horrorisztikusan tudósítson.346 Ha nincs elegendő ellenőrzési lehetőség, gyakran utólag sincs sok esély az események valóságértékének eredményt ígérő mérlegelésére. Az 1815–1816. évi szakadatlan esőzések miatt Erdélyben bekövetkező nagyarányú terméspusztulásról és éhínségről fennmaradt beszámolókban többször fölbukkan, hogy a végső kétségbeesésükben útra kelő éhezők közül sokan az országutakon pusztultak el. 347 Ennek az elemi csapásnak máig hiányzik a hiteles történeti földolgozása, de biztos, hogy Magyarországon tömegesen akkor haltak éhen utoljára emberek. Megközelítően sem tudjuk megmondani, hányan. Számukról valószínűleg hatósági összesítés sem készült.348 Az 1831-es koleralázadást közvetlenül rémhírek sorozata váltotta ki. Nem az történt, ami várható lett volna és gyakran elő is fordult, hogy a nagy veszélyben forgó emberek a túlélés reményében minden lehetőséget megragadtak, hanem ellenkezőleg, a hatóságok járványellenes intézkedéseivel az északkeleti vármegyék parasztjai erőszakosan szembefordultak. Sőt korábbi eredetű úrgyűlölő érzelmeik fölerősödése gyilkos indulatokat szabadított el bennük. A kút- és italmérgezés vádjának annyiban volt alapja, hogy orvosi utasításra szórtak a kutakba és kevertek a kocsmában mért italba ellenszernek vélt bizmut port. A túladagolás is okozhatott halált, illetőleg az alkoholisták szervezetük alultápláltsága miatt szintén áldozatul eshettek. 349 A hatóságok és a lakosság közötti ugyancsak elégtelen vagy téves kommunikáció következményeként Pesten is előfordult rövid ideig tartó, véres zavargás. A Dunántúlra hazaigyekvéstől hirtelen katonai kordonnal elzárt diákság robbantotta ki a város bizonytalan megélhetésű, társadalmi peremhelyzetű elemeivel összefogva. Kellő információ hiányában nem értették meg a vesztegzár fölállításának indokoltságát. 350 A több mint hatvan esztendőn át visszatérően föllépő, óriási emberáldozatokat követelő kolerajárványok története később épp ennek ellenkezőjét, azaz az óvó rendszabályok fokozódó elfogadását tanúsítja. A megelőző intézkedések és a beteg elkülönítésének szükségességét az illetékesek egyre jobb hatásfokkal tudták a lakossággal elfogadtatni, amiben jelentős szerepet játszott a kibontakozó sajtó és az 1876-i közegészségügyi törvény nyomán kiépülő egészségügyi intézményrendszer.351 Az előzőeknél jóval kisebb számú halálozással járó, utolsó tömeges járványt (1892–1893) a budapesti újságok már csupán a szenzációk egyikeként tárgyalták. Miközben a hatósági óvóintézkedést hirdető rendeleteket közölték és a legváltozatosabb ellenszereket ajánlották, nem tartózkodtak a fekete humortól sem. A diákság is hallatott magáról. Amikor a főváros bezáratta az iskolákat, spontán utcára tódulva, „éljen a kolera!" kiáltásokkal indult haza.352 A debreceni tüzekről legújabb, a korábbiaktól eltérő szempontok alapján készült tanulmány: Ablonczy Balázs, 1997. 191–211. Lovas Balázs, 2000 346 Jókai Mór, 1963. 287–288. 347 Újfalvy Sándor, 1955. 152.; NG, 1816. I. 325–326 348 Teleki Domokos, 1862. 349 Tilkovszky Lóránt, 1955. 52–58. 350 Tilkovszky Lóránt, 1955. 46–49. 351 Kósa László, 1998. 304–309. 352 Gönczi Ambrus, 1999. Lásd még például: „Mit tegyünk járvány idején?" A Budapesti Hírlap melléklete. 1892. szept. 4. 244. sz. 344 345



Úgy tűnik föl, hogy az egyre nagyobb befolyásra szert tevő korabeli hírközlésnek a leghálásabb témát a nagyobb településeket pusztító árvizek kínálták. A részletekben gazdag témakörből most csupán egyetlen összetett jellemzőt emelünk ki, a képi ábrázolással kísért történetet. Az 1838. márciusi pesti jeges ár bőséges ikonográfiája különösen gazdag meghökkentően rémes jelenetekben. Például emeleten rekedt lakóknak csónakról rúdra tűzött cipót nyújtanak föl, kezdetleges tutajokon evickélnek a menekülők, vagy a szennyes hullámok két apró gyermeket sodornak egy ágyon, mellettük – láthatólag szegény sorú – apjuk éppen elmerül. Akad olyan ábrázolás, amelyen ünneplő magyar ruhás úr, tollas föveggel a fején, karddal az oldalán, fényes sarkantyús csizmával a lábán egy fiatalasszonyt és egy gyermeket emel be csónakjába egy épületromról. A rajzolót a március természeti jellemzői nem zavarták, mert lombos fákkal keretezte a képet. 353 Hasonlóak az 1879-es ugyancsak márciusi szegedi nagy árvízről megjelent újságrajzok. Bölcsőt ringat a víz, benne mit sem sejtő kisdeddel. Emeleten gyászolók virrasztanak halottjuk mellett, nem törődve a már-már ablakig érő Tiszával. Később mégis elmenekülnek, a nyitott koporsó gazdátlan csónakként úszik. 354 Nem vonom kétségbe a szörnyűségek megtörténtét vagy a történések lehetőségét, de az nyilvánvaló, hogy csupán a képek és a történetek egy része ábrázol hitelesnek látszó mozzanatot, a másik rész föltehetően fantáziakép, bár az utóbbiak valóságtartalma teljes bizonyossággal talán csak az olyasfajtáknál zárható ki, mint az említett díszruhás mentés. A valóság és a képzelet pontos határának kijelölése nem könnyű. Nem végeztünk erre vonatkozó vizsgálatot, ám föltevésként megfogalmazhatjuk, hogy némelyik történet és kép visszatérő vándormotívum lehet. Szinte minden ábráról megállapítható, hogy erős érzelmi hatásra törekszik. Az érzelmi befolyásolás nemcsak az árvízi tudósításoknál, hanem általában a szerencsétlenségekről szóló beszámolókban végső soron mindig is a részvét fölkeltését szolgálta. A szörnyűségekről szóló hírek azonban az értelemre ugyancsak próbáltak hatni, ha nem is mindig eredményesen. A legpusztítóbb kolerajárvány idején a fővárosi újságok napi tudósításokban rendszeresen közölték a járványban elhunytak névsorát, ám a tilalmakat és a köztisztaság betartására szóló fölhívásokat nagyon sokan mégsem vették figyelembe. 355 Szintén gyöngítette a védekezés hatásfokát, hogy az orvosok hosszú ideig nem ismerték a kórokozót, csak sejttéseik voltak róla. Robert Koch egy évtized múlva fedezte föl a kolerabaktériumot (1883), ami döntően megváltoztatta a járványellenes föllépést. Az események pontos ismertetésének lehetséges típusaiból még kettőt idézünk. Az egyik ismét a földrengésekhez kapcsolódik, melyek azonban Magyarországon a XIX. században nem pusztítottak nagyobb arányban. Ha voltak is jelentékenyebb erejűek, mint 1868-ban a Jászságban és többször Dél-Erdélyben (például 1802-ben és 1838-ban), azok híre tartós figyelmet nem keltett.356 Az 1911. július 8-án egy központi fekvésű, népes településen, Kecskeméten bekövetkezett földrengés részint az efféle természeti katasztrófa viszonylag ritka hazai előfordulása, részint a messinai borzalmak (1908) közelsége miatt országszerte óriási riadalmat keltett, amit fokozott, hogy az újságok rengeteget cikkeztek róla. A napilapokban megjelent tudósításoknak és cikkeknek a tartalma azonban, amíg az esemény újdonságnak számított, nap nap után alig különbözött egymástól. Jórészt a szemtanúk (átélők) élménybeszámolóit és az anyagi károkat ismételték, mert újabb igazán szenzációs mozzanatra nem akadtak, ilyenek valószínűleg nem is voltak. Helyben közvetlenül egyetlen halálesettel járt a rengés, ezt falomlás okozta, és volt a katasztrófának még egy kecskeméti áldozata, akit az átélt esemény miatti ijedtség (valószínűleg szívroham) ölt meg.357 Ezzel a példával szemben az előző évi (1910. március 27.) ököritói, legkevesebb 337 halálos áldozatot követelő szerencsétlenség részletes kivizsgálásához a sajtó megújuló sürgetései nagyban hozzájárultak. A hatóságok törődésének fölerősödése és különösen a segélyek szétosztásának megközelítően igazságos vagy méltányos lefolytatása jelentős részben az újságok kitartó figyelmének volt az eredménye. Igaz, sosem derült ki a teljes igazság: hogyan keletkezett a tűz, és személy szerint ki vagy kik voltak a katasztrófa okozói valamint a súlyosságát fokozó halmozott körülményekért felelősök, egészen pontosan hányan haltak meg és hányan szenvedtek sebesülést. 358 Végül idekívánkozik egy sajátosan rendhagyó vonatkozás. Móricz Zsigmond három héttel a szerencsétlenség után éles hangú társadalombíráló cikket (nem riportot) írt az esetről a Nyugatba (1910. április 16.), majd még egyszer foglalkozott vele A fáklya című regényében. A tűz emlékét máig elsősorban az utóbbi, az eset után hét évvel később megjelent regény tartja fenn a nemzeti emlékezetben, pedig csak az utolsó oldalain esik szó magáról a katasztrófáról, anélkül, hogy az író megnevezné a helységet. A történet csattanója, hogy a szatmári származású Móricz sem előbb, sem utóbb, azaz sosem járt a szülőfalujához viszonylag közel fekvő Ököritón. 359 Gazdag képanyagot tartalmaz: Létay Miklós, 1988. Tóth Béla, 1979. 355 Sipos András, 1998.; Köhler Kitti, 2000 356 Réthly Antal, 1952. 124–131., 174–178., 222–239. A szerző katalógusszerűen összegyűjtötte a vonatkozó legkülönfélébb forrásokat. Szembetűnő, hogy a korábbi erdélyiekhez képest lokális jászsági földrengéssorozatnak a sajtó megnövekedett nyilvánossága miatt mennyivel több az írásos emléke. 357 Réthly Antal, 1912. 19–22. 358 Lovas Balázs, 2000. 359 Czine Mihály, 1960. 487–489.; Kocsis Elemér – Varga Károly – Szalai Pál, 1985. 353 354



7.3. A tudósítás (hír) társadalmi együttérzést fölkeltő és tápláló hatása. Igaz ugyan, hogy az idézett Rettegi György érdeklődött a nagyvilág eseményei iránt, de a lisszaboni hír nem jelentett számára egyebet, mint rémisztő kuriózumot, hiszen a korabeli viszonyok között a károsultakon, ha akarja, sem tud segíteni, még a legcsekélyebb adománnyal sem. Nem is kezdett mást vele, csak följegyezte. Másfél évszázaddal később az újkori Európa hatalmas pusztítást okozó, másik nagy földrengése, a messinai (1908. december 28.) híre a távíró és telefon immár kiépített hálózatának köszönhetően azonnal bejárta az egész euro-amerikai világot. Az újságok hetekig cikkeztek róla, fölkeltve a túlélők iránti részvétet, sokszorosan serkentve a károkon enyhíteni kész áldozatkészséget. A katasztrófakrónikákból kimutatható, hogy a híradás sebessége, a minél szélesebb körű tájékoztatás hatványozottan hozzájárult a társadalmi együttérzés fölkeltéséhez és erősödéséhez. Nem állítom, hogy teljesen újkori jelenségről van szó, hiszen azok, akiket szerencsésen elkerültek az elemi csapások, módjuktól és érzelmeiktől függően az idézett időpontoknál korábban is igyekeztek többet-kevesebbet segíteni a kárvallottakon. Ezeknek köre azonban a modern híradás és közlekedés kiépülése előtt a katasztrófa sújtotta település vagy vidék szűkebb környezetén ritkán terjedt túl. A távolabb lakók hosszabb idő elteltével értesültek a történtekről. A XIX. század első feléig sem a magyar társadalom szervezettsége, sem az ország infrastruktúrája nem érte el azt a fokot, hogy a lakosság széles köre adományokkal adhassa jelét együttérzésének. Említettük a gyulai tüzet. A mezőváros mintegy négyötöde az öszszes középülettel együtt 1801. július 9-én porig égett. Az a néhány helybeli lakos, akinek a portáját megkímélte a vész, gazdasági erejéhez mérten azonnal derekasan segített a bajba jutottakon. A távolabbi települések pénzsegélyei öt nap múltán kezdtek érkezni, de a segítők köre mindvégig Békés megyéből, illetőleg a vele szomszédos megyék pereméről, 50–60 km-es körzetből jött.360 A gyulai református templomot hat évvel a tűz előtt szentelték föl, újjáépítésére a helybeli hívek saját erőből nem gondolhattak. A szükséges összeg alapját „archaikus" módon gyűjtötték össze. Szeptember elején annyi pár önkéntes egyháztag (köztük az egyháztanács tagjai, a presbiterek) indult útnak fogatjával, ahány egyházmegyéje volt a tiszántúli református egyházkerületnek, hogy könyöradományért minden egyházközséget fölkeressenek. Ez az eljárás különben hasonló helyzetekben szokásos volt, helytartótanácsi engedély és komoly áldozatkézség kellett hozzá. Az utolsó küldöttek január végén tértek haza.361 Tehát modern tömegkommunikáció híján el kellett menni a lehetséges adakozókhoz, elmondani, mi történt, kérni és elhozni a segélyt. Ám ha a baj olyan nagyméretű és olyan kiterjedésű volt, mint az elsősorban Erdélyt sújtó 1816–1817. évi éhínség, ezt a gyakorlatot nem lehetett alkalmazni. Az utóbbi esemény súlyosságát fokozta, hogy közvetlenül a napóleoni háborúk után az államnak nem volt elegendő élelemtartaléka, ám ha lett volna is, nem voltak jól járható utak a szállításhoz. Arról sem tudunk, hogy az országosan olvasott néhány újságban hozzáférhető vagy más eredetű híranyag nyomán a lakosság körében a helyin (kolozsvárin) kívül országos segélygyűjtést szerveztek volna. Amikor 1817-ben a királyi pár végigutazott a nagyfejedelemségen, hogy személyes jelenlétével fejezze ki együttérzését, állítólag 11 600 kérelmet nyújtottak be hozzájuk, melyek közül azonban egy sem részesült válaszban. A következő esztendő bőséges termése szüntette meg az éhínséget.362 A főleg az Alföldet tönkretévő 1863-as szárazsággal járó, utólag „nagy ínség"-nek emlegetett éhínség elsősorban azért nem követelt emberéleteket, mert központi tartalékból és külföldi vásárlásokkal a már megépült vasúti fővonalakat kihasználva, gabonát tudtak juttatni a szükséget szenvedő településekre. 363 A társadalmi szolidaritás megnyilvánulásának történelmileg új, polgári formájaként jelent meg a jótékony célú kulturális vagy társasági rendezvény. Első nagyszabású megnyilvánulása Magyarországon az 1838-as pesti árvizet követte, és bizonyosan hozzájárult, hogy az esemény tartósan helyet kapott a nemzeti emlékezetben. A nem hivatalos főváros, egy megpezsdült életű kor fontos eseményeinek központi színtere szenvedett súlyos károkat. Országszerte színielőadások, hangversenyek, bálok bevételét, illusztrációk, albumok, könyvek megjelentetésének tiszta jövedelmét ajánlották föl segélyül. Hosszabb fölsorolás helyett néhány kiemelkedő példát említünk. A Nemzeti Színházban Laborfalvi Róza, az egyik legnépszerűbb színésznő szavalta el Vörösmarty Mihály, a kor vezető költője Az árvízi hajós című versét. Az új magyar irodalom kibontakozását jelentősen támogató Heckenast könyvárus kárát enyhítendő adták ki a Budapesti árvízkönyv öt kötetét. Az az Eötvös József szerkesztette, aki hét évvel korábban az első kolerajárvány idején a pesti zavargásban diákként

Scherer Ferenc, 1938. I. 380–384. Kósa László, 1994. 71.; A gyulai református egyház irattára. Limbus 362 Teleki Domokos, 1862. 321–322. 363 Érkövy Adolf, 1863.; Györffy Lajos, 1978. 360 361



részt vett. Minden valamit magára adó szépíró küldött művet a kiadványba. Eötvös itt közölte először A Karthausi című regényét.364 A nagy pesti árvízhez kapcsolódó jótékony célú kulturális és társadalmi rendezvények máig tartó hagyományt is teremtettek. Az 1863-as ínség károsultjai javára még a következő év farsangján is rendeztek „jótékonysági bazár"-t, melyen előkelő, főleg Pesten telelő arisztokrata hölgyek árusítottak. 365 Az 1879. évi szegedi árvíz híre nagyon gyorsan elterjedt mind Magyarországon, mind külföldön, amiben komoly része volt annak, hogy az erre az időre már nálunk is kialakult a nagyvilágot mértékadóan tájékoztató modern polgári sajtó, működtek a távíróvonalak, nem utolsósorban a társadalmi és kulturális intézményrendszer differenciáltabbá vált. Szeged a korabeli ország egyik élénk kereskedelmi forgalmú, gyorsan fejlődő települése volt. Több jótollú újságíró dolgozott a városban, köztük a fiatal Mikszáth Kálmán, aki sokat tett a hírverés érdekében. Művészek, újságírók, közéleti emberek segítő akciója minden addiginál szélesebb körben bontakozott ki. Mint 1838-ban tette, Liszt Ferenc most is hangversenyezett a károsultak javára. Zichy Mihály rajzolta az árvíz egyik emléklapját. Nyugat-Európában számos jeles kortárs művész működött közre Szeged megsegítésére rendezett hangversenyeken, például Párizsban Delibes, Massenet, Saint-Saëns zeneszerzők. Míg az 1838-as pesti árvízi károk enyhítésére a Habsburg Birodalmon kívülről viszonylag kevesen áldoztak, most a szegedi katasztrófa világszenzációvá vált. Különböző eredetű és nagyságú pénzösszegek mind az öt világrészről érkeztek. Ismert, hogy a legtöbbet küldő nagyvárosok nevét máig őrzik a hálás Szeged körútjai. A magyar irodalom neves alkotói pedig, nemcsak Mikszáth, hanem Törmörkény István, Móra Ferenc, Gárdonyi Géza és mások is, egészen Temesi Ferenc Por című, közelmúltban megjelent (1987) regényéig, visszatérően választották témául a város pusztulását és újjáéledését, ápolták emlékét a nemzeti emlékezetben.366 Pest és Szeged újjáépülése lendületesen, viszonylag gyorsan és vonzó városképet teremtve ment végbe. E két, akár sikertörténetnek nevezhető folyamattal szemben Miskolc Szegednél fél évvel korábbi árvízi pusztulása és annak utóélete az ellenpélda. Előzményeiből szorosabban témakörünkhöz tartozik, hogy Miskolc önkormányzata évtizedeken át nem tudott eredményesen kommunikálni a város lakosságával a lehetséges elemi csapást, nevezetesen az árvíz rombolását súlyosbító, veszélyes tényezőkről. Hiába tilalmazták megújulóan a települést átszelő patakok fölött ólak, istállók, árnyékszékek építését, szemétdombok létesítését, a rendelkezéseket sem elfogadtatni, sem végrehajtatni nem tudták. A mederrendezés is elmaradt. Mígnem 1878. augusztus 31-ről szeptember 1-jére virradó éjszaka Gyöngyös és Ungvár térsége között Miskolc központtal a korabeli tudósítók által „trópusi"-nak jellemzett, hatalmas felhőszakadás következett be, és a lezúduló víz nem utolsósorban a patakokon álló melléképületekből torlaszokat emelve, iszonyatos pusztítást végzett. 367 A miskolci volt a XIX. századi Magyarországon a legtöbb halottat követelő árvíz, többen vesztek oda, mint amennyi az említett pesti és szegedi árvizek együttes emberáldozata volt. Miskolc azonban nem tudott sorsa iránt igazán országos részvétet kelteni. Ennek leginkább az volt az oka, hogy a boszniai okkupációval járó hadi cselekmények javában tartottak, az újságokat megtöltötték a harctéri hírek. Viszonylag kevesebbet törődtek a korabeli városhierarchiában ekkortájt különben sem kiemelkedő helyen álló Miskolccal, s talán a város illetékesei sem követtek el minden lehetőt, hogy fokozottabban a szerencsétlenségre vonják a sajtó figyelmét. 368 Megoszthatta a figyelmet, hogy a térségben több települést ért hasonló baj (például Egert). Az sem volt közömbös, hogy míg a Duna meg a Tisza heteken, sőt hónapokon át fenyegették a végül elöntött Pestet, illetőleg Szegedet, így a közvélemény figyelme hosszabb ideig tapadt a veszélyeztetett helységekre, Miskolcot amilyen hirtelen és váratlanul érte a víz, olyan hamar el is hagyta, másnap reggelre levonult, a pusztulás szörnyű nyomait hátrahagyva. Annak következményeként, hogy nem tettek eleget a veszteségek széles körű megismertetéséért, nem vált országos érdekűvé a károk helyre állítása sem. Így – a két másik nagy áradással és a károkkal összevetve – aránytalanul kisebb segély érkezett Miskolcra. Kevesebb jótékony akcióról tudunk, nem akadt az ügynek valóban kiemelkedő művész vagy újságíró pártfogója. Elmaradt az az újjáépítő lendület is, amely Pest nagyvárossá válásához hozzájárult, Szegeden pedig megalkotta a belső városrészek máig vonzó, több-kevésbé egységes képét, pedig Miskolcnak is szüksége lett volna a polgári átalakulás során hasonló változásokra. 369 * Írásom korántsem merítette ki a témakör példatárát, mégis remélem, hogy az adott időkeretben általam megismertetett összefüggések meggyőzően bizonyítják, hogy a mainál jóval egyszerűbb lehetőségek és A másfél százados évfordulóra megjelent tanulmánykötet összegzi a kutatási eredményeket: Faragó Tamás, 1988 Jalsovszky Katalin – Stammlerné Balog Ilona, 2000. 28. 366 Az igen terjedelmes könyvészetből egy viszonylag újabb összefoglaló és bibliográfiát is tartalmazó munkát idézünk: A szegedi árvíz. 1879 367 Dobrossy István – Veres László, 1978. 368 Dobrossy István – Veres László, 1978. 30–49.; B. Papp Gyöngyi, 1998. 369 Dobrossy István – Veres László, 1978. 364 365



eszközök mellett is igen nagy jelentősége volt a tömegkommunikáció hatásának (vagy éppen hiányának) a természeti csapásokkal járó károk enyhítésében, a regenerációban és az újabb katasztrófa elleni védekezésre való felkészülésben.

8. Az idő érzékelése és értékelése Magyarországon a XVIII. század végétől a XX. század elejéig Ha egy társadalom szerkezete bonyolultabbá válik, ha a korábbinál több értéket képes létre hozni, ha az élet feltételeit kedvezőbbé teszi, fejlődéséről szoktak beszélni. De vajon fejlődés-e az, ha egyidejűleg növekednek belső ellentmondásai, mert létre hoz az élet és az emberi értékek elpusztítására alkalmas, minden addiginál hatékonyabb mechanizmusokat, sőt akár hajlamosabbá is válik ezek működtetésére? Ne csak fegyverekre gondoljunk, elsősorban ne is rájuk, hanem akár a környezeti kultúra romlására, akár az értékrendszerek hanyatlására és széthullására vagy az innovációs törekvések mértéktelen eluralkodására, arra, hogy az emberek elvileg tönkre tehetik mindazt a hasznosat és szépet, amit alkottak. Ez a kérdés minden újabb történelmi helyzetben válaszra vár, míg ki nem rajzolódnak a növekedés határai. Távol áll tőlem, hogy egy rövid dolgozatban erről prófétáljak, csupán néhány olyan alapvető változás kapcsán szeretnék gondolatokat fölvetni, amelyek meghatározóan hozzájárultak mai civilizációnkhoz. A közgondolkodás gyakran és elsősorban a technikai civilizáció fejleményeit tartja számon, ha fejlődésről esik szó. Velük kapcsolatban valóban jogos fejlődésről beszélni, mert rendszerint hasznosabb, termelékenyebb, gyakorlatiasabb eszközök, gépek, eljárások jönnek létre, függetlenül attól, hogy az emberek majd mire alkalmazzák őket. Nem vitatható James Watt leleményének jelentősége, az, hogy 1769-ben megalkotta a gőzgépet, ami először hasznosította munkavégzésre a gőznyomást. Köztudott, hogy ettől számítják az ipari forradalom kezdetét, mert lehetővé tette a nagyüzemi energiaszükséglet ellátását, a tömegközlekedést és a nagyarányú áruszállítást. Amíg azonban Watt első gépezete például óceánjáró hajót vagy 424-es vasúti mozdonyt hajtó erőgép lett, sokat kellett tökéletesednie. Maga a feltaláló alakította át kettős működésűre, majd lendkerékkel egészítette ki, utóbb hasonló bővítésekkel vált bonyolultabb szerkezetté. Párhuzamos és hasonló példa nagyon sok akad. A gőzgép megjelenése idején folynak az első léggömbkísérletek. Ráadásul sokkal látványosabbak, mert valóra váltják az emberiség ókor óta melengetett vágyát, a levegőbe emelkedést. 1783. június 5-én a francia Montgolfier testvérpár fölereszti az első utas nélküli hőlégballont, és már az év november 21-én két utassal föl is szállnak. Sőt csupán egy bő hetet kell várni, december elsején az ugyancsak francia Charles Párizsban egy hidrogénnel töltött léggömb kosarában másodmagával emelkedik föl. Nem tudjuk, minderről mi juthatott el a mi Gyarmathi Sámuelünkhöz, akinek egyetemi orvosdiplomája volt, mégis mint a tudományos nyelvhasonlítás hazai megalapítóját tartjuk számon, ám a burgonya erdélyi népszerűsítésétől léggömbkísérletig sok mindennel foglalkozott. Az utóbbira alig fél évvel a sikeres francia próbálkozás után 1784 májusában Pozsonyban került sor. Igaz, a ballon mindössze hat cm átmérőjű volt, de a hidrogén tizenöt méter magasra fölvitte. Nemsokára a fiatal francia köztársaság hadserege több csatában az osztrák csapatmozgások megfigyelésére alkalmazta először a léggömböt hadicélra (1793–1794). Azért választottuk a sok közül az utóbbi példát, hogy érzékeltessük egy jelenség sokoldalú kötődésének lehetőségét és sokféle motivációját: fölfedezés vágya, egzotikum, polihisztorság (Gyarmathi), tudomány, háború. S végül az sem tanulság nélküli, hogy a repülés csodáját – noha időnként máig megjelenik az égbolton – mégsem a léggömb teljesítette ki, hanem jó évszázad múlva a repülőgép. A történettudomány – nem ok nélkül – szívesen kapcsolja a társadalom és a gazdaság fejlődését technikai újításokhoz és azok következményeihez vagy intézményeihez. De ezek, bár nagyon fontosak, szinte mindig csupán a jelenség egyik oldalát tárják elénk. Egy új évezred és egy új évszázad beköszöntének közvetlen közelsége már önmagában is ösztönöz az időszemlélet változásának vizsgálatára. Meggyőződésünk, hogy ezzel a technikai fejlődésnél sokkal mélyebb és egyetemesebb összefüggéseket lehet érzékeltetni, olyanokat, amelyek az egész társadalom mentalitását áthatják, mutatják átalakulásának irányát, meghatározzák világról alkotott véleményét. Ezúttal pedig segítenek megérteni az újkorban a tradicionalitás és a modernitás viszonyát.370 Az idő fogalmának köztudottan több jelentése van. Jelenti az örökkévalóságot, mely minden történést magában foglal, a történések adott időpontját és az ezek között eltelő szakaszokat is. Alapvetően két időszemlélet különböztethető meg, az önmagába végtelenül sokszor visszatérő ciklikus vagy körkörös, és a végtelenből végtelenbe tartó lineáris. A körkörös szemlélet alapja a csillagászati és a természet folytonos megújulásán nyugvó biológiai idő. Múlt- és jövőképük lényegesen eltér. A körkörös szemlélet a szabályos szakaszokban 370

A dolgozatban szereplő technikatörténeti adatok forrása: Csetri Elek és Jenei Dezső, 1997.



azonosan ismétlődő jelenségek tapasztalata nyomán kiszámíthatóságban gondolkozik. A lineáris szemlélet föltételezi a történelem képzetét. Úgy érzékeli a múltat, mint a jelen előzményét és a jövő föltételét, ennek azonban a kiszámíthatósága bizonytalan, legalább is más, mint a ciklikus szemléletben. A kétféle szemlélet viszonya egy adott időszakaszban jellemző a kultúrára, ami elsősorban azt jelenti, hogy változó elemekkel és súllyal több időrendszer kapcsolódik hozzá, mint például a gazdasági év, az egyházi év, a jogi év stb. Ezekből tevődik össze a társadalmi idő, azaz a társadalom időfölfogása, ami a társadalmat alkotó emberek egyéni életidőinek a kerete.371 A tradicionalitásban a legátfogóbb rendszer a gazdasági idő. Ha a lakosság foglalkozási struktúráját tekintjük, az ipari forradalom előtt a földkerekség majdnem minden pontján a mezőgazdaság valamelyik ágából élők voltak többségben, számukra a gazdasági év forgása tagolta az időt legáltalánosabban. Mérsékelt égövön az időjárás változásának sokévi átlaga szerint várhatóan, de mégis tág türelmi határok között szabályosan beköszöntött. Amit ma népi bölcsességként tartunk számon, az a preindusztriális korban az egész társadalomé volt. Gondoljunk a január közepétől egyre másra jelentkező tavaszváró, jósló napokra, melyek közül talán legismertebbek a Pál fordulása (január 25.), a Gyertyaszentelő Boldogasszony (február 2.), Jégtörő Mátyás (február 24.) és így tovább a májusi fagyosszentekig. A Szent György-nap (április 24.) nemcsak a növényápolás és az állattartás elvégzendő munkáira figyelmeztetett, hanem a biztos tavaszkezdetre, ugyanígy a Szent Mihálynap (szeptember 29.) a visszavonhatatlanul beköszöntő őszre utalt az egész társadalom tudatában. A gazdasági év végét jelölték a szüretelő napok vagy a juhokkal elszámolás napja, Dömötör, végül a Mindenszentek (november 1.), mely falun-városon az elöljáróságok, különböző vezető testületek megújításának időpontja volt. Létezett ugyan külön városi idő is, mert a céhes és a manufakturális ipar általában idényszerűen termelt, tehát végső soron az is függött az évszakok váltakozásától, és így összekapcsolódott a falusi-paraszti idővel. Példáink tanúsítják, hogy a másik átfogó szabályozó, a vallási, pontosabban egyházi év ciklikusan visszatérő eseményei a vasárnapok, az ünnepnapok és a különleges ünnepi időszakok beleszóltak a gazdasági időbe is. Részint mert az üdvtörténet emléknapjai, a szentek névünnepei és a vasárnapok tagolták, részint mert a középkori egyház számos ünnepre munkaszünetet és/vagy böjtöt, sőt tilalmat írt elő. 372 A modern társadalomban a gazdasági időszemlélet olyan ütemben szorult háttérben, ahogy a társadalom agrárjellege iparivá változott, ezzel együtt a lakosság nagy része elszakadt tőle, de tudvalévően a mai iparszerű mezőgazdasági termelésből sem tűnt el teljesen. Az egyházi idő a laicizálódással veszítette el átfogó érvényét, ami befolyásolta az ember és a munka viszonyát is. A reformáció a szentkultusz megszüntetésével jelentékenyen bővítette a munkanapok számát, s ez megfelelt a kibontakozó polgári etikának, ám hogy egy évszázad múltán a puritán traktátusok egyik központi eszménye a szorgalmas munka lett, és vallási érvekkel ostorozták az ellene vétőket, tanúsítja, hogy az időszemlélet megváltozásához Angliában sem volt elegendő az ünnepnapok számának csökkenése. A Magyar Királyságban II. József türelmi rendeletéig (1781) a protestánsoknak is meg kellett tartaniuk a katolikus ünnepeket, ha másként nem munkaszünettel, ami különösen a városokban az iparűzők körében okozott konfliktusokat. Báthory Gábor pesti székhelyű református szuperintendens 1817. évi generális vizitációjának kérdőpontjai között szerepel, hogy a helyi elöljáróság kényszeríti-e katolikus ünnepek megülésére a híveket, ami arról árulkodik, hogy ilyesmi a pátens után több évtizeddel is előfordult.373 Az egyházi idő meghatározó befolyása némelyik vallási közösségben még tovább tartott. A XIX. század első felében a nemzetjellemtanok rendszeresen írnak a különben jámbor magyarországi románok és ruszinok henyéléséről, ami részint gazdaságuk üzemszervezetének alacsony fokával, de legalább ennyire a bizánci rítusú egyházi év változatlanul érvényes középkori gyakorlatával magyarázható, melyben a katolikusnál is több szentünnep volt előírva. A már a fölvilágosodás észelvűségén felnőtt megfigyelőknek joggal föltűnt a túlságos dologtalanság. 374 Angliába visszatérve, a puritán munkakultusz az ipari forradalom nagyüzemeiben vált általános követelménnyé. A korabeli angol szakirodalom tele van a munkások korholásával, mert nem használják ki teljes munkaidejüket. A munkához való viszony megváltozása csakis az időhöz való viszony átalakulásával volt lehetséges. Ha arra gondolunk, hogy az újkornak ez a jelentős európai történése Angliában valójában kísérletként indult, azaz, mert előképe nem volt, kimenetelét egyáltalán nem lehetett előre látni, elképzelhetjük a vele járó kezdeti társadalmi megrázkódtatást.375 Mutatis mutandis ugyanez lejátszódott Kelet-Európában is. A magyar jobbágyfelszabadítást előkészítő érvek között döntő szerepe volt annak, hogy széles körben tudatosult: a robotmunka elégtelen a korabeli gazdaság működéséhez, szabadságot és tulajdont kell adni a népnek, akkor megváltozik a Thomson, Edward P., 1990. Az egyházi ünnepek és a munkavégzés kapcsolatának bő adattára: Bálint Sándor, 1977 373 Báthory Gábor vizitációi. Ráday levéltár. Püspöki levéltár. G. osztály. 374 Schram Ferenc, 1962. 23–24., 39–44. 375 Thomson, Edward P., 1990. 164–167. 371 372



munkafölfogás is. Mégis az 1850-es évek sajtója és gazdasági irodalma tele van panasszal. Ugyanúgy dolgoznak, írják a parasztokról, mintha úrdolgára járnának. Restek, hanyagok, mert parancsszóhoz, noszogatáshoz vannak szokva, ugyanakkor idegenkednek a napszámosmunkától, mert az eltörölt robotra emlékezteti őket. Nyilvánvaló, hogy a reformerek ideálképben gondolkodtak, nem számoltak azzal, hogy a munkaerkölcs és a munkaritmus a törvényhozás varázsszavára nem változik azonnal. Valójában ki kellett halnia annak a nemzedéknek, amelyik még a földesúri szolgáltatások teljesítése közben annak időfölfogásában szocializálódott. A század vége felé lép elénk a jó dolgos magyar paraszt, de a néprajzi gyűjtés még az 1890-es években is fölfigyelt egy-egy maradibb gazdára, aki „úrbáriomosan", nem pedig „látástól vakulásig" szorgalmasan dolgozott.376 A munkához való viszony alakulását mind az ipari forradalom Angliájában, mind a jobbágyfelszabadítást átélő Magyarországon döntően befolyásolta az idő mérésének mikéntje. A hagyományos társadalomban, melyben hatékony orvosi ellátás hiányában az ember egyéni élettartama kiszámíthatatlan, a szóbeliségnek nagy a súlya az írásbeliséggel szemben, nincs jelentősége perceknek és a mai értelemben vett pontosságnak. Az emberek a Nap járása és a csillagok állása vagy éppen harangszó után becsülik az idő múlását. Nem irónia, hogy kakaskukorékolásra ébrednek és tyúkokkal fekszenek. Az első mechanikus órák a XIV. században jelennek meg templomok, városházák, várkastélyok tornyain. Aligha véletlen, hogy a hagyomány szerint maga Kálvin is biztatta a genfi mestereket a szerkezet miniatürizálására. A zsebóra a XVII. századi magyar főúri leltárakban is egyre gyakrabban bukkan föl, de hosszú ideig még inkább dísz, érték, státusszimbólum, mint mérőeszköz, valójában nincs rá szükség. A legrövidebb időtartamot „miatyánknyi"-nak mondják vagy valami addig tart, míg egy tyúktojás megsül. A magyarországi anyakönyvek zöme a XVIII. század elejénél nem régibb. Az emberek ritkán tudják pontosan a születésnapjukat, sokszor az évben is bizonytalanok. Az előbbit az egyházi év valamelyik jeles napjának (pl. „Szent Márton napjának hetében születtem"), az utóbbit gyakran elemi csapással (árvíz, tűzvész, éhínség) vagy más rendkívüli esemény (járvány, háború) közelségével jelölik (pl. „a pestis előtt való esztendőben történt"). A török kiűzése utáni évtizedek gyakori határpereiben föltűnően sok bibliai (pátriárkai) életkorú, 90-100 éves tanú szerepel. Megmosolyogtató, hogy némelyik rövid időn belül tíz-húsz évet öregedett, azaz amikor távolabbi múltra kellett emlékeznie, jóval többnek mondta magát tanúvallomásában, mint pár héttel, esetleg ugyanazon alkalommal néhány sornyi szöveggel előbb. A modern társadalomban az anyagiassággal összefonódó teljesítményelv vált uralkodóvá. Az egészségügy színvonalának emelkedésével a halálozás időpontja nagy átlagban az idős korra tolódott át. Az írásbeliség uralkodóvá válása nem tűri sem a hozzávetőlegesen megadott időpontot, sem a késést, a pontosság általános követelménnyé lesz. Ennek föltétele a nyomtatott-szerkesztett naptár rendszeres használata és a megbízhatóan járó órák tömeges elterjedése. Mindkettő pontosabban strukturálja és rendezi az időt. 377 Hasonlóan jelentékeny változás ment végbe a lineáris időszemlélet értelmezésében. Az európai kultúrára hatással volt az ószövetségi zsidóság történelmében visszatérő exodusmotívum, ami formálta a kereszténység jövőelképzelését: valami felé haladunk, egy ígéret be fog teljesedni. A lineáris időszemléletnek más ókori magaskultúrákban is helye volt. Gondoljunk a római időszámítás kezdetére (ab urbe condita, Kr. e. 753). Ám a történelmet többnyire a királyok uralkodásának időtartama és háborúik tagolták, csak a VI. században vezették be legfontosabb viszonyítási pontként, a keresztyén időszámítás kezdetéül Krisztus születését. Mindez azt is jelentette, hogy az emberi gondolkodásból egészen a fölvilágosodásig hiányzott a fejlődés és a haladás fogalma. Kronológiája volt a történelemnek, a fejlődésrajza hiányzott. Továbbá az események közötti időszakaszok eltérését – mai fölfogásunk szerint – reálisan nem érzékelték. Ezzel szemben a modern társadalomban a történetírás bevezette a minél pontosabb időbeli viszonyítást, törekedett az eseményeket egymásutániságukban úgy elrendezni, hogy köztük eredményesen kereshessen ok okozati összefüggést. Magában a társadalomban pedig a haladás- és fejlődéseszme ösztönzésére több szinten – a családtól a legfelsőbb kormányzatig – tervezhetőnek látták a jövőt. A XVIII. század második felétől tehát mind a ciklikus, mind a lineáris időszemléletben olyan paradigmaváltás ment végbe, amilyen típusában csak ritkán fordulhat elő az emberiség történetében. Mai gondolkodásunk keretei-korlátai között a magunk részéről el tudunk képzelni még egy hasonló horderejűt, tudniillik a szóban forgó megszűnését, de hogy mi váltaná föl, annak találgatására nem vállalkozunk.378 Visszatérve írásunk címéhez és a bevezető sorokban fölvetett gondolathoz, hogy a hosszú XIX. században mindebből milyen civilizációs változások következtek Magyarországon, az idő és a tér közismert kapcsolatában

Vörös Antal, 1966 Tóth István György, 1994. 378 Bergman, Werner, 1990. 376 377



szintén jelentkező lényeges átalakulásokkal is számot kellene vetni. Ezúttal azonban csupán egyetlen dimenziót emelünk ki, amely fontos vonatkozásban segít mondandónkat teljesebbé tenni. Még a mai sokat utazó és tömegesen gépkocsit használó emberre sem jellemző a térkép gyakori használata, a térképen való pontos eligazodás. A térképet vagy a mai értelemben pontos térképet nélkülöző ember földrajzi térfogalma négy szinten ragadható meg. Mindenekelőtt szorosan tapadt az általa belátható és bejárható területhez. Ez a földrajzi térszemlélet első és egyben viszonylag legpontosabb ismereteket magába foglaló, lokális szintje. A második szintet, a vidéket, a szűkebb tájat átfogó szemléletet partikulárisnak, a harmadikat, az országon belüli tájékozódást szolgáló nagytáji szemléletet regionálisnak nevezem. A térkép nélküli korban nagyon kevesen voltak, akik földrésznyi méretekben tudtak eligazodni a világban. Mindegyik szintnek lehet történeti vonatkozása, az időszemlélethez – ezért is érdekel bennünket – azonban határozottan csupán a negyedik kapcsolódik. Az antikvitás tradícióját ápoló középkori Európában két nagy régiót különböztettek meg, a művelt Délt és a barbár Északot. Janus Pannonius még ebben gondolkodott, amikor a hideg, téli, a reneszánsz javaiból keveset befogadó Magyarországból a meleg, napfényes, művészeteket pártoló Itáliába vágyott, amint azt több versében megvallotta. A helyzet azonban változott, miután a reneszánsz Itáliának bealkonyult, és kezdtek fölemelkedni a nyugati, főleg a tengeri hatalmak. Pázmány Péter még az ellenreformáció központjában, Rómában fejezte be tanulmányait, az ifjú Zrínyi Miklós és Rákóczi Ferenc is tettek itáliai tanulmányutat, hiszen a félsziget változatlanul kínálta az ókori maradványok látványának élményét, és hanyatlása ellenére a művészetek hazájának számított, ám a külföldi akadémiákat látogató protestánsok, például Bethlen Miklós és Misztótfalusi Kis Miklós már Nyugat-Európát tekintették példának. Nem föltétlenül vallási okból, hiszen Bethlen Velencében is megfordult, és hozott később hasznosított ismereteket, hanem mert az újabb kulturális-civilizációs vívmányok súlypontja Nyugatra tevődött át. Ekkor azonban még nem beszélhetünk a Nyugat és a Kelet szembeállításáról. Európa és Ázsia különbözőségének történetfilozófiai magyarázatával tudvalevően Montesquieu szolgált először A törvények szelleméről (1748) című munkájában. Ez a szembeállítás és a fölvilágosodás fejlődésfogalma nagy mértékben hozzájárult a földrész Kelet-Nyugat égtájak szerinti kettéosztottságának tudatosulásához, aminek egyenes következménye az eltéréseket a vezető mintákhoz mérve, egyenlőtlen fejlődéssel magyarázni. Azaz – vélték – ugyanazon az időszakaszon belül mást ért el Nyugat és mást Kelet. Az Észak–Dél megosztottság statikusságának helyére az időbeli megosztottság, folytonos mozgást föltételező képzete lépett. Ez volt az időszemléleti előzménye a XIX. században kiformálódó evolúciós elméletnek, mely az egyenlőtlen fejlődésű régiókat egységes fejlődésrendbe próbálta sorolni. Talán mondanunk sem kell, hogy a kötelezően végigjárandó lépcsőfokok kényszerképzete máig kísért az élet számos területén. Mindenesetre a XVIII. század közepétől a hozzánk látogató nyugati utazók beszámolóiból már ritkán marad ki Magyarország elmaradott viszonyainak hol sajnálkozó, hol lenéző ecsetelése. A fölvilágosult abszolutista Habsburg-uralkodók is észlelték birodalmuk és riválisainak különbözőségeit, ami döntő jelentőségű volt abban, hogy elindították – mai kifejezéssel és fogalommal élve – a központi szorgalmazású és irányítású társadalmi-gazdasági modernizációs programokat, többek közt a tartományok eltéréseit kiegyenlítendő vagy stabilizálandó. Jóllehet Magyarország mind a Délnek, mind a Nyugatnak a peremén helyezkedett el kulturális szempontból, a XVIII. század végén a magyar értelmiség már úgy tekintett Nyugat-Európára, részben a német, részben a francia világra, majd a XIX. század elejétől az angolra is, mint egy társadalmi-gazdasági fejlődésben lemaradt régió lakója, akinek hazája javára kötelessége a hátrányt legalább arányosan csökkenteni, végső soron majd eltüntetni. Ugyanekkor eljutottak az országon belüli táji különbségek tudatosításához és fejlődésbeli értelmezéséhez. Távol áll tőlünk, hogy kétségbe vonjuk az európai és a hazai nyugat–kelet különbözőségeket. Meggyőződésünk szerint ezek más változatban és mértékben föltehetőleg századokkal korábban is léteztek, de a történettudomány összefüggő föltárásukkal még adós. A XVIII. század végén fogalmazódott meg az, a gazdasági körülményeket illetően nem alaptalan, nagy karrier elé tekintő vélekedés, hogy a „nyugati magyar" (a Duna vonalától nyugatra élő) általában fejlettebb viszonyoknak örvendhet, mint a „keleti", aki gyakran maradibb körülmények közt él. A vitákon fölülemelkedni akaró Berzsenyi a somogyi Nikláról a zempléni Széphalomra így írt Kazinczynak 1811-ben: „Én sem dunai, sem tiszai nem vagyok, hanem csak magyar, mind ettől, mind attól örömmel tanulok és mind ezt, mind amazt tanítani akarom."379 Különben mindkét kiváló szellem sárbaragadt kis faluban földesuraskodott. Nehéz lenne tagadni, hogy a Baltikum és a Balkán között elterülő közép-kelet-európai térség minden országában mindmáig éppúgy megvan ez a történelmi gyökerű, nem XX. századi eredetű nagytáji eltérés, mint nálunk. A fölvilágosult abszolutista program egy része kisebb-nagyobb módosulásokon átmenve, néhány évtized múltán a birodalom nemzeti mozgalmainak jobbító eszméi közt bukkant föl, később pedig a kiegyezés korában 379

Berzsenyi Dániel, 1968. 384



kormányzati törekvésként jelent meg. Végül is az Európához tartozás kiteljesítése, mint fejlődésbeli fáziskésés fölszámolása, tehát végső soron időtényező okozta probléma máig benne van a magyar közgondolkodásban. Most gondoljunk azokra a volt jobbágyokra, akikből az 1848. áprilisi törvények egyik percről a másikra parasztot csináltak, de évekig nem tudták, hogyan viszonyuljanak önálló gazdaként számukra legkedvezőbben a munkához, előbb-utóbb mégis ráébredtek, mit jelent a megváltozott jogi helyzet. Képzeljük el, miként érezte magát az a falusi ember vagy céhből kiszorult iparos legény, hamarosan egyre többen lettek ilyenek, aki ipari üzembe kényszerült kenyeret keresni vagy nagyvállalkozásokban bérmunkát kellett vállalnia. Nem meglepő, hogy előfordult: a munkás munkaidőben hazament a közel fekvő lakására ebédelni vagy akár ellátni apró gazdaságának néhány jószágát. Azelőtt ugyanis a munkára szánt időt saját maguk szabályozták, ha tetszett, kedvükre váltogathatták az intenzív tevékenységet a semmittevéssel. Most viszont fegyelmet, egyenletes munkát és számottevő teljesítményt vártak el tőlük. A modern magyar gyáripar a külföldről szerződtetett szakmunkások kivételével csupa ilyen időszemléletű mesteremberből és parasztból rekrutálódott munkásokat alkalmazott. A természeti környezetünket alapvetően átalakító folyamszabályozások, vízrendezések, vasút- és útépítkezések ugyanebből a munkaerő-kínálatból kikerült bérmunkásokkal készültek el. 1848 előtt a lecsapolásokat és csatornaásásokat kevés kivétellel uradalmi vagy vármegyei robottal csináltatták. Tehát Magyarország a polgári átalakulásnak ezeken a fontos terepein ideális időszemlélettel és mentalitással éppen nem rendelkező munkaerővel ért el komoly sikereket. A XIX. század derekára hazánkban az időszemlélet és az időről alkotott fölfogás sokkal differenciáltabbá vált, mint egy vagy akár csak fél századdal korábban volt. Ennek fontos új eleme volt a modern értelemben vett szabadidő fogalmának kialakulása. Természetesen a nemesnek is volt szabadideje, de nem úgy tudatosodott, mint a polgáré, hiszen minden dolgát, a hivatalos ügyintézést, a társasélet alkalmain és az ünnepeken való részvételt, a rokoni és baráti kapcsolatok karbantartását, a vadászatot, gazdaságának irányítását kötelesség- és feladatteljesítésként végezte. Ethosza szerint nem tett igazán különbséget elfoglaltság és kikapcsolódás-pihenés között. A polgár viszont igyekezett elválasztani a munka- és a szabadidőt, hogy erőt gyűjtsön a fokozott többletmunkához, azaz ciklikusan pihenésre, családi programokra, társaséletre, turisztikára, sportra és talán legjellemzőbben nyaralásra fordíthasson idejéből. A polgári szabadidős elfoglaltságokra azonban csak a felső és középrétegeknek volt anyagi fedezete. A szabályozatlan kapitalizmus munkaadói által diktált időszemléletben a bérből és fizetésből élők pihenése nagyon hamar veszélybe került. Az egyházak vetették föl először nagy hangsúllyal a központi szabályozás hiányát, mert az egyházi idő rendszerét sértette az eluralkodó vasárnapi munka. Az erősödő szocialista szervezkedéseknek szintén kezdettől egyik fő követelése volt a munkaidő szabályozása. 1890-ben az első magyarországi május elsejei ünnepen a fölvonulók transzparenseket és táblákat vittek, melyeken ott virított az előző évi párizsi kongresszus által ajánlott három nyolcas, egy új napi időbeosztás szimbóluma. 380 A király 1891. április 9-én szentesítette az az évi XIII. és XIV. törvénycikket, amelyek az ipari munka vasárnapi szüneteltetéséről rendelkeztek. Később ezek hatálya alól kivették a folytonosan termelő gyárakat. A munkához való viszonyban ekkoriban már új problémaként merült föl a munkamegtagadás (sztrájk) és a munkanélküliség is. Az időmérés és időjelzés közben nagyot változott. Nemcsak arra gondolunk, hogy a zseb-, asztali és faliórák nagy arányban elterjedtek Magyarországon. A budai Gellérthegyen, egyetemünk csillagvizsgálójában 1830-ban kezdték el a déli pontosidő-jelzést. Sokáig ágyúlövés adta hírül. A magyarországi vasúti társaságok 1871-ben egyeztek meg, hogy az addig használatos sokféle helyi idő helyett a fővárosi időhöz igazítják a menetrendet. A budapesti Országos Meteorológiai és Földmágnesességi Intézetben műszerekkel megállapított pontos időt minden egyes nap ugyanabban az időpontban távírón keresztül juttatták el a fontosabb állomásokra, azok órájának beállításához. Évekig eltartott, míg minden helység elfogadta a központi időt, újabb bizonyítékaként annak, hogy koronként több idő létezhet ugyanazon társadalmon belül. Jóllehet a vonathoz fővárosi idő szerint kellett kimenni, a hétköznapi életben még évekig ragaszkodtak a toronyórán látható helyi időhöz. Pedig közben 1891-ben a magyarországi vasútvonalakon is bevezették az egységes világidőt, a greenwichi délkörön alapuló (1848) közép-európai időzónát. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy az európai országok bevezetési sorrendjében az Osztrák–Magyar Monarchia a „mezőny" első negyedében foglalt helyet, egyszerre fogadtuk el Olaszországgal és Németországgal. Megelőztük például az összes skandináv államot, Spanyolországot (1901), Franciaországot (1911) és Szovjetoroszországot (1924). Ezt a mozzanatot akár a manapság várható áldásaival és veszélyeivel együtt sokat emlegetett globalizáció egyik előzményének is tekinthetjük. Végül egyetlen mondatba összefoglalva dolgozatunk tartalmát: a XIX. században, melyet alig egy hónap múlva már nem nevezhetünk múlt századnak, sőt virtuálisan hirtelen tetemes történelmi messzeségbe kerül tőlünk, hazánk lakosságának jelentékeny hányada az időszemlélet átalakulásával korszakos, a korábbiaknál jóval 380

Vikár Béla, 1890.



nagyobb léptékű civilizációs változás részese volt, ami szinte azonnal megjelent a mindennapi élet legáltalánosabb mozzanataiban is.


4. fejezet - Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok 1. Szabadalmas csoport – társadalmi csoport – néprajzi csoport Filep Antallal írt könyvünk (A magyar nép táji-történeti tagolódása. 1975) munkálatai során a teljes magyar nyelvterületet áttekintve világossá vált, hogy a néprajzi csoportoknak nevezett egységek közt van néhány, mely a népesség erős koherenciájával válik el környezetétől. Bár több jellemző tulajdonságuk figyelmeztetett, hogy a velük párhuzamosan definiált csoportoktól eltérő, alapvetően más kategóriáról lehet szó, nem különböztettem meg őket élesen, sőt nem akarván mindenáron új elnevezést bevezetni, a „néprajzi vagy etnikai csoport" jelölést alkalmaztam rájuk, egyidejűleg hangsúlyoztam „mi"-tudatuk meghatározó voltát és különállási elveiket.1 Azóta a kérdéskör megélénkült kutatása új eredményeket hozott, napvilágot láttak idevonatkozó történeti munkák is. Úgy vélem, hogy az új néprajzi eredmények alkotó felhasználásával, a régi és új történeti adatok néprajzi szempontú értelmezésével közelebb lehet jutni a szóban forgó kategória mibenlétéhez. Tanulmányomban azonban nem az egyes csoportok történeti, jogi, kulturális összetevőit kutatom, hanem korábbi álláspontomat felülbírálva, igyekszem általánosan megragadni az azonosságtudattal összefüggő társadalmi tartalmukat. Figyelmem elsősorban a legjobban ismert, egykori ún. jászkun hármas kerület, a hajdú kerület és a székely székek népére irányul, nem felejtvén azt, hogy jogi helyzetük eredete és múltja más. Bizonyos hasonlóságok folytán valószínűleg többé-kevésbé hasonló jelenségek jellemzik a kései feudalizmusban a szász székek, a különböző határőrvidékek, a tiszai kamarai kerület, a szabad királyi városok és a szabadalmas mezővárosok lakosságát.2 Ezeket részint a vonatkozó adatok nem elégséges volta, részint éppen eltérő típusuk és minőségük miatt nem kapcsoltam be vizsgálatomba. Ugyanakkor a hasonló jelenségek mutatkozása okán bevontam néhány olyan területi egységet, amely vélt vagy valós alapokra hivatkozva, törekedett ugyan a fölsoroltakéhoz hasonló jogok elnyerésére, de nem jutott azok birtokába.

1.1. A területi és jogi különállás A meghatározóként említett „mi"-tudat mögött minden esetben rendi előjogokkal összefüggő területi különállás volt. Ezek mibenléte egyfelől annyira ismert, másfelől nem tartozik dolgozatunk tárgyához, hogy elegendő csupán utalni rájuk. A XVII–XIX. században a nemesi népesség legalsó rétegét alkotó, paraszti életmódot élő, lokális nemességet élvezők körében több, egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő jogállású, más múltú és eredetű csoporttal találkozunk. Osztályozásukat nem tartjuk feladatunknak, mert szempontunkból nem kialakulásuk történeti-jogtörténeti összetevői, hanem különböző eredetű és múltú szabadalmas létüknek tudati, társadalmi és kulturális konzekvenciái fontosak. A „végeredményként" regisztrált jelenségek megértéséhez azonban mégis föl kell idéznünk történetüknek néhány jellemző szakaszát. A kései rendi társadalomban a kiváltságos területekkel kapcsolatosan kétirányú mozgás figyelhető meg. A lokális nemesi közösségek középkori eredetű előjogait a földesúr vagy a központi hatalom jobbággyá tétellel megszüntetni, illetőleg a megmaradtakat erősen korlátozni törekszik. Idesorolható mindenekelőtt a jászok és a kunok területének hadijog alapján történt kezelése, majd elzálogosítása és eladása. 3 A határvédő őrségiek leszármazottai számára a földesúri követelések súlyosbodásával ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy például a közeli Felsőőr és környéke községeivel szemben elmulasztották a kisnemesi státus megszerzését. 4 Sok vonásában hasonló, távoli példa a barcasági Hétfalué, melyet feltehetően eredetileg szintén határőr népével együtt királyi birtokként 1500-ban zálogosított el II. Ulászló, majd fokozatosan került Brassó város földesúri fennhatósága alá. Orbán Balázs az 1860-as években élményszerű beszámolót adott e községek egészen „későn", a XVIII. század végén és a XIX. század elején elvesztett előnyeiről, melyek valószínűleg abból adódtak, hogy a középkorban nem volt erős a földesúri hatalom befolyása (malomhasználat, kocsmáltatás, erdőlés, iparűzés, ezek eltiltása illetőleg megadóztatása).5 Az imént említett őrségi jobbágyparasztoknak a XIX. század elején kellett pereskedniük az évszázadokon át háborítatlanul birtokolt tizedbérletért és erdőlésért a Batthyányakkal. 6 Kósa László, 1975. 40–41. Rövid néprajzi szempontú áttekintésüket lásd: Tárkány Szücs Ernő, 1981. 68–85 3 Ennek a folyamatnak a korábbi helytörténeti irodalom közjogi elfogultságaitól mentes feldolgozása: Kiss József, 1970. 4 Stahl Ferenc, 1974. 390–401., 553–554. 5 Orbán Balázs, 1873. VI. 101–104.; Árvay József, 1943. 15–16. 6 Papp Vilmos, 1971. 601. skk., Stahl Ferenc, 1974. 557–558 1 2


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok Torockó mezőváros a XVII–XIX. században változatos eszközökkel vívott szívós harcot valószínűleg sosem létezett szabadalmaiért. A földesúr a jobbágyfelszabadítás előestéjén, 1847-ben vonta meg tőlük a szabad bíróválasztás és a kocsmatartás jogát.7 A székelyek kiváltságait a Leopoldi Diploma elismerte ugyan, de az 1763–1764. évi katonai határőrvidék szervezése a székek jelentős részén semmissé tette azt. Az új katonai igazgatás rátelepedett a régi faluközösségi formákra, jórészt szétdúlta azokat, mégis a nehéz szolgálat és kötöttségek ellenére korszerűbb társadalmi intézménynek bizonyult elődjénél, új közösségi érzések képződéséhez és társadalmi differenciálódáshoz vezetett.8 A kiváltságokat megszüntető tendenciával szemben ugyanakkor ismeretes, hogy a XVII. században milyen nagy tömegek lazítottak feudális függésükön azzal, hogy „hajdúszabadsághoz" jutottak. A jelenség országosnak mondható, hiszen nemcsak a Tiszántúlon, hanem a Dunántúlon, a Felföldön és Erdély némely pontján is tudunk „hajdújoggal" élő közösségekről. Igaz, hogy nagy részük története az előbb fölsorolt példákhoz hasonlít, hiszen a hat „öreg hajdúvároson" kívül a többi településnek magánjogi szerződése megszüntével nem sikerült megmaradni a kiváltságok bástyái között. Azok a helységek, amelyek egyszer megízlelték a szabadparaszti életet, nem könnyen nyugodtak bele elvesztésébe, és megkísérelték – legtöbbször peres úton – visszaszerezni, mint például a bihari hajdútelepek, a derecskei Esterházy-uradalom községei. Kivált Nagyszalonta igyekezett szívósan elismertetni Bocskaitól kapott hajdúszabadságának érvényét.9 Különösen alakult az ugyancsak bihari Kismarja mezővároska sorsa, melynek sikerült megtartania a szintén Bocskaitól nyert privilégiumokat, sőt jogállása közjogilag „magasabb" maradt, mint az „öreg hajdúvárosoké".10 Az erdélyi fejedelmek Kővár vidéki katonaparasztjainak jó része kisnemesi státust ért el. Akadt olyan község is, mint Kovás falu, mely ugyan jobbágyi sorban maradt, de a Telekiekkel szemben érvényesnek ismertette el várszolgálatra rendelt ősei előjogainak több fontos elemét.11 Nem utolsósorban e szaporítható esetek közé tartozik a jászkun redempció sikere is. Mindezek a példák szempontunkból azért lényegesek, mert az adott időszakban a valós vagy áhított kiváltságok a tágabb szociális szerkezetben meghatározták a csoportok helyzetét, és ezzel kitermelték tagjaik társadalmi összetartozási érzését. Az előjogok megtartása szoros érdekszövetséget igényelt nemcsak a földesúr vagy az államhatalom irányából várható támadások, hanem az esetleges „belső" ellenzék ellen is. A hatályosságukat kétségbevonó vagy módosítani akaró politikai és társadalmi mozgások fokozottan növelték a csoporttagok azonosságtudatát és vonzalmát, sőt mint látni fogjuk, a feudális kötöttségek elmúlta után is hosszú ideig hatottak.

1.2. A múlt jelentősége A szabadalmas paraszti közösségek társadalma, mivel feudális függősége lazább volt, gazdasági, demográfiai és más okokból vagyonilag sokkal inkább differenciálódott, mint az úrbéres népesség. Bonyolultabbá tette a képet, hogy a vagyoni tagolódás mellett érvényesült az örökölt privilégiumok szerinti belső tagolódás is, s ezek a kategóriák gyakran nem fedték egymást, ami aztán konfliktusokhoz vezetett. A székelyek szívesen emlegették „ősi" nemesi egyenlőségüket, melyet a sokszor hivatkozott mondat: Omnes siculorum nobiles sunt – jellemző tömörséggel foglalt össze. Imreh István újabb részletes kutatásaiból tudjuk, hogy korszakunkban a minden székely nemesi státusának eszméje már huzamosabb ideje karakteresen rétegzett társadalmat takar. A közjogi meghatározottságon belül a magánjogi viszonyok itt is, mint a hasonló közösségeken belül, polarizálólag hatottak. A hagyományos jogállás szerinti szabad székely köznép két csoportra oszlott, lófőkre (primipilus) és darabontokra vagy közszékelyekre (pixidarius). A határőrvidék településein a XVIII. század végén már általánosan huszárkatonákról és gyalogkatonákról beszéltek, aszerint, hogy lovon vagy anélkül teljesítettek szolgálatot. Jóllehet földműves életmódot folytattak, jog szerint élesen megkülönböztették magukat az úgyszintén földműves jobbágyoktól és zsellérektől, még akkor is, ha elszegényedvén, jobbágygazdaságokban voltak kénytelenek szolgálatot vállalni. Önmagukat kizárólagosan székelyeknek nevezték a parasztokkal (jobbágyok) szemben. Különállásuk viseletükben, házasodási és társas szokásaikban is megnyilvánult, továbbá a hagyományok alapján nagyobb hányaddal részesültek a közösből (legelő, erdő), mint a jobbágyok. Ugyanakkor jogi közösség, de legalábbis annak érzete fűzte össze őket az adományos székely nemesekkel, a primorokkal.12 Az utóbbiakról Újfalvy Sándor így írt 1848 előtti háromszéki Orbán Balázs, 1871. V. 200–207. Egyed Péter, 1981. 9 Szendrey István, 1958. 33–46. 10 Varga Gyula, 1979. 10–27. 11 Szentgyörgyi Mária, 1972. 119–129. 12 Imreh István, 1973. 13–32.; Imreh István, 1979. 45–55. 7 8


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok tapasztalatait összegezve: „A primorok mármost valódi zsarnok gőggel tekintenek a rabigába görbesztett katonaságra, melyet azonfelül még vagyonából is kifosztani törekedtek." „Csoda-e hát, hogy ezen osztály a primorokra, ősei szabadsága s drága vérével szerzett vagyona megrablójára és folytonos üldözőjére gyülölettel, sőt véres bosszúval tekinte?" „Több katona-embertől hallám: hogy a primorok vérárulóink s még most is vesztünkre törnek (…)"13 A fenti idézetsorban nagyon lényeges elem rejlik, a közszékelyek „vérárulók"-nak mondják a nemeseket, tehát kitartanak a múltbeli közös eredet mellett, annak ellenére, hogy azok vagyoni állapotukat veszélyeztetik és a jobbágyokat uszítják ellenük. Ugyanakkor feltételezik a valamikori harmonikus együttlét állapotát is, melyhez képest az újabb időkben „árulást" lehetett elkövetni. A székelyföldi falutörvényeket elemző Egyed Péter mutatott rá arra, hogy a határőrség megszervezése után hogyan vált a „nemes székely jog"-nak nevezett jogforrás egyre inkább szimbolikus jellegű, erkölcsi és nem valóságos támasszá. Ugyanis a benne foglalt történelmi-jogi intézmények: a kollektív nemesség és a belőle fakadó jogegyenlőség, valamint a személyi szabadság; a faluközösség és vele összefüggő autonómia, továbbá az adómentesség jogilag nem töröltettek el, de a valóságban a korábbi állapothoz viszonyítva már másként funkcionáltak. A megváltozott helyzet, különösen a katonai igazgatás és a faluközösség egymásnak ellentmondó vagy egymást keresztező előírásai, íratlan erkölcsi vagy írott törvényes kényszerei gyakran okoztak összeütközéseket, melyekkel szemben a közösségnek szüksége volt a „helytelen", a „megromlott" jelentől különböző ideális múlt megkonstruálására. Ebben a múltban fogant a bölcsnek minősülő jogforrás, amit a példaadó elődök történelmi viharok közt is megtartottak, amit helyessége és megbízhatósága, kipróbált volta okán követnie kellene az újabb nemzedékeknek is14 A történelmet mércének tekintő hajlandóság egy olyan társadalomban, mint amilyen a korabeli magyarországi társadalom volt, ahol a történelmi jogok a nemesség legfontosabb eszmei tulajdonát alkották, egyáltalán nem meglepő, illeszkedik a kor követelményeihez. Bizonyos fokig más formában, de lényegében azonos tartalommal megtaláljuk a többi szabadalmas csoportnál is. A nagykun helységek vezetői a mélyponton, a Rákóczi-szabadságharc bukása után sem feledkeztek meg a terület privilégiumairól. 1721-ben Kisújszállás, Madaras, Hegyes és Túrkeve képviselői írásbeli egyezséget kötöttek, mely a földesúri területszerzés és a jobbágyvisszakövetelés elleni védekezést szolgálta, és nem sokkal később a redempció egyik előkészítő tényezőjévé vált.15 Különben nyilvánvaló volt, hogy a későbbi Hármas Kerület lakossága a XVIII. század első felében csak töredékében lehetett a hajdan kiváltságolt népesség egyenes leszármazottja.16 Mint tudott, az új privilégiumokat sem azok kapták, akik esetleg igazolni tudták volna történelmi jogaikat, hanem az adott időpontban a hozzá való jogot megvásárolni képesek. Fodor Ferenc „rendkívüli erejű népalakító tény"-ként értékelte a redempciót, mert „most már csak az mondhatta magát ezután jásznak, aki azzá tette magát a földváltásban való részvétellel".17 Az amúgy is homályos középkori múlt tehát új örökösöket nyert, akik önmaguk pénzügyi áldozatát tették meg történelmi fordulópontul, melyre a következő nemzedékek már, mint „ősi" hagyományra tekinthetnek. A viszonylagos társadalmi egyensúly azonban két-három emberöltő alatt felborult, a redemptusok kisebbségbe kerültek, és az irredemptusokkal meg a bevándoroltakkal való ellentétek, súrlódások szinte állandósultak egészen a rendi különbségek megszűntéig.18 1845-ben díszes külsőségekkel megünnepelték a „megváltakozás" centenáriumát. A múlt, ha nem is volt nagyon távoli, egyre fényesebbnek tetszett, és különösen 1848 után mindinkább megszépült. Az úgynevezett „redempciós per" hangadói egyenesen „teljes szabadságról", nemes kerületről beszéltek, melynek lakosai egyénenként is nemesek voltak.19 Az egyéni nemesség fikciója jóval később, még a hétszáz éves letelepedési jubileumon is felbukkant: „Vagyis nemes volt a kerület, mint testület, nemesi jogokat élveztek a jászkunok egyénileg." 20 Hogy ez a köznép körében is meggyökeresedett, azt Tálasi István 1930-as évekbeli kiskunsági néprajzi gyűjtései tanúsítják: „majdnem egyforma joguk volt a nömösökkel" – mármint az elődöknek.21 A hajdúvárosokban nem következett be a redempcióhoz hasonló, éles társadalmi választóvonalat húzó esemény, sőt ez a hiány az eredeti vagyoni és társadalmi rétegződés nagyobb arányú átrendeződését is segítette. A XVIII. Idézi Imreh István, 1973. 25–26. Egyed Péter, 1978. 921–924. 15 Kormos László, 1967. 47–48. 16 Fodor Ferenc, 1942a. 164., 174., 194.; Kormos László, 1967. 44.; Tálasi István, 1977. 35–50. 17 Fodor Ferenc, 1942a. 184. 18 Szabó Lajos, 1966. 13., 25., 40.; Kormos László, 1967. 54.; Bellon Tibor, 1969. 62–65. 19 Hermán Ferenc, 1904a. 52. 20 Szentesi Tóth Kálmán, 1940. 27 21 Tálasi István, 1977. 116 13 14


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok század utolsó harmadában, amidőn a törzsökös, más néven donációs hajdúk tömegei elszegényedtek, szükségszerűen megjelent itt is a régi jó és igazságos állapotokra való hivatkozás. A helyi vezetést tartósan néhány tehetős család szerezte meg, a befolyásosak között egyre több akadt, akiről tudvalévő volt, hogy később telepedett be és szerezte vagyonát. A XVII. században jogaikat még valóban egy közösség egyenrangú tagjaiként gyakorló szabadalmas hajdúknak velük szemben különfajta diszkriminációkat kellett elszenvedniük, például sokan kimaradtak a fejenkénti szavazással történő tisztújításból, nem egyenlő eséllyel vagy egyáltalán nem pályázhatták meg a helységek kisebb haszonvételeinek bérlését stb. Elégedetlenségük a vezető családok, a beköltözöttek és a maguknak külön jogokat vindikáló országos nemesek ellen fordult, akikben okkal, ok nélkül a múltbeli rendezett helyzet fölforgatóit látták. Nevezetes volt Virág Kola István és társai mozgalma Hajdúnánáson 1780–1781-ben és 1791–1793 között.22 Szabályos zendülés formáját öltötte Hajdúszoboszlón az úgynevezett Dóró-lárma, melyet 1825-ben, többéves huzavona után, kivezényelt katonasággal fojtottak el. Hasonló feszültségek kisebb-nagyobb mértékben jelentkeztek a többi hajdúvárosban is, egészen 1848-ig.23 A birtokviszonyokat revideálni akaró Kola István az eredeti jogokra és egy korábbi (1702. évi), igazságosnak tartott összeírásra hivatkozott.24 A hol hajdúnemesnek, hol donatáriusnak nevezett Bocskai-adományleveles leszármazottak történeti tudata, egyszersmind a múlt mintaként értékelése különösen plasztikusan megmutatkozott Dóró István és követőinek táborában. Dóró tudta például, hogy neki és társainak „ősi hajdújoga" van bormérésre, és követelte, hogy ne protekciósan, hanem nyilvánosan, versenytárgyaláson lehessen annak bérléséhez hozzájutni. Hasonló kifogás merült fel a pusztabérletekkel és a földrendezéssel kapcsolatosan is. „Donationalis jussainktól most sem állunk el" – jelentette ki. A bíróság előtt pedig elmondta: „...a mi nagyapáinknak is széke volt a város házában, nekünk is van hozzá jussunk, mert donationk azt tartja, hogy választhatunk elébb 6 táblabirákat és altiszteket, aztán ezekkel együtt kapitányt, melyet a palatinusnak bejelentvén feleskettethetjük". Történelmi jog alapján különböztette meg magát a beköltözött országos nemesektől, akik a kerület szabadalmas földjét csak használták, valójában nem volt az övék: „egy donatarius hajdú több, mint egy nemes, mert az ő maga földjén lakik". A kihallgatás és a bírósági tárgyalás során gyakran vitatta, „ki az igaz hajdú", és milyen megaláztatások érik a régi adománylevél rendelkezéseit elhanyagoló vagy rosszul értelmező tanács részéről. Így nyilatkoztak elfogott párthívei is: „(…) nehezen szenvedtük azt, hogy Czeglédy János uram (a hadnagy – K. L.) sokaknak, jött-ment embereknek pártját fogta, minket pedig donatarius hajdúkat porba tapostak" (Kovács Mihály 67 éves); „azt nem nézhettem jó szemmel, hogy mostanában bekerül ide valami jött-ment ember s mégis több jószága van, mint nekem, vagy más törzsökös lakosnak" (Váczi Mátyás 74 éves). Karap Sámuel hajdúkerületi főügyész bizonyára szintén tisztában volt a joggal, de a megváltozott vagyoni és helyi politikai viszonyokkal is, mert szerinte a „lázasztók" azt igyekeztek elhitetni a néppel, hogy „nemesi szabadságaiban" elöljárói elnyomják, és hiú reményeket keltettek, hogy „ők a hajdúknak régi szabadságaikat részekre vissza fogják szerezni és így azokat egy boldog arany szabadságba fogják helyezni".25 Az aranyszabadság ábrándja nemcsak a jogilag privilegizált csoportok tagjainak „mi"-tudatát edzette, hanem azokét is, akik az előjogok sáncaiba igyekeztek kerülni, akiket „(…) némely kárhozatos Ámítónak veszedelmes biztatásai valamely szinezett szabadságnak kecsegtetésével az Uradalmi hatalom ellen való tülekedésre rontották és megvakították" – amint őrségi jobbágyairól nyilatkozta Batthyány János gróf 1822-ben egy vármegyei bizottság előtt.26 Az őrségieknek kétes hitelű királyi okmányok jelentették a jó és érvényesíteni vágyott múltbeli jogforrást. Gyakran hivatkoztak a köztudatra is, mint azt Nemesnépi Szakál György, „a királyi Tábla Jegyző"-je hozzájuk intézett levelének bevezető sorai tanúsítják: „Isten áldása veletek Eörségiek! Tudjátok ti boldog Atyáitok régen a Magyar Szabadságnak Jussaival éltenek. – Tudjátok azt is, miképpen a mostoha időknek forgása őseiteket a Szolgaságnak kemény járma alá hajtotta és érzitek ti is annak rátok háramlott örökségét" (1814).27 Néhány évvel később az előbbi atyja, az idősb Nemesnépi Szakál György, református lelkész a történelemre hivatkozás általános voltáról számol be, kételyét sem hallgatva el annak teljes megbízhatóságáról: „Miképpen vitézkedtek a' Száz Eörök (…) és minő környölállások voltanak a' későbbi időkben, sokféle mendemondákat emleget a' köznép, a' mellyeket, noha ok nélkül nem zörög a' haraszt, teljes bizonyossággal nem állíthatni."28 Az imént idézett Batthyány gróf teljesen tisztában volt azzal, hogy a történelmi hagyományok milyen erősen összekovácsolták jobbágyait: „az egész Eörség egy vallású, egy sorsú és egy ügyben forgó Barcsa János, 1900. 108–112., 185–187. Komonyi Lászlóné, 1954. 12–34.; Balogh István, 1969b. 72–74.; Rácz István, 1973. 107–120.; Komoróczy György, 1975. 257., 271–275., 280–284.; Varga Antal, 1972. 24 Barcsa János, 1900. 185. 25 Az eredeti szövegrészleteket idézi Komonyi Lászlóné, 1954. 23–26. 26 Idézi Papp Vilmos, 1971. 106. 27 Idézi Papp Vilmos, 1971. 101 28 Tóth József, 1970. 285 22 23


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok Emberekből áll, kik ha mi vétkes vagyon a dologban, azt tagadóra veszik bizonyosan és így magoktól elhárítják, de ha ki közöllök tanúságot tenni akarna is, félvén a bosszúállástól, szólni nem bátorkodik" 29. A jobbágyfelszabadítás után alig másfél évtizeddel Torockón járó Orbán Balázs a közösség tagjainak azonosságtudatáról és vonzalmáról érzékletes beszámolót közöl. Elöljáróban leszögezi, hogy számára már csak az erkölcsi igazságszolgáltatás feladata maradt, de az általa számba vett írásos történeti adatok mellett – miközben sorolja a hagyományok között a pallósjogot, a „rendes tanácsot", az „országgyűlési követküldést" – minduntalan a helyi közvélemény történelmi ismereteire utal, ha másként nem, a „mondják, hogy" formulával. 30

1.3. Legendateremtési törekvések: az értelmiség szerepe Az őrségi és torockói példa világosan mutatja, hogy a történelemhez kötődés folklórképződéssel járt együtt. Természetes, hogy azok, akiknek ez valamiféle érdekét szolgálta, történeti igazságnak hitték a folklórt. Ellenfeleik ugyan megkérdőjelezték, de biztonsággal csak az utókor minősíthette az efféle szóhagyományokat – a műfaji sajátságok finomságaival nem sokat törődve – hol mítosznak, hol legendának, hol csupán történeti mondának. De nemcsak műfajilag értékelhető történetekről van szó, hanem jóval szélesebb értelemben vett szájhagyományról, történelmi ismeretek füzéréről, egyáltalán valamilyen fokú történelemtudásról. Vajon a nagy időszakaszokat átfogni képes paraszti emlékezet teljesítményével állunk szemben, vagy más hatások is hozzájárultak a vázolt kép kialakulásához? A legismertebb és legelterjedtebb hagyomány a bennünket ezúttal érdeklők között a székelyek eredetét magyarázó hun származás mondája, mely nagy karriert futott be a történeti irodalomban. Míg azonban gyökereit és történelmi szerepét a kutatások sokrétűen földerítették, bizonyos analógiák alapján csak sejtjük, mikor és miként terjedt el a társadalom alsó rétegeiben. Föltehetően nagy szerepe volt népszerűsége állandóságában a helyi lelkészeknek, tanítóknak, széki tisztviselőknek. Bár ilyen irányú konkrét statisztikai adatfelvétel nem történt, nagy bizonyossággal állítható, hogy a Székelyföld lakosainak köznapi tudatában a XIX–XX. században is jelen lévő tényező a hun eredet mondája. Legalábbis, ha van elképzelésük a székelység származásáról, az elsősorban a hun hagyomány, minden egyéb utána következik. Ez annyira axiomatikus az általunk vizsgált korszakban, hogy azon a szinten, ahol az idézett konfliktusok zajlottak, nem volt, nem is lehetett vita tárgya. Általában kérdés azonban, milyen eredetűek a történelmi források érvényességét megtámogató, szájhagyományban élő históriai ismeretek. Témánk szempontjából több tanulságot nyújtanak a rövidebb múltra visszatekintő, folklorisztikus magyarázatok, melyeket – mint alább látni fogjuk – jórészt a történelmi jogok féltése vagy épp megszerzésének szüksége szült. Tálasi István kiskunsági kutatásai fedtek fel eddig legtöbbet a hasonló újkori legendák keletkezése, de főleg ápolása és elterjedése mechanizmusából. A jászok és a kunok kiváltságainak megszüntetését sürgető Meskó Jakab kamarai igazgató érvei között fölsorolta azt a már említett, vitathatatlan történeti tényt is, hogy az akkori (1702) lakosság egészében nem közvetlen leszármazottja a középkorinak. Nem csoda, hogy a redempció után a közösségek vezetői fontosnak tartották a történeti folytonosság hangsúlyozását. Tehették, mert ha megfogyatkozva is, de köztük éltek az eredetileg privilegizáltak maradékai, és sem a hódoltság alatti vármegyei felügyelet, sem a háborúk idején nem enyészett el az önkormányzat emléke. A Hármas Kerület megszűntéig (1876) több kiskunsági iskolában kötelező volt a „kun Miatyánk" és a történelmi érdemeket kiemelő, rövid kun história oktatása. Az 1856-ban, a kiskunhalasi gimnáziumban tanított, állítólagos kun ének esete is ebbe a sorba tartozik. (Közbevetőleg jegyzem meg, hogy 1963-ban Kunszentmiklóson még beszélhettem olyan idős emberekkel, akiknek a XIX. század végén Baksay Sándor tanította meg a kun Miatyánk középkori forrásban fennmaradt szövegét azzal az érveléssel, hogy nekik, mint kun ivadékoknak, tudniuk kell.) Mindez persze nem zárja ki, hogy az imádság másutt, más változatban, más úton maradt fenn, de valószínű, hogy megőrzése kapcsolatos a „kun tudat" szükségleteivel. Tálasi István értékelte Bolyó János kunszentmiklósi jegyző Kun Liszta című, 1790 körül keletkezett verses helytörténetét, mely kéziratban sok családnál megvolt, s a törökellenes küzdelmek históriájának elbeszélése mellett az „igazi"-nak tartott kun családok névsorát is tartalmazta. 31 Hasonló szerepe lehetett a Nagykunságban Újj Péter karcagi főjegyző, később kerületi ügyész romantikus hangvételű verses elbeszéléseinek (Kun történetek a` régi időből) melyek az 1820-as évektől hét kiadást értek meg. A magát „kun bárdus"-nak nevező szerző valós magot nélkülöző hősi eseményeket és szerelmi történeteket verselt meg a „kun előidőkből". A ponyván árusított könyvecske népszerűségét mi sem tanúsítja jobban, mint hogy a XX. század elején az Idézi Papp Vilmos, 1971. 106. (Vö. a 26. jegyzettel!) Orbán Balázs, 1871. V. 215. 31 Tálasi István, 1977. 28–32., 45., 105–109 29 30


