Tudományos-fantasztikus antológia

GALAKTIKA 50 Tudományos-fantasztikus antológia Kuczka Péter Bevezető .................................................... 3 Hernádi Gyula: Kuczka Péter hatvanéves ........................ 5 Szentmihályi Szabó Péter A magyar sci-fi atyja ............... 6 Jack Wodhams Volt egyszer egy gazfickó....................... 8 Karácsony Benő: Ember a csillagok alatt ....................... 47 Clark Dalton - Robert Arterer: A hangbomba.................. 58 Selmeczi György: Archeológiai értesítés ........................ 66 Papp Viola: Egy kicsit ..................................................... 75 Larry Niven: A leviatán.................................................... 76 Bárdos M. József: Bejelentés ......................................... 84 Bárdos M. József: A házasság rejtelmei......................... 86 Clark Dalton: A bosszú ................................................... 87 Várkonyi Nándor: az idő szívverése ............................... 93 Hamvas Béla: Mocsárkultúra A perui vázák esztétikája 114 Viktor Kolupajev: Tollobogó a világ felett...................... 125 Donald A. Wollheim: Az idő peremén ........................... 180 Kötetünk képeiről.......................................................... 249

Kuczka Péter Bevezető Ötven gyertyát kellene tenni a nagy kerek tortára, ötven lobogó lángocskát kellene elfújni egyetlen lélegzetből, miközben az asztal körül összegyűltek tapsolnak és éljeneznek, a zenekar pattogós indulót játszik, lézersugarak kibomló színes mintái játszanak a levegőben, hadd ámuldozzanak a vendégek, az Androméda-ködből, a Marsról, a Magellán-felhőből, a Tau Cetiről, a Vénuszról, az Orionról vagy a Herkules csillagképből érkezett különös idegenek. Hát ezt is megértük, íme, itt van a kezünkben, megszületett a Galaktika ötvenedik száma! Nem valami nagy szám, nem az ötszázadik vagy ötezredik, nem is az ötvenedik évfolyam, mégis elégedettek vagyunk, a munka és a türelem, a fejtörés és a türelmetlenség megtermetté gyümölcsét, írók, fordítók, szerkesztők, festők, grafikusok, műszakiak, nyomdászok közös tevékenysége eredményt hozott, ötvenszer százhuszonnyolc oldal olvasni- és néznivalót vagy még valamivel többet, s nemcsak azért, mert a jubileumot kettős számmal ünnepeljük, hanem azért is, mert eddigi sok ezer oldalunkon egy elképzelést, elgondolást is adtunk a kedves Olvasónak: látomásunkat a tudományos-fantasztikus irodalomról és képzőművészetről. Abban a hitben – talán nem tévhitben – élünk, hogy ha valaki elemző tanulmányt kívánna írni a science fictionról, a Galaktika eddigi számainak birtokában ezt bízvást megtehetné, még akkor is, ha terjedelmi vagy más okok miatt nem is tudtunk minden irányzatról, minden fontos íróról vagy minden országról beszámolni úgy, ahogy ez szándékunk és tervünk volt. Milyen szándékokkal és tervekkel indultunk? Milyen elképzeléseink voltak tíz-tizenkét évvel ezelőtt, amikor a Galaktika megszületett? Akár tetszik, akár nem, szükséges a visszapillantás, szükséges a múlt felmérése és megítélése, ha nem másért, hát a jövőbe látás biztonságáért. Nyilvánvaló volt – s ezt mindig is tudtuk –, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom legnagyobb erőssége a novella, a rövid elbeszélés, a „short” vagy a „short short story”. Írók sokaságát, ötletek, gondolatok ezrét kellett volna félretolnunk a magyar olvasók látköréből, ha nem teremtettük volna meg azt a folyóirathoz vagy magazinhoz hasonló könyvtípust, amelyben teret adhatunk ennek a fontos műfajnak, a regénynél töményebb, feszültebb, a science fiction erényeit hatásosabban felcsillantó novellának. Bázisunk tehát a novella volt, a kétoldalas epigrammatikustól a százoldalas, már-már kisregénynek számító írásig. Azt hittük, hogy könnyű lesz a dolgunk, hiszen novellás kötetek, antológiák, magazinok tömege állt rendelkezésünkre, válogatások és írói gyűjtemények, „az év legjobb novellái”, „a legjobbak legjobbjai” és hasonló című kötetek, amelyekből nekünk csak merítenünk kell szinte válogatás nélkül, amúgy találomra. Aztán kiderült, hogy a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Az ízlések és megítélések különbözőek, más célokat követtek a külföldi válogatók, mint mi; ami nekik jó, az nekünk nem jó, esetleg közölhetetlen, mert nézeteinkkel ellentétes szemléletet képvisel, másutt húzza meg az erkölcsi határokat, másképpen vélekedik az emberiességről, a tudományról vagy a jövő lehetséges változatairól. Magyarán szólva: a nálunk valóban közölhető, a nekünk valóban megfelelő írások száma jóval kisebb, s egy-egy igazán jó novellát sokszor kazalnyi papírhalomból kellett előkaparnunk. Az is kiderült, hogy a science fiction divatjának áradata sok selejtet hurcolt, s nem volt sem okunk, sem kedvünk beugrani olcsó divatoknak. Nem árt, ha az olvasó megtudja, hogy egy-egy Galaktika mögött tizenöt-húsz lektorált kötet sorakozik, a válogatás tehát igazán válogatás volt minden esetben. Különösen nehéz volt a dolgunk, ha tematikus vagy „nemzeti” számokkal akartunk kirukkolni.

Ha a boldog tulajdonosok, akiknek a Galaktika minden eddig megjelent száma megvan, végiglapozzák a köteteket, láthatják, hogy három típust alakítottunk ki, s ezeket magunk között „tematikus”, „nemzeti” és „vegyes” számoknak hívjuk. E típusokat alapvető elképzelésünk nyomán formáltuk meg, be akartuk mutatni a science fictiont minden kiterjedésében, témáiban, hagyományaiban és képviselőiben, tehát térben és időben, sőt műfajilag is, hiszen szívesen közöltünk verseket, a science fiction témáival kapcsolatos tudományos ismeretterjesztő cikkeket és kritikai, esztétikai fejtegetéseket, tanulmányokat. Ha olvasóink a magyar science fiction iránt érdeklődnének, nyugodtan válaszolhatjuk, hogy a hazai termés megkapta megfelelő és méltó helyét a Galaktikában, elfogultságunk nem lépte túl az elfogadható kereteket. Egyébként pedig a magyar szerzőket inkább önálló kötetekben adtuk ki a Kozmosz fantasztikus könyvek sorozatában, akár kezdők voltak, akár irodalmunk nagyjai. Az olvasók – úgy látszik – elfogadták és megértették törekvéseinket. Az első évek 25-30 000-es példányszámai lassan nőni kezdtek, s ma a Galaktika 60-70 000 példányban került a könyvkereskedésekbe, de volt már olyan számunk is, amely 94 000 példányban jelent meg. Tegyük gyorsan hozzá, hogy az egyik legnagyobb és legrégebbi amerikai magazin, az Analóg példányszáma kb. 100-120 000, de olyan hírességek, mint például a spanyol Nueva Dimension vagy a svéd Jules Verne Magasinet alig érik el a húszezres példányt. Az óriási példányszámú szovjet magazinokkal vagy amerikai paperback kötetekkel természetesen nem versenyezhetünk, de nem állunk rosszul, ha példányszámainkat a lakosság létszámához viszonyítjuk. Sikerünket a világ minden táján ismerik és elismerik, nem véletlen, hogy a Galaktika több díjat is kapott, és az sem véletlen, hogy egyes szakértők a világ három legjobb science fiction magazinja között jelölik ki a helyét. Mondjunk itt néhány szót a Galaktika külsejéről, illetve illusztrációiról. Törekvésünk itt is ugyanaz, mint az irodalom közlésében. Szeretnénk bemutatni mindent, amit a science fiction képzőművészethez tartozónak érzünk, minden irányzatot, hagyományt és művészt. Ezért közöltünk képregényeket és magazincímlapokat; ezért közöltük Doré, Salvador Dali, Joan Miro és Michelangelo műveit, karikatúrákat és gyermekrajzokat. Verne-illusztrációkat és középkori szörnyábrázolásokat, űrhajókat és fantasztikus világok képeit. Éreztetni szerettük volna a nagy képzőművészet és a science fiction képzőművészet összefüggését azért, hogy a nagy irodalom és a tudományos-fantasztikus irodalom összefüggéseire is rámutassunk. Aki a Galaktika megjelent számait összegyűjtötte, az a science fiction képzőművészet „elképzelt múzeumának” is tulajdonosa lett, ha nem is a teljes múzeumnak, legalább néhány termének. Lapozom a Galaktika számait, és a papírlapok mögött emberek arcát látom, szerkesztők, írók, lektorok, nyomdai előkészítők, műszakiak, fordítók, festők, grafikusok, képszerkesztők, gépírók, adminisztrátorok, titkárnők és korrektorok arcát, akiknek a nevét itt nem is lehet mind felsorolni, de akiknek nagy részben köszönhető, hogy az olvasóknak pillanatnyi vagy tartós örömet szerezhettünk kiadványunkkal. Illendő megköszönnünk fáradozásaikat, munkájukat, vitázó vagy egyetértő hozzájárulásukat. A Galaktika ötvenedik számát tartjuk a kezünkben, kettős, jubileumi számot. Anyagát úgy válogattuk össze, hogy kifejezze eddigi törekvéseinket, de előre is mutasson. Ezért kerültek egymás mellé angol, amerikai, szovjet és német szerzők, ezért közlünk néhány oldalas írást fiatal magyar íróktól és kisregényt az amerikai science fiction egyik vezető személyiségétől; ezért tettünk a kötetbe kalandos és izgalmas történeteket meg humoros írásokat. Antológiánk különleges érdekességei közé tartozik Várkonyi Nándornak, a Sziriat oszlopai írójának tanulmánya. Hamvas Béla gondolatgazdag esszéje. Karácsony Benő váratlanul előkerült tudományos-fantasztikus elbeszélése. Hisszük, hogy olvasóink megelégedésével találkozunk, és ebben a hitben folytatjuk munkánkat. KUCZK A PÉTER

Hernádi Gyula

KUCZKA PÉTER hatvanéves A Kossuth Kiadó 1981-ben újból kiadta a Ki kicsoda? című életrajzi lexikont. Kuczka Péterről a következőket olvasom benne: „Kuczka Péter (1923. március 1.) – költő, újságíró. Érettségi után különböző munkakörökben dolgozik, s egyidejűleg a Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója. A felszabadulás után kezdi irodalmi munkásságát. A 40-es évek végétől 1956-ig különböző funkciókat tölt be az irodalom és a kultúra életében. Az utóbbi időben különösen filmforgatókönyvek írásával és a tudományos-fantasztikus irodalom kérdéseivel foglalkozik. A Galaktika című folyóirat és a Kozmosz fantasztikus könyvek című sorozat szerkesztője. A Négy Évszak című lap rovatvezetője. József Attila-díjas (1950), Kossuth-díjas (1954).” Verseit, írásait 1947 óta, őt magát személyesen 1960 óta ismerem. A magyar kortársi irodalom egyik legérdekesebb egyéniségének, alakjának tartom. Költészetét, kultúrpolitikai szerepét most, ezen a helyen nem óhajtom elemezni, munkásságának egyetlen aspektusát, a tudományos-fantasztikus irodalomban vállalt szerepét szeretném néhány szóval megrajzolni, jellemezni. Magyarországon a tudományos-fantasztikus irodalomnak sohase volt tekintélye. Érdekes módon a kriminek volt. Nem tudom, miért. Talán azért, mert az emberek megszokták a művészet csak antropomorf viszonylatait, az ember-társadalomember képletet, és nehezen szoknak hozzá a természet-társadalom-ember modellhez. Az úgynevezett hagyományos irodalomban a természet-ember-társadalom hármasból a természet és a természetet megértő tudomány csupán satnya díszletként van jelen, amely tény szinte lehetetlenné teszi, hogy a napjainkban már-már kozmikus méreteket öltő tudományos-technikai forradalom hatáshullámai helyet kaphassanak benne, aminek eredményeképpen az irodalom értéktartománya, térfogata lehetőségének a tizedére zsugorodik. Kuczka még idejében észrevette ezt az irodalom gazdagodását fenyegető veszélyt. Minden energiáját arra fordítja, hogy – meglehetősen mostoha körülmények között – tekintélyt szerezzen hazánkban a tudományos-fantasztikus gondolkodásnak, művészetnek. Lapot, folyóiratot, könyvsorozatot szerkeszt, előadásokat tart, járja az országot, irodalmi klubokat, köröket szervez, tartja a kapcsolatot a sci-fi nemzetközi szervezeteivel, melyekben vezető tisztségeket visel; egyszóval csinálja, amit kell. Meg vagyok győződve róla, hogy a végén igaza lesz, és a tudományt, a technikát, a teremtő fantáziát alaperőkként, alapértékekként számon tartó

marxizmus eszméi szerint szerveződő társadalomban a tudományos-fantasztikus irodalom előbb-utóbb elfoglalhatja méltó helyét a művészetek, a kritika, de legfőképp a támogatás rangsorában, s Magyarország a sci-fi irodalomban is élenjáróvá válik. A „senki se próféta a saját hazájában” közmondást ideje lenne átalakítani a következőre: „Az ember hazája, ha tehetségesen és tisztességesen dolgoznak érte, prófétává válhat a nagy hazában, a világban.” Kuczka Péternek hatvanadik születésnapja alkalmából még nagyon hosszú időt és jó egészséget kívánok a prófétasághoz! SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER

A magyar sci-fi atyja Kuczka Péter hatvanadik születésnapjára Valaha, ebben bizonyos vagyok, így fognak rá emlékezni: a magyar sci-fi atyja. Vagy így is. Mert a jövő olvasói bizonyára más értékítéletek alapján tekintenek vissza századunkra, mint amelyek alapján ma véleményt formálnak azok, akik olvasók véleményét alakítják. De én most a magyar sci-fi atyját köszöntöm a Galaktika 50., jubileumi számában. Kellemes tudat, hogy erről ő, a szerkesztő mit sem sejt most, amikor e sorokat írom. Kellemes dolog összeesküdni a háta mögött, talán szerez egy kis örömet egy nem túlságosan derűs hat évtized végén. A Galaktikába írom e sorokat, ebbe a könyvként szerkesztett antológiába, amelyből sehogyan sem sikerült tíz év alatt folyóiratot teremteni, pedig a magyar sci-finek képes havi folyóirat nélkül igen nehéz marad a helyzete. S milyen nehéz volt, amikor Kuczka Péter a kezébe vette a sorsát! Olyan nehéz volt, hogy szinte nem is létezett. Lenézett, éppen csak megtűrt ifjúsági alműfaj volt, amelynek legjobb esetben is a természettudományok népszerűsítése lehetett a feladata. Kuczka a hatvanas évek közepén kezdte el a küzdelmet ezért az addig megvetett műfajért, amelynek hiába voltak meg korábbi klasszikusai, Jókaitól Babitsig, Karinthytól Szathmári Sándorig, az irodalmi közvélemény abban az egyben egységes maradt, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nem irodalom. Talán múlt időben is kár emlegetnem ezt a véleményt, hiszen sznobok és földhözragadtak ma is úgy vélik, a sci-fi nem műfaj, művelőit és rajongóit gettóba kell zárni, megégetni, felkoncolni, de legalábbis kiseprűzni az irodalom (a „magas” irodalom) megszentelt csarnokából… De ma, amikor a Galaktika több tízezres példányban fogy el azonnal, amikor a Kozmosz fantasztikus könyvei nyolcvan-száz-százhúszezres példányban válnak rögtön hiánycikké, amikor a sci-fi filmekre hosszú sorok várakoznak jegyért – ezek a vélemények enyhén szólva is nevetségesek. Kuczka Péter egy próféta csökönyösségével és megszállottságával egyengette a nemzetközi sci-fi útját Magyarországon s a magyar sci-fi útját a nemzetközi befogadtatásig. Cikkek, előszavak, interjúk, filmek, felszólalások százaiban tett tanúságot a tudományos-fantasztikus irodalom értékei mellett; megalakította a

Magyar Irók Szövetségében a tudományos-fantasztikus munkacsoportot, utazott és levelezett, oroszlánrésze volt a sci-fi világszervezet létrejöttében, az európai scifi bizottság munkájában, az SF Tájékoztató megindításában, és sorolhatnám sokáig. De leginkább szerkesztőként érte el, amit akart, s hatalmas műveltségét, sokirányú érdeklődését és szervezőkészségét szinte teljes egészében a sci-fi szolgálatába állította. Ma is sokszor megdöbbent lexikonszerű tájékozottsága és esztétikai ítéleteinek pontossága, ha olyan szerzők vagy témák kerülnek szóba, akikről vagy amelyekről jószerével még senki sem hallott. Végezetül, de nem utolsósorban, a sci-fi iránt fogékony írók és fordítók egész sorát toborozta s nevelte. Valaki, már nem is tudom, ki és mikor, elnevezte a kelet-európai sci-fi pápájának, s ez a szeretetteljes-gunyoros elnevezés sokat elárul Kuczka szerepéről és missziójáról, amelyet a világ legjelesebb sci-fi írói és kiadói is elismernek. Kuczka antológiáival is nagy tekintélyt szerzett a magyar sci-finek, bizonyos tekintetben még nagyobbat is, mint amit pillanatnyilag talán megérdemelne. Ez utóbbi korlátozó megállapításom azonban nem a magyar sci-fi, hanem ellenfelei számlájára írandó, akik ma is elég tevékenyek, ha a science fiction folyóiratainak, könyveinek, szervezeteinek elismertetéséről esnék szó. Kuczkának, akárcsak a sci-finek, vannak rajongói és vannak ádáz ellenfelei is. Ez a tény önmagában is bizonyítja munkájának sikerét. Húsz éve van már, hogy megismertem, életem egyik legtartósabb barátságává kovácsolódott ez az ismeretség, a sci-fi jegyében. Ezt a barátságot tiszteljük meg azzal is, hogy húsz éve egyfolytában magázódunk – hiszen annyi felületes ismeretség kezdődik azonnali tegeződéssel. Sok időt töltöttünk el együtt, itthon és külföldön, és mindig jól éreztem magam a társaságában. Energikus, melegszívű, sziporkázóan szellemes ember Kuczka Péter, akire mindig felnéztem – és nemcsak a testmagassága folytán. Ha kimondom a nevét, mindig feladatok, tervek, ötletek képzete társul hozzá, hiszen mindenkiből egy rabszolgahajcsár kegyetlen türelmével próbálja előcsalogatni a legjobb munkát, a legvalódibb énjét. Fáradhatatlan ember, aki – ezt már csak sejtem – előbb kénytelenségből, aztán már felvállalt hivatástudatból életének negyedszázadát jobbára egyetlen műfaj oltárán áldozta fel. Hogy neki megérte-e, nem tudhatom, de nekünk, barátainak, munkatársainak, olvasóinak feltétlenül igen. Szeretném valami alkalomhoz illő, csattanós anekdotával befejezni ezt a születésnapi köszöntőt, de bármelyik történet jut is eszembe, ráeszmélek: mindegyik túlságosan személyes, akárcsak ez az írás. De hát az ördögbe is, ez születésnapi köszöntő, nem pedig dúsan hulló állami elismeréseket igazoló irodalomtörténeti méltatás (sajnos, nem az). Mesterházi Lajos Sempiterningyógyszeréből (amely remek novellájában az örök életet biztosítja) valószínűleg nem az elsők között kapna Kuczka Péter, s különben is: csak azt kívánom neki, még nagyon sokáig ne legyen halhatatlan. Ehhez kívánok neki valamennyi barátja, írótársa nevében jó egészséget, munkát és energiát. Mivel ő maga egyik cikkében valakiről már elmondta, hogy valószínűleg idegen lény, ezt az ötletét el nem orozom: nem, Kuczka Péter nem Földön kívüli értelmes lény. Magyar értelmes lény. Egyszerűen: a magyar sci-fi atyja.

