Újabb olvasmányaim univerzumából

MÁRIÁS JÓZSEF

Újabb olvasmányaim univerzumából Tanulmányok, jegyzetek, recenziók 2009–2012

Metz József tanár úr emlékére

2

TARTALOM I. Mindnyájan Ady örökösei vagyunk A szellem fáklyája ég és világít benne Kaffka Margit – a szép májusasszony Árnyékoszlatás. Vasy Géza könyvei Illyés Gyuláról Egy nyughatatlan ember élő emlékezete Csodálatos tanár volt „Civis Danubianus sum”. Molter Károly leveleskönyvéről Hasznos segédkönyvek az irodalom oktatóinak Sütő András életműve. Annotált bibliográfia II. A látó ember A katedrán Azonosságtudatunk alakítása szolgálatában Az élet rejtett birtokán „Ahol nincs szabadság, ott haza sincs” „Miért ne lehetnék én sas?” Öné lett rajz A tromfordírozók táborában „Nevessetek a temetésemen” A vakondsirály A boldogtalan tollhercegnő A világháló vonzáskörében A forma nemcsak szolga Gutenberg műhelyében Betelt az idő A tollhercegnő kilép kastélyából A szatmári svábok kálváriája „...része voltam egy gépezetnek” „körmünk alá néz az idő” Fájó sebekből termő ágak Szellemi erőtereink „Solus eris” Szomszédok Üzenetek Erdélybe Hírlap Könyvek Szépirodalom Közírás Művészettörténet Történelem Nyelvtudomány Barangolások Szatmárban Szatmári beszélgetések

3

III. Barbárok hangszerén Könyvek a mögöttünk maradt időről Történészek, helynévkutatók legújabb kézikönyve Az irodalomtudomány új gyümölcse: A Ratkó József bibliográfia A Tariménesz Ratkó József emlékszáma A Tariménes Czine Mihály-emlékszáma Irodalomismeret – új nézőpontból. Váci Mihály, „a küldetéses költő” IV. Hol vagy, Hazám? Krónikásének 1956–2006 A szeretet vár valahol. Válogatás Gál Elemér kisprózáiból Felemelt fejjel Cseppben a tenger. Büki Attila versmozaikjai Hiábahaza „Így vót, szép élet vót.” Egy határmenti falu hatvan esztendeje Tatárok, betyárok, bányarémek Vadászkalandok irodalma Kittenberger Kálmán: Első elefántom Harmat és vér Medvevadászat a Kárpátokban Erdélyi szarvasok és medvék nyomában Főhajtás tanári példaképek előtt. Hommage a Grezsa Ferenc és Kiss Ferenc V. „A hit és az egyház hűséges tanúja” A szeretet apostola A kötet kulcsszava: a Szeretet „Láss, higgy, szeress!” Boldog az az ember, aki... Párbeszéd a végtelennel – párbeszéd önmagunkkal VI. Az irodalom misztériumai. Interjú Máriás Józseffel *

Szerkesztette: Cseke Gábor. A fedőlapon Ady András Örök óda c. fotója

4

I.

5

Mindnyájan Ady örökösei vagyunk „Gerjedt lelkemnek ki látta valóját?” Ady Endre A Ki látott engem című Ady-kötet bevezető, kérdésözönt zúdító versében olvasható az írásunk jeligéjéül választott sor, mely ma, közel száz év távolából is időszerű, lényegében megválaszolatlanul maradt. Könyvtárnyi irodalom, irodalomtörténészek és kritikusok hada kereste rá a választ. Keresi ma is. Ennek szemléletes példája a Nap Kiadónál megjelent kötet(x), amely igen igényes, irodalomtanárok, diákok, irodalomszerető olvasók számára egyaránt élmény és hasznos kézikönyv. Maga a kötet egy sorozat – Költők a Költőről – része, mely az eddigiek (Petőfi Sándor: A puszta télen, Radnóti Miklós: Levél a hitveshez, József Attila: Óda) gyakorlatát követve vezet el bennünket Ady Endre költői univerzumának csodás világába, egy-egy szegmentumába. A válogatás szerkesztési elve változatlan: a felkért költők által kiválasztott öt-öt vers enged bepillantást az életműbe, mindenikük a neki tetsző költemények sorából ragad ki ötöt s ahhoz fűzi gondolatait. A sorozatszerkesztőtől – Sebestyén Ilonától – kapott „házi feladat” célja ráirányítani a figyelmet a költői alkotás csodáira, gondolatébresztő kisesszékkel segíteni az elmélyedést az alkotó és a mű titkaiban, segíteni abban, hogy közelebb kerüljünk Ady Endre gerjedt lelkének valójához, titkaihoz, szépségeihez. De annál is többről van szó! Hogy mennyire fontos szándékról, cselekedetről, arra Csoóri Sándor szavai intenek: Ady költészetéről „mostanában alig-alig esik szó közöttünk Magyarországon”. Még Adyról sem? – forgatjuk magunkban a kérdést. Eszmetévesztett, önzésre és érdekhajhászásra berendezkedett, fékevesztetten, ismeretlen jövőbe rohanó világunkban valóban nem marad hely a költészet által nyújtott ideáloknak, nemes gondolatoknak, esztétikai élménykeresésnek, az élet értelmén, célján való elmélkedésnek, a mi végre jöttünk e világra kérdésfelvetésnek? Válaszként, a költővel együtt mi is elmondhatjuk: „...vak szívű, hideg barátok lettünk”. A szigorú és súlyos szentenciába nem szabad belenyugodnunk. Ady sem tette. Kötetek sorával bizonyította, hogy küldetése van, hogy élethivatásként vállalta a tűz csiholását, űzöttként és árvaként is megvallotta emberségét és magyarságát, a szétszóratás tragikus idején is intett: a templomot még nem építettük fel! Ahhoz, hogy e magasztos célt sose tévesszük szem elől, szükségünk van Ady Endrére, szükségünk van az életbe és a jövőbe vetett hit őrzőjére, a költészetéből áradó bátorító, biztató szóra. A Magyar Ugaron ma is van bőven szántani való. Hogy igaz életet teremjen, magunknak is cselekvő, a haza sorsát a szívünkön viselő, azért áldozatot vállaló emberekké kell válnunk. A szerkesztői felkérésre válaszolók épp erre hívják fel a figyelmünket: azokra a szellemi és morális értékekre, amelyek a mi életünket, gondolatainkat is megtermékenyíthetik. Hisz – Csoóri Sándor szavait idézve – „ő sem kívülről várta a csodákat, hanem belülről, saját magától”. Immár száz éve küzdünk szavaival, a már életében rá sütött bélyeggel: érthetetlen. Valóban az lenne? Korántsem az. Ma sem az. Ki is ő valójában? Megközelíthetetlen? Hátborzongató? Egyike a legnagyobbaknak, aki a magyar költészet csillagégboltján ragyog. „Adyban a magyarság sorskérdései öltöttek emberi alakot [...] kétségtelenül a magyar irodalom legkellemetlenebb, legnyugtalanítóbb, legfájdalmasabb lángelméje”. Tóth Erzsébet a költő személyiségjegyeinek leírásával vezet közelebb bennünket az őt fogadó értetlenség feloldásához. „A különb kellemetlen. Hogy merészel? Legyen csak olyan, mint mi. Feltűnik néha a magyar 6

életben egy költő, egy államférfi, és figyelmeztet igazi eszmékre, az örök értékekre? Megmutatja, hogy lehet máshogy is, magyar földön is lehet? Nosza, rántsuk le magunkhoz, gyalázzuk, amíg bírjuk! Korában sem csupán költészetének radikálisan új hangja miatt volt Ady megbotránkoztató, hanem mert ő vette magára, illetve ő kapta a sorsot: minden pillanatban emlékeztesse népét, fajtáját: a magyarság feladat.” Ágh István az általa kiválasztott Ady-versekben oly gyakori költői motívum kibontásával visz közelebb e csodálatos költői világkép megismeréséhez. Ragadjuk ki belőle a Krisztus-kereszt az erdőn tömör elemzését: „A leírás egyszerre az idő szimbólumában vonatkoztatja el a két nyakas, magyar kálvinistát. Nem is a szán, a lovak repülnek velük, miként az Idő, hanem magukban élik az időt, mint az apa-, fiú-, Isten-viszony drámáját. Így tágul ki a pillanat időtlen látomássá, szívmeleg szép zenévé. A lovakat a csengő hangja idézi, különben mágikus erőként hatnak láthatatlanul.” Csoóri Sándor az érzékelhető és a költői világ sokszínű, rejtelmes kapcsolatára hívja fel az Ady–verset olvasó figyelmét. „...a valóság, ha teljes is, mindenkor kevesebb, mint a szimbolikus látásmód teljessége. A valóság mindig csak önmaga, ezzel szemben a jelképes dolgok tartalma, jelentése mindenkor megkétszerezi önmagát: azt is átéljük, amit látunk belőle s azt is, amit gondolunk róla.” Verskatonáival „látomásaiból azért teremtett egy költői Magyarországot magának, hogy minden rezzenésre, vércsurranásra, fájdalomra azonnal fölkaphassa a fejét [...] Ady világában minden lehetetlenség azért létezik, hogy egyszer minden lehetségessé váljék.” A versekben megnyilvánuló virtuális és a költői világ közti bonyolult viszonyrendszerre utal Lator László is: „minden szavát értjük, de nem a mi nyelvünkön beszél”. Az ellentmondás látszólagosságát egy verssor – „Ordíts, kapu és kiálts, város” – elemzésével példázza. „Mi mindent gondolhatunk bele: piaci harsányságot, elszabadult rémületet, valami megváltás ígéretét, gyászt vagy kavargó ünnepet.” Ehhez kötődik a Lukács Sándor által az Ady-versek olvasása hatására megfogalmazott költői kérdés: „mindazt, amit átéltünk, valóban átéltük-e?” Szepesi Attila soraiban mindez másképp jelenik meg: „A verset nem megérteni kell, hanem elmerülni a csodájában.” E gondolatokkal, képekkel cseng egybe Papp Zoltánnak az Ady líráját értelmező mondata is: „Az igazi költészet szépsége, varázsa, üzenete egy kicsit mindig titokzatos, ezerféleképp megfejthető. Talán ezért képes mindnyájunk szívébe belebújni.” Hogyan találhatjuk meg az azt feltáró kapu kulcsát? Ferencz Győző szerint: „Ady költészetének egyik nagyszerű vonása abban áll, hogy képes volt tömören és láttató erővel, idézhető sorokban megfogalmazni nyugtalanító gondolatait.” Kodolányi Gyula az oda vezető ösvények, költői eszközök közül említ néhányat: „a sajátos metafora-alkotás, a sorismétléses dalformák, a zsoltáros ízű fordulatok [...] a festőiség ereje [...] az élet–halál látomás” segít abban, hogy kibontakozzék előttünk ez a különös, sajátos költői világ. Az Ady Endre költői univerzumában tett csodálatos utazás során folyton visszatérnek bennünk Csoóri Sándor fentebb idézett szavai: Ady költészetéről „mostanság alig–alig esik szó közöttünk Magyarországon”. Okaira egyfelől Szepesi Attila figyelmeztet: „Tankönyveink »pártos« klapanciái hamisan csengtek és üvegszerűen áttetszőek voltak” – következésképp: érdektelenek, sőt torzítóak, elriasztóak. Másfelől Ferencz Győző megállapítása nyújt magyarázatot: „Ami kritikájának legfőbb irányát illeti, az országnak az óta sem sikerült kimozdulnia szellemi elmaradottságából. Naponta eszembe jut, hogy »Most perc-emberkék dáridója tart.«„ Fogadjuk meg Papp Zoltán buzdító szavait: „...olvassuk, olvassuk tovább mohó kíváncsisággal. Szerezzen nekünk ezernyi örömet a megfejthetetlen titkok gyönyörűsége”. Polcunkról levesszük Ady Endre összes verseit, belelapozunk és... nem tudjuk letenni. A valaha tanultak új fénybe kerülnek, számottevő módon kiegészülnek: a forradalmi láz mellett felfedezzük az elutasítás miatti elkeseredés hangjait: „hisz én ide nem kellettem” (Miért is tettem); a kanonoksornak címzett vitriolos bírálat túlpartján az istenes versek – Hiszek hitetlenül

7

Istenben, Szeress engem, Istenem, Álmom: az Isten, Az Úr érkezése... – csodálatos vallomásait; a Dózsa–versek harsány hangja párdarabjaként a magány sajgó fájdalmát, a belső vívódásokat megszólaltató sorokat: „S én, jaj, magamnak vagyok hőse” (Ilosvai Selymes Péter). Párizs csodálata, a nagyváros színes-zajos forgataga sem feledtetheti a szülőhelyhez, az édesanyjához való ragaszkodást kifejező költeményeket; a szerelmi lírájából kiáradó érzelmi kiteljesedés sem a gyermektelenség okozta gyötrelem sajgó érzését (A fiam bölcsőjénél)... A sort hosszan folytathatnánk, mint megannyi „felfedezést” az olvasás során. Mégis miért a közöny, miért a méltatlan feledés homálya? Mi is szürkék, percemberkék lennénk? És mindennek ellenére konokul ismételjük: Adyt olvasni kell! Nem csupán a megfejthetetlen titkok gyönyörűségeiért, a költői üzeneteiben rejlő időtlenségért, azok érvényességéért. Köztük a legfontosabbért: a magyarság, a haza szeretetéért, hogy mi is vele mondhassuk: „becsületes voltam embernek, magyarnak” (A szerelem eposzából), hogy – eszméinek méltó örököseiként – verseiből erőt s hitet merítsünk, mi is elszántan küzdhessünk a világot markában szorító Mammon hatalmával, a szétszóródás apokaliptikus víziójával, hogy közösen építsük a templomot – hazánk, nemzetünk jövőjét. Nekünk is meg kell tanulnunk tőle, hogy ne kívülről várjuk a csodákat, hanem belülről, saját magunktól. Írók, költők, tanárok, kultúraterjesztők közös feladata lenne, hogy a mai és minden eljövendő nemzedék a magyarság bibliájaként tekintsen Ady Endre költészetére. Hisz az nem csupán egy költői életmű foglalata. Több, jóval több annál! „...akit egyszer is megérintenek Ady sugallatai, szellemei, jóslatai, gyönyörű »nagyot« mondásai, megtud valamit a magyarság titkaiból”. (Tóth Erzsébet) (x) Ady Endre: Az eltévedt lovas Válogatott versek Ágh István, Csoóri Sándor, Ferencz Győző, Kodolányi Gyula, Lator László, Lukács Sándor, Papp Zoltán, Szepesi Attila, Tóth Erzsébet esszéivel Nap Kiadó 2011

8

A szellem fáklyája ég és világít benne „Hol az én életem? Mi az élet nekem? Mit ér?” Kaffka Margit Az életláz befelé fakadott piros hólyagsebe okozta fájdalom, az életére jellemző szomorúság és magány kétségbeesett kiáltásaiként értelmezhetők a költő kérdései? Az okok keresésében segítségünkre lehet Ady Endrének a Vágyni hogy szeretnék című költeményéhez csatolt Üzenete: „(Margit, egyfajta a fajunk, / Be nagyon nem itthon vagyunk / S be nagyon itt kell nekünk lennünk / S be kár ez a sok furcsaság: /Csak tépik lelkünk, a lazát, / Kit őseink feledtek bennünk.)”.1 Ezzel szinte egy időben született egy másik értelmezés is: „Az egyensúlyát nem találó lélek nyughatatlansága ez, a céljavesztetté, aki csüggedten vándorol az élet ezer jelensége, impressziója, élménye közt, akit mindenfelől problémák tátonganak körül és nem tud rájuk feleletet.” (Sík Sándor)2 Száz év múltán a mai olvasót is kísértik, bennünk is fájnak a költői kérdések, melyekre életútja felelevenítésével, életműve újraolvasásával magunk is keressük a választ. „Kaffka Margit minden írása tulajdonképpen napló, önvallomás, nyilvános gyónás. Balsiker, fájdalom, szégyen, csalódás, e titkolt sebektől, a maga legmélyebb élményeiből merít. Egy magányos asszony sír és vall önmagáról, de helyettünk, minden nő helyett is, egy nemzedék emberré érő asszonyairól. Művész volt, jelentős, igazi, emberi. Érett, fölényes, okos, tárgyilagos, nyugtalan és nyugtalanító, lázas és lázadó. A magyar nőírók legkülönbje.” (Baloghy Mária)3 Regényei, versei mellett újabb források segítenek hozzá a jobb megismeréshez: az újabb kiadásban megjelenő vagy eddig kiadatlan levelei, naplója, melyekben oly nyíltan, őszintén tárulkozik ki, vall legbensőbb gondolatairól, érzéseiről, tépelődéseiről, kétségeiről, küzdelmeiről. A Nap Kiadó elismerésre méltó szolgálatot teljesít azzal, hogy fölvállalta a Kaffka Margit életműve hinterlandjának megvilágítását. Az In memoriam sorozatban kiadott Színek, évek vallomások, továbbá Naplói és az írónő Válogatott levelezésének kiadása – a saját alkotások és az írónőről írott emlékezések, tanulmányok árnyalják, teljesebbé, gazdagabbá és színesebbé teszik a róla kialakított képet, segítik a mai olvasót, kutatót, hogy megismerje azokat az életrajzi vonatkozásokat, összetevőket, impulzusokat, amelyek az oly tragikusan rövid harmincnyolc esztendő felhalmozott. Ő maga volt gyenge, erőtlen a küzdelemre? Hasonlatos maradt a maga kreálta hangyaboly hőseihez? „...az üvegház mesterséges melegében mindenesetre olyan növények nőnek, amelyek nehezen bírják el a való élet nyersebb és keményebb levegőjét.”4 Ha néha gyengének bizonyult is, de vállalta a harcot, fölvette az elé dobott kesztyűt, a világgal is szembe szállva küzdött öntörvényű egyénisége szabad kibontakozásáért. Leveleit5 három koncentrikus körbe sorolhatjuk: a családtagoknak, illetve a barátnőknek; az irodalmi lapok szerkesztőinek, támogatóinak; a második férjnek, Bauer Ervinnek írottak – az ifjúkori álmok; a személyiség kiteljesedésének, viharainak és az írói éveinek; a beteljesedett szerelemnek, az éveken át oly zaklatott, nonkonform jegyektől terhes érzelmi élet révbe érésről tanúskodó leveleket. A Nemestóthy Szabó Hedvignek címzett ifjúkori levelek tíz évet ölelnek fel, a készülődés, a világ külső jegyeire való reagálás, a személyiségjegyek kialakulásának időszakát. Elsőként a nagykárolyi évek magányát, a szatmári zárdába való bevonulást, az ott átélt évek élményeit.

9

„Most tanulok, nem »öngyilkos szorgalommal« – mint annak idején elhatároztam, hanem könnyű és vidám jókedvvel, ahogy egészséges és elégedett emberek szoktak.”6 Vele osztja meg tanulmányai befejezésének örömét is: „Tanítónő vagyok, boldog vagyok! [...] tele van a lelkem örömmel, – szeretnék kezet csókolni az egész világnak, – elsősorban az Úristennek, – ennek a jóságos és nyájas öreg úrnak, – aki ezt megérnem hagyta. [...] azt hiszem, kötelességem most hálásnak lenni a sors iránt és hirdetni az én végtelen nagy és tökéletes boldogságom.”7 Jegyezzük meg ezeket a mondatokat! A bennük rejlő boldogság, öröm későbbi életében ritka vendég. Pár hónap múlva, Miskolcról írott soraiból már egy más kedélyállapotról ad hírt: „Ugyanaz a nyomott, fád, unalmas kedélyállapot, megnevezhetetlen elégedetlenség mint otthon [...] mintha mindig vágynám valahova.”8 Ezzel kezdetét veszi az a kálváriás élet, amelynek égboltozatán sok sötét felhő, kevés, nagyon kevés derű borul fölé. A tanítás, a vidéki város, a pénztelenség – taníttatása fejében egy évig ingyen kell tanítania – kedélyállapotát állandó hullámzásban tartja. „...szeretnék jó lenni és hasznára lenni másnak. [...] a lelkem reális érzéke fellázadt a rám kényszerített dogmák ellen – és reakcióképpen végleg elhagyott a hit.”9 Valami egészen új dologra vágyik. Kitörési lehetőségként tanulmányai folytatása kínálkozik. Ezt nyújtja számára a budapesti Erzsébet Nőiskola, amely három évig valóságos oázis volt életében. „...végre megtaláltam az egységet, – az életem súlypontját – a célt, ami jó, – az eszményt, ami igaz.”10 Budapest nemcsak a tanulás lehetőségét nyitotta meg, hanem egy tágabb világot tárt elé: az irodalom, a művészet univerzumát, az első érzelmi élményeket. Ám az út visszavezet Miskolcra. De ott nincs többé nyugta. „Ejh! Mindegy, csak Pesten legyek, – az én édes, bűnös isteni metropolisomban, – ott talán még verset is írnék, – nem tehetek róla, jobban érdekel az aszfalt poézise, – jobban a természetnél is.”11 A Hedvig-levelekben szó esik a majdani társról, családról. „Nem vágyom rá, de ha egy jóravaló ember igazán tudna szeretni, hozzámennék gondolkodás nélkül és megbecsülném nagyon, – mert érzem, hogy mégiscsak arra teremtőztem, hogy gyerekeket neveljek és csak kevés, csak egynéhány magamé-embernek éljek.”12 Miskolcra visszatérte után rövidesen képbe kerül „egy kis erdészember”, Frőhlich Brúnó, akihez 1905-ben férjhez megy; e frigyből született egyetlen fia, Lacika. A várost ennek ellenére sem sikerült megkedvelnie, egy idő után elviselhetetlenné lett számára. „...szívem mélyéből, szinte idegbeteg undorral gyűlölöm Miskolcot, az itteni polgári iskolát és életet.”13 Ebből az is kiérezhető, hogy a tanítás nem öröm számára, valami másra vágyik. A benne dúló érzésnek, indulatnak versben is hangot ad: „Nagy Istenek! Elég, elég a csendből! / A béke megfullaszt – beteg vagyok. / Hát nincs viharszél, hogy szembekacagjam? / Itt minden hallgat, minden mosolyog. / Vihartépetten, tajtékos árban / Hogy szállnak a boldog szabad hajók! / Szörnyű, hogy itt zátonyra futva várjam, / Míg rám fut a repkény, besző a pók.” (Pogány imádság) Ekkor már a Magyar Géniusz közli verseit, kapcsolatba kerül Osvát Ernővel, majd Gellért Oszkárral, Kiss Józseffel, később Fenyő Miksával – kora irodalmi lapjainak neves szerkesztőivel. Hosszas küzdelem árán éri el, hogy áthelyezzék Budapestre, az Újpesti Állami Polgári Leányiskolába. Az ifjúkori barátnőnek írott levelek sora – legalábbis azok, amelyek e kötetben olvashatók – megszakad, a családi és ismerői köréhez írottak is szórványosak. Pestről írja 1909-ben nagynénjének, Uray Dezsőnének: „Mi itt csendesen, a szokott küzdelmekkel, horzsolásokkal, félreértésekkel és megbékülésekkel – szóval, mint a többi ember – járjuk a magunk utait.”14 E szavakban már benne rejlik a bomlófélben levő házasság híre is. Pár hónappal később féltestvérének, Almásy Saroltának megerősíti azt: „Én már kievickéltem vidékből, családból, házasságból; de a szegénységből sose fogunk kievickélni magunk formák, mert beleszülettünk – és vesztünkre, az úri gőgbe is.”15 Sejtette, tudta, mire vállalkozott? Igen, hisz maga írta: „Ma még a családdal szakító asszony magánya végtelenül szomorú, küzdése meddő – bukása teljes.”16 Azt hamar felismerte, hogy hova is, milyen környezetbe került. Barátnőjének, Héczey Erzsébetnek írja: „Annyi itt a félbehagyottság, félszegség, frivolitásba takaródzó

10

ijedt szégyellőség, cinizmusba játszott szánalmas puhaság. Pedig tán van itt sok belülről tisztességes ember; csak valamiért ezt nagyon szégyellik. Egyszerűség, mélység, – gyökerek hiányzanak. Vagy azért érzem így, mert valójában idegeneknek érzem őket s ők engem; évek együtt kínlódása és néha tragikus összekevertségek ellenére.”17 Az első pesti évek a magánéleti, érzelmi válság esztendeit hozzák Kaffka Margit számára. Ennek keserédes stációit, röpke örömeit és megrázó csalódásait a Holnap Kiadó által megjelentetett kötet mutatja be.18 Bodnár György tanulmányában utal az első házasság felbomlásának okaira. Kaffka Margit „életformáját nem akarta alárendelni a feleségi szerepnek, s őrizte íróálmait is, meg a szerény státust, amelyet diplomája jóvoltából önálló nőként megszerzett.”19 Mi következett utána? Vágyak, románcok, csalódások, viharos érzelemkitörések, keserves kiábrándulások. Lenyomatait – mintegy hitelesítő vízjelekként – ott találjuk az Állomások című regényében, a Szerettelek, az Utólszor a Lyrán, Garabonciások, Egy régi naplóskönyv utolsó oldala című költeményeiben. Szabó Dezső önéletrajzi regényében – Életeim – a költőnő emléke „kicsi nyugtalanságok és nagy vágyak üldözöttje”–jeként bukkan elő az időből, apró részletekre, rezdülésekre is odafigyelő leírással: „Margit nem volt szép, de megállító arca volt. Valószínű, hogy mélyen aláárkolt, nagy sötét szemei állították meg az ember pillantását. Ez a két szem, a barna arc mozgalmas vonásai voltak a bozót, hol egy nagyon érzékeny, sokszor nagyon félszeg, nagyon szerető és nagyon gyűlölő, mindig vágyó és soha meg nem elégülő, félénk és sokat szenvedő lélek bujdokolt.”20 Kaffka Margit maga is érezte helyzetének nem mindennapi, sokszor megalázó voltát. Hatvany Lajosnak írta, 1913ban: „Bután és léhán flörtöltem egy párszor az utóbbi időkben, – mit mondjak, – olyan mérvben, ahogy a pesti leányzók mind teszik, és jó lélekkel férjhez mehetnek felőle, – – – de mégis utáltam néha magam, a léhaság csak nem nekem való!”21 Ugyanez a gondolat csendül ki az Ady Endrének ugyanaz év augusztus 20-án írott levelében: „Általában – be furcsa – közeledéseket, őszinteségeket, némi krisztusit és emberségeset áhítok, és két-három emberrel úgy vágyok megmásolhatatlanul összebékülni, mintha haldokolnám és búcsúznám. Már úgy a torkomban van ez a sok kénytelenségből vállalt rosszaságom; hiszen meg tudnék én most már rosszaság nélkül is élni!”22 Budapest azonban nemcsak csalódásokat hozott számára. Az irodalmi lapok szerkesztőivel még Miskolcon kialakult kapcsolat gyümölcseként egyre gyakrabban közöl s jelennek meg első kötetei: Versek (1903), Levelek a zárdából – Nyár (elbeszélések, 1904), Kaffka Margit könyve (versek, 1906), A gondolkodó és egyéb elbeszélések (1906) című kötete. Hamar megtapasztalhatja a siker örömeit. Elismerő recenziók, elragadtatott méltatások jelennek meg. „Ez az asszony meglepően sokat tud, az életet a maga egész nagyszerűségében igyekszik megérteni” – írja második verseskötetéről Schöpflin Aladár.23 De Kaffka Margit nem csupán műveivel, hanem személyes jelenlétével is az irodalmi élet részese kíván lenni. „...ha legalább valamelyes szellemi közösséget érezhetnék Önökkel néha, – inkább volna kedvem részt venni a munkájukban” – írja Gellért Oszkárnak 1903 márciusában,24 hisz Miskolcon, írja később, „a művészi életnek egy lüktetése se’ jut el hozzám”.25 Ezért mozgat meg minden lehetséges kapcsolatot, hogy feljuthasson a fővárosba. „Nekem sietni kell (hogy szépen mondjam) nehogy akkor nyíljék meg az ajtó, amikor már nincs szárnyam a repülésre.” – olvashatjuk a Fenyő Miksához 1906 januárjában írott levelében.26 A tanítás is nyűgnek érzi, írásaiból szeretne megélni. Az élet megadja számára ezt az esélyt, lehetőséget, az írói pálya kiteljesedését, hisz neves fővárosi lapok közlik műveit. Sorra következnek az újabb kötetek: Csendes válságok (novellák, 1910), Csonka regény és novellák (1910), Tallózó évek (versek, 1911), Utolszor a Lyrán (versek, 1912), Süppedő talajon (novellák, 1912), Színek és évek (regény, 1912), Mária évei (regény, 1913), Állomások (regény, 1914–1917), Két nyár (kisregény, 1916), Hangyaboly (regény, 1917), A révnél (novellák, 1918), Az élet útján (versek, 1918), Kis emberek, barátocskáim (játékkönyv, 1918). Méltatói sorában ott találjuk a kor legkiválóbb kritikusait, íróit:

11

Schöpflin Aladárt, Balázs Bélát, Bölöni Györgyöt, Horváth Jánost, Tersánszky Józsi Jenőt, Karinthy Frigyest, Fenyő Miksát, Sík Sándort, Móricz Zsigmondot, Lengyel Menyhértet, Tóth Árpádot, Hatvany Lajost, Ady Endrét, Kosztolányi Dezsőt. Az elismerések bőséges áradása jelzi, hogy korának egyik legelismertebb írója lett. Csupán ízelítőül idézünk néhány véleményt. „Kaffka Margit nem külső történeteket ír, nem arra veti a súlyt, ami az emberrel, hanem arra, ami az emberben történik. [...] a szemek fájdalmas elborulásai, a halk, elfojtott sóhajtások, lázban égő ajkak és befelé sírt könnyek, amelyek a külső, történt dolgoknak mélységet adnak.”27 „Egy érzékeny s érdekes lélek beszél, amint a dolgok, emlékek és vágyak hatnak rá.”28 „Valamennyi írásából kísér egy alapakkord: a lemondás melanchóliája. [...] az aprólékosan finom, alig hallhatóan halk lélekrezgések, és ugyanaz a csendes, vigasztalhatatlan szomorúság.”29 „...ez a regény egy igazi írói tehetségnek szerencsés és boldog kiáradása. [...] nem fotográfia, nem absztrakt megrögzítése a magyar élet megírt rétegének, hanem maga az élet.”30 „...egyetlen karakternek végtelen finomságokig kidolgozott rajza.”31 „...ahány alak, annyi kicsi hangya, annyi külön színű és örvényű élet, vaskos paraszti gesztusok s finom úri idegreszketések, bölcs epikureizmus s átszellemült aszkétahév, bakfisálmok és trágár tréfák, az egyhangú élet lezüllesztő, elposványosító robotja s az ambíció Daedalus-szárnyainak felvérző csapkodása a vaskorlátokon!”32 Külön idézzük, mintegy összegzésképpen Ady Endre 1918-ban írott elismerő szavait: „Örüljünk Kaffka Margitnak, mert ő a feminizmus már megérkezett magyar diadala, egy asszony–író, akinek nem kell udvarias, hazug bókokat mondani. Erős ember, művész, kinek jó és biztos sorsa van, s minden kritikák se tarthatnák vissza az életben adva-adott, kijelölt útjában, mely minden lendületében az övé.”33 Bár művei méltatásában előreszaladtunk kissé az időben, szükségszerűen vissza kell térnünk magánélete legszebb korszakához, a Bauer Ervinnel 1913 telén történt megismerkedésével kezdődő, „kálváriás életének”, „pár évi léháskodó, flörtölő múlt”-jának véget vető boldog esztendőkhöz. Ez lesz a nyitánya annak a négy éves odaadó, a háború miatt félelemmel, aggodalommal teli szerelemnek, mely gyökeres változást hoz Kaffka Margit életében. A kezdet eufóriás hangulatáról számol be barátnőjének, Guttmann Leonie-nek: „Én most jobb és tisztább ember vagyok, mint bármikor valaha és az egyetlen félelmem, – el ne veszítsem soha ezt a hitemet önmagamban és az emberi–férfiúi tisztességben.”34 Az 1914-ben tett közös utazás – „minket egészen egymásnak adó: Itália” – érlelte mély, teljes önátadást kiváltó szerelemmé kapcsolatukat. Négy és félévnyi boldogság: ez volt Kaffka Margit életének legnagyobb ajándéka. Ezt tükrözik naplói, valamint az 1915-ben írott Lírai jegyzetek egy évről című írása, amelyeket ugyancsak a Nap Kiadó adott a mai olvasó kezébe.35 Érthető, hogy a „sok rossz tapasztalat” után félelemmel, óvatosan fogadja a nálánál tíz évvel fiatalabb orvos közeledését, udvarlását. Kaffka Margit megadja magát a mindent elsodró érzés előtt. Így ír naplójában: „Én soha, még hasonlóan sem bántam senkivel, bár a vágy és a hajlam mindig megvolt bennem, ilyen teljes, feltétlen és gyengéd, szenvedélyes odaadásra. Csak ez tud kielégíteni; ez az első igazi szerelmem, olyan, amit nem szégyellek magam előtt.”36 Az itáliai utazás csodás élményeinek, önfeledt napjainak azonban véget vet a világháború – la guerra! – kitörése. „Lassanként tette torkunkra kezét az aggodalom” – olvashatjuk a Lírai jegyzetek egy évről lapjain.37 Az aggodalom, mely nemsokára testet öltött, „az emberiség nagy epidémiája”, Magyarországot is elérte. Ervin katonaköteles volt, behívják csapattestéhez, Szegedre kell utaznia. Tekintettel az idők kiszámíthatatlan alakulására, elhatározták, hogy összeházasodnak. „Nehéz leírni azt az elkeseredést és gyűlöletet a háború iránt, mely már akkor eltöltötte őket. Záporos, folytonos levél, Hajnali ritmusok című versei is mutatják” – olvashatjuk sógornője, Bauer Hilda visszaemlékezésében.38 Az ifjú férj hamarosan a frontra jut, ahonnan, pár hónap múlva sebesülten kerül a kassai kórházba, majd Budapestre. Felgyógyulása után Temesvárra rendelik, ahol katonaorvosként szolgál. Kaffka Margit, amint csak teheti, maga is ott tartózkodik. Az egymástól távol töltött napok, hetek hiányát a levelek özöne tölti ki. A bennük lángoló érzés állandó magas hőfokon izzik. Csodálatos lírai tükre ennek A Te színed előtt, a 12

Litánia, a Te Deum című költemény. „Ervinemnek, drága jó uramnak, egyetlen és igaz társamnak és barátomnak és mindenemnek” küldi a leveleket Margit; ahhoz hasonló a válasz is: „Te édes egyetlen társam, szerelmem, feleségem.” A négy háborús év szinte naprakész életkrónikája bontakozik ki a levelekből, amelyeket egymásnak, a családnak írtak. A mindent elsodró szerelem sem tudja feledtetni az aggodalmat, félelmet, amely sötét felhőként beárnyékolja a hónapokat, éveket. „Az ő közelében az ember csakugyan elfelejti, h. háború van; merthogy ő is elfelejti”39 – írja Kaffka Margit; egy másik levélben: „a mi szerelmünkön nem lehet úr se távolság, se idő.”40 A háború utolsó heteiben súlyos járvány vonul végig a kivérzett országon. „Ma nagyon rám ijesztettek a spanyolnáthával, szörnyű járvány itt és sokan halnak.”41 – írja férjének 1918. szeptember 26-án. Ezzel egy időben fölrémlenek a háború súlyos nemzeti következményei. Kaffka Margitban rossz előérzet támad: a haza földarabolása. „Magyarország területe nem maradhat a régi épségben, de ezen ma már késő sopánkodni, inkább azon legyünk, hogy a megmaradt kis magyar szigeten igazi rend, becsületes munka, népuralom (demokrácia) legyen és helyes, igazságos törvények megakadályozzák, hogy megint azok legyenek uralmon, akiknek műve ez a pocsék 5 év volt s akik készek volnának 20 év múlva »bosszú« címén vagy más címen megismételtetni a szegény emberiséggel.”42 Pedig mennyire más végkifejletben reménykedtek! „...nagyszerűen és boldogan fogunk élni együtt ketten, akármi lesz! [...] Milyen szép lesz az életünk, ha majd béke lesz!”43 A háború ugyan véget ért, de a járvány tovább tombolt, tízezrek halálát okozta. November végén Lacika és édesanyja is megbetegedett, napok alatt a spanyolnátha áldozataivá váltak. A Nyugat folyóirat saját halottjaként búcsúzott tőle: „...az írónak, aki Te voltál, nem árthat a Halál. [...] Kaffka Margit elment. Mint jó anya elvitte magával, megmentette e kínnal teljes élettől egyetlen gyermekét: mint jó ember itt hagyta, mindannyiunk vigasztalására, lelkének drága szülötteit: könyveit.”44 Az írónő halálával kezdetét vette műveinek utóélete, mely – Radnóti Miklós szavaival – „hol bujdokolva, hol fényre törve él az időben. S a költő igazi emléke mégis csak a mű.”45 A rá emlékezők a műveiben lepárlott életérzések titkait boncolva közelednek az életműhöz. „Kaffka Margit is, mint mi emberek mindnyájan, kereste az élet értelmének megoldását; lelke igazi vergődő lélek; szíve örökké nyugtalan szív; csodálkozó szép nagy szeme mintha minden dolognak rejtett mélységeit kutatta volna – és sorsa mégis tragikus sors; nyugtalanító kérdéseit megoldatlanul vitte az örökkévalóságba, tekintete végleg elakadt az érzékelhető valóságokon és boldogságvágya nem talált nyugvópontot egy érzékfeletti világ vigasztaló reménységében” (Bánhegyi Jób)46 „Olyan akart lenni, mint a többi asszony, a hétköznapian szépek és boldogok, de ügyetlen volt szépséghez és boldogsághoz egyaránt. Megijedt a magánytól, mely mindenkitől elválasztja és megkülönbözteti, mégis a magány volt utolsó menedéke és csigaháza, hol a kegyetlen világ elől védelmet talált. [...] Fészkét lerombolta a vihar, még tört ablakait is szerterepítette. Senkije se maradt, se családja, se híre, se olvasója.” (Török Sophie) 47 Hasonlóképpen emlékezett rá Radnóti Miklós is: „Mindenestől és csak korának írója, s így harca is a korral eltűnő. Élete és élete műve dokumentum, nem pedig forrás.” Sorait pozitív kicsengésű szavakkal zárja. „De egy emberpéldát mutatott fel magával és a világnak, s ez a példa él.”48 Schöpflin Aladár kora és kortárai lelkiismeretét ébreszti: „Úgy érzem, Kaffka Margit iránt hálátlanok vagyunk mi mind, akik közel álltunk hozzá, s az egész nemzedék, mely elmulasztotta, hogy közel állhasson hozzá. Kellett volna valamit csinálni, legalább emlékének fennmaradásáért. Az az érzésem, hogy a magyar irodalom és közönség nem érdemelte meg Kaffka Margitot. Ma sincs tudatában annak, hogy mit nyert életével és mit veszített halálával!”49 Az írónő halála huszadik évfordulóján, a sírján emelt emlékmű mellett elhangzott beszédében így emlékezett róla: „Az az este, amikor utoljára nála jártam, életének utolsó eszméletben töltött estéje volt. Utána az örök éjszaka következett. De ez az éjszaka nem sötét és vigasztalan. A szellem fáklyája ég és világít benne.”50

13

Világít műveinek új s új kiadásai által – a legutóbbiak sorában ott találjuk a Szatmárnémetiben a tragikusan korán elhunyt Debreczeni Éva gondozásában tavaly megjelent Állomások című regényét –, világít Rolla Margit, Fülöp László, Bodnár György róla írott monográfiái által. Emlékét őrzi és ápolja a szülővárosában 1994-ben megalakult Kaffka Margit Művelődési Társaság, idézi és életben tartja a Nagykároly főterén 1999-ben felavatott szobra. Jegyzetek: 1. Kaffka Margit: Színek, évek, állomások Válogatta, szerkesztette, összeállította: Bodnár György Nap Kiadó In memoriam sorozat 2008, 131. old. 2, I.m., 70. old. 3. A Te színed előtt Kaffka Margit szerelmei Szerkesztette Borgos Anna Szerelmes magyar írók sorozat Holnap Kiadó 2006, 208. old. 4. Színek, évek, vallomások..., (Rónay György: Mária évei) 129. old. 5. A lélek stációi Kaffka Margit válogatott levelezése Sajtó alá rendezte, az előszót és a jegyzeteket írta Simon Zsuzsanna Nap Kiadó 2010 6. I.m.: 21. old. 7. I.m.: 22. old. 8. I.m.: 25. old. 9. I.m.: 48. old. 10. I.m.: 51. old. 11. I.m.: 75. old. 12. I.m.: 68. old. 13. I.m.: 149. old. 14. I.m.: 157. old. 15. I.m.: 190. old. 16. Színek, évek, állomások... (Kaffka Margit: Azért sem az utolsó szó) 26-27. old. 17. A lélek stációi... 237. old. 18. A Te színed előtt Kaffka Margit szerelmei Szerkesztette Borgos Anna Szerelmes magyar írók sorozat Holnap Kiadó 2006 19. I.m.: 33. old. 20. I.m.: 111. és 112. old. 21. A lélek stációi... 216. old. 22. I.m.: 169–170. old. 23. Színek, évek, vallomások... (Schöpflin Aladár: Kaffka Margit könyve) 38. old. 24. A lélek stációi... 93. old. 25. I.m.: 99. old. 26. I.m.: 116. old. 27. Színek, évek, állomások... (Schöpflin Aladár: Csendes válságok) 53. old. 28. I.m.: (Karinthy Frigyes: Kaffka Margit: Tallózó évek) 64. old. 29. I.m.: (Sík Sándor: Tallózó évek) 69. old.

14

30. I.m.: (Móricz Zsigmond: Kaffka Margit) 87. és 90. old. 31. I.m.: (Balázs Béla: Mária évei) 125. old. 32. I.m.: (Tóth Árpád: Kaffka Margit új regényeiről) 181. old. 33. I.m.: (Ady Endre: Kaffka Margit versei) 206. old. 34. A lélek stációi... 243. old. 35. Kaffka Margit: Napló. Lírai jegyzetek egy évről Az utószót írta Bodnár György Nap Kiadó 2008 36. I.m.: 17. old. 37. I.m.: 49. old. 38. A Te színed előtt... 182. old. 39. A lélek stációi... 263–264. old. 40. I.m.: 353. old. 41. I.m.: 361. old. 42. i.m.: 382. old. 43. I.m.: 371. és 372. old. 44. Színek, évek, állomások... (A Nyugat hírei) 235. old. 45. I.m.: 296. old. 46. I.m.: 270. old. 47. I.m.: 289. és 295. old. 48. I.m.: 336. old. 49. I.m.: 286. old. 50. I.m.: 229. old.

15

Kaffka Margit – a szép májusasszony Szabó Csaba könyve(x) új színt, új megközelítést, új értelmezést hoz az utóbbi években örvendetesen gyarapodott Kaffka Margit-irodalomba. Már az alcím műfaji meghatározása – forgatókönyv-előtanulmány – is eltér minden eddig ismert ábrázolásmódtól, megközelítéstől. Külön örömünkre szolgál, hogy a szerző erdélyi, hazai vizeken száll síkra az életmű évtizedes beskatulyázásával, megmerevedett irodalmi kánonjával szemben. Vitába száll mindazokkal, akik előszeretettel nevezték őt feminin lovagnak, elfojtott/visszafojtott női vágyálmok, a női jogok pennás messiásának, testőrlédijének, akik műveiben „kiáltványirodalmat” véltek felfedezni, műveiből mozgalmi szövegeket silabizáltak ki. „E kis kötet feladata – többek között – az, hogy ezt a szomorú Kaffka Margit-plakátképet letépje a mindig-forradalmak hirdetőoszlopairól.” Rendhagyó hagyatéki tárgyalásra vállalkozik, melyben az örökösök – az olvasók – a rájuk testált hagyatékot: az életművet maguk is teljesen új megvilágításban, vehetik birtokba. A Szabó Csaba által megálmodott Kaffka-filmforgatókönyv különös kalandra hív. A kezdőkép – egy párizsi erkélyjelenet –, ahol együtt mutatkozik a három jó barát: Szabó Dezső, Kuncz Aladár és Kaffka Margit. Később „társul” hozzájuk Ady Endre. „Egy kor gyermekei voltak, velük búcsúzott a század.” Az őket bemutató kutatók hajlottak arra, hogy mindegyiküket csak saját meztelenségében lássák/láttassák. Szabó Csaba más utat választ: „Ha viszont egymás tükrében – de főleg egymás történeteiben látjuk és láttatjuk őket, bizony saját bőrünk bizsergése jelzi majd: felfedezés előtt állunk...” Lévén, hogy a képzelt film főszereplője Kaffka Margit, elsősorban az ő arcvonásait keresi, rajzolja, színesíti a filológiai aprómunkával kiválasztott Ady-, Szabó Dezső- és Kuncz Aladár-szövegek segítségével. Szemünk előtt bontakozik ki a szerző által óriásfiúknak és óriáslánynak nevezettek alakja. Személyiségükben, műveikben egyaránt rokonlelkeknek nevezhetők. „Egymás után olvasva alkotásaikat, szinte érzi az ember, hogyan fedik át egymást a regények, hogyan csúsznak össze a lapok, hogy zizeg a papír, amikor a közös tudatalatti élmények – melyek annyira eggyé forrasztották lélekben őket – izgatottan keresik a helyet... egymásban. Igen, egymásban élnek ők, gondolati aurájuk nem szikrázva, hanem bódult társkeresésben elvakulva tevődik egymásra. Percekre, néha hosszú sorokra, de a legtöbbször csak villanásnyira. Aurafényellenfény játék. Óriásfiúk és óriáslányok játéka – kiválasztottaké.” Mi az, ami egybefűzi őket? Párizs szerelmesei, új életérzés hordozói, hirdetői. A szerző sorra veszi a bennük rejlő hasonlóságokat, analóg vonásokat: a közös életgyökerek, a hasonló élmények és képi megjelenítések, a részletekben való feloldódás, az uralkodni vágyás... S még egy lényeges vonás: egyívásúak, „egy vérből valók”. Indokolt az egymásra figyelés, amely nem csupán a személyi kapcsolatokban konkretizálódik, beszüremlenek, beépülnek egymás alkotásaiba. A szerző rendkívül bőséges példatára idézi elénk regényhőssé vált alakjukat, a portrét, amelyet magukban a másikról kialakítottak, megrajzoltak. Gondoljunk csak Szabó Dezső műveire – Életeim, Az elsodort falu –, Ady Endre Kaffka Margit-képére, a kulcsregényként kezelt Állomások „beazonosítható” szereplőire... Kaffka Margit májusi asszonyarca más-más megvilágításban rajzolódik elénk, segít bennünket abban, hogy magunk is revideáljuk a kánon által belénk sulykolt hamis képet, leromboljuk az évtizedek során megmerevített neopogány szobrot. Mennyi új szín, mennyi új vonás, mennyi árnyalat! Folytonos interferencia a Kaffka-regényekből ismert „önarcképek” – Pórtelky Magda, Laszlovszky Mária, Rosztoky Éva, Király Erzsi – és a pályatársak által elénk vetített arcok közt. A képzelt film epizódjelenetei ráébresztenek arra, mennyire félrevezető a leegyszerűsítés, mennyivel több, szebb, igazabb ő azoknál! Személyiségképének gyökerei a Magdolna és A Szűzanyánál című versekig vezethetők vissza, vagy annál is tovább, a zárdafalak által szegélyezett szigetre, Lilikéig, kinek „levelei ön16

magukért beszélnek: szebb tanúsága annak, hogyan lehet hótiszta zárdanövendéknek lenni, a világon nem létezhet”. A kötet ugyancsak bő példatárát adja az óriáscsalád alkotásaiban kimutatható párhuzamoknak, az egymással rokon látásmódnak, az írói ábrázolás, képalkotás azonos vagy szinonim vonásainak. Gondoljunk csak Ady és Kaffka vallásos költészetére, a Hangyaboly és a Kuncz Aladár Fekete kolostorában érvényesülő sziget-motívumra, a magány-pszichózis megjelenítésére, az emlékezésmenedzselés alkalmazására, az „elmaradott” Magyarországgal való szembenállásra, a bennük lobogó életörömlázra, a köztük kimutatható lelki rokonságra. Sőt, annál többről is van szó! „Nem tudtak egymás nélkül teljes értékű életet élni. Az, ahogyan Kuncz Aladár belefelejti Ady Endrét nem-szereplőként a regénybe („a korai ősz, amiről Ady írt, mármár beszökött Párizsba”), vagy ahogyan egyes Kaffka-versek belesimulnak az Ady-poémákba – mind-mind azt sugallják, hogy az óriástestvérek – Kaffka Margit, Szabó Dezső és Kuncz Aladár – alkotói magán-univerzumukban csak úgy tudnak biztospályás bolygóként létezni, ha megvilágították, rivaldafénybe állították... egymást.” Szabó Csaba könyvéből egy új Kaffka Margit-arc tekint ránk. Munkája új olvasat, amely minden eddiginél méltóbb és igazabb magaslatra emeli őt. Minden sora buzdítás. „Ideje lenne tehát megismerni az igaz Kaffka Margitot, és regényei teljes fényét és színét. (...) ...a kanonizált olvasó-autósztráda vezet oda, ahol a skatulyázott, női jogokért harcoló írónő portréit fénymásolják és sokszorosítják. De ez nem az óriáslány – nem ez a mi Kaffka Margitunk, a szép májusasszony...” Sorsregényei, hősei a XXI. század olvasóinak is érvényes üzenetet közvetítenek. (x) Szabó Csaba: Kaffka Margit félmosolya (Forgatókönyv–előtanulmány) Világhírnév Kiadó, Kolozsvár, 2010.

17

Árnyékoszlatás Vasy Géza könyvei Illyés Gyuláról A nyolcvanas-kilencvenes években bekövetkezett politikai-társadalmi fordulattal egyidejűleg megindult a kultúra, az irodalom szerepének az átértékelése is. A valóban szükségszerű folyamatban azonban torz és hamis hangok is teret nyernek. A magát posztmodernnek nevező irodalmi-művészeti irányzat tagadja mindazt a kánont, amely az elődök szerepét és munkásságát vállalta és hirdette. Ezt a folyamatot erősítették fel a nemzeti gondolatot és érzést halványítani, eltörölni kívánó, az irodalom társadalom-megújító és tudatformáló, nevelő szerepét tagadó globalizáció propagátorai. Ideológiájuk, az annak szolgálatába szegődött lapok mérhetetlen rombolást végeznek múltbeli értékeink megítélésében, befogadásában. Az „átértékelés” áldozatai közt találjuk múlt századi irodalmunk sok kiváló alkotóját és életművét, köztük Illyés Gyula személyiségét és munkásságát, azét az emberét, aki a Bethlen Gábor-i magatartásból erőt merítve „két pogány közt próbált az egyetlen hazáért dolgozni” úgy, ahogy lehetett. Érthető, hogy – az Adyért vívott múlt századi harc analógiájaképpen – megindult a küzdelem Illyés Gyuláért, aki csillagként ragyog nemzeti kultúránk égboltozatján, ott, ahová a pályakezdő költőt, a néhány évtized múltán ugyancsak klasszikussá magasodott Németh László helyezte. Ám manapság az őt rágalmazó, életművét korszerűtlennek minősítő, jelentőségét megkérdőjelező áramlatok következtében osztoznia kell az általa oly nagyra tartott Ady Endre, a „magyar fa” sorsában. Elhallgatják, munkásságát lekicsinylik, vállalt szerepét korszerűtlennek, időszerűtlennek ítélik. De a mai kornak is megvannak a maga makkaisándorai, akik tollat ragadnak, az igaz értékek védelmére kelnek, azokat fölmutatva és tudatosítva lépnek a küzdőtérre, akik a rágalmazó, igaztalan, deheroizáló és hamis hangok keltette szélárnyék-helyzetből a fényre hozzák, rámutatnak az Illyés-életmű örök értékeire, cáfolják a személyiségére zúduló rágalmakat. Gondoljunk csak – hogy csak a csúcsokat említsük – Tüskés Tibor, Izsák József, Béládi Miklós, Tamás Attila, Domokos Mátyás kiváló monográfiáira, tanulmányaira és, ugyane sorban, Vasy Géza könyveire: Illyés Gyula évszázada (Felsőmagyarországi Kiadó, 1998), Illyés Gyula (Elektra Kiadóház, 2002), „Haza a magasban” (Nap Kiadó, 2010). Aki az Illyés Gyula életmű-sorozat köteteit elolvasta, a benne rejlő gondolatok és eszmék értékeit elfogadta, aki ismeri a nép szociális felemelkedéséért küzdő, a nemzeti sorskérdéseket bátran fölvállaló és hirdető író életútjának állomásait, nyilvánvaló értetlenkedéssel, megdöbbenéssel fogadja az évtizedek során vele szemben elhangzott hamis és galád vádakat: ravasz taktikus, ingadozó, kétkulacsos, kompromisszumokat kereső, magyarkodó, nacionalista, fajvédő, fasiszta, antiszemita, egyszer szélsőjobboldali, máskor szélsőbaloldali... Vasy Géza, említett köteteiben, fölveszi az illyési magatartás és életmű ellen odavetett kesztyűt, elmélyült elemzéseivel kellően felvértezve vívja csatáját az utolsó nemzeti költő tisztessége és tisztasága, alkotásai értékeinek védelmére. Az 1983-ban elhunyt költővel szemben a nemzeti költő megtisztelő cím váltja ki a legvehemensebb ellenérzést. Az azonban távolról sem valamiféle epitheton ornans-ként tapadt Illyés Gyula nevéhez, hanem személyiségének és munkásságának lényegét minősíti. Vasy Géza szerint az „se többet, se kevesebbet nem jelent, mint azt, hogy a legnagyobbak közé tartozó alkotó életművében a korszak legfontosabb nemzeti sorskérdései meghatározó súllyal vannak jelen, s a művek sora és az írói szerep részben a szerző életében, részben halála után komoly társadalmi hatást vált ki”, illetve ennél is tömörebben meghatározva: „a nemzet sorskérdéseit egy adott időszakban a legteljesebbkörűen szólaltatta meg”. Más megvilágításban: „a nemzeti költő nem egyetlen elemből, hanem sok részből alkot szintézist, feladatvállalása nem sze18

gényít, hanem épp ellenkezőleg: gazdagít”. A költő születésének 85. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi esten elhangzott beszédében szólt a kitüntető elismerés lényegéről: „Utolsónak nevezett ünnepi költőnk volt már nem egy. Ady Endre is megkapta ezt a címet, s meg Illyés is, még életében. De megkaphatják mások is: ameddig nemzet él, ameddig anyanyelvén meg tud szólalni, addig lesznek költői s közülük kerül ki – kerülhet – ki mindenkor a nemzeti tudat igazi megszólaltatója is. [...] Illyés nem abban az értelemben utolsó nemzeti költőnk, hogy mások nem követhetik, hanem abban, hogy időben ő hozzánk a legközelebbi.” A törekvés, a szerep és a szolgálat ilyetén való értelmezése a globalizáció, az uralkodó korszellem, „a legújabb kori falanszter” korában sem avulhat el. „Az emberiség addig érezheti magát felnőttnek, polgárnak, valamennyire szabadnak, ameddig anyanyelvi kultúrában, nemzeti keretek közt létezhet.” Az időkeret, amelyben Illyés Gyulának élnie adatott, történelmünk legzaklatottabb korszaka volt: „a huszadik század az ő évszázada, s ő maga a huszadik századé”. Érzésben és tudatban egyaránt benne élt, azonosult mindazzal, amit népe, nemzete e viszontagságos korban elszenvedett, mindazzal az eszmével és törekvéssel, amely felemelkedését, kibontakozását, függetlenségét, sorsa jobbulását szolgálta. Népben, nemzetben gondolkodó költő volt. 1945 előtt a szociális gondok enyhítésére, az abból való kitörés lehetőségeit kereste, az azt követő közel negyven évben pedig a nemzeti sorskérdéseket helyezte közéleti szereplése, alkotásai tematikájának középpontjába. Ennek jegyében fogalmazta meg a maga ars poeticáját, hivatásának és szolgálatának lényegét. Vasy Géza köteteiben ezt az elkötelezettséget példázza. Értelmezése szerint „az életmű elválaszthatatlan része az életút”, következésképp a közéletiség, a politikai szerepvállalás, illetve annak elutasítása ugyancsak teret kap a kötetek lapjain. Ennek tárgyalása megkerülhetetlen, hisz Illyés Gyula személyiségét támadók e téren keresték a legtöbb „fogást” támadásaik alátámasztására. A „művekben elbeszélt életrajz” meggyőző erővel cáfolja a vádakat azzal az alkotóval szemben, aki „úgy emelkedik ki társadalmi rétegekből, ahonnan származik, hogy mindvégig köztük marad, vállalja a szellemi közösséget. Nem ő az egyetlen, aki ezt az utat így teszi meg, de egyike az elsőknek, s mindenképpen a legmaradandóbb művészi művel képviseli és szemlélteti ezt a magatartást és következményeit”. A római szekér példázatára vállalja azt a közéleti cselekvésben, vállalja az írásban, alkotásaiban: „a két kerék a politikai és a szellemi élet, s a szekér csak akkor haladhat jól, helyes irányban, ha mindkét kerék megfelelően, azonos ütemben gördül”. Miként is lehetne ez másképp egy olyan alkotó esetében, aki azt vallja, hogy „áruló lennék, ha csak író akarok lenni”, aki számára az írás „nemcsak önkifejezés, önteremtés volt, hanem társadalmi feladatvállalás”, aki fennen hirdette, hogy „az alkotásnak közösségi feladata is van”. A közösségi feladatra kora ifjúságában elszegődött. Világnézetét a párizsi évek szélesbítették, adtak annak tágabb, európaibb, egyetemesebb karaktert. Ez vezette őt a népi írók táborába, lett ő is – Móricz Zsigmond szavaival – magvető, azok sorában, akik társadalmi változásokért, egy új, igazságosabb világért, a nemzet függetlenségéért és felemelkedéséért küzdöttek. Aki közszereplést vállal, annak adott esetben taktikáznia is kell. „Illyés Gyula »taktikázása« – hangsúlyozza Vasy Géza – mindig a maga által mindhalálig vállalt stratégiai célkitűzésből következett: a magyar nép megmentésének feladatából, a hazateremtés szükségességének és lehetőségének kiölhetetlen hitéből.” Tette ezt nyílt kiállással vagy hallgatással, tette bátor fellépéssel vagy alkudozással, az „amint és ahogyan lehet” parancsa szerint, de mindvégig és mindenkor megőrizve személyiségének tisztaságát, a maga a belső szellemi függetlenségét. A hatalom csúcsán levő Aczél Györggyel tartott kapcsolat célja sem volt más, mint hogy „megteremtse azokat a reális csatornákat, amelyeken át közölheti nézeteit a magyarság gondjárólbajáról”. „...taktikai érzéke elsősorban abban mutatkozott meg, hogy minden korban megtalálta azokat a témaköröket és műfajokat, amelyekben alapeszméit a leghatékonyabban lehetett kifejteni.” Ez korántsem jelentett megalkuvást. „A célkitűzés mindig a diktatórikus, a

19

nemzet számára káros tendenciák visszaszorítása volt, soha nem azok helyeslése, még taktikai okokból sem.” A hatalmon levőket azonban ez nem akadályozta, tartotta vissza attól, hogy munkáit cenzúrázzák, megakadályozzák abban, hogy a kisebbségek védelméért és jogaiért történt bátor kiállása nyomán a román rágalmakra nyíltan válaszolhasson, hogy a Szellem és erőszak című kötetének terjesztését letiltsák. Joggal fogalmazhatta meg Vasy Géza: Illyés Gyula „soha nem vált a hatalom dédelgetett kedvencévé”. Tárgyaló partner volt, akit nem lehetett kiiktatni. Az Élet–kép sorozatban megjelent monográfia, az Illyés Gyuláról írott tanulmánykötetek kifejezett szándéka, hogy az alkotót és az életművet kihozza a feledés és elhallgatás árnyékából, oszlassa a téveszméket, cáfolja az alkotóval és életművével kapcsolatos rágalmakat, visszaverje a lekicsinylő vélekedéseket. Műelemzései, a pálya egy-egy mozzanatának értelmezése, kortársaihoz fűződő kapcsolatainak feltárása, az Illyés-monográfiák bemutatása mind-mind ennek a szolgálatában állnak. Megannyi fénycsóva, amely oszlatja az árnyékot, amellyel emlékét és nagyságát kisebbíteni szeretnék, segíti a mai olvasót az életmű értékeinek és időszerűségének felismerésében, abban, hogy azt beépíthesse a maga érzés- és tudatvilágába. A Puszták népe írójának népi elkötelezettsége, nemzeti gondjaink számadója és számtartója ma is elévülhetetlen erkölcsi–etikai példaként áll előttünk. A „haza a magasban” metafora költői álma időtlen és áhított idea minden magyar számára. Illyés Gyula életútja és művei emberségben, magyarságban egyaránt erőforrás számunkra. „Ez az életmű nemcsak irodalomtörténeti érték, hanem olyan hagyomány is, amelynek elevennek kell maradnia, mert hozzánk, s utódainkhoz szól.” Küldetéses ember, küldetéses író volt, aki „a kiegyenlítő, az összeegyeztethető, a szintetizálni törekvő szerepét vállalta magára”. Az utókor számára is vállalható alkotó egyéniség, kinek életműve aktualitása sosem halványulhat el: „amíg létezni fog magyar nyelv, addig nélkülözhetetlen érték a magyarság s azon keresztül az emberiség számára”. Nemzeti költő volt. „A mindig is megosztott magyar szellemi életnek olyan egyénisége, aki alkatánál fogva is, célkitűzéseivel is az egységesítést próbálta elősegíteni, hogy ezzel is a magyarság megmaradását támogathassa, egy építőkövet legalább hozzátehessen a még mindig fel nem épített Ady-megénekelte Templomhoz”.

20

Egy nyughatatlan ember élő emlékezete „A fontos csak az, hogy az ember megállja a helyét ott, ahova állítják.” Gróf Bánffy Miklós levele lányának, Bánffy Katalinnak A budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet csodálatos kiadványa(x) Bánffy Miklós halála 60. évfordulója alkalmából hajt fejet a sokoldalú alkotó, kimagasló erdélyi közéleti személyiség emléke előtt. A kötetet lapozva elgondolkozhat az ember, hogy mily sötét, értékromboló ideológia lehetett az, amely évtizedekre száműzte őt az erdélyi szellemi életből, műveit tabutémaként kezelte, zárta el szinte két nemzedéknyi ideig, nevét – oly sok más erdélyi íróegyéniséggel együtt – csak elmarasztalólag lehetett említeni! A hallgatás/elhallgatás falán az első rést a Kriterion Könyvkiadó által 1981-ben megjelentetett két kisregény – Reggeltől estig, Bűvös éjszaka – ütötte, de a folytatás Erdélyben közel húsz évet késett. Irodalmi folyóiratokban viszont írások sora igyekezett bontani a falat, sürgetni Bánffy Miklós irodalmi alkotásainak megjelentetését, közkinccsé tételét. Az alkotó és az életmű értékeihez mért megismertetésében Marosi Ildikó, marosvásárhelyi irodalomtörténészé a főszerep. Az írót valós értékei szerint bemutató Kis/Bán/Ffy könyv (1997) kiadását a csíkszeredai Pallas Akadémia Kiadó vállalta s juttatta el az olvasók asztalára. Az igazi áttörés a kolozsvári Polis Könyvkiadó, jelesen pedig annak igazgatója, Dávid Gyula érdeme. 2000-től kezdődőleg sorra jelentette meg műveit, köztük az Erdélyi-trilógiát. A budapesti Nap Kiadó Emlékezet–sorozatában kézhez vehettük A Nagyúr – Bánffy Miklós Emlékezete (2008) című kötetet, amely igen bő válogatást nyújt közel egy évszázad alatt tekintélyes nagyságúra nőtt Bánffy-irodalomból. Külön kell szólnunk az 2010. június 5-i szegedi emlékülésről, mely alkalommal a Nemzetközi Történelmi Pantheonban felavatták Bánffy Miklós szobrát, Stróbl Alajos alkotását. A budapesti Magyar Szemle folyóirat ugyane hónapban különszámmal tisztelgett a hat évtizede elhunyt író előtt. Az utóbbi húsz év bőséges áradása itthon és Magyarországon egyaránt lehetővé tette, hogy Bánffy Miklós újra elfoglalja az őt megillető helyet szellemi életünkben. Az évforduló indította az Országos Színháztörténeti Múzeumot és Intézetet, Szebeni Zsuzsa színháztörténészt arra, hogy rendkívül gazdag, számos, eddig feltáratlan dokumentum közzétételével szervezzen vándorkiállítást, melyet eddig Szegeden (2010. november) és Kolozsváron (2011. február–március) láthatott a közönség. A kiállítás fővédnöke az író lánya, Bánffy–Jelen Katalin. Terveik szerint eljuttatják azt Sopronba és Marosvásárhelyre, Nagyváradra és Sepsiszentgyörgyre, más magyarországi és erdélyi városokba is, minden olyan helyre, ahol azt igénylik és fogadják. Szebeni Zsuzsa, a kiállítás kurátora a rendkívüli szakmai és művészi igénnyel összeállított katalógus bevezetőjét Bánffy Miklós Bonchida című eddig publikálatlan költeményéből kiragadott versszakkal indítja: „Te elsüllyedt világ, kit romtenger takar, / Minden Atlantiszoknál mélyebb óceán, / Miért járnak föl hozzá kísértet–árnyaid?! / Megzörren néha az avar / Hosszú életösvényem egy–egy fordulóján / És ismerősen ismeretlen arcok / Állnak utamba, múlt bálványait / Varázsléptükkel dobbantván elém.” A vers keletkezésének idején – 1936 – maga sem gondolhatta, hogy a néhány év múlva bekövetkező valódi fizikai és szellemi romtenger őt is maga alá temeti. A „romeltakarításban” hosszú esztendők kitartó és elmélyült kutatásával kívánt a kiállítás létrehozója közreműködni a kolozsvári születésű színháztör21

ténész, Szebeni Zsuzsa. Hány ezer oldalt olvashatott el – az író alkotásait és a róla szóló több százra tehető recepcióanyagot –, hány levéltári dokumentumot és lapkollekciót vehetett kézbe, mily kitartó szervező munkát kellett kifejtenie, hogy a kiállítás és annak katalógusbeli tükre létrejöhessen?! Céljairól, szándékairól vall a katalógus bevezetőjében: „Ebből az elsüllyedt világból szeretnék néhány képet visszahozni, azokat a képeket, amelyeket zömében gróf Bánffy Miklós készített, vagy Bánffy Miklósról készítettek – „varázslépés” híján – egy kiállítással. (...) A (kiállítás) központi rendezőelve számomra azonban Bánffy Miklós ábrázolóképességének bemutatása, amely eszköztől (ecsettől, vésőtől, tolltól) függetlenül minden alkotásában megnyilvánul.” A „néhány kép”, a képszerkesztő Szebeni–Szabó Róbert művészi elrendezésében került a kiállítás látogatói elé. A katalógus – a válogatás válogatása –, az Atlantiszoknál mélyebb óceánból fölhozott igazgyöngyök által válik az életmű és alkotója iránt érdeklődő, azt becsülő és szerető közönség szellemi kincsévé. A benne elénk táruló kép – megannyi „gyönyörűséges torzó”, Bánffy zsenijének „részcsillanása” – egy csodálatosan gazdag, termékeny és színes élet értékeiből merít, segít bennünket is abban, hogy Bánffy Miklós személyiségét érdemeihez mérten elhelyezzük nemzeti kultúránk szellemi csillagképben. A katalógus tagolása az életrajz és az életmű műfajonkénti kibontakozásának kronológiai vonalát követi. Benne a képanyag dominál. A képek mellé szerkesztett szöveg–miniatűrök igen széles skálán mozognak. Az életrajzi adatoktól, az író saját soraitól, az értő és rendkívüli filológiai tájékozottság alapján összegyűjtött irodalomtörténeti vonatkozású és a korabeli sajtóból válogatott kritikai idézetekig, segítenek az életút és az életmű jobb megismerésében, értékei felismerésében, szemléletesen dokumentálják Bánffy Miklós alkotó kvalitásait, újító szellemét, felelősségteljes munkásságát. A katalógus értékét növeli, hogy a képeket kiegészítő/magyarázó/értelmező szövegek mellett vagy az egyes fejezetek végén közli azok angol nyelvű fordításait is, amelyet Bánffy Miklós művei nemzetközi sikere inspirált. Segítségükkel nem csupán az alkotó műhelyébe a hozzá kötődő recepció történetébe nyerhetünk betekintést. Általuk egy kor szellemisége tárul elénk, az a miliő, amelyben kibontakozhatott, maradandó értéket hozhatott létre. Néhány szó a katalógus felépítéséről. A bevezető részt – Ács Piroska: Az én Kis/Bán/ffy-m..., Szebeni Zsuzsa: Varázsléptük híján, Szőcs Géza megnyitóbeszéde a gróf Bánffy Miklós vándorkiállításon – az életrajzi kronológiáját követő fejezetek követik – A Bánffyak arcképcsarnoka, Emlékképek a családi albumból, A bonchidai kastély, A lovakról –, a családi háttér képeivel illusztrálják a gazdag örökséget, gyermekéveit és ifjúságát. A következők – Operaházi tevékenysége, Az utolsó koronázás főrendezője, Ben Myll: Fresques et Frasques, Az Ember tragédiája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Kisbán Miklós: A nagyúr, Színpad-kép-író, A drámaíró Bánffy, Az Erdélyi Helikon, Erdélyi történet / Trilógia, G.B.M, a könyvillusztrátor, Bánffy Miklós, a református főgondnok – a sors által rámért feladatok komplexitására, az életmű és művészete sokoldalúságáról vallanak. A katalógus záró blokkja – Gróf Bánffy Miklós művei, Források, felhasznált irodalom (lexikonok, kötetek, cikkek), a Kiállítás közreműködői – dokumentációs adatokat tartalmaz. Ez utóbbiak sorában ott találjuk a Bánffy Miklós–életmű jeles erdélyi kutatóit, gondozóit – Marosi Ildikót, Dávid Gyulát, Murádin Jenőt, Sipos Gábort –, továbbá a Bánffy–dokumentumokat, hagyatékokat őrző intézményeket: Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárát, Kolozsvári Színházi Archívum és Dokumentumtárat, Magyar Állami Operaház Archívumát, Csíkszeredai Erdélyi Fotográfiáért Múzeumot, sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot. A Bánffy-vándorkiállítás és annak katalógusa újabb bizonysága annak, hogy életműve napjaink élő hagyatéka lett. S hogy mennyire az, arról bizonyság az Operaház által odaítélt Posztumusz Örökös Tag elismerés, a szellemi élet kiválóságainak odaítélhető Bánffy Miklós

22

Díj, a 2011. január 22-én megalakult Bánffy Miklós Baráti Kör. „Sokat késtünk a méltó értékeléssel – írta Marosi Ildikó a Bánffy Miklós estéje (2002) című kötet előszavában – (...) Történelmi késéssel most utólag legalább az írói művet vegyük birtokunkba, hiszen Bánffy Miklós az erdélyi lélek legavatottabb, legnagyobb tehetséggel és felelősségérzettel megáldott, legszenvedélyesebb búvárlója.” Késtünk. De e sorok születése óta eltelt évtizedben örvendetesen sokan és sokat dolgoztak azért, hogy mulasztásunkat pótoljuk. E cselekedetek sorában elismerésre méltó állomást jelent a Bánffy-vándorkiállítás kurátora, e katalógus megálmodója és létrehozója, Szebeni Zsuzsa vállalkozása. (x) Bánffy Miklós, Ben Myll, Kisbán Miklós vándorkiállítás katalógusa. A kiállítás kurátora és a kiadvány szerkesztője Szebeni Zsuzsa Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Budapest 2011

23

Csodálatos tanár volt „Áprily–Jékely Lajosnak a természet, a költői szabadság szeretete mellett volt egy másik szenvedélye is: a lélekformálás művészetének, a pedagógiának a szeretete.” Tálasi Istvánné Varga Anna emlékszik ekképp a budapesti Baár–Madas Gimnázium igazgatójára abban a kötetben(x), amely a neves költő és tanár nagyenyedi, kolozsvári és budapesti, katedrán töltött éveit idézi a mai olvasók elé. Születése 125. esztendejében örömmel állapíthatjuk meg, hogy Áprily Lajos népszerűsége a halála óta eltelt negyvenöt évben mindvégig töretlen maradt. Versei, műfordításai újabb s újabb kötetekben jelennek meg. Életművének feldolgozása úgyszintén az irodalomtörténészek érdeklődésének középpontjában áll. Számtalan tanulmány mellett minden évtizedre jut egyegy újabb tanulmánykötet, monografikus feldolgozás: Győri János: Áprily Lajos alkotásai és vallomásai tükrében (1967), Vita Zsigmond: Áprily Lajos, az ember és a költő (1972), Csép Ibolya: Áprily Lajos (1987), Fráter Zoltán: Áprily Lajos (1992), A kor falára – Áprily Lajos emlékezete (2002), most pedig e szép, művészi kivitelezésben megjelent kötet – Áprily tanár úr. Tanulmányok és emlékezések –, amely a katedrán töltött évtizedekre emlékeztet, arra a személyiségre, aki idős korában is hitet tett tanári hivatása mellett: „...ha egy varázsló hatalom visszahelyezne fiatalságomba, a pályaválasztás keresztútjára, ingadozás nélkül ismét a lelket formáló tanári pályát választanám.” E választás értékét harmincnégy, a református felekezeti oktatás szolgálatában eltöltött esztendő hitelesíti, az a sok száz tanítvány, akik évek, évtizedek múlva is a csodálat, elismerés és tisztelet hangján beszéltek róla. Költő és tanár – látszatra külön-külön csillagpályán mozogtak, ám mégis csodálatos szimbiózisban, egységben: „A költő verssorait is, a tanár mondatait is életük hitelesíti vagy cáfolja. Mindkettejük művének középpontjában emberi értékek állnak: értékeket fogalmaznak, teremtenek vagy semmisítenek meg.”– olvashatjuk Fenyő D. Györgynek a kötet elé írt bevezető soraiban. Áprily Lajos tanári pályája három városhoz kötődik: Nagyenyed, Kolozsvár, Budapest. E három „csomópont” köré csoportosulnak a kötetbe foglalt írások is. Nagyenyed, a város és évszázados kollégiuma világát, a pályakezdő tanár esztendeinek eseményeit Vita Zsigmond monográfiájából kiragadott részlet idézi elénk. „Élete sorsdöntő éveit itt élte át, és így természetes, hogy gyakran és mindig sok melegséggel gondolt vissza Enyedre.” Már itt kialakultak azok a jellemvonások, amelyek személyiségének meghatározó jegyeiként végigkísérték életét. „Tanártársai megbecsülték szerény, kedves, és szíves magatartásáért, általánosan szerették, a tanítványai pedig csodálták és tisztelték.” Vita Zsigmond méltó emléket állít a „diákvándorlás lelkes apostolának”, a tanárnak, aki „mindig egyformán szigorú és igényes, tartózkodó, de igazságos volt az ítéleteiben”, aki óráin „a modern irodalom megszerettetése terén úttörő munkát végzett”, tanítványait „önálló ízlésre és értékelésre” nevelte. A város, a kollégium csodálatos légköre életre szóló hatást gyakorolt rá. „Áprily, valamint családja számára Enyed jelentette az otthon melegét és biztonságát, a munka, a kötelesség, az önkéntesen vállalt feladatok szépségét és kiegyensúlyozottságát, az emberi és természeti élet szoros egységét.” Kolozsvár – a gimnáziumi és egyetemi évek emlékein túl – pár esztendeig a szerkesztői asztalt és az évszázados református kollégium katedráját jelentette Áprily Lajos számára. E

24

periódus feldolgozását a kiváló erdélyi irodalomtörténész, Dávid Gyula nyújtja számunkra. A költő 1925. április 1-től az Ellenzék című napilap vasárnapi melléklete, 1928-tól pedig az Erdélyi Helikon szerkesztőjeként játszik meghatározó szerepet Erdély irodalmi életében. Az 1926/1927-es tanévtől magyart és franciát tanít a kolozsvári református kollégiumban. Különösen áldásos hozadéka ezeknek az éveknek a Reményik Sándorral elmélyült barátság, a Donát úton épített üveges verandás ház nyújtotta csend, „a szép és kedves Hója”. Nyugalmat mindennek ellenére sem lel, őt is kínozza „a Szülőföld és a Haza kettéválásának tragikus léthelyzete”. Nehéz, keserű döntésre kényszerül: 1929-ben áttelepül Magyarországra. A kollégium tanári kara „súlyos veszteség”-ként tekint távozására. A költőtárs Reményik Sándor fájdalmat sugalló verssel búcsúzik tőle: „Ha te elmégy, mi néma csendben álljunk, / Néma csendben és lehajtva fejünk, / Mert mindannyian bűnösök vagyunk, / Hogy Téged, Téged elveszíthetünk, / Hogy Téged, Téged meg nem tarthatunk.” (Elmégy) Köztük éveken át intenzív levelezés folyt. Az irodalomtörténetileg igen értékes dokumentum megszerkesztett formában támogatóra, megjelenésre vár. A budapesti tanári éveknek a Lónyay Utcai Gimnázium és a Baár–Madas hajdani tanítványainak emlékei állítanak emléket. „Jékely Lajos órái üdítő oázisként élnek emlékezetemben: inkább (költői) alkotáslélektani vallomásokat hallottunk mi ottan, semmint szenvtelen tudóskodást vagy száraz logikát.” – emlékszik vissza a lónyays öregdiák, Borzsák István. Öt esztendő múltán, 1934-ben nevezték ki a Baár–Madas református leánynevelő intézet – melyben „ötszáz leány kacag a napsugárnak” – igazgatójának. Az ott töltött tíz esztendő tanári pályájának legértékesebb szakasza lett. A „széles látókörű, nagy műveltségű pedagógus” előtt megnyílt a tér ahhoz, hogy a költészet mellett a másik szenvedély, a „lélekformálás művészetének, a pedagógiának szeretete” immár a maga teljességében kibontakozhassék. „Jékely Lajos nagyszerű igazgató, csodálatos tanár volt” – emlékszik vissza a hajdani pályatárs Tálasi Istvánné Varga Anna –, aki „mélyen humánus érdeklődéssel, segítőkészséggel figyelte a tanárok, diákok, a nagy intézet minden dolgozójának munkáját”. Kapcsolatuk Áprily Lajos nyugdíjazását követően is élő maradt. Humánumának, nemes lelkületének jele volt, hogy „nagyapai szívének szeretetét régi kollégái gyermekeire is kiterjesztette”. A tanítványok emlékezésének sorát Újfalusy Klára nyitja meg: „...életünk legfogékonyabb szakaszában, gazdag és felejthetetlen útravalót kaptunk egy olyan egyéniségtől, aki emberként, költőként, tanárként példakép lehet a mai napig. (...) Minden megvolt benne, ami a fogékony ifjúság számára fontos, becses, nélkülözhetetlen: sokrétű tudás és az ismeretek szinte észrevétlen átadásának képessége, a gyermeki személyiség tisztelete, humánum és humorérzék minden mennyiségben.” A tanítvány és későbbi költőtárs – Nemes Nagy Ágnes – a tanítványok közös érzésének ad hangot: „mi, tanítványai elmondhatjuk, hogy diákéveink éghajlata kivételesen szerencsés volt. (...) Milyen is volt az Áprily vezette Baár–Madas? Nehéz erre válaszolni, mert az iskolának, igazgatójának legendája van, és mert magam is e legenda tanúi és részesei közé tartozom.” Rokona és egyenrangú intézménye volt ez a nagy hírű debreceni, sárospataki, pápai, erdélyi református kollégiumoknak. Áprily személyiségéről kihangsúlyozza család- és gyermekszeretetét. Költészetét is különösen nagyra becsülte: „úgy kell rá tekintenünk, mint a nagy, XX. századi magyar költészet keletre nyúló ágára. (...) Erdélyisége – költészetének egyik középpontja – úgy ült rajta, mint a lelkifurdalás. Kimenni vagy bent maradni, vállalni a kisebbségi sorsot vagy másutt építeni valamit: ez volt a két háború közti idő egyik nagy, transzszilván kérdése, ez volt az Áprilyéi is. (...) ...a nagy Nyugat-nemzedék fiatalabb kortársa volt, s a vele egyívásúakkal, Reményik Sándorral, Tompa Lászlóval, másokkal a nagy magyar szimbolizmusnak későbbi, erdélyi hajtása. (...) ...költészetében a természetnek kivételes szerepe van,

25

amely szerint döntő emocionális tartalmait – legfőként és költőileg legfelső szintjén – a natúra kódjában közli.” A tanár portréjának vonásait cizellálják H. Kiss Judit emlékező mondatai is: „Asszociatív partnereket, vele együtt gondolkodókat tételezett fel az iskolapadokban, s a serdülőkhöz ugyanolyan biztonsággal megtalálta az utat, mint a gyereklányokhoz. (...) Megjelenése, vagyis személyisége lenyűgözött, s ugyanakkor meg is nyugtatott. Magas, karcsú, középkorú férfi tekintett le rám. Határozott metszésű, kemény, mégis szelíd arc, fürkésző és mindent tudó, szinte világító kékesszürke szemek.” A Baár–Madasban eltöltött évek summázata az igazgatóra is kisugárzik: „abban a hét esztendőben mintha állandóan ragyogott volna a nap.” „Milyen ember volt? – teszi fel a kérdést Tusa Erzsébet. – Mindig őszinte, egyszerű, biztonságot adó. Valaki, akire felnézni lehetett, aki feltétlenül felettem állt. (...) ...felébresztette bennem a vágyat, hogy megvalósítsam azt, amit bennem lát, és olyan legyek, amilyennek ő lát. (...) Egész művészete, egész embersége világítóan példázta, hogyan lehet valaki egyszerre európai és magyar.” Dr. Domokos Józsefné Ozoray Márta emlékezéséből újabb vonások gazdagítják a róla alkotott képet: „...nemesség, tapintat, finomság, ízlés és fokozott szenzibilitás sugárzott személyiségéből. (...) nagyon erős odafigyelés a másikra, »szeretet és végtelen türelem« áradt a költő–pedagógusból. A kötetzáró rövid visszaemlékezésekből is kiragadhatók olyan mondatok, melyek tovább árnyalják a tanári portrét: „Modern pedagógus volt. Nem az a tanár, akitől féltünk, hanem akire figyeltünk. Nagyszerűen adott elő, magas színvonalon; szépen beszélt, éreztük kiejtésén, hogy Erdélyből jött. Ezt még külön szerettük benne.” (Nagyné Hrabovszky Anna) „Jékely Lajos személyisége átszőtte az egész iskola életét.” (Korbuly Judit) Az általa előadott „tananyag nem csupán ismerettömeg, hanem életre szóló útravaló” volt. (A. Nagy Zsuzsa) „Nélküle nem lett volna az az iskola – akármilyen szép volt az épület, a környezet, a kilátás a budai hegyekre – olyan örömem, büszkeségem, mentsváram, amilyen lett.” (Veress Pálné Deák Éva) „Zsidó hittanra jártam. A vizsga imádsággal kezdődött, és ekkor Áprily is felállt, összetette a kezét, velünk együtt imádkozott. Ezt tette 1939-ben, a zsidótörvények idején.” (Frank Vera) ......szellemi kincsei oly természetes szeretettel áradtak belőle, hogy csak nagyon kevesen vonhatták ki hatása alól magukat.” (Szabó Imréné Szabó Éva) A kötetben helyet kapott Lőrincze Lajos emlékezése is, aki még pápai diákként ismerkedett meg Áprily költészetével, annak értékeivel, jellegzetességeivel. Korán ráérzett arra, hogy „verseinek aranyfedezete van: puritán, tiszta embersége, szeretetre méltó, vonzó egyénisége”. A későbbi évtizedekben meleg barátság fűzte hozzá, költészetének kiváló ismerője lett, melyről e kötet oldalain is bizonyságot tett. A kötet igen értékes része az 1936-os, Áprily Lajos által szervezett emlékezetes erdélyi kirándulásról a néhai diák, György Ágnes által írott napló. A Hantz Lám Irén gondozásában közzétett írás újabb bizonysága Áprily Lajos tanári kvalitásainak. A kirándulás során „...tanítványainak mindent meg akart mutatni, ami az ő erdélyi életéhez tartozott, és mindenkit bemutatott, akikkel »síkon át, hegyen át« távozása után is tartotta a kapcsolatot. (...) a legnagyobb ajándékot, Erdély lelkét adta a lányoknak örök emlékeztetőül, hogy szívükbe zárják az »erdőn túli« hazát.” György Ágnes részletesen, napra szólóan rögzíti a július 16. és augusztus 3. közötti csodálatos út eseményeit. Kolozsvár, Kalotaszeg, Torockó, Csombord, Nagyenyed, Marosvécs, Gyergyószentmiklós, Gyilkos-tó, a Kárpátok csodás erdei, Brassó jelzi e varázslatos kirándulás főbb állomásait. Vendéglátóik, kísérői közt találjuk Tamási Áront, Kós Károlyt, Reményik Sándort. Kemény Jánost, Olosz Lajost, Nyirő Józsefet – Erdély kiváló szellemi, alkotó embereit. A napló szövege telítve van költői idézetekkel, amelyek emelkedetté, szinte éteri szépségűvé emelik azt.

