Tusakodásunk. - Harc, békességgel együtt a hívõ életében -

SZÖVETSÉG

HÍREK Bemerítés Horváth Ildikó: 2005. január 16. (Kiskõrös Szeretetházi Baptista Gyülekezet)

Házasságkötés

Horváth Ildikó (Budapest, Ukrajna) és Takács Szabolcs (Kiskõrös, Erdély): 2005. február 19. Kiskõrös Szeretetházi Baptista Gyülekezet Kis Etelka (Köröstarcsa) és Vándor Péter (Budapest, Wesselényi U.-i Baptista Gyül.): 2005. március 12. Köröstarcsai Baptista Gyülekezet

Gyermekáldás

Vágvölgyi Eszter: 2004. december 22. (Melinda és Zoli 3. gyermeke, Szentes) Czinege Illés: 2005. január 4. (Andi és Kálmán 3. gyermeke, Füzesgyarmat) Frank Dávid: 2005. február 12. (Kati és Robi 8. gyermeke, Berettyóújfalu) Tomka István: 2005. március 6. (Erika és Janó 5. gyermeke, Püspökladány) Pogonyi Áron: 2005. március 17. (Ági és Misi 9. gyermeke, Sajógalgóc) Opauszki Zsuzsanna: 2005. március 21. (Eszter és Gyuri 5. gyermeke, Kiskõrös)

A folyóiratot önkéntes adományokból tartjuk fenn, és minden érdeklõdõnek térítésmentesen megküldjük. Ezúton is köszönünk minden támogatást! Csekkeket a helyi terjesztõktõl lehet igényelni. Várjuk olvasóink leveleit, írásait a terjesztés címére. Terjesztés-megrendelés az Összefogás Egyesület új címén: 6641 Csongrád, Postafiók 136. [email protected] Számlaszám: OTP 11735043-20028699 Kérjük a közlemény rovatba beírni: „Szövetség újság”!

2005. I. negyedév

HÍREK

Alkalmak

Közösségi alkalom volt férfitestvérek számára: 2005. február 5.-én Budapesten Evangélizáció volt Szeghalmon március 18.-tól 20.-ig. Nagy Mihály, erdélyi nyugalmazott lelkipásztor hirdette az Igét, aki jelenleg a békés megyei Medgyesegyházán szolgál. Április 9-én Nõi Csendesnap volt Szolnokon, a Baptista Imaházban, Gyermekvállalás a Biblia tükrében címmel tartott elõadást Gál Lajos. Ezen alkalommal párhuzamosan Apás Kirándulás volt a Budapesti Állatkertbe. Április 30-án Tábori Fórum a Sajószentpéteri Baptista Imaházban. Május 17-19-ig a Sajószentpéteri Baptista Gyülekezetben Zimányi József ref. lelkipásztor evangelizál. Május 28-án tartjuk Tavaszi Csendesnapunkat, Egység Krisztusban Szabadság Krisztusban (Feltételei, akadályai, gyümölcsei) címmel a Kispesti Baptista Imaházban. Igehirdetõ: Sütõ László Jelentkezés május 14-ig: Frank Róbertnél: (20) 319-9119 vagy (30) 327-4998 - SMSben is, e-mail: [email protected]

Kiadó: A Testvéri Szövetség megbízásából az Összefogás Egyesület Felelõs kiadó: Frank Róbert Felelõs szerkesztõ: Giricz László - Tanítások, Bizonyságtételek A szerkesztõség tagjai: Gál Lajos - Beszámoló, Hajnalfény Molnár István További rovatvezetõk: Kocsis László - Egyháztörténeti szemelvények, Kocsisné Válint Zita - Hírek, Molnár Istvánné - Könyvajánló Tördelés, szerkesztés: Giricz László és Kovács Helga Megjelenik: negyedévente, 1400 példányban Nyomtatás: SzVSz Kft, Szentes

3. évfolyam • 1. szám

Tusakodásunk

2005. I. negyedév

- Harc, békességgel együtt a hívõ életében Amikor Urunk megszabadított bûneinkbõl, átéltük a szabadulás örömét (Zsolt 32,7), ezzel kezdõdött az elsõ szeretet ideje (Jel 2,4). Szerettük Õt azért, amit kaptunk: bûnbocsánatot, élõ hitet, örök életet, s míg e földön élünk, gondviselõ és megtartó kegyelmet. Hitben még gyermekek lévén, reméltük, hogy földi életünk végéig, zavartalanul fog tartani e boldog állapot. Pedig Õ elõre figyelmeztetett: „e világon sok nyomorúságtok lesz” (Jn 16,33). Ezekben akkor tudunk végig helytállni, ha megnövekszik iránta való szeretetünk, ha nem csak kapni szeretünk, hanem adni is! Isten is úgy szerette e világot, „hogy az Õ egyszülött Fiát adta” (Jn 3,16). Urunk szavai szerint „nincsen nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az õ barátaiért” Ezt azzal folytatja, „ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek” (Jn 15,13-14). Õ ilyen, a legnagyobb szeretettel szeretett minket! Hasonló szeretettel szereti Urát az a hívõ is, aki „ismeri az Õ parancsolatait és megtartja azokat” (Jn 14,21). Ennek ugyanis az a feltétele, hogy tagadja meg magát, mert aki meg akarja tartani az õ életét (Lk 9,23-24), az nem lehet az Úr tanítványa, nem képes hívõ életet élni.

Hívõként élni, tehát hitbõl élni nem könnyû, sõt a legnehezebb dolog e világon. Ember nem is képes erre, de akik befogadják Õt, hatalmat ad azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek (Jn 1,12). Urunk ad hatalmat követõinek, a belsõ harc megvívásához, a megkörnyékezõ bûn elleni küzdelem során (Zsid 12,1). Hatalmat ad, hogy külsõ dolgokban is képesek legyünk helytállni, amikor e bûnös világ gyûlöletével (Jn 15,19) szembesülünk. Ha az elsõ hívõkrõl azt olvassuk, hogy „sok szenvedésteljes küzdelmet állottak ki” (Zsid 10,32), akkor nekünk egy kicsit még többre kell számítanunk. Mert mi, az Urunk eljövetelét közvetlenül megelõzõ napokban élünk, amikor „sok hamis próféta támad, akik sokakat elhitetnek, és a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül” (Mt 24, 1112). Az elmúlt századok során a hamis próféták, cifra ruhás klerikusokként altatták az emberek rossz lelkiismeretét, vallásos fogalmak szerint magasztos, de Isten elõtt utálatos mesékkel, és babonás hiedelmekkel (2Tim 4,4). Napjainkban a Sátán szolgái (2Kor 11,13-15) köré gyûlnek nagy tömegek, ahol a hamis tanítás, valamint az andalító zene elbûvöli

SZÖVETSÉG

TANÍTÁS

lelküket, ilyen állapotban emelgetik kezeiket, hajladoznak könnyes szemekkel. Ha pedig arra biztatják õket, hogy örüljenek, akkor eszelõsen zajonganak, ugrálnak a vérpezsdítõ zenére. Mert a megtéretlenek nem tudják, a közöttük levõ megtértek pedig nem akarják (!) tudni, hogy egzaltált érzelmeiket hitetõ szellemek gerjesztik, s az öröm, amit eközben átélnek, ezekkel a démonokkal, a Sátán angyalaival folytatott parázna szellemi kapcsolat, tisztátalan öröme. A sokféle hamis tanítás miatt, Isten újjászületett gyermekei közül sem ismerik sokan, hogy a biblikus hívõ élet egyrészt harcos, másrészt békés! Míg e földön élünk, kitartó harcot folytatunk a bûn, és az ördög ellen. Amíg a harcot vállaljuk, addig lehet részünk Isten békességében, amely minden értelmet felülhalad (Fil 4,6-7). Azt is tudjuk, hogy szabályszerûen kell küzdenünk (2Tim 2,5), elõbb a megkörnyékezõ bûn ellen (Zsid 12,1), és e közben kapunk erõt Urunktól, hogy tudjunk ellene állni az ördögnek.

el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus” (Fil 3,12). E közben, mivel öldököljük földi tagjainkat (Kol 3,5), megtagadjuk, és folyamatosan levetkõzzük öröklött, romlott természetünket (1 Pét 1,18), felöltözzük az Úr Jézus Krisztust (Róm 13,14). Mi csak (!) hitben láthatjuk ezt, hogy önelégültté, és elbizakodottá ne váljunk. Környezetünk veszi észre a változást (2 Kor 3,18), úgy amint írva van: „A ti szelídlelkûségetek ismert legyen minden ember elõtt.” (Fil 4,5). Mi tehát nem látjuk Isten megszentelõ munkáját (Fil 1,6), annál inkább a bûneinket, ha teret adunk kívánságainknak (Jak 1,15). Ám ezeket azonnal az Úr elé visszük, megvalljuk, ha valamit emberek elõtt kell belátni, azt is vállaljuk. Ezért tudunk hinni és örülni a bûnbocsánatnak (Jn 1,8-9). Így aztán, mivel szívünk nem vádol, bizodalmunk (1Jn 3,21) és békességünk van Istennel (Róm 5,1). Az elõbbieket összegezve: hitünk szép harca a bûn ellen, és szívünk békessége, egymással összefüggõ, egymást feltételezõ dolgok.

