ÚJSZÖVETSÉGI EXEGÉZIS

ZAMFIR KORINNA

ÚJSZÖVETSÉGI EXEGÉZIS

KOLOZSVÁR 2013

TARTALOMJEGYZÉK Műfajok az Újszövetségben....................................................5 Az evangélium ........................................................................7 Az evangéliumok beszédanyaga ......................................11 Logionok / bölcsességmondások..................................12 Apophtegmák................................................................13 Prófétai és apokaliptikus szavak...................................15 Írásmagyarázó, törvénymagyarázó szavak ..................17 A tanítványok és a közösség oktatása. Küldések, megbízatások ................................................................18 Én-beszéd / Krisztus-szavak.........................................19 Példabeszédek...............................................................20 Az evangéliumok elbeszélő anyaga .................................27 A szenvedéstörténet ......................................................27 A feltámadásról szóló elbeszélések..............................28 Csodaelbeszélések ........................................................29 A boldogmondások Lk 6, 20-21; Mt 5,3-12 .......................38 Az Úr imája Lk 11,2-4; Mt 6,9-13 ......................................55 Az irgalmas apa Lk 15,11-32 ...............................................65 A megszállott fiú meggyógyítása. Mk 9,14-29....................77 A naini ifjú feltámasztása. Lk 7,11-17 .................................89 Jézus és a gazdag ember találkozása Mk 10,17-31..............99 Zakeus találkozik Jézussal Lk 19,1-10.............................. 108 A János-evangélium prológusa Jn 1,1-18 ......................... 115 A Jelenések könyve ........................................................... 137 A feltámadás 1 Kor 15 ....................................................... 203 Irodalom ............................................................................. 222

3

4

MŰFAJOK AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN Az Újszövetség könyveit négy műfajba lehet sorolni. Ezek az evangélium, a levelek, a cselekedetek (praxeis, acta; az Újszövetségben csak az ApCsel), és az apokaliptikus-prófétai műfaj (a Jelenések könyve). Az Újszövetség egy keletkezési folyamat eredménye, amelynek első szakasza a szóbeli igehirdetés. Az apostoli igehirdetés legkorábban rögzülő formulái a Krisztus halálát és feltámadását hirdető hitvallások. Ezek főként a hiteles páli levelekben maradtak fenn (1 Tessz 4,14; 2 Kor 5,15; bővített formában 1 Kor 15,3-5: „Krisztus meghalt bűneinkért, az Írások szerint, eltemették és harmadnap feltámadt, az Írások szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek”). Az igehirdető és liturgikus formulák közé tartoznak azok a kijelentések, amelyek Jézus Úr, illetve Fölkent voltát, valamint fiúságát vallják meg. E formulák Sitz im Lebenjének, keletkezésének és átadásának helye az istentisztelet, illetve a tanítványok oktatása. Ilyen az 1 Kor 12,3: „Jézus az Úr”; 1 Kor 1,3: „Kegyelem és békesség nektek Atyánktól, az Istentől és Jézus Krisztustól, a mi Urunktól”, Fil 2,11: „Jézus Krisztus az Úr”; Gal 4,4.6: „amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldte Fiát, […] a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe”; Róm 1,4: „a halálból való feltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult”.

A legkorábbi újszövetségi írások az ötvenes években keletkezett autentikus páli levelek (1 Tessz, Gal, 1–2 Kor, Róm, Fil, Filem). Ezek alkalmi írások, amelyek a közösségekben felmerült kérdésekre, problémákra nyújtanak választ, de amelyekben már megfogalmazódnak az alapvető keresztény 5

Újszövetségi exegézis

tanok is. A levél a későbbiekben az újszövetségi szerzők kedvelt műfaja lesz, amint ezt a deutero- (Ef, Kol) és trito-páli (1–2 Tim, Tit) levelek, valamint a katolikus levelek (Jak, 1–2 Pét, 1–3 Ján, Júd) tanúsítják. Ezek egy része csak formailag levél, tartalmát tekintve azonban tanító vagy parenetikus (buzdító) írás. A Titusz és 1 Timóteus-levél nagyobb része egyházi rendtartás, a 2 Timóteus egyfajta apostoli szellemi végrendelet. A kolosszei és efezusi levél házitáblái a házastársak, szülők és gyermekek, urak és rabszolgák kötelességeit szabályozzák.

A páli levelek után, 70 és 90 között keletkeztek a szinoptikus evangéliumok. Az evangéliumok megírását megelőzte a szóbeli igehirdetés, majd olyan írott források keletkezése, amelyek Jézus tanítását foglalták össze (Logienquelle, Q), illetve szenvedését beszélték el. (Ezek nem maradtak fenn, de a szinoptikus evangéliumok szövegének vizsgálata erre enged következtetni.) A Márk-evangélium mintáját követi Máté és Lukács. A János-evangélium a századforduló körül íródik, és bizonyos sajátosságokkal rendelkezik. Az Apostolok Cselekedetei egyedülálló műfaj az Újszövetségben, a praxeis / acta képviselője. A mű a Lukács-evangélium kiegészítéseként íródott, 80-90 között, és bemutatja, miként folytatódik az üdvtörténet az egyházban, miként jut el Jézus hite a(z akkor ismert) világ végső határáig a jelentősebb apostolok és más tanítványok közreműködésével. Az első század végén íródott Jelenések könyve szintén egyedülálló az Újszövetségben műfaja tekintetében. A prófétai-apokaliptikus irodalom képviselője. Célja vigasztalást, bátorítást adni a kisázsiai keresztényeknek, akik a római 6

Az evangélium

uralom, a császárkultusz által meghatározott, ellenséges társadalomban élnek. AZ EVANGÉLIUM

Az evangélium a görög euvagge,lion (euangelion) szóból származik, amelynek jelentése „jó hír”. A legkorábbi evangélium (Mk) szerzője műfajt, illetve mintát teremtett. Az újszövetségi szóhasználat és műfaj háttere vitatott. A kifejezés az ókorban többnyire az általános, „jó hír” értelemben jelenik meg. Így használja Josephus Flavius1 vagy az ókori regényirodalom.2 Egyes újszövetségesek a fogalmat a császárkultusz nyelvhasználatából vezetik le. A kisázsiai Priene városban talált naptárfelirat (Kr.e. 9) szerint az Asia római provincia görög városai azt határozzák, hogy az új év kezdetét Augustus császár születésnapjára teszik, mivel, a szöveg szerint, a császár uralma a béke és szabadulás új korszakát jelentette, és az isten [Augustus] születése a jó hír kezdetét jelezte a világ számára.3

Más vélemény szerint a főnév a LXX prófétai szövegeinek nyelvhasználatából, különösen az Iz 61,1-ben olvasható 1

Zsidó háború 2.420. Az első zsidó háború kezdetén a zsarnok Gesius Florus római helytartó euangelionként fogadja a lázadás hírét, mert szeretné, hogy a háború kitörjön. 2 Chariton Callirhoé című regényében a főszereplő jó hírben részesül: a király kegyesen tekintett ügyére. A kifejezés több alkalommal szerencsés fordulatot jelöl a könyvben (van der Horst, Chariton, 348355). 3 A naptárfelirat szövegét A. Deismann nyomán közli Dormeyer, New Testament, 71. 7


euvaggeli,zw (euangelidzō) „jó hírt hirdetni” igéből származik, és azt a meggyőződést tükrözi, hogy a Szentírás próféciái Jézusban teljesednek be. Az Újszövetségben az „evangélium” kifejezés legelőször a páli levelekben jelenik meg, de ott még nem egy műfajt jelöl, hanem Pálnak a Krisztus-eseményről szóló igehirdetését, amely a befogadóknak üdvösséget jelent (1 Kor 9,14.18.23; 15,1; Róm 1,16; 2,16; 11,28; 15,16.19; 16,25). Az evangéliumokban a kifejezés csak Márknál található (1,1.15). Máté és Lukács nem nevezi meg az általa írt munka műfaját. Máté Jézus nemzetségtáblájával („származásának könyvével”, bi,bloj gene,sewj) vezeti be írását. Lukács azokra hivatkozik, akik megpróbálták megírni „a köztünk végbement/beteljesedett eseményekről szóló elbeszélést (dih,ghsin peri. tw/n peplhroforhme,nwn evn h`mi/n pragma,twn).

Az evangélium nem a szó szoros értelmében vett életrajz, ugyanis célja nem a merő életrajzi adatok közlése, hanem „kerügmatikus (az igehirdetést szolgáló) életrajz”, amely azt hirdeti és mutatja be, miként tevékenykedik Isten Jézus életében és igehirdetésében. Noha hasonlóságot mutat az ószövetségi eszményített életrajzokkal, filozófusok vagy vezető személyiségek hellenisztikus biográfiáival,4 mégis a maga nemében, vallásos irodalmi műfajként egyedülálló. A kanonizált evangéliumok mellett több apokrif evangélium is fennmaradt. Ezek egy része jézusi vagy neki tulajdonított mondást tartalmaz (pl. a Tamás-evangélium). 4

8

Dormeyer, New Testament, 64, 215, 217, 219-221.

Az evangélium A mondások között lehetnek hiteles jézusi logionok, de azokat kiegészítették bizonyos irányzatok – a gnózis vagy enkratizmus – gondolatvilágát tükröző mondásokkal. A gnózis (szó szerint ismeret, tudás) olyan keresztény irányzatokat jelöl, amelyek a második-harmadik században, főként Egyiptomban és Szíriában virágoztak, és amelyek azt vallották, hogy a megváltás a titkos kinyilatkoztatás révén kapott ismeret (gnosis) által érhető el. Célja megteremteni a bibliai hit és a görög filozófia összhangját. A legtöbb gnosztikus rendszer világképe dualisztikus (a Jó és Rossz harcát feltételezi), alapja pedig a teremtett világ bukása, majd megváltása titkos kinyilatkoztatás révén. A teremtett, anyagi világ elesett, rossz. Alkotója egy a transzcendens Istentől különböző, alacsonyabb rendű teremtő isten, a demiurgosz. A transzcendens Istenből szellem- vagy fényszikrák áradnak ki (emmanáció-tan), amelyek alacsonyabb rendű közvetítőkben öltenek testet. A Megváltó a titkos tudás révén szabadulást hoz az elesett embernek. A megváltás szabadulás az anyagi világ rabságából.5 Az enkratizmus második századi, szigorú önmegtartoztatást képviselő keresztény irányzat.

Más apokrif evangéliumok Jézus életére összpontosítanak, és be szeretnék mutatni Jézus életének olyan ismeretlen szakaszait, amelyekről a kanonikus evangéliumok nem szólnak. Ilyen például a Jakab-evangélium, amely Jézus gyermekségtörténetét színezi ki és egészíti ki Mária és József életének eseményeivel, vagy a Tamás gyermekségevangélium. Noha az apokrif evangéliumok nem kerültek be a kánonba, nagy hatást gyakoroltak a keresztény teológiára és lelkiségre. Az apokrif írások tanulmányozása betekintést ad a kora kereszténység teológiai irányzatainak sokféleségébe, és láthatóvá teszi a kereszténység kezdeti sokszínűségét.

5

Markschies, Gnosis, 16–17. 9


A történetkritika rámutatott arra, hogy az evangéliumok létrejötte hosszabb folyamat eredménye. A szóbeli áthagyományozás, majd a lejegyzés során az igehirdetés, a beszédanyag rögzült legelőször. Erre különösen a szinoptikus kérdés vizsgálata vetett fényt. A Máté- és Lukács-evangélium egymással megegyező, de a Márktól eltérő anyaga közös forrást tételez fel. Ez egy a mai írott evangéliumokat megelőző és nagyobb részt Jézus beszédeit, mondásait tartalmazó gyűjtemény. E forrást az Újszövetség-kutatók Logienquelle-nek nevezik (logionok, mondások forrása; röviden Quelle, azaz „forrás” vagy Q). A Q nem maradt ugyan fenn, de jól rekonstruálható a Lukács és Máté közös anyaga alapján.6 (Márkot Mt és Lk is használta; az az anyag, ami Mk-ban megtalálható nem tartozik a Q-hez). A beszédanyag Jézusra megy vissza, de Jézus mondásait és beszédeit a szóbeli áthagyományozás és a leírás során bővítették, néha átértelmezték. A beszédanyagot kiegészítették a Jézus életéről és tevékenységéről szóló elbeszélő anyaggal Jézus nyilvános működéséről, szenvedéséről, feltámadásáról, illetve Mt és Lk a gyermekségtörténettel. A szenvedéstörténet elbeszélése az apostoli igehirdetés ősi eleme, amely az evangélium korai rétegéhez tartozik. (Az evangéliumi szenvedéstörténeteket megelőzik a páli levelekben található igehirdető, hitvallási, liturgikus formulák Jézus haláláról és feltámadásáról.) A

6

A legaktuálisabb kritikai kiadás: J.M. Robinson, P. Hoffmann, J.S. Kloppenborg, The Critical Edition of Q, Minneapolis, Leuven, 2000. Magyarul ízelítőt adhat a Minden Jézusról: evangélium exegétáknak (szerk. P. Gábor Mózes), Budapest, Szentendre, 2002.

10

Az evangélium

gyermekségtörténetek a legkésőbben keletkező réteghez tartoznak. A János-evangélium mind teológiai, mind stilisztikai szempontból szembetűnő sajátosságokkal rendelkezik, ezért bár az evangéliumokhoz tartozik, külön elemezzük műfaji jellegzetességeit. AZ EVANGÉLIUMOK BESZÉDANYAGA

Jézus mondásait, beszédeit előbb szóban hagyományozták át. A leírásuk során azokat néha tematikus egységekbe gyűjtötték, más szövegkörnyezetbe helyezték, átfogalmazták, magyarázatokat és értelmezéseket fűztek azokhoz, hogy egy adott közösség számára aktualizálják. Ez nem jelenti azt, hogy az evangéliumokban található beszédeknek nincs közük a történeti Jézus szavaihoz, hiszen már a szóbeli igehirdetés során számos mondás és formula rögzült. (Az ókori kultúrák orális jellegűek voltak: az írásbeliség alacsony szintje miatt az ismeretek átadása szóban történt, a megjegyzést pedig bizonyos technikák segítették.) A korai egyháznak fontos volt a Jézushoz, az ő tanításához és szelleméhez való hűség. Amikor azonban az evangéliumban olvasható beszédanyagot elemezzük, nem az ipssisima verba Jesu-t akarjuk minden áron felderíteni. Ez nem jelent föltétlenül távolságot a történeti Jézus tanításától, hiszen éppen szavainak ilyen aktualizáló kezelése tanúskodik arról, hogy a jézusi tanítás nem egy elvont eszmerendszer, amelynek a betűje számít, hanem élő, a mindenkori ember, a mindenkori közösség számára aktuális és 11


életalakító. Így Jézus maga, életével, tanítása szellemével vált az evangélium középpontjává. Az evangélium beszédanyagában kisebb egységeket lehet megkülönböztetni. Ezek a logion, apophtegma, a prófétai és apokaliptikus mondások, az írásmagyarázó, illetve törvénymagyarázó mondások, a tanítvány- és a közösségoktatás, az én-beszéd és a példabeszéd. Logionok / bölcsességmondások7

A logion tág értelemben mondást jelent, a szentírásban olyan rövid mondást, amely vallásos jelentéssel bíró életbölcsességet fogalmaz meg. Jézus bölcsességmondásai és a bölcsességi irodalom mondásai, a mašal-ok (mondás, példabeszéd, hasonlat) között hasonlóságot lehet felfedezni, ugyanis mindenkor és mindenütt érvényes élettapasztalatot fogalmaznak meg. Jézus azonban a tapasztalati igazságot nem önmagáért, hanem saját tanítása kifejezésére használja fel, és egészen újszerű felismerést kínál általa. Formájukat tekintve a mondások lehetnek: Kijelentések, amelyek frappáns módon fogalmaznak meg egy igazságot, és ezáltal eligazítást adnak az élet számára: „Elég a mának a maga baja” (Mt 6,34b); „Semmi sincs elrejtve, amire fény ne derülne” (Mk 4,22). „A szív bőségéből beszél a száj” (Mt 12,34). Sajátos formája a kijelentő bölcsmondásnak a paradoxon: „Aki meg akarja menteni életét, 7

Dormeyer, New Testament, 86-118; Bolyki J., Az újszövetségi írásmagyarázat elvei, módszerei és példái, Budapest, 1998; Tarjányi B., Újszövetségi alapismeretek II. Jézus örömhíre – Az Ősegyház tanítása, Budapest, 2007.

12

Az evangélium

elveszíti. Aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, az megmenti” (Mk 8,35), és az aranyszabály: „Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is” (Mk 8,24). Felszólítások: „Te kövess engem, hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat” (Mt 8,22), vagy ugyancsak egy aranyszabály: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!” (Mt 7,12) (Retorikai) kérdések: „Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja? Mert mit adhat cserébe az ember a lelkéért?” (Mk 8,36-37); „Vezethet-e vak világtalant?” (Lk 6,39). „Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik?” (Mt 6,27). Következtetést világosan vagy bennfoglaltan tartalmazó mondások: „Ahol a kincsed, ott a szíved” (Mt 6,21); „Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek - mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk?” (Mt 6,26); „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket” (Mk 2,17; e mondás már az apophtegma formához tartozik, l. lennebb). Apophtegmák8

Az apophtegma rövid jelenet, amelyet frappáns bölcsmondás zár le. A logiontól eltérően, amelynek egy konkrét helyzettől függetlenül is van értelme, az apophtegma 8

Gerd Theissen, The Gospels in Context, 112-122; Bolyki János, Az újszövetségi írásmagyarázat elvei, módszerei és példái, Budapest, 1998. (Az apophtegma meghatározása Bultmanntól származik). 13


egy adott személyhez és helyzethez kapcsolódik. A mondás az adott helyzetben nyeri el sajátos értelmét, mondanivalóját. Ezért átmeneti forma a beszéd- és az elbeszélő anyag között. Az apophtegma funkciója gyakran a kritika és az elhatárolódás, egy csoport által képviselt álláspont, elképzelés vagy magatartásforma bírálata. Ezért általában egy konfliktus helyzetet tételez fel. A következő esetekben találkozunk apophtegmával: Tanítás kapcsán: Amikor a tanítványok azzal térnek vissza, hogy találtak valakit, aki Jézus nevében ördögöt űzött, de nem tartozott hozzájuk, Jézus azt válaszolja, hogy nem kell neki megtiltani az ördögűzést, mert aki a nevében tesz csodát, nem fogja őt szidalmazni, és hozzáteszi: „Aki nincs ellenetek, veletek van” (Mk 9,38-40). Vita során: A szombati kalászszedés után a farizeusok szemrehányást tesznek Jézusnak. Jézus azt válaszolja: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Az Emberfia ezért Ura a szombatnak is” (Mk 2,27-28). A szombati gyógyítást kísérő méltatlankodás miatt hangzik el Jézus retorikai kérdése: „Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni vagy veszni hagyni?” (Mk 3,4). Amikor a farizeusok és Heródes-pártiak Jézust csapdába akarják ejteni a császárnak fizetendő adó kérdésével (Mk 12,13-17), ő odahozat egy dénárt, rámutat arra, hogy a kérdezők maguk is használják a császár képét és feliratát hordozó pénzt, majd azt mondja: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené”. Amikor a bűnös asszonyt eléje hozva Jézust ellenfelei kényszerhelyzetbe akarják hozni (bármint dönt, szembekerül vagy a mózesi törvénnyel vagy az általa hirdetett irgalmasság14

Az evangélium

gal), Jézustól elhangzik a frappáns mondás: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” (Jn 8,7). Jézus életének eseményeivel kapcsolatban (életrajzi/biográfiai apophtegma). Amikor valaki tanítványa akar lenni, Jézus saját sorsára utalva arra figyelmezteti: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” (Lk 9,57-62). Jézus betániai megkenésekor (Mk 14,3-9) egyesek tiltakoznak a pazarlás miatt, de Jézus védelmébe veszi az asszonyt: „Hagyjátok, mert jót tett velem. Szegények mindig lesznek veletek, és amikor csak akartok, jót cselekedhettek velük, de én nem leszek mindig veletek”. Prófétai és apokaliptikus szavak A prófétai szavak lehetnek: •

üdvösség-próféciák, melyek meghirdetik Isten Országának elérkeztét Jézusban. Ide tartoznak: -

a rövid boldogmondások:

„Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Bizony mondom nektek, hogy sok próféta és király akarta látni, amit ti láttok és nem látta, hallani, amit ti hallotok és nem hallotta.” (Lk 10,23b-24). -

a boldogmondás-sorozatok (Mt 5,3-12, a hegyi beszédben; Lk 6,20-23, a „síksági” beszéd keretében);

-

az ószövetségi vonatkoztatása:

próféciák

saját

személyére

„Menjetek, s adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek 15

Újszövetségi exegézis hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot. (Mt 11,4b-5). •

fenyegető, ítélet-próféciák: -

a jajkiáltások (jaj nektek gazdagok…, akik most jól laktok…, akik most nevettek…, ha hízelegnek nektek (Lk 6,24-26); az intő szavak a városokhoz

„Jaj neked, Korozain! Jaj neked, Betszaida! Mert ha Tíruszban és Szidonban mentek volna végbe a bennetek történt csodák, már régen hamuban és szőrzsákban tartottak volna bűnbánatot. Mondom nektek: Tírusznak és Szidonnak elviselhetőbb lesz a sorsa az ítélet napján, mint a tiétek. És te, Kafarnaum! Vajon az égig emelkedel? A pokolba süllyedsz. Ha Szodomában mentek volna végbe a csodák, amelyek benned történtek, még ma is állna. De mondom nektek: Szodoma földjének elviselhetőbb lesz a sorsa az ítélet napján, mint neked.” (Mt 11,20-24);

•

a farizeusok és írástudók elleni intések (Mt 23,1-36)

a próféciákhoz sorolható még a különböző események megjövendölése – a jeruzsálemi bevonulással és az utolsó vacsora előkészítésével kapcsolatos események, Péter tagadása, Júdás árulása.

Az apokaliptikus beszédek Jeruzsálem pusztulásárról, a világ végéről, az Emberfia eljöveteléről beszélnek: „Mindjárt e gyötrelmes napok után a nap elhomályosul, a hold nem világít, a csillagok lehullanak az égről, és az egek erői megrendülnek. Akkor feltűnik az égen az Emberfia jele, és a mellét veri a föld minden népe, mert látja, amint az Emberfia eljön az ég felhőin, nagy hatalommal és dicsőséggel. Elküldi angyalait hangos harsonaszóval, s összegyűjtik a választottakat 16

Az evangélium a szélrózsa minden irányából, az ég egyik szélétől a másikig.” (Mt 24,29-31)

Írásmagyarázó, törvénymagyarázó szavak

Ezek a szavak az Ószövetség különböző szövegeit magyarázzák, azzal a szándékkal, hogy azok beteljesedését szemléltessék9, de még inkább azért, hogy a Törvényt átértelmezve Jézus egészen újszerű tanítását közöljék. Jézus a Törvényre hivatkozik, amikor meg kell fogalmaznia a főparancsot, amelynek újszerűsége abban van, hogy összekapcsolódik az Isten és az embertárs szeretete: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael: Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs.”(Mk 12,28b-31; forrása a MTörv 6,5 és a Lev 19,18).

A Hegyi Beszéd eredeti módon értelmezi (át) a Törvényt, a magyarázat mögött pedig Jézus személyes tekintélye áll. Jézus hat antitézisben fejti ki saját törvényértelmezését, amely túlmutat a Törvény jelentésén, mivel nemcsak a rossz tett elkerülését kéri, hanem az arra vezető helytelen szándék kiküszöbölését helyezi előtérbe. „Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére.” (Mt 9

Ezek gyakran az evangélista kiegészítései. 17

Újszövetségi exegézis 5,21-22)

A tanítványok és a közösség oktatása. Küldések, megbízatások

Mt 18-ban olvashatjuk az úgynevezett egyházi beszédet, mely különböző közösségi vonatkozású tanításokat tartalmaz, a testvér figyelmeztetéséről, a megbocsátásról, a közös imáról. A küldések rendszerint a tizenkettőre vagy a hetvenkét tanítványra vonatkoznak. Példa rá a Mk 6,8-11: Magához hívta a tizenkettőt, és kettesével szétküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkeken. Meghagyta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot; sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra. Azután folytatta: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytathatjátok. Ha valamely helységben nem fogadnak be, és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.”

A felhatalmazás jellemző esetei Péter megbízása, valamint a tizenkettőnek adott oldó-kötő, illetve bűnbocsátó hatalom: Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.” (Mt 16,18-19) „Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldotok a földön, a mennyben is fel lesz oldva. (Mt 18,18); „Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk 18

Az evangélium lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn 20,21-23)

Én-beszéd / Krisztus-szavak

Az én-beszédhez azok a kijelentések tartoznak, amelyeket Jézus tesz saját küldetéséről, személyének titkáról, méltóságáról, sorsáról. E kinyilatkoztató mondatokat vagy beszédeket nagyfokú ünnepélyesség jellemzi. Ezek egy része betekintést enged a módba, ahogy Jézus saját küldetését értelmezi, de azt is figyelembe kell venni, hogy ezek a kijelentések rendszerint már az ősegyház húsvéti hitét is tükrözik. A szinoptikusoknál is találunk több én-beszédet, de ezek különösen gyakoriak a János evangéliumban. A Mt 11,25-30 arról az egyedülálló kapcsolatról szól, mely Jézus és az Atya között van: „Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja.” (Mt 11,27)

A küldetéséről gyakran nyilatkozik Jézus így: „én azért jöttem, hogy…” (Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen. Jn 10,10), vagy „én nem azért jöttem, hogy…” (elítéljem a világot – Jn 12,47; hogy megszüntessem a törvényt – Mt 5,17). Szintén ide tartoznak az Emberfia-mondások; Jézus magára alkalmazza a Dán 7,13-ban szereplő, az ő korában eszkatologikus messiási címnek tekintett Emberfia-nevet. „Az Emberfia azért jött, hogy ő szolgáljon, és odaadja életét váltságul sokakért.” (Mk 10,45) 19


A János-evangéliumban szereplő én-beszédek három típusa ismeretes: - kifejezett állítmánnyal: „én vagyok az élet kenyere” (6, 48.51), „én vagyok a világ világossága” (8,12; 9,5), „én vagyok a feltámadás és az élet” (11,25), „én vagyok a jó pásztor (10,11.14)” - bennfoglalt állítmánnyal: „én vagyok, ne féljetek” (6,20) – (azaz, Jézus, akit ismernek, nem kísértet, ugyanakkor az, aki képes a vízen járni, tehát több egyszerű embernél) -állítmány nélkül: „mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok” (8,58); „amikor felmagasztalják az Emberfiát, megtudjátok, hogy én vagyok” (8,28) A példabeszéd

A példabeszéd az egyik legjellemzőbb jézusi beszédforma. A példabeszédek alaptémája Isten Országa, a Jézussal kezdődő, benne megvalósuló Isten uralma. A példabeszéd értelmezése többféle szempontból történhet. Adolf Jülicher megközelítése sokáig nagy hatással volt az exegétákra.10 Jülicher szerint a példabeszéd nem költői, hanem argumentatív (érvelő) beszéd, amely a hallgatókat meg akarja győzni egy olyan igazságról, amellyel kapcsolatban fenntartásaik vannak. A példabeszédnek két síkja van: az elbeszélés (a képi anyag), amely önmagában könnyen érthető és elfogadható, és a mondanivaló, amelyet a képi anyag szemléltet, amelyről Jézus meg akarja győzni hallgatóságát. A meggyőzés alapja a tertium comparationis. Eszerint az 10

Fontos munkája Die Gleichnisreden Jesu, 2 kötet, Tübingen, 1888, 1899, amely azóta több kiadást megért.

20

Az evangélium

elbeszélés (a képi sík) és a mondanivaló síkja között bizonyos kapcsolódási pont, egy érintkezési felület létezik.11 Ez a közös elem a két sík, a kép és az általa kifejezni akart igazság között a tertium comparationis, amely lehetővé teszi a mondanivaló /az igazság kifejezését az elbeszélés által. Jülicher hatása Joachim Jeremiasnál, majd Eta Linnemannnál is látható. Ők a példabeszéd konkrét történeti helyzetét szeretnék felderíteni, és a példabeszéd mondanivalóját abból próbálják magyarázni. Jülichertől eltérően azonban úgy vélik, hogy Jézus nem annyira valamely igazságról akarja meggyőzni hallgatóságát vagy ellenfeleit, hanem döntés elé akarja állítani őket, arra akarja késztetni, hogy elfogadják Isten Országát, amely benne veszi kezdetét. Más szerzők a példabeszéd irodalmi jellegére figyelnek, és úgy vélik, hogy a példabeszéd önmagában megálló, egységes egészet alkot. A mondanivalóját nem csupán egyetlen elem (a tertium comparationis) adja meg. E megközelítések már nem törekszenek arra, hogy rekonstruálják az eredeti helyzetet, amelyben egy példabeszéd elhangzott. Paul Ricoeur megközelítésének központi gondolata a példabeszéd metaforajellege. A példabeszéd akkor jön létre, amikor egy elbeszélés (narratív forma) összekapcsolódik egy metaforikus folyamattal12, ezáltal az elbeszélés önmagán túlmutat, valami mást jelent, mint egymagában. Ez azért történik, mert a metafora által létrejön a valóság újraírása. 11

Ha a két sík minden pontja között megfelelés van allegóriáról beszélünk. Ilyen pl. a gyilkos szőlőművesekről szóló példabeszéd (Mt 21,33-44). 12 Ricoeur, Bibliai hermeneutika, 54-59. 21


Arisztotelész tragédia-elméletét vizsgálva Ricoeur a parabolát a poiészisz [műalkotás] analógiájának tekinti. A poiészisz nem egyéb, mint valamely jelentős cselekedet mimészisze [utánzása] a költő által kitalált müthosz segítségével. Éppígy müthosz (azaz heurisztikus fikció) a példabeszéd is, amelyet mimetikus ereje képessé tesz az emberi létezés újjáírására.13

A parabolában, Ricoeur szavai szerint meglepő ellentét van „az elbeszélés realizmusa, valamint a csattanó és a főszereplők meghökkentő extravaganciája között.”14 Véleménye szerint éppen ebben a meghökkentő extravaganciában - amely tulajdonképpen egy minősítő / egy szokatlan jelentés - rejlik a példabeszéd vallásos jellege. Ez a minősítő nem más, mint az Isten Országa szimbólum. A negyedik elem Ricoeur szerint a példabeszéd „jelentettje”, azaz egy „olyan emberi tapasztalat mégpedig az egész ember és minden ember tapasztalata -, amelyet egyszerre valószerű és extravagáns, ugyanakkor sajátos elbeszélő struktúrákba ágyazódó fikciók értelmeznek, a bennük levő mimetikus erőforrásoknak köszönhetően.”15 Megkísérelhetjük e meghatározás alkalmazását egy konkrét példabeszédre. Máténál az Isten Országáról szóló példabeszédek között található a szántóról és a konkolyról szóló példabeszéd (Mt 13,24-30). A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége, és 13

Ricoeur, Bibliai hermeneutika, 55. Ricoeur, 56. 15 Ricoeur. 57. 14

22

Az evangélium konkolyt szórt a búza közé, aztán elment. A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: Uram, ugye jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a konkoly? Az így válaszolt: Ellenséges ember műve. A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem - válaszolta -, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! Hagyjatok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!

Nem foglakozunk itt a példabeszéd rétegeivel, sem a magyarázattal, amely az evangélista kiegészítése (Mt 13,3643). Érdemes megfigyelni, hogy a példabeszéd alapja egy nagyon reális, a mindennapi életből vett elbeszélés, a vetésről, a vetés növekedéséről, az aratásról. Mégis világos, hogy itt nem egyszerűen egy földműves életéből vett epizódról van szó. Ami példabeszéddé avatja az elbeszélést az egyrészt a metafora-jelleg (az elbeszélés újraírja a valóságot), másrészt a gazda viselkedésének érthetetlen volta, „meghökkentő extravaganciája”, amely a veszély figyelmen kívül hagyásában nyilvánul meg. A „minősítő” az Isten Országa szimbólum,16 mely lehetővé teszi a jelentett / jelentés létrejöttét. Az emberi tapasztalat – a vetés és növekedés, de a gondoskodás és aggodalom, a félelem és a nagylelkűség is – jelen van, de túlmutat önmagán. Istenre mutat, akinek gondoskodása és nagylelkűsége lehetővé teszi az ember számára az életet, a kibontakozást, és megszabadítja a félelemtől. 16

Megjegyzendő, hogy a szimbólum szó nem a valóság ellentéte, hanem olyan jel-értékű kifejezés vagy kép, mely egy mélyebb valóságra mutat, és azt közli is. 23

Újszövetségi exegézis •

A példabeszédek formái

Bevezetőjüket tekintve a példabeszédek két formáját lehet megkülönböztetni. A részeshatározó esettel (dativusszal) kezdődő példabeszédek sajátos bevezető formulával kezdődnek: „hasonlít Isten / a mennyek Országa …”. Az összehasonlítás tárgya a görögben részeshatározó esetben van. Megjegyzendő, hogy az Isten Országa nem a személyhez/tárgyhoz hasonlít, hanem ahhoz a történéshez, amelyet a példabeszéd leír. Az alanyesettel (nominativusszal) kezdődő példabeszédek esetén nincs ilyen bevezető formula. A példabeszéd az alany megnevezésével kezdődik („egy ember”, „egy asszony”, „a magvető”). •

A példabeszédek áthagyományozása

Az áthagyományozás majd lejegyzés során Jézus példabeszédei bizonyos módosuláson mennek keresztül. Ezt három szempont figyelembe vétele teszi lehetővé: a példabeszédek tárgya, a hallgatóság, és az eszkatologikus szemlélet változása. (a) Jézus Istenről beszélt, az evangéliumokban azonban a példabeszédek gyakran Jézusról szólnak. (b) Ami a hallgatóságot illeti, Jézus mindenkihez szólt, az evangéliumok már elsősorban a keresztényekhez. (c) Jézus igehirdetésében Isten Országa küszöbön van, vele elkezdődött. Az evangéliumok megírásakor azonban a szerzők többnyire számolnak már a történelem idejével. Az evangéliumok szerzői bizonyos változtatásokat eszközölnek. (a) Az evangélisták a példabeszédeket behelyezik egy bizonyos szövegösszefüggésbe, amely eltér attól a helyzettől, amelyben eredetileg elhangzottak, és ezzel 24

Az evangélium

bizonyos mértékig új jelentést nyernek. (b) Az evangélisták a példabeszédeket gyűjteménybe foglalják, amelyek rendszerint tematikus egységet alkotnak. A Mt 13-ban például több növekedésről szóló példabeszédet olvashatunk (a magvetőről, a konkolyról és búzáról, a mustármagról, a kovászról szóló példabeszéd). A Lk 15-ben három vitapéldabeszédet találunk: az elveszet juh, az elveszett drachma, az apa és két fia. Ezek vitapéldabeszédek, mert Jézus egy vita keretében, az őt érő vádra példabeszédekkel válaszol. (A Lk 15,1-2 szerint a farizeusok nehezményezik, hogy Jézus a vámosokkal és bűnösökkel eszik, tehát közösséget vállal velük.) (c) Az evangélisták néha magyarázatot fűznek a példabeszédhez, amelynek bizonyos mértékig más a mondanivalója, mint magának a példabeszédnek. Ezzel az evangélisták a példabeszédet a közösségben jelentkező megváltozott helyzethez alkalmazzák. A Mt 13,24-3-ban olvasható példabeszéd a konkolyról és búzáról azt emeli ki, hogy életünk a növekedés ideje: a rossz ellenére Isten lehetőséget ad a növekedésre. A jó és rossz különválasztása nem az ember, hanem Isten feladata, és majd az ítéletkor következik. Máté később magyarázatot fűz a példabeszédhez (13,37-43), amely már kevésbé derülátó, amelyben a hangsúly már nem a növekedés lehetőségén van, hanem az ítéleten. (d) Az evangélista allegóriává alakíthatja a példabeszédet. Ez esetben az elbeszélés már nem egészében hordoz egy bizonyos mondanivalót, hanem minden egyes részlete valamilyen mélyebb jelentéssel rendelkezik. Az allegorizálás megfigyelhető az előbb említett példabeszéd magyarázatában. (e) Valamely evangélista a szöveget is módosíthatja (l. a szinoptikusok eltérései). Mind a módosítás, mind az 25


allegorizálás megfigyelhető a menyegzőről szóló példabeszéd Máté-féle változatában. A menyegzőről szóló példabeszéd a Q-ból származik, és a Lk 14,16-24-ben olvasható változat jobban tükrözi eredeti formáját. Mondanivalója, amint azt Lknál látjuk, hogy Isten meghívja népét Országa lakomájára, és miután egyesek elutasítják a meghívást, megújítja azt és kiterjeszti másokra is, különösen a társadalom kitaszítottjaira. Máté (22,2-14) allegorizálja a példabeszédet, és a szöveget is módosítja. Már nem egyszerűen egy családfőről van szó, aki lakomára hív, hanem királyról, aki fiának menyegzői lakomát rendez. A lakomára való meghívás Mt-nál hasonlít a Bölcsesség meghívásához (Péld 9,2). Az elutasítás kevésbé tűnik indokoltnak, mint Lk-nál. A király igen szigorúan jár el: egyenesen büntető hadjáratot indít a meghívást elutasítók ellen, őket és városukat elpusztítja. Az új meghívottak már nem a szegények, hanem jó é rossz emberek általában. A hangsúly nem a meghívás egyetemességén van, mint Lk-nál, hanem azon, hogy az eszkatologikus lakomára megfelelően fel kell készülni (csak Máténál olvasható, hogy egyik vendégen nincs menyegzői ruha, ezért kiutasítják). A király egyértelműen Isten, fia Jézus. A menyegzői lakoma Isten Jézusban felkínált új szövetsége, Országa. Az meghívást elutasítók azok a zsidók, akik nem fogadták el Jézust. A megtorlás Jeruzsálem pusztulása. Máté ezzel értelmezi népe tragédiáját. A menyegzős ruha nélküli vendég kiutasítása az embertől elvárt megfelelő erkölcsi hozzáállásra hívja fel a figyelmet. Miközben Lukács a meghívás egyetemességét hangsúlyozza, Máté a hangsúlyt az isteni ítéletre és az emberrel szemben támasztott erkölcsi elvárásokra helyezi. 26

Az evangélium

AZ EVANGÉLIUMOK ELBESZÉLŐ ANYAGA A szenvedéstörténet

A szenvedéstörténet a Jézus életéről szóló hagyomány, és ezáltal gyakorlatilag evangéliumok legrégibb része. A legkorábbi szenvedéstörténet a Márk-evangéliumban olvasható. A passió legrégibb része (1) Jézus keresztrefeszítéséről és haláláról szól (Mk 15,20-41); ezt bővítették fokozatosan (2) a kereszthalál előzményeivel (elfogatás, per, ítélet, megkínzás), majd (3) a „nagyhét” eseményeivel (bevonulás Jeruzsálembe, betániai megkenés, árulás és tagadás). Az utolsó vacsora leírása ugyancsak igen ősi rész; erről tanúskodik a nagyfokú megegyezés az 1Kor 10-ben és a szinoptikusoknál található leírás között. Nehéz eldönteni, hogy a szenvedés hármas megjövendölése a második lépcső előtt vagy után fogalmazódott meg. A szenvedéstörténet hűségesen tükrözi az eseményeket és Jézus magatartását, azonban nem krónikaszerű leírást nyújt. Már a szóbeli áthagyományozás során megszületett a teológiai reflexió, mely az eseményeket egyrészt húsvét fényében, másrészt az Ószövetséggel összevetve értelmezte. A szenvedéstörténetben szereplő ószövetségi idézetek nem egyszerű kiegészítések, hanem ezek értelmezik a történteket. Azt mondják el, hogy Jézus nem egy politikai per áldozata volt, hanem ő Isten igaz küldötte / Szolgája, aki élete odaadásáig vállalja küldetését, akit Isten a feltámasztás által igazol, aki szeretetből vállalt szenvedése és halála által képes megnyitni az ember előtt az istenközelség egészen új távlatát. 27


A feltámadásról szóló elbeszélések

A feltámadásról szóló legrégibb szövegek a páli levelekben található rövid hitvallások, valamint az 1 Kor 15-ben leírt beszámoló. Az evangéliumban olvasható szemléletes elbeszélések a feltámadásról későbbiek ezeknél, és képszerűen bontják ki a levelekben közölt tömör beszámolókat. A feltámadástörténetek több elemből állnak. A leggyakoribb az üres sír motívuma, ehhez kapcsolódik az angyali jelenés és az asszonyok elküldése / megbízása. Egy másik fontos elem a feltámadt Krisztus megjelenése az asszonyoknak, az egyes tanítványoknak, az apostoli közösségnek. A levelekben csak rövid, hitvallásszerű beszámolókat találunk, de ősi motívum a Feltámadott tanúinak a felsorolása is (1Kor 15, 58)17. Noha a legkorábbi evangélium a Márk, az itt található feltámadás-elbeszélések csak részben koraiak (16,1-8; az evangélium rövid lezárása). Itt az üres sírról szóló beszámolót az 1 Kor 15,5-8-hoz hasonló tanú-felsorolás követi, amely összekapcsolódik a Márkra jellemző hitetlenség-motívummal. A Mk 16,9-20 későbbi kiegészítés, amely részben a Lukácsevangéliumot követi. Így például a Mk 16,9-14 az emmauszi tanítványok (Lk 24) történetét foglalja össze („Ezután idegen alakban jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek. Visszatérve ezek közölték a hírt a többiekkel 17

„Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is.”

28

Az evangélium

is, de nekik sem hittek. Végül a tizenegynek jelent meg, amikor egyszer asztalnál ültek.”) Valószínűnek tekintik, hogy a Mk eredeti lezárása elveszett. A Máténál és Lukácsnál található elbeszélések sokkal színesebbek. János elbeszélései még jobban kiépítik a szinoptikus hagyományban található beszámolókat, és új találkozásokkal bővítik. Ilyen a magdalai Mária találkozása a Feltámadottal, Tamás hitetlensége és hite, a csodálatos halfogás és Péter szeretetvallomása. (Az utolsó két epizód a János-evangélium második, későbbi lezárásához tartozik.) Csodaelbeszélések

A csodaelbeszélések jól felismerhető műfaji sajátosságokkal rendelkeznek a szerkezet, a szereplők, illetve a tartalom szempontjából. •

A csodaelbeszélések szereplői18

Kötelező módon jelen van a csodatevő és a szükségben levő. A csodatevő mellett gyakran kísérőket találunk (Jézus esetében a tanítványok). A szenvedőnek is kísérői lehetnek (a bénát társai hozzák Jézus elé, az apa közbenjár az epileptikus fiáért, a halott naini ifjút az anyja kíséri). A csodának rendszerint a tömeg a tanúja. A csodatevőt olykor ellenfelei figyelik, tettét kifogásolják. Exorcizmus esetén démonok tartják megszállva a személyt, és a csodatevő kiűzi őket.

18

Gerd Theißen, Urchristliche Wundergeschichten. Ein Beitrag zur formgeschichtlichen Erforschung der synoptischen Evangelien (StNT 8), Gütersloh, 51987, 53-56. 29


A csodaelbeszélések szerkezete és motívumai19

•

A bevezetés leírja a kiinduló helyzetet, a körülményeket, és bemutatja a szereplőket. A csodatevő és a szükségben levő mellett gyakran más szereplők is jelen vannak (l. lennebb). A csodatevő megérkezése általában hangsúlyos motívum. Az előterjesztésben megtörténik a csodatevővel való kapcsolatfelvétel. A bajban levő vagy kísérői bemutatják a szükséghelyzetet, részletezik a bajt. A kísérők néha a közbenjáró szerepét töltik be, és ezzel kifejezésre juttatják a hit motívumát. Máskor a bajban levő nincs közvetlenül jelen, hanem képviselője jár közben érte (a százados közbenjár szolgájáért, Mt 8,5-6). Adott esetben a csodatevővel való kapcsolatfelvétel akadályba ütközik (pl. a tömeg akadályozza a bénát és kísérőit, Mk 2,4, a jerikói vakot, Mk 10,48 [Mt 20,31 - két vakot], a vérfolyásos asszonyt, Mk 5,27). Néha már a szembenálló felek ellenzéséből, értetlenségéből adódó feszültség is kifejezést nyer e részben. A központi részben található a csodatétel leírása. A csoda gyakran érintés/kézrátétel, parancs, ima vagy gyógyító szó hatására történik, a csodatevő néha valamilyen gyógyító eszközt használ. Máskor a csodatevő (Lk 6,19) vagy ruhája megérintése (Mk 5,28), vagy akár az ő árnyéka (ApCsel 5,15) váltja ki a gyógyulást. A csodatételt követi a csoda megállapítása (a jelenlevők felismerik, kijelentik hogy csoda történt), illetve a csodát különböző módon bizonyítják (a meggyógyított személy vagy a halott felül, feláll, jár, eszik, a

19

Theißen, Urchristliche Wundergeschichten, 57-94.

30

Az evangélium

megajándékozottak jóllaknak és a kenyérszaporítás után több kosár maradékot szednek össze). A befejező rész leírja a csoda által kiváltott hatást. Ez lehet csodálkozás, öröm, hála, megrendülés, félelem, a csodatevő hatalmának elismerése, vagy a meggyógyult ember kifejezi szándékát, hogy kövesse azt, aki meggyógyította. Máskor a szemlélők megbotránkoznak, felháborodnak, vádolják a gyógyítót a törvény megszegéséért vagy azzal, hogy a gonosz lélek működik benne. A csodatevő elbocsátja a megszabadult vagy megajándékozott embere(eke)t. A csoda híre elterjed a szomszédos vidéken. Máskor a csodatevő megtiltja a gyógyultnak vagy hozzátartozóinak, hogy beszéljen(ek) róla (Mk 1,44; 5,43; 7,36; Mt 9,30). A szerző/szerkesztő teológiai szempontból értelmezi a történteket és a csodatevő identitására, hatalmára reflektál. Rendszerint a részletesebb, terjedelmesebb rész lényeges az csoda tematikus besorolása szempontjából. A gyógyításoknál a gyógyító aktus leírása részletes, ezzel szemben az ajándékozó csodánál szinte semmit nem tudunk a csodatétel módjáról, hanem a hangsúly a kiváltott hatáson van. •

A csodaelbeszélések tematikus felosztása20

A csoda kedvezményezettje, a csodatevővel szembenálló fél, illetve a csoda lényege alapján több csoda típus különíthető el.