26

A kötet ösztönzést ad, hogy verseit újra kezünkbe vegyük, olvassuk, hogy a róla írott monográfiákban újólag elmélyüljünk, megismerjük és befogadjuk azt a csodát, amely költészetében testet öltött. A könyv lapjairól – tanítványai, pályatársai, kortársai közvetítésével – az alkotó személyisége, fizikai és szellemi portréja, tanári habitusa tárul elénk, kiteljesítve a képet, mely eddig bennünk élt. Miközben egy-egy szép versét olvassuk, annak zenéje visszacseng bennünk, Ágh István költővel együtt valljuk: „az életmű a mi életünk csendjében növekszik tovább, ahogy a szeszek is megérnek”. Az olvasás élményén túl mi is érezzük, bennünk is újrafogalmazódnak a tanítvány szavai igazát: „Jékely Lajos most is közöttünk él. Őrködő, szép szürke szeme mindannyiunk életét vigyázza.” (Korbuly Judit) Nemcsak tanítványaiét, hanem költészetét szerető olvasóiét is. (x) Áprily tanár úr Tanulmányok és emlékezések Áprily Lajos nagyenyedi, kolozsvári és budapesti éveire. Az Erdélyi Református Egyházkerület és a Kálvin Kiadó közös kiadása Kolozsvár–Budapest 2011

27

„Civis Danubianus sum” Molter Károly leveleskönyvéről Az írók levelezése éppúgy tárgya/témája az irodalomtörténeti kutatásnak, mint műveik bemutatása, értelmezése, értékelése. Különösen érvényes ez a kisebbségbe sodródott magyarság szellemi életének tekintetében, hisz mind Erdélyben, mind a Délvidéken, mind a Felvidéken az írótársadalom volt az, amely az évtizedek során a legtöbbet tett a szellemi élet intézményrendszerének a megteremtésért, a megmaradásért, a nemzettudat erősítéséért és ápolásáért. E tekintetben Molter Károly (1890–1981) a legtevékenyebbek sorába tartozott. Bár szépírói munkássága volumenében nem mérhető Tamási Áron, Nyirő József, Makkai Sándor munkásságához, az Erdélyi Szépmíves Céh lektoraként, az Erdélyi Magyar Írói Rend alapítójaként, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság tagjaként, továbbá irodalomkritikai és -szervezői munkássága révén – Németh László kifejezésével élve – őt is ott találjuk az erdélyi szellemi élet organizátorai első vonalában. Levelezésének 3. kötete(x) az 1933–1937 közötti időszak erdélyi irodalmi életének hátterére, az általa betöltött szerep összetevőire vet fényt. A közel hétszáz levélből álló gyűjtemény, a rendkívül gazdag, magas szakmai igényességgel és pontossággal összeállított kétszáz oldalnyi jegyzetanyag hatalmas és igen értékes információtömegként világít rá arra az időszakra, amelyben e levelek íródtak. A levelekből egy mozgalmas irodalmi élet megannyi koordinátája rajzolódik elénk. A kisebbségi lét második évtizedében immár megizmosodott intézményrendszer működik. Az ESzC kiadói tevékenysége, a marosvécsi találkozók, az EMIR megalakulása, az Erdélyi Helikon, a Pásztortűz és a Korunk, az anyaországi kapcsolatok, valamint az erdélyi irodalmi és szellemi centrumok – Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Brassó – élénk társasági élete és sajtója számtalan módot és lehetőséget kínálnak a cselekvéshez. Molter Károly demokratikus elvei feladása nélkül vesz részt azok tevékenységében, hasznosan munkálkodva mindenütt, ahol tér és lehetőség nyílott számára. A levelekből elénk táruló mozgalmas szellemi élet folytonos küzdelem volt. A különböző csoportosulások közti versengés vagy egymásnak feszülés „szobatitkai”, az írói társadalom igen szerény megélhetőségi viszonyainak érzékeltetése árnyalja a korról alkotott képünket, sok színnel, ecsetvonással egészítik ki az erdélyi irodalmi életről alkotott képzeletbeli freskót. Ez az az időszak, amely Makkai Sándort az anyaországba történő áttelepülésre bírja. A „lehet – nem lehet” vita csírája már az előző években – Áprily Lajos áttelepülésekor – gyökeret vert. A cselekvési tér egyik legtermékenyebb talaja az irodalmi élet volt. E tekintetben igen figyelemre méltó Molter Károlynak a budapesti Válasz folyóirat 1934-ben megfogalmazott körkérdésére írott felelete, melyre a lap szerkesztője a kapott válaszok feldolgozásában hivatkozik, melyben az erdélyi írónak a kisebbségi irodalom szerepéről vallott felfogása ölt testet. „A kisebbség fogalma a politikában ma is csupa negatívum, de a szellem területein jókora pozitív férfimunka folyt le. Az irodalom lett az amfiktionia, az államok fölötti összekötő intézmény, az »emeletes haza«. Ebben a termelésben élte ki a háttérbe szorított magyarság az egyenrangúság vágyálmát (...) Az erdélyi magyar irodalom Trianon óta nem népköltészet és kalotaszegi varrottas, mellény, nem is marxista talajtalanság, hanem Ady, Móricz és Szabó Dezső nyomán a tennivalók művészi megfogalmazása volt. Az volt a történelmi regény, az a vers és a modern társadalmi tükör foncsora. Még az olyan-amilyen bírálat, esszé, sőt a publicisztika is ethosszal beszélte a kisebbségi illemkódex »hogyan viselkedjünk«-jét.” Az „emeletes haza” fogalma szemléletesen asszociál a pár évvel később Illyés Gyula 28

csodálatos versével: Haza, a magasban – azaz széttöredezettségünk ellenére is a nemzet egységének tételezése, amelynek legfőbb letéteményese nem a politikai határok földrajzi vonala, hanem bennünk élő haza. Ennek az érzésnek a legfőbb éltetője és táplálója az irodalom. Az erdélyi magyar irodalom – legjobbjai sorában maga Molter Károly is – a szellemi/lelki nemzetegység mellett a »hogyan viselkedjünk« illemkódex kimunkálója, következetes szorgalmazója és munkása volt. Egyik legkövetkezetesebb hirdetője a román és a szász értelmiségiek közti párbeszéd jelentőségének. Lényege ennek pedig – erre számos levél utal – az együtt élő nemzetiségek egyenrangúsága, a megismerésen alapuló kölcsönös tisztelete és megbecsülése, egymáshoz való közeledése, kapcsolataik kiépítése mindazokkal, akik ezeket e nemes eszményeket maguk is felvállalják. Ennek jegyében válaszolt pozitívan a nagyváradi Familia című irodalmi lap 1935 augusztusában közzétett körkérdésére is. Erre az időszakra esik legjelentősebb művének, a Tibold Márton című önéletrajzi ihletésű regényének a keletkezése és megjelenése. Írója maga is regényes önéletrajznak nevezte. A cselekmény íve a délvidéki Óverbászról indul ki, Budapesten kulminál és Marosvásárhelyen „ér újra földre”. Időbeli kerete a XIX. és XX. század fordulója. Kisebbségből indul s kisebbségbe sodródik újra. Ám ez a legcsekélyebb mértékben sem jelent számára valamiféle predesztinációt. Oly valóságként éli meg, amely érzelmeiben és gondolkodásában is termékenyítőleg hat rá, annak szellemi és morális értékei meghatározzák, végigkísérik életét. A regény hősének a több nemzetiségű társadalomról alkotott szemlélete – „Egy barátságos népsor lesz itt a Duna körül. Semmit sem jelent majd, hogy mindenik nép a maga nyelvén beszél...” – beszédes bizonyítéka a harmincas évek írójában élő reménynek. A „Civis Danubianus sum!” önazonosság egy olyan világot vetít elénk, amelyben – Németh László és Illyés Gyula eszméivel rokonságban – a nemzetiségek kölcsönösen ismerik és elfogadják egymást, beszélik egymás nyelvét, tisztelik egymás sajátosságát, identitását. Tibold Márton, alias Molter Károly arra tette életét, hogy az azzal szembenő, azzal szemben álló politikai gyakorlatot, „a hibás közszellemet tatarozza”. Ezt tette publicisztikájával, ezt tette szépírói és irodalomkritikai munkásságával, ezt a művelődési életben való szerepvállalásaival, ezt tette a kollégiumi és egyetemi katedrán is: egy benne élő, általa álmodott társadalomban, dunai polgárként és a hibás közszellem fáradhatatlan és következetes tatarozójaként. A kor iránt érdeklődő kutató valóságos kincsesbányára lel e kötetben. Marosi Ildikó elismerést érdemlő munkája oly világba, szellemi tartományba vezet bennünket, amely a mai olvasó számára is komoly üzenetet hordoz. A levelekből, a kötetből felénk áramló molterkárolyi ethosz követendő példaképként a mai erdélyi és anyaországi olvasó előtt is. (x) Molter Károly levelezése 3 1933–1937 Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Marosi Ildikó Argumentum – Polis Budapest – Kolozsvár 2006

29

Hasznos segédkönyvek az irodalom oktatóinak Az irodalomtörténészek és -tanárok körében igen nagyra értékelt – néhai Domokos Mátyás szerkesztésében megjelent – In memoriam és Emlékezet sorozat lezárulta után a Nap Kiadó két újabb, hasonlóképpen figyelmet keltő vállalkozásba kezdett: Egy vers és a Költők a Költőről gyűjtőcímmel indított két új sorozatot. E köteteknek ott (lenne) a helyük a köz- és iskolai könyvtárak polcain, azon művek sorában, amelyek irodalmunk jobb megismerését, megértését szolgálják, azt a célt, hogy e művek méltó helyen szerepeljenek az irodalmi köztudatban, hatással legyenek szellemi életünk alakulására, formálására.

Egy vers Sorozatszerkesztő: Pomogáts Béla. Figyelme azon versekre irányul, amelyek „a nemzeti közösség lelki életének »lenyomatai«, nagy érzelmi erővel, közös történelmi emlékeket ébresztve, közös tanulságokat megfogalmazva mutatják meg azt, hogy Magyarország, a magyar nép milyen felismerésekkel és érzésekkel reagált élettörténetének drámai eseményeire. (...) a 20. század magyar költészetének azokat a műveit kívánja bemutatni, amelyek széles költői perspektívában és gazdag érzelmi átéléssel vetettek számot azzal a közös tapasztalattal, amelyet nemzeti történelemnek nevezünk, vagy azokkal a nemegyszer tragikus jellegű élményekkel, amelyekkel minden gondolkodó ember találkozik, amelyek szintén megkívánják a költői számvetést.” A kötetek közlik a választott költemény szövegét, az azzal kapcsolatos költői műhelyvallomásokat, valamint a hozzá kapcsolódó igen gazdag irodalomtörténeti és –kritikai recepcióból válogatott írásokat, amelyek a megértés eszmei és művészeti háttereként segítenek a jobb megértésben, befogadásban, a korszerű értelmezésben. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról A sorozat első kötete a 20. századi magyar költészet egyik legnagyobb alkotója megrendítő erejű költeményét állítja reflektorfénybe, azt a verset, mely „a zsarnoki uralom iszonyú működésének és pusztító következményeinek elemző, egyszersmind vizionárius látlelete”ként került be a magyar és a nemzetközi irodalmi köztudatba. A könyv „Illyés Gyula történelmi szerepet kapott költeményének a világába szeretne bevezetést adni”. (Pomogáts Béla) Az első lapokon a vers eredeti kézi- és gépiratának fénymásolatai láthatók, azt követően a költemény különböző – 183, illetve 200 soros – szövegváltozatai olvashatók. Illyés Gyula naplórészletei az ötvenes évek politikai, szellemi atmoszféráját tárják elénk, a vers keletkezése időszakára vetnek fényt. A magyar írók első kongresszusán elmondott beszédében a valóságábrázolás írói feladatára int. Nyilvánvaló volt, hogy a korszerűség, a valóság az ő értelmezésében korántsem volt azonos a már teljes ideológiai és szellemi uralmat gyakorló proletkult felfogással. A dunapentelei nagyszabású építkezések látványa ihlette költemény, Az építőkhöz, az emberi alkotó erő, az ország–építő munka iránti tisztelet kifejezője. Hogy mennyivel több ez a hatalom kívánta/elvárta dicsőítő versnél, arra beszédesen utalnak az alábbi sorok: „Kettős küzdelem / hősei az új épületeken, / rajtatok / fordul meg: börtönt rakjatok / vagy bástyát, jól vigyázzatok! / Téglát téglára! Egy világ / zárja veletek s azon át / nyitja győztesen kapuját.” E 30

sorok címzettjei már nem a vasgyár építői, hanem az ország fékevesztett öndicséretet igénylő vezetői. Nekik szól a verset záró intés: „leomlanak / bálványok, trónok, égi-földi szentek, / de nem amit a munka megteremtett.” Jelzés ez a kor torzulásaira, arra a politikai/társadalmi állapotra, amely eluralkodott az országban, amely a zsarnokságban, politikai/ideológiai terrorban öltött testet. Ekkor íróasztala fiókjában már ott rejlik a hatalmas költemény, „az orwelli hangulatú vers” (Gömöri György), „az egész illyési életmű szellemi aranyfedezete”. (Kulin Ferenc) A költemény recepciójának irodalmából válogatott rövidebb-hosszabb írások, tanulmányok segítenek abban, hogy feltáruljanak előttünk a vers korszakos értékei. Sajátos helyzetet teremtett az a tény, hogy az 1950-ben keletkezett alkotás sokáig rejtezett, csak 1956. november 2-án jelent meg, majd évtizedekig ismételten anatéma alá esett, következésképp korára nem fejthette ki azt a katartikus hatást, amely potenciálisan benne rejlett. Az emigráció sajtójában Cs. Szabó László, Gara László, Márton László, Gömöri György méltatja a költemény jelentőségét. Itthon a vers kötetben való megjelenése – Menet a ködben (1986) – után jelenhetnek meg méltatások, értékelések, a költemény genezisét és jelentőségét feltáró, tudatosító írások. Példázatul sorolunk elő néhány kiragadott gondolatot, megállapítást. Alföldy Jenő: a „görög drámák pátoszával telített költői remek”, amely „az egész létet átható ártalommal száll szembe: az ember minden porcikájából kiűzi a gonoszt”. Csoóri Sándor: „a személyi kultusz fogalmával fölcégérezett korszakról senki nem írt ilyen sistergő, dühödt, fénycsóvás költeményt”. Domokos Mátyás: „a versbe zárt igazság érvénye is nagyobb és általánosabb a kornál, amelyben megszületett”. Csicsery-Rónay István: a költemény „nemcsak Illyés népe örök szabadságvágyát, hanem az emberiség egyik legsötétebb korszakát is művészi alkotásba tömöríti”. Pomogáts Béla: „dinamikus felsorolásai egyetlen nagyszabású retorikai rendszert alkotnak, azt tanúsítandó, hogy a zsarnoki uralom teljes mértékben dehumanizálja a politikai berendezkedést, a civil társadalmat, az emberi kapcsolatokat és végül az emberi személyiséget”. Kulin Ferenc: „eszmetörténeti jelentősége éppen abban rejlik, hogy olyan költő írta, aki nemcsak elszenvedte a jobb- és baloldali diktatúrák fenyegetését, hanem aki belülről élte meg, s – költőként – formálta azokat az eszméket, amelyek érveket szolgáltattak a forradalmi fellépéshez”. Az idézetek, kiragadott mondatok sorát hosszan folytathatnánk Harmat Béla, Péter László, Tüskés Tibor, Jelenits István, Németh G. Béla, Dávidházi Péter, Szávai János és mások szavaival. Az elemzések rávilágítanak a vers litániás megjelenítésére, az ismétlések által felfokozott hatásra, a szerkezeti felépítésre, valószínűsíthető világirodalmi hatásokra – megannyi fénycsóva, mely összhatásában és részleteiben hozza előtérbe, teszi megközelíthetőbbé, tudatosítja az olvasóban az alkotásban rejlő költészeti és eszmei, nemzeti és egyetemes értékeket. (Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról Nap Kiadó 2009) Radnóti Miklós: Hetedik ecloga A sorozat második kötete a mártírhalált halt költő, Radnóti Miklós megrendítő hatású, örökszép költeményére irányítja az olvasók figyelmét, ez „a ma is kiszolgáltatott helyzetbe került humánum vallomása, amely ugyanakkor nem nélkülözi a reményt” (Pomogáts Béla), „a szellemi ellenállás, önmagamegőrzés gyönyörű költeménye” (Tarján Tamás), amelyben „a szeretett asszonyhoz szól, s e hozzá írt szavakból együtt sugárzik a haza és az anyanyelvén író költőt megértő nép iránti féltő szeretet a szerelem melegével”. (Melczer Tibor) Az 1942-ben írott naplórészletekből a költő személyiségéről – származásáról és lelki, szellemi kötődéseiről – számot adó sorokat olvashatunk: „zsidóságomat sosem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam...” Aranyt és Kazinczyt nagy- és dédnagybátyjaként tisztelő költő „rokonsága” ennél jóval kiterjedtebb. „...rokonom a hitét 31

váltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst Milán (...) A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. (...) Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam, s nem érdekel (csak gyakorlatilag, »életileg«), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek...” A szégyenletes zsidótörvények következtében hurcolják munkatáborokba, sorozzák büntetőszázadba, s mikor fizikailag a lét határára sodródik, tarkólövéssel lökik tömegsírba azt a költőt, aki a reménytelenség, a kitaszítottság súlya alatt, a halál árnyékában írott verseivel a XX. századi magyar irodalom legjava sorába emelkedik. A kötetben közölt írásokból kirajzolódik Radnóti Miklós költői világa. Megismerhetjük példaképeit – Vergilius, Federico García Lorca, Kölcsey Ferenc, József Attila... –, kiknek eszmei és művészi hatása oly nagy szerepet játszott életműve alakulásában, gazdagodásában; megismerhetjük a kort, amelyben élnie adatott, a pályaívet, amely a szegedi egyetemtől vezet el a végzetes abdai tömegsírig. Bori Imre, Z. Szabó László, Trencsényi-Waldapfel Imre, Vas István, Sőtér István tanulmányaiból az életmű egésze tárul elénk; Kőszegi Ábel és Mária Béla az utolsó napok tanúiként vannak jelen a kötetben; a többi írás szerzője – Ortutay Gyula, Tolnai Gábor, Bencédy József, Kálnoky László, Pomogáts Béla, Melczer Tibor, Kecskés András, Markó Béla, Tarján Tamás, Amacziné Bíró Zsuzsa, Odrovics Imre, Láng Gusztáv, Ferencz Győző – az utolsó hónapok költői termésére koncentrál, jelesen pedig a Hetedik ecloga keletkezési körülményeit, eszmei és művészi értékeit tárja elénk. Belőlük kibontakozik az a költői sorstragédia, amelyet Radnóti Miklós a végzetes út előtt hat évvel, 1939-ben megjövendölt: „költő vagyok, ki csak máglyára jó, / mert az igazra tanú. (...) Olyan, kit végül is megölnek, / mert maga sosem ölt.” (A „Meredek út” egy példányára) Tanú volt, akit egy embertelen kor valóban halálra szánt, halálba taszított. Az elmúlás későbbi költészetének meghatározó motívuma maradt. De számára „ebben a szétesett világban is kötelező a régi eszme: a rend, a harmónia hirdetése és vállalása” (Z. Szabó László); ő ott is dacolni tudott az őt körülvevő világgal, „költőileg vissza tudta szerezni magának mindazt, amit el akartak venni tőle: emberségét éppúgy, mint magyarságát” (Sőtér István). Eklogái többségében „a szellem teremtette renddel harcol az »összetört világ« zűrzavara ellen”. (Bencédy József) Bennük „...idill és halál, antik szépség és modern iszonyat szinte hihetetlenül merész kontrasztjából született a vers, így tud panasz és harsogás nélkül, a leghalkabb pianissimóban megbélyegezni egy elaljasodott, szörnyű világrendet.” (Kecskés András) Sokirányú, különböző sarkpontokból való megközelítések révén alakul, színeződik, gazdagodik a költőről és alkotásairól rajzolt kép, annak az alkotónak a portréja, aki „azért vált nagy költővé, mivel életének legnagyobb érzelmi tapasztalatai, műveltsége, világnézete és erkölcse segítségével ugyan, de teljes magára utaltságban, önnön erejére hagyatva: megmentette magában az embert.” (Sőtér István) (Radnóti Miklós: Hetedik ecloga Nap Kiadó 2010) József Attila: A Dunánál A Duna az összetartozás és egymásrautaltság szimbólumaként él a köztudatban, valamint a magyar és a szomszéd népek irodalmában. József Attila költeménye „a maga mitikus keretei között nemzeti történelmünk drámai eseményeit idézi fel, és szót emel a régió nemzeteinek szükséges megbékélése mellett, abban a meggyőződésben, hogy egyedül erre a megbékélésre mint közös alapra, lehet felépíteni a közös jövőt”. (Pomogáts Béla) A kötet tanulmányai ezt az alapgondolatot, költői üzenetet bontják ki, elemzik azokat a művészi eszközöket, amelyek a költeményt a József Attila-i életmű legértékesebb alkotásai közé emelték. Eszmei üzenete: „egyetlen szintézisbe hozni a mai magyarok előtt álló nagy történelmi feladatok megoldásához szükséges legnagyobb fokú tettrekészséget a múlt legmélyebb belátással tudatosított 32

tapasztalatával”. (Tverdota György) „...egész életművének egyik legnagyobb remeke, történetfilozófiájának s egész családtörténetének, életútjának egyik összefoglalása.” (Szabolcsi Miklós) „...ez a vers az érett József Attila világlátomásának a legteljesebb és képeiben, szavaiban legemlékezetesebb megformálása. Vers a világról és a lélekről – vers a versről. (...) Máig felülmúlhatatlan, élő és megkerülhetetlen.” (Kodolányi Gyula) „...az életmű kiemelkedő, konstruktív szellemet sugárzó, klasszikusan kiegyensúlyozott költeménye (...) olyan ember magányos eszmélkedése, aki gondolataiban képes megteremteni a harmóniát önmaga és a többi ember között.” (Alföldy Jenő) A múlt század harmincas éveiben – a fasizmus és a bolsevizmus globális fenyegetése időszakában – önvédelmi reflexként került előtérbe került a nemzeti gondolat. A baloldali irányzatok szócsöve, a Szép Szó neves írók megszólaltatásával összeállított különszáma (1936, június) – Mai magyarok régi magyarokról címmel – ennek kívánt fórumot biztosítani. „A célkitűzés a magyar múlt vállalása, újabb birtokbavétele, tradícióvállalás, s ebben a múltban egy realista, liberális, toleráns vonulat kiemelése.” (Szabolcsi Miklós) Ehhez a tematikus számhoz kérték József Attila hozzájárulását, melynek gyümölcse A Dunánál című költemény. A kötet tanulmányainak írói a vers műfaji megjelöléseként nevezik azt alkalmi ódának, az emlékezés versének, gondolati költeménynek, történetfilozófiai ódának, a múlthoz való viszony versének, az emlékezés versének, programversnek, Európa eszméjét sugárzó műnek, létkölteménynek és költői hitvallásnak, a gondolati költészet mesterművének, József Attila „kozmogóniájának”, világképének egyik legteljesebb darabjának. Mindenik találó, igaz definíció. A költemény genezise, keletkezéstörténete hátterének megismeréséhez segít hozzá Tverdota György tanulmánya, amely a verssel egy időben írott mélylélektani tanulmányokban fölemlített és a költeménybe foglalt életrajzi elemek közti párhuzamokra, illetve ellentmondásokra vet fényt. „1936 májusában, amikor saját legszemélyesebb és legsúlyosabb lelki bajaival viaskodik, s ugyanakkor magára veszi annak a közösségnek a gondjait, amelyhez tartozónak tudja magát.” A Duna a folyam mentén élő magyarság történelme, valamint magyarságot és a szomszéd népeket összekötő szimbólumaként történő megjelenítésének gazdag hagyománya van a magyar irodalomban. Ezt teljesíti ki József Attila költeménye is. „A folyam hullámainak képe a versben két alapvető funkciót tölt be: egyrészt az emberi létfolyamatnak, az emberiség nemzedékeinek metaforája, másrészt a történelmi magyarság, az egymásra törő nemzetségek, magyarok és nem magyarok, a Duna-medence metonimiája.” (Bécsy Ágnes) Ennek a megjelenítését, elmélyült és sokoldalú elemzését nyújtják a kötetben közölt tanulmányok. Bori Imre, Szabolcsi Miklós, N. Horváth Béla, Trencsényi–Waldapfel Imre, Pálmai Kálmán, Tverdota György, Sárközy Péter, Kántor Lajos, Németh G. Béla, Bókay Antal, Alföldy Jenő, Bécsy Ágnes írásai a költemény mélyrétegeibe ásnak le, felhozva, felmutatva annak rejtett kincseit – gondolati-eszmei, illetve művészi vonatkozásban egyaránt. József Attila eszme- és gondolatvilágának jobb megismerését segítik elő a költő magyarságélményét, költészetről vallott nézeteit, illetve történetfelfogását bemutató tanulmányok. (József Attila: A Dunánál Nap Kiadó 2010)

Költők a Költőről Egy–egy életmű valamely részlete, alkotása megközelítésének sajátos módját kínálja a kiadó. Sebestyén Ilona felelős szerkesztő felkérésére költők szólalnak meg, rövid esszékben, reflexiókban értelmezik az általuk kiválasztott költeményeket, rávilágítva a bennük rejlő

33

eszmei, esztétikai értékekre. Ennek alapján áll össze az a kis antológia, amely mai megközelítési lehetőségeket kínál az olvasónak. A „megismerés: megértés, megértés: szeretet” Németh László-i útján haladva mélyedhetünk el, tudatosíthatjuk meg magunkban is költészetünk halhatatlan értékeit. Abban a hitben bocsátják útjára a sorozatot, hogy a költők az általuk választott öt-öt vers alapján megfogalmazott üzenetei „új olvasókat, új rajongókat toboroznak a költészet táborába”. (Papp Zoltán) Petőfi Sándor: A puszta, télen Törvényszerűnek mondható, hogy az új sorozat első kötete Petőfi Sándor költészetének a világába kalauzol el bennünket. Nem véletlenül! Az utószó Domokos Mátyás Petőfi noster című, egy országos verseny tapasztalatait rögzítő írását közli, mely beszédesen jelzi, hogy Petőfi Sándor halála után százötven évvel is magasan a legnépszerűbb költőnek számít: 118 magyar költő 750 verse került a nevezési listára – Petőfi 81 verssel szerepelt. Ágh István: „azokat a darabokat választottam, melyeket alkalmasnak véltem a hasonló versek előhívására, s minták lehetnek az életmű hatalmas szőtteséből”. Az általa kiválasztott versek a betyárdalokra, a szülőföld-versekre, az életképekre, a költő személyes létezésének fordulatára irányítja figyelmünket. Csokits János három levélrészlete a feladat nehézségére utal. Ahányszor nekifeszül a válaszadásnak, annyiszor öt vers jut eszébe. Gyorsan zárja is a sort, nehogy újabb öt vers toluljon előtérbe. Deák László kétkedéssel fogadja a felkérést: „minek odatűzni a magam eszét, kedélyét a versekhez, személyemet a költő s olvasója közé?” Mégsem zárkózik el. Zömmel a negyvenhetes termésből válogat, a „civil” témákat részesítette előnyben. Ferencz Győző a költő nyelvi frissességét emeli ki, mely „nem romlékony, ma is tökéletesen eleven”; látásmódját, miszerint „a költő látja és láttatja önmagát, amint szemléli tárgyát”. Az általa válogatott versekkel a hang és a szerep líratörténetileg is figyelemre méltó vonását szemlélteti. Kodolányi Gyula ugyancsak Petőfi nyelvteremtő erejére hívja fel az olvasó figyelmét. A Tisza című költeményből kiragadott „semmi zaj” névszói állítmánnyal igazolja a benne sűrítődő nyelvi leleményt. Papp Zoltán a „minden magyar költő mesteré”-ben nem a harcos forradalmárt, a katonát, a hőst, a lázadót, hanem a költőt tiszteli: a „verstani virtuozitás”-t, „a tökéletes zeneiségű verselés”-t; a versformák magabiztos tudását és a szövegben felszikrázó szellemiség példáját. Lator László a szerelmi versek világába vezet el bennünket: „...valami olyasmit mond a szerelem, a férfi-nő kapcsolat természetéről, amit csak a modern lélektan fedezett fel.” Csoóri Sándor esszéje az életmű mai recepciójának kérdéseit veti fel: „Petőfi Sándor életműve – már régóta – inkább emlékezetünkben él, mint kultúránkban.” A nemzet „megrongálódott szelleme” ma sem hozzá igazodik. Ady Endre és Illyés Gyula „föltámasztó” igyekezete, Ferenczy Béni „csupa ideg, csupa láz, csupa akaratos embert” idéző szobra is kevés volt ahhoz, hogy Petőfi és a nemzet viszony valóban a kívánt módon rendeződjék. „Én olyan Petőfi-válogatásra gondolok, amelyből a halványabb, zsengébb, rögtönzött versei kimaradnának – és így az utánozhatatlan nagy versek közelebb kerülhetnének egymáshoz.” Lukács Sándor a költő időszerűségére int: „Kérem jelentkezését annak a magyar értelmiséginek, tudósnak, művésznek, politikusnak, szöveggyártó kisiparosnak, de még csupán a józan paraszti eszét használó egyénnek is, aki immár a 21. század első évtizedének végén jobb programot tud kínálni nekünk annál, mint Petőfi A XIX. század költőiben megfogalmazott.” (Petőfi Sándor: A puszta, télen Válogatott versek Ágh István, Csokits János, Csoóri Sándor, Deák László, Ferencz Győző, Kodolányi Gyula, Lator László, Lukács Sándor, Papp Zoltán esszéivel Nap Kiadó 2009)

34

Radnóti Miklós: Levél a hitveshez A mártír költő versei megrendítő élményként hatnak az olvasóra. Még húsz éves sem volt, de már úgy érezte, hogy „mellén ott ül a halál”. (Nocturno) A halál, melynek víziója, a görög sorstragédiák hőseiéhez hasonlóan, ott lebeg feje felett, a gyászos végkifejletig. Ágh István fölteszi fel a kérdést: „miért nem próbált kitérni sorsa elől? Miért vállalta bárányként a halált?” A választ a költő adja meg: „Oly korban éltem én e földön...”, melyben a kegyetlen erők csiholta végzet elől kitérni nem lehetett. Neki sem. „...emberi sorsa a legteljesebb mértékben beigazolta a költő legrémesebb előérzeteit.” (Deák László) A Költő azonban nem adta meg magát. Verseivel, verseiben küzdött a borzalmak ellen. Alkotásai „példaszerűen hűek a megélt valósághoz és humanista életszemléletéhez”. (Csokits János) Ez az életszemlélet szembe megy az árral. Miközben a világ milliók pusztulására és elpusztítására készül, a költő himnuszt ír a békéről, derűt és reményt idéző költeményt, melyben a lelket kitartásra, védekezésre buzdítja, azzal a hittel, hogy „egyszer béke lesz”. Joggal írhatta e vers olvasásakor Lukács Sándor: „mai marakodásunkra és számtalan kicsinyes ütközetünkre is gyógyír ez a vers”. Radnóti Miklós a rá mért szenvedések ellenében kereste a társat, aki fogódzót nyújthat, aki reményt ébreszthet, aki támasz lehet az életben. A legbiztosabb bázis a Fannihoz fűződő szerelem volt, olyan életérzés, alternatíva, ahova menekülni lehet, kinek féltő ölelésében megnyugodhat, vigaszt lelhet. Ő volt az, aki „újra megteremtette Radnóti körül az idillt, helyreállította benne az ősbizalmat”, segítségével „túllép az emberi létben kibékíthetetlen ellentéteken, és mitikusan emelkedik föléjük”. (Kodolányi Gyula) Hogy ez az érzés mily csodálatos adományként jelenik meg életében és költészetében, azt a Levél a hitveshez igazolja, amely nem más, mint „az erkölcsi nagyság válasza szörnyű korára”. (Ágh István) Csoóri Sándor fölhívja a figyelmet arra, hogy a szerelmen túl volt egy tágabb védelmi kör is: „a szellemi haza”. Ő nem gépen szállt fölébe, neki nemcsak térkép volt a táj; „a háborúról írt látomásaiban sem veszti el gyönyörűségét és csodáját a föld. Nem vesztik el érzéki szépségüket a tárgyak, a fák, a színek. (...) A külvilágban levő zűrzavar átszűrve a költészet közegén, verseiben renddé válik”. Reménnyé egy újjáépülő jövőben és országban, a hazában, a magyarságban. Bár nem lehetett Ézsaiás – „rettentő szavak tudósa”, – költeményeiben „ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva”, a maga belső rendjének megteremtésével tiltakozott. Minél zordabb, minél kilátástalanabb a helyzete, benne „annál erősebb a késztetés, hogy amit csinál, kívül– belül kikezdhetetlenül tökéletes legyen. Az erőszakos–véres rendetlenségben a tiszta forma nem egyszerűen szép. Az erkölcs hordozója is. (...) Úgy dolgozik, olyan műgonddal, mintha elveszített otthona békéje–csendje venné körül.” (Lator László) Az erőltetett menet, az abdai tömegsír véget vet életének, költői pályának. Életműve mégsem töredék. Benne – Ferencz Győző szavaival – a teljesség mutatkozik meg; az utolsó vers – Razglednica 4 – „kapcsolta össze testének halálát szellemének halhatatlanságával”. E verssel kortársainak, nekünk is üzen: „Látjátok–e, hogy mi történik itt? Mi történik ezzel a szomorú világgal? Mi történik velünk, veletek?” (Papp Zoltán) (Radnóti Miklós: Levél a hitveshez Válogatott versek Ágh István, Csokits János, Csoóri Sándor, Deák László, Ferencz Győző, Kodolányi Gyula, Lator László, Lukács Sándor, Papp Zoltán esszéivel Nap Kiadó 2009) József Attila: Óda Irodalomtörténészek, pszicho-analitikusok hosszú sora kereste a rejtély, a végzetes tett, a szárszói tragédia kulcsát. „...fölforgató és szerencsétlen vesztes már induláskor. Mégis egy győztes életén gondolkodom” – olvashatjuk Ágh István esszéjében. Győztes lett: verseiben 35

tovább él, bennünk él. A Külvárosi éj, A város peremén, az Elégia, az Eszmélet, a Levegőt!, A Dunánál, a Hazám költészetünk csillagboltozatán a legfényesebbek közt található. Köztük talán a legcsillogóbb: az Óda, „az egyedül álló létköltemény”, „a szerelem világegyeteme (...) melyet egy asszony meghódítására szánt, a költőjét sajátította ki”. Csokits János más utat választ a költői univerzum megközelítésére: öt olyan verset választ ki, amelyek közvetve árnyalják József Attila világát: az általa „nagyon szeretett és tisztelt” elődök – Ady, Arany, Kosztolányi, Juhász Gyula és Petőfi – megidézése tükréből az ő arca tekint vissza ránk. Ferencz Győző olyan költeményeket idéz, amelyek élete egy szakaszában nagyon közel álltak hozzá, jelezve azt mily csodás hatással lehet az emberre a költészet. Mily sok út vezet a költő személyisége, életművének megismerése felé?! Csoóri Sándor esszéje arra biztat, mi is elgondolkozzunk a magunké fölött – kortól és időtől, lehetőségeink és szellemi kalauzainktól függően. Az bizonyos: megismerését követően előttünk is örök parancsként lebeghet a költői igény: „A mindenséggel mérd magad!” Mi sem természetesebb ennél, hisz – Csoóri Sándor szavaival – „a költők ars poeticája nemcsak a művészeti célok, hanem az életcélok sűrítménye is”. József Attila saját költői énje megformálása útjára vett fényt Lator László írása. „Kellett hozzájuk az avantgárd kaland. A képek-képzetek logikátlan társítása.” A megtalált hang első gyümölcsei közé sorolja Az áldalak búval, vigalommal című szerelmes verset, amely „már nem is az emberszabású szerelemről beszél, inkább a teremtő elragadtatásról. Szóval: zsoltár, himnusz, rapszódia – dalban elbeszélve.” Jut el olyan költői magaslatokra, ahol „a József Attila-versben természetes, hogy a világ egyszer csak megelevenedik körülöttünk. Nem azért, mert az vagy az a részlete valami lényhez hasonlít. Hanem mert egy rejtett áramrendszer kigyújtja, társítja az élőket és az életteleneket.” Lukács Sándor esszéjében ez a csoda a mérnökien pontos képekben ölt testet. Papp Zoltán kérdései – „...ismerjük-e őt? Ismerjük-e eléggé? Meg lehet-e ismerni egyáltalán? (...) miért lett ő a miénk? Miért lett ő ma már a legmiénkebb?” – bennünk visszhangoznak. Válasza ugyancsak elgondolkoztató: „Mert magányosodunk. Mert egy irreális világ terült körénk, amelyben pusztulni, távolodni kezdett minden, ami emberi. És egyre ijesztőbb távolokba foszlik legfontosabb életelemünk, a másik ember.” Az Óda keletkezéstörténetének feltárásával, a Kései sirató, a Gyermekké tettél, a Reménytelenül, az Istenem című költemények megidézésével világít rá arra az elszigetelődésre, elmagányosodásra, amely a depresszióhoz, a szárszói sínekhez vezette. (József Attila: Óda Válogatott versek Ágh István, Csokits János, Csoóri Sándor, Ferencz Győző, Kodolányi Gyula, Lator László, Lukács Sándor, Papp Zoltán esszéivel Nap Kiadó 2010)

36

Sütő András életműve. Annotált bibliográfia Az utóbbi fél évszázad erdélyi magyar irodalma kimagasló személyiségeként közt tartjuk számon Sütő Andrást. A köztudatban elsősorban az Anyám könnyű álmot ígér című naplójegyzete és az azt követő művei – Rigó és apostol, Istenek és falovacskák, Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Engedjétek hozzám jönni a szavakat, Káin és Ábel, Évek – hazajáró lelkek, Perzsák, A szuzai mennyegző, Advent a Hargitán... – keltettek fokozott érdeklődést és arattak elismerést. Azok az alkotások és kötetek, amelyek az erdélyi magyar identitás őrzésére, nemzeti hagyományaink ápolására, kulturális és oktatási örökségünk védelmére buzdítottak, hitet és reményt ébresztettek az olvasókban, a színházi közönségben. Könyvei, a színi előadások sikere, az igen gazdag sajtóvisszhang mind-mind azt bizonyította, igazolta, hogy írásaiban az erdélyi életérzésnek és gondolkodásnak, a magyar nemzeti közösséget foglalkoztató legégetőbb kérdéseknek adott hangot otthon, az anyaországban, a világban. Ez a kép élt/él bennünk, valamint az a személyiség, aki 1989-ben a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában – Sinkovits Imre hangján – oly drámai hangon szólt félelmeinkről és sérelmeinkről, aki a későbbiekben a Szemet szóért, a Heródes napjai, A fülesek és fejszések között, az Erdélyi változatlanságok, Erdélyország mit vétettem, a Létvégi hajrában, A készülődés éjszakái című köteteiben rólunk és értünk szól, egy közösség vészhelyzetére hívta fel a közvélemény figyelmét, annak érdekében emelte föl hangját. Az erdélyi magyar irodalom történetét ismerők nyilván azt is tudták, hogy Sütő András pályája első szakaszában a kommunista eszmék elkötelezett szolgálójaként, a szocialista realizmus jegyében fogant művekkel nyert elismerést a hatalom szemében. De már 1957-ben ráébredt arra, hogy addigi írásaiban „a fekete felhőt sokszor magam is rózsaszínűnek láttam [...] Sok győzelemről írtam [...] a kommunizmus felé tartó kornak kijáró kalaplevevéssel [...] Hamisnak bizonyult kinyilatkoztatások az én szememre is hályogot vetettek [...] ott is lantosok voltunk, ahol kritikusnak kellett volna lennünk”. (Lantosok és kritikusok) Mily könnyű ma mondani, szemére vetni, hogy bizony-bizony sokáig ott maradt a lantosok seregében! Ám méltánylandó, hogy későbbi írásaiban a kritikai hang is egyre erőteljesebb, egyre gyakoribb. Tollával, közéleti szereplésével szerzett „előjogot” a mind erőteljesebb szókimondáshoz? Ő is Árkádiában élt. Az akkor élők nem a dicsérő, hódoló szavakra figyeltek – azt a korabeli megnyilvánulások kényszerű gesztusának tekintették –, hanem az annak árán megváltott, a lelkünk mélyén mindannyiunkban ott élő érzésekre és gondolatokra rezonáló megszólalás gyümölcseire, azokra a – fentebb említett – művekre, amelyek az erdélyi közállapotokra irányították a figyelmet. Még akkor is, ha csak félszavakkal, sorok közé rejtetten, virágnyelven lehetett az igazságot érzékeltetni, kimondani. Elismerő, méltató szavainkat, a hetvenes évek után született alkotások iránti megbecsülésünket és elismerésünket az sem tántorítja el, hogy tudjuk: a kilencvenes évektől számos olyan megnyilatkozás jelent meg az erdélyi magyar médiában, amelyek az írói pálya első felének árnyékát rávetítették az egész életműre, részben vagy egészében megkérdőjelezték Sütő András közéleti és írói tevékenységének hitelességét, őszinteségét. Kérdezzük magunktól: az lett volna a helyes út, hogy az említett időpont előtti szerepléseiért hamut hint a fejére, megszaggatja ruháit és félreáll, meg sem szólal többé? Nincs naplójegyzet, nincs esszé, nincs dráma, amelyben értünk és rólunk szól? Mennyire a kor és mennyire Sütő András bűne, vétke az, amit bírálói a rovására írnak? Mennyire bűnös az, aki vállalja tette – közéleti szerep, a diktátort „megillető” dicsérő írások – ódiumát, de él a szűkre szabott, korlátok közé szorított megszólalás lehetőségével? Mennyire hős az, aki félreáll, hallgat, nem köt sem alkut, sem 37

kompromisszumot, sem élő, sem írott szóval nem szól kortársaihoz? Örök vita. Eldönthetetlen. Ez nem jelenti azt, hogy elhallgassuk azt, amit a teljesség és a tiszta kép érdekében ki kell mondani! Kuszálik Péter konokul vállalta a harcot a sütői életművet pozitívan értékelő irodalomtörténészek: Görömbei András, Bertha Zoltán, Ablonczy László, Márkus Csaba, Cs. Nagy Ibolya... által megalkotott irodalmi kánon kidolgozóival szemben. Az advocatus diaboli szerepében lépett fel és vette szigorú vizsgálat alá a műveket, a közszerepléseken elhangzottakat, fejére olvassa a közéleti szerepvállalások terén, a megszólalásokban tetten ért következetlenségeket, az utólagos korrekciókat. Tette ezt ama megfontolásból, ama általános és egyetemes igény és elvárás alapján, hogy „a múltat be kell vallani”. A romániai Krónika című napilapban 2009. október 2-án közölt interjúban szól arról, hogy mi indította erre: amikor a kilencvenes évek elején egy elkészítendő Sütő-bibliográfia ügyében az íróhoz fordult, aki – idézi az akkor kapott „eligazítást” – azt tanácsolta, hogy „a korábbi dolgaival nem kell foglalkozni”. Benne ekkor ébredt fel a bibliográfus kisördög, azt sugallván, hogy „ha valaki valamit el akar hallgatni, azt fel kell kutatni”. És kutatott lankadatlan konoksággal. Írta tucatszámra vitacikkeit, jelentette meg 2009-ben a Purgatórium című vitairatát, amelyben a vádló szerepében – néha igencsak vitriolba mártott tollal – sorolja Sütő András bűneit. Állításait az írótól idézett szövegekkel támasztja alá. Kérlelhetetlenségében nincs tekintettel semmilyen mentő körülményre, sőt maga mondja: „tessék vigyázni, manipulálok!” Az advocatus diaboli által fölvetett kérdőjelek, megállapítások megdöbbentették Sütő András tisztelőit, az alkotásait nagyra értékelők táborát. A sajtóban kemény csörtéket vívtak, viszontválaszok sora védte a maga igazát, támadta és kétségbe vonta az ellenfél szavait. Az idő, a legfőbb bíró majd eldönti, kinek volt igaza. Kérdezhetné az olvasó, miért e hosszú bevezető, hisz nem Sütő András életművéről készül e méltatás, hanem a Kuszálik Péter által összeállított Sütő András életműve Annotált bibliográfia című kötetről(x), amely a teljesség igényével dokumentálja az életművet, a legapróbb részletekig. Az Országos Széchenyi Könyvtár és a csíkszeredai Pro-Print Kiadó által megjelentetett vaskos kötet szerzője egészen más szerepben áll előttünk: a tudós bibliográfuséban, akit bibliográfusi munkájában a szakmai felelősség és igény vezérelt. A sok éves kutatás gyümölcseként rendkívüli jelentőségű, a Sütő-életmű kutatói számára nélkülözhetetlen munkát tett az asztalra, olyansegédeszközt, mely alapműnek számít a Sütő-életmű mai és jövendő kutatói számára. Az Előszót író Boka László az alábbi szavakkal összegzi a kötet jelentőségét: „Kuszálik Péter rendkívül nagy anyagot gyűjtött és dolgozott föl, s derekasan nézett szembe vállalásának problematikus pontjaival, kihívásaival. [...] A recepciótörténeti, hatástörténeti szempontokon túl a bibliográfia felbecsülhetetlen jelentőségét a logikus, áttekinthető felépítés és az időrendiség mellett egyértelműen az annotációk adják. [...] Segít eligazodni s ad biztos fogódzókat, legalább a nyomtatásban megjelent szövegekre, dokumentumokra építve, egy átfogóbb és megbízhatóbb kép kialakítása érdekében. [...] Jelen életmű-bibliográfia hatalmas mérföldkő. Majdani kiegészítése vélhetően a kritikai kiadás feladata lesz...” A kötet 5700 tétele érzékelteti a munka méreteit – az anyaggyűjtés 2007. december 31-én zárult –, jelzi azt a törekvést, hogy minél teljesebb képet adjon a tekintélyes volumenű életműről, az egyes művek megjelenéséről és fogadtatásáról. A bibliográfia sajátosságairól és szerkezetéről maga a szerző nyújt tájékoztatást a kötetet forgató kutatóknak, érdeklődőknek, utalva az annotációk indoklására is: „a szóban forgó cím (mű) tartalmára, keletkezéstörténetére, más tételekkel való összefüggésére (stb.) vonatkoznak.”

38

Illusztrálásképpen idézünk erre egy példát, az első kötetével kapcsolatos tételt: „A0010 • Hajnali küzdelem. Buk. 1949. ÁK. 30 p. [Csak a címadó elbeszélést tartalmazza. //Lh.OSzK, 181.383. // A Hajnali küzdelem címváltozat csak két helyen fordul elő: itt, önálló füzetként és a C010 26 elbeszélő válogatott novellája c. antológiában. Első közlésben (G01350 Utunk, 1948. nov. 20.) és utóbb: Hajnali győzelem címváltozattal. // „A füzet sajtó alá rendezését az Állami Könyvkiadó magyar osztályának munkaközössége, a szedést és nyomást a kolozsvári Cartea Românească nyomda végezte. Megjelent 1949 januárjában.” // Lásd még: B010, B190 és B200] • Ismertető: S00200 xxx RMSz, 1949. júl. 14.” Ha dekódoljuk a jelzeteket: az A0010 a kötetben megjelent művet jelzi; a C010 az említett kötet (ez esetben egyetlen alkotás) többszerzős vagy gyűjteményes kötetben való megjelenését; a G01350 a folyóiratot, jelen esetben az Utunkat, ahol elsődlegesen megjelent; a B010 az írás román, a B190 és B200 annak német fordítását, illetve a vele kapcsolatos bibliográfiai utalásokat. Ugyanakkor a G01350 jelzet újólag szerepel az időszaki kiadványok mutatójában, a B010, B190 és a B200 megtalálható az alkotás román, illetve német fordítójának a Névmutatóban sorolt nevek közt is. A többszörös ellenőrzési lehetőség a bibliográfia megbízhatóságát, hitelességét növeli. Az eligazodást segíti „a gyakorlatias szempont és átlátható szerkezet”. A bibliográfia A–H betűjelzettel kezdődő tételek az író műveit – beleértve a saját köteteket, az idegen nyelven megjelenteket, a fordításait,a közreműködésével megjelent köteteket, az időszaki kiadványokban közölt írásait, valamint színpadi műveit –, a P–S jelzetűek a róla szóló anyagot – monográfiák, bibliográfiák, disszertációk, szakdolgozatok, tanulmányokat és kritikai írásokat tartalmazó kötetek, valamint tankönyvekben és kézikönyvekben, antológiákban megjelent írások adatait ölelik fel. Az életmű egyes köteteinek kronológiai felsorolásakor utal azok tartalmára, a kiadványok és az alkotások számbavételével egy időben felsorolja a hozzájuk kötődő kritikák szerzőit, címét és lelőhelyét. A leggazdagabb fejezet az S-jelzettel ellátott, amely az időszaki kiadványokban közölt írásokat foglalja magába. A Címmutató visszautal az egyes alkotások kötetbeni említéseinek, elősorolásának helyére, a Névmutató pedig az egyes kötetekről, művekről kritikák, recenziók, méltatások, hírek szerzőit – a névteleneket xxx–szel jelölve – veszi számba, név szerinti lebontásban követhetjük nyomon hozzájárulásukat az életmű értékeléséhez, értelmezéséhez. Ugyanez irányban igazít el az Időszaki kiadványok mutatója is. Külön fejezet – Színházak, színtársulatok mutatója – veszi számba drámái előadásai színhelyeit. Minden írás esetében – a fentebbi eljárást követve – „lenyomozhatjuk” az ahhoz kötődő adatokat is. Lássunk egy, a Címmutatóból kiragadott példát: a tankönyvekben, antológiákba oly sokszor közölt Bogár Zsuzsika búcsúzik című elbeszélését. Megtalálhatjuk az A0040 jelzetnél, mint az Emberek elindulnak c. kötet részeként; az A0050, A0100, A0140, A0170, A0180, A0250, A0330, A0410, A0630, A0870 betű- és számkombináció jelzi annak újabb kötetekben való megjelentetését; a B090, B130, B150, B240, B280 az írás különböző fordításainak adatait öleli fel; a C020, C080, C090, C370 a többszerzős vagy gyűjteményes kötetekben, antológiákban magyar nyelvű előfordulásokra utal; a G01990, G02010, G02340 jelzet az elbeszélésnek az időszaki kiadványokban való közlésére; az S00630 pedig a róla írt kritikák szerzőire, írásuk megjelenési helyére hívja fel az olvasó figyelmét. Ugyanez az eljárás jut érvényre például a drámai művek esetében is. A Csillag a máglyán címszó esetében az előbb felsorolt jelzeteken kívül találkozunk a H01800 jelzettel, amely a dráma közlési helyére, fordítójára, különböző kiadásaira, a H01801–től H01808–ig terjedő jelzetek a dráma bemutatójának helyére, időpontjára, a művet bemutató színházra, a darab rendezőjére, díszletés jelmeztervezőjére utal, valamint fölsorolja a róla írt méltatások szerzőit és az írások megjelenési helyét, idejét; a H05500 a mű megfilmesített változata adatait – forgatókönyvíró, rendező, operatőr –, a bemutató idejét és a róla írt kritikákat sorolja fel; a P betűvel kezdődő jelzetek a mű egy- vagy több szerzős kötetekben való közléseket veszi számba, a Q betűvel

39

kezdődők a monográfiákban, bibliográfiákban, szakdolgozatokban, az R-rel kezdődő jelzetek pedig a tankönyvekben és kézikönyvekben, antológiákban előforduló hivatkozásokat sorolja elő. Ugyanezen jelzetek ismételten megjelennek a nevek és névjelek, az időszaki kiadványok, színházak, színtársulatok mutatójánál is. A kötet adalékként sorolja fel a pályázati sikerek, díjak/kitüntetések, különleges státusok tételeit, a Sütő Andrással készült beszélgetéseket, riportokat, a róla rajzolt pályaképeket, portrékat, az író nyilatkozatait, a Sütő Andráshoz írt, neki dedikált versek szerzőit, a vele kapcsolatos viták mutatóját, az előző bibliográfiai munkákat. E kötet segítségével nyomon követhetjük az életút állomásait. Belőle nem csupán Sütő András pályaképe tárul elénk, hanem a romániai magyar irodalom kibontakozásának története is, melynek ő cselekvő részese volt. E kötet több ezernyi tétele, a mögöttük kibontakozó kép egy kort idéz elénk, benne egy alkotót, aki a rossz oldalról jutott el egy olyan magaslatra, amelyre keveseknek sikerült. Hogy nem mindig a legjobb úton haladt? Erre maga is ráébredt. Tévedéseit, remekművekkel, maga korrigálta. Az idő rostája majd megmutatja, mi az, ami életművéből időhöz kötött, egy letűnt irodalmi irányzat dokumentuma, illusztrációja s mi az, ami valóban maradandó, irodalmunk égboltján fényes csillagként ragyog, időtlen időkig. Boka László bevezetőjét azzal zárja, hogy e bibliográfia „majdani kiegészítése a kritikai kiadás feladata lesz, melynek – már most jól látható – számtalan tennivalója, feladata akad még. Elkészültéhez mindenesetre megkerülhetetlen segítség, valódi alapmű Kuszálik Péter remek munkája”. Mindkettőre szükségünk lenne: a kritikai kiadásra és a még teljesebb, az időben messzebb jutó bibliográfiára is. De milyen reménnyel beszélhetünk Sütő András művei kritikai kiadásáról, amikor tapasztalhattuk, hogy mily keveseknek jutott osztályrészül ez az „ajándék”? A Sütő András-életmű kiadása harmadik folyama is megrekedt, félbe maradt. A teljesebb, átfogóbb bibliográfia nyilvánvalóan sok új elemmel bővülhet, számbelileg gazdagodhat, tovább árnyalhatja a képet, főleg az életmű utóéletének vonatkozásában. Évek, évtizedek múltával alakulhat, változhat a recepció, az egyes alkotások értelmezése, értékelése, az összkép is árnyaltabb, tisztábbá válhat. Sütő András életművének jövőbeni kutatói – közelítsenek bár hozzá elismerőleg vagy előítéletekkel – e bibliográfiai munka tájékozódási pontként, kiváló segédeszközként szolgálhat majd számukra. Kuszálik Péter munkája a romániai magyar irodalomban páratlan vállalkozásnak számít, példa és buzdítás lehet más életművek bibliográfiai felméréséhez. (x) Sütő András életműve Annotált bibliográfia Összeállította Kuszálik Péter OSZK – Pro–Print Kiadó 2009 Budapest – Csíkszereda

40

II.

41

A látó ember „Az igazi (valódi) értelmiségre elsősorban a kritikai gondolkodás és attitűd, a kategorikus imperativusszal való elkötelezettség jellemző. Azért cselekszem, mert individuális voltomban szükségét érzem, hogy kritikai elhatározásomat tett kövesse.” Fábián Ernő (1934–2001) naplójegyzeteiben1 olvashatjuk az írásunk jeligéjeként idézett szavakat, amelyek a tizenegy esztendővel ezelőtt elhunyt kovásznai író hitvallásaként is tételezhetők, akit – temetésén – Németh Zsolt oly találóan jellemzett: „...tanár volt. Igazi tanár. Nemcsak egy iskola, hanem a nemzet tanítója.”2 Tíz esztendő múltán a szülőváros szobrot állított emlékére. Vargha Mihály szobrászművész bronzba öntött alkotása egy markáns arcú, a jövőbe tekintő, annak titkait kutató személyiséget idéz elénk, aki „arra tette fel életét, kivételes elméjének minden erőfeszítését arra irányította, hogy szolgálja a magyarság közösségének fennmaradását”.3 A naplójegyzetek kiadása, továbbá a kovásznai szoboravatás és emlékkonferencia jogosan kelti fel az érdeklődést Fábián Ernő személyisége iránt. Ki volt az az ember, aki a titkos napló oldalain oly megrendítő képet tár elénk a romániai magyarság, az erdélyi magyar értelmiség sorsáról? Ki volt az a személyiség, aki a perem-lét állapotában és elzártságában is képes volt ablakot nyitni a világra, befogadni és értelmezni az onnan érkező szellemi áramlatokat? Életútja, munkássága a totalitarizmusba torkollt román kommunista hatalom évtizedeiben bontakozott ki. Eszmélkedését a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium és a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem határozta meg, abban az időben, amikor még maga is hitte, hogy „az új társadalom az értékek szintézise lesz”.4 Az élet azonban rácáfolt az álmokra, a könyvtárak meghitt csendjében körvonalazódó társadalomképre. Rá kellett döbbennie, hogy a mindennapokat nem az értékek iránti tisztelet, hanem a hatalmon levő ideológia irányítja, mely az idő múltával egyre torzul, mind keményebb, durvább eszközökhöz nyúl. S ő, aki már az egyetemen sem elégedett meg az előadásokon hallottakkal, sarjadzó kérdései és kételyei megválaszolására „másik egyetemet” választott; „magánegyetemének meghívott tanári közt tiszteletet parancsoló „előadók” szerepelnek: Platón, Arisztotelész, Descartes, Kant, Ortega y Gasset, Huizinga, Madariaga, Németh László, Szekfű Gyula, Hajnal István5, kiknek nevét hiába kereste volna az előírt kötelező olvasmányok szerzői között. Később, a katedrán, iskolaigazgatóként is ugyanilyen értékkövető módon viszonyul hivatásához, az iskolai tevékenységen túl is kutatni kezdte az élet mozgató rugóit, az egyre irracionálisabb társadalmi kérdésekre adható válaszokat.

A katedrán „Minden lényegi átalakulást előidéző reform vagy forradalom velejárója a változások szükségességét megérző és megértő művelt emberfők nevelése.” Az ifjú történelem–filozófia szakos tanár mély hittel és tenni akarással lépett a katedrára. Előbb Illyefalván, majd Lisznyón, 1961-től pedig szülővárosa – Kovászna – gimnáziumának igazgatója- és tanáraként tapasztalhatja meg, hogy mily óriási szakadék tátong az egyetem padjaiban szőtt álmok és a rideg valóság, a szép, magasztos pedagógiai elvek és a mindennapok merev ideológiai kalodája között. A kritikai gondolkodással megáldott, értékorientált tanáregyéniség konokul keresi azokat az ösvényeket, amelyeken elveivel való 42

megalkuvás nélkül haladhat, szolgálhat. Gondolatait, tapasztalatait megosztja pályatársaival is. Az Ismerethalmazt vagy önálló gondolkodást? (1969), az Ifjúsági sikermodellek (1972), a Gondolatok a műveltségről (1972), Tantárgy vagy gondolkodásmód? (1978), A középiskolások életmódjáról (1975) című írásaiban a tanítással, neveléssel kapcsolatos töprengéseinek, útkereséseinek ad hangot. A prágai tavasz eufóriáját követő években negatív, káros fordulat következik be a romániai közéletben. 1971-ben Fábián Ernőt minden indoklás nélkül – felsőbb parancsra – leváltják igazgatói tisztségéből. Mi is lehetne az írás ördögétől megszállt ember válasza, mint egy mű, amelyben kibeszélheti fájdalmát, hangot adhat elveinek. A nagy előd, Apáczai Csere János sorsa, üldöztetése, haladó elveiért elszenvedett meghurcoltatása, bátor kiállása érlelődik értékes kismonográfiává s a kolozsvári Dacia Könyvkiadó jóvoltából jut el 1975-ben, több mint hatezer példányban az erdélyi magyar olvasó közönséghez.6 A XVII. század haladó tudományossága, pedagógiai eszméi, az azokhoz való hűség a múlt század hetvenes éveiben proteszt-kiáltásként visszhangoztak. Amikor körülöttünk egyre-másra sorvasztották az anyanyelvi oktatást, Apáczairól elmondhatta: „Munkáját, a társadalom és az iskola reformálását, az anyanyelvű tudományosság létrehozását sorsszerű hivatásként fogta fel, amellyel részt vállal az új világ megteremtésében.”7 Reform, anyanyelvű tudományosság, új világszemlélet... – micsoda eretnek gondolatoknak számítottak azokban a hetvenes években?! Amit még tetézni lehet! „Apáczai felismerte, hogy az újkori társadalom alapkövetelménye az anyanyelvű tudományosság megteremtése (...) az irodalom mellett a tudományt is édes anyanyelvén akarta megszólaltatni.”8 Apáczai a nemzetté válás kezdeti stádiumában nyúlt a témához, Fábián Ernő a romániai magyarság nyelve és kultúrája ellen indított, annak felszámolására, a nemzetiség beolvasztására irányuló hegemonisztikus, egyre erőszakosabb időszakban állítja népe elé intő példaként a gyulafehérvári/kolozsvári tanár eszméit, kitartását, harcát. Az ő példája nyomán, aki kora retrográd, konzervatív szellemével szállt szembe, a monográfiaíró (még) kimondathatta: „A tekintély ideológiájával az egyéniség önálló gondolkodását, véleményalkotási szabadságát állította szembe.”9 Ez volt kora kategorikus imperatívusza, a kortársaknak szóló intés: hagyományaink, anyanyelvünk, kultúránk megőrzéséért, ápolásáért magunknak is ki kell állnunk a küzdőtérre! Akinek füle volt – meghallhatta. Amint azt a mondatot is, amelyet akár a gyermekeiket román iskolákba írató, az anyanyelvüket talmi délibábos ígéretekért feladó szüleiknek címezhetett: „A bűnök között, amelyekből kifogyhatatlan az emberi természet, a legnagyobb az anyanyelv elvétele, olyan vétek, amelyre nincs bocsánat.”10 Az idézetek sorát még hosszan sorolhatnánk. Hasonló szándékkal fordult nagy példaképe, Németh László pedagógiai munkássága felé. A Kriterion Könyvkiadó népszerű Téka-sorozatában megjelent kötet11, a kísérletező író műhelyébe enged betekintést; Fábián Ernő arra alapozva kínál pályatársainak tanulságos, megfontolandó, hasznosítható ötleteket, tanácsokat. Az előszó – Az ígéret iskolája – áttekinti Németh László pedagógiai munkásságát, a budapesti iskolaorvosi és hódmezővásárhelyi gimnáziumi tapasztalatait. Az általa még a harmincas években kiérlelt fogalom – a szellem embere – időtálló tartalommal telítődött: benne „ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: a jelenségeket együtt, egyben látni. A szellem: rendező nyugtalanság. A szellem nem tud belétörődni az elszórt tények halmazába, ő az összefüggéseket keresi. Nem elég a világ, világkép kell. Faltól falig szakadatlan veti a szálakat, ő az a pók, aki minden jelenséget a megértés hálójába fonna.”12 Fábián Ernő életútját, munkásságát ismerve, nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk: Németh László definíciója akár róla írt jellemzésként is tételezhető. Őt is a rendező nyugtalanság, az összefüggések keresése, új világkép alakítása sarkallta. Amint Apáczai-kismonográfia esetében, ezúttal is valóságos példatárként idézhetők a Németh László-tanulmányokból kiszűrt, aforizmaként fogadható „eretnek” gondolatok: „Minden lényegi átalakulást előidéző reform vagy forradalom velejárója a változások szükségét megérző és megértő művelt

43

emberfők nevelése.”13 Kimondja, leírja ezt akkor, amikor körülötte egyfolytában zengik a legtökéletesebb társadalom vívmányait, a zseniális vezető bölcselmeit. Félművelt eszközemberek élnek vissza hatalmukkal, a lezüllesztett oktatás mindennek nevezhető, csak értékteremtő, kiművelt emberfőket szárnyra bocsátó műhelynek nem.

Azonosságtudatunk alakítása szolgálatában „A kötelességek között a legnemesebbik a közösségért végzett és vállalt feladatok teljesítése.” A szegedi egyetemi folyóirat, az Aetas 1988/2. száma közli Fábián Ernő műveinek 1984-ig számba vett bibliográfiáját.14 Belőle kitűnik, hogy a pedagógiai írások lassanként háttérbe szorulnak, a szellemi horizont kitágul, új s új témaköröket fedez fel. A vidéki értelmiség társadalomrajzához (1971), Gondolatok a műveltségről (1972), Mocsáry Lajos testamentuma (1973), Gondolatok a nemzeti kultúráról (1979), Nemzetiség és egyetemesség (1980), Nemzet, nemzetiség, érték (1981)... – hogy csak néhány címet ragadjunk ki – már jelzik jövőbeni érdeklődésének, kutatásainak fő csapásait: a társadalomtudományok iránti érdeklődést, a nemzeti és a nemzetiségi kérdés elmélyült tanulmányozásának irányát. Mind-mind arra utalnak, hogy beérett a vetés, Fábián Ernő szavára figyelni kell, hisz minden gondolata, minden sora közössége sorsa iránti aggodalmát fejezi ki, az erdélyi magyarság identitásának erősítésére, hagyományainak és értékeinek védelmére összpontosul. Írásai elméleti megalapozásként szolgálják egy valóban demokratikus berendezkedésű, a közösségek és az egyének szabadságjogait egyaránt tiszteletben tartó állameszme kikristályosítását. A különböző lapokban, folyóiratokban – Korunk, A Hét, Tiszatáj, Új Látóhatár – közölt írások egy–egy részkérdésre koncentrálnak. A nyolcvanas évek elején megjelent kötetek15 erőteljesebb, tárgyiasabb, sokoldalúbb elemzésekre nyújtanak lehetőséget. Míg Apáczai-kötetében a szellem világa, az anyanyelven megszerzett műveltség kérdése került előtérbe, az Eötvös József életét és munkásságát elemző kismonográfiában a közélet, a társadalom átalakítása, a szabadelvű politika, a szabadságjogok kérdése áll a kutatás és elemzés középpontjában. Az Én is szeretném című Eötvös-költemény sorait akár Fábián Ernő szellemi műhelyének homlokzatára is fölírhatnánk: „De engem fölver nyájas képzetimből / Komoly valónk súlyos érczkara; / Fajom keserve hangzik énekimből, / Dalom nehéz koromnak jajszava. // (...) // S ilyen legyen dalom: egy villám fénye, / Egy könny, kimondva ezrek kínjait; / Kit nem hevít korának érzeménye, / Szakítsa ketté lantja húrjait.”16 A sorokban a nemzeti sorskérdések megszállott, elkötelezett embere szólal meg. Fábián Ernő kora nélkülözte a romantikus kor elemeit, kemény ideológiai és hatalmi eszközökkel szabott gátat a gondolat szárnyalásának. Az igazi értelmiség ekkor sem hallgathatott! A lantot letenni ekkor sem lehetett. Eötvös állambölcseleti munkáiban, az általa benyújtott törvényekben föllelhető gondolatok, az oktatással és a nemzetiségi szabadságjogokkal kapcsolatos nézetei száz év múltán is követhető célokat, hasznosítható ideákat tartalmaznak. Ezek kiaknázása, fölmutatása Fábián Ernő olvasóiban tudatosította szabadságjogaik súlyos korlátozottságát, ráébresztette sérelmeik tarthatatlanságára. „A modern államban csak úgy lehetséges a politikai jogok gyakorlása, ha a közakaratot megtestesítő jogrend alkalmat nyújt, hogy kisebb közösségek önmaguk foglalkozzanak közügyeikkel. A szabadság jogállapot is.”17 Az ilyen és ehhez hasonló sorok igencsak elgondolkoztattak arról, hogy a regnáló hatalom mitől is fosztja meg őket. De ugyanő világított rá arra is, hogy a változást csakis „cselekvő individuum” segítheti elő, az erős jellemű, szilárd hit és meggyőződésű „homo moralis”, aki „környezetét

44

nem személyes benyomásai alapján, hanem a valóság szerint ítéli meg, cselekedeteiben nem vágyait, hanem azokat az elveket, törvényeket követi, melyeket belátása helyesnek mutat.”18 Melyek lehetnek ezek az elvek, törvények? Elsősorban és mindenekfelett a közösségért végzett munka. A közösségi létezés, az azonosságtudat elméleti kibontását, az abból fakadó cselekvési irányok tudatosítását állította az 1982-ben megjelent kötetben megjelent két tanulmány19 vizsgálódásának középpontjába. Az egyetemes és a partikuláris összefüggéseinek feltárásával elemezte a közösségeket megtartó, azokat éltető feltételeket, erőforrásokat, ideológiákat. Példaként az erdélyi szászok századokon átívelő és az őket megtartó autonómiáját, továbbá a communitas siculorum, azaz a székelység önkormányzati hagyományait idézte az olvasó elé. A francia forradalom „vívmánya” – egy nemzet, egy nyelv, egy állam – a kis nemzeti közösségek felszámolódásához, az államnemzetbe történő beolvadásához vezetett. Hasonló sors várt a proletárforradalmak alattvalóira is. Az internacionalizmusra épülő ideológiában „a nemzeti/nemzetiségi kérdés elveszíti jelentőségét, mert a szocialista termelési viszonyok a nemzeti sajátosságokból adódó »másodlagos« különbségeket fokozatosan és elkerülhetetlenül megszüntetik”.20 Hogy ez miként is folyik le, azt az erdélyi magyarság a saját bőrén megszenvedte, ráébredhetett arra, hogy „a nemzetiségi kérdés bármilyen rendezése demokrácia nélkül lehetetlen”.21 Ezt leírni, kimondani – a nyolcvanas évek elején, amikor a politika fennen zengte a nemzetségi kérdés megoldottságát – bátor cselekedet volt. Amint az arra való emlékeztetés is, hogy a nemzetiségi önszervezésnek Erdély esetében voltak sikeres előzményei, példái is. Az első világháborút követően létrejött transzszilvanizmus „...az új helyzetbe került erdélyi magyar nemzeti kisebbség önazonosságát tudatosító ideológiaként keletkezett”.22 Fábián Ernő a Makkai Sándor, Tavaszy Sándor, Imre Lajos, Kós Károly és mások által megfogalmazott célokat – a hetvenes évekbeli irodalmi kánontól eltérően – pozitívan értékelte: „a nemzeti azonosság megőrzését és gazdagítását szervesen összekapcsolták a nemzetiségi viszonyok méltányos, etikai elvek és értékeszmék szerinti rendezését. Ez tette és teszi a transzszilvanizmust mint nemzetiségi azonosságot tudatosító ideológiát értékes, a mának is tanulságokkal szolgáló hagyománnyá.”23 Az erkölcsi fogantatású erdélyi gondolat a szellem erejével, a népművelés által, a sorsközösség, a természetélmény, az otthon-érzés tudatosításával kívánta elérni és szolgálni az együtt élő etnikumok közti harmonikus együttműködést. Nem rajtuk múlott, hogy egy szép, nemes gondolat nem teljesedhetett ki. „A demokratikus látszatokat felrúgó, egyre inkább központosításra, s ezzel egyneműsítésre, az uralom tekintélyére orientált politikai struktúra nem tűrte az uralkodó felfogástól eltérő érdekeket és értékeket, ezért fokozatosan megvonta a különbözéshez való jogok gyakorlását. A félelem és a szenvedélyek vesszőfutásra ítélték a józan ítélőképességet a közös dolgok ügyében. Aki mást akart, annak vállalnia kellett a tragikus szerepet, az elbukás kockázatát. Ez nem lehetett másképpen.”24 Az idők változtak, a történelem új helyzetet teremtett az erdélyi magyarság életében. A második világháborút követő demokratikus kibontakozás álma és lehetősége csakhamar szertefoszlott. A diktatúra évtizedei alatt is voltak oly jelek – a magyar forradalom, a prágai tavasz, a lengyel Szolidaritás-mozgalom, a Zsil-völgyi bányászsztrájk, a brassói munkástüntetés –, amelyek érzékeltették a rendszer válságjeleit, előrevetítették a közelgő végórát. A politikai fejleményeket értőn elemző gondolkodók felismerték a diktatúra agóniáját és a lelkük mélyén hittek az elkerülhetetlen összeomlásban. A jövőt kutató, egy valóban demokratikus államberendezést vizionáló gondolkodó előtt világossá vált, hogy a majdani kibontakozás elképzelhetetlen egy alaposan felkészített értelmiségi réteg nélkül. Milyen legyen az? Fábián Ernő szerint – Németh László gondolataira alapozva – „az egyén értelmiségi volta alkotó magatartásban, cselekvő életben kell hogy megmutatkozzék. Az elidegenedésben, a hitelüket vesztett eszmék és kiüresedett szavak korában a személyes példának van igazán mozgósító ereje.”25 A cselekvő értelmiség arcvonásai körvonalazódnak az 1984-ben megjelent

45

gondolatgazdag, pár hónap múlva betiltott kötetében, A példamutatás erkölcse lapjain. Ők lesznek azok, akik – a kommunista ideológia elvakult vezetőivel és janicsárjaival, a ranglétrához és jövedelemhez igazodókkal, az eszközemberekkel ellentétben – az „ésszerű keresése” szolgálatába állnak, a tudatos létet vállalva, a jogok megszerzésének és megtartásának érdekében szállnak síkra. Az értelmiség képzése feltételezi a magas színvonalú, a korszerű ismeretek megszerzését célzó anyanyelvi oktatás kiépítését, hagyományaink ismeretét, cselekvési mintaként való hasznosítását. Olyan személyiségekre van szükség, akik nem elégednek meg a descartes-i aforizmával – „cogito, ergo sum” –, hanem tovább lépnek, szembenéznek a valósággal, vállalják annak kihívásait, hozzá társítják a kételkedést, az elemzést, a cselekvésre és alkotásra késztetést. Olyan személyiségekre van szükség, akik szeme előtt ott lebeg a felismerés: „A nemzetiségi egyenjogúság csak demokratikus társadalomban válhat valósággá, amikor a törvények nem előírják a normákat, hanem kifejezik a nemzetiségek létviszonyait, és biztosítják a tudatosodás lehetőségeit.”26 Fábián Ernő, a tudatosodás folyamatát elősegítendő, az elméleti megalapozás érdekében jeles történelmi és szellemi elődök példatárát állítja elénk. Bethlen Gáborban „a lényeglátással összhangba hozott ésszerű cselekvés” politikai realizmust, Apáczai Csere János tanaiban a testet öltött figyelmeztetést: „Elvész a nép, amelyet nem bölcsességgel, tudással vezetnek. A megújhodásnak a szellemben és az erkölcsben kell jelentkeznie.”27 Széchenyi István személyében a „józan theóriák” apostolát, az általa megrajzolt „kiművelt emberfők” emberideálját s azt az intést, miszerint „az egyén felszabadítása nélkül a közösség sem lehet szabad”.28 Az erkölcsi példamutatók – a szerző által „épített” – panteonjában ott találjuk Ady Endrét, ki oly keserű hangon vizionálta a szétszóródásra ítélt nemzet jövőjét: „S még a templomot se építettük föl / (...) S fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”29 Ezzel rokon gondolat olvasható ki Bánffy Miklós regénytrilógiájából, valamint a féktelen temperamentumú Szabó Dezső profetikus írásaiból. Tanulságul szolgál a jövő nemzedékének a korszerűsödés igényét valló Eugen Lovinescu, az európai civilizáció értékei előtti nyitottságot szükségességét hirdető Tudor Vianu, a neves holland kultúrfilozófus Johan Huizinga, az emigrációban is a nemzet gondjaival azonosuló Cs. Szabó László is. E jeles sorban különös hely illeti meg a minőség forradalmát meghirdető Németh Lászlót, az örök kísérletező ideaembert, kitől maga is megtanulhatta a sokoldalú, lényeglátó tájékozódás képességét, s azt, hogy „nincs olyan helyzet, állás, csapás, amelyet a valóság vallatásához és a kísérletezéshez szokott elme ne tudna laboratóriummá változtatni”.30 Valamint azt is, hogy „az írástudónak személyes példaadásával is szolgálnia kell a közös vállalkozásban fogant feladatokat”.31

Az élet rejtett birtokán „Szörnyű súlya az életnek, ha mindennap azt tapasztalod, hogy mekkora nulla vagy. (...) Tehetetlen vagy, nincs fajsúlyod, csak a nehezét érzed körülményeidnek. Legfeljebb önmagad előtt lehetsz valaki.” Fábián Ernő szolgálatára, az általa fölvállalt és hirdetett eszmékre fölfigyelt a rendszer hírhedt titkosrendőrsége („a gondolat és a szó porkolábjai”) is. Egyre több jel mutatott arra, hogy lépteit követik, szavait följegyzik, telefonját lehallgatják, írásait komoly cenzúra alá vetik, besúgók hálója veszi körül. Az író, akit életre szólóan magához láncolt az írás ördöge, nem torpanhatott meg, nem adhatta föl, keresnie kellett a lehetőségét annak, hogy a pillanat, a mindennapok lelket kínzó eseményeket és az azok nyomán született reflexiókat rögzítse. Az önkifejezés belső késztetése, a titkosan vezetett napló, nem csak egy szubjektum önmagával 46

viaskodó lélek szavakba rögzített lenyomata, hanem az író és a társadalom közti konfliktus eszkalálódásának rendkívül nyílt és őszinte tükre. Olyan dokumentum, melynek meglétéről sem a család, sem barátai nem tudhattak; ha illetéktelen kezekbe jut, súlyos jogi következményeket vont volna maga után. Az otthon melegén és biztonságán túl kreált egy másik azilumot – az élet rejtett birtokát –, hova legőszintébb gondolatait menekíthette a világ zsarnok szeme elől, kordokumentumként, tanúságképpen az utókornak. Halála után, írói hagyatéka számbavételekor került elő az a kilenc füzet, amely Naplójegyzetek 1980–1990 címmel jelent meg,32 vált közkinccsé, rendkívül értékes alkotással gazdagítva az erdélyi emlékirat-irodalmat. Mit kínál, mit nyújt e kötet az olvasónak? A napló „egy nemzeti kisebbséghez tartozó, kisvárosi értelmiségi őszinte beszélgetése önmagával a világtörténelem egyik legkomorabb kommunista diktatúrájában”.33 Ezzel egybecsengő értékelés: „Kovászna város és megye nyolcvanas évekbeli közállapotainak forrásmunkáját tartjuk a kezünkben. Az eseményeken túlmutatóan a naplójegyzetekben egy diktatúra működésének évekig végzett, jelen idejű elemzése és egy társadalmilag elkötelezett értelmiségi reflektálása jelenik meg”.34 A Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv által közzétett naplójegyzetek a román kommunista diktatúra legkeményebb éveibe engednek betekintést. Az olvasó tájékozódását segíti elő az általuk jegyzett rendkívül gazdag tárgyi ismerettel megírt, elmélyült elemzést nyújtó bevezető tanulmány – Az ideológia és valósága – A példaadás lehetősége. Szempontok Fábián Ernő naplójegyzeteihez –, valamint a kötet zárófejezeteként megjelentetett appendix, Peti Emese írása: Az állambiztonsági dossziék Fábián–képe. A Naplójegyzetek tartalmi, terjedelmi szempontból három részre oszthatók: az 1980–1983-as évek a kiábrándulás első reflexióit rögzítik; az 1984–1989 közti bejegyzések alkotják a naplójegyzetek kemény magvát, írásai közlésének teljes betiltása, az elnémíttatás éveit, ölelik fel az illúziók teljes összeomlásának esztendeit; az 1990-ben lejegyzettek pedig a rövid életű felszabadultság érzetét, a tettrekészség tanúságát s az újabb illúzióvesztés lelki állapotát tárják az olvasó elé. Az első esztendők feljegyzései a naplójegyzetek expozíciójaként is tételezhetők. „Közép– Európának nincs jövője, a legszebb elképzelések is szétfoszlanak...”35 – olvashatjuk mindjárt az első napon írott sorokban. A képzeletbeli kamera a továbbiakban közelképbe vált, s mindjárt az egyik legégetőbb erdélyi kérdéskörre fókuszál: „...megindult a betelepítés (...) széttörik az etnikai egység”.36 1983 februárjában a magyarellenes közhangulatra hangolt államideológia céljait sorolja: „Beszorítani a nemzetiséget, önkörében elszigetelni a külvilágtól, kisebbrendűségi érzést kialakítani bennük (...) elvágni a hagyományaiktól, nyelvük közéleti használatától, fokozni bennük a többség gyűlöletét és agresszivitását a közemberek oldaláról, hogy a lelki és szellemi terror alatt összeomoljanak. (...) Kifelé pedig megtartani a látszatokat – az áruló képviselőiken keresztül.”37 Mit tehet a magyarság e helyzetben? „...menekülni kell, fogózni kell valamibe. Ez a nyelv, a hagyományok, a szokások, a közösség melege.”38 Önmagában ez sem elég. Égetően szükség lenne az anyaország védelmére, arra, hogy Magyarország nemzeti stratégiát dolgozzon ki, melynek „magában kellene foglalnia a politikai cselekvés távlati irányát, a népességi és kulturális fejlődés irányát, a nemzeti szellemi és lelki egészségének fejlesztését...”39 Az 1984-es orwelli év A példaadás erkölcse című kötetének megjelenésével még áldást jelent az alkotó számára, de annak visszavonásával egyidejűleg lezárja előtte a nyilvános megnyilatkozás lehetőségét, a titkos napló marad az egyetlen lehetőség gondolatainak, a világ és az ország eseményei kiváltotta válaszok rögzítésére. Ez magyarázza, hogy a bejegyzések mind sűrűbbé, gyakoribbá, a hang mind keserűbbé és radikálisabbá válik. A naplójegyzetek természetéből fakadóan a kötet oldalain egy, a világgal és önmagával vívódó alkotó képe tárul elénk. Ebben előkelő helyen szerepel az anyanyelvi iskola sorsa, 47

kereteinek egyre drasztikusabb leszűkítése, elrománosítása, a diákok jövőjéért érzett aggodalom, a mezőgazdasági munkákba történő mind gyakoribb bevonása. Hivatástudattal megáldott tanáregyéniség volt. Mily célt követett? „A lehetőségeken belül édent varázsolni az abszurd valóság fölé. Amolyan Németh László-i nagy családot alkotni a különböző intelligenciájú és neveltetésű tanulókból, hogy mindenki nemzetiségre való tekintet nélkül otthon érezze magát az osztályközösségben. A becsület, tisztesség, ésszerűség és érdem uralkodjon közöttünk.”40 A „mikós szellem” megidézése is az oktatás és nevelés legfőbb irányvonalait foglalja össze: „Nem tudósokat akart nevelni, hanem olyan embereket, akik megbecsülik a tudást és az értékeket. Tudatosította bennünk a közösségi hovatartozást, nyelvünk és kultúránk szeretetét. Olyan realizmusra nevelt, mely nem engedi, hogy a képzeletével játszadozó nádszálember elszakadjon a valóság tényeitől. Főképpen megértette velünk, hogy tévedni lehet, de rongyemberek nem lehetünk.”41 Sokszor visszatérő fájó gondolat az elszigeteltség, a magány, az „elviselhetetlen feleslegesség”, a tehetetlenség kínzó érzése. „Szörnyű súlya az életnek, ha minden nap azt tapasztalod, hogy mekkora nulla vagy. Sehol nem számítasz, mindenkinek joga, sőt szentesített kötelessége, hogy beléd törölje sáros csizmáját, bizonyos hatóságok megverhetnek, rád foghatnak bármit, elvehetik könyveidet, írásaidat elégethetik, kirendelhetnek kapálni vagy árkot ásni. Tehetetlen vagy, nincs fajsúlyod, csak a nehezét érzed körülményeidnek.”42 A napló lapjain a csüggedés bénító kísértése – „maholnap magamra maradok” – váltakozik a remény halvány sugaraival, a mardosó kérdések és a bizakodás jelei váltólázként követhetők az évek során tett feljegyzésekben. „De mit csináljunk? Szolgáltassuk ki magunkat az ösztönösségnek és a primitívségnek? Merüljünk hazugságokba? S ha így cselekednénk, mit tudnánk megmenteni? Elvesztenénk európaiságunkat, hagyományainkból mindent, ami értékes, elkárhoztatnánk lelkünket, alkotó gondolkodásunkat cselszövésekkel való mesterkedésre cserélnénk. Értelmiségi ilyet nem tehet.”43 Ehhez nyújt erőt és biztatást a remény, mely nélkül „sem a lét, sem a halál nem lehet teljes”, melyhez később hozzáteszi: „nincs olyan reménytelennek tűnő helyzet, melyen értelemmel és erkölcsiséggel ne tudnánk úrrá lenni”.44 Miként másképp, mint cselekvéssel. „...most tudnék a legtöbbet és talán legértelmesebben írni. Könyvet, tanulmányt, cikket. Része lenni a közéletnek. S éppen most vagyok abban akadályoztatva, könyveimet betiltották, másfél éve, hogy egyetlen újság vagy folyóirat sem közli írásaimat.”45 Nincs ennél fájóbb, kínzóbb érzés egy alkotó ember számára. Ötvenegyedik születésnapján jegyzi le: „Fontosabb műveim megírásával még tartozom. Betiltásom is akadályoz, hogy elkészüljek velük. Olyan vagyok, mint a megkötözött, az izmok még feszülnének, eszem is a helyén volna, ha engednék a cselekvést.”46 Saját sorsán túlmenően, annál is hangsúlyozottabban foglalkozik a mind fokozottabb és agresszívebb román nacionalizmussal, melynek lényege: „a nemzetiségek megsemmisítése”, „a faji vagy nemzeti elhivatottság, a másság likvidálása”. Az erdélyi magyar nemzetiség az uralkodó politika áldozatává vált: „Kifelé a megszokott ideológiai szóbeszéd az egyenjogúságról, emberi méltóságról, testvériségről stb., a valóságban a legkegyetlenebb ideológiai, lelki és fizikai terror, hogy megtörjék, szétzúzzák a nemzetiségeket”.47 Mit jelentett valójában a nemzetiségi kérdés „teljes mértékben” történt megoldása? Példaként nemzetközi analógiákra hivatkozik: törökországi örmények lemészárlását, a németek kegyetlen kitelepítését Közép-Európából, a magyarok jogfosztását Szlovákiában, a bulgáriai törökök névváltoztatási kényszerét, a pekingi véres megtorlást... A romániai magyarság elleni súlyos merényletként éli meg a „belső gyarmatosítást”, amely átrajzolja a magyarok lakta vidékek etnikai térképét, a történelemhamisítást, hagyományaink, emlékeink ápolását tiltó rendelkezéseket, anyanyelvünk használatának leszűkítését. „A román nacionalistáknak a magyarság nem kisebbség, hanem ellennemzetiség, olyan negatív princípium, amelynek likvidálásától függ a románság boldogsága.”48 Ugyanakkor utal a magyarság soraiban megnyilvánuló gyengeségekre is: „Az

48

élet szentségének hitét vesztettük el. Nem érezzük rendeltetésünket, az egyszeri és megismételhetetlen önmagunk feladatait földi életünkben, minden összesűrűsödik a kilátástalanságban.”49 A mindennapokban ez „az emberek ellenálló erejének csökkenésé”-ben, az önfeladásban, a meghunyászkodásban nyilvánul meg – mindenikét személyes, fájó érzésként éli meg. Érzi, hogy túl kellene lépni a napló keretein. „Már régen forgatom az eszemben egy nagyobb lélegzetű esszének a tervét arról, hogy miért nem lehet a kisebbségi élet (lét) teljes értékű élet? (...) Erről igazából csak a mindennapok szorongatottságában lehet gondolkodni és írni, amikor érzed, hogy megfosztanak tehetségedtől, lehetőségedtől, mozgásszabadságodtól, mindentől, ami emberré tesz.”50 Az 1987. év első napjaiban fogant gondolat, a cselekvés kényszerének tervcsírája nem véletlen. A január 24-i bejegyzés hírt ad arról, hogy elkészült a Dacia Könyvkiadó Kismonográfiák sorozatába szánt könyv terjedelmű Madách-tanulmány. Az ember tragédiája mélyreható elemzését nyújtó tanulmány a dráma főhősében oly szereplőt lát, aki „azért szabad, mert egyéni elhatározása szerint választhat jó és rossz között”.51 A tanulmány szerzője a személyiségében jelképpé emelt egyéni szabadságjogok tekintetében ennél is tovább ment: „A közösségi nemzet nem foszthatja meg az egyes embert individualitásától. Egészen pontosan: a nemzet mint választott közösség nem nyomhatja el az individuumot. (...) A magas értéktartalmú nemzet az egyének alkotó energiáját szabadítja fel, a sok egyén akaratából kell kikristályosodnia a köz akarata és a társadalom organikus működéséhez oly szükséges politikai konszenzusnak. A nemzeti állam nem veheti tulajdonba az egyéni akaratokat.”52 A „szellemi fegyőrök” által felügyelt könyvkiadás ilyen s ehhez hasonló gondolatok közreadására nem adott engedélyt. (A kötet csak tíz esztendő múltán jelent meg.) Fábián Ernő ekkor már tevékeny tagja a romániai magyar értelmiség kis csoportja által létrehozott Limeskörnek, részt vesz annak vitaülésein, melyeken új kisebbségi ideológia alapjai körvonalazódnak. Annak keretében felvállalja – „én szívesen megcsinálom” – a népi írok ideológiájának monografikus feldolgozását.53 Ugyanott szorgalmazza a nemzetiség és kisebbség fogalmi tisztázását. Egy későbbi ülésen hangsúlyozza: „Ahhoz, hogy a vegetatív létből a cselekvő, öntudatos lét szintjére tudjunk emelkedni, szükségünk van ideológiára”.54 A népi írókról szóló monográfiát, sajnos, nem írta meg. De még ugyanebben az évben a szorongatottság prése alatt elkészül a Makkai Sándor ötven évvel előbb önmaga igazolására írott Nem lehet című esszéje ihlette vitairat – Amiért nem lehet és a lehetőség –, melynek kezdősoraiban egyet ért a nagy előd korát sokkoló értékelésével: „a nemzeti öntudat Európájában a kisebbségi lét nemcsak gyakorlatilag, hanem elvileg és lényegileg is tarthatatlan”.55 Rámutat azonban arra, hogy „a szellemi hontalanság”, „a nemzeti kisebbségek identitásának erőszakos likvidálásá”-ra kitűzött cél nem válthat ki önfeladási reflexet. Az egyetlen menedék „a szubjektumhoz való ragaszkodás”. Ez távolról sem jelent valamiféle bezárkózást, kérget, óvóhelyet. „Ellenkezőleg, a kisebbségi lét emberileg és társadalmilag csak akkor lehetséges, ha önmaga előtt, a világ felé fordulva kifejezi létének értelmét, társadalomhoz, államrendhez való viszonyát, közösségi fejlődésének irányát és célját. (...) A kisebbségi kategória csak akkor nem veszti el értelmét, ha a kisebbség államalkotó, autonóm egységként, önerejéből és elhatározásából kapcsolódik az államhoz és társadalomhoz. (...) A jogfosztottság és kiszolgáltatottság megváltoztathatatlan sorsként való elfogadása első lépés az önleértékelés s az ezt követő teljes lebomlás felé.”56 Míg az előbbi gondolatok csak a titkos naplóban olvashatók, a szegedi Aetas folyóiratban közölt interjú57 már a nyilvánosság felé közvetíti Fábián Ernőnek a nemzetiségi kérdés megoldását fejtegető gondolatait. A megoldás kulcsa: „...a kollektív alanyiság elismerése, egyéni és kollektív jogok biztosítása, a gazdasági és társadalmi lehetőségek nyitva tartása, a közéleti és kulturális érdekképviselet folyamatos érvényesítése. (...) a rendezés feltételezi a másság (identitás) egyenjogú és egyenértékű leismerése mellett azonos lehetőségek biztosítását az egyéni és kollektív alanyiságnak.”58 E gondolatok jelzik, hogy az alkotó a perem–lét helyzetében is a jövőt fürkészi, írásait kísérleteknek nevezi, a cselekvés 49

útját választja. Az exodust, a kivándorlást gyávaságnak, opportunizmusnak nevezi. A pályatárs, Huszár Sándor kitelepedésekor jegyzi be naplójába: „De elmenni nem lehet! Miért szolgáltassuk ki földünket a hódítóknak?”59 Minden külső jel – az elnyomás durvábbnál durvább megnyilvánulása – ellenére, a közösségi és a személyes kirekesztettség dacára, bátorító szavakkal zárja az 1987. évi naplóbejegyzést: „...túl kell élni ezt a testi és szellemi genocídiumot. És meg kell örökíteni az utókornak.”60 Kemény János fejedelemről kíván esszét írni. Írni, dolgozni kell, „mert a passzivitás vagy a félénk hallgatás: kiegyezés”.61 Csakhogy bárhova fordul a meghunyászkodás jeleit látja. „Most már csak a véletlenben és a csodás fordulatokban bízhatunk. S önmagunk erejében, ami még megmaradt. De meddig lesznek tartalékaink?”62 Élénk figyelemmel követi az 1989-es magyarországi politikai fordulat kibontakozását. A hazai állapotokról keserűen állapítja meg: „Románia olyan csendes, mint egy halottas ház.”63 December 16-án, a temesvári tüntetés nyílt lázadásba torkol, néhány nap múlva a fővárosban elűzik, majd kivégzik a diktátor házaspárt. Ütött a várva várt változás órája? Fábián Ernő élénken figyel minden mozzanatra, az elhangzó beszédekre, a televízióban, sajtóban olvasható megnyilatkozásokra. „A nemzetiségi jogokat úgy általában hangoztatják. Ezekbe bele lehet fogózkodni, de »rendezni közös dolgainkat« – hát az még messze van. Bizalmam is mérsékelt. A nacionalista retorika nem jó jel. Ezen keresztül öröklődhetnek a régi ideológiai struktúrák is.”64 „Kezdődhet az építkezés. A tervek megvannak, a fejekben. Megvalósításuk részben tőlünk függ. De milyenek lesznek a körülmények, főleg a többségiek reakciója jogos követeléseinkre?”65 – e gondolatokkal nyitja az 1990. évi bejegyzéseket, naplójának harmadik, záró blokkját. „...ki kell lépnünk a védekező helyzetből. Nem kérünk, hanem követelünk. Más lehetőségünk nincs”66 – fogalmazza meg a magyarság előtti feladat legfontosabb tételét. Maga is szerepet vállal szülővárosa közéletében, az RMDSZ országos tanácsadó testületének tagja lesz. Aggodalommal észleli a román nacionalizmus erősödését, újfasiszta szervezetek alakulását, ami családjára nézve sem marad következmények nélkül: március 13-án este ismeretlen személyek beverték házuk ablakát. Pár nap múlva megdöbbenéssel követi a marosvásárhelyi véres eseményeket. „Senkire sem számíthatunk, csak önmagunkra. Most már életre-halálra fajult a gyűlölet és az erőszak” – jegyzi naplójába s pár sorral lennebb hozzáteszi: „Teljesen ki vagyunk szolgáltatva. Senki sem véd, akik szónokolnak, távol vannak. A barbárság azt tehet velünk, amit éppenséggel akar.”67 Kiábrándul a közéletből, mindabból, ami „forradalom” címszó alatt az országban zajlik. Erre utal a naplóbejegyzés utolsó mondata: „Veszélyes ideológiai játékok!”