„Mert még végig nem állottatok ellent, tusakodván a bûn ellen” (Zsid 12,4)

„Mert nem test és vér ellen van nékünk tusakodásunk... hanem a gonoszság szellemei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Ef 6,12)

A bûn ellen való tusakodás, a test cselekedeteinek, bûnös indulatainak és kívánságainak megfeszítését (Gal 5,24), folyamatos öldöklését jelenti (Róm 8,12-13). Ez öldöklõ harcnak vállalása közben, megnyugszunk cselekedeteinktõl, és bemehetünk az Isten nyugalmába (Zsid 4,10-11). Ebben a (belsõ) nyugalomban az életünk okos istentisztelet. Mert lemondtunk önmagunkról, nem ragaszkodunk (nem kötõdünk) többé földi dolgokhoz, mindent odaszántunk élõ, szent és Istennek kedves áldozatul (Róm 12,1-2). Életünk végéig tart ez a küzdelem a bûn ellen, soha nem gondoljuk, és nem is mondhatjuk, „hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék, hanem igyekezem, hogy

Amit soha nem szabad elfelejtenünk: soha nem hadakozhatunk emberekkel! Hitünk harca csak megkörnyékezõ (kísértõ) bûneink, és a gonosz szellemek (démonok) ellen irányulhat. Velük nem mi keressük a találkozást, de ha megtámadnak, elûzzük õket Urunk nevében. Napjainkban sokan vannak, akik a testet követvén (2Pt 2,10-12), bámészkodó tudatlanok elõtt ordítoznak a gonosz szellemek ellen „Jézus nevében” (1 Kor 12,3), de csupán a levegõt vagdossák, nem a levegõbeli hatalmasságokat. Szellemi eredetû inspirációkat csak szellemi

2

HAJNALFÉNY

Hajnalfény - Rövid bibliai üzenetek Jak 5,11: „Ímé, boldogoknak mondjuk a tûrni tudókat. Jóbnak tûrését hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes.” A régi házunk kéményén fészkelõ gólyapár egyik esete jó tanulságul szolgált egész családunk számára. Egyik este arra érkeztünk haza, hogy az ajtó elõtt egy dobozban fekszik a tojó holtteste. Egy kísérõlevél volt mellette, mely szerint a figyelmes szomszédok észrevették, hogy a madár elpusztult, és a tûzoltókat értesítették, akik lehozták. Gyermekeinkkel együtt szomorkodtunk a gólyák tragédiája felett. A hím ezután nem hagyta el a fészket, az abban levõ tojásokon ült. Hosszú napokig tartott ez, étlen, szomjan, ugyanis ha csak öt percre is elhagyja a fészket, a tojások kihûlnek, a bennük fejlõdõ kis madarak elpusztulnak. Felhívtunk egy szakembert, aki elmondta, hogy a létfenntartási ösztön erõsebb, mint a szaporodási, emiatt hamarosan táplálkozni fog a madár. A mi gólyánk azonban napok múlva is a tojásokon ült. Azt is elmondta a madárvédõ, hogy a családalapításra az egyetlen esély, ha a hím valahogy talál magának egy éppen szabad gólyalányt. Erre a költési idõ

19

2005. I. negyedév

közepén nem sok esély volt. Gyermekeim elkezdtek a gólya életéért, és egy gólyacsaládért imádkozni. Hamarosan elutaztunk három napra, szívünkben aggodalommal, a hím ugyanis továbbra sem táplálkozott. Amikor hazaérkeztünk, gyönyörû, hófehér, fiatal gólyahölgy kelepelt a fészekben, boldog párja mellett. Az igazat megvallva én nem könyörögtem a gólyánkért, de amint megláttam az „Úrtól való véget”, azonnal hálát adtam a Mindenség Urának, Aki figyelmet fordít az ég madaraira is, gyermekeim imádságára is. ågy kísérte Isten figyelemmel Jób szenvedését is. Õ adott engedélyt arra, hogy veszteség érhesse, Õ tanította tûrni hosszú idõn át. Amikor tökéletes bölcsességében elérkezettnek látta az idõt, akkor ellentmondást nem tûrõ hatalommal megszabadította, gazdagon kárpótolta. ågy kíséri Isten figyelemmel a te életedet is, testvér! Szenvedéseid között tûrni tanít, csodálatos kimenekedést készít titkon. Elõbb hasonlatossá válsz a megfeszített, végül hasonlatossá leszel a megdicsõült Krisztushoz. Ez az egyetlen módja annak, hogy jó példával szolgálj, és fény áradjon rajtad keresztül azokra, akik sötétségben ülnek. Tûrni tudásoddal Isten szolgálatba állít, végül felemel, mint hitelõdeidet. Gál Lajos, Szeghalom

SZÖVETSÉG

KÖNYVAJÁNLÓ

tekercs kis indát is viszünk a fogunk között. Amikor meglátjuk az alvó pitont, nagyon csendben közelítjük meg. Majd így csinálunk… A körmeivel kattanó hangot hallatott. - Azt hiszi, egy állatot hall, amint gallyra lép, és felemeli a fejét a gyûrûi alól, hogy megnézze. Pontosan ebben a pillanatban ragadjuk meg. Ha eltéveszted, vége. Amikor elkapjuk, megkezdõdik a harc. Örvénylõen tekereg, megpróbálja körbevenni a vadászt. Ekkor kell gyorsan rászorítani a leveleket. Ha ezt sikerült megtenned, gyõztél; a kígyó ezután nem tudja, mi történik körülötte. Olyan, mintha elveszítené az erejét, és ettõl kezdve könnyen kezelhetõ. Feltekerjük egy botra, és hazavisszük. Az emberek a Biblia-házban élvezettel mesélték a vadászkalandjaikat. Mindent szeretnek, ami veszélyes. Ezenkívül mindez a lefordítandó részt is sokkal világosabbá tette. A folopák nem kötöznek meg más embereket – ennek nem látják értelmét –, viszont a pitonokat megkötözik. Ez vérre menõ párviadal, egy nagyon veszélyes ellenféllel szemben – amit azonban többnyire az emberek nyernek meg. Úgy gyõzik le, hogy megkötözik és tehetetlenné teszik az ellenfelet. A fejezetben szereplõ ördögök fejedelme és a folopák által említett kígyó közötti összefüggés elsõ pillantásra teljesen véletlenszerûnek tûnt. Vagy mégsem?” Egy másik történet. „Váltság, váltság – gondolkoztam -, vajon mi rá a megfelelõ szó? Ez az evangélium szíve. Az asztal körül ülõ férfiak üres tekintete valószínûleg az enyémet tükrözte vissza. Mintha azt gondolták volna: ’Na, tessék! Megint keres egy szót. Vajon mi lehet az?’ Volt olyan eset, amikor felajánlottátok, hogy élve elengeditek a foglyot – mondjuk, elcserélitek bármire, amit kaptok érte, például kagylókra, disznókra vagy bármi másra? A kérdés abszurdnak tûnt számukra, sõt mulatságosnak találták, így elbizonytalanodtam, hogy jól kezdtem-e hozzá. Ez a fajta anyagiasság távol

18

állt tõlük. Háborúik és gyilkosságaik kiváltó oka mindig a vérbosszú volt.” Majd eszükbe jutott egy eset. Egy asszonyt agyonütött egy kidõlõ fa. A férfi, aki vágta a fát, azonnal elrejtõzött saját törzsének férfiházába, amíg az elhunyt asszony törzsébõl valók azonnal mentek íjaikért és nyílvesszõikért. Hosszas vitatkozás után a ’favágó’ törzstestvérei olyan ajándékokat raktak eléjük, amiktõl csak végszükség esetén válnak meg. Késeket, fejszéket, kagylókat, textilt. Ez addig tartott, míg valaki el nem kiáltotta magát: Supo! (Elég!) „Ekkor a férfiak házának vezetõje szólalt meg: Duputapó. És ezzel az üzletet megkötötték. A gyászoló törzs felszedte az összes értéket a földrõl, Wótale pedig visszanyerte szabadságát, és nem kellett további megtorlástól tartania. - Mi lenne, ha ezt a szót használnánk ebben az igeversben? – kérdeztem. Felolvastam a nyers változatot. Életveszélyben voltunk, de Jézus eljött, hogy üzletet kössön. Odaadta az életét helyettünk, hogy mi szabadok lehessünk. Az egyik idõs ember élénken figyelt. Ezt nehéz elhinni – rázta a fejét. Mit? – kérdeztem. Azt, hogy a duputapó egy személy volt. A múltban rengeteget adtunk egy törzstestvérért cserébe. Rengeteget. De embert soha nem adtunk! Senki sem áldozta volna fel magát! Körülhordozta tekintetét a többieken, beesett szemgödrében világított a szeme fehérje. Egy sóhajtással hátradõlt, mintha ez meghaladná felfogóképességét. Majd kimondta azt, amit akkor mondanak, amikor valami nagyon mélyen érinti õket: Elepedünk ennek a beszédnek a finomságától!” Molnár Istvánné, Miskolc

TANÍTÁS emberek (1Kor 2,14-16), az Úr Jézus Krisztus követõi képesek megkülönböztetni, az emberi élet természetes lelki vagy fizikai adottságaitól. Az inspirációk lehetnek isteni, de lehetnek sátáni eredetûek is. Utóbbi esetben a gonosz szellemek szoktak támadni direkt módon, ilyenkor úgy érezzük, hogy lelkünket bénítani, testünket fárasztani igyekeznek, alvás közben pedig tisztátalan töltetû, vagy félelmet keltõ álom által próbálják zavarni pihenésünket. Amint észrevesszük jelenlétüket, néhány határozott mondattal elûzzük õket, Urunk nevében (Jak 4,7). Szoktak támadni indirekt módon is, egy ember nyelve, vagy hirtelen támadt félelmetes, és megoldhatatlannak tûnõ életproblémák által. Amint észrevesszük, hogy akivel beszélünk, abból gonosz szellem gúnyol vagy szidalmaz, csendes, de határozottan elutasító szavainkat a démon ellen irányítjuk. Figyelmeztetjük Urunk hatalmára, akinek oltalma alatt biztonságban vagyunk, és figyelmeztetjük arra a büntetésre, amiben része lesz. Közben a ledermedt lelkû, médiummá vált embert is megszólítjuk (akinek nyelvét használja), és néhány mondattal evangéliumot hirdetünk neki (És 61,1). Amikor pedig külsõ körülményeinkben támadnak rémisztõ problémák, az Úrhoz folyamodunk oltalomért és megoldásért. Õ pedig meghallgat, hitünkben is megerõsít, így aztán „semmi rossz hírtõl nem félünk, szívünk erõs, az Úrban bizakodó” (Zsolt 112,7).