20

Theißen, Urchristliche Wundergeschichten, 94-120; Gnilka, Márk, 296-302. 31


A gyógyítás az egyik leggyakoribb csoda típus. A csoda kedvezményezettje egy vagy több beteg (béna, vak, leprás, epilepsziás, vérfolyásban szenvedő). Az állapot leírása rendszerint részletes, akárcsak a csodatétel leírása. A csodatevő gyakran kézrátétellel gyógyít és/vagy valamilyen gyógyító eszközt használ (nyál, sár), gyógyító szavakat (effata/ nyílj meg; Mk 7,33) vagy imát mond. A csodatétel erőátvitellel történik: a gyógyítóból erő árad ki, amely legyőzi a betegséget és új életerőt, egészséget ajándékoz a betegnek (Mk 5,28; Lk 6,19). A gyógyulás bekövetkeztét megállapítják és bizonyítják: a béna felkel és jár, sőt hordágyát viszi, a leprás megtisztul, az epilepsziás rohamai (végérvényesen) megszűnnek, a vérfolyásos asszony érzékeli, hogy vérzése elállt. A gyógyítás kiválthat pozitív vagy negatív reakciókat. A meggyógyult hálás, a környezete örvendezik, elcsodálkozik a gyógyító hatalmán vagy Isten nagyságán. Az ellenfelek vádolhatják a csodatevőt. A halottfeltámasztás lényegében a gyógyításhoz hasonlít, a gyógyítás határesete. Egyes esetekben az elbeszélés kitér arra a betegségre, amely a halálhoz vezetett. Az evangéliumi gyógyítások, halottfeltámasztások és exorcizmusok gyakran azon prófétai szövegek beteljesítőiként szerepelnek, amelyek a vakok, süketek, sánták gyógyulásához, a halottak feltámasztásához kapcsolják Isten uralmának megnyilatkozását. Az exorcizmus a démonok, gonosz lelkek kiűzése egy megszállottból. (A magyar „ördögűzés” megtévesztő lehet, mert a szövegekben nem a „sátán” szerepel, hanem démonok, 32

Az evangélium

tisztátalan lelkek kiűzéséről van szó, illetve az elbeszélések gyakran betegségeket tulajdonítanak démonoknak.) A tisztátalan lélek hatalmába keríti az embert, megbetegíti, el akarja pusztítani. Kiűzése küzdelemmel, parancsszóval történik. A csodatevő szembeszáll a tisztátalan lélekkel, ráparancsol, és az kényszerűen enged a parancsnak. Mielőtt vagy miután kiűzik, a démon még egyszer megmutatja pusztító erejét: földhöz vágja a megszállottat, aki olyan lesz, mintha meghalt volna (Mk 9,26), vagy elpusztítja a gadarai sertéskondát (Mk 5,12-13). Az exorcizmust néha nehezen lehet a gyógyítástól elkülöníteni. A mentő csoda természeti erők (vihar, Mk 4,39; hajótörés, ApCsel 27,44) vagy ellenséges társadalmi erők hatalmából (fogság, börtön, ApCsel 12,7-11) szabadítja ki az embert. A természeti erőknek kiszolgáltatottak néha a csodatevő közbelépéséért könyörögnek. A szabálycsoda (norma-csoda) valamely (tág értelemben vett) normát, szabályt, törvényt, kijelentést erősít meg (bizonyító szabálycsoda), megjutalmazza azt, aki elfogadja a normának megfelelően viselkedik (jutalmazó szabálycsoda), vagy büntetés azok számára, akik azt megszegik (büntető szabálycsoda). A szombati gyógyítások bizonyító szabálycsodának tekinthetők, mert megerősítik Jézus hatalmát a szombat fölött, illetve azt, hogy a szeretet cselekedetei előbbre valók a kultikus előírásoknál. Pál megmenekülése a viperamarástól a máltai hajótörés alkalmával (ApCsel 28,3) jutalmazó szabálycsodának minősül, mert megerősíti, hogy Pál Isten igaz küldötte és ezért Isten megoltalmazza. Az 33


egyiptomi csapások, Mirjám leprája Áron és Mirjám Mózes elleni lázadása után (Szám 12,11), Korach, Datan és Abiram halála Mózes elleni lázadása után (Szám 16), Saul vaksága (ApCsel 9,8-9), Ananiás és Szafira halála (ApCsel 5) büntető szabálycsoda. Az ajándékozó csoda során a csodatevő nagy mennyiségű, jó minőségű ételt vagy italt ad a szükségben levőknek. A csodatett leírása nem hangsúlyos, gyakran csak a hatásából tudunk arról, hogy csoda történt. A csoda nagyságát számadatok vagy más részletek mutatják. Ide sorolható a manna és fürjek adománya, Illés lisztcsodája a careptai özvegyasszony javára (1 Kir 17), Elizeus olajcsodája (2 Kir 4), az Újszövetségben a kenyérszaporítás (Mk 6 és párh.), a csodálatos halfogás (Lk 5, vö. Jn 21), illetve a kánai borcsoda (Jn 2). Egy konkrét csodaelbeszélés néha több kategóriába is sorolható. Egy szombati gyógyítás egyben bizonyító szabálycsoda is, egy exorcizmus lehet egyben gyógyítás, illetve leírása a halottfeltámasztás elemeit is idézi, ugyanakkor lehet bizonyító szabálycsoda is, amely a csodatevő hatalmát igazolja. A vihar lecsendesítése Mk 4-ben az exorcizmus jegyeit viseli. •

Az újszövetségi csodaelbeszélések teológiája

A csodák a Jézussal elkezdődő Isten Országának jelei. Jézussal valami egészen új kezdődik el. Isten szabadítása kézzelfogható tény lesz, és ez reményre ösztönöz a reménytelenség közepette. Ezek a jézusi tettek szorosan kapcsolódnak 34

Az evangélium

az ő igehirdetéséhez, megjelenítik, eseménnyé teszik azt, amit tanít: Isten Országa közelségét. A csodák arról beszélnek, hogy Isten Jézusban egészen közel van az emberhez. Evilági sorsa sem közömbös számára. Isten a szabadító, könyörületes Isten. A csodák olykor legitimációs szerepet is betöltenek: igazolják a csodatevő tekintélyét, hatalmát, és az általa hirdetett tanítást. A csodák jelentősége nem rendkívüliségükben van, Jézus csodái ugyanis nélkülözik a látványosságot, hanem jelszerűségükben. A csodák hitet ébresztenek, illetve feltételezik és megerősítik a hitet. A csodaelbeszéléseknek ezért egzisztenciális jelentőségük van, megszólítják az embert. A csodalebeszélések átalakítják a világról alkotott képünket, arról, hogy mi lehetséges, illetve átalakítják a társadalmi viszonyokat, megváltoztatják a módot, ahogy emberekről, társadalmi kategóriákról gondolkodunk. Az egyes újszövetségi hagyományok sajátos mondanivalót közvetítenek a csodaelbeszélések által. A Márk-evangéliumban a csodák gyakoriak, különösen az evangélium első felében. Bennük Jézus teljhatalma mutatkozik meg és ezzel identitására irányítják a figyelmet. A nagyszámú exorcizmus jelzi Jézus hatalmát a gonosz felett. Az evangélium a hit jelentőségét hangsúlyozza a csoda bekövetkeztében: a hit a csoda előfeltétele (2,5; 5,28.34; 5,36; 7,25-29; 9,23-24). A Máté-evangélium kihagy egyes márki csodákat. A csodákkal hangsúlyozza, hogy Jézusban elérkezett Isten uralma (12,28), és a prófétai ígéretek, az Írások beteljesednek 35


Jézusban (11,2-5). Jézus Isten könyörülő Szolgája, aki magára veszi az emberek szenvedését és betegségét (Mt 8,16-17, vö. Iz 53,4). A hit Máténál is fontos szerepet játszik a csoda bekövetkeztében (8,8-10; 9,21-22.27-28; 15,28). Lukácsnál Jézus csodái különösen a társadalom peremére szorultaknak, a szenvedőknek szólnak. Jézus csodái Isten irgalmát szemléltetik. A csodák Jézus küldetését, a prófétai ígéretek beteljesedését igazolják (Lk 7,16.21-22). A csodákban Isten meglátogatta az ő népét (7,16; vö. Lk 1,78). Az evangéliumot folytató ApCsel azt mutatja, hogy az apostolok által folytatódnak a jézusi csodák, tehát Jézus küldetése folytatódik az egyházban. A könyvben refrénszerűen tér vissza a gondolat, hogy Isten Jézus tanítványai által számos jelet és csodát (semeia kai therata) visz végbe, és ezek hitet ébresztenek a kívülállókban, és arra indítják őket, hogy csatlakozzanak a közösséghez. A csodák tehát az egyház növekedését szolgálják. A János-evangéliumban a csodák jelek, amelyek túlmutatnak önmagukon, és Jézus küldetését, identitását világítják meg, vagy kijelentéseit szemléltetik. Jézus hét csodát tesz, és az evangélium ezeket, illetve a könyv első lezárásában (20,30) említett jézusi tetteket gyakran jeleknek (semeia) nevezi (2,11.23; 4,54). Bultmann nyomán sokan valószínűnek tartották, hogy Jn saját forrást, az ún. „jelek könyvét” vagy forrását használta (Semeia-Quelle). A kenyérszaporítás rávezeti az embereket, hogy Jézus az élet kenyere (6). Jézus csodái és kijelentései szorosan összetartoznak, egymást megvilágítják. Jézus kijelenti, hogy ő a világ világossága (8,12); ezt szemlélteti a vakon született meggyógyítása (9). Jézus kijelentését, miszerint ő a feltámadás és 36

Az evangélium

az élet (11,25) bizonyítja Lázár feltámasztása (11,42-44). Jézus csodái az ő isteni dicsőségének (doxa) jelei.

37

A BOLDOGMONDÁSOK Lk 6, 20-21; Mt 5,3-12 Műfaj

A boldogmondás (makariszmosz) elismerő felkiáltás egy személy vagy csoport boldog állapotáról, sajátos élethelyzete, bölcsessége vagy erkölcsös magatartása miatt. A makariszmosz a görög maka,rioj, maka,rioi (boldogok, a héber ’asrē megfelelője) szóból ered. Háttér. Boldogmondások az Ószövetségben

Az Ószövetségben a boldogmondások gyakoriak a zsoltárokban és a bölcsességi irodalomban, és az Isten akaratát, a törvényeket teljesítő, Istenben bízó, erkölcsös, másokon könyörülő, illetve a bölcsességet szerető emberre vonatkoznak.21 A zsoltárok és a bölcsességi irodalom boldogmondásainak nagy része etikai színezetű: az az ember boldog, aki tartózkodik a helytelen magatartástól, és Isten törvényét követi, aki féli az Urat, aki elnyerte Isten bocsánatát, az ő jóságában bízik, Isten házának udvarában lakik (LXX: Zsolt 1,1; 31,2; 33,9; 39,5; 21

A makariszmosz nem jellegzetesen bibliai műfaj, hanem előzményei megtalálhatók az ókori egyiptomi és görög irodalomban. L. Dupont, « Béatitudes » égyptiennes, 185−222: a sírfeliratok boldogmondásai, Amenemope bölcsmondásai, templomi feliratok, pl. Hórusz vagy Hatsepszút templomában. Dupont rámutat az egyiptomi és az ószövetségi boldogmondások tematikus hasonlóságára: boldogok, akik az istenség tetszését keresik, az ő útját követik, templomában szolgálhatnak. A szegények Isten gondoskodásának kiemelt alanyai. 38

A boldogmondások

64,5; 111,1; Sir 14,1-2; vö. 4 Mak 7,22: a jámbor, aki az erény és lelki erő által a szenvedélyeken uralkodik). Más alkalommal a zsoltárok az Istennel közösségben levő nép boldogságát hirdetik (LXX Zsolt 88,16; 143,15). Boldog, aki könyörül a szegényen (LXX Zsolt 40,2); boldog a gazdag, akiben nincs álnokság, és nem hajt az aranyra (LXX Sir 31,8). A bölcsességi irodalom szerint boldog az, aki megnyerte a bölcsességet (Péld 3,13), aki bízik az Úrban (Péld 16,20), aki megtartja a törvényt (Péld 29,18).

A bölcsességi irodalom boldogmondásai a klasszikus cselekedet-következmény, helyes magatartás-jutalom sémára épülnek. Az a boldog, aki megszerzi a bölcsességet, és ahhoz igazítja útját: aki ezt cselekszi, az elnyeri helyes magatartása jutalmát (Péld 3,13-17; 8,34-35; Sir 14,20skk, 25,9-11). Az Ószövetség tehát azokat nevezi boldognak, akik jámborságuk, valamely erényük, helyes magatartásuk miatt kedvesek Isten előtt, és adott esetben emiatt jutalomban részesülnek. Ez az evangéliumban olvasható boldogmondásokra kevésbé érvényes. Az Újszövetség boldogmondásai

Az evangéliumi boldogmondások formailag makariszmoszok, de tartalmukat tekintve közelebb állnak a prófétai irodalomhoz. Azok a boldogok, akik megtapasztalják, hogy Jézussal elkezdődött Isten uralma („Isten Országa”), és elfogadják Jézust. Ezek rövid, egyedi boldogmondások („Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok…”; Lk 10,24), vagy boldogmondás sorozatok: négy boldogság (és négy jaj; Lk 6,20-26), illetve párhuzama, a nyolc boldogság (Mt 5,3-12). 39


A két boldogmondás sorozatban közös a szegényekről, a sírókról (szomorkodókról / gyászolókról), az éhezőkről és az üldözöttekről szóló boldogmondás (Lk: ha gyűlölnek, kirekesztenek, szidalmaznak az Emberfiáért; Mt: akiket gyaláznak és üldöznek miattam). Ezek eredete a Q. Valószínű, hogy a Lukácsnál szereplő első három az eredeti jézusi boldogmondás (a szegények, sírók, éhezők). A boldogmondás sorozatok megszólítottjai, kivált a Q/Lukács-féle változatban, állapotukra való tekintettel semmiképpen nem boldogok. Az sem mondható, hogy a Q első három boldogmondásának címzettjei helyes magatartásuk miatt érdemelnének jutalmat.22 Marad az Istennel való kiváltságos kapcsolat miatti boldogság. E megfigyelés alapján arra lehet következtetni, hogy noha formailag a jézusi logionok a makariszmosz műfajhoz sorolhatók, tartalmilag eltérnek a zsoltár- és bölcsességi irodalom boldogmondásaitól. A Jézus által megszólítottak éppen állapotukra való tekintettel nem boldogok, de nem is tesznek olyat, ami miatt a kiérdemelt jutalomhoz kapcsolódó boldogságban részesülnének. Máté viszont változtat a forrásán, és A boldogmondások kontextusa

A kanonizált boldogmondás-sorozat két változatban olvasható, a Lukácsnál szereplő síksági beszédben, illetve a Máté-féle hegyi beszéd bevezetőjében.

22

Luz, Matthäus, I/1, 272-273.

40

A boldogmondások •

A hegyi beszéd

A hegyi beszéd úgy mutatja be Jézust, mint új Mózest, aki a hegyen (akárcsak Mózes a Sínai-hegyen) átértelmezi a Tórát és új törvényt ad. A hegyi beszéd erőteljesen etikai jellegű.23 Epitoménak, azaz egy (erkölcsi) tanítás összefoglalásának, vagy programbeszédnek tekinthető.24 1. A bevezetőben a boldogmondások jelzik, hogy Jézusban Isten Országa megvalósulása küszöbön van, de megfelelő erkölcsi magatartást követel. 2. A hat antitézisben Jézus meghirdeti az új törvényt, mint az ószövetségi törvény beteljesülését. Ezek az embertárssal való kapcsolatot szabályozó törvények mélyreható átértelmezését nyújtják. Az ÓSz törvényei, tilalmai a tetteket, a külső magatartást szabályozzák (ne ölj, ne törj házasságot, válás, eskü). Jézus ezt nem tartja elegendőnek, hanem a belsőre, a szándékra helyezi a hangsúlyt: már a harag és a kívánság is elítélendő, mert ez vezet bűnre. Jézus ugyanakkor radikalizálja a Törvényt: míg a mózesi Törvény szerint a válás és az eskü megengedett, ő ezt tiltja. A visszafizetés szabályával, a felebarát szeretetével szemben Jézus erőszak-

23

Gnilka, Matthäus I/1, 113; Luz, Matthäus, I/1, 259−260; vö. G. Strecker, Die Makarismen der Bergpredigt, NTS 17 (1970−1971) 255−275. 24 A beszédet Ágoston nevezi sermonak, illetve hegyi beszédnek, amely összefoglalja a keresztény életre vonatkozó összes parancsot (De Sermone Domini in monte, PL 34, 1229-1306, vö. De consensu evangelistarum II.17, 35; PL 34, 1094; II.19, 43-47, PL 34, 10981100). 41


mentességet, a méltányos szereteten túl az ellenség szeretetét kéri. 3. Jézus mélyebb értelmet ad a zsidó jámborsági gyakorlatoknak – az alamizsnának, azaz az irgalmasság (evlehmosu,nh) tetteinek, az imádságnak és a böjtnek, és a külsőségek helyett a belső magatartásra, a szándékra helyezi a hangsúlyt. 4. Jézus betekintést ad Istennel való kapcsolatába, és az Isten gondviselésébe vetett bizalmat szorgalmazza. Az irgalmat és az ítélettől való tartózkodást sürgeti. 5. A hegyi beszéd lezárása a sziklára épült ház hasonlata. A Jézusra épülő élet szilárd alapon áll. A boldogmondások forrása és áthagyományozása

A Lk és Mt közötti részleges, mégis döntő megegyezés (Lk 6,20b-21≈Mt 5,3-4.6) magyarázata a közös forrás, a Q 6,20b-f (22-23). A Q kritikai kiadása25 szerint: 25

Robinson, Hoffmann, Kloppenborg, The Critical Edition of Q, 46−53 (a dupla szögletes zárójel azt mutatja, hogy a szerkesztők a Lukácsféle olvasatnak tulajdonítanak nagyobb valószínűséget, de a kérdést nem tekintik teljes bizonyossággal eldönthetőnek). Vö. S. Schulz, Griechisch-deutsche Synopse der Q-Überlieferung, Zürich, 1972 (a szerző nem sorolja ide a negyedik boldogmondást); H. T. Fleddermann egy eltérő rekonstrukciót javasol: a harmadik személyt részesíti előnyben, illetve a mish,swsin-t választja a diw,xwsin helyett; l Q: A Reconstruction and Commentary (Biblical Tools and Studies 1), Leuven, Paris, Dudley, MA, 2005, 276−281. Magyarul P. Gábor Mózes, Minden Jézusról. Evangélium exegétáknak, Kairosz, Győr, 2002, 16−36 (18). Gábor, Schulzhoz hasonlóan, a Q-t Lk Mt-val megegyező szövegével azonosítja. A kérdésről l. még Bovon, Lukas I, 295; Gnilka, Matthäus I, 111, 117-118, Luz, Matthäus, I/1, 256-259, 270.

42

A boldogmondások Maka,rioi oi` ptwcoi,( o[ti [[u`mete,ra]] evsti.n h` basilei,a tou/ qeou/Å maka,rioi oi` peinw/ntej( o[ti cortasqh,s[[esqe]]Å maka,rioi oi` [[penq]]o[[u/]]ntej( o[ti [[parakleqh,s<esqe>]]Å maka,rioi, evste o[tan ovneidi,swsin u`ma/j kai. [[diw,x]]wsin kai. [[ei;p]]wsin [[pa/n]] ponhro.n [[kaq v]] u`mw/n e[neken [tou/ uiòu/ tou/ avnqrw,pou] cai,rete kai. [[avgallia/sqe]]( o[ti o` misqo.j u`mw/n polu.j evn tw/| ouvranw/|\ ou[twj ga.r evdi,wxan tou.j profh,taj tou.j pro. u`mw/nÅ

Az eredeti logionok formáját nehéz megállapítani. Az autentikus jézusi mondások a szegényeket, az éhezőket és a sírókat (vagy gyászolókat) nevezik boldognak. Valószínű, hogy a Q/Lk által javasolt sorrend az eredeti.26 A Q/Lk-féle negyedik (a Mt-i nyolcadik), az üldözöttekről szóló makariszmosz Sitz im Lebenje az egyház élete. Ami a boldogmondások formáját illeti, valószínűbbnek látszik a Lk-nál szereplő második személyű megszólítás, noha a kérdést nehéz eldönteni. A Q/Lk szerint Jézus a konkrét emberi ínséget szenvedőkhöz szól, azokhoz, akik mind társadalmi vonatko-

26

Bovon, Lukas I, 295; Gnilka, Matthäus I/1, 117, Luz, Matthäus I, 271. Ezzel szemben Klein úgy véli, hogy Lk változtatta meg a Mt által megőrzött eredeti sorrendet (Lukas, 245). 43


zásban, mind személyes életükben, alapvető igényeikben hiányt szenvednek, a társadalom perifériájára szorultakhoz. Az első boldogmondás a szó szoros értelmében szegényekhez szól, azokhoz a nincstelenekhez (ptwcoi,), akiknek megélhetésükért koldulniuk is kell. A LXX-ban a ptwcoi, legtöbbször a héber ~ywInå [" ] (`ánäwîm) fordítása, tehát olyan elnyomott, megalázott kategóriát jelöl, akinek nincs más menedéke Istenen kívül, és aki az ő gondoskodásának kiemelt alanya. A szegények betöltése, nyomorúságuk örömre változtatása az isteni beavatkozás jele kivált a fogság utáni prófétai irodalomban. A legjelentősebb ebben az összefüggésben Iz 61,1-2, amelyet Lk 4,18-19 tételesen is Jézusra vonatkoztat, és amelyben felismerhető a jézusi boldogmondások alapgondolata. Hasonlóképpen az éhezők (oi` peinw/ntej) és a sírók (oi` klai,ontej) a konkrét szükségben levők, a nélkülözők, a szenvedők. A fogsági − fogság utáni prófétai irodalom és a zsoltárok gyakori témája, hogy a fogság végén vagy fogság után (Dt-Tr-Iz), illetve a végső időkben Isten közbelép és betölti javakkal az éhezőket (Iz 49,10; 65,13-14 [antitézisek!], Zsolt 107,5-6.9[!], 146,7). Isten rendkívüli közbelépésének másik jele a sírók könnyeinek letörlése (Iz 25,8), a szenvedők megvigasztalása (Iz 49,13; 51,3; 52,9; 57,18; 61,2; 65,18-19; 66,13; vö. Iz 30,19; Jer 31,13.16). Az Iz 65,13-14 (LXX) három elem miatt különösen érdekes: a szembeállítások, a 2. és 3. személy ötvöződése, valamint a sors megfordulásának jövő ideje miatt. szolgáim enni fognak, ti meg éhen maradtok. […] szolgáim isznak, ti meg szomjazni fogtok. […] szolgáim örülnek majd, ti meg szégyent vallotok. […] 44

A boldogmondások szolgáim énekelni fognak szívük örömében, ti meg ordítani szívetek fájdalmában, és megtört lélekkel. A trito-izajási prófécia szembeállítja Isten szolgáinak jövőbeli kielégítését és örvendezését − enni és inni fognak, örülni és ujjongani fognak − a hűtlenek jövőbeli hiányérzetével (éhezni és szomjazni fognak), megszégyenülésével és szenvedésből fakadó kiáltásával. A szolgákra vonatkozó üdvösségprófécia harmadik személyt használ, míg az ítéletprófécia a közvetlen második személyt. Érdekes továbbá az állapotleírás, amelynek részben megfelelnek a jézusi boldogmondások: az éhség-jóllakás, ezzel párhuzamba állítva a szomjúság-ivás (akárcsak Mt-nál) és az öröm-szenvedés.27 Figyelemre méltó a prófécia kontextusa is a teljes eszkatologikus átalakulásról (17 v: új ég és új föld lesz), Jeruzsálem megújulásáról és a paradicsomi állapot visszatéréséről. Ez az összetett, üdvösség- és ítélet prófécia a sors nagy megfordulásáról szembetűnő hasonlóságokat mutat az evangéliumi boldogmondásokkal.

A Jézus által megszólítottak nem állapotukra, sorsukra való tekintettel boldogok. A szegények nem szegénységük miatt, az éhezők nem hiányérzetük miatt, a sírók nem szenvedésük miatt boldogok. A jézusi mondások továbbá nem a sorsnak a távoli jövőben bekövetkező megfordulását ígérik. A boldogmondások szorosan kapcsolódnak Jézus igehirdetéséhez, illetve személyéhez. Amennyiben Jézus igehirdetésének középpontjában Isten országa küszöbön levő megvalósulása áll (Mk 1,15), ez esetben Jézus boldogmondásai ezzel az eseménnyel állnak összefüggésben. Nehéz megállapítani, hogy Jézus mennyiben tekintette magát eszkatologikus 27

Ez utóbbira az evangéliumok más igéket használnak: Lk − gela,w/penqe,w-klai,w; Mt − penqe,w/parakale,w (az üldözöttekkel kapcsolatban Mt használja az avgallia,w-t, Lk a cai,rw-t és a skirta,w-t). 45


prófétának, pontosabban, mennyire várta Isten uralmának az életében bekövetkező végleges megvalósulását, de az nagyon valószínű, hogy ennek megnyilvánulását már a jelenhez kötötte és a saját személyéhez kapcsolta.28 Az Isten uralma motívum a héber Bibliában gyökerezik, és kivált a fogság után kapcsolódik hozzá Isten olyan radikális beavatkozásának gondolata, amely együtt jár az igazságosság és béke megvalósulásával, a kitaszítottak felemelésével. Ezt a döntő isteni beavatkozást szemléltetik azok a főként prófétai szövegek, amelyek a szegények sorsának a jóra fordulásáról, az éhezők betöltéséről, a szomorúak megvigasztalásáról, a betegek meggyógyításáról, és nemegyszer az elnyomók, önelégültek megalázásáról szólnak. A jézusi boldogmondások ebben az összefüggésben válnak igazán érthetővé. Jézus meghirdeti Isten uralmának küszöbön levő megnyilvánulását, aminek kézzelfogható jele a kiszolgáltatottak és kisemmizettek sorsának jóra fordulása. Isten szabadító közelsége szorosan kapcsolódik Jézus személyéhez.29 28

Jézus igehirdetésének kapcsolatáról a fogság utáni üdvösségpróféciákkal (kivált Izajás apokalipszisével és Trito-Izajással) és azok küszöbön levő megvalósulásáról: J. P. Meier, II, 125−127, az Isten Országáról és Jézus működésének eszkatologikus vonásairól 189−381. Isten uralma rejtett, de Jézusban már jelenlevő uralmáról l. még Bovon, Lukas I, 300−301. Vö. G. Theissen / A. Merz, The Historical Jesus. A Comprehensive Guide (ered. Der historische Jesus. Ein Lehrbuch, 1996, Göttingen, ford. J. Bowden), London, 1998, 252-264. 29 L. Meier, II, 284−285; vö. Székely, 91−96, aki az ókori király-ideállal kapcsolja össze a szegények kiszolgáltatottak sorsának megfordítását; R. Schnackenburg, Die Bergpredigt, Patmos, Düsseldorf, 1982, 46

A boldogmondások

A jézusi logionok módosítása több szakaszban történik (Q, Lk, Mt). 1. Már a Q-ban megjelenik a negyedik boldogság az üldözöttekről. Onnan veszi át Lk és Mt. Boldogok, akiket a Jézushoz való tartozásukért kizárnak maguk közül az emberek (valószínű a zsinagógai közösségből való kizárásról van szó − Lk), illetve akiket üldöznek, akárcsak a prófétákat: az üldözött tanítványok a próféták sorsában részesülnek.30 (Máté kompozíciója szimmetrikus; az első és a nyolcadik boldogság apodosisa azonos: a mennyek országa a szegényeké és az üldözötteké.) 2. Lukács erőteljesen szembeállítja a kitaszítottak jelen (nu/n) szenvedését a sors jövőbeli megfordulásával. A boldogmondások ezzel kifejezett eszkatologikus távlatot kapnak. Ezt a kontrasztot tovább erősítik a boldogmondásoknak megfelelő jajok. A jajok a lukácsi redakcióhoz tartoznak.31 A jaj a prófétai orákulum jellegzetes formája.32 A 29−31. Bovon, Lukas I, 303−305; Schürmann, 332−335; Luz, 289−290. Vö. Strecker, NTS 17, 259-260, 267-271. 31 A szegények és gazdagok szembeállítása Lk-ra jellemző (Bovon, Lukas I, 295, 298). L. még Meier, II, 918 (118. jegyz.), Gnilka I/1, 118, Schweizer, NTS 19 (1973) 122; Klein, Lukasevangelium, 245−246. (Schürmann (339−341) egy Lk előtti tradíciót feltételez a jajok mögött, de érvelése nem tűnik meggyőzőnek.) 32 Az yAa, ywIÜa/ 22 előfordulásából a héber bibliában 15 a prófétai irodalom30

47


jajmondás vonatkozhat a közösségre (városra, népre), ritkábban az egyénre, a rá váró rettenetes sors miatt, de számos esetben a helytelen erkölcsi-vallási magatartás kritikáját vezeti be. A Lk-féle jajok a boldogmondások ellenképei. 3. Máté a logionokat kiegészíti (*) és módosítja. Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok a szomorkodók, mert megvigasztaltatnak. *Boldogok a szelídek (jóságosak), mert ők öröklik (örökségként elnyerik) a földet. Boldogok az igazságra éhezők és szomjazók, mert ők ki fognak elégíttetni. *Boldogok az irgalmasok (könyörületesek), mert ők irgalmasságot nyernek. *Boldogok a szívben tiszták, mert ők az Istent meglátják. *Boldogok a békességszerzők, mert ők Isten fiainak hívatnak. Boldogok akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa. *Boldogok vagytok, amikor gyaláznak titeket és üldöznek, és miattam minden rosszat mondanak ellenetek hazudva. Örvendjetek és ujjongjatok, mert a jutalmatok nagy a mennyekben: így üldözték a prófétákat, akik előttetek voltak.

A boldogmondások elvesztik konkrét jelentésüket, és spirituális értelmet nyernek. Nem maguk a szegények a boldogok, hanem a lélekben szegények (oi` ptwcoi. tw/| pneu,mati). Amennyiben a pneuma (lélek) a személyiség foglalatát, az ban található. A yAh 49-szer szerepel, ebből 48 a prófétai könyvekben. A LXX-ban a ouvai, 67-szor fordul elő, ebből 51-szer a prófétai írásokban. 48

A boldogmondások

ember belső világát jelentené (talán a szívhez hasonlóan), a ptōchos pedig a meghajolva kolduló szegényt, úgy lehet, hogy egy olyan magatartásformáról van szó, amely alázattal jelölhető.33 E spirituális értelmezésnek van alapja, tekintettel arra, hogy már az Ószövetségben a szegények nem csupán társadalmi, hanem vallási kategóriát képeznek, azon jámborokat jelölik, akik kicsinységük tudatában vannak, akik nem számítanak emberi segítségre, hanem egyedül Isten könyörületében remélnek, teljesen tőle függnek.34 Az éhezőkre vonatkozó makariszmosz módosítása is szembetűnő: nem az alapvető élelmet nélkülözők a boldogok, hanem azok, akik az igazságosságot éhezik és szomjazzák. A spirituális éhség és szomjúság képzetének szintén megvannak az ószövetségi párhuzamai: Ám 8,11 − az isteni szó iránti éhség és szomjúság, vö. Jer 15,16; a bölcsesség utáni éhség és szomjúság, Sir 24,21, vö. Péld 9,5. Kérdés, hogy az igazságosságra éhezés azokra vonatkozik, akiknek nem szolgáltatnak igazságot, tehát az elnyomottakra, vagy a spirituális éhségre. Mivel a dikaiosu,nh, „igazságosság” szó szerepel, az első lehetőség a valószínűbb. Máténál ugyanakkor 33

L. Dupont, III, 386-471; Luz I/1, 278; Gnilka, Matthäus I, 120-121. Már Ágoston is így értelmezi: „pauperes spiritu, humiles et timentes Deum, id est, non habentes inflantem spiritum” (Augustinus, De Sermone Domini in monte, I, 3, PL 34, 1232). A szegényekről és elnyomottakról, mint a királyi kegy kiemelkedő alanyairól az ókori profán és biblikus forrásokban l. Dupont II, 53−90. A szegénységről, mint a törvényt betartó jámborságról, és a szelídséggel való kapcsolatáról l. még Jakubinyi Gy., Máté evangéliuma, Bp., 1991, 52−53. 34 Gnilka, Matthäus I, 121. 49


úgy tűnik, hogy nem egyszerű vágyakozásról van szó, hanem olyan magatartásról, amely törekszik az igazságosság megvalósítására.35 A Q/Lk-féle harmadik, a sírókra vonatkozó boldogmondást Mt kevés változtatással veszi át: a klaio,ntej-t (sírók) nála a penqou/ntej (gyászolók) váltja fel, a nevetés helyett a megvigasztaltatás szerepel. A konkrét sírók említése helyett tehát itt is egy átfogóbb jelentésű magatartásról van szó. Valószínű, hogy Mt a prófétai irodalomnak való megfelelés szándékával alkalmazza ezt a módosítást. Korábban volt szó a gyászolók megvigasztalása témájának elterjedtségéről az ÓSz-ben. Szembetűnő, és aligha véletlen a párhuzam az Iz 61,2-vel („megvigasztaljam a gyászolókat”). Máté további négy boldogmondással egészíti ki a Q-t. Ezek címzettei a szelídek, az irgalmasok, a szívükben tiszták és a békeszerzők. E makariszmoszok ószövetségi háttere, illetve gyökere nyilvánvaló. A földet öröklő szelídekről (praei/j) szóló boldogmondás a Zsolt 37,11-ből (LXX 36,11) származik. (Érdekes, hogy a LXX többször a „szegényeket” [`ánäwîm] fordítja praei/j, azaz szelídekkel.) A szelídség a haraggal, az erőszakkal ellentétes magatartás. Mt Jézus tulajdonságaként tartja számon (11,29). Mivel Mt-nál (éppen a hegyi beszéd kontextusában) az erőszakmentesség rendkívül fontos, egyértelmű, hogy Mt egy 35

L. Strecker, 265, aki Philón hasonló szóhasználatát hozza példaként (peinw/ntej kai. diyw/ntej kalokagaqi,aj, De fuga et inventione 139141, De somn. I 49sk). Vö. Gnilka, Matthäus I, 124; Luz, Matthäus I, 283−284.

50

A boldogmondások

újabb erkölcsi követelményt állít a közösség elé. A föld birtoklása itt már nem Izrael földjére vonatkozik, hanem esetleg a megújult földdel kapcsolatos apokaliptikus ígérettel áll összefüggésben,36 de még valószínűbb, hogy a föld itt az Isten Országa szinonimája.37 Hasonló magatartást tanúsítanak az irgalmasok (evleh,monej). Az irgalom többlet jelentéstartalma a szelídséggel szemben az aktív könyörület, amely konkrét segítőkészségben mutatkozik meg a rászorulókkal szemben, valamint a megbocsátásra való készség, amely ugyancsak központi jelentőségű Mt-nál (6,1415, 18,33). A logion etikai vonzata ebből kifolyólag világos. A tisztaság nem rituális jellegű, hanem erkölcsi, és korántsem vonatkozik kizárólag a szexuális vétségektől való mentességre. A kaqaroi. th/| kardi,a| egyik ószövetségi előzménye a Zsolt 23,4 LXX, amely valószínű a templomba való bebocsátás szertartásának része volt, és a szent hajlékhoz illő erkölcsi magatartást kérte számon a belépőktől. A szívükben tiszták azok, akik nemcsak külső cselekedeteikben járnak el a törvénynek megfelelően, hanem egész személyiségüket áthatja az erkölcsi tartás.38 A boldogmondás összhangban áll az antitézisek szellemével, amelyek ugyancsak a belső hozzáállást, az etikai integritást szorgalmazzák, a merő legalizmussal szemben. Az Isten látása minden bizonnyal nem a túlvilági színelátásra vonatkozik, hanem Isten végidőbeli megjelenésére, 36

Gnilka, Matthäus I, 123, Luz, Matthäus I, 282−283. Meier, II, 289. Vö. Jakubinyi, Máté, 53 38 A tiszta szív, mint az erkölcsi integritás kifejezőjének újszövetségi párhuzamairól (2 Tim 2,22; 1 Tim 1,5) l. Strecker, NTS 17, 266; Schweizer, Bergpredigt, 17. 37

51


látható közbelépésére.39 (A bibliai hagyomány Mózesnek tulajdonította a legközvetlenebb kapcsolat, az istenlátás kiváltáságát. Iz 66,18-ban JHWH azt ígéri, hogy a hazatérők megláthatják az ő dicsőségét.40) A békét cselekvők (eivrhno,poioi) boldogsága szintén ószövetségi háttérrel rendelkezik. A béke a messiási uralom egyik alappillére (Iz 9,6-7; Zsolt 72).41 A hegyi beszéd kontextusában viszont a béke cselekvése, mint aktív magatartás, összefügg a szelídséggel, az irgalmassággal és az ellenségszeretettel. Az üldözöttekre vonatkozó makariszmosz Sitz im Leben-je az üldözött közösség élete. Mt a kitaszított tanítványok sorsában az üldözött próféta szenvedésének folytatását látja, akik így Jézusnak, a szenvedő prófétának a sorsában osztoznak (vö. Lk 13,33-34; vö. Mt 23,29-37, a gyilkos szőlőművesek).42 39

Luz, Matthäus I, 285. Jakubinyi szerint az apodosis ígérete a 2 Sám 14,32 hátteréből érthető (Máté, 54). 41 L. még Strecker (276, 2. jegyz.) és Luz (Matthäus I, 285) és az általuk közölt irodalmat arról, hogy a rabbinikus tradíció a jámborokat békességszerzőként tartja számon. 42 Az elutasított próféta dtr téma újszövetségi alkalmazásáról l. O. H. Steck, Israel und das gewaltsame Geschick der Propheten, Neukirchen-Vluyn, 1967 (a negyedik boldogság kapcsán 20−26, 257−260); M. Knowles, Jeremiah in Matthew’s Gospel. The Rejected-Prophet Motif in Matthaean Redaction, JSNTSup 68, JSOT Press, Sheffield, 1993, 96-97, 110-161 (különösen 117−121). L. még Kocsis I., Lukács evangéliuma, Bp., 1995, 144−145. L. még L. W. Hurtado, Lord Jesus Christ. Devotion to Jesus in Earliest 40

52

A boldogmondások

A nyelvtan szempontjából megjegyzendő, hogy a szöveg a szenvedő igealakot használja, a passivum divinum értelmében. Ez azt jelenti, hogy noha Mt kerüli Isten nevét, világos, hogy Isten az, aki cselekszik, aki vigasztal, betölt, megbocsát, megláttatja önmagát. Összefoglalás

A boldogmondások, eredeti formájukat és alapjelentésüket tekintve üdvösségpróféciát tartalmaznak: Jézusban itt és most megvalósul Isten uralma, szabadító közelsége. Akik Jézust hallgatják és elfogadják, - éppen a szegény, egyszerű emberek, akiknek nincs más reményük és segítségük Istenen kívül, Istennek ezt a szabadító közelségét tapasztalják meg. Ebből adódik a boldogságuk (nem abból, hogy a szegénység, az éhség vagy a szenvedés jó, vagy érdemnek számít). Ehhez a jelentéshez áll közelebb a Lukácsnál olvasható első három boldogmondás. A Q kiegészíti a negyedik, üldözöttekről szóló boldogmondással. Lk szembeállítja a jelen szenvedést a sors jövőbeli megváltozásával, és a négy boldogmondást kiegészíti négy jajjal. Máté kiegészíti a négy boldogmondást további néggyel, és bővíti az üldözöttekről szólót. Enyhíti az eredeti boldogmondások radikális jelentését, és spiritualizálja azokat. Így az üdvösségpróféciából erénykatalógus lesz, a cselekvés Christianity, Eerdmans, Grand Rapids, MI, Cambridge, 2005, 193−194, 229, 247. 53


normája, törvény, amelynek irányítania kell a keresztények életét. Máté ugyanakkor a fizikai-anyagi síkról a mélyebb, lelki síkra irányítja a figyelmet, a bensőre, a lelkületre, amelynek meg kell határoznia az ember külső cselekedeteit.

54

AZ ÚR IMÁJA (Lk 11,2-4; Mt 6,9-13)

Az Úr imája, a Miatyánk két változatban maradt fenn (Lk 11,2-4; Mt 6,9-13). Közös forrásuk a Q. A Lk-féle változat rövidebb és eredetibb. Máté kibővíti és módosítja a Q-t. Kontextus

Lukácsnál az ima tágabb kontextusa Jézus útja Jeruzsálembe (9,51). Az út a tanítványság útja. Lukács feltárja a tanítványi lét lényegét. A 10. fejezetben a tanítványság két alapformáját látjuk. Az irgalmas szamaritánus a könyörület cselekedeteire, a felebaráti szeretet jelentőségére hívja fel a figyelmet (25-37). Mária és Márta (38-42) két alapvető magatartásformát mutat be: a tevékeny szolgálatot és a tanuló odafigyelést (a mester, Jézus lábánál ülő Mária a tanítvány megtestesítője). Az ima közvetlen előzménye, hogy Jézus imádkozik. Példáját látva tanítványai kérik, hogy tanítsa meg őket is imádkozni, mint ahogy Keresztelő János is tette tanítványaival (11,1). Máténál a Miatyánk a hegyi beszéd harmadik, a zsidó jámborsági cselekedeteket vizsgáló részében olvasható, az imádságról szóló tanításban. A szakasz bevezetője (6,5-7) a külsőségekben kimerülő, magamutogató imát veti el, és azt az elképzelést, hogy az imával kikényszeríthetjük Isten válaszát. Oktatása nem a közösségi ima ellen szól. (Jézus is részt vett a zsinagógai istentiszteleten és feljárt a jeruzsálemi templomba.) Akárcsak az antitézisekben és a másik két jámborsági cselekedet (alamizsna, böjt) esetében, Jézus a külső megnyilvánulásokról átteszi a hangsúlyt szándékra, a belső hozzáállásra. 55


Műfaj

Az imádság tanítványoktatás keretében hangzik el. Szöveg Lk 11,2-4 2 Pa,ter( a`giasqh,tw to. o;noma, sou\ evlqe,tw h` basilei,a sou\

3 to.n a;rton h`mw/n to.n evpiou,sion di,dou h`mi/n to. kaqV h`me,ran\ 4 kai. a;fej h`mi/n ta.j a`marti,aj h`mw/n( kai. ga.r auvtoi. avfi,omen panti. ovfei,lonti h`mi/n\ kai. mh. eivsene,gkh|j h`ma/j eivj peirasmo,nÅ Lukács Atya szenteltessék meg a neved jöjjön el a te országod – mindennapi (holnapra való) kenyeret add meg nekünk naponta engedd el bűneinket amint mi is elengedjük minden adósunknak ne vigyél kísértésbe – 56

Mt 6,9-13 9 Pa,ter h`mw/n o` evn toi/j ouvranoi/j( a`giasqh,tw to. o;noma, sou\ 10 evlqe,tw h` basilei,a sou\ genhqh,tw to. qe,lhma, sou( w`j evn ouvranw/| kai. evpi. gh/j\ 11 To.n a;rton h`mw/n to.n evpiou,sion do.j h`mi/n sh,meron\ 12 kai. a;fej h`mi/n ta. ovfeilh,mata h`mw/n( w`j kai. h`mei/j avfh,kamen toi/j ovfeile,taij h`mw/n\ 13 kai. mh. eivsene,gkh|j h`ma/j eivj peirasmo,n( avlla. rù/sai h`ma/j avpo. tou/ ponhrou/Å Máté Mi Atyánk, aki a mennyekben [vagy], szenteltessék meg a neved jöjjön el a te országod legyen meg a te akaratod amint a mennyben, úgy a földön is mindennapi (holnapra való) kenyerünket add meg nekünk ma engedd el adósságainkat amint mi is elengedtük adósainknak ne vigyél kísértésbe szabadíts meg a gonosztól

A szöveg forrása és áthagyományozása

A Lk és Mt közötti részleges, mégis döntő megegyezés arra enged következtetni, hogy a szöveg forrása a Q 11,2b-4. Máté két kéréssel bővíti a Lukácsnál olvasható öt kérést, és ezzel a szimbolikus hetes számra építi az imát. A szövegben kisebb eltérések is vannak. Ezekről a továbbiakban lesz szó. Magyarázat

Az első két (Lk), illetve három (Mt) kérés Istenre vonatkozik, az utolsó három (Lk), illetve négy (Mt) az ember életére. A megszólítás Lukácsnál „atya” (pater), Máténál „atyánk, aki a mennyekben [vagy]”. Az Újszövetség több hagyománya szerint Jézus Atyának szólította Istent, és így beszélt róla. Az Úr imája görögül maradt fenn, de három másik szöveg utal arra, hogy Jézus az arám abbát használta. E megszólítás a páli levelekben és Márknál maradt fenn (Gal 4,6; vö. Róm 8,15: Istentől a fiúság Lelkét, ill. az ő Fia Lelkét kaptuk, akiben Istent Atyának, abbának szólítjuk; Mk 14,36: a Getszemáni kertben Jézus abbának szólítja Istent). Az abba bizalmas, közvetlenebb megszólítás, mint a görög patēr vagy a magyar „atya”. Az evangéliumokban Jézus ezzel a személyes megszólítással fordul Istenhez és így beszél róla. A Lukács-evangéliumban a kifejezés Jézus legsajátosabb szava Istenről nyilvános fellépése kezdetétől (a tizenkét éves Jézus ezt mondja az őt kereső szüleinek: „Nem tudjátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem?”, 2,49) az utolsó pillanatáig a kereszten („Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”, 23,46). A megszólítás tehát keretbe foglalja Jézus egész működését. Egy én-beszéd Jézus és Isten egyedülálló viszonyát így fejezi ki: „Mindent átadott nekem Atyám. Senki sem tudja, hogy ki a 57

Újszövetségi exegézis Fiú, csak az Atya, és hogy ki az Atya, azt csak a Fiú vagy akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni” (Lk 10,21-22, vö. Mt 11,25-27). A Mátéevangéliumban Jézus gyakran beszél Istenről mint Atyáról. A megszólítást a János-evangélium is őrzi a főpapi imában (Jn 17).

Az Ószövetségben Isten népének teremtője és atyja (MTörv 32,6.18; Óz 1,11; Jer 3,4.19; 31,9; Iz 63,16; 64,7), a dávidi felkent atyja (2 Sám 7,14; Zsolt 2,7; 2 Krón 28,6). A zsoltárokban az imádkozó atyjának nevezi Istent (Zsolt 89,27; 103,13). Isten atyaként való jelölése, illetve imában való megszólítása inkább a korai judaizmusra jellemző: Tób 13,4; Sir 23,1.4 (Uram, Atyám, életem ura /Istene); Bölcs 14,3 (Atyánk, a te gondviselésed irányít minket); 3 Makk 5,7; 7,6; 4 Makk 7,9 (te, atya). Philón gyakran beszél Istenről, mint teremtőről és atyáról. A Miatyánkban Lukácsnál csak az Atya megszólítás szerepel. Máté kiegészíti a megszólítást: „mi Atyánk” (pa,ter h`mw/n), illetve „aki a mennyekben [vagy]” (o` evn toi/j ouvranoi/j). Az első kiegészítés az Istennel való kapcsolat közösségi dimenzióját fejezi ki. A keresztények közösen szólítják Istent atyának, az ő gyermekei, ebből kifolyólag testvérek. Máté másik kiegészítése mérsékeli az „Atya” megszólítás közvetlenséget azzal, hogy Isten világfelettiségét, transzcendenciáját emeli ki (a formula jellemző Mt-ra, vö. 5,45.48; 6,1.9.14.26.32; 7,11). Az első három, jó részt hason értelmű kérés arra irányul, hogy valósuljon meg Isten uralma. Szenteltessék meg a te neved A szemita gondolkodásban a név magát a személyt jelöli. A Név a zsidó hagyományban maga Isten. A szenvedő igemód 58

Az irgalmas apa

(passivum divinum) használata („szenteltessék meg”) azt jelzi, hogy Isten a cselekvő: ő szenteli meg nevét (vö. Ez 36,23). A kérés arra irányul, hogy Isten nyilvánítsa ki szentségét, azaz mutassa meg világfölötti hatalmát, nyilvánítsa ki uralmát, illetve tegye azt, hogy az emberek ismerjék el és tiszteljék őt. Jöjjön el a te országod Az Isten országa, illetve uralma (basilei,a) eszme háttere az Ószövetség elgondolása Isten uralmáról, királyságáról, amelynek alapja a Sínai-hegyi szövetségkötés. Isten uralma megjelenítője a dávidi királyság, amelyben megvalósul Isten uralma, és amelynek alappillére az igazságosság és a béke. Az Isten országa fogalom további gyökere a Dán 7,13-14, amely szerint Isten hatalmat, méltóságot és országot ad az Emberfiának. Jézus meghirdeti Isten uralma közelségét, jelenlétét. Ez igehirdetésének központi üzenete (már Mk 1,15). Általa, gyógyításaiban, ajándékozó csodái által, az asztalközösségben már megvalósul Isten Országa. Ezzel Isten Jézusban békét és igazságosságot teremt a földön, de uralma még az eszkatologikus beteljesülésre vár. Ezért imádkozni kell Isten uralma érvényesüléséért, kiteljesedéséért. Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben úgy a földön is Lukácsnál nem szerepel ez a kérés. A gondolat Máté sajátos teológiai eszméje.43 A hegyi beszéd keretében Jézus a Tórának mélyebb értelmet ad, az Isten Országa igazságosságára hívja fel a figyelmet (5,20), és erkölcsi 43

Franz Zeilinger, Zwischen Himmel und Erde. Ein Kommentar zur Bergpredigt Matthäus 5-7, 2002, Kolhammer, Stuttgart, 146-147. 59


tanítást ad. Ezekben Isten akarata nyer kifejezést. Isten akarata végső soron az üdvösség (Mt 181,4). Ezeket figyelembe véve, a kérés az előző kérés folytatása. Isten akarata az igazságosság és béke megvalósulása, uralma kiteljesedése, az ember üdvössége. A kérés lényege, hogy valósuljon meg a földön, az emberek között Isten uralma, úgy, ahogy ez a mennyei világban már megvalósul. Máté ugyanezt a kérést hozza a Getszemáni kerti imában is (26,39.42). A szabad akarattal rendelkező embernek arra kell törekednie, hogy saját akarata összhangban álljon az Istenével. Ezt teszi Jézus is, aki felismeri, hogy Isten üdvözítő akaratát akkor is el kell fogadnia, amikor ez élete odaadását feltételezi. A kérés második részében megjelenik az égi és földi történések közötti analógia gondolata. Ez azt az ókori elgondolást tükrözi, hogy a földi világ valóságai és eseményei a mennyei világ berendezkedését és történéseit mintázzák.44 A Kiv 25,9.40 szerint Mózesnek a szent sátrat és berendezését az égi minta szerint kell elkészíttetnie. Az apokaliptikában az evilági történésék a mennyben zajló események következményei.

Mindennapi kenyerünket add meg mindennap/ma: A kenyér az élethez szükséges alapvető, nélkülözhetetlen táplálék. A kérés elismeri, hogy az ember léte legalapvetőbb szükségeiben is Istentől, az ő gondviselésétől függ. Azt is kifejezi, hogy Isten nem közömbös az ember evilági léte iránt. Az epiousios szó jelentése és eredete nem teljesen világos, mivel így sehol máshol nem fordul elő a bibliában vagy a klasszikus görög irodalomban. (Ezt hapax legomenonnak, 44

A gondolat már a sumér világképben kimutatható. Más formában Platónnál is megjelenik az ideatanában.

60

Az irgalmas apa

egyetlen egyszer előforduló szónak nevezik.) Valószínűleg az epiousa hēmera (a következő nap) lerövidítése, jelentése a másnapi, holnapi. Más vélemény szerint eredete az epiousa, a katonák napi élelemadagja, amelyet előző este osztanak ki. Kora keresztény szerzők (Origenész, Aranyszájú János, Jeromos) az evpi, prepozíció és az ousia (lét) összevonásából vezették le; jelentése ez esetben a léthez szükséges.45 Mindenképpen a mindennap, a léthez szükséges táplálék kéréséről van szó. Lukácsnál azt kérjük, hogy Isten mindennap adja meg ezt a kenyeret, Máténál, hogy ezt ma adja meg. A kérés az Isten gondviselésébe vetett bizalmat fejezi ki. Jeromos a Vulgatában Máténál panis supersubstantialist, természetfeletti kenyeret fordít. Egyes egyházatyák spirituális értelmet tulajdonítottak a kérésnek, és az eukarisztiára, a természetfeletti kenyérre vonatkoztatták. Bocsásd meg bűneinket Lukácsnál a kérés így hangzik: „engedd el bűneinket, amint mi is elengedjük minden adósunknak”. Máté eufemizmust használ: „engedd el adósságainkat, amint mi is elengedtük adósainknak”. (Az eufemizmus olyan kifejezésmód, amely egy durva valóságot vagy bántó fogalmat egy enyhébb szóval helyettesít). Itt tehát Máté bűn helyett adósságról beszél. (Ez a szívtelen szolgáról szóló példabeszédben is előfordul, Mt 18,23-25). Az eufemizmus bizonyos mértékig a lukácsi kérés második részében is megtalálható: az adósaink azok, akik ellenünk vétettek. Ebben bennfoglaltan az a gondolat is 45

BDAG s.v. evpiou,sioj. 61


kifejezést nyer, hogy a bűn olyan tett, amelyért fizetni kell, tehát az okozott kárt jóvá kell tenni. Noha Isten bocsánatát nem lehet kikövetelni, előfeltétele a készség, hogy mi is bocsássunk meg (Sir 28,2: „engedd el felebarátod vétkeit, hogy amikor imádkozol, a te bűneidet is elengedjék”). Lukács a jelen időt használja. Jelentése, hogy mi is készek vagyunk megbocsátani. Máténál a múlt idő szerepel: mi is megbocsátottunk, tehát már teljesítettük az előfeltételt, ezért kérhetjük Isten bocsánatát. Ne vigyél minket kísértésbe A peirasmos jelentése próbatétel, illetve kísértés.46 Ha kísértésként értelmezzük, a kérés ellentmondani látszik a Jak 1,13-nak, amely szerint Isten nem kísért („senki se mondja, aki kísértést szenved, hogy az Isten kísért, mert az Istent nem lehet rosszra csábítani, és ő sem csábít a rosszra”). Ezért valószínűbbnek látszik, hogy itt próbatételről van szó. Azonban lehetséges, hogy a kérés azt a szemita elgondolást tükrözi, miszerint végső soron minden Istenre vezethető vissza, így azt a lehetőség is, hogy az ember olyan helyzetbe kerüljön, amikor helytelen vágyainak és indulatainak engedhet, tehát kísértésbe esik. A kérés, hogy az ember a kísértésnek ellenállhasson és ne bukjon el más zsidó imádságokban is megtalálható.47 46

BDAG és LSJ, s.v. peirasmo,j; Hans Klein, Das Lukasevangelium (KEK), Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2006, 407. 47 Berakhot 60b; 11Q 05, 19,13-16; 24,10-13, idézi Peter Fiedler, Das Matthäusevangelium, Kohlhammer, Stuttgart, 2006, 172-173. 62

Az irgalmas apa

Az életben az ember folyamatosan döntések előtt áll, és ezekből a döntéshelyzetekből adódik a kísértés vagy próbatétel, nem pedig Isten külön beavatkozásából. Ezért az embernek imádkoznia kell, hogy az ilyen helyzetekben helyesen döntsön, a jót válassza, és elutasítsa helytelen vágyait. Ezt a gondolatot a Mt 26,41-ben is megtaláljuk, ahol Jézus a Getszemáni kertben arra kéri tanítványait, virrasszanak és imádkozzanak, hogy ne essenek kísértésbe. Pozitív oldalról közelíti meg a kérdést Pál az 1 Kor 10,13-ban, ahol Isten méltányosságára helyezi a hangsúlyt: „hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni / megpróbálni”. Szabadíts meg a gonosztól Ez csak Máténál jelenik meg. A gonosz/rossz (ponhro,j) jelentésköre tág. Jelenthet testi vagy lelki szenvedést, erkölcsi rosszat (bűnt) vagy a Gonoszt. Mivel Máténál az előző kérés továbbgondolásának látszik, ezért az utóbbi két jelentés valószínűbbnek tűnik. Az ember csak Isten segítségével képes ellenállni bűnös vágyainak és az őt kísértő gonosz erőknek. Kiegészítés A késői bizánci kódexekben az imáság végén egy doxológia olvasható: „Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.” A keleti és a protestáns egyházak ebből kifolyólag a Miatyánk végén ezt is imádkozzák. Noha késői kiegészítésről van szó, gyökerei biblikusak (1 Krón 29,11: „Uram, tied a nagyság, a hatalom, fönség, a szilárdság és a dicsőség”). A doxológia az ősegyházban imájában is megtalálható (Didache 8,2: „Mert tied a hatalom és a dicsőség örökké”).