„Ahol nincs szabadság, ott haza sincs” „...tartsa mindenki híven anyanyelvét, otthonától soha ne pártoljon el, hordozza kebelében gyermekkorának azon szép álmait, melyek bíborfényt derítenek földi útjára. Törekedjék mindenki a tökéletesedés felé azon sajátosságok és eredetiség alapján, melyre az Isten állítá.” Az elhivatott, a köz szolgálatára elkötelezett gondolkodó állítja maga elé követendő jeligének Széchenyi István szavait.68 Oly személyiség, aki 1990 után nem „az állam fegyence” többé, hanem – Németh László szavaival – „a kötelesség épületében egy szabad zúg ura”, a rendező nyugtalanság kényszerétől vezérelve kiléphet a remetelétből, minden erejével átengedheti magát „az igazság pórusait szomjazó delejnek”, immár szabadon, senki által nem korlátozva

50

fejtheti ki gondolatait, írhat és szólhat azokról a témákról, amelyek iránt a sötétség éveiben elkötelezte magát: a nemzet és a nemzetiség kérdésköre elméleti és gyakorlati vizsgálatának. Ám azt is megtapasztalja, hogy 1990 után „más alakban, színeváltva és meztelenségét sem színlelve, visszatért a luciferi rossz, újólag választani kell a kategorikus imperatívusz parancsának engedve a jó és a rossz között.”69 Madách filozófiája vezeti el arra a felismerésre, hogy „a harmadik évezred elejére a bensőkben táplált remények, bizakodások igencsak megfogyatkoztak. Mégsem adhatjuk fel a küzdelmet.”70 A diktatúra rabságából kiszabadult erdélyi magyar nemzetiségnek programot kellett adni, megalapozni egy új ideológiát, amelyre jövőjét építheti. Írásaival a „tudat forradalmá”-t, kívánja előkészíteni, szolgálni. Egy 1990 nyarán a vele készített interjúban71 meg is fogalmazta a prioritásokat: „Előbb a nemzettudatot formáló ideológiákat kell korszerűsíteni, és csak azután következhetnek azok a reformok, amelyek biztosíthatják a nemzeti kisebbségeknek azokat az egyéni és kollektív jogokat, amelyek nélkül európaiságról nem beszélhetünk.”72 Elősorolja a jogok visszaállítása és szavatolása nélkülözhetetlen garanciáit: uralom nélküli demokrácia; demokratikus közgondolkodás a nemzetről, nemzetiségről; intézményesen biztosított kisebbségi önkormányzat és kollektív jogok; nemzetközi biztosítékok. Igen fontos tényezőnek ítéli meg az otthonosság, a szabadság érzetét, hisz „a szabadságában korlátozott és biztonságában veszélyeztetett, mi több, fenyegetett ember sehol a világon nem érzi hazájának azt a földet, ahol él és dolgozik”.73 A sors igencsak szűkre szabta azt az időt – mindössze öt alkotó esztendőt –, amelyet még munkára szánhatott. Ekkor fogant és papírra vetett gondolatait, eszméit tanulmányok hosszú sora, sűrű szövetű könyvek – Az értelem keresése74, Egy polgártárs a kuckóból75, Az élet értelme76, A megmaradás parancsolatai77, Görbe fából nem lesz egyenes78 – foglalják magukba. A történelmi-társadalmi folyamatok elemzéséből leszűrt, azokból kikövetkeztetett gondolatokkal, megállapításaival kortársait, mindenekelőtt az erdélyi magyar értelmiséget, a közszereplésre vállalkozókat kívánta segíteni az előttük álló feladatok tudatosításában, megfogalmazásában, programmá érlelésében. Az 1989-es események után csakhamar világossá vált előtte, hogy a politikai fordulat jellege – „Romániában nem történt valódi forradalom, 1989. december 20-án a nomenklatúra »második vonala« ragadta meg a hatalmat, magyarul puccsot hajtott végre”79 – kizárja az uralom nélküli demokrácia ideálja – az Eötvös és Bibó által körvonalazott „hatalom-koncentráció korlátozása és megakadályozása” – megvalósításának lehetőségét, az egyéni és kollektív szabadságjogok, közte a nemzetiségi jogok érvényesítését. Hisz az új vezető elit is az agyoncentralizált állameszmében gondolkozik: „egyetlen szent és küldetéses feladatot ismernek el, a mindenekfelett álló homogén nemzetállam védelmét”.80 A dolgok természetéből fakadó állapotnak és alapkövetelménynek tekintik a teljes lojalitást, alárendeltséget: „A totális államideológia identitásmodellje a nemzettel való azonosulást olyan kötelező normaként írja elő, hogy az egyben a politikai rendszer teljes elfogadását, a közeli és távolabbi célkitűzésekkel való feltétlen azonosulást jelenti.”81 A nacionalizmus és az állami totalitarizmus kéz a kézben jár, legfőbb akadálya a demokratikus társadalom létrejöttének. „Mindkettő saját »valóságot« alkot a múltról, jelenről, jövőről, azzal a magabiztos meggyőződéssel, hogy a teljes és megcáfolhatatlan igazság birtokosa, rendelkezik az egyetlen tudományos elmélettel a történelemről és a társadalom fejlődéséről. Az egyén – egyes ember – életcélját és boldogságát a közösséggel – nemzettel, osztállyal – történő teljes és feltétlen egyesülés révén valósíthatja meg.”82 A szabadságjogok elismerése és tiszteletben tartása függvényében vizsgálja a közösségi nemzet és individuum, nemzet és nemzetiség összefüggéseit. „A magas értéktartalmú nemzet az egyének alkotó energiáját szabadítja fel, a sok egyes akaratból kell kikristályosodnia a köz akarata és a társadalom organikus működéséhez oly szükséges politikai konszenzusnak. A nemzeti állam nem veheti tulajdonába az egyéni akaratokat. A másik meghatározó vonása a 51

köz akaratának, hogy nyitott és türelmes azokkal szemben, akik a többségi nemzet nyelvével és kultúrájával nem azonosak. A nyelvi és kulturális különbözést létadottságként, az emberi sokszínűség megnyilatkozásaként ismeri el.”83 Ezzel szemben áll a totális diktatúrákban uralkodó, a nacionalizmusra alapozott torz ideológia, amely a nemzet és a nemzetiség közé áthidalhatatlan falként magasodik: „A hamis ősiség-image-nak és az imaginárius történelemnek elkerülhetetlen következménye, hogy tudathasadásos állapot alakul ki: az emberek mást képzelnek magukról, mint amik valójában. Az identitástudat hasadása nemcsak az agresszivitást növeli a másságokkal (mások identitásával) szemben, hanem az elzárkózást, a befelé fordulást is.”84 A Fábián Ernő által megrajzolt társadalomkép a demokratikus közgondolkodásnak tulajdonít meghatározó szerepet, jelenesen annak, hogy a társadalom, a hatalom miként viszonyul a nemzeti és nemzetiségi kérdéshez. Az 1990 után megjelent köteteiben e kérdés megvilágításának szán központi szerepet, hisz az erdélyi magyarság jövője szempontjából ez a jövőt fürkésző sarkalatos kérdések közé tartozik. Igen fontosnak tekinti a fogalmi tisztázás kérdését. Herdert idézve szögezi le: „A nyelvnemzet az azonos nyelvű és kultúrájú embereket foglalja magába, függetlenül lakóhelyüktől és állampolgárságuktól, a nemzeti kisebbségek nyelvileg és kulturálisan az anyanemzet organikus részét alkotják.”85 A fogalom további árnyalását célozzák a Széchenyi István nemzeteszményéből kiszűrt gondolatok: „Ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, nem jelenti azt, hogy feltétlenül magyarnak kell lennie. A nyelvet meg lehet tanulni mechanikusan, de a nemzetiséget nem, mert az az egyénnek nemcsak nyelvét, hanem egész lelki és értelmi struktúráját meghatározza.”86 Az erdélyi magyarság nemzetiségének létét, önmaga megőrzését, hagyományai és szellemi értékei védelmét és ápolását a nacionalista állampolitika veszélyezteti. A tiltó és korlátozó intézkedések, törvények mellett leginkább az évszázadok során kialakult etnográfiai állapotok megváltoztatása kap hangsúlyos szerepet. „Az ipari társadalomban olyan tendenciák és tényezők hatnak, melyek nem javítják a nemzeti kisebbségek helyzetét, hanem az erőszakos asszimilálást gyorsítják fel. A városiasodás, tendenciózus ipartelepítés, a közösségi életforma felbomlása, bürokratikus, elnemzetietlenítő közigazgatás és adminisztráció, homogenizáló ideológiák mind olyan tényezők, melyek a kisebbségek, az uralkodó nemzettől különböző identitások ellen fordíthatók. Az extenzív iparosítás, a munkaerő–vándorlások egyoldalú szabályozása olyan belső gyarmatosítást alakíthatnak ki, amihez hasonlót a »feudális oligarchia« elképzelni sem tudott.”87 Az elnyomatás, a kisebbségek ellenében, a beolvasztásukat célzó állami intézkedések súlyos következményekkel járnak. „...az egzisztenciális veszedelemben a kisebbségek identitása is eltorzul, hiányoznak az önmeghatározáshoz szükséges lehetőségek, intézmények és eszközök, leszűkülnek az információs források, életre kelnek a régi és új tévhitek, lankad a kritikai érzék, a gondolkodás nyitottsága az egyén és a közösség elmagányosodik, elvész a lét autentikussága.”88 Azonban arra is fölhívja a figyelmet, hogy az adott helyzet, a jogfosztottság és kiszolgáltatottság sem tekinthető fatális végzetnek, semmiképp sem vezethet el a lemondás, az önfeladás irányába, az önleértékelés és felbomlás felé. „Az egyén és a közösség politikai– társadalmi kényszer igája alatt is vállalkozhat hitelessége megközelítésével egyező, lényegét megőrző, önmagát és környezetét megváltoztatni képes tevékenységre.”89 Ehhez erőt adhat az a tudat, hogy küzdelmünkben nem vagyunk egyedül. „...a kisebbségek nyelvükkel, kultúrájukkal, történelmi emlékezetükkel annak a nemzetnek a részei, amelytől, ahogy az lenni szokott, megkérdezésük nélkül és beleegyezésük ellenére elszakítottak.”90 Ez az anyaországra, az anyanemzetre is kötelességet ró. Fábián Ernő már az 1987-ben írt tanulmányában – Amiért nem lehet és a lehetőség – leírta: „...ahhoz, hogy a kisebbségekért esszenciálisan valamit tenni lehessen, a magyarságnak elsősorban önmagával, nemzeti mivoltával kell tisztában lennie. Ezért elengedhetetlen a nemzettudat rekonstruálása. (...) A kis és közepes nagyságrendű nemzetek léte és fejlődése a kisebbségek megmaradásától függ. Melyiknek töredékét likvidálják, várhatja, hogy a következő lépést nemzeti egzisztenciája ellen fogják 52

tenni.”91 A kisebbségi kérdés megoldásának másik útját – a tanulmányhoz fűzött 1995-ös kiegészítésben – egyetemes megoldás síkján is fölveti: „Ideje lenne attól a tévhittől elfordulni, hogy a kisebbségi kérdés rendezése elsősorban jogi kérdés lenne. Nem. A kisebbségi kérdés mindenekelőtt emberi kérdés, egészen pontosan: a hiteles (autentikus) emberi lét kérdése, a jogok csak annak jogszabályai.”92 Az útkeresés, a megoldás módozatai tekintetében lehetséges egy pozitív irányzat is, melyben „a kisebbség államalkotó, autonóm egységként, önerejéből és elhatározásából kapcsolódik az államhoz és a társadalomhoz”.93 Ahhoz, hogy ez létrejöhessen, a többségi nemzetnek intézményesen biztosítania kell a nemzetiségek önkormányzatának, autonómiájának jogi kereteit. Mert „a külsőleg némelykor tetszetős és jogilag megalapozottnak látszó autonómiák vagy a deklarált jogegyenlőség a valóságban megtévesztő formák, ha azokban nem valósulhat meg az önkormányzat, ha a közéletben tiltott a politikai érdekképviselet, ha az identitást hordozó kultúrát, a nevelést és oktatást alárendelik a centralizmus állami akaratának, s az egyént megfosztják cselekvési és gondolkodási szabadságától”.94 Következésképp csak az önkormányzati elv érvényesítése hozhat, jelenthet valós kulturális és társadalmi egyenértékűséget. Ennek elengedhetetlen feltétele: „a nemzeti kisebbségnek önmagát mindenekelőtt politikai szubjektumnak kell tételeznie és ezt közjogilag is rögzíteni kell. Ez képezheti alapját az önkormányzatnak”.95 A magát nemzetállamként tételező országban – jelesen: Romániában – ez központi adományként semmiképp sem várható. „A hatalomkoncentráció nézőpontjából mindenféle társadalmi vagy nemzeti kisebbségi különállás, önkormányzat, autonómia olyan oppozíció, mely veszélyezteti a kisajátított politikai akarat zavartalan és gond nélküli működését.”96 Különösképpen átlépi a hatalom ingerküszöbét, ha az önkormányzathoz, autonómiához hozzá társul az önrendelkezés valamilyen formája. A kisebbségeknek „e kényszerhelyzetben saját maguknak kell megszervezniük azonosságuk (identitásuk) védelmét a civil társadalom nyújtotta lehetőségek ésszerű kihasználásával, a nemzetállam kényszerével szembeszállva. A civil társadalom, az »asszociatiok« lehetnek a különbözőség menedéke és megmentői.”97 A trianoni döntés nem csupán az erdélyi magyarságot sodorta kisebbségi helyzetbe. Az új országhatárok magyarok millióit szakították el az anyanemzettől. „A főhatalomváltás után az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki magyarságból nem irtódott ki az etnikai, nyelvi és kulturális hovatartozás, de az új politikai helyzet, amelybe akaratuk és megkérdezésük nélkül kerültek, arra késztette őket, hogy modus vivendit kereső politikai közösségekké alakuljanak.”98 Ez azt is jelzi, hogy a magyar kisebbségi kérdés közép-európai problémává szélesedett. Az új főhatalom keretei közt „mindenképpen arra kényszerülnek, hogy nyelvi és kulturális hovatartozásukat megtartva olyan organikus, céltételező akarati közösségekké alakuljanak, amelyek alapvetően megszabják önmagukhoz és a tőlük különböző másokhoz való viszonyukat”.99 Sorsukat, helyzetüket, létkörülményeiket azonos politikai viszonyok határozzák meg. „Lényegi jegyeiben és céljában – különösen az egzisztenciális félelmektől szorongott KeletKözép-Európában – az ősiség hajszolása (uralomra jogosító legrégibb és legkiválóbb ősök), a türelmetlenség, az idegengyűlölet, a megalapozatlan hitek és elképzelések, az agresszivitás, melyek alapvetően befolyásolják az egyén és közösség gondolkodását, érzelmeit, viselkedését, magatartását, nem különbek a nemzeti kizárólagosságot megtestesítő rendszer nacionalizmusától.”100 Változás csak akkor várható „ha kellő racionális nemzeti önkritikával az identitástudatok megtisztulnak a téveszméktől, beidegződésektől, félelmektől, mindazoktól a ferdeségektől, melyek akadályozzák a kommunikációt és helyes – a valósággal és a lehetőségekkel összhangban álló cselekvést.”101 Ez csak Kelet-Közép-Európa népeinek megbékélése, őszinte önrevíziója, összefogása, egybehangolt cselekvése révén érhető el. Az azonos helyzetből kivezető útnak is azonos irányba kel vezetnie. „Az új állam, amely felé haladnia kell (kellene) a világ keleti és nyugati felében egyaránt az önkormányzatokra, autonómiákra

53

(területi, kulturális, stb.) építkező szabadságjogok rendszerére alapozódhat. Ez hozhatja el az egyéni lét szabadságát éppúgy, mint a különböző nemzetiségek emancipálódását, mert az ún. kollektív jogok is csak az önkormányzati rendszeren belül és azon keresztül gyakorolhatók.”102 Ez természetszerűleg feltételezi egy új, demokratikus társadalmi és politikai rend megteremtését, azt, hogy a kelet-közép-európai országok a nyugati társadalom fejlődésének vívmányait beépítsék a maguk társadalmi-gazdasági rendjébe. E nélkül „a kisebbségek helyzetének bármilyen rendezése merő ábránd és illúzió”.103 Ez nem jelenti, hogy a kérdés megoldását csak külső tényezőktől kell várni. Fábián Ernő határozottan kijelenti, hogy „korunk Európájában minden nemzeti kisebbség elsőrendű kötelessége, hogy kimondja: önálló államalkotó politikai szubjektum, az önrendelkezésre és az önkormányzatra való teljes joggal”.104 A kisebbségi jogokkal – annak általános és erdélyi vonatkozású kérdéskörével – foglalkozó tanulmányok szintéziseként forgathatjuk A megmaradás parancsolatai és a Görbe fából nem lesz egyenes című köteteket. A kötetek alcímei közelebb visznek tartalmukhoz. A megmaradás parancsolatait Erdély több százados történetével példázza, jut el a következtetéshez: „Erdély története az önkormányzatok története.”105 Történelmi példák sokaságával jelzi a némethlászló-i tételt: a megismerés: megértés, a megértés: szeretet. A kötet lapjain mindvégig ott leng az Ady Endre által megfogalmazott kijelentés – „Erdélynek külön lelke van” – szelleme, mely a transzszilvanizmusban teljesedik ki. A Fábián Ernőnek oly kedves téma feltárása valóságos történelmi leckévé magasztosul, mely a mai és eljövendő nemzedék nemzeti öntudatát gazdagíthatja, határon innen és túl, az anyaországban és az elcsatolt területeken egyaránt. Az erdélyiségben megtestesülő sokszínűség váltotta ki a román politika agresszív magatartását: „a román állam legfőbb célja nem a sokszínűség megőrzése, hanem annak likvidálása” – idézi Vintilă Brătianu 1926-ban elhangzott szavait. A hatalmi arrogancia, a meg nem értés és gyűlölet az oka annak, hogy a lehetőség nem vált valósággá: „Erdélyből Európa mintaországa lehetett volna, ha a nemzetállami ideológia és a balkanizálódás politikája nem verte volna széjjel ezt a lehetőséget. Erdélyből Svájc lehetett volna,...”106 Fábián Ernő másik kötete – alcíme: A marxi–lenini kisebbségpolitika elméletének és gyakorlatának színeváltozásai – a nemzetiségi kérdés nemzedékekbe sulykolt tökéletes megoldása tételének cáfolatát nyújtja, leleplezve annak álnokságát, hamis tételeit, különös hangsúllyal az „eredeti” román megoldásokra, a „magyar nemzetiségű románok” etnikai fogalomként történt kanonizálására. Szerteágazó filozófiai, ideológiai tájékozottsággal, történelmi beágyazottsággal tárja elénk a nemzetiségi kérdés szocialista növéstervét, testamentumként kora és az utána jövők tanulságaképpen. A kötetcím igen találó metafora: görbe fából nem lesz, sosem lehet egyenes. Azt – nagysándori módra – tőből ki kell vágni, a rendszert fel kell számolni, az azt éltető és működtető, nemzetiségi és kulturális genocídiumot gerjesztő torz ideológiát pedig ki kell törölni az emberiség emlékezetéből. Fábián Ernő nyilvános szereplései közé tartozott az 1995-ös nagybányai Németh Lászlóemlékünnepség. Megszólalását elgondolkodtató korképpel indította: „...az emberiség történetének talán legkiterjedtebb és legmélyebb kulturális és válságából keresi a kivezető utat. Mindent nem lehet az összeomlott kommunizmusra fogni, a civilizáció válságáról van szó. E válság egyik legkifejezőbb tünetegyüttese a szavak, fogalmak és tettek hitelvesztése. Létünk hitelességét veszítettük el. Még érthetőbben: nincs hitele a beszédnek, írásnak, cselekedetnek, viselkedésnek.”107 Megdöbbentő szavak. Akkor kevesen vagy alig valaki is érthette azok mély és igaz tartalmát. Az azóta elmúlt idő, életműve ismeretében válnak valóban érthetővé. A társadalmi mélyáramlatok ismerete, a keserű közéleti tapasztalat volt rá a fedezet. Fábián Ernő életútja és munkássága is példaélet lett, őt is a Jó ügy szolgálata, az evilági ember szolgálata sarkallta, vezérelte, hisz „az egyén csak közössége melegében találhat otthonra”. Immár az ő életműve is „emberbőrbe kötött remekművek” foglalata, melyből tanulnunk lehet, tanulnunk kell.

54

Fábián Ernő a kovásznai kuckóban a transzcendens reménytől éltetve, az értelmiségi lét eszmei elkötelezettséggel nemesítve szolgálta népét. Madách Imre példája nyomán ő is a jó oldalára állt, vallotta, hogy „az egzisztenciális veszélyben – »egy kalitkában a fenevaddal« – az egyén kötelessége, hogy azokért tevékenykedjen, akiket az elpusztulás fenyeget. (...) Ez nem a népszellem vagy más misztifikált történelmi erő, kötelező előírása, hanem a szabad választás természetéből fakad. Mert az ember nem maradhat tétlen és közömbös, amikor a természet és a történelem rendjét kiforgatva nemzeteket, nemzetiségeket akarnak megfosztani nyelvüktől és kultúrájuktól. Ekkor a jó és a rossz közötti választás, hogy melyikkel kötelezem el magamat, nem lehet kétséges.”108 Tollát, mestere és példaképe, a Tanú-t író Németh László példájára a társadalmi kérdésekkel való őszinte, nyílt, bátor szembenézés parancsa, a minőség igénye vezette, kora szorongó tájékozatlanságából fakadó kérdésekre keresve válaszokat. A konok következetességgel a saját útját járta, mely fölé erkölcsi/etikai parancsolatként jegyezte fel Apáczai Csere János szavait: „Kik az igazságot egyszer elhagyják, soha aztán egyenesen járni nem tudnak”. Fábián Ernő erdélyi értelmiségi volt, aki az adott lehetőségek és korlátok keretein belül „az értelmes cselekvés lehetőségeit” kutatta és mutatta fel. Erdélyi értelmiségi volt – a kibontakozáshoz, a nemzetiségi kérdés igazságos megoldásához nélkülözhetetlen eszmék, hitek, remények, filozófiák és ideológiák szolgálója –, aki a maga sorsán át érzékelhette a kisebbségi lét minden súlyát és keservét. A korán jött betegség, majd a halál tett pontot az emberiség, az erdélyi magyarság sorsa fölött virrasztó áldásos munkája végére. Halála egy csodálatos életutat zárt le. Az akkor elhangzott méltatások közül – írásunk zárógondolataként – idézzük emlékezetünkbe a volt tanítvány, Bukovinszky Cs. Miklós gondolatait: „Fábián Ernő otthonteremtő ember volt. Otthont teremtett azoknak, akik itt, ezen a földön, Erdélyben önmagukat keresik, azoknak, akik a megmaradást az emberi minőség megvalósításában látják. Azoknak, akik a házépítést azzal kezdik, hogy telkük bejáratára székely kaput állítanak.” A pályatárs, Gazda József az eszmék fejedelmétől, a látó embertől búcsúzott. „Látta az utat. És: tudta az utat.” Horváth Arany interjújának címe Fábián Ernő munkásságának találó jellemzését adja: abban valóban „a reménytelenség győzelme” ölt testet. Az In memoriam Fábián Ernő című kötet109 az oly korán elhunyt alkotó kultuszát hivatott ápolni. Ezt szolgálja az elmúlt év novemberi kovásznai szoborállítás, mely a szülőváros, az erdélyi magyarság tiszteletadásának bronzba öntött bizonyságaként áll a város főterén. A szobor erőt és bizakodást árasztó tekintetéből reményt meríthetünk, indítást arra, hogy köteteit újra s újra föllapozzuk, erőt és kitartást, eligazítást és buzdítást nyerve a magunk szolgálatához. Jegyzetek 1.

Fábián Ernő: Naplójegyzetek 1980–1990 Közzétette, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár 2010

2.

Magyar Nemzet Online kiadása, 2001. augusztus 14.

3.

Bokor Gábornak a szoboravatásról írott tudósításában olvashatók Németh Zsoltnak szavai. Háromszék 2011. november 19.

4.

xxx Egy européer az „Isten háta mögött” Beszélgetés Fábián Ernővel Aetas 1988/2 62. old.

5.

U.o.: 64. old.

6.

Fábián Ernő: Apáczai Csere János Kismonográfia Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár–Napoca 1975

7.

I.m.: 24. old.

8.

I.m.: 31. old.

9.

I.m.: 91. old.

55

10. I.m.: 168. old. 11. Németh László: Pedagógiai írások Válogatta, előszóval és jegyzetekkel ellátta Fábián Ernő Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1980 12. I.m.: 48. old. 13. I.m.: 11. old. 14. Aetas 1988/2, 71-72. old. 15. Fábián Ernő: Az ember szabad lehet Eötvös József eszmevilága Kismonográfia Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár–Napoca, 1980; Fábián Ernő: A tudatosság fokozatai Századunk sorozat Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982; Fábián Ernő: A példaadás erkölcse Tanulmányok Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984 16. Fábián Ernő: Az ember szabad lehet... 27. old. 17. I.m.: 130. old. 18. I.m.: 183. old. 19. A közösségi létezés és az ideológiák; Azonosság és kultúra 20. Fábián Ernő: A tudatosság fokozatai... 38. old. 21. I.m.: 41. old. 22. I.m.: 54. old. 23. I.m.: 64–65. old. 24. I.m.: 74. old. 25. Fábián Ernő: A példaadás erkölcse... 19. old. 26. I.m.: 55. old. 27. I.m.: 110. old. 28. I.m.: 122. old. 29. I.m.: 159. old. 30. I.m.: 243. old. 31. I.m.: 264. old. 32. Fábián Ernő: Naplójegyzetek 1980–1990 Közzétette, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár 2010 33. Németh Zsolt: Ajánlás Kulcs Fábián Ernőhöz. I.m.: 3. old. 34. Bárdi Nándor – Filep Tamás Gusztáv: Az ideológia és valósága – A példamutatás lehetősége Szempontok Fábián Ernő naplójegyzeteihez I.m.: 6. old. 35. Fábián Ernő: Naplójegyzetek 1980–1990... 37. old. 36. I.m.: 39. old. 37. I.m.: 43. old. 38. I.m.: 46. old. 39. I.m.: 48. old. 40. I.m.: 68. old. 41. I.m.: 243–244. old. 42. I.m.: 69. old. 43. I.m.: 85. old. 44. I.m.: 106. old. 45. I.m.: 101. old. 46. I.m.: 148. old

56

47. I.m.: 75. old. 48. I.m.: 204. old. 49. I.m.: 170. old. 50. I.m.:235. old. 51. Fábián Ernő: Az élet értelme Tanulmány Madách Imre filozófiájáról Trisedes Press Kiadó Sepsiszentgyörgy 1997 39. old. 52. I.m.: 86. old. 53. Transzcendens remény A Limes–kör dokumentumai 1985–1983 Összeállította és a jegyzeteket készítette Molnár Gusztáv Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda 2004., 65. old. 54. I.m.: 220. old. 55. Lehet – nem lehet Kisebbségi létértelmezések (1937–1987) Sajtó alá rendezte Cseke Péter Mentor 1995., 63. old. 56. I.m.: 74, ill. 75. old. 57. xxx Egy européer az „Isten háta mögött” (Beszélgetés Fábián Ernővel) Aetas 1988/2 62–70. old. 58. I.m.: 63., ill. 67. old. 59. Fábián Ernő: Naplójegyzetek 1980–1990... 323. old. 60. I.m.: 267. old. 61. I.m.: 285. old. 62. I.m.: 361. old. 63. I.m.: 413. old. 64. I.m.: 418. old. 65. I.m.: 421. old. 66. I.m.: 427. old. 67. I.m.: 431. old. 68. Fábián Ernő: Az értelem keresése Pro minoritate Könyvek Századvég Kiadó Budapest, 1994 17. old. 69. Fábián Ernő: Az élet értelme... 8. old. 70. I.m.: 10. old. 71. Fábián Ernő: „Ahol nincs szabadság, ott haza sincs” Közli: Aniszi Kálmán: Tanúságtevők Erdélyi Kiskönyvtár 14–15. NIS Kiadó Kolozsvár 1995 Sorozatszerkesztő: Tar Károly, 3–8. old. 72. I.m.: 6. old. 73. I.m.: 7–8. old. 74. Fábián Ernő: Az értelem keresése Pro minoritate Könyvek Századvég Kiadó Budapest 1994 75. Fábián Ernő: Egy polgártárs a kuckóból – Esszék, pamfletek – Kaláka Könyvek Sepsiszentgyörgy 1997 76. Fábián Ernő: Az élet értelme... 77. Fábián Ernő: A megmaradás parancsolatai Esszé az erdélyiségről mint politikai entitásról Pro minoritate Könyvek Osiris Kiadó Budapest 1999 78. Fábián Ernő: Görbe fából nem lesz egyenes A marxi–lenini kisebbségpolitika elméletének és gyakorlatának színeváltozásai Pro Print – Bon Ami 2001 79. I.m.: 6. old. 80. Fábián Ernő: Az értelem keresése... 201. old. 81. I.m.: 46. old. 82. I.m.: 45. old.

57

83. Fábián Ernő: Az élet értelme... 86. old. 84. Fábián Ernő: Az értelem keresése... 117. old. 85. I.m.: 259. old. 86. I.m.: 15. old. 87. I.m.: 182. old. 88. I.m.: 46. old. 89. Fábián Ernő: A megmaradás parancsolatai... 14. old. 90. Fábián Ernő: Az értelem keresése... 31. old. 91. Lehet – nem lehet... 81. old. 92. I.m.: 84. old. 93. Fábián Ernő: A megmaradás parancsolatai... 16. old. 94. Fábián Ernő: Az értelem keresése... 199. old. 95. I.m.: 66. old. 96. I.m.: 249. old. 97. I.m.: 91. old. 98. I.m.: 24. old. 99. I.m.: 32. old. 100. I.m.: 200. old. 101. I.m.: 231–232. old. 102. I.m.: 201–202. old. 103. I.m.: 249. old. 104. I.m.: 270. old. 105. Fábián Ernő: A megmaradás parancsolatai... 106. old. 106. I.m.: 268. old. 107. Fábián Ernő: „Az emberbőrbe kötött remekművek” Megjelent az In memoriam Németh László 1901–1975 c. kötetben EMKE Füzetek 5–6. Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület kiadása Nagybánya, 1995, 5–8. old. 108. Fábián Ernő: Az élet értelme... 85–86. old. 109. In memoriam Fábián Ernő Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár. A megemlékezés anyagát Fábián Ernőné Kovács Márta állította össze. Szerkesztette: H. Szabó Gyula, Képszerkesztő: Egyed Tibor Készült Fábián Ernő születésének hetvenedik évfordulójára, 2004-ben

58

„Miért ne lehetnék én sas?” Debreczeni Éva emlékére 1957. október 20. – 2011. június 7. Írásunk címe nem a magunk találmánya. Kölcsönvettük attól az írótól/költőtől, akinek a Sors alig több mint két évtizedet adott arra, hogy tehetsége szerint kibontakozzék, aki modern Ikaruszként szárnyalni akart mint a sas. Nem tehette, de túljárt a tér és idő hétköznapi korlátain. Kezére játszott egyéni képessége és modern korunk csodafegyvere: a számítógép. A világhálón szörfözhetett, megteremtve a maga öntörvényű univerzumát. Mielőtt elárulnánk, kiről is szólnak e sorok, hívjuk Őt vissza magunk közé, a bemutatkozást bízzuk rá.

Öné lett rajz Születtem – elég régen. Annyira régen, hogy már nem is emlékszem rá. Talán igaz se volt. A helyszín Szatmárnémeti, ami néha Erdély vagy Magyarország (rossznyelvek szerint Románia) Része, s ahol nem marad meg értelmes író ember, csak a része(g). Amikor megszülettem, mindjárt nagyon dühös voltam, és ordítottam. Anyámmal nem beszéltem legalább másfél évig. Szüleim fiút akartak, de hát nekik ez se sikerült. Hároméves koromban a bilin rájöttem: elrontottam az életem. A szépségemről annyit: a Napba lehet nézni, de utána már rám is. Az iskolában felfedezték, hogy zseni vagyok, ezért az utolsó padba ültettek. Merthogy az utolsókból lesznek az elsők. Aztán az is felfedezték, hogy rövidlátó vagyok, s akkor meg az első padba ültettek. Szerettem volna, ha felmentenek tornából. Nem tudtam átugrani a bakot. Lőni viszont szerettem, de ez akkor nem volt tananyag. Később sikerült. Többször is. Sokáig gondolkodtam mi legyek? Festőművész, vegyész, számítógépész, építész? Utóbbi jött be. Aztán egy idő múlva ebből is csak az ÉSZ maradt meg, mert sose építettem semmit, annál inkább bontottam. Amikor az –ész elment (1989-ben), felcsaptam újságírónak. Nem tudtam ugyan írni, de mások sem. Ezek közül én voltam a legjobb. A hosszú kommunista évek alatt (egyik–másik 366 napot is eltartott!) nem léptem be a pártba. Így nem is maradhattam a pártban. Pártában viszont igen. Annyira szokványos volt a külsőm, hogy barátaim állandóan összetévesztettek, és a másikat vették feleségül. Később a dagadt ruhát és az írást hagytam másra. Azóta visszajött az –ész: kétujjnyi munkás vagyok, egerész tördelész. Mivel a gép magában nem számít, ezért én számítok – jobbra. De rosszabb lesz. Az élet egyre nehezebb. Állandóan emelik a fizetésemet. Mégis napról napra kevesebbre elég. 59

Mellbőségem, cipőméretem és IQ-m változó. Korom jelenleg 40 és a halál között. (De mi az a jelenleg?!) Foglalkozásom homályos. Félig újságíró (vagy tán egészen az?). Inkább valami más. Vakondsirály...” Ez utóbbi „élőlényt” ne keressük Brehm nagykönyvében. Nincs benne. De ha beírjuk a számítógép kereső programjába, csakhamar fény derül rá: nem más mint egy regénycím, melynek szerzője a Szatmárnémetiben született Debreczeni Éva. A fenti sorok – „mienk lett rajz” – nem csupán életére vetnek fényt, hanem az életlátás sajátosságára, a nyelvi kifejezőeszközök egyéni kezelésére is – oly vonásokra, szellemi koordinátákra, művészi kvalitásokra, amelyek alkotásainak oly különös, egyéni ízt, zamatot, színt, formát adnak. Hol rejtekezett ez az áldott tehetség 1990 előtt? A szolgálat a rajzasztal mögé szólította, szorította. De az csak a mindennapok egy szelete volt, napi nyolc óra gürcölés, amikor az építész-álmokat – mint maga írta – lehúzta, földhöz ragasztotta a bontás. De maradt még tizenhat óra, mely az övé lett, csak az övé – a töltekezésé, az álmodozásé: több és jobb lenni az őt körülvevő világnál. Műveltsége megalapozásának és gyarapításának, a sokirányú érdeklődés, az érlelődés esztendei, évtizedei voltak – az irodalom, a képzőművészet, a zene világában. 1990-ben sem az újságírás napi robotja vonzotta a megújuló szatmári laphoz, hanem a betű, a szó világa, a kötelékeitől megszabadult szárnyalás hite és lehetősége. Írásaiban a szép gondolat és a színes nyelvi forma kötött egymással házasságot. Jegyzetek, riportok, az élet jelenségeire reflektáló gondolatokat hordozó írások sora jelenik meg a Szatmári Friss Újság lapjain. Többre, jóval többre vágyott annál, hogy maga is a mindennapok szürke hegedőse legyen! Későbbi novellahőse – Verébfia Veréb – álma csírázott benne: „Miért ne lehetnék én sas? Hiszen csak tőlem függ!” Kereste a kitörési pontokat, ahol többet nyújthat, tehetségének tágabb kibontakozási teret nyerhet.

A tromfordírozók táborában Az első lehetőséget – „az egy nyelven beszélő egyet mondók bábeli zűrzavarának fóruma” – a D. Kiss János szerkesztette, Csíkszeredában kiadott szatirikus hetilap, a Tromf kínálta, melynek szerkesztői-munkatársi gárdájában, a 11. számától feltűnik Debreczeni Éva neve is. Az 1990–1993 közt megjelenő lapról Boros Ernő közölt adatgazdag, a hetilap szellemi világába betekintést nyújtó tanulmányt a Székelyföld 2007. évi szeptemberi számában. Abból azt is megtudhatjuk, hogy Debreczeni Éva neve a lap 47. számától kezdődőleg a főmunkatárs „tromfordírozók” sorában szerepel, a saját szerzőgárda meghatározó egyénisége lett. Az ott megjelent írásaiból kitűnik, hogy az irónia, a szatirikus látásmód írásművészetének meghatározó elemévé vált. Görbe tükröt állít elénk, a világ elé. Miről is szólnak az ott közölt írások? Emberi gyarlóságokról, a közélet fonákságairól – !sédőljefazssiV (értsd: Visszafejlődés!); Egy megye meg egy megye – az megy–e?; takarékos emberé a jövő (de csak az); Cilike és a centrifuga... –, melyek jó alapozást jelentettek a későbbi írásai számára. A Vatrómeo és a Magyar demokrata Júlia szomorú históriája című jelenet az etnikai konfliktusból merítette tárgyát, külön elismerést hozott írójának. Fordulatot jelentett Debreczeni Éva munkájában, hogy kenyéradó lapjánál elvállalta a tördelőszerkesztői beosztást. A számítógépek világában való elmélyülés összetettebb gondolkodást 60

igényelt és sok-sok bosszúsággal járó munkát, elsajátítandó feladatot. Nappalait a beteg édesanya gondos ápolása töltötte ki. Az este a munkáé volt, a tördelésé. A rá jellemző lelkiismeretességgel, konoksággal birkózott, küzdött a számítógép ördögeivel, mélyedt el annak rejtelmes, sok élményt és bosszúságot hozó világában. A munka után csöndes éjszakai órák következtek, meditációra alkalmasak. Az „egerészés” az ismeretszerzésen túl egy újabb szakma – a könyvszerkesztés – elsajátításának lehetőségét kínálta számára. Újabb kihívás, újabb erőpróba? Megküzdött érte. A Szatmári Friss Újság évkönyvének mind a hat kiadványa tartalmi igényességről, kiváló szerkesztői érzékről tanúskodik, magán viseli kézjegyét. Azokkal párhuzamosan jelent meg az 1989–1999-es éveket magába sűrítő eseménynaptár – Azt írja az újság... –, melynek társszerkesztője; a tipográfia, a borítólap, a nyomdai előkészítés viszont teljesen az ő munkája. Igényesség, pontosság, invenciózus törekvés jellemezte részvételét a Szatmári Római Katolikus Püspökség által kiadott Római Katolikus Naptár kivitelezésében, számítógépes tördelésében. Jó előiskola volt a későbbi évekre vonatkozóan. Ez volt az a folyamat, amely a kollégák előtt zajlott, aminek tanúi lehettünk. Nehezen kitárulkozó természete kizárta a lehetőségét annak, hogy a munkakapcsolatokon túl beláthassunk abba a szubjektív világba, amelyben már ott mocoroghatott, fészket rakhatott első regényének jeligéjeként választott Márai–gondolat: „...néha csodálkozva észleltem, hogy van írói végzet is, bizonyos feladatok elől éppen olyan kevéssé lehet kitérni, mint bizonyos emberi találkozások, érzelmi vagy érzéki kötöttségek elől.”

„Nevessetek a temetésemen” Meghökkentő cím. Az olvasók nem is sejthették, hogy a regényíró neve – Venczerédi Bea – lényegében anagramma: mögötte nem más rejtőzködik, mint Debreczeni Éva. A játékosság, a nyelv rejtelmeibe behatoló alkotó egyéniség újító, találékony és leleményes invenciója vagy csupán a rejtőzködő szerénység húzódott az álnév mögé? A kolozsvári Kalota Könyvkiadó által 2004-ben megjelentetett kötet témáját, eseménysorát egy internetes találkozás és kapcsolat sugallta. A regény cselekménye és hősei eltérnek a klasszikus irodalom alkotásain szocializálódott olvasói világtól, ízléstől. De hol van már Jókai, Mikszáth, akár Móricz Zsigmond mesélgető stílusa, az erkölcsi példázatokat elénk táró, a valósággal egy az egyben szembesítő létábrázolás, jellemfestés, művészi megformálás? A minket körülvevő világ megváltozott. A társadalmi berendezkedés által évszázadok alatt kitaposott utat, ahol sorsunk már születésünkkor bekódolt irányban bontakozott ki, hiába keressük. Vagy mégsem? Korábban is voltak kitérők, voltak ellenpéldák? Már a paradicsombeli Éva is ellenszegült az Úr parancsának; Csongornak is el kellett gondolkodni, hogy a hármas útból melyiket válassza; Ádám madáchi időutazása úgyszintén lehetőségeink behatároltsága elleni lázadásként értelmezhető. Korunk embere végképp menekülni, szabadulni akar mindattól, ami arra ítélhetné, hogy eleve megszabott korlátok közt, valamely transzcendens hatalom vagy földi diktátorok eszközembereként élje életét. Maga kívánja sorsát alakítani. Az már csak „részletkérdés”, hogy ezen az úton a szubjektum, az énközpontúság miként és mily mértékben írja fölül az évszázadok során kőtáblákra vésett közösségi, ne adj Isten, nemzeti irodalmi hagyományok primátusát, kánonját. Debreczeni Éva regényének hőse is ilyen öntörvényű egyéniség. Vértes Tamás – nevezzük mi is, amerikai módra, Tivinek – a történelem vargabetűinek köszönhetően látta meg a napvilágot Szatmárnémetiben. Szüleit a háború szele hozta a szamosparti városba, ugyanaz sodorja el onnan, előbb Budapestre, majd, 1957-ben az Egyesült Államokba. Apa nélkül nő fel egy

61

nimfomániás anya árnyékában. Mint minden gyermek, ő is szeretetre vágyik, de annak melegét csak ritka pillanatokban érzékelheti. A „rossz fiú” gondolataiban korán csírázik a kitörés, az önmegvalósítás vágya. A közfelfogás értelmében sikerül is. A „buta, lusta, semmirekellő” gyermekből előbb repülőgép-szerelő lesz, majd jogász – jócskán rácáfolva anyja és tanítónője jóslatára. A polgári életben mindent elér, ám belül, lélekben mégsem jut egyensúlyhelyzetbe. Új s új kalandokba sodródik. „Az alma nem esik messze a fájától” – gondolhatnánk, hisz anyja életvitelét utánozza, az élet teljességét az élvezetek keresésében véli megtalálni. De a négy házasság, a sok–sok alkalmi szerető, az érzéki örömök mértéktelen hajszolása is csak pótcselekvés maradt számára. Lelke mélyén, sokáig kimondatlanul, ott rejlik a szeretetvágy – „mindig szerelemmel kezdődtek kapcsolataim” – azaz mélyebb, benső kötődés elérése, megteremtése. De Tivi az amerikai társadalom embere – nem ér rá önmagával foglalkozni, saját életével őszintén szembenézni. Már túl jár az emberélet útjának felén, amikor ráébred: nemcsak anyjára, önmagára nézve is érvényes a felismerés: „te nem tudsz igazán szeretni”. Ebben a megvilágításban az erotikus élvezetek talmi értékeknek bizonyulnak, elfedték a mindvégig benne rejlő igényt a teljesebb életre. Mi lehetne a váltás, a megoldás kulcsa? Visszamenni a gyökerekhez. Ez hozza el a szülővárosba is. Ez indítja az anya–gyermek kapcsolat felülvizsgálására. Számára azonban ez sem bizonyul járható útnak. Az anyja visszautasítja. Hordoznia, vinnie kell tovább magában a terhet. Ezt üzeni a kötetcím meghökkentő sugallata, a könyv utolsó soraiban leírt temetés groteszk, bizarr víziója. A szerző jó érzékkel bonyolítja a cselekményt. Az idősíkok, helyszínek változtatásával teszi érdekessé, pergővé, olvasmányossá a regényt. Lapjain a valóság és a képzelet képei elegyednek, váltják egymást, alakítják, teljesítik ki az írói szándékot. Ha becsukjuk a könyvet, ha fölül tudunk emelkedni a szöveg primér befogadásán, értelmezésén, bebizonyosodik, hogy a látszat, a tapasztalati kép mögött egy mélyebb, sokkal mélyebb valóság rejlik: nemcsak a testnek, a léleknek is megvannak a maga igényei a teljességre. Az írói bemutatkozás ígéretes, sikeres volt! Elgondolkozhatunk azon, hogy Debreczeni Éva miért nem haladt tovább ezen az úton? A benne feszülő kifejezési vágy, az intenzív szellemi feszültség térítette le a próza lassúbb, időigényes, szélesebb mederben való önkifejezés útjáról? Ennek megértéséhez vissza kell lépnünk az időben.

A vakondsirály 2001 táján a Café Brassó–Stockholm honlapon a napi szóhasználattól eltérő, leleményes szójáték folyt. A Svédországban élő Gergely Tamás – pályája elején a Szatmár megyei Tamásváralján tanított, később az Ifjúmunkás belső munkatársa lett – a szatmári ismerőseinek is felhívta a figyelmét a honlapon folyó leleményes/elmés szójátékokra, őket is a szóbogáncsokat „gyártók” táborába szólította. Debreczeni Éva magabiztosan válaszolt a buzdításra: „ilyet mi óránként ötöt tudunk írni”. Maga sem sejthette, hogy „a világháló egymásba gabalyodó sugárútjain” mily lehetőség nyílt meg előtte. A Caféban új közösségre, hozzá hasonló gondolkodású társakra talált. A játék egyre komolyabbá válik. Rövid időn belül, 2003-tól, bekapcsolódik a szerkesztésbe is. A maga alkotta szavak, szókapcsolatok, ötletes szófűzések új tartalommal telítődnek. Idézzünk néhányat általa jegyzettek közül, ízelítőül a Café Stockholm blogarchívumából: kRÉMlátomás; semmirekelek; egyre hosszabb a semmi; belhontalan állampolgár; rosszul bírom az éhenhalást; sósperc; a hajnalok itt hIDEGEK; tENYÉSZET; aki sokat gyalogol, keveset fog; országrólszakadt; mindent unokÁM; fejirtó; fáradt bolha laposat ugrik; vágyadó... Ezek sorában találjuk a későbbi regénycím, a vakondsirály szó62

leleményt is. A számítógép helyesírási programja azonmód pirossal húzza alá, jelezve: itt valami hiba történt. Az olvasó megáll. Gondolkodik: mily gondolat, érzés, ötlet rejlik e furcsa szavak, fogalmak (?) mögött? Gergely Tamásé az érdem, hogy a szétszórt, a világhálón olvasható írások kötetté „egyesültek”. Ő volt az, aki a könyv elé írt bevezetőben – Arról, hogy a szépség néha fáj – megtalálja a kötetcímbe kódolt szimbólum kulcsát. „Meggyőződésem, hogy a »vakondsirály« jelzős szerkezet jellemzője lehet nemcsak egy nemzedék szatmárinak, és nemcsak szatmárinak meg erdélyinek, hanem az egész huszadik századi kelet–európai valóságnak. Hiszen nem akartunk–e mindannyian patyolattiszták, fehérek lenni, akárcsak a sirály, és szárnyalni könnyedén, miközben arra kényszerítettek bennünket, hogy lent, akárcsak a vakond a földben, a sötétben, a hidegben, a mocsokban turkáljunk?! Ilyen felemásak vagyunk: álmunkban sirályok, a valóságban vakondokok, s mert álmunk és a valóság összeadódva tesz ki bennünket, vakondsirályok vagyunk. Ilyen fájdalmas egyszerűen.” A kötet – a Hírlap Könyvek sorozatában jelent meg Szatmárnémetiben, 2007-ben – tíz év szellemi/nyelvi gyümölcseiből válogatott. A föntebb már említett szóbogáncsok mellett igen változatos műfajú alkotásokat tartalmaz: abszurkákat – ez is D.É. szóalkotása –, verseket, meséket, álomtörténeteket, novellákat, esszéket, publicisztikákat, jeleneteket, melyekkel rendszeresen jelen volt a Café Stockholm lapjain. Mik is azok az abszurkák? Abszurd eseményeket megörökítő események, képzeletjátékok? Szurkálgató, szatirikus írások? A kettő egyvelege, írói amalgám? Nevükben is benne rejlik: az élet fonákságait tollhegyre tűző, az újságírás múltjában oly kedvelt, igen változatos témájú, „általában derűs hangulatú, olykor gunyoros, szatirikus élű”, abszurd helyzeteket idéző rövid írások, krokik. Témaviláguk széles horizontot ölel fel. A szivárvány sokszínű palettáján – ne feledjük: Debreczeni Éva a festőecsethez is művészi ihlettel nyúlt – a témavariációk sokszínű világa fénylik fel előttünk. Ezek az alkotások a „tromfordírozás” egyenes folytatásai. A benne akkor kikristályosodott műforma a humor és a szatíra bő áradását hozza magával. A mindennapok apró jeleiből ihletődő írások a képzelet parttalanságra, színes nyelvezetre, meglepő, meghökkentő szófűzésre/–társításra épülnek. Az olvasó emlékezetében tovább él a Bojlerveréb; a Megnemhalt Költhetők Társasága; az Int az idő; az Anyafolt; a Pilátus a Krédóban; Rosszkedvünk jókedve... című alkotások sajátos hangulata, színes világa. A meglepetés erejével hat a kötetben szereplő versek kiforrottsága. A Café Stockholm „lapjain” jelent meg a Verselek című költeménye, mely sokat elárul alkotójáról: „április 11 a költészet napja / Vica verse, avagy / Viceversa. // Néhány sor e vers elé: / Demivanna verselé. // Aznap nem is költöttem, / anyámat felköltöttem. / cipőfűzőm kötöttem, / útra kelve kötötten / fizetésem költöttem, büntetésem töltöttem / munkában, nem börtönben, / tojásokat költöttem / újságot míg tördöstem. / hazamentem lökötten, / vacsorám elköltöttem, / nem vagyok én verselő, / honnan jött e vers elő?!” (Demivanna – szóbogáncsai, abszurkái alatt gyakran találjuk e nevet; a „de mi van, na” összevonásából lett, másutt tovább rövidült, lett demi, másutt egyszerűen de.) Báj, kedvesség, játékosság, humor, könnyedség, kiforrottság – nemcsak e vers alaphangulatát, művészi stílusát érzékeltetik, hanem előre vetítik a kötetben szereplő többi lírai alkotás jegyeit is. A képzelet sasszárnyakon jár, a forma nem köti béklyóba. Költeményeinek ihletforrása a személyesen megélt és megtapasztalt világ: „Gombostű– emberek közt élek én, a fonál. / S mindegyre belémszúródnak. / Fáj.” (Enyémvers) Ez a fájdalom – nem csupán egyéni, hanem közösségi is! – végig jelen van a kötet verseiben. Vallomásos költő. Ha életrajzát nem ismernénk, akkor is következtetni tudnánk annak részleteire. Az édesanyja iránti szeretetére: „Felhőszemű anyám / mennyország–dobozon / ül a kiskapuban / engem vár. / Álla kezében, / mindörökre vár, / görbe hátú ég / kulcscsörgésében, / piros csíkos kötött / sugárzó fényben.” (Várnak) Édesapja emlékére: „órapám falon / immár

63

örökkétiglenn / megállandó / simogat, nem üt”. (Apámnyikkantó örökóra) Önmagára: „Életem szétmálló / történelem / ötven fekete / mikulás / szemeteszsákjában”. (Kuka) A társadalomra: „Nálunk minden / Másképp / más kép. // Nagy, szürke télsikoly. / Vércsókák a körben. // Emelentyű–perspektíva, / Békakékülő fény, / Villanyoltahatlan, / Süppedő lélek.” (Azám, hazám) A tájra: „Műanyag életek égnek sűrű / fehér füstben lent a telepen / Esőutáni köpönyegben / ülepedik az alkonyi nyomor.” (Naplemente) Külön fejezetbe tartoznak az Álomtörténetek, melyekben a valóság és a fikció keveredése, összeötvözése, ellentételezése révén vetíti elénk a maga különös világát: „...nem kell felébredni a rémálomból egy másik még rémesebb létre, nem kell gondolkozni azon, hogy hogy lehetne élni, amikor nem lehet. És hogy hogyan lehetne jobb az, ami olyan, amilyen, csak nem tudjuk, hogy jó-e vagy rossz, de mindig mást akarunk.” (Egy képből egy részlet) A képzelet játékának nyújt bő teret a csalimese, a népies és állatmesék tündéri világa, közte a verébé, aki sas akart lenni. A novellák, esszék tematikája is egy külön, sajátos hangvételű világba vezet. Az Író–olvasó találkozó kétezerkilencszázkilencvennyolcban... című novella azt az abszurd helyzetet vetíti elénk, amikor az írók keresik a csak til-túl csellengő olvasók kegyeit, hisz „olyan nagy tehetség kell manapság hozzá, hogy valakiből Olvasó legyen! Hisz írni, azt bármely halandó tud, ki jobban, ki rosszabbul. Na de olvasni?!... Az aztán az igazi művészet!” Az In memoriam D.J. című esszé édesanyjának állít megrendítő emléket; egy áldozatos, súlyos próbatételekkel terhelt életnek, aki „semmi fontosat nem tett életében, amiért bárki is emlékezhetne majd rá.” A humoros írások, paródiák, szatírák – A Doktor Transz és Mr. Szilván, avagy: Az exilír; Szálka a fültőben; A hon: foglalt!; Dilett Anti a szemvesztőségben; Totálkáros... – helyzet- és jellemkomikumai az élet fonákságait tűzik tollhegyre, maró gúnnyal szólnak azokról. Ugyanez jellemző a Gali Baba és a negyven napló című „egészen kis regény”-re, amely egy lakótömb életét karikírozza a helyzetkomikum és a nyelvi humor eszközeivel, a szatíra bőséges áramoltatásával.

A boldogtalan tollhercegnő Debreczeni Éva minden lehetőséget megragadott ahhoz, hogy magához méltó alkotói közösséget keressen. A világhálón talált rá az Erdélyi Terasz weblapra, melyen 2006 március és november közt több írása – prózája, verse – jelent meg. A miskolci Spanyolnátha című művészeti website „hasábjain” 2008 és 2010 több alkalommal is szerepelt prózai írással, lírai alkotásokkal – a 2009 téli számban Mircea Dinescu-versfordításokkal –, művészfotókkal. 2010 májusától újabb tér nyílik meg Debreczeni Éva előtt: a káfé főnix, melynek Gergely Tamás és Cseke Gábor mellett webmestere lesz. A haláláig hátra levő egy esztendő rövid életének legtermékenyebb, legintenzívebb szakasza lett. A rövid műfaj szinte minden területén kiváló alkotásokat közölt, hihetetlen intenzitással és magas művészi színvonalon. Egyedi hangulatú költeményeire, sajátos megformálású verseire már a Café Stockholmban is felfigyelhettünk, a káfé főnixben ez már domináns műformává válik. Ennek az időszaknak a legmaradandóbb gyümölcse a Magyar Elektronikus Könyvtárban Cseke Gábor szerkesztésében közzétett, A boldogtalan tollhercegnő című, a szerző fotóival illusztrált verskötet. (Internetes elérhetősége: http://mek.oszk.hu/08900/08964) A kötet megindító, őszinte vallomással kezdődik: „minden verset már megírtak / minden csókot elcsókoltak / helyettem // az eget a földnek adták / a világot megváltották / felettem // mások jártak szórakozni / mások szültek éltek haltak / mellettem // ittam bort sört pálinkát is / kenyeremnek a javát is / megettem // sírtam sokszor tán hiába / életemben de csak egyszer / 64

nevettem // mire várjak hamarjából / kiköltözöm e világból /leverten” (Keservers) Fentebb utaltunk már Debreczeni Éva verseinek vallomásos jellegére. E kötetében ez fokozottan van jelen, jellemzője a nagyfokú szubjektivitás, énközpontúság. Önkéntelenül is Babits Mihály nevezetes verssora – „csak én birok verseimnek hőse lenni” – jut eszünkbe. Szó sincs azonban valamiféle elefántcsonttoronyba való bezárkózásról. Debreczeni Éva költeményeiben ott ég a vágy: „szeretném magam megtalálni / egy kicsit, egy kicsit” (Pilla) Keresi azt a költői univerzumot, amelyben meglelné a maga helyét: „jaj csak a beszéd ne volna / jaj csak az érintés ne volna / jaj csak a létezés ne volna / hogy tudnék szeretni / hogy mernék lehetni” (Jaj csak) A magány velejárója a kiszolgáltatottság: „a felnőttek játszóterén / ahol már nem legel tehén / belep a penész, a moha / agyamra lép a sok ostoba / homokba taposnak naponta / szalmaszívemmel gyújt rá / egy részeges kokott – / de lelkem még szól / mint egy veszett fagott” (Rongy) Érthető és indokolt, hogy feltör benne a vágy: társra lelni, társa lenni valakinek. Ez az érzés csodaszép, antológiaértékű költeményben fogalmazódik meg: „akarlak mint széket az asztal / mint tojást a tyúk ha kotlik / a ló a kátyút mikor megbotlik / mint méhek a mézet tavasszal / akarlak mint veréb a morzsát / óvodás a szülinapi tortát / akarlak mint tücsök a nótát / folyót a hal ha kifogják” (Akarlak) Igaz, hű társat az élet nem adott neki, joggal kéri számon a sorstól: „Miért nem vagyok / Vénusz?”, magányosan fénylő csillag, csak egy boldogtalan tollhercegnő. De talán épp ez tette, ez ébresztette fel benne a nehéz sorsú emberek, a környezete iránti fokozott érzékenység, a szépség iránti vonzódást: „szívd fel szemem a sok szépet / az eget a folyót a napot a holdat / hadd maradjon holnapra is / lelkemnek egy falat” (Hazafelé) Tájversei, zsánerképei hosszú sora jelzi – Buja zöld; Pillantás a hídról; A város éjjel; Üvegtál; Csend; Macskasors; Csendélet kívül-belül; Fehér had; Táj; Hangyák... – mily érzékenyen reagál mindarra, ami körülveszi, ami körülötte történik. Ebben a csendes, az üveggolyó káprázatában megmártózó költői világban, ha csak egy-két költemény erejéig is, de helyet kér a nemzeti sorskérdés keserű indulatokat rejtő/hordozó attitűd is. A Hazakeresőben című költemény „Gellért Sándoros-betyárosan kísértő” módon, József Attilára emlékeztető modorban teszi fel a kérdést: „hol van az én édes hazám?” A folytatás csupa szemrehányás a sorsnak, mely megfosztotta a legszentebb dolgoktól: „nincsen anyám, nincsen hazám / sem a mélyben, sem magasban / országból igazolatlan / belőled is kimaradtam // őseim, kik érted haltak / magyar földben nem nyughatnak / hétfájdalmú szüzek sírnak / krisztusaink elkorhadnak”. A folytatás is klasszikusokra emlékeztető sorokban, zsoltáros jeremiád keserű hangján figyelmeztet a magyarság vétkeire: „hazám, hazám, te mindenem / sohasem törődtél velem / kik szeretnek, szembeköpnek / elhagynak, vissza se jönnek // gyermekeid széjjeltéptek / felgyújtottak, összetörtek / elástak és széjjelszórtak – / ők mind a fiaid voltak (...) verik most a magyar kártyát / kik nem nézik, csak kifosztják / döngetik a magyar mellet / magyar gyűlöl magyar mellett”. Elfogadhatatlan számára az a világ, hol „semmi nincs csak a nagy büdös sötét” (A város éjjel), melyben „tömény a csend / görény a trend” (Hirtelen semmi).

A világháló vonzáskörében A káfé főnix a kötet megjelenése előtt és után is sűrűn közli verseit. Azokban, amint az előbbiekben is, kitapintható az a kettősség, amely az életnek színe és fonákja közt feszül. Példázatul az egy festőre című költeményben festmények idealizált világával szembesíti az olvasót, amit letagadni nem lehet. A magánélet ritka kitárulkozásának lehetünk tanúi az Ír dal; Mintha; mások okosan; Amikor nem jön; titok; Találós kérdés; hiány... című költeményeiben. Témájában és hangvételében is e sorba tartozik a megálló című verse, amelyet akár lírai önarcképként, a lírai pálya összegzéseként is aposztrofálhatunk. Fájdalmas kitárulkozás, egy vívódással teli küzdelmes élet bontakozik ki soraiból: „sokan voltak már jobbak szebbek /és 65

még hányan is lesznek helyetted / de ma úgy érzed te vagy a végső / első–utolsó lényege a percnek (...) miért hogy nem sikerül soha semmi / amibe belefogsz pedig úgy szeretnéd / árkot ásol bokrot ugrasz de ettől / nem rövidülnek meg az esték (...) soha senki nem fogott fel vagy meg /és nem is érhetnek el téged / de egyszer valahol valamikor / megállnak érted ha még megéred”. A rezignált keserves hang forrása ott rejlik a lehangoló felismerésben: „Én a májammal etettem őket / Mégsem ért meg az önző világ / Köröttem nőnek a törpék / Eső helyett hamu szitál” (Hajnal) Ez az életérzés nem csupán a költő lelkéből, habitusából fakad. Abban, annak elmélyülésében az őt övező külső világ súlyos tehertételeinek is szerepe van. „Nem volt soha semmink, még azt is ellopták, / Serkenő reményünk szerteszét foszlatták. / Tépett rongyainkat jól megadóztatják, / Kifújt levegőnket szánkba visszadugják.” (Csakazértis) De ez a közérzet sem vezethet el oda, hogy a küzdelmet feladja. A szerkesztőtársnak címzett születésnapi köszöntőjének záró soraiban hittel és önbizalommal szól arról, hogy az alkotó munka örök, el nem múló értéket terem: „S bár a sors olykor sokunkhoz mostoha / De még nem múltunk el – s nem fogunk soha.” (Egy híján) A líra csak egyik vonulata a virtuális irodalmi–művészeti orgánummá váló káfé főnix „oldalain” oly sűrűn jelentkező Debreczeni Éva munkásságának. Továbbra is írja a Café Stockholmban életre kelt ötletes, szellemes, nyelvi bravúrokban bővelkedő szóbogáncsait, alapműfajává válnak a csípős, szatirikus, a társadalmi ferdeségeket, egyéni jellemhibákat kipécéző abszurkák, melyekből egész csokorra való közölt – post mortem – a káfé főnix. (Egyszer talán annak is eljön az ideje, hogy azokat is egybefűzve, köteten olvashatjuk.) Még Gergely Tamás ötleteként és biztatására születtek meg és folytak, Demi szignóval, a „péntekjei”. Személyes hangvételű, hangulatos, színes nyelvezettel és meglepő fogalmi és képtársításokkal dúsított pillanatképek önmagáról, az őt körülvevő világról. „Az idő megállt. A levegőben rekkenő hőség. A fában a szorult féreg. A lágy vasban a kesergő galamb lábnyoma. Agyamban a szívem. Torkomban a vér. Lábamban tegnapi fáradtság. Derekamban életfogytiglani köszvény. Az ágyban a gyűrődés. Gyomromban bűn és bűnhődés. Fülemben hegedű, madárdal, villany. Szememben aprócska kislány nyuszifoga és eperszája. Ujjamban szenvedélyes botorkálás, aggódó billentyűnyomás. Halántékomban a lüktetés. A konyhában a mosatlan. A hűtőben a sör. A telefonomban a ménkű. A tévében a focivébé.” (Pillanatkép) Azaz történhet velem és körülöttem bármi – mindent fölülír egy esemény: a focivébé. Novellás, csattanós befejezés. A „műfaji” változatosság érzékeltetésére idézünk egy későbbit: „rossz érzések koraszülött hajnala penészes sarki fény pirítós kenyér sötétkék kétségbeesés szürke széken mindez már csak emberböfögés évfordulós elhagyatottság sohanemvoltan unalom szemtelen alamuszi vádalkuk vádvakuk sóvár pénzvár elcsöndesült szúette kakukk a fiókban henye hervadás kék ujjbegyes csipogás derékistencsapás folytonos folyondár hínár hírzár szájzár” (Debreczeni Éva peentheque–iből) Látszólag értelmetlenül egymásra hányt szóhalmaz, de ha elidőzünk mellette egy sajátos hangulatkép–sor körvonalai bontakoznak ki előttünk. Egy olaszországi, jelesen velencei kirándulás emlékeit örökítették meg az Itáliai emlékek. Rövid, lényeglátó szövegek és kifejező fotók. Elbűvöli a látvány szépsége, a kultúra, melyet e város nyújtotta a világnak, az emberiségnek. Ezek az első olyan írások, melyek „társaságában” a művészi fotóknak is szerep jut. Az önkifejezés kényszere, a kiáradó szellem újabb s újabb megnyilvánulási formát, utat s módot keres. A káfé főnix–beli szerző- és szerkesztőtárssal, Cseke Gáborral 2010 októberétől együtt indítják az újabb weboldalt: az aranytalicskát. Cseke Gábor így emlékszik erre: „a szándék az volt, hogyha találunk valami, a léleknek–észnek tetsző irodalmi művet, zeneszámot, filmet, videót, képet, érdekességet a könyvtárban, világhálón, bárhol, »összetalicskázzuk« azok részére, akik szintén szeretik a szépet fölfedezni.” Bakter Bálint és Banya Bea –

66

hangulatos nevek – fáradhatatlan szorgalommal, ötletességgel kombinálta az említett műfajokat, asszociálva azok egymást kiegészítő, egymást, bennünket gazdagító üzeneteit. A napról– napra jelentkező „párbeszéd” a szerzőtársak rendkívüli tájékozottságáról, műveltségéről tanúskodott. Itt említsük meg újra, egy mondat erejéig Debreczeni Éva művészi fotóit, mely a szépség keresése és felfedezése, a vizuális önkifejezés lehetőségét és eszközét nyújtja számára, külön albumba kívánkozó igénnyel.

A forma nemcsak szolga Az előbbiekben csak utalásszerűen foglalkoztunk Debreczeni Éva alkotásai nyelvezetének művészi jegyeivel. Művei olvasása közben az az érzésünk, hogy a stílusáramlatok, -izmusok megannyi kincseskamrájából merített, mindenhonnan ellesett valamit, besorolva azokat a maga eszköztárába, valami újat, valami sajátosat teremtve. A nyelvi, formai megformálásban nagyfokú tudatosság rejtőzik, mély gondolati tartalom, érzés jelenítődik meg. Ez nem valósulhatna meg másként, csak az anyanyelv legrejtettebb kincseinek a birtokában. A forma nem csupán a kifejezés eszköze, hanem a gondolat ihletett hordozója. Elemzésük, rendszerbe foglalásuk a stilisztika műhelyében készülhetne el. Itt csupán utalásszerűen érzékeltetjük nyelvi formáinak gazdagságát. Kezdjük mindjárt a Vakondsirályban olvasható (radnótinak) című költeménnyel: nemtudokénmárélniseholezenaföldön nemtudokénmárélniseholezen nemtudokénmárélnisehol nemtudokénmárélni nemtudokénmár nemtudokén nemtudok nem Az egybe írott szavak első pillanatra látszólagos szóhalmaza mély drámaiságot, balladai tömörséget sugall, a tipográfia kínálta lehetőség – az elapadó sorok – az életremény rövidülését, a költő előrevetített tragédiáját érzékelteti, el egészen a végső pillanatig, amikor már csak az marad, hogy nem, azaz az élet tagadása, a halál. A szóbogáncsok is tovább élnek, beépülnek a prózai írásokba. Az egymástól távol eső fogalmakat hordozó szavak egybeírása, összevonása nemcsak játék, hanem a tömörítés, a sűrítés eszköze. A „damasztal”, a „verébresztő”, az „ásítkozódik”, a „mustonsültszag”, az „anyapukák”, a „rendőrület”, a „károsnap”, a „nyakörvendő”... és számtalan más társuk egybeolvasztva mást jelent, más hangulatot sugall, mintha az értelem, a helyesírás szabályai szerint írná azokat. Ezáltal a forma majdhogynem tartalommá válik. Aztán ott vannak a különös szóképzési kísérletek: „ásítkozódik”, „létlenségem”, „részvételtek”, „elegáncsoskodó”, „sonkakacagásos”, „lángzsoltoltunk”, „igyeklőztetek”... Ízlelgessük, mint a zamatos gyümölcsöt, mely magában hordozza a nyári nap melegét, melyen rajta van az őszi reggel harmatos nedve! A költemények közt egyaránt találunk kötött formájú, rímképletekbe tagolt versszakokat, gyorsritmusú, dinamizmust idéző rövid sorokat, lassú lejtésű, elégikus hangulatú alkotásokat, a haikuk stílusában született két- és négysorosokat, balladás poémákat. Abszurkái, novellái a rövid műfaj remekei, csiszolt gyémántok. Jelenetei, paródiái a helyzet– és jellemkomikumok halmozásával váltanak ki derűt az olvasóban. Prózai írásai kezdőmondatai nem egyszer megejtően bájosak: „Tegnap arra ébredtem, hogy kinéztem az ablakon.” (Harminc fecske); „Lefekvéshez készülődött, mielőtt el sem aludt.” (Pianyír); „Ősz volt. A konyhaablak régi,

67

rothadó fájú ablakkeretének hézagain csak az nem jött be, aki nem akart. Első vendég volt a szél.” (Nagy légy, kicsi pók) „A Pelikán utcán biciklizek kétszázzal hazafelé a járdán, bár nem tudok.” (Rémálmok)... Hova kell ennél hatásosabb indíték ahhoz, hogy elolvassuk azokat. A szerző lírai alkatáráról, stíluseszközeinek gazdag tárházáról vallanak a csodálatos hasonlatok, megszemélyesítések, metaforák sokasága, külön–külön és együtt jelezve művészi értékeinek kiválóságát, nagyságát. Ízelítőül említsünk néhányat a Vakondsirály c. kötetből: „Hasadon a hajnal / Ásítkozódik” (Siralmák); „Ritka madár fütyül a világra az ereszcsatorna dalán.” (Enyészetvédelmi terület); „Hasogató medencémből tétova vers nyújtja ki lábát.” (Álomfaló); „azon nyomban belesüppedtem az unalomba” (Megnemhalt Költhetők Társasága)... Költészetének titokzatos, tündéri világába engednek betekintést egy általa szerkesztett kötet – Török József: A magány délkörei – hátlapjára írott sorai: „Aki keresi önmagát, mindenhol kutat, parttalan partokon, úttalan utakon járkál, elméjében kertészkedik. Benéz minden bokor alá, összeszedi a virágos, vidám, színes, a szomorú, szúrós, zöld, tüskés szavakat, az elszáradt szavakat, a korhadó, penészes fájdalmakat, a borút, a derűt, a méltót, a méltatlant. Örül nekik, sír miattuk, szétszórja, pakolgatja, sorba rendezi, összefűzi őket, játszadozik velük. Meglengeti a szavakat a szélben, elrejtőzik velük a telihold mögé, felboncolja és összerakja a mondatokat. Mindent ki akar mondani, főként a kimondhatatlant. Összecsendül két szó, két pohár, két rím. Tovább keres, mert újra szétszóródtak, s megint kezdődik minden elölről. Egy lélek és egy kéz. Betűk egy darab papíron. Egyszer csak vers lesz belőlük. Vagy egy hangtalan dal. Vagy egy élet.”

Gutenberg műhelyében A napilapot, évkönyveket szerkesztő rendkívüli intenzitású munkájában új fejezetet jelentett különböző szépirodalmi munkák nyomdai előkészítése – borítólapok tervezése, könyvek összeállítása és szerkesztése. 1997-től kezdődőleg számos könyv megjelenése fűződik Debreczeni Éva nevéhez. Egyedi kiadványok mellett közreműködik a Csirák Csaba által indított, immár közel negyven kiadványt felölelő kiváló sorozat – Otthonom, Szatmár megye –, továbbá a Hírlap Könyvek kiadásában. Külön is szólnunk kell egy ugyancsak szatmári kezdeményezésről, amely a megyéhez kötődő immár halhatatlan alkotókat kívánta a mai olvasók kezébe adni. Debreczeni Éva, aki minden szép és nemes ügy mellé önzetlenül elszegődött, e felkérésre sem mondhatott nemet. Vállalta és lelkiismeretesen véghez is vitte azt. Négy kötet kiadói munkája – válogatás, szerkesztés, borítólap-tervezés, számítógépes tördelés – fűződik nevéhez. A kiadási év mindenik esetében: 2010. Lapozzunk bele Az idő rostájában. Antológia Adyról című kötetbe. Az előszót is – Adyról – aligha minden – ő jegyzi. Előrebocsátja, hogy a tengernyi Ady-irodalomból összegyűjtött válogatás „a teljesség igénye nélkül, de az igényesség teljességével” készült. Az alapos tájékozottságról tanúságot tevő összeállítással az volt a célja, hogy „felidézze Ady Endrét, az embert, valamint azt, amit halála után emlékhelyekben, szobrokban, művészi alkotásokban róla megfogalmaztak, ami tovább őrzi emlékét az utókor számára”. A kötet közli a tanulmányok szerzőinek adatait, az Ady Endréről megjelent irodalom válogatott bibliográfiai adatait; értékes többlete a kötetnek az Ady-fotógaléria. A másik Ady-kötet a költő válogatott verseit tette közzé, Dalok tüzes szekerén címmel, 178 költeménnyel. Az előszó – A mi Adynk – ezúttal is Debreczeni Éva tollából olvasható. A költő életműve, „minden szava aktuális, ma is írhatta volna, írhatná véleményeit. A magyarságról, a disznófejű nagyurakról, a nemzet romlásáról, a megváltásról, a kétségbeesésről, a betegségről, 68

a halálvárásról. Adyt magáénak érzi a világ magyarsága, de még inkább azok, akik közül elindult, az egykori szűkebb haza, Érmindszent – ma Ady-falva –, Nagykároly, Zilah, Szatmár, Partium, Erdély és a kibővült, lassan határtalanná vált Európa.” Az előbbi kötetekben tetten érhető irodalmi tájékozottság és igényesség jellemzi a Keleten nőtt törzsök: Kölcsey Ferenc címmel megjelentetett kötet előszavát is. A Nem csak a Himnusz költője... Kölcsey sokszínű egyéniségére hívja fel az olvasó figyelmét: „Kölcsey mégsem az a költő, akinek verseit naponta elővennénk és olvasnánk. Ám ő az a költő, akinek neve fennmaradt volna, ha csak egy költeményt is ír, melyet a magyar nép himnuszaként naponta elénekelnek valahol a világban. És ahogyan távolodunk tőle az időben, egyre inkább kimagaslik a többi verse közül ez a mai is érvényes, múltba és jövőbe látó, fájdalmas egyetlenegy.” A kötet Kölcsey 89 költeményét tartalmazza. Ez esetben is bő irodalom-jegyzék egészíti ki. Ezúttal sem marad el a kötethez illesztett fotógaléria, amely az életút képi megjelenítését adja, közte Kallós Ede múlt századi alkotását, amely Nagykároly dísze volt, mígnem romboló kezek el nem tüntették onnan. E kiadványok sorába tartozik Kaffka Margit: Mária évei című regénye és Fényi István: Szivárvány havasán Összegyűjtött versek I. című kötet. * A pályakép megrajzolását saját önéletrajzával indítottuk. Nem csupán a hozzá illő keret kiteljesítése indít arra, hogy azzal is zárjuk, de ki is méltathatná a szerzőt a leghitelesebben mint ő maga. Gergely Tamás vele készített interjúja a káfé főnix 2010 decemberében készült, néhány hónappal Debreczeni Éva halála előtt. A belőle kiragadott részletek a róla alkotott képünket gazdagítsák, színesítik, teszik teljesebbé.

