IILNL\A\IN
Ti\i\\LIZ
LIIZOVI:RSUJY
Benjamin 1am"uz ./
UJzó~erJeny l Sok évvel ezelőtt, egy forró nyári napon a házunk konyhájában ültem, és kifl~lé bámultam az ablakon. Mezítelen lábamat a hűs vörös agyagpadlón nyugtatva könyököltem a viaszosvászon terítőn, miközben a tekintetem kint kalandozott. Délutáni nyugalom ült a szobákon, és álomszerű béke a szívemen. Hirtelen lódobogás verte fel a csöndet az úton. Egy kocsi közeledett, egy fekete, arab kocsi, az autók elszaporodása előtt járták ilyenek az utakat. Ilyen kocsi szokott a jaffai vasútállomásra vinni minket, amikor Jeruzsálembe utaztunk a nagyanyámhoz pészahra. A lovak közeledtek, majd megálltak a kapunk ban, a kocsis leszállt, bejött, és bekopogott. Ahogy sietve ajtót nyitottam, dohos szag töltötte meg a konyhát, a lovak és a távolság szaga. A kocsis válla elfogta a fényt, és nem engedte be a fülledt meleget. Elővett egy levelet, és a kezembe nyomta. Rápillantottam, és láttam, hogy franciául írták, nem tudtam elolvasni. Anyám bejött, elvette a levelet, és felderült az arca. Beinvitálta a kocsist, egy szelet hideg görögdinnyét és friss pitát tett elé. Az arab a falhoz támasztotta az ostorát, megköszönte anyám kedvességét, aztán leült az asztalhoz, és az egész konyhát betöltő cuppogással nagyokat harapott a dinnyéből.
Anyám azt mondta, hogy a levél az ültetvényen élő, idős arab asszonytól jött. Azt írta, hogy jól van,
és megszabadult a fájdalmaitól, és hogy anyám gyógyította meg í5t, és csókolja a kezeit a távolból. Azt is írta, hogy mivel megjött a nyár, és hallotta, hogy közelednek az ünnepeink, anyám talán el tud szabadulni a többi betegétől, és eljön a fiával meglátogatni őt az ültetvényen. Amikor kiléptünk a házból, és felszálltunk a kocsira, a nap épp le bukni készült a tengerben. Ahogy a kocsis visszahajtotta a kerek bí5rtetőt, és belesüppedtünk a puha, mély ülésbe, engem rögvest elfogott a távolság és az utazás izgalma. Az arab fel-
mászott, elfoglalta a helyét a magasban, és megsuhintotta az ostorát. Nyikorogtak a rugók, az ülés hullámzott alattunk, és búcsúnyerítés harsant fel. A kocsi egy rándulással megindult, vidám dallamot zötyögött a kátyúkkal tarkított úton. Hamarosan elhagytuk a Hasszán bég mecsetet, és behajtottunk a Mansijeh negyed utcácskáiba. Fővő étel szaga fogadott bennünket, hullámokban érkezett a kömény, a bárányhús, a sült padlizsán és a menta illata. A kocsis hangja betöltött mindent, figyelmeztetést szórt jobbra-balra, lekiáltott az árusoknak, hogy vigyázzanak az útból, rádörrent az utca közepén ődöngő utcakölykökre. A lovak barna, fényes hátsójukat ringatva, vidáman ügettek, a jobboldali felemelte a farkát, és lócitromot potyogtatott menet közben. A kocsis felénk fordult, és bocsánatkérŐell ránk mosolygott a magasból. A lovak, mondta, szégyentelen teremtmények, és meg kell nekik bocsátanunk. Kellemes nyugalomban ügettünk, míg ki nem értünk a városból. Itt a lovak már nehezen húzták a kocsit a vörös porral borított úton, a kaktusz- és akácsorok között. A porból forrósághullámok szálltak felénk. és megtelepeeitek