63

Újszövetségi exegézis 48

Zsidó háttér

Az ima több kérése és gondolata hasonlít a zsinagógai liturgia tizennyolc áldásához (Sh’moneh Esre) és a kádishoz. Egyik esetben sincs szó közvetlen függésről. A hasonlóságok abból érthetők, hogy Jézus a zsidó vallási hagyományban, illetve a Szentírás imájában élt. A közös bibliai gyökerekhez tartozik a Dán 2,20, illetve a Zsolt 113,2.A tizennyolc áldás közül a harmadik a Név szentségéről szó, a hatodik bűnbocsánatot kér Istentől. A kádis (a qdš, szent, megszentelni szóból) magasztaló ima, amelyet a Tóra olvasása vagy tanulása után, vagy gyászban imádkoznak: Magasztaltassék és szenteltessék meg az ő nagy Neve a világban, amelyet akarata szerint teremtett. Szilárdítsa meg uralmát [és üdvössége viruljon és felkentje legyen közel] életetekben, napjaitokban, Izrael egész házának életében, nemsokára és a legközelebbi időben.49

48 49

Zeilinger, Zwischen Himmel und Erde, 136-137. A kádisnak több formája (rövid vagy fél, teljes, a rabbiké, a halottakért), illetve több variánsa van. Legősibb írásban fennmaradt részlete a Berakhot 32-ban olvasható. (Először Józsué ben Chaláftá rabbi említi a babiloni Talmudban, kb. Kr. u. 150). Bruce Kadden, Barbara Binder-Kadden, Teaching Tefilah: Insights and Activities on Prayer, Denver, 2004, 79-82.

64

Az irgalmas apa

AZ IRGALMAS APA50 Lk 15,11-32

A Lukács-evangélium alapvető témái a Jézusban megnyilvánuló egyetemes isteni irgalom, Jézus könyörülete és szolidaritása a szegényekkel, együttérzése a társadalom perifériájára szorultakkal (özvegyek), szenvedőkkel és megvetett csoportokkal (vámosok), a Jézussal beköszöntő üdvösség miatti öröm. A példabeszéd közismert megnevezése a tékozló fiú története. A cím nem fedi a példabeszéd teljes tartamát, ugyanis az elbeszélés középpontjában az apa alakja áll, a második rész pedig az apa és a nagyobbik fiú kapcsolatáról szól. A példabeszéd Lk sajátja. Kontextus

Jézus úton van Jeruzsálem felé (vö. 9,51). A Lukácsevangéliumban ennek az útnak az eseményei az evangélium kétharmadát teszik ki. Mivel Jézus tudatosan megy Jeruzsálembe, ahol majd meg fog halni, mindaz, ami ezen az úton történik vagy elhangzik, különös súllyal bír. A 15. fejezetben az irgalomról szóló három példabeszédet olvashatunk. Előzményük, hogy Jézus a vámosokkal és bűnösökkel közösséget vállal, ezt viszont a farizeusok és írás50

Bovon, Lukas III, 15-66; Benyik, „A tékozló fiú parabolája”, 172180; Beiner, „Jézus példabeszédei”, 7-19; Kozma, „A megtérés szintjei a tékozló fiú példázatában”, 79-87; Steiner, Weymann, Gleichnisse Jesu, magyarul Tarjányi Béla (ford.), Evangéliummagyarázatok II Példabeszédek, 67-83. 65


tudók nehezményezik: „ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik (1-2. vv.). (A vámosokról, társadalmi és vallási helyzetükről l. a Zakeusról szóló fejezetet.) A Lukács-evangéliumban Jézus asztalközösséget vállal a vámosokkal és bűnösökkel (l. még 5,27.29; 19,5-6) és a farizeusokkal (7,36; 11,37; 14,1) egyaránt. A farizeusok zúgolódását követi a három példabeszéd: az elveszett bárányt megkereső férfiról (vö. Mt 18,12-14, eredete a Q), az elveszett drachmát megkereső asszonyról és az irgalmas apáról és két fiáról. Az első kettő között szorosabb a párhuzam. (Lukács kedveli az ikerpéldabeszédeket; a 13,18-21-ben szintén egy férfi, illetve egy nő tevékenységével szemlélteti Isten Országát.51) A példabeszédeket több közös motívum és kifejezés kapcsolja össze: valami vagy valaki elveszett (avpo,llumi), a tulajdonosa utánamegy (poreu,w evpi,) / megkeresi (zhte,w) és megtalálja (eu`ri,skw). (Az apa nem megy utána fiának, de az apai ház emléke hozza vissza a fiút. Az a tény, hogy az apa messziről meglátja, arra utal, hogy várta.) A megtalálást együttörvendezés (sugcai,rw; euvfrai,nw) és ünneplés követi a barátok körében (15,6.9.23-24.32). Az első két példaelbeszélés teológiai alkalmazása az angyalok mennyei örvendezése a megtérő bűnös miatt (15,7.10). Ezek alapján a harmadik példabeszéd is az isteni irgalomról, a bűnöst megkereső, megtérésének örvendező Istenről szól. Isten irgalmát az evangélium szerint Jézus testesíti meg. Ezen felül a második rész az igazakat is arra hívja, hogy fogadják el Isten irgalmát a bűnösök iránt, és vállalják velük a közösséget.

51

Bovon, Lukas III, 31.

66

Az irgalmas apa

A három példabeszéd az újra megtalált egységről is beszél (az újraegyesült nyájról, a kiegészült pénzösszegről, az újraegyesült családról). Ezért nemcsak az egyéni megtérésről van szó, hanem Isten népe, illetve a keresztény közösség egységéről is.52 A példabeszédek képei közel állnak a Jer 31,9-20-hoz.53 Műfaj és forma

A kontextus alapján Lukács vitapéldabeszédet közöl: Jézus meg akarja győzni vádlóit magatartása helyességéről és arról, hogy Isten Országa mindenki előtt nyitva áll. Az egyszerű bevezetés alapján (egy ember, a;nqrwpo,j tij), alanyesettel kezdődő példabeszéd. Magyarázat

Korábban felvetették azt a lehetőséget, hogy a példabeszéd nem egységes, és eredetileg csak az apáról és tékozló fiáról szólt. Több érv szól azonban a példabeszéd egysége mellett, ezért itt így vizsgáljuk.54 •

I. rész. Az apa és kisebbik fia

Az apa jómódú földbirtokos, akinek állatállománya, szolgái, napszámosai vannak. Az apa a Szentírásban Istent testesíti meg. (Istenről, mint Atyáról az Ószövetségben és a korai judaizmusban l. az Úr imája magyarázatát.) Az

52

Bovon, Lukas III, 16-17. Bovon, Lukas III, 17, 19. 54 A kérdésről l. Beiner, „Jézus példabeszédei”, 14-16; Kozma, „A megtérés szintjei”, 79-82. 53

67


evangéliumokban Jézus gyakran beszél Istenről, mint irgalmas apáról. A példabeszéd a bibliai testvértörténetekre, a testvérek versengésére is utal. Ilyenek Kain és Ábel (Ter 4,1-12); Jákob és Ézsau (Ter 25,27-34; 37,136); József és testvérei (Ter 37,1-4); Dávid és testvérei. Ezekben a történetekben a kisebbik testvér a főszereplő. Az Újszövetségben Lukácsnál olvasunk két testvér viszályáról, akik az örökség megosztása végett fordulnak Jézushoz; 12,13). Máténál Jézus példabeszédet mond az apáról, aki két fiát kiküldi a mezőre dolgozni, de csak egyikük teljesíti apja akaratát (21,28-31).

A vagyon rám eső részét: A vagyon (ouvsi,a) az egzisztencia megalapozója. Jézus korában nem volt elképzelhetetlen, hogy a fiú már az apa életében megkapja a vagyon rá eső részét.55 Az öröklési törvények szerint (vö. Deut 21,15-17) az elsőszülött a vagyon kétharmadára volt jogosult, a fiatalabb ezért csak az egyharmadát kaphatta. A szöveg nem szól arról, hogy az apa nagyobbik fiának is átadta volna a rá eső részt; ennek ellenkezőjére utal, hogy továbbra is szabadon rendelkezik vagyonával. A fiú nem sok nap múlva, vagyis rövid időn belül távozik (a kifejezés litótész: az ellenkezőt tagadva állít valamit). A szerző nem tisztázza az elvándorlás okát. Általában a szükség, a jobb megélhetés reménye vett rá embereket a távozásra. A kivándorlás következtében Jézus korában a mintegy két és fél millió zsidóból csak félmillió élt Palesztinában, a többi Palesztinán kívül, a diaszpórában (Egyiptomban, Szíriában, Kisázsiában, a Balkánon a Fekete-tenger 55

Erre utal a Sir 33,20-22; Tób 8,21; Bovon, Lukas III, 45-46.

68

Az irgalmas apa

környékén, a Kaszpi-tenger vidékén, illetve Mezopotámiában).56 A szórványosodás, a történelmi okokon kívül a gazdasági helyzettel magyarázható. A diaszpórai lét magával hozhatta a kilépést Izrael nemzeti és vallási közösségéből, de ez sem volt kötelező, mivel a diaszpóra egész területén működtek zsinagógák. Az apa végig szokatlanul viselkedik. Paul Ricoeur a példabeszéd egyik sajátosságaként említi a főszereplő és a végkifejlet meghökkentő extravaganciáját. E meghökkentő extravagancia egyik első jele, hogy az apa nem ellenkezik, nem tartja vissza, és nem oktatja ki fiát elindulása előtt. A fiú megkapja a vagyon rá eső részét és a szabad távozás lehetőségét. A fiú magatartásának nehézsége nem abban áll, hogy elhagyja a szülői házat, hanem abban, hogy eltékozolja a léte megalapozását szolgáló vagyont. Mindkét görög szó (ouszia, biosz) a vagyon és az egzisztencia / a megélhetés közötti összefüggést mutatja. A fiú oktalan, menthetetlen élettel (zw/n avsw,twj) eltékozolja ezt a vagyont. A szerző nem részletezi, miben állt ez az életmód. Személyes bukása egybeesik a vidéket sújtó gazdasági válsággal. Ez érthetővé teszi, hogy a fiú nem számíthat mások segítségére. Lukács a „polgár” (politēsz) szót használja a helyi lakosokra, illetve a gazdára, akihez elszegődik. Ez csak kiemeli a fiú idegenségét, elidegenülését (a polgárokkal szemben ő idegen). A nyomor és lezüllés mélypontja, hogy zsidó létére disznópásztorként kell megkeresnie megélhetését. 56

Joachim Jeremias (négy millió), illetve Vermes Géza (2,5 millió) becslésére hivatkozik Kozma, „A megtérés szintjei”, 83. 69


A Lev 11,7 értelmében a disznó tisztátalan állat, és tisztátalanná teszi nemcsak azt, aki húsát fogyasztja, hanem őrzőjét is. (A gerazai megszállottról szóló elbeszélés a Mt 8,26-39-ben asszociálja a disznókat a tisztátalansággal és a démoni megszállottsággal.) Ennél súlyosabb, hogy még a disznók eledelét sem kaphatja meg. A disznók eledele a szentjánoskenyér (keration). Amikor ezt kéri, már minden méltóságát elveszítette, az elutasítás miatt viszont az éhhalál fenyegeti. A fiatalember a lehető legmélyebbre süllyedt. Az egyetlen kiút számára a visszatérés. Magába száll. A kifejezés fordulópontot jelöl az elbeszélésben. A fontolgatás nem kifejezetten a bűnbánat jele. Arra ébred rá, hogy apja házában a napszámosoknak jobb sorsa van. A napszámosok egzisztenciája is bizonytalan, mivel az alkalmi munkától függ, és a bér rendszerint csak a mindennapi élelem megszerzésére elég maguk és családjuk számára. A fiúhoz képest mégis nagyobb biztonságot élveznek, nem utolsó sorban mivel az apa jómódú. Ezért mondhatja róluk, hogy bővelkednek kenyérben (perisseu,ontai a;rtwn). Az ő sorsa amazok életének ellentéte: ő az éhség miatt elpusztul, elvész (evgw. de. limw/| w-de avpo,llumai). Az állapotleíráson túl az apollümai, elvész, elpusztul ige a három példabeszéd alapsémájának első kulcsszava (elvész a bárány, a drachma, illetve a fiú). Indulás előtt előkészíti mondandóját. A fiú tudatában van annak, hogy amikor vagyonát kikérte és azt el is tékozolta, már elvesztette jogát, hogy apja fiúként fogadja. Már nem lehet semmilyen igénye apjával szemben. Ezért mondja tervezett beszédében, „csak béreseid közé fogadj“. 70

Az irgalmas apa

A fiú felkelt (avnasta,j, participium aorisztosz57). Az anisztēmi ige jelentése felállni, felkelni, elvont értelemben feltámadni. Morális szempontból felemelkedik. Az evangéliumok máskor is használják a feltámadásterminológiát a sorsdöntő fordulat leírására (Mk 9,27; Lk 5,28; 17,19). A feltámadás jelentést erősíti meg a példabeszéd teológiai értelmezése, amelyet Lukács az apa szájába ad: „meghalt, de életre kelt”; 15,24.32). A fiú előkészíti bűnbánó beszédét („vétettem az Úr ellen és ellened”; ugyanezt mondja a fáraó Mózesnek és Áronnak a Kiv 10,16 szerint). Az evilági erkölcsi rend, az apa iránti tisztelet megsértése egyben Isten megsértése is. A visszatérés egybeesik az apa odafordulásával. A találkozás a meghökkentő extravagancia jeleinek sorából áll. Az apa már messziről látja, amiből következik, hogy várt fiára. Megesik rajta a szíve, noha egy patriarkális, becsületszégyen mentalitásra épülő társadalomban az apai vagyont eltékozló, a maga és apja méltóságát megsértő fiú csak elmarasztalásra számíthat. Szintén összeférhetetlen egy családfő tekintélyével a sietség, ráadásul az a tény, hogy az apa bukott fia elé siet, ahelyett, hogy kivárná a visszatérést és a bűnbánatot. A tény, hogy „eléje sietett” (dramw.n, a tre,cw, szaladni, futni ige participium aorisztosza) jelzi, hogy tekintélyével összeegyeztethetetlent tesz. Egyben a lukácsi sietség motívum is kifejezést nyer (erről bővebben a Zakeustörténetben). Az ünnepi előkészületeknek is gyorsan kell

57

Az aorisztosz a görögben pontszerű cselekvést jelöl, a folyamatos vagy a befejezett múlttól eltérően. 71


megtörténniük (a szolgáknak hamar kell hozniuk a legjobb ruhát, 22. v.). A „megesett rajta a szíve“ Lukács kedvelt kifejezése (evsplagcni,sqh, a splagcni,zomai, megrendült a belseje/a szíve ige aorisztosza). Az ige a mély megrendülést fejezi ki, amely kiváltja a cselekvő könyörületet (vö. Lk 7,13: Jézusnak megesik a szíve a naini özvegyasszonyon és feltámasztja fiát; 10,33: a szamaritánust megindítja a félholtra vert ember sorsa, és a végsőkig elmegy a könyörületben és segítőkészségben). Mindhárom esetben a megrendülés életmentő. A meghökkentő extravagancia további jele, hogy az apa nem engedi végigmondani a bűnvallomást, és feltétel nélkül visszafogadja fiát. A szeretet külső megnyilvánulásai (nyakába borult, megcsókolta) szokatlanok egy patriarkális társadalomban, ahol egy férfi, egy családfő nem mutatta ki érzelmeit. Az ünnepi lakoma a Jézus által felvállalt asztalközösségét jelzi, és egyben az Istennel való (eszkatologikus) közösség szimbóluma. A vagyont eltékozló fiúnak rendezett lakoma az extravagancia másik megnyilvánulása. Az apa nem a napszámosok sorába fogadja vissza, hanem szabad emberként, fiúként. A csók egyenlőknek jár ki és a szeretet kifejezője. A legjobb ruha a díszvendéget illeti meg. A gyűrű a tekintély és hatalom jele (a pecsétgyűrű okmányok hitelesítését szolgálta, és szabad, tekintélyes ember viselhette). A lábbeli a szabad embert illeti (a szolgák gyakran mezítláb jártak). A hizlalt borjú a kivételes alkalmak ünnepi lakomáját jelzi. A 24. v. teológiai reflexió, amely megismétlődik a 32. vben és összefoglalja a példabeszéd lényegét: „ez az én fiam halott volt és életre kelt, el volt veszve (h=n avpolwlw,j) és 72

Az irgalmas apa

megtaláltatott (eu`re,qh)”. Ugyanazok a kulcsszavak ismétlődnek, mint az előző két példabeszédben (az elveszett és megtalált juh, illetve drachma). A „megtaláltatott” passzív alakja azt jelzi, hogy az apa talált rá fiára. Ez mélyebb szinten passivum divinum, amely Isten cselekvésére utal: Isten keresi meg és találja meg az elveszett bűnöst. Az ezt követő megállapítás, „és elkezdtek örvendezni” (euvfrai,nesqai), a harmadik kulcsszót hozza. Az elveszett megtalálása közös örvendezésre ad okot. Az isteni irgalom, Jézus közelsége és az üdvösség miatti öröm nagyon gyakori motívum Lukácsnál. Így örvendezik a gyermek Erzsébet méhében Mária látogatásakor (1,44), Mária a Magnificatban Isten nagy tettei miatt (1,47), Zakariás János születésekor (1,14), a tömeg Jézus gyógyításai láttán (13,17), a tanítványok Jézus jeruzsálemi bevonulásakor (19,37), az elveszett bárányt megtaláló ember és barátai (15,5), az asszony és barátnői a megkerült drachma miatt (15,9), az apa megkerült fia miatt (15,2324.32), az angyalok a megtérő bűnös miatt (15,7). •

II. Az apa és nagyobbik fia

A második rész válaszol a fejezet elején vázolt szituációra. Ez mozdítja ki Jézus bírálóit magabiztos alapállásukból, gondolkodásmódjukból. A farizeusok olyan mozgalomhoz tartóztak, amely rendkívül komolyan vette a Tórát, Isten parancsait. (Jézus valószínűleg közelebb állhatott hozzájuk, mint az evangéliumok polemikus beszámolói alapján gondolnánk,58 de a Törvény iránti szigorú tiszteletükben nem osztozott.) Lukács a farizeusról és a vámosról szóló példabeszédben is érzékelteti, hogy az ilyen törvénytisztelet gőgössé tehet és elfeledteti a ráutaltságot Isten irgalmára (18,10-14). 58

Benyik György, „Jézus farizeus volt?”, Keresztény Szó 1 (2013) 73


Az idősebb fiút megbotránkoztatja az ünnep. A mezőről érkezve zeneszót (szümphonia), illetve éneket (vagy táncot, khorosz) hall. Bizonyos értelemben a világ rendjének felfordulását látjuk. Idősebb fiúként őt illetné az elsőbbség és a tisztelet a családban, annál is inkább, hogy becsületesen és odaadóan dolgozik, és ezzel apja vagyonát gyarapítja. Ezzel szemben az apa ünnepi lakomát rendez annak, aki eltékozolta a vagyont. A fiút ez haraggal tölti el. Nemcsak az idősebb fiú, de az olvasó igazságérzete is fellázad. A példabeszédben azonban a harag az apa, illetve Isten irgalma ellen irányul. Ez Jónás méltánytalan haragját idézi Isten niniveiek iránti könyörülete miatt.59 A meghökkentő extravagancia újabb jele, hogy az apa neki is elébe megy, ami a patriarkális társadalmi és családi viszonyok között elképzelhetetlen. A fiú szemrehányással illeti apját, ami szintén ellentmond a családfő iránti tiszteletnek. „Annyi éve szolgálok neked, egyetlen parancsodat se szegtem meg, még egy gödölyét se adtál.” (A fiú kijelentése a farizeusok magatartását, szigorú törvénytiszteletét ecseteli.) Ezzel bennfoglaltan azt jelzi, hogy szeretett volna felszabadultan ünnepelni, de soha nem merte megtenni, illetve életét és munkáját apja házában tehernek érezte. Szolgának érezte magát, nem fiúnak. A fiú kiszínezi testvére bűnét („paráznákra“, ezzel többet tud, mint amit a narrátor elbeszélt). A testvéri kapcsolatot is letagadja („a te fiad“). Az apa azonban kérleli őt; nem közömbös neki jelenléte; ez a meghökkentő extravagancia újabb jele. Megszólításával 59


74

Az irgalmas apa

(te,knon, gyermekem), illetve kijelentésével miszerint „mindenem a tied“ azt jelzi, hogy őt fiának és örökösének tekinti, nem szolgának. (Állítása annyiban problémás, hogy a kisebbik fiút visszahelyezte jogaiba az eltékozolt vagyonrész ellenére). Noha státusa nem kötelezné, mégis magyarázatot ad döntésére: „illett örülnünk, mert testvéred (avdelfo,j sou) ...“ Lukácsnál hangsúlyos, hogy ami történik, az szükségszerű. Az evangélista gyakran hangsúlyozza, hogy ami történik, az benne van Isten tervében. Az apa ugyanakkor megerősíti az elutasított testvéri kapcsolatot. Az ünnep a nagyobbik fiú előtt is nyitva áll. A példabeszéd azonban nyitott: nem tudjuk, hogy bement vagy elutasította az együttörvendezést, a családi köteléket. Lukács megismétli a teológiai reflexiót, egyben a kulcsszavakat: „ez az én fiam halott volt és életre kelt, el volt veszve és megtaláltatott”. Összegzés

Lukácsnál a kisebbik fiú a vámosokat és bűnösöket testesíti meg. A nagyobbik fiú azokat jelképezi, akik Isten törvényeit szigorúan betartották, és tudják, hogy igaz ember nem vállalhat (asztal)közösséget a bűnösökkel. Ezért botránkoznak Jézus magatartásán. A példabeszéd főszereplője és kulcsa a szerető, irgalmas apa, akinek mindkét fia fontos, akinek magatartását végig a meghökkentő extravagancia jellemzi. Jézus a példabeszéddel arra hívja fel a farizeusok figyelmét, hogy amikor megróják őt, amiért megvetettekkel ül asztalhoz, valójában Isten irgalmát kifogásolják. Jézussal már elkezdődött Isten Országa lakomája, a bűnösök elfogadták a 75


meghívást. Jézus a magukat igaznak tartókat is hívja. A példabeszéd Jézus magatartását szemlélteti és igazolja. Az irgalomról, megtérésről és a felvállalt asztalközösségről szóló példabeszédek nemcsak Jézus korában aktuálisak, hanem a korai egyházban is. Nemcsak a farizeusok előtt igazolják Jézus asztalközösségét a vámosokkal, hanem a zsidó-keresztényeket is arra szólítják fel, hogy vállalják a közösséget a nem-zsidókkal (vö. ApCsel 10 és 15).60 Noha a példabeszéd csak Lukácsnál olvasható, istenképe összhangban áll azzal, amelyet Máténál találunk (Mt 5,45; 7,11). A példabeszéd eseménnyé teszi Isten feltétel nélküli, felfoghatatlan szeretetét. Arra mutat rá, hogy mindenki rászorul irgalmára, a vele való közösség pedig csak örömben és testvériségben élhető meg.

60


76

A MEGSZÁLLOTT FIÚ MEGGYÓGYÍTÁSA Mk 9,14-29 A Márk-evangélium

A Márk-evangélium Jézus identitásának, messiási küldetésének a kinyilatkoztatása. Az evangélium kezdő mondata (1,1) a mű céljának programszerű meghatározása: bevezet az örömhírbe (euangelion), amelynek tárgya Jézus, a messiás (Christos, Krisztus), az Isten Fia,61 aki meghirdeti Isten küszöbön levő uralmát (1,15). A két cím (Krisztus/Messiás és Isten Fia) egymást értelmezi, háttere pedig a királyi messianizmus, amely szerint a dávidi felkent fiúi viszonyban áll Istennel (Zsolt 2,7).62 Valószínűleg a hellenisztikus (zsidó-)kereszténységben a cím kezd ontológiai minőséget kapni, illetve értelmezését befolyásolja a görögrómai szóhasználat.63 61

Az “Isten fia” (uiò,j qeou/) hiányzik a Sínai (‫ )א‬kódexből és néhány más kisebb jelentőségű szövegtanúból, de megtalálható több fontos kéziratban (B A D K L W 33) és az ‫א‬1-ben. A külső bizonyíték az eredetisége mellett szól. Az elhagyás lehetséges oka a szent nevek rövidítése a korai kéziratokban (itt: IU CU UU QU); ebből kifolyólag a másoló esetleg átsiklott a UU QU felett. Amennyiben azonban korai kiegészítés lenne, csak kiemeli azt, ami az evangéliumban többször kifejezést nyer (1,11; 3,11; 5,7; 9,7; 13,26; 14,61; 15,39). L. Metzger, Textual Commentary, 62; Gnilka, Márk, 39; Winn, The Purpose of Mark’s Gospel, 94. 62 Gnilka, Márk, 66. 63 Jézus küldetésének másik lehetséges értelmezési modellje a görög theios anēr (isteni, isteni erővel működő férfi). Ezt a hatalmat Jézus 77


Az evangélium során többször felmerül Jézus kilétének, hatalma eredetének a kérdése. Ezt veti fel a nép, a megszállott megszabadítása után (1,27), akárcsak az írástudók a béna meggyógyítása és a bűnbocsánat kijelentése után (2,7), a tanítványok a vihar lecsendesítése után (4,41), hallgatói miután a názáreti zsinagógában tanít (6,2-3), a közvélemény (6,14-16; 8,27-28). Ez a döntő kérdés Jézus kihallgatásában a főpap előtt (14,61-62), és ezt fogalmazza meg a római százados, aki látja, miként hal meg Jézus a kereszten (15,39).64

Az evangéliumban többször kijelentik Jézus kilétét. Megkeresztelkedésekor és színeváltozásakor az Atya kimondja, hogy ő a szeretett fia (1,11; 9,7). A kiűzött démonok is felismerik kilétét (1,24.34; 3,11; 5,7). Ennek ellenére, az evangélium gyakran beszél arról, hogy környezete félreismeri Jézust (rokonai: 3,21; honfitársai: 6,2-3; a tanítványok: 6,52; a vallási vezetők: 3,22). A motívum különösen a mű első felében gyakori. A tanítványok értetlensége visszatérő téma.65 A Márk-evangélium sajátossága, hogy Jézus ismételten megtiltja azoknak, akik felismerik kilétét, a meggyógyított betegeknek, megszállottaknak (1,44; 3,12; 5,43; 7,36; 8,26), vagy akár a tanítványoknak (8,30; 9,9), hogy erről beszéljenek. Ezt a vonást messiási titoknak nevezték.66 A tanítványoknak csak csodatettei és exorcizmusai emelik ki. L. Gnilka, Márk, 67. Az Isten fia cím a görög-római vallásban, illetve a császárkultuszban is szerepel, és ez bizonyára befolyásolta a módot, ahogy Márk olvasói ezt a címet értették (Winn, The Purpose of Mark’s Gospel, 101-102). 64 Winn, The Purpose of Mark’s Gospel, 19 65 Gnilka, Márk, 19 66 A „messiási titok” témáját elsőként Wilhelm Wrede fogalmazta meg: Das Messiasgeheimnis in den Evangelien: zugleich ein Beitrag zum 78

A megszállott fiú meggyógyítása

Jézus feltámadása után szabad nyíltan beszélniük kilétéről, messiás-voltáról (9,9). A titoktartás motívuma Jézus identitása kérdésére irányítja a figyelmet.67 Egyik lehetséges magyarázata, hogy a Márk-evangélium el akarja hárítani a messiás-volthoz kapcsolódó evilági elképzeléseket, amelyek nem számolnak a kereszttel: Jézus kiléte a kereszten tárul fel igazán (15,39). Az evangélium első részében számos csodáról (gyógyításokról és exorcizmusokról) olvasunk, amelyekben Jézus hatalma nyilvánul meg. Az evangélium fordulópontja Péter fülöpcezareai felismerése és vallomása (8,27-29): „Te vagy a Krisztus” (a messiás).68 Az evangélium második részében, Péter vallomása után Jézus beavatja tanítványait messiási küldetése igazi értelmébe (8,31), és arról beszél, hogy szenvednie kell. Ezzel Márk a keresztre irányítja a figyelmet. Jézus identitását a kereszten ismerik fel igazán („ez az ember valóban Isten Fia volt”, 15,39).

Verständnis des Markusevangeliums, Göttingen, 1901, ang. Messianic Secret, Cambridge, 1971, 17-18, 34-84. Wrede Jézus félrevonulásait, illetve a példabeszédekben való tanítást is a messiási titok kifejezésének tekintette. Úgy vélte, hogy a messiási titok motívum azt tükrözi, hogy Jézus kortársai nem ismerték fel messiási küldetését, és ez csak feltámadása után vált nyilvánvalóvá. Wrede magyarázatát többen bírálták vagy árnyalták, de a titoktartás parancsa mindenképpen feltűnő. 67 Winn, The Purpose of Mark’s Gospel, 19. 68 Gnilka, Márk, 24 79


Noha Márk kiemeli a kereszt teológiáját, nem lehet azt állítani, hogy elvetné a csodatevő Jézus képét. Az elbeszélt csodák nagy száma az ellenkezőjére enged következtetni. Márk számára Jézus csodákban megmutatkozó hatalma, dicsősége, illetve feltámadása is lényeges. 69 Ezért Márk nemcsak a kereszt evangéliuma. A szenvedés bejelentése egybeesik a feltámadás meghirdetésével. Jézus színeváltozása feltámadását elővételezi. Az evangélium végén az angyalok a feltámadást adják hírül az asszonyoknak.70 Műfaj

A csoda, tárgyát és formáját tekintve, exorcizmus. Az exorcizmus műfaji sajátosságairól → A csodaelbeszélések tematikus felosztása Csodák Márk értelmezésében

A csodák értelmezéséről és jelentőségéről a Márk-evangéliumban → Az újszövetségi csodaelbeszélések teológiája. Kontextus

A szöveg az evangélium második nagy egységéhez tartozik, amelyben Jézus feltárja messiási küldetése értelmét, és rámutat arra, hogy szenvednie kell. Az előző részben olvasható Péter fülöp-cezareai vallomása, az első jövendölés a szenvedésről és feltámadásról, illetve a színeváltozás, amellyel Jézus felkészíti tanítványait a szenvedés botrányára, és 69

Gnilka, Márk, 300; Winn, The Purpose of Mark’s Gospel, 16-17; Tuckett, The Disciples and the Messianic Secret in Mark, 149-150. 70 Gnilka, Márk, 18. 80


előrejelzi feltámadást. A vizsgált exorcizmust követi a szenvedés és feltámadás második megjövendölése. Szereplők és szerkezet

A szövegben megtalálható a csodaelbeszélések mind a hét szereplője. A csodatevővel szembenálló fél a démon (Márknál süket, néma és tisztátalan lélek). A csodatörténet bevezetője a 14-16. vv., amely bemutatja a kiinduló helyzetet, a szereplőket, és érzékelteti a tanítványok tehetetlensége által kiváltott feszültséget. A csoda kerete a tanítványok tehetetlenségének témája (18b, 28. v.). Az előterjesztésben (17-18. vv.) az apa felveszi a kapcsolatot Jézussal és segítségét kéri. Jézus kétszer szembesülés a démonnal (19b-20, illetve 25-27. vv). Az exorcizmus a második szembesüléskor következik be. Az elbeszélés középpontja Jézus és az apa beszélgetése a hitről és a hitetlenségről (21-24. vv.). Az elbeszélés sajátossága a hatás leírásának a hiánya. Ehelyett Márk magyarázatot fűz az elbeszéléshez (28-29. vv.), amely más helyen hangzik el („a házban”), és bizonyos mértékig módosítja a csodatörténet mondanivalóját. Párhuzamos helyek

Az elbeszélés mindhárom szinoptikusnál megtalálható (vö. Mt 17,14-21; Lk 9,37-43). Márk szerint a gyermeket tisztátalan, süket és néma lélek (pneuma) tartja hatalmában. Ő adja a legrészletesebb leírást a gyermek állapotáról. Csak ő hozza Jézus és az apa párbeszédét a hitről.

81


Máté holdkórosságról beszél (az epilepszia népies elnevezése), és az állapotot démonnak (daimon) tulajdonítja. Az elbeszélés nagyon rövid, és hiányzik a beszélgetés a hitről Lukács lélekről (pneuma) és démonról (daimon) beszél. A fiú az apja egyetlen gyermeke, szó szerint egyszülötte (9,38: monogenh,j). Lukács lerövidíti Márk elbeszélését, és kihagyja a párbeszédet a hitről. Magyarázat71

A szöveg egysége vitatott, tekintettel az ismétlésekre és a témák keveredésére. Itt azonban jelen formájában vizsgáljuk. A tömeg kétszer jön össze (14. és 25. v.); a gyermek állapotát kétszer írja le a szerző (18. és 20-22. vv.). A bevezető versek nem tisztázzák, miről vitatkoznak az írástudók a tanítványokkal; Csak az elbeszélés további részleteit visszavetítve következtetünk arra, hogy a téma a tanítványok tehetetlensége. Úgy tűnhet, hogy Márk két elbeszélést ötvözött egybe, egy csodatörténetet és egy elbeszélést a tanítványok tehetetlenségétől. A 28. v-ben foglalt magyarázatot Márk fűzi az elbeszéléshez; ez téma szempontjából eltér tőle, mert nem szól sem Jézus hatalmáról, sem a hitről.72

A kiindulópont az írástudók vitája Jézus tanítványaival. A szövegből nem derül ki, mi a vita tárgya. Csak az elbeszélés későbbi kibontakozásából következtetünk arra, hogy a vita tárgya a tanítványok képtelensége, hogy megszabadítsanak egy megszállott gyermeket. A téma keretbe foglalja az elbeszélést. Tehetetlenségük kétségbe vonja felhatalmazásukat 71

Gnilka, Márk, 478-490; Steiner, Weymann, Wunder Jesu, magyarul Tarjányi Béla (ford.), Evangéliummagyarázatok III. Csodák, 59-78; Donahue, Mark, 277-282. 72 Gnilka, Márk, 479-480; Donahue, Mark, 277. 82


és ellentétben áll korábbi sikereikkel (6,7.13). Mivel a tanítványok Jézus megbízásából cselekszenek, kudarcuk végső soron Jézus hatalmát kérdőjelezi meg. A vita a vallási vezetők egy csoportjával, az írástudókkal (grammateis) zajlik, tanúja pedig a nagy tömeg, ezért a tanítványokra és Jézusra nézve nagy a tétje. A tömeget felzaklatja, felkavarja, megdöbbenti Jézus érkezése, és köszöntésére eléje siet (15. v.). Az ekthambeō ige heves érzelmek jelentkezését jelöli. A erős reakció Jézus tekintélyét és a kezdőhelyzet feszültségét érzékelteti. Jézus kérdésével („miről beszélgettetek?”, 16. v.) nem érdeklődni akar számára ismeretlen tényállásról. A kérdés olyankor hangzik el, amikor Jézus szembesíteni akarja a tanítványokat helytelen magatartásuk miatt. Ezt teszi néhány verssel később versengésük után is (Mk 9,33-34). A 17. vers az előterjesztés. Az apa feltárja gondját Jézus előtt. Mesternek, vagyis tanítónak (dida,skaloj) szólítja Jézust, és ezzel elismeri tanítói tekintélyét. Kijelentése („eléd hoztam fiamat”) csodatevő hatalmának elismerése. (Lukácsnál a helyzet még drámaibb, mert az apa egyetlen fiáról van szó.) A 17b-18. vv. leírja a fiú állapotát. A gyermeket néma vagy beszédképtelen lélek (pneu/ma a;lalon) tartja hatalmában. A továbbiakban azt olvassuk, hogy néma és süket, illetve tisztátalan lélekről van szó (a;lalon kai. kwfo.n pneu/ma; pneu/ma avkaqa,rton; 9,25). A jelzők a lélek ártalmas, gonosz voltára utalnak.73 Valószínűleg a betegség tünetei alapján nevezi néma 73

Márknál nem szerepel a démon szó, hanem a tág pneuma, lélek. Azonban a szövegből egyértelmű, hogy megszállotságról van szó. Egyébként a daimon a görögben önmagában nem negatív. Jelentése 83


és süket léleknek: a beteget a lélek némává és süketté teszi, vagyis képtelenné teszi a külvilággal érintkezni és kommunikálni. A szövegösszefüggésben, amely az epilepszia tüneteit írja le, valószínű, hogy a jelzők a rohammal járó eszméletvesztésre utalnak. A tünetek alapján egyértelmű, hogy epilepsziáról van szó. A grand mal, tónusos-klónusos rohamokkal járó epilepszia a gyermekkorban kezdődik (vö. 21. v.). Legjellemzőbb tünete az eszméletvesztéssel és rángógörcsökkel járó epileptikus roham. A roham elején a beteg hirtelen eszméletét veszti, artikulálatlan kiáltást hallat a légcső-, garat- és légző izmok görcsös megfeszülése miatt (vö. 26. v.), és összeesik (18. v.). Az eszméletvesztés miatt eséskor élete veszélyben foroghat, amennyiben magaslaton, víz vagy nyílt láng mellett találja magát. (Erre utal a 22. v.: a lélek a gyermeket gyakorta tűzbe és vízbe vetette, hogy elpusztítsa.) A roham első szakasza az izomzat húsz-harminc másodpercig tartó megfeszülése (tónusos fázis). Erre utal a xhrai,nw, megmerevedik ige (18. v.). Az izomzat görcsös összehúzódásnak következményeként a beteg a fogát összeszorítja (18. v.) és nyelvét harapja. A második szakaszban rángógörcsök lépnek fel, az izomzat váltakozó összehúzódása és elernyedése folytán (klónusos fázis). Ebben a szakaszban a beteg szájából véres nyál folyik („tajtékzik”, „habzik a szája”, 18. v.). A roham után bekövetkezik az izomzat elernyedése, a beteg pedig mély álomba merül (vö. 9,26: „olyan volt, mintha meghalt volna”). tágabb: istenséget, transzcendens lényeket, alacsonyabb rendű isteneket, istenek és emberek közötti szellemi közvetítőket jelöl. (BDAG és LSJ s.v. δαιμόνιον). A gonosz daimon minőséget mind a bibliában, mind a biblián kívül rendszerint valamilyen jelző mutatja (tisztátalan, hamis). Itt éppen a jelzők mutatják, hogy egy gonosz lélekről van szó. 84


Az ókorban a betegségeket gyakran démonoknak vagy más természetfölötti behatásoknak tulajdonították.74 Az epilepsziát szent betegségnek (morbus sacer), isteni betegségnek (morbus divinus), démoni betegségnek (morbus demoniacus) vagy holdkórosságnak nevezték, mivel isteni, démoni behatásnak, illetve a hold istenségének tulajdonították.75 A bibliai szerzők sem különböztetik meg a megszállottságot a betegségtől. A döntő teológiai téma az elbeszélésben a hit, illetve hitetlenség kérdése. Jézus panaszában hitetlen nemzedékről beszél (19. v.). A vád felidézi az Úr ismételt panaszát a nép ellen. „Meddig ingerel még engem ez a nép és meddig nem hisz nekem a jelek dacára?” (Szám 14,11; miután a kémek visszatérnek, az izraeliták félnek bemenni Kánaánba); „gonosz nemzedék, fiaiban nincs hit.” (MTörv 32,20); „meddig tűrjem még ezt a gonosz nemzedéket […]?” (Szám 14,27).

A panaszból nem egyértelmű, kinek a hitetlenségéről van szó, de az összefüggésben a vád éppúgy vonatkozhat a tanítványokra és az apára, de akár az írástudókra vagy a tömegre. Jézus panasza („meddig kell még veletek lennem?”) bennfoglaltan azt is jelzi, hogy Jézusnak majd távoznia kell körükből; ezzel a halálára céloz. Jézussal szembesülve (20 v.) a démon első alkalommal mutatja meg ártó hatalmát: amint meglátja Jézust, elkezdi rángatni (szüszparasszō, vö. Mk 1,26) a fiút, és az a földre esik és habzik a szája. Szembetűnő, hogy a fiú teljesen passzív és kiszolgáltatott. 74 75

Blair, From Demons to Germs, 111-121. Temkin, The Falling Sickness, 3-8; Gnilka, Márk, 483. Mezopotámiában Sin holdisten, görög nyelvterületen Szeléné holdistennő hatása. 85


Az elbeszélés központi része Jézus és az apa párbeszéde a hitről és a hitetlenségről (22b-24 vv.). Az apa a hit és a hitetlenség között vergődik. Jézushoz fordul, mert reméli, hogy segíthet rajta („ha tehetsz valamit, könyörülj rajtunk [splagcnisqei,j] és segíts rajtunk”): Jézus könyörületében és hatalmában remél. De ugyanez a kijelentése bizonytalanságát is elárulja („ha tehetsz valamit”). Felkiáltása ugyanezt a kettősséget tükrözi: „Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!” Jézus válasza („minden lehetséges annak, aki hisz”) Isten mindenhatóságára helyezi a hangsúlyt. Itt azonban nemcsak az apa hitéről van szó, hanem a Jézuséról is.76 A hit Isten hatalmára épít. Isten adja meg a hit képességét is, és a gyógyulást is. A párbeszédből az is nyilvánvaló, hogy a hit a csoda előfeltétele. Az exorcizmus paranccsal történik (25. v.). Jézus nem csak azt parancsolja a léleknek, hogy távozzon, hanem azt is, hogy ne térjen vissza többé. Ez a végleges gyógyulást jelenti. Távozása előtt a lélek még egyszer megmutatja romboló erejét. A fiú hangosan felkiált, erős rángások között kimegy (kra,xaj kai. polla. spara,xaj evxh/lqen, 26a v). A tünetek újból az epileptikus rohamot idézik, akárcsak a mély álom („olyan lett, mint a halott, és sokan gondolták, hogy meghalt”, 26b). Az utolsó képek a halál és feltámadás terminológiát idézik. Jézus megragadta kezét, felébresztette, felkeltette, felállította, feltámasztotta (evgei,rw) a fiút, az pedig talpra állt, felállt, feltámadt (avni,sthmi). A fiú új életet kap Jézustól. Az elbeszélés nem szól a csoda hatásáról. 76

Gnilka, Márk, 848-485.

86


A 28-29. v. tanítványoktatás, amely külön hangzik el (otthon/ a házban) és újból kitér a tanítványok tehetetlenségére. Most azonban már nem a hit szerepéről van szó, mint ahogy az elbeszélés alapján várnak, sem Jézus hatalmáról, hanem az imádságról, mint az exorcizmus eszközéről. A szövegben eredetileg csak az imádságról volt szó. Ezt bővítik egyes kéziratok a böjttel.77 A kiegészítés a korai egyház aszketikus gyakorlatát tükrözi. Míg az imádság Isten hatalmára irányítja a figyelmet, az imádság és böjt olyan jámbor cselekedetek, amelyek az ember szentségre törekvését tükrözik, és saját közreműködésére helyezik a hangsúlyt. Összegzés

Az elbeszélés három téma köré épül: a tanítványok kudarca, Jézus könyörülete a bajban levők iránt és hatalma a gonosz fölött, illetve a hit jelentősége. Az elbeszélés megvilágítja Jézus identitását, és rámutat hatalmára.

77

A kiegészítés korai lehetett, mert hozza az Alexandriai és több más unciális kódex. Azonban a Sínai és a Vatikáni kódex nem tartalmazza. NA27 ad locum; Metzger, Textual Commentary, 85; Gnilka, Márk, 487.

87


Jézus hite az ember hitének forrása és példája. A hit Isten mindenhatóságára irányítja a figyelmet és a csoda feltétele. A tanítványok csak Istenre hagyatkozva válnak képessé arra, hogy legyőzzék a gonoszt.