JACK WODHAMS

Volt egyszer egy gazfickó – Kevesebb a bűncselekmény, mint korábban – mondta Sacpok, a Koord főnöke. – Másrészt viszont az elkövetett bűncselekmények színvonala példátlanul magas lett. A tettesek letartóztatása a nyilvánvaló esetekben úgyszólván százszázalékos. A gyilkosok, rablók, tolvajok, testi sértést okozók és effélék könnyen felderíthetők és lecsukhatok. Általában véve a potenciális bűnözőket eléggé elrettentjük ahhoz, hogy biztosítani tudjuk szociális kooperációjukat. Ez és az indokolatlan félelem a háromhónapos szellemi elvonókúrától jelentősen befolyásolta az egy főre jutó bűncselekmények csökkenő trendjének alakulását. A társadalom ilyen beállítottságú tagjai teljes mértékben tisztában vannak a Koord hatalmas eszköztárával, és tudják, hogy esélyük a sikeres bűnelkövetésre nagyon csekély. Számításba véve, hogy a tettesek a kezelés után mintaállampolgárok lesznek, ami kiküszöböli a visszaesés lehetőségét, azt hihetnénk, hogy a társadalomellenes magatartások csökkenésével a Koordegységek száma csökkenthető. Ez nem igaz. „Közönséges” bűncselekmény ma már alig fordul elő. De a Koord tovább terjeszkedik. Terjeszkednie kell. Teljesen új osztályra van szükségünk csak ahhoz, hogy az Instravellel boldoguljunk.

Mr. Frederick Traff végignézett magán, és visszafojtott egy rémült kiáltást. Rosszul állították össze. Lábai hátrafelé álltak, és lábujjai visszafelé néztek. Mr. Traff szokatlanul imbolygott. Karjait is furcsának érezte. Megvizsgálta őket. Könyöke előrenézett, a tenyere kifelé állt. – Ó, istenem! – nyögte boldogtalanul. – Ó, istenem! Könny csordult ki a szeméből, és végiggördült a tarkóján. A vékony nyakára erősített cédula szerint Obadiah Hoskinsgnak hívták, negyvennégy éves volt, hatvanegy kiló, inadekvát apátiás, ópiumdegenerált. – Kiváló – mondta dr. Joynter, az ünnepelt idegsebész és anatómiaprofesszor. – Tökéletes. Kíváncsi vagyok, hol szedték össze. De mindegy. – A Pszichoterápiás Központ tudja, hogyan akarja meggyógyítani? – kérdezte Leslie. – Ők nem etikával foglalkoznak, hanem eredményt várnak. Bíznak bennem. Én pedig rászolgálok a bizalomra.

– Ez egy teljesen új típusú encefalográf, többet tud, mint bármelyik a maiak közül. Frank kételkedett: – Nem kicsi? Működik? – Muszáj neki – felelte Clive Mossy. – Miért ne működne? – Úgy érted, még nincs kipróbálva? – Még kísérleti stádiumban van. Éppen ezért hívtalak. – Engem? – kérdezte Frank. – Nem vagyok tengerimalac. Ismerem már néhány ragyogó ötletedet. Emlékszem a Mossy-féle tökéletesített elektrosokkgépre. – Mi baja volt? – kérdezte Clive méltatlankodva. – Működött, nem? Stevensonnak tetszett annyira, hogy ellopja és módosítsa, nélkülem. – Igen, igen – mondta Frank. – Mindent tudok róla. Így hát nagyszerű volt, te pedig zseni vagy. Ennek ellenére rángatózni kezdek, ha eszembe jut. Nem. Nem játszom. Keress magadnak valaki mást. – De Frank… – Mi a neve? – Frederick Traff. Oszlóból Bécsbe. – Külső beavatkozás? Rasulko a jelentésbe pillantott. – Nem lehet tudni. Nézz bele, és döntsd el magad. Mauriss odament a síküveg ablakhoz, és átkémlelt a szerencsétlen Mr. Traffre. – Hm. Nincs annyira összekeverve, mint szoktak lenni. Érdekes. Az átvételi és elbocsátó papír? – Nincs. Ott most a Koord-csoport van. – Hm. Jó. Viszonylag egyszerű eset lehet. Nem tart egy hétig sem rendbe tenni. – Látod, hogy kitágítottam az agyüreget, Leslie? He? Kitűnő. Tökéletes. Pontosan passzol. Szemüvege csillogott. Élesen mondta: – Figyeld a hőmérsékletet, Leslie! Egy fokot emelkedett. – Igen, uram. – Ha! Jó! Most jön a neheze. Pam-pam-papam. Pam-pam-papam – dúdolt magában. – Növeld a nagyítást. Leslie, gyere, ezt nézd meg! Micsoda gyönyörű erezet! – Igen, uram. – Tartsd a szemed a tápfolyadékon, Leslie – figyelmeztette a doktor. – Igen, uram. – Hm-m-m. Há! Csodás. Na most. A vezérlések működnek? Jó. A mikroszövet kielégítően heged? Jó. Kész vagy, Leslie? – Igen, uram. – Jó. Akkor kezdjük a vitális fúziót. Koordinált Tudományos Bűnügyi Kutató. KTBK, vagy közismert nevén Koord.

A cédula arról tájékoztatta Igor Bernhofot, hogy svájci bankszámlájára ötezer fontot utaltak át. Mosolygott. Egy Instravel-kezelőnek könnyű volt egy alkalmas pillanatban könnyed mozdulattal úgy igazítani a reléken, hogy biztosítsa egy bizonyos utazó kudarcát. Mint például Mr. Traffét. – Nyugodj meg. Frank. Ígérem, semmit nem fogsz érezni. – Szeretném semmit sem érezni – mondta Frank vészjóslóan. Clive elmosolyodott. – Nincs mitől félni. Ez csak egy mérőműszer, semmi más. Csak harminckét volt a feszültség. – Oké, oké. Gyerünk! Ne tartson egész éjszaka. Dolgom van. Rögtön ideges leszek, és elküldtek a pokolba. Clive nyugtatóan emelte fel a kezét. – Oké. Készen vagy? Rendben. Clive bekapcsolta. Hoskings kinyitotta a szemét, és a mennyezetet nézte. Éles napfény tört át a rácsokon. Azt gondolta: „Az ördögbe! Megint börtönbe csuktak. – Majd azt gondolta: – De engem gyógyíthatatlannak nyilvánítottak. – Ezen újra eltűnődött. – Talán valami kárt okoztam. – De erre rögtön ott volt a kifogás: – De miféle kárt okozhattam a kábítószerkörzetben?” Bámulta a mennyezetet. Egy legyet látott, amint szárnyait billegette és lábait dörzsölgette egy pirinyó zsákmány felett. Hirtelen ugrásra kész lett, és észrevette, hogy látása meglepően éles. Szemüveg nélkül. És… a nyelve is olyan furcsa. De a szája szokatlanul friss. Egészében olyan frissnek érezte magát. Valóban… valóban érezte, hogy él. Feje világos. Évek óta nem érezte magát ilyen… tudatosnak. Micsoda ragyogó napfény! Micsoda gyönyörű nap! Vétek egy ilyen ígéretes napot elpazarolni. Kilendítette lábát az ágyról, és végigmérte magát, hogy rájöjjön a kellemes érzés okára. Rövid lábak, hosszú karok, hosszú ujjú, hosszú tenyerű kéz, és… szőr – egész testén dús fekete szőr. Hoskings hitetlenül bámult. Átváltozott majommá. – Az Instravel e század egyik legizgalmasabb és legfontosabb találmánya – mondta Sacpole. – Tudósok csoportjai éveken át dolgoztak rajta, míg kifejlesztették és tökéletesítették. – Most hát itt az Instravel, biztonságos, megbízható, jól működik, és egyre terjed. Rövidebb, mint az egyenes, ha egy tárgyat A pontból B pontba akarunk juttatni. Csodálatos felfedezés, és jelenleg ez okozza a legtöbb gondot a Koordnak. Azoknak, akik elektronikus könyvszalagokról tanultak elektrofizikát, kis hányada egészen biztosan pusztán azért tette, hogy becsapja törvényes megbízóját a személy- és áruszállításban, vagy megkísérelje, hogy magánúton csempésszen tiltott tárgyakat, avagy arra törekedjék, hogy egy engedéllyel rendelkező Instravelkonténer meghibásodását idézze elő azért, hogy a használója végleg eltűnjék.

Mielőtt az Instravel működésbe lépett, a módszert ismételten át- meg átvizsgálták, hogy a biztonsága felől ne maradjon kétség. Ha az Instravel hibázik, biztosra vehető, hogy a hiba szándékos külső beavatkozás eredménye. Emlékezzenek vissza, az ALSA-Ranns Szállítási Társaság egy sokkpulzátort üzemeltetett, amely kezdetben majdnem tönkretette az Instravelt. Egy nagy cég, amely megrémült az Instravel konkurenciájától, bűnös védekező taktikát alkalmazott, de szerencsére hamar kinyomoztuk és megsemmisítettük. Mégis ez az epizód megmutatta, hogy az Instravel nem sebezhetetlen a külső beavatkozással szemben, és azóta is sokszor kísérelték meg illegálisan megszakítani az Instravel frekvenciáját… – Kész, ugye? A technikus cinkosán vigyorgott és kacsintott. – Minden kész és mehet – mondta. Sir Edgar Smith megmerevedett a burkolt bizalmaskodásra. Felhúzta az orrát. – Pontosan ráállt a kairói fogadóállomásra? – kérdezte szigorúan. Még mindig vigyorogva, a technikus bólintott. – Bármikor automatára kapcsolható, ha oda kell mennie üzleti ügyben. Sir Edgar előkelő undorral nézte az embert. A hangsúly, melyet az „üzlet”-re helyezett, szinte durva volt. Kétségbeejtő, hogy ilyen emberekre van szüksége. – Nagyon jó – mondta hidegen. Megfordult és kiment a hálószobából. – Úgy tudom, a beszerelésért tízezer dollár a bére. Jöjjön, adok magának egy átutalást. A technikus szemtelenül felelt: – Jobb, ha kitölt vagy egy fél tucatot. Ossza szét az összeget, akkor nem olyan gyanús. Megmondom, milyen neveket használjon. – Hmm – fogadta Sir Edgar ezt a nyers kioktatást, és meggyorsította lépteit, hogy vendége távozását siettesse. – Ez különös. A műszer nem jelez. – Clive zavartan elhallgatott. Az encefalogram fölé hajolt. – Várj csak. Frank, megnézem a vezetéket. – He? – kérdezte Frank. Clive felnézett. – Mondom, átnézem az áramköröket. Frank arckifejezése igen különös volt. – Frank? Hé, Frank! Mi bajod? – Hol… hol vagyok? Hol… ki maga? Mi történik itt? Hol vagyok? – A gépemet próbálod ki. Nyugodj meg. Frank. – Frank? Ki az a Frank? – Frank hirtelen felállt. Szaporán lélegzett, és szórakozottan körülnézett a szobában. Kezével a homlokához nyúlt. – Nem… nem tudom, ki vagyok. Nem emlékszem. Semmire sem emlékszem. Mi történik itt? Mi történt velem? Clive megdöbbenten mondta: – Semmi baj, Frank. – A gépet nézte. – Úgy látszik, véletlenül valami furcsa, új dolgot fedeztem fel.

– Expressz érkezett ma reggel, uram. – Mi ez? – kérdezte Dorphelmyer. A titkárnője elővette a cédulát. – A Voyd Szőnyegtársaságtól jött – mondta. – Meg tudja mondani, ki küldte? – Nem írják. Hívjam Brigget, hogy kinyissa? A férfi, aki a mennyezeten dolgozott a sugárzóberendezésen, lemászott a létráról. – Segíthetek? – kérdezte. – Ó ! – fordult meg Dorphelmyer. – Köszönöm. Olyan csodálatosan becsomagolják manapság a dolgokat. Van magánál valami, amivel a drótot elvágja? A szerelő egy lemezvágó ollót vett elő. Dorphelmyer nem volt elég éles szemű, hogy észrevegye a gúnyos pillantást a vastag szemüveg mögött. Az ember félrelökte a csomagolópapírt, és kibontotta a benne lévő szőnyeget. – Szavamra – kiáltott fel Dorphelmyer –, szavamra! Titkárnője némán állt mellette. – Gyönyörű – mondta a férfi, végigsimítva dús, régimódi bajuszát. – Tökéletesen illik a berendezéshez. – Nagyon különös – szólalt meg Dorphelmyer. A szerelő elégedetlennek látszott. Körülnézett az irodában, és az ajkát biggyesztette. Arrébb tette a létrát. – Azt hiszem, itt mutatna a legjobban – mondta. Az íróasztal elé húzta a kerek szőnyeget, pontosan a sugárzóegység alá. – Itt. Nem találja mutatósnak? Dorphelmyer habozott. – Mi ez? Tényleg szőnyeg? Úgy néz ki… úgy… néz ki… Ott van? A férfi kissé elmosolyodott. – Persze. A színt mélység-feketének hívják, noha valójában egyáltalán nem fekete, hanem a színeket elnyelő kombináció, ami becsapja a szemet. Néhány lépést tett a szőnyeg közepe felé. A titkárnő halkan felsikoltott, és Dorphelmyer önkéntelenül felszisszent. – Látja? – mondta az ember. – Szilárd és biztos. – Meghökkentő – mondta Dorphelmyer. – Olyan, mintha a semmin állna. – Próbálja ki – mondta a férfi. Dorphelmyer óvatosan rálépett a szőnyegre. – Ha! – nézett le a lábára. – Milyen különös. Egy lyukon állok a padlón. Ha! Érdekes. Igen érdekes. A férfi szárazon elmosolyodott, és megfordult, hogy elvigye a létráját. – Nem kell túl sok nyugigáz, Leslie. Csak annyi, hogy kezelhetővé hűtsük… Una Sayld belépett a laboratóriumba. – Mit akarsz, Richard? – kérdezte bosszankodva. A karórájára pillantott. – Már majdnem öt óra, és ma este vacsorameghívásom van, nem akarok elkésni. Richard Baseman beletörölte kezét védőruhájába.

– Csak néhány percig tart – mondta. Egy kapcsolót kattintott a munkapadon. – Leülnél a díványra egy pillanatra? A nő enyhe megvetéssel mérte végig, egyik szemöldökét felhúzta. Majd vállat vont, és a díványhoz lépett. Leült, gondosan lehúzogatta ruhája szegélyét, előreszegte állát, és várt. Richard zárta a második érintkezőt. Una hunyorgott. Szája félig kinyílt, majd lecsukódott a szeme, és feje hátrahanyatlott. – Aaaaah! – sóhajtotta. Richard gonoszul mosolygott. – Jó, mi? – Becsukta a labor ajtaját, és bezárta. A lány széttárta karjait a díványon. – Mi ez? – kérdezte. – Olyan… ragyogó érzés. – Felemelte fejét, és tágra nyitotta szemét. – Mi ez? – A férfi félszegen, de beavatottan vigyorgott. – Ez a mi elektronikus masszázssugarunk továbbfejlesztése – mondta. – Jó érzés, mi? A ruha kicsit zavar ilyenkor. Vedd le a kabátodat, és érezd a karodon. A lány ránézett hatalmasra nyílt szemmel, lélegzete felgyorsult. – Talán megteszem – mondta. Kigombolta kabátját, és kibújt az ujjából. – Óóó – hajlítgatta a karját –, pompás! A férfi ajka megrándult. Odalépett és letérdelt mellé. Ujjával gyengéden felhajtotta a lány szoknyája szélét. A lány szemlátomást nem vett róla tudomást. – Minél többet levetsz, annál csodálatosabbnak érzed – mondta lágyan. – Egész testem bizsereg – mondta a lány. – Csodálatos. Olyan, mint a fürdőzés koncentrált napsugarakban. Óvatosan, hogy ne árnyékolja le a lány testét, Richard nekilátott, hogy levegye a lány blúzát. – Ez egy távtapintó. Ettől érzed a remegést és az élénkséget, ugye? – Igen, igen – lihegett. – Mit csinálsz? – Azt akarom, hogy egészen megtudd, milyen jó – felelte lágyan, rábeszélően. – Aranyszépség és Expressz most jól állnak és… rajt! Az istálló sorompóját először Demagóg hagyja el, nyomában Ceveat, Dandy Boy és Kagyló, Másodpilóta belülről tör előre. Mögötte Aranyszépség és Kék Folyam… Aranyszépség hátán Apró Sheeter zsoké megnyomta öve csatját, és a kiterjedő hélium észrevétlenül sivított bele lobogó zubbonyába. Hatalmas energia. Térdét beakasztotta speciális nyergébe, és megkapaszkodott… – Nézze, Hoskings, tulajdonképpen nem tettünk magának semmi rosszat, ugye? A maga emberi teste nem volt éppen valami vonzó darab, vagy igen? Hoskings a rácson lógott, és rázta hatalmas fejét, hogy kitisztuljon. – Uhhh, uh, uh! – morogta. – Ninc… jokuk… – Nehezen birkózott meg a szokatlan hangszalagokkal. – Nincs jogunk? – kérdezte dr. Joynter. – Jogunk lett volna hagyni magát szétrohadni? Hagyni reménytelenül leépülni az énjét, hogy korán sírba tegyük? Ki volt maga? Egy senki. Egy nyomorult. És most? Most van egy jó teste, fiatal, viruló és erős. Maga különlegesség.

– Egy gorilla – lihegte Hoskings a rácson keresztül. – És az olyan rossz? – kérdezte dr. Joynter. – Gondoljon csak bele. Nem kábult emberroncs többé. Maga fiatal, stramm. Maga csodálatos, nem érti? Hoskings mozdulatlanná vált a koncentrálástól, nagy majomorrlikai remegtek. – Nemtom – nyögte ki. – Csak pihenjen – mondta dr. Joynter. – Minél többet gondolkodik a dolgon, annál inkább látni fogja, hogy igazam van. Nagy jövő előtt áll. Csodálatos karriert jósolok magának. Leslie lépett be az ebédjével. Leplezetlen csodálattal bámulta Hoskingst, aki hirtelen rájött, hogy szőrzete nem éppen a megfelelő öltözék. Gyorsan hátat fordított, csak azért, hogy rájöjjön, az új nézőpont alig valamivel megnyerőbb. Lekapott egy takarót az ágyról, és belecsavarta magát. Leslie közelített a rácshoz. Mosolygott. – Parancsol egy banánt, Mr. Hoskings? – kérdezte kedvesen. – Na mit mondtam? Na mit mondtam! – lelkendezett Sy Zadly. – Hat hosszal győzött és pályarekord! És nem tudnak semmit. A fogai közé szorította szipkáját; azután újra kirántotta és lengette. – Mondom, fiam, megcsináltuk. Ki fog rágyünni? Senki, az. Gyerünk a dohányért. Wilf Waijer aggodalmaskodott: – Csak Aranyszépséget tettük meg. A népek gyanakodni fognak, ha mindig ő nyer. Egyébként is kisebb lesz a tét, és nem fogja megérni a rizikót. Sy szánakozva nézett rá. – Kő van a cipődben, ahol az agyadnak kéne lenni. Hülye vagy? Mi nézzük. Aranyszépség veszít, igaz? És ki állítja, hogy Aranyszépség az egyetlen? Ahányszor Sheeter lovagol, megbundázhatjuk, nem? Oké. – Újabb zubbonyok kellenek – okvetetlenkedett Wilf. – Egy sor tulajdonos mezére lesz szükség. Sy könnyedén intett a szipkájával. – Oké. Pénzt kell csinálnunk, mi? Már egálban vagyunk. Fiú, semmire se jutsz, ha ennyit vacakolsz. Úgy ám, uram – mély elégedettséggel szájába nyomta a szipkát, és háta mögött összefonta kezét. Összefüggéseiben szemlélte világát. A zsaru előmászott lökhajtásos csónakjából, és előkotorta szabálysértési noteszét a zsebéből. – Oké – mondta. – Nem kell megmagyaráznom, mit csinált szabálytalanul. Jól ismeri a déli irányba előírt magasságot és a sebességet lakott terület fölött. Kérem a jogosítványát. Clive Mossy készségesen nyúlt a tárcájáért. A zsaru lehajolt, és benézett az ablakon. A feje egy magasságba került azzal a valamivel, ami egy, a tetőbe akasztott hangszórónak látszott. A zsaru meglepődött. Clive levette lábát a vezérlőkapcsolóról. – Miben lehetek szolgálatára?