mellettünk a hűs ülésen. Úgy tűnt, hogy a nap már alábukott a tengerben, mert az ültetvények mögött vörösen ragyogott az ég, és hűvös szürkület szállt reánk. A lovak hirtelen megálltak, és mindketten egyszerre rávizeltek a homokra. A kocsi újra megindult. Remegés futott végig a lovakon, amikor patáik alatt megérezték a mészkő vel borított, kétoldalt ciprusokkal szegélyezett út szalagját. Ekkor egy fehérre meszelt kí5 boltív bukkant fel elc5ttünk, és benne egy óriási, zárt fakapu egy kis ajtóval. Az ajtócska mellett egy kororobéli kislány állt fehér ruhában, rózsaszín szalaggal a hajában. Amint a kocsi a kapu közelébe ért, a kislány eltűnt mögötte, és a kocsis így szólt: - Megérkeztünk! Manapság nem látni ilyen udvarokat. Ha olyan helyre téved az ember, ahol valaha ilyen udvar volt,
BlNL\,\\IN
L\,\\LIZ
LISZ0VEKS[~y
csak a háború pusztításának nyomait látja: kő- és fadarabok hevernek halomban, pókhálók igyekeznek ódonná formálni azt, ami nemrég még lélegzett és nevetett. Akkoriban azonban még jó karban volt ez az udvar, és lüktetett benne az élet. Négyszög alakú volt, három oldalát egy kétemeletes épület határolta. Az alsó szinten voltak az istállók és az ólak, a szabadban pedig fekete és vöröses csirkék szaladgáltak, kárálásuk összevegyült a lovak nyerítéséveL A második emeleten volt a szivattyúszoba, melyből egy csövön keresztül érkezett a víz a szomszédos medencébe. Az aranyhalak ott úszkáltak a cső közelében, a beáramló víz keltette buborékok közt. Fakorlát szegélyezte a mindig árnyékos, hosszú erkélyt. Egy színes üvegajtón át lehetett az erkélyről a vendégek fogadására szolgáló szobába jutni, onnan pedig különböző ajtók vezettek a lakószobákba, a konyhába és a kamrákba. Aszoba közepén egy hosszú asztal állt, körülötte a por miatt fehér huzattal bevont székek, de az érkezésünk napján levették a fehér huzatot, és halomba rakták a szoba sarkában. Vörösre és aranyszínűre festett agyagvázák álltak a szobában, bennük nagy papírrózsák és liliomok; egyik-másiknak furcsa, semmilyen virághoz sem hasonlatos formája volt. Az egyik régi, kifakult vázát még az idős háziasszony esküvőjének napján tették ide. A falakról fezt és kardot viselő férfiak képmásai meredtek ránk aranyozott fakereteikbőL Az öreg hölgy odavitte anyámat az egyik képhez, és azt mondta: - Ez itt a férjem, nyugodjék békében. Az ő apja építette ezt a házat. Most nyaranta itt lakunk, télen meg visszamegyünk Jaffába. Anyám felsóhajtott, és így felelt: - Az én férjem sem él már, de az ő háza és az apjáé nem itt van. Minden ott maradt, idegenben, én meg bérlakásban élek télen-nyáron. - Újak vagytok itt, bevándorlók - mondta a háziasszony. - De lsten segedelmével jóra fordul a sorotok, és építetek magatoknak házat. Szorgalmasak vagytok. és áldottak a kezeitek. Anyám hálás pillantással fogadta a célzást, de én nem tudtam tartani a szám, és kiböktem: - Nem igaz, hogy elüldözzük az arabokat. Békét szeretnénk, nem háborút. Az öreg hölgy a fejemre tette a kezét. - Minden az adott személytől függ. Aki békét szeretne, békében fog élni - felelte.