88

A NAINI IFJÚ FELTÁMASZTÁSA78 Lk 7,11-17

Az epizód Lukács sajátja. Műfaj

A csoda, tárgyát és formáját tekintve, halottfeltámasztás. A halottfeltámasztás műfaji sajátosságairól → A csodaelbeszélések tematikus felosztása. Csodák a Lukács-evangéliumban

A csodák értelmezéséről és jelentőségéről a Lukácsevangéliumban → 2.3.4. Az újszövetségi csodaelbeszélések teológiája. Az isteni könyörület témája mellett kifejezést nyer Jézus jóakarata a nők, az özvegyek iránt. Ezt mutatja a bűnös nővel való találkozás is (7,36-50). Lukács szerint Jézus tanítványai között nők is vannak (8,1-3: asszonyok Jézus kíséretében; 10,39-42: Jézus Mária és Márta házában; Mária Jézus lábánál ülve hallgatja őt, mint a tanítványok). Kontextus

A szövegkörnyezet témája Jézus csodákban megmutatkozó hatalma. A csodák igazolják Jézust. Előtte olvasható a kafarnaumi százados szolgájának meggyógyítása, amely Jézus hatalmának a jele (annál is inkább, mivel távgyógyításról van szó), és egyetemes jóakaratának kifejezése (egy római katona kérését teljesíti). A halott feltámasztása fokozza csodatevő 78

Bovon, Lukas I, 355-366; Steiner, Weymann: Wunder Jesu, magyar fordításban: Tarjányi, Evangéliummagyarázatok III. Csodák, 49-54. 89


hatalmának bemutatását. A naini ifjú feltámasztását követi a börtönben levő Keresztelő János tanítványainak a küldöttsége, amely meg akar bizonyosodni Jézus messiási küldetéséről („Te vagy-e, akinek el kell jönnie vagy mást várjunk?). Jézus csodáira hivatkozva válaszol, és ezzel rámutat a prófétai ígéretek teljesedésére (vö. Iz 61,1-3). Az elbizonytalanodó János előtt Jézus csodái bizonyítják, hogy ő a várt messiás. Bibliai háttér. Illés és Elizeus

Az elbeszélés szempontjából különösen fontos az Illés, illetve Elizeus-ciklus két elbeszélése. Illés próféta feltámasztja a cáreptai özvegyasszony fiát. Ráborul a gyermekre, imádkozik, hogy térjen vissza belé az élet lehelete, majd visszaadja őt anyjának (1 Kir 17,17-24). Elizeus feltámasztja a sunemi asszony fiát: imádkozik, majd többszörös próbálkozás után feléleszti (2 Kir 4,18-37). Lukács sokat merít e két történetből, ugyanakkor szembetűnő, hogy Jézusnak semmilyen erőfeszítésbe nem kerül feltámasztani a fiút. Jézus messze felülmúlja Izrael nagy prófétáját, Illést és az ő tanítványát, Elizeust. Felépítés, szereplők

A bevezetés (11-12. vv.) bemutatja a szereplőket. A csodatörténet valamennyi szereplője jelen van, az ellenfelek és démonok kivételével. Jézus, a tanítványok kíséretében, szembetalálkozik az özvegyasszonnyal, aki egyetlen fiát veszítette el, és akit tömeg kísér. Az előterjesztés (12b-13. vv.) sajátos, mivel az anya szenvedését látva Jézus maga kezdeményez. 90

A naini ifjú feltámasztása

A központi rész (14-15. vv.) leírja a csoda bekövetkeztét és bizonyítását. A befejezés (16-17. vv.) a csoda hatását közli. A jelenlevők csodálkoznak, félelem tölti el őket, dicsőítik Jézust, a hírt elterjesztik a környéken. Magyarázat

A hely a görög kéziratok legnagyobb része szerint Nain. A Naim név a Vulgatából került be a különböző fordításokba.79 Ma Nein arab település Galileában, Názárettől délre 14 km-re, a Tábor hegy közelében, a Dzsebel-ed-Dahi domb lábánál. Tőle nem messze délre lehetett Sunem (ma Sulam arab falu), ahol a 2 Kir 4 szerint Elizeus feltámasztotta a sunemi asszony fiát. Jézust tanítványok és nagy tömeg kíséri. Lukács tragikus helyzetet ábrázol. Egy özvegyasszony egyetlen fiát kíséri utolsó útjára. Közel-keleten a halottat halála napján temették, a városon kívül. Ezért viszik ki, és ezért találkoznak a város kapujában. Az ókori társadalomban az özvegyek az egyik legkiszolgáltatottabb társadalmi kategória, az idegenek és az árvák mellett. A Tóra nem állapította meg az özvegy jogát, hogy férje után örököljön.80 Férje halála után, felnőtt fiúk 79

Csak az f1 görög kéziratcsalád szerint Naim. Bovon, Lukas I, 360 (azonban Naim szerepel a Genesis Rabbah 98,12-ben). 80 Joseph Blenkinsopp, “The Family in First Temple Israel”, Leo G. Perdue, Joseph Blenkinsopp, John J. Collins, Carol Meyers (szerk.), Families in Ancient Israel, Westminster John Knox, Louisville, KY, 1997, 48-103 (64, 72). 91


nélkül, reménytelen helyzetbe került, és sokszor csak egy második házasság, többnyire a levirátusi házasság által tarthatta fenn magát (MTörv 25,5-10) vagy visszatért apja házába. Az ÓSz többször beszél az özvegyek kiszolgáltatottságáról, és az őket érő igazságtalanságot súlyos bűnnek minősíti (Iz 1,23; Jób 24,3). A próféták (Iz 1,17) és a MTörv szociális törvényei az özvegyek, árvák és idegenek jogait védik (Deut 10,18; 24,17.19-21; 26,12-13; 27,19). Lukács egy példabeszédben is szemlélteti az özvegyek kiszolgáltatottságát (18,2-7). Az ÓSZ-ben a fiatal halála büntetés. Az 1 Kir 17,18-ban az anya is így értelmezi fia halálát. Az anya gyermekét, egyetlen fiát veszíti el. A tragédia fokozását látjuk itt, akárcsak a Jairus lánya feltámasztása vagy a megszállott fiú megszabadítása által. Mindkét esetben egyetlen gyermekről van szó (8,42; 9,38; Lukács kiegészíti a márki változatot). Az asszony gyermekével mindent elveszített, és teljesen kilátástalan helyzetbe került. Lukács az irgalmas Jézust mutatja be. Az Úr meglátta az asszonyt és megesett rajta a szíve, megrendült fájdalma láttán (evsplagcni,sqh, a splagcni,zomai, megrendül a belseje / a szíve ige passzív aorisztosza). Lukács további két alkalommal használja az igét a mély megrendülés kifejezésére, amely cselekvésre ösztönzi (vö. Lk 10,33: az irgalmas szamaritánus megszánja az áldozatot és a segítségére siet; 15,20: az irgalmas apa visszafogadja tékozló fiát). Mindhárom alkalommal a személy előbb meglátja a szenvedőt: a látás fontos motívum Lukácsnál; ebben az összefüggésben az ismeret és jóakarat kifejezője. Lukács itt az Úr (Kyrios) címet 92


használja, amely a feltámadt Krisztus címe. Az ApCsel szerint ő „az élet szerzője” (3,15). Az együttérzés és könyörület Jézust is cselekvésre indítja. Önként cselekszik. Ebben különbözik Illéstől és Elizeustól, akiket az anya kér. Az eset más jézusi csodáktól is eltér, ahol a bajban levők kérik a segítségét. Jézus együttérzése nemcsak a feltámasztás aktusában mutatkozik meg, hanem abban is, ahogy az asszonyhoz fordul és megvigasztalja: „ne sírj”. Jézus előremegy: előtérbe kerül, dönt és cselekszik. Megérinti a hordágyat, és ezzel megállítja a menetet (a szorosz inkább hordágy, mint koporsó, bár az izraeli ásatások koporsók használatát is igazolták81). Ezzel vállalja a rituális tisztátalanságot (Szám 19,11.16). A könyörület felülírja a rituális törvényt. Az érintéssel egyben erő árad ki. A döntő azonban a csodatevő szó, a felszólítás: ifjú, mondom neked, kelj fel! (neani,ske( soi. le,gw( evge,rqhti). Az evgei,rw (egeirō) ige (itt aorisztosz passzív, felszólító mód) jelentése felébredni, felkelni, talpra állni, feltámadni. A harmadik értelem mögött a halál, mint alvás képe áll. A feltámadás felébredés, felkelés a halál álmából. Szembetűnő, hogy míg Izrael nagy prófétája, Illés, és az ő tanítványa, Elizeus imádkoznak, és erőfeszítéseket tesznek arra, hogy a gyermeket visszahozzák a halálból, Jézus puszta szavával támaszt fel. Ezzel Lukács jelzi, hogy itt sokkal nagyobb próféta van, mint Illés vagy Elizeus. A halott felült és el kezdett beszélni (15. v.). Ez a jézusi szó hatékonyságát mutatja, és igazolja a feltámadás tényét. 81

Hachlili, Jewish Funerary Customs, 75-94. 93


Jézus odaadta őt anyjának. Lukács szó szerint ismétli, amit Illés tesz a cáreptai özvegyasszony fiával (1 Kir 17,23 LXX). Az anya visszakapja fiát, és ezzel Jézus visszaadja neki életét. A csodatörténet középpontjában valójában az asszony áll, aki fiával mindent elveszített, de aki feltámadásával új életet kezdhet. A 16. v. a csoda hatását írja le. A félelem (fo,boj) nem rettegés, hanem vallásos érzés, az isteni beavatkozás által kiváltott mély megrendülés. Ezért dicsőítik Istent. Jézus tette láttán megfogalmazódik a felismerés: „nagy próféta támadt közöttünk”. Ezzel Lukács érzékelteti, hogy Jézus messze felülmúlja Illést. Lukácsnál a hallhatóság többször beszél Jézusról úgy, mint prófétáról, néhányszor meg Jézus is így beszél magáról.82 A názáreti zsinagógában Jézus felolvassa Izajás könyvéből a felkent próféta küldetéséről szóló szakaszt (61,1sk), majd az elutasítást látva megállapítja, hogy a prófétának csak saját házában nincs becsülete. Ezt követően saját küldetését és honfitársai általi elutasítását Illés és Elizeus sorsához hasonlítja. (4,16-30). A farizeus, aki vendégül látja Jézust, úgy véli, hogy nem lehet próféta, mert nem tudja, hogy a nő, aki őt érinti, bűnös. Jézus azonban belelát Simon gondolataiban, és ezzel bennfoglaltan igazolja, hogy próféta (Lk 7,36-50). Úton Jeruzsálem felé, amikor figyelmeztetik, hogy Heródes életére tör, Jézus kijelenti, hogy folytatnia kell útját, „mert nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el” (13,33). Ezzel Lukács az üldözött próféta toposzát alkalmazza Jézusra.

82

Joseph Verheyden rámutat arra, hogy Lukács szerint Jézus sokkal több, mint próféta. Calling Jesus a Prophet, 177-210.

94

A naini ifjú feltámasztása Az emmauszi tanítványok úgy beszélnek Jézusról, mint aki szóban és tettben hatalmas próféta volt Isten előtt (24,19).

A próféta címmel és az Illés-hagyományra tett utalásokkal Lukács úgy mutatja be Jézust, mint egy az újra eljött Illést (vö. Mal 3,23-24), illetve mint a Mózes által megígért eszkatologikus prófétát (MTörv 18,18).83 Azonban Lukács a naini ifjú feltámasztásakor egyszersmind az ószövetségi próféták fölé helyezi Jézust. Identitása meghatározására máskor többször használja az Úr (Kyrios), Krisztus (messiás), Isten Fia vagy Isten Szentje címeket. A szemlélők másik kijelentése Jézusról, hogy benne Isten meglátogatta az ő népét. A motívum már Zakariás magasztaló imájában (a Benedictusban) megjelenik (1,68). A szabadító, megmentő isteni látogatásról van szó. A 17. v. („híre elterjedt egész Júdában”) helyrajzi adata problémás, ugyanis Nain Galileához tartózik. Lehetséges, hogy Lukács nem földrajzi pontosságra törekszik, hanem tág értelemben használja Júdeát (Ioudaia), a zsidók lakta területekre. A hangsúly Jézus tettének visszhangján van. Összefoglalás

Az elbeszélés Jézus hatalmát és könyörületét mutatja be. Ő Isten igaz Prófétája, aki felülmúlja Izrael nagy prófétai alakjait, de ennél több is: ő az Úr, az élet Ura, aki a halottakat feltámasztva, majd feltámadva legyőzi a halált. Jézus megkönyörül a szenvedőkön, a társadalom peremére kerülteken. Együtt érez az özvegyasszonnyal, a gyermekét

83

Bovon, Lukas I, 364-365. 95


elveszítő anyával, és visszaadja neki az életet. Jézusban Isten meglátogatja és megmenti az ő népét. Kitekintés Halottfeltámasztások az Újszövetségben

•

A jelen elbeszélésen kívül, amely Lk sajátja, további feltámasztásokról olvasunk. A szinoptikusoknál Jézus feltámasztja Jairus lányát (Mk 5,21-24.35-43; Lk 8,40-42.49-56; Máténál nem szerepel az epizód). Jánosnál Jézus feltámasztja Lázárt (Jn 11). Az ApCsel szerint Jézus csodái az apostolok keze által folytatódnak. Péter Joppéban feltámasztja Tabitát (9,36-43), Pál pedig Troászban a fiatal Eutüchuszt (20,7-12). Halottfeltámasztások az apokrifekben

•

Az apokrifek továbbgondolják a hagyományt miszerint Jézus és tanítványai halottakat támasztanak fel. A rövid Tamás gyermekség-evangélium (valószínűleg a 2. századból) csodák sorozata.84 Jézus csodagyermek, isteni gyermek. Az elbeszélések különös részleteket tartalmaznak. Az evangélium elején a gyermek Jézus átkot mond rosszat tevő gyermekekre, és büntető csodákat tesz (2-4). Egyik epizódban Jézus egy ház tetején játszik, és amikor az egyik gyermek leesik és meghal, szülei Jézust vádolják. Ő azonban feltámasztja a gyermeket, aki igazolja, hogy nem Jézus taszította le, hanem ő támasztotta fel (9). A csoda láttán a szülők dicsőítik Istent és imádják Jézust. Ezt követően Jézus feltámaszt egy fiatalembert, aki favágás közben megsebesíti 84

Schaff, ANF 8.

96


lábát és elvérzik. A tömeg imádja a gyermeket, akiben a Szentlélek lakozik (10).85 Később Jézus feltámasztja József szomszédjának gyermekét. Az anya keserűségéről értesülve odasiet, megérinti a halott gyermek mellkasát, majd felszólítja: „mondom neked, gyermek, ne légy halott, hanem élj, és légy anyáddal”. A gyermek feltekint és nevet. Jézus átadja anyjának, és meghagyja neki, hogy adjon neki tejet, és emlékezzen rá. A tömeg ámul és azt mondja, ez a gyermek vagy Isten vagy Isten angyala”. Jézus kimegy és más gyermekekkel játszik (17). Ezt követően feltámaszt egy férfit, aki házépítés közben (földrengés miatt?) meghal. Jézus paranccsal támasztja fel: „támadj fel és folytasd munkádat!” A férfi feltámad és imádja őt. A tömeg csodálkozik, és azt mondja, „ez a gyermek a mennyből van, mert sokakat megmentett a halálból és egész életében megmenti őket” (18). A János Cselekedetei86 szerint Efezusban János apostol feltámaszt egy házaspárt, a tekintélyes Lükomédészt és Kleopátrát. Kleopátra lebénul, majd meghal. Férje hosszasan panaszolja fájdalmát, majd bánatában ő is meghal. János az Úrhoz fordul panaszával (haláluk kérdésessé teszi az Úr könyörületét és az apostol hitelét), majd a tömeg láttán kéri az Urat, hogy mutassa meg hatalmát. Ezt követően Krisztus nevében feltámasztja Kleopátrát, majd férjét is. A beszédek, panaszok és imák tele vannak pátosszal. Ebben is nagyon eltérnek a kanonizált elbeszélések mértéktartó, tárgyilagos leírásától. 85

Egy másik görög verzióban az ember a halál közelében van, és Jézus meggyógyítja. 86 Adamik, Az apostolok csodálatos cselekedetei, Budapest, 1996. 97


Vallástörténeti összefüggés

Philosztrátosz a második században megírt művében, Tyanai Apollóniosz életében87 több csodát tulajdonít a Kr.u. első századi neopüthagoreus vándortanítónak. Többek között arról olvasunk, hogy Apollóniosz Rómában feltámaszt egy előkelő, konzuli családból származó lányt, aki esküvője órájában halt meg. A vőlegénye és nagy tömeg kísérik utolsó útjára. Apollóniosz megállítja a menetet, megvigasztalja a gyászolókat, megérinti a lányt, és titkos szavakat suttogva fölötte feltámasztja (IV, 45).

87

Philostratus, Apollonius of Tyana I, London, Cambridge, MA, 2005; Flavius Philostratos, Viata lui Apollonios din Tyana, Iasi, 1997.

98

JÉZUS ÉS A GAZDAG EMBER TALÁLKOZÁSA Mk 10,17-3188 Szerkezet

A vizsgált szakasz három nagy egységből áll: 1) Jézus és a gazdag ember találkozása (17-22. vv.); 2) a gazdagság, mint akadály Jézus követésében (23-27. vv.); 3) a tanítványok lemondása és jutalma (28-31. vv.). Műfaj

Az első rész (17-22. vv.) egy találkozás, amelyben Jézus felszólítást, kihívást intéz a vele találkozó személyhez. A találkozás központi részét képező párbeszéd az iskolabeszélgetés mintáját követi, kisebb eltéréssel. A színre lépő személy felteszi kérdését. Rendszerint a tanító visszakérdez, hogy rávezesse a személyt az igazságra. Ezért a kérdezőnek kell megadnia a választ, amely azonban újabb kérdést szül, és mélyebb síkra tereli a beszélgetést. Ez a Platónnál olvasható szókratészi dialógusok felépítése. Márk az előző szakaszban, a válásról szóló vitában így építi fel a beszélgetést (10, 2-9). Itt azonban annyiban tér el ettől a mintától, hogy a megkérdezett (Jézus) már (részben) megválaszolja a kérdést. Ezért Jézus a párbeszéd második körét nem egy újabb kérdés miatt kezdi el, hanem azért mert megkedveli az embert. Máté viszont a gazdag ifjú történetében (19,16-30) a klasszikus iskolabeszélgetés formát követi. 88

Gnilka, Márk, 536-553; Steiner, Weymann, Jesus Begegnunge, magyarul: Tarjányi, Evangéliummagyarázatok I. Találkozások, 71-80. 99


A második szakasz (23-27. vv.) tanítványoktatás. Jézus a gazdagság veszélyeire hívja fel tanítványai figyelmét, és ezt két logionnal emeli ki. A harmadik egység (28-31. vv.) közösségoktatás, amely két logiont tartalmaz. Az első a tanítványok jutalmáról szól, és prófétai jellege van. A második a sors vagy szerencse nagy megfordulásáról szóló vándormondás (vö. Mt 19,30; 20,16; Lk 13,30). Kontextus

Szövegünk előtt olvasunk a gyermekek megáldásáról és egy tanítványoktatásról. Jézus kijelenti, hogy az Isten Országa azoké, akik olyanok, mint a gyermekek, és „aki nem így fogadja Isten Országát, az nem megy be oda” (10,14-15). A gyermek az, aki még nem tudja betartani a Törvényt, és nem szerezhet érdemeket. A hozzá hasonló ember ingyen, Isten ajándékaként részesül Isten Országában. A tanítvány esetében a gyermeki lelkület az egyik kísértéséről, az uralomvágyról való lemondást is jelenti (vö. 9,33-37; 10,35-37).89 A vizsgált szakasz után kezdődik Jézus útja Jeruzsálembe, ahol meg kell halnia. Jézus harmadszor jövendöli meg szenvedését és feltámadását (10,33-34). A Zebedeus-fiak azt kérik tőle, hogy részesedjenek dicsőségében, de ő arra figyelmezteti őket, hogy vele együtt szenvedniük kell, és követniük kell őt a szolgálatban és élete odaadásában (10,35-45). Az egész szövegösszefüggésben Jézus a tanítványi mivolt lényegéről és az Ország elnyeréséről szól. A tanítványoknak követniük kell Jézus útját, az ő példáját, le kell mondaniuk az 89

Gnilka, Márk, 532-533.

100

A gazdag ember

uralkodásról, a vagyon nyújtotta biztonságról, és vállalniuk kell vele együtt a szenvedést. Csak így juthatnak Országába. Párhuzamos helyek

A szöveg a másik két szinoptikusnál is megtalálható, kisebb változtatásokkal (Mt 19,16-30; Lk 18,18-30). Máténál arról olvasunk, hogy a gazdag ember ifjú. A Márknál olvasható meglepő jézusi kérdést (“miért mondasz engem jónak?”) Máté enyhíti: nála Jézus azt kérdezi, „miért kérdezel a jóról?”. A megtartandó törvényeket kiegészíti a felebaráti szeretet parancsával és a sajátosan mátéi tökéletesség eszményével (vö. 5,48). Lukácsnál vezetőről, esetleg hivatalviselőről van szó (a görög archōn egy hivatal, tisztség neve). Az út témája csak Márknál szerepel. Csak ő hozza azt, hogy Jézus megszereti az embert, és ezért újra kezdi a beszélgetést. Magyarázat •

1. A gazdag ember találkozik Jézussal

A perikopa az út motívumával kezdődik (17. v., Jézus útnak indul). Az út témája hangsúlyossá teszi Jézus követésének a gondolatát. Tanítványnak lenni annyit jelent, mint Jézust követni. Az úton valaki hozzá szalad (prosztrechō) és térdre borul előtte. Márk nem mond semmit a személyről, koráról, társadalmi vagy anyagi státusáról. A „valaki” bárki lehet, aki Jézustól vár útmutatást és őt akarja követni. A későbbiekben derül ki róla, hogy nagy vagyona van. (Csak Máté beszél róla 101


úgy, mint ifjúról. Lukácsnál egyenesen magas rangú hivatalviselőről van szó.) Sietsége arra utal, hogy kérdése sürgős, elszalaszthatatlan, életbevágó. Térdre borulásával és a tiszteletteljes “jó Mester” (dida,skale avgaqe,) megszólítással elismeri Jézus tanítói tekintélyét. Az agathos jelentése személyekkel kapcsolatban jó, nemes, tiszteletreméltó, erényes. A görög emberideál két legfontosabb jelzője a kalosz és agathos (hasonértelmű kifejezések). A kérdező azt szeretné tudni, mit kell tennie, hogy az örök életet elnyerje (szó szerint „örökölje”). Az örök élet Márknál Isten Országa, Isten uralma szinonimája (vö. 9,43-47; 10,23). Kérdése azt a meggyőződést tükrözi, hogy az örök életet már nem a zsidó néphez való tartozás biztosítja önmagában, hanem a személyes döntés és a megfelelő erkölcsi magatartás. Egyszersmind arra utal, hogy Jézus korában különböző irányzatok a Tóra különböző értelmezéseit tanították.90 A kérdés fontosságát mutatja, hogy az evangéliumokban többször megjelenik (vö. Mk 10,28 párh. a legfőbb parancsról). Jézus meglepő módon mintha elhárítaná magától a tiszteletteljes megszólítást és a kérdést. Istenre utal: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten. Ismered a parancsokat” (18-19. vv.). Ezzel Jézus azt mondja, hogy aki erre a kérdésre keres választ, annak Istenhez kell fordulnia, aki a Törvényben megadta a választ. Isten minden jó, így Jézus tanításának is a forrása. Jézus nem titkos, rendhagyó tanítást hirdet, hanem azt, amit Isten kinyilatkoztatott a Törvényben. 90

Gnilka, Márk, 540.

102

A gazdag ember

Feltűnő, hogy Jézus a dekalógusból (tíz parancsolatból) csak azokat a parancsokat sorolja fel, amelyek az emberekkel szembeni kötelességekről szólnak (19. v., vö. Kiv 20,12-17; MTörv 5,16-21, kissé más sorrendben). A dekalógusból származó öt parancsot Márk kiegészíti egy másik utasítással („ne csalj meg / ne fossz meg másokat”). Az aposztereō ige rendszerint a szegények kifosztását jelöli. A tilalom legközelebbi párhuzama a Sir 4,1: „fiam, nem foszd meg a szegényt megélhetésétől” (vö. 34,21-22; Mal 3,5). Különösen gazdagoknak szóló utasításokban van helye és értelme. Az örök élet elnyerése tehát nem rendkívüli tanoktól vagy különleges életformától függ, hanem a Törvény betartásától, az embertársak tiszteletétől. Az ember Jézus válasza nyomán úgy értékeli, hogy helyes úton jár („ezeket mind megtartottam”, 20. v.). Ugyanakkor keresése arra utal, hogy többet szeretne. A beszélgetést Jézus kezdi újra. Rátekintve megszereti (agapaō, 21. v.), és ezzel személyes kapcsolatot kezdeményez. Az általánosan érvényes elvek után most személyre szabott utasítást ad. Arra szólítja fel, hogy a kötöttségektől szabadulva legyen a tanítványa. Jézus ezzel nem érvényteleníti előző válaszát, hanem egyéni, rászabott döntésre hívja fel. Felszólítása az adott helyzetben, személyesen erre az emberre vonatkozik. Nem a tökéletesség olyan útjáról van szó, amely csak kevesek kiváltsága. Jézus nem egyszerűen a vagyonról való lemondást kéri tőle, hanem azt hogy vagyonát a szegényeknek adja, és kövesse őt. Két téma ötvöződik itt: a szegényekről való

103


gondoskodás és Jézus követése. Jézus életstílusa radikális volt, és a tanítványi körétől is ezt várhatta el.91 A vagyonról való lemondás által az ember kincset gyűjthet a mennyben, mennyei jutalmat szerezhet. Az elgondolás a korai judaizmus több írásában jelen van.92 Csak az elbeszélés legvégén derül ki, hogy gazdag emberről van szó. A nagy vagyonhoz való ragaszkodása miatt képtelen arra, hogy Jézus tanítványa legyen. •

2. A vagyon, mint akadály

A következő szakaszban a nyilvános tanítást a tanítványok oktatása követi (vö. 9,28-29; 10,10-12). Az egyénnek szóló felhívást Jézus kiterjeszti valamennyi tanítványra. A 23. v. az előző történetet tanulsága: a gazdagok nehezen jutnak be Isten Országába. A tanítványok csodálkozása abból érthető, hogy a hagyományos bölcsesség és jámborság értelmében a gazdagság Isten jutalma azoknak, akik törvényei szerint élnek. Az erényes élet és jutalom közötti egyértelmű összefüggést már a kritikus bölcsességi könyvek is megkérdőjelezték, amikor arra mutattak rá, hogy sokszor a gonoszoknak jól megy soruk (Jób 21,7-13; Préd 7,15; 8,14-15). Jézus ennél tovább megy: vagyona megakadályozhatja a gazdagot, hogy bemehessen Isten Országába. A 25. versben olvasható logion („könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni Isten

91

A radikális szegénységet a cinikus vándorfilozófusok is szorgalmazták és követték. 92 Etióp Hénokh 38,2; 4 Ezdr 7,77, idézi Gnilka, Márk, 542. 104

A gazdag ember

Országába”) a lehetetlenséget szemléltető túlzásra, hiperbolára épít. A szöveg biztos. A legfontosabb kéziratok így hozzák a mondást. Csak néhány kisebb jelentőségű kézirat javítja a tevét (gör. kamélosz) kötélre (kámilosz).93 A lectio difficilior elve is a „teve” olvasatot támasztja alá. Nincs alapja annak a magyarázatnak sem, miszerint lett volna egy „tű foka” nevű kapu Jeruzsálemben, amelyen a teve csak akkor tudott volna bemenni, ha előbb a rajta levő árut leszedték volna. Az is a „teve” eredetisége mellett szól, hogy a rabbinikus irodalomban és a profán görög irodalomban is találunk hasonló, abszurdnak tűnő képeket.94

A tanítványokat megrendítik Jézus kijelentései („hát akkor ki üdvözülhet?”). Ha azok nem, akikről azt gondolták, hogy Isten jutalmában részesülnek helyes életük miatt, akkor ki? A lehetetlenséget Jézus egy másik mondással enyhíti: „Embereknek lehetetlen, de Istennek nem. Istennél minden lehetséges” (27. v.). Az üdvösség kizárólag Istenen múlik. Ez mindenkire érvényes. Azokra is, akik teljesítették Isten parancsait, azokra is, akik életük egy adott pontján nem tudtak válaszolni Isten hívására. A logion enyhíti a gazdag ember történetének negatív végkicsengését: mivel az üdvösség Istenen múlik, számára is van remény.

93

A Ferrar 13 (f13) kisbetűs kéziratcsalád a 11-15. századból, néhány más kisbetűs kódex és grúz nyelvű kódex. Ld. NA27, ad locum. 94 Gnilka, Márk, 544 (a rabbinikus irodalomban az elefánt és a tű foka). Lukiánosz szatirista (2. sz.) a vagyon elosztásának méltánytalanságáról ír: egyesek rendkívül gazdagok, mások meg éhen halnak. Ezt egy közmondással szemlélteti: „hangya vagy teve” (mu,rmhx h' ka,mhloj). Epistulae Saturnales 1,19. 105


3. A tanítványok lemondása és jutalma

•

Márk szembeállítja a gazdag ember képtelenségét, hogy mindenről lemondva Jézus nyomába szegődjön, a tanítványok Jézus-követésével. Péter a tanítványok szószólója (28. v.), mint máskor az evangéliumban (Mk 8,29 párh.; 9,35 párh.; Jn 6,68). Itt más nemcsak a vagyonról való lemondásról van szó, hanem a családról is. A perikopa valószínűleg egy aszketikus, radikális Jézus-követésre vállalkozó közösségben keletkezett. Az apokaliptikus irodalomban, illetve a hellenisztikus zsidóság köreiben fogalmazódott meg a gondolat, hogy Isten azoknak, akik a Tóráért mindenről lemondanak és vállalják a szenvedést, azok túlvilági jutalomban részesülnek.95 A jézusi ígéretben nemcsak eszkatologikus jutalomról van szó, hanem arról, hogy Isten már a jelenben viszonozza az áldozatot: anyagiakat és családot ad. Ez a keresztény közösség összetartásában, testvériségében, vagyonközösségében valósul meg. Az evilági jutalomban azonban üldözések közepette részesednek. Az utolsó vers vándor logion a szerencse nagy megfordulásáról. Az evilág szerint elsők, a gazdagok, társadalmi státussal rendelkezők, Isten előtt utolsók lesznek, amennyiben rangjukat előbbre valónak tartják. A tanítványok, akik a szegények köréből kerülnek ki és a társadalom szempontjából utolsók, Isten előtt elsők lesznek. 95

Gnilka, Márk, 549-550 (4 Ezdr 7, 89-91; Philón, De sacrificiis 129: “Ezek elhagytak gyermekeket, szülőket és testvéreket, szomszédokat és barátokat, hogy a földi helyett el nem múló örökséget találjanak”).

106

A gazdag ember

Összegzés

A szakasz a tanítványi létről szól. Jézus lemond a hatalomról, a vagyonról, és vállalja a szenvedést. Aki őt akarja követni, annak osztoznia kell életében. Az Istennek tetsző élet alapja Isten akaratának a teljesítése. Ez a parancsok megtartásában, az embertárs iránti kötelességek teljesítésében valósul meg. Isten ugyanakkor sajátos, személyre szóló meghívást is intézhet az emberhez. A gazdagság akadályt jelent a tanítványok számára. Az üdvösség Isten hatalmán múlik, ő teszi képessé az embert arra, hogy lemondjon a kötődésekről, és kövesse Jézust. Isten nagylelkűsége felülmúlja az ember áldozatát. A közösség adja meg a tanítványoknak mindazt, amiről lemondtak.

107

ZAKEUS TALÁLKOZIK JÉZUSSAL Lk 19,1-1096

Az elbeszélés Lukács sajátja. Az evangélium több jellemző témája megtalálható benne: Isten Jézusban megmutatkozó irgalma a bűnösök, a megvetettek, a vámosok iránt, üdvözítő akarata, az üdvösség mai napja és a hozzá kapcsolódó sietség motívuma, Jézus szándéka, hogy megmentse az elveszettet, a látás vágya, az asztalközösség, a megtérő bűnös miatti öröm. Kontextus

Jézus úton van Jeruzsálem felé, ahol tudja, hogy meg kell halnia (9,51; 13,33). A találkozás közvetlen előzménye a jerikói vak meggyógyítása. A két elbeszélésben több közös motívum található: a tömeg mindkét szereplőt akadályozza abban, hogy Jézushoz közel kerüljön. Mindkettő látni szeretne, és mindkettő a fizikai látáson túl új látásmódot kap Jézustól. A Jézussal való találkozás változást idéz elő mindkettőben. A vak követi Jézust, tehát tanítványává válik. Zakeus jóváteszi bűnét, és új életet kezd. Műfaj

Az elbeszélésben több műfaj ötvöződik. Lehet életrajzi apophtegma (l. a műfajokról szóló fejezetet), megtéréstörténet, vitatörténet.97 Mindennek kerete egy találkozás. 96

Bovon, Lukas III, 264-280; Steiner, Weymann, Jesus Begegnungen, magyarul Tarjányi (ford.), Evangéliummagyarázatok I. Találkozások, 14-24. 97 Bovon, Lukas III, 269. 108

Zakeus

A Jézussal való találkozás kihívás a megszólított személynek, egy folyamatot indít el benne, döntés elé állítja, és arra készteti, hogy másként gondolkodjon és cselekedjen. A megszólítottnak akadályokat kell legyőznie, hogy a találkozás és a változás bekövetkezzen. Felépítés

A tudatosan felépített kompozíció néhány motívumot ismételten alkalmaz. Zakeus látni akarja Jézust (3-4 vv.), és ennek megfelel a megjegyzés, hogy Jézus feltekintett Zakeusra (5. v.). Zakeus sietségének, hogy Jézust láthassa (5. v.) megfelel Jézus felszólítása, hogy sietve jöjjön le (6. v.), illetve Zakeus gyors reakciója (6. v.). A „te házadban” kijelentésnek (5. v.) megfelel az „erre a házra” (9. v.). Zakeus arra törekszik, hogy Jézussal találkozzon (a görögben: „kereste, miként láthatja”, 3. v.), az Emberfia pedig (meg)keresi az elveszettet (10. v.). Jézus látogatásának mája (5. v.) az üdvösség mája (9. v.). Az elbeszélés elején Zakeus Jézus kiléte iránt érdeklődik, a végén pedig nyilvánvaló lesz, hogy ő az Emberfia.98 Magyarázat

A találkozás színhelye Jerikó, a bibliai hagyomány szerint a honfoglaláskor megátkozott város (Józs 6,26). Itt Isten határtalan jósága, Jézus nagylelkűsége kiváltja a gazdag, de elutasított ember túláradó jóakaratát. A római uralom idején Judea provincia több kerületre (toparchia) oszlott, amelyeket a jelentősebb településekről neveztek el. Az egyik ilyen kerület Jerikó volt, amely az azonos nevű város nevét viselte. 98

Minderről: Bovon, Lukas III, 267-268. 109

Újszövetségi exegézis Jerikó a Jordán völgyében, a Holt-tengertől északra egy oázisban fekvő ősi város.99 A város a hellenisztikus korban indult virágzásnak, a Hasmoneusok alatt. A római korban, Kr.e. az első században Nagy Heródes nagyszabású építkezéseket folytatott.100 Gazdasági jelentőségét a balzsam és datolya termelésnek és kereskedelemnek köszönhette. A Judeát Pereától elválasztó határvonalhoz közel, a Pereából Jeruzsálembe vezető úton helyezkedett el.

A vámosok (telōnēs) nem a mai értelemben vett vámhivatalnokok. Nem kizárólag határátkelőhelyeken szedtek vámot, hanem a különböző adókat és díjakat gyűjtötték be. (Ezért a magyar „vámos” szó megtévesztő.) A római uralom idején számos adó létezett (tributum soli vagy földadó, tributum capitis vagy fejadó, áru után fizetendő adó, átviteli és átutazó vám, piacadó, útadó, kikötő-, kereskedelmi vagy iparadó.101 A római hatóságok az adószedés jogát bérbe adták helyi, magán vállalkozóknak.102 Ezek a beszolgáltatandó adók összegén kívül többet szedtek be, egyrészt, hogy a bérleti díjat kifizethessék, másrészt nyereség szerzés céljából. Egy adószedő központban rendszerint több személy dolgozott. A magyar fordításokban Zakeus úgy szerepel, mint a vámosok feje. Lukács az architelōnēs hivatalmegnevezést használja. A kifejezés profán görög nyelvű forrásokban nem szerepel. Valószínűleg az archōnēs nevű hivatalnak felel meg. 99

Több korszakból származó település maradványait ásták ki, amelyek kora a neolitikumtól (Kr.e. 8 évezred) a késő bronzkorig terjed. A részletekről: Negev, Gibson, Archaeological Encyclopedia, 256-259. 100 Negev, Gibson, Archaeological Encyclopedia, 259-260. 101 Eck, Verwaltung II, 132-136; Herrenbruck, Jesus und die Zöllner, Tübingen, 1990. 102 Eck, Verwaltung II, 332; Bovon, Lukas I, 237. 110

Zakeus

Ez esetben, egy haszonbérletben működő adó-, illetve vámszedő hivatal elöljárója.103 A Zakeus (gör. Zakhaiosz, valószínűleg a héber Zakhai, „tiszta” megfelelője) szemita név. Ebből is látszik, hogy zsidó személyről van szó. A „vámosok” a zsidóság körében megvetés tárgyává lettek, mert kiszolgálták az elnyomó római hatóságot, tisztességtelen úton anyagi előnyökhöz jutottak (a nyereség érdekében a megszabott összegnél többet kértek), és a pogányokkal érintkezve vallásilag tisztátalanok voltak. Zakeus helyzete ellentmondásos. Anyagi és társadalmi státusa kiemelkedő, mert a „vámosok feje” és gazdag. Mégis, vámosként / adószedő főhivatalnokként közutálat tárgya. Gazdagsága akadályt jelenthet az örök élet elnyerése szempontjából. Lukács az előző fejezetben hozza az előkelő, gazdag ember történetét, aki nem képes vagyonáról lemondani, és Jézust követni. Ezt követi Jézus kijelentése arról, hogy a gazdagoknak nehéz bejutni Isten Országába (18,24-25). Ennek ellenére Lukácsnál a vámosok több alkalommal pozitív szereplők. Ők elfogadják Keresztelő János keresztségét és buzdítását (3,12-13; 7,29), készek Jézust követni (Lévi, 5,27-28). Jézus közösséget vállal velük (5,2932; 7,34; 15,1-2). Példabeszédében egy alázatos, bűnbánó vámos pozitív szereplő egy törvénytisztelő farizeussal szemben (18,9-14). Zakeus szerette volna látni Jézust. A látás fontos motívum Lukácsnál. Az irgalmas szamaritánus látja az áldozatot, és segítségére siet (10,33-34). Az irgalmas apa messziről 103

Herrenbruck, Jesus und die Zöllner, 165, 277. 111


meglátja fiát, és eléje siet (15,20). Amikor a jerikói vak visszanyeri látását, Jézus nyomába szegődik és dicsőíti Istent (18,41-43). „A látás a megismerés, a szeretet és a hit metaforája.”104 A tömeg akadályozza Zakeust a Jézussal való találkozásban, akárcsak korábban a vakot. Itt valószínűleg nemcsak fizikai akadályról van szó, hanem arról a megvetésről is, amit polgártársai iránta éreznek. A szerző nem tárgyalja Zakeus vágyának okát, de magatartásából kiderül, hogy nagyon fontos neki Jézust látni. Státusával járó tekintélyéről lemondva előrefut, és fára mászik. Tekintélyes ember méltóságával összeegyeztethetetlen, hogy szaladjon (hasonlót tesz a tékozló fiú apja; 15,20) és fára másszon. (A fa szikomorfa [sykomorea, Ficus sycomorus], egy 20 m magasra növő fügefa fajta). Ezzel vállalja, hogy nevetség tárgyává válik. A szaladás egyben a sietség motívumot fejezi ki, amely Lukácsnál rendkívül fontos, és a továbbiakban többször visszatér. Jézusnak éppen arra kell (mellō) elmennie. Az események sora szükségszerű. Jézus felemeli rá tekintetét – ő is látja Zakeust, és nevén szólítja. Ezzel személyes kapcsolatot kezdeményez. Zakeus többet kap, mint amit remélt. Jézus sürgeti, hogy sietve (szpeuszasz) szálljon le, és ő sietve (szpeuszasz) fog lejönni. Jézusnak még aznap („ma”, szēmeron) nála kell (dei) megszállnia. A Lukácsra jellemző motívumok sora ismétlődik néhány mondatban. A ma az üdvösség jelen pillanata, amely Jézusban beköszöntött. Ezért az evangélium szereplői sietnek: az üdvösség mai napját, amely Jézusban itt van, nem szabad elszalasztani. 104


112

Zakeus Mária sietve megy Erzsébethez az angyali üdvözlet után (1,39). Az angyalok híradását követően a pásztorok sietve mennek, hogy lássák a gyermeket (2,16). Az apa visszatérő fia elé szalad (15,20), és a szolgáknak a legjobb ruhát gyorsan elő kell hozniuk (15,22). Miután az asszonyok az üres sírnál a feltámadást hirdető angyalokkal találkoznak, továbbadják az üzenetet a tanítványoknak, és Péter a sírhoz szalad (24,12). Miután felismerik a Feltámadottat, az emmauszi tanítványok még abban az órában visszatérnek Jeruzsálembe (24,33).

A ma, az üdvösség mai napja szintén gyakori Lukácsnál. A názáreti zsinagógában Jézus felolvassa az Iz 61,1-et („Az Úr Lelke van rajtam, felkent engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek”), és magyarázat helyett kijelenti: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok” (4,21). A béna meggyógyítása után a szemtanúk kijelentik: „Ma csodálatos dolgokat láttunk” (5,26). A kereszten Jézus azt ígéri a bűnbánó latornak: „még ma velem leszel a paradicsomban” (23,43).

Lukács teológiájának egyik alapvető témája az isteni szükségszerűség, amelyet a kell (dei) ige és a rokon értelmű igék fejeznek ki. Minden Isten terve szerint történik. A tizenkét éves Jézusnak atyja házában kell lennie (2,49). Jézusnak más városokban is hirdetnie kell az evangéliumot (4,43). A meggörnyedt asszonyt szombaton meg kell gyógyítania (13,16). Az Emberfiának szenvednie kell, és fel kell támadnia (9,22; 17,25; 24,7.26). Ezért Jézusnak folytatnia kell útját Jeruzsálembe (13,33). Az apának és háza népének örvendeznie kell a fiú hazatérése miatt (15,32). Az Írásoknak be kell teljesedniük Jézusban (21,37.44). Az ige huszonkétszer szerepel az ApCsel-ben.

Zakeus örvendezve fogadja Jézust. Az öröm motívuma szintén gyakori Lukácsnál. Mivel Jézusban elérkezett az üdvösség, mivel ő megkeresi és megmenti az elveszetteket, az evangéliumban mindenki örvendezik (l. az irgalmas apáról / a tékozló fiúról szóló példabeszédet). 113


A szemlélők zúgolódása (diagoggu,zw) felidézi a nép zúgolódását a pusztai vándorlás során Mózes, illetve Isten ellen.105 A méltatlankodás Jézus bűnösök iránti szeretetét nehezményezi. Figyelemre méltó, hogy Jézus vállalja a közösséget Zakeussal még mielőtt az jelét adná a megtérésnek. Jézus nagylelkű kezdeményezése indítja el a változást. Zakeus az Úr elé járul. A versben kétszer szerepel a kyrios cím, a feltámadt Krisztus címe. A jóvátétel messze felülmúlja azt, amire a Törvény kötelezné Zakeust. A Lev 5,20-26; Szám 5,5-8 szerint az okozott kárt jóvá kell tenni, és ráadásul az összeg egyötödét kell megfizetni. Ehhez képest Zakeus a kár négyszeres megtérítését ígéri, sőt vagyona felét a szegényeknek adja. Ezzel olyat tesz, amire a gazdag ember nem volt képes. Ma üdvösség köszöntött e házra. A sōtēria szabadulás, üdvösség. Ez még ma bekövetkezik, Jézus látogatásában. Ő is Ábrahám fia, tehát a választott nép tagja, akinek megadatik az üdvösség lehetősége, mivel Isten bocsánatában részesül, jóváteszi bűnét és betartja a Törvényt. A 10. v. („az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett”) az elbeszélés teológiai konklúziója. Jézus az elveszett bárányt megkereső jó pásztor (vö. 15,4-6). Ezzel az evangélium Jézusra alkalmazza azt a képet és szerepet, amelyet a héber biblia Istennek tulajdonít (Ez 34,16).

105


114

A JÁNOS-EVANGÉLIUM PROLÓGUSA Jn 1,1-18 A János-evangélium keltezése

A szinoptikus evangéliumokhoz viszonyítva, a János-evangélium bizonyos sajátosságokkal rendelkezik. Az eseményeket más sorrendben, más szempontok szerint tárgyalja, sajátos fogalmakat használ, és olyan elbeszéléseket és jézusi beszédeket közöl, amelyekről a szinoptikusok nem tudósítanak. János nem hozza a szinoptikusoktól ismert jézusi példabeszédeket. Jézus beszédei filozófiai mélységeket tükröznek. Az evangélium nyelvezete és szemlélete is sajátos. Dualista kategóriákat használ (fény–sötétség, világ fiai– világosság fiai, fenn–lenn). Bultmann úgy vélte, hogy a mennyből alászálló megváltó képe, illetve a dualisztikus kategóriák gnosztikus hatást tükröznek.106 Korábbi exegéták az evangélium megírását későre, akár a második század végére tették.107 Az Egyiptomban talált Rylands-papirusz (P52) azonban megcáfolta ezt a késői keltezést. A papirusztöredék, amely a 18. fejezet néhány versét tartalmazza (18,31-33.3738), 125–135 körül íródott. Mivel az evangélium valószínűleg Kis-Ázsiában, esetleg Szíriában keletkezett, megírásának pedig meg kellett előznie az egyiptomi használatot, az 106

Bultmann, Theologie des Neuen Testaments, 1953/91984, magyar ford. Az Újszövetség teológiája, 293–295 107 Pl. F.C. Baur (Kritische Untersuchungen über die kanonischen Evangelien, 1847), idézi Charlesworth, The Dead Sea Scrolls and the Gospel According to John, 65. 115


evangélium keletkezésének felső határa kb. 110–120.108 Egyesek belső érvek alapján (a „ioudaioi” / „zsidók” polemikus használata, amely a zsinagógával való ütközésre utalna) 90–100 közé teszik. Szerzőség109

A könyvet hagyományosan János apostolnak vagy egy János nevű kisázsiai presbiternek tulajdonították. Ezt képviselte Lyoni Irenaeus egy kisázsiai hagyomány alapján,110 Alexandriai Kelemen, a Muratori-töredék (200 körül), Tertullianus. Euszébiosz arra hivatkozik a negyedik században, hogy Hierapoliszi Pápiász (140 körül) különbséget tett János apostol és egy János nevű efezusi presbiter között. Ennek alapján Euszébiosz az evangéliumot János apostolnak, a Jelenések könyvét János presbiternek tulajdonítja (Hist. Eccl. 3,39.4-6.14).

Ma azonban valószínűbb, hogy a művet egy ismeretlen, zsidó gyökerekkel, hellenisztikus háttérrel rendelkező szerző írta, és az alapművet további szerkesztő(k) egészítette(ték) ki. A János-prológus krisztológiája

A János-evangélium sajátos krisztológiát képvisel. A szinoptikusok is a húsvéti hitben megismert Krisztusról 108

A keltezéssel kapcsolatos mai álláspontról: Brown, John I–XII, LIILXIV, Schnackenburg, Johannes-evangelium 75 (a papiruszok jelentőségéről: 154–161); Bolyki, „Igaz tanúvallomás”, 24, 34. 109 Schnackenburg I, 63-88. 110 Hierapoliszi Pápiászra hivatkozik, aki Irenaeus szerint az apostoloktól tanult. Azonban Euszébiosz arra mutat rá, hogy Irenaeus félreértette Pápiászt: Pápiász nem János apostolt hallgatta Efezusban, hanem egy János nevű presbitert Hist. Eccl. 3.39.1-7. 116

A János-prológus

szólnak. A János-evangéliumban azonban Jézus nemcsak a másokért élő ember, az Istentől küldött, de félreismert próféta vagy a Messiás, hanem az idők kezdete előtt már Istennél létező, a történelem adott pillanatában valóságos emberré levő Logosz. Az evangélium bevezetője, prológusa (1,1-18) az újszövetségi krisztológia csúcspontja. Az Ige, aki az idők előtt egységben van Istennel, belép a világba, valóságos emberként (valóságos testben). Ő az emberek számára világosság, élet és igazság. A világot azonban fogva tartja a sötétség, képtelen Istent megismerni. Csak Jézus igaz tanítványai, a jánosi közösség tagjai ismerik őt igazán. Krisztus felülmúlja Isten kezdeti kinyilatkoztatását a mózesi Törvényben. A testté lett Igében Isten ajándékának teljességében részesülhetünk. Azt az Istent, akit „soha senki nem látott” (1,18) Jézus Krisztus ismertette meg. A János-prológus arról az Istenről szól, aki szeretetből fordul a világ felé, és aki a Fiúban, az ő művében kinyilatkoztatja magát. Ez a kinyilatkoztatás, az ő dicsőségének a feltárása arra szólítja fel az embert, hogy a hitben megnyíljon az élet és világosság előtt. A prológus, mint az evangélium foglalata

A prológus a János-evangélium üzenetének foglalata. Valamennyi nagy téma megtalálható benne. Az Ige preegzisztenciája visszacseng Jézus preegzisztenciájában (8,58; 17,5). Isteni természete Tamás vallomásának a tárgya (20,28; a téma az evangélium inklúziója). Az Atyával való egység és egyedülálló kapcsolat többször kifejezést nyer (10, 14-15.30.38; 17,21). A Logosz / Jézus a világ világossága: 117


8,12; 9,5; 12,46 (az emberek mégis a sötétséget választották, 3,19). Ő az igazi (valódságos, autentikus). Nemcsak az igazi világosság, de az igazi mennyei kenyér (6,32); az igazi szőlőtő (15,1); igaz az ő tanúsága (8,14) és ítélete (8,16). Ő az igazság (14,6). Ő az élet, ezért életet ad (3,15-16; 5,16.26; 6,40.47); a feltámadás és az élet (11,25); az élet kenyere (6,33.35.48). Az Istentől való születés a Nikodémussal folytatott párbeszédben is szerepel (3,3-8). A világ ambivalens az evangéliumban, akárcsak a prológusban. A világ Isten alkotása és szeretetének tárgya (3,16; 17,5.24), a megváltás tárgya (3,17; 12,47), azon emberek közössége, akikhez Jézus küldetése szól (8,26; 10,36; 18,37), az örök élet várományosa (6,33). Negatív értelemben azonban a világ Isten, illetve a világosság ellenlábasa (3,19), amely gyűlöli Jézust, mivel tettei gonoszak (7,7). Nem fogadja be az igazság Lelkét (14,17), elutasítja és gyűlöli Jézus tanítványait (15,18-19; 17,14). A Logosz-fogalom gyökerei

A János-prológus kulcsfogalma a Logosz. Krisztus a megtestesült isteni Logosz (Ige vagy Szó). A jánosi krisztológiai fogalom teológiai tartalma a görög logosz szó „szerencsés kétértelműségéből”111 adódik. A görögben a logosz szó, illetve az elbeszélt valóság, de egyben filozófiai fogalom, a világmindenség teremtő és rendező, isteni elve. A logosz teológiai használata visszamegy a hellenisztikus zsidóságra, amely a Pentateuchuszt görögül olvasta (LXX), és egyben jártas volt a hellenisztikus (különösen sztoikus) filozófiában. 111

Dodd, Interpretation, 66–67.

118

A János-prológus

Ezért azokat a bibliai szövegeket, amelyek Isten teremtő, hatékony szaváról (logoszáról) szóltak, a görög logosztan fényében olvasták. A sztoikus logosztanhoz hozzákapcsolódott továbbá a bibliai megszemélyesített Bölcsesség képzete. A kereszténység e sokrétű szintézisnek az örököse, és a János-prológus ennek ismeretében fogalmazza meg krisztológiáját. a. Az Isten szava teológia

•

Az Ószövetségben az Isten szava teremtő szó, Isten hatalmas, alkotó, gyógyító, vagy pusztító ereje.112 Isten szava hatékony teremtő erő: „Isten szólt: «Legyen világosság», és lett világosság” (Ter 1,3). A gondolat refrénszerűen végigvonul a papi teremtéselbeszélésen. Ez a meggyőződés visszatér később a bölcsességi irodalomban: Az Úr szava hozta létre a műveit, s a teremtett világ teljesíti akaratát. (Sir 42,15) Szavaddal teremtettél mindent (Bölcs 9,1)

A zsoltárokban és a bölcsességi irodalomban Isten szava megújító (tavaszt hozó) és gyógyító erő: 112

A gondolat megtalálható más ókori vallásokban is. A babiloni Marduk-ima szerint Marduk szava szétszaggatja az eget, megrendíti a földet, olyan, mint az áradó folyó, vagy mint a vihar, amelynek semmi sem állhat ellen. A memphisi kozmogónia szerint Ptah szájának erejével, szavával teremti meg az isteneket, és nevet ad a mindenségnek. Egy másik egyiptomi iratban (IV. Ptolemaiosz idejéből) az olvasható, hogy „Minden, ami van, igéd által jött létre”. Boman, Héber és görög gondolkodásmód, 42-43 (L. Dürr, Die Wertung des göttlichen Wortes im Alten Testament und im antiken Orient, Leipzig, 1938 nyomán). 119

Újszövetségi exegézis Szava elhangzik, és olvadni kezd, feltámad a szél, és folynak a vizek. (Zsolt 147, 18) Mert nem gyógyfű, s nem tapasz orvosolta őket, hanem a te szavad, Uram, amely mindent meggyógyít. (Bölcs 16, 12).

Az isteni szó néha megszemélyesítve jelenik meg: Mindenható szava zord harcos módjára ott termett az égből, királyi trónjáról a pusztulásra szánt föld közepén. (Bölcs 18,15)

Különös jelentősége van Isten szavának a prófétai irodalomban. Az Úr szól, és ellenállhatatlanul indítja a prófétát; szava hatékony, megvalósítja, amit akar: Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem (Iz 55,10-11). Nem olyan-e szavam, mint a tűz? - mondja az Úr -, és mint a sziklát szétzúzó pöröly? (Jer 23,29).

b. A görög filozófia

A logoszt „igével”, „szóval” szokták fordítani, azonban a kifejezés, ha el is tekintünk filozófiai és szentírási használatától, tágabb jelentésű.113 Beszédet, közlést jelent, egy értelmes lény közlését. Egyéb jelentésárnyalatai a 113

Rendszerint nem a hétköznapi értelemben vett „szó”-t jelenti, amelyre a görög nyelv inkább a r`h/ma-t használja A r`h/ma jelentése is bővebb lehet: beszéd, mondás, tárgy, vagy ige a szó nyelvtani értelmében. Varga. Újszövetségi görög-magyar szótár, s.v. r`h/ma.