Betelt az idő Kezdjük az egyszerűvel: curriculum vitae, adatok – ha egyáltalán fontos... De hát olvasnak téged többen a Káféban, s nem tudják, hova tegyenek. Szerinted mi fontos belőled, ami nem vers? „Semmi. A vers sem. A versem. Én. Magamnak. És nem is kell sehova se tenni engem, mert nem érdemes. A tükörből egy öreg anyóka néz vissza rám, de az nem én. Egy csodaszép, fiatal és boldogtalan, főleg pedig nagyon elvarázsolt hercegnő vagyok, aki önmagát meséli. Azzal átkoztak meg, hogy folyton csak írjak, ameddig bütyök vagy tintapaca nem lesz belőlem. Egy nemlétező robotországban élek álcázottan, ahol egyedül én vagyok normális, a többiek pedig mind őrültek. Persze ők fordítva képzelik. Verset csak bosszúból írok, mert ellopták tőlem az időt. Úgy tűnik, mindvégig magad írod, anyád, apád sálja, bútordarabok a családi lakásból, gyerekkori álmok... Valóban ennyire konkrét a versed vagy csak én gondolom annak? A konkrét sors elvont zajait írom le, ami úgy történik, hogy egyszer csak jön, jön a vers és leteper. Akkor gyorsan írnom kell, de néha nem is vers lesz belőle, csak fogpiszkáló. Ahhoz képest, hogy sok más költővel egész más dolgok történnek, akár egyedinek is számíthatok. A sok emlék az, ami megmaradt nekem egy valamikor valós életből. ............................................................................................................ Hogyan jellemeznéd egy szóban A boldogtalan tollhercegnőt? A magány könyve lenne? Magad is használod a szót például a 33 című versben: „harminchárom év magány”... 69

Költélet. Kicsit különbözik a költészettől, mert inkább élet, mint művészet, de azért néhol versszerű. A magány nem a magánnyal kezdődik, de a végén mindenki egymaga marad önmagával, az utolsó órán. Némelyek még előbb. A magányos költő kétszeresen magányos – mintha a társadalom is magára hagyta volna.... Azt írod: „görény a trend” (Hirtelen semmi) meg ezt: „itt semmi sincs, csak a nagy büdös sötét” (A város éjjel). A társadalom...? Na hagyjuk. Segített-e József Attilán a saját társadalma? Vagy Ady Endrén? Valahogy a nekünk tanított költők mind szerencsétlenek, de vegyük akár a nőket, Kaffka Margitot vagy Hervay Gizellát... senki nem tud kilépni ördögi köréből, a saját társadalmából, a saját sorsából. Ez a világ, amelyben most élünk, a szinglik világa. Egyszer még az is szingli lesz, aki sosem volt az: a gyerekek kirepülnek, a kutya is megdöglik. A magánnyal együtt lehet élni. Sok emberrel viszont nem. ...................................................................................................... Váratlan metaforák élénkítik a verset, szürreális képek. Hogyan magyaráznád azoknak, akik a verselemzésben nem gyakorlottak, a következő sort: „kecskehangon legelész az idő” (Táj)? Ó, ez nagyon konkrét szürrealitás. Itt van az ablakom alatt, körülöttem, az utcán. Szürreális maga a világ, én csak természetes vagyok. Azoknak, akik nem, persze mindent meg lehet magyarázni. Az úgy kezdődött, hogy sokat nézek, nézek kifelé az ablakon. Van ott egy nagy zöld terület, előtte kocsma. Mögötte is. Néhol házak, szegény emberekkel. A bokrok közt legeltetik a kecskét. Ám mostanra már a kecske is megdöglött, s a káposzta sem maradt meg. A szegény emberek elköltöztek, a házuk összeomlott, életüket eldobott szalvétaként viszi a szél. Csak a fehér kecske hangja mekeg a szemétkupacok között, miközben feketén száll az idő. Valahogy így. A boldogtalan tollhercegnővel felcipeltél saját Golgotádra – hogyan tovább? A Golgotáról két út vezet tovább: egyik fölfelé a mennybe, a másik az ugrás a mélybe. Még nem tudom, mi lesz.” * 2011. júniusában, a kórházi ágyon – már Kharón ladikjában ülve – írta utolsó szavait, közte az alábbiakat: „Reggel sirályok énekeltek. De aztán átváltoztak varjakká, az ablakomra szálltak és mondták: Kár. De még milyen kár!”... Pár nap és a világhálón szétterjedt a hír: Éva meghalt!

70

A tollhercegnő kilép kastélyából „Szeretném magam megtalálni egy kicsit, egy kicsit” Debreczeni Éva egy évvel ezelőtt, 2011. június 7-én hunyt el. A tragikusan korán lezárult életpálya „gyümölcsöskertjének” legszínesebb terméseként hagyta ránk verseit, melyek kisebb hányada a Gergely Tamás válogatta Vakondsirály (Hírlap Könyvek, Szatmárnémeti, 2007) című kötetben, terjedelmesebb kiadásban pedig a Cseke Gábor szerkesztésében, a Magyar Elektronikus Könyvtárban elérhető A boldogtalan tollhercegnő (Versek, 2010) című kötetben olvasható. (Internetes hivatkozása: http://mek.oszk.hu/08900/08964) Hagyatékában még számos alkotás jelzi a lírai termés gazdagságát. Meglepőnek tűnik, de közvetlen környezete a betű napszámosaként, az újságírás és szerkesztés napi gondjaiban elmerülő, önmagával és másokkal szemben is igényes, segítőkész kollégát ismerték és tisztelték benne. Költőként nem a nyomtatott irodalmi lapokban vált ismertté, hanem a világhálón, egy olyan virtuális világban, amely alkotásra ösztönző szellemi közösségként nyitott teret számára. Hogyan is kezdődött Debreczeni Éva találkozása a múzsával? Erről a Gergely Tamás által készített, a Káfé főnix internetes irodalmi és fotóművészeti lapban megjelent (2010. december 30.) interjúban önmaga igazít el bennünket: „Azzal átkoztak meg, hogy folyton csak írjak (...) Verset csak bosszúból írok, mert ellopták tőlem az időt. (...) A konkrét sors elvont zajait írom le, ami úgy történik, hogy egyszer csak jön, jön a vers és leteper. (...) A szóképek belső tükröződések, olyan lelki röntgenfelvételek, amelyeket nem láthatna meg senki, ha nem írnék.” Az ellopott időről, az őt körülvevő világról maga vall egy költészetnapi versében: „Aznap nem is költöttem, anyámat felköltöttem. cipőfűzőm kötöttem, útra kelve kötötten fizetésem költöttem, büntetésem töltöttem munkában, nem börtönben, tojásokat költöttem újságot míg tördöstem. hazamentem lökötten, vacsorám elköltöttem, nem vagyok én verselő, honnan jött e vers elő?!” A pergő, játékos és szellemes sorok egy nap eseménykrónikáját, ritmusát szemléltetik, csodálatos sűrítettséggel, tömörséggel. A rímek halmozott egybecsengése a gépiességet, a monotóniát hivatott érzékeltetni. Az utolsó két sor hozza elő a csodát: a vers születését, mely mintegy ajándék az egész napi robotért. A vers – megannyi röntgenfelvétel – érett költői kvalitásokról vall. A költő bemutatkozása a Vakondsirály című kötetében közölt versekkel történt. „Hasogató medencémből tétova vers nyújtja ki a lábát” – olvashatjuk az Álomfaló című költeményben. Megragad a vers születését idéző költői kép, valamint a címben rejlő képzettársítás. A kifejezési formák, stíluseszközök keresése jellemzi az e kötetben közölt verseket. A paletta 71

igen széles: a konstruktivista versformát idéző (radnótinak) című költeménytől az Álomtalanítás szóösszevonásokkal „terhelt” prózaversig, az epikus lejtésű Lecsótól, az elmúlás gondolatát föllebbentő Hernyósodom állapotrajzáig, az édesanya emlékét idéző elégikus hangulatú Naplemente soraitól az éles társadalomkritikát megfogalmazó Szép új világtalanság zord hangulatú társadalomképéig – mind–mind az útkeresés, a kísérletezés példázataiként állnak előttünk. A tematikai vonatkozásban, a művészi megjelenítés szempontjából is figyelmet érdemelnek, előre jelezve azokat a koordinátákat, kvalitásokat, amelyek a későbbiekben letisztultabb, érettebb alkotásokban öltenek testet. A tartalmi/gondolati töltet, a költői eszköztár eredői megismeréséhez messze kellene mennünk az időben, Debreczeni Éva életében. Az olvasás, a művészet értékeinek, kincseinek korai megismeréséhez, az évtizedek során önmagában felhalmozott hatalmas ismeretanyaghoz – irodalomban, képzőművészetben, zenében egyaránt. Hisz ez volt az a világ, az a külön univerzum, amit maradéktalanul és zavartalanul a magáénak mondhatott. A felkészülés évtizedeit történetiségében nem tudjuk nyomon követni. Azonban adott erre egy másik sarokpont, amely műveltségének sokszínűségébe, gazdagságába nyújt bepillantást. A Káfé főnix, a világhálón ismertté vált irodalmi és fotóművészeti lap kísérő csillagaként nyitott aranytalicska blogtár 2010. október 27. és 2011. május 7. között „összetalicskázott” oldalain, melyeken Cseke Gábor költővel és íróval tandemben egymást inspirálva közölték gondolataikat. Bakter Bálint és Banya Bea – mily beszédes nevek! – közti igen szerteágazó „párbeszédből” egy sajátos, színes szellemi portré körvonalai rajzolódnak ki. Sokatmondóak a Debreczeni Éva gondolat- és érzelemvilága gazdagságára utaló, az irodalom–, a zene–, a képzőművészet–, a filmtörténet kincsestárából merített példák, melyek széles körű műveltségére, tájékozottságára, érdeklődésére vetnek fényt, mintegy „hitelesítik” a verseiben megfogalmazódó életlátást, –értelmezést. Lírai beállítottságára utal az, hogy irodalmi példáit szinte kizárólag a költészetből meríti. A huszadik századi magyar líra panteonjából Ady Endre, József Attila, Tóth Árpád, Kaffka Margit, Juhász Gyula, Áprily Lajos, Dsida Jenő, Várnai Zseni, Weöres Sándor, Nagy László nevével találkozunk. Életművük elmélyült ismeretére vall, hogy idézett soraik nem a „nagy versek” közül kerülnek ki, hanem a kevésbé ismerteket állítja az olvasó figyelmébe. Szembetűnő az is, hogy többségükben a magány, a társtalanság, az útkeresés, a melankólia motívumai dominálnak, olyanok, amelyek Debreczeni Éva belső világával harmonizálnak. Bizonyára ő is feltette magában az Ady Endre A föltámadás szomorúsága című versében olvasható kérdést: „Ki vagyok és merre megyek?”; visszhangra leltek benne József Attila Ki–be ugrál című költeményének keserű következtetései: „Gondoljátok meg: Ezen a világon / nincs senkim, semmim”. Ez a belső vívódás, a helykeresés jut kifejezésre a 2010. november 17-én bejegyzett, cím nélküli versében: „aki ott van, ahol lennie kell mindig csak menne aki máshol van, mint ahol lenne maradna, ha megfelelne aki sehol sincs, mindenhol mindenkinek megjelenne aki egyszer volt, hol nem volt bár választhatna, ott is élhetne s akinek sehol sem jó, de bárhol megfelelne, az nem tudja, hogy hova és merre”

72

A hova és merre kérdésre a Káfé főnix „oldalain” megjelenő – legjava termése A boldogtalan tollhercegnő című MEK–kötetben közölt – lírai alkotások adnak választ. Az első fogódzót a 33 című költemény kínálja, amelyet, életkorából kiindulva, a legkorábbinak datálhatunk. A krisztusi kor számára „próféta sorsot / teremtő talány”, „harminchárom év magány” – kisemmizettség mindabból a jóból, amit az élet kínál: „látod ahogy / elgurul melletted // az átlátszó, hűvös / üveggolyó”. Pedig fáj, nagyon fáj neki a magány – költészetének egyik meghatározó alapmotívuma –, amit a Keservers strófazáró sorai oly érzékletesen fejeznek ki: helyettem, felettem, mellettem, megettem, leverten. Az elszigeteltségre utaló, egymással egybecsengő állapotot érzékeltető egy olyan versszak töri meg, mely egyes szám első személyű igével tovább fokozza azt: sírtam sokszor tán hiába életemben de csak egyszer nevettem. A magány érzete nem csupán a külső körülmények okozta állapot, hanem belső küzdelem is. Ki akar törni belőle: „szeretném magam megtalálni / egy kicsit, egy kicsit”. (Pilla) Sőt, annál is tovább kívánt lépni: „Én is szeretném, ha szeretnének” (Félhold, félelem);”Szeretném magam szét– / szóratni mindenki vizeibe.” (szeretném). Bár az elidegenedés több költeményében tetten érhető, benne is mélyen, meghatározó módon ott élt a társkeresés vágya, az érzelmi közösség élménye: „tegnap átment rajtam / mint vonat a szerelem” – olvashatjuk a mások okosan című versében. Hogy nem csupán múló, tünékeny érzés volt, annak különösen szép példája az Akarlak és a Találka című költeménye. Az erotikus érzések és álmok sem voltak idegenek tőle. Ezt jelzi Az a kis bizsergés című alkotása, valamint a Schiele–versek ciklus is. A beteljesületlen szerelem, a társkeresés kudarca okozhatta, hogy lelkében, gondolat– és érzésvilágában mind hangsúlyozottabb teret nyert a lemondás, a „nem kell nekem már semmi / Nem akarok boldog lenni” hangulata, sőt annál is zordabb: verseibe beférkőzött, makacsul befészkelt a halál gondolata, konokul vissza–visszatérő motívuma. „Vedd ki fülemből a zenét! Olyan jó a csend. Ne zúgjatok, gépek, emberek, fűnyírók! Ha, ha: hallgatom a halált.” A Csend tehát nem az inspirációt, az elmélyedés, a lelki töltődést jelenti számára, hanem az elmúlást idézi. A halál számára nem a nemlét állapotát szimbolizálja, hanem a nyugalmat, az evilági szorongó érzés elmúlását, amint azt a Disszonáns akkord című versében megidézi: „Én e világban Nem tudok élni Ha meghalok, többé már Nem fogok félni.” Ennek okait nem csupán az elszigetelődésben, nemcsak a nyolcadik emeleti lakásbeli remetei létben kell keresnünk, hanem az őt körülvevő világban, annak életidegen, kirekesztő miliőjében. Erre utal A város éjjel első sora: „Itt semmi nincs csak a nagy büdös sötét”. Az elgépiesedés, a kényszerű igazodás képe tárul elénk a Hangyák soraiban: „Bal–jobb–bal Előre nézz, most meg fel Állj, indulj, soha ne maradj el Ha elestél, akkor is kelj fel

73

Befelé sikoltva Egymásba kapaszkodva Táskát szívhez szorítva Rohantunk űzött hangyák Mentünk, amerre mondták” A Csakazértis című költemény az előbbinél is keservesebb kifakadás a társadalom igazságtalanságaival, a kiszolgáltatottsággal szemben: „Nem volt soha semmink, még azt is ellopták, Serkenő reményünk szerteszét foszlatták, Tépett rongyainkat jól magadóztatják, Kifújt levegőnket szánkba visszadugják.” De nem csupán a közösséget ért fájdalom hasít belé. Személyes okai is vannak. A Hajnal sorainak keserű kifakadása a külső világból érkező méltánytalanságokra utal: „Én a májammal etetem őket, Mégsem ért meg az önző világ Köröttem nőnek a törpék Eső helyett hamu szitál.” A peremre szorultság fájdalma kap hangot a Mint aki mellé néztek című költemény soraiban is: „Olyan vagyok, mint aki Nem létezett soha Mint akire rá nem Csak mindig mellé néztek .......................................... Nem írtam, nem is nyertem Díjakkal nem ösztönöztek engem” A megálló című versében költői kérdésként fogalmazza meg az őt mardosó gondolatot: „miért hogy nem sikerül soha semmi amibe belefogsz pedig úgy szeretnéd árkot ásol, bokrot ugrasz de ettől nem rövidülnek meg az esték”. Haszontalan, értelmetlen lenne a munkája? A kétely ott feszül gondolataiban: „ki mondja meg, hogy miért éltem? (kérdés) Szilágyi Domokos szatmárnémeti szobra előtt elhaladva fogalmazódik meg benne a kiábrándultság gondolata: „Mert költőnek nincs itt mit keresni” (Sz.D.–hez) Mindennek ellenére ott él benne a bizakodás, az újrakezdés lehetősége, távlata: „amikor látod, hogy nincs remény / akkor még százezer van” (hol vagy, hol nem). Ugyanez olvasható ki a Csiga című költemény záró soraiból: „kitartok mászom fölfelé csiga az edény falán le e levélről fel az égig minden nap visszadobnak indulok újra”

74

Mély családszeretete adhatott volna ehhez számára oly fogódzót, reményt. A rajongásig szeretett édesanya, nővére elvesztése azonban még inkább elbizonytalanította. „Jaj, mennyi élet máshol / s köröttem mennyi halál!” (Versszerűségem) Az őt ért veszteségeket sorolja elő az apám sálja című költeményben. Azt gondolhatnánk, hogy tájkölteményeiben, az őt körülvevő tárgyak, élőlények láttán feloldódik. Szép példája ennek A május elszállt című alkotás: „A május elszállt a víz már megpihent a fű haját lenyalta lomha ár orrom elé fúj bohó pihét a szél jobbra nézek ahol a nap lejár lecsöppen az ég, a felhők pöffedők egy rossz lemez mint rózsaszín bazár elárvult ágon vadulnak almanők fülükbe súg pár titkos szót a nyár.” Ám a Pillantás a hídról, a Macskasors, Fehér had, Fentről... című alkotásaiban nem áll meg a látvány rögzítésénél, a csoda nyújtotta primér élmény elvont gondolatok kifejtésére indítja: az elmúlás, az élet értelme/értelmetlensége irányába vezet el bennünket. Debreczeni Éva költészete nem csupán gondolati, tartalmi vonatkozásban nyerik el az olvasó figyelmét, szeretetét. Gondolatai, költői üzenetei, mondanivalója igen változatos formaelemek és stíluseszközök révén jutnak kifejezésre. Költeményei igen széles skálán nyernek végső alakot. A pár soros, japán haikukat idéző versektől az epikus jegyeket magán hordozó, az 1970-es szatmári árvíz izgalmát felidéző Emlékeim iszapjában aprólékos történetidézésen át a Gellért Sándoros indulattal telített, sodró hangulatú Hazakeresőben című költeményig igen széles és színes a paletta. Költői eszköztára rendkívül gazdag koordinátákon helyezkedik el. Élettere behatároltsága – az otthon és a szerkesztőség közti útvonal nyújtotta urbánus élmény és látvány, a világháló kínálta végtelen tér – Babits Mihály halhatatlan költeményét – A lírikus epilógja – juttatja eszünkbe. Debreczeni Éva is mindvégig önmagával küzd, saját vívódásait, gyötrődéseit önti feszes vagy parttalanul sodródó sorokba. A tollhercegnő boldogtalansága, veszteségeinek fájdalma varázslatos költői képekbe sűrítődik. Mögöttük ott rejtőzködik a festészetet művelő, a szuggesztív, művészi fotókat készítő éles szemű, kiváló megfigyelő képességgel bíró alkotó. Hasonlatok, ismétlések, metaforák, pergő vagy lassú folyású sorok, merész képzettársítások teszik színesebbé, expresszívebbé, hangulatosabbá költeményeit. A Schiele–versek ciklusban olvasható költeményekben jó néhány a saját életére jellemző analóg sorokat olvashatunk. A festő „izmos izmussal festett” képeiben, a költő verseiben keresi önmagát. A műveiben való elmélyülés hozza felszínre saját gondolatait. Az olvasó önkéntelenül is fölfigyel A kérdés című költemény alábbi soraira: „Nem hittem volna, hogy valaha leírom Azt, ami bánt, vagy inkább kisírom Magamból, míg be nem növi sírom.” Valóban kisírta? Oly kevés idő adatott rá! Magát sem kímélve siettette halálát? Hisz maga írta: „gyertyáim két végét égetem” (Lépegető). Tette azt azzal a tudattal, hogy „élni–halni nem lehet / értelmetlenül” (Valamiért), a pár sorral alább maga vonja meg költői pálya, a küldetéstudat, az alkotás lényegét, értékállóságát, maradandóságát jelző mérleget:

75

„Halálunkból új élet fakad tán csak egy fapad s nem felhőkarcoló nem hős, hadakkal harcoló, tán csak egy rügy, mag, hernyó, ember, állat, madár vagy tó De ez biztató.” Debreczeni Éva új élete – hátrahagyott, reánk testált életműve: prózai munkái, versei, tromfordírozó szatírái, az élet fonákságaira intő abszúrkái, az általa „világra segített” kötetek tucatjai... Belőlük – ha jó földbe hull a mag – valóban új élet fakad, mely olvasóid gondolatában termékenyül meg. A boldogtalan tollhercegnő műveiben megtalálta önmagát, költeményeivel kilépett kastélyából. Többszörösen rászolgált arra, hogy szeretettel fogadjuk, emlékét ápoljuk.

76

A szatmári svábok kálváriája Boros Ernő: „Volt minekünk jó életünk, van most nekünk jaj” A dokumentum-, illetve tényirodalom csodálatos felvirágzásának lehettünk tanúi a kilencvenes évek romániai politikai fordulatát követően. A politikai, ideológiai korlátok megszűnésével olyan témákról is írni lehetett, amelyek azelőtt tabunak számítottak. Ezek közé tartozott a romániai németek – köztük a szatmári svábok – deportálásának kérdése is. A „bűnös nemzet” román értelmezése nem csupán a németekre terjedt ki, hanem az ottani magyarságra is. A román nacionalista-soviniszta politika elérkezettnek látta az időt, hogy a nemzetállam megteremtése érdekében azok sorait is ritkítsa. Ennek jegyében hozták létre a Brassó melletti földvári megsemmisítő tábort, ahova 1944 őszén magyar férfiak ezreit hurcolták, ahol az ottani embertelen körülmények következtében igen sokan pusztultak el. A történelem kegyetlen realitásaival való szembenézés, az őszinte, objektív tényfeltárás mindmáig elvarratlan szála indította Boros Ernőt, a Szatmári Friss Újság megyei napilap volt munkatársát – a Nagykároly és Vidéke című hetilap jelenlegi szerkesztőjét – arra, hogy eltüntesse ezt a fehér foltot az emlékezetből, az elhurcoltak szenvedései megidézésével erkölcsi jóvátételt nyújtson az elhunytaknak s a túlélőknek. Előbb az említett napilap hasábjain, majd könyv alakban is. Az Észak-Erdélybe bevonult román hatóság által Földvárra hurcoltak ezrei sorsát, poklát feltáró írásokat 2002-ben könyv alakban is megjelentette: a Mindennap eljött a halál című könyvet Szatmárnémetiben adták ki, a Csirák Csaba szerkesztette Otthonom, Szatmár megye sorozat 15. köteteként. A szatmári svábok elhurcolását, kálváriáját felidéző szenvedéstörténet kötetbeli megjelentetésére a csíkszeredai Státus Könyvkiadó vállalkozott 2005-ben. A Szemtanú Könyvek sorozat részeként kiadott kétkötetes munka – „Volt minekünk jó éltünk, van most nekünk jaj” – megrázó képei, életsorsai mintegy ötezer szatmári sváb lakos szenvedéstörténetére vetnek fényt. A huszonnegyedik órában szólaltatta meg a túlélőket, hisz a kötetekben megszólalók hetvenes, nyolcvanas életévükben vallhattak arról, ami szavakban kifejezve is csak sejtetni, érzékeltetni tudta mindazt a szenvedést, amely osztályrészük volt. Méltató soraink ez utóbbi munkát kívánják bemutatni, attól a szándéktól indíttatva, hogy szélesebb körben is ismertté váljék, beépülhessen történelmi tudatunkba. A szatmári svábok szenvedéstörténete a kárpátaljai, jugoszláviai és felvidéki magyarságot ért háború utáni kegyetlen megtorlással rokonítható. Egyfelől azért, mert a szatmári svábok java része magyarnak vallotta magát, másfelől azért, mert az említett régiók kisebbségi németségével azonos csapás érte őket, mindenik az elvakult nacionalizmus, a győzők önkényének áldozatai lettek. Sorsukat egybekapcsolja, hogy mindannyian a Trianon előtti történelmi Magyarország polgárai voltak, történelmük annak részeként alakult, a tragikumban is osztoztak. A szatmári svábok közel három évszázados története a Károlyi család által eszközölt telepítésekkel kezdődik. Jelenlétük, betagolódásuk, megbecsülést és tiszteletet érdemlő szorgalmuk új színt hozott a régió történetébe. Az általuk benépesített helységek közül huszonnyolc – Nagykároly, Csanálos, Csomaköz, Mezőfény, Nagymajtény, Krasznabéltek, Kaplony, Erdőd, Mezőpetri, Gilvács, Kálmánd, Királydaróc, Tasnád, Túrterebes, Szakasz, Krasznasándorfalu, Krasznaterebes, Nagyszokond, Színfalu, Alsóhomoród, Barlafalu, Szaniszló, Józsefháza, Nántű, Kisdengeleg, Nagymadarász, Mezőterem, Tasnádszántó Romániában, három pedig – Vállaj, Mérk, Zajta – Magyarországon található. Kutatásai során Boros Ernő igyekezett minden fellelhető írásos dokumentumot felhasználni a választott téma feldolgozásához, a szatmári svábok deportálása leírásához. 77

A tényfeltáró munka során fölkeresett helységek szócikkeinek bevezetőiben lexikonokból, történelmi munkákból idézett adatokra csupán érintőlegesen, az elmélyültebb történelmi, társadalmi, földrajzi, demográfiai háttér megvilágítása, beágyazása érdekében hivatkozik. A szatmári svábok deportálásához kötődő írott dokumentumok közt igen jelentős helye van a római katolikus plébániákon megőrzött, a korabeli eseményeket megrázó hitelességgel megörökítő, rögzítő Historia Domusoknak, amelyek különösen értékes adatokat rögzítenek, utalnak a híveik elhurcolása kiváltotta félelemre, bizonytalanságra, szenvedéstörténetre, tragédiákra. Hogy mennyire bátor tett volt ez akkoriban a plébánosok részéről, arra az is utal, hogy több esetben, a következményektől való félelem miatt több háztörténeti könyvből kitépték az erre vonatkozó lapokat, több esetben pedig maga a könyv is eltűnt. Ezekkel egyenrangúak a súlyos büntetés terhe ellenére vezetett, viszontagságos körülmények közt haza hozott és megőrzött lágernaplók, illetve utólagos följegyzések, életírások. Schwegler István és Ludeser Viktor (Csanálos), Ács (Czinzel) Erzsébet (Szatmárnémeti), Binder Mária (Tasnád), Heninger István (Gánáspuszta), Fényi József (Mezőfény), Lieb Magdolna (Kaplony), Schlakter István (Kálmánd), Reszler Jánosné, Heim Jusztina (Mérk), Simpf Imre (Józsefháza), Hettig István (Tasnád), Lengyel László (Nántű), Ditschi (Góznerné) Anna (Erdőd), Galiger (Munkácsiné) Jolán (Krasznasándorfalu) írásos tanúságtétele mindazon szenvedésnek, amelyeket az elhurcoltaknak el kellett viselniük, több száz társuk sorsának, akik sosem juthattak haza. Személyes kötődésükön túlmenően az őket felnevelő közösségről is szót ejtenek, utalnak a deportálást megelőző és azt követő eseményekre is. Az egyházba vetett hit és bizalom jele az a levél, amelyet 1945. augusztus 20-án 211 aláírással küldtek Csanálosról XII. Pius pápának a falujukból elhurcolt 260 deportált hittestvérük – 13 asszony, 72 leány és 175 férfi és fiú – hazabocsátása érdekében. A levélben leírt érvelést akár általánosabb jellegűnek nevezhetnénk, hisz sok más helységre is jellemző megállapításokat tartalmaz. „Ezek mind magyarnak vallják magukat és nincs egyéb bűnük, mint amit bűnül rónak fel nekik, hogy nevük német hangzású és tudtunkkal ezért történt a deportálás. (...) Pártpolitikát nem űztek és nem is voltak párttagok, egy nagyon kevés kivétellel, akik félrevezetés révén kerültek be, sokszor tudtukon kívül, pártba, de abban semmi munkát nem fejtettek ki. Ezeknek a száma is csekély, a 260-ból mintegy 15.” Az írásos dokumentumok sorába tartoznak a lágerlevelek, amelyek mostoha sorsukról, a cenzúra miatt, csak érintőlegesen szólhatnak, annál több aggódással az otthon maradt szülőkről, gyermekekről. A mezőpetri Vízvári (Vonház) Mária, a mezőteremi Freund János, a kálmándi Tájerling (Rosszelné) Mária, a krasznabélteki Reizer (Schuplerné) Rosalia által írott és megőrzött levelek megrázó sorait ma sem olvashatjuk együttérzés, megrendülés nélkül. Bennük az aggódás mellett ott rejlik a hazajutás, a boldog viszontlátás reménye. Az elhurcoltak, deportáltak közül könyv alakban a gimnazistaként súlyos börtönbüntetésre ítélt és a Gulágra hurcolt Komáromi Attila Életre ítélve, Kálmándi Papp László pedig Svábok a paradicsomban címmel írta meg és adta közre emlékeit. Boros Ernő könyve bőven merít a fentebb elősorolt írásos dokumentumokból. Legfőbb erősségét, erényét, jelentőségét azonban az eseményeket, a rájuk mért sorscsapás egészére fényt vetítő interjúk alkotják. A tényirodalomban manapság divatos módszer, a túlélők megszólaltatásának szándéka vezeti el valamennyi, a svábok deportálásával kapcsolatba hozható helységbe, Szatmár megyében és az országhatáron is túl. Interjúalanyainak száma több százra tehető. Az általuk mondottak, egyéni sorsukon túlmenően, a győztes hatalmak által jóváhagyott gazság tanúbizonyságaként válnak a közemlékezet részeivé, egy néptöredék sanyarú sorsának, rabságának hiteles rajzává. Mindenik vallomás, emlékezés egy hatalmas képzeletbeli történelmi freskó egy-egy vonása. E megközelítési mód a könyv hitelességét, az események életteli megjelenítését szolgálja. 78

Történelmi tény, hogy a több mint ötezer szatmári sváb lakos elhurcolását az 1944 őszén szovjet közigazgatás alá rendelt katonai hatóságok bonyolították le, az általuk kinevezett helyi, az esetek többségében román nemzetiségű policok közreműködésével. A dokumentumokból és interjúkból kitűnik a negyvenkét települést érintő deportálás álságos, csalárd indoklása, lebonyolítása: Tasnádon például avégett szólítottak „szavazásra”, hogy eldönthessék „román vagy magyar nyelven folyjék jövőben a közigazgatás”; Nántűn azért, hogy „népszavazás útján döntsenek Észak–Erdély hovatartozásáról”; Krasznasándorfalun bíróválasztás végett „mozgósítottak”; Erdődön „a magyarság lélekszámának a megállapítása” volt a „tét”. A szovjet tisztek romeltakarításról, pár hetes „közmunkáról” szóltak, csak ritka esetben arról, hogy őket a háború sújtotta Szovjetunió újjáépítése végett viszik el szülőföldjükről, szakítják ki családjuk köréből. Arról, ami rájuk vár, éppenséggel nem esett szó. Németként deportálták őket, annak ellenére, hogy nagy részük csak származásában tekintette magát svábnak, németnek; vitték el őket akkor is, ha a falvak többsége esetében már évtizedek óta magyarnak vallotta magát, már nem is beszélte ősei nyelvét. Szabályerősítő kivételként nyújt képet a Szaniszló községben lefolyt deportálás, ahonnan a sváb származásúak mellett görög katolikus románokat és református magyarokat is elhurcoltak, ami máshol csak elvétve fordult elő. A kollektív bűnösökként megbélyegzett tömegek iszonyú körülmények közé kerültek. A vallomásokat, emlékeket olvasva sem tudjuk elképzelni azt a szenvedést, amit átéltek, a reménytelenséget, a rájuk mért robot terhét, a valamikori hazatérés bizonytalanságát, az elvesztett honfitársak miatti fájdalmat, a hazatérés, szeretteik viszontlátása fölötti örömüket. A könyv lapjain föltárul a háború utáni szovjet nyomorúság. Lapjain ott rejlik a „fasisztáknak” bélyegzett deportáltak elleni gyűlölet, az őket ért sérelmekért megfizető parancsnokok, nacsalnikok kegyetlensége. Az elhurcoltak emberségére vall, hogy a velük együtt érző civilekről, parancsnokokról is szót ejtenek. Szinte hitetlenül olvassuk a mezőfényi Résch Ferenc szavait: „Bár három évig rengeteget éheztünk Oroszországban, én mégis állítom, hogy az oroszok jó emberek.” Ő is, más is megtapasztalhatta, hogy az orosz, ukrán, bár neki sem volt sokkal több, mint a vele együtt sínylődő fogolynak, mégis megosztotta kenyerét, egy–egy krumplival csillapította soha nem szűnő éhségüket, segítette felgyógyulásukat. A deportálás önmagában is tragédia volt. Azonban szenvedésük, kálváriájuk ezzel nem ért véget. A hazatérőknek több helységben azzal kellett szembesülniük, hogy házukat elfoglalták a helybeli vagy környékbeli román lakosok, maguknak idegen helyen kellett meghúzódniuk, évekig küzdeniük javaik visszaszerzéséért. A kuláklistákra is legelőbb ők kerültek fel, elszenvedve annak minden következményét. A gazdasági hátrányokon túl ott voltak a nemzetiségükben történő megalázásuk is: a kollektív bűnösség vádja szabadulásuk után is súlyosan érintette őket. Az elkövetkező években ez maga után vonta a nyelvváltás felgyorsítását, de ami annál is tragikusabbá vált: a kivándorlást, ami több ezer magát svábnak, vagy német származásúnak valló lakost indított arra, hogy visszatérjen őshazájába, kövesse azokat, akik a háború utolsó napjaiban a németek felszólítására végleg elhagyták szülőföldjüket. Ennek következtében több, főleg a románság által lakott régiókban lévő falu – Barlafalu, Színfalu, Alsóhomoród, Szokond, Krasznasándorfalu... – mára csak a még megmaradt építészeti emlékeiben, s a temetőfejfák, síremlékek fakuló felirataiban hordozza hajdani sajátos sváb emlékeit, német ajkú lakói végleg eltávoztak onnan. Velük távozott egy igen magas színvonalú munkakultúra, egy kultúrájában, hitéletében sajátos szellemiség. Ez mindannyiunk vesztesége. A Ceauşescu-rezsim ebből is hasznot tudott húzni: amellett, hogy a svábok távozása elősegítette a hőn óhajtott homogenizálást, utóbb még „fejpénzt” kért és kapott is minden kivándorló németért.

79

Az előzetesen napilapban megjelent írások számos egyetértő és ellentétes véleményt váltottak ki az „érintettek” körében. Volt, aki, az „elmagyarosítás” kérdéskörének taglalását kifogásolta, mások a „magyar svábok, német svábok” vitáját, az önazonosság–tudat metamorfózisát értelmezték eltérő módon. A hangnem az elfogult, személyeskedésektől sem mentes szenvedélyes szavaktól az egyetértő véleménynyilvánításig terjed – igencsak széles skálán. Boros Ernő bátran, igaza tudatában vállalta a polémiát, védte meg állításait a történelemhamisítókkal, félremagyarázókkal szemben. Javára írható, hogy kötetében a vele szemben fellépők érvelését is közzétette. A könyv lapjain a XX. évszázad egyik leggaládabb tette, bűne elevenedik meg. A szerző, amint a bevezetőben is utaltunk rá, a huszonnegyedik órában kereste fel a túlélők százait. A kilencvenes években megszólítottak többsége – a természet törvényei folyományaként – már nincs az élők sorában. Következésképp könyve e vonatkozásban is pótolhatatlan értéket hordoz. Boros Ernő könyveit a XX. századi Erdély történetét bemutató dokumentumkötetek közt tarthatjuk számon.

80

„...része voltam egy gépezetnek” Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben Polis Könyvkiadó Kolozsvár 2009 A romániai rendszerváltás óta eltelt két évtized már elegendő időtávlatot teremt arra, hogy a szellem embere szembenézzen mindazzal, aminek azelőtt – költőként, íróként, újságíróként, lapszerkesztőként – cselekvő részese, exponens szereplője vagy kiszolgáltatottja volt. Cseke Gábor kötete őszinte, megrázó konfesszió egy, a diktatúrabeli alkotó egyéniség életéről, aki a hatvanas évek elején, pályakezdőként, nem kevesebbet tűzött maga elé, mint „mindenáron jónak és becsületesnek, meg mindennek lenni”, pályája során életelvként szabta magának: „rosszban a jót; semmiképp sem azt, hogy jóban a rosszat”. Csakhogy azok az idők nem a nemes, elvont ideálok érvényesülésének a terét kínálták. Különös, sajátos helyzetbe sodródott az az ifjú, aki polgári származása révén „egy kétes hírű és bizonytalan erkölcsű társadalmi osztály képviselőjeként” – édesapja egyetemi tanár volt, ami a proletárdiktatúrában semmiképp sem számított jó ajánlólevélnek – naiv álmodóként arra vállalkozott, hogy „a szocializmus felé terelgetett életünk szüntelen jobbulásának lelkes híve és propagálója” legyen. Sőt még annál is több. Hisz pályája mihamar magasra röpítette: az országos hetilap, az Ifjúmunkás főszerkesztője, a hatalmi hierarchia tagja lett. Úgy vélte, hogy az adott helyzetben a kockázatok, a vakmerőségek helyett a kompromisszumok és hasznos egyezkedések a valóban hatékony, célravezető eszközök. Súlyos árat fizetett érte. A hatalom annál többet kívánt. „Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Ami értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt.” A polip, amely magához ragadta, távolról sem elégedett meg a tehetséges ifjú lelkesedésével, képességeinek kamatoztatásával; a kompromisszumok helyett a megalkuvás csapdájába kényszerítette. „Egész életemben kényszerből, kényszerűségből űztem azt, amit tulajdonképpen szerettem csinálni. Nem voltam elég erős nemet mondani a manipulálásoknak, bárhonnan is értek. Ez volt az átok a munkámon...” – vonta meg emlékezésének összegzésképpen sajtóbeli évtizedeinek egyenlegét. A kötet közel ötszáz oldalán korántsem öncélú időutazás részesei lehetünk. Cseke Gábor bátor, őszinte vallomása kimondott szándéka, hogy „elsősorban önmagamhoz kerüljek közelebb”, feltárja azokat a politikai és társadalmi összetevőket, amelyek cselekvéseit behatárolták, korlátok közé szorították. Bonckése kérlelhetetlenül, mondhatnánk érzéstelenítés nélkül vág a húsba, hogy nevén nevezze mindazon okokat, eredőket, amelyek a „betegség” – a magalkuvási kényszerbe való belenyugvás, a politikai rendelések elfogadása és teljesítése – elhatalmasodásához vezettek. A kórtünet felvázolása, kiteljesítése azonban messze túlmutatnak személyiségén, egy ádáz kor ideológiai, szellemi diktatúráját, személyiségromboló, az emberi méltóságot semmibe vevő kalodáját idézik az olvasó elé. A helyzetet bonyolítja, hogy Cseke Gábor a Forrás-nemzedék második hullámának tehetséges, sokat ígérő tagja volt, aki költőként, íróként hatványozottan érzékelte mindazt, ami a romániai magyar értelmiségi réteget sújtotta. Mindennek súlyát akkor mérhetjük fel igazán, ha számba vesszük a költői, írói életművet, könyvei révén magunk is végighaladunk azon a pályán, amelyen Cseke Gábor tehetsége kiteljesedett, a versektől, melyekben „formába lobban részekből az élet”; feltérképezzük azt az epikai világot, amely prózai munkáiban elénk tárul. Bennük és általuk mindenekelőtt azt kutatjuk, hogy ars poeticája mily eszményeket, költői programot tűzött maga elé. Úgy véljük, hogy annak ismeretében fel tudjuk mérni, a maga valójában értelmezhetjük azt a lelki tusát, lelkiismereti válsághelyzetet, az arra való reagálást, amely az ellenszelet jelentette életútja kibontakozása során.

81

A Déli harang (1967) című első kötetének verseiben egyaránt fellelhetők a XX. század gordiuszi csomói, melyek megoldásra várnak, fellelhetők a derű, a remény és az életbe vetett hit, az igazság, a felelősség, az emberség tiszta csengésű szavai, a mások örömeiben és gondjaiban való osztozás szándéka. Csakhogy az élet egyáltalán nem méri pazarlón az áldást. Az Elveszett birtokok (1969) ennek a felismerését mélyíti, tudatosítja bennünk. A költő világosan látja, hogy a szeplőtlen égért, varázsért „meg kell küzdenem / minden nagyszájú / nyavalyással”. Távolról sem csak önmagáért, a maga boldogulásért, boldogságáért! „– szeretném szavaim felét a fél világra pazarolni, / s a fönnmaradó más felet / a többinek őrizni meg / – ha nem bírnak, / tudjak helyettük szólni.” Költői hitvallásának az Ellenállás (1980) című kötetében olvashatjuk egyik, talán legszebb megnyilatkozását: „szépen / igazul / elvszerűen / sose önzőn / bátran / lelkesülten / bölcsen / másokért is / makacsul / utolsó leheletedig / mintha csak egy nap lenne az élet”. Ekkor már jócskán benne járunk a szellemi terror dzsungelében, melynek legsötétebb zugát az anyanyelv, az anyanyelvi kultúra elleni nacionalista törekvések, a beolvasztás ördögi szándéka képezi. Amikor már lezártak minden utat, a költő számára azonban akkor is „marad a gondolat titkos csapása”, a vers, a költői képekbe, metaforákba rejtett, az olvasónak szánt üzenet: „nem a szó számít csak a tett”. A tett, amely búvópatakként ott rejtezik Az ítélet születése (1983) című kötetének soraiban is. A cselekvés, a megszólalás kényszere belülről fakadó, kitörni vágyó gejzírként kap hangot „röpcéiben”: „a lángokat szabadítsd föl bennem / még akkor is ha félsz / a pernyékkel szállongó szikraesőtől / ne hagyd hogy a lelkem / nyüszítve füstölögjön nedves /lombbal lefojtva hiszen csak lobbal pattogó tüzek árán / világíthatjuk be az éveket”; a tett, melyet felsőbb erkölcs parancs irányít: „mint svájci óra tiktakol / bennünk a felelősség csöndesen / szakadatlanul // titkon méri legapróbb tetteink / ott lüktet minden / mozdulatunkban”. De önmagába leereszkedve érzi, megszenvedi azokat a külső hatásokat, amelyek korlátot szabnak az őszinte, nyílt kitárulkozás elé: „mit vétettem hogy újra meg újra /családi helyzetemre egészségemre és szándékomra / való tekintet nélkül / száműzzem magam a lélek / feldúcolt unalomig ismert / tárnáiba”. Bizakodása, hite mégsem törik meg. Magas hegyvidéken érő, a zord időket túlélő áfonya jelképként él benne, erőt merít belőle, hogy ne adja fel, hisz „...a tétovázás sose / vezet jóra előre hát vissza / nem riadva semmitől”. Aki kívülről, a valóságtól, annak kényszereitől elvonatkoztatva veszi számba Cseke Gábor költészetének gyümölcseit, meglepődve, értetlenül áll majd a hatalom ünnepeit köszöntő, a vezér iránti hódolat jeleit hordozó versek előtt, szembesül azzal a jelenséggel, amelyet Kölcsönsorok (2004) című kötetében maga sem tagad le: „egy idő után magunk is beálltunk a himnusz-szerzők kórusába”. A hierarchia magasában nem tagadhatta meg az arra történő felkérést. Megtehette volna? – kérdezhetjük. Megtehette volna! – mondhatjuk. De annak következményeit csak azok érzékelhetik igazán, akik átélték annak a kornak a szellemi terrorját, viszonyrendszerét. Megtagadhatta volna, elhallgathatott volna! De milyen áron?! Kevesen gondolnak arra, hogy egy–egy ilyen vers nem csupán szerzőjének adott menlevelet, annak köszönhetően egy–egy lap, egy–egy közösség nyert lélegzetet, annak paravánja mögött szép és igaz szavak, gondolatok is foganhattak, élhettek. A versek írójára – a pálya széléről, a kussolók soraiból – viszont rávetült a bélyeg: a hozsannázó szerep. Cseke Gábor nagyon nagy árat fizetett érte. 1989 – a fordulat éve Románia jelenkori történelmében. A szellem kiszabadul a palackból. A Tükörterem (2005) című kötete a lelki felszabadulás, a szabad és őszinte kitárulkozás bizonysága: „minden kényszerű sor le nem mosható szenny / az életemen / soha többé hozsannát senkinek / fogadom / és ez már nem az első / alkalom / minden magyarázatom csupa nevetség / holnapi énem hallgatom / soha többé tollat a kézbe / de hát tehetem–e / birkózik bennem a szégyen s a versfaragás szelleme”. Előző időbeni sorsát az ércelőkészítő behatárolt mozgásteréhez hasonlítja – „huszonnyolc lépés oda / ugyanannyi vissza” –, ahhoz a helyhez, időhöz,

82

ahol, amikor „forgott a malom / mese nincsen aki / beállt a táncba ne sajnálja magát”. Nem ő szökött meg, a rend omlott össze, de a költő tudja: árnyéka utána osont. A hozsanna–versekkel egyidejűleg, azok ellenpólusán születtek olyan versek – Szelídített vad, Vallató éjszaka, Öregedő hóhér, A csend világa, Árnyak köröznek, Imperatívuszok, (kinek)... –, amelyek a költő lelkében zajló vívódásnak adtak hangot, születtek meg a megjelenés legcsekélyebb esélye nélkül. „megyek amerre sorsom botja hajt” – „örökös perben lelkemben a világgal”. Belenyugvás? Beletörődés? A másik percben ott a felszólítás: „...harcolni kell kell kell kell / foggal és körömmel / valami ellen ami beléd szorult / és bárhogy szeretnéd / jól érzi magát odabent / nem hagy el”. Ki áll a másik oldalon, az ellentáborban, aki ellen „mindent tudva és semmit sem remélve” kell fölvenni a harcot? „nem kutya van a kertben, a gyűlölet / kopói cirkálnak álcásan, szabadon, vajon melyik irányból / törnek rám hangtalan, lassított iramodással / illeszkedő, vigyorgó fogsorukkal, mely sose csattog / mint a metróajtó, menthetetlenül összecsukódik”. Deres hajnalokon „pipacsba öltözött csókok”–ról álmodik, de a maga mögött hagyott út rémálmai minduntalan visszatérnek: „érzem a tisztátalanság nyomasztó dögletes szagát / látom a vargabetűket szökéseim visszarettentő / talpnyomait / látom gyávaságom nyúlcipőjét / inalni a süppedékes ingoványban”. Ezzel a lelki teherrel kell folytatni az utat, járni az élet tükörtermében, hol önmagunkkal szembesülhetünk, pörsenéseinket sem takarva, kendőzetlenül. A számvetés, a leltárkészítés, a konfesszió elkerülhetetlen: „...az éjszaka / már csak arra való / hogy sorra vegyem tévedéseim”. Miként másképp, mint költemények sorába foglalva? „aki verset ír sorsával feszül szembe” – olvashatjuk a Fontos versek (2006) című kötetben – „tisztul az ég: / a felhő mögül ahogy a vallató nap előjön / úgy csukódik rám életem mint egy börtön”; Utassy József költői pályáról írott tömör sorai önmagára is érvényes megállapítást, következtetést tartalmaznak: „a megváltani szándékozott világ kijátszott bennünket, de arra is ráébresztett, hogy az egyén csakis saját magát képes megváltani”. A megváltás útját, irányát az újabb és újabb kötetek jelzik, immár a kor felkínálta új formában, a lehető legtömörebb formában, az interneten, a Magyar Elektronikus Könyvtár sorozatában: A Csöndfűrész zenéje, a Kóválygások a Hyde parkban / Szürke rímek jelzik az újabb utakat, lehetőségeket, melyek nem csupán tartalmukban, de költői eszköztárukban is megújhodva jutnak fel a világhálóra, válnak hozzáférhetővé a földkerekség bármely pontján. „Mekkora úr a képzelet” – beléphet a Hyde–parkba, ahol mindenki kibeszélheti lelke minden búját–baját. Ezt teszi a Költő is: „...amit elhallgattam százszor / ezerszer az most hamvasan szabadon / kibukhat a számból”. A prózaíró Cseke Gábor művei maguk is ellenfényben születtek. A bennük és általuk megjelenített világ korántsem az akkor előírt, elvárt ideológiai/irodalompolitikai kánonok jegyében tárulkozik fel előttünk. A Tornác című kisregénye (1970) lapjain a Mezőség világát idézi elénk, a kollektivizálást követő éveket, egy falu regényes rajzát, lakosainak küzdelmét a mindennapi betevőért. Nyoma sincs benne a szocialista falu hurráoptimizmusának. A történelem során oly sokszor meggyötört hősei elfogadják az új helyzetet, eleiktől örökölt sztoicizmussal néznek szembe sorsukkal, keményen küzdenek a mindennapiért, de gyermekeik már a kitörés útját keresik. A tornác szimbólum, honnan nem csupán fizikailag nyílik rálátás a falura, hanem, áttételesen, a korra is, arra a világra, mely, mint kirajzani készülő méhraj, keresi a maga helyét, életlehetőségeit. A regényben a pályakezdő riporter valóságlátása és a költői képzelet ötvöződik, válik az ötvenes–hatvanas évekbeli mezőségi magyar érzékletes, színes freskójává. A riporteri tapasztalat, a társadalmi jelenségek iránt érzékeny írói véna szülte az Érzelmes levelek (1980) című lélektani regényt, amely két ifjú szerelmi kapcsolatában egy sajátos erdélyi – a román-magyar együttélésből fakadó – jelenség írói megjelenítésére vállalkozik, jelesebben annak olyan aspektusára irányítva az olvasó figyelmét, amely épp ellentéte volt a korabeli politika által elvárt szivárványos ábrázolásnak. Zsolt és Lia szerelmi kapcsolatában önmagában véve nincs semmi különös. A természetes, emberi vonzalom jövőjét, gyümölcsét tekintve azonban megrontja azt az előítéletek sora 83

éppúgy, mint egymással való lelki azonosulás elkerülhetetlen velejárója: az asszimiláció, az önfeladás következményének eléjük vetülő víziója. A regény lapjain kemény lelki küzdelem bontakozik ki, a két ifjú közt éppúgy, mint önnön magukban. A nagy kérdés nem is egymás elfogadásában jelenik meg, hanem utódaik identitása képtelenségében. Jól példázza ezt a regény a regényben módszerével közbeiktatott Sava Erika történetével. Bátor írói tett volt ez abban a korban, amikor a valóság már testközelbe hozta a vele járó asszimiláció rémét, az utódok sorsában bekövetkező keserű tapasztalatokat: az anyanyelvi oktatás elhagyását, a nyelvváltást, a nemzetiségük és, végezetül, hitük elhagyását. A gyökértelenség, a természetes, hagyományos életközösségből való kiszakadás veszélyeit és következményét, az erkölcsi lazulást, a jellemgyengeséget hozza olvasó–közelbe a Bármely rendelést vállalok (1982) című regénye. Tunyogi István vándorfényképész kóbor kuvaszként tengődik a nagyváros, a Boldog utcán túli világ peremén. Az olvasónak az az érzete, hogy Kakukk Marci avagy Ábel torzképe áll előtte, megfosztva azok kópés bájától, tiszta lelkétől. Ő, aki szabadulni szeretne minden kötődéstől, jellemgyengeségéből eredően a lehető legmélyebbre süllyed: minden rendelést elvállal anélkül, hogy tetteinek következményeivel a legcsekélyebb mértékben is számot vetne. A morális mocsárba süllyedt ember a hatalom hálójába kerülve menti a maga szabadságát, válik érzéketlenné mások élete, sorsa iránt. Azt mondhatnánk, hogy a rend kiszolgálására szerződő újságíró bosszúja ez: a szocialista kor új embertípusa ellenpólusának megjelenítésével kívánta egyensúlyba hozni alkotói lelkiismeretét. Regényhősünk arcvonásai a mű újraolvasásakor sem lettek szimpatikusabbak. Annál meglepőbb volt azonban a Jelentések... 186. oldalán olvasható mondat: „Az a regény – mindinkább látom, tudom –: tulajdonképpen rólam szól...”; „A regénycímem nem egy esetben ütött vissza és mutatott énrám, mint egy rossz átok.” S ezzel visszatérhetünk írásunk tulajdonképpeni tárgyához, a „lelki szellőztetés”-ből fakadó kitárulkozást megjelenítő emlékezéshez. Hogy ez az alkotás nem a megváltozott történelmi körülmények szülötte, azt beszédesen bizonyítja a nyolcvanas évek kezdetén írott, a kötetben bőven idézett napló. Az volt az az idő, amikor tudatosult benne, hogy „drótkötélen járok, reggeltől estig (...) Azt hiszem, valahol én is egyfajta feketelistán vagyok. És ez ellen még csak tiltakoznom sincs miért. Nyíltan elköteleztem magam a hatalom mellett. Nem adtam kezet a kilátástalan ellenzékiségnek. (...) ellenzem a megfutamodást. Igaz, az egyensúlyon való őrködésemért meg is fizetnek. Akik csupán ezt látják sorsomban, nyugodtan mondhatják: Cs. G. igazi bérenc.” Valóban az volt? Csak az volt? Főszerkesztőként igazodnia kellett ahhoz a vonalhoz, amelyet kiadói, fölöttesei elvártak, előírtak egy ifjúsági lap elé. A sínpálya tehát adott volt, a váltót sem ő állította. De az igenis rajta múlott, hogy a szerelvényen milyen minőségű a rakomány, hogy a parancs és a megvalósulás közt feszülő íven milyen színek, milyen üzenetek feszülnek. A lap harminc ezres példányszáma igazolja: az egyensúlyozó politikát fölvállaló szerkesztésnek jócskán megteremtek a gyümölcsei, időt álló, a korról reális képet festő jelenségei. A tetszésindexet, a népszerűséget már nem a hatalom határozta meg. A lapban megjelent írások a valós életből merítették nedvüket. De makacsul visszatérnek, elénk tolulnak, ennél is nagyobb súllyal esnek a latba azok a penzumversek, amelyek szorongatott helyzetben születtek. A kötet 8. oldalán olvasható egyikük: Az Elnök hite. Hagyjuk el a címet, vonatkoztassunk el a megjelenés alkalmától, semmi kivetnivalót nem találunk benne, sőt! Azonban olyan volt ez – aki beállt a körbe, annak táncolnia kellett –, mint a hegyoromról leszakadó hótömeg: lavinává válik. „...az első kompromisszum után már a másodikat könnyebb volt elkövetni, a harmadikba, negyedikbe pedig egyenesen azzal a gondolattal mentem bele, hogy – most már úgyis mindegy...” „...bilincses foglya lettem saját státusomnak, csapdában éltem.” Mások helyett is! A hozsannázó kórusba az Ifjúmunkásnak is be kellett állnia. „...ilyen feladatot nem tudok senkinek sem kiadni az enyéim közül, ezért, mivel nincs kiút, megpróbálok én eleget tenni neki úgy, hogy azért mégse fogjon el teljesen a

84

hányinger, ahányszor a tükörbe nézek... Micsoda illúzió volt ez! Egy határon túl ugyanis semmire sincsen mentség...” A kötet egy, az írás ördögétől megszállott alkotó egyéniség drámája, melyben a jó és a gonosz szellemének folytonos egymásnak feszülése, véres viaskodása viszi előre, bonyolítja a cselekményt. Mi a vezérfonal: A bevallott balekság, a ringyóság? Vajon meddig fokozható az önostorozás? Nem az öncélú mazochizmus, nem a maga mentés szándéka vezeti tollát, hanem az okok, a vargabetűk indítékainak, mozgatórugóinak, korlátainak a keresése, melynek vezérfonala az őszinteség. „...életemben mindig az volt a meghatározó, ha valakivel szemben állva fogalmazhattam meg az álláspontomat. Kevésbé a saját értékrend, az eszmévé nemesített meggyőződés. A környező világhoz igazodva éltem, vele együtt vagy vele szemben cselekedtem. Alakítani kívántam a világot (könnyen elhitették velünk, mert miért ne hittük volna el? annyira jól hangzott e misszió!), de végül is be kell látnom, inkább ő volt az, akinek sikerült alakítania engem...” Elfogadta a játékszabályokat, hisz nem tehetett úgy, mintha más bolygón élne. 1989 után, penitenciaként, a hallgatást vállalta. „Egész egyszerűen így találtam illőnek. Azt reméltem: a hallgatással visszaszerezhetek valamit a hitelemből.” Nem a hallgatással szerezte azt meg, hanem a cselekvéssel, a költői kibontakozás ez újabb szakaszának remekeivel, versesköteteivel, továbbá – az internet kínálta lehetőség maximális kihasználásával – az urszu2 bloggal, a káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lappal oly fórumot teremtett, amelynek egyre több munkatársa és még több olvasója lett. Bűnei a kor bűnei voltak. Áldozat volt? Egy gondolattöredék erejéig sem állítja. Sok más pályatársával együtt maga is tudta, hogy amikor újságírásra adta a fejét, „nem elefántcsonttoronyba szegődött”. Elfogadta, hitte a pálya kínálta önmegvalósítás lehetőségeit, teljesítette azt, amit feladatul szabtak neki. Szem volt a láncban. De sok más társával ellentétben neki volt ereje hozzá, hogy elszámoltassa magát. Pedig az sem kockázatmentes vállalkozás: „Az idő, sajnos, nem az igazságnak dolgozik. Az önvizsgálat még segíthet, bár könnyen megeshet, hogy akik szembenéznek magukkal és cselekedeteikkel, közmegvetésnek vagy közröhejnek teszik ki magukat. Csakhogy az ember nem a színpadnak és a közönségnek él.” A Jelentésekkel... – szándékát már idéztük – azt szerette volna elérni, hogy „elsősorban magamhoz kerülhessek közelebb”. Ez pedig jóval több, fölöttébb nehezebb annál, minthogy valamilyen szerepet játszodjon. Őszinteségéért, bátorságáért, nyílt kitárulkozásáért nem megvetést, hanem elismerést érdemel. Talán jobb lett volna hallgatnia? Milos könyve című, az interneten olvasható munkájából idézett verssorok jelzik, benne is fölmerült a választás dilemmája: „szíved ott lüktet a világ fölött / kiméri neked az időt / miért tárod mégis mások elé / a pótolhatatlant a sebezhetőt // nélküle süket csönd lapulna / dolgaid belső életén / mint ahogy hallgatag morajlik / az árnyék mélyén a fény”. Önbecsülése, művészi habitusa nem engedte, nem engedhette meg azt. Könyvének helye ott van Domokos Géza, Zöld Lajos, Bágyoni Szabó István, Kenéz Ferenc kötetei mellett, azon alkotók és alkotások első sorában, akik/amelyek egy letűnt korról festenek személyiségükkel hitelesített képet az utókornak – örök mementóként.

85

„körmünk alá néz az idő” A költői intés ott lebeg mindannyiunk feje fölött. A felszólítás elől senki sem futhat el: „tegyétek ki a praclikat a padra / jár jár szúrós tekintettel közöttünk / pálcát suhogtat nem tudhatom / mit szól az én kezemhez csak / ha jól odapörköl”. (körmünk alá) Ez a figyelmeztetés indította Cseke Gábort arra, hogy verseinek újabb válogatott kötetét(x) oly szigorúan szűkre szabta? Ennyi lenne „eddigi költői tévelygései felvállalt summája”? A kötet versanyaga – a szürke rímek–ciklust kivéve – olvasható, hozzáférhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban megjelent kötetben: Révkalauz. Szigorúan válogatott versek 1967–2008. (http://mek.oszk.hu/07700/07743) Válogatott verseinek 2005-ös kiadásában – Tükörterem Válogatott versek 1962–2004 –, bőkezűbb volt. A múló idővel arányosan növő igényesség, bölcs belátás, aszketikus szigorúság rejlik szavai, szándéka mögött? Avagy a kritikus dolgát könnyíti azzal, hogy maga állítja össze a „leltár” legjavát, lecsupaszítva költői termését az általa vélt leglényegesebbekre, arra, amit öt évtizedes alkotói terméséből hangsúlyozottan vállalnia érdemes? Kötetét lapozva, verseit újra s újra olvasva próbáljuk felépíteni magunkban azt a költői világot, amely öt évtized alatt formálódott, amely e kötetben konkretizálva áll előttünk. Cseke Gábor mint minden ifjú költő, csodálatos álmokat sző, de álmait hamar földre rántja a kortársai arcán kirajzolódó valóság: „sápadtak, / horpadt mellűek vagytok / pergamen– arcotokra hosszú / litániákat írt a sötét, / a koppanó víz, / az elemlámpa, / riasztócsengő.” (kortársak) Sorsa – szerpentinek vándoraként – arra ítélte, hogy életútján „fizetett szószaporító”-ként szembesüljön az őt körülvevő világgal. Miközben fejünk fölött szivárványosra festették az eget, a költő érzékeny szeizmográfként érzékeli, hogy alatta „silányat gajdol ez a föld”. (szitok, ima) A múló idő meghozza a személyes csalódásokat, melyeket feledni szeretne: „borotválom már beretválom a lángoló pofonok helyét”. (borotválom már) Hamar ráébred, az emlékektől szabadulni, a társadalomból kilépni korántsem egyszerű. A szándék – „elhatároztam hogy / szabad leszek / bármi áron megfosztva magam minden / köteléktől” – csupán költői ábránd marad. Döbbent léghajósként ugyan eldobhatunk magunktól mindent, az életünket is, de bőrünkből akkor sem bújhatunk ki, zuhanásunkban is bennünk reked egy velőt rázó sikoly. (sorban miként a döbbent léghajós) A lelki válságból adott egy másik kivezető út is: a kivándorlásé: „irataidon is ott a pecsét / le is út fel is út”. De a távozni készülő arcán kiüt a páni félelem. „ó még csak egy hetet / néhány napot még [...] amíg megbarátozol / a gondolattal / hogy az ajtó döndülve becsapódik mögötted / s ott állsz a világhuzatban / meztelenül / ágyékra szorított kézzel” – „megszabadulva” mindentől: emlékeitől, önmagától is. (ágyékra szorított kézzel) Mit tehetne mást? Marad örök fogoly „aki harcát feladta / mosolya álca míg erőt gyűjt alatta / újabb szökéshez de hová de merre”? (örök fogoly) Maradjon, erre biztatja egy álombeli kincses Erdély képe: „menekülnék de fog de nem hagy / békém nyugalmam végleg elhagy / állok fogolyként mintha bilincsben / derékig érő égi kincsben”. (derékig kincsben) Ez a kalózöböl, hova a portyáról megtérni lehet, ez a liget, ahol a rá sűrűsödő gondok ellenére leülhet a valóság építőköveire, ahol a szabadság pincehomályában „azt éneklik neked / de azt éneklik és csak azt / hogy harcolni kell kell kell kell / foggal körömmel / valami ellen ami beléd szorult / és bárhogy szeretnéd / jól érzi magát odabent / nem hagy el”. (éjjeli bár) Szép költői vallomás, helytállásra biztatás. Korántsem kockázatmentes vállalkozás, hisz szavaival „mindent tudva és semmit sem remélve / hívom ki magam ellen a sorsot”, mely kutya képében láncszakadásig acsarkodik, vicsorog rá. De tudva tudja – kifejező metaforába sűríti –, hogy „nem kutya van a kertben, a gyűlölet / kopói cirkálnak álcásan, szabadon, vajon melyik irányból / törnek rám hangtalan, lassított iramodással /

86

illeszkedő, vigyorgó fogsorukkal, mely sose csattog / mint a metróajtó, menthetetlenül összecsukódik”. (lassított iramodás) A költő tudja: a társadalom alakulása nem önmagától adott folyamat, rajtunk is múlik. Mennyivel jobb lenne, „ha mindenki kitöltene egy űrlapot / s elmondja benne mily / elégedetlen magával”. (vallomás) Ő megteszi, kortársait is erre biztatja. Beismeri, bevallja – mintegy megelőlegezi az évtizedek múlva megírt, őszinte kitárulkozást megtestesítő munkáját: Jelentések magamról (2009) –, hogy az élet szerpentinjein néha maga is eltévelyedett: „hibát hibára halmozva éltem / gyermeki szívvel gyanútlanul / olykor hazugságokat meséltem / és pofonok érkeztek válaszul”. Sőt annál is nagyobb árat kell fizetnie érte: „s minden vétkem ma visszaszáll / szétszednek lassan rámtalálnak / dögöt az osztozó legyek”. (osztozó legyek) Az elkövetett vétkektől szabadulni nem lehet. „utánam nyúl a tegnapi bűn / hiába lettem jobb szelídebb / mint minden öregedő hóhér / aki hegedűn / játszik megbékélve valamennyi / áldozatával”. (öregedő hóhér) Az idegen állomás megafonja is mintha őt szólítaná. „mit veszthettem el nem tudom / s azt sem ki tart nyilván / e tájon / ülök magamban roskatag / válaszra várón”. Válasz nincs, újrázás sem. A kétség, a kérdés marad. „szívemben az a megafon / mindent kihangosít”. (megafon) A mögötte maradó évtizedek terhe, gondja nemcsak lelkét mardossa, fizikailag is próbára teszi. A rá törő betegség, a kórházi ágy magánya, kénytelen tétlensége, az oxigénmámor– hiány szomjas pillanatai, a „még megvagyok azért még megvagyok” bizonyossága csiholják ki belőle az önnön sorsa, az élet értelme fölött meditáló költeményeket, a számvetés finom csiszolású sorait, strófáit, verseit. Ezek nyitányaként olvashatjuk a márványlégiós című szép versét. „nem mardos többé a barna bánat / az elveszett ifjúság fölött / mely végleg múlt időbe öltözött / nem zavarnak már se szürke se zöld se hófehér falak / nem fáj hogy nap nap után fogva tartanak [...] nem bánkódom sorson magányon / derűsen fekszem a kórházi ágyon / mintha napfényben emlékek sugarában / őszi gallyerdőn botorkálna lábam / remélvén hogy a világon kiüt végre a jóság / és vágyainkra rímel a valóság”. A négy fal közé szorított lázas napokon legfőbb vágya, hogy a maga ura maradhasson, hogy „én én legyek ne más / ne hamis fuvolás”. Legyen a kórház udvar fái közt rejtekező márványharcos szobrához hasonló, aki már nem hadakozik, már nem megy a győztes légió után. Olyan ez, mint a sakkjátszma, melyben hatvannégy négyzetén sorra kaszabolódnak gyalogok, tisztek, de mindenek ellenére „még egérutat nyerhet a vezér / él a remény is s végső esetben / minden újrajátszható” (játszma) A nincs többé föltápászkodás reménytelenségét fölülírja az élet. A fasor, melyben nem akarnak elfogyni a fák, nyugalomra int: „nem sietni akkor sem sietni / ha nem bírod az életet tovább // csak sétálni kedvedre mintha tavasz / csalt volna ki fái madarai közé / nézelődni meg–megállva tűnődve / fényt vet a lomb remegő ajkad fölé”. (fasor) Sőt, azon is túl! A dombon levő templom csodaszép, mély gondolatokat megjelenítő látványa – templom a dombon – szimbólumáig: „épültem legmagasabb pontra / a falu fölötti dombra / hogy a tenger ima a tornyon át / megtalálja az isten magát”. A szakrális épület maga is árva, elhagyott, cintermében vadzab lengedez, szemérmes kökény és árvalányhaj hajladoz a szélben, de harangja hívó, intő szava messze száll; a templom mentsvár, mely békét kínál: „mit érsz vele mond mire juthatsz / magad elől csak hozzám futhatsz / lépj belém lépj hát befogadlak / magadnak végre visszaadlak”. Önmagának, mely akkor válik igaz értékké, ha nem csak egyedül viaskodik az élettel, hanem része egy tágabb közösségnek, akolnak. Ezt ismeri fel, foglalja fájdalmasan szép sorokba a golgotán utánad című költeményben: „ki–ki a bánatával / botorkál önmagával / szenvedve hogy a másik / sorsába belejátszik / és meg se tudja lesni / hogy ne hagyja leesni / pedig már itt vagy érzem / reszket belé a térdem / te le s én felvonulva / zavartan elpirulva / hordjuk egymást halálig / új s újabb golgotákig”. A golgota a szenvedés szimbóluma, a halál közelségéé, mikor percek alatt évek peregnek le az emlékezés képernyőjén. Petőfi képzeletbeli szibériai fogságát idézve mondja maga is: „ha még egy verset tudnék

87

írni / csak egyet legalább / akár meg is halhatnék nyomban / eldőlve mint a fák” (vodka az asztalon) De vajon mi lesz a megírt költemény sorsa? A szoros fakabát – testi mivoltunk – az enyészeté lehet. Eléghet mint fa a lángban, mely illanó meleget ad. Az élettől búcsúzó költő küzd, nem adja fel: „szedném is nem is lábamat / menekülnék a lángtól // de nem lehet de nem szabad / ég veled világ ittmarad / ami megéghetetlen // belőlem néhány látomás / vakvágány vasútállomás / egy rozsdás drótkeretben”. (vasajtó) A kötet sokszínű palettáján – nem véletlenül élünk e képzőművészetre utaló szóval – ott találjuk Cseke Gábor csodálatosan szép tájverseit, természetleíró, elégikus hangulatú költeményeit, harmóniát és feloldódást jelző strófáit. Gondoljunk csak a mókushajnal szép soraira: „mókus inal át hajnalomon / szökellve bátran könnyedén /akár egy dallam ütemébe zártan / hogy inal! / bokortól bokorig / a csönd tisztásán keresztül / az alig kiserkent tavaszi gyepen...” Társítsuk mellé az esik rövid pergő sorokkal induló képsorait – „esik / a cseppek / lelkemre hullnak / cseppre csepp / halkan halálig / aztán eláll // esik eláll / szeszély / alternatív tény / c’est la vie // én is akár / az időjárás / jövök / megyek” –, melyek a költemény záró strófájában már túllépnek a természeti kép keretein: „esőm vagy essél áztass / felhődbe visszaszállhass / cikkanva mint a villám / permeted úgy zúdul rám / akár a sors szeszéllyel / reggel nappal és éjjel / fölöttem vagy vigyázol /esőm vagy s te is ázol”. Több költemény az élet napos oldalát, a gyermekkort (csak a szőlőt), a szülők emlékét (kitalált ölelések), a társkapcsolat éltető és örömöt fakasztó csodáját (otthon, érintés, révkalauz, antarktisz: oda-vissza) idézi. A verscsoda érzékeltetésére idézzük az indulás előtt című versének letisztult, közhelyektől mentes sorait: „vonat az állomáson / lám lám betolat // szabadul mindjárt a lépcső / s te felrakod cókmókodat // szoknyád meglendül / feszülő lábad fölött // utadat jól bemérték / víg vasúti mérnökök // óránkra nézünk / öt perc és elrobog a vagon // hiába szólnék / hát ülünk hallgatagon”. A közéjük települő csönd mindennél beszédesebben fejezi ki egymáshoz tartozás szép érzését. A költemények tematikus csoportosítása a kötetet olvasó kritikus szabta kaloda. A válogatást szigorú ítészként összeállító költő bölcsebb. Az idősíkok szeszélyes váltakozása, egymást keresztezése, a versélmények, gondolatok, érzések hullámmozgása különös dinamikát ad a kötetnek, mintegy jelezve az élet bonyolultságát, összetettségét, ébren tartja az olvasó érdeklődését, arra biztatva, hogy folyton előre– és visszalapozzon, keresse a rejtett összefüggéseket. Megannyi puzzle–lapocskaként illesztjük egymás mellé, míg kitartásunk gyümölcseként elénk tárul az a költői világ, amely gondolatiságában, változatos és hatásos művészi eszközeivel az alkotót jeleníti meg előttünk, azt a márványszobrot, amely költészetének jellegzetes vonásait örökíti meg. Előresiettünk. Hisz a kötettestben külön részként jelennek meg a Szürke rímek finom csiszolású miniatűrjeiről – az eredeti 199 darabból 80 – még nem szóltunk. A teljes sorozat a Kóválygások a Hyde parkban; Szürke rímek címmel olvasható a világhálón, a http://mek.oszk.hu/08500/08559 jelzet alatt. S ha már megemlítettük az elektronikus kötetet, szóljunk pár mondat erejéig a képzeletbeli Hyde–parkban tett „utazás” tapasztalatairól. A költő képzeletében az „egy vágyott valóság földi mása”-ként jelenik meg, ellentéte a kerítésen kívül levő „láncra vert idő”-nek. A ciklus huszonnégy költeménye tárja elénk a látványt: a parkban sorra jönnek – XXI. századi tetemrehívásként – s szólalnak meg az élet perifériáján élők: a piktor, a füstölgő, a szúnyogszelídítő, a tisztasági ügynökség embere, a virágszámláló, a tűzevő és tűzivó, a tévelygő, a kontratenor, a nyelvész, a gyíkleső, a zsonglőr, a torzonborz, az olvasó, az ikreket tologató kismama, a kéregető, a légifotós... Ki–ki sorolja a maga álmait, a maga bánatát, a maga csalódásait. A versekben könnyedség és játékosság, humor és szatíra keveredik, a felszabadultság érzése lengi be a sorokat.