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok idősebbek közül sokan terjedelmes részeket kívülről tudtak belőle. 32 Kismarja községben Habokai Márton nótárius 1795-ben huszonnyolc lap terjedelmű kátét szerkesztett iskolai használatra. Részletesen földolgozta benne a helység történetét, kiváltságait és jogvédő harcait.33 Szabó László hívta fel a figyelmet a jászok múltjával foglalkozó történetírás párhuzamos jelenségeire. A dicsőséges múlt keresésének igyekezetében a humanista forrásokra visszanyúló barokk polihisztorság a honfoglaló magyarokkal helyezte egy sorba a jászokat (Bonfini és Heltai után Bél Mátyás, Horváth Péter és mások). Ezzel hasonló célokat szolgált, mint a kunsági szépirodalmi igényű historizáló írások. Az elképzelt korai jász történet szerves részét alkotta a Csörszárok és a Lehel kürtje mondája, valamint a jász = ijjász laikus etimológia. Szabó számba vette a múlt értékelésének fizikailag tárgyiasult darabjait és jelképeit is; a Lehel kürtjén kívül a „csizmás vitéz"-t a községek címerében és pecsétjén, a jászberényi ferences templom gombján a koronát, a kerületi székház épületét, a jászapáti kéttornyú templomot, a helységnevek Jász-előtagjához való fokozott ragaszkodást.34 A legendateremtés azonos mozzanatai figyelhetők meg a jobbágyi sorból történelmi jogok bizonyításával szabadulni akaró őrségiek és torockóiak esetében is. Nem változtat a lényegen, hogy az Őrség lakóiról tudjuk, hogy a kora középkorban katonáskodó, szolgáltató népek voltak, egykor tehát megvolt az esélyük szabadparaszttá vagy országos nemessé lenni, Torockó előtörténetéből azonban nem teljesen világos, volt-e valaha is számottevő kiváltsága a bányásztelepülésnek. A földesúri függéstől előbb kétségbeesett zendüléssel próbáltak szabadulni, az őrségiek 1678-ban, a torockóiak 1702-ben.35 Később patrónusokat kerestek, akik a földesurakkal valamilyen fokon érdekkülönbségben lévő, jogtudó értelmiségből kerültek ki. Mögöttük végső soron mindig a „jót akaró" központi hivatal (kancellária, kamara, helytartótanács) és a „jó király" állt, hiszen az elveszett vagy annak hitt szabadalmak az uralkodótól származtak, és gondolkodásuk logikája szerint velük együtt neki is érdekében állt a helyes állapotot visszaállítani. Az őrségiek ügyét 1678 után Majláth Miklós pozsonyi kamarai igazgató vette pártfogásba. Egy évszázad múltán Pálóczi Horváth Ádám, úgy is, mint egyházi tisztséget vivő hitsorsosuk, adott nekik jóakaratú tanácsokat. Majd, nyilván megbízás útján, Szép Ábrahám pápai ügyvéd, később más ügyvédek intézték ügyeiket. A torockóiak a bányahatóságok irányába tájékozódtak. Érvrendszerük pillérei valószínűleg a bányaügyekben járatos Medve Mihály királyi jogügyi igazgatóhelyettestől származtak. Jakó Zsigmond feltevése szerint Ágoston Márton kolozsvári ügyvéd és Zongor Mihály királyi táblai ágens is hasznos szolgálatokat tett nekik. Ugyanő következtette ki, hogy a szervezkedő bányagazdáknak Hévizi Literáti József helybeli orvos adott közvetlenül tanácsokat. Végül a torockóiak elődei ausztriai eredetének ötlete a felső-ausztriai születésű Adam Hüttenmayer aranybeváltó tiszttől származhatott. Feltehetőleg ez az értelmiségi együttes hamisította a torockóiak számára az 1291-re antedatált, III. Endre által „megújított" kiváltságlevelet. Az őrségiek hasonlóan tettek szert I. Ferdinándtól (1536) és Rudolftól (1595) származó okmányokra. Szempontunkból nincs jelentősége annak, hogy ezek valódiságát már a XIX. század elején kétségbe vonták, míg a torockói hamisításra csak a közelmúltban derült fény. 36 Megragadóan hasonlít egymásra az eredetinek tudott királyi oklevelek eltűnésének folklórja. A torockóiak úgy tudták, hogy az övék a Dózsa-háborúban égett el, majd a fondorlatos Thoroczkay Ferenc újraíratta, de már jobbággyá süllyesztve a királyi bányászokat. 37 Az őrségiek meséje szintén a XVIII. század végén újrainduló pereskedés terméke. Bár nem ismerjük a keletkezését olyan pontosan, mint a torockóiakét, biztosra vehető, hogy patrónusok és ügyvédek koholmánya. E szerint eleiknek a Batthyányak oltalmat ajánlottak volna az erőszakoskodó császári csapatok ellen, majd a katonai szolgálat könnyítése ürügyén uradalmukba édesgették őket. Előbb kevés munkát kértek érte cserébe, amiből később megszokás vált, s amikor egy ízben protestáltak, a földesúr leitatta őket, és ellopatta tőlük a bemutatásra magukkal hozott alapokiratokat.38 Az értelmiségi közreműködés más típusát képviseli a hajdúszoboszlói Dóró-lármában részt vevő Szalai Mihály valamikori római katolikus kántor. Itt nem volt szükség legendateremtésre, hiszen az adománylevél eredetiségét nem vonták kétségbe, és nem is pusztult el. Szalai közreműködése azonban nélkülözhetetlenül fontos volt, mert ő fordította le és magyarázta el a zúgolódóknak a latin nyelvű iratokat. A tárgyalást vezető főügyész így nyilatkozott róla: „argumentumokkal az együgyű népet, talán Dóró Istvánt is az elöljárók ellen annyira

Újj Péter, é. n.; Idézi Szentesi Tóth Kálmán, 1940. 66–67. Takács Béla, 1975. 34 Szabó László, 1978a.; Szabó László, 1978b. 148–164. 35 Az eseményeket Stahl Ferenc (1974) és Jakó Zsigmond (1976) nyomán idézem. 36 Jakó Zsigmond (1976. 73–79.) végezte el a kiváltságlevél alapos kritikáját. Ugyanott az 55. jegyzetben (320.) utal a „legenda" nagy történeti és szépirodalmi karrierjére. – Az 1920-as évek második felében Györffy István tanítványát, Holló Valériát viseletkutató tanulmányútra bíztatta a szóba jöhető ausztriai vidékeken, ő azonban eredmény nélkül tért haza (Holló Valéria szóbeli közlése 1975-ben) – Kresz Mária: Népi szűcsmunka című könyvében (1979. 38.) változatlanul stájer leszármazottaknak tudja a torockóiakat. 37 Orbán Balázs, 1871. V. 201–206. 38 Balogh Gyula, 1898. 397–398.; Dömötör Sándor, 1960. 11–13.; bírálata: Stahl Ferenc, 1974. 400. 32 33


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok fellázította, hogy azoknak fejeikből a Szalay Mihály által beléjük csepegtetett princípiumokat és balvélekedéseket ezideig semmiképpen kiverni, sőt csak gyengíteni sem lehetett".39

1.4. Reális összetartó erő: a földközösség és maradványai Fenntartva a történeti érvek és ismeretek értelmiségi irányítással történő ápolásának és terjesztésének fontosságát, nem feledkezhetünk meg egy nagyon fontos tényezőről, mely a csoportok olykor szélsőségesen polarizálódott tagjait is összefűzi és tágabb érdekközösségben egyesíti. A földközösség bizonyos formáinak és maradványainak a privilegizált területeken hosszan tartó fennmaradásáról és a privilégiumok magjáról, a területi önigazgatásról van szó. A földközösség intézménye az általunk vizsgált területeken a kései feudalizmusban legelevenebben a Székelyföldön élt. Egyidejűleg mind hevesebb harcok folytak a közös földek használatának nagyobb részesedési hányadáért egy helységen belül a nemesek, a szabadok (katonák) és a jobbágyok között. Az Újfalvy Sándortól vett korábbi idézetek arra is vonatkoznak, hogy a primorok a szabad székelyek birtoklását szívósan igyekeztek kurtítani.40 A hajdúvárosokban a XVIII. század végére a birtokos rétegek érdekében hozott rendelkezések fokozatosan korlátozták a birtoktalanokat a közös területek (erdő, kaszáló, legelő) használatában. A közbirtokosságon kívül állók utóbb kénytelenek voltak a legelőjogot is megváltani. A határhasználatot és a mezőgazdasági üzemszerkezetet azonban a XX. század közepéig jellemezték földközösségi vonások. A tagosítások után is hagytak osztatlan vagy közösségi tulajdonú erdőket és legelőket.41 A Nagykunságban szintén erős hagyománya volt a földközösségnek. Fokozatosan szorult háttérbe, a XIX. század végén tűnt el.42 Az önigazgatás feudális formája az egységes polgári közigazgatással szűnt meg. Korábban élénken ügyeltek a közös teherviselésre, s ha kellett – mint láttuk –, az iskolai tananyagot is formálták. Annak ellenére, hogy a Jászkun Hármas Kerületben a redemptusok az előjogok nagy részének gyakorlatából kiszorították az irredemptusokat, bizonyos terheket mindvégig közösen viseltek (katonaállítás, közmunkák, közösségi intézmények ellátása) abban az értelemben is, hogy a módosabbak ezek teljesítésében ténylegesen részt vettek (például a közmunkákban). Ennek következményeként a lakosság széles köre, igaz, erősen csökkent mértékben, laza közösséget érezhetett a valóban kiváltságoltakkal. A legszegényebbek is élvezték azt a szerény előnyt, hogy nem vármegyei területen laktak.43

1.5. Az összetartozás tudata 1848 után Ezek a kérdések már átvezetnek bennünket a jelen és a közelmúlt paraszti emlékezetével megragadható időbe, mely a közvetlen, szóbeli néprajzi adatgyűjtés tartománya. Ez az az időszak, melyben a néprajzi kutatás az általunk vizsgált csoportokat kulturális jellemzőkkel, szokásaikkal, mentalitásukkal igyekezett megragadni és leírni. Kérdés, hogy ezekből milyen mértékben következtethetünk régebbi korokra, melyekről hasonló adatsorok nem vallanak, közben ugyanis az 1848-as átalakulás alapvetően megváltoztatta az egykori privilegizált lakosság tágabb szociális szerkezetben elfoglalt pozícióját. A kiváltságok túlnyomó része megszűnt, a szabadalmas parasztok, az úrbéresek és a földművelő kisnemesek közötti jogi különbségek végleg átadták helyüket a vagyon differenciáló szerepének. De éppen a korábbi időszak erős koherenciát követelő hagyományai sokáig életben tartottak egész sor, valójában elavult attitűdöt. A szórványos néprajzi gyűjtések tanulságai szerint ezek ugyan fokozatosan elerőtlenedtek, de gyakran még majd egy évszázaddal a kiváltságos lét megszűnte után is jellemzően színezték a leszármazottak azonosságtudatát, sőt az idősebb nemzedékek némely tagjának emlékezetében ma is élnek. 1848 után a Székelyföldön elkezdődött a volt katonák és jobbágyok társadalmi tekintélyének kiegyenlítődése. Ezután már nem volt jogi alapja senkinek sem kisajátítatni a székely nevet, és a paraszt elnevezést sem lehetett rákényszeríteni egyetlen hátrányos helyzetű csoportra. Lassan kialakult az a ma is élő szemlélet, mely a székelyföldi születésű és ott élő magyarokat együttesen székelyeknek tekinti. Az ezredéves ünnepségekre kiadott háromszéki monográfia előszava így fogalmazta meg a változást: „1848-ban megszűntünk székelyek lenni: mi Szent István birodalmának egyenjogú polgárai vagyunk". Az előjogok letétele a szabadság– testvériség–egyenlőség magasztos jelszavának hatása alatt történt, teszi hozzá az előszó írója. Mégis Idézi Komonyi Lászlóné, 1954. 26. Imreh István, 1979. 19–24., 55–85 41 Balogh István, 1969a. 61–62., 72–73. 42 Bellon Tibor, 1979. 76–88. 43 Kormos László, 1967. 61., 98–100.; Szabó László, 1978b. 150 39 40


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok ugyanebben a kötetben olvashatunk – igaz, elmarasztalólag – a korábbi társadalmi különbségek továbbéléséről: „(…) a szabad és később katona székely nép büszkébb önérzete, hogy ne mondjam, elsőbbségének érzete és fennhéjázása a jobbágyok felett; valamint ezek szerénysége, alázatossága azok előtt, sőt mondjuk csekélyebb voltának érzete, annyira átment az illető családoknak húsába és vérébe, hogy bár 48 év telt el a szabadságharc óta, még mind a két osztály megtartotta megyénkben különállását. A volt huszár családok ma is elsőbbnek érzik magukat a volt gyalog családoknál s mind kettő többre tartja magát, még ha elszegényedett, elparlagiasodott is, mint a volt jobbágyok." Táncmulatságaikat külön tartják, a templomban a katonák leszármazottai az első székekben ülnek, és ők állnak elöl az úrvacsoraosztásnál. Az idősebbek hallani sem akarnak a két csoport fiataljai közötti házasságról.44 Csíkban megtörtént, hogy a templom előtt a „törvényt tevő" öregasszonyok megszólították azt a legényt, akinek „ősi" jusson nem járt a piros zsinór a harisnyájára. Sőt akadt, aki ellenszegülést nem tűrve ujját beleakasztotta és letépte róla.45 Lényeges változás a századforduló utáni években, föltehetően a még rendi kiváltságokban születettek kihalásával következett be. Legalábbis ezt látszik bizonyítani Imreh István majd újabb félszáz év múlva, 1941– 1943-ban végzett sepsibodoki néprajzi vizsgálata. Bár a külön táncmulatságoknak, fonóknak és kocsmázásoknak már csupán az emlékezetben volt nyoma, a templomban még ekkor is külön ültek. A katonarendűek utódai megkívánták a nemesi „asszonyom" és „uram" megszólítást. Feltűnő volt a katonaszármazékok felszabadultabb és mozgékonyabb életvitele, mely költekezőbb ruházkodásban és étkezésben, gyermekeik taníttatásában és elvándorlásban nyilvánult meg elsősorban. 46 A Jászkunság paraszti társadalma nem lévén olyan zárt, mint a Székelyföldé, nem őrzött meg annyira éles különbségeket a dualizmus évtizedeiben, mint amaz. A feudális örökséget sajátos módon, és úgy tetszik, legnagyobb hatással egy különös politikai-jogi kezdeményezés, a már említett „redempcionális per" ápolta és táplálta. Eredetét onnan vette, hogy 1745-ben a Hármas Kerület önerőből váltakozott meg. Az összeg megtérítését később többször követelte, szándékát egy országgyűlés is megerősítette (1790), de a törlesztésre nem került sor. A kiegyezés után ismét fölvetődött a kérdés, de ekkor még hamar elaludt az ügy, hogy aztán 1902–1903-ban nagy lánggal föllobbanjon. Valójában sosem lett belőle per, csak mozgalom, melynek a provinciális közjogi ellenzékiség volt a talaja. Vezetői politikai szereplésre vágyó ügyvédekből, helyi tisztviselőkből kerültek ki, tömegeit elsősorban a redemptus leszármazottak alkották, akik közül sokan a visszatérítés összegéből gondolták megnagyobbítani birtokukat, vagy éppen javítani helyzetüket. A „per" azonban nem csak az ő ügyük volt. Már Kelemen Kajetán, a redempció első történeti monográfusa az anyaként megszemélyesített Jászkunságról írt, aki „áldásra emelt kezekkel" várja hűtlen gyermekeit is, jóllehet elszegényítették saját szülőföldjüket azzal, hogy a redempció javaiból önzőn kizárták a köznépet.47 A törlesztés követelését támogatók köre valóban akkor nőtt igazán nagyra, amikor a kibogozhatatlan birtok- és személyi viszonyokra hivatkozva megegyeztek, hogy a kerület hajdani helységei egyetemlegesen jogosultak a váltságösszegre, hiszen így elvben minden helybeli lakos remélhetett valamit. Számos bizottság alakult, gyűléseket tartottak, petíciókat fogalmaztak, ügyükkel a parlamentig is eljutottak, ahol azonban érdemben nem foglalkoztak vele, s így az első világháború előtti esztendőkben lelohadt a lelkesedés.48 Közben sorozatnyi könyv és tanulmány látott napvilágot, melyek ismételten földolgozták a középkori kiváltságok és a megváltakozás történetét, határozottan azzal a céllal, hogy a „nagyközönség" is megismerhesse, minthogy a szervezkedés folyamán kiderült, hogy még a hangadók sincsenek vele mind tisztában. 49 Ebbe a hangulatba csöppent bele a fiatal Banner János, a későbbi neves régészprofesszor, aki 1913-ban a mozgalom fő fészkében, Jászberényben lett gimnáziumi tanár. Fél évszázad után is malíciával emlékezett vissza, milyen megvetőleg fogadták őt, a „jöttment"-et, különösen azok, akiknek családi neve már a Liber fundiban, az első telekkönyvben előfordult. „Egy hüvelyknyi redemptus jász, minden tudás nélkül, többet jelentett ennek a városnak a társadalmában, mint azok a tanárok – és ezek elég szép számmal voltak –, akik később egyetemi tanárok, magántanárok vagy éppen tankerületi főigazgatók lettek."50 Az 1930-as, 1940-es évek fordulóján Fodor Ferenc még mindíg erős identitástudatú rétegként jellemezte a jászsági redemptus leszármazott birtokos parasztokat: „(…) a jász kisgazda-osztálynak kiemelkedő történelmi öntudata van. Konzervatív és hagyománytisztelő, jobban, mint az ország más tájain. Ismeri a maga osztálya

Pótsa József, 1899. előszó lapszám nélkül; Pótsa József, 1899. 44.; idézi Imreh István, 1979. 16 Imreh István, 1979. 88. 46 Imreh István, 1979. 122–132. 47 Kelemen Kajetán, 1877. 1. 48 A redempciós per történetét feldolgozta: Erdész Sándor, 1974 49 Kelemen Kajetán, 1877.; Nagy Lajos, 1879 (a perindítás ellen foglalt állást); Kele József, 1903.; Hermán Ferenc, 1904a.; Hermán Ferenc, 1904b. Hatását tekintve nem hagyható figyelmen kívül Gyárfás István tekintélyes tudományos műve: A jász-kunok története (1870–1886). 50 Banner János, 1966. 3. (Idézi Szabó László, 1978b.) 44 45


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok múltját és a jász föld sorsát. Ennélfogva társadalmasodási ösztöne is erősebb (…) Ma is élénken él benne annak tudata, hogy nem jobbágyok ivadéka, és fejlett a függetlenség érzése." 51 1939-ben a tradíciók nyomatékos hangsúlyozásával tudományos ülésszakon emlékeztek meg a kunok betelepedésének hétszázadik évfordulójáról, de ez az ünnepség a fővárosban zajlott, és aligha ért el hatása a jászkunsági parasztokhoz.52 A nyugalmazott karcagi polgármester helyi hagyományokat éleszteni kívánó könyvében ekkortájt keserűen jegyezte meg: „A mai fiatalság ugyan még azt sem tudja, hogy mi volt az a Hármas Kerület." 53 Tálasi István ez időbeli néprajzi gyűjtései is a kiváltságos tradíciók erős kopásáról tanúskodnak: inkább az idősebbek emlékezetében élt a redempció, a kerületen kívüliektől való, homályos tartalmú különbözés tudata, a folyóvizeken átkelés vámmentességének joga és egyéb, apró történeti töredékek. 54 Láttuk, hogy a Hajdúságban már 1848 előtt elsődlegesen a vagyon és nem a donációs státus érvényesült, így érthető, hogy a rendi rétegződés emléke hamarabb elenyészett, mint az előbb bemutatott területeken, legalábbis nem ismerünk ellenkező előjelű tendenciát. Kétségtelen viszont, hogy a Bocskai-kultusz és a hajdúk vitézségének számontartása helyi intézmények, elsősorban az egyházak gondozásában a két világháború között is éreztette hatását a néphagyományra.55

1.6. Az összetartozás kulturális kifejeződése Vajjon az összetartozás tudatának folytonos gyengülése mellett lehettek-e a közösségnek olyan kulturális ismérvei, melyek mégis együttesen jellemezték? A válasz annak ellenére problematikus, hogy – mint alább látni fogjuk – a néprajzi vizsgálatok megneveztek ilyeneket. A kutatási szempontok különneműsége folytán kialakuló jellemzések tartalma vegyes: tárgyakat, műveltségelemeket, az életmód jelenségsorait, viselkedésről és mentalitásról szóló megjegyzéseket találunk benne. A teljesség igénye nélkül sorolunk fel néhány jellemzést, mely a fenti kérdésre próbál választ adni. Leggazdagabb a székelyek anyaga. Bátky Zsigmond 1905-ben írt, a magyar népi kultúrát tájak szerint először áttekintő tanulmánya voltaképp már mindazokat a közösségi jellemvonásokat tartalmazza, amelyek később és azóta is több-kevesebb következetességgel előbukkannak, mint a székelyek tipikus tulajdonságai. Nyilvánvaló, hogy Bátky is összegezte a történelmi ismereteket, a közvéleményben élő vélekedéseket s az elérhető csekély néprajzi irodalmat használta forrásul. A más magyar csoportoktól való elkülönülést a következő megállapításokkal vélte megragadni: „agyafurtság", „zárkózottabbak", „székely voltukra rátartók, nyakasak, itt-ott hetvenkedők, de rendkívüli élelmesek, vállalkozók és vitézek", kereskedői hajlamúak, „könnyen mozgó, vándor természetű nép", „létük alapja a földművelés és baromtenyésztés", „szegénysége miatt el is van maradva", a kézműiparban ügyesek, a háztartásban önellátóak, a nők a kendermunkához, a férfiak a famegmunkáláshoz jól értenek, népművészetük egyedien sajátos, kiemelkedő alkotása a nagykapu, „viseletük és táplálkozásuk szegényesebb, mint a magyaroké, ellenben népköltészetük, nótájuk, táncuk és népéletük gazdagabb". 56 Viski Károly idekapcsolható munkáiban a népművészet túlsúlyát nemcsak a szűkebb szakmai érdeklődés, hanem az is magyarázza, hogy neki már jóval több néprajzi forrásmunka állt rendelkezésére, mint Bátkynak, például a Malonyay és köre által kibocsájtott, értékes székelyföldi kötet is. Erdély népművészetéről 1922-ben megjelentetett rövid tanulmányában a székelyek jellemzőiül a fafaragó tehetséget, különösen a házépítést, a bútorfaragást, a kapuállítást és a kopjafákat, valamint a kályhás-fazekas mesterséget jelölte meg.57 1939-ben egy gyűjteményes kötetben, kizárólag a székely népművészetről a következő egységekbe foglalva adta elő mondandóját: a kapu, a bútor, a templom, a temető, az öltözet, a szőttes és a hímzés, a cserépedény. A teljességhez hozzátartozik, hogy ugyanott más szerzőktől olvasható egy-egy fejezet a népköltészetről, a népzenéről és a „humorról", azaz a góbé-anekdotákról mint székely néprajzi jellegzetességekről.58 A korszak Fodor Ferenc, 1942a. 222. A kunok betelepedésének emlékére rendezett jász-kun Kongresszus. 1939. 53 Szentesi Tóth Kálmán, 1940. 26 54 Tálasi István, 1977. 115–117. 55 Ferenczi Imre, 1962. Nemcsak a hajdúvárosokban, hanem az egykori Bocskai-birtokokon, Nagykerekiben és a szabadalmas Kismarján is. Varga Gyula, 1979. 30–32. 56 Bátky Zsigmond, 1905. 216–217. 57 Viski Károly, 1922. 10–16. 58 Viski Károly, 1939. A további fejezetek szerzőinek neve: Árkosi Albert (403–435.); Gernyeszegi Ádám (436–462.); Hosszú István és Rugonfalvi Kiss István (463–496.). 51 52


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok konjunktúrája több összefoglaló tanulmány születését segítette elő. Viski az egyikben a Bátkynál megismert népkarakterológiát egészítette ki újabb elemekkel: „vállalkozó kereskedelmi szellem", „sajátságos", „csavaros", „kéteszű góbé gondolkodás", „faji és vallási türelmesség" (nem asszimiláltak), „vitézi erények" (legutóbbi példa a világháború), „a székely általában vidámabb, önérzetesebb hangulatú, nagy tréfamondó és tréfakedvelő", továbbá fölsorolt még néhány jellegzetesnek ítélt kulturális jelenséget: háziipar, székely ház, székely kapu, kopjafa, székely keserves, végül a nyelvjárás.59 Nagyobb kitekintésű Szilády Zoltán nem sokkal korábban készült írása. Specifikusnak tünteti föl az anyagi kultúra több elemét (ház, tűzhely, csűr, kapu, „völgyi település", pásztorépítmények, viselet, „festékes", szekér), a folklór különfajta területeit (zene, ballada, tánc), a szokások némelyikét (kaláka, regölés), továbbá a rovásírást, a nyelvjárást, sőt olyan jelenségeket is, mint a háziállatok külön fajtáinak tartása. Mindezt a magyarságtól különböző etnikai származás és a balkáni bolgár hasonlóság (befolyás?) hangsúlyozásával állítja párba. Nem hiányoznak a kollektív lelki tulajdonságok sem: józan és reális életfelfogás, de ugyanakkor „idealista hajlandóságok", őszinteség, egyenesség, „a szabad ember és a született katona önérzetessége, természetes lovagiassága", hajlandóság az új dolgok befogadására, tudásvágy, historizálási hajlam, ezermesterség, találékonyság, „mókás kedv", szívósság.60 Míg a székelyek az őstörténeti érdekesség, a nagy történeti múlt és a szépirodalmi szereplés miatt folytonosan megkülönböztetett figyelemnek voltak kitéve, az alföldi szabadalmas csoportokról nem mondható el ugyanez. A néprajzi érdeklődés korábbi csekélyebb volta bizonyára összefügg azzal a ténnyel is, hogy a XIX. század végén már nem volt a székelyekéhez hasonló, expresszív elemekben gazdag folklórjuk. Itt is találkozunk azonban summázó tulajdonságfelsorolásokkal. Fodor Ferenc például a jászságiak jellemzőit hat pontban foglalta össze: 1. erős történeti tudat; 2. „úr voltuk" érzése; 3. művelődési törekvések; 4. buzgó vallásosság; 5. „erős hazatudatosság", azaz ragaszkodás a szülőföldhöz; 6. mezőgazdasággal való foglalkozás. 61 Györffy István szerint „a hajdút, mint a kunt, bizonyos zárkózottság jellemzi. Nem szeret sokat beszélni, komoly, szinte méltóságteljes." Mindezt a katonáskodó múlttal hozza összefüggésbe. A továbbiakban azonban egy, a hagyományokat elhagyó népcsoport képe bontakozik ki jellemzéséből. A szokásvilág erősen megkopott, hagyományos népviselet – bár néhány régies darabot megőrzött – voltaképpen nincs, a létfenntartás alapját szolgáló állattenyésztés és földművelés árutermelő, extenzív formái, továbbá a differenciált beosztású ház és telek is ebbe az irányba mutatnak.62 Balogh István hajdúsági monográfiája a XX. században is föllelhető archaizmusokkal (gyűjtögetés, halászat, pásztorkodás) szemben a földművelés, az építkezés, a táplálkozás, a szokások innovációs készségét és a változásokat hangsúlyozza63 Tálasi Istvánnak a Kiskunságról,64 Bellon Tibornak a Nagykunságról készített összefoglalója a redempció meghatározó befolyására hivatkozva, még nyomatékosabban emeli ki a paraszti polgárosulás irányába mutató jelenségeket a gazdálkodás, a település és az építkezés területén, párhuzamosan viszont bemutatja a szokásrend szabályozó erejének gyengülését és a hagyományozódás alkalmainak fogyását is65 Szempontunkból a legdifferenciáltabb anyagot Szabó László jászsági vizsgálata nyújtja. Szimbólumcsoportként ragadja meg a közösséget kifejező kulturális tulajdonságokat. A történeti-tárgyi jelképeket (Lehel kürtje és társai) kollektív érzelmi megnyilatkozásokkal egészíti ki: „aulikus magatartás", érzékenyebbek a külsőségekre, igénylik azokat. Ezektől a rendies fogantatású jellemzőktől azonban jól érzékelhetően elválnak a jászsági parasztok kultúráját jóval hitelesebben meghatározó jelenségegyüttesek, melyek a XIX. század utolsó harmadától a XX. század derekáig mérvadóak lehettek. Arról van szó, hogy az „jász" vagy „igazi jász", aki ebben az időben bizonyos, a közösség által legmegfelelőbbnek tartott anyagokból építi a házát (pl. cserép vagy bádogtetővel, tornáccal). Adottak a minták a telek elhelyezkedésére és a lakás, főleg a szoba berendezésére. A viselet tartózkodó, nem színes. Akiknek mindez megvan, azok ökrös fogatot tartanak, de a szép lovat is nagyra értékelik. A templomban illik családjuknak padot vásárolni, a temetőben családi síremléket állítani vagy kriptát építtetni. Becsült dolog a kálvária és az útszéli emlékkereszt emelése is. S végül e nagyon változatos sort a férfiak szinte kötelező politizálása zárja.66 Szembetűnő az idézett jellemzésekben a romantikus nemzetkarakterológiához hasonló tulajdonságok felsorakoztatása. Részletesebb magyarázatok nélkül legtöbbről nem lehet tudni, hogyan tapadt az illető népcsoporthoz. Az egykori kiváltságos pozícióra csupán néhány jellemző utal, ezek leginkább a katonáskodással Viski Károly, 1940a. 138–144. Szilády Zoltán, 1936. 391–412. 61 Fodor Ferenc, 1942a. 222–227. 62 Györffy István, 1942c (1936). 63 Balogh István, 1969a. 103. oldaltól a „Hajdúság néprajza" című összefoglaló rész 64 Tálasi István, 1977. 155–276. 65 Bellon Tibor, 1979. 69–248. (különösen a megjelölt tárgyakról szóló fejezetek). 66 Szabó László, 1978b. 148–164. 59 60


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok kapcsolatosak. Ha azonban tüzetesebben szemügyre vesszük, az olyan tulajdonság, mint a „vitézség", nem feltétlenül a katonaparaszt hagyományok hordozója, hanem – véleményünk szerint – sokkal inkább annak a rokonszenv-attitűdnek a terméke, amellyel a néprajzkutatók az illető csoportok felé fordultak, és amelynek hatása alatt a többi kedvező jellemző sorába szinte kötelező formában oda kellett ezt is illeszteni. A „tréfás kedv", a szótlan komolyság vagy például az „aulikusság" és a külsőségek igénylése mint kollektív tulajdonság, homályos, irracionális, nem igazolható. A jellemzések pontatlanságát emeli ki, általánosító voltuk, meg sem kísérlik, hogy a nevezett csoportnak kisebb vagy nagyobb hányadát társadalmi helyzet vagy földrajzi fekvés alapján illessék egy-egy tulajdonsággal. Hasonló kérdésekkel kell szembenézni a kollektív lelki jellemzőkön túl. A fa feldolgozásában való jártasság csak akkor volna alkalmas jellemzésre, ha nem kizárólagos tulajdonságként méltatnák, hiszen a székelység környezetében a románok hasonló módon kitűnően értettek hozzá, mint minden népcsoport, amely erdős területen lakik és bizonyos civilizációs szinten él. Ugyanez áll az állattartást és a földművelést jellegzetes megélhetési ágként értékelő, megismétlődő tételre. Nyilvánvaló, hogy ezt a tényt másként kellett volna megfogalmazniuk a szerzőknek, ha az illető csoportok egyedi voltát akarták megközelíteni. Ezt azonban elsősorban kutatási hiányosságok miatt nem tehették. Mint ahogyan – ma már tudjuk, és épp Viski kutatásai segítettek hozzá –, a fedeles nagykaput székely specifikumnak fölfogni, egyoldalúság. Az idézett vélemények alapját képező néprajzi adatok jelentős része az 1920–1940-es években került a gyűjtők füzetébe. Nem mindegy azonban, mikor láttak ezek napvilágot. A később megjelentekből már hiányzik a tévútra vezető szempontok egy része, a különbség a jellemzések között innen is adódik. Az összehasonlítást figyelem nélkül hagyó általánosítást azonban a későbbiek szerzői sem hagyták el. Abban is egyek, hogy kívülről jellemeznek. Kivétel Szabó László, aki az értékrend oldaláról közelítette meg a kérdést. Megkísérelte a kívülről, az etnográfus által észlelt tulajdonságokat a csoportok tagjainak önértékelési mintáival kiegészíteni. Ha összehasonlítunk, a pontatlanságok ellenére végül mégis kirajzolódik a különbség az erdélyi és alföldi szabadalmas területek lakosságának kultúrája között. A pozitív tulajdonságskála sem fedi el, hogy a székelyek a Kárpát-medence legtöbb magyar népcsoportjához képest az adott időszakban kulturálisabban zártabbak, a polgárosulásban visszamaradottabbak. Kétségtelen, hogy az Alföldön is találkozunk rendi gyökerű jelenségekkel, ilyen a redemptus öntudat vagy például a Jászságban a templomi székek vásárlása, a temetői és a szakrális tárgyú „építkezések" vagy a fogatok kiállítása, de ezek már egyszersmind a polgári szorgalommal történő szerzés eredményét, a vagyoni állapot kifejezését is szolgálják. Általában véve pedig korszakunkban inkább a nyitottság, bizonyos polgárias kulturálódás jellemző ezekre a vidékekre.

1.7. Összefoglaló tanulságok 1. Ha összegzően számba vesszük azokat a tényezőket, amelyek az illető csoportok különállási elveit és „mi"tudatát alakították, egyértelműen megállapítható, hogy mind a rendi társadalom sajátjai. Ez a társadalom területi és jogi kiváltságok útján biztosított szabadabb státust és gazdasági előnyöket a valamifajta szolgálatukért jutalmazandók csoportjainak. Teljes mértékben érthető a kiváltságokhoz és következményeikhez való ragaszkodás. A megszerzésükre való törekvés pedig a társadalmi felemelkedés kollektív lehetőségét jelentette. Az eszközöket úgyszintén a korban szokottak és elismertek közül választották mind a társadalmi státust erősítők, mind a társadalmilag felemelkedni kívánók. Ezért van hasonlóság például az őrségiek és a torockóiak mesterkedései között. A nagy földrajzi távolság, az időbeli eltérések ellenére azonos módszerekhez nyúlnak, okleveleket hamisíttatnak, patrónusokat keresnek, ügyvédeknek adnak megbízást stb. Másfelől a történelemre, a jogforrásokra hivatkozás egyetemes jellemzője a kor magyarországi társadalmának, természetes módon jelentkezik az általunk számba vett csoportok körében is. Nem véletlen, hogy a szabad székelyek vagy a redemptusok hasonlóan viselkedtek környezetükkel szemben, mint a kisnemesi közösségek vagy a civisek, Debrecen szabad királyi város privilegizált rétege.67 Fontos az értelmiség inspiráló, irányító és kiszolgáló szerepe, mert arra a tényre mutat rá, hogy ezek a közösségek igényelték a külső segítséget, identitástudatuk lényeges részeit kívülről és felsőbb rétegektől nyerték. Vitathatatlan, hogy a konfliktusok a feudalizmus utolsó korszakának válságtünetei is. A képhez azonban hozzátartozik, hogy a földesúri kötődésen lazítani vagy a kiváltságok érvényét kiterjeszteni akarók nem a polgári társadalom felé keresték az utat, hanem a rendi társadalomban kívántak – annak „játékszabályai" szerint – kedvezőbb helyzetet elfoglalni. Polgárosulási tendenciákról csak 1848 után beszélhetünk, az országosan megváltozott körülmények és feltételek hatása nyomán. 2. A közösségek tagjai közötti összetartozás tudata, a vonzalom és az azonosulás tehát feudalizmus kori örökség. 1848 utáni továbbélése a hagyományok fennmaradásának kérdései közé tartozik. A történelmi múltnak 67

Vö. Lajos Árpád, 1969. 23–44.; Balogh István, 1946.; Balogh István, 1973b. 63–133., 172–295


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok nagy jelentőséget tulajdonító s a közjogi szemléletet ápoló dualizmus kori évtizedek hangulatilag kedveztek az egykori szabad parasztok utódai történelmi attitűdjei továbbélésének akkor is, amikor már ezeknek semmifajta reális hatálya nem volt a társadalom életében. Különben halványulásuk üteme megfelel más, velük egykorú kulturális és társadalmi jelenségek eltűnési fokozatainak. 3. Az összetartozást érzőknek 1848 előtt és után is volt egy szűkebb és egy szélesebb köre. Mivel az utóbbi általában véve kirekesztődött az előnyökből, csak laza érdekszövetség fűzte az előbbihez, mint például a közösségi és önkormányzati intézmények fenntartásában való részesedés vagy a Jászkunságban időlegesen az anakronisztikus redempciós per. A szűkebb kör, akik a történeti forrásokból és a néprajzi gyűjtésekből megismerhető identitástudatot valójában őrizték, az egykori kiváltságos területek lakóinak csak egy részét, számszerűen általában a kisebb hányadát alkották. Fodor Ferenc világosan megnevezte őket, az 1940-es évek elején a „kisgazda osztály"-t értette rajtuk.68 Szabó László értékrendvizsgálata szintén a birtokos parasztsághoz kapcsolta a „jász öntudat"-ot.69 A kunsági és a székelyföldi példák is megerősítik ezt a képet, annak ellenére, hogy a néprajzi vizsgálat nem mindig különítette el bemutatott anyagát társadalmi rétegződés szerint. Végül Hofer Tamás arra figyelmeztet, hogy a jászokról, kunokról, székelyekről, hajdúkról beszélve, „a földművesek mellett urakat, értelmiségieket, kézműveseket is" közéjük kell értenünk. 70 Erre a fontos mozzanatra utal anyagunkban az értelmiségnek a historizálásban, a múltkeresésben játszott szerepe is. Sajnálatos, hogy az idézett kulturális jellemzések nagyon gyakran mellőzték egy-egy terület bemutatásánál a népesség belső társadalmi tagolódásának leírását, a földrajzi, vallási stb. különbségek mélyebb, összehasonlító elemzését. 4. Egyébként a példaként említett karakterológiák az általunk a kultúra és társadalom között keresett összefüggéseket nem világítják meg. Amit adatsoraikból kikövetkeztethettünk, tudniillik az alföldi és székelyföldi területek fejlődéskülönbségeit, más irányú és más szempontú vizsgálatok sokkal részletesebben és szemléletesebben elénk állítják. Viszont az általunk vizsgált közösségek tagjainak összetartozás-érzése mögött határozott társadalomtörténeti-jogi háttér áll, mely azután egyaránt kiváltotta a környezet megkülönböztető megjegyzéseit, és még inkább maguknak a tagoknak kulturális jegyeket segítségül hívó, önjellemző törekvéseit is. Ha most visszatérünk a dolgozatunk elején szóba hozott, a magyar néprajzban közkeletű, ám többféleképpen értelmezett néprajzi csoport fogalmához, azt kell mondanunk, hogy a történeti-társadalmi „mi"-tudattal, határozott különállási elvvel rendelkező és társadalmilag markánsan formalizált közösségek nem tartoznak azoknak a csoportoknak a kategóriájába, amelyeket többnyire expresszív kulturális tulajdonságok vagy földrajzi egységek, nyelvszigetlétezés, vallási különállás stb. okán különít el egymástól a magyar néprajztudomány. Amennyiben ez utóbbiakat, valamely időszakban jellemző népi kultúrájuk alapján, a hazai általános gyakorlatot követve, néprajzi csoportoknak nevezzük, az általunk elemzett egységeket nem sorolhatjuk közéjük. Szociológiai fogalmat kölcsönözve, az adott korszak magyar társadalmának több réteget átfogó, szimbolikus nagycsoportjairól van szó, melyek tagjai a nagy létszám miatt egymást ugyan személyesen nem ismerhették, de tudomásuk volt közös jogi-történeti hátterükről, mely összefűzte őket. Ami lényeges: sem a feudális területi egységek fennállása idején, sem ezek megszűnte után nem ölelték föl sem a teljes regionális társadalmat, sem a földműves népességet. Ezek után aligha lehet kétséges, hogy ha választottak is néprajzilag értékelhető, közös kulturális szimbólumokat, kulturális jellemzésüket nem lehet azzal a szempontrendszerrel elvégezni, amellyel a tisztán paraszti közösségeket magukban foglaló néprajzi csoportokat általában szokás. Műveltségük leírásának óhatatlanul túl kell lépnie a néprajz hagyományos határait. Mindez nem jelenti azt, hogy ha a néprajzi kutatás a kultúra táji tagolódásában igyekszik megragadni a magyar népi műveltséget, meg kell torpannia az egykor szabadalmas közösségek által is lakott vidékek és helységek előtt. Ellenkezőleg. Figyelembe véve a társadalomtörténeti specialitásokat, gazdagabb szempontrendszerrel dolgozhat, következésképp rétegzettebb képet rajzolhat róluk, mint más területi egységekről, melyeknél a hasonló feltételek hiányoznak.

2. A Bodokiak Imreh István több mint hatodfél évtizede írta sepsibodoki székelyek társadalmi tudatát elemző tanulmányát, amelyben eredményesen kapcsolta össze a társadalomtörténeti kutatást és a helyszíni szociológiai megfigyelést. Minthogy akkortájt születtem, jóval később olvashattam ezt az írást, és nemcsak az említett módszertani újdonság ragadott meg, hanem az is, hogy Sepsibodokon a 1940-es évek elején – bár fiágon fogyóban, de – még

Fodor Ferenc, 1942a. 222. Szabó László, 1978b. 157–161. 70 Hofer Tamás, 1980. 107–108. 68 69


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok éltek egy hajdani székely katonanemzetség, a Henterek leszármazottai. (Talán élnek a községben ma is.) 71 A családnév azért tűnt föl, mert az alföldi kisvárosban, Gyulán, ahol felnőttem, a helytörténet tüzetesebb ismerői számára, akik közé már kisdiákként magamat is odaszámítottam, a Bodoki családnév tiszteletet parancsolóan és ismerősen csengett. Az egymástól látszólag távol eső adatok azért találkoznak össze, mert a XIX. században Békés megyében honos Bodokiakat eredetileg Henternek hívták, és számon tartották sepsibodoki eredetüket. Az utóbbi speciális mozzanat magyarázza, hogy ezúttal nem Imreh István máig mintának tekinthető sepsibodoki vizsgálatához kapcsolódom, hanem az általa említett család múltjához. Írásom azonban nem szokványos családtörténet kíván lenni, hanem egy – mint látni fogjuk, jeles tagjainak köszönhetően – országos hírnevet szerző család történetének arra érdemes, elsősorban XIX. századi mozzanatait, a székelységből kirajzó értelmiség tevékenysége és sorsa példájaként kívánja bemutatni. Mikor hagyta el a Henter família általunk vizsgált ágának alapító tagja az ősi fészket? Nem tudjuk pontosan. Különböző források eltérő adatokat tartalmaznak a családágazatokról és a lakóhelyekről, melyeket elegendő ismeret hiányában nagyon nehéz vagy nem is lehet összekapcsolni. A homályosságra jellemző, hogy jóllehet semmi sem igazolja, akadt szerző, aki ténynek vette a sepsiszentiványi Henterek és a bodoki Henterek feltételezett vérrokonságát. A kapcsolat valószínűleg azért volt vonzó, mert a XVIII. században az előbb említett előkelő székely család két tagját bárói rangra emelte az uralkodói kegy. 72 A Felső-Tisza vidékén és az ÉszakPartiumban XVIII–XIX. században többfelé találkozunk nemesrendű Henterekkel, akik között rokonságot feltételezni szintén lehetséges, de a bizonyítás számos földrajzi és időbeli akadályba, főként kellő számú hiteles adat hiányba ütközik.73 Pálmay József 1588-ból regisztrálta a bodoki Henter család legkorábbi írásos említését. A kéziratos családfán legelsőként ismert I. György 1670 táján még Sepsibodokon lakott. A szülőhely elhagyásának indítékát századok óta gyakori okok között kell keresnünk, a túlnépesedésben és a megélhetéshez nem elegendő vagyonban. György leszármazottainak életútja egyenként is valószínűsíti ezt, sőt a megélhetési lehetőségek keresése az elszegényedő szabad székelyek szempontjából valószínűleg tipikusnak mondható. György négy fia közül I. Mihály (született 1662-ben) kuruc hadnagy lett, tehát hivatásos katonának ment, de további sorsáról nincs adat. János (születési éve nem ismert) Nagyenyeden élt mint csizmadia. A bennünket közelebbről érdeklő, 1665 körül született Benedek foglalkozásáról ugyan nem maradt közvetlen adalék, de bátran következtethetünk gazdálkodó voltára, mert fiai Bodokon közös jószágot, szántót és szénafüvet bírtak. Ezt utóbb az egyik fiú, László lányai örökölték, ugyanis Ferenc fivérük református prédikátornak tanulván, bizonyára távol került a szülőfalutól, és a családfa csupán egyetlen lányáról tud. Benedek másik fia, Péter (született 1690 körül) életútjának alakulása valószínűleg ugyancsak hozzájárult az említett leányági örökléshez. Ő Rákóczi Ferenc seregében katonáskodott, majd Kőszegremetén (Szatmár megye) telepedett le. Első fia, I. Márton (1715 körül–1781) éppúgy lelkész lett, mint unokatestvére. Técsőn szolgált 1739-től haláláig, közben a máramarosi református egyházmegyében esperesi tisztséget is viselt (1762–1777). Fia, II. Márton (1742 körül–1800) követte apja foglalkozását, előbb Gencsen, majd Börvelyen (mindkettő Szatmár megye) paposkodott. 74 Itt jegyezzük meg, hogy a jelentős hányadban Háromszékből beiskolázó nagyenyedi református kollégium 1662–1790 közötti, tehát a szempontunkból fontos időszak diáknévsoraiban is számos Henterre és Bodokira (vagy Bodoki Henterre) bukkantunk. Különben az erdélyi magyarok és szászok között mindkét név viszonylag gyakori. A diáknévsorokban szereplők egy része biztosra vehetően az általunk vizsgált családhoz tartozott, ami ismételten alátámasztja, hogy mind a vizsgált családban, mind az adott társadalmi rétegben megszokott volt a lelkészi és tanítói pálya választása.75 A figyelmünket lekötő ág első ismert értelmiségi tagja, II. Márton fiági utódainak minden nemzedékében találkozunk tanult emberekkel. Egyelőre azonban csupán annyit állapítunk meg, hogy a család kipróbálta a társadalmi érvényesülés minden jelentősebb korabeli útját, ami a hasonló vagyontalan nemesek előtt nyitva állott: a katonáskodást, az iparos mesterséget és az iskoláztatást. A Szilágyságban lakók között a XIX. század elejétől alacsonyabb rangú vármegyei tisztségviselőkkel is találkozunk. Két okból tudatosan neveztük nemesnek a néhány nemzedékkel előbb még szabad székelynek mondott családot: 1. a református prédikátorokat Bethlen Gábor kollektív nemesítése óta (1629) egyébként is országszerte elfogadták nemesnek, 2. a mi Hentereinkről ugyan nem tudni, mikor és kitől kaptak nemességet, ha ugyan kapták, és nem szabad székely mivoltukban Imreh István, 1979. Az idézett helyen rövidített formában közölt tanulmány 1943-ban íródott, 1946-ban jelent meg először A bárói családdal való rokonságot Pálmay József sejteti (1901. 206–207), Kóhn Dávid ténynek veszi (1936. 316.). 73 Petri Mór, 1903. 596–597: csaknem tucatnyi Hentert sorol föl a megyét alkotó korábbi közigazgatási egységekből. – Kempelen Béla, 1913. 30-31. Magam 1991-ben a máramarosi Visken találkoztam a Henter családnév élő viselőivel. Vö. még a 4., 5., 6. jegyzettel! 74 BML Xerox-tár 172 (Ambrus Lajos: Régi gyulai polgárcsaládok).; Nagy Iván, 1858. 141.; Karácsonyi János, 1896. III. 215.; Pálmay József, 1901. 206–207.; Kempelen Béla, 1911. II. 276., 1913. V. 30–31.; Zoványi Jenő, 1977. 368. 75 Jakó Zsigmond – Juhász István, 1979. pl. 104., 115., 116., 124., 125. stb. Mivel nem célunk az egyes nevek és ágak azonosítása, nem idézzük az összes adatot. – Állításunk alátámasztására további erdélyi diáknévsorok közül csupán a legújabban kiadottra hivatkozunk: Szabó Miklós – Szögi László, 1998. 95–96. (Bodoki), 216. (Henter). 71 72


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok bírták, mindenesetre a szűkebb Magyarország vármegyéiben fenntartás nélkül igazolták azt. 76 1830-ban Henter István és György kőszegremetei lakosok, vélhetőleg az általunk vizsgált ág unokatestvérei kérték Szatmár vármegyétől nemességük megvizsgálását. 1832-ben pedig ugyancsak Szatmár vármegye II. Márton fiainak, Bodoki Henter II. Mihálynak, III. Mártonnak és II. Györgynek, mint börvelyi illetőségűeknek igazolta nemességét. Ez az eljárás valószínűleg előzménye volt annak, hogy 1837-ben Békés vármegyében II. Mihály nemességét – székely származására is elismerően utalva – elismerték és kihirdették, mielőtt tiszteletbeli táblabírává választották volna.77 Joggal tűnődhetünk azon, miért csak akkor, javakorában járva, kérte az igazolást Mihály. Erre a legvalószínűbb magyarázat az lehet, hogy foglalkozása és társadalmi helyzete hamarabb nem ösztönözte, a táblabíróság pedig ekkor került szóba. II. Márton fiainak nemzedékével újabb státusváltozás köszöntött be a család történetében. Az említett fiúk közül kettő falusi nótárius lett, az egyik Börvelyben, a másik Bályogon (Bihar megye), Mihály pedig földmérő mérnök, ami szokatlan pályaválasztásnak számított, nemcsak általában, hanem különösen nemesként. Mindnyájan abba a rétegbe tartoztak, melyet a kor nyelvén honoráciornak neveztek, ami saját szellemi munkából történő megélhetést, modern értelemben polgári foglalkozást jelentett. Az életvitelükről szóló beszámolók és a méltatások visszatérően hangsúlyozták Mihály és a még rendi társadalomban született fiai polgári mentalitását.78 Bodoki Henter Mihály (1782–1838) az első, akinek alakjával részletesebben foglalkozunk. Az összetett nevet az előző nemzedék tagjai is használták, de ő volt az első, aki a bodoki predikátumot nemcsak időnként, hanem állandóan és mint családnevet viselte, sőt a Hentert mind gyakrabban elhagyta, esetleg „H."-val helyettesítette. Utódai 1848-tól már kizárólag Bodokinak vagy Bodokynak nevezték magukat. Az időpont arra enged következtetni, hogy a távoli történelemben eredetileg föltehetőleg erdélyi szász Hentert túlságosan idegennek érezték.79 Bodoki Mihály a hazai képzésű magyar műszaki értelmiség második nemzedékéhez tartozott. A Pesten 1782-ben létrehívott Institutum Geometrico-Hydrotechnicumban, magyar nevén Mérnöki Intézetben szerezte oklevelét 1811-ben. A szaporodó úrbéri perekkel járó földmérések és az egyre gyakoribb folyószabályozások jelentősen megnövelték a mérnöki munka iránti igényt, aminek kielégítését elsősorban a megnevezett intézmény tette lehetővé. A friss diplomás szakember 1812-ben a mindkétféle munkalehetőséget bőven kínáló Békésben telepedett le, ahol előtte állandó, csak erre a megyére kiterjedő mérnöki munkát senki sem végzett.80 A letelepedés ténye további társadalomtörténeti jelenségekre irányítja figyelmünket. Az, hogy a földbirtokkal nem rendelkező professzionális értelmiségi szülőhelyétől távol keres és talál állást, önmagában is érthető és természetes. Ami sajátos benne, hogy Békés megyében a török eltakarodása utáni másfél században sosem tudott pótlódni a hódoltság alatt elpusztult vagy elmenekült régi nemesség, és mindvégig hiány mutatkozott tanult emberekben is. Ezért volt befogadó, ahol folyamatosan telepedtek le távolról érkező szegényrendű nemesek. Csak néhány kortárs családra utalunk, hogy érzékeltessük: a székely eredetű Bodokiak megjelenése nem társtalan eset. A megyei közigazgatásban több mint egy évszázadon át fontos posztokat betöltő bajczai Beliczey, valamint az ipolyi és terényi Stummer köznemesi család a XVIII. században érkezett Nyitra, illetőleg Hont megyéből. Az utóbbiból származott a mindössze huszonhárom évesen a szabadságharc békési alispánja és kormánybiztosa, aki 1848-ban a Bodokiakhoz hasonlóan megváltoztatta nevét, mégpedig Terényire. (Testvérbátyja, Ipolyi Arnold neves műtörténész és folklorista másik nemesi előnevükre cserélte föl az ezúttal vitathatatlanul idegenes hangzású eredetit.) A kortársi Gyula város társadalmának két jeles szereplője, mindketten a város első történetírói közé tartoznak, zalai armalista családok sarjai: Komáromy Miklós (1802– 1849) német-gyulai jegyző és Mogyoróssy János (1804–1893) gazdatiszt, műgyűjtő, a helyi múzeum és könyvtár alapítója.81 A távolról érkező Bodokiak tehát mind társadalmi eredet és beszármazás, mind képzettség tekintetében beillettek azok közé, akikkel nap nap után találkozhattak az utcán, a hivatalokban, a közélet színterein s talán látogatták is egymást. Bodoki Mihály haláláig Békés megyében, Gyulán lakott. Bő negyedszázados működése a magyarországi folyamszabályozások és mocsárlecsapolások hőskorával esett egybe olyan kiemelkedő tevékenységű mérnökkortársakkal, mint a Körösök vízmunkálatait megkezdő Huszár Mátyás, a Dunántúlon és a Tiszántúlon is dolgozó Beszédes József, valamint Vedres István és Vásárhelyi Pál, akik a Tisza-szabályozásnál tűntek ki. Bodoki Mihálynak nem állt módjában igazán nagy jelentőségű munkákat vezetni. Huszár Mátyás ugyan elkészítette a Körösök egységes szempontú szabályozásának tervét (1822–1823), de a kivitelezésre nem volt Kóhn Dávid valószínűleg az általa személyesen ismert Bodokiak családi hagyományra támaszkodó elbeszélése alapján lófőnek mondja a családot, ám ez nem igazolható (1936. 316) 77 Gorzó Bertalan, 1910. 21., 49. – BML Békés vm. nemesi közgyűlési jkv. 666/1837. – Mihály és Károly szerepelnek az utolsó nemesi összeírások (1837, 1846) gyulai névsoraiban: BML Békés megyei közgyűlési iratok IV. 1b. 380. 78 BML Xerox-tár 172. 79 Vö. Szabó Miklós – Szögi László 1998. 216 szász nemzetiségű Henter nevű diákjaival. – Továbbá például Richter, Gisela, 1993. Bd. III. 217–218.: észak-erdélyi szász családnévként szótározza a Hentert 80 Kóhn Dávid, 1936. 317–318.; Fodor Ferenc, 1957. 29.; Szabó Ferenc, 1978. Megjegyzendő, hogy Bodoki Mihály születési évét a különböző források váltakozva hol 1782-re, hol 1789-re teszik. Mi a korábbi évet fogadtuk el hitelesnek 81 Kóhn Dávid, 1936. 316.; Scherer Ferenc, 1938. I. 8–9; Lásd még: Szabó Ferenc, 1990 76


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok anyagi fedezet. A vízrendezés ekkor már tartósan nemzeti fontosságú ügynek számított, a tőke és a szükséges műszaki szervezet hiánya azonban évtizedeken át gátolta a kibontakozását. Bodoki Mihály működése idején országszerte elsősorban a vármegyék és az érintett uradalmak áldozatvállalásának mértékétől és teherbírásától függtek a munkálatok. Ráadásul közmunkával, azaz jórészt jobbágyi robottal folytak, ami az alacsony fokú műszaki adottságokkal párosulva, a legkitűnőbb mérnöki irányítás mellett sem válhatott igazán eredményessé. Ilyen körülmények között lehetetlen volt a szabályozásokat összehangolni, hiszen azok az illető vármegye vagy uradalom határánál többnyire véget értek. Bodoki Mihály 1820-tól irányította a Békés megyei vízrendezést, 1825-re elkészítette annak vízrajzi leírását. Többnyire mocsarakat szárítottak ki, levezető árkokkal akadályozták a vízutánpótlást. Kisebb átvágásokat is elkészíttetett a középkori mederben kanyargó Körösökön. A fölszabaduló és folyamatosan termesztésbe vont területeken szaporodtak a földmérési megbízások, pótolni kellett az addig hiányzó határkijelöléseket. A Bodoki család visszaemlékezései szerint II. Mihály tevőleges résztvevője volt a közismert Arany János balladában megörökített határpernek (A hamis tanú, 1852). A hamis esküért járó bűnhődés ugyan vándor folklórmotívum, a hagyománynak mégis hitelt lehet adni, mert valóban Bodoki Mihály végezte el a Körösladány és Köröstarcsa között vitatott határ pontos kijelölését. 82 A következő nemzedék kiválósága, II. Mihály első fia, Bodoki Károly (1814–1868) Békés mezővárosában született, középiskolai tanulmányait a kecskeméti és a debreceni református kollégiumban végezte, ezután ő is a pesti Mérnöki Intézetben szerzett oklevelet (1836). A kezdő mérnök két évig a budai országos műszaki igazgatóság szolgálatában állott. Ez idő alatt Vásárhelyi Pál oldalán a Ferenc-csatorna kiegészítő munkálataiban is részt vett. Apja halála után kérték föl a megürült vármegyei mérnöki tisztség betöltésére, foglalkozását tekintve még mindig egyedüliként egész Békésben. A Bodokiak nemzedékváltása egybeesett a vízügyekben történő korszakváltással. A partikuláris gátépítések és lecsapolások folytatásának meddőségét, vele szemben az egész vízrendszerre kiterjedő egységes szabályozás szükségességét belátó vélemények eljutottak a cselekvés szintjére. Ezeknek vált tevékeny részesévé Bodoki Károly. Közvetlen gondként jelentkezett az előző korszak gyakorlatából, hogy a Békéssel szomszédos Arad vármegyében 1835-re elkészült a Fehér-Körös és mellékágai szabályozása. A mederrövidítések és hullámtérszűkítések következtében a korábbinál gyorsabban és nagyobb erővel levonuló árhullámok mind nagyobb károkat okoztak a fejletlenebb védművekkel rendelkező, alacsonyabban fekvő, keleti szomszédaival lépest tartani képtelen békési tájon, a Fehér-Körös két partján fekvő Gyulát is sűrűbben elöntötte a víz.83 A vázolt koncepció megvalósulása azonban nem indult meg azonnal a fiatal mérnök kinevezésével. Működésének első szakaszában még folytatódott a meggyőződése ellenére végzett, tartós eredményt nem hozó, partikuláris vízregulázás. A nemesi közgyűlés egymás után hozta a hatékony ármentesítést szorgalmazó – ezúttal már a fiatal Bodoki által sugalmazott vagy előkészített – határozatokat, de a közmunkákba belefáradt a lakosság, a Helytartótanácshoz intézett segélykérelmet elutasították, és nem volt meg a hatósági elszántság a tervek végrehajtásához. A kibontakozást a következő évtizedek sikeres formája, a társulat jelentette, az elsőt Széchenyi István ösztönzésére 1845-ben alapították (Körös Szabályozási Társulat). A tényleges változást azonban a Tisza teljes vízrendszerét komplex célkitűzéssel (ármentesítés, hajózás, lecsapolás stb.), egységes elképzelés szerint rendezni akaró Széchenyi vízszabályozási királyi biztossá kinevezése és a Tiszavölgyi Társulat megalakulása hozta (1846). Miután a Körös Szabályozási Társulat ehhez csatlakozott, a központi választmány a Körös-Berettyó vidék osztálymérnökévé nevezte ki Bodoki Károlyt, aki a vármegyei mérnöki tisztséget is megtartotta. Szaktekintélye időközben tovább erősödött. 1845-ben tíz hónapos szabadságot kért és kapott a vármegyétől nyugat-európai tanulmányútra. Az indoklás a közlekedés korszerű formáinak megismeréséről szólt. Maga az utazás – Széchenyi ajánlólevelével – olyan országokba vezetett, ahol nemcsak a korban fejlett szárazföldi, hanem csatornahálózattal a vízi közlekedés és vele kapcsolatosan a vízépítés is tanulmányozható volt (Észak-Itália, Svájc, német tartományok, Franciaország, Belgium, Hollandia, Anglia). 84 A Tisza-szabályozást a szabadságharc kitörése egy ideig lelassította, ám az ügy gazdasági és társadalmi fontosságát mutatja, hogy a bukás után hamarosan ismét lendületet vett. Bodoki Károly a forradalom előtti hónapokban dolgozta ki a Körösökre vonatkozó új terveket, amelyeket már a független magyar kormánynak nyújtottak be, de elfogadásukra és megvalósításukra csak az önkényuralom idején került sor. A szétesett Tiszavölgyi Társulat területén néhány esztendő leforgása alatt nyolc új társulat keletkezett, ami egyúttal ismételten jelzi, hogy a Tisza és a Körösök vidéke központi (állami) forrásból továbbra sem kapott pénzügyi fedezetet a vízmentesítésre. Valószínűleg azért, mert az illetékes hivatalokban pontosan tudták, hogy a szóban forgó térségben a jobbágyfölszabadítással területeket vesztett birtokosok éppen a művelésbe vonható területek szabályozásoktól és lecsapolásoktól várható növekedésével igyekeznek kárpótolni magukat, tehát Kóhn Dávid, 1936. 316-317.; Szabó Ferenc, 1978. 242–243.; Dóka Klára, 1997. 72–119. Dóka Klára, 1997. 111. 84 Sárközi Imre, 1895.; Kóhn Dávid, 1936. 318–319.; Fodor Ferenc, 1957. 28–29.; Szabó Ferenc, 1978.; Dóka Klára, 1997. 120–138. 82 83


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok mindenképpen érdekeltek a munkák elvégzésében. Az ármentesítésbe fektetett tőke jelentős része valóban a volt jobbágyföldek váltságösszegéből került ki, miután a társulatok tagságát is elsősorban az érdekelt földbirtokosok képezték. Az eredmény nem is maradt el: 1855 és 1895 között, amíg a munkálatok a területen a mai állapothoz közel álló helyzetet kialakították, a szántóföldek aránya 48,11%-ról 75,06%-ra nőtt, a réteké viszont 16,29%-ról 6,72%-ra, a legelőké 29%-ról 14,56%-ra csökkent.85 A korabeli mérnöki munka nem csupán a lecsapolás műszaki megtervezésére és kivitelezésre korlátozódott, hanem egy személyben jelentékeny jogi és közgazdasági szervezést is igényelt. A társulatok jogi-pénzügyi alapjait éppúgy Bodoki gondolta végig és javasolta az alapításokat, mint ahogyan földmunkák tényleges irányítását is ő végezte. Az induláshoz a végső lökést az adta, hogy 1855-ben Gyula város lakott részének jókora hányadát ismét elöntötte a Fehér-Körös. Az árvíz azok pártját erősítette meg, akik hasonló esetek újra bekövetkeztét megakadályozandó az addig a városon keresztülfolyó Fehér-Körös vizét egy új, Gyulavári és Békés között húzódó, teljesen ásott mederbe akarták terelni. Bodoki Károly azért ellenezte ezt a megoldást, mert sajnálta, hogy a település elveszti a folyóvízzel járó közlekedési-kereskedelmi előnyöket, továbbá tartott a holtággá váló eredeti meder okozta vízminőségi és egészségügyi gondoktól. Vele szemben a tervéhez a városon belül szükséges nagyarányú kisajátítás és településrendezés magas költségével érveltek. Mindazonáltal a fölöttes hivatal döntését várva, három változatot terjesztett elő, ebből egy a víz részben a városon keresztül, részben azon kívül történő elvezetését indítványozta. A vitában a teljesen új csatornát ásatók győztek, de a nagyarányú vízrendezést ettől függetlenül Bodoki Károly végezte el (1855–1861). Az első pillantásra helyi jelentőségű eset azért érdemelt említést, mert jó példája annak, miként merülhettek föl ökológiai problémák abban a korban, amikor még nem tudatosult a környezeti károk bekövetkezésének lehetősége. Ma már tudjuk és tapasztaljuk, hogy a kiváló és jó szándékú mérnökök döntései milyen súlyos következményeket okozhattak. Bodoki aggodalmai igazolódtak, mert az elzárt középkori Körös-meder és mellékágai vízmozgás hiányában évtizedeken át bűzlöttek a városban, míg a szükséges duzzasztómű segítségével és a kapcsolat megnyitásával ismét biztosították az élővizet (1895). Ugyanakkor az új csatorna a sűrűn lakott, egyébként körtöltéssel is védett zárt településektől távolra vezette az áradásokat, úgy hogy azok a továbbiakban elsősorban a tanyavilágot és a termőföldeket veszélyeztették.86 A kérdéskör teljességéhez tartozik, hogy utóbb azoknak a mérnököknek és közgazdáknak is csalatkozniuk kellett, különben Bodoki Károly több nagyszabású tervével szintén közéjük tartozott, akik nyugat-európai mintára hajózható csatornahálózatot kívántak létesíteni az Alföldön. A XIX. század derekán még nem vált világossá, hogy a Kárpát-medence folyóinak nagy vízingadozása miatt egy jól működő csatornarendszer kiépítése aránytalanul nagy összegbe kerül. (Tudniillik az Atlanti-óceánba ömlő, mintának tekintett folyók vízhozama sokkal inkább állandó.) S mivel a befektetés sem ígért gyorsan megtérülő hasznot, el is maradt, illetőleg elhúzódott a XX. század második feléig. 87 A szabályozás lefolyása és eredményei a Körösök vidékének – egyébként országos viszonylatban mindeddig legrészletesebben földolgozott – vízrendezés-történetéből jól ismertek.88 A Közép-Tiszántúl természeti viszonyai gyökeresen átalakultak. Eltűnt Magyarország legnagyobb mocsara, az összefüggő Kis- és Nagysárrét. Igaz, a belvíz és a szárazság szélsőségeit a XX. század végéig sem sikerült kiküszöbölni, de nagy áradások hosszabb ideje nem sújtottak zárt településeket. Bodoki Károlyt eddig megismert sokoldalúsága mellett, érdekelte a kémia és a geológiai is, valamint jelentékeny humán műveltsége volt, gazdag könyvtárában francia és német nyelvű szépirodalmi művek is helyet kaptak. Akár apja, ő is presbiteri tisztet vállalt a gyulai református egyházközségben és tevékenykedett a helyi közéletben. Legfontosabb kezdeményezése a megye első bankjának, a Békésmegyei Takarékpénztári Egyesületnek az alapítása volt 1863-ban, melynek néhány évig vezérigazgatói teendőit is ellátta. Az alapításban támogatóan együttműködött vele az egyik helyi földbirtokos, báró Wenckheim László, aki a második világháborúig prosperáló pénzintézet első elnöke lett. A Wenckheimeknek, Békés megye legvagyonosabb családjának, terjedelmes uradalmaikkal összefüggően komoly érdekeik voltak a vízmentesítésben. Wenckheim László már korábban, a társulatok szervezésében bátorította és jelentősen pártfogolta Bodoki Károlyt. Együttműködésük következő területe a 60 ezer holdas gyulai határban lezajlott úrbéri elkülönözés és tagosítás volt, melyben a főrangú családnak szintén nem kevés érdekeltsége feküdt. Magát a munkát azonban Bodoki közvetlenül nem vezette, csupán felügyelte, közmegelégedésre egyik mérnök munkatársa irányította.89 Nincs miért csodálkoznunk azon, hogy a kiváló szakembert az arisztokrata család másik tagja, László bátyja, báró Wenckheim Béla, a kiegyezés utáni első kormány belügyminisztere (1867–1869), későbbi miniszterelnök (1875) hívta a fővárosba, és szerette volna országos hatókörű, hivatalos feladatokkal megbízni. Az önálló

Ihrig Dénes, 1973. 125–126.; Dóka Klára, 1997. 213. Gallacz János, 1896. I. 420. – Scherer Ferenc, 1938. II. 89–94.; Ihrig Dénes, 1973. 125.; Dóka Klára, 1997. 150–153. 87 Az 1863-as nagy aszály hatására többedmagával öntözőcsatornát, 1867-ben a Tiszántúl keleti szélén, Szatmártól Békésig vezető hajózó csatornát tervezett. Dóka Klára, 1997. 296.; Fodor Ferenc, 1957. 28. 88 Gallacz János, 1896. I. 402–451.; Dóka Klára, 1997. 139–163. 89 Sárközi Imre, 1895. 140.; Scherer Ferenc, 1938. II. 151. 85 86


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok magyarországi szakigazgatás megszervezéséhez szükség volt jól képzett tisztségviselőkre. Szándéka azonban a szűkebb pátriájához és eredeti munkájához ragaszkodó Bodoki Károly hajlandóságának hiányában meghiúsult. A Körös-Berettyó szabályozás első, alapvető szakaszán sikeresen túljutó mérnöknek ekkor már nem sok ideje volt hátra életéből, 1868 végén váratlanul elhunyt.90 Hasonlóan ahhoz, ahogyan Mihály helyére lépett Károly, most ismét egy családtag folytatta Károly munkáját, de nem a fia, hanem testvére, pontosabban féltestvére. Károly még születésekor elvesztette édesanyját, édesapja később elhunyt feleségének húgát vette el, tőle született Gyulán 1833-ban jóval fiatalabb öccse, Lajos. Az ő élete talán nem alakult annyira érdekesen és fordulatosan, mint két elődjéé, ám az ő szakmai karrierje ívelt a legmagasabbra az összes Bodoki közül. Bodoki Lajos a kecskeméti református kollégiumban és az eperjesi evangélikus líceumban végezte középiskoláit, majd immár családi hagyománynak mondhatóan a pesti Mérnöki Intézetben tanult 1852-ig. Mérnöki pályáját a Tisza-szabályozásnál kezdte, annak korabeli vezéralakja, Herrich Károly mellett, ahonnan bátyjához szegődött. 1860-ban megválasztották Békés megye mérnökévé, de a következő évben azokkal tartván, akik az önkényuralom idején közhivatalt nem vállaltak, lemondott. Előbb magánmérnök, 1863-tól pedig a Temesszabályozó Társulat főmérnöke lett. Innen hívták meg elhalálozott bátyja örökébe, a Körös-Berettyó szabályozása munkálataihoz. A közigazgatási határokhoz nem igazodó, központosító szakmai irányítás szükségességének fölismerése nyomán szervezték meg Gyulán a Folyammérnöki Hivatalt (1870), melynek első főmérnöke Bodoki Lajos lett. Azonban nem sokkal utóbb ő már engedett a fővárosba csábításnak. A helyzet lényegesen változott, munkássága a magyarországi vízépítés újabb szakaszára esett. Ekkor már a tartós védekezés kialakítása folyt, korrekciókon, erősítéseken munkálkodtak országszerte. Bodoki Lajos 1872-től PestBudán élve, elsősorban a Duna szabályozásán dolgozott. Fontos szerepe volt a Pestet fenyegető 1876. évi nagy víz elhárításában, és terve alapján készült el a Duna magyarországi felső szakaszának rendezése. A két másik vízmérnök Bodokitól eltérően Lajos szakirodalmi munkásságot is folytatott, elsősorban a Magyar Mérnök és Építészegylet Közlönyében publikált, legtöbbször az alföldi folyók kérdésköréről írt cikkeket és dolgozatokat. Szakkönyvet fordított angolból, Franciaországban tanulmányozta a folyami csatornákat, értékelő elemzést készített az 1873-as bécsi világkiállításról. Magas beosztásokban dolgozva, az országos vízépítési bizottság vezetője volt előbb osztálytanácsosi (1881), utóbb miniszteri tanácsosi rangban (1882). A XIX. századi Bodokiakra talán jellemzőnek mondható, korai, hirtelen szívhalál azonban őt is elszólította az élők sorából (1885).91 Halálakor egyetlen Bodokit találunk mérnöki pályán, Károly fiát, Kálmánt (1858–1918). A Mérnöki Intézet jogutódján a budapesti Műegyetemen szerezte diplomáját, és visszatért szülővárosába, Gyulára, ahol az említett folyammérnöki hivatalban dolgozott. Róla kevés mondanivalónk van. Ténylegesen elfogytak a nagy vízépítési munkák, a száz éve kezdődő rendezési program befejeződött, de ha jutnak is neki az elődökéhez hasonló nagyságrendű feladatok, talán kevésbé tüntette volna ki magát megoldásukban. Nem tehetsége okán, mert annak nem volt híján, hanem visszahúzódó természete miatt, és mert leginkább a családjának élt. Legkedvesebb időtöltése volt matematikával foglalkozni és a szépirodalmat olvasni. Egy kései visszaemlékező szerint hatalmas könyvtárat gyűjtött, „valóságos gentlemanné nőve ki magát". Közéleti szereplést csupán azzal vállalt, hogy a halála előtti esztendőkben elfogadta az apja által alapított takarékpénztár igazgatói helyét.92 Családi hagyomány szerint Bodoki Lajos – a pályáján elért sikerek dacára – lebeszélte fiait a mérnöki hivatásról, így a majdnem egy évszázados családi tradíció megszakadt. A legidősebb fiú, szintén Lajos, fiatalon meghalt, a középső, Mihály (1861–1904) gyógyszerésznek tanult és visszaköltözött Gyulára, a legfiatalabb, Zoltán jogot végzett és szintén Gyulán telepedett le. Bodoki Zoltán (1864–1905) rövid élete során sorozatnyi olyan jellegzetes állást és foglalkozást elvállalt, amelyre a korabeli Magyarországon a jogászság „képesített" (tucatnyi társadalmi megbízatás mellett, többek közt rendőrkapitány Gyulán, ugyanott a helyi lap főszerkesztője, orosházi főszolgabíró, Békés megyei főjegyző, végül Gyula országgyűlési képviselője). Az utóbbi azért is említendő, mert még jutott neki egy morzsányi feladat, ami a vízmérnök elődökre emlékeztet. A képviselőházban ő terjesztette elő a Rába szabályozásáról szóló törvénytervezetet (1904). 93 Átlépve a XX. századba, kiemelkedő közszereplés hiányában nem követjük tovább a Bodoki-család tagjainak életpályáit. Eddig azonban nem esett szó a házassági kapcsolatokról, melyek révén a XIX. század elején Gyulára költöző földmérő mérnök leszármazottai mintegy száz év alatt kiterjedt rokonságba kerültek elsősorban a velük azonos rétegbe tartozó gyulai és környékbeli polgárcsaládokkal, többek között az Erkelekkel is. Unokák és

Kóhn Dávid, 1936. 321. BML Xerox-tár 172.; Kóhn Dávid, 1936. 321–324.; Fodor Ferenc, 1957. 29.; Góg Imre, 1995.; Dóka Klára, 1997. 164–210 92 BML Xerox-tár 172; Kóhn Dávid, 1936. 324–325. 93 BML Xerox-tár 172.; Kóhn Dávid, 1936. 325–326. 90 91


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok dédunokák egymást követő nemzedékei – a férfiak szinte mindnyájan értelmiségiek – már nem mind maradtak az alföldi kisvárosban, szétrajzottak „kovásznak a nemzet testébe", amint Krúdy Gyula írja egyik korai novellájában egy elszegényedő hétszilvafás nemesi család tagjairól némileg biblikus hangulatú utalással. Sokfelé jutott belőlük, még a mai Magyarországon kívülre is. Ma is élnek egyenes ági leszármazottak, Bodoki nevet viselők és leányági utódok egyaránt.94 Kivételképpen egyetlen XX. századi Bodokiról emlékezünk meg, mert írásunk indító kérdésfölvetése külön indokolja. A gyógyszerész, Mihály fia III. Lajos (1899–1944?) pénzügyi tisztviselő lett, és Észak-Erdély visszacsatolása után – mintegy visszakanyarodva ősei útján – előbb Bánffyhunyadon, azután Munkácson vállalt állást. Innen hurcolták el a szovjet hatóságok kényszermunkára, ahol hamarosan nyoma veszett.95 A mai Gyulán utcanév és a város közelében egy hajdani úrilak, a Bodoki-major százados kertjének néhány megmaradt, e tájon ritka díszfája őrzi a család emlékét.

3. Lengyel, lengyele valakinek, lengyelkedik Népnévből képzett igénk kevés van. A magyarkodik és a cigánykodik a köznyelvben elterjedt. A népnyelvi bolgárkodik ~ bulgárkodik 'kertészkedik', 'zöldségtermesztéssel foglalkozik' ismert a Sopron megyei Mihályiból, a Bihar megyei Bélfenyérről és a Csanád megyei Földeákról. 96 Mivel a három község egymástól nagy földrajzi távolságra fekszik, a szavak valószínűleg egymástól függetlenül képződött helyi fejlemények. Németh László bukaresti élményeiről írja (1935): „A kocsma, amely úgy magyar, ahogy ez román, Budapesten el sem képzelhető. Falak, söntés, asztalok, személyzet nem románkodnak."97 A románkodik itt azt jelenti, amit magyar környezetben a magyarkodik, az álnépi stílust. Föltehetően az író saját és egyszer használt szóalkotása, mert máshol nem találkozni vele. Ám épp arról tanúskodik, hogy hasonló alakok tetszés szerint alkothatók, a többi népnév azonban egyelőre ellenáll a hasonló szóképzésnek, pedig például a németkedik, spanyolkodik, finnkedik stb. elképzelhetők, és formailag megfelelnek nyelvünk törvényeinek, de semmit sem fejeznek ki és ténylegesen nem léteznek. Egyetlen kivétel akad csupán, a lengyelkedik. Németh László Széchenyi (1946) című darabjában mondatja a Döblingben a császári titkosrendőrségtől szorongatott, szökésre is gondoló legnagyobb magyarral: „Az itt lévő rendtől akár most kisétálhatnék s azután que sais-je, ellengyelkednék valamelyik ómagyar kúrián."98 Ez a szó alkalmi lelemény, más szövegekben is előfordul. Márai Sándor naplójában olvasható: „...nem mehetek el lengyeleskedni Stockholmba, akármilyen komolyan invitál is az északi vendéglátó".99 A régebbi szépirodalomban inkább találkozunk a szóval, pontosabban jelentésének magyarázatával. Mikszáth Kálmán regényében, a Beszterce ostromában (1894) Pongrácz gróf udvarában él Pruzsinszky Szaniszló, akinek a feladata a várúr szóval tartása, anekdotákkal mulattatása. A gróf gyakran így emlegeti: „saját lengyelem", „lengyelem", „lengyelkém". Mikszáth egyik kései elbeszélésének, a Filinek (1903) „Kétszeres lengyel" volt az eredeti címe, arra utalva, hogy a címadó főszereplőt Lengyel Fülöpnek hívják, és lengyel azért is, mert mint elszegényedett nemesi sarj ingyen él a rokonai nyakán. Semmihez sem értvén, évszámra vendégként tölti napjait. A Filinek volt egy harmadik címe is amivel először jelent meg nyomtatásban: „A mi lengyelünk". A Beszterce ostromában ezt olvashatjuk: „(...) jóravaló várban kell, hogy legyen egy lengyel". A gyermekkori emlékeket fölvillantó elbeszélésben a „mi" a Mikszáth-rokonság, melynek kúriáiba Fili jutott „lengyel"-nek. „A mi lengyelünk"-et először Jókai Mór írta le mint utolsó befejezett regényének címét 1901-ben. Amikor azonban nézeteltérése támadt a Pesti Hírlappal, megszakította a közlést, mire a szerkesztőség Mikszáthot kérte föl a kimaradt olvasmány pótlására. 100 Kollegiálisnak éppen nem mondhatóan Mikszáth a címet is átvette, holott az ő írása egészen másról szól, mint a Jókaié. A Jókai-hős ténylegesen lengyelországi, aki kitünteti magát a szabadságharcban. A „mi" Jókainál legalább Komárom városára vagy az ottani honvédseregre vonatkozik. A végső mikszáthi cím (Fili) bizonyára a nem nagy, de mégis erkölcsi botlás feledtetésre született.101 „Ugy látom, hogy ma már minden valamirevaló írónak van egy lengyele, van Jókainak, van Mikszáthnak; s minthogy én magamat valamirevaló írónak tartom, ezennel én is kirukkolok az én lengyelemmel, nehogy az unokáimat azzal csúfolják, hogy miféle író lehetett a ti nagyapátok, akinek még csak lengyele se volt."102 Rákosi Viktor írásának a címe szintén A mi lengyelünk. Családi hagyomány alapján szól egy Világos után rejtőzködő lengyel legionáriusról.

BML Xerox-tár 172. A Krúdy novella címe A fehérlábú Gaálné. BML Xerox-tár 172. 96 Csák László, 1958. 162.; Kiss Jenő, 1979. 25.; Rácz Sándor, 1984. 40. (A kiemelések az egész dolgozatban tőlem erednek – K. L 97 Németh László, 1935b. 123 98 Németh László, 1971. II. 110 99 Márai Sándor, 1992. 225. 100 Jókai Mór, 1969. 456–459. 101 Mikszáth Kálmán, 1960. 169–171. 102 Rákosi Viktor, 1904. 217. Az elbeszélésgyűjtemény első, 1899. évi kiadásában még nem szerepel. 94 95


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok A lengyelkedik, az, hogy valaki lengyel valahol vagy lengyele valakinek, ma régiesen hangzik, valószínűleg eltűnt az élő nyelvből, esetleg familiáris körben él. Különös véletlen, hogy Németh László és Márai Sándor ugyanabban az évben vetették papírra alakváltozatait, hiszen egymás szövegeit egészen biztosan nem ismerték. A szó talán sosem terjedt el általánosan, csak az egykori Felső-Magyarországon használták szélesebb körben. Keletkezése feltehetően kötődik a levert szabadságharcaik után (1795, 1831, 1847, 1863) Magyarországra menekülő lengyelekhez, akik magyar nemesi családoknál húzták meg magukat, valójában bujdostak, amire a Németh László Széchenyi című darabjából idézett mondat emlékeztet. Ezeknek a menekülthullámoknak a története nincs megírva. Elképzelhetők a XVIII. század végénél korábbi, különböző indítékú hasonló esetek is, hiszen a szomszédos országrészek magyar és lengyel nemességét hagyományosan összekötötték rokoni, baráti, kereskedelmi, politikai kapcsolatok. Pongrácz István kiegyezés kori nedeci várudvara középkori mintát követ, bár az ő különös világában a történelmi idő síkjai összetorlódnak. Különösen 1831 után nőtt meg a menekültek száma. Széchenyi István közeli barátja, gróf Károlyi György pesti palotájának könyvtárában lengyel menekültet alkalmazott. Bizonyos Sulavsky ugyanebben az időben megkérte Kossuth egyik nővérének a kezét. Gyulai Pál egyik első versét Lengyel bujdosó (1844) címmel írta meg. A rokonoknál, ismerősöknél saját vagy álnéven meghúzódók sok gondot okoztak a bécsi kormánynak. 1831 után a hatóságok rendszeresen köröztettek a vélhetően Magyarországon tartózkodó lengyel politikai menekülteket, és akikről biztosan tudtak, azokat is figyeltették. Köztük szerepelt Jerzy Bulharyn, az 1848–1949-i szabadságharc magyar–lengyel kapcsolatainak kulcsfigurája. Ő, mielőtt nyílt politikai szereplésre vállalkozott, mintegy másfél évtizedig élt hazánkban gazdatiszti állást vállalva.103 Azt, hogy ez a foglalkozás sűrűbben előfordult a menekültek körében, Berzeviczy Albert is megerősíti. Visszaemlékezései szerint számosan érkeztek a Galíciával határos Sáros megyébe, ahol „közülük többen mint gazdatisztek, titkárok, házi barátok maradtak". Berzeviczy apjának több ízben volt lengyel gazdatisztje. Az 1850-es években már nem gazdálkodtak, de még „volt egy Wieruski nevű házi »lengyelünk«" Berzevicén – írja a történész-politikus –, aki sokféle kisegítő munkát végzett a lakásban és az udvarban, valamint foglalkozott a gyerekekkel.104 Krúdy Gyula alább idézendő két novelláját 1903–1904-ben írta, és mindkettő az önkényuralom idején Nógrád megyében játszódik. Az évszámot tekintve nem meglepő, hogy a Krúdyéknál élő Lipovnoszky „lovag"-ot az író úgy mutatja be, hogy „ez a mi lengyelünk". Az elbeszélés címe: Az álmok hőse. Krúdy Kálmán hiteles története. Lipovnoszkynak az a feladata, ami a másik novella lengyeleinek (Egy jeles mulattatóról), hogy fogadja a vendégeket. Sőt az utóbbiak nemcsak a kapuban állnak, hanem a falun kívül elébe mennek a vendégnek, és versengve, ha kell, erővel viszik gazdájuk asztalához az arra járót. Természetesen minden udvarháznak megvan a „maga lengyele", a vendégfogás régi nemesi szokása pedig erősen eltúlzottan, ironikusan leírva jelenik meg.105 A bemutatott szépirodalmi figuráknak – a Krúdyéit nem számítva, akik valóban lengyelnek születtek – van egy közös jellemzőjük, az, hogy tulajdonképpen egyikük sem lengyel a jelentés etnikai értelmében. Még Jókai Negrotinjáról is kiderül, hogy nemcsak lengyel, hanem zsidó is. Más típust képvisel Pruzsinszky Szaniszló, akiről utóbb megtudjuk, hogy társulatából kikopott vándorszínész, és eredeti neve is más. Születésére nézve, pedig valószínűleg szlovák. A gróf tudatában van szélhámos voltának, amit az író nemcsak a Lengyelország fölszabadításáról folytatott beszélgetésekkel érzékeltet, hanem akkor is, amikor a fiatal Behenczy bárót befogadja Pongrácz: „Mihez értesz? (…) Mindenhez. (…) Azaz semmihez. Talán lengyelnek volnál alkalmas. De lengyelem már van." Lengyel Fülöpről, alias Filiről pedig színrelépésétől lehet tudni, hogy nem lengyelországi. Pruzsinszky távoli és későbbi irodalmi rokona Tabéry Géza A Frimontpalota (1941) című regényének epizódalakja. Supinszky gróf az 1830-as években nagyváradi nemesi társaságban adja ki magát lengyel menekültnek, ám egy idő után gyanússá válik. Leleplezik. Kiderül, hogy valójában szlovák. Talán a Kossuth családdal rokonságra lépni kívánó Sulavskyról mintázta Tabéry. Őróla ugyanis kitudódott, hogy kalandor. Takáts Sándor és Kovács Endre több korabeli lengyel szédelgőről tudott, akik rontották honfitársaik hitelét.106 Ekkortól igaz a Jókai szótár meghatározása: „lengyel" annyit tesz, mint „magyar úri háznál tartósan vendégeskedő lengyel menekült, illetve (magát ennek kiadó) ingyenélő". 107 A lengyel szó átvitt jelentése és a lengyelkedik legvalószínűbben a XIX. század második felében akkor keletkeztek, amikor már mind a lengyel menekültek, mind az állengyelek eltűntek a magyarországi kastélyokból és kúriákról, ellenben nem kis számmal akadtak anyagilag tönkrement hajdani köznemesi ivadékok, akik foglalkozás hiányában hosszabb-rövidebb ideig, de többnyire rendszeresen vendégeskedtek, valójában ingyenélősködtek tehetősebb atyafiságuknál. Hangsúlyoznunk kell: nem magáról a vendéglátásról van szó, mert azt nemesi mintára a XIX. században a magyar társadalom szinte minden rétege kultuszként űzte, hanem az olyan vendégeskedésről, melynek teljesen bizonytalan volt a vége, és lehetett tudni, hogy sosem lesz viszonozható. Ez az, ami esetenként több-kevesebb mellékízt ad a lengyelkedésnek. A Fili kritikai kiadásának jegyzete utal Petelei István A vén nemes (1893) című elbeszélésére. Ennek címadó alakja az Erdélyi-Mezőségen Kovács Endre, 1959. 130–151.; Kovács István, 1998. 39–41. Berzeviczy Albert, 1907. 218. 105 Mindkét elbeszélés új kiadása: Krúdy Gyula, 1977. 111–151.; 250–255. 106 Takáts Sándor, é. n. 404–405.; Kovács Endre, 1959. 151. 107 Jókai szótár, é. n. II. 18. 103 104


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok éppúgy lengyelkedik, mint felvidéki társai, jóllehet Petelei a szót nem írja le. A vendéglátók itt jóval nyíltabban fogalmazzák meg a terhesnek érzett emberrel szembeni ellenérzésüket, mint Fili rokonai. 108 Végül, aki lengyelkedik, az éppúgy nem igazi lengyel, mint többnyire a cigánykodó sem cigány, a bolgárkodó sem bolgár. Mindannyian utánzók, akár a súlyos jelentésű magyarkodó. Az utóbbinál egyértelmű a fonákság, míg a bulgárkodónál teljesen hiányzik. A lengyelkediknek van egy rejtett belső ellentmondása: az, hogy már nem a történelmi együttérzés megnyilvánulására emlékeztet, habár abból ered.