Ebben a pillanatban ismét megjelent a kislány az ajtóban. -Gyere ide, Nahida- mondta a háziasszonyunk. - Csókold meg a jótevőnk kezét, aki meggyógyította öreganyádat. Ez meg itt a fia. Nahida vonakodva odalépdelt anyámhoz. Anyám átölelte, és megcsókolta, ettől a kislány barna arcát elöntötte a pír. Lehajtotta a fejét, és hallgatott. - A mi Nahidánk szégyenlős - mondta a háziasszony -, de a szíve jó. Nahida összefogta fehér ruháját, és leült egy karosszékbe. Erre mi is leültünk, mintha engedélyt kaptunk volna rá, miután a legnagyobb tiszteletnek örvendő személy helyet foglalt. A háziasszonyunk mondott valamit franciául. amire anyám elnevette magát. Nahida megint elpirult, és felém lesett, vajon értek-e franciául. Azt mondtam neki:- Nem értek belőle semmit. Mit mondtak? - A nagyanyám azt mondta, hogy egy pár lehetne belőlünk. -Ostobaság- felel tem, aztán egy darabig a padlót bámultam. - Menjetek játszani - mondta az idős asszony. Nem kell mellettünk ülni. Felálltam, és kimentem Nahida után az erkélyre. Az úszómedence szélén telepedtünk le. - Hiszel lstenben? - kérdeztem tőle. - Mert én egyáltalán nem. - Én igen. Van egy helyem az ültetvényen, ott szoktam imádkozni. Ha barátok leszünk, elviszlek oda, és megmutatom neked, hogy van Isten. - És böjtölsz a ramadan alatt? Én még jom kipurkor is eszem. -Nem böjtölök, mert kicsi vagyok. És te pihensz szombaton? -Attól függ- feleltem. - Ha nincs semmi dolgom, pihenek, de nem az lsten miatt, csak úgy. - De én szeretem Istent - mondta Nahida. -Amíg hívő maradsz, biztosan nem leszünk egy pár. Nahida épp felelni készült, amikor hallottuk. hogy nyílik a kapu, és két férfi lépett az udvarba. Nahida eléjük szaladt, és átölelte az egyik fezt és európai ruhát viselő ember nyakát. -Apa, vendégeink vannak. - Tudom - mondta az apja -, eljött a jótevőnk. Felálltam, és megvártam, amíg felérnek a medencéhez. A másik férfi, egy körülbelül tizennyolc éves, kefiát és agalt viselő fiatalember, Nahida nagybátyja volt, az apja öccse. Ő jött oda hozzám elő-
LISZc.'VEKSLNY
ször, és kezet nyújtott, Nahida apja pedig megveregette az arcomat, és betuszkolt a házba. Az erkélyen vacsoráztunk. Nagy tálakon szolg·álták fel a sült krumplit, a padlizsánszeleteket paradicsommártásban és a sós sajtot. Az egyik tálban gránátalma és görögdinnye darabkák voltak. Az asztal közepén egy halom meleg pita kellette magát. Abdul-Karim, Nahida nagybátyja megkérdezte, tagja vagyok-e a Haganának. Azt mondtam neki, hogy ez titok. Nevetett, és azt felelte: nyílt titok, amiről az egész ország tud. -Abdul-Karim a mufti főiskoláján tanul- mondta Nahida apja--, és állandóan a ti Haganátoktól retteg. Abdul-Karim elkomorult, és hallgatásba merült, de a háziasszony, az édesanyja, megfogta a kezét, és így szólt:- Az én Abdul-Karimam jó és hűséges ember. Ne bántsd őt. Abdul-Karim megcsókolta idős édesanyja kezét, és nem felelt. Ekkor egy hosszú szőríí juhászkutya vonult be az erkélyre, bebújt az asztal alá, és a lábak között botladozva helyet keresett magának. Végül elhelyezkedett Nahida mellett, és nyalogatni kezdte a lábát, közben lelkesen csóváló