Tudományos-fantasztikus folyóirat

Tudományos-fantasztikus folyóirat

Terveink szépen megvalósulnak;. Július első napjaiban, amikor ezeket a sorokat írom, taglétszámunk ötezer fölött van, így a Galaktika Baráti Kör hazánk és valószínűleg Európa legnépesebb sci-fi klubja. Taglétszámunk nyilván emelkedni fog, ha olvasóink látják, hogy mi betartjuk ígéreteinket, s mindent megteszünk kedvelt műfajuk érdekében. Szeptemberben, amikor cikkem megjelenik, éppen benne vagyunk a „Fantasztikus Hónap” rendezvényeiben, megnyílt a sci-fi kiállítás, folynak az író-olvasó találkozók, csomagolják idei ajándékkötetünket, Adams GALAXIS ÚTIKALAUZ STOPPOSOKNAK című remek könyvét, amelyet minden tagunk ingyen kap. Már nyomdában van 1988-as szenzációs naptárunk, amelyet decemberben küldünk szét, nyomdában van mindkét idei kiadványunk. Tagjaink kedvezménnyel látogathatják a Planetárium előadásait, talán eredményt hoztak már a mozikkal folytatott tárgyalásaink, lehet, hogy tagjaink már „saját” mozinkban nézik a sci-fi filmművészet régi és új alkotásait, s természetesen kedvezményes áron. Garmadával kapjuk a leveleket, telve ötletekkel, tervekkel, tanácsokkal. Tagjaink könyvcímeket ajánlanak, játékokat javasolnak, kérik, hogy képzőművészeti albumokat, képregényeket, hanglemezeket adjunk ki. örülünk ennek az aktivitásnak és bizalomnak. Továbbra is számítunk rá, igyekszünk neki megfelelni. Albumot még nem adunk ki, de már készülnek reprodukciós lapjaink, amelyekből 1988-ban minden hónapban kapnak egyet klubtagjaink. Tájékoztatónk első száma is hamarosan eljut hozzájuk. Egyik tagunk azt ajánlotta, hogy adjunk ki GBK kötvényeket. Ilyesmit nem tervezünk, annak viszont nagyon Örülnénk, ha minden tagunk egy érdeklődőt hozna sorainkba. Létszámunk növekedésével arányosan növekednének lehetőségeink is, és mindnyájunknak ez lenne a legfontosabb.

John Christopher: Egyetlen fűszál se … (Első rész) Fencsik Flóra ford.

4

Jack Vance: A Mitr M. Nagy Péter ford.

33

MŰHELY Takács Ferenc: Sci-fi és magasirodalom Urbán László: Talányos tudósítások … S. Kovács Judit: Titkos mozgalomtól a nagy üzletig Takács Ferenc: Foundation – egy sci-fi szakfolyóirat Angliából

36 37 39 40

Marianna Gruber: A csapda Révai Gábor ford.

41

Gordon Eklund: Angyal M. Nagy Péter ford.

46

KÉPZŐMŰVÉSZET Kuczka Péter: Három fiatal rajzoló

56

R. A. Lafferty: Szortyogó Fencsik Flóra ford.

62

FILM, TV, VIDEÓ Kóczián János: Filmbemutató: A szél harcosai Filmhírek

73

Jurij Glazkov: Terülj, terülj, asszonykám! Bazsó Márton ford.

75

Adam Hollanek: Kettesben Nemere István ford.

79

KÖNYVEKRŐL Tamási Orosz János: A remény regénye 84 Weinbrenner Rudolf: Egy fantasztikus regény, amelyben nem lényeges a fikció Szentmihályi Szabó Péter: Mesék a Föld nevű bolygóról Balázs Andrea: Szlovák SF antológiák, világszínvonalon Trethon Judit: Barátunk, Verne Gyula Sámathy Tamás: Meglepetés jubileumra

88

Korga Zsuzsa: Öngól

92

KÉPREGÉNY Szabó László Róbert: Hörpölin és Hupcihér kalandjai

93

Gáspár András: Aki bújt, aki nem

95

Kemény Dezső: Encián úr újabb álma

103

A borítón Wojoiech Siudmak festményei

John Christopher

Egyetlen fűszál se… Előhang Gyakran megesik, hogy a családi viszálynak haláleset vet véget. Amikor Hilda Custance 1933 kora nyarán megözvegyült, levelet irt édesapjának. Nem írt már neki tizenhárom éve, azóta, hogy férjhez ment. Apjának-lányának hangulata ekkor épp egymásra rímelt. Az aszszony a komor londoni évszakok után a westmorlandi dombok közé vágyakozott. Apja pedig magányos volt, halála előtt szerette volna még viszontlátni egyetlen lányát és megismerni az unokáit. A fiúkat nem hívták haza az intézetből apjuk temetésére; most, a nyári szünidő kezdetekor épp csak egy éjszakát töltöttek otthon, s másnap már indultak is anyjukkal északra. A vonatban John, a kisebbik fiú megkérdezte: – Voltaképp miért is nem volt mostanáig dolgunk Beverley nagyapával? ' Anyja kibámult az ablakon: a fakó, komor London-vidéki táj vibrált a hőségben fáradt szeme előtt: – Ki tudja, hogyan alakul ki az ilyesmi – felelte tétován. – Veszekedéssel kezdődik, egyik fél se enged; azután beáll a csönd, és egyikük se töri meg többé. Immár szenvtelenül tekintett vissza a hajdani érzelmi viharokra; a völgybeli nyugodt, csöndes életből vetette magát beléjük a hajdani kislány. Akkoriban biztosra vette: bármi boldogtalanság vár is rá, magát a szenvedélyt sose fogja megbánni. És épp fordítva alakult az idővel, kétszeresen is. Házasélete, anyasága elégedetté tette. Később pedig azon álmélkodott el: hogyan is származhatott ilyen elégedettség abból, amit – visszatekintve – hitványnak, méltatlannak látott? Kezdetben még nem érzett hitványságot benne; apja azonban annál inkább észrevette már akkor is, s ezt képtelen volt véka alá rejteni. Ez volt hát a kulcs: az apja viszolygása s az ő megbántódása. John megkérdezte: – De ki kezdte a veszekedést? Az asszony utólag már sajnálta, hogy a viszály miatt apja és férje sose ismerte meg egymást. Pedig sok szempontból hasonlítottak. Talán ha az ő büszkesége nem akadályozza meg a megismerkedésüket, megkedvelte volna egy mást ez a két ember. – Most már egyre megy – felelte. David lerakta újságját, a Fiúk Lapjá-t. Bár egy évvel idősebb volt Johnnál, csak hajszálnyival nőtt magasabbra nála; külsőre nagyon hasonlítottak, gyakran ikreknek vélték őket. De David lassabban mozgott és lassabban gondolkodott, mint John, s a kézzelfogható dolgok jobban érdekelték az eszméknél. Megkérdezte: – A völgy… milyen a völgy, anyu? – A völgy? Csodálatos. Olyan… nem, azt hiszem, jobb lesz, ha meglepetésként ér benneteket. Amúgy se tudnám leírni. – De próbáld meg, anyu! – kiáltotta John. David elmerengett: – Látjuk-e majd a vonatból? Anyja elnevette magát: – A vonatból? Még a szélét se. Majdnem egy óra Stavelytől. – Mekkora? – érdeklődött John. – Körös-körül dombok övezik? Rájuk mosolygott: – Majd meglátjátok. Nagyapjuk bérese, Jess Hillen várta őket kocsival az állomáson, s nekivágtak a domboknak. Kis híján bealkonyult már, s mire meglátták Vakvölgyet, a Nap épp lehanyatlott mögöttük. A Küklopszok Völgye név jobban illett volna rá, mert csak fél szemmel kandikált ki nyugat felé. De ettől a nyílástól el tekintve olyan volt, mint egy csészealj vagy mély tál, amelynek hol csupasz sziklákkal, hol hangafűvel borított oldala fölível a bekandikáló égbolt felé. E körülölelő kopárságban még inkább érvényesült a völgy gazdagsága; belül zöld búzatáblát ringatott a nyári szellő, mögötte legelő buja zöldje látszott a kaptatón. A völgy bejárata szűkebb már nem is lehetett volna. Az út bal oldalán, nyolc-tíz méterre tőle meredeken emelkedett föl és nyúlt föléjük egy sziklafal. Jobb oldalukon a Lepe folyó áramlott az út mentén. A folyó túlpartján, tizenöt méternyire emelkedett a völgy torkolatának másik fele. Hilda Custance megfordult, a fiait nézte.

– Nos? – Tyűha! – kurjantott John. – Ez a folyó… hogyan jut be a völgybe? – Ez a Lepe. Harmincöt mérföld hosszú, ebből huszonöt mérföldet a föld alatt tesz meg, ha igaz a szóbeszéd. A völgybe mindenesetre a föld alól érkezik. Sok ilyen folyó van errefelé. – Mélynek látszik. – Az is. És csuda sebes. Fürödni sajnos nem lehet benne. Arra lejjebb dróttal elkerítették, hogy a juhok bele ne menjenek. Ha beleesnek, végük volna. – Gondolom, megárad telente – jegyezte meg komolyan John. – Régebben mindig megáradt – bólintott az anyja. – Most is szokása még, Jess? – Elvágott bennünket a világtól a télen – felelte Jess. – Most már nem olyan rossz, amióta van rádiónk. – Szenzációs lehet – mondta John. – De tényleg el vannak vágva? Megmászhatnak a dombokat. Jess vigyorgott: – Akad, aki megmássza. De sziklás út vezet fölfelé, s a túloldalon még sziklásabb. Amikor a Lepe megárad, legjobb nyugton maradni. Hilda Custance a nagyobbik fiára nézett. Az előrefelé bámult a naplementében homályba boruló völgybe. A Hillen-farm épületei látszottak már, de a magasan álló Beverley-farm még nem. – Hát neked hogy tetszik, David? – kérdezte. Ő csak kényszeredetten fordult el a látványtól, és nézett az anyja szemébe: – Itt szeretnék maradni mindigre. Azon a nyáron a fiúk becserkészték a völgyet. Az körülbelül három mérföld hosszú volt, és a legszélesebb pontján talán fél mérföld széles. Csak két farm volt benne, meg a folyó, amely a déli oldalról zúdult befelé mintegy két mérföldön át. Bőven termő és jól megművelt volt a föld, de bőven jutott benne játszóhely egy tizenkét és tizenegy éves gyereknek, s megmászhatták a környező dombokat. Két vagy három ponton is fölkapaszkodtak, megálltak fönn zihálva, s onnan néztek le a hepehupás, megműveletlen dombokra és mocsárvidékre. A völgy parányi volt a hátuk mögött. John élvezte a magasságérzetet, az elszigeteltséget és bizonyos fokig a hatalmat: a tanyaházak ugyanis játéképületeknek látszottak innen, mintha le lehetne nyúlni értük és fölmarkolni őket a földről. A völgy a maga zöld pompájában oázisnak tűnt a kopár hegyek között. David kevesebb örömét lelte ebben, s a harmadik hegy mászásuk után nem volt hajlandó újra nekivágni. Neki elég volt az, hogy itt lehet a völgyben, amely körül a lejtők védőn behajló kézujjak voltak számára, megmászni őket haszontalan és értelmetlen. Érdeklődésüknek ez a különbözősége oda vezetett, hogy mind többet voltak külön. John a völgy oldalát rótta, David pedig a tanyán maradt nagyapja mind nagyobb örömére. A második hét végén, egy meleg, felhős délutánon az öregember és a gyerek együtt bandukolt a folyó menti réten. A fiú érdeklődve nézte, mint tép le és vesz szemügyre nagyapja egy-egy kalászt. Távollátó volt az öreg, messze kellett eltartania magától a gabonát. – Jó termés lesz – mondta az öreg –, legalábbis úgy látom. Jobb oldalukon egyre hallatszott a tompa moraj, a Lepe folyóé, amint átküzdi magát a sziklákon a völgybe. David megkérdezte: – Itt leszünk még aratáskor? – Attól függ. Lehet. Szeretnél itt lenni? David föllelkesedett: – Jaj, nagyon, nagyapa! Csend lett, csak a Lepe nem szűnt zúgni. Nagyapja végigtekintett a völgyön, amelyet másfél évszázada műveltek a Beverleyk. Azután a tájról a mellette álló fiúra fordult a tekintete. – Nem hiszem, hogy sok időnk jut egymás alaposabb megismerésére, David fiam – mondta. – Gondolod, hogy szívesen művelnéd ezt a földet, ha megnősz? – Mindennél szívesebben csinálnám. – Akkor a tiéd lesz. Egy farmon egyetlen gazda kell, és nem hiszem, hogy az öcsédnek kedve van ehhez az élethez. – John mérnök akar lenni – mondta David. – És alighanem jó mérnök lesz belőle. Hát te mi akartál lenni? – Eddig még semmire se gondoltam. – Talán nem kellene ezt elmondanom – szólt nagyapja –, minthogy sosem ismertem másfajta életet, legfeljebb amelyet még a lepetoni vásárban látok; de alig hiszem, hogy akad ennél boldogítóbb élet. És ez jó föld és jó rejtek olyan férfiembernek, aki beéri önnön társaságával meg egy-két szomszédéval. A Top Meadow-csúcson a föld alatt kőtömböket találtak, azt mondják, a völgy erődítmény volt valaha a régi időkben. Manapság, a lőfegyverek és a repülőgépek korában talán nem lehetne védhető, de valahányszor elmegyek, mindig az az érzésem: ha hazaérek majd a hágón át, magamra csukhatom az ajtót.

– Ezt éreztem, amikor ideértünk – mondta David. – A nagyapám – mondta David nagyapja – ide temettette magát. Ezt már akkoriban se vették jó néven, de az idő tájt még bele kellett törődniük egy s másba, ha nem tetszett is. Manapság nagyobb hatalmuk van, a mindenségit! Férfiembernek joga kellene legyen rá, hogy a saját földjébe temettethesse magát. Végigtekintett a zöld búzaszárakon. – De már nem is rettegek annyira tőle, hogy itt hagyom; most, hogy a saját véremre hagyom! John ott állt a déli hegynyergen, azután amint betelt a látvánnyal, lefelé indult, vissza a völgybe. Ezeket a déli lejtőket a Lepe folyó fogta egybe felbukkanási pontjától odáig, ahol végleg elhagyja a völgyet, s ezért csak a völgy keleti vége felől mászhatok. De a fiú most észrevette, hogy mihelyt a folyó fölébe kerül, az nem zárhatja el őt a lejtőktől, amelyek alatt árad-zuhog. Hasadékot látott a hegyoldalban, talán barlang? Úttalan úton lemászott oda. Célirányosan, de óvatosan haladt lefele, mert bár teste is, esze is gyorsan járt, a vakmerőséget nem kedvelte. Odaért a hasadékhoz talán öt méterrel a sötét, hömpölygő vízár fölött, s kiderült, hogy az csak hasadék, semmi több. Csalódásában körülnézett, hol egy újabb cél. Közvetlenül a folyó fölött sziklapad nyúlt ki. Onnan talán belelógathatná a lábát a rohanó vízbe. Nem ugyanaz persze, ami egy barlang lett volna, de mégis jobb, mint csalódottan visszatérni a tanyára. Még óvatosabban ereszkedett lefelé. Meredek volt a lejtő, s a Lepe fenyegetőn morajlott. A sziklapad nem nyújtott kapaszkodót, amikor odaért. De addigra már megszállta őt a gondolat: csak fél lábát nyújthassa a vízbe, s akkor már elérte kitűzött célját. Óvatosan a domboldalhoz simult, és lenyúlt, hogy kicsatolja szandálját a jobb lábán. Ekkor a bal lába megcsúszott a sima sziklán. Rémülten nyúlkált, érezte, zuhan, de a keze nem talált kapaszkodót. Lepottyant, s elragadta a Lepe nyáron is jéghideg, vadul hömpölygő vize. Korához képest meglehetősen jól úszott, de a Lepe erejével szemben semmi esélye nem volt. Az ár lehúzta annak a medernek a mélyére, amelyet a folyó még évszázadokkal a Beverleyk és a többi ideköltözők előtt vájt magának. Kavicsként görgette a gyereket előre, mintha végleg ki akarná sajtolni belőle az életet. John semmi mást nem érzett, csak a folyó mindent elnyomó haragját és saját lassuló lélegzését. S azután hirtelen észrevette, hogy oszlik fölötte a sötétség, a napfény áthatol a heves, de már nem olyan mély vízen. Utolsó erejével álló helyzetbe küzdötte magát, s a feje felszínre bukkant. Kapkodva vett lélegzetet, a folyó közepe táján volt már. Leállni nem tudott, mert a folyónak még mindig igen nagy volt az ereje, de félig futva, félig úszva haladt az árral, a Lepe magával ragadta a völgy végét jelző szoros felé. A folyó, mihelyt kiért a völgyből, lecsillapodott. Johnnak lejjebb már sikerült átúsznia a viszonylag szelíd vizén a túl oldalra, s ott partra kapaszkodott. Csuromvizesen és holtfáradtan mérlegelte az örvénylő folyószakasz hosszát, amely ilyen sebesen idáig sodorta. Még akkor is bámult, amikor pónilókocogás hallatszott az úton, majd pár pillanat múlva a nagyapja hangja: – Hé, John! Csak nem fürödtél meg? A gyerek bizonytalanul föltápászkodott, s odabotorkált. Nagyapja talpra segítette. – Reszketsz, fiú. Csak nem estél bele? Ő még mindig nem tért magához az ijedségtől; szakadozottan, elcsukló hangon elmondta, amit tudott. Az öregember ámult: – Úgy látszik, burokban születtél. Egy felnőttnek se lett volna túl sok esélye, ha így belepottyan. És azt mondod, úgy törtél föl a víz felszínére, hogy még leért a lábad? Apám hajdan úgy mesélte, hogy zátony húzódik a Lepe közepén, de még senki se merte kipróbálni. Mindkét part közelében nagyon mély a víz. Nézte a gyereket, aki most erősen reszketett, inkább az élmény utóhatásától, mint a hidegtől. – Elég volt a beszédből. Visszaviszünk, át kell öltöznöd. Gyerünk, Flossie! Míg nagyapja a kis ostort csattogtatta, John gyorsan megkérdezte: – Nagyapa, ugye, nem mondod el anyunak? Ugye, nem? – De hát hogyan titkolhatnánk el? – kérdezte vissza az öregember. – Úgyis látja, hogy csuromvizes vagy! – Úgy gondoltam, megszárítkozom… a napon. – Á, nem lesz az jó! Szóval… nem akarod, hogy anyád megtudja a vízbe pottyanásodat? Félsz, hogy összeszid? Tekintetük találkozott: – No jó – mondta a nagyapja –, úgy látom, titoktartással tartozom neked, pajtás. Jó, legyen úgy, hogy elviszlek Hillenékhez, és ott szárítkozol meg. Valahol csak meg kell törülköznöd!

– Az jó lesz – egyezett bele John. – Köszönöm, nagyapa. A szekér kerekei nyikorogtak a nyers köveken, átkeltek a szakadékon a Hillen-farm felé. Az öreg törte meg a csendet: – Szóval mérnök szeretnél lenni? John levette megbűvölt tekintetét a robajló Lepéről: – Igen, nagyapa. – Nincs kedved a gazdálkodáshoz? – Nincs túl nagy kedvem – felelte óvatosan John. Az öreg megkönnyebbült: – Gondoltam, hogy nincs. Többet is akart mondani, de elhallgatott. Csak amikor már Hillen tanyaépületeinek közelébe értek, akkor szólalt meg: – Örülök neki. Én mindennél jobban szeretem a földet, de csak megfelelő feltételek közt jó birtokolni. A világ legjobb termőföldje is maradjon inkább parlagon, semhogy gyűlölködést keltsen testvérek között. Azután megrántotta a póni kantárját, és bekiáltott Jess Hillennek

7 Negyedszázaddal később a két fivér ott állt együtt a Lepe partján. David fölemelte botját, és felfelé mutatott a domb lejtői felé: – Ott vannak, ni! John követte a bátyja tekintetét arra, ahol két pötty haladt fölfelé. Fölnevetett: – Davey diktálja az iramot, mint rendesen, de lefogadom, Mary nem törődik bele, hogy ne ő érjen az elsőként a csúcsra. – Mary idősebb pár évvel, ne feledd. – Nem vagy igazságos nagybácsi. Túl vakon kedvezel az unokaöcsédnek. Mindketten mosolyogtak. David így szólt: – Mary derék kislány. De Davey… szóval ő Davey. – Meg kellett volna nősülnöd, hogy legyen pár saját gyereked is. – Sose jutott időm az udvarlásra. – Azt hittem, hogy a magadfajta gazdaember ezt csak úgy menet közben végzi, akár a káposztaültetést. – De én nem ültetek káposztát. Manapság semmi másban nincs fantázia, csak a búzában és a burgonyában. Ezt kéri a kormány, s én ezt nyújtom neki. John derűsen nézte testvérét: – Tetszik nekem, ahogy a derék gazda szerepét játszod. De mi a helyzet a vágómarhával? És a tejgazdasággal? – Én a gabonáról beszélek. A tehenészetet amúgy is szeretném fölszámolni. Több földet vesz el, mint amennyit ér. John a fejét rázta: – Nem tudom elképzelni a völgyet tehenek nélkül. – A városi ember régi illúziója a változhatatlan vidékről – mondta David. – A vidék jobban változik, mint a nagyváros. A városban csak az épületek változnak, nagyobbak lesznek és csúnyábbak, csakhogy ennyi az egész. Ha a vidék változik, akkor alapvetőbb a változás. – Ezen vitatkozhatnánk – mondta John. – Elvégre… David hátranézett: – Itt jön Ann. – Amikor az asszony már hallótávolba ért, hozzátette: – És még azt kérded, miért nem házasodtam meg! Ann kettejük vállára tette két kezét: – Amit a legjobban kedvelek ebben a völgyben – mondta –, az az udvarias bókolás magas színvonala. Tényleg tudni szeretnéd, miért nem házasodtál meg, David? – Azt mondja, sose jutott rá ideje – mondta John. – Kétlelkű vagy – mondta neki Ann. – Ahhoz eléggé farmer vagy, hogy tudd: egy asszony az ingóvagyon része, ahhoz azonban túlságosan modern a gondolkodásod és egyetemi végzettséged van, hogy emiatt ne legyen bűntudatod. – És szerinted hogyan bánnék a feleségemmel, feltéve, hogy rászánnám magam a nősülésre? – kérdezte David. – Befognám az igába a szántáskor, ha lerobban a traktor? – Szerintem az az asszonyon múlna, azon, fölébed tudna-e kerekedni, vagy sem. – Lehet, hogy ő fogna be téged az igába szántáskor! – jegyezte meg John. – Találnod kellene nekem egy derék, uralkodó természetű lányt, Ann. Nincs több olyan barátnőd, aki megbírna egy igazi westmorlandi tuskóval? – Már föladtam – mondta Ann. – Látod, mennyire igyekeztem, mégse jutottam semmire. – Ugyan! Mind vagy lapos mellű, szemüveges nő volt, piszkos ujjakkal és bal fülük mögött a New Statesmannel, vagy éppenséggel tarkabarka nejloncuccokban és magas sarkú cipőben díszelegtek.

– És Norma? – Norma látni akarta, amint a mén fedezi a kancákat – felelte David. – Úgy gondolta, rendkívül érdekes élmény lesz. – És mi rossz van ebben egy farmerfeleségnél? David szárazon felelte: – Sejtelmem sincs. De az öreg Jess megdöbbent, amikor ezt hallotta. Bármilyen furának látszik, megvannak itt a magunk elképzelései a méltóságról. – Úgy van, ahogy mondtam – felelte rá Ann. – Félig még mindig civilizált vagy. Agglegény maradsz örökre. David mosolygott: – Meg szeretném kérdezni… meg kaphatom-e Daveyt, hogy lerántsam a magam szintjére? – Davey építész lesz – felelte John. – Szeretnék néhány értelmes tervet megvalósítani öregkoromra. Látnod kellene azokat az épületszörnyeket, amelyeket most világra segítek. – Davey úgy tesz majd, ahogy akar – mondta Ann. – Jelenleg azt hiszem, ott tart, hogy hegymászó szeretne lenni. És Mary? Érte nem akarsz harcolni? – Nem tudom építészként elképzelni Maryt – mondta John. – Mary férjhez fog menni – tette hozzá a nagybácsi –, mint minden valamirevaló nő. Ann eltűnődött. – Szörnyű alakok vagytok mind a ketten – állapította meg. – Azt hiszem, minden férfi az. Épp csak Davidről több civilizációs máz pattogzott már le. – De hát mi rossz van abban – kérdezte David –, ha biztosra veszem, hogy egy derék lány férjhez fog menni? – Nem lepődnék meg, ha Davey is megházasodna – mondta Ann. – Volt egy évfolyamtársnőm az egyetemen – mondta David. – Mindnyájunknál jobban ismerte az elméletet, úgy hallottam, tizennégy éves kora óta gyakorlatilag ő tartotta kézben az apja farmját. Még csak le se diplomázott. Hozzá ment egy amerikai pilótához, és elment vele Detroitba. – Ezek szerint – állapította meg Ann – az ember ne is törődjék a lányával, hiszen az úgyis hozzámegy majd egy amerikai pilótához, és Detroitba költözik. David lassan elmosolyodott: – Hát, így van valahogy. Ann rávetett egy félig megértő, félig elkeseredett pillantást, de nem szólt többet. Együtt mendegéltek csöndben a folyóparton. Könnyű, májusias volt a levegő; kékben-fehérben pompázott az ég, a bárányfelhők lassan vonultak át az azúr legelőjükön. A völgyben az ember mindig is jobban figyelt a környező dombok keretezte égre. Árnyékfolt lebegett feléjük, körülfogta őket, majd újra napfény borult föléjük. – Micsoda békességes táj! – mondta Ann. – Szerencsés ember vagy, David. – Ne menjetek vissza vasárnap – javasolta David. – Maradjatok. Ránk férne egy kis segítség a krumpliszedésnél most, hogy Luke beteg. – Az épületszörnyem vár – mondta John. – A srácok pedig sose végzik el a szünidei leckét, míg itt vagyunk. A terv szerint vissza kell menjünk Londonba sajnos. – Olyan gazdagság van itt mindenütt. Nézz végig ezen, és gondolj a szegény nyomorult kínaiakra. – Mi a legújabb? Hallottad a híreket, mielőtt kijöttél? – Az amerikaiak újabb gabonaszállítmányokat küldenek nekik. – Pekingből semmi hír? – Semmi hivatalos. Állítólag lángokban áll. Hongkongban pedig támadást kellett visszaverni a határ mentén. – Enyhe kifejezés – mondta komoran John. – Láttad valaha azokat a régi képeket az ausztráliai nyúlvészekről? Három méter magas dróthálókerítések; és nyulak százával, ezrével egymás hegyén-hátán a kerítésnél, amíg csak föl nem érik a kerítés szélét, vagy az be nem dől a súlyuk alatt. Hongkong most pontosan ilyen, épp csak nem nyulak tornyosulnak a kerítésnél, hanem emberek. – Szerinted ennyire rossz a helyzet? – kérdezte David. – Inkább még ennél is rosszabb. A nyulak csak az éhség vak ösztönéből rontottak oda. Az emberek értelmesebb lények, és mivel értelmesebbek, szigorúbb intézkedésekkel kell megállítani őket. Bőven van töltény a fegyverekhez szerintem, de biztos, hogy nem lesz elég. – Gondolod, hogy Hongkong elesik? – Biztos vagyok benne. A nyomás addig fokozódik, amíg el kell esnie. Lehet, hogy előbb legéppuskázzák őket a levegőből, azután bombákat hajítanak rájuk, azután napalm bombákat, de minden egyes halott helyébe száz másik kerül a belső területekről. – Napalm! – kiáltott fel Ann. – Jaj, ne!

– Mi mást tehetnének? Vagy ezt, vagy kiürítést rendelnek el, de nincs annyi hajó, amennyivel idejében ki lehetne üríteni Hongkongot. David így szólt: – De ha elfoglalják Hongkongot, ott alig ha van annyi élelem, hogy háromszor napjában adjanak nekik, és akkor megint ott vannak, ahol voltak. – Háromszor napjában? Szerintem egyszer se. De mit számít ez? Azok az emberek éheznek. Amikor ebben az állapotban vagy, a kezed ügyébe eső falatért is kész vagy ölni. – És India? – kérdezte David. – És Burma és Ázsia többi része? – Isten tudja. Azok legalább kaptak figyelmeztetést. A kínaiakat az hozta ekkora bajba, hogy a kínai kormány nem volt hajlandó beismerni egy olyan problémát, amellyel nem tudnak megbirkózni. Ann megkérdezte: – De hát hogyan képzelték, hogy titokban tarthatják? John vállat vont: – Ők törvényileg megszüntették az éhséget, nem emlékszel? Meg aztán kezdetben könnyűnek látszott a dolog. Egy hónappal azután már izolálták is a vírust, ahogy az megtámadta a rizsföldeket. Szépen el is nevezték: Csung-li vírusnak. Nem volt más dolguk, mint meg találni a módját, hogyan pusztítsák el a vírust anélkül, hogy a növényt is elpusztítanák. Vagy pedig kitenyésztenek egy vírusellenálló fajtát. És semmi okuk se volt annak föltételezésére, hogy ilyen sebesen terjed el a vírus. – De amikor a termés olyan gyatra lett? – Készleteket halmoztak föl éhínség ellen, gondolhatjátok. Azt hitték, kitart a tavaszi aratásig. És biztosak voltak benne, hogy addigra legyőzik a vírust. – Az amerikaiak úgy hiszik, a nyomára akadtak.

– A Távol-Kelet többi részét még megmenthetik. De Kínát megmenteni már késő, s ez Hongkongra is vonatkozik. Ann a domboldalt nézte, a két kis alakot ott a tető alatt. – Kicsi gyerekek éheznek – mondta. – Biztos, hogy semmit se tehetünk értük? – Mit? – kérdezte vissza John. – Küldünk élelmet, de az csepp a tengerben. – És fecseghetünk és nevetgélhetünk s tréfálkozhatunk egy ilyen békés és gazdag földön, miközben ez zajlik – mondta Ann. – Hát ennél nem sokkal többet – sóhajtott David –, nem ám, kedves. Azelőtt is pusztult el kínok között épp elég ember minden percben; az ilyesmi most csak megsokszorozódik. A halál ugyanaz, ha egy emberrel történik, vagy ha százezerrel. – Talán – mondta az asszony. – Szerencsénk volt – mondta David. – Gabonát épp így megtámadhatna valami vírus. – De azért annak nem volna ugyanilyen hatása – mondta John. – Mi nem függünk ugyanolyan módon a gabonától, mint a kínaiak és általában az ázsiaiak a rizstől. – Azért elég rossz lenne. A kenyeret mindenképp jegyre adnák.

– Kenyérjegy! – kiáltott fel Ann. – Kínában viszont milliók küzdenek egy falat rizsért. Elhallgattak. Fölöttük épp felhőtlen égből sütött a nap. Madárdal hallatszott a Lepe megnyugtató, állandó zaja fölött. – Szegény ördögök – mondta David. – Idejövet a vonatban – mesélte John – egy ember látható élvezettel azt magyarázta, úgy kell a ferdeszeműeknek, megérdemlik, amiért kommunisták lettek. Ott voltak a gyerekek is, már csak őmiattuk is be kellett volna olvasnom ne ki. – És mi talán jobbak vagyunk? – kérdezte Ann. – Időnként eszünkbe jutnak, és sajnáljuk őket, de többnyire meg feledkezünk róluk, és tesszük a dolgunkat. – Tennünk kell a dolgunkat – mondta David. – Az az alak a vonatban… nem hiszem, hogy egyre csak kárörvendezne. Ilyenek vagyunk. Nem olyan nagy baj, feltéve, hogy tisztában vagyunk vele, mekkora szerencsénk van. A kora nyári szellő hallózást hozott feléjük a messzeségből. Az égbolt háttere előtt kis figura rajzolódott ki, s máris fölkapaszkodott mellé a másik, és megállt mellette. John elmosolyodott: – Mary lett az első. Győzött a kis belevaló! – Illetve az idősebbik – helyesbített David. – Integessünk vissza, hogy észrevegyék: láttuk őket. Meglengették a karjukat, és a két foltocska visszaintegetett nekik. Továbbindultak, és Ann így szóit: – Ami Maryt illeti, úgy tudom, orvos szeretne lenni. – Hát ez okos ötlet – mondta David. – Így hozzámehet egy másik orvoshoz, és közös praxisba foghatnak. – Hol, Detroitban? – ugratta John. – Ez hasznos szakma, ahogyan David látja – jegyezte meg Ann. – Olyasmi, mint egy jó szakácsnőé. David belebökött botjával egy lyukba: – Ha az ember úgy él, mint én, közelebb az egyszerű dolgokhoz, akkor jobban méltányolja az ilyesmit. Én a hasznos szakmákat helyezem az első helyre, s a második és a harmadik helyre is. Ezek mögött már jöhet is a fontoskodás a felhőkarcolókkal. – Hallod-e – szólt John –, ha nem lennének mérnökök, akik elég nagy szerkentyűt építenek, olyat, ami megfelel a Mezőgazdasági Minisztériumnak, akkor hol lennétek ti, gazdák? David nem felelt a tréfára. Sétájuk elvezetett egy helyre, ahol az ösvényt jobb felé terelte el a mocsaras talaj, balra tőlük haladt a folyó. David lehajolt egy fűcsomóért, amelynek szára vagy hatvan centi magasba nyúlt. Megrántotta, és két másik is kijött vele könnyedén. – Ártalmas gyomok? – kérdezte Ann. David a fejét rázta: – Oryzoidok a Laersia fajból, oryzae törzsből. – Ez nem mond sokat annak, aki nem kapott botanikai képzést, mint te – mondta John. – Ritka brit fűfajta – folytatta David. – Ezen a tájon különösen ritka, inkább a déli megyékben akad belőle néhol. Hampshire-ban, Surreyban. – A levelei mintha rothadnának – állapította meg Ann. – A gyökerei is – mondta David. – Az oryzaen belül két nem van: a Laersia az egyik, az Oryza a másik. – Úgy hangzik, mintha haladó szellemű nők nevei lennének – jegyezte meg John. – Az Oryza sativa a rizs – közölte David. – Rizs! – kiáltott fel Ann. – Akkor… – Ez rizsfű – mondta David. Kihúzott egy hosszú levéllemezt, és föltartotta. Az teli volt barna közepű sötétebb zöld foltokkal; a legvége egészen barna volt, és mállott szét. – Ez pedig a Csung-li vírus. – Itt, Angliában? – képedt el John. – Ezen a zöld és szép tájon – mondta David. – Tudtam, hogy a Laersiára is átterjed, de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar ideér. Ann ámultan meredt a foltos és rothadó fűre: – Szóval ez az. Ez. David a mocsáron túli kukoricaföldet nézte. – Hála istennek, hogy a vírusnak ilyen finnyás az étvágya. Ez az istenverte dög átjön a fél világon, hogy megtelepedjék ezen a kis fűcsomón… talán pár száz ilyen csomón Anglia-szerte. – A búza is fű, nem? – kérdezte John. – A búza is – mondta David –, meg a zab, meg az árpa, meg a rozs, nem is szólva az állatok takarmányáról. Kemény sorsuk van a kínaiaknak, de lehetne sokkal rosszabb is. – Igen – szólt Ann –, mi is lehetnénk a helyükben. Így érted, ugye? Már megint megfeledkeztünk róluk. És lehet, hogy öt perc múlva megint találunk valami mentséget rá, hogy megfeledkezzünk róluk. David összemorzsolta tenyerében a füvet, és behajította a folyóba. A sebesen zúgó Lepe elsodorta.

– Semmi mást nem tehetünk – mondta.

II Ann volt a kibic, vagyis épp kimaradt a partiból, és bekapcsolta a kilencórás híreket a rádión. John a kártyáiba meredt gondterhelten. Roger Buckley rárivallt: – Gyerünk, gyerünk, öregfiú! Mi lesz azzal az impasszal? Roger volt John egyetlen katonabajtársa, akivel tartotta a barátságot. Ann elsőre nem rajongott érte, s a későbbi ismeretség se keltett benne rokonszenvet, legfeljebb türelmet. Nem lelkesedett a férfi diákos, zajos kedélyéért, de ritkábban előforduló keserű, nyomott pillanataiért se; még jobban utálta benne az alapvető keménységet – Ann úgy látta, hogy Roger viselkedésének mindkét megnyilvánulása mögött ez rejlik. Biztos volt benne: a férfi tisztában van az ő érzelmeivel, és hogy ezeket, mint annyi mást, jelentéktelen dolognak nyilvánítja. Ez is fokozta az asszony ellenszenvét, s csak egyetlen mozzanat tartotta vissza, hogy lebeszélje Johnt erről a barátságról. Ez az egyetlen mozzanat pedig Olivia volt. Amikor annak idején Roger, röviddel megismerkedésük után magával hozta ezt a magas, higgadt, gátlásos lányt, és mennyasszonyaként mutatta be, Ann meglepődött, és bízott benne, hogy eljegyzésük – Roger eljegyzései közül a legújabb, ahogy John beszámolt róla – úgyse végződik házassággal. Tévedett. Eleve azzal a feltételezéssel barátkozott össze Oliviával, hogy Roger majd faképnél hagyja, később pedig azért, hogy megvédelmezhesse Oliviát, amikor Roger majd kimutatja a foga fehérét. Sértve ismerte föl, hogy Olivia továbbra is jól érzi magát ebben a teljesen sikerült házasságban, s hogy ráadásul ő, Ann is mindinkább függ Olivia szívmeleg nyugalmától a maga apróbb válságainak megértésében. Rogert ugyan nem kedvelte meg jobban, de már hajlandóbb volt elviselni őt Olivia kedvéért. Roger most épp diadalmas röhejjel csapta rá a királynőjét John bubijára. A rádióból így szólt egy BBC-kiejtéssel beszélő hang: – Az Egyesült Nemzetek Kínával Foglalkozó Rendkívüli Bizottságának egy ma nyilvánosságra hozott belső jelentése szerint a kínai éhínség okozta halálesetek száma legalább kétszázmillió… – Kétszázmillió! – kiáltott fel Ann. – Hihetetlen. – Mi az a kétszázmillió? – kérdezte Roger. – Kínában tömérdek a kínai. Pár nemzedéknyi idő alatt újratermelik őket. Ann néhányszor vitába szállt már Roger cinizmusával, pillanatnyilag nem volt kedve hozzá! Agyát a saját képzelete töltötte be. – A jelentés egy következő passzusa – folytatta a bemondó – rávilágít: az lzotóp-717-tel végzett kísérletek azt mutatják, teljesen felül lehet kerekedni vele a Csung-li víruson. Az összes rizstermőföld bepermetezését ezzel az izotóppal az Egyesült Nemzetek újonnan létesített Légi Mentesítő Ágazata hajtja végre. Az izotópból várhatólag elegendő mennyiség áll rendelkezésre a közvetlenül fenyegetett rizsföldekhez néhány napon belül, a többire pedig egy hónapon belül. – Hála legyen az istennek – mondta John. – Ha végeztél az imádkozással – szólalt meg Roger –, rakhatnál valamit erre a kis kőre. Olivia szelíden rászólt: – Roger! – Kétszázmillió – mondta John. – Az emberi gőg és makacsság mérhető emlékműve. Ha engedték volna, hogy az embereink már hat hónappal előbb dolgozhassanak a víruson, akkor ez a kétszázmillió ma is élne. – Ha már az emberi gőg mérhető emlékműveiről beszélünk – mondta Roger –, és mivel úgyse rukkolsz ki azzal a kőr ásszal, mondd csak: hogy halad a kis Tadzs Mahalod? Hallottam pletykákat a munkálatok körüli bajokról. – Van olyasmi, amiről te nem hallasz? Roger a Termelési Minisztériumban dolgozott tájékoztatásügyi tisztviselőként. Pletykák és híresztelések világában élt. Ann szerint ez tovább fokozta Roger természetadta embertelenségét. – Semmi, ami fontos – felelte Roger. – Gondolod, hogy idejében elkészülsz vele? – Mondd meg a miniszterednek – felelte John –, szóljon a kollégájának, hogy nem kell félnie. Határidőre elkészülnek a plüssel bélelt, finom irodahelyiségei. – A kérdés csak az – fűzte hozzá Roger -: vajon a kolléga beléköltözhet-e még? – Megint egy pletyka? – Nem nevezném pletykának. Persze kiderülhet róla, hogy bárdbiztos a nyaka. Érdekes lesz.

– Ugye, Roger – fordult hozzá Ann –, te csuda nagy örömödet leled az emberek balszerencséjében? Mihelyt kimondta, bánta már, hogy provokáltatta magát, és reagált. Roger vidáman nézett rá; megtévesztően szelíd volt az arca, álla bizonyos szögből mintha befelé állt volna, s nagy barna szem tekintett ki ebből az arcból. – Kisfiú vagyok, aki sose nő fel – mondta. – Amikor ilyen kicsi voltál, nyilván te is nevettél, ha egy kövér ember fenékre esik egy banánhéjon. Most meg ezekre gondolok, amint kitörik a nyakukat, és kétségbeesett feleségeket meg alultáplált gyermekek hordáit hagyják maguk után. Hadd örüljek tovább kisded játékaimnak a magam módján. – Roger reménytelen eset – mondta Olivia. – Ne törődj vele, Ann. Egy elnéző anya derűs türelmével beszélt róla, akár egy pajkos gyerekről. Ann azonban ingerülten arra gondolt, hogy ami megfelelő viselkedés egy gyereknél, nem tekinthető megfelelőnek egy erkölcsileg visszamaradott felnőttnél. Roger még mindig Annt nézte, s így folytatta: – A magatokfajta komoly felnőtt embereknek nem szabad elfelejteniük, hogy a dolgok jelenleg a ti oldalatokon állnak; olyan világban éltek, ahol minden a komolyaknak és a civilizáltaknak kedvez. De ez ingatag dolog. Gondoljátok meg, milyen hosszú időn át civilizálódott Kína, és gondoljatok bele, mi történik most ott. Amikor a gyomor megkordul, ismét foghatjuk a hasunkat a röhögéstől. – Te csakugyan visszamaradott ember vagy, Roger – mondta John –, magam is kezdem így hinni. – Ő és Steve bizonyos tekintetben egykorúak – jegyezte meg Olivia. Steve a Buckleyék kilencéves kisfia volt. Roger annyira imádta, hogy nem engedte intézetbe. Meglehetősen kicsi gyerek volt, határozottan koraérett, és időnként elemi erővel törtek ki belőle a komisz indulatok. – De Steve ki fogja nőni ezeket a tulajdonságait – jegyez te meg Ann. Roger vigyorgott: – Ha kinövi őket, akkor nem az én fiam! A gyerekek hazaérkeztek félévi szünidőre, s Custance-ék meg Buckleyék együtt autóztak le a tengerhez hétvégére. Az volt a szokásuk, hogy közösen béreltek egy lakókocsit; a lakókocsit az egyikük vontatta le, és a másikuk hozta vissza; a négy felnőtt lakott benne, a gyerekek pedig mellette egy sátorban. Jó idejük volt az utazásra, s a szombati délelőttöt a nap melegítette kavicsos parton heverészték végig, közelről nézték-hallgatták a tengert. A gyerekek ezt fürdőzéssel vagy kagylószedéssel tetézték. A felnőttek közül John és a két asszony beérte a heverészéssel a napon, a nyugtalanabb természetű Roger azonban előbb a gyerekeknek asszisztált, azután elterült, s láthatólag mindinkább elkedvetlenedett. Amikor Roger már néhányszor az órájára pillantott, John megszólalt: – Jól van. Gyerünk, öltözzünk át. – Mi van jól? – kérdezte Ann. – Minek öltözöl át? Csak nem akarod megfőzni az ebédet? – Roger már vagy félórája kis híján elharapja a nyelvét – mondta John. – Azt hiszem, beviszem őt egy italra a faluba, Most már nyitva lesznek. – Nyitva voltak már félórája is – mondta Roger. – A te kocsidat visszük. – Ebéd egykor – szólt Olivia. – Későn jövőknek nem hagyunk semmit. – Ne aggódj. Amikor a poharak ott álltak előttük, Roger így szólt: – Így már jobb. Mindig megszomjazom a tengertől. Talán a sós levegőtől. John ivott a poharából, aztán visszatette. – Kicsit izgága vagy, Roger. Már tegnap észrevettem. Bánt valami? A kocsma hátsó szobájában ültek. Az ajtó nyitva állt, ki láttak a kavicsos út menti térségre és mögötte a széles zöld pászmára. Meleg és kellemes volt a levegő. – A kakukk kedveli az ily időt – idézte Roger. – Kinn ül a nép a fogadó előtt, virágruhás lányok suhannak, a polgár repülne délnek-nyugatnak… Akárcsak én. Izgága vagyok? Talán. – Segíthetek rajtad? Roger figyelte egy pillanatig a barátját. – Egy állami tisztviselő első számú kötelessége a lojalitás, a második a diszkréció. S ha az embernek nem áll meg a szó a szájában, bizony elég nehéz a dolga. Mindig keresztbe rakom az ujjam, valahányszor lojalitást kérek valakitől, aki nem a személyes barátom. – Miről van szó? – Ha te az én helyemben volnál – mondta Roger –, te nem mondanád el, mert a becsület az egyik alapköved. Úgyhogy neked elmondhatom, és te tartod a szádat. Még Ann-nek se! Én Oliviának se szóltam róla. – Ha ennyire fontos – mondta John –, talán jobb lenne, ha nekem se mondanál semmit.

– Őszintén szólva, én okosabbnak tartanám, ha nem titkolnák, de ez se a lényeg. Nekem csak az a fontos, hogy ami kitudódik, az ne lehessen visszanyomozható hozzám. Kitudódik, ez biztos. – Most már kíváncsi lettem – mondta John. Roger kiitta a sörét, megvárta, míg John is kiissza a magáét, és visszavitte mindkettőt a bárpulthoz, töltsék újra. Visszahozta, és nagyot húzott belőle, mielőtt bármit mondott volna. Aztán megkérdezte: – Emlékszel az lzotóp-717-re? – Amivel bepermetezték a rizsföldeket? – Igen. Kétféle elmélet volt annak a vírusnak a kiirtására. Az egyik olyasmit keresett, ami megöli a vírust, a másik úgy tartotta, jobb lenne kitenyészteni egy, a vírusnak ellenálló fajtát. A második megoldáshoz nyilvánvalóan több idő kellett volna, így hát kevesebb figyelemben részesült. Akkor aztán az első változaton dolgozó tudósok előálltak a 717-essel, rendkívül hatásosnak találták a vírus ellen, és nyomban akcióba léptek. – Tényleg megölte a vírust – mondta John. – Láttam képeket róla. – Úgy hallottam, a vírusok fura szörnyetegek. Szóval ha megtalálták volna a vírusnak ellenálló rizst, az alapvetően megoldotta volna a problémát. Az ember szinte biztosan talál ellenálló fajtát minden ellen, ha elég alaposan keresi, és elég széles skálán tevékenykedik. John ránézett: – Folytasd. – Ez, úgy látszik, komplex vírus volt. Mostanig legalább öt fázisát azonosították. Amikor a 717-essel előálltak, akkor még csak négy fázist találtak, és a 717-es mindet megölte. Aztán fölfedezték az ötödik fázist és azt, hogy végül mégse irtották ki a vírust. – De hát akkor… – A Csung-li jóval előbbre tart – mondta Roger. – Tehát azt mondod, még mindig nyoma van aktív vírusnak a földeken? Nem lehet nyomnál több, ha meggondoljuk, milyen hatásos volt a 717-es. – Csak nyom – mondta Roger. – Persze szerencsénk is lehetett volna. Az ötödik fázis lassú is lehetett volna a gyors előző négy után. De ahogy hallom, éppoly gyorsan terjed, mint az eredeti. John lassan így szólt: – Tehát megint ott vagyunk, ahol az elején. Vagy nem egészen ott. Elvégre ha találtak valamit, amivel az első négyet leküzdötték, akkor tönkreverhetik az ötödiket is. – Ugyanezt mondom én is. És épp ez a másik nyugtalanító dolog. – Éspedig? – Az ötödik fázist elfedte a többi, mielőtt a 717-es munkához látott. Nem tudom, hogyan működik, de az erősebb vírusfajták valahogyan elnyomták. Amikor a 717-es meg szüntette őket, előtört, és megmutatta a méregfogait. Egyetlen fontos vonatkozásban különbözik nagy testvéreitől. John várt, Roger húzott egyet a söréből. Roger folytatta: – A Csung-li vírusnak az Oryzae törzsre volt étvágya a Gramineae családból. Az ötödik fázis nem ilyen válogatós. Minden Gramineae ízlik neki. – Gramineae! Roger elmosolyodott, de nem túl boldogan: – Magam is csak most tanultam meg a szakkifejezést. Gramineae füvet jelent, minden füvet. John Davidre gondolt: „Szerencsénk volt.” – Füvek – mondta –, ebben benne van a búza is. – Búza, zab, árpa, rozs… kezdetnek. Azután a hús, tejtermék, baromfi. Néhány évig eléldegélhetünk halon és sült krumplin, ha lesz zsiradék, amiben kisüthetjük. – Majd megtalálják rá a választ. – Igen – mondta Roger. – Persze hogy megtalálják. Elvégre megtalálták az eredeti vírusra is, nem? Vajon milyen irányba terjeszti majd ki a hatását a hatodik fázis? Talán a burgonyára is? Johnnak eszébe jutott valami. – Ha titokban tartják, gondolom, nemzetközileg, nem azért teszik-e, mert már van valami biztos válasz a tarsolyukban? – Ez az egyik fajta felfogás. Nekem az volt az érzésem, hogy addig várnak vele, amíg lövésre nem készek a géppuskáik. – Géppuskáik? – Készenlétben kell állniok – így Roger – a második kétszázmillió számára. – Erre nem kerülhet sor. Hiszen az egész világ teljes erővel foglalkozik a dologgal a kezdet óta. Ha a kínaiaknak volt eszük, hogy segítséget kérjenek… – Csodálatos népség vagyunk – állapította meg Roger. – Rájöttünk, hogyan kell használni a szenet és az olajat, azután mikor az első jele mutatkozott annak, rogy ezek kifogyóban vannak, készen voltunk rá, hogy bevessük a nukleáris energiát. Megáll az ész,

mekkorát fejlődött az ember az elmúlt száz évben. Ha marslakó lennék, ezret tennék egy ellen, hogy egy ilyen fokú értelmi szintet nem győzhet le olyan parányi jószág, amilyen a vírus. Ne gondold, hogy nem vagyok optimista, de szeretek ellenfogadást is kötni, még akkor is ha jók az esélyek. – Még ha a legsötétebb oldaláról nézed is – mondta John –, talán elélhetünk halon és zöldségen. Nem lenne a világ vége. – Elélhetnénk? – kérdezte Roger. – Mindannyian? A jelenlegi élelmiszer-termelés mellett aligha. – Ha az embernek gazdálkodó van a családjában, hasznos információkhoz jut – mondta John. – Egy angol hold fél és egy mázsa közötti mennyiségű húst hoz, vagy tizenöt mázsa kenyeret. – Fölháborítasz – mondta Roger. – Most már hajlandó vagyok elhinni, hogy az ötödik fázisú vírus nem irtja ki az emberiséget. Így csak a magam kis köre miatt kell aggódnom. Elvonhatom a figyelmem a nagyobb szabású ügyekről. – A szentségit! – kiáltott fel John. – Ez nem Kína! – Nem – mondta Roger. – Ez egy ötvenmilliós ország, amely az élelmiszer-szükségletének a felét importálja. – Szorosabbra kell húznunk a nadrágszíjat. – A szoros nadrágszíj nem fest túl jól egy csontvázon – felelte Roger. – Mondtam már: ha krumplit ültetsz gabona helyett, hatszor súlyosabb terméket kapsz. – Menj, mondd el ezt a kormánynak. Vagy tudod, mit, ne mondd el. Bármilyenek a kilátások, nem akarom elveszíteni az állásomat. És, ha közel járok az igazsághoz, ráhibáztál a lényegre. Még ha azt hinném is, hogy te vagy egyedül ennek az ismeretnek a birtokában, és ha azt hinném, hogy ez az információ megmenthet bennünket az éhhaláltól, akkor is kétszer meggondolnám, hogy közhírré tegyed az ébertelenségemet. – Kétszer talán meggondolnád, de háromszor már nem – mondta John. – A te jövődet éppúgy érintené. – De valaki más is megszerezheti az értesülést! talán van más mód is a megmentésünkre, a vírus talán saját akaratából is kimúlik, megeshet talán még az is, hogy a világ előbb rohan bele a Napba, és én akkor ok nélkül vesztem el az állásom. Fordítsd le ezt a politika nyelvére, és nézd kormány szintről. Nyilvánvaló: ha nem találjuk meg a vírus leküzdésének módját, az egyetlen értelmes dolog krumplit ültetni mindenhova, ahol a föld befogadja. De mely szakaszban dönthető el, hogy a vírust nem lehet leküzdeni? És ha telidugdossuk krumplival a szép, zöld angol tájat, aztán valaki mégiscsak elpusztítja a vírust? Mit gondolsz, mit mond majd a választópolgár, ha jövőre kenyér helyett krumplit kap? – Nem tudom, mit mond. Vagyis tudom: „hála istennek, hogy nem kényszerülünk kannibalizmusra, mint a kínaiak”. – A hála nem tartozik a nemzeti lét jellemző tulajdonságai közé; politikus szemével nézve semmiképp. John tekintete elkóborolt az ivó nyitott ajtaján túlra. Az út túlfelén a falusi gyerekek kriketteztek a fűben. Hangjukat mintha a napsugár nyalábjai hozták volna. – Talán túlságosan sötéten látunk – mondta. – Elég messze vagyunk még attól, hogy az ötödik fázis teljes gőzzel működjék, s mi krumpliétrendre, vagy éhínségre, vagy emberevésre legyünk ítélve. Csupán háromhavi munkájukba került a tudósoknak a munka megkezdésétől a 717-es kifejlesztéséig. – Igen, és ez is aggaszt engem – felelte Roger. – A világ minden kormánya ugyanezzel a biztató gondolattal nyugtatgatja majd magát. Hogy tudósaink még sose hagytak cserben bennünket. Sose fogjuk elhinni, hogy egyszer mégis cserbenhagyhatnak, amíg csak be nem bizonyul. – Ha valami eddig még sose vallott kudarcot, akkor alapjában helyes feltételezés, hogy most se vall. – Alighanem – mondta Roger. – Fölemelte a majdnem üres poharát. – Minden órának szakaszd le virágát. Sör nélküli világ? Elképzelhetetlen. Igyuk ki, és jöhet a következő.

III A Csung-li vírus ötödik fázisáról szóló hír kiszivárgott a nyár folyamán, s széles körű zavargások követték a Távol-Keletnek azon részeiben, amelyek a legközelebb voltak a fertőzés középpontjához. A nyugati világ jóindulatú aggodalommal figyelt. Gabonát szállítottak a bajba került régiókba, ott felfegyverzett hadosztályoknak kellett megvédelmezniök. A laboratóriumokban és helyi kutatóállomásokon ezalatt további erőfeszítések történtek a vírus elpusztítására. A gazdákat utasították, figyeljenek alaposan a vírus legapróbb lehetséges jelére, súlyos büntetéseket helyeztek kilátásba azoknak, akik nem jelentik, és jókora kártérítéseket a vírus sújtotta termés megsemmisítéséért. Megállapították, hogy az ötödik fázisú vírus, akárcsak az eredeti, gyökérérintkezés és levegő útján egyaránt terjed. A fertőzött termés elpusztításának és a körülötte elterülő térség megtisztításának

politikájával szerették volna elérni, hogy a vírus terjedését ellenőrzés alatt tartsák, amíg meg nem találják a teljes kiirtásának eszközét. Ez a politika csak mérsékelt sikert aratott. Az ötödik fázis, akárcsak elődei, terjedt a világban, de nyugaton a szokásos termésnek mintegy a háromnegyedét takarították be. Keleten már nem mentek ilyen jól a dolgok. Augusztusra világossá vált, hogy Indiában hatalmas terméskiesés s nyomában éhínség várható. Burma és Japán helyzete alig volt jobb valamivel. Nyugaton kezdték más szemmel nézni a vészsújtotta területekre irányuló segélyszállítmányok ügyét. Előzőleg, a tavasz során már amúgy is alaposan lecsökkentek a világ tartalékai, amikor segíteni igyekeztek Kínán. Most, amikor még a kevésbé érintett területeken is kisebb termést vártak, az eddigi ösztönös segítőkészséget mind többen ellenezték. Szeptember elején az Egyesült Államok képviselőháza változtatást fogadott el az élelmiszersegélyről szóló elnöki rendeleten, az élelmiszer-tartalékok hazai felhasználását helyezte előtérbe. Minden élelemből bizonyos minimális mennyiséget tartalékban kell tartani az Egyesült Államok kizárólagos belső felhasználására. Ann nem titkolhatta méltatlankodását: – Embermilliókra éhínség vár, és azok a dagadt vénemberek megtagadják tőlük az élelmet. Együtt teáztak Buckleyék kertjében. A gyerekek hátravitték süteményüket a bokrok közé, ahonnan időnként nagy kurjongatások és kacagások hallatszottak. – Magam is szeretném megérni, hogy dagadt vénember legyen egyszer belőlem, úgyhogy én nem nagyon veszem zokon tőlük. – Be kell látnod, hogy van némi lelketlen színezete a dolognak – mondta John. – Mint minden önvédelmi gesztusnak. Az amerikaiakkal csupán az a baj, hogy mindig kiterítik a kártyáikat. A többi gabonatermelő ország csak üldögél majd a készletein, és nem szól egy szót se. Ann vitázott: – Nem hiszem el. – Nem? Majd szólj, ha az oroszok gabonát küldenek Keletre. Van egypár ócska kalapom, szívesen megeszem őket ez esetben. – Akkor is… ott van Kanada, Ausztrália, Új-Zéland. – Ha hallgatnak a brit kormány szavára, akkor semmiképp. – Miért mondaná nekik a kormányunk, hogy ne küldjenek segélyt? – Mert nekünk magunknak kell. Komolyan, sőt kétségbeesetten reméljük, hogy a vér sűrűbb, mint a víz, amely elválaszt. Ha a vírust nem készítik ki jövő nyárig… – De hát azok az emberek most éheznek! – Őszinte részvétünk irántuk. Ann ezúttal leplezetlen ellenszenvvel bámult rá: – Hogy beszélhetsz így! Roger viszonozta a pillantását: – Egyszer már megállapítottuk, hogy visszamaradott lény vagyok, emlékszel? Lehet, hogy idegesítem az embereket magam körül, de ne feledd: néhanap ők is idegesítenek engem. Például a zavaros gondolkodásúak. Az önfenntartás híve vagyok, és nem akarom megvárni, amíg a nyakamra teszik a kést, már előbb harcba akarok szállni. Nem látom be, miért kellene a gyerekeink utolsó morzsáját odaajándékozni egy éhes koldusnak. – Utolsó morzsáját… – Ann az asztalra pillantott, rajta a bőséges uzsonna maradványai. – Ezt nevezed annak? Roger így felelt: – Ha én parancsolnék ebben az országban, akkor már három hónapja nem lenne sütemény, se finom cipó. És még mindig nem adnék gabonát az ázsiaiaknak. Jóságos ég! Hát sose néztek szembe ennek az országnak a gazdasági tényeivel? – Ha félreállunk és hagyjuk, haljanak meg azok a milliók anélkül, hogy az ujjúnkat megmozdítanánk, akkor megérdemeljük, hogy ugyanez történjék velünk is – jelentette ki Ann. – Csakugyan? – kérdezte Roger. – Kik vagyunk mi? Haljon éhen Mary és Davey és Steve, csak mert én kőszívű vagyok? Olivia szólalt meg: – Szerintem jobb, ha nem is beszélünk erről. Úgyse tehetünk semmit, mi magunk semmiképp. Csak reménykedjünk, hogy mégse alakulnak ilyen rosszul a dolgok, – A legfrissebb hírek szerint – közölte John – találtak valamit, ami jó eredményt hoz az ötödik fázis ellen. – Így igaz! – helyeselt Ann. – S ha így van, miként lehetne igazolni, hogy nem küldünk segítséget Keletre? Az, hogy jövő nyárra jegyre osztják nálunk a kenyeret? – Nagyon is igazolható – mondta gunyorosan Roger. – Tudtok-e róla, hogy további fázisokat fedeztek fel az ötödiken túl? Én magam nem látok semmi reményt; tartsunk ki, amíg a vírus kimúlik aggkori vég-

elgyengülésben? Megeshet. Az már megint más kérdés, hogy addigra akad-e még egyetlen szál fű is a dolgok újrakezdéséhez. Olivia letekintett a pázsitra, amelyen a székeik álltak. – Olyan nehéz elhinni, hogy ahol megveti a lábát, csak ugyan kiirt minden fűszálat! Roger kihúzott egy fűszálat a földből, és hüvelyk- és mutatóujja közé fogta: – Megvádoltak, hogy nincs képzelőerőm – mondta. – Ez nem igaz. Nagyon is magam elé tudom képzelni az éhező indiaiakat. De magam elé tudom idézni ezt az országot is barnán és kopáran, lecsupaszítva és elsivatagosodva, és elképzelem a fakérget rágó gyerekeket is. Egy pillanatig mind némán ültek; csak távoli madárfütty s a gyerekek izgatott, boldog kiáltozása hallatszott. – Mennünk kell – szólalt meg John. – A kocsit is rendbe kell hoznom. Túl hosszú ideig volt használaton kívül. – Oda kiáltott Marynek és Daveynek: – Ez sose történhet meg, Roger! Roger így felelt: – Ugyanolyan izmos vagyok, mint ti. Kitanulom a fegyvertelen közelharcot és azt, hogyan lehet az emberi tagokat legjobban fölszeletelni sütéshez. Úgyis mindig csak üldögélek. Útban hazafelé Ann hirtelen megszólalt: – Vadállatias dolog így viselkedni. Vadállatias! John figyelmeztetően intett fejével a gyerekek irányába. – Jó, jó – mondta Ann. – Akkor is szörnyű. – Rogernak jár a szája – mondta John. – De nincs semmi jelentősége. – Szerintem van. – Oliviának igaza volt. Egyénileg úgyse segíthetünk. Csak várjuk ki, és reméljük a legjobbat – mondta John. – Reméljük a legjobbat? Csak nem veszed komolyan ezeket a komor jövendöléseket? John nem válaszolt azonnal, a sűrűsödő avart nézte az ápolt elővárosi fűben. A kocsi elhaladt egy hely előtt, ahol a fű ki volt gyomlálva négy-öt méternyi térségen, s csak puszta föld volt a helyén: az ötödik fázis elleni küzdelem újabb kis csatatere. – Nem, igazán nem hiszek bennük. Ez nem fordulhat elő. Ahogy az ősz télbe fordult, úgy rosszabbodtak egyre a Keletről érkező hírek. Előbb India, azután Burma, majd Indokína zuhant éhínségbe és barbarizmusba. Hamarosan követte Japán és a Szovjetunió keleti köztársaságai, Pakisztán pedig kétségbeesett hódító hadjárattal próbált kitörni, az éhségtől és a fegyvertelen gonosztevőktől vezettetve máris elérték Törökországot, mielőtt megállíthatták volna őket. A Csung-li vírustól viszonylag érintetlen országok hitetlenkedő iszonyattal figyelték az eseményeket. A hivatalos hírközlés az éhségóceán méreteit hangsúlyozta, amelyben minden segély csak csöpp, de kikerülte a kérdést, vajon akad-e fölös élelem az áldozatok megsegítésére. És akik élelemküldés mellett kardoskodtak, kisebbségben maradtak, méghozzá népszerűtlen kisebbségben; ahogy a katasztrófa méretei világosabban rajzolódtak ki, egyre jobban el lehetett képzelni, hogy kiterjed a nyugati világra is. Csak karácsony előtt indultak el újra Keletre a gabonával megrakott hajók. Ez azután történt, hogy megnyugtató hír érkezett a déli féltekéről: Ausztráliában és Új-Zélandban állandó őrséget állítottak a vírus megfigyelésére és elpusztítására, s ezzel tartják ellenőrzés alatt. Minthogy különlegesen gyönyörű volt a nyár, arra lehetett számítani, hogy a terméskilátások csak kevéssel maradnak az átlag alatt. E hírrel az optimizmus újabb hulláma csapott föl. Keleten azért következett be a katasztrófa, magyarázták, mert ott nem jártak el azzal az alapossággal, amely az ázsiaiaktól elvárható lett volna. Igaz, a vírust tökéletesen nem lehet távol tartani a földektől, de az ausztrálok és az új-zélandiak meg mutatták: a dolog kézben tartható. Hasonló őrségmódszerrel a Nyugat hosszú ideig kibírja, a legnagyobb rossz az alacsony fejadag lehet. Közben tovább zajlott küzdelem a laboratóriumokban. Minden nap közelebb hozta a láthatatlan ellenség legyőzésének pillanatát. E józan, optimista légkörben indultak szokásos északi útjukra Custance-ék, hogy a karácsonyt Vakvölgyben töltsék. Első reggelükön John körüljárta bátyjával a gazdaságot. A tanyaháztól alig százméternyire találkoztak az első csupasz folttal. Körülbelül három méter volt az átmérője; a fagyott fekete föld csupaszon meredt a téli ég alatt. John kíváncsian ment oda, David a nyomában. – Sok ilyened van? – kérdezte John. – Talán tucatnyi.