4. „Nemzetes uraimék" Egy korai Mikszáth-mű társadalomtörténeti háttere Mikszáth Kálmán 1882–1883-ban írta Nemzetes uraimék (Mácsik, a nagyerejű) című kisregényként vagy nagyobb elbeszélésként emlegetett művét, de maga a történet valószínűleg évekkel korábban is foglalkoztatta, amint arra néhány részlet és töredék 1881. évi megfogalmazása utal. 109 Hangsúlyozottan nem irodalomtörténeti tanulmányunk egyik feladata megvizsgálni, hogyan jelenik meg a műben az 1848-ban jogilag megszűnt, de emlékekben és mentalitásban egy ideig még továbbélő nemesség alsó, közkeletűen kisnemességnek nevezett rétege, melynek tagjai a szóban forgó mű szereplői. A másik feladat a kisnemesi világ rekonstrukciójának során a szépirodalmi művek történeti és szociográfiai forrásértékének kérdésköréhez szempontokat nyújtani és adalékokat szolgáltatni. Életmód Mikszáth világosan megmondja, kikről van szó: „Az én hőseim nem az adomázó táblabírák, sem nem a pazarló földesurak, hanem egyszerű kurtanemesek, akikben mégis mind megvannak, s a mindennapi élet viszonyai közt megnyilvánulnak emezeknek hibái és erényei." Rendszerint bocskorosoknak, bocskoros nemeseknek, nemzeteseknek, ritkábban kurtanemeseknek emlegeti őket az író. Csupán Mácsik kapja meg egyszer sajátos mikszáthi szókapcsolatként a „hétszilvafás oligarcha" nevet. Az idézetet és kiegészítését azért emeljük ki, mert a mű kritikai kiadásának jegyzeteiben Király István, véleményünk szerint helytelenül, a dzsentriről folytatott korabeli publicisztikai vitába való szépirodalmi „beleszólást" jelölte meg a keletkezés indítékaként. Mikszáth a fenti idézettel kapcsolatosan valóban közölt egy rövid eszmefuttatást a pusztuló birtokos nemességről, mely társadalmi mintát nyújtott – többek között – a rangban utána következő kisnemességnek is, de ez a mű nem a dzsentriről szól, még csak nem is elődeiről, a volt középbirtokosokról, akiket a kisnemesek a regényben különben nem igen szívelnek. Mikszáth elmondatja nemzetes uraimékkal azt a korában jól ismert közjogi közhelyet, hogy a legszegényebb bocskoros éppúgy nemes, mint a nádor, de ezt a papíron létező igazságot századokon át sosem tekintették valódi egyenlőségnek. Meglehetősen ritkán jött létre olyan házassági kapcsolat, mint amilyen a regényben terveződött a falusi úri kisasszony, az árva Birike és a tekintélyes kisnemes Mácsik között, aki a gyámja lett. Kisnemesekből – nagy tömegükhöz képest – viszonylag kevesen váltak dzsentrivé, túlnyomó többségük előjogainak elmúlta és emléküknek elhalványulása után beleolvadt abba a rétegbe, rendszerint a parasztságba, amelynek életmódja addig is jellemezte.110 Hőseinek környezetét gazdagon jellemzi az író. Ennek pontosan megragadható oka van: az elbeszélésen végighúzódó irónia, továbbá különösen az első fejezetek gyakran kegyetlenül kifigurázó humora, amely a szereplők nemesi eszményei és rossz anyagi körülményei közötti nagy távolságon alapul. Azaz alakjai úgy viselkednek, hogy akarva-akaratlanul megmosolyogtatják az olvasót. Az író olyan helyzetbe hozza és úgy mutatja be őket, hogy szinte bármikor, különösebb erőfeszítés nélkül gúnyolódhat velük. Egy helyen így nyilatkozik a főhősről, Mácsik Györgyről: „Egy nagy embernek a nyers váza és összes méretei megvannak benne, de ezt mind nevetségessé teszik a kicsinyes viszonyok." 111 A kortársak előtt jól ismert volt, utóbb a történetírás sem vitatta a XIX. század első felében a kisnemesség általános szegénységét.112 Már a mű első oldalán azt olvassuk, hogy „...mind olyan szegények valának, mint a templom egere". 113 Családi fészkük, Priboly község rangján sokat ront, hogy bekötő útja csak száraz esztendőben járható. Őszi esőzések beállta előtt – meséli anekdotázva az író – a lakosok elbúcsúznak a szomszéd községekben élő rokonaiktól, mert a sártenger miatt temetésre vagy más családi alkalmakra nem tudnak majd elmenni, ha egyáltalán ezeknek az eseményeknek a híre eljutna hozzájuk, ami nem valószínű. Ugyanezért beszerzik dohány-, só- és Mikszáth Kálmán, 1960. 169. Az elbeszélés olvasható: Petelei István, 1955. 227–237. Mikszáth Kálmán, 1956b. Dolgozatunk tényleges értésének föltétele, hogy olvasója ismerje a Nemzetes uraimékat. Csak egész mondatok idézésénél adjuk meg az oldalszámokat, a szabad idézeteknél nem. 110 Mikszáth Kálmán, 1956b. 338–339. 111 Mikszáth Kálmán, 1956b. 167. 112 Összegzően írt a nemesség alsó rétegeiről a rendi társadalom utolsó szakaszában: Vörös Károly, 1980. 498–501., 506–507. 113 Mikszáth Kálmán, 1956b. 87. 108 109


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok kártyaszükségleteiket is.114 Pribolyt nemesek és parasztok lakják. Az utóbbiak házai alighanem módosabbak lehettek, mert a „nagy templomsoron" sorakoztak, míg „túl a haranglábon" a falu másik, szegényebb fele jutott a nemeseknek. Házaik azonban „ugyanolyan szalmafedeles viskók", bogárhátúak, azaz sem tűzfaluk, sem kéményük nincsen, a fedél egyenletesen borul a falakra, a füst a tetőzet résein távozik. A nemes tulajdonosokat a kicifrázott-faragott kapuk és kerítések, a házföliratok, különösen a mentességet jelölő „salva gvardia" tábla különbözteti meg. Némelyik udvaron hosszanti irányban befelé nyúlóan három-négy lakóépület húzódik, közeli rokonoké, a hajdani örökösök osztozkodásának tanúi. Az ország több vidékén, különösen Heves, Nógrád, Gömör, Borsod, Szabolcs és Szatmár megyékben hasonló településszerkezetű helységet számos esetben leírt a néprajztudomány. Nemes utca, Nemesvég, Nemessor, Nemeszug vagy az egyes nemes családokról elnevezett szegek, zugok stb. jelezték az elkülönülést. Ugyanezeken a vidékeken, leginkább Hevesben gyakoriak voltak és ugyancsak osztozkodásból eredően, a lakóépületekkel zsúfolt, olykor utcaszerűen beépített udvarok. Az utóbbi példáit távolabbi tájakról, így Veszprém megyéből is ismerjük.115 Magáról a lakóházról és melléképületeiről viszonylag kevesebbet tudunk meg. Közbevetőleg jegyezzük meg: távol áll tőlünk, hogy Mikszáth etnográfiai ismereteit vizsgáljuk, nem is a néprajzi pontosság érdekel most bennünket, csupán a kisnemesség életmódja.116 A házbelsők képe az elbeszélésben nem jellemző. Az egyik helyen frissen döngölt agyagpadlót említ az író, ami a falusi házakban akkoriban éppoly általános volt, mint a lakószobákban a kora tavaszi tyúkültetés, amit ugyancsak emleget. Sőt második házassága előtt Mácsik arra gondol, hogy majd vigyáznia kell a szobában, véletlenül se taposson el egy ügyetlen kiskacsát. A gondozatlan, elhanyagolt háztáj nem ritka. Még Mácsik György portája sem kivétel, pedig ő a módosabb pribolyiak közé tartozik. Igaz, nem tudjuk, mennyi földje van, csak sejthetjük, hogy nem túl nagy a gazdaság, hiszen amikor az árva Birike gyámja lesz, megbízásával együtt száztíz hold művelése vár rá, ami már igen komoly dominiumnak számít az ő világában. Pribolyon a csekély kiterjedésű negyven lánc föld is értékes örökség, amint az a Laczkó Zsófinál háztűznézőben járók beszélgetéséből kiderül. Különben a nemeslányok hozományának ingósága rendszerint elfér egy kocsiderékban, nemegyszer pedig a saroglyában, vagyis a szülők kevés bútort adnak bele, olykor csupán egyetlen ládát. A kúriához, mert az országos szóhasználat szerint a nemesi lakhelynek itt is ez a neve, istálló, ólak, tároló épületek, a kertben méhes tartozik, ahol a gazda nyári délután pihenni szokott. Közelében törpe szilvafák állnak – „több volt ám hétnél", teszi hozzá az író. A tekintélyesebb kisnemesi gazdasághoz szolga vagy zsellér tartozott. Mácsikéknál Suska Miska, akivel a gazda gyakran egy sorban dolgozott. A falusi környezettel járó földműves életmód a pribolyi nemesek között általános. Úgy élnek, mint a parasztok, jóllehet a legnagyobb sértés őket parasztnak nevezni. A kitaníttatandó Laczkó fiút csupa liba és malac után szaladgáló gyerek közül kell kiválasztani. A Nemzetes uraimék egyik szövegelőzményében „éppen két elszabadult malac után futkosnak a lucernásban" „a szent korona tagjai", írja Mikszáth, nem kevés malíciával utalva arra, hogy a magyar nemesség a Werbőczy hagyomány alapján szívesen emlegette magát az utóbb idézett szavakkal.117 Ha rossz volt a termés, fuvarozással igyekeztek pótolni a megélhetéshez hiányzó összeget. Ha tehették, szívesen vállaltak hivatalt, de bakteren, szőlőpásztoron, falusi bírón kivül elvétve került ki közülük magasabb tisztséget viselő. A pribolyi nemzetesek között azonban akadt néhány iparos is. Kerékgyártó, molnár és az ebben a csoportban a legkarakteresebb, Filcsik csizmadia. 1848 előtt ezeknek a mesterségeknek a művelői között a valóságban is országszerte sok nemesrendűt találunk. Az ő nejeikre gondolhatunk, amikor egy helyen „úrforma Laczkó asszonyokról" olvasunk. De nem egészen bizonyosan. Lehet, hogy ők jobb módú jobbágyfeleségek, hiszen éppen a kerékgyártó és a csizmadia környezetének leírásával érzékelteti Mikszáth a nemes iparosok ugyancsak földhözragadt szegénységét. A nők – legyenek földműves vagy iparos feleségek – természetesen éppen úgy végeznek kétkezi munkát, mint a férfiak, akár a baromfiudvarban, akár a patakban, ahol térdig fölgyűrt szoknyában állva sulykolják a ruhát, vasárnap délután pedig a férjük segítségével fonalat gombolyítanak. Az író gyakran él az öltözet jellemzésének eszközével. Különösen alkalmas erre Rékyné halotti tora és a Mácsik nevében háztűznézők utazása. Mindkettő a kisnemesi figurák valóságos seregszemléje. Meg-megvillan egy-egy emlékezetes szín és forma: ódivatú főkötő, pruszlik, csipkés selyemszoknya, bekecs, ködmön, a férfiakon szűrposztóból varrt ruhadarabok, bőr- és vászonholmik, tehát nagyobbára parasztosnak számító öltözet. A bocskoros nevezet ellenére mindannyian csizmát hordanak. A bocskor emlegetése sem akkor, sem később nem számított hízelgőnek, éppen ezért nem kétséges tudatos írói alkalmazása. A vagyoni különbségek és az anyagi nehézségek az öltözködésben is megjelennek. A háztűznézők dolmányt kölcsönöznek. A Laczkók némelyikének Krúdy Gyula, 1977: Hétszilvafás uraink című elbeszélésében (1900) szereplő falu, Tard telente ugyanilyen anekdotikus elzártságba burkolózik (64–65). 115 Néhány tanulmány a településtörténeti és néprajzi szakirodalomból: Bakó Ferenc, 1965.; Faggyas István, 1988.; Nagy Benjámin, 1960.; Praznovszky Mihály, 1981.; Vajkai Aurél, 1940 116 Mikszáth etnográfiai ismereteiről lásd: Bisztray Gyula, 1972. és Csáky Károly, 1990. 117 Mikszáth Kálmán, 1956b. 288 114


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok elhanyagolt a ruhája meg a haja, nemcsak a férfiaké, hanem a nőké is, de előkerül az ünnepi menteféle, a „rókamálos csurapé" is. Mácsik vasárnapi ruházata „nagyszerű pompa", „ökölnagyságú ezüstgombok a dolmányon s magzatjaik a mellényen", a tömérdek zsinórból és vitézkötésből alig látszik ki az ábrázat. „Hétköznapi gúnyájáról" tudatosan hallgat az író, talán mert ezúttal még szükség van a főhős tekintélyére. 118

4.1. Viselkedés és mentalitás Mint említettük, különösen a mű első felében-kétharmadában, a szereplők többsége komikus alakként tűnik föl, amihez nagyban hozzájárul, hogy nem a környezetük adta lehetőségek szerint viselkednek, hanem nagyravágyók, „nagyralátók", származásukra, nemesi előjogaikra büszkék. Mácsikban a nemesi gőg, a privilegizált társadalmi réteg öntudatossága szinte történelmileg sűrűsödik és egyéni adottságai folytán kisugárzó hatása megsokszorozódik. Az elbeszélés elején úgy ismerkedünk meg vele, mint a vármegyei tisztviselők rémével, aki a megyeházán, ahol a jobbágyok sapkájukat kezükben gyűrögetve alázatosan instanciáznak, s a szegényebb nemes is leveszi a fejrevalóját, ő feltett kalappal jár. A hivatalokban tartanak tőle, mert „szájas, garázda, erőszakoskodó" híre van, és tényleg csapkodja az ajtókat, káromkodik, semmivel sem elégedett. Később ugyan kiderül, hogy a marcona külső mögött ellágyuló lélek lakozik, de ha rajta és nem Mikszáthon múlott volna, valószínűleg ezt sosem tudjuk meg róla. Hallatlanul magabiztos, vezetői erényei kiemelkedőek, azaz jól ismeri saját világát és az eszközöket, amelyekkel célját elvileg elérheti. Most ne zavarjon bennünket, hogy egy téveszméről van szó, a békési birtokok visszaszerezhetőségéről, mert a terv, melyet kigondol, megfelel a kései rendi társadalom játékszabályainak. Amikor látja, hogy a család reménysége, Laczkó Gábor elkezdte pesti tanulmányait, önelégülten jelenti ki: a família dolgát eligazította, most már a községé következik. S valóban, az ő vezetésével jutnak hozzá a rég vágyott jó országúthoz. A forradalom előtti utolsó alkalommal „Mácsik restórálta a vármegyét", a főispánnal összefogva – arról hallgat az író, hogy vajon az udvari vagy a reformpárt embere volt, de ezúttal nem is lényeges – szavaztatta a pribolyi nemeseket és a távolabbi falvakban élő rokonságot. Jutalmul minden épkézláb rokon hozzájutott valamiféle kisebb hivatalhoz. Észrevételre méltó, hogy Jókai Mórral, Nagy Ignáccal, Eötvös Károllyal és másokkal szemben Mikszáth Kálmán itt nem használja ki a vármegyei tisztújítások, összecsapások, választási fogások, korteskedések kínálta mesélési lehetőségeket. Pedig bizonyára számos történetet hallott ezekről az eseményekről, és a nem sokkal korábban írott A vármegye rókája című hosszabb elbeszélésben fontos része a cselekménynek a restauráció. 119 A szavazó Laczkókról csupán annyit tudunk meg, hogy sok galibát csináltak, Mácsik korteskedéséről egyetlen részletet sem. Nyilván azért van így, mert a regény vége felé ezek a történések már nem befolyásolják a végkifejletet, s talán, mert a kisnemesi kortesek legendás korruptságával az író nem akarta beárnyékolni főhőse jellemét. Mácsik György nemesi ethosszal való azonosulása második házasságában ér a legmagasabb fokra. Rendszeresen elhallgatja, mert a patriarkális rendi szemléletben ez a tény rendszerint lefokozó, hogy ő vér szerint nem tagja a híres-nevezetes Laczkó famíliának, hanem csak vő. Ez az alaphelyzet tetteit, a vezérség vállalását érezhetően motiválja. Első feleségét, akivel láthatóan nem él boldog házasságban, odahaza is teljes nevén, Laczkó Annának szólítja, csakhogy minél inkább kifejezze a család iránti tiszteletét. Ez dönt élete legnagyobb áldozatának meghozatalában, pedig a lelki fájdalomba majdnem belehal. A kölcsönösen gyöngéd szerelem ellenére, sőt az eljegyezkedés dacára lemond nevelt leánya, Birike kezéről, és ismét a Laczkók közül nősül. Az önpusztító tettre nemcsak a vezető nélkül maradó Laczkók készülődő szemrehányásai viszik rá, magától is belátja, hogy kényszeríti a következetesség parancsa, az ügy, a becsület és mert „...ezt így kívánta... a virtus". Az elbeszélés nagy drámai fordulata ez a döntés, és alkalmat ad az írónak a virtusról való rövid elmélkedésre. Mikszáth a nemesség erkölcsének legtömörebb megnyilvánulásaként értékeli, melynek betetőzése szerinte a rendi előjogokról való lemondás volt 1848-ban. A férfias bátorság és más erények összefonódásának definíciójával azonban adós marad, talán azért, mert akkoriban még alighanem mindenki tudta, mit kell virtuson érteni.120 Mácsik virtusa általános elismerést aratott Pribolyon, ez lendítette hatalma csúcsára. Nemesi büszkesége meggyőző volt falusfelei számára és ragadós: „Légy kevély te is!" – biztatják Laczkó Boldizsárnét, a tanulni Pestre küldött Gábor gyerek édesanyját. Ugyancsak asszonyok beszélik egymás között, hogy egyikük kislányát a kékkői búcsúban megsértették az uradalom gazdatisztjei. „Pedig eb ura kurta! Tanulhatnának egy kis emberséget. Hiszen mik ők ? Egy nagy úrnak a cselédei. A leány mégiscsak nemes szülők gyermeke." Számunkra ez komikusan hangzik, pedig a nemesi szemléletben a fizetésből élőknek kisebb a respektusuk, mint azoknak, akik a maguk gazdái, mert ők szabadok, amazok voltaképpen szolgák. Egy másik helyen Mikszáth nem állja meg, hogy a kisnemesek látszatszabadságán ne csúfolódjék. Ismét egy asszony leinti az egyik Szemléletes korabeli leírás olvasható a gömöri volt kisnemesek öltözetéről: Hunfalvy János, 1867. 91. Mikszáth Kálmán, 1956b. A korteskedésről és a restaurációról szóló összefüggő részek: 152–153., 171–176. Néhány további, a vármegyei tisztújítások eseményeit földolgozó kortárs irodalmi mű: Nagy Ignác: Tisztújítás (1843).; Vachott Imre: Restauráció (1845).; Arany János: Az elveszett alkotmány (1846).; Jókai Mór: A kis királyok (1886). 120 Mikszáth Kálmán, 1956b. 164., 166. 118 119


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok pribolyit, hogy hallgasson, mert már nem egyszer ült – bizonyára apróbb tolvajlásért – a vármegye tömlöcében. Mire az kikéri magának: „Nemes ember vagyok – akkor ülök, amikor nekem tetszik!" 121 Mácsik társadalmi rétege minden viselkedési szokását és normáját birtokolta. Retorikai tehetsége is sokban hozzájárult ahhoz, hogy a Laczkók elfogadják vezérüknek. Pontosan tudta, hogy a családgyűlés résztvevőit így kell megszólítani: „Nemes, nemzetes és vitézlő família!" vagy „vitézlő nemes urak!" „vitézlő atyafiak! nemzetes uraimék!" Különben a kisnemesek megszólítása csupán nemzetes úr és nemzetes asszony volt. A névhez rendszerint hozzáfűzték, hogy uram vagy asszonyom, az urambáyám vagy uramöcsém, ritkábban az asszonynéném viszont név nélkül járta. Leányukat nem kisasszonyozták, az csak a jobb birtokos nemesek családjának dukált, akiket tekintetesnek szólítottak,és akik négylovas hintón hajtattak, többszobás kúriában laktak. Tekintetes úrként tisztelték a családtagok az elbeszélés kezdetén azt az egyetlen Laczkót, aki vármegyei esküdtként emelkedett ki közülük. Mácsik egyszer kapta meg a tekintetes uramöcsém megszólítást, általánosságban jogtalanul, az adott helyzetben azonban méltán. A legidősebb családtag köszönti így ünnepélyesen, amikor nem kevés lélek- és emberismerettel kiválasztja a család megmentőjének szánt, városba tanulni küldött fiúcskát. Legvégül majd az öreg Mácsik szintén tekintetesezi éppen őt, Laczkó Gábort, aki bár nem vált azzá, aminek a család szánta, mégis tanult ember lett. Ellenben Gábor kegyelmednek mondja Mácsikot. Valószínűleg azért használtatja vele az író ezt a kissé már akkor is régiesnek ható kifejezést, hogy érzékeltesse az idők változását: letűnt korból ittmaradt embert így illik megtisztelni. Akad ebben a rendszerben rendhagyó eset is. Barosné, a vármegye személyi ügyeinek kártyáit keverő szép özvegy „barátom uram"-nak titulálja Mácsikot. Föltehetően azért adja neki ezt a rangon felüli megszólítást, mert tervei vannak vele. Végül nagyságos úrnak az alispánt címezték, legalábbis amíg le nem járt a hivatala, a jobbágyok megszólítása pedig kend volt. Kirajzolódik az elbeszélésben a tegeződés-magázódás szabályos rendje is. Általános szokásként az idősebbek a fiatalabbakat és a gyerekeket nemre való tekintet nélkül tegezték, viszont magázást vártak tőlük. Mindez csupán a saját rétegen és csoporton belül volt kizárólagosan érvényes. Változást hozhatott a valamilyen okon vagy módon innen kilépés, rendszerint a társadalmi kiemelkedés. Például amikor a tanult Laczkó Gábort Mácsik tekintetes uramöcsémnek szólítja. Különben illem szerint nemzetesnek tekintetest tegezni nem lehetett. Az ünnepélyes szónoklatban Mácsik sem teszi, pedig ő a hétköznapi érintkezésben szinte minden férfit tegez. Sajátos jelenet, ám magyarázata roppant egyszerű, amint Filcsik magázza az esküdt Laczkó rokon kisfiát. Ugyanis meg van róla győződve, hogy az apa rangja okán csakis őt küldheti tanulni a család, következésképpen benne máris az eljövendő alispánt látja. Ellenben tegezi a nemeseket a nádor és az alispán, ami ezúttal a kegyes leereszkedés jele, bár abban nem lehetünk biztosak, hogy ez a valóságban is így volt. A tegeződés-magázódás általános rendjének még két viszonylat mond ellent ebben a Mikszáth elbeszélésben. Valószínűleg mindkettő az író leleménye. Az egyik az, hogy a kisnemesi házastársak kölcsönösen tegeződnek, ami polgárosult szokásnak tűnik föl. A másik Mácsik György és Chalupka ugyancsak kölcsönös tegeződése. Értelmezésünk szerint egyfelől olyan nagy a társadalmi különbség a tekintélyes nemzetes és a vagabundus között, hogy az előbbi afféle nagyúri kedvtelésből megengedheti tegeződést, másfelől szüksége van a tradicionális kötődések nélküli tanácsadóra, akit ilyen módon tisztel is. Viszonyuk kissé emlékeztet Pongrácz gróf és a szélhámos Pruzsinszky, a nedeci vár „lengyele" kapcsolatára a Beszterce ostromában. Mácsik és Chalupka példáját Laczkó Boldizsár követi, miután fiát, Gábort ő kíséri Pestre. Brúdert isznak Chalupkával, azaz kart-karba fűzve összecsókolóznak. Mikszáth szerint ez pribolyi szokás. Föltehetőleg téved, mert az összetegeződés általában nem volt szokás a kisnemesi társadalomban. Az efféle szertartás kívülről érkezett, vándorló német mesterlegények hozták be Magyarországra. Legvégül említjük, hogy a szolgát nemre és korra való tekintet nélkül és egyoldalúan tegezték a nemesek. Köszönésnél és köszöntésnél a gyerekek rendszerint kezet csókolnak az idősebb rokonnak, a szülőnek mindig. A kézcsók a nemesi világban a hódolat jele, a fennsőbbség elismerése volt. Innen nézve nem meglepő, hogy a család érdekében Birikéről lemondó Mácsiknak az egyik rokon hirtelen kezet csókol. Igaz, Mikszáth megjegyzi, legfeljebb az esztergomi érsekkel eshetik még meg, hogy egy nemes ember így fejezze ki megbecsülését. Ha arra gondolunk, hogy a vázolt szertartásos hajlam a társas érintkezés és a modor kifinomult formáival áll kapcsolatban, csalódnunk kell. Mikszáth földmíves állapotuknak, szegényes viszonyaiknak megfelelő faragatlan falusiaknak ábrázolja a pribolyi nemzeteseket az élet más területein is, bár e tekintetben sokkal többet már nem tudhatunk meg róluk. A polgári illemtől távol eső viselkedés leginkább a közösségi alkalmakon szembetűnő. Ezek a családgyűlések és az élet nagy eseményeinek ünnepei. Zsibongás, nyüzsgés, fegyelmezetlenkedés jellemzi az egybegyűlteket. Az 121

Mikszáth Kálmán, 1956b 118., 124., 153.


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok író különösen az asszonyokat mutatja kedvezőtlen színben. Az öreg Laczkó Dénesné az ujjával eszik, nem áll a kezében a kés meg a villa. Néhányan torhoz nem illően helytelenkednek, kacérkodnak. A másik nemmel kapcsolatos viselkedésüket Mikszáth több helyen elmarasztalja, például amikor Mácsiknak a kiküldött pribolyi kérők második feleséget keresnek.

4.2. A közösségi élet intézményei és eseményei A kisregény kötőanyaga maga a szerteágazó Laczkó nemzetség és annak közös ügye. A családi-rokoni összetartás a magyar nemesség egyik legfontosabb közösségi tulajdonsága volt. Egymás számontartása, segítése – méltán vagy elvtelenül, ez szempontunkból most közömbös – hatalmának egyik forrása volt, tudvalévően az összeköttetés sokszor pótolta a hiányzó vagyont. A nemzetség az azonos vezetéknevű családtagokat foglalja magában, s nemcsak az élőket, hanem a már elhaltakat és a születendőket is. Mikszáth a bemutatásnál több vármegyére kiterjedő harmincnégy Laczkó családról ír, később már nyolcvankettőről. Ezek teszik a Laczkó nemzetséget. A közös őstől származást és a rokonságot a „nemzetségfa" (= családfa) vezetése segít számon tartani. A férjek és a feleségek nem tartoztak feleségük vagy férjük nemzetségébe, de tagjai voltak a rokonságnak vagy atyafiságnak. Mácsik – mint erre már utaltunk – és Filcsik is beházasulók. Mikszáth több helyen a nemzetség rokonértelmű szavaként használja a „had" kifejezést. Ez a fogalom az északi magyar nyelvterületen ismert, nem egészen pontosan körülhatárolt rokonságfogalomként, leginkább az élő vér- és házassági rokonok együttesét jelöli.122 Mikszáthnál a nemzetségen belüli ágazatokra is érthető. A nemzetség tagjainak rendszeres találkozási alkalma, ahol kötelezően megjelentek a nagykorú férfiak, és megbeszélték az oszthatatlan közös vagyon ügyeit, a közös gazdálkodást, a személyi kérdéseket, ellenőrizték a családi levéltárat, kicserélték híreiket, az évente többször, de legalább egyszer összehívott családülés vagy családgyűlés volt. Ez az országos törvények által nem szabályozott, csupán szokásjog alapján létező intézmény a nagyobb lélekszámú fő- és középnemesi családoknál eredményesen működött, kisnemesi megfelelője azonban alig akadt.123 A legrészletesebb leírás éppen a Rimaszombat közelségében fekvő Nemesradnót községből való. Csakhogy amíg a radnóti családok gyűlései a köznemesi előképnek megfelelően évente ismétlődtek a nagy egyházi ünnepek (karácsony, húsvét, pünkösd) másodnapján, a pribolyi „familiáris gyűlések"-et mindig egy adott ügy miatt hívták össze.124 A hívogatás módja szinte ugyanaz volt, mint a valóságos példáknál. Legényeket, fiatalembereket küldtek ki hírnökként. A radnótiak gyűléshelyére, a legidősebb családtag szobájába asszonyokat nem engedtek be maguk közé, a pribolyiak ellenben a szabad ég alatt, udvaron, asszonyostul, gyerekestül jöttek össze. Igaz, a gyerekkiválasztás miatt így volt igazságos. Ez már a második „pribolyi konferencia" volt. Az elsőt a békési birtokok iratainak felfedezésekor hívta össze Mácsik, a harmadikat pedig annak bejelentésére, hogy mégsem veszi el Réky Borbálát. Mindhármat szemléletesen jeleníti meg az író, de különösen a középsőt, az „alispánválasztó gyűlés"-t, ahol Gábor gyerek sorsa eldőlt. A viselkedés ezúttal a legzajosabb, s több vonásban a megyei tisztújító gyűlésekre vagy legalább a korteskedésre emlékeztet. Némelyik Laczkó úgy élteti Mácsikot, mint az alispánjelöltet, illetőleg a követet szokás a restaurációkon. Még alkalomhoz nem illő választási versikéket is bekiabálnak. Mindezt összefoglalva, valószínű, hogy a történetileg létező családgyűlés pribolyi változata céljainak megfelelően az író képzeletében született meg. Családi-társadalmi összejövetelként zajlott le Rékyné halotti tora, melyet Mácsik rendezett, s ahol tradicionális falusi szokás szerint a temetés résztvevői, így a végtisztességtévő pribolyi Laczkók ugyancsak megjelentek. A nemesi szokásvilágban az élet nagy alkalmai a rokonságtartást, -tudatosítást és a közös ügyek esetleges megbeszélését is szolgálták, éppúgy mint az említett tor. Kisebb méretben ennek a mintának felel meg Filcsikéknél a keresztelő. A harmadik nagy alkalom, az esküvő-lakodalom nem szerepel a regényben. A megkötött frigyek boldogtalan következményeiről különben olvashatunk.

4.3. Művelődés A Nemzetes uraimék egyik előzményében, a Rajzok a régi vármegyéről című töredékben Majornok község leírása szövegszerűen azonos Pribolyéval, ám mégis bővebb egy sor vaskos falucsúfoló történettel. A majornoki nemesek ketten mentek egy pár csizmában „restórálni". A helység közepén a befagyott pocsolya jegére vésették rá, hogy elkerülte őket a kolera. Nem csoda, hogy Nógrád vármegye fizetne a szomszédos Hontnak, „hogy a határszélen fekvő Majornok oda kebeleztessék", ám annak még így sem kell. Egyik történet sem Mikszáth sajátja, sőt még a Majornokra alkalmazás sem egészen. Ezeket a nemzetközi elterjedettségű falucsúfolókat a magyar folklorisztika a leggyakoribb helyszín, Rátót után rátótiádáknak nevezi. Egy-egy vidéken előszeretettel Szabó László írt részletesen erről a kérdésről: 1989. 332. skk. Kállay István, 1972. 124 A nemesradnóti szokásról írásban röviden már Gyöngyösy László beszámolt: 1920. 4. Magam 1980-ban a helyszínen még részletes szóbeli visszaemlékezéseket jegyezhettem le, noha 1944-ben megszűnt. 122 123


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok ragasztották a befelé fordulás, az elzárkózás és a görcsös hagyományőrzés miatt a kisnemesi-kurialista falvakra.125 Mikszáth nyilvánvalóan nem akarta a közös butaság tulajdonságát a majornoki esetben megfogalmazott durva formában a pribolyiakra átruházni, mert a történet ezt nem kívánta. De azért – mint eddig is láttuk – nem kendőzte el a tradíciókba zárkózásból és a földrajzi elszigeteltségből fakadó parlagiasságot. Olykor nagyon is elszabadítja képzelőerejüket és kuriózumszerű szamárságokat mondat velük. Laczkó Boldizsár és Chalupka, mielőtt pertut isznak, egy csodatevő hajnövesztő szer meggazdagító lehetőségéről cserélnek eszmét. Laczkó Gábor kiválasztása szerencsésnek ítélt körülményeit pedig a pribolyi nemesek a környékbeli parasztokkal versengve, hajmeresztően ostoba legendák kitalálásával magyarázzák. A pribolyi műveltségi viszonyokról, amennyiben azokat az eddigieknél (civilizáció, illem, viselkedés) szűkebben, mint kulturális ismeretek elsajátítását és gyakorlását értelmezzük, viszonylag keveset tudunk meg. Két lényegesen fontos területet azonban gazdagon szemléltet az író. Az egyik a nemesi latinság. Anélkül, hogy az igen nagyszámú példából idéznénk, fölhívjuk a figyelmet az elbeszélés első felében oldalanként sűrűn előforduló latin szavakra és kifejezésekre. Ezek egyik fele magyarosan ejtett alakváltozat, magyar helyesírással írva, másik fele latin eredeti. Mikszáth egy részüket a beszélők szájába adja, más részüket szövegmondóként használja. A latinság az elbeszélés második felében megritkul, majd hosszú oldalakon át hiányzik. Különösen akkor tűnik el, amikor a cselekmény már nem a nemesi élet, az öröklés és a pör körül bonyolódik, mert a nemesi világ megszűnt, és a szabadságharc kerül előtérbe. Nem tudjuk bizonyítani, vajon írói tudatosság eredménye ez vagy sem, azonban kétségtelenül hozzátartozik az elbeszélés hangulatához. A pribolyi nemzetesek latintudása különböző fokú. A nádori kihallgatás latinul folyik, Mácsik viszi a szót, a megértési nehézségek azonban nem a beszélgetők latin nyelvi fogyatékosságából adódnak, hanem a kérelem rendhagyó, a nádor számára értelmezhetetlen voltából. Nem érti, miért kellene neki elrendelnie, hogy Barosné ezután Pribolyon lakjék, ezért kér környezetétől németül magyarázatot.126 A latin nyelvismeret ellenpéldája Filcsik, aki összezavarja a szavak jelentését. A csizmát „megrepetálja" és „konfiskálja magát". A tudálékos és hibás latinságot korábban is nemegyszer szóvátették. Nagyapáti Kiss Sámuel evangélikus prédikátor 1823-ban a Tudományos Gyűjteményben írta a „nemes uratskák"-ról, hogy nevetés környékezi, amikor hallja, hogy „genealogia" helyett „gyenegyóriá"-t, relatio helyett „leráció"-t mondanak.127 Maga a kisregény szereplőit mozgató terv (egy értelmes fiúcska taníttatása majdani, a család ügyeit kedvezőre fordító alispánság reményében), társadalomtörténeti összefüggéseiből kiemelve nem egyéb egy minden valós alapot nélkülőző fantasztikus ötletnél. Ha azonban a szereplők szemével nézzük, pontosan illeszkedik a nemesi gondolkodásba, sőt ott kitűnő minősítést kap. Igaz, az ötletet Chalupka böki ki, ám ő jól ismeri a nemesi észjárást, és Mácsik valóban egy perc alatt meglátja a távlatokat. Ha már van egy tanult ember a családban, a nagyszámú Laczkó szavazónak nem lesz megerőltető őt, az emberüket alispánnak megválasztani. Mikszáth elbeszélői logikája a történet vége felé alig észrevehetően megbicsaklik, hiszen Laczkó Gábor még nem fejezte be pesti tanulmányait, de a Laczkó „votumokkal" már átvették a hatalmat a vármegyében Mácsik szövetségesei. Igaz, addigra pör ügyvédek kezébe került, azon sem alispán, sem főispán nem lendíthet. Válasszuk most el a vármegyei hatalmi harcok jól ismert gyakorlatától, melyben a kisnemesség tömegei kulcsszerepet játszottak, a taníttatás ötletét, mint családi stratégiát! A XIX. század első felében a tömegesen elszegényedett hétszilvafás nemesség társadalmi és vagyoni fölemelkedésének szinte egyetlen útja maradt: gyermekeinek iskoláztatása. Így Laczkó Gábor Pestre küldése nagyon is reális elgondolás. Ugyancsak valóságos elem az előképzés beiktatása. Nem derül ki, jó vagy rossz latintudásukat honnan szerezték a pribolyi nemesek, de Tusnay uram, a kántortanítójuk képességeiről – az íróval egyetértésben – nem lehettek elismerő véleménnyel. Nála a garabonciás vonásokkal fölruházott Chalupkát többre tartották, ezért bízták rá a Gábort fölzárkóztató foglalkozásokat. Az anyagi fedezetet szóbeli alapítvány biztosítja. Ennek fizetése sokakat véglegesen elszegényít. Maga Mácsik kénytelen eladni dolmánya hatalmas ezüstgombkészletét, legutoljára még kedvenc lovát is. Eötvös Károly elbeszéléséből tudjuk, hogy ugyanebben az időben a szentgáli nemesek (Veszprém megye) a kisiskolás, árva Kerkapoly Károlyt, a későbbi egyetemi tanár pénzügyminisztert akarták közös támogatással taníttatni, hogy fölnövekedvén, németül jól tudó tolmácsuk legyen (tudniillik 1848 előtt Bécsbe vitték hagyományos feudális adományaikat, és nyelvi nehézségeik voltak). Végül a jómódú Kerkapoly család csupán alkalmi ajándékokat fogadott el, a tolmácsnevelő tervből nem lett semmi. Van ennél pontosabban dokumentálható példánk is, az éppen 1868-ban létrehozott kápolnásnyéki

Ipolyi Arnold 1857. évi csallóközi úti élményeit a Vasárnapi Újság folytatásban közölte (1858. 1–11. sz.). Itt olvasható, hogy a vajkai egyháznemesek együgyűségéről mennyi történetet mesél környezetük. Újra kiadva: Ipolyi Arnold, 1993. 75–76. – A ketten egy csizmával útrakelő nemesek anekdotáját Jókai Mór is földolgozta: 1912. 198-199. 126 Kis János költő, műfordító, evangélikus szuperintendens írja le nádori kihallgatását az 1820-as évek elejéről. A nádor németül beszélt vele és magázta (1845. 226–229). 127 N. A. (Nagyapáti) Kiss Sámuel, 1823. 64 125


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok Balassa-alapítvány. Egy meggazdagodott egykori kisnemes azért létesítette, hogy kiterjedt nemzetsége fiútagjait abból ösztöndíjazzák.128

4.4. Történeti tudat, történelmi ismeretek Külön kiemelni a történeti tudat kérdését, amikor az egész elbeszélés annak erős meglétén alapul, csakis úgy nyer értelmet, ha az eddigiek után még további speciális vonásokra tudunk rámutatni. Az egyik az, hogy a történelem konkrét tényeiről és eseményeiről a pribolyi nemzeteseknek csupán halvány ismereteik vannak. A békési pör alapjául szolgáló iratokat az ifjú házas Mácsik találja meg felesége házának padlásán egy fateknőben. A teknő gunyoros foglalatot ad a dolognak, de a körülmények így is hitelesek, mert a kisnemesi családok őriztek családi irományokat, ha nem levelesládában, akkor más, olykor furcsa helyeken. Ezek az iratok egy száz évvel korábban élő pusztabérlő Laczkó számadásai. Itt lép működésbe a nemesi történelmi tudaton nevelkedett képzelőerő. Azért lehetett az illető ős bérlő, mert a hódoltság előtt a Laczkóké volt a birtok, csakhogy a bérlő elmulasztotta azt igazolni. Be kell bizonyítani, és visszaperelni a földeket a báró Harruckern családtól, mert ők törvénytelenül kapták ajándékba a királytól. A töröktől visszafoglalt területeken a XVIII. században valóban sok száz hajdan elmenekült nemesi család próbálta egykor valós vagy vélt birtokát visszaszerezni a Neoaquistica Commissiótól. Ilyen történetet a XIX. század derekán még sokat lehetett hallani nemesek körében. Az író kezdettől félreérthetetlenül sejteti az olvasóval, hogy ábrándképről van szó. Az Alföldre menesztett tényfölmérő Laczkó-küldöttség beszámolója a földbőségről és jómódról, Chalupka meséi Harruckernék származásáról, annak folklorisztikus elemeivel együtt azonban történetileg hiteles részletek. 129 „Békés" az egész Laczkó nemzetség rögeszméjévé válik. A „nagyerejű" nemzetes úr élete utolsó napjaiban sem tud tőle szabadulni: „Mihelyt egy kicsit rendbehozom itt a dolgot, magam mellé veszlek fiam, és elfoglaljuk azt a Békést" – mondja a nemzetőr csapatban a vele együtt szolgáló Filcsiknek, pedig ekkor már szinte senki sem veszi őt komolyan. Szánakozóan néznek rá, és agyának lágyulására gondolnak. 130 Mikszáth nemhogy egyetért velük, sőt hozzáteszi, talán mindig is beteg lehetett a gondolkodása. Kedvelt főhősére kimondott utolsó súlyos ítélete mégis azért meglepő, mert az elbeszélés végén fölmenteni látszik a nemesi világba időszerűtlenül begubódzás társadalmi vétkében elmarasztalt Laczkó-hadakat. A mentő indítvány alapja azonban éppenséggel szintén a nemesi hagyományokban gyökeredzik. A forradalom előestéjén egyszerre minden remény elszáll. Kiderül, hogy Laczkó Gábor becsapta a családot, színésznek állt, nem fejezte be tanulmányait. A pör a feudális jogrend szerint sem nyerhető meg. A súlyos emberi és anyagi áldozatoknak egyáltalán nem maradt értelme. Aztán 1848 egyszerre és hamarjában megoldani látszik ezt a csődöt. Hiszen, ha Gábor az alispán és megnyerik a pört, „...ha győzünk, akkor is vége a nemesembernek, mert más törvény lesz, ha pedig nem győzünk, akkor is vége... vége mindenképpen". 131 Ez a drámai fölismerés végleg összeroppantja Mácsik Györgyöt. Dacból nem hajlandó elmenni a háborúba, pedig az idősek és betegek kivételével már minden Laczkó beállt a nemzetőrségbe. Bár az események hatására hirtelen megöregedett, még hadra fogható korban van, negyvenes évei vége felé jár. A Laczkó család férfitagjai a haza hívására katonáskodnak önként, azaz a nemesi tradíciónak megfelelően teljesítik az ország védelmének ősi kötelességét. Az idősebb kortárs báró Podmaniczky Frigyes a Világos felé hátráló honvédsereg fiatal tisztjeként jegyzi be naplójába: „...a paraszt-legények kerülték a sereget – csak a bocskoros nemes s a földönfutó szegénység állott a zászlónk alá".132 Mikszáth ezért enyhül meg a Laczkók iránt. Az elbeszélésből ezért tűnik el az addig folyamatosan meglévő gunyoros hang. Ezek a nemrég még hóbortoknak hódoló emberek most a hazáért kockáztatják az életüket. Hozzá kell tennünk: Mikszáth nem heroizálja alakjait, a táborban ugyanazok az esendő kisnemesek maradnak, mint voltak. Végül Mácsik is föladja külön álláspontját. Több mozzanat között ebben nagy része van szolgája ösztönzésének: „Nemzetes uram! Az a szóbeszéd vagyon a faluban, hogy hát nekünk is el kellene menni." „Hej, nemzetes uram, mégis csak anyánk ez a föld."133 Döntő esemény: egy reggelre hazaszökik az eladott ló. Igazi nemesember csakis Eötvös Károly, 1909. 203–204.; Szabó Béla, 1942. Mikszáth föltűnően jól és részletesen ismerte a Békés megyei Harruckern-uradalom történetét. Kortársként elsősorban Haan Lajos evangélikus lelkész munkájában olvashatott a békési Harruckern-vagyon eredetéről (1870. 39–43.). Valószínűleg személyesen ismerte az országos tekintélyű történész szerzőt. Az sem lehetetlen, hogy Göndöcs Benedek gyulai apátplébános, aki 1881–1887 között a város országgyűlési képviselője volt, mesélt neki folklorisztikus részleteket Békés megye török hódoltság utáni történetéről. Göndöcs műkedvelő történészként Haannal együtt egyik alapítója és lelke volt a Békésvármegyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulatnak. A kisregény írásának idején Mikszáth naponta találkozott Göndöccsel a képviselőházban. A sajátos nézeteket valló és különös megjelenésű apátplébános gyakori szereplője Mikszáth tudósításainak és humoros karcolatainak (Mikszáth Kálmán, 1969. 364). 130 Mikszáth Kálmán, 1956b. 218. 131 Mikszáth Kálmán, 1956b. 189. 132 Podmaniczky Frigyes, 1984. 275. A honvédsereg és a nemzetőrség legénységének társadalmi összetételéről ezidáig részletes elemzés nem készült. 133 Mikszáth Kálmán, 1956b. 210, 211. 128 129


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok lóháton vonulhat hadba, és „megindul a rozsdás vitéz". A Mikszáth-irodalom már a mű születése után nem sokkal rámutatott a Don Quijote-i ihletésre. Számunkra most az a figyelemreméltó, hogy az elődök nemesi inszurrekcióinak avult rekvizítumai, a rozsdás kard, a tarsoly és nyereg más lószerszámokkal együtt előkerülnek Mácsikék padlásáról és kamrájából, hogy gazdájuk utoljára használja őket. * Végezetül néhány összegző megjegyzést kívánunk tenni. Mikszáth Kálmán többször nyilatkozott arról, hogy első kedves elbeszélésalakjait gyermek- és ifjúkorában megismert emberekről mintázta, mások között a nagyerejű Mácsikot és Filcsiket is.134 Joggal vetődhet föl azonban, hogy ha az író alig múlt egyesztendős, amikor jogilag megszűnt a rendi társadalom, honnan mintázta a valós vonásokkal föltűnő nemesi világot. Ezt a nagyon fontos forráskritikai kérdést föltétlenül mérlegelni kell, hiszen Mikszáth már valóban nem beszélhetett jog szerinti nemesemberekkel. Beszélt viszont sokakkal, akik még nemesnek születtek, nevelkedtek és éltek abban a rendi társadalomban, amely előjogokat biztosított nekik. Az emberek bizonyára változtak, viselkedésük állandósult elemei pedig másként hatottak 1848 után, mint előtte. De bő száz évvel a forradalom és szabadságharc után, amikor már csak olyan idősebb emberekkel lehetett beszélni, akik a hajdani nemes falvakban a XX. század elején még ismertek nemesnek született öregeket, interjúkészítéssel a valamikori kiváltságos réteghez tartozók mentalitásának számos jellegzetes mozzanata rögzíthető volt.135 Hogyne lett volna az néhány esztendővel a rendi megkülönböztetések után. Egy másik kritikai ellenérv Mikszáth származása. Az író apai őseinek „az ármálisát elfelejtették aláírni a királyok" – ahogyan a vitatkozó pribolyiak egyikének, valószínűleg azonban nem magára gondolva, a szájába adta a tényállást. Ő ugyanis sokáig meg volt győződve kisnemesi származásáról, és emlegette „kiscsoltói" előnevüket, amíg a Nógrád megyei levéltáros be nem bizonyította az ellenkezőjét. Kimutatta, hogy az író apai fölmenői között több nemzedéken át követték egymást evangélikus prédikátorok, a reformáció utáni Felső-Magyarország jellegzetes háromnyelvű értelmiségi csoportjának tagjai. Míg azonban Erdélyben Bethlen Gábor a protestáns lelkészeket egyetemlegesen nemesítette, a szűkebb Magyarországon az alsópapságot ilyesmi nem illette meg, bár hallgatólagosan úgy viszonyultak hozzájuk a hatóságok, mintha nemes rendűek lettek volna. A foglalkozási folytonosság az író nagyapjával szakadt meg, ő már az élelmes falusi vállalkozó, bérlő réteghez tartozott. Nem volt lelkész, ezzel azonban nem süllyedt vissza ki tudja hanyadik őse valamikori jobbágyi állapotába, hanem szabados (libertinus) lett. Minthogy a társadalmi emelkedés lehetőségének az apa születése (1808) idején is a nemességhez tartozás majdnem elengedhetetlen feltétele volt, és a vagyona megvolt hozzá, úgy viselkedett, mintha nemes rendű lett volna. A róla szóló személyes emlékezések, a gazdasága, a kitalált predikátum és a tekintetes megszólítás mind erről vallanak. Mikszáth édesanyjának viszont nemes volt a származása. Így az író tehát a köztudat által kevésbé ismert, a történetírás által viszonylag elhanyagolt réteget gyarapítva, agilis vagy félnemes állapotba született.136 A családi örökség és környezet nem nélkülözte tehát a kisnemesi életmód- és magatartásmintákat. A Nemzetes uraimékban számunkra föltűnő, milyen sok olyan részlet található, melyen érződik a személyes élmény hatása. A dolgozatunk elején fölvetett XX. századi fogalommal élve, sok a szociográfiai, sőt – a múltról lévén szó – történeti szociológiai mozzanat. Elsősorban nem az alakok megformálására gondolunk, ami szorosan az írói tehetség függvénye, hanem a környezetrajzra, a szereplők tárgyaira és viselkedésére. Ezek azok a részletek, amelyek a mű esztétikai értékétől függetlenül önálló adatközlésként is fölfoghatók, az általunk számba vett életmód, a megszólítások és a tegezés-magázás rendszere, az egymás közötti érintkezések, a településkép, a lakáskörülmények leírása, hétköznapi gesztusok, észjárás, naponta gyakorolt viselkedési és magatartásformák. Az életnek épp az utóbb fölsorolt területei azok, amelyeket a levéltárakban őrzött anyagok, a klasszikus történeti források alapján nem vagy alig lehetséges rekonstruálni, a szépirodalomban viszont találkozhatunk megörökítésükkel. Csakhogy az író – köztudomásúan – azt adja alakjai szájába, amit szeretne velük mondatni, úgy viselkednek, ahogyan elképzelése szerint kívánatos, s mindez nem biztos, hogy egyezik a történeti valósággal. Az élményszerűséget még nehezebb filológiailag bizonyítani. Ha arra gondolunk, amit dolgozatunk elején fölvetettünk: vajon mennyire és hogyan használható a szépirodalmi mű történeti forrásként, elsősorban azok a részletek jöhetnek számításba, amelyek más forrásokkal és korábbi kutatási eredményekkel összevetve, hitelesnek bizonyulnak, szemben azokkal, melyekről komolyan föltehetjük, hogy az író saját leleményei. Aligha szükséges nyomatékosan hangsúlyozni, hogy minden esetben körültekintő, az adott vonatkozásban speciális forráskritikát kell alkalmazni. Tanulmányunkban ezt a módszert igyekeztünk érvényesíteni.

Mikszáth Kálmán, 1956b. 340. Jórészt az egykori Felső-Magyarországon és a Kisalföldön 1976–1982 között folytatott néprajzi gyűjtéseimből ezt a tapasztalatot szűrtem le: Kósa László, 1984. 136 Gyöngyösy László, 1911. 6–7., 11–12., 15.; A család történetének kutatója nem zárja ki teljesen a nemességet, de megjegyzi, hogy a papi ősök nem nagyon törődhettek vele (Miskolczy-Simon János, 1914. 6.); Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései. 1957. 128–129., 274–275., 394–395. 134 135


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok Egy-egy kisnemesi figurával későbbi Mikszáth-írásokban is találkozunk. Például A fekete kakasban (1899) a bogyolai nemesekkel és Kupolyi urammal, a parászkai kurtanemessel. A Mindenki lépik egyet címet viselő nagyobb elbeszélésben (1902) Apró István csizmadiamesterről kiderül, hogy fölmenői között erdélyi fejedelem is akadt. A Különös házasságban (1900) a kisnemes Tóth uram az egyik mellékszereplő. A Jókai Mór élete és kora (1905–1906) egész fejezetet szentel az írókortárs armalista nemesi famíliája bemutatásának. A fekete városban (1910) Bibók Zsigmond szepesi nemes képviseli ezt a réteget. A Nemzetes uraimékon kívül azonban nincs még egy olyan Mikszáth-mű, mely a kisnemesi életet természetesen nem a tudományos leírás teljességének értelmében, de mégis főbb elemeivel hasonló vagy ugyanilyen kerek egészként megjelenítené. Még leginkább A vármegye rókája című, írásunkban hivatkozott elbeszélésben olvashatunk sokat ugyanerről a világról. A Nemzetes uraimék tematikáját tekintve, a magyar irodalomban is egyedül áll, hiszen Jókai Mór, Eötvös Károly, Krúdy Gyula és mások számos alkalommal szerepeltettek kisnemesi figurákat és helyszíneket, ám sosem a dolgozatunkban fölvázolt példaértékű egységben és teljességben. Végezetül a Nemzetes uraimék néhány közép-európai párhuzamára hívjuk föl a figyelmet: Ján Kalinèiak: Re¹taurácia (magyarul: Restauráció, szlovák regény, 1860); Pavel Országh Hviezdoslav: E¾o Vlkolinsky (szlovák elbeszélő költemény, 1890); Eliza Orzeszkowa: Nad Niemnem (A folyó partján, lengyel regény, 1886).

5. Parasztosodás – polgárosulás A parasztság változásai Magyarországon a XIX. században A magyar néprajztudomány művelői az 1950-es évektől használják a polgárosulás, polgárosult és polgárosultság szavakat különféle kulturális, ritkábban társadalmi változások jelölésére, de nem alakítottak ki fogalmi konszenzust, mert nem tisztázták, pontosan mi a tartalmuk, mely jelenségekre vagy folyamatokra érvényesek. Bár a kutatás az első etnográfiai leírásoktól hajlott arra, hogy statikus képet fessen tárgyáról, azonban érzékelte a hagyományőrző és a kevésbé hagyományőrző falvak és vidékek egyidejű létezését is, tehát a regionális különbségeket és szinte kezdetektől találkozunk változásokra, bizonyos jelenségek eltűnésére utaló megjegyzésekkel.137 Herman Ottó azért kereste föl tudatosan mikrovilágok (pásztorélet, vízi életmód) utolsó tanúit, mert biztosan számolt gyors elmúlásukkal. A nála fiatalabb Jankó János, aki néprajzos kortársai közt talán legtöbb tárgyilagosságot tanúsított a paraszti élet változásai iránt, Torockón járva például észrevette az akkor még virágkorát élő drága ünnepi viselet belátható időn belül várható elhagyását, sőt a „kivetkőzés" hátterének anyagi hátterű okait is.138 Ezek a megjegyzések azonban a romantikus beidegződések szívós továbbélésének következményeként gyakran kaptak sajnálkozó felhangot (pl. Herman Ottónál), a csaknem kizárólagosan romlásnak tekintett változások kevéssé foglalkoztatták a gyűjtőket és kutatókat, hiszen az érdeklődés – ismert módon és tartósan – elsősorban a legrégiesebb állapotok rekonstrukciójára irányult. A legújabb kori változások jelenségeinek önálló vizsgálatára évtizedekig nem kerítettek sort, azok mint szerves folyamatok részei csak az 1940-es évektől váltak a néprajzi kutatás tárgyává.139 Azonban ha közelebbről szemügyre vesszük a korábbi észrevételeket és megjegyzéseket, legyenek azok tudatosak vagy véletlenszerűek, igen nagy hányaduk a XIX–XX. századi Magyarország nagy társadalmi kérdésével, a polgári átalakulással állnak közelebbi vagy távolabbi – sokszor többszörös áttétellel – kapcsolatban. Mindezek után érthető, hogy nem a néprajzban, hanem másutt, mégpedig az 1930-as évek falukutató és szociográfiai irodalmában tűnt föl határozottan az a törekvés, hogy a paraszti vagy népi kultúra és társadalom polgárosulásának fokát, milyenségét és folyamatait megvilágítsák. A fiatal Erdei Ferenc parasztságleírása tartalmazza mindazokat a társadalmi rétegeket és csoportokat, amelyek hordozói voltak a XX. századi magyar néprajz kultúrafogalmának, a század nagy részében fő tárgyának tekintett népi kultúrának. Erdei tágabb körben idevonta nemcsak a birtokos parasztokat, hanem a nincstelen földműveseket és mezőgazdasági munkásokat, a paraszti rétegeket közvetlenül kiszolgáló falusi iparosokat, ugyanakkor nemcsak a falusi, hanem a mezővárosi, sőt a városi agrárlakosságot is. Számba vette jobbágyi, szabadparaszti és kurtanemesi eredetüket is.140 Erdei parasztságfogalma azonban mégsem volt azonos a néprajzéval, mert az társadalomelméleti alapon nyugodott, a néprajzi szemléletet viszont a kulturális leszármazás tétele határozta meg a XX. század közepéig. Erdei ugyanis a feudális rendi állapotot tartotta alapnak, melyhez képest a parasztság helyzete különböző méretű változásokon ment át. A parasztság és a mezőgazdasági munkásság viszonya földbirtokos munkaadóival a jogi felszabadulás után sem rázta le teljesen az alávetettséget magukban foglaló kötöttségeket, ami a „rendi formák" (Erdei szavai Például Réső Ensel Sándor, 1866. VII.: Orbán Balázs, 1868. I. 210–211.; Majland Oszkár, 1905. Vö. még: Vajkai Aurél, 1947. 46–48. Herman Ottó, 1887. I. 526; Jankó János, 1893. 196. 139 Gunda Béla, 1944.; Gunda Béla, 1958; Barabás Jenő, 1963. 97–100; Dankó Imre, 1975. 140 Erdei Ferenc, 1941. 137 138


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok Hajnal István hatása nyomán) továbbélését jelentette és megakadályozta a polgárrá válást. Erdei sokoldalúan írta körül ezeket a kielemzett formákat, szempontjai között egyaránt helyet kapott az életmód, a lakóhely, a foglalkozás, a termelőeszközökhöz való viszony, a termelésben elfoglalt hely, az autonóm műveltség. Hangsúlyozta a paraszti osztály állandó mozgását, mely rétegenként és tájilag differenciálja a „jobbágy-rendi" állapotból a polgári állapotba való átmenetet. Nem mondta ki határozottan, de a klasszikus paraszti létet Magyarországon épp e két pólus közötti átmenetnek tekintette, a Futóhomokban szellemes hasonlattal jellemezte: „S amikor a jogi abroncsok lehullottak róla, továbbra is megmaradt zárt népi-társadalmi egysége. Úgy járt, mint a hordóba fagyott víz: megtartotta annak formáját a hordó szétesése után is. Ma már olvad a jég: polgárosodni kíván a parasztság, vagy legalábbis valamilyen kiutat keres nem kívánt parasztállapotából."141 Ez a modell azonban, bármilyen szemléletes, leegyszerűsíti a kérdést. A fiatal Erdeinél visszatérő sajátos tartalmú fogalom volt az idézett „rendi forma", és benne az 1930-as években is kezdetleges eszközökkel, munkamódokkal dolgozó „jobbágyparaszt". Ezek a fogalmak a lassan centenáriumához közeledő jobbágyfelszabadítás jelentőségének – valószínűleg nem tudatos – lebecsüléséről árulkodnak. Hiszen a hosszú időn át előkészített és készülő történelmi esemény több volt, mint jogi felszabadulás, jelentősége és hatása sokkalta távolabb mutatott és szélesebb körben érvényesült. Erdei azonban szociológus volt, nem történész, akit mindenekelőtt társadalompolitikai szemszögből érdekelt a parasztság sorsa. Mellesleg: korai munkáinak írásakor a magyar agrár- és parasztságtörténet még viszonylag szerény eredményeket mondhatott magáénak. Ha a Futóhomokban olvasott hasonlatot továbbvisszük, amint a jég elolvad, megszűnik a „megkövesült", „megrekedt" állapot, egyszersmind maga a parasztság is. Ezt a következtetést Erdei Ferenc más művekben, elsősorban a Parasztokban és A magyar paraszttársadalomban vonta le: a parasztság fölbomlása nemhogy kikerülhetetlen, hanem szükségszerű.142 Kérdése az, vajon tud-e polgárosulni a paraszt, egyáltalán van-e vagy lesz-e lehetősége, ha akar? A válasz keresése a tárgykörök hasonlósága ellenére két szempontból is túlmutat tanulmányunk érdeklődésén. Egyfelől, mert a korabeli társadalmi és politikai eszmetörténet tárgyához tartozik, nem a tudománytörténetéhez, másfelől a valóságos feleletet a hamarosan bekövetkező történelmi események adták meg.143 Szorosabban a néprajz területén maradva derül ki, milyen ösztönzéseket nyert Erdei Ferenc könyveiből, mit utasított el. Nem közömbös vizsgálatunk számára, hogy az átmenetet, a felszabadult paraszti létet 1945 előtt Erdei legtökéletesebb formában a tanyás mezővárosban képzelte el. Nem nehéz fölfedezni a háttérben saját családját, a makói hagymás parasztkertész famíliát. A szülővárosnál is nagyobb élményt jelentettek a Duna–Tisza közi tanulmányok, különösen a Három Városban tapasztaltak, az, hogy a városállamhoz hasonlított hódoltság korabeli státus után a földesúri hatalom itt sosem állt olyan nyomasztó módon vissza, mint az aprófalvakban, nem kevésbé és továbbá a korai örökváltságok, a gazdálkodási kötöttségekből való felszabadulás és ennek következményei, a tanyásodás és a kertkultúrák mint lokalizálható történeti fejlemények. Erdei az alföldi tanyás mezőváros jelentőségét a paraszti polgárosulás folyamatában annyira túlbecsülte, hogy olykor a dunántúli birtokos parasztság polgárosulási törekvéseinek is fölé emelte. 144 Ő, aki kíméletlenül utasította el a paraszti életforma eszményítését, végül éppenséggel egy olyan településigazdálkodási formát idealizált az általa elképzelt konstrukcióban, amely feudális, az ő terminusával „rendi" közegben született és történeti távlatból tekintve Erdei fiatalsága idején sem tagadta meg teljesen fogantatásának körülményeit.145 Jóllehet a korabeli néprajz és a falukutatás között fontos kapcsolatok szövődtek (kemsei munkaközösség, Kiss Géza és Kiss Lajos szociográfiái), Erdei gondolatai nem hatottak azonnal és közvetlenül a néprajzi kutatásokra. Részint, mert maga a falukutatás sokféle irányzatot foglalt magában, azután a kapcsolódó néprajzi művek egy jelentős része korábban született, mint az általa írtak, részint, mert Erdei tárgyát társadalomkutatóként közelítette meg, a kortárs néprajzban pedig épp ez az irány gyenge volt és egészen másfelé, talán leghangsúlyosabban a falumonográfia felé tájékozódott (pl. Fél Edit, Vajkai Aurél).146 A kortárs magyar néprajz hagyományosan a kultúrát vizsgálta, őstörténeti érdeklődése változatlanul erősnek mutatkozott. Akadályt képezhetett, hogy Erdei is foglalkozott műveiben a paraszti kultúrával mint a paraszti állapot részével, de azt pontosan az általa meghaladni szükséges („rendi-jobbágyi") paraszti létformához kötődés miatt visszahúzó erőnek, tagadnivalónak vélte. A néprajz viszont nemcsak legfőbb tudományos tárgyát ismerte ebben a

Erdei Ferenc, 1937. 55. Erdei Ferenc, 1938. 191. skk.; Erdei Ferenc, 1941. 81–82. 143 Tanulmányomban nem foglalkozom sem a fiatal Erdei falukutatásával, sem parasztságkoncepciójával, mert a tárgyon kívül esik. A tanyás gazdálkodáshoz kapcsolódó paraszti polgárosulás modelljéről: Dénes Iván Zoltán, 1980; a falukutatók és a népi írók paraszti polgárosodással kapcsolatos nézeteiről: Némedi Dénes, 1985. 158–235.; Erdeiről további oldalakon is: 241–249 144 Erdei Ferenc, 1942. 64., 80., 91. 145 Dénes Iván Zoltán, 1980. 335. 146 Szilágyi Miklós (1981.) véleményemtől némileg eltérően, nálam élesebben fölvetve hiányolja Erdei munkásságának néprajzi „visszacsatolását". Rész letesebben azért nem foglalkozom vele, mert gondolatfölvetése korszakomtól jórészt távol eső, közelmúltbeli állapotokra vonatkozik 141 142


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok kultúrában, hanem a paraszti társadalom kérdéseivel is legtöbbször csak úgy szembesült, mint egy kulturális állapot hátterével és fenntartójával, ahogyan arra fentebb utaltunk. 147 A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumában Erdeivel együtt induló Ortutay Gyula kezdetben mélyen érdeklődött a társadalomnéprajz iránt. A parasztság polgárosulásának lehetőségeivel, illetőleg eshetőségeivel azonban alig foglalkozott. A fiatal Ortutay társadalompolitikai elképzelésekkel nem lépett föl. Érthető okokból – nem volt paraszti származású – nem viaskodott a paraszti életforma tradíciójával sem. A parasztság polgárosulását elkerülhetetlennek tartotta, ha nem is üdvözölte a művészi folklóralkotások újratermelődési lehetőségének együttes elmúlását.148 Ortutay hamarosan épp a társadalom-néprajzi munkával hagyott föl, így a két álláspont, az Erdei által képviselt szociográfiai, valamint a kultúrtörténeti néprajzé között nem az ő, hanem elsősorban a történész-etnográfus Balogh István munkái képeztek hidat.149 A debreceni cívisek társadalmáról 1946-ban kiadott könyvének kétségtelenül egyik ösztönzője volt Erdei paraszttársadalomról készített összegzése.150 Balogh István nem állított föl új elméleti modellt. Mint történetkutató nem használta Erdei „rendijobbágyi" elképzelését, de a parasztság kapitalizmus kori művelődéséről és gazdálkodásáról írt nagy tanulmányaiban tartalmi szempontból foglalkozott a polgárosodás kihívásával és a parasztság válaszadásával, voltaképp „visszafelé nyomozta" az időben, amit Erdei részben átélt, részben történeti kutatások híján nem ismert.151 Részletes elemzéssel számba vette a tradicionális műveltséget folytonosan bomlasztó tényezőket, és amit Erdei elsősorban elméleti elképzelésként vázolt föl, azt az átmeneti állapotot megtöltötte történeti és néprajzi tényanyaggal. Sokban hozzájárult ahhoz, hogy a falukutató szociográfia kezdeteihez viszonyítva, mintegy másfél évtizedes késéssel, de végül legalább mint probléma jelentkezett a polgárosulás a néprajzi vizsgálatokban, és hogy a néprajz a parasztságot határozottan történeti képződményként közelítse meg. Erdeihez hasonlóan, sőt hangsúlyosabban Balogh is főként alföldi tanyás városok példáján fejtette ki mondanivalóját, ami a Györffy István munkásságával bizonyos fokig Alföld-centrikussá vált magyar néprajz számára „megkönnyítette" a szempontjaikra való odafigyelést. Törekvéseik rokonságát és személyi kapcsolataikat tekintve nem véletlen, hogy Balogh István nagyívű, áttekintő írásai a Szabó István által szerkesztett, a kapitalizmus korával foglalkozó parasztságtörténeti tanulmánygyűjteményben jelentek meg. A kétkötetes mű Bevezetője végén pedig Szabó István elsőnek Erdei Ferencnek köszönte meg a munka ösztönzését és támogatását. Erdei a magyar paraszti társadalomról szóló könyvében annak idején átvette Szabó István nem sokkal korábban napvilágot látott tanulmányából a parasztság keletkezésére vonatkozó legfontosabb megállapításokat.152 Míg azonban az ő tudományos pályáján ez az összegzés egy jelentős szakasz, a parasztság szociológiájával és a szociográfiával való foglalkozás lezárulását, Szabó István munkásságában a tömör parasztságtörténeti összefoglalás új, több évtizedes kutatás voltaképpeni kezdetét jelentette. Számos résztanulmány után Szabó István élete vége felé ismét összegezte a magyar parasztság újkori történetére vonatkozó véleményét. Mind az előzetes elképzelésekben, mind a már kész kapitalizmus kori tanulmánygyűjtemény elé írt bevezetésben a jobbágyfelszabadítással kezdődő korszak nagy változásaira tette a hangsúlyt, anélkül azonban, hogy a polgári átalakulás kérdését nevén nevezte volna.153 Pedig szinte minden csomópont, amit a kutatásban megjelölt, több-kevesebb szállal, lazábban vagy erősebben összefügg a parasztság polgárosulásával: feudális maradványok súlya, az új gazdasági-társadalmi rendbe való beilleszkedés, a műveltségállomány mibenléte, a parasztságról való vélekedések, belső társadalmi tagozódása stb. Szabó István a néprajzi tanulmányok forrásértékét nagyra becsülte, nem lévén azonban etnográfus, néprajzi módszereket sem alkalmazott. Tárgyunk szempontjából ezúttal leginkább figyelemre méltó az a történeti-jogi megközelítése, amivel a jobbágyság-parasztság fogalmát tisztázta. Ezt a megközelítést Sárkány Mihály bírálta, szóvá téve, hogy hiányzik belőle az antropológiai nézőpont. 154 Szerintünk Szabó István nem egy általánosítható definíció megalkotására, hanem a jobbágyság-parasztság fogalom kialakulásának bemutatására és tartalmi változásának történeti nyomonkövetésére vállalkozott. Ezért vette figyelembe a különböző korok szempontrendszerét. Ami Sárkánynak eklektikus viszonyításként tűnt föl, az nála fejlődésrajz, melynek csúcsán a kapitalizmusban élő parasztság áll. Ezért sikerült 1848 előtt a jobbágyságot pontosan körülhatárolnia, és

Erdei Ferenc, 1937. 261–262; Erdei Ferenc, 1938. 53. Ortutay Gyula, 1937. 44–48., 75–76. Vö. Némedi Dénes, 1985. 219–221. 149 Balogh István, 1971. 150 Balogh István, 1946. 151 Balogh István, 1965a.; Balogh István, 1965c.; Balogh István, 1973a. 152 Erdei Ferenc, 1941; Szabó István, 1940. Erdei kései hatása Szabónál a parasztság átalakulása és az alföldi tanyás gazdálkodás összetartozásának hangsúlyozása: Szabó István, 1965b. 22. 153 Szabó István, 1961. 1965b. 154 Szabó István, 1965a.; Sárkány Mihály, 1983. 24–27. Ugyanezt a gondolatsort fejti ki rövidebben: Sárkány Mihály, 1984. 147 148


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok ugyancsak ezért kellett elismernie, hogy a jobbágyfelszabadítás után a paraszttársadalom egységesen már nem ragadható meg, hanem mint erősen rétegzett osztálykategóriát, másfelől pedig életmódbeli és kulturális jegyekkel lehet körvonalazni. Kétségtelen, hogy a Sárkány által ajánlott antropológiai alapozású, a termelési viszonyokat kiemelő parasztságdefiníció jóval egzaktabb. A parasztok birtokolják a szükséges munkaeszközöket, de általános munkafeltételeiket nem ők, hanem rajtuk kívül álló jogi intézmények vagy személyek biztosítják. Sárkány meghatározása szerint parasztok „az ókori keleti és mediterrán, az ázsiai, afrikai, közép- és dél-amerikai államalakulatokat létrehozó társadalmaknak, valamint a feudális társadalomnak (...) dolgozó termelői éppúgy, mint a gyarmati területeken megtermelt javaik részének átengedésére kényszerített élelmiszer-termelők". Vagyis a jobbágyok kapitalizmus kori utódai közül sem a birtokosok, sem a nincstelen agrárlakosság nem sorolhatók hozzájuk. Az Erdei Ferenc és Szabó István felfogásának elemzéséből kiinduló Sárkány Mihály természetesen érzékeli, hogy ez a nagy távlatú meghatározás mégis szűk, éppenséggel a hazai problémafölvetések megoldására. Az ellentmondást egy másik ellentmondással magyarázza meg: európai földrajzi zónánkban a feudalizmusból a kapitalizmusba átlépő társadalmakban, így a magyarban is az új termelési viszonyok lassan járták át a mezőgazdaságot. Hiába lett az általa parasztságnak nevezett népesség utóda, melyet Szabó István, a történetírás és a néprajz is általánosan parasztságnak mond, a megművelt föld birtokosa, nem szükségszerű, hogy azonnal alárendelődjön az árutermelés törvényeinek is. Voltaképp ez az alapvető oka a korábbi korszakokra utaló életformabeli és kulturális jegyek jobbágyfelszabadítás utáni nagy tömegű fennmaradásának, azaz a néprajz által visszatérően archaikusnak nevezett népi műveltség létének. Sárkány maga hangsúlyozza, hogy a véleményét formáló angolszász antropológiának ez idáig nincs egységes parasztságfogalma. A termelési viszonyok alapján azonban viszonylag jól el lehet különíteni a különböző társadalmi formációk agrárnépességét. Megjegyzésre méltó, hogy bár a kérdés elsőrendűen nem nyelvi természetű, a magyar nyelv, s valószínűleg más nyelvek sem változnak oly mértékben a belátható időben, hogy a köznyelvi „parasztság" szó jelentése a fent idézett irányban szűküljön. Számunkra Szabó István és Sárkány Mihály gondolatmenetéből, alapvető eltéréseik ellenére annak a már ismert tanulságnak a megerősítése és árnyalása adódik, hogy a kapitalizmus kori parasztság az előző korszakhoz képest fölgyorsuló társadalmi és kulturális változásokon megy át, melyekben az előző korszak alkotóelemei újakkal keverednek, maga a folyamat pedig a polgárosulás irányába mutat. A parasztság változásának viszonylag hosszadalmas folyamatú történeti háttere az utóbbi évtizedek kutatásainak jóvoltából meglehetősen ismert. Alább néhány csomópontját törekszünk röviden fölidézni a polgári átalakulás általunk fontosnak tartott szakaszai és jelenségei megértéséhez. A magyar parasztság XIX. századi változásainak gyökerei a XVIII. század utolsó harmadába nyúlnak vissza. Mária Terézia úrbéri rendelete, majd II. József jobbágyügyi rendelkezései alapozták meg az utat a jobbágy társadalmi egyenjogúsításához, melynek fontos állomásai voltak az 1832–1836-os és a következő országgyűléseken hozott törvények. A jobbágyföldesúr viszony szabályozása, a röghöz kötöttség eltörlése, az örökváltság engedélyezése, mellyel egyre több közösség élt is, a közösen használt földek, a legelő- és erdőelkülönítések, valamint a tagosítás megindulása, a jobbágynak mint önálló jogi személynek az elismerése és más hasonló törvények meg rendeletek fokozatosan készítették elő az 1848-as felszabadulást. A jogi természetű változások mellett egyenrangúan fontos volt, hogy a jobbágyparasztság a XVIII. század végétől a francia háborúkkal föllépő mezőgazdasági konjunktúrát kihasználva mind nagyobb mértékben termelt piacra. A háborús szükségletek elmúltával ugyan visszaesés következett be, de az időközben hazánkat is elérő ipari forradalom hatásai változatlanul megkívánták felesleg termelését és értékesítését. A nem mezőgazdaságból élő lakosság aránya, habár nagyon lassan, de nőtt. Egyre több pénz jutott a parasztság kezébe, ami lehetővé tette kulturális arculatának változását, kiváltotta erőteljesebb vagyoni tagozódását, egyúttal mentalitását is formálta. Az egész folyamatot kisebb-nagyobb megtorpanások, föllendülések, táji és rétegbeli különbözőségek, társadalmi és politikai ellentmondások jellemzik. 155 Amint azonban a jobbágyfelszabadítás sem előzmények nélkül történt, a hatalmas fordulat sem oldotta meg azonnal a jobbágyi létből adódó problémákat. Nem csupán arra gondolunk, amit a történetírás a magyarországi társadalom félfeudális vagy feudális jellegének mond (pl. társadalmi szerkezet sajátságai, birtokszerkezet és megoszlás torzulásai, tőkehiány), hanem olyan konkrét intézkedések késésére is, mint a szőlődézsma vagy a majorsági zsellérek156 helyzetének megoldása, amelyek – mint a teljes kérdéskörön belül kisebb horderejű ügyek – egy következetesebben végiggondolt jobbágyfelszabadítás tennivalói lehettek volna. A jobbágyság polgári egyenjogúsítását célzó korábbi, fontosabb rendeletek és törvények Világos utáni érvényben maradása, illetőleg megerősítése a társadalmi, uralkodói és birodalmi érdekek egybeeséséről tanúskodott, de ez önmagában még nem jelentette, hogy a társadalom feltétlenül segíteni akar a változások sodrában mind több nehézséggel szembenéző parasztságon. Maga a felszabadult parasztság – az előkészítő öntudatosító szakasz dacára – nem

Az egész időszakra: Szabó István, 1965b., 20–23. és Vörös Károly, 1973. 209–214.; Vörös Károly, 1980. A parasztföld jogi helyzetére: Hársfalvi Péter, 1965. 147–160. A korai örökváltságokra: Barta István, 1961. 156 Für Lajos, 1960. 155


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok mindenütt és nem mindenkor gyorsan vetette le a jobbágyi viselkedés és szemlélet formáit.157 Másfelől viszont társadalmi szabadságának – sokszor mámoros – érzése eltakarta előle a máris vagy hamarosan jelentkező súlyos gondokat. Így érkezünk el az 1880–1890-es évekhez, melyeket a társadalomtörténet-írás általában fordulópontként tart számon. A parasztkérdés a jobbágyfelszabadítással évtizedekre lekerült a politikai napirendről, s ezzel a parasztság épp akkor hullott ki a társadalmi figyelem köréből vagy, ha úgy tetszik, maradt magára, amikor a mezőgazdaságot már erőteljesen kezdték átjárni a kelet-közép-európai térségre jellemző kapitalista termelési viszonyok. A hatalmas arányokat öltő birtokforgalom szemléletes tanúja ezeknek a változásoknak. A Szabolcs megyei Mándokon 1870-ben az összes birtokok számát 100%-nak tekintve 1909-ig 140%-os a növekedés, holott a mezőgazdasági népesség aránya nem gyarapodott, ellenben a birtokosoké nőtt. A birtoknagyság átlaga 5 holdról 3,5 holdra csökkent.158 Hasonló képet mutatnak az ország más vidékein elvégzett birtokszerkezet- és kataszteri felvételelemzések.159 Az agrárlakosság vagyoni és társadalmi differenciálódása mélyült, előrehaladt. 160 Sokoldalú akkulturációs hatások is érték ugyanebben az időben a parasztságot. Valójában ezek egyike sem volt teljesen új. Ebben az időszakban éppen azért beszélhetünk – az előzményekkel összevetve – akkulturációról, mert külső eredetű kultúraváltozásokkal, hatásokkal a korábbi századokban is találkozunk, de sosem olyan átfogó mértékben, hogy azok végeredményképpen a teljes műveltséget átalakítanák. A XIX. században, különösen annak második felében a külső hatás fölerősödik és fölgyorsul, s bár a kortársak még nem látják, olykor legfeljebb sejtik, a visszapillantó rá tud tapintani a műveltség teljes kicserélődését ígérő, hosszú távon érvényesülő, voltaképp a XX. század végén befejeződő folyamat indulásának jeleire. A társadalmi átrétegződés említett ténye mellett a modern urbanizáció általános hatását kell mindenekelőtt tekintetbe vennünk. A parasztsághoz a felsőbb társadalmi osztályoktól lejutó ismeretek sokrétűek. Az iskolába járás és vele együtt az írni-olvasni tudás köre szélesedik. Több könyvet és sajtóterméket „fogyasztanak". Külön figyelmet érdemelnek az új állatfajták és növényfélék befogadásával kapcsolatos, a gazdálkodástól a konyhatechnikákig húzódó új ismeretek, melyeket előbb az írásbeliség kimaradásával sajátítottak el, majd a század vége felé egyre több helyen nyílt alkalom ismeretterjesztő kiállítások megtekintésére, szervezett gazdasági tanfolyamok elvégzésére és nyomtatott útmutatók kézbevételére is. A világról szerzett tudást gyarapította a sorkatonaság kötelezővé tett intézménye. Nőtt a közelben vagy távolban átmenetileg nem paraszti munkát vállalók száma. Habár a XIX. század végéig nem alakultak a parasztság sajátos osztály- vagy rétegérdekeit képviselni kívánó pártok, mint választókat természetesen számon tartották, s ha mérsékelten is, de a politizálásba bevonták a parasztokat is. A világszemléleti tájékozódás változásában nem elhanyagolható az egyháztagok – végső soron a fölvilágosodásra visszautaló – tömeges laicizálódása sem. A hagyományos, jórészt egyházi eredetű ünnepek sorába bekerültek az állami és nemzeti ünnepek is. A parasztság szórakozási alkalmai a művelődési lehetőségekkel párhuzamosan bővülnek, habár szabad időről, modern polgári értelemben ezután sem beszélhetünk velük kapcsolatban. 161 Hofer Tamás, Fél Edit és Csilléry Klára a XIX. század első felétől a XX. század elejéig terjedő időszak paraszti díszítőművészete dinamikus változásainak elemzésével egy autonóm népi díszítőművészet kialakulásának fejlődésképét rekonstruálták. Ennek a XIX. század elejétől az Észak-, Északnyugat-Dunántúlon és az Alföld középső területein kibontakozó, a következő századfordulóig a keleti vidékek kivételével az egész magyar nyelvterületet fokozatosan átjáró ízlésáramlatnak olyan alapvetően fontos elemei voltak, mint például a díszes tárgyak kultusza és fölhalmozása, az ünnepi és hétköznapi tárgyak differenciálódása, a ceremoniális alap megnövelése, a művészi kísérletező kedv fellendülése. Minthogy ezek a magyar társadalmon belül az önálló paraszti lét megteremtődésével párhuzamosan bontakoztak ki, az idézett szerzők a megnövekedett paraszti öntudat művészi kifejeződéseként értelmezve, „paraszti művészet"-ről, „a népművészet új parasztos virágzásá"ról, „parasztosság"-ról beszélnek vele kapcsolatban.162 A szóhasználat jelzi a Szabó István munkáival párhuzamos parasztságfogalmat, hogy a jobbágy, majd a volt jobbágy egy ideig parasztként próbál érvényesülni kora társadalmában. Ehhez azonban olyan lépéseket kell tennie, amelyek a polgárosulás irányába viszik. Vagyis miközben „parasztosodik", azaz a feudális életkeretezettségű ember gazdaságilag, szellemileg, kultúrában és öntudatban paraszt akar lenni, a piacgazdálkodásba való fokozottabb bekapcsolódással, racionálisabb gazdálkodással, városi eredetű civilizációs Vörös Antal, 1966. 164–167.; Vörös Antal, 1984. 299. Orosz István, 1963. 159 Orosz István, 1962; Bali János, 1966; Fegyó János, 1966. 160 Orosz István, 1965. 107–146. 161 A magyar folklór 1848-tól napjainkig tartó akkulturációjáról Voigt Vilmos (1978.) írt. Szempontjainak többsége az egész népi kultúrára érvényes. A termelési tapasztalatok gyarapodására: Balogh István, 1965a. 402–412., 416–418., 425–426.; általában a paraszti művelődésről: Balogh István, 1965a., a laicizálódásról: Kósa László, 1983 162 Fél Edit – Hofer Tamás – K. Csilléry Klára, 1969. 49–51.; Hofer Tamás, 1975. 408.; Hofer Tamás – Fél Edit, 1975. 9., 34–42.; Baloghné Horváth Terézia, 1983. 52. 157 158