2005. I. negyedév

8,28). Azt is tapasztaljuk, hogy a vakmerõ emberi ordítozás nem árt nekik, kinevetik, mi azonban megtanulunk Isten minden fegyverével küzdeni ellenük. Látjuk milyen félelmetes hatalmakkal állunk szemben, de az Istennek szeretete kitöltetett a mi szívünkbe (Róm 5,5), s ez kiûzi a félelmet lelkünkbõl (1Jn 4,18). Amilyen eltökélten küzdünk saját (megkörnyékezõ) bûneink ellen, olyan mértékben tudjuk szeretni az embereket, nem gerjedünk haragra ellenük, nem rójuk fel gonoszságaikat (1Kor 13,5). Képessé válunk arra is, hogy akik ellenünk (bár tudatlanul) a gonoszt képviselik, mi azokat jóval gyõzzük meg (Róm 12, 21). Testvéreim! Nem könnyû ebben a Sátán szellemi uralma alatt levõ világban hívõként élni, de lehetséges! Mert ha nekidõlünk, Urunk segít, és szeretõ szavakkal bátorít: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened. Megerõsítelek, sõt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak” (És 41,10). Aztán nem csupa harcból áll a földi életünk, Istentõl rendelt ideje van a külsõ és belsõ nyugalomnak, a felüdülésnek. Van alkalmunk együtt örülni az örülõkkel, de tudunk sírni is a sírókkal (Róm 12,5). Végül aztán eljön a legnagyobb ünnep földi életünkben, az utolsó nap amit itt kell élnünk. Akkor mondjuk majd boldog, s hálatelt szívvel: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája” (2Tim 4,7-8). Segítsen a mi Urunk Jézus Krisztus, idáig jutni mindannyiunknak, gyõztesként hazaérni örök és dicsõ otthonunkba, a mennyei Jeruzsálembe. Mert aki gyõz, örökségül nyer mindent (Jel 21,7), ebben legyen részünk! id. Frank Sándor, Izrael - Karmiel

„Végezetre, atyámfiai, legyetek erõsek az Úrban, és az õ hatalmas erejében.” (Ef 6,10-18)

A gonosz elleni harcainkban sebeket is kapunk (testi és lelki értelemben egyaránt), de a betegségbõl felerõsödünk (Zsid 11,34), és akik Istent szeretik, minden javukra van (Róm

3

SZÖVETSÉG

TANÍTÁS

A mi mértékünk Jézus tanítványainak nincsen saját, tetszés szerint nyújtható mértékük a gyakorlati élet dolgában. Nem is mérik magukat egymáshoz, hogy aztán megnyugodjanak azon: vagyok olyan hívõ, mint a másik testvér. Jézus követõinek egyetlen mértéke van, mégpedig: Jézus maga. A tanítvány egyetlen példaképe a Mester (Mt 10,5). Ezért mondja Pál, hogy „az az érzület legyen bennetek, amely a Krisztus Jézusban is lakozott.” (Fil 2,5). Ha krisztusi érzületûek vagyunk, akkor nem lehetetlen az sem, hogy megvalósítsuk az Úr Jézus szavát: „példát adtam néktek, hogy amint én cselekedtem veletek, ti is úgy cselekedjetek” (Jn 13,15) János apostol megértette az Urat, azért tanít bennünket arra, hogy „aki azt mondja, hogy Õbenne marad, annak úgy kell élnie, amint Õ élt” (1Jn 2,6). A hívõ emberek egymás iránti szeretetnének normája sem kevesebb: „amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást” – mondja az Úr Jézus (Jn 13,34;15,12). Pál apostol hasonlóképpen ír az efézusi levélben (5,2). Sõt a férfiaktól feleségeik iránt ilyen minõségû szeretet kíván (Ef 5,25). Ezek után nem meglepõ, ha a megbocsátás dolgában is ezt olvassuk: „Amint az Úr is megbocsátott nektek, azonképpen ti is.” (Kol 13,13; Ef 4,32). Továbbá: „Fogadjátok be egymást, amint Krisztus is befogadott minket” (Róm 15,7). A szent életre vonatkozóan pedig:

„Amint szent az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek, teljes életetekben” (1Pt 1,15). Jól ismert igék ezek, de most hangsúlyozzuk ezt: úgy ahogyan Õ! Nem másképpen! A cél nem kevesebb. Vállaltuk ezt a magasztos célt: úgy járni, ahogyan Õ járt?! Hiszünk-e abban, hogy amit õ kíván, azt lehetõvé is tette számunkra? Vagy álszerényen beérjük kevesebbel is? Magunk boldogan élvezzük Urunk túláradó szeretetét, de megvonjuk ezt környezetünktõl, ahelyett, hogy amint kaptuk úgy adnánk tovább?! Naponként élünk az õ tízezer tálentumos (Mt 18,24) bocsánatából, de minden fillért számon tartunk, amivel testvéreink megbántottak? Magatartásunkkal a környezetünkhöz igazodunk vagy pedig Isten tökéletes akaratához (Róm 12,2)? Könnyen megbocsátjuk-e magunknak a krisztustalan indulatokat és kívánságokat, vagy nem tudunk belenyugodni azokba? Legyen életünk kisebb és nagyobb dolgaiban; szavainkban és tetteinkben; otthonunkban és munkahelyünkön; kísértéseinkben és örömeinkben, szenvedéseinkben és egészségünkben követendõ példánk: egyedül csak Jézus. Zsinórmértékünk legyen Ige szerinti: „mindazt, amit cselekesztek szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében cselekedjetek” (Kol 3,17). Gondoljunk, érezzünk, járjunk, szeressünk, bocsássunk meg, ahogyan azt Tõle látjuk! Fodor János, Ócsa

4

KÖNYVAJÁNLÓ

Könyvajánló

2005. I. negyedév

Hiszen ha harcolni mentek, nem bíbelõdtek emberek megkötözésével. Egyszerûen megölték õket. A lefegyverzés egyetlen módja az élettõl való megfosztás volt. Más metaforára van szükség. „Ekkor Awiame Ali megszólalt: - A piton veszélyes – magyarázta -, és nagyon erõs. Amikor elkap egy disznót, minden csontot eltör a testében. Mikor vadászunk rájuk, elõször meg kell õket kötöznünk, csak azután tudjuk foglyul ejteni. Errefelé a pitonok 3-4,5 méter hosszúra nõnek, és néha 46 cm is lehet a körfogatuk. Ez elég ahhoz, hogy egy család jóllakjon belõle az egész rokonsággal együtt. Itt nincs hûtõszekrény, nincs tartósítás, és ha egyszer a kígyót elpusztítják, a húsa nagyon gyorsan megromlik. A hús frissen tartásának egyetlen módja, hogy életben tartják. - A piton okos. Ismeri az erdõt. Ismeri a többi állat összes csapását, és tudja, hogy hova mennek éjszaka vízért. Elbújik, és tökéletesen mozdulatlanul, tátott szájjal vár. Amikor az állat arra megy, lecsap rá. Megragadja fogaival, körbefogja gyûrûivel, és addig szorítja, míg a csontjai összeroppannak. Mikor az áldozat már halott, a kígyó otthagyja, és elmegy vízért. Addig iszik, míg fel nem puffad. Visszafelé menet felfelé kell tartania fejét és farkát, hogy ne veszítse el a vizet. Végül az egészet kihányja az elpusztult állatra, hogy csúszóssá váljon, és fuldoklás nélkül le tudja nyelni. Élvezettel hallgattam Awiame Ali elõadását, s kíváncsian vártam, hogyan kapcsolódik mindez az ’erõs ember megkötözéséhez’. - Általában napközben vadászunk – folytatta , amikor a pitonok alszanak. Az ürüléküket keressük. Egyszerre figyelünk felfelé, a fák irányába, és a földre, ahol összetekeredve alszanak, fejüket gyûrûik alá dugva. Amikor tudjuk, hogy közel vagyunk, néhány levelet dugunk az övünk hátuljába, így. Megmutatta nekem, bár nem lett volna szükséges – részt vettem már néhány pitonvadászaton megfigyelõként. - Ezenkívül néhány

Neil Anderson-Hyatt Moore: Szavak nyomában – Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó + Wycliffe, 891 Ft http://www.harmat.hu/book/b137.htm) A bibliafordító különleges elhívást hordozó misszionárius. Magas szintû nyelvi ismeretek birtokában, akadémiai munkára vállalkozva kell megõriznie azt a rugalmasságot, mellyel boldogul a nemrég még kannibalizmust gyakorló törzsek között. Bennszülött munkatársakat kell találnia, hogy szótárt, nyelvtant és abc-t állíthasson össze és dolgozhasson ki egy addig soha le nem írt nyelven, hogy aztán 20-25 év után átadhassa egy törzsi közösségnek Isten írott Igéjét. Hosszú évekig tartó kérdés-felelet játékban kell kitalálni azokat a szavakat, fogalmakat, melyek egy nép szóhasználatában, de szívében és hitében is megfelelõi lesznek a héber és görög szavaknak. A könyvben szereplõ történetek a folopa törzs hétköznapjaiban játszódnak, amikor is vadászaton vagy éppen életveszélyes helyzetekben mutat rá Isten a megfelelõ szavak jelentésére. Közben a család házat épít, újabb gyermekeik születnek, akik a bennszülött gyermekekkel vadásszák a madarakat, miközben anyjuktól európai-amerikai nevelést is kapnak. Lássunk egy esetet. Az erõs fegyveres megkötözése – ez következik a fordításban. De nem ismerik a folopák a megkötözés szót.

17

SZÖVETSÉG

BIZONYSÁGTÉTEL

Az Úrtól kapott házunk Sokaknak talán szerénytelennek tûnik, de ezt a címet kell adjam a házvásárlásunkkal kapcsolatban. Nagyon hálásak voltunk az Úrnak, hogy menyegzõnk után külön lakásban (lakótelepen) lakhattunk. Felszínes beszélgetésekben elõjött, hogy késõbb egy kertes ház jobb lenne a gyermekek, és egyéb okok miatt is, de nem volt imatémánk, mert az akkori körülményeinkkel nagyon is meg voltunk elégedve. Anyukám néha fültanúja volt egy-egy ilyen témájú beszélgetésünknek. Nem messze tõlük (a szomszédos utcában) egy kétszintes házat árultak, s arra járva – érdeklõdését látva – a háziasszony beinvitálta. Így tudtuk meg az árát: 6,5 millióra tartották. A mi lakásunk nem ért ennyit, félretett pénzünk nem volt, de Anyu ígéretet tett, hogy a fiatalokat (minket) elküldi. Ismerjük a mondást: „Ígéret szép szó...", ezért egyik este elmentünk megnézni a házat. Nagyon szépnek, de elérhetetlennek, ezért nem nekünk valónak találtuk. Sanyi, az eladó, azon a héten várta a visszajelzéseket, mert többen is érdeklõdtek, sõt ketten ígéretet is tettek, hogy készpénzzel tudnak fizetni. Elmondtam neki, hogy mi hívõk vagyunk, és ha Isten nekünk szánja ezt a házat, a miénk lesz, de természetesen annak adja el, aki hamarabb fizet érte. Csodálkozott, de úgy láttuk, megértette. Persze szóba került, hogy mink van, amit pénzzé tudnánk tenni. Egy lakótelepi lakás, kb. 4 millió Ft, egy kert, amin egy kis hétvégi ház volt, ezt Sanyi beszámította 800.000 Ft-ba, aztán volt egy életbiztosításom, amit még megtérésem elõtt kötöttem, valamint Anyu néhány éve kötött magának Fundamenta lakáskasszát, amit átruházott rám. Összeszámolva 5,6 millió Ft. Még így is hiányzott 600.000 Ft, mert Sanyi engedett 300.000 Ft - ot az eredeti árból. Azt is elmondta, hogy nem fontos egy összegben fizetni, mert õk építkezni akarnak, és ha lehet-