A parlagdarabka körül a füvön látszott a fagy nyoma, de amúgy egészséges volt. – Elég jól állsz, úgy látszik. David a fejét rázta: – Ez nem jelent semmit. Bőven van rá bizonyíték, hogy a vírus csak a növekedési időszakban terjed, de azt senki se tudja megmondani, látensen ott lapul-e a növényben a pihenési időszak alatt is, vagy sem. Isten tudja, mit hoz a tavasz. Az én kis járvány sújtotta területem jó háromnegyede az évad végéről származik. – Akkor hát terád nincs hatással a hivatalos optimizmus? David botjával a csupasz földdarabkára mutatott: – Rám ez van hatással. – Le fogják küzdeni. A legjobb úton vannak. – Volt egy tanácsi rendelkezés – mondta Dayid –, hogy az eddig gabonával bevetett földeken burgonyát kell termeszteni. John bólintott: – Hallottam róla. – Épp most érvénytelenítették. A tegnap esti hírekben. – Nyilván bíznak abban, hogy jól halad a kutatás. David komoran válaszolt: – Tőlem bízhatnak, ahogy akarnak. Tavasszal krumplit és répát ültetek. – Nem búzát, árpát? – Egy szemet se. – Ha addigra legyőzik a vírust – gondolkodott el John –, akkor a gabonának jól felszökik az ára. – Gondolod, hogy más nem gondolt erre? Mit gondolsz, miért hatálytalanították a tanácsi rendelkezést? – Nem könnyű dolog. Ha betiltják a gabonavetést, és a vírust elpusztítják, az országnak külföldről kell behoznia minden gabonaszükségletét jókora árért. – Hazárdjáték ez: az ország élete áll szemben a magasabb adókkal – mondta David. – Világos, merre húz a mérleg. David a fejét rázta: – Nekem nem eléggé. Kitartok a burgonya mellett. Karácsony délutánján David visszatért a témára. Mary és az ifjabb David kiment a fagyos levegőre, hogy leugrálják kissé a gyomrot megfekvő karácsonyi ebéd hatását. A három felnőtt az emésztés kényelmesebb módját választotta, hátradőlt a fotelokban, és fél füllel hallgatta a lemezjátszóról szóló Haydn-szimfóniát. – Hogyan halad az épületszörnyeteged, John? – kérdezte David, – Elkészültél vele idejében? John bólintott: – Majdnem elokádtam magam, amikor szemügyre vettem teljes borzalmasságában. De az, amibe most belefogtunk, jócskán túltesz rajta, ez randa csak igazán! – Muszáj megcsinálnod? – El kell vállalnunk minden megbízatást, amit kapunk. Még egy építésznek is alkalmazkodnia kell annak a szeszélyeihez, aki a pénzt adja; én pedig csak mérnök vagyok. – De nem vagy lekötve, ugye? Mármint személy szerint? – Csak a pénz miatt. – Ha ki akarnál venni egy évet feltöltődésre, kivehetnél? – Természetesen. Épp csak az a kérdés, hogyan védem meg a családom a nyomortól. – Szeretném, ha idejönnétek egy évre. John ámultan egyenesedett ki: – Tessék? – Szívességet tennél nekem. A dolgok anyagi oldala miatt nem kell aggódnotok. Egy gazda három dolgot tehet az ebül szerzett jövedelmével: vagy újabb földet vásárol, vagy elmulatja, vagy fölhalmozza. Én sose akartam földet a völgyön kívül, és nem nagyon értek a költekezéshez. John meggondoltan kérdezte meg: – A vírus miatt kéred ezt? – Lehet, hogy ostobaság – mondta David –, de nem tetszik nekem a dolgok alakulása. És láttam fényképet arról, ami Keleten történt. John ránézett Annre. Az így szólt: – De hát az Keleten volt! Még ha szűkében leszünk is egy s másnak, ez egy fegyelmezett ország. Hozzászoktunk a háború alatt a jegyrendszerhez és az élelmiszerhiányhoz. És egyelőre nem látszik igazi nagy baj. Elég nagy dolog azt kívánni Johntól: adjon fel mindent, és jöjjünk ide valamennyien téged szipolyozni egy évre csak azért, mert a dolgok esetleg rosszabbra fordulnak. – Hát igen, itt ülünk a tűz körül békességben és teli hassal – mondta David. – Tudom, nehéz olyan jövőt elképzelni, amelyben ezt nem tehetjük. De én aggódom.

– Sose volt még olyan járvány – bizonygatta John –, se növényé, se állaté, amely ne futotta volna ki magát, s a fajta túlélte. Gondolj a pestisre. David megrázta a fejét: – Találgatás. Nem tudjuk. Mi ölte meg a nagy hüllőket? Jégkorszak? Versengés? Hátha egy vírus. És mi történt azokkal a növényekkel, amelyekről őskori kövületek maradtak meg, de kipusztultak? Veszélyes dolog azon az alapon érvelni, hogy mi nem találkoztunk ilyen vírussal a rövid megfigyelési időszakunk során. Hosszú életet leélhet egy ember anélkül, hogy a két szemével üstököst látott volna. De ebből mégse következik, hogy nincsenek üstökösök. John a végérvényes döntés határozottságával válaszolt: – Nagyon szép tőled, Dave, de nem tehetem. A munkám végtermékeiért ugyan nem rajongok, de azért szeretem a szakmám. Te mit szólnál, ha egy évig Highgete-ben kellene ülnöd a fenekeden? – Egy hónap alatt gazdát csinálok belőled. – Daveyből talán. A falióra álmosan ketyegett ugyanott, ahol már százötven éve. Ann arra gondolt: itt éppoly valószínűtlennek érződik az, hogy győz a vírus, mint Londonban. Megszólalt: – Ha a dolgok rosszabbra fordulnának, még mindig lejöhetnénk ide. De egyelőre semmi jel se vall rá, hogy itt lenne az ideje. – Sokat tépelődöm rajta, talán túl sokat – mondta David. – Beverley nagypapa, amikor először idelenn jártunk a völgyben, valami olyasmit mondott nekem, hogy valahányszor elment innen, és visszatért a szoroson át, úgy érezte, becsukta az ajtót maga után. – Van benne valami – felelte Ann. – Ha a dolgok rosszabbra fordulnak – folytatta David –, nem lesz túl sok biztos menedékhely Angliában. De ez lehetne az egyik. – Szóval ezért a burgonya és a répa – jegyezte meg John. – De más is – nézett rájuk David. – Láttátok azt a halom épületfát az út mellett, közvetlenül a szoros itteni oldalánál? – Új épület? David fölállt, az ablakhoz ment, és kinézett a téli tájba: – Nem épület. Cölöpkerítés. Ann és John egymásra pillantott. Ann elismételte: – Cölöpkerítés? David megpördült: – Sövény, ha így jobban tetszik. Kapu lesz ezen a völgyön, kapu, amelyet kevesen is megvédhetnek a csőcselék ellen. – Komolyan beszélsz? – kérdezte John. Nézte bátyját, akiben világéletében sokkal kevesebb volt a kalandvágy s a képzelőerő, mint őbenne. Beszédmódja éppoly egykedvű és közönyös volt, mint mindig; mintha csöppet se kavarná föl az, amit az imént mondott. – Egészen komolyan – felelte David. Ann tiltakozott: – De ha a dolgok végül mégiscsak jobbra fordulnak… – A vidék mindig örül, ha van min kacagni – mondta David. – Egy falubolondján. Vállalom a kockázatát, hogy bolondnak nézzenek. Valami nyugtalanság jár át, és szeretném lecsillapítani. Ehhez képest elenyészik az, hogy közröhej tárgya lehetek. Higgadt komolysága szíven ütötte őket. Ösztöneik azt súgták, főleg Ann ösztönei, hogy hallgassanak a szavára: költözzenek ide hozzá a völgybe, és erősítsék meg a kerítést a kinti bizonytalan világ elől. Ám ez az indíttatás hamar elmúlt, eszükbe kellett jussanak az élet gyakorlatias szem pontjai. – A gyerekek iskolái… David követte Ann gondolatmenetét; se meglepetés, se elégedettség nem látszott rajta: – Itt a lepetoni iskola. Egy ott töltött év aligha árt meg nekik. Ann gyámoltalanul nézett férjére. John így szólt: – Annyi más dolog is van… – Az a meggyőződés, amely Davidből megcsapta őket az imént, már oszladozott; David képzelődése nem válhat valósággá. – Elvégre ha rosszabbra fordulnak a dolgok, bőven kapunk majd figyelmeztetést előre. Ha romlik a helyzet, még mindig lejöhetünk. – Csak ne hagyjátok túl későre! – kérte David. Ann enyhén megborzongott, aztán megrázta magát: – Egy év múlva furának látjuk majd ezt az egészet! – Az is meglehet – felelte David.

IV A világra rátört vihar előtti csend a télen át is folytatódott. Néhány országban megtervezték a jegyre való elosztás rendszerét, néhol be is vezették. Angliában eltűnt a sütemény, de kenyér jutott még mindenkinek. A sajtó továbbra is a derűlátás és a borúlátás között ingadozott, de már nem oly heves ingásokkal. A leggyakrabban föltett fontos kérdés ez volt: mennyi időbe telik, amíg a vírus leküzdésével az élet visszatér normális rendjébe? „Jellemző – gondolta John –, hogy senki se beszél az élettelen ázsiai földek termővé tételéről.” Egy februári napon szóba hozta ezt ebéd közben Roger Buckleynak. Roger klubjában ültek, a Treasuryben. Roger így szólt: – Nem, tényleg nem gondolunk sokat rájuk. Mintha sikerült volna lemetélnünk a világ többi részét, s csak Európa, Afrika, Ausztrália-Óceánia meg az amerikai földrész maradt volna. Múlt héten láttam közép-kínai fényképeket. Pár hónappal ezelőtt még lehozta volna őket a sajtó. De nem közölték, és nem is fogják közölni őket. – Milyenek voltak? – Színes felvételek. Barnák, szürkék, sárgák ízléses szín összeállítása. Csupasz föld és agyag. Tudod-e, hogy a maguk módján ijesztőbbek voltak, mint azok a régebbi éhség fotók? Halk léptekkel odajött hozzájuk a pincér, s lassú, türelmes szertartásossággal hozta oda söreiket. Mihelyt elment, John megkérdezte: – Ijesztőek? – Engem megijesztettek. Eddig nem fogtam föl igazán, micsoda alapos pusztítást végzett a vírus. Az ember önkéntelenül azt hiszi, valami kevés fűszál marad a nyomában. Hacsak néhány fűcsomó is imittamott. De semmi se maradt. Csak a fűfélék tűntek el persze, de az embert mégis meglepi, milyen nagy területeket tesznek ki az ilyen vagy olyan fűfajták. – Hallottál-e valami híresztelést az ellenlépésekről? Roger megrázta a fejét: – Hadd fogalmazzak így: a hivatalos körökben éppoly tétovák a híresztelések, mint a sajtóban, de valami bizalom árad belőlük. – A bátyám elbarikádozza magát – mondta John. – Meséltem már? Roger kíváncsian hajolt előre: – A farmer bátyád? Hogy érted, hogy elbarikádozza magát? – Meséltem már neked arról a helyről, a Vakvölgyről, amelyet dombok vesznek körül, és csak egyetlen kis szoros vezet ki belőle. Most kerítést építtet, hogy lezárja a szorost. – Folytasd. Ez érdekel. – Más nincs. Nyugtalanítja őt, mi fog történni a következő mezőgazdasági évben. Még sose láttam ilyen nyugtalannak. Elég az hozzá, hogy a búzatermő földterületén gumós növényeket akar termeszteni. Sőt azt akarta, költözzünk le, és töltsünk nála egy évet. – Amíg elmúlik a válság? Akkor csakugyan aggódik. – És mégis – mondta John azóta mindig újra elgondolkodom ezen… David világéletében megfontoltabb volt nálam, s ha belegondolsz: egy gazdaember megérzéseit nem szabad legyintéssel elintézni efféle ügyekben. Londonban nem tudunk mást, csak amit az orrunkra kötnek. Roger ránézett, elmosolyodott: – Van valami abban, amit mondasz, Johnny, de ne feledd, hogy én az orra kötős oldalon állok. Mondd csak: ha idejekorán beavatlak az összeomlásról szóló belső információkba, akkor tudsz-e helyet szerezni a mi kis háromtagú családunknak a bátyád rejtek helyén? – Gondolod, hogy összeomlásra kerül sor? – kérdezte idegesen John. – Egyelőre semmi jele. A jól értesültek ugyanazt a derűlátást árasztják magukból, amit az újságok. De én rokonszenves bebiztosításnak látom azt a Vakvölgyet. Rajta tartom a fülem a hírforrásokon. Mihelyt a legkisebb figyelmeztető zörgést meghallom, meghatározhatatlan időtartamú szabadságot veszünk ki családostól, és elindulunk északnak, jó? Mit szólsz hozzá? Befogadna bennünket a bátyád? – Hogyne, természetesen – John elgondolkodott az ötleten. – Mit gondolsz, mennyi információhoz férsz hozzá? – Eléghez. Tájékoztatni foglak. Nyugodt lehetsz, ez esetben inkább az óvatosság felé billenek ki. Semmi kedvem London körzetében rekedni egy éhínség kellős közepén. Különféle sajtfajtákkal megrakott tálalóasztalt gurítottak el mellettük. A levegőt egy londoni klub déli, álmos nyugalma itatta át. Könnyeden és zavartalanul zúgtak a beszélgetések. John intett: – Nehéz elképzelni, hogy bármi is megtörné ezt. Roger is szemügyre vette a színhelyet. Tekintete szelíd volt, de éles.

– Egyetértek, teljesen megtörhetetlen. Elvégre, ahogy a lapok elég gyakran mondogatják, mi nem vagyunk ázsiaiak. Érdekes lesz figyelni a magunkfajta büszke briteket, amikor a viharfelhők gyülekeznek. Megtörhetetlenek. De mi lesz, ha megroppanunk? A pincér meghozta a húsukat. – Mégse – helyesbítette magát Roger. – Érdekes lesz, de ahhoz nem elég érdekes, hogy kedvem lenne megvárni. Késett a tavasz; száraz, hűvös, felhős volt a március, s ez az idő belenyúlt az áprilisba is. Amikor aztán április második hetében megérkezett a meleg, nedves levegő, kiderült, hogy a Csung-li vírus mit sem vesztett életerejéből. Ahogy nőtt a fű a földeken, kertekben, autópályák mentén, szárát sötétzöld foltok éktelenítették, ez a zöld terjedt és rothadt-barnává sötétült. És bizonyította: a vírus újra támad. John megkereste Rogert. Megkérdezte tőle: – Mi hír a ti térfeleteken? – Bármily furcsa, nagyon jók a hírek. – A kertem teli van vele – mondta John. – Belefogtam, hogy kiirtom, de aztán láttam, hogy az egész kerület megkapta a fertőzést. – Az enyém is – mondta Roger. – Rothadt meleg-barna színük lett. Egyébként visszavonták azt a rendelkezést, hogy megbüntetik, aki nem vágja ki a megfertőzött füvét. – Hát akkor mi a jó hír? Nekem ez is épp elég. – Holnap hozzák az újságok. Az Unesco azt állítja, hogy megtalálták a megoldást. Kitenyésztettek egy vírust, amely fölfalja az összes fázisú Csung-li vírust. – Ez bizony gyanúsan kapóra jön. Nem gondolod? … Roger elmosolyodott: – Nekem is ez volt az első gondolatom. De az ezt bejelentő bulletint olyanok írták alá, akik nem hamisítanák meg egy kísérlet eredményét, még ha ezzel agg szüleiket is mentenék meg a máglyától. Tényleg hiteles. – Megmenekülés az utolsó pillanatban – mondta elgondolkodva John. – Rágondolni sincs kedvem, mi történt volna máskülönben ezen a nyáron. – Én hajlandó vagyok rágondolni – mondta Roger. – Épp csak részt venni nem akartam benne. – Gondolkodtam, küldjem-e vissza a gyerekeket az intézetbe. Gondolom, most már küldhetem. – Azt hiszem, jobb lesz ott nekik – mondta Roger. – Biztosan lesz élelmiszerhiány, mert aligha képesek még olyan széles területeken bevetni az új ellenvírust, hogy az idei termést megmenthessék. London valószínűleg jobban megérzi a szűkösséget, mint más helyek. Az Unesco-jelentés nagy nyilvánosságot kapott, s a kormány is kiadta helyzetfölmérő jelentését. Az Egyesült Államoknak, Kanadának, Ausztráliának és Új-Zélandnak voltak gabonatartalékai, s mind a jegyrendszer bevezetésére készültek saját lakosságuk számára, hogy ez a készlet kitartson a legközelebbi hiányidőszakra. Angliában hasonló, de még szigorúbb gabona- és húsadagolást vezettek be. A légkör ismét enyhült. A kétféle hír – a vírus ellenszeréről szóló és az adagolás életbe léptetéséről szóló – hatása egyszerre volt vidító és reménykeltő. Amikor David levele megérkezett, a levél hangja szinte nevetségesen kilógott a kórusból. Ezt írta: Egy szál fű se maradt a völgyben. Az utolsó tehenet tegnap vágtam le; úgy értesültem, valakinek Londonban volt annyi esze a télen, hogy kibővítse a hűtőkapacitást, de ez se lesz elég ahhoz a húsmennyiséghez, amelyet a közeli hetekben föl kell dolgozni. Én besózom az enyémet. Még ha jóra fordul is, évek telnek bele, amíg ez az ország ismét megtudhatja, mi is az a hús. Vagy a tej, a sajt. És bárcsak elhihetném, hogy a dolgok jobbra fordulnak. Nem mintha nem adnék hitelt annak a jelentésnek, hiszen tudom, milyen jó nevű emberek írták alá. De jelentések nem sokat érnek, amikor kinézek, s feketét látok a zöld helyett. Ne feledd: mindig szívesen látlak benneteket, amikor elszánjátok magatokat, hogy összecsomagoljatok és jöjjetek. A völgy miatt nem nagyon aggódom. Elélhetünk gumós növényeken és sertéshúson; azért tartom a disznót, mert tudomásom szerint csak ez az állat bírja ki a krumpliétrendet. Nagyon szépen megleszünk itt. Engem a kinti földek aggasztanak. John odalökte a levelet Ann-nek, s az ablakhoz lépett, ki nézett. Ann arca elkomorult, amint elolvasta. – David még mindig szörnyen komolyan veszi a dolgot?

– Úgy látszik. John nézte az egykori pázsitot, amely most csak barna föld volt, némi gazzal. Már jól ismert látvány. – Nem gondolod, hogy magában él ott, csak Hillenékkel meg a mezőgazdasági munkásaival… kár, hogy nem házasodott meg. – Megbuggyant, úgy érted? Nem ő az egyetlen, aki pesszimista a vírusügyben. – Ennyire a legvége előtt? – És Ann idézte sógorát: – „Szerintem bizonyos értelemben az lenne az igazság, ha a vírus győzne. Évek óta úgy kezeljük a földet, mint egy fosztogatni való malacperselyt. Pedig a föld maga az élet.” John így felelt: – Mi védetten élünk; sose láttunk túl sok füvet, úgyhogy nem nagyon számít nekünk, hogy most egyáltalán nem látunk. Vidéken nyilván döbbenetesebb a hatás. – De David szinte szeretné, hogy győzzön a vírus. – A gazdaember sose rajongott a városi emberért, és nem nagyon bízott benne. Nagy tátott szájnak látja egy lusta testen. Szerintem a legtöbb farmer örülne, ha a városlakó fejre állna kicsit. Csakhogy ez a fejre állás, ha sor kerül rá, nem lesz csekélység. Mégse hiszem, hogy David szeretné, ha a Csung-li vírus lesújtana ránk. Épp csak a vírus bele fészkelné magát az agyába. Ann hallgatott egy darabig. John ránézett. Az asszony a tévékészülék üres képernyőjére meredt, David levelét markolta. – Lehet, hogy vénségére kicsit bogarasodik. Gyakran megesik ez agglegény gazdaemberekkel. Ann megkérdezte: – Áll még a megegyezés, hogy Roger figyelmeztet bennünket a bajra, hogy elutazhassunk északra? John meglepődött. – Hogyne. Bár most nem tűnik sürgősnek a dolog. – Megbízhatunk Rogerben? – Miért, csak nem hiszed, hogy nem? Még ha a mi életünket kockára tenné is, gondolod, hogy a magáét is meg Oliviáét és Steve-ét is? – Nem. Csak… – Különben is, ha baj lesz, nem lesz szükségünk Roger figyelmeztetésére. Messziről látjuk, ha közeleg. – A gyerekekre gondoltam – mondta Ann. – Jól meglesznek. Davey még szereti is a konzervhamburgert, amit az amerikaiak küldenek. Ann elmosolyodott: – Igen, azt hiszem, jó lesz az a konzervhamburger, ha ráfanyalodunk. Amikor a gyerekek hazajöttek szünidőre, szokás szerint le utaztak Buckleyékkel a tengerre. Furcsa utazás volt ez a kietlenül csupasz, vírus irtotta tájakon, szántóföldek mentén, ahol a gabona helyébe gumósokat ültettek. Ám az utakon éppúgy morajlott a nagy forgalom, s a parton éppoly nehéz volt nem túlzsúfolt helyet találni. Meleg volt, de esőt ígérő fellegek homályosították el az eget. Nem távolodtak el túlságosan a lakókocsitól. Magas kiugrón táboroztak le, ahonnan le lehet látni a kavicsos partra és messze el a Csatornán. Daveyt és Steve-et nagyon érdekelte a tenger forgalma; néhány mérföldnyire a parttól kis hajókból álló flottát lehetett látni. – Halászbárkák – magyarázta Roger. – Halat fognak, hogy pótolják a húst, mert nincs fű a marháknak. – És hétfőtől fejadagra lesz – tette hozzá Olivia. – Fura: hal-fejadag! – Legfőbb ideje volt – jegyezte meg Ann. – Már nevetséges magasságba szöktek az árak. – A brit nemzetgazdaság gördülékenysége továbbra is halk szakszerűséggel keveredik – mondta Roger. – Azt mondták nekünk, hogy mások vagyunk, mint az ázsiaiak, én istenemre: igazuk volt! A nadrágszíj fokról fokra szorosabb lesz, és senki se panaszkodik. – A panaszkodásnak nem sok értelme lenne! – mondta Ann. – Most már minden egészen más, most, hogy a végső kilátások igen jók – így John. – Ha nem lennének ilyen jók, aligha lennénk ilyen nyugodtak és fegyelmezettek. Mary fürdőzés után törülközött a lakókocsiban, s most ki nézett rájuk az ablakon. – A halfasírozott az intézetben azelőtt mindig egy doboz szardellából és tíz kiló krumpliból készült; most száz kilóra jut egy doboz hal. Mi lesz ebből a végén, apa? – Krumplifasírt – felelte John –, és az üres konzervdobozt fogják körbeadogatni az asztalnál, hogy mindenki beleszagolhasson. Ez is igen tápláló. Davey így szólt: – Én meg azt nem értem, miért adagolják az édességet. Elvégre az édességet nem fűfélékből készítik!

– Túl sokan akartak édességgel jóllakni – válaszolta neki John. – Köztük te is. Most a magad adagjára vagy hagyatkozva, meg még arra, amit anyádtól és tőlem Mary nem kér el. Örülj a jó szerencsédnek. Hiszen árva gyerek is lehetnél. – És meddig tart még a jegyrendszer? – Még pár évig, úgyhogy jobb lesz hozzászokni. – Disznóság – dohogott Davey –, jegyrendszer, de még a háború izgalma sincs hozzá. A gyerekek visszamentek az intézetbe, az élet visszatért szokásos medrébe. Annak idején, közvetlenül azután, hogy megkötötték egyezségüket, John rászokott, hogy fölhívja barátját, valahányszor két-három napig nem találkoztak, ám most már nem bajlódott ezzel. Az élelmiszer-adagolás fokozatosan szűkösebbé vált, de volt még elég ennivaló, nem kellett éhezni. Híre járt, hogy más, hasonló helyzetű országokban éhségzavargások zajlanak, főleg a mediterrán országokban. London önelégülten reagált ezekre a hírekre, összevetette ezt a fegyelmezetlenséget a maga türelmes és rendezett sorállásaival a szűkös adagokért. „És ismét a brit népre vár – írta a Daily Telegraph tudósítója –, hogy példát mutasson a világnak, hogyan viselje el balszerencséjét megbízhatóan és rendíthetetlenül. Lehet, hogy zordabb idők is várnak ránk, de tudjuk, hogy a türelem és szilárdság dolgában nem vallunk szégyent.”

V John kiment egy új ház építkezéséhez a City szélére. Elromlott a toronydaru, minden leállt. Jelenlétére szigorúan véve nem volt szükség, de ő volt a felelős a daru kiválasztásáért, olyan típusért, amelyet eddig még nem használtak, s most ott akart lenni a helyszínen. Épp fönn volt a daru fülkéjében, és letekintett az épület alapozására, amikor meglátta, hogy lentről Roger integet neki. Visszaintett, mire Roger hívogató mozdulatokat tett, parancsoló jellegüket még odaföntről is föl lehetett ismerni. Odafordult a szerelőhöz, aki mellette dolgozott: – Hogy halad? – Valamivel jobban. Még a délelőtt rendbe teszem, úgy hiszem. – Később visszajövök. Roger várt rá a létra aljánál. – Beugrottal, hogy lásd, mekkora zűrben vagyunk? – kérdezte John. Roger nem mosolygott. Körülpillantott az építkezés szintjein nyüzsgő munkára. – Hol beszélgethetnénk négyszemközt? John vállat vont: – Kizavarhatom az odújából az építésvezetőt. De van egy söröző az út túloldalán, ott jobb lenne. – Ahol akarod. De most rögtön. Roger arca éppoly szelíd és nyugodt volt, mint mindig, ám hangja éles volt és sürgető. Együtt keltek át az úton. A kis bárt kevesen látogatták, és most, fél tizenkettőkor egészen üres volt. John egy-egy pohár dupla whiskyt hozott asztalukhoz, a bárpulttól legtávolabb eső sarokba, ahol Roger leült. Megkérdezte: – Rossz hír? – Indulnunk kell – mondta Roger. Beleivott a whiskyjébe. – Itt az idő. – Hogyhogy? – A gazemberek! – tört ki Roger. – Rohadt, gyilkos gazemberek! Mi nem vagyunk ázsiaiak. Igazi, kékvérű angolok vagyunk, és krikettezünk. Roger keserű dühe, amelyben semmi tettetés nem volt, megértette Johnnal: itt a válság. Élesen tette föl a kérdést: – Mi van? Mi történik? Roger kiitta a whiskyjét. A bárpincérnő áthaladt a részlegükön, s ő odaszólt neki még két dupláért. Amint megkapta őket, így szólt: – Kezdem az elején: a játszmát a Csung-li nyerte meg. Végünk van. – És az ellenvírus? – Fura jószágok ezek a vírusok – felelte Roger. – Ideiglenesek, mint a hatalmasok, az uralkodók, csak még rövidebb életűek. Mindent meghódítanak egy évszázadra vagy három-négy hónapra, aztán elűzik őket. Egy Róma, amely fél évezreden át tartja a hatalmát, nem túl gyakori.

– Tehát? – A Csung-li vírus egy Róma. Ha az ellenvírus egy Franciaország vagy Spanyolország lett volna, akkor semmi baj. De csak egy Svédország volt. Még mindig létezik, de abban a szelíd és módosult formában, amelybe a vírusok vissza szoktak esni. Nem fog ártani a Csung-linek. – Mikor történt ez? – Isten tudja. Nemrég. Sikerült titokba tartaniuk, közben újratenyészteni a virulens törzset. – Tehát nem adták fel? – Nem tudom. Azt hiszem, nem. Nem számít. – Nagyon is számít. – Az elmúlt hónapokban – folytatta Roger – ez az ország az élelmiszer-tartalékaiból élt alig fél hétre való készlettel. Valójában teljesen az Amerikából és a Nemzetközösség országaiból jövő élelmiszeres hajókra támaszkodtunk. Tudtam erről, de azt hittem, nincs jelentősége. Az élelem le volt kötve a számunkra. A pincérnő visszajött, és törölgetni kezdte a bárpultot, közben fütyörészett. Roger lehalkította a hangját: – Úgy hiszem, megbocsátható volt a vétkem. Rendes körülmények közt ezt a lekötést tiszteletben tartották volna. A világnak túl nagy része esett máris a barbarizmus áldozatává; ami megmaradt, azért az emberek hajlandók voltak áldozatot hozni. Ám a könyörületesség idehaza kezdődik. Ezért mondtam az előbb, hogy nem számít, sikerül-e helyrerázni az ellenvírust. A lényeg, hogy azok, akik az élelmet adták nekünk, nem hisznek benne. Így tehát nem akarnak olyasmit adni, amire nekik maguknak is szükségük lehet a jövő télen. Az utolsó élelmiszer-szállító hajó az Atlanti-óceán túlfeléről tegnap kötött ki Liverpoolban. Valószínűleg van még a tengeren néhány Ausztráliából jövő hajó, ezeket vagy visszarendelik, mielőtt ideérnek, vagy nem. – Értem. – John Rogerre nézett. – Azokra mondtad, hogy gyilkos gazemberek? De hát nekik a saját népükről kell gondoskodniuk. Súlyosan érint… – Nem, nem azokra mondtam. Mondtam már neked, van egy informátorom fönn egészen a csúcson. Haggerty volt az, a tájékoztatási államtitkár. Néhány éve szívességet tettem neki. Ő pedig jóval nagyobb szívességet tett nekem azzal, hogy leadja nekem a fülest a történésekről. Minden legfelső kormányszinten zajlik. Az embereink már egy hete tudták, mi fog történni. Megpróbálták rábeszélni az élelmiszerszállítókat, gondolják meg magukat és, azt hiszem, a csodában bíztak. De semmi mást nem kaptak, csak titoktartást; kötelezettségvállalást, hogy nem méltatlankodnak semmilyen lépésen sem, amelyet a hír világgá röppentésénél belső ellenőrzésként szükségesnek tartanak. Ez mindenkinek megfelelt; azoknak ott az óceán túlfelén ugyan csak kell néhány intézkedést tenniök, mielőtt a hír kitudódik; természetesen nem összehasonlítható a mieinkkel, de így legalább zavartalanul készíthetik elő ezeket. – És a mi intézkedéseink? – kérdezte John. – Mik lesznek azok? – A kormány tegnap lemondott. Welling vállalta el, de Lucas még a kabinet tagja maradt. Olyan ez, mint egy palotaforradalom. Lucas nem akarja bevérezni a kezét; ez minden. – Bevérezni a kezét? – A mi szigeteinken ötvennégymillió ember él. Ebből körülbelül negyvenöt-millióan Angliában. Ha ennek a számnak a harmadát el lehet tartani gyökereken, akkor jól megússzuk. Az egyetlen nehézség ez: hogyan választod ki a túlélőket? John komoran így felelt: – Azt hittem volna, hogy ez nyilvánvaló: ők maguk válogatnak. – Ez pazarló módszer, és rombolólag hat a rendre és fegyelemre. Ebben az országban könnyedén fogtuk fel a fegyelmet, de a gyökerei mélyre nyúlnak. Válság esetén mindig föléled. – Welling… – szólt John. – Sose figyeltem rá. – Az idő földobta. Magam is utálom ezt az alakot, de van benne valami elkerülhetetlen. Lucas sose tudta volna elhatározni magát. – Roger maga elé nézett. – A hadsereg ma készenlétben áll London külterületein és más nagyobb népességű központoknál. Holnap hajnaltól lezárjak az utakat. – Ennél jobb ötletük nem volt? – kérdezte. – Nincs hadsereg a világon, amely megakadályozhatná, hogy egy nagy város ne keljen fel éhségében. Mit akar nyerni ezzel? – Időt. Időt annak a drágalátos holminak, hogy elkészüljön a második vonalbeli akció előkészületeivel. – Éspedig? – Atombombák a kisebb városoknak, hidrogénbombák az olyan helyeknek, mint Liverpool, Birmingham, Glasgow, Leeds s kettőt-hármat Londonnak. Az nem baj, hogy elpazarlódnak: a közeli jövőben nem lesz rájuk szükség. John nem szólt egy pillanatig. Azután lassan ezt mondta:

– Nem hiszem el. Ilyet senki nem tudna megtenni. – Lucas nem is tudta megtenni. Lucas mindig is a közemberek miniszterelnöke volt; elővárosi gátlásokkal, elővárosi előítéletekkel és érzelmekkel. De azért Lucas részt vesz mint Welling kormányának tagja, tüntetően mossa kezét, míg a terv megvalósul. Mi mást vársz egy közembertől? – Nem fognak embert találni repülőgépekre. – Új korszakban élünk – mondta Roger. – Vagy nagyon is régiben. A szélesebb közösséghez való hűség mára civilizációs fényűzéssé lett. A hűség ma szűkebb közösségre korlátozódik, minél szűkebbre, annál hevesebb. Ha ez lenne az egyetlen mód arra, hogy megmentsem Olivia és Steve életét, magam is elvállalnám egy ilyen bombázógép kezelését. John elszörnyedt: – Nem! – Amikor az előbb gyilkos gazemberekről szóltam – mondta Roger –, legalább annyira ámulattal mondtam ezt, mint undorral. Mostantól fogva az a szándékom, hogy magam is azzá legyek, ha szükséges, és nagyon remélem, hogy te is készen állsz erre. – De hidrogénbombát dobni városokra… a saját népükre… – Igen, Welling ehhez akar időt nyerni. Úgy hiszem, legalább huszonnégy óra kell hozzá, talán negyvennyolc. Ne csacsiskodj, Johnny! Nem is olyan régen a „saját nép” a saját falubelit jelentette csupán. Igazság szerint nagylelkű ürügyet is adhat az akcióhoz. – Nagylelkűség? Hidrogénbombával? – Meg fognak halni. Angliában legalább harmincmillió ember fog meghalni, míg a maradék összekaparja a létfenntartását. Mi a jobb? Hogy éhen halsz, illetve megölnek a húsodért, vagy hogy hidrogénbombától halsz meg? Ez legalább gyors. És ennek révén harmincmillióra szorítható le a halottak száma, és megőrizhetők a földek, hogy magvakat teremjenek a többiek számára. Ez a dolog elmélete. Az ivó másik feléből könnyűzene áradt feléjük, a pincérnő bekapcsolta táskarádióját. A mindennapi élet érintetlenül és zavartalanul folyt tovább. – Ez nem válhat be – mondta John. – Magam is azt hiszem – mondta Roger. – Azt hiszem, a hír ki fog szivárogni, és a nagyvárosokban felkelés pattan ki, még mielőtt Welling fölsorakoztatta volna szépen a bombázóit. De nincs semmi olyasféle illúzióm, hogy így jobban alakulnak majd a dolgok. Számításom szerint így ötvenmillió hal meg harminc helyett, s a túlélőkre sokkal barbárabb és primitívebb lét vár. Kinek lesz rá hatalma, hogy megvédje a burgonyaföldet a rohamozó tömegtől? Ki fogja megőrizni a burgonyát a jövő évre? Welling sötét gazember, de tisztán lát. A maga módján igyekszik megmenteni az országot. – Gondolod, hogy kitudódik a hír? Gondolatban maga elé idézte a pánik sújtotta Londont, önmagát és Annt, amint bennreked, nem tudnak eljutni a gyerekekhez. Roger vigyorgott: – Aggasztó, mi? Fura, de az az érzésem, hogy kevésbé fogunk aggódni a nyüzsgő londoniakért, mihelyt messze jutunk tőlük. És minél hamarabb megyünk el, annál jobb. – A gyerekek… – kezdte John. – Mary Beckenhamben és Davey abban a hertfordshire-i helységben. Végiggondoltam már. Útban északnak érte mehetünk Daveyért. A te dolgod most, hogy hozd el Maryt. Én megyek, és értesítem Annt. Így összecsomagolhatja a legfontosabbakat. Olivia, Steve és én ott leszünk nálatok, a kocsink bepakolva. Mihelyt odaérsz Maryvel, berakodunk a kocsidba, és indulunk. Ha lehetséges, még alkonyat előtt itthagyjuk Londont. – Rendben – felelte John. Roger követte barátja tekintetét a bár belsejébe: virágok egy fényes rézurnában, az enyhe fuvallatban egy naptár lebegett, a padló még nedves volt a súrolástól. – Búcsúzz el az effélétől – mondta Roger. – Ez a tegnap világa. Mostantól fogva parasztok vagyunk szerencsénkre. Beckenham is a lezárt területhez tartozik, tudta meg Roberttől John. Bevezették Miss Erringtonnak, az igazgatónőnek a dolgozószobájába, s ott kellett várnia. Rendezett, tipikusan nőies helyiség volt. Ez a kettősség annak idején nagyon tetszett Ann-nek, akárcsak maga Miss Errington. Igen magas nő volt, gyöngéd, jó kedéllyel. – Az igazgatónő fejét behúzva jött be az ajtón, és üdvözölte: – Jó napot, Mr. Custance. Sajnálom, hogy megvárattam. – Remélem, nem az ebédjét zavartam meg! Az igazgatónő elmosolyodott: – Nem nagy szívfájdalom manapság, Mr. Custance. Mary miatt jött? – Igen. Magammal szeretném vinni.

– Foglaljon helyet – szóit Miss Errington. Nyugodt tapintattal nézett rá: – El akarja vinni? Miért? Ez volt az a pillanat, amikor ránehezedett titkos értesülésének nyomasztó súlya. Nem szabad semmi jelét adnia annak, ami történni fog; Roger ragaszkodott ehhez, és ő beleegyezett. Terveikhez ez ugyanolyan létfontosságú volt, mint Welling nagyobb szabású pusztítási terveihez, hogy a hír ne tudódjék ki. És ez a kényszerűség azt kívánta tőle, hogy ezt a magas, derék nőt az oltalma alatt állókkal együtt – átengedje a halálnak. Akadozón válaszolt: – Családi ügy. Egy rokonunk átutazik Londonon. Nyilván megérti… – Tudja, Mr. Custance, szeretnénk az efféle kihagyásokat a minimumra csökkenteni. Nyilván megérti, az ilyesmi igen zavaró. Hétvégeken más a helyzet. – Igen. Megértem. Ez a… nagybátyja, és ma este külföldre utazik. – Valóban? Hosszú időre? John még zavartabban folytatta: – Lehet, hogy több évre. Nagyon szeretné látni Maryt elutazása előtt. – Ide is hozhatta volna őt természetesen – Miss Errington habozott. – Mikor hozná vissza Maryt? – Ma este visszahozhatom. – Hát ez esetben… Megyek, megkérek valakit, hívja ide. – Az ajtóhoz ment, kinyitotta. Kiszólt a folyosóra: – Helena? Lennél szíves idehívni Mary Custance-t? Az édesapja van itt. – Johnhoz pedig így szólt: – Ha csak a ma délutánról van szó, akkor, ugyebár, nincs szüksége a holmijára? – Nem – felelte –, nem fontos, hogy hozza. Miss Errington visszaült: – Meg kell mondjam önnek, Mr. Custance, nagyon elégedett vagyok a lányával. Az ő korában a kislányok kialakulnak, meglátni bennük, mivé lesznek. Mary igen szépen alakul az utóbbi időben. Úgy hiszem, ha ő is akarja, szép sikerek várnak rá tudományos pályán. Tudományos pálya, gondolta John: őrizni egy parányi oázist a kopár világban. Így szólt: – Nagy örömmel hallom. Miss Errington elmosolyodott: – Bár meglehet, az egész kérdés meglehetősen elméleti. Kérdés, hogy a fiatalemberek, akik körülveszik majd, beleegyeznek-e, hogy ilyen sivár életet éljen. – Én semmi sivárat nem látok benne, Miss Errington. Az ön élete is nyilván teljes élet. Az igazgatónő fölnevetett: – Jobban alakult, mint ahogyan hittem! Várom már a nyugalomba vonulást. Mary bejött, bókolt Miss Errington előtt, azután odaszaladt Johnhoz: – Apa! Mi történt? Miss Errington így szólt hozzá: – Édesapád magával szeretne vinni néhány órára. Nagybátyád átutazik Londonon a külföldi utazása előtt, és látni szeretne téged. – David bácsi? Külföldre? John gyorsan közbeszólt: – Teljesen váratlan dolog. Útközben mindent elmagyarázok. Készen vagy? – Igen, persze. – Akkor nem tartóztatom – mondta Miss Errington. – Vissza tudja őt nyolcra hozni, Mr. Custance? – Igyekszem. Az asszony odanyújtotta hosszú, finom kezét: – Isten vele. John megingott: lelke lázadozott az ellen, hogy elfogadja a kinyújtott kezet, és még csak meg se sejtesse vele, mi vár rá. És mégse merte elmondani neki; még csak el se hinné, gondolta. Így szólt hát: – Ha nem sikerülne nyolcig visszahoznom Maryt, az csak attól lehet, hogy megtudtam: egész Londont elnyeli a földrengés. Úgyhogy ha nem jönnénk meg, azt tanácsolom, szedje össze a kislányokat, és vigye le őket vidékre. Akár milyen kényelmetlenség árán is. Miss Errington enyhe viszolygással nézett rá, amiért ilyen abszurd és ízetlen bohóckodásra adja magát. Mary is meg lepődve figyelte apját. Az igazgatónő így szólt: – Jó, de természetesen itt lesznek nyolcra. John kínosan válaszolta: – Hogyne, természetesen. Amint a kocsi kihajtott az intézet kertjéből, Mary megkérdezte: – Ugye, nem David bácsiról van szó? – Nem. – Hanem miről, apa? – Még nem mondhatom el. De elutazunk Londonból. – Ma? Tehát nem megyek vissza estére? – Apja nem válaszolt. – Valami szörnyűség? – Elég szörnyű. A völgyben fogunk lakni. Van kedved hozzá? A kislány elmosolyodott: – Ezt nem nevezném szörnyűségnek.

– A dolog szörnyű része – mondta John lassan – a többiekre vár. Kettő után értek haza. Amint mentek befele a kerti ösvényen, Ann már nyitotta is az ajtót előttük. Idegesség és keserűség látszott rajta. John átölelte. – Az első felvonás baj nélkül véget ért. Minden jól megy, kedvesem. Semmi ok az aggodalomra. Rogerék nincsenek itt? – A kocsijával van baj. A hengerblokk megragadt, vagy valami efféle. Roger elment a javítógarázsba, sürgeti őket. Jönnek, mihelyt lehetséges. – – Van fogalma Rogernek, hogy mikor? – kérdezte élesen John. – Egy óránál nem tarthat tovább. Mary megkérdezte: – Buckleyék velünk jönnek? Mi történik? Ann így szólt hozzá: – Szaladj föl a szobádba, drágám. Összecsomagoltam a holmidat, de hagytam kis helyet olyasmire, amit netán különlegesen fontosnak tartasz. De nagyon gondosan kell válogatnod. Igen pici a hely. – Mennyi időre megyünk? – Talán hosszú időre – felelte Ann. – Legjobb, ha úgy veszed, mintha soha nem jönnénk haza. Mary rájuk pillantott. Aztán komoran megkérdezte: – És Davey holmija? Átnézzem azt Is? – Igen, drágám – felelte Ann. – Ha kihagytam volna valami fontosat. Mihelyt Mary fölment az emeletre, Ann a férjébe kapaszkodott. – John, ez nem lehet igaz! – Roger elmondta neked az egészet? – Igen. De ezt nem tehetik. Lehetetlen. – Nem tehetik? Az imént mondtam Miss Erringtonnak, hogy ma este visszaviszem Maryt. Tudva azt, amit tudok, én mennyivel vagyok jobb náluk? Ann nem válaszolt. Azután megkérdezte: – Mire vége lesz ennek az egésznek… megutáljuk magunkat? Vagy szépen hozzászokunk, úgyhogy észre se vesszük, mivé változunk? – Nem tudom – felelte John. – Semmit se tudok, csak azt, hogy meg kell menekülnünk, és meg kell mentenünk a gyerekeinket. – És mire mentsük meg őket? – Ezen később gondolkodhatunk. Most nagyon kegyetlennek látszanak a dolgok, az, hogy elmegyünk, és egy szót se szólunk a többieknek arról, ami történni fog; de nem tehetünk mást. Ha a völgybe értünk, minden más lesz. Ott emberhez méltón élhetünk majd. – Emberhez méltón? – Keserves lesz, de nem lesz rossz élet. Rajtunk múlik, mit hozunk ki belőle. Legalább a magunk urai leszünk. Végre nem az állam irgalmán múlik az életünk, az államén, amely becsapja, átveri, kényszeríti a polgárait, és amikor azok végül teherré válnak, lemészárolja őket. – Így igaz. – Gazemberek! – dühöngött Roger. – Dupla pénzt fizettem nekik a sürgős munkáért, aztán ott kellett várakoznom háromnegyed órát, miközben ők a szerszámaikat keresgélték. Négy óra volt. Ann megkérdezte: – Van időnk egy csésze teára? Épp föl akartam tenni a vizet. – Elméletileg korlátlanul sok az időnk – felelte Roger. – Mindegy, akkor is lemondunk a teáról, azt hiszem. Valami… nyugtalanság van a levegőben. Nyilván másfelé is kiszivárgott a hír, ki tudja, hányféle. Szóval sokkal jobban örülnék, ha már kinn volnánk Londonból. – Jó – bólintott Ann, és elindult a konyhába. John utána kiáltott: – Segíthetek valamiben? Ann visszanézett: – Otthagytam a kannát teli vízzel. El akartam rakni. – Ez a mi reménységünk – mondta Roger. – Az asszonyi stabilitás. Mindörökre itthagyja az otthonát, de elrakja a teáskannát. Egy férfi inkább körberugdosná azt a kannát a padlón, aztán fölgyújtaná a házat. John kocsija haladt elöl, elhajtottak a Custance háztól északra. A Nagy Északi Országúton kellett haladniuk egy pontig, Welwyn utánig, azután balra letérni Davey iskolája irányába. Kelet-Finchleyn haladtak át, amikor meghallották Roger kürtjét, egy pillanat múlva mellettük gyorsítottak, és meg előzték őket. Előzés közben Olivia kihajolt az ablakon, és ezt kiáltotta:

– Rádió! John bekapcsolta. – … hangsúlyozta, minden alapot nélkülöznek a keringő híresztelések. A kormány ura a helyzetnek, az országnak megfelelő élelmiszerkészletei vannak. Rogerék visszagyalogoltak, és megálltak a kocsinál. Roger így szólt: – Valaki aggódik. – Anglia, Wales és Skócia egyes részein vírusmentes gabonát vetettek – folytatta a hang –, és minden remény meg van a késő őszi aratásra. – Vetés júliusban! – kiáltotta John. – Ez ám a zsenialitás! – mondta Roger. – Ha rossz hírek terjengenék, a tündérkirálynő alászáll a kéményből. Hogy hihető-e, az nem sokat számít ilyen időkben. A bemondó hangja kissé megváltozott: – A kormány véleménye szerint veszély csak a lakosság széles rétegeire kiterjedő pánikból eredhet. Ennek megelőzése céljából időszakos rendelkezések születtek, és lépnek életbe azonnali hatállyal. Ezek közül az első a közlekedés korlátozásával foglalkozik. A városok közti utazás ideiglenesen tilos. Holnapra remélhetőleg elkészül a kiemelt fontosságú utazások rendjének tervezete, de jelenleg teljes a tilalom… – Megadták a jelet! – mondta Roger. – Gyerünk, próbáljunk még áttörni. Talán még nem számítanak ránk. A két kocsi újra északnak indult az Északi Körgyűrűn át. Észak-Finchleyn és Barneten át. A nyugtató hang a rádióban egyre ontotta tovább a rendelkezéseket, majd egy moziorgona zenéje követte. Az utcákon a szokásos forgalom zajlott, az emberek vásároltak, vagy csak járkáltak. Pániknak semmi jele nem volt itt a külső elővárosokban. Zavar, ha volt, csak London belsejében kezdődhetett. Wrotham Park után futottak bele az útlezárásba. Az úton barikádok álltak: a túloldalán kekiruhás emberek. A két kocsi megállt. John és Roger odament az útakadályhoz. Már öt-hat autós vitázott ott az ügyeletes rendőrtiszttel. Mások feladták a vitát, és nekiálltak, hogy megforduljanak kocsijukkal, és visszahajtsanak. – Tíz perce állíthatták föl, a szentségit! – dühöngött Roger. – Ennél többet nem késhettünk, akkor nagyobb dugó lenne itt. A rendőrtiszt kellemes, tágra nyílt szemű fiatalember volt, látszott, élvezi ezt a szokatlan feladatot. – Nagyon sajnálom – mondta – de csak parancsot hajtunk végre. Tilos a kiutazás Londonból. A tiltakozók élén egy ötvenes, nagydarab, sötét hajú férfi így protestált: – De hát a cégem Sheffieldben van! Tegnap jöttem föl Londonba! – Hallgassa meg a híreket! – mondta a rendőrtiszt. – Lesz majd intézkedés az ilyen esetekre, amilyen a magáé. Roger halkan így szólt: – Ez nem megy, John. Még meg se vesztegethetjük itt a sok ember előtt. A rendőr folytatta: – Amit mondok, nem hivatalos: nekem azt mondták, az egész csak manőver. Kipróbálják a pánikellenes óvintézkedéseket a biztonság kedvéért. Reggelig valószínűleg lefújják. A nagydarab férfi így szólt: – Ha csak manőver, akkor át engedhet néhány utast. Úgyse számít, nem igaz? A fiatal rendőr mosolygott: – Sajnálom. Háborús időkben az ember könnyen a hadbíróság előtt találhatja magát a hadgyakorlaton elkövetett kötelességmulasztásért! Azt tanácsolom, menjen vissza a városba, és próbálkozzék holnap újra. Roger biccentett, és Johnnal együtt visszaindult a kocsikhoz. – Nagyon ügyes – állapította meg. – Nem hivatalosan, csak manőver. Így eloszlatják a kifelé indulók fenntartásait. Vajon hátrahagyják-e őket, hogy égjenek meg a többiekkel együtt? Azt hiszem, igen. – Nem lenne érdemes megmondani nekik az igazat? – Semmire se mennénk vele. És nagy valószínűséggel még el is kapnának bennünket rémhírterjesztésért. Ez is egy új rendelet; hallottál felőle? A kocsikhoz értek, és John megkérdezte: – Akkor mit csinálunk? Hajtsuk az árokba a kocsikat, és induljunk el gyalog a földeken át? – Mi történik? – kérdezte Ann. – Nem engednek át? – Biztosan őrzik a földeket – mondta Roger. – Valószínűleg tankokkal. Gyalog semmi esélyünk. Ann idegesen kérdezte: – Akkor most mit csinálunk? Roger ránézett, elnevette magát: – Nyugalom, Annié! Minden rendben lesz! John hálás volt a nevetéséből áradó erőért és bizakodásért. Ő is megkönnyebbült tőle.

Roger így szólt: – Az első tennivaló: elhúzni a csíkot innen, mielőtt dugóba kerülünk. – Mögöttünk már kocsik sorakoztak. – Vissza Chipping Barnetig, ott van egy elágazás jobbra. Mi megyünk elöl. Viszlát ott. Nyugodt, vidékies mellékút volt. A két kocsi az út egy elhagyatott részén állt le. A túloldalon modern, különálló házak sorakoztak, de ezen az oldalon az út kisebb ültetvény mellett húzódott. Buckleyék kiszálltak a kocsijukból, Olivia és Steve beszállt hátulra Annhez. – Mindenekelőtt – kezdte Roger – ez az út átszeli az A-1-es utat, és Hatfieldbe visz. De nem hiszem, hogy érdemes lenne megpróbálkozni vele. Alighanem úttorlasz lesz rajta, és nem jutnánk át rajta ma este, éppúgy, ahogy az A-1-esen itt is. Egy Vanguard robogott el mellettük, nyomában egy Austin, John felismerte, hogy ott voltak az imént az útakadálynál. Roger utánuk biccentett. – Néhányan megpróbálják, de nem mennek semmire. Steve szólalt meg: – Nem törhetnénk át a sorompót, apa? Láttam ilyet filmen. – Ez nem film – torkolta le Roger. – Néhányan megpróbálnak átjutni az akadályokon ma este. Éjjel nyugodtabb lesz, és egyéb tekintetben is jobb. Itt tartjuk a te kocsidat. Én a mienkkel visszamegyek a városba, valamit el szeretnék még hozni. – Csak nem mész vissza oda? – kiáltott fel Ann. – Fontos. Remélem, két óra múlva már itt is leszek. John túlságosan is jól ismerte Rogert, sejtette, ha azt mondja, el akar hozni még valamit, ez azt jelenti, hogy megváltoztatja eredeti terveit. Ez új tényező volt. – Ilyen helyen aligha történhet baj, ugye? – kérdezte. Roger a fejét ingatta. – Akkor én is visszamegyek veled. Ketten nagyobb biztonságban leszünk, ha délnek mész. Roger elgondolkodott. Aztán így felelt: – Jó, rendben. – De hát nem tudhatod, mi van Londonban! – tiltakozott Ann. – Lehet, hogy zavargások törtek ki. Semmi se lehet olyan fontos, hogy ekkora kockázatot vállaljatok! – Mostantól fogva – jelentette ki Roger –, ha életben akarunk maradni, kockáztatnunk kell. Ha tudni akarod, fegyverékért megyek vissza. Az események jobban fölgyorsulnak, mint gondoltam. De itt ma este semmi veszély nem leselkedik. – Szeretném, ha itt maradnál, John – kérte Ann. – Nézd, Ann… – kezdte John. Roger a szavába vágott: – Ha meg akarjuk öletni magunkat, ahhoz jó módszer az is, hogy itt vesztegetjük az időt. A társaságunknak vezetőre van szüksége, a szavát pedig azonnal meg kell fogadni. Dobj föl egy pénzt, Johnny. – Nem. Te dobd föl. Roger félkoronást vett elő a zsebéből. Földobta. – Fej vagy írás? Nézték a pörgő nikkelpénzt. – Fej – mondta John. A pénz lepottyant az útra, és belegurult a csatornába. Roger lehajolt, belenézett. – Tiéd – közölte – Nos? John megcsókolta Annt, és kiszállt a kocsiból: – Hamar visszajövünk – mondta. – Ismét feudális tulajdon lettünk? – kérdette keserűen Ann. Roger fölnevetett: – A világ új nagy korszak előtt áll. Visszatérnek az arany idők. – Még odaérünk – mondta Roger. – Este hatig nem húzza le a redőnyt. Csak kicsi üzlet, egy férfi meg egy fiú, de hasznavehető áruja van. A londoni belvárosi csúcsforgalom káoszán haladtak át. E káoszon, a szokásos húzdmeg-ereszdmeg tempón közlekedési lámpák és fehér kézelős rendőrök tartottak rendet. Semmi rendkívüli nem látszott. Mihelyt a lámpa zöldre váltott előttük, vigyázatlan gyalogosok hulláma áradt át az úton. – Birkák a vágóhídnak – jegyezte meg keserűen John. Roger rápillantott: – Reméljük, ilyenek maradnak. Nézd tiszta fejjel és összefüggésükben a dolgokat. Pár milliónak meg kell halnia. A mi gondunk az, hogy ne kerüljünk közéjük. A közlekedési lámpák után lefordult a főútvonalról egy mellékutcába. Öt perc hiányzott hatig. – Ki fog-e még szolgálni bennünket? – kérdezte John.