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok elemek, divatok, minták – bár még erősen a maga ízlése szerint átalakítva – befogadásával végső soron polgárosodik. Ebben az értelemben érezzük jogosnak a „parasztos népművészet kivirágzásá"-ról beszélni.163 Párhuzamba állítható a díszítőművészet változása a magyar népzene és a néptánc korabeli átalakulásával, sőt a szöveges folklórban a műfaji arányok átalakulásával is (pl. a lírai dal és a katonadal előnyomulása a szokásénekkel szemben) vagy akár témaváltásokkal (pl. a balladai színhelyek és szereplők változása) stb. 164 További kérdés, hogy a művészeti szférával mennyire állíthatók korrelációba más, hasonló területek? A vizsgálatok hiánya, mely nemcsak az anyagfeltárási fogyatékosságban, hanem az elszigetelt részeredmények és megfigyelések összegzésének elmaradásában is jelentkezik, nehéz feladat elé állítja a válaszadót. Tartalmi és formai jegyeken túl számos olyan tényezőről van szó, melyek a társadalom strukturális átformálódását jelzik vagy épp a strukturális változások továbbmenetelét teszik lehetővé. Legvalószínűbb kapcsolódásokra találunk, ha az akkulturációs folyamatnak nevezett, fentebb említett ismeretgyarapodásnak az emberek gondolkodásában való olyatén lecsapódásait vesszük számba, mint a tulajdonosi tudat megszilárdulása, a kisárutermelői tudat és mentalitás kialakulása, ehhez kapcsolódva az értékrend módosulása. Mindezek megmutatkoznak a már hivatkozott ízlésben és divatkövetésben, de akár a politizálási vagy a laicizálódási hajlam erősödésében is. A parasztság XIX. századi változásairól a kutatások tartozásai és a helyhiány miatt szükségképpen vázlatos az általunk fölrajzolt kép, mégis lehetővé teszi, hogy tanulságaira támaszkodva megfogalmazzuk, mit értünk paraszti polgárosuláson. A paraszti polgárosulás társadalmi és kulturális folyamat, melynek során a parasztság megszabadul feudális jogi és életmódbeli kötöttségeitől és jellemzőitől; a tőkés társadalomnak önálló, munkaerejével és termelőeszközeivel rendelkező, vállalkozóképes és vállalkozó szellemű tagja lesz. A hangsúly az időben és térben szélesen kiterjedt, igen bonyolult történeti alakzatokból álló folyamaton van. A paraszti polgárosulás mint történés kizárja az állandóságot, tehát szüntelen mozgást, változást feltételez. Ugyanis, míg a feudális keret elhagyására a parasztok meg nem teszik az első lépéseket, nem lehet szó polgárosulásról, ha azonban a folyamat lezárul, azaz bekövetkezik a polgárosultság, akkor már nem beszélhetünk parasztságról, hiszen elvileg a volt paraszt teljes jogi és szociológiai értelemben polgárrá válik. Mindez időben, térben és társadalmi rétegekben eltérő szakaszokban megy végbe. Ahhoz, hogy pontosabban megragadhassuk, három fokozatot különböztetünk meg. Legelőbb azonban számot kell vetni egy, a magyar néprajz által gyakran említett, de nem tisztázott fogalommal, ez a tradicionalitás vagy hagyományszerűség. A tradicionalitás társadalmi mechanizmus, mely az adott társadalmi-gazdasági állapotot, vele együtt pedig a kultúrát konzerválja, azaz ellenáll a fölbontó-átalakító hatásoknak, akár külső eredetűek azok, akár a belső késztetésből adódnak. Másként fogalmazva: csakis akkor nyer értelmet, ha van mihez viszonyítani, ha vele szemben létezik valamilyen modernizációs folyamat. A polgárosodás ebből a nézőpontból mint társadalomtörténeti jelenség ellentettje a tradicionalitásnak, annak elerőtlenítésével érvényesül. Sem a tradicionalitásnak, sem a modernizációnak nincs önmagában értéke, önmagában egyik sem értékes (értékhordozó) vagy értéktelen (értékromboló). A tradicionalitásnál maradva, az beépülhet a polgárosulás folyamatába mint fékező, bizonyos állapotokat fenntartó erő, ami akár bénítja a társadalom mozgását, átalakulását, akár mozgósíthat megújulására, differenciáltabbá válására, sajátosságainak kibontakoztatására. Mindkét hatás következménye a polgárosulás viszonylagosságában mutatkozik meg: fokozatai egymáshoz képest archaikusabb vagy polgárosultabb szakaszokat jelenthetnek, sőt ugyanaz az állapot értelmezhető másmás oldalról közelítve egyidejűleg archaikusnak és polgárosultnak is. A néprajzi szakirodalomban jól dokumentált példa, hogy a XIX–XX. század fordulóján Mezőkövesd matyó társadalma és kultúrája erős tradicionalizmusánál fogva archaikusabbnak minősül az alföldi mezővárosokénál, de polgárosultabbnak a Bükktől és a Mátrától északra hasonló távolságban elhelyezkedő legtöbb községénél. A századfordulón hasonló különbségek mutatkoztak a somogyi Dráva mente archaikus horvát községei és a velük közvetlenül szomszédos református törzslakosságú magyar községek között.165 1. Előfeltevésként, munkahipotézisként el kell fogadnunk egy, a polgárosulás megindulása előtti archaikus állapot meglétét. Ez csupán az adott vizsgálat szempontjából lehet statikus, hiszen ha valóságosnak vennénk mozdulatlanságát, ellentmondanánk a kultúra és a társadalom általános mozgástörvényeinek, és annak is, hogy a korszakunkat megelőző időben szintén létezhetett valamifajta paraszti polgárosulás. Az archaikus állapot – akár a következő fokozatok – leírható életformajegyekkel, kulturális elemek bemutatásával, tudati jellegzetességekkel is. Bartók Béla klasszikus osztályozása óta, mely a magyar népi Vörös Károly, 1977. 10. Szabolcsi Bence, 1954; Martin György, 1977; Hofer Tamás, 1977; Hofer Tamás, 1982. 165 Szuhay Péter, 1980. – A parasztgazdaság hagyományszerűségéről általában: Balogh István, 1965c., 491–495. 163 164


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok dallamok régi és új stílusát elválasztotta, különösen a művészeti ágazatokban (néptánc, néhány népköltészeti műfaj, díszítőművészet) találkozunk elsősorban történeti vizsgálatok során régi és új stílus vagy régi és új réteg elválasztásával.166 Az archaizmusokra fogékony magyar néprajz a rendszeres gyűjtések kezdeteitől folytonosan nagy mennyiségű archaikus jelenséget rögzített a kultúra sok területéről. Mostani tudásunk szerint általánosságban a következő fő jellemzőket emelhetjük ki: a szájhagyományban élő ismeretek (nemcsak a szorosabban vett folklór, hanem a világról alkotott kép és tudás) elevensége és prioritása az írásos formákkal szemben, az irracionális szokások és hiedelmek jelentékeny befolyása, életrendet szabályozó ereje, erős társadalmi kötöttségek, a társadalmi intézmények zártsága, a fogyasztási értékrend hiánya, ami összefügg az önellátó gazdálkodással, a piacra termelés hiányával vagy alacsony fokával stb. A hagyományszerűség erejével magyarázható, hogy az archaikus elemek halmozódása többé-kevésbé módosult formában olykor több évszázados jelenségeket is ébren tarthat. Nyilvánvalóan minden olyan hatás, mely ezt a helyzetet fölbontva megváltoztatja – tulajdonítsuk különböző módszertani kiindulásból akár innováció érvényesülésének, akár akkulturációnak vagy modernizációs folyamatok bekövetkezésének –, szükségszerűen a polgárosodás felé mutat. Kérdés, lehet-e az archaikus állapotot évszámokhoz, egyáltalán általános érvénnyel időhatárokhoz kötni? Csilléry Klára periodizációjában a magyar népművészetnek a XVIII. század végétől az 1830-as évekig tartó szakasza felelhet meg az általunk körvonalazott állapotnak.167 Ám pontosabb, ha történeti típusokban gondolkodunk, hiszen tájanként, társadalmi rétegenként elkülönülten, de szorosan egymás mellett készülhettek és élhettek – akár hosszabb ideig is – a régi vagy az új stílusrétegbe tartozó tárgyak. A népművészetnek különben is nagyon sokféle térbeli rendje van. A stílusrétegek a különböző ágazatokat elfogadható rendezőelvként fogják össze. Fél Edit és munkatársai díszítőművészetről szóló munkáiból ezért sorolhatók ide a „régi" jelzővel ellátott helyi stílusok.168 Hofer Tamás a magyar népi kultúra XIX–XX. századi történetében az első szakaszt „jobbágyparaszti"-nak nevezi.169 A fiatal Erdei Ferenc munkáiban is a kései jobbágykor az, ahonnan ő a lassan lerázott vagy tovább hordozott „rendi" formákat eredezteti. 170 Véleményünk szerint legáltalánosabban az ipari forradalom befolyásától még nem érintett paraszti létet (életformát, állapotot) nevezhetjük archaikusnak. 2. Az archaikus kulturális állapotból és a „rendi" kötöttségű társadalmi viszonyokból a jobbágyfelszabadítás egyetemes jogi aktusa mellett vidékenként, helységenként, rétegenként voltaképp egy-egy lokális közösségben családonként eltérő időpontokban mozdult ki a parasztság. Meghatározásunk értelmében ekkortól lehet egy folyamat részeseként polgárosuló parasztságról beszélni. Az archaikus állapot jellemzésének ellentettje nem csupán formalitás, konkrétan új minőséget tartalmazó modernizációs szakaszról van szó. A szájhagyomány visszaszorul az írásbeliséggel szemben. Az irracionális szokások és hiedelmek ereje is lanyhul. Lazul a társadalmi intézmények zártsága, a gazdaságok egy részének szakosodásával párhuzamosan megjelenik a kifejezetten piacra termelő, vállalkozni, sőt sok esetben kockáztatni is hajlandó gazda, vele együtt pedig a felhalmozó értékrend. Az archaizmusok azonban nem tűnnek el teljesen: vagy a kulturális repertoár peremeire húzódnak még a legpolgárosultabbaknak számító alföldi mezővárosi és dunántúli birtokos paraszti közösségekben is megtalálhatóan, vagy a polgárosuló lokális társadalmak bizonyos rétegeibe szorulnak vissza (pl. a nagy határú alföldi mezővárosokban a rideg-félrideg pásztorok kicsiny csoportjába, illetőleg a dunántúli uradalmak majorjaiba). Akadnak ebben a szakaszban olyan helységek vagy kisebb vidékek, ahol különfajta okok miatt az archaikus elemek környezetükhöz mérten tömegesen maradnak fenn. Ezt a jelenséget nevezi a néprajz biológiából kölcsönzött kifejezéssel kulturális reliktumnak (nagyságrend szerint: reliktumterületnek, kisreliktumnak, nagyreliktumnak). Jelenlegi ismereteink birtokában nem is mindig megmagyarázhatóan, gyakran egy nagyobb táj földrajzilag félreeső vagy korábban elszigetelt részén, továbbá a szórvány- vagy szigethelyzetben élő magyarságnál találkozunk velük.171 A polgárosuló szakasz velejárója a díszítőművészetek és általában az ízlés már említett „parasztosodása", az „új" stílusok és történeti rétegek.172 Az új stílusú magyar népdal hihetetlenül gyors és robbanékony divatját Bartók Béla, 1924. XIII–XLVI.; Martin György, é. n. 42–66.; Fél Edit – Hofer Tamás – K. Csilléry Klára, 1969. 39–52.; Hofer Tamás – Fél Edit, 1975. 30–53.; Hofer Tamás, 1975. 407–409.; Katona Imre, 1979a. 173–181.; Katona Imre, 1979b. 330–344. 167 K. Csilléry K. 1977. 17–18. Vö. még K. Csilléry Klára, 1952. 85–87. 168 Fél Edit – Hofer Tamás – K. Csilléry Klára, 1969. 42–48.; Hofer Tamás – Fél Edit, 1975. 30–33. Lásd még Fél Editnek a Magyar Néprajzi Lexikonba a hímzésekről írt szócikkeit: „a régi dunántúli és felföldi hímzések": IV. köt. 319–325.). 169 Hofer Tamás, 1975. 408. 170 Erdei Ferenc, 1941. 90–96. 171 Barabás Jenő, 1963. 102. 172 Fél Edit, 1955. 14–16.; Fél Edit – Hofer Tamás – K. Csilléry Klára, 1969. 49–51.; Hofer Tamás – Fél Edit, 1975. 34–53.; Fél Edit, 1976. 53–54.; Martin György, é. n. I. 60–66.; Martin György, 1977.; K. Csilléry Klára, 1977. 19–24.; Katona Imre, 1979a, 182–186.; Katona Imre, 1979b. 244–346 166


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok Szabolcsi Bence közvetlenül is kapcsolatba hozta a jobbágyfelszabadítással erőre kapott paraszti osztálytudattal mint művészi kifejeződést.173 Erdei Ferenc „rendi" kötöttségeiket levetkőző parasztjai a jobbágyfelszabadulás utáni polgárosulás útját járják. Vörös Károly „az archaikus termelési eljárásokat fenntartó" és „a modern termelési eljárásokkal, technikákkal kísérletezni kezdő paraszt" mellett megkülönböztet egy harmadik típust is, amely még 1848 után két-három évtizeddel is a jobbágyfelszabadulás előtti polgárosodás vonalán halad. 174 Jeleztük a lehetőséget, de vajon ténylegesen beszélhetünk-e a jobbágyfelszabadítás előtt paraszti polgárosulásról? Fenti meghatározásunk az igenlő feleletet voltaképp kizárná, mert mindenekelőtt a XIX. század második felére és a XX. század elejére irányul. Mivel azonban mind a néprajz, mind a történetírás tud korábbi időszakok parasztságának polgárosulásáról, és ezek tartalma – mutatis mutandis – valóban változásokat fed, megengedő kiegészítést kell tennünk. Igazán akkor lennénk pontosak, ha meghatározásunkat és tanulmányunknak a paraszti polgárosulásra vonatkozó minden utalását kiegészítenénk azzal, hogy korszakunkban modern, azaz kapitalizmus kori polgárosulásról van szó. Ez az eljárás azonban hosszadalmassá és bonyolultabbá tenné a tárgyalást, ezért megmaradunk az eredeti kifejezésnél. Ha számolunk a XIX. századot megelőző idők paraszti polgárosulásával, mely vitathatatlanul előzménye korszakunk történéseinek, a jelenség mibenlétét esetenként külön kell mérlegelnünk. Például óvatosnak kell lennünk, mert az egykori szabadalmas területek magánföldesúri kötöttségektől való mentessége gazdálkodási könnyebbséget és szélesebb önkormányzatot biztosított, de ezt a valóságos rendi szerkezetbe pontosan beilleszkedve tette, nem a polgári szabadság felé mutatott. Igen jellemző a jászkun kerületnek a reformkori országgyűlésekre szóló konzervatív követi utasítása. 175 Azok a helységek és vidékek pedig, amelyek vélt vagy valóban elorzott kiváltságokért küzdöttek, mint például az erdélyi Torockó bányavároska vagy a dunántúli Őrség falvai, ugyancsak nem a polgári társadalomban, hanem a hűbériség kebelében képzelték el a felemelkedésüket.176 Még a korai örökváltságok nyomán voltaképp saját földesuraikká lett mezővárosok esete is meggondolkoztató.177 Tagadhatatlan azonban, hogy a jobbágy személyi jogainak erősödése a XIX. század első felében már a modern polgárosodás kezdetének jele volt. Véleményünk szerint, amit erre támaszkodva képzeltek el és próbáltak megvalósítani különböző szintű közösségek, főleg az Alföld középső és déli területein, az a gazdaság extenzív fejlesztése lehetőségeinek – vidékenként olykor a századvégig nyúló – kiaknázása volt. Hanák Péter a XIX–XX. század fordulója paraszti társadalmában – 1890-nél évtizedekkel korábbi forrásokra is támaszkodva – éppenséggel két típusát különbözteti meg a polgárosuló parasztságnak, a „külterjes"-t és a „belterjes"-t. Az előbbi, mely az ország parasztságának túlnyomó részét jelentette, szerinte a jobbágykorból örökölt gazdálkodási, kulturális és mentalitásbeli hagyományt ápolta és vitte tovább. Az utóbbi – a belterjes kultúrákkal gazdálkodók kisebb köre – korszerűbb birtokosi öntudatával, a színes, folklorisztikus hagyomány levetkőzésével tűnt ki.178 Ez a csoport valójában egybeesik az Erdei által körülhatárolt polgárosodott parasztokkal, azaz parasztból lett agrártermelőkkel.179 3. Az egyes szakaszok között – talán fölösleges is újra hangoztatni – nem éles a határ, mégis a legproblematikusabb a harmadik szakasz kezdetének megjelölése; mikor szűnik meg a paraszt paraszt lenni. Az átmenet bizonytalanságát a szakirodalom szóhasználata jelzi: polgárosult parasztról, polgárosult vagy polgárosultabb parasztkultúráról beszélünk. Ezek a kifejezések meghatározásunk értelmében még paraszti létet és paraszti kultúrát jelentenek, nem pedig annak elhagyását, habár elméletileg a paraszti fejlődés végét sejtetik. Csakhogy a szakaszhatár átlépésének komoly gátjai voltak. A történetírás nemegyszer rámutatott ezekre: a társadalmi szerkezet, a földbirtokmegoszlás, a tőkehiány, és noha szubjektív tényezőnek tetszik, feltétlenül számolnunk kell a társadalom vezető rétegei törődésének hiányával is. 180 Nem arra gondolunk elsősorban, hogy ne lettek volna a XIX. század végétől politikai csoportosulások, melyek a maguk módján ne kívántak volna enyhíteni a szegényparasztság súlyosbodó helyzetén, hanem a modern, polgári demokratikus berendezkedésre irányuló stratégiák hosszú ideig tartó erőtlenségére. Ezek a törekvések csak az első világháború alatt izmosodtak meg. Hiába akarták vagy akarták volna a parasztok ösztönösen vagy tudatosan levetkőzni hagyományos életmódjukat, ha erre tömegesen nem volt lehetőségük. Hiába távolodtak az Erdei Ferenc által „rendi"-nek nevezett állapottól, magában a társadalomban bőven maradtak olyan elemek, melyek akadályozták, hogy valóban polgárrá legyenek. Erdei ezt úgy fogalmazta meg a két világháború között, hogy a parasztok nem Szabolcsi Bence, 1954. Vörös Károly, 1977. 6. 175 Gergely András, 1980. 721–725. 176 Kósa László, 1985 177 Barta István, 1961.; Vörös Károly, 1980. 521–522., 556–557.; Hársfalvi Péter, 1982. 25 178 Hanák Péter, 1978. 488–490. 179 Erdei Ferenc, 1941. 81–83.; 93–103 180 Szabó István, 1965b. 18–25.; Gyimesi Sándor, 1968. 156–157.; Gunst Péter, 1975.; Vörös Károly, 1977.; Hanák Péter, 1978. 499–501; Vörös Antal, 1984. 305–309. 173 174


Társadalmi csoportok, rétegek, osztályok tehetnek mást, mint asszimilálódnak koruk társadalmához.181 Másfelől az átányiak így lehettek még a közelmúltban is „igazi parasztok". Az életmódjukat, tárgyi világukat és mentalitásukat a néprajzi gyűjtés az 1950-es években rögzítette, mégis azok az előző hetven–nyolcvan esztendőt is jellemzik, mert lokális kultúrájukban és társadalmukban nagy számmal hatottak olyan alkotórészek, amelyek történetük korábbi szakaszaihoz kötötték őket, vagyis az átányiak ekkor a magyar parasztság ellentmondásokkal teljes háromnegyed évszázados életútját reprezentálják.182 Visszatérve a XIX. századhoz, nincsenek adataink arra, hogy a magyarországi parasztság 1920 előtt tömegesen polgárrá vált volna. Inkább általában igaznak látszik, hogy kirekesztődött az átalakulásnak ebből a folyamatából, csak némelyik családnak sikerülhetett az akadályokat legyűrni. Szerencsésen megmaradt irategyüttes segítségével Balogh István dolgozta föl egy Szeged környékéről a Jászságba települt és ott két nemzedéken belül a XIX. század második felében meggazdagodott parasztcsalád történetét. Vagyongyarapító igyekezetük a családi munkaerőn, hihetetlen szorgalmon, munkabíráson, takarékosságon és igénytelen életvitelen alapult. Bankkölcsönt sosem vettek föl, maguk azonban foglalkoztak kölcsönügyletekkel, de szerzési törekvéseik végső célja mindig az ingatlan gyarapítása volt. Noha intenzív tőkés gazdálkodást folytattak, mentalitásukban, életvitelükben parasztok maradtak.183 Sok helyen ennél kedvezőtlenebbül alakult a megduzzadt paraszti birtok sorsa. Ezért joggal mondhatja egy hajdúsági mezőváros (Hajdúnánás) agrárviszonyait vizsgálva, egyúttal országos távlatokra mutatva Orosz István: „A magyar mezőgazdaság tőkés átalakításában a vezető szerepet a jól kezelt uradalmak, illetve a vállalkozó szellemű gazdagabb parasztok játszották. A kérdés a nánási agrártermelés »elit« csoportját tekintve úgy vetődik fel, lehet-e ezeket a leggazdagabb földbirtokosokat és állattartókat tőkés vállalkozóknak tekinteni?"184 A válasz erős fenntartást fogalmaz meg, mert akikről szó van, nem forgatják tőkéjüket és extenzíven gazdálkodnak. Természetesen nem tagadjuk, hogy ekkoriban sokak kulturális és társadalmi állapota kikerül a paraszti keretek közül.185 Statisztikailag szinte lehetetlen korszakunkban hitelt érdemlően megragadni, de megkockáztatjuk a kijelentést, hogy sokan úgy váltak meg paraszti mivoltuktól, hogy sohasem és semmilyen értelmezésben sem lettek polgárok. Ha meghatározásunk értelmében nem is lett polgár a paraszt, hanem proletár, munkás vagy alkalmazott lett, döntő, erőteljes formában megnyilvánuló és modern urbanizációs hatások körébe került. Nagyon sokan próbálkoztak átmeneti bérmunkaformákkal, időlegesen nem földműves munkák vállalásával anélkül, hogy agrárjellegüket elhagyták volna.186 Különösen a nagy alföldi mezővárosokban – ezek közül talán Hódmezővásárhely társadalmát ismeri legbehatóbban a néprajz, igen tarka, sokféle foglalkozási csoportjuk alakult ki.187 Hódmezővásárhelyen párhuzamosan zajlott a hagyományos életmód és műveltség nagy részének levetkőzése és a racionálisabb, színtelenebb, urbanizáltabb lokális kultúra megteremtése, de amint azt a gyakran hivatkozott Mezőkövesd, továbbá számos észak-magyarországi summásfalu példázza, ahol a hasonló társadalmi átalakulás éppenséggel nem tüntette el a színes népéletet, nem mindenütt törvényszerű folyamatról volt szó. Több más tényező is befolyásolta a változásokat, s egyúttal a táji különbségek formálódását. Az említett változásoknak viszont mégis kialakult az ellentétes megítélése: egyfelől elismerő, különösen azoknak az alföldi agrártelepüléseknek az esetében, amelyek a falukutató mozgalom átsugárzására a néprajzi kutatásban meghonosodott toposz szerint a „paraszti polgárosulásban elöl járnak", vagyis ha egyáltalán volt színes népművészetük, gazdag folklórjuk, hiedelemviláguk stb., az viszonylag korán kiveszett kultúrájukból; másfelől némileg elmarasztaló: főleg azokra a vidékekre vonatkozóan, amelyek parasztos művészetüket a dekadencia kirívó tüneteitől kísérten hagyták el (pl. Kalotaszeg, Mezőkövesd). 188 Ismételjük, tévedés volna egy általános fejlődési modellt elképzelni, mely következetesen érvényes minden vidékre. Hármas tagolásunkat sem szánjuk ennek. Vitathatatlan, hogy az egyetemesen, az egész országban érvényesülő változások végső soron egy irányba, a parasztság megszűnése felé tartottak, de hogy hol és mikor, milyen módon, mértékben és formában következtek be, azt nagyon sokféle adottság és körülmény befolyásolhatta.

Erdei Ferenc, 1941. 82., 116. Fél Edit – Hofer Tamás, 1963.; Fél Edit – Hofer Tamás, 1969.; Fél Edit – Hofer Tamás, 1972.; Fél Edit – Hofer Tamás, 1974 183 Balogh István, 1980. 184 Orosz István, 1973. 186. 185 Rácz István, 1980. 50–64 186 Katona Imre, 1965. (Szemléletesen támasztja alá ezt a folyamatot a parasztság és utódai tömegeinek 1945 utáni története, de ez a korszak már nem tartozik bele mostani vizsgálódásunkba.) 187 Kiss Lajos, 1939.; 1943.; Katona Imre, 1983 188 Korai szemléletes példa: Bátky Zsigmond, 1900. 27–28. 181 182


5. fejezet - Néprajzi tudománytörténet 1. Az őstörténet és a honfoglalás képének alakulása a néprajzi kutatásban Akik a magyar néprajzot valamelyest közelebbről ismerik, azok tudják, hogy születése, majd kibontakozása és önállóvá válása szorosan összefüggött azzal, hogy kezdettől elsősorban őstörténeti tudománynak tekintették, és saját magáról kialakított képében hosszú ideig meghatározó szerepe volt annak a szándéknak, hogy hozzájáruljon a – nemcsak magyar szemmel, hanem európai összevetésben is – rejtélyes magyar őstörténet megvilágításához. A vonatkozó kezdeményezések és gondolatfölvetések színes és gazdag világából most három historiográfiai csomópontot emelünk ki. Jelentőségüket az adja, hogy mindháromszor legszélesebb értelemben vett eredményeit kívánta összegezni a tudományszak. Ilyen nagyságrendű szintézisre többször nem is került sor, az egyes alkalmak között így is átlagosan fél évszázad telt el. Az első alkalom lényegesen különbözik a következő kettőtől. A teljesnek mondható első összegzés kísérletének az ezredéves kiállítás kínált keretet. Második összegzésnek az 1933–1937-ben megjelent kézikönyvet, A magyarság néprajza négy kötetét tartjuk, a harmadiknak pedig a jelenleg kiadás alatt lévő újabb kézikönyvet, a Magyar néprajzot, melynek első darabja 1987-ben látott napvilágot. Az első szintéziskísérlet előzményeivel kissé hosszabban foglalkozunk, a következő kettő megvalósulását tömörebben mutatjuk be. A hasonló vállalkozások különben tudományterületenként eltérő formát öltenek. Míg a történetírás lényegéből adódóan kronologikus rendben adja elő tárgyát s ugyanezt teszik az irodalomtörténet vagy más művészettörténeti ágazatok művelői, ha eredményeik legbővebb áttekintését kívánják megvalósítani, addig a nyelvtudományban a legteljesebb fokú összegzés klasszikusnak mondható formái a nyelvtan és a szótár. S természetesen készülnek nyelvtörténetek is. Látni fogjuk, hogy a néprajzra a vizsgált időben erőteljes tematikai tagolódás jellemző, ami a kronológiai közelítés ellenében érvényesül a legszélesebb értelemben vett összegzéseken belül is. A néprajz paradoxona, hogy indíttatása ellenére máig nem készült nagyszabású munka, mely egységes egészben tárná elénk őstörténeti következtetéseit. Mivel ebben a formában a problémafölvetés mára idejét múlta, nem is számolunk őstörténeti néprajz jövőbeni elkészülésével. Ha korábban írtak volna ilyet, gazdagabb lenne a tudománytörténet, ám belehelyezkedve abba a korba, amelyben a néprajz még őstörténeti diszciplínának számított, jól megmagyarázható, miért nem született meg sohasem a néprajz őstörténeti föltevéseinek összegző áttekintése. Amikor – visszapillantva – várható lett volna, a néprajz még nem volt önálló tudomány. Jól ismert, hogy a romantikus ihletés miképpen ösztönözte az írásos forrásokkal meg nem közelíthető korok iránti érdeklődést, és a bontakozó modern nemzeti érzés – a régiséget kiemelkedő értéknek tartván – mennyire szükségesnek vélte a műveltség legkorábbi rétegeinek megismerését. Az őstörténet és őskultúra korabeli megragadása nem egyetlen szaktudomány, hanem a történeti tudományok közös programja volt. Jó példa Ipolyi Arnold, aki a művelődéstörténetet „archeológiának" nevezte, amibe élete egyes szakaszain belefoglalta az ősvalláskutatást, az irodalomtörténetet, a művészettörténetet és az egyháztörténetet. Éppen ez a szemlélet az oka, hogy mégsem létezett valamiféle „protoetnográfia" vagy „-etnológia", netán általános „ősnéptudomány", amely megalkotta volna az említett magyar őstörténeti néprajzot. Amikor pedig már volt önálló néprajz, az őstörténeti érdekeltség mellett – mint látni fogjuk – más illetékességei is kiformálódtak. Egyébként pedig a témakörön belül a történetírás, a nyelvtörténet majd pedig a korral foglalkozó régészet is kialakította karakteres saját kutatási területeit és feladatait. Ugyanakkor az ágazati differenciálódás során a tudományfejlődésben más irányú mozgások is megfigyelhetők. A történetírásban, az irodalomtudományban, a földrajzban és a nyelvészeti kutatásban megjelentek azok a csírák, amelyek később fölnövekedvén, az önálló néprajzban fonódtak össze. Kezdetben azonban egyik fontos forrásterület művelői sem gondoltak a majdani találkozásra, a párhuzamos és rokon jelenségeket csupán az utókor kapcsolta össze. Erdélyi János például közmondásgyűjteményéhez írott tanulmányában ismertette a vonatkozó kutatások történetét, és biztosra vehetjük, hogy a Kisfaludy Társaságban elhangzó székfoglalója (1842) is az összes addig megjelent hazai gyűjtő fölhívás és népköltészet-értelmezés ismeretében készült.1 Ipolyi

1

Erdélyi János, 1851.; Erdélyi János, 1865.


Néprajzi tudománytörténet

Arnold Magyar mythologiája elején ugyancsak nagy terjedelmet szánt az ősvalláskutatás előzményeinek.2 Ám semmi nyoma nincs, hogy akár ő, aki történetírónak vallotta magát, akár az irodalomtudós és bölcselő Erdélyi gondoltak volna rá, hogy munkájukat a valamikori jövőben egy önálló tudományszak egymás mellett fogja értékes tradíciójának tekinteni. Kapcsolódásuk ettől függetlenül más síkon tudatosult: mindketten a nemzeti műveltséget kívánták gyarapítani. Erdélyi a nyelv teremtő gazdagságát mutatta be, a folklór költészetet megújító hivatása mellett szólalt föl, Ipolyi a magyar kultúra elveszett tartományát vélte rekonstruálni. Míg azonban az utóbbi közvetlenül őstörténetkutatói célt valósított meg, az előbbinél nagy szerepe volt az ideologikus szempontnak, azaz a költészetnek az ősi, legeredetibb hagyományból kell megújulnia, ami az őstörténeti alapgondolat közvetett érvényesülését jelentette. Bár valószínű, hogy olvasták a tanulmányt, sőt ismerhették személyesen magát az idős szerzőt is, arra azonban egészen bizonyosan nem gondoltak – ennek sincs nyoma –, hogy Kállai Ferenc már 1823-ban, Ipolyi születése évében fölvetette az életmódkutatás őstörténeti jelentőségét. 3 Pedig Ipolyi úttörő módon mitológiai kútfőnek tekintette a tárgyi világot is. Évtizedek teltek el, amíg a magyar néprajz művelőiben tudatosodik, hogy a többeredetű tudománynak, melyben dolgoznak, rendszerezhető, egybeszerkeszthető múltja van. Nem véletlen, hogy ekkorra már megtörtént a néprajz szervezeti önállósulása. Igaz, a népköltési gyűjtés első története még nem külön munka, Sebestyén Gyula az ezredéves ünnepre készítette el a Beöthy Zsolt-féle képes magyar irodalomtörténet számára.4 Egyidejűleg Katona Lajos is javában dolgozott a romantikus folklorisztika kritikáján, aminek legtermészetesebb keretéül kínálkozott – most már nem a kutatási múlt áttekintése, hanem annál mélyebb elméleti megközelítés – a magyar néprajzban első ízben a tudománytörténet.5 Az alapos és türelmes, ugyanakkor elnézéssel, részrehajlással nem vádolható Katona filológiai érvekkel éppen az őstörténeti illetékességet vonta kétségbe. Nem az ősvallás emlékeinek néphitbeli kutatását kérdőjelezte meg, hanem az Ipolyi által legmagasabb fokon megvalósított kísérlet, a teljes tudományos rekontsrukció kivitelezhetőségét. A tényleges, azaz összefüggő és átfogó tudománytörténeti gondolkodás azonban még sokáig várat magára a néprajzban, majd csak az 1930-as években jelenik meg, ez azonban most nem tartozik vizsgálati körünkbe. Az 1880-as évek végén és a következő évtizedek elején a szenvedélyesen szervező Herrmann Antal mellett éppen szintén Katona Lajos az, aki teoretikusan igyekszik megalapozni a létrehívott Magyarországi Néprajzi Társaságot. Hamarosan megjelenik annak folyóirata, az Ethnographia, formálódik a Nemzeti Múzeumon belül a külön néprajzi osztály, immár – ha szervezetileg teljesen nem is –, de ténylegesen szakmúzeum, szakgyűjtemény. Így születik meg a hazai néprajztudomány intézményi önállósága. Egyik nézőpontból jól látszik, mennyire beleillik ez az intézményesülés a kiegyezés utáni hazai tudományfejlődésbe, azaz egymás után alakultak meg a hosszabb-rövidebb életű, olykor máig létező tudományos társaságok és indultak folyóirataik. Egy másik nézőpontból tekintve, a közelgő ezredéves ünnepségek adják a lendítő erőt. Hiszen egy magát őstörténetinek valló tudomány nem hiányozhatott az átfogónak szánt megemlékezésről és bemutatóról. Kezdetben nem terveztek a gazdasági profilúnak elgondolt kiállításon történeti részlegeket, hanem a legutóbbi, az 1885. évi országos kiállítást kívánták jóval magasabb fokon megismételni. Azután ahogyan egyre nagyobb nyomatékot kapott a közélet színterein az ezer esztendőre emlékezés, egyre inkább teret nyert a história megjelenítésének igénye is. A néprajznak keresve sem lehetett volna jobb alkalmat találnia a nagy nyilvánosság elé lépésre. A nevezetes „Néprajzi Falu", az egyik legelső európai szabadtéri néprajzi múzeum, még csupán a jelen megismertetésének elképzelésébe illeszkedett, hiszen Jankó János irányításával az épületeket a helyszíneken nem muzeális, hanem ország- és életmód-bemutatási célból válogatták ki.6 A néprajz részvételének másik súlypontja az ősfoglalkozások tárgyainak kiállítása volt, amelyet Herman Ottó a Néprajzi Társaságban kezdeményezett, és a kiállítás történeti részlegében kapott helyet. A kettőt nemcsak az kötötte össze, hogy falu közelében a Városligeti-tavon állították föl az archaikus halásztanyát, hanem a faluközpontban fölépített kalotaszegi templom berendezése is. Az eredeti elgondolástól eltérően paraszti munkaeszközök helyett ebben állították ki gróf Zichy Jenő kaukázusi utazásán beszerzett tárgygyűjteményét. A gondolat nyilvánvaló: a falu magyar utcájának építményei ugyan a kortársi állapotokat örökítik meg, de a bennük lakók „keleti" örökségét képviselik az ősfoglalkozások archaikus szerszámai, amit nyomatékosít a kaukázusi kollekció, minthogy akkor még tényként kezelték a vándorló magyarok észak-kaukázusi őshazáját. Az az „ősműveltségről" alkotott kép, amely a néprajz jóvoltából az ezredéves kiállítás látogatói elé tárult, még ha az újdonság élménye el is fedte, magán viselte a rögtönzés jeleit, és csonka volt. Tervezés közben alakult ki. Ipolyi Arnold, 1854. Kállai Ferenc, 1823. 4 Sebestyén Gyula, 1907. 5 Katona Lajos, 1897.; Katona Lajos, 1901 6 Jankó János, 1989. 2 3



Bár a tudománytörténet mérlegén nagy jelentőségű, nem feledhetjük, hogy viszonylag csekély közvetlen előmunkálatra támaszkodhatott. E közvetlen előzmények közül szempontunkból igen fontos Herman Ottó nagyszabású műve, a magyar tárgyi néprajzot megalapozó A magyar halászat könyve.7 Azt mondhatjuk, szinte a véletlen adott ösztönzést megírására. A szívesen témát váltó, tekintélyes, de mégis autodidakta tudós természetrajzi, sőt egészen pontosan nyelvészeti érdeklődéssel fogott a halászat tanulmányozásához és nem magyar őstörténeti vagy etnográfiai ösztönzéssel. Petényi János Salamon által följegyzett „népies" halnevek után kutatott a Balaton mellékén, amikor megragadták figyelmét a halászszerszámok. Valójában az indulás mégsem volt egészen véletlen. Nem csak azért, mert közeledett a millennium, hanem Herman korábbi tudományos tájékozódása miatt is. Herman ismerte az emberiség őstörténetére vonatkozó korabeli nemzetközi szakirodalmat, amelyben a természettudományos szemlélet határozta meg a társadalomtudományok irányát. A két területet tehát nem az ő polihisztori egyénisége kapcsolta össze, hanem inkáb a kortársi inspirációk formálták benne a természethistorikus közeledését a történetkutatáshoz. A halászeszközök megpillantása prehisztorikus párhuzamokat idézett föl benne, és összekapcsolódott az évtizedes gondolattal: a néphagyomány írástalan korok emlékeinek őrzője. „Amidőn én e történelmi vázlat megírásához hozzáfogok, egy nagy igazságot tartok szem előtt, s ez az, hogy ősi népfoglalkozásokról csak akkor írhatunk történelmet a szó igaz értelmében, ha azoknak jelenét minél alaposabban megismertük; mert ez a jelen, az emberöltők szerves kapcsolatának révén, sok ősi dolgot – mesterségszót, szerszámot, fogást, szokást – őriz, amelynek ismerete nélkül a múltak nem egy része vagy homályban marad vagy hamis alakban tűnik föl" – olvassuk A magyar halászat könyvében.8 Maga a mű (pontosabban annak első kötete) kiemelkedően jelentős adatgyűjtemény, három nagy szempont körül logikusan elrendezve: a társadalom, az ember és a „magyarember" viszonya a halhoz. A halászat eredményessége a hal természetének, viselkedésének (etológia) és a természeti környezetnek (ökológia) évezredes megfigyelésén alapul, ez alakította az eszközöket és a fogási módokat is. Őstörténeti következtetése mégsem több, mint „...hogy bárhonnan jött legyen a magyarság, halászó vidékről kellett jönnie s hogy az emberiség ősfoglalkozása, a halászat, mindenesetre e nemzetnek is ősfoglalkozásai közé tartozott s tartozik ma is".9 Ehhez fűzi hozzá azt a mai szemmel is teljes mértékben korszerű észrevételt, amiről utóbb nem egy alkalommal elfeledkezett a kutatás: „A magyarság hősiességét elismeri minden történeti kútforrás, de hogy az az örökös hősködés, amelyben irodalmunk és képzőművészetünk oly nagyon gyönyörködik, túlságosan és nagyon egyoldalú, az bizonyos." A történetírás sajnálatosan elhanyagolta „...annak a munkának a történetét..., amely e nemzetet egy évezred óta a föld, tehát hazája birtokában megtartotta..., melynek még alig van történelme, noha nagyon is megérdemli".10 Nem más ez, mint állásfoglalás abban a nemesi történetszemlélettől örökölt vitás kérdésben, hogy vajon a köznép is a honfoglaló ősök leszármazottja-e vagy csupán a nemesség utódai azok. Csoda-e, ha a halászati munkát az agg Hunfalvy Pál méltatta az Akadémián mint az „ugor párt" igaza mellett szóló újabb eredményt? Az évek haladtával tudományos ítélőképességét fokozatosan elvesztő Herman azonban hamarosan más irányba fordult. Nem tagadta meg azt, hogy a halászat a magyarok „ősfoglalkozása", de nem is elégedett meg ennyivel, hamarosan „második", sőt „nagy ősfoglalkozásról" beszélt és írt, amit az állattartásban s vele kapcsolatban a pásztorkodásban jelölt meg. A „nagy" jelző kétséget kizáróan a halászati tételt ellensúlyozza és licitálja túl. Az immár céltudatosan az ezredéves kiállításra újabb országos utazással anyagot gyűjtő Hermant fokozatosan hatalmába keríti a nomád romantika, nem elégedvén meg a halászó ősökkel, harcos és előkelő pusztai elődöket keres, és éppenséggel Vámbéry Ármin van rá hatással. Elképzeléseit azonban már nem tudja színvonalasan formába önteni. A halála előtt megjelenő kötetek nem egyebek rendezetlen, a korszerű tudományos mértéktől messze elrugaszkodott, délibábosan értelmezett, habár nem minden részletükben értéktelen adathalmazoknál.11 Egyelőre azonban térjünk vissza az ezredéves kiállításhoz azért, hogy összegzően megállapíthassuk: a siker ellenére a magyar néprajztudomány ekkor még nem került abba a helyzetbe, hogy akár a tudóstársadalom, akár a szélesebb közvélemény a történetírás, most már az irodalomtörténet, sőt a nyelvtudomány mellett szintén nemzeti tudománynak tekintse. Ehhez túl fiatal volt, intézményi önállósága még nem oldott ki számára minden fontos szálat „társtudományaiból", s Munkácsi Bernát bármily gazdag eredményt vehetett számba az

Herman Ottó, 1887–1888. Herman Ottó, 1887–1888. I. 62. 9 Herman Ottó, 1887–1888. I. 65. 10 Herman Ottó, 1887–1888. I. 63–64. 11 Herman Ottó, 1909.; Herman Ottó, 1914. 7 8



Ethnographia 1896. évfolyamában12 aki saját személyében egyik megtestesítője volt a tudományközi összefonódásnak, egy szintézisnek a körvonalai sem derengtek. Ezért beszéltünk fentebb kísérletről. A hiányok érzékelését, akár Munkácsinál, akár másoknál nem követte csüggedés, hanem épp annak ellenkezője történt. Herman imént említett kései munkái ugyanúgy bizonyítják ezt, mint Jankó János tevékenysége. A „Néprajzi Falu" robbanásszerűen megnövelte a magyarországi parasztház tudományos forrásanyagát, s az akkor már terjedelmes német szakirodalom közvetett hatására igen éles vitát váltott ki Herman és Jankó között a magyar ház eredetéről. Ennek is megvolt az őstörténeti tétje. A mechanikusan evolucionista Herman magával ragadó, de igazolhatatlan elmélettel a pásztorszállás és a kisnemesi kúria között genetikus összefüggést tételezett föl. Jankó viszont európai, közelebbről német minta átvételében gondolkodott, ami nem feltételezte a nomadizáló magyarok szilárd építményeinek meglétét.13 Ismeretes, hogy Jankó Herman és Munkácsi könyveire, valamint oroszországi kutatóútjának tapasztalataira támaszkodva írta meg könyvét a magyar halászat eredetéről. Herman művének nemzetközi hatása is volt, hasonló horvát, román és finn munkák keletkezését ösztönözte. Jankó könyve még jelentősebb folyamatot váltott ki, megalapozta a több évtizedes karrier elé néző finnugor összehasonlító néprajzot. Az ő célja is az őstörténet homályának oszlatása volt. Az idézett két szerzőnek nemcsak anyagát használta, hanem élesen bírálta következtéseiket. Részletekbe ezúttal nincs terünk elmélyülni, különben azok igazát bármely oldalt tekintjük, rég meghaladta a kutatás. Ám azt meg kell jegyeznünk, hogy sem Munkácsi, sem Herman nem állította, hogy a magyarok hajdan csak halászattal foglalkoztak, ami ellen következtetéseiben Jankó hadakozik. Erre a tételre – úgy tetszik – azért volt szüksége, mert a honfoglalás előtti magyarok összetett életmódját kívánta hangsúlyozni s ebben – mint mondani szokás – megelőzte korát. Alighanem ő volt az első, s ez sem csekély érdem, aki hangsúlyozta a „félnomád" állapotot. Végül összehasonlító eredményeit konkrétan az „uráli őshaza" bizonyítékai közé sorolta be: „Ezek szerint tehát a magyarok azon uráli őshazája, ahonnan európai vándor útjokra elindultak, a természetrajzi adatok biztonságával olyképpen állapítható meg, hogy az az Urál, a Volga, a Kama és Bjelaja folyók közt feküdt." 14 Herman Ottó és Jankó János voltak a magyar néprajztudomány első nemzedékének legmarkánsabb alakjai. Az őstörténeti érdeklődés nézőpontjából föltétlenül ismét megemlítendő mellettük Sebestyén Gyula. Ő hozzájuk képest partikulárisabb törekvésekkel jelentkezett a századelőn. A regölés emlékanyagának nagy gyűjteményét hozta létre, s jóllehet magyarázatai nem állották ki a kritikai megmérettetést, kétségtelenül olyan népszokásra terelte a figyelmet, amelyben a jóval későbbi vizsgálatok is összefonódni látják a honfoglalás előtti és a középkori elemeket.15 Még kevésbé bizonyult időtállónak a honfoglalás kori mondavilágról szóló műve, mely Király György vitriolos bírálatának legfőbb tárgya lett, és a rovásírásról kiadott kötet, ennek szövegközlési érdemeit azonban máig értékeli a tudománytörténet. Kálmány Lajos is próbálkozott a honfoglalás előtti hitvilág némelyik alakjának rekonstrukciójával, ám nem sok sikerrel. A romantikus ősvalláskutatás nagy kritikusaként már idéztük Katona Lajost. Őt elsősorban az antikvitás és a középkor folklórhagyománya érdekelte, nem a pogány magyarság.16 Nem áll szándékunkban nemzedéki seregszemlét tartani. Annál inkább nem, mert a hovatartozást korosztályi átfedések teszik problematikussá. Sebestyén Gyulát az első nemzedékhez soroltuk, mert munkássága mind időben, mind szemléletben ott jelöli ki a helyét, bár túléli a második nemzedék – melynek szintén tagja – több meghatározó szerzőjét, de 1920 után már nem vesz részt a tudományos életben. A vele azonos évben (1864) született Solymossy Sándor ugyan az 1890-es évektől rendszeresen publikál, de magyar őstörténeti vonatkozású dolgozatai jóval később látnak napvilágot, eredményeit pedig az 1930-as években összegzi, tehát a második nemzedékhez tartozik. Kortársai, Bátky Zsigmond és Györffy István szakkörökben ismert pályakezdők, amikor Herman Ottó pásztorkodástörténeti köteteit kiadja, kibontakozásuk azonban ugyancsak későbbre esik, összegzésre pedig szintén az 1930-as évek elején kerítenek sort. Az első igazi összegzés, a második nemzedék alkotása, a néprajztudomány első kézikönyve, A magyarság néprajza. Az Egyetemi Nyomda hungarológiainak nevezett sorozata második darabja az előtte járó Magyar történettől (I–VII. köt. 1929–1933) sok vonásban eltért. Míg Hóman Bálint és Szekfű Gyula kétszerzős és ezért egységes kronologikus művet alkotott, A magyarság néprajza sokszerzős, anyagát nem történeti időrendben, hanem tematikus fejezetekben adja elő. Nem mulasztás, hogy a szerkesztője nincs föltüntetve, helyette a sajtó alá rendező szerepel. Szerkesztője valóban nem volt, a tanulmányok laza rendben követik egymást. A tárgyi és a szellemi néprajz elválasztásán kívül semmiféle egységesítő-rendező elv nem érvényesül sem az egyes köteteken, Munkácsi Bernát, 1896. Jankó János, 1895. 14 Jankó János, 1900. 622. 15 Sebestyén Gyula, 1902a.; Sebestyén Gyula, 1902b. 16 Király György, 1921.; Kálmány Lajos, 1885.; Katona Lajos, 1897 12 13



sem az egyes tanulmányokon belül. A bevezető-tájékoztatóban Viski Károly bizonyos finomításokkal a néprajz születésének előző századból ismert, legfontosabb gondolatait ismétli meg. Célja változatlanul a legkorábbi műveltségállapotok földerítése. Az egyetemes néprajz a „természeti népek" jelenéből indul ki, és következtet a kultúrák ősállapotára. A magyar néprajz módszere hasonló: „E szerint az ősi tárgyi hagyatékot és a szellemi hagyományt nemcsak a természeti népek őrzik, hanem a legműveltebb nemzetek alsó rétegei is (...) Ha tehát a mai magyarság európai műveltségű, sokrétű társadalmában a néprajzot érdeklő műveltségörökség megtartóit keressük, elsősorban a ma is ősfoglalkozásokat folytató társadalmi rétegeket, vagy e rétegek töredékeit kell szemügyre vennünk."17 Viski számos korábbi értekezővel szemben nem gondolja, hogy az ősfoglalkozásokat űzők változatlan formában őrzik az írástalan történelem állapotát, hanem éppen a változás figyelembe vételére int, és a történetileg egymásra rakodó műveltségrétegek szébontását szorgalmazza. Ám a szerzők, köztük ő is, alig szívlelték meg ezt a módszertani útbaigazítást, talán azért sem, mert utólag kerülhetett a tanulmánygyűjtemények elé. Egyedül Kodály Zoltán népzenei fejezete tartalmazza a tárgy történeti rétegekre bontását is a magyar őstörténettől a jelenig. Nem tekintve azokat a fejezeteket, amelyek témája nem őstörténeti vonatkozású – például György Alajos a magyar anekdota történetéről ír, Solymossy a történeti mondáknak nem a keletkezését vizsgálja, hanem tartalmuk szerint sorolja őket időrendbe – a szerzők többsége legalább néhány megjegyzés erejéig nyilatkozik a legkorábbi állapotról. Akár rövid megjegyzések ezek, akár hosszabb kifejtések, semmiképpen nem rajzolódnak ki belőlük a magyar művelődés legkorábbi fokának körvonalai. Nemcsak a töredékesség okán, hanem mert a következtetések a változó szempontok és megközelítések miatt nem vonatkoztathatók egymásra. Így többnyire csupán sejthetjük, hogy az időrendben legkorábbi adatok és megállapítások a honfoglalás előttre vonatkoznak. Még a két első, a két másodikhoz képest jóval egységesebb kötet szerzői, Bátky Zsigmond, Györffy István és Viski Károly sem egyeztették álláspontjukat. Azonban tagadhatatlan, hogy mindhárman történeti nézőpontból tekintik át anyagukat. Bátky számos nyelvészeti adattal próbálja a táplálkozási és a lakáskultúra legkorábbi állapotát kikövetkeztetni. Viski bútortörténete inkább okleveles anyagra támaszkodik a néprajzit kiegészítendő. Györffy életművének kiemelkedő teljesítménye a terjedelmes gazdálkodásfejezet, nomád elméletének legteljesebb megfogalmazása. Ma már egyöntetű annak fölismerése a néprajzi irodalomban, hogy a nomád műveltség, amit a település és a gazdálkodás összefüggő rendszerében vélt fölfedezni, nála a honfoglaló magyarok magukkal hozott és a Kárpátmedencében továbbélő, feltételezett keleti örökségét jelenti. A folklórkötetek egyes fejezeteiben további, egymástól különböző megoldásokkal találkozunk. Berze Nagy János a mese ősvallási elemeit részesíti előnyben, Solymossy az „ősi hitvilágról" értekezve, szinte kizárólagosan a finnugor és török népek köréből származó adatokkal összevetve elemzi a magyar anyagot. Kissé leegyszerűsítve az idézett értekezések történeti nézőpontjait, nagyjából két jelentékeny történeti réteg léte, illetőleg elképzelése bontakozik ki, egy régebbi, archaikus, eredetében a honfoglalás előttre datálható, többékevésbé változatlanul századokig fennmaradó, és a másik, amely a XX. század elejéről visszatekintve, elmosódó kezdetekkel, de a közelmúltban az előző bomlásából vagy bomlása után jött létre. A magyarság néprajza már megjelenésekor komoly szakkritikákat kapott, hiányait és idejétmúlt szemléletét bírálták. Aligha lehet ezekkel az elmarasztalásokkal vitázni, arról azonban nem hallgathatunk, hogy a tudomány iránt érdeklődő, művelt közvélemény – neki is szólt a négy kötet – miként a korabeli viszonyok közt nagy példányszámú háromszori kiadás pusztán, önmagában tanúsítja, elismeréssel fogadta. Más oldalról a történetírás visszaigazolta a törekvéseket azzal, hogy a Magyar történet újabb kiadásainak bővített könyvészetében föltűnt néhány fejezetének megjelölése. Igaz, legkevésbé az őstörténetnél hivatkoztak rá és más néprajzi eredményekre, inkább a középkori-kora újkori analógiáknál és példáknál. A néprajz mai historiográfiai álláspontja is az, hogy nemegyszer jóval későbbi századokra érvényesek az őstörténeti vagy középkor eleji következtetések, mint legszemléletesebben a Györffy István által körvonalazott, imént idézett nomád hagyomány. Az első kézikönyv értéke nem az őstörténeti kérdésekre adott felemás vagy bizonytalan válaszokban áll, hanem abban, hogy az ipari forradalom hatásainak eluralkodása előtti paraszti kultúráról meglévő ismereteket próbálja összefoglalni. A nemzetközi szakirodalomban is ez jelöli ki a helyét. Az 1920-as, 1930-as években Észak- és Közép-Európában sorra jelentek meg szinte azonos szemléletű – bár a nemzeti tradíciók természetének megfelelően – egymástól különböző, leíró-elemző összegzések az egyes népek paraszti kultúrájának a magyarhoz hasonló történeti állapotáról. Szerzőik közt találjuk például azt észt Ilmari Manninent, a svéd Sigurd Erixont, a finn Uuno Taavi Sireliust, a horvát Milovan Gavazzit, a román Romulus Vuiát és az erdélyi szász Adolf Schullerust is.18

17 18

Viski Károly, 1941–1943. 13 Hóman Bálint – Szekfű Gyula, 1935–1936. Például I. 615–616.; III. 632



Egy „új magyarság néprajzá"-nak megírása szinte a „régi" utolsó kötetének megjelenésétől napirenden volt. A magyar néprajz harmadik nemzedékének egy csoportja egészen fiatalon megpróbált legalább vázlatként rögzíteni egy elképzelést a Bartucz Lajos szerkesztette népszerű, de szaktudományos igénnyel készült tanulmánykötetben. Ezúttal azonban a fizikai antropológiai fejezet, a szerkesztő munkája kivételével szinte teljesen mellőzték az őstörténeti szempontot.19 Többszöri kezdeményezés után azonban csak 1975-től került sor az új kézikönyv (Magyar néprajz) folyamatos munkálataira. 1996-ig a tervezett nyolc kötetnek a fele látott napvilágot, a kézművességről szóló (III. köt.), amely nem tartalmaz vizsgálatunk számára szemlézni valót, és a folklórt a legszélesebb fogalmi értelmezésben felölelő három kötet (V., VI., VII. köt.). Az elhúzódó megvalósítás külön kérdésként veti föl, mennyiben lehet nemzedéki teljesítményről beszélni? A magyar néprajz harmadik nemzedékén a Bálint Sándor, Gunda Béla, Ortutay Gyula, Tálasi István egyetemi tanárok nevével jegyzett korosztályokat értjük. A Magyar néprajz első három megjelent kötetében (sorrenden időrendet, nem kötetszámozást értünk) e nemzedék kiemelkedő tagjai közül csupán Vargyas Lajos, Dömötör Tekla és az őket évtizednyi későbbi születéssel követő Takács Lajos tanulmányaival találkozunk. Hálátlan és kockázatos vállakozás felerészben kiadott műről véleményt mondani. Azonban részint ismerve a tervezés némelyik szakaszát, részint látva a megjelent köteteket, fenntartás nélkül elmondhatjuk, hogy a teljes munka szerkezetét, belső tagolódását és beosztását még a harmadik nemzedék tagjai határozták meg, de jórészt nem ők írták vagy fogják megírni az egyes fejezeteket, hanem tanítványaik, egykori hallgatóik vagy követőik – tanulmányunk gondolatmenete szerint – a negyedik, sőt az ötödik nemzedékhez tartozók, ami már önmagában kérdésessé teszi a szemlélet egységességét. Az okokat keresve, amivel legelsőként számolnunk kell, hogy a szerkesztés lényegében megtartotta a több évtizeddel korábban kialakított keretet, amely valójában és fő vonásaiban A magyarság néprajzára emlékeztet. Más szempontból közelítve, úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a mű sokkalta egységesebb lenne, ha az eltervező generáció készíti el. A tematikus beosztás ugyan tetemesen bővült, számos teljesen új fejezet jelent meg, de a folklórkötetek beosztását változatlanul dominálja a műfajok szerinti megközelítés. A folklór tárgyú V. kötetben csekély eltérést képvisel, hogy a népköltészeti műfajok mellett társtalanul egy-egy korosztályi (gyermekkor) és rétegbeli (munkásfolklór) szempont is önálló fejezetet kapott. Nem meglepő, hogy ez a szerkezet és beosztás a magyar néprajzban a XX. században általánosnak mondható történeti-összehasonlító módszerrel valósul meg legpontosabban. Az időközben meggyökeresedett más szaktudományi módszerek és szemlélet alkalmazása – például műfajelméletek, hermeneutika, szemiotika stb. – csak részletkérdésekben érvényesülhetnek. Továbbá: a harmadik és a negyedik nemzedék pályakezdése között olyan hatalmas politikai-társadalmi változásokon esett át Magyarország és földrajzi környezete, hogy az nemcsak a szaktudományi-módszertani kérdés, hanem a valóságélmény nagyfokú különbözőségeit is jelenti. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a teljes előző évszázadban (a XIX. század végétől) megközelítően sem tapasztalhatók ilyen arányú és ennyire gyors a változások. Elegendő csupán az alapvető néprajzi forrás, a kelet-közép-európai agrárnépesség kultúrájának sorsára gondolni s természetesen magukra a kultúra hordozóira. Nem feladatunk a kézikönyv részletes kritikai elemzése. Ígéretünkhöz híven azonban még rövid áttekintést nyújtunk őstörténeti vonatkozásairól. Ha időnként föl is merülnek vonatkozó kérdések, a XX. század végén a társadalomtudományok körében a magyar néprajzot már nem tekintik őstörténeti érdekű tudománynak s magának a tudományszaknak az önmeghatározásában sem szerepel az őstörténeti kutatás. Ám részint a tudománytörténeti tradíció ereje, részint a történetiség elve, az, hogy történeti rétegvizsgáltra általában törekednek a kutatók, magában foglalja az illető tárgyról szóló legkorábbi ismereteket is. Azonban ezek a szóban forgó kézikönyv egyes fejezeteit szemlézve, különböző történeti időszakokra datálhatók. Például a mese, a monda és a lírai népköltészet története a honfoglalás előttre nyúlik vissza, a balladáé viszont nem. Ez utóbbi vizsgálatában ellenben a hősepika emlékei foglalkoztatják a szerzőt, tehát szintén kiterjeszti a történeti érdeklődést a honfoglalást megelőző időkre. Ugyanakkor az egyik legrégebbi múltú lírai műfajról, a siratóról szóló fejezet tisztán funkcionális-strukturális módszert alkalmaz, szinte tüntetően alig nyilatkozik a történetről. Az antikvitásból származó anekdota s a jórészt ugyancsak innen eredő proverbium és rejtvény fejezetei értelemszerűen nem tartják feladatuknak magyar őstörténeti vonatkozások tárgyalását. A zenével és a tánccal foglalkozó kötet (VI. köt.) – szerintünk – sokkalta egységesebb szerkezetű, mint a szöveges népköltészettel foglalkozó kötet (V. köt.). A történeti rétegek bemutatása szervesen illeszkedik az értekezésekbe és a két nagy területet tekintve párhuzamos. A népzenetörténet éppen az imént más vonatkozásban hiányolt siratóval kezdődik, a tánctörténet szerzője elegendő forrás hiányában a legkorábbi 19

Bartucz Lajos, 1943



állapotok datálásánál igen óvatos. A néphit, a népszokás és a szakrális vallási néprajz tárgyalása szintén érinti az őstörténetnek megfeleltetett úgynevezett pogány kort (VII. köt.). Ezek után leszűrhető a másik összegző következtetés. Ha megpróbálnánk a magyar kultúra írásbeliség előtti állapotára vonatkozó megállapításokat a kézikönyv három folklórkötetéből kiemelni és egymás mellé illeszteni, éppen úgy igencsak heterogén képet kapnánk, mintha ugyanezt megtennénk A magyarság néprajzával. Ezúttal azonban egészen más, korántsem akkora a jelentősége egy ilyen képzeletbeli próbának, mint lett volna az 1930as években, hiszen a szintézis egy magát nem őstörténetinek meghatározó tudományszak reprezentatív teljesítménye. A Magyar néprajz kézikönyvsorozat kibontakozó jelentősége alighanem az, hogy egy lezárult életmód és műveltség, az újkori magyar népi (paraszti) kultúra átfogó és részletes képét örökíti meg. Ilyen céllal a XX. század utolsó harmadában egyre kevesebb munka készül Európában. Idesorolhatjuk például az Emilia Horváthová és Viera Urbancová által szerkesztett szlovák néprajzi összefoglalót, Ion Vlãduþiu román könyvét, Veiko Antilla és Ilmar Talve finn összegzését.20 Azt azonban mégsem zárhatjuk ki, hogy a jövőben is készülnek majd, köztük természetesen hasonló, újabb magyar szintézisek is. Elképzelhető, hogy ilyen terjedelműek nem, de más szempontokat érvényesítő, más módszereket alkalmazó művek igen. Aligha kell hangsúlyoznunk, hogy nem a mostani mű bármilyen fokú lebecsülése, hanem a megismerés vágya mondatja velünk, hogy legyenek a jövendő munkák a tárgyban még inkább elmélyülők, mondjanak el róla még többet. Bármerre fordul az útja a magyar néprajztudománynak, bármilyen újabb módszerek honosodnak meg benne, nem tartom valószínűnek a történeti kutatások teljes föladását és eltűnését. Reméljük, egyszer elkészül a XIX–XX. századi magyar népi kultúra és előzményeinek teljes és részletes története is, amelyben az őstörténeti értékű következtetéseknek meglesz a maguk méltó helye.

2. A néprajztudomány az ezredéves ünnepségek idején Arra a kérdésre, milyen volt, mi volt a magyar néprajz az ezredéves ünnepségek idején, száz esztendővel ezelőtt nagy pontossággal ketten is feleltek. Munkácsi Bernát és Katona Lajos. Mindkét írás – eredetileg előadás – az 1896-os Ethnographiában látott napvilágot.21 Kényelmes megoldás lenne az utókor mindenkori bölcsességére támaszkodva bírálni, mi hiányzik az idézett szövegekből, mire nem figyeltek föl a szerzők, mi több, Munkácsi meg Katona még védekezni sem tudnának. Inkább célravezető és egyúttal tisztelgés is a néprajz száz év előtti vezető munkásai előtt, ha a sors kegyéből vagy ítéletéből adódóan később élő az ő dolgozataikra támaszkodik, és megpróbálja kibontani, mi minden húzódik meg a számba vett eredmények mögött. Az akadémiai tudományszakok körébe önálló társasággal és folyóirattal még csupán hét esztendeje belépőjegyet váltó néprajz eredményeiből Munkácsi a Néprajzi Múzeum létrejöttét, az őstörténeti kutatásokat és a leíró néprajzi munkát emeli ki legfontosabb teljesítményként. Katona számára a „nyelv néplélektani bizonyítékai" a legértékesebbek, melyek egyúttal a honfoglalás korára vagy előbbre vonatkoznak. Mindketten sürgető feladatnak nevezik a további, még kiterjedtebb kutatást, ugyanazzal a nyugtalansággal, ami azóta is jellemzi a jelenségek gyors elmúlását észlelő néprajzot. Munkácsi elrendezettnek látja a Néprajzi Múzeum és vele együtt a tárgyi néprajz ügyét, ellenben kettőzött erőfeszítést szorgalmaz az őstörténeti vizsgálatokban, valamint „a szorosan vett tárgyi néprajzon kívül eső jelenségek" kutatásában. Katona a kallódó emlékek megmentésének programjában a Néprajzi Múzeum létrejöttének elismerése mellett első helyen nevezi meg a tárgyi néprajzot, azután – de egyenrangúan – a „még veszendőbb szóbeli hagyományokat". Az utóbbiak kapcsán azonban int is: a tisztázandó kérdéseknél óvatos bírálatra van szükség, nehogy a század első felének „tömérdek badarsága" ismétlődjék meg. Mind Munkácsinál, mind Katonánál az őstörténet a magyar művelődés legkorábbi fokának kutatását jelentette, melynek időben a jelenhez közelebb eső határa valahol közvetlenül a honfoglalás után húzódik. Érthető, hogy Munkácsié a részletezőbb idevonatkozó elemzés, hisz ő a finnugrisztika elkötelezettje volt, míg Katonát a középkor és öröksége érdekelte, az őstörténeti néprajzot a maga részéről elsősorban az etnológiai módszertan művelése terepének tekintette. Munkácsi diszciplináris fölfogása ennél jóval differenciáltabb: „Az őstörténet három egymást szorosan kiegészítő eszközzel kíván művelést: az egyik az összehasonlító nyelvtudomány, a másik az összehasonlító néprajz, ideértve az embertant és a régészetet is, s a harmadik a pozitív történeti tudomány különös tekintettel néprajzi és műveltségtörténeti adataira."22 Katona Lajos a nemrég önállósult néprajzban az elméleti és módszertani igényességet, velük együtt a legélesebb kritikai szellemet képviselte. Munkácsi Bernát a széles körű interdiszciplinaritás híve volt. Az utóbbi mutatkozott Horváthová, Emilia – Urbancová, Viera, 1972.; Vlãduþiu, Ion, 1973.; Antilla, Veiko – Talve, Ilmar, 1980. Munkácsi Bernát, 1896.; Katona Lajos, 1896. 22 Munkácsi Bernát, 1896. 3. 20 21



erősebb oldalnak. A hazai néprajz bölcsőjénél egész sornyi tudományszak állt, s ezekkel – véleményem szerint máig előnyös vonást tartva meg – ekkor még nagyon szoros és élénk volt a kapcsolat. Például valójában nem is lehet pontosan megállapítani a határt a folklorisztika és az irodalomtudomány-irodalomtörténet között, amire éppen Katona nyújtotta a legszínvonalasabb példát. A társadalom- és művelődéstörténeti érdekeltséget olyan kiváló tudósok ösztönözték, mint Tagányi Károly, Takáts Sándor, Borovszky Samu, Csánki Dezső. A nyelvészet, a tárgyi néprajz, a régészet és a művelődéstörténet nemcsak Munkácsinál tartozott össze, hanem más-más arányban a finnugrisztika többi hazai művelőjénél és ugyanígy a turkológia híveinél is. A földrajztudós voltát soha meg nem tagadó Jankó János az összehasonlító néprajzra helyezte a súlyt, de a statisztika, a fizikai antropológia, sőt a szociológia szempontjaiból is kölcsönzött. A Néprajzi Társaság alapító atyáinak egyike, Hunfalvy Pál néptörténeti megközelítését ugyancsak többen vallották, így az eredetileg numizmatikus, az Ethnographia első szerkesztője, a társaság jegyzője, Réthy László is. A néptörténet, a régészet és az etnológia összefonódását legmarkánsabban Herman Ottó korabeli munkássága testesítette meg. Ő volt az, aki kortársai közül – talán Hunfalvyt nem számítva – legtüzetesebben tájékozódott a pozitivista etnológiai szakirodalomban. Igaz, hogy a magyar tudományos élet ismerte az akkor már az élők sorából sajnálatosan fiatalon eltávozott Beöthy Leó (†1886) műveit is, őt azonban csak a kései historiográfia kapcsolta be a néprajz tudománytörténeti folyamatába, a Néprajzi Társaságot alapítók nem idézték őstársadalmakkal, általános társadalomfejlődéssel foglalkozó tanulmányait, mert érdeklődésük fő vonalába nem illettek bele. A tengerentúlon gyűjtő, jórészt természettudományos képzettségű utazók, akár az ezredéves kiállítás ötletét szívből támogató Xantus János, akár az éppen Új-Guineába induló Bíró Lajos viszont semmiképpen nem nevezhetők szakembereknek, de hozzátartoznak a kor magyar néprajzi életéhez. Ennyi és éppenséggel nem hiánytalanul fölsorolt kötődés és kapcsolat hamarosan megszülte a féltékeny vitákat is. Lóczy Lajos a geográfiát féltette a terjeszkedő néprajztól, el tudta volna képzelni önállóság nélkül saját tudományába betagolódva. Török Aurél viszont a fizikai antropológia megerősítését várta a néprajztól, és ezért látott benne konkurenciát.23 Nálunk az embertan és az etnográfia kölcsönös vonzalmából a tartós együttélés után sem lett házasság. Elismerve, hogy létezik szempont, mely szerint ezzel a kulturális antropológiai irányba való fejlődés lehetősége gyengült, mégsem értékeljük negatívan ezt a fejleményt. 24 A néprajz tudományszaki összetettsége ugyanis azt jelentette, hogy belőle is kiválthattak újabb tudományágazatok. Ez történt nemcsak a fizikai antropológiával, hanem a keletkutatással is, mely szintén interdiszciplináris jellegű volt, erős nyelvészeti érdekeltséggel. Önálló nyelvészeti társulat azonban ekkor még nem létezett. Így történhetett meg, hogy a hazai orientalisták jelesei közül Goldziher Ignác és Kunos Ignác tevékeny szerepet vitt a fiatal Néprajzi Társaság életében, és Munkácsi Bernát közreműködésével annak keretében alakíthatták meg első szakmai egyesületüket. Igaz, először szakosztályként működtek, és így indították meg közlönyüket, a Keleti Szemlét, de hamarosan szervezetileg is önállósultak.25 Munkácsinak mint az Ethnographia szerkesztőjének komoly tekintélye volt, ami a finnugrisztika pozícióját erősítette a néprajzon belül, ám a társaság elnöke a turkológus érdeklődésű őstörténet köztiszteletben álló alakja, Kuun Géza gróf volt, és ennek az iránynak a súlyát növelte többek között az idős Herman Ottó és Sebestyén Gyula is. A turkológia majd csak a Magyar Nyelvtudományi Társaság megalakulásával vált ki a Néprajzi Társaságból (1904) és erősödött meg kritikai szellemében, de a „török párt" mindig tartott hadállásokat a néprajzban. Körképünk nem lenne teljes, ha nem vetnénk még néhány további pillantást a magyar néprajznak a XIX. század végén legnagyobb múltú alkotóelemére, a folklórra. Vikár Béla a millennium évére elkészíti a világelső népzenei fonográffelvételt. Egymástól távol eső vidékeken jó néhányan gyarapítják népköltési gyűjteményüket, a nagyszerű anyaggal induló Magyar Népköltési Gyűjtemény azonban nem köszönti újabb kötettel az ezredik évfordulót, hosszabb ideje Csipkerózsa-álmot alszik. Pedig létrejöttének indítékai változatlanul elevenek. Bár már nem úgy tekintenek a legkiválóbb költők a folklórra, mint a szépirodalom megújító forrására, de a tudósi előfeltevés, hogy az ősköltészet és a mitológia kulcsa benne rejlik, változatlanul érvényes. Új Ipolyi Arnold nem akad ugyan, mert az ősvallás-rekonstrukcióval jelentkező Kandra Kabos műve a megjelenéskor (1897) az volt, ami később is maradt, tudománytörténeti érdekesség, Kálmány Lajos invenciózus tanulmányai pedig csak kisebb részletek, figurák kidolgozására szorítkoztak.26 Ám már készülődik Sebestyén Gyula, hogy a Magyar Népköltési Gyűjteményt hamarosan mégis újraindítsa, és fáradhatatlanul adja az ösztönzéseket a nemzeti romantikában fogant folklorisztikának. Nem szorul sem kifejtésre, sem magyarázatra, hogy az ezredéves országos ünnepségek légkörében minden olyan törekvés, mely a magyar múlt fényes lapjait, Magyarország értékeit, dicsőségét, nagyságát kívánta A néprajzi társaság reformja. Ethn., 1892. 208–228. A Magyar Néprajzi Társaság irattára 1892. év. A „Kilences Bizottság" működése Sozan, Michael, 1977. 113–135., 202–224. 25 A Magyar Néprajzi Társaság 1900. március 21-én tartott rendes évi közgyűlése. Dr. Kunos Ignácnak, mint a Magyar Néprajzi Társaság Keleti Szakosztálya titkárának jelentése a szakosztály eddigi működéséről. Ethn., 1900. 182–184. 26 Kandra Kabos, 1897. Egy példa sorozatnyi vonatkozó írásából: Kálmány Lajos, 1893. 23 24



bemutatni vagy fölmutatni, kedvező társadalmi érdeklődésre számíthatott. Ne felejtsük el azonban, hogy nem az önállósuló magyar néprajz lendítette föl a millenniumi néprajzi érdeklődést, hanem a millennium szelleme adott lehetőségeket a kibontakozó magyar néprajznak széles körű bemutatkozásra és a közvélemény megnyerésére. Az őstörténeti érdeklődés ugyan nem akkor keletkezett a magyar néprajzban, illetőleg a létrejöttében részes társtudományokban, hanem sok évtizeddel előbb, azonban az említett találkozás a további út szempontjából rendkívül szerencsés volt, föllendülést hozott, ötleteket adott más tudományszakoknak is. Nem utolsósorban kisegítette a Néprajzi Társaságot abból a válságból, amely az átgondolatlan vezetés miatt szinte azonnal az alapítás után megszűnéssel fenyegette. Egy dologban mégis föltétlenül bírálnunk kell az átfogó őstörténeti érdeklődést, jóllehet épp az ezredéves kiállításon ez a törekvés nem látszott olyan arányúnak, amilyennek később bizonyult. Utóbb ugyanis néhány évtizedig szinte kizárólagossá lett az a szemlélet, amely a néprajzi anyaggyűjtés és értelmezés célját a múlt rekontsrukciójában jelölte meg. A jelenre tehát nem önmagáért, hanem azért figyeltek, mert a múltra lehetett belőle következtetni. Az ezredéves kiállítás két fő néprajzi látványossága, Herman Ottó ősfoglalkozások-kiállítása és a jórészt Jankó János szakmai irányításával fölépült „Néprajzi Falu" azonban még egyensúlyban állottak. A parasztság jelent meg a nagyvárosban. A kiállítási falu kizárólagosan a jelent, a korabeli Magyarország népessége túlnyomó részének életkörülményeit volt hivatva bemutatni. A lebontás után ez az igény aránytalanul visszaszorult és csak az 1930-as években, a funkcionalizmustól támogatottan jelentkezett ismét. A millennium idejének magyar néprajzában az őstörténeti feladatvállalás a magyar nemzeti érzés erőteljes kifejezését is szolgálta. A néprajzi falu léte, annak nemzetiségi összetétele a műkedvelő főúri tudományoskodásnak köszönhető cigánysátorig bezárólag, mely azonban odakerülésének okától függetlenül történeti tényként állt, egy másik eszmei ösztönzőnek az eredménye volt. A honfoglalás ünneplését – s most nemcsak a néprajzra gondolok – a történelem derűlátó, bizakodó fölfogása, valamint az önelégültség és dicsőségkultusz ellenére a „herderi jóslat" óta meglévő nemzeti veszélyeztetettség tudata is motiválta. A soknemzetiségű-sokkultúrájú ország falujának hatalmas közönségsikere bizonyára nem külön-külön az egyes parasztportáknak volt köszönhető, hisz kevés utazással olyanokat vagy hasonlókat bárki százával láthatott, hanem az együttes, békés látványnak. Ez az alkotó gondolat 1889-ben többeknek, mindenekelőtt Herrmann Antalnak köszönhetően termékenyen közrejátszott a Magyarországi Néprajzi Társaság alapításában. Képviselte a nyelvek fölé emelkedő nagy múltú hungarustudatot és a Csaplovics János óta élő „Magyarország Európa kitsinyben" (1822) nézőpontot egyaránt. Végül, még egy eszmét kell megemlíteni, mely jelen volt a millennium néprajzi életében. A társaság alapításakor többen, leginkább Herrmann Antal nemcsak a sokkultúrájú országot, hanem a sokkultúrájú, -nyelvű, -vallású Habsburg Birodalmat is szem előtt tartották. Ezek a gondolatok különféle tudományos áttételekkel az írásunk elején idézett mindkét tanulmányban is hangot kaptak. Munkácsi Bernát nemzetiségi bontásban adta közre a hazai néprajzi könyvészetet, és pontosan megfogalmazta, hogy összehasonlító kutatás nem létezhet nemzetiségek beható tanulmányozása nélkül. Katonánál ugyanez – mintegy megelőlegezve Róheim tételét – a néphit- és népszokásvizsgálat szláv összefüggéseire való figyelmeztetésben kapott hangot, s nemcsak a környező, hanem a távolabb lakó szláv népekre is utalva. Végül, ő az, aki kiemelte a hazai cigánykutatás eredményeit. Mind Munkácsi, mind Katona szerényen, ám büszkén jelentette ki, hogy a fiatal tudományszaknak nemzetközi összehasonlításban sem kell szégyenkeznie eredményei miatt. E megállapítás – mely mégiscsak a kisebbrendűségi érzés kiváltotta szorongásról árulkodik – ténylegesen állja a próbát. A XIX. század utolsó harmada Európa-szerte a néprajz és az etnológia szervezeti kibontakozásának időszaka. Abban a tudományos irányvételben, amely túlnyomólag Európa középső és északi területeit jellemezte, és elsősorban a saját nép – értve ezen leginkább a parasztságot – tradicionális kultúráját kívánta föltárni, a magyar néprajz teljesítményei valóban csekély időeltolódással követik a német és skandináv intézményeket, párhuzamosságokat mutatnak velük, sőt olykor meg is előzik azokat. A Magyar Néprajzi Társaságot a XX. század végén is a maga nemében legkorábban alapítottak között tartják számon (1889). Folyóirata, az Ethnographia a legrégebben indított szakmai szemlék közé tartozik (1890). A városligeti „Néprajzi Falu" csupán öt évvel követte nagyhírű stockholmi mintáját, az „ős" skanzent. A budapesti Néprajzi Múzeumról hasonlókat lehet elmondani. Mindez sok esztendőt késik (vagy sosem születik meg) a tőlünk délre és keletre fekvő európai régiókban és a közvetlen északi szomszédságban.27 A tudományos célok sokfélesége és a gondolati ösztönzések rétegzettsége még inkább alátámasztja fenti állításunkat. Hogy mindez mégis lehetett volna még gazdagabb és még differenciáltabb, mert később egyoldalúsághoz vezetett, kétségtelen, és az utókornak kötelessége rá figyelmeztetni. Tévednénk azonban, ha olyasmit kérnénk számon, ami térségünk társadalmi állapotából és tudományfejlődéséből nem következhetett. 27

A társaság történetét külön kötetben írtam meg. A szóban forgó kérdésre lásd Kósa László, 1989. 5–8.



A fiatal magyar néprajz nem volt abban a helyzetben sem, hogy az ezredéves ünnepségekre olyan összegzést tegyen a nemzet asztalára, mint a Szilágyi Sándor nevével fémjelzett tízkötetes Magyarország története vagy Beöthy Zsolt díszkiadású irodalomtörténete. Maradt a részvétel a millenniumi kiállításon. S mint látjuk, ez sem volt kevés. Befejezésül érdemes eljátszani azzal az ötlettel, hogy ki mindenki fordult meg ott, ahol tudvalévőleg nemcsak néprajzi, hanem másfajta látnivalók óriási bősége is várta a nézőket. A Néprajzi Társaság történetének első kihelyezett ülését tartotta a kiállítás területén július 7-én kora délelőtt ünnepi közgyűlésként. A jegyzőkönyv tanúsága szerint „csekély számú, de díszes" közönség jelent meg, ami bizonyára a többszörösen is szokatlan időponttal magyarázható. Javában tartott a fürdőidény, a hőség elől sokan már vidékre utaztak, miután valószínűleg korábban kinézelődték magukat a két hónapja nyitva tartó kiállításon. Még az alapító tagok és a felolvasó üléseket szorgalmasan látogatók közül is sokan hiányoztak.28 Filológusi bizonyítás nélkül is biztosak lehetünk benne, hogy a néprajz iránt érdeklődők közül senki sem mulasztotta el meglátogatni a hat hónapig nyitva tartó ezredéves kiállítást. Kodály Zoltánról és Kós Károlyról tudjuk, hogy gimnazistaként életre szóló élményt jelentett nekik a kiállítás. Vajon a többi gimnazista, hiszen a következő néprajzos nemzedék tagjainak zöme, Györffy István, Viski Károly, Berze Nagy János, Bartók Béla, Szendrey Zsigmond, Kiss Lajos ekkor épp középiskolába járt, fölutazva Karcagról, Székelyudvarhelyről, Gyöngyösről, Pozsonyból, Szatmárnémetiből és Hódmezővásárhelyről, meglátogatta-e a Városligetet? Bátky Zsigmond már diplomás, ebben az esztendőben lett a néprajzi osztály munkatársa. Csak sejtjük, hogy az agg Gyulai Pál, a reformkori néprajzi érdeklődés utolsó élő tanúja és formálója végigsétált a „Néprajzi Falu" utcáin. Talán a folklorisztikával régebben fölhagyó Arany László is járt arra. Vajon Gönczi Ferenc tanító úr, aki éppen nekifogott göcseji és hetési gyűjtéseinek, fölutazott-e Zalából Budapestre vagy Lázár István tanár úr Nagyenyedről, aki abban az esztendőben jelentette meg értékes néprajzi monográfiáját Alsó-Fehér megyéről? Kálmány Lajos csanádpalotai plébános aligha reszkírozta meg a költséges és fárasztó utat. A Pozsonyban tanárkodó Solymossy Sándorról, akit ugyan ekkortájt drámatörténeti stúdiumok foglalkoztattak, ez inkább elképzelhető. Talán Luby Zsigmond tekintetes úr Szatmárból rászánta magát, hogy kisasszony lányának, Margitnak most mutassa meg a főváros nevezetességeit. A Liptószentmiklóson lakó Istvánffy Gyula valószínűleg megnézte a kiállítást, mert korabeli publikációi magukon viselik a látottak hatását. Ugyanígy az 1896-ban induló Borovszky-féle vármegyei monográfiasorozat többnyire alkalom szülte néprajzos szerzőinek egy része, ha akarná, sem tudná eltitkolni az élményt. Mindez azonban csupán találgatás. A következő évtizedek magyar néprajzának művelői valóban találkozhattak a ligetben, láthatták a másik arcát és alakját, elvihettek magukkal azonos vagy hasonló hangulatokat, emlékeket anélkül, hogy ismerték volna egymást. Az azonban tény, hogy a millennium ideje olyan pillanat a XIX. századi magyar néprajz tudománytörténetében, amikor már megragadhatóan jelen van a XX. század szinte minden, máig meglévő tudományos törekvése, erénye, fogyatékossága, intézménye, gondja, problémája. Van saját társasági fórum és szakfolyóirat, megszületett muzeológiája, sokágú interdiszciplinaritás jellemzi, hangsúlyosan képviselteti magát a finnugrisztikában és az orientalisztikában, gyengén a germanisztikában és a szlavisztikában, ám erős a nemzetiségek és a szomszéd népek iránti érdeklődés. Jó néhányan kiválóan tájékozódnak a nemzetközi szakirodalomban, mások azonban provinciális elképzeléseket építgetnek, merész képzettársítással kapcsolnak össze nem egymáshoz tartozó jelenségeket. Az őstörténeti illetékességet senki sem vonja kétségbe, kevésbé fontos a jelen és a kultúra mellett a társadalom tanulmányozása. Komoly erőfeszítések történnek a tudomány fogalmi leírására, de azok nem nyernek konszenzust. Voltak már viták, vannak súlyos személyi és csoportellentétek. Akad fáradhatatlan intrikus, erőszakos törekvő, szervező és szervezkedő, és vannak önálló szellemek, leleményes kezdeményezők, intuitív személyiségek, aszkéta tudósok és bohémségre hajlamosak egyaránt. Mindez sokat ígért. A korabeli magyar néprajz hangadói és irányítói éppúgy, mint híveik, az érdeklődő közönség és a rokon szakmák képviselői, a jelzett eltitkolt szorongás ellenére joggal lehettek és voltak derűlátók. Vajon ma, egy évszázad múltán sokkalta több eredmény és tapasztalat birtokában ugyanígy képviseljük-e mi a jövő század magyar néprajzát? Vajon egy újabb száz esztendő után utódaink hogyan tudnak majd reánk emlékezni?