120

A János-prológus

megnyilatkozás, kijelentés, híradás, vagy akár a beszéd tárgya – a valóság vagy dolog, amelyet a szóbeli kijelentés közöl.114 A logosz-fogalom a görög filozófiában már Hérakleitosznál megjelenik, nála azonban a kifejezés a legein ige ősértelmével kapcsolatos, amelynek jelentése egymásra helyezni és így összegyűjteni. Noha beszédet is jelenthet, Hérakleitosznál (amint erre Heidegger rámutat), a logosz alapvetően összegyűjtöttség, „magának a létezőnek az összeszedettsége115”. A logosz az a lételv, amely az egymás ellen törekvő, széthúzó erőket összefogja, a létezőket összetartja, és így lényegében a lét fenntartója.116 Platón létértelmezése szerint az érzékelhető létezők ősképe és alapja, minden létezés forrása az örök szellemi valóság, amely maga a Jóság, a Szépség és Igazság. A lét így nem más, 114

A különböző jelentésekről és azok előfordulásáról ld. Varga, Újszövetségi görög-magyar szótár, s.v. lo,goj. 115 Heidegger, Bevezetés a metafizikába, 67. 116 Nála a logosz és a physis azonos értelmű, ezért Heidegger szerint Hérakleitosz logosz-fogalma nem lehet az újszövetségi logosztan gyökere, ugyanis nem szót, beszédet, ill. nem Isten parancsainak a kihirdetőjét jelöli. Azonban azt is megjegyzi: a logosz „a szét- és egymás ellen törekvőt együvé tartozóként tartja össze. Nem hagyja, hogy széthulljon, vagy pusztán szétszórt, vagy csak úgy odahányt legyen. Mint egybetartás a lo,goj az átható működés, a fu,sij jellegével bír.” (Bevezetés a metafizikába, 65-69. A szerző az 1., 2., 34. 50., és 72 töredék alapján) Az Újszövetség Logosz-fogalmát nem lehet Hérakleitoszból levezetni. A sztoikus hatás és a Philónnal való párhuzam sokkal közvetlenebbül kimutatható. Azonban egyenes út vezet Hérakleitosznak az összegyűjtött, rendezett létként értetett logoszától, a platóni idea-tannal összekapcsolt logosz-fogalmon keresztül Philónnak a teremtés mintájául szolgáló Logoszáig. 121


mint az idea – a látott –, az elrejtettségből előjövő, a jelenlevő valóság. A logosz, beszédként, éppen ezt az elrejtettségből előjövést szolgálja: láthatóvá teszi az elrejtett valóságot. Platón egyébként a Timaioszban azt feltételezi, hogy a világ teremtője egy ősmintát használ, és ennek hasonlóságára alkotja meg a kozmoszt. Az egyértelmű „közlés, beszéd” értelmet Arisztotelész adja a logosznak.117 A kijelentés igazsága az értelem megegyezése a léttel, a valósággal. Ezzel a megállapítással a lét (physis) elválik a lét igazságát kifejező közléstől (logosz).118 A sztoikus filozófiában a Logosz az immanens isteni szellem, az ősértelem, amely a világmindenséget létrehozza, átjárja, elrendezi és ellenőrzi.119 Mivel a Logosz áthatja a világot, a világ rendezett, átlátható, érthető és célra irányul.120 A Logosz lényegében azonos a (személytelen) istenséggel, az egyetemes lélekkel, amely áthatja a világot. Isten minden létező Logosza. A világ rendje Isten létének bizonyítéka. A Logosz a gondviselés alapja. Zénón és Kleanthész Hérakleitosz hatására a Logoszt a tűzzel azonosítja: a természet (physis) a teremtő tűz, amely formát ad az anyagnak. Ez a teremtő erő mindent átjár és minden létezőt éltet. A természet így nem más, mint az anyagot megformáló, mesterien alkotó tűz (pyr technikon). 117

Heidegger, Bevezetés a metafizikába, 90-93. Heidegger 100. 119 Long, Hellenisztikus filozófia, 163–164, 186–192, 199–200; Kittel, ThDNT L-N, 84–85; Peters, Termenii filosofiei greceşti, 160–163; Dodd, Interpretation, 65–66. 120 Diog. Laert. VII, 68. 118

122

A János-prológus

Zéuszhoz írt himnuszában Kleanthész azért magasztalja Istent, mert nélküle semmi sem történhet a mennyben és a földön; ő hozza létre a világmindenség rendjét és szépségét, ő biztosítja a világ harmóniáját az ő egyetlen és örök logosza által. Az ember is részesedik az egyetemes logoszból: értelme az egyetemes logosz része. Az emberi logoszt a lélek, a pneuma hordozza, amely tűz és levegő keveréke (Chrysippos). A sztoikusok különbséget tesznek logos endiathetos (bennlevő logosz, értelem, gondolkodás), és logos prophorikos (a szavak által kifejezett gondolat) között. Az ember logosza teszi képessé őt arra, hogy kapcsolatba kerüljön a kozmikus logosszal, és megértse a világmindenséget.

c. A görög bölcselet és a zsidó gondolatvilág szintézise

A hellenisztikus korban a görög filozófia eszméi hatással voltak a zsidó bölcsességi irodalom kései írásaira, különösen a Bölcsesség könyvére, valamint a hellenisztikus zsidóságra, amelynek kiemelkedő képviselője Alexandriai Philón. A Bölcsesség könyvén jól érezhető a szerző törekvése, hogy a görög bölcselet néhány fontos gondolatát beépítse művébe. Témánk szempontjából a legfontosabb a megszemélyesített Bölcsességről szóló szakasz (7,22–8,1). A Bölcsesség szellemi természetű és a sztoikus Logosz tulajdonságait hordozza. A Bölcsesség Isten hatalmának és jóságának képmása, az örök világosság kisugárzása. Alexandriai Philón, a görög szellemiségtől ihletett zsidó gondolkodó az ezredfordulón megkíséreli a zsidó vallás és a görög filozófia szintézisének a megteremtését. E törekvés kiemelkedő példája A világ teremtése című munkája (De opificio mundi, Kr.u. 30 táján). A logosszal kapcsolatos fejtegetéseit 123


több más művében is megtaláljuk. Philón a papi teremtéselbeszélést elemzi, és Platónhoz hasonlóan egy a teremtés aktusát megelőző gondolati mintát tételez fel.121 Abból indul ki, hogy Isten az embert az ő képmására teremtette (Ter 1,2627), és arra a következtetésre jut, hogy Istennek az egész világot az ő képmására kellett alkotnia. Ez egy archetipális, csak a szellem által hozzáférhető világterv, a teremtés eszmei terve, az „ideák ideája, Isten logosza”.122 A logosz az az első szellemi lény, akit Isten világ teremtésének ősmintájául használ. Ő Isten értelme és szava.123 Ő a közvetítő Isten és a teremtmények között. Isten általa győzi le a káoszt, és hozza létre az értelemtől áthatott, rendezett világmindenséget.124 A logosz Isten képmása (eikōn), amelynek mintájára alkotott mindent,125 a teremtés eszköze.126 A logosz Isten elsőszülött vagy idősebb fia, a kozmosszal, fiatalabb fiával szemben.127

121

Akárcsak a városépítőnek, úgy a teremtő Istennek is hatalom és képzelőtehetség mellett egy eszmei tervvel is rendelkeznie kell. Ld. Philo, Opif. 15-25; vö. Platón, Tim. 28C–29D. 122 Opif. 25. 123 Isten és a Logosz között atya-fiú viszony áll fenn: az ige az értelem fia (Cher 7). 124 Leg. alleg. I, 19.21. 125 Spec. leg. I, 81; Leg. alleg. III, 96. 126 Quod Deus 57. 127 Quod Deus 31. Az érzékeink számára hozzáférhető világ (kosmos aisthētos) a fiatalabb fiú, a logosz vagy az értelem számára hozzáférhető világ (kosmos noētos) az idősebb fiú. A logosz Isten közelében tartózkodik. 124

A János-prológus

Az emberek a logosz által ismerhetik meg Istent és juthatnak el hozzá.128 d. A megszemélyesített Bölcsesség és a János-prológus

A bölcsességi irodalom könyvében megjelenik a megszemélyesített bölcsesség alakja. A legfontosabb helyek a Péld 8,22–9,6; Sir 24; Bölcs 7,22–8,1. A Péld 8,22-30 a bölcsesség preegzisztenciájáról és teremtésben betöltött szerepéről szól. A Sir 24 Isten teremtő szavával, illetve a Tórával azonosítja, és kijelenti, hogy a Sionon verte fel sátrát. A Bölcs 7,22–8,1 a bölcsesség szellemi természetét mutatja be és a sztoikus logosz attribútumait, illetve Ízisz szerepkörét tulajdonítja neki. A megszemélyesített bölcsesség nem Istentől különálló személy, hanem Istennek a teremtésben és az üdvtörténetben megnyilvánuló ereje. Megszemélyesítése és leírása (preegzisztenciája, teremtésben betöltött szerepe, megjelenése az emberek között) előkészíti a Logosz-krisztológiához vezető utat. A János-prológus úgy beszél Krisztusról, mint az idők kezdete előtt létező, preegzisztens isteni Szóról (Jn 1,1; vö. Sir 24,3-4: „én a Fölséges szájából születtem”). Ő a teremtés ősmintája és közvetítője (Jn 1,2; vö. Péld 8,22-30). Krisztus az Isten dicsőségének képmása, az ő egyetlen kinyilatkoztatója, mivel egyedülálló kapcsolatban van vele (Jn 1,14.18, vö. Bölcs 7,25-26). Benne élet van és világosság, amely a sötétségen felülkerekedik (Jn 1,4.9-10; vö. Bölcs 7,26.29-30: „az örök világosság kisugárzása, és az Isten műkö128

De Conf. 97, in Dodd, 68; De Vita Mosis II, 134. 125


désének tiszta tükre és jóságának képmása. […] mert az ékesebb a napnál és fönségesebb minden csillagképnél. Ha a világossághoz hasonlítjuk, még annál is különb, mert azt felváltja az éjszaka, a bölcsességgel szemben azonban tehetetlen a gonoszság”). Isten szándéka szerint a Logosz az emberek között lakott – szó szerint “sátrat vert” köztünk (Jn 1,14; vö. Sir 24,8: „Teremtőm kijelölte sátramnak a helyét. Így szólt: «A sátradat Jákobban üsd fel, és az örökrészed Izraelben legyen»”; Péld 8,31: „Ott játszottam az egész földkerekségen, s örömmel voltam az emberek fiai között.”). e. A megszemélyesített Tóra

A Tóra megszemélyesítése a Bölcsesség megszemélyesítéséhez kapcsolódik. Ez látható a Sir 24-ben, ahol a Bölcsesség a Tórával azonos. A Teremtés könyvéhez írt midrás szerint a Tóra megelőzte a teremtést, és annak mintájául szolgált (Genesis Rabbah 1.1 és 4). A mű a Péld 8,22.30-at alkalmazza a Torára. A Babiloni Talmud szerint Isten a Tórát a világ előtt teremtette.129 Műfaj

A János-prológus néhány olyan kifejezést használ, amely máshol nem fordul elő az evangéliumban. Ilyenek a logosz (szó, ige, értelem), pléroma (teljesség), kharisz (kegyelem). Ez 129

Pesahim 54a. Isten hét dolgot hozott létre a teremtés előtt: a Tórát, a bűnbánatot, az Éden-kertet, a Gehennát, a Dicsőség Trónját, a templomot és a Messiás nevét. Idézi McHugh, John 1–4, 7.

126

A János-prológus

a sajátosság, valamint az ünnepélyes hangvétel, a költői forma, a világosan megtervezett szerkezet azt sugallja, hogy a prológus az evangéliumot megelőző kora keresztény krisztológiai himnusz (akárcsak a Fil 2-ben vagy az Ef 5,14-ben olvasható himnusz), amelyet a szerző helyenként saját meglátásaival kiegészít. Teológiai szempontból a prológus krisztológiai hitvallás. Szerkezet

A prológus szerkezete chiasztikus (ölelkező). A két nagy egység – az 1-11 és fordított sorrendben a 14-18 versek – megfelel egymásnak. A tengely, egyben a prológus központi gondolata, a 12-13 vers. A világos felépítés kiemeli az üzenetet: a preegzisztens Ige, aki az Atyánál volt, megjelenik az emberek között, hogy az őt befogadókat ebbe a szeretetközösségbe kapcsolja. Az evangélium szerzője a krisztológiai himnuszba beleszőtt két szakaszt Keresztelő Jánosról.

127

Újszövetségi exegézis A. A Logosz Istennél (1-2)

E’. A Logosz emberré válik – övéi között lakik (14)

B. A Logosz a teremtés és üdvösség forrása (3)

D’. Keresztelő János (15)

C. Az Ige, élet és világosság, elutasítják (4-5)

C’. A Logosz a kegyelem forrása; befogadják (16)

D. Keresztelő János (6-8)

B’. A Logosz a kegyelmi élet forrása (17)

E. A Logosz a világba jön – ővéi elutasítják (9-11)

A’. Az Egyszülött Fiú Istennél (18)

Akik a hitben befogadják, azok Isten gyermekei (12-13)

Magyarázat

Az első vers („kezdetben volt a Logosz”) visszautal a Teremtés könyvének kezdő szavaira (1,1: „kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”). Egyben felidézi a megszemélyesített Bölcsesség preegzisztenciáját és szerepét (Péld 8,22-23; Sir 24,9), azzal a különbséggel, hogy a Logosz nem Isten teremtménye. A kezdet (avrch,) itt az abszolút kezdet. A prológus összekapcsolja Jézust a kinyilatkoztatás, a világ és az üdvtörténet kezdetével. Ezzel fényt derít Jézus rejtett identitására, kijelenti, hogy ő az, akinek központi szerepe van Isten (ön)feltárásában. Ő az Atya végső kinyilatkoztatója, az Atya megjelenítője, mivel ő kezdettől fogva van. A létige folyamatos múlt ideje (h=n) is arra utal, hogy az Ige már a megtestesülés előtt, evilági működése előtt, sőt már a 128

A János-prológus

teremtés előtt, öröktől fogva létezik. A preegzisztencia gondolata visszatér az evangéliumban: „mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok” (8,58). Az Atyához visszatérni készülő Jézus a főpapi imában ugyanezt monja: „már a világ teremtése előtt szerettél” (17,24). A Logosz fogalom az Isten szava teológia, a sztoikus logosztan és a megszemélyesített Bölcsesség fennebb tárgyalt szintézisét feltételezi (→A Logosz-fogalom gyökerei). Az Ige Istennél van, szerető odafordulásban, kapcsolatban vele (pro.j to.n qeo,n). Ő maga Isten (a névelő nélküli qeo,j azt jelenti, hogy az Ige nem maga az Isten, hanem állítmányként azt, hogy isteni természetű. „Az Isten” a bibliában az Atyát jelöli.) Ez az állítmány már a prológus végén visszatér: az Atyát az egyszülött Isten (monogenh.j qeo,j) nyilatkoztatta ki. Az evangélium első lezárásában a Feltámadottal való találkozástól megrendült Tamás megvallja hitét: „Én Uram, én Istenem!” (20,28). Az első lezárás utolsó mondata megfelel a prológus e gondolatának: „Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében.” (20,31). „Minden általa lett / jött létre”. A „minden” elsősorban a teremtett világot jelöli. Tágabb értelemben minden isteni tett, tehát az üdvtörténet is ide tartozik. (Az üdvtörténet nem más, mint új teremtés.130) 130

A gondolat végigvonul az Ószövetségen: Noéval, a vízözön után új világ kezdődik (Ter 8,13), az Egyiptomból való kivonulás papi elbeszélése a vizek kettéválásával és a szárazföld megjelenésével a teremtésre utal vissza (Kiv 14,16.21a.c, vö. Ter 1,9-10.) Deutero-Izajás úgy beszél a babiloni fogságból való szabadulásról, mint új teremtésről (41,17-20; 44,2-5.23-28; 45,12-13; 48,6-7.13-15; 51,3-16). 129


Mivel a korai, nagybetűs görög kódexekben nincs központozás, a 3-4. vv. tagolása nem egyértelmű. Két olvasat lehetséges: „Nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne (az Igében) élet volt.” vagy „Nélküle semmi sem lett. Ami lett, abban élet volt.” Ez utóbbi olvasat az emanáció-tant sugallja, ezért gnosztikus színezetű. Az első olvasat viszont szemita fordulat, amelynek párhuzama megtalálható a qumráni közösség szabályzatában: „És az ő ismerete által jött létre minden, és gondolatával irányít mindent, ami van, és nélküle semmi sem lett”.131 Ez az olvasat csak hangsúlyosabbá teszi, hogy minden az Ige által lett, mivel nincs olyan létező, amely nélküle jött volna létre. Az Igét élet (zwh,) tölti be, és az élet az emberek világossága. A két központi fogalom visszatér majd az evangéliumban. Jézus az mondja magáról, hogy ő „az élet kenyere” (6,48), „a feltámadás és az élet” (11,25), „az út, az igazság és az élet” (14,6). A Fiúnak, az Atya ajándéka folytán élete van önmagában (5,26). Ő a világ világossága (8,12; 9,5). Követői, akik hisznek benne, akik testében-vérében részesülnek, azok elnyerik az életet, az élet világosságát (6,47.54; 8,12).

A világosság több jelentéssel bír. Itt szembetűnő az utalás a teremtésre: a világosság az a lételv, amely legyőzi a káoszt szimbolizáló sötétséget, amely által a teremtett világ rendezett, átlátható, harmonikus (vö. Ter 1,1-5). Jézusban, a világ világosságában új teremtés veszi kezdetét. Ő egyszersmind az a világosság, amely által az ember megértheti a világot, az életet és önmagát. Ezért itt az emberek világossága az értelem fényét is jelentheti,132 vagy a Bölcsesség fényét (Bölcs 7, 26.29). 131 132

1QS 11,11, Komoróczy G. fordítása. McHugh, John, 16.

130

A János-prológus

A világosság a sötétségben világít: az értetlenség és ellenségesség közepette, de a sötétség nem tudja befogadni. A katalambanō igének hármas jelentése van: felfogni/megérteni, befogadni, illetve megfogni/legyőzni. A sötétség szembenáll az Ige világosságával, értetlenül szemléli (nem érti meg), elzárkózik előle (nem fogadja be), de ellenséges ereje nem tudja legyőzni. A sötétség alapvetően a világ, amelyben az elutasítás és hitetlenség uralkodik. Ennek a szembenállásnak és értetlenségnek a csúcspontja a kereszt. A Keresztelő János küldetéséről szóló versek új kezdetet jelölnek („lett egy ember, akit Isten küldött”). Jánosnak Istentől kapott feladata előkészíteni az Ige megjelenését az emberek között. Ugyanakkor e versek jelzik, hogy ő nem messiási személy, hanem tanú, aki a Logosz világosságára irányítja a figyelmet. Míg az Ige isten (theos) és kezdettől volt, János egy ember, aki a történelem egy adott pontján megjelenik („lett egy ember”). Az evangélium többször kiemeli Jézus felsőbbségét Jánossal szemben: Jézus megelőzte a Keresztelőt (1,15.27); nem János a Krisztus, Illés, a próféta (1,21; 3,28); ő csak vízzel keresztel, s nem Szentlélekkel (1,26.33); nem ő a vőlegény, csak a vőlegény barátja, akinek kisebbednie kell (3,29-30). Ezzel az evangélium olyan kora keresztény csoportra utal, amelyben Keresztelő János nagy tekintélynek örvendett. Ezzel szemben állítja, hogy Jézus felülmúlja Jánost. E versek azt a küldés-sorozatot is szemléltetik, amely az Atyától indul ki, az Igében éri el csúcspontját, és az emberek küldetésében folytatódik: Keresztelő Jánosban, aki előkészíti az utat, a tanítványokban, majd a mű végén a Jézus keblére hajló szeretett tanítványban. Keresztelő Jánosnak az a küldetése, hogy tanúságával hitet ébresszen. A hit visszatérő téma az 131


evangéliumban. Jézus csodajeleit látva a tanítványok hisznek benne. Az evangélium első lezárása szerint Jézus tetteit azért jegyezték le, hogy a közösség higgyen és ezáltal élete legyen. A világba érkező világosság az igazi (to. fw/j to. avlhqino,n), vagyis valóságos, autentikus, nem pusztán annak látszó. Az evangélium gyakran használja ezt a megkülönböztetést (Jézus az igazi mennyei kenyér, 6,32; vére igazi / valóságos ital, 6,55; ő az igazi szőlőtő, 15,1). Jánosnál az igaz(i) az autentikus valóság, a látszatvalóság vagy hamisság ellentéte. (A fogalom közel áll a plátói létértelmezéshez, amely szerint az ideák világa az igazi valóság; ezzel ellentétben az érzékelhető világ pusztán látszatléttel bír.133) Az Ige igazi világossága minden embert megvilágosít: küldetése egyetemes. A 9. v. kétféleképpen olvasható: 1) Az igazi világosság [vagyis az Ige], aki minden embert megvilágosít, a világba jött, vagy 2) Az igazi világosság [vagyis az Ige] minden világra jövő embert megvilágosít. Általában az első lehetőséget részesítik előnyben,134 és a megtestesülésre vonatkoztatják. A világ kettős jelentéssel bír Jánosnál: (1) a teremtett világmindenség (a kozmosz), amely Istennek köszönheti létét, és éppen ezért szorosan kapcsolódik az Igéhez, másrészt (2) az Istent elutasító, sötétséggé váló közösség, amely létének alapját nem ismeri fel. A 9. és 10ab vv.-ben a világmindenséget, illetve az emberiséget jelöli, amely a Logosznak köszönheti létét. A 10c-ben már a Jézust elutasítókra vonatkozik. Ezt hangsúlyozza még erőteljesebben a következő állítás: a sajátjába jött – az övéi 133 134

Dodd, Interpretation, 10, 55, 72. McHugh, John; Chibici-Revneanu, Herrlichkeit, 60.

132

A János-prológus

nem fogadták be. Ez összefügg a tanítványok tapasztalatával: Isten Igéjének küldetése egyetemes, de szembe találja magát azokkal, akik elzárkóznak előle. Akik visszautasítják, azok nem a kívülállók, hanem éppen a választottak.135 Jelenléte azonban megszólít és esélyt ad: „köztetek áll az, akit nem ismertek”, mondja a Keresztelő (1,26). Így övéi közül, akik életük révén valamennyien hozzá tartoznak, egyesek valóban „övéi” lesznek: azok, akik szeretetében élnek (13,1, és akiket ezért a világ gyűlöl: 15,9). Az ajándékot, melyben az Igét befogadók részesülnek, az Isten gyermekeivé válást, az evangélium hatalomnak (exousia) nevezi. Az exousia itt nem mások feletti hatalmat vagy uralmat jelent, hanem képességet, szabadságot, jogot valamire. Isten gyermekeinek lenni egészen új kapcsolatot jelent Istennel. Ezt a másféle gyermekséget és képességet emeli ki a pontosítás: „akik nem a vérből, sem a test akaratából, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek”. Vérből, a test, illetve a férfi akaratából születni a nemzésre utal és a halandó ember állapotát jelöli (vö. Bölcs 7,7). Itt másfajta születésről van szó, amelyről később, a Nikodémussal folytatott párbeszédben ez olvasható: „Aki nem vízből és lélekből születik, az nem megy be az Isten országába” (3,5). (Az utóbbi vers a keresztségre utal.) Az Ige testté, szó szerint hússá, valóságos emberré lett (o` lo,goj sa.rx evge,neto). Ez a keresztény hit alapja. (Egyes szerzők szerint az erőteljes kifejezés a doketizmussal, a Jézusnak csupán 135

Hénok könyve hasonlót állít a Bölcsességről: „A Bölcsesség elment, hogy a nép gyermekeivel lakozzon, de nem talált lakóhelyet; úgyhogy a Bölcsesség visszament az ő helyére és az angyalok között telepedett le.” (42,2) 133


látszattestet tulajdonító tévhittel száll szembe.136) A testté, azaz teljes és igazi emberré váló Logosz szó szerint sátrat ver közöttünk (evskh,nwsen evn h`mi/n). A sátor gyakori és többrétű szimbólum a Szentírásban: Isten emberek közötti jelenlétének a jele (a szentsátor, Kiv 25,8-9; vö. Sir 24,12 – a Bölcsesség az emberek között üti fel sátrát), a testben való élet metaforája (2 Kor 5,4; 2 Pét 1,14). Az emberré válás és emberek közötti lakozás Isten elköteleződésének és szolidaritás-vállalásának kifejeződése. „Mi láttuk”, ámulattal szemléltük: a jánosi közösség azokból áll, akik a világosságot befogadva valóban látnak. A jánosi közösség is a tanú szerepét tölti be, akárcsak Keresztelő János. Ők azok, akik az ember Jézusban meglátják az isteni Logoszt, a keresztrefeszítettben a dicsőséget. A dicsőség (doxa) a Jánosevangélium másik központi fogalma, a héber kābôd megfelelője, amely Isten világ és történelem feletti hatalmát fejezi ki. Jézusban az Atya egyszülöttének dicsősége válik láthatóvá. Az egyszülött cím nemcsak az ontológiai Istenhez tartozást fejezi ki: jelentése a héber yāhîd-nak megfelelően egyetlen, drága, szeretett, legkedvesebb.137 A János-evangéliumban ez a dicsőség a kereszten válik láthatóvá. A János-evangélium úgy beszél a keresztről, mint Jézus megdicsőüléséről. Az Igét betölti a kegyelem és az igazság. A kegyelem (kharisz) jelentése sokrétű. A Szeptuagintában Isten könyörületét jelöli. A profán görögben alapértelme olyan szépség, kedvesség, amely valakinek a tetszését megnyeri. Vallásos összefüggésben a 136 137

Schnackenburg, Johannesevangelium I, 243. Ilyen értelemben egyszülött Izsák Ábrahám számára (Ter 22,2).

134

A János-prológus

tetszés alapja az Istentől ingyen kapott ajándék: Isten műveli valakiben azt, ami által kedvessé válik előtte. Ezért a kegyelem Isten cselekvése, az ő könyörülő lehajlása az emberhez. A megtestesült Ige azért teljes kegyelemmel, mert benne Isten szerető jósága tapasztalható meg. Az igazság (alētheia) a hamissal ellentétes autentikus lét vagy érték. Egyes szerzők úgy vélik, hogy a kegyelem és igazság (ca,rij kai. avlh,qeia) a héber hesed ve’ emet (könyörülő szeretet és hűség) fogalompárnak felel meg, amely Isten hűséges, könyörülő szövetségi szeretetét jelöli.138 Keresztelő János az első tanú. Jézus nemcsak előtte jött el, hanem felülmúlja őt, mert már előtte volt, abszolút kezdetként. A 15. v. előrejelzi az 1,30-at: „Róla mondtam: A nyomomba lép valaki, aki nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én.” Az Igét befogadók Isten Jézusban megnyilvánuló kegyelmében és igazságában, jóságában és hűségében részesülnek. Jézus és Mózes szembeállítása jelzi, hogy az evangélium felülmúlja a Törvényt. A Törvény a cselekvés külső mércéje. A kegyelem és igazság belülről alakítja át az embert. „Istent soha senki nem látta”. Az Ószövetség említ olyan kiváltságos személyeket, akik „látták” Istent, de valójában ott csak analóg értelemben van szó látásról, mint valamilyen istentapasztalatról. Mózes és kísérői a Sínai-hegyi szövetségkötéskor, a lakoma alatt „látták az Istent” (Kiv 24,1011); Izajás is látta az Urat meghívásakor (Iz 6,1). Amit ezek a „látók” leírnak, az nem maga Isten, hanem az őt körülvevő dicsőség. Mózes is, Illés is eltakarja arcát, amikor Isten elvonul előttük, mert az embernek nem lehet része Isten, az egészen más 138

Brown, John I-XII, 14; McHugh, John, 61. 135


közvetlen megtapasztalásában (Kiv 33,22; 1 Kir 19,11). Ezzel szemben az Ige az, aki a szó legteljesebb értelmében szemléli Istent, egyedülálló kapcsolatban van vele. Az egyszülött Isten (monogenh.j qeo,j)139 az Atya keblén van. Ez a bensőséges kapcsolat az alapja annak, hogy Jézus „egzegetizálta” (evxhgh,sato) / magyarázta meg, nyilatkoztatta ki Istent. „Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől van, az látta az Atyát” (Jn 6,46).

139

A legjelentősebb kódexek egyszülött Istenről, nem egyszülött Fiúról szólnak.

136

A JELENÉSEK KÖNYVE Kánoniság

A könyv kánonisága az első századokban, különösen a keleti egyházakban vita tárgya volt.140 A könyv több jelentős negyedik századi keleti kánonlistán nem szerepel (Jeruzsálemi Kürillosz, 350 körül és a laodikeai szinódus, kb. 363; Nazianzoszi Gergely), és a szír Pesittából is kimarad.141

A nyugati egyház nagyobb részt elfogadta. A könyv szerepel a Muratori-töredékben, amely bizonyos szempontból a legkorábbi kánonlista (200 körül, a római egyház álláspontját tükrözi). A nyugati egyházban Ágostonnak, illetve a III. karthágói zsinatnak (397) volt szerepe a könyv elfogadtatásában.142 Keleten Athanáz (367) elfogadta a könyvet.143 A trulloszi v. trullai zsinat (692) álláspontja nem egyértelmű, mivel jóváhagyta mind a laodikeai, mind a karthágói zsinat döntéseit.144 A katolikus egyházban a trentói zsinat erősíti meg a Jel kánoni 140

Az evangéliumok 2328 keleti bibliai kéziratban szerepelnek, míg a Jel csak 287-ben (Metzger, Canon, 217). 141 Metzger, Canon, 209-210, 216, 311-312 (Kürillosz; Laodikea); 212, 313 (Nazianzoszi Gergely); 219 (Pesitta). 142 Metzger, Canon, 193-194, 198, 307 (Muratori töredék), 237-238, 314315 (Ágoston és a karthágói zsinat). 143 Metzger, Canon, 211-212, 216, 225, 312. 144 A „trulla” vagy „trullo”, a.m. kupolás helyiség, a császári palotában, ahol a II. és III. konstantinápolyi zsinatot is tartották (553, ill. 680/681). Concilium Quinisextum („ötödik-hatodik zsinat”), mert az 5. és 6. egyetemes zsinat döntéseit egészítette ki. Metzger, Canon, 216. 137


voltát. A keleti egyház nem használta és ma sem olvassa a könyvet a liturgiában.145 A kanonicitás megkérdőjelezésének egyik oka a Krisztus ezer éves uralmáról szóló rész (20,1-4), amelynek szó szerinti értelmezése a millenarizmus (khiliazmus) alapja. Másik oka a szerzőség körüli vita (l. lennebb). A Jelenések könyve nagy érdeklődést váltott ki a történelem folyamán, titokzatossága állandó ösztönzés volt a megfejtésére, és minden kor a maga történelmét, illetve jövőjét szerette volna kiolvasni belőle. Itt a kortörténeti magyarázatot követjük. Szerzőség

A könyvet a második-harmadik században hagyományosan János apostolnak tulajdonították. Ezt képviselte Jusztinosz, Lyoni Irenaeus, Hippolytus, Tertullianus, Alexandriai Kelemen, Szárdeszi Meliton és Órigenész.

A harmadik század közepén Alexandriai Dionüsziosz (Órigenész tanítványa, később az alexandriai katekétikai iskola vezetője, majd Alexandria püspöke) felismerte a János-evangélium, a jánosi levelek, illetve a Jel közötti stílusbeli és nyelvi különbségeket. Úgy értékelte, hogy az evangéliumot és a leveleket János apostol írta, de ő nem lehetett a Jel szerzője. A különbségekre a történetkritikai kutatás is felfigyelt. Dionüsziosz megállapította, hogy a Jn görögsége jó, a könyv magas színvonalú irodalmi alkotás, ezzel szemben a Jel görög nyelve rossz, sok a nyelvtani hiba és gyakoriak a más eredetű kifejezések. Álláspontját Euszébiosz idézi a negyedik században (Hist. Eccl. 7.25).

145

Metzger, Canon, 217.

138

A Jelenések könyve

Euszébiosz utal arra, hogy Hierapoliszi Pápiász (140 körül) különbséget tett János apostol és János efezusi presbiter között. Ennek alapján Euszébiosz az evangéliumot az apostolnak, a Jelenések könyvét a presbiternek tulajdonítja (Hist. Eccl. 3,39.4-6.14) A nyelvi különbségeken túl a Jel teológiai hangsúlyai is eltérnek. A János-evangélium a megdicsőült Jézusban megvalósuló eszkatológiát képviseli, kulcsfogalmai az élet, világosság, igazság, hit. A Jelenések könyve a jövőbe tekint, a szó szoros értelmében eszkatologikus, és az említett témákat nem említi. Ma a művet egy ismeretlen, Kis-Ázsiában működő prófétai alaknak tulajdonítják. A Szentírás bőséges használata és a szemitizmusok alapján feltételezhető, hogy a szerző zsidó-keresztény. A könyv megírásának célja és ideje

A Jelenések könyve vallási válság idején íródott. A kisázsiai egyházaknak meg kellett küzdeniük a belső problémákkal – a hit gyengülésével, a kezdeti lelkesedés megfogyatkozásával (2,4) és a tanbeli eltérésekkel (2,6.15). Kifele a közösségek egy ellenséges társadalommal szembesülnek, amelyet meghatároz a római uralom és a császárkultusz. Úgy tűnik, hogy helyenként kisebb üldözések is voltak. A könyvben sok utalást találunk Rómára. A tengeri vadállat, akit imádni kell Róma tengeri hatalmára utal (a tenger egyben az istenellenes erők szimbóluma), valamint Róma istennő kultuszára és a császárkultuszra. Babilon, a Jeruzsálemet leromboló hatalom, a parázna, amely megittasodott a szentek vérétől (17,6) Róma szimbóluma. A vadállat hét feje („a hét fej hét hegyet jelent, az asszony ezeken ül”, 17,9) a hét halmon épült Rómára emlékeztet. A szenvedések megingathatták a Krisztusba vetett hitet. A szerző 139


azért írta meg művét, hogy bátorítást és vigasztalást nyújtson. Krisztus végső győzelme biztos, minden – az idő, a történelem, a világ – az ő kezében van. Ki kell tartani, mert Krisztus a mennyei Jeruzsálembe, az Istennel való közösségbe hívja hűséges szolgáit. A könyvben említett üldözések több császár uralkodásának emlékét őrizhetik (kezdve Néró korával). Elterjedt nézet szerint a könyvben vázolt viszonyok leginkább Domitianus uralmának (81–96) második felére jellemzők. A Jel ezek szerint a kisázsiai keresztények század végi meghurcolására ad választ, és 90–96 között íródott. A közkeletű vélemény alapja egyrészt a patrisztikus hagyomány, másrészt az a rendkívül negatív kép, amelyet második századi római szerzők (Tacitus, ifj. Plinius és Suetonius) alakítottak ki Domitianusról. Ezek szerint a császár erőszakosan, zsarnokian uralkodott, és megkövetelte istenítését (a dominus et deus címet). Ezt a negatív képet veszi át Euszébiosz a negyedik században.146 A kortárs történeti kutatás azonban megkérdőjelezte ezt a negatív ábrázolást. Domitianus ábrázolása nem tárgyilagos. Tacitus és ifj. Plinius Trajánusz császár propagandáját szolgálták, és uralmát úgy mutatták be, mint a szabadság új éráját, mint Domitianus uralkodásának az ellentétét. Más, Domitianus korabeli szerzők (Statius, Quintilianus, Martialis), illetve zsidó és keresztény források (Josephus, a Sibylla-jóslatok) árnyaltabb képet alkotnak a császárról.147 146

Hist. eccl. 3.17-18. Korábbi szerzőket is idéz (Hegeszipposz, Tertullianus), de az ő álláspontjuk ambivalens (arról is írnak, hogy Domitianus kihallgatásuk után elbocsátotta az Úr rokonait és beszüntette az üldözést). Hist. eccl. 3.19-20; Thompson, Revelation, 136-137. 147 Thompson, Revelation, 96-115, 135-137. 140


A császárkultusz nem Domitianus uralmának sajátja, és nem is öltött jelentősebb mértéket, mint elődei vagy utódai esetében.148 Az első két században még nem voltak általános keresztényüldözések sem. Kisázsiában helyi, átmeneti konfliktusokról volt szó, amelyeket inkább a lakósság feljelentései, mint a római hatóságok indítottak. Ilyen helyi konfliktusokra és eljárásokra került sor 110 körül Bithyniában, amint arról ifj. Plinius császári legátus Trajánusszal folytatott levelezéséből értesülünk (l. a Függeléket). Ezeket figyelembe véve a legtöbb szerző továbbra is Domitianus korát részesíti előnyben, anélkül hogy a császár által indított, szigorúan vett keresztényüldözést feltételezne. Mások későbbre, Trajánusz idejére (98-117) teszik a Jel megírását, vagy akár Hadrianus korára.149 Műfajok150

A könyv értelmezéséhez elengedhetetlen az irodalmi műfajok tisztázása. A Jel egyedülálló az Újszövetségben, de hasonló írásokat találhatunk az Ószövetségben, a zsidó és keresztény apokrifekben. (A legfontosabb a Kr.e. 2. században íródott Dániel könyve, de már Ezékielnél megtaláljuk a születő apokaliptika jegyeit). A Jelenések könyvében több műfaj ismerhető fel. A legjelentősebb az apokalipszis, de a Jel egyben prófétai könyv is. 148

Thompson, Revelation, 159, 171. Witulski, Johannesoffenbarung, Göttingen, 2007. 150 A. Yabro Collins, Jelenések könyve, JBK II, 2003; J. Collins, Morphology of a Genre, 1-19; Thompson, Revelation, 18-19, 22-23; Takács Jelenések könyve, 2000. 149

141


Egyes részei a levél műfajt képviselik, mások a dráma sajátosságait viselik, vagy liturgikus jellegű szövegek. a. Apokalipszis

•

A könyv görög címe VApoka,luyij VIwannou/ (János apokalipszise). A felirat későbbi eredetű, de a könyv kezdő szavaiból merít (VApoka,luyij VIhsou/ Cristou/ / Jézus Krisztus apokalipszise). Az apokalipszis szó szerint lepel, fátyol lehullása, leleplezés, ezáltal rejtett dolgok feltárása, vallási értelemben kinyilatkoztatás. A „Jézus Krisztus apokalipszise” azt jelzi, hogy Jézus a kinyilatkoztatás adója, de egyben tárgya is. Az apokalipszis olyan műfaj, amelyben egy kiválasztott személy rejtett kinyilatkoztatást kap egy mennyei lény közvetítésével, és ez a kinyilatkoztatás egy elbeszélő keretbe ágyazódik. Az evilági eseményeket túlvilági történésekkel magyarázza, eszkatologikus ítéletet hirdet a gonoszok, vigasztalást és üdvösséget a hűségesek számára. A feltámadás, túlvilági élet hite szorosan kapcsolódik az apokalipszishez.151 Tartalmi elemeit tekintve sajátos történelemszemlélet és bizonyos mértékig dualista világkép jellemzi. Alapgondolata, hogy a történelem eseményei mögött a gonosz erők harca zajlik Isten és a hozzá tartozók ellen. Az apokalipszis rendszerint vallási válság, üldözések idején íródik, és alapvető célja megmagyarázni az érthetetlen, fájdalmas eseményeket, és sajátos értékrendet közvetíteni. Dániel könyve például a második században, a IV. Antiókhosz Epiphánész által elindított erőszakos hellenizálás, vallási üldözés és az általa kiváltott Makkabeus-lázadás nyomán született. 151

J. Collins, Morphology of a Genre, 9.

142


A szerző egy üldözött csoport tagja, ezért álnév alá rejtőzik (a múlt jeles személyiségei, prófétái neve alatt ír), és ezért is használ titokzatos képeket. A jelen eseményeit úgy mutatja be, mint régmúlt próféciák beteljesedését (vaticinia ex eventu). A jelen világ küzdelmeit és üldözéseit értelmezve vigasztalást és bátorítást akar nyújtani az üldözötteknek, és kitartásra bíztatja őket, hiszen Isten a történelem Ura, aki nem hagyja magára övéit. A végső szó Istené, aki a történelmet és a közösség életet beteljesíti. Az apokalipszis eszkatologikus irányultságú, a végső idők mennyei nagy harcáról, ennek földi tükröződéséről és Isten győzelméről szól. Az apokaliptikus irodalom történelem-értelmezésének másik sajátossága a determinizmus: Isten előre meghatározza az események folyását, és minden az ő terve szerint történik. A formai sajátosságok szempontjából az apokalipszis egy elbeszélő keretbe épül – ez mondja el a kinyilatkoztatás hogyanját. A kinyilatkoztatás közvetve történik, epifániák, látomások, szózatok, szent könyvek megnyitása által. A kinyilatkoztatást mennyei lények közvetítik, ők magyarázzák a kijelentés tartalmát. A kinyilatkoztatás tartalmát egyrészt a világmindenség titkai képezik (égitestek természete, járása, az időjárás, a naptár – ezek a Jel szerzőjét kevésbé foglalkoztatják), másrészt a történelem, az emberi közösség életének eseményei. A másik jelentős stilisztikai sajátosság a szimbolizmus. Ezt a szerző és csoportja nehéz helyzete is megköveteli, de a szimbólumok ilyen bőséges használata leginkább azzal magyarázható, hogy azok erőteljesen szemléltetik a közölt kinyilatkoztatás kimondhatatlan titok jellegét. A személyeknek, a test részeinek, az állatoknak, növényeknek, tárgyaknak, színeknek és nem utolsó sorban a számoknak szimbolikus 143


értelmük van. Ezek jelentése néha nyilvánvaló, máskor pedig – és ezt nem lenne szabad elfelejteni – nagyon nehezen tudjuk megállapítani, mivel nem ismerjük már a címzett közösség kulturális-történelmi helyzetének minden vonatkozását. Az asszony egy város vagy nép megtestesítője. A szem az ismeret jelképe, a fehér haj az örökkévalóságot jelzi. A kard Isten szava vagy az ítélet szimbóluma. A harsona mennyei hangot, méltóságot, tekintélyt fejez ki, vagy a végítélet jelzése. A szárnyak a gyorsaság, készség jelképei, a szarvak a hatalom jelei. A pálma a vértanúság szimbóluma. A tenger a káosz, az Isten ellenes hatalom, gonosz elem jelképe. Az aratás és a szüret az ítélet képei. A számok közül a hetes a teljesség, a négyes a világ (a világ négy sarka), a tizenkettő a választott nép, Izrael tizenkét törzse és/vagy a tizenkét apostol. A száznegyvennégyezer (12x12x1000) Isten választott népének teljessége. Az ezerkétszázhatvan nap vagy negyvenkét hónap vagy három és fél év (a hetes szám fele), negatív, aránylag hosszú, de véges időszak, az üldözés ideje, a gonosz erők ideiglenes uralmának ideje. A Jelenések könyvében a szerző megnevezi magát, tartózkodásának helyét és körülményeit. A János valószínűleg álnév; a szerző az apostol tekintélyét veszi igénybe. A műfaji jellegzetességeken túl a könyv legjelentősebb sajátsága a történelem Krisztusra irányultsága. A római birodalom keresztényellenessége a Sátán istenellenes küzdelmét tükrözi, de a kimenetel, Krisztus győzelme biztos. Ő az, aki elvezeti a hozzá hűségeseket a teljességre, új eget és új földet, a mennyei Jeruzsálemet ajándékozza nekik.

144

A Jelenések könyve •

b. Prófétai műfaj

A könyv üzenetével kapcsolatban több helyen olvashatunk próféciáról: 1,3 („boldog, aki felolvassa és akik hallgatják e prófécia szavait”); 22,7 („boldog, aki megtartja e könyv prófétai szavait”); 22,10 („ne pecsételd le e könyv prófétai szavait”); 22,18-19 (semmit sem szabad hozzáadni vagy elvenni e könyv prófétai szavaiból). A prófécia kifejezett említésén túl a könyvben a prófétai irodalom jegyei is felismerhetők. János küldetését és megbízását látomásban kapja, akárcsak az Ószövetség prófétái. Akárcsak azok, Isten szavát hallja, és azt kell hirdetnie. A könyvben számos ítélet- vagy üdvösségprófécia olvasható. A hét egyháznak szóló levél tartalmát tekintve és bizonyos formai jegyek alapján voltaképpen prófécia. A megbízatást adó Krisztus felszólításával kezdődnek, és ezzel a próféta megbízására emlékeztetnek („Így szól, aki […] Írd föl, amit láttál”; 1,19). Ezt követi az ítéletet vagy biztatást tartalmazó üzenet, majd a befejezés, amely megerősíti a szózatot, kiemeli az elfogadás jelentőségét, és ígérettel zárul („Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak: a győztesen nem vesz erőt a második halál”; 2,11). A levelek tárgyuk szempontjából ítélet- és üdvösségpróféciát tartalmaznak: Az efezusi egyház angyalának ezt írd: Aki a hét csillagot jobbjában tartja […] a következőket mondja: Tudok tetteidről, fáradozásaidról és kitartásodról. [...] De van egy kifogásom ellened, az, hogy kezdeti szeretetedtől eltértél. Gondold meg, honnan süllyedtél ide! Térj meg, és térj vissza korábbi cselekedeteidhez! Mert elmegyek és elmozdítom helyéről lámpásodat, ha nem tartasz bűnbánatot. (2,2-5) A szmirnai egyház angyalának ezt írd: Ezt mondja az első és utolsó, 145

Újszövetségi exegézis aki halott volt, de életre kelt: Tudok szorongattatásodról, arról, hogy szegény vagy, de valójában mégis gazdag. Tudom, hogy gyaláznak, […] Ne félj a rád váró szenvedésektől! […] Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koszorúját. (2,8-10)

c. Levélirodalom

•

A Jel 1,4-5a a levélirodalomból ismert bevezető formula: megnevezi a küldőt és a címzettet, majd üdvözletet küld. János a hét ázsiai egyháznak. Kegyelem és békesség nektek attól, aki van, aki volt és aki eljön, meg a hét lélektől, aki trónja előtt áll, és Jézus Krisztustól, a hűséges tanútól, a halottak elsőszülöttétől és a föld királyainak fejedelmétől!

Ezt a levelekben rendszerint – a Jel-től eltérően – áldás vagy hálaadás követi. Itt helyette doxológia (egy liturgikus formula) áll: Ő szeret minket, vérével megváltott bűneinktől, s Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tett bennünket. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké! Amen” (1,6)

A doxológia nem teljesen szokatlan a levelekben sem, amint ezt a Gal 1,5 is mutatja. A könyv záró része megfelel a levelek befejezésének („Az Úr Jézus kegyelme legyen mindnyájatokkal”, 22,21). Bizonyos értelemben a Jelenések könyve levélbe zárt apokalipszis.152

152

Lohse, Offenbarung, 4; Yarbro Collins (a levélforma „boríték”, amely az apokalipszist tartalmazza), Jelenések könyve. Az apokalipszis és a levélforma ötvöződésére további példaként hozza az apokrif 2 Bár-ot.

146

A Jelenések könyve •

153

d. Dráma

A dráma (tragédia) súlyos témát feldolgozó irodalmi műfaj, egy jelentős emberi cselekvés mimészisze (utánzása, leképezése). Arisztotelész szerint a tragédia hatása a félelem és a részvét felkeltése, az élményszerű átélés és megrendülés általi megtisztulás, a katarzis. A félelem olyan fájdalom és aggodalom, mely abból az elképzelésből származik, hogy valami veszélyes és fájdalmas sors fenyeget bennünket.154 A részvét egyfajta fájdalom annak láttán, hogy miféle pusztító és szenvedést okozó sors ér valakit, aki ezt nem érdemelte, és ami véleményünk szerint minket is érhet, vagy a mieink közül valakit.155

A drámában a történés a nézők szeme előtt bontakozik ki, a szereplők cselekvésében, monológjaiban vagy a párbeszédekben. A jeleneteket a kórus szakítja meg recitált kommentárral, énekkel. A Jel a drámához hasonló hatást vált ki az olvasóból. A Jó és a Rossz kozmikus méreteket öltő harcát mutatja be, és ezzel félelmet kelt az olvasóban a bűnösökre váró rettenetes sors miatt, részvétet az üldözöttek iránt, félelmet, hogy az ítélet az olvasót is sújthatja, amennyiben nem tart ki hitében. A félelmetes eseményeket szemlélve megtisztul.

153

Arisztotelész Poétikája és Retorikája nyomán Bolyki, János evangéliuma a görög tragédiák tükrében, 36-39; Yarbro Collins, Jelenések könyve. 154 Arisztotelész, Retorika 1328A, idézi Bolyki, János evangéliuma, 38. 155 Arisztotelész, Retorika 1385B, idézi Bolyki, János evangéliuma, 38. 147


A szerkezet szempontjából a könyvben jelenetek követik egymást (a mennyei udvar, az asszony és a sárkány, a két vadállat, a parázna Babilon, az ítélet, a mennyei Jeruzsálem). Időnként megfigyelhetjük a szereplők játékát, beszédeit, a kórus énekét. A mennyei udvarról szóló látomásba beépül az angyalok, a vének és az élőlények dicsérő éneke Istennek és a Báránynak (Jel 4–5). Források

A Jel nagyon sokat merített az Ószövetségből, kivált Dán és Ez könyvéből, de a Ter, Kiv, Iz, Zak, Jer és a Zsolt könyvéből is. Szerkezet

A többször ismétlődő hetes szám fontos rendező elv. I. Bevezető: felirat, a könyv leírása, bevezető látomás (1,120) II. Levél a hét egyházhoz (2,1–3,22) III. Az eszkatologikus jövő: 1. A mennyei udvar (4,1–5,14) és a hét pecsétes könyvtekercs felnyitása (6,1–8,4): 1-4: négy lovas; 5.: a vértanúk panasza, 6.: nagy jelek; közjáték: a választottak megjelölése; 7. a hét harsona előrejelzése; a szentek imádsága

2. A hét harsona (8,1–11,19) 1-4.: elpusztul a föld, a tenger, a folyók és a csillagok egyharmada; 5: sáskák; 6.: elpusztul az emberek egyharmada; közjáték: a látnok lenyeli a könyvet és megméri a templomot, két tanú prófétál, megölik, feltámad; 7.: Isten győzelmét ünneplik a mennyei udvarban

3. A Sárkány és a Bárány; az ítélet meghirdetése (12,1–14,20): • égi jel: a gyermeket váró asszonyt üldözi a sárkány, de Isten megmenti őt • Mihály és angyalai győzelme a sárkány/sátán angyalai fölött 148

A Jelenések könyve • a sárkányt/sátánt letaszítják a földre; a két vadállat a sárkány nevében uralkodik, üldözi a keresztényeket • a Bárány és kísérete a Sion hegyén • Babilon bukásának megjövendölése • az Emberfia elrendeli az aratást és szüreti prést.