Roger leállt a járda mellett egy kis bolttal szemközt, kirakatában sportpuskák. A motort nem állította le. – Ki fog szolgálni, valamiképp biztosan. A boltban nem volt más, csak a tulajdonos, alacsony, görbült hátú férfi, tiszteletteljes kereskedőarccal és egészen másmilyen, figyelő tekintettel. Hatvanévesnek látszott. – Jó estét, Mr. Pirrie! – köszöntötte Roger. – Épp hogy nyitva találtuk. Mr. Pirrie keze a pulton pihent: – Mr. Buckleyhoz van szerencsém, ugye? Igen, épp zárni akartam. Szolgálhatok valamivel? – Nézzük csak. Pár revolvert, pár jó távcsöves puskát szeretnék, természetesen lőszerrel együtt. Van-e automata fegyvere? Pirrie szívélyesen mosolygott: – Fegyverviselési engedély? Roger már ott állt a pult túlfelén az idős ember mellett. – Gondolja, hogy érdemes engedéllyel bajlódni? Tudja, hogy nem vagyok fegyverszakértő. Sürgős szükségem van ezek re, és igen szép árat fizetek érte. Pirrie csöppet megrázta a fejét; szeme nem tágított Roger arcáról. – Nem szoktam ilyenféle üzleteket kötni. – És mi a helyzet ezzel a kis 22-essel? Roger odamutatott. Pirrie szeme arra nézett, és Roger ugyanebben a pillanatban a torkának ugrott. John azt hitte, a kis ember megadja magát a támadásnak, de az egy pillanat múlva kitépte magát Roger kezéből, és hátralépett. Revolvert tartott a jobbjában. Így szólt: – Ne mozduljon, Mr. Buckley. A barátja se. Fegyverkészítők megtámadásával az a bibi, hogy az ember könnyen szembe találhatja magát valakivel, aki ért a fegyverekhez. Kérem, ne szakítson félbe, amíg telefonálok. Hátrált, amíg szabad keze a telefonhoz ért. Roger élesen így szólt: – Várjon egy pillanatig. Van egy ajánlatom. – Alig hiszem. – Az életét ajánlom fel! Pirrie keze rajta volt a kagylón, de még nem emelte föl. Elmosolyodott: – Aligha. – Mit gondol, miért próbáltam leütni? Képzelheti, hogy nem tettem volna, ha nem vagyok kétségbeesett helyzetben. – Ebben készséggel egyetértek önnel – mondta udvariasan Pirrie. – Senki másnak nem engedtem volna meg, hogy ennyire közel jöjjön hozzám, de az ember nem várja el, hogy magas rangú kormánytisztviselő kétségbeesett helyzetben legyen. Legalábbis nem annyira, hogy erőszakhoz folyamodjék. – A családjainkat egy kocsiban hagytuk közvetlenül a Nagy Északi Országút mentén. Van ott hely még egy személynek, ha velünk óhajt tartani. – Úgy értesültem – vetette közbe Pirrie –, hogy a Londonból való kiutazást ideiglenesen megtiltották. Roger bólintott: – Ez az egyik oka annak, hogy fegyvert akartunk. Ma éjjel kijutunk. – Nem kapnak fegyvert. – Nyugodtan hihet nekem. És ezt tudja is – mondta Roger. Pirrie levette kezét a telefonról: – Talán volna szíves röviden ismertetni velem az okot, amiért sürgősen fegyverre van szüksége, és ki akar jutni Londonból. Végighallgatta Roger szavait, nem szakította félbe. A végén halkan megkérdezte: – Farm egy völgyben, azt mondja? Védhető völgy? – Fél tucat ember megvédheti egy hadseregtől – felelte John. Pirrie leengedte a revolvert: – Ma délután fölhívtak a helyi rendőrkapitányságról. Megkérdezték, kérek-e őrséget. Nagyon aggódtak a biztonságomért, s erre csak azt a magyarázatot adták, hogy ostoba pletykák szállonganak, s ezek bajt okozhatnak. – És nem ragaszkodtak az őrséghez? – kérdezte Roger. – Nem, úgy hiszem, az azzal a hátránnyal járt volna, hogy a kirendelt rendőr gyanakodni kezd. – Udvariasan biccentett Roger felé. – Így már megértheti, hogyan lehet, hogy ilyen felkészülten fogadtam magát. – És most? – szívóskodott Roger. – Hisz nekünk? Pirrie felsóhajtott: – Elhiszem, hogy ön elhiszi. Ettől eltekintve magam is tanakodtam már, hogyan juthatnék ki Londonból. Még ha nem hiszem is teljességgel az ön meséjét, nem szívesen maradok itt kényszerűségből. És a meséje nem is tűnik olyan valószínűtlennek, mint amilyen lehetne. Ha az ember fegyverek közt él, leszokik róla, hogy nemes tulajdonságokat keressen az emberekben.

– Rendben van – mondta Roger. – Akkor hát melyik fegyvert visszük? Pirrie kissé elfordult, és most felemelte a telefont. Roger önkéntelenül is odalépett hozzá. Pirrie letekintett a kezében levő fegyverre, aztán odalökte Rogernek. – A feleségemet hívom – mondta. – St. John's Woodban lakunk. Gondolom, ha két kocsival ki tud törni, akkor hárommal is ki tud. Egy plusz jármű még jól is jöhet. Tárcsázta a számot. Roger figyelmeztette: – Vigyázzon, mit mond a dologról. Pirrie telefonált: – Halló, drágám. Épp menni készülök. Gondoltam, meglátogathatnánk este Rosenblumékat. Igen, Rosenblumékat. Szedd össze a dolgokat, jó? Rögtön ott leszek. Visszatette a kagylót. – Rosenblumék – magyarázta – Leedsben laknak. Millicentnek igen gyors a felfogása. Roger tisztelettel nézett rá: – Istenemre, csakugyan gyors! Már látom, hogy maga is, Millicent is hasznos tagja lesz a csoportnak. Megjegyzem, előzőleg eldöntöttük, hogy egy ilyen közösségnek vezetőre van szüksége. – Maga az? – Nem. Ő az, John Custance. Pirrie sietve szemügyre vette Johnt. – Jól van. No most, a fegyverek. Kirakom őket, és hordhatja is már őket a kocsihoz. Épp az utolsó töltényeket vették elő, amikor egy rendőr baktatott feléjük. Érdeklődéssel nézte a dobozkákat: – Jó estét, Mr. Pirrie – üdvözölte. – Szállítja az árut? – Maguknak lesz – mondta Pirrie. – Kérték. Legyen szíves, tartsa rajta a fél szemét a bolton, jó? Később még visszajövünk néhány fegyverért. – Majd igyekszem, uram – mondta a rendőr kételkedve. – De egy egész körzetet kell figyelnem, tudja. Pirrie végzett a boltajtó lelakatolásával. Elhajtottak, s John így szólt: – Szerencse, hogy nem kérdezte meg magától, mire való a két segítője. – A rendőrök állatfaja – mondta Pirrie – nagyon szeret kérdezősködni, ha a kíváncsiságát fölébresztették. Ha ezt kikerülhetjük, nincs ok aggodalomra. Irány a St. John's High Street. Majd mutatom innen az utat. Pirrie irányításával leparkoltak egy ősrégi Ford mögé. – Millicent! – kiáltotta el magát tisztán, hangosan Pirrie, s egy asszony szállt ki a kocsiból, és jött hátra hozzájuk. Jó húsz évvel fiatalabb volt Pirrie-nél, körülbelül ugyanolyan magas, vonásai sötétek és szépek, bár kissé markánsak. – Becsomagoltál? – kérdezte tőle Pirrie. – Nem jövünk vissza. Az asszony könnyedén tudomásul vette. Kissé kelet-londoni kiejtéssel így szólt: – Mindent, amire szükségünk lehet. Mi ez az egész? Megkértem Hildát, gondoskodjék a macskáról. – Szegény cica – mondta Pirrie. – De sajnos itt kell hagynunk. – Odafordult kettejükhöz. – Átülök Millicenthez. Roger az előttük parkoló elaggott kocsit nézte: – Nem akarok udvariatlan lenni, de nem lenne jobb, ha beraknák a holmijukat a mieink mellé? Könnyen el tudjuk helyezni. Pirrie csak mosolygott és kiszállt. – Balra kanyar a Wrotham Parknál? – érdeklődött. – Ott találkozunk? Roger megvonta a vállát. Pirrie odakísérte feleségét az előttük álló kocsihoz. Roger elindította kocsiját, és lassan elébük került. Egy pillanatra rá Johnnal elképedten látták, hogy a Ford szinte valószínűtlen gyorsulással tépett el mellettük, megállt a kereszteződésnél, azután fölsuhant a főútra. Roger elindult utána, de mire belekerült a kocsifolyamba, a Ford már nem látszott. Csak akkor látták viszont, amikor a Nagy Északi Ország útra értek. Pirrie Fordja ott várt rájuk, onnan pedig higgadt tempóban követte őket. Külön-külön vacsoráztak, ki-ki a maga kocsijában. Mihelyt kiérnek Londonból, közösen esznek majd, határozták el, de egy országúti piknik feltűnést keltett volna. Egymástól diszkrét távolságra parkoltak. Roger ismertette tervét Johnnal, az jóváhagyta. Tizenegyre kiürült az országút; London többi elővárosa elpihent. De éjfélig nem indultak el. Hold nélküli éjszaka volt, csak az egymástól távoli villanyoszlopok lámpái világítottak. A gyerekek aludtak a kocsik hátsó ülésén. Ann elöl ült John mellett.

Megborzongott: – Biztos, hogy más módon nem juthatunk át? John előrenézett a sötét országútra: – Más ötletem nincs. Az asszony ránézett: – Már nem vagy ugyanaz az ember! Hogy tiszta fejjel gyilkosságot tervezel… inkább groteszk, mint iszonyú. – Ann – szólt John. – Davey harminc mérföldnyire van, de akárha harmincmillió mérföldnyire is lehetne, ha hagynánk, hogy benn rekesszenek bennünket ebben a csapdában. – A hátsó ülés felé intett a fejével, ahol Mary feküdt bebagyulálva. – És nemcsak rólunk magunkról van szó. – De annyira kicsi az esélyed! John nevetett: – És ez befolyásolja a dolog erkölcsi oldalát? Ami azt illeti, Pirrie nélkül igen kicsi lenne az esély. Most szerintem meglehetősen jó. Egy jó stukker, ez kellett nekünk. – És lőnöd kell? John belefogott: – Biztonsági okból… – Érezte, hogy megbillen a kocsi; Roger jött oda halkan, és behajolt az ablakon: – Minden rendben? Oliviát és Steve-et beültettük Millicenthez. John kiszállt a kocsiból. Annhez fordult: – Jegyezd meg: te és Millicent elindulsz ezzel a két kocsival, mihelyt meghallod a kürt hangját. Ha akarsz, kissé előremehetsz, de jól fog hallatszani a hang ilyen késő éjjel. Ann föltekintett rá: – Sok szerencsét! – Ne aggódj. A két férfi visszatért Roger kocsijához, ahol Pirrie már várta őket. Roger lassan előreindult a kocsival, elhaladt John parkoló kocsija előtt a kihalt úton. Az utat előzőleg már megszemlélték kora este, és tudták, merre van az utolsó kanyar az útakadály előtt. Itt álltak meg, John és Pirrie kibújt az autóból, és eltűnt az éjszakában. Öt perccel később Roger elindította a motort, és zajosan gyorsított az útakadály irányába. Az előzetes szemle során megfigyelték, hogy az útakadályt egy tizedes és két katona védi. Ezek közül kettő alighanem aludt; a harmadik a fából készült barikádnál állt, automata fegyvere a válláról lógott. A kocsi megtorpant. Az őr készenléti pozícióba helyezte fegyverét. Roger kihajolt az ablakon. Elkiáltotta magát: – Mi a francot keres az a rohadt akadály ott az út közepén? Vigye onnan, hallja?! Mint aki részeg az otrombaságig. Az őr visszakiáltott: – Sajnálom, uram; az út lezárva. Minden Londonból kivezető út lezárva. – Nyittassa ki azokat a vackokat! Ezt mindenképp! Haza akarok jutni. John a bal felőli árokból figyelt. Furcsamód nem volt különösebben ideges; lazán lebegett, a jelenethez csak annyi köze volt, hogy elragadtatással figyelte Roger zajos alakítását. A katona mellett megjelent egy másik, majd egy harmadik. A kocsi fényszórójának fénye a fémesen csillogó útfelszín fölött áradt szét; a három alak körvonalai ködösen, de határozottan rajzolódtak ki a fasorompó túloldalán. Második hang szólalt meg, nyilván a tizedesé: – Parancsot hajtunk végre. Nem akarunk bajt. Tűnjön innen, jóember, jó? – Nagy frászt! Mit képzelnek magukról, nyavalyás kis ólomkatonák, hogy elkeríthetik az utakat? A tizedes hangja veszedelmessé vált: – Most már elég! Megmondtuk, hogy forduljon vissza, elegem van a szájalásból! – Miért akar engem visszafordítani? – kérdezte Roger vastag, durva hangon. – Túl sok nyavalyás, mihaszna katona van ebben az országban, túl sokan pusztítják azt a kevés kenyeret! – Na jó, maga kereste magának a bajt, jóember – mondta a tizedes. Odabiccentett a másik kettőnek. – Gyerünk. Megfordítjuk ennek a nagyszájú alaknak a kocsiját. Átmásztak a barikádon, s közeledtek a fényszórók fényében. – Jönnek a hős katonák – gúnyolódott Roger. Johnt most egyszer csak elkapta a feszültség. A fehér záróvonal választotta el az ő hatáskörét Pirrieétől. A tizedes és a szolgálatos őr azon az oldalon volt, a harmadik katona őhozzá volt közelebb. Szemüket ernyőzve lépkedtek előre a fényben. Oldalát, lábszárát kiverte a veríték. Fölemelte a fegyvert, és igyekezett moccanatlanul tartani. Bármely tizedmásod percben eljöhet az ideje, hogy be kell görbítenie ujját, és meg kell ölnie ezt az ismeretlen, ártatlan embert. Ölt ő már a háborúban, de soha ilyen közvetlen közelről és sose honfitársat. Homlokát is kiverte a víz; félt, hogy elvakítja, de nem merte letörölni, félt, hogy addig netán elveszti a célpontot. Tekebábok, gondolta, tekebábok, amelyeket föl kell dönteni. Annért, Maryért, Daveyért. Kiszáradt a torka. Ismét Roger hangja harsant bele az éjszakába, de most metszőn és józanul: – Indíts!

Még ki se mondta egészen, már dördült az első lövés, s még a levegőben visszhangzott, amikor a másik kettő is követte. John még mindig ott állt célzásra emelt fegyverrel, amikor a három test összerogyott az út közepén. Nem moccant, amíg meg nem látta Pirrie-t, amint előrejött állásából, és föléjük hajol. John leengedte fegyverét, és maga is odament. Roger kiszállt a kocsiból. Pirrie föltekintett Johnra. – Elnézést az orvlövésért, pajtás – mondta. Beszéde most is hűvös volt és pontos. – Olyan jó célpontot nyújtottak. – Meghaltak? – kérdezte Roger. – Persze – bólintott Pirrie. – Akkor előbb eltakarítjuk őket az árokba – mondta Roger. – Utána a barikádot. Nem hiszem, hogy meglepnek itt bennünket, de nem akarok kockáztatni. A holttest, amelyet John odább húzott, ernyedt volt és súlyos. Nem nézett az arcába. Csak később, az út szélén, az árnyékban. A fiú nem volt több húszévesnél, arca fiatal és sima, leszámítva a véres lyukat a homlokán. Barátai már az árokba dobták a maguk terhét, és az útakadály felé tartottak. Háttal voltak neki. Lehajolt, megcsókolta a homlok sértetlen oldalát, és gyöngéden elfektette a holttestet. Gyorsan eltávolították az útakadályt. Túloldalán felszerelések hevertek; ezeket is behajigálták az árokba. Azután Roger visszament a kocsijához, és megszólaltatta a kürtöt néhány másodpercig rajta tartotta az ujját a gombon. Éles hangja harangzúgásként áradt szét. Roger oldalra húzta a kocsit, vártak. Néhány pillanat, és meghallották a közeledő kocsik zaját. John Vauxhallja jött elsőnek, közvetlenül utána Pirrie Fordja. A Vauxhall megállt, Ann félrehúzódott, amint John kinyitotta az ajtót, és beszállt. Keményen beletaposott a gázba. – Hol vannak? – kérdezte Ann. Közben kinézett az ablakon. – Az árokban – felelte a férje; elhajtottak. Némán tettek meg néhány mérföldet. Fencsik Flóra fordítása Rőczey György rajzai

Folytatása következik

JACK VANCE

A MITR Egy sziklás földnyelv védte a széltől az öblöt és a széles, kihalt tengerpartot. A víz alig emelkedett, süllyedt. A magas, borús égboltozat szürkéje betöltötte a levegőt. Az öböl tompán fénylett, mint valami ódon ónkupola. A parttal párhuzamosan dűnék futottak és betörtek a közeli szurokszerű, fekete-zöld cipruserdőbe. Az erdő kialakította a saját felszínét; a homok rátelepedett a szakállas gyökerekre. A dűnék között romok voltak – a rárakódott salaktól és homoktól tejszerűvé vált üvegfalak. A falak közepén egy emberi lény, egy nő füvet és gazt gyűjtött az ágyához. Mitr volt a neve, legalábbis úgy vélte, hogy a bogarak így hívják. Mivel semmi mást nem jelentett a számára, úgy vette ezt a szót, mint nevet. A név, a fűágy és a ruhaként viselt barna rongydarab képezte minden tulajdonát. Az utóbbit a bogaraktól lopta. Talán volt valami köze a magas csonthalomhoz száz méterre bent az erődben. Ez nagyon érdekelte őt: valami homályos kapcsolatra emlékezett a csontok és saját maga között. A régi időkben, mikor a karja és a lába kurta és gömbölyded volt, nem vette észre a formák groteszk hasonlóságát. Most azonban, hogy megnyúlt, a hasonlóság szembeötlővé vált. Szemüregek, mint az ő szemei, száj, mint az övé, fogak, állkapocs, koponya, vállak, bordák, combcsontok, lábak. Időről időre elvándorolt az erődbe, ott állt, és csodálta a nagy csontkupacot, bár mostanában ezek a látogatások már nélkülözték a rendszerességet. A mai nap barátságtalan és szürke volt. Unatkozott, rosszul érezte magát, és némi tűnődés után úgy döntött, hogy éhes. A dűnék közt kószálva, kedvetlenül megevett néhány fűcsírát. Talán egyáltalán nem is volt éhes. Lesétált a tengerpartra, megállt, és keresztülnézett az öblön. Nyirkos szél lebbentette meg a barna rongycafatot, borzolta össze a haját. Talán esni fog. Izgatottan nézett fel az égre. Az esőtől mindig rosszkedvű és vizes lett. A földnyelv sziklái között bármikor találhatott menedéket – de néha jobb volt vizesnek lenni. A part mentén kóborolt, fogott és megevett egy kagylóhalat. Nem sok öröme telt a sós húsban. Nyilvánvaló, hogy nem éhes. Felvett egy hegyes botot, és elkezdte húzni a nedves homokban, ötven méter… száz méter hosszan. Megállt, és valami örömfélét érzett, ahogy hátranézett. Visszasétált, hogy az elsőtől tenyérnyi távolságban egy vele párhuzamos vonalat húzzon. Nagyon érdekes hatás. Hirtelen lelkesedéstől feltüzelve, egymás után húzta a párhuzamosokat felfelé és lefelé, míg egy nagy területen be nem csíkozta a partot. Megelégedéssel szemlélte a munkáját. Örömteli és érdekes volt, hogy ilyen nyomokat hagyott a vizes homokban. Később majd újra csinál ilyet, és talán görbe vagy kereszt vonalakat is rajzol. De mostanra elég. Leejtette a botot. Újra rátört az éhség érzet, ami nem igazi éhség volt. Elcsípett egy sáskát, de elhajította, nem ette meg. Ahogy csak erejéből tellett, rohanni kezdett a part mentén. Ezt élvezte; a lábai felvillanását-eltűnését a teste alatt, a tiszta levegőt a tüdejében. Végül zihálva megállt, és a homokra vetette magát. Amint visszanyerte a lélegzetét, felült. Még futni akart, de valami bágyadtságot érzett. Elfintorította az arcát, nehézkesen felemelte a fejét. Talán meg kéne látogatni a bogarakat a földnyelven túl; talán Ti-SriTi, ez az öreg, szürke teremtés beszél hozzá. Mintegy próbaképpen talpra állt, és elindult visszafelé. A terv nem szerzett igazi örömöt neki. Ti-SriTi kevés érdekeset tudott mondani. Nem válaszolt a kérdésekre, hanem véget nem érően sorolta a kolóniára vonatkozó adatokat; hány lárvát kell kifejlődni hagyni, hány kiló póktojást tároltak, milyen állapotban vannak a saját rágói, antennaszemei … Habozott, de egy pillanat múlva továbbment. Jobb Ti-Sri-Ti, mint senki, jobb néhány élőlény hangja, mint szürke hullámok monoton zúgása. És talán hall is valami érdekeset; alkalmanként a bogár beszéde távoli területre tévedt, és ilyenkor Mitr elmerülten figyelt: – A hegyeket vad gyíkok uralják, azon túl vannak a Merkaloid Müvikinek, akik a föld alatt élnek, és csak a füstölgő kéményeik és a salakjáratok nyílásai árulkodnak lenti tevékenységükről. A bogarak a part mentén élnek, és a Mitrek közül csak egy maradt a régi üvegvárosban; az utolsó Mitr.

Nem egészen értette, mert az idő múlása nem jelentett számára semmit, azelőtt és azután üres fogalom maradt számára. Az univerzum statikus volt: napra jött nap – nem mint valami folyamat egységei, hanem mintha egymást ismételték volna örökké. Ti-Sri-Ti így zümmögött tovább: – A hegyeken túl a végtelen sivatag terül el, aztán a végtelen jégmező, aztán a végtelen puszta földje, aztán a pislákoló tüzek földje, majd a nagy víz és újra az élet földje, a bogarak birodalma és uralma, ahol minden csillagfordulóval egy újabb fél hektár megrágott levéltakaró kerül a földre… És jött egy egyórás előadás a bogarak gombakultúrájáról. Mitr folytatta az útját a part mentén. Elhagyta a gyönyörű vonalakat, melyeket a homok térítőjébe karcolt, el az üvegfalakat, megmászta a fekete szikla első lépcsőit. Megállt, hallgatózott. Egy hang? Tétovázott, majd továbbment. Hallotta a sok láb rohanását. Egy hosszú, barna-fekete bogár ugrott rá, és a sziklához préselte. Erőtlenül küzdött – az elülső lábak lenyomták a vállát, átkarolták a hátát. A bogár a nyakához szorította a szívócsövét, beleszúrt a bőrébe. Ő csak állt ernyedten, és a bogár piros szemébe meredt, míg az ivott. Aztán befejezte, elengedte Mitrt. A seb összezárult, csípett és fájt. A bogár fölfelé mászott a sziklákon. Mitr egy óra hosszat üldögélt, hogy visszanyerje az erejét. A gondolat, hogy Ti-Sri-Tit hallja, már egyáltalán nem lelkesítette. Fásultan visszaballagott a part mentén, és evett némi algát meg egy halat, mely egy mélyedés csapdájában maradt, amikor a dagály visszahúzódott. A vízpartra sétált; a földnyelven túl a horizontot bámulta. Kiáltani, üvöltözni akart: ugyanazt a sürgető kényszert érezte, mint ami a lábait vitte rohanás közben. Felemelte a hangját, és hosszú énekhang tört elő a torkából, amelyet szinte bebugyolált az enyhe, párás szellő. Elbátortalanodva visszafordult. A tenger mellett a kis édesvizű patakhoz vándorolt. Ivott, és bekapott néhány szedret a sűrű sorokban növő bokrokról. Hirtelen megrándult, felkapta a fejét. Valami nagyon erős, magas hang töltötte be az eget, mintha a levegőből áradna mindenfelől. Megmerevedett, majd kinyújtotta a nyakát, a mennyboltot fürkészte; lába félig behajlítva, menekülésre készen. Egy hosszú, fekete égi hal tűnt fel a magasban, tűzcsóvákat lövellve ki magából. Megrettenve hátrált be a szederbokrok közé. A tüskék összevissza szurkálták a lábát, ez valamennyire kijózanította. Beugrott az erdőbe, és meglapult egy lehajló ciprustörzs alatt. Az égi hal meghökkentő gyorsasággal süllyedt, leereszkedett a tengerpartra, és egy utolsó böffenéssel és sóhajtással megállt. Mitr dermedt elragadtatással bámulta. Sosem ismert ilyesmit, és sosem fog már sétálni úgy a tengerparton, hogy ne vizsgálná az égboltot. Az égi hal megnyílt. Mitr csillámló fémet, üveget látott. Három teremtés ugrott ki belülről. Mitr csodálattal dugta ki a fejét a fa mögül. Valahogy hasonlítottak őrá, csak nagyok voltak, vörösek és kövérek. Különös, ijesztő valamik. Óriási zajt csaptak, harsány, durva hangon beszélve. Egyikük meglátta az üvegfalakat, és egy helyen nagy érdeklődéssel vizsgálták a romokat. A barna-fekete bogár, amelyik szívott a véréből, ezt a pillanatot választotta, hogy a tenger felé rohanjon. Az egyik újonnan jött hangos hallót kiáltott, mire a bogár zavarodottan és megbántottan visszafordult a sziklák felé. Az idegen valami fénylő tárgyat tartott a kezében. Egy lángnyelv csapott ki belőle, és a bogár ezernyi izzó darabra robbant szét. Ők hárman hangosan kiáltoztak, nevettek, és Mitr vissza húzódott a fatörzs mögé, olyan kicsire összekuporodva, amennyire csak tudott. Az egyik idegen észrevette a vonalakat a homokban. Odahívta a társait; különleges figyelemmel vizsgálták az alkotását és a lábnyomait. Egyikük valamilyen megjegyzést tett, mire a többiek harsány nevetésben törtek ki. Aztán mindannyian megfordultak, és kezdték átkutatni a tenger partot. Engem keresnek, gondolta Mitr. Olyan mélyen behúzódott a fa alá, hogy a kérge felhorzsolta a bőrét. Azok hirtelen mintha elvesztették volna az érdeklődésüket, és visszamentek az égi halhoz. Valamelyikük egy hosszú, fekete csövet hozott ki a belsejéből, a tenger partjára vitte, és messzire behajította az ólmos vízbe. A cső meg merevedett, lüktetni kezdett, és szürcsölő hangokat adott ki. Az égi hal szomjas, és iszik a szívócsövén keresztül, gondolta Mitr. A három teremtmény most az édesvizű patak felé sétált. Mitr nyugtalanul figyelte a közeledésüket. Az ő nyomait követik? A keze izzadt, a bőre remegett.

Amazok megálltak a vízparton, mindössze néhány lépésnyire tőle, és ittak. Mitr tisztán kivehette őket. Fényes, rézvörös hajuk volt és kis hajfürtök a szájuk fölött. Csillogó, piros héj tapadt a mellükhöz, barna ruhát viseltek a lábukon, fémcsomagolást a lábfejük körül. Nagyon hasonlítottak hozzá – és mégis különböztek valamiben. Nagyobbak, keményebbek, erősebbek voltak. És kegyetlenek is – felgyújtották a barna-fekete bogarat. Mitr megbűvölten nézte őket. Hol lehet az otthonuk? Laknak még olyanok, mint ők, az égben? Megváltoztatta a helyzetét; a levelek megzördültek. Az izgatottság és a félelem hullámai futottak végig a hátán. Meghallották? Kikukucskált, készen a menekülésre. De nem volt rá szükség: azok már a part felé sétáltak – az égi hal felé. Mitr kiugrott a fatörzs alól, és állva figyelt a lombok mögül. Nyilvánvalóan keveset törődtek azzal a másikkal, aki rájuk hasonlított, és a közelben élt. Mitr mérges lett. Most szerette volna összeszidni és leparancsolni őket az ő tengerpartjáról. Visszatartotta magát. Ostobaság lett volna mutatkoznia. Őrá is könnyen lángcsóvát vethetnek, és meggyújthatják, mint a bogarat. Minden cselekedetükben durvák, brutálisak voltak. Furcsa teremtések. Keresztüllopakodott az erdőn, fától fáig csusszanva, hasra feküdve, ha szükségesnek látszott, és annyira megközelítette az égi halat, amennyire a fedezéke engedte. Az idegenek a szörnyeteg talpánál álltak, és nem mutattak további hajlandóságot a kutatásra. A cső az öbölben elernyedt. Visszahúzták az égi halba. Ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy indulni készülnek. Helyes. Nincs joguk az ő tengerpartjához. Gyalázatosan viselkedtek ezzel az erőszakos leszállással és egyik bogarának a megölésével. Majdnem előrelépett, hogy szemrehányást tegyen nekik, de aztán eszébe jutott, hogy milyen durvák, kemények és kegyetlenek voltak, és bizsergő bőrrel rejtekhelyén maradt. Állj nyugodtan, csendben. Azonnal elmennek, és itthagynak a part egyedüli birtokosaként. Idegesen izgett-mozgott. Durva, vörös barbárok. Ne mozogj, mert meglátnak. Es akkor? Megborzongott. Kezdtek felkészülni a távozásra. Összeszorult a torka. Látták a nyomait, és keresték ímmel-ámmal. Olyan könnyen megtalálhatták volna; majdnem a szemük előtt rejtőzött. És most közelebb volt, mint bármikor idáig. Ha csak egy lépést tenne előre, meglátnák. A fa mögül előrenyúlva, remegő kézzel félrehajtott egy bokrot. Épp csak egy kicsit. Aztán hátraugrott; szíve vadul dobogott. Meglátták? A félelem hirtelen szorításában remélte, hogy nem. Mit fognak csinálni? Óvatosan kinézett a fatörzs mögül. Az egyik idegen zavarodottan tekintett arrafelé, mintha észrevett volna valami mozgást. Még most sem látta őt. Pedig egyenesen a szemébe nézett. Mitr hallotta a kiáltást, aztán már menekült is keresztül az erdőn. Az idegen utánavetette magát, majd a másik kettő is, súlyosan letaposva az aljnövényzetet. Zúzódásokkal tele, vérezve hagyták ott egy páfrányágyon; az erdőn keresztül masíroztak vissza a tengerpart felé, durva, harsány hangjukon beszélgetve, nevetgélve. Egy darabig csendesen feküdt. A hangjuk elmosódott. Mitr talpra állt, megtántorodott, utánuk vonszolta magát. Hatalmas villámlás gyújtotta meg az eget. A fák közül látta az égi halat dübörögni felfelé – magasabbra, magasabbra, magasabbra. Eltűnt a felhők mögött. Végig a tengerparton csend honolt, csak a hullámok örök mormogása hallatszott. Lesétált a vízpartig; közeledett a dagály. A mennyboltot már az est sötétje készült beborítani. Semmi hang. A nedves szél belefújt az arcába, összeborzolta a haját. Felsóhajtott, a romos üvegfalak felé fordult, az arcán könnycseppek gördültek le. A dagály kezdte elmosni a vonalak sorát, amelyet oly nagy gonddal rajzolt a homokba. Még néhány perc, és véglegesen eltűnnek. M. Nagy Péter fordítása Vass Mihály rajza

TAKÁCS FERENC

Sci-fi és magasirodalom D. M. Thomas és a The White Hotel Mi köze van Freud heverőjének a Babij Jar-i tömegmészárláshoz? Jung bürghölzli klinikájának a kijevi operatársulathoz? Hogyan kerül ugyanannak a regénynek a két fedele közé szürrealista költemény, konferenciaelőadás, más szerző tollából származó dokumentumregény-részlet és misztikus látomás a mennyországról? S ha már mindez egymás mellé került, regény-e egyáltalán az eredmény? Ilyesféle olvasói és kritikusi kérdések fogadták D. M. Thomas könyvét 1981-ben; The White Hotel (A fehér szálloda), ez a merészen kísérleti regény tette ismertté és elismertté az egyébként russzisztikával is foglalkozó, például Puskintól és Ahmatovától fordító angol regényírót. Amerikában – ahol már jó ideje kritikai követelmény az, hogy a kortársi regényíró újítson a formán, és bővítsen a tartalmon – lelkesen fogadták a regényt. Hazájában, ahol az angol olvasókban és kritikusokban még mindig kísért egy hagyományosabb és „angolosabb” regényeszmény, amely egy jól körülírt életszelet – lehetőleg angol életszelet – köznapi értelemben realisztikus és lélektani hitelességű feltárásában látja a regényíró dolgát, volt némi fanyalgás, de azután az otthoni irodalmi közvélemény is megemberelte magát: a The White Hotel a második helyre került a legtekintélyesebb angol irodalmi díj, a Booker Prize 1981-es helyezési listáján. Pedig angol szemmel nézve a The White Hotel nagyon is másféle regény: eddig nem használt vagy legalábbis szépirodalmi téren nem használt írásmódokat kebelez be és hangol regénnyé, mégpedig olyan intellektuális és filozófiai tartalmak újraértelmezése érdekében, amelyekről a hagyományos ítélkezés úgy vélheti, hogy természetüktől fogva idegenek a regény műfajától. Ez az intellektuális tartalom Thomas-nál századunk két nagy és kényelmetlen újdonsága: a freudi-jungi értelemben vett mélylélektan emberképe és a modern politikai barbárság, azaz a hatalmi érdekből, egyben eszmékkel megokolt módon folyó módszeres emberirtás. Thomas regénye nem kevesebbre tesz kísérletet, mint arra, hogy e kettő lehetséges és titkos kapcsolataira vessen fényt a regényfikció segítségével, s egyben századunk történelmének értelmezéséhez találjon eretnek és merészen új kulcsot. Ennek az értelmezésnek a terepe a regényben egy kelet-európai élettörténet: Liza Erdmann ukrajnai születésű német-zsidó énekesnő Oroszországban, Közép- és Nyugat-Európában, majd a Szovjetunióban játszódó (egyben ugyanitt, a náci megszállás idején befejeződő) élettörténete. Ennek a költött élettörténetnek a két szélső pólusa két nagyon is valóságos helyszín: az egyik Freud heverője (Liza ugyanis – hisztérikus eredetűnek vélt panaszokkal – egy ideig Freud páciense a regényben), a másik pedig a Babij Jar-i tömegsír (Lizát ugyanis – aki hazatelepült a Szovjetunióba, és a kijevi operaház énekesnője lett – több tízezer ukrán zsidóval együtt a megszállás idején a nácik és helyi segítőik lemészárolják). Hogy Liza életében valamiféle titkos rend és végzet munkál, azt Thomas a science fiction olvasói számára ismerős gondolat és írói módszer segítségével sugallja: a dolgok oksági összefüggései mellett – vagy mögött – ott van a véletlen egybeesések, a telepatikus összefüggések, az előre megsejtések és „korábban-már-átéltem”-ek másik, rejtelmesebb rendje (az a mozgató elv, amelyről éppen a regény egyik szereplője, Jung írt annak idején tanulmányt Szinkronicitás: egy nem-oksági elv címmel). A science fiction és a misztikus fantasztikum rendje ez, mely tényszerű értelemben megfoghatatlan ugyan, de játékosanfeltételesen alkalmazott írói eszközként a szokásos tényszerűségeken túlmenő költői és jelképes összefüggéseket képes kiolvasni századunk gyötrelmes történelméből. Mindezt sűrítve tartalmazza a regény legfantasztikusabb és egyben leginkább jelképes összefüggése: Liza szörnyű alhasi fájdalmai, melyeknek nincs fizikai okuk, s melyeket Freud hisztérikus eredetűeknek vél, valójában azoknak a fájdalmaknak az előrevetítődései, amelyeket Liza majd Babij Jar-ban él át, amikor a nácik legyilkolják. Azaz Liza jelképes értelmű médium: tragikus élete és pszicho-históriája szubjektívnek és objektívnek, individuálpszichológiának és nagytörténelemnek a szélsőségeit egyesíti és értelmezi merészen; tudattalanja a huszadik századi történelmi sors orákuluma. Tényszerűség és fantasztikum, földhözragadt dokumentum és science fiction valószínűtlenség szélsőségeit olvasztja egységbe a regény, s ugyanezt teszi a szorosabb értelemben vett irodalmi forma terén is. Áltényszerűség (Freud – költött – levelei), tiszta fantázia (Liza Don Giovanni című erotikus szürrealista költeménye), pszeudodokumentum (Liza naplója: Freud esettanulmánya Lizáról), hagyományosan realista elbeszélés (Liza életének egyik fontos szakaszáról), majd abszolút tényirodalom (Thomas szó szerint vesz át részleteket Kuznyecov Babij Jar-ából, s ezekbe a részletekbe „írja bele” Liza költött életét, pontosabban halálát); mindezen írásmódok után pedig a „műfajszerű” science fiction is megjelenik a The White Hotel-ben: utolsó fejezete fájdalmasan ironikus és varázslatosan költői sci-fi leírás a paradicsomi túlvilágról, ahol a mű szereplői (tényszerűek és költöttek egyaránt) viszont láthatják egymást.

Irónia és költőiség: a science fiction szelleme és módszere evvel járul hozzá D. M. Thomas izgalmas regénykísérletéhez.

Salman Rushdie és Az éjfél gyermekei 1981-ben, amikor D. M. Thomas regénye második helyen végzett a Booker Prize helyezési listáján, a tekintélyes díjat és a vele járó háromezer fontot egy fiatal indiai születésű angol író regénye kapta meg. Az éjfél gyermekei (Midnight's Children) az év angol könyvsikere lett; még 1981-ben háromszor kellett utánnyomni, akkora volt az érdeklődés. Rushdie regénye – de a szerző személye is – hatásos jelképpé vált: annak jelképévé, amelyet az angol regényírás utóbbi évtizedekben észlelhető decentralizálódásának nevezhetnénk. Részben személyi és tematikus értelemben: angol nyelvterületen, a régi birodalom valamely szegletében születő, de Angliában felnőtt vagy ott élő, viszont jellegzetesen nem „brit” írók, az indiai származású, eredetileg trinidadi illetőségű Naipaul, az „anglo-kinai” Timothy Mo és a többiek az utóbbi időszak talán legérdekesebb színárnyalatát alkotják a kortársi angol regény színképében. Angol nyelven, az angol nyelvű irodalmak technikai örökségén nevelkedve viszont jellegzetesen nem angol szemszögből írnak, jó értelemben vett „hibrid” irodalmat, izgalmasan nemzetközi regényeket. Eszközeik is „decentralizáltabbak”: bátrabban nyúlnak szokatlan írásmódokhoz, a hagyományosan „angolos” regényírás által finnyásán lenézett eszközökhöz is. Rushdie számára kezdettől fogva a tág értelemben vett fantasztikus irodalom hagyományvilága a forrás, melyből a maga „hibrid” regényírásához merít. Első regénye, az 1975-ben megjelent Grimus így kapcsolódott, mégpedig egyszerre, a science fiction-höz és a tündérmesékhez, így keverte a mait a múlttal, a jövőt az ősvilágival, s hasonló volt a módszere eddig utolsó regényének, az 1983-ban megjelent Shame-nek (Szégyen). Az éjfél gyermekei – Rushdie terjedelemben és eszmei-formai gazdagságban máig legigényesebb és legsikerültebb vállalkozása – egy sor magas irodalmi ihletés összegzése: tényszerű történelem és költött egyéni életsors játékosan paradox ötvözése, mely aligha jöhetett volna létre az amerikai „posztmodernek”, elsősorban Barth és Pynchpn példája híján; regényszerűség és mítoszi valószínűtlenségek vegyítménye komikus végeredménnyel, melyben a latin-amerikaiakra, elsősorban García Márquezre emlékeztet, anyaga és technikája a Kelet ősi elbeszélés-hagyományát, az Ezeregyéjszaká-t idézi, s módszere bátran visszanyúl minden önreflexív regénykísérlet angol ősforrásához is a tizennyolcadik századba, Laurence Sterne Tristram Shandy-jéhez. A regény kerete egy kváziönéletrajz: Saleem Sinai, egy harmincas éveiben járó indiai fiatalember igyekszik megírni eddigi élete történetét, mégpedig abból a célból, hogy valamiféle „menetrendre”, azaz értelmet-célt sugalló szerkezetre találjon benne. Élete egyébként történelmi dátummal kezdődött: 1947-ben született, éjfélkor, még pedig azon a napon és abban a (hivatalos) pillanatban, amikor a britek átadták a politikai hatalmat az indiai szubkontinens lakóinak. Ennek az időbeli egybeesésnek vérbeli science fiction következményei támadnak a regényben. Saleem ugyanis nem közönséges ember. Idővel rájön, hogy mindazok az indiaiak, akik ezen a napon éjfélkor vagy éjféltáján születtek – hatszázegynéhányán vannak –, csodás és természetfeletti képességekkel rendelkeznek. Saleem például avval, hogy telepatikus úton kapcsolatba tud lépni az éjfél többi gyermekével, pontosabban össze tudja hívni őket, és mindannyian az ő telepatikus agyában konferenciázhatnak. Ez a science fiction ötlet, melyben vaskos politikai realitás és történelem – az éjfél gyermekeinek élete révén a független India és Pakisztán története – ölelkezik az Ezeregyéjszaká-ba illő mesés fantasztikummal, mégpedig a játékos komolyság jegyében, az egész regény jellegét megszabja. Saleem szigorúan magánjellegű sorsa a legképtelenebb összefüggések révén azonossá válik a szubkontinens függetlenség utáni történetével, pontosabban ennek a történetnek a metaforájaként, illetve mítoszaként áll elénk. Mégpedig egy paradox – és sikeresen végrehajtott művészi egyensúlyozó mutatvány keretében, a science fiction alapötlet látványosan komolytalan fikció, szeszélyes meseelem és nyilvánvaló képtelenség; egyben halálosan komolyan is veendő összefüggés, a rendteremtésnek, a világ írói értelmezésének a hatékony eszköze. Ez a világ itt egy nemzet világa is: a kortárs világirodalom regényírói vívmányait a tehetség fölényével áthasonító és pozitív értelemben „hibridizáló” Rushdie egyben arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi is voltaképpen a modern India és Pakisztán, hogy – történelmileg nézve – mi az értelme ennek a két hazának. Ehhez pedig fel kell forgatnia a szokásos értelemben vett történelmet, mely makacsul kitér az értelemét-célját firtató kérdések megválaszolása elől, s ennek a felforgatásnak, a történelem valószínűtlenítésének, fantazmagóriába oldásának eszköze. Az éjfél gyermekei-ben a science fiction és a tágabb értelemben vett fantasztikus irodalmiság. S – csodák csodája – éppen a fantasztikum képes kipréselni a rendet a történelemből: ha más rend nincs is a történelemben, annyi értelme végül is előfantáziálható, hogy Rushdie fantasztikus regényfikciója rendjében elhelyezkedhessék. A regény rendje tehát – paradox módon – a nemzet történelmének egyetlen értelme: a science fiction képtelensége – akárcsak D. M. Thomas regényében – a tények magasabb rendű, mert költői igazságát mutatja fel.

URBÁN LÁSZLÓ Talányos tudósítások, avagy ükapáink UFO-i „Akkor nagy villámlások és dörgések támadtanak. Az ég elsötétült és megvilágosodott. Állatok az ő rejtekeikbe bújtak, és az embernek szüvét félelem szorította öszve. Mastan nagy sivításokkal furtsa valami ereszkedett le az felleges égből. Formájára tsészére hasonlított, de színében az szivárványt míelte. Felporzott az száraz porond, azmikor eme jószág leereszkedett vala. Lehetett úgy 16 ölnyi a' diameterje, s ajtaja úgy ennek a' fele, A tereh besüllyesztette az porondba harmadfél lábnyira. Egy fertály múlva fénytsóva tsapott ki belölle, és kiszálltának az belsejibül két furtsa lények. Arczuk előtt az átlátszó matériának valamely neme látszott, hangjuk mélyrül hangzott: »Megjöttünk az pisionczokból« – szólottanak”, és egy autogramot küldtek a Galaktika olvasóinak. Mert ezek a sorok nem valamilyen XVI. századi krónikából, XVII. századi kalendáriumból vagy XVlII. századi kurírból, hanem e sorok írójának fantáziájából származnak. Mi tagadás, szívesen jelentené be bármelyik régiségbúvár kutató, hogy valami ilyesfajta hiteles szöveget talált – sajnos eddig semmilyen hasonló nem fordult elő. A „rejtélyes” és „titok-

zatos” szövegekről ugyanis rendre kiderül, hogy félrefordításból, tudatos hamisításból vagy az illető kultúrát nem ismerő amatőr kutató lelkes, de dilettáns félreértelmezéséről van szó. Ha az idézett, elképzeltekhez hasonló szenzációkat nem is, de azért nem kevés meglepetést rejtegetnek a régi fóliánsok. Tudomány-, technika- és kultúrtörténészek, csillagászok kutatják szorgos igyekezettel az avítt iratokat, hogy például ez utóbbiak egy-egy izgalmas természeti katasztrófa, csillagászati esemény (nóvák, szupernóvák, üstökösök, fogyatkozások stb.) írásos nyomára bukkanjanak. Válogatásom a Bécsben megjelent Magyar Kurír és Magyar Hírmondó tudósításait gyűjti egybe a XVIII—XIX. századforduló idejéből. Tudnunk kell ezekről az őssajtótermékekről, hogy európai újságokból átvett hírekre, valamint bel- és külföldi levelezők információira támaszkodtak. Zömmel politikai és háborús eseményekről tudósítottak, de gyakorta szerepelnek hajmeresztő gyilkosságok, szörnyű gaztettek, bámulatos találmányok és felfedezések hasábjain. „Aba-új Vármegyéből írják, hogy ott Szendrő és Balajt helységek között, márciusnak 19-edik napján, estveli 7 és 8 óra között tüzes eső esett. Egy Gróf úr éppen akkor lovaglott vissza Balajtról Szendrőre egy kedves emberével, s néhány legényeivel együtt. Elijjedtek a legények, midőn egymást lovastul-ruhástól tüzeseknek látták. A mennykő elöl-hátul sűrűn hullott. A lovak reszkettek: sem ütésnek, se sarkantyúnak nem engedelmeskedtek. Semmi baja azonban nem esett az utazó méltóságnak, se magának, sem a vele lévőknek.” Az 1798-ból keltezett hír elektromos fényjelenségre utal: a légköri elekro osság, sőt elektromos vihar válthatta ki. A szárazvillám vagy gömbvillám klasszikusan szép leírása szerepel ugyanebben az évben az újságoldalakon: figyeljük meg, mennyire pontosan követi a majd kétszáz éves tudósítás a legmodernebb beszámolókat (vö.: Népszabadság, 1986. jún. 10. és nov. 18. dr. Egely György cikkei). „Szörnyű jelenést mívelt az idén júl. 4-dikén Németországon Thuringában (Thüringia) egy közönségesen úgy nevejztetni szokott szároz, vagy pedig olyan Menkő, amely nem gyújt. Ez legalább, amelyről itt szó vagyon, legkisebb jelét sem hagyta maga után a tűznek. Különös volt ebben az is, hogy a nevezett víz partján egy olyan házra szállott le, amely minden más körülötte lévő épületek, malmok s egyebek között legmélyebb helyen volt épülve: sőt ugyanezen víznek túlsó partja mellett vágynak a Grosekki magos bércek is: mégis mind ezen magos tárgyak között a legalattabb lévő házra esett le. Az ereje felette hathatós volt. Két ágai voltak, amelyek két utat vettek befelé a házba. Egyik útját vette a láng-fogó falon (tűzfalon) lefelé. Valami foglaló drótok által összejárta az egész fedelet, anélkül mindazonáltal, hogy a. padláson átalhatott volna valahol. Ahol a drótokat a padlás foglalataiban összenyargalta, a meszet s egyebet sok helyen lepattogtatta, és sok kerek lyukakat csinált. Ahol elment, ott a drótok mind elenyésztek. A drótokon rontott le a szobába. Innét a kamarába vette magát, ahol a padlás alján végig az ablakon futott le, és esmét a kőfalba ment bé, de nem kifelé keresztül rajta, hanem perpendicuiariter (merőlegesen) felfelé az ablak bolthajtásába, amelynek alkalmatosságával, az ablakon ki az időt néző Schultz nevű házgazdának nyak-csikjáját (csigolyáját) megütvén, azt egyszeriben megölte. Végezetre a földbe szaladott le a falról és ott enyészett el. – A másik útja, mint fel lehetett venni, úgy volt, hogy a ház szegeletének párkányozatját érte legelőbb, amely meg is szaggattatott általa, és a szobából a kéményen szaladt ki a konyhára: ahonnét nem nyomoztathatott tovább. – Mely rendkívül való ereje volt légyen ezen Menkőnek, meg lehet ítélni a maga után hagyott nyomokból: A házfedélnek cserepei, amelyek valami 4000 darabból állottanak, néhány százat kivéve, mind összetördelőztek, noha nagy részint csakugyan a lécezeten maradtanak: az ablakok mind összerontattak, kivévén annak az ablaknak néhány karikáit, amelyek mellett Schultz megüttetett: az ajtók nagy erőszakkal mind felnyíltak: néhány vas-sarkak a falból kirántattak: a házajtók a zárjokkal együtt messze kihajtódtak: a házi moboliák (bútorok) megkárosítanak; egy ruhásszekrény széjjeltöretett, és a benne lévő ruhák széjjeltépettek; minden üveg és föld (cserép) edények, még a pincében is, ahova pedig nem ment bé a Menkő, összetörtek.” Különlegessége e villámnak az, hogy – ha hihetünk a leírásnak – még a távolabbi helyiségekben is rombolt, ez valami terjedelmes erőtér jelenlétére utal. „Spanyolországban Quintana körül 1800. 11-dik Júliusban a levegőben egy különös történet szemléltetett. Dél tájban nevezetesen egy sűrű köd ereszkedett, mely rövid idő múlva egy iszonyú fekete felhővé változván által, külömb-küjömbféle rettenetes formákat vett fel magára. Kékellő sárga sugarak jöttek ki belőle, amelyek tekergősen a föld felé leereszkedtek. Utoljára az egész felleg kezdett apródonként a föld színe felé lejjebb szállani, mindent, ami elébe akadt, összetört, a legerősebb élőfákat gyökerestől kiszaggatta, a szőlővesszőket, az apróbb gyümölcsfákat összeégette, a kertek kőkerítéseit lerontotta, és egy egész szántóföldet terített bé azzal a földdel, melyet magával a szomszéd hegyekről hozott. Az egész történet tartott 15 minutákig (percig). Ugyanebből a fellegből három szomszéd falukban esett még egy csupa homokból és apró kövecsekből álló eső, mely között egy csepp víz sem volt, és amely egész juhnyájat ölt meg pásztorostól.” Meglepő esemény, egyetlen természeti jelenséggel nem igen tudjuk magyarázni. A forgó fényküllők a SZU felett 1986-ban megfigyelt különös repülő objektumra hasonlítanak. Az égető, fekete felhő lehetne egy közeli tűzhányókitörés levegőnél nehezebb izzó gázfelhője, míg a fákat és kerítéseket szaggató, földet, kavicsot, homokot magával ragadó légáram egy trópusi sebességű hatalmas széltölcsér. A legfurcsább tudósítás 1804-ben Luxemburgból érkezett, szept. 15-én 40 falusi ház meggyulladt és 300 lakos meghalt a napsugárzás megerősödésétől. A tudósító szerint „elektromos sugárok” pusztították el a békés lakosságot. A mai olvasó önkéntelenül is valami ózonréteg-katasztrófára vagy az atmoszféra valamilyen pillanatnyi anomáliájára gyanakodik – ha viszont alaposabban meggondoljuk, az egykori tudósító csak puszta feltételezésre, hipotézisre támaszkodott, melynek a valósághoz vajmi kevés köze lehetett. Az „elektricitás” a kor divatos újdonsága volt – a bécsi orvosdoktor Soher úr például a „nyavalyatörősöket és más nagybetegeket elektrika-makhinájával” gyógyítja (1798, Magyar Hírmondó) –, a legkülönfélébb hatásokat lehetett neki tulajdonítani, többek között ilyen pusztító erőt is. A különös természeti jelenségek többsége ma már jól magyarázható, így például a korabeli sajtóban nagy visszhangot vert halo-tünemények. A kettős holdak, hármas napok, az éjszakai kettős szivárványok (vö.: Magyar Hír mondó, 1800. dec. 4.) és hasonló fényhatások szigorú optikai-fénytörési törvényeknek engedelmeskednek, ahogyan azt Walter Tape leírja a Tudomány 1985. évi első (magyar) számában. Bizonyára a gömbvillámjelenséget is hamarosan magyarázni tudjuk, s a ma még titokzatosnak és érthetetlennek, mi több, szeszélyesen következetlennek vélt tünemények is beilleszkednek fizikai világ képünkbe (az is lehet, hogy eközben alapvetőnek hitt szabályokat és törvényeket kell zárójelbe tenni, felismerve azt, hogy csak bizonyos feltételek között érvényesülnek). Mindez természetesen nem zárja ki, hogy egyes tudósításokat még sokáig nem tudunk értelmezni, s ha nem akarunk nevetséges és banális magyarázatokat erőltetni, be kell ismernünk, hogy az illető jelenséggel még nem vagyunk tisztában. Csak idő kérdése… et sic itur ad astra…

S. KOVÁCS JUDIT

Titkos mozgalomtól a nagy üzletig Brian Aldiss a sci-fi könyvkiadás történetéről ír a The Bookseller 1986. október 31-i számában. A neves SF író nyáron a franciaországi Amiens-ben járt, ahol a híres katedrálistól jó mérföldnyire, a Madeleine temetőben áll Jules Verne síremléke. Igazán találó műalkotás, egy kőlapból emelkedik ki az író meztelen alakja, mindkét kezét az ég felé nyújtja. Ha Verne nem is nevezhető kifejezetten az SF atyjának, de Aldiss szerint mindenképp ő volt az első, aki a pápa áldásával írt nagy sikerű tudományos-fantasztikus regényeket. Aldiss ezután David Wingrove-val közösen írt, Trillión Year Spree (Trillió év muri) című sikerkönyvét ismerteti, mely a sci-fi történetét követi végig Mary Shelley 1818-ban megjelent Frankenstein-étől napjainkig. Ír azokról a klasszikus szerzőkről és műveikről, akik szorosan kapcsolódnak a SF-hez, köztük Morus, Swift; Voltaire, Hardy, Stevenson, Kafka, Huxley, Orwell, Tolkien, Golding, Vonnegut, Kingsley Amis és Russel Hoban. Aldiss szerint manapság két uralkodó SF irányzat létezik: az egyik az utópiákból és a szociológiai elképzelésekből származó tudományos-filozófiai áramlat, a másik pedig a század eleji bulvármagazinok „mindenevő” világából ered, és az ellentétek eme kétes keverékét nagyon izgalmasnak találják az olvasók. A kezdet kezdetétől olyan magazinok népszerűsítették a sci-fit, mint az Astounding, amely – szinte hihetetlen – még ötven év után is sikeres, jelenleg Analóg címmel jelenik meg. A háborús években az SF úgy indult, mint valami titkos mozgalom. Van Vogt The World of Nul-A (Null-A világa) című regénye volt a első SF, amilyet kemény kötésben jelentetett meg a Simon and Schuster 1948-ban. Az SF azóta is a könyvkiadás olyan ága, amely soha nem engedelmeskedik az általános szabályoknak. Az olcsó, papírkötésű könyveket publikáló francia J'ailu egyik főszerkesztője szerint van Vogt regényének kiadása Verne hazájában végre felélesztette a francia SF ipart. Bár a franciaországi sci-fi kiadványok nem érnek el óriási példányszámokat, de az eladás hónapokig, sőt néha évekig folyamatos. Nincs tehát kiugró siker, de nem is maradnak raktáron a könyvek. Az USA-ban egészen más a helyzet. Ott a sci-fik rendszeresen szerepelnek a siker könyvlistákon. Például Carl Sagan Contact (Kapcsolat) és Jean M. Auel The Mammoth Hunters (Mamutvadászok) című regényét több mint egymilliós példányszámban jelen tette meg a Crown – keménykötésben. Természetesen nem minden népszerű SF ér el ilyen kiugró sikert, és nem is tűnik el ilyen hírtelen. Wells múlt század végén írt tudományos-fantasztikus regényeit például állandóan újra kell nyomni. Több angol regénynek, mint például John Wyndham The Day of the Triffids (A triffidek napja) – nagy siker volt az ötvenes évek elején – vagy Fred Hoyle A fekete felhő (The Black Cloud) című művének még ma is szép számmal akad olvasója. Ugyanez vonatkozik C. S. Lewis regényeire is. Brian Aldiss 1962-es Hothouse (Üvegház) című korai alkotása csak Angliában hat kiadást ért meg, míg a vele egyidőben megjelent Penguin Science Fiction Omnibus azóta is folyamatosan kapható. A kitűnő J. G. Ballard és Michael Moorcock regényeivel ugyanez a helyzet. Heinemann az ötvenes évek elején kezdett kiadni SF-t minden szakértelem nélkül. A könyvek raktáron maradtak. Ezért kapható még ma is Frederik Pohl és Cyril Kornblutt A Venus-űzlet (The Space Merchants) című örökzöld sikerkönyve. Később a sci-fi iránti ellenszenv fokozatosan cspkkent, a példányszámok emelkedtek. J. R R. Tolkien nagyszabású trilógiája, A gyűrűk ura (Lord of the Rings) mérföldkő volt ezen az úton. Fontos mozzanat, hogy a szerző az óceán túlsó partján vált népszerűvé. Az angolok nem lelkesedtek túlságosan, hisz Tolkien regénye más világban, más történelemben játszódik, ugyanígy Kingsley Amis The Alteration (A változás) című műve is. A hetvenes évek költséges sci-fi filmjeinek óriási népszerűsége, különösen a Csillagok háborúja és a Harmadik típusú találkozások jelentősen megnövelték a sci-fi rajongók táborát. Majd több fércmű íródott – ahogy az ilyenkor lenni szokott –, de néhány nagyszerű regény is napvilágot látott, például Greg Bear Blood Music (A vér zenéje) című műve. A sci-fi nagy üzletté vált az erre szakosodott kiadók számára, melyek általában egy szerkesztőből, művészeti vezetőből és forgalmazóból állnak. A sci-fi és a fantázia-sztorik nagyszerű lehetőséget kínálnak az illusztrátoroknak és a filmstúdiók speciális hatást előállító részlegeinek. A legtöbb európai ország kicsi, de prosperáló SF piacnak bizonyult. Portugália és Finnország (Kirjayhtymával az élen) újoncok e téren. Míg hazai írók nincsenek, amerikai és angol szerzőket fordítanak. Néhány éve az NSZK-ban is virágzik a sci-fi könyvkiadás. Legjelentősebb a müncheni Wilhelm Heyne és a Bergish Gladbach-i Bastei Lubbe cég. A sci-fi Japánban is egyre népszerűbb. Sőt még a kétmilliós Szingapúr is megjelentette saját SF antológiáját. Természetesen az USA a legnagyobb sci-fi piac. A Locus című újság szerint itt 1322 SF könyvet adtak ki 1985-ben, melynek több mint 50%-a új mű, 715 db. Ebből 249 az SF regény, 177 fantázia-, 74 a tanulmány-, 64 az antológia-, 48 elbeszéléskötet, a többi művészeti könyv meg egyéb. Vezető SF kiadók: Putma, Berkeley, Ace, Tor, Ballantine, Del Rey, DAW, Bantam and Bean. Meglepő a tanulmánykötetek nagy száma. Létrejöttek olyan kiadók, melyek kizárólag SF kritikákat jelentetnek meg. Ezekről is olvashatunk a Trillió év muri-ban. 1970 előtt el képzelhetetlen volt például, hogy az SF egyszer egyetemi tantárggyá válik… Az elmúlt év legjelentősebb kritikai munkáját E. F. Bleiler adta ki Supernatural Fiction Writers (SF regényírók) címmel. Több angol íróról, köztük Sheridan le Fanuról és Bram Stokerről is közöl ismertetést. A sci-fi népszerűségéhez neves, nem kifejezetten sci-fi írók is hozzájárulnak egyes műveikkel. Jó példa erre az angol Anthony Burgess és Doris Lessing, de legutóbb Paul Theroux is tett egy kis kirándulást a jövőbe. A jövő mindannyiunkat érdekel, ezért jó dolog azok életéről és munkásságáról olvasni, akik elég meggondolatlanul a jövőről elmélkednek, sőt azt közre is adják… fejezi be írását Aldiss. Ezzel egyidőben jelent meg John Clute kritikai tanulmánya Aldiss Trillió év muri című munkájáról a Literature 1986. október 31-i számában. Elismeréssel említi, hogy Aldiss már 1973-ban kiadott egy remek kis irodalomtörténeti munkát a sci-firől akkor, amikor ez a terület még terra incognitá-nak számított az irodalmárok körében. Vakmerő vállalkozás volt, fel kellett figyelni rá, függetlenül attól, hogy egyetértettek-e vele, vagy sem. Aldiss már ekkor szakított az uralkodó felfogással, és teljesen újszerű módónt gótikus regényben látta az SF igazi ősét. Mary Shelley 1818-ban kiadott Frankensteinjét tartotta az első tudományos-fantasztikus műnek. Ezt taglalja a Trillió év muri első felében is. Példaszerűen mutatja be Poe, Wells, Stevenson,

Bram Stoker és több más, hasonló kaliberű író jelentőségét. A huszadik századhoz érve megcáfolja azt az uralkodó nézetet, miszerint a sci-fi 1926-ban, az USA-ban, az első SF magazin kiadásával jött létre. Elismeri, hogy az amerikai SF az amerikaiak világképét fejezi ki, de az angolokat merőben más érdekli: például Wells Időgépének elsüllyedt népe vagy J. G. Ballard hatásosan megfestett elveszett birodalma. Clute úgy látja, hogy az 1970-es évektől felgyülemlett óriási anyaggal sem Aldiss, sem a társszerző, David Wingrove nem tudott megbirkózni. A folytatás már csak ad hoc felsorolás. A 285. oldaltól hiányzik a műből az „isteni szikra”. Aldiss nem jól értelmezi és hibásnak minősíti a nehezebb műveket, miközben kliséket és általánosításokat ír róluk. Akik olvasták a legújabb sci-fiket, talán maguktól is rájönnek, mennyire igazságtalan dolog Gene Wolf The Book of the New Sun (Az új Nap regénye) című művét „intelligens varázslatának minősíteni, vagy Gwynet Jones Divine Endurance (Isteni béketűrés)-ét a „közeljövő meséjének”. Ugyanakkor Aldiss hosszasan dicséri a rutinos amerikai sci-fi sorozatírót, Paul O. Williamst és Philipp Mann Master of Paxmax (Paxmax mestere) című regényét, viszont éppen csak megemlíti a tehetséges Kim Stanley Robinsont vagy Russel Hoban mesteri Riddley Walker című művét. Sőt primitív nyelvezetűnek nevezi az utóbbi nagyszerűen kitalált angolságát anélkül, hogy egy szót is idézne belőle – kifogásolja Clute. Hogy a két kritikus közül kinek van igaza, azt az olvasóknak kell eldönteniük.