88

A szürke rímek ciklus az előbbiekkel egy időben született. Darabjait egy miniatűr akvarellekhez vagy fotókhoz hasonlíthatnánk. Egy–egy ecsetvonás, egy–egy felvillanó kép látványát idézik elénk a pár soros költemények. Hangulatképeknek is nevezhetnénk, melyekben a költő rendkívüli tömörséggel, a költészet eszköztárának birtokában, játékos könnyedséggel önti formába az elé táruló, a képzeletében felvillanó látványt, a képzettársítást. A sorok mögül életderű, lelki kiegyensúlyozottság, bölcsesség, nyugalom árad – mondhatnánk: a harmadik életkor jellemzői. A napi küzdőterektől távol immár jut idő és nyugalom a szemlélődésre, meglátni azt is, ami mellett a napi hajszában észrevétlenül szaladt el. A primér élmény kiváltotta asszociáció néha visszavezet a gyermekkorba: „hallom az éjszakát / kergeti a reggel / hűs fénye csípős vessző / apám ilyennel vert el / (igaz, csak egyszer)”; az álomvilágba: „az utcakő most fázik és rideg / lassan repeszti a tartós hideg / tavaszra tán fölenged egy kicsit / tócsákba oldva porló álmait”. A könnyed játékosság a gyermekversikék hangulatát idézi: „könnyen elkap a mélységiszony / akár iszom akár nem iszom / mert tele a pohár mély hogyha tele / vagy ha nem töltenek bele / ez egy nagyon furcsa viszony / ezért inkább eszem– iszom”. Figyelmét megragadják az élet apró mozzanatai: „ludacska siklik az égen / nálunk élt nem is olyan régen / ideje kitelt vissza se néz már / te jó ég milyen boldogan száll”. A képzelet játéka is versbe kívánkozik: „a ködben megvillant valami / odanyúltam de csak a semmi lángja / lobogott egy bagoly szemében / csőrét a kezembe vájta”. A természetből ellesett idill is megragadja: „mókusok lesnek minden ágról / mint mozdulok és rezdülök / körben csupa izzó szem világol / mit bánom én tovább ülök”. A szögen függő zsák az idő múlását idézi: „százados zsák a falon egy maga / érzik még rajta a búza szaga / hátán folt csupa könny / felitta a szürke közöny / nem cipeli már többé senki se / tegnapi súlya ma könnyű pihe”. Az utazó emberben is rögződnek emlékezésre méltó képek: „az állomáson csönd csak a galambok / lesik hogy változott–e a menetrend / a vendéglőnél élénk kutyahangok / reklamálják az elégett flekkent”. A játékosság része a szójáték: „hallomásból vallomásba / vallomásból villanásba / villanásból villamosba / majd egyenest a Szamosba”. Ugyanerre utal az az eljárás, ha a verszáró sor a novellákból ismert csattanóval zárul: „a vén lúd ma átrepült a kerítésen / régóta próbálgatja istenem de régen / sikerébe más keze is jól belefér / a kerítést tegnap ledöntötte a szél”; „a csurgóból a víz egyet csurog / habosan hűvös gyöngyözve buzog / mikor fogy el nem tudja senki sem / de ezt a korsót még hazaviszem”. A kötetbe foglalt versek híven érzékeltetik Cseke Gábor költői világának tartalmi és művészi sokszínűséget. Ötven alkotó esztendő sűrítményeként jelzik azt a magaslatot, ahova följutott, a szerpentineket, melyeken haladnia adatott, a tengerparti napsütést és a mostoha őszi időket, melyekben része volt. Stíluseszközeinek tárháza szinte kimeríthetetlen. Csodálatosan szép költői képek – metaforák, hasonlatok, megszemélyesítések –, a szabad–vers kínálta lehetőségek s a kötött, klasszikus versformák egyaránt biztos kezű művelőre vallanak. A kérlelhetetlen, mindent számon kérő és számon tartó idő botsuhintása előtt mindannyian elmondjuk a magunk mentségét. A költő – bár a világ sokszor rútul bánt vele – a verseiben kiporciózott lét határtalan világát tárja elénk. A lelkét, melybe e kötet versei által mi is betekinthetünk. (x) Cseke Gábor: Szerpentin vándora Szigorúan válogatott versek 1967–2010 Polis Könyvkiadó 2010

89

Fájó sebekből termő ágak 1945-ben a Nagy-Homoród-menti Recsenyédről indult Cseke Péter életútja. Folytatódott a székelyudvarhelyi gimnáziumban, a hatvanas években pedig a kolozsvári egyetemen, a második Forrás-nemzedék eszméltető szellemi körében. Ott érett meg benne a gondolata és hite annak, hogy „tollunk erejével magunk is befolyásolhatjuk a holtpontjáról kibillentett történelem mozgásirányát”, az a felismerés és küldetéstudat, miszerint „az írást, a lapszerkesztést sorsformáló cselekvésnek éreztük”. A Falvak Dolgozó Népe hetilapnál indult életpálya fölé mottóként odaírhatjuk a néhai Kozma Miklós tanító bácsitól magával hozott intést: „írni csak a velünk történt dolgokról érdemes”. A szellemiekben bőséggel kitömött jelképes tarisznya alján ott rejtőzött az erdélyi falvak gazdasági, társadalmi életében hatalmi szóval és kényszerrel bekövetkezett változások ösztönös megtapasztalásának hozama, az az életerő is, amely a földel birkózók sajátja volt: a kitartó, meg nem hátráló, makacs küzdelem, a minden tavasszal megújuló erő, az a hit, hogy a mélypontról való kilábalásra a szellem ösvényei kínálják a legjárhatóbb utat. Cseke Péter élet- és küzdőtere a vízbe dobott kő keltette, a part felé terjedő koncentrikus körökéhez hasonlítható. Az első kör az újságírásé: a valóságfeltáró riportoké, az eszméltetést segítő publicisztikáé, a napi gondokon felülemelkedő, távlatokat ígérő irodalmi riportoké. Az évek teltével mind magasabbra kerül a léc, folyton tágul a láthatár. A velünk történt dolgokat leíró beszámolók mellé egyre inkább odatársulnak a cselekvéseinknek teret és ötletet sugalló írások: képtáralapítások, kulturális napok/hetek szervezése. Érzi, tudja, hogy a kényszerállapotokból való kitörés útját magunkban kell kijelölnünk, kiköveznünk, a magunk szellemi, lelki értékeit kell őriznünk, ápolnunk és tovább gyarapítanunk, mintegy felkészülve a ránk váró cselekvésre, az önszerveződésre. E sajátos építkezés tükrei a Víznyugattól vízkeletig (1976), az Emberarcok (1976), a Látóhegyi töprengések (1979), a Hazatérő szavak (1985), a Könyv és kenyér (1991) című riport- és publicisztikai kötetek. A második kör a szociográfiai riportoktól vezet el a szélesebb spektrumot felölelő szellemi tájakig, az élet realitásainak mélyebb megismerését sugalló törekvésektől a szellemi háttér nemzeti és egyetemes betájolásáig. Ez már túllépi a kiváló szellemiségű hetilap kereteit, a diákkori álmok földközeliekké válnak, tudatosan keresve az utat a kibontakozás felé. Erre a Korunk folyóirat nyújt számára teret s lehetőséget. Az alapok építőköveinek eredete is sokféle. A népi kultúra magasabb fokú megismerése indítja a népi írók szellemi tábora irányába, különös tekintettel annak erdélyi vonatkozásaira. Tájékozódási pontjai, útjelző táblái jelképes sorában ott találunk két buzdítást: „Rossz sorsban elkeseredni és jó sorban elbizakodni sosem szabad” – jegyzi meg örökre Gy. Szabó Béla szavait. Mellé társíthatjuk Buday György szavakba öntött axiómáját: „Minden egyes állomás magában hordja mindazt, ami megelőzte, és az előjelét mindannak, ami utána következik.” Ez ad tartást számára, ez ad ösztönzést arra, hogy a kutatás tárgyává választott témát mindig beleágyazza az adott tér és idő kereteibe. E szélesebb körű tematikai és tárgyi érdeklődés gyümölcse a szociográfiai riportokat, illetve irodalomtörténeti tanulmányokat tartalmazó kötetek sora: Hazatérő szavak (1993), a Korfordulós újesztendő (1994), az irodalmi érdeklődés irányait jelző Metaforától az élet felé (1997), Tényirodalom (2001). A harmadik kör hozza el számára az elmélyült tudományos kutatás terét és lehetőségét, a kutatói célkitűzések kikristályosodását. Időközben változás következik be pályaívében is. A Korunk szerkesztője lesz, egyetemi katedrára lép. Más látószög, más igény, más cselekvési 90

tér. Az élet napi tényeit regisztráló, arra reflektáló riporter, a társadalmi életre érzékenyen reagáló publicista helyére a dolgok belső összefüggéseit kutató esszéíró, a mélyrétegeket feltáró, a jelenségekre magyarázatot kereső tudós, a kommunikáció elméletében és gyakorlatában elmélyült jártassággal bíró egyetemi tanár, a jövendő értelmiségieket nevelő lép. Kutatásai középpontjába a két háború közötti – azon belül is: a harmincas évek – erdélyi magyarság szellemi élete kerül, az Erdélyi Fiatalok című folyóirat körül kialakult szellemi tábor eszmélésének és tevékenységének számbavétele, kisugárzásainak felmérése és monografikus feldolgozása, a falukutató mozgalom értékeinek feltárása. Az igen szerteágazó, sok szálon futó mozgalom dokumentumaira, a kibontakozás egy-egy mozzanatára vet fényt az Erdélyben és Magyarországon megjelenő, szerzőjüknek egyöntetű tudományos elismerést szerző kötetek sora: Vigyázó torony (Beszélgetések Debreczeni Lászlóval, 1995), Horváth István és az erdélyi népi irodalmi irányzat (2000), Láthatatlan emlékművek (Erdélyi variációk nyelv és lélek szövetségére, 2000), Paradigmaváltó erdélyi törekvések (Kisebbségi létértelmezések, 2003), Időrobbanás (Egy szellemi útkeresés műhelytörténetéből, 2003), Jöjjön el a mi időnk (Esszék, tanulmányok, dokumentumok, 2005), Legyen eszünk, ha már volt (Feljegyzések Európán innen, Erdélyen túl, 2006), A magyar szociográfia erdélyi műhelyei (2008). Ugyane vonatkozásban kell szólnunk az általa, illetve társszerzőként sajtó alá rendezett/szerkesztett dokumentumköteteket, forráskiadásokat: Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1986– 1990), Nem lehet (A kisebbségi sors vitája, 1989), Lehet – nem lehet (Kisebbségi létértelmezések, 1995), A Tizenegyek Egy antológia elő– és utóélete 1923–2003 (2003), László Dezső emlékezete 1904–2004 (2004), Buday György és Kolozsvár (Álom egy Solveig–házról. Esszék, tanulmányok, levelek, visszaemlékezések, 2006). Ezt a sort egészíti ki az elmúlt esztendő két újabb termése.(x) A két kötet témájától, tartalmáról az alcímek vallanak. Az Álom egy Solveig–házról eszmetörténeti írásokat, dokumentumokat tartalmaz, a 2005–2008 között írott és közölt tanulmányaiból válogatott. Kimondatlanul is közös bennük, ott lebeg felettük Kozma Miklós és Buday György szelleme: a velünk történt közös dolgokra, valamint az idő koordinátáira való odafigyelés szándéka, élet- és munkaprogramja: a kisebbségi létértelmezés és a kisebbségi életstratégiák kutatása, Cseke Péter tudósi ars poeticája. Kutatásainak tárgya sosem öncélú: a múltból minden mondatával, minden előbányászott, feltárt dokumentummal a mai gondolkodást, a mai létértelmezést és életstratégiát kívánja szolgálni, modellálni. Számára – következésképp tanulmányai olvasóinak – az Erdélyi Fiatalok köre is túlmutat a harmincas évek szellemi mozgalmának bemutatásán: „a változás akaratával; a kisebbségi társadalom demokratikus önszervezésének modelljét teremtették meg számunkra [...] jelenbeli kisebbségi gondjainknak sincsen úgyszólván egyetlen olyan vetülete sem, amelyekre ne kerestek volna és ne találtak volna megfelelő megoldást elődeink [...] az Erdélyi Fiatalok erdélyiség, magyarság, európaiság újragondolására késztet”. Általuk más arcú transzszilvanizmust ismerhet meg az az olvasó, akit a letűnt évtizedekben „a tiszta osztályvonal irodalma” gaálgábori szellemében okítottak annak retrográd, reakciós voltáról. Ma talán még a lap születése événél (1937) is fontosabb, ma is megfontolásra buzdít a László Dezső szavaiból/írásaiból leszűrt tanulság: egyetlen szervezet sem sajátíthatja ki magának azt a jogot, hogy a romániai magyarság kizárólagos irányítója/szervezője legyen. A kisebbségi léthelyzet értelmezése, a belőle fakadó életstratégia kidolgozása – inti a mai gondolkodókat a szerző – az összmagyarság szempontjából is megfontolásra serkent, hisz „az Európai Unióban az egész magyarság óhatatlanul kisebbségi helyzetbe kerül”. A válaszkeresésben nem nélkülözhetjük, nem mellőzhetjük a nagy elődök gondolatait, eszmét. Adytól meg kell tanulnunk azt, amire Jancsó Béla, a kisebbségbe sodródott erdélyi magyarság második nemzedékének vezéregyénisége buzdította kortársait: belső megújulás nélkül semmiféle külső változás nem hozhat megoldást a Kárpát–medencében megosztva élő magyarságnak. Semmiképp sem önmagunkba zárkózva,

91

hanem az összefogás útján! A belső megújulás ösvényeit keresve építették kapcsolataikat a szegedi Bethlen Gábor körrel, a budapesti Bartha Miklós Társasággal, a Szegedi Fiatalokkal, a szlovákiai Sarló mozgalommal. Szellemiségük alakításában Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső eszméi és művei jelentette az iránytű szerepét. Erdélyi vonatkozásban Kós Károly és Makkai Sándor munkásságából merítettek energiát, a maguk munkájához szükséges gondolatokat. Kós Károly a megtartó kisebbségi életstratégia megteremtésében lehetett követendő példakép. A Magyar fa sorsa (1927) című munkájában Ady mellett kiálló, a Magunk revízióját (1931) megíró, az erdélyi szellemet egyetemes magyar szellemmé álmodó Makkai Sándort is vállalták, ám a kisebbségi létet erkölcsi lehetetlenségnek minősítő, 1937ben megjelent Nem lehet című írását elutasították. A Magyarországra távozott püspök és Jancsó Béla levélváltása oly szellemi párviadal, melynek tanulságai máig érvényes következtetéseket tartalmaznak. Hogy ez mennyire igaz, arra kiváló példa és, igazolás a Molnár Gusztávval sajtó alá rendezett Lehet – nem lehet kötet, amelyben neves kortárs szerzők keresik a maguk válaszát erre a ma is, a jövőben is égető kérdésre. Cseke Péter kötetének vezérfonalát „a második erdélyi nemzedék spiritusz rektora” – Jancsó Béla – személyisége és munkássága alkotja. Hisz ő a kapocs a külhoni mozgalmakhoz és azok irányító személyiségeihez, Buday Györgyhöz, a harmincas évek közepén hazatelepülő Balogh Edgárhoz, József Attilához, Dsida Jenőhöz, kiknek eszmetársaként lett – Mikó Imre értékelése szerint – irányadó képviselője a két világháború közötti időszak értékközpontú irodalomszemléletének. A róluk írt tanulmányok színesítik, árnyalják a Jancsó Béláról rajzolt képet, ami ebből és más köteteiből is elénk tárul. A Jancsó-hagyaték megmentésével, feldolgozásával és közzétételével felbecsülhetetlen szolgálatot tett az irodalomtudománynak, a két világháború közötti erdélyi magyar szellemi élet megismerése iránt érdeklődő kutatóknak. Cseke Péter szellemi gyarapodása, tájékozódása, érdeklődése égtájainak alakulásában különösen fontos szerepe volt Láng Gusztávnak és Gáll Ernőnek. Nem véletlen hogy e kötetben az ő személyiségüket is elénk idézi. Előbbinek köszönhető, hogy „irodalom-történetírásunk a nyolcvanas évek elején a szemléleti megújhodás és revízió korát élhette. Tény, hogy érveléseivel minden adandó alkalommal azt tudatosította: a korszerű elméleti megközelítések mellett elkerülhetetlenné vált a korábban fogalmazott egyoldalú politikai-irodalompolitikai nézetek szembesítése az irodalomtörténeti tényekkel és dokumentumokkal.” Cseke Péter kiváló tanítványnak bizonyult: munkásságában valóban fontossá vált a forrásértékű dokumentumok számbavétele és újraértelmezése. Gáll Ernő a szociológiai tájékozódásban, a kisebbségi létértelmezés terén lett az ifjú pályatárs mentora, segítője. A kötet appendixeként olvashatjuk Bertha Zoltán születésnapi beszélgetését a hatvanéves Cseke Péterrel, amely betekintést enged a tudós alkotóműhelyébe, gondolat- és érzésvilágába. Igen találó jellemzése: „barangoló »szülőföldi« vagy »otthonirodalmi« tényfeltárásával Cseke Péter ugyancsak a pátosztalan szülőföldszeretet, az értékalkotó munkálkodás életfenntartó és távlatokat teremtő szükségességéről tesz tanúbizonyságot”. A Fájó sebekből termő ágak kötet alcíme: Világtávlatban gondolkodó Erdélyi Fiatalok. Eszmetörténeti tanulmányok. Tartalmát, kutatási tárgyát tekintve az előbbi kötet kiegészítője, tovább gondolása, az újabb kutatások, dokumentum-feltárások gyümölcse. A két világháború közti erdélyi magyar szellemi élet gazdagságára vall, hogy a téma iránt elkötelezett kutató – mint geológus az újabb s újabb mélyfúrások után – mindig tud újabb kincsekre lelni, amelyek feltárásra, „kitermelésre” érdemesek, árnyalják az eddigi ismereteinket, tudásunkat. E kötetben is megerősítést nyer az a megállapítás, miszerint az Erdélyi Fiatalok körébe tartozók Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső eszmei áramkörében, a belőlük nyert impulzusok nyomán keresik helyüket a kisebbségi társadalomban, keresik a cselekvési teret, amelyen szolgálhatják Erdély kisebbségbe szakadt magyarságát, a megújulást, az új tájéko92

zódást, „az egyetemes magyarság újjászületésének reményével”. Cseke Péter tanulmányai nyilvánvalóvá teszik, hogy „nem a csoportérdekek képviselete avatja nemzedékké a korosztályi csoportosulásokat, hanem a történelmi felismerés: az adott helyzetben épp ők vállalkozhatnak a legegyetemesebb értékek szolgálatára; ők fejezik ki a történelmi pillanat lényegét, miközben az érvényüket veszített eszmények/ideológiák lebontásáért, illetve a közösségük létérdekeit meg jövős szükségleteit közvetítő alternatívák érvényesítéséért küzdenek”. Ez volt a jellemző az 1923-ban megjelent Tizenegyek antológiája szerzői közösségére, valamint az őket pár évvel követő Erdélyi Fiatalok ifjaira is, akiket – László Dezső szerint – „már nem az irodalmiság, hanem inkább egy faji alapon álló társadalomtudományi vagy kisebbségpolitikai érdeklődés” szólított egy táborba. Ugyanez jellemző később a (kolozsvári) Hitel, valamint a Termés köré csoportosulókra is. E nemzedék jellemzője, hogy beleszülettek a kisebbségi állapotba, már nem valamely visszarendeződés szivárványos eszméi jegyében cselekedtek, hanem az új helyzetből adódó modus vivendi keresését tűzték ki célul, a külső, hatalmi revízió reménye helyett „a belső revízió primátusát” hirdették: „kisebbségi társadalmunk csak úgy őrizheti meg életképességét, ha átértékeli a történelmi múltját, megváltoztatja gondolkodásmódját és életfelfogását, felméri erőtartalékait, kiépíti és hatékonyan működteti a kisebbségi létszükségletekkel számoló intézményeket. Vagyis korszerű szemléleti alapon teremti újjá, teszi tartalmassá a maga életkereteit.” Makkai Sándor Magunk revíziója (1931) című munkája, Krenner Miklós (Spectator) publicisztikája nyomán a Trianon utáni második nemzedék a reális önismeret alapján kibontakozó tudatos jövőépítésre, új életstratégia jegyében fogalmazták meg önvédelmi, önépítési, önszerveződési célkitűzéseiket – szervesen beletagozódva az anyaországban és a kisebbségi sorsba jutottak körében kibontakozó új szellemi áramlatokba. A Jancsó Béla köré csoportosuló ifjak – László Dezső, Debreczeni László, Demeter Béla, Venczel József, Mikó Imre – előadás–sorozatokkal, pályázatok kiírásával, falukutatással kívánták a megújulást szolgálni. Cseke Péter a kötet további részében Jancsó Béla legfőbb segítőiről, munkatársairól rajzol gazdagon adatolt, színes képet. A mozgalom indítja útjára az Erdélyi Helikon pályázatán feltűnő, az EF faluszemináriumának tisztikarába beválasztott Venczel Józsefet, aki munkáiban „megkülönböztetett szerepet szán a társadalmi és nemzeti önismeretet gazdagító szociográfiának”. E sorba tartozik, a közösség fénylő csillagaként ragyog Balázs Ferenc személyisége, aki nem követi expatriáló szüleit, világ körüli útjáról is megtér szülőföldjére, hogy „magára maradt népe felemeléséért, megszervezéséért” apostolkodhasson, „felfedezi a faluközösségek megtartó erejét s azt a népi értékvilágot, mely a közösségi tudatot táplálja”. Betegen, a kórházi ágyon vetette papírra faluépítő szolgálata, mészkői éveinek szintézisét: A rög alatt (1936) című könyvét, amelyről László Dezső írt elismeréssel: „Végre egy könyv, amelyik nem az elsodort, hanem a megépülő faluról szól, de nem mint regény, hanem mint történelmi munka.” Az Erdélyi Fiatalok körében „vigyázó torony”-ként magaslik ki László Dezső alakja. Programadó cikkeiben kihangsúlyozza: „Az ifjúság elkövetkező politikai kibontakozása nem a pártok érdekeit és érdemeit, hanem az erdélyi magyar élet teljesebbé tételét fogja nézni [...] a kisebbségi helyzetben csak annak a politikának van létjogosultsága, a melyik a megoldásra váró társadalmi és nemzeti gondolat egyaránt felvállalja”. Az élet új szintézisét keresték, az itt és most parancsa szerint: „Nem az egyetemes mozgalmak beidegződésével kell Erdély felé jönnünk, hanem Erdélyből kell azokra nézzünk. Ne azok mondják meg, mi kell Erdélynek, hanem mi mondjuk meg, hogy mi kell belőlük nekünk.” Sőt ennél is tovább megy: „itt csak annak a programnak van létjoga, amelyik nem a többi itt élő népek nélkül és ellen, hanem azok tisztelete és a velük együtt való haladás szellemében akarja a sajátos magyar érdeket 93

szolgálni.” Az első hallásra meghökkentő című, alapvető jelentőségű tanulmányában – A kisebbségi lét ajándékai (1932) – megújulást elősegítő önrevízióra buzdít, célként jelöli ki, hogy „a szétszakadt magyar politikai egység helyébe az országhatároktól függetlenül érvényesülő szellemi, lelki magyar egységet kell megteremteni, ami nélkül a leszakított nemzetrészek hosszabb távon valóban nem lennének képesek önálló életre”. A tanulmány írójának szándékára, annak lényegére tapintott rá, évtizedekkel később, „a sajátosság méltósága” eszmei gondolatkört megfogalmazó Gáll Ernő: „a kisebbségi élet nem csak megalázottság, megaláztatás, nem csak a diszkrimináció elszenvedése, hanem ugyanakkor egy nagy erőfeszítés révén, egy erkölcsi kompenzáció révén új értékek alkotására is alkalmat ad, sőt arra ösztönöz.” Az Erdélyi Fiatalok mozgalmából nyert ösztönzést és sarjadt ki a harmadik erdélyi írói nemzedékhez tartozó Bözödi György műve, a Székely bánja című alkotás, melyet kortársai „tudományos monográfiának (Jancsó Béla), „monográfia-kísérletnek” (Venczel József), „társadalomrajznak” (Balogh Edgár) neveztek. Molter Károly – Tamási Áron Szülőföldem, Balázs Ferenc A rög alatt című munkájával egyetemben – az otthonirodalom remekének nevezte. A műve megírásakor mindössze huszonkét éves alkotó műve „arra a felismerésre épül, hogy a jövő érdekében vállalni kell a hamis utópiák lebontását, másrészt tudatosítani kell egy szervezettebb gazdasági és szellemi élet megteremtésének módjait és lehetőségeit [...] az önálló irodalomteremtés heroizmusa után, a kezdeti romantikus népszemlélet helyett hiteles valóságképpel kell szembesíteni az olvasókat. Azt kell bemutatni, hogy a kisebbségi helyzetben milyen életkörülmények között élnek, gondolkodnak, milyen kényszerű magatartásmódokat követve cselekszenek az erdélyi magyarok – osztálytagozódásuktól függetlenül.” Korántsem jelentett ez valamilyen bezárkózást, elzárkózást. A mozgalom vezetője, Jancsó Béla kezdetektől arra nevelte tagjait, hogy „az erdélyi kérdéseket tágabb európai összefüggésben lássák és láttassák.” Ugyane törekvés nyilvánult meg a felekezet- és világnézetfelettiség eszméjében is. Az egyetemes gondolkodás és eszmerendszer vezérelte őket a románsághoz fűződő kapcsolatok tárgyalásakor, a maguk románság-képe megrajzolásában is. Címszavakba sűrítve: érdekazonosság, békés együttélés, kölcsönös megismerés, tudományos objektivitás, kölcsönös egymásrautaltság... Azonban azt is látniuk kellett, hogy a törekvés egyirányú volt, a románság részéről többnyire válasz nélkül maradt. Világosan látták, hogy „ez az összefogás nem képzelhető el a kisebbségi kérdés mindenütt való becsületes rendezése nélkül. Ennek a rendezésnek az alapja nem lehet különböző, az alapelv csakis az igazság lehet, amely minden nép számára fejlődési lehetőséget ad.” * A kötetek olvasásakor az ember önkéntelenül is elő-előszalad az időben, hisz a két világháború közti kisebbségi magyar élet számos olyan tanulságot hordoz magában, amelyek az erdélyi magyarságnak mindmáig égető, megoldatlan gondjai közé tartoznak. Épp ez az üzenete Cseke Péter könyveinek: oly ismeretanyagot szolgáltatni, oly magatartásmodelleket felmutatni, oly célokat fölemlíteni, amelyek a ma élők előtt is példaként, erőforrásként szolgálhatnak. Ezzel a gondolattal ajánljuk a mai olvasók figyelmébe a köteteket. Belőlük, ezen túlmenően, a magyarországi olvasók egy több évtizeden át homályban tartott, elhallgatott ismeretanyagot nyerhetnek, napi propaganda szólamoknál összehasonlíthatatlanul többet: magyarságismeretet, magyarságtudatot. Annak a felismerését, hogy a sebektől vérző ágak is termést hozhatnak, a sebek a maiakat is gyógyításra, cselekvésre buzdíthatják. (x) Cseke Péter: Álom egy kolozsvári Solveig–házról Eszmetörténeti írások, dokumentumok Budapest Széphalom könyvműhely 2010 Cseke Péter: Fájó sebekből termő ágak Világtávlatban gondolkodó Erdélyi Fiatalok Lucidus Kiadó Budapest 2010

94

Szellemi erőtereink „A kiválóak munkássága pedig átnyúlik a jelenbe, és magatartásra ösztönöz, mai életünk hatótényezőjévé válik. Nem lezárt fejezet, hanem fundamentum. Hiszen a múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk. Azon állunk.” (Mikó Imre) Nem véletlenül választottuk Cseke Péter legújabb kötetéről(x) szóló méltatásunk jeligéjévé Mikó Imre szavait. A Kriterion Könyvkiadónál megjelent újabb munkájában ő is az előtte járók és kortársak – köztük Mikó Imre – életpéldáját, munkásságát idézi a mai olvasók elé azért, hogy az ösztönző erőként épüljön be gondolatvilágunkba, jelent és jövőt kutató törekvéseink fundamentumává váljon. A kötet alcíme: Íróportrék – ellenfényben. Évtizedeket felölelő kutatásainak esszenciájaként a kilencven éves erdélyi kisebbségi lét markáns egyéniségeit állítja elénk, vall róluk tudományos hitelességgel, mély érzelmi kötődésről tanúskodó bensőséges sorokban. Egy ilyen kötet magában hordozza a szubjektivitás vonásait is, a kiválasztás a szerző személyiségére, a maga lelki alkatára, tudományos orientáltságára, gondolkodásmódjára is fényt vet. E vonatkozásban igen találó a kötetcím: a kötetben közölt íróportrék védjegyek, Cseke Péter munkásságát hitelesítő személyiségek, kiket tanítványként követ, példaképeinek tart, az utána jövők számára is követendőnek ítél. Az erdélyi magyar irodalomtörténet igencsak bővelkedik olyan munkákban, kötetekben, amelyek az életműveken túl, az alkotókat hozza, helyezi rivaldafénybe. A reflektorok forrása lehet önéletírás – gondoljunk csak Nagy István, Kacsó Sándor, Balogh Edgár memoárjaira –, lehet interjúkötet – Beke György: Tolmács nélkül, továbbá a Marosi Ildikó által megszólaltatott, Erdélyi Lajos fotóival illusztrált, húsz romániai magyar író vallomásait közlő Közelképekre. Ne feledjük ki e sorból az Erdélyi Szépmíves Céh által 1935-ben és 1942-ben Erdélyi csillagok címmel megjelentetett kiadványait, a Kántor Lajos szerkesztésében azonos címmel, a Héttorony Könyvkiadó által 1990-ben megjelentetett kötetet, mely alcímével jelzi a benne foglaltaknak az előbbitől eltérő időkeretét: Újabb arcok Erdély szellemi múltjából. Szólnunk kell továbbá a marosvásárhelyi Mentor Kiadó által 1998-ban megjelentetett Erdélyi Panteon című négy kötetes munkáról, melyet szerkesztője – Jánosházy György – azzal a reménnyel indított útjára, hogy „hozzájárul szellemi múltunk értékeinek jobb ismeretéhez és megőrzéséhez”. (Talán mondanunk sem kell, hogy e két utóbbi kiadvány munkatársai közt ott találjuk Cseke Pétert – négy „címszó” alatt.). Szép számmal sorakoznak könyvespolcainkon az olyan kötetek is, amelyekben egy-egy alkotó fűzi csokorba, idézi maga elé azokat az írókat, költőket, akik pályafutásában, eszmei kibontakozásában szerepet játszottak. Mikó Imre: Akik előttem jártak (1976) című könyvének Ajánlásában olvashatjuk: „azokat választottam ki, akik nemcsak előttem jártak, hanem, akiknek igyekeztem is a nyomukba lépni”. A személyes indíttatásra vall Huszár Sándor Honnan tovább? (1984) című kötete is, mely „utazás a tudatom körül” szándékával gyűjti csokorba az íróelődök világában történő barangolását. Mindenik kiadvány magán hordozza szerzője, illetve szerkesztője (a kiadó) szellemiségének pecsétjét, szándékát. Cseke Péter is neves elődök nyomába szegődött. Minél mélyebbre ásott, annál inkább megtapasztalhatta, érezhette, hogy az előtte járók mily meghatározó módon alakították koruk közösségi tudatát, bővítették, tágították látókörét, nem utolsó sorban az olvasóét is. A megidézett személyiségek sosem öncélúan cselekedtek, személyes törekvéseiket mindig a közéletiség parancsából fakadó elhivatottság fűtötte.

95

Cseke Péter tudományos munkássága középpontjában a két világháború közötti erdélyi nemzetiségi küzdelmek kutatása áll, különös tekintettel a transzszilvanizmus eszmeáramlatával párhuzamosan, a harmincas években a közéletben irányváltó törekvéseket megfogalmazó, az Erdélyi Fiatalok című lap köré csoportosuló nemzedék munkásságának feldolgozása. Eközben fogant meg benne a késztetés, hogy feltárja „az írói pályaképek koordinátáit s egyszersmind az értelmezések »életidejének« dimenzióit, koronként változó/gyarapodó »évgyűrűit«„. Nem csupán a tudományos munka gyümölcsöztetése végett, hanem napjainkat és jövőnket alakító pragmatikus szándékkal, hogy „mielőtt végleg az eszme- és irodalomtörténet birtokába kerülne, tegyük lehetővé, hogy éltető szellemi erőtérré válhasson”. Szellemi erőtereink gazdag tárházából a könyv lapjain huszonhárom lezárt életpálya íve rajzolódik ki, olyan személyiségek arca, kikkel Cseke Péter előző köteteiben is találkoztunk. De így, együtt, mint a Kárpátok hajlataiban, tündéri völgyeiben fakadt források egyetlen, bő vizű folyammá egyesülve hordozzák magukban mindazon szellemi értékeket, amelyeket Erdély tudott s tud ma is nyújtani a magyarságnak. A megidézett személyek kétharmadának – Kós Károlytól Bözödi Györgyig – munkássága a két világháború közötti időszakhoz kötődik, ahhoz a periódushoz, melyben, korlátozottan, cenzúrázva ugyan, de még relatív szabadon szállhatott a gondolat, hangot adhattak az identitásunkat megtartó, erdélyi magyar közösségünket aktivizáló gondolatoknak. Akinek életútja áthajlik a későbbi évtizedekbe, személyükben is példázzák a diktatúra, a szellemőrök intoleráns, az életpályát derékba törő kérlelhetetlenségét. Az első három életút – a Kós Károlyé, Makkai Sándoré, Tamási Ároné – az új történelmi helyzetbe, a kisebbségbe jutott magyarság útkeresését jelző, létének szellemi programot szabó nagy szellemi áramlathoz, a transzszilvanizmushoz kötődik. A Kós Károlyról írottak „a Kárpát–medencei századok mélységéig visszanyúló Idő architektúrája szerint dolgozó” alkotót idézi elénk, aki a történelmi tények újraértékelésével „új magyar gondolkodás megteremtését, a külső veszélyekkel számoló kisebbségi életlátás kialakítását” sürgette. S hogy mennyire nem csak a provincia, a szülőföld érdekében, az Cseke Péter finnországi útjának élménye során kristályosodott ki benne: „Kós a legmostohább létviszonyok közepette is európai kitekintéssel dolgozott, ugyanakkor pedig évezredes magyar örökségre támaszkodott. Annak történelmi teherbírásra alkalmas elemeit fejlesztette a maga idejében korszerű nemzeti szintézissé, egyetemes formanyelvvé.” Az erdélyi gondolat hirdetőinek másik nagy egyénsége Makkai Sándor volt. A kisebbségi lét non possumus tételét megfogalmazó püspök egyéni áttelepedése körülményeinek, okainak taglalásakor Cseke Péter túllép annak érzelmi megközelítésén, a hatalmas vitát kiváltó döntését kiváltó személyes érveken, s rámutat arra, hogy „az erdélyi magyarság önrevízióját meghirdető ideológus úgy látja, hogy a kisebbségek sorsa egész Európában megpecsételődött.” Figyelemre méltó, hogy a korában maga mentő, önigazoló tettnek minősült Nem lehet című írása e kötet lapjain új megvilágítást kap: „elsősorban a világ közvéleményét, »Európa lelkiismeretét« akarta felrázni”. Az Erdély sorsát meghatározó mélyáramlatokból Tamási Áron megidézésekor is az a mű – Szülőföldem – kerül Cseke Péter vizsgálódásának középpontjába, melyben a szerző, „a maga lelki hajlékába” vezetve, „a magyarság gondjainak a megoldására keres választ”, hogy azok „szembesítésével sorsunk fölé emelkedhessünk, önmagunk jobbik énjének a megerősítésére törekedjünk”. A megoldás kulcsát ő is tágabb összefüggésben keresi: „faluja és nemzete sorsát azonos értékrendszeren belül, egyetemes összefüggésekben szemléli”. Makkaival szemben vallotta, hogy „nekünk itthon kell betöltenünk a szellem törvényeit”. Publicisztikája, közéleti szereplése a bizonyság rá, hogy tette is, amíg tehette. Ha valamiféle tagolást, határvonalat húznánk Cseke Péter „védjegyeinek” panteonjában, akkor Balázs Ferenc, Jancsó Béla és László Dezső neve mindenképp külön törzset alkotna a kötetben. A róluk szóló sorokat, szellemi nagyságok előtti tisztelet hangján túlmenően mély 96

érzelmi töltet hatja át. Balázs Ferenc heroikus küzdelme jelképpé magaslik: „mindenfajta megváltás esélye mibennünk rejlik, tőlünk függ (...) az emberhez méltó életmód megteremtésének lehetőségét az alulról fölfelé kiépülő civil társadalommodell érvényesítésében látta”. Míg ő egyedül vívta a falut formáló, felemelni kívánó küzdelmét, eszmetársai – Jancsó Béla és László Dezső – a közösség önszerveződésében találta meg élethivatása célját, „egy időszerűtlen »korszellem« megváltoztatása igényével” léptek a közélet küzdőterére. Jancsó Béla kisebbségi jövőstratégiájának lényege – „csak úgy maradhatunk meg, ha kialakítjuk azt a gondolkodásmódot, és megteremtjük azokat a szervezeti formákat, amelyek önálló államiság nélkül is megtarthatnak a szülőföldön magyarnak” – évtizedek múltán, „a Romániába szakadt magyarság harmadik életkezdésének” éveiben is érvényes, követendő program maradt. (A róla alkotott képet színesíti a Jancsó Adriennel folytatott beszélgetés.) A kisebbségi élet ajándékai című írásában László Dezső kortársait fölrázó alternatívát vetett fel: egyfelől a szétszóródás, szétszakadás, elpusztulás, a halál útját, másfelől kitermelni, megszervezni azokat az új erőket, amelyek megtarthatják, megőrizhetik őt az élet útján. Kortársait együttműködésre szólította, arra intette, hogy „kisebbségi helyzetben csak annak a politikának van létjogosultsága, amelyik a megoldásra váró társadalmi és nemzeti gondokat egyaránt felvállalja”. A szubjektív olvasat keltette csoportosítás szerint e körben szólunk „a romantikus népszemlélet helyett hiteles valóságképet” szorgalmazó Bözödi György munkásságáról. Jancsó Bélával és László Dezsővel egybecsengően hirdette: „csak reális önismeretre lehet jövőt építeni, saját értékeinket idegen érdekekért sosem szabad kockáztatni”. Gondolataik, eszméik fölött ott lebegett a kérdés: „mit jelent kisebbségi sorsban világmegváltó gondolatokkal élni?” Válaszuk egyértelmű volt: „Nem halált – életet jelent. Azt a világot írják le, amelyik létezésüknek értelmet ad, amelynek jövőjéért írástudói felelősséget éreznek. Azokat a szálakat keresik, amelyek összekötik a létüknek értelmet adó világot a történelemmel, a nemzeti léttel, az emberiséggel.” Az erdélyi magyarság leírhatatlan vesztesége, hogy Jancsó Bélát, László Dezsőt, Bözödi Györgyöt 1944 után kiszorították az erdélyi szellemi életből, hallgatásra, belső száműzetésre, börtönre ítélték. Bár még az impériumváltást követően elsodródott Erdélyből, Jancsó Béla révén azzal mindenkor rokonszenvező részese volt Buday György. Segítségével az Erdélyi Fiatalok mozgalma bekapcsolódott az egyetemes magyar szellemi áramkörbe. Erdélyi szempontból szerencsésebb életút a Kőhalomban született, a tudományos kutatásaiban az „élet teljességére” törekvő László Gyuláé, aki az erdélyi tudományos élet kimagasló személyisége lett s maradt mindaddig, amíg a hatalom el nem űzte szülőföldjéről. A sors kegyesebb volt Szabó T. Attilához, aki több évtizedes munkával, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár megalkotásával – Ruffy Péter szavait idézve – „erdélyi szavakból székesegyházat épített (...). A kolozsvári Szent Mihály–templomhoz hasonlót”. A harmincas évek erdélyi eszmeáramlatában új színt hoz Jancsó Elemér és a fáradhatatlan küzdő, örök optimista Balogh Edgár, akik a baloldal életstratégiáját jelenítik meg, mely előrevetíti az átmenetet egy új korba, olyan színtérre, amelyen csak ideig–óráig élt a demokratikus kibontakozás reménye. Balogh Edgár „a permanens önvédelemre szorított romániai magyarság belső kohéziójának megteremtésé”-ben jelölte ki a küzdelem célját, mely küzdelemben a baloldalnak szánt vezető szerepet. A Duna-konföderáció megvalósítása álmával kapcsolódott be az erdélyi magyar közéletbe, de csakhamar megtapasztalhatta azt, amit Németh László romániai látogatása során felismert: a folyó sosem lesz egy elképzelt államszövetség szimbóluma, „a Duna csak csónakút” a románok számára. Az erdélyi szellemi évgyűrűk időben szélesbedő szegmentumában találjuk azokat az alkotókat, a kisebbség létkérdései fölött virrasztókat, kiknek élete és munkássága átnyúlik az

97

erdélyi magyarság második életkezdésének korába, s bár korlátok közé szorítva, de lehetőséget nyújt a további szolgálatra is. Köztük találjuk Szabédi Lászlót, aki már fiatal korában önmaga és a világ megismerése végett sajátos értékkategóriákat jelölt ki: „Az élet és halál kategóriapár az első helyen áll, ezt követi a tér és idő, szeretet és gyűlölet, munka és ünnep, hit és kétely, erkölcs és szabadság...” Köztük őrlődött s jött rá arra, hogy „az erkölcsi törvények megvalósulása az egyén szabadságának a függvénye” s amikor ráébredt arra, hogy ez a szabadság a dogmák eluralta világban lehetetlenné vált, véget vetett életének. Az övétől eltérő utat járt be a kisebbségpolitikus Mikó Imre, akit már ifjú korában a székely autonómia, a Duna-konföderáció, a nemzetiségi jogok 1918 utáni alakulása kötött le. A falukutató mozgalomban meghatározó, kimagasló szociográfiai munkája – Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés – mindmáig aktuális kérdést vet fel, a mai kutatók számára is haszonnal forgatható alkotás. Megérhette, hogy megtűrt személyként kiadói asztalnál dolgozhatott, tanulmányokban és szépirodalmi művekben szolgálhatta a maga elé tűzött ideált: a kiválóak munkásságának ismertetését, beépítését a jelenbe, mondván, hogy „a múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk”. Az erdélyi szociográfia kimagasló egyénisége, Horváth István, nem a tudomány felől, hanem a kemény küzdelemre nevelő mezőségi faluból indult s vált – az öröklött és megszerzett kultúra birtokában – „leválthatatlan őrszem”–mé, maradandó szellemi értékek megteremtőjévé. A Magyarózdi toronyalja nem csupán egy kis falu „társadalmi és szellemi néprajzának módszeres feltárása”, messze túlmutat annak határain: „Nyelvem az itt megtelepedett egyik nép nyelve, de embernek az egyetemes emberiben érzem teljesen magam...” A kötetben olvasható, a háborút követő pályaképek közül a Beke Györgyről és a Gáll Ernőről írottak jelzik, hogy a személyes kapcsolat mily meghatározó volt Cseke Péter eszmélésének alakulásában. Tanítómestereinek vallja őket, egyfelől a szociográfiai műhely gyakorlati fogásainak megismerésében, másfelől az elméleti megalapozásban kap tőlük oly útravalót, bátorítást, mely bőséges gyümölcsöt terem. „Nagy vállalkozások korának hőse, s egyszersmind alázatos nemzeti napszámos” – jellemzi Beke Györgyöt, a barangolást műfajjá emelő írót, ki nem kisebb célt, mint „magunk keresését”, a tudatos kisebbségi életmodell kialakítását tűzte ki célul, kinek köteteiben „a nemzeti szempont primátusa érvényesül (...) az erdélyi magyarság történelmi teherbírásának, lelki ellenállásának és sorsképletének a letisztult megragadása, az összmagyarság sorsáért érzett felelősség vibráló erejétől kap távlatot.” Gáll Ernő a kompromisszumok világából – „manipuláltattunk és mi is manipuláltunk” – jutott el a második kisebbségi életkezdés kisebbségi kérdéseinek kutatójává, az „értékvilágunkból kiesett hagyományvonulat” feltárójává, hogy a maga damaszkuszi útján eljusson a „sajátosság méltóságá”– nak megfogalmazásáig. Cseke Péter a hetvenes-nyolcvanas évek szellemi földrajzán külön helyet jelöl ki Gelu Păteanunak, a kiváló műfordítónak, akit az erdélyi szellemiség igaz román képviselőjének nevezhetünk. „Egyetlen megbízóm a lelkiismeretem. Az a lelkiismeret, amely arra késztetett az elmúlt ötven esztendő során, hogy súlyos vádak terhe alatt merjek, akarjak és szeressek magyarbarát lenni” – vallotta 1990. március 15-én a fehéregyházi Petőfi–emlékműnél. A kortárs alkotó műhelyek, személyiségek sorából nem maradhatott ki Sütő András sem, akit az Anyám könnyű álmot ígér című alkotásával az írói szociográfia újrateremtőjeként tartunk számon. Az „itt állok, másként nem tehetek” attitűd megfogalmazója a hűségre int, Tamási Áronnal egybecsengően írta: nekünk „itthon vannak európai szintű elvégeznivalóink”. A róla írott lapokon Cseke Péter hangja visszafogottá válik, átadja a terepet neves irodalomtörténészeknek, kritikusoknak. Érezhetően közelebb áll hozzá földije, Szabó Gyula személye és munkássága. (Holtuk után a kötet lapjain békésen megférnek egymás mellett, elsimulnak az élet ádáz egymásnak feszülései. Természetes oldódás, hisz mindketten egyazon ügyet, az erdélyi magyarság identitásának, megmaradásának szolgálatát vállalták.) „Tényfeltáró és valóságértelmező, korösszefüggéseket láttató munkákkal” vált a magyar szociográfia erdélyi 98

műhelyének kiváló képviselőjévé. Családi krónikáival, valóságtükröző regényével, történelemfilozófiai esszéciklusával egyaránt az erdélyi valóság mélységeit tárta fel. Az „almási »communitas«„ az erdélyi társadalom kicsiny darabja, mely – Sütő András művével azonos hullámhosszon – a magyarság sorsértelmezését segíti elő. Cseke Péter védjegyeit megszemélyesítő alkotó panteonját a Páskándi Gézáról és a pályatárs Zágoni Attiláról írott sorok zárják. Mindkettőjükre érvényesek a hetvenes-nyolcvanas évekre erdélyi valóságát jellemző szavak: „hogyha maradandót akar alkotni, neki »szavakból sodort kötélen« kell gyakorolnia”. Minden kornak megvan a maga parancsa. Minden kornak ki kell alakítania, meg kell alkotnia a maga létstratégiáját, amely közös mederbe tereli, összefogja a kisebbség erőit. Ezt kellett tenni az 1990-nel kezdődött harmadik kisebbségi életkezdéskor, ezt kell tennünk ma is. Ehhez nyújtottak tájékozódási pontokat Fábián Ernő társadalomalakító eszméi, ehhez nyújtanak támpontokat a szociográfiai munkák alkotói, azok az erdélyi műhelyek, melyek legkiválóbb képviselőivel e kötet lapjain megismerkedhettünk. Ők, együtt és külön-külön hitelesítik bennünk az írásunk jeligéjeként választott gondolatokat. Védjegyek ők mindannyian, Cseke Péter számára, mindazok számára, akiknek oly sokat jelent az erdélyi magyarság sorskérdésének ügye. Ők, együtt és külön-külön is példázzák, hogy ez távolról sem jelent valamiféle provinciális bezárkózást, hisz, gondolataik, eszméik, céljaik vízbe dobott kőként jelzik: az erdélyi magyarság ügye, megmaradása összmagyar kérdésként, egyetemes, következésképp minden kisebbség kérdéseként igényel mind sürgetőbb választ, megoldást. (x) Cseke Péter: Védjegyek Íróportrék – Ellenfényben Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár 2011

99

„Solus eris” A 2011-ben elhunyt Lőrinczi László igen gazdag irodalmi munkásságot hagyott maga mögött. Neve már a múlt század harmincas éveiben föltűnik az erdélyi lapokban, azt követően pedig – a szilenciumi időktől eltekintve: „1951 őszén, harminckét éves voltam, azzal az indoklással rúgtak ki a bukaresti Állami Könyvkiadó magyar szerkesztőségének éléről, hogy nacionalista szellemben végzem a munkámat és büszkélkedem burzsoá műveltségemmel” – rendszeresen publikál; műfordításaival, útinaplóival a népek szellemi értékeinek közvetítésével gazdagítja az erdélyi és az egyetemes magyar irodalmat. A romániai magyar olvasók többsége az Utazás a Fekete kolostorhoz (1975) című, „az esszé és a riport határán” született könyve révén jegyezte meg nevét s odahelyezte e könyvet Kuncz Aladár könyve mellé. Benne a regény regényét üdvözölhettük. A rendkívül alapos filológiai és történeti kutatás „az ihletforrás és a mű viszonya” vizsgálatának gyümölcseként újraélhetjük az internáltság borzalmas szenvedését, amely az erdélyi író fél évszázaddal előbb papírra vetett regénye közvetít számunkra. Lőrinczi László munkássága a kolozsvári Polis Könyvkiadó által megjelentetett kötetek révén tagozódik be napjaink szellemi vérkeringésébe. Sárból vétettél (regény – 2005), A Rhapsody fedélzetén (regényes elbeszélés – 2006), Az alázat ünnepei (műfordítás–antológia – 2010), Üzenetek Erdélybe (esszék és jegyzetek – 2010), Szomszédok (regény – 2010) írói tekintélyt keltő sorozathoz hozzá kell illesztenünk az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban 2003-ban megjelent Négylevelű vándorbot című kötetet, valamint az interneten közzétett írásait is. Írásunkban a sokrétű és sokirányú, változatos műfaji formában kibontakozó írói termést két kötet bemutatásával/méltatásával szeretnénk érzékeltetni, az olvasók figyelmébe ajánlani.

Szomszédok Lőrinczi László első verse az Ifjú Erdély hasábjain jelent meg, 1935-ben. Az elkövetkező években a Brassói Lapok, Erdélyi Helikon, Korunk, Pásztortűz, Hitel, továbbá korabeli napilapok mellékletei közlik lírai és prózai munkáit. E regényt 1940 kora nyarán írta, közvetlenül egyetemi vizsgáinak befejezése után. Hetven évnyi lappangás után most kerül az olvasó asztalára. Tárgyát a kisebbségi létben tengődő Kolozsvár életéből meríti, abból az időből, amikor a létbizonytalanság erőteljesen rányomta bélyegét a társadalomra. A cselekmény Boros Gáspár kistisztviselő és Schuszter Gusztáv ügyvéd és családja hétköznapjaiból ihletődött. Történetük jelzi azt a nyugtalanságot, mely napjaikat betölti, jelenüket, jövőjüket kérdésessé teszi. A kistisztviselői fizetés csak a napi kenyérgondok megoldásához elég. Mindemellett azon igyekeznek, hogy bizonyos látszatot fenntartsanak, hogy a lányukat, Rózsikát, illően férjhez adhassák. Egyetlen hozomány, amit a házasságba vihet: tisztasága. Ki a szépreményű jelölt? Alsómonostori Gorbói Gyurka magántisztviselő, kinek nemesi előneve már csak emlékében őrzi apja valamikori negyven holdját, állásából is csak egy szolid albérletre futja. Schuszter Gusztáv családja szilárdabb anyagi alapokon áll, cselédet is tarthatnak. De az ügyvédi iroda sem csupa sikertörténet, folytonos várakozásban egy valódi és jövedelmező peres ügy elnyerése reményében. Az apa biztosabb egzisztenciája gyermekeinek más hátteret teremt. Lányuk, Mancika szórakozhat, kacérkodhat. Fiuk, Pistike német körbe jár, a terjeszkedő német eszmék híve lesz. A látszat fenntartása, a társadalmi helyezkedés az ő esetükben is meghatározó elem. 100

A regény cselekménye egy báli botrányban csúcsosodik ki, teremt viharos jelenetet a két család életében. Lőrinczi László műve csupán vázlatosan ábrázolja a kor társadalmi életét, hősei is csak jelzésszerűen utalnak azokra a belső folyamatokra, amelyek lelkükben zajlanak. A nagy társadalmi folyamatokról csak utalásokból értesülhetünk. A regény nem annyira a kor nagy áramlataiba, inkább a pályakezdő író világképébe enged betekintést, aki érzékenyen reagál az őt körülvevő világ jelenségeire, folyamataira, de még nincsenek kellő művészi eszközei ahhoz, hogy művészi szándéka erőteljes kompozícióvá érlelődjön.

Üzenetek Erdélybe A bevezetőben említett nacionalista szellem lényegében nemzeti elkötelezettséget, a burzsoá műveltség pedig az Apáczai Csere János szellemiségét tovább éltető kolozsvári református kollégium által megalapozott, a diákságot jellemző tudásszomj, a hagyományt a tájékozódási igénnyel, a cselekvéssel ötvöző törekvésben nyer teret és kibontakozást. Az esszéíró szellemi barangolásainak gyümölcseiből, az egyetemes kultúra vonzáskörében élő és biztonságosan tájékozódó alkotó közel ötven esztendő tanulmányaiból, kutatásait rögzítő írásaiból közöl válogatást. A kötet címe is jelzi, hogy nem csupán időbeni visszatekintés, hanem földrajzi/fizikai értelemben is, hisz immár évtizedek óta a mediterrán világ színes és szellemdús világából tekintett szülőföldjére, régebbi és újabb írásaival üzent haza. A kötethez a kiadó nyújt tömör támpontot, eligazítást: „Lőrinczi László ma is nyughatatlan szellem, akit szenvedélyesen érdekel az irodalmi események háttértörténete, s aki a kutatás izgalmát olvasóival is meg tudja osztani.” Könyve lapjairól az idők tanúja áll elénk, az az ember, aki Pietro bácsival, a Vezúv lejtőjén élő kocsmárossal vallja: „szépségben élni, ez annyi, mint kiteljesíteni a humánumot. Aki csak jót akart az emberiségnek, mind erről álmodozott.” Ilyen álmodozó Lőrinczi László is. Szavakba önteni mindazt, ami az életben szép, jó, szent és igaz. Ezt tette akkor is, amikor más népek szellemi értékeire irányította a figyelmet, oly művekre, amelyek „az emberség és szépség balzsamát csepegtetik a lélek és a test sebeibe”. Ezt tette Babits Mihály beszélgető füzeteinek bemutatásával, Georg Sand és Frédéric Chopin Palma de Mallorca-i idillje megidézésével. Ezt tette továbbá azokban az írásaiban, amelyek a román irodalom nagyjai – Mihai Eminescu, Tudor Arghezi, Mateiu Caragiale és Mihail Sadoveanu – műveinek, továbbá Edgar Allan Poe költeményének fordítása műhelytitkaiba vezet el bennünket, melyekben nemcsak esztétikai/poétikai gondjaiba avatja be olvasóit, hanem egy más szellemi régió érték–közvetítőjeként tesz rendkívüli szolgálatot a magyarságnak. A műfordítás korántsem jelentett számára valamiféle gályarabságot, akkor sem, ha azt – az ötvenes évek elején – a napi kenyérgondok kényszerítették ki belőle. Nemzedéki küldetésnek tekintette, műgonddal végzett munkával valósággal újrateremtette azokat; Babits Mihály nyomán maga is vallotta: „a műfordítás a legigazibb anyanyelvi irodalom”. Az eredeti mű minél tökéletesebb átültetése indítja arra, hogy műfordítás-elméleti kérdésekkel foglalkozzék, annak kidolgozását szorgalmazza. A proletkult korszakának erdélyi torzulásai, az írói személyiség iránti tisztelet kap hangot Kiss Jenő élete kálváriás szakaszának felidézésében: 1949-ben megjelent kötete miatt Gaál Gábor „megsemmisítő kritikájával, és a pártosság jegyében valósággal kiűzte Árkádiából”, miközben „mindenki csak lehajtotta fejét, a félelem pajzsa mögé bújva”. A sors iróniája, hogy a bakóként lesújtó kritikus pár év múlva maga is kiűzettetett az irodalomból. A vérbeli kutató mindig érzi, hogy munkájában maradnak elvarratlan szálak, amelyeket, ha az idő és az alkalom engedi, évtizedek múltán is újra föl kell fejteni. A kötetben megkülönböz101

tetett figyelemmel olvassuk, az Utazás Fekete kolostorhoz című könyvének kiegészítéseként végzett kutatásának gyümölcsét: Rege a Fekete kolostor fordítóiról című írását. Ugyancsak az irodalomtörténész erényei csillognak az Arany János Dante-költeménye olasz fordítása történetének kutatásában, továbbá a József Attila holdudvarában című tanulmányában, melyben az általánosan ismert életrajzi vonatkozásokon túlmenően, bizonyára sokan meglepődve olvasnak arról, hogy az apa nem tűnt el nyomtalanul a család s a költő látóköréből, hallottak, tudtak egymásról. A kisebbségi lét gyűrűjéből fizikailag ki lehet szakadni, ám szellemileg az olyan mélyen marad az emberben, amely a szeizmográf érzékenységével reagál minden olyan jelenségre, amely előbbi sorsával analóg kérdéseket vet fel. A kötetben egy marokkói utazás, jelesen egy arab törzs világa megismerése utal erre beszédes sorokkal a Berber körvonal című útirajzában. Történelmük, sorsuk ismeretéből önként adódik a kérdés: miként s hogyan történhetett meg az, hogy sok más, magas kultúrát teremtett nép eltűnt a történelem színpadáról, a berberek saját írásbeliség és irodalom nélkül éltek és maradtak fenn négy ezer éven át? Mélyen foglalkoztatja az a bonyolult világ: „hogy lehetne megismerni ezt a világot, in inneren közelebb kerülni hozzá, tanulni a hagyományaiból, leválasztani ezekről, amelyek már fölöslegesnek ítélhetők, de nemcsak a mi gondolkodásunk, hanem az övéké szerint is?” Nem öncélú vállalkozásként szorgalmazza, hanem a magunk kisebbségi életképessége elixírjeként is kamatoztatni, sors- és jövőképünk alakításában hasznosítani azt. A mediterrán lét andalító szépsége, csodálatos színes régiója, bár messze esik a Duna-táj világától, a történelem mégis sok szállal köti össze. A kötetben többször hivatkozik a Római Magyar Akadémiára, tanulmányai hajdani színterére, az onnan nyert szellemi impulzusokra, az itáliai könyvtárak megszámlálhatatlan magyar vonatkozású titkaira. De „találkozásai” során más kapcsolódási jegyekre is fölfigyel. S ha már találkozik vele, az írás ördöge többé nem hagyja nyugodni. Jó példa erre az első világháborúban olasz fogságba esett, Asinara szigetére internált magyar katonák sorsa. A Szamársziget lelkesültjei című sűrített napló az oknyomozó, tényfeltáró újságíró három éves munkája révén a történelem egy parányi, tragikus epizódjáról hoz hírt, állít virtuális fejfát az ott nyugvó magyar katonák százainak. A kötetben olvasható esszék és jegyzetek beszédes bizonyságai annak, hogy „Lőrinczi László ma is nyughatatlan szellem, akit szenvedélyesen érdekel az irodalmi események háttértörténete, s aki a kutatás izgalmát olvasóival is meg tudja osztani”. Lőrinczi Lászlónak a bevezető sorokban felsorolt kötetei belső címlapján egy latin kifejezés – Solus eris – ismétlődik. Ovidius Tristia (Siralmak) című költeményben olvashatjuk az alábbi két sort: „Amíg szerencsés vagy, számtalan barátod lesz, / ám ha fölötted beborul az ég, egyedül maradsz.” A Tomisba száműzött költő írhatta barátainak: Solus eris – magadra maradsz. Az idős alkotó bölcsessége szólal meg a latin költőtől kölcsönvett szavakban? Fizikailag – otthonunktól, barátainktól, pályatársainktól – távol magunkra maradhatunk, de a művek túlélik az időt, esztendők, évtizedek múltán is értéket képviselnek.

102

Hírlap Könyvek A Szatmári Magyar Hírlap tulajdonosa – Szilágyi Ferenc vállalkozó – azon önzetlen mecénások sorába tartozik, akik anyagi áldozattal kívánják segíteni a szatmári művészeti-kulturális élet fejlődését, kibontakozását. E nemes igyekezet keretében született meg a gondolat, hogy a napilap kulturális-irodalmi-művészeti melléklettel ajándékozza meg olvasóit. A Szamos előbb a laptestbe beépítve jelent meg, jelenleg attól függetlenített kiadványként jut el az előfizetőkhöz, a lap vásárlóihoz. A benne megjelenő értékes anyagok szülték az újabb ötletet: Hírlap Könyvek sorozatcímmel vállalják fel a Szatmár megyéhez kötődő szerzők munkái kiadását, ily módon kapcsolva be e régió alkotóit, tudományos kutatóit a magyar kultúra szellemi áramkörébe. Kiadásukra előbb a Szatmári Magyar Hírlap, majd a Szilágyi Ferenc elnökletével működő Scriptor Alapítvány vállalkozott. 2007 és 2009 között tizenkét kötet jelent meg, ékesen bizonyítva a szomszédos megye színes, változatos szellemi potenciálját. Az alábbiakban e kiadványokat ismertetjük meg az olvasókkal, ezzel is bővítve a két határ– menti megye – Szabolcs–Szatmár–Bereg és Szatmár – kapcsolatrendszerét, erősítve azokat a szálakat, amelyek a jövőben még erőteljesebben köthetnek bennünket egymáshoz. A könyveket tematikai csoportosításban mutatjuk be.

Szépirodalom Debreczeni Éva: Vakondsirály A bátrabbnál bátrabb, merészebbnél merészebb fogalmi és nyelvi lelemények hosszú sora ad Debreczeni Éva könyvének különleges vonzerőt, értéket. Az első oldal szóbogáncsai – országrólszakadt, semmirekelek, sósperc, tENYÉSZET, vágyadó, rosszul bírom az éhenhalást, egyre hosszabb a semmi, belhontalan állampolgár... – mintegy felkészítenek bennünket, olvasókat a kötet későbbi írásaira jellemző gondolati és nyelvi asszociációkra. De verseiben és abszurkáiban, álomtörténeteiben és meséiben, novelláiban, esszéiben és publicisztikáiban, humoros írásaiban és szatíráiban, paródiáiban és az egészen kis regényében korántsem csak erről van szó! A nyelvi lelemény a mélységet és a magasságot, a valóságot és az álmot, a realitást és annak fonákját gondolati síkokban, az élet látható és rejtett zugaiban való elmélyülés révén jeleníti meg, nem egyszer finom erotikával színezve tárja elénk. Írói világának egyéni vonásait érzékeltetik a szokatlan költői képek, látomások: itt „víz buggyan a mózesi betonból”, „hasogató medencémből tétova vers nyújtja ki lábát”, „hasad a hajnal meg a tudat”, „kósza lélek kóborol a saját maga szobra körül”, „nincs rá tanú, légből kapott e gyanú, de már nem elég e lég!”... – szemelgethetjük, csipegethetjük a vége–hossza nincs játékos szóalkotásokat, melyek a hősök lelki világára, környezetére, a hétköznapi események vagy elvont gondolatok képes kifejezésére, konkrét megjelenítésére szolgálnak. Írásainak erénye a tömörítés. Publicisztikái, humoros és szatirikus írásai a közéletet foglalkoztató kérdéseket – „megannyi szálka a fültőben” – jelenítik meg, kihegyezett elmével és tollal. A Vakondsirály szerzője a Szatmári Magyar Hírlap munkatársa. Miként mondja egyik novellahőse? „Mert azért mégis az az író, aki ír.” Debreczeni Éva könyvet írt. Immár a másodikat. Írt – író lett. Színes borítója – Pusztai Péter és Georgeta (Kanada) munkája – jelzi, megelőlegezi a kötet írásainak modernségét. (EuroPrint Nyomda, Szatmárnémeti, 2007) 103

Paizs Tibor: A kolozsvári hóhér A rendhagyó útirajz írója költőként indult. Első kötete – Keréknyom – 1968-ban jelent meg, 1976-tól kezdődőleg Paizs a Szatmári Hírlap munkatársa volt. A nyolcvanas években áttelepült alkotó kilencedik könyvében a prózaíró erényei mutatkoznak meg. Erdély élete része maradt, hova lelke mélyén mindig visszavágyik. XXI. századi peregrinusként tér haza, maga szponzorálta Honfoglalási Emléktúrára. Nyitott szemmel és nyitott szívvel, kezében tollal, mely hozzásegíti ahhoz, hogy kibeszélje magából az elébe táruló látvány szépségét, a megvallatott múlt tanulságait, színét és fonákját mindannak, amit ez az áldott és sorsverte föld nyújt fiainak. Utazásának kifejezett indítéka: „...szülőhazát és házat felidézni, emlékekbe szenderegni, megsejteni a régmúltat, s hírül venni a jövendőt.” Obsitra érdemesült Ladájával kel útra. Utazás térben és időben, Nagyváradtól a Bihari hegyeken át Erdélybe, a Mezőségre, Szászföldre, a Székelyföldre, a Maros és a Szamos mentére, Partiumba és Bánátba vezet az útja, a történelem és a jelenkor ösvényein. Gyermek– és ifjúkora megannyi emléke tolul eléje. A természet csodái, szépségei ma is megigézik. Településeink arculata, népességének fogyása a kétségbeesés felé sodorja. Az elárvult, kiüresedett, málladozó falú templomok a megtartó hitet ébresztik benne. A történelem véráztatta útjai, emlékei dantei pokol kínjaihoz hasonlíthatók. A Kalotaszegen az egykézés előrevetődő jövendője, a Házsongárdi temetőben a hajléktalan halottak kísértetjárása, a mezőségi árva magyarok világa, a régi rangjának morzsáit fogyasztó Brassó, a majtényi síkon letörött zászló, a 48-as tábornokok aradi vesztőhelye... megannyi sötét bugyra Erdély történetének. Az ellenpóluson ott találjuk az erdélyi kultúra megidézett nagyjainak portréit, erőt s hitet sugárzó tekintetét, a székelyek ezermesteri hajlama, fogékony elméje, sajátos logikája ismeretéből fakadó önbizalmat, Böjte Csaba gyermekmentő szolgálatát, a torockói Székelykő mögül kétszer kibukkanó Nap sugallta, keltette reményt és feltámadást ígérő csodáját. Szubjektív útikönyv, mely az erdélyieknek s más tájak olvasóinak is mélyreható élmény forrása. (A Szatmári Magyar Hírlap megbízásából készült a csíkszeredai Státus Kiadóban, 2007) Sróth Ödön: holdláng A szatmári tájakon napjainkban sem apadt ki a líra forrása. Bár az Ér Adyt megihlető rejtélyes, költői álmokra indító világa jócskán megváltozott, a mai táj, a mai ember életérzése épp úgy versekért kiált, mint az egy évszázaddal ezelőtti. Versekért, amelyek mai gondolatokat, mai vívódásokat, töprengéseket rejtenek/kódolnak a szavakba, sorokba – hagyományos vagy a kor kínálta szabadnál is szabadabb formákban. A Nagykárolyban élő Sróth Ödön költészete, ha verseinek motívumvilágát nézzük – fény, köd, háló, hold, táj, idő, álom... – egyetemes, örök jelképeket, különösen a romantika univerzumát idézik. Mégsem mondhatjuk, hogy versei hátat fordítanak a mai világnak, menekülnek annak realitásai elől. „nézd a keretet / és nézz mögé” – indítja kötetnyitó versét (esély). A látvány, amely megigéz, a tér, amelyben mozgunk a mindenségnek csak egy része, szelete. Mögötte ott a forrás, az ihlető gondolat és érzés, ott van a hatás, mely verseiben bő áradású, sajátos nyelvi köntösben tárul elénk. A fix pont köré rajzolt koncentrikus terekben, a rend, a trend köreiben élünk, vergődünk „e torokgyíkos századelőn”, mikor versölő galócák némítanák el a szavakat. Az ellenpóluson ott rejlik a kitárulkozás lehetősége, kínálata is: „minden mozdulatban van egy mennyországi szikra”. Szikra a táj szépsége kiváltotta élmény, a szerelem, a kápolna csendje, szikra a gyermekkor, a zene varázsa és még mennyi más lehetőség napjaink égető kérdéseinek, gondjainak és örömeinek lírai megjelenítésére. Elégikus hangvételű sorai mellett ott vannak a „háló”–versek zaklatott életérzést idéző, a versalkotás 104

formai jegyeiben is testet öltő költői eszközei. A megoldások rendkívüli formai gazdagsága, ötletessége tág teret nyújt a költői invenciónak: a központozás mellőzésével, a verssorok, szótestek megtörésével, meglepő tagolásával létrehozott gondolatritmus, a képversek vizuális megjelenítései jelzik e költemények alkotójának művészi kvalitásait. Emellett a megszemélyesítés, a hasonlatok és metaforák pazar bősége ad verseinek különös lírai értéket. Vénig László nagykárolyi fotóművész címlapja ezt a színözönt, gazdagságot sejteti. (EuroPrint Nyomda, Szatmárnémeti, 2008) A hattyúleány. Erdélyi szász népmesék A szászok népmesei kincsei megmentéséért különösen sokat tett a néhai segesvári kántoriskola tanára, evangélikus lelkész, a Grimm testvérekkel is levelező Josef Haltrich, aki az 1882-ben Deutsche Volksmärchen aus dem Sachsenlande in Siebenbürgen címmel megjelent kötetében mintegy száz népmesét tett közzé. Veres István, a Szatmári Magyar Hírlap munkatársa azok közé tartozik, akik műfordításokkal járulnak hozzá az Erdélyben tragikus mértékben megapadt nemzetiség irodalmi értékeinek magyar tolmácsolásához. Az eddigiekben Adolf Merschendörfer: Leonóra, Franz Storch: A zenélő óra, Erwin Wittstock: Végítélet Ónyírban című regényét, Otto Fritz Jickeli Nemzedékek című családi krónikáját, Franz Hodjak: Folyosón című novellás kötetét fordította le. E kötetben Josef Haltrich gyűjtéséből közöl tíz erdélyi szász népmesét. A kötetet Muhi Sándor képzőművész tanítványai – a Kölcsey Ferenc Főgimnázium és a 10-es számú Általános Iskola tanulói – kedves és bájos festményei illusztrálják. A mesék hősei – legyenek királyfiak vagy pásztorlegények, gazdag kereskedők vagy szegény emberek gyerekei – egyetemes és sajátos erkölcsi eszmények hordozói, megtestesítői. A jócselekedet, a becsületesség, a bátorság, a jószívűség, a hűség elnyeri jutalmát; a gonosz szándék, a kapzsiság pedig méltó büntetését. A képzeletbeli, csodás elemekkel teli világot idéző írások morális töltete különösen felértékelődik a mai elszemélytelenedő, a pénz hatalma által uralt, hite vesztett világban. Gyermek és felnőtt olvasóinak azt sugallják, hogy hitünket sose veszítsük el, hogy az akadályok előtt ne torpanjunk meg, hogy a jóért, a gonosz ellen folytatott küzdelemben mindig lehet találni olyan segítőtársakat, akikkel szándékainkat valóra válthatjuk, céljainkat elérhetjük, hogy nincs olyan mélypont, ahonnan ne lehetne kijutni. E kultúra hordozóit, közvetítőit – a szász falvak szorgos, hitét és anyanyelvét megőrző lakosságát – a történelem mostoha forgószele elsodorta Erdélyből. E könyv időt álló tégla abban a jelképes szellemi épületben, amelyet maguk mögött hagytak. (EuroPrint Nyomda, Szatmárnémeti, 2007)

Közírás Veres István: Tollhegy. Publicisztikák • 2006 Az újságíró előtt ars poeticaként lebeghetnek az erdélyi közírás nagy személyisége, Balogh Edgár szavai: „Gyakorlati célom van minden sorral. (...) a betűket azért ütöm le, hogy valahol valaki átvegye látásomat, s a valóságba vigye tovább”. Az ő látását s azét a közösségét – esetünkben a romániai magyar nemzetiségét –, amelynek nevében és érdekében megszólal. Maradéktalanul érvényes ez Veres István írásaira is, aki e kötetben, amint alcíme is jelzi, egy év termése legjavát gyűjtötte egybe. E gyűjteményt leginkább a mozaikhoz hasonlíthatjuk: külön-külön csak egy kis darabka, de együtt már a romániai közélet 2006-os freskója, látlelete. Az írások mindenike abból ihletődik, véleményével, megállapításaival arra akar visszahatni. Informálja és formálja az 105

olvasó gondolkodását azokban a kérdésekben, amelyek leginkább foglalkoztatják a közvéleményt. A vezércikk, a publicisztika a lap – esetünkben a Szatmári Magyar Hírlap – arcélére is rávilágít. Jelzi annak irányultságát, politikai, ideológiai beállítottságát, a célt, melynek szolgálatára elszegődött. Érthető, hogy a nemzetiségi kérdés, a 2004-ben beterjesztett – mindmáig halogatott – kisebbségi törvény, az anyanyelv-használat, az összefogás és széthúzás, az autonómia kérdésköre központi gondolatként van jelen, beleágyazva abba a társadalmi, politikai közegbe, amely az ország, Románia, társadalmát alakította abban az esztendőben... és azóta is. A legfontosabbak, címszavakban: a korrupció elleni küzdelem, a politikai áramlatok és személyiségek megítélése, a decentralizáció, az igazságszolgáltatás reformja, az életszínvonal, az egészségügy, az oktatás sok-sok megoldatlan kérdése. Különös figyelmet nyernek az anyaországban történtek: a választások, a szeptemberi és októberi tüntetések, a magyar–magyar kapcsolatok, a közös kormányülések hozadéka. A kör annál is tovább bővül Románia EU-tagsága elnyerésével, a világpolitika fontosabb jelenségeinek a taglalásával. Írásainak alapvonása a tárgyilagosságra törekvés, a magyar nemzeti közösség ügye iránti elkötelezettség, a tömörség és a nyílt beszéd. Cselekvésre, közéleti szerepvállalásra, összefogásra, önmagunk megőrzésére buzdít. (EuroPrint Nyomda, Szatmárnémeti, 2007) Sike Lajos: A 70–kedő firkász avagy Ki tehene borja vagyok én? A hagyományos újságírás sajátos és egyik legértékesebb műfaja a riport, amely – legjobb művelői tollán – szépirodalmi rangot nyert. Szomszédságukban, olvasmányosság tekintetében, ott találhatok a kis színes írások, melyek ugyancsak írói erényeket csillogtatnak. E kötet írásai híven példázzák: Sike Lajos mindkét műfajnak kiváló művelője. A hatvanas évek elején lépett az újságírók sorába. Azóta örökös készenléti állapotban élt, az élet sűrűjében, távol a redakciók napi nyűgétől, kötöttségeitől. Az Előre, majd annak jogutódja, a Romániai Magyar Szó tudósítójaként örök nyüzsgésben tett szert oly tájékozódási készségre és képességre, melyek eredményeként remek írások kerültek ki tolla alól. A kötet címében egy állítás, alcímében kérdés fogalmazódik meg. Az első a hetven évesen is fiatalos lendületre; a második a kőszegremetei származást mindenkor büszkén valló, eleit mélyen tisztelő szerző személyiségére utal. A kor hozta az élettapasztalatot, mely beépült e kötet írásaiba. A szülőfalu a humánumot, mely riportjaiban, színes írásai mindenikének kiindulópontja és célja is egyben. Munkásságát értékelve találóan nevezi az előszó írója „a közösségi lelkiismeret megszólaltatójá”-nak. Konkretizáljuk: a kisebbségben élő magyarság lelkiismeretének megszólaltatója, ébren tartója. Írásaiban – kimondva vagy kimondatlanul – mindenkor ott rejlik a hűség gondolata és erénye: a szülőhelyünk, a hagyományaink, a nyelvünk és kultúránk iránti hűség szava, buzdító üzenete, az összetartozás megtartó köteléke, az emberi szolidaritás szép érzése. Riportok sorát említhetnénk, melyek mind-mind ezt példázzák: a szeretetét, az idegenből is haza hívó szót, az élet, a kétkezi és az alkotó munka szépségét, teremtő erejét és derűjét, a szétszórtságban, más-más országban élő magyarságot összekötő szálak elszakíthatatlanságát, a megtartó értékeinkhez való állhatatos ragaszkodást... Mindezek fölött ott magaslik a megmaradás örök parancsa: a cselekvő készség és akarat, az egység és összefogás szükségessége. (A szatmárnémeti Scriptor Alapítvány megbízásából – elnök: Szilágyi Ferenc – kiadja a csíkszeredai Státus Kiadó, 2008)

106

Művészettörténet Muhi Sándor: Építészet Szatmáron A város arculatát elsősorban építészeti emlékei, alkotásai határozzák meg. Az ott élőben s a turistában is ott munkál az igény: többet tudni róla, megismerni a látvány történeti hátterét, stílustörténeti jegyeit. Ehhez nyújt segítséget Muhi Sándor könyve, rendkívül igényes nyomdai kivitelezésben. A magas szakmai igényességgel megírt, archív és saját, valamint kortárs felvételekkel gazdagon illusztrált kötet kétszáz esztendő építészeti értékeinek számbavétele egy igen értékes sorozat részeként került az olvasó kezébe. Az ismert grafikus és rajztanár a kilencvenes évektől kezdődőleg jelentette meg a város és a megye művészettörténeti értékeinek feldolgozását, közzétételét A régi Szatmárnémeti (1995), Szatmárnémeti római katolikus templomai (2000), Szatmárnémeti (városismertető – 2001, második, bővített kiadás: 2003), Képzőművészeti élet Szatmáron (2004) című kötetekben, illetve a Szatmári Magyar Hírlap melléklete, a Szamos hasábjain közölt Stílustörténet (2006), Híres alkotók a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyéből (2007–2008), Szatmári szobrok, emléktáblák című cikksorozataiban. Bevezetőjében utal a történeti háttérre, amely meghatározta az építészeti stílusok alakulását, tárgyi megjelenítését: „Városunk sohasem volt számottevő kulturális, művészeti központ, távol esett a nagy, meghatározó stílusirányzatok születési helyeitől, a művészképzés jelentős, ismert fellegváraitól. A stílusirányzatok így szinte kivétel nélkül megkésve, jelentős módosulásokkal, áttételekkel és áthatásokkal, a helyi elvárásokhoz, lehetőségekhez, hagyományokhoz igazodva jelentkeztek.” Ami korántsem jelenti, hogy ne lennének értékes, a város sajátosságát meghatározó építészeti emlékeink. Számbavételük során taglalja a tervezés és kivitelezés folyamatában alkalmazott stílusjegyeket, motívumokat, díszítőjegyeket, az azokban fellelhető barokk, klasszicizmus, neoromán és neogótika, a szecesszió, az eklektika formanyelvének elemeit, a népies építészet hatásait. Ezek együtt vezetnek az egyházi és polgári építkezés rendkívüli gazdagságához. Munkájában kitér a két világháború közti időszakban érvényesülő román építészeti iskola szellemében épült egyházi és középületek ismertetésére, valamint a város hagyományait teljességgel ignoráló szocreál létesítmények bemutatására is. Nyelvezete precíz, stílusa lényegre törő és világos. Kötete a tudományos kutatók és az érdeklődők számára egyaránt értékes kiadvány. (Kiadja a Scriptor Alapítvány. Elnök: Szilágyi Ferenc. Nyomtatta: EuroPrint – Szatmárnémeti – 2008) Csirák Csaba: Színházi élet Szatmáron (1898–1918) Szatmár városi Tanács jegyzőkönyveiben fennmaradt adatok szerint 1790. június 8-án, 10-én és 13-án Móricz János társulata „a polgárság és a lakosság tetszésére” „Komédiajátékokat” adott elő. Ettől az időponttól számítható a szatmári színjátszás dokumentumokkal alátámasztott hiteles története. A polgárság színház iránti megbecsülése, a színművészet iránti igény minél színvonalasabb kielégítése, a város áldozatkész támogatása jeleként épült meg 1848ban az első, közel fél évszázaddal utána, 1892-ben pedig a ma is álló kőszínház. E könyv szerzőjéről tudnunk kell azt, hogy a múlt század hetvenes–nyolcvanas éveiben magas művészi színvonalú pódiumműsoraival érdemelte ki a közönség figyelmét és elismerését. A kilencvenes években általa kezdeményezett és szervezett Hajnal akar lenni című, immár hagyományos, nemzetközivé vált népdalverseny, valamint a Gellért Sándor szavalóverseny Szatmár megye kulturális életének legjelentősebb eseményei közé tartozik. Ugyancsak ő a kezdeményezője és szerkesztője az Otthonom Szatmár megye című kiadványoknak, melyek sorában immár harmincnyolc kötet jelent meg. 107

Sokirányú érdeklődése és munkássága igen fontos alkotóeleme a szatmári színjátszás történetének a kutatása. E mostani kötet előtt A szatmári színjátszás otthonai (2003) és az 50 év krónikája (2003) című köteteivel hívta fel magára a figyelmet. E könyvében a monarchiabeli békeidők két évtizedét „leltározza fel”, rendkívüli alapossággal, ezernyi adattal igazolva annak rendkívüli gazdagságát, termékenységét. Ezt szolgála e kötet minden sora, „a huszonegy színházi évet átfogó utazás” minden állomása. A színházi évadok címszavai, a színházat bérlő direktor neve köré csoportosított rendkívül gazdag adathalmaz következetes szerkesztési eljárást követ: kitekintés a város társadalmi életére, tallózás a korabeli sajtóból, az évad műsorrendjének felépítése, a társulat és a vendégművészek névsora, színlapok és színlaptöredékek, az évad játékrendje. A kötet lapjairól a város pezsgő művészeti életének a hangulata árad. A kötetet igen értékes archív fotóanyag színesíti. (Kiadja a Szatmári Magyar Hírlap. Ügyvezető igazgató: Szilágyi Ferenc. Nyomdai munkák: EuroPrint Kft., 2008)

Történelem Mandula Tibor: A MAGYARSÁG TÖRTÉNETE az óhazától Mohácsig, 1526-ig Magyar történelemről írni, arról beszélni, ilyen tartalmú könyveket birtokolni Romániában főben járó bűn volt az utóbbi kilencven évben. Az – mint a magyar nemzettudat ébren tartásának, erősítésének legfőbb eszköze – vörös posztó volt a hegemonisztikus törekvésekre alapuló politika és ideológia szemében. Egyetlen kivétel említhető: Görög Ferenc: A magyar nemzet története című munkája, amely Kolozsváron jelent meg 1935-ben. Az 1990 után nyílt lehetőség arra, hogy ilyen tárgyú munkák megszülethettek, kereskedelmi forgalomba kerülhettek. Így vált lehetségessé, hogy a Szatmári Friss Újság újraközölhette Benedek Elek Nagy magyarok élete című művét, hogy a Szatmári Magyar Hírlap fölvállalhatta Mandula Tibor történelmi tárgyú sorozatának a Szamos című mellékletben, majd könyv alakban történő megjelentetését. Könyvét – a tudományos közlésen túlmenően – úgy olvashatjuk, mint egy eseménydús regényt, melynek cselekvéstörténetét a sors kiszámíthatatlan keze bonyolítja, hősei pedig a jó és a gonosz, az üdvösség és a kárhozat, a hűség és hitszegés, az elkötelezettség és a pártütés, az egység és a széthúzás nemes vagy nemtelen szellemétől vezettetve alakították történelmünket. Szent István, Szent László, IV. Béla, Nagy Lajos, Mátyás király – megannyi napfényes csúcs, fénylő csillag történelmünk egén. Sorsformáló uralkodásuk jelölte ki azt a pályát, amelyet a magyarság futott be államisága első évszázadaiban. Amikor helyüket az önző, partikuláris vagy személyi érdekek vették át, súlyos árat – Mohi, Mohács – kellett érte fizetnünk. Ám mindig akadtak olyan személyiségek, akik az elszakadt fonalat újra összekötötték, történelmünk folytonosságát biztosították. A könyv minden sora, minden oldala fölött ott leng az örök tanulság: megmaradásunkat, felemelkedésünket, gyarapodásunkat csak az összefogás, a nemzet erejébe vetett hitből táplálkozó cselekvés szolgálhatja! Hatványozottan érvényes tanulság ez az elszakított nemzettestek esetében! A könyvészeti hivatkozások jelzik, hogy a sorozat írásakor mily gazdag forrásanyagra támaszkodott. Stílusát az ismeretterjesztő könyvekre jellemző, az olvasótömegek számára is könnyen érthető, befogadható nyelvezet határozza meg. (A szatmárnémeti Scriptor Alapítvány megbízásából – elnök: Szilágyi Ferenc – kiadja a csíkszeredai Státus Kiadó, 2008)

108

Nyelvtudomány Bura László: Öt évszázad utcanevei Szatmárnémeti (Satu Mare) (1500–2000) Bura László munkája Szatmárnémeti utcanév–anyagának öt évszázadra kiterjedő vizsgálatát foglalja magába, támpontot nyújt mindazoknak, akik e város múltja iránt tudományos indíttatásból vagy csupán lokálpatriótaként érdeklődnek. Az utcanévadásnak is megvan a maga története. Jól példázza ezt a bevezetőben ismertetett gyakorlat – a kezdetektől napjainkig. A névadás hátterének fő szempontjaira és azok következményeire utalnak az alábbi sorok: „Szatmárnémeti utcanév-anyagának számbavétele, változásuk bemutatása, hasznos adalékul szolgálhat az utcanévadás művelődéstörténeti, esztétikai, politikai, ideológiai motívumai feltárásával foglalkozó tanulmánynak, változásuk egyben a kortörténet része. Az utcanevek a hivatalos nevek közül a legkönnyebben változtathatók, ezért leginkább magukon viselik a kor, a változó társadalmi és politikai rendszerek sok valódi és majdnem ugyanannyi téves értékítéletét”. Öt évszázad utcanév–változásai a városfejlődéssel együtt járó folyamatként állnak előttünk. A népi névadás alapjául a helyi kötődések, földrajzi és mesterségbeli vonatkozások, környezeti és alaki jegyek dominálnak. 1883-tól kezdődőleg beszélhetünk a hivatalos névadás gyakorlatáról. Az akkor keletkezett új utcanevek többsége személynévi eredetű, amely a későbbiekben is meghatározó irányelv maradt. A későbbiekben számottevő fordulatot hozott az impériumváltozást követő 1920. évi „átkeresztelés”, amely az új hatalom történelmi kötődéseit tekintette a névadás egyik legfontosabb követendő alapelvének. 1940-ben az új államiság törekvései érvényesültek, 146 utca cserélt újra nevet. 1945 újabb radikális változásokat okozott, kisebb–nagyobb korrekciók a későbbiekben is bekövetkeztek, az éppen kurrens politikai, ideológiai áramlatoknak megfelelően. A kötet következő fejezetei az utcanevek szerkezetét, a névrendszer fejlesztését vizsgálják, a névadás elvi módszertani tanulságait összegzik. A statisztikák, a névváltoztatásokat szemléltető táblázatok, az adattár, a 2006-os utcanevek elsorolása, a különböző korokból származó térképek mind–mind a történeti áttekintésre adnak lehetőséget. Bura László könyvét a szatmárnémeti helytörténeti kutatás és a nyelvtudomány egyaránt kutatási forrásként értékelheti és hasznosíthatja.(A Szatmári Magyar Hírlap megbízásából készült a csíkszeredai Státus Kiadóban, 2007-ben) Bura László: Szatmári szólások és közmondások A Bolyai Tudományegyetemről az ötvenes évek közepén politikai okokból eltávolított tanársegéd a Szatmár megyei Mezőpetriben lett általános iskolai tanár. Ottani működése idején a Magyar Nyelvőr pályázatára gyűjtötte össze és dolgozta fel tíz falu közmondásanyagát, Nagykároly vidéke közmondásanyaga címmel. A hatvanas években, immár szatmárnémeti gimnáziumi tanárként tovább bővítette azt. A Szatmári közmondások című gyűjtemény kutatási területe újabb tizennyolc helységre kiterjedt ki. A gyűjtésbe bevonta diákjait, körlevél formájában pedig a pedagógusokat is. Az első ízben 1987-ben megjelent munka 115 szólással és közmondással gazdagodott, beépült a mostani kiadás anyagába. Az e kötet elé Előszót író Hajdú Mihály budapesti nyelvészprofesszor Bura László munkája értékeit méltatva, kiemeli: „A kötet legfontosabb jellegzetessége és fontossága, hogy összefüggő nyelvjárási területről ad hírt, s egy nagyjából homogén etnikai egység gondolkodásmódját tükrözi. Ez lehetővé teszi a nyelvi, néprajzi és etnopszichológiai sajátosságok együttes vizsgálatát. Fontos továbbá a műnek a lehetőségek szerinti teljességre való törekvése, a

109

hatalmas adatanyag összefogása, összefoglalása és összehasonlítási alapul való föltárása. Nem utolsó szempont ezeken kívül a közzététel módszereiben való következetesség, könnyen használhatóvá tevő közlésmód; a modern módszerekkel történt gyűjtés, elrendezés és értékelő feldolgozás.” A szerző bevezetője a gyűjtés, annak tudományos feldolgozása és a kiadás hátterére vet fényt. A több mint 2300 szólást és közmondást a vezérszavak betűrendjében közli, azok jelentésmagyarázatával, értelmezésével együtt. A kutatók és érdeklődők jobb eligazodását szolgálja a rövidítések jegyzéke, a kötetben előforduló tájszavak értelmezése, a vezérszavak betűrendes mutatója, valamint a gyűjtött anyag tematikai csoportosítása. (A Szatmári Magyar Hírlap megbízásából – ügyvezető igazgató: Szilágyi Ferenc – kiadja a csíkszeredai Státus Kiadó, 2008) Bura László: Szatmár megye helynevei (földrajzi nevei) A kétkötetes tudományos munka megjelentetése a magyar nyelvtudomány egésze vonatkozásában is eseményszámba megy, hisz ennek előtte csupán Zala megye helynévanyagát közölték, 1964-ben. Dr. Bura László és a gyűjtésben őt segítő diákok és pedagógusok a zalai példától indíttatva láttak munkához, amely az elmúlt évtizedek során kisebb-nagyobb megszakításokkal folytatódott, a mai romániai Szatmár megye százharmincegy helységére terjedt ki. A kötet Előszavában Péntek János, kolozsvári egyetemi tanár a helynévkutatás tudományos jelentőségét hangsúlyozza: „A nevek állandóságuk és változatlanságuk révén nyelvi reliktumokká válnak. Olyan emlékjelekké, amelyek a sokszor évszázadokkal korábbi névadás korának természeti és társadalmi viszonyairól, tulajdonviszonyokról, történeti eseményekről, a névadó közösség nyelvéről tanúskodnak.” Utal a Szabó T. Attila nevével fémjelzett kolozsvári nyelvészeti iskola e téren végzett úttörő munkájára, eredményeire. A kötet szerzője kihangsúlyozza, hogy az „tudományos céllal készült, elsősorban nyelvtudománnyal foglalkozók, helytörténészek és más szaktudományok művelői hasznosíthatják”, majd hozzá teszi: azt további gyűjtések gyarapíthatják, kiegészíthetik. Bevezető tanulmányában vázolja a gyűjtés történetét, területi behatárolását, módszertanát, a szerkesztés alapelveit, ismerteti az adattár felépítését. Az adattárat a helységek bel– és külterületének térképe teszi szemléletessé. A második kötet külön fejezetben teszi közzé a földrajzi köznevek és helyzetviszonyító elemek szótárát és értelmezését segítő adattárat; a tanulmányban felhasznált utalások, források, irodalmi hivatkozások jegyzékét. Közli továbbá korábban megjelent, e tárgykörhöz kapcsolódó tanulmányát – Szatmárnémeti történeti helynevei –, amely sokban kiegészíti az e kiadványban a megyeszékhellyel kapcsolatos adatokat. E sorok csupán jelzésként, figyelemfelkeltő sorokként szolgálnak Bura László munkájának megjelenéséről. Jelentőségéhez méltó értékelése – beleértve az előbbi két kötetet is – nyelvtudósok, tudománytörténészek feladata. (A Scriptor Alapítvány megrendelésére készült, a csíkszeredai Státus Kiadónál jelent meg, 2008-ban)

110

Barangolások Szatmárban Most, hogy a 17. kötetéhez érkezett a Hírlap Könyvek sorozat(x), kijelenthetjük, hogy rendkívül jó ötlet volt a megindítása: munkára serkentette megyénk alkotásra és kutatásra képes szellemi erőit, felszínre hozott olyan értékeket, amelyek nélküle aligha születtek volna meg, nem jutottak volna nyilvánossághoz. Szépirodalom, publicisztika, művészettörténet, történetés nyelvtudomány – egyre színesedik, bővül a kínálat. Németi János kötetében az előbbi műformák szinte mindenike tetten érhető. A közel fél évszázados tudományos régészeti kutatás, a hely- és művelődéstörténet megannyi eleme ötvöződik a színes, olvasmányos jelleggel. Évezredeket átölelő időtávlatban tárul fel előttünk az őstörténet és a későbbi korok megyei vonatkozású hagyatéka. A kötet ezernyi adata, a leletanyag elősorolása, területi behatárolása, korszakolása, tudományos leírása a tudomány száraz, egzakt megjelenítését előlegezi az olvasó számára. Mégsem az! Már a kötetcím fogalmi/tartalmi köre előre jelzi, hogy nem erről – pontosabban: nem csak erről – van szó, hanem oldottabb megjelenítési formát, színes előadói stílust ígér. A „barangolás” romantikus jegyeket is hordoz magában, oly lelki állapotot, melyben a gondolat szabadon szárnyalhat, ötletek sora születhet. Ne féljünk kimondani azt sem, hogy a kötet lapjain a tudós kutatónak a témához kötődő érzelmi többlete növeli s hozza az olvasóhoz közelebb az évezredek titkait. A mű, az alkotás, a kutatás sosem vonatkoztatható el az alkotó, a kutató személyiségétől. Németi János személyisége, érzékeny lelki alkata, a szenvedélyig fokozott hivatástudata rendkívül szerencsésen ötvöződött a tudósnak a köztudatban rideg, száraz, egzakt gondolkodás- és személyiségjegyeket feltételező jellemvonásaival. Most, hogy e kötet lapjain évezredeket siklunk vissza az időben, leletről–leletre tárul fel a földbe rejtett titkok sora, nem csupán az idők rejtelmeire vetül fény, nem csupán a tudományos igényességgel végzett munka fázisainak pontos, szemléletes és érdekfeszítő leírása ragad magával, hanem a kutatott tér és idő oly sok egyedi és általános arculata, továbbá az adathalmazok mögül kirajzolódik, fölsejlik az író portréja, önarcképe is. Épp ez ad ennek a kötetnek sajátos értéket! Ez a könyv a hetvenedik életévét betöltött tudós számvetése, számadása is. Közel fél évszázados életút, tudósi, kutatói pálya megannyi stációja szemlélteti, érzékelteti a hivatásszeretet, a kutatás tárgyával való teljes azonosulás személyiségjegyeit. Egy szó, egy mondat sem utal erre tételesen, s mégis ott rejlik minden sorában! Ha a dolgok hátterét szeretnénk megvizsgálni – ugyan miért ne ássunk mi is le a személyiségjegyek eredőinek talajába! –, két szót kellene említenünk: tanulás és munka; pontosabban: egy életen át folyó folytonos tanulás és konok munka. (Ennek fényében érthető és méltányolható a kötet ajánló sorai: mintegy bocsánatkérés azért, hogy az arra fordított időt a családtól ragadta el.) S ami a tudományos kutatás koronája: a tények igazságához, a kutatás hitelességéhez való tántoríthatatlan, kompromisszumok nélküli, megalkuvásmentes ragaszkodás. Aki átélte az ideológiai terror évtizedeit, az őszinte tisztelettel adózik A Kutató előtt, aki a megtalált igazsághoz való ragaszkodást mindenek fölöttinek tartotta, ahhoz egyéni sorsa rosszra fordulása árán is ragaszkodott. Kemény ellenszélben dolgozott. Vállalta és végig vitte, mondhatni győzelemre juttatta az ásatások tárgyi bizonyítékaiból levonható igazságot. Csomaköz és Piskolt kelta temetői általa nyertek hírt s nevet az őskori kutatók körében, a tudományos világban. Őt ideig–óráig félreállíthatták, de az általa feltárt tudományos eredményeket elhallgatni, „politikai salakkal” eltorzítani többé nem már lehetett! Erről a tudósi helytállásról/hitvallásról szól ez a kötet. A szerénységről is, hisz abban a hivalkodásnak a legkisebb jele sincs! Németi János a vidéki kisvárosban végzett munkája révén nyert tudományos hírnevet és elismerést, vált a történet111

tudományok doktorává, nemzetközileg is értékes kötetek és tanulmányok szerzőjévé. Az általános, a tudományosság primátusa mellé tegyük oda a sajátost is: Németi János lokálpatriotizmusát, az abból fakadó érzelmi többletet. Aki valaha is hallgathatta várostörténeti előadásait, ismertetőit vagy tárlatvezetői szavait, nem felejti a benne foglalt üzenetet: oly helyen vagyunk, oly látványban van részünk, amely örök értékek foglalata, hordozója. Nem kis része volt abban, hogy a Partium e kis szegletére ráirányult a figyelem. E kötet lapjain Nagykároly és környéke, a régió, a Partium hagyatéka tárul elénk; a föld mélyéről előkerülő leletektől a Rákóczi–mondákig, a korai vaskori leletektől Szeniczey Gáspár Anna életútja ismertetéséig rendkívül széles a skála. Amibe az idők során „belebotlott”, azt fölvette, a legapróbb dolgot is elhelyezte az idő és a tér koordináta rendszerén, értelmezte és értékelte, közkinccsé tette azt. A fejezet- és kötetvégi könyvészet és adattár rendkívüli gazdagsága – több száz kötet és tanulmány említése – szemléletesen jelzi Németi János rendkívüli tájékozottságát, elmélyültségét. A régészeti leletek rajzai közelebb hozzák számunkra azokat az értékeket, amelyekről a kötet írásaiban szól. Németi János kötetét, régészek és helytörténészek, a történelmi múlt után érdeklődők egyaránt nagy–nagy haszonnal olvashatják, az valóban hézagpótló mű a hazai magyar nyelvű tudományos irodalomban. (x) Németi János: Barangolások Szatmárban Szatmárnémeti 2009

112

Szatmári beszélgetések Sike Lajos, a kőszegremetei világban felnőtt, szülőfalujához, annak szokásaihoz, hagyományaihoz mindenkor hű pályatárs tudja, hogy az ősz a betakarítás ideje, egy évnyi munka gyümölcsének csűrbe, pincébe, gabonásba való elhelyezésének az időszaka. Ezt teszi – az előbbivel analóg módon – az újságíró Sike Lajos, amikor újabb s újabb kötetekben gyűjti össze a félszázadnál is több esztendőt felölelő életpálya tapasztalatát, párlatát – Kőszegremetéről, Avasújvárosról, Szatmárnémetiről... Ha valami közös vonást, a különböző erővonalak eredőjét keresnénk e kötetekben, azt egyetlen szóban összegezhetnénk: hűség. Hűség a szülőhelyhez és környékéhez, hűség Szatmárnémetihez; hűség a pályához, melyhez a hatvanas évek elején elkötelezte magát. Nem csábíthatta el a főváros, bármennyire is kecsegtette. Bár sokszor és sokat írt más lapokba, ő mindenkor maradt az őt felkaroló lapnál és annak jogutódjánál, mindmáig. Az öt évtizedes szolgálat utóbbi éveinek újabb gyümölcse a most kezünkbe adott kötet.(x) Az interjú az újságírás kedvelt és népszerű műfaja, hálás eszköz és műforma ahhoz, hogy a megszólaltatott személyt önnön szavaival mutassuk be, keltsünk az olvasóban érdeklődést iránta. A tapasztalat segíti abban, hogy eldöntse: ki legyen az, aki életútjával, cselekedeteivel kiérdemli, hogy megszólaltassa. A huszonegy interjú fölé is odaírhatjuk a szerzőre jellemző elismerő minősítést: hűség. Mindenik interjúalany előtt széles kapuk nyíltak a magasabb szintű érvényesülés felé, az egyéni boldogulás és karrierépítés tekintetében. Mindjárt hozzá is tehetjük a következő közös jellemvonást: a közösség szolgálatába állított életet, a szatmári tájak magyarsága érdekében, annak felemeléséért vállalt munkát. Nem véletlen, ötletszerű újságírói fogás a kötet jeligéje. Széchenyi Istvánt idézi, „a legnagyobb magyar”-t, kinek tiszteletére Kőszegremete az elsők közt emelt emlékoszlopot, kultusza ápolásában Sike Lajosnak meghatározó szerepe van. A Hitel című műből kiemelt szavak is – „A kiművelt emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. Nem termékeny lapály, hegyek, ásványok, éghajlat teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja.” – tudatos választás eredményei. Előre jelzik, hogy e könyv lapjain valóban kiművelt emberfők szólalnak meg, akik tudásukat józanul használva cselekednek, dolgoznak – „az átlagnál kreatívabbak és jobban teljesítenek, cselekvően szeretik városukat és közösségüket”. Az újságíró tollát a társadalom erővonalai feltárásának szándéka, az az igyekezet vezeti, hogy a jó ügy szolgálatában maga is lendítsen az idő kerekén. Események, személyiségek, példázatok avatott kiválasztása, kiemelése és kihangsúlyozása révén járul hozzá az igazságosabb, tartalmasabb életre való sarkalláshoz. Minden újságcikk egy-egy tégla ebben a szimbolikus építményben, folyamatban. Az interjú is az, általa, a megszólaltatottak révén érvényre juthat a szép, a jó és az igaz, mely a mi életünket is gazdagabbá teheti, ideált állíthat elénk, bennünket is arra int: a többlettudás, a többletképesség csak akkor jelent áldást, ha azt az egyéni érvényesülésen túl, a köz szolgálatába állítjuk. A kötetbe foglalt huszonegy interjúnak ez az életszemlélet a közös nevezője. Az interjúalanyok, bár kiválasztásuk tudatos újságírói cselekedet, más-más időben szólalnak meg, egymástól sokban eltérő életszegmentumot jelképeznek, e kötetben, együtt már egy más, magasabb minőséget jelenítenek meg. Mindennapjaik, pályaívük, tudományos és kulturális tevékenységük híven példázza: a bennünk levő képességeket ki kell bontani, oly irányba terelni, amelyen a legtöbbet hozhatjuk ki magunkból. Ők ezt tették. Sőt, annál többet! Tudatában voltak annak, hogy a bennük megérlelt gyümölcs – a tudás – csak akkor lehet valóban érték, ha azt megosztják másokkal.