A rendőr felegyenesedett. – Hol… mi…? Clive kihajolt az ablakon. – Segíthetek? – Nem… nem tudom. Hol vagyok? Ki vagyok? Clive együttérzően hümmögött. – Elfelejtette, igaz? Ajaj! Rendőrt kéne hívnia – mondta, majd barátságos integetéssel ötven láb magasra emelkedett, és tovább repült dél felé. – Beddig dard bég? – kérdezte bágyadtan Frederick Traff. – Türelemmel kell lennie, uram – felelte a technikus rutinosan. – Ezek a dolgok eltartanak egy darabig. Mr. Traff összegörnyedt. – Jó, de legalább legközelebb megpróbálhatná. – Mindent a maga idejében – mondta vidáman a technikus. – Maga nagyon szépen halad, ne izguljon. Mr. Traff összeszorította a fogát, és megvonaglott a fájdalomtól. Állandóan megfeledkezett róla, hogy metszőfogai helyet cseréltek a zápfogaival. – Az ember természete – mondta Sacpole –, az ember természete, hogy emberi gépet használ emberek elpusztításához. Nem szokta a kocsis a rivális kocsi lószerszámját megrongálni? – Hát nem küldtek már embereket a tengerre fondorlatosan, agyaggal összetákolt csónakokban? Miért, mikor mi fiatalabbak voltunk, nem rejtettek el bombákat a repülőgépeken, nem babráltak az autók fékjével, nem vezettek áramot a fürdővízbe? – A technika folyamatos fejlődése jelentősen bővíti a bűnözési módok és eszközök tárházát. – Ez a gyógyszer kimutathatatlan. Legalábbis nem találtunk módot, hogy kimutassuk. Látták az izomszövetre gyakorolt hatását, és az alapos vizsgálatok kizárják a termék hibáját. A mellékhatások minimálisak és átmenetiek. Felfedezhetetlen és biztonságos. Uraim, használják diszkréten, az Aktív a legkisportoltabb nemzetté teheti a miénket a világon. És elavulttá teszi a nyílt hadviselést. Nem kell magyaráznom azt a hatalmas presztízst, amelyet a nemzetközi sportéletben lehet szerezni… Dorphelmyer fel-alá járkált az irodájában. – …továbbá nem szívesen élnénk lefoglalással. Maradunk tisztelettel satöbbi satöbbi. Megállt. Titkárnője körmölt. A férfi lenézett a földre, a szőnyeg közepére. Az érzés, hogy a semmin áll, még mindig megrémisztette kissé. – A levegőn járni. – Tessék, uram? – He? Ó, semmi! – Órájára nézett. – Ez minden, azt hiszem, Miss Tolbar. Ha nincs más dolga, elmehet.

– Köszönöm, uram. Ezeket holnap tízre elkészítem. – Igen, igen. Jó éjszakát, Miss Tolbar. A nő összeszedte jegyzeteit. – Jó éjszakát, uram. Óvatosan kikerülte a szőnyeget, és egy kicsit elpirult, mert látta a derültséget főnöke szemében. „Nem érdekel – gondolta, és felszegte állát. – Csak nem természetes a semmin járni.” Bezárta az ajtót, és hazament. Joe gyors pillantást vetett a műszerekre, és kilépett az Instravel fülkéjéből. Mezítelen lába nem csapott zajt, ahogy a függönyhöz sietett, amely a női részleget elválasztotta. Félrehajtotta a merev függönyszárnyat, óvatosan bekémlelt és belépett. Meztelensége miatt nagyon elfogódottan suttogta: – Anna? Anna, hol vagy? Kinyitotta az egyik fülkeajtót a kulcsával. – Bocsánat, asszonyom – mondta, és gyorsan becsukta az ajtót. – Joe! Itt vagyok, Joe! – Anna! – Gyorsan eleresztette a kilincset, és benyomakodott a lány fülkéjébe. – Ó, Joe! – mondta a lány átölelve karjával. – Azt hittem, nem tudod megcsinálni. – Én is. Mentek. – Mondom, hogy nincs szükségem boldogpirulára – morogta a férje. – Nem megy a fejedbe, hogy élvezem, ha szerencsétlen vagyok? – Kiengedem, ha megígéri, hogy viselkedni fog – mondta Leslie. Hoskings öklére támaszkodva előrehajolt. – Hrrrr – mondta. Ezt ígéretnek véve, Leslie kinyitotta az ajtót. Hoskings kicammogott. – Tessék – mondta Leslie. – Most van helye rohangálni. – Megsimogatta szőrös karját. Csillogó szemmel sóhajtotta: – Meglátja, hogy az átváltozásnak megvannak az előnyei… – A Koordnak külön osztályra van szüksége egyedül az Instravel felügyeléséhez – mondta Sacpole. – Állandó ügyeletet kell tartanunk, ha ki akarjuk nyomozni az engedély nélküli Instravel-konténerek rövid pulzációit, melyek illegális bevándorlókat és csempészárut szállítanak; ha ki akarjuk nyomozni a maszek EBÖ- (Egy irányú Belépőjegy az Örökkévalóságba) szerkezeteket; ha meg akarjuk akadályozni kívülállók kísérleteit, akik akár politikai, akár magánérdekből szórt oszcillációs rezgéseket gerjesztenek, hogy vagy végleg dezintegrálják az utast, vagy lehetetlenné tegyék az újraösszeállást, oly mértékben, hogy hónapokig tartó permutációs kalibráció kell a helyreállításhoz. Azonkívül – eltekintve a szándékos beavatkozástól – számolnunk kell a tudatos áldozatokkal. Évtizedünk divatja a „kölcsönös teljesség”. Ez komoly játék, amelyben egy fiú és egy lány igyekeznek ugyanazt a konténert elfoglalni. Azok szétválasztása, akiknek sikerül ez a vállalkozás, ismét csak hónapokat vesz igénybe komputerórában; elválasztani, kiértékelni, újrarendezni…

Mr. Traff rémülten bámult, mikor ajtaja előtt elgurították az új érkezőt. Groteszk emberi nyolclábú volt, két fantasztikusan egymásba olvadt test. Megborzongott a két tinédzserarc képtelen vigyora láttán. Egy kéz a karján. – Megpróbáljuk a lábujjkörmeit visszarakni a helyükre, Mr. Traff. Mr. Traff kimutatott a folyosóra. – Mi… mi volt ez? – Hogy? Ja az? Csak két kölyök. A harmadik pár két héten belül. Valami új őrület, ők együttlétnek hívják. – Hová megyünk? – kérdezte Naomi. – Hozzám – felelte Clive Mossy. – Magához? Nem, köszönöm. Haza akarok menni. – Csak egy italra – mondta Clive. – Nem – mondta határozottan a lány. – Ismerem magát és az italait. Már volt részem benne. Nem lesz semmi. Vigyen csak haza. Hozzám. Clive elfintorodott. – Oké – mondta. Rálépett a vezérlőkapcsolóra. Naomi megdermedt. Megrázta a fejét. – Mi a baj, édes? – kérdezte Clive. A lány a halántékához szorította kezét. – Nem… nem tudom… – Fáj a feje? Mindjárt otthon leszünk. – Nem – mondta. – Nem fáj a fejem. Ez… – szenvedő arccal fordult felé – nem tudok gondolkozni. Mókás. Az agyam… az agyam kiürült… Clive sajnálkozott: – Túl sok volt mára az izgalomból, drágám. – Elvigyorodott. – Itt vagyunk, otthon. Leheveredhetünk és pihenhetünk. Végre kettesben! – Kettesben? Várjon egy percet. Ki maga? Mi történik? Clive megállította a járművet harmadik emeleti lakása előtt. A lány mögé csúsztatta karját. – Drágám, te tréfálsz – mondta. Megcsókolta. – Biztosan emlékszel, ma délután házasodtunk össze. – Összeházasodtunk? – kérdezte gyengén Naomi. – Hát persze, szívem. – A vállát simogatta. – Nézd. Mindenütt konfetti. Ő, drágám, csodálatos vagy, csodálatos… – Mr. Hoskings! – hívta dr. Joynter. – Ó, hát ott van? Legyen szíves, jöjjön le egy pillanatra. Itt a szabó, hogy mértéket vegyen. Hoskings két könnyed ugrással leszökkent a fáról, és ugrándozva közeledett a pázsiton, túl nagy bermudasortja lobogott. A szabó felordított, eldobta táskáját, és elrohant. – Hát akkor mi a baj? – kérdezte dr. Cruss. – Nem értenek meg a szüleim. Az apám nem engedi meg hogy elolvassam a lemezújságját, és a könyvszalagomat is csak ifjúsági csatornára lehet beállítani.

– Értem. Beszélni fogok erről a szüléiddel. – Szeretném. Unom aput. – Meglátom, mit tehetek – mondta dr. Cruss. – Másvalami? – Nem, azt hiszem, most nincs semmi más. – Nagyon jó. De próbálj meg türelmes lenni velük, jó? A hároméves Jerry Knowles sóhajtott. – Oké! – mondta rezignáltan. – Természetes, hogy minden nő szupergyereket szeretne. Érthető. De a lényeg az, hogy nem tölthetjük meg zsenikkel a világot. Az automatizálás ellenére számos olyan foglalkozás van, amit csak közepes intelligenciájú emberek képesek elviselni. Azonkívül ha a zseni lenne az általános, azok közülünk, akik nem rendelkeznek ilyen szellemi képességekkel, átlagon aluliak lennénk. – Nem. Véleményem szerint a DNS kezelési eljárást gondosan kiválasztott személyekre kellene korlátozni. Végtére is hány zsenit tudnánk használni? Egy hatalmas szobában a tökéletesített és módosított Instravel-fülkék készen álltak az ellenőrző próbára. Muldible professzor még egy utolsót igazított a berendezésen, bekapcsolta az időkésleltetést, és teljesen felöltözve belépett az indítófülkébe. Nézte az órán a ketyegő másodperceket. – Hét… hat… öt… – számolta Muldible – kettő… egy… zéró …egy? …kettő? …három? – Dermedten bámult. Valami nem stimmelt. Nem mozdult el. A szörnyű csalódottság hulláma áradt végig rajta. Instravel-egysége kikapcsolt, és egy zöld „veszély elmúlt” fény villant. Muldible professzor a sikeren szélesen mosolyogva lépett ki a fogadókabinból, amíg Muldible professzor zavartan, fejét csóválva lépett ki az indítókabinból… Hardman szenátor elnyomta a nikolettet, és a hamutartóba dobta. – Így kéne hagyni a kölyköket összegabalyodva – mondta. – Jót tenne nekik. Csinálja meg példaképpen az egyik párral. Sőt mutogassa őket! Sacpole rosszallóan köhintett. – Ez a bosszú elve, és pontosan ezt az elvet akarjuk társadalmunkból kiirtani. Meg kell próbálnunk civilizáltnak lenni, szenátor, minden időben. Hardman elkomorult. – Csak pazaroljuk a drága pénzt felelőtlen kölykökre. – Ön is volt egyszer fiatal – jegyezte meg Philson szenátor. – Akkor másmilyenek voltak a dolgok! – vágott vissza Hardman. Philson felnevetett. – Azt meghiszem! Emlékszik arra a Jameson lányra és arra az éjszakára, amikor átengedte a vezetést neki, és elütötte azt a kövér gyalogost? Öregem, hogy visszaélt az üggyel. A kezéből evett az a lány. Hardman váratlanul zavarba jött. – Az csak lecke volt alkalmazott pszichológiából, nem több. Nem kellett volna ezt most előhoznia.

– Ez csak lecke a tizenéves virtusból – mondta szárazon Philson –, és maga tudja, hogy helytelen lenne ilyen kemény büntetéssel sújtani a kölyköket egy fiatalos csínyért. Hardman kerülte a tekintetét. – Oké, oké – mondta –, meggyőzött… – Mi volt ez, Michael? – kérdezte az asszony váratlan érdeklődéssel. – Azt kérdeztem, szeretnéd-e, na zseni lenne a gyereked? – Csak nem azt akarod mondani, hogy van néhány DNS-pirulád? A férfi jelentőségteljesen megütögette a zsebét, és bólintott. A nő néhány pillanatig gondterhelten nézett rá. – Honnét szerezted? – Ismerek valakit, aki ismer valakit. – Honnét tudod, hogy valódi? – Valódi, légy nyugodt – felelte magabiztosan. Az asszony felállt. – Végig kell gondolnom – mondta. A férfi vállat vont. – Vannak más nők is. A nő megtorpant. – Nagyon durva vagy – korholta. A férfi mosolygott. – Ezekkel a pirulákkal megkérhetem a szolgálataim árát – mondta. – Téged szeretlek. Téged kívánlak. Benned van valami – széttárta kezét. – Oké. Neked ingyen. Csak gondoltam, közlöm veled. A kalapjáért nyúlt. A nő hirtelen döntött. Megragadta a karját. – Ne menj el – kérte. – Kellemes lehet. Mennyi idő kell a pirula bevételétől az aktusig? – A hatása egy óra múlva jelentkezik, és öt órán át tart. – Tényleg? – mondta vidáman a nő. – Arthur nyolcig nem jön haza. – Ha most bevennél egyet… – Bizonyos vagy benne, hogy senki nem látja, mikor kicseréled a mezeket? – kérdezte kétkedve Wilf Waijer. – Biztos hát – mondta Sy Zadly, atyaian megveregetve Apró Sheeter szinte betegesen görbe hátát. – Mit köll aggódni? Ki figyel? Mezt húz, kicseréli, nyer és visszacseréli. Egyszerű. – Átölelte Apró vékony vállát hatalmas karjával. – Nem igaz? – Aha – mondta a túlterhelt Apró gyászosan. – Egyszerű. Hirdetés a Férfi Telemagazinban: „Egyetlen legénylakás sem lehet meg Kresstaktilitátor nélkül. Izgató és biztos hatású. A Kress-csábsugár nélkülözhetetlen a gyertyafényes pillanatokban. Élvezze az érzéki üdvösséget! Élmény az élményben!”

– Manapság minden ország hatalmas összegeket fordít szigorúan titkos tervekre, és miközben majdnem minden országnak ördögi fegyverei és fenyegető eszközei vannak, okkal félnek, hogy ellenségeik még tökéletesebben fel vannak fegyverezve. Ez a félelem az ismeretlentől, a szörnyű és váratlan visszacsapástól, ez tartotta fenn oly sok évig a világ békéjét. Nem tudjuk pontosan, hol tartanak szomszédaink, és ők hasonlóképpen csak találgathatják a mi igazi erőnket. Félünk, hogy ők tudhatnak egyet-mást azokból a fantasztikus dolgokból, melyeket mi tudunk, ők meg félnek, hogy mi felfedezzük azokat a szörnyű erőket, melyeket ők felfedeztek. És mindannyian félünk, hogy nem tudhatunk eleget. Manapság a hadviselés mint olyan, erőszakmentes szellemi konfliktus, amely győzelmet hoz annak, aki alkalmasabb az uralkodásra, a bölcs, értelmes népnek. – Te vagy a másolat, nem én – mondta Muldible professzor. – Én az indítófülkében voltam, és nem mozdultam. – Ostobaság – mondta Muldible professzor. – A kísérlet pontosan a várakozásnak megfelelően zajlott le, kivéve, hogy valami okból – valószínűleg fordított kiegyenlítő diffrakció miatt – a másolatom egyidejűleg visszaverődő ionizáció révén létrejött… – Badarság – mondta Muldible professzor –, a frekvencia-atomizátor engem elemzett molekulánként, és valami gátló tényező valószínűleg inverz töltés a tömegmeghatározóban, egy hasonmást vetített… – Nem, nem, nem – mondta Muldible professzor. – Ha így lenne, egyikünk nem lenne anyagi, hanem csak puszta kép, holott én legalábbis egész és teljes vagyok… – Ez lehetetlen. Lehet, hogy teljesnek és egésznek érzed magad, de valójában statikusan szimulált fotonegyüttesből állsz – mondta Muldible professzor. – A polarizáció az anyagodat pozitív töltéssé fogja redukálni, amely… – Marhaság – mondta hevesen Muldible professzor. – Ha így lenne, és megpróbálnék újra keresztülmenni a gépen, szétfoszlanék, igaz? – Felhorkant. – Te lennél az, aki felszívódna, nem én. – Ugyan, ugyan, ne légy nevetséges – mondta Muldible professzor. – Az önérzékelés illúzió. Indigó nélküli indigómásolat vagy. – Ó! Azt hiszed, mi? – Muldible professzor bekapcsolta a gépezetet, és beállította az időkésleltetést. – Majd meglátjuk, ki tűnik el – mondta, és belépett az indítófülkébe. Muldible professzor komor arcot vágott. – Menj csak – mondta. – Gyerünk, menj csak. Majd meglátod… – Ha valaha lesz is még olyan háború, amelyben emberi hadsereg harcol, ez a vacak nagyon használható lesz – mondta pesszimistán Gregor. – Különben nem is tudom, békében mire használható. Perrimont felsóhajtott. – Azt hiszem, hasznos lesz. – Készenlétben tartjuk – mondta Gregor –, a többivel együtt. Folytassa a munkáját. – Igen, uram. – Perrimont távozott.

– Mászi-gáz – Gregor lehunyta a szemét, és megrázkódott. – Hol… hol vagyok? – kérdezte Carol rémülten. Kezét a szájához kapta. – Eltévedtem. Cleave odahajolt. – Nem tévedtél el, ha velem vagy, drágám. – Megcsókolta remegő arcát. – Ásókapa választ el – mormolta. – Mit mond? Ki maga? – Aranyom – mondta gúnyos-komolyan –, ne mondd, hogy máris elfelejtetted új férjedet. – Férjemet? – Aha. Ma délelőtt volt az esküvőnk. Ne tégy úgy, mintha nem emlékeznél. – Megérintette. – Nézd csak, a konfetti még itt van a kabátodon… Lady Violet Smith odafészkelte magát szeretőjéhez. – Mi baj, drágám? Olyan szórakozottnak látszol. – Nem tudom. Azt hiszem, ideges vagyok. Biztos, hogy Sir Edgar távol lesz egy ideig? – Hogyne, drágám. Eddy legkorábban szerdán jön haza. A férfi hatodik érzéke nem tágított. – Valami nincs rendben. Nem tudom, mi. – Remélem, nem velem – mondta a nő fagyosan. A férfi hirtelen bűnbánó lett. – Ó, dehogy, rózsám! Te tökéletes vagy… tökéletes. Megcsókolta, de szeme ide-oda járt a légkondicionált baldachinos ágyon. – Ez az ágy, azt hiszem – mondta. A redőzött műanyag függönyökre meredt. – Olyan ismerősnek tűnik valahogy… – Ne törődj most ezzel! – Lady Violet magához húzta. – Csókolj, Robert, csókolj, csókolj! Robert elhessegette a gyanúját, és engedelmeskedett. Sir Edgar felkiáltott: – Hah, gazember! – és zárta a személyes Instravel áramkörét. A pár az ágyon eltűnt. Sir Edgar kikapcsolta a titkos kamerát. – Ha ebből nem lesz vitathatatlan válás, akkor nem tudom, miből. Mélységes elégedettséggel töltött magának egy száj… brandyt. Loi Csi-fong észre sem vette az apró fémkorongot, amely a zsebébe süllyedt. Az ünnep teljes erővel tombolt, a tömeg tolongott, a zászlók lobogtak a szélben, a hatalmas sárkány hullámzott az út fölött. A petárdák szüntelenül durrogtak és pukkantak; egyet Gang Va hajított el. Bumm! Ugrott egyet. Bumm-bumm-bumm! Átszökdécselt az úton. Bumm! bumm Még két szökkenés, és ott hevert Loi Csi-fong lába előtt. Bumm! A petárda a zsebe felé szökkent. Loi Csi-fong túl későn hőkölt hátra. Durrrr!

Loi Csi-fong kampec. – Ön rendben van, Mr. Traff. Csak írja alá ezeket az elbocsátó papírokat itt, itt és itt. – Mit írok alá? – Csak azt, hogy kijelenti, elégedett az újra-helyreállítási munkákkal. – Értem – mondta Mr. Traff. – De tudja, kártérítést igénylek. – Természetesen, Mr. Traff. Az önhöz hasonló esetekben számítunk erre. – Aha. Jól van. Nem írok alá semmit, amíg nem beszélek az ügyvédelemmel és a kezelőorvosommal. – Ó! Az előcsarnokba kerekes tolókocsin újabb összegabalyodott pár érkezett. – Honnét, Sam? – kérdezte az átvevő tisztviselő. – Kairóból – mondta Sam. – Szerintünk illegális csatornán jöttek. – Oké – mondta a tisztviselő. – Vidd fel az ötödikre. Mr. Traff figyelte a tovagördülő tolókocsit. Megcsóválta a fejét. – Ezek a legidősebb tinédzserek, akiket valaha is láttam – dünnyögte. – Hosky, ha azt akarod, hogy rendesen megkössem a nyakkendődet, akkor tartsd feljebb a fejedet – mondta Leslie. Hoskings felemelte az állát. Leslie ujjai ügyesen dolgoztak. Hoskings ujjai kevésbé ügyesen dolgoztak. – Na! – lökte félre a lány a kezét. – Hosky, ne légy pimasz. Mindent a maga helyén és idejében. – Megigazította a szoknyáját. – Most gyere és viselkedj. Hoskings szelíden megfogta a kezét, és hagyta, hogy a lány elvezesse a fogadásra. – Mi az, hogy elveszítetted? – kérdezte Sy Zadly. – Hogy vesztetted el? Mit csináltál? – Nem tudom – mondta Apró Sheeter gyámoltalanul. – Azt hiszem, egy kezdő vitte el. Fogasra tettem, és csak egypár percre hagytam ott… – Óvatlanság! – csattant fel Sy. Forgatta a szemét. – Mi az eget kell nekem emberekkel dolgoznom! – Fenyegetően nézett Apróra. – Hogy jött ahhoz valaki, hogy elvigye? Minek? Eljárt a szád? – Megragadta a nyakát. – Valakinek eljárt a szája? – Azt hiszem, egy kezdő vitte el – mondta Apró boldogtalanul. – Nézd, a fiatal Donelli Costát lovagolja ebben a futamban, és az is egy Pocmint-paci. Ugyanolyan mez. Így tévedésből nyilván ő vitte el a ruhámat… Sy szeme tágra nyílt. – Mi? Úgy érted, hogy most rajta van a spéci dzsekim? – Öklével a homlokát verte. – Ajaj! Mit tegyünk? Mit csinálunk? Megszólalt a csengő, és egy hang felzúgott, ebből rájöttek, hogy indult a futam. Egy emberként rohantak ki az öltözőből, hogy jó helyet találjanak. – Itt írja, kérem, alá, Mr. Hoskings. És itt is. Hoskings hosszú majomujjai ügyesen vezették a tollat.