4. A hét csésze (15,1–16,21): az egyiptomi csapásokra emlékeztető jelek; a végső csata meghirdetése (Harmageddón) 5. Ítélet a parázna Babilon fölött; Babilon pusztulása; örömujjongás a mennyben (17,1–19,10) 6. Krisztus győzelme a vadállat és az álpróféta fölött, a sárkány megkötözése, Krisztus ezeréves uralma; végső győzelem a sátán és a halál fölött; a holtak feltámadása és az ítélet (19,11–20,15). 7. Új ég és új föld; a mennyei Jeruzsálem (21,1–22,5) IV. Befejezés (22,6–21): a látomások megerősítése; vágyakozás az Úr eljövetele után; áldás. Magyarázat156 A látnok meghívása és megbízása (1,9-19)

•

A látnok megnevezi magát. A János név jelölhet egy korabeli, köztiszteletben álló személyt (a szerzőt), vagy az ismeretlen szerzőt, aki, az apokaliptikus írásoknak megfelelően álnevet használ. Ez esetben János apostol tekintélyével hitelesíti mondanivalóját. Több formai és tartalmi elem a prófétai meghívástörténetekre emlékeztet. A látnok leírja megbízása körülményeit (hely, idő, ott-tartózkodása oka), majd a látomást és a megbízását. 156

Thompson, Revelation; Aune, Revelation I–III; Roloff, Revelation; Yarbro Collins, Jelenések könyve; Takács, Jelenések könyve. 149


Én, János, testvéretek, társatok a megpróbáltatásban és a királyságban és a Jézusban való kitartásban, a Patmosz nevű szigeten tartózkodtam az Isten igéje és a Jézusról szóló tanúságtétel miatt.

A királyság (basile,ia) Isten országa, Jézusban megvalósuló uralma. A látnok utal a keresztényeket ért megpróbáltatásokra és az ezekben tanúsított kitartásra. A szenvedésben tanúsított türelmes kitartás a görög gondolkodás, a sztoikus filozófia kiemelkedő erénye. Patmosz kis sziget Kis-Ázsia dél-nyugati partvidékén, Milétosszal szemközt. Gimnáziuma, fellegvára, Artémisz- és Apollótemploma volt. A hagyomány szerint János száműzetésben van a szigeten, de a szöveg ezt nem mondja ki. A ginomai ige (lenni, válni, valahol tartózkodni) önmagában nem jelöl kényszerű tartózkodást, száműzetést. Patmoszi tartózkodásának oka az Isten szava, illetve a Jézusról szóló tanúságtétel. Ez jelentheti esetleg azt, hogy Jánost száműzték igehirdetése miatt, de egyszerűen azt is, hogy ott igehirdető tevékenységet folytat.157 Ezt látszik alátámasztani az a körülmény is, hogy az Úr napján részesül a látomásban, esetleg az ünneplő közösségben. A kérdés a dia prepozíció jelentésén múlik. Ha tárgyeset követi, rendszerint az okot, de néha a célt is jelöli.158 157

A száműzetést Euszébiosz állítja a 4. században (Hist. eccl. 3.18 és 23). Ő Alexandriai Kelemenre (kb. 150-215) hivatkozik (3.23), de Kelemen csak annyit mond, hogy a zsarnok halála után János visszatért Patmoszból Efezusba. A kérdésről l. Thompson, Revelation, 172-173. 158 Karrer megjegyzi, hogy a Jel-ben a dia, tárgyesettel mindig az okot jelöli, sohasem a célt (Johannesoffenbarung, 187, 214. jegyz.) Azonban máshol az ÚSz-ben a dia, tárgyesettel a célt is mutatja (Róm 4,25b: Krisztus nem megigazulásunkból kifolyólag, hanem megigazulásunkért támadt fel). 150


Amennyiben oksági viszonyról van szó, a látnoknak is megpróbáltatásban van része Isten igéje és a Jézusról való tanúságtétel miatt.159 A 6,9 és 20,4 ugyanezt mondja a vértanúkról. Az Úr napján (evn th/| kuriakh/| h`me,ra|) a Lélek elragadott.

A látomás az Úr napján, itt már nagy valószínűséggel vasárnap történik. Az első század végén a vasárnap az Úr napja, és kiemelt jelentősége van (vö. Didakhé 14,1). A látnoknak az Úr napján kinyilatkoztatásban, látomásban van része („a Lélek elragadott”). Az epifániához (jelenéshez) szózat kapcsolódik („Hátam mögött harsonához hasonló hangot hallottam”). Az ÓSz-ben a harsona a teofániát kíséri (Kiv 19,16.19), itt viszont a mennyei lény hangját jellemzi, és ezzel tekintélyét emeli ki. Amit látsz, írd le egy könyvbe, és küldd el a hét egyháznak.

A szöveg bizonyos mértékig a prófétai megbízáshoz hasonlít. A különbség abban áll, hogy a szerzőnek le kell írnia, és el kell küldenie az üzenetet, míg a prófétának el kell mennie és hirdetnie kell Isten szavát. A parancs („írd le”) tizenkétszer szerepel a könyvben, és jelzi, hogy az üzenet nem a látnoktól, hanem Istentől származik. A címzett egyházak Nyugat-Kis-Ázsia hét fontos városa: Efezus, Szmirna, Pergamon, Tiatira, Szárdesz, Filadelfia, Laodicea. A legjelentősebb Efezus.160 Augustus császár Asia római tartomány fővárosává tette. Ezt követően a város jelentős fejlő159

A szigetre való száműzést (relegatio) a római jog szabályozta. Rendszerint a halálbüntetést váltotta fel a római nemesség (a honestiores) esetében. Valószínűtlen, hogy János a római elithez tartozott. 151


désnek indult. A birodalom harmadik legnagyobb városa volt Róma és Alexandria után. (Egyes becslések szerint az első században mintegy kétszázezer lakosa lehetett.) A város az Artémisz-kultusz központja volt. A hatalmas Artémisz templom, monumentális istennő szobrával a világ hét csodájának egyike volt az ókorban, az efezusiak vallási, polgári és gazdasági életének a szíve. Efezus egyben a császárkultusz egyik központja volt. A városnak kikötője, színháza és stadionja volt, gimnáziuma, monumentális épületei és kapui, több fürdőkomplexuma. Temploma volt Divus Juliusnak (az isteni Julius Caesarnak), Dea Romának (Róma istennőnek), Augustusnak, Hesztiának és Apollónak. Tiberius után Domitianus engedélyezett újabb tartományi kultuszt és templomot, a Szebasztoi (a dicső császárok, a Flaviusokhoz tartozó Vespasianus, Titus és Domitianus) tiszteletére (89/90; a felírat Domitianust nem nevezi istennek). A második században épült a Hadrianus-templom és a Kelszosz-könyvtár. A várost a gótok rombolták le a harmadik században, majd Nagy Konstantin építtette újjá. Az ókori Efezus romjai Selçuk török város közelében találhatók.

Pál mintegy három évig tartózkodott Efezusban (kb. 54–57), harmadik missziós útja során. Innen írta az első korintusi levelet. A városban valamilyen konfliktusa, megpróbáltatása volt („vadállatokkal küzdött”, 1 Kor 15,32, vö. 16,8). Az ApCsel szerint egy ideig a városban működött Priszka és Aquila. Ők vezették be az alexandriai származású zsidó-keresztény tanítót, Apollót a keresztény hit mélyebb ismeretébe (18,19-26). Az ApCsel 19,2341 elbeszéli az efezusi ezüstművesek lázadását Pál és társai ellen. Az ApCsel 20,16-38 szerint Pál Milétoszban mondja el búcsúbeszédét az efezusi egyház presbiterei előtt. Egy 160

Trebilco, Early Christians, 13-31; Aune, Revelation I, 138-139.

152


Irenaeustól származó hagyomány szerint János apostol is Efezusban működött. Szmirna161 (a mai Izmir), nagy kikötőváros volt Efezustól északra 45 km-re, mintegy százezer lakossal. Az egyik hagyomány szerint Homérosz szülővárosa volt. Kr.e. 133 óta volt római fennhatóság alatt. A város híres volt gazdagságáról és szépségéről. A tudomány és orvoslás központja volt; a második században orvosi iskolájában tanult Galenus, a híres római orvos. Itt épült az első kisázsiai templom Róma istennő tiszteletére (Kr.e. 2. sz.). A császárkultusz egyik legjelentősebb központja volt. Tiberius engedélyezte templom építését előbb Augustus és Livia, majd a maga tiszteletére. (A város ez alkalommal tíz másik várossal együtt versenyzett a neokorosz [templomgondnok] címért).

Temploma volt Aszklépiosz gyógyító istennek. Zsidó közösség is lehetett a városban. Szmirnát Kr.u. 177-180 között két földrengés pusztította; ezt követően Marcus Aurelius építtette újjá. Nem tudjuk, ki vitte el a keresztény hitet Szmirnába. A Jel alapján a század végén már létezett egy közösség a városban. A látnokon keresztül Krisztus azt üzeni a közösségnek: „Légy hű mindhalálig és neked adom az élet koszorúját” (Jel 2,10-11). A 2. század elején Polikárp volt a közösség püspöke. Antiókhiai Ignác, Rómába, vértanúsága felé tartva megállt a városban. Távozása után levelet írt a szmirnai közösségnek és Polikárpnak. Polikárp 160 táján halt vértanúhalált. Pergamon (a mai Bergama) a hellenisztikus korban az attalida királyság fővárosa volt. 133-tól utolsó királya, III. Attalosz végrendelete értelmében Róma fennhatósága alá került. Lakosságát 161

Aune, Revelation I, 159-160; Ascough, Interaction, 7-9. 153


százhúsz-kétszázezerre becsülték. Politikai jelentősége csökkent miután Efezus lett Asia provincia fővárosa. Pergamon jelentős kulturális központ volt. Könyvtára jelentősége az alexandriai könyvtáréval vetekedett. A város nevéből származik a “pergamen” szó (íráshoz használt állatbőr tekercs). Egyik fontos emlékműve a nagy Zéusz-oltár volt, amelyet a kelták fölötti győzelem emlékére emeltek Kr.e. a 3. században (ma a berlini Pergamon-múzeumban látható). Egyes szerzők szerint erre utal a Jel 2,13 („a sátán trónja”), de valószínűbb, hogy a kifejezés a római hatalmat jelöli. Augustusnak temploma volt a városban. Kr.u. a második században a városban született, majd tanulmányai befejeztével itt működött Galenus, később Marcus Aurelius udvari orvosa.162

Tiatira (ma Akhisar) Pergamon és Szárdész között helyezkedik el. A hellenisztikus korban Pergamonhoz tartozott, majd 133-tól az attalida királyság többi városával Róma uralma alá került. Tiatira a textilipar és a bíborfestés központja volt. Az iparághoz tartozó számos szakmai egyesület működött a városban. Az ApCsel szerint a tiatirai származású Lidia bíborkereskedő az első, aki Filippiben, Pál igehirdetése nyomán elfogadja Krisztust (16,14-15.40).163 Szárdész164 a perzsa hódításig Lydia fővárosa volt. A város és királya, Krőzus (Kr.e. 6. sz.) gazdagsága közmondásos volt. A hellenisztikus korban az attalida királysághoz tartozott, majd Pergamonnal együtt Kr.e. 133-ban római fennhatóság alá került. 162

Aune, Revelation I, 179-180, 183. Mélyvörös festék, amelyet a bíborcsigákból vontak ki. Az ókorban nagyon értékes és drága festőanyag, a kelmék színezésére használták. 164 Aune, Revelation I, 218; Ascough, Interaction, 5-7. 163

154


Kr.u. 17-ben súlyos földrengés pusztította el. Tiberius császár támogatta újjáépítését. Ezt követően jelentős fejlődésnek indult. A második századra hatvan-százezer lakosa volt. Gazdagságát az aranykitermelésnek és a textiliparnak köszönhette, valamint stratégiai elhelyezkedésének. Egy fontos kereskedelmi úthálózaton, a perzsa korból származó Királyi Út végén feküdt. Több temploma volt, többek között Artémisz és Augustus tiszteletére. A városban jelentős, a római hatóságok által is elismert zsidó közösség élt. Zsinagógájuk volt, és közösségük tagjai körében adót szedhettek a jeruzsálemi templom javára. Filadelfia Szárdésztől délre helyezkedett el. A hellenisztikus várost a Kr.u. 17-es súlyos földrengés pusztította el. Újjáépítését Tiberius támogatta. A vidék szőlősei miatt volt fontos. Rómába szállítása közben Antiókhiai Ignác rövid ideig Filadelfiában tartózkodott, majd levelet írt a közösségnek.165 Laodikea a termékeny Lycus-völgyben feküdt, egy fontos kereskedelmi útvonalon, Hierapolisz és Kolossze közelében. 133ban a többi már említett várossal együtt római fennhatóság alá került. Textil (gyapjú) iparának köszönhette gazdagságát. 17-ben, majd 60-ban földrengés pusztította. A városban jelentős zsidó közösség élt. Az első században a város keresztényei szoros kapcsolatban álltak a kolosszei közösséggel (Kol 2,1; 4,13.15-16). A hagyomány szerint Pál a laodikeaiaknak is írt egy levelet, amely nem maradt fenn (Kol 4,16). A két városban valószínűleg Epafrász hirdette Krisztust (Kol 1,6-7; 4,12-13).166 165

Aune, Revelation I, 234. Aune, Revelation I, 249.

166

155


megfordultam, hogy lássam a beszélő hangját. Amint odafordultam, hét arany gyertyatartót láttam, 13 a gyertyatartók közt pedig az Emberfiához hasonlót.

A látomás sokat merít a Dán 10-ből, ahol egy mennyei lény, valószínűleg Gábriel angyal jelenik meg a látnoknak és feltárja előtte a küszöbön levő, döntő eseményeket. A látnok megfordul, hogy a hangot lássa (12. v.): az isteni lényt nem lehet közvetlenül látni. A látnok előbb azt írja le, ami a mennyei lényt körülveszi: a lámpásokat vagy menorákat. A magyar fordításokban „gyertyatartó” szerepel, azonban a lychnia lámpatartót jelent, amelyre olajlámpásokat helyeztek vagy függesztettek. A LXX így fordítja a szentsátorban, illetve a jeruzsálemi templomban levő menorákat. (A Titus-diadalíven [Róma, 81] a római katonák a lerombolt jeruzsálemi templom szent tárgyait, többek között a hétágú menorát viszik a diadalmenetben.) A szöveg a Zak 4,1-5.10b-13-at idézi, ahol a látnok arany lámpatartót lát és rajta hét mécses A 10b szerint ez a hét lámpás az Úr szeme, amely bejárja az egész földet; a kép a hét bolygóra utal. (A hét bolygó az ókorban a Nap, a Hold, Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz.) A csillagászati szimbolika a Jel 1,16.20-ban is megjelenik. Philón a templom arany menoráját az ég képének tekintette, a lámpásokat a csillagokkal vagy a bolygókkal azonosította.167

Az 1,20 magyarázatot fűz a látomáshoz. Eszerint a hét csillag a hét egyház angyala, a hét lámpás a hét egyház. A lámpások között a látnok az ember fiához (Emberfiához, uiòj. avnqrw,pou) hasonlót lát. A leírás bizonyos mértékig Ezékiel 167

Quest. Ex. 2,73.81.95.104; 2,78, in Aune, Revelation I, 90.

156


látomását idézi, ahol a tűzben Isten emberhez hasonló alakként jelenik meg (Ez 1,26: emberi alakhoz hasonló), valamint a Dán 10,16-ot, ahol egy emberhez hasonló keze érinti meg a látnok ajkát. Az ember fia (Emberfia) a Dán 7,13-14-ben szereplő Emberfiára is utal, aki felhőkön járul az Ősöreg (Isten) elé. Míg Dán-ben az Emberfia kollektív személy, a hűséges Izrael, Kr.u. az első századra eszkatologikus közvetítővé válik. Az evangéliumok Jézusra alkalmazzák a címet, messiási töltettel. A megjelenő és megbízást adó titokzatos alak leírása a Dán 10,5-6-ban szereplő angyal leírását követi: gyolcsruhába öltözött férfit láttam. Derekát színarany övezte. Teste ragyogott, mint a drágakő, arca, mint a villám, szeme, mint a lobogó tűz, karja és lába, mint a csiszolt bronz, szavának hangja meg, mint a tömeg zúgása. (Dán 10,5-6) Bokáig érő ruhát viselt, aranyöv övezte mellét. 14 Feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a lobogó tűz, 15 lába, mint a kohóban izzó sárgaréz, hangja, mint a nagy vizek zúgása. (Jel 1,13-15)

A fehér haj (mint a fehér gyapjú) az Ősöreg leírásából származik (Dán 7,9). A fehér haj az örökkévalóság (a hosszú élet) jelképe. Az Emberfiához hasonló egyben isteni vonásokkal bír. A lobogó tűzhöz hasonló szem a természetfölötti lény átható tekintetére utal: nincs előtte semmi titok. A hatalmas hang („mint a nagy vizek zúgása”, vö. Ez 1,24; 43,2; Dán 10,6) a tekintély, az erő, a méltóság kifejezője. 16

Jobbjában hét csillagot tartott, szájából kétélű hegyes kard tört elő, arca pedig olyan volt, mint a teljes erejében ragyogó nap. 157


A csillagászati szimbolizmus itt kifejezetten is megjelenik (l. fennebb az 1,12 magyarázatát). A 20. vers világítja meg a jelentést. A hét csillag eszerint a hét egyház angyala. Az angelosz jelentése küldött. Nem egyértelmű, hogy mennyei vagy emberi küldöttről van szó. Az apokaliptikus irodalomban az angyalok mennyei küldöttek, akik megmagyarázzák a kinyilatkoztatást, így szerepelnek többször a Jel-ben is. Máskor viszont egy nép, egy közösség mennyei megtestesítői vagy pártfogói. A látomást követő levelek a hét kisázsiai egyházhoz az egyház angyalát szólítják meg. Ezért valószínűnek látszik, hogy az angyal itt az egyház mennyei megtestesítője, esetleg megszemélyesítője. Mások emberi küldöttekre gondolnak: az egyház prófétáira vagy vezetőire. A csillagok és lelkek vagy angyalok társítása gyakori az ókori irodalomban. A csillagokat lakott vagy lelkes létezőknek vélték. A platonikus és sztoikus filozófia szerint az égitestek részesültek a kozmoszt átjáró világlélekben. Az igazak haláluk után csillagként vagy a csillagokban nyerhetnek halhatatlanságot (Dán 12,3; Bölcs 3,7; 1 Hén 104,2; Cicero, De Rep. 6,13-16). A zsidó források a csillagokat angyalokkal vagy démonokkal társítják. 168

A mennyei lény szájából kiálló kétélű hegyes kard a nyelv, átvitt értelemben az átható, ellenállhatatlan erővel rendelkező szó. Az Ebed Jahvéról szóló második énekben olvashatunk a prófétai szó hatékonyságáról: „olyanná tette szájamat, mint az éles kard” (Iz 49,2). A képet az Isten szavára alkalmazza a Zsid 4,12: „Az Isten szava eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, 168

Scott, Origen and the Life of the Stars, 1991; Popović, “There is a Spirit”, 172-208; Edwards, Pneuma, 138, 164.

158


megítéli a szív gondolatait és érzéseit.” A Jel-ben valószínűleg Isten ítélő szaváról van szó. Az arcán a dicsőség, az isteni világ ragyogása tükröződik. 17

Amikor megláttam őt, a lába elé hullottam, mint egy halott. A jobbját rámtette, és azt mondta: „Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó 18 és az élő. Meghaltam, s íme, mégis élek, örökké. Nálam vannak a halálnak és az alvilágnak a kulcsai. 19 Írd le hát, amit láttál, a jelent és ami ezután történik.

A mennyei látvány lenyűgöző, megrendítő, az embert félelemmel tölti el (vö. Ez 1,28; Dán 10,9), ezért a mennyei lénynek kell lelket öntenie a látnokba. A kézrátétel a bíztatás és a felhatalmazás gesztusa. A záró versek tisztázzák végérvényesen a mennyei lény kilétét. Isteni tulajdonságára utal a 17b: Ő az első, mindennek a forrása, és az utolsó, mindennek a beteljesítője. Az első és az utolsó fogalompár merizmus, jelentése „örökkévaló”. „Meghaltam, mégis élek”: ő a feltámadott. Az epifánia alanya a feltámadt, megdicsőült, isteni Krisztus. Ő fényt derít a küszöbön levő eseményeket. Az egész könyv egy nagy kinyilatkoztatás, amely több jelenetben tárul fel. Írd le hát, amit láttál, a jelent és aminek hamarosan meg kell történnie.

A látomásban feltáruló események túllépik az emberi időt: átfogják a múltat, a jelent és a jövőt. A látnoknak le kell írnia a látottakat. A jövő események küszöbön vannak, és be kell következniük. A determinizmus gondolata még világosabb a 4,1ben, a mennyei udvarról szóló látomás bevezető soraiban: a látnok előtt feltárul az, aminek ezek után történnie kell. 159


Levél az efezusi egyháznak (2,1-7)

•

A hét levél tartalmát és formáját tekintve prófétai üzenet. A levelek felépítése azonos. A feltámadt Krisztus megjelöli a címzettet (a hét egyház egyikének angyalát) és megparancsolja a látnoknak, hogy írja le az üzenetet. Az üzenet bemutatkozó formulával kezdődik, amelyben Krisztus harmadik személyben ír magáról, és kiemel egy sajátos vonást a bevezető látomásból. Az üzenet magva üdvösség vagy ítéletprófécia. Elismerést, bátorítást, intést és buzdítást tartalmaz. A levelet figyelmeztetés és ígéret zárja. A figyelmeztető formula azonos: „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak”. Az ígéret követi a figyelmeztetést (első három levél), vagy megelőzi azt (utolsó négy levél). Az ígéret elővételez egy témát, egy részletet az utolsó fejezetekben leírt beteljesedésből és jutalomból. A levelekben a szerző bemutatja azokat a problémákat, amelyekkel a hét legfontosabb kisázsiai egyház szembesül. A legpozitívabb képet a szmirnai és a filadelfiai egyházról nyújtja. Pergamonban a keresztényeket üldözik hitükért, és volt már egy vértanú (Antipász, 2,12-13). 1

Az efezusi egyház angyalának ezt írd: Aki a hét csillagot jobbjában tartja, s aki a hét arany gyertyatartó közt jár, a következőket mondja:”

Efezusról az előző fejezetben volt szó. A levél bevezető formulája az első fejezetben olvasható nagy látomás néhány mozzanatát idézi. Krisztus úgy mutatkozik be, mint az, aki a hét lámpatartó között jár. Az egyház angyaláról, a csillagokról és a lámpások jelentéséről a Jel 1,9-20 magyarázatában olvashatunk. 2

Tudok tetteidről, fáradozásaidról és kitartásodról, és hogy nem tűröd a gonoszokat: próbára tetted, akik apostolnak mondják

160

A Jelenések könyve magukat, noha nem azok, és hazugnak találtad őket. 3 Béketűrő is vagy, szenvedtél a nevemért, és nem fáradtál bele. 4 De van egy kifogásom ellened, az, hogy kezdeti szeretetedtől eltértél. 5 Emlékezz arra, honnan süllyedtél ide! Térj meg, és tedd azt, amit korábban tettél! Mert elmegyek és elmozdítom helyéről lámpatartódat, ha nem térsz meg. De az megvan benned, hogy gyűlölöd a nikolaiták tetteit, amelyeket én is gyűlölök.

A prófétai üzenet elismerést és ítéletet tartalmaz. Az efezusi keresztények kitartottak a megpróbáltatásban. Ugyanazt az erényt tanúsították, mint amelyről a bevezető látomás beszél: a kitartást, türelmet a nehézségek közepette (hüpomoné; l. az 1,9 magyarázatát). A megpróbáltatás alapja a Jézusba vetett hitük (a nevemért”). Az elismerés másik oka, hogy az egyházban fellépő tévtanítókat nem követték („akik apostolnak mondják magukat, noha nem azok”). Az „apostolok” itt nem a tizenkettő, hanem az evangéliumot hirdetők tágabb csoportja. A negatívumok közé számít a kezdeti lelkesedés, „az első szeretet” megfogyatkozása. A nikolaiták valószínűleg nem azonosak a hamis apostolokkal. Kilétük és álláspontjuk ismerős lehetett az olvasók számára, de ma már csak találgatni lehet. Egyes magyarázók szerint valamilyen gnosztikus tanítást képviseltek (a gnózisról l. az evangéliumról szóló fejezetet). Azonban a gnosztikus források nem szólnak nikolaitákról. A könyv nem nyújt semmilyen adatot az ellenfelek vallási nézeteiről, csak elítéli őket. Álláspontja alátámasztásához a szerző a megdicsőült Krisztus tekintélyét veszi igénybe: maga Krisztus is gyűlöli a nikolaiták tetteit!169

169

Nicklas, Darstellung, 349-361. 161


Lehet, hogy ugyanarról a csoportról van szó a Pergamonhoz írt levélben, azonban ott sem tudunk meg sokkal többet. A 2,1415 szerint Krisztus a pergamoni egyházban azt kifogásolja: Élnek köztetek olyanok, akik Bileám tanításához ragaszkodnak, aki kioktatta Bálákot, hogy áldozati hús evésére és erkölcstelenségre csábítsa Izrael fiait. Olyanok is élnek köztetek, akik a nikolaiták tanításához ragaszkodnak.

A pergamoni levél ószövetségi utalásai idegen származású személyekre céloznak, akik az izraelitákat bálványimádásra késztették. A levél kifejezetten említi Bálaám moabita prófétát, akinek meg kell átkoznia a választott népet (Szám 24), és céloz a moabita nőkre, akik bálványimádásra ösztönzik az izraelitákat (Szám 25,1-5). Ezek az istenellenes pogány hatalom, a pogány kultusz szimbólumai. Bálaám követői, a Jel 2,14-15 alapján, olyan keresztények, akik valószínűleg elfogadták a Római Birodalom tekintélyét, és a talán bekapcsolódtak a császárkultuszba. Ezt sejteti a paráználkodás is, amely az Ószövetségben a bálványimádás metaforája. Hasonlóra utalhat a tiatirai egyházban Jezabel elítélése; ő „prófétának mondja magát, tanításával arra csábítja szolgáimat, hogy erkölcstelenkedjenek és egyenek a bálványoknak bemutatott áldozatok húsából” (2,20). Jezabel itt valószínűleg nem valóságos név, hanem Achab király szidoni származású feleségének a neve, aki a Baál kultusznak kedvezett (1 Kir 16; 18). A levelek szimbolikus utalásai nehezen fejthetők meg. A szerző nagy valószínűséggel azokat ítéli el, akik nem határolódnak el a nem-keresztény társadalomtól, áldozati húst fogyasztanak kultikus lakomán vagy azon kívül, esetleg részt vesznek a pogány kultuszokban. Az 1 Kor 10-ben Pál hasonló 162


kérdésben foglalt állást. Azt képviselte, hogy más istenek tisztelete összeegyeztethetetlen a keresztény hittel, de a piacon árult áldozati hús fogyasztása, akár olyan étkezésen, amire egy nem keresztény hív meg, nem elítélendő, amennyiben nem botránkoztat meg másokat. Úgy tűnik, hogy a Jel szerzője szigorúbb álláspontot képvisel. 7

Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak. A győztesnek enni adok az élet fájáról, mely Isten paradicsomában van!

A levél ígérettel zárul, mely a hűségre ösztönöz, és a Jel 2122-ben kibontakozó üdvösséget elővételezi. Az élet fája az Édenben (Ter 2,9) az ember örök élet utáni eljátszott vágyát jelképezi. Ezékielnél a bőven termő fa a fogság utáni megújult élet és Istennel való közösség képe („A folyó mentén, mindkét parton mindenfajta gyümölcsfa nő, amelyeknek lombja nem hull le, s gyümölcse nem fogy el: minden hónapban friss gyümölcsöt hoznak, mert vizük a szentélyből fakad. Gyümölcsük eledelül, lombjuk pedig orvosságul szolgál.” 47,12; 31,8) A kép visszatér majd a Jel 22,2-ben. •

A mennyei udvar. Hódolat Isten és a Bárány előtt (Jel 4–5)

A mennyei udvarról szóló nagy látomás bevezet a mennyei trónterembe, ahol Istent az égi liturgiában magasztalják, és a Bárány megnyitja az eszkatologikus jövőt feltáró könyvtekercset. A látomás sokat merít az Ószövetség teofánia-leírásaiból, különösen Izajás és Ezékiel meghívástörténetéből (Iz 6; Ez 1–2), Dán látomásából (7, az Ősöregről és az Emberfiáról), és a Kiv 19-ből. A mennyei udvar képe megtalálható az 1 Kir 22,19-ben, Iz 6-ban, Jób 1,6; 2,1-ben és másutt. 163


Ezek után láttam, hogy egyszer csak ajtó nyílt az égen, és az előbbi hang, amelyet olyannak hallottam, mintha harsona szólt volna hozzám, folytatta: „Gyere fel ide, és megmutatok neked mindent, aminek ezek után történnie kell.”

A túlvilági utazás az apokaliptika tipikus eleme. A látnok arra kap meghívást, hogy felmenjen Istenhez, és ezzel Isten szemszögéből lássa az eseményeket. Az ajtó a mennyei trónteremhez, illetve szentélyhez vezet. A látnok betekintést nyer a jövőbe, abba, aminek történnie kell (vö. Dán 2,28-29.45). A determinizmus az apokaliptika sajátossága: mindaz, ami történik, benne van Isten tervében. Ő határozza meg az eseményeket. A meghívás („gyere, megmutatom”, vö. 17,1; 21,9) a kinyilatkoztató látomás bevezetője 2

Nyomban elragadtatásba estem a Lélekben: És íme, trónt állítottak fel a mennyben és a trónon ült valaki. 3 Az ott ülő tekintete jáspishoz és szárdészhez (kárneolhoz) hasonlított, és smaragdhoz hasonló szivárvány trónja körül.

A látnok elragadtatásba esik. Nem világos, hogy a „lélekben” itt a Szentlélekre utal, aki elragadja, vagy arra, hogy az eksztázis lélekben történik (nem testben). A következmény ugyanaz. A „trónon ülő” Isten, aki királyként jelenik meg (vö. 1 Kir 22,19; Iz 6,1). Akárcsak az ószövetségi teofániák esetében a látnok nem írja le a trónon ülőt, Istent, hanem az őt körülvevő ragyogásról beszél. (A jáspis általában vöröses drágakő; a szárdész vagy karneol vörös vagy narancsszínű, fehér csíkokkal.) A trónon ülő tekintete tehát tüzes. A szivárvány látomása az Ez 1,27-28-ra utalhat, és az isteni ragyogást és békét jelzi (l. még Ter 9,13). 4

164

A trón körül huszonnégy trón, a trónokon huszonnégy vén ült,

A Jelenések könyve fehér ruhába öltözve, a fejükön aranykoszorú.

A trónon ülőt huszonnégy vén veszik körül. (A bibliában a vének / presbyteroi Izrael vezetői voltak, Jézus korában a Szanhedrin tagjai. Az Újszövetségben a presbyteroi hivatalviselőket is jelölhet.) Itt a huszonnégy vén utalhat Izrael huszonnégy papi osztályára (2 Krón 23,6-13), de valószínűbb, hogy a tizenkét pátriárkát (Izrael tizenkét törzsét), a választott nép teljességét, és a tizenkét apostolt, az egyházat jelöli. Isten előtt hódol Izrael és az egyház, a teljes választott nép. A vének (presbyteroi) aranykoszorút, a tekintély és győzelem jelét viseli. A fehér ruha a szentség jele. Részt vesznek a mennyei liturgiában, a hódolatban, (az 5,8 szerint kezükben kehely/csésze [phialē] van, amelyben a szentek imádságait mutatják be). Az is lehet, hogy a megdicsőült, kitartó, hitük miatt tekintélynek örvendő keresztényeket jelképezik: a megdicsőültek azért adnak hálát, mivel a Bárány papi népévé lettek (5,10). 5

A trónból villámok, mennydörgés, hangok jöttek ki. A trón előtt hét lobogó fáklya lángolt: Isten hét szelleme. 6a A trón előtt kristályként csillogó üvegtenger.

A leírás a teofániák klasszikus kísérőjelenségeit idézi (mennydörgés, hangok, villámok; vö. Kiv 19,16; 20,18-20; Iz 29,6; LXX Zsolt 76,19; vö. Iz 6,4; Ez 1,13). A trón előtt lobogó hét fáklya (szó szerint égő lámpás) Isten hét szelleme. A vers a Zak 4,1-5.10b-13-re, valamint a bevezető látomásra utal, ahol a hét menorát látjuk Krisztus körül. Az 5,6 a Bárány hét szemével azonosítja. A csillagászati szimbolikáról korábban volt szó. Itt valószínűleg Istennek szolgáló angyalokról van szó. A kristályként csillogó üvegtenger az égboltra utal. Az ókori világkép szerint az ég lentről nézve szilárd boltozat, amely el165


választja a felső és az alsó világot. A kristály égbolt az Ez 1,22ben jelenik meg. Felülről nézve a kristályszerű égbolt üvegtenger. Az üveg/kristály égbolt, illetve tenger a szilárdságot sugallja a káosszal szemben. Mivel áttetsző, ezért betekintést ad a lenti világba. 6b

A trón közepén a trón körül négy élőlény, elöl, hátul tele szemekkel. 7 Az első élőlény oroszlánhoz hasonlított, a második fiatal bikához, a harmadiknak emberhez hasonló arca volt, a negyedik pedig repülő sashoz hasonlított. 8 Mind a négy élőlénynek hat-hat szárnya volt körös-körül és belül is, tele szemekkel. Éjjel-nappal folyvást ezt zengték: „Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, aki van és aki eljő!”

A négy élőlény (zōon) az Ez 1 és 10-ben szereplő négy élőlényre/ kerubra utal. Isten udvartartásához tartoznak, trónjánál őrködnek. Ezékielnél a keruboknak négy féle arca (ember, oroszlán, bika, sas) és két pár szárnya van (1,10-11) és a trónkocsi alatt helyezkednek el. A hat szárny az Iz 6,2-ben szereplő szeráfokra utal. Az élőlények isten mennyei udvartartásának tagjai és a mennyei liturgia szereplői: a háromszor szentet zengik az örök Istennek (mint az Iz 6,3-ban a szeráfok). A szemek a tudást jelképezik. A kép az Ez 1,18-at idézi fel, ahol a trónkocsi kerekein körös-körül szemek vannak. Az élőlények Istent (Theos) Úrként (kyrios) és a világmindenség uralkodójaként (pantokratōr) tisztelik. A címek által a szerző a császárkultusszal vitázik: nem a császár, hanem Isten az Úr, Isten és a világ uralkodója. Lyoni Irenaeus az evangélisták szimbólumának tekinti az élőlényeket: az oroszlán Márk, az ember Máté, az ökör Lukács, a sas János jelképe. 9

Míg az élőlények dicsőséget (doxa), tiszteletet (timē) és hálát (eucharistia) zengtek a trónon ülőnek, az örökkön-örökké élőnek, 10 166

A Jelenések könyve a huszonnégy vén leborult a trónon ülő előtt, és imádta az örökkönörökké élőt. Koszorújukat a trón elé tették és zengték: 11 „Méltó (axios) vagy, Urunk és Istenünk, hogy tiéd legyen a dicsőség (doxa), a tisztelet (timē) és a hatalom (dynamis), mert te teremtetted a mindenséget, akaratod hívott létre és teremtett mindent.”

A mennyei liturgiában az élőlények és a vének felváltva dicsőítik Istent. A vének a teremtés műve miatt dicsérik őt. A könyv végén Isten kijelenti, hogy megújít mindent: tőle származik az újjáteremtés műve is (21,5). A vének leborulva a koszorújukat a trón elé teszik, a hódolat jeleként. A gesztus az ókori gyakorlatot tükrözi. A szenátus tagjai vagy a provinciák küldöttei győzelmek vagy más ünnepek alkalmával arany- vagy babérkoszorúkkal hódoltak a császár előtt (Aune). A szakaszban háromszor hangzik el a dicsőítés („méltó [axios] ...”) Istennek, illetve a Báránynak. A himnikus szövegek fontos szerepet töltenek be a könyvben. Az axios a hatalmasságok, illetve jótevők dicséretének jellegzetes bevezető szava görög nyelvű feliratokban (egy hivatalviselő vagy jótevő minden tiszteletre méltó valamely jótéteménye miatt). A tiszteletadás kifejezései a mennyei himnuszokban (doxa, timē, eucharistia) a politikai és vallási tiszteletadás nyelvezetéből merítenek. A látomás második részében (Jel 5) a Bárány átveszi a trónon ülő jobbjában (vagy jobbja felől) levő, hét pecséttel lezárt könyvtekercset, felnyitja a pecséteket, és ezzel feltárulnak az eszkatologikus jövő titkai. 1

A trónon ülő jobbjában egy kívül-belül teleírt könyvtekercset láttam, amely hét pecséttel volt lepecsételve. 2Aztán láttam egy hatalmas angyalt, aki nagy hangon kérdezte: „Ki méltó rá, hogy 167

Újszövetségi exegézis kibontsa a tekercset, feltörje pecsétjeit?” 3De senki sem tudta, sem a mennyben, sem a földön, sem a föld alatt kibontani és elolvasni a tekercset. 4Erre sírva fakadtam, hogy senki sem volt méltó a tekercset kinyitni és elolvasni.

A lepecsételt könyvtekercs (biblion) titkos irat, amely a jövő, a végső idők eseményeit tartalmazza (vö. Dán 10,14.21; 12,1.4). Isten szempontjából a könyv a világ célra irányítását jelenti. A könyv az események sorát és értelmét tárja fel az ember előtt. A könyv végén megjelenik majd az élet könyve is, amely az üdvözülők nevét tartalmazza (20,12). A kívül-belül teleírt könyvtekercs az Ez 2,10-et idézi, és a feljegyzett jövőbeli események nagy számára utal. (Az ókorban általában csupán a tekercs egyik oldalára írtak, mert egyébként nehéz lett volna olvasni. Az íráshoz használt anyag azonban drága volt, ezért néha a tekercs hátára is írtak.) Ezékiel meghívásában arról olvasunk, hogy a prófétának le kell nyelnie, vagyis egészen magáévá kell tennie az Isten ítéletét, a küszöbön levő szenvedéseket tartalmazó könyvtekercset (2,9-10). Iz 29,11 szintén egy kinyilatkoztatást tartalmazó, lepecsételt, ezért olvashatatlan tekercsről szól. A hét pecsét hozzáférhetetlenné teszi a tekercs tartalmát (vö. Dán 12,4). Ezért senki sem képes kinyitni, sem a mennyei lények („az égben”), sem az emberek („a földön”), sem az alvilág lakói. A titkok hozzáférhetetlensége magyarázza a látnok szomorúságát. Az eseményeket mennyei lények tárják fel és magyarázzák (a hatalmas angyal, illetve a vének egyike). 5

Ekkor a vének közül az egyik így szólt hozzám: Ne sírj! Íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid sarja. Ő majd kinyitja a könyvet, feltöri hét pecsétjét. 6 Most azt láttam, hogy a trón és a 168

A Jelenések könyve négy élőlény és a huszonnégy vén között ott áll a Bárány, mintha leölték volna. Hét szarva volt és hét szeme - ezek az Isten hét szelleme, akiknek küldetésük az egész földre szól. 7 (A Bárány) odament, és átvette a trónon ülő jobbjából a könyvet.

Az oroszlán Júda törzséből, Dávid sarja messiási cím (vö. Iz 11,1). Az oroszlán Jákob kedvelt fiának, Júdának, egyben a déli országrésznek a szimbóluma. A Ter 49-ben foglalt jövendölések Júda elsőbbségét, a dávidi királyság jelentőségét emelik ki, és messiási jelentésük van: Fiatal oroszlán lesz Júda, s a zsákmánytól kelsz fel, fiam. Azután elnyújtózkodik, s úgy fekszik ott, mint egy oroszlán, mint egy nőstényoroszlán. Ki ingerelné? Nem tűnik el a jel Júdától, sem a királyi pálca a lábától, amíg le nem róják neki az adót, és a népek nem engedelmeskednek neki. (Ter 49, 9-10)

A bárány az áldozati állat, amelynek vére a kivonuláskor megmenti a zsidókat a tizedik csapástól, az elsőszülöttek halálától. A prófétai irodalomban a bárány a szenvedő igaz szimbóluma (Jer 11,19; Iz 53,6-8 - a Jahve Szolgájáról szóló negyedik ének). A János-evangélium Isten bárányának (amnos) nevezi Jézust (1,36). Jézus, mint Júda oroszlánja és mint Bárány a szenvedő, önmagát feláldozó Messiás. (A Jel az arnion [bárányka] szót használja.) A bárány-oroszlán ambivalens metafora kiemeli Krisztus halálig menő szelídségét és feltámadásában megnyilvánuló győzelmét. A Bárány a mennyei udvar közepén áll, mintegy leölve: a kép a meghalt, de feltámadt Krisztusra utal. Feltámadva Krisztus magán hordja önazonosságát meghatározó szenvedésének jeleit. A hét szarv a hatalom teljességét, a hét szem az ismeret teljességét jelenti. Ebből következik, hogy egyedül a feltámadt Krisztus képes kinyilatkoztatni Isten terveit. 169


A látomás második jelenetében három újabb himnikus szakasz következik. Az elsőben az élőlények és a vének dicsérik a Bárányt az egyetemes megváltás műve miatt: 8

Amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt. Hárfája volt mindegyiknek és tömjénnel tele aranycsészéje - ezek a szentek imádságai. 9Új éneket énekeltek: „Méltó vagy, hogy átvedd a könyvet és feltörd pecsétjeit, mert megöltek, és véreddel megváltottál [embereket] Istennek, minden nyelvből, népből és nemzetből.” 10 Istenünk országává és papjaivá tetted őket, és uralkodni fognak a földön.”

A mennyei lények most a Bárány előtt hódolnak. Kezükben hárfa (kithara) és kehely vagy edény (phialē) van. A hárfa a zsoltáréneklés kísérője (LXX Zsolt 33,2; 43,4; 71,22 stb.). Ókori görög ábrázolásokon a kultuszban résztvevők egyik kezében hárfa, másikban az italáldozathoz használt edény látható (pl. az Apolló híveit ábrázoló cserépedényeken; Aune). Az edény (phialē) szélesebb, az italáldozatot vagy illatáldozatot szolgáló kultikus edény, amely itt tömjénként a szentek, a keresztények (dicsőítő) imáit tartalmazza. A mennyei lények hozzák Isten és a Bárány elé a keresztények dicsőítését. Az új ének a Bárány győzelmét ünneplő óda. Noha megölték, a Bárány él, és megváltást szerzett népének. A szerző a megvásárlás vagy kiváltás metaforával szemlélteti a megváltást (avgora,zw): a Bárány vérével váltságdíjat fizetett, amellyel kiváltotta övéit a szolgaságból (vö. Gal 3,13; 1 Kor 6,20; 7,23). A megváltással a keresztények Isten papi királyságává, szent népévé válnak, mint az izraeliták a szövetségkötéskor (10. v., vö. Kiv 19,6; 1 Pét 2,9). Az ellenséges társadalomban élő keresztényeknek a szerző azt mondja, hogy ők uralkodnak a világ felett. 170


A jelenetek váltakozása, a karok éneke az antik drámát idézik. 11

És láttam meg hallottam sok angyalt, az élőlények és a vének hangját, akik a trón körül voltak, számuk tízezerszer tízezer, és ezerszer ezer volt, 12és nagy szóval mondták: „Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás.”

A dicsőítésbe bekapcsolódik az egész mennyei sereg. A mennyei lények megszámlálhatatlan sokasága van jelen: ezrek ezrei vagy ezerszer ezer és tízezrek tízezerjei vagy tízezerszer tízezer (myriades myriadōn). A miriád (myrias) tízezer vagy megszámlálhatatlanul nagy szám. 13

Majd hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben, a földön, a föld alatt és a tengerben levőkkel együtt ezt mondta: „A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön-örökké!” 14A négy élőlény így felelt: „Amen”, a vének pedig leborultak és imádták.

A mennyei liturgiába már nemcsak az angyalok vesznek részt, hanem a világ minden terében élő valamennyi teremtmény csatlakozik Isten és a Bárány dicséretéhez. A liturgikus énekbe a karok váltakozva, egymásnak válaszolva kapcsolódnak be. •

A Bárány feltöri a pecséteket. A választottak (6-7 fej.)

Az első négy pecsét feltörése után négy lovas jelenik meg; az ötödiknél a vértanúk lelkei igazságtételért kiáltanak, a hatodik feltörése után földrengés és nagy pusztulás következik be az igazak megölése miatt. A hatodik és a hetedik pecsét feltörése között közjáték olvasható a választottak megjelöléséről és Krisztus-követéséről. A hetedik pecsét jelzi a hét harsonát, amely az egyiptomi csapásokhoz hasonló eseményeket hirdet meg. 171


A négy lovas képe a Zak 1,7-17; 6,1-8-ból merít (a négy ló, ill. kocsi, amelyet Isten a világ négy sarka felé, azaz az egész világra elküld, hogy megtudakolja a világ és a választottak helyzetét). A Jel szerzője ezzel a motívummal jelzi, hogy Isten ítélete az egész világot sújtja a csapások által. A pecsétek feltörése indítja el az eseményeket. A lovasokat az élőlények hívják elő. A lovasok egymást követő csapásokat jelképeznek. 1

Ekkor láttam, hogy a Bárány feltörte a hét pecsét közül az egyiket, és hallottam, hogy a négy élőlény közül az egyik mennydörgő hangon szólt: „Jöjj!” 2 Erre a szemem előtt egy fehér ló jelent meg. A lovasnak íja volt. Koszorút nyújtottak át neki, s ő diadalmasan kivonult, hogy győzelmet arasson.

A fehér lovon érkező, íjjal harcoló, győztes lovas a diadalmas harcost jelöli. Egyes kommentátorok a pártusok, a római birodalom keleti ellenfelei megtestesítőjét látják benne. A pártusok iráni népcsoport. A perzsa, majd a szeleukida birodalomhoz tartoztak. Kr.e. a 2. században függetlenültek a szeleukida uralom alól, és erős birodalmat hoztak létre. A római-pártus háborúk egyik szakasza 5863 között, Néró uralkodása idején zajlott. A háborút az Örményország fölötti fennhatóság körüli vita váltotta ki. Egyik döntő momentuma a rhandeiai csata (Kr.u. 62), amelyben Vologases pártus király hadserege győzelmet aratott a L. Caesennius Paetus által vezetett római csapatok felett (Tacitus, Annales 15). A pártusok a birodalom keleti tartományait fenyegették.

Akár a többi három lovas, az első is egy csapást, a háborút jelképezi.

172


A vörös lovon érkező, aki „hatalmat kapott, hogy megbontsa a földön a békét, hadd gyilkolják egymást az emberek; hosszú kardot adtak neki” a háború, belső zavargások megtestesítője.170 A harmadik pecsét feltörése után az éhínség jön elő. 5

Amikor feltörte a harmadik pecsétet, hallottam, hogy a harmadik élőlény szólt: „Jöjj!” Ekkor fekete lovat láttam, lovasa mérleget tartott a kezében. 6 Úgy hallottam, mintha a négy élőlény közt szózat hallatszott volna: „Egy mérő búza egy dénár, három mérő árpa egy dénár. De az olajat és a bort ne bántsd!”

A hang az élőlények között hangzik; lehetséges, hogy a Bárány beszél. Az alapvető élelmiszer, a gabona igen drága. A mérő (choinix) űrmérték, kb. 1 liter. Egy mérő gabona egy napi élelemadagnak felelt meg (pl. katonák esetében).171 A dénár római ezüstpénz; súlya kb. 4,5 g, de értéke Néró korától csökken. Egy dénár egy napszámért járó bér (Mt 20,2). A Jel szerint a csapás idején nyolc-tizenkétszeresére nő a gabona ára. Ez viszont a legszegényebbeket érinti. Cicero arról ír Kr.e. 70-ben, hogy a szenátus egy modius búza árát négy sestertiusban, egy modius árpáét két sestertiusban állapította meg. Négy sestertius egy dénárnak felel meg. Egy modius tizenkét mérő (hoinix). Ebből következik, hogy egy dénárért tizenkét mérő búzát, vagy huszonnégy mérő árpát lehetett vásárolni.172

Ókori forrásokban gyakran olvashatunk gabonahiányról és az általa kiváltott társadalmi problémákról. 170

Roloff szerint a tartományon belüli békétlenség jele (Revelation, 86). BDAG, s.v. 172 In Verrem II.3.188; vö. Takács, Jelenések könyve, 156 (hivatkozás nélkül). 171

173

Újszövetségi exegézis Egy Domitianus-korabeli, a piszidiai Antiókhiából származó felirat (9293) beszámol Antistius Rusticus római legátus, Kappadókia kormányzója rendelkezéséről egy gabonahiány által kiváltott krízis idején. A raktárakat meg kellett nyitni, és a család és a vetés szükségeit meghaladó gabonát el kellett adni. Az árat maximálták; legfennebb a rendes ár kétszeresét lehetett elkérni. A rendelet megjegyzi: nagyon igazságtalan, hogy a polgártársak éhsége mások nyerekedésének az alapja.173

Ezzel szemben az olaj és bor ára hozzáférhető marad. A szöveg lehetséges kortörténeti háttere Domitianus egyik rendelete (92). A birodalmat sújtó gabonahiány miatt a császár rendeletet adott ki, amely értelmében Itáliában nem lehetett új szőlősöket ültetni, a provinciákban pedig a szőlősök felét ki kellett vágni.174 Az így nyert területen gabonát lehetett volna termeszteni. Asia provincia küldöttséget menesztett Domitianushoz, amelynek eredményeként a császár felmentette a tartományt a rendelet alól.175

A negyedik pecsét feltörését a halál követi. 8

Erre fakó lovat láttam, a Halál ült rajta, nyomában az alvilág. Hatalmat kapott a föld negyed része fölött, hogy karddal, éhínséggel, halállal és fenevadakkal pusztítsák az életet.