3. Malonyay Dezső és „A magyar nép művészete"

28

A Magyar Néprajzi Társaság 1896. július 7-én tartott millenniumi díszgyűlésének jegyzőkönyve. Ethn., 332–333.



A népművészet tisztelői és barátai könyvkincsként ismerik a Malonyay Dezső nevével fémjelzett kötetsorozatot. Évtizedeken át a magyar népművészet egyetlen kézikönyvének szerepét töltötte be, pótolhatatlan adatai, tartalmi gazdagsága folytán pedig ma már nemzeti kultúránk értékei közt tartjuk számon. A könyvsorozat munkálatai hosszan elhúzódtak. 1904-ben kezdődött anyagának szervezett összegyűjtése, de mire az utolsó kötet – a háborús nehézségek miatt jócskán késve – 1922-ben megjelent, az eredeti tervek több ponton módosultak. Az első rész egy kisebb erdélyi tájegységgel, teljes egészében Kalotaszeggel foglalkozik, ezt követi a Székelyföldet és Torockót bemutató második, majd a dunántúli anyagot tartalmazó harmadik és negyedik, végül – az előzőknél jóval kisebb példányszámban – a Palócföldről szóló ötödik kötet.29 Ezt már Malonyay Dezső nem érte meg, 1916-ban viszonylag fiatalon, ötvenéves korában meghalt. A sorozat valójában nem lett csonka, mert eredetileg is öt kötetet terveztek, ígértek, közte az Alfölddel és ÉszakkeletMagyarországgal foglalkozó részeket is, melyeknek anyagát bizonyára elkezdték összegyűjteni, sorsukról azonban nincs tudomásunk. A vállalkozás ebben a formában is páratlan teljesítmény. Egy nagy gyűjtemény az esetek többségében sok közvetlen kisebb előzményre épül, itt azonban hiába keresnénk a kisebb-nagyobb díszítőművészeti-népmű vészeti kiadványok sorát, mert a korabeli érdeklődő meglehetősen ritkán bukkanhatott rá könyvekben és folyóiratokban magyar népművészeti alkotások ábráira. Malonyay kötetei mégsem előmunkálat nélküliek, sőt éppenséggel nagyon sokrétű kulturális mozgás, személyes törekvés, társadalmi érdeklődés, ösztönző eszme találkozott, hogy megszülethessenek. A népköltészet reprezentatív műfajai a romantikának köszönhetően a XIX. század első felében a nemzeti művelődés érdeklődési körébe kerültek, a díszítőművészet azonban még évtizedekig kimaradt e figyelemből. A „felfedezéséig" vezető út nagyon messziről indult, az 1851. évi londoni világkiállítás kapcsán derült fény a művészet és a fejlődő modern gyáripar kapcsolatának hiányára, s egyúttal a megoldást kereső érdeklődés a paraszti kultúra maga készítette tárgyainak irányába fordult. Akkoriban a háziipart, a háztartásban végzett faragást-szövést-fonást stb. még az iparművészet részeként kezelték. A népművészet, a népi díszítőművészet, a háziipar és az iparművészet fogalmai jóval később, a századforduló után tisztázódtak, illetőleg váltak el egymástól. Nagyobb magyar anyag – egy székely ház – először az 1873. évi bécsi világkiállításon szerepelt. Az 1885. évi budapesti Országos Kiállításon már tizenöt parasztszobabelsőt láthatott a közönség (hat magyart és kilenc különböző magyarországi nemzetiségit). Közben kormányzati szintű programmá emelkedett a paraszti háziipar fölkarolása, nem utolsósorban azért, hogy a lakosság kereseti viszonyait javítsák; de ideológiaként alátámasztotta ezt a „nemzeti ipar" fejlesztésének ügye is. Tanfolyamokat és bemutatókat szerveztek, melyek a parasztok és parasztiparosok művészi fejlődését kívánták segíteni. Ezek olykor szinte teljesen kiforgatták eredeti állapotából egy-egy helység népművészetét, ugyanakkor a közönségízléshez való közelítéssel valóban nagyobb kelendőséget biztosítottak az árunak (pl. korondi székely fazekasság). Kevés olyan mutatós hímzéseiről nevezetes vidéke volt az országnak, ahol a század vége felé ne jelentek volna meg kereskedők, hogy munkára ösztönözzenek. A háziipar föllendülése egyidejűleg kiváltotta a megörökítés, megőrzés igyekezetét is, ekkortájt nemcsak a budapesti Néprajzi Múzeum jogelődje (1872), hanem sorozatnyi vidéki múzeum néprajzi gyűjteménye született meg. A folyamatot az ezredéves kiállításra felépült, az európai muzeológia történetében is előkelő helyen számon tartott „Néprajzi Falu" fölépítése zárta. Kresz Mária tanulmánya részletesen föltárta, mily szövevényes volt ez az út, hogyan serkentette egymást kölcsönösen a gazdasági érdek, a nemzeti eszme, a tudomány és a művészet fejlődése.30 Ahhoz, hogy egy vidék népművészetére ráirányuljon a figyelem, a háziipar pedig közvetlen ösztönzéseket kapjon, a helyi viszonyokat jól ismerő, tevékeny és társadalmi tekintélyt élvező emberekre volt szükség, olyanokra, mint a Bánffyhunyadon élő Gyarmathy házaspár. Működésük annak az oksorozatnak az első láncszeme, mely feleletet ad, miért pont Kalotaszeggel kezdte sorozatát Malonyay, és miért oly bő terjedelemben. Gyarmathy Zsigmond (1833–1908) egykor 48-as honvéd, elszegényedett középbirtokos család sarja, polgári foglalkozásra adta a fejét, takarékpénztárat alapított és bankügyletekkel foglalkozott. „Az utolsó magyar táblabíróként" parentálták el, a hanyatló történelmi középosztályhoz tartozásra utalva, de józan, takarékos, családszerető és mértéktartó polgári életmódja megkülönböztette attól az általánosított elképzeléstől, amit a szépirodalom és a történetírás elmarasztalása nyomán az utókor közvéleményének meghatározó része a dzsentriről kialakított.31

Malonyay Dezső, 1907.; Malonyay Dezső, 1909.; Malonyay Dezső, 1911.; Malonyay Dezső, 1912.; Malonyay Dezső, 1922. A folyamatot részletező elemzéssel mutatja be: Kresz Mária, 1968.; Ugyanő gyűjtött össze kötetnyi válogatást a vonatkozó korabeli dokumentumokból: Kresz Mária, 1973. 31 Koleszár Lajos, 1908. 29 30



Az érdekesebb és értékesebb egyéniség azonban a feleség, Hory Etelka (1843–1910) volt, aki az egyik nevezetes kalotaszegi faluban, Magyargyerőmonostoron református papkisasszonyként látta meg a napvilágot. „Kalotaszeg nagyasszonya", „egy régi udvarház gazdasszonya", így titulálták már életében, s ő valóban betöltötte a mindig vendéget váró kúria háziasszonyának szerepét. Ugyanakkor azonban egész sor olyan üggyel foglalatoskodott, melyek tradicionálisan egyáltalán nem tartoztak ehhez a státushoz. Férje társadalmi tekintélye sokat segített, időközben azonban megteremtette saját önálló tekintélyét is. 1874-től írni kezdett, hét regénye és százhuszonnégy elbeszélése jelent meg. Szépírói teljesítménye ma már nem több kortörténeti érdekességnél, de ő volt az első nőíró a magyar irodalomban, aki a falusi életet ábrázolta. Országos hírnevének köszönhette, hogy az említett 1885. évi kiállítás alkalmából az illetékes minisztérium fölkérte egy kalotaszegi szoba berendezésére. A feladatot sikeresen megoldotta, s ezzel megalapozta Kalotaszeg hírnevét. A korabeli Magyarországra jellemző, hogyan indult a varrottas karrierje. Először Rudolf trónörökösnek tetszett meg a kiállításon a kézimunka, majd herceg Esterházy Pálné Croy Eugénie akart belőle vásárolni, s ettől kezdve mintegy másfél évtizeden át Gyarmathyné sorozatban varratta az uralkodóház nőtagjainak, hercegnőknek, más főrangú hölgyeknek, idővel polgári származású nőknek is a kalotaszegi kelengyéket és öltözeteket. Szépírói működésének egyik méltatója azzal a hízelgésnek éppen nem mondható megállapítással igyekezett rámutatni a vidékhez való kötődésére, hogy írói láthatára nem terjed túl szülőföldjén. Ez igaz is volt, de a „gazdasszony" látóköre ennél jóval szélesebbre tágult. Szépirodalomban a letűnő népnemzeti irányhoz kötődött, egyszersmind realista törekvéseket kibontakoztató írásaiban esetenként komoly társadalmi kérdések is foglalkoztatták. Például egyik regényében (Az új hajtások, 1901), melyben a „pusztuló udvarházak" „múltjukra büszke lakóinak" kívánta megmutatni, „miként lehetne megújhodni a nép őserejéből munka által": az elszegényedett dzsentrilányból lett tanítónő hozzámegy a paraszfiúból lett jól kereső iparoshoz. Ez a regény akár Szabó Dezső híres regényének, Az elsodort falunak is egyik előképe lehetne. Fontosabb azonban, hogy Gyarmathyné szociális érzékenysége gyakorlati eredményeket hozott. Jól látta, le is írta a kalotaszegiek nyomorát, a rossz természeti adottságú, iparosítatlan vidék szegénységét, amin a parasztok sokféle módon, alföldi részesaratással és a román királyságig elnyúló marhakupeckedéssel igyekeztek enyhíteni. A segítség szerény volt, mert az emberek életmódját nem alakította át, ipart például nem telepíthetett, de mégsem volt jelentéktelen.32 A kalotaszegi kötetben név említése nélkül Malonyay többször megrótta Gyarmathyné tevékenységét, elvbarátai írásaikban ugyanezt tették: a régi, eredeti darabokat elvitték, eladták, az újak már nem annyira szépek, a nagy kereslet lerontotta minőségüket.33 Részben igazuk volt, ami az üzleti vállalkozást illeti, ugyanakkor a néprajzi kutatás még több mint fél évszázad múltán is talált nagy értékű darabokat a vidéken. Ez az ellentmondás azonban mindvégig kíséri a kalotaszegi kézimunka történetét, s nem oldja föl az a megállapítás sem, hogy feltehetően háziipari mozgalmak nélkül is fölbomlott volna a régi népművészet. Az eredetiséghez való hűség vitathatatlan követelmény; s Gyarmathyné mintaanyagnak összegyűjtötte a régi darabokat. Rábeszélte az asszonyokat a varrásra, az iskolában a hímzés taníttatásával gondoskodott az utánpótlásról is, s mindehhez piacot szervezett. A kalotaszegi hímzésről szóló írásokat és képes beszámolókat elhelyezte hazai és nyugat-európai divatlapokban, s a kilencvenes években számos nagyvárosban működtek megbízottjai (Bécs, Berlin, Brüsszel, Párizs, London, New York), akik újabb megrendelésekkel jelentkeztek. Az a kor, melyben Bécstől Londonig el lehetett adni divatcikként a magyar kézimunkát, át volt itatva a század közepén kezdődő, már említett iparművészeti-háziipari mozgalmak eszméivel. De nemcsak a mindennapi életet elborító gyáripari tömegcikkel szembeni tudatos környezetformálás, a hétköznapok tárgyai szebbé tételének törekvései bontakoztak ki, hanem az elerőtlenedett európai történeti stílusok helyett előtérbe kerültek a helyi és nemzeti kultúrák, melyek egyébként is a polgári nemzetté válás programjainak részét képezték. Szempontunkból az akadémikus művészettel először szembeforduló angol modernista művészcsoport, a preraffaeliták termékenyítő hatására kell figyelni. John Ruskin (1819–1900) írót és művészetfilozófust tartották szellemi atyjuknak, aki a művészet megújulásának útját az őszinteségben, a természet egyszerűségében, a régi (középkori) művészethez fordulásban jelölte meg. A mozgalom kiemelkedő tagja volt William Morris (1834– 1896), akit a kézművesség kultusza és a modern iparművészet megteremtőjeként tartanak számon. Erősen szociális tartalmú gondolkodása sok szálon összekötötte a korabeli angol munkásmozgalom különböző frakcióival. Ruskin és a preraffaelitizmus befolyása Európa-szerte számos országban és többrétűen érvényesült. A háziipar patronálása is végső soron ide kapcsolódik. Gyarmathyné nagyon sokat adott angol kapcsolataira.34 Közvetlenül halála után készült róla emlékezés és életrajz: Persián Kálmán, 1911. A varrottasok iránti érdeklődésben fontos elemről, az uralkodó család és az arisztokrácia Kalotaszeg-divatnak hódoló tagjairól: Gyarmathy Zsigmondné, 1896., 8–43., 49–52 33 Például Malonyay Dezső, 1907. 42. 34 Az általa pártfogolt háziiparról és üzleti kapcsolatairól maga számolt be életképszerű írásaiban: Gyarmathy Zsigmondné, 1896.; Kresz Mária, 1968. 16–29. Az angol kapcsolatokról: Gyarmathy Zsigmondné, 1896., 45–52., 88–89.; Sydney, Carton (Rozsnyay Kálmán), 1904. 83–85., 111–112.; Rozsnyay Kálmán, 1943. 103–111. 32



Londoni megbízottja, a különös életű Rozsnyay Kálmán hívta meg Magyarországra Walter Crane-t, a preraffaeliták jeles képviselőjét.35 Közelebbi bizonyítékaink nincsenek, de hihető, hogy Gyarmathynénál „a munka által való megújulás" ideájának is korabeli angol forrása lehet. Kiss József lapja, A hét 1890-ben „magyar George Eliot"-nak nevezte őt, ami nyilvánvaló túlzás, de benne nemcsak a történelmi középosztály halványuló anglomániáját kell látnunk. Mint ahogyan valószínűleg nem véletlen, hogy a visszaemlékező szerint férje halálakor Gyarmathyné Burns John Anderson című versének idézésével vigasztalódott.36 Ruskini ösztönzések jelentkeztek Magyarországon már akkor is, amidőn az 1850-es években Feszl Frigyest a pesti Vigadó építése kapcsán egy történeti jellegű nemzeti építészeti stílus lehetősége foglalkoztatta. Évtizedekkel később Lechner Ödön ugyanezért fölhasználta a magyar népi ornamentikát, végül a századelő fiatalabb építészei (Thoroczkai Wigand Ede, Kós Károly, Medgyaszay István és mások) ugyanebben a gondolatkörben már az épületek szerkezetére gondolva kutattak néprajzi előképek után. Közvetlen erőteljes ösztönzésről – voltaképpen utóhatásról – csak a harmadik esetben beszélhetünk, amikor az angliai eredetű művészeti mozgalom már lehanyatlott, de néhány gondolata átértelmezve nálunk még alkalmasnak bizonyult újító kísérletek elindulásához.37 A Malonyay-kötetek létrejöttében döntő szerepe volt a fiatal építészek fellépésével párhuzamosan keletkezett szecessziós művészcsoportnak, akiket telephelyükről „gödöllőiek"-nek neveztek el. Alkotói elképzeléseik egyik pillérét alkotta Ruskin tanítása és a preraffaelitizmus. A magyar festészet és iparművészet megújulásának fő forrását a népművészet tanulmányozásában látták. Előttük Gróh István, az Országos Iparművészeti Iskola tanára már a századvég utolsó éveiben alkalmazott az oktatásban néprajzi tárgyakat. Utóbb tapasztalt erdélyi gyűjtőként lett Malonyay munkatársa. Wigand Ede 1902-ben indult erdélyi útra, s élményei hatására vette föl a Thoroczkai előnevet, Medgyaszay István külországi tanulmányai után azonnal kalotaszegi látogatásra utazott, ahol Malonyayékkal találkozott, és közéjük állt (1904). Úgy látszik, a fiatal művészek kalotaszegi érdeklődéséhez a döntő lökést Crane említett magyarországi útja adta, melynek során Gyarmathyné házában is vendégeskedett, elragadtatva nyilatkozott a megismert népviseletről, és sorozatnyi rajzot készített a látottakról. Titkára, az említett Rozsnyay a századfordulón Londonban élt. Az angol anyakirálynővel való távoli rokonsága révén sok helyre bejutott. Az ő közvetítésével láthatott kalotaszegi tárgyakat az idős Ruskin, és sok más jeles, a maga korában és később nemzetközileg ismert művésztől kapott elismerő szavakat a magyar népművészet (Kipling, Oscar Wilde, Sarah Bernhard, Zola és mások).38 Ilyen előzmények után nem csoda, hogy Kőrösfői Kriesch Aladár, a gödöllőiek vezéralakja, Edvi Illés Aladár és Koronghy Lippich Elek, céljaik legfőbb eszmei és anyagi támogatója, többször kirándultak Kalotaszegre. Kalotaszegi kultuszuk nyitánya, egyben mozgalmuk programjának fontos összegzése volt a Magyar Iparművészet című folyóirat egyik száma, melyet majdnem teljes egészében Kriesch és Lippich Kalotaszeggel kapcsolatos cikkei és nagyszámú rajz, vízfestmény, vázlat töltöttek meg. Mindketten ugyanabban a gondolatkörben mozognak, míg azonban Kriescht azért nyűgözi le a vidék művészete, mert néhány általa vallott fontos elvet a legtisztábban, legtípusosabban testesít meg, Lippich számára határozott népi-etnikai (a korabeli szóhasználattal „faji") jellege az elsődleges, ami a megújuló nemzeti művészet forrásává avathatja.39 Ezen a ponton jelent meg a népművészet ügyei iránt érdeklődő Malonyay Dezső, aki nem volt néprajzkutató, mint a sorozatcím után hinni lehetne, nem is lett azzá: a századvég és a századelő érdekes, vállalkozó szellemű alakja volt és maradt. Életpályája tárgyunktól igen messzire eső pontról indult. A kolozsvári egyetemen magyar–francia szakos diplomát szerző Malonyay előbb tanított, majd franciából és franciára fordított (pl. Szász Károly verseit), aztán az 1890-es évek első felében Párizsba utazott, ahol Munkácsy Mihály titkáraként, a Budapesti Napló, később a Budapesti Hírlap tudósítójaként élt. Első sikerét a Munkácsyról írt pazar kiállítású, nagyszabású életrajzzal aratta 1898-ban. Ekkortájt már sorra jelentette meg elbeszéléseit és regényeit is. Ízlése határozottan konvencionális volt.40 A magyar nép művészete harmadik kötetének zárófejezetében Malonyay az l890-es évek közepére emlékezve elmond egy történetet. Nemzetközi művésztársaságban töltötte idejét a bretagne-i tengerparton, és figyelte, hogy egy neves tengerfestő miként dolgozik egy képen, melyet egy közelebbről meg nem nevezett magyar grófnak ígért Bagol András somogyi uradalmi erdőcsősz pompásan faragott botjáért. Vitáztak az élet értelméről és a művészet céljáról, majd meghajolva a faragvány tökéletessége előtt, „megfogadtuk mindnyájan, hogy megyünk Gál István, 1967. (Rozsnyay szerepéről: 579.); Rozsnyay Crane közvetítésével történt Ruskinnal való találkozásáról: Sidney, Carton, 1904. 6–10. 36 Persián Kálmán, 1911. 33. 37 Körösfői Kriesch Aladár, 1913. 251.; Kresz Mária, 1968. 14, 17.; Jurecskó László, 1982. 10. köt. 13–15. 38 Rozsnyai Kálmán, 1943. 103–111.; Gál István, 1967. 579. 39 Körösfői Kriesch Aladár, 1903.; K. Lippich Elek, 1903.; Kresz Mária, 1968. 21.; Jurecskó László, 1982. 15–20 40 Malonyay Dezső, 1898. 35



Bagol Andráshoz, az erdő alá művészetet és életbölcsességet tanulni". 41 Bármennyire jellemző is ez a történet a századvég művészvilágának a paraszti kultúra felé tájékozódó tagjaira, Malonyay alighanem átformálta az eseményt, vagy talán kiszínezte úgy, hogy későbbi pályafordulatának megfeleljen. A Munkácsy körül forgolódó fiatalember akkor még aligha sejtette, hogy egy évtized múltán milyen nagyszabású vállalkozás vezetője lesz. Mindig érzéke volt a művészeti élet divatos dolgaihoz, tudta, mi áll az érdeklődés homlokterében, miről és kikről kell írni. Nem nagyon kockáztatott: 1899-ben még egyik írásában kirohant a francia impresszionista és általában a modern festészet ellen, néhány esztendő múlva viszont sorra jelentette meg könyveit a korszak modernnek számító magyar festőiről: Mednyánszky (1906), A fiatalok (egy kötetben Ferenczy Károly, Grünwald Béla, Katona Nándor, Magyar-Mannheimer Gusztáv, Rippl-Rónai József kortárs művészekről, 1906), Szinyei Merse Pál (1910). Ezeket a munkákat a művészettörténet-írás értékes kezdeményezésként tartja számon. A szép nyomdai kiállítású kötetek a már említett Koronghy Lippich Elek által szerkesztett Művészeti Könyvtár című sorozatban jelentek meg. Lippich, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium szakelőadója, osztálytanácsos nagy összegű hivatalos támogatásban részesítette Malonyay néprajzi vállalkozását, s mint az első kötet bevezetésében olvasható, nemcsak ellenőrizte a munkát, hanem koncepciójának kialakításában is nagy része volt. Malonyay az ő elvi jelentőségű cikkeiből több helyen idéz, és hivatkozás nélkül is fölhasználja gondolatait. Lippichnek a gödöllőiekkel – elsősorban Kőrösfői Kriesch-sel – való szoros barátsága utóbb zavarólag hatott a művészcsoport amúgy is egymásnak ellentmondó értékelésére. Ő ugyanis a „hivatalosságot" képviselte. Jurecskó László tanulmánya részleteiben tárta föl ennek a kapcsolatnak a tartalmát: a magyar művelődéstörténetben addig páratlan módon a művészetpolitika és egy újítani akaró, eredetiségre törekvő művészcsoport rövid ideig tartó, termékeny találkozása volt ez. 42 Lippich még Trefort Ágoston miniszterségének utolsó éveiben, az 1880-as évek derekán kezdte pályáját. Fokozatosan emelkedve a tisztviselői ranglétrán, különösen nagy tekintélyre tett szert az ezredéves kiállítás képzőművészeti részlegének rendezésével. Majd fölismerte, hogy a magyarországi társadalmi és politikai elit köreiben osztatlanul népszerű akadémikus festészet kevés értéket képvisel, a nagy multú szabadelvű művelődéspolitika pedig kiüresedett, és képtelen a meghirdetett – Lippich által is változatlanul fontosnak tartott – nemzeti célok megvalósítására. Valami más, valami új megteremtésén kezdett el fáradozni a maga területén, innen adódott szövetsége a gödöllőiekkel, és így került sor a sokoldalúnak ismert Malonyay megbízására is. A jól szervező Malonyay mindenekelőtt munkatársi csoport létrehozásához látott hozzá. Szám szerint huszonnégy „dolgozótársat" jelölt meg névvel, de bizonyosan többen voltak, például Gróh István növendékei közül is sokan közreműködtek. Gróh maga tetemes részt vállalt a munkából, s mindvégig kitartott. Juhász Árpádnak, a gödöllőiek szerény, másodvonalbeli tagjának rajzaival és vízfestményeivel ugyancsak mind az öt kötetben bőven találkozunk. A legnevesebb munkatársak közül Körösfői Kriesch Aladár és Medgyaszay István csak az első két kötet, Edvi Illés Aladár pedig csupán az első elkészítésében működött közre. Egyenértékű szerepet játszottak a kötetek megszületésében a vidéki munkatársak, részint fiatal, festőművészi ambíciójú rajztanárok, részint múzeumi munkatársak és újságírók. Legtöbbjük számára élethosszig tartó program kezdetét jelentette a munkában való részvétel. A losonci Fábián Gyula a Magyar Néprajzi Társaság folyóiratában, az Ethnographiában közölt értékes cikkeket. A kaposvári Mihalik Gyula Crane-t fordította. A szekszárdi Ács Lipótnak köszönhető nagyrészt a Sárköz néprajzi „felfedezése". Istvánffy Gyulát Miskolcról a palócok jeles kutatójaként tartjuk számon. Balázs Márton kézdivásárhelyi tanár háromszéki néprajzi cikkeket írt. A két dunántúli kötet a keszthelyi Sági János nélkül, aki a Balaton fáradhatatlan népszerűsítője volt, aligha jöhetett volna létre.43 Malonyay összegző volta nemcsak az eszmei előzmények egyesítésében mutatkozott meg, többé-kevésbé fölhasználta az addig megjelent, gazdagnak éppen nem mondható, de el sem hanyagolható néprajzi irodalmat. Az első kötetben szembeötlő a fiatalon elhunyt jeles kutató, Jankó János (1868–1902) kalotaszegi monográfiájának (1892) hatása. Különösen meglepő a festett mennyezetű templomokról szóló részek szolgai átvétele, hiszen a művészeti írótól több eredetiséget várhatott volna az olvasó.44 Jankó nyomán a neves festőasztalos dinasztia, a kolozsvári Umlingok munkáját is elmarasztalja, s mint szászokat, a magyar formák meg nem értésével vádolja. Az egész sorozaton végigvonul, hogy mindentől, ami véleménye szerint a magyar népművészettől „idegen", tartózkodik. Ennek az idegenségnek a mibenlétét azonban nem határozza meg egyértelműen.45

Malonyay Dezső, 1911. 295–296. Jurecskó László, 1982. 43 Malonyay Dezső, 1907. 15. Az első kötet előszavában, a továbbiak a kötetek végén sorolja föl munkatársait. 44 Jankó János, 1892.; Malonyay Dezső, 1907. skk. 45 Például Malonyay Dezső, 1907. 10., 66–67. 41 42



Gyakori a „kófic" gyáripar, „gyárias egyenlőség", „városi tucatízlés" kárhoztatása, mely egyértelműen Morris gyárellenességéből ered. A kézművességet megrontó, ízlésbomlasztó tömegcikkgyártást a preraffaelitizmus mélyen elítélte. A falu művészetének, zárt életének és a város „mételyező" hatásának szembeállítása azonban már nem az angol előképből származott, többek közt azért sem, mert a korabeli Angliában már nem voltak klasszikus típusú falvak.46 A harmadik ellentétpár, mellyel nem tud maradéktalanul megbirkózni, a népművészet és a történeti stílusok viszonya. Némely helyen a hivatásos művészet hatását fenntartás nélkül károsnak minősíti, Gyarmathynét pedig – mint utaltunk rá – megbírálja, hogy a varrottas – szerinte is dicséretes – patronálása közben túl sokat merített a „kastélyok világából". 47 Különben a nagy történeti stílusok nyomát, ahol csak lehet, jelzi. Például fölhívja a figyelmet a tihanyi barokk oltárok és a környékbeli pásztorfaragások motívumbeli összefüggésére. Másutt sajnálkozik azon, hogy a kora középkori szerzetesrendek idegen ajkúak voltak, ezért magyar templomstílus nem alakulhatott ki, néhány sorral odébb a reformáció képrombolásának pusztítására utal, mely bizonyára sok szép „magyaros" holmit tüntetett el. Ezek a nyugtalanító ellentmondások mindmáig viták tárgyát képezik a közgondolkodásban és a tudományban egyaránt. 48 Az első kötet ledorongoló, méltánytalan kritikát kapott az Ethnographiában. Benne volt ebben a nagy vállalkozásból kihagyott és államsegélyben alig részesülő hivatásos néprajz sértettsége is, de a mű szándékának durva félreértésére maga Malonyay adott okokat.49 A kritika tudományosságot kért rajta számon, holott az előszóban bejelentette, hogy „kikéri" a népművészetet az etnográfiától, amit az érdeklődő a kezében tart, nem más, mint „képeskönyv".50 A szerző azonban nem volt következetes, és többször ismételte, hogy tudományos hitelű dokumentumot tartalmaznak a kötetek, máskor pedig tudományos eredményeire is hivatkozott. Mégis azt kell mondanunk, hogy helytelen lenne szaktudományos vállalkozásnak fölfogni a sorozatot. A szerző ítélőképességére vall, hogy nem bocsátkozott összehasonlító vizsgálatokba. Több helyen elutasította Huszka József elgondolását, aki a magyar stílusról írt művével a népművészeti érdeklődés egyik előfutára volt. Tetszetős elmélete az ázsiai magas kultúrák és a magyar népi díszítőművészet motívumainak formális egyezésén alapuló rokonságról máig számlál híveket.51 Csak így érthető meg, hogy Malonyay nem merül bele a székely őstörténet rejtélyeinek fejtegetésébe, csupán a középkori történet írásos forrásokkal megragadható fordulópontjaira utal.52 A palócok kutatástörténetéről írt kritikai összefoglalása pedig sok részletében ma is elfogadható.53 Annyira óvatos az összehasonlító néprajzzal szemben, hogy ezen a nyomon annak mesterét, Jankó Jánost sem követi. Sőt, ellenkező végletbe esik, amidőn Jankó elvi ellenfelének, az általa „kedves mesterem"nek nevezett Herman Ottónak a magyar ház eredetét a pásztorkunyhótól a kúriáig mechanikusan levezető, szellemes, de igazolhatatlan elméletét kritikátlanul átveszi. Körösfői Kriesch így írt Kalotaszegről: „S vajon egy nép művészete nem azonos-e a nép nyelvével, csak hogy éppen más anyagon keresztül beszél s közvetíti fogalmait s érzéseit? S vajon nem az-e egy nép művészetében a stílus, ami nyelvében az élő szó és mondatkonstruáló törvény? Vagyis az az eleven erő, amely által minden kívülről jövő megnyilatkozást a maga képére, felfogására alakít át. Lényeges-e ilyen körülmények között egy adott művészi stílusban az idegen elemeket keresni, midőn maga a stílus mindent beolvasztó erejével önmagában bizonyítja saját létezését?"54 A nyelvnek a kultúrát alapvetően meghatározó voltát hangsúlyozó fontos gondolat mellett nem nehéz fölfedezni a rokonságot a fiatalabb kortársnak, Kodály Zoltánnak – némileg azonos szellemi forrásból táplálkozó – zenei anyanyelvről szóló tételeivel. Malonyay elfogadta ezt az eszmefuttatást, és kiegészítette azzal, hogy a népművészet változatai és változásai nagymértékben összefüggnek a közvetlen környezettel, valamint az etnikai karakterrel. Ezzel azonban visszakanyarodunk a nemzeti problematikához. Malonyay Dezső kora magyar nacionalizmusának hatása alatt állt; része volt ennek az, hogy a nemzeti eszme a művészetek legfőbb mozgatója, sőt az egyes népek szellemi fellendülésének csalatkozhatatlan jele a nemzeti művészet kivirágzása. Malonyaynak a nemzetről vallott fölfogásában számos vonás utal az előző, pozitivista korszakra. A nemzetek egyenlő fejlődésének lehetőségét természetjogi alapon elfogadta, de annak esélyét az adottságok és „különböző viszonyok" miatt tagadta. Az így keletkezett sokféleség „sokkal határozottabb és önállóbb egyéniséget ád az egyes nemzeteknek, semhogy az egyetemes emberi boldogságért küzdő haladás nélkülözhetné azt az erőt, amelyet a nemzeti eszme rejt magában". Sőt a nemzeti eszme „csakis e gazdagság fejlesztésével és értékesítésével szolgálhatja a haladást". A sajátosságok kivirágoztatása, amely a magyarságot „egy pillanatra" Például Malonyay Dezső, 1907. 11–15., 19–26., 39.; Malonyay Dezső, 1909. 29.; Malonyay Dezső, 1911. 272–273. és még sok helyen. Malonyay Dezső, 1907. 41. 269. 48 Malonyay Dezső, 1912. 203. 49 Szabó K. János, 1907. 50 Malonyay Dezső, 1907. 10., 12. 51 Huszka József, 1885. 52 Malonyay Dezső, 1909. 24–28. 53 Malonyay Dezső, 1922. 7–18. 54 Körösfői Kriesch Aladár 1903. 253. 46 47



sem vonhatja ki „a kor s az emberiség haladásának közösségéből", Malonyay gondolatmenetében szorosan kapcsolódik a saját népe fennmaradása miatt érzett aggodalmakhoz. Egyfelől a nemzeti létet a történeti fejlődés elkerülhetetlen lépcsőfokának tekinti, másfelől az oda való eljutást akadályozhatják az egyenlőtlen körülmények. A kibontakozó „versenyben" a magyarok három okból is a legveszélyeztetettebb etnikai közössége Európának: mert nyelvileg elszigeteltek, mert „itt több fajta nép szorult össze egy államban", végül mert a modern ipari civilizáció minden eddiginél jobban maga után vonhatja a nemzeti sajátosságok elmosódását.55 Különösen keverednek vélekedésében a szociáldarwinista nézetek, a reformkor óta élénk aggodalmak és a preraffaelitizmus. Az angol mesterekhez képest új vonás, hogy a kapitalista urbanizációtól nemcsak a művészetet, hanem a nemzeti létet is féltik. Sajátos, hogy Ruskin és Morris tanítását magyar tisztelőik kozmopolitának fogták föl, holott teljességében nem volt az. Lippich a friss finn példához folyamodott. Tanulmányt írt arról, hogy az elnyomott kis rokon nép művészei (Saarinen, Gallen-Kallela, Sibelius) milyen magas színvonalon értelmezték nemzetivé a preraffaelitizmust, és ez mennyire példaadó a magyarság számára.56 Visszatérve Malonyayhoz, figyelemre méltó, hogy a „hivatalosság" támogatásának élvezője több lényeges ponton eltér a vezető politikai körök nacionalizmusától. Nemcsak szó szerint határolja el magát a sovinizmustól, de hiányzik a magyarság kiválasztott voltának és ebből fakadóan kulturális missziójának a hangoztatása is, sőt nem él a politikai nemzet fogalmával sem. Nem találkozunk itt a magyarosodás sürgetésével sem, melytől akkoriban visszhangzott az ország, pedig 1905-ben épp ő volt az, aki Rákosi Viktor híres regényét, az Elnémult harangokat színpadra alkalmazta. Úgy tetszik, az idegen hatásoktól való tartózkodás, a kultúrák keveredésétől való félelem befolyásolta, végül is a sorozat konkrétan megnevezett fő célja az volt, hogy „tiszta kútfőket" tárjon föl a nemzeti művészet megújhodása számára. 57 Az, hogy a parasztság a legtisztább és legősibb hagyomány őrzője, nem új gondolat a magyar művelődés történetében, az irodalmi népiesség egyszer már győzelemre vitte. De nem teljesen újdonság az angol példákra gondolva sem, hiszen előttük is ott lebegett a romantika régiség- és ősiségkultusza. Valójában egy idea újrafelfedezéséről és a megváltozott viszonyokhoz való alkalmazásáról volt szó. Különös, hogy erről szinte elfeledkeztek. Az agg Jókai Walter Crane tiszteletére adott ebédjén mondta pohárköszöntőjében a következőket: „El kell tanulnunk, hogyan támadjon a magyar szűrgallérból, a tulipános ládából, a cseréptálból szalonok, paloták, oltárok ékessége; ki kell tanulnunk, hogyan kell népünk szépérzékét, művészi hajlamát teremtő erővé nemesíteni." 58 Sem Malonyay, sem Körösfői Kriesch nem táplált illúziókat a parasztság érintetlenül maradásáról, sőt tisztában voltak azzal, hogy a kárhoztatott gyáripar és a város megváltoztatja őket. Éppen ez sürgette a gyűjtést. Többek közt ezért is vált a sorozat kimondottan adattárrá – mentve, ami még menthető. A kalotaszegi kötet nagyon egyszerű szerkezetű: tájbemutatás, viselet, templom, ház, temető. Ettől a rendtől csak a harmadik kötet tér el. A centrális részt mindig a házról szóló fejezet alkotja, ami jóval többet tartalmaz, mint a lakrész bemutatása. Itt kapott helyet a preraffaelita felfogás nyomán a teljes környezeti kultúra. Erről írhatta a lelkendező kritikus a Magyar Iparművészetben: „Most aztán megjelent a könyv. Hogy mi a tartalma? Minden, mert maga az élet, amelyet Ruskin álmodott végig a pizai temető árkádjai alatt sétálva, amelyért a fanatikus Morris élete végéig küzdött."59 Malonyay törekszik minden jeles népi alkotót megszólaltatni, bemutatni, de legalább megnevezni. A magyar néprajz történetében ezzel alaposan megelőzte korát, mert csak később, az 1930-as években fordul szakkutatói figyelem a kiemelkedő alkotói egyéniségek felé. Malonyay nem tesz egyebet, mint a művészeti írásokban követett módszerét alkalmazza. Az élő festőkről rajzolt képét gyakran azzal tette érdekesebbé, hogy hangsúlyozta személyes kapcsolatukat, barátságukat. Számára a népművészet is egyéni alkotásokból áll, akár a hivatásos művészet. Nem „a nép költ", ahogyan a romantika hagyományaként még akkoriban sokan hitték, hanem az egyes emberek művészete áll előttünk. Tárgyának ilyetén megközelítése szinte kívánta a riportot és az interjút, élt is velük, valahányszor lehetett. Ezek a betétek szerencsésen törik meg a leíró részeket, nélkülük, a sok illusztráció dacára, egyhangú volna a szöveg. Szívesen kamatoztatja a tárcaírásban és a novellában való jártasságát. A paraszti világ régóta nem volt idegen számára, hiszen barátja, Justh Gyula szentetornyai birtokán a parasztszínház nézőjeként nemegyszer megfordult. Regényei és elbeszélései azonban mind nagyvárosi környezetben játszódtak, és ez is lehet az egyik oka, hogy mereven mozog a parasztok között, édeskés és mesterkélt a modora, parasztábrázolása messze elmarad kora színvonalától. (Gondoljunk rá, hogy egy évvel Móricz Zsigmond A hét krajcárjának megjelenése előtt vagyunk!) Erőssége viszont stílusának az érzékletes impresszionista táj- és környezetfestés, amire bizonyára hatottak képzőművészeti tanulmányai. „Csönd. (…) A bakonybéli apátság toronysisakja lent a völgyben, mögötte az ős apátsági kert százados fenyőfái s körül a vadregényes vidék, a régi hegyhajlások, a régi erdőség – és a régi csönd, az a magasztos lélekbékítő csönd. A Malonyay Dezső, 1907. 7–10. K. Lipprich Elek, 1908. 57 Malonyay Dezső, 1907. 11.: „egyszerű, szűzi tisztaságában megbecsülhetetlen"-nek nevezi a népművészetet. 58 Idézi Gál István, 1967. 581. 59 Margitay Ernő, 1907. 218. 55 56



Somhegy alatt hallottuk először az apátság harangja szavát. Csodálatos meghatottság vett erőt rajtunk. Hogy megdöbbenhettek a pogány bujdosók, Koppány vitézei, amikor először kondult itt harang és szava utánuk talált a rengetegbe!" – írja a negyedik kötet bevezetőjében.60 Ennek a néhány sornak több jelentése van. Nemcsak a látvány vonzó megjelenítése, hanem azt is jelzi, hogy a táj a magyar középkor bölcsője, és a preraffaelita eszménynek megfelelően szinte még minden ódon, régi kultúrája érintetlen. Vajon elérte-e végül a könyvsorozat a megjelölt célt, a képzőművészet megújulása példatárának szerepét betöltötte-e? Erre egyértelműen nemmel kell felelnünk. A gödöllőiek eredetiségkeresése a tízes évekre elvesztette újdonságát. Nem akadt közöttük igazán átütő erejű tehetség, követőik megfogyatkoztak, és ami a leglényegesebb, értetlenül álltak szemben a kibontakozó újabb stílusváltással. A kereskedelmi érdek túlhajtása a háziipari mozgalmakat fullasztotta ki. Bekövetkezett az ízlésváltozás, az embereket már nem az érdekelte, ami a századfordulón, a tárgyi kultúrában pedig készülődött a nagy visszahatás, a végletesen a funkcióra koncentráló formatervezés. A Malonyay-kötetek művelődéstörténeti helyét akkor látjuk igazán jól, ha végezetül egy-egy pillantást vetünk más művészeti ágakra, vajon a századelő népi kultúra iránti érdeklődése ösztönzött-e, s ha igen, miként. A szobrászatra tekintve, szinte még hasonló kezdeményezésre sem találunk, ellenben az építészek, ha nem is problémamentesen, valóban sajátos stílussá tudták ötvözni a modern szerkezeteket és a „népi" formákat. Némelyik idősebb korában sem változtatott művészeti irányán, amikor az 1920-as években a kordivat már nemcsak nem követte, de egyenesen kárhoztatta a századforduló eszményeit. Kalotaszeg ürügyén és egyéni életútját tekintve külön figyelmet érdemel Kós Károly, akinek sokat ígérő építészi pályáját az impériumváltozás megszakította. Azonban Erdélyben maradva, többé-kevésbé elszigetelődve a művészeti élet fő áramaitól, szűkös lehetőségek között is makacsul ragaszkodott ifjúkorának művészi elképzeléseihez. Az a tipográfusi, könyvtervezői és grafikusi tevékenység, melyet a két háború között Erdélyben végzett, végső soron a kisdiáknak az 1900. évi Crane-kiállításon szerzett alapélményéhez nyúlik vissza. 1922-ben saját metszésű betűkkel, saját kézi sajtón önmaga nyomtatta ki Erdély kövei című munkáját, amely teljességgel a Morris-féle kézművesidea szellemében készült, és címében visszhangozza Ruskin nevezetes munkáját, a Velence köveit (The Stones of Venice, 1853). Kós sokoldalú működése – a felsoroltak mellett író, újságíró, politikus, mezőgazda – a preraffaelita szellem és a kisebbségi szükség találkozásából született. Kalotaszeg kultusza egész életében meghatározó volt, szépirodalmi munkáiban és tanulmányaiban is foglalkozott a nagy múltú tájjal. A kortárs magyar irodalomban másként jelent meg a hagyomány és modernség ütközésében a népi kultúra iránti érdeklődés. Nem meglepő azonban, hogy Adynak és Móricznak is volt mély Kalotaszeg-élménye. Móricz Zsigmond 1914 elején Kós Károly meghívására töltött Kalotaszegen egy névnapokkal és házimulatságokkal sűrűn megtűzdelt farsangi hetet. A Nem élhetek muzsikaszó nélkül című (1916) kisregény született ennek az utazásnak a hatásából, később a Tündérkertbe (1922) is beledolgozta néprajzi vonatkozású emlékeit. Ady közvetlenül a háború kitörése előtt kirándult a közeli Csucsáról Kalotaszegre, és írta meg egyik nevezetes versét, A Kalota partjánt (1914).61 Végül a zeneművészet teremtette a népművészeti érdeklődés legértékesebb eredményeit. Ismert, milyen nagy szerepet játszott a népzene a fiatal Bartók Béla és Kodály Zoltán életében. Malonyay munkatársaival évre egyező időben indultak először országjáró népdalgyűjtő utakra (1904–1906). Hamarosan kidolgozták a nagy gyűjtemény, a Magyar Népzene Tára tervét is. Az első esztendőkben fonográffal rögzített dalok – eltérő, másmás művészi interpretációkban – későbbi munkásságukban föl-fölbukkantak. Mindketten jártak Kalotaszegen is. Bartók először 1907-ben, nagy székelyföldi gyűjtőútjára menet időzött itt. Körösfőn festett-faragott bútorokat rendelt dolgozószobájába. A szépírói sikerekre vágyó, de inkább művészeti íróként sikeres Malonyay Dezső nevét végül A magyar nép művészete tartotta fenn az utókornak. Halálakor az Ethnographia névbetűvel jelzett nekrológírója (valószínűleg Madarassy László) – bizonyára a rossz emlékű kritikát is enyhítendő – így írt róla: „A vállalat, ha ítéleteiben ingadozó is, ha fölépítésében nélkülözi is az egyöntetűséget, ha bőbeszédűségével itt-ott untat is, az éles szemű, élénk fölfogású író meglátásai révén mégis többet nyújt, mint egyszerű néprajzi kirándulást. Sok néptörténeti mozzanat maradt volna meglátatlanul, sok népéleti tárgynak mosódott volna el az emléke, veszett volna el formája, rajza, színe, ha Malonyay bele nem írja jegyzőkönyvébe, össze nem rajzoltatja vázlatkönyveibe, s főként lelket nem önt a gyűjtött anyagba gyakorlott és ragyogó írói tudásával. (...) forrásértéke a tudomány számára az idők folyamán csak növekedhet." 62

Malonyay Dezső, 1912. 3. Czine Mihály, 1960. 450–452. 62 dr. m. l., 1916. 250. 60 61



Valóban így történt. Hozzá kell még tenni: nemcsak a tudománynak érték ez a sorozat, hanem az egész magyar művelődésnek, hiszen sok, korszerű igényeket kielégítő és szép kiadvány megjelenése után is mindmáig a legnagyobb nyomtatott adattára a magyar népi díszítőművészetnek.

4. Györffy István öröksége Györffy István (1884–1939) a XX. századi magyar néprajz legnagyobb hatású kutatója volt. Ezt az állítást nemegyszer leírták, de természetszerűleg más megvilágításba kerül, ha azt kérdezzük, milyen irányba tájékozódott hatása nyomán a magyar néprajz, melyek a közvetlenül Györffynek köszönhető eredmények és melyek születtek ösztönzéseit követve. Amidőn 1906-ban Györffy István még egyetemi hallgatóként a budapesti Néprajzi Múzeum szolgálatába lépett, az általa választott szakterület, az anyagi kultúra kutatása fiatal tudományágazatnak számított, voltaképp csak két jelentősebb tudósegyéniség – Herman Ottó (1835–1914) és Jankó János (1868–1902) munkáját tekinthette előzménynek. A fiatalon elhunyt Jankóval szemben Györffynek fenntartásai voltak, kutatásait többnyire felületesnek, elsietettnek ítélte. Elutasítását befolyásolta az is, hogy a Jankó által művelt összehasonlító néprajzhoz nem vonzódott. Annál inkább hivatkozott Hermanra, akiről szinte mindig elismerően nyilatkozott, bár volt eset, hogy épp pontatlansága és felületessége miatt szigorúan megrótta (A „nyék". 1923). 63 A meg-megújuló viták és nézeteltérések miatt Herman Ottó még a XIX. század végén eltávolodott a Néprajzi Múzeumtól, így Györffynek nem alakulhatott ki vele munkakapcsolata. Nem is nevezte magát Herman tanítványának, noha kutatásaik rokonsága nem tagadható. Összefűzte őket legszorosabban az, hogy a néprajzot mindketten őstörténeti tudománynak tekintették, azaz a végső soron a magyar történet korai szakaszaira vonatkoztatható eredményeket vártak tőle. Herman a halászatot és az állattartást (pontosabban a pásztorkodást) ebben a gondolatkörben nevezte el ősfoglalkozásoknak, Györffy hozzájuk sorolta a gyűjtögetést, a vadászatot és a földművelést is. Mindketten a természettudományok köréből érkeztek a néprajzba. Herman autodidakta polihisztor volt, Györffy természetrajz–földrajz szakos tanári oklevelet szerzett, de egyikük sem zárkózott be egyetlen tudományszakba. Herman Ottó munkásságát mindvégig áthatotta a természettudományos műveltség. Györffy hozzá hasonlóan nagy jelentőséget tulajdonított az ember és a természeti környezet kapcsolatának, de természettudományos ismereteit jóval kevésbé kamatoztatta. Inkább geográfusnak tartotta magát, ha természettudományról volt szó, és a földrajzon belül azokhoz az ágazatokhoz vonzódott, melyek leginkább kapcsolódhattak a társadalomtudományokhoz, a népesség- és a településföldrajzhoz. Átlépett a néptörténet és a településtörténet mezejére, sőt a két háború között kibontakozott úgynevezett népiségtörténet egyik előfutára volt. Herman a néprajzzal rokonítva az ősrégészet és a fizikai antropológia területére tett kirándulásokat. Jelentős különbségek mutatkoznak szakirodalmi tájékozódásukban. Herman kapcsolatot tartott több hozzá hasonló típusú külországi kortársával (például Rudolf Virchow német természettudóssal), olvasmányélményei pedig követhetők munkáiban (Bastian, Darwin, Gibbon, Ranke, Heckel és mások, a XIX. század második felének jeles etnológusai és történészei). Györffynek A magyarság néprajza fejezeteihez64 írt bevezetői tanúságát adják etnológiai ismereteinek, de hogy a leíró munkákon túl milyen művekből merített, nem találjuk nyomát. A Herman által olvasott szerzők egyértelműen a pozitivizmushoz tartozást tanúsítják. Valószínű, hogy a már említett, az ember és a természet kapcsolatát követő figyelem Györffynél ugyancsak a pozitivizmusban gyökeredzik, bár olyan nyilvánvaló elméleti következménnyel nála nem találkozunk, mint Hermannál, aki például Buckle-t, Darwint Spencert értelmezve a társadalom működését biológiai szervezetek működéséhez vélte hasonlónak. Herman rendíthetetlen evolucionalista volt. Györffy, amint kilépett a leíró néprajzból, azonnal fejlődési rendben igyekezett értelmezni anyagát. Ám nem szükséges mindenképpen elvi egyezéseket keresni kettőjük között. A tárgyak feltétlen tisztelete még Hermannál is jobban jellemezte a kutató, sőt a tanár Györffyt, aki egyetemi előadásait gyakran eredeti tárgyak bemutatásával illusztrálta, mégis itt nem személyes kapcsolódásról, hanem egész nemzedékek közös szemléletéről van szó, mely a tudományszak korabeli elnevezésében (tárgyi néprajz) is tükröződött. Kérdés, hogy a szenvedélyes tárgytisztelet, a tényekként kezelt tárgyakon alapuló kutatás jól kirajzolódó gondolati háttér nélkül minősíthető-e pozitivista hagyománynak. A fiatal Ortutay Gyula a korabeli néprajzi Szétszórtan megjelent és nehezen hozzáférhető munkáinak posztumusz kiadása: Györffy István, 1942a és Györffy István, 1943). Újabb gyűjteményes kötet tanulmányaiból: Györffy István, 1983. Az életmű teljes bibliográfiája: Rékasy Ildikó, 1977. A Magyar Néprajzi Társaság tudományos ülésének anyaga összefoglaló címmel jelent meg: Szemlélet, módszer és eredmény Bátky Zsigmond, Györffy István és Viski Károly munkásságában (Ethn., 1974. 111–194 és klny.). Az 1974. évi karcagi Györffy-emlékülés előadásai: Bellon Tibor, 1980. (Dolgozatunkban csak azoknak a műveknek adjuk meg a filológiai adatait, amelyekre kiemelten hivatkozunk vagy amelyekből szöveget idézünk.) 64 A magyarság néprajza (I–IV. köt. Budapest, 1933–1937) a magyar néprajz első kézikönyve 63



irodalmat a népi kultúra „katalogizálásának" nevezte.65 Lackó Miklós az 1920-as évek magyarországi társadalomtudományáról általában szólva „konzervatív faktológiáról" beszél. 66 A Herman–Györffy párhuzamnál maradva: különös ellentmondás, hogy a viszonylag nagy olvasottságú Herman tartózkodott munkája eredményeiből hangsúlyos elméleti következtetéseket levonni. Györffyről pedig azt tartotta fenn a tanítványi emlékezés, hogy idegenkedett az elméletektől: „azok jönnek és elmúlnak, de az adatok mindig érvényben maradnak".67 Ugyanakkor mégis a magyar nép anyagi kultúrájának nagy hatású elméletét dolgozta ki. Igaz, ennek során nemegyszer visszanyúlt az előző nemzedéken túlra, a nemzeti romantika koráig. Nagyon jellemző, hogy a magyar mezőgazdaság kettősségéről, az alföldi gazdálkodás „ázsiai jellegéről" vallott tételének ősét Csaplovics János 1829-ben kiadott könyvében (Gemälde von Ungern) jelölte meg. Utóbb kiderült, hogy az idézett sarkalatos gondolatot Csaplovics Kállay Ferenc Magyar régiségek nyomozása című tanulmányából (1823) merítette.68 Tény, hogy Györffy működésének idején a néprajzi folyóiratok és kiadványok tartalma túlnyomólag kulturális leltár, jelentősebb értelmezés vagy általánosítás nélkül. Vonatkozik ez a kutatás minden ágára, jóllehet a folklorisztika mind a romantikára, mind a pozitivizmusra gondolva, jelentősebb elméleti előzményekre tekinthetett vissza a „tárgyi néprajznál". Elég, ha Erdélyi János tanulmányaira, Ipolyi Magyar Mythológiájára, Arany László, Katona Lajos, Király György folklorisztikai munkásságára gondolunk. Az 1910-es és 1920-as éveket a népi kultúra iránti társadalmi érdeklődés apálya jellemzi. A néprajz nemcsak fiatal, hanem kis tudományszak is. Az a szakadás, amely több társadalomtudományi területen már a 1918–1920 előtt a konzervatívnak minősülő régebbi és az újabban jelentkező irányzatok képviselői között bekövetkezett, a néprajzban nem történt meg. Az Akadémiával laza a kapcsolata. Egyetemi tanszéke nincs. Azt a személyekhez kapcsolódó irányzati sokrétűséget, mely például a történettudományban kibontakozott, itt hiába keressük. A tudományágon belül a súlypontot Györffy és két kollégája, Bátky Zsigmond és Viski Károly jelentették. Bátky elsősorban a tárgyak és szavak kölcsönös összefüggéseit vizsgálta („Wörter und Sachen"), míg Viskinek sokoldalú művelődéstörténeti érdeklődése volt. Mindketten ismerték a korabeli nemzetközi néprajzi iskolákat. Az 1930-as évek elejétől változott a helyzete a néprajznak. Megfordult a társadalmi érdeklődés, ismét ráirányult a figyelem a népi kultúrára, különösen a parasztság életviszonyaira. Ismeretes, hogy egy, a korábbinál reálisabb nemzeti önszemlélet körvonalai kezdtek kirajzolódni. Ugyanakkor a néprajz is összeszedte erőit, színvonala emelkedett, mindennek következményeként ideológiai töltése erősödött. A történetírás már a reformkorban nemzeti tudománynak számított, a nyelvészet és az irodalomtörténet a század második felében lett azzá, míg a néprajz csak a húszas–harmincas évek fordulóján kapta meg ezt a minősítést, nem utolsósorban A magyarság néprajza megjelenése nyomán, melynek létrejöttében Györffynek és két említett kollégájának nagy szerepe volt. Tagadhatatlan, hogy az idevezető utat nem világították be termékeny viták, gondolatfölvetések sorai, és kiemelkedő mű is kevés akadt. Nem szabad azonban lebecsülnünk a leíró adatok halmozását sem. Az utókor olyan ismerettárhoz jutott általa, melyet később már nem lehetett volna pótolni. Györffy többek közt azért válhatott hatásos egyéniséggé, mert életművével a „katalogizálás" és a „faktológia" fölé emelkedett. Nem utolsósorban óriási anyagismeretével és az átlagosnál nagyobb intuitív képességével tűnt ki az említett két hasonlóan jeles kortársa mellett. Ha megállapítjuk, hogy sem a közvetlenül előtte haladó nemzedékhez, sem a kortársaihoz nem kapcsolódott szorosan, semmiképpen sem társtalanságát kívánjuk hangsúlyozni. A pozitivista természettudományos felfogással átszőtt romantikus örökség – mint a tárgyak tiszteletét említve utaltunk rá – több nemzedéken át hatott, s ebben a keretben a kutatók akkor is összetartoznak, ha módszerek és olvasmányok szerint különben eltért érdeklődésük. Igaz ez akkor is, ha további elődkeresés helyett hangsúlyozzuk, hogy Györffy István sok tekintetben maga magának volt a mestere. Különösen szembetűnő anyaggyűjtő szemlélete és módszere, ami legtöbb elődjétől, sőt kortársától is megkülönböztette. Györffy előtt a néprajzi gyűjtő nem mindig, de gyakorta tekintélyes helyi értelmiségiekre, földbirtokosokra, falusi bírókra bízta magát. Nem volt kivétel Herman Ottó sem. Györffy elhárította ezt a formát, mert nem tartotta megbízhatónak, helyette a hosszan tartó megfigyelést és a tüzetes kikérdezést alkalmazta.69 Nagyon szemléletes két szépírói megjelenítés, Mikszáth Kálmáné Hermanról és Illyés Gyuláé Györffyről. Önmagában már az is jellemző, hogy melyik író milyen figurát látott és kívánt láttatni. Mikszáth a Ortutay Gyula, 1937. 25. Lackó Miklós, 1981. 310–311. 67 K. Kovács László, 1974. 138. 68 Tálasi István, 1946. 69 Györffy István, 1938. 216. Kemény szavakkal kifejti, miért nem vesz igénybe helyi segítséget. 65 66



különc parlamenti képviselőt, anekdoták hősét, Illyés a parasztból lett, de származását nem megtagadó tudóst. Mikszáth karcolatában a madárvártán tartózkodó, excentrikus külsejű és viselkedésű Herman Ottót a pásztorok és csőszök garabonciás diáknak nézik, földre teperik és mágikus célból levágják hosszú vörös haját meg szakállát. Illyésnek a Nyugatban közölt visszaemlékezése70 szerint – egy tanyai gazdagyűlésen találkozott először Györffy Istvánnal, és parasztembernek nézte, annyira elvegyült a többiek között. Györffy ugyan nem volt paraszti származású, ám szűrszabó édesapja ahhoz a jellegzetes magyarországi iparosréteghez tartozott, mely századokon át gazdálkodott is. Kamaszfiú korában módja volt megtapasztalni fizikailag is a paraszti munka ritmusát, nehézségeit és sokat elsajátítani a paraszti tudásból. Innen fakad a belülről látás, a belülről induló föltárás igénye, ami újdonságként jelentkezett első leíró tanulmányaiban. Mindvégig megtartotta tárgyának ezt a közvetlen megközelítési módját. Egyetemi tanár korában is nagyon sokat és huzamos ideig járt néprajzi gyűjtőutakon, ahová hallgatóit rendszeresen magával vitte. Az, hogy alkotóereje teljében, 1934-ben egyetemi katedrához jutott a budapesti egyetem általa alapított néprajzi tanszékén, ugyancsak hozzájárult hatása súlyához és kiemelte kortársai sorából. Váratlan, korai halála rövid, de intenzív tanári munkát szakított félbe. Aztán néhány esztendővel később szinte minden jelentékeny nemzedéktársa elhunyt, a néprajz irányítói és hangadói jelentős számban Györffy akkor még fiatal tanítványai lettek, s ma [az 1980-as évek derekán – K. L.] több, mint négy évtized múltával, ők a magyar néprajzi kutatások legidősebb élő nemzedéke. A professzor munkásságával foglalkozó áttekintő elemzések száma mégis meglepően kevés. A róla szóló írások zömét visszatekintések, esszészerű emlékezések, nekrológok alkotják. Sajnálatosan hiányzik egy tanítványi tollból származó életmű-bemutatás.71 A visszapillantások nem nélkülözik a kritikai megjegyzéseket, de az elsőbbség a személyes élmények fölidézéséé, a derűs, jóleső emlékezésé, aminek jogosságát és hitelességét nem vonhatja kétségbe az utókor. Tálasi István mondta egy emlékülésen: „...jó volt vele lenni, embersége közelségében fejlődni, a meleg emberség kivetülését érezni, ez csak kevesek képessége, és ő azok közé tartozott"72 K. Kovács László ugyanekkor tartott előadása így kezdődött: „Harmincnégy év telt azóta, hogy Györffy István halott, mégis szinte lehetetlen róla teljes tárgyilagossággal – úgy, hogy a leírt mondatokból ne sugározzék a szeretet – írnia annak, aki közel állott hozzá, akit ő tanítványának – mint mondotta: „szellemi gyermekének" – tekintett."73 Annak azonban, aki már nem ismerhette Györffy személyes varázsát, az emlékezésekből kibontakozó, kiegyensúlyozott alkatú, nyugodt természetű ember egyszerű stílussal és világos gondolatvezetéssel írt tanulmányaiból számos ellentmondás és nyitva hagyott kérdés rajzolódik elő. Itt van mindjárt az életmű egyik fő motívuma, az Alföld-kutatás kezdeményezése.74 Véleményem szerint ennek a programnak a kiteljesítése egyfelől aránytalanságokat szüntetett meg, másfelől újabb aránytalanságok szülője lett. A pálya kezdete egybeesett a századfordulón megelevenedő népművészeti érdeklődéssel (építészeti, iparművészeti, zenei törekvések), az Alföld azonban nem kínált olyan pompás, színes viseletet, hímzést, lakáskultúrát, mint amilyet Kalotaszeg vagy a Sárköz falvaiban lehetett találni. A hiány tudatosulása mélyítette a szaktudományban amúgy is uralkodó vélekedést, hogy az ország központi vidékein a kutatásnak már nincs mit keresnie, a nyelvterület peremén és az egykor a magyarságra is jellemző kulturális elemeket őrző nemzetiségek körében kell vizsgálódni. A fiatal Györffynek a Néprajzi Múzeumban valósággal meg kellett küzdeni az Alföldkutatás jogáért. Az Alföld iránti érdeklődése nem magyarázható csupán a szülőföldhöz való ragaszkodással. A XIX. század gazdasági-társadalmi eseményei folytán a korabeli ország egyetlen más nagytájának arculata sem változott olyan nagymértékben és különösen nem annyira gyorsan, mint az Alföldé. A vízrendezés, a legelők föltörése, a maradék erdők kiirtása nemcsak más természeti környezetet teremtett, hanem az életmódot alapjaiban átformálta, s ez hatott az emberek magatartására is. Nem szükséges részletezni, hogy a gazdálkodás szerkezetének módosulása, új üzemszervezeti formák, állatfajták, növényfélék, mezőgazdasági gépek megjelenése, a piaci lehetőségek hullámzása stb. rövid idő alatt hogyan tette kérdésessé a hagyományos paraszti tudásanyag nagy részének praktikus értékét. Györffy szülei és nagyszülei nemzedékebeli emberekkel beszélgetve szüntelenül szembekerült a rohamos változás élményével. Érdeklődésében amúgy is a múlt foglalta el a vezető szerepet. A személyesen és érzelmileg is átélt tapasztalatok bizonyára hozzájárultak ahhoz, hogy még mélyebben erkölcsi kötelességének érezze egy letűnő történelmi kor emlékeinek megmentését és megörökítését. Ezért foglalkozott kora ifjúságától a néprajzi gyűjtéssel Illyés Gyula, 1939. 372–375. Az első részletes életrajz: Selmeczi Kovács Attila, 1981 72 Tálasi István, 1974. 152. 73 K. Kovács László, 1974. 138. 74 Vö. Vargyas Lajos, 1955 és Selmeczi Kovács Attila, 1983. 70 71



párhuzamosan írásos forrásokkal is. Míg tudós elődei alkalomszerűn fordultak régi kéziratos vagy nyomtatott szövegekhez, ő a szájhagyományt és a levéltárat eltérő természetű, más kritikát igénylő, de egyenrangú adatbázisnak tekintette. Elsők között nyúlt számos olyan kéziratos forráshoz, mely később a gazdaságtörténet és a helytörténet állandósult adatszolgáltatója lett (például tanúvallomások, körözvények, dűlőnevek, egyházi jegyzőkönyvek stb.). Más oldalról rá kell mutatnunk arra, hogy az „Alföld-központúság" egyoldalúságot is képviselt. Györffy érdeme elvitathatatlan, a rekonstrukció valóban értékmentés volt, de együtt járt azzal, hogy elterelődött a figyelem a kor eleven, kibontakozó életéről, annak problémáiról. Első könyve, a Nagykunsági krónika (első kiadás, 1922) szépirodalmi ihletésű írásainak értékrendjére jellemző, hogy a népi társadalom marginális figurája, a „rétes ember" (= pákász) és „a szilaj pásztor" benne a vonzó, meg Egres Kiss Lajos, a hajdani toborzó huszár, aki eredeti módon arató bandája tagjainak a dűlőúton tanítja a virtuóz régi táncokat. Az utóbbival szemben az újat, a változást az egyértelműen színvonalromlást jelentő városi tánciskola jelenti. Távol áll tőlünk, hogy Györffy Istvánon olyasmit kérjünk számon, ami kora tudományától szokatlan volt, s azt sem hisszük, hogy a szóban lévő túrkevei tánciskola a paraszti polgárosulás – akár helybeli – csúcsát képezte volna, ám tény, hogy a századelő változó-alakuló népéletében az archaizmusokra orientált kutatás nem találta meg sem a következményt, sem a szerves folytonosságot. Így az Alföld negligálásában megtestesedő szemléletnek – mutatis mutandis – Györffy ebből a szempontból csupán a változatát képviselte, hiszen a jelenről éppúgy elutasítóan vett tudomást, mint a Néprajzi Múzeumban dolgozó idősebb kollégái. Ilyen és hasonló elképzelések miatt kényszerült aztán az utókor, ugyancsak rekonstruáló módszerrel, megrajzolni a századforduló változásait. Ma már tudjuk, hogy a feudális paraszti kultúra és társadalom átalakulásában, amit a magyar néprajz általában paraszti polgárosulásnak nevez, az alföldi nagy lélekszámú városok és községek fontos szerepet vittek. Abban, hogy jórészt Györffy példája nyomán mások, kortársak és tanítványok mind többet kezdtek foglalkozni az alföldi viszonyokkal, tegyük hozzá: egyre differenciáltabban és szélesebb körben, szerepet játszottak néprajzon kívüli tényezők is. A szépirodalomban a parasztábrázolás több mestere alföldi származású volt (Móricz Zsigmond, Tömörkény István, Móra Ferenc), ugyanígy alföldi tájakról érkeztek néhányan a népi írók közül is (Veres Péter, Sinka István, Szabó Pál), és megerősödhetett a közvéleményben a reformkortól meglévő nézet, hogy az alföldi táj és ember a tipikusan magyar. Nem állítjuk, hogy az Alföld érdemtelenül került évtizedekre a magyar néprajz homlokterébe, de látni kell, hogy a másik három nagytáj vizsgálata méltatlanul elmaradt mellette. Objektív okok csupán Erdély esetében merülhetnek föl, ahol a két világháború között alig volt lehetőség magyar néprajzi munkára. „A történelem tanulsága szerint a honfoglaló magyarok legnagyobb tömegben a Dunántúlon telepedtek le. Az ősi magyar típust itt lehetne legtöbb joggal keresnünk. [...] de a törökvilág alatt horvátokkal, utána pedig svábokkal sok helyen erősen keveredtek" – írta Györffy az általa legkevésbé ismert magyarlakta nagytájról.75 Igaz, az első magyar néprajzi falumonográfiát egyik tanítványa írta egy dunántúli községről76 a Dunántúl viszonylagos kutatásbeli elhanyagoltsága azonban még ma, az 1980-as években is érződik. Az iménti idézet Györffy István egyik nevezetes tanulmányából való, mely nem kevesebbet vállalt, mint a magyar nép táji csoportjainak bemutatását, egyszersmind az Alföld-kutatással szemben egy átfogóbb vizsgálat lehetőségét is fölvázolta. A nemzeti tudat a XIX. század elejétől számon tartotta a táji kulturális különbségeket, majd folyamatosan a néprajztól várta mibenlétük tisztázását. Lokális vizsgálatokon kívül Györffy előtt hasonló kísérlete csupán Bátky Zsigmondnak volt.77 Míg azonban ő nagymértékben támaszkodva a romantikus örökségre, tájakra bontott nemzetkarakterológiát készített, Györffy – rokon jellemtani mozzanatoktól ugyan nem mentesen – az egyes tájak népességének elkülönülésében történeti okokat keresett és tartózkodott általánosító jellemzésüktől. Igaza van Barabás Jenőnek, aki Györffy István tudománytörténeti hatásáról az első átfogó bírálatot írta, történeti érzékenységének köszönhetően Györffy elsőként ismerte föl a magyar néprajzban a regionális különbségekben kifejeződő, egyenlőtlen kulturális fejlődést. 78 A felfedezés termékenynek bizonyult, és azóta szerteágazóan foglalkoztatja a magyar néprajzi vizsgálatokat. Györffy tervezte a népcsoportok szinoptikus áttekintését, de ebben halála megakadályozta. A Magyar nép – magyar föld című posztumusz kötetben összegyűjtött írások csak sejtetik az el nem készült mű körvonalait. E kötet tanulmányai közül a Nagykunságról, a Hajdúságról és a Fekete-Körös völgyéről írottak képeznek viszonylagos egységeket. Azért csak viszonylagosakat, mert különböző időben és szempontok alapján készültek, szerzőjük számára munka közben világosodott meg a távolabbi problémakör. Ha a matyókról szóló írásokat, melyek közül csupán egy szerepel a kötetben, negyedik csoportként idesoroljuk, kibontakozik, miként Györffy István, 1925. 163. Fél Edit, 1941. 77 Bátky Zsigmond, 1905. 173–237. 78 Barabás Jenő, 1974. 75 76



látta Györffy a perem–központ megoszlásban az alföldi népi kultúra fejlődését. A központi területek a Nagykunság és a Hajdúság, a peremhelyzetben lévők Mezőkövesd és a Fekete-Körös völgye voltak. Módszertanilag elsősorban a két utóbbival foglalkozó tanulmányok érdemelnek figyelmet. Mindenekelőtt mintaszerűen példázzák, amire fentebb utaltunk, hogy a szerzőjük az élő néprajzi anyagot történetileg fogta föl, egységes folyamatba illesztve. Ami az Alföld közepén már csak a legidősebbek emlékezetében él vagy csupán följegyzések és térképek bizonyítják megvoltát, az a peremhelyzetű vidékeken eleven, esetleg a félmúlt őrzi. Ugyanakkor jól követhető, hogy egy-egy új kulturális elem miként jelenik meg a változás impulzusait adó központi területek felől. Györffy István nézeteinek megismeréséhez a továbblépés kedvéért vissza kell kanyarodnunk a Dunántúl etnikai kevertsége és vele szemben az Alföld viszonylagos egyneműsége kérdéséhez. Hozzá kell tennünk, hogy Györffy a török nyelveket beszélő népeket nem tartotta a magyaroktól „idegennek", hanem rokonnak, mert azt a felfogást vallotta, hogy a honfoglaló magyarság finnugor nyelvet beszélő tömegekből és török vezető rétegből alakult ki, ez utóbbiak szervezték néppé az előbbieket, miközben számos kulturális vívmányt fogadtattak el vele. Györffyt a turkológiai érdeklődés a kezdetektől jellemezte, sosem rejtette véka alá a török népek iránti rokonszenvét. Jellemző, hogy az imént idézett Milyen elemekből áll a magyar nép? című tanulmányában minden alkalmat megragadott egy-egy népcsoport esetleges török etnikumú hátterének fölemlítésére. Huszonháromszor szól török népekről, nem törökökről csupán tízszer. Az etnikailag leginkább homogén magyarság tételéből adódott, hogy a kunokkal keveredett alföldi magyaroknak legeredetibben kellett megőrizniük az archaikus hagyományokat. Az elképzelést erősítette, hogy a sztyeppei nomád nép számára a Kárpát-medencében a Duna–Tisza menti síkság biztosította a legkedvezőbb természeti feltételeket kulturális vonásainak megtartására. Melyek voltak ezek? Györffy kidolgozott egy elméleti konstrukciót, amely ugyan téves anyagértelmezésen nyugodott, de önmagában igen vonzó, invenciózus rendszert alkotott. Nem váratlanul állt elő vele, mintegy másfél évtizeden át építgette. A legjelentősebb lépést a kétbeltelkes (ólaskert, szálláskert) településforma felfedezése hozta. Ennek lényege, hogy egy helységen belül a lakóépületek és a gazdasági udvarok csoportosan elkülönülnek. Alaki egyezések alapján Györffy rokonságot vélt meglátni a belső-ázsiai nagyállattartó népek településformáival és úgy gondolta, hogy a honfoglaló magyarok téli szállásának maradványát találta meg. Korai tanyatanulmányaiban helyesen vette észre, hogy a tanyásodás előfeltétele a határhasználat kötöttségeinek felszabadulása. Később téves azonosítás alapján arra jutott, hogy amíg nincsenek tanyák, funkciójukat a szálláskertek istállói (óljai) töltik be, ugyanis szerinte az első tanyák a határba kiköltöztetett állattartó szállások voltak. A számára rokonnak tetsző jelenségeket sorra kapcsolta ehhez a feltételezett összefüggéshez: a szilaj (szabadban teleltető) állattartás, a kötetlen kaszás aratás (a gabona szénafűként kezelése), a nyomtatás, az asztagba takarás. Ezt a gazdálkodási és települési rendszert „nomádnak", „ázsiainak", míg párját, részben földrajzi kiegészítőjét, melyet aprófalvas zárt településszerkezet, kezes állattartás, kévéző aratás, kézi cséplés és csűr jellemeztek, „európainak" vagy „helyhez kötöttnek" nevezte. 79 Györffy a legnagyobb hibát akkor vétette, amint tévesen keresett kapcsolatot etnikum és műveltség között, történetietlenül összefűzött időben és térben nagyon távol eső jelenségeket anélkül, hogy a közbülső állapotokat mélyebben elemezte volna. A történeti földrajz alapos ismerőjeként tudta, hogy a XVI. századig nyoma sincs a később jellemző alföldi településhálózatnak, a nagy lélekszámú helységek tágas határát ekkor még sűrűn elhelyezkedő aprófalvak borították. Leleményes válasza nem késett: a tanyásodás lehetősége burkoltan a honfoglalás óta adott volt a nomadizmus emlékét őrző alföldi magyarok hagyományaiban. Ezen a ponton jutottak fontos szerephez elképzelésében a kunok, akiknek sorsa ugyancsak ifjúkorától foglalkoztatta Györffyt. Róluk azt tartotta, hogy az alföldi népességbe olvadva erősítették annak nomád tradícióit. Elmélete nemcsak a néprajzra volt hatással. Elfogadta Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar története éppúgy, mint Erdei Ferenc, aki a tanyásodás eredetét Györffy nyomán magyarázta. A nomád hagyományok továbbélése beleillett a korszak történeti vitáiba, mennyiben „keleti" és mennyiben „nyugati" kulturális kötöttségű a magyar nép. Györffy egyértelműen a keleti kapcsolatokat hangsúlyozta. Föl lehet vetni, hogy nem következetesen. Inkább azt mondjuk, a tudósi józanság megóvta a szélsőségektől, mert a nomád tradíció híve nem hódolt a lovasnomád turáni romantikának. Támadta Huszka József fejtegetéseit a székely ház és a magyar ornamentika távoli, keleti rokonságáról, pedig azok igen nagy népszerűségnek örvendtek. Sőt Györffy volt az első, aki néprajzi adatokkal támasztotta alá a nyelv- és a történettudomány állítását, hogy a honfoglaló magyarok jelentékeny földműves ismeretekkel rendelkeztek.80

79 80

Legteljesebben kifejtette: Györffy István, 1934 és Györffy István, 1937. 70–93. Vö. Györffy István, 1934 és Györffy István, 1935.