Dr. Joynter ragyogott. – Látja? Én megmondtam, hogy nagy jövő vár magára. – összecsapta kezét. – Tízéves szerződés, opciókkal. Hoskings mosolygott. Az ügyvéd elsápadt. – Ezt ne tegye, kérem – könyörgött. Dr. Joynter a kezeit dörzsölte. – És az én szerény tíz százalékom lehetővé teszi, hogy fejlesszem a laboratóriumomat. Velupta Orccid, az első számú sztár cirógató kezét Hoskings vállára tette, és érzékien előrehajolt. – Azt hiszem, nagyok leszünk… együtt – búgta jelentőségteljesen fátyolos hangján. A háttérben Leslie füstölgött, és megpróbálta elkapni Hoskings pillantását. De Hoskings érzékeny orrlyukait Velupta parfümje vonzotta, apró, mélyen ülő szemgolyói a sztárt fürkészték. Egy majom ujjai küszködtek, hogy meglazítsák a szűk gallért… – Mondtam neked, hogy valami nem stimmel – morogta Robert. – Ó, hagyd abba, jó? Hagyd abba, hagyd abba! – mondta Lady Violet, és lágy hangja keserűen maró lett. Ferroplasztik. Könnyen önthető és megmunkálható, sima felülete csillog, kemény és gyakorlatilag elpusztíthatatlan. De egy rombolófúró tönkreteheti a mágnesezett acélrészecskék adhézióját, és elég nagy területet meglágyíthat. Olyan trükk, amit egy szerelő nyilván tud. – …Egy új, erős, másfél mázsás test birtokosa. Röviden, uraim, Hoskings meglepő gyorsasággal alkalmazkodott új formájához, és a sebészt rövid idő múlva már nem ellenségének, hanem barátjának és jótevőjének tekintette. Ez a magatartás nagyon megnehezítette a Koord eljárását az ügyben. Az Állam által előterjesztett panasz érvénytelen, mert a rosszhiszemű beavatkozást bizonyítani kell. Hoskings szeret gorilla lenni, és a Koord nem sokat tehet, legfeljebb bizonyos korlátokat állít fel a sebésszel szemben. Másrészt ha Hoskings nem szeretne gorilla lenni, az is összegubancolná jogrendszerünk egyes ágait. A mai szabályozás alapján Hoskings teljes jogú ember, és noha megkíséreltük az esetet bagatellizálni, erőfeszítéseink, mivel Hoskings most a szórakoztatóiparban van, meglehetősen hatástalanok voltak. Attól félünk, hogy ez felveti a szerződéses átültetések igényét, és olyan társadalmat produkál, amely tele lesz barátságos majmokkal és… netán beszélő kutyákkal. Meg lehet tenni, és eléggé furcsa, de azok közül, akik át akarnak alakulni, becslések szerint csak néhányat lehet elutasítani elmebetegség miatt. A tolvaj gyakorlottan nyitotta ki a siklóautó zárját. Becsusszant a botkormány mögé, és egy fél tucat kombinációt kipróbált, mire sikerült megtalálnia az indítás kapcsolását. Elfordította a kapcsolót. Zárórácsok emelkedtek az ajtók és ablakok

elé, és egy idegbénító kapszula robbant fel, hogy megtöltse a járművet bénító gázzal. Három másodperc alatt a tolvaj kikészült, és a siklóhajó-osztag térképszobájában felsivított egy sziréna. – Az Instravelt nemszolidot és olvemulziót kihúzhatjuk. Dorphelmyer valahogy bejutott a mennyezetbe. Nem tudjuk, hogyan – mondta Cranston Beever. – És milyen eredményre jutott? – kérdezte Gil Prober. – Hát a vizsgálat szerint a teste összezúzódott a nagy zuhanás következtében. Ruháján fűmaradványokat és sarat találtak. Csak a nyilvánvaló következtetést vonhatom le: valahogy, valamilyen dezintegrációs vagy dezorientációs folyamat révén az épületben egy függőleges üreg támadt. Dorphelmyer belelépett és lezuhant. – Amikor a lyukat kijavították? – Igen. A saját irodájából zuhant le. Hogy pontos legyek, éppen egy kör alakú Voyd-szőnyeg alá esett, amely az íróasztala előtt volt. – Értem. – Gondoltam, hogy érti – mondta Beever. – Azt hiszem, a gyilkosság célt tévesztett. A sár és a fűmaradványok azt sugallják, hogy Dorphelmyer szilárd talajon ért földet. Ez egy egészen új tömb, és a nyomozás során megállapítottuk, hogy egy kis dombot tüntettek el innét, hogy felépíthessék ezt az épületet. – Az időhasadék-elméletre céloz? – Csak ennek van értelme. Azt hiszem, a gyilkos azt akarta, hogy Dorphelmyer eltűnjék úgy, hogy beleolvad az alapzatba. Nem tudott a dombról. Másrészt azt remélhette, hogy a holttest a múltban marad. Akárhogy is, szerintem eltolta a dolgot. – Ó, felebarátom – mondta Gil Prober. – Szépen áll a dolog. Beever megalapozatlan magabiztossággal azt mondta: – Elkapjuk. Nem gondolta, hogy megtaláljuk a testet. Van néhány szál a kezünkben. Prober elfintorodott. – Csodálom az optimizmusát – mondta. – Állj! – ordította a rendező. – Állj, állj! ÁLLJ! – A forgatókönyvet hevesen földhöz vágta. – Hoskings, nincs önkontrollja? Hiába teszi a smink elfogadhatóvá, ha nem tud uralkodni magán. – Sajnálom – morogta a gorilla zavartan. – Sajnálja? Hűha! Ez így nem megy. Ki fognak minket tiltani az ország egész területéről. Ki hallott már olyan érzékeny majomról, akinek folyton levélcsomókkal kell magát takargatnia? Magának olyan rémisztőnek kell lennie, mint egy vadállat! – Vadul hadonászott. – Valamit csinálni kell! Valamit csinálni kell itt. – Velupta figyelmen kívül hagyható műanyag szarvasbőr öltözetét igazgatta. – Úgy érzem, én éppoly felelős vagyok – jelentette ki torokhangon. – Talán jobb lenne, ha lenne néhány napunk, hogy egymáshoz szokjunk. A rendező komoran nézett rá. – Egymáshoz szokjanak?

– Összebarátkozzunk – mondta a nő kifejezéstelen, kifürkészhetetlen pillantással –, mondjuk egy hétig a villámban. – Úgy érti, ahová nászútra szokott menni? A nő mesterkélt pajzánsággal sütötte le szemét. – Igen – felelte. – Végtére is a szegény drágám nyilván frusztrált… A bűnözés ma már specializálódott, és növeli a problémákat, hogy egyre inkább túl van a normalitás elvárt határain. A szervezett bűnözés általában felszínre kerül, így az utóbbi időben majdnem kizárólag ügyes és értelmes amatőrökkel foglalkozunk. A Koordtől elvárható, hogy felszereltsége olyan változatos legyen, hogy minden eshetőségre számíthasson. Ez nincs így. Úgy tűnik, az emberi tudás mennyisége napról napra gyarapodik. És a nyilvánosság általában hozzáfér ehhez a tudáshoz. Kikerülhetetlen, hogy modern eszközeink és felfedezéseink bizonyos százalékát ne alkalmazzák rossz célra, ne módosítsák és fejlesszék, hogy alkalmas legyen alávaló célokra. Éppen ezért lényeges, hogy készen álljunk, hogy szembenézzünk bármely új körülménnyel, mindennel, ami kihívás találékonyságunkkal szemben… – …kettő …egy …zéró, egy… kettő… – Felvillant a zöld fény. Muldible professzor diadalmasan lépett ki a fogadófülkéből. – Látod – mondta. – Megint ugyanaz. Muldible professzor kilépett az indítófülkéből. – Nos hát, nem tűntem el – mondta. Muldible professzor a hasonmásaira meredt. – Te jóisten! Igazad lehetett! – Döbbentnek látszott. – Nagyon különös – mormogta –, nagyon különös. – Valóban az – mondta Muldible professzor. – Úgy tűnik, hogy a modell szekvenciáját egy reaktív kisülés okozza, alighanem a mezoncsövön át, és visszavetíti a forrására látható alakban. – Előre nem látott következmény – mondta Muldible professzor összetörten. – Ez azt jelenti, hogy én… vagyis… mi az indítófülkében elektrolitikus leképezések vagyunk, nem igazi élő, hanem valódi anyag nélküli kozmikus teremtmények. – Igen érdekes jelenség – állapította meg tárgyilagosan Muldible professzor. – A dezintegrációd elkerülhetetlen. Te szükségképpen még most is pótolhatatlanul sugárzó energia vagy, és… – Igen, igen, igen – mondta élesen Muldible professzor. – Testetlen konzisztenciájú, megpecsételt sorsú teremtmények vagyunk. Mégsem érzem magam látomásnak vagy szellemnek. Kijöttem a fogadófülkéből, majd újra beléptem az indítófülkébe, és ezúttal te jöttél ki a fogadófülkéből. – Nem, nem, nem. Én, jöttem ki az érkezőfülkéből, beléptem az indítófülkébe, és természetesen én jöttem ki ismét a fogadófülkéből. – És az a meggyőződésed, ha ismét működésbe hozom az indítófülkét, én fogok eltűnni. – Igen, azt hiszem, el fogsz nyelődni – mondta Muldible professzor. – Nézd, a te létformád csupán…

– Nem szükséges, hogy te magyarázd meg nekem – vicsorogta Muldible professzor. – Zárta az áramköröket, és beállította az időkésleltetést. Belépett az indítófülkébe. – És először Red Strutter és Maori Énekes hagyja el az istállót, nyomukban Játékos, Ínyenc, Costa, Biliakin, aztán Csatadal, Gyanakvó… Az ifjú Donelli sarkával rugdosva ösztökélte Costát a korlát felé. Az utasítás szerint Ínyencre kellett ragadnia. „Ne habozz, használd az ostort – mondta az edző. – Costa lusta.” Ínyenc a belső oldalon elhúzott. Csatadal szaporázta, hogy betörjön a résbe. Donelli ütötte a lovat, és az ostornyél beleakadt egy rejtett kioldóba. A táguló hélium felfújta a mezét, és legnagyobb meglepetésére enyhén felemelkedett a nyeregben. Mielőtt észbe kapott volna, hogy lábát összezárja, teljesen elemelkedett a lóról, és léggömbként lebegett a kantárszár végén. A kifutóban Sy Zadly leeresztette a távcsövét, és szerencsétlen arckifejezése nyomorúságossá vált. – Ajajaj! – nyögte. – Ajjajjaj! Donelli a levegőben lebegve és új helyzetében rendkívül ostobán érezve magát elengedte a kantárt. – Nyilván emlékszel, Daphne – mondta Clive. – Nézd csak a konfettit… A specialista a homlokára tolta szemüvegét. – Mr. Traff – mondta –, tudom, hogy jólelkű ember, szívesen jótékonykodik, de közölnöm kell önnel: a szíve nincs a helyén. Mr. Traff komoran bólintott. – Erre én is rájöttem. Ezek szerint vissza kell mennem? – Nincs más megoldás – mondta a specialista. – Állj – bömbölte a rendező –, állj, állj! ÁLLJ! – Olyan lendülettel ugrott talpra, hogy a széke elrepült. – Maga gorilla, nem? Én gyorsabban másznék fel arra a fára. – Fáradt vagyok – motyogta Hoskings. – Fiú! – kiáltotta a rendező – Pep-pirulákat, gyorsan! Hoskings ásított. – Már bevettem egypárat – mondta letargikusan. A rendező szigorúan nézett Veluptára. A nő megvonta gömbölyű vállát. Nyájas közönnyel azt mondta: – Legalább a cenzúrával nem lesznek problémái… – Kerüljük a szenzációhajhászást. Nyilvánvaló okokból visszaszorítjuk a versengést azzal, hogy minimalizáljuk a veszély lehetőségét, és a közvélemény előtt bagatellizálunk, így a rólunk alkotott kép, a szakértő és legyőzhetetlen állami szerv képe kedvező. Igyekszünk terjeszteni, hogy a jelentős dolog jelentéktelen, és azt a meggyőződést kialakítani, hogy tartalékaink kimeríthetetlenek, tudásunk teljes és végtelen.

Sajnálatos, hogy ez nincs így. Megbizonyosodtunk képességeink határairól, és állandó készültségben vagyunk. Nem tudjuk pontosan, mi következik legközelebb… Hirdetés egy hírlapban: „Álmatlanságban szenved? A Goodlife Enervátor lágy és tökéletes pihenést biztosít. Hordozható, akkora, mint egy tubus. Minden kívánt helyzetben könnyen kapcsolható…” – Azt akarjuk tudni – mondta Pyker rendőr –, honnét szerezte ezeket a használt testrészeket. – Felemelt egy szívegységet. – Nézze ezt. – Jó állapotban van – mondta védekezően De Carlo. – Alig használt. Még évekig eltart. – Tudom – mondta Pyker. – Tudom. Pontosan erre gondolok. Hogyan válhatott meg tőle a legutóbbi tulajdonosa? Nyilván nem vett magának egy újat. És ez az automata máj. És ez a Mark lll-as veseszűrő. És ez a tüdőegység, félig használt utántöltővel. Honnét szerezte ezeket? És most, hogy megszerezte, mi a szándéka velük? – Barátaim vannak a temetkezési vállalkozók között – Ügy érti, hogy ezeket a testrészeket halottaktól lopták? – Mesterségesek, nem igazi testrészek – érvelt De Carlo. – De mit akar velük? – Még mindig vannak köztünk szegények – mondta De Carlo –, akik nem engedhetnek meg maguknak vadonatúj orvosi eljárásokat… Szalagcím: Costa lovasa eltűnt. Mikor utoljára látták, Victor Donelli zsoké nyugat felé tartott, és lassan emelkedett, majd eltűnt szem elől az alkonyatban. A radarkamerákkal és hálókkal felszerelt tengerészeti egységek kifutottak, és örülnek, hogy hasznos, gyakorlati manővereket hajthatnak végre. Az ügy kivizsgálása már folyamatban van, de amíg Donelli elő nem kerül, csak találgathatunk… A csodálatos bizsergés a karjaiban azt jelezte, hogy belépett egy Kresshatósugárba. Jó érzés volt. Alacsony fokozatra állítva alig lehetett érzékelni. Rámosolygott a fiúra. Biztatóan visszamosolygott. Lecsúsztatta válláról a stólát. Pompás. Millió apró kéz simogatja. A fiú óvatosan leült mellé. A lány a stóla leple alatt a táskájában matatott. Keze összezárult az enervátoron. Akaraterő kellett hozzá, de hirtelen felállt. – Be kell púdereznem az orromat – mondta. – Hoznál nekem egy italt? A fiú meglepődött. – Hát persze. Mit innál? A lány az orrát ráncolta. – Valami nem túl erőset. – És elindult a fürdőszoba felé. A fiú a konyha felé indult. A lány megtorpant, nekitámasztotta az enervátort a falnak, beirányozta és bekapcsolta.

Visszaérve a díványhoz észrevette, hogy a Kress-sugárzás enyhén erősödött. Gyönyörű. Milyen könnyű élvezetet találni. A fiú ismét mellé telepedett. – Azt itala, asszonyom – mondta. – Tedd az asztalra, légy szíves, mindjárt megiszom. A fiú észrevétlenül felcsavarta a feszültséget. Ugyanakkor másik kezével elfojtott egy ásítást. A lány felhevült. – Ó, jaj, ó, jaj! – Leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy még többet engedjen át közvetlenül testéből a sugárnak. Kibújt a ruhájából. A fiú pislogott. Megint ásított, rázta a fejét, és megpróbálta szemét nyitva tartani. Izmait furcsa dermedtség lepte meg, és érzékei megbénultak. A lány a sugár alá kúszott, lábaival hadonászott, fürdött benne. A fiú szemhéja nem bírta tovább. Erőtlenül hátradőlt a díványon. A lány ficánkolt, élvezett, végül kielégülten kihemperedett a sugárzás alól. Majd feleszmélve a vad önfeledtségből, gyorsan felöltözött, megfésülte haját, és megigazította az arcán a festéket. Majd végigjárta a lakást, és rutinos ügyességgel összeszedte a mozdítható értékesebb tárgyakat, gyakorlott ujjai végül átkutatták a hortyogó fiú zsebeit is. Jó fogás. Majd felkapta az enervátort, és távozott a lakásból. – Sose szokom meg – mondta Hoskings, nem éppen boldogtalanul. – Nem tehetek róla, férfias vagyok. Úgy természetes nekem, ahogy vagyok. És szeretnek engem. A rendező a visszataszító arcot nézte az asztalon át. Miféle varázserővel vonzza ez a rondaság a nőket? Paróka, fogsor és fűző nélkül – ezt a rendező elismerte magában – ő sem volt különösebben vonzó. De nem volt nyilvánvalóan undorító. Irigysége vicsorgásban nyilvánult meg. – Majd megoldjuk a gondját. Vígjátékot csinálunk, és maga ruhát fog hordani… – Á, Mr. Traff! Üdvözöljük ismét nálunk, uram. Mr. Traff metszően nézett rá. Egy házban, amely ideális helyen volt Britanniában, közvetlen vonalon a New York-i és a párizsi Instravel-állomás között, 303 Spydor azzal a jellegzetes intenzitással figyelte az órát, amellyel bármely munkás türelmetlenül várja a munkaidő végét jelző sípszót. – Tíz… kilenc… nyolc… – verejtékezett. Megnyalta ajkát. – …négy… három… kettő… EGY… A szinkronométer szolenoid élesen kattant. 303 Spydor mohón fordult a fogadófülke felé. Ott volt! 303 Spydor diadalittasan rántotta félre a függönyt. – Nagyszerű, nagyszerű! – mondta győzelmesen vigyorogva. – Ki ez, ha nem Sigstein Froymund professzor! Üdvözlöm, professzor.

A professzor hátrahőkölt. – Nem! Nem! 303 Spydor határozottan megfogta a karját, és behúzta a szobába. – Nincs értelme, professzor, nem tud mit tenni. Fejével intett 208 Spydornak, aki megragadta a professzor másik karját… – Örülünk a társaságának, professzor, de önre máshol van szükség, és időnk korlátozott. Biztos vagyok benne, hogy megérti. A két ügynök betuszkolta tiltakozó áldozatát egy indítófülkébe, és bezárta az ajtót. Egy pillanatig 303 Spydor figyelte a professzort, amint az dühösen dörömbölt a kemény műanyagon. Biccentett 208-nak. – A vonal szabad, és Ők várni fognak. 208 Spydor bekapcsolta, és a professzor eltűnt. 303 megengedett magának egy elégedett sóhajtást. Majd: – Gyerünk innét. Bőségesen beszórták az árulkodó berendezést olvenulzióval, mit sem törődve azzal, milyen pusztulást fog ez az épületben okozni – és öt perc múlva siklóautójukban ültek, tisztes távolságban akciójuk színhelyétől. Mikor egy bizonyos kábítószer átment az előírt előzetes ellenőrzéseken, és elérte azt a szintet, hogy emberi alanyokon próbálják ki és értékeljék hatásait, az okos, de aprólékos biokémikus, dr. Kurstead Schriff visszautasította beosztottjai ajánlkozását. Úgy érezte, az ő kötelessége vállalni a kockázatot, akármilyen is az. Kényelmesen elhelyezkedett egy heverőn. Dr. Clothilde Bell alkohollal megtörölte a karját. Asszisztense, Mayberry beillesztette a fecskendőt, és két köbcenti katatonicint fecskendezett a vénába. – Jó – mondta dr. Schriff. – Jó. – Pénzhamisítási kísérlet nagyon ritkán fordul elő manapság. Néhány éve éreztük a hamis pénz bomlasztó hatását, és az akkor hozott intézkedéseket azóta módosítjuk és állandóan értékeljük a célból, hogy elérjük a tökéletességet. A réteges lemez, amelyet Önök a zsebükben hordanak, műremek; célja, hogy megvédjen a hamisítók termékeitől. Önök minden évben beváltják a régi lemezeiket, és újakat kapnak, melyeknek új az ötvözetvariációja, a beledolgozott kódja, tömegsugárzása, színösszetétele. Ebben a rendszerben a hamisítás nem lehetetlen, de nagyon nehéz. Nagy jelentőségű dolog, hogy ez az éves pénzügyi megújítás, a forgalomból kivont pénzmennyiségből készletfelhalmozást okoz, és biztosítja, hogy semmilyen anyagi eszköz nem marad bejelentetlenül. Így az illegálisan szerzett pénz gondot okoz a bűnözőknek. És adóügyi szempontból is igen hasznos. Ezt a módszert korszerűsítjük és… – Ó, Hosky, Hosky! Te fenevad! Te brutális! Te… Dr. Joynter kinézett a szemüvege fölött. – Gorilla, he? Az drága, tudja. – Meg tudom fizetni – mondta a rendező. – Megcsinálja? Dr. Joynter alsó ajkát csipkedte.