16

séges, még egy szûk évig bennmaradnának a lakásban. Megbeszéltünk egy idõpontot, hogy ha addig nem jelentkezik a másik két vevõ, nekünk adja el a házat. Az Úrra bíztuk ezt az ügyet, s izgalommal vártuk, vajon mi lesz az Õ akarata. Következõ héten volt lehetõségünk testvérekkel megosztani helyzetünket, akikkel együtt is az Úr elé álltunk. Amint hazaértünk, Anyu telefonált, hogy Sanyi megkereste telefonon, mellettünk döntöttek, mert a másik két érdeklõdõ nem jelzett vissza. (Másnap az egyik készpénzzel jött, hogy fizetne. Az Úr azonban valóban nekünk szánta ezt a házat, mert Sándor ennek ellenére sem visszakozott!) Az Úrban bízva elkezdtük árulni a lakásunkat, amit igen hamar segített eladni 4,3 millióért. A biztosítást, lakáskasszát is sikerült késõbb pénzzé tenni, a hiányzó összeget pedig egy pesti nagynénémtõl kértük, akik (férjével) épp akkor cseréltek házat, és több millió forintjuk maradt, amibõl szívesen kölcsönöztek pár százezret. Összefoglalva: szellemileg látva jó volt azt átélni, hogy ha mi nem is keresünk szép házakat, az Úr megadhatja ráadásként, ha elõször az Õ országát keressük. Hálásak vagyunk Istennek, hogy még egészen fiatalon gondoskodott számunkra egy ilyen hajlékról. Szeretnénk jó sáfárai lenni. Fontosnak tartom, hogy merjük ezt felvállalni emberek elõtt is bizonyságként. Úgy látom, bizonyság ez hívõknek, hitetleneknek egyaránt. Hívõknek azért, mert ismernek bennünket, tudják, hogy nem vagyunk megalkuvók a bûnnel, testiesek, földiek után futkosók. Hitetleneknek azért, mert nem fekete munkával, hamissággal, csalással értük el ezeket, hanem Isten adta, és ezt szeretnénk hirdetni, ahol csak lehetõségünk van rá. Mivel megadta mindezt, fontos, hogy még nagyobb intenzitással szolgáljunk Neki, ne a gyûjtéssel foglalkozzunk, hanem Õrá összpontosítsunk, az Õ ügyére helyezzük erõinket. Istené a dicsõség, amit tett, tesz és tenni fog! Koszorús Tamás, Berettyóújfalu

TANÍTÁS

2005. I. negyedév

Isten akaratának vállalása és a közösség - gondolatok egy találkozás kapcsán Biblikus önvizsgálat esetén az ige „tükrébe” nézünk, mit ír elõ Isten számunkra, mi az Õ akarata. Olyan ígéretünk van, hogy „ha ketten közületek egy akaraton lesznek..., ahol ketten vagy hárman egybegyûlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19-20). Az Úr jelenlétének tehát feltétele van, az egy akarat. Azzal vállal közösséget, aki vállalja az Õ akaratát, amint az igében írva van. Az Õ akaratát vállalók lehetnek egymással is közösségben. Három területe van e földi életnek, ahol az Úr Jézus kijelenti akaratát, és vele van azokkal akik ezt vállalják: a hívõ családban, a testvéri közösségben, s a megtértek gyülekezetében. Aki ezen a három helyen inthetõ (Fil 2,1), az valóban vállalja Isten akaratát, és teremhet jó gyümölcsöket, mert szellemi közösségben él az Úrral és az Õ követõivel.

Az elmúlt napokban felkeresett egy hölgy Jeruzsálembõl, akinek házánál (állítása szerint) szombatonként Messianik összejövetelt, vasárnaponként pedig evangelizálást tartanak. Sajnos, a parázna külsõ parázna belsõt takart, ami beszélgetés közben egyértelmûvé vált. Megtérés nélkül, újjászületés nélkül, egy hitetõ szellem öntelt és erõszakos aktivistája lett. Sokan, és egyre többen vannak, akik ilyen állapotban „misszióznak” Magyarországon, s az egész világon. Természetesen nem fogadta az intést, és sértõdötten távozott. Abban a reményben imádkoztam érte, hogy Urunk felhasználja a beszélgetést és kiszabadítja az ördög tõrébõl. Arra gondoltam: összejöveteleiken senki nem kaphat új életet, csupán egy hamis Jézusnak lesz egyre több érzelgõs „tisztelõje”. Mert romlott fa nem teremhet jó gyümölcsöt. Bármilyen egzaltáltan Uram-Uramoznak, ha megmaradnak bûneikben, nem mehetnek be Isten országába (Mt 67,21). A megtéretlenek mind ilyen romlott fák, akiket hamis munkások által, hamis Jézus bûvöl a díszes egyházi épületekben (ApCsel 7,48), a magasztosnak vélt ceremóniák (Luk 16,15), a képmutató szónoklatok (Mk 7,6), a kis rajongó egyletek (Mt 24,23) és a missziósnak hirdetett zajos tömegrendezvények démoni szellemisége által (Mt 7,22-23; 24,24). A megtértek is újra romlott fává válhatnak, ha abbahagyják az Úr követését. Pedig Isten úgy plántálta õket mint nemes szõlõvesszõt és mindenestõl hûséges magot, de elhagyták az Urat, és idegen szõlõtõnek fattyú hajtásává váltak (Jer 2,17-21). A hívõknek szól tehát az Ige: „Próbáljátok meg lelketeket, és vizsgáljátok meg, vajon hitben vagytok-e” (2Kor 13,5).

Közösség a családban A hívõ szülõknek mindenek elõtt hinniük kell, hogy családjuk minden tagja üdvösségre jut (ApCsel 16, 31). Higgyék ezt akkor is ha várni kell rá, ha emberi megítélés szerint nincs erre semmi remény, de ha Isten megígérte, akkor meg is cselekszi (Róm 4,18; 20-21). Higgyék akkor is, ha a megtért családtag egy idõ után megtagadja az elsõ hitet, és tévelyeg (2Kor 11,3-4), bûnben él (1Kor. 5,11). Mert Isten nem mond le egyrõl sem azok közül, akiket drága véren váltott meg, az örök üdvösség számára (Jn 6,39). A hívõ férj szeresse feleségét (Ef 5,25,28,33), akkor is ha az tiszteletlen és engedetlen (Kol 3,19). Legyen iránta ilyenkor is gyöngéd és segítõkész (1Pét 3,7). Ne

5

SZÖVETSÉG

TANÍTÁS

erõltesse a belátást, bízza ezt hittel az Úrra, és várja reménységgel (1Móz 2,18). Nevelje gyermekeit az Úr tanítása és intése szerint, ne ingerelje õket változékony hangulataival (Ef 6,4). Idõben öldökölje durva és szeretetlen indulatait, hogy gyermekei kétségbe ne essenek (Kol 3,21). Ne kövesse e romlott világ tanácsait, hanem biblikus szeretettel (Péld 13,24) tartsa õket engedelmességben (1Tim 3,4). Nem könnyû mindez, valóban oltárra tett életet kíván, de ennek kell naponta nekidõlni. Mert aki nem visel gondot házanépérõl, az csak névleg hívõ, és rosszabb a hitetlennél (1Tim 5,8). A hívõ feleség engedelmeskedjen férjének, mint az Úrnak (Ef 5,22-24). Ha szeretetlen, sõt durva a férje, nem panaszkodással vagy kegyeskedõ beszédekkel, hanem szelíd és istenfélõ magaviselete által fogja megnyerni Isten akaratának (1Pét 3,1-6). Öltözéke legyen szemérmes, kerülje e világ parázna magamutogatását. Ne ékszerekkel, hanem szelíd lelkületével és biblikus életmódjával ékesítse magát (1Tim 2,10). Legyen mindenben mértékletes, tiszta, jó, házias, és a csak Istentõl kapható szeretettel szolgáljon családjában (Tit 2,4-5). A hívõ gyermek tisztelje szüleit, és fogadjon nekik szót (Ef 6,1-3), ez kedves az Úrnak (Kol 3,20), s Aki ezért boldog gyermekkorral ajándékozza meg õt. Örülhet szülei gondviselõ, jóra oktató szeretetének, a család biblikus rendjének, és bûnei bocsánatának (1Jn 2,12). A felnõtté váló gyermek, hívõ ifjúként kezdi a hit szép harcát. Eközben erõsödik a hitben, legyõzi a gonoszt, megmarad benne Isten igéje, felnõttként is hívõ marad (1Jn 2,13-14). Ha a harcot nem vál-

lalja, nem maradhat meg a hitben, és meghasonlás támad miatta a családban (Lk 12,53). Hívõ szülei és hívõ testvérei elszenvedik ebben az állapotban is (Ef 4,2), és változatlanul szeretik õt, ám gyûlölni fogják bûneit, istentelen gondolkodását és életmódját (Lk 14,26). Nem vállalhatnak a bûnben élõvel szellemi közösséget (Mt 10,37), de reménységgel várják azt a napot, amikor az Úr kimenekíti elgyötört állapotából, akit az ördög foglyul ejtett (Zsolt 126,1,4).

Közösség a testvérek között

A hívõ házi(ima-)közösségben olyan isteni rend van, mint a hívõ családban. Mert amint a szülõket nem lehet „demokratikusan” megválasztani, a szolgáló és az elõljáró testvéreket sem. Isten ajándékai õk (Ef 4,11-12), akiknek szót kell fogadni (Zsid 13,17). Õk az igazi pásztorok, akik a Fõpásztor segítségével legeltetik Isten nyáját (1Pét 5,1-5). Ellátja õket különféle kegyelmi ajándékokkal (1Kor 12,4-11), hogy a szolgálatuk ne emberi bölcsesség hitetõ beszédeibõl álljon, hanem Jézus Krisztus kijelentése legyen (Gal 1,11-12). Akik az Úr szolgáit hallgatják, azoknak hite nem az igével ellentétes vallási hiedelmeken, hanem Isten erején fog nyugodni (1Kor 2,4-5). Amikor a közösséget vállaló atyafiak összegyûlnek, mindegyik az Istentõl kapott hitének és szolgálati elhívásának megfelelõen (Róm 12,3-8) járul hozzá, hogy épüljenek egymás hite és szolgálata által (1Kor 14,26). Itt hallható az apostolok tudománya, a Szentszellem által segített tanítás (1Kor 2,12-13), amit csak elöljáró férfitestvérek végezhetnek (1Tim 2,11-12).