113

Fátyol Rudolf szép hegedűjátékával, kiváló vezetői kvalitásaival, Keresztes Attila rendezői képességeivel, a teremtett és kisugárzott értékek továbbadásával, Bura László az egyháztörténeti és nyelvészeti kutatásaival, Fülöp Szabolcs a külföldön nyert szakmai ismeret itthoni kamatoztatásával, Sodoray-Parádi Farkas és Márk-Nagy János a környezetünk óvásáért, a természettudományok ápolásáért végzett munkájával, Butka Gergő a vállalkozói pályán elért eredményeivel, Szőcs Péter a régészeti kutatásaival, Veres István a közvélemény formálásával, műfordításaival, Csiszár Ferenc a vívósport eredményes szolgálatával, Muhi Sándor művészetével, a város építészeti emlékeinek feltárásával, Csirák Csaba a színházi hagyományok búvárlásával és közzétételével, dr. Bauer Béla a gyógyítással, orvostudományi munkásságával, Bara István, a műemlékvédelem szolgálatával, Nagy Norbi világraszóló énekes karrierjével, Simonfy József költészetével, Fejér Kálmán zenepedagógiai, népzenegyűjtői tevékenységével, Danku Pál a szatmári szlovákok identitástudatának ápolásával, Enyedi István az egyházzene, az orgonaművészet terén, Décsei Miklós a szatmári zsidóság kicsiny közösségének az egybetartásával, Fazakes Lóránd a kökényesdi néphagyományok gyűjtésével teljesíti ki azt az értelmiségi szerepet, amelyet Széchenyi István a kiművelt emberfőktől elvárt, amit ma is elvárhatunk. A kiragadott szakmai kötődések csak egy-egy jellemző szeletei az említettek sokrétű munkásságának, a teljesség nyilván szélesebb mederben árad. Ha a kötet írásait egységként tekintjük, akkor Szatmár szellemi arca tárul elénk, az az intellektuális kapacitás, amelyet a szorgalom és az idő kitermelt, amely előbbre viszi a város, a társadalom életét. Színes és gazdag képzeletbeli freskó, mely maradandó értékeket vetít elénk. Rendhagyó alkotás, hisz rá nem az állandóság, hanem a folytonos gyarapodás jellemző. Az interjú pillanatkép, akár egy fotográfia. Ha hitelesek akarnánk maradni, évről-évre meg kellene újítanunk. A kötetben említettekét is. A megszólaltatottak számát is növelnünk kellene, az újonnan felnőttekkel, a bemutatottak példájából felbuzdult, elkötelezett, szolgálattételre jelentkezett személyiségekkel. Az olvasó ezt a biztatást szűrheti le a könyv elolvasását követően: lépjen ő is a nyomukba, gyarapítsa ő is azok sorát, akik a szatmári magyar jövő szolgálatába állnak. (x) Sike Lajos: Szatmári beszélgetések 21 interjú neves szatmáriakkal Szatmárnémeti 2011

114

III.

115

Barbárok hangszerén A Nagy László mitologikus költői világa (1996, 1997), Idő és ítélet (2001), A Csodafiú– szarvas (2003), Szindbád tükörképei (2004), Nyírfatűz (2004) Fűszál és mindenség (2005), Kő alatti fény (2005), Szólítlak, hattyú (2006), La acogída Federico García Lorca en Ungria (2007) című önálló könyvek, tanulmányok megszámlálhatatlan sora, általa szerkesztett kötetek jelzik Jánosi Zoltán egyetemi tanár irodalomtörténeti és -kritikai munkásságának bő termését, melynek újabb könyvbe foglalt gyümölcsét adta kezünkbe: Barbárok hangszerén – Társadalom és antropológia XX. századi irodalmunk életműveiben(x). A katedrán diákok százainak nyújt tudást, segíti hozzá őket az irodalmi művekben rejlő szellemi kincsek megismeréséhez és értelmezéséhez, bontja ki az azokba kódolt éthosz társadalmat és életszemléletet formáló, érzelmi gazdagodást sugárzó üzenetét, műelemzéseivel csiszolja tanítványainak szépérzékét, a költeményekben, prózai írásokban, drámákban rejlő művészeti értékek felmutatásával pedig az artisztikum csodás világának titkaiba avatja be őket. Könyvei, tanulmányai révén ez a hatás időben és térben jóval tágabb dimenziókban jut érvényre. Tanít és nevel. Hiszi és meggyőződéssel vallja, hogy az irodalmi mű nem csupán szöveg, melyet érteni, értelmezni kell, hanem a szellemi univerzumba kibocsátott, az élet gazdagítását, jobbítását szolgáló üzenet. Kutatási köre, katedrája a XX. század irodalmához köti. E zaklatott, tragédiákkal és szenvedésekkel teli század legjobbjai – a szellem emberei – Németh Lászlóval együtt tudták és vallották, hogy az írás vállalkozás, fölvállalása mindannak, ami nemzetünk szellemi és erkölcsi gazdagodását és megmaradását szolgálja. E küldetéstudat adta kezükbe a tollat, adott bátorságot szembenézni és szembeállni mindazzal, ami nemzettudatunk erodálásához, szellemi integritásunk csonkításához vezet. Ez a küldetéstudat, e szolgálat munkál Jánosi Zoltán könyveiben is. Értő és hatásos közvetítője az irodalmi művekben foglalt társadalom- és személyiségformáló szándéknak, üzenetnek az olvasók felé, mindazok felé, akik hivatásszerűen vagy csupán műveltségük gyarapítása végett annak továbbadására, befogadására vállalkoznak. E kötete a választott téma gyökereihez ás le és vezet el bennünket: azt kutatja, vizsgálja, hogy a népi kultúra mélyrétegei a századok során miként épültek be legjobbjaink életművébe, miként váltak a XX. századi népi és nemzeti irodalom meghatározó elemévé. A kezdeti felismerés, a benne rejlő értékek ösztönös vagy szándékos beemelése az alkotásba mindvégig nyomon követhető a magyar irodalmi termékekben, sajátos színfoltot jelentett azokban. A bartóki modell jelentőségét felismerő, a „barbárok hangszerén” játszó költők, írók azonban tudatosan törekedtek arra, hogy a tiszta forrás vizéből merítsenek, amely őrzi és tovább adja annak sajátos ízét, tisztaságát, éltető erejét. A kötet első része – Rekviem utcakövekből – különböző ünnepi események és alkalmak, kiadói vállalkozások apropóján, lezárt életműveket, illetve azok valamely szegmentumát idézi elénk. Születése 125. évfordulóján, a nyíregyházi városháza Krúdy-termének avatásakor emlékezik Krúdy Gyulára – „Szabolcs megye egyik legnagyobbra nőtt szellemi óriásá”-ra, a „nyíri csend, az agarászó urak, a ligetek és nádasok jelbeszédének érzékeny meghallójá”-ra, – aki az „iszonyú kiúttalanság”-ba sodródott hősei társaként száll alá egy sajátos magyar világba – vidéki kúriákba, jó fogadókba, füstös kiskocsmákba. Álomvilágban élt? A vörös postakocsi magyar utakon haladt, Szindbád legendás alakja sem más, mint „keserves közép-európai tapasztalat”, kinek „hajszálain az ember reménye, poharában a jövő szikrázó bora, talpa alatt a föld helyett csak idő, szemeiben a sorsának hátra arccal sorakozó emberiség”.

116

József Attilát életműve 2001-es kiadása alkalmából idézi az olvasó elé. A költőt, kinek szellemi teljesítménye „nagyszabásúan összegezte az előtte járó fél század magyar lírai kísérleteinek eredményeit, megszabta az új útkeresések irányait, átalakította szemléleti normáit, átformálta értéktudatának arányait, s a honi irodalomtörténet, a filozófia, az esztétika fejlődésébe éppen úgy mértékadóan szólt bele, ahogyan a személyes sorsokba is generációkon keresztül, megszületésétől napjainkig”. A méltatás maga is költői magasságokba emelkedik: „Bartók-izzású tekintetében Magyarország összeért a mindenséggel, életművében egymásba hullámzott a Duna és a tenger”. József Attila szavait idézi: „A nemzet közös ihlet”. Csakhogy – teszi hozzá keserűen – „az ország és a nemzet alig létezik már”. Mindannak ellenére, a közelgő születési centenáriumára gondolva, vall hitet korszakos jelentősége mellett: „József Attilát nem lehet kilakoltatni a nemzet lélegzetéből. Századik születésnapján mint egy jóslat, íme kiáll az ország elé, és – akár a mindenségtől hitelesített mérték – magához méri történelmét. Kristályos középpont lett a nemzeti felelősség hiánya helyén.” A népi, nemzeti elkötelezettség példájaként állítja elénk Móricz Zsigmond alakját, azt a világot, amely a Móricz-művekből árad felénk. Meglátása szerint: „Móricz: a rög alatt felébredt ország. Nem is író, de antropológiai kényszer. Az álmaitól, esélyeitől megrepedt föld.” Általa, művei által új korszak nyílt a magyar irodalomban. Az író vállalkozás lett, a mű pedig tett. „Ez a konok, mokány felső-tiszai barbár, ez a két lábon járó akarat, a magyar élet szakadékából kezdi ízekre szedni, értelmezni és megítélni társadalmát.” Egy másik Magyarországot fedez fel, műveiben „a néma Magyarországot, a barbár Magyarországot, az eltagadott Magyarországot” szólítja meg, „a rádiumként sugárzó novellák, regények, riportok Magyarország lelkiismereteként faggatják az időt”. Azt az időt, amelyben Nyilas Misi csak jó akar lenni, Joó György pedig csak boldog, amelyben paraszt-pásztor hősei a magyar létezés perifériájára sodortatva a küzdés kockázatát is vállalják. „Móricz Zsigmond minden írása Magyarország elfedett, igazi arcát keresi. Keresi a múltban, keresi a jelenben és a jövőben. Minden figura, alak és helyzet, amit megfogalmaz: Magyarország arca.” És kérdez. Kérdéseire választ vár a történelemtől, amely „felelni fog, ha nem is akar igazat mondani”. Ugyanez a kérdő szándék jellemzi Sütő András Tamási-képét is, melynek Jánosi Zoltán a nyomába szegődik. Két rokonlélek találkozik e tanulmány lapjain. Féja Géza találó szavaival: „Ami Tamási Áronnál harmatos, az Sütő Andrásnál zúzmarás.” Sütő András esszéiben – Tamási Áron rendes feltámadása, Tonnás hegyibeszéd, Ábel kacagása és szomorúsága – „nyílt bátorsággal fordul szembe a Tamási Áron–munkásságot a törpéknek készült mérőszalaggal centizgetők szándékával” s helyezi el őt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom valós értékrendjében, tesz egyértelmű tanúságot „Tamási Áron világirodalomra tekintő eredményeiről”. Műveiből azt a mindenkor érvényes küldetéstudatot emeli ki, melynek minden alkotó előtt követendő jeligeként, örök parancsként kell állnia: „szembenézni az új történelmi viszonyokkal és önmagunkkal”. Hisz az írás „közösségi küldetés”, „identitástevő, sorsfeltáró és helyzettudatosító kommunikációs gesztus”, amelyet minden igazi írónak vállalnia kell. Ratkó József élete és alkotó tevékenysége vissza-visszatérő téma Jánosi Zoltán irodalomtörténészi munkásságában. József Attila és Nagy László örököseként aposztrofálja, aki „a visszafojtott dühök, a szociális és a történelmi feszültségek országos fórumokig hangzó, s a bartóki szintézisre tekintő bátor kimondója lett”. A „fogadott föld” fogadott fia, aki színpadi műveiben „a magyar sorsproblémák nagy ívű, Ady, Németh László, Illyés távlataira emlékeztető értelmezőjévé nőtt”. Szécsi Margit – „a világ női vagánya” – prózai írásainak utószavaként megjelent írás ott szerepel az Év esszéi című, a Nap Kiadó által 2008-ban kiadott kötetben is. Írásművészete a legjobbak sorába emelte. „...prózai munkáinak sora érzékeny önelemzés is, a személyiség legrejtettebb zugait megvilágító, betűkkel teleírt, igazi lélektani térkép, sajátos pszichológiai

117

autobiográfia egyben [...] mélyen, ezer szállal ágyazódik bele a magyar irodalom prózai hagyományaiba.” Kiváló kvalitásaként említi a munkáira jellemző „mélységesen lirizált epikát létrehozó stílus”–t. A kötet második fejezete – Jajgató paradigmák – belsőbb körökre koncentrál: a választott tárgykör leszűkül az alkotói művészet egy-egy rétegvonására, egy-egy műre, kiemelve abból annak legjellemzőbb, legkarakteresebb vonásait. A leszűkítés egyben gazdagodást is jelent, hisz oly elemeket vizsgálhat, amelyek egy általános képben aligha kapnak ily terjedelemben helyet és szerepet: a bartóki modellnek a művekben kimutatható jelenlétére, alkalmazására koncentrálhat. Ebből a sorból nyilván nem maradhat ki Nagy László, kinek egyetemes értékű és beágyazottságú munkásságát az előző esztendőkben az életmű egészében és részleteiben is oly sokszor választotta elemzés tárgyává. Nemzedékének „lírai forradalma egy átfogóbb világirodalmi áramlat része” (Koczkás Sándor). Jánosi Zoltán tanulmánya ennek keretében helyezi el Nagy László életművét, kijelölve, megrajzolva annak európai és világirodalmi összetevőit, különös tekintettel latin–amerikai kötődéseire, valamint a folklór és az archaikus motívumoknak a költői alkotásaiba való beépülésére. A Kőhegedű című tanulmány a bartóki modell irodalmi hatástörténetét taglalja. A magyar irodalomtörténet „a XX. század első harmadától jelöli meg a korszerű, egyetemesebb igényű folklór-integráció mérőpontjait a bartóki modell fogalma [...] lírafolyamatunk bartóki vonalának kitapintása és a metaforikus névadás gesztusa Németh László nevéhez fűződik”. Ő volt az, aki „a népi archaikusságra tekintő antropológiai tudat, valamint a szűkebb »népköltészet« és az egyetemes emberi problémák egybekapcsolásának akaratával fellépő, költészetünkben meglátott igényt bartókinak nevezi”. Mit is jelöl, mit takar ez a fogalom? „A bartókiság lényegét általában a létértelmező művészi egyetemesség és a folklórból, az archaikus hagyományból kiemelt motívumok és világképelemek szintézisében szokás meghatározni.” A tanulmány további részében nyomon követi a modell térhódítását, beépülését a magyar költészetbe, a népi írók mozgalmától kezdődőleg, napjainkig – Tamási Áron, József Attila, Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Nagy László, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor nevével fémjelezve azt a folyamatot, amely a bartóki típusú szintézis meghonosodásához vezetett. A Jajgató paradigmák című tanulmány az előbb említett, határainkon messze túlmutató kötődés szálait bontja ki, a népi írók és a harmadik világ analóg irodalmi tüneteinek, párhuzamosságainak a felvázolásával. Illyés Gyula Puszták népe című alkotása és a negritudeirodalom közti párhuzamra maga az író szolgáltatott alapot: „a pusztai életet szemlélve olyan érzésem támadt, mintha egy afrikai törzs életét tanulmányoznám”. Németh László maga is „meglátja hazájában az egzotikus, a bennszülött, a harmadik világhoz tartozó vonásokat”. Sinka Istvánnal kapcsolatban még hangsúlyozottabban beszélhetünk „félgyarmati létértelmezésről”. Az ő költészetében „nemcsak a népi kultúra, a folklór elemeinek intenzív és új típusú beépítése volt az eredmény, hanem a szociális helyzet alulról rátekintő művészi elemzése is.” Érthető, hisz „élete alávetettsége, a harmadik világ szegényeivel való rokonsága az ő számára – ahogyan a rabszolgák számára is – egyenesen »megörökölt sors« volt. A bartóki modell kibontására és szemléltetésére eklatáns példa Szilágyi Domokos költészete, ő az, aki a „barbárok hangszeréből” tökéletes dallamokat tud kicsiholni. A romániai magyar irodalomban a hatvanas években induló Forrás–nemzedék egyik legkiválóbb egyénisége „új líranyelven” szólal meg, munkássága „újszerű összegzésbe és kiteljesedésbe ágyazódik”. A kortárs világlíra szintjére emelkedő életműben különös szerepet nyer a folklór és az archaikum, a néphagyomány befogadása. Ennek eredményeként, következményeként Szilágyi Domokos „a bartóki modell – már-már Bartók Béla zenei inspirációján is túlmutató – irodalmi 118

esélyeit, új útjait találja meg [...] újraalkotva és átírva a folklórkódokat: hozzáalakítva a maga rendkívül tudatos, egyszerre metaforikus és természettudományos igényű, valamint filozófiai arányú, szigorúan gondolati alapozású, mégis a »szókép« hordozórakétáira ültetett lírájához”. A költői fejlődési irány egyik szép gyümölcse a Bartók Amerikában című költemény, amely „a magyar költészetben a bartóki modell egyik legigényesebb tükre”. Ez az igény, ez a költői szándék követhető, mutatható ki későbbi alkotásaiban, köteteiben is, melyek elmélyült elemzése révén jut el Jánosi Zoltán a pályaösszegző következtetésre: „Szilágyi Domokos költészete nem csupán a folklórintegrációjának újszerűsége útján, hanem a teljes metafizikai világkép átalakításával új látószöget, esélyt kínál fel a magyar költészetnek.” Ugyane kutatási irány és kötődés indítja Illyés Gyula „finnugor himnuszá”-nak elemzésére. Illyés a finnugor elemeket őrző verseket követően jut el A törzs szavai című költeménye megírásához, melyben „egy közös, integrált »finnugor személyiségként« szólal meg”. „A vers büszkeségre, öntudatra s az értékek megőrzésére szólító szavai” ugyanakkor kemény kritikát jelentenek a nemzettudatot roncsoló külső és belső erők ellen. Ezzel párhuzamos eszmei sínpályán helyezhető el Szőcs Géza Az író és a bíró című költeménye, mely „a pusztuló vagy már kihalt kis finnugor népek sorspéldázata – nyelvük, folklórjuk, szokásaik átalakulási vagy megszűnési perspektívájával együtt – a Ceauşescu korszak Romániájában egyre inkább végveszélybe kerülő erdélyi magyarság helyzet– és sorsanalógiáját jeleníti meg”. A kötet harmadik „blokkja” – Virágot őrlő malom – írásait kiadói újdonságokra való figyelemfelkeltés, a méltatás szándéka szülte, jelezve egyben a szerző érdeklődésének irányát, tárgykörének széles spektrumát is. A Németh László irodalomszemlélete szemlézésekor a kötet tanulmányaiban érvényre jutó közös problémarendre, a változatos szempontokra, az írások tematikai alkatára, a közelítések szemléleti módszere széles panorámájára, a gondolkodói tágasságra, a gazdag ismeretanyagra figyel fel. Az 1999-ben megjelent kötet értékét összegző szavaiban azt hangsúlyozza, hogy „Németh Lászlót – a szépírói és fordítói munkásságán kívül is – egyértelműen újra odaállítja a magyar irodalom jó félszázadának fejlődéstengelyébe: a szó művészetéről való gondolkodás legnagyobb formátumú magyar íróalakjai közé”. Csoóri Sándor Elveszett utak című esszékötetéből nemzeti sorskérdéseink legfontosabb köreire irányítja az olvasó figyelmét: Trianonra és következményeire, a külső szétszakíttatásunkat követő belső szétszakadásra, szétdarabolásra, történelmi emlékezetünk átstrukturálódására, a lelki kolonializmusra, emlékezetünk megrablására. Ezzel egy időben az író cselekvésre szólít, a nemzettel szembeni feladatainkra int: „a manipulált kultúrával szemben az író a szellemi lét és az irodalom történeti felelősségét, fontosságát és a küldetés további fölvállalásának nélkülözhetetlenségét hangsúlyozza”. Ennek legfontosabb kiindulási pontja anyanyelvünk védelme, hagyományaink ápolása, „a magyar kultúra öntudatának visszaadása” lenne. E küzdelem egyik legjelentősebb felvállalója Csoóri Sándor, aki „esszében, versben, riportban rögzített, a magyar sors történelmi gondjaival és napjaink megválaszolatlan kérdéseivel sűrűn telerótt kőtáblái egyre súlyosabbak, egyre nyomasztóbbak és feketébbek a szívünk – és Magyarország fölött”. A Görömbei András Sütő–monográfiájáról írott szakavatott méltatás első soraiban kiemeli: „Az újra kiadott monográfiának fontos küldetése van. Részint szembehelyez a magyar nemzeti sorsproblémákra érzéketlen irodalomtörténet–írással egy másik, az egyetemes irodalomhoz tökéletesebben illeszkedő, totálisabb értékrendszert, részint pedig megtartani törekszik Sütő András életművét a maga értékhelyén az irodalomkedvelők, az olvasók, különösen a fiatalok és a felsőoktatásban résztvevők számára”. A gondosan szerkesztett, gondolatokban gazdag, igen terjedelmes információanyagot felölelő monográfiában szervesen illeszkedik 119

egymáshoz az átfogó társadalomrajz, a korban élő irányzatok leírása és az igen elmélyült műelemzések, a közéletben fölvállalt szerep méltatása alapján bontakozik ki előttünk az a Sütő–portré, amely őt napjaink irodalma csúcsaira juttatta. „Az erdélyi író sorsa az ő interpretációjában a történelemmel, az etikával egybeforrott életet és az e koordináták közt megalkotott irodalmat egyszerre mutatja fel.” Egy ugyancsak lezárt életmű értékelésére, áttekintésére vállalkozó kötet a Pompor Zoltán Lázár Ervin-monográfiája, a Virágot őrlő malom. Kiemeli a szerző nagyon határozott és következetes elemzési-kutatási irányát, melynek révén „határozottan halad célja: a fantasztikum és a mágikus narratív terek felé kitörő alkotásmód vonásainak a megragadásához”. Könyvében „egyszerre állít emléket a nemrég elhunyt írónak és annak az írásmódszernek, amelynek magtagadásából a magyarországi posztmodern irodalmi világképe elemi módon építkezett”. Az Ágh István kötetéről – A megtalált időből – írott méltatás, bemutatás jóval túllép egy kötet interpretációjának határán. Soraiból a költő portréja rajzolódik ki, azé a költőé, aki e kötete „minden darabjával nagy belső terek: lélektani, történelmi és szociális távlatok felé nyit kaput”. A mögötte maradt idő poétikai számbavétel katalizátorává válik, amely a „költői szelekció újfajta, harmadik évezredi viszonyaira, kapcsolódási lehetőségeire mutat rá; miközben egyértelműen jelöli meg azokat az emberi alapértékeket, amelyek nélkül az idő is csak: semmi. Hópihe, hiány, üresség egy meg nem értett – vagy kellően át nem gondolt – mindenség sikátoraiban”. A kötet záró tanulmánya Ardamica Zoránnak a szlovákiai magyar irodalom történetének közelmúltját feldolgozó monográfiáját elemzi. Utal arra, hogy a rövid időtávlat, „a szinkron időszakban látott értelmezés túlzó vagy hamis is lehet”, hisz „az irodalomtörténész dolga akkor különösen nehéz, ha a kritika mezsgyéjéről éppen csak kilépve, a tágasabb légterű kronológiai közelítés helyett, egy szűkebb távlatból nem csupán egyedi életművet, hanem egy teljes nemzedéki vállalkozást, erősebb irodalomtörténeti folyamatszakaszt, csoportos fellépést kíván megítélni”. A kockázat negatív következményeit elkerülni szinte lehetetlen, ami az elemzett kötetben is megtapasztalható. Jánosi Zoltán értő és magával ragadó kalauzunk a vizsgálat tárgyául választott költői/írói világban, a Művekben, melyeket elemzése tárgyául választott. Írásait egy időben jellemzi a mélység és magasság – a rejtett, kódolt értékek feltárása, felszínre hozása, valamint a sokéves kutatói és előadói gyakorlatban szerzett, idő és térbeli távlatokba illesztett, a lényegre koncentráló, az érdeklődést mindvégig ébren tartó színes, választékos stíluseszközökkel, fordulatokban gazdagon dúsított előadásmód. Kötetének olvasása arra indít, hogy magunk is közelebbről megismerjük az alkotót s a művet, akit/amelyet soraival figyelmünkbe ajánl. (x) Jánosi Zoltán: Barbárok hangszerén. Társadalom és antropológia XX. századi irodalmunk életműveiben Holnap Kiadó 2010

120

Könyvek a mögöttünk maradt időről (Tanúságképpen mának, jövőnek) A Kelet-Magyarország napilap kiadója csábító lehetőséggel ajándékozta meg két nyugdíjba vonult munkatársát: könyvbe sűrítve jeleníthessék meg pályafutásuk legjavának vélt/ítélt termését. Mit üzen egy ilyen válogatás a mai olvasónak? Egyfelől mozaikkockákban idézi meg a kort – amelyben az írások születtek –, másfelől kirajzolódik az újságíró arculata, viszonyulása a választott témához, az őt körülvevő világhoz. Bizonyára sok fejtörést okozott számukra: mi is kerüljön be a kötetbe. S ezt nem csupán a bőség zavara okozta. Ezen írások két, egymással ellentétes politikai, társadalmi rendszerhez kötődnek. Más–más elvárások/lehetőségek kínálkoztak, voltak adottak témaválasztáshoz, a fölvethető, vagy fölvetett gondolatokhoz. Ott rejlik benne a kockázat is – egyfajta szembesítés –, hiszen sok olvasó is átélte azt a kort, az írásokat összevetheti a maga emlékeivel, érzéseivel, véleményével. A jegyzetek, riportok, interjúk nem csupán számszerű összegzésként állnak előttünk. A megélt életet felidéző freskó ecsetvonásaiként küldenek jelzéseket a mának, a múltat kutató, az iránt érdeklődőknek. Mindkét szerző a lap vezéregyéniségei közé tartozott. Azok közé, akik a szerkesztőségben betöltött szerepük, írásaik, kvalitásaik révén alakították, formálták annak arculatát. Hogy milyen írásokkal, arról tár a két kötet beszédes képet a ma embere elé. Marik Sándor: Az írás megmarad „Nagy időket éltem meg...” – írja bevezető soraiban. Közte kettőt jelöl meg: a városházi tudósítás másfél évtizedét s a többpártrendszerrel beköszöntő kibontakozás éveit. Az első a város életébe való beágyazódás lehetőségét, a szemtanú szerepét kínálta, a krónikásét, aki a rohamosan fejlődő megyeszékhely mozgalmas éveit jeleníthette meg, a hatvanas évektől a századfordulót követő évekig, a nagyszabású városrendezési tervek megvalósításáig. A kötetben is közölt pár soros hírek, a tudósítások, interjúk apróbb–nagyobb eseményekhez, történésekhez fűződnek, jelezve a folyamat kitárulkozását. Tömör megfogalmazású mondatokban szól róluk, kerülve az érzelmesség legapróbb jeleit is, „azt a csipetnyi pluszt, ami a napi újságírói munka fölé emeli”. Bár szerkesztőségi beosztása jobbára a megyeszékhelyhez köti, belpolitikai rovatvezetőként gyakran átlépi annak határait. Mátészalka, Kisvárda, Nyírbátor küzdelme a városi rangért; a gyógyvizek feltárása és hasznosítása; az ötéves fejlesztési tervek, az urbanizáció gondjai éppúgy jelen vannak, mint a megyei változásokat érintő interjúk Zilahi Józseffel, Helmeczy Lászlóval, Gazda Lászlóval, akik a változások, a fejlődés hajtómotorjai voltak az utóbbi évtizedekben. A rendszerváltozást követően a BBC tájékoztató műsorainak irányelveit tette újságírói tevékenységének alapelvévé: tisztesség, függetlenség, megbízhatóság, érzékenység. Csupa elvont főnév, abszolutizáló nemes cél, idea. Maga is megtapasztalja, hogy a sajtóprés, a politikai csömör, a nyilvánosság és annak árnyéka, az akció és reakció, a parlamenti csatározások labirintusában ez a „semlegességet”, tárgyilagosságot hirdető alapállás nehezen tartható. Másfelől minden leírt szónak, fogalmi értékén túl egyéb üzenete is van; az alapállás akkor is kikacsint belőle, mögüle, ha a szerző, a lap nem akarja.

121

Marik Sándor makacsul megmarad a maga útján: a tárgyilagos tájékoztatás mellett. Nem kommentálja az eseményeket, jelzőktől, hasonlatoktól, hangulatfestő soroktól mentes írásokban tájékoztatja olvasóit; többnyire mértékadó személyiségeket szólaltat meg. Pedig benne is ott mocorog a kisördög. A Sajtóprés című publicisztikai írásában elszólja magát: „én bizony nem nézem el az ilyen módszert” – azaz ő is átlépi a Rubicont, maga sem tud mindennel szemben külső szemlélő, semleges maradni –, jó néhány írása ezt igazolja. A lakosság bevonása a döntéshozatalba, az egymás iránti felelősség ébresztése, az 1996-os budapesti világkiállítás melletti kiállás, az előző kormányokra való visszamutogatás jelensége... mind– mind olyan kérdések, amelyek taglalása során állást foglal. Az akkori idők kérdéseit jobbára felülnézetből világítja meg. Az utca embere, a változások hétköznapi munkásai, a terhek, következmények hordozói elvétve jelennek meg e kötet hasábjain. A kötet legszebb, legizgalmasabb lapjai emlékezetes találkozásait idézik, a riportokban, útirajzokban, interjúkban realizálódnak. Az eddigiekben jórészt a téma kereste és találta meg az íróját. Ezekben az írásokban ő választja ki írásai alanyait, a témát, tág tere nyílik a szakmai képesség kibontakoztatására, mondhatnánk: szárnyalására. Sikeremberek sorsát, életútját idézi elénk, akik köztünk élnek vagy innen származtak el az ország, a világ közelebbi/távolabbi tájaira: orvosok, tanárok, külföldi tudósító, katonatiszt, menedzser, képzőművész, politikus, arab néprajzos, díszpolgárok..., olyanok, akik az élet napos oldalán haladtak. Vagy mégsem mindenki? Dr. Loós Tibor tüdőgyógyász főorvos pályájának záró mozzanata nem ezt igazolja. 1993. március 15-én Nyíregyháza díszpolgárává avatják, 1995. december 31-én váratlanul „elbocsátották”, az általa vezetett gyermek-tüdő osztályt minden tiltakozása ellenére felszámolták. Ki és miért? Az is megért volna egy misét, amit a Farkas Bertalan társaságában tett moszkvai látogatásakor leírt a fejezet bevezető soraiban: „hiába van jóval több űrhajós ott, az oroszok sokkal jobban megbecsülik őt, mint mi, magyarok itthon az egyet.” Műfaji tekintetben itt kell szólnunk a pócspetri „rendőrgyilkosság” revideálását, újratárgyalását nyomon követő, abból ihletődő írásairól. A dokumentumriportból negyven év múltán is megrázó esemény tárul elénk: a félelmet és rettegést keltő koncepciós per, az osztályharc nevében elkövetett gaztettről hull le a lepel. Segítőtársa, mondhatnánk úgy is, hogy a sorozat társszerzője a per újratárgyalását kezdeményező és sikerre vivő ügyvéd: dr. Helmeczy László. Marik Sándor ez esetben sem tagadja meg önmagát, nem esik ki a szerepéből: tárgyilagos, távolságtartó, belső indulatnak a halvány jelét sem adja. Főszerkesztője azzal indította útra: „itt az ideje, hogy mi is tágítsunk kicsit a nyilvánosság határain”. A mintaszerűen elvégzett feladat több lett annál: leleplező eseménysor; az elítéltek szavai nyomán negyven év múltán is borsódzik az olvasó háta. Az olvasóban a riportok keltik a legnagyobb érdeklődést. Mennyivel oldottabbak ezek a publicisztikai írásoknál! A paletta igen színes: a darukezelőtől a mindennapi ivóvízgondokig, a Tisza hajózhatóságától a királyi vonatig, a kínai piactól a bűnügyekig. Bármily érdekes is legyen a téma, nem hagyja sodortatni magát, lényegre törően fogalmaz. Számára ez a műfaj is az információ-közlés szolgálatában áll. Ez esetben is beszélgetőpartnereinek közlései pörgetik az eseményszálakat. A szakmaiság a riportalanyok kiválasztásában jelentkezik: azokat szólaltatja meg, akiket a fölvetett témában a legilletékesebbnek tart, akik kitartó munkával jutottak el a csúcsra. Bár nem ebben a fejezetben olvashatók, ide sorolhatjuk a Szakály György, a Liszt- és Kossuth-díjas balett-szólistáról, operaházi balett-igazgatóról, valamint a Munkácsy-díjas Szikora Tamás festőművészről szóló írásokat. Csokorba kötésük is azt példázza, amit a könyv maga: a különböző időpontokban megjelent rövid írások – egy képzeletbeli kompozíció részeiként – együtt többet jelentenek. Ebbe a vonulatba illeszkednek az interjúk is. Ezekben sem bízott semmit a véletlenre. Jó érzékkel orientálódik azok felé, akik a tárgyalt témában illetékesek – országos vagy megyei

122

vonatkozásban egyaránt. E fejezet igen széles spektrumot ölel fel: az idegenforgalomtól a műszaki értelmiséget foglalkoztató kérdésekig, a pápalátogatástól a Magyar Máltai Lovagok Szövetsége hazatelepüléséig, a rendészeti ügyektől a zsidó egyetem alapításáig, a magyarországi választási küzdelmektől az Európai Unió struktúrájáig. Marik Sándor felkészülten fogalmazta meg kérdéseit, a tájékozottságot magára nézvést is alapvető feltételnek tekintette, ami biztosította, hogy a témánál maradjanak, hogy semmiképp se szaladjon el a csikó. Ez segítette abban, hogy a válaszok tömörek, célratörőek legyenek, szellemi élményt nyújtsanak. A nagykövetekkel készített interjúk, beszélgetések sokkal oldottabbak, színesebbek. Soraiból nem csupán egy–egy személy arculata rajzolódik ki. Képet nyerünk azokról az országokról, amelyekben dolgoztak. Többletélményt jelent, ha az illető személyiség Szabolcs szülötteként jutott a felelősségteljes méltóságba. Ezek az írások – a mai kizárólagosan információcentrikus, leegyszerűsítő zsurnalizmussal szemben – felidézik bennünk a Kelet-Magyarország hétvégi mellékleteinek színes, változatos, sokoldalú kitárulkozásra alkalmat és lehetőséget nyújtó világát, gazdagságát. Marik Sándor szenvedélyes utazóként járta a világot, kiküldetésben vagy saját költségen. A toll, a notesz, a fényképezőgép mindig a tarsolyában volt, bárhol is járt. Az ilyen jellegű írások a leghálásabbak: az ismeretlenre történő rácsodálkozás, a látvány, a később sem halványuló élmény beszüremlik az írásba, sőt eluralja azt. Ettől válnak valóban széppé, hatásossá. Bár a líra, a képzelet játéka ezúttal sem keríti hatalmába, kilép tartózkodó szerepéből. Az egyes szám első személyes megszólalás olvasóit is társutassá avatja. Ily módon magunk is „eljutunk” a távoli tájakra – Észak-Koreába, Vietnamba, Kubába, Mongóliába, Kárpátaljára, Bulgáriába... s minden más helyre, ahova Marik Sándort jó sorsa elvetette. Külön fejezetben jelenteti meg amerikai tudósításait, találkozásait magyar (s azon belül szabolcsi) származású személyiségekkel – Charles Fenyvesivel, Kassay Sándorral. Külön fejezet a 2001. szeptember 11-i tragédia. A World Trade Center ikertornyai elleni terrortámadás megrengette az amerikai társadalmat. Marik Sándor tudósításai révén a szabolcsi olvasók első kézből olvashattak a még füstölgő romok látványáról, az amerikaiak hangulatáról, interjút a tornyokat építő team Szabolcsban született tagjával, Égerházi Józseffel. Kötetzáró írásában szól a megváltozott szerkesztőségi munkáról, az internet, a laptop, a világháló áldásairól, az ötvenöt éves Kelet–Magyarország című napilapról, melynél négy évtizedet szolgált. Hatvan éves korában lépett nyugdíjba. „...tudni kell abbahagyni.” Abbahagyni? A napi penzumot igen. De akit megejtett az írás ördöge, obsitos voltában sem teheti azt. Más szinten, más közegben folytatja fáradhatatlanul, az addigiaknál is nagyobb intenzitással. Angyal Sándor: Micsoda világ! „Nem ígérek felhőtlen szórakozást, mert mint látni fogják, ötven éve engem nem a talmi csillogás, az életművészek hazardírozása, hanem a munkája után megélni akaró átlagemberek sorsa érdekelt” – olvashatjuk a szerző ajánló soraiban. Tiszteletet ébresztő, ugyanakkor kockázatos vallomás! Hisz előttünk a kötetbe szerkesztett anyag, az „irdatlanul nagy idő” termésének a töredéke, mely – cseppben a tenger – visszavetíthető, szembesíthető a sikeres életpályát összegző megállapítással, azzal a szándékkal, mely nem kevesebbet tűzött maga elé, mint „szolgálni az embert”. Az öt évtized időnyi aktív újságíró pálya csodálatos ajándéka az életnek. A Krúdy-díjjal, Aranytollal, Alkotói-díjjal kitüntetett újságíró, lapszerkesztő konok kitartása, igyekezete energiáit otthonról hozta, a nagyecsedi szülői házból, amelyben korán megtanulhatta: az élet semmit sem ad ajándékba, mindenért keményen meg kell küzdeni. Megtapasztalhatta, hogy súly alatt nő a pálma.

123

Pályája a szó valódi értelmében történelmi időket ível át. Oly kort, amelyek lehetőséget s korlátokat bőven osztott, ám mindenkor adott volt az emberség megőrzésének járható útja, a kitárt vagy rejtett kapu, s annak kulcsai. Az első fejezetben korántsem a kezdet pöszeségével találkozunk, hisz riportjaiban már a mesterség titkait, eszközeit birtokló újságíró lép elénk. Az újraélesztett, indított téeszesítésről szóló írások tárgya, témái kora elvárásaira utalnak. A lelkesedés, az optimizmus mögött jól kirajzolódó emberi arcok állnak előttünk, akik hisznek abban, hogy a közös gazdálkodás valóban egy új, tartalmasabb élet forrása. A kétely, a bizalmatlanság, a szembeszegülés jobbára csak halkan megjelenítő hangját nem a szerzőn kell számon kérni! Amint azt sem, hogy idők múltán miért jutott zsákutcába mindez. A nyíregyházi cipőgyárról szóló pergő ritmusú riport a selejt bosszúját vetíti elénk, nem csupán annak gazdasági következményeit, hanem a szakmai tisztesség csorbulását is fölveti. A Váci Mihályhoz fűződő emlékek idézése a költő közéleti tevékenységét állítja előtérbe. Későbbi riportjai, a rendszerváltás utáni időkhöz fűződő élethelyzetekről részeként olvashatjuk a Végh Antalról szóló írást is. Ma, amikor róla is kevés szó esik, szívesen olvasunk arról a korában mindenképp bátor emberről, aki fölkavarta az Erdőháton, Nyírségen jócskán bepocsolyásodott állóvizet. Irodalmi mű azóta sem okozott olyan „közbotrányt”, mint az ő penészleki riportja. „...szerzett magának néhány százezer új olvasót és néhány száz ellenséget. Ez azért nem rossz arány.” A Portrék élén olvasható két írás – a mosónő s a gyár udvarán sepregető mindenes – a kezdetekre vezet vissza bennünket. Hazulról hozott örökség és személet jeleként a társadalmi ranglétra alsó fokain élő emberekre figyel fel. Sajnáljuk, hogy a későbbiekben alig válogatja be az e rétegről szóló írásokat. Nem teljességgel, hisz a további portrék „modelljei”-nek többsége is onnan indul. Önerejéből küzdte föl magát, vált szakszervezeti vezetővé, filmrendezővé, kiváló sportolóvá, orvosprofesszorrá. A mögöttük álló társadalom, a körülöttük zajló világ csak halvány vonalakkal megrajzolt háttérként van jelen. Hogy akkor sem volt minden rendjén, arra az orvosprofesszor utal, amikor egy félmondatban megemlíti: „akkor is ki kellett állni (...) amikor a politika eltávolodott a valóságtól. Volt, amikor lehurrogtak egyesek, nekem ezt is el kellett viselnem, s a nehéz időkben is őrizni csipetnyi hitemet.” Az interjú a tájékoztatás, az események háttere megvilágítását, értelmezését szolgálja. A megkérdezettek többsége azok sorából kerül, akik az adott témában, munkakörben, az információk birtokában válaszolhatnak az újságírónak. Érthető, hogy a főkaptány tájékoztathat a leghitelesebben a közbiztonságról, a vezérigazgató az ivóvízgondokról, a pedagógiai intézeti vezetője a diákság egyenlő esélyeinek biztosításáról, a Közútkezelő Kht. Igazgató a közutak állapotáról, a rektor a főiskola jelenéről és jövőjéről, a Start megyei vezérigazgatója a sérült emberek életéről... A kör tovább tágul: a diabetológus a népbetegséggé szélesbedő cukorbetegségre irányítja a figyelmet; az IPOSZ megyei elnöke kemény szavakkal szól arról, hogy az iparosok mostoha gyermekei voltak az egymást váltó kormányoknak”; a múzeumigazgató arra int, hogy „múltunk megismerése nélkül nincs jövőnk”; a nyugdíjas szervezetek szövetségének elnökével folytatott beszélgetésben az újságíró teszi szóvá: „ez a réteg helyenként iszonyúan nehezen él”. A társadalom pulzusát mérő, figyelemmel követő újságíró leggyakoribb műfaja a publicisztika. A legkézenfekvőbb megnyilvánulási forma csak látszólag könnyű műfaj. Alapos tárgyismeretet, széles látókört, jártasságot, nagy fokú társadalmi érzékenységet, a tömör kifejezési mód biztos birtoklását igényli és feltételezi. Míg a portré, az interjú, a riport esetén valamelyest háttérben maradhat, e műforma nem rejtheti véka alá, hogy miként viszonyul a fölvetett gondolathoz. Angyal Sándor vérbeli publicista. Könyve is tanúság rá, hogy e műfaj a legkedvesebb számára. Az effajta megnyilvánulásra különösen az 1990-es éveket követően nyílt szabad tér. Ízelítőül, példázatként idézünk néhány általa megfogalmazott gondolatot. A

124

gazdasági pluralizmusról: „ott nincs kötelező magatartási forma, ott szabad a gazda, és a határ a csillagos ég – vélik egyesek a kötelező üzleti tisztesség helyett, ami jellemzője egy jól működő piacgazdaságnak”. A tömeges elszegényedésről: „a gazdasági változás, az elszabadult infláció, a hetenként ismétlődő áremelés ezeket a családokat sújtja, miközben az a bizonyos szociális háló nem szövődik a fejük fölött”; közülük kerülnek ki „újsütetű kapitalizmusunk tiborcai”. Az első szabad sajtó napján „a korábbi diktatórikus állam- és politikai berendezés”ről szól. A paletta a továbbiakban is színes. A gyermekkori emlékektől a költségvetési gondokig, az elárvult fekete rigókat etető kisfiútól a politikában eluralkodott ellenségképig, a funkcióból kiesett ember vergődésétől az államadósság aggasztó növekedéséig, a kezdők munkanélküliségétől a magára hagyott anyóka karácsonyi leveséig, a luxusadótól a falusi szolidaritásig, a gigaprofittól a mindennapos erőszakig, a túlköltekező államtól a sporlós családokig, a futószalagon érkező újabb s újabb terhekig... igen széles a skála. Mind-mind a társadalom széles rétegeit érintő téma. A mindennapi életben tapasztalt jelenségekről szól, általános érvényű gondokról. Féltucatnyit kivéve, sajnos elmaradnak az írások megjelenési idejét jelző dátumok. A jobb megértés és betájolás végett sem volna érdektelen pontosan tudni, hogy kinek szólnak a „már hallom az ellenzék dörgedelmét”-szerű kiszólások. Megjelenésük idején ezek nyilvánvalóak voltak, de ma már nem azok. A kötet közel felét a Városjáró fejezetben megjelent, dokumentum-értékű írások teszik ki. Keltezési idejük: 2006 második fele. Mondhatnánk, hogy a szakmától búcsúzó félben levő újságíró ismeretei, tapasztalásai kívánnak felsorakozni egy olyan sorozatban, amely egy időben szól a mai állapotokról, a múltról s a jövendőről. Városgazdák, -tervezők, tisztségviselők szavaiból bontakozik ki a kép – mint magas hegyről elénk táruló panoráma –, oly személyektől, akik hivatalból és/vagy lelkes lokálpatriotizmustól telítetten tájékoztatnak bennünket. Angyal Sándor korántsem csak szemlélőként, hanem az eltelt fél évszázad tanújaként, sőt cselekvő részeseként mutatja be a fejlődés, a jelenkori kibontakozás mozaikkockáit, teljesíti ki a képet. Mondhatnánk: könnyű dolga van, hisz városaink zöme az utóbbi ötven esztendőben nyerte vissza/el a városi státuszt, oly korszakban, amelyről ő maga is tudósított. Az természetes, hogy elsőként a megyeszékhely, Nyíregyháza – „a színesedő szőke város” – meredeken felívelő fejlődésvonala apróbb–nagyobb állomásaival ismerteti meg az olvasót. Soha hálásabb téma! Negyedszázadnál több apró írás követi nyomon azt a metamorfózist, melynek folytán a peremrészekből tízezres lakótelepek lesznek, a hajdan poros utcácskák helyén toronyházak magasodnak, melynek során az itt lakók életminősége európai színvonalra magaslik. Információk halmaza jelzi, szemlélteti ezt a folyamatot. Elismerőleg szól azokról, akik cselekvő részesei voltak e folyamatnak, a városi polgárságról, akik eleik példájától buzdítva maguk is áldozatos munkával segítették a kibontakozást. A jövőt szolgáló Bencs-program új fejlődési távlatot nyit, ígéretes jövőt sejttet. Azt is észleli, hogy a sok pozitívum mögött gondok is fölsejlenek: a város társadalma szegényekre és gazdagokra osztódása elé gátat kellene emelni, a mélyszegénység megszüntetése második örökváltság feladataként ként áll a város előtt. Szabolcs–Szatmár–Bereg megye többi városa – szám szerint huszonhárom – bemutatását hármas tagolásban végzi el: mai állapotok bemutatása, történelmi visszatekintés, most formálódó jövőkép koordinátáira kivetítve ismerkedhetünk velük. Örömeik, gondjaik hasonlóak. Döntő többségükben 1989 után nyerték el a városi rangot. A fiatalos lendület, a merész álmok és tervek – mindegyikük közös jellemzője. Közös a városvezetők tenni akarása, mely történelmi hagyományokra épít, a mai kor elvárásai szerint szeretné alakítani közössége 125

jövőjét. Ám közösek a gondok is. A gyér ipar, az országos átlagnál magasabb munkanélküliség oly gond, amely a legmerészebb álmok elé is kemény akadályokat gördít. Az írások értéke azok dokumentumjellege, a rendkívüli adatgazdagság. Egyfajta kézikönyvként, útikalauzként is forgathatjuk, lapozhatjuk. Az azonos belső struktúra azonban oda vezethet, hogy az olvasó átsiklik fontos helyi értékeken, amelyek méltán érdemelnének figyelmet. A függelékként közölt fotók a kötet szerzőjét közelebb hozzák az olvasóhoz. Azt a mozgalmas életet szemléltetik, amely az újságírói pálya lehetőségeit jelzik. Micsoda világ! – olvashatjuk a szép kivitelezésű kötet címlapján. A felkiáltójel azt a hangulatot idézi, azokat az időket, amelynek Angyal Sándor részese, írásaival pedig alakítója is lehetett, s egykori munkahelye lapjának hasábjain időről időre ma is maradt.

126

Történészek, helynévkutatók legújabb kézikönyve A középkori Szatmár megye települései a XV. század elejéig A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 60. köteteként jelent meg dr. Németh Péter tudományos munkásságának újabb gyümölcse: A középkori Szatmár megye települései a XV. század elejéig című kötete.(x) Németh Péter régész személyisége és munkássága nem ismeretlen a romániai történészek előtt. A Szatmári Megyei Múzeum és a nyíregyházi Jósa András Múzeum sok közös kutatási programja, rendezvények során találkozhattunk nevével, könyveivel, tanulmányaival. A régmúlt kutatói előtt az országhatárnak szimbolikus jellege van, hisz a két szomszéd terület történelmében ezernyi összefonódás, összefüggés rejlik – feltártak és még feltárásra várók egyaránt. Ezt példázza e kötet is. A középkori Szatmár megye története mindkét terület közös öröksége; következésképp kutatása is közös feladatként áll előttünk. Németh Péter a tudós objektivitásával és felelősségével tárja elénk sok évtizedes levéltári gyűjtő munkájának eredményeit: minden kimondott szó mögött tényeket sorakoztat fel: forrásmunkákat, okleveleket, régészeti feltárásokat, tudományos megalapozottságú következményeket. Mondatai feszes tömörségűek, legendának, mellébeszélésnek nyoma sincs! A magyar és (Szőcs Péter fordításában) román nyelven közölt bevezetésben elődök munkáira hivatkozik: Szirmay Antal Szathmár vármegye fekvése, történetei, és polgári esmérete (1809– 1810), Borovszky Samu Szatmár vármegye (1908), Bagossy Bertalan, Vende Aladár, Maksay Ferenc és Győrffy György munkásságára. Részletesen taglalja a kötet törzsanyagát kitevő Adattár összeállításában követett tudományos eljárás módszereit, általa követett és alkalmazott gyakorlatát. A forrásmunkák, fölhasznált bibliográfia sokaságában szatmári szerzők – Bura László, Németi János, Tempfli Imre – munkái mellett a kolozsvári Jakó Zsigmond és Coriolan Suciu, a nagybányai Szász Károly könyvére is hivatkozik, továbbá sok-sok kiadvány, közlemény szerzőjére, akik e térség történelmét választották kutatásaik tárgyául. A Szatmár vármegye kialakulása című tanulmányában megyénk múltja, a magyarok letelepedését követő félezred történetét vázolja fel. Alig van olyan sora, amelyben valamilyen történelmi hivatkozással, dokumentummal ne találkoznánk. A történeti földrajz, a névetimológia, a levéltári anyagok, egyházi összeírások felsorakoztatása nyomán körvonalazódik, nyer egyre határozottabb kontúrokat a megye alakulása, mígnem eljut a következtetéshez: „Szatmár vármegye esetében nem egy »klasszikus« szentistvánkori megye- és vele párhuzamos egyházszerveződés képe rajzolható ki.” A betelepítések, elnéptelenedések történelmi forgatagában szó esik a románság megjelenéséről is. Az első írásos források a 14. században jelennek meg, a meggyesi uradalomhoz tartozó Avasban, s azzal egy időben az erdődi erdőispánsághoz tartozó Bükk–hegységben. A kötet igen nagy értéke az 556 szócikket felölelő Adattár. Történettudósok, helytörténészek, a történeti földrajz kutatói, tanárok, a történelem iránt érdeklődő polgárok egyaránt mérhetetlen haszonnal forgathatják e kötetet, melynek tudományos értékét laikusként aligha tudjuk, képtelenek vagyunk felbecsülni. Egy-egy szócikk olvasásakor úgy érezzük, mintha magunk is alászállnánk a régmúlt idők mély kútjaiba, tárnáiba. A tudós szerző – mint a legenda szerinti bányászt a bányapásztor mesés figurája – segít abban, hogy megleljük a kincset, megismerjük

127

az alapot, amelyre a későbbi századok épültek. Ma is meglevő vagy a századok viharaiban elenyészett, eltűnt falvak korai történelme tárul föl előttünk. A kötet harmadik részében a benne való eligazodást segítő mutatók találhatók. A kötetzáró illusztrációk zöme Szatmár megyei – Atya, Krasznabéltek, Erdőd, Kaplony, Aranyosmeggyes, Kispeleske, Sárköz, Szatmárnémeti, Vetés – többségükben már nem létező építészeti emlékeket idéznek. A kötethez csatolt, Nagy Béla által szerkesztett térkép a középkori Szatmár megye településeit tünteti fel. A 350 példányban készült könyv a nyíregyházi Jósa András Múzeumban vásárolható meg; a [email protected] címen rendelhető meg. (x) Németh Péter: A középkori Szatmár megye települései a XV. század elejéig Aşezările comitatului medieval Satu Mare până la începutul secolului al XV–lea Nyíregyháza 2008

128

Az irodalomtudomány új gyümölcse A Ratkó József bibliográfia A nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár kiadásában jelent meg a Ratkó József bibliográfia.(x) Az évek kutató munkáját felölelő, több ezer adatot számláló, négyszáz oldalas tudományos munka Babosi László szakértelmét, kitartó szorgalmát és az író iránti elkötelezettségét dicséri. A kötet méltán nevezhető a tudományág legújabb hajtásának, egyben annak is bizonyságát adja, hogy miként lehet egy régió szellemi hagyatékát érdeme szerint becsülni, ápolni, az országos szellemi áramkörbe beemelni. Ratkó József (1936. augusztus 9. – 1989. szeptember 13.) József Attila-díjas költő, post mortem Magyar Örökség-díjjal kitüntetett alkotó, Nagykálló díszpolgára, valamint számos más díj és elismerés birtokosaként él az irodalmi köztudatban, a választott tájhazában, Szabolcsban. A kortársak és az utókor önmagát tisztelte/tiszteli meg azzal, hogy az alkotót – a „küldetéses és küzdő költő”-t (Görömbei András) és a „tájban és hazában gyökerezett költészeté”-t (Buda Ferenc) –, kinek életművében „Szabolcs Magyarországgá nő, a parasztok világ az egész népévé szélesedik” (Vasy Géza), méltó megbecsüléssel övezi. A megbecsülés jele ez a tudományos igényességgel összeállított kötet. Mielőtt érdemben szólnánk róla, említsük meg a költő munkássága bibliográfiai feldolgozásának előzményeit. Munkahelye, a nagykállói Krúdy Gyula Városi Könyvtár (ma Ratkó József nevét viseli) 1975ben jelentette meg Dobó Istvánné és Ficsovszky Ilona munkáját: Ratkó József művei és a róla szóló irodalom című füzetet. Jánosi Zoltán Ratkó-tanulmányait és -esszéit tartalmazó Kő alatti fény (2005) című kötet függelékként megjelentetett adattár – Válogatott irodalom Ratkó József munkásságáról – már a lezárult életműre utal. Ugyanez igénnyel született meg a Tariménes Ratkó-emlékszámában (2006) közzétett Ajánlóbibliográfia Ratkó Józsefről – Babosi László összeállításában; azé a Babosi Lászlóé, aki a tavaly kiadott a Ratkó–kutatás bibliográfiai alapművének számító, országos értelemben is figyelemre méltó kiváló szakmai teljesítménynek tekinthető munka hangyaszorgalmú gyűjtője, szerkesztője. A csúcsra jutva sem árt fölemlíteni a hegy lábát, a honnan elindult. 1994-ig kell visszamennünk az időben, amikor a nagykállói Korányi Frigyes Gimnázium tanárnője, Szabóné Cseh Ágnes felkérésére kezdte el a bibliográfia munkálatait. Maga sem gondolta, hogy évekre meghatározó programot szabott magának, hisz a sokasodó adathalmaz újabbak felkutatására ösztönözte, míg évek sűrű munkája után eljuthatott a beteljesedésig, a mai kötet megjelenéséig. A kötet Bevezetőjében röviden ismerteti Ratkó József életútját és munkásságát, tájékoztat díjairól, elismeréseiről. A kötet szakmai leírása: „...a lehetőségekhez képest teljességre törekedve mutatja be Ratkó József nyomtatott, hangzó és mozgóképi formában, valamint kéziratban megőrződött gazdag életművét, ennek értelmezését és a műveiből készített adaptációkat kritikai visszhangjukkal együtt, továbbá azt a sok–sok hírből és tudósításból rekonstruálható és »bibliografizálható« irodalmi és közéletet, amelyben tevékenykedett. Fontosnak tartottam a költő halála után gyorsan kialakult kultusz bemutatását is. A bibliográfia műfaja kevert, tehát egyesíti az életrajzi, a feltáró és az annotált bibliográfiát.” A szerző köszönetet mond mindazoknak, akik munkájában segítették: a Ratkó-bibliográfia összeállítására ösztönző gimnáziumi tanárának, a költő munkássága kiváló ismerőinek, könyvtárak munkatársainak, bibliográfusoknak, szüleinek, a Ratkó családnak, s nem utolsó sorban a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár igazgatójának, aki munkájában támogatta és a kötet kiadását is felvállalta... Hosszúra, nagyon hosszúra nyúlik a felhasznált periodikák listája – szám szerint 311 címet sorol fel. A kötetet forgató kutatókat segíti a rövidítések jegyzéke. 129

A technikai eligazító oldalakat követi a tulajdonképpeni adattár szinte megszámlálhatatlanul sok könyvészeti hivatkozása, utalása – hat fő fejezetre tagolva: Ratkó József életműve; Ratkó József életművének értelmezése; Hírek, tudósítások, dokumentumok; Nekrológok; Ratkó József emlékezete; Mutatók. A kötetet lapozgatva bontakozik ki előttünk egy költői világkép ezernyi aspektusa, a közel négy évtizedes alkotói csillagpálya íve, annak koordinátái. Kirajzolódik előttünk a kép, melynek – tanulmányok, bírálatok, recenziók, méltató sorok, pár soros hírek, hangok és filmkockák – szerzői immár közel hat évtizede segítettek/segítenek, elvezettek/elvezetnek e tüneményes életmű értelmezéséhez. E kötetben mindez együtt áll előttünk. Bárhol felütjük, új s új tájékozódási pont segít abban, hogy feltáruljon előttünk a költő élete és költői alkotásainak megannyi titka, értéke, segít abban, hogy a mai és eljövendő nemzedékek is beépíthessék azt a maguk világképébe. E kiváló munka közreadásával a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár újólag bebizonyította, hogy nem csupán könyvek tárháza, hanem komoly szellemi centrum, tudományos tevékenységre ösztönző, arra alkalmat és lehetőséget teremtő hajlék. A kötet szerzőjének figyelmét megragadták a legapróbb jelek is, amelyek a Ratkó névvel kapcsolatba hozhatók – a pár szavas hírlelésektől, napilapok hasábjain fellelhető hírektől, az interjúkig, a legszerényebb recenzióktól a több oldalas tanulmányokig; a rendezvényektől az irodalmi vetélkedőkig, az általa szignált hírlapi írásokig... Ennél is izgalmasabb és értékesebb volt az a „nyomozás”, amely a kötetekben meg nem jelent vagy a különböző gyűjteményekben megjelent költemények, prózai írások százainak felkutatásához, pontos bibliográfiai leírásához vezetett. Megszámlálhatatlan órát vehetett igénybe a hanganyagok meghallgatása, „katalogizálása”, a rádiós, televíziós és mozgóképes megnyilatkozások, hangjátékok számbavétele; a színházi eladások helyének és idejének a felkutatása. Figyelmét nem kerülték el az idegen nyelvre fordított Ratkó-művek, amiként a megzenésített versek, vendégkönyvi bejegyzések vagy az általa lektorált kötetek sem. Ezek együtt 1494 tételt jelentenek. A Ratkó-életmű kutatóinak felbecsülhetetlen értékű segítségére lesz az életmű értelmezését számba vevő fejezet, a nekrológok, kortársak vallomásai és a megemlékezések – a fentebb említett tételhez, újabb 1624 bibliográfiai adat. Megannyi jelképes reflektor, melynek világánál kibontakozik előttünk Ratkó József küzdelmes, megszenvedett élete, megannyi kulcs az életmű titkainak megfejtéséhez. A végeken élt, a „sötét”-nek nevezett Szabolcsban, abban a tájhazában, ahol Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond bölcsője ringott, ahol Bessenyei György és Kölcsey Ferenc teste nyugszik, ahol Ratkó József Váci Mihály és Galambos Lajos kortársaként írt a helyi és általános gondjainkról. A fizikai értelemben a földrajzi széleken, ám szellemileg mindenkor az országos áramkörben – nem csupán a Hetek írói csoportosulás tagjaként, hanem minden lehető alkalommal és minden fórumon hallatta szavát. Erről is vall ez a vaskos kötet. Példaszerűnek kell említenünk azt a viszonyulást, amivel a választott tájhaza viszonyult és viszonyul ma is Ratkó József költőhöz, kultusza ápolásához. A bibliográfia lapjai számon tartják a Segítsd a királyt nyíregyházi ősbemutatóját (1985); a Nagykállóban kiadott A kő alól (1987) című verskötetet, Bíró Zoltán előszavával; a Krúdy Gyula Városi Könyvtár és a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár gondozásában ugyanott megjelentetett Halóföldemen című versválogatást, Magyar József szerkesztésében; a Váci Mihály Városi Művelődési Központ által, Magyar József szerkesztésében közre adott Ratkó-breviárium-ot (1993). Az életmű megismerésének lehetőségét, az elmélyülés útjait, a költő emléke ápolását és ébren tartását kínálták a Partium és a Tariménes folyóiratok tematikus számai (2004-ben, illetve 2006-ban), amelyek a Ratkó–kutatás legkiválóbb helyi és országos személyiségeit, tudós kutatóit és értelmezőit sorakoztatták föl, szólaltatták meg. Ratkó József Összes Művei megjelentetésének szorgalmazása is helyi fogantatás. A sorozat első két kötete – Versek (két kiadásban – 2000, illetve 2003), Drámák (2002) – megjelenésre előkészítésében, a szöveg130

gondozó Ratkó Lujza mellett, ki más vállalhatott volna meghatározó szerepet, mint Babosi László. Támogatóra és kiadásra vár a prózai alkotásokat, továbbá a leveleket felölelő kötet A kötetben ott találjuk azok nevét is, akik a legtöbbet tettek a Ratkó-életmű értelmezéséért és elfogadtatásáért: Jánosi Zoltán, Antall István, Nagy András László, Görömbei András, Vasy Géza, Márkus Béla, Szabóné Cseh Ágnes. De az összképbe azok neve is beletartozik, akik csak néhány sorral vittek közelebb az életút megismeréséhez, kultusza ápolásához. Ugyanezt szolgálják a nevéhez kötődő irodalmi összejövetelek, az emlékét ápoló és ébren tartó Ratkó József Baráti Társaság, a Ratkó-díj kiosztásának alkalmai, a Ratkó-szavalóverseny megszervezése, az emléktáblák, a költő nevét viselő nagykállói könyvtár napi működése is. A bibliográfiai kutatás, a szerkesztés természetes velejárója volt az a sok–sok tanulmány írása, a publikálatlan kéziratok, levelek közzé tétele, melyek Babosi Lászlót az életmű egyik legkiválóbb ismerőjévé avatták. Csodálatos lehetőség egy ifjú irodalomtörténész, bibliográfus számára, aki e kötettel beírta nevét a magyar irodalomtörténet aranykönyvébe. Munkája során a Németh László- és Szabó Dezső–bibliográfiát megalkotó Hartyányi István, a Márai– bibliográfiát közreadó Mészáros Tibor, a Fekete István-bibliográfiát összeállító Horváth József neve és munkája állt követendő példaként. Bizton mondhatjuk: a Ratkó-bibliográfia kibírja az azokkal való összehasonlítást, summa cum laude minősítést érdemel. Szabolcs Ratkó József „fogadott földje” lett. E bibliográfiai kötet is sokat tett azért, hogy a keleti végek is a magukénak vallják őt. (x) Ratkó József bibliográfia Összeállította Babosi László Nyíregyháza, 2010 Kiadja a nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár

131

A Tariménesz Ratkó József emlékszáma A Móricz Zsigmond Megyei Könyvtárban új folyóiratcím hívja fel magára a megye szellemi élete felől érdeklődők figyelmét: Tariménes Szabolcs–Szatmár–Bereg megyei társadalomtudományi, kulturális és honismereti folyóirat – olvasható a címlapon –, a költő portréja alatt: Ratkó József emlékszám. A publikáció neve és tartalma egyaránt Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéhez kötődik, hisz címében Bessenyei György regényét idézi emlékezetünkbe, a benne közölt írások pedig a Nagykálló sírkertjében nyugvó költőt. A lapról röviden csak annyit, hogy első száma 2005-ben jelent meg. Alcímében széles pászmát ölel fel. Az eddig megjelent két szám a kulturális és honismereti kötődéseket helyezte előtérbe. A folyóirat létrehozója, főszerkesztője, az előállítás és kiadás gondjainak felvállalója Babosi László könyvtáros, aki Ratkó József munkásságának kutatójaként, művei kiadásának gondozójaként szerzett elévülhetetlen érdemeket. Az emlékszám a Ratkó-irodalom antológiájának is nevezhető, hisz négy évtized gazdag „terméséből” válogat. Versek, levelek, köteteinek méltatásai, tanulmányok segítenek abban, hogy megismerjük az alkotót, „tájban és hazában gyökerező költészeté”-t, verseinek facsimilé közlésével a költő és olvasó személyes kötődését, érzelmi szálait erősíti. Ratkó József életprogramként „a nem manipulálható igazság” keresését tűzte ki maga elé; Serfőző Simon verssorát idézve: „nem bocsátott meg a hazaszomorító hazugoknak”; költői parancsként irodalmunk legnemesebb hagyományának folytatójaként fogalmazta meg: „a költészet szolgálat; szolgálata annak a népnek, amelyből vétettünk.” Az emlékszám több irányból közelít Ratkó József költői munkássága megvilágításához. Kiss Ferenc, Kabdebó Lóránt, Alföldy Jenő, Ágh István, Márkus Béla, Láng Gusztáv egy-egy kötet elemzése során rajzolja meg költészetének motívumvilágát: a keserű gyerekkort, a József Attila-i örökséget, a bartóki kötődést, az életfolyamatok alakulásába való beleszólás erkölcsi kényszerét, a hűség parancsát, a törvénytelen halál elleni tiltakozást, a nemzetféltést, azt a felismerést, hogy a vég kezdete valaminek, valamint az örökségőrző eredetiséget. A köteteket méltató írásokban szemünk előtt bontakozik ki az a folyamat, amely a sajátos ratkói hang megtalálásához vezet, oly költői életmű építéséhez, amelyben a szabolcsi gondok egyetemes magyar problémákká válnak, törvénytelen halottai – öngyilkosok, abortuszok ezrei – fölötti fájdalom a nemzet jövője iránti aggódásban ölt testet. Az első kötetek megjelenésével egy időben, majd az ötven éves költő köszöntésekor születnek meg az első portrévázlatok, halálát követően pedig az életművet méltató tanulmányok. Takács Péter „móriczi indíttatású líra”-ként definiálja Ratkó József költészetét, „amelyik szociográfiai hitelében, szegényeket becsülő, szerető indulatában, szegény-pártoló szemléletével rokon a szatmári tájak indította móriczi próza világával”. Az „egy kenyéren élők”-kel való azonosulás sorsvállalást jelent, ami Ratkó számára nem csupán ihletforrás, költői program: „a megtalált közösség óvja meg a költői magánytól”. Közéleti elkötelezettségében gazdagszik költészete. Kabdebó Lóránt utal arra, hogy „számára a szolgálat népe létezésformájának sok szempontú felelősségteljes átgondolását jelenti”. A halálba kényszerítettek, a megszületni sem engedettek sorsa így magaslik országos üggyé, a nemzet jövőjének kérdésévé. A Görömbei András által rajzolt pályakép a költői formálódás hátterére vet fényt, arra a folyamatra, melynek során a költői helykeresésen át jut el arra a magaslatra, ahol az „énekes, mindenes cseléd” költészete és élete, „az ars poetica és az ars vita töretlen, egyenes, kemény vállalású, közösségi érvényű” küldetéstudatban válik eggyé. Bíró Zoltán ugyancsak a sors és szerep egybecsengésére hívja fel a figyelmet, arra, hogy a gyermeki alávetettséget oly mélyen átélt

132

költő mennyire érzékeny az emberi kiszolgáltatottságra. Ez vezeti el Ratkó Józsefet annak felismerésére, hogy „az élet elvett vagy elveszett méltóságát csak az emberi méltóság visszaadásával” lehet kiegyenlíteni. De ki adhatja vissza az elveszett márciusok tenni akarását, reményét? – kéri számon verseiben a költő. Ratkó József lírájának rétegeit feltáró tanulmányában Laczkó András a versekben egymásnak feszülő erőkről ír. A tagadásokat (az apa, a félelem, a halál) állításokkal (hit, a valóság, az igazság) ellenpontozza, rámutat arra, hogy bár az előbbiek meghatározó motívumai költészetének, de végkicsengésükben az utóbbiak válnak dominánssá. A zeneművek szerkezeti felépítését idéző tanulmány a ratkói líra mélyrétegeit tárja fel. Vasy Géza fontosnak tartja kihangsúlyozni, hogy a nyomor bugyraiból a felszínre tört költőnek „óhatatlanul jobb a hallása a »nemzeti nyomor« megbúvó jelzéseire”. Ratkó József költészetében az élet és a halál konfliktusa sajátos értelmezést nyer: „nem a halál maga önérték, hanem az értékesen megélt élet teszi a halált is értékké, a volt értéket megőrzővé a mindenkori utódok tudatában”. Nagy Gábor tanulmányából, bár Ratkó Józsefet a halottak költőjeként aposztrofálja, soraiból távolról sem az elmúlás fájdalma, tragikuma sugárzik felénk. A tanulmány írója „a közösségi érdekű, nemzeti elkötelezettségű költészet” alkotójának állít emléket. A kötet szerzői gyakran hivatkoznak a bartóki modellre, amely Ratkó József költészetében is tetten érhető. Babosi László tanulmányából derül ki, hogy mily elmélyülten foglalkozott Bartók Béla munkásságával, azt művészi példaképének tekintette. A töredékben fennmaradt tanulmánya – A bartóki szintézis megvalósulásának lehetőségei a magyar irodalomban –, a róla írt portrévers, s egyéb dokumentumok arra utalnak, hogy „komplex szellemi konstrukcióban gondolkozott, amely egyaránt tükrözi történelem-, irodalom-, művészet- és létszemléletét”. Babosi László izgalmas kísérletre vállalkozott: elkészíti a töredékben maradt Ratkótanulmány lehetséges rekonstrukcióját, megrajzolva az irodalmi „bartóki modell” ratkói koordinátáit. Ratkó József munkásságában kiemelkedő hely illeti meg a Segítsd a királyt! című monumentális dráma. Görömbei András értelmezésében a drámaíró „helyesen szól ezer évvel ezelőtti önmagunkról úgy, hogy közben az újabb ezredév végének legfontosabb nemzeti és emberi kérdéseit szegezi szembe velünk”. Bíró József: „...egyik legkiemelkedőbb uralkodónk alkotásának tükrében akar szembenézni történelmünkkel, úgy, hogy abban megláthassuk magunkat is”. Jánosi Zoltán a drámát „a ratkói életmű nagy szintézise”-ként méltatja, amelyben egy időben van jelen a történeti szintézis és a korbírálat, „az István korából kiemelt analógia teljes erejével a jelennek szól”, benne „a magyar megmaradás, szuverenitás folytonos belső és külső veszélyeztetettségének, belülről is szétverhetőségének a gondolatát veti föl nyomatékosan”, „legfontosabb gondolatai aktuálisak maradtak a rendszerváltás éveiben, sőt azok napjainkban is!” Karádi Zsolt az Antigoné-fordítás irodalomtörténeti hátterét, az antik dráma költői üzenetének méltatja, ratkói interpretálását bontja ki: „Ratkó munkája egyszerre szól Szophoklész hősnőjéről és magáról a költőről. Az ő indulatai éppúgy benne vannak, mint Antigoné hajthatatlan elszántsága és konok tisztessége”. A költő nagykállói tuszkulánumából is kitekint a világba, a provinciából a határokon túlra. Illyés Gyula nyomán maga is vallotta: „a mi költészetünk ötágú síp”: „az ő szavuk a mi szavunk is, az ő irodalmuk kiszakíthatatlan része a miénknek”. Ez indította arra, hogy – Antall István utal rá – a nyíregyházi rádióban szerkesztett Hangsúly című rádiós „folyóiratban” külhoni magyar költőket, írókat szólaltasson meg. Ugyanez a törekvés, a látóhatár kiszélesítésének a szándéka készteti a Viszockij-versek fordítására is. „Mindketten a kor lázadó, makacs önfejűséggel szabadságot követelő dalnokai voltak” – mutat rá az egymásra találás eredőjére Cs. Jónás Erzsébet.

133

A korán elhunyt költő életművét méltató Vasy Géza az utókor, a hátramaradottak felelősségére int: „nekünk kell vigyázva járnunk hálóföldünkön, hogy »rá ne lépjünk«. Vigyázva, nyitott szemmel és értelemmel, hogy folyamatosan magunkénak tudhassuk mindazt az értéket, amit itt hagyott számunkra.” Hogy mennyire vigyázzuk, őrizzük emberi, költői értékeit, arról Orosz János megemlékező beszéde és a Ratkó-verseny tizenhárom évét felidéző Szabóné Cseh Ágnes írása tanúskodik. Ugyanily beszédes bizonyíték a Babosi László által összeállított ajánlóbibliográfia gazdag adatanyaga. A megbecsülésre, elismerésre méltó kiadványt – megyénk szellemi életének ez új hajtását – jó szívvel ajánljuk pedagógusainknak, akiknek elsődleges hivatásuk a régió szellemi értékeinek éltetése, átörökítése a jövő nemzedékek számra. E kiadványban kiváló és hasznos segédeszközre találnak, oly tájékozódási magaslatokra lelnek, amelyekről rálátásuk nyílik az életmű egészére.

134

A Tariménes Czine Mihály-emlékszáma A helyi érték- és hagyományápolásra való törekvés szép példája a Tariménes folyóirat Czine Mihály-emlékszáma (2010, V. évf. 2). Ezúttal – a Ratkó József (2006. II. évf. 1. sz.) és a Kodály Zoltán (2007. III. évf. 1. sz.) nyíregyházi, illetve Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kötődését feldolgozó, elénk táró tematikus számok után – a Nyírmeggyesen született jeles irodalomtörténész, Czine Mihály (1929–1999) emléke előtt tisztelegnek. Babosi László, a folyóirat főszerkesztője Végh Károly budapesti irodalomtörténésszel készített interjúja „az 1945 utáni magyar szellemi élet nagyhatású irodalomtörténésze, Ady Endre, Móricz Zsigmond, a népi írók, a határon túli magyar irodalom avatott tudósa, közvetítője” életútját és munkásságát mutatja be. Az 1960-ban megjelent monográfiája – Móricz Zsigmond útja a forradalmakig – egy igen ígéretes alkotói pályát vetített előre. Bátor, következetes és meg nem alkuvó magatartása miatt azonban szembe kerül kora irodalompolitikai irányvonalával, minek következtében számos alapmunkája – a hatvanas évek elején írt erdélyi irodalomtörténete, a magyar irodalom huszadik századi történetéről szóló könyve – nem jelenhetett meg. Megakadályozzák, hogy a rádióban elhangozhassék a határon túli magyar írókat bemutató sorozata. Ugyancsak a hatalmi retorzió következménye, hogy késleltetik egyetemi tanári kinevezését, ellehetetlenítik az akadémiai tagság elnyerését. Mégsem törik meg. Az ország különböző részeiből, valamint a határon túli területekről érkezett számos meghívásnak köszönhetően a magyar irodalom „vándorprédikátora”–ként rója az utakat, szolgálja a magyar nemzettudat erősítését, elmélyítését. Tehette, hisz „mindig népbennemzetben, tehát összmagyarságban gondolkodott, s nem fogadta el, hogy a békediktátumok következtében határon túlra taszított magyarok nem a nemzet részei”. Külön tanulmány méltatja Czine Mihálynak az erdélyi irodalomhoz való szoros kötődését. A sorokat az elismerés és hála diktálta az iránt az irodalomtörténész iránt, aki a második világháborút követő években elsők közt fordult az erélyi irodalom felé, megírva előbb annak a két világháború közti történetét, alig egy évtizeddel később pedig a folytatását – mindkét munka megelőzi a hasonló tárgyú erdélyi monográfiákat. Az elszakított területek magyar irodalmának hűséges számtartójaként érdeklődéssel és elismeréssel tájékoztatott az újabb alkotások megjelenéséről. A sokrétű kapcsolatrendszerben előkelő hely illeti meg a Kós Károlyhoz fűződő barátságot. A vele folytatott levelezésből ragadunk ki egy mondatot, amely Czine Mihály munkásságát méltatja: „...el kell mondanom Neked, a magyar irodalomtudósok mai népes seregében tudtommal az egyetlennek, aki – kívülről ugyan –, de hosszú évek óta állandóan és érzésem szerint aggódó szeretettel nemcsak figyelemmel kíséred immár félévszázados irodalmunk viszontagságos életútját, de lehetőleg elfogulatlanul és befolyásmentesen mérlegeled és értékeled annak eredményeit”. Nem véletlen továbbá, hogy Balogh Edgár elismerőleg szól Czine Mihály népi hűségéről és missziójáról, hogy Sütő András, Czine Mihály halálakor, „az önzetlen közösségi szolgálat megtestesítője” előtt hajt fejet. A Margócsy Józseffel folytatott beszélgetés – kérdező: Galambos Sándor – újabb vonásokkal és adatokkal gazdagítja Czine Mihály élet- és pályaképét. „Szenvedélyes, de szakszerű és következetes volt. (...) Nem szikkadt prófétája volt a népi gondolatkörnek, hanem lelkes képviselője, a nép életét élő és értő, vidám ember.” A szülőfölddel való kapcsolatszálakat árnyalják a Margócsy Józseffel folytatott levelezés, illetve a Ratkó Józsefnek írott sorok. A „felelet” sem maradt el: a Reménység jegenyéje című költemény méltó emléket állít az elhunyt pályatársnak. A Bessenyei Társaság ünnepi gyűlésen köszöntötte a 60 éves Czine Mihályt – olvashatjuk a társaság történetéből kiragadott részletből – mely alkalomból bemutatták a Móricz Zsigmond megyei könyvtár által 1989-ben, 60. születésnapja alkalmával 135

kiadott Köszöntő és bibliográfia című jubileumi kötetet, az érdeklődők és kutatók számára egyaránt alapműnek számít. A ki nem hunyó emlékezés, az emlékezet bizonysága a Hodászon emelt szobor. Az avatáson elhangzott méltatás annak szólt, kinek munkássága gyümölcseként – Végh Károlyt idézve – „az irodalom nemzetalkotó elem lett”, aki konokul emelte „a csillagokba a magyar értékeket”, lelkiismeretére, hitére hallgatva üzente az utókornak: „nem az időnként változó politikához kell igazodnunk, hanem az Istentől kapott törvényhez. A szívünkbe írt törvény szerint kell cselekedni”. Őrző volt! Egyéniségét, nagyságát hirdetik az emléktáblák. A Pro Literatura Alapítvány Czine Mihály díjjal jutalmazza mindazok munkáját, akik „életművét közkinccsé teszik, ápolják, munkájukban az ő gondolatvilágát, szellemiségét” éltetik. A tematikus szám szerves kiegészítői a Bessenyei Társaságról, a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesületről, a Váci Mihály Irodalmi Kávéházról, a Felső–Tisza–vidéki Vízügyi Történeti Gyűjteményről írott beszámoló/tájékoztató sorok, azoké a civil, illetve intézményi kezdeményezésként létrejött fórumoké, amelyek a maguk körében ugyancsak a megyei hagyományok és kulturális értékek hűséges és elhivatott őrzői és ápolói. A Honismereti krónika rovat a 2009. szeptember 1 és december 31 közti kulturális rendezvényeket veszi számba.