– Hát nem tudom. Ön tudja, hogy tíz százalékig érdekelt vagyok Hoskingsban, habár nem annyira jövedelmező, mint reméltem. – Ha akarja, belőlem is kap tíz százalékot – ravaszkodott a rendező. – Gondolom, nem árt, ha két vasat tart tűzben az ember – dünnyögte a doktor. – Jöjjön, megcsinálom az alkalmassági tesztet… Sy Zadly kihúzta az automatából a hírlapot, és gombóccá gyűrte. – Ostoba seggfej! – mondta savanyúan. – Meg is fagyhat a marha. – De az ifjú Donelli nem fagyott meg. Ellenkezőleg, jócskán melege volt. Az első ijedtség elmúltával még élvezte is a repülést, és ezer láb magasságban úgy gondolta, lehűti magát az éjszakai levegőben. Kinyitotta a zubbonyát. Nem vall éles észre, Donelli. – Hmmm. Most hát sikeres szövetpótlónk is van. Az anestetolinnal együtt szinte tökéletessé teszi kiképzési rendszerünket. Hadseregünk kétségtelenül a legerősebb és legrettenthetetlenebb haderő a világon. A marsall szárnysegédje eltöprengett: – De használják majd valaha, uram? – Van – mondta a marsall. – Felkészültünk, ez a fontos… – Ugyanolyan vagyok, mint Hoskings, nem? Akkor mit tiltakozol? Miben különbözik ő tőlem? – Hosky aranyos – mondta Velupta. – Ő alapvetően szemérmes, sőt félénk, ő csodálatos. – Profi módon felhúzta szemöldökét. – Hosky úriember, te viszont akármilyen bőrbe is bújhatsz. Mindig is gorilla voltál… – Mire jutott? – kérdezte Cranston Beever. A technikus visszaült. – Semmire – mondta. – Mindent kipróbáltunk, de nem tesz mást, csak sugároz… – A férjem ugyanúgy gondolkodik, mint én, igaz, George? És egyetértünk, hogy ez lenne a legjobb. Hány válás van évente? Egyre több. És mi az ok? A megértés hiánya, nem igaz, George? – Igen, drágám… persze. Constance magabiztosan ült le. – Fiatalok vagyunk, de George meg én nem értjük meg egymást. És megérthetjük egyáltalán? Hát megérthet George valaha is egy nőt? Remélhetem, hogy megérthetek valaha is egy férfit? Természetesen nem. De… tegyük fel, testet cserélünk. Annyi mindent tudnánk meg egymásról, hogy teljesen megismernénk a másikat. Nagyobb megértés. Hogy is mondtad múlt éjjel, George? Kölcsönös?… George köhögött. – A szemben álló szükségletek tudatosítása – mondta bátortalanul –, és… – Pontosan. Látja, a férjem úgy érez, mint én. – Csak időleges csere természetesen – mondta George. – Mi…

– Csak egy-két hétre. Megoldható, ugye? Ügy vélem, nagy lépés lenne a házassági kapcsolatok javítása érdekében, egyedüli lehetőség, hogy egy nő férfiszemmel lásson, a férfi viszont megértheti a női viselkedés bonyolultságát. Nagyobb megértés, ez a célunk. – Időleges csere – mondta George. – Mi… – Hogy megismerjük a másik igényeit és érzéseit – mondta Constance. – Reméljük, megismerjük a módszereket, melyekkel elősegíthetjük a nemek jobb összhangját. Ez nem egyszerűen hóbort. Nagyon alaposan megvitattuk a kérdést, ugye, George? És egyetértünk, hogy felfedezéseink nagyon fontosak lehetnek a házastársi boldogság szempontjából minden házaspár számára. – Könyvet szándékozunk írni – mondta George. – Mi… – Átadjuk a világnak, amit megtudunk. Az otthon boldogsága, a tudomány érdekében készek vagyunk feláldozni magunkat, felhasználni magunkat… kísérleti nyúlként. Felkészültünk. .. Dr. Joynter felemelte a kezét. – Kérem – mondta. – Ha netán szóihatnék egy szót… – A feleségem olyan hideg, mint egy mélyhűtött lazac – mondta a férfi. – Tud adni valamit, ami felmelegítené? A gyógyszerész végignézett a pulton. Előrehajolt, és előrenyújtotta tölcsérré formált kezét. – Ezt már próbálta? – kérdezte. A férfi a kis üvegre nézett. – Mi ez? – kérdezte. – Krucheeger. Nagy találmány, a legújabb. Biztonságos. Nagyon népszerű. – És használ? – Garantáltan. – A gyógyszerész gyakorlottan becsomagolta és átnyújtotta a kis csomagot. – Negyvenöt dollár – mondta. A férfi kelletlenül nyúlt a tárcájáért. – Olcsóbb lett volna, ha… – Lakbér? Hogyne – mondta Clive Mossy. – Jöjjön be. Már három hónapja lakom itt? Hogy megy az idő! Foglaljon helyet. – Köszönöm. – A háziúr leült. – Csak nagy lemezem van – mondta Clive. – Tud visszaadni? A háziúr elővette pénztárcáját. – Azt hiszem – mondta, és csodálkozva bámult a tárcára, nem értette, hogy került a kezébe. Clive ujja eleresztette a gombot, és gyöngéden kivette kezéből a tárcát. – Ez valódi szattyánbőr – mondta. – Igaz, kissé régimódi, de tetszik. Észrevette, milyen fogása van? – Ah… igen… hogyne… – mondta az elképedt háziúr. Clive zsebre vágta a tárcát. – Jól van – mondta –, ezzel megvagyunk. Sajnálom, hogy nem segíthetek, de ugye megérti? – Én… igen… hű…

– Azt tanácsolom, hogy csak pihenjen. Ne is törődjön vele. Clive megfogta a háziúr karját, és az ajtóhoz vezette. – De… – mondta a háziúr – de… – Rövid pihenés, és rendbe jön – nyugtatta Clive. – Jó éjszakát. A háziúr tanácstalanul bámulta a bezárt ajtót. – Várjon… itt… – körülnézett. Fogalma sem volt, hol van. Megfordult, és lassan elindult. Tágra nyílt szemmel, ismerős dolgokat keresve tapogatózott végig a folyosón… – Megfelelő berendezéssel, amely a beavatkozási területet felnagyítja, a műtét minieszközökkel is könnyen, egyszerűen elvégezhető – mondta dr. Joynter. Tanítványai tisztelettudóan figyelték. – Itt, látják, vágok és lezárom. Egészen egyenesen. Egyszerű, ismétlődő művelet. Clifford, vegye át, legyen szíves… – Megakadályozhatunk-e jogi eszközökkel valakit, hogy mondjuk oroszlán legyen, mert karrierre vágyik a szórakoztatás világában? Hoskings óta két vagy három átültetéses esetünk volt. Már nem is tudhatjuk pontosan, hány transzplantáció történt. Félünk az átültetéstől, és nem támogatjuk a gyakorlatot, de ha az átültetési szándék motivációja ártatlan, például kutatás, esztétikai ok vagy a személyes szabadság megszerzése, az aktív prevenció lehetetlen. – A z ügy az idő múlásával egyre bonyolultabb lesz, és a Koord keményen dolgozik az esetleg felmerülő jogi és anyagi problémákon… – Na akkor – mondta Muldible professzor –, ezt magyarázd meg, okostóni! – Muldible professzor némán állt. Muldible professzor a fejét vakarta. Muldible professzor azt mondta: – Nagyon különös, igaz? Tudjátok, azt hiszem, elkapkodtuk. – Hogy érted? – kérdezte Muldible professzor. – Én tudom, mire gondol – mondta Muldible professzor. – Nem tudományos módszerrel közelítettünk a problémához. – Igazad van – mondta Muldible professzor. – Elragadott a direkt kísérletezés egyszerűsége, és megnégyszereztem magam. – Nem te. Én. Végtére is én vagyok az eredeti. – Mi?! – kiáltott fel Muldible professzor. – Sületlenség! Valószínűleg egyiketek sem eredeti, és úgy tűnik, ő is másolat. – Úgy? – mondta hidegen Muldible professzor. – És hogy jutottál erre a következtetésre? – Először én mentem át a fogadófülkén, nem igaz? Te az indítóban maradtál, így volt? Muldible professzor bólintott. – Jó. Többször nem mentél át, igaz? Muldible professzor a fejét rázta és mosolygott.

– Úgy. Én mentem át ismét, és újra egy másolatot hagytam magam után. Aki ott maradt, egyszer ment át, és ezért a második, idő hiányában, nyilvánvalóan másolat, igaz? – Hát… hmmm… – Muldible professzor elgondolkodott, majd zordan bólintott. – Ez igaz lehet. És ha én másolat vagyok, és az indítóban voltam, az eredeti nem jöhetett ki a fogadóból. – Pontosan. Ami azt jelenti, hogy az eredeti vagy ő, vagy én. És azt hiszem, nekem jobbak az esélyeim. Muldible professzor ismét mosolygott. – Nem hiszem – mondta. – Látjátok, nekem van egy aranyfogam… A plasztikai sebészetnél sokkal nagyobb fejlődést ígérő és a legjövedelmezőbb terület: az Instravel Rekreációs Testi Tökéletesítés. Rasulko sebésztechnikus kinyitotta a beállítórekesz ajtajának zárját, és kitárta. – Hello, Mr. Wilt! – mondta derűsen. – Hát itt van. A dongalábát és a lábfejeit egyformára csináltuk. Milyen érzés? – Mr. Wilt furcsán boldogtalannak, sőt zaklatottnak látszott. – Valami nem stimmel – mondta. – Nem? – csodálkozott Rasulko. – Nem stimmel? Kapott öt lábujjat, nem? – Megszámolta. – Nem a lábam – mondta Mr. Wilt. – Az úgy tűnik, rendben van. – Elcsuklott a hangja. – A karom! Rasulko nagyot nézett. – Mi a baj vele? Nekem úgy tűnik, tejiesen normális kar. – Normális? – Mr. Wilt az ajkába harapott. – Lehet, hogy teljesen normális, de nem az enyém! Rasulko felvonta szemöldökét. – Biztos benne? – Persze hogy biztos vagyok, maga bolond! – Mr. Wilt fuldoklott. – Nézze meg a különbséget a két karom között! Hosszú, csomós, fehér, a másik meg erős, barna és kövér! – Ne ordítozzon, kérem, Mr. Wilt. – Hm… majd csinálunk valamit, ne aggódjék… – Maga az a pofa, aki agyakkal vacakol? – kérdezte Sy Zadly nyersen. – Mi átültetéssel foglalkozunk. Nem ül le? Clifford Downey vagyok, dr. Joynter első asszisztense, ő pillanatnyilag nem ér rá, így ha nekem mondaná el, mi az óhaja… Sy morgott. Intett Wilf Waijernek, aki egy vonakodó kis ember karját fogta, és a trió leült. Clifford összefonta kezét, és megkérdezte: – Tehát? – Ja – mondta Sy. – Arról van szó, hogy ez a barátunk itt ló akar lenni. Oké? – Ló? – kérdezte Clifford meglepetés nélkül. – Van hozzá saját állatuk? A blazírt válasz meghaladta Sy felfogóképességét.

–Á, persze. Persze, van lovunk. Mi kell még? – Nem sok – mondta Clifford. – Be kell szereznünk a barátja nyilatkozatát, miszerint ló akar lenni, megvizsgálni tudati aberrációit, és aztán alá kell írnia egy felelősségi nyilatkozatot. – Ez minden? – Nagyjából. – Ő akarja – mondta Sy. A kis emberhez fordult. – Nem akarod, Nye? Persze hogy akarod. A kis ember elkeseredetten előrenyújtotta állát. – A saját testemet akarom. – Persze – mondta Sy. – Azt majd jégen tartják, igaz? – Az az átalakítás időtartamától függ – mondta Clifford. – Rövid időre igen, hosszabb távra késleltetett Instravelt használunk. – Egen, egen – mondta Sy. – De ha akarja, visszakaphatja a testét, ugye? – Ó hogyne. – Látod? Nincs mit izgulni. Nye még mindig kételkedni látszott. – Milliókat fogsz keresni – mondta Sy Cliffordhoz fordulva. – Kezdjen hozzá – parancsolta türelmetlenül. – Tetszik neki az ötlet. Csak ideges… – Jóságos úristen I – mondta dr. Kurstead Schriff. Lehunyt szeme nem illett az arcán ülő álmélkodáshoz. – Te jóságos… – Constance, ne csináld ezt. Fáradt vagyok, és nincs kedvem. – Ó, George, neked sosincs kedved! Én sosem voltam ilyen hozzád, ugye? – Néha. – Hogy tudhatnám meg, milyen érzés a férfinak, ha nem akarod csinálni? Olyan önző vagy, George. Elvégre az én testem… Sy Zadly rettenetesen dühös volt. – Abbahagynád az örökös panaszkodást? Csak magadra gondolsz, magadra, magadra ! – Kaaaaanca! – nyihogta utálkozva Nye. – Kaaaanca! – Mi a különbség?! – kiáltotta Sy. – Örökre kanca leszel? Mi? Fogadunk rád. Pénzt keresünk. Mi a különbség? Nye felhorkant, és lehorgasztotta fejét. – Felszedjük a dohányt. Téged visszacsinálnak. Mit lármázol. Vagy jól csinálod – mondta Sy vészjóslóan –, vagy azonnal rnész az enyvgyárba. Nye felkapta a fejét, és füleit hegyezte. Aztán a rémület kihunyt nagy nedves szemében, odacsoszogott a szénához, és morcosan bökdöste. – Egy kanca! – mondta keserűen. Sy az istállóajtót verte. – Minek lettél ló?! – ordította dühödten. – A szexért? Megbundázzuk a versenyt, világos? – Nye farával az ajtó felé fordult. Hogy kifejezésre juttassa érzelmeit, elkezdett könnyíteni magán.

– Éppen csak rápillantottam, George. – Nem érdekel – mondta ridegen George. – A kísérlet csak kettőnkre vonatkozott, nem? – Igen, természetesen – mondta Constance édes megértéssel –, de nem tehetek arról, hogy a tested izgalomba jön más nők látványára. Ez csak segít a jobb megértésben. – Huh – mondta George. – Elegem van! A két hét holnap letelik, eleget tudtunk meg. Visszacserélhetünk. Constance meglepetten nézett rá. – De George drágám, ezt nem tehetjük. Még alig kezdtük el… Cranston Beever jelentést tett: – Dorphelmyer a szőnyeget névtelenül kapta. A nyomozás során megállapítottuk, hogy Koyoka Shubishu nevén adták fel, aki alkalmazott az Overton Heights 17-ben, ami a japán követség. A követségen végzett vizsgálatok negatív eredményt hoztak a szőnyeg küldésével kapcsolatban, vagy hogy bármiféle kapcsolatuk lett volna Dorphelmyer-rel. Tudjuk, hogy Dorphelmyer néhány évig Japánban élt, és nem egészen tisztázott okból tért vissza ebbe az országba. Sajnos azt is tudjuk, hogy a japán technika bizonyos területeken a miénk előtt járhat. Szem előtt tartva a nemzetközi kapcsolatok kényességét, a japán követséget és személyzetét feltűnés nélkül automegfigyelés alatt tartjuk, és folytatjuk a nyomozást… – Azt szeretnénk tudni, milyen érzés ma bűnözőnek lenni – mondta Hardman szenátor. – Miért van így? Miért követnek emberek el bűncselekményeket? És végül ma, mikor a szervezett bűnözés gyakorlatilag nem létezik, mikor a bűn néhány amatőr birodalma lett, miért kerül többe a bűnmegelőzés? – A Koord hatásköre egyre bővül – mondta Sacpole. – A szokásos bűnözéshez megvan a szokásos eljárásunk, és a jog gépezete kitaposott ösvényen jár, mérsékelt költségekkel. De az új típusú bűncselekmények leküzdése új megközelítést igényel, olykor drága ellenintézkedésekre, nagyarányú megelőző akciókra van szükség. A bűncselekményt elemezni, dokumentálni kell, és a bűnös cselekvésről határozottan meg kell győződni, hogy valóban bűncselekmény-e… – Mennyi? – kérdezte Constance ijedten. A bájos ifjú leány visszabújt a ruhájába. – Ötven dollár – mondta negédesen. – Ezért? – kérdezte Constance csodálkozva. Az ifjú hölgy hangja rideg és éles lett: – Tudja, nem vagyok olcsó. És a maga ötlete volt. Constance némán leszurkolta a pénzt. – Oké, Molloy, kapd el a karját, húzd be a bokrok közé! Most óvatosan. Oké, tartsad! Most nézz fel, és nyald meg a szádat. Most szimatold körül. Ez az, ez az. Oké. Most üss oda keményen, hogy vérezzen, és tépd le a ruháját. Oké, oké. Jó!

Frankó! Oké. Most kezdd el rágcsálni. Remek. Remek! Csodálatos! Oké, oké. Állj! Állj! Molloy abbahagyta a tettetett rágcsálást, és nyalogatni kezdte. Érdes nyelve érintése leírhatatlan érzéseket keltett a lányban, aki felsikkantott. Molloy új sárga szeme elégedetten ragyogott. Hatvanhárom kilós vézna, napi nyolc órát robotoló emberkéből egyetlen merész húzással sztár lett; egy tigris megvásárlásával, amellyel testet cserélt. A legjobb befektetés volt, amit valaha is csinált. Clive Mossy vállán táskarádióhoz hasonló szerkezet lógott. Odalépett a Garrard pénztárosához, aki éppen a bankból jött. A pénztárosnak csak egy ásításra maradt ideje. – Ne álljon ott, mint egy hülye – mondta idegesen Clive. – Adja ide a zsákot. A tisztviselő bután nézett a kezében tartott csomagra. – Itt akar váratni egész nap? – kérdezte Clive. Órájára nézett. – Már tizenöt percet kések – morogta. – Én… én… – hebegte a zavart tisztviselő. – És ha visszamegy, megmondhatja Mr. Fosternak, nem szeretem, ha megvárakoztatnak – mondta Clive, és kinyújtotta kezét. A kábult pénztáros átadta a csomagot. – Így gondoltam – mondta Clive. Megfordult, majd megállt és visszafordult. – Jól van, ne álljon itt, ember. Menjen vissza dolgozni. – Igen – mondta a szerencsétlen. – Bocsánat… Clive fürgén elment. – Mit csináltak a karommal? – kérdezte Mr. Traff. – Most egészen rövid és szőrös… – Georgina. Szeretem ezt a nevet – mondta Charley. Átnyúlt, és megfogta George kezét. – Örülök, hogy velem vacsorázott ma este. Jól érezte magát? – Remekül – mondta George. Charley elégedettnek látszott. – Ah… mit szólna egy italhoz, nálam, hogy teljes legyen a mai este? George mosolygott magában a rosszul leplezett hátsó gondolaton. Megcibálta Charley fülét. – Charles, nagyon kedvelem magát. Olyan aranyos. Talán a hétvégén, jó? Charley igyekezett leplezni csalódottságát. – És a férje? – kérdezte. – Tudok vele bánni – mondta George. Mélyen Charley szemébe nézett. – Legyen türelmes, drágám. – Az nem könnyű magával, George. George nevetett. Előrehajolt, könnyedén megcsókolta Charleyt, és kiugrott az autóból. – Reggel felhívom, Charles. Charley fásultan bólintott. A sűrűből a lány felé ugrott. A lány önkéntelenül felsikoltott, és megnyomta a vészjelzőt. Egy csendautó hangtalanul megfordult, és ráállt a villogó radarjelre.