6

BIZONYSÁGTÉTEL

A hívô ember és a rablók

A közelmúltban feldúlták és kifosztották a gyülekezeti termünket és a közvetlen mellette levõ lakásunkat. Soha nem gondoltunk arra, hogy ilyesmi velünk is megtörténhet. Az év elején, január 9-11-én a körzet távolabbi állomásán szolgáltam, családommal együtt ott tartózkodtunk azokban a napokban. Vasárnap, január 11én, kora reggel telefonon értesítettek, hogy igyekezzünk haza, mert betörtek a lakásunkba. Nem tudtuk felfogni, hogy valójában mi is történt. Az Úrba kapaszkodva bizakodtunk és találgattuk: hogyan történhetett ez meg velünk? Mit vittek el? Kik lehetnek a tettesek? Mire hazaérkeztünk a rendõrség már végezte feladatát. Döbbenetes kép tárult elénk. Értékesebb tárgyaink hiányoztak, ami pedig még mozdítható volt, az mind egy halomba szórva – családi fészkünk felforgatva, meggyalázva, ismeretlentõl megfertõzve. Csak sírni tudtunk a helyzet láttán. Az elkeseredés, a tehetetlen harag érzései uralkodtak el rajtam, amikor az Úr egy igerészt juttatott eszembe, amivel kevéssel azelõtt foglalkoztam: „Ha az alapfalakat is lerombolják, mit tehet az igaz ember? Az Úr ott van szent templomában, az Úr, akinek trónja a mennyben van, lát a szemével, pillantása megvizsgálja az embereket. Az Úr megvizsgálja az igazat és a bûnöst, szívbõl gyûlöli azt, aki az erõszakot szereti” (Zsolt 11,3-5). Kislányunk által is üzent az Úr: míg ellopott tárgyaink lajstromát készítettük, õ hangosan gõgicsélt, minket látva örömmel repesett kis kezével. Az Úr ébreszteni akart az elkeseredésbõl és önsajnálkozástól: „Látjátok kislányotok? Úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Neki csupán az a fontos, és boldogító, hogy láthatja szüleit”. Megértettem az említett zsoltár üzenetét is. A vasárnap délutáni összejövetelen a testvérek imádságai, bátorításai által tapasztaltuk meg az Úr atyai hûségét, gondoskodó szeretetét. Másnap egy idõs testvérnõ telefonon küldte az Úr bátorító üzenetét (Jób 1,21; 42,12). „Átok helyett áldást mondani” (1Pt 2,2123) – Bár sokszor szívünk megkeseredett és haraggal telt meg, az Úr elsegített odáig, hogy az

15

2005. I. negyedév

Õ nevében megbocsátottunk a tolvajoknak és megtérésükért imádkozunk. Azóta személyesen is megismertük õket, a négy 19-25 év körüli váradi fiatalt. Elszomorodtunk, amikor megtudtuk, hogy gyakorlottak a betörésben, több milliárd lejes kárt okoztak eddig embertársaiknak. Mindezt szégyenkezés és megbánás nélkül teszik, így képviselik „gazdájukat”, akinek átkos igája alatt szolgálnak... Annak viszont örülünk, hogy a vizsgálatok idején az Úr alkalmat nyitott a nyomozó tisztek felé személyes bizonyságtételre. Isten tehet gazdaggá, de szegénnyé is. A velünk történtek önvizsgálatra is késztettek. Feltettük magunknak azt a kérdést, hogy helyesen sáfárkodunk-e a ránkbízott értékekkel, javakkal? Fontosabb-e számunkra az Ajándékozó, az ajándékoknál? Még inkább megértettük, hogy Istenünk a tulajdonos, mi csak haszonélvezõi vagyunk a ránk bízott javaknak. Cselekvésében, melyek kifürkészhetetlenek (Ézs 55,8-9), nem köteles magyarázatot adnia, ígérete szerint megpróbálja az igazat. Erre nem az Úrnak van szüksége elsõsorban, hiszen õ ismer, hanem nekünk ad lehetõséget: a krízishelyzetben még inkább kitûnik, hogy mi van a szívünkben. Ez Isten iránti alázatban és tõle való függõségben tart (Mik 6,8; Ézs 57,15). Ez az állapot kedves az Úrnak (Jk 4,10). A betörõk, rablók, de akár egy ellenséges lelkületû fõnök, vagy a nehéz természetû kollégák Isten eszközei, kõfaragói a javunkra (1Pt 2,5; Jak 1,2-3;12). Arra is megtanított az Úr, hogy bármikor legyünk készek mások szükségeit is felismerni és felvállalni a feléjük való szolgálatot (2Kor 9,11). Az Úr tudott és továbbra is tud helyzetünkrõl (Zsolt 25,10-14; Zsolt 139). Megpróbált, alkalmat adott a megtisztulásra, megerõsítette járásunkat a szentség útján, hogy ígérete szerint ebbõl a helyzetbõl is lássuk az õ orcáját. „Mert az Úr igaz, igazságot szeret, az igazak látják az Õ orcáját” (Zsolt 11,7).

Péter István, Nagyvárad, Betlehem gyül.

(az írás megjelent a Romániai Magyar Baptista Szövetség Szeretet c. újságában 2004. júliusiában. Õsz óta tetsvérünk már a Sarmasági gyülekezetben kapott új szolgálati helyet. - a szerk.)

SZÖVETSÉG

BIZONYSÁGTÉTEL

Krisztus útját. Ahogy Dávid mondta: „Boldog mindenki, aki az Urat féli, és az Õ útjain jár.” (Zsolt 128,1) Megtehetjük, hogy a saját utunkat járjuk, isszuk a levét. „Ne tévelyegjetek, Istent nem lehet megcsúfolni, mert amit vet az ember, azt aratja is. Ha valaki a testének vet, a testbõl arat pusztulást. Aki pedig a szellemnek vet, a szellembõl arat örök életet.” (Gal 6,7-8) Kimondhatatlan örömöm és boldogságom van a Krisztus bocsánata felett, hogy ebben a kiváltságban van részem, hogy az Atya visszafogadott. A legrosszabb esetben is csak a legjobb következhet be, hogy hazaköltözök. Amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve meg sem sejtett, Isten olyan országot készített az Õt szeretõknek. Azt is mondta az Úr Jézus, hogy elmegyek, hogy helyet készítsek nektek, hogy miután elmentem, és helyet készítettem, ismét eljöjjek, és magamhoz vegyelek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. Krisztus még most megbocsátani akar, nem elítélni. Jön majd az ítélet napja is. Mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállni a Krisztus ítélõszéke elé, hogy számot adjunk arról, amit tettünk, akár jót, akár gonoszat. Amíg idõnk van, addig fogadjuk el a bocsánatot. Krisztus megbocsátani akar. Azért jött az embernek fia, hogy megkeresse, és megtartsa, ami elveszett. Az ilyen tönkrement, lepusztult életû embereket, mint én is, fölemelni akarja Krisztus. Ezért vérzett ott a kereszten. Emlékezzünk csak az Úr Jézus utolsó szavára a kereszten. Mit mondott? Elvégeztetett – és fejét lehajtván, kibocsátá szellemét. Ki van fizetve a te és az én adósságom. És ha elfogadom a bocsánatot, Isten már nem engem fog büntetni, mert Krisztust megbüntette. A tiszta, szent, szeplõtlen vállalta magára az én bûneim büntetését. Akik pedig befogadják Õt, hatalmat kapnak arra, hogy Isten gyermekei legyenek. Éljünk ezzel a különleges lehetõséggel, kiváltsággal. Elfogadhatnánk az Uraknak Ura és Királyoknak Királya hívását! Lehetne mennyei pártfogónk a legfelsõbb fórumon, Aki gondviselésében, oltalmazó szeretetében részesíthetné életünket. Az Ördög azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson, de így folytatta az Úr Jézus: „de én azért jöttem, hogy életük legyen, sõt bõségben éljenek (Jn 10,10)”.

14

Ezt az életet és bõséget tapasztalom és élem át. Alapvetõen az emberek azért küszködnek, gebednek sokat, mert Isten felé egy esernyõt tartanak. Küzdenek, tanulnak, próbálkoznak a párválasztás, családalapítás kérdésében megoldást nyerni a munkanélküliség, éhenhalás, közepette; a Teremtõ Isten felé egy hatalmas esernyõt tartva. Oda fel se látnak. Mennek lefelé nézve, a saját útjukat járva: kudarc, csõd, csalódás. Mit nekünk az Isten?! Nem akarjuk tudomásul venni, és az Ördög csapdájában vergõdünk. Nem Isten keze rövid, a mi bûneink választanak el Tõle. Félre az esernyõkkel, amit Isten felé fenntartunk! Ha félre tennénk, és létrejönne ez a belsõ, meleg, meghitt közösség, kapcsolat, olyan kincsre találnánk, amit elképzelni sem tudunk. Az eddigi kincseink, értékeink elértéktelenednek. Krisztusban olyan kincset találunk, ami kibeszélhetetlen. Pál mondja: „kárnak és szemétnek ítélek mindent a Krisztus ismeretének páratlan nagyságáért” (Fil 3,8). Régen egy kicsi, ócska biciklim volt, az volt a mindenem. Amikor egy öreg Trabantom lett, sokkal jobb volt, mint a bringa, nem kellett tekerni, nem is áztunk el. Aztán egy Skoda a bátyámtól, majd amikor hazajött egy szolgálati BMW-vel, akkor aztán tátottuk a szánkat! Mikor van egy kincsed, ahhoz ragaszkodsz foggal és tíz körömmel, nem tudod, hogy van még sokkal jobb is! Sokkal jobb, ha kiszállsz a saját autódból, elképzelésedbõl, utadból, és elfogadod a Krisztus ajándékát. Õ azért jött, hogy megkeresse és megmentse az elveszetteket. Ha megvalljuk bûneinket, hû és igaz, megbocsát, megtisztít és átvezet az Õ országába. Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Keressétek elõször Isten országát és az Õ igazságát, és ezek a szükségesek ráadásul mind megadatnak. A puding próbája az evés. Ha tudni akarod, mi az igazság, vedd a fáradtságot. Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok segítségül, amíg közel van. Azt ígérte, hogy közel van mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja. Aki keres, az talál. Nem hiszed? Próbáld ki, és megtudod! Fodor Péter, Ócsa

TANÍTÁS Helye van itt a prófétálásnak, az Úr Szellemétõl ihletett személyes bizonyságtételnek (Jel 19,10), valamint a kapott kegyelmi ajándékok által végzett egyéb szolgálatoknak, az elöljáró testvérek felügyelete alatt. Közben minden testvér a „tükörbe néz”, felismeri saját állapotát, meghallja Isten üzenetét. Ezek után következik a közösség ápolása, lemondva a szégyen takargatásáról. Ilyenkor a testvérek elmondják, milyennek látták „saját ábrázatukat” (Jak 1,22-15). Miben intette (Jak 5,16), miben vigasztalta, bátorította õket az Úr, a testvérek szolgálatai által. Ha vannak akiknek a szeme „meghomályosodott”, vagy nehezükre esik beszámolni arról, amit az ige tükrében láttak, azokat a felelõs testvérek figyelmeztetik, intik ha szükséges. Ha ennek helye van, ezt követheti a szeretet vigasztalása (Fil 2,1). Így válik alkalmassá a testvéri közösség a kenyértörésre, aztán az egyenkénti hangos, vagy a csendes közös imádkozásra (ApCsel 2,42).