Többször leírta Györffy István, hogy a magyarság beilleszkedett európai környezetébe, de nem részletezte, mik voltak ennek a folyamatnak az állomásai és következményei. Keveset foglalkoztatták a magyar népi kultúra Nyugat-Európa irányába mutató kapcsolatai, meghatározó voltukat szóba sem hozta. Végső soron mindig a specifikust kereste és a legnagyobb értéknek tartotta a népi kultúrában S ezzel nem állt egyedül sem idehaza, sem tágabb földrajzi térségünk nemzeti néprajztudományainak művelői között. Úgy gondolta, hogy a magyarságot keleti hagyományai különböztetik meg leginkább az európai népek családjában, tehát ezekre kell a néprajz figyelmének összpontosulnia. Györffy munkásságának csupán egyetlen olyan nagyobb területe van, mely nem kapcsolódik a nomádkoncepcióhoz: a népviselet kutatása. A magyarság néprajzában a viseletről készített összegzése, híven az archaizmusokhoz való vonzódásához és az újabb nyugat-európai elemek elutasításához, leszűkíti a fogalmat: csak az tartozik tárgykörébe, amit az emberek kézmű- és háziiparban vagy házimunkával, anyagot és öltözetdarabot maguk el tudnak készíteni.81 Gazdag tárháza ez a tanulmány a régi, egyszerű ruházkodásnak, de visszalépés is a nem sokkal korábban kiadott nagy könyvéhez, A cifraszűrhöz képest. Ebben ugyanis egy olyan viseleti darab karrierjét írta meg, mely az öltözködésben talán leghívebben fejezte ki a magyar parasztságnak a jobbágyi kötöttségektől való szabadulását. Igaz, hangsúlyozza a szűr nagy múltját, a díszítmények régies „megfogalmazását", de tudatában van annak, hogy maga a jelenség nem archaikum. Tudósi világának távolabbi lehetséges perspektíváját villantotta föl a halála előtt nem sokkal végzett matyóviselet-tanulmány. Itt már kifejezetten arról van szó, hogy egy régies viselet hogyan válik „új stílusúvá". Az archaizmusok kutatójának volt szeme ahhoz, hogy megragadja egy paraszti viselet fejlődésének dinamizmusát, mely az önkifejezés jelképeként a környezettől való teljes elkülönüléshez vezetett.82 Megjegyzésre méltó, hogy fél évszázad távolában, viseleti tanulmányainak eredményei bizonyultak leginkább időállónak, mert a legdifferenciáltabban elemzik anyagukat és a legkevesebb ellentmondást tartalmazzák. Nem így a nomád hagyományok elmélete, melyről ma már elmondható, hogy minden lényeges pontját megcáfolták. Elsősorban a tanítványok vitatták, akik közmondásosan meghaladták mesterük álláspontját, de a kérdőjelek föloldásából jutott a következő nemzedéknek is. A szembefordulás, nem élesen, nem egyszerre és nem programszerűen történt. Bár a szálláskertes település kérdése ma sem lezárt kérdés, bizonyos, hogy a nomád téli szálláshoz nincs köze. A tanyák középkori meglétét változatlanul nem sikerült igazolni. A tanyarendszer kivirágzása a paraszti üzemszervezet újkori változásaival függ össze, és nem a szálláskert megszűnésével. A Györffy által speciálisan magyarnak vélt településformáknak Európa más tájain is előbukkantak párhuzamai. A gazdálkodás „kettőssége" semmiképpen sem etnikus kötöttségű, hanem szoros kapcsolódást mutat éghajlatitermészeti adottságokkal és ugyancsak üzemszervezeti tényezőkkel. A szabadban teleltető pásztorkodásról kiderült, hogy a XIX. században az ország számos pontján megvolt, de az állattartásnak csupán kis töredékét ölelte föl. Paradoxon, amint a kulturális archaizmusok, a honfoglalás kori hagyaték kutatójának felfedezéseiről és feltevéseiről sorra kiderült, hogy azok többségükben újkoriak, sőt minél közelebb állnak hozzánk időben, érvényük annál jobban bírja az idő múlását. El lehet játszani azzal a gondolattal, mi történik, ha Györffy István nem hal meg viszonylag fiatalon, ötvenöt évesen, vajon fölülbírálja-e elméletét, és mit szól ahhoz, hogy tanítványai az övétől egyre inkább eltérő eredményekre jutnak. Találgatásokkal azonban nem sokra megyünk. Egyfelől nincs nyoma, hogy Györffyt gondolkodóba ejtették volna olyan tanulmányok, mint például a Szabó Istváné, 83 melyek nem igazolták feltevését. Másfelől a matyó viselet vizsgálata – láttuk – szempontjainak gazdagodását hozta, sőt, ami korábban meglehetősen szokatlan volt írásaiban, a társadalmi rétegkülönbségekre is fölfigyelt. Lükő Gábor nála doktorált a moldvai csángókról szóló könyvével,84 melyben mind az összehasonlító módszer, mind a román környezet messzemenő figyelembevétele gyökeresen eltért professzora húsz évvel korábban e tárgyban készített írásaitól. Fél Edit Kocs községről készített, említett monográfiája pedig éppenséggel a professzor szemléletétől eltérő jelenkutatásnak minősíthető. A különben konzervatív világszemléletű ember rugalmas, nyitott és liberális tanár volt. A visszaemlékezések egybehangzóan egy jó pedagógust állítanak elénk, aki nem kényszerítette hallgatóit az általa járt utakon haladni, sőt olyan lépéseket kezdeményezett, melyeket maga már nem követett. A harmincas évek derekán különösen sokat változott Györffy. 1931-ben, amikor a „Sarlósok" hívására Pozsonyba utazott kiállításukat megtekinteni, tárgyi néprajzi adatgyűjtésre biztatott és részletkérdésekről magyarázott azoknak a fiataloknak, akik akkor már

Györffy István, 1933. Györffy István, 1930.; Györffy István, 1956. 83 Szabó István, 1929. 84 Lükő Gábor, 1936. 81 82



kinyilvánították társadalmi kérdések iránti érdeklődésüket, sőt egy részük a marxizmusban vélte megtalálni a néprajzi kutatás iránytűjét.85 Öt-hat esztendővel később pedig Györffy az, aki hasonló tájékozódású egyetemistákat gyűjt maga köré, és ők, halála után, neki, az ötlet szerzőjének hódolva, róla nevezik el az első népi kollégiumot. Közben azonban sok minden változott, megpezsdült a magyarországi szellemi légkör. Az új kezdeményezések közül Györffyt elsősorban a sokrétű falukutató mozgalom érintette meg közelebbről, és hamarosan állásfoglalásra is késztette. Legkorábban ismert politikai megnyilvánulásai a dél-bihari tanulmányokban az államilag támogatott asszimiláció híveként mutatják. Ezáltal vélte visszanyerni a magyar etnikum százados térvesztését. Hasonló beállítódás később nem jellemzi. De írt a háború alatt olyan földrajzi tanulmányokat, melyek a Monarchia balkáni terjeszkedését szolgálták. Másként áll előttünk egy, a korabeli közvéleményt élénken foglalkoztató esemény kapcsán, melyet Gunda Bélához 1938. december 15-én kelt levelében így foglalt össze: „A Táj- és Népkutató Központ megalakult s 2 hónap múlva a minister (ti. Teleki Pál) feloszlatta. Most a tanszékem keretében támad fel, de szűkebb keretben. A baj az volt, hogy a Központ politizált. Tudod, hogy a politikához nincs érzékem, s csak kelletlenül vettem részt a kiállításban." 86 A Központ 1938 októberében jött létre Teleki gazdaságföldrajzi, Magyary Zoltán közigazgatás-tudományi és Györffy néprajzi tanszékének társulásából, hogy – többek között – befolyást gyakoroljon a társadalmi méretű és ellenzéki szellemű falukutatásra. A radikális szemlélet és a csak nagyon mérsékelt reformokra hajlandó politika összehangolása azonban nem járt sikerrel, a Központ bemutatkozó kiállítása olyan leplezetlenül tárta föl az ország szociális egyenlőtlenségeit, hogy azt Teleki nem vállalhatta.87 A helyzetet a levélben önmagára szerényen utaló Györffy politikus közbelépése mentette meg. A táj- és népkutatás ügye azonban nem a visszafogás jegyében haladt tovább, hanem épp ellenkezőleg. Györffy intézetében ekkor már rendszeresen összegyűltek a baloldali érzelmű diákok. A professzor tekintélyét növelte a még kiadatlanul közkézen forgó, de hamarosan megjelenő írása, A néphagyomány és a nemzeti művelődés. Ez a röpirat Györffy István legproblematikusabb munkája, nagyobb részben néprajzon kívüli kérdésekkel foglalkozik. A szaktudóst és a művelődéspolitikust természetesen nem lehet szétválasztani, hiszen a mű alapeszméje szervesen következik a tudományos törekvésekből, mégis Györffy örökségének számbavételekor rá kell mutatnunk, hogy ebből a gondolatkörből a legkevesebbet a néprajz vállalta föl, ami megvalósult vagy elutasítódott belőle, az elsősorban a mindenkori tudomány- és művelődéspolitikára tartozott. A régi vitában a népi és nemzeti kultúra viszonyáról ismeretes, hogy a kérdés rendszerint akként vetődött föl, hogyan kapjanak helyet a néphagyomány bizonyos elemei a nemzeti kultúrában, de legalább a művészetek nyerjenek belőle ösztönzést. Györffy nem azt hirdette, hogy a népi kultúra része legyen a magas műveltségnek, hanem azt, hogy az alapjává váljék. Távolról rokonítható ez a felfogás Kodály Zoltánéval, aki a népdalt a zenei műveltség alapjává kívánta tenni, de nála csak részkérdésről volt szó az egész nemzeti hagyományhoz képest. Azok a kortársi műveltségeszmények pedig, melyek egyáltalán állást foglalnak a népi kultúrával kapcsolatban, szintén eltérnek Györffytől. Karácsony Sándor nagy jelentőséget tulajdonított a népi kultúrának, de nem szánt neki alapozó szerepet. A népi írók egy része, legalábbis a paraszti származásúak (például Veres Péter) ebben az időben egyenesen elutasították, mert visszahúzó erőt látták benne. Babits Mihály, aki szintén érintette a kérdést, éppen nem a specifikus, hanem a nemzetközi oldalát látta fontosnak. Györffy gondolatmenete a következőképpen halad: a nemesi kultúra, letéteményese, az „úri osztály" hanyatlása miatt – érvényét vesztette. A polgárság jórészt frissen asszimilált, és így idegen hagyományokat képvisel. Marad a parasztság kultúrája, mely – a réteg konzervativizmusa okán – a legrégibb tradíciókat őrizte meg. Ezek azért rendkívül értékesek, mert magukba foglalják a keleti örökséget, aminek egyetlen más európai nép sincs birtokában. Márpedig a magyarokat ezek a specifikumok teszik egyedivé, hiszen Európa nem arra kíváncsi, mit vettek át, hanem arra, hogy miben különböznek tőle. Az ismert szaktudományi tételek átültetéséről van tehát szó, mégis tanulságos követni a gondolatmenetet. Györffy megpróbálja következetesen érvényesíteni fő tételét a különböző művészetektől az oktatáson, a viselkedésmódon, a háziiparon át a mezőgazdaságig és a katonáskodásig az élet minden területén, amiből óhatatlanul következik a nemzeti művelődés forrásainak erőteljes leszűkülése. Az írás belső, javára nem váló feszültségeit növeli, hogy nincs kellőképpen megszerkesztve, gondolatai gyakran ismétlődnek, a szerző pedig Balogh Edgár, 1965. 265–266. Gunda Béla, 1983. 439. 87 Az 1935. évi április hó 27-ére hirdetett Országgyűlés Képviselőházának Naplója XXI. kötet, Budapest, 1939. 100–108. 85 86



sokszor szembe kerül önmagával. Az „úri osztályt" kemény szavakkal illeti, mert eltékozolta történelmi hivatását, másutt a „keleti" örökség török összetevője hordozójaként említi, megint másutt a társadalomban további példaadó szerepvállalásra buzdítja. Az „idegenek" hol mint gyökértelenek, hol a magyarsághoz lojális elemekként jelennek meg; ha külországiak, azért hivatkozik rájuk, mert nagyobb elismeréssel adóznak a magyar kultúra specifikumainak, mint az „úri osztály". A nép, mely egyértelműen a parasztságot jelenti, a legmegbízhatóbb része a társadalomnak, mégis hol az idegen hatások csalatkozhatatlan elutasítójaként, hol rossz divatok befogadójaként említi. Idekívánkozik, hogy két évvel korábban a röpirat egyik előző változatában Györffy sokkal reálisabban, ugyanakkor sokkal keserűbben nyilatkozott a parasztságról. Arra figyelmeztetett, hogy az első világháború után nőtt a szociális nyomor, és senkinek ne legyenek a parasztsággal szemben illúziói. „Az országgal nem azonosítja magát, s habár az iskolában hazafias nevelésben részesült, nem az a nagy hazafi, amilyennek tudni szeretnők. Történelmi érzéke csekély. (…) Családi érzése is szűk körű. Az öregeket kevéssé tisztelik, a gyereket már nem tekintik áldásnak, sőt néha inkább tehernek. Általában a régi jó erkölcsök hanyatlanak, s minden vonalon a szegénység, nyomorúság nyomasztó, züllesztő hatását tapasztaljuk." 88 A jelen kiábrándító képénél azonban erősebbnek bizonyult számára a tradíció. A tanulmány teljes egészében értékőrző beállítottságú. Sorozatnyi olyan javaslatot tartalmaz, mely a hagyományos kultúra jó értelemben vett intézményes védelmét kívánja biztosítani. Egy részük meg is valósult (Nyelvtudományi Intézet, a néprajz akadémiai támogatása, múzeumi reform, szabadtéri néprajzi múzeum, népi műemlékek védelme stb.). Az értékőrzés azonban olykor akkora súlyt kap, hogy kérdésessé válik: hogyan teremnek itt új értékek is. A programban egészen különböző kulturális javak kerülnek egymás mellé és rontják a vitathatatlanul jó javaslat érvényét is, mert például a kisparaszti gazdálkodás százados tapasztalatai bármily tiszteletreméltó tudásanyagot képviselnek, csak alapos fölértékeléssel állíthatók egyenrangúan a népművészet kiemelkedő alkotásai mellé. Bizonyos kérdések részigazságait Györffy túlságosan irányzatosan értelmezi. A Leghorn-tyúkászatok hozzá nem értés miatt bekövetkezett balsikere a magyar parlagi tyúk fajtatulajdonságainak dicséretére, a túlhajtott alföldi vízrendezés a lecsapolás előtti életmód természeti körülményekhez idomulásának kiemelésére nyújt alkalmat. Kritikájában sajátosan keverednek egymásnak ellentmondó, józan értékítéletről és maradiságról tanúskodó elemek: elutasítja a „turánkodást", az irredenta szólamokat, a magyarkodást, a népies irodalom fattyúhajtásait, ugyanakkor félti a népi gyermekjátékokat a labdarúgástól. A nyugat-európai műveltség fontosságát ezúttal sem tagadja, de amikor példaként említi, szinte minden esetben negatívan értelmezi. Felfogásának egyoldalúságát csak némiképp enyhíti, hogy Györffy az Anschlusst követően, 1938 márciusában öntötte végső formába gondolatait, hogy a birodalmi német terjeszkedés ellenében a magyar nemzeti szellemet erősítse. A tanulmány kinyomtatását nevezetes közszereplés előzte meg, mely ugyancsak rávilágít ellentmondásos jellegére. Eredetileg Györffy emlékirat formájában nyújtotta be a vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak, de visszhangja csak azután támadt, hogy a tárcát az a Teleki Pál vette át, akihez ifjúkori barátság fűzte. 1938 júniusában elmondott programbeszédében Teleki magáévá tette Györffy néhány fő gondolatát. Ő elsősorban a társadalom és a kultúra kettészakítottságát emelte ki, majd szintén elítélte a százados hagyományait elhagyó „magyar középosztályt", mely nem érti a tradíciókhoz hű parasztságot. Meg kell vele ismertetni és szerettetni a néphagyományt, ennek érdekében a legkülönbözőbb pályákon bevezetik a néprajzi képzést (tanítók, lelkészek, jegyzők), egyidejűleg támogatni fogják a népi kultúra összes föllelhető emlékének megmentését, ígérte a miniszter. Teleki tehát nem domborította ki az emlékirat németellenességét, a népi kultúra–nemzeti kultúra viszonyában pedig nem hivatkozott Györffy alapjavaslatára. Az esetnek az ad művelődéstörténeti jelentőséget, hogy a népi kultúra támogatása először került Magyarországon a kulturális kormányzat programjába. A hivatalos politika, miközben elismerte a néprajz ideologikus jellegét, fölismerte, hogy az ügy vállalása bővítheti társadalmi bázisát.89 Mi állt a másik póluson? Négy év múlva a Györffy-kollégium névadó ünnepségén a baloldali diákok ugyancsak e tanulmányt idézték. De ők – Györffyt kissé idealizálva – plebejusi lelkesedéssel elsősorban a néphagyomány megújító szerepére tett javaslatokat emelték ki, és a népi származású fiatalok fölkarolásának történelmi jelentőségű ötletét ünnepelték.90 A kései olvasó számára nyilvánvalóak Györffy tévedései, úgy gondoljuk, a kortársak jó részének is azok voltak. Bár a kritikai visszhang ezt alig tükrözi. Igen nagy sikere volt, három év alatt három kiadásban tizennégyezer Györffy István, 1938. 218. Képviselőházi Napló, XIX. Budapest, 1938. 647 90 Kardos László, 1980. 57. sk. 88 89



példányban jelent meg. Talán azért is, mert a szerző váratlan halála, végrendeletté avatta. Akik értékelték, nem az aránytévesztéseket, hanem az értékkonzervatív ízlést látták meg benne, és a kétségtelenül bátor kiállást, mely különösen az utolsó lapokon nyert hangsúlyt, ahol Györffy leírta a tőle többször idézett sorokat: „A magyarság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése." (A kiemelés a szerzőtől származik.91) A „lélek kérdése" a kor nyelvén félreérthetetlenül a közösséggel való feltétel nélküli azonosulás lehetőségét hirdette, ami 1939-ben nem keveset jelentett. Végül is mit mutat Györffy István öröksége az utókor mérlegén? A művelődéseszmény – véleményünk szerint – számos értékes eleme ellenére egészében azért elfogadhatatlan, mert kifejezett szándékával szemben a nemzeti kultúrának az európai kultúrához fűző, nagy múltú és erős szálait gyöngítette volna, ha megvalósul. Szaktudományi eredményeit mára kevés kivétellel cáfolta vagy meghaladta a kutatás. Minden magyarázat nélkül idekívánkozik a Táj- és Népkutató Központ kiállításának egyik mottója Széchenyi Istvántól: „Igazságokat, habár keserűk is, végre kimondani nemcsak hasznos, sőt szükséges; mert az önismeret minden előmenetel s jobbulásnak legelső kezdete. Kellemetlen ugyan, de józanabb honbelitül, rokontul hallani, mint inkább idegen dorgálóra várni." Három dologról azonban nem szabad megfeledkeznünk. Először: Györffy Istvánnak minden tettét népe és hazája őszinte szeretete vezérelte; másodszor: szuggesztív, vonzó egyénisége ezekre az eszmékre nevelt társadalmi méretekben és egyetemi katedrán; harmadszor: bár munkái valóban tele vannak ellentmondásokkal, de épp ezek, mert – mondhatjuk így – termékeny tévedésnek bizonyultak, hozzájárultak a témafelvetések nyomán az ismeretek megsokszorozódásához, szinte vonzottak és kényszerítettek további kutatásra. Ezáltal munkássága csaknem fél évszázadig tartó jelentékeny ösztönzéseket adott a hazai néprajztudománynak.

5. Mikecs László élete és munkássága „Valami titkos célod van velem! Tán, hogy arcod mégegyszer megmutassam, sírból kiássam s az égi magasban meghordozzam boldog-győzelmesen!" —(Jékely Zoltán: Feltámadás. Mikecs László emlékére) Háborúban lerombolt házakat, hidakat, gyárakat föl lehet építeni, a háború halottait azonban nem lehet életre kelteni. Igaz, az idő múlása lassan enyhíti, majd feledteti a fájdalmat. Vannak azonban olyan hiányok, amelyek évtizedekkel később sem tűnnek el, sőt akkor még súlyosabban érződnek. Ilyen az is, amelyet a vészterhes 1944-es év végén hadifogságban, huszonhét évesen elhalt Mikecs László hagyott maga után. Nem a család és a barátok szomorúságára gondolunk most. Kedves barátja és sógora, Jékely Zoltán több költeményben elsiratta, még halála után tizenkét évvel is írt alig szűnő gyásszal reá emlékező verset. Szélesebb körről van szó, melyben a többséget már régóta azok alkotják, akik nem ismerték személyesen – koruknál fogva nem ismerhették – Mikecs Lászlót. A nemzeti-nemzetiségi kérdés, a magyar–román kapcsolatok, a magyarság- és románságismeret szakembere hiányzott egy korból, amelynek igazán szüksége lett volna rá, arra, aki fontos dolgokat tudott, aki kora ifjúságától a legnagyobb tudatossággal készült a tudományos pályára, hogy a másik felet is valóságosan és őszintén bemutatva szolgálja a közeledést, a nehéz kérdések megoldását. Választott hivatását szülőhelyének történeti sorsa jelölte ki. Mikecs László 1917. szeptember 27-én született Bihardiószegen. Szülőfaluját gyakran mondta Erdélyhez tartozónak, maga-magát erdélyinek, s kolozsvári éveiben így is fogadta be a helyi értelmiség sok más, Észak-Erdély visszacsatolása után a szűkebb Magyarországról érkezővel szemben, akiket az erdélyi helyzet meg nem értésével többé-kevésbé jogosan vádoltak. Mikecs valóban kiérdemelte ezt a bizalmat mind beleélő készségével, mind óriási tudásával, jóllehet az utóbbit nem erdélyi családi hagyományként, hanem tanulással és olvasással sajátította el. Hiszen táji-történeti értelemben Bihardiószeg nem tartozott Erdélyhez. Az 1910-es években hatezret meghaladó lakosságával és külső képével a közeli bihari és hajdúsági településekre emlékeztetett. Azonban a népesség 7-8%-nyi románsága, a szemhatáron magasló hegyek, a híres érmelléki szőlők (ugyanis a szűkebb táj neve Érmellék) egyaránt figyelmeztettek a szeszélyesen kanyargó magyar–román nyelvhatár közelségére. Az Érmellék jellegzetes vidéke a sok neves írót, költőt, tudóst és politikust útjára bocsátó nagytájnak, az Erdély és az Alföld között húzódó Partiumnak. Mikecs mindezeket a tényeket erősen tudatosította magában, a döntő történeti esemény mégis az volt, hogy a trianoni békekötéskor Bihardiószeg közvetlenül az új határ román oldalára került. Ősei évszázadokon keresztül ezen a vidéken éltek, parasztok voltak apa és anyai ágon egyaránt. Édesapja járta meg elsőként a parasztságból kivezető utat. Elvégezte a debreceni kollégiumot, és tanítónak állt. Házassága még

91

Györffy István, 1939. 85.



osztályához kötötte, vagyonos parasztcsalád lányát vette feleségül, ám igényei továbbvitték a felemelkedés lépcsőfokán. Városi életre vágyva állami szolgálatba lépett. Később gyógypedagógiai tanári képesítést szerzett, és teljesen beleilleszkedett a vidéki polgárság életébe. Időközben történt az államhatár-változás, az apa ezután a megkisebbedett Magyarországon látta biztosítottnak pályáját. A család igyekezett levetkőzni a paraszti múltat, de Mikecs László életében – ahogyan 1942-ben fogalmazott önéletrajzában írja – meghatározó volt, hogy a háború utolsó éveiben és a következő esztendőkben – hatéves koráig – anyai ági nagyszülei nevelték Bihardiószegen, beleoltva a hovatartozás tudatát és a szülőhely szeretetét. A kisfiú iskolába készülve költözött végleg szüleihez. Anyai nagyapját nagyon szerette. A nagyapa föltörekvő ember volt, aki azonban parasztként akart társadalmilag emelkedni. Harmincholdas birtokát idős korára mintegy ötszörösére növelte. Mikecs László úgy ír róla, mint egy kiterjedt, nagy család fejéről, aki patriarchai jogokat gyakorolván élt, és hosszú életének bölcs tapasztalataival látta el az őt mindig szívesen hallgató unokát. Így lett a felnőtt Mikecs László számára Bihardiószeg azilummá; ahová mindig vissza lehetett térni nyugalomért; ahol befejezte a főművének tekinthető, Csángók kéziratát; ahová – miután kevés földet örökölt, annak jövedelmére alapozva – népfőiskolát, nyomdát, kiadót tervezett. (Ebből csupán egy téli népfőiskolai tanfolyam valósult meg – neves előadókkal – 1942-ben.) A szülőföld és a paraszti rokonság mellett nem kevésbé volt fontos a másik oldal, a kisvárosi polgári világ. Noha a felnőtt Mikecs tagadta ennek életszemléletét, és – családi viszonyait tekintve – törekvésének bizonyára megvoltak a lélektani indítékai, mégis ebben töltötte legfogékonyabb éveit, valójában ez nevelte. 92 Cegléden végezte az elemi iskolát és a gimnázium első osztályát, a további osztályokat az aszódi Petőfi Sándor evangélikus reálgimnáziumban járta ki. Itt tett 1935-ben kitűnő eredménnyel érettségi vizsgát is. Eminens tanulóként büszkesége volt a gimnáziumnak. Kitűnt kiváló szellemi és fizikai adottságaival, és teljességgel megfelelt a kisvárosi mintadiák tanárok és szülők által megálmodott alakjának. Nemcsak szorgalmasan és eredményesen tanult, hanem jó atléta volt, tehetségesen hegedült, irogatott az általa szerkesztett önképzőköri lapba, a Szárnypróbálgatások ba. A zene és az irodalom szorosan kísérte következő esztendeit is. A fent vázolt kettős érzelmi és társadalmi kötődésre jellemző ellentmondás, hogy a gimnázium ifjúsági kamarazenekara első hegedűsének – hiába vonzódott a paraszti rokonsághoz – csekély fogalma volt a népdalról. A zenekar – a szülők szórakoztatására – magyar nótákat, slágereket és néhány klasszikus komolyzenei darabot játszott. Eötvös-kollégista éveiben vált neki is – sok kortársához hasonlóan – nagy élményévé a népdaléneklés, amikor a kollégiumba Kerényi György bejárt népdalokat tanítani. Lelkes híve lett az új magyar zenének. Ott volt Bartók budapesti búcsúhangversenyén, népszerűsítette az Éneklő Ifjúság mozgalmat, és szép hangjával még házasember korában, Kolozsvárott is aktív tagja volt egy egyházi kórusnak.93 Szépírói törekvéseiről az önképzőkör után sem mondott le, bár megjelent munkái inkább irodalmi stíluseszközök alkalmazásáról, mint önálló írói művek alkotásáról tanúskodnak. Mindenekelőtt első könyve, a Románia című útirajz íródott így94 és utolsó – már halála után – megjelent írása, mely egy dunakanyarbeli kirándulás emlékét őrizte meg.95 Írói tervei között szerepelt Ifjúságunk esztendei címmel egy regény az Eötvöskollégiumról, felnőtté válásról, szerelemről, ám ez csak elképzelés maradt. Térjünk azonban vissza az aszódi maturandushoz! Mikecs Lászlónak, a reményteljes ifjúnak minden esélye megvolt arra, hogy épp annak a polgári rétegnek a jellegzetes tagjává váljon, amelynek szellemétől szabadulni kívánt. A tanári pályát választotta hivatásul, beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem

Családjára, szüleire, fölmenőire vonatkozó és életrajzi adatai nagy részének forrása az 1966–1969-ben bátyjával, Mikecs Lajos református lelkésszel folytatott beszélgetés Nagyecseden és a vele folytatott levelezés, valamint 1989-ben Dunabogdányban Mészáros Dezsőné Jékely Mártával (első házasságában Mikecs László felesége) történt beszélgetés. Kollégiumi és egyetemi éveiről, valamint a Kolozsvárott töltött időről kérésemre elmondta visszaemlékezéseit 1967-ben és 1989-ben Szabó T. Attila, Jakó Zsigmond, Faragó József, Jancsó Elemér, Mikesi Sándor, Balázs János, Lőrincze Lajos, Benda Kálmán. Közléseikre külön nem hivatkozom. 93 Mikecs Lajos, akivel néprajzi gyűjtés során váratlanul ismerkedtem meg 1966-ban a nagyecsedi parókián, áttanulmányozásra átadta öccse általa őrzött írásos hagyatékát, mely naplókból, magánlevelekből, kéziratokból, személyes okmányokból, fényképekből állt. Volt benne néhánylapos följegyzés Kolozsvár szovjet megszállásának első napjairól is. Az anyagot áttanulmányoztam, jegyzeteket készítettem róla, és visszaszolgáltattam. Ezek alapján készítettem 1967 tavaszán díjnyertes dolgozatot az Eötvös Kollégium belső tudományos pályázatára. Aminek akkor csupán egy rövid részlete jelenhetett meg (Mikecs László emlékezete. Ethn., LXXIX. 1969. 624–625.), a jelenlegi tanulmány azonban ezen a kéziraton alapul. Amikor 1989-ben ismét el akartam kérni az iratokat, kiderült, hogy az idözben elhunyt Mikecs Lajos és öccse írásos hagyatéka vagy végleg elveszett vagy lappang. Megmaradt jegyzeteimre alább így utalok: Mikecs László hagyatéka. 94 Mikecs László, 1940. A továbbiakban csak a nagyobb súlyú művekre hivatkozom a jegyzetekben. Mikecs László művei és a róla szóló irodalom könyvészeti adatait lásd: Mikecs László, 1989. 443–444. 95 Mikecs László, 1944c. 92



magyar–német szakára. Párhuzamosan jelentkezett az Eötvös-kollégiumba is, ahová azonban – nem tudjuk, milyen okból – csak egy fél év múlva vették fel. A kor hasznos és jó szokása szerint a tanárok, az igazgató és gyakran az érettségi bizottság elnöke ajánlóleveleket írtak az arra érdemes tanuló Eötvös-kollégiumi felvételét támogatandó. Így történt Mikecs esetében is. Az ajánlóleveleket a kollégiumi levéltár megőrizte, így alkalmunk van idézni belőlük. Szerer Pál gimnáziumi igazgató: „Az ő buzgó vallásos és hazafias fáradhatatlan tevékenysége osztálytársaira, sőt mondhatnám az egész ifjúság munkálkodására, gondolkodására, szellemére valóban jótékony hatást gyakorolt." Nagy Imre gimnáziumi tanár: „Nevezett tanuló a magyar nyelvben és irodalomban nemcsak szorgalmával tűnt ki, hanem eredeti gondolkodásával, nyelv- és stílusbeli készségével és nagy olvasottságával is. (...) Úgy érzem, hogy nem fog szégyent hozni iskolájára s a jövő magyar tanárság egy buzgó, tehetséges harcost fog benne találni." Gréb Gyula nyugalmazott tanár, volt Eötvös-kollégista: „Példás magaviseletű fiú, aki sikerét nem csupán ernyedetlen szorgalmának, hanem határozott kiváló tehetségének köszönheti. Nem a szajkoló tanuló, hanem az önállóan gondolkodó tanuló típusa, távol minden esetben egyoldalúságtól." Végül Császár Elemér, a kor tekintélyes irodalomtörténésze, az érettségi elnök egészen rövid levelet írt, többek közt ezekkel a szavakkal: „tisztviselőgyerek s kitűnő fiú".96 Bizonyos, hogy a meleg ajánló sorok a legnagyobb jóindulat jegyében születtek, az írások és kortársi visszaemlékezések „ellenpróbája" azonban csak megerősíteni tudja őket. A tanárok nem túloztak. Valóban páratlanul egyesültek a jó tulajdonságok egy kedves megjelenésű, szeretetre méltó, megnyerő és fegyelmezett természetű ifjú személyiségben. Nemcsak az Aszódról való elkerülés, hanem – talán még nagyobb nyomatékkal – az Eötvös-kollégiumi tagság fordulatot hozott Mikecs László életébe. A kollégiumi közösség megvetette azt a hallgatót, aki nem élt az alkalommal, nem töltötte a legnagyobb ráfordítható időt tanulással. Ebből a szempontból Mikecs hű volt a kollégium szelleméhez, végsőkig kihasználta a tanulmányi lehetőségeket, tudatában volt az Eötvös-kollégiumi tagságból származó kivételes helyzetnek. A kollégium általában a liberális polgári álláspontot képviselte, ami sokféle eszme iránti nyitottságot jelentett. Mikecs László számára legelőször lehetővé tette, hogy az addigi életét befolyásoló, vidéki kispolgári kultúrát és mentalitást levetkőzhesse. Másodszor az óriásira táguló látókör és széles érdeklődés a lehető legtöbb oldalú önművelésre serkentette, végül megkövetelte a határozott szellemi irányvételt. Az utóbbi téren már nem minden szempontból igazodott Mikecs a kollégium hagyományaihoz és a tagok többségének magatartásához. Ez a korabeli többség elvetette a politikai, vallási, egyesületi vagy másfajta szervezeti elkötelezettséget. Tévedés volna azonban elfogadni azt a merev ítéletet, mely a két háború között és az utókor vélekedéseiben is helyet kapott, hogy a kollégisták a „tiszta tudomány" érdekében elzárkóztak a társadalom problémáitól és mozgalmaitól. Tény, hogy a kollégisták – néhány kivétellel – nem vállalták pártok vagy diákszövetségek kötelékeit, de mindenütt ott voltak a különböző eszmei vagy politikai színezetű eseményeknél, részt vettek a vitákban. Mikecs sem szegte meg a szervezeti kötelezettségtől tartózkodó hallgatólagos kollégiumi szabályt, tájékozódásával viszont épp az elzárkózással szemben mutatott példát. Az 1930-as évek fiatal értelmiségére a falukutatás gyakorolta a legnagyobb vonzást. Az Eötvös-kollégiumból is kikerült egy kisebb falukutató csoport, Mikecs László azonban nem tartozott közéjük, habár érdeklődése a falukutató és szociográfus írók felé vonzotta. Még elsőéves, amikor néhány társával fölkeresi budai otthonában Szabó Dezsőt. 1942-es önéletrajzában maga mondja el, hogy utóbb kiábrándult az íróból.97 Bizonyos, hogy a bihardiószegi élmények hatására tűntek el parasztságszemléletéből a korábbi, naiv illúziót sem nélkülöző nézetek. Ugyanakkor kapcsolatot keresett több népi íróval és hozzájuk közel álló szociográfussal. Mint alább látni fogjuk, néhány gondolatának forrása innen indult. A kollégiumba szerda esténként vendégeket hívtak közvetlen beszélgetés, ismerkedés céljából. Mikecs ifjúsági elnöksége, diákvezetői tisztsége idején látogatott oda például Kovács Imre és a volt Eötvös-kollégista, Féja Géza. Mikecs László személyes kapcsolatot talált Illyés Gyulával és Veres Péterrel is. De például az Erdei Ferencet jellemző kritikai álláspontnak nem találjuk nyomát írásaiban. Különben nehéz közvetlen eszmei hatásokra rámutatni Mikecsnél. Részben azért, mert nagyon korán igyekezett önálló szellemiséget kialakítani, részben pedig azért is, mert tudományos munkáin kívül viszonylag keveset írhatott. A mintagimnazista nem veszített semmit tudásszomjából, sőt az már első egyetemi éveiben kutató-alkotó munkavággyal párosult. Tudományos dolgozatai arról tanúskodnak, hogy a rövid életmű alapjait szakirányú tanulmányai teremtették meg. A legnagyobb hatást tanárai gyakorolták rá. Közülük kettőt többször is szeretettel említett: Mályusz Elemért, akit – noha nem történelem szakos volt – hallgatott és Pais Dezsőt, akinek kedvenc tanítványa volt. Egyetemi leckekönyvének tanúsága szerint Horváth János, Zsirai Miklós, Németh Gyula, 96 97

Az Eötvös József Collegium levéltárában található személyi iratainak jelzete: ECL 13. doboz, 13. dosszié 38. sz. A részletes önéletrajz a berlini Collegium Hungaricum-i pályázathoz készült. Mikecs László hagyatéka.



Prohászka Lajos, Thienemann Tivadar is tanították. Fölvette Györffy István, Kodály Zoltán és Solymossy Sándor óráit. Az Eötvös-kollégiumban Keresztury Dezső tanította ezekben az években az irodalmat, őhozzá szintén közeli kapcsolatok fűzték. A kollégista Mikecs gondolkodásának szép és egyedülállóan jellemző dokumentuma az ifjúsági elnökként elmondott ünnepi beszéd az Eötvös-kollégium hagyományos megemlékezésén 1938. március 15-én. Bevezetőben elítélte a néhány nappal előbb lezajlott Anschlusst, és éles szavakkal határolta el magát a mozgolódó magyarországi jobboldaltól, majd nem kevésbé keményen szólt a tömegek elégedetlenségével visszaélő, a reformokról csupán beszélő, de valójában nem reformpárti, kormányzati-politikai vezetésről. Föltette a kérdést: mi legyen a véleménye, mi legyen a feladata az Eötvös-kollégistáknak? A válasz alaphangját a kétkedő és rezignált Erasmustól vette: „A reformok körüli viaskodásban mi bizonyos erasmusi lelkülettel állunk. Látjuk a hibákat, szinte már restelljük is újra meg újra felsorolni őket, de azt is látjuk, hogy az újravágyók és a védelmezők egyaránt rossz úton haladnak. Erasmus, nem ugyanolyan gyávaságból, mint ahogy általában gondolják, hanem egyedülvalóságában s csak a szó erejére utalva, de a cselekvés lehetőségétől távol, kicsit ernyedten és fanyaran kiált föl: Bár igaz lenne, hogy minden reformra törekvő és reformellenes nálam tanácsért összesereglene és kész lenne nekem engedelmeskedni. Hiszen akkor az emberiség ügye sokkal jobban állna!" Az „európai kozmopolita" (a jelzős szókapcsolatot tőle vettük – K. L.) Erasmustól a szűkebb körhöz, a nemzethez fordulva felelt a szónok saját kérdéseire. Áttekintve a magyar történelem és művelődés korszakait, minden időben kirajzolódik az a korszerű nemzetkép, amelyre az utókor építhet, csakhogy újabban „a nemzetképből valahogy kiesett az ember". Nem használta a szót, ám talán ez foglalja össze legkifejezőbben mondandóját: a dehumanizálódott politikába, társadalmi életbe, kultúrába vissza kell hozni az emberi szellemet, és ez az ifjúság fontos feladata. Óvott az elszigetelődéstől, tevékenységre buzdított.98 Az önképzéshez hozzátartoznak a külföldi tanulmányutak. Mikecs közvetlenül érettségi után magánúton nyelvtanulási céllal Ausztriában időzött, a következő nyáron pedig már ösztöndíjasként tölt négy hetet Münchenben. Ezeknek az utaknak azonban nem találjuk közvetlen nyomát munkáiban, megnyilatkozásaiban. 1938-ban saját költségén két hónapot töltött Romániában. Az út egyik nagy élménye volt részvétele ÉszakMoldvában egy Gusti-féle szociológiai táborban, jelentősége pedig a régi, a Kárpátokon túli román királysággal való megismerkedés. A kollégiumban olaszul, franciául, majd bolgárul kezdett tanulni, s ekkor már eléggé előrehaladt a román nyelvben is, melyet – hangsúlyozzuk – nem otthonról és nem is bihardiószegi tartózkodásairól hozott magával. „Erdély magyarsága nem érthető meg az ott lakó más népek ismerete nélkül. Szükségképpen foglalkoztam hát szászokkal és románokkal is. Az utóbbiak lehető legpontosabb megismerése, kultúrájuk felmérése, a magyarsággal való viszonyuk elejétől végig való felkutatása, világháború óta folytatott politikájuk, gondolkodásmódjuk figyelése egyúttal egyik legfontosabb magyar nemzeti érdek is. Mindnyájunkban él, hogy a magyar–román viszonyban még sok elintézni való kérdés van s az egyik legnagyobb magyar kritikus megfogalmazása szerint »kivel valami célunk van, jól ismernünk legfőbb kötelességünk« (Salamon F.). Ezek meggondolásával töltöttem el a szünidőt Romániában" – írta 1939. szeptember 19-én egy újabb nyári romániai utazás után, melyet néhány nappal korábban a világháború kitörése miatt kényszerült megszakítani. Egy hónapot Nicolae Iorga Vãlenii de Munte-i szabadegyetemén töltött, azután ellátogatott szinte minden jellegzetes, olyan óromániai vidékre, ahol még nem járt. Eljutott moldvai csángó településre is. Nem néprajzi gyűjtés céljával, hiszen nem volt etnográfus, de meg akart ismerkedni személyesen is azokkal, akikről már ekkor könyvet írni tervezett. A fenti idézet kéziratos beszámolójából származik, melyet mint ösztöndíjas tett le Szabó Miklós kollégiumi igazgató asztalára. Ugyanis négyévi munkája jutalmául a tanári kar és az „Eötvös Collegium Volt Tagjainak Szövetsége" neki ítélt Zemplén Géza műegyetemi tanár alapítványából 300 pengő ösztöndíjat. A pénzt külföldi tanulmányútra kapta, minek eredményeiről tartozott beszámolni. A néhány oldalas jelentés magvas összefoglalója két nyár romániai tapasztalatainak és egyúttal a fiatal tudós programja is: a magyar–román viszony, a romániai magyar kisebbség, a románság történelmi tudata és magatartása, magyarok és szomszéd népek nemzetképe, településtörténet, nyelvi helyzet tanulmányozása sorakoznak a feladatok között. „Egy ilyen út elsősorban a népünk iránti felelősségérzetet s lelkiismeretet növeli" – írta összefoglalóul.99 A romániai utazások élményét hamarosan megosztotta a nyilvánossággal. 1940 első felében két gyors, egymást követő kiadásban jelent meg kis kötetnyi útirajza Románia címmel. Írása érett teljesítmény, jelentékeny pályakezdő mű. Mintha a szerzőnek nem is lett volna egészen más írói technikát és stílust kívánó filológusi énje, oly könnyedén fogalmazott, s nem veszett el a részletekben vagy a mesélésben, hanem lényeges jelenségekre 98 99

Gépirat. ECL 13. doboz, 13. dosszié 38. sz. ECL 13. doboz, 13. dosszié 38. sz.



irányította a figyelmet. A második bécsi döntés évében ilyen mondatokat olvashatunk az első fejezetben: „...magammal hoztam az egymással való megbékélésre, a közelebbjutásra kész hajlandóságot. Ne menjen Romániába s más fiatal szomszédságunkba senki se, kiben nincs meg ez a hajlandóság. A magyar név vörös posztó, a magyarokról őrzött emlék gyilkos gyűlölettel teli. Kezdeményezni csak nekünk lehet s legemberibb a békés, megértő szó, azzal lehet a legtöbbre is jutni."100 Nem lehet nem gondolnunk arra, hogy mintául ott állt Németh László Magyarok Romániában című, nem sokkal előbb írt (1935) útirajza. Mikecs azonban csupán egy helyen utal Némethre, s noha írásaik több ponton érintkeznek, nem hogy utánzásról, itt még hatásról sem lehet beszélni. Az érintkezések úgy is fölfoghatók, hogy bizonyos dolgokkal minden gondolkodó magyarnak szembe kellett néznie, ha Romániában megfordult és józanul szemlélődött, továbbá számos gondolat, úgy élt a korabeli magyar szellemi életben, hogy fölbukkanásukat nehéz lenne személyekhez, esetleg művekhez kötni. Például mindketten elismerően nyilatkoznak a románságnak, a parasztországnak, a fiatal nemzetnek a dinamizmusáról. Mindketten rátapintanak a kisebbségi magyarság értelmetlen magábafordulására, tehetetlenségére és XX. századhoz nem méltó kiszolgáltatottságára. Bizonyos, hogy Németh, a kiforrott író magabiztosabban forgatja tollát, mint a – legnagyobb elismerésünk mellett – mégiscsak kezdő Mikecs. Az ifjú szerző azonban ismeri a románokat és Romániát, Németh nem. Németh némelykor olyan idegen közöttük, mint az általa idézett etnológus, Frobenius Afrikában, kinek könyveiben – szerinte – szinte hasonlóan primitív és ősi kultúrával lehet találkozni, mint Óromániában. A nagybányai születésű író Erdélyben nem mindig érti a helyzetet, gyakran utal olvasásélményeire. Érződik, hogy nem többnyelvű – többnemzetiségű közegben nőtt föl. S mint nemegyszer, most is saját eszméivel van elfoglalva: békétlen, mert be kell látnia, hogy a románság semmiképpen nem alkalmas a „tejtestvériség" gondolatának befogadására, csodálja és irigyli bennük a „kollektivizmus"-t, és előadja a régi magyarság pusztulásáról később többször megismételt véleményét. Mikecs sokkal többet meglát és megért a románság magatartásából és kultúrájából. Németh is kritikus velük szemben, Mikecs kritikája azonban lényegibb. A közösségi szellem erejét ő is érzi, de sokkal inkább tudja, mennyi ebben a hazugság, a csináltság és az alattomos indulat. Az, hogy Németh teljes sötéten látásával szemben, ő a reménytelenségben is próbál fogódzókat keresni, nemcsak életkorával függ össze, hanem mélyebb helyzetismeretével is. Kis breviáriumot lehetne összeállítani Mikecs Romániájának fontos gondolataiból és megfigyeléseiből. Véleményét szinte legtöbbször úgy közli, hogy olvasója kénytelen legyen állást foglalni. Éppen ezért néha érzelmileg túlfűtött, következtetéseiben pedig olykor túlontúl derűlátó, noha ezt már lehetséges, hogy csak a fél évszázaddal későbbi szemlélet, az újabb történelmi tapasztalatok terhe mondatja velünk, 1940-ben nem így érződött. A nem tetsző jelenségeket türelmesen bírálja, elutasítja „a nagyfüstű irredentizmust", a revíziós politikát. Van bátorsága szembeállítani a magyar parasztoknak kedvezőtlen, de jól átgondolt nemzeti érdekkel végrehajtott román földreformot a szociális intézkedések helyett írópereket rendező hivatalos magyarországi belpolitikával. Elítéli a német birodalomhoz vonzódó erdélyi szászokat. A kisebbségi helyzettel szemben a nemzetiségi jogok teljes biztosítását, a kulturális együtthaladást tartja megoldásnak. 1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolása után Mikecs Lászlót kinevezték a kolozsvári gyakorló gimnázium próbaszolgálatos tanárának. Haláláig az iskola kötelékében maradt, szakjai mellett román nyelvet is oktatott. A kolozsvári tartózkodást mindössze néhány hónapra – 1942 végétől 1943 májusáig – szakította meg, amikor az Eötvös-kollégium ajánlatára a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ötévi időtartamra kiküldte Berlinbe, a Collegium Hungaricum tudományos titkári állásának betöltésére. Mikecsnek hiányzott a tudományos képzést kiegészítő peregrináció. Háború idején nem sok lehetőség mutatkozott a pótlására. 1940 őszén a pisai Scuola Normale-ba, az Eötvös-kollégium olasz testvérintézetébe, majd Svájcba készült lektornak. Egyik terve sem sikerült. Hosszas vívódás után így vállalta el, családját idehaza hagyva, a nevezetes berlini intézet álláshelyét. A nácikat azonban gyűlölte, Magyarország „halálos szövetségesei"-nek tartotta, Berlint pedig ekkor már rendszeresen bombázták, nem látta értelmét munkájának, s hazajött. 101 További életrajzi eseményeit újabb munkák írása és megjelenése jelentik. Még jórészt az Eötvös-kollégiumban írta az óromániai út alatt fogamzott terv megvalósításaként második könyvet, a Csángókat. A cím kissé félrevezeti az olvasót. Csángó csoportok élnek Erdélyben és Erdélyen kívül is. A legnagyobb létszámú a moldvai magyaroké, a kötet azonban nemcsak róluk, hanem minden Kárpátokon kívül lakó magyarról szól. A cím a kiadó kérésére, üzleti szempontból lett Csángók.102 Aligha volt szükség erre a „fogásra", hiszen éppen az 1930-as években támadt föl az érdeklődés olyan távoli magyar népcsoportok iránt, amelyek sosem vagy évszázadok óta nem a magyar állam fennhatósága alatt éltek. Ezeknek a néptöredékeknek a kultúrája és nyelve olyan sajátosságokat őrzött meg, amelyek régiességük okán Mikecs László, 1940. 13 ECL 13. doboz, 13. dosszié 38. sz.; Mikecs László hagyatéka. 102 Mikecs László, 1941. 100 101



fokozottan értékesek a nemzeti műveltség szempontjából. De volt nem sokkal előbb keletkezett magyar diaszpóra is Bukarestben és más óromániai nagyvárosokban, ami viszont a nemzeti-nyelvi elkallódásra és gyakran az egzisztenciális züllés modern példájára hívta föl a figyelmet. A hézagos ismeretek melegágyai a délibábos a naivan romantikus vagy akár az ellenséges érzelmű találgatásoknak. A Kárpátokon kívüli magyarokról ilyen szellemben íródott nem egy tanulmány és könyv. Szükség volt a tárgyilagos hangra, a zavaros nézetek közt rendet teremtő igyekezetre. Az eredetileg tudományos céllal készült munkát a szerző a kiadó kívánságára úgy írta át, hogy közművelődési igényeket is kielégítsen. Tehát két szempont érvényesül benne: tudományos ismereteket adni és előítélet nélküli helyes állásfoglalásra bírni az olvasót. Az egyik szempont objektivitást, a másik érzelmi ráhatást követel. Mikecs László könyve mind a korábbi munkálatokat tekintve, mind pedig máig kiemelkedően legjobb összefoglalása a kérdéskörnek. Különösen maradandó értéke nagyterjedelmű könyvészeti része, mely „bibliographie raisonnée" módszerrel dolgozza föl forrásait, azaz kritikai magyarázatokat fűz a tételekhez. Maga a mű olvasókönyvszerűen készült. Beszélteti, szembesíti az egyes szerzőket, s az így adódó tanulságokhoz elvezeti az olvasót. Sikerült oknyomozó történetírással kiszűrnie a moldvai magyarok etnogenezisére vonatkozó vélekedések közül a hun–magyar, az etelközi és a kun–magyar kontinuitást, sőt a huszita menekültek kérdésében is feltételes álláspontra helyezkedett. Ekkor még nem kellett számolnia a moldvai magyarok erdélyi román eredetének a korábbi kalandos elképzelések „méltó" folytatásaként kiötlött elméletével. Mikecs kiderítette, hogy az első magyarok a középkori magyar királyság hűbéreseiként kerültek a Kárpátokon túlra (Szörényi bánság, Sãcueni megye, Moldva). Történetük a magyar–román közös múltat s nem az ellenségeskedést idézi, hiszen jelentékeny és jótékony gazdasági és kulturális hatással voltak a kialakuló román vajdaságokra. Az újkor századaiban elbukott politikai mozgalmak emigránsai gyarapították számukat, továbbá erdélyi, elsősorban székelyföldi jobbágyok, akiket a földesúri elnyomás késztetett kivándorlásra. A könyv bemutatja a Kárpátokon túli magyarság egész életét, betekintést ad népi kultúrájukba, bemutatja viszonyukat a románsághoz. Figyelemmel kíséri sorsuk mozzanatait egészen a megírás időpontjáig, amikor már évtizedek óta az asszimilációs román törekvéseknek voltak kitéve. A könyv tudományos értékét növelte volna, ha Mikecsnek módja nyílik levéltári kutatásokra. Igaz, ez nem volt célja az általa választott megközelítés keretei között. A Mályusz Elemér nevével fémjelzett népiségtörténeti iskola módszereit igyekezett egy speciális földrajzi területen hasznosítani, majd eredményeiből politikai érvényű, közvéleményformáló következtetéseket is levonni. A tárgyilagosságot hirdető szerző azonban az utószóban átlépte az általa kijelölt határt. Akkor is meg kell ezt állapítanunk, ha tudjuk, hogy az óromániai magyarság életrajzának áttekintése csakis előbb-utóbb bekövetkező beolvadásuk végkövetkeztetését hozhatta, és Mikecs László, aki nemcsak ismertetni akarta sorsukat, hanem mozdítani is szeretett volna ügyükön, erkölcsi kötelességének érezte, hogy megmaradásukra programot ajánljon. Így jutott a telepítés és áttelepítés ötletéhez, ami a korabeli európai politikai gondolkodástól egyáltalán nem volt idegen. Ismerve a néhány évvel később éppenséggel Mikecs elképzeléseivel ellentétes előjelekkel és irányokkal végrehajtott, milliós tömegeket megmozgató telepítéseket, akár bevalljuk, akár nem, ezek nyomasztó történelmi emléke hat a szemléletünkre. Nem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy nemcsak az áttelepítettek fölött – legyenek azok a háború hivatalos győztesei vagy vesztesei –, hanem a birtokon belül maradók fölött sem múltak el nyomtalanul ezek a túlnyomólag kényszerű és embertelen intézkedések. Ne feledjük azt sem, hogy a könyv írásának vége felé zajlott le a bukovinai székelyek bácskai letelepítése, de Mikecs még nem tudhatta, hogy ez kálváriájuknak még nem az utolsó állomása. S noha a fölvázolt telepítő és – népesség – „korridor"-képző terveket ma irracionálisnak és elfogadhatatlannak ítéljük, az épp imént hivatkozott történelmi tapasztalatok változatlanul fenntartják a történelmi bizonytalanság rossz érzését is. A Csángók megjelenésének volt egy olyan, a kötet teljes értéke szempontjából nem közömbös zökkenője, melyről eleve csak a szerző barátai tudhattak. A cenzúra alaposan megrövidítette a könyvet. Csikesz Ferenc, aki negyven esztendővel később tanulmányt írt az esetről, több mint 120 ilyen helyet számlált össze egy, a kihagyott részekkel kiegészített eredetileg Áprily Lajos tulajdonában lévő példányban.103 A közvetlen indítékokra ma már nem mindig lehet választ adni. Csikesszel jórészt egyetértve, de némileg árnyaltabban úgy látjuk, hogy a székelység társadalmi és jogi helyzetét, a mindenkori magyar politika székelyföldi intézkedéseinek hiányosságait és elégtelenségeit, a római katolikus egyház moldvai működését, valamint a megjelenéskor Magyarországgal katonai szövetséges Románia és Olaszország esetleges érzékenységét érintő bíráló részeket húzott ki a cenzor. Aki cenzúrázott, idősebb, maradi történelemszemléletű, esetleg legitimista érzelmű (hiszen néhány Habsburg-ellenes bírálatot is kihagyatott), katolikus neveltetésű, klerikális beállítottságú, a napi politikai érdekeket azonban jól ismerő ember lehetett. Másfelől intézkedései olykor érthetetlennek és logikátlannak tetszenek. Azt még úgy-ahogy megértjük a nagybirtokos elit szemszögéből, hogy Berlász Jenő 1939-ben (!) megjelent tanulmányából vett idézetekből több olyan bekezdés maradt ki, amely a földesúri elnyomást okolta a 103

Csikesz Ferenc, 1982



XVIII. századi székely kivándorlás miatt. Azt már kevésbé, hogy cenzúrázták a XVII. századbeli Bandinus Márk érseket, a XIX. századi Gegő Eleket és Jerney Jánost, Petrás Incét, Ürmösy Sándort, majd Györffy Istvánt is, tehát nemcsak Mikecset. Mikecsnek nem sikerült maradéktalanul föloldani a csángók ügyének katolicizmussal kapcsolatos ellentmondását. Ugyanis a moldvai csángók jórészt annak köszönhették magyarságukat, hogy az ortodoxok között katolikusnak maradtak. Azonban a világegyháznak a románok katolizálása és nem a magyar szórványok óvása volt az érdeke, így az eredetileg nemzetek fölötti törekvés erősítőleg találkozott a legújabb kori román nacionalizmussal. Az idevonatkozó megjegyzések tetemes részét törölték a könyvből, ám a cenzor ceruzája akkor is fogott, ha református lelkészt ért elmarasztalás. Másutt katolikus pap szövegét is megrövidítette, ha úgy érezte, hogy túlságosan kedvezőtlen színben írja le a kivándorolt magyarok erkölcseit. Nem lehet tehát a cenzor és a szerző között ilyen szempontból egyértelmű felekezeti ellentétről beszélni. S szinte megmosolyogtató, mennyire vigyázott a cenzor főleg az olasz és olykor a román érdekekre. A könyv végéről kihagyatták azokat a részeket is, amelyek Mikecsnek a bácskai telepítéssel kapcsolatos aggályait tartalmazzák.104 A fiatal szerző nem tartotta lezártnak a témát. Abból a három háborús esztendőből, ami még hátra volt az életéből, a kérdés továbbgondolásáról tanúskodó, több könyv nagyságú tanulmányt és kisebb cikket, értekezést, könyvismertetést ismerünk. A történésztársadalom elismerését hozta a Történettudományi Intézet évkönyvében megjelent, a Kárpátokon túli magyarság című terjedelmes dolgozata. Első fele a Csángók tudományos eredményeit tárgyalja a filológia szabályai szerint előadva. A második rész újabb kutatásokat tartalmaz. Részletesen elemzi a magyarok szerepét a korai román vajdaságok létrejöttében és későbbi életében.105 Egy másik, hasonlóan tudós igénnyel megírt és a Csángók hiányait pótló tanulmánya A moldvai katolikusok 1646–47. évi összeírása, a kérdés egyik legfontosabb forrása Bandinus érsek, szentszéki kiküldött jelentésének elemzése.106 Mindkét írás sok új mozzanatot tárt föl a moldvai magyarság település- és népességtörténetéből. Előszavát Mikecs László 1944. szeptember 15-én keltezte Kolozsvárott, amikor a harminc kilométernyire fekvő Tordánál már dörögtek az ágyúk. A könyv megjelenését pedig nem érte meg. Új erdélyi tudomány című tanulmányának önálló alakban kiadott változatát, miután eredetileg az Erdélyi Múzeumban megjelent, szintén nem vehette kezébe.107 Ez az írás teljes értékű elemzése az alig néhány évig, de hallatlanul intenzíven, működő Erdélyi Tudományos Intézetnek. A társadalomtudományok együttesét magában foglaló kolozsvári intézet Mikecs értelmezésében az erdélyi hungarológiát testesítette meg. Bár a magyarságtudománynak – kortársaihoz hasonlóan – ő sem tudott a komplex nép- és kultúrakutatást meghaladó, új elméleti értelmezést adni, de új oldaláról, tudományszervező tehetségéről mutatkozott be. Gondolatfelvetéseinek külön tragikuma, hogy az intézet egy éven belül véglegesen megszűnt. Kolozsvárott Mikecs László két helybeli kiadású, de korántsem csupán helyi érdekű folyóiratnak, a Hitelnek és a Termésnek lett az állandó munkatársa. Mindkettő a fiatalabb erdélyi magyar értelmiségi nemzedékek fóruma volt. Szabad teret kapott mindig meglévő erős kritikai törekvése. A székely kivándorlásról szóló, a Csángókból kihagyott részek nagy részét beleírta Sánta Alajos könyvének (A bukovinai magyarok története, 1942) – amelyet s dilettáns tudományoskodás típusaként fogott fel – lesújtóan kemény bírálatába.108 Magyar nevek címmel a Pais-tanítvány Mikecs szólalt meg. Ez az írás széles körű névészeti ismeretekről tanúskodik, de rendszeres nyelvelmélet kifejtése nélkül. Mikecs László számára súlyos történeti jelentőségük volt a tulajdonneveknek, különösen a személy- és földrajzi neveknek. Részint a településtörténet felől közelített a kérdéshez, részint a név és viselője kapcsolata foglalkoztatta. Ezért kelt ki szenvedélyesen a politikai indítékú hagyományellenes elnevezési gyakorlat ellen (pl. szülőfalujának újsütetű Gömbös Gyula utcája ellen). 109 Három olyan írása van, amelyek csírái a Románia lapjain és a romániai tanulmányútról szóló beszámolójelentésben már előbukkannak, és gondolatébresztő voltuk, vitát ingerlő megállapításaik ma is azt sugallják, hogy ha lehetősége lett volna, mindegyiket több ágon vitte-írta volna tovább. A Romantikus önszemlélet szomszédságunkban egy németül és egy magyarul megjelentetett szlovák irodalomtörténet kritikájából kiinduló tanulmány. Andrej Mrázt a németekhez törleszkedésért, Sziklay Lászlót a hungarustudat erőltetett keresgéléséért rója meg, de nem ezek a viták fontosak számára, hanem a szlovák kultúra ismerete, ami lehetővé teszi, hogy a magyar, a szlovák és a román nacionalizmus őstörténeti elképzeléseinek A Csángók második kiadására 1989-ben nyílt lehetőség. A kötet gondozására én kaptam megbízást. A kiadó beleegyezett a jelentős terjedelmű, hajdan kicenzúrázott anyag megjelentetésébe. Hasonmás kiadásról lévén szó, a kihúzott részeket lehetetlen volt eredeti helyükre visszailleszteni, ezért azokat függelékben olyan jelzésekkel adtuk közre, amelyek segítségével az olvasó kis fáradsággal összerakhatja az eredeti szöveget. A pótlást az tette lehetővé, hogy Mikecs legépelte, szétollózta és a megfelelő helyekre beragasztotta néhány kötetbe a kihagyatott sorokat. Támpéldányként a szerző sajátját használhattam, melyet volt felesége, Jékely Márta bocsátott rendelkezésemre: Mikecs László, 1989. 413–441. 105 Mikecs László, 1943a. 106 Mikecs László, 1944a 107 Mikecs László, 1944b. 108 Mikecs László, 1943e. 109 Mikecs László, 1943b. 104



tipológiáját fölállítsa. Nem lát lényeges különbséget a XIX. századi Szvatopluk-kultusz, a dákoromán kontinuitás és a nagy rokonokra áhítozó turanizmus fogantatása között. Annál élesebben vetődik föl a súlyuk és a jelentőségük a jelenben, mert az előző kettő nem tűnt el a tudománytörténeti süllyesztőben, mint például Horvát István XIX. századi délibábos nyelvészkedése, hanem egyre erősebben hat. Minden Kárpát-medencebeli nép beletévedt a romantikus történelemszemlélet útvesztőjébe, amikor jelenének nyomorúságát a múlt dicsőségével akarta eltakarni. Mikecs joggal vélekedik úgy a magyar nemzeti tudatról, hogy kezd már kijózanodni az effajta tévelygésekből, de nemcsak a szomszédok ellenkező állapota nyugtalanítja, hanem a még nálunk is meglévő „szittyáskodás", „turánkodás", a „nagypipájú s kevés dohányú székelykedés", és a mások lenézésének veszélye. „Naiv fia az a Kárpátok vidékének, aki azt hiszi magáról, hogy kizárólag ő tarthatja a legkiválóbbnak nemzetét".110 Reális önszemléletre van szükség, nem nemzeti gyűlölködésre. A valószínűleg nem sokkal utóbb készült A magyarság és szomszédai című írás szintén egy könyv, egy kapcsolattörténeti tanulmánykötet (a Gál István szerkesztette Ungarn und die Nachbarvölker) bírálata. Miközben közelebbi és távolabbi övezetre bontja a magyar kulturális teljesítmény és államiság európai kisugárzását, fölhasználja az alkalmat, hogy intsen a középkori történelmünk sugallta hatalmi ábrándokkal való végső szakításra. A gondolat nem új. Különösen nem az, hogy helyette kulturális, civilizációs, erkölcsi „minőség" megteremtésével kívánja a magyarságot környezetében minta kisnéppé, vezető erővé tenni. Mikecsnek ez a tanulmánya nyilvánvalóan érintkezik Németh László minőség-szocializmus gondolatával. Igaz, hogy kevésbé elvont, sokkalta konkrétabb helyzetre vonatkozik, és legalább annyira fontosnak tartja, hogy határozottan kikeljen mindenfajta sovinizmus és nacionalizmus ellen. A magyar önszemlélet változása, bár alcímében ott áll a „vázlat" szó, előzményként és programként is többet elmond elképzeléséről. A magyar nemzetfejlődés áttekintése során hevesen bírálja a „középosztály"-t és maradi nemzetszemléletét. Évekkel korábbi írásaiban is találkozunk az „eljövendő népi Magyarország" kifejezéssel. Többször leírta, hogy az ország nagy változások előtt áll. Ebben a tanulmányban pedig már a következők olvashatók: „A változástól a magyarságnak nincs mit félnie. (...) Ennek a változásnak a legfőbb jegye: a nagyszámú alsóbb rétegek öntudatosulása, felemelkedése a nemzet életébe. Abban a folyamatban, mely a nacionalizmus elhalványulása és a szocializmus megerősödése közben megy végbe, nemcsak a felemelkedő rétegek mennyisége fontos, fontos a minősége is. S mindez záloga annak, hogy a magyarság, melyet a nacionalizmus szemléletében elsősorban a nemzeti eszmében öntudatosult felső réteg jelentett, népe mennyiségével és minőségével megerősítve (s ezt önszemléletében is kifejezésre juttatva), az eljövendő szociálizmus korában újra hatalmat szerez Európa e részén. Ez a magyar szociálizmus példa lesz minden itt élő népnek."111 Barátainak talán elmondta, amit nem írt le: mi lett volna szerinte ennek a magyar mintájú szocializmusnak az elképzelt tartalma. Föltehetően nem az, ami bekövetkezett. De ha ezen a ponton tovább kérdezünk, akkor történetietlen következtetésekhez jutunk, mert Mikecs László 1944. december 4-én vérhasban és tüdőgyulladásban pusztult el az Azovi-tenger partján, a taganrogi hadifogolytáborban. Nem engedelmeskedett a kolozsvári kiürítési parancsnak. Ebben része volt annak, hogy erdélyinek érezte magát, és része volt annak is, hogy ekkor már szorosabban kötődött a helyi baloldali értelmiséghez. Velük együtt várta valamifajta új világ bekövetkeztét, amiben neki is feladatai lesznek. Különösen jó barátságot ápolt Szabédi Lászlóval, kapcsolata volt Balogh Edgárral és Nagy Istvánnal is. Másokkal együtt készülődtek, hogy a szovjet csapatok kolozsvári bevonulása után (1944. X. 11.) kialakítsák az ideiglenes, demokratikus közigazgatást. Az események hátterét máig sem ismerjük pontosan. Akik átélték, úgy tudják, hogy román részről elhitették a Vörös Hadsereg parancsnokságával, hogy a magyar férfiak partizántevékenységre készülve maradtak helyben. Október 15-én házról házra, utcáról utcára járva több ezer civilt összeszedtek – köztük felöltő nélkül Mikecs Lászlót is –, és hadifogságba vitték őket.112 Csak elképzelni tudjuk, milyen rettenetes érzés lehetett látnia illúzióinak szétfoszlását. „Gonoszak az emberek" – ezek voltak a derűlátó, az erőszakmentességet hirdető Mikecs László utolsó szavai.113 Nem adhatta azt, amit ígért, de amit leírt, arról vall, hogy a magyar tudományos élet jövendő jeles, sokoldalú személyiségét vesztette el benne. Nem jutott ideje rá, hogy végleg elkötelezze magát valamelyik szakterület mellett. 1944 szeptemberében a Bandinus-kódex elemzéséhez írt előszóban meditált ezen a helyzeten, mely szerinte sem tarthatott volna tovább sokáig. Történész, településtörténész, művelődéstörténész, nyelvész vagy ahogy egy lexikon írja, néprajzkutató volt? Az igazsághoz legközelebbi választ egyik tanulmányának címéből kölcsönözzük: új erdélyi tudományt művelt.

Mikecs László, 1943c. 100–101. Mikecs László, 1943d. 80. 112 Mikecs László hagyatéka. 113 Az orvosi végzettségű író, barát és fogolytárs, Jancsó Béla volt mellette utolsó perceiben. 110 111



Rövid életében nagyon sokat dolgozott. Olykor sietett is. Nem mindig dolgozta ki fontos gondolatait. A hasznosság, a másokért – elsősorban a magyarságért – cselekvés izgatta. Nem lehet szabadulni attól a gondolattól, hogy szinte tudat alatt érezte, kevés az ideje. Azonban – bár naplói tanúsága szerint sokat tépelődött saját sorsán és jövőjén – a közeli vég érzésének nincs nyoma írásaiban. Rövid idő alatt nemcsak sokat írt, sok nehéz kérdéshez szólt hozzá felelősen, ezért összegzésül idekívánkozik egy közhely: életműve töredékben is egész. Sajnos ez nem igaz, csonka maradt.

6. A hungarológia változatai és változásai Az 1970-es 1980-as esztendők fordulójától egyre többször lehetett olvasni és hallani a hungarológiáról. Szervezeti megerősítésére és ápolására 1977-ben nemzetközi társaság alakult (Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság), 1985 őszén pedig az Országos Széchényi Könyvtár kebelében önálló intézmény, a Magyarságkutató Csoport kapta feladatul a hungarológiai tudományok művelését és összehangolását . Mind a fogalom, mind a gondolat jelentékeny múltra tekint vissza. A hungarológia tartalma koronként és esetenként kisebb-nagyobb mértékben változott, elemei cserélődtek. Írásomban azt a folyamatot szeretném végigkövetni, mely az egymással lazábban vagy szorosabban összefüggő változatokkal és irányzatokkal kibontakozott. Ezzel kívánok hozzájárulni a fogalom pontosításához. Ugyanis a hungarológia kifejezése az 1920-as évek derekán került közforgalomba, majd a következő két évtizedben a rokon értelmű magyarságtudománnyal együtt a tudományszervezési és tudománypolitikai írások, valamint a publicisztika gyakran, sőt divatszerűen használták, és mégsem alakult ki közmegegyezést bíró tartalma. Amit jelölni kívántak vele, nyilvánvalóan minden esetben többszörösen összetett fogalom volt. Az eltérések két kérdésből adódtak: mi tartozzék bele, illetőleg a tartalmi fölsorolás mellett milyen gondolati alapozottság szükséges. Igaz, hogy a hungarológia szót csak az 1920-as években kezdték használni, ám annak előzménye, amire alkalmazták, egy évszázaddal korábban megjelent szellemi életünkben. Bartucz Lajos, aki az 1930-as években az egyik legtevékenyebb szorgalmazója és támogatója volt a hungarológiai törekvéseknek, ezeket az előzményeket a romantikus nemzetjellemtanban találta meg. Most, mivel a hungarológia újabb kori változásaival és változataival foglalkozunk, nincs tér az eszmei ősök részletes bemutatására, gondolatviláguk elemzésére, említésük azonban elengedhetetlen. Az 1820–1830-as évekre vonatkozóan Bartucz névsorában Guzmics Izidorral, Vedres Istvánnal, Kállay Ferenccel, Csaplovics Jánossal és Edvi Illés Pállal találkozunk. Az első kettő filozofikus megalapozást keresett a magyar nemzeti jellem tanulmányozásához. Kállaynál nemkülönben fontos volt ez a szempont, ő azonban a lelki-szellemi vonások mellé fölsorakoztatta a tárgyi és életmódbeli körülmények históriai és kortársi jellemzőerejét. Csaplovics ötlete az összehasonlítás volt. A néprajzi tudománytörténetben gyakran idézett mondata, „Magyarország Európa kitsinyben", azt jelentette, hogy a korabeli soknemzetiségű ország tarkasága, vallási és nyelvi változatossága eszményi terepe az összehasonlító, egész földrészünkre érvényes mintát nyújtó jellemtannak. Noha Csaplovics karakterológiája jellegzetes gyűjteménye a kor nemzeti előítéleteinek, társaitól eltérően kikerülte az egyoldalúsággal fenyegető hungarocentrizmust. Végül Edvi Illés Pál teljes rendszert igyekezett formálni mindazon kutatási ágazatokból, amelyek a nemzeti jelleggel és azonosságtudattal összefüggve a kor vélekedése szerint önálló tudományt alkotnak, azaz számba vette a történelemmel, társadalommal és nyelvvel foglalkozó összes vizsgálati területet. A nemzeti ébredés korában, majd a reformkorban és az elnyomatás korszakában több író, közíró, politikus foglalkozott a magyar nemzeti jelleggel vagy általában a nemzetkarakterológiával. Tudvalevő, hogy ez a kérdés szorosan hozzátartozott a nemzeti önértelmezés folyamatához. Azért lehet mégis – fél évszázad múltán – igazat adni Bartucznak az említett nevek kiemelését illetően, mert viselőik valóban elsők között és a tudományos rendszerezés igényével vizsgálták a magyarságot, jóllehet szubjektivitásuk, ismereteik fogyatékossága, gondolkodásuk egyoldalúsága miatt álláspontjuk már a korban is erősen vitatható volt. Bartucz visszanyúlt egészen a XVIII. század differenciálatlanabb tudományfelfogásához, a polihisztori beállítottságú állam- és országismereti irodalomhoz, egészen Bél Mátyás munkásságáig. Lévén fizikai antropológus, tájékozódásában kitüntetett szerepe volt az orvosi-fiziológiai munkáknak, melyek a korban nemcsak az emberek testi jellegzetességeit, hanem lelki és viselkedésbeli tulajdonságait, ezeken túl pedig társadalmi szokásait, környezetét, műveltségét is leírták. Mindezek az ismeretek számos más csatornából származó ismerettel együtt, valóban beletorkollottak a nemzetkarakterológiai törekvésekbe, amelyeknek – noha a szó ismeretlen volt – részét képezte a hungarológiai program. A nemzeti eszme mozgatóereje nyomán kirajzolódtak egy egységes néptudomány körvonalai.114 Kérdés azonban, mi lett a sorsa ennek a század második felében?

114

Bartucz Lajos, 1930.; Bartucz Lajos, 1936



A folytonosságot nehéz követni, mert az általános tudományfejlődés irányának megfelelően egyfelől a XIX. század derekától a pozitivizmus következményeként Magyarországon is meggyorsult a tudományok ágazati tagolódása, másfelől háttérbe szorult az összegző jellemtan, legalábbis nem szervezte központi jelentőséggel a társadalomtudományt. Igaz, hogy a nemzeti tudományoknak nevezett kutatási területeken folytonosan gyarapodott a képzeletbeli hungarológia ismeretanyaga, de sokkalta inkább a határok megvonásán, az intézmények megszervezésén és a pozíciók megszerzésén volt a hangsúly, mint a nemzeti jelleg tudományos meghatározásán, amit a reformkori elődök célként jelöltek. Amidőn a szellemtörténet hatására az általános nemzetjellemzés igénye ismét fölbukkan, már más a helyzet, mint egy évszázaddal korábban. Az 1920-as években már nem lehet számolni a felvilágosodás egységes világlátásának hatásával, viszont tucatnyi önálló szaktudomány sokszor egymásról tudomást sem véve tagolja a tudományos életet. Másrészt ereje teljében virágzott a filológia, aminek nyoma sincs, nem is lehetett a korai előzményekben. A tudománynak volt szervezete, léteztek irányítási elképzelések, míg korábban a születő Akadémia épp csak sejttette ezeket. Magát a hungarológia szót jelenlegi ismereteink szerint Gragger Róbert (1887–1926) kezdte több tudományág összefoglaló neveként használni. Valószínű, hogy a szóalkotásban fontos szerepe volt analógiáknak: germanisztika, romanisztika, turkológia, finnugrisztika stb. Egy lényeges különbség mégis elválasztotta az említettektől a születő hungarológiát, ritkábban használt nevén hungarisztikát. Az, hogy a fölsorolt példák ekkor már nemzetközi jelleggel művelt tudományszakok voltak. Csupán azért is, mert eleve több országban beszélt nyelveket vagy egy-egy nyelvcsaládot foglaltak magukban. Ellenben a hungarológia halvány körvonalai egyelőre kizárólag nemzeti keretre utaltak. Gragger életművéből – dacára hogy nem rendszerezte idevágó gondolatait – mégis kivehető, mit értett hungarológián. Eredetileg a magyar–német összehasonlító irodalomtörténetet művelte, de fő hivatásának a magyar kultúra németül történő ismertetését tekintette. 1916-ban kinevezték a berlini egyetem magyartanárának. Kitűnő szervező volt: hamarosan létrehozta a magyar tanszéket, majd a Berlini Magyar Tudományos Intézetet (1917), megindította az Ungarische Jahrbücher című folyóiratot és az Ungarische Bibliothek könyvsorozatot (1921), végül megalapította a berlini Collegium Hungaricumot, mely további hasonló intézmények megteremtésére adott mintát (1924).115 Szekfű Gyula a Három nemzedék bővített kiadásának utolsó lapjain említi, hogy Gragger „hungarológiai lexikont" is tervezett.116 Ezek az intézmények – beleértve a folyóiratot és a könyvsorozatot is – nemcsak a magyar nyelv és irodalom fórumai voltak, hanem a történetírásé, a művészettörténeté, a néprajzé és más rokon területé is, ahogyan Gragger az irodalomtörténeti dolgozatok mellett maga is publikált becses nyelvemléket, például a frissen fölfedezett Ómagyar Mária-siralmat, költői antológiát, népballada- és népmesekötetet, írt művészeti tárgyú cikkeket. Nyilvánvaló, hogy magyar tanszéken a nyelv tanítását nem lehetett elválasztani a kultúra ismertetésétől, mindenesetre nem ismerjük nyomát annak, hogy Graggernél többről lett volna szó, mint a különböző szakok keretbe foglalt, de inkább párhuzamos, mint akár laza kapcsolatban álló műveléséről.117 Éppen azért, mert Gragger nyomtatásban kiadott hungarológiai rendszere nem ismeretes, nem tudjuk, vajon elképzelései érintkeztek-e Bartucz Lajoséval, a budapesti egyetem későbbi neves embertanprofesszoráéval. Graggerra nemcsak Bartucz, mások is úgy hivatkoztak, mint aki élőszóban többször előadta eszméit. Bartucz 1930-ban a Magyar Szemlében megjelent tanulmányában abból a tételből indult ki, hogy „...a nemzeti jelző elsősorban azokat a tudományokat illeti meg, amelyek a tudós nemzeti egyéniségéből, eredetiségéből fakadó s nemzeti nyelv és logika útján a módszerekbe, tudományos szerveződésbe belevitt nemzeti jellegen kívül tárgyukban és célkitűzésükben is nemzetiek". A folytatás jóval konkrétabb: „Ilyenek pedig mindenekelőtt a magyar embertan, néprajz, régészet, nyelvészet, történelem, társadalomtudomány, a magyar ember, föld, kultúra, természet és azok viszonyainak mindennemű tanulmányozása." 118 Tisztában volt azonban azzal, hogy „nagymértékben gátolja itt az eligazodást az objektív kutatások hiánya és a vizsgálati módszerek tökéletlensége", ezért óvott a képzelet csapongásától és az egyéni megítélések sokféleségétől. De óvott a tudományok nemzeti jellegének erőltetésétől is, mert – mint írta – nem mindegyik terület alkalmas a jelleg kifejezésére. Érezte, hogy elképzelései mennyire bizonytalan talajon állnak, ám a kor szellemtörténeti ösztönzése és a nagy nemzeti hagyomány legyőzte a kételyt. Dolgozott benne a nemzeti kultúra sorsának féltése, nemcsak a trianoni békekötés után közismerten növekvő veszélyérzet, hanem a modern tudományos élet differenciálódása és specializálódása miatt érzett aggodalom is. Ez utóbbira utalva fogalmazta meg: a kis nemzeteknek egyre kevesebb esélyük van, hogy minden tudományos területtel eredményesen foglalkozzanak. A

Gragger Róbert, é. n.; Műveit lásd Bibliographia Graggeriana. Ungarische Jahrbücher, VII. köt. (1927) 25–32. Szekfű Gyula, 1934. 503. 117 Farkas Gyula, 1927.; Szekfű Gyula, 1927. Sok vonatkozásban kiegészítésre szoruló első életrajza: Bessenyei Ákos, 1944. 118 Bartucz Lajos, 1930. 334. 115 116



széttagolódás miatt lenne szükség arra, hogy „a nemzeti vonatkozású kutatások a közös cél érdekében egymással szorosabb kapcsolatba lépjenek", „szövetséget" vagy „társaságot" hozzanak létre. Ez a „nemzetre vonatkozó ismereteket rendszerbe foglaló külön tudomány" lett volna a Gragger által megálmodott hungarológia. A Bartucz által számba vett tudományterületek tartalmi fölsorolásából akár egy születendő kulturális antropológia körvonalai is kibontakoznának, ha lett volna az elképzelésnek korszerű etnológiai háttere. Erről azonban szó sem volt, csupán a szellemtörténetben fölújuló romantikus örökség sejlett föl mögötte mint elméleti támasz, noha Bartucz majd csak ezután írta meg – a már említett – tudománytörténeti gyökereket kereső tanulmányait. Amellett, hogy az általa is bizonytalannak érzett nemzeti jelleg tartalmára nézvést sem tájékoztatott bővebben, nincs nyoma a „rendszerbe foglalás" mikéntjének sem. Bartucz Lajos első hungarológiai tanulmányának írásakor a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda már hirdette Magyar enciklopédia című sorozatát, sőt a sorozat első tagjának, Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar történetének induló kötetei már elhagyták a nyomdát (1929–). A magyarság néprajza négy kötete 1933–1937ben, az ugyancsak négykötetes Magyar föld – magyar faj 1936–1938-ban látott napvilágot. A szintén tervezett művészettörténeti összefoglalás nem készült el. Ez a nagyszabású vállalkozás áramoltatta szét igazán a közvéleményben a hungarológia kifejezést, amiről az is vall, hogy a megjelenés idején mint hungarológiai sorozatot emlegették. Fontos megjegyezni, hogy e sorozat részeit egymással nemhogy eszmei, de tematikai szempontból sem egyeztették, azaz lényegében a Graggernél fölmerülő mintát, a magyar etnikummal és műveltségével foglalkozó tudományok párhuzamos megjelentetését valósították meg. Időközben, ám sok vonatkozásban másként, szaktudományi területen kívül jelentkezett a hungarológia igénye Németh Lászlónál. A „Tanú-évek" lázas mindent tudni akarásának jellegzetes kivetülése volt Németh hungarológiája, vagy ahogyan egyre rendszeresebben nevezte, magyarságtudománya. A Válasz első számában még csupán egy rövid cikket tett közzé, majd a következő évben a Magyarságtudomány című folyóirat bevezető tanulmányaként jelentette meg kifejtett gondolatait.119 Az ötlet még korábban, a Tanú első számában fölbukkant (1932), s ugyancsak jellemző Németh László sajátosan szelektív tájékozódására, hogy – mint ő maga írja – utólag mások figyelmeztették Gragger és Bartucz megelőző törekvéseire. Azonban az előzmények nem befolyásolták és nem is zavarták különösképpen, ámbár bizonyos tartalmi érintkezések miatt alig hihető, hogy Bartucz Magyar Szemle-beli cikkét ne olvasta volna, de ezek ellenére kétségtelenül a szaktudósoktól eltérő és egyéni módon látta a magyarságtudomány feladatait. Sőt a metaforikus megközelítés kedvéért teológiai fogalmakat kölcsönözve, éppenséggel – szerinte – az élettől elszakadt és ezért erkölcsileg kiüresedett szaktudósokat, valamint az erkölcsiségükkel a tudás igazi letéteményeseivé vált „dilettánsokat" vagy laikusokat – akik közé magát is sorolta – állította szembe mint a „látható" és a „láthatatlan egyház" tagjait. „Az ember leglényegesebb ügye: a magatartás" – mondta Németh. Tőle függ az ember és a környezet viszonya, végeredményben az ember sorsának alakulása. Mivel a hivatalos tudomány és „szolgáló papjai" kitagadták szentélyükből a „világi" híveket (eredeti egyházi értelemben a nem papi személyeket), az utóbbiak kénytelenek a maguk számára valamifajta új „magatartás- és sorstudomány"-t csinálni, hogy az áhított tudást megszerezzék. S ez több, mint a szaktudományok összessége. „A közös tényezőt kell belőlük kiemelni, s épp ez a közös tényező a magyarságtudomány." Vagyis az Egyetemi Nyomda sorozatát nem tekinti hungarológiának, hanem csupán segédtudományait képviselő köteteknek tartja. Ám nemcsak a szakokra tagolódást kifogásolja bennük, hanem az összehasonlítást és az egészséges jövőképet is. A magyarságtudomány – Németh szerint – azért összehasonlító tudomány, mert hasznosítója az „európai", ezen belül „közép-európai ember"; és végül: „A legbelső kör a magyarság. Körülötte Európa és a kis népek öve: benne a magyar hagyomány, alatta a magyar tájak. Mi ennek a történelmi és földrajzi, helyesebben történelmiföldrajzi helynek a géniusza? Milyen a nép, amely e helyen áll? Hogyan forgott a többi nép, közt, mi a megkülönböztető természeti jegye, mi a magyar lényeg, a magyar hivatás, s milyen magatartást követel azoktól, akik hordozzák?"120 A „lényeg" és a „jelleg" keresésének fontossága többször visszatér, az írás itt érintkezik legjobban a szellemtörténeti célokkal, egyidejűleg Bartucz Lajos gondolataival is. Mint a „magyar lényeg" megközelítése útján tett első kísérletet üdvözli Prohászka Lajos A vándor és a bujdosóját, de Közép-Európa mellett érvelve elutasítja Kerényi Károly javaslatát, mely a görögséget ajánlja viszonyítási pontul, noha annak az európai kultúrát meghatározó szerepét nagyra becsüli.

119 120

Németh László, 1934.; Németh László, 1935a. Németh László, 1935a. 5.



A fölsorakoztatott kérdésekre azonban ezúttal hiába keressük a konkrét választ, különösen nem a Bartucz és Gragger által várt tudományos igényességgel, hiszen Németh László magyarságtudománya erkölcsi, és nem tudományos beállítottságú. A kétféle közelítés természetesen nem áll föltétlenül szemben egymással. Németh álláspontja azonban élesen világít rá arra az ellentmondásra, hogy miközben életidegenséggel vádolja a hivatásos tudományt, ő maga egy gyakorlattól elvonatkoztatott elméletet ajánl pótlásul, s mi több, azt individuális fogalomátértelmezéssel tudománynak nevezi, holott a megjelölt szerepkör egészen máshová, a társadalompolitika, a társadalomnevelés címszavai alá lenne sorolható. A tág és egyénien felvetett szempontok miatt a magyarság általános jellemzésének, a jellegnek és „a lényegnek" a keresése Németh László írásaiban a következő nyolc-tíz esztendőben nemegyszer szubjektív ítéletekhez és vélekedésekhez vezetett, épp olyanokhoz, amelyektől már Bartucz is óvott. Szélesebb értelemben számos írás sorolható ide, amely a magyarság helyzetértékelését és tájékozódását kívánta szolgálni, de hatásában és utóéletében olykor szinte teljesen ellentétes volt. Elég csupán a kelet-közép-európai irodalmak vagy a Duna-völgyi népek „sorsközösségéről" szóló tanulmányokra (pl. Most, Punte, Silta, 1940) és a Kisebbségben-re (1939) gondolni. Ezek elemzésétől most nemcsak azért kell eltekinteni, mert hatalmas kérdéskört ölelnek fel, hanem kivált azért, mert nem vonhatók a mai hungarológia előzményei közé. A teljes képhez tartozik, hogy mint szaktudományon kívüli típussal Németh nem állt egyedül hungarológiai elképzelésével. A Magyarságtudomány című folyóirat következő számában Erdei Ferenc szállt vele vitába. 121 A teljességre törő szemlélet iránti nagy tisztelettel mondta el fenntartásait, a szaktárgyak gyarlóságának tudatában sem ismerve el, hogy a Németh által fölvázolt „abszolút tudomány" helyettesíteni tudná a diszciplináris tudást. Mégis nem valamifajta általános tudományszak volt ellenére a racionálisan gondolkodó és a marxizmus felé közeledő Erdeinek, hanem a szellemtörténeti megközelítés. Az általa ajánlott, ugyancsak nemzeti keretbe állított „magyar gazdaságtudománynak" hasonló szerepet szánt, mint Németh a magyarságtudománynak, bár ő nem nevezte sorstudománynak, és a magyar etnikum legnagyobb gondjait nem erkölcsi kérdésekben, hanem társadalmi bajokban látta, amiket tudományos megalapozottsággal, de mégis elsősorban a politika mezein kívánt rendszeresen föltárni, majd orvosolni. Ez a fölfogás már a magyarságtudomány társadalompolitikai fölfogását képviselte. Átmenetileg, föladva áttekintésünk időrendjét, előre kell lépnünk több mint egy évtizedet Bibó István háború alatt írt, de csak későbben, külön füzetben kiadott tanulmányához, mely világosan elválasztotta a magyarságtudomány szaktudományi és társadalompolitikai kérdésköreit. 122 Bibó egy percre sem vonta kétségbe a szaktudományok fontosságát, de attól határozottan óvott, hogy az általuk kikövetkeztetett nemzeti jellegre politikai természetű következtetéseket, netán döntéseket alapozzanak. Különösen arra figyelmeztetett, zsákutca a hagyományos paraszti műveltséget a nemzeti kultúra megújító forrásának tekinteni, hiszen lezárt, új alkotásra képtelen kultúráról van szó. Bár számol azzal, hogy a parasztság a következő évtizedekben az ország életében jelentékeny szerepet visz majd, s ezért helyzetének nagy fontosságot tulajdonított, mégsem emelte ki a nemzeti társadalom szerkezetéből. Vagyis szerinte nem a parasztság sorsának változása hat döntően a nemzetére, hanem fordítva. Mindazonáltal Bibó nem zárta ki a népkutató magyarságtudomány és a társadalompolitika közötti kapcsolatot, hanem annak lehetséges, de közvetett voltát hangoztatta. A magyarságtudományi problémakör három fokozatában nála nyoma sincs a szaktudomány-ellenességnek, s nem is igyekszik a konkrét kutatásokat a sorstudomány bizonytalan fogalmával helyettesíteni: a kultúra történetével és a nyelvvel foglalkozó ágazatok „eredményei jelentősek lehetnek, de nem szükségképpen jelentősek a magyar kultúra regenerálódása számára"; az általános történetkutatás és a társadalomvizsgálat már hozhat a politika számára is tanulságos és irányadó felismeréseket; végül a művelődés- és társadalompolitika feladata, hogy az előbbiekből mit és hogyan ültet át a gyakorlati életbe. Térjünk most vissza eredeti időrendünket folytatandó az 1930-as évek derekához, ezúttal nem a társadalompolitikai, hanem a szaktudományi vonalat követve. Nem véletlen, hogy a Magyarságtudomány című folyóirat rövid szerkesztői beköszöntőjében Ortutay Gyula elhatárolta magát a programadásnak szánt Németh László-tanulmánytól. Igaz, nagyon óvatosan jelezte kételyeit, nem tudott vele szemben más eszmei konstrukciót állítani, ezért talányosan a múló időre hárította a döntést: „...megérett-e a magyarság önmaga lényegének megismerésére, el kell dőlnie".123 Az intézményes hungarológiai törekvések és szaktudományi kísérletek ismételten Bartucz Lajos tanulmányaival kapnak újabb lendületet, a mögéjük rajzolódó, fentebb idézett, a romantikáig visszanyúló tudománytörténeti Erdei Ferenc, 1935. Bibó István, 1948. 123 Ortutay Gyula rövid szerkesztői bevezetője cím nélkül az első szám első oldalán. 121 122



háttérrel. Nem zárható ki teljesen Németh László viszonthatása sem, habár filológiailag nem is igazolható. Igaz, hogy Bartucz, akár Németh, a magyarsággal kapcsolatosan ön- és helyzetismeretről beszél, ám ezek a kifejezések ekkor már a korabeli szóhasználat széles körében előfordultak. Hivatkozás nélkül az már inkább visszahatást sejtet, hogy fölbukkan Bartucznál a „lényeg", majd „a magyar lényegismeret, a magyar nemzetismeret, az ún. »magyarságtudomány«". Viszont a lényegen és jellegen minden különösebb indoklás nélkül a testi és lelki tulajdonságok, bár nem matematikai összegét, hanem valamifajta sajátos többletét érti: „A nemzettest és a nemzeti lélek jóval több, mint egyszerűen csak a nemzetet alkotó egyének testi és lelki sajátságainak összege, mert hiszen a nép, nemzet egy magasabb, szervezettebb, éspedig igen bonyolult szervezetű, élő egység..."124 Bartucz itt világos jelét adta természettudósi mivoltának. Nemcsak arra gondolunk, hogy a természettudományos fejlődéstannak a társadalomra alkalmazott régen elavult tétele bukkan föl nála, hanem sokkal inkább szakjának túlzott kiemelésére. A testi megjelenés vizsgálata (rasszista következtetések nélkül!) szinte föléje magasodik a különben fontosnak tartott államismeretnek, a történetírásnak, a nyelvtudománynak, a néprajznak és az élő-élettelen természeti környezet tanulmányozásának. Az orvos Németh László viszont jóllehet többször élt tárgyunkba vágó írásaiban élettani hasonlatokkal, az embertannak kevés jelentőséget tulajdonított. Bartucz legteljesebben, de immár kevés újabb elemmel bővítve az Egyetemi Nyomda hungarológiai kiadványai természettudományos sorozatának utolsó kötetében fejtette ki véleményét. 125 Az Egyetemi Nyomda említett kiadványainak, ha nem is hiányzott belőlük teljesen, valóban nem volt központi elvük a Németh által bírálóan szóvá tett összehasonlítás, pedig a klebelsbergi kultúrpolitika által sugallt cél, a „kultúrfölény" bizonyítása elvileg aligha lett volt elképzelhető mélyreható történeti összehasonlító vizsgálatok nélkül. Igaz, ha ez következetesen megvalósul, kiderült volna az előfeltevés problematikussága, vagyis a műveltségbeli különbségekről más kép alakul ki a történelmi folyamatok elemzésének mérlegén. Közbevetőleg nem hallgatható el, hogy nemcsak nem ismerték a szakemberek az összehasonlításnál szóba jöhető források jó részét, hanem a kellő ismerethez mind nálunk, mind szomszédainknál hézagosan létezett maga az anyag is. A központi elképzelés és a megvalósulás közötti ellentmondás különösen szembetűnő a nagyon gazdag tartalmú, erőteljesen hungarocentrikus műben, A magyarság néprajzában. A Magyar föld – magyar faj köteteiben inkább érvényesült az összehasonlítás módszere, mert a Kárpát-medence ökológiai tényezőit legkedvezőbben hasznosító magyarság szerepe és Bartucz fő tétele, a magyar etnikum kevert antropológiai jellege másképp nem lett volna kifejthető. Időközben, 1937 végén anyagi nehézségek miatt megszűnt a Magyarságtudomány évnegyedes folyóirat. A munkatársak Németh Lászlóval egyetértve elutasították a hivatalos művelődéspolitikai irányzatot és a megmerevedett „hivatalos" tudományt, de már nem fogadhatták el a szaktudományos kereteken kívül helyezkedés homályos érvelését, a szaktudomány és a dilettantizmus sajátságos szembeállítását, a túlzottan egyéni írói elképzeléseket. Ezek a munkatársak ugyanis nagyrészt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagjaiból és baráti körükből kerültek ki. Amikor Ortutay, ezúttal Eckhardt Sándorral együtt, 1942-ben újraindítja a folyóiratot, a régi szerzők többsége már vagy betagolódott a „hivatalos" tudományba, vagy fölhagyott korábbi törekvéseivel. A folyóirat pedig nem nemzedéki jellegű, hanem a kormányzat által elővigyázatosan támogatott németellenes polgári erők egyik fóruma. (A német megszállás miatt 1944-ben már egy száma sem látott napvilágot.) Eckhardt Sándort bízvást nevezhetjük a hungarológia pragmatikus képviselőjének. A magyar–francia érintkezések tudósa pontosan ismerte a kérdés buktatóit, hogy bármily széles körben jelöli meg a magyarságtudomány érdeklődését, szűkül az egyetemes tudomány érvényessége. Ám az ellentmondás okozta hátrányt, mint az időszerű nemzeti célokért szükséges áldozatot, mint a nemzeti eszme ébrentartásának elengedhetetlen velejáróját fogta föl. Meg sem kísérelte a teoretikus megalapozást. A fogalmi tisztázatlanságot részint az elnevezésre tett sommás megjegyzéssel („Nem jó szó, és mégis szükséges"), részint a tudománycsoportba tartozó tárgykörök és feladatok fölsorolásával próbálta elhárítani: „...a magyarságtudomány szóban nem valami új tudomány vagy új módszer rejlik, hanem csupán olyan program, mely a magyarsággal foglalkozó tudományok célkitűzéseit mind magába foglalja, és azokat organikusan kiegészíti, összekapcsolja. A magyarságtudományba beletartozik tehát a magyar történettudomány minden ágazata, nyelvtudomány, irodalomtörténet, jogtörténet, zenetörténet, néprajz, embertan, népiségtörténet, emberföldrajz, társadalomtörténet, archeológia, sőt még a magyar föld növény- és állatvilágának tudománya is. Mindaz az emberi és természeti adottság, ami a magyarságot jellemzi, mindaz a környezet, ami a múltban és jelenben körülveszi. Figyelme kiterjed tehát a környező népekre is, amelyeket szimbiózisban él, azok történetére, néprajzára stb., amennyiben a magyarsággal valamilyen vonatkozásban vannak. A magyarságtudomány ideális

124 125

Bartucz Lajos, 1936. 6 Bartucz Lajos, 1938.