A ló szó szerint zöldes szürke, sápadt. A szín is a halál képzetét idézi. A csapás az előző csapásokkal, a háborúval és éhínséggel együtt járó pusztulást jelenti, de utalhat a 65-ben kitört súlyos pestisjárványra is (Tacitus, Annales 16.13). A halál és az alvilág (a Hádész, a holtak birodalma) megszemélyesítve jelenik meg. A pusztulás nem teljes: az emberek negyedét érinti. 173

Garnsey, Famine, 19, 258; Thompson, Revelation, 165. Suetonius VII.2; vö. Statius, Silvae IV.3.11-12. 175 Thompson, Revelation, 165. 174

174


A harsonák megfújásakor a föld, a tenger, a folyók és a csillagok, majd az emberek egyharmada pusztul el. A csapások az isteni ítélet jelei, de nem jelentik a világ vagy az emberiség megsemmisítését. Az ötödik pecsét feltörésekor a vértanúk panasza hangzik el: 9

Amikor feltörte az ötödik pecsétet, az oltár alatt azoknak a lelkét láttam, akiket az Isten szaváért és tanúságtételükért öltek meg. 10 Nagy szóval kiáltották, mondván: „Urunk, te szent és igaz, meddig vársz még az ítélettel? Mikor állsz bosszút a vérünkért a föld lakóin?" 11Mindannyian fehér ruhát kaptak, azzal, hogy egy kis ideig legyenek még türelemmel, míg teljessé nem lesz szolgatársaik és testvéreik száma, akiket szintén megölnek, akárcsak őket.

A bíztatásban jellegzetes, determinisztikus történelemszemlélet érvényesül. Isten meghatározta az események folyását, beleértve a vértanúk szenvedését, sőt azok számát is, de az ítélet és az igazságszolgáltatás időpontját is. Az igazságszolgáltatás csak akkor következik be, amikor teljessé válik azok száma, akiknek meg kell halniuk a hitükért. Bennfoglaltan a feltámadás és ítélet sorrendjére is céloz. Ez a téma majd a Jel 20-ban nyer világosan kifejezést: a hűségesek, a vértanúk előbb támadnak fel. Az Isten szaváért és a tanúságtételért viselt szenvedés, illetve a türelem az 1,9-re utal vissza: a látnok és hittestvérei hitükért szenvednek, és arról tesznek tanúságot (martyria). 12

Amikor feltörte a hatodik pecsétet, láttam, hogy nagy földrengés támadt. A Nap olyan fekete lett, mint a szőrzsák, a Hold pedig olyan, mint a vér. 13Az ég csillagai a földre hullottak, mint amikor a fügefa hullatja éretlen fügéit, ha erős szél rázza. 14Az ég összehúzódott, mint egy felgöngyölt könyvtekercs. Minden hegy és sziget elmozdult a helyéről. 15A föld királyai, nagyjai és vezérei, a gazdagok és a hatalmasok, mindenki, rabszolga és szabad elrej175

Újszövetségi exegézis tőzött a barlangokban és a sziklák közt. 16És így szóltak a hegyekhez és a sziklákhoz: „Szakadjatok ránk, s rejtsetek el bennünket a trónon ülő és a Bárány haragja elől! 17Eljött haragjuk nagy napja, ugyan ki állhat meg előttük?”

A hatodik pecsét feltörése apokaliptikus-kozmikus katasztrófát idéz elő (12-16. vv.), amely elővételezi az ítéletet. A kozmikus katasztrófa képei Jahve napjának ószövetségi leírásaiból származnak (Iz 13,9-10; Ám 8,9; Joel 2,10; 3,3-4).176 Az Úr napja Isten döntő közbelépésének, ítéletének a napja. A földrengés a teremtésben gyökerező stabilitás, szilárdság megszűnése. Az égbolt felgöngyölődésével megszűnik a világ tereinek elválasztása. A sötétség és az égitestek elsötétedésével, a teremtéskor az égboltra helyezett csillagok lehullásával a világ visszatérése a káoszba. Az Isten elleni lázadás, az erkölcsi rend megsértése és az igazak üldözése felborítja a teremtett világ rendjét. Az ítélet mindenkit elér, társadalmi státustól függetlenül; a világ hatalmasai sem menekülhetnek Isten haragja elől. A leírás öt kifejezést használ a magas társadalmi státusban levőkre: királyok (basileis), nagyok (megistanes), vezérek (chiliarchoi, ezredesek), gazdagok (plousioi) és hatalmasok (ischyroi). A politikai, katonai, gazdasági és társadalmi elit hasztalanul próbál elrejtőzni Isten félelmetes ítélete elől. A mindennapi élettől eltérően a szabad embernek sincs nagyobb biztonsága, mint a rabszolgának. A Bárány is jelen lesz az ítéleten (az ÓSz-ben az Úr napján csak Jahve ítél).

176

Roloff, Revelation, 92.

176


A hét pecsét, majd az ezt követő hét harsona és hét csésze a végidők nagy válságát, Isten ítéletét elővételezi. A hatodik és a hetedik pecsét feltörése közötti közjáték a választottak megjelöléséről szól. A megjelölés célja az igazak megmentése az ítélettől. A megjelölés nem mentesíti őket a szenvedéstől (6,9-11), de megmenti őket Isten és a Bárány küszöbön levő, súlyos ítéletétől, amely elől senki sem menekülhet.177 7 1 Ezután négy angyalt láttam, a föld négy sarkán álltak. Feltartóztatták a föld négy szelét, hogy ne fújjanak a földön, sem a tengeren, sem semmiféle fán. 2Majd láttam, hogy napkeletről egy másik angyal száll fel, az élő Isten pecsétje volt nála. Nagy hangon kiáltott a négy angyalnak, akiknek hatalmuk volt rá, hogy ártsanak a földnek és a tengernek: 3„Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak, míg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!”

Azok megjelölése, akik hűségük miatt megmenekülnek a pusztulástól már Ezékielnél megtalálható („Járd be a várost, járd be egész Jeruzsálemet, és jelöld meg kereszttel azoknak az embereknek a homlokát, akik siránkoztak és bánkódtak a szörnyűségek miatt, amelyeket művelnek benne”, 9,4). Isten megmenti övéit a kozmikus katasztrófaként fellépő ítélettől. 4

Ekkor hallottam a megjelöltek számát: száznegyvennégyezren voltak Izrael fiainak minden törzséből: 5Júda törzséből tizenkétezer, Ruben törzséből tizenkétezer, Gád törzséből tizenkétezer, 6Áser törzséből tizenkétezer, Naftali törzséből tizenkétezer, Manassze törzséből tizenkétezer, 7Simeon törzséből tizenkétezer, Lévi törzséből tizenkétezer, Isszachár törzséből tizenkétezer, 8Zebulun törzséből tizenkétezer, József törzséből tizenkétezer, Benjamin törzséből tizenkétezer. 177

Roloff, Revelation, 96. 177


A száznegyvennégyezer nem az üdvözülők száma, hanem Isten népének a teljessége (tizenkétszer tizenkétezer). A tizenkettő Izrael tizenkét törzsére, a választott népre utal, amint ezt a törzsek felsorolása is mutatja. Nem véletlenül az ÚSz-ben tizenkét tanítványról, apostolról olvasunk, mint Isten népe megtestesítőiről. Isten eszkatologikus választott népe megmenekül az ítélettől. A tizenkétezer valószínűleg a szent háború gondolatvilágából merít, és arra céloz, hogy a választottak tartózkodtak a bálványimádástól. Ha figyelembe vesszük a könyv történeti hátterét, azok menekülnek meg az ítélettől, akik nem vettek részt a pogány istenek tiszteletében és a császárkultuszban. A Szám 31,3-6 szerint Izrael minden törzsének ezer férfit, összesen tizenkétezret kell küldenie a mádiániták elleni szent háborúba. A háborúban megölik a mádiánita királyokat és Bálaámot, a hamis prófétát, aki rávette az izraelitákat, hogy a mádiánita nőkkel háljanak (Szám 31,16), és ezzel elhagyják Jahvét és megszentségtelenítsék a népet. A pergamoni egyházhoz írt levél kapcsán láttuk (2,12-14), hogy a Jel a bibliai pogány népekkel való közösségben a bálványimádás szimbólumát látja.

A száznegyvennégyezer tehát az eszkatologikus választott nép teljessége, azok közössége, akik hűségesek voltak Istenhez és nem vettek részt társadalmuk bálványimádó gyakorlataiban. A 14,1-5ben a száznegyvennégyezer a Sion hegyén megjelenő Bárány kíséretéhez tartozik. Homlokukon Krisztus és az Atya nevét viselik; ők azok, akik nem szennyezték be magukat asszonnyal (a kijelentés valószínűleg képletes, a paráznaságra, mint a bálványimádás szimbólumára utal). Ők a megváltás részesei, igazak és kifogástalanok, és csak ők képesek bekapcsolódni a mennyei liturgiába.

178


Izrael tizenkét törzsének a felsorolásából hiányzik Dán törzse, amely a zsidó hagyomány szerint eltért Istentől.178 Az 1 Kir 12,29-30 szerint I. Jeroboám Dánban illegitim szentélyt állít, és az ottani kultusz a Jahve-hit tisztaságának megszegése. Dán Testamentuma 5 szerint Dán törzse bálványimádásra adja magát és fejedelme a Sátán. A Jel 7 törzsei sorában József mellett egyik fia, Manassze szerepel (vö. Szám 13,11), noha a törzslisták rendszerint József két fiát, Efraimot (a legnagyobb északi törzs atyját) és Manasszét említik (Szám 1,32-35; 26,28; Józs 14,4). 9

Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak a trón és a Bárány előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaág. 10Nagy szóval kiáltották és mondták: „Üdv Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak!” 11Az angyalok mind a trón, a vének és a négy élőlény körül álltak, arcra borultak a trón előtt, és imádták az Istent 12 mondván: „Amen, áldás, dicsőség, bölcsesség, hála, tisztelet, hatalom és erő a mi Istenünknek örökkön-örökké! Amen.”

Miután a földön megjelölték a választottakat, akik hűségük miatt megmenekülnek a közelgő ítélettől, a látnok tekintete visszatér a mennyei trónteremre, ahol megszámlálhatatlan sokaság zengi Isten és a Bárány dicséretét. A 4–7 fejezetben váltakozva két közösséget látunk: az égi liturgiában résztvevőket, mennyei lényeket és megdicsőült keresztényeket (4,4-11; 5,8-11; 7,9-12) és a földön élő kiválasztottakat, akik a küszöbön levő megpróbáltatások elé néznek (12,1–19,10), de megmenekülnek az ítélettől.

178

Roloff, Revelation, 98 (Hippolytus szerint Iskarióti Júdás Dán törzséből való, Lyoni Irenaeus szerint pedig belőle származik az Antikrisztus). A kereszténységben Dán az istentelen személyek szimbóluma. 179


A megszámlálhatatlan sokaság a győzelem és szentség jeleként fehér ruhát visel (akárcsak a vértanúk, 6,11), kezében pedig pálmaágat. A megszámlálhatatlanság, valamint a tény, hogy a választottak minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből származnak az üdvösség egyetemességére utal. Az „üdvösség Istennek” felkiáltással (swthri,a tw/| qew/|) Istent szabadító Istenként ünneplik. (A sōtēr, „szabadító”, „megmentő” cím gyakori az ókorban szabadító istenek, hellenisztikus királyok vagy császárok mellékneveként. Itt Isten, illetve a Bárány a megmentő.) 13

Ekkor a vének közül az egyik megszólított. Azt kérdezte tőlem: „Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?” 14Így válaszoltam: „Te tudod, uram.” „Ezek a nagy szorongatásból jöttek magyarázta meg -, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében. 15 Ezért állnak Isten trónja előtt, s éjjel-nappal szolgálnak neki a templomában. A trónon ülő közöttük lakozik. 16Nem éheznek és nem szomjaznak többé, a nap nem égeti őket, sem másfajta hőség, 17mert a Bárány, aki a trón közepén áll, legelteti, és élő vizek forrásához tereli őket, az Isten pedig letöröl a szemükről minden könnyet.”

A megszámlálhatatlan sokaság a hitükért üldözött keresztények, akik megtisztulnak a Bárány vérében. A kép Jézus halálának megváltó értékére és az ebbe kapcsoló keresztségre utal. A beteljesedést szemléltető képek a Szentírást idézik. A 16. v. szinte szó szerint a LXX Iz 49,10-ből származik. A 15-17. vv. a LXX Zsolt 22-t idézi: a jó pásztor forráshoz vezeti az igazat, asztalt terít neki ellenségei színe előtt, és ő az Úr házában lakik élete minden napján). Iz 25,8 szerint Isten letöröl az emberek szeméről minden könnyen, mert a halál megszűnik. Ezek a 180


képek visszatérnek a Jel 21–22-ben, amely leírja az új teremtést és a beteljesülést a mennyei Jeruzsálemben. •Az

asszony és a sárkány. A mennyei harc (Jel 12) 179

A látomás három képből áll. A gyermeket váró asszonyt a sárkány üldözi, de megszüli gyermekét, és menedékre talál (1-6., illetve 13-17. vv.); a két jelenet között látjuk a nagy mennyei harcot a jó és gonosz angyalok között (7-9. vv.). 1

Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona. 2Áldott állapotban volt, gyötrelmében és szülési fájdalmában kiáltozott. 3Most egy másik jel tűnt fel az égen: egy nagy vörös sárkány, hét feje volt és tíz szarva, s mindegyik fején korona. 4Farkával lesöpörte az ég csillagainak egyharmadát, és a földre szórta. Ekkor a sárkány odaállt a szülő asszony elé, hogy mihelyt megszül, elnyelje gyermekét.

Az apokaliptikus irodalomban az asszony népet testesít meg. A Jel 12-ben olvasható kép jelentése összetett. A jelként feltűnő, gyermeket váró asszony több ószövetségi szövegekre utal. Az Iz 7,14-ben (az Emmánuel-jövendölésben) a jel a gyermeket váró nő, aki fiúgyermeket szül. A szöveg messiási értelmet hordoz. A prófétai irodalomban az asszony Izrael szimbóluma. Deutero- és Trito-Izajásnál az Izraelt megtestesítő nő anyaként jelenik meg (Iz 54,1.5-6; Iz 66,7-11, ahol a szülési fájdalmak a végidő küzdelmes eseményeit jelképezik). A csillagok tizenkettes száma Izrael tizenkét törzsére utal. A koszorú a győzelem szimbóluma. A pusztai menekülése (12,14) a pusztai vándorlásra utalhat. A leírás olyan mítoszok motívumait és képeit is idézi, amelyekben egy gonosz, sárkányként megjelenő istenség az istennő és születendő gyermeke életére tör, de isteni segítséggel 179

Koch, Drachenkampf, 145-146; Nicklas, Frau, 43-66. 181


megmenekülnek. Az isteni gyermek végül megküzd az őt üldöző sárkánnyal, és megöli. A szerző beépíti a kultúrájában jól ismert szimbolikus történetet, hogy drámai módon szemléltesse azt a kozmikus méretű támadást, amely az egyházat éri, de amelyből Isten oltalmának köszönhetően győztesen kerül ki. Ízisz egyiptomi eredetű, a görög-római világban nagy tiszteletnek örvendő istennő, Ozirisz felesége, Hórusz anyja. Az aretalógiákban ő az ég királynője, a világmindenséget igazgatja. A várandós Ízisz elrejtőzik a férjét megölő Szet elől, aki születendő gyermeke életére tör. A görög világban Szetet azonosították Typhonnal, a sárkány fejű, kígyó testű szörnnyel. Ízisz a Nílus-deltában, a papirusznád sűrűjében talál védelemre. Itt megszüli és felneveli Hóruszt, aki majd megküzd Szettel és megöli őt. Íziszt gyakran ábrázolták gyermekét szoptató anyaként. Az ikonográfiában Ízisz fején a napkorong látható. Az irodalmi forrásokban a nap sugaraiban jelenik meg, és fény veszi körül.180 Egy hasonló mítosz Apolló születésének történetét mondja el. Python, a sárkány üldözi a gyermeket váró Létót, mivel egy prófécia szerint Létó gyermeke megöli őt és átveszi a hatalmat a delphoi jósda fölött. Poszeidon azonban megvédi a menekülő Létót. Ő megszüli Apollót és Artémiszt, Apolló pedig megöli a sárkányt. A kép egy csillagászati jelenséget is felidéz: amikor a Nap a Szűz jegyében van, amelyet az ókorban Ízisszel azonosítottak, a Hold a Szűz lábánál található. A Jel szerzője ezt a csillagállást a végidőre utaló égi jelnek tekinti.181

E motívumok alapján az asszony Izrael, akiből a Messiás származik, illetve Isten új népe, az egyház, a keresztények anyja, aki kozmikus méretű küzdelem részese; a gonosz erők el akarják pusztítani, de Isten megmenti, és a gonosz megsemmisül. Az asszony-szimbolika visszatér a könyv végén: a menyasszony a 180

Kymei aretalógia, 44. sor, in Marböck, Weisheit, 50-52 (52); Apuleius, Met. XI. 181 Roloff, Revelation, 150; Nicklas, Frau, 49. 182


mennyei Izrael, a mennyei Jeruzsálem, a Bárány jegyese, a megdicsőült egyház. A sárkány (drakōn) mitologikus állat, a káosz és istenellenes erők ősi szimbóluma. A sárkány vörös színe Typhon színére utal (Plutarkhosz, Ízisz és Ozirisz 22, 31). Az Ószövetségben a vörös bűn (Iz 1,18), illetve a vér színe. A sárkány a bibliában gyakran tengeri szörny, illetve Isten ellenlábasa (Iz 27,1; Zsolt 74,13-14 [LXX 73,13-14 - Isten szétzúzza fejeit!]; 89; 104 [LXX 103],26 [a leviatán]; Jób 9,13; 26,12). A LXX többször fordít drakōnt ott, ahol a héberben kígyó [nahaš] van. A Jel azonosítja a sárkányt a Ter 3-ban szereplő kígyóval, akit viszont a bölcsességi irodalom a sátánnal azonosít (Bölcs 2,23-24). A hét fej mitikus motívum, a negatív teljesség, a teljes istentelenség szimbóluma; látható, hogy a Zsolt 74 is több fejről beszél. A tíz szarv a sárkány hatalmát jelzi. A kép a Dán 7,7-ből származik, ahol a negyedik, legrettenetesebb vadállatnak (a szeleukida birodalomnak) tíz szarva van. A szarvak valószínűleg istenellenes királyok/császárok. 5

Fiút szült, fiúgyermeket, aki majd vaspálcával kormányozza mind a nemzeteket. Gyermekét elragadták Istenhez és az ő trónjához. 6Az asszony a pusztába menekült, ahol az Isten helyet készített számára, hogy ott éljen ezerkétszázhatvan napig.

A fiúgyermek, aki vaspálcával kormányozza a nemzeteket, a fölkent királyra utal, Jahve fiára, aki legyőzi az idegen királyokat (Zsolt 2,9, az egyik legfontosabb messiási zsoltárban). A tiatirai egyházhoz írt levél (2,27) a hűséges keresztényeknek ígéri, hogy vasvesszővel uralkodhatnak a nemzeteken. A kép visszatér a Jel 19,5-ben, az ítélő Krisztussal kapcsolatban. Az üldözött, de győzedelmeskedő gyermek jelentése kettős: a keresztények 183


üldözésére és megmentésére, illetve az eszkatologikus harcra utal, amely Krisztus és az egyház győzelmével végződik. Krisztus és egyháza megküzd az istenellenes erővel, a pogány nemzetekkel, és győzelmet arat. Az üldözés idejét szimbolikus szám fejezi ki, ezerkétszázhatvan nap (6. v.), illetve idő és idők és fél idő (12. v.), vagyis három és fél év, a hetes, a tökéletes szám fele, egy negatív töltetű szám. A szém eredete Dániel könyve. (A Dán 7,25 szerint a negyedik vadállat / a szeleukida birodalom, IV. Antiokhosz Epifánésszel az élén, üldözi a zsidókat, és az üldözés ideje idő és idők és fél idő). 7

Ezután nagy háború támadt a mennyben. Mihály és angyalai harcoltak a sárkány ellen. A sárkány és angyalai védekeztek, 8de nem tudtak ellenállni, s nem maradt számukra hely a mennyben. 9 Levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög (diabolos), a sátán (satanas), aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is. 10Ekkor harsány hangot hallottam az égben: „Eljött Istenünk üdvössége, ereje és országa, és az ő Fölkentjének uralma, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádolta őket Istenünk színe előtt. 11De legyőzték a Bárány vérével és tanúságuk szavával, s nem kímélték életüket mindhalálig. 12Ezért örüljetek, egek, és ti, akik benne laktok! Jaj a földnek és a tengernek, mert oda szállt le a sátán nagy haragjában. Tudja, hogy kevés ideje van hátra.”

A nagy harc az apokaliptika központi gondolata: a földi szenvedések, az üldözés oka a gonosz erők Isten elleni lázadása, a mennyei harc. A római birodalom hatóságai mögött maga a sátán áll. A harc kimenetele nem lehet kétséges; a sátán és angyalai nem győzhetnek. A Dán 10-hez hasonlóan Mihálynak fontos szerepe van a jó erők győzelmében. A mennyei hang hírül adja a győzelmet. A szabadulás és a messiási uralom már elkezdődött a 184


mennyben. A diabolos (ördög) alapjelentése vádló, rágalmazó, ezért beszél a hírnők a testvérek vádlójáról. A győzelmet nem a hatalom vívja ki, hanem Krisztus áldozata és a vértanúk tanúságtétele. Mivel azonban a sátánt letaszították a földre, ettől kezdve a földön ármánykodik Isten népe ellen. Működése annál veszélyesebb a keresztényekre nézve, mivel tudja, hogy kevés ideje maradt. A kijelentés a könyvben többször megjelenő determinisztikus történelemszemléletet fejezi ki (l. 6,11, a vértanúk számának még teljessé kell lennie). 13

Amikor a sárkány látta, hogy a földre taszították, üldözőbe vette az asszonyt, aki fiúgyermeket szült. 14Az asszony azonban kapott két nagy sasszárnyat, hogy a pusztába repüljön, a rejtekhelyére, ahol majd a kígyótól távol egy évig, két évig és félévig táplálják. 15Erre a kígyó annyi vizet lövellt a szájából az asszony után, mint egy folyó, hogy elsodorja az ár. 16De a föld segített az asszonyon: megnyílt a mélye, és elnyelte a sárkány szájából kiáradó folyót. 17A sárkány haragra lobbant az asszony ellen, és harcba szállt többi gyermekével, aki megtartja Isten parancsait és kitart Jézus tanúsága mellett. 18Kiállt a tenger partjára.

A harmadik jelenetben visszatér az üldözött anya és gyermek képe. A földre letaszított sárkány most az egyházat akarja elpusztítani. Az asszony a pusztában, az Istennel való közösség kivételes helyén talál menedékre. A sasszárnyak a Kiv 19,4-re is utalhatnak: Isten sasszárnyakon hordozta az egyiptomi fogságból menekülő népét. A sárkány a tenger mellett áll meg. A tenger a káosz és a gonosz erők szimbóluma. A kijelentés átvezet a következő témába. A sárkány-sátán eszköze a földön a két vadállat.

185

Újszövetségi exegézis •A

két vadállat (Jel 13)

A Jel 13 két vadállat fellépéséről számol be. Az első a tengeri vadállat, aki a sárkánytól kapja hatalmát, őt képviseli (12,18). 1

Ekkor láttam, hogy a tengerből egy vadállat bukkan fel. Tíz szarva volt és hét feje, szarvain tíz korona, fején meg istenkáromló név. 2A vadállat, amelyet láttam, hasonlított a párduchoz, lába mint a medvéé, szája pedig az oroszlán szája. A sárkány neki adta erejét és trónját, nagy hatalmával együtt. 3Az egyik feje mintha halálra lett volna sebezve, de halálos sebe meggyógyult.

A tengeri vadállat a Dán 7-ben leírt negyedik vadállathoz hasonlít leginkább, de a másik három tulajdonságát is bírja. Egyesíti magában valamennyi istenellenes birodalom szörnyűségét, és a leggonoszabbnak bizonyul. A tengeri vadállat Rómát jeleníti meg. Megjelenése a sárkányra emlékeztet, és az ő nevében uralkodik. Az istenkáromló név a császárkultuszra, a császár isteni címére utal. A megsebzett, de meggyógyuló fej valószínűleg arra a keleti provinciákban elterjedt legendára céloz, miszerint Néró halála után (68) visszatért vagy feltámadt (Nero redux vagy redivivus). Egyes szerzők szerint Domitianus lenne a visszatérő Néró. Néró halálának és temetésének tisztázatlan körülményei miatt kialakult a legenda miszerint Néró nem halt meg, hanem a pártus birodalom területére menekült, ahonnan majd nagy hadsereggel vissza kellett térnie, hogy bosszút álljon ellenfelein (Sibylla-jóslatok 4.137–139; 5,28-34 passim; Suetonius, Nero 57; Dio Chrysostom, Orat. 21.10). Ez a visszatérő Néró legendája (Nero redux). A legenda másik változata az újból életre kelt császárról szól (Nero redivivus). A legenda Keleten terjedt el, mivel a birodalom nyugati részétől eltérően itt Néró meglehetősen népszerű volt. Római szerzők arról írnak, hogy halála után több hamis Néró lépett fel. Juvenalis latin szatirista Domitianust hasonlította Néróhoz (4.38). A 186

A Jelenések könyve zsidó és keresztény irodalomban a visszatérő Néró képe a gonosz megtestesülésének számított.182 3b

Az egész föld csodálta a vadállatot. 4Leborultak a sárkány előtt, hogy hatalmat adott a vadállatnak. Leborultak a vadállat előtt is, és így imádták: „Ki fogható a vadállathoz, ki tudja vele fölvenni a harcot?” 5Gőgös, káromló szája volt, és hatalmat kapott, hogy negyvenkét hónapig jártassa. 6Káromlásra nyitotta száját az Isten ellen, káromolta a nevét, hajlékát és az ég lakóit. 7Hatalom adatott neki, hogy megtámadja a szenteket és győzelmet arasson. Hatalma kiterjedt minden törzsre, népre, nyelvre és nemzetre. 8A föld lakói, akiknek a neve a világ kezdetétől nincs beírva a megölt Bárány életkönyvébe, mind leborulnak majd előtte.

Róma az egész világ felett uralkodik. Megköveteli Róma istennő tiszteletét és a császárkultuszt. A kisázsiai egyházaknak írt levelek kapcsán szó volt arról, hogy a császárkultusz jelentős szerepet töltött be a városok életében. Hátterében a királyság ősi szakrális felfogása állt. A rítusok a meghatározták a városok identitását és kifejezték a Róma iránti lojalitást. A könyv szerint az, aki leborul a vadállat előtt, az a sátánnak hódol (a leborulás az Istennek kijáró hódolat kifejezője, de egyes császárok, mint Caligula, Néró, Domitianus megkövetelték). Róma kultusza az Istennek kijáró kultusz paródiája. (A mennyei liturgiában az angyalok és a szentek Isten előtt borulnak le, és neki jár ki a himnikus kérdés, „ki olyan, mint az Isten?”; ez Mihály angyal nevének a jelentése.) A vadállatnak hatalma van arra, hogy üldözze a szenteket (a keresztényeket). Mivel a római birodalom a sárkánytól kapta hatalmát, a keresztények üldözése a sátán műve. A Jel egyenesen démoni hatalomnak tekinti a 182

Aune, Revelation II, 738. 187


Rómát. Uralma korlátozott ideje (negyvenkét hónap, vagy három és fél év) determinizmust fejez ki. Szintén determinisztikus a bálványimádás magyarázata: azok imádják a fenevadat, akik nincsenek beírva az élet könyvébe. Ebből következik, hogy a szentek, akik a szenvedések ellenére hűségesek maradnak, a világ kezdet óta be vannak írva az élet könyvébe. Az üdvösség Istenen múlik. Isten engedélyezi, hogy harcoljon a szentek ellen (vö. Dán 7,28). 9

Akinek van füle, hallja meg! 10Aki mást fogságba hurcol, fogságba kerül. Aki karddal öl, annak kard által kell elhullnia. Ez a szentek állhatatosságának és hitének az alapja.

A 10. vers jelentése nem egyértelmű, de a SZIT itt idézett fordítása pontatlan. A LXX Jer 15,2 párhuzama alapján a legvalószínűbb fordítás: „akinek fogságba kell mennie, fogságba fog menni. Akinek kard által kell meghalnia, kard által fog meghalni.” A vers a szenvedés determináltságáról, elkerülhetetlenségéről szól. Ebből a tudatból származik a keresztények állhatatossága (a türelmes állhatatosság fontos erény: Jel 1,9; 2,2-3.19; 3,10; 14,12). A jelenet második része a szárazföldi vadállatot mutatja be. 11

Akkor láttam, hogy egy másik vadállat emelkedik ki a földből. Két szarva volt, mint a Báránynak, de úgy beszélt, mint a sárkány. 12 Az első vadállatnak minden hatalmát gyakorolta a jelenlétében. A földet és lakóit rávette, hogy boruljanak le az első vadállat előtt, amely kigyógyult halálos sebéből. 13Nagy csodajeleket vitt végbe, még tüzet is bocsátott le az égből az emberek szeme láttára. 14A föld lakóit megtévesztette a csodajelekkel, amelyeket a vadállat előtt véghezvihetett. Rávette a föld lakóit, hogy állítsanak képmást a vadállatnak, amelyet a kard megsebzett, de felgyógyult. 15 Hatalmat kapott, hogy lelket leheljen a vadállat képmásába, hogy megszólaljon a vadállat képmása, meg hogy megölje azokat, 188

A Jelenések könyve akik nem borulnak le a vadállat képmása előtt.

A szárazföldből előjövő vadállat valószínűleg a kisázsiai politikai és vallási hatalom, amely a római hatóságot képviseli, és előmozdítja a császárkultuszt. Róma nevében gyakorolja a fennhatóságot a lakósság felett. Fellépése megtévesztő: a Bárányt utánozza, de Isten ellen fordít. A nagy jelek az emberek megtévesztését szolgálják (akárcsak a hamis próféták esetében). A zsidó és keresztény irodalomban a végidőkben Isten ellenfele csodajeleket művel, amelyekkel Isten igaz küldötteit utánozza, hogy ezzel megtévessze az embereket.183 Ezek utalást is képezhetnek a kisázsiai misztériumvallásokra. A helyi hatalom (beleértve a kultusz nagy tekintélynek örvendő papságát) előmozdítja a császárkultusz (képmást állíttat a vadállatnak, amelyet imádni kell). Trajánusz korából tudunk arról, hogy azokat a keresztényeket, akik nem voltak hajlandók áldozatot bemutatni, kivégezték. Ókori szerzők beszámolnak arról, hogy különböző alkalmakkor (császár)szobrok megmozdultak vagy beszéltek. Bizonyos rítusok (theurgia) arra irányultak, hogy az isteneket szobrukon keresztül szólásra bírják és 184 érzékelhetővé tegyék jelenlétüket. 16

Elrendelte, hogy mindenkinek, kicsinek és nagynak, gazdagnak és szegénynek, szabadnak és rabszolgának jelöljék meg a jobb karját vagy a homlokát, 17és hogy senki ne adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét: nevét vagy nevének a számát.

183

Aune, Revelation, 759-760. Aune, Revelation II, 762-763.

184

189


A kisázsiai hatalom teljes társadalmi-gazdasági ellenőrzést gyakorol. Róma rendelkezések útján szabályozta a tartományok gazdasági-kereskedelmi életét.185 A jel vagy pecsét [charagma] utalhat a rabszolgák bőrére tetovált jelre, vagy az adásvételi szerződések megerősítését szolgáló pecsétre. A könyvben többször szerepel a vadállat pecsétje (14,9.11; 15,2; 16,2; 19,20; 20,4) azokkal kapcsolatban, akik a római hatóságokkal és vallási élettel közösséget vállalnak, és magukra vonják Isten ítéletét. Nem valószínű, hogy a keresztények ellen rendelkezést hoztak volna. Talán inkább arról volt szó, hogy vallási meggyőződésük miatt a keresztények nem tartózhattak azokhoz a szakmai-kereskedelmi privát egyesületekhez, amelyek egy szakma vagy kereskedelmi ág képviselőit tömörítették, és ezzel hátrányos helyzetbe jutottak. 18

Ez a bölcsesség! Akinek van esze, számítsa ki a vadállat számát, hisz emberi szám: hatszázhatvanhat.

A számszimbólum megfejtése nem egyszerű. (Jelentése már a második században bizonytalan volt, amint az Lyoni Ireneaus többféle javaslatából kitűnik.) Ember számáról van szó, ami konkrét személyre utalhat. A magának isteni tiszteletet követelő hatalom emberi hatalom. A legvalószínűbb értelmezés szerint valamely római császárt, esetleg a feltámadt Nérót jelképezi (Nero redivivus), aki egy másik császár alakjában tér vissza (Nero redux). (Juvenalis Domitianust hasonlítja Néróhoz.) A számítás alapja a gematria, olyan rendszer, amelyben a szavaknak, neveknek számértékük van (ez betűik számértékének összege). Ez azzal függött össze, hogy a héberben és a görögben nem léteztek számjegyek, 185

Thompson, Revelation, 165-167 (példákkal mutatja, hogy az ellenőrzés ellenére Domitianus korában nem volt számottevő gazdasági vagy társadalmi válság).

190

A Jelenések könyve hanem betűk jelölték a számokat (1-9; 10-90; 100-900). A gematria nagyon népszerű volt a zsidóságban. A görögös NERWN KAISAR (Neron qaisar, Néró császár) mássalhangzóinak héber számértéke (rsq !wrn): n (N)=50, r (R)=200, w (waw)=6, q (Q)=100, s (S)=60, összeadva 666.186 Másik lehetőség Domitianus nevének és címeinek pénzérméken olvasható rövidítése: Α ΚΑΙ ΔΟΜΕΤ ΣΕΒ ΓΕ (ΑΥΤΟΚΡΑΤΩΡ ΚΑΙΣΑΡ ΔΟΜΕΤΙΑΝΟΣ ΣΕΒΑΣΤΟΣ ΓΕΡΜΑΝΙΚΟΣ, azaz Domitianus Germanicus, fenséges egyeduralkodó császár). Egyes kéziratokban (P115, C), illetve Lyoni Irenaeusnál (lehetőségként) a 616 szerepel. Ezt Néró császár latin megfelelőjére (Nero caesar), Caligulára vagy Domitianusra lehetne alkalmazni. A 666-os olvasat azonban sokkal jobban tanúsított.

Az ítélet és Krisztus győzelme (Jel 19–20)

•

Már a 14. fejezettől megjelennek az ítélet kihirdetésének és megvalósulásának képei: az aratás és szüret az Emberfia parancsára, Babilon bukása (Jeruzsálem 70-ben történt lerombolása után Babilon Róma szimbólumává válik; Babilon, a parázna asszony, aki a vadállaton ül, és aki megittasodott a szentek vérétől tehát Róma). A vadállatnak hét feje van, amely a hét hegy – ez Rómára utal, amely hét halomra épült. A paráznaság az Ószövetségben a bálványimádás képe. Világos utalásokat találunk a keresztényeket üldöző Rómára.

186

A különféle hipotézisekről és megfejtésekről ld. Aune, Revelation, 770772; Witulski, Johannesoffenbarung, 168-191; Takács, Jelenések könyve, 298-300; Mounce, Revelation, 260-262. A számérték a defektív írás esetében jön ki (a qaisarban levő jotta elhagyása esetén). 191


A 19. fejezet első tíz verse beszámol a mennyeiek örvendezéséről Babilon bukása és Isten igazságos ítélete miatt, valamint a Bárány menyegzőjéről. 1

Aztán hallottam, hogy nagy sokaság zengi a mennyben, ezt mondva: „Alleluja! Üdv, dicsőség és hatalom legyen a mi Istenünknek, 2 mert igazak és igazságosak ítéletei! Elítélte a nagy kéjnőt, aki megrontotta a földet paráznaságával és megbosszulta rajta szolgái vérét, melyet keze ontott ki.” 6

És hallottam, mint hatalmas tömeg moraját, mint nagy vizek zúgását, mint zengő mennydörgés robaját: „Alleluja! Megkezdte uralmát Urunk, Istenünk, a Mindenható. 7 Örüljünk, ujjongjunk és dicsőítsük, mert eljött a Bárány menyegzőjének napja. Menyasszonya felkészült. 8 Megadatott neki, hogy ragyogó fehér patyolatba öltözzék.” A patyolat a szentek igaz tetteit jelenti. 9 Ekkor hozzám fordult: „Írd! Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzői lakomájára!” Majd folytatta: „Istennek ezek a szavai igazak.”

A 11-21. vv. beszámolnak a vadállat és prófétái fölötti győzelemről. „11 Ekkor nyitva láttam az eget.” – egy újabb kinyilatkoztatás kezdődik. „Egyszerre egy fehér ló jelent meg. Aki rajta ült, azt Hűségesnek és Igaznak hívták.” – az Ószövetségben a Hűséges és Igaz Isten nevei. „Igazságosan ítél és harcol”: Isten az, aki igazságot szolgáltat és népének harcait vezeti. „12 Szeme olyan, mint a lobogó tűz” - akárcsak a bevezető látomásban, a mindent átlátó ismeret. „Fején sok korona” - több, mint a Sátánnak; hatalma nagyobb. „Ráírva a név, amelyet senki sem tud, csak ő” – transzcendenciája, titokzatossága (vö. a Név jelentősége és kinyilatkoztatása Mózesnek, Kiv 3,13-14) 192


„13 Vértől ázott ruha van rajta, a nevét Isten Igéjének hívják.” Az eddig használt jelzők mind az istenségre vonatkoztak; most világossá válik, ki az, akit a látnok megtapasztal: az Ige (vö. Jn 1,1-18), a meghalt, de örökkön élő Krisztus. „15 Szájából éles kard tör elő, hogy lesújtson a nemzetekre. Vasvesszővel kormányozza majd őket, és tapossa a mindenható Isten haragja tüzes borának sajtóját.” – az emberiség fölött ítéletet tartó Krisztus. Vö. Zsolt 2. „16 Öltözetén a csípő körül ez a név volt felírva: Királyok Királya és Urak Ura.” Ismét az istenség kihangsúlyozása. A további rész az ítéletet és a gonosz hatalmak legyőzését súlyos képekben szemlélteti. Krisztus seregével legyőzi a fenevadat (a tengeri vadállatot), az álprófétát (=szárazföldi vadállatot) és követőiket. Ezek végső sorsáról a 20. fej számol be. A 20. fejezet a Jel másik legvitatottabb része. 1

Aztán láttam, hogy egy angyal szállt alá a mennyből, a mélység kulcsa volt nála, és nagy láncot tartott a kezében. 2 Megragadta a sárkányt, az őskígyót, vagyis az ördögöt, a sátánt, és ezer évre láncra verte. 3 Letaszította a mélységbe, bezárta, és lepecsételte, hogy ne vezesse félre többé a népeket, míg le nem jár az ezer esztendő. Akkor rövid időre szabadon engedik. 4 Ezután trónokat láttam, azok ültek rajtuk, akikre az ítélkezést bízták. És (láttam) a lelkeket, akiket Jézus melletti tanúságtételükért és az Isten szaváért lefejeztek, akik nem borultak le sem a vadállat, sem képmása előtt, sem bélyegét nem viselték homlokukon vagy karjukon. Életre keltek, és ezer évig uralkodtak Krisztussal.

A korábban a mennyből már a földre letaszított Sárkányt (vö. 12,9-12), a Sátánt, aki a földön tartózkodhatott és működhetett, 193


most az alvilágba taszítják és megkötözik. Hatalmának korlátozása még csak időleges: ezer évre szól. Egy olyan – hosszú, de korlátozott korszak veszi kezdetét, amelyet Krisztus jelenléte határoz meg, de a gonosz még fenyegető veszélyt jelent. Az 1000 éves uralom abból a zsidó elgondolásból ered, hogy a világ hétezer évig áll fenn: az első 6x1000 évet, a teremtés hat napjának analógiájára a hetedik ezer év követi, a szombat évezrede, majd a nyolcadik ezer év, ami nem más, mint az örökkévalóság.187 Ezek szerint a Jel-ben ez az időszak egy földi messiási uralom. Lehetséges, hogy a korai egyházban voltak olyan remények, melyek Krisztus közeli eljövetelén túl az ő földi diadalára irányultak. Ágoston szerint az ezer év Krisztus megtestesülésével veszi kezdetét. Tehát Krisztus földi léte, amelyet megdicsőülése után az egyház jelenít meg, az az időszak, amelyben Krisztus jelen van, közel van az emberekhez, megszabadítja őket és megkötözi a sátánt, de győzelme még nem végleges. A fejezet két halálról és két feltámadásról beszél (első halál, első feltámadás, második feltámadás, és a gonoszoknak második halál). Az első halál a testi halál; ezt követi egyesek esetében, mint a vértanúk és a szüzek, tehát a Krisztus-követést tökéletesen megvalósítók, az első feltámadás (14,3-4; 20,4-6). Valószínűnek tekinthető, hogy itt a szüzesség, a paráznasággal ellentétben, a hitben tanúsított hűség képe. Az ősegyház tehát arról volt meggyőződve, hogy az ilyen keresztények sorsa más, mint a többi emberé, ők, hűségük jutalmául, haláluk után azonnal 187

Vö. Botiza megjegyzi, hogy számos egyházatya foglalkozott a millenarizmussal (Pápiász, Jusztinosz, Irenaeus, Tertullianus); Egy kérdés, mely még feleletre vár, 45-51.

194


részesednek a mennyei dicsőségben. „Ez az első feltámadás. Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban. A második halálnak ezeken nincs hatalma, hanem Istennek és Krisztusnak lesznek papjai, és ezer évig uralkodnak vele.” (5b-6) Ezzel szemben „A többi halott csak akkor kelt életre, amikor eltelt az ezer esztendő.” (5a) – második feltámadás. Az ezer év elteltével a sátán újból elszabadul, bekövetkezik a nagy és döntő összecsapás a jó (Isten) és gonosz erők között. Ennek során a szenteknek újabb megpróbáltatásban lesz részük. A gonosz utolsó cselszövései meghiúsulnak, mert bekövetkezik végleges veresége: 10

A sátánt, aki félrevezette őket, kénköves, tüzes tóba vetették - itt fog gyötrődni a vadállattal és a hamis prófétával éjjel-nappal, örökkön-örökké.

A kénköves, tüzes tó az örök büntetés képe. Ezeket az eseményeket követi a második, egyetemes feltámadás és az ítélet („utolsó ítélet”), majd a hűtlenek és gonoszok számára a második halál. 11

Akkor hatalmas ragyogó trónt láttam, és a rajta ülőt, akinek tekintete elől menekült a föld s az ég, de nem maradt számukra hely. 12 Láttam, hogy trónja előtt állnak a halottak, kicsinyek és nagyok. Könyveket nyitottak ki. Kinyitottak egy másik könyvet is, az élet könyvét. A halottak fölött ítélkeztek, ahogy a könyvekben fel volt jegyezve, a tetteik szerint. 13 A tenger visszaadta a beleveszett halottakat. A halál és az alvilág is visszaadta halottjait, és mindenki fölött ítéletet tartottak a tettei alapján. 14 A halált és az alvilágot a tüzes tóba vetették. A tüzes tó a második halál. 15 Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették. 195


Az ítélet leírásánál visszatér az Ószövetségből és a 4-5. fejezetből ismerős kép a mennyei udvarról (a trón); az új, hogy ez egyben törvényszék is, amely előtt megjelennek a vádlottak. Az ítélet a tettek szerint történik. Érdekes a kettős könyvvezetés. Úgy néz ki, hogy az egyik könyv az emberek cselekedeteit tartalmazza, a másik az élet könyve, amelybe fel vannak jegyezve az üdvözülők (üdvösségre rendeltek?). Együtt jelenik meg a kegyelemből, kiválasztás által történő üdvözítés, és a tettek szerinti ítélet, tehát az ember felelőssége tetteiért, a tény, hogy ezek által végső sorsa fölött dönt. A győzelem most már teljes és végleges: a tüzes tóba (örök kárhozatra) vetik a hűtlen embereket is, de az alvilágot (Hádész, a héb. seol megfelelője, a holtak birodalma) és a halált is. Isten minden ellensége megsemmisül.(vö. 1Kor 15,24-26) Isten új országa (Jel 21–22)

•

A 21-22. fejezet a Jel és az egész Szentírás legderűsebb részei közé tartozik. A sok küzdelem, megpróbáltatás, szenvedés, pusztulás után, a gonoszság látszólagos győzelme után most már semmi sem zavarja Isten és az ember közösségét, a világmindenség harmóniáját. 1

Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak, és tenger sincs többé.

A Szentírás első lapjain arról olvashattunk, hogy Isten megteremtette az eget és a földet. Az utolsó könyvben annak vagyunk tanúi, hogy Isten újjáteremt mindent. (A Jel 21–22 visszautal a Ter 1–2-re.) Olyan mű ez, amely messze felülmúlja az elsőt, most az ember arra hivatott, hogy teljes és végérvényes istenközelségben éljen. Minden gonosz hatalom megsemmisült, 196


ezt szemlélteti a tenger eltűnése (a tenger már a Ter-ben, ill. néhány kivételtől eltekintve az egész Ószövetségben a káosz, az istenellenes erők képe). A korábbi világ eltűnik, minden szenvedésével együtt. Érdemes volt kitartani. A következő kép, mely ezt a felhőtlen Isten-közelséget érzékelteti a látomás a mennyei Jeruzsálemről. A másik visszatérő gondolat a házasság-szimbolika. „2 Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől. Olyan volt, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony. 3 Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólal egy hangos szózat, ezt mondva: „Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. 4 Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak.”

Bekövetkezik mindaz, amit a feltámadt Krisztus kezdetben megígért (ld. a hét egyháznak szóló levelek ígéreteit). Minden szenvedés megszűnik, és semmi sem választhat el Istentől. „5 Akkor a trónon ülő megszólalt: „Íme, újjáteremtek mindent!”

Ez az egyetlen vers a Jel-ben, ahol maga Isten szólal meg.) A mennyei Jeruzsálemről szóló látomás, valamint a következő kép az élet vizéről, melynek partjain az élet fái nőnek, sokat merít Ezékielből (43., 47. fej.) 9

Akkor odajött hozzám a hét angyal közül az egyik, az, akinél az utolsó hét csapással teli hét csésze volt, és megszólított: „Gyere, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány hitvesét!” 10 És lélekben elvitt egy nagy magas hegyre, s ott megmutatta nekem a mennyből, az Istentől alászállt szent várost, Jeruzsálemet” 197


Korábban az angyal a pusztában (a démonok lakóhelyén) mutatta meg a látnoknak a parázna Babilont. Most a kinyilatkoztatás klasszikus helyén – a hegyről – látja meg az égből alászállt szent várost, a Menyasszonyt. 11

Isten dicsőségét sugározta. Ragyogott, mint a drágakő, mint a kristálytiszta jáspis. 12 Széles, magas fala volt, rajta tizenkét kapu. A kapuk fölött tizenkét angyal. Nevek voltak rájuk írva, mégpedig Izrael fiai tizenkét törzsének a nevei. 13 Keleten három kapu, északon három kapu, délen három kapu és nyugaton három kapu. 14 A város falának tizenkét alapköve volt, rajtuk a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve.

Ez a szent város a menyasszony, a Krisztushoz tartozók közössége, nem egy földrajzi hely. Ez a közösség Krisztusra épül (vö. Ef 2,19-22: „Ezért már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai. Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkő maga Krisztus Jézus. Ő tartja össze az egész épületet, belőle nő ki az Úr szent temploma. Ti is benne épültök egybe a Lélek közreműködésével az Isten hajlékává.”) 15

Annál, aki beszélt velem, arany mérőnád volt, hogy megmérje a várost, kapuit és falát. 16 A város négyszögben épült, a hossza annyi volt, mint a szélessége. Megmérte a várost e náddal: tizenkétezer stádium. Hossza, szélessége és magassága ugyanannyi volt. 17 Megmérte a falat: száznegyvennégy könyök emberi mérték szerint, ami egyenlő az angyal mértékével is.

A város megmérése birtokbavételéről, Istenhez tartozásáról és tökéletességéről szól. 18

Falai jáspiskőből épültek, a város pedig kristályhoz hasonló színaranyból. 19 A város falainak alapjait mindenféle drágakő díszítette. Az első alapkő jáspis, a második zafír, a harmadik kalcedon, a 198

A Jelenések könyve 20

negyedik smaragd, az ötödik szárdonix, a hatodik kárneol, a hetedik topáz, a nyolcadik berill, a kilencedik topáz, a tizedik krizopráz, a tizenegyedik jácint, a tizenkettedik ametiszt. 21 A tizenkét kapu tizenkét gyöngy: mindegyik kapu egy-egy gyöngy. A város utcái tükörfényes színaranyból voltak.

A város leírása nagyon emlékeztet nemcsak Ez-re, hanem Tób 13,16-17-re is. A 12 értékes kő a város tökéletességét – Isten megújult közösségének ragyogó szépségét érzékelteti. A legszebb sorok következnek (21,22-23; 22,1-5), melyek arról szólnak, hogy Isten mennyire közel lesz az emberhez, és mennyire teljes lesz az ember boldogsága. 22

De templomot nem láttam benne, mert a Mindenható, az Úr, az Isten és a Bárány a temploma. 23A városnak nincs szüksége sem Napra, sem Holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be, világossága pedig a Bárány 1

És megmutatta nekem az élet folyóját, kristályhoz hasonlóan ragyogott, Isten és a Bárány trónjából fakadt. 2Az utca közepén és a folyam két partján az élet fái álltak. Tizenkétszer hoznak gyümölcsöt, vagyis minden hónapban teremnek, a fa levelei meg a népek gyógyulására szolgálnak. 3Átok többé nem lesz benne. Az Isten és a Bárány trónja áll majd ott, és szolgái hódolnak neki. 4 Látni fogják arcát, és a homlokukon lesz a neve. 5 Nem lesz többé éjszaka, és nem szorulnak rá a lámpa világítására, sem a nap fényére. Az Úr, az Isten ragyogja be őket, és uralkodni fognak örökkön-örökké.”

A mennyei Jeruzsálemben (a zsidó messiási reményektől eltérően) nincs templom; erre nyilván nincs is szükség, mert Isten már nem külső jelek és helyek által tapasztalható meg, hanem közvetlenül. Égitestek fényére sincs szükség, ugyanis örök nappal van. Megszűnt a bűn, a szenvedés és a halál 199


éjszakája, és Isten jelenléte világítja meg az emberek életét. Egy új és örök paradicsom valósul meg, ahol az ember boldogsága Isten arcának látása. A mindenkori ember elérhetetlennek tűnő, az egész Ószövetségen végigvonuló vágya valósággá válik. A könyv záró része a prófécia hitelességét, megbízhatóságát erősíti meg (6-8a), majd több figyelmeztetést és buzdítást a hűségre és szentségre („7 Boldog, aki megszívleli ennek a könyvnek prófétai szavait.; 12 Hamarosan eljövök, s velem lesz a jutalmam, hogy mindenkinek megfizessek tettei szerint.”) A Jelenések könyve Jézus közeli várásának örvendező reményében egy áldással zárul: 17

A Lélek és a menyasszony mondják: „Jöjj el!” Aki hallja, mondja: „Jöjj el!” Aki szomjazik, jöjjön. Aki kívánja az élet vizét, ingyen vegye. 20

Aki mindezt tanúsítja, az mondja: „Igen, hamarosan eljövök. Amen.” Jöjj el, Uram Jézus!