2005. I. negyedév

erõsödését a Krisztusban érettebb hívõ életpéldája, és gyülekezetben végzett szolgálataik segíthetik. Sok a bûnben élõ hívõ (1Kor 5,11), vagy akiket egyházi kötöttségek, és több-kevesebb klerikus önteltség akadályoz, hogy részt tudjanak venni a szentek biblikus közösségében (ApCsel 6,7). Róluk sem szabad lemondani, hanem elszenvedve õket, hittel kell várni, hogy felocsúdnak, és az Úr kiszabadítja õket az ördög tõrébõl (2Tim 2,23-26). Az Úr követésében hûségesek szolgálata eredményezheti, hogy újra testvéri közösséggé váljon a megtértek gyülekezete. Az írásom elején említett hölgy azt állította, hogy õ az evangéliumot hirdeti. Ám az Úrral való közösség nélkül, mindenki hamis evangéliumot hirdet (Gal 1,6-8). Urunk küldetése nem azt jelenti, hogy az utcákon, vagy tömegrendezvényeken lármázunk, Jézus nevét kiáltozva (Ézs 42, 2). Nem mi választjuk meg azt sem, hol éljük hívõ életünket, hanem Urunk rendel oda, ahol Õt kell képviselnünk. Teszi ezt külsõ, kényszerítõ körülmények által (ApCsel 11,1921), vagy Szellemének közvetlen indítása által (ApCsel 8,26; 13,2-4). Kegyes agitátorok(!) sem vagyunk, de készen állunk az evangéliumot hirdetni mindazoknak (Róm 1,15), akiket az Atya von a mi Urunkhoz (Ján 6,44). Az igazi misszió a biblikus hívõ élet (Mt 5,14), és soha nem lehet magaválasztotta buzgóság. Akiket Isten Szelleme vezérel (Róm 8,14), azoknak egész élete küldetés, maga Isten hívogat általuk megtérésre, örök életre. Amikor pedig eljön az ébredés ideje, még be sem járjuk Izrael minden városát, és eljön az Embernek Fia (Mt 10,23). Legyünk erre készen Testvéreim! id. Frank Sándor, Izrael - Karmiel

Közösség a gyülekezetben Napjainkra, a valamikor megtértekbõl alakult gyülekezetekben, nagyon megkevesbedett a biblikus testvéri közösség. Az alapító atyákat követõ nemzedékek, fokozatosan lecserélték az élõ hitet, felekezeti, egyházi kegyeskedésre. Leváltották az Úrban tekintélyeseket olyanokra, akik a kegyesség látszatát hivatottak õrizni. Isten szolgái helyett szívesebben hallgatnak mesemondókat, mert az egészséges tudományt el nem szenvedik (2Tim 4,3-4). És mégis, a mai hívõknek éppen úgy ki kell tartani a gyülekezetekben, amint az elsõ hívõk kitartottak a templomban (ApCsel 2,46). Nem hagyhatják magukra a még megtéretlen gyülekezeti tagokat, sem a kûlsõ látogatókat, hanem türelmes szeretettel kell segíteni a hitrejutásukat. Sok a szellemileg magányos, hitben erõtlen testvér, és ezek

7

SZÖVETSÉG

BESZÁMOLÓ

Beszámoló

BOKORI HÁL AADÓ NAP (2004. október 24.) Egy testvéri közösségben töltött, hosszúra nyúlt éjszaka után kimerülten vettem kezembe Bibliám, hogy szellemileg feltöltõdve kezdjek neki az ugyancsak fárasztónak ígérkezõ napnak. Isten különleges kegyelemben részesített, vigasztalt a szolgálatok között, ezen a reggelen. Az olvasott Ige egyre mélyebben és mélyebben nyílt meg elõttem. Teljesen áthatott, lenyûgözött, mint már oly sokszor, és mint minden alkalommal -így most is-, semmihez sem fogható örömöt okozva. Az éhes ember érezhet hasonlót, amikor fáradságos munkája után terített asztalhoz ül és sokadjára, de ismét, ízlik neki a kenyér. Az így megnyílt Ige által óv Isten a kiégéstõl, a vigasztalhatatlan megfáradástól, mely vagy hitehagyásra, vagy hamis hit átvételére sarkallja a kényelmet egyre jobban, Istent egyre kevésbé szeretõ hívõt. Hálát adok az Úrnak ezért a megtartó szeretetért, melyet Igéje és Szelleme által mindenre elégségesen közöl szolgáival. Papírt és tollat ragadtam, hogy az egyre-másra feltörõ gondolatokat megörökítsem. Írás közben már tudtam, nem csak személyes bátorítást ad most az Úr. Mások számára is készíti a lelki táplálékot. Mivel ekkor már megkaptam Maczkó László testvér felkérését, hogy Bokoron, a baptista gyülekezet hálaadó napján szolgáljak igehirdetéssel, azt is tudtam, hogy hol kell majd asztalt terítenem azzal, amit Isten kegyelmébõl nyertem.

De nem csupán magunk indultunk el október 24én hajnalban. Még két másik család is velünk tartott: Kiss Zoltánék Szeghalomról és Czinege Kálmánék Füzesgyarmatról. Megtérésük óta vagyunk szoros testvéri közösségben egymással, mely két és fél éve egyre mélyebb, egyre teherbíróbb a közös szolgálatokban is. Sok megpróbáltatást, de vigasztalást és örömöt is jelentett már ez a közösség mindannyiunknak, és így épülünk fel szent hajlékká az Úrban. Kívánom minden testvéremnek ugyanezt, kinekkinek a maga helyén. Eleven testvéri egység nélkül nem érdemes hívõ életet élni. Nem a maradék hitet kell feladni, hanem a maradék egységet kell mélyíteni, bõvíteni. Ezen a szolgálati úton erre a bõvítésre is törekedtünk, amikor magunkkal vittünk egy középkorú, még az Úr szabadítása nélkül élõ házaspárt. Õk egy olyan barátkozó fiatalember szülei, aki elköltözése elõtt rendszeres látogatója volt a gyülekezeti alkalmainknak. Miután Romhányban kapott tanári állást, a felsõpetényi baptista gyülekezetbe kezdett járni. Mivel Bokor nincs messze jelenlegi lakóhelyétõl, eltervezte, hogy eljön a hálaadónapra velünk találkozni és Igét hallgatni. Egy telefonbeszélgetés alkalmával Kálmán testvérem említette neki, hogy ha tehetné, a szülei felé is szolgálna, hogy megismerjék az Urat. Erre nem sokáig kellett várni. Istenünk szaván fogta szolgáját és másnap minden elõzetes egyeztetés nélkül Kálmán találkozott a fiatalember édesanyjával, akit soha azelõtt nem látott. Miután kiderült, hogy kicsoda az asszony, Kálmán felajánlotta, hogy magunkkal visszük õket, ha szeretnék. Hogyne szerették volna, amikor szeptember eleje óta nem látták szeretett fiukat. Õt láthatták, Jézus Krisztus evangéliumát pedig hallhatták ezen a vasárnapon. Esõs, ködös napon utaztunk. Ennek ellenére jól haladtunk, és a Cserhát számomra eddig ismeretlen szépsége elõre örömmel töltött el. Isten a meredek dombok és völgyek között, az olykor színpompás õszi erdõn átfutó úton hangolta a szívemet annak a titoknak a szóban való megjelentésére, mely az Õ alkotásainak értelmes vizsgálata által meglátható. Ennek az értelmes vizsgálatnak nem tudományos

Feleségemmel egyeztetve úgy láttuk helyesnek, hogy egész családunkkal vágjunk neki a hosszú, több mint 200 km-es útnak. Ez korántsem egyszerû dolog hét kisgyermekkel, akik közül a legkisebb még anyatejet eszik. De, hogy a messzirõl jött embertõl ne csak azt hallják, amit mondani akar, hanem kicsit az életébe is bele tudjanak pillantani az ottani testvérek, ezért vállaltuk a többletterhet. Másrészrõl a feleségemnek egy-egy ilyen szolgálati út jelent némi kimozdulást a hétköznapok taposómalmából. Családom lelki ráhangolódását mutatja egyik fiam elejtett félmondata is: „megyünk a bokorba László-medvéhez” (ezzel Maczkó László testvérre utalva).