értelemben felöleli a külföldi magyarság ismeretét is, akár Nagy-Magyarország történeti egységében, akár a tengerentúli diaszpóráiban."126 Eckhardt további részletes programjában kitüntetett helyet kapott a művelt közvélemény formálásának feladata. Igaz, ez már az Egyetemi Nyomda sorozatának céljai között is szerepelt, nála azonban hangsúlyos a délibábos elméletek és a műkedvelő tudományoskodás elleni föllépés, egyúttal határozottan elkülöníti a tudományos kutatást és a tudomány eredményeinek népszerűsítését. Nem azonosul viszont a Németh által fölvázolt, helyzetérzékelő, profetikus sorstudománnyal. Az újrainduló folyóirat mögött ekkor már esztendők óta eredményesen működő, kiterjedt szervezet, a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Magyarságtudományi Intézete állt, melyet 1939-ben épp Eckhardt Sándor dékánként hívott életre. Tizenkét egyetemi tanszék és egy szeminárium támogatta munkáját. Igazgatótanácsában a kor legkiválóbb és máig tiszteletben álló tudósai foglaltak helyet, például Németh Gyula, Ligeti Lajos, Horváth János, Pais Dezső, Szekfű Gyula, Mályusz Elemér. 1942-ben támogató társadalmi testületet is szerveztek mellé, melynek sikerrel nyerték meg az értelmiségi elitet. 127 Mivel kimondták, hogy nem új tudományról, hanem a meglevő ágazatok munkájának összehangolásáról van szó, az intézet ténykedése a szervezésre és elsősorban az addig gazdátlan területek és témák pénzügyi támogatására irányult. Anyaggyűjtésre és kutatásra kisebb-nagyobb összegeket, ösztöndíjakat adott tudósjelölteknek, fiatal tudósoknak, tanároknak. A háborús viszonyokat tekintve, azok dacára néhány esztendő alatt igen komoly eredmények mutatkoztak. Az egyes ágazatok között azonban nem könnyű mérleget készíteni. Legtöbb eredményt – úgy tetszik – a néprajz és a nyelvtudomány mondhat magáénak. Bibó bírálatában nyilvánvalóan erre, az etnográfiai túlsúlyra is gondolt. A történetírás valamivel kevesebbet könyvelhetett el, az irodalomtörténet alig valamit. Megindultak a Magyar nyelvatlasz és a Magyar néprajzi atlasz próbagyűjtései. A folyóirattal együtt az intézet hét sorozatot adott ki, és megjelentetett műveket ezeken kívül is. Olykor igen távol eső módszereket, elveket és területeket képviselő munkák kerültek egymás mellé, mint például az első jelentős néprajzi falumonográfia (Fél Edit: Kocs 1936-ban, 1941) és Erdei Ferencnek A magyar paraszti társadalom című (1941) nevezetes szociológiai könyve. A tudomány-népszerűsítés feladatát rendkívüli magas színvonalon látták el. Tematikus előadás-sorozataik tanulmányokká átdolgozva, négy gyűjteményes kötetben jelentek meg: az Úr és paraszt a magyar élet egységében (szerk.: Eckhardt Sándor, 1941) a népi és a magas műveltség összefüggéseit, az Erdély és népei (szerk.: Mályusz Elemér, 1941), valamint a Magyarság és szlávok (szerk.: Szekfű Gyula, 1942) szomszéd népi kapcsolatokat, végül A magyarság őstörténete (szerk.: Ligeti Lajos, 1943) az etnogenezis és a korai történet legfontosabb kérdéseit tárgyalta. 128 A Magyarságtudományi Intézettel párhuzamosan további társadalomtudományi kutatóintézetek kezdtek működni, amelyek feladatköre szintén több tudományágat egyesített. Történetük, akár az egyetemi Magyarságtudományi Intézet története, jórészt föltáratlan vagy csak vázlatosan ismert. A sorba tartozik a legkorábbi keletkezésű Táj- és Népkutató Központ (1938), mely 1941 őszén betagolódott az ugyancsak sokoldalú profillal alapított Teleki Pál Tudományos Intézetbe (1945–1949 között Kelet-európai Tudományos Intézet). További hasonló arcélű, de regionális illetékességű intézmények voltak: az Erdélyi Tudományos Intézet (1940–1945 között Kolozsvár székhellyel), az Alföldi Tudományos Intézet (1943–1949 között Szegeden, alapítója Bartucz Lajos volt) és a Dunántúli Tudományos Intézet (és jogutódai, 1943 – Pécsett). Az egyetemi Magyarságtudományi Intézet a felsőoktatás és a tudományos élet átszervezésével, 1949-ben szűnt meg, de a háború utáni években tevékenyen már nem működött. Megszűntével hosszabb időre megszakadt a nevében jelölt tudományos törekvések folytonossága, ami egy korszak lezárulását is jelentette. Mint minden szellemi alkotás, a hungarológia is magán viselte korának eszmei, ideológiai, gondolati bélyegeit. Különösen két tényezőre gondolunk. Az egyik a kor nagy hatású gondolati áramlata, a szellemtörténet, mely alkalmasnak bizonyult a romantikus hagyományok fölélesztésére. A másik a trianoni békekötéssel mélyen sértett magyar nemzeti érzés, melynek több rétege létezett a hivatalos nacionalizmustól az önkritikus, a helyzettel a korábbiaknál reálisabban szembenézni akaró beállítódásig. Megfogalmazódott a magyarok és szomszédaik tudományos összehasonlításának szükségessége, ám a valós vagy vélt, egyedi és sajátos nemzeti értékek, jellemvonások, tulajdonságok védelmének előtérbe helyezése ürügyén, erősödött a befelé fordulás is, ami a hungarocentrizmust táplálta, noha az utóbbaik elkerülhetők lettek volna. Érthető, hogy 1945 után a bukott társadalmi-politikai rendszer árnyékát magukon viselő hungarológia vagy magyarságtudomány kifejezések nem Eckhardt Sándor, 1942. 2–3. A budapesti Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem, 1940. 3–9. 128 Maksay Ferenc, 1942. Amikor 1974-ben a Magyar Néprajzi Lexikon „hungarológia" és „Magyarságtudományi Intézet" szócikket írtam, Maksay Ferenctől, az intézet egykori titkárától komoly segítséget kaptam. Lásd még A budapesti Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem, 1941.; A Magyarságtudományi Intézet évkönyve. I. Budapest, 1942. 126 127



csengtek jól, noha elvileg egyetlen alkotó résztudományuk érvényességét sem vonta kétségbe a föllépő kommunista pártirányítású tudománypolitika. Mi marad akkor, ha eltekintünk a marxizmus önmagára egyik legveszélyesebb ideológiai eltévelyedésnek ítélt szellemtörténet, némely elemét tekintve, ténylegesen kérdéses tévútjaitól és a kor hivatalos nacionalizmusának tett engedményektől? Az általános tudományfejlődés fontos fokozatai jelentkeznek a hungarológia változataiban. 1. A modern magyarországi tudományos életet 1867 után a pozitivizmus sokirányú eszméi teremtették meg. Már ezek természetéből következően, de a gyakorlati szükség miatt is, ahogyan fentebb szó esett róla, széles körű szakosodás jött létre. Az elkülönülés, sőt elszigetelődés következtében a tudományszakok nem egyszer megsínylették, hogy nem vagy nem kellően ismerték egymás terveit és eredményeit. Németh László szellemtörténeti ösztönzéssel fordult hevesen az akadémikus tudományosság ellen, ám tőle függetlenül is valóban elodázhatatlan követelménnyé vált valamilyen integráció, a tudományközi kapcsolatok szorosabbra vonása, amit a szaktudósok (Gragger, Bartucz) szorgalmaztak, és amit mai kifejezéssel élve komplex kutatásoknak nevezünk. 2. A XIX. század közepétől a tudományos kutatás központjai az egyetemi tanszékek voltak. 1920-as évektől azonban Magyarországon is nyilvánvalóvá vált, hogy a korszerűség nem nélkülözheti a kutatóintézeteket. Az alábbi kitekintés – meggyőződésünk szerint – azt igazolja, hogy a magyarságtudomány eredeti megjelenési formái, mind a szorosabb tudományközi együttműködés szorgalmazása, mind a megnyilvánuló kutatóintézeti keretek – anélkül, hogy a hungarológia kifejezést használták volna – 1949 után változatlanul időszerűek maradtak és azok ma is. * Az 1940-es évek komplex jellegű intézetalapításaiból az egyetlen, amely a megszüntetést elkerülte, a pécsi Dunántúli Tudományos Intézet, igaz, hogy eleve tájkutató és kis létszámmal dolgozó intézmény volt és maradt, melynek ezen túl mindig súlypontját alkotta a földrajztudomány és rokon ágazatainak képviselete, de regionális illetékessége sose vált partikulárissá. Számos közlemény bizonyítja, hogy az 1960–1970-es években az északmecseki bányavidéken folytatott életmódkutatásban nagy szerepet kapott az ember és természeti környezetének kapcsolata, valamint a különböző nemzetiségek kulturális és társadalmi érintkezése (történelem, néprajz), vagyis olyan általános kérdések helyi változatai, amelyek először az 1930-as évek hungarológiai tervezeteiben merültek föl. Maga a hungarológia kifejezés az 1960-as évek végén a távolból szemlélőnek váratlanul, a közelebbi körülményeket ismerőnek mégsem meglepően, Jugoszláviában bukkant föl ismét meghatározott kutatási irány neveként: 1969-ben Újvidéken Hungarológiai Intézet kezdett működni. Létrejöttét két körülmény határozta meg: a jugoszláviai magyar nemzetiség saját kulturális múltjának vizsgálatára vonatkozó szellemi igénye és a jugoszláv nemzetiségi politika akkori kedvező alakulása. A hungarológia fogalmát ezúttal sem próbálták meghatározni, hanem az alapító okiratban megjelölték azt a négy tudományszakot, amelyeket az intézet gondozásba vett: magyar nyelv és irodalom, folklór, művelődéstörténet. (Ez utóbbin színház-, folyóirat-, kiadóés egyesülettörténetet értettek.) Kiemelt helyet biztosítottak minden téren a magyar–délszláv kulturális és nyelvi kapcsolatok vizsgálatának. Az újvidéki intézménnyel a hungarológiai elképzelések újabb változata valósult meg. Noha a feladatkör a korábbi vállalkozásoknál szűkebbre húzódott össze, mégis először jött létre magyar nemzetiségi kutatóközpont.129 Legfeljebb a két világháború között Szlovenszkón rövid ideig és gyönge hatásfokkal működő Csehszlovákiai Magyar Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaság – az alapítóra utalva, rövid nevén Masaryk-akadémia – említhető e típus előzményeként. Az újvidéki intézet alapításánál és névválasztásánál közrejátszott a jugoszláviai albán autonóm tartomány székhelyén, Pristinán akkor már dolgozó Albanológiai Intézet mintája. Nemzetközi viszonylatban számos hasonló példa ismert, bár a helyi lehetőségek megvalósulásának sokfélesége miatt típusba sorolásuk körülményes. Szinte minden jelentékenyebb nyugat-európai nyelvi-nemzetiségi csoportnak volt már ekkor kulturális intézete, mely társadalomtudományi kutatással is foglalkozott. A magyarországi nem magyar múltba eredően is találunk egy sajátos, távolról idevonható intézményi formát, a szláv népek anyanyelv- és kultúravédő egyesületeit, a maticákat (szerb, horvát, szlovák). Eszmei gyökerük rokon a XIX. századi hungarológiával, a nemzeti romantika hívta őket is életre. A trianoni békeszerződés után sem szűntek meg, sőt megújultak,

Szeli István, 1969. 5. 1976-tól az addig önálló intézményt az újvidéki egyetem bölcsészettudományi karának szervezeti keretébe került A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete néven. 129



tevékenységük más-más mértékben kiterjedt a nemzeti tudományokra, gyűjteményi felügyeletre, könyvkiadásra, sőt nyelvvédőből nyelvterjesztővé váltak (pl. a Matica Slovenska). Bartucz Lajos és Németh László hungarológiai társaság alapítására tett javaslata évtizedek múltán, 1977-ben került megvalósításra, ismét más, az előzményektől sok vonatkozásban eltérő új értelmezéssel. A Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság első ízben a hungarológiai törekvések történetében a magyar műveltséggel tudományos feladatként és a felsőfokú oktatásban foglalkozók nemzetközi összefogását jelölte céljául, vagyis tekintetbe vette az 1920-as években még kizárólagosan nemzeti indoklású fogalom lényeges változását. Szabolcsi Miklós, az alakuló közgyűlés elnöke ennek megfelelően a következőképpen indokolta a megjelölt célt: „A legelső, amiről őszintén és nyíltan kell beszélnünk, az az, hogy a magyar irodalomtörténet, nyelvészet, néprajz művelése elmaradott más nyelvek és irodalmak nemzetközi szintű kutatásához, illetve oktatásához képest. (…) Ez azért komoly veszteség a magyar nyelv, irodalom, néprajz tanulmányozása szempontjából, mert számos tudománytörténeti példával bizonyítható, hogy minden nemzeti nyelv, illetve irodalom kutatásában igen sokat tettek és tesznek más nemzetek tudósai és kutatói. Nekünk ezeket az eredményeket eddig jórészt nélkülöznünk kellett, a kölcsönös információ akadozása vagy hiánya miatt (…) A társaság révén mód nyílik arra, hogy a hungarológia is elnyerje a nemzetközi szervezettségnek azt a formáját, amivel más tudományszakok rendelkeznek..."130 A három részterület mellől föltűnően hiányzik a történettudomány. A hiány nem igazolható, csak azzal magyarázható, hogy a társaság alakulásának előkészítői már előzőleg tervbe vették a Federation Internationale des Langues et Literatures (FILLM) nemzetközi szervezetéhez való csatlakozást, ami utóbb meg is történt (1979). A FILLM tagegyesületei pedig túlnyomólag irodalom- és nyelvtudománnyal foglalkoznak. Ettől eltekintve vitathatatlan, hogy az immár nemzetközi elismerést nyert hungarológia gyakorlatából nem maradhat ki a történetkutatás. A társaság idegenre fordított nevei közt a franciában (études hongroises) és az angolban (Hungarian studies) szereplő szókapcsolatok kétségtelenül közelebb állnak a magyarságtudomány kifejezéshez és a társaság folyóiratának címéhez (Hungarológiai Értesítő), és lényegesen tágabb fogalmakat takarnak, mint a filológia. Mint már Gragger Róbert gyakorlata és azóta számos további példa mutatja, a magyar nyelv felsőfokú oktatása nem magyar anyanyelvűeknek nem nélkülözheti sem a magyar művelődés, sem a magyar történelem ismeretét. Köztudomásúlag azonos a helyzet más nyelvek esetében is. Végül a tanulmányunk írása idején legfiatalabb hungarológiai intézmény, a Magyarságkutató Csoport programja és célja – rövid fennállása miatt érthetőleg – a szélesebb érdeklődés előtt csak hírekből, interjúkból ismert. Juhász Gyula igazgató a következőképpen válaszolt a feladatkört tudakoló kérdésre: „A határainkon túl élő magyarság kutatása. A társadalmi és kulturális viszonyok komplex vizsgálata és ennek érdekében gazdag forrásanyagokra épülő adatbank létrehozása (…) Koordináljuk továbbá az ilyen irányú hazai kutatásokat, megbízásokat adunk, és segítjük a szakemberutánpótlás képzését és a továbbképzést. (…) Szeretnénk vizsgálni a magyar kisebbség és szórvány XX. századi történetét, a határokon túli magyarság gazdasági-társadalmi viszonyainak alakulását, a kultúrát és annak intézményrendszerét, a nemzetiségek kapcsolatát az anyanemzettel, a magyar nyelv problémáját, a nyugati magyarság helyzetét, szellemi irányzatait és a mai Magyarországhoz való viszonyát."131 Juhász Gyula nyilatkozata a nemzet, nemzetiség, diaszpóra tematikájának középpontba állítása mellett arról tanúskodik, amiről a kitekintésben szereplő további példák is, hogy a magyarságtudomány fogalmából kiveszett a szellemtörténeti ihletődés. Hiba volna tagadni, hogy a végső soron a romantikának köszönhető kérdés, miben áll a nemzeti jelleg, másként fogalmazva: miben mutatkoznak meg egy nyelvvel meghatározott civilizáció és kultúra egyedi sajátságai, melyek éppen megismételhetetlenségük miatt az egész emberiség számára értéket képviselnek, megnyugtatóan nincs megválaszolva. Úgy tűnik, az újabb hungarológiai kezdeményezések óvakodnak vállalni ezt a kérdéskört, ha nem is tagadják meglétét. Kétségtelen, hogy az 1930-as évek hungarológiai teóriáit a gyakorlat nem igazolta, sőt ellentmondások mutatkoztak az elméletek és a megvalósult intézményes munka között. A frissebb kezdeményezések viszont következetesen elhúzódnak attól, hogy irányító elméletekre hivatkozzanak. Mintha arra az 1930-as évek végén kialakult álláspontra helyezkednének, hogy a hungarológia mint olyan, önálló diszciplína értelmében nem létezik, csupán összefoglaló és szorosabb együttműködésre serkentő elnevezés egy nyelv és kultúra jelenének és történetének kutatására. A gondolat magva évtizedeken át nem változott: a magyar múlt és művelődés, a magyar etnikum és környezet viszonyának vizsgálatát több tudományszak együttműködésével eredményesebb folytatni, mint széttagoltan. Egyvalami még vitathatatlan: igazán jó, tartós eredmények pedig akkor születnek, ha a magyarságtudományba sorolt részágazatok gondolati megalapozottsága szakonként jó és korszerű. Akkor várható, hogy a sajátosság kérdéseire is hiteles válaszok születnek. 130 131

Szabolcsi Miklós, 1979. 360. Halász György interjúja: Magyarságkutató műhely Budapesten. Magyar Hírek, 1986. 6. sz. (március 28.) 13.



7. Múlt, jelen, jövő a magyar néprajzban A megfoghatatlan és kifejezhetetlen IDŐ, amiben elégedettebben vagy kevésbé elégedetten, boldogabban vagy boldogtalanabbul, nyugodtabban vagy háborítottan mindannyian élünk, önmagában nem teszi különbözővé az egyik évet másiktól. A különbségeket mi, emberek idézzük elő, ahogyan mi találtuk ki az idő mérését, ezáltal az idő múlását is. Mióta létrehoztuk a naptárt, a világtörténelmi folyamat sok-sok nemzedékéből kevesen élhettek meg évezredfordulót. Így szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert átélhetjük a dátumváltás érdekes élményét. Ilyenkor nagyobb a hajlam az elmélyedésre, a számvetésre és a tervezésre, mint más időszakokban. Ezért is élünk az alkalommal, a Magyar Néprajzi Társaság ezredfordulós ünnepi vándorgyűlésén szemlét tartunk tudományszakunk múltja, eredményei, a jelen állapot és a feladatok felett.

7.1. A múlt Tudománytörténeti naptárunk páratlanul kerek időszakaszokat és arányos periodizációs ritmust kínál ehhez az áttekintéshez. A magyar néprajz bő kétszáz esztendős történetében századvégekhez és századfordulókhoz kötődnek, avagy köthetők a jelentős váltások és fordulatok. Az első századvég, a XVIII–XIX. század fordulója a majdani tudományág előzményei formálódásának, a tárgy, a vizsgálati anyag keresésének tanúja. Létrehíva a néprajz intézményeit, a második századvég takarítja be az évszázadnyi előmunkálat gyümölcseit. Elődeink egyidejűleg szerveznek tudományos társaságot, kezdenek folyóiratot szerkeszteni, több szinten teremtik meg a néprajzi muzeológiát (központi gyűjtemény, vidéki gyűjtemények, ezredéves kiállítás néprajzi faluja), megindulnak az egyetemi magántanári előadások, a mai teljes struktúrából csak az intézeti kutatómunka hiányzik, ami azonban akkoriban még sehol a világon nem volt ismert. A diszciplináris önállósulással elkezdődik a nagy vállalkozások kora. A harmadik századvég, amely a mostani ezredvéggel egybeesik, nemcsak a naptár miatt kínálkozik visszatekintési alkalomnak, hanem a megvalósult vállalkozások, értékes eredmények okán is. Egyúttal sokunk meggyőződése, hogy tradicionális tárgyunk, a paraszti kultúra és társadalom eltűnésével, következményként a történeti és a jelenkutatások eddig nem tapasztalt fokú elkülönülésével előbb-utóbb a tudománytörténet fontos szakasza zárul le, és talán kezdődik valami más az új évezred elején. Mi sem természetesebb, hogy tudományunk történetében egyaránt találunk teljesítményeket elégedetten, olykor önelégülten nyugtázó, illetőleg keményen elmarasztaló, olykor lebecsüléstől sem mentes kritikákat. Meggyőződésem, csakis azt kérhetjük számon rajta, amire vállalkozott, amire az európai tudománytörténet tipológiájába állítva, egyáltalán vállalkozhatott. Az egyik mérce tehát belső, azaz önmaga lehetőségei szerint kell mérlegre tennünk. A másik mérce külső, vajon a hasonlóra vállalkozók, hasonló történelmi feltételek között kibontakozók és egzisztálók között mit ér a teljesítménye. Saját népből indult ki, a polgári átalakulás folyamatában a nemzeti tudományos élet megteremtésében és a modern nemzeti kultúra konstruálásában vett részt a magyar néprajz, mint a Baltikum és a Balkán közötti térség minden néprajztudománya. A tétel megfordítva is igaz. Az adott térségben a polgári átalakulás függvénye volt a nemzeti kultúra múltja iránt érdeklődő néprajztudomány kibontakozása. Az, hogy számos olyan kezdeményezéssel találkozunk a tudománytörténetben, mely más térségekben és más társadalmi feltételek között később az antropológia előzményének bizonyult volna, nem erény, és természetesen nem is fogyatékosság, hanem a tudományszak sokoldalúságának, művelői érzékenységének bizonyítéka. Fontos körülmény, hogy az etnocentrizmus és a környezetünkben élő népek iránt folytonosan mutatkozó érdeklődés együtt és összefonódva határozzák meg a néprajz jellegét. mindvégig folytonosan elődeink munkásságában. Elődeink tisztában voltak azzal, hogy soknemzetiségű és -kultúrájú országban élnek, ami kötelezettségeket ró rájuk. Az eredmények tartalmát és a figyelem mértékét lehet és kell bírálni, de az vitán fölül áll, hogy jelenünkhöz közeledve, a kiemelkedő teljesítményekben az összehasonlító érdeklődés átlépte a régi ország határait, majd a rokon vagy rokonnak vélt népek körét, kiterjedt földrészünk jelentős részére is. Mindez csakis úgy sikerülhetett, hogy a magyar néprajz előzményei több-kevesebb szállal folytonosan kapcsolódtak az európai gondolkodástörténet nagy áramlataihoz, később pedig az önálló tudományszak a nemzetközi tudományosság kezdeményezéseihez. Az előzmények elképzelhetetlenek lettek volna a fölvilágosodás és a romantika, Ráth Mátyás és Révay Miklós fölhívásai Herder, Gaál György és Ipolyi Arnold munkája a Grimm-testvérek, Erdélyi János elméleti dolgozatai ugyancsak Herder ismerete nélkül. Csaplovics János sokat merített az előítéletes romantikus nemzetkarakterológiából, de a helyi állapot, színek és földrészünk kulturális sokféleségének párhuzamba állítása 201 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


folytán akár a száz évvel későbbi európai etnológia előfutáraként is értelmezhető. 1889-ben alapított társaságunk világviszonylatban a legrégebben folytonosan működő néprajzi társaságok egyike az öntudatos magyar patriotizmus, a multikulturális ország és az etnikailag-nyelvileg még összetettebb dunai monarchia iránti lojalitás termékeny találkozásból született. Korántsem gondolom egységesnek és harmonikusnak a történetet. Elemei között számos ellentétes értékkel és ellentmondásos egyéniséggel találkozunk. Feszültségei nemcsak az etnocentrizmus és a multikulturalitás paradoxonából fakadnak. Társaságunk legtevékenyebb alapítója, a később is sokszor ösztönző Herrmann Antal életműve csonka, nagyobb, jelentős művet nem alkotott. Herman Ottó, aki megtestesítette a kor Európa-szerte jól ismert humán érdeklődésű természettudósának alakját, valamint a szintén természettudósi képzettségű Jankó János teljesen eltérő módszerrel alkottak jelentőset és mindkettőjüknek volt nemzetközi hatása. Ugyanabban az időben hallgatja a pesti egyetemen Gyulai Pált az elméleti érdeklődésű, kritikus szellemű filológus, Katona Lajos meg a fáradhatatlan gyűjtésszervező, nagy munkákat megálmodó, de kritikátlan képzeletű Sebestyén Gyula, és mennyire más az elképzelésük a folklorisztikáról. Vikár Béla nagyszerű ötlete, a világelső fonográfos népzene-rögzítés nem elszigetelt technikai újítás, mert nem sokkal később kezdi népzenei munkásságát Bartók Béla és Kodály Zoltán, hamarosan pedig Róheim Géza, a pszichoanalitikus etnológia megalapítója, hogy még néhány jeles néprajzkutatót említsek társaságunk tucatnyi újító, vállalkozókész tagja közül, akik az első világháborút megelőző évtizedben a felolvasó üléseken találkozhattak. Nemcsak a Magyar Néprajzi Társaság alapítása illeszkedik időben a tőlünk nyugatra és északra hasonló céllal szervezett intézmények sorába. A Néprajzi Múzeum, pontosabban önálló előzménye egy időben jön létre a nagy közép-európai rokon gyűjteményekkel. Az ezredéves kiállítás néprajzi faluja a skanzenek első nemzedékének tagja. Egy fiatal, önállósulását tekintve csupán néhány esztendős, joggal tapasztalatlannak mondható tudományterület hihetetlen nagy teljesítménye. A XX. század, tehát egy másik korszak eredménye, következményként azonban itt is meg kell említenünk, hogy első kézikönyvünket, A magyarság néprajzát és párhuzamait Közép- és Kelet-Európa országaiban egy-másfél évtizedes időtartamon belül írják meg, amikor az 1920–1930-as években a kutatás eljut addig a fokig, hogy az ipari forradalom előtti paraszti-népi világról összegzést tud készíteni. XIX. századi történetünk egyértelműen tanúsítja, hogy a magyar néprajz támaszkodhatott és támaszkodott is a kor szabadelvű eszméire. Ezzel együtt járt az emberi haladásba vetett korlátlan hit, a művelődés demokratizmusát hirdető bizalom. A szaktudományi önállóságot megalapozók és megerősítők egyaránt vallották a tudományos megismerés szabadságát és sürgető kötelességét, továbbá a lokális-regionális, köztük a nemzeti közösségek kulturális örökségének óvását. A demokratikus szabadságjogok és a fejlődéshit fényével bevilágított XIX. század után, a XX. századra visszatekintve arról is számot kell adnunk, mi lett ezek lehanyatlása és visszaszorulása után, hogyan viszonyult a néprajztudomány a XX. századra sötét árnyékot vető politikai szélsőségekhez. A jobboldali radikalizmussal gyorsan végezhetünk, a diktatúra rövid, de szörnyű időszaka alatt szerencsére nem kerülhetett sor a tudományszak erőszakos befolyásolására. Szélsőséges eszméktől – például rasszista fajelmélet – a néprajz művelői mentesek maradtak. Ugyanakkor pedig ott találjuk az 1930-as évek végén, 1940-es évek elején a terjeszkedő nácizmus ellenében a nemzeti kultúra értékeit fölmutatók, egyben védelmezők között. Sajnos mindez nem tudta megakadályozni, hogy a háborús pusztítás és a faji törvények ne szedjenek áldozatokat a magyar néprajztól is. A baloldali szélsőséghez való viszony mérlegelése jóval bonyolultabb feladat. A kommunista egypártrendszer négy évtizede – a maga szigorúbb és enyhébb szakaszaival – mindvégig nyílt diktatúra volt. A hosszú időtartam és a parancsuralom természetének olyan jellemzője, mint az ideológiai hegemóniára törekvés, szaktudományunk múltján máig tapintható, maradandó nyomokat hagyott. Voltak ennek tragikomikus vonatkozásai (Sztálin- és Rákosi-születésnapok köszöntése), sor került a tudományos hitel rontására (munkásfolklór-hamisítások) és kihatott az emberi-szakmai kapcsolatok romlására (a szakmai bírálatot esetenként az ideológiai váltotta föl). Az a kizárólagossági kényszer, hogy tudományos fokozatot csak dialektikus materialista meggyőződésűek szerezhettek (az MTA alapszabálya ezt a tételt 1979-ig tartalmazta) számunkra már önmagában is kétségbe vonja a rendszer legitimitását. Szerencsénkre a néprajz nem került be azoknak a tudományoknak a körébe, amelyek az uralkodó párt szerint szoros ideológiai ellenőrzést szükségeltek. Ez az egyik oka, hogy korábbi eredményeit, nézőpontjait és módszereit álcázva, lényegét kevéssé érintően, „átfestve" vagy hivatalosságnak tetsző értelmezéssel 202 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


szalonképessé téve, több-kevesebb megalkuvással sikerült átmentenie. Az igazán nagy károsodás azzal ért bennünket, hogy majdnem teljesen megszakadt a másfél száz esztendős tudományos, szellemi kontaktus folytonossága földrészünkkel. Ebben a körben nem kell kiemelten hangsúlyoznom, csupán emlékeztetek arra a tudománytörténeti igazságra, hogy egy tudományszak fejlődését merő tévedés külső hatások átvételén mérni. Akkor sem érvényes ránk ez a tétel, ha tudatában vagyunk, hogy a kontinens nagy szellemi-tudományos központjaitól földrajzilag viszonylag távol esünk, sokkal inkább az jellemző egy tudományszakra, mit és hogyan sajátít el az elérhető nemzetközi ösztönzésekből, mennyit tesz hozzájuk, hogyan alakítja azokat. Ezzel azt szeretném kifejezni, hogy a magyar néprajz sem fogadott el mindent a kínálatból. 1949 után a durva politikai beavatkozás folytán a válogatás lehetősége szűnt meg, illetőleg vált jelentéktelenné. Ez a maradandó károsodás, aminek nyomát máig nem tudtuk eltüntetni. Azzal, hogy a nyugat-európai – észak-amerikai módszereket, elméleteket károsnak és ellenségesnek minősítették, az utazások, külföldi konferenciarészvételek és ösztöndíjak, valamint a külföldi kollégák hozzánk látogatásának száma minimálisra csökkent, titkosrendőri engedélyhez kötődött, a szakkönyv-behozatal minden korábbinál esetlegesebbé vált. Igaz, hogy a nyílt és határozott tiltás, amit különben sosem vontak vissza, csak néhány esztendeig tartott, de ennyi elegendő volt ahhoz, hogy károsan korlátozó és önkorlátozó reflexek beidegződjenek. Sőt ezzel akaratlanul is biztatást kapott a néprajz némely művelőjéből sosem hiányzó elzárkózás, önmagába nézés, kényelmesség. A módszerek és kutatási aránytalanságok konzerválási hajlamát – melyet egyébként nem akarunk tagadni – erősítette föl a mögöttünk lévő korszak.

7.2. A jelen De hadd ne élezzem ezen az ünnepélyes alkalmon a bíráló hangot! Amikor a jelenhez érünk, és mérleget készítünk, kapjon most erősebb hangsúlyt az elismerés, az eredmények fölmutatása, mert van rá okunk. Ezzel nem rejtjük el, nem töröljük ki a múlt foltjait, nem mentjük föl a hibázókat s nem felejtjük a kedvezőtlen külső körülményeket, de nem is hárítunk rájuk minden problémát és gondot. A nagyobb részben századunk első felére eső alapozás és a szorgalmas elmunkálatok többnyire a század második felében hoztak eredményt. Az átmentésnek megvolt az ára. Így értékelhetjük a teljes XX. századot a magyar néprajz nagy vállalkozásainak és teljesítésének koraként. Megyőződésem, hogy hálás és tanulságos dolog lenne a szakmai közvéleményt megkérdezni, vajon ki mit ért nagy teljesítményen, akár föltehetnénk a ma oly divatos kérdést, vajon a XX. századi magyar néprajzban melyik a legkiemelkedőbb mű. Bizonyosan érdekes és olykor nagyon eltérő, nem kizárt, hogy személyes érzékenységeket bántó vélemények születnének. Amikor most elmondom az enyémet, kérem, csakis úgy vegyék figyelembe, mint egyet, a lehetséges sok közül. Annyiban igyekszem egy elképzelt egyetértést megcélozni, hogy próbálom félretenni – bár ez maradéktalanul nem lehetséges – az egyszemélyi teljesítményeket, helyettük a többek összefogásával készült munkákat részesítem előnyben, mert azokat föltevésem szerint inkább magénak tartja az egész szakterület vagy legalább annak mértékadó része. Mondandóm következő fele ily módon tudatosan szinte személytelenné válik, ám csakis így látom megoldhatónak, hogy ezúttal ne nevek, hanem művek, törekvések, gondolatok és problémák szemléjét nyújtsam. Mindebből következik az is, hogy az intézményekre igyekszem figyelmet összpontosítani. Előre kívánkoznak a sokszerzős, nagy összegző munkák, mindenekelőtt a félévszázadnyi különbséggel megjelent két kézikönyv, A magyarság néprajza (1933–1937) és a Magyar néprajz (1987–). Az utóbbi előmunkálataként indult, de teljesen önálló műként készült el a Magyar néprajzi lexikon (1977–1982). Ebbe a sorba tartozik a Magyar néprajzi atlasz is (1987–1989), noha a szaknyelv kutatási segédletnek mondja, nem kétséges önálló, összegző volta. Századunk második fele három nagy szintézisének tervei tudvalévően 1945 előtt születtek, de a történelmi fordulópont után valósultak meg. Pénzügyi fedezetüket a Magyar Tudományos Akadémia biztosította. Az Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének (korábban Csoportjának) irányításával készültek, az egész magyar néprajztudomány több nemzedéke nagyobb hányadának közös munkájaként. Ezek a nagy művek magyar nyelvűségük elszigeteltsége ellenére nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő alkotások. Mindenképpen kívánatos, hogy legfontosabb eredményeiket világnyelven nagyobb terjedelmű összefoglaló kötet közre adja. A jelentős kollektív teljesítmények sorában tartjuk számon a múzeumi gyűjteményeket és a hosszabb időtartamra készült, nagyobb volumenű kiállításokat. Talán az én nemzedékem az utolsó, amely még egyetemi hallgatóként vagy múzeumi gyakornokoskodása idején személyes élményként tapasztalhatta azt a váltást, melynek során a termelőszövetkezetesítés és a hagyományos paraszti élet párhuzamosan zajló gyors összeomlásának éveiben aránylag könnyen lehetett muzeális értékű tárgyakat találni és vásárolni, majd igen hamar vége szakadt ezek viszonylagos bőségének és olcsóságának. Ezzel a mondattal még inkább szeretném kiemelni a néprajzi muzeológia utóbbi három-négy évtizedben elért eredményeit gyűjtés, dokumentálás,



földolgozás, kiállítás területén egyaránt. A leglátványosabb és legnagyobb súlyú munka Szentendrére, a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba összpontosult. Létrejött a második országos néprajzi gyűjtemény, az immár európai hírű központi magyar skanzen. A további öt nagyobb regionális szabadtéri gyűjtemény és a helyszínen megőrzött épületek tették és teszik teljessé azt a folyamatot, amelyben a magyar néprajz sokoldalú tudományos tevékenységgel fölszámolta mind nemzeti, mind nemzetközi vonatkozásban sok évtizedig fennálló, régi tartozását ezen a területen. Jóllehet a gyűjtőmunka súlya a mostani századvég felé haladva a vidéki múzeumokra koncentrálódott, nem feledkezhetünk el a budapesti Néprajzi Múzeum jelentős kiállítássorozatáról, mellyel új helyre kerülése után anyagát nyilvánosság elé tárta. Hosszas, részletező fölsorolás helyett említem az 1980-tól látogatható, sajnálatosan már lebontott állandó etnológiai kiállítást és az 1943 után végre 1991-ben ismét megnyílt, sőt időközben fölújított állandó magyar kiállítást. Sokunk véleményét mondom ki azzal, hogy kívánatos lenne, ha végre megoldódnának a Néprajzi Múzeum helyiséggondjai, raktározási nehézségei, egyáltalán vitán felül állna végleges elhelyezése. Sokan várjuk azt is, hogy sorra megjelenjenek gazdag gyűjteményeinek katalógusai, tárgypublikációi. Értékes eredményeket tartalmaznak a táji, a helyi és a tematikus monográfiák. Ezúttal külön hangsúlyozom, hogy a mai Magyarországra és Erdélyre egyaránt gondolok. A táji monográfiákat azért emelem ki, mert csoportmunkában készültek, s muzeológusok, egyetemiek és intézetiek rendszeresen együtt dolgoztak, s tették részletekben és szempontokban gazdagabbá a magyar néprajz egyik sajátos kutatási hagyományát, a néprajzi csoportnak, vidéknek nevezett régiók vizsgálatát. A helyi monográfiák többek közt azért fontosak, mert egy negatív tradíció fölszámolásához járultak hozzá, a világszerte elterjedt, nálunk sokáig majdnem teljesen hiányzó néprajzi falumonográfiák pótlásához. A sokszerzős helységmonográfiáknak föltétlenül erénye, hogy nagyon gyakran helytörténeti munkához társulnak, ezek a nyelvjárástani és természetrajzi dolgozatokkal együtt rendszerint kiegészítik a néprajzi fejezeteket. Szempontunkat egy kiemelkedő személyi teljesítményénél félretesszük, mert nem feledkezhetünk el az 1951-ben kezdődött, a Néprajzi Múzeum égisze alatt folytatott, mind a hazai, mind a nemzetközi tudománytörténetben páratlan átányi monografikus gyűjtésről és földolgozásáról sem. Az 1960–1970-es évek fordulójától készülő többszerzős helyi és táji monografikus tanulmánygyűjteményekben talán legszemléletesebben mutatkozott meg, ami különben fokozatosan átjárta az egész magyar néprajzot, a művelődéstörténeti szemlélet mellé fölzárkózó társadalomtörténti érzékenység. Mintaértékűnek tartom például a XIX–XX. századi mezővárosi társadalom életének föltárulását. A „tárgyi" és „szellemi" néprajzra osztó, régen elavult, ám mélyen bevésődött tudományelméleti tagolás fölváltásához leginkább a társadalomnéprajz járult hozzá. Ez a fogalom azonban sokféle módszertani megközelítést és számos kiforratlan szempontot tartalmaz. A hozzá sorolható, nemegyszer bizonytalan határú törekvésekben hosszabb ideig csak az látszott közösnek, hogy korábban nem vagy alig vizsgált témák kerültek a tudományos érdeklődés látókörébe. Írásom kéziratának lezárásakor jelent meg a Magyar néprajz „Társadalomnéprajz" címet viselő VIII. kötete, melynek elemzésébe már nem foghattam bele. De azt rövid áttanulmányozással megállapíthattam, hogy jóval több előmunkálat és eredmény halmozódott föl a közelmúlt évtizedekben, mint azt sokan gondoltuk, és a társadalomnéprajznak alighanem jobb osztályzatot kell adnunk visszamenőleg is, mint eddig tettük. Jóllehet a kötet számos korábbi elméleti és módszertani kérdést változatlanul nyitva hagy, határozottan kirajzolódnak a társadalomtörténethez, a szociológiához és az antropológiához kapcsolódások, másfelől a társadalomnéprajz inkább az életmód-kutatások és kevésbé a folklorisztika irányába mutat affinitást. Azokkal értek egyet, akik a folklór szövegkiadásokat is a magyar néprajz jelentős teljesítményei között tartják számon. Ezen a területen azonban sosem voltunk igazán szorgalmasak. Nemzetközi viszonylatban nem is állunk előkelő helyen. Másfelől itt kell utalnom arra, hogy a megnövekedett társadalmi igénynek is megfelelve, a közelmúlt két-három évtizedben örvendetesen megsokasodott a szorosabb értelemben véve nem tudományos igényű népköltési és népzenei kötetek, füzetek, gyűjtéspublikációk, szövegválogatások száma. Minthogy a kimondottan közművelődési célú kiadványoktól filológiai vizsgálatra is alkalmas szövegkiadványokig terjedő skálán helyezkednek el, színvonaluk egyenetlen. Nagyon fontos tehát, hogy — bár esetenként nagy időtávolságokban, de – folytatódik a filológiailag pontos szövegkiadás, a Magyar Népzene Tára és az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény köteteinek megjelenése, végre föléledt félszázados Csipkerózsa-álmából a Magyar Népköltési Gyűjtemény is. Az utóbbiban remélhetőleg belátható időn belül sor kerül XIX. századi folklórszövegek régóta várt kritikai kiadására. Nem tartom feladatomnak teljes keresztmetszetet rajzolni, de fontosságuk miatt meg kell említenem a lassan, késedelmesen megvalósuló katalógusokat, mutatókat, bibliográfiákat. Némi irónia mondatja velem, hogy szerkesztőik és munkatársaik gyakori változása, ezeket is csoportmunkákká minősíti.



Szó esett eddig a múzeumokról és a kutatóintézetről. Az utóbbival kapcsolatban emlékeznünk kell egy negatívumra is, a nemzetközi hírű MTA Népzenekutató Csoport megszűnésére (1974), pontosabban a Zenetudományi Intézetbe olvadására. Jóllehet mind a népzene-, mind a néptánckutatás megtalálta helyét az új szervezeti keretben, a néprajztudomány egy jelentős múltú önálló intézménnyel lett szegényebb. A szervezeti változások sajnálatosan lazítottak a néprajz központi intézményéhez fűződő szálakon is. Másfelől ellentmondás, hogy a népzene és a néptánc iránt immár harmadik évtizede tartó eleven közművelődési érdeklődés dacára tudományos vizsgálatának utánpótlása tartósan gondokat mutat. Végül a legutóbbi évtizedben minden eddiginél kiterjedtebbé vált a néprajz felsőfokú oktatása. Sosem volt a maihoz hasonlóan magas a néprajzi órákat hallgatók száma és megtöbbszöröződtek a diplomát szerzők. A korábban alapított két budapesti, a debreceni és szegedi mellett új létesítmény a pécsi tanszék és Miskolcon a muzeológus-művelődéstörténeti, valamint a vizuális antropológiai tanszék, továbbá a sorba tartozik a budapesti kulturális antropológus oktatás is, ami sajnálatosan az utóbbi egy évtized alatt sem tudott teljes jogú tanszékké fejlődni. Debrecenben a néprajz középiskolai tanárképes szak. Kiemelkedő fontossága miatt külön említem a kolozsvári magyar nyelv és kultúra tanszékén folyó néprajzi oktatást. Ezen kívül több városi egyetem, tanár-, tanító- és óvónőképző főiskola tananyagában szerepel a néprajz mint tantárgy. Az adminisztratív és ideológiai korlátok ledőlésével nagyobb, de sajnálatosan még mindig nem eléggé széles lehetőség nyílt az egyetemi hallgatók külföldi részképzésben való részvételére. A minden eddiginél kiterjedtebb intézményrendszer a néprajzi állásban dolgozó kollégák korábbinál nagyobb létszámát is jelenti. Az utóbbi tíz-tizenöt évben a publikálási lehetőségek terén is lényeges változások történtek, a hazai kiadás szerkezetének átalakulásával a néprajzi könyvkiadás ugyan elvesztette korábbi bázisának nagyobb részét, de sikerült újabbakat találni és teremteni. Sosem jelent meg annyi néprajzi mű, mint az ezredvégen. Egyfelől igaz, hogy alkalmanként vagy még folytonosnak minősülő gyakorisággal szinte minden néprajzi intézmény foglalkozik kiadással, másfelől a jelentősebb kiadók viszonylag ritkán szánják el magukat néprajzi könyvek gondozására. Kivétel a Planétás Kiadó és a debreceni tanszék az Etnica Alapítvánnyal, melyek jelenleg a kiadás oroszlánrészét vállalják. Új folyóirataink is vannak, a Néprajzi Látóhatár, az Ethnica és – igaz, a Néprajzi Közlemények megszűnése árán – a Tabula. A kiadásban és a szakmai élet élénkítésében az önszerveződés példájaként értékes munkát végez a Györffy István Néprajzi Egyesület. Ha tehát a közelmúltat szemlézzük és a jelenben széttekintünk, intézményeink, muzeológiánk, felsőoktatásunk, tudományos kutatómunkánk, a publikációk száma igazán pozitív mérleget mutatnak, és még nem is szóltunk a néprajztudomány szakmaközi tekintélyéről, amit mind a tudományos hivatkozások, mind a kölcsönös konferenciaszereplések tanúsítanak. Végül a társadalmi érdeklődésre sem panaszkodhatunk. Az elégedettséget keskeny lélektani határ választja el az önelégültségtől. Sosem lehetünk, sose legyünk teljesen elégedettek teljesítményeinkkel és külső megítélésünkkel. Mindig lehet még jobban dolgozni, még több társadalmi érdeklődésre, külső támogatásra számot tartani. Ne vegyék szerénytelenségnek, hogy a száztizenegy éves Magyar Néprajzi Társaságnak előadásomban kissé nagyobb teret szentelek. Teszem ezt elnöki tisztségemből fakadó illetékességgel és – mivel a saját porta előtt sepregetek – az eddigieknél inkább bírálóan. Társaságunk szerepe az utóbbi fél évszázadban ugyancsak átalakult. Az államosítás és az intézményi differenciálódás következményeként fokozatosan vesztett abból a központi szerepkörből, amit alapításától sok évtizeden át őrzött és amivel hasznára volt a szakterületnek, de nem szűnt meg a magyar néprajztudomány legáltalánosabb szakmai és társadalmi fóruma lenni. A hasonló szervezetű és arcélű tudományos társaságok hosszabb-rövidebb múltjuktól függetlenül majd mind ugyanúgy küszködnek a megváltozott tagsági és közönségigények kielégítésének gondjaival, elsősorban a nagyhagyományú felolvasó ülések válságával, mint mi. Ma már egyre inkább a kisebb-nagyobb szimpóziumok és ülésszakok váltják föl ezeket. A szakosztályi szerveződés megújulását látjuk abban, hogy ezek rendezésére sokszor a szakosztályok vállalkoznak. Különben társaságunk az elmúlt fél évszázadban minden nagyobb néprajzi konferenciának vagy rendezője, vagy társrendezője volt. Fölsorolás helyett hadd utaljak csupán a legjelentősebbre, a sikeres centenáriumi rendezvénysorozatra (1989), melynek ugyan az akkor zajló politikai változások miatt nem jutott elegendő a megérdemelt társadalmi figyelemből, de hosszabb távon learattuk, betakarítjuk hozadékát. Többször fölújítottuk a vándorgyűlés intézményét is, mindannyiszor sikeresen, hiszen ha évek ki is estek, sosem maradt végleg abba, most ismét együtt vagyunk egy szemléző, számot adó, összegző ünnepélyes vándorgyűlés résztvevőiként. Társaságunk nagyon sokat tett a magyarországi nemzetiségek néprajzának tanulmányozásáért. Az 1961. évi gyulai vándorgyűlés szakmai érdeklődéstől és kötelességtudattól indíttatva, olyan időszakban választotta témájául a magyarországi nemzetiségek népi kultúrájának ügyét, amikor az sem divatos, sem a hivatalosság részéről szorgalmazott nem volt. Később is kezdeményezte a kutatásokat, negyedszázada (1975) elindította és változatlanul egyik rendezője a békéscsabai nemzetközi konferenciáknak, kiadványsorozatok szerkesztését és kiadását vállalta. A szép eredmények mellett nem hallgatjuk el, hogy a színvonal nemegyszer kívánnivalót 205 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


hagyott maga után és a szakember-utánpótlás sem megnyugtató, ami természetesen nemcsak társasági felelősség. Ez a kezdeményezés segített némelyik szomszédos ország nem magyar kollégáival a szakmai összeköttetés megerősítésében vagy egyáltalán a megteremtésében, amit az elmúlt kor tükrében nem kevés eredményként értékelhetünk. Esetenként – főleg Szlovákiában – a magyar nemzetiségi kutatások helyzetét is javította. A megváltozott kül- és belpolitikai helyzetben ennek a rendezvénynek is valószínűleg át kell alakulnia. Egyébként tudvalévően nem állandó magyarországi székhelyű sorozatnak indult, utóbb másik rendező ország hiányában mi maradtunk a gazdái. Immár több mint egy évtizede bárki szabadon, legálisan tarthat kapcsolatot a szomszédos országokban élő magyar kollégákkal. Társaságunk lett a ma már sok szálon bonyolódó együttműködés központi intézménye. A tíz éven át nyaranta megrendezésre kerülő szemináriumok nagyon sokat tettek a kollegialitás elmélyítéséért és a szakmai-módszertani tudás gyarapításáért. Közösen kell gondolkoznunk a továbblépés formáján, az olykor jelentkező zökkenők kiküszöbölésén. Szeretném egyenként említeni testvéregyesületeinket, a Kriza János Néprajzi Társaságot, a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaságot, a Kiss Lajos Néprajzi Társaságot a Vajdaságból. Ezeket az egyesületeket – hozzájuk véve a Magyar Néprajzi Társaságot is – mindannyian és kölcsönösen magunkénak érezzük és tartjuk, legyünk bármelyiknek tagjai és éljünk bármely oldalán a határoknak. A mai, világszerte élénk konferenciázó kedv és divat versenyében nem könnyű helytállni. A szakterület bel- és külföldi konferenciarészvételeiről nem készült statisztika, remélem, mégis sokunk meggyőződését fejezem ki, amikor kimondom, hogy ezen a téren nincs szégyenkezni valónk, nincs hiányérzetünk.

7.3. A jövő Jóllehet a jövendőmondás az emberiség igen régi kulturális tulajdonai közé tartozik, ennél fogva a néprajznak is tárgya, sem a távolságtartó irónia, sem a lefegyverző determináció jegyében nem érzek indíttatást annak találgatására vállalkozni, milyen lesz a magyar néprajz a közeli vagy a távoli jövőben. Ha pedig ennek az előadásnak a gondolatmenete mégis arra kötelez, hogy arról beszéljek, milyen legyen, az – meggyőződésem szerint – ismét csak személyes, egyéni nézetek fejtegetése lehet. Véleményem nyilvánvalóan a jelenlegi lehetőségek és esélyek, illetőleg a várható gondok és nehézségek latolgatására korlátozódhat, azaz feltételes módban illő fogalmaznom. A következőkben a tematikai, a módszertani és a tudományszak szerkezetében várható állandóságok és változások fölbecsülésére teszek rövid kísérletet. Tudományszakunk természetes feladata az értékek őrzése és újabbakkal gyarapítása. Ebbe nyilvánvalóan beletartoznak mind az ismeretek és gondolatfölvetések, mind a dokumentáció (muzeális és archivális anyag). Az utóbbival kapcsolatban azért egyszerűbb a helyzet, mert inkább várható róla közmegegyezés, mint az előbbiekkel kapcsolatban. Mindenkor magától értetődően vita tárgya a múltból örökölt eredmények értékelése. Mondandóm első felében éppen ezért próbáltam lehetőleg többféle ellentétes következtetés, módszer és szemlélet idézése közben a néprajz múltjában olyan értékekre rámutatni, amelyek elvonatkoztathatók lévén történelmi környezetüktől, korszakokon áthúzódva működőképesek maradhattak. Ezért utaltam a nagy európai szellemi és tudománytörténeti áramlatok termékenyítő hatására, egyszersmind a befogadók önállóságára, sajátos alakító tevékenységére. Másfelől közelítve, ezért utaltam a mindenkori – akár nyelvi, akár tudományok közötti határokon átívelő – nyitottságra. Mindezeket megbecsülendő, változatlanul továbbviendő értékeknek tartom. A jövőbe tekintés az adósságok számbavételével kezdődik. Önhittség lenne erről elfeledkezni. Ezúttal nem a már méltatott nagy összegzések teljes befejezésére gondolok, magától értetődően ezek semmiként nem maradhatnak csonkán, hanem néhány történelmi adósságunkra. Rámutatásnak azonban csak akkor van értelme, ha vele összefüggően mindjárt új feladatokat is számba veszünk. Egyetértek azokkal, akik sürgetik a parasztság története utolsó szakaszának tárgyilagos vizsgálatát. Súlyos ellenmondás oly keveset tudni, mint amit a magyar néprajz rögzített annak a társadalmi osztálynak a fölbomlásáról, amelynek kultúrája a közelmúlt évtizedekben első számú tárgya volt. Csupán részben ment föl bennünket a korabeli tilalom, az, hogy politikai vonatkozásai miatt nem volt ajánlatos a témakörrel foglalkozni, ma már semmiféle mentség nincs a kutatás elodázására. Bizonyos, hogy akár megéltük, akár nem, bőven hallottunk a nagy átalakulások, megaláztatások, nélkülözések éveiről, ám nem került elő senki íróasztalfiókjából ezek néprajzi szempontú megörökítése. Örvendetes esemény a kézikönyv frissen megjelent VIII. kötetének önálló fejezete, „A falusi társadalom a szocializmus időszakában" címmel, az első összegzés a témakörről. A feladat paradoxona, hogy ma már szinte ugyanazzal a történeti módszerrel lehet elvégezni, amivel a korábbi múltat kutattuk és kutatjuk, holott a maga idejében mint jelenvizsgálat alighanem más megközelítést igényelt volna és az eredmények is árnyaltabbak lennének. Hasonló a helyzete a munkás- és városnéprajznak is, hogy visszautaljak az elmúló század közepének talán legtalálóbb, de meg nem valósult kezdeményezéseire. Ne engedjük át a jól ismert terepet más tudományszakoknak! Még nem késtünk el. 206 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


A szovjet típusú szocializmus bukásával ritkán adódó helyzet állt elő, világtörténelmi léptékű változás kutatásának lehetősége nyílt meg. Nekünk egészen más a helyzetünk, mint az 1960-as, 1970-es években a fogyasztóinak nevezett társadalom kialakulásakor volt az akkor több-kevesebb részben irányváltást végre hajtó nyugat- és észak-európai néprajznak. Részint azért, mert az akkori folyamatok mérsékelten bár, bennünket is érintettek, és már a múlthoz tartoznak, részint, mert ma más a világhelyzet. Nem vitatom a távoli párhuzamok és összefüggések meglétét, de tévedés lenne pontos mintákat és megfeleléseket keresni és erőltetni eltérő változásokat mutató európai régiók között. Megkockáztatom a kérdést, vajon aránylagosan máris többet tudunk arról, mi történt és történik a társadalommal és a kultúrával az utóbbi tíz esztendőben, mint korábban tudtunk vagy még sincs így? Összességükben az eltérő súlyú kezdeményezések, a kitartás és/vagy az anyagiak hiánya, a nem ritka ötletszerűség miatt egyelőre áttekinthetetlen, miként él a történelmi alkalom kínálta lehetőségekkel a magyar néprajz. Az egyetemi szakdolgozatok tematikája például szemléletesen tanúsítja, hogy a legifjabb nemzedékből egyre többen választanak hosszabb-rövidebb távlatú jelenkori témát. Vannak, akik a jelent egyértelműen a kulturális antropológia illetékességi körébe sorolják, s egyben meg vannak győződve, hogy a néprajz mai és jövendőbeli legnagyobb kihívása az antropológia. Erre a kérdésre én két választ tudok elképzelni. Önmagában, elvileg egyik sem káros vagy hasznos, célravezető vagy zsákutca. Az egyik válasz szerint az antropológia önálló tudományágként megfogalmazza és megszervezi önmagát, megteremti saját intézményeit, akadémiai képviseletét, egyetemi műhelyeit és így tovább. Nem tudom fölmérni, hányan járnának szívesen rajta, de ez a nehezebb út, mert az intézményrendszer anyagi feltételei nem látszanak biztosítottnak, a föltétlenül szükséges személyi adottságok pedig olykor biztatóak, ám inkább szerények. A másik válasz a tág értelemben fölfogott néprajz szervezetében megmaradni, annak egyik önálló ágaként működni. Én személyesen azokkal értek egyet, akik ennek esélyét vélik belátható időn belül reálisabbnak. Ismert, hogy az antropológiának a XX. század közepétől fokozottan érdeklődési körébe került a saját nép és általában az európai parasztság, ami szükségszerűen mélyreható szemléleti változást hozott. Szinte párhuzamosan, eleinte csekély mértékben és számos esetben vitatható módon, de mindinkább táguló látószöggel a közép- és kelet-európai néprajz figyelme a parasztság életén és a múltra orientáltságon túlterjedt, ami ugyancsak jelentős szemléleti változással járt. E szemléleti változások mind országonként, mind nemzetközi viszonylatban többnyire a kölcsönös egymáshoz közeledést segítették elő. Magyar vonatkozásban többször elhangzott, hogy a néprajz – talán legtöbbet az anyaggyűjtés módszertanában és a témaválasztásban – tanult az antropológiától, és a másik oldalon leginkább a történeti szempontok beszűrődését látjuk. Annyira, hogy nem minden esetben dönthető el pontosan, hogy egy téma, egy tanulmány vajon az antropológia vagy a néprajz körébe tartozik. Ebből a szempontból van igazi értéke az etnológiai és az utólag antropológiainak minősített előzményeknek, nem pedig a múlt számonkérésének érveiként. A diszciplináris határok merevségének lazulása, a célok és módszerek sokszínűsége gyümölcsöző lehet, ám egyszersmind nem szabad az identitás bizonytalanságát kiváltania. A magyar néprajznak az antropológiától függetlenül hagyományos erőssége az interdiszciplinaritás. Az interdiszciplinaritásnak azonban nincsenek általános szakmai kritériumai, csakis az egyes szakterületeken belüli normák adják az érvényességét. Jelenleg – némely határszakaszának elmosódottsága ellenére – a néprajz határai jóval stabilabbak, mint az antropológiáé. Ez is erősíti azok – általam is osztott – igazát, akik szerint nálunk a néprajz és az antropológia között nemhogy az éles elkülönülés, a szembenállás sem szükségszerű. Ha ellenkezőjét vallanánk, máris szembekerülnénk a második válaszként megnevezett lehetőséggel, ami nem célunk. A kölcsönös tanulás és az eredményes együttműködés feltétele, bármely prognosztizált változat valósul meg, az hogy az antropológia ne a néprajz ellenében vagy rovására lépjen föl. Például ha múzeumra van szüksége, új múzeumot, gyűjteményeket alapítson, ne a régieket sajátítsa ki vagy alakítsa át. Ezek a viszonylatok természetesen kölcsönösséget tételeznek föl. A néprajz se akadályozza az antropológia kibontakozását, munkáját! A tudományfejlődés szabadságát messzemenően tiszteletben tartva, vélem a néprajz (és más tudományterületek) szempontjából barátságtalannak, hogy az antropológia (vagy legalább némely irányzata) nemzetközi téren nem titkolja általános kultúra- és/vagy társadalomtudománnyá válási törekvéseit. Az egyensúlyt nehéz kialakítani. Huzavonák, határsértési perlekedések azonban valószínűleg ezután is várhatók a tudományszakok és részdiszcplinák mezsgyéjén. Noha az áttekinthetetlenül szövevényes nemzetközi kínálathoz képest még szerények, összetett és tarka képet mutatnak azok az antropológiai irányzatok, iskolák, amelyek befogadásáról vagy kísérletéről beszélhetünk a mai Magyarországon. A késztetések különböző tudományszakokhoz kapcsolódva érkeznek. Némelyik értelmezés, például a politikai antropológia – szándékos ellenpontozás céljából választottam ezt a pólust – oly távol áll tőlünk, hogy bár a mai tudományos világban – igaz elsősorban a természettudományban – egészen váratlanul távoli szakok termékeny találkozásainak lehettünk tanúi, nehéz kapcsolatot elképzelnünk vele, s nem is kell minden esetben erre törekednünk.



Tényszerűen igaztalan, amit külföldi, főleg ideologikus német minták alapján eddig nálunk inkább szakterületen kívülről állítottak vagy sugalmaztak, az antropológiát a modernitással és a internacionalizmussal, a néprajzot a konzervativizmussal és a nacionalizmussal állították párba. A magyar néprajz múltjában és jelenében egyébként sem tudom elfogadni a nemzeti jelzővel címkézést, különösen nem idézőjelbe tételét, mert az igazságtalanul ráterheli a tudományra a nemzet mint társadalmi-politikai formáció kiterjedt problematikáját. Olyan ez, mintha az etnológiára terhelnénk a gyarmatosítás támogatását, ami szintén előfordul, és szintén igaztalan. A magyar néprajz múltja azokkal a szakaszokkal együtt is vállalható, amelyekben par excellence nemzeti tudomány funkcióját látta el, sőt ennek kultúrpolitikai vonatkozásai is voltak (1930-as évek), mert ezekkel nem élt vissza. A magyar néprajztudomány történetének maradandó eredményei nem a nemzeti kizárólagossághoz és öncélúsághoz kötődnek. A néprajz általában és más vonatkozásokban is sokkal többet mondhatna az etnikai és nyelvi nacionalizmusoknak az utóbbi negyedszázadban tapasztalható fölerősödéséről. Tegyük hozzá: mondhatott volna hamarabb is, bár erre módja csak ideológiai korlátok között nyílott volna. (Összehasonlításul gondoljunk a vonatkozó román és szlovák tanulmányokra!) Változatlanul időszerű és valószínűleg mindinkább az lesz a nemzeti közösségek léte és kultúrája, valamint a sokat emlegetett globalizáció viszonyát a néprajz szempontjából is mérlegelni. Vajon például mikor lesz válaszunk arra, hogy a magyart mint kis nemzetet föloldódással fenyegeti-e, vagy éppen fordítva, a földrajzilagpolitikailag széttagolt magyarok integrációját segíti elő? Napjaink információrobbanására, az ebből adódó műveltségkeveredésekre, konfrontációkra és új entitások lehetséges létrejöttére gondolva, meggyőződésem, hogy a közeljövőben világszerte jelentősen tovább nő az érdeklődés a regionális és lokális kultúrák iránt. Mindezekhez sorolható a sokak által vallott egyetemes kulturális hanyatlás problémaköre is. Köztudott a magyar nyelvűség és a magyar kultúra szoros összefüggése. Nyelvünk a beszélők szerinti világsorrendben viszonylag elöl helyezkedik el, relatíve sokan, de évről évre kevesebben beszélik, ezért veszélyeztetett, igaz, jelenleg közvetlenül nem a globalizáció, hanem a születésszám csökkenése és az asszimiláció miatt. Használatát a szomszéd államok többségében törvények vagy rendeletek korlátozzák. A néprajz számára ezekből a tényekből számos feladat és következtetés adódik. Mutatis mutandis mindezt az antropológia sem kerülheti meg, akár külön útját járja, akár együtt dolgozik a néprajzzal. A közelmúlt vitái és a kérdés elevensége indokolják, hogy a néprajz és az antropológia viszonyáról, ha vázlatosan is, de hosszabban beszéljek. Ám sokakkal szemben és anélkül, hogy ezt a vélekedést teljesen elvetném vagy lebecsülném jogosultságát, meggyőződésem, hogy a jelen és a jövő nagy kihívása a néprajz számára nem az antropológia, hanem általában a tudomány helyének és szerepének világszerte tapasztalható és várható változása. Ha igaz, hogy posztmodernnek nevezett korunk a fölvilágosodás végét jelenti, nemcsak szekularizálódott a világ, hanem az észelvűség is elvesztette uralkodó voltát, a néprajz és az antropológia ebben a megvilágításban fenntartás nélkül egy oldalra kerül, hiszen mindkettő a fölvilágosodásban fogant. Nem gondolom, hogy ez a tény, ha a korszakhatár igaznak bizonyul, előbb-utóbb a végüket jelentené, de elképzelhetők fontos konzekvenciák. Megjósolhatatlan, vajon ténylegesen vége szakadt az emberi társadalom történetét átfogóan magyarázó elméletek sorának, mint föl-fölvetődik, újabbak megjelenését mégsem zárhatjuk ki. Divatba jött az eszméket önmozgásukban elemezni (dekontextualitás) szemben a legalább másfél évszázadon át általános érvénnyel folytatott elemzésekkel, amelyek több-kevesebb fontosságot tulajdonítottak a történelmi-társadalmi kontextusnak. A változások tartósságát, divatnak bizonyulnak-e vagy sem, az esetleges következmények tartalmát nem látjuk, legfeljebb sejtjük. A természettudományok fejlődésével párhuzamosan hihetetlen gyorsasággal emelkednek a kutatási költségek, melyeknek tetemes részét teszi ki az új, nagy hatékonyságú műszerek beszerzése. Hatásuk átsugárzik a társadalomtudományokra, bár azok műszer- és anyagigénye kevéssé változik, de a használatba vehető korszerű eszközök nagyban könnyítik a munkát, mind az anyaggyűjtést, mind a földolgozást. A nehézségek – véleményem szerint – nem is a gépi alkalmazás területén jelentkeznek, hanem az ismeretek (információk) hatalmas arányú, az emberi áttekintő, összefüggéseket fölismerő képességet meg-meghaladó gyarapodásában, s abban, hogy emiatt a földolgozást a technika sem mindig tudja kellően segíteni. A tudományos vizsgálat súlypontja a belátható jövőben valószínűleg eltolódik a szűkebb idő- és térhatároltságú, aprólékos részletességre törekvő mikrokutatások irányába. Nem közömbös, hogy azonos módon vagy párhuzamba állíthatóan azon tudományos törekvésekkel, amelyeket a nyugat-európai történetírás nyomán mindennapok történetének, mikrohistóriának, történeti antropológiának nevezünk, a magyar néprajz tetemesen sok tapasztalatot, szempontot, ismeretet halmozott föl. Sokkal inkább ki kellene használnunk ezt a tartalékot, mint eddig tettük. Ugyanakkor reméljük újabb, nagyívű, lehetőleg az eddigiektől eltérő szempontú és új eredményeket hozó



összegzések elkészülését is, melyek szakterületünkön a makrokutatások megfelelői, jellemző megtestesülései. Különben ezek a tendenciák napjainkban általában jellemzik a tudományfejlődést. Kizárólagosan a logikai és nem a fontossági sorrendből következően utolsó sorban, mert perspektívája miatt a dolog az előadás végére kívánkozik, érdemes a jövőnek egy konkrét nemzedéki metszetben is figyelmet szentelni. Okos kezdeményezése volt a legutóbbi évtizedben a fiatal néprajzkutatók konferenciasorozata. A megjelent kötetek tartalmából alighanem megközelítően jól lehet következtetni, milyen lesz tizenöt-húsz év múlva a magyar néprajz, amikor a ma pályakezdő kollégák képezik a derékhadat. És most ne arra gondoljunk, hogy a közölt dolgozatok között akadnak átgondolatlanok, sikerületlenek, hanem a szándékra és a teljesítmény összességére! Legfiatalabb kollégáink művei ismételten megerősítenek abban, hogy ne tartsak munkaterületem, a történeti kutatások visszaesésétől, sőt inkább bővülését, mélyülését várjam. Az érdeklődés olyan széles perspektívájú és rugalmas, hogy a közeljövőben aligha lesz szükség intézményeink névtábláinak átfestésére, mint a tágabb európai régióban a közelmúltban nem egy esetben történt. Többször minősítettem a mai néprajztudományt összetettnek és eredményesnek. Bízom benne, hogy amikor talán negyedszázad múltán úgy emlékeznek az ezredforduló állapotára, mint mi most a korábbi időszakokra, föltehetően a mainál még több rétegű, sokoldalúbb, gazdagabb tudású szakterület képviselőiként teszik. A remélhetően pontosabb információáramlásnak köszönhetően bizonyára többet tudnak majd mondani a kortársi viszonyokról, mint mi most. * Előadásomat azzal kezdtem, hogy az IDŐ sajátos fogalma az emberi civilizáció műve. Önmagában egy századforduló vagy ezredforduló éve olyan, mint egy másik év, különleges tartalmát azoktól az emberektől nyeri, akik különleges tartalmakat tulajdonítanak vagy adnak neki. Az élmény kivételes hangulata és az érzelmek fölfokozódása nem szorul magyarázatra. Az értelem azonban nem elégedhet meg ennyivel, kihasználja az alkalmat számvetésre, megidézi az elődöket, mérlegre teszi a kapott örökséget és a jelen állapotot, próbálja fürkészni a jövőt, vagy legalább józan előrelátással az irányt és a feladatokat kitapintani. Távol áll tőlem, hogy korunk divatja szerint az üzleti élet fogalomrendszerét használjam a tudományban, és meghajoljak a hatékonyság, a gazdaságosság, a verseny előtt. A tudományos megismerésnek, ami a néprajznak is dolga, respektálnia kell a korszellemet, de önmaga céljait a kedvükért nem adhatja föl, mert akkor elvész életben tartója, a kutatás szabadsága. Arról pedig lemondhatunk, hogy tudományszakunk eredményei hozzájáruljanak az élet érdekesebbé és változatosabbá, a világ otthonosabbá tételéhez. A mi versenyhelyzetünk abban áll, hogy értékeinket továbbra is becsülje a tudomány, igényelje és elfogadja a társadalom. Tudatosítsuk magunkban a lehető legmélyebben, hogy a magyar néprajz jövője, az, hogy hol lesz a helyünk a XXI. század szellemi körképén, elsősorban rajtunk, munkánkon, ügyszeretetünkön, felelősségérzetünkön múlik!


6. fejezet - Rövidítések jegyzéke AE

Acta Ethnographica

Agr. Tört. Sz.

Agrártörténeti Szemle

BML

Békés Megyei Levéltár

EA

Etnológiai Adattár. Néprajzi Múzeum, Budapest

ECL

Eötvös Loránd Tudományegyetem levéltára. Eötvös Collegium Levéltára

Ethn.,

Ethnographia

FK

Földrajzi Közlemények

klny.

különnyomat

MGtSzl

Magyar Gazdaságtörténeti Szemle

MN

A magyarság néprajza

MNGy

Magyar Népköltési Gyűjtemény

MTA

Magyar Tudományos Akadémia

NÉ

Néprajzi Értesítő

NG

Nemzeti Gazda

NyIrK

Nyelvés Közlemények

NK

Néprajzi Közlemények

MOL

Magyar Országos Levéltár

sz.

szám

sz. n.

szerző nélkül

Irodalomtudományi


7. fejezet - A tanulmányok első megjelenési helye A tanulmánygyűjtemény összeállítása során több szempontot érvényesítettem. Figyelembe vettem idézettségüket, azt, hogy tudtommal olvasmányként szerepelnek a felsőfokú oktatásban, ugyanakkor néhány esetben az első közlés körülményes hozzáférhetőségét is. A kötetbe került írások szándékom szerint többféle módszert, eltérő elméleti és tematikai érdeklődést, változó földrajzi kötöttséget képviselnek. A válogatásnál kutatásaimnak egyetlen nagyobb területét mellőztem, az egyháztörténetet és az egyházi-vallási néprajzot, mert a dolgozatok nagyobb száma miatt a fenti szempontokat nem tudtam volna arányosan érvényre juttatni. Az eredeti szövegeket minden esetben, kisebb mértékben stilárisan javítottam. Két tanulmány elejét viszonylag nagyobb terjedelemben a fölöslegesnek talált részeket kihagyva, rövidítettem. Ugyancsak kettőben pótoltam néhány adatot, melyeket már az első közléskor ismertem, de valamilyen okból akkor kimaradtak. Egy ízben hosszabb kiegészítő jegyzetet láttam szükségesnek. Mind a rövidítésekre, mind a bővítésekre alább, az első közlés helyének megjelölésénél utalok. A tanulmányok keletkezésük időpontjának kutatási állapotát rögzítik, következésképpen mostani megjelentetésüknél tartalmukon nem módosítottam, sem más szerzők újabb eredményeit, sem a saját újabb eredményeimet és azóta fölbukkant forrásokat nem vettem figyelembe. A jegyzeteket és a források megjelölését, ahol kívánatos volt, kiegészítettem, pontosabbá tettem, pótoltam. Az összesített és egységesített szakirodalmi jegyzék a kötet végén található. A „kis Európa"-gondolat a magyar néprajzban Egymáshoz illeszkedő, két külön tanulmányból szerkesztettem, jelentősen átdolgozva: 1. „A „Kis-Európa" eszme a magyar néprajzban": Forrás, 1987. 2. sz. 41–46.; 2. „A Magyar Néprajzi Társaság alapító eszméi." Népi kultúra és nemzettudat. Szerk. Hofer Tamás. Budapest, 1991, 77–82. /A magyarságkutatás könyvtára VII./ Ebben a formában itt jelenik meg először. Erdély néprajza Ethn., 1991. CII. 197–211. Paládi-Kovács Attila, Miskolczy Ambrus, Tóth Zoltán és Hofer Tamás hozzászólásával: 212–230. Gyermekcsere és nyelvtanulás Hungaro – Polonica. Tanulmányok a magyar–lengyel történeti és irodalmi kapcsolatok köréből. Emlékkönyv Waclaw Felczak 70. születésnapjára. Szerk. Kiss Gy. Csaba és Kovács István. Budapest, 1986, 175–181. Néhány adattal kiegészítettem. Gazdálkodásról alkotott előítéletek és nemzeti sztereotípiák. Magyarok, németek és románok egy alföldi mezővárosban Magyarok, németek és románok Gyulán. Gazdálkodásról alkotott előítéletek és nemzeti sztereotípiák címmel: Kőfallal, sárpalánkkal… Várostörténeti tanulmányok. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 1993. évi debreceni konferenciájának előadásai. Szerk. Németh Zsófia és Sasfi Csaba. Debrecen, 1997, 190– 198. /Rendi társadalom – polgári társadalom 7./ Zenta bácskai mezőváros néprajzi képe Létünk, 1972. 3. sz. 139–151. A Dunántúl néprajzi határai Életünk, 1989. (V.) 472-476. Integrálódás és differenciálódás. Etnokulturális folyamatok a szlovákiai magyarok legújabb történetében A hagyományos kultúra a szocialista társadalomban. Szlovák–magyar bilaterális konferencia. Budapest, 1986. október 7–10. Budapest, 1987, 219–227. /Folklór és tradíció IV./ Az Alföld és a hegyvidék gazdasági kapcsolata 211 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A tanulmányok első megjelenési helye Ethn., 1967. LXXVII. 22–40. „Búza szükségben felsegéllő jegyzések." A burgonya a magyarországi táplálkozásban a XVIII. század végén és a XIX. század elején Ethn., 1970. LXXXI. 363–375. A kandallós tüzelő Népi kultúra – népi társadalom. IV. 1970. 81–96. Találmányok a paraszti gazdaságban Népi kultúra – népi társadalom. II–III. 1969. 63–77. Az eredeti szöveg elejét rövidítettem. A gyulai zöldségtermesztés A gyulai zöldségtermelő körzet kialakulása címmel: Agr. Tört. Sz., 1967. XI. 496–512. Az eredeti szöveg elejéről elhagytam a Gyula város általános történetéről szóló részt. Egy tanyai gazdaság 1974-ben. (Eszköztár és életmód) A magyar tanyarendszer múltja. Szerk. Pölöskei Ferenc és Szabad György. Budapest, 1980, 399–424. Az anyaggyűjtés korabeli nehézségeiről és a tanyalakók életútjáról szóló kiegészítő jegyzetet csatoltam hozzá. Természeti csapások – tömegkommunikáció – társadalmi együttérzés Előadásként elhangzott Jyväskyläben az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson 2001 augusztusában. Tanulmánnyá átdolgozva itt jelenik meg először. Az idő érzékelése és értékelése Magyarországon a XVIII. század végétől a XX. század elejéig Időszemlélet, időmérés, munkaidő. Civilizációs változások Magyarországon a XVIII. század végétől a XX. század elejéig címmel: Protestáns Szemle, 2000. 4. sz. LXII. (IX.) 213–220. Szabadalmas csoport – társadalmi csoport – néprajzi csoport A feudális eredetű szabadalmas közösségek azonosságtudata és a néprajzi csoportok kutatása címmel: Ethn., 1985. XCVI. 274–296. A Bodokiak Emlékkönyv Imreh István nyolcvanadik születésnapjára. Szerk. Kiss András, Kovács Kiss György, Pozsony Ferenc. Kolozsvár, 1999, 246–256. Lengyel, lengyele valakinek, lengyelkedik Lengyelkedik címmel: Magyar Nyelv, 1995. XCI. 204–206. Néhány adattal kiegészítettem. „Nemzetes uraimék." Egy korai Mikszáth-mű társadalomtörténeti háttere Mikszáth-emlékkönyv. Tanulmányok az író születésének 150. évfordulójára 1847–1997. Szerk. Fábri Anna. Horpács, 1997, 49–58. Parasztosodás – polgárosulás. A parasztság változásai Magyarországon a XIX. században Közelítések. Néprajzi, történeti, antropológiai tanulmányok Hofer Tamás 60. születésnapjára. Szerk. Mohay Tamás. Debrecen, 1992, 143–155. Az őstörténet és a honfoglalás képének alakulása a néprajzi kutatásban Az őstörténet és a honfoglalás képének változása a néprajzi kutatásban címmel: Magyar Nyelv, 1997. XCIII. 135–144.


A tanulmányok első megjelenési helye A néprajztudomány az ezredéves ünnepségek idején A magyar néprajz a millennium korában címmel: Honfoglalás és néprajz. Szerk. Kovács László és PaládiKovács Attila. Budapest, 1997, 357–366. /A honfoglalásról sok szemmel IV./ Malonyay Dezső és „A magyar nép művészete" Malonyay Dezső A magyar nép művészete. (I. Budapest, 1907) című kötete hasonmás kiadásának külön füzetben megjelent kísérő tanulmánya. Budapest, 1984, 1–16. Györffy István öröksége Valóság, 1984. 3. sz. 66–76. Mikecs László élete és munkássága Mikecs László Csángók. (Budapest, 1941) című kötete hasonmás kiadásának kísérő tanulmánya. Budapest, 1989, I–XVIII. A hungarológia változatai és változásai Alföld, 1986. 10. sz. 49–60. Múlt, jelen, jövendő a magyar néprajzban Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10–12. között megrendezett vándorgyűlésének előadásai. Szerk. Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczky Ibolya. Szentendre, 2000. 5–19. A „műfaj"-nak megfelelően eredetileg sem készültek hozzá jegyzetek és nem mellékeltem szakirodalmat, ezen ezúttal sem változtattam.