TAKÁCS FERENC

Foundation — egy sci-fi szakfolyóirat Angliából A Foundation – azaz az Alapítvány – nevet viseli a negyedévenként megjelenő s immár lassan tizedik évfolyamát záró londoni sci-fi szaklap. Címe szójátékot rejt: egyrészt utal arra a körülményre, hogy a folyóirat a North East London Polytechnic keretében létrehozott sicence fiction alapítvány orgánuma, másrészt nyilván az Asimovra, illetve az Alapítvány trilógiára tett utalást sem „bánják” a folyóirat szerkesztői. Ennek az alapítványnak a folyóirat megjelentetésére szánt pénze nem lehet valami nagy összeg, a Foundation két újabb számát – az 1986-os őszi és az 1986/87-es téli számot – lapozgatva gyakran ütközik az olvasó olyan szerkesztői megjegyzésekbe, felhívásokba és hasonlókba, amelyekből bizony az derül ki, hogy nagy adag – anyagiakban is megnyilvánuló – olvasói lelkesedésre, önfeláldozó szerkesztői munkára és önzetlen szerzői közreműködésre van szükség ahhoz, hogy a lap rendszeresen megjelenhessék. Mindenesetre megjelenik, s a nemrégiben lezajlott szerkesztőváltás – David Pringle helyét éppen a 86-os őszi szám szerkesztésében vette át Edward James – a lap küllemén is előnyösen változtatott: a 86/87-es téli szám fedőlapja már színes nyomású és látványában is inkább „sci-fis” benyomást tesz az olvasóra. A Foundation egyébként olyasvalami, amivel mi Magyarországon nem rendelkezünk: következetesen érvényesített intellektuális színvonalon működő, módszertanilag megalapozott, komoly szaklap, kritikai szemle a science fiction irodalomról. Ami nem jelent bárgyú komolykodást: a folyóirat egyik legüdítőbb vonása, hogy a mindenkori szerkesztői bevezető és az egyes cikkeket tanulmányokat megfejelő szerkesztői megjegyzések hangja mindig a műfajnak és a műfaj rajongóinak nemes értelemben vett közös játékát hangsúlyozza, gyakran önironikus szellemben. Ez a lap szakszerűségét csupán jótékonyan kiegészíti, de belőle nem vesz el semmit. Annyira nem, hogy az egyes számok szerkezete is voltaképp a „komoly” irodalomtudományi-irodalomkritikai szakfolyóiratok szokásos elrendezését követi: minden szám néhány terjedelmesebb tanulmánnyal nyit, ezt a levelezésrovat követi, majd a recenziórovat következik, amelyben a legújabb angol-amerikai science fiction termésről jelennek meg kritikák (gyakran tizenöt-húsz új könyvről is). A tanulmányrovat összeállításánál a szerkesztő láthatólag arányos és kiegyensúlyozott összképre törekszik: mindig találunk írást valamely sci-fi klasszikusról, mellette cikket egy élő nagyságról, s ezek egészülnek ki az egyes science fiction témákmotívumok-ötlettípusok vizsgálatával foglalkozó dolgozatokkal. A sci-fi klasszikusai közül a 86-os őszi szám H. G. Wellsnek szentel tanulmányt: Gordon B. Chambepain száll vitába egy korábbi számban közölt cikkel, mely avval gyanúsította Wellst, hogy Az Időgép című regényében Percy Greg Across the Zodiac (Az Állatövön át) című 1880-as regényét plagi-zálta. Chamberlain gondos érveléssel kimutatja, hogy ezek a hasonlóságok voltaképp műfaji és szerkezeti kényszerből adódó közös vonások, s egyébként is az egész tizenkilencedik századi utópisztikus-fantasztikus irodalomban megtalálhatók. A tanulmány ezen a ponton rendkívül érdekes körképpé mélyül a századvég – elsősorban angol-amerikai – „ős sci-fijéről”, Rider Haggard, Mark Twain, Morris, Butler, Bulwer Lytton, Bellamy és Verne idevágó munkáiról, ezek eszmetörténeti jelentőségéről és műfaji kérdéseiről. Ebben az összefüggésben helyezi el azután Chamberlain Wellst mint ennek a századvégi irodalmi utópizmusnak – akkor még erősen „irodalom alatti” vagy legalább is szórakoztatóipari jelenségnek – a folytatóját, megújítóját és huszadik századi egyenjogúsítóját. A tanulmány módszertana is példaszerű: szorosabban irodalomelméleti szempontok ötvöződnek benne az eszmetörténet, az ízlésszociológia és a tömegkultúra-kutatás megállapításaival, mintegy jelezvén a sci-finek mint kulturális jelenségnek a sajátos „köztes helyzetét”. Kevésbé irodalomtudományi szempontú, bár legalább ilyen érdekes tanulmány szól a 86/87-es téli számban egy másik scifi ős-klasszikusról, Jules Verne-ről M Hammerton, a Newcastle University pszichológia tanszékének vezetője – aki egyébként eredetileg fizikusnak készült – Verne-rajongó; itt közölt tanulmányában – bár kitér Verne irodalmi erényeire, stílusára és regényformáira is – elsősorban tudományos-technikai szempontból veszi szemügyre a francia mestert, mégpedig rendkívül szakszerűen. Cikke Verne fantasztikus technikai találmányait vizsgálja, azaz azt veti mérlegre, hogy a Nautilus tengeralattjáró, Hódító Robur repülő masinája vagy a Holdra kilőtt ember szállító ágyúgolyó mennyi technikai realitással rendelkezik, és mi bennük a fizikai képtelenség. Ez azért is érdekes, mert voltaképp Verne az első sci-fi író, aki kötelességének érzi, hogy fantasztikus eszközeit technikai problémaként, azaz a kivitelezhetőség, a gyártás stb. szempontjai alapján mutassa be; holdutazásról korábban is szólt könyv (például Lukianoszé vagy Cyrano de Bergeracé), de Az Utazás a Holdra az első regény, ahol ez – jegyzi meg Chamberlain – a kivitelezés tudományos, technikai és financiális folyamatában jelenik meg. Chamberlain lényegében utánaszámol Verne találmányainak, és arra az érdekes következtetésre jut, hogy Verne számításai tudományos-technikai szempontból nagyjából megbízhatóak; viszont minden fantasztikus eszköze tartalmaz valamely műszaki képtelenséget, s ez a képtelenség mindig az a „hiányzó láncszem”, amely Verne korában még technikailag nem létezett. Hódító Robur gépe például – ami légcsavarjait, szerkezetét, méreteit stb. illeti – technikailag hibátlan terv, csak éppen annyi galván

elem kellene a működtetéséhez, hogy a gép nem bírna felszállni, illetve tisztes sebességgel mozogni. Verne „tervéhez” a belső égésű motor hiányzott; ezt pótolta az elektromossággal, s itt persze kénytelen volt fizikai szempontból „csalni”. Hasonlóan érdekesek a sci-fi élő klasszikusairól szóló tanulmányok is. Donald M. Hassler például Asimov hatalmas életművén belül a szerző „robotregényeiről” értekezik a 86-os őszi számban, míg a 86/87-es téli számban Róbert Silverberg tesz közzé rendkívül tanulságos elemzést három modern sci-fi elbeszélésről, James Blish, Brian Aldiss és Bob Shaw egy-egy novellájáról. De tartalmaz a tanulmányrovat jó néhány kevésbé „tanulmányszerű” írást is: ugyanebben a számban olvashatjuk Gregory Benford amerikai fizikus és science fiction szerző személyes hangú töprengését az egyik izgalmas sci-fi motívumról, az idegen lényekkel való találkozásról; Benford a motívum kultúrfilozófiai tanulságait fejtegeti. Ugyanitt Kim Stanley Robinson esszét, memoárt és fantasztikus elbeszélést ötvözve számol be arról, hogy miképp lett belőle sci-fi szerző; a 86-os őszi számban Jenny Wolmark pedig programcikkében feminista szempontból vizsgálja a science fictiont. Mindez csupán ízelítő ebből az izgalmas, mindvégig egyenletesen magas színvonalú és jól szerkesztett folyóiratból. Az összkép mindenképpen biztató: a folyóirat egyrészt a sci-fi életképességét, mozgékonyságát és változatosságát bizonyítja (avval, amiről a tanulmányok és a recenziók szerzői írnak); másrészt – avval, ahogyan ezek a szerzők írnak – azt is jelzi, hogy a sci-fi kritika, a sci-fivel mint irodalmi-kulturális jelenséggel foglalkozó szaktudomány maga is nagykorúvá vált: meghatározta a maga tárgyterületét és kialakította szilárd, működőképes és intellektuális szempontból immár „szalonképes” vizsgálódási módszereit is.

Lorenz ásítozva megállt a történelemzúzda előtt, és belökte a legfelsőbb ellenőrző szerv által kiválasztott kötegnyi életrajzot. Zúgott a feje, és az üres termet elárasztó éles fény – a gép és egy kézikocsi kivételével nem volt a szobában semmi – csak fokozta a fájdalmát. Bal lábbal kelt. Csaknem elaludt, a belső fülébe az utolsó pillanatban jutott el személyi komputerének riasztása, gyorsan az intézetbe, rohanás a mozgójárdán, ügyet sem vetve a szintetikus kertre, szinte beesett a kapun, máris mehetett az életrajzokért, és most itt áll a gép előtt, fáj a feje, és szüntelenül Sindra jár az eszében, alig tud odafigyelni a munkájára. Ismét elvétette. Összehasonlította a komputerbe táplált számot azzal, amely az életrajzi aktán állt, visszatekerte a szalagot, lenyomta a törlőgombot – micsoda régi módi eljárás! –, és törölte a felvételt. Kezdhette elölről a megsemmisítő eljárást. A feje fölött fáradhatatlanul körözött az ellenőrző kamera merev üvegszeme. – Ugyan, öregfiú, hisz egyedül vagyok – mondta Lorenz. – Még nem tűnt fel? – A fejét a mennyezet felé fordította, és torz pofákat vágott. A kamera szeme hirtelen elsötétült, aztán őrült forgásba kezdett, végül ismét visszazökkent a megszokott kerékvágásba. A szokásos üdvözlési ceremónia még magán viselte a kamerát kezelő robot és Lorenz kezdeti háborúskodásának nyomait. Napközben minden szobát ellenőriztek, és Lorenz, aki sokáig nem tudott hozzászokni ehhez, az első időben mindent megtett, hogy zaklassa a robotot. Nyitogatta a zsilipkapukat, a kezével kioltotta a fényőrt, aztán mégse lépett be a szobába. – A szerencsétlen fickó percekig hiába kereste. A többi üzemcsarnokra napközben bioszenzorok

ügyeltek, de itt lent megmaradtak az üvegszemű kamerák. Megesett, hogy Lorenz ájulást színlelt, és a robot csakugyan riadóztatott. Mostanra meg szokták egymást. A gép meglehetősen gyorsan tanult. A ravasz fickó kiváló Mini-Po-Tu játékos volt; ebben a játékban, amely állítólag egy Go nevezetű ősrégi játékból fejlődött ki, csapdákat kellett állítani az ellenfélnek, csak itt nem köveket tologattak a táblán, hanem érvek álltak szemben ellen érvekkel. Ha az ember kellően ravasz volt, és sikerült egy csinos hurkot kanyarítania, már csak villámgyorsan be kel lett zárnia a csapdát, és az ellenfélnek befellegzett. Az első partikat a robot simán nyerte, ám az utóbbi időben ez egyre ritkábban sikerült. A robotstratégiákat néhány játék után könnyűszerrel meg lehetett fejteni, jóllehet az efféle titkos információkhoz egyébként csak a bizalmiak férhettek hozzá. Lorenz alaposan kiismerte a bádogpartnerét, akit nem zavart, ha Lorenz énekelt, de ha magában beszélt, az igen, mert feltehetően nem volt báziscentruma. Máskülönben Lorenz foglalkozása nemcsak nyugalmas volt, ha nem dögunalmas is. Ha épp nem a gép mellett teljesített szolgálatot, az irodájában ült, az előírt normák szerint átvizsgálta a gyanús életrajzokat, és továbbította őket a legfelsőbb ellenőrző szervhez. Itt született meg a végső döntés, hogy egy-egy életrajzot törölni kell-e a lakosság tudatából. Felelősség tehát nem terhelte, még hibázhatott is. Lélekölő munka. Tommi lépett a szobába. Csaknem egykorú volt Lorenz-cel, de az intézeti rangsorban jóval fölötte állt. Olyan benyomást tett, mint valami pátriárka. A szálegyenes alakja méltóságot sugárzott. Kínosan ügyelt minden mozdulatára, csupán akkor ült ki az arcára a hozzá nem illő, zavart, iskolás mosoly, ha magánügyek kerültek szóba. Szerényen élt, pedig nagymenő volt. Nagymenő történelmi tévutak korai felismerésében. Rengeteget tudott a Föld előtörténetéről. Szerinte ennek köszönhette előmenetelét, Lorenz-cel ellentétben a kiszámíthatatlansági elmélet ellenfele volt. – Nem létezik semmi, ami még soha nem volt. Minden újnak nevezett jelenség megérthető és azonosítható régóta ismert tények alapján. Ha valamit mégis újnak látunk, csupán a történelmi ismereteink fehér foltjairól teszünk tanúságot. A kiszámíthatatlansági elmélet hívei persze tehetetlenek voltak az ilyen kijelentésekkel szemben, és Lorenznek az volt a gyanúja, hogy Tommi a vizsgálati anyagot eleve úgy válogatja meg, hogy igaza legyen. Sejtését azonban nem tudta bizonyítani. Mindenesetre köztudott tény volt, hogy Tommi katalogizálta és kategorizálta az Androméda X4 telepeseinek beilleszkedési nehézségeit és az őslakosok körében ennek nyomán fellángolt fajgyűlöletet, mielőtt még az ellenőrző komputer leadta volna az első riasztást. Vagyis gyorsabb volt az alkalmazott gépeknél, amit más aligha mondhatott el magáról. Valami azért mégsem volt vele rendjén. Lorenz érezte ezt, ha ott állt mellette, és hallotta a hangján, ha beszélt. Mintha dadogott volna. Vagy inkább csak állandóan késésben volt. Szüneteket tartott az egyes hangok között. És mielőtt megszólalt, mintha behangolta volna a hangszálait. – Fáradtnak látszol – mondta Tommi. – Tegnap sokáig mulattatok? – Hmm! – Lorenz, mint mindig, ha Tommi mögötte állt, enyhe bizsergést érzett a hátában. – A szentségit! Már megint félreütöttem. – Lenyomta a törlőgombot, s közben a történészbálra gondolt, meg Sindrára, akivel együtt jöttek el az ünnepélyről, és reggel, ami kor kikelt mellőle az ágyból, szó nélkül hagyta ott, mert sietnie kellett a munkába, pedig még mondani akart neki valamit. El akarta mondani, hogy egy bizonyos megvilágításban a lány haja a lemenő Nap színeiben tündökölt, és úgy fénylik a szeme, akár az ég. Minden évszakban, minden égtáj fölött ez az égbolt ragyogott. Tommi egy darabig szótlanul nézte Lorenzet. – Ne haragudj, hogy zavarlak! Másnapos vagy, igaz? – Az a rengeteg biopálinka. Meg a likőr. – Bent voltál Sindránál? Lorenz az ajkát harapdálta. Sindra gazdag likőrkészlete intézetszerte nevezetes volt. – Igen – mondta vontatottan. – Mini-Po-Tut játszottunk. Egész jól csinálja. – Ne mondd! – Tommi sápadtan támaszkodott a zsilipkapuk melletti falnak. – Ellenem eddig mindig vesztett. Túl lassú. Persze, gondolta magában Lorenz. Te bezzeg gyors vagy, ha arról van szó… Főleg a kezed. Igazi kis fogókarok. – Néhányszor kikaptam tőle – mondta, miközben beütötte az utolsó kódot. Hagyta nyerni a lányt. Tényleg túl lassú volt. Na és aztán! A gép pillanatok alatt elnyelte az utolsó életrajzot tartalmazó irattartót. A fogókarok túl nagyok és vaskosak voltak azokhoz a tárgyakhoz képest, amelyeket meg kellett fogniuk. Az egész berendezés túlméretezett volt, és groteszk látványt nyújtott. – Kész! – mondta, és hátrafordult. Tommi iskolás vigyorával küszködve, szerencsétlen képpel támasztotta a falat, és Lorenznek hirtelen az eszébe jutottak az intézeti pletykák, hogy Sindra és Tommi összetartoznak, és csak azért élnek külön, mert még nem jegyeztették be magukat.

Legyél kedves hozzá, gondolta Lorenz. Úgy látszik, tegnap lekapcsoltad a nőjét. Ezt máshogy kellett volna a tudtára adnod. És ráért volna később. Nem rögtön és bele a pofájába. – Soha nem fogom megérteni – mondta, csak hogy megtörje a csendet –, miért ilyen mohók ezek a micsodák, és egyáltalán mire valók ezek az óriási karok! – Soha nem fogom megérteni, miért csinálják ezt az egészet olvasógépek. Egy életrajzkutatóhoz igazán nem való ilyen munka. Elég volna egy fél robot. De nem, mint afféle bolondok rohanunk az elosztóhoz, átvesszük az irattartókat, kézzel ütjük be az azonosítási számokat, rászorulunk a törlőgombra. Kész abszurdum! – Mi hibázhatunk, a gép nem, végső soron erről van szó: a hibalehetőség fenntartásáról. – Lorenz most öreg tanárának hanghordozását utánozta: – Minden fejlődéshez szükség van véletlenekre és tévedésekre. Az evolúció szem pontjából bizonyos tévutak véletlenszerű újítással érnek fel. – Mesebeszéd! – fintorgott Tommi. – A kiszámíthatatlansági elméletre esküdő urak hallgatólagosan abból indulnak ki, hogy az „új” fogalma megalapozott, holott az általunk ismert galaktikában nincs semmi új. Merő látszat, ami abból adódik, hogy a régi dolgokról, vagy ahogy ezek az urak mondják, az adott dolgokról, hogy úgy mondjam, keveset tudunk. Lorenz halványan elmosolyodott. Megint a régi nóta: kör vagy spirál. De akárhogy van is, fő, hogy Sindráról elterelődött a szó. – Kör vagy spirál – ismételte Tommi –, egyre megy. Kövesd csak több, egymás fölötti kör vonalát. Az eredmény, még ha csak a mi képzeletünkben is, spirális mozgás lesz. Mihelyt elismerjük az idő fogalmát, máris úgy látszik, hogy a dolgok nemcsak mozognak, hanem változnak is. Vagyis azt hisszük, van előreés visszalépés. Csakhogy idő nem létezik, hidd el nekem, nincs fejlődés, nincsenek új és régi dolgok, csak adottságok. Körbejárunk, de nem tudjuk áttekinteni a kört. Csak szeleteket látunk belőle, és magunk tákoljuk össze a fejlődést, mert máskülönben nem tudnánk megmagyarázni szemléletünk hiányosságait. Egy nap bebizonyítom neked, hogy a fejlődés fogalma képyenség. „Csak nem? – gondolta Lorenz. – Fából vaskarika.” – Akkor miért vagy itt? – kérdezte. – Mi szükség van rá, hogy a haszontalan életrajzokat kiiktassuk a társadalmi folyamatból? – Maga a tény, hogy ez lehetséges, bizonyítja a véletlen és a fejlődés képtelenségét. Máskülönben hogy tehetnénk azt, amit teszünk? – Hát akkor vesszenek az állítólagos tévedések! – Lorenz indulni készült. – Játszol velem egy parti Mini-Po-Tut, ha az elosztó nem tartogat számunkra semmit? Tommi egy pillanatra engedett merev tartásából. – Nem veszel komolyan, igaz? Egyelőre nem szolgálhatok bizonyítékokkal. – Ugyan, én csak arra gondolok, hogy például a kőkorszaki emberek a földön ismerték a Mini-Po-Tut. – Ilyen értelemben soha nem léteztek kőkorszaki emberek. Ilyen értelemben. Érted? – Nem – felelte Lorenz. Tomminak igaza volt. Csakugyan semmit nem vett komolyan. És épp ezért érezte ilyen jól magát. Az elosztóba nem jutott le újabb életrajz. Bőven volt idejük. Előttük volt az egész délelőtt. Útjuk az intézet munkapavilonjai és az átellenben fekvő szabadidő-létesítmények, készenléti és lakóépületek között húzódó szintetikus kerten át vezetett. Lorenz hiába próbált beszédbe elegyedni Tommival. Tommi szótlan töprengésbe merült, és, ugyanolyan szerencsétlen képet vágott, mint a beszélgetésük elején, amikor felfogta, hogy előzőleg Sindra csak azért utasította el, mert Lorenz-cel akart együtt lenni. Aztán egyszer csak megszólalt. – Találkozni fogtok? – Biztos, hisz' együtt dolgozunk. – Azt kérdem: megbeszéltetek-e valamit? Lorenz arra gondolt, hogy feltétlenül találkozni akar Sindrával. A lány valamiképpen az otthonára, a hazájára, a távoli hegyek vihar előtti színeire emlékeztette. Legalább egyszer szeretett volna elmenni vele oda és nézni őt a táj háttere előtt. Csak nézni. És hallani, ahogy a nevetése elkeveredik a leszálló est neszeivel. Úgy érezte, felvértezhetné magát minden rossz ellen, és készséggel igazat adhatna Tomminak, hogy nincs semmi új a nap alatt, mert minden meg van írva a csillagokban. – Nem beszéltünk meg semmit – felelte, de a szavai nem nyugtatták meg Tommit. Hogy elterelje a figyelmét, Lorenz megkérdezte, miként történik egy-egy életrajz kiszakítása az össztársadalmi folyamatból. Hiszen az életek egymásba érnek. Mi lesz a történelmi lyukakkal? – A kérdés valóban érdekelte. – Ez a társadalomtechnikusok dolga – felelte kitérően Tommi.

– Jó. – Lorenz letépett egy ágat az út menti bokorról, és befűzte az egyenruhájának vállpántja alá. – Te is társadalomtechnikusként kezdted. Tudnod kell. – Neked pedig tudnod kellene, hogy erről nem szabad beszélnem. Annyi biztos, hogy a gép konstrukciója megfelelő, csupán a kezelésmódjában vannak hibák. Lorenz újdonsült virágdíszét igazgatta. Eszébe jutott, hogy ugyanezt a beszélgetést egyszer már szinte szóról szóra lefolytatták, és akkor sem sült ki belőle semmi. Sőt akkor is letépett egy ágat, és a virágot befűzte a vállpántjába. Különös, hogy most mintha újra átélné ezt a napot. Még egyszer ugyanúgy. Ő meg Tommi, amint a készenléti csarnok irányában átvágnak a parkon, mert nincs más dolguk, a terem majdnem tömve, és Mini-Po-Tut játszanak. Pedig még sohasem játszottak egymással. A terem szinte zsúfolásig tele volt. Lorenz odaköszönt egy-egy intézeti alkalmazottnak, közben Tommi talált egy asztalt, ahonnan az egész kertet be lehetett látni. Miközben letelepedtek, Tommi komoly képpel mondta: – Én jó játékos vagyok. Sindra sohasem tudott megverni. Szóval, szedd össze magad! Lorenz bólintott. Elhatározta, hogy hagyja Tommit nyerni, ha nem is mindig, de legalább fele-fele arányban. Esetleg a partik többségében. Kisorsolták, ki kezdjen. A szomszéd asztaloknál ülők fel figyeltek. – Kihívás? – kérdezte valaki. Tommi, aki néhány lépés után már-már elveszítette a játszmát, felkapta a fejét. – Hogy-hogy kihívás? – Hisz Lorenz ranglistavezető. Tommi leírhatatlan szemeket meresztett Lorenzre. – Te versenyzel? – Minden alkalmat kihasználok a játékra, néha versenyeken is indulok. Engem lenyűgöz ez a játék. Annyi benne a lehetőség, hogy az ember egyetlen lépést sem tudhat biztosan előre, még a sajátját sem. Minden igazi játszmában van egy pont, amikor a végkifejlet bizonytalanná válik. – Értem – mondta Tommi. – A legjobb érv sem garantálja a győzelmet. – Még jobban elnyújtotta a szavakat, mint máskor. – Mindig nyitva áll a menekülés lehetősége. Néha a legbiztosabb tudás is csődöt mond. Te ezzel magyarázod a véletlent? – A kiszámíthatatlannal. Igen. – És ha tévedsz? Ha a terv nem ismer véletlent? – Akkor te nyersz. A többiek közben fogadásokat kötöttek. Lorenz kezdte kényelmetlenül érezni magát. Ha tétje van a játéknak, a körmére néznek, és nehéz lesz szándékosan veszíteni. Mindenki tudta, hogy jó játékos, sőt nagyon jó, de azt akarta, hogy Tommi nyerjen, valahogy adósának érezte magát. Az első játszma egyértelműen Lorenzé volt, ezen már nem lehetett változtatni. Másodszor Tommi óvatosabb volt, és Lorenz úgy tett, mintha elnézte volna a csapda fenyegető veszélyét. A harmadik partit félbeszakították, mert egyikük sem tudta körülzárni a másikat. A tábla tele volt érvekkel és ellenérvekkel, már sehol sem lehetett bezárni a kört. Lorenz most kizárólag védekező érvekből épített bástyát, szinte teljesen lemondott a támadásról, pedig az volt az erős oldala. Két döntetlen után mégis nyert. Ezek után vakmerő, meggondolatlan támadásokba fogott. Kiismerte Tommi stratégiáját, és rájött, hogy védekezésben a legjobb. Egymás után három játszmát vesztett. Tommi, aki eddig szinte dermedt volt az izgalomtól, most felengedett. A következő partit hosszas vagdalkozások után elvesztette, de egyáltalán nem volt lesújtva. Még mindig kettővel vezetett, ami két közel azonos tudású játékosnál rendszerint döntő volt. Meglehetősen magabiztos lett, és volt néhány igazán nagyszerű húzása. Ennek ellenére Lorenz ismét nyert. Az tán két döntetlen következett. Az utolsó játszmában Tommi hajmeresztő hibákat követett el, és Lorenz alig tudta ki egyenlíteni az előnyét. A körülötte állók piszkálták. – Mi az, nem vagy formában? Rosszul aludtál? Elhúzódott a mulatság? Lorenz tényleg fáradtnak érezte magát, és mindinkább átkozta a pillanatot, amikor leült játszani. Végre Tomminak sikerült egy csinos kis hurkot kerekítenie, és Lorenz bele sétált. Az egyik néző megveregette a vállát: – Te sem nyerhetsz mindig. Sindra lépett a terembe, és mosolyogva odaintett. A haja most is a naplemente színeit idézte, és nyúlánk, már-már törékeny alakja úgy ringatózott, akár a fű a szélben. Lorenzet hirtelen szorongató érzés fogta el. Egyszeriben megvilágosodott előtte, hogy a lány örökre elveszett a számára, soha nem fog elutazni vele oda, ahol egyszer régen az otthona volt. Megint rátört a déjá vu érzése, ezúttal olyan erővel, hogy legszívesebben faképnél hagyott volna mindent és mindenkit. De alighogy felállt, jelentették, hogy Tommival együtt várják az elosztóban, és mire odaért, elfelejtett mindent. Megint a történelemzúzdáról kezdett beszélni, pedig elhatározta, hogy egy ideig nem hozza szóba a témát Tomminak.

– Ide hallgass! – mondta. – Az intézetben azt beszélik, hogy nemcsak a halottak életrajzát semmisítik meg, hanem élő emberekét is. Nekem még sohasem kerültek a kezembe élők aktái. És képtelen vagyok elképzelni, hogy megy az ilyesmi. Miközben mi vizsgálódunk, az élet megy tovább. Új érintkezési pontok jönnek létre, nő az ismeretségi kör, és mialatt mi régi adatok között vájkálunk, megváltozik és új jelentést kap az egész élet. És végül: mi lesz a túlélők tudatával? – Új ismerősök, az élet megy tovább – visszhangozta Tommi. – Hiába keresed a megoldást, ha hiszel az élet folytatásában, és ugyanúgy ragaszkodsz hozzá, mintha egy vallás dogmája volna. Amit mondasz, csupa álprobléma. Az elosztóban kötegnyi újonnan beérkezett életrajz várta őket, és Tommit egy iratcsomó „Szigorúan bizalmas! Sürgős!” felirattal. A pince felé menet a liftben Lorenz elhatározta, hogy soha többé nem kérdezősködik a zúzdáról, és igyekszik új állást keresni magának. Át is képeztetheti magát. Akár a bolygót is elhagyhatja. Lehet belőle úttörő, aki egy új civilizáció felépítésén fáradozik. De mielőtt elváltak, még egyszer rá kérdezett az intézetszerte elterjedt pletykára. – Régebben kedvelték a radikális megoldásokat, manapság az emberölés tilos. Mi van helyette? Tommi megtorpant. – Régebben? Mi volt régebben, ami most nincs? Mi van most, ami nem volt régebben? Te ezt sohasem fogod megérteni. Nem elég, hogy a Mini-Po-Tu-ban vesztettél? Vagy talán azért lovalod bele magad ebbe a rögeszmébe, mert félsz, alighanem joggal, hogy Sindra nem áll szóba egy született vesztessel? – Sindra vonzalmát nem a játék fogja eldönteni. Úgy választ, ahogy a kedve tartja. – Már választott. Miközben te a bárpultot támasztottad, és ügyet sem vetettél rám, én eltűntem néhány percre, és beszéltem vele. Megmondtam neki, hogy játszani fogunk. És ő lesz a tét. Egyetértett. Csupán azt kérte, két mérkőzést játsszunk. A visszavágó tehát még hátravan. De ne hidd, hogy van esélyed. Engem legyőzni valami új dolog volna, új dolgok pedig nincsenek. – Sindra volt a tét? – Lorenz levegőért kapkodott. A belső fülében elhelyezett szonda személyi komputerének gyenge impulzusát közvetítette: vigyázzon, nehogy valami őrültséget kövessen el, olyasmit tegyen, mint még soha. Nehogy széttépje az életrajzi aktákat! Nehogy riadóztasson! Nehogy belevágjon Tommi képébe! Micsoda képtelenségek! Mintha valaki ráállt volna a komputerére, és rossz tréfát űzött volna vele. Az egész helyzet merő képtelenség volt. – Szóval Sindra volt a tét – ismételte –, és azt szeretné, ha újból játszanánk érte? És te azt hiszed, ha beleegyezem, másodszor egy árva partit is átengedek neked? Tommi arcára kiültek a folyosó sápadt fényei. – Te nem engedtél át nekem semmit! Legyőztelek! Lorenz megrázta magát. Milyen őrültségeket hord össze! És mit akar a komputer? Nem azért hagyta Tommit nyerni, hogy aztán megmondja neki. – Nem lesz visszavágó. Elég volt – mondta. – A játékot nem szabad túl komolyan venni. – Akkor mi értelme van? – Játék, semmi más. És a játékosok, ha átmenetileg is, kötelezőnek tekintenek egy régi törvényt, és megkísértik a véletlent. – Te semmit sem veszel komolyan. Még Sindrát sem. Lorenz szembefordult vele. – Talán – mondta. – De most csak a Mini-Po-Turól van szó. – Kimondhatatlanul sértőnek és megalázónak érezte a helyzetet, de ugyanakkor bensőségesnek is, mint ami végtelenül közel áll hozzá. Ez lett volna a lelkének igazi kedélyállapota? Az örök játékos, aki az életért játszik, és eljátssza az életet. Tommi hirtelen közelebb lépett, és vállon ragadta. Szemében felizzott egy gondolat. – Tudni akarod, igaz-e, amit pusmognak. Hogy élő emberek életrajzait is bezúzzuk? Igaz. Gyere, megmutatom. Gyere! Lorenz belső fülében tovább erősödtek a komputer zavaros jelzései, de nem törődött velük. Betáplálja a gépbe az életrajzokat, utoljára, ebben biztos volt, megtudja Tommitól a titkot, amely már nem is érdekelte, aztán szabadságra megy, és soha nem tér vissza. Beléptek a terembe, ahol a történelemzúzda állt. – Adj be egy életrajzot – mondta Tommi –, akármelyiket. Beütötte a kódot. – Most jöhet a következő. – És most? – Várj. – Tommi fogta az egyik aktát, és beütötte a kód számot. – Állj ide, és fogd ezt. Lorenz elvette a dossziét, és arra gondolt, hogy ugyanezt ugyanígy végigcsinálta már egyszer. Ott állt a gép előtt, amikor egyszer csak megindultak felé a fogókarok. Látta Tommi sátáni vigyorát. Tommi az ő

kódszámát táplálta be a gépbe. Csupán annyi ideje marad, hogy benyomja a Hiba gombot. De a tévedés jóvátehetetlen volt. Örökre. Szóval így. Az életrajz bezúzása az élő ember megsemmisítését jelentette. Az emberölés nem szűnt meg, csupán titkos államügy lett belőle. – És most? – hallotta a saját hangját. Érezte, hogy meg ragadják a gép karjai. Szent ég! Ne! Csak ne kelljen végig élni újra ezt a hosszú, véget nem érő napot, át a zúzdán, se élőn, se holtan… Csak ne kelljen még egyszer, újra az egészet… Épp hogy sikerült lenyomnia a Hiba gombot, mielőtt el tűnt volna a gép torkában. Hiba, hiba, hiba, jóvátehetetlen tévedés. Örökre. Révai Gábor fordítása Visnyei Ilona rajzai

Gordon Eklund

ANGYAL Néha, amikor emlékezett, az oly jól ismert sivatag homokját meleg, vastag, aranyló takarónak látta, amint lazán terül el a megviselt, kopott, pusztuló földön maga alatt; a dűnék ráncok ezen a hatalmas takarón, és az éjszaka gyűrűkbe és csoportokba rendeződött csillagai az univerzum szemeként és füleként figyelik a lenti szunnyadó világot. Ez a kép az övé volt. Most és mindörökre. Legalábbis emlékeiben így élt – vagy csak ilyennek tűnt. Otthonának csipkézett szikláitól jóval messzebb talált rájuk azon az éjszakán. Összefogódzkodva feküdtek, a testükkel melengetve egymást, egy dűne oldalában keresve menedéket a hideg sivatagi szél elől. A lány talán tizenhét éves lehetett, fénylő, sárga hajtincsekkel, amelyek kecsesen hullottak a vállára és a homlokába majdnem egészen a szeméig, vele ellentétben a fiú haja fekete volt, rövid és tiszta, de a szeme, éppúgy, mint a nővéréé, csillogó kéken sugárzott. Keskeny, törékeny alakja megszégyenítette a lányét, mert már megtanulta az évei számának terhét viselni, viszont a lány nem. A fiú nem volt több tízévesnél, és egyikük sem aludt. – Hello, ott – mondta, de az árnyékban maradt, ahol nem érte a holdfény. Megismételte, aztán várt. Egyikük sem vette őt észre, amíg meg nem szólalt, így aztán hevesen reagáltak. A lány talpra ugrott, és úgy meg merevedett, mint egy őrszem, az ökölbe szorított kezével azonnali védekezésre készen. A fiú fekve maradt, de ő is hallotta a köszöntését. Hidegen felfelé bámult, és nem félt. – Mit akar? – szólalt meg a lány. – Menjen az utunkból. Egy arasznyit előrelépett, de csak épp annyira, hogy a holdfény megvilágítsa az arcának egy részét. – Meghallottalak benneteket itt, és gondoltam, hogy talán segítségre van szükségetek. Eltévedtetek? – Nem kértünk segítséget. – Persze hogy nem. De nincs rá szükségetek? A közelben lakom. Tudok adni ennivalót. És védelmet nyújthatok. – Beszéd közben folyamatosan közeledett hozzájuk, most már akár meg is érinthette volna őket. Talán túl közel is ment, mert ebből a távolságból tisztán hallotta az agyukat, olyan hangosan, mennydörgőén, mint két robogó vonat zakatolását. Lezárta a saját agyának egy részét, és így a tova gördülő kerekek gyenge visszhangja érte csak el – egy sötét, lapos házat látott, egy házat, amely mintha végtelenül elnyúlna egyszerre minden irányba, és a lányt, ahogy fut a ház felé, fut, de sosem éri el, mindig közelebb kerül, de sosem jut odáig. Figyelte ezt a képet az agyában, és most először ismerte föl, mennyire magányos volt. Idáig. A fiú könnyedén megszólalt. – Eltévedtünk – mondta. – De azt hiszem, most már nem vagyunk igazán elveszve. Nem így van? Maga megtalált minket, igaz? Nos, mik a tervei velünk? – A lány az öccsére meredt egy pillanatig, aztán visszafordult, hogy újra vele kerüljön szembe. Mostanra már tudta a nevüket. Sarah és Richard. Jó nevek. Erős nevek. És mindkettőjük tetszett neki. – Elvisz minket innen? – kérdezte Richard. – Megütöttem a bokámat, ezért nehezen tudok járni.

– Maradj csendben – szólt rá Sarah, és védelmezőn elé be állt. Szemét egy másodpercre sem vette le a férfiról. – Menj az utamból, Sarah – vitatkozott Richard. – Én is látni akarok. Rájuk nevetett. A fiú szelleme olyan hűvösen és visszafordíthatatlanul érte el őt, mint a lezúduló folyó, bár még érintetlenül azoktól a dolgoktól, melyek férfivá érlelik a gyereket. A harag és a düh éppoly ismeretlen volt számára, mint a félelem, de a szerelem is, annak ellenére, hogy egész lényét betöltötte az őszinte gyengédség, és még valami más, valami lágy és ezüstös, ami úgy húzódott végig az életén, mint valami fonál, összekötve két virágot. – Igazán furcsán néz ki – mondta neki Sarah. – Nem gondolod, hogy furcsán néz ki? – kérdezte meg az öccsét is. – Nem – felelte Richard pillanatnyi gondolkodás után. – Nem igazán. – Mi a neve? – faggatta Sarah. – Alan – válaszolta ő. – Ez az igazi neve? – így Richard. – Természetesen. – De nem bánná, ha másképp szólítanám? Hívhatnám Benjaminnak? Vagy Danának? Nem bánná? Ez volt az az ezüstös valami. Az a lágy érzés. Dana. – Nekünk volt egy Benjaminunk és egy Danánk, de mindketten elmentek. Nem beszéltek hozzánk. – Nem bánom. – Akkor Danának fogom szólítani. – Nagyon jó lesz. – Akkor hát hová visz minket, Dana? – Az otthonomba. – A háta mögött magasodó sziklák felé intett. – Ott élek fent, a sziklák között. – Vinnie kell. Nem tudok menni. – Rendben van. – Megkerülte a dűnét, és karjaiba vette a fiút. A lány nem tett semmit, hogy megakadályozza. – Meleg van ott? – kérdezte Richard. – Hát persze. Van tűzhelyem. – Akkor siessünk. Ő ment elöl a fiúval, Sarah követte őket. Keresztülvágtak a sivatagon, a lány azzal játszott, hogy a lábával vonalakat és hurkokat rajzolt a homokba, melyek reggelig megmaradnak. Arra gondolt, hogy figyelmezteti – de nem, döntötte el; ez nem a megfelelő alkalom. Az igazi neve nem Alan volt, hanem Angel,* és épp ezért nem akarta felfedni. Nem mintha attól tartott volna, hogy híre eljutott az ő életükbe; szellemük felsőbb rétegeiből tudta, hogy nem, de nem látott le a mélybe, és megrémíthette volna őket egy férfi hirtelen megjelenése, aki a sötétből jön, hogy menedéket és segítséget kínáljon, és akit Angelnek hívnak. Tehát egyelőre ő Alan, és annak is kell maradnia. Amikor néhány órával ezelőtt először érezte meg őket a barlangjában, nem akart róluk tudomást szerezni, el akarta őket felejteni, de képtelen volt rá. Olyan régen érzett már itt valakit, leszámítva az időnkénti kereső akciókat (őt keresték) – és ezek a gyerekek annyira különböztek a többiektől, annyival gyengédebbek és türelmesebbek voltak, és ha a fiú nem is, de a lány félelmet sugárzott magából. Ez az utolsó tény indította arra, hogy végül is kimásszon az odújából, és menedéket ajánljon nekik. * Angyal Valóban furcsán nézett ki. Ebben a tekintetben a lánynak volt igaza, nem a fiúnak. Alig öt láb magas, olyan sűrű hajjal, mint a grizzly medve szőre, a szeme apró luk a széles, erős arcon, a bőre fekete és rózsaszín foltok mintázata, mint egy szegényes fantáziával összevarrott paplan. De mindennek megvolt a maga oka: nem ember volt. Pontosabban félig az, mert az anyja igazi emberi lény – az apja volt valami más (nem tudta, micsoda, kicsoda – úgy látszott, hogy senki sem tudja), és ezért tudta meghallani mások gondolatait és látni az agyakban áramló képeket. És ezért kényszerült egyedül élni a sivatagban, és ezért keresték őt időnként – az emberek, akiknek nagybetűvel a gyilkos szándék volt az agyukba írva. Harminchét évet élt meg idáig, és ebből az utolsó kilencet itt, a sivatagban. Szerencsésnek vallhatta magát, hogy nem ember. Emberi lény nem bírt volna ki ennyire teljes magányt. – Van itt egy létrám – mondta nekik. Az otthonának sziklái úgy magasodtak az ég felé, mint valami sápadt sivatagi emlékmű. – Óvatosan másszatok. – A fiút a karjában vitte a szirtfok lapos részéig, a lány követte őket. A létra végénél kinyitott egy ajtót, mely mögött feltárult a barlangja, és keresztülsegítette a gyerekeket. Aztán ismét bezárta az ajtót.

– Az otthonom – mondta, a pislákoló tűzre mutatva. – Lássuk csak. – Odament a tűzhelyhez, felkotorta a parazsat, és néhány gallyat dobott rá, amit az előző hónapokban gyűjtött a sivatag szélén. Majdnem, mint egy igazi otthon, gondolta hangosan Richard, míg Sarah: ezek gyönyörűek. – Tetszenek neked a festményeim – válaszolt a gondolatára Alan. – Gyönyörűek. – Odament a legközelebbi falhoz, és cirógatva végigfuttatta ujjait a képek fodrozódó, kidudorodó felületein. – Mit jelentenek? – Azt te döntheted el. – És ez a sok könyv. Honnan szerezted őket? – Most már tegezte. – Apránként gyűjtöttem. – Elolvashatok egyet? – Ha akarod. De előbb talán ennünk kéne. – Farkaséhes vagyok – jelentette ki Richard. Gyorsan húst sütött a koncentrált élelmiszer-készletéből, és fatányérokon tálalta a barlang hátsó részében levő asztalon. Mikor befejezték, félretolta a tányérokat, és gyengéden előrenoszogatta őket, hogy üljenek le a tűzhely mellé. A gyerekek kíváncsi csöndbe merültek. Ha akarja, Alan könnyedén olvashatott volna a gondolataikban, de most el kerülte ezt. Inkább beszélgetésre vágyott. – Na, akkor mondjátok el, hogy csöppentetek ide! – És te, Dana? – kérdezte Richard. – Én kérdeztelek benneteket először. Nem túl gyakori a látogató nálam. Igazán szeretném tudni, kik vagytok. – Szörnyen magányos lehetsz itt – szólalt meg Sarah. – Néha az vagyok. Tudjátok, mit; kicseréljük a történeteinket. De nektek kell kezdeni. A gyerekekből boldogság áradt, és rájött, hogy ennek ő az oka. Őt magát is hirtelen valami ilyesmi öntötte el, és ennek az érzésnek az intenzitása majdnem megijesztette. Olyan régen érzett már boldogságot? Voltak ismerős érzései. Ismerte az elégedettséget, a belső békét. De a boldogság? Ez valami más volt: jobb. Sarah rámosolygott: – Elmondom. – Nagyszerű – felelte, türelmesen várva, hogy a lány hozzáfogjon. Kiolvashatta volna közvetlenül az agyából az egészet egy pillanat alatt, de a korábban már felfogott nyomok korántsem voltak tiszták, sötét ellentmondások mögé rejtőztek, mintha egyik sem látta, érezte volna át az egészet, mintha különböző szemszögből élték volna át. Talán, gondolta, ha Sarah szavakba foglalja, tisztább lesz a kép. – Nem keltek fel. – Kik? – Benjámin és Dana – szólt közbe Richard. – Anya és apa – folytatta Sarah. – Bementünk, és nem akartak felkelni. – Miért? A lány megrázta a fejét. – Bárcsak tudnám. Hazaértünk, és ott feküdtek csuromvizesen, és szóltunk, hogy enni akarunk, és még mindig nem keltek fel. Még csak meg sem mozdultak. Megtört középkorú férfi, valamivel fiatalabb nő, csupasz fapadlón fekszenek, testüket egyre szélesedő vörös foltok borítják. Egy lyuk a férfi homlokán. Egy kis láb rugdossa az oldalát. – Megpróbáltuk őket felébreszteni – mondta tovább Sarah. – Nagyon mérges voltam, de nem mozdultak, nem beszéltek. Benjaminnek egy nagy lyuk volt a feje közepén, és Dana olyan hideg volt, mint egy megfagyott hóember. Egy halvány kéz megérinti a fehér húst. Elmosódó téli emlékek, jég, hó. – Halottak voltak – mondta Richard. – Csitt! – De igen, azok voltak. – Mit tudsz te erről? – Aztán a lány visszafordult Alanhez. – Akkor ennünk kellett, és én hoztam két tányért, és ettünk, és figyeltünk, és vártunk. Richard kiabált anyára, nekem majdnem meg kellett ütnöm, de még akkor sem keltek fel. Hangok töltik be a levegőt, üvöltés és egy ököl csattanása. Düh. Félelem. Elviselhetetlen bűz. – Halottak voltak – hajtogatta Richard. – így aztán vártunk még pár napot, és ettünk, és az élelem kezdett fogyni, és az éjszakák sötétek és hidegek voltak, mert a kályha nem működött, és a szoba bűzlött, felsöpörtem és felmostam, de csak még büdösebb lett.

– Bogarak voltak bennük. Fehér bogarak és hangyák, csótányok mászkáltak keresztül rajtuk, és még csak nem is törődtek velük. – És hamarosan már nem bírtuk a szagot. Richard rosszul lett, és az élelem elfogyott, már csak olyasmi volt, amit nem szerettünk. Magamhoz vettem egy kis vizet, és elindultunk a sivatagban, és egész ma éjjelig mentünk, amíg ránk találtál. – És ez minden – zárta le Richard. Alan hátradőlt és bólintott. Most már látta, tisztán látta, nem annyira abból, amit mondtak, hanem a belső képekből, amelyek a szavaikat kísérték. A gyerekek szülei közel laktak, a sivatag szélétől nem messze. Talán száműzöttek voltak, mint ő. Bármi is az oka, meghaltak. A történet egyszerű és világos, de volt valami, amit az eseményektől függetlenül nem tudott megérteni. Richard és Sarah nem szomorkodtak. Az a két ember, akiken kívül senki mást nem ismertek egész életükben, meghalt, és ők nem tudták. Úgy tűnt, egyáltalán nem tudják felfogni, mit jelent a halál. Úgy vélték, a szüleik valami olyan állapotba kerültek, ami nagyon hasonlít az alváshoz, és aztán megtagadták a felébredést. Richard ismerte a halál szót, és tudta, hogy használata megfelelő ebben az esetben. Apjuk, anyjuk meghalt, tudta – de nem értette meg. A halál ötbetűs szó volt. Egy könyvben olvasta; homályosan emlékezett rá valamilyen felnőtt beszélgetésből. Ez volt a halál. De mi a halál? Feküdni küldte őket. Richard ellenkezett, és ő rákényszerült, hogy elmondja a saját történetét. Fáradtak voltak, ezért hát rövidre fogta, és ők nem értették, de ez nem okozott bajt – hozzászoktak az olyan dolgokhoz, amiket nem értettek meg. Elmesélte nekik születését fenn északon, a nagy erdőkben, beszélt nekik a szüleiről, a nevelőapjáról, az indián Vossról, aki megölte az igazi apját, és oly sok mindenre megtanította, aztán elengedte, hogy vándoroljon, és el mondta, hogy érkezett végül ide, ahol az élet kemény és magányos, de ahol nem tud várni. Aztán a gyerekek lefeküdtek, és míg aludtak, Angel óvatosan behatolt az agyukba, lenyűgözve a képességének erejétől. Régóta nem volt már emberi elme ilyen közel az övéhez. Az idő nagy részét Sarahval töltötte; az ő álmai kecses és színekben tobzódó táncot lejtettek – testvére sötétebb világban élt, ahol a Nap feketén sugárzott. Mélyen belemerülve Sarah énjébe, azt is felfedezte, hogy a lány szülein és testvérén kívül sohasem ismert más emberi teremtményt, és hogy számára nem két ember, hanem az élővilág omlott össze és foszlott a semmibe. Mégsem gyászolt. Halálfogalma egy kép volt: egy öregember megáll pihenni valami végtelen út mentén, és többé nem kel föl. Egyszer hallotta apját ezt mondani: „Épp csak elfáradt, ez minden; elkészült a halálra”, és ezek a szavak jelentették az egyetlen fogódzót számára a halál felfogásában. Richardnak a fogalom még ennyit sem mondott, valami elfojtás volt, elfordulás, büntetés, amit képzelt rossz cselekedetekért mérhetnek rá. És mindkettőjük személyes dolognak érezte a halált. Azoknál következik be, akik keresik és akarják, nem olyanoknál, mint ők, akik semmit sem akarnak az élettől, csak életet, és most egyedül voltak, elszigeteltek, száműzöttek, elszakítottak, és ez nem tűnt helyesnek nekik. Nem tűnt tisztességesnek. Aztán otthagyta őket; eleget látott. Fát lökött még a tűzre, úgy, hogy a láng felnyújtózott a barlang sö-

tét mennyezete felé, majd hátrament, becsavarta magát a takarói közé, és elaludt. A következő napok nyugodtan, súlytalanul teltek el. Richard bokája lassan gyógyult, kicsit bicegve hamarosan már tudott járni, magától ment már oda Alan könyveihez, lefeküdt a barlang szájánál, ahol a

napfény felragyogtatta a fehér oldalakat, és órákig olvasott egyvégtében. Mindig egy rakás könyvet vitt magával, amelyeket találomra ragadott ki, címre és témára való tekintet nélkül, nyolcat vagy kilencet egyszerre. A szentélyébe cipelte, és egy, legfeljebb két óra múlva visszatért a polcokhoz az újabb adagért. Sarah szerint Richard zseni volt, – Egy egész könyvet el tud olvasni tíz vagy tizenöt perc alatt, és minden szóra emlékszik. Otthon az összes könyvet elolvasta vagy egy tucatszor. Mindent tud, és még csak kilencéves. – Mindent? – kérdezte Alan. A lány ránézett, megrázta a fejét, és visszament a képéhez. Igen, erre tanította őt: festeni. Sarah érzései óráról órára melegedtek iránta, míg végül megunva az üldögélést egyedül, odament hozzá, és a falakra mutatva megkérdezte, hogy ő is meg tudná-e tanulni. Természetesen, válaszolta a férfi, és azt akarta, hogy mindjárt elkezdje, de a lány úgy érezte, leckékre van szüksége, hogy biztos legyen benne: tetszeni fog Alannek, amit fest. Alan hiába bizonygatta, hogy nem ez a fontos – Sarah ragaszkodott hozzá. Így hát fogta a festékeket, és a barlang hátsó részébe mentek, ahol a falak még csupaszok voltak. Utolsó festményén elmagyarázta, hogy melyik vonal mit jelent, hogy ez a kör a Nap (akkor miért zöld?), és ez az éjféli Hold (de hát ez négyszögletes). Elmondta, hogy a képek jelentése saját maga számára teljesen független és különböző attól, ami a falon megjelenik, és úgy tűnt, hogy a lány megérti: egyedül önmagának csinálta ezeket, sosem gondolva arra, hogy bárki egy pillantást is vessen rájuk. – De én nem festhetek egyszerű képeket? – kérdezte. – Úgy értem, valódi dolgokat, mint például embereket, rendes formával és mérettel? – Dehogyisnem – válaszolta. – Ez jobb is lenne, mert akkor meglátszana, hogy két különböző ember járt itt. – Ó, ezt már így is tudjuk. Sarah haladt előre, ő figyelte, és csak azt magyarázta el, hogyan keverje össze a festékeket a különböző színekhez. Jól csinálta, és Alan legjobban a kettőjük munkái közötti különbséget értékelte. Ő festés közben egyszerűen visszagondolt valami fontosra a múltjában, mint például a napra, amikor megtalálta a barlangot, vagy amikor rájött a valódi származására, és aztán kikapcsolta agyának tudatos részét, és hagyta, hogy pusztán az érzések vezessék kezét. Ez jó munkamódszer volt a számára, de Sarah-é is saját magának. Úgy festette a világot, ahogy ténylegesen látta, és sosem volt elégedett, mert lehetetlennek bizonyult a dolgok teljességét megragadni és visszaadni a falakon. – Ez itt a házam – magyarázta neki –, és látod, itt van Dana és Benjamin, ahogy a kertben dolgoznak, és nézd, látod ezt az ablakot? Benne Richard, épp most fejezett be egy könyvet, és most kinéz, mert meghallott minket a kertben. – Minket? De hát hol vagy te? – Természetesen én nem vagyok ott. Én nem tudhatom magam jól lefesteni, nem igaz? – Biztos, hogy le tudod. Miért ne? – Mert sosem láttam magamat. Nem tudom, hogy nézek ki. Ami itt van, az az, ahogy a többieket látom én. A te képeid… nem ugyanaz az eset? Te sem fested le soha magadat. És talán igaza volt. Alan csak annyit tudott, hogy a festés mindkettőjüknek jót tett. Sarah végül arra jutott, hogy szereti őt, és ez volt minden, ami számított. Nem nézett bele az agyába – Richardéba se –; ezt a szeretetet csak a lány szavaiban és tetteiben érezte, és valahogy jobb volt így. Nem valami tudatos elhatározás tartotta vissza a belső fürkészéstől. Éppen csak nem érzett igazi vágyat rá az első éjszaka óta. Segítette volna a megértésében, de becsületesebbnek tartotta, ha csak azokat az érzékeit használja, melyekkel ők is rendelkeznek. Iránta érzett szeretetükről szavaikból és gesztusaikból értesült. Richard legtöbbször még mindig Danának hívta őt, de néha átcsúszott Alanbe, és néha Sarah is átcsúszott, és nem Alannek szólította – ebből tudta, hogy szereti. Eltelt egy hét – majd a következőnek egy része –, és kezdtek kifogyni a tűzifából. A gyerekeket, ahányszor csak tehette, bent tartotta a barlangban; tudta, hogy veszélyes lehet, ha kint kóborolnak, mert egyikük sem ismerte a sivatagot úgy, mint ő, és kereshették is őket. Bárki vagy bárkik is ölték meg szüleiket, fennállt az eshetősége, hogy nem elégednek meg ennyivel, és kutatnak utánuk, ezért naponta legalább kétszer átfürkészte a sivatagot, de nem bukkant emberi gondolat nyomaira, kivéve egyszer egy öreg kutatóét, aki magányra vágyott és a gazdagságot hajszolta. Mégsem akart semmilyen fölösleges kockázatot vállalni; a napok legnagyobb részét és minden éjszakát mindhárman a barlangban töltötték. Melegre és sok fényre volt szükségük; a felhalmozott fa pedig már majdnem elfogyott. Egy reggel, festés közben így szólt Sarah-hoz: – Itt kell hogy hagyjalak benneteket egy-két napra. – Elmagyarázta, miért. – Általában találok fát a sivatag szélén. – Nem mehetnénk veled?

Tudta, hogy meg fogja kérdezni, de felkészült a válaszra. Richardra mutatott, aki a barlang szájánál feküdt és olvasott. – Ő még túl gyenge egy ilyen nagy kiránduláshoz. Attól tartok, hogy várnotok kell a következő alkalomig. – De csak neki. És mi van velem? Én miért nem mehetek? – Nem akarhatod egyedül hagyni őt. – Miért ne? Van élelem és víz. Tud tüzet rakni, és boldog itt. Szeret egyedül lenni. Otthon mindig egyedül volt. – Hát, nem tudom. – Miért nem kérdezed meg őt? – Nos, rendben. Kérdezzük meg őt. Így tettek; Richard azt felelte, hogy nem bánja. – De ne mozdulj ki a barlangból – figyelmeztette Alan. – Miért akarnék? Itt meleg van, és itt vannak a könyveim. Így történt hát, hogy még aznap este, mikor a Nap lement, elindultak. Előtte Alan a barlang hátuljából kiásta a szánt, ami hónapok óta ott feküdt az élelmiszer-koncentrátum nagy halmai alatt. Ő maga tákolta össze néhány évvel ezelőtt, lopott fűrészáruból és egy pár csőből, amelyek a talpakat alkották. Jól szolgált. Sarah segített előrehozni, és együtt eresztették le a sivatag homokjába. Aztán búcsút mondtak Richardnak, és lemásztak a létrán. Alan megállt a szirtfal lábánál; agyával körültapogatta a sivatagot. A homok mélyen aludt, minden kis szemcse a helyére fészkelte magát, fölöttük a Hold égő szeme vigyázta őket, és távoli jelzőtüzekként a csillagok meleget és értelmet adtak a sivatag csendjének. – Biztonságos – szólalt meg a férfi. – Induljunk. Az út sokkal rövidebb ideig tartott, mint ahogy várta. Sarah mellette ment, könnyedén lépést tartva vele; a szán simán csúszott a homokon. Nem járhatott még sokkal éjfél után, amikor a homokot kezdte porhanyós föld felváltani zsenge fűcsomókkal a lábuk alatt. A fűből hamarosan sűrű bozótos lett, a föld megkeményedett. – Szóljak, ha látok valamilyen fát? – kérdezte a lány. – Nem kell, van egy állandó helyem. A hajnal még mindig messzi, bizonytalan pont volt a jövőben, amikor elérték a céljukat, egy kis felgyűrődött hegyet, ahol vastag és magas fák nőttek. A hegy lábánál nyúlt el a város. A fények hidegek és távoliak voltak ezen az éjszakán, és Sarah és Alan egymás mellett állva néztek le az alattuk villózó világra. – Azok emberek – mondta a lány. – Többet is láthatnánk, de késő van, és nagy részük már alszik. – Olvastam róla – folytatta Sarah, és megrázta a fejét –, de olyan furcsa, amikor látod is. Ez, ugye, egy metropolis? – Nem, ez csak egy kisváros. Kevesebb, mint ötezer ember lakja. A nagyobbakban, mint Phoenix és Albuquerque, ezerszer ennyien vannak. – Nem – mondta Sarah. – A nagyvárosok fényei olyan erősek, mint a csillagoké a tiszta égen. – Nem. A férfi elvezette őt a fényektől, és megmutatta, hogyan dolgozzon a baltával és a fűrésszel, míg ő a fejszéjével kivágta a fákat. A szán hamarosan megtelt rönkökkel és ágakkal; gyors munkát végeztek. Feljött a nap, melege elérte őket, és Alan szólt Sarah-nak, hogy fejezzék be. – Odatoljuk a szánt azok alá a fák alá, és sötétedésig alszunk egyet. Sosem láttam itt fenn senkit, de nem árt az óvatosság. A lány egyetértett. Így megrakva sokkal nehezebb volt megmozdítani a szánt, de együttes erővel sikerült egy kevésbé szem előtt levő helyre húzniuk. Aztán mellé feküdtek és aludtak. Még világos volt, mikor felébredt. Egy kés csapott le a fejére, pengéje belehasított a szemébe. Talpra ugrott, és megperdült, mint egy orsó. A kezét a fejére szorította, és körülnézett. Sarah eltűnt. Meghallotta a kiáltozását. Elkezdett futni a hang irányába. A fekvőhelyükhöz közel talált rá. Egy férfival birkózott. Az a földre lökte a férfit, és megpróbálta leszorítani a karját. A lány hangja vérbe borította Alan agyát, és vakon, gondolkodás nélkül rohant előre. A férfi nem látta, nem hallotta meg őt. Alan egyenesen tarkón rúgta, és a férfi leperdülve Sarah-ról, elterült, mint egy kidőlt fa. Fekete vízben úszott, mely fogva tartotta, mintha szurok lenne. Alan abbahagyta a férfi agyának fürkészését, és talpra segítette Saraht. Karja horzsolódásokkal volt teli, blúza elszakadt, de egyébként sértetlennek tűnt.