136

Irodalomismeret – új nézőpontból Váci Mihály, „a küldetéses költő” Rendkívüli érdeklődéssel olvashatjuk az Új Ember hasábjain a József Attila költészetéről közölt tanulmányokat, írásokat, amelyek a róla alkotott képünket – a letűnt rendszerben tanultakkal szemben – számottevően módosítják, árnyalják. Nem mondhatjuk, hogy az életművek ilyetén értelmezése, értékelése, ez a fajta igény manapság általánossá vált volna. Napjainkban – a nemzeti jegyeket, sajátosságokat elmosni kívánó globalizációs törekvések korában – a szocreál irodalomtörténet-írás és -értékelés osztályalapú, ideológiai megfontolásokból leszűkítő, torzító értékelés helyett egy másik véglet szelleme kísért. „A szakrális művészetekről, szakrális költészetről beszélni, írni ma is éppolyan kényes dolog, mint a hazaszeretetről szólni, mert mindkettőt értetlenség, vagy a hallgatás csendje fogadja” – olvashatjuk Cs. Varga István Szent Művészet II. című kötetének bevezető soraiban. Ebből a megvilágításból nyer számunkra különös értéket az Új Ember hasábjain a költő születése centenáriuma alkalmából indított sorozat. Ugyane szempontból fogadhatjuk érdeklődéssel a veszprémi irodalomtörténész, Toldi Éva könyvét, A szegénység, a szelídség és a szolgálat lírikusa címmel Váci Mihály (1924–1970) biblikus költészetéről írott kötetét (Budapest, 2004). Rendkívül bátor és merész vállalkozás „a szocialista társadalom énekese”ként számon tartott költő életművében vallásos jegyeket kutatni, „eddig még fel nem fedezett arcát bemutatni”. Teljességgel ismeretlen utat választott volna? Aki figyelmesen olvassa Kovács Sándor Iván 1972-ben kiadott Váci Mihály-monográfiáját, felfigyelhetett a költő szerelmi verseiből kicsendülő „istenes–litániás áhítat”-ára, emlékezhet Pomogáts Béla irodalomtörténeti kézikönyvében (1982) méltatott „zsoltáros megindultságú” Váci-versekre. Az említett munkákban csak érintőlegesen, visszafogottan jelzett szakrális jegyek Toldi Éva könyvében immár mint a Váci Mihály-életműre jellemző értékekként jelentkeznek. Toldi Éva bevezető soraiban eloszlatja, korrigálja a költőről és életművéről tanultakból fakadó olvasói előítéletünket. Eleve leszögezi: „Nem vallásos költészet az övé, de biblikus elemekkel, evangéliumi szellemiséggel átitatott lírája a szakrális művészettel mutat rokonságot.” Plasztikusan érzékeltetik ezt a fejezetek elé – az evangéliumból és Váci Mihály verseiből – jeligeként választott, tartalmukban és üzenetükben párhuzamos idézetek. Váci Mihály verseiből Toldi Éva a tanúságtevő költő arcát tárja elénk, aki a bodza, jegenye és akác színezte, tarkította szabolcsi tanyavilághoz, a szegénységgel küszködő népéhez való hűségből nyer erőt és indíttatást az emberibb, igazságosabb, értelmesebb világért vállalt szolgálathoz, akinek az űrsikerek eufóriájában is az fájt, hogy „...legjobb szellemeink / gondolatai közül eltűnik az emberi üdvösség / megtervezésének gondja...” Evangélumi ihletettségű üzenetet hordoznak a közösségért való küzdelemről idézett hitvalló sorai: „Másokért él – mit is tehetne –, / Ki magáért hasztalan élt, / s ki nem tud élni már magáért, / az meg tud halni másokért.” A szakralitás, a hit ihletése jut kifejezésre az Üdvözlégy, Mária gondolatsoraira épülő Áldott vagy Te című szerelmes versében s az édesanyjához – kinek „arcán fészket szőttek a bánatnak a ráncok” – írott Zsoltár című költeményében. Sorsvállalás, hit, haza, hűség, remény, szolgálat – kulcsszavak Váci Mihály költészetének, költői hivatásának értelmezéséhez. Oly sarkpontok, tájékozódási magaslatok, jegenye-tornyok, amelyek Toldi Éva könyvének olvasásakor eligazítanak azon az úton, amely az életmű megértéséhez vezetnek. A közösségi megszólítottságból vált, lett a sokaság fia: „Cselédek fia: – drága szép / ügyhöz szegődött hű cseléd” –, aki „Krisztus arcú forradalomról” álmodott. Ám rá kellett döbbennie, hogy ami megvalósult, az torzszülött, tövis–rácsú börtönévé válhat a benne élőknek. Azok, akik Váci Mihályban csak „a szocialista költőt” aposztrofálják, nem kis 137

meglepetéssel fogadhatják Toldi Évának a költő 1956-os naplójára figyelmeztető sorait, az ahhoz kapcsolódó katartikus verseit: az eszményeket eltékozló társadalmat megidéző Valami nincs sehol és a nemzeti fohászunkat, a Himnuszt éneklők Dsida Jenő Psalmus Hungaricus sodró erejű költeménye szenvedélyességére emlékeztető Ó, szent imádság című Váci Mihály– költeményt. Azok pedig, akiknek – Radnóti Miklós szavaival – csak „térkép e táj”, figyelmébe ajánlja Váci Mihály Édes hazám című ódai sodrású versét. Ha csak ezeket írta volna, akkor is méltó lenne a közemlékezetre, az utókor megbecsülésére! Ő, aki Kőrösi Csoma Sándor szenvedélyével kereste helyét/helyünket a világban, halála után nem sokkal a feledés sorsára jutott, nevét is alig említik. „Akik szerettek – elkerülnek, / s én sem merek zaklatni senkit: / félve – engem szeretni bűn lesz.” Megjövendölte sorsát? Amikor elhaladok a nyíregyházi Bessenyei téri Váci Mihály-szobor előtt, elgondolkozhatok: kitárt karjai csak a levegőt ölelik? Elfogytak azok, kikért élete lángja oly hamar kialudt? Toldi Éva könyve segít abban, hogy a remény újraéledjen. Az általa ráirányított fénycsóva, valamint a kötetbe beépített Kis Váci-antológia sokkal több annál, mint amennyit a kötet szerzője fölvállalni szándékozott: „megmutatni őt egy kevésbé ismert – fel nem fedezett – oldaláról”.

138

IV.

139

Hol vagy, Hazám? Németh László a múlt század harmincas éveiben, a háború kitörése idején – a kor uralkodó eszmeáramlataival ellentétben – a kelet-közép-európai népeket sors- és tejtestvéreknek nevezte, hidakat kívánt építeni a Dunán, a Dráván, de még a kárpáti búvópatakok fölött is; meggyőződéssel vallotta: „a megismerés: megértés, a megértés: szeretet”. A hetven/nyolcvan évvel ezelőtt írott szavak ma is időszerűek, az egyesített Európában talán az eddigieknél is aktuálisabb indíttatásként, parancsként állnak előttünk. A hídépítők mai táborában jelentős szerepet vállal Kiss Gy. Csaba irodalom– és művelődéstörténész, a közép–európai nemzetek kultúrájának kiváló ismerője, a kölcsönös megismerés fáradhatatlan munkása. Ennek tanúbizonysága az idén januárban megjelent kötete(x), amely tizenhárom kelet-közép-európai nemzet – albán, bolgár, Bosznia–Hercegovina, cseh, horvát, lengyel, magyar, macedón, montenegrói, román, szerb, szlovák, szlovén – himnuszainak összehasonlító elemzését végzi el. „A modern nemzet kialakulásának az útja az a kontextus, amelyben vizsgálni kívánjuk e nemzeti jelképnek a történetét és a versszövegek jelképei tartalmait, a himnuszok haza- és nemzetképét, továbbá azt a hol rövidebb, hol hosszabb folyamatot, amely a jelenlegi állami szimbólum elfogadásához, törvényi szentesítéséhez vezetett.” Az elmélyült tudományos igénnyel született munka kitér a nacionalizmus és nemzetépítés kelet-közép-európai útjainak a bemutatására. Mi is a nemzet? „...művelődéstudományi megközelítésben kulturális közösség. Szimbolikus közösség, mely ugyanazt, ennek a közösségnek körében elfogadott kódot használja, így a nemzet sajátos kulturális jelrendszernek tekinthető.” A mi térségünkben e folyamat sajátos jegyeket hordoz: „...Kelet-Közép-Európa számára a nemzet viszonylag hosszú ideig többnyire elsősorban kulturális egységet jelentett, az emlékezet és a kommunikáció közösségét, amelynek egy csak reá jellemző, sajátos tagoltságú kulturális háttér volt az alapja”. Összetevői sorában a közös származás, eredet tudata, a nyelv, a politikai-területi hagyományok, a vallás–felekezetei összetartozás voltak a meghatározó tényezők. A nemzetté válás folyamatában alakultak ki a szimbólumok, a közösségileg, államilag elfogadott címerek, zászlók s születtek meg később a nemzeti közösség sajátos értékeit kifejező, céljait megfogalmazó, történelmi tudatát tükröző himnuszok. Kiss Gy. Csaba az irodalomtörténeti háttér bemutatását követően ismerteti azok előképeit, ősmintáit: a királyhimnuszokat, az ünnepélyesre hangolt dalokat; az impulzív-agresszív énekeket, néphimnuszokat; az országhimnuszokat, amelyek a táj szépségeiről és a nemzetre jellemző sajátosságokról szólnak. Keletkezésük időpontja egybeesik a felvilágosodás, a polgárosodás időszakával, nem egy esetben átnyúlik a huszadik századba. Közös bennük – legyenek bár vallásos jellegű himnuszok, hazafias dalok – az irodalmi fogantatás. Alkotóik az ébredő nemzettudat előharcosai, megfogalmazói. A kötet szerzője „minden nemzeti kultúrából a legszűkebb kánonhoz tartozó két vagy három vers nemzetképét, jelképvilágát” kísérli meg bemutatni. Ennek során huszonhét alkotást választ elemzése tárgyává, kiemelve azok nemzetépítő, identitást meghatározó szerepét. A művek elemzése elénk tárja a történelmi kibontakozás különböző – sok esetben közös, néha átfedéseket, párhuzamokat vagy eltérő, sajátos jegyeket hordozó – vonulatait, fejleményeit. Bennük a nemzeti önkép rajzolódik ki: államnemzeti víziók, elképzelt, vágyott, tervezett haza képe, remények és vágyak, az ideális hazát formáló gondolatvilág eszmei forrása; a szakralitás: a hazára, a nemzetre és az uralkodóra áldást kérő költemények; a szülőföld, a megszentelt táj. Közös bennük, hogy „egy ideális haza vonásait festik meg”, gyakori hivatkozással annak dicső múltjára, jeles hőseire, a szabadságvágyra, a nemzeti 140

egység hiányára, annak felpanaszlására. Közös továbbá a földrajzi kötődés gyakorisága, egyegy folyó, hegy szimbólummá emelése. A himnuszoknak is megvan a maguk sorsa. Számos összetevő játszik közre abban, hogy mely nép, nemzet mikor, melyik alkotást avatja nemzeti szimbólummá, állami himnuszává. E vonatkozásban különös jelentőséggel bír a magyar himnusz másfélszázados állandósága; ellenpólusként említhetjük a szomszédos Románia esetét, ahol 1862 óta a hatodikat kanonizálták. A kötet olvasásakor csodálatos kulturális utazás részesei lehettünk, a megismerés útjain követhettük a szerzőt. Egy olyan régióban, amely az Európai Unió tagjaként vagy annak határain kívül alakítja életét, őrizve és ápolva a sajátosság méltóságát. A kötet függelékként közli – eredetiben és magyar fordításban – a tizenhárom ország himnuszait, illetve jelképverseit; az igen bőséges szakirodalmat; az országok címereit; rövid angol nyelvű összefoglalót. (x) Kiss Gy. Csaba: Hol vagy, Hazám? Közép–Kelet–Európa himnuszai Nap Kiadó 2011

141

Krónikásének 1956–2006 Nemzeti történelmünk fordulópontja az 1956-os forradalom és szabadságharc. A fél évszázados évforduló megünneplésére való készület és odafigyelés, értelmezés és értékelés erőterében az irodalom is helyet követel magának. Különösen fontos ez manapság, amikor kibontakozó világunk eszmei igazolást, legitimitást keres. 1956 a kommunizmus ellenében, a diktatúra nemzetellenes, a megszállás függetlenségünket csorbító hatalma ellenében határozta meg önmaga céljait, törekvéseit, önfeláldozó tetteit. Mondhatnánk: közel negyven év után elérte célját: a kommunista rendszer, amely ellen fölkelt – elbukott. Az idegen hatalom, amely kibontakozásunkat kalodába szorította – letűnt, maga is letűnt a történelem színpadáról. Az ötvenedik évforduló mégsem a felszabadult érzés, a megvalósult álmok ünnepének ígérkezik. A frontok, ha más politikai, társadalmi keretek közt is, újra egymásnak feszülnek. Miért? Mi történt velünk? Mi vezetett ide? – kérdezzük folyton önmagunktól. E kérdésekre keresi a választ Jókai Anna Krónikásének 1956–2006 című könyve, amelyet a jubileumi évben a Széphalom Kiadó által adott az olvasó kezébe. Igen merész, bátor vállalkozás. Miként is lehet húsz oldalnyi elbeszélő költeményben megírni azt, amit könyvtárnyi irodalom sem valósított meg? – tamáskodunk a szép nyomdai kivitelezésű könyv kézhezvételekor. A válasz kézenfekvő: a költészet tömör eszközeivel. Jókai Anna krónikásénekében a zenei, illetve kórusműveket idéző szólamok válnak a cselekmény hordozóivá, hármas tagolásban. Kövessük nyomon a hatalmon levőknek a vers első szólamában megrajzolt „személyiségvonásait”, metamorfózisát. Előbb az önigazolás, a mentegetőzés sorai: parancsra cselekedtem, a velem szemben levők fasiszták voltak, aztán a visszanyert hatalom arroganciája, amely nem válogat a bosszút forraló eszközökben, suttyomban a bölcsőből is ravatalt készít. Az igazság percéről szól, ámításról, egységről. A megtorlás kíméletlen – „akik még mozognak / mind fűbe harapnak” –, teszik mindezt a szovjet védőszárny alatt, idegen segítséggel önnön népük ellenében. A terrorral, fegyverekkel elnémított nép hallgatását győzelemként ünneplik. A börtön, az internálótábor képét a gulyáskommunizmus giccses világa váltja fel, a legvidámabb barakk kora, hol az áldozatok sírján nem virít virág, az élők álmai fölött a párt vigyáz. Ám jön a fordulat. Fordulat? Többpárti haza, névcsere, eszmevegyítés, vagyonszerzés s a jólét, amely mindebből természetszerűen fakad, hogy az őket illeti. Jön hozzá a hatalom újra birtokba vétele, „a pénz beszél, kutya ugat” világa, amelyben újra ők fixálják a kormányrudat, újra az ő kezükbe került a merőkanál. Más szavakkal ugyan, de ugyanoly arrogáns a hang. A kör bezárult. A középső szólam a legizmosabb. Érthető, hisz abban a szabadság oly rövid életű öröme, a nép, a nemzet harca után a kudarca épül bele: a sortüzek, a hazug propaganda, a világgá futottak sorsa, a bimbóban letiport szabadság. Beleépült a sok halálos ítélet, a börtönévek megszámlálhatatlan sokasága. Benne a feledésé is, amely a gyilkosból népéről gondoskodó apát kreált, benne a lucskossá puhult szavak, a feledésre ítélt tettek és holtak. Ott rejlik továbbá e szólamban, a nyolcvankilencben újra éledt remény, az eufória: „részesei lehetünk újra a fénynek”. Mily csalódás, mily csalás?! Mi lett ötvenhat? „Ósdi mese, meskete”. Szegények voltunk s szegények maradtunk, a jelenből kiraboltak. Az ámítás már nem szószátyár propaganda, hanem tévés agymosás útján folyik. A végén ott a tanulság, a keserű tapasztalás: „semmi sem lett, amit vártam” (...) Voltunk élők, legyünk holtak? / A jelenből kiraboltak / a múltunkat átfestették / a jövőt is magukévá tették!” Vagy mégsem válik minden semmivé? „A Bárány történetünket / beírta már a Könyvbe / pecséttel lezárta / kereszttel jelölte / törölhetetlen onnan / mindörökre.” Honnan az erő, honnan a hit? Onnan, abból, hogy 142

a küzdők mindenkor hittek a transzcendens hatalomban, Jézusban, akihez harcuk során, a bosszú idején, a becsapatásukkor imádkoztak, akitől a cselekvő igéket várták, remélték mindenkor, a könyörgő szavakban, amelyek szervesen beépülnek a költemény gondolati, érzelmi folyamába. Szólnunk kell a harmadik szólamban megjelenített üzenetről. Közismert, ártatlan szójátékok, énekek igazodnak az események folyásához, s válnak az átköltés során a görög sorstragédiák kórusai szerepéhez hasonló, rendkívül plasztikus hangulati, érzelmi töltetű üzenetté, intő és bölcs gondolatokká, a cselekményfolyamhoz igazodó, rendkívül találó következtetésekké. A szerkezet jól megkomponált, feszes. Semmi fölösleg. Az abszurd ábrázolásmódra jellemző, a lényeget kiemelő eljárás. Egy-egy ige, félmondat könyvtárnyi terjedelmű szöveget tömörít magába. Zenei felépítésének a képzetéhez odatársíthatjuk a gránitot véső szobrász munkájához, kinek vésője nyomán a kemény kőből az ábrázolni kívánt gondolat, kép legjellemzőbb vonásai bontakoznak ki. Soraiból a haza féltése, nemzeti karakterünk védelme, az 1956 megtestesítette szabadságeszmények csorbítatlan megóvásának szándéka árad. A Krónikásének 1956–2006 a magyar költészet legértékesebb hagyományait követve vetíti elénk az elmúlt ötven év fény– és árnyoldalait.

143

A szeretet vár valahol Válogatás Gál Elemér kisprózáiból A szerző hátrahagyott írásaiból e címmel megjelentetett kötetet(x) kézbesített a posta. A 2007ben elhunyt író nevét a 2004-ben Egerben, 2008-ban pedig a csíkszeredai Pallas–Akadémia kiadásában újra megjelent Héthavas című őstörténeti hitregény tett ismertté a mai magyar irodalmi köztudatban. A mostani kötet írásai mintegy körülírják azt az írói „hátországot”, amelynek miliőjében a Mű megszületett. Ötvenegy kispróza, igen változatos műfajban: a napi sajtó jegyzeteitől a mesei elemekkel átszőtt írásokon át a novellákig terjed a skála. Mi bennük a közös nevező, sokfelé ágazó erővonalak szintéziseként meghúzható eredő? Mi az a szervező elv, amely mögé felsorakoztathatók a kötet írásai? Igen találóan fejezi ezt ki a kötet elé jeligeként választott, az említett regényből kiragadott gondolat: „...csak szeretet épít tartós falakat, hogy őrzője legyen léleknek, szellemnek; unokáknak is emel majd ilyen hajlékot”. E kötetnek ez a kulcsszava: a Szeretet. Szeretetteljes kötődés a szülőföldhöz, az őt körülvevő emberekhez, az élethez. Továbbá: hit az életben, hit az eszmék tovább élésében. Anakronisztikus gondolatok egy önző érdekekre épülő és haszonleső világban, amikor sorsunk fölött ma is oly sokszor elhangzik a herderi jóslat? Kötet–nyitó publicisztikai írásában ott a szép metaforába rejtett „ellensúly”: a megmaradásba vetett mély hit. Pusztítson bármilyen vész, sújtson bármilyen csapás, „itt maradtok akkor is jelnek, és suttogják a hajladozó ágak, hogy az ősök földjét újra kell szántani, vetni és aratni (...) ágaid hegyén írva vagyon, hogy itt élned s halnod kell”. (Magyar fák) Maga is tudta, hisz megélte, megszenvedte, megtapasztalta azt a kort, amikor az embert kiszolgáltatott bábukká aljasították. Pedig ők is „szerettek volna álmaik szerint élni, ami csak az övék, hogy boldogok legyenek, de a taposómalomban nem lehet álma egy dróton rángó babának. Erős, akaratos, diktátori kezek parancsa szerint jár keze–lába, forog a feje, mozog a teste...” És mégis voltak álmaik! János vitéznek az igazságról, a Tolvajnak a becsületességről, a Bohócnak az örök vidámságról, a Mostohának a bölcsőről, a Rabnak a szabadságról. Hitte, hogy eljön az idő, amikor „szivárvány öleli körül át a földet és nincs többé rabság.” (Bábuk ébredése) Bízott abban, hogy – ismét egy szép metafora – a Fehér, Vörös vagy Fekete császárok időlegesen elpusztíthatták ugyan a kertek szép virágait, de „a madarak a szelekkel összefogva hozták–vitték a magokat a föld egyik sarkából a másikba, és nem szakadt magva a kertnek...” (A kertész virágai) Abban is bizonyos volt, hogy egyszer eljön az ideje – mindig eljött! – annak, hogy a zsoldosok is fellázadnak uruk ellen, s kimondják: „Készülj végnapjaidra, ütött az órád, császár. Már nem vagyunk a te vak robotjaid.” (A katonák ébredése) A Mátyás király szobrára szállt varjú is hiába károgja az emlékmű pusztulását, akad egy gyermek, aki csúzlijával végét veszi vészjósló szavának. (A király) Az élet, a lélek rezdüléseire odafigyelő emberként mondja azt, hogy „a szem csak néz, de a lélek lát is”. Az író adománya, kegyelmi ihlete, hogy a bennünket körülvevő világból azt is észrevegyük, regisztráljuk, ami a szem horizontján túl van, ami valahol bennünk munkál, gondolkodásunkat formálja, cselekvéseinket irányítja, magatartásunkat meghatározza. Mi az a többlet, ami abban rejlik? „A lélekben őrzött világ minősíti magát az embert is a maga kultúrájával, teljes emberségével.” (A szem csak néz, de a lélek lát is) Lelki tulajdonságaink legnemesebbike a szeretet, mely enyhíteni tudja az édesanya elvesztése okozta fájdalmat (A szeretet mindenkire vár valahol). De a szeretet nem csupán egy gesztus, egy szép szó, egy ölelés. Több annál: cselekedet, melynek kisugárzásában, varázskörében „a szegény gazdagnak érzi magát, a megalázott büszkének, a rab szabadnak, akit megloptak, visszanyeri mindenét, a csalódott hitét az emberekben, ha kap valakitől egy igaz szót, igaz szívektől”. (Mikulás 144

haragja és békülése) De hiánya, kinyilvánításának elmulasztása tragédia forrása is lehet: „Ha akkor mellém áll valaki, és csak annyit mond, ne tedd, Ernő, biztos, hogy nem kötöm meg a hurkot (...) Megtettem, mert elkésett, igen nagyon elkésett a szó, amelyik megmenthetett volna.” (Találkozás a temetőben) Oly erő van benne, amely a repülőgéprablást színlelő kisfiúban váltságdíjként tételeződik: „engem is szeressen valaki”. (Váltságdíj ég és föld között) Gál Elemér pedagógus volt évtizedeken át. Nem véletlen, hogy különösen odafigyel az emberi karakterek, jellemek alakulására, formálódására, azokra a jelenségekre, tulajdonságokra, amelyek az emberség, a humánum jeleiként vannak jelen környezetünkben, társadalmunkban. A lélek látása kellett ahhoz, hogy egy kis hétköznapi jó cselekedet tollán novellává nemesedjék. (A figyelmességnek nincsen szava) Amint ahhoz is, hogy a kapzsiságnak még a becsületét is alárendelő férfit megalázza. (A sétálóutca titkaiból) Továbbá, hogy meglássuk, érzékeljük, szeretetünkre nem csak embertársunk, hanem a bennünket körülvevő növényvilágnak is szüksége van. (Zokogott az erdő) Az idős ember a harmadik életkor bölcsességével tekint a világra. Az önvizsgálat során figyelme befelé fordul, nem csak az őt körülvevő anyagi világ, hanem a transzcendens, misztikus dolgok is foglalkoztatják. Ez magyarázza azt, hogy az írásaiban oly nagy súlyt helyez a lelki tulajdonságokra: a lelkünk lelkére, mely valamiféle legfensőbb rendezőelvként van jelen életünkben, társadalmunkban, a történelemben. (Lelkünk lelke) A haldokló zongoristával maga is hiszi: „hódolói szemében van egy másik élete, amelyik nem hal meg soha” (A zongorahúr megszólal) A szülőföld iránti örök vágyakozásnak ad hangot a kötet utolsó írása: A fenyők meséje. Hívta a regényében oly szépen megrajzolt Héthavas, a Hargita. Írása hőseihez hasonlóan ő is felkerekedett, hogy jobb hazát keressen. Csakhogy egy idő után az ő lelkében is fölébredt a vágy: haza kellene menni, s hőseivel együtt kérte: „Segíts vissza szép hazánkba, Napisten!” Nem ok nélkül: „lelke egy darabját hagyta ott az otthon maradottaknál”. (Murawszki Magdolna) S ha már nem jöhet – teste ott pihen az egri temetőben –, könyveit „küldi”. Épüljünk és gazdagodjunk általuk. Murawszki Magdolna és Gál Elemérné válogatásában és szerkesztésében megjelent kötetet Simon András tizenkét rajza díszíti, gazdagítja, ráérezve az írói mondanivaló lényegére, üzeneteire. (x) Gál Elemér: A szeretet vár valahol Válogatás a szerző kisprózáiból Megjelent 2009. évben a Segít a Város Alapítvány gondozásában, Egerben

145

Felemelt fejjel „Lennék a ringatója annak Kit szegénység átka szorongat, Hogy ne riassza nehéz álom Fetrengő izzadt éjszakákon.” Bősze Balázs alkotói pályája kezdetén állította maga elé ezt a költői programot, és a 60. életévében vállalkozott arra, hogy összegyűjtött verseit az olvasók kezébe adja(x), mintegy megméretkeztetésre: bizonyosodjunk meg arról, hogy a szeretet-kenyérrel, sóval, meleg szavakkal, a hit szavaival házaló költőnek mily mértékben sikerült költői programját megvalósítania. Életútja, életműve is Sopronhoz, a Hűség Városához köti. A Soproni Fiatalok Művészeti Kollégiuma, a Soproni Irodalmi Társaság, a helybeli Kulturális Egyesületek és Baráti Körök Szövetsége vezetőségi tagjaként vállalt építő, szervező szerepet a város szellemi élete szolgálatában. Kötetei – Mozduló repedések, Átokmondó ima, Egybegyűjtött hallgatásaim, A gyümölcsérés örvényében, Kétkedés és bizonyosság között és e most kiadott – tanúsítják, hogy a város és környezete, a Rába, a hely szellemiségéből áradó mély hit vált költői munkásságának ihletadó forrásává, meghatározó elemévé, keretévé. A kötetcímek jelzik belső vívódásainak szellemi határait; a nem mindennapi szó- és fogalomtársítások fokozzák az olvasó érdeklődését irántuk. Költői világképét két, egymással látszólag igencsak ellentétes pólusú kegyelmi ajándék alapozta meg: „Megáldott engem az Isten / – e világ látással, / – e világ érintéssel, – e világ hallással. // Megvert engem az Isten / – e világ látással, / – e világ érintéssel, / – e világ hallással.” Mi minden fér e rövid költemény sugallta világba?! Az áldás és a verés – személyes és társadalmi vonatkozásban – az összegyűjtött versek legfőbb motívumaként lebeg előttünk. Áldás a család, a szerelem, a hit, a város, a haza; verés mindaz, ami az előbbiek létét, sorsát nehézzé teszik, gonosz tetteikkel, szándékaikkal ellehetetlenítik. A végeken fekvő város, Sopron, a Rába – gondolati és képi megjelenítések sorában, emlékezések tereiként jelennek meg előttünk. A város, ahol „lágy eső simul arcunkra / a hajnali sötétben, / az angyalok belénk karolnak gyengéden, / s fényes útra terelnek.” A Lövérek, a Szentgyörgyhegy, a Vöröskő, a Várhely, a kedves folyó ihlette költemények és versciklusok – Rábaparti ének, Második Rábaparti ének, Dicsérő sorok a Rába folyóhoz – jelzik azokat a tájékozódási pontokat, érzelmi kötődéseket, amelyek bővizű forrásként gazdagítják, táplálják költészetét. A gyermekkor fényképalbumából felvillantott képek biztos családi hátteret érzékeltetnek. Meghatározó élménye ez a költőnek, ahonnan szeretetet kapott, szeretetet vitt magával. Szép példája ennek a Fényképalbum című költemény, melyben három generáció ölelkezik egybe, nyújt biztonságérzetet, mindenkori menedéket. Ám a mesebeli táj mégsem volt felhőtlen: „Istenek voltunk egy akolban, / hol meleg, békés pára szállt, / a mennybe repültünk esténként, / az ajtóban zöldszemű spicli állt.” A család, az otthon, a város legértékesebb öröksége a hit: „Nevelkedtem katekizmuson, / világnézetünk alapfogalmain.” Az Isten–hit, a vallásos meggyőződés nem csupán tájékozódási pont, nem csupán lelki táplálék, hanem egész lényét, költészetét átható, meghatározó élmény. Versek sokasága jelzi az abból áradó biztonságot, kötődést egy transzcendens

146

világhoz, a Két pont között című költeményben fölemlített, áldásként kapott költői képességet, amely költészete biztos tartóoszlopait, támpilléreit jelentette. Ebből nyerte az erőt a küzdelemhez, ez adott reményt és hitet az egyéni és közösségi sors jobbrafordulásához. Az Angyali üdvözlet, a Nagypénteken, Graduálé, Pünkösd előestén, A vándor köszöntője, Máriát látogatván, Kelyhedből kicsordulva és a kötet még sok más verse a bizonyság arra, hogy a szakrális világban élő, az önátadás kegyelmi állapotát megtapasztaló költő nem tévedhet el a világ zűrzavarában, Nagypénteken is őszintén hisz abban, hogy „reményeink feltámadásra várnak”. A szülői házban megtapasztalhatta, hogy az élet gondjaival, bajaival való birkózásban a család, az érzéseinket viszonozó, sorsunkban osztozó házastárs jelenti a legbiztosabb erőforrást, belső tartalékot. Hogy mennyire jól választott, azt mi sem bizonyítja érzékletesebben, mint a kötet által felölelt évtizedekben folyton jelen levő, az abból ihletődő versek cseppet sem halványuló, gyengülő gondolat- és érzelemgazdag sorok hőfoka. E szent érzésből táplálkozó költeményei – Nem csak a csillogót, a fényest, Angyali üdvözlet, Hol kezdenénk?, Intelem szépszeműnek, Te negyven leszel, én ötven, Szerelemben a Szentgyörgyhegyen, Takarás, maszkok, fintorok – antológia-értékű alkotásai megannyi példázata a feleséghez, a gyermekeihez fűződő, szavakban alig kifejezhető érzésnek. Mély hite, az abból fakadó belső béke, a magánélet szépségében való elmélyülés sem zárhatja ki, nem szigetelheti el a társadalom, népe gondjaitól. Nemzete sorsa az ő sorsa is, a külső világ feszültsége begyűrűzik a költészetébe. Mily tömören idézi ezt a Groteszk című versében?! „Ma délután, az olajfák hegyéről jövet / Júdással találkoztam. // Vidám volt, valami régi / csók történetét mesélte, / – alig figyeltem – // és elvtársamnak szólított.” Mily csalfa, hazug világ volt az! A felvonulások virágot dobáló hozsannázói sem keltenek benne ünnepi hangulatot, a menekülés kényszere vesz rajta erőt. Tébolydának látja az őt körülvevő világot. Prédikátoraink kemény szavait, fedéseit idéző hevülettel kiáltja a világ szemébe, hogy „az önmagában / hitet vesztett sereg / züllik foszlik / akár az ország”. Új Béla királyokra, új Zrínyikre, új Hunyadiakra vár, akik meghozhatnák nekünk az új feltámadást. Pünkösd előestéjén is ugyanez a gondolat fogalmazódik meg benne: „már csak a lángnyelveket várjuk, / megvilágosodó hajnal közeledtét.” A várakozásban, ha annak ideje hosszúra is nyúlik nem csüggedhetünk. Nem tehetjük akkor sem, ha sorsunk kilátástalan. Ima hűségért című csodálatos költeményében Kölcsey Himnuszát idéző emelkedettségben sorolja szenvedéseinket, megaláztatásainkat, a tőlünk elszakítottak keserveit. A februári zord idő – nemzetünk áldatlan sorsának metaforája – ellenére is kitartásra buzdít: „Ez a hazád. / Atyád ide küldött. / Hol örökkévalóan / mi vagyunk a szépek, / színeváltozásban / bibliás népek. / Itt kell tenned / temérdek dolgod, / büszkén, / nem félni, / nem roppanni, / testvér magyarnak / megmaradni!” Az 1956-os forradalom és szabadságharc ötven éves évfordulóján idézi annak dicső napjait, a megtorlás és bosszú okozta szenvedéseket. Érzi, tudja: az emlékezés kevés, nekünk több, sokkal több dolgunk, feladatunk van annál: „Ölünkben, / két karunkkal takargatunk / édes cselédünk, kihűlő, / kétségbeesetten élesztgetett / honunk. / Jó hazánk – Magyarország!” Kétkedés és bizonyosság fölött, között teljesedik ki Bősze Balázs költészete, folytonos belső vívódásban, gyötrődésben. Mégsem magába forduló költészet az övé. Amiként a kötetcím is jelzi: verseivel ablakot nyit a csillagok felé, az emberléptékű világtól az univerzumig. Az érzések és emlékezések szellemi útjait bejárva, a Rába titkait fürkésző kalandozásairól megtérve – „a tettek után” – valóban felemelt fejjel, büszkén tekinthet e kötetre, amelyet asztalunkra tett. Általa a nyugati végek üzenete jutott el hozzánk, a Hűség városának hűséges fia szólal meg, erősítve a mi hitünket, a mi reményeinket is. (x) Bősze Balázs: Ablak a csillagokra Összegyűjtött versek Soproni Füzetek Könyvsorozata Sopron 2006

147

Cseppben a tenger Büki Attila versmozaikjai A kötet(x) fülszövegének ajánlása mintegy iránytűt ad az olvasó kezébe: Büki Attila „versmozaikjai leegyszerűsített gesztusok, rejtelmes szövegek, melyekben a képzelet és a valóság, a múlt történései és a személyes élet mozzanatai úgy jelennek meg, hogy a végtelen idővel és a jelen pillanataival egységet alkotnak, egésszé teljesednek, felmutatva a tudat élményeit, emlékeit, világunk töredezettségét...” Cs. Varga István, a szerző Félvilág (2004) című, válogatott és új verseket tartalmazó kötetéről írva, kiemelte a verseire jellemző „képi és gondolati összefogottság”-ot, festőiségét. Miképpen lehet mindezt versmozaikokban, néhány soros költeményekben létrehozni? A soksok mozaik – jelen esetben kilencvenhét alkotás – hogyan áll össze egységes alkotássá, miként jeleníti meg a költő egyéniségét, sajátos vonásait, amelyeket a fenti sorok megelőlegeznek? A kérések önmagukban is arra buzdítanak, hogy kezünkbe vegyük, olvassuk, elmélyüljünk benne. A kötet első verse régi korok költészetére jellemző invokáció erejével hat: „Uram adj világosságot / repedéseid között / A történések résein / hagyd látnom / ahogy ágon lovagol a madár / földedet járják halászaid / kertészeid tüzénél / összegyűlnek leveleid / Ne hagyd hajamba ragadni / földed jeges karmait / szótlan vizeid partjain” (Uram adj világosságot) Látni, érzékelni kívánja az őt körülvevő világ történéseit, védelmet kér a külső világ borzalmai elől. Nem megbújni akar, nem rejtőzködni repedések és rések mögé, hisz egy másik mozaikban arról szól, hogy „Mindig az igazságot kerested / nyitogattad Bibliádat / támasztottad homlokod / szelek falának” (Mindig az igazságot kerested). Mi volt, mi lett mindezért a fizetség? „Csengő pénzed sosem volt / zsebed se a nadrágon”, ám ez sem állíthatta, nem gátolhatta meg, hogy álmokat szőjön, haladjon a vasúti töltés szimbolizálta utakon. Az utazás nem gondtalan, a segélykérés önmaga megőrzését, gondolatainak tisztaságát hivatott megőrizni: „Küldd a szelet / ha botlanék / s átlyukadna lábam / ne kövess / csak arra emlékezz / hova nem volt érkezésem / Mandulás szavaimat / ne engedd elcsorogni / holmi lucskos vizekkel / Zászlót se tégy / szabadságom vad szelébe / Ha kezdenél valamihez / e földet őrizd / s legyen a tied” (Küldd a szelet) A kötet utolsó verse zárja a kört, mintegy összegzi a benne megfogalmazott, szavakba vésett költői gondolatokat „Igéket mondtál / olajfát emlegettél / és valaki nyakán / kötelet – – – / A színekre nem ügyeltél / Repedésekbe vitted / kincseidet / s görbe vonalakat húztál / pedig a vonalzó / ott hevert melletted” (Igéket mondtál) Elfogadta, magáénak vallotta az Igéket, melyben az örömnek éppúgy helye volt, mint a halált hozó gonoszságnak. A Tanítás szerint cselekedett, akkor is, ha az gondot és bajt hozott rá. Pedig milyen egyszerű lett volna a vonalzóval jelzett, a hatalom által sugallt egyenes úton haladni. De nem tette, nem tehette! A költő nem bujdosásra, nem megalkuvásra, hanem cselekvésre termett. Előtte ott az életből leszűrt példa: „Láttad a hangyákat / dombra kapaszkodni / virágos ágakon / röpdösni a méheket / mondtam jöjj velem / s cselekedjünk / mert a forrás vize / nem folyik fölfelé” (Láttad a hangyákat) Számára elfogadhatatlan a közöny, a részvétlenség. Az emberi kapcsolatok viszonyrendszerében is az Ige, az irányadó: „Amit elvettek tőled / viszonzatlanul / ne sirasd / Amit nem adtál oda / azt bánd” (Kijöttél a felhő alól). Az úton haladva az emberre rágalmak tapadhatnak, míg mások, látszólag tiszták maradhatnak. „Ablakból tükröződsz / Mihez kezdhetsz / tisztaságoddal / ha önhibádon kívül / bélyeget viselsz / Könnyű járnia / közöttünk az idegennek / akit senki sem ismer / A pocsolyában is égi a tükre” (Ablakból tükröződsz). Ő a szabadság mutatóujját követi, mely az ember önérzetének megőrzéséhez vezet, oly ideálok felé, amelyek, bár nem díjazza senki, mégis örök fáklyaként 148

lobognak előttünk: „Tolsztoj grófnak / nem adatott Nobel-díj / mégis míg világ a világ / nem nélkülözhető / tolsztojánusi szeretete / olyan mint a víz / mely ha nincs / mi sem vagyunk – – –” (Tolsztoj grófnak) Az élet tele csábítással, csapdával, kísértéssel. Intő jelként hangzanak a költő szavai: „Haszon és veszteség / között ingázol / nappal és éjszaka / noha sem az idő / se a hely nem való / hozzád / Ne tűrd / a hamisságot / kövesd / a tengeri sós levegőt / s taposd / magad alá a gyarlóságot” (Haszon és veszteség) A kétpólusú világban a jó és a rossz küzdelmének tanúi vagyunk. Egyfelől ott vannak a város csúszómászói, kik „céklavörös köveken / sziszegik a feketét feketébbre”, másfelől az őslakosok, kik kitérnek a kígyók, a gonosz elől, Krisztus engesztelő reményének jelére várnak. (A város csúszómászói) A szilárd morális eszményekre épülő élet nem maradhat közömbös az őt körülvevő társadalom eseményeivel, jelenségeivel szemben. A félelemmel szemben, a szabadsághiánnyal szemben, a sötét világ ügynökeivel szemben... De elegendő egy vak kutya ugatása, elegendő egy szál, a sötétséget oszlató gyertya, elegendő egy bátor kiállás, kiáltás, mely belénk is bátorságot olt: „Mikor legyűrte / a félelmet / kilépett / a katonák sorából / és arcába vágta / a tisztnek / a maga asztalának / nincs lába / mihez bárkit is / hozzákötözhetne / Ekkor előléptek / az alakzatból a középütt / s a legvégül levők / Megnyíltak / zárt ajkaik / s mintha színes / szalagokat / lobogtattak volna / zászló helyett” (Mikor legyűrte) A bátor fellépés, az igazság kimondása erőtlenné teszi a zsarnokot, a zsarnokságot, maga után ragadja az addig félelemből vagy számításból meghunyászkodókat, középütt helyezkedőket. A külső világ ennél fondorlatosabb módon is bele kíván szólni életünkbe. Az egyéni helytállás, a bátor kiállás az, amellyel szembehelyezkedhetünk a velünk szemben álló erőkkel, hisz mögöttünk van egy rejtett hatalom, melynél menedéket kereshetünk. „Kiáltások Kiáltások / Felszólítások Plakátok / Elhíresült pártoskodó / okostojások – – – // Nem kell megváltoztatnod / véleményedet / tartsd borostás arcodat / ne is nézz másfelé / A visszaverődő fényben / nem győzelemmel / folyamatos emberharccal / kezdődik a nap / Ha már csendbe burkolózol / s betűkbe rejtekezel / akkor is borostád mögül /Krisztust keresd” (Kiáltások Kiáltások) Küzdelem nincs áldozatok nélkül. „A koronás fa / lombablakánál / belegabalyodnak / a vasfüggönybe / s lehulltak alá / mint reménytelen / ifjú szerelmesek / holtan / A vitorlázórepülő azóta is / másutt van / s merre a tutuló kutyák” (A koronás fa) A repülő a szabadság szimbólumaként hirdeti a jövőt, hol már elnémulnak a bokáinkat mardosó kutyák. A vasfüggöny leomlott ugyan, a gonoszság más arcot öltött magára. „Eljött az álruhások ideje / és az indigóöltönyösöké / Belerúgnak egy kavicsba / majd a másikba – – – / A homok hallgat / A kavicsok is” (Eljött az álruhások ideje) Olyan idő jött el, amikor, bár vétlenek vagyunk, rajtunk kérik számon a múlt bűneit, a mások által elkövetett igazságtalanságokat: „Nem mi haltunk meg / de láttuk a hamut / a föld meszesgödreit / az elnagyolt világ / elrajzolt asszonyait // És mi fizettünk Mindenért / Hogy élhessenek / megrabolt unokáink / Ne mondd hogy pihentessem / ujjaim között az ecsetet / Nem tehetem / Nincs vége semminek / Noha nem mi hibáztunk / mégis rajtam is követelik / mi megfizethetetlen” (Nem mi haltunk meg) Abszurd helyzetek vesznek körül bennünket, melyre már a hamleti „lenni vagy nem lenni” kérdésfelvetés sem elegendő. „Bolondul a nyár / Hiába nézi Hamlet / az esti freskót / nem érti se a képet / se a szót / Hátat fordít / s elindul a tenger hullámain / gyalog” (A szálló teraszáról) Amit Hamlet megtehet, a költő nem! „Miféle szolgálat az / hol új arcot sminkeltetnek /anyanyelvem betűit múzeumba küldik / mintha népem gyermekjátéka volna / Hagyjam hogy a határnélküliség / szabad szellemének gazdái / elevenen elégessenek / míg ők világelsőkké gazdagodnak / Mondd te beletörődnél ebbe” (Miféle szolgálat az) Amiképp nem lehet belenyugodni abba se, hogy verseink helyett amerikai rapzene uralja kultúránkat, nem lehet beletörődni abba se, hogy köröttünk „Lobog a zászló / médiavarázslat / dübörög / a bizniszfejű / gengszterekkel / Újra és újra / felütik a prédikációs / könyvet / és tüsszögnek / a holnap stratégiáira / És faragvány–számok / röppennek innen–onnan / Mellükön cizellált / díszítő elemek” (Lobog a zászló) Hova vezet ez az út? Valami ismeretlen, elembertelenedett világba, apokaliptikus jövőkép felé. „Mikor a 149

gombnyomásokra / működő civilizáció / ideje lejár / elsötétednek az áramkörök / emberi kezet helyettesítő fényei / hold csendje ül / a hegyi fészkeken / a szeretet nyelve / elkopik Nem beszél / az ember se Istenhez / se egymáshoz / haszonelvűvé / zsugorodik a világ / Kiérdemli az ember / hogy a mindent felkavaró / apokalipszis merje / koponyaüregébe a végtelent” (Mikor a gombnyomásokra) Korunk megannyi fonáksága, fondorlata vezeti el a költőt a fájó felismeréshez, a figyelmeztetéshez: „Csonka Magyarországgal /süpped a föld” (Nem rejtegeti a levegőt) Bennünket is magával ránt a romlás. Akadnak a kötetben üde hangulatot idéző, a költő személyes, érzelmi világába is betekintést engedő mozaikkockák is. „Titkos szeretőt / kerestél bennem / nyirkos szomorú / télre tavaszt / hogy elrejtőzhess / a fák között / s hanyatt dőlj / kitárulkozón / Jobb lett volna / tekintetedet elkerülni / ahogy a gyilkos galócát / a csalitosban / de megérintett / akkorra már / Ámor fényes nyila” (Titkos szeretőt) Az egymásra találás felszabadultságot, belső békét teremt. „Elfogadtad a rózsacsokrot / és képzeletbeli vonalakat húztál / melyek mentén egyedül is járhatok / a város égre nyitott falai között / mint szabadrabok háború után / a béke zászlócskáival” (Elfogadtad a rózsacsokrot) Az együttlét pedig közös szárnyalást eredményez: „A madár egyik szárnya kék / a másik arany / a csoda a csőrében / akár az édes víz a kútban / Trillázza: te is én vagyok / Ablakom a nyílt ég / szárnyalj velem a szivárványra” (A madár egyik szárnya kék) A versek művészi megformálásában lépten-nyomon tetten érhető a Cs. Varga István által említett festőiség, az erőteljes képalkotás. Versei olvastakor nem egyszer úgy érezzük, azt nemcsak szavakban, hanem ecsettel is megjeleníthetné. „Sivít a szél / A roncskikötőben / feketednek a hajók / letarolt fák / fapofa felhők / A tengerészek / ismeretlenek / Nem hallgatnak / emberszavakat / Minden titok /A hírnév és a magány is” (Sivít a szél) Erre utal a gondolat kibontásának a lehetősége is: „A művészetben / minden lehetséges / még a színek / elrejtése is” (Színes festékeit) A látható és rejtett szépségek igazolásai a kötet versei is. Lágy tónusú akvarellek, erőteljesebb kontúrokat, súlyos gondolatokat megjelenítő olajfestmények váltják egymást. A művészi kifejezés eszközei közt említjük a csodálatosan szép, festői kvalitásokra emlékeztető költői képeit is: „Nagyhét fáira költözik az ének”, „És kong a harang / hangjába belebotlik a végzet”, „Gonosztól / pillog a tükör”, „A szálló teraszáról / elköltözik a csend”, „Ablakszemével a plakátragasztók / szembekötősdit játszanak”, „Lógattad a közöny lábát”, „Szél rengeti harangok hangjait”... Mi minden rejtezik egy-egy szó, egy-egy kép mögött?! Ugyane sorban idézhetnénk a nagybetűs, szimbólumokat rejtő szavakat is. Versmozaikjaira – értelemszerűen – a tömörség jellemző. Csodálatos, néhány soros, kevés szóval kifejezett gondolatokat magukba sűrítő miniatűrökkel találkozhatunk a kötetben. Ízelítőül idézzünk néhányat: „És visszaforog a világ / Bezárul az ajtó / Nem késlekedik az ész / lerombolni mindazt / mit szülője felépít” (És visszaforog a világ); „Messze jár / a naphajó / decemberi szél süvölt / Jég hátán áll az idő / Halakkal tátong a csönd” (Messze jár); „A válladra vett ásón / gumicsizmádon / sötét folt a sár / Fényednél / rejtőzik a magány” (A válladra vett ásón)... Versépítkezésében gyakori eszközként szerepel a költői megjelenítés kontrasztos befejezése: „Nem szónok / azt is olvassa mit mond / Kiáltanám neki / így jóllakott egér cincog / de máris hull rá / tojás-zápor / s felöltőkabátja / fehérül sárgul / Mögötte konokul áll / márciusi fényben / érintetlenül / a Petőfi-szobor” (Nem szónok) Látszólag két, egymástól eltérő kép – a közvetlen, primér élmény és a szobor – mögött a köznapi gyarlóság és a halhatatlanság áll szemben egymással. Ugyancsak ismétlődő, gyakori művészi megoldásként jelenik meg a novellaszerű, csattanós befejezés: „A repedések között / belebotlunk az ürességbe / Levegő öltözetünkből / először zakónkat / majd ingünket vetjük le / A gombokért / összevesznek a verebek” (A repedések között)

150

A versekben gyakran találkozunk az egyes szám második személyben megfogalmazott igékkel: „hagyd látnom”, „ne mondd”, „láttad a hangyákat”, „kijöttél a felhő alól”, „Kalapodat leraktad”, „Nem feledheted a házat”, „Küldd a szelet”, „Igéket mondtál / olajfát emlegettél”... E költői eljárás azt az érzést kelti az olvasóban, mintha vele folytatna párbeszédet s ezzel közvetlenebbé, személyesebbé avatja a gondolatot, azt sugallja – sikerrel –, hogy a magunkénak érezzük azokat. A rövid sorok sodrást adnak a verseknek, az írásjelek mellőzése maga is stíluseszközzé válik. Sajátos költői megoldás az is, hogy verseinek nincs címe. Ezzel is azok mozaik jellegét kívánja kihangsúlyozni. A sok–sok mozaik – cseppben a tenger – pedig egységes képpé áll össze. Az általuk sugalmazott képen Büki Attila költői világa tárul elénk. (x) Büki Attila: Versmozaik Syllabux Könyvkiadó 2011

151

Hiábahaza Szokatlan, egyedi szókapcsolatból alkotott új fogalmat legújabb könyvében(x) Sarusi Mihály. Noha regényének cselekménye a magyar–román határon keletre és nyugatra egyaránt átnyúló régióban játszódik le, az Arad és Gyula közti elterülő térségben, a Hiábahaza nem a térképen, hanem a lélekben, a tudatban keresendő, ahol az őshonos temesközi magyarok otthon bozgorok – azaz hazátlanok –, a határ túlsó felén pedig, ahol nem csupán élet lehetőségét, hanem otthont, nyugalmat keresnének, románokként aposztrofálják őket. Szentjánosháza száz évvel ezelőtt még színmagyar falu volt, melyben csak elvétve akadt más nemzetiségű lakos, de ha be is költözött néhány, hamar beolvadt a többségi lakosságba. Az esztelen trianoni döntés a román oldalra sodorta – hivatalos neve Sânioan lett –, azt követően pedig kezdetét vette az a folyamat, amely megtörte az évszázados szerves fejlődést, a falu magyarsága apadásához vezetett, a románság betelepedése pedig etnikailag új helyzetet teremtett. Sarusi Mihály Békéscsaba szülötte, de családi szálak révén az elszakított részeken is otthonosan mozog. Irodalmi munkássága elismerését jelzi, hogy – többek közt – József Attiladíjjal (1999), Arany János-díjjal (2009) tüntették ki. Határon túli kötődésére vall, hogy 2009ben Kisiratos díszpolgára lett. Nem véletlenül, hisz több művének tárgya – Kisiratos ragadványnevei (tanulmány, 1992), Szalbek–Iratos (falurajz, 2005), Személynevek Kisiratoson (tanulmány, 2005), Kisiratosi tájszótár (falurajz, 2008) – köti e vidékhez, regényeinek cselekményszálai is gyakran átnyúlnak a határon, jelezve, hogy ami egybetartozott az lélekben, a tudat mélyén szét nem választható. „E munkámban a temesközi magyar falu pusztulásának, a beolvadásnak, a kényszerű menekülésnek, és a megkapaszkodásért vívott küzdelemnek az ábrázolására vállalkozom” – olvashatjuk az író ajánlását a kötet hátsó borítóján. Szegény, többnyire mások birtokán cselédeskedő emberek lakják, akik a régi időkben is kemény munkával biztosították a mindennapi kenyeret. A nyomor, az ifjú Szalay uraság galád viselkedése, a határváltozás következményeinek együttes hatása okozta, hogy közel tucatnyi család a jobb élet reményében kivándorolt Brazíliába, néhányan Kanadában, Ausztráliában, az Egyesült Államokban keresték boldogulásuk lehetőségét. Mások csak pár lépésnyire, de a határon túlra, az anyaországba telepedtek át. Az erőteljes iparosítás évtizedeiben a fiatalság Arad és Temesvár létesítményeiben keresett munkát, előbb ingázott, majd lakhelyet is változtatott. A tengerentúlra menekvőket a szülőföldre emlékeztető helységnév, Sanjuan, sem menthette meg, beolvadtak az idegen tengerbe. A húszas években Magyarországra áttelepedőket még az Erdélyből kimenekülők iránti rokonszenv fogadta. A közelség, a hazalátogatások az otthon maradottakban is tartották a lelket. A városok tömbháznegyedeiben otthonra találókat a gyakori hazautazás lehetősége tartotta meg többé-kevésbé a faluközösség számára, de ezek a kötődések is folyton lazultak, erőtlenné váltak. Adott a kötetben egy negyedik hullám is: a kilencvenes években átszökőké. Ez alkalmat teremt arra is, hogy az író felvillantsa, érzékeltesse az anyaországiak meggyengült nemzettudatát, történelmi ismereteinek hiányát, minek egyenes következménye lett, hogy minden erdélyiben románt láttak, nem tudva azt, hogy a határon túl nemzettestvéreik is élnek. Az otthonukat elhagyók helyét előbb csak szórványosan, majd mind számosabban más ajkú népek foglalták el. A nemzetiségi elnyomás, a „vorbiţi numai româneşte” lélekromboló légköre tartósan vált úrrá ezen a tájon. Ők „a négyévnyi magyar idő” áldásaiban sem részesülhettek. A szocializmus esztendei, különösen az utolsó húsz, alapjaiban rengették meg a szülőhaza már amúgy is csak az illúzió szintjén létező biztonságát. Az alkalmazkodás 152

kényszere, a vegyes házasságok, az oktatásban bekövetkezett nyelvváltás beindította, majd mind erőteljesebben felfokozta a nemzetiségi lét legerősebb bázisa, az anyanyelv erózióját is. Mindezzel egyenes arányban csökkent a magyarok száma, vált kisebbséggé saját falujában, annak áldatlan következményeivel együtt. Kurucz Jani, a regény főhőse tehetetlenül vergődik a számára ki– és felismerhetetlen világban. Fiatalságára a külső hatásokon kívül súlyosan nehezedik rá az italos apa tiltása, párválasztásának akadályozása, az iskolázatlanság következménye. Megreked a falu rétegződéseinek alsó szintjén. Egyetlen, életét befolyásoló döntése – a nyolcvanas évek utolsó szakaszában – a zöldhatáron való átszökés is tiszavirág-életű lesz. A romániai forradalom után anyja hívó szava „találkozik” azzal a sokkhatással, amelyet a választott gyulai menyecske lerománozó, ebből fakadó elutasító viszonyulása váltott ki benne. Hazajön s ezzel végleg részese lesz annak a folyamatnak, amely mint medréből kiszaladt folyó, sodorja a falu magyarságát a felszámolódás felé. Élete, a tőle jóval fiatalabb regáti román lánnyal kötött házasságban révbe jut ugyan, de a szálak, amelyek identitása megőrzésének bázisai lennének, gyengülnek. A falu új gazdasági rendje az anyagi létet teszi bizonytalanná, a vidékre rátelepedő etnikai hódítás anyanyelvében gyengíti, a kultúrájában megmarad a kocsmai ének szintjén. Vegetál, lebeg valahol egy világban – a Hiábahazában. Sarusi Mihály könyvét szívesebben neveznénk irodalmi riportnak. A társadalmi háttér megjelenítése, a pattogó, gyors ritmusú párbeszédekre épülő cselekménybonyolítás, a napi élet jeleinek közvetlen beépítése indít erre a gondolatra. Ez semmivel sem csökkenti írói szándékának megvalósulását: Szentjánosháza és fogyó magyarsága sorsának, Kurucz Jani életútja bemutatásával, a saját értelmiség réteg szinte teljes hiánya súlyos következményeinek érzékeltetésével lármafaként inteni a nemzet jövője szempontjából oly vészes következményekre. Látlelet ez egy korról, korántsem csak egy falu, hanem az elszakított területek sorsáról. A diagnózis adott. Kérdés az, hogy lesz–e olyan gyógyír, amelyen e vészes kórnak útját állaná/állhatná? (x) Sarusi Mihály: Hiábahaza Veszprém, 2010 VárUcca Műhely 20.

153

„Így vót, szép élet vót.” Egy határmenti falu hatvan esztendeje Sarusi Mihály író, újságíró Szalbek–Iratos című kötete az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban jelent meg.(x) Tényirodalom, dokumentumriport egy, a román–magyar határ mentén, annak romániai oldalán fekvő magyar ajkú faluról, lakóiról, az utóbbi hatvan év történelméről, küzdelméről, átélt, megszenvedett eseményeiről. Ihlető múzsája „a szeretet, amelyet apánk átadott”. Átadott szavaival, a szülőföldet sosem feledő, oda mindig visszavágyó és visszajáró olthatatlan vonzalmával. Sarusi Mihály nem csupán befogadta mindazt, amit látott, hallott, tapasztalt. Maga is szellemi szülőföldjének vallja az utódállamok mohósága, a nagyhatalmak közönye által Trianonban elszakított Kisiratost, a Szalbek–uraság által a XIX. század elején telepített falut. A magyar alföldön közönyösen végigszántó irracionális vonal – a gyepű – következménye több mint tragikus. „Testvér a testvértől, szülő gyermekétől (gyermek szüleitől) elválasztva.” A szellem embere sosem szeret adósa maradni azoknak, akik gondolkodását, életszemléletét alakították, látókörét gazdagították, szélesbítették. Sarusi Mihály közéjük tartozik, azok közé, akiknek útipoggyásza, tarsolya hazautaztában – az oda- és visszaúton is – mindig telítve volt. Mit hozhatott magával? Hozta a rokoni melegséget, a ragaszkodó szeretetet, a munkát, küzdelmet mindenkor vállaló és becsületesen végző, magyarságához és hitéhez minden körülmények közt ragaszkodó, a családi köteléket rendkívül fontosabbnak tartó erkölcsi, etikai tartást. „...kivételesen jók a házasságok. (...) a falu nem fogadja el a válást.” S hogy e hozomány ne maradjon csupán Sarusi Mihály kincse – aranya, ezüstje – összegyűjtötte és közreadta Kisiratos helynevei, Kisiratos ragadványnevei, Személynevek Kisiratoson című tanulmányait. A nyelvész, a kiváló újságíró mellé oda kell sorolnunk az 1986-ban megjelent Magyar Krisztus című regény alkotóját, kinek tollát ugyancsak a Kisiratos iránt érzett szerelem vezette, megírva e település regényét, melyben „az alföldi magyar falu egyszerre szűk, egyszerre tág világa tárul föl; hét nemzedék története, kínja– keserve, ritka öröme”. E kötet szervesen illeszkedik a romániai magyar valóságirodalom vonalába. A falu mai vezetői buzdították falutörténet írására. „...hiába kapacitáltak, Kovách Gézát, a környék legkiválóbb hivatásos történészét javasoltam, s Géza bátyánk 2004 nyarán még megélhette a szép könyv megjelenését. Mivel ő csak 1944-ig vállalta a múlt fölmutatását, a továbbiak bolygatására (...) nekiültem.” Soha jobbkor – mondhatnánk. 2004. december 5-e táján, az elszakított területek magyarsága iránti közöny, a kettős állampolgárság ellen fellépő, a magyarországi közvéleményt félrevezető, egzisztenciális félelmeket keltő, elutasításra buzdító „NEM” kampány korában villantja fel egy határon kívülre szorított magyar falu hatvan esztendős küzdelmét és helytállását egy olyan hatalommal szemben, amely előbb – 1929-ben – a nevét orozza el, 1968-ban az önállóságát biztosító községi státust vonja meg tőle, annak minden hátrányával együtt. De az a közösség, amelyet a regényben oly plasztikusan megrajzolt vonások – a munka és a szerzés törvénye, az erkölcsi szilárdság – éltették, a mostoha körülmények kényszerítő, sokszor kilátástalan nyomása ellenére is meg tudta őrizni hagyományait, nyelvét és hitét, volt benne erő, hogy 2004-ben újra kiharcolja az önálló községi státust. Ez az az üzenet, amely túlmutat az erdélyi határokon, amely az összmagyarság számára közvetít olyan értékeket, amelyek itthon az internacionalizmus és a globalizmus nemzetbénító, nemzettudatot sorvasztó agymosás következtében olyannyira elhalványultak. Az 154

ezeréves nemzettestből kiszorító, kirekesztő kormánykampány ellenében figyelmezteti az olvasókat a kis faluközösség küzdeni akarásában rejlő belső értékekre. Az elszakított magyarságról hoz hiteles híradást, feléjük fordíthatja az anyaország lakosságának figyelmét. Könyvének központi „szereplője” a közemlékezet. Általa bontakoznak ki az évtizedek eseményei, néha egymást fedve, kiegészítve, vagy éppenséggel másképp látva azt. Belőlük rajzolódnak ki, hol éles kontúrokkal, hol csak érintőlegesen felvillantott arcok és tettek formájában a falu életét, életfolyamatát meghatározó regényhősök. Közös bennük a szülőhelyhez való ragaszkodás, közös a nemzethez tartozás tudata, közös a munkaszeretet és a határozott erkölcsi tartás. Gondoljunk csak a két Almásira, az orvosra és a tanárra! De nemcsak őket, a helység szellemi felemelkedését szolgáló személyiségeket emlegethetnénk, hanem az egyszerű, „közemberek” hosszú sorát is, azokat is, akik, ha a kényszerítő körülmények okán el is hagyták a falut, a határ túlsó oldalán telepedtek le, hogy kiáltásnyi közelben maradhassanak hozzá. Mit hagynak ők örökül fiaiknak? „Hogy testvér; testvérnek kell lenni. Kell, mert ez a világ rendje. Segíteni a másikat, legalábbis megérteni. Bántani semmi pénzért! S hogy: gerinc, jó tartás, hit, dolog, emberség. S hogy mindez teszi a magyar embert arrafelé. Mifelénk! Odahaza, otthon... A Szalbek–Iratosból lett Kisiratoson. No meg persze e drága Nagy Magyar Alföldön minden hasonlóan istenverte szegény faluban, városszélen.” Ennek tudatában nem történhetne, nem történne meg, hogy az erdélyi magyart „lerománozza csabai szlovák, gyulai német, battonyai szerb, budapesti hottentotta, mafla magyar”. Mennyire igaztalan, torz ez a kirekesztő szemlélet azokkal szemben, akikben még nyolcvan év után is ott a kérdés: „Mikor jár le a szerződés?” Azaz nem halványul, nem gyengül a hite annak, hogy – határon innen és túl – együvé tartozunk, egy nemzet fiai vagyunk! „Magyar. Ember. Embör. Magyar és ember egy és ugyanaz. Hogy aki nem jó egyiknek, másiknak is alkalmatlan. Meg hogy egyik a másik nélkül mit sem ér.” Sarusi Mihály könyvének mintegy összegezője, esszenciája a kötet végén olvasható vers: Öcsi Iratosért táncol. Sorait nem verslábak, rímek kemény törvénye vezérli – amiként a legény mágikus, transzcendens erőt, mély keserűséget sugalló lépteit sem –, hanem a tudat mélyén rejtőző belső erő, harag és indulat „a kisantanti hullarabló hazudozók nyomán az antanti piszkos nagy rablók” ellenében, azokkal szemben akik szerint „szégyellnünk kell a háromszínű magyar zászlót?! / magunkba fojtani Himnuszunkat!? / restellni fajtánkat??!! a »román« Kölcseyt? / idehaza, újfent, örök kisebbségben”... Szól ez a könyv őérettük, a most megtagadottakért, a Csanád vármegyei Kisiratosért, s általuk mindazokért, akik az álnok és csalárd NEM ellenére is „Élni szeretnének. A maguk uraként, odahaza...” (x) Sarusi Mihály: Szalbek–Iratos (Hatvan év a román–magyar mezsgyén) Irodalmi Jelen Könyvek Arad, 2005

155

Tatárok, betyárok, bányarémek Nagybányán 1991-ben alakult meg az EMKE helyi fiókja, azt követően pedig a Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület, amely igen áldásos hatással volt a nagybányai magyar kulturális életre. A Metz József tanár úr köré tömörülő kis csapat – Dávid Lajos újságíró, Horváth Zsuzsa EMKE-titkár, Véső Ágoston festőművész – kezdeményezésére született meg az EMKE Füzetek sorozat, melynek 1993 és 2000 között tíz kötete jelent meg: Nagybányai kalauz, Misztótfalusi kalauz, Koltói kalauz, In memoriam Németh László, Bányavidéki túrák, Farkaslaki kalauz, Színjátszó századok, Évek és iskolák, Felsőbányai kalauz, Szent István templom. A sorozat (egy kötet kivételével) a helyi kötődésű művelődési hagyományok bemutatását tűzte ki célul. A Művelődés 1997. októberi számában méltattuk a kezdeményezést, fölhívtuk az olvasók, az erdélyi közvélemény figyelmét a könyvsorozatban rejlő szellemi értékekre. Sajnos, közös veszteségünk, hogy e sorozat – az áldott emlékű Metz József halála miatt, továbbá anyagiak híján – félbe maradt. Pedig e szellemi műhelyben több más gondolat, ötlet érlelődött. Közülük említhetjük a Nagybánya környéki néphagyományok gyűjtését célzó felhívást: Pályázat néprajzi hagyományaink összegyűjtése érdekében, melyet a Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület 1999 elején hirdetett meg. A felhívásra hat pályamű érkezett, de kiadásukra, megjelentetésükre – az említett okok miatt – nem került sor. A nagybányai magyar kulturális élet mai otthona a Teleki Magyar Ház. Ennek keretében alakult meg 2005-ben a Teleki Társaság, amely újra felkarolta a vidék szellemi értékeinek ébren tartását, ápolását. Ezt szolgálja a társaság által útra bocsátott új sorozat, a Bányavidéki Kalauz. „Ahhoz, hogy a Bányavidék történelmének, művelődéstörténetének bár nevezetesebb eseményeit, személyiségeit valamelyes igényességgel számba vehessük, a tájat idéző, annak bölcső-melegében fogant irodalmi műveket, emlékeket is mellé állítva, egyetlen könyv nem elegendő: egész sorozatra van szükség. Legyenek ezután megjelenő köteteinknek is hűséges olvasói, gazdagítsák könyvespolcaikat a Bányavidék múltját, történelmét, hagyományait idéző kiadványainkkal!” – olvashatjuk a Teleki Társaság szándékát jelző sorokat a borítólap belső margóján. Az első kötet – Nagybánya és környéke – immár két kiadásban fogyott el. A második kötet – Schönherr Breviárium – a város jeles szülötte, Schönherr Gyula történész életét és munkásságát ismerteti meg a mai olvasókkal. A 2010-en megjelent harmadik kötet(x) közli az 1999-ben meghirdetett pályázatra beérkezett gyűjtések színe-javát. Habent sua fata libelli – a könyveknek is megvan a maguk sorsa –, tartja a latin mondás. Ami esetünkben is bebizonyosodott: tíz évnyi Csipkerózsika-álomból ébredtek újra e szövegek, jutottak be a magyar népköltészeti gyűjtemények áramkörébe, emléket állítva egy szép törekvésnek, szándéknak. Ily terjedelemben, ily átfogóan még egyetlen kiadvány sem foglalkozott e térség népköltészeti alkotásainak gyűjtésével és közzétételével. A kiadvány értékét különösképpen növeli, hogy megszerkesztésére, a bevezető tanulmány megírására a kiváló magyar etnográfust, Magyar Zoltánt, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének munkatársát, az elcsatolt területek magyar folklórkincsének kiváló kutatóját kérték fel, kinek elmélyült tárgyi ismeretre épülő bevezető tanulmánya mintegy megemeli, egységbe kovácsolja az egymástól elszigetelt gyűjtőmunka gyümölcseit. Kutatóterülete kiterjed az egész Kárpát–medencére, hisz gyűjtőútjai során eljutott az utódállamok mindenikébe. Erdélyi Gyűjtéseiből a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó két kötetet – Szilágysági dekameron (2009) és Hunyad megyei népmondák (2009) – jelentetett meg. A bevezető tanulmány könyvészeti adataiból is kitűnik, hogy a bányavidék népköltészetéről ily gazdagon adatolt tanulmány még nem jelent meg. E vidék terra incognita maradt a Székely156

földre, a Mezőségre, a Szilágyságra fókuszáló kutatók és gyűjtők előtt. Az eddigiek s a mostani gyűjtők munkáját az ügyszeretet vezette. Szolgálatukkal elévülhetetlen érdemeket szereztek e tájegység magyar népi hagyományainak, népköltészeti anyagának a megmentésében. Magyar Zoltán meghatározza Nagybánya és a Nagybánya vidéki kistáj jellegzetességeit. „Nagybánya mint a Partium északkeleti részének legnagyobb múltra visszatekintő városa, egy sok tekintetben egyedülálló kultúrtáj központja is egyben (...) olyan történelmi és néprajzi szempontból egyaránt nevezetes tájegységek szomszédságában, mint a Szilágyság, Kővárvidék, a Lápos völgye és Máramaros.” Hozzáteszi, hogy az itteni „sajátos munkakultúra (bányászat, bányaipar) által regionális viszonylatban is egyedi jegyeket öltött”. A kötet anyagai közt ott találjuk a történelmi Máramarosból származó gyűjtéseket is: Máramarossziget, Aknasugatag, Rónaszék, Felsővisó mára jobbára nyelvszigetekké váltak, népköltészeti értékeik mentése a huszonnegyedik óra sürgetéseként áll előttünk. A két kistájat nem csupán a mai közigazgatási egybetartozás rokonítja egymással. „Az eltérő történelmi előzmények dacára – hangsúlyozza a bevezető tanulmány írója – tehát kulturális értelemben nagyfokú hasonlóság mutatható ki a Szatmár–bányavidék és Máramaros 20. századi magyarsága között.” A kötetben közölt gyűjtésekről szólva aláhúzza: „ez a korpusz nem egy tudatos recens gyűjtés eredménye, hanem számbavétele mindazon kiadatlan folklórgyűjtéseknek, melyek e tájakon az utóbbi félszáz évben – és esetenként már régebben is – folytak”. E néprajzi leletmentések helyszínei: Nagybánya, Felsőbánya, Kapnikbánya, Rónaszék, kisebb részben Koltó, Hosszúmező, Misztótfalu – „máig is egyike a magyar népi kultúra ismeretlen vidékeinek”. A bevezető tanulmány elemzése kitér a kötetben szereplő történeti mondák, betyármondák, a helyi mondák, a hiedelemmondák és hiedelmek, közmondások és szólások, népszokások értelmezésére, értékelésére, kijelöli azokat a kötődéseket, kapcsolatszálakat, amelyek e gyűjteményt a magyar folklórkincshez, más tájegységekhez fűzik. A kötet 1357 szöveget ölel fel, többségükben első közlésben. A Máramaros megyei levéltár anyagaiból Balogh Béla által feltárt máramarosszigeti betlehemes játék, a Debreczeni Zoltán által Kapnikbányán lejegyzett szövegek, továbbá „Balla Katalin felsőbányai szólás-, közmondás és hiedelemgyűjtése, a Szilágyi Erzsébet által lejegyezett, különféle helyekről származó vegyes folklóranyag, Csordás Ilona máramarosi hiedelemgyűjtése, valamint Görbe István veresvízi mondagyűjteményének egésze e lapokon lát napvilágot első ízben, számottevő hozzájárulást téve a vidék folklórhagyományainak megőrzéséhez és megismeréséhez”. A kötet lapjairól egy varázslatos, színes világ tárul elénk. A népi emlékezetben megőrződött történelem sajátos visszatükröződése Mátyás királyról, a Rákóczi szabadságharcról, tatár betörésekről. A betyármondákban, a helyi mondákban a reális történéseket át-átszövik, kiszínesítik a képzelet emlékfoszlányai, a népi igazságérzet és erkölcsi parancsolatainak lepárlásai. A hiedelemmondák elvezetnek bennünket egy a már teljességgel felszámolódott szakma művelői, a bányászok titokzatosságokat őrző és hordozó világába, a bányarémek, bányapásztorok, bányatörpék szerencsét vagy balsorsot hozó birodalmába, a vadlányok romantikus erdőrengetegeibe. A forrásmondák, helynévmagyarázó mondák a vidék jobb megismeréséhez segítik a mai olvasót. A közmondások és a szólások a népi bölcsesség színes tárházát vetítik elénk, humorral, iróniával, színes jellemfestéssel, morális töltettel. A kötet egyik súlypontja a Görbe István által gyűjtött veresvízi anyag. Ötvenhét személyt szólaltatott meg, különböző korosztályból. Vele szemben Balla Katalin egyetlen személytől, édesanyjától, a 77 éves Róth Katalintól jegyzett le kilencvenkét közmondást és 856 szólást, valamint több, népszokást idéző szöveget.

157

A kötet függelékében képmellékletek, az adatközlők neve és életkora, a gyűjtő neve és a gyűjtés időpontjai, a tájszavak értelmezése, gazdag bibliográfiai anyag található, húzza alá a kiadvány tudományos jellegét. A kötet ráirányítja a tudomány és a népi hagyományokat, folklórkincseket értékelő, ahhoz ragaszkodó közösségek, személyek figyelmét e vidék teljességgel még fel nem tárt, ki nem aknázott szellemi értékeire. A huszonnegyedik órában vagy már azon is túl, hisz a régió gazdagsági hanyatlása, a bányák bezárása nem csupán az életlehetőségek, a megélhetés hitét és reményét zúzza szét. Vele együtt vész el a hozzá kötődő népi kultúra is. A kötetben olvasható szövegek gyűjtőit a „segítő bányaszellem” vezette, segítette hozzá ezen értékek felszínre hozatalához. Hisszük, hogy ahol ez volt, ott még akadnak más, további kincseket rejtő telérek. Ahol aranyat, ezüstöt érő szellemi kincs van, ott talán még lesznek „bányászok” is, akik megtalálják azokat. Legyen ez a kötet buzdítás mai és eljövendő kutatók, gyűjtők számára. (x) Tatárok, betyárok, bányarémek Folklórhagyományok Nagybánya vidékén Gyűjtötték: Balla Katalin, Balogh Béla, Csordás Ilona, Debreczeni Zoltán, Görbe István, Szilágyi Erzsébet Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Magyar Zoltán Teleki Társaság Nagybánya 2010

158

Vadászkalandok irodalma Kittenberger Kálmán: Első elefántom A szegedi Lazi Könyvkiadó jóvoltából – a nagy afrikánus születése 130. évfordulója előestéjén – újabb Kittinger-kötetet vehetett kezébe a vadászat örömével és a természet szeretetével megáldott olvasó: Első elefántom. Örvendetes esemény. A halála óta nem múlt el évtized, hogy hátrahagyott szellemi örökségéből ne részesültünk volna újabb és újabb kincsekben. Csak a legutóbbiakat említjük: Afrikai vadászkönyv (1986), A Kilimandzsárótól Nagymarosig (1997), Kalandor vadászok – vadász kalandorok (2003), A megváltozott Afrika (2006). Kittenberger Kálmán (1881–1958) nem csupán jó vadász volt, egyike a leghíresebb magyar Afrika-kutatóknak, hanem kiváló író is, aki a tollat éppoly mesterien forgatta, mint a fegyvert, mellyel félelmetes vadakkal szállt szembe. Az életében megjelent művei – Vadász- és gyűjtőúton Kelet–Afrikában (1927), A megváltozott Afrika (1930) – nem csupán itthon, hanem világszerte ismertté tette nevét. 1922 és 1948 között avatott, kiváló szerkesztője volt a Nimród Vadászlapnak, ébren tartva írásszenvedélyét is, mely a lap megszüntetése után is kifogyhatatlanul ontotta az afrikai történetek végeláthatatlan sorát. Már kisdiák korában felébredt benne a természet szeretete. „Az útleírások, a természetrajzi ismertetések, vadásztörténetek voltak legkedvesebb olvasmányaim” – olvashatjuk az e kötet bevezetőjeként közreadott, a halála előtti esztendőben írott visszaemlékezésében. – „Kószálásaim közben is mindig az egzotikus vidékek leírásain ábrándoztam.” Vágyai, álmai valóra váltak. 1902 és 1929 között, kilenc gyűjtőúton járt Afrikában. E kötet különös értéke, hogy „csupa olyan írását tartalmazza, amelyek csak régi újságokban vagy kéziratban voltak fellelhetők, és könyv alakban még nem jelentek meg. Az első részben afrikai vadászélményeiről, a bennszülött törzsek világáról, a másodikban magyarországi vadászatairól, az apróvadak életéről ír...” A mai olvasó előtt a kilencven/száz év előtti afrikai világ tárul fel, mára már eltűnt természeti és társadalmi (törzsi) állapot: őserdők, érintetlen lápvilág, vadbőség. Kittenberger Kálmánt „a Magyar Nemzeti Múzeum állattani gyűjtések és megfigyelések céljából” küldte ki. Sok tízezer múzeumi tárgy, Kenyában, Tanganyikában, Ugandában, Szudán déli részén, Belga– Kongóban gyűjtött állat-, madár- és rovarfaj jelzi, igazolja a megszolgált bizalom gyümölcsét. Írásait olvasva egy annál tágabb, színesebb, érdekesebb világ tárul elénk. A természettudós alapossága, a sok–sok megfigyelésből leszűrt tapasztalat a tudományos ismereteket gyarapította. De ő nemcsak a nagy– és apróvadak, madarak és rovarok életét követte figyelemmel. A kötet lapjai révén betekintést nyerhetünk az ott talált természeti népek/törzsek életébe. A maszáj, a vagaja, a szuahéli, a vanyama, a vacsága, a vakamba, a vambuti, a baamba... törzsek, az expedíciót segítő teherhordók és nyomkeresők egzotikus élete iránti rokonszenve átsugárzik az olvasóra. Megtanulta a nyelvüket, megfigyelte és lejegyezte szokásaikat, hitvilágukat, emberi vonásaikat. Ez éppoly „leletmentés” volt, mint a múzeumnak elküldött ládák megszámlálhatatlan darabjai. Olyanok ezek az írások, mint a tenger mélyéről felhozott kagylókból kipattintott igazgyöngyök – keretbe foglalt ékszerek –, melyek a természetfotóinál is színesebben beszélnek róluk, a ma már jobbára csak nemzeti parkokban, rezervátumokban látható világról. Ugyanilyen színes leírások tárják elénk a hazai állatvilág és vadászat szépségeit. A szeretet és felelősség szava csendül ki soraiból, a természetvédelem iránti felelősség és aggodalom. Végtelenül gazdag ismeretanyag, amelyet szívesen ad át az olvasóinak, a jövendő vadá159

szainak. A megfigyelés igen gyakran költői képekben ölt testet, lírai sorokba sűrítődik: „Az idén még két piktor is belekontárkodott az ősz munkájába. Az első a kegyetlen aszály. Ennek palettájáról a zöld és a piros teljesen hiányzik. Beteges sárgára sorvasztotta a sarjerdő lombját, és ez az erdőjáróra úgy hat, mint a halálos beteg fakósárga színe. A közelgő tél futárja, a korai fagy és dér is pingálja az erdőt, de ő a víg színeket szereti. A piros színt használja, és annak minden árnyalatát. Ő festi a vörösgyűrű lombját bordóvörösre, belepingál egy kis cinóbert a földiszeder télen is zöld levelébe.” Alkalomadtán még egy kis humor is vegyül a színes leírásokba az ügyetlen vadászról, aki „aznap »görbe golyóval« töltötte a puskáját”. A kötet szerkesztője, Horváth József ezen írások közreadásával rendkívül jó szolgálatot tett Kittenberger Kálmán emlékének ápolásáért. Semmit sem von le értékéből, ha olvasóink, a kiváló afrikánus jobb megismerése végett, ráadásként, kezükbe veszik Fekete István több kiadásban megjelent, csodálatos melegségtől fűtött, szeretettel átitatott kiváló életrajzi regényét – Kittenberger Kálmán élete –, mely „a legnagyobb magyar vadász”-nak állít ércnél maradandóbb emléket: „...nem vész el semmid, Kálmán. Az anyag elpusztulhat, a bőröket megeheti az idő, de a könyveid – s ami azokban van – szerte a világon nem pusztulhatnak el.”

Harmat és vér Erdélyi magyar írók vadász-elbeszéléseiből nyújt át nekünk egy csokorra valót a szegedi Lazi Könyvkiadó. A Keleti-, Déli- és Nyugati Kárpátok – „...a természet fenséges csarnokai” – időtlen és kiapadhatatlan ihletforrásként álltak íróink előtt. Többségükben maguk is e nagyszerű sport hódolói voltak. A történések kerete, az események háttere a természet, melyet csodálatos képekben jelenítenek meg. Egy példa a sok közül: „A hegyoldalakról lehervadtak a bíboros alkonyati rózsák, s helyettük kékes fátylat kezdett teregetni az éj. Messze, a vágott másik végén, ahol az őstölgyek birodalma kezdődik, már lilásan kergetődztek az árnyak. A keleti horizonton nagyon gyengén és nagyon reszketve, pislogni kezdett az első csillag...” (Wass Albert) E zsánerképpel már rá is hangolódhatunk a kötet írásaira. Mindeniknek sajátja, nyugodtan mondhatjuk, hogy az esemény része az a világ, amelynek látványa – a vadászat leírásán túl – esztétikai élményt nyújt. A líraiság, a természet szeretete mindenik írás közös vonása. A hajnali harmatra, a vakító fehérségben csillogó hóra vér hull, az elejtett, megsebzett vad vére, a sikeres vadászat bére. S ahány írás, annyi megjelenítése a folyamatnak, annak a sokszálú kapcsolatrendszernek, amely az ember és a táj, annak élővilága közt kialakult az évszázadok folyamán. Az elbeszélések varázslatos hatása, az ábrázolásmód sokszínűsége a kötet íróinak írásművészete révén realizálódik. Benedek Elek írásának bája, szelídsége a meseírót juttatja eszünkbe; Tamási Áron és Nyirő József a székelység humorát, életszeretetét példázza; Áprily Lajos prózában is költő marad; Maderspach Viktor a vadász konok kitartásáról rajzol érzékletes képet; Kemény János arról, hogy a természet miként siratja meglőtt fiát; Bánffy Miklós a szarvasok szerelmi párviadaláról fest érzékletes képet... Ezek csupán kiragadott képek, mozzanatok. Természetes és mesei elemek, izgalmak és trófeák, a hideg és a hőség próbája, a vadles izgalmának és jutalmának sok–sok pillanata áll össze, alkotja a sokszínű mozaik csillogó, avatott tollak által megrajzolt darabjait. A farkas, a szarvas, a medve, a fajdkakas, az őz, a hiúz... – egyedi vonásaik, ösztöneik, szokásaik, érzéseik révén – maguk is az elbeszélések hőseivé válnak. A vadászat nem minden esetben csak a sportról szól. Bözödi György írásából komor társadalmi kép bontakozik ki. Fodor Sándor balladás hangvételű történetének medvéje keményen

160

megbosszulja az őt szeretettel fölnevelő gazdája meggyilkolását. Bánffy Miklós történelmi időket idéző elbeszélése azt példázza, hogy az ember – nemtelen haszonért – farkas módjára kész elpusztítani, hóhérkézre adni társát. A kötetben közölt elbeszélések csodálatos utazás élményét nyújtják az olvasóknak, oly tájakon, melyek sokunknak csak e könyv lapjain válik elérhetővé.

Medvevadászat a Kárpátokban A szegedi Lazi Könyvkiadó sorozatában jelentek meg a neves erdélyi vadász és vadászati szakíró, Maderspach Viktor kötetei: a Havasi vadászataim és a Medve. Élmény mindazoknak, akik e kiváló sport hódolói, élmény a természet, a vadon szerelmeseinek, akik előtt e kötet lapjain a Déli Kárpátoknak ma már jobbára csak könyvélményeinkből ismert szeglete, vadregényes tájai és gazdag állatvilága tárul fel. A másfél évtizeddel ezelőtt a Dénes Natur Műhely Kiadó gondozásában megjelent PárengRetyezát című kötetében olvasható életrajzából – szerzője: dr. Czvalinga István – megtudhatjuk, hogy a neves erdélyi vadászt mily szoros baráti kapcsolatok fűzték Kittenberger Kálmánhoz s lapjához, a Nimród Vadászújsághoz, melyben „összesen 78 írása jelent meg (...), jelentős része (49 írás) vadászati elbeszélés, 4 tárca jellegű cikk mellett 17 vadászati tanulmány és 4 természetrajzi közlemény”. Maderspach Viktor közel egy évszázad előtti történeteiből a természet csodálata és a hozzá fűződő mély érzelmi kapcsolat bontakozik ki. Alapjául a kiváló tájismeret, a vadvilág életének és szokásainak több évtizedes megfigyelése szolgál. Sorainak köszönhetően a medve és a régió más állatai az olvasó képzeletében is „személyiséggé” válnak. Megismerjük életterüket, szokásaikat, a táplálékláncban elfoglalt helyüket. Hosszú napok, hetek, évek megfigyelései sűrítődnek a könyv lapjain; leírásaiból a természet szeretete, imádata sugárzik. Magát nem kímélve rója a kilométereket, dacol az időjárás zordságával, hogy hűséges segítői kíséretében vagy magányos útjain közel juthasson céljához: a megismeréshez, a kiszemelt vad leterítéséhez. Őt „kísérve”, magunk is elmerülhetünk a táj varázslatos világában. Leírásaiban a természettudós részletező, aprólékos szakszerű megfigyelése és a természet szépségeire rácsodálkozó ember lírája elegyedik. Számára a vadászat nem valamiféle úri passzió. „A hajtóvadászatot sohasem szerettem. (...) ...a vadelejtésnek ez a neme a vadász részéről a legcsekélyebb kvalitásokat tételezi fel. (...) A vadász csupán mint céllövő érvényesül”. A nyomászás, az elejtendő vad becserkészése – ez az igazi vadász–szenvedély. Kezében fegyverrel, bakancsán vasmacskával vagy sítalppal, lábszánnal, a nyomkeresők tapasztalatával közelíti meg a vadat, annak is esélyt adva a menekülésre. Igazi párviadal, etikus küzdelem, melyben az elszalasztott esély is újabb tapasztalatokkal gazdagítja. Járjuk be vele a Retyezát és a Páreng ősbükköseit, fenyvesekkel borított hegyoldalait, nyaktörő sziklákkal és havasi legelőkkel tarkított tájait, melyekről oly varázslatos erejű és hangulatú sorokat ír. Az ő vezetésével tett időutazás maradandó élményekkel gazdagít.