8

BIZONYSÁGTÉTEL mas keze alatt, Aki néha meglátogat nyomorúsággal, betegséggel, mert jót akar. Kezdett nagyon hangsúlyos lenni: „A Krisztusért járván követségben, mintha Isten kérne általunk, Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel” (2Kor 5,20). Egy teológus szolgált akkor a gyülekezetben. Neki kipakoltam. 15 percbe telt, míg az állomásra kikísértem vasárnap este, és mondtam, hogy szeretnék mondani valamit. Kezdtem mondani, és mondtam, mondtam, ráztam az öklömet Isten ellen, Istennel szemben, miért így, miért úgy, pereltem, lépten-nyomon kihoztam hibásnak. Tartottam szüneteket is közben, hogy lássam a reakciót. Mondtam is neki, hogy válaszolj, mit szólsz mindehhez? „Csak folytasd, Petikém” - mindig biztatott. Nem kellett kétszer mondani, mert folyt belõlem. Már kint voltunk az állomáson, a vonat is bejött, a lába is ott volt már a lépcsõn. És mondom: „Hello, hát fölöslegesen strapálom magam, mint vélekedsz?” Fütyült a bakter, lassan gördültek a kerekek, és mondja: „Tudod mit? Majd ha hazamész, nézd meg, mi van megírva az 1Móz 18:27-ben. Legközelebb esetleg megbeszéljük.” Dúltam-fúltam. Köszönöm szépen, kifizetett. De amikor hazamentem, kikerestem az igeverset. Két Bibliám is volt, mindkettõt belepte a por. Levettem az egyiket. Fekete vonalakkal volt aláhúzva és bekeretezve ez az Ige. „Tudom, merész dolog, hogy szólok az én Uramnak, mert én csak por és hamu vagyok.” Kezdtem megszeppenni, és behúztam a nyakam. Nézzük a másik Bibliát, az új fordítást. Hatalmas piros vonalakkal ugyanez az egy mondat ott volt aláhúzva. Alig mertem következõ hétvégén a teológus szeme elé kerülni. Persze nem kerülhettem el. Már messzirõl fülig érõ szájjal, mosolyogva nyújtotta a kezét: „Na, elolvastad?”. Igen, elolvastam. Aztán mondott mást is. Idézte a Korinthusi levélbõl: „Ki ismerte ki az Úr gondolatát, hogy Õt kioktathatná?” (1Kor 2,16) Igen, mi, emberek ehhez értünk. Szánkat jártatni,

13

2005. I. negyedév

túl sokat gondolni magunkról, kioktatni a másikat, még a Teremtõt is. Mi jobban tudjuk, mi értjük. És isszuk a levét, mert nem látjuk be, amit Ésaiás így mondott, hogy: „nem Isten keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az Õ füle süket, hogy minket meghallgasson, hanem a mi bûneink választanak el minket a Teremtõtõl” (És 59,1). Igen, a mi bûneink elválasztanak minket a Teremtõtõl. És úgy is mondja Jeremiás: „Miért siránkozik az élõ ember, a férfi, ha vétkezett? Inkább kutassuk, vizsgáljuk meg útjainkat, és térjünk meg az Úrhoz.” (JSir 3,39-40) Csak ennyit jelent életet, boldogulást, megújulást találni, a saját utamról áttérni a Krisztus útjára. Ezt tettem 94 elején. Egy erdélyi lelkipásztor szolgált itt Ócsán a széles és a keskeny útról. Még a gyerekek is betéve tudják. Beledöngölt a padba a szava, az üzenete. Úgy fejezte be: „Ma este mindenkinek választ kell adni, hogy hol tart, hol áll. Hol van a lábad? Melyik úton, melyik sziklatömbnél?” Ezt nagyon hangsúlyozta, és mindenki beleborzongott. Kérte is, hogy ha valaki úgy érzi, hogy nincs biztonságban, az jelezze. És imádkoznak érte. Én akkor jeleztem a testvéreknek, és kértem, hogy szeretném, ha imádkoznának értem. Mert jó, hogy volt egy jó indulás a keskeny úton, de most a két út között ott a szakadékban, a széles út felé hajolva vergõdök, küszködök az Ördög igájában, hálójában. De nagyon szánom és bánom Istent és embereket megszomorító magatartásomat, kérem az Õ kegyelmét és helyreállító szeretetét. Néhány hét múlva, a hónap elsõ vasárnapján, amikor a gyülekezet úrvacsorázni szokott, álltam oda a testvérek elé, és mondtam azt, hogy nem tartom helyénvalónak, hogy ha egy fiú több éves távollét után úgy megy haza a szülõi házhoz és ül le vacsora mellé az asztalhoz, hogy jóformán be se köszön a szülõkhöz. Én szeretnék most ideülni az Úr asztalához a testvérekkel együtt, mert engem Isten az Õ kegyelmében és bûnbocsánatában részesített. Akkor, ’94 elején kezdtem egy újat, a

SZÖVETSÉG

BIZONYSÁGTÉTEL

vele, Petikém, szert kell tenni egy barátnõre, és mindjárt megoldódik minden. Rózsaszínben fogod látni a világot.” Tudtam, hogy hazugság. Az iskola 3 éve alatt láttam a társaimat. Szálltak virágról virágra, és nagyobb csalódással jöttek, kiégve, üresen, õk is öngyilkossági gondolatokat emlegettek. Biztos voltam benne, hogy ez nem vezet sehova, és távol maradtam ettõl a vélt megoldás-formától. A sok szép szó nem használt. Volt egy kisebb balesetem. Leestem egy két méteres állásról hanyatt. Egy acélgerendás boltívre zuhantam, a fejem koccant az acélgerendához. Kisebb zúzódásokkal megúsztam. Az akkori egyházelnök jött hozzám látogatóba, beszélgetett velem. Édesapám is. Meg se tudom számolni, hányan. „Petikém, ugye érted a Teremtõ üzenetét? Ha a szép szó nem használ, egy kicsit határozottabban is megpróbál megszólítani. De ha jót akarsz, vedd észre, hogy olyan úton jársz, ami a biztos pusztulásba fog vezetni.” Én ott is csak mosolyogtam. Összeismerkedtem egy pesti bácsival a méhész-tanfolyamon, és hívott, hogy utazzak vele kocsival. Attól kezdve szombatonként vele jártam, együtt mentünk Egerbe. ’93. február 6-án utoljára. Mert akkor Gyöngyös elõtt – így mondja õ, én nem emlékszem semmire – valaki eléhajtott az úton, õ nagyot fékezett (azt mondták a mûszaki szakértõk, hogy valami fékhibája lett a kocsijának, a baloldali kerekek fogtak csak), keresztbe fordultunk, áttértünk a menetirány szerinti baloldalra a lejtõn lefelé jövõ 626-os Mazda elé. Ez a Mazda átszúrta a Dacia jobb oldalát. Ott maradtunk mind a ketten. Majdnem végleg – így mondják az orvosok. Szüleimtõl tudom, meg a zárójelentésbõl, hogy 16 napig voltam eszméletlen. Az életveszélyes hasi, mellka-

12

si és koponyasérüléseket egy hat órás mûtéttel próbálták rendbe tenni az orvosok a hatvani kórházban. Azt mondták anyuéknak, hogy nem hiszik, hogy túlélem. A belsõ vérzéskor hasüregbe került alvadt vért tisztították ki, a hasi sérülés folytán a májat össze kellett varrni, a lépet kivették, vesék zúzódtak, tüdõ leszakadt, légmell alakult ki, borda, lapocka csonttörések, a kisagyon belül vérömleny, a vérdaganat szinte egész megbénította a jobboldali agyfélteke mûködését. 16 napig mondták azt az orvosok szüleimnek, hogy amit tudtak, megtettek, de nem hiszik, hogy túlélem, hogy még felébredek. Vagy ha fel is ébrednék, tolószékbe kerülnék a baloldali bénultság miatt - jobb, ha lemondanak rólam, és elköltözöm. Nagy meglepetésükre mégis észhez tértem! Sokan imádkoztak értem. Kérték a Mindenható Teremtõt, hogy még adjon egy lehetõséget kibékülni Vele. Apránként a bénultság is kezdett elmúlni, és ‘93 tavaszán úgy engedtek haza a budapesti Honvéd kórházból: „Péter, ha már csodák csodájára itt maradt ezen a világon, és visszajött a másvilágról, szokjon ide vissza, érti? Próbáljon sportolni, tanulni, memorizálni”. Így kerültem haza. Néhány hét múlva jött édesapám hívása húsvét közeledtével: „Petikém, másfél, két éve is, hogy nem voltál gyülekezetben, szeretõ testvérek között, gyere el.” Nagy harc indult bennem. Szó se lehet róla – az elsõ reakcióm ez volt. Ott majd mindenki körül ugrál, ünnepelnek, távol áll tõlem. Így álltam Istennel. Akkor már megcsendesedve. „Mielõtt a nyomorúság ért, tévelyegtem. De jó nekem, hogy a nyomorúság ért, hogy megtanuljam rendelkezéseid.” (Zsolt 119:67) Kezdtem megalázni magam Isten hatal-

BESZÁMOLÓ fokozat a feltétele. Egy, ma már az Úrnál lévõ idõs testvér mesélte el, hogy amikor kisfiú korában felnézett az esti égboltra, akkor szólította meg elõször a számára addig még ismeretlent: „Isten, aki ezeket a csillagokat alkottad…” Nála valahogy így kezdõdött, nálam ugyanebben a szellemben most folytatódott. Mennyei Nobel-díj: felfedezni a láthatón át a Láthatatlant. Öreg, szûkös, de számomra otthonosságot sugárzó imaházba érkeztünk. A padok majdnem teljesen megteltek a helyi gyülekezet tagjaival és az õ számukat jóval meghaladó meghívottakkal. Megérkezett a gyülekezet lelkipásztora, Vadon Sándor testvér is. Az istentisztelet Kálmán testvérem Istentõl eredõ imaórai buzdításával kezdõdött. A sareptai özvegy története alapján tette nyomatékossá az Úr számunkra, hogy minden

2005. I. negyedév

tést két bizonyságtétel elõzte meg. Elõbb Czinegéné Andi mondta el, hogy hogyan talált rá családjára Isten kegyelme. Ahogy elõadta házasságuk rövid idõ alatti megromlását, Isten megmentõ munkájának elõjeleit és megtérésüket, az Úr egyre nagyobb erõvel mutatott rá azokra a kegyelmi tetteire, amit mindig másként, de mindig elvégez minden megváltottjának életében. Bár jól ismertem Andi bizonyságtételét, soha nem hallottam azt ilyen tömören és ilyen erõvel felzendülni. Kiss Zoltán testvérem következett, aki szintén házasságuk és személyes életük kudarcairól beszélt, és arról, hogyan könyörült az Úr Jézus rajtuk, hogyan nyertek Tõle a démoni támadások ellenére is új és örök életet, mely minden ember lelke nyugalmának egyetlen feltétele. A két bizonyságtétel kiváló szellemi alapvetése volt a következõ igehirdetésnek. A Róma 8,19 alapján szóltam: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” A teremtett világ istendicsõítésébõl egy földi teremtmény kiesett a bûn miatt: az ember. Isten, Jézus Krisztus alászállásával visszaemelte az embert az õt megilletõ helyre, a hálaadással szolgálók sorába. Amikor az értelembõl a lelken át eljut a dicsõítés a testbe és cselekszi Isten akaratát, így gyümölcsözve, akkor Krisztust szemlélteti a hívõ. Ez az igazi dicsõítés, hálaadás, ezt várja sóvárogva a világ, mert példaképeket keres. Vannak, akikben ott él Krisztus, de el van takarva. Ezt a takarót kell leleplezni, hogy láthatóvá tegyük Õt. Aki kész erre, annak hálaadó napja van, aki nem, az Káin módjára áldoz

evilági reménységtõl megfosztva egyedül Õ képes megtartani és ezt meg is teszi az övéivel. Ha mi úgy gondoljuk, hogy most már igazán nincs kiút, Benne akkor is van, Benne mégis van. A végig feszült figyelem nagyban segített átadni nekem is a rám bízottakat. „De az Úr Józseffel volt” (1Móz 39,21). Ennek a mindent meghatározó közösségnek József számára és a mi számunkra is szenvedésteljes, de mélységesen áldott következményeirõl szólt az Ige. Remélem, nem hiába. Az ebédet a helyi evangélikus gyülekezet szolgálati lakásán tálalták. Egyszerû körülmények között zsúfolódtunk össze, de a testvérek áldozatkész vendégszeretete és az általuk készített finom ételek igazán megörvendeztettek minket. A délutáni istentiszteletre még többen jöttek el, az imaház minden férõhelye megtelt. Felsõpeténybõl és Galgagutáról is érkeztek testvérek. Az igehirde-