A férfira mutatott. – Elhatározta, hogy meghal? – kérdez te. – Merthogy te megrúgtad. – Nem, nem halt meg. – Az biztos, hogy jól megijesztett. – Nem kellett volna elkószálnod. – Igazad van, de nem tudtam aludni. Sajnálom, az elején óvatos voltam, de aztán találtam valamit, és megálltam figyelni, és akkor jött ő, és megragadott. Gyere, megmutatom. Elindultak, megkerülték a férfit, és leereszkedtek a hegyről. A lány egy lyukat mutatott neki a földben, és ő bekukucskált. – Nyulak – mondta. – Így néznek ki? A legtöbb kicsike. Van egy nagy, de az alszik. Alan benyúlt a föld alatti üregbe, és egy apró, bundás, rózsaszínű csomót húzott elő, ami görcsösen kapaszkodott a kezébe. A földre tette, aztán újra benyúlt, és ezúttal egy teljesen kifejlett példányt szedett ki. Döglött volt. – Miért tette ezt? – Nem tudom. – Lefogadom, hogy ez az anya. – Igen, valószínűleg. – Most akkor a többiek is meg fognak halni? – Nem. Hazavisszük őket magunkkal. Élni fognak. – Ez remek ötlet – lelkendezett a lány. – Segítened kell nekem. Sietnünk kell. Alan látta az igazságot az ájult ember agyában. A férfi meghallotta őket az éjszaka, és feljött szaglászni, de először szólt a feleségének. Ő meg biztosan továbbmondja. Hamarosan jönnek a többiek. Jól ismerték Alant ebben a városban. Meg akarták őt találni. Sarah-val együtt berakta a nyulakat a fadarabok közé. Kilenc volt belőlük, egyik sem nagyobb ökölnyinél. Összegömbölyödtek egy rőzsekupacon, és egymáshoz bújva elaludtak. Aztán a férfi meg a lány elindultak lefelé a hegyről. Alan nyitva tartotta a tudatát, és hallotta jönni az embereket. Könnyedén átcsúszott közöttük, de a gondolataik, melyek oly keserűek voltak, mint az állott almabor, végigkísérték őt a csupasz földön a sivatagig. Ahogy a sötétség leszállt, Alan előresietett. Fürge szél kerekedett, és betemette, elfújta a nyomaikat. így szólt Sarah-hoz: – Sikerült. Túl messze vannak mögöttünk. – Beszélhetek? – Ha úgy tetszik. Biztonságban vagyunk. – Akartam kérdezni tőled valamit, Alan. – Rajta. – Miért halt meg az anyanyúl? – Nem tudom. – Azért, mert meg akart halni? – Nem, nem hiszem, hogy meg akart halni. – Így gondoltam én is. Egész idő alatt így gondoltam, nem tehetett róla. És a férfi sem. – Nem. – Akkor nem halhatnál meg te is? Öt másodperc múlva, anélkül, hogy tudnád, vagy bármit képes lennél mondani vagy csinálni, összeesel, és halott vagy. Nem történhetne meg veled? Vagy velem? – Vagy akár veled. – Nem akarta mondani, mégis mondta. – Sajnálom. Késő éjszaka elérték a barlangot. Richard bicegve jött le a létrán, hogy üdvözölje őket, Sarah pedig megmutatta neki a nyulakat – az anyáról nem tett említést. A fiú vitte fel a kicsiket, szorosan a melléhez fogva őket; a fát a másik kettőre hagyta. Ők nem bánták ezt. Richard az új jövevényekkel foglalatoskodott, és az éjszaka csodálatos volt, olyan csendes és nyugodt, mint egy távoli, üres bolygó, csak a szél mozdult meg időnként, halkan muzsikálva a homok között. Összebújva aludtak ezen az éjszakán a barlang hátuljában; összebújva három ember és összebújva kilenc kis nyulacska. A tűz megnyílt és lángolt, meleggel őrizve álmukat. A következő napokban Richard ügyesen ellátta a nyulakat. Szépen fejlődtek a szelíd keze alatt, és mindegyik külön nevet kapott.. Alan segített a névadásban, hagyva, hogy Richard megtanulja, melyikük melyik. Richard az egyik dundit Alan után nevezte el – a férfi megköszönte neki a megtiszteltetést. A fiú most már ritkán hívta őt Danának. Tudta, hogy Alan csak Alan, és senki más; Sarah pedig soha nem tévesztett a megszólításban. A barlangban tartózkodtak, mert keresőik végül megérkeztek, és körülzárták a sivatagot, mint egy megszálló hadsereg. Akik közelebb jöttek, azok tudatában Alan meglátta a hegyen hagyott férfi halálát.

Sosem ölt embert ezelőtt, és egy pillanatra arra gondolt, hogy el kéne mennie és átgondolnia ennek a jelentését, de nem tette. Semmi mást nem látott ezekben az embervadászokban, csak keserűséget és dühöt. Nem volt bennük sajnálat a halott iránt, csupán égő, sürgető vágy a bosszúra. Sosem engedte őket túl közel kerülni a sziklákhoz. Képes volt távol tartani őket. Úgy tűnt neki, hogy minden új nappal nő és erősödik hatalma. Tudta, hogy a férfiak végül hazatérnek az otthonaikba. Idáig is mindig így történt, és most is ez fog. Megmondta a gyerekeknek, hogy csak várakozás kérdése az egész, és ők azt mondták, hogy értik. Így aztán eljött a nap, amikor Richard és ő és a kilenc nyúl újra a barlang szájánál játszottak. Néhány órával az előtt, mint minden reggel, gyorsan átvizsgálta a sivatagot, és már csak néhány embert talált ott. A legtöbben feladták a kutatást, és visszamentek a városba. Kevesebb mint tíz maradt még, de ezek voltak a leggonoszabb alakok a kompániából; a tudatuk sötét központjának még csak a megközelítése is bántotta őt. Richard történeteket mesélt a nyulakról. Képzelete remekül kerekített a semmiségekből valamit – elmondta Alannek, hogy az a nagy milyen féltékeny erre a fekete mancsúra, és hogy az a harmadik menynyivel ügyesebb és gyorsabb, mint az összes többi. A férfi mellette feküdt, hallgatta a sztorikat, nevetett és bólogatott, és elismerését fejezte ki az éles megfigyelésekért. Sarah árnyéka vetült rájuk. Alan felnézett rá. A lány a barlang hátuljában töltötte a délelőttöt, utasítva őt, hogy maradjon távol, mivel valami olyasmin dolgozik, ami a férfit érinti, és nem engedi addig megnézni, amíg el nem készül vele. De most itt volt az árnyéka. – Kész – mondta. – Nos, akkor? – Nos, akkor gyere, és nézd meg! Mit gondolsz, mi az? – Akarsz jönni, Richard? – kérdezte Alan. – Én igen, de ezek a kölykök nem akarják, hogy menjek. Azt mondják, dolgunk van. Majd később. – De neked jönnöd kell, Alan. És ő ment. A lány egészen hátravezette, ahol a barlang falai találkoztak, a padló és a plafon összefutott, és ahol egy ember már nem fért volna el. Farakásokon kellett átmászniuk, a koncentrált élelmiszer halmai között átcsúszniuk, de végül megszólalt Sarah; – Itt van. Megnézte a falat, a kép egy álló férfit ábrázolt – de még ennyit is nehezen lehetett kivenni belőle. A férfi mintha előrehajolna, és valami púposodott az egyik kezében. Tömzsi kis alak volt, a lába aránytalanul kurta a test többi részéhez képest. Kezei mint valami nagy kanalak, arca rózsaszínnel, fehérrel és pirossal csíkozva. Ami felkeltette Alan figyelmét, azok a szemek voltak. Oda nem vitt fel festéket a lány; szénfekete lyukként tátongott a világos, fénylő arcon. Különös és hatalmas erőt érzett megbújni abban a szemben. – Tetszik? – Igen. Ez… bárcsak én festettem volna. A másik felnevetett. – Nem tudtad volna. Ez te vagy. – Én? – Azt akartam. – Ránézett, majd a festményre, majd a padlóra. – Jó kép – mondta a férfi. Sarah felemelte a fejét. – Úgy gondolod? – Úgy gondolom, hogy akármi is, jó. Nem tudom, hogy én vagyok-e, vagy hasonlít-e rám, mert sohasem láttam magamat. De jó. – Megpróbált mosolyogni. – Csak csúnya. – Nem! – kiáltott fel a lány. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Nem csúnya, mert te nem vagy csúnya. – De az vagyok. Mit gondolsz, mi másért élek itt? A lány megfogta a kezét, megszorította. – Nem vagy csúnya. – Mostanában már sosem hívsz Benjaminnek. – Nem, és tudod, miért? – A festmény felé intett, mintha az valóságosabb lenne, mint ő maga. – Mert most már tudom, hogy ki vagy. Te Alan vagy, és ez a legjobb benne. Mindkét kezével átfogta a karját. Beszélni akart, de nem találta a szavakat. – Jó kép – mondta. – Alan… És aztán: Egy gondolát, mint valami tűzcsóva. (Kívülről.) Düh, mint acélerekben rohanó vér.

Egy lövés. – Richard! – kiáltotta és előrelódult. Összevissza horzsolta magát, míg a barlang bejáratához ért. Richard nem volt ott, csak nyolc játékos nyuszi, amint a lába köré csapódnak óriási golyókként. Még egy lövés. És egy sikoly. Alan nekilendült, és megragadta a létrát. Az egyik végét ledobta a sivatag homokjára, ráugrott, lecsúszott róla, lába a levegőben kalimpált. A mellkasára érkezett, de gyorsan talpra ugrott, és szaladni kezdett. A közelben egy férfi állt; az agyában kavargó féktelen indulatok úgy öntötték el Alant, mint az olvasztott acél, de legyűrte őket. A férfi meghallotta őt. Megperdült, ajka szét nyílt, és valami felcsattant. A puskája volt: lelőtte őt. A feje szétrobbant, és nem volt több gondolat, de aztán a puska melegét érezte az ujjaiban, és meglátta Richardot a homokban, mellén egy lyukkal, szájából vér szivárgott, és a kilencedik nyúl mellette feküdt – nem ismerte föl, hogy melyik, mert bíborvörös bundából való köpeny mögé rejtőzött. A puska még mindig melengetőén simult a kezéhez; a férfi mellének szegezte hát, és meghúzta a ravaszt. Az idegen teste szinte felrobbant, és kicsit megemelkedett, mint egy felszálló sas. Alan érezte a talajt, és elejtette a fegyvert. Aztán egy idő után újra a saját testében volt, bár az még kívül esett a tudatán. Sietősen dolgozott, ugyanúgy javítgatva a megsérült szerveket, mint ahogy az ügyes mesterember támasztja fel egy reménytelenül eltörött óra lelkét. A szükséges anyagokat énjének távoli, rejtett részéből bányászta elő, idegen részéből, és oda illesztette, ahova kellett. A munka végtelennek tetsző időbe telt, de végül is el készült. Ébren volt; Sarah hajolt föléje. – Tehát te élsz – mondta. Felemelte a fejét, és megtapogatta az arcát. A bőre olyan sima, tiszta és meleg volt, mint egy csecsemőé. – Élek. – Richard nem. Ő meghalt. A fiú ott feküdt mellette. Rátette a kezét a hideg mellkasra, és érezte az ürességet a kemény váz alatt. – Látod? – kérdezte Sarah. – Mennyi ideje? – Csak néhány órája. Agyával átkutatta a sivatagot, de az emberek elmentek. Feladták a kutatást, és ő újra egyedül volt. – Biztonságban vagyunk – jelentette ki. – A testet hátul elrejtettem a barlangban. Azt gondolom, hogy kéne vele valamit csinálnod. – Eltemetem. A lány Richardot nézte, így ő is odanézett. A fiú szeme nyitva volt, de a csillogás kihunyt benne. Egy csillag nélküli éjszaka szeme, sötét és üres, fekete felhőkkel megfestve. – Nincs semmi… semmi, amit tudnál… – nyögte a lány: – Semmit sem tehetek. Sajnálom, Sarah. – Akkor jobb, ha én elmegyek. – Felállt. – Nem teheted ezt. – Mellé lépett. – Nem biztonságos. – Az nem érdekel. – Elhúzódott a férfi érintésétől, akinek lehanyatlott a karja. – A jót keresni megyek. – De miért? Ez nem hozza vissza Richardot. Sarah megrázta a fejét, amint újabb könnycseppek gördültek le orcáján, lemosva a régiek nyomát. – Te az vagy… az vagy, aki nem tud meghalni… te nem fogsz meghalni… ő meghalt… és ez rossz. Rossz. Nem érted? Miért kell mindenkinek meghalnia, akár akarja, akár nem? Csak te nem halsz meg. Te élsz. – Nem tudom – felelte a férfi. – Azért, mert te nem ember vagy, igaz? Nem tudom, hogy jó-e, vagy gonosz, vagy egyik sem, vagy talán mind kettő együtt, de bármi is vagy, nem tudsz meghalni. Richard emberi lény volt, és meghalt. Benjamin és Dana és a férfi a hegyen és az a másik is ott lenn. Még a nyúl… még a nyúl is emberibb volt, mint te. Meghalt, te pedig nem. – Tehetek róla? – kérdezte Alan. – Mit gondolsz? Jobban éreznéd magad, ha öngyilkos lennék? Ha fognék egy puskát, bedugnám a számba a csövét, meghúznám a ravaszt, ós az agyam szépen szétfröcscsenne a falakra? Az boldoggá tenne? Ha Richard mellett feküdnék holtan? Ez az, amit akarsz? Ha mindannyian halottak lennénk? És akkor mi van veled? – Meg tudnád tenni? – Nem tudom.

– Én tudom, hogy nem, mert az agyad szépen szétfröccsent a homokban, és a jobb szemed helyén csak egy fekete üreg volt, és mégis visszajöttél. Kevesebb mint egy óra alatt már mindened a helyén volt, míg Richard melletted már rohadt. És még csak fáradt sem volt. Még közel sem készült el a halálra. – Én nem vagyok ember. – De én igen – mondta Sarah. – És ezért kell elmennem a saját fajtámhoz, azokhoz, akik meg tudnak halni. – Rendben – válaszolta a férfi. – Menj. A lány megrázkódott, és a kijárat felé botorkált. Nem próbálta megállítani. Ha ember, sosem hagyta volna elmenni. De nem volt az, még ha szerette is; így hát hallgatott, és hallotta a kezét a létrán és a lábát a homokban. Csak a fülével figyelt – a hangoknál nem akart semmi fájdalmasabbat. Aztán megfordult és hátrament. Átmászott a felhalmozott fán, átfurakodott az élelmiszerkupacok között. Leült az őt ábrázoló kép előtt, és látta, hogy rossz. Amit a lány festett, az egy ember portréja volt. Nem az övé. Annak az embernek ott a falon megvolt a helye a világban. Egy férfi, aki nemcsak meghalni, de élni is tud, és ő egyikre sem képes, ő Angel – idegen vérből született –, Angel, a vándorló angyal. Hozzá akart tapadni a rideg, fekete falhoz. Bele akart olvadni a rámeredő, csillogó képbe és azonosulni vele. El akarta lopni csupasz emberi valóját. Nem sikerült. A portrénak csak egyetlen kis részlete mondott igazat róla: a hideg, fekete, idegen szemek. Azok az ő szemei, de a többi csak álom volt. Később, hogy mennyivel később, nem tudta, megmozdult, és előrement. Kint már lehullott a sötétség, a csillagok a láthatatlan Hold mögé rejtőztek. Külön sírba temette a halottakat, aztán csak állt, és figyelte, hogyan támad fel a szél, lángnyelvekké korbácsolva a homokot, elrejtve a pillanatnyi megrendülését figyelő szemek elől. Aztán megfordult és elindult, és többé már sosem látta a barlangot. M. Nagy Péter fordítása Vass Mihály rajzai

KUCZKA PÉTER

HÁROM FIATAL RAJZOLÓ Ideje bemutatnunk őket. Vonzódnak a fantasztikushoz, a titokzatoshoz, a való világban nem látható, nem létező személyekhez, dolgokhoz, eseményekhez. Lerajzolják Atlantisz királynőjét, a magukra maradt robotokat, a Hold istennőjét, a Nap istenét, távoli bolygók szörnyeit és értelmes élőlényeit, lerajzolják a fantáziájukban megjelenő képeket. Aztán címet írnak a kép alá, megnevezik alakjaikat. Tudjuk, milyen fontos a névadás. Valami, ami addig nem létezett, lebegett az alaktalanban, mocorgott egy ember elméjében, most része lesz a világnak. Ettől kezdve rá lehet mutatni, nevén lehet nevezni, lehet vizsgálni, elemezni, törvényeit, értelmét megkeresni. Rá lehet mutatni a valóságból vett elemeire, össze lehet állítani belőle alkotójuk gondolkodásának, szemléletének, lelkének „fantomképét”. És utána el lehet gondolkodni azon, hogy miért választották témáikat, miért közlik azt, amit közölnek. Más-más vidékről valók, foglalkozásban, végzettségben, műveltségben nem hasonlítanak egymáshoz. Az egyik kirakatrendező, a másik hírlapterjesztő, a harmadik környezetvédelmi dolgozó. Nem „profik”, nem végeztek sem a Képzőművészeti, sem az Iparművészeti Főiskolán. Talán jelentkeztek, de nem vették fel őket. Vagy nem is jelentkeztek. Csak rajzoltak. Az egyik gyerekkorában kezdte, a másik a gimnáziumban, a harmadik egyetemi évei alatt. Nincs szakmai képesítésük, nincsenek előítéleteik, szenvedélyük mozgatja kezüket és eszközeiket, ki akarnak mondani valamit. Rajzaikat nézegetve, egyiküknél könnyen megállapíthatja az ember az anatómiai ismeretek hiányát, másiknál a kompozíciós egyhangúságot, harmadiknál a díszítőelemek eltúlzását. Eszményképeiket valahol a századforduló művészei között, a szecesszióban vagy a szürrealizmusban határozhatjuk meg és természetesen a science fiction és a fantasztikus illusztrációban. Emlegetik Beardsleyt és Salvador Dalit, Druillet-t és Woodroffe-ot. Kinek csinálják, miért csinálják?

Ebből a szempontból igazi amatőrök a szó jó és nemes értelmében. Maguknak dolgoznak, a határszélen, nem befolyásolja őket a művészeti élet, amelynek nem is részesei. Talán puritánok is, de azért vágyakoznak a sikerre. Szerkesztőségekbe, pályázatokra elküldik munkáikat. Szívesen vesznek részt csoportos kiállításokon. Sok eltérő vonásuk mellett vannak azonos tulajdonságaik is. Említettem, hogy vonzódnak a fantasztikumhoz, de ennél fontosabb, hogy sokat adnak a pontosságra, rajzaik aprólékos, minden részletre kiterjedő megformálására. Ha fát rajzolnak, akkor annak megszámlálható minden levele, ha embert, akkor annak kidolgozzák minden hajszálát. Ez erejük és gyengéjük is. Elárulja bizonytalanságukat, elárulja, hogy még nem igazi urai és mesterei a vonalnak. Kidolgozzák azt is, amit egy képzett grafikus csak jelezne. Élvezik a részletek gazdagságát, olykor bele is vesznek. Igaz ugyan, hogy a naturális részletezésre a fantasztikus téma miatt szükségük is van. Így teszik hitelessé világukat. Mert ki hinné el, hogy egy robot, egy idegen vagy az elsüllyedt Atlantisz olyan, amilyennek ők ábrázolják, ha nem mennének el a fénykép pontosságáig? S tegyük hozzá, hogy az elvontságokba, a nonfiguratív festményekbe belefáradt néző örömmel fogadja a részletekbe menő kidolgozást”. Nézzük meg akár Németh Lajos, akár Horváth Ákos, akár Kolonics István hajszálvékony vonalakkal megrajzolt munkáit, vegyük észre bennük a műgondot, a ma sokszor szokatlan lelkiismeretességet. „Lassan készítem el képeimet – írja Horváth Ákos –, több vázlatot, tanulmányt rajzolok, amíg befejezetnek tekinthető a kép.” De így dolgozik Németh Lajos és Kolonics István is. Munkaórák sokasága, köztük éjszakai munkaórák sokasága sűrűsödik rajzzá a fehér papíron. Ez – természetesen – nem határozza meg műveik esztétikai értékét, inkább csak annak bizonyítéka, hogy szeretettel, szenvedélyesen csinálják, amit csinálnak. Így pótolják önképzéssel, amit mások éveken keresztül főiskolákon, jó mesterektől tanultak. Összekapcsolja munkáikat az is, hogy szeretik a dekoratív elemeket, szívesen díszítik alakjaikat, tárgyaikat, jeleneteiket néha fölöslegesnek látszó, de az ő szemükben fontos részletekkel. Egy kard markolata, egy női diadém vagy fülbevaló, egy köntös vagy egy szöcskével keresztezett jármű olyan a rajzaikon, mintha iparművészek, formatervezők serege, egy idegen kultúra sok-sok mestere dolgozott volna rajta. Mutánsaik, robotjaik, bolygólakóik vagy mitikus alakjaik természetesen illeszkednek környezetükbe, nem emberi felépítésük a képzelet logikájának engedelmeskedik. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy ezek a rajzok fantasztikus regények és novellák illusztrációinak tűnnek, az „irodalmiasság” minden jellemzőjét magukon viselik. Olyanok, mintha egy ismeretlen szerző soha meg nem írt regényeihez vagy novelláihoz készültek volna.

Tudjuk, hogy az „irodalmiasságot” a képzőművészeti kritika többnyire elutasítással kezeli, nem tartja igazi értéknek, ezért ez a szemlélet vagy látásmód napjainkban a peremvidékre, a tömegkultúrába vagy különböző szubkultúrákba szorult, mi azonban azt hisszük, hogy ez az ábrázolási mód, amelynek sok elődjét tudjuk felsorolni a művészet történetében, jó hagyományok folytatója, valódi értékek őrzője is lehet. Egyébként pedig a science fiction és a fantasy művészet világszerte magazinok oldalain, könyvek címlapjain kezdte pályafutását, és csak mostanában tért a maga útjára, elszakadva a konkrét művektől, az „alkalmazott művészet” kötöttségeitől. Feltételezhető, s nálunk is akad már erre néhány példa, hogy ez a folyamat itt is lezajlik. Reméljük, hogy fiatal rajzolóink fejlődése is ebbe az irányba vezet. Horváth Ákos 1959-ben született Esztergomban. Rajzolni egyetemi évei alatt kezdett Veszprémben, ahol a Vegyipari Egyetemre járt. Tagja volt a Fiatal Művészek Stúdiójának, majd a Fiatal Művészek Klubjának. Részt vett a Móra Kiadónál rendezett science fiction kiállításon 1981-ben, azóta több csoportos kiállításon szerepelt, több rajza jelent meg különböző lapokban. Győrben él, a Környezetvédelmi Intézet állomásán dolgozik. Kolonics István 1959-ben született Budapesten. Gyerekkora óta rajzol, 15 évesen festette első szürrealista képét. Elsősorban a fantasy témák érdeklik, az utóbbi években ezoterikus-mágikus-tradicionális szimbólumokat használ fel munkáihoz, olyan jelképeket, amelyek az ősi kultúrákban feltalálhatók. Több csoportos kiállításon vett részt, most készül önálló bemutatóra. Budapesten él, hírlapkézbesítőként dolgozik. Németh Lajos, akinek nevét és munkáit a Robur és a Galaktika olvasói már ismerhetik (lásd például a Baross-lapokat), Borsodszemerén született 1950-ben. Gimnáziumi évei alatt, Egerben kezdett science fiction rajzokkal foglalkozni. Ő is részt vett a Móra 1981-es kiállításán, szerepelt csoportos kiállításokon, többek közt Debrecenben, Budapesten, Moszkvában. Egyéni kiállítása volt Egerben, Dunaújvárosban, Kecskeméten. „Kedvenc témám – írja – a harmadik típusú találkozások, hiszek abban, hogy az ember egyszer találkozik idegen értelmes lényekkel itt a Földön.” Lehet. Mi azonban inkább abban hiszünk, hogy most bemutatott rajzolóinktól egyre jobb és egyre érdekesebb munkákat közölhetünk, akár a harmadik típusú találkozások témájában, akár más science fiction és fantasy témában.

1 – Mindig mondtam, hogy egyszer találunk egy mulatságos helyet – jegyezte meg Brian. – Amúgy is túlságosan sok az ünnepélyes komolyság a világegyetemben. Téged még sosem rémisztett meg a rendszerek sokfélesége? – Soha – felelte Georgina. – Még akkor sem, amikor meglehetős valószínűséggel kiszámítottuk a világok összlétszámát, és hirtelen fölismerted, hogy még mindig a sokszorosára kell emelni a számot? – És miért kell ettől megrémülni? – Biztosan te is megrémülsz, amikor eszedbe jut: „Ez nem tréfa, ez komoly, valamennyi komoly.” – Belloc ezt „kozmikus fenyegetettségnek” nevezte. Az ember parányinak érzi magát tőle. – És sosem reménykedtél abban, hogy a világok mérhetetlen sokaságában akad legalább egy vidám hely is? Hogy egy nekivadult gyermek vagy egy mindent összezagyváló kobold létrehozott egy ilyet is épp azért, hogy a többit meg felelő távlatba helyezze, hogy csökkentse a kozmosz nagyképűségét? – kérdezte Brian Carrol. – És úgy hiszed, hogy ez az? – Igen. A Bellotát jó mulatságul teremtették. Ez vicc, karikatúra, burleszk. Ez egy lyukas nadrágú, krumpliorrú bolygó. Dörmögő, liliputi bolygó, klattyogó, nagy bohóccipőben. Arra való, hogy a kozmosz ne vegye túlságosan komolyan magát. A könnyűség törvénye itt szembeszáll a nehézkedési törvénnyel. – Sosem hallottam a könnyűség törvényéről. És Mr. Phelan azt reméli, hogy hamarosan meg tudja magyarázni az itteni furcsa gravitációt. – Rád nem vonatkozik a könnyűség törvénye, Georgina. Te védve vagy ellene. De ez csak könnyed csevely a részemről. Egyelőre nem bizonyosodott be az az elmélet, hogy a Bellotát viccnek szánták, de az egyéb, róla szóló elméletek se. De jópofa hely volt, meg kell adni, merő rejtvény, arányaihoz és méreteihez képest rendkívül érdekes, csakugyan méltó a tanulmányozásra. És őket hatukat küldték ki, hogy tanulmányozzák. Társas lények ösztönzőleg hatnak egymásra – és ez jó kis csapat volt különben is. Hát ismerkedjenek meg velük. Hatan voltak. 1. John Hardy. Parancsnok és csapattag. Elsőrendűen jó képességű ember. Jó kedélyű vasember, mindig ura a helyzetnek. Sokoldalú műszaki szakember és törhetetlen lendületű optimista. Nevetése senkit se idegesített, pedig gyakran lehetett hallani; a veszélynek fittyet hányt. Kék szemű, vörös hajú óriás volt, arca vörösebb a hajánál. 2. William Malaquais (Billy bácsi). Mérnök, ragyogó műszerész, ezermester, elméleti tudós, okoskodó, másodkapitány, navigátor és népdalénekes. Billy valamivel idősebb volt a többieknél, de mégse nőtt fel egészen. Zöldfülű kamasznak tartotta magát. 3. Daniel Phelan. Geológus és kozmológus, eretnek elveket vallott a terepmunkáról. „Phelan tétele” nyilván az olvasó által is jól ismert; s ha hallott róla, bizonyára foglalkoztatják és elkeserítik azok a körülötte kavargó ellentmondások, amelyek megakadályozták elfogadtatását. A mágnesesség és gravitáció elismert szakembere, amellett nagy élvhajhász és szoknyavadász. Nőbolond. De azért a munkából is kivette a részét. 4. Margaret Got. Festő, fényképész, botanikus és bakteriológus. Csacsogó, bájos teremtés. Csinos, a kelleténél is csinosabb. Rámenős, egészen modernül rámenős. Kicsit féktelen. És kissé gyerekes. 5. Brian Carrol. Természettudós. És természetes ember. Egész életében vadászott valamire, de maga se tudta, mire, s még azt se tudta, hogy ha megtalálta, biztos lesz-e benne, hogy ez volt az – de remélte, hogy mégis más lesz azután. „Istenkém – fohászkodott gyakran –, bárhogy végződik is, add, hogy ne legyen szokványos. Azt rühellném.” Azt tartotta, hogy minden, ami ismétlődik, elcsépelt. Ezért aztán Bellota kellemes meglepetésekkel szolgált a számára. 6. Georgina Chantal. Biológus és jéghegy. De ez a tömény jellemzés talán nem is igazságos. Mert több volt biológusnál, és több volt jéghegynél is. Csak akkor volt hűvös, amikor hűvösnek kellett lennie, min-

dig szívélyes volt, és gyakran barátságos. De más volt, mint Margie Got, s annak kontrasztjaként meglehetősen jegesnek hatott. Szóval jó csapat volt, senki se lógott ki belőle. A Bellota legfeltűnőbb sajátsága a gravitációja volt, amely a fele a Föld gravitációjának, bár a gömb átmérője nem volt több száz mérföldnél. E gravitációs különösségnek volt betudható, hogy Daniel Phelan egyáltalában idejött erre a kis bolygóra. Mert azok, akik az ilyesmiben döntenek, úgy tartották, nem nagyon valószínű, hogy Phelan megtalálja a választ; eddig még senki más se találta meg. Saját véleménye szerint ottlétének azért nincs sok értelme, mert ő már úgyis tudja a Bellota gravitációs viselkedésének okát; az benne áll „Phelan tételében”. Szerinte Bellota az egyetlen test, amely úgy viselkedik, ahogy kell. Nem a Bellota az atipikus, hanem a világegyetem többi része. És a Bellota más tekintetben is jópofa volt. A gyümölcs megszólalt, a tüskéből puha lé csordult. Enni lehetett a kérget és a kagylóhéjakat, az állatok szívét nem. Pillangók döftek, akár a lódarazsak, és gyíkok belsejében mézszerű manna rejlett. A víz pedig – hát a víz szódavíz volt, igazi, szénsavas szódavíz! Ha az embernek nem volt kedve hozzá, akkor esővizet fogott föl, s ennek oly magas volt a nitráttartalma, hogy nem volt semmiség inni belőle. Gyakori volt a zivatar. Nem, nem gyakori, szívóskodott Phelan – csupán normális. Az összes többi atmoszferikus bolygón szabálytalanul ritka a zivataros felhőszakadás. Itt aztán igazán nem volt ritka; minden tizenöt percből legalább ötben esett az eső, s mindenütt csattogtak a sok színű villámok. A társaság egész ottlétét meghatározta az örökös dörgés, hol közelről, hol a távolból, s egyre pásztázott a villám. Ez okból sosem volt itt egészen sötét, még két felvillanás között sem; a villanások között is villant folyvást. Itt oldódás- és telítődésmentesen koncentrálódott a meteorológia. – De mindig más – mondta Georgina. – Minden villámlás teljesen különbözik a többitől, ahogyan minden egyes hópehely is. Fog-e havazni itt? – Biztosan – válaszolta Phelan. – Tegnap éjjel nem havazott, de lehet, hogy ma fog. Éjfél előtt hó, hajnalra fagy. Elvégre éjfél után egy órával már itt a reggel. Ekkor még csak néhány órája tartózkodtak a bolygón. – És ez a normális ciklus – tette hozzá Phelan. – Sehol másutt nem az. Emberek és más élőlények számára teljesen normális dolog, hogy két órát aludjanak, és kettőt töltsenek ébren. Ez az alapvető ciklus. A mi lelki bajaink és elfajulásaink oka épp az, hogy alkalmazkodni igyekszünk annak az idegen világnak a nap-éj ciklusához, amelybe véletlenül épp beleszülettünk. Itt egy héten belül visszazökkenünk majd abba a normális világba, amelyet sosem ismertünk. – Mármint miféle egy héten belül? – kérdezte Hardy. – A bellotai huszonnégy órás héten belül. Tisztában vagy-e vele, hogy az arányos munkahét itt csupán hat és kétharmad óra? Én egyébként mindig úgy tartottam, hogy munkából ennyi épp elég. Tengerek nem voltak itt, csupán szódavíztavak, ezek fedték a terület egyharmadát. A növény- és állatvilág pedig inkább csak karikírozta a Földét és a többi világét. A fák nem voltak se lombhullatók, se örökzöldek (bár Brian Carrol azt állította róluk, hogy örökzöldek), se pálmák. Mintha karikaturisták rajzolták volna oda őket. Az állatok pedig nevetségessé tették az állatokról alkotott minden elképzelést. És ott volt ráadásul Szortyogó. Szortyogó valami medveféleség volt. Már maga a medve is az állatnépség torzképe, kicsit olyan, mint óriás kutya, kicsit, mint egy lompos ember; kannibál és játékmackó. Szortyogó pedig egy medve karikatúrája volt. Billy belefogott, hogy a medvéket magyarázza a többieknek. Billy maga is öreg mackó volt. – A medve az egyetlen állat, amelyről a gyerekek akkor is álmodunk, ha sose látták, vagy sose hallottak felőle. Moncrief sok ezer gyerekkori álmot tanulmányozott az emlékezet-kutatásaihoz. A gyerekek egyetemlegesen álmodnak medvékkel. Tahiti gyerekek, akiknek se saját, se elődeiktől örökölt tapasztalatai nem voltak medveügyben, ausztrál gyerekek, városi srácok, akik még játékmackót se láttak. Mind álmodnak medvékkel. A medve a mumus. A medvék ott laknak a gyerekkori otthonok padlásán. Az enyémben éppúgy, mint ezer máséban. Nem a felnőttek állítják, hogy ott laknak, hanem a gyerekek tudják, ez a meggyőződés velük született. Ám ebben a mumusban van valami kettősség. Éppoly, barátságos és bájos, amennyire ijesztő. A mumus nem mesefigura, amelyről szülők regélnek gyerekeiknek. Ez az egyetlen olyan mese, amelyet a gyerekek mesélnek a felnőtteknek, azok már megfeledkeztek róla. – Honnan tudja mindezt? – kérdezte Margie Got. – Sejtelmem se volt róla, hogy a kisfiúk is medvékkel álmodnak. Azt hittem, csak a kislányok. És én arra a meggyőződésre jutottam, hogy a medveálmok a felnőtt férfi alaptulajdonságait jelképezik, azok is barátságosak és egyszersmind ijesztőek.

– A te számodra, Margie, minden a felnőtt férfi alaptulajdonságait jelképezi. Mármost a mumus nyelvészetileg is érdekes szó, mert majdnem kétszáz indoeurópai alapszóhoz van köze. Különféle nyelvekben, szlávban, szanszkritban, litvánban, görögben, latinban, walesiben mind-mind megtalálható valamilyen formában, hol istent jelent, hol állat-embert, hol pusztítót, ismét más nyelvekben ördögöt. – Tehát szerinted Isten és Medve és Ördög ugyanaz – mondta Georgina. – Sok mitológia szerint a medve teremtette a világot – mondta John Hardy. – Ezt követőleg már nem is csinált semmi érdemlegeset. Tisztelői szerint így is épp eleget tett. Szortyogót nem lehetett pontosan medvének nevezni. – Álmedve volt. Nagy volt és ormótlan, hol négy lábon ballagott, hol kettőn. Barátságos volt, de hátborzongatóan, merthogy oly hatalmas volt. És úgy szortyogott, mint valami sínpusztító vonat. Bohóc volt, de láthatólag betartotta a vendégek játékszabályait. Nem jött egészen közel, bár gyakran így is közelebb jött a kelleténél. Engedelmeskedett, vagy, ha nem volt kedve szótfogadni, úgy tett, mintha nem értené, mit akarnak tőle. Ő volt a legnagyobb állat a Bellotán, és úgy látszott, ő az egyetlen példánya fajának. – Miért beszélünk úgy róla, mintha hímnemű lenne? – kérdezte Brian Carrol, a természettudós. – Csak sebészi úton lehetne megállapítani, de úgy látszik, hogy Szortyogónak nincs neme. Semmi módon nem állapítható meg, tud-e szaporodni. Nem csoda, hogy csak egy van belőle, ez a csoda, hogy egy is akad. Honnan jött? – Ezt minden élőlénnyel kapcsolatban meg lehetne kérdezni – mondta Daniel Phelan. – A kérdés az: merre tart? Bár ebben kissé félrevezető. Mert csak a primitív népeknél fordul elő, hogy a játékállatoknak (és ő játék, tudjátok) nemük van. Egy modern mackónak vagy játékpandának nincs. S az európai hagyományban se volt neme, csupán a kultúrák peremvidékén. (A tatároknál a kilencedik század előtt, az íreknél az ötödik század előtt.) Ám e koroknál régebben a maguk területén s a társadalmakon kívül még ma is totemállatok. És van nemük, nagyon is van. – Igen, semmi kétség – mondta Brian. – Szortyogóban nincs meg az emlősöknek, vagy erszényeseknek, vagy akármiféléknek még a másodlagos jellemvonásuk sem. De épp elég saját jellemvonása van. Szortyogó egyéb erényei mellett remek utánzó volt. Ha elöl hevert valahol egy könyv – márpedig e csapatnál ez gyakran megesett –, Szortyogó két első mancsába vette, és tartotta, mint aki olvas; lapozta az oldalakat, egyenként és óvatosan. Kézként használta párnás mancsait. Karmai visszahajoltak, ujjai előreálltak. És négy ilyen karmos mancs keze volt. Kupakokat tudott lecsavarni, konzervnyitót használni. Ellátta vendégeit tüzelőfával, mihelyt fölismerte, hogy szükségük van erre, és hogy meghatározott méretű, száraz ágak kellenek nekik. Fogával méretre szabdalta az ágakat, kötegbe rakta és liánokkal átkötötte őket, majd odahordta a tűz höz. Vizet hozott, és föltette forralni. És bellotát gyűjtött vékaszám. Bellota makkot jelent, s a bolygót ezekről a bőséggel termő, ehető dióféléről nevezték el, amely nagyon hasonlít a makkra. E csemege állandó táplálékuk lett. És Szortyogó beszélni is tudott. Sokféleképp szortyogott. Volt egy „sznok, sznok, sznok”-ja, ami azt közölte, hogy jó a kedve, mint rendesen. Volt egy „sznuk, sznuk, sznuk” és egy „sznoff”. Volt más is, hasonló hangokból, de változatos hangszínekkel és élességgel. Legjobban Billy Cross értette meg, de kicsit valamennyien. Szortyogó csak egyetlen dologban makacskodott. Megjelölt egy területet, egy elvadult sziklahalmot, és megtiltotta nekik, hogy az ő körébe belépjenek. Körülárkolta, s ha valaki átmerészkedett az árkon, hát morgott, és kimutatta hosszú agyarait. Billy Cross azt állította, hogy Szortyogó ezt büszkeségből teszi, merthogy John Hardy parancsnok előzőleg kitiltotta Szortyogót egy meghatározott térségből, ahol az élelmüket rejtették el, és a fegyvereiket tárolták. Hardy akkor ásóval vonalat húzott e terület köré, és megértette Szortyogóval, soha át ne lépje e vonalat. Az nyomban megértette, elment, és maga is ugyanezt tette. A társaság két földi hétre telepedett le – tizenhét hétre –, hogy tanulmányozza a bolygócska életét, meghatározza, mintákat vegyen, vizsgálatokat végezzen, jegyzeteket és fényképeket készítsen; feltételezéseket állítson föl, és megalapozzon egy elméletet. De alig merészkedtek el az eredeti táborhelyükről. A részleteknek olyan elképesztő változatossága állt rendelkezésükre, hogy minősítésük hetekbe telt volna. Egyik jellegzetes vonás volt az enzim- és baktériumtevékenység gyorsasága. Négy óra alatt jófajta bort lehetett elő állítani, lárvaváladékból érett sajtot még gyorsabban. És az új légkörben mintha a gondolatok is gyorsabban fermentálódtak volna. – Mindenki elkövet életében egy súlyos hibát – mondta egyszer a többieknek John Hardy. – Ha nem követné el, nem kellene meghalni.

– Tessék? – értelmetlenkedett Phelan. – Manapság kevesen halnak erőszakos halált. Miképp halhatnának meg mind a tévedésükből eredően? – Mégis így van. A halál még mindig nem tisztázott dolog, bármennyit magyaráz is az orvostudomány. A halál egyetlen, jóval korábbi meggondolatlanság eredménye, olyané, amely elgyengíti az agyat és a testet, vagy megnyomorítja a regenerálódókészséget. Eleven, élénk emberek egy napon elkövetnek valami nagy hibát. S abban a pillanatban elkezdődik a haláluk. De ha az illető nem követné el azt az egyetlen hibát, nem halna meg. – Süket duma – vágta rá Daniel Phelan. – Tudod-e egyáltalán, mit jelent ez a két szó: „Süket duma?” A „duma” szó nem az orosz dumából ered, ami törvényhozó testületet jelentett régen, nem is a német „dumm”-ból, amely ostobát jelent, se nem az angol dummy-ból, ami valami művit jelent, nem is a norvég… – Süket duma – ismételte meg Phelan. Ki nem állhatta Billy Cross szóelemző gyakorlatát, és nem értett vele egyet abban, hogy aki anélkül használ egy szót, hogy teljes eredettörténetével tisztában lenne, az hamiskártyás, hazug. – De ha az ember csak az általa elkövetett hiba miatt hal meg, akkor hogyan halnak meg az állatok? – kérdezte Margie Got. – Ők is hibát követnek el? – Ők azt a hibát követik el, hogy állatok és nem emberek – válaszolta Phelan. – Nem lehet éles vonalat húzni az állat és az ember között – érvelt Margie. – De lehet – mondta Phelan, s a másik három helyeselt. – Nem lehet – mondta Billy Cross. – Az állatnak nincs lelke – magyarázta Phelan. – Ez furcsán hangzik az én számból, hiszen tagadom, hogy az embernek lenne lelke a szó valódi értelmében. De van egy különbség, van egy határ, amelyet az állat nem léphet át és nem is lép át. Amikor megérkezünk oda, ahová tartunk, ő továbbra is ott kuporog a barlangjában. – Itt mindenesetre ennek az ellenkezője történik – mondta Brian Carrol. – Szortyogó alszik kinn a szabadban, és mi a barlangban. Ez bizony igaz volt. Táborhelyük körül, élelmiszer- és fegyverraktáruk körül három odú volt, sziklabarlangok. Billy Crossnak, Daniel Phelannak és Margie Gótnak volt egy-egy ilyen barlangja, teli szakmájuk szerszámaival. Itt dolgoztak, itt aludtak. John Hardy maga a fegyverközpontban aludt, azon a körön belül, amelyből Szortyogó ki volt tiltva. És amikor nem aludt, őrséget állt. Hardy valósággal fétissé emelte a biztonságot. Amíg aludt, vagy rövid sétát tett a közelben, valakinek mindig át kellett vennie az őrséget, fegyverrel a kézben. Ez alól nem volt fölmentés, se kivétel, tévedések még a lehetőségét is kizárták. És Szortyogó, az állat, aki kinn aludt a szabadban (Lehetséges, hogy csak én veszem ezt észre? – kérdezte önmagától Brian. – Lehetséges ez?), nem ázott meg. Mindenütt zuhogott ezen a világon. De Szortyogóra nem esett az eső. – Az a legjobb itt, hogy nem szokványos – mondta Brian Carrol. Mint már fentebb tisztáztuk: ki nem állhatta, ami szokványos. – Éveken át élhetnénk itt, és sosem jutnánk a változatok végére. A rovaroknak annyi a fajtájuk, ahányan csak vannak. Mindet rendellenesnek is tekinthetjük, nincs alapfaj, amelyből kiindulhatnánk. A gravitáció is csálén áll itt… kérlek, Billy, ne analizáld a csálé szót. Az itteni kémia elcsüggeszti az embert. Ugyanazokra az alapelemekre épül, mint a kémiában másutt, de ezek az elemek mintha nem állnának úgy össze. A villámlásnak nem akar vége szakadni; mintha az, aki működteti, még mindig nem telt volna el az újdonságával; jómagam se teltem még el a villámlás újdonságával. És ha ez a bolygó elmúlik egyszer, az nem lesz szokványos elmúlás. Más bolygók lávává vagy hideg salakká válnak. A Bellota szétpukkan majd, akár a szappanbuborék, vagy szétfő, akár a spagetti, vagy sáskák robbantják szét. De más lesz, mint a többi. Szeretem a Bellotát. És utálom a szokványos befejezéseket. – Van az „Ismerd meg önmagad”-nak egy régi tantétele – mondta Georgina Chantal. Sokat beszélgettek mostanság, merthogy gyakran nem jött álom a szemükre, nem szoktak még hozzá a bellotai rövid nappalokhoz és éjszakákhoz. – Egy változata így szól: „Tekints befelé.” Tekints befelé, de hát a szemünk kifelé néz! Arcunkat semmi módon nem láthatjuk, csak tükörben vagy képről. Mindannyiunknak van tükrünk, de én gyakrabban nézek a mikroszkópomba. De nem láthatjuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, hacsak el nem torzulunk. Ezért hát Szortyogó tükör is mindnyájunk számára itt… Addig nem érthetjük meg, miért vagyunk komolyak, míg rá nem jövünk, mitől mulatságos Szortyogó. – Lehet, hogy mi vagyunk eltorzulva, és ő valódi képzet – mondta Billy Cross. – Hiányzik belőle a féltékenység, a nagyképűség, a mohóság, a hamisság: minden torzulás. – Nem tudjuk biztosan, hiányzik-e mindez belőle – mondta Daniel Phelan.

Így beszélgették végig a bellotai rövid nappalodat és éj szakákat, és közben gyűjtötték az adatokat.

66 És aztán megtörtént, az egyik szűk nappalon. (A szűk nappal kifejezés Briantől származott, aki utálta a szokványos kifejezéseket.) A szűk, kétórás bellotai nappal kellős közepén történt. Mind ébren voltak, és mind észlelték. John Hardy ott állt a fegyverraktár közepén, éberen őrködött, a könyökhajlatába illesztett puskával. Billy, Daniel és Margaret dolgozott a maga barlangjában; Brian és Georgina pedig, akik nem bújtak barlangba, rovarokat gyűjtögetett a völgy nyílt lejtőjén, de a szemüket a fegyvertáron tartották. Szokatlan erejű villámlás villant, még bellotai mértékkel mérve is rendkívüli fényű, a levegő hasadtrepedt-csattogott. Szortyogó felől szokatlan hang hallatszott, csöppet se emlékeztetett máskori „sznok, sznok” beszédére. És ebben a pillanatban elillant minden jámborság a bolygóról. Szortyogó előzőleg úgy tett, mint aki át akarja lépni a vonalat, azután víg viháncolással elinalt – az oly óvatos John Hardy talán ezért nem riadt meg kezdetben. Ekkor Szortyogó rémisztő hangot hallatott, és támadt. De nem cselezte ki teljesen Hardyt, ezt a férfit se ember, se vadállat nem cselezhette ki egészen. Volt egy negyed másodperce, s ő nem az az ember, aki sokat lacafacázik a döntés előtt, pánikba pedig nem tudott esni. Amit tett, maga választotta, és ha ez hiba volt – hát a legokosabb döntést is hibaként minősítik utólag, ha nem sikerül. Kedvelte Szortyogót, és hazardírozott, nem kell feltétlenül megölnie a medvét. Nehéz puskája volt, ha vállon lövi vele az állatot, biztosan leteríti. Ha nem teríti le – több lövésre nem lesz idő. És nem terítette le, és nem volt többre idő. John Hardy egyetlen tévedést követett el, s ezért halt meg. Rendhagyó halált halt, de nem belülről kifelé halt meg, mint a közönséges emberek. Irtózatos volt, de azonnali. Hardy feje szétzúzódott, arca majdnem leszakadt. Háta eltört, teste kis híján kettéhasadt. A hatalmas állat hosszú agyaraival és húsz hosszú késsel fölérő karmaival széttépte és megőrölte és megrázta, akár egy vörös porrongyot, azután elengedte. Lehet, hogy Brian Carrol fogta föl elsőnek a fejleményeket. Odaszólt Georginának, jöjjön ki a völgyből a síkságra, méghozzá gyorsan. Tudta, hogy a még élő másik három nem tud már kijönni. Brian Carrol agyán zavarosan átsuhant egy történet a déliek egykori tábornokáról, aki ezt mondta az ugyancsak réges-régi Grant tábornokról: az ügyetlen marha olyan hadállást foglalt el, amely mind a folyót, mind a dombot szemmel tartotta, és három völgy torkolatát zárta el, s csupán abban lehetett reménykedni, hogy Grant elmozdul, mielőtt felismeri előnyös helyzetét. De Briannek nem voltak ilyen ábrándjai. Szortyogó tisztában volt előnyös helyzetével; elfoglalta az élelmiszerraktárt és a fegyverközpontot, és szemmel tartotta a három sziklarés bejáratát, amelyek Billy Cross, Daniel Phelan és Margie Got barlangjába vezettek. Szortyogó az imént egyetlen mozdulattal ölte meg a parancsnokot, tartotta sakkban a többieket, és vágta el a maradék kettőt a fegyverektől, hogy velük majd később végezzen. Nem volt itt szándéktalan semmi. Ha más pillanatot választ, amikor nem Hardy, hanem más áll őrt, akkor az élő Hardy mindenképp veszélyt jelentett volna számára, fegyver nélkül is. De most, hogy Hardynak vége, a többiekkel már könynyedén elbánik. Brian és Georgina a tisztás széléről nézte a másik hármat, bár tudták, hogy saját életük múlik azon, kijutnak-e innen. – Ketten kijuthatnának – mondta Georgina –, ha a harmadik kitörne, és ezzel újabb támadásra kényszerítené Szortyogót. – De egyikük se fog kitörni – mondta Brian. – A harmadik meghalna. Hazárdjáték volt, de nem tarthatott soká. Phelan nyüszített, megpróbálta megmászni a sziklafalat az ürege túlsó végén. Margie hízelgett, azt dünnyögte Szortyogónak, milyen jó barátok voltak mindig is, ugyan nem engedné-e őt el? Billy Cross megtöltötte pipáját, leült, kivárt. Phelanre került elsőként sor, és gyáva halált halt. De senki ne vegye ezt rossz néven embertársától, míg ő maga nem tudja, hogyan hal majd meg. Szortyogó berontott, egy sikolya közepén bánt el vele, azután visszarohant őrhelyére, a fegyvertár közepére. Margie, amikor az állat megtámadta, kitárta kezét, és elsírta magát, halkan, nem is félelmében sírt. Az álmedve szinte szelídnek tűnt – azután újra visszacsoszogott a fegyvertárba.

Billy Cross pedig csak pipázott. – Semmi kedvem így végezni, Szortyi, öreg haver. Igazság szerint sehogy sincs kedvem végezni. Ha elkövettem olyan hibát, amiért most meg kell halnom, hát legfeljebb azt, hogy ilyen kedves, naiv fiú voltam. Nem tudom, észrevetted-e, Szortyi, micsoda remek, belevaló pasas vagyok? És ezek voltak Billy Cross utolsó szavai, mert a hatalmas állat egyetlen gyilkos ütéssel agyoncsapta. A levegőben még mindig ott szállt Billy pipafüstje. Aztán mintha fekete mennydörgés szállt volna a völgyből a másik kettő után, merthogy ez az ormótlan állat jól mozgott. Briannek és Georginának volt vagy százméternyi előnye vele szemben. És rémületük csökkent egy kissé, amint rájöttek, hogy a vállon lőtt medveállat csak akkor kaphatja el őket, ha kimerülnek. Vad futással még növelhették is előnyüket. De hamarosan el fognak fáradni, és az se tudják, mikor. Az állat elűzte őket a táborhely és a fegyverek közeléből. S ők csapdában vannak egy kicsiny bolygón. Estig, azután egész éjjel, és másnap egész nap (összesen körülbelül öt órát) üldözte őket, amíg már jártányi erejük is alig maradt. Azután elveszítették szem elől, de a sötétségben nem tudták, közel van-e, vagy nincs. Hajnalra pedig azt látták, hogy negyed mérföldnyire üldögél, és figyeli őket. De most az ellenfelek is pihentek és figyeltek. Az állat kigyógyulhatott már a lőtt sebéből. De a két ember olyan kimerült volt, hogy esze ágában se volt tovább futni, az utolsó pillanatig. – Mit gondolsz, hátha csak hirtelen dührohama volt, s újra barátságos lesz? – kérdezte Briantől Georgina. – Nem hirtelen dührohama volt ez. Igencsak kiszámított lépések sorozata volt. – Gondolod, hogy be tudnánk keríteni és visszakergetni a fegyverközpontba? – Nem. Olyan helyet választott, ahonnan mérföldekre el látni. És övé a háromszög átfogójának előnye: bármely szöget választjuk, az hosszabb, mint. az övé. Nem üthetünk vissza, s ő tudja jól. – Gondolod, hogy tudja: a fegyverek fegyverek? – Tudja. – És hogy minden jelzőberendezésünk odabenn maradt a központban, és nem tudunk kommunikálni? – Tudja. – Gondolod, hogy okosabb nálunk? – Okosabb volt a szerepe kiválasztásában. Jobb vadásznak lenni, mint vadnak. De hallottunk már olyat, hogy a vad túljárt a vadász eszén. – Brian, gondolod, hogy te is olyan csúnyán halnál meg, mint Daniel, vagy olyan szépen, mint Billy? – Nem. Se így, se úgy. – Mindig irigykedtem Margie-ra, de a végén megszerettem. Nem sikoltozott. Nem látszott rémültnek. Brian, mi történik most velünk? – Valószínűleg megmentenek a kellő pillanatban a tengerészek. – A hajóra gondolsz? De hiszen az még egy hét földi idő szerint. Gondolod, Szortyogó tudja, hogy a hajó visszajön értünk? – Igen, tudja. Biztos vagyok benne. – Gondolod, hogy tudja, mikor jön? – Igen, az az érzésem, hogy ezt is tudja. – De el tud-e kapni addig minket? – Ügy hiszem, mindkét érdekelt fél az egyik szemével az órán fogja végigjátszani a meccset. Szortyogó mostanra kialakított egy trükköt. A kurta nap estéjén mindig fölmordult, és feléjük indult, ők pedig épp a sötétség beálltával menekülésre kényszerültek. Zajosabban futottak, mint az állat, és az mindig a nyomukban volt; de ők a sötétben sosem tudhatták, a nyomukban van-e, és milyen közelről. Zihálva, szuszogva rohantak, amilyen gyorsan csak tudtak, másfél órán át; azután megpihentek kis időre, a virradat előtti félórára. Nappal pedig egyiküknek figyelnie kellett, amíg a másik aludt. De Szortyogó alhatott a maga módján, s ők sosem tudtak eliszkolni anélkül, hogy az állat azon nyomban föl ne ébredjen rá. Sőt éji futásaik alatt a termékeny földsávon át terelte őket, nappal pedig a kopár tájon. Nem mintha az ennivaló kevés lett volna; de csak úgy lehetett gyűjteni, ha időt szántak rá, s az időt vagy a meneküléstől, vagy az alvástól, vagy az őrködéstől kellett elvonniuk. Tömérdek piros gyümölcsöt is találtak, amely gyöngítő és kábító hatással volt rájuk, mégse tudták otthagyni. Valamiféle babcserjére is akadtak, amely ugyanígy hatott, meg egy dió, meg egy gabonaszerű fű, amelynek magvát kezükkel rostálták futás közben.

– Ez narkotikus földsáv – mondta Brian. – Bárcsak lett volna több időnk tanulmányozni! Most pedig túl sokat fogyasztunk, hogysem tanulmányozni tudnánk. Sejtelmünk sincs, meddig terjed; és elég veszedelmes módszer, hogy önmagunkon kísérletezzük ki. Ettől kezdve a narkotikumok befolyása alatt álltak. Élénk álmokat láttak ébren és menet közben. És hallucinációkat éltek át, amelyeket nem tudtak megkülönböztetni a valóságtól. Eltelt egy bellotai nap; elkezdődött álmuk: Brian Carrol úgy érezte, hogy Szortyogó lelke beszél hozzá. Carrol ezen a tudományos területen kiváló amatőr volt, s próbára tette a dolgot; léteznek erre megfelelő próbák. Oda lukadt ki, hogy hallucináció és nem telepátia. Mégis eljön majd az idő (látta is már, hogy közeleg), amikor elhiszi ezt a hallucinációt, hogy a medve szól hozzá. És ez lesz majd a jele annak, hogy megbolondult, s már nem kerülheti el a halált. Amig megvolt az ép esze, megtagadta jövőbeli hitét a képtelenségben, ugyanúgy, ahogy egy kínzásnak kitett ember tagad meg mindent, amit kényszer alatt elismer vagy bevall. Szortyogó így szólt hozzá a távolból: – Miért gondolod, hogy medve vagyok, csak amiért medvebőr takar? Én nem tartalak embernek, pedig emberbőrbe bújtál. Ne bízd el magad. És miért hiszed, hogy bátrabban halsz majd meg Danielnél? Minél tovább futsz, annál közönségesebb halált fogsz halni. És még mindig nem tudod, ki vagyok? – Nem – mondta fennhangon Brian Carrol. – Mit nem? – kérdezte Georgina Chantal. – Olyan, mintha a medve beszélne bennem, mintha beköltözött volna a tudatomba. – Az enyémbe is. Lehetséges ez, vagy csak a narkotikus gyümölcs okozza? – Nem lehetséges. Hallucináció, ami a narkotikumtól meg a rohanás okozta fáradtságtól és alváshiánytól tör ránk, meg a sokktól, hogy végig kellett nézzük a barátaink halálát, egy szörnyeteggé vált kölyök művét. Vannak tesztek, amelyek elkülönítik a telepatikus befogadást a hallucinációtól; van objektív korroboráció, amely ezúttal lehetetlen, Szortyogónak ebben a hangulatában és valószínűleg általában is lehetetlen; létezik érzékeny paralellizmus: igen csak bizonytalan, merthogy több közöm van milliónyi emberi lényhez, mint egyetlen álmedvéhez: létezik közvetett érvényesség és pontról pontra való egyezés: ez is negatív, mert tudom magamról, hogy lázas vagyok és zavarodott, érzékeim megbízhatatlanok más dolgokban is. Minden lehetséges teszt arra vall, hogy ez nem telepátia, hanem hallucináció. – De nincs mód rá, hogy erről megbizonyosodjál, ugye, Brian? – Nincs, Georgina; semmivel se több, mint bebizonyítanom, hogy nem egy cserkészcsapat ül a tábortűz körül a gégémben, az égeti és kínozza, hanem csakugyan a narkotikus gyümölcs vagy valami más étel szövetkezik a kimerültségemmel és félelmemmel, s ez zavar meg. Nem bizonyíthatom be, hogy nem cserkészek, és nem bizonyíthatom be, hogy nem telepátia, de mindkettőt valószínűtlennek tartom. – Én egyáltalán nem tartom valószínűtlennek, Brian. Szerintem Szortyogó beszél hozzám. Ha valamivel jobban bezsongsz és elfáradsz majd, te is elhiszed. – Hogyne, akkor elhiszem majd. De ettől még nem lesz igaz. – Nem számít, igaz-e vagy sem. Szortyogó eljut majd erre a pontra. Tudsz róla, hogy Szortyogó ennek a világnak a királya? – Nem. Mit beszélsz? – Épp most mondta nekem, hogy ő a király. Azt mondta, ha segítek neki elkapni téged, elenged engem. De én nem vagyok hajlandó. Megszerettelek, Brian. Tudtad, hogy még sosem szerettem férfit? – Tudtam. Jéghegynek neveztek téged. – De most nagyon tetszel nekem. – Nincs senki más, aki tessék neked. – Nem erről van szó. Ilyen a hangulatom. És nem segítek Szortyogónak elkapni téged, hacsak nem ad rá sokkal jobb okot. A mindenségit ennek a lánynak! Ha az elhiszi, hogy Szortyogó szól hozzá, akkor az gyakorlatilag csakugyan szól hozzá. És bárhogyan vert is gyökeret Georgina fejében a gondolat, hogy alkuszik az életéért, e gondolat csak növekedni fog ott. Szortyogó most ismét szólt Brian Carrolhoz, és valahogy fölösleges időpazarlásnak tűnt annak bizonygatása, hogy ez csupán hallucináció. – Még mindig nem tudod, ki vagyok, de meg kell tudnod, mielőtt meghalsz. Hardy tudta az utolsó pillanatában. Cross sejtette az első pillanattól fogva. Phelan még mindig nem biztos benne. Itt kering, letekint a holttestére, és még mindig nem biztos benne. Egyeseket csuda nehéz meggyőzni. De az a lány tudta, és kitárta a karját. Így szólt hozzá lázában a medveállat.