Erdélyi szarvasok és medvék nyomában Thurn–Rumbach István vadászíró 1941-ben megjelent könyvének újrakiadásával(x) szerzett örömöt, élményt a természet és a vadvilág, a vadászat „szerelmeseinek” a szegedi Lazi Könyvkiadó. A kedvelt sorozat igen szépen gyarapodik, jó szolgálatot tesz azzal, hogy ismert vagy elfeledett vadászírókat juttat nyilvánossághoz. 161

„Klasszikus vadászkarakter, aki elfogadja a természet kihívását, dacol erejével, ugyanakkor tiszteli is azt, a sportszerűséget pedig mindennél fontosabbnak tartotta” – olvashatjuk a könyvborító ajánló szövegében. Elfogadta harctéri katonabajtársa meghívását, évtizedeken át vissza–visszajárt az anyaországtól akkor már elszakított, csodálatos Radnai havasok erdőrengetegeibe, bennünket is „elvitt abba a világba, ahol az ember közvetlen érintkezésbe jó a természet örök rejtélyeivel”, oda ahol „szabadon űzhette játékát velem az őserdő, büntetett, mint ahogy megbüntet minden halandó emberfiát, aki szentélyébe előzetes ismerkedés és barátkozás nélkül mer behatolni”. A könyv nem izgalmas kalandok és hangzatos sikerek foglalata; számos vérbeli vadászélmény lepárlott, színes és vonzó élményével ajándékozza meg az olvasót. A hetekig, napokig tartó előkészületek, becserkészések meghozzák a remélt és várt sikereket: az első medvét és hiúzt, az első szarvasbikát, mely elragadtatott örömöt váltott ki belőle: „Kalapomat gyerekesen a levegőbe hajítottam, és olyan harsány »éljent« kiáltottam, hogy azt még a szemközti Máramaros hegyei is visszhangozták”. A kitartó igyekezetet, fáradozást még nagyobb, kapitálisabb trófeák követték: a jégágas tízes, a tizenhat ágú agancsos bika, farkas, újabb medve, keselyű, fajdkakas és megannyi más vad lesz áldozata a jól álcázott lesről, a lesernyő alól leadott lövéseknek. Thurn–Rumbach István közel húsz éven át rendszeresen visszatért az erdélyi havasokba, melyek varázslatos szépsége lenyűgözi. Tollából csodálatos leírások fakadnak, költői képekben vetíti elénk az eléje táruló látványt: „A terjengő alkonyat immár szürkés mázzal vont be mindent. Ez volt az a kétes világítás, midőn az ember szeme többet lát a valóságosnál! Csapong ilyenkor a képzelet (...) a szürkület felismerhetetlenné vált tárgyakból nem létező szarvasokat varázsolt elém. Aztán feljött észrevétlenül a vacsoracsillag, és rezgő fénye a terjengő szürkeséggel kékes köddé keveredett.” Remek képekben, érzékletesen ír a vadászat izgalmáról, feszültségéről: „...jön a bika! Valóban! Az agancs néhány ágvége máris előtűnt sok gally között. Sőt éppen most egy vastag agancsszár tolódott elő, és ugyanakkor már láttam is a szarvas fejét! Nem lehet elfelejtenem a kosorrú bika dühének a szemeiben ülő félelmetes kifejezését, azokat a kidülledt, forgó szemeket, és bennük egy féltékeny hím feldúlt lelkiállapotát.” Számára a vadászat nemes küzdelem, legyen bármilyen ígéretes is a trófea, sózónál nem hajlandó lelőni a vadat. Mélyen elítéli azokat, akiket a „csontőrület” vezeti. Lenézi a feltétlen eredményekre pályázó, kaszinókban vagy kávéházi törzsasztaloknál bőgési élményeikkel eldicsekvő elpuhult urakat. Vadászetikája szerint „a fiatal magyar szarvas– vadásznak az olyan vadász legyen eszményképe, ki a helyi viszonyokhoz mérten erős bikára szenteli az idejét, a fiatalnak, a szép reményűnek pedig megkegyelmez még akkor is, ha a bőgés alatt emiatt egyébhez nem juthat!” „Igaz vadász a legjavából” – írta róla pályatárs, Nadler Herbert e könyv első kiadásának megjelenése alkalmából, 1941-ben. – Thurn–Rumbach István azok közé az igazvadászok közé tartozik, akik az elejtett vad minőségére és nem mennyiségére törekednek, akik ritkán sütik el a puskájukat, akik nem a puskadurranásban, hanem a ritka élményben és a vadon szépségében lelik örömüket...” A kötet lapjairól nem csupán a Kárpátok, jelesen a Radnai havasok gazdag élővilágával ismerkedünk meg, hanem a vadak életének megfigyeléséből eredő színes leírásokkal is. Tapasztalatai közelebb visznek bennünket az ősrengetegek állatvilágához, megismerjük szokásaikat, azokat a fenyegető veszélyeket, amelyek megtizedelésükhöz vezethetnek, kipusztulásukat okozhatják. Rokonszenvvel ír a román vadőrökről, erdei emberekről, kisegítőkről, kik közül a legkiválóbbak „szeme a sasé, hallása a hiúz fülével is vetekedett”. Thurn–Rumbach István nem csupán kiváló megfigyelő, hanem jó tollú író is, kinek szövegét festői zsánerképek, költői hasonlatok sokasága színesíti. A vadász „templomhangulatú, évszázados fenyvesben” keresi a szarvasok nyomát. Egy kiszáradóban lévő fa is meglódítja a

162

képzeletét: „az ősfának száraz, görcsös ágai, mint megannyi emberi kar, szinte esdekelve nyúltak a távozó fény után, amely egy évszázaddal előbb még életet, lombot varázsolt ezekre az immár csupasszá vált és mohos ágakra”. A havasi hajnalokon „körös–körül a bércek is kivetkőztek a derengésből (...) megmozdultak a patakban alvó felhők”. Az éjszaka is hasonló képi megjelenítést kap: „A csillagokkal teleszórt, sötéten kék égről a sarló alakú hold lebukóban volt. Nagynak és közelinek látszott, mintha a hegy élére kívánt volna ülni, megpihenni éjjeli vándorútja után. Ezüstfényében olyan volt a havas, mint valamilyen drága szőnyeg, melybe csillogó ezüstfonálként szövődtek a dérkristályoktól ellepett sarjúszálak, és fantasztikus, sötét figurákat rajzolt a viharfenyők megnyúlt árnyéka.” Tél múltával a havason „csilingelve a tavaszról beszél egy–egy hóvirág is”. És még hosszan, nagyon hosszan sorolhatnánk a szebbnél szebb képeket a harapni való ködről, a hegyi legelőkön kergetőző szélről, az április idusán egymással birkózó télről/tavaszról, a fák közt bujkáló árnyakról, az Ünőkő csodálatos látványáról... A kötet tartalmi, esztétikai értékét jelzi, hogy az első közlés óta eltelt hetven esztendő alatt mit sem veszített fényéből. Gördülékeny, olvasmányos, míves alkotás, mely vadásznak, a természetet szerető olvasónak is hasznos, kellemes olvasmány. Ez indította 2003-ban a Dénes Natur Műhely Kiadót, hogy a Magyar Vadászírók Klasszikusai sorozatban maga is megjelentesse Thurn–Rumbach István könyvét, melyben „olyan dolgokat ír le, hogy a legnagyobb kárpáti vadász is újat tanulhat”. A Svájcban elhunyt szerző halálakor Nadler Herbert írt meleg hangú, elismerő sorokat „Erdély, a kisebbik haza szerelmeséről” a Nimród vadászújság hasábjain, 1948. július 1-én: „Gondolatban látom daliás, szikáralakját, kedves mosolyát, hallgatom értékes élményeinek, megfigyeléseinek elbeszélését, a vadászatra vonatkozó egyéni elméleteit és kifogyhatatlan derűlátásából fakadó vadászterveit.” Könyvének újrakiadása hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy érdemeihez méltón emlékezzünk Thurn–Rumbach Istvánra. (x) Thurn–Rumbach István: Erdélyi szarvasok és medvék nyomában A szerző által készített 47 felvétellel Lazi Könyvkiadó Szeged 2011

163

Főhajtás tanári példaképek előtt Hommage a Grezsa Ferenc és Kiss Ferenc 2002. október 9-én a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Karának Magyar Irodalom Tanszéke emlékülést rendezett két egykori tanszékvezető – Grezsa Ferenc és Kiss Ferenc – emlékére, amelyen a két tudós kor- és pályatársai méltatták munkásságukat. A lakiteleki Antológia Kiadó által Madácsy Piroska és Bene Kálmán szerkesztésében megjelentetett kötet(x) nem csupán az emlékülésen elhangzottakat öleli fel, hanem a szegedi tanszék munkatársai által írt, a nagy elődök tiszteletére közlésre ajánlott dolgozatokat is. A kötet születéséről szóló bevezetőt követően a két tudós életútjával, tanári pályájuk rövid rajzával ismerkedhet meg az olvasó. Bíró Zoltán tanulmánya azt a kort, történelmi-politikai keretet rajzolja meg, melyben Grezsa Ferenc és Kiss Ferenc élt és alkotott. Kibontakozásuk döntően arra az időre esett, amikor „az irodalom s az egész irodalmi élet mindenestől a politikai hatalom ügyévé vált”, amikor az írók számára „egyetlen értelmesnek látszó és erkölcsileg elfogadható lehetőség és feladat adódott: menteni, ami menthető az adott körülmények között a magyar kultúra, a magyar irodalom és irodalmi élet túlélése érdekében”. A „szellem szabadságharcát” Grezsa Ferencnek és Kiss Ferencnek sem csak önmagával kellett megvívnia, hanem a hatalommal szemben is. Amikor munkásságukról szólunk, azt „csak ennek a kornak a lehetőségeihez és természetéhez viszonyítva lehet és szabad értékelni” – hangsúlyozza Bíró Zoltán. Emberi és szakmai tisztességükre vall, hogy a folytonos védekezés szorításában is „megtartották a köztudatban a XX. századi magyar irodalom egyetemes értékét, legértékesebb életműveit elemezték, értékelték, akár klasszikusokról, akár kortársakról, akár határon túli magyar irodalomról volt szó. Volt értéktudatuk és azt képesek voltak átörökíteni.” Hol volt ennek a képességnek a forrása, kiindulópontja? Békési Imre idézi Grezsa Ferenc irodalomtörténészi vezérelvét tömören megfogalmazó szavait: „Az értéket én nem a periférián keresem.” Ez vezette őket, amikor Juhász Gyula és Németh László (Grezsa Ferenc), illetve Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula, Nagy László, Csoóri Sándor (Kiss Ferenc) életműve tudományos elemzését, kutatását helyezték érdeklődésük középpontjába. Grezsa Ferenc nevét, irodalomtörténészi rangját Németh László-monográfiái fémjelzik. Olasz Sándor és Monostori Imre írásaikban a Németh László-kutatásban kimagasló, szegletkövekként számon tartott monográfiák írójának tudósi kvalitásaira világítanak rá, méltatva azt a küzdelmet, amelyet Németh László megértéséért, elismeréséért vívott. Cs. Varga István „az elhívatott ember” arcát hozza előtérbe, aki az őt ért méltánytalanságok ellenére „mindhalálig példaadó volt türelemben, önfegyelemben (...) a szeretet parancsa mellett ismerte a legfontosabbat: a mértéket, a dolgok, a szellem és a lélek emberi mértékét”. Tanári hívatását küldetésnek tekintette. Korán tudatosult benne: „tehetsége nem játszadozásra való, talentumát a közösség javára is kamatoztatnia kell”. „Professzor volt a szó eredeti értelmében”, aki „értékek mellett tesz hitet, tanúskodik szóval, cselekedettel, egész habitusával, vagyis tanú, tanúságtevő”. A szabadkai Vajda Gábor előadásában/tanulmányában a Kiss Ferenc és Bori Imre közt a vajdasági magyarok autonómiájáról lefolyt vita kapcsán szól a szegedi tanár írástudói tisztességéről, akinek „az egyetemes magyar és azon belül a jugoszláviai magyar irodalom időtálló értékeinek védelme lényegesebb volt egy mind kétesebbé váló barátságnál”. Az első kötetrészt a két jeles tanárelőd – Zolnai Béla és Sík Sándor – szegedi tanári tevékenységének méltatása zárja, akiknek évtizedek, közel egy évszázad múltán is van időszerű üzenetük a mai olvasónak. Zolnai Béla személyisége Madácsy Piroska tanulmányából 164

bontakozik ki előttünk. Napjainkban különösen tanulságos, hogy a Tisza–parti városban élő tanáregyéniség 1938-ban jegyzi le: „Európa és nemzet összebékíthetők, ha a nemzeti sajátosságok sértetlen összességét magasabb egységbe foglaljuk. A nemzet: sorsunk adottsága. Európa: élmény legyen, amit megszerzünk magunknak...” Sík Sándorról Máté Zsuzsanna közöl lírai telítettségű írást. A nagy professzort, aki „irodalmi példákon emberségre, hazaszeretetre, helyes ítéletre” nevelt, ötvenedik születésnapján verssel köszönti a tanítvány, Radnóti Miklós. Versének utolsó versszakát idézzük: „Társát köszönti most a gyermek, / lélek a lelket, aki eretnek / hadak között hűségre példakép; / fiú köszönti apját, egy hitvány / korban lelkéhez hű tanítvány.” Sík Sándor abban a lelketlen korban, a fasizmus és a háború embertelensége ellenében is „vállalja a »magányos virrasztó« szerepét” – ezt már Máté Zsuzsanna írja –, „személyes cselekedeteivel bizonyítja az alapvető humánus értékek érvényesülését és megvalósíthatóságát: az egyetemes szeretet példáját”. A kötet második felében mai irodalomtörténészek – Kozma Dezső kolozsvári egyetemi tanár kivételével mindannyian szegediek – egy-egy tanulmány közlésével tisztelegnek Grezsa Ferenc és Kiss Ferenc emléke előtt. Bene Kálmán Madách Imréről, Kovács Kristóf András Juhász Gyuláról, Kakuszi Béla Péter Márai Sándorról, Sánta Gábor Mándy Ivánról, Varga Emőke Kondor Béláról, Gyémánt Csilla Varga Mátyás szcenográfusról, Hernádi Márta Nádas Péterről és Ottlik Gézáról, Szabó Gábor Esterházy Péterről ír, Latzkovits Miklós a 16–18. századi emlékkönyvekben található hungarika jellegű bejegyzések kutatásáról közöl tanulmányt. A kötet értékes és becses alkotóelemei a Kiss Ferencnek címzett, az iránta tanúsított barátságról, szeretetről és megbecsülésről valló dedikációk fotokópiái. Elszemélytelenedő, globalizálódó, értéktévesztő korunkban különösen jó érzés olvasni, lapozgatni egy olyan könyvet, amely – azon túl, hogy értékes ismereteket közöl – szeretetről, tiszteletről és megbecsülésről szól. Több, fölöttébb több és nagyobb gesztus ez alkalmi megemlékezésnél, oly tett, amely jóval túlmutat tárgyánál, hisz elgondolkoztat, önvizsgálatra int: bennünk miként élnek a nemzet s az elszakított nemzetrészek nagyjai, eleink, kortársaink közösségi értékrendjének alakítói, a magunk egyéniségének, jellemének, lelkiségének formálói? (x) Tanári példaképeink voltak. Hommage a Grezsa Ferenc és Kiss Ferenc. Antológia Kiadó. Lakitelek, 2002.

165

V.

166

„A hit és az egyház hűséges tanúja” Az írásunk címében olvasható szavak Pécsen hangzottak el, 1991. augusztus 17-én; II. János Pál pápa köszöntötte emígy a százezres tömeg előtt bemutatott szentmisén jelen levő nyugalmazott gyulafehérvári római katolikus püspököt, Jakab Antalt. Azóta közel húsz év telt el. Tavaly dr. Jakubinyi György érsek, püspökelődje születése centenáriumán kiadott körlevelében a Szentírás szavaival buzdítja paptestvéreit és híveit: „Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik Isten szavát hirdették nektek. Gondoljatok életútjuk végére, és kövessétek őket a hitben.” (Zsid. 13,7) Az emlékezés, emlékidézés szép példája a Varga Gabriella és Vencser László által közösen írt kötet(x). A könyv lapjain a tisztelet, az elismerés tárgyilagos és ünnepélyes szavaival a tanítványi és családi kapcsolatok érzelmi szálai vegyülnek/váltakoznak; segítségükkel rajzolódik ki az az életút, amely a mai olvasókban is élővé, emberközelivé válik. Elkísér bennünket a címlapon látható Hatzack–Lukácsovits Magda festőművész által alkotott portré: egy áldozatos papi élet súlyát és terhét méltósággal felvállaló és hordozó főpásztor gondolataiba mélyedő arca. Mintegy visszatekint a mögötte maradt évtizedekre; ráncos, eres keze beszédesen utal az elvégzett munka nehezére, súlyára, az élet megpróbáltatásaira. Útjelző, tájékozódási pontokként pedig előttünk lebeg az a tizenhárom emberi szó – fájdalom, hit, elhivatottság, áldozatvállalás, vasszorgalom, helytállás, kitartás, szenvedés, segítségnyújtás, akarat, megértés, mosoly, békesség –, amely Jakab Antal életének és munkásságának szimbólumaiként is értelmezhető. A kiindulópont a Székelyföld balladás világa, a kilyénfalvi otthon, a népes család és a közösség, amely Jakab Antalt útra bocsátotta. „...személyiségében gyökeret eresztett a gyergyói fenyvesek hajlíthatatlansága, beleivódott a sokat szenvedett székely nép szívós jelleme, eggyé vált vele kicsi falujának közösségépítő és –megtartó igénye és ereje, s minden születő gondolatához alapkövet az Istenbe vetett hit rakott.” Ott fakadt, ébredt benne a hivatás hangja. Ott fogalmazódott meg benne az ősei életpéldájából fakadó felismerés: „az előrehaladásnak a törvénye: okosan és kitartóan, állandóan dolgozni kell”. Ezt tette gyermek- és ifjúkorában szülei mellett, valamint tanulmányai során Gyulafehérváron és Rómában. Hivatása, elhivatottsága, hitoktatói és igehirdetői elve két pillérre támaszkodott: a hit értékeire és a magyarságra. „A kereszténység és a magyarság egy és szétválaszthatatlan. Ha szétválasztjuk, az olyan, mint amikor a test a lélektől válik el: az a halál...” Az ígéretesen induló papi pálya alakulásába beleszólt a történelem, az egyházellenes diktatúra. A hitvalló, Rómához hű katolikus főpásztoroknak, papoknak lelki terror, börtön, a vértanúság lett az osztályrészük. Jakab Antal mögött is hamar becsukódtak a börtön kapui, közel tizenhárom évet töltött bilincsbe verten, kényszermunkában, teljes elszigeteltségben. A test erőtlenné válhatott, de lélek ép, Istenbe és egyházába vetett hite töretlen maradt! Életútja, hivatásának kiteljesítése ezernyi szállal kapcsolódik Márton Áron személyiségéhez. Ő küldte Rómába tanulmányai kiteljesítésére, ő hívta meg a gyulafehérvári teológiára tanárnak, s nevezte ki vicerektornak; börtönből való szabadulása után ugyanő hívta vissza a püspöki székvárosba, az Ő indítványára nevezte ki VI. Pál pápa koadjutor segédpüspökévé, 80. püspökként pedig Őt követte az egyházmegye főpásztori székében. Jakab Antal különös tisztelettel és megbecsüléssel övezte Márton Áront: „Mély hálával köszönöm elődöm és Püspök Atyámnak, Márton Áron Kegyelmes Úrnak, hogy diákkoromtól fogva életem irányítója, előmozdítója és példaképe volt (...) megbecsült tanárom, principálisom, hivatalfőnököm és életideálom”. Személyiségében „az apostol, a pásztor, a szent és a próféta” megtestesülését

167

méltatta, kiben a hívek ezrei is „a rendíthetetlen hitvallót és apostolt, Isten szent emberét s az ő atyjukat látták”. Segédpüspöki kinevezése bejelentését követően, 1972. december 24-én így szólt a jelenlevőkhöz: „...szívem-lelkem szerint a jóra elkötelezettnek érzem magam (...) el vagyok szánva úgy szolgálni egyházamat és a híveink üdvösségét, hogy ugyanakkor hazám és népeinek békéjét, rendjét és boldogságát is imával, szóval és tettel előmozdítsam”. Segédpüspöki és főpásztori szolgálata a román kommunista rezsim legnehezebb időszakához kötődik. Az egyház érdeke, híveinek lelki épülése mindennél fontosabb volt számára. A legreménytelenebb helyzetben is védte az egyház érdekeit, paptestvéreit, egyházmegyéje jövőjének építésén munkálkodott. A búcsúzását bejelentő körlevélben örömmel idézi Jézus szavait: „Boldog vagy Tamás, mert láttál és hittél!” Temetésén dr. Jakubinyi György segédpüspök ugyancsak szentírási gondolattal emlékezik vissza Jakab Antalra: „Hűsége, hite, életáldozata út, igazság és élet mindannyiunk előtt.” A szerzőpáros által bemutatott életút elmélyültebb, bensőségesebb megismerését szolgálja az a harminchárom levél, amely felkérésükre született, s arra hivatott, hogy „mutassák meg Jakab Antalt, a püspököt és az embert, úgy, ahogyan ők látták!” Tanítványok, általa szentelt lelkészek, munkatársak vallanak a tisztelt és nagyra becsült tanárról, a hitét a legválságosabb időkben is megőrző papról és főpásztorról, arról, aki tudta, hogy „nehéz időkben nem azt kell keresni, hogyan lehet az oroszlánt felingerelni, hanem azt, hogyan tudjuk a túlélés lehetőségét megtalálni, hogyan tudjuk értékeinket, intézményeinket átmenteni” (Csíki Dénes) És még egy (szubjektív) kiemelés a tiszteletről és megbecsülésről tanúskodó antológiából: „Jó vele egy csapatba tartozni, az ő lelki nagycsaládja tagjának lenni.” (Böjte Csaba OFM) A kötet hetedik fejezete „a meleg szív és a jóság emberé”–nek az utókor általi megbecsülése szellemi és tárgyi jeleit ismerteti: a csíksomlyói Jakab Antal tanulmányi házat, az emléktáblákat, portrékat és szobrokat, a kilyénfalvi Jakab Antal könyvtárt, a születése centenáriumi évfordulója megünneplését. Ezek sorába tartozik e megjelent kötet is, melynek célja „hosszú távon megőrizni Őt az emlékezet számára és példaként állítani a jelen és a jövő nemzedéke elé”. A nagy embereknek kijáró tisztelet e tanúságtételét zárjuk egy, az utószóból kiragadott mondattal: „Úgy őrizte székely identitását, hogy közben szolgálója volt világegyháznak és tevékeny tagja magyar nemzetének.” (Borsos Géza) A könyv Függelékében fontos, Jakab Antal személyére és korára vonatkozó dokumentumot közöl, fényképgalériája a püspök életének momentumait idézi elénk. A kötet kettős célt szolgál: egyfelől maradandó emléket állít Jakab Antal püspök áldozatos életének, egyháza és népe iránti hűségének, másfelől követendő példaként állítja elénk, az utókor elé. Egy küzdelmes, örömökkel és megpróbáltatásokkal teli életpálya bontakozott ki előttünk a könyv lapjairól. Jakab Antal püspök életútja bennünk, olvasóiban folytatódik. Azt üzeni nekünk, hogy a legkegyetlenebb, legzordabb időben is van lehetőség egyházunk, hitünk megőrzésére. Az áldozat megtisztít bennünket, embertársainkban is erőt, reményt, hitet fakaszt. Ismételten tudatosítja, hogy az erdélyi magyarság megmaradásában mily fontos szerepet töltött s tölthet be ma is a római katolikus egyház. Individualizmusra, önzésre, egyéni haszonszerzésre épült világunkban Jakab Antal életpéldája arra tanít, hogy a közösség, a nemzet és az egyház szolgálata adhat igazi életcélt az embernek; életideált, -példát csak az a személyiség sugallhat, aki a bibliai tanítás alapjaira építi életét, aki a békét keresi és szolgálja: a társadalmi békét és a lelki békét, aki szüntelen a szeretet útján jár s közösségét, embertársait is abba az irányba vezeti. (x) Varga Gabriella – Vencser László: Megalkuvás nélkül Száz éve született Jakab Antal Második, javított, bővített kiadás Kairosz Kiadó, 2009

168

A szeretet apostola Híven szeretni a jót, Gyűlölni vesztig a gonoszt, Eszköze lenni az isteni kéznek Egy nem haszontalan tagja az Egésznek, Férfiak! Ez gyönyörű jutalom. Kazinczy Ferenc Manapság, ha azt mondjuk: Erdély, igen sokan Böjte Csaba OFM ferences szerzetes gyermekmentő szolgálatára, a mélyszegénység elképzelhetetlen bugyraiba, a társadalom perifériájára sodrottak százainak mentésére gondolnak. Jogosan! A dévai ferences rendház immár nem csupán egy szakrális hely, ahol s amelyben életüket Isten szolgálatára szentelt, Szent Ferenc regulája szerint élő szerzetesek dicsőítik az Urat, mondanak nap mint nap engesztelő imát az emberiség által elkövetett bűnökért. Gyermekzsivajtól hangos otthon lett, oly központ, honnan – mint rádióhullámok az éterben – körkörös sugárzásban terjedt/áradt szét Erdély különböző pontjaira a szeretet fénye, mely vidámságot, derűt varázsolt a megsokasodott házaikban otthonra lelt gyermekek arcára. Sokakban fölmerül a kérdés: ki is az az ember, aki ezt megálmodta, megcselekedte, legyőzve a társadalom közönyét, a kétkedést, a gáncsoskodást, kinek nemes szolgálata közüggyé, világszerte ismertté tette a kezdeményezést, szolidaritást ébresztett a „dévai gyermekek” sorsa iránt. „Nekiláttam, hogy a világot egy kicsit jobbá tegyem, néhány gyermek szeméről letöröljem a könnyet.” Ilyen egyszerű lenne? Csak egy szép gondolat kell hozzá? Nincs ebben semmi új – mondhatnánk. Hisz az elesettekről való gondoskodás örök emberi, erkölcsi parancs. De kell hozzá egy személyiség – Don Bosco, Szalézi Szent Ferenc, Teréz anya... –, kiben a szeretet tetté érik, lángra lobban, melynek melege kisugárzik a falakon túl. „Az emberi lét célja a szeretetből fakadó élet, a szeretetből vállalt alkotás. Az az ember van megváltva, felszabadítva, aki önként, tudatosan, jóságosan a szeretet mellett dönt.” Ki is ez az ember? Ki is ez a szerzetes, aki a szeretet apostolaként, küldöttjeként járja Erdély városainak, falvainak szegény fertályait, hogy onnan kimentse a kilátástalanság, a jövőtlenség ködében bóklászó, maszatos, szurtos arcú gyermekeket; aki a középkori kolduló barátok módjára teremti elő immár több mint ezerhatszáz gyermek számára a mindennapi kenyeret, biztosítja a meleg otthont, a szeretet lélekmelegítő fényét? Már–már hajlamosok vagyunk azt hinni, hogy cselekvésében valami emberfeletti hajtóerő működik. Pedig a titok nyitja végtelenül emberi. „Nagyon sokszor én is úgy éreztem, hogy egy feladathoz kicsi és gyenge vagyok, messzemenően meghaladja a képességemet. Akkor mindig eszembe jutott Mária »igen«-je. Ne abból induljak ki, hogy én mire vagyok képes a magam marék porságában, hanem azt nézzem, mit kér tőlem az Isten.” Van-e ennél biztosabb, célhoz vezető iránytű?

A kötet kulcsszava: a Szeretet A magyarországi Helikon Kiadónál megjelent kötet(x) fényt derít Böjte Csaba személyiségére, lelki alkatára. Az interjúkötet – a kérdező és a kérdezett maga – nyújt segítséget a megismeréshez. A központi gondolat, a váz, amelyre a könyv felépül: az Apostoli hitvallás. Izomként rakodik rá az erő és akarat; vérerekként hálózza be a hit és a Szentlélek megvilágító áldása; cselekedeteinket irányító vezérlő gondolatként a teljes önátadás és alárendelés Isten 169

akaratának. A hitvallás szakrális szövege, mondatai a fejezetcímek; a közbevetett kérdések, gondolatok a lendkerekek, melyek állandó működésben tartják a gépezetet, segítenek a gondolatok kibontásában, formálásában. A kötet nem más, mint folyamatos párbeszéd Istennel, emberrel, keresése és kutatása az élet értelmének, annak, hogy mi végett is vagyunk a világon? A kötet kulcsszava – a legfőbb parancs – a Szeretet. Böjte Csaba megfogalmazásai, fogalomértelmezései közül említsünk néhányat, hisz azok segítenek bennünket, hogy indítékait megértsük, hogy megvilágosodjék előttünk cselekedeteinek mozgatórugója. „A szeretet lényege, hogy megfeledkezem magamról, és a másikért élek.” (...) „Csak egyetlen út áll előttünk nyitva: a szeretet útja. Minden más út zsákutca, mely nem vezet sehova.” (...) „A szeretet lényege nem az önmagam nézése, hanem a találkozás, a másikhoz való odafordulás.” (...) „Ahogy Exupéry könyvében a kis herceg megszelídítette a rókát, ugyanúgy nekünk is ki kellene szeretnünk egymásból a jót, a szépet.” Mennyi keresés és tépelődés, hány álmatlan óra vezethetett mindezek felismeréséhez?! Mily elszántság kellett ahhoz, hogy a gondolatot tett kövesse?! De valahol, a lélek mélyén lángra szomjazón ott rejtezett egy kis mécses: „...vágytam egy személyes, élő Istenre, aki ismer engem, gyengeségeimet, gyarlóságaimat, és mint egy jó társ, a szeretet útján vezetve megszentel, önmaga képére, hasonlatosságára formál.” A sok-sok ima nem volt hiába, meghozta a felismerést, megvilágosította az utat, amelyen járnia kell: „Az Úr azt szeretné, hogy mindannyian a magunk módján családunk, népünk, nemzetünk, egyházunk számára az Ő áldása, ajándéka, szeretetének a jelei legyünk. Add át ajándékaidat, s így a világot továbbteremtő Isten társa leszel!” Eszköz lett Isten kezében, ceruza, amivel megrajzolja az Ő evangéliumát, aki József Attila szavaival maga is mondhatja: „Az én hitem a földnek melegsége / és miként a föld szétosztja melegét / gyenge füveknek, rengeteg erdőknek egyaránt, / az én hitemet úgy osztom szét közöttetek.” Így, ennek köszönhetően lett maga is az isteni szeretet örömhírnöke Erdélyben, a Kárpátmedencében, a világban. Szent József példáját követően lett szerető nevelő apja a sok száz elesett, eltaszított, a szeretet melegéből kiszorult gyermeknek. Apostolként vezette/vezeti őket vissza Isten egyházába, az anyanyelv, a nemzeti közösségünk megtartó ölelésébe. A könyvben Csaba atya többször is utal arra, hogy az ide vezető út tele van buktatóval. Húsvétot megelőzi Nagycsütörtök, Nagypéntek. A maga élete – édesapja életáldozata – tanította meg arra, hogy magának is szembe kell szállnia a sötétség hatalmával. „A sötétség ellen nem lehet úgy harcolni, hogy én is agyonütök két-három embert, hanem csak úgy, hogy fényt gyújtok. Ha lángot szítok, a világosság oszlatja el a sötétet. Az emberi butasággal szembeni »bosszúm« az, amit teszek: szeretem, oktatom, nevelem a gyermekeket, hogy kevesebb sötétség legyen a Földön.” A nehézségeket próbatételként fogadta: „...megmutathatom, mennyit ér ez én hitem, reményem. Lássuk, hogy lehet ezt keresztény módon megoldani.” Tudatában van annak, hogy maga is esendő. „Porból teremtett lényem nem szent, verejtékes erőfeszítéseimmel, folyamatos újrakezdéseimmel törekszem a végtelen felé.” Teszi ezt önuralommal, érzései sodra alóli felszabadulással, állhatatos hittel. „Ha én elveszítem a hitemet, a bizalmamat az Isten által teremtett emberben, akkor nagyon könnyen le tudok térni a szeretet útjáról.” A sok csodálatos gondolat, eszme és cselekvés bemutatása az interjú közvetlen, interperszonális megjelentése révén jut el hozzánk. Karikó Éva nem egyszer meglepő, sőt, meghökkentő kérdései, közbevetett mondatai segítenek abban, hogy magunk is jobban koncentrálhassunk az épp soron levő gondolatra. A feleletek sok esetben elmélkedésbe váltnak át, térben és időben, evilági és transzcendens régiókat érintve világítanak be Csaba atya gondolat- és érzelemvilágába, Isten-hitébe és emberszeretetének háttérébe. Szavaiból, mondataiból ferences lelkület sugárzik: őszinte, nyílt beszéd, egyszerű, példázatos, a mindennapi életből merített és idézett történetekkel színezve a mondanivalót, a közlésre szánt gondolatot. Megerősítésnek, bizonyságtételként, útmutatóként szolgálnak a Szentírásból kiragadott 170

idézetek, igazolásként a maga szándékaira, tetteire. A szövegben alkalmazott különféle szedésforma nem öncélú fogás. A gondolat lényegére irányítják az olvasó figyelmét a nagyobb betűvel szedett sorok, kiugratva azokat a szövegösszefüggésből. Az apróbb betűkkel szedettek a Szentírásból kölcsönzött szövegek. A szövegszerkesztés igen fontos, újító, értéknövelő eleme a többnyire a magyar irodalomból összeállított szöveggyűjtemény, mely oldalanként követi, Csaba atya szavaival egybecsengően, azzal összhangban mélyíti el vagy emeli költői magasságba a mondanivalót. Bizonysága ez szakrális költészetünk gazdagságának, annak, hogy legjobb költőink mindig Isten-keresők voltak, a lét értelmének keresésekor a legautentikusabb forráshoz, Istenhez, a Teremtéshez nyúltak vissza. Miért is kell manapság a szeretetről könyvet írni? A felelet kézenfekvő: „Az emberiség a történelem egyik legnagyobb hitkrízisét éli át, miközben nagy éhséget látok a hit iránt – az anyagi dolgok, a földi dimenziók nem elégítik ki őket.” Nem maradhatunk ölbe tett kézzel, nem tekinthetünk közönnyel a gonosz hatalma eluralkodásával szemben. Ezen változtatni kell, ezért cselekedni kell! „Hiszem, hogy hátra van még egy csodálatos forradalom, a szeretet, az erkölcs forradalma.” Majdani harcosai, megvalósítói sorában biztos ott lesznek a Csaba atya szeretetotthonaiban nevelkedő ifjak is! Erdő Péter bíboros, prímás ajánló soraiban olvassuk: „Adja Isten, hogy az igazságra, a jóságra, a szeretetre éhes emberek ennek a könyvnek a nyomán közelebb jussanak az igazi megoldáshoz, a boldogsághoz!” Karikó Éva könyvével „továbbgondolásra, továbbkeresésre szeretne ösztönözni (...) minden jó szándékú érdeklődő számára tiszta, érthető gondolatokat” közvetíteni. Könyvét Sík Sándor csodálatos szépségű, az interjú alanyára is vonatkoztatható verssoraival bocsátja útra: „Egy karéj fekete kenyeret / Szelnék elétek emberek. / Valamit adnék, / Valami meleget mutatnék: / Egy ember föltakart szívét, (...) // Embernek ember szel itt kenyeret. / Kis szürke morzsák, kenyérszín szavak, / Csak menjetek, / Ne kérdezzetek, csak feleljetek! / Ne nézzétek, kit, csak öleljetek! / Ki tudja, szív még hány akad, / Aki megrezzen a testvéri szóra, / S egy félénk visszhang benne fölfakad, / És ráébred az örökkévalóra.” (x) Ablak a végtelenre Csaba testvér gondolatai Istenről, vallásról, életről, emberről... Böjte Csaba válaszol Karikó Éva kérdéseire Helikon Kiadó Budapest, 2009

„Láss, higgy, szeress!” Böjte Csaba OFM az alábbi szavakkal ajánlja Út a végtelenbe című könyvét(xx) az olvasók figyelmébe: „Az Út a végtelenbe a kibontakozás, a megvilágosodás könyve, az igaz emberré válás útján szeretne társunk lenni.” Soraiból tetterő, optimizmus, derű, remény, hit árad. Hónapok, évek múltán is visszhangozhatnak bennünk a csíksomlyói búcsún elhangzott szavai: „Isten nem a csüggedés lelkét adta, nem a siránkozás, a nyafogás parancsát, hanem az imádság, a szeretet, a jóság parancsát adta nekünk, az újrakezdés erejét.” Ha ezt elfogadjuk, életünk vezérelvévé tesszük, felülkerekedhetünk a mindennapok bajain. Hinnünk kell Istenben, hinnünk a magunk erejében! Mi lehet a kibontakozás jövőbe vezető útja? A megvilágosodás, melyhez a hitünk alapigazságainak megismerése vezethet el bennünket. Ebben segít e könyv az egyház tanai, jelesen a hét szentség titkainak feltárása, érzékeltetése által, segít abban, hogy a mindennapok küzdelmeiben „ne a gondok, a nehézségek diadalmaskodjanak, hanem az Istenben bízó ember.” „...válaszaival fényt gyújt nekünk, hogy tisztán látva életünk végén hazaérkezzünk oda, ahonnan elindultunk, Isten szerető karjaiba” – olvashatjuk a kérdező, Karikó Éva bevezető soraiban.

171

A fényforrás pedig nem más, mint a hit, mely egyszerre kegyelmi adomány és tudatos döntés, akarati cselekvés is. A hitben történő elmélyedés és megerősödés feltétele az Isten iránti szeretet, tisztelet és nyitottság. Ez az az út, amely – a szentségekkel megerősítve, felvértezve – bennünket az üdvösséghez vezet. A jövőbe vezető út első állomása a keresztség, „a kegyelmi élet kapuja, forrása”, mely által „nemcsak Isten gyermekei leszünk, hanem egy nagycsaládnak, egy közösségnek a tagjai is”. Mérhetetlenül nagy a szülők felelőssége: nevelésünk során felvérteznek–e bennünket a hit igazságaival, felkészítenek–e bennünket arra, hogy megkülönböztessük a jót a rossztól, hogy serdülő gyermekként, ifjúként, majd felnőttként tudatosodjék bennünk: a szabad akarat a rosszra is képes! A gyengeség, a rossz, a kísértés életünk velejárója. Elesünk, alázuhanunk, megszegjük a parancsolatokat. „...a talpra állást a keresztény ember a bűnbánat szentsége által tudja elérni.” Óva int attól, hogy „az embereket ne a félelem, a szégyen vezesse az őszinte bűnbánat felé, hanem a nemesebb érzelmek, a szeretet, a jóság, a tisztaság utáni őszinte vágy”. A megtisztult lélek terheitől megszabadulva áll újra a Teremtő előtt. Csak megtisztult lélekkel vehetjük magunkhoz az Oltáriszentséget, az élet kenyerét. „Az eucharisztia nem más, mint Isten végtelen szeretetének jele, aki szeretne hozzánk nagyon közel lenni, életet adó eledellé válni.” Hatalmas erő lakozik benne! „Az Oltáriszentség közösséget építő, közösséget formáló, közösséget megtartó szentség.” Általa a meggyógyult lélek új erőre kap. Az erő újabb forrása a Szentlélek kegyelme, melyet a bérmálás által nyerünk el. Ő adja a bölcsességet ahhoz, hogy akaratunkban, szándékainkban megerősödve vegyük fel a harcot a gonosz kísértése ellen, segít abban, hogy megvalósítsuk mindazt, amit Urunk célul elénk állított. Az általa kiteljesített élet valóban kibontakozhat, segít abban, hogy tekintetünket az égre emelve, valóban a szeretet, a jóság, az irgalom útján járjunk. Ennek egyik útja a szentségi házasság. „...a szeretetből vállalt házasság emelheti a legközelebb az embert Isten jelenlétéhez, életadó erejéhez.” Lényege: benne és általa „nemcsak két ember köt szövetséget, hanem az élő Isten is életre szóló szövetséget köt velük”. Kettős célja van: „Az egyik a közös jó, hogy mind a két személy boldog legyen. (...) Másik cél a gyermekvállalás, az életadás.” Ez utóbbi által a szülők maguk is „a teremtő Isten munkatársai” lesznek. A meghívottak – papok, szerzetesek – Isten önzetlen szolgálatára szegődnek, az egyházi rend kegyelmi áldásában részesülnek. Csodálatos hivatás! „A pap Istennek szánt szép ajándék, de ugyanakkor Isten szép ajándéka is a gyermekei számára.” Ő a közvetítő, ő, aki vállalja a cölibátus nagy titkát és kihívását, aki „mindenkinek mindene tud lenni, osztatlanul másokért tud élni, szívében is szabad embertársai számára”, akit a hívek imája segíthet hivatása kiteljesítésében. Földi életünk végállomása, a halál, ott lebeg előttünk születésünktől fogva. Ezt nem feledve „tegyünk meg mindent, hogy szépen éljünk, így esélyünk van arra, hogy ha majd eljön az idő, elmúlásunk is szép legyen”. Életünk legyen ajándék családunk, embertársaink számára. „A halál küszöbén álló embernek nem a veszteségre kell gondolni, amit itt hagy a földön, hanem a végtelen távlatra, amely kinyílik előtte a halál pillanatában.” A betegek szentsége ebben erősíti meg a beteg, haldokló embert. A Csaba testvér gondolatai, szavai önvizsgálatra serkentenek. A kötet olvasásakor igen sokszor érezzük azt, hogy sorai nemcsak nekünk, de rólunk is szólnak, mintegy belelát lelkünkbe, diagnosztizálva annak betegségeit, megadva a gyógyírt is, melyek elnyerésével visszatérhetünk az üdvösség egyetlen igaz útjára. 172

A kötet lelki olvasmány, amely a Csaba testvérre jellemző közvetlenséggel, a ferences lelkület hitével és hitelével, nemes egyszerűséggel, a megismerés, a megértés, a szeretet útján haladva tárja fel előttünk, osztja meg velünk a keresztény hit titkait. A kiindulópont pedig az örök kérdés: miért vagyok, mi az én küldetésem a világban? A válasznak pedig abból a felismerésből kell fakadnia, miszerint „az Úr nemcsak a létezés örömét akarja megosztani velünk, hanem a teremtő alkotás, a felemelő szeretet, a gondoskodó jóság, a megvilágító bölcsesség örömét is”. Öröm, alkotás, szeretet, jóság, bölcsesség – a kötet kulcsszavaiként tételezhetők. Ő, aki kétezer, az élet peremére sodort gyermek megmentője – „józsefi értelemben vett apa” – valóban „a szeretet ajándékát, áldását” példázza, hivatástudata bennünket is megerősít: „Arra tettem fogadalmat, hogy minden erőmmel szeretek és szolgálom az eget és a földet”. Mi, akik a boldogságkeresés útján, a csongori hármas elágazás előtt oly sokszor tanácstalanok vagyunk, tanulságként fogadhatjuk szavait: „Az az ember boldog, aki igazán, tiszta szívvel tud szeretni. Az az ember boldog, aki tiszta szívvel meg tud bocsátani. Az az ember boldog, aki tiszta szívvel és örömmel tud nagylelkű lenni, és bölcsen tud dönteni.” Válságokkal sújtott világunkban jó lenne, ha magunk is az ő optimizmusával tekintenénk a világba. „Remélem, hogy még életemben tanúja lehetek egy hatalmas, sodró áttörésnek, amikor az emberiség nagy részében tudatosulni fog, hogy arra születtünk, hogy a föld sebeit begyógyítsuk és boldogok legyünk. Hiszem és tudom, hogy arra születtünk, hogy ez a föld egy kis mennyország legyen mindannyiunk számára, egy csodálatos szép, virágos paradicsom, melyben az emberek testvéri szeretettel, békében élnek és dolgoznak. Nagyon remélem, hogy én meg fogom élni ezt az időt, mikor ez a jótékony változás megtörténik itt, a Kárpát–medencében is.” „Láss, higgy, szeress!” – olvashatjuk az Olvasóhoz írott levélben. Mily egyszerű szavak. De kell hozzá ez a csodálatos könyv, hogy értelmüket, az igék tartalmát, a hétköznapokon túlmutató üzenetét valóban megértsük, hogy eszmélésünk csírái szárba szökkenjenek, hogy magunk is szelíden belesimuljunk az Úr kezébe. A kötet szerkezeti felépítése az előző könyv – Ablak a végtelenre – struktúráját követi. Böjte Csaba gondolatait, szavait szentírási idézetekkel alapozza meg, húzza alá, teszi szemléletesebbé. Ugyanezt szolgálja a szövegszerkesztés során alkalmazott szedésforma, a betűk méreteinek változatossága. Karikó Éva „a kereső ember kérdéseivel” nem csupán a megszólaltatott gondolatmenetének szab medret és irányt, azt is jelzi, hogy társszerzője a kötetnek. Társszerzője abban is, hogy az elhangzottak, lejegyzettek jobb és elmélyültebb megismeréséhez, megértéséhez a tárgyhoz illő szépirodalmi anyagot válogat. Ékes bizonysága ez szakrális irodalom gazdagságának. Általa oly kapukat nyit meg, amelyek évtizedekig zárva voltak előttünk; oly szellemi értékeket hoz előtérbe, melyekről egyházüldöző korokban szólni sem lehetett, melyekről globalizált világunk is leginkább hallgatni szeretne. A versek, prózai szövegek Isten–kereső gondolatai segítik az olvasót abban, hogy valóban rátaláljon az útra, amely a végtelenbe vezet. Nem véletlen az, hogy Böjte Csaba újabb könyve a sikerlisták élén található. Beszédesen jelzi, hogy erkölcsi válságba süllyedt világunk szomjas a hit szavaira, évtizedek istentelensége sem volt képes eltántorítani a Mindenség Urától, kioltani benne a keresztény tanítás iránti vonzódást. Meggyőződéssel valljuk, hogy e kötet sikerét Csaba testvér életpéldája, világra szóló gyermekmentő akciója hitelesíti. Hisszük, hogy folytatódik... (xx) Út a végtelenbe Csaba testvér gondolatai Isten ajándékairól Böjte Csaba válaszol Karikó Éva kérdéseire Helikon Kiadó Budapest 2010

173

Boldog az az ember, aki... Uram! Azzal dicsérlek, hogy szebbé teszem a Teremtés rám eső zugát, Hogy fénnyel, meleggel, jóakarattal és örömmel Töltöm meg világomat. Szent–Györgyi Albert: Psalmus Humanus A lelki olvasmányokra szomjazó ember örömmel veszi kezébe Böjte Csaba gondolatait tartalmazó harmadik kötetét.(xxx) Míg az előbbiek – Ablak a végtelenre (2009) és az Út a végtelenbe (2010) – az Apostoli hitvallásra, illetve a hét szentségre épülve segítenek abban, hogy eljussunk Istenhez, hogy eljussunk önmagunkhoz, ez újabb könyv a Mózesnek átnyújtott örök törvény, a Tízparancsolat alapján hív bennünket újabb párbeszédre a Teremtő akarata megértéséhez, elfogadásához és betartásához vezető úton, annak felismeréséhez, miszerint „ezek a parancsolatok a teljes, a boldog életre vezető isteni útjelző táblák”. Sőt, annál is többet jelenthet számunkra: „a rejtett kincsek megtalálásához vezető térkép, mely hihetetlen gazdaggá, boldoggá tehet”. A kérdező Karikó Éva és a gondolatait megfogalmazó Csaba testvér közös célja: „nemcsak megismertetni, körbejárni szeretnénk Istenünk drága tanácsait, parancsait, hanem szeretnénk megkedveltetni, megszerettetni őket, hogy bátran merjük életünk döntéseiben iránytűként használni, létünk alapvető döntéseibe beépíteni”. Parancsolat. Ha e szót halljuk, ösztönösen visszariadunk, hisz gondolatainkban, tapasztalatainkban kötelmek, paragrafusok, sorompók végeláthatatlan sorát idézi. Böjte Csaba ettől radikálisan eltérően, más megvilágításban értelmezi azt: „a szabadság útjelző táblái”–nak nevezi, melyek a szeretet és a jóság szolgálatába szegődött ember szabad akaratára alapozva nyújtanak életstratégiát. Tiltás és szabadság? Két ellenpólus, két egymással kibékíthetetlen fogalmak találkozása? Nem anakronizmus ez? Bolyai János óta tudjuk, hogy a párhuzamosak a végtelenben találkoznak. Csaba testvér kötetei címébe foglalt szimbolikus, mondhatnánk, szakrális szó fogalmi köre messze túllépi az emberi elme által fölfogható, leírható teret: a végtelenben Isten országát parafrazálja, azt a földön túli világot, melynek elérése minden hívő ember legszentebb vágya. Ilyen értelemben a parancsolatok valóban irányjelző táblákként állnak előttünk. De a Tízparancsolatnak adottak a földi dimenziói is: évszázadok során az emberi civilizáció erkölcsi alapjaiként alakították a történelem folyamatát. „Azok a társadalmak, amelyek nem tartják be, halálra vannak ítélve, összeomlanak.” Említsük csak az elmúlt század két, istentagadó diktatórikus rendszer elkerülhetetlen sorsát. Tovább lépve, eljutunk a mózesi törvények személyes vonatkozásaihoz is. Csaba testvér ezt így élte meg: „Találkozások parancsokkal, melyek betartása nem szegényebbé, hanem sokkal gazdagabbá tettek, nem elvettek álmaimból, hanem kibontották szárnyaimat.” Melyek ezek az álmok, melyek ezek a szárnyak? Mögöttük az akarat szabadsága áll, az a felismerés, miszerint „az embernek küldetése van ezen a földön”. Az ő küldetése fölé odaírhatjuk Szent–Györgyi Albertnek az írásunk jeligéjeként választott sorokat, kiegészíthetjük a Weöres Sándor szép verséből vett gondolattal: „Vágyam csak ez – más semmi sem: / hűségesen / munkálni műveden, / ahogy parány–erőmmel érthetem. / És mást ne adj nekem.” Isteni kegyelemként élhette/élheti meg a lehetőségét annak, hogy a szeretet útján járjon, azt a belső alázatot, mely nem kevesebbet jelent, mint „én a legkisebbeknek szeretnék alázatos kisebb testvére lenni”. Ezzel a lelkülettel, ezzel a kegyelmi adottsággal, Isten akarata előtti mély alázattal elmélkedik az Isten adta törvényről, a Tízparancsolatról. A fejezetekbe tömörített gondolatok előtti pár 174

mondatos „felvezetés” sajátos távlatot nyit előttünk: „boldog az az ember...” Elmélkedései nem a kárhozat pokolbeli kínjait vetítik elénk, hanem a jó út választásának örömét. A szabad akarat, az önként vállalt attitűd alaptétele: az Istentől „jött kéréseket, parancsokat messze magasabbra helyezem, mint bármilyen más érdeket”, legyűrve a gyengeségünkből, bensőnkből fakadó szennyet, gyengeséget, bűnt. Ez vezethet el bennünket Istenhez, a hűséggel végzett szolgálathoz, ez őrizhet meg bennünket a lelket szennyező káromlásoktól, ez buzdíthat az Úr napja megszentelésére, ahhoz, hogy mindig legyen erőnk bűneinket bevallani, azokért feloldozást kérni, a jó dolgokért hálát adni. Munka és ünnep sajátos viszonyát jelzi az alábbi gondolattal: „aki nem dolgozott hat napon keresztül, annak vasárnap sincs mit ünnepelnie, és talán nincs joga oda állni az élő Isten elé [...] bennünket csak a becsületes munka tud megszentelni, a mindmáig munkálkodó Istenhez felemelni, fénnyel, örömmel eltölteni.” Az Istenhez fűződő parancsolatok elfogadásánál és betartásánál jóval több gondot okoz az embertársainkhoz való viszonyulásunkat szabályozó „előírások” – a IV–X. parancsolatok – tiszteletben tartása. Mindjárt a negyedik: atyádat és anyádat tiszteld. „Tisztelnünk kell a szüleinket, függetlenül attól, hogy mit kaptunk tőlük [...] a bűnökben vergődő, elesett ember is szeretetre méltó” – inti az olvasóit Csaba testvér. És ez már nemcsak a szülő–gyermek, hanem az ember–ember közötti viszonyt is fölveti. Azt a gondolatot, hogy minden ember Isten teremtménye, hogy „az elbukott emberek nem vadállatok, egyszerűen alulmaradtak a harcban, vergődnek a bűn rabságában”, következésképp segíteni, szeretni kell őket is. De nemcsak a gyermeknek vannak kötelességei szüleivel szemben, hanem fordítva is: a szülőnek is gyermekével szemben. „Nagyon fontos lenne, hogy a szülők jó példát és ne csak életet adjanak, hanem az örök életet is megszüljék a gyermekük szívében”, nekik kell megtanítaniuk, tudatosítaniuk gyermekükben, hogy „a hűség, a becsület, a hit, az udvariasság, a kedvesség mind–mind örök értékek [...] segíteniük kell, hogy életük kiteljesedjen, hogy megtalálják hivatásukat és azt, akit szeretnek”. Böjte Csaba szavaiban, mondataiban nem hittételek mondatnak ki, hanem az általa felkarolt gyermekek százai sorsából leszűrt élettapasztalat, de mögöttük mindig ott érezzük Isten tanításának jelenvalóságát. Ne ölj! – hangzik az ötödik parancsolat zord, kemény szava. Az elmélkedés mégsem a legsúlyosabb bűn, hanem az erény – az élet tisztelete – felől közelít a kérdéshez: „az élet szent dolog, az élethez mindenkinek joga van”. Ugyancsak érvényes ez a gyűlölet és a szeretet kinyilvánítása, a háború és a béke vonatkozásában is. Választhatunk, a parancsot „a szabadság útjaként élhetjük meg”. A harag „mérgez másokat is és engem is, ha a gyűlölet vezeti a cselekedeteimet, ha bosszút forralok”; a szép emberi kapcsolat, „a meleg, a fény tudja kihozni számunkra a másikból a nektárt, a mézet, a jó szót, a szeretetet”. Az ötödik parancsolat elleni vétkek közé sorolja az abortuszt, az eutanáziát, az öngyilkosságot. Nem ostoroz, nem ítél. Mentőcsónakokról beszél: kismamaotthon létesítéséről, lelki segélyszolgálatról szól, az orvosok lelkiismeretére, emberségére és bölcsességére apellál, arra int, hogy „életünket Istentől kaptuk, a ránk bízott kincsnek megőrzői, gyarapítói, de nem birtoklói vagyunk”, következésképp sem a magunk, sem egymás élete fölött nincs jogunk dönteni. „Boldog, aki Isten ajándékaként éli meg hitvesével a testi szerelmet.” E szép gondolattal ellentételezi a hatodik parancsot, s mindjárt hozzáteszi: „A test vágyai, örömei nem a pokolra vezető kísértések foglalata, hanem Isten irántunk való túláradó szeretetének a jelei. Önmagában semmi sem jó vagy rossz. A bűn az, amikor letérünk a szeretet, a jóság útjáról, amikor az Isten ajándékait nem arra használjuk, hogy őszinte szeretetünkkel építsünk, társai legyünk a világot továbbteremtő Istennek.” A tiszta párkapcsolat megőrzése nem önmagától adódik, küzdeni kell érte. „A testi vágyat tekintsük kopogtató, zörgető erőnek, amely ösztönöz, segít minket, hogy megtaláljuk azt, akit Isten nekünk szánt.” A megszentelt párkapcsolat értelme és célja, hogy „egymásból kihozzuk a legtöbbet, a legjobbat, ahogy a földből a napfény és az eső kiszereti a kalászt, a rózsát [...] arra születtünk, hogy szeretet adjunk és 175

kapjunk”. Ekkor valósulhat meg a legszebb álom: a teljes önátadás, melynek csodálatos költői megfogalmazását olvashatjuk a kötetben idézett Kaffka Margit–versben: „Te édes-kedves társam, / Miféle szerződés ez? / Micsoda Isten írta, / Mikor a szívünkbe írta?” A gyermekvállalással „a házasság gyümölcsöt terem, mégpedig jó gyümölcsöt”. A tiszta életet veszélyeztető bűnről – házasságtörésről, prostitúcióról, a napjainkban felvetődött gender-társadalomról – csak érintőlegesen esik szó. Annál több a szeretetről, az egymás iránti felelősségről, arról, hogy „arra születtünk, hogy szeretet adjunk és kapjunk”, arról, hogy „a fiatalt otthon olyan szeretet várja, amelybe jó hazatérni, olyan szülő várja, akinek jó a közelében lenni, olyan légkör várja, amelybe jó belemerítkezni.” Aki a szeretet parancsát megtartja, aki a hűséget, egymás tiszteletét erénynek tekinti, azon a legrafináltabb kísértés sem tud kifogni. „A gyöngéd szeretet, amely figyel a másik érzékenységére, vágyaira, önérzetére, lehet az egyetlen válasz a korunk párkapcsolataiban jelentkező feszültségekre.” Mások javainak eltulajdonítása napjaink egyik leggyakoribb bűne. A lopás fogalma ez esetben sem leszűkített értelmezést kap. Annak minősül a munkás bérének a visszatartása, az uzsorakamat, embertársunk bizalmával való visszaélés, az is, ha nem teszem a jót, amit megtehetnék, de az is, „ha valaki az Isten által neki adott talentumokat, képességeket nem osztja meg népével”. A bűn világméretekben is sok jelét mutatja: „a gazdag államok, akik a szürkeállományt elszívják, orgazdák”. Adott azonban egy másik megközelítés lehetősége is: „ne tapadjunk javainkhoz, tekintsük annak, ami: puszta eszköznek, melyekkel a szeretetet, a jóságot, az együttérzést, az irgalmasságot szolgáljuk”. A tiszta emberi kapcsolatok megrontója az őszinteség hiánya, a hazugság, a mások becsületébe gázolás, a félrevezetés, a felelőtlenül kimondott igazság. „Ha szavainknak nem tudunk urai lenni, hihetetlen fájdalmakat, baleseteket okozhatunk, emberek életét tehetjük tönkre.” Őszinte, nyílt kapcsolatokra kell építeni. Jó szóval akár hegyeket is el lehet mozdítani. A bírálatot úgy kell megfogalmaznunk, hogy „a másiknak lángoljon tőle a szíve, és merjen talpra állni, elfordulni a keserűségtől, a rossztól, és merjen elindulni a szeretet, a jóság útján. [...] a tékozló fiúkat, a megfáradt embereket nem elítélni kell, hanem felemelni.” A kilencedik parancsolat fölötti elmélkedésben is a már ismert úton halad: nem a hűtlenség, a bűnben fogant vágy oldaláról, hanem a hitvestársi szeretet és hűség felől, annak értékei felől közelít a kérdéshez. „Az őszinte szerelem egy csodálatos spirálba torkollik, ahol a férj és a feleség kölcsönös jóságukkal, figyelmességeikkel ki tudják hozni egymásból a legszebb, legdrágább értékeket, melyekről ők maguk sem tudtak, melyek mindkettőjüket reménnyel, a továbblépés vágyával töltik el, és ez őket boldoggá teszi.” A „végtelen boldogságra vezető útnak” napjainkban számos buktatója van, köztük a középkorból örökölt amputáló gondolkodás: „könnyen széttrancsíroznak egy-egy szerelemből született, de itt-ott megbicsaklott kapcsolatot, és mehetnek a férj, a feleség, a gyermek a maguk útján”. A felfokozott türelmetlenség, az állhatatosság hiánya, a világi örömök túlhangsúlyozása, az emberi gyöngeség, az önzés, a mai kor trendje, a szingli élet külön-külön és együttesen vezet el oda, hogy „sok ember csak az adott pillanat gyönyöreinek poharát akarja fenékig üríteni”, eldobva, semmibe véve a közösen létrehozott értékeket. „A házasságtörés súlyos bűn a szeretet és a bizalom ellen, de tudni kell, hogy az is bűnt követ el, aki viselkedésével okot adott a társának a házasságtörésre.” Közös érdek, hogy a házastársak közösen tartsák ébren a szeret lángját, nemzeti érdek, hogy leküzdjük a mai társadalom házasság- és gyermekellenes szemléletét. Mások tulajdonát ne kívánd – int a tízedik parancsolat. Gyökerei közt ott találjuk „az anyagi javak túlzott hajhászásnak” eluralkodott szenvedélyét, a Mammon uralmát, a korunk társadalmaiban elburjánzott ama állapotot, amely a bankok kezébe juttatta a földi élet irányítását. Az irigység, a mohóság, a gyors meggazdagodás vágya áttörte, elsodorta az erkölcsi gátakat. Pedig a veszély mérhetetlen következményekkel jár. „A birtoklás vágya miatt, legyen szó

176

anyagiakról vagy politikai hatalomról, az ember nagyon könnyen kivetkőzik önmagából, eltapossa a társát, és az emberi közösségi létet a zsákmányosztó rablóhorda szintjére süllyesztheti.” A folyamat pedig megállíthatatlanná válik. „Habzsolhatsz, birtokolhatsz e világi kincseket, hatalmat, de mindez soha nem fogja a jóllakottság érzetét adni, mert a bennünk lévő éhség túlmutat ezeken a horizontokon.” Az embereknek fel kell ismerniük: „arra születtünk, hogy ajándékokká váljunk, ajándékot osszunk” egymásnak, azt, hogy „a szeretetből vállalt tudatos lemondás és szolidaritás lehűtheti ezt a felpörgetett rendszert”, amelyből annyi baj és bűn származik. Csaba testvér saját élettapasztalatával kívánta aláhúzni, hitelesíteni gondolatait: „Nehéz volt lemondani a birtoklás jogáról, de minden, ami most érték az életemben, ott, akkor kezdődött. Életem édes és gyönyörűséges tapasztalata a lemondásban rejlő végtelen boldogság, a kisebb testvérség csodás kalandja.” Az evangéliumi szegénység nyithatja ki előttünk a Végtelen kapuját. Ki és mi nyújthat immunitást, védelmet a bűnöktől? Elsősorban mi magunk! „Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz”– olvashatjuk József Attila versében. Önmagunk ismerete segíthet abban, hogy felismerjük: „Az embernek belülről kell megreformálnia önmagát.” A parancsolatok Istentől származnak, de emberi léptékűek, ránk szabottak. Az evangéliumi Ige nyithatja meg a Végtelenbe vezető utat, amelyhez Csaba testvér e könyvével iránytűt ad a kezünkbe, hogy valóban eljuthassunk önmagunkhoz, felismerjük a bennünk lévő értékeket, megvalósíthatjuk a szeretet forradalmát. E kötet minden lapja magvetés, mely hisszük, jó földbe hull, kisarjad, szárba szökken, termést hoz. Utópia lenne, szép álom, mely elbukik a világ közönyén? Csaba testvért kemény fából faragták. Szemei előtt ott lebegnek Reményik Sándor örökszép, biztató sorai: „Írjad poéta! / Ha csügged a lelked, / Nehezül a szárnyad, / Ha rajtad a kétely / Zsibbasztóan elárad: / Írjad csakazértis!” Teszi is fáradhatatlanul – lelkigyakorlatokon, meghívott előadóként, a televízióban s könyvek lapjain is. E kötetből is sugárzik a ferences lelkület, egyszerűség, a kedély, a szuggesztív hatás. Felépítésében, szerkezetében, szerkesztési gyakorlatában – a szöveghez illő, a gondolatokra rezonáló versbetétek, evangéliumi idézetek még vonzóbbá, expresszívebbé, olvasmányosabbá teszik a kötetet, annak minden lapját. Az immár harmadik kötethez elérkezett sorozat közönségsikere jelzi: az olvasók szomjazzák a szép és igaz szót, az örömhírt. (xxx) Iránytű a végtelenhez Csaba testvér gondolatai az isteni parancsolatokról Böjte Csaba válaszol Karikó Éva kérdéseire Helikon Kiadó Budapest, 2011

Párbeszéd a Végtelennel – párbeszéd önmagunkkal „vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld” (Mécs László) A Böjte Csaba gondolatai sorozat 4., záró kötete(xxxx) az Istennel való mély és bensőséges kapcsolat útjairól, lehetőségeiről, eszközeiről, módjairól elmélkedik. Az ünnepek, az imádság, a templom és szentmise, a Biblia jelzi e törekvés kibontakozásának, kiteljesítésének fundamentumát, sarokpontjait, világító tornyait. A kiindulópont az a belső indíttatás, amely mindannyiunkban – hívőkben és hitetlenekben egyaránt – ott rejlik: „Érzed a lelked mélyén az olthatatlan szomjúságot a Végtelen, a szeretet, a jóság, a tiszta fény után.” Ennek meg-

177

találásához, szomjúságunk oltásához segítenek bennünket az e kötetbe foglalt gondolatok, a hozzájuk szorosan fűződő, azokkal egybecsengő szépirodalmi idézetek, a mindennapi életből megidézett történetek, példák. Az expozíció – kérdés és válasz – örök témaként áll előttünk: „Mi az ember célja a földön? Felnőni, kibontakozni a benned és családodban lévő értékek mentén, magad, magatok számára megteremteni azt a tiszta, boldog és termékeny életmódot, melyben létezhetsz, és legszebb álmaidat valóra válthatod.” Hogyan s miként érhetjük ezt el? Böjte Csaba szerint az Istennel való találkozás révén, melyre az egyházi ünnepkörök – advent, karácsony, nagyböjt. húsvét, pünkösd, mindenszentek, Krisztus király ünnepe... – a misztikus, transzcendens világon túl a földiek vonatkozásában is oly sokrétű lehetőséget kínálnak: „minden ünnep döntésre késztet: akarok-e, tudok-e odafordulni a mellettem élő, a gondjaimra bízott családtagomhoz, barátomhoz, szomszédomhoz?” Az önvizsgálat során mérlegeljük: ki az úr az én életemben? Indulataim, félelmeim, kapzsiságom, a megalkuvások, a sötétség avagy a szeretet, a jóság, a jócselekedet, az irgalom? Dsida Jenő örökszép soraival magunk is mondjuk: „Jó Uram, aki egyként letekintesz / bogárra, hegyre, völgyre, / virágra, fűre, szétmáló göröngyre, – / Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz / csak nagyon–nagyon gyönge.” Tőlünk, a mi döntésünktől függ, hogy ezt a gyengeséget legyőzzük s a Szentháromság megbonthatatlan szeretetközösségében szabad, gyümölcsöt termő életet éljünk. Az imádság – a lélek lélegzetvétele – segít bennünket, hogy a Végtelenhez, Istenhez közel kerüljünk. Ehhez legelőbb is föl kell tennünk önmagunknak a kérdést: „létezik-e egy felsőbb hatalom, aki a világot teremtette, vagy az anyagban, a káoszból a véletlenek összjátékából született világban hiszek?” A hit és hitetlenség ösvényein járva bennünk is visszhangoznak Ady Endre Isten-kereső szavai: „Próbáltam sokféle mesét, / De, hajh, egyik se volt elég: / Szívemben, idegeimben / Kiabáló, nagy lárma / Téged keres, Fölség, / Isten, a tied minden.” A keresés útja az ima, amely nem más, mint „a lélek anyanyelve”, „lelki fürdő”, oly pálya, melyen eljuthatok Ahhoz, „aki maga az út, az igazság és az élet, aki igazán boldoggá tud tenni bennünket”. Hozzá fordulva, Isten végtelen szeretetében feloldódva kristályosodik ki bennünk saját feladatunk – a szolgáló szeretet gyakorlása. Hisz egyedül az képes „ledönteni a másik embert bezáró falakat, egyedül a szeretet tudja felszabadítani, hogy képes legyen életén, nézetein változtatni. (...) Csak a szeretet fényében nőhet fel az ember a hivatásához, céljai eléréséhez. Az igazi szabadság az, amikor a szeretet, a jóság, a bölcsesség uralmának semmi nem vet gátat.” Jézus élete, példája örök érvényű biztatás az emberiség számára: „Ne féljetek, a boldogság és az emberhez méltó élet mindannyiótok számára elérhető, szorgalmas családotokkal ti is felépíthetitek a magatok egyszerű, szép, természetbe simuló otthonát, és boldogok lehettek.” Az Istennel való élő kapcsolat nélkül – Karl Rahner szerint – az ember kiég, elveszik. A templom az imádság háza, „az emberiség és a végtelen Isten találkozásának szent helye (...) egy nagy család élő otthona”. Idézzük Túrmezei Erzsébet szép sorait: „Otthonom a templom, / Ajtaján belépve mindig hazaérek. / Ismerősen csendül fülemben az ének. / Mintha minden hangja simogatás lenne! / Égi Atyám keze simogat meg benne.” A szakrális tér minden darabja szimbolikus jegyeket hordoz. Az oltár szent asztal, a tabernákulum szent sátor, a magányos korpusz Jézus életáldozatát idézi, a gyertya az isteni jelenlétre utal, a szentmise liturgiája a legtökéletesebb imádság. Minden-minden Isten jelenlétére utal. Istenképünk egy transzcendens világot tételező szubjektív kép. Íme a Szilágyi Domokosé: „Hölgyeim-Uraim, / nem Megváltót kerestünk – ilyen akad elég, / s ha maga nem talmi is: a célja mindenképpen! –, / mert Megtartóra van szükségünk, / jobban, mint bármikor. / Megtartóra, ki, mint az anyanyelv, / lelkünkből lelkedzőn jelent / múlt–jelen–eljövendő végtelent, / s megismeréseink bűnös útján rendet teremt.” Tőle nyerjük a tanítást, melynek szolgálatába szegődtünk. „Egy

178

lelkipásztornak, újságírónak, költőnek lendületet, bátorságot, hitet, reményt kellene adni a hallgatóságának, olvasóinak.” Mindennek életadó, bő forrása a Szentírás. Más megfogalmazásban, értelmezésben: „Isten felénk forduló, jóságos arcát megmutató, hiteles tükör”; „orvosság, iránytű, válasz a mai kor emberének”; „az egyház szíve”; „a párbeszéd könyve”; „Isten szava a fény az alagút végén”. Gárdonyi Géza csodaszép sorai szerint: „Ez a könyv a könyvek könyve, / Szegény ember drágagyöngye. / Égi harmat lankadtaknak, / Világosság földi vaknak.” Az Ó- és Újszövetség – lényegét nevében hordozza – oly frigy, mely az üdvösség, az üdvözülés útjain vezeti az emberiséget. A zsákutcába jutó, tévutakon járó embernek Jób hitével kell imádkoznia: „Szorongattatásomban az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott; az alvilág gyomrából kiáltoztam, és ő meghallotta hangomat.” Életünk kiteljesítésében a Szentírás irányjelző szavai mellé oda kell társulnia a magunk elhatározásának, akaratának. „Egy régi történet szerint a remetét kérdezi egy vándor, hogyan tudja legyőzni a benne levő rosszat. Így felel: Mindannyiunk lelkében két farkas lakozik, melyek harcban állnak egymással. Az egyikük a rossz, a gyűlölet, az irigység, az önzés, az erőszak, a másikuk pedig a jó, a béke, a remény, a kedvesség, a nagylelkűség és a hit. A zarándok érdeklődve tudakolja, vajon melyik farkas győz. A remete mosolyogva válaszol: Hát az, amelyiket eteted!” A Szentírás segít abban, hogy eldöntsük: mely utat válasszuk? Igaz ember számára nincs alternatíva. „A szeretet, a jóság útja az emberi kibontakozás, kiteljesedés útja, erre kell magunkat is, de egymást is tudatosan ránevelnünk, mert e nélkül az ember csak torzó.” A példabeszédek, a tanítás ébreszt rá bennünket arra, hogy „a boldogság forrása nem a birtoklás, a fogyasztás és a nyers erő lesz, hanem a szeretet, a jóság, az alkotás, a teremtés, a bölcsesség és a szépség”. Csak a bűn szennyétől megtisztított lélek lesz képes arra, hogy a maga helyén – Krisztus példáját követve, modern Gandhiként – ő is a szép, az igaz, a szent, a megbocsátás, az erőszak-nélküliség, az alázat ihletett hirdetője legyen a családban, a közösségben, a társadalomban, a világban. Sőt annál is tovább kell lépnie, Nagy László szép szavaival: „műveld a csodát ne magyarázd”. Ez az út tövisekkel, csapdákkal teli. Ilyenkor idézzük magunk elé Jézus szavait: „Ne féljetek!”, hisz „a szeretet, a remény útján járó embernek mindig van tovább”. A XX. század forradalmai nem hoztak igazi megváltást az emberiség számára. Böjte Csaba egy másfajta revolúciót hirdet: „Az az igazán nagy forradalom, ami az emberek szívében végbemegy!” Beszélgető könyveivel – Mécs László példájára – ennek akar generátora lenni: „Testvéri szánalomból a szívem rádorombol: / Bátyám, én lelket oltok az evangéliumból, / midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ: / vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!” Gondoljunk csak a dévai otthonba és társintézményeibe befogadott, a szolgáló szeretet házaiban élő gyermekekre, akik előtt, ezrek és ezrek áldozatkészségének, nevelőik áldozatos munkájának köszönhetően új távlatok nyílnak, mintegy valóra váltva azt a víziót, amely Reményik Sándor soraiban áll előttünk: „Minden lélekben van egy kis szivárvány, / Kis csapóhíd, amelyet lebocsát, / Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, – / Ennek a hídnak hídpillére nincsen, / Ezt a hidacskát csak az Isten tartja. / Az Isten, aki a szívekbe lát.” Böjte Csaba zárszava habitusának, ferences hivatásának lényegét fogalmazza meg: „Hinnünk kell az emberben, önmagunkban! A fiatalokat az emberbe vetett végtelen hittel kell megajándékoznunk!” Ezt szolgálja a Végtelennel és önmagunkkal folytatott színes, mélységekbe és magasságokba ragadó párbeszéd. Ezt teszi a mostani kötet, ezt teszi a tetralógiává szélesbedett beszélgetésfolyam, mellyel nem kíván sem többet, sem kevesebbet, mint Kányádi Sándor újévi köszöntő verse: „Szaporodjon ez az ország / Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’, / s ki honnan jött, soha soha / ne feledje. // Most még tudod, ki vagy, mért vagy, / vissza nem fognak a kátyúk... / A többit majd apródonként / megcsináljuk.”

179

Végezetül külön méltatjuk Karikó Éva kitartó, az éveket átívelő faggatózását, melynek szép gyümölcse a négy kötet. E könyvekben választ kaphattunk a „van-e értelme az életnek?” kérdésre. Az általa választott irodalmi szemelvények, idézetek segítenek abban, hogy a kérdéseket, a rájuk adott válaszokat hitelesnek érezzük, a magunk gondolat- és érzésvilágába beépíthessük. (xxxx) Párbeszéd a végtelennel Csaba testvér gondolatai az Istennel való mély és bensőséges kapcsolatról Böjte Csaba válaszol Karikó Éva kérdéseire Helikon Kiadó Budapest, 2012

180

VI.

181

Az irodalom misztériumai Interjú Máriás Józseffel – kérdezett: Debreczeni Éva

Mivel több mint tíz évig egyazon szerkesztőségben dolgoztunk mint munkatársak, érthető, hogy tegeződünk, bár más-más generációhoz tartozunk. Aki írásaidat olvassa a Káfé Főnixben, kit tisztelhet benned? A Magyar szellem, erdélyi szellem – Irodalomtörténeti jegyzetek (2003-2009) című kötetem végén szerepel minden fontos adat rólam. MÁRIÁS József: ny. újságíró. Felsőbányán született, 1940-ben. Elemi iskoláit szülővárosában, a gimnáziumot Nagybányán végezte, 1957-ben. 1962-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv- és irodalomtanári képesítést nyert. 1964-től a nagybányai Bányavidéki Fáklya, 1968 és 1990 között a Szatmári Hírlap, 1990 és 2001 között a Szatmári Friss Újság munkatársa. 2001 decemberétől Nyíregyházán él. Előszeretettel foglalkozott az irodalom népszerűsítésével. Érdeklődése középpontjában Németh László, Sütő András, Beke György, a két világháború közötti erdélyi irodalom szerepelt. 1995-2002 között szerkesztette a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye kiadásában megjelent könyvnaptárt. A nagybányai Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület kiadásában megjelent EMKE Füzetek sorozatban szerkesztette az In memoriam Németh László és a Felsőbányai Kalauz című köteteket. A magyar lapok széles spektrumának munkatársa.

182

Amikor újságírói pályafutásod indult, arra számítottál, ami azután következett, vagy valami egészen másra? Mindvégig a pályán maradtál, tudtommal nem kacsingattál másfelé. Honnan indultál és hová érkeztél? Egyetemi tanulmányaim alatt nem gondoltam arra, hogy valaha is újságíró leszek. Tanárnak készültem. A sors egy közepes lélekszámú szatmári faluba sodort. Hegyvidékről származom, az akkori mostoha létkörülmények – se út, se villany, hideg albérlet – indítottak arra, hogy más munkalehetőség után nézzek. Ezt kínálta a nagybányai tartományi napilap, a Bányavidéki Fáklya. Tanítani és lapot írni – az egymástól nagyon különböző hivatás. Bevallom, évekig kínlódtam, már–már megfutamodtam. De lassan csak ráéreztem a szépségére, szolgálatnak éreztem azt is. Maradtam – mindent egybevéve harmincnyolc évet voltam a pályán, mely Szatmárnémetiben teljesedett ki. Cseke Gábor szavait idézve, magam is „fizetett szószaporító” lettem, annak örömével és minden korlátaival együtt. Játszottak egy amerikai filmet a hetvenes években Barbra Streisanddal és Robert Redforddal, az Ilyenek voltunk, románra fordított címe A legszebb évek, így futott annak idején a mozikban. Számodra melyek azok az évek, amelyekre a legszívesebben emlékszel vissza? Nehéz lenne éveket kiválasztani. Szerettem azt, amit tennem adatott. Szerettem az embereket, akikkel megismerkedtem, akiknek gondolatait, tetteit írásba sűrítettem, szerettem a vidéki tájat, amely mindig felüdített, megnyugtatott. Azon igyekeztem, hogy az adott helyzetből is kihámozzam azt, ami szép, ami emberi, ami az adott helyzetben is elmondható. A munka szeretete és öröme, az együvé tartozásban, a közösségben rejlő erő és hit, a szülőföldhöz való ragaszkodás szép példái... Ezekre emlékszem a legszívesebben vissza. Minden újságíró óhatatlanul kapcsolatba kerül az irodalommal, vagy ez nem törvényszerű? Te nem kacérkodtál a versekkel, szépirodalmi próbálkozásokkal? Mikortól és miért irányult figyelmed az irodalomtörténet felé, melyet ma is művelsz? Az irodalom számomra olyan volt, mint a felsőbányai szülői ház, ahova mindig visszajárhattam, benne feltöltődtem, belőle erőt merítettem. Bevallhatom, még a versírás is meglegyintett, egy versem meg is jelent az Ifjúmunkásban. Egy-két novella is fakadt tollamból. De ezzel abba is maradt. Az én asztalom az olvasás, a könyvekből kiszűrt gondolatok, erkölcsi és etikai tanulságok közlése lett. A lapoknál, ahol dolgoztam, a hétvégi irodalmi, művelődési oldalak rendszeresek voltak, bő alkalmat kínáltak az irodalom népszerűsítésére. Az első recenzióm 1965 szeptemberében jelent meg, azóta több száz. Szolgálatnak tekintettem. A könyvek jelentették számomra azt a világot, ahova a napi robotból, a szürke hétköznapokból elmenekülhettem. A hetvenes évek erdélyi irodalmi termése, a Kriterion Könyvkiadó szép sorozatai bőven adtak lehetőséget az olvasók az önismeretre, anyanyelvvédelemre, nemzettudatra neveléshez. Mióta foglalkoztat Németh László és életműve? Van valamilyen kapocs kettőtök között? Németh Lászlóhoz egy televíziós portréfilm vezetett el. Szülőföldem... címszó alatt jeles magyar alkotók életútjával ismertettek meg. Az őt bemutató filmriport címe – Szülőföldem, Mezőszilas – meglepett. Hisz tudtam, hogy Nagybányán született. Személyesen nem ismertem. Keresni kezdtem a műveit. Keresni a gyökereket, nevezetesen Nagybánya nyomait. Egyik kötet hozta a másikat. Egyik írás a másikat, előbb könyvrecenziók formájában, később elmélyültebb írásokban, tanulmányokban is. Közel ötven közlés jelzi, hogy életem meghatározó élménye lett. A sors csodálatos ajándékának tekintem azt, hogy 1990 után három 183

rendezvényt kezdeményezhettem Nagybányán – 1991, 1995, 2001 –, amelyeket fölkarolt az Óvárosi Református Egyházközség, melynek templomában az írót megkeresztelték, az RMDSZ helyi vezetése, valamint a Németh család és a magyarországi Németh László Társaság is. E rendezvényeknek köszönhetően avattak Nagybányán emléktáblát, s talán abban is részük volt, hogy az újralétesült önálló magyar líceum Németh László nevét vette fel. Mely műveidet tartod a legfontosabbaknak, a legidőtállóbbaknak? Könyvrecenzióim, tanulmányaim zöme a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomhoz kötődik. Az abban a korban született művekből a század második felében is életadó erő sugárzott, amiként a klasszikus magyar irodalom alkotásaiból, életműveiből is. Kós Károly és Reményik Sándor, Illyés Gyula és Szabó Dezső, Ady Endre és Kaffka Margit, Sütő András és Beke György voltak szellemi barangolásaim főbb tájékozódási pontjai, mondhatnám lármafái, melyek hetekig, hónapokig foglalkoztattak, sok ezer oldalból igyekeztem kivonni és tovább adni a művek nekünk szóló üzeneteit. Ami a napi munka mellett oázis volt számomra, a nyugdíjas években, nyíregyházi remeteségemben „főfoglalkozás” lett, napok, hónapok, évek legfőbb tartalma, éltető eleme. Az engem körülvevő könyvek, az újabb kiadványok amolyan szellemi terepjárás lehetőségét kínálják, újabb s újabb fölfedezést. Hogyan kerültél kapcsolatba a Káfé Stockholmmal, és „örökösével”, a Káfé Főnixszel? Mit jelent számodra e honlap? Az internet számomra az otthoniakkal való kapcsolattartás legfőbb eszköze. A nap azzal kezdődik, hogy „belelapozok” a hazai sajtóba, hírportálok kínálatába. A Káfé Főnixre egyetemi diáktársam és az újságírásban kenyeres pajtásom, Cseke Gábor hívta fel a figyelmem. Erdélyi kötődéseim újabb láncszeme lett, napi olvasmány, egy élő, eleven folyóirat, mely bármely pillanatban elérhető, amelyben magam is közölhetek. Ez pedig az egyre beszűkülő folyóirat-kínálat idején nagyon sokat jelent. A honlap változatos tartalma, a művészi alkotások színes palettája élményt nyújt, vélemény-nyilvánításra ösztönöz. Miért folyamodtál a Magyar Elektronikus Könyvtárhoz, ahol több könyved is megjelent, Cseke Gábor szerkesztésében? Nem gondoltál a művek nyomdai megjelentetésére is, könyv formájában? Az ok egyszerű. Kiadót találni manapság csak keveseknek adatik meg. Irodalmi tanulmányokkal pedig éppenséggel reménytelen házalni. A Magyar Elektronikus Könyvtárban megjelent három kötetem – Magyar szellem, erdélyi szellem, Olvassunk bele..., „A magyar vigyázó” – megjelenése Cseke Gábor nevéhez fűződik, része annak az általa gondozott digitális kötetsornak, amely március 15-ig közel húszat számlált. Miket írogatsz jelenleg és milyen terveid vannak az elkövetkező időkre? Íróasztalom mellett egy szék roskadozik a könyvektől. Mind rám várnak. Olvasásra, írásra. Aprómunkák? Tanulmányok? Képletesen szólva: ministráns vagyok, akinek talán születnek megfontolandó szavai az irodalom misztériumainak megfejtéséhez. 2011. március

184