farkával engem csiklandozott. A csiklandozástól nevetnem kellett, és Nahida felé fordultam, hogy megmagyarázzam, mitőllettem olyan vidám. Amikor azonban észrevettem, hogy a nevetésemet a barátságarn jelének vé li, inkább nem száltam semmit. Vacsora után így szólt Nahida apja az öccséhez: -Abdul-Karim, testvérem, mutasd meg a gyerekeknek, mit hoztál a városból! Abdul-Karim intett Nahidának és nekem, hogy kövessük. Bement az ültetvény szerszámoskamrájába, és előhozott egy fényes vadászpuskát. - Holnap elmegyünk nyulakr·a vadászni- mondta. - Tudsz lőni? - Egy kicsit - feleltem. - Versenyezhetünk, ha akarod. - Múlt héten úszóversenyt rendeztünk a medencében - mondta Nahida -, és a nagybátyám mindenkit megvert. -Ha akarod- feleltem -,úszásban is versenyezhetünk. -,Jól van, majd holnap reggel- helyeselt AbdulKarim. -Addig is menjünk vissza a házba, és hallgassunk zenét. Van egy gramofonunk. Visszamentünk és Abdul- Karim feltett egy le-
mezt, megtekerte a kart, és megigazította a tölcsért. Kanamji, dob és cintányér hangja csendült fel, majd rögtön utána édes és panaszos hangon elő adott, finomao cikornyázott arab nyelvű ének. Abdul-Karim ragyogó arccal dőlt hátra a fotelban. Amikor lejárt a lemez, másikat tett fel helyette, de nekem úg:v tűnt, hogy megint ugyanazt a dalt hallom. Újabb és újabb dalok következtek, míg a végén eluntam magam, és átmentem a másik szabába, ahol anyám beszélgetett a háziasszonnyaL Amikor ott is unatkozni kezdtem, kimentem az erkélyre, és a medencét bámultam meg a mögötte húzódó ültetvényt. Óriási hold függött a fák fölött, és a víz hűvöseszállt felém a medencébőL Egy éjjeli madár dalolt a közelemben, ele amikor elhallgatott a gramofon, ő is abbahagyta az éneket. Nagyot ásítottam, és vágyakozva goneloltam otthoni barátaimra., akik most krumplit sütnek a villanyoszlop alatt a tábortűznél a közeli kolbászgyár raktárából elc:sent fával. Minek is jöttem ide, gondoltam magam ban. Nahida az ébresztés különös módját választotta másnap reggel. Volt nekik egy lusta, kövér macskájuk, azt ejtette a fejemre, miközben aludtam. Felriadram, megragadtam a macskát, és visszahajítottam az ölébe. Így kezdődött a második nap az ültetvényen. Még a fogamat mostam, amikor AbdulKarim belépett a konyhába. - Mi lesz az úszóversennyel? - kérdezte. - Készen állok - vágtam rá. Befaltuk a reggelit, fürdőruhát öltöttünk, és kimentünk a medencéhez. Anyám, a háziasszony és N ahiela apja odatelepedtek hogy megnézzék a versenyt. -Felkészülni, vigyázz, kész ... rajt- kiáltotta Nahida, mire minclketten belevetettük magunkat a vízbe. Talán az izgalom miatt, vagy mert nem voltam édes vízhez szokva, elmerültem, mint egy elarab kő. Mire magamhoz tértem, és feljöttem a felszínre, Abdul-Karim már megtette a táv felét. Láttam, hogy anyám a korlátra dőlve biztat: -Ne add fel, ússz gyorsan!- De minden hiába. Mire a szivattyú felől érkező csőhöz értem, AbdulKarim már ki is mászott a másik oldalon, és a vizet csavarta kifelé a hajábóL - Legyőztél a medencében - mondtam -, de másban IS összemérhetjük az erőnket, ha akarod. - Miben? -kérdezte. -Például számolásban.