Most leveleket ettek és bogyókat. Nem akartak több narkotikus gyümölcsöt enni, még ha éhen halnak, akkor se. De a kábulatuk csak lassan szállt el, s üldözőjük egyre irgalmatlanabb volt. Egy napon épp leszállt az alkony, amikor Brianre rátört a szerencsétlenség. A medve szinte mozdulatlanságba hipnotizálta, és beszélt a fejében. Georgina már elindult előtte, és egyre szólongatta, jöjjön utána, de ő valami okból ott maradt. Amikor Szortyogó, mint minden este, rájuk rontott, nem volt menekülés. Brian csapdába esett egy sziklaszirten. Georgina már egy kanyargó ösvényen haladt a lenti tisztáson. Brian tétovázott, azután várta a mackó támadását. Úgy hitte, oda tudja csalni magára Szortyogót, azután az utolsó pillanatban kitör balra vagy jobbra, az állat meg talán lezuhan a szirtről. A derék Szortyogó irányt változtatott, de nem állt le az utolsó pillanatban. Fenékkel előre közelgett, mint egy elefánt, és lelökte Briant a szirtről. A meghalásról ritka az igazán szubjektív beszámoló, mivel akik meghalnak, többnyire nem élik túl, hogy elmeséljék. Ám a dolog a következőképpen zajlik: Először az ember csüng az űrben; azután rátör a tébolyultan emelkedő talaj, teli fákkal, sziklákkal. Fájdalmas álom ez, melyet jóval később kábult ébredés követ.

3 Fejjel lefele csüngött, ez biztos, bár kissé lassan. Talán így szoktak az emberek haladni a haláluk után. Furcsán félbe hajtva csüngött, mintha fenntartotta-sodorta volna valami hajószerű mozgás, amelyben volt némi rugalmasság és erő, élőbb egy hajóénál. Nyersen lágy és jó illatú volt ez a valami. Ám a reggeli világosság ellenére se látta jól ezt a valamit, amivel kapcsolatba került. Nem látott mást, mint lassan hömpölygő füvet és sarkakat. Sarkakat? Hát ez meg mi a szösz? Sarkakat, lábikrák hátulját, más semmit. Viszik. Zsákként a vállára vetve viszi őt Georgina. Mert a jó illatú valami nem volt más, mint Georgina Chantal. A lány leültette azután. Zord völgyben voltak, s Brian Carrol úgy látta, legalább négy mérföldnyit haladtak a szirt lábától; Szortyogó pedig negyed mérföldnyire mögöttük telepedett le a reggeli napsütésben? – Georgina, te egész éjszaka cipeltél? – Igen. – Hogyan bírtál el? – Néha átraktalak egyik vállamról a másikra. Különben se vagy nagyon nehéz. Ez csak félgravitációjú bolygó. Azonkívül meglehetősen erős vagyok. A Földön is vihettelek volna. – Miért nem haltam bele a zuhanásba? – Szortyogó azt mondja, még nem akart megölni, megölhet bármikor, amikor csak kedve tartja, villámmal, sziklával vagy mérges bogyóval. De szörnyen megütötted magad. Már azon is meglepődtem, hogy egy darabban tudtalak fölszedni a földről. És Szortyogó most azt mondja, elvesztettem az utolsó esélyemet. – Hogyhogy? – Mert elcipeltelek előle, még mielőtt lejuthatott volna a szikláról a sötétségben. Most azt mondja, engem is megöl. – Szortyi következetlen. Ha akármikor megölhet a villámmal, miért haragszik, amiért elcipeltél előle? – Magam is ezt gondoltam. De azt mondja, megvan a maga oka. És az a villám… tudtad-e, hogy nem mindenütt villámlik állandóan a Bellotán? Csak egy nagy körben Szortyogó körül, az ő tiszteletére. Magam is észrevettem, hogy amikor messzire jutunk előle, szinte teljesen a villámlási zónán kívülre kerülünk. – Georgina, ez az állat nem beszél hozzánk! Csak a képzeletünkben. Helytelen így megszemélyesítenünk őt. – Lehet, hogy helytelen, de ha ez nem beszéd, akkor nem tudom, mi a beszéd. És abból, amit mond, sok minden valóságnak bizonyul. De engem nem érdekel, ha megöl, amiért megmentettelek. Beléd bolondultam. – Mindketten bolondok vagyunk, Georgina, megbolondított az állapotunk. Mégse beszélhet hozzánk. Ez csak egy ámokfutó állat. Ha más lenne, ez azt jelentené, hogy sok mindent helytelenül tudunk. Briannek – néhány bellotai nap múlva – bőven kijutott a friss tapasztalatból. Szundikált, és Georgina őrködött, amikor Szortyogó megszólalt Brian fejében;

– Megsértesz azzal, hogy nem ismered föl, ki vagyok. Amikor Hardy kifejtette, hogy számos mitológiában a Medve teremtette a világot, akkor ő már megsejtette a kilétemet. Én vagyok a teremtő, az én művem a világ. Hallom, hogy vannak más világok is a Bellotán kívül, s nem tudom biztosan, azokat is én csináltam-e. Ám ha léteznek, nyilván én csináltam őket. Maguktól nem jöhettek létre. Tehát én voltam. Nem könnyű dolog, másként ti mind teremtők lennétek, márpedig nem vagytok azok. És nem is értitek, micsoda dicsőség teremteni. Azt mondtad, Bellotát jó mulat águl teremtették. Hát nem mulatságul teremtették. Én vagyok az egyetlen, aki tudja, mire teremtették, merthogy én teremtettem. És ez nem kicsi bolygó, hanem nagyszabású. Vártam, hogy belátod a tévedésed és meghökkensz tőle. S minthogy nem láttad be, és nem hökkentél meg, meg kell halnod. Az én művem vagy, merthogy minden az én művem. És ha te mégsem az én művem vagy, sok minden más akkor is az, piros mókusok és fehér madarak. – Sejtelmed sincs a teljesítményemről – folytatta Szortyogó. – Alig volt miből kiindulnom, nem voltak modelljeim, se terveim, se előzetes tapasztalatom. És hibákat is elkövettem. Eszemben sincs eltagadni. Eltévesztettem a gravitációt, egyszerű matematikai hiba volt ez, bárki elkövethette volna. A bolygó túlságosan kicsi a gravitációhoz, de azt a gravitációt alkalmaztam, amelyet más műveimhez már fölhasználtam, és amelyeket nem volt kedvem átszerkeszteni, nagyobb bolygó építéséhez viszont nem volt elég anyagom. Szóval amit megcsináltam, megcsináltam, és továbbra is így teszek. Egy tévedés, mihelyt alkalmazták, új igazsággá válik. Nyilván nem érted, miért van a madaraimnak szőrük. Bevallom, nem tudtam, hogyan kell tollakat előállítani, ehhez minta kell, vagy tervrajz. Meglep, hogy a lepkéim csípnek, és a lódarazsaim nem? De hát honnan tudhattam volna, hogy azoknak a félelmetesen tarka szörnyetegeknek ártalmatlanoknak kellene lenniök? Honnan tudná ezt az, aki soha nem alkotott még… de miért is magyarázkodom itt neked? És Szortyogó tovább beszélt: – Töprengsz, beszélek-e hozzád, vagy ez csupán képzelgés. Teljesen egyre megy. Hogyan is kerülhetne a tudatodba bármi is, amit nem én helyeztem oda? A haláltól pedig ne félj. Ne feledd: semmi sincs még elveszve. Ha kezemben vannak a részeid, fölhasználom más dolgok létrehozásához. Én így értelmezem az anyag megmaradásának elvét. Tudod, mindenki dicséretre vágyik. Nagy hajtóerő ez, egy alkotónak fontosabb, mint bárki másnak. A tárgyak s az élőlények arra valók, hogy a dicséretemet zengjék, s ha nem tetszik, újra elpusztuljanak. Neked is megadatott a lehetőség, hogy ezt megadd nekem, te meg csak gúnyolódtál. Alkotott-e világot valamelyikőtök is? Millió dolog jut eszembe. De rossz világ nem létezik, mert mindegyik diadal. Feltételezés, hogy én alkottam a többi világot is, csak már elfelejtettem, de lehet, hogy majd a jövőben alkotom meg őket, s most még korai beszélni róluk. De a magatok néhány mitológiája is arra utal, hogy én alkottalak benneteket. Elmondhatnék neked még sok mindent, de úgyse értenéd. De ha megőrzöm az anyagodat, mindezt tudni fogod. – Szortyogó ma eléggé nyűgös velem – szólt Georgina. – Veled is az? – Igen – felelte Brian Carrol. – Azt mondja, ő teremtette a Bellotát. Neked is ezt mondja? Elhiszed? – Ezt mondja. De nem hiszem el. Mámorosak vagyunk. Szortyogó nem kommunikálhat. – Folyton ezt mondogatod, de magad se vagy biztos benne. Azt mondta nekem, hogy ha megrág bennünket, fog egy darabot belőlem és egy darabot belőled, együvé rágja, azután újat alkot belőle, merthogy ilyen későn találtunk egymásra. Hát nem rendes tőle? – Csuda aranyos. – Kíváncsi lennék, miért alkotta ilyen élesre a füvet. Erre semmi oka. – Kinek? Mire? – Szortyogónak. Arra, hogy ilyen élesre alkotta a füvet. A cipőm már majdnem kikészült, és engem is tönkretesz. – Georgina, vigyázz az ép elmédre, arra, ami megmaradt belőle. Szortyogó nem teremtett füvet, se bármi mást. Ő csak állat, mi meg delíriumos kábulatban kóválygunk. Így baktattak egy darabig, merthogy leszállt az este. Ekkor Brian fejében ismét megszólalt Szortyogó hangja: – Honnan tudtam volna, hogy a fűnek nem kell, élesnek lennie? Nem éles-e minden hegyes dolog? Ki gondolta volna, hogy puhának kell lennie? Ha szépen mondtátok volna nekem, anélkül, hogy megszégyeníttek, nyomban megváltoztattam volna! Most azért se teszem. Hadd sebezzen fel! Így baktattak egy darabig, merthogy leszállt az este. És jött a nappal, és jött az éj. – Brian, szerinted Szortyogó tudja, hogy a világ gömbölyű? – Ha ő teremtette, nyilván tudja. – Hát persze, elfelejtettem.

– A mindenséged, te lány, hiszen csak gúnyolódsz! Te meg teljesen bepörögtél, és én is igencsak. Természetesen nem ő teremtette. És természetesen nem tudja, hogy gömbölyű. Hiszen csak állat. – Akkor hát visszakaptuk az előnyünket. – Igen. Észrevettem, még mielőtt így összezavarodtam. Félig már meg is kerültük ezt a kis bolygót. A medve már nincs köztünk és fegyvereink közt, de úgy viselkedik, mintha azt hinné, hogy ott van köztünk. Már csak negyven mér földet kell megtennünk a fegyverekig. Fokozatosan meg gyorsítjuk az iramunkat. A régi táborhelyünk eléggé feltűnő, úgyhogy néhány mérföldnyi távolságból felismerjük majd, márpedig addig el tudunk navigálni. És ha úgy képzeled, hogy azt mondja a fejedben: túljár az eszünkön, ne higgy neki. Az állat nem beszél a fejünkben. De kábulatuk egyre fokozódott. – Ez nem narkotikus földsáv – mondta Brian. – Narkotikus évszak van egész Bellotán, beépített karnevál. Csak mi nem tudjuk élvezni. – Szortyogó a farsangi királyt alakítja, gondolod? Könnyebb a karneválban hinni, mint abban, hogy ő teremtette a kozmoszt. Kislány koromban egyszer jártam a nolai nagy karneválon. Volt ott egy nagy medve, koronát viselt, s úgy hiszem, ő volt a farsangi király. Nem volt közönséges medve. Most már biztos vagyok benne, hogy Szortyogót jelképezte, pedig csak hatéves voltam, amikor láttam. Gondolod, hogy Szortyogó magyarázata az itteni gravitációról jobb, mint Phelané? – Könnyebben érthető, mint az ő tétele, és talán becsületesebb is. Mindig is azt tartottam, hogy Phelan tételébe kis matematikai hiba csúszott, s merő makacskodásból tartott ki mellette. – Egy dolog kitartani egy tévedés mellett, és más dolog egy világot alkotni, amire ráillik. Tudod, hány óra van, Brian? – Háromszáztizenkettő telt el azóta, hogy ideereszkedtünk? – És ők a háromszázharminchatodik órában térnek vissza értünk. Addigra visszatérünk a táborhelyünkre, és magunkhoz térünk, ugye? – Ha valaha visszaérünk, és valaha magunkhoz térünk, akkor addigra meg kell lennie. Elfáradtál, Georgina? – Nem. Soha többé nem leszek fáradt. Sokkal tovább kóvályogtam álomittasan, semhogy elfáradnék. De sosem éreztem még kellemesebben magam, mint most. Letekintek a pocsékul kikészült lábamra, de az mintha nem is az én lábam lenne. Nemrég megsajnáltam egy ilyen állapotban lévő lányt, azután fölismertem, hogy az a lány én magam vagyok. De ebben a belátásban nem volt túl sok meggyőződés. Valahogy mintha mégsem én lennék az. – Én is mintha kiléptem volna önmagamból. De nem hiszem el, hogy ez a nevetséges öreg test, amelyet figyelek, túl sokáig képes lenne még vinni. – Szortyogó szólni akar hozzánk. – Igen, érzem őt. Nem, Georgina, a hétszázát, nem dőlünk be ennek a marhaságnak. Szortyogó csupán egy megsebesült vén medve, aki a nyomunkban jár. De megint közeleg a hallucinációnk. Jó sok kutatásra lesz majd szükség, hogy ezt a páros hallucinációt megmagyarázzuk. – Pszt, hallani akarom, mit mond. Ekkor Szortyogó megszólalt mindkettőjük fejében: – Ha tudjátok, és nem mondjátok el nekem, akkor súlyos sértést követtek el ellenem. Egy alkotó nem emlékezhet mindenre, és én elfeledtem néhány régebben alkotott dolgot. De most új világ következik, amely nagyon hasonlít a Bellotára. Lehetséges, hogy csak ismételtem önmagam, és nem fejlődtem folyvást? Ezeket a dombokat egyszer már megalkottam. Ha tudjátok, most kell elmondanotok. Lehet, hogy nem várok, és máris szétrágom az agyatokat, hogy megtudjam. Hogyan fogok valaha is jobb világot alkotni, ha mindet egyformára csinálom? – Te, Brian, ez elfelejtette, hogy gömbölyűre alkotta. – Nem alkotott ez semmit, Georgina. Csak a saját képzeletünk próbálja bizonygatni, hogy a medve nem tudja, hogy előtte vagyunk, s a fegyvereink felé haladunk. – De ha nem beszél hozzánk, hogyhogy ugyanazt halljuk mindketten? – Nem tudom. De ezt nem is bánom. Sosem kedveltem a könnyű válaszokat. És eljött az az este, amelyen meglátták eredeti völgyüket s ha teljes gőzzel haladnak egész éjjel, kevéssel hajnal után elérhetik táborhelyüket. – De a kimerültség már kezd áthatolni a kábulaton – mondta Brian. – Most már kívánnám, pedig mostanáig egyre szabadulni akartunk tőle. – De hát mi történt?

– Szerintem túljutottunk a bolygó narkotikus szakaszán. A karnevál hamarosan véget ér. – Mondjak valamit, Brian? Nem is kellett volna megkerülnünk a bolygót. Bármikor különválhattunk volna, és kicselezhettük volna őt. Nem akadályozhatta volna meg, hogy mindketten a fegyverrakás felé haladjunk, ha más-más úton megyünk. Épp csak nem viseltük volna el az elválást. – Női magyarázat. – Jó, nézzük, találunk-e másik magyarázatot. Ugye, nem akartál elszakadni tőlem, Brian? – Nem, nem akartam. Nehéz volt ez a rövid éjszaka, de lehet, hogy ez lesz az utolsó. Kozmikus másnaposság kínszenvedésével haladtak. – Rászoktam a gyümölcsre – mondta Brian –, és már nem élénkít. Nem is értem, hogyan lehet ennyire elfáradni. – Cipelnélek megint, de magam is kis híján összerogyok. – A mindenségit, nem tudnál cipelni! Hiszen csak lány vagy! – Nem csak lány vagyok! Senki se csak valami! Talán azzal kezdődött minden bajunk, hogy úgy hitted: Szortyogó csak állat; ő meg olvasott a gondolataidban, és megsértődött. – Nem olvasott a gondolataimban. Ő tényleg csak állat. És lukacsossá lövöm a hülye fejét, mihelyt a táborhelyünkre érünk. Tartsunk ki, és ne kockáztassunk, hogy utolér vagy megelőz bennünket a sötétségben. – Hogy lehet, hogy Phelen tétele érvényes volt erre a bolygóra, és egyetlen másikra sem, ha sosem járt itt? – Gyakran sejtettem: Phelanben volt egy adag tréfamester, és fogalmazása gunyoros volt. – Akkor hát mulatságul találta ki. És még mindig azt tartod, hogy a Bellotát jó mulatságul teremtették? – A mulatság kialakította a maga groteszk oldalát. Attól tartok, véget kell vetnem a mulatság egy részének. Közeleg a sötétség, ott a táborhelyünk, megúsztuk. Ha belegebedek is, akkor is odaérek, és nem esem össze addig. Van ott egy elefántfegyver, robbanófejjel, azt szegezem erre a szőrme-bundás szélhámosra. Medvepecsenyét reggelizünk. Elérték a táborhelyet. Brian már tántorgott, mégis futott. Belül került a körön, odaért a fegyverhalomhoz, amikor kettős mennydörgéssel fölérő robaj repesztette dobhártyáját és beleit. Hátraugrott, fölbukott, gurult, mászott, kígyózott a mennydörgés hatóköréből; a zaj sokkja megőrjítette. A halom közepén pedig ott üldögélt Szortyogó, és szívta Billy Cross pipáját. És amikor a szavak ismét ott kattogtak Brian agyában, honnan is bizonyosodhatott volna meg: hallucináció ez, és nem a medve szól hozzá? – Azt hittétek, elfelejtettem, hogy a Bellota gömbölyű? Ha tudnátok, mennyi gonddal-bajjal csináltam ilyen gömbölyűre, azt is tudnátok, hogy sosem feledhetem el. Georgina is odaért, de térdre esett kétségbeesésében, amikor meglátta, hogy Szortyogó megelőzte őket. – Nem tudok már tovább futni, Brian, és te se tudsz. Elment az erőm, nem tér többé vissza. Mikor érnek ide? – A tengerészek? – Igen, a hajó. – Későn, már nem segíthetnek rajtunk. Régebben gyakran kívántam, bár késnének el, csak egyszer. Most teljesül a kívánságom, de nem olyan nagy öröm, mint hittem. Szortyogó kiverte a pipáját, akárcsak egy ember, és óvatosan letette egy sziklára. Azután előjött, és megölte őket: Georginát, a barátságos jéghegyet, és Briant, aki utálta a szokványos befejezéseket. És Szortyogó továbbra is a Bellota királya maradt. Részlet a hajó által készített jelentésből: „Nincs magyarázat rá, hogy láthatólag meg se kísérelték fegyvereik használatát, bár a csapat tagjai közül kettő csak nem egy héttel később pusztult el a többinél. Mindnyájukat egy hatalmas medveféleség mészárolta le; aki ámokfutó lett a helybéli bizonyos évszakban narkotikus hatású gyümölcstől. Az állat elfogása csak a hajó felszállásának halasztása révén lenne lehetséges, halasztás viszont szabályellenes. A gravitáció megmagyarázhatatlan viselkedése további tanulmányozást igényel.”

Szortyogó az általa alkotott következő világon némi javításokat eszközölt, kijavította a gravitációs hibát, de még ezen is sok groteszk elem maradt. A tökéletességhez hosszú és nehéz út vezet. Fencsik Flóra fordítása Ámon László rajzai

KÓCZIÁN JÁNOS

Filmbemutató: A szél harcosai Tudva lévő, hogy az animációs film – amit trükkfilmnek is neveznek – jellegénél fogva rendkívül alkalmas tudományosfantasztikus témák megjelenítésére: legyen vizuálisan bármennyire is bonyolult az elképzelt képi világ, az animáció eszközeivel maradéktalanul realizálható. Ennek köszönhető, hogy az utóbbi erdőben világszerte számos egész estés sci-fi rajzfilm született Ralph Baksi amerikai Tolkien-adaptációjától (The Lord of the Rings – A gyűrűk ura) kezdve René Laloux nálunk is bemutatott, emlékezetes francia-csehszlovák filmjéig (A vad bolygó). Mostanában az Egyesült Államokban és Japánban készül a legtöbb fantasztikus animációs film, melyeknek egyik jellegzetessége, hogy többnyire a gyerekekhez szólnak, mint ahogy azt a magyar Macskafogó is sikerrel tette. Lényegileg ebbe a kategóriába tartozik A szél harcosai (Kaze no Tani no Naushika) cimű japán film is, azzal a különbséggel, hogy itt azért többről is van szó, mint egyszerü gyermekmeséről: jelenkori ökológiai problémák vetülnek ki a távoli jövőbe, amikor a Föld már majdnem elpusztul az emberiség felelőtlen környezetromboló tevékenysége folytán. A film története ugyanis a „Hétnapos tűz” után ezer évvel játszódik. E szörnyű biotechnológiai háború következtében bolygónk egész felületét mérgező dzsungel lepte el. A „Szél völgye” az egyetlen szennyezésmentes hely, ezt próbálja megvédeni a főhős, Zandra hercegnő az ellenséggel vívott harcban, amely nemcsak a völgy, hanem az egész Föld jövőéért is folyik. Az iró-rendező Mijadzaki Hajao jó érzékkel adaptálja saját sztoriját: filmje eseménydús, egymást követik a csaták, állandóan megjelenik valamilyen lény, szörny vagy gépezet. Döbbenetes a képi világ: az egyre terjeszkedő mérgező dzsungel, a félelmetes tűzdémon meg a hatalmas, villogó piros szemű rovarlények serege és az ugyancsak félelmetes, óriási barnás-vöröses alkotmányok, légi járművek áradata. Az emberek – a hercegnő, herceg, királynő és az egyéb középkori jellegű figurák – ábrázolása kevésbé sikerült: mozgatásuk időnként elnagyolt, a kelleténél darabosabb. Hatásos – bár más filmekből már ismert – miszticizmus lengi át a filmet: egy öreg-anyó, aki az eseményeket kommentálja, mindig megállapítja, hogy a jóslat mit ír elő, miként kell annak teljesülnie, és az végül a megváltó hercegnő alakjában be is teljesedik. Összességében ellentmondásos film A szél harcosai: mesés jellege, naivitása taszíthatja a felnőtt nézőket, félelmetessége elijesztheti az egészen fiatalokat; leginkább a nagyobb gyerekek körében találhatja meg megérdemelt közönségét. Kár lenne ugyan is, ha elsikkadna, mert mindenképpen az igényesebb animációs alkotások közé tartozik, nemhiába nyerte el a tudományos-fantasztikus filmek 1983. évi párizsi fesztiválján a zsűri különdíját.

Filmhírek Frederick Forsyth azonos című bestseller regénye alapján készült John MacKenzie rendezésében a The Fourth Protocol (A negyedik jegyzőkönyv) című angol politikai sci-fi, amely egy – az Egyesült Államok, Anglia és a Szovjetunió által aláírt és a nukleáris háború veszélyét elhárítani szándékozó – titkos egyezménnyel foglalkozik. A fiktív történetben egy magas rangú szovjet elhárítótiszt, aki az enyhülési politika ellenzője, önhatalmúlag elindítja saját titkos akcióját, amelynek az a célja, hogy a NATO szövetségét szétzilálja. Ennek érdekében azzal bízza meg a kiváló angliai ügynökét, hogy egy Angliában lévő amerikai légitámaszpont közelében nukleáris robbantást idézzen elő, amelyért Anglia és Amerikai majd egymást fogja okolni. John Preston, az angol kémelhárítás embere (Michael Caine) egy lebuktatott ügynök révén tudomást szerez a tervről, majd rájön a megvalósítás módjára is. Egy másik leleplezett kémnél ugyanis olyan alkatrészt talál, amelyet a negyedik jegyzőkönyv megszegésével külföldről csempésztek be, és amelyet fel lehet használni atombomba előállításához. A sötétben tapogatózva, csak lassan halad előre az ügy szálainak kibogozásában. A nukleáris szerkezet időközben elkészül, és bevetésre vár, Prestonnak most már az idő ellen kell harcolnia, hogy meghiúsítsa a tömegpusztulással fenyegető akciót… Az androidok, replikánsok és kiborgok után a legújabb jövőbeli kreatúra a Mandroid, Peter Manoogian Eliminators (Eliminálók) című filmjének főhőse. Mandroid eredetileg pilóta, de miután repülőgépe lezuhan a mexikói sivatagban, a gonosz, hatalmi tébolyban szenvedő tudós, Abbott Reeves – kísérleti nyúlként használva – félig ember, félig robot lénnyé alakítja. Reeves valójában halott, de tudo-

mányos hókuszpókuszokkal meghosszabbította az életét, és ideje legjava részét azzal tölti, hogy tökéletesíti időgépét. Végső célja ugyanis az, hogy az időben visszamenve megváltoztassa a történelmet és római császárként uralkodjon. Mandroid fellázad a gazdája ellen, és kézhez illeszthető lézer- meg rakétafegyvereinek segítségével kirobbantja magát a fogságából. Felkeresi Nora Hunter ezredest, azt a tudóst, akinek a ter eit Reeves felhasználta az ő megalkotásához. Csatlakozik hozzájuk még egy zsoldos és egy nindzsa, ők négyen együtt alkotják az eliminálók csapatat. Céljuk: megállítani a megalomániás tudóst és bosszút állni rajta. A filmet – amelyet az olcsó sci-fikre specializálódott Charles Band-féle Empire Stúdió gyártott – elsősorban a videopiacon forgalmazzák sikerről. Vera Chytilová csehszlovák filmje, a Vlcibouda (Farkasodú) allegorikus történet arról, hogyan kell az elnyomottaknak öszszefogni, hogy a rájuk kényszerített életmódot lerázzák magukról. Egy téli üdülőhelyen iskolás gyerekek jelentkeznek sítanfolyamra, amelyet három furcsa ember vezet: egy öregember, aki papának hívatja magát, egy szép fiatal nő és egy baljós külsejű férfi. Az oktatók állandóan változó taktikájukkal – amely az apáskodástól a szadizmusig, a hízelkedéstől a megvesztegetésig terjed – széthúzást szítanak a diákok között, és végül egyfajta terrorisztikus uralmat gyakorolnak felettük. A kiszolgáltatottságban, félelemben, majd egyre növekvő rémületben élő fiatalok rájönnek, hogy a világtól elzárt menedékházban nem síoktatók foglalkoznak velük, hanem földön kívüli lények tartják őket hatalmukban… Amazing Stories (Bámulatos történetek): ez az NBC tévétársaság azonos című sorozatának mozifilmváltozata, amely három epizódból áll. Az első, a The Mission (A küldetés) – amely Steven Spielberg rendezésében egy második világháborús repülőstörténetet dolgoz fel – nem fantasztikus témájú. A másodikban – Go To the Head of the Class (Légy az osztály feje!) – két horror filmrajongó fiatal fekete mágia révén próbál megszabadulni szadista angoltanárától, de a dolgok nem egészen úgy alakulnak, ahogy tervezték: a tanár elveszíti a fejét (!), és így veszi üldözőbe őket… A legérdekesebb a William Dear rendezte harmadik epizód, a Mummy, Daddy (Múmia, papa). Főhőse egy színész, aki egy filmforgatás helyszínéről teljes múmiakosztümben igyekszik magát átverekedni a mocsáron, hogy eljusson a közeli kórházba, ahol a felesége éppen szül. A környék lakói – nem tudván a forgatásról – üldözni kezdik a valódinak hitt múmiát, hogy meglincseljék. Ekkor jön az igazi múmia, aki rossz néven veszi, hogy egy szélhámos tetszeleg az alakjában, ezért ő is üldözőbe veszi az álmúmiát…

JURIJ GLAZKOV

Lassar szerelemből nősült. Akkoriban a Földön még mindenütt uralkodott ez az isteni érzés, amelyet ez idő tájt oly naivan hittek öröknek, és amely később mindörökre elveszett. Kezdetben minden gyönyörű volt – ifjúság, szerelem, Liussa meg az ő igézete. Esti séták, kéz a kézben, összefogózva, holdfény, a Hold fehér sugarainak ezüsttava meg a víz hűvöse, a telt, nedves ajkak és az a semmihez sem fogható érzés, mikor Liussa rakott boglyában álló fekete hajához ért. Lassar nem is maradt adósa: gyengéd csókokkal költögette Liussát, aztán kivitte a fürdőszobába, és karján tartotta oda a meleg vízsugarak alá. Liussa prüszkölt, rúgkapált, sikongott, ámde végül is imádta ezt a szertartást, és erős nyakát gyönge karjával átfonva, elcsendesedett Lassar ölelésében. Liussa törékeny, pillekönnyű teremtés volt, Lassar szerette karjában hordozni; megmámorosodott az asszonyon dölyfölő férfiúi erejétől. Minden oly gyönyörű volt, az élet oly tiszta égboltnak tetszett, melyen még csak könnyű bárányfelhőknek sem lehet helye. Csakhogy végül mégis megjelentek, egyre fenyegetőbb fellegekké sűrűsödtek, s következtek aztán a záporok, a széllökések, majd az igazi viharok… Öt év múltán Liussa már nem vágyott az esti sétákra, hét évre rá a reggeli fürdetés szertartására sem; nyolc év után pedig az ilyen kísérleteket olyan ingerültséggel hessegette el, melyben őszinte csodálkozás keveredett elégedetlenséggel és érthetetlen megvetéssel. Lassar még szerette Liussát, így hát hiába is kereste gyötrődve, nem találta viselkedésének okát. Idővel azonban kezdett ráébredni, hogy Liussa szándékosan fordított mindent a visszájára, és cselekszik az ő vágyainak és gondolatainak ellenében; elszánt törekvése, hogy lankadatlanul bosszantsa és haragra ingerelje. Liussa döntései, cselekedetei, kérései hol csüggedésbe, hol meg zabolázhatatlan őrjöngésbe taszították. Az immár csak valaha volt boldogság palotája rogyadozott a kölcsönös értetlenség csapásai alatt, és ami kezdetben talán csak múló véletlen és csacska felszín volt, egyszerre maga lett az állandóság és a lényeg. Lassar, e természete szerint megfontolt ember, lajstromba vette a tényeket, megvizsgálta őket, aztán következtetéseket vont le, és prognózisokat készített. Hamarosan ráébredt, hogy ez tovább így nem mehet, és feliratkozott abba a csoportba, mely a Zéta csillag bolygójára készült, hogy geológiai kutatásokat végezzen. A csillag messze volt, az expedíciót pedig ritkán egészítették ki, és a Földre is igencsak szűkösen csordogáltak hírek a munkájukról… Mindez Lassarnak kapóra jött: akár a világ végére is elutazott volna. Liussa a maga módján fogadta az elhatározást. – Pihenj egyet, magam is elfáradtam – s ezzel kurtán útjára bocsátotta a férjét. A Zéta csillagig szerencsés volt az útjuk. Lassarnak azonban szöget ütöttek a fejébe az önkéntesek szavai. – Ott minden nagyon jó, de ki tudja, miért, sokan a saját jószántukból eldobják az életüket; erős, lélekben edzett férfiak emelnek magukra kezet – mondta az egyikük –, én legalábbis így hallottam. A fizetésre viszont nem lehet panasz. Mondogatták, mondogatták, aztán elfeledkeztek róla. Mindegyiknek megvolt a maga gondja-baja. A bolygón Lassarnak sikerült búcsút vennie a lelkétől; a bolygón naponta végigsüvöltő orkánok kisöpörték belőle földi problémáit és sértettségét: szinte mindenestül nyomuk veszett, mint a nem kívánatos emlékeknek. Annál is inkább, mert megjelent Melisetta. Mégpedig váratlanul jelent meg. Lassar épp a fejtésen dolgozott, amikor hirtelen tudatosult benne, hogy valaki ott dolgozik mellette, valakinek a csákánya ott emelkedik és csap le mellette. Felpillantott, és meglátta őt: Melisettát. Buzgón lazította a talajt, és vörös rubinokat, zöld smaragdokat varázsolt elő belőlük. Munka után pedig egyszerűen kézen fogta, és Lassar a barakk helyett Melisetta kellemes és kényelmes házában találta magát. Az élete gyökeresen megváltozott. Melisetta rendszerint hallgatagon dolgozott, otthon azonban mintha pótolni akarta volna, amit elmulasztott, kigyöngyözött belőle az ékesszólás. A falakat megbizsergette dallamos hangjának csicsergése és trillái. Az ötödik napon Lassaron megzabolázhatatlan, riasztó gondolat nyilallt át: „Bárcsak hallgatnál egy kicsit!” Melisetta két szó között elfulladt, a szózuhatag elapadt, és ő némán folytatta a konyhai munkát. És amíg Lassar meg nem szólította, hallgatott, bár néha-néha oda-odapillogott.

„Biztosan megsértődött! – emígy Lassar. – De hisz még nem is szóltam semmit. Sebaj, majd a végére járunk. Végtére nem is utolsó dolog, ha egy asszony képes elhallgatni, s a tetejébe éppen akkor, amikor kell.” Múltak a napok, a hónapok. Az élet ment a maga útján. Történt azonban, hogy amint átölelte Melisettát, az a bánatos gondolata támadt: mintha túlontúl erős lenne a dereka. „Le kéne fogynia, körülbelül ennyire” – gondolta, és kezével erősen összeszorította Melisetta derekát. Amint enyhített a fogáson, meglepődve tapasztalta, hogy Melisetta dereka pontosan olyan formát öltött, amilyennek elképzelte, amikor erősen összeszorította kezével. Úgyszólván a szeme láttára szépült meg. „Szépség – zengte a dicséretét –, karcsú, finom, maga a gyönyörűség, végre megtaláltam, akit kerestem.” A bolygón a nyárra következett az ősz, eljött a vadászat, a téli tartalékok fölhalmozásának ideje. A bolygón telente kegyetlenek a fagyok, viharos a szél és nagy a hó, a lakók ki se mozdulnak hazulról. „Egyedül nehéz is, veszélyes is, segítség kéne. Milyen jó lenne, ha Melisetta legalább lőni tudna, mindjárt könnyebb lenne” – járt az eszében. Reggel úgy pattant föl, mint akit megcsíptek. Valahol a ház közelében lövések dörögtek. Fölkapta a puskáját, kivetette magát az ablakon, s kígyóként kúszott arra, amerről a dörrenéseket hallotta. Határtalan volt a csodálkozása: Melisetta pléhdobozokra lövöldözött. Az átlőtt dobozok sorra bucskáztak le a faoszlopról: Melisetta gondosan célzott, és pillepuhán húzta el a ravaszt. Az utolsó doboz is leesett, és zörögve gurult le a lejtőn. – Bravó, Melisetta! – kiáltotta. „Vagy száz méterről lőtt, nem volt kevesebb. Ez igen, asszony!” – Lassar értékelte a teljesítményt. Az erdőbe félelem nélkül vágott be, oldalán Melisettával. A vadászat sikerrel járt. A földi őzhöz hasonló vad nem kerülhette el a golyókat, és most ott feküdt égre függesztett, mozdulatlan szemekkel. „Jó kis vad – simogatta meg az állat szép szőrét Lassar –, de hogyan cipeljük el ezt a rakás húst, hiszen magában is épp elég, meg a bőre is jól jönne, de hát annak is csak van súlya.” Ügyesen lenyúzta a bőrt, aztán földarabolta a húst. Melisetta oldalt ült, és érdeklődve figyelte. A fejsze utoljára csapott le, s Lassar megtörölte verejtékes homlokát. S míg szétosztotta a húst a hátizsákokba, minduntalan a sűrű erdőn át hazáig vezető hosszú út járt az eszében. „Hát ő nem sokat számít – gondolta borongva, amint Melisetta kedves alakjára pillantott. – Lefogyott, szó se róla, ahogy kell, de így a cipekedéshez most gyengécske a lelkem.” A saját hátizsákját degeszre tömte, Melisettáét épp csak egyharmadáig: sajnálta gyönge vállát. – Útra, Melisetta! – hívta Lassar, és megragadta a hatalmas hátizsák szíját. Melisetta finom kezecskéi azonban határozottan félretolták széles tenyerét. A súlyos hátizsák könnyedén röppent vékony vállára, s követte a bőr meg a puskák is… Lassarnak már csak az a hitványka zsák maradt, amelyet éppen Melisettának szánt. Halvány tiltakozással kísérletezett, de csak a hatalmas zsákot látta maga előtt, amint az egyre távolodik mind beljebb az erdő sűrűjébe. „Legyen, úgyis elfárad mindjárt, aztán majd zsákot cserélünk” – határozta el, s a zsák szíját sietősen megigazítván, az erdő alagútjában Melisetta nyomába eredt. Az utat könnyen és gyorsan tették meg; Lassar mintha folyosón ment volna Melisetta után, aki szinte csapást vágott neki az ágak és bokrok sűrűjében. A háznál még Melisetta segítette le Lassarról a zsákot, s csak aztán tette le hatalmas terhét, és látott hozzá a húshoz. Lassar elvánszorgott az ágyig, mint lőtt madár, zuhant rá, s elalvás előtt csak egy gondolatra maradt érkezése, miszerint „eszményi asszony, nem olyan, mint az, az a földi nő”. Álmában a fölbőszült Liussát látta, dühtől szikrázó szemét, az indulattól eltorzult ajkát, amint épp a soros sértéseket formázza. Liussa arca egyre közeledett, szinte már bekapta a szabályos, csillogó fogakkal teli hatalmas száj… Lassart kiverte a hideg verejték, kinyitotta a szemét, és lassanként megszabadult a rémlátomástól. A konyhából kimért ütések hallatszottak. „A húst vágja” – gondolta megnyugodva, és végképp megbékülve újra mély álomba zuhant, csodálkozván ezen a szerencsén és örömön. Amikor fölébredt, végképp elámult, ós újult erővel tört rá az öröm: az asztalon kedvenc ételei gőzölögtek, képzeletét s persze az orrát is szószok izgató illata csiklandozta, és a kényelmes fogadószoba padlóján ott díszelgett a megölt állat bőre. Melisetta az asztalnál székelt, és gyöngyös dalt dalolt Lassar ifjúságáról: Boldogan nyitom fel pillám a hajnalnak,

s szememmel szemellek, s ajkammal ajkallak. „Úgy látszik, álmomban énekelhettem, vagy fiatalnak képzeltem magamat” – gondolta Lassar, s megropogtatva csontjait, kipattant az ágyból. Ahogy a fürdőben locskolódott, a víz csobogásán át is odahallgatott Melisetta énekére: hangja átjárta minden porcikáját. Leült az asztalhoz, és megcsókolta Melisettát. – Szerény adalékként, hogy téged láthatlak – mormogta Melisetta dalának hatása alatt, és nekilátott a vacsorának. Jókat harapott a meleg, szaftos húsból, és érzelmesen pillogott Melisettára, ő meg mosolyogva csak rakott, rakott és töltött, töltött neki, sőt ritkán még csöpp tenyerével simított is egyet-egyet rakoncátlan üstökén. Az est fölségesen sikerült… Mezítláb táncoltak az elejtett vad süppedős bőrén, Lassar puhán a karjába emelte, de ő se maradt rest, és ha lehet, még puhábban fölemelte Lassart a padlóról, és erős karjában tartván, forgott vele. Lassar ugyan nem volt tökéletesen elragadtatva ettől, de hát… no igen emlékezett még jól földi asszonya bőszült arcára, és az életnek eme apróságai a Zéta csillag ragyogásában elenyésztek a semmiségben… Melisetta ideális feleség volt, minden gondolatát és kívánságát előre kitalálta. Földi asszonya immár csak bosszantó tévedésnek tetszett. Lassar úgy érezte, hogy ő valóban-valóban boldog-boldog. Mit érezte! Így is folyt az élete ezen az idegen bolygón, mely oly dédelgetőn és igazi jósággal adott neki menedéket. Itt minden, amit gondolt, amit akart, a fantázia, az illúziók és az álmok világából tüstént át nyargalt a színtiszta valóság világába. Bármihez fogott, siker koronázta, sőt könnyedén, erőfeszítés, kínlódás, különösebb munka nélkül. Kezdetben Lassar imádta magát ezért, örült a sikereknek, örült ügyességének és erejének, de aztán valahogy vágyódni kezdett szülőbolygójának szigorúbb élete után. Gondolatai mind gyakrabban terelődtek a sárga csillagra, a Napra s bolygójára, a Földre. Egyszer furcsa, földi álom lepte meg. Visszatért a Földre, és azon igyekezett, hogy fölidézze Melisettát. És nem sikerült: ha megfeszült is, akkor sem sikerült. Számtalan ábrázatban jelent meg neki, különféle színei voltak, egyszerre volt formátlan és minden formák birtokosa, változó volt, ideiglenesen volt és sokféle volt, mint az amőbák. S mellette ott állt, sőt mosolygott földi asszonya. Álmában látta fekete haját, hatalmas kék szemét, hallotta mély, bársonyos hangját. Lassar vonzódott hozzá, kérte, hogy mentse meg, mormogott, dobálta magát, hol Liussát, hol Melisettát emlegette, arcuk összemosódott képzeletében, a suttogásban, az álomvágyakban. Melisetta szivárványcseppé változott, aztán eltűnt, s maradt Liussa. Lassar fölébredt, és a plafonra meredt. A sötétség épp hogy nem nyugtatta meg, szíve reszketett az emlékektől és a vágyaktól. Hallotta oldalt Melisetta egyenletes, nyugodt lélegzését, Lassar azonban már régtől fogva érezte és fölfogta, hogy Melisetta nem alszik, sőt vigyázza őt, hogy kitalálja vágyait, gondolatait, kéréseit, hogy ellopja és megvalósítsa titkos álmait. Felkelt, fényt gyújtott, és torkára forrt a szó a megdöbbenéstől… Földi asszonya feküdt előtte kék, tágra nyílt szemmel, legyezőként szétömlő hajjal. Melisetta Liussa képében. Ott feküdt előtte, és ragyogott a boldogságtól, hogy megörvendeztethette Lassart a soros örömmel, hogy valóra válthatta az álmát. Melisetta-Liussa szeméből szerelem és parttalan, már-már nem is emberi odaadás sugárzott. Lassar felüvöltött dühében és csalódásában. Egyszeriben gyűlölni kezdte a derék, a termet, a kéz és a láb szakadatlan változásait, Melisetta függését minden gondolatrezdülésétől, torkig lett azzal, hogy előre kitaláltatnak és megelőzettetnek cselekedetei. Félt már gondolkodni, félt aludni, nehogy kiadja kincsét, titkát, mely az övé és csak az övé. Nyomasztotta az a makacsul megrögzött gondolat, hogy őt őrzik, hogy figyelik és kihallgatják minőén másodpercben – és hogy mindennek Melisetta, az ő eszményi asszonya az oka. S bár félt már a saját gondolataitól, tudta, hogy az a gondolat visszagyűrhetetlen… „Hogy… tűnnél már el!” – gondolta gonoszul. Melisetta pediglen eltűnt. Az őslakosok ítélete rövid és velős volt. Eszerint Lassar bűne „Melisetta gondatlanságból elkövetett meggyilkolása kívánság által előidézett öngyilkosság következtében”. A dolog lényege az ítélkezők számára napnál világosabb volt, lévén az eset egyáltalán nem az első. Az ítélet egyhangúlag hozatott, és mindjárt meg is valósíttatott. Melisetta újból megjelent. Mintha mi sem történt volna, hazavezette Lassart az együtt lőtt vad bőrével díszített vendégszobába. Ettől kezdve Lassar élete maga volt a pokol. Egyszerűen képtelen volt együtt élni olyan emberrel, akit megölt: nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy a valamikori Melisetta másolatával él együtt. Lassar sokáig egyáltalán nem ment haza, a környéken bolyongott. Egyszer elvetődött a földlakók temetőjébe, és aztán odaszokott. Lassan körüljárta a sírokat. „John Smith – főbe lőtte magát 2150. 07. 12”.

„Dick Back – 2155. 09. 15. eltávozott tőlünk.” „Fogadd magadhoz, Uram, öngyilkos lelkeinket.” „Kron Bud – megmérgezte magát…” Lassar az őrület határán élt. Már értette ezt a keser-édes bolygót, az őslakók finom ravaszságának értelmét, értette már, miért „nem vertek gyökeret” ezen a bolygón a földlakók, s miért volt képes megőrizni önállóságát háborúk, fegyverek, városok lerombolása nélkül is évszázadokon át. Egy teherűrhajó mentette meg, mely váratlanul szállt le a bolygóra. Lassar titokban jutott fel a fedélzetre, és csak félúton fedte föl magát a legénység előtt, és mesélt el mindent. Sajnálták, és csudálkoztak a különös sorsán. A kapitány értesítette a Földet a potyautasról. Az űrkikötőben Liussa várta. – Csakhogy végre megjött az eszed, de most aztán a kezemben vagy, te űrvándor! – fogadta, és jól oldalba bökte. Lassar elégedetten hallgatta elszántan rikácsoló feleségét, és amennyire fel tudta mérni, ezúttal tökéletesen boldog volt. Bazsó Márton fordítása Zsigovics Iván rajza

ADAM HOLLANEK

Kettesben A doktorom javaslata egyáltalán nem lepett meg, bár nagyon döbbenetes volt. A doktort régóta ismertem, igaz, ritkán találkoztunk, de nagyon kedves fickó volt, aki a légynek sem ártott volna, ráadásul fiatal kora ellenére híres feltaláló volt – így hát biztosan nem lódított, és bízhattam benne. – No, kipróbáljuk? – kérdezte. Jó sokáig töprengtem, de végül is – ki ne szeretné megfigyelni önmagát? Meglátni önmagát másodpéldányban is? Ugyanolyan, élő példányban? Öltözködés vagy borotválkozás közben az ember hányszor gondolja (és ilyenkor egyáltalán nem a külsőnkről van szó): „Mi lenne, ha önmagunkat nem csak a tükörben, nem csak kívülről szemlélhetnénk?” Az efféle ellenőrzést mindig elszegényítik a gondolkodással eltéphetetlenül összefonódott szenvedélyek. Az ember ezerszer elismételgetheti és eldöntheti: „Mától kezdve minden lépésnél uralkodni fogok magamon.” De ilyenkor már elég, ha megbotlik a lépcsőn, és rögtön el veszti önuralmát. Utána villamosra száll, emberek lökdösik, ettől megint elégedetlen lesz, majd valamilyen intuitív rokonszenv ébred benne. Hát még amikor a közeli emberekkel kezdődnek kapcsolatai; a családdal: szerelem, gyűlölet, irigység, veszekedések, ösztönök játéka, becsvágy és az ördög tudja, mi még? Hát hogyan is őrizhetné meg az ember önkontrollját, honnan tudjuk, milyenek vagyunk valójában, amikor mindenki mást mond rólunk? Sokan sokféleképpen látnak bennünket. Nekünk pedig olyan kevés a lehetőségünk, hogy elemezzük magunkat különféle helyzetekben, a különböző emberekkel fennálló kapcsolatainkban. Izgatott a perspektíva: úgy ítéljem meg önmagamat, mintha valaki másról lenne szó, bár az a másik… pontosan olyan, mint én. – Nem beszéllek rá – tette hozzá a doktor. – Nem áll szándékomban ilyesmi, sem azzal kábítani, hogy ettől boldogabb leszel. – És ha döntök, már nem léphetek vissza? A hasonmásom örökre itt marad mellettem? Elégedetlenül legyintett, láthatóan nem tetszett neki a kérdésem, a reagálásom. Tényleg jóval lassabban gondolkoztam, mint ő, márpedig ő olyan gyorsan, elvontan adta elő javaslatát, arra nem maradt időm, hogy a részleteken is töprengjek. A doktor talán nem törődött különösebben a részletekkel, ezeket nem tartotta fontosnak. Azt állította, én őt nem értem. Ő nekem egy különös, de érdekes kísérletet javasol. Az általa feltalált berendezés révén (itt egy sereg tudományos szakszót közölt, amelyek nekem nem sokat vagy éppen semmit sem mondtak, de ezt szégyelltem volna bevallani), szóval valamilyen különleges sugárzás útján el tudja készíteni azt a lényt, amelyik nekem a pontos másom, úgy is mondhatnánk, ikertestvérem vagy ikerszerű hasonmásom. – Nem igaz! Nem iker, nem hasonmás! – dühöngött, amikor efelől érdeklődtem. – Az a lény te leszel, te magad, aki önmagadon kívül is létezel majd! Egy fickó ugyanolyan fizikai és pszichikai struktúrával, mint te! Ugyanazok a szülei, mint neked, a nagyszülei is, az egész származása, ugyanazzal lesz terhelten örökletes, amivel te, ugyanúgy fog gondolkodni és reagálni, mint te. Az a másik is te leszel, érted? – És ő is tudni fogja mindazt, amit én tudok, ugyanolyan lesz a múltja, az élményei, az emlékei? – Persze! De nehéz fejed van… Ismétlem: az is te le szel! Csak objektív magad leszel! Anyaggá teszem, és élni fog. Tőle függetlenül magadat fogod látni. Gyorsan meg is mondtam a doktornak, hogy nekem ezt egy kissé nehezemre esik megérteni. Mellesleg kinek ment volna könnyen? Túl gyorsan jött az ajánlat, ráadásul mindjárt színt is kellett vallanom. No, de ördög vigye, a dolog olyan izgalmasnak látszott, hogy éppen olyan nehéz lett volna elvetni, mint elfogadni a javaslatot. Pácban voltam. No és a legfontosabb: ha nem jól sül el a dolog, visszavonhatom még? Eszembe jutottak a többé-kevésbé hiteles pletykák és történetek a hasonmásokról. Olvastam például Dumas egyik történetét, láttam a filmet is, ahol az egyik francia királynak volt egy hozzá rendkívül hasonló ikerfivére; a király ellenségei ezt a fivért akarták a trónra emelni, az igazit pedig börtönbe zárni vagy eltenni láb alól. Már nem is emlékszem pontosan ezekre a marhaságokra. A sajtó olykor ma is írt valami ikerről, aki elszerette fivére menyasszonyát, de a nő nem is vette észre, hogy most a másikkal él… Naiv históriák, de most mind eszembe jutották. És okvetlenül meg akartam tudni, vajon ezt a hasonmást el lehet-e tüntetni, visszacsinálhatjuk-e a dolgot? – Már magyaráztam neked – X. doktort láthatóan már nagyon idegesítette naivitásom. – De persze te nem értetted meg. Találmányom alapvető tulajdonsága a megfordíthatóság. Röviden szólva, nem megyek

bele a műszaki részletek be, amelyeket te egyáltalán nem vagy képes felfogni, ha elkészítem azt a másikat, kérésedre bármikor visszavonhatom, megsemmisíthetem. – Tehát az a másik én eltűnik, ha úgy akarom? – Így is lehet mondani. – Megint félreértettük egymást? – Ünnepélyesen ígérem neked, és ismersz már annyira, hogy tudjad: sohasem szegem meg adott szavamat. – Amikor akarom, eltünteted a másikat. És eltűnik? – Így van. De azt ne követeld, hogy utána bármikor megismételjem veled a kísérletet. Ezt csak egyszer lehet meg tenni, ismétlés kizárva. Hogy miért, azt nem vagyok képes neked elmagyarázni, bonyolult szakmai ügy. Hát gondold meg. Nos, gondolkodtam. Töprengtem és töprengtem. Kicsit féltem a kísérlettől – mellesleg féltem a kísérlet körülményeitől. Nem lesz-e kellemetlen, nem fog-e fájni, nem okoz-e idegösszeomlást? Az ember úgyis annyit dolgozik, túlhajtja magát, aztán kíváncsiságból most valami kényelmetlenségnek vagy szenvedésnek tegye ki magát? A doktor bizonygatta, nem kell ilyesmitől tartanom. „Meg látod, egészen klassz lesz!” Hittem neki. – No, akkor nyomás! – mondtam. Kár lett volna elszalasztani az alkalmat. Jó lenne messziről megszemlélnem önmagamat, milyen is vagyok. És nem csak gyakorlati hasznom származhat ebből. Majdnem azonnal eszembe jutott az is, hogy nem is lenne rossz üzlet a dolog. Ha az ember objektíven, messziről figyelheti önmagát, kidolgozhat egész sereg viselkedési módot, amelyek aztán megkönnyítik a karriert. Rájöttem, újságnyelven gondolkodom magam is, a fenébe, az ember sok lapot olvas, aztán egészen megszokja a dolgot. Vasárnaponként a színes magazinok a tanácsokkal, tesztekkel, furcsa „tudományos” hírekkel. Itt már önmagamon is láthatom a változást. – Megkockáztatom – mondtam. – Nem kockáztatsz sokat – felelte. Megbeszéltünk egy találkozót az ő klinikáján, a laboratóriumban. És nem ám estére, hanem délben. Előbb a nagyon is csinos titkárnőnél kellett bejelentkeznem. Olyan nagy érdeklődéssel nézett meg, már azt hittem, tudja is, miért jöttem. – A doktor úr várja a hármas laborban, a folyosón balra. Mint mondottam, dél volt, napfényt hoztam magammal, és a titkárságon is éreztem, milyen szép az élet. Kopogtam, hallottam a doktor hangját. A szobájában majdnem teljesen csönd volt. Hívott, lépjek beljebb. Valami íróasztalféle fölé hajolt, kicsiny lámpa világított csak a homályban. A doktor kezet nyújtott, egy fotelhoz vezetett, a szemem lassan megszokta a sötétséget. Szóval kényelmes fotelokban ültünk, mellettünk meg valami röntgenszerű készülék állt. Széles keret, nagy lámpa, kis emelvény köztük. A keret a fejem búbjától a padlóig ért, és még magasabbra is, mint arról hamarosan meggyőződhettem. A doktor rám parancsolt, menjek be az eloltott lámpa és a keret közé. Nem is kellett átöltöznöm, úgy ültem, ahogyan bejöttem. A doktor folyton magyarázta, mi fog történni a következő percben. Persze – közölte – eléggé egyszerűsíti a dolgokat, mert bár nem akart megsérteni, de másképpen úgysem érteném meg. Én egy laikus vagyok, ugyebár. Ő viszont felfedezett egy addig ismeretlen sugárzást. Kezdetben azt hitte, a telepátiával jó ideje komolyan foglalkozó tudósok által várt elektromágneses hullámokról van szó, de a későbbi kutatások még nagyobb szenzációt okoztak. Ez a sugárzás hűségesen továbbította az anyagi struktúrákat. – Röviden szólva, ideális másolatokat lehet vele készíteni, csak legyen anyag, amit másolni lehet… Ennyi és kész. Azt hittem, először bemutatja valamelyik első kísérletét, és nem is tudom, miért, de megkönnyebbültem, hogy nem mindjárt velem kezdi. De valahol a közelben halk csöngést hallottam – lehet, ez bennem történt? –, nagyon remekül éreztem magamat. Egész testemet mintha meleg napfény járta volna át. Akárha egy felhőtlen kora tavaszi napon napoznék a hegyen vagy kvarcégő alatt feküdnék. Még az illat is hasonló volt, napfényes-tejes, így határoztam meg magamban, és aligha tévedtem. Magam elé néztem, és véletlenül megérintettem a keretbe foglalt teret – azt hittem, üres. Ám egy kocsonyás valamit éreztem kezem alatt. – Ne nyúlj hozzá, csak figyelj – hallottam a doktor hangját. A homályban alig láttam a szemközti fehér falat, bár lehet, az egy képernyő volt. Merthogy a fal hamarosan csillogni kezdett.

Egészen olyan volt, mint egy régimódi képernyő, amin bekapcsolás után lassan áll össze a kép. A csillogás egyenletes és erősebb lett, a fal hullámzott, higanyos lett, ezüst fényű. Ezen a higanyfelületen egy emberalak szürke körvonalai rajzolódtak ki. Az alak élni kezdett. Ebben még nem volt semmi rendkívüli. Pár méterre magamtól saját, pontos tükörképemet láttam. Ám a képernyő hirtelen kialudt, tökéletes feketeség uralta el. Ezen háttér előtt az alak már igencsak plasztikus, háromdimenziós volt. Az az alak közeledni kezdett. – Gyerünk, gyerünk – mondta a doktor –, bátran előre! Már nincs előtted a kocsonyás lemez. Belőle készítettelek el a sugaraimmal. Habozva közeledtem önmagamhoz. Akkor a képernyő erős feketesége elmúlott, második „énem” alakja normális, nappali fényben jelent meg egy nagy ablak előtt. Amikor később hátranéztem, ugyanolyan ablak volt mögöttem is. – Ismerkedjetek meg, vagyis… no, szóval ismerd meg magadat! A doktor messzebb állt, a kijárat közelében, és mosolyogva nézett ránk. Kétségkívül diadalmas mosoly ragyogott az arcán, nem is csodáltam: a kísérlet sikerült! Ideges voltam. Kigomboltam szűk inggalléromat. Ugyan így tett a velem szemben álló másik „én” is. Csak akkor hatolt tudatomba a helyzet rendkívüli és megismételhetetlen volta. A tükörhatást már nem éreztem. Hisz a tükörben – ha felemeltem a jobb kezemet, ott a bal mozdult, ha jobb szememmel kacsintottam – a tükör a ballal. Itt az a háromdimenziós énem éppen ellenkezőleg végezte a mozdulatokat, vagyis helyesen. És számomra ez volt a leginkább meglepő. A doktorhoz fordultam. Szemem sarkából láttam, hogy az a másik is ugyanilyen mozdulatot tett. – Azt mondod, bármelyik percben követelhetem, hogy szüntesd meg őt? – a hangom reszketett, és talán ezért hangzott olyan kettősen. – Akarod? – kérdezte a doktor. – Máris akarod? Várj még. Előbb ismerkedjetek meg. No, ne félj magadtól… Az ember ezt egészen másképpen mondja vagy írja le, mint ahogyan átéli. Hiszen ott van előttem egy pasas, aki teljesen olyan, mint én, de közben igazi hús-vér ember. Jár-kel, beszél. Ugyanolyan az alakja, a szeme, haja, hangja, senki sem tudna bennünket egymástól megkülönböztetni. Egyformák voltunk. Megkettőztem önmagamat. – Te is látod? – még mindig a doktorhoz beszéltem, és gyorsan hozzátettem: – Látsz mindkettőnket? Merthogy nem hittem a saját szememnek. – Igen, ketten vagytok. Vagyis te vagy itt két személyben. Kipróbáltam, vajon a tükörkép pontosan megismétel-e minden mozdulatot. Sarkon fordultam, és kimentem a folyosóra, becsaptam magam mögött az ajtót. Mielőtt a doktor kinézett utánam, néhány szót hallottam: – Micsoda ostoba alak – mondta az én hangom. – Nem tud uralkodni magán. Olykor magam is ugyanígy szólok önmagamhoz, ha az idegességtől még a kezem is reszket. Rögtön kinyitottam az ajtót: – Már nyugodt vagyok. – Úgysem hiszem el – így cukkolt a doktor. – Olyan nyugodt vagyok, hogy elmegyek most a városba sétálok egyet. Szükségem van egy kis friss levegőre. Mostanában túl sokat dolgoztam. Még jó ideig mondtam hasonlóan fölösleges dolgokat – közben úgy tetszett, második énem egész idő alatt növekvő ellenszenvvel, sőt megvetéssel figyelt. El kell ismernem, ő sem ébresztett bennem rokonszenvet. Már a külseje sem tetszett. Ha a tükörbe néztem magamat, ügyesen elrejthettem hiányosságaimat, de most, hogy őt láttam, már nem lehetett elrejteni. Például felfedeztem, hogy a fülei túlságosan elállnak, a frizuráját sem jól választotta meg. Kis szemére már régen szemüveget kellett volna tennie (mindig elhalasztottam a látogatást a szemorvosnál). A lába meg… nos, görbék a lábai, ráadásul befelé fordítja a lábfejét is, ami ügyetlenné, durvává teszi őt a megfigyelők szemében. Eddig is sejtettem, hogy ilyen vagyok – de most nagyon szembetűnt a dolog. Egyre jobban romlott a kedvem. Minél tovább néztem, annál kevésbé tetszett. A megvetése is csak félelmeket, fóbiákat, gátlásokat rejtett biztosan. Mindig szégyelltem a külsőmet, nem tudtam viselkedni, műveletlen is voltam. Ezt hol megvetéssel és mások iránti ellenszenvvel lepleztem, hol meg nagy szövegeket nyomtam, ezzel próbáltam olyan benyomást tenni, mintha nagyon sokat tudnék. Általában csak arról beszéltem, amit biztosan tudtam (hát ebből nem sokra futotta), és folyton attól féltem, valami ravasz illető a szavamba vág, és részletek felől érdeklődik, akkor lebuktam volna. Ez persze olykor azért előfordult, nagy volt a leégés, még több lett a gátlásom.