– Ki beszélt magának rólam? – kérdezte Oliver Goldstick. – Mindegy. Engem különcnek tartanak. Azt mondják, nem lehet megcsinálni. Én másképp gondolom. – Milyen közel van a megoldáshoz? – kérdezte Cranston Beever. Goldstick vállat vont. – Nem tudom megmondani. Itt láthatja a prototípus alkatrészeit. Állandóan módosítom – fáradtan legyintett. – Ha lenne pénzem… Ha támogatást kapnék egy nagyobb kutatóintézettől, hm… ki tudja? De kinevetnek – mondta harag nélkül. – Különc vagyok. – Cranston nem volt valami lelkes, sőt inkább elkeseredett. Vázolta a Dorphelmyer-ügy adatait, és azt kérdezte: – Mit gondol? Lehetségesnek tartja egy ilyen időhasadék létrehozását? Goldstick enyhén elmosolyodott. – Fiatal barátom, ki mondhatná meg, mi lehetetlen és mi nem? – mondta kedvesen. – Idő… á… Az idő kihívás; hatalmas, kérlelhetetlen ellenfél. De vannak gyenge pontjai. Például: az idő létezik. Mérhető. Ezért egyszer kezdődnie kellett. Így logikusan arra következtethetünk, hogy az idő nem lehet végtelen. Valahol, valahogy elmúlt az első másodperc… – Igen – mondta Cranston Beever kurtábban, mint akarta. – Köszönöm a segítségét. Nem haragszik? Remélem, nem zavartam túl sokáig… Cranston udvariatlanul távozott, és gyűlölte magát azért a megvető arckifejezésért, amelyet az öregebb ember arcán hagyott. Az utcán igyekezett megmagyarázni magának hibáját. „Ez egy dilis. Persze, kedves, öreg dilis. De nyilvánvalóan dilis…” George egy kis dallamot dúdolt, miközben benyitott a lakásba. – Hol voltál?! – kiáltott rá Constance. – El – mondta George –, kettyinteni. – Ő, George, hogy tehetted?! – Odalépett hozzá, és megfogta a kezét. – Úgy hiányoztál, George. – Igen? Csak magadra gondolsz, igaz? Más után kujtorogni. Jól van, de ezt a játékot ketten játsszák. – Constance vigasztalan volt. – Sajnálom, George, őszintén. Gondolkodtam, és igazad van. Elég volt a kísérletből. – Szünetet tartott. – Beszéltem dr. Joynterrel, és beleegyezett, hogy holnap fogadjon mindkét a visszacserélés ügyében. George ránézett. Röviden, gonoszul nevetett. - Ó , valóban? Amikor van valakim, aki úgy bánik velem, ahogy jó nekem, üssem agyon, csak mert boldoggá tesz? Ó igen! Ez nem ér. Nincs több munka számomra. Az én tudásommal meg kell tennem. Constance megdöbbent. – George – suttogta –, miről beszélsz, George? Ezt nem gondolhatod. Visszacserélünk – mondta hirtelen rémülettel. – Vissza kell cserélnünk. – Nem én – mondta George öntudatosan. – Csak most kezd tetszeni, amit csinálok… – Maga Clive-Mossy?

Clive az idegent mustrálta a nézőkén. Hagyományos öltözékének minden rostjáról ordított, hogy Koord-ügynök. – Igen – felelte Clive. Megnyomta a cső kapcsolóját. – Jöjjön fel. – Köszönöm. Clive megtette az előkészületeket, hogy vendége rosszul érezze majd magát. Hamarosan ott állt vele szemben az idegen. Közönyös hangon beszélt: – Néhány kérdést szeretnék önnek feltenni, Mr. Mossy. Bizonyos ismétlődő incidensek vezettek engem önhöz. – Ó ? – mondta Clive. – Kér egy italt? – Nem, köszönöm – felelte gyorsan az idegen. – Kávét sem? – Hát – mondta az idegen igenlően. Clive összerezzent, majd vállat vont. – Oké, foglaljon helyet – mutatott egy karosszékre szemben azzal, amelybe ő maga ült le. Az idegen egy pillanatig habozott, majd behajlítva a térdét, kényelembe helyezkedett. – Hát akkor – kezdte kedvesen Clive –, miről van szó? – Először jár a mi országunkban, úgy látom – mondta a bevándorlási tisztviselő. Lepecsételte Carlich Nakaban vízumát. És így Alva Dakari mesterkém, akit felfedeztek, lelepleztek, kiutasítottak, kegyvesztetten deportáltak, fiatalabb testben visszatért az országba, ahol dolgozott. Az áron alul beszerzett test tökéletesen működött. Mercier bíró szenvtelenül nézte a szereplőket. – A jog álláspontja szerint – mondta – semmiképpen nem lehet megakadályozni a feleket, ha készek az agyukat átültetni bármely élőlénybe, amelyet megfelelőnek vélnek. Ez esetben a jog nem foglalkozhat korábbi megállapodásokkal; minden egyes átültetésnek, akár csere, akár visszacserélés, mindkét fél egybehangzó akaratából kell történnie. Ebben az ügyben a nézetazonosság sajnos hiányzik, és a bíróságnak az a meglátása, hogy nincs jogi megoldás, vagyis az ügyet a két fél kölcsönös egyetértése nélkül nem lehet eldönteni. Hozzátenném még, hogy a jog tiltja az effajta visszaéléseket az orvostudomány e formájával, amennyiben erőszakot vagy kényszert alkalmaznak, vagy elmulasztják beszerezni a hitelesített nyilatkozatot az ügyfelek elmeállapotáról és pontos követeléseiről… George vigyorgott, és Constance-ra kacsintott. Constance George fogait csikorgatta. – Igen, ez úgy néz ki, mint az én karom – mondta Mr. Wilt. – Hogy került hozzá? – Műszaki hiba a deszinkronizált reléegységben – mondta csillapítóan Rasulko. – Téves átfedés. A hibát teljesen elhárítottuk. – Igen? – kérdezte dühösen Mr. Traff. – És most mi lesz? Még egy hónap vacakolás, gondolom.

– Ó, nem, nem! – mondta az orvos. – Az átalakítót korrigálni nem lesz nehéz. Nincs semmi baj a karokkal, és a keringési folyamatok ezekben a végtagokban tökéletesek lesznek… – Ó, igazán! Ó, ne! – Dr. Kurstead Schriff szenvedett. Dr. Mayberry dr. Bellt fürkészte. – Úgy látszik, a feltételezettnél erősebb hallucinációs szindrómák léptek fel – mondta a nő nyugodtan. – A szívverése? – Szabályos – nézte meg dr. Bell. – Hőmérséklet normális, légzés állandó. – Felnézett. – Az agyműködésben sincs semmi rendellenesség. – Dr. Mayberry bólintott. – Ahogy vártuk. Valamit írt a noteszébe. – A testi folyamatoktól független klimatikus látomások, külső manifesztáció nélkül, leszámítva az arcjátékot és kisebb hangos kommentárt… – Hát valóban – dünnyögte dr. Schriff –, mit meg nem kell tenni… A Muldible professzorok, úgy mint: P1, P2, P3 és P4 beszélgettek. – Hús és vér vagyunk – mondta P3 –, és valahonnét származnunk kell. – Nyilvánvaló – mondta szárazon P2. – Egyforma a külsőnk, egyformán beszélünk, teljesen otthonosak vagyunk ebben a kísérletben, és ugyanaz a memóriánk. – Még a feleségünk is ugyanaz – mondta P2. Egymásra néztek, és felcsillant a szemük. – Azt mondom, ez igaz – mondta P3 –, ha egyenlően osztjuk meg… – Ez azt jelenti, hogy csak negyed idő jut mindnyájunkra. Mr. Traff leplezetlen gyűlölettel bámulta az Instravel orvosát. Az orvos kínos csöndben nézegette Mr. Traff két rövid, barna, szőrös karját. – Á, igen – mondta végül Rasulko –, tudja, az elektronikus sebészet még gyermekkorát éli. Nagy haladás az orvostudományban, és úgy érezzük… szóval újra megcsináljuk – mondta gyorsan, és nagy sietve távozott, hogy kiérjen Mr. Traff látóköréből. Dr. Kurstead Schriff szeme felpattant. – Jóisten – mondta –, a gálád ördögök! Hirtelen felült. – Hogy érzi magát, uram? – kérdezte dr. Clothilde Bell. – Milyen volt? – kérdezte dr. Mayberry. – Mi? Hogy? Áh, ne maceráljanak most! – Dr. Schriff aggodalmasnak látszott. Felállt. – Itt van a katatonicin maradéka? Á, jól van. – Zsebre dugta az üveget és a fecskendőt. Az ajtóhoz sietett. Anélkül hogy visszanézett volna, kiment, és céltudatos léptekkel elindult a folyosón. A női csalafintaság sietett a segítségére? – Örülök, hogy szakítottál Charlyval – mondta Constance. – ő volt a legnagyobb baj. – Töltött magának egy whiskyt, és egy kis aeroxot öntött bele.

– Találok valaki mást – mondta George magabiztosan. Constance szerencsétlenül nézett. – Muszáj? – Majd George megrökönyödéssel látta, hogy arca összerándul, és nagy könnyek kezdenek potyogni férfiszemeiből. – Na… na – mondta –, ne csináld ezt. – Nnem… nem tehetek… róla – hüppögte Constance. – Olyan… b…b…bolond voltam, George, és ú…ú…úgy szeretlek… George zavartan elővett egy zsebkendőt az öltöny mellényzsebéből, melyet teste viselt. – Itt van – mondta. – Tessék, töröld meg a szemed. Tessék… Constance elcsuklóan zokogott a vállán, keze gyengéden simogatta, így George nem is gyanította, hogy túl késő. És ha igen, törődött volna vele? Nem tudta, hogy Constance kicserélte a fogamzásgátló tablettáját aszpirinre… A canberrai Instravel Fogadónál a tisztviselő két Koord-ügynökkel beszélt. – Hárman, egyik a másik után. Egyszerűen nem érkeztek meg… – Bizonyos dr. Kurstead Schriff keresi, uram. – Kurstead Schriff? – kérdezte Gil Prober. – Mit akar? Be van jelentve? – Nincs, uram, de azt mondja, sürgős. – Mindig az. Ki ez egyáltalán? Fontos ember? – Itt a névjegye, uram. Aszongya, ő a Principle Vegyiüzem Pszichiátriai Gyógyszerfejlesztési Részlegének igazgatója. – Nem foglalkozhatnak vele a beosztottak? – Ragaszkodik hozzá, hogy egy vezetővel beszéljen, uram. – Miről? – Azt mondja, Sigstein Froymund eltűnéséről, uram. – Ó, nagyszerű! Kapcsolja be képernyőn – mondta türelmetlenül Gil Prober –, de figyelmeztetem, ha ez is egy féleszű, kirúgatom magát… Clive Mossy benyitott lakásán, bezárta az ajtót, és megnyomta a villanykapcsolót. Az bekapcsolt, és idegbénító gázkapszulák tömege robbant az előszobában. Clive kétségbeesetten perdült vissza az ajtóhoz, megragadta ólmos ujjaival, és elájult. – Sajnálom, Mr. Zadly, de nem engedhetjük futni a lovát – mondta a Koordügynök mentegetőzés nélkül. – Micsoda? Miért nem? Mit tettem? – tiltakozott Sy Zadly. – A ló transzplant – közölte az ügynök. – Magának az a szándéka, hogy befolyásolja a futam eredményét. Más szóval csalás. Sy szótlanul meredt rá. – Visszavonja a nevezést, visszacsináltatja, és aztán utánanézünk az ügynek. Ha kitart amellett, hogy becsapja a lóversenyszakmát, eljárást indítunk maga ellen. – Ajajaj! – mondta Sy Zadly. – Ne fenyegessen. Tudom, mikor vagyok a padlón.

– Jöjjön be, Cranston – Mondta Sacpole. – Foglaljon helyet. Fáradtnak látszik. Azt állítani Cranston Beeverről, hogy fáradtnak látszik, az év legnagyobb alábecsülése volt. Bágyadtan rogyott egy székre. Természetes energiái elfogytak, zavaros szemét szokatlan reménytelenség árnyékolta, egyébként kisfiús vonásai nyúzottak és megviseltek voltak. – Túl sokat dolgozott, Cranston – mondta Sacpole. – Napi huszonnégy órát hajtja magát. Cranston savanyúan bólintott. Az előkészítő udvariaskodás, majd az jön: Ne haragudjék, Cranston, valaki mást állítunk az ügyre. Mi másért ülne most itt a nagyfőnök előtt? – Italt, Cranston? – Sacpole töltött, és átnyújtotta. – Úgy látom, szüksége van rá. – Köszönöm – dünnyögte Cranston. – Hallott arról, hogy Gil Prober elkapta a fickót, aki az amnézi-hullámmal operált? – Igen – mondta Cranston, komoran szürcsölve az italát. – A Koordnak több nagy szerencsében volt része az utóbbi időben – mondta Sacpole. – Elfogtunk négy kémet: agytranszplant fiúk, egyikük egy farkaskutya. Felderítettünk és lekapcsoltunk harminchét illegális Instravel-berendezést, és elkaptuk Mossyt, a memóriaembert. – Igen – mondta kurtán Cranston. – Mindenki jól dolgozott, csak én nem. Sacpole a vállára tette a kezét. – Cranston, maga a mélyponton van, igaz? – szólt kedvesen. – Pihennie kellene. „Most jön” – gondolta Cranston Beever. – Menjen haza, vegyen jó forró fürdőt, egyék, aludjék egy nagyot, és jöjjön vissza holnap tízre, jó? A videofon csengője megszólalt. A Muldible professzorok gyanakodva néztek egymásra. – Én felveszem – Mondta P1. Szünetet tartott. – Szerintem jobb lenne, ha csak egyikünk lenne jelen. P2, P3 és P4 morogtak, de kiléptek a videókamera látómezejéből. P1 megnyomta a válaszgombot. Sir Clifton Gunfield, az Ausztráliai Instravel Rt. ügyvezető igazgatója töltötte be a képernyőt. – Hello, Neil – mondta. – Remélem, nem zavarom. Hogy áll a kutatás? – Egész jól, egész jól – felelte P1. – Jól van, jól van. Aha. Arról van szó, Neil, hogy van egy kis baj itt Canberrában. Maga nincs innét messze, és arra gondoltam, ha besegítene… P1 bizonytalankodott. – Elég elfoglalt vagyok mostanában… – Nagy megtiszteltetésnek tekinteném – mondta Sir Clifton sokat sejtetően. – Jól van – mondta P1. – Én… izé… na, szóval mi a baj Canberrában? – Alig egy órája történt. Valami gyanús dolog – mondta Sir Clifton. – Három ember nem érkezett meg.

– Nem érkeztek meg? Megvizsgálták az interferencia-regisztrálót? – Mindent. Tiszta vonal volt. Semmi nem jött közbe. Nagyon aggasztó. Meg néhány csomag is. A fickók az érkezésnél nagyon odavannak. P1 elgondolkozva bámult maga elé. Riasztó gondolat ötlött fel az agyában. – Van valami ötleted, Neil? P1 nagyon lassan biccentett a fejével. – Igen, eszembe jutott valami – mondta tompán. – Csodálatos! – Mr. Traff harapós szarkazmussal szűrte a szót borotvaéles fogai között. – Egyenesen ragyogó. Először ezeket a karokat adták, most meg az egész testét… – Á, Cranston. Megfogadta a tanácsomat. Sokkal jobban néz ki – mondta Sacpole. – Szeretném összeismertetni dr. Kurstead Schriffel. Cranston kezet rázott a doktorral. Úgy látszott, ezt elvárják. – Jöjjön ide, és üljön le – mondta Sacpole. – A díványra. Ez az. Most. Gondolom, csodálkozik, mi folyik itt. Cranston diplomatikusan bólintott. Sacpole elmosolyodott. – Elmagyarázná, dr. Schriff? Dr. Schriff megköszörülte a torkát. – Kutatásaim során felfedeztem egy bizonyos kábítószert, a katatonicint. Tulajdonképpen nyugtató, amelyet a szkizofréniában szenvedők pszichózisának gyógyítására fejlesztettünk ki. Mégis, mikor személyesen vetettem magam alá a szer első próbájának, a reakcióim figyelemre méltóak voltak. Valóban figyelemreméltóak. – Milyen értelemben? – kérdezte Cranston. – Nyilván emlékszik, hogy Sigstein Froymund professzor eltűnt. Nagyon jó barátom volt, és megmagyarázhatatlan eltűnése érthetően kiborított. Nos, a katatonicin hatása alatt valamiféle szuperlátásra tettem szert, és tisztán láttam, hogy elrabolták. Láttam az egész bűncselekményt, láttam minden részletet, és felismertem a részt vevő ügynököket. – És bevált – mondta elégedetten Sacpole. Cranston összevonta a szemöldökét. – Úgy érti, látnók lett? – Látnok, telepata, amit akar – mondta Sacpole. – Működik. Mit gondol, miért volt az utóbbi időben a Koord olyan sikeres? – Úgy érti… – Pontosan. És maga is ezért van itt most. Vegye le a kabátját, és hajtsa fel az ingujját. Maga nyakig van a Dorphelmyer-ügyben. Egy katatonicin-injekció, és maga előtt lesz a teljes kép: a kezdettől a végéig… – Korábban eltűnt személyekkel foglalkoztam – mondta Carvey. – Akkor mit akar tőlem? – kérdezte kedvetienül Sy Zaldy. – Nem tűntem el.

– Figyelj, Sy – kérte Wilf Waijer. Felemelte az üveget, és újratöltötte a poharakat. – Van nála valami… – Ja – mondta Carvey kissé már részegen –, van valamim. És tudja, mi? Szereztem abból az anyagból, ami munkanélkülivé tett. – Miről beszél? – kérdezte Sy. – Miért hoztad ide ezt a seggfejt? – Sy, figyelj már egy percre – könyörgött Wilf. Carvey belekotort oldalzsebébe, és egy kis üveget halászott elő. Sy felé lengette. – Látja ezt? – mondta. – Tudja, mi ez? Nem, honnan is tudná? Ez KoordEspeciál, az bizony. ESPEC. – Szeretettel nézte az üveget. – Eltűnt Személyek – mondta –, jó állás volt. Jó buli. Aztán egyszer csak nem hiányzik többé senki. Csak én. Letette a kis üveget, és a poharával kezdett foglalkozni. – És mi a speciális ebben az anyagban? – kérdezte kétkedve Sy. – Nem speciális, Especiális. – Szélesen gesztikulált karjával, és hirtelen felhajtotta az italt. – ESPEC – mondta előkelően. E.S.P. Extra Sensory Perception ellenőrző kontroll. Hirtelen előredőlt az asztal fölött. – Mit szól hozzá? – kérdezte. – Egy injekció a karba. Haha! – nevetni kezdett. – Egy valódi injekció a karba. Hahaha! Mit szól hozzá?… – Ami nagyon bosszant – mondta Cranston Beever –, hogy így bolonddá tett. Gil Prober kuncogott. – Olykor mindnyájunkat elvakulttá tesz a tudomány. Cranston a sörét nézte. – Micsoda idióta voltam. Kétségbeesetten kutattam végig a Koord minden osztályát egy időmanipulátorért. Apró darabokra szedtük szét a sugárberendezést. – Tenyerével a pultra csapott. – Az ördögbe, Gil, a bolondját járatta velem, és szinte az őrületbe kergetett! Gil nevetett, és intett a pincérnek utánpótlásért. – Egész idő alatt az orrom előtt volt. A legnyilvánvalóbb gyanúsított, és nem gondoltam rá. Miért? Mert nem volt képzettsége, tudományos háttere és műszaki végzettsége – fortyogott Cranston. – Ne szívja úgy mellre – mondta könnyedén Gil. – Különben is nem egyedül maga volt. A Koordnál mindenki úgy gondolkozott, mint maga. – De semmi másra nem gondoltunk – mondta Cranston. – Rohangáltunk körbe, és egy zsenit kerestünk, aki nem létezett. Hogy nevethetett! – Na nem – mondta Gil. – Én nem állítanám, hogy a zseni nem létezett. Ellenkezőleg, eljátszotta az egyszerűség géniuszát. – Hm. Lehet – mondta vonakodva Cranston. Majd kirobbant: – De micsoda szerkezet vezetett minket félre! A sugárzóegység, a Voyd-szőnyeg, a pontos függőleges beállítás. És a fűcsomók! – Ismét a pultra csapott. – A nyilvánvaló megoldás, és meg se néztem a pázsitot épp az ajtó előtt! – Ilyen körülmények között én sem néztem volna meg. Elhitette magával, amit el akart hitetni. Egyébként megbízható munkás volt, és alighanem eltüntette a nyomokat. – Észre sem vettük, hogy a vágást a padlón csak mostanában csinálták.