HNL\,\\IN
L\,\\LIZ
LISZO\'lRSlC-JY
- Miért is ne? - felelte, és megkérte N ahidát, hogy hozzon papírt és ceruzát. Nahida hamar visszatért. Kettétéptem a papírt, és mindkét felére felírtam, hogy hétmillió kilencszáznyolcvannégyezer hatszázkilencvennyolc szorozva négymillió kilencszáznyolcvanhatezer hétszázötvenkilencceL - Lássuk ki lesz kész előbb - mondtam. Abdul-Karim megragadta a ceruzáját, és írni kezdett. Én is számolni kezdtem. Elsőnek lettem kész, és átadtam a papírt ellenőrzésre Nahida apjának. Kiderült, hogy hibáztam. Abdul-Karim is odaadta a papírját, de ő is rosszul számolt. - Akkor versenyezzünk általános műveltségből - mondtam Abdul-Karimnak. - Például ki fedezte fel Amerikát? -Kolumbusz- felelte. -Nem igaz - vágtam rá. - Ameriga Vespucci volt az, róla kapta Amerika a nevét. -Ő győzött- kiáltottaNahida a nagybátyjának. -Látod, hogy ő győzött? - Legyőzött engem Amerikában -felelte AbdulKarim -, de én meg megvertem őt itt, a medencében. - Megnövök majd, és akkor legyőzlek téged a medencében is - mondtam erre. Nahida majdnem rábólintott, de aztán meggondolta magát, és a nagybátyjára nézett, mit szól ehhez. -Ha legyőzöl a medencében is- mondta AbdulKarim -, az nagyon rossz lesz. Neked is nagyon rossz lesz, Nahida. Mindnyájunknak. Nem értettük, mit akar mondani. Szerettem volna rászólni, hogy ne filozofáljon már, de nem tudtam, hogy mondják ezt arabul, ezért inkább hallgattam. Később nyulakra vadásztunk az ültetvényen.
2 Sok év elteltével egyszer ismét eljött a nyár. Az egész évi munkától fáradtan egy nyugodt helyet kerestem, ahol nyaralhatok két hetet. Becsomagoltam egy kis bőröndbe, és elindultam Jeruzsálembe. Jeruzsálemben sehol sem kaptam szobát. A sok szaladgálástól kimerülten felszálltam az Ein Karem nevű arab faluba tartó buszra. Miután elfoglaltam a helyem, elgondolkodtam, mit is fogok ott csinálni, és egyáltalán, minek megyek éppen oda. A főutca végén egy boltívekkel díszített épület állt, melynek a padlójából szökőkút bugyogott. Szem-
közt a hegyoldalban, az orosz kolostorhoz vezető út mellett, a fügefák árnyékában néhány hokedlin üldögélő férfi kávézott és pipázott. Odasétáltam, és leültem az egyik hokedlire. Amikor odajött hozzám a pincér, megkérdeztem tőle, ismer-e esetleg olyan családot, amelyik hajlandó volna elszállásolni engem két hétre. -Nem tudok senkit- felelte a fiatalember-, de talán a tulajdonos tud segíteni. A kávézó tulajdonosa is odalépett, hogy szemügyre vegyen. - Egy család, amelyik elszállásol ná? Minek? -Pihenni- mondtam neki.- Fáradt vagyok, szeretnék találni egy helyet, ahol pihenhetek. - És mennyit fizetne? - kérdezte. - Amennyit kell. A tulajdonos elküldte a fiatalembert egy bizonyos Abu-Nimrhez. Úgy egy óra múlva a fiú visszatért, és így szólt:- Menjen fel. Megbeszéltem AbuNimrrel. Fogtam a bőröndömet, és elindultam fölfelé a hegyen. Egész úton azon morfondíroztam, minek is jöttem éppen ide. Beléptem az udvarra, és bekopogtattam. Egy negyvenöt év körüli, magas, kopasz arab férfi nyitott ajtót. -Isten hozta! Jöjjön be-mondta. Követtem őt egy hűvös folyosón át egy apró szobába, melyet szinte betöltött a széles és magas ágy. - Ha tetszik a hely, Isten hozta - mondta AbuNimr. - Sz ép - feleJtem. - Mennyibe kerül? -Nem tudom, ezt majd a feleségem mondja meg -válaszolta, és kiment. Kicsomagoltam, és leültem az ágyra. Rögtön belesüppedtem a könyököm magasságáig tornyosuló puha ágyneműbe. Néma