Magamról hát eddig is túl sokat tudtam, de ebben a pillanatban, a másik jelenlétemben ez a tudás elviselhetetlen lett. Kifelé persze nyugalmat színleltem. A doktortól elbúcsúztam, egy pillanatig gondolkoztam, vajon a hasonmásnak kezet nyújtsak-e, de ez éppolyan nevetségesnek tűnt, mint undorítónak. Önmagammal fogjak kezet? No, ez már majdnem vérfertőzés lenne. Mellesleg ő is indulni készült. Mindenképpen találkoznunk kellett még – hisz együtt laktunk. Pár nap múlva viharként estem be a doktorhoz. Olyan sebesen mentem át a titkárságon, hogy annak úrnője el sem mondhatta a szokásos „kihez, uram”-ot és „milyen ügyben”-t. Én máris a bal oldali ajtónál voltam. A doktor íróasztalánál üldögélt. Az a készülék most, nappali fényben úgy nézett ki, mint… bármelyik más szerkezet. Akár egy röntgenkészülék. Az ablakon beözönlő fény fehér falakat világított meg. Nem is akartam elhinni, hogy itt, ebben a szobában született második énem – most minden úgy nézett ki, mintha itt semmi ilyesmi sem történhetett volna. – Töröljük? – kérdezte, amint meglátott. De félbeszakítottam, nem, még egyáltalán nem arról volt szó, nem akartam félbeszakítani a kísérletet, sőt már attól tartottam, sohasem leszek képes ilyen döntésre. – Az a marha a saját életét éli! – Ejnye, ejnye… Hiszen az te magad vagy! – Nem igaz! Elviselhetetlenné teszi az életemet. Ha én ilyen lennék, mint ő, akkor azelőtt egyáltalán nem ismertem magamat! Vagy… nem akartam megismerni magamat… – Látod, látod. Kezd érdekes lenni – valahogy furcsán nézett rám, lehet: gyanakodva? A fenébe is, nehéz volt őt megérteni. De ez nem is csoda, ha önmagammal sem tudtam zöld ágra vergődni. El kellett mondanom mindent a doktornak. Például azt az ostoba történetet azzal a lánnyal. Már vagy egy éve jártunk együtt, afféle próbaidőszak volt ez, mind ketten kerestük a másikban azokat a tulajdonságokat, amelyek révén megállapíthatnánk, hogy egymásnak teremtettek bennünket. Alighanem az első intim együttlét után – amiről azt hittük, most már minden gátat ledöntött közöttünk – egyre újabb és újabb elválasztó dolgot találtunk egymásban. Nem sok hiányzott már, hogy szakítsunk. De sajnáltuk is, hisz szerelmünk olyan szépen kezdődött – így hát egy ideje kétségbeesetten és nagy szenvedéllyel folytattuk… De már semmi sem segíthetett rajtunk, azt hiszem. – Ő segített rajtam, ezért gyűlölöm. De nem csak ezért… – panaszoltam a doktornak. – Mi az, hogy segített? Ezt hogyan értsem? – Ahogy mondom. Kezdtünk a lánnyal felváltva járni. Lebeszéltem volna róla, de nem voltam képes rá, talán nem is akartam igazán… Hiszen te bizonygattad, doktor, hogy ő én vagyok, és én elhittem. Így hát hol ő ment el a lányhoz, hol én. Beleegyeztem, pedig féltékeny voltam, igen, a legrondább féltékenység kínzott, akárha egy vadidegen férfiról lenne szó! Ahányszor elment oda, mindig elképzeltem minden szavát, mozdulatát, ahogy dédelgette a lányt… Már nem tudtam úgy gondolni rá, mint önmagámra, a szerelmünkbe egy harmadik lépett! Könyörögtem neki, hagyja ott a lányt, ne álljon az utamba. Kinevetett… ahogyan én is ki nevettem őt, amikor ugyanazt ajánlotta nekem! Ahányszor a lánynál rám került a sor, nagy változást láttam rajta. Kutató kedve hamis egzaltáltsággal, mellyel a magányosság elől akart menekülni – mindez megolvadt benne, szétfolyt a finom női érzékenységben. Az első percben diadalmas voltam: lám, mégis vannak bennem olyan tulajdonságok, melyek segítségével áttörhettem a növekvő idegenséget. Ismét kétszemélyes csodálatos egységgé váltunk. Tudod, én mindig a magánytól féltem, egész eddigi életemben. És győztem! De hirtelen megvilágosodott előttem: nem egyedül győztem, hanem ő, igen, a társam nyert. – Ugyan már – szakított félbe a doktor –, hiszen ő is te vagy. Legyintettem és megkérdeztem: sohasem gondolt arra, hogy mi ketten egymás számára sohasem leszünk egyformák, hogy különbözünk minden pillanatban, minden új helyzetben, mindennap? És változunk magunkkal szemben is, szerepet játszunk önmagunk előtti menekülünk – egyszerűen nem mindig és mindenütt vagyunk önmagunk tudatában. Ez csak fél tudat, fél ellenőrzés. Az ördög tudja, hogyan nevezzem! – Azt akarod mondani, hogy mi sem vagyunk mindig egy formák, ugyanazok? – Nevezd, ahogy akarod. – Egy doktor Jekyll… Mr. Hyde-történetet sugallsz. – Ugyan, ez marhaság volt, erkölcsi tanmese. Egyáltalán nem állítom, hogy egyes tulajdonságaink időnként felülkerekednek, például egyszer a jók, másszor a rosszak. Nem az ilyen kettészakadásról beszélek. Egyszerűen folyton másmilyenek vagyunk. Jó leckét kaptam tőled. – Nagyon érdekes.

Elgondolkozott. Pedig a java még hátra volt. Ő és én, szóval a második énem úgy döntöttünk, leleplezzük magunkat a lány előtt. Elmondjuk neki, hogy ketten vagyunk, és felváltva járunk hozzá. Töprengjen hát, és döntse el, melyikünket választja. No és ha a nagy leleplezés után mindkettőnktől meg akar szabadulni, hát annál jobb. Neki is, nekünk is. De a döntés után egyáltalán nem éreztük magunkat jobban. Vagyis hát én annak alapján, amit éreztem, úgy véltem, ő sem érzi magát jobban. Neki is ostoba a helyzet, és sajnálja. Ahogy én is véltem, ahogyan én is sajnáltam, hogy ilyen végzetes lépésre szánjuk el magunkat. A doktornak még a keze is reszketett izgalmában, amikor elmondtam. Megállt másológépe előtt, még neki is támaszkodott a keretnek, mintha el akarna ájulni. – És mi volt, hogy volt? Beszélj! – kiáltotta, amikor lélegzetvételnyi szünetet tartottam. – Hát elmentünk hozzá gyalog, hogy útközben legyen még időnk egy kicsit tanácskozni és kölcsönösen gyötörni egymást. Vagy hát – beismerem –, hogy egy kicsit húzzuk az időt, minél inkább elodázzuk azt a pillanatot, amely, tudtuk, majd hatással lesz további életünkre. Megtárgyaltuk a dolgot minden oldalról, hol kedvesek, hol dühödtek voltunk egymáshoz. Sokáig tartott, míg odaértünk. Aztán az ajtó előtt lökdösődni kezdtünk, mint két kölyök, de azért közben a kilincset néztük. Amikor megmozdult, úgy elfutottunk, akár a nyulak. És ez még többször is megismétlődött. Aztán minden visszazökkent a régi kerékvágásba, hol egyikünk, hol másikunk járt el a lányhoz, miközben engem majd megevett a düh. Így telt el néhány hét, és egy napon megértettem, nem bírom tovább. Az orvost hibáztattam, hát hozzá rohantam ismét. A titkárnője nem akart beengedni, de félrelöktem, és feltéptem az ajtót… Az első pillanatban megijesztett a sötétség. Baljós sötétség uralta a szobát, akárha tévét néztek volna benne, olyan furcsa homály terjengett. És tényleg, volt ott egy nagy képernyőszerű valami is, most éppen kiformálódott rajta egy kép, háromdimenzióssá lett… Meg ismertem. Az én doktorom volt. És eltűnt a képernyő, a szoba kivilágosodott. Két sarkában ott állt… két doktor. Először ők is egymáshoz közeledtek volna kinyújtott kézzel. Aztán visszahőköltek. Utána észrevettek engem. Idegesen sétáltak fel-alá, egy perc sem telt belé, és már tudtam, melyik volt itt, és melyik jött később. – Mit akarsz? – kérdezte az egyik. – Én… én csak… csak egy kérdést tennék fel. – Tudom, mit akarsz. Nem kérdezni, hanem kérni. Hogy tüntessem el a másikat. – Igen. – Hát honnan tudjam, melyik vagy te? – kiáltott rám. Megroggyantak a térdeim. Közben mind a ketten nagyon egyformán, gúnyosan nevettek. Én csak álltam. – Hogyhogy nem tudod? Hiszen én jöttem ide hozzád, amikor a másik még sehol sem volt… Velem kísérleteztél, abból lett amaz… – Elhiggyem? – nevettek egyszerre. – Hiszen az imént volt itt a másik, és ugyanezt mondta. Csak néztem őket, nem tudom, mennyi idő telt el. Aztán kirohantam az intézetből. Nem akartam már találkozni senkivel, legkevésbé alteregómmal. A lányra sem vágytam. A világra sem. Még sokáig hallottam hátam mögött a két orvos összehangzó nevetését. Akkor is, amikor már régen egy erdő fái vettek körül, és a város messzire maradt mögöttem. Nemere István fordítása

A REMÉNY REGÉNYE Ljuben Dilov: Az Ikarosz útja. Európa Könyvkiadó. 1987 A nemzedéki harcok egyik lehetséges változatáról is vall ez a regény. Már a kiinduló pont is félelmetesen logikus: az első intergalaktikus expedíció útjának harmincadik évébe csöppenünk. A Földről elindult kiválasztottak között ott élnek és dolgoznak a csillaghajón születettek nemzedékének tagjai is; számukra már ez a közeg a természetes; itt, a csillaghajón születtek és nőttek fel; s anakronisztikusán távolinak tűnik számukra a Föld nevű bolygó. Mesterségesnek érzik annak konzervált emlékeit; s nem fogadják el célként a visszatérést. De félelmetesen logikus a csillaghajó társadalomrajza is; hiába a mesterséges gravitáció, az Ikarosz utasai mégis mintha valamiféle érzelmi légüres térben mozognának. Az érintkezési formákból – a családi kötelékektől kezdve a munkahelyi kapcsolatokon át a családalapításig – hiányzik az ösztönök gátlástalan áradása – hiányzik az érzelmek szabadsága. Szinte természetes, hogy egyesekben egy féle érzelmi klausztrofóbia lép fel. A robot tervező gyermekszabású biorobotot készít; így teremtve gyermeket saját magának; s mikor azt megsemmisítésre ítélik – öngyilkosságot kísérel meg. De még tőmondatokban is hosszadalmas lenne kitérni e hatszáz oldalas regény cselekményének valamennyi fordulatára; s egyébként is: e pár sorban jóval fontosabbnak érzem a regény gondolati pulzusának kitapogatását. A regény célja az ember. Az esendő ember, aki mindaddig alkalmatlan a világűr meghódítására, ameddig nem képes annak megismerésére; törvényeinek megértésére és alkalmazására. Az ember gyakran néz szembe azzal a kérdéssel: hasznos munkát végez-e? Hasznosan él-e? Dilov „többlépcsősen” teszi fel ugyanezt a kérdést: a regény főhőse először csak önmaga szerepén töpreng; később a csillaghajó vonzataiból emeli többrétegűvé ugyanezt a kérdést. Legvégül az ember és a természet kapcsolata méretik meg; ott, ahol ez a kérdés a legpontosabban jelen lehet: a világőrben, amely az élet keletkezésének titkát is őrzi valahol. S a regény pont ezáltal válik tartalmasán izgalmassá, hogy a sci-fi díszleteit lehántva róla is érvényesek maradnak, sőt talán fokozottan érvényesek a kérdései. Hiszen fordulatait a hétköznapi olvasó is naponta átélheti, hiszen felnőttségünk akkor kezdődik, ha kívülről is megvizsgáljuk saját szerepünket: hasznosak vágyunk-e? Kellünk-e valamire, s ezt az elvárást teljesíteni tudjuk-e? De bárki bármikor arra is rádöbbenhet: hasznosnak hitt munkája senkit sem érdekel; s ugyanazon elvek nem mindenki számára jelentik ugyanazt. S a múlt is cserbenhagyhat bennünket – ha a jelenünk cserbenhagyja azt. Ha a múlt díszletté válik; konzervdoboznyi kockáiból élettelen képsorok vetülnek a jelen nemzedékei elé; s azok értik ugyan e jelképek súlyát, de nem érzik azokat. És e súlyt csak úgy lehet átadni, ha kézből kézbe kerül, vállról vállra; s nem hol alany, hol állítmány, hol csak melléknév egy többszörösen összetett körmondatban. Így, ilyen gondolati kapcsolódások segítségével válnak tulajdonképpen másodlagossá a regény történései. A főszereplő – Zenon Balov – mintha csak azért élné át azokat, hogy segítségükkel önmagunk meg ismeréséhez és megismerhetetlenségéhez jussunk közelebb. Mert milyen kép is alakul ki olvasói szemünk előtt? Már a cím is sokatmondó. Ikarosz – maga az emberiség, amely az elérhetetlent tűzte ki céljául. Évtizedekig száguld a csillag hajó a kozmosz ismeretlen útjain, hogy barátokra leljen s amikor találkozik egy ismeretlen intelligenciával, nem tud kapcsolatot teremteni vele. Nem tud; s rá kell jönnie: sem önmagát, sem a kozmoszt nem ismeri eléggé. Gyermeki gondolkodásmódja kevésnek találtatik; az ismeretlen szóra sem méltatja. S hogy ez mennyire indokolt, ezt látszanak bizonyítani az egyéni sorsvillanások is. Megismerjük a művész tragédiáját, aki sikert, elismerést hazug örömódáiért kap; s el kell titkolnia magánya legőszintébb; legemberibb szimfóniáját. S a szerelem sem képes összekötni két embert ott, ahol szigorú szabályok szólnak bele közös jövőjükbe. S megszületik az Ikarosz legújabb nemzedéke; ezek a gyerekek már képesek rövidebb-hosszabb ideig ledobni a test börtönét, s szellemük szabadon szárnyal a világ űr mélységeiben – de az emberi értelem számára ez az út felfoghatatlan. A regény korántsem legizgalmasabb, de mindenképpen az egyik legfontosabb epizódja az az önkívületi álom, amelyben Balov előtt megtestesül, megszemélyesül az a kétely, amely őt egész élete során vezérli. Ebben az álomban éleai Zénonnal találkozik; s kettőjük párbeszédének egy részletébe mintha maga Dilov rejtette volna el regénye titkát: „– Tulajdonképpen mi az a tisztás? – Az a remény. De az ember nem nyugodhat rajta sokáig, az ember csak akkor érzi igazán jól magát, ha már fölé emelkedett.” Dilov könyve természetesen korántsem elvont, nehéz filozófiai munka. Azokat sem hagyja cserben, akik elsődlegesen a szórakozást, a kalandot, az izgalmakat keresik; de jóval hálásabb azok iránt, akik a történet szituációit csupán kiindulópontnak tekintik; akik továbbgondolják metaforáit. Tamási Orosz János

EGY FANTASZTIKUS REGÉNY, AMELYBEN NEM LÉNYEGES A FIKCIÓ Stephen King: A holtsáv. Magvető Kiadó. Budapest. 1986 Felfokozott érdeklődéssel veszi kézbe a magyar olvasó az Albatrosz-könyvek sorozatában megjelenő első magyar nyelvű King-regényt. Hiszen írója manapság az amerikai fantasztikus irodalom egyik legolvasottabb, legnépszerűbb alakja, aki csillagászati összegeket keres minden újabb regénnyel. Mit kap a könyvben? SF, krimi, horror vagy fantasy, amit a kezében tart? És az utolsó sor elolvasása után – mert nem nagyon lehet közben abbahagyni, pedig több mint 500 oldal – elgondolkodhat azon, mennyire bajban vagyunk azokkal a műfaji „skatulyákkal”, amelyekbe olvasmányainkat igyekszünk belegyömöszölni, mint valami Prokrusztész-ágyba. Mert ez a regény nem SF, bár fontos szerepet kap a fikció, nem igazi krimi, bár a cselekmény időnként súrolja annak határát, nem horror, és nem egészen fantasy, sőt a regényben határozottan elítéli az ilyesféléket. De talán nem is a műfaji besorolás a lényeges. Elégedjünk meg azzal, hogy egy feltűnően jó regényt olvastunk. A cselekmény fő vonala röviden össze foglalható. John Smith, a főszereplő napjaink egyszerű amerikai átlagpolgára. Gyermekkorában kisebb baleset éri, elesik korcsolyázás közben, és nagyon megüti a fejét. Erre felnőttként már nem is emlékszik vissza, mégis ez az események kiindulópontja. Mert időnként, megmagyarázhatatlan módon – ez a fikció a regényben –, bizonyos eseményeket „előre lát”. E tulajdonság annyira elmosódottan jelentkezik, hogy nem hátráltatja a fiatal középiskolai tanárt sem szakértelemmel végzett munkájában, sem abban, hogy udvaroljon csinos pályatársnőjének. Együtt mennek egy helyi vásárba szórakozni, s ott egy szerencsekeréknél, a forgó kerék hatására Smith „előrelátása” jelentkezik. Tetemes összeget nyer. Még azon az éjszakán taxiutasként súlyos balesetet szenved. Öt évig fekszik öntudatlanul. Teste lassan sorvad a kómában, és szerencsétlensége környezetére is kihat. Addig is szektás anyja okkult, vallásos őrületbe kerül, apja egyre inkább fia halálát kívánja, szerelmese évekig vár, aztán máshoz megy férjhez. Végül hősünk magához tér, de ezután dinamikus erővel jelentkezik „előrelátása”. Persze nem mindent lát előre. Sok minden agyának nem regenerálódó apró részében, a „holtsávban” marad. Smith nem hajlandó sarlatánkodni rendkívüli képességével. Csak akkor használja, ha kiprovokálják. Elhárítja okkult lapok, szekták, médiumok ajánlatait. De nagy rábeszélésre bekapcsolódik egy utálatos kéjgyilkos személyének kinyomozásába. Ismét sikerrel, és maga is megrémül, mikor az emberi tudat ismeretlen, szennyes mélységei feltárulnak előtte. Nehezen kap állást, végül magántanító lesz egy milliomos gátlásos fia mellett, akit rendbe is hoz. A fiú sikeres érettségije után azonban újra látomása van, könyörög, hogy ne engedjék el a fiatalokat az érettségi bankettra, mert a vendéglőt villámcsapás fogja elpusztítani. Ez is valósággá válik, bár sokan megmenekülnek, ha nem is mindenki. Smith igyekszik eltűnni a közvélemény reflektorfényéből, nem vállalja a próféta szerepét. Közben folyik az Amerikában szokásos választási komédia. Smith – más választókkal együtt -- kezet fog egy antipatikus párton kívüli jelölttel, s ebből az érintésből megérzi, hogy ez az ember egyszer akár elnök is lehet, és kegyetlen alaptermészetével romlásba viheti az egész emberiséget. Adatokat kezd gyűjteni róla. Közben azt is megtudja, hogy abban a bizonyos „holtsávban” tumor fejlődik az agyában, már nem sok ideje van hátra. Elhatározza, hogy az időközben képviselővé választott „közveszélyt” elhárítja a világ felől, ha másképp nem megy, merénylettel. Meg is próbálja, de képtelen rálőni a gazemberre, miközben annak fegyveres kísérői szitává lövik. A veszélybe került képviselőből kiütközik gyávasága, s emiatt átlép egy irdatlan társadalmi tabut. Egy kisgyermeket ránt maga elé, hogy annak teste védje meg. Smith haldokolva még meg tudja érinteni, s megtudja, elérte célját. Ez az ember nem lesz elnök. Ennyi a történet. Látjuk, sok benne a krimis elem, és az egyetlen alkalmazott fikció Smith betegség okozta „előrelátása”. De nem ez a lényege. King nagyon jó érzékkel és meglepően széles körű ismeretekkel vázolja fel regényében az amerikai társadalmat, egyformán nyúlva alulra és felülre. A fordulatos, feszült történet alkalmat ad neki arra, hogy bírálja és megmutassa e társadalom alapvető hibáit. Bizony, ez már nem a régi Amerikai Az embereket itt szégyentelen módon manipulálják, politikai elhatározásaikban éppúgy, mint vallásos és egyéb elképzeléseikben. Alapvető hiba a pénz hajhászása, a feneketlen durvaság az egyéni célok elérésében, akár egészen a horror szintjéig. És a legnagyobb baj, amit az író ugyan nem mond ki, de jól érzékeltet, hogy e társadalom többsége valamennyi rétegében derék emberekből áll, akik azonban legfeljebb magukban morognak, meghátrálnak a durvaságok elől, vagy vad zenébe, szélsőséges magaviseletbe menekülnek, átengedve a színpadot a hivatásos „manipulálóknak”. King nem ad receptet a megoldásra. Csak elgondolkodtatja az olvasót. Nyilván ebben rejlik hallatlan népszerűségének titka. Mert valószínűleg legtöbb amerikai rajongója is érzi, hogy itt az idő alaposan elgondolkodni. És mindenekelőtt: King jó író. Jó emberismerő, regényalakjai érző, élő, szenvedő emberek, okosak és buták, jók és rosszak, akárcsak a való világban. Stílusa fordulatos, feszültségteremtő. Nem nagyon ad pihenőt az olvasónak. A regény technikai felépítése is érdekes. Tekintettel az alkalmazott fikcióra, az események több időbeli és tudati síkon mozognak. Ezeket jól elválasztotta egymástól, és a kiadó is ügyeskedett a sokszor alkalmazott kurzív szedéssel. A felépítés a század első felének néhány német ajkú írójára, Perutz-ra, Meyrinkre emlékeztet. A jóslás, a jövőbe látás témáját a szerző egy meglehetősen új szemszögből dolgozta fel. Olvasás közben akaratlanul eszembe ötlött Cicero megállapítása a jóslásról. A római filozófus ügyvéd nem akart e kérdésben határozott álláspontot elfoglalni. Azt mondta: „Ha egyetlen esetben is bizonyítható, hogy valaki egy eseményt előre látott, akkor létezik a jelenség…” King mintha hasonló állásponton volna: ki tudja, talán tényleg létezik… De nem ez a legfontosabb a könyvben. Ez csak lehetőség az amerikai társadalom bemutatására, s közben a szerző a működő, élő vezető politikusokat is keményen és rokonszenves módon bírálja. Érdekes és nagyon dinamikus könyvel kaptunk tehát kézbe. És ezt nem utolsósorban Fencsik Flóra kiváló fordításának is köszönhetjük, aki nagyon jól megérezte a regény légkörét, és irodalmilag is nívós munkát végzett. Weinbrenner Rudolf

MESÉK A FÖLD NEVŰ BOLYGÓRÓL Már a hetvenes évek végén felvetődött a gondolat, hogy a WORLD SF önálló antológiákat is adhatna ki, ezzel is erősítve a nemzetközi szerzők összetartozását, közös érdekeit. Három évvel ezelőtt Betty Hull és Frederik Pohl elkezdte gyűjteni az

anyagot egy ilyen antológiához, melynek címe Tales from the Planet Earth (Mesék a Föld nevű bolygóról), s mely most, mint a WORLD SF Newsletter jelenti, elkészült. A könyvet az amerikai St. Martins Press jelenteti meg, s a szerkesztő, Thomas L. Dunne szerint a kötet kitűnő. Az antológia alapötlete az volt, hogy nyújtson lehetőséget számos ország élvonalbeli sci-fi írójának arra, hogy novellát írjon ugyanarra az alaptémára: más csillagrendszerekről származó idegen lények itt, a Földön emberi testet öltenek. Mivel valamennyi történet megfelel ennek a követelménynek, voltaképp nem is antológiáról, hanem novellafüzérről vagy, ha tetszik, egy olyan regényről van szó, melynek tizenkilenc társszerzője van. Soroljuk fel a szerzőket: Frederik Pohl (Egyesült Államok), Ye Yonglie (Kína), Spider Robinson (Kanada), Andre Carneiro (Brazília), Somtow Sucharitkul (Thaiföld), Lino Aldani (Olaszország), Josef Nesvadba (Csehszlovákia), Harry Harrison (Írország), A. Bertram Chandler (Ausztrália), Jon Bing (Norvégia), Ljuben Dílov (Bulgária), Brian W. Aldiss (Anglia), Carlos M. Federici (Uruguay), Janusz A. Zajdel (Lengyelország), Sam J. Lundwall (Svédország), Tong Enz-heng (Kína), Kari Michael Armer (Nyugat-Németország) és Tetsu Yano (Japán). A szerzőgárda valóban rangos – Chandler és Zajdel már nem örülhet a sikernek, nemrég hunytak el. – Sajnos magyar szerző nincs közöttük, igaz, cseh, lengyel, bolgár író barátaink megtiszteltetésének is örülünk. Az antológia 1987 elején jelenik meg, s célkitűzése elsősorban az, hogy a science fiction sokféle hangját, módszerét, stílusát érzékeltesse. A bevétel húsz százaléka a WORLD SF szervezet pénztárát gazdagítja a közös költségek fedezésére, a fennmaradó összeg negyede a kiadóé, háromnegyede megoszlik a szerzők és fordítók között. Több ország, köztük Japán, Jugoszlávia és Magyarország már jelezte hajlandóságát az antológia lefordítására és kiadására. Örülünk ennek a kezdeményezésnek, melyet remélhetőleg sűrűbben követnek hasonló vállalkozások: a sci-fi nemzetközi jellege és hatalmas népszerűsége egy ilyen WORLD SF antológiasorozatot is lehetővé tenne, megérdemelne. Még nagyon sokat kell tennünk a magyar sci-fi nemzetközi elismertetéséért, ennek a folyamatnak részeként a WORLD SF magyar tagozata megbízásából tárgyalások folynak a Corvina Könyv kiadóval egy angol nyelvű magyar sci-fi novellaantológia létrehozására, hiszen ismertségünk legnagyobb akadálya nyelvi természetű. Szentmihályi Szabó Péter

SZLOVÁK SF ANTOLÓGIÁK, VILÁGSZÍNVONALON 13 x sci-fi, 10 x sci-fi, Smena Bratislava 1984, 1985 Izgalmas és színvonalas sci-fi sorozattal jelentkezett a pozsonyi fiatalok könyvkiadója, a Smena, hogy évente egy antológiával megpróbálja kielégíteni az űrbéli kalandokra éhes olvasók igényeit. Feltérképezi a műfaj múltját és jelenét, sőt a jövő lehetőségeit is igyekszik kimutatni. Széttekint a világban – térben és időben egyaránt. A várva várt kiadvány elsőként a sci-fi nagyhatalmak irodalmából közöl válogatást. Az indító kötet – kezdő és elismert írókat felsorakoztatva – körképet ad napjaink szovjet SF irodalmáról. A meglepetés erejével hat a neves költő, Jevgenyij Jevtusenko előszava és Ardabiola című tudományos fantasztikus elbeszélése. A művész véleménye szerint az irodalom egyik lényeges feladata az ifjúság nevelése, befolyásolása, ha tehát a SF népszerű, az alkotónak meg kell ragadnia az alkalmat, hogy a fiatalokhoz szóljon. Kötelességének érzi tehát, hogy e divatos műfajban is kifejtse mondanivalóját. A második kötet kitekintés az angol-amerikai SF irodalomra. Mivel ez a terület Szlovákiában meglehetősen kevéssé ismert, a záró fejezet külföldi szerzők kislexikonát foglalja magában. A szovjet és az amerikai válogatásban egyaránt ismerős nevekkel, sőt művekkel találkozunk. A Galaktika már korábban közölte A. Dmitruk, O. Larinova, A. Maximovic és A. Scserbakov elbeszéléseit, illetve Asimov A két évszázados ember, J. Blish Közös idő, A. Budrys Csillámló fal, éji szem, C. Smith A Ralfa körút, W. Tenn Gyerekjáték és Tiptree Nők, akiket nem értenek a férfiak című munkáját. Ez utóbbiakat a szlovák szerkesztők az 1980-as New York-i The Arbor House Treasury of Modern Science Fiction című kiadványából vették át. Mindegyik kötetnek csupán egy fordítója van, így az orosz, illetve angol eredetiből összeállított antológia egységes arculatot mutat. A könyvek külseje – a ragyogó borító, az ötletes, tagolt tipográfia – felkelti az olvasók figyelmét. A címben szereplő szám (13 x sci-fi és 10 x sci-fi) a kötetben szereplő elbeszélések számát jelzi. A hagyományos oldalszámozás mellett stílusosan kettes számrendszerben is leolvashatjuk a lapszélről, hogy hányadik írásnál tartunk. Az egyes műveket igényes szlovák grafikusok és illusztrátorok színes, dupla oldalas képei vezetik be. A SF irodalomban járatlan olvasót pedig utószó tájékoztatja a fontosabb tudnivalókról. Bízzunk benne, hogy a színvonalas pozsonyi SF antológiáknak hamarosan folytatásuk lesz. Várható, hogy az SF-et kedvelő szomszédaink magyar kínálatából csemegézhetnek majd, s egy kötettel maguk a szlovák írók is meglepik olvasóinkat. Balázs Andrea

BARÁTUNK, VERNE GYULA „Nas priatel' Jules” – írja Ladislav Svihran a Mlada Leta kiadásában 1983-ban, magyar változatban Fundarek Magda fordításában 1986-ban, a Madách Könyvkiadó gondozásában a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó részére megjelent könyv eredeti címében. Eme bonyolult bevezetés után, amely nemigen illik a „11 éven felülieknek” megjegyzéssel ellátott könyvhöz, következzék néhány lelkes és kevésbé lelkes megjegyzés. Jules Verne, azaz a magyar olvasó számára Verne Gyula ismert és olvasott szerző napjainkban is. Nem csupán az ifjú olvasók forgatják lelkesen műveit, az idősebb, 20-30-40-50 éves Verne-kedvelők is szívesen veszik kézbe regényeit. Ladislav Svihran korrekt életrajz keretében mutatja be Verne-t, ez sok újdonságot jelent azok számára, akik nem olvasták dr. Horváth Árpád Verne, a technika álmodója, Zoltán Péter A képzelet varázslója vagy a Rejtélyes Verne Gyula című könyveket; az ifjabb olvasóknak Svihran könyve érdekes újdonságokat kínál. Emberközelbe hozza Verne-t, megismerkedhetünk pályakezdésének nehézségeivel, sikereivel, és a felnőtt olvasók felidézhetik gyermekkori olvasmányaikat. És ekkor kezdődnek a problémák. Számos kérdésben úgy tűnik, a könyv szerzője is ifjúkori emlékeire hagyatkozott, így több tévedés került be művébe. Csak

néhány példa (66. old.) „Nadar… Verne ennek az érdekes személyiségnek még a nevét sem változtatta meg a regényben.” Gaspard Félix Tournachon (1820-1910) grafikus és légi fényképész Nadar művésznéven dolgozott, Verne Utazás a Holdba című könyvében azonban Ardan Mihály (Michael Ardan) a neve. (75. old.) „… a regény (Grant kapitány gyermekei) két fiatal hőse, a 16 éves Mary és öccse, Paul …” Az öcs Robert névre hallgat… (154. o.) „…halála után még néhány évig rendszeresen megjelentek új regényei. Összesen nyolc műről van szó: …az Aranyvulkán, a Hajsza a meteor után …” Az Aranyvulkán és a Hajsza a meteor után nem két különböző mű. Egy könyvről van szó, amely magyarul csupán 1919-ben jelent meg Sztrókay István fordításában, Az arany meteor címmel. (Aranyvulkán is van, de azt a magyar Beksics Gusztáv írta 1880-ban.) Az eredeti cím: La chasse au météore, így tehát összesen nem nyolc, hanem hét műről van szó. A könyv 17. fejezete Jules Verne Csehszlovákiában címet viseli. Magyar kiadásról lévén szó, talán illett volna egy kiegészítő fejezetet illeszteni a leírtakhoz, Verne Magyarországon címmel. Érdekes lehet ugyan számunkra, hogy Verne milyen kapcsolatban volt szomszédjainkkal, és ott milyen művei jelentek meg, de talán e fejezetnek mégsincs számunkra jelentős információértéke. Ladislav Svihran könyve hibáival együtt mégis olvasmányos mű. Talán éppen azért is tűntek fel a tévedések, amelyek az egyébként kitűnő mű értékéből sokat levonnak. Összességében azonban a könyv nagyban elősegíti Verne munkásságának és személyiségének még alaposabb megismerését. Trethon Judit

SÁMATHY TAMÁS

MEGLEPETÉS JUBILEUMRA A kékes fényövben pihenő égitest egyre nagyobbra nőtt a műszerfal fölötti fényfonalakból szőtt térben. – Nézd, Sylon, micsoda gyönyörű bolygó! – kiáltotta izgatottan a fiatal navigátor. Hangján érződött, nemrég kezdhette csillagközi útjait. – Csakugyan – felelte unottan a térhajó parancsnoka. Húszegységnyi szolgálata alatt megszokta az efféle látványt, szívét nem dobogtatta meg a nagy lehetőség ígérete. – Aztán ha leszállunk, kiderül, hogy maga a galaxis alja, telis-teli az idegenre leselkedő rémségekkel. Hányszor kellett csalódnunk! Mennyiszer bukkantunk a szépséges külső mögött a legsötétebb tartalmakra… Az űrhajó a planéta vonzáskörzetébe ért, és keringeni kezdett. Sötétlilára színeződött; az exobiológus izgatottan fonogatta sokágú végtagjait. – Víz, kapitány. Vizet jelez az analizátor. És oxigént, mérhetetlenül sokat! – Ez már valami – dünnyögte a kapitány. Hegységkoszorú közrefogta medence fölött haladtak el. – De nem bizonyíték. Csupán lehetőség… – Kapcsoljatok át a központi terminálra – szólt fel az alsó szektorból az asztrofizikus. – Bemutatom legfrissebb légi felvételeimet. Erdőségek, tavak, szabályozott folyók, megművelt földek, gyárak, vasútvonalak, elágazások, autópályák villantak fel stroboszkopikusan a hírközpont terében. – És a meglepetés – mondta mesterkélten szárazon az asztrofizikus. Arénaszerű építmény látszott mind közelebbről. Egyik részében emelvény magasodott furcsa ládákkal, oszlopokkal, melyek előtt különös figurák ugrándoztak, hajlongtak, rázkódtak, tekeregtek villódzó színes fényzivatarban. Már a meghatározott dőlésszögben egymás mögé és fölé épített padsorokon óriási tömegben ülő, hullámzó, rángatózó lények is kirajzolódtak, amikor kék, vörös, zöld, sárga villanások vakították meg a kamerákat. Az intenzív fény betöltötte a vezérlőtermet, aztán hirtelen kihunyt. – Ennyi – mondta az asztrofizikus. – Kiégtek a kamerák, még a Wiland-szűrősek is. Monokromatikus, koherens fény érte a receptorlemezeket. Valószínűleg erős lézerimpulzus. – Megtámadták a hajónkat? – kérdezte világoskékre sápadva a kapitány. – Nem hinném. A találatok energiájából ítélve inkább jelt adtak. Irányt változtatott a lapított kúp alakú űrjármű. Süllyedni kezdett a szignálokat kibocsátó nagyváros irányába. – Lombjuk vesztett rózsafák. Földön túli pusztaság! – üvöltötte szenvedélyesen a vezeték nélküli mikrofonba Kóbor János. Aranyboglya hajába fényorgonák sok ezer wattos izzói gyújtottak glóriát. Az égre sugárzott türkizkék Omega betű fölött kékesen foszforeszkáló repülő csészealj tűnt elő éppen a szám befejezésének pillanatában. Kísérteties csendben és oly könnyedén úszott a magasban, mintha súlytalan lett volna. Méretei nőttön-nőttek, ahogy közeledett a színpadhoz. A közönség üdvrivalgással fogadta a stílszerű újdonságnak, mozgóképes holografikus vetítésnek vélt jelenséget. Füttykoncert harsant, és ezernyi torokból szállt fel az ütemes követelés: UFO! UFO! Az együttes megbabonázottan állt. Leghamarabb Mihály József zenekarvezető tért magához, bekonferálta vadonatúj sikerslágerüket, amelyet eddig még csak rádiófelvételből hallhatott a közönség, és már dübörögtek is a hangsugárzó piramisokból a napok alatt népszerűvé vált UFO taktusai. Rezzenetlenül állt a levegőben a hatalmas kozmikus jármű úgy százméternyi magasságban a pódium fölött, jól kirajzolódott matt anyagból készült felszínének bonyolult struktúrája. Vetített térdíszlet is lehetett volna, s hogy nem az volt, azt egyedül a zenészek és segítőik, a technikusok tudták. Noyl, az expedíció egzoszociál-pszichológusa figyelmesen végigpásztázott a sokaságon a telepatométer vevőantennájával. Ráhangolódott az egyedek agyhullámaira, kristály rácsba rögzítette gondolataikat. A számítógép nyomban dekódolta az ismeretlen nyelvet. Boldog révületben ringatózott a harmincezres tömeg. A bódító ritmus, a kabátujjban, szatyorban becsempészett rövidital, almabor, kövidinka, ragasztógőz, a stikában belélegzett, sebtében lenyelt parkan, a hidrocodin megtette a magáét.

Szférikusán lebegő gitár és moogszólók vijjogtak. Verítékpatakocskák pásztázták az őrülten kalapáló dobos arcát. A zenészek ezüstösen csillogó űrruhái mozgó tükrökként verték vissza a színes fényeket. Tejfehér gomolyfelhőket eregettek a sárkánytorkú füstgépek. Izzó fénypászmákat lövelltek a lézerek a lustán terjengő ködbe. Üvöltve süllyedt, emelkedett az emberláva. Rendőrök és markos ifjúgárdisták furakodtak a tömegbe, kiemeltek egy-egy rúgkapálót. Rutinosan lekapcsolták a sokaságról a zene keltette őrületet végletekig fokozni akarókat. Sylon kapitány utasítást adott a bemutatkozó program sugárzására. Följebb libbent a térhajó. Megjelentek alatta a plasztikus képek. Előbb a Tejút különböző nézetekből, aztán spirálködünk egyik karja. Nem messze a nyúlvány közepétől fehéren tündöklött az Alharatown rendszere. A második bolygó meglepően hasonlított a Földre. Hegyek helyett azonban gondozott, szelíd dombok emelkedtek, lankák terpeszkedtek mindenütt. Földi szem által sosem látott csodálatos szerkezetű települések húzódtak, bizarr járművek suhantak a talaj felett. Alacsony, szürkészöld bőrű, groteszk törpék sétáltak békésen a rózsaszínű ligetekben. Arcuk az ógörög színházak álarca. A legvadabb szürrealista képző művészeket is megszégyenítő jelenetek sorjáztak videocliphez hasonló gyors egymásutánban. Kimerevített és mozgó hologramok szemléltették az Alharatown II. technikáját, művészetét, hétköznapjait. A hangerő, a fények és a látvány valósággal hipnotizálta az egymás hegyén-hátán tipródó embermaszszát. Magasba csapott a mámor szökőárja a vonagló, ordító, sikoltozó emberóceánból. Megdicsőülve fürdött a gyöngyözve tarajosodó örömhullámhegy tetején a zenekar. – Omega! – kiáltotta a mennydörgő hangorkánok közepette a konferanszié, és V alakot formált magasba lökött ujjaival. – Omega! – üvöltötte ezernyi torok. Valaki kabátot forgatott a feje fölött, hogy levegőhöz jusson. Tagbaszakadt rendezők rángatták ki a sorok közül az ájultakat, időnként pofonokat osztogattak, be-beadtak egy-egy söröskrigli hideg vizet a roskadozóknak. Egyre emelkedő dallamok öntötték el a lelátó arénáját. A jövő hangja cincogott az ezer watt-tal nyávogó hangerő elektromos macskazenéjébe vegyülten. A decibelek végítéletében hegyek omlása visszhangzott. A dobok a fiziológiai krízist dübörögték, amikor az agy szétloccsan, és a jövő hatalmas, jellegtelen erői tébolyultan fortyogó lávafolyamként árasztják el mindenünnen fölszedett kultúra urnáit, és tehetetlen hullaként taszítják le az elmét a zuhatagon a démonok kavargásában, pörögve le a harsogás medencéjébe, a diszharmónia zengésébe, az elektronikus crescendóba, melynek süvöltése mintha a kor elektromechanikus megdicsőülése lenne. A telepatométer kisugárzása reakcióba lépett a hallgatóság egyes tagjainak agyi aktivitásával. Az azonos fázisban rezgő hullámok felerősítették egymást, és a kezdetben gyenge kölcsönhatástól a személyes tudatok kiterjedtek és kiléptek saját kereteikből. Sajátos gerjesztett indukciót váltott ki az alharatowniak bekapcsolva tartott telepatométere. Az első pillanatokban csupán két-három személy gondolatai egyesültek, de a következő másodpercekben már százak, ezrek érezték ugyanazt a félelmetesen bizsergető gondolatcsere-áradatot. … őrült klassz menten agyonnyomnak örökké így maradni életcélom simulj hozzám és rázza a ritmus kezed föl az égre zúgj bongj dongj brummogj basszus hadd essen szét bordáimra a mellkasom szeletelje föl fülemet a fender zongoraszong véssen réseket eszembe a szólógitár és szúrjon belém millió zsibbasztó tűt a szintetizátor feloldoz a hang az ütem a munkaigából ez a perc megérte hogy megszülessek példaképem bálványom a zenész az eszem meg a szám helyettem gondolkodik kimondja mit érzek igazán önmagam csak itt lehetek elfeledem ciki melómat nem vettek fel az egyetemre mi lesz velem jogom van a munkához de ha nem kívánok élni e nagyszerű joggal elvisz a zsernyák hát kényszerből trógerolhatok buzeráns oktatóim most nincsenek itt akár apám a karrierkeregető és molesztáló sznob muterom minek hajtsak hogy kipurcanjon a szívem mint a fateromnak nem kell nyaraló se kocsi csak egy szippantás aceton s megszabadultam garázda részeges öregemtől tolvaj öcsémtől strichelő anyámtól semmihez sincs kedvem semmi se érdekel minek magoljak ha diplomát szerzek kevesebb lesz a lóvém mint egy segédmunkásnak az a bajom hogy valami bajom van de ez sem érdekel mert most az ezerfejű üvöltő jelen vagyok s leszek a nyakkendős öltönyös eljövendő ha végképp nincs más kiutam… A központi memória fénysebesen megkereste és kidobta a referenciaadatokat, az agy nanoszekundumok alatt rábukkant a helyesnek vélt kategóriákra, a meglevő tapasztalatok és begyűjtött friss információk, benyomások alapján elvégezte a logikai rutinműveleteket, és máris ott fehérlett a főterminálon az analízis eredménye: + + + szénre alapozott élet + + + energetikai bázisuk hidrogén egyesítése oxigénnel rendkívül komplex feltételek között bonyolult szerves vegyületek közvetítésével összetett struktúrákban szűk fizikai

határok között + + + a faj fennmaradását két egyed rendkívül körülményes együttműködése biztosítja biológiai és társadalmi meghatározottságok közepette + + + a szerkezeti jellemzők közös átörökítése kettős spirál alakú komplikált struktúrákban kódolt program összeadásával történik + + + az egyedek átlagéletkora a bolygó központi égitest körüli nyolcvan fordulatáig terjed + + + a korlátozott idő nem teszi számukra lehetővé a magas civilizációs fok elérését + + + bár társadalmuk belépett már a globális integráció történelmi korszakába az együttműködés hatásfokát túlzottan rontja az egyéni elkülönült egyedi lét erős igenlése valamint a viselkedésüket irányító kulturális normák töredékes beépültsége gondolkodásukba + + + a tengernyi rongyos csőnadrágos csámpásra kopott western-csizmás szögecselt bőrdzsekis hanyagul kitűrt flanelinges biztosítótűvel és vécélánccal ékesített fiatal lény a közúti aluljárók barlangjaiból a külvárosokból sereglett össze + + + csövesek punkok rockerek szakadtak + + + így ismeri őket a város + + + ők az alulról jövők akik ma az ifjúsági divatot diktálják ebben a földrajzi szektorban + + + filozófiátlan kívülállók normasértő értéktagadók akiknek semmi se szent mit a polgárság tisztel + + + a nevelést túlontúl könnyedén vevő szülők gyermekei és a deviáns rétegek nemzedéke + + + a látható szertartás is alacsony intellektuális szintre utal + + + összetett szerkezetű levegőrezgésektől alakul csak ki közöttük időlegesen a miénkhez hasonló magasabb rendű kollektív öntudat de csak a vad rítus során és nyomokban + + + beavatkozásunk ezen a szinten már-még nem vezetne jóra + + + részletesebb elemzés külön kérésre +++ Sylon mélabúsan ingatta kockafejét tömlőnyakán. – Megmondtam, hogy nem járunk sikerrel. Ha legalább kétszáz fordulattal később érkezünk… Megérintette az operatív osztag szenzoros hívógombját. – Rem, hajtsátok végre az agnosztik program jelen szituációra alkalmazható legoptimálisabb változatát! Az itteniek közül senki sem veheti bizonyosságnak látogatásunkat… Miközben az UFO utolsó akkordjai viharzottak a gigászi erejű hangfalakból, az alharatowniak kozmikus járműve hihetetlen sebességgel távolodott, s úgy, ahogy jött, el is tűnt a sötét égbolton. A zenekar tagjai fellélegeztek, és becsülettel eljátszották a repertoár hátralevő számait. Tapsvihar, őrjöngő ordibáló-verseny tanúskodott munkájuk eredményéről. Az Omega-fiúk szuszogva, erőlködve hámozták le egy másról az átizzadt szkafanderjelmezeket. Régvolt sikerekről, közös ivászatokról, turnékról, kalandokról sütögettek el mulattató bon moto-kat. Vaskos tréfák röpködtek. Víg készülődésüket váratlanul megzavarta az öltözőbe betóduló popújságírók szenzációéhes falkája. – Gratulálok, igazán nagyok voltatok! – harsogta Köves János, az Avantgárda nevű irodalmi lap könynyűzenei rovatának külső riportere. – Remek effekteket tettetek bele… eh, vetettek be – mekegte eszperente nyelven Magas Juli, az Örök Ifjúság beatrovatának odafektetett tudósítója, és már záporoztak is a zenekarra a butábbnál is ostobább kérdések. Mennyi a havi jövedelmetek? Mióta játszotok space rockot? Olvastok-e sci-fit? Csakugyan kinn akart maradni az együttes Ausztráliában kengurutenyésztőnek? Igaz-e, hogy ötven milliót ér a szerelésetek? Államosították-e a kamionotokat Albániában? Nem tartjátok kissé pesszimistának az Omega nevet? Tényleg át akartok keresztelkedni Alfára, hogy jobban kifejezhessétek dinamikusan fejlődő társadalmunk magasabb rendű honpolgárának harcos optimizmusát? Stúdiótokban valóban csak azok készíthetnek felvételt, akiket tehetséges alkotónak tartotok, egyszóval nem az üzleti szempontok a döntőek? Tényleg el akarja hagyni az együttest Kóbor, mert feleségül akarja venni Tina Turnert? Igaz, hogy Kóbor Bánfihajszeszt használ? És így tovább és így tovább. Legtöbben a tökéletes illúziót keltő repülő csészealjtrükköt firtatták. Molnár és Kóbor szerényen kitértek a faggatózók elől: – Semmiség, a technikusaink érdeme – mondogatták –, nem szeretnék belemenni a részletekbe, hosszú lenne, meg nem is igazándiból értünk hozzá. – Láthatnánk a cuccot? – kérdezte rámenősen valamelyik riporter. – Sajnos most nem – felelte együttérzést színlelve Benkő. Hangjában ijedtség bujkált. – Elfoglaltak a technikusok, bontják a szerkót. – Eszünk ágában sincs feltartani a műszakiakat – tiltakozott Moly Győző, a nagy beatteoretikus. – Megnézzük, aztán megyünk. Írnék róla néhány sort a Kínpulzus című tudományos-technikai hetilapba, az ingyenreklám mindig jól jön. – Biztosan leszerelték már és a kocsira tették a fiúk – próbálta lebeszélni a buzgólkodót Kóbor – Akkor lássuk a kamionban! – Csak egy pillantást vetnék rá! – Egy perc az egész – tolongtak most már többen is a szűk öltözőben.

– A külsejét mutassátok, az is érdekes lehet, nem muszáj bekapcsolni. – És már indult is a kijárathoz a két leg makacsabb. Kis híján elsodorták a belépő főtechnikust. – Szia, Béka! – üdvözölték bizalmaskodón az újságírók. – Megmutatnád, mivel csináltátok az új trükköt? – Már elpakoltuk… de ha nagyon akarjátok… – De még mennyire! – Nem bánom, gyertek. – Azzal sarkon fordult. A zenészek cinkosán összekacsintottak. – Békának mindig vág az esze, mint a lézerszike – somolygott Benkő. Kezében nagyot durrant a pezsgőspalack, testvériesen töltögetett. A felszerelést szállító, súlyos jármű kigördült a stadionból. Mihály Tamás a vezetőfülkében a főtechnikushoz fordult. – Mondd, Béka, hogy a fenébe ráztad le a firkászokat? A főtechnikus furcsállkodva nézett Mihályra. – Miért kellett volna leráznom őket? – Ne játszd meg magad, az idegenek űrhajójáról valami magyarázatot kellett ad… Béka dévaj hahotába kezdett. – Miféle idegenek? Hülyét kapok! Ennyire bevettétek? Úgy látszik, túl tökéletesre sikerült a holoprojektor és a software. Igaz, ha azt veszem, hogy négy hónapja kísérletezem vele… Az omegások szájtátva hallgatták barátjukat. Elsőként Molnár ocsúdott fel. – Azonnal mutasd meg! – A sofőr vállára ütött. – Állj! Hátramentek, kinyitották a rakteret, mind felkapaszkodtak. Béka egy hosszú, oszlopszerű, nyersalumínium burkolatú, hűtőbordás, vastag lencsés készüléket mutatott. – Ez az. – Miért nem szóltál előbb? Majdnem frászt kaptunk! – támadtak neki, de ő mackósán széttárta a karját. – Igazi ajándék, kellemes meglepetés az, amit előre bejelentenek? Benkő szeme tágra kerekedett. – Ajándék? Milyen alkalomból és kinek? A technikusok vezetője francia konyakot varázsolt elő az egyik szerszámostáskából. – Huszonöt éves pályafutásunkra. Magunkra – mondta, és mókásan billegtetve, a társai felé nyújtotta az üveget. Kóbor megkönnyebbülten sóhajtott, és hátba verte Békát. – Ez aztán valódi jubileumi meglepetés volt, öreg, az isten áldja meg azt a fene csavaros eszedet! Németh Lajos rajza

KORGA ZSUZSA

ÖNGÓL „Zöld az író, recece, Ha megérik, fekete” Zöld, az író elégedett ember volt, és ártalmatlan író. Azért volt író, mert minden mesélt neki: a hegyek, a fák, a házak és persze és főleg a felebarátai. Ő meg csak hallgatott, figyelt, élvezte a maga sorsát, a másokét, és egyre növekvő ámulattal adózott a Nagy Mágusnak és Dramaturgnak, akit mindközönségesen életnek nevezünk. Ült, nézett, együtt érzett, cselekedett is persze, mellé is fogott jócskán, elnézte magának is, másoknak is; hallgatott, létezett, és csendesen hagyta, hogy képződjenek benne a gondolatok, mint barlangban a cseppkövek. Sokszorosan megélt minden pillanatot, és mélyében gomolyogva folyton alakultak a nézetei anélkül, hogy rögzítette volna őket. Eközben kívül többnyire kótyagolt, hiszen mindig befelé fülelt, és külső munkáját ezekhez a belső áramlataihoz igazította – summa summárum, Zöld többnyire szórtnak és boldognak látszott. Tudott aludni, nagyokat enni, nagyokat sírni, és nem tudta elfogadni az élőlényeket, önmagát is beleértve. Ja igen, és a legfontosabb: tudott nevetni, ahogy csak a gyerekek és a bölcsek tudnak, akik még nem nyerték el, vagy már elvesztették önmaguk fontosságának a tudatát. És nem írt. Föl-följegyezgette ugyan a stációkat, amelyeket szakadatlan belső vándorútján érintett, de könyvei nem jelentek meg soha. Ellenben író-olvasó találkozókat azért tartott. Egy évben háromszor-négyszer meghirdette a lapokban, hogy találkozni kíván az olvasóival. Ismerték már ezt a szokását, kezelhető futóbolondnak tartották, felvették hát a hirdetéseit. A megadott időre mindig összegyűltek húszan-harmincan valamelyik pályaudvaron. Zöld kiutazott velük a város környéki erdőkbe, és óriási sétákat tettek. Boldogan gyalogolt a kis csapatok mögött, szeretett hátramaradni, mert így egyetlen pillantással belátta a művét: a nyüzsgő csevegő, mosolygó társaságot és a sok hatalmas fát, amelyet nem vágtak ki azért, hogy papírt, papírból könyvet gyártsanak, és rányomtassák az írásait. A baj csak az volt, hogy lassan egyre távolabb kellett utazni az erdőkért. Évről évre többet vágtak ki belőlük, a vonat-utak egyre hosszabbak lettek, és Zöldék nagy irtásokon mentek át, vagy ami még szörnyűbb volt, savas esők pusztították ki a fákat, és a lágy domboldalakon csontváz erdők meredeztek az égnek. Egyszer egy eldugott hajlatban egészséges fenyvesre bukkantak. A kis csapat boldogan járta a ruganyos utakat, Zöld meg szinte itta a zöld árnyalatait, amelyek egészen a feketéig mélyültek, és leült, hogy csendben érezze, hogyan valósulnak bele a fái a térbe. Ahogy körülnézett, körben a tarlott mezőkön csak az ő erdőfoltja sötétlett. Zöld úgy érezte, ennél nagyobb sikert nem arathatott volna soha. Nem tett, hanem nem tett valamit. Ennyit mások is megtehetnének! Ha tudnák, mit kell nem tenni! És szegény Zöld elhitte magáról, hogy többet tud, mint a többiek. Gondolta, ha megmondja nekik, a fejükhöz kapnak: – Tényleg! Nahát! – és már csak azok vágják ki a fákat, akik nem hallották a szózatot. De azoknak, gondolta, le is írhatná… Kisétált az erdő szélére, kis noteszt vett elő a zsebéből, és sokáig mozdulatlanul tartotta a papír fölött a tollát. A legnehezebb az első mondatot eltalálni. Az első mondattal nem a történet kezdődik el, hanem az írás. Zöld sokáig töprengett, aztán mélyet sóhajtott, és nekifogott: „Zöld, az író, elégedett ember volt…”

GÁSPÁR ANDRÁS

AKI BÚJT AKI NEM UNO-1 A fiatal nő sírt. Csendesen, dacosan, nagy-nagy keserűséggel. – Miért csinálod ezt velem, Sarge? Jézusom, mit vétettem ellened? … A taktikája kudarcát felmérve, felszárította a könnyeit, de nem mozdult, csak ült összeszorított térddel, a férfit fürkészve. Porszemcsék kavarogtak az iroda ablakán beáradó reflektorfényben. Nem akadt hely a bolygón, ahová elrejtőzhetett volna előlük. A kosztümjének szövetét, a harisnyája selymét csiszolt réz, ólom nehéz szaga itatta át. A krokodilbőr cipői sem festettek olyan előkelően, mint egy nappal korábban, míg a vadonatúj sportkocsijától a hajója fedélzetére kopogott bennük. Megalázottnak, tisztátalannak érezte magát. Tudta, hogy így lesz. Sejtette odalent is, de biztosan csak attól a pillanattól tudta, hogy a hajója belépett az UNO Vegyesipari Konszern privát rendszerébe. (Fényévnyi átmérőjű gömbben az ismert világegyetem fekete szíve lüktetett itt megállíthatatlanul. Egy gigászi széncsillag: RN színkép osztályba tartozó atommáglya vonzásterében az ásványi érc, a nyersolaj, a kőszén világai sodródtak tova. UNO-3 félszáz fúrótornya, irdatlan bányatelepe felett két tucat pokoli gázfáklya lobogott, darabokra szaggatva a hatvanórás éjszakák sötétségét. UNO-2 félszáz roppant petrolkémiai üzemének csőhálózatában kátránysűrűségű olajszirup keringett. Félszáz töltőegység fogadta a tankhajókat, hogy azok a világegyetem legmagasabb oktánszámú benzinjével emelkedhessenek fel. UNO-1 felszínén félszáz óriás acélkohó dohogott, kiváló minőségű ötvözetekkel ellátva a Konszern hadiüzemeit.) A férfi, negyvenhét-negyvennyolc esztendős,, korán idősödő típus, barázdált homlokú, őszülő üstökű, átható tekintetű szakember, szomorkásán ingatta a fejét. A Földön ötven-ötvenöt évet jósoltak volna még neki, az UNO-1 orvosai húszat, huszonkettőt ígértek, s szélesen mosolyogtak hozzá. Nem kellett magyarázkodniuk. A feltételekkel ki-ki akkor barátkozott meg, amikor a lelkét, a testét eladta a Konszernnek. Tanúsították ezt a szerződések másodpéldányai, melyek közül egyet a férfi az asztalon át csúsztatott a lány felé. – David Cameron Mulgrave, kohómérnök… – olvasta fennhangon a fiatal nő. – Elvált, két gyermek apja. – Felkacagott. – De hát ez hazugság. A te neved Sarge. Sarge Esperance. Sosem voltál kohómérnök. És nem vagy több harmincötnél, bármilyen kitűnő is ez a smink. – Bátortalanul mosolygott a férfira. – Mi a baj, Sarge? Nem akarod mégis elmondani? Nem akarsz látni többé? Ha tehetek érted valamit, ha segíthetek, megteszem, csak mondd!