– Ó, ez megbocsátható tévedés – mondta Gil. – Az épület nem túl régi, és az a likacsos ferroplasztik észrevétlenül hegeszthető. Nem, a mi építészünk mester volt. Tudta, mit csinál, mikor leütötte Dorphelmyert, és kidobta az ablakon… – Ez a Traff peches alak. Ezrek használják az Instravelt baj és gond nélkül. De ő ! – Megcsóválta a fejét. – Ó, fiú! Érzem, hogy ostobán hangzik, de tudja, mire gondolok? Szerintem allergiás. Az Instravel nem okoz kiütéseket vagy effélét neki, csak összekavarja kissé. – Sajnos, csak negatív eredményeink vannak, ami a jövőbe látást illeti – mondta Sacpole. – Mégis, eljön az is? – A szert jobban meg kell ismernünk – mondta óvatosan dr. Kurstead Schriff. – Minden egybevetve, azt kell mondanom, hogy a maga szere a legnagyobb bűnmegelőző eszköz a században – mondta Sacpole. – Koncentrálással és katatonicinnal, úgy vélem, jóformán nem lehet bűnt elkövetni a tudtunkon kívül. Megszüntettük a DNA-tabletták feketepiacát, megnövekedett az Instravel biztonsága, felderíthetjük az antiszociális átültetéseket, és ami a legfontosabb, most képesek vagyunk megállítani az olyanok tevékenységét, mint Clive Mossy, akik visszaélnek egy új technikai eszközzel saját céljaik érdekében. – Visszaélni a katatonicinnal is lehet – jegyezte meg dr. Schriff. – Igen – mondta Sacpole –, nagyon is tisztában vagyunk ezzel. Szigorúan ellenőriznünk kell a készletet és a használatát. A legszigorúbban ellenőriznünk – köhintett. – Doktor, tulajdonképpen ezért hívtam ide. Ennek a szernek a lehetőségei kiszámíthatatlanok. A hírszerző osztályunk máris nagyobb mennyiséget igényel. Remélem, titokként kezeli kívánságunkat. – Valóban – mondta dr. Schriff –, hálásak lehetünk az ipari bitorlásért… A Principle vegyi műveknél szigorú titoktartással dolgozunk. A termék biztonságban van, és csak néhány kézben. Sacpole elmosolyodott. – Látom, tökéletesen érti a helyzetet – mondta. Dr. Schriff visszamosolygott. – Mint a társaság főrészvényese, nagyon is érdekelt vagyok – mondta. – Nincs más dolgunk, mint megbeszélni a megfelelő megállapodás feltételeit… Sy Zadly felébredt. – Megvan! – lehelte. Felpattant. – Megvan! Ott vagyok! Látom! Tisztán látom! – Összecsapta vastag tenyerét. – Megcsináltuk. Gyorsan! Írjad, mielőtt elfelejtem. – A toll remegett Wilf Waijer ujjai között. – Gyerünk! – mondta mohón. – Gyerünk! – Első futam, Annabella kilenc az egyhez. Második futam. Búbba három-egy. Inna harmadik. Gőzös Steven, húszon… – Megállt. Arca egy pillanatra a lelkesedés valóságos paródiája volt. Wilf kérdően pillantott rá, majd a papírra nézett, hogy mit írt le. Hirtelen fázni kezdett a beléhasító rémülettől. Sy Zadly dühös ordítással ugrott talpra. – Már tegnap! A tegnapot tudom! – Cipő nélküli lábával dühöngve belerúgott az asztalba, ami nem segített a dolgokon.

Sir Clifton Gunfield döbbenten nézte a Muldible-eket. – Biztosak benne, hogy lehetetlen visszacsinálni? – A nehézségek áthidalhatatlanok – mondta P3. – Csak egy idegenhez való fotografikus hasonlatosságról beszélhetünk – mondta P1. A Muldible professzorok lehangoltak és csüggedtek voltak. Sir Clifton a Koord-ügynökhöz fordult. – Nyilvánosságra kell ezt hozni? Világos, hogy szerencsétlen véletlen történt. Többé nem fordul elő. A történteket nem lehet meg nem történtté tenni. Az lenne a legjobb, ha diszkréten kezelnénk az ügyet. – Én ebben nem dönthetek– mondta az ügynök. – Én csak megállapítom a tényeket. Jelentést teszek a Főnöknek, és ő nyilván átteszi a jogi osztályhoz, hogy rendezzék… – Az ESPEC a Koord nagy részét feleslegessé teszi – mondta Sacpole. – Nincs olyan, amit ne tudnánk meg. Ez kiszivárgott és közismertté vált, ami jelentősen befolyásolta a köztudatot. A bűncselekmény mint olyan nem követhető el anélkül, hogy a nyomozás fényt ne derítene rá. Most már joggal jelenthetjük ki: a bűnözés nem éri meg… – Mindenki azt hiszi, hogy ez a Goldstick fickó flúgos, pedig lángész és nem golyós. Találkoztam vele, és annyira meggyőzött, hogy elkezdtem vele dolgozni. Együtt gyakorlatilag minden akadályt legyőztünk. Kronomorf állapotot tudunk létrehozni, most a fő nehézség a periódus-szelektivitás. – Ez mind nagyon érdekes, Ray, de miért vont bele minket? Ray vigyorgott. – Hamarosan képesek leszünk mozogni az időben. Tudják, mit jelent ez? – Rajta, magyarázza meg! – Megmagyarázom egy példán. Régen, 1935-ben három férfi sétált be a Cambridge Citizens bankba, és több mint egy millió dollár értékű rúdaranyat vittek el. Megvan? – Hűha…! – füttyentett. – Látom, megvan. Valamilyen furcsa kábítógázt használtak, és simán kijutottak. Az ügy ma is a „Megoldatlan” dossziéban van. Ray boldogan mondta: – Tökéletes. Ha óvatosan csináljuk, senki nem fog gyanút… Carl Roeder azon töprengett, hogyan ölje meg feleségét. Kacérkodott az ötlettel, hogy a kritikus, de természetes poszthipnotikus szuggesztiót alkalmazza, de a legutóbbi Irving-ügy eloszlatta az összes kétséget az ESPEC iránt. És ha az ESPEC nem lát semmi akadályt, a kötelező nyomozással járó vizsgálat csak műsor volt, ami felülmúlhatja a legjobb színházi előadásokat. Carl Roeder felsóhajtott. A régi szép időkben sokkal könnyebb volt. Nem lehet gyanús. A gyanú legkisebb árnyéka sem vetődhet rá. Egy gondolat ötlött fel benne, és felült, hogy hagyja megérlelődni. Miért ne használja magát az ESPEC-et? Találkozhat Mayberryvel a klubban. Talán szerezhet egy kis ESPEC-et valami jó ürüggyel. Egy ESPEC-injekcióval és telekinetikus trafóval… Megdörzsölte állát.

Meg lehet csinálni. Felidézhetné, merre jár az asszony, és úgy intézhetné, hogy ráessen valami. Vagy lelökheti. Vagy kikapcsolja egy siklóautó vezérlését, és… Sy Zadly tanult valamit saját tapasztalatából az ESPEC-szer, a katatonicin alatt. A kép tisztán és élesen látszott, meghökkentően élő, de túl nagy ahhoz, hogy a finom részleteket kivegye. A hang sem volt jó minőségű, és Sy ennek megfelelően dolgozta ki körmönfont terveit. Észrevétlenül elrejtőzve egy kopár, jellegtelen szobában, üres képernyős televíziós kapcsolatot létesített egy ugyanilyen elővigyázatos extengerész mesterlövésszel. Így történt, hogy mikor az első futam indult, ők ketten gondosan álcázva egy tizedik emeleti szoba ablakában lapultak, amely a lóversenypályára nézett. – Ott megy – sziszegte Sy – a sárga-kék sapka. – Ezt mondja állandóan – lehelte nyugodtan a mesterlövész. Mikor a lovak felbukkantak az innenső kanyarban, az extengerész felemelte energiafegyverét, és gondosan a távcsőbe nézett. A lovak az egyenesbe fordultak. – Most! – mondta Sy rekedten. – Most! Az extengerész meghúzta a ravaszt. Bzzz… A fegyver egytized másodperc alatt sípolva lőtte ki a teljes sorozatot, és egy rövidhullámú villám cikázott a Sy által megjelölt far felé. – Még egyszer – suttogta izgatottan Sy. – Még egyszer!… Wilt Waijer – ügyesen úriembernek álcázva – figyelte, hogy a felvillanyozott ló átrobog a célvonalon, rémült lovasa sárga folt. Megigazította monokliját, megpörgette sétapálcáját, és elégedetten indult a pénztárhoz… – Azt mondhatná, hogy felfedeztük a bölcsek kövét – tűnődött Sacpole. Sir Clifton Gunfield a sherryjét ízlelgette. – Mondhatnánk – Sacpole-t figyelte –, figyelemre méltó éleselméjűségről tett tanúbizonyságot, öreg fiú. – Nem láttam okát, hogy egy ilyen váratlan felfedezés közkincs legyen – mondta lágyan Sacpole. – A versengés lerontaná az értékét. Túl sok áruduplikátor, és az üzemi nyereség minimális lenne. – Még egy kis sherryt? – Sir Clifton töltött a borospohárba. – Tudja, különös – mondta –, ez sose jutott eszembe. A termelés lehetősége, úgy értem. Árucikkek! Az én fő gondom az Instravel tekintélye volt. Sacpole nevetett. – Szerencse, hogy az volt. Ettől volt nyugodt. – És hála a maga rendkívüli előrelátásának és gyorsaságának, az ügy megnyugtatóan rendeződött. – Igen – mondta Sacpole. Forgatta ujjai között a borospoharat. – Ha nagyvonalú kárpótlást fizet a végleg eltűnt utazók hozzátartozóinak, a szorosan vett Koord-érdek oldaláról csak a Muldible-ek maradnak. És ők csodálatra méltó buzgalommal együttműködnek, hogy elbújjanak a nyilvánosság elől. Egy darabig ültek, a jövő kilátásain töprengve. A csendet Sir Clifton törte meg.

– Maga hatalmas ember – mondta. – Megkérdezhetném, miért választotta ezt a megoldást? Sacpole sóhajtott. – Hatalmas, de szegény – mondta. – Ez az aranytojás megalapozza a családi vagyont, az enyémet és a magáét is. – Felemelte poharát. – Egészségére! Mindig akad egy gazfickó. VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA

KARÁCSONY BENŐ

EMBER A CSILLAGOK ALATT V.O.R.I. Ollen a csigavonalak elméletét tanulmányozta, amikor fülén sercegni kezdett a hanglemez. Megnyomta az ellenőrző gombot, és hallgatózott. „V.O.R.I. Olennek a Rendező Bizottság. A kilencedik gázterületen deltahullámokat észleltek. Felszáll és intézkedik.” Felcsatolta azbesztruháját, belélegzett a tartályból néhány köbcentiméter édeskés gázt, és beült a gépbe. Hangtalanul szökkent a magasba. Egy pillanatig látta a felhőelosztó karcsú obeliszkjeit. Véredényei feszülni kezdtek, szemgolyóján a nagy magasságok tágulását érezte. Megnyitotta a légzőtömlő csapját, és elállította a gép emelkedését. Vízszintesen suhant előre. Percek alatt elhagyta a felhőelosztó körzetét. A hőgyűjtők területe fölött úszott, amikor újabb parancsot kapott: „A tizenkettedik savterületről is delta-áramokat jelentenek.” Feljebb emelkedett. Egy óra múlva a kozmikus erőgyűjtők felett lebegett. Mellette és felette más gépek tűntek fel, a Rendező Bizottság néma küldöncei. Úgy úsztak körülötte, mint a tenger homályában az ametisztszemű táskahalak. „Lemérni a hullámerősséget” – adta ki nekik a parancsot. De a kozmikus erőgyűjtők felett még nem voltak delta-hullámok. Az éjszakát láthatatlan fényforrások lágy rózsaszínje világította. A hőhangárok a tompa, hangtalan földön úgy kígyóztak fel a láthatárra, mint brontosaurus végtelen csigolyaoszlopa. Fülén a hanglemez újra sercegni kezdett. „A kilencedik gázterületen a bénító hullámok fokozódnak. Az alagúti vonatok összefutottak.” Nem értette. Bekapcsolta a hullámellenőrzőt, s a kis alumínium tű megremegett. Lemérte a távolságot s az áramok erejét. Aztán visszafordult, és a hullámindítók felé vette útját. Hajnali két órakor újabb parancsot kapott: „Az alagutakból kivonja a munkaképtelen egységeket, a gyűjtőkből új egységeket indít. A leválást személyesen ellenőrzi.” Ahogy a hullámindítókhoz közeledett, az alumínium tű egyre jobban remegett. Nem volt kétsége: a bénító hullámok innen sugárzottak széjjel. De hogyan?

Lejjebb ereszkedett. A rózsaszínű derengésben a fémhangárokat figyelte. A szertelen boltozatok alatt szikkadásig mozdulatlan százezrek ültek, egymásba csapódó és tovazuhogó áramok és hullámok útját irányítva. A délkörtől az északi jégterületekig innen kapta minden terület a hullámait és áramait. Az ellenőrző hangárokban manométerek, aneroidok és spektrálképek táncát figyelték merev szemek és görcsös agyak, az Állam kérlelhetetlen rendjén őrködve. Elővette távolbalátóját, és lenézett. Az utakon nem látta a száguldó torpedókocsikat. Leszállott. Gyalog kellett elmennie a parancsnokság hangárjába. Egy félóra múlva megtalálták a gépet, amely a bénító hullámokat szertesugározta. „Megszólaltani a szirénákat!” – adta ki a parancsot V.O.R.I. Ollen. Aztán a hangszórókhoz lépett. „Mulasztás történt. A bénító hullámok miatt a kilencedik gázterületen egymásba futottak a villámvonatok. A huszonhetes épület egységei a mulasztás miatt egy óra múlva indulnak a jégterületre.” Megvárta, amíg leváltják őket. Aztán újra a hangszóróhoz lépett. „Előre!” A tömeg némán vonult ki a hangárból. Arcuk tompa és kérlelhetetlenül merev maradt. Az Állam nem ismerte a gyöngeséget. A feléjük dörrenő szó ítélet volt. Mentek. Lábuk ütemesen emelkedett, és tompán dobbant le a földre. Nagy, szöges bőrszerkezetben végződtek a dobbanó lábak, egyformán gépiesek voltak, egyformán szenvedélytelenek. Tompán és könyörtelenül lépdeltek a láthatár felé. A telep főárbocára felszaladt a tisztelgő lobogó, és V.O.R.I. Ollen elindította a gépét. Percek alatt elérte a megszokott magasságot, és a ritka levegőben halk morajjal suhant előre. Leadta jelentését a Rendező Bizottságnak, aztán megnyomta újra a továbbindító gombját. „Kilencedik savrajon közölje a kivont egységeket, és intézkedjék a pótegységek beállításáról”. Hajnal előtt az alagúti vonalaknál volt. A romokat már eltakarították. Csak négyszáz egységet kellett pótolni. Végignézte, hogyan rakják fel a sérült és kimúlt egységeket a kocsikra. Aztán leadta utolsó jelentését is. „A Rendező Bizottságnak. – V.O.R.I. Ollen. A parancsot teljesítettem.” Hajnali négykor hazaérkezett. Lement az étterembe, ott cukrozott tejet kapott, tojást és rebarbarakocsonyát. Aztán felment a fülkéjébe, és folytatta a csigavonalak tanulmányozását. Reggeli hatkor befejeződött a szolgálata. Letette a füléről a hanglemezt, megmosakodott. Mosakodás közben a csigavonalak és a végtelen viszonyán gondolkozott. Visszatért az asztalhoz, hogy a számadatokat átfussa. A végtelen fogalmát kissé legendásnak találta. Lehetetlen, hogy elméleti térben ne lehessen eljutni addig a pontig, amely a határtalanság utolsó állomását jelzi. Számolni kezdett. A karosszékben hamarosan elnyomta az álom. Délfelé a szoba ajtaja zajtalanul felgördült. A nyílásban egy női alak állott. Szürke szeme holt tavak nyugalmával pihent az alvó férfi arcán. A boltozatba ívelő sápadt homlokról lesiklott a tekintete az elmosódott vonalú színtelen szájra. Aztán a férfi kezére, amely a holtak és kimerült alvók csüggedtségével hullott le a szék karfájáról. Sokáig nézte mozdulatlanul. Visszafordulhatott volna. A törvények megengedték. De tekintetét vonzotta valami. Az arc sok rétege mögül valami

szokatlant látott előderengeni. Hasonlított azokhoz a mosolyokhoz, amelyek régi gyermekarcképeken voltak láthatók. Egy régi, múzeumi fiú sápadt mosolya volt. Előrehajolt, nézte. A férfiak arca kemény, mozdulatlan volt, nem kísértett rajtuk a gyermekkor játékossága. Ez a messzi ködből előretévedő puhaság okozta, hogy nem távozott el V.O.R.I. Ollentől, hanem leült a kerevet szélére, és várt. Egy ideig a férfi hosszú ujjait figyelte, aztán kinézett az ablakon. Odakünn a Rendező Bizottság fémépületei sorakoztak egymás mellett. Ezüstösen színtelen volt minden. A lombtalan, salakos síkra heves nap tűzött. Kinyitotta a könyvet, amelyet a könyvtárból hozott magával. „Ezeket a régi társadalmakat egy gombafajta pusztította el – olvasta. – A pusztító gombának egyén volt a neve, s belőle származtak e szavak: egyéni, egyéniség. Az Államot akkor egyének és egyéniségek sokmilliós gombatelepe alkotta. A központi parancs gyönge volt. A tömegek és egyének ide-oda utazgattak az Állam akkor még külön igazgatás alatt álló területein, anélkül hogy erre parancsot kaptak volna, vagy engedélyt kellett volna kérniük. Sokan voltak, akik a maguk házában laktak, amelyet úgynevezett egyéni rendelkezések, egyéni elgondolások alapján építettek, s amelyet, ha kedvük tartotta, le is rombolhattak, vagy másnak engedhették át. Élelmiszereit mindenki ott kereste, ahol tudta. Mindenből tetszés szerinti mennyiséget fogyaszthattak, ha elegendő fizetési eszköz volt a zsebükben tartott bőrrekeszben. Ha ezt a bőrrekeszt valaki otthon felejtette vagy elvesztette, esetleg nem látta el kellő mennyiségű vásárlóeszközzel, éhen halt. Nőiket a férfiak maguk válogatták ki utcákon, földalatti-vonatokon vagy báltermekben, és a közösségtől teljesen elkülönülve a párok olykor életfogytiglan közös lakásban laktak. Utódaikat rendszerint maguk nevelték attól az általánosan elterjedt vágytól vezettetve, hogy magzataik hozzájuk hasonlítsanak. Ez nagy részben sikerült is nekik, ami a butaság és fennhéjázás rohamos elterjedéséhez vezetett. Ruházatuk tarka és gyakorlatiatlan volt, ezt is a saját elgondolásaik szerint válogatták össze, mint házuk formáját és nőik hajszínét. A Nagy Egység parancsoló elgondolásait még nem ismerték. A parancsokkal szemben általában csodálatosan közömbösek voltak, életformájukat az egységesség hiánya jellemezte. Például százféle újságjuk volt, amik semmiféle központi utasítást nem követtek, hanem megint csak bizonyos egyének vagy csoportok felfogását vallották, az lévén a céljuk, hogy olvasóikat önálló véleményalkotásra szoktassák. Rímes sorokat is közöltek a nemi élet szublimált megnyilatkozásairól; gyakori volt, hogy a Holdról írtak vagy a fákról, más szavakkal jelölvén meg ekként szexuális közérzetüket. Olvasóikat e rímes sorok gyakori közlésével érzelgősségre nevelték. Az egyént, ezt a rég elmúlt misztikumot úgy kell elképzelnünk, mint egy személyes könnyzacskót, amely kiszámíthatatlan helyen, alkalomkor és kiszámíthatatlan időben, minden tapintható ok nélkül könnyeket kezdett hullatni. Bővizű, könnyen működő könnymirigyeik voltak, ellentétben a mi elsorvadt mirigyeinkkel. Nagy és érzelgős temetéseket rendeztek, feketébe öltöztek, beszédeket mondtak, és utána a résztvevők hosszan zokogtak. Értelmük, amint látni való, szegényes és bohókás volt, miként a törvényeik is. Voltak kis virágüzleteik, ahová beléptek, és meghatározott mennyiségű fizetési eszköz ellenében rosa centifolát vagy kaktuszt vásároltak, kovácsműhelyeik, ahol patkót csináltattak a lovaiknak; borbélyműhelyeik, ahol csigákat göndörítettek a hajukból, vagy csekély pénzösszegért szőrtelenítették magukat. Egyéneknek