Irodalom Békés megye öntözéses gazdálkodása. Álbel, Andor – Vincze Ferenc Gyula. 1963 Lángok között. Az 1802-es és az 1811-es debreceni tűzvész történetéről. Ablonczy, Balázs In A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1995–1996.Debrecen 1997 191–211. Die Deutschen in Gyula im 18. Jahrhundert. Ács, Zoltán Südostdeutsches Archiv, XXII/XXIII. 1979–1980 38– 61. Édesanyám rózsafája. Ág, Tibor Palóc népdalok..Pozsony 1974 Vétessék ki szóló szívem. Ág, Tibor – Sima Ferenc Szlovákiai magyar népballadák. Pozsony 1974 Néprajzi jellegzetességek az észak-mecseki bányavidék gazdasági életében. Andrásfalvy, Bertalan In Az északmecseki bányavidék regionális vizsgálata. Szerk. Ruzsás Lajos.Budapest 1972 123–167. Finnische Volkskunde Antilla, Veiko – Talve, Ilmar Hamburg 1980 Vajda-Hunyad vára 1452., 1866. Arányi, Lajos Szóban és képben.Pozsony 1867 A barcasági Hétfalu helynevei. Árvay, József -Kolozsvár 1943 A történeti Erdély. Asztalos, Miklós szerk. -Budapest 1936 A meteorológiai tényezők szerepe a piackutatásban. Aujeszky, László -Budapest. 1939 Árvíz Egerben – 1878. augusztus 30–31. B., Papp Gyöngyi Agria, XXXIV. 1998 203–213. Mikófalva. Bakó, Ferenc In Az Egri Múzeum évkönyve. III.Eger 1965 181–243. Kabola. Balassa, Iván Erdélyi Múzeum, XLIX. 1944 130–133. A magyar kukorica. Balassa, Iván -Budapest. 1960 Földművelés a Hegyközben. Balassa, Iván -Budapest. 1964 Sárszentlőrinc az 1859. évi és 1887. évi kataszteri felvételek tükrében. Bali, János Agr. Tört. Sz. 1966 18–43. A középkori Nyársapát lakóházai. Bálint, Alajos In A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1960–1962.Szeged 1962 39–111. Ünnepi kalendárium. Bálint, Sándor I–II..Budapest 1977 Hétpróba. Balogh, Edgár -Budapest 1965 Az Őrség. Balogh, Gyula In Vasvármegye. Szerk. Sziklay János és Borovszky Samu.Budapest 1898 395–398. A cívisek társadalma. Balogh, István - Debrecen. 1946 Adatok az alföldi ház tüzelőhelyéhez Balogh, István Ethn., LVIII. 70–81. 1947 210–217. A gabona betakarítása a XV–XVII. században. Balogh, István Ethn., LXVIII. 1957 270–291. A magosligeti málévetőgép. Balogh, István In A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve. III.Nyíregyháza 1960 219–223. Egy paraszti találmány nyomában. (Rádióelőadás) Balogh, István A Nyíregyházi Jósa András Múzeum adattára 1961a 505. sz. Tanyák és majorok Békés megyében a XVIII–XIX. században. Balogh, István -Gyula. 1961b


Irodalom

A paraszti gazdálkodás és termelési technika. Balogh, István In Szabó István szerk. 1965. I. 1965a 349–428. Az alföldi tanyás gazdálkodás. Balogh, István In Szabó István szerk. 1965. I. 1965b 429–479. A paraszti művelődés. Balogh, István In Szabó István szerk. 1965. II. 1965c 487–564. Adatok a vályog- és faépítkezés történetéhez. 1792-ből. Balogh, István Ethn., LXXVII. 1966 294. Hajdúság. Balogh, István -Budapest. 1969a A hajdúk a XVIII. században. Balogh, István In A hajdúk a magyar történelemben.Debrecen. 1969b 69–75. Erdei Ferenc. Balogh, István Ethn., LXXXII. 1971 632–635. A parasztság művelődése a két világháború között. Balogh, István -Budapest. 1973a A cívisek világa. Balogh, István -Budapest. 1973b Egy tőkés tanyás gazdaság a XIX. század második felében. Balogh, István In A magyar tanyarendszer múltja. Szerk. Pölöskei Ferenc – Szabad György.Budapest 1980 272–312. A népművészet és a történeti stílusok. Balogh, Jolán NÉ, XLIX. 1967 73–165. Népi ékszerek. Baloghné, Horváth Terézia -Budapest. 1983 Types d'âtres dans les villages roumains d'une des régions marécagenses du Danube. Bãnãþeanu, Tancred Ethnographica, II.Brno 1961 82–104. A békési magyarság építkezése. Banner, János NÉ, XII. 1911 129–144. A Lehel-kürt szolgálatában. Banner, János -Szolnok. 1966 Karácsonyi népszokások Zentán. Banó, István Kalangya 1942 563–568. Molnár G. Károly, az öreg zentai mesemondó. Banó, István Kalangya 1943 261–225. A pünkösd Zentán. Banó, István Kalangya 1944 160–162. Kartográfiai módszer a néprajzban. Barabás, Jenő -Budapest. 1963 Békés megye néprajza a XVIII. században. Barabás, Jenő -Gyula. 1964 Tanyai település és építkezés. Barabás, Jenő In Nagy Gyula szerk. Orosháza néprajza. Orosháza 1965 95–103. Györffy István kutatási eredményei a mai magyar néprajzi kutatás fényében. Barabás, Jenő Ethn., LXXXV. 1974 142–147. Magyar Országon az éhség' meg-akadályoztatására tzélozó gondolatok. Gyűjtemény. VIII. 1817 42–53.

Bárán, Péter Tudományos

Magyarország összes statisztikai átnézete. Bárándy, János -Bécs. 1842–1844 A vetés gépesítésének kezdetei és elterjedése Magyarországon. Barbarits, Lajos -Budapest 1965 Magyar szófejtő szótár. Bárczi, Géza -Budapest. 1941 Hajdúnánás város és a hajdúk történelme. Barcsa, János -Hajdúnánás. 1900 Kisded szó-tár. Baróti, Szabó Dávid -Kassa. 1792 Az erdélyi fejedelemség születése. Barta, Gábor -Budapest. 1979 Az erdélyi fejedelemség első korszaka (1526–1606). Barta, Gábor In Köpeczi Béla 1986. I. 1986 409–641.


Irodalom

Korai örökváltság szerződések. Barta, István Agr. Tört. Sz., III. 1961 94–115. A kalocsai szállások településnéprajza. Bárth, János -Kalocsa. 1975 A magyar népdal. Bartók, Béla -Budapest. 1924 Népdalkutatás Kelet-Európában. Bartók, Béla In Összegyűjtött írásai. I. Közreadja Szöllősy András.Budapest 1966/1943 604–605. A magyar nép. Bartucz, Lajos szerk. -Budapest. 1943 A modern nemzeti tudományról. Bartucz, Lajos Magyar Szemle, X. 1930 329–337. A magyar nemzetismeretről. Bartucz, Lajos Ethn., XLVII. 1936 5–19. A magyar ember. Bartucz, Lajos In Bartucz Lajos: A magyarság antropológiája. Magyar föld – magyar faj. IV.Budapest 1938 35–80. Tamás Kata, a bánffyhunyadi „nótafa". (Adatok a népies divat változásához.) Bátky, Zsigmond NÉ, I. 1900 26–28. Magyarország néprajza. Bátky, Zsigmond In Föld és népei. V. Szerk. György Aladár. 1905 173–237. Néhány adat Bánffyhunyadnak és környékének népies építkezéséhez. Bátky, Zsigmond NÉ, VIII. 1907 50–70. A „gógány" eredetéhez. Bátky, Zsigmond NÉ, XXIII. 1931 81–83. Építkezés. Bátky, Zsigmond In MN I.Budapest. 1933 Alföldi kandallós-istálló és magyar tűzhelyes ház. Bátky, Zsigmond Népünk és Nyelvünk, VI. 1934 8–13. Hungáriából Magyarország felé. Bél, Mátyás Válogatás, a szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Tarnai Andor.Budapest. 1984 Nagykunság. Bellon, Tibor -Budapest. 1979 A magyar nép tudósa. Bellon, Tibor szerk. Györffy István emlékülés. Karcag, 1974. december 10.Karcag. 1980 Az idő a szociológiában. Szakirodalmi áttekintés az „időszociológiai" elmélet és kutatás helyzetéről. Bergman, Werner In Időben élni. Válogatta Gellériné Lázár Márta.Budapest 1990 117–174. Az erdélyi úrbérrendezés problémái (1770–1780). Berlász, Jenő Századok 1941 236–272., 344–362. Az erdélyi jobbágyság gazdasági helyzete a XVIII. században. Berlász, Jenő -Budapest. 1958 Régi emlékek. 1853–1870. Berzeviczy, Albert -Budapest. 1907 Összes művei. Berzsenyi, Dániel -Budapest. 1968 Gragger Róbert. Bessenyei, Ákos -Budapest. 1944 A magyarságtudomány problémája. Bibó, István -Budapest. 1948 Die Volkstracht der Siebenbürger Sachsen. Bielz, Julius -H. n. é. n. Pannoniens Bewohner in ihren volksthümlichen Trachten auf 78 Gemählden dargestellt; Nebst ethnographischer Erklärung. Bikkessy Heinbucher, Joseph -Wien. 1820 Az Őrség lakáskultúrája a XVIII. század végétől napjainkig. Bíró, Friderika -Szombathely. 1975 Mikszáth néprajza. Bisztray, Gyula In Nógrád megyei múzeumi közlemények. 1972 18–25. Házi kertész. Bogsch, János -Pozsony–Pest. 1802


Irodalom

A kecskeméti homoki zöldségesek. Boros, Marietta Ethn., LXXIV. 1962 202–229. Bihar vármegye és Nagyvárad. Borovszky, Samu szerk. -Budapest. 1901 Együtt vagy külön utakon. A Kossuth-emigráció és a román nemzeti mozgalom kapcsolatának történetéhez. Borsi-Kálmán, Béla -Budapest. 1984 A csehszlovákiai magyar nemzetiség néprajzi kutatása. Botík, Jan és Méry Margit szerk. A Dunaszerdahelyen 1980. május 26–28-án megrendezett szeminárium beszámolói. Pozsony. 1981 A hajdina termelése és feldolgozása. Bödei, János Ethn., XLVIII. 1937 445–450. A jánosfalvi nyelvjárás. Böszörményi, Géza -Budapest. 1906 Memorabilia Licei Kesmarkiensis magistrirum disciipulorumque dicta et facta. Bruckner, Carolus (edidit) Kesmarkini 1938 169–173., 181–183., 193. A váradi püspökség története. I–II. Bunyitay, Vince -Nagyvárad. 1883–1884 Zenta vidéki népballadák. Burány, Béla -Zenta. 1964 Emberek, sorsok, balladák. (Két zentai népballada nyomában.) Burány, Béla /Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 7./ 1971 39–71. Két szivárvány koszorúzza az eget. 142 népdal Zentán és vidékén. Burány, Béla és Fábri Jenő gyűjtése -Zenta. 1969 Száraz kútgém, üres válu. Juhásznóták, betyárdalok, balladák Zentán és vidékén. Burány Béla, Fábri Jenő és Tripolsky Géza gyűjtése -Zenta. 1966 Das siebenbürgisch-sächsische Bauernhaus. Bünkner, Johann Raymond Mitthellungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien, XXIX. 1899 191–231. Über bemalte Mőbel in Burzenland. Capesius, Roswith Forschungen zur Volks- und Landeskunde, 1. 1969 119– 126. Das siebenbürgisch-sächsische Schreinmalerei. Capesius, Roswith Wohnkultur.Bukarest.. 1977 Siebenbürgisch-sächsische Schreinmalerei. Capesius, Roswith -Bukarest. 1983 Legújabb magyar szakács-könyv. Cziffray, István ( = Cz. I.) -Pest. 1816, 1819 Magyar Nemzeti Szakács Könyv. Cziffray, István ( = Cz. I.) -Pest. 1829 ...szakács mester' Magyar Nemzeti szakácskönyve... Cziffray, István ( = Cz. I.) -Pest. 1840 Móricz Zsigmond útja a forradalmakig. Czine, Mihály -Budapest. 1960 Háromszéki oklevél-szójegyzék. Cs., Bogáts Dénes -Kolozsvár. 1943 Néprajzi apróságok Háromszékmegyéből. Cs., Sebestyén Károly NÉ, IX. 1908 27–34. A gyímesi csángóház. Cs., Sebestyén Károly NÉ, X. 1909 190–200. A székelyház eredete. Cs., Sebestyén Károly -Budapest. 1941 Krassó-Szörény vármegye parasztháza. Cs., Sebestyén Károly -Kolozsvár. 1944 Kandalló. Cs., Sebestyén Károly Magyar Nyelv, LIII. 1957 466–470. A paprikatermelés munkamenete és műszókincse Bélfenyéren. Csák, László NyIrK, II. 1958 157–169. A dinnyetermelés munkamenete és műszókincse Bélfenyéren. Csák, László NyIrK, III. 1959 91–98.


Irodalom

Mikszáth-művek néprajzi elemei s azok utóélete. Csáky, Károly Irodalmi Szemle 1990 188–197., 322–33l. Das Königreich Ungern ist Europa in Kleinen. Erneuerte Vaterländische Blätter für den österreichischen Kaiserstaad. Csaplovics, János (Johann) Nummer 103., 104., 105. sz. 1820 Topographisch-statistisches Archiv des Königreichs Ungern. I–II. Wien. -, Dezember 23., 27., 29. 1821 409– 417. Ethnographiai Értekezés Magyar Országról. Tudományos Gyűjtemény, III. 37–65.; IV. 3–50.; VI. 79–92.; VII. 45–51. -, Dezember 23., 27., 29. 1822 409–417. Pest.:Gemälde von Ungern. I–II. -, Dezember 23., 27., 29. 1829 409–417. Erdély változó társadalma. Csetri, Elek Imreh, István -Bukarest. 1980 Technikatörténeti kronológia. Csetri, Elek Jenei, Dezső szerk. -Kolozsvár. 1997 Mit hagyott ki a cenzúra Mikecs László Csángókjából 1941-ben? Csikesz, Ferenc Confessio, 2. sz. 1982 104– 112. Adatok a Kál-völgyi cseregyerekrendszerhez (Cseregyerekek és borkereskedelem kapcsolata a XIX. század végén – XX. század elején). Csoma, Zsigmond Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, (16) 1982– 1983 319–323. Nyugat-magyarországi terményfuvarosok (Adatok a dél-burgenlandi borkereskedelemhez és borértékesítéshez). Csoma, Zsigmond In A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1981–1982.Budapest 1983 183–203. A lakóház tüzelőberendezése a Nagysárréten. Dám, László Műveltség és Hagyomány, X. 1968 247–264. Der Warenaustausch zwischen Bistritz und Moldauer Städten und Marktflecken im 16. Jahrhundert. Dan, M. – Goldberg, S. Forschungen zur Volks- und Landeskunde, 1. 1958 5–34. A pusztatúrpásztói tanyaközpont élete. Dankó, Imre Ethn., LXVI. 1955 471–481. A gyulai vásárok. Dankó, Imre -Gyula. 1963 Változásvizsgálat a néprajzban. Dankó, Imre In Hajdúsági Múzeum Évkönyve. II. 145–167.Hajdúböszörmény. 1975 Cseregyerekek Hajdúnánáson. Dankó, Imre Nánási Fórum, I. 13. sz. 1979 3. A legnagyobb magyar falu. Orosházi változások. Darvas, József -Budapest. 1965 Az ungvármegyei „Tiszahát" népi építkezése és művészete. Deák, Geyza NÉ, XI. 1910 185–199. A paraszti polgárosulás modellje. Dénes, Iván Zoltán In A magyar tanyarendszer múltja. Szerk. Pölöskei Ferenc – Szabad György.Budapest 1980 313–338. A Mezei Gazdaság. Deretskei, Fodor Gábor Tudományos Gyűjtemény, XI. 1827 44–102. Orvosi füvészkönyv. Diószegi, Sámuel -Debrecen. 1813 Zenta az árutermelés és polgárosodás kialakulásának időszakában. Dobos, János -Zenta 1967a Okmányok az 1897. évi zentai földmunkás-megmozdulások történetéhez. Dobos, János -Zenta. 1967b Miskolci árvíz 1878–1978. Dobrossy, István – Veres László -Miskolc. 1978 A Körös és Berettyó vízrendszer szabályozása a 18–19. században. (Egy új táj alakulása.) Dóka, Klára /Közlemények Békés megye és környéke történetéből 7./Gyula. 1997 Az erdélyi szászok mezőgazdasága. Dorner, Béla -Győr. 1910


Irodalom

Aratószerszámok Nyugat-Magyarországon. Dömötör, Sándor NK, III. 1958 129–151. Őrség. Dömötör, Sándor -Budapest. 1960 Malonyay Dezső dr. (1866–1916). Madarassy, László Ethn., XXVII. 1916 249–250. Þara Bîrsei, I–II. Dunãre, Nicolae szerk. -Bucureºti. 1972–1973 Bistriþa – Nãsãud, Studii ºi cercetãri etnografice. Dunãre, Nicolae szerk. -Bistriþa. 1977 Artã popularã din Valea Jiului. Dunãre, Nicolae -Bucureºti. 1963 Ethnographische Beziehungen zwischen den Gebieten diesseits und jenseits der Karpaten. Dunãre, Nicolae Forschungen zur Volks- und Landeskunde 2. 1965 5–20. Régi tűzhelyek Borsod, Abaúj, Zemplén, Bereg, Szatmár-megyékben. Ébner, Sándor Gönyei, Sándor NÉ, XXIII. 1931 6–16. Magyarságtudomány. Eckhardt, Sándor Magyarságtudomány 1942 1–7. A debreceni népi építkezés. Ecsedi, István NÉ, XIII. 1912 157–194. Intézmények, erkölcsök és személyes szabadság a székely társadalomban. Egyed, Péter Korunk 1978 919–925. „A communitas egy test". A kettős parancs modellje. Egyed, Péter Korunk 1981 13–20. A Bakony. I–II. Eötvös, Károly -Budapest. 1909 Magyar gazdaságtudomány. Erdei, Ferenc Magyarságtudomány, november 1935 137–148. Futóhomok. Erdei, Ferenc -Budapest. 1937 Parasztok. Erdei, Ferenc -Budapest. 1938 A magyar paraszttársadalom. Erdei, Ferenc -Budapest. 1941 Magyar tanyák. Erdei, Ferenc -Budapest. 1942 A tanyarendszer kérdései a mezőgazdaság szocialista átszervezésével kapcsolatban. Erdei, Ferenc MTA Társadalmi és Történeti Osztályájának Közleményei, I. 3–4. sz. 1951 133–146. Közmondásokrúl. Erdélyi, János In uő: Magyar közmondások könyve.Pest 1851 435–461. Népköltészetről. Erdélyi, János In uő: Kisebb prózái, I.Debrecen 1865 1–18. Az udvarhelymegyei székelység és a többi magyarság nyelvi kapcsolatai. Erdélyi, Lajos Magyar Nyelv, XXII. 1926 14–21. A redempcionális per és utóhullámai. Erdész, Sándor In Jubileumi évkönyv a Jász Múzeum alapításának 100. évfordulójára. Szerk. Tóth János.Jászberény 1974 71–79. Az 1863. évi aszályosság a Magyar Alföldön. Érkövy, Adolf -Pest. 1863 A' Kenyér-sütésről, a' Magyar Gazdasszonyoknak. Fábián, József Tudományos Gyűjtemény. VI. 1817 3–27. Kiskunhalasi káposztavágó. Fábiánné, Biczó Ilona NÉ, XIV. 1913 277–279. Ráday Pál iskoláztatása. Fabiny, Tibor In Ráday Pál 1677 – 1733. Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára. Szerk. Esze Tamás.Budapest 1980 261–280. Zenta története 1526-ig. Fábri, Jenő -Zenta. 1966 Zenta a török uralom alatt. Fábri, Jenő -Zenta. 1967


Irodalom

Zenta földrajza. Fábri, Nándor -Zenta. 1965 A Sajó és a Szuha vidékének kisnemessége. Faggyas, István -Debrecen. 1988 Balladák földjén. Faragó, József -Bukarest. 1977 Adatok a magyar–román néprajzi bibliográfiához 1946–1982. 188–221. Faragó, József Népismereti Dolgozatok.Bukarest. 1983 A házasságkötés kalendáriuma. Adalékok a magyar társadalom időszemléletének változásához. Faragó, Tamás In Studia Miskolciensia. I.Miskolc 1994 61–87. A pest-budai árvíz 1838. Faragó, Tamás szerk. FészekBudapest. 1988 Gragger Róbert emlékezete. Farkas, Gyula In Szövetségi évkönyv. VI. 1926/7. Kiadja az Eötvös-Kollégium volt tagjainak Szövetsége.Budapest 1927 5–19. Gelej az 1889. és 1910. évi kataszteri felmérések tükrében. Fegyó, János Agr. Tört. Sz., VIII. 1966 46–71. Viharsarok. Féja, Géza -Budapest. é. n. Harta néprajza. Fél, Edit -Budapest. 1935 Néprajzi adatok Őrhalomból. Fél, Edit NÉ, XXX. 1938 73–85. Kocs 1936-ban. Fél, Edit -Budapest. 1941 Magyar népviseletek története. Fél, Edit Vezető a Néprajzi Múzeum kiállításához.Budapest. 1955 Magyar népi vászonhímzések. Fél, Edit -Budapest. 1976 A parasztember szerszámai. Beszámoló az átányi monografikus eszközvizsgálatról. Fél, Edit – Hofer Tamás Ethn., LXXII. 1961 487–535. Egy monografikus néprajzi kutatás történelmi tanulságai. Fél, Edit – Hofer Tamás Agr. Tört. Sz., V. 1963 558– 569. A monografikus tárgygyűjtés. Az átányi példa. Fél, Edit – Hofer Tamás NÉ, XLVI. 1964 5–90. Proper peasants. Traditional life in a Hungarian village. Fél, Edit – Hofer Tamás -New York. 1969 Bäuerliche Denkweise in Wirtschaft und Haushalt. Fél, Edit – Hofer Tamás -Göttingen. 1972 Geräte der Átányer Bauern. Fél, Edit – Hofer Tamás -Budapest. 1974 A magyar népművészet. Fél, Edit – Hofer Tamás – K. Csilléry Klára - Budapest. 1969 Magyar országnak s' a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. I–VI. Fényes, Elek -Pest. 1836–1841 Magyarország statistikája. Fényes, Elek -Pest. 1842 Magyarország leírása. I–II. Fényes, Elek -Pest. 1847 Magyarország geographiai szótára. I–IV. Fényes, Elek -Pest. 1851 Bocskai István és szabadságharcának emléke a néphagyományban. Ferenczi, Imre In Déri Múzeum Évkönyve 1960–1961.Debrecen 1962 215–231. Kinder-„Wechsel" und „Böhmisch-Lernen". Sitte, Wirtschaft und Kulturvermittlung in früher niederösterreichisch-tschechoslowakischen Grenzbereich. Fielhauer, Helmut Paul Österreichische Zeitschrift für Volkskunde, (32) 1981 115–148. A Jászság életrajza. Fodor, Ferenc -Budapest. 1942a 220 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Az elnemsodort falu. Fodor, Ferenc -Budapest. 1942b Magyar vízmérnököknek a Tisza-völgyben a kiegyezés koráig végzett felmérései, vízi munkálatai és annak eredményei. Fodor, Ferenc -Budapest. 1957 Gyula megyei város. Follajtár, Ernő In Békés vármegye. Szerk. Márkus György. 1937 171–207. Rendkívül való szükség' idején, a' közönségesen szokásban levő Gabona fajokon kívül, miből készíthetni még kenyeret Hazánkban, `s mit találhatni még, a' mivel ollyankor táplálhassa magát a' Szegénység? Forgó, György Tudományos Gyűjtemény. X. 1817 41–57. A Néprajzi Múzeum 1962. évi tárgygyűjtése. Földes, László NÉ, XLV. 1963 121–122. „A vándorló Erdély." Történeti-néprajzi vizsgálatok az Erdély-Havasalföld közötti transhumance-ról. Földes, László Ethn., XCIII. 1982 354–389. Die Volksarchitektur in Westbulgarien im 19. und zu Beginn des 20. Jahrhunderts. Frolec, Vaclav -Brno. 1966 La communauté culturelle en architecture populaire dans la région limitrophe bulgaro-serbe. In Národopisný vestnik èeskoslovenský. II. Frolec, Vaclav -Brno. 1967 A majorsági zsellérkérdés rendezése 1848–1896. Für, Lajos In Agrártörténeti Tanulmányok. Szerk. Szabó István.Budapest. 1960 451–543. Békés megye. Gaál, Jenő Klny. a Nemzetgazdasági Szemle 1892. júniusi számából. 1892 Crane Walter kalotaszegi rajzai. Gál, István Ethn., LXXIX. 1967 577–584. Magyarország-, a Szerbvajdaság s Temesi bánság mezőgazdasági statisticája. Galgóczy, Károly -Pest. 1855 Monográfia a Körös-Berettyó völgy ármentesítéséről és ezen völgyben kialakult vízrendező társulatokról. I–II. Gallacz, János -Nagyvárad. 1896 Szlavóniai régi magyar faluk. Garay, Ákos NÉ, XII. 1911 221–248. A természet históriája. Gáti, István -Pozsony. 1795 A magyar reformellenzék kialakulása és megszilárdulása (1830–1840). Gergely, András In Magyarország története. V/2. Szerk. Vörös Károly.Budapest 1980 669–787. A Magyar Történelmi Társulat megalakulásának története. Glatz, Ferenc Századok 1967 233–267. Százhuszonöt éve szervezték meg a Gyulai Folyammérnöki Hivatalt. Góg, Imre Víztükör, 2. sz. 1995 Szatmár vármegye nemes családjai. Gorzó, Bertalan -Nagykároly. 1910 Über die Beziehungen siebenbürgisch-sächsischer Töpfermeister mit der Moldau (14–16. Jahrhundert). Göllner, Carl Forschungen zur Volks- und Landeskunde, 1961 83–87. Die sächsische Volkstracht. Göllner, Carl Forschungen zur Volks- und Landeskunde, 2. 1984 17–28. Az 1892–93. évi kolerajárvány Magyarországon. A társadalom járványra való reagálásának vizsgálata különös tekintettel Budapest polgárságára. Gönczi, Ambrus Szakdolgozat. ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, Budapest. 1999 Az abaújmegyei Pusztafalu népi építkezése, kendermunkája és népviselete. Gönyei, Sándor NÉ, XXXI. 1939 119–141. Adatok Galgamácsa néprajzához. Gönyei, Sándor NÉ, XXXII. 1940 22–51. A Berlini Magyar Tudományos Intézet. Gragger, Róbert -Budapest. é. n. 1918 Ungarische Balladen. Gragger, Róbert -Berlin–Leipzig. 1926


Irodalom

Mezőgazdaság és állattenyésztés. Gróf, Imre In Márkus György, 1937. 1937 134–145. Adatok a tűzhely körüli ősi élethez. Gunda, Béla NÉ, XXV. 1933 73–80. Régi tűzhelyek és konyhaműveletek a békési Sárrét déli részén. Gunda, Béla Népünk és Nyelvünk, VII. 1935a 15–19., 95–101. A keletalföldi kandallós tűzhelyek egy tárgyi emléke. Gunda, Béla Debreceni Szemle, IX. 1935b 369–370. Délkelet-európai kultúrréteg a magyar népi mezőgazdálkodás szerszámanyagában. Gunda, Béla NÉ 1937a 253–263. Népi mezőgazdálkodás a Bódva völgyében. Gunda, Béla NÉ, XXIX. 1937b 45–70. Erdély néprajza. Gunda, Béla In Erdély. Szerk. Kozocsa Sándor.Budapest 1940 73–98. A Déli-Kárpátok román népi műveltségének balkáni kapcsolatáról. Gunda, Béla Ethn., LII. 1941 37–44. A románság erdélyi őshonossága román néprajzi bizonyítékok megvilágításában. Gunda, Béla Erdélyi Múzeum, 1942a 357–362. Magyar–szláv néprajzi kapcsolatok. Gunda, Béla In A magyarság és a szlávok. Szerk. Szekfű Gyula.Budapest 1942b 210–211. Magyar hatás az erdélyi román népi műveltségre. Gunda, Béla In Magyarok és románok. II. Szerk. Deér József és Tamás Lajos.Budapest 1943–1944 458–490. Társadalmi tényezők és a népi műveltség alakulása. Gunda, Béla Erdélyi Helikon 1944 373–384. Műveltségi áramlatok és társadalmi tényezők. Gunda, Béla Ethn., LXIX. 1958 567–577. Ethnographica Carpatica. Budapest. Gunda, Béla 1966 Teleki Pál arcképéhez. Gunda, Béla Vigilia, 6. sz. 1983 437–439. A konyha fejlődése és a magyar szakácskönyvirodalom a XVIII. század végéig. Klny. Gundel, Károly A magyar vendéglátóipar története. I. kötetéből.Budapest 1943 A magyar mezőgazdaság technikai fejlődése és annak akadályai (a XVIII. század végétől 1945-ig). Gunst, Péter Agr. Tört. Sz., XXVII. 1975 42–53. Verses levelezés a mellyet folytatott gróf Gvadányi József Bédi Jánosné Fábián Juliannával, mellybe több nyájas dolgok mellett, Komárom városába történt siralmos föld-indulás-is le-íratott. Pozsony. :Gvadányi, József 1798 A jász-kunok története. I–IV. Gyárfás, István -Kecskemét–Budapest. 1870–1883 A békéscsabai szikes rét öntözése. Gyárfás, József -Budapest. 1902 Vocabularium. Gyarmathi, Sámuel -Bécs. 1816 Tarka képek a kalotaszegi varrottas világából. Gyarmathy, Zsigmondné (Zsigáné) -Budapest. 1896 A kapitalizmus és a parasztgazdaság. A parasztságot érintő társadalmi-gazdasági folyamatok egyes kérdései újabb történeti irodalmunkban. Gyimesi, Sándor Ethn., LXXIX. 1968 149–162. Mikszáth Kálmán (1849–1910). Gyöngyösy, László -Budapest. 1911 Pósa Lajos életrajza. Gyöngyösy, László -Budapest. 1920 Csehszlovákia népességének nemzetiségi megoszlása. Gyönyör, József In A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. Összeállította: Zalabai Zsigmond.Pozsony 1985 18–31. A nagykun tanya. Györffy, István NÉ, XI. 1910 129–148. 222 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

A feketekörös-völgyi magyarság viselete. Györffy, István NÉ, XIII. 1912 1–24. A feketekörös-völgyi magyarság (településföldrajzi tanulmány). Györffy, István FK 1913 496–557. Dél-Bihar népesedési és nemzetiségi viszonyai negyedfélszáz év óta. évfolyamából.Budapest. 1915

Györffy, István Klny. az FK 1915.

Dél-Bihar falvai és építkezése. I–II. Györffy, István NÉ, XVI.; NÉ, XVII. 1915–1916 101–129. 99–114. Dél-Bihar falvai és építkezése. Györffy, István NÉ, XVII. 1916 72–91. Milyen elemekből áll a magyar nép? Györffy, István In Az Est Hármaskönyve.Budapest 1925 161–168. Takarás és nyomtatás az Alföldön. Györffy, István NÉ, XX. 1928 1–46. A cifraszűr. Györffy, István -Budapest. 1930 Viselet. Györffy, István In MN I. 1933 381–435. Gazdálkodás. Györffy, István In MN II. 1934 15–273. Az ősi magyar földmívelés. Györffy, István Búvár 1935 467–470. A magyar tanya. Györffy, István FK 1937 70–93. Közigazgatás és népismeret. Györffy, István In A mai magyar község. Szerk. Mártonffy Károly.Budapest 1938 214–219. A néphagyomány és a nemzeti művelődés. Györffy, István -Budapest. 1939 Magyar nép – magyar föld. Sajtó alá rendezte Györffy György. Györffy, István -Budapest 1942a A Nagykunság és környékének népi építkezése. Györffy, István In uő 1942a 1942b 53–111. A hajdúság. Györffy, István Uő 1942a 1942c 216–220. Magyar falu – magyar ház. Györffy, István Sajtó alá rendezte Györffy György.Budapest. 1943 Matyó népviselet. Györffy, István Szerk. és sajtó alá rendezte Fél Edit.Budapest. 1956 A „rettenetes esztendő", az 1863-as „nagy inség". Györffy, Lajos In Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv. 1978 91–103. A szemtermelő Tiszántúl irányváltoztatása és a piaci kapcsolatok. Györkös, Erzsébet Budapest főváros Statisztikai Közleményei, 98/5. /Piackutatási munkálatok V./ 1944 67–88. Békés vármegye hajdana. I. Haan, Lajos -Pest. 1870 Das Gefüge der deutschen und magyarischen Volkskultur. Haberlandt, Arthur Neue Heimatblätter 1936 193– 211. Magyar szórvány Nyugat-Csehországban. Hajdú, D. Dénes Confessio, 3. sz. 1980 78–82. Naplói 1752–1753, 1762–1769 és iratai 1769–1785. Halmágyi, István Közli Szádeczky Lajos. /Monumente Hungariae Historica IV./Budapest. 1906 Gondolatok Gyula város környéke területrendezésével kapcsolatban. Halmos, Béla Földrajzi Értesítő 1956 55– 70. Rudolf. Kronprinz und Rebell. Hamann, Brigitte -Wien. 1978 Magyarország társadalma a századforduló idején. Hanák, Péter In Magyarország története. 7/1. Szerk. Mucsi Ferenc.Budapest 1978 403–515.


Irodalom

Feudalizmus kori árutermelés és iparfejlődés Békés megyében. Hanzó, Lajos -Gyula. 1959 Iráni nyelvi adatok a kenyér történetéhez. Harmatta, János Ethn., LXIV. 1953 167–196. Törekvések a parasztbirtok védelmére. Hársfalvi, Péter In Szabó István szerk. 1965. II.Budapest 1965 146–183. Az önkormányzat Nyíregyházán a XVIII–XIX. században. Hársfalvi, Péter -Budapest. 1982 Az állam és a jász-kunok. A felirati kérvény tervezete. Hermán, Ferenc -Budapest. 1904a Kis-Kun-Halas. A Jász-Kun-válság-összeg megtéritése. Hársfalvi, Péter -Szabadka. 1904b A magyar halászat könyve. I–II. Herman, Ottó -Budapest. 1887–1888 A magyarok nagy ősfoglalkozása. Herman, Ottó -Budapest. 1909 A magyar pásztorok nyelvkincse. Herman, Ottó -Budapest. 1914 A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. Hermann, Egyed -München. 1973 Magyarországi Népvizsgáló Társaság. Herrmann, Antal (H. A.) Ethnológiai Közlemények, Az „Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn" szak-folyóirat rendes magyar melléklapja. I. évf. II. füzet 1888 221–224. Bücherkunde zur Volks- und Heimatforschung der Siebenbürger Sachsen. Hienz, Hermann -München. 1960 Három szakasz a magyar népi kultúra XIX–XX. századi történetében. Hofer, Tamás Ethn., LXXXVI. 1975 398– 414. XIX. századi stílusváltozások: az értelmezés néhány lehetősége. Hofer, Tamás Ethn., LXXXVIII. 1977 62–80. A regionális tagoltság különböző megközelítési lehetőségeiről. Hofer, Tamás In Néprajzi csoportok kutatási módszerei. Sárospatak, 1977. november 15–16. Szerk. Paládi-Kovács Attila. /Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 7./Budapest 1980 103–129. Analógia a népzene és a tárgyakat formáló népművészet stíluskorszakai között. Hofer, Tamás Magyar Zene 1982 70–75. Magyar népművészet. Hofer, Tamás – Fél Edit -Budapest. 1975 A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában. Hoffmann, Tamás -Budapest. 1963 Magyar történet. I–V. 3. kiadás. Hóman, Bálint – Szekfű Gyula -Budapest. 1935–1936 A magyar leíró statisztikai irány fejlődése. Horváth, Róbert -Budapest. 1966 Die slowakische Volkskunde. Horváthová, Emilia – Urbancová, Viera -Bratislava. 1972 Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyék leírása. Hunfalvy, János szerk. -Pest. 1867 Magyarország ethnographiája. Hunfalvy, Pál -Budapest. 1876 Magyar díszítő styl. Huszka, József -Budapest. 1885 A magyar vízszabályozás története. Ihrig, Dénes szerk. -Budapest. 1973 De jól esett annak dolga, ki Sz. Miklósban lakhatik. XVIII. századi helyi kéziratok. Kunszentmiklós. 1980

Illyés, Bálint -

A magyar nép tudósa. Illyés, Gyula Nyugat, november 1939 372–375. Felsőőri földművelés. Imre, Samu -Debrecen. 1941 A rendtartó székely falu. Faluközösségi határozatok a feudalizmus utolsó évszázadából. Imreh, István -Bukarest. 1973 224 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Erdélyi hétköznapok. Társadalom- és gazdaságtörténeti írások a bomló feudalizmus időszakáról. Imreh, István Bukarest. 1979 A jelenben élő múlt. In uő: Erdélyi hétköznapok. Imreh, István -Bukarest 1979 122–133. Magyar mythologia. I–II. Ipolyi, Arnold -Pest. 1854 Csallóközi úti-képek. Sajtó alá rendezte Koncsol László. Ipolyi, Arnold -Pozsony. 1993 A palócok lakóháza és berendezése. Istvánffy, Gyula NÉ, XII. 1911 1–16. Bihar megye a török pusztítás előtt. Jakó, Zsigmond -Budapest. 1940 A gyalui vártartomány urbáriumai. Jakó, Zsigmond -Kolozsvár. 1944 Bevezetés. Jakó, Zsigmond In Rettegi György 1970. 1970 5–55. A torockói legenda születése és kritikája. In uő: Írás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történelméhez. Jakó, Zsigmond -Bukarest 1976 62–79. Nagyenyedi diákok 1662–1848. Jakó, Zsigmond Juhász, István -Bukarest. 1979 Fénnyel írott történelem. Magyarország fotókrónikája 1845–2000. Jalsovszky, Katalin Stemmlerné, Balog Ilona szerk. -Budapest. 2000 Kalotaszeg magyar népe. Jankó, János -Budapest. 1892 Torda, Aranyosszék, Torockó magyar (székely) népe. Jankó, János -Budapest. 1893 A székely ház. Jankó, János Ethn., VI. 1895 18–37. A magyar halászat eredete. Jankó, János -Budapest–Leipzig. 1900 A millenniumi falu. Jankó, János Kézirat (1896). Hasonmás kiadás.Budapest. 1989 Das Burzenland. IV. Dörfer des Burzenlandes. I. Jekelius, Erich szerk. -Kronstadt. 1929 Politikai beszédei. Szerk. Nagy Miklós. Jókai, Mór -Budapest. é. n. Üdvözlő beszéde a társaság alakító közgyűlésén 1889. október 27-én. Jókai, Mór Ethn., I. 1890 7–9. Épületes levél. In Van még új a nap alatt. Jókai, Mór -Budapest 1912 198–199. Az elátkozott család. Jókai, Mór Kritikai kiadás. /Jókai Mór összes művei. Regények 2./Budapest 1963 A mi lengyelünk. Jókai, Mór Kritikai kiadás./Jókai Mór összes művei. Regények 66./Budapest 1969 Jószágismertetés. Kis-jenői uradalom Arad vármegyében -, -Pest. 1864 Telekelrendezés a szegedi tanyákon. Juhász, Antal Ethn., LXXXV. 1974 276–314. Adatok a szegedi tanyák kialakulásához. Juhász, Antal Ethn., LXXXXVI. 1975 276–312. K. Lippich Elek – a hivatalos művészetpolitika irányítója – és a gödöllőiek. Jurecskó, László In Studia Comitatensia. 10. 1982 9–33. Vázlatok Tiszaigar népi lakáskultúrájáról. K., Csilléry Klára Ethn., LXIII. 1952 83–111. A népművészet változása a XIX. században és a XX. század elején. K., Csilléry Klára Ethn., LXXXI 1977 14– 30. A burgonya meghonosítása Erdélyben. K., Karlovszky Endre MGtSzl. 1896 293–321. Beszélgetés a művészetről és Kalotaszeg. K., (Koronghy) Lippich Elek Magyar Iparművészet 1903 245–250. 225 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

A finnek és a finn művészet. K., (Koronghy) Lippich Elek -Budapest. 1908 Die ungarischen Dreschflegel und Dreschmethoden. K., Kovács László AE, I. 1950 41–95. Györffy István mint egyetemi tanár. K., Kovács László Ethn., LXXXV. 1974 138–142. Diaetetica. K., Mátyus István -Kolozsvár. 1762 Ó és Új Diaetetica. K., Mátyus István -Pozsony. 1787 Biharország. I–II. K., Nagy Sándor -Nagyvárad. 1884 Biharvármegye földrajza. K., Nagy Sándor -Nagyvárad. 1886 Ethnographische Streifzüge in den Ostkarpathen. Kaindl, R. F. Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien, XXVIII. 1899 Magyar régiségek nyomozása. Kállai, Ferenc Tudományos Gyűjtemény, VII. 1823 3–38. A családülés. Kállay, István Levéltári Közlemények 1972 3–31. A gyimesi csángók táncélete és táncai. Kallós, Zoltán – Martin György In Tánctudományi Tanulmányok. 1969– 1970 195–254. Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya. Kálmány, Lajos Akadémiai értekezések a nyelv- és széptudományok köréből, XII. 9. sz. 1885 Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban. Kálmány, Lajos Mythológiai tanulmány.Szeged. 1893 Magyar mitológia. Kandra, Kabos -Eger. 1897 Bodrogközi adatok a sarlós aratáshoz. Kántor, Mihály NÉ, XVIII. 1926 83–86. Békés vármegye története. I–III. Karácsonyi, János -Gyula. 1896 Györffy és a Györffy-kollégium. Kardos, László In Bellon Tibor 1980. 1980 50–63. Az első erdélyi Földmívelő Egyesület működése 1769–1772. Kárffy, Ödön MGtSzl 1898 287–319. Magyar-diák szó-könyv. Kassai, József -Pest. 1833 Átmeneti bérmunkaformák. Katona, Imre In Szabó István szerk. 1965. II. 1965 382–432. Ballada. Katona, Imre In Magyar folklór. Szerk. Ortutay Gyula.Budapest 1979a 159–203. Líra. Katona, Imre In Magyar folklór. Szerk. Ortutay Gyula.Budapest 1979b 323–374. Kiss Lajos szegény emberei. Katona, Imre In Kiss Lajos Emlékkönyv. Szerk. Dömötör János és Tárkány Szücs Ernő.Hódmezővásárhely 1983 58–83. Három magyar népballada vajdasági változatai. 17–38. /Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 7./ Katona, Imre Tripolsky, Géza 1971 Ethnológiánk eredményei és feladatai. Katona, Lajos Ethn., VII. 1896 246–253. A magyar mythologia irodalma. Katona, Lajos Ethn., VIII. 1897 54–73., 266–279. A magyar népmese irodalma. Ethn., XII. 337–343., 433–439. Katona, Lajos 1901 A Jász-Kunság megváltása. Kele, József -Budapest. 1903 A Jász-kun redemptio története és fejlődése a jelen korig. Tekintettel a jász-kun birtokviszonyok rendezésére. Kelemen, Kajetán -Szeged 1877


Irodalom

Magyar nemes családok. II., V. Kempelen, Béla -Budapest. 1911; 1913 A tanyai lakosság települési és életkörülményeinek vizsgálata. III. rész. Összefoglaló tanulmány. (Kézirat) Városépítési Tudományos és Tervező Intézet I. Településtudományi Iroda. Kerék, Mihály -Budapest. 1970 A tanyai lakosság települési és életkörülményeinek vizsgálata. Kerék, Mihály – Halmos Béla I. rész. Dél-Alföld. (Kézirat) Városépítési Tudományos és Tervező Intézet I. Településtudományi Iroda. 1968 A magyar ősköltészet. Király, György -Budapest. 1921 A békési vásár. Kirner, A. Bertalan -Gyula. 1964 Emlékezések életéből. I. Kis, János -Sopron 1845 Harruckern János György báró és telepítései. Kismarjai-Kondrád, Emil -Gyula. 1935 Mihályi tájszótár (Rábaköz). Kiss, Jenő -Budapest. 1979 Egésséget tárgyaló Katechismus. 2. kiadás. Kiss, József -Sopron. 1796 A jászkun parasztság harca az örökös jobbágyság rendszerének kiterjesztése ellen (1687–1703). Kiss, József Századok 1970 655–676. Földművelés a Rétközön. Kiss, Lajos -Debrecen. 1929 A Rétköz régi tűzhelyei. Kiss, Lajos NÉ, XXIV. 1932 1–10. Földházak Szabolcs vármegyében. Kiss, Lajos NÉ, XXVIII. 1936 72–91. A szegényember élete. Kiss, Lajos -Budapest. 1939 A szegényasszony élete. Kiss, Lajos -Budapest. 1943 A szegényemberek élete. Kiss, Lajos -Budapest. 1955 A vásárhelyi híres vásárok. Kiss, Lajos -Szeged. 1956 Szatmárököritói lángok. Kocsis, Elemér Varga, Károly Szalai, Pál Confessió, IX. 3. sz. 1985 93–99. Dunántúl és Kisalföld írásban és képben. I–II. Kogutowicz, Károly -Szeged. 1930–1936 A Bodoky-család. In uő: Hatvan év múltán. Kóhn, Dávid -Gyula. 1936 Érsekújvári Gyarmathy Zsigmond emlékezete. Koleszár, Lajos -Bánffyhunyad. 1908 Gyula városáról és a' hajdani gyulai várról. Komáromy, Miklós -Nagyvárad. 1834 A „Dóró-lárma". Felkelés Hajdúszoboszlón 1822–1824. Komonyi, Lászlóné -Debrecen 1954 Hajdúszoboszló városigazgatása 1720–1848 között. Komoróczy, György In Hajdúszoboszló monográfiája. Szerk. Dankó Imre.Hajdúszoboszló 1975 255–296. Visszatekintő elmélkedés az iszonyatos földrengésről. Korbel, ©tefan Baróti, Szabó Dávid A komáromi főldindúlásról. Fordította és az utószót írta: Varga Imre.Pozsony – Budapest 1981 Kunmadaras fejlődéstörténete termelőszövetkezeti községgé alakulásáig. Kormos, László -Szolnok. 1967 Cahlele din Ciuc. Kós, Károly (ifj. dr.) Studii ºi Cercetari de Istoria Artei. 1954 Muzeul Comunal din Rimetea. Kós, Károly (ifj. dr.) -Cluj. 1961 A kalotaszegi muszuj. Kós, Károly (ifj. dr.) Műveltség és Hagyomány, VI.Debrecen. 1964 153–180.


Irodalom

Népélet és néphagyomány. Kós, Károly (ifj. dr.) Bukarest. 1972 Tájak, falvak, hagyományok. Kós, Károly (ifj. dr.) Bukarest. 1976a A romániai magyarság néprajzáról. 8–29. Kós, Károly (ifj. dr.) Népismereti Dolgozatok.Bukarest. 1976b Eszköz, munka, néphagyomány. Kós, Károly (ifj. dr.) -Bukarest. 1980 Kalotaszeg. Kós, Károly -Kolozsvár. 1932 A gyulai zöldségtermelő körzet kialakulása. Kósa, László Agr. Tört. Sz. 1967 496–511. A magyar burgonyakultúra történetének és néprajzának kutatása. Kósa, László In Népi kultúra – népi társadalom. I. 1968 93–126. Néprajzi csoportok és tájak a magyar népismeretben. Kósa, László In Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása.Budapest 1975 7–51. A vallási közönyösség növekedése Magyarországon a 19. század közepén. Kósa, László In Népi kultúra – népi társadalom. XIII. 1983 211–235. Kisnemesek és utódaik viselkedése és gondolkodásmódja a XIX. században. Kósa, László In Történeti antropológia. Szerk. Hofer Tamás.Budapest 1984 328–335. A feudális eredetű szabadalmas közösségek azonosságtudata és a néprajzi csoportok kutatása. Kósa, László Ethn., XCVI. 1985 274–296. A Magyar Néprajzi Társaság százéves története. 1889–1989. Kósa, László -Budapest. 1989 A gyulai református egyház története. Kósa, László -Gyula. 1994 A polgári társadalom korának művelődése I. (A XVIII. század végétől 1920-ig). A hétkönapi élet kultúrája. Kósa, László In Magyar művelődéstörténet. Szerk. Kósa László.Budapest 1998 304–309. Nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia. Békéscsaba. Kósa, László és Krupa András szerk. Budapest–Békéscsaba. 1976 A gyulai zöldségtermelő körzet kialakulása. Kovács, Árpád Szaktárgyi dolgozat. Kézirat a gyulai Erkel Ferenc Múzeum adattárában. 76. sz. VII/14. csoport. 1956 A lengyel kérdés a reformkori Magyarországon. Kovács, Endre -Budapest. 1959 Bihar Vármegye Szalonthai Járása Statisticai és Topographiai esmérete 1822. Esztendőben. Kovács, Imre In Schram Ferenc 1962. 1822 „…Mindvégig veletek voltunk". Lengyelek a magyar szabadságharcban. Kovács, István -Budapest. 1998 Adatok Tiszacsege néprajzához. Kovács, László (lásd még K. Kovács László néven is) NÉ, XXVIII. 1935 99– 103. A dobozi és bashalmi Árpád-kori faluásatások. Kovalovszky, Júlia Folia Archeologica, XVI. 1964 125–143. A főváros és a kolera. Az 1865–1866. és az 1872–1874. évi járványok története. Köhler, Kitti Szakdolgozat. ELTE BTK Művelődéstörténeti TanszékBudapest. 2000 Szükségben segítő könyv. Kömlei, János -Pest. 1790 A középkori várak. Könyöki, József -Budapest. 1905 Erdély története. I–III. Köpeczi, Béla főszerk. -Budapest. 1986 Halotti szokások Zentán. Körmöczi, Erzsébet – Szabó Jolán Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei 2. 1970 104–112.


Irodalom

Mit jelent hát a kalotaszegi művészet? (Körösfői), Kriesch Aladár Magyar Iparművészet, 6. sz. 1903 250–256. Ruskinról és az angol praeraffaelitákról. (Körösfői), Kriesch Aladár -Budapest. 1904 A népművészetről. (Körösfői), Kriesch Aladár Magyar Iparművészet 1913 351–355. Erdélyország statisztikája. Kővári, László -Kolozsvár. 1847 Erdély régiségei. Kővári, László -Pest. 1852 Magyar parasztviselet 1820–1967. Kresz, Mária -Budapest. 1956 Fazekas, tálas, korsós. Kresz, Mária Ethn., LXXI. 1960 302–327. A magyar népművészet felfedezése. (Az európai népművészet felfedezésének 100 éves évfordulójára). Kresz, Mária Ethn., LXXIX. 1968 1–36. Népi szűcsmunka. Kresz, Mária -Budapest. 1979 A népművészet felfedezése. Kresz, Mária (bevezette és válogatta) Tanulmányok a népművészetről és az iparművészetről 1875–1899. Szerk. Szabolcsi Hedvig.Budapest–Szolnok. 1973 Az 1928. évi május hó 6-án Budapesten megtartott késmárki diáktalálkozó emlékkönyve. Krisch, Jenő szerk. Budapest. é. n. Pókhálós palackok. Válogatta és a szöveget gondozta Barta András. Krúdy, Gyula -Budapest. 1977 A kunok betelepedésének emlékére rendezett jász-kun Kongresszus. -, -Budapest. 1939. A társadalomtudományok szerepe a magyar szellemi életben a két világháború között (vázlat). In uő: Szerep és mű. Lackó, Miklós -Budapest 1981 298–342. Nemesek és partiak Szuhafőn. Lajos, Árpád -Miskolc. 1979 Alsófehér vármegye magyar népe. Lázár, István -Nagyenyed. 1896 Legújabb legbővebb és leghasznosabb Pesti Szakácskönyv… -, -Pest. 1833 Muhi elpusztult középkori falu tárgyi emlékei. Leszich, Andor – Éri István – Bálint Alajos Régészeti Füzetek, II. 4.Budapest. 1959 „Jégszakadás és Duna kiáradása" Pest-Buda 1838. Létay, Miklós Kiállítási katalógus. A kiállítás forgatókönyvét írta: Létay Miklós.Budapest. 1988 Híres tűzesetek a „hosszú" XIX. században Magyarországon – Ököritó. Lovas, Balázs Szakdolgozat. ELTE BTK Művelődéstörténeti TanszékBudapest. 2000 Székely házak. Lükő, Gábor NÉ, XXIV. 1932a 77–81. Székely tűzhelyek. Lükő, Gábor NÉ, XXIV. 1932b 76–77. A moldvai csángók. I. Lükő, Gábor -Budapest. 1936 Magyar Országnak és a' határ őrző Katonaság vidékinek legújabb statisztikai és geographiai leírása. Magda, Pál -Pest. 1819 Ethnológiai Közlemények. A, magyarországi néprajzi társaság alapszabályai Az „Etnhnologische Mitteilungen aus Ungarn" szak-folyóirat rendes magyar melléklapja. I. III. sz. 1889 397–403. A magyarság néprajza (MN) -, I–IV. 1. kiadás. Sajtó alá rendezte: Czakó Elemér.Budapest. 1933–1937 Székelyföldi gyűjtés. Mailand, Oszkár MNGy VII.Budapest. 1905 Erdély története. Makkai, László -Budapest. 1944 229 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Titkári beszámoló a Magyarságtudományi Intézetben folyó munkáról. Maksay, Ferenc Magyarságtudomány 1942 155–156. Munkácsy Mihály élete és munkái. Malonyay, Dezső -Budapest. 1898 A magyar nép művészete. I. Malonyay, Dezső A kalotaszegi magyar nép művészete.Budapest. 1907 A magyar nép művészete. II. Malonyay, Dezső A székelyföldi, a csángó és a torockói magyar nép művészete.Budapest. 1909 A magyar nép művészete. III. Malonyay, Dezső A balatonvidéki magyar pásztornép művészete. Budapest. 1911 A magyar nép művészete. IV. Malonyay, Dezső A dunántúli magyar nép művészete (Veszprém, Zala, Somogy, Tolna).Budapest. 1912 A magyar nép művészete. V. Malonyay, Dezső Hont, Nógrád, Heves, Gömör, Borsod magyar népe. A palócok művészete.Budapest. 1922 Comerþul þarii Romaneºi ºi Moldovei Braºovul (sec. XIV–XVI.) Manolescu, Radu -Bucureºti. 1965 Ami a Naplóból kimaradt. 1945–1946. Márai, Sándor -Budapest. 1992 A magyar nép művészete. Margitay, Ernő Magyar Iparművészet, 3. sz. 1907 218–219. Rumänisch-ungarisch-deutsche Kulturbeziehungen in Siebenbürgen. Markel, Hanni In Kroner, Michael szerk. Interferenzen.Cluj-Napoca 1973 96–125. Békés vármegye. Márkus, György szerk. -Budapest. 1937 Levéltári adatok a burgonyaliszt készítéséről és annak felhasználásáról. Márkus, Mihály Ethn. 1940 253–255. Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Martin, György -Budapest. é. n. Az új magyar táncstílus kialakulása. Martin, György Ethn., LXXXVIII. 1977 31–48. A magyar körtánc és európai rokonsága. Martin, György -Budapest. 1979 A Nyírség mezőgazdasági élete. Márton, Béla -Debrecen. 1933 Általános településföldrajz. Mendől, Tibor -Budapest. 1963 Beszámoló a Tiszalök–rázompusztai és Túrkeve–mórici ásatások eredményeiről. I. Méri, István Archaeologiai Értesítő, LXXIX. 1952 49–67. Beszámoló a Tiszalök–rázompusztai és Túrkeve–mórici ásatások eredményeiről. II. Méri, István Archaeologiai Értesítő, LXXXI. 1954 138–154. A nadabi kályhacsempék. Méri, István Archaeologiai Értesítő, LXXIV. 1957 187–206. Árpád-kori szabadban levő kemencék. Méri, István Archaeologiai Értesítő, XI. 1963 273–281. Árpád-kori népi építkezésünk feltárt emlékei Orosháza határában. Méri, István -Budapest. 1964 Bihar vármegye a török uralom megszűnése idején. Mezősi, Károly -Budapest. 1943 Románia. Mikecs, László -Budapest. 1940 Csángók. Mikecs, László -Budapest. 1941 A Kárpátokon túli magyarság. Mikecs, László In Magyarok és románok. A Magyar Történettudományi Intézet Évkönyve. I. Szerk. Deér József és Gáldi László.Budapest 1943a 441–507. Magyar nevek. Mikecs, László Hitel 1943b 451–472.


Irodalom

Romantikus önszemlélet szomszédságunkban. Mikecs, László Termés, tavasz 1943c 76–102. A magyar önszemlélet változása (Vázlat). Mikecs, László Termés, nyár 1943d 69–80. Az egykönyvű magyar. Mikecs, László Termés, ősz 1943e 133–137. A moldvai katolikusok 1646–47. évi összeírása. Mikecs, László Erdélyi Tudományos Füzetek, 171. sz.Kolozsvár. 1944a Új erdélyi tudomány. Mikecs, László Erdélyi Tudományos Füzetek, 190. sz.Kolozsvár. 1944b A kiásott palota. Mikecs, László Termés, tél 1944c 23–28. Csángók. Mikecs, László Hasonmás kiadás. A bevezető tanulmányt írta Kósa László.Budapest. 1989 Jókai Mór élete és kora. Mikszáth, Kálmán -Budapest. 1907 Ami a lelket megmérgezi. – A batyus zsidó lánya. – A lutri. – A vármegye rókája. Mikszáth, Kálmán In Mikszáth Kálmán összes művei. 1. Kritikai kiadás. Sajtó alá rendezte Bisztray Gyula.Budapest 1956a Az apám ismerősei. – Nemzetes uraimék (Mácsik, a nagyerejű). Mikszáth, Kálmán In Mikszáth Kálmán összes művei. 2. Kritikai kiadás. Sajtó alá rendezte Bisztray Gyula és Király István..Budapest 1956b Fili; Mindenki lépik egyet; A sipsirica. Mikszáth, Kálmán In Mikszáth Kálmán összes művei. 15–17. Kritikai kiadás. Sajtó alá rendezte Bisztray Gyula.Budapest 1960 Cikkek és karcolatok. Mikszáth, Kálmán In Mikszáth Kálmán összes művei. 65. Sajtó alá rendezte Rejtő István.Budapest. 1969 A mezei munkásviszonyok hazánkban. Milhoffer, Sándor -Budapest. 1898 Erdély a reformkorban (1830–1848). Miskolczy, Ambrus In Köpeczi Béla 1986. III. 1986 1193–1345. A brassói román levantei kereskedőpolgárság kelet-nyugati közvetítő szerepe (1780–1860). Miskolczy, Ambrus -Budapest. 1987 A Nagykunság vidék népi építészete. Miskolczy, László – Vargha László -Budapest. 1943 A Mikszáth-család története. Miskolczy-Simon, János -Budapest 1914 Elementa rei rusticas in usum academiem regni Hungariae. I. Mitterpacher, Ludovicus -Buda. 1779 Technologia Oeconomia. Mitterpacher, Ludovicus -Buda. 1794 Tanyavilág – bomló világ. Mocsár, Gábor – Taar Ferenc -Budapest. 1964 Portul popular din Judeþul Sibiu. – Volkstracht Kreis Sibiu. Moise, Ilie – Klusch, Horst -Sibiu. 1980 Alsófehér vármegye román népe. Moldován, Gergely -Nagyenyed. 1897 Faragó specialista műhelye Faddon. Molnár, Mária NÉ, XLVII. 1965 329–336. Szokolya gazdálkodása. Morvay, Péter NÉ, XXX. 1938 282–287. Néprajzi eredményeink és törekvéseink. Munkácsi, Bernát Ethn. 1896 1–21. Soprony vármegyének rövid esmértetése. N., A. (Nagyapáti) Kiss Sámuel Tudományos Gyűjtemény, X. 1823 53–67. A társadalmi szervezet befolyása egy palóc falu építkezésére. Nagy, Benjámin Műveltség és Hagyomány, I–II. 1960 67–95. Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán. Nagy, Gyula NK, 2. sz. 1964


Irodalom

Paraszti állattartás a Vásárhelyi pusztán. Nagy, Gyula NK, 1–2. sz. 1968 Magyarország családai címerekkel és nemzékrendi táblákkal. II. Nagy, Iván -Pest. 1858 Árucikkek szabályzata 1627 és 1706 évekből. Nagy, Iván Történeti Tár. 1871 Néprajzi és nyelvjárási tanulmányok. Nagy, Jenő -Bukarest. 1984 Óriási per a Jász-kunságból a m. k. kincstár ellen. Nagy, Lajos -Karcag. 1879 Csere gazdalegények. Nagy, Lajos Ethn., LXXVI. 1965 610–612. Jókai Mór alkotásai és vallomásai tükrében. Nagy, Miklós - Budapest 1975 A' szorgalmatos mezei-gazda. Nagyváthy, János -Pest. 1791 A népi szociográfia 1930–1938. Némedi, Dénes -Budapest. 1985 A rutén népi építkezés. Nemes, Mihály NÉ, X. 1909 223–233. Egy Hungarológiai Társaság terve. Németh, László Válasz 1934 69–70. A magyarságtudomány feladata. Németh, László Magyarságtudomány 1935a 2–13. Magyarok Romániában. Németh, László Tanú, 3–4. sz. 1935b 113–182. Szerettem az igazságot. I–II. Németh, László -Budapest. 1971 Néprajzi kiállítások a Szolnoki Galériában 1973 -, -Szolnok 1974 Siebenbürgisch-sächsische Volkskunst. Netoliczka, Luise Siebenbürgische Vierteljahresschrift 1941 104–125. Az erdélyi szászok. Neugeboren, Emil -Budapest. 1913 Haus und Hausrat im katholischen Nordalbanien. Nopcsa, Ferenc -Sarajevo. 1912 Úti jegyzetek egy amatőr etnografus naplójából. Nopcsa, Ferenc Ethn., XXXIV–XXXV. 1923–1924 65–74. Albanien, Bauten, Trachen und Geräte Nordalbaniens. Nopcsa, Ferenc Berlin und Leipzig. 1925 Az őszi rozs termelése Ramocsaházán. Nyárády, Mihály NÉ, XXII. 1930 84–101. A burgonya egy szabolcsi község (Rakamaz) életében. Nyárády, Mihály Szabolcs-Szatmári Szemle 1956 97– 111. Vállaj-mérki néprajzi gyűjtés. Nyárády, Mihály In A Nyíregyházi Jósa András Múzeum adattára. 77. sz. é. n. Ofner- und Pesther Kochbuch -, Pest. 1806 A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból. I–VI. Orbán, Balázs Pest– Budapest. 1868–1873 Egy borsodi falu birtokviszonyai a jobbágyfelszabadulás után. Orosz, István In A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Történeti Intézetének Évkönyve. I.Debrecen 1962 109–128. Mándok birtokviszonyainak változásai 1870–1909. Orosz, István In Acta Universitatis Debrecensiensis de Ludovico Kossuth Nominate. II.Debrecen 1963 157–170. Differenciálódás és kisajátítás. Orosz, István In Szabó István szerk. 1965. 1965 9–146. Mezőgazdasági termelés és agrártársadalom. István.Hajdúnánás 1973 89–208.

Orosz, István In Hajdúnánás története. Szerk. Rácz

Magyar népismeret. Ortutay, Gyula -Budapest. 1937 232 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Magyar népdalok. I–II. Ortutay, Gyula – Katona Imre -Budapest. 1970 A resinári parasztudvar és havasi gazdálkodás. Pãcãlã, Viktor NÉ, X. 1909 102–118. Cseregyerekek (Népi kapcsolatok és nyelvtanulás a régi Gömörben). Paládi-Kovács, Attila In A csehszlovákiai magyar nemzetiség néprajzi kutatása. Összeállította és szerk. Jan Botík és Méry Margit.Pozsony 1981 63–72. Háromszék vármegye nemes családjai. Pálmay, József -Sepsiszentgyörgy. 1901 Békés-Csanád, Csongrád és Hont vármegyék leírása. I–IV. Palugyay, Imre -Pest. 1855 Komárom vármegye népe. Pápay, Ernő Komárom vármegye és Komárom szabad királyi város. Szerk. Borovszky Samu.Budapest 1907 164–175. Ásatások a XVI. században elpusztult Kecskemétvidéki falvak helyén. Papp, László NÉ, XXIII. 1931 137–152. Adalékok az alföldi ház és tüzelőberendezésének történetéhez. Papp, László NÉ, XXXI. 1939 389–390. Őrségi iratok. Papp, Vilmos I–III. Vasi Szemle 1970–1971 597–612., 97–107., 236–251. Kalotaszeg nagyasszonyáról, Gyarmathy Zsigánéról. Persián, Kálmán -Kolozsvár. 1911 A vén nemes. Petelei, István In uő: Lobbanás az alkonyban. Budapest. 1955 227–237. Palérozott mezei gazdaság. I. Pethe, Ferenc -Sopron. 1805 Békés megye leírása 1784. Petik, Ambrus Sajtó alá rendezte: Dankó Imre.Gyula. 1961 Szilágy vármegye monográfiája.V. Petri, Mór 1903 Egy régi gavallér emlékei. Podmaniczky, Frigyes Válogatás a naplótöredékekből. Vál. és szerk. Steinert Ágota.Budapest. 1984 Háromszék vármegye. Pótsa, József szerk. Emlékkönyv.Sepsiszentgyörgy. 1899 A Nógrád megyei nemesség lakóviszonyai a XIX. század első felében. Praznovszky, Mihály In A Nógrád megyei múzeumok évkönyve. VII.Salgótarján 1981 123–146. A

hajdúszabadság birtokában. Rácz, György.Debrecen 1973 62–120.

István

In

Hajdúböszörmény

története.

Szerk.

Komoróczy

A paraszti migráció és politikai megítélése Magyarországon 1849–1914. Rácz, István -Budapest. 1980 Földeák és környéke tájszótára. Rácz, Sándor -Budapest 1984 Mezőgazdaság. III. Rácz, Vince -Zenta. 1970 Korhadt fakeresztek. 2. kiadás. Rákosi, Viktor -Budapest. 1904 Búza szükségben felsegéllő jegyzések. Rátz, Zsuzsánna -Miskolc. 1816–1818 Györffy István munkássága. Rékasy, Ildikó -Szolnok. 1977 Magyarországi népszokások. Réső, Ensel Sándor -Pest. 1866 A földrengésről, különös tekintettel az Alföldre és Kecskemétre. Réthly, Antal -Budapest. 1912 A Kárpát-medencék földrengései (455–1918). Réthly, Antal -Budapest. 1952 Emlékezetre méltó dolgok 1718–1784. Rettegi, György Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond.Bukarest. 1970 Bildniss eines deutschen Bauervolkes. Retzlaff, Hans Die Siebenbürger Sachsen.Berlin und Stuttgart. 1934 233 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Nordsiebenbürgisch-sächsisches Wörterbuch. Richter, Gisela -Köln – Weimar – Wien 1993 Egy amerikai hódító. Rodiczky, Jenő Gazdasági Lapok 1888 458–461., 470–471. A tanyarendszer ma. Romány, Pál -Budapest. 1973 Öreg diák élő emlékei. Rozsnyay, Kálmán -Budapest. 1943 A békéscsabai szikes öntözött rét első 12 évi (1902–1913) eredményei. Röszler, Károly Floderer, Sándor Budapest. 1915 Bevezetés. Rudolf, trónörökös In Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. I.Budapest 1886 5–17. Parasztság és termelési viszonyok. Sákány, Mihály In Népi kultúra – népi társadalom. XIII. 1983 21–37. Gazdaság és kultúra: a parasztság mint kutatási dilemma. Sákány, Mihály In Történeti antropológia. Szerk. Hofer Tamás.Budapest 1984 87–96. Régibb vízi mérnökeink életéből. Bodoki Károly (1814–1868). Sárközi, Imre A Magyar Mérnök- és ÉpítészEgylet heti értesítője, 23. sz. 1895 139–140. Az erdélyi szászok a nemzeti ébredés korában (1790–1848). Sárközi, Zoltán -Budapest. 1963 A summások Sárközi, Zoltán In Szabó István szerk. 1965. II. 1965 321–381. A koronázó város. Sas, Andor - Pozsony. 1973 Gyula város története. I–II. Scherer, Ferenc -Gyula. 1938 Az emberi jogok és a nemzetiségi kérdés Romániában. Schöpflin, György Századvég, 4–5. 1987 108–119. Összefüggések úri és népi konyha között. Schram, Ferenc Ethn., 1961 266–277. Simai Kristóf kéziratos szakácskönyve. Schram, Ferenc Ethn., 1964 578–598. Két XIX. század eleji kézirat. Schram, Ferenc (kiadta) A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványai 39./Gyula. 1962 Die siebenbürgisch-sächsische Bauernhof und seine Bewohner. Schuller, Gustav Eine Kulturhistorische Skizze.Hermannstadt. 1896 Siebenbürgisch-sächsische Volkskunde im Umriss. Schullerus, Adolf -Leipzig. 1926 Statistik des Königreichs Ungern. Schwartner, Martin Ein Versuch.Pest. 1798 Regösénekek. Sebestyén, Gyula MNGy IV.Budapest. 1902a Regösök. Sebestyén, Gyula MNGy V..Budapest 1902b A magyar népköltészet gyűjtői. Sebestyén, Gyula In A Beöthy-féle képes magyar irodalomtörténet. 3. kiadás. II.Budapest 1907 216–260. Györffy István. Selmeczi, Kovács Attila A múlt magyar tudósai.Budapest. 1981 Györffy István (Bevezetés). Sebestyén, Gyula In Györffy István: Alföldi népélet. Válogatott néprajzi tanulmányok. Vál. és szerk. Selmeczi Kovács Attila.Budapest 1983 5–41. Emlékek. Sidney, Carton (Rozsnyay Kálmán) -Budapest. 1904 Siebenbürgisch-sächsische Leinenstickereien. I. Sigerius, Emil szerk. -Hermannstadt. 1940 Járvány, városi környezet és a közegészségügy megszervezése. Egy nagyváros születése. Pest, Buda, Óbuda az egyesítés idején. Sipos, András In Tanulmányok Budapest múltjából. XXVII.Budapest 1998 51–60.


Irodalom

Dunavecse. Adalékok egy alföldi község kertkultúrájának kialakulásához. Sipos, Zsuzsanna Agr. Tört. Sz. 1959 536–561. Studii de artã populãrã Slãtineanu, Barbu -Bucureºti. 1972 The History of Hungarian Ethnography. Sozan, Michael -Washington. 1977 Az Őrség jogállása. Stahl, Ferenc Vasi Szemle 1974 218–237., 390–403., 553–566. A román tributális rendszer. Stahl, Henri H. The Roumanian Tributary System. Review, Vol. IX. 1986/4. 619– 647.)Világtörténet, 3. sz. 21–24. (Eredeti címe és megjelenési helye 1987 A gyulai Józsefváros története 1724–1924. Steib, József -Gyula. 1924 A békéscsabai szikes öntözhető rét 1914–17. évi eredményei. Surányi, János -Budapest. 1918 Kisszántói Pethe Ferenc. Süle, Sándor -Budapest. 1959 Monográfiai vázlatok a barsi ref. esperesség múltja s jelenéből. Sz., Kiss Károly -Pápa. 1879 A kápolnásnyéki Balassa Antal féle iskolai alapítvány nemzetségfája. Szabó, Béla Magyar Családtörténeti Szemle 1942 49–54. Ansiedlung und Geschichte der Deutschen des Komitates Békés im 18–19. Jahrhundert. Szabó, Ferenc In Beiträge zur Volkskunde der Ungardeutschen. Redaktionskollektiv: Balassa, Iván – Klotz, Claus – Manherz, Karl.Budapest 1975 37–61. Bodoki Károly munkássága a reformkorban. Szabó, Ferenc Békési Élet, 2. sz. 1978 242–243. Az alföldi nemesi vármegyék újraszervezése és a felvidéki hivatalkereső nemesség migrációja a 18. században. Szabó, Ferenc Békési Élet, 1. sz. 1990 93–96. A debreceni tanyarendszer kialakulása. Szabó, István Föld és ember. 1929 214–244. A magyar parasztság története. Szabó, István -Budapest. 1940 Bács, Bodrog és Csongrád megye dézsmalajstromai 1522-ből. Szabó, István -Budapest. 1954 A parasztság történelmének problematikája Magyarországon a kapitalizmus korszakában. Századok 1961 848–858.

Szabó, István

Jobbágyság – parasztság (Terminológia, fogalom, társadalomszerkezet). Szabó, István Ethn. 1965a 10–31. Bevezetés. Szabó, István In Szabó István szerk. 1965. I.Budapest. 1965b 7–30. A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában. 1848–1914. I–II. Szabó, István szerk. -Budapest. 1965 Malonyay Dezső: A magyar nép művészete. Szabó, K. János Ethn., XVIII. 1907 361–366. Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei. Szabó, Kálmán -Budapest. 1938 A kunhegyesi szegények és redemptusok ellentéte a XVIII–XIX. század fordulóján. Szabó, Lajos -Szolnok. 1966 A jászok mítoszalkotási kísérlete a XVII–XVIII. században. Szabó, László In Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához. 3. sz. 1978a 154–164. A redempció hatása a Jászság kultúrájára. Szabó, László In Szolnok megyei Múzeumi Évkönyv.Szolnok 1978b 147–168. A palócok társadalomnéprajza. Szabó, László In Palócok. II. Szerk. Bakó Ferenc.Eger 1989 237–415. Erdélyi peregrinusok. Szabó, Miklós Szögi, László -Marosvásárhely. 1998 Szülőföldem, Biharország. Szabó, Pál -Budapest. é. n. 235 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Bábony története és települése. Szabó, T. Attila -Kolozsvár. 1939 Bokály-kemence. Szabó, T. Attila Magyar Nyelv, XXXVI. 1940 187. Adatok az új magyar népdalstílus történetéhez. Szabolcsi, Bence In Népzene és történelem.Budapest 1954 26– 58. Elnöki megnyitója a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság alakuló közgyűlésén. Szabolcsi, Miklós Hungarológiai Értesítő, 1. sz. 1979 359–360. A szentesi paprika. Szalva, Péter -Budapest. 1959 Kölcsönhatások egy magyar és egy szlovák népcsoport életében. Szanyi, Mária Irodalmi Szemle 1976 636–638. Cseh és szlovák szerzők a csehszlovákiai kisebbségek helyzetéről 1968–1983. Szarka, László Világtörténet, 2. 1985 136–147. Zenta és környéke története a régészeti leletek fényében. Szekeres, László -Zenta. 1971 Gragger Róbert művelődésünk történetében. Szekfű, Gyula Minerva 1927 28–42. Három nemzedék és ami utána következik. Szekfű, Gyula -Budapest. 1934 A szegedi árvíz 1879 -, (Adalékok a Tisza-szabályozás történetéhez.) Szerkesztő és szerző megjelölése nélkül. /Vízügyi történeti füzetek I./Budapest 1969 Kukucska világa. Iskola és néprajz. Szeli, István Híd 1953 632–637. Az első szám elé. Szeli, István A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, I. 1969 3–9. A bihari hajdúk pere a hajdúszabadságért. Szendrey, István -Debrecen. 1958 Jobbágyterhek a XVIII. századi Erdély magánföldesúri birtokain. Szendrey, István In Acta Universitatis Debreceniensis de Ludovico Kossuth nominate. Series Historica II.Debrecen. 1963 127–156. Történelmi emlékek a Jászkunság és Karcag múltjából. Szentesi, Tóth Kálmán -Karcag. 1940 Jobbágyterhek a XVI–XVII. századi Erdélyben. Szentgyörgyi, Mária -Budapest. 1962 Kővár vidékének társadalma. Szentgyörgyi, Mária -Budapest. 1972 Erdély régi tűzhelyei. Szilády, Zoltán NÉ, X. 1909 1–20., 207. Nyárs, ponk, tűzi kutya. Szilády, Zoltán NÉ, XI. 1910 61–63. Alte siebenbürgische Feuerherde. Szilády, Zoltán Anzeiger der ethnographischen. Ableitung des Ungarischen National-Museums, VIII.Budapest–Leipzig 1916 1–25. Erdély magyar népe. Szilády, Zoltán In Asztalos Miklós szerk. 1936. 1936 363–415. Gyula gazdaság- és társadalomtörténete a XVIII–XX. században. Szilágyi, Miklós Vezető a gyulai Erkel Ferenc Múzeum állandó kiállításához.Gyula. 1976 Erdei Ferenc parasztságkoncepciója és aktuális néprajzi feladatok. Szilágyi, Miklós Forrás, 5. sz. 1981 28–31. A székely ház. Szinte, Gábor NÉ, I. 1900 101–112., 155. Magyar Tájszótár. Szinnyei, József szerk. -Budapest. 1893 Ételek burgonyából. Szirtes, Andorné -Budapest. 1968 Az új stílus (rondo forma) kifejlődése a magyar és a cseh-morva népzenében. Szomjas-Schiffert, György Ethn., XXXIX. 1978 23–93.


Irodalom

Dolha és vidékének néprajza. Sztripszky, Hiador – Bilák, Izidor NÉ, XVI. 1905 129–148. Kísérlet Dráva menti történeti csoportok meghatározására. Szuhay, Péter In Somogy néprajza. II. Szerk. Knézy Judit.Kaposvár 1980 179–230. Vázlat Európa három történeti régiójáról. Szűcs, Jenő -Budapest. 1983 Néprajzi vonatkozások Bihar vármegyében. Szűcs, Sándor In Bihar vármegye. Szerk. Nadányi Zoltán.Budapest 1938 164–245. A sárréti nádház és élete. Szűcs, Sándor NÉ, XXXV. 1943 133–149. Pusztafalu gazdálkodása. Tagán, Galimdzsán NÉ, XXXI. 1939 142–156. Egy XVIII. századi kézirat Kismarja történetéről. Debrecen 1975 17–34.

Takács, Béla In Hajdúk a magyar történelemben. III.

Kalandorok városa. Takáts, Sándor In A magyar múlt tarlójáról.Budapest é. n. 401–409. Kállay Ferenc és az alföldi „nomád mezőgazdálkodás". Tálasi, István Ethn., LVII. 1946 13–19. Néprajzi életünk kibontakozása. Tálasi, István -Budapest. 1948 A termelés és nyelv kapcsolata aratóműveleteinkben. Tálasi, István Ethn., LXVIII. 1957 217–251. Györffy István emlékének (1884–1939). Tálasi, István Ethn., LXXXV. 1974 147–152. Kiskunság. Tálasi, István -Budapest. 1977 Magyar jogi népszokások. Tárkány, Szücs Ernő -Budapest. 1981 Extra Hungariam non est vita… (Egy szállóige történetéhez). Tarnai, Andor -Budapest 1969 Az 1817-ki inség és éhhalál Erdélyben. Teleki, Domokos Budapesti Szemle, XIV. 1862 310–336. Graiul din Valea Criºului Negru. Theaha, Teofil -Bucureºti 1961 Az idő, a munkafegyelem és az ipari kapitalizmus. Thomson, Edward P. In Időben élni. Válogatta Gellériné Lázár Márta.Budapest 1990 60–116. Az erdélyi parasztház ismeretéhez. Thoroczkay-Thurinszky, Pál NÉ, XIII. 1912 94–103. Az 1831. évi parasztfelkelés. Tilkovszky, Lóránt -Budapest. 1955 A szegedi nagyárvíz képeskönyve. Tóth, Béla -Szeged. 1979 Harangkongás és óraketyegés. (A parasztok és kisnemesek időfogalma a 17–18. században). Tóth, István György In Óra, szablya, nyoszolya. Életmód és anyagi kultúra Magyarországon a 17–18. században. Szerk. Zimányi Vera.Budapest 1994 115–132. Egy régi leírás az Őrségről. I–II. Tóth, József Vasi Szemle 1970 272–286., 456–474. Zenta-környéki népi gyermekjátékok. Tőke, István A Községi Közművelődési Közösség Közlönye, 6.Zenta 1967 83–106. Die Trachtenlandschaften der Siebenbürger Sachsen. Treiber-Netoliczka, Luise -Marburg. 1968 Éhínség, aszály és egyéb régi nyomorúságok. In Kirándulás a magyar múltba. Trócsányi, Zoltán -Budapest 1937 168–195. A pápai kollégium története. Trócsányi, Zsolt (szerk.) -Budapest. 1981 Az erdélyi parasztság története. 1790–1849. Trócsányi, Zsolt -Budapest. 1956


Irodalom

Az Észak-Partium 1820-ban. (A Conscriptio Czirakyana adatai.) Trócsányi, Zsolt -Budapest. 1966a Az erdélyi úrbérrendezési kísérletek történetéhez. Trócsányi, Zsolt Történelmi Szemle 1966b 170–297. Felvilágosodás és ferenci reakció. Trócsányi, Zsolt In Köpeczi Béla 1986. 1986 1039–1140. Zentai ütközet. Ugróczi, Ferentz -Szeged. 1816 Emlékiratok a reformkori Erdélyről. Újfalvy, Sándor Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Jékely Zoltán.Budapest. 1955 Kun történetek a' régi időből. Újj, Péter -Nagyvárad é. n. Gömöri népdalok és népballadák. Ujváry, Zoltán -Miskolc. 1977 Poèiatky slovensky etnografie. Urbancová, Viera -Bratislava. 1970 Veszprém megye népi építkezése. Vajkai, Aurél NÉ, XXXII. 1940 1–22., 310–344. A néphagyományok romlásának kérdéséhez. Vajkai, Aurél Miscellania ethnographica, I.Kolozsvár 1947 44–48. Szentgál. Vajkai, Aurél -Budapest. 1959 A belényesi ev. ref. egyház története. Vállaji, Sipos Imre -Nagyvárad. 1883 Szakadát. Vámszer, Géza -Kolozsvár. 1940 Csuka Sámuel a „néplázasztó". Varga, Antal In Hajdúk a magyar történelemben.Debrecen 1972 45–54. A parasztgazdaság munkaeszközei. Varga, Gyula In Szabó István szerk. 1965. I. 1965 267–348. Egy falu az országban (Kismarja életrajza a felszabadulásig). Varga, Gyula -Debrecen. 1979 A tilalmasi tanyák építkezése. Vargha, László Adatok a nagykunsági építkezéshez. Budapest. 1940 Györffy István, az Alföld etnográfusa. Vargyas, Lajos In Györffy István: Nagykunsági krónika. 3. kiad.Budapest 1955 5–22. A magyar népballada és Európa. I–II. Vargyas, Lajos -Budapest. 1976 Socialisticky vyvoj madarskej národnostnej kultury v CSSR. Végh, László -Bratislava. 1976 Adalékok a moldvai csángók tűzhelyeihez. Veress, Sándor NÉ, XXIII. 1931 27–30. Kalendárium. Veszelszki, Antal -Pest. 1799 Budapesti munkás-typusok. Vikár, Béla Ethn., I. 1890 307. Adatok a székely építkezések történetéhez. Viski, Károly NÉ, XII. 1911 99–128. Erdélyi magyarság. Transylvanian Hungarians. Népművészet. Peasant Art. Viski, Károly -Budapest. 1922 Székely tűzhelyek. Viski, Károly NÉ, XXIII. 1931 16–27. Bódva-környéki tűzhelyek. Viski, Károly NÉ, XXVI. 1933 21–23. A székely nép művészete. Viski, Károly In A nemes székely nemzet képe. II. Szerk. Rugonfalvi Kiss István.Debrecen 1939 383–402. Az ország népe. Viski, Károly In Pesti Hirlap: Az ezeréves Magyarország.(2. kiadás)Budapest 1940a 115–180. Erdélyi népélet. Viski, Károly In Erdély. Szerk. Deér József.Budapest 1940b 123–137. Tájékoztató. Viski, Károly MN I. 2–3. kiadás. Sajtó alá rendezte Viski KárolyBudapest 1941–1943 9–30. 238 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Irodalom

Etnografia romaneascã. Vlãduþiu, Ion -Bucureºti. 1973 Szempontok a magyar folklór akkulturációvizsgálatához. Voigt, Vilmos Ethn., LXXXIX. 1978 604–631. Régi magyar otthonok. Voit, Pál -Budapest. é. n. Magyar kerámiatörténeti tanulmányok. Voit, Pál Művészettörténeti Értesítő, IV. 1954 113–122. A paraszti termelő munka és életforma jellegének változásai a Dunántúlon 1850–1914. Történelmi Szemle 1966 162–186.

Vörös, Antal

A paraszti gazdálkodás, életmód és mentalitás változásai (1850–1914). Vörös, Antal In Életmód: modellek és minták. Szerk. Hoppál Mihály és Szecskő Tamás.Budapest 1984 297–309. A parasztság útja a polgári forradalomhoz. Vörös, Károly Történelmi Szemle 1973 208–244. A parasztság változása a XIX. században. Problémák és kérdőjelek. Vörös, Károly Ethn., LXXXVIII. 1977 1– 13. A magyarországi társadalom. Vörös, Károly In Magyarország története. V. 1. Szerk. Vörös Károly.Budapest 1980 473–599. þara Haþegului ºi Regiunea Pãdurenilor. Studiu antropogeograpfic ºi etnographic. Vuia, Romulus Extras din Lucrãrile Institutului de Geografie al Universitãtii din Cluj II. 1926 Le village roumain de Transylvanie et du Banat. Vuia, Romulus -Bucurest. 1937 A román település- és lakóházkutatás legújabb eredményei. Vuia, Romulus Műveltség és Hagyomány, I–II. 1960 35–66. L'udová architektura na Slovensku. Vydra, Jan -Bratislava. 1958 Alsófehér vármegye szász népe. Weintrich, Frigyes In Alsófehér vármegye monográfiája. I/2. Alsófehér vármegye néprajza.Nagyenyed 1899 677–720. Reliktzone und modernen Gebiete in der bäuerlichen Sachkultur der Neuzeit. Kulturraumprobleme aus Ostmitteleuropa und Asien. Wiegelmann, Günter Sander, Gerhardt. Kiel, 23–36.Festschrift Herbert Schlenger. Red. 1964 Minden Háznál használható Közönséges és legújabb Nemzeti Szakács-Könyv. Zelena, Ferenc -Kassa. 1830 Siebenbürgisch-sächsische Möbelmalerei. Zelgy, Theo -Bukarest. 1980 A Békés vármegyei Gazdasági Egylet története 1860–1896. Zlinszky, István -Békéscsaba. 1896 Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. Szerk. Ladányi Sándor. Zoványi, Jenő -Budapest. 1977


Untitled1 Néprajzi, történeti antropológiai és művelődéstörténeti tanulmányok Kósa, László

Recommend Documents