csend volt körülöttem, a forró olaj, a mentalevelek, a feketekávé és a rózsavíz ismerős illata lengett körül. Éreztem, hogy mosoly terül szét az arcomon, és a fülemet hegyezve igyekeztem elkapni egy ismerős hangot, mely kiegészíti majd a távoli, homályos emlékképet. Ekkor valaki kinyitott egy csapot a konyhában, és a víz hangja hallatán szinte elállt a szívverésem: a csőből a medencébe ömlő víz! Felkeltem, és kimentem az udvarra. Nem volt ott a medence, se az ültetvény narancsfái, de volt a szilva- és almafák virágzásában valami csak az arab otthonokra jellemző, idegen, különös vonás. Látszott, hogy nem egy csapásra jött létre az udvar, minden nemzedék hozzátett valamit. Az egyik ül-
BI:NJA;\\IN
T;\A\liZ
l_! SZ 0\' E R SE
tetett, a másik kiv
3 Ismét eltelt néhány év. Háború dúlt köztünk és az arabok közt. A század, amelyben szolgáltam, a J affától keletre elterülő dombokon álló arab erődít mény, Tel-Aris ostromára készült. Néhány héttel azelőtt egy eredménytelen támadásban huszonhat embert veszítettünk. Ezúttal biztosak voltunk a
~-J
v
győzelemben, bosszúvággyal és dühvel eltelve vártuk a közelgő csatát. Éjieikor indultunk Holonból, és hamarosan kúszva közeledtünk a tel-arisi házak felé. A homokdűnék segítettek minket a rejtőzködés ben, halkan és könnyedén siklottunk közöttük. A nyugati szél az orrunkba sodorta Jaffa szagát, de később a hátunkba került, és a fehér házak illatát fújta felénk a holoni lakónegyeelek felől. Hasunk alatt a nap melegét árasztó homok a fehér házaink közt töltött fényes napokról mesélt, és azzal kecsegtetett, hogy visszaszerezhetjük a boldogságat és az örömöt, ha győzünk. Az arabok túl későn vettek észre minket. Már gránáthajításan belül voltunk az állásuktóL és három oldalról támadtunk rájuk. Első gránátjaink egyike az ellenség el6retolt géppuskafészkében robbant fel, és mindenkit elpusztított. Betörtünk, és tűz alá vettük a falut a német géppuskávaL Az arabok pánikba estek, és házaikból kirohanva az északi és déli szárnyunkon lesben álló fegyveresek áldozatául estek. Csak nyugat felé menekülhettek. Néhányuknak sikerült is egérutat nyerni arrafelé, és elrejtőzni a közeli ültetvényen - ugyanazon az ültetvényen, ahol vagy húsz évvel azelőtt eltöltöttem néhány napot az öreg hölgy családjánáL
Számítottam rá, hogy így alakulnak a dolgok, hiszen így is terveztük. Az ültetvényen álló ház volt az éjszakai ostrom másik célpontja. Nem tudtuk. vannak-e ott fegyveresek, de nyilvánvaló volt, hogy ha nem sikerül felszámolni az egész tel-arisi támaszpontot, a túlél6k könnyűszerrel elsáncalhatják magukat a kőházban és az udvaron. Valószínű leg lehetett néhány hátvéd az ültetvényen álló házban, mert tüzeini kezdtek ránk, és más jelek is utaltak rá, hogy ott is volt egy tartalék csapat arra az esetre, ha elesne az erődítmény. Itt már nem volt szerencsénk: a csata kora reggelig folytatódott, és hat embert veszítettünk. Ez csak növelte a bosszúvágyunkat, ráadásul még mindig mi voltunk számbeli fölényben. Hamarosan gyengülni kezdett a védekezés, és a házban lévők nem tüzeltek már. Hajnalban betörtünk az udvarra, bejutottunk az egyik istállóba, és robbanóanyagat helye:dünk el benne. Néhány pillanattal azután, hogy visszavonultunk hatalmas dörrenést hallottunk, és a ház medence felőli szárnya összedőlt. A sebesültek jajgattak. és kegyelemért könyörögtek. Bevonultunk az udvarra, és megadásra szólítottu~. fel az arabokat.