21

Urunk, Jézus kegyelme legyen minden szenttel! Amen.

A könyv teológiai mondanivalója

A Jel legkézenfekvőbb, kortörténeti magyarázata értelmében a könyv arról szól, hogy a római birodalom) üldözik a keresztényeket, de valójában az események annak a ténynek a következményei, hogy a Sátán tör Isten ellen. A keresztényeknek sokat kell szenvedniük, de a végső győzelem biztos. Isten Krisztus által legyőzi a gonosz hatalmakat. Akik mindvégig hűségesek maradnak, azok részesülnek az Istennel való boldogító, minden elképzelést felülmúló életközösségben. 200


A Jel viszont több egy olyan könyvnél, amely az 1–2. század keresztényüldözéseit magyarázza. Az apokalipszis kinyilatkoztatás. A kinyilatkoztatás alapvetően Istenről, az emberrel való kapcsolatáról és az embersorsáról szól. A könyv azt próbálja elmondani, ki Isten, és a kimondhatatlan titkot képek és szimbólumok segítségével igyekszik kifejezni. A keresztény hit arról szól, hogy Isten a történelem folyamán sokszor és sokféleképpen tárta fel magát az ember előtt, de az idők teljességében Fia mondta el igazán azt, hogy ki Isten (Zsid 1,1-2; Jn 1,18). Az evangéliumok Jézus élettörténetének és igehirdetésének ismertetése által mondják el, hogy ki Isten. A Jel ugyanezt próbálja elmondani: a feltámadt Krisztus nyilatkoztatja ki Istent – csak a könyv másként teszi ezt mint az evangéliumok. A titkok nyelvén szól a Titokról. Isten a teremtett világ és az emberi történelem transzcendens, szuverén Ura. Hatalma biztos, és semmiféle hatalom nem tudja őt korlátozni. Isten ugyankkor igazságos és hűséges, az emberi életet és a történelmet beteljesíti. Jézus a Messiás (Emberfia, a Sarj), Isten Igéje (az Ige, Úr, Király címek preegzisztenciájáról tanúskodnak). Ő a Bárány, aki meghalt és feltámadt, aki megváltást hozott. Ő a kezdet és a vég – a teremtett világ eredete és a történelem beteljesítője. A könyv jelentős eszkatologikus tanítása miatt is. Isten Krisztusban elvezeti céljához az egyéni életet és a történelmet. Az ember végső sorsa nem a pusztulás, hanem a feltámadás. Az ember tetteivel végső sorsa – az örök élet vagy a végső Istentől való elszakadás - fölött dönt. Isten ítéletet tart. Az üdvösség nem más mint közösség Istennel Krisztusban. (Természetesen a könyv köztes eszkatológiáról szóló tanítása átértékelésre szorul, 201


ugyanis az örökkévalóság időtlenségében aligha lehet egy a két feltámadás közötti „időszakról” beszélni.) A Jel az angyaltan fejlődését tükrözi az intertestamentális korban. Az Istenhez hűségesek vezére Mihály, aki harcot vív a lázadó angyalokkal (ezek fejedelme a Sátán / Lucifer / a bukott angyal). A könyv alapozza meg a vértanúság teológiát is. A Jelenések könyvének szimbólumaiból sokat merített a mariológia és a keresztény liturgia.

202

A FELTÁMADÁS 1 Kor 15 A feltámadásról szóló legrégibb s legátfogóbb hitvallást és reflexiót az első korintusi levélben olvashatjuk. Pál számára a feltámadt Krisztussal való találkozás a Damaszkuszba vezető úton egész életét meghatározó élmény, amelyből apostoli küldetését nyerte. A feltámadás Pál tanításának egyik központi témája, ezért nevezi itt evangéliumnak (1 Kor 15,3-8).188 1

Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek. Elfogadtátok, és szilárdan kitartotok benne. 2 Általa elnyeritek az üdvösséget, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek. Másként hiába lettetek volna hívővé. 3 Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam:

Pál a holtak feltámadását megkérdőjelező korintusiaknak ír, arra kérve őket, hogy tartsanak ki a feltámadás evangéliumában. A kérdést valószínű azok a “spiritualizáló” (magukat szellemi embereknek tartó, és az ember testi valóságát alábecsülő) keresztények vetették fel, akik úgy gondolták, hogy a feltámadás fölösleges, hiszen ők már birtokolják a magasabb rendű bölcsességet, amely szellemi-lelki emberekké teszi őket. (Nem a gnoszticizmusról van szó, hanem inkább egy hellenista-zsidó bölcsességi irányzatról.189)

1

2

L. erről Thorday A., Az első korintusi levél 7., 13., 15. fejezeteinek magyarázata, 23−47. Vö. J. Murphy-O’Connor, The First Letter to the Corinthians, in: R.E Brown, J. A Fitzmyer, R.E. Murphy (szerk.), The New Jerome Biblical Commentary, London, 1991, 801, 812. 203


Pál azt adja tovább (paradi,domi), amit ő is kapott (átvett – paralamba,nw) – e fogalompár megfelel a rabbinikus Tóramagyarázat áthagyományozására vonatkozó kifejezéseknek. Pál az 1 Kor-ban máshol is hivatkozik arra, hogy azt tanítja, amit ő is kapott (11,2: a korintusiak megtartották a hagyományokat, amelyeket Pál adott át nekik; a 11,23 szerint az utolsó vacsora hagyományát magától az Úrtól kapta). A levélben már körvonalazódik a hagyomány gondolata; a gondolatsor szerepe részben a tanítás megerősítése, részben pedig Pál apostoli tekintélyének legitimálása. A gondolat megismétlődik a 11. versben, így a 15,1-3a és 15,11 alkotják Pál evangéliumának keretét: 11

Mindegy tehát, hogy én vagy ők: ugyanazt hirdetjük, s így lettetek hívővé.

A jelen szakaszban Pál azt fejezi ki, hogy az ő tanítása összhangban áll a korabeli egyház, illetve a többi apostol tanításával. Ugyanazt hirdeti, amit azok, akik Jézust földi életében ismerték és feltámadása után találkoztak vele, ezért mondanivalója hitelre méltó. A 15,3-5 egy Pált megelőző hagyományt használ fel. Erre utal több olyan kifejezés, illetve formula, amely máshol nem, vagy csak kivételesen fordul elő Pálnál: „a mi bűneinkért” (u`pe.r tw/n a`martiw/n h`mw/n), „az Írások szerint” (kata. ta.j grafa,j), a feltámadni ige passzív módja (evgh,gertai – feltámasztatott), a „harmadik napon” formula: (th/| h`me,ra| th/| tri,th|), a „megjelent” ige (w;fqh; ez utóbbi csak az 1Tim 3,16-ban, tehát nem egy autentikus páli levélben, és ott is egy himnuszban), a „tizenkettő” kifejezés (dw,deka; máshol Pálnál mindig az „apostolok” szerepel), valamint a versek könnyen megjegyezhető szerkezete. 204

A feltámadás

E szakasz szerkezete szimmetrikus, könnyen megjegyezhető, a 2x (3+1) sémára épül: o[ti Cristo,j avpe,qanen kai. o[ti evgh,gertai u`pe.r tw/n a`martiw/n h`mw/n th/| h`me,ra| th/| tri,th| kata. ta.j grafa,j kata. ta.j grafa,j kai. o[ti evta,fh kai. o[ti w;fqh hogy Krisztus meghalt bűneinkért az Írások szerint és hogy eltemették

és feltámadt harmadnap az Írások szerint és megjelent (megláttatott)

Műfaja szerint, a fent említett okok miatt, őskeresztény hitvallás, amely egyúttal valószínűleg egy korai, a levél megírását (Kr.u. 54-57) megelőző igehirdető formulát tükröz. Hasonló szimmetrikus szerkezetet találunk a 15, 5, illetve 15,7-ben: Megjelent Azután megjelent Kéfának Jakabnak majd a tizenkettőnek majd az összes apostolnak

A két vers közötti párhuzam arról tanúskodhat, hogy Pál két különböző hagyományt kapcsol össze. A „több mint ötszáz testvérnek” (6.v.) esetleg egy harmadik hagyomány. Magyarázat

A Cristo,j Jézus messiási címe, amely fokozatosan, amint a névelő hiánya tanúsítja, mintegy személynévvé válik. 205


Krisztus meghalt: a görög ige aoristos ideje pontszerű cselekvést jelöl, egy konkrét múltbeli, lezárult eseményt jelöl. A mi bűneinkért halt meg (u`pe,r – valakiért). Az ősegyház egyik hagyománya Jézus halálát a Szolga-énekek fényében értelmezi (Iz 53,5). Ennek tükrében Jézus, „aki bűnt nem ismert” (2Kor 5,21), a mi bűneinkért szenvedte a halált (vö. Róm 4,25; Gal 1,4). Kitekintés Jézus halálának értelmezéséhez figyelembe kell vennünk, hogy benne Istennek az ember iránti szeretete jelenik meg, mindaz, amit Isten megtesz az emberért – önmaga odaadása, kiüresítése (Fil 2,7). Jézus halálában Istennek az emberhez forduló szeretete fejeződik ki. Más szempontból Jézus tettében kifejezést nyer az ember Isten iránti szeretete és hűsége: a názáreti Jézus a végsőkig menően szereti Istent és hűséges marad küldetéséhez, akkor is ha ez az életébe kerül. Jézus halála a tanítványai iránti végsőkig menő szeretet jele (Jn 13,1; vö. Jn 15,13: „senkinek nincs nagyobb szeretete annál, aki életét odaadja barátaiért”). Jézusnak tehát nem azért „kellett” meghalnia, mintha Istennek szüksége lett volna kínjaira, vagy mintha kedve telne az ember szenvedésében, vagy mintha nem tudna kiengesztelődni, ha az Istenember nem tenne eleget egy, az Isten fölött álló igazságosság követelményének. Jézus halála a végsőkig menő hűség, következetesség és szeretet kifejezése, Isten emberhez való kiengesztelő odafordulása, amely kiváltja az ember visszafordulását Istenhez, ezért halála a szeretet és kiengesztelődés tette. „Az Írások szerint” kifejezés arra utal, hogy mindez Isten terve szerint történt, s nem tekinthető a véletlen játékának vagy a gonosz hatalmak győzelmének. Az 1Kor 15 nem tesz utalást arra, hogy milyen írásokra gondolt a korai egyház. Az evangéliumok szenvedéstörténete és az ApCsel alapján tudni lehet, hogy ezek az 206

A feltámadás

írások a 22. zsoltárt, ill. a Jahve Szolgájáról szóló énekeket, különösen a negyedik, a „fájdalmak férfiáról” szólót (Iz 52,13– 53,12) alkalmazzák Jézusra.190 Az eltemetés megerősíti a halál tényét, és egyúttal kiemeli a helyzet visszafordíthatatlanságát. Az emmauszi tanítványok panasza is azt sugallja, hogy a halálból nincs visszatérés: „Reméltük, hogy ő szabadítja meg Izraelt, de már harmadnapja, hogy ezek történtek.” (Lk 24,21) Az eltemetés közlése ugyanakkor szorosan kapcsolódik az üres sírról való híradáshoz is.191 És feltámadt (evgh,gertai - a párhuzamos helyek alapján passzív, tranzitív igealak, vagyis Isten cselekszi a feltámasztást (vö. 1Tessz 1,10; Róm 4,24; 8,11; 10,9; Gal 1,1; Kol 2,12; Ef 1,10; ApCsel 3,15; 4,10; 3,37). Jézus nem a földi életbe tér vissza, hiszen ő „többé nem hal meg” (Róm 6,9). A harmadik nap Pálnál csak itt szerepel, de Máté és Lukács következetesen használják (Mt 16,21; 17,23; 20,19; Lk 9,22; Lk 11,30; 18,33; 24,7.46; ApCsel 10,40). A harmadik nap fontos szimbolikus szentírási fogalom. A harmadik nap a jelentős fordulat időpontja, sok esetben a halál és az élet találkozása. Ábrahám a harmadik nap látja meg Mórijja hegyét, ahol Izsákot fel kell áldoznia (Ter 22,4), de ahol isteni beavatkozásra fiát visszakapja. A 190

A nagyfokú hasonlóság Jézus szenvedéstörténete és az idézett ószövetségi szövegek között nem jelenti azt, hogy Jézus szenvedése és halála valami előzetes, részleteiben meghatározott forgatókönyv szerint játszódott le. Jézus nem valamilyen színjáték főszereplője, amelyben az emberi szabadságnak semmi helye nem marad. Az evangéliumi passióelbeszélését Húsvét fényében írták meg, és az Írások beteljesüléseként értelmezték. 191 Thorday, 29. 207


pusztai vándorlás alatt, a halálveszélyt jelentő három napos szomjazás után jut el a vándorló nép a keserű vizek forrásához, amelyből, a Mózes által bedobott fadarab hatására édes víz lesz, és így életben maradhatnak (Kiv 15,22-25). Isten a harmadik napon jelenik meg a Sínai hegyen, hogy népével találkozzon, és kinyilatkoztatást adjon (Kiv 19,16, vö. 19,11); a teofánia félelmetes, - aki a hegyhez ér, meg kell kövezni, és felemelő. Jónás a harmadik napon szabadul a hal gyomrából, amely az előző zsoltár alapján (Jón 2) az alvilág szimbóluma. Ezt a képet az evangélium Jézus halálára és feltámadására vonatkoztatja (vö. Mk 8,12; Mt 12,40). Látható, hogy a harmadik nap nem annyira kronológiai adat, hanem annak szimbolikus kifejezője, hogy Isten közbelépése következtében fontos fordulat áll be, és Jézus legyőzi a halált. „Az Írások szerint” – a legjelentősebb ószövetségi szakasz, amely a harmadik napon való feltámadásról szól, Ózeásnál található: a LXX szerint „két nap múlva meggyógyít, harmadnapra feltámaszt bennünket, és élünk majd előtte” (Óz 6,2).192 Az ÚSZ nem idézi egyszer sem. Az evangéliumok Jónás történetében látják Jézus harmadik napon való feltámadásának előképét. „És megjelent” (3+1). A „látni” (o`ra,w) ige aorisztosz passzív (w;fqh) formájának jelentése „láthatóvá tette magát”, „megláttatta magát”. Nemcsak a feltámadás tényének megerősítéséről van szó. Ugyanezt a kifejezést használja a LXX Isten megjelenéseire. Így láttatja meg magát Isten Ábrahámmal, Jákobbal, Mózessel. Így jelenik meg Mózes és Illés a színeváltozáskor, az angyal Zakariásnak, illetve Jézusnak a Getszemáni kertben. Isten kezdeményez, kapcsolatot teremt az ember világával, feltárja magát választottainak. Itt Krisztus az, aki kezdeményez. 192

u`gia,sei h`ma/j meta. du,o h`me,raj evn th/| h`me,ra| th/| tri,th| avnasthso,meqa kai. zhso,meqa evnw,pion auvtou/

208

A feltámadás

Az evangéliumi beszámolók szerint a jelenések nem az ellenfelek meggyőzését szolgálják. A Feltámadott jelenéseiben világos, hogy Isten jeladásai csak a hit nyitottságában lesznek az ember számára hozzáférhetővé. Az emmauszi tanítványok és a magdalai Mária a közelükben levő Krisztust csak akkor ismerik fel, amikor a hit látása ezt lehetővé teszi. Jézusnak a gazdag emberről és a szegény Lázárról szóló példabeszédében Ábrahám azt mondja: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem fognak hinni” (Lk 16,3; ebben a kijelentésben valószínű az ősegyház meggyőződése tükröződik.) A megláttatás, a „látni” ige használata ellenére, nem a fizikai látásra vonatkozik. Jézus szellemi teste (sw/ma pneumatiko,n) csak természetfölötti tapasztalatban lesz megközelíthető. Ezért nem beszélhetünk szoros értelemben vett történeti tényről, mivel Jézus nem e fizikai világba tért vissza. Ez azonban azt jelenti, hogy a feltámadás a történelmen túl van, nem pedig azt, hogy történelmietlen. 5

Megjelent Kéfának, majd a tizenkettőnek Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. 7 Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. 8 Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. 6

Az 5-8. vers szintén a korai hagyományhoz tartozik. A feltámadt Krisztus tanúit sorolja fel. Két listát találunk (Péter és a tizenkettő, Jakab és az összes apostol), amelyet az ötszáz testvérről szóló hagyomány kapcsol össze. (Ez utóbbiról nincs más beszámoló). A tanúk felsorolása, és annak kiemelése, hogy közülük néhányan még élnek, a hitelességet szolgálja. 209


Kéfa: Pál mindig Kéfának (azaz Péternek) nevezi Simont, tehát azt a nevet használja, amelyet a szinoptikusok szerint Jézus adott neki a fülöp-cezareai vallomása után. Szinte valamennyi szentírási hagyomány szerint Jézus Péternek jelent meg elsőként az apostolok közül. A „tizenkettő” Jézus feltámadásakor, Júdás halálát követően, tulajdonképpen csak tizenegy tanítványt számlál, de a kifejezés rögzülése a csoport jelentőségét emeli ki. (Pál máshol nem használja, hanem mindig apostolokról beszél.) Joachim Jeremias szerint az ötszáz testvérnek való megjelenés, valamint a pünkösdi eseményről szóló elbeszélés ugyanazon hagyomány kétféle változata lenne. Jeremias azzal érvel, hogy a János-evangélium szerint a Lélek kiárasztása összefügg Krisztus feltámadásával (Jn 20,22), az említett esemény pedig nagyon hasonlít az ApCsel 2,1-13-ban leírt pünkösdi történésekhez193. Mások ezt a nézetet kétségbe vonják.194 Jakab nem a Zebedeus-fiak egyike, hanem valószínűleg „az Úr testvére” (Gal 1,19), a jeruzsálemi egyház vezetője (R.F. Collins). Pál párhuzamba állítja Kéfát és Jakabot, valamint a tizenkettőt és az apostolokat. Ez utóbbi tágabb fogalom; Pál magát is, meg másokat is apostolnak tekint/nevez, nemcsak a tizenkettőt. Pál csak a kora nézete szerint jogképes tanúkat említi, ezért hallgat a galileai nőkről. A szinoptikusok szerint Jézus először a hozzá mindvégig hűséges asszonyoknak jelenik meg. A tanúk sorában az utolsó maga Pál apostol. 193 194

Jeremias, New Testament Theology, 307-308. Murphy-O’Connor, 812.

210

A feltámadás 8

Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. 9 Én ugyanis az utolsó vagyok az apostolok közt, s arra sem méltó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem az Isten egyházát. 10 De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan. Többet dolgoztam mindegyiküknél, igaz ugyan, hogy nem én, hanem az Isten kegyelme, amely velem van.

Az „elvetélt/torzszülött” (e;ktrwma) lekicsinylő megnevezést azért használja, mert kezdetben Krisztus ügye ellen harcolt. Más nézet szerint a kifejezés ellenségei megbélyegző szavaira utal (vö. 2 Kor 10,10).195 Pál kijelentésében az is láthatóvá válik, mi történik az emberrel, ha Krisztussal találkozik. A fejezet második részében (12-19 vv.) Pál a feltámadás valóságáról ír. Pál érvelése meglepő lehet. Nem bizonyítja Krisztus feltámadását, hanem abból indul ki, hogy Krisztus feltámadása vitathatatlan tény, amit a korintusiak sem vonnak kétségbe. Éppen ezért biztos, hogy Istennek van hatalma a halottakat feltámasztani. A holtak (a test) feltámadásának hite a zsidó apokaliptikus váradalmak része.196 Az apostol a 12-13, illetve a 14-16 vv.-ben, abból indul ki, amit a korintusiak elfogadnak, Krisztus feltámadásából, és szembeállítja azzal, amit tagadnak, a holtak feltámadásával. Rámutat arra, hogy amennyiben a holtaknak nincs feltámadása 195

Murphy-O’Connor, 812. Márknál Jézus, a szadduceusok beugrató, a feltámadás képtelenségét sugalló kérdésére válaszolva arra hivatkozik, hogy a feltámadást tagadók azért tévednek, mert nem ismerik Isten hatalmát (Mk 12,18-27). A feltámadás tehát Isten hatalmának jele.

196

211


(avna,stasij nekrw/n ouvk e;stin), ebből az következik, hogy a holtak feltámadásának előzménye és feltétele, Krisztus feltámadása, amit ők tulajdonképpen elfogadnak, sem lehet igaz. Tehát képtelenség, amit a korintusiak közül némelyek állítanak, hogy nincs feltámadás. A két párhuzamos érvelés chiastikus szerkezetű. hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból némelyek közületek: nincs feltámadás

Ha nincs feltámadás

Ha Krisztus nem támadt fel,

Ha a halottak nem támadnak fel

akkor Krisztus sem támadt fel

(következmények: ) akkor Krisztus sem támadt fel hiábavaló a mi tanításunk (következmények:) hiábavaló a ti hitetek semmit sem ér a hitetek Isten hamis tanúinak is bizonyulunk mert még mindig bűneitekben vagytok mert azt tanúsítjuk, hogy Krisztust azok is elvesztek feltámasztotta holott nem támasztotta fel akik Krisztusban hunytak el

ha a halottak nem támadnak fel. 19

Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk.

A Krisztus feltámadásáról szóló híradásnak egzisztenciális jelentősége van. Az „együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk” valószínűleg az Iz 22,13-ból származik. 20

De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül. (mint az elszenderültek zsengéje) 212

A feltámadás

Krisztus a feltámadottak „zsengéje”, vagyis ő az első a feltámadásra várók sorában. Feltámadása a többi ember feltámadásának reményét erősíti meg. A 20-28 vv-ben az apostol párhuzamba állítja Krisztus sorsát és a mi sorsunkat. Az általa kedvelt Ádám-Krisztus ellentétes párhuzamot használja (vö. Róm 5,12-21). Az összehasonlítás alapja, hogy emberi természetünk szerint Ádámhoz tartozunk, de a megváltás révén Krisztushoz. Ádám a bűn és halál szerzője, Krisztus pedig a szabadulás és az élet ajándékozója. 21

Mivel egy ember idézte elő a halált, a halottak is egy ember révén támadnak fel. 22 Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel.

Pál a következőkben (23-28. vv) az eszkatológikus események sorrendjét mondja el. 23 Mindenki, amikor sorra kerül: először Krisztus, majd az ő eljövetelekor mindnyájan, akik Krisztushoz tartoznak. 24 Azután következik a vég, amikor is (Krisztus) átadja az Istennek, az Atyának az uralmat, miután minden felsőbbséget, hatalmat és erőt megsemmisített. 25 Addig kell ugyanis uralkodnia, amíg ellenségeit mind lába alá nem veti. 26 Utolsó ellenségként a halál semmisül meg, hiszen „mindent lába alá vetett”(Zsolt 8,7, vö. Zsolt 110,1). 27 Amikor arról van szó, hogy minden alá van neki vetve, természetesen kivétel az, aki mindent alávetett neki. 28 S ha majd minden alá lesz neki vetve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben.

A szakasz azt a kora keresztény elgondolást tükrözi, miszerint feltámadásnak rendje, hierarchiája van: elsőként azok támadnak fel, akik a legközelebb állnak Krisztushoz. Ez a gondolat később 213


még egyértelműbb a Jel 20-ban, amely szerint két feltámadás van; az elsőben azok részesülnek, akik rendkívül hűségesek voltak Krisztushoz, elsősorban a vértanúk. A 29-32. vv.-ben két újabb érvet hoz a feltámadás mellett. 29 Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük? 30 Miért tesszük ki mi is magunkat szüntelenül veszélynek? 31 Mindennap készen vagyok meghalni, hiszen büszkeségem vagytok, testvérek, Urunkban, Jézus Krisztusban. 32 Mit használ nekem, hogy Efezusban - emberi módon szólva - vadállatokkal küzdöttem?

Az első érv értelmezése vitatott. Arról van szó, hogy gyakorlatban lett volna a keresztség nélkül elhunytakért megkeresztelkedni? Vagy inkább arról, hogy a Krisztusban elhunytak sírjánál keresztelkedtek meg? (a halottak fölött/ u`per). Noha az első elgondolást egyes kommentátorok kétségesnek tartják, mert teológiailag nehézséget látnak egy ilyen gyakorlatban, mégis ez tűnik valószínűbbnek. A tény, hogy Pál említést tesz egy ilyen gyakorlatról, nem jelenti azt, hogy helyesnek is tekinti. Neki itt az a fontos, hogy rámutasson, a korintusiak gyakorlata is alátámasztja, hogy a halottaknak fel kell támadniuk. Egyébként ugyanis érvénytelen lenne a halottakért való keresztség. A második érv Pál önfeláldozó szolgálatával, igehirdető misszióval járó szenvedésével kapcsolatos. A negyedik rész (15, 33-49) a diatribé stílusában, a feltámadt test tulajdonságairól szól. 35

De - kérdezhetné valaki - hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jönnek majd elő? 214

A feltámadás

Anélkül, hogy megfejtené a titkot, Pál mindenki számára hozzáférhető, a természetből vett képekkel szemlélteti a legnehezebb kérdést – a feltámadt test valóságát, földi testünkkel való azonosságát és másságát. Ilyen a mag kicsírázása és egy új növény keletkezése, amely fejlettebb, mint a mag önmagában, más is, de mégis a maggal, természete szerint, azonos. A kép azt is kifejezi, hogy a feltámadás feltétele a halál (36.v). 36 Ostoba! Amit elvetsz, nem hajt csírát, hacsak el nem rothad. 37Amit elvetsz, még nem növény, az csak azután fejlődik, hanem puszta mag, például búzaszem vagy más egyéb. 38 Isten testet ad neki tetszése szerint, minden magnak neki megfelelő testet.

A növény az Isten által meghatározott alakot ölti, az ő hatalma szerint, és senki nem tudná, a mag alakjából előre megjósolni. 39 Nem minden test egyforma, hanem más az emberé, más az állaté, más a madáré, más a halé. 40 S van égi test meg földi test, de másként ragyog az égi, másként a földi. 41 Más a Nap ragyogása, más a Hold fényessége, más a csillagok tündöklése, sőt az egyik csillag fénye is különbözik a másikétól.

A test szó többféle értelmet hordoz, tehát analóg fogalom (emberi test, állat teste, égitest). Hasonlóképpen a feltámadt test is rendelkezhet a fizikai testétől eltérő tulajdonságokkal. A hasonlatban három alapvető tényről van szó: az egész ember feltámad, a feltámadt ember korábbi önmagával azonos, és mégis sokkal több, illetve egészen más. A Szentírás, amikor testről, vagy testről és vérről beszél, mindig az egész emberre gondol. Az ember egy és egységes, testével, szellemével együtt ember. Tehát ahhoz, hogy valóban emberként létezzünk, testi mivoltunk nélkülözhetetlen. Ez a testi 215


valóság ugyanakkor új minőséggel rendelkezik, ezért Pál szellemi testnek nevezi (sw/ma pneumatiko,n). Nem lehet megmondani, hogy ez konkrétan mit jelent, legfennebb azt, hogy több. Az ellentétes párhuzamok sejtetnek meg valamit: 42

Ilyen a halottak feltámadása is. Romlásra vetik el - romlatlannak támad föl. 43Dicstelenül vetik el - dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el - erőben támad föl. 44Érzéki testet vetnek el - szellemi test támad föl. Ha van érzéki test, van szellemi is.

Az evangéliumok beszámolói azt érzékeltetik, hogy a szellemi testnek (sw/ma pneumatiko,n) olyan képességei vannak, amelyekkel az érzéki test (sw/ma yuciko,n) nem rendelkezik. A feltámadt Jézus számára megszűnnek a tér és idő jelentette korlátok, jelenlétét akkor teszi érzékelhetővé, amikor ő akarja. Ennél sokkal fontosabb az önazonosság megmaradása. A János-evangéliumban van két nagyon kifejező találkozástörténet a Feltámadottal. Az egyik (az evangélium egy későbbi lezárásának része), arról szól, hogy Jézus megjelent a tanítványoknak, a Genezáreti tónál, de a virradatkor a parton álló Jézusról „a tanítványok nem tudták, hogy ő az” (Jn 21,4). Amikor szavának engedelmeskedve, az éjszakai hiábavaló fáradozás után, kihúzzák a tömérdek hal miatt szakadozó hálót, a szeretett tanítvány az, aki felismeri, hogy „Az Úr az!” (21,7), bár a látási viszonyok nem változtak jelentősen. Ebben az elbeszélésben van egy érdekes kijelentés: „A tanítványok közül senki sem merte őt kérdezni: ’Ki vagy te?’ Tudták ugyanis, hogy az Úr az.”(21,12) Az azonosság és a másság titokzatos feszültsége tükrözödik ebben a mondatban. Az jelenik meg a tanítványoknak, akit jól ismernek, aki úgy viselkedik, ahogy megszokták tőle, a reménytelennek látszó helyzetben segít rajtuk 216

A feltámadás

(Lukács a galileai működés kapcsán számol be egy hasonló esetről, Lk 5,1-11). Mégis valami titokzatosság veszi körül ezt az ismerős Ismeretlent. A másik, ehhez bizonyos szempontból hasonló eset Jézus megjelenése a sírnál síró magdalai Máriának (Jn 20,11-18). Mária „hátrafordult, és látta Jézust, hogy ott áll, de nem tudta, hogy Jézus az”. A Feltámadott felismerése akkor történik meg, amikor ő „megláttatja” magát, ismerős tapasztalatot idéz fel: megszólítja. Ehhez hasonló az emmauszi tanítványok felismerése, amikor Jézus megtöri a kenyeret (Lk 24,30-31). Mindannyiszor Jézus kezdeményez. A halászoknak halat ad. A hozzá hűséges nőt nevén szólítja. A tanítványoknak megtöri a kenyeret. Mindannyiszor úgy cselekszik, ahogy egyedül ő szokott, hiszen félreismerhetetlen a segítés módja, a megszólítás, a hang színe. És minden esetben az ismeri fel Jézust, aki őt nagyon szereti, aki valamilyen mélyebb kapcsolatban van vele. Ezek a szentírási részek azért is fontosak, mert jelzik, hogy emberi kapcsolataink nem szűnnek meg az „odaátban”, hiszen megmarad a személy önazonossága, legmélyebb, egyedi valósága és kapcsolatteremtő képessége. Az 51-53 vv-ben említett titok arra utal, hogy Pál, a levél megírása idejében közelinek remélte a parúziát. Ugyanakkor arról is meg volt győződve, hogy elhunytak és átváltozók ugyanabban a sorsban fognak részesedni. 54

Amikor a romlandó magára ölti a romlatlanságot, a halandó a halhatatlanságot, akkor teljesedik az Írás szava: A győzelem elnyelte a halált. 55Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? 56A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De legyen hála Istennek, mert ő győzelemre segít minket, Jézus Krisztus, a mi Urunk által. 217


Krisztus, feltámadva legyőzte a bűnt és a halált (54-56). (Az 54. v hozzávetőlegesen idézi Iz 25,8-at és Óz 13,14-et.) Ez a tudat erőt ad a szolgálathoz: 58

Legyetek tehát állhatatosak és kitartók, szeretett testvéreim! Tegyetek mindig minél többet az Úr ügyéért, hiszen tudjátok, hogy az Úr ügyében való fáradozástok nem hiábavaló.

218

FÜGGELÉK Ifjabb Plinius Trajánusszal folytatott levelezése a keresztényekről197 X.96 Uram, alapelvnek tekintem, hogy minden kétes ügyet eléd terjesszek. Mert hiszen ki tudna jobban eligazítani bizonytalanságomban, vagy segíteni tájékozatlanságomban? Keresztények ügyében folytatott törvényszéki eljárásokon még sohasem vettem részt; ezért nem is tudom, mit és milyen mértékben büntessek vagy akár nyomoztassak. Igen fennakadtam például azon, hogy tekintettel kell-e lenni a vádlottak életkorára, vagy pedig egészen zsenge korúak és a már meglett emberek között nem kell-e különbséget tenni; vádelejtéssel járhat-e a beismerés; vagy olyan személy számára, aki valaha keresztény volt, ne legyen-e enyhítő körülmény, ha megtagadja hitét; és vajon magát a keresztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető semmi bűnt sem követett el, vagy pedig a keresztény névhez hozzátapadó bűnöket? Eddig azok ellen, akiket a kereszténység vádjával terhelten idéztek ítélőszékem elé, a következő módon jártam el. Megkérdeztem tőlük, keresztények-e. Azokat, akik kereszténynek vallották magukat, másodszor és harmadszor is megkérdeztem, és büntetéssel fenyegettem meg őket. Akik még ezután is kitartottak, azokat kivégeztettem. Mert meggyőződésem, hogy függetlenül vallomásuk tartalmától, makacsságukért és csökö197

Ifjabb Plinius, Levelek (ford. Borzsák István, Maróti Egon, Muraközy Gyula, Szepessy Tibor), Bp. 1981. 219


nyösségükért megérdemelték ezt a büntetést. Másokat, akik ugyanebben a tébolyban szenvedtek, csak bűnösnek bélyegeztem, és Rómába szállíttattam, mivel római polgárok voltak. Majd a törvényszéki eljárás során, már amint történni szokott, mások ellen is fölmerült ez a vád, úgy, hogy több eset került elém. Kaptam egy névtelen följelentést, amelyben sok név szerepelt. Akik kijelentették, hogy nem keresztények, és nem is voltak azok, amennyiben útmutatásom szerint az istenekhez fohászkodtak, és képmásod előtt, amelyet erre a célra az istenszobrokkal együtt odaállíttattam, tömjén- és boráldozatot mutattak be, azonkívül káromolták Krisztust - márpedig az igazi keresztények ilyesmire állítólag semmi áron sem kényszeríthetők -, azokat elbocsátottam. Mások, akik a névsorban szerepeltek, bevallották, hogy keresztények, de ezt hamarosan visszavonták: csak voltak, de már nem azok; egyesek három, mások még több, sőt egyikmásik már húsz esztendeje nem. Ezek mind áldozattal tisztelték képmásodat és az istenek szobrait, és káromolták Krisztust. A jelentések szerint azonban az a legnagyobb vétkük vagy eltévelyedésük, hogy bizonyos meghatározott napon hajnalhasadta előtt összegyülekeznek, és váltakozva karban énekelnek az istennek hitt Krisztus tiszteletére, és esküvel kötelezik magukat, nem ám valami gaztettre, hanem arra, hogy nem lopnak, nem rabolnak, nem követnek el házasságtörést, nem szegik meg esküjüket, a rájuk bízott letét kiadását felszólítás esetén nem tagadják meg: ennek végeztével pedig rendszerint szétszélednek; majd ismét összejönnek, hogy közösen fogyasszák el közönséges és ártatlan lakomájukat; ezt azonban abbahagyták, miután parancsodra betiltottam a titkos társaságokat. Éppen ezért annál szükségesebbnek tartottam, hogy két szolgálóleányból - ezeket 220

Irodalom

ők diakonisszáknak nevezik - még kínvallatás árán is kivegyem az igazságot. Nem találtam bennük egyebet ostoba, határtalan babonaságnál. Ezért elnapoltam az ügy kivizsgálását, és hozzád fordulok tanácsért. Mert meggondolásra méltónak láttam ezt a dolgot, legfőképpen a vádlottak nagy tömege miatt; ugyanis mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfiak és nők vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek vád alá. Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya; ezt azonban véleményem szerint meg lehet állítani, és meg lehet szüntetni. Annyi máris bizonyos, hogy a hovatovább elnéptelenedő templomokat megint egyre többen látogatják, és a szent ünnepeket hosszú szünet után újból megülik, és mindenfelé megint kelendők az áldozati állatok, amelyekre eddig csak igen ritkán akadt vevő. Ebből is könnyű arra következtetni, hogy még rengeteg embert lehet a helyes útra téríteni, ha módot adunk nekik a megbánásra. X.97 Secundusom! Helyesen jártál el amaz egyének ügyeinek kivizsgálásában, akik ellen azt a vádat emelték előtted, hogy keresztények. Mert általánosságban nem is lehet megfogalmazni valami meghatározott szabályt. Nem kell utánuk nyomozni; ha azonban följelentik és vádolják őket, büntetendők; de úgy, hogy az, aki nem vallja magát kereszténynek, és ezt kézzelfoghatóan bizonyítja, azaz áldozatot mutat be isteneinknek - bár gyanús a múltja -, megbánása alapján nyerjen bocsánatot. Névtelen följelentéseknek azonban egyetlen ügyben sem szabad helyt adni, mert ez a leggyalázatosabb módszer és semmiképpen sem méltó korunkhoz. 221

IRODALOM Szentíráskiadások és bibliaprogramok Biblia, Ó- és Újszövetségi Szentírás (Új katolikus Biblia, UKB), SZIT, Budapest, 1979.

Greek–English New Testament, ed. Eberhard and Erwin Nestle, Barbara and Kurt Aland et al., Stuttgart: Deutsche Bibelgesellschaft, 272005. Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján (Káldi Neovulgáta Biblia, KNB), Szent Jeromos, Budapest, 1997.

Bushell, Michael S., Michael D. Tan, Glenn L. Weaver (eds.), CD-Rom, Version 7.0.012g, Norfolk, VA: BibleWorks, 2006.

BibleWorks for Windows 7.0, BW70-00118333.

Kritikai kiadások, forrásszövegek, szöveggyűjtemények Fledderman H. T., Q: A Reconstruction and Commentary (Biblical Tools and Studies 1), Leuven, Paris, Dudley, MA, 2005, 276−281. Fröhlich I., A qumráni szövegek magyarul (Studia Orientalia 1), PPKE BTK/SZIT, Budapest/Piliscsaba, 2000. P. Gábor Mózes (szerk.), Minden Jézusról: evangélium exegétáknak Budapest: Paulus Hungarus, Szentendre: Kairosz, 2002. Schulz S., Griechisch-deutsche Synopse der Q-Überlieferung, Zürich, 1972 Adamik Tamás (szerk), Az apostolok csodálatos cselekedetei, Telosz, Budapest, 1996. Robinson J. M., P. Hoffmann, J. S. Kloppenborg, The Critical Edition of Q. Synopsis including the Gospels of Matthew and Luke, Mark and Thomas with English, German and French Translations of Q and Thomas, Fortress, Minneapolis, Peeters, Leuven, 2000. Lexikonok, szótárak Brown, F., Driver, S.R., Briggs, C.A., The Brown-Driver-Briggs Hebrew English Lexicon, Oxford University Press, 1905 (elektronikus kiadás in BibleWorks for Windows 7.0, BW70-00118333). Haag, H. (szerk.), Bibliai lexikon, Budapest, 1989. Kittel, G., Theological Dictionary of the New Testament IV (ford.. G.W. Bromiley), Grand Rapids, 1995. Peters, F.E., Termenii filosofiei greceşti (Greek Philosophical Terms, ford. D. Stoianovici), Humanitas, Bucureşti, 1997. 222

Irodalom Varga Zs., Újszövetségi görög-magyar szótár, Budapest, 1992. Klasszikus szerzők Philostratos, Flavius, Viata lui Apollonios din Tyana (ford. M. Alexianu, jegyz. A. Piatkowski), Polirom, Iasi, 1997. Philostratus, Apollonius of Tyana I: Life of Apollonius of Tyana. Books 1–4 (LCL 16, ford. Christopher P. Jones), Heinemann, London, Harvard University Press, Cambridge, MA, 2005; Plinius (ifjabb), Levelek (ford. Borzsák István, Maróti Egon, Muraközy Gyula, Szepessy Tibor), Bp 1981.

Biblikus irodalom Ascough, Interaction among Religious Groups in Sardis and Smyrna, …... Aune, David E., Word Biblical Commentary : Revelation 1-5:14. (electronic ed. Dallas: Word, Logos Library System; Word Biblical Commentary 52A). Beiner Wolfgang, „Jézus példabeszédei: interpretációs megközelítések Lk 15,11-32 tükrében”, in Benyik György (szerk.), Példabeszédek. Szegedi Biblikus Konferencia 1997, JATEPress, Szeged, 1998, 7-19. Benyik György, „A tékozló fiú parabolája”, Vigilia 3 (2003) 172-180. Benyik György, „Jézus farizeus volt?”, Keresztény Szó 1 (2013) Blair Judit, From Demons to Germs, Studia Universitatis Babeş-Bolyai, Theologia Catholica Latina 2 (2005) 111-121. Blenkinsopp Joseph, “The Family in First Temple Israel”, Leo G. Perdue, Joseph Blenkinsopp, John J. Collins, Carol Meyers (szerk.), Families in Ancient Israel, Westminster John Knox, Louisville, KY, 1997, 48-103 Bolyki J., Az újszövetségi írásmagyarázat elvei, módszerei és példái, Budapest, 1998. Bolyki János, János evangéliuma a görög tragédiák tükrében, Kálvin, Budapest, 2002, Bolyki, „Igaz tanúvallomás” Kommentár János evangéliumához, Budapest, 2001. Boman, Th., A héber és a görög gondolkodásmód egybevetése, Budapest, 1998. Botiza I. V.: Egy kérdés, mely még feleletre vár, in Studia Universitatis BabesBolyai, Theologia Catholica Latina, 2000/1, 45-51. Bovon, Das Evangelum nach Lukas I-III, EKK III(1-3); Neukirchen-Vluyn, Zürich, 1989, 1996, 2001. Brown R. E., The Gospel According to John I-XII (AB 29), Garden City, NY: Doubleday, 1966, 14; McHugh, John, 61. Brown, R.E.; Perkins, Ph.; Saldarini, A.J., „Apocrypha: Dead Sea Scrolls; Other Jewish Literature”, in Brown, R.E.; Fitzmyer, J.A.; Murphy, R.E. (szerk.), The 223

Újszövetségi exegézis New Jerome Biblical Commentary, Prentice Hall, Englewood Cliffs, NJ, 1990, 1055–1082. Bultmann R., Theologie des Neuen Testaments, 1953/91984, Tübingen. Charlesworth James H., „The Dead Sea Scrolls and the Gospel according to John”, in R. Alan Culpepper, Carl Clifton Black (szerk.), Exploring the Gospel of John: In Honor of D. Moody Smith, Louisville, KY: Westminster John Knox, 1996, 65-97. Chibici-Revneanu Nicole, Die Herrlichkeit des des Verherrlichten: Das Verständnis der doxa im Johannesevangelium, Tübingern: Mohr Siebeck, 60. Collins John J., Introduction: Towards the Morphology of a Genre, Semeia 14 (1979) 1-19 Dodd, C.H., The Interpretation of the Fourth Gospel, Cambridge, 1970. Dormeyer Detlev, The New Testament among the Writings of Antiquity (The Biblical Seminar 55, ford. R. Kossov), Sheffield: Sheffield Academic Press, 1998. Dupont J., « Béatitudes » égyptiennes, Bib 47 (1966) 185−222. Edwards, Matthew, Pneuma and Realized Eschatology in the Book of Wisdom, Euszébiosz Hist. Eccl. Farkasfalvy, Testté vált Szó, I,. Fiedler Peter, Das Matthäusevangelium, Kohlhammer, Stuttgart, 2006. Garnsey Peter, Famine and Food Supply in the Graeco-Roman World: Responses to Risk and Crisis, Cambridge University Press, Cambridge, 1998. Gnilka, J., A názáreti Jézus. Üzenet és történelem, SZIT, Budapest, 2001. Gnilka, J., Márk, Szeged 2000. Hachlili Rachel, Jewish Funerary Customs, Practices and Rites in the Second Temple Period, Brill, Leiden, 2005, 75-94. Heidegger M., Bevezetés a metafizikába, 67. Herrenbruck Fritz, Jesus und die Zöllner: historische und neutestamentlichexegetische Untersuchungen (WUNT 2. 41), Mohr Siebeck, Tübingen, 1990. Hurtado L. W., Lord Jesus Christ. Devotion to Jesus in Earliest Christianity, Eerdmans, Grand Rapids, MI, Cambridge, 2005. Jakubinyi Gy., Bevezetés az Újszövetségbe, Gyulafehérvár, 1990. Jakubinyi Gy., Máté evangéliuma, Bp., 1991. Jeremias J., New Testament Theology, London, 1981. Kadden Bruce, Barbara Binder-Kadden, Teaching Tefilah: Insights and Activities on Prayer, Denver, 2004.

224

Irodalom Karrer Martin (Die Johannesoffenbarung als Brief: Studien zu ihrem literarischen, historischen und theologischen Ort, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1986. Klein Hans, Das Lukasevangelium (KEK), Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2006. Knowles M., Jeremiah in Matthew’s Gospel. The Rejected-Prophet Motif in Matthaean Redaction, JSNTSup 68, JSOT Press, Sheffield, 1993. Koch Michael, Drachenkampf und Sonnenfrau. Zur Funktion des Mythischen in der Johannesapokalypse am Beispiel von Apk 12 (WUNT 2. 184), Mohr Siebeck, Tübingen, 2004 Kocsis I., Lukács evangéliuma, Bp., 1995, Kozma Zsolt, „A megtérés szintjei a tékozló fiú példázatában”, in Benyik György (szerk.), Példabeszédek. Szegedi Biblikus Konferencia 1997, JATEPress, Szeged, 1998, 79-87 Luz, U. Das Evangelium nach Matthäus. Matt 1−7 (EKK I/1), Düsseldorf / Zürich / Neukirchen-Vluyn, 52002. Luz, U., Evangélium és hatástörténet. A Máté-evangélium értelmezése a történelemben, Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1996. McHugh John F., A Critical and Exegetical Commentary on John 1–4 (ICC), London: T & T Clark, 2009, 7. Merz, A., Die fiktive Selbstauslegung des Paulus. Intertextuelle Studien zur Intention und Rezeption der Pastoralbriefe (NTOA 52),VandenhoeckRuprecht, Göttingen, Academic Press Fribourg, 2004. Metzger Bruce, Textual Commentary on the New Testament, 62; Joachim Gnilka, Márk,

Mounce, Robert H.The Book of Revelation, Murphy-O’Connor J., The First Letter to the Corinthians, in: R.E Brown, J. A Fitzmyer, R.E. Murphy (szerk.), The New Jerome Biblical Commentary, London, 1991 Nicklas T., Die Darstellung von innergemeindlichen Gegnern in der Offenbarung des Johannes, Rivista di Storia del Cristianesimo 6.2 (2009) 349-361. Nicklas, Tobias, Frau, Lamm und Drache in der Offenbarung des Johannes, Sacra Scripta 1–2 (2006) 43-66. Popović, Mladen, “There is a Spirit for Him...”: Human or Zodiacal Spirits in 4Q Zodiacal Physiognomy (4Q186), in uő, Reading the Human Body Physiognomics and Astrology in the Dead Sea Scrolls and Hellenistic-Early Roman Period Judaism, Brill, Leiden, 2007, 172-208; Ricoeur, P., Bibliai hermeneutika, Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1995. 225

Újszövetségi exegézis Schnackenburg R., Das Johannes-evangelium 1-3, Freiburg, 1965 ff. Schnackenburg R., Die Bergpredigt, Patmos, Düsseldorf, 1982, 29−31. Scott, Alan, Origen and the Life of the Stars: A History of an Idea, Clarendon, Oxford, 1991. Steck, Odil Hannes, Israel und das gewaltsame Geschick der Propheten, Neukirchen-Vluyn, 1967. Strecker G., Die Makarismen der Bergpredigt, NTS 17 (1970−1971) 255−275. Székely János, Takács Gyula, Jelenések könyve, Paulus Hungarus / Kairosz, Győr, 2000. Tarjányi B., Újszövetségi alapismeretek II. Jézus örömhíre – Az Ősegyház tanítása, Budapest, 2007. Tarjányi Béla (ford., szerk.), Evangéliummagyarázatok I-III. Találkozások, Példabeszédek, Csodák, PPKE, Budapest, 1985, 1995, (eredeti: Anton Steiner, Volker Weymann, Jesus Begegnungen, Gleichnisse Jesu. Wunder Jesu. Bibelarbeit in der Gemeinde. Themen und Materialien I-III, Reinhardt, Basel, Benziger, Zürich, Köln, 1977, 1978, 1979. Temkin Owsei, The Falling Sickness: A History of Epilepsy from the Greeks to the Beginnings of Modern Neurology, John Hopkins University Press, London, 2 1971, repr. 1994 Theissen, Gerd, Annette Merz, The Historical Jesus. A Comprehensive Guide, London, 1998. Theißen, Gerd, Urchristliche Wundergeschichten. Ein Beitrag zur formgeschichtlichen Erforschung der synoptischen Evangelien (StNT 8), Gütersloh, 51987. Thompson Leonard L., The Book of Revelation: Apocalypse and Empire, Oxford University Press, Oxford, 1997, Thorday A., Az első korintusi levél 7., 13., 15. fejezeteinek magyarázata. Tuckett Christopher, „The Disciples and the Messianic Secret in Mark”, in Ismo Dunderberg, Christopher Tuckett, Kari Syreeni (szerk.), Fair Play: Diversity and Conflicts in Early Christianity: Essays in Honour of Heikki Räisänen (NovTSup 103), Leiden: Brill, 2002, 131-150 van der Horst P.W., Chariton and the New Testament, NT 25 (1983) 348-355. Verheyden Joseph, Calling Jesus a Prophet, as Seen by Luke, in Joseph Verheyden, Korinna Zamfir, Tobias Nicklas (szerk.), Prophets and Prophecy in Jewish and Early Christian Literature, Mohr Siebeck, Tübingen, 2010, 177-210. Winn Adam, The Purpose of Mark’s Gospel. An Early

226

Irodalom Witulski, Thomas, Die Johannesoffenbarung und Kaiser Hadrian. Studien zur Datierung der neutestamentlichen Apokalypse (FRLANT 221), Göttingen, 2007. Wrede Wilhelm: Das Messiasgeheimnis in den Evangelien: zugleich ein Beitrag zum Verständnis des Markusevangeliums, Göttingen, 1901, ang. Messianic Secret (ford. J.C.G. Greig), Cambridge, 1971, Wright, A.G., „Wisdom”, Brown, R.E.; Fitzmyer, J.A.; Murphy, R.E. (edts.), The New Jerome Biblical Commentary, Prentice Hall, Englewood Cliffs, NJ, 1990, 510–522. Yabro Collins Adela, Jelenések könyve, in Brown, R. E. – Fiztmyer, J. A. - RE Murphy, JBK II, Budapest, 2003. Zeilinger Franz, Zwischen Himmel und Erde. Ein Kommentar zur Bergpredigt Matthäus 5-7, 2002, Kolhammer, Stuttgart.

227

ÚJSZÖVETSÉGI EXEGÉZIS

Recommend Documents