Az alkalom után még egyszer részesültünk vendéglátóink szeretetében az asztal mellett is, majd együtt adva hálát és könyörögve további megtartásért útnak indult a három autóból álló konvoj. A már említett középkorú házaspárból az asszony velünk utazott. Mellettem ült. Gondolkoztam rajta, mirõl beszélgessünk útközben, de végül csak arra jutottam, hogy énekelek. Az még egy igehirdetés. Amíg megerõltetett hangszálaim bírták, énekeltem. Egyik éneket a másik után, szívbõl, igazi hódolattal Megváltóm elõtt. Az asszony hallgatta, gyermekeim békésen aludtak a robogó autóban, feleségem csendben velem dúdolt. De jó lesz majd egyszer így haza érni, Hozzá! Gál Lajos, Szeghalom

9

SZÖVETSÉG

BIZONYSÁGTÉTEL

Bizonyságtétel

„Ugye érted a Teremtõ üzenetét?”

Egy olyan családban nõttem fel, ahol nagyon tömören ültük körbe az asztalt: két öcsémmel, két nõvéremmel, és három bátyámmal. Legalábbis míg kicsik voltunk, és együtt étkeztünk. Szüleim pici korunktól kezdve vittek a Krisztust követõ hívõk gyülekezetébe. Ez részben élmény volt, de mikor kezdett benõni a fejünk lágya, kissé terhes lett. Bátyáim elég furcsa utakat jártak akkor. Én is kikértem a szüleimnél: hogy-hogy Jani és Béni megtehetik, hogy nem mennek, nekem meg muszáj menni? Én is az asztalra csaptam: már pedig én nem megyek. Gyötörnek engem a bibliakörön a bibliaversek tanulásával, az énekléssel, készülni anyák napjára, karácsonyra. Morogtunk a (még nem létezõ) bajuszunk alatt. Sok minden nagyon nem tetszett, durcás, dacos, makrancos fiúcska voltam. ’83-84-ben érintett az Úr Jézus szeretetének üzenete. Az a bácsi, aki az énekeket is tanította, kérdezte: „Te, Peti, mikor adod át a szívedet az Úr Jézusnak? Tudod, hogy nem jutsz boldogulásra Nélküle, és igencsak összecsapnak a hullámok a fejed fölött, ha saját szakálladra próbálod majd megoldani az életed gondjait, családalapítás, munkahely, megélhetés, pályaválasztás.” 13-14 évesen már kezdtem érteni, hogy mit mond. És nyitott is voltam a Krisztus hívására: Akarom Õt követni! El is mondtam Édesapámnak, hogy én átadom a szívem az Úr Jézusnak, meg elmondtam a gyülekezetben is egy májusi vasárnap délután a testvérek nagy örömére. Szép évekre emlékszem vissza, mikor a kõmûves-iskolát (szakmunkásképzõt) kezdtem ’84 õszén egy kisiparos mellett. Környékszerte elismert iparos volt. Józan életû, ami a kõmûvesek között ritkaság számba ment, precíz, gyönyörû, jó munkát végzett, jó emberként tartották nyilván a faluban. Mikor elõször jelentkez-

10

tem nála, nemet mondott, hogy nem tud felvenni, mert két tanulója már van, egynek pedig most ígérte meg, hogy felveszi. Mi csak tovább imádkoztunk, Isten nevét segítségül hívva, az Õ megoldást hozó szeretetében bízva. Az osztályfõnök már rágta a fülemet, adjam már be az iskola címét, hová jelentkezek. Életem elsõ nagy megtapasztalása ez, hogy jött Pista bácsi, nyomta a csengõt a kapunkon, és mondta Édesapámnak: „A Peti fia jöhet tanulónak, mert a másik fiú visszamondta”. Isten gondot viselt! Félre tette azt a másik fiút, hogy nekem ott legyen helyem. Ragyogó kisiparos mellett egy nagyszerû helyen tanulhattam ki ezt a szakmát, amire Isten vezetett, igazított el, hogy ezt válasszam. Isten üzenetének örömével, a bocsánat örömének a békességével teltek az ipari tanulói évek. ’90-92 körül kezdtek összecsapni fejem felett a hullámok. Kezdtem nagyon lázadni és perelni Isten ellen. Tudtam, hogy Isten szabad akaratot adott nekünk, embereknek, és mégis azt látom, hogy az emberek a szabad akaratukkal hogyan élnek: a saját pecsenyéjét sütögeti mindenki, megy az orra hegye után, nem törõdve se Istennel, se emberrel. Ha próbálkozunk is utánuk nyúlni, velük szót érteni, kérni õket, hogy számoljanak Krisztus szeretetével, mesebeszédnek veszik. Túlságosan zavarni kezdett, hogy hosszú pórázon van a Gonosz. Isten tudta, hogy az ember szabad akaratából így fog élni, és mégis megengedte, hogy így tomboljon az Ördög – én se jutok egyrõl a kettõre, mert

BIZONYSÁGTÉTEL

2005. I. negyedév

nak felújítását végeztük. Együtt reggeliztünk, együtt ebédeltünk, együtt vacsoráztunk a papnövendékekkel, a teológiai tanárokkal, lelkész urakkal, a dékánnal. Akárhányszor akárkibe botlottam, széles mosollyal üdvözölt, hogy van Édesapád? Míg eszegettünk, kellett válaszolni és beszélgetni. Aztán felvenni a szerszámot, és végezni a munkát. Igyekeztem neveltetésemnél fogva helyt állni, de kezdett sûrûsödni a gonoszság légköre, szellemi hatalom fölöttem, bennem. Öcsém tudna errõl beszélni. Ha csak magunk között voltunk, csak úgy szikráztak a szavaim, mondataim, a magatartásom, a beszédem. ’90-tõl már egy-egy nap elmentünk a barátommal a börtönbe is, hogy bizonyságot tegyünk az Úrról. Mikor fellázadtam Isten ellen, ezt is abbahagytam természetesen. „Nem csinálom most már ezt a képmutató küszködést, kínlódást!”-határoztam el magam. A barátom ezt nem hagyta annyiban. Csütörtökönként délután a munkásruha helyett vehettem az utcai ruhát, és mehettem a börtönbe. Vég nélkül próbált a lelkemre beszélni – és olyan mélységesen szakad rám még most is, ahogy visszaidézem azt a percet, amikor szikrázva, gúnyosan, cinikusan, lekezelõen kiosztottam. „Hagyjál békén, elég volt ebbõl a küszködésbõl, befejeztem. Mondd meg nekik is.” Ennek ellenére próbált a lelkemre beszélni. Én csak mosolyogtam, és nagy mellénnyel elintéztem. Terveim voltak. Majd leszerelek, szépen nekiállok vállalkozni, kõmûveskedek. Közben indult egy méhész-tanfolyam Egerben szombatonként. Jelentkeztem a tanfolyamra. Míg én dolgozom, és gyûjtögetem a forintjaimat, a kenyérre valót, és ki tudja még mire valót, addig a méheim szintén hordják be a forintokat a kaptárba. Csak ki kell pergetni, és mehetek tovább. Minden jól eltervezve mûködött – Isten nélkül. Közben a sok keserûséggel, csalódással, életuntsággal egyedül maradtam. A régi barátokat, ismerõsöket elhagytam, újakra nem tettem szert. Némelyek tanácsoltak: „Ne is törõdj

a bûneim, saját ösztöneim, indulataim, rossz természetem fogsága, megkötözõ ereje vissza-visszatért. Kértem Isten szabadítását, munkáját, hogy segítsen felgyógyulni, és nem nagyon éltem át, amire vártam. Fellázadtam Isten ellen. Fél évig küszködtem így, még járva a gyülekezetbe, de azt mondtam, ha nincs segítség, akkor ami nem megy, nem erõltetem. A gyülekezetben is láttam sok olyan hívõ embert, aki imádkozgat, meg vallásosnak mondja magát, de nagyon rossz példát mutat, és képmutató, álkegyes. Nem akartam õket követni. De az Úr Jézus azt mondta, hogy ne ítélj, hogy ne ítéltess! Légy példája te a hívõknek a beszédben, magaviseletben, a hitben és a tisztaságban (1Tim 4,12). Nem akartam õket elítélni, szerettem volna jó példával elõl járni, de elhatároztam: ha nem megy, nem erõlködök tovább. ’92 elején lázadtam fel a Teremtõ ellen, a gyülekezet ellen, és csaptam be magam mögött az imaház ajtaját. Addig ott töltöttem minden vasárnapot. Sõt, fiatalokkal szombat estéket, kirándulásokat. A régi barátokat mind otthagytam. Soha nem felejtem el, amikor egy barátom jött utánam. Akkor a polgári szolgálatos idõmet töltöttem a sorkatonai helyett. 22 hónapot dolgoztam egy egyházi építkezésen, mint kõmûves. Ezzel esett egybe ez az Isten elleni lázadásom. Pereltem, hogy milyen értelmetlen az élet. Túlságosan is nagy ereje és hatalma van a Gonosznak, kár küszködni. Ha csak ennyit ér az élet, jobb, ha eltesszük magunkat láb alól. ’92 elején már nagy sebességgel indultam lefelé a lejtõn. Depressziós, életunt, keserû, csüggedt hétköznapokat tologattam magam elõtt. Fölvettem a jópofa kisfiú kényszerzubbonyt, mert a baptista egyház teológiájá-

11