LISZ0VlRSLNY
Nem lepődtem meg, amikor megláttam AbdulKarimot. Úgy látszik, ő is számított rám, bár ezt elképzelni sem mertem soha. Rögtön felismertem. Odamentern hozzá, és a nevén szólítottam. Amikor elmagyaráztam, ki vagyok, emlékezett rám, és fáradtan elmosolyodott. - N ah ida is itt van? - kérdeztem. -Nem- felelte Abdul-Karim-, a család elhagyta Jaffát. Odajött néhány srác, és csodálkozva hallgatták a beszélgetésünket. -Ismered?- kérdezte a parancsnokunk. -Ismerem. -Tud fontos információval szolgálni? -Talán- feleltem -, de előbb el kell intéznem vele egy régi ügyet. - Ki akarod nyírni? - kérdezte a parancsnok. -Nem, csak beszélni szeretnék vele. A fiúk nevettek, és Abdul-Karim, aki nem értette a beszélgetést, megsértődhetett, mert a keze remegett a visszafojtott dühtől. Gyorsan elmagyaráztam neki, hogy négyszemközt szeretnék beszélni vele. - Ti vagytok a győztesek - mondta. - Azt teszem, amit parancsolsz. - Amíg nem győztelek le a medencében - feleltem neki -, nem tudni, ki a győztes. Abdul-Karim elmosolyodott, és úgy tűnt, megértett engem. A parancsnok azonban nem értett semmit, és megparancsolta, hogy Abdul-Karimot is vigyék az ültetvényre, a többi fogoly közé. Felmentem a medencéhez, és leültem a szélén. Egyre több csapat futott be Holonból és Bat-Jam-
bóL a szanitécek ellátták az udvaron heverő sebesülteket. Hirtelen egyedül maradtam. Levetkőz tem, és besiklottam a meleg, piszkos vízbe. Látszott, hogy a csövön át már rég nem érkezett friss utánpótlás a kútból. Kinyújtottam a karom, és átúsztam a medencét, aztán elindultam visszafelé. Behunytam a szemem, és vártam, hogy meghalljam az anyám hangját a távolból: - Ne add fel, ússz gyorsan! De csak Abdul-Karim hangja csengett a fülembe: - Legyőztél engem Amerikában, de itt, a medencében én nyertem. Ekkor lövés dörrent az ültetvényen. Egy pillanatra elállt a szívverésem: tudtam, hogy Abdul-Karimot megölték. Kiugrottarn a vízbőL felrángattam a nadrágom, és az ültetvényre siettem. Kisebb kavarodás fogadott. -Az istenit, ki lövöldözött itt? -üvöltötte a parancsnok. - Elsült a puskám - felelte az egyik srác. A parancsnok észrevett engem, és így szólt:- Elvesztettük azt az információt, a fene essen belé. Megölték az arabodat. - Elvesztettük - feleJtem. Odamentern Abdul-Karim holttestéhez, és megfordítottam. Olyan volt az arca, mintha látott volna engem néhány perccel korábban a medencében úszni. Nem látszott legyőzöttnek Ott az udvaron én voltam a vesztes, mindnyájan azok voltunk HÉBERBŐL FORDÍTOTTA STÖCKL JUDIT
Szerényi Gábor rajza