– Engedje, hogy folytassam a munkámat, Esperance kisasszony. Ez a legtöbb, amit a jelen pillanatban értem tehet. A tartózkodó hang megtette a magáét. A lány megint könnyekben tört ki. – Ki akarsz készíteni, igaz? Mi a vágyad, bátyám, könyörögjek talán, hogy fejezd be a játékodat? Egyszerre mindenről megfeledkeztél? Nem kellenek a millióid? Ráuntál a kerti összejövetelekre, a golfjátszmákra, a síkirándulásokra, a mestermű feleségedre? Rájuk untál, hogy felcseréld ezzel? – Körülpillantott és megborzongott. A távolban műszakváltást jelző sziréna bődült fel. – Hisz nem értesz a gépekhez. Soha nem volt erős oldalad a munka. Ez a por nem használ túlságosan az asztmádnak, Sarge! Itt még egy atlétát is leterítene a szilikózis. Az allergia tönkreteszi a pergamen bőrödet. Fejezd be, Sarge, amíg nem késő! Mulgrave tiszta, szürke szemében szánalom és keserűség szűkölt. – Ha jól értettem, Esperance kisaszszony, az ön bátyja jelenleg az UNO-rendszerben tartózkodik. Mégpedig illegálisan. Javaslom, keresse fel az üzemünk biztonsági főnökét. Ha a BF után kérdez, odakint bárki útbaigazítja. Nincs mitől tartania: ipari kémkedési, személyzeti ügyekben egyaránt illetékes. Amennyiben Esperance úr itt rejtőzik, egykettőre előkerítik. Nyugodtabbak lehetnénk valamennyien, már csak azért is, mert ebben a kis világban a lézengők… nos, felesleges veszélynek teszik ki magukat. Látta, ugye, a gépeinket? Némelyik valóságos húsdaráló. Amúgy a legkitűnőbb, legmegbízhatóbb gépek az egész köztársaságban. Amire képesek… – Sarge, az isten szerelmére! Tőlem nem kell tartanod! Bármi az oka, hogy így viselkedsz, biztosan szükséged van valamiféle segítségre. Pénzzavarba kerültél? Hisz tudhatnád, hogy a cég… – Bátran állíthatom, Esperance kisasszony, nincsenek anyagi természetű gondjaim. Az állás, amint tudja, szépen jövedelmez. A fiaim szinte felnőttek már. Egyikük odakint harcol az LMG-ben. Talán olvasott arról a helyi háborúságról a lapokban. Önként jelentkezett, és tavaly megkapta a zászlósi rangot. Az anyja hónapokig ostromolt a leveleivel: „Beszélj a fiúval, Dave!” Egy huszonkét éves férfival, aki maholnap tiszt lesz! Hiába, a volt feleségem mindig furcsán viselkedett. Kívülálló módjára. Apolitikusan. Ért engem, ugye? A lány zokogott. A könnyek végigperegtek a napbarnított arcán, a nyakán. – Gyűlöllek! Jézusom, hogy utállak, Sarge, csak tudnád! És most elmegyek. Vissza sem jövök, ha úgy akarod. Többé nem hallasz felőlünk. A feleséged, mármint a valódi feleséged, velem üzent. Elfogadott egy meghívást a kaliforniai barátaitól. Arra kért, közöljem veled, hogy eztán megcsal minden nap, minden órában. Kért, hogy adjam át ezt emlékül… Istenem, hogy megkönnyítetted!… – Villámsebesen a férfi arcához kapott, a gyöngyházfényű körmei beletéptek a bőrbe, négy keskeny, véres barázdát hagyva maguk után. Az ujjai belemarkoltak a kohómérnök kurtára nyírt hajába. A mérnök nem védekezett. Arca az íróasztal peremének csapódott. A felrepedt ajkából vér cseppent az állára. Elmázolta és felpillantott. – Esperance kisasszony… A lány riadtan hátrált. Két lépést, hármat. A szájához szorította mindkét öklét, hogy ne sikoltson. Mert a sminket nem sikerült tönkretennie. A férfi nem viselt sminket. Az ajkát megnedvesítve nézett a lányra, azzal a bizonyos arckifejezéssel, amellyel az ötvenhez közeledő férfiak szokták méregetni a náluk húsz évvel fiatalabb, érthetetlenül viselkedő nőket. – Esperance kisasszony… A lány sarkon fordult, zokogva kiszaladt, bevágta az ajtót. A férfi várt egy darabig, fülelt, azután a mosdóhoz vánszorgott. Leöblítette a homlokát, kimosta a sebeket. Váratlanul elfogta az öklendezés. Négy apró, rózsaszín patak futott végig az összekarmolt állán. A következő nap kialvatlanul, az utolsók közt érkezett az étkezdébe. Alig maradt ideje, hogy felakassza a köpenyét, és, elfoglalja a helyét, kétoldalt máris feltárultak a tálalóablakok. Körös-körül tucatnyi férfi hajolt az asztalok fölé, mélyen beszíva a leves erős illatát. – Minden rendben, Dave? – hajolt még előrébb valaki a szemközti sorból. – Ránézésre azt mondanám, pocsék napod és éjszakád volt. Ha úgy érzed, átvehetem a műszakodat. Van még időd pótolni a negyedév előtt. Rendben? – Mulgrave megrázta a fejét. Jobb oldali szomszédja egy doboz sört tolt elé. – Hagyjátok most! – Halkabban folytatta: – Ki volt az a nő, Dave? A lányod? Mulgrave köhintett. – A húgom. Legalábbis őszerinte. A mérnök nem firtatta tovább a dolgot. Az elkövetkező félórában az adagjaikkal vesződtek. Mulgrave a bajor sört kóstolgatta – félévenként egy szállítmány érkezett csak ebből a fajtából –, s néhány párbeszédet hallgatott végig az új martinkemencék működéséről, az oxigénbefúvatás és a hidegsajtolás alkalmazott módszereiről. Hagyta, hogy az elméje mondatokra, szavakra, szótagokra morzsolja az információt. Az ebéd- és vacsoraidőnek hála, az utóbbi hetekben nem volt szüksége szakkönyvekre. A megszokottnál is sebesebben tanult. A munkatársai kitűnő elméleti, ám ha lehet, még különb gyakorlati szakembereknek

bizonyultak. Megbízhatóbbaknak a könyvtárnyi irodalom összeállítóinál. Emellett belátók voltak, nyugodtak és magabiztosak: munkatársaknak valók. Mire végeztek a vacsorájukkal, s odakint felharsantak a szirénák, a rendszer napja, az RN-máglya lebukott már. Az éjszaka UNO-1-re nyitotta égő szemeit, s a felszálló gőzökön, pernyén át az irodájába visszatérő Mulgrave arcába bámult. UNO-2 magasan járt, UNO-3 teljes fogyatkozásban, ötfoknyira sötétlett a látóhatár felett: perzselt szélű lyuk az űrben. A kohómérnök úgy érezte, a padló megvonaglik a lába alatt. Hajó siklott be az üzem fogadó csarnokába. Apró hajó, vörös és zöld helyzetlámpák. A lány tért volna vissza? … Meglehet. Igazán szereti a bátyját. Segíteni mégsem tud rajta, miképp sohasem tudott. Az íróasztalán a személyi képernyő kivilágosodott. Mulgrave leült. – Dave? – Az üzem biztonsági főnökének az arca kelletlenségről árulkodott. – Egy percre csak, Dave! – kiáltotta a feltámadó morajban. – Sajnálom, hogy feltartalak, de van itt valaki, aki hosszú utat tett meg, és ragaszkodik hozzá, hogy azonnal beszélhessen veled… Felesleges volt mondania. Mulgrave érzékelte a jövevényt: tudta róla, hogy férfi, tudta, hogy laza izomzatú, ezért szaggató fájdalmat érez most a gerincében. Látta is mint valami bizonytalan, elmázolt ceruzarajzot. Elég, parancsolt magára keményen. – Tíz perc, és ott vagyok – ígérte, s amint felállt, hogy előkeresse a zakóját, torkon ragadta a keserűség. Bármit indított is útjára a lány, már semmit nem tehet, hogy megállítsa. A jövevény negyven körül járt, nyitott zakója, meglazított nyakkendője bensőséges légkört teremtett a BF puszta irodájában. – Dr. Teil – mondta a biztonsági főnök feszengve – Esperance kisasszony megbízásából érkezett hozzánk. Egyenest a Földről, hogy elbeszélgethessen veled. Ami engem illet, nem tudom… – Megkérem – szólt közbe a doktor bársonyos hangon –, hagyjon most néhány percre magunkra. A BF együttérző pillantást lövellt a kohómérnök felé, az után behúzta maga mögött az ajtót. Dr. Teil közelebb húzódott, Mulgrave-re mosolygott. – Jó estét, Sarge! Az idősebb férfi lehunyta a szemét. – Gondoltam, hogy a lány nem távozik anélkül, hogy rám ne szabadítson egy pszichológust. – Cigarettára gyújtott. – Szegény lány. A családi bonyodalmak meglehetősen összezavarhatták. – Meglehetősen – bólintott dr. Teil. – Ami azonban engem illet, Esperance úr, téved. Nem pszichológus, hanem fiziognómus vagyok. Tudja, ugye, mit jelent ez? – Az arcvonásokat, az arcjátékot vizsgálja, úgy következtet bizonyos lelki folyamatokra. Vagyis mégiscsak pszichológus. Mit tehetek önért, dr. Teil? – Értem semmit, szinte semmit, Esperance úr. Magának, a húgának, a feleségének tenne jót, ha úgy döntene, velem tart holnap reggel. – David Cameron Mulgrave a nevem. Kohómérnök vagyok; születési évem… – Ahogy kívánja – mondta dr. Teil. – Annyit azonban talán megenged, hogy előadjam a történetét. Sarge Esperance jó családból való fiatalember. Harmincesztendős sincs, mikor felmérhetetlen vagyont örököl. Félbehagyja a tanulmányait Etonben, és három éven át az aranyifjak életét éli. Utóbb nőül veszi Claire Esteirát, akinek révén rokonságba kerül a Korzikai Uniónak, ennek az ősi bűnszövetkezetnek a fejével. Harminchárom esztendős korára a világ leghatalmasabb export-import cégének tulajdonosa, az UNO Vegyes ipari Konszern egyik főrészvényese. Előtte az élet. Azután egyszerre eltűnik. Egy évbe telik, míg az apósa, a felesége és a húga rádöbbennek; hogy az UNO-rendszerben él, mégpedig álnéven. Talán a romantikát kutatja egy olyan patkánylyukban, ahol semmi keresnivalója. Talán megzavarodott. Mindkét változat elképzelhető. A húga időt, fáradságot nem kímélve az UNO-1-re repül. A bátyja helyett a megadott név alatt azonban egy ötvenes kohómérnököt, amolyan szakbarbárt talál: korlátoltat, lelkiismeretest. Az ábrázata vajon plasztikai sebészek műve? Szinte hihetetlen! Elképzelhetetlen, az irracionalitás non plusz ultrája! Mi vihette rá a világ egyik legsikeresebb ifjú üzletemberét, hogy örök időre elcsúfítsa magát? És nem csupán az arcát, de a testét is, ahogy az itteni orvosok tanúsítják… Mert a kohómérnök tetőtől talpig, kívül és belül ötvenes. Ördöngösség. És mindezt miért? Mulgrave elnyomta a cigarettáját. Dr. Teil homlokráncolva pillantott rá. – Rothmans International. Megadja a módját, még mindig megadja a módját, Sarge. A jelenlegi helyzetben mégis azt javaslom, ne folytassa. A nikotin árt a tüdejének. Épp elég itt a füst körös-körül… – Úgy találja? Mi másképp érezzük. Áprilisban ezért rendszeresen avart, szemetet égetünk. A doktor nem sértődött meg. – Mi a véleménye a történetemről?

Mulgrave ádázul vigyorgott. – Megindító. A végletekig. Filmsiker lehetne; tele van ármánnyal, pénzzel és szerelemmel. De mi közöm mindehhez nekem? Dr. Teil pattintott. – A szavai Sarge, a mondatai! Jobban kellene rájuk ügyelnie, hisz tönkretesz mindent! Vagy nem említettem? Foglalkozom frazeológiával is. Ön kezd kiesni a szerepéből. Mulgrave megfeszítette a nyakizmait. Elég! Egy hangot se többet. Mikor nagy sokára mégis megszólalt, kimerültsége az ötvenes kohómérnök kimerültsége volt: – Hát a vonásaim? Kiolvasott valamit a vonásaimból is, doktor? Talán éppen a plasztikai sebészem kézjegyét? A fiatalabb férfi a fejét csóválta. – Nem szorultam rá, hogy ilyesmihez folyamodjak, Sarge. A húga részletesen beszámolt a találkozásukról. Abból, amit elmondott, plasztikai beavatkozásra következtettem. A sminktrükköket az orvosi vizsgálatok amúgy réges-rég felfedezték volna. Ön pedig nem kíván feltűnést, Sarge! – Közelebb hajolt. – Ó, egyáltalában nem! Hová tette a friss sebhelyeit, Sarge? Mikor belépett ide, még ott láttam őket az arcán. Hová tűntek? Meg tud rá felelni? David Mulgrave tétován nyúlt a homlokához. A hajnalig tartó műszak utolsó perceiben Mulgrave a gőzkalapácsok során nyugtatta a tekintetét, és gyűlölte a Földről érkezett Teil doktort. („Gondolkozzék, Sarge! Gondolkozzék! Bármikor megtalál a szállásomon. Ha kívánja, nekem töviről hegyire elmesélheti a történetét. Leránthatja a leplet a trükkjeiről. Nagyon nagy játszma volt, Sarge, de ez a vége. Ne vegye a szívére. Ha kívánja, köztünk marad. Végeredményben jó ideig a magánpszichiátere leszek. Jó éjt, jó munkát, Sarge!”) Mulgrave úgy gondolt most a Földre, mint egy háború szaggatta tartományra. Nem akaródzott visszatérnie oda. Nem kívánt beburkolózni a bensőséges magány köntösébe, melyen csak alkalmanként hatolt át egy-egy sereg üres szó. Remélte, lesz még alkalma elmagyarázni a lánynak, mire cserélte el mindezt. A jobb keze mutatóujját végighúzta a sebhelyeken. Ott voltak és sajogtak. Későn persze. Hibázott, s mert hibázott, meg kell halnia. Nyomban. Körülpillantott a műhelycsarnokban. Meghalni itt ezerféleképp lehet. Tökéletesen azonban csak egyféleképpen. Ehhez pedig segítségre van szüksége. Az új Natwich-kemence nyílásán pontosan harmincpercenként tíz-tíz tonnányi olvadék zúdult ki, hogy méternyi vastag oszlopokká dermedjék a formákban odalent. Mulgrave elidőzött a hídon, a korlátot markolta, belebámult az alatta nyújtózó, enyhén torzító nikkeltükörbe. Ég veled, Dave. Ég veled, Sharon, ég veletek, fiúk. Fenemód megszerettelek benneteket. A gőz sziszegése elnyomta az első figyelmeztető kiáltásokat: néhány méterrel feljebb megnyíltak a szelepek. A Natwich izzó torka kerekre tágult. A kohómérnök átlépett a korláton. Tízen-tizenöten látták, amint a teste alázúdul az olvadékkal. Néhányan kiáltottak. Egy brazil suhanc keresztet vetett. Valaki elrohant Teil doktorért. Az elnyújtott szirénabőgés. Az éjszakai műszak véget ért.

UNO-2 – Gus… – dorombolta a főkönyvelő az ajkán széles mosollyal, a Vegyesipari Konszern saját szabadalmával. – Gus Cernik. Lépj elő, barátom! Fakószőke, ritkás szemöldökű, fürkésző tekintetű férfi állt meg vele szemben. Az öltözékéért bizonyára vagyonokat kínáltak volna a háborút megjárt hadfelszerelések bolondjai. – Gustav Cernik vezető technikus, uram. Üdvözlöm az otthonlakat, uram! A főkönyvelő felszegte a fejét. Undor ült a képén. – Cernik, TMK, alapbér négy-kilencven, levonásokkal négy-huszonhárom. Biztosítás és érdekvédelmi hozzájárulás tizenkettő. Itt írd alá, cowboy. És semmi suttogás, hallják? Mi az isten lehet ennél az átkozott havi bérnél fontosabb? Egy szavukba kerül, és felveszem mindannyiuk helyett. Még jobbat mondok: adják írásba! Mi lesz, Cernik? A férfi az asztalra támaszkodott, úgy őrölte a fogai közt a rágógumiját. Aláfirkantotta a nevét, és várt. A főkönyvelő borítékba számolta a nyolc darab ötvenest, a tíz ezüstgurigát némi apróval. – Rendben van, cowboy. De ne akard, hogy szerencsét kívánjak hozzá. Nem lesz részed benne, ha tovább pofázol. – Az emberekhez fordult. – Gyerünk, egymás után, az egész átkozott, forrongó banda! Chambers! …

Cernik szedelőzködött. Vállára dobta a hidegforrasztó-felszerelést, s a technikusok egy népesebb rajához csapódva lesodródott a lépcsőkön. Az öltözőszekrényéhez érve rágyújtott egy cigarettára, ledobta a zubbonyát, a zsebébe kotort a kulcsáért. A nehéz lábbeliket, a kesztyűt, a vattakabátot és a maszkot halomba rakta maga előtt a pad deszkáján. A felső polcon talált még valamit: elrongyolódott füzetet csúsztattak be odafentről az ujjnyi résen át. „Le mouvement syndical international” A szeme gépiesen futott végig a címsorokon, míg meg nem lelte a maga nyelvén is: „A nemzetközi szakszervezeti mozgalom” Felkacagott. – Az isteneteket! – Hátrafelé: – Hé, hé, ide nézzetek! Hazulról érkező üzenet! Tíz perc leforgása alatt hetven füzetet szedtek össze a szekrények felső polcairól. Ugyanaz az olcsó papír, ugyanaz az egyenetlen szedés. Rohammunka. A szöveget egy bizonyos Marteau állította össze, s látta el magyarázatokkal. A tizedik perc végén előkerült egy BF. – Megint… – suttogta a dühtől sápadtan. A füzeteket halomba hordatta a belső udvaron, és saját kezűleg locsolt olajat rájuk. Néhányan, köztük Cernik is, idejekorán zsebre gyűrték a magukét. Tétován álltak ott a tűz fényében. – Mind megbolondultak?! – tajtékzott a BF egy csőrakás tetejére felkapaszkodva. – Nem látják, nem értik, mi folyik itt? Egy piszkos szabotázs! A vörösök állnak mögötte, az úristenit! Mindent elkövetnek, hogy megbolondítsák a becsületes dolgozókat. Hát mit képzelnek? Ezt a mocsokságot holtbiztosan ellenőrzés fogja követni. Azt a nyavalyást, aki a múlt szombaton az ÉLJEN MÁJUS 1-jét felmázolta az olefinkupolára, páros lábbal rúgják ki. Térjenek észhez, előbb-utóbb minden kiderül! Ami pedig a nézeteltéréseket illeti… – Jogot a nőknek! – üvöltötte valaki bikahangon a hátsó sorokból. – Jogot a nőknek! – A hangorkán pillanatok alatt elnyomta a BF dühös kiáltásait. Cernik együtt kurjongatott és röhögött a többiekkel. Azt sem bánta, hogy utóbb sört kellett vedelnie, pedig a szagát sem állta. Késő éjszakáig tomboltak, megrongálva egy sor rejtett kamerát. Éjféltájban odafent megelégelték a dolgot. Nagy hangon bődültek a szirénák; a nyomás rohamosan csökkent a csőhálózatban. A forró olaj egyszerre hét ponton kezdte ki a szelepek tömítését. Cernik és társai szitkozódva rúgták ki maguk alól a széket, kapkodták magukra a kabátot, maszkot, lábbelit. Sűrített levegő sziszegése közben hadosztálynyi monstrum vágtatott ki az UNO-2 éjszakájába. – Forduljak föl, ha nem szántszándékkal terhelték túl… – mondta hajnaltájt egy művezető, megrugdalva a földre dobott, hibás szeleptartozékokat. – Persze felsőbb utasításra csinálták. Ezt nektek szabotázs! Gyerünk, emberek! Gus Cernik szétvetett lábbal dolgozott. Kék és aranyszínű szikrák záporában. Korai fagyban, verítéktől csillogó arcok között. Forgattak valaha hidegforrasztót vattakabátban? Az izzadság egykettőre filmréteget von a bőrre, meggátolva a légzést, szabad utat nyitva a tarkót, a fejbőrt támadó viszketegség előtt. Cernik felpillantott – hipnotikus lassúsággal mozdult a csillagmező, az UNO-3 félárnyékba borult gömbjével –, fújt egyet. Azokat az ezredmásodperceket, amelyekkel a munkája lassúbb volt a társaiénál, emberi szem nem érzékelhette. Egy hét alatt, gondolta, szakemberré nőheted ki magad ezzel a módszerrel. Meglehet, négyszáztíz meg némi apró sok is az ilyen kegyes csalásért. A hajnal első fényénél egymaga maradt a szerelőcsarnokban. A TMK továbbvonult, a technikusok szétszéledtek, hogy felhajtsanak egy-egy pofa sört. Cernik felgöngyölte a kábeleket, kirántotta az átforrósodott csöveket, a tokjukba csúsztatta őket. Leült a földre, káprázó szemmel maga elé meredt. Fájdalom pislákolt a homloka mögött. Látomás gyötörte. Kék tenger merült fel a képzeletében, szürke, poros műút, nyitott sportkocsi. Éppen szemben. Hallani vélte a fékcsikorgást. Az első ülésen egy napszemüveges karjában felismerte a feleségét. Claire persze többnyire betartja, amit ígér. Gus Cernik letépte az arcáról a maszkot, és kiköpött. Hát legyen! – Jó reggelt, Sarge! Odafent, jó harminc méteres magasságban, a korlátba kapaszkodva a pszichológus állt, dr. Teil. Nyitott zakóban, védősisakban, aktatáskával. Cernik a hangjáról, nem az arcáról ismerte fel: a Nap éppen Teil háta mögött kúszott fel, bizonytalanul szikrázva a légkör kavargó koromfelhői mögött. Cernik leárnyékolta a szemét. – Úristen, ember! Azért kelt ma fel ilyen korán, hogy halálra rémítsen? – Felállt. – Egyébként Cernik a nevem. Pocsék éjszakám volt, és nincs kedvem tréfálkozni. Ki az ördög maga? És milyen nevet mondott?

Hé, ha szervezett munkások után szaglászik, nálam rossz nyomon jár! – Várt. – Akad ott fenn a számomra egy cigaretta? A pszichológus leguggolt, úgy babrált a nyitott aktatáskájában. Cerniknek úgy tűnt, mosolyog. Egy pillanattal később maroknyi cigarettacsikk potyogott a lába elé a magasból. – Rothmans International! – kiáltotta dr. Teil. – Kénytelen vagyok megváltoztatni a véleményemet, Sarge! A nikotin kifejezetten jó hatást gyakorolt a szervezetére. Remek formában van. Kár, hogy képtelen változtatni a szokásain. Hogy Mulgrave-ként nem szívta végig azokat a cigarettákat, még fényűzésnek minősült. Ugyanez munkásembernél ostobaság, s mint ilyen, felettébb ritka. Igazán ügyelhetett volna erre az apróságra. A csikkeit követve akár a Földig követhetné bárki. Durva hiba. Egy ilyen körültekintő fiatalembernél… Závárzat csattant. Gus Cernik puskát pillantott meg a pszichológus kezében. Távcsöves puskát, hangtompítóval. Teil doktor cipője orrával csapta le az aktatáska fedelét. – Maradjon, ahol van, Sarge! Egy perc csak, máris végzünk. – Sokkterápia? – kérdezte Cernik kíváncsian. – Nem túlságosan eredeti módszer. Egy ilyen komoly szaktekintélynél… Dr. Teil elmosolyodott, és Cernik vállába lőtt. – Nem tetszik igazán a modor, amelyet velem szemben alkalmaz, Sarge. Már korábban is mondani szerettem volna. Álljon fel! Cernik felállt. A kabátja ujjából vér csordult a betonra, a mellében dermesztő hideg ömlött el. Összeszorította a fogait: elég! És a fájdalom csillapult. – Eltekintve a cigarettáktól – hallotta a pszichológus hangját –, igazán körültekintően járt el. Majdnem sikerült félrevezetnie. Nem feltételeztem, hogy képes egyetlen műszak alatt zsebre vágni az összes kollégáját. Egyöntetűen állították, hogy látták magát az olvadékba zuhanni azon az egy héttel ezelőtti reggelen. De magának esze ágában sem volt meghalni. Az útja a szerelőcsarnokon át az öltözőbe vezetett, ahol kifújta magát, és felbontott egy doboz cigarettát. A második csikket a kompkikötő várótermében találtam. A negyediket és az ötödiket a férfimosdóban. – Előre hajolt. – Egy órácska még a legfelkészültebb plasztikai sebésznek is kevés, hogy újra férfit formáljon egy roncsból, Sarge. Ember nem képes erre. De magának délutánra Gustav Cernikként kellett munkába állnia az UNO-2-n, hát megtette. Nem, ne tiltakozzék! Tudom, kiféle-miféle szerzettel van dolgom. Ami azt illeti, mindvégig reméltem, tévedtünk. Maga szörnyeteg! – Így gondolja? – Cernik szédült. – Még annál is rosszabb – folytatta Teil doktor. – Sok munkát adott nekünk, míg végigrágtuk magunkat az életrajzán, Sarge, de megérte a fáradságot. Amit elterveztünk, amúgy gyilkosság lett volna. Így ésszerű ellenintézkedés, amelyről utóbb még a kormányt is tájékoztathatjuk. Az UNO fejesei így legálisan juthatnak megint a maga által bitorolt részvényekhez. Mindenki boldog lesz és elégedett. Szerencsésebb, hogy így alakult. Egy Földön elkövetett merénylet alapos vizsgálatot hoz. A gyanú árnyéka előbb-utóbb az üzlettársaira hullik. Ezt mindenáron el kell kerülnünk. Vagyis az üzlettársaim, és nem a feleségem, a húgom küldték a nyakamra, gondolta Cernik, s nagy megkönnyebbülést érzett. A kabátujján végiggördülve, a földre hullott az ólom. Egy ideig védekezhet így. Egészen addig, míg Teil halálra nem sebzi. Felnézett a doktorra. Csendesen kérdezte: – Még itt is az útjukban vagyok? – Amíg lélegzik, mindenütt. Mi a garancia rá, hogy nem tér vissza már holnap? Maga egyedi jelenség. Nincs emberi arca. Egyiket is, másikat is megszokásból viseli csupán. Mégis, huszonhat évesen a világ egyik legvagyonosabb embere. Harminchárom évesen beválasztják a szenátusba. Harmincöt éves korára helyrehozhatatlanul megfertőződött felforgató eszmékkel. Negyvenévesen talán visszatér a Földre, és negyvenkét éves korában a köztársaság elnökévé választják. Egy szörnyeteget. Mulgrave és Cernik gyilkosát. Összesen hányat gyilkolt meg közülünk, Sarge? – Ismeri Jimmy McDonaldot, doktor? – Nem, Sarge, nem ismerem. Ki az, valami vörös? Cernik röviden felnevetett. – Nem vörös. Az öreg Walt Disney filmstúdiójának munkatársa volt. Valóságos csoda. Egy egész világot cipelt magával a bőröndjében. Egy egész világot a legkülönbözőbb hangokból. Játszott, komédiázott, este meg hazasétált, és a bőröndöt az ágyára dobta. Ki sem nyitotta másnap reggelig. Mégsem vádolta meg soha senki, hogy megölte Willie gőzhajót, Micimackót vagy a százegy kiskutyát. Ahogy én sem öltem meg Mulgrave-et, Cerniket, sem senki mást. Ha úgy akarom, ismét kohómérnök vagyok. – Két gyermek apja – fűzte hozzá Mulgrave hangján. Kezdett belemelegedni a játékba, nem érzett többé félelmet. Haragot sem. – Ha óhajtja, George Washington. Silány másolat persze. – Teil

fegyverének optikájában az érmékről oly jól ismert vonások rajzolódtak ki. – És van igazi arcom. Emberi arc, mint bárki másé. De nem mutatom meg. Nem fogja megismerni soha. – Szerencsétlen – mormolta Teil. A vonásai megkeményedtek. – Ennek meg kell történnie, Sarge. Magának nincs helye emberek között. Maradjon, ahol van. Lemegyek. De vigyázzon! Fél kézzel is tűrhetően tudok célozni… – Megmarkolta a vaslépcső korlátját. – Amit az imént mondott rólam – kiáltott Cernik, miközben kissé elfordította fejét –, a saját véleménye vagy az üzlettársaimé? – Az övék – válaszolta dr. Teil, jobbját előrecsúsztatva. – De örülök, hogy nyomatékot adhatok neki. Egy perc, Sarge! Jövök… A nap megvillant az acélcsövön, amint egyensúlyát vesztve előrebukott a harmincméteres mélységbe. Mert persze nem volt ott vaslépcső, sem más lépcső. Egyáltalán nem volt ott semmi sem. A férfi, aki Gus Cerniknek nevezte magát, borzongva merészkedett az összezúzódott test köze lébe. Teil doktornak illett volna számolnia hipnotikus képességeivel is. Jóval elegánsabb a megvesztegetésnél, s biztosabb is. Elegendő, ha az ember a tisztesség határain belül él vele. Ezt természetesen nem mondhatta azonnal, ám Teil utolsó pillanatában maga is rádöbbenhetett. Cernik most hátrapillantott. Vére elhullatott cseppjei olajcseppekké változtak, furcsán irizáltak a betonon. Nem hagyhat hátra nyomokat. Helyesebb, ha üzlettársai úgy tudják, hogy bérgyilkosuk bevégezte küldetését. Hogyan is mondta a doktor? Nincs az a plasztikai sebész, aki egy óra alatt roncsból újra férfit formál. Mert ember nem képes ilyesmire. Lássuk tehát… Röviden felszisszent, kiürítette a tüdejét. Teil holtteste felemelkedett kicsavart helyzetéből, és üres tekintettel meredt rá. Cernik felemelte a puskát, az aktatáskát, majd indulást parancsolt. Teil alig-alig bicegett, míg a közeli roncstelepig, apró hajójához vezette. Az őrautomata azonosította az érkezőt, s figyelmen kívül hagyta a vérnyomokat. A halott férfi jobbja biztosan markolta a kormányt: UNO-2 gyorsan oszló gázokba burkolódzott, eltávolodott odalent. UNO-3 nappali arca már nem rezdült a képernyőkön, mikor Cernik elhagyta a hajót. Még ezer kilométerre sem járt, amint hátba kapta a kozmikus vakuvillanás. Teil doktor jutalomjátéka, utolsó repülése a légkör felső rétegében lángoló csúcspontjához ért. Cernik kődarabként hullott alá, alatta a bolygó szélesen elnyújtózó pusztasága szürkéllett, körülötte vadul örvénylett a kénsárga zivatar. Villámfénynél ért földet egy vízmosás alján, a sisakja megrepedt, mentőöltözete szétnyílt, mint valami kiszikkadt héj. Halkan felnyögött, összehúzódott. Most! Most, míg vihar tombol; míg eszelős röptének szemtanúi megfelelő járművek után kutatnak, hogy megmenthessék! Ahogy ott hevert, nőni kezdett. Százhetvenkilenc, száznyolcvankettő, száznyolcvanhét centiméteres magasságba nyújtózott, mielőtt megálljt parancsolt a szöveteknek. Az ajka elvékonyodott, kétoldalt apró gödrök támadtak a húsba. Szemébe mintha híg savat fecskendeztek volna: a dióbarna mezőkben kis szürke folt jelent meg, azután terjedni kezdett s világosodni. A fakószőke haj előbb egészen fehér, azután kékesfekete lett. Jobbjáról mintegy varázsütésre eltűntek a parányi sebhelyek. Sápadt arcán kétnapos borosta ütközött ki. Elég jó, gondolta Esperance. Elég jó... Félig még a sikamlós agyagfalon is sikerült felkapaszkodnia, mielőtt elveszítette az eszméletét.

UNO-3 Öreg este volt, Sarge Esperance vetett ágyban feküdt, a zúzódásait bekötözték, és egy hátsó helyiségben vacsorát készítettek a számára. Valamelyik nagyobb földgázmező peremén lehettek, mert a távolból idelátszott a fáklyák egy-egy lobbanása. Az asztal mellett kopaszra borotvált öregember ült, kéziratlapokat rendezgetett csendben. – Összeszedted má' magad? – kérdezte. – Aha… – Esperance felült, a homlokát dörzsölgette. – Ez egy olyan kommuna, igaz? Sokat beszélnek róluk odaát. Valójában… Az öregember felpillantott. A megereszkedett arcbőrével úgy festett, mint akit négy látószervvel vert meg az ég. A tekintete azonban meglepően tiszta volt, a homloka magas, apró szeplőkkel pettyezett. Egy gyűrött, átnedvesedett füzetet tartott a kezében. „A nemzetközi szakszervezeti mozgalom.” Na, ne bámulj így, fiam, a zsebedben találtuk, míg megfürdettünk. Szervezett munkás vagy, mi? Forró lett a talaj a lábad alatt odaát? - Elmosolyodott. - Ami azt illeti, elég forró idelent is. A legjobb helyre jöttél. Isten hozott. – Én…

– Úgy nézek tán ki, fiam, mint a Konszern francos ügynökei? Nem vagyok az. Marc-Ange Tarasco vagyok, másként Marteau. Tudtad-e, hogy ez kalapácsot jelent? … Nem? Mindegy. Én hoztam össze azt a műhelymunkát, amit a szíved felett hordoztál. A források kétszáz évesek, de a rizikó az enyém. – Eltette a tollat. – Olvastad legalább? – Még nem volt rá… érkezésem. – Szakíts rá egy napot – mondta az öregember, azzal az ágyhoz lépett, és egy alacsonyabb széket húzott maga alá. – Mi a véleményed a munkáról? Átkozott nehéz és mocskos munka, de igyekszünk könynyebbé tenni. Úgy alakult, hogy én vagyok az UNO-3 szakszervezetének vezetője. Minden telepen ismerik az öreg Marc-Ange-t, és amíg őrajta múlik, nem találnak rád. Egy tisztességes álnevet kell kigondolnunk, fiam. Mégpedig mielőbb. Csak beiktatunk még egy vacsoraszünetet. Gyere, ha bírod… Esperance összegombolta a tiszta inget, a vállára dobta a zubbonyt, és követte az öregembert. Közben a munkán töprengett. Hetenként kilencven óra valószínűleg nem egészen ugyanaz, mint a harminc vagy a negyvenkettő. Azért menni fog. Mennie kell. Még akkor is, ha a néhai dr. Teil prognózisa beigazolódik, s a következő karácsony a földi arénában találja. Akkor is, ha úgy határoz, ennél is előbb üt vissza az üzlettársainak. Az UNO fejesei egy éven belül, ilyen vagy olyan okból, mindenképp szánni fogják a fáradságot, amelyet a fekete szív elszigetelésére, Sarge Esperance eltüntetésére fordítottak. Mire eljön az idő, hogy odalent köztársasági elnököt válasszanak, a Marc-Ange vezette szakszervezet uralja majd a helyzetet idefent. S Marc-Ange tudni fogja, ki a barát, ki az ellenség. Ahogyan Sarge Esperance sem felejti el soha. Szemet szemért, így mondta az apósa valamikor, s bárki hálás lehetne ezért az igazságért. A hivatásos banditák többnyire ügyes politikusok. És fordítva! – A feleségem és a fiatalabb fiam! – Marc-Ange alig titkolt büszkeséggel zökkent le a vacsoraasztal mellé. – Az idősebb épp műszakban van. Ha megérkezik, segít elkészíteni a papírjaidat, s beoszt a mieink közé valamelyik toronyhoz… – Várt. – A lányom. Esperance fáradtan a háziakra mosolygott. Amikor az elébe tett tányérba sandított, s az égbe szökő tűzoszlopok fényénél szemügyre vehette a bolygó látóhatártól látóhatárig nyúló iszaptengerét, s Claire-re gondolt, meg a többire, elfogta a keserűség. Azután, mikor a túloldalt felvillanó akvamarin szempárba tekintett, úgy döntött, nem bánhat meg semmit sem. Fujkin István rajzai

KEMÉNY DEZSŐ

Csütörtök volt. S bár még csak ötre járt, Sztrinkó úr, a zongorahangoló és Garaba úr, a könyvkötő már ott ült az Aranybárány törzsasztalánál. Érdekes: évekén át nem tudták egymásról, hogy mindkettő hódol a sakk szenvedélyének (művészetének?, tudományának?), hogy mindketten megszállott feladványfejtők, hogy nagy figyelemmel kisérték Fisher bravúrjait, s most legutóbb Kaszparov huszárvágását. S éppen Kaszparov világbajnoki győzelme után fedezték fel egymásban a rokon lelket. De mert mind Sztrinkó úr, mind pedig Garaba úr gyengéd és érző lélek volt, egyikük sem akarta az asztaltársaság többi tagjait kettőjük külön szenvedélyével megbántani. Ezért hát a szokott csütörtöki találkozó előtt már két órával ott ültek a vendéglőben, s Kádinka úr fitymáló kocsmárosi pillantásaitól kísérve sakkoztak. Kádinka úr úgy oldotta meg magában Sztrinkó úr és Garaba úr hitehagyását, hogy nem vett tudomást róluk, amíg csak el nem jött az asztaltársaság szokásos órája. A két úr némán sakkozott. Valamivel hét előtt Garaba úr hátradőlt, és nagyon figyelmesen nézte a táblát néhány másodpercig. – Ezt az állást már láttam egyszer. Sztrinkó úr a fejét rázta. – Nem valószínű. – De igen – mondta Garaba úr, aki büszke volt tévedhetetlen memóriájára, s méltán, hiszen ifjúkorában a veresegyházi sakk-körben nemegyszer játszott hármas szimultánt tábla nélkül, vakon. S hogy erre az állásra visszaemlékezett, az annál is figyelemreméltóbb, mert még messze voltak a végjátéktól: Garaba úrnak egy gyalogáldozat következtében öt gyalogja, két könnyűtisztje, egy bástyája, vezére és királya volt, Sztrinkó úrnak pedig ugyanilyen tisztereje, eggyel több gyalogja s valamivel gyengébb hadállása. És Garaba úr megismételte, amit mondott: – De igen, ezt egy pár éve Korcsnoj játszotta Tal ellen; pontosan ugyanez az állás volt. Hát nem furcsa? … Mennyi lehet ennek a valószínűsége? Fene kevés… Nyílt az ajtó, s a két úr felpillantott. Emma kisasszony érkezett Selmeczi úr kíséretében. Ebből a kíséretből sem Garaba úr, sem Sztrinkó úr nem vont le messzemenő következtetést, hiszen Emma kisasszony rá sem hederített Selmeczi úrra, s a színházi szabadjegyeket megismerkedésüktől kezdve mindig következetesen visszautasította. Pedig Selmeczi úr, a rangidős színpadmester akkor jutott szabad jegyhez, amikor csak akart. – Magának megint migrénje van, Emma kisasszony – jegyezte meg Sztrinkó úr. – De szépen alliterált – motyogta Garaba úr, s alig hallhatóan megismételte, a táblára meredve. – Fene furcsa… – Az a kis boszorkány teljesen felidegesített. – A kerületi tanácselnök zseniális leánykája? – kajánkodott Garaba úr. – Az a kis lángész? De jól fizetnek, hm, Emma? – Mondtam már magának, Emmuska, hogy hagyja abba. Annyi tanítványt kap, amennyit akar. – Majd átteszem másik napra ezt a németórát, Selmeczi úr. Mindig idegesen jövök a törzsasztalhoz, és ezt nem sokáig nézhetik el nekem. – Ó, Emmuska… Selmeczi úr várhatóan tiltakozó áradozását Herbst úr vágta el. Szélsebesen begurult az asztalhoz, kezében barna bőrkötésű könyvet szorongatva. – Látják ezt? – hadonászott. – Látják, uraim? Bocsásson meg, Emma kisasszony, hódolatom, de látják ezt? Egy valódi Elzevir! Egy órája vettem egy tökkelütött marhától! Látják? Leydeni kiadás, ez ritkább, mint az amszterdami… Publius Ovidius Naso: Amores, 1672 … – Egy valódi Elzevir? – kérdezte vissza a könyvkötő. – Kötöttem már Elzevirt. Az viszont… – Viszont mennyiért vette? – így Selmeczi úr. – Üzleti titok. De jó üzlet volt. – Ez a maga balekja hasonló lehetett ahhoz – emlékezett tovább Garaba úr –, aki hozott nekem egy első kiadású Babits-kötetet. Fűzött példány volt: „Herceg, hátha megjön a tél is”. De a belső borítón fekete grafitceruzával ez az ajánlás volt olvasható: „Csinszkának Mihály”. Na? – És persze azt mondta a megrendelőnek, hogy a könyv sajnos elkallódott a többi kötendő között. Fene ügyes – ezt a zongorahangoló vélte.

– Kikérem magamnak! Becsületes kisiparos vagyok. De ennek már tizenhat éve. A pasas ottfelejtette. És bevittem a Széchényi Könyvtárba, a kézirattárba, és a dedikációt hitelesnek véleményezték. Meg is akarták venni, de majd hülye leszek! – A sakkparti állása AZONOS egy régebbivel… Az Elzevir VALÓDI… A dedikáció EREDETI… – Encián úr észrevétlenül érkezett meg, s most csendesen leült az asztal sarkán. Kádinka úr is jött, tálcán hozva a szokásos italokat: bort, szódát, sört és Emma kisasszonynak ásványvizet. (Csak egyszer látnám Emmát spiccesen – isteni élmény lenne!”) – Hogy mondta, Encián úr? – érdeklődött Herbst úr, ki nem eresztve markából a drága kötetet. Encián úr lassan bólogatott, mértékletesét húzott a söréből. Közben Garaba úr odaszólt Herbst úrnak. – Most persze fene büszke az Elzevirjére. A valódira. Én egyszer kötöttem egy Ovidius-fordítást, a fene sem emlékszik már rá, ki fordította, valamikor a múlt század elején, de a címe ez volt: Orjas Ovid Szerelmei. Fene jó, mi? Hát Herbst úr, ez az Orjas Ovid is legalább annyira valódi volt, mint a maga Elzevirje. – Észrevették-e, uraim, hogy milyen fontos dolgokról beszélnek? Emma antineuralgikát vett elő táskájából, lenyelte, ivott rá egy kortyot, és oktató hangon megjegyezte. – Minden dolog fontos, Encián úr. Ember vagyok, semmi emberi nem idegen tőlem. Selmeczi úr e szavakra közelebb húzódott hozzá, Sztrinkó úr a „Parlez-moi d'amour”-t dúdolta, Herbst úr pedig epésen hozzátette. – Mondotta Terentius. Na jó, menjünk odébb. – Hát nem vették észre? – ismételte Encián úr. Kádinka úr megmozdult. – Figyeljenek már rá. Most megint egy piramidális hazugság következik. Encián úr halványan elmosolyodott. – Majd meglátjuk… Nézzék csak: valódiságról, eredetiségről, azonosságról beszéltek. Mit értenek ezeken a fogalmakon? Néhány pillanatnyi csend után Herbst úr szólalt meg. – Csak a kezembe veszem, látom, hogy Elzevir. Értek hozzá. – Tehát annyiban valódi, hogy a tizenhetedik században az Elzevir-féle nyomdában készült. Tehát ez a kötet EREDETI és AZONOS önmagával. De hát ezt minden tárgyra rámondhatjuk. Minden tárgy azonos önmagával. – Csakhogy nem minden könyv Elzevir – izgett-mozgott Herbst úr. – Hát persze… De mi van a nem tárgyi, hanem szellemi eredetiséggel? – A Kunst der Fuge azonos önmagával, és mindig eredeti marad, akárhányszor adják is ki a kottáját – vélte Sztrinkó úr; ám Emma kisasszony már bele is vágott. – Hát a modern zene? Hát a dzsessz? – Nocsak – dörmögött Kádinka úr –, maga ehhez is ért? – A modern zeneírás rengeteg improvizálási lehetőséget ad a zenésznek, és a dzsessznek is az improvizálás a lényege. Ott eredetinek csak egy lemezt vagy egy hangszalagot tekinthetünk. – Helyes a bőgés, oroszlán – bólintott Encián úr. – De a kódolás módja nem nagyon fontos, a szellemi termék mindig eredeti marad, s azonos önmagával. – Még akkor is, ha mondjuk, egy verset más nyelvre le fordítunk? – Az nem. Az fordítás, nem pedig pontos átkódolás. Persze lehet, hogy egy versfordítás esztétikailag többet ér az eredetinél, volt már erre példa, de az más. Ám morzéra, bináris számcsoportokra vagy amire akarja, pontosan átírhat, átkódolhat bármiféle írásművet. – Talán még zenére is – morfondírozott Sztrinkó úr. – Hát nem képzelhető el? Ha például a zenében használatos kilencoktávnyi hangközterjedelmet nézzük, a C2 jelű szubkontra oktávtól a h5 jelű ötvonásos oktáv felső hangjáig még a félhangok igénybevétele nélkül is több mint szükséges mennyiségű hang áll rendelkezésünkre, bármely nyelv bármely hangjának egyezményes jelölésére. – Encián úr tiszteletteljes egyetértéssel bólogatott, s a zongorahangoló lelkendezve folytatta. – Figyeljenek csak! Érdekes volna megnézni, hogyan hangzik ez a nyelv, és hogyan amaz, zenére kódolva. A magyar „szerelem”, a francia „amour”, az orosz „ljubov”, az angol „love”, az olasz „amore” hogyan hangzanának így eldúdolva? – És észre lehetne-e venni – vetette közbe Herbst úr tudálékosan –, hogy a latin „osculum”, a „basium” és a „suavium” érzelmileg mást és mást jelent, holott valamennyi ezt jelenti: „csók”? Selmeczi úr epekedő pillantást vetett Emmára, de az éppen orrfúvással volt elfoglalva. – No igen… De hogyan is állunk a tárgyi eredetiséggel? – szólalt meg újra Encián úr.

– De hiszen azt már letárgyaltuk! – hadonászott Garaba úr, majdnem fellökve Emmuska ásványvizét. – Fene zavaros ma, Encián úr! – Várjunk csak… Biztos, hogy zavaros, amit beszélek? Képzeljen el egy csomó fénykép-pozitívot, kedves Garaba úr. Melyik közülük az eredeti? – Akármelyik. – Egy fenét! – torkolta le Herbst úr. – A negatív az eredeti. – Más kódrendszerben. – Ezt hogy érti, Encián úr? – érdeklődött Kádinka úr. – A negatív negatív. A pozitív pedig pozitív. A negatív az eredeti, akárcsak egy karcolt rézlap, amelyről másolatokat lehet készíteni, éspedig elvileg végtelen sokat. A rézkarclevonatok meg a fényképpozitívok nem eredetiek. – Van benne valami – vélte Selmeczi úr. – De azért… – Pontosan ugyanúgy nem eredetiek – lendült bele Encián úr –, mint ahogyan egy fröccsöntött figura, egy préselt üvegváza, egy klozetcsésze nem eredeti, azazhogy mind a száz vagy ezer eredetinek mondható, csakhogy valójában az „anyadúc”, az „öntőforma”, a „prés” az eredeti, amelyről vagy amelyben készültek. – No, várjunk csak egy pillanatra – szólalt meg Emma. – Tisztázzunk egy-két dolgot. – Magam is ezt szeretném – mosolygott Encián úr. Kádinka úr felállt, a pulthoz csoszogott, a fél füllel Emma szavára figyelve, újabb teli tálcával tért vissza. Azután maga is leült a törzsasztalhoz. – No, lássuk: elképzelek egy római pénzdarabot. Annak ellenére, hogy maga szerint a negatív forma az eredeti, amelyben ezer és ezer ilyen pénzdarab készült, ezt a római pénzt, mondjuk, egy „as”-t minden régész eredetinek tartaná. Így van? – Elismerem. Ez az „as” egy a sok ezer eredeti közül. – Menjünk tovább. Ha ez az „as” egy a sok ezer közül, akkor is eredeti. No de ha ez az „as” egy aranyból készült másolat volna, amelyet mondjuk tegnap gyártottak, a régészek arany volta ellenére sem tartanák semmire. – De nem ám! – lelkesedett Herbst úr. – Mert például egy reprint… – A reprint jellegre még visszatérünk, Herbst úr, most kérem, hogy hallgassuk végig Emmuskát. – Köszönöm… Képzeljünk el tehát egy bronz „as”-t, amelyről a régészek csalhatatlanul állítják, hogy Vespasianus császársága idején verték. Azám, de ha még azt is bebizonyítják róla, hogy hitelesen a római nyilvános árnyékszékek bevételéből származik, akkor még nagyobb lenne az értéke. – Pecunia non olet* – motyogta Garaba úr. – Fene jó! * A pénznek nincs szaga. – Kedves Emmuska, ne essünk tévedésbe. Most nem régészeti, még csak nem is esztétikai értékről van szó – jegyezte meg Encián úr –, hanem eredetiségről. Nézze: egy festmény – vagy szobormásolat sosem eredeti, de esztétikai hatása nyugodtan lehet azonos az eredetiével. Tudják – folytatta szerénykedve –, még mint hálókocsi-kalauz jártam volt Firenzében is. A valóságos és eredeti David-szobor, amelyet Buonarroti mester faragott, bent áll az Akadémiában. Egészen pontos másolata pedig kint a szabad ég alatt, ott, ahol állott valamikor, a Palazzo Vecchio előtt. Ha az eredeti megsemmisülne, egy fájó sebajjal mondhatná bárki: „Kitűnő másolata szerencsére megmaradt.” De mindenki tudná, hogy az nem az eredeti. Viszont a napokban arról álmodtam… – Kezdi már – morgott Kádinka úr, de a többiek lepisszegték. Mert Encián úr arcán kissé ravaszkás, de mégis átszellemült mosoly ült, s a szemét félig behunyta, mint egy ugrásra készülődő párduc. S az asztaltársaság minden tagja sejtette, miféle álom következik most. – Arról álmodtam, hogy Firenzében járok. No, nem most, hanem vagy ötszáz évvel ezelőtt, pontosan 1501-ben… – Időgép? – fintorgott Sztrinkó úr, de Encián úr, a nyugalmazott vonatkísérő zavartalanul folytatta, amint következik: – Nem fontos, hogyan kerültem oda. Ez a történet nem időutazásról szól. Egyszerűen ott voltam, és kész. Emlékszem rá, hogy nyár volt, Firenze fürdött a mediterrán fényben, és én nagyon megszomjaztam. Betértem hát egy tavernába, hogy megöblögessem egy kicsit a torkomat, de a nagy, faragott asztalok közül csak egynél találtam üres helyet, és a fogadós odatessékelt egy göndör hajú, húsz-egynéhány éves férfiú mellé, aki, ahogyan észrevettem, kissé púpos volt. A kocsmáros megnyugtatott, hogy messer Michelangelo Buonarroti szeret külországbeliekkel társalogni, s elénk tévén egy kancsó vörösbort, magunkra hagyott.

Az ifjú férfi gondokba merültnek látszott, borba mártott ujjával alakokat rajzolt az asztal lapjára – egy angyalét, egy megkötözött rabszolgáét –, azután kérés nélkül beszélni kezdett. Elmondta, hogy a dicsőséges Lorenzo de Medici jóvoltából szobrászmesterséget tanult, s épp most kapott egy megbízást az Opera del Duomótól egy David-szobor megfaragására, vagy ötven éve ott hever egy fehér márványtömb, amelyből annak idején Agostino di Duccio ugyancsak egy Dávidot akart faragni, de abbahagyta. Szóval egy elfuserált tömbről volt szó, s Buonarroti mesternek nem sok kedve volt a kísérletezéshez. De nem is ez aggasztotta. Úgy látszik, különös rokonszenv támadt benne irántam, mert kezembe nyomott egy levelet, amelyet néhány napja kapott, miután tanácsot kért nagyrabecsült, idősebb kollégájától, Leonardo da Vincitől. Lényegében a következő állott benne. Kár az időt fecsérelni egy elfaragott márványtömbre. Az ifjú szobrász mintázza meg a maga Dávidját valami képlékeny fehér anyagból, mondjuk zsírból, vajból, esetleg hóból, s utána készítsen róla hologramot. Azt is elmagyarázta a levél, hogy mi a hologram, s hogyan készíthető el. Ő, Leonardo mester hoszszas természettudományos búvárkodás, technikai kísérletek során jött rá arra, hogy egy kétfelé osztott erős fénysugár és alkalmas rögzítő vegyszerek segítségével hogyan lehet térbeli képet adó másolatot készíteni bármiről. S ezt a tudását és felszerelését szívesen ifjú pályatársa rendelkezésére bocsátja. Furcsa módon egyáltalában nem döbbentem meg ezen, hogy Leonardo da Vinci már ismerte a lézersugarat és a hologram készítésének titkát. Önök persze mind jól tudják, hogy ha Michelangelo elfogadja messer Leonardo tanácsát, akkor a következő történik: hologram készül a mondjuk vajból készült Dávidszoborról, persze teljesen titokban, a műhely mélyén. Maga a vajszobor néhány óra alatt elolvad Firenze nyarában, de megmarad a hologramlemez. És ha így történik, akkor ma mit tartanánk eredeti Davidszobornak? Ugyan mit? Hiszen tudomásunk sincsen arról, hogy hogyan-miből készült, s hogy ha van, hol van. Mireánk csak egy hologramfelvétel maradt volna. No és persze egy kivetítve csodálatos szépségű, körüljárható hologramszobor. Én azt hiszem, barátaim, hogy ezt a hologramlemezt tarthatnánk eredetinek, holott csak „öntőforma”, hiszen fénytechnikai-lézertechnikái manipulálással állítható belőle elő maga a szobor… Ez a lemez volna az EREDETI… De még inkább komplikálja a dolgot, uraim, hogy ha ezt a le mezt kétfelé, négyfelé, nyolcfelé vágjuk, akkor mind a két, négy, nyolc darabkából pontosan ugyanazt a szobrot lehet előállítani. Hát akkor melyik lemezdarabka volna az eredeti? Persze valószínű, hogy van egy „legkisebb” lemezdarabka, amelyből még előállítható a szobor. De hát sok-sok ilyen legkisebb darabkát tudnánk kivágni Buonarroti mester eredeti hologramjából… Nos, melyik lenne az EREDETI? És ha, mondjuk, egy álnok szobrász a következőre vetemednék: egy szép, meztelen nőről hologramot készít, s a lemezt elteszi, mondjuk, harminc évre. A nő ezalatt szül három gyereket, elformátlanodik, megöregszik, majd meg is hal végelgyengülésben, sőt még jobb, ha máglyán elégetik, akkor ugyanis semmi sem marad meg belőle. Hol lenne akkor ennek a szobornak az EREDETI példánya? Ám térjünk vissza Firenzébe. Humanista és konzervatív indíttatásom arra ösztökélt, hogy lebeszéljem az ifjú szobrászt a hologramról. Készítse csak el a maga Dávidját abból a félrefaragott márványból, s hagyja ezt a furcsa technikai trükköt. S messer Buonarroti, mint tudják, meg is fogadta tanácsomat. Én azonban, kíváncsi lévén Leonardo mester dolgaira, nem sajnáltam a pénzt meg a fáradságot, lovat béreltem, szolgákat fogadtam, s Rómába utaztam, mert Leonardo da Vinci akkor éppen ott tartózkodott, a Szent Péter-templom újjáépítéséhez készített tervein dolgozva. Egy bordélyban akadtam rá – noha már hajlott korú férfiú volt, de még mindig kedvelte a nőket, s azok is őt. Készségesen hazainvitált a Via Potuese egyik szép kis házába, a zsidó temető mellé ahol akkoriban lakott. Elmeséltem neki, hogy én bizony lebeszéltem Michelangelo Buonarroti mestert a holográfiáról s hogy az már neki is látott a faragásnak. Leonardo mosolygott, legyintett, mintha azt mondta volna, hogy sebaj, majd eljön a holográfia ideje is. Ám leültetve s mézben főtt gyümölccsel kínálva vendégét, a távolról jött ungheresét, biológiai kísérleteiről kezdett beszélni. Hogy ő rájött tarajos gőték és békák tanulmányozásából: az állati pete és sperma jégre téve hosszú időn át életképesen eltartható; s hogy bizonyára így van ez, így kell lennie az emberi petével és spermiummal is; s hogy bizonyára létrehozható a homunculus, a lombikbébi, az in vitro tenyésztett embrió, sőt esetleg az életképes csecsemő is. S akkor eszembe ötlött valami: Leonardo mester bizonyára nem ok nélkül kezdett erről beszélni, hiszen, akárcsak a hologram-ötletnél, itt is felmerülhetnek bizonyos kétségek az eredetiség és azonosság dolgában. Ezt el is mondtam neki, körülbelül így: Termékenyítsük meg a petét egyetlen kiválasztott ondószállal. A gyermek – akár lombikban fejlődik, akár egy nő méhébe ültetve – kilenc hónap múlva megszületik. Anyakönyvezik minden módon, beírják mindenféle matrikulába, és minden módon számon tartják. Ez a gyermek minden esetre AZONOS lesz önmagával. Most pedig halasszuk el ezt az egész procedúrát ötven évvel. Tároljuk a hibernált petét és ondót ötven éven át, és csak akkor végezzük el a megtermékenyítést. A gyermek meg fog születni teljesen azonos, változatlan génállománnyal. Az anyakönyvezés változatlanul megtörténik, s a laboratóriumi vizs-

gálatok is pontosan ugyanazokat az eredményeket fogják adni, mint amelyeket ötven évvel korábban adtak volna. S ez a gyerek is AZONOS lesz önmagával. De AZONOS lesz-e azzal a másikkal, aki ötven éve nem született meg, bár megszülethetett volna? Ugyanaz a gyerek lesz-e? Születése percében minden bizonnyal. De már néhány év vagy hónap elmúlása is elég lesz ahhoz, hogy ezt a gyereket ne tekintsük azonosnak a másikkal, aki ötven évvel korábban megszülethetett volna – ugyanabból a génállományból. Mert az ember előtt többféle potenciális életút lehetséges. Az említett kísérleti alany megszületése után egyre inkább MÁSSÁ válik ahhoz képest, mint amivé vált volna, ha ötven évvel korábban születik meg. Ennek az egyetlen embernek, aki genetikai szempontból önmagával AZONOS, több életút-lehetőséget is adhatunk pusztán azzal, hogy megszületésének időpontját eltoljuk. S az ilyen „eltolt” embernek LÉNYEGILEG MÁS lesz az élete, mint más időpontban – előbb vagy később – születvén lett volna, tehát lényegileg más emberré válik. És többé nem mondhatjuk ki az AZONOS-ságot, mert ennek az embernek minden idővariációban más lesz a története, pontosabban: MÁS LESZ A JÖVŐJE. Leonardo mester erre elégedetten bólintott, és csak annyit kérdezett, hogy szerintem lehetséges-e a következő: Két, egymással AZONOS embernek vagy akár élettelen tárgynak NE A JÖVŐJE, hanem A MÚLTJA legyen más? Megdöbbenve intettem nemet. S akkor a nagy fantáziájú Leonardo da Vinci – akinek képzelőtehetségét legfeljebb a ma élő Lem professzorhoz lehetne hasonlítani – elmondott egy képtelennek látszó gondolatkísérletet, utalva arra, hogy a mi korunkban, a huszadik században talán már megvalósítható is lesz. Nem sejthette, hogy mi még nem vagyunk a tudománynak és a technikának ilyen fokon birtokában. Mai szavakra és fogalmakra fordítva, körülbelül ezt mondta: Képzeljük el, hogy van egy berendezésünk, amely atomi, sőt szubatomi méretekig hatolva az anyag mélyébe, teljesen pontos másolatot készít egy tárgyról a megfelelő nyersanyagok felhasználásával. S állapodjunk meg abban, hogy e tárgy minden atomja teljesen, elvileg is AZONOS a megfelelő hely másik atomjával, berendezésünk minden atomot oda illeszt, ahol az az eredetiben van, sőt még gerjesztési állapotuk is AZONOS. A másolat tehát nukleáris mélységekben is s elvileg is teljesen AZONOS az eredetivel. Ennek tudományos akadálya nincsen, mert semmiféle természeti törvény nem tiltja, hogy egymással mind gyakorlatilag, mind elméletileg AZONOS anyagi alakulat egy időben egymás mellett létezzék. S berendezésünk létre is hozza ezt, mert ez a berendezés ilyen. Készíttessünk tehát most e berendezéssel másolatot Leonardo mester éppen elkészült képéről, amelyet egy Giocondo nevű polgár megrendelésére festett e polgár feleségéről, a szép Lisa Gherardiniról. A berendezés pontosan lemásolja Mona Lisát, s az említett makro- és mikroprecizitással készült másolat nemcsak műtörténészi vagy akár fizikusi szemmel, hanem ELVILEG is megkülönböztethetetlen az eredetitől, e két kép mindegyike ELVILEG AZONOS a másikkal. Ugyanis egy szénatom pontosan ugyanolyan, mint egy másik szénatom, és így tovább. De vajon csakugyan AZONOSAK-e? – kérdezte akkor Leonardo. S rövid gondolkodás után be kellett látnom, hogy egy, egyetlenegy különbség mégis van közöttük, éspedig ez: Fizikai, kémiai azonosságuk ellenére sem azonosak, mert MINDEGYIKNEK MÁS A TÖRTÉNETE. Az egyiket – nem tudom már, melyiket, mert amikor félrenéztem, az ostoba teremőr megcserélte egymással a két képet –, nos: az egyiket, az „eredetit” Leonardo da Vinci festette az ezerötszázas években, a másik most és itt, a szemem láttára készült öt perc alatt. S ha bármelyiket megsemmisíteném, a másikat bárki eredetinek fogadná el – kénytelen lenne ELVILEG IS EREDETINEK elfogadni. Pedig ez a különbözőség, az idő mentén pillantva a képekre, valóban különbség. Valóban létező, DE MÉG ELVILEG SEM KIMUTATHATÓ különbség… De hát akkor létezik-e egyáltalán ez a különbség? … Encián úr itt elhallgatott, kortyolt egyet, felnézett, és az asztal sarkán álló sakktáblára mutatott. – Ez az állás többféleképpen létrejöhet, sokféle parti eredményeképpen. És ezt az állást ennek ellenére egy más úton létrejött állással teljesen AZONOSNAK kell mondanunk. És a több módon létrejött állás mégis ez, tehát az így létrejött, egymással teljesen azonos állások csak abban különböznek egymástól, hogy mindegyiknek MÁS A MÚLTJA. Akárcsak az említett két Mona Lisa-képé… – És most úgy érzem magamat, mint aki lidérces álomból ébredve nem talál támaszpontra. Úgy érzem magamat, mint aki egyre mélyebbre süllyed az ismeretelmélet és a lételmélet kombinált ingoványában, s csak távolról hallja a mentő helikopter berregését… A hibernált és eltolt embrió … A másológép és a sakktábla … Az eltolt embernek a jövője lesz más, a duplikált festménynek és a sakktábla-helyzetnek pedig a múltja volt más … És mintha már itt lebegne felettem a mentőhelikopter… Fedélzetéről kötéllétra

ereszkedik le kezem ügyében. E kötéllétrának két erős kötele ez a két állító mondat: HA KÉT LÉTEZŐ DOLOGNAK MÁS-MÁS A MÚLTJA, AKKOR LEHETNEK EGYMÁSSAL AZONOSAK. HA KÉT LÉTEZŐ DOLOGNAK MÁS-MÁS A JÖVŐJE, AKKOR NEM LEHETNEK EGYMÁSSAL AZONOSAK. S a létra első foka ez a kérdő mondat: REALITÁSNAK NEVEZHETJÜK-E VALAMINEK A TÖRTÉNETÉT? … A helikopter emelkedik, én pedig lógok a legalsó lépcsőfokon… Csend telepedett a különszoba asztala fölé. Odakint, az Aranybárány ivójában éles koccantással találkoztak egy mással a biliárdgolyók. Kádinka úr nesztelenül felállt, s egy üveg vörösborral tért vissza. – Szekszárdi Cabernet, 1964-es évjárat. Ez mindenesetre realitás …

Megjelenik havonta Főszerkesztő: Sziládi János Főszerkesztő-helyettes: Kuczka Péter Kiadja a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest XIV, Május 1. út 57-59. Telefon: 212-390. Levélcím: Budapest, Pf. 277. 1392 (87-1168), Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató Munkatársak: Halmos Ferenc olvasószerkesztő, Zigány Edit tervező Szentmihályi Szabó Péter főmunkatárs Beszédes Natasa tördelőszerkesztő. Bittó Éva szerkesztőségi titkár Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest V., József nádor tér 1. 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj fél évre 168 Ft, egy évre 336 Ft. Egyes szám ára 28 Ft. HU ISSN 0133-2430 Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, H-1389 Budapest, Postafiók 149. A folyóirat a Szovjetunióban, az NDK-ban, Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban a helyi postahivatalokban rendelhető meg.