eszükbe jutott színdarabot szerkeszteni a halálról, a szerelemről, az éhségről. Ezeket elő is adták s egy pénzért vásárolható papírszelet ellenében bárki meg is nézhette őket. Bohókás zavar uralkodott e kor emberei között. Törvényeik szánalmasak voltak s ez szánalmassá tette életüket is.” M.O.R.O. Linda becsukta a könyvet. Meglepte, amit olvasott. De el is gondolkozott rajta. A holdról írtak. És ez elérzékenyítette őket. Furcsa, őt is érdekelte a hold. Gyakran elnézte. Különös érzés volt. Bohókás zavar uralkodott rajta is, ellenére az Állam hideg, de csodálatos törvényeinek? Letekintett a kezében lévő celluloid lapra. Rajta volt a vérképlete és a V.O.R.I. Ollené is. Aztán újra a férfira esett a tekintete. Tíz perc múlva jelentkeznie kellett a tenyészbizottságnál, hogy utalványát átvegye. Megérintette az alvó férfi vállát, aki az érintésre fölemelte sárgás szemhéját. – A tenyészbizottságtól jövök, V.O.R.I. Ollen. A rendeletet megkapta? V.O.R.I. Ollen, aki azt álmodta, hogy egy meglazult anyacsavart próbál ráerősíteni egy szög csigavonalára, egy pillanatig tűnődve nézte látogatóját. – M.O.R.O. Linda? – kérdezte. – Megkaptam. Átvette a celluloid lapot, átfutotta. – Igen. Üljön le, M.O.R.O. Linda. A hangja színtelen volt, tekintete kifejezéstelen. – Hol dolgozik? – A tizenhetedik épületben. Húszéves vagyok, és ma jelentkeznem kellett a tenyészbizottságnál. V.O.R.I. Ollenhez utasítottak. – Ismeri a törvényeket? – Igen. – Törvényeink megfontoltak és előrelátók. Céljuk a tökéletes utánpótlás biztosítása. – Tudom, V.O.R.I. Ollen. – Tudósaink kimutatták, hogy a tökéletes szaporulat egyik feltétele a két nem mirigyeinek egymásra gyakorolt galvánhatása. Ez a hatás már a nemek első találkozásánál jelentkezik, a jelenlétét endogénizgalmak jelzik. Ha a műszerek ennek a reakciónak hiányát mutatják, önnek a törvény megadja a lehetőséget, hogy más apa kijelölését kérje. A nő V.O.R.I. Ollen homlokát és hosszú ujjait nézte. Huszadik évének közeledtével többször gondolt a gyermekre, amelyet meg kell majd szülnie. Hosszú ujjú, boltozatos homlokú lánynak képzelte el. – Ön elfogad engem, V.O.R.I. Ollen? – kérdezte, kitekintve az ablakon. A férfi felállott. – Úszik? – kérdezte szórakozottan. – Nyolcvan percet megszakítás nélkül. V.O.R.I. Ollen sokáig nézte szemének kék íriszét, orrát, karját és lábait. Aztán önmagát figyelte. Belső részeiben érzékelhetően keringett már a delej. Várt még, hogy ellenőrizze az áram jelenlétét. – Elfogadom – mondta azután. – Köszönöm – biccentett a nő –, én is elfogadom önt. V.O.R.I. Ollen a kezét nyújtotta.

– Engedelmeskednünk kell a törvénynek, amely az Állam fennmaradását célozza. Megfogta a nő karját, és a térképhez vezette. – A tenyészbizottság három telepe áll rendelkezésünkre. Az első számú a tengerparton. A második az Alpokban. A harmadik számú vegyes tagoltságú vidéken. M.O.R.O. Linda lenézett a római számokkal és vonalakkal kívül megjelölt rajzra. – Volt már valamelyiken? – kérdezte. – Mindhárom telepen. A nő bólintott. – Ez hát a negyedik utalványa… És meddig maradunk? – A törvények hatheti időt adnak. – Gondolkozott már a törvényen, V.O.R.I. Ollen? – Nem az én feladatom, M.O.R.O. Linda. – Látja, én már gondolkoztam rajtuk. A férfi felemelte a celluloid lapot, és belenézett. – Miért? Hiszen a Rendező Bizottságnál dolgozik ön is. – Igen, a Rendező Bizottságnál… – Ujját ráhelyezte a tengerpart déli telepeire. – Van kifogása ellene? – Semmi. – Akkor hát… – Megegyeztünk – szólott a férfi. M.O.R.O. Linda elfordította a fejét, s egy pillanatra behunyta a szemét. Az alvó férfi ködös fiúmosolyát próbálta visszaidézni. – Megegyeztünk – mondta halkan, és kilépett az ajtón. Visszatért a tenyészbizottság irodájába, és átvette a hat hétre szóló utalványt. Másnap lajstromozták őket, útra is kelhettek. Az épületre, amelyet a déli telepen kijelöltek nekik, legyezőpálmák vetettek árnyékot. Alkonyodott. A víz felett a nap megnőtt korongja lebegett. Kiszálltak a gépből, és áthaladtak a sétálgató párok tömegén. A felvonó a legmagasabb emeletre vitte fel őket. M.O.R.O. Linda letette kis táskáját, amelyben felszerelését őrizte, és az ablakhoz lépett. A pálmákat nézte, a vörös napkorongot. Térdében különös gyengeséget érzett. – Naplemente – mondta csendesen. V.O.R.I. Ollen is a láthatárra nézett. – Igen. A gyermeket, amelynek előidézője leszek, ezzel a csökkent fényerősséggel fogják adagolni egy fél évig. – A gyermeket – ismételte M.O.R.O. Linda, és belül szorongatta valami. Szája kigyulladt, ütőere hangosabb dobbanásba kezdett. Nézte a férfi arcát, hajpihéit, és bensejében várakozás és szomorúság támadt. – De hát csak törvények vannak? – kérdezte elszoruló hangon. – Az Államot törvények kormányozzák – közölte a férfi. M.O.R.O. Lindához lépett, és gyöngéden megfogta a karját. – Ezt sohasem szabad elfelejtenünk. M.O.R.O. Linda lehajtotta a fejét. – Igen – válaszolta csendesen.

V.O.R.I Ollen magához húzta. Szemének távoli ködében M.O.R.O. Linda a múzeumi fiú körvonalait látta. Rámosolygott, és arcát odaérintette a férfi arcához. A tengerben mindennap fürödtek. Messze elúsztak a parttól. Karcsú csónakokkal találkoztak, sütkérező párokkal. Voltak, akik a futásban vagy gerelyvetésben kerestek üdülést. Délben sok fehérjetartalmú táplálékot kaptak, sok szőlőt, sok banánt. Délután a párok különváltak, mindenki a maga egészségének és művelésének szentelhette idejét. A hét végén V.O.R.I. Ollen és M.O.R.O. Linda meghallgatták az oktatóbizottság hangszóró-előadását a szintetikus vitaminok hatásfokának növekedéséről, aztán elindultak, hogy megmásszak a sziklás partot. Bazaltok között kapaszkodtak fölfelé. Százhúsz perces út volt, amíg a tetőre értek. Ott megpihentek. Lenn a völgyben lépcsőzetes teraszokat láttak, s mélyen egy sötét házcsoportot, amely régi építmények fényképeihez hasonlított. – Volna kedve lemenni? – kérdezte M.O.R.O. Linda, kíváncsian nézegetve a különös| völgyet. A férfi az órájára pillantott. – Mennünk kell. – Szeretném megkérni, hogy ne nézzen ma az órájára, és tartson velem a völgybe! Előresietett. V.O.R.I. Ollen habozott egy pillanatig, aztán követte. Ahogy lejjebb értek, látták, hogy a lépcsőzetes földsíkokon narancsfaültetvények virágoznak. Az épületek alacsonyak voltak, keskenyek, tetőiken nehéz cserepek gubbasztottak. Egy kis tűzhelyen leves forrott, egy másikon szarvasmarha pecsenyéje illatozott. Egy asszony söprögetett, s egy kalitkában sárga madár csattogott. – De furcsa – mondta M. O. R. O. Linda felvidámodva. – Valami oknál fogva nem bontották le ezt a települést – közölte a férfi némi meglepődéssel. – Tudja, hogy az emberek régen képeket festettek? – kérdezte a nő. – Fákat és hidakat vetettek vászonra. – Miért tették? – kérdezte V. O. R. I. Ollen a nőt követve, aki egy régi épületbe lépett. Nagy terembe értek, amelynek falai mentén könyvek ezrei porosodtak. M. O. R. O. Linda lassan elsétált előttük, a gerincükre nyomott címeket betűzve. Aztán leemelte az egyiket, és felnyitotta. A sárgás lapokról avas illat áradt. – Hallgassa csak – szólott elcsodálkozva, és olvasni kezdett: – „Mint égen a magányos hold, magányos vándor a lelkem is. Az ég oly kék, oly végtelen, lelkem holdja oly fénytelen. Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, merre menjek. Eloltanám holdam, hogy sötét legyen, hogy ne pislogjon, elmerüljön, hogy soha vissza ne kerüljön.” Furcsa, V. O. R. I. Ollen, nem? – Beteges fogalomzavar – hagyta rá a férfi. – Ez a vers, V. O. R. I. Ollen. – Érthetetlen. Miről beszól? – A vágyról és a könnyről. Az emberek sírni és vágyakozni tudtak. – Mi értelme volt? – És a nő – folytatta M. O. R. O. Linda –, akit a tenyészbizottság utalvánnyal látott el, mirtuszvirágot tűzött a hajába. – Mint a gyermekek… – A szívüknek éltek, V. O. R. I. Ollen.

– Az artériáknak? A billentyűknek? – Virágzó hársfák alatt ültek, a dombokat és a tavakat nézték, és nevettek és énekeltek. A szemük nedves lett, ha fájdalom érte őket, és ha virágot vagy gyermeket láttak, mosoly virágzott az ő ajkukon is. – És ráértek? – kérdezte a férfi. – Az életük az övék volt, az Állam még nem követelte teljesen magának. Néha ujjongtak az örömtől, olykor leroskadtak a szomorúságuk terhe alatt, és eldobták maguktól az életet. – És a savak? Az áramok? A hullámok? – Nem tudom… M. O. R. O. Linda messzire nézett, túl az ódon, avas terem porlepte ablakán. Mosolygott. – Azt hiszem, kevés savuk lehetett és kevés áramuk. – És rosszak voltak a törvényeik. – A törvényeik?… Ki tudja?… Kilépett a könyvtárteremből. A földlépcsőkön, a sziklák alatt virágzottak a narancsfák. Egy gyermek valami törött játékszert vonszolt maga után. Lóhoz hasonlított, és nagyon régi lehetett. A nő megállt, és nézte a gyereket. Nem volt rajta az Értelemterjesztő telepek szürke blúza, kis kötény csüngött róla állatok színes képeivel. Keze maszatos volt, s szája körül megszáradt gyümölcsnedvek szennye látszott. M. O. R. O. Linda ujja hegyével megcirógatta a gyermek rózsás arcbőrét. – Igen – mondta, ahogy továbbléptek a narancsfák között. – A törvényeik szokatlanok voltak. És volt egy szavuk, amellyel a legszebb földi örömet akarták megjelölni. Szerelem. Magába foglalta az ujjongást és kétségbeesést, az újjászületést és a halált. Azt mondták róla, hogy az életnek legszebb ajándéka; azokat, akiket ez a fogalom összefűzött, olykor a halálon túl is elkísérte. – Esztelenség – intett elnézően a férfi. – A nőt és a férfit, ha meghaltak, egymás mellé temették. – Szörnyű babonák – mondta elutasítóan V. O. R. I. Ollen. Felkapaszkodtak újra a sziklás úton. A tetőre érve megálltak. M. O. R. O. Linda visszanézett az ósdi völgyre. Az omladozó és elfeketült házak között egy régi zenélőlemez szólalt meg. A hangok úgy hatottak, mintha egy dúsan olajozott siklópályán hullámzottak volna. V. O. R. I. Ollen idegenkedve hallgatta. Az óráját nézte. – Menjünk. M. O. R. O. Linda kérlelően nézett rá. – Csak hatvan másodpercig még… A perc letelt, a férfi megindult. A meredek lejtőn a nő arra kérte, hogy megfoghassa a kezét. Ahogy kézen fogva, lassan haladtak a tenger felé, ujjaik átforrósodtak. M. O. R. O. Linda megszorította a férfi kezét. – Mily különös – súgta. – A tenger és a pálmák… – Igen – hagyta rá a férfi. Megint azt a galvánáramot érezte, mint első találkozásukkor. De a belsejében kóborló delej most erősebb volt. Erősebb és fűszeresebb. És íze édesebb. Mint a W-gáznak. Meglepte az édesség. Az ujjaik érintése okozta volna?

Szembehaladtak a lebukó napkoronggal. Látták a magas szárú pálmák foltját, a víz vörös lángolását. A fejük felett apró madár lebegett. Hallották a hangját. A nő felemelte a fejét. Nyaka megfeszült, arca vízszintesen fordult az égnek. – Nekik is vannak törvényeik? – kérdezte. – Törvény nélkül nincs szerves élet. M. O. R. O. Linda most megállt. – Sohasem gyűlölte a törvényeket? V. O. R. I. Ollen fölemelte hosszú ujjait. – Vigyázzon! – mondta, s szürke szeme elsötétedett a megütődéstől. – Vigyázzon, M. O. R. O. Linda! Ezek vakmerő gondolatok, és nem illők hozzánk. A kételkedés bűne egyértelmű a lázadás bűnével. A nő lehajtotta a fejét. – Nem teszem többet – mondta halkan és bűnbánóan. – Nem szabad azokkal a régi képtelenségekkel foglalkoznia. Nem szabad úgynevezett verseket olvasnia. Szörnyű szamárságok. – Igen, szörnyű szamárságok – ismételte a nő engedelmesen, és felsóhajtott. Vacsora után tornáztak, meghallgatták előbb a Rendező Bizottság, majd a Termelő Bizottság jelentését, aztán nyugodni tértek. A hat hét letelt, V. O. R. I. Ollen vette a felszerelését, és indult vissza a központi Rendező Bizottság telepére. – Letelt az időnk, M. O. R. O. Linda – mondta búcsúzóul. – Letelt az időnk – felelte a nő is. – Alkalmazkodnunk kell a törvényekhez, hogy életképes gyermeket szolgáltasson az Államnak. – Igen. Engedelmeskednünk kell. Erőtlenül fogta meg a feléje nyújtott kezet. Az ablakból nézte, hogyan siet le V. O. R. I. Ollen a felszállóhoz. Hátra sem fordult, beszállt a gépbe, amely pillanatok alatt a magasba szökkent vele. Negyvennyolc óra múlva neki is mennie kellett. Jelentkezett a Szaporítónyilvántartóban, ahonnan a megfigyelőbe továbbították. Ott két hetet töltött, aztán könnyű munkára osztották be egy távoli telepen. Később több ízben átvilágították. Munkaideje egyre rövidebb lett, sokat kellett sétálnia egy babérligetben társnőivel, akik, mint ő is, anyaságuk terhét cipelték. Egyszer beszélt még V. O. R. I. Ollennel, aki az Éghajlati Bizottság egyik távoli állomásán tartózkodott akkor. – Eszébe jutok még, V. O. R. I. Ollen? A férfi tükörképe tűnődve nézett a levegőbe. – Azt hiszem, igen, M. O. R. O. Linda. – Az éjjel együtt voltunk, V. O. R. I. Ollen. A narancsteraszokon sétáltunk. – Az idő mindig túl rövid ahhoz, hogy álmodni tudjak – mondta a férfi rosszallóan. – Nem volt álom. Együtt voltunk, V. O. R. I. Ollen. Éreztem, hogy megsimogatta a lelkemet. – A lelkét? – Vajsárga arcán csökevényes mosoly suhant tova. – Ez a kifejezés túlságosan elvont, M. O. R. O. Linda! – A lelkemet – ismételte a nő harmatos szemekkel. – Sohasem érezte a lelkét? – A kötelesség szólít – figyelmeztette a férfi.

– Miért nem felel?… – A férfi savós tükörképe arra figyelmeztette, hogy nincs joga oktalan kérdéseket feltenni. Alázatosan lehajtotta a fejét. – Bocsásson meg. V. O. R. I. Ollen búcsúzott: – Tisztelet az Államnak, amely mindennapi áramunkról gondoskodik. M. O. R. O. Linda még egyszer felemelte a fejét. – Emberek vagyunk – fakadt ki vonagló száján a keserűség. – Sohasem érezte? – Elég, ha tudjuk, M. O. R. O. Linda – felelt a férfi elnézően. Tükörképe elhalványodott. A hangja is változott. – Az időm lejárt – hallotta még a nő, és feje lecsuklott a karjára. „V. O. R. I. Ollen” – akarta kiáltani, de a kiáltás a torkában maradt. Elhagyta a csarnokot, lement a babérligetbe, és könnyes szemét egy szálló madár felé fordította. „Az ég oly borús, végtelen – jutott eszébe –, lelkem holdja fénytelen… Eloltanám, hogy halott legyen.” Néhány hét múlva újra felhívta. Közölni akarta, hogy fiút hordoz a méhében, de V. 0. R. l. Ollen nem hallgathatta végig. Parancsot kapott: „A sarkterületen megint kóbor hullámok járnak. A jégterületre internált egységek parancs nélkül visszaindultak a hulláminditókhoz. Átveszi a rendelkezést, és ítélkezik.” A felszállónál jelentették neki, hogy a gép gyújtókészüléke bemagnetizálódott. A bénító hullámok már az egész Állam területét elözönlötték. Csatorna rejtett kikötőjébe sietett. Az opálszínű vadászhajó hangtalanul siklott ki vele a csatorna labirintusából. A kékesbe ivódó síkon dermedt csend feküdt. Kémények csúcsán nem göndörödött ki kazánok meghitt füstje, gépek dugattyúja nem szuszogott fel az éjszakában, s a közeledő hajnalban tölgyek meszelő lombja nem ejtett kövér foltot a láthatárra. A kozmikus erőgyűjtő telepén a fényszívó hornyok óriási korongjai szomjasan, merev halszemek módjára lestek a keleti égboltozat felé. A V. O. R. I. Ollen hosszú ujjai rákoppantottak a továbbító gombjaira. Hat alumínium gombot érintett meg, a hetedikkel várt még ötven másodpercig. Ujjának érintésére a hullámindítók területén kigyulladtak a héliumfények. Aztán az utolsó gombot is megnyomta. Az ellenőrző megsercent. S a felgyulladó hajnalban jól látta, hogy a kóbor hullámok mindenütt megbénították az erőművet. A hőkutak tornyain kialudt a sárga fény. A manométerek elpetyhüdtek, a csatornahálózat vize megapadt. A levegőben perzselés szaga érzett. A vadászhajók üvöltő gyorsasággal száguldottak be a hullámindítók kikötőjébe. Reggel volt már, amikor a nagy hangárhoz ért. Akkor érkeztek be a jégterületekről visszatért egységek. V. O. R . I . Ollen a tetőre sietett. Bekapcsoltatta a hangszórókat, de hangja rövid hördülés után elnémult. A mikrofonokat elfojtották. A nagy épület alatt fatetvek nyüzsögtek. A jégterületekről visszatért lázadó egységek voltak. Hátraferdült homlokukból komoran gőzölgött az engedetlenség, okkersárga arcukon kietlen elhatározás ült. Egy tölcséren lekiáltott hozzájuk: – Megsértettétek az Állam törvényeit! – Változtassátok meg! – kiáltotta vissza néhány hang. – Az elevátorok megállnak. A hullámok áttörnek mindent. A sugarak megisszák a csatorna vizét.

Hangja véznán veszett el a tömör morajban. Várt. Nézte csodálkozva lázongó makacsságukat. Hallgatta értelmetlen hangjukat. Aztán bekapcsoltatta a fényjelzőket. A levegőben felizzott egy szó, távoli mérföldek felé lángolva, egy zord parancs. Csak néhány betű, de irgalmatlan és dermesztő: – Ítélet! A tömeg elnémult. A felhők felé újabb fénybetűk izzottak fel. A tömeg nem mozdult. – Vissza! – Nem! – mormolt fel tompán az ellenállás. – Ítélet! – kanyargott fel a levegőbe a dermesztő határozat. – Mindegy. – Az Állam! A törvények! A munka! – figyelmeztette őket V. O. R. I. Ollen. – Mást! – Maradni akartok? – Nem elég! – morajlott a tető felé. V. O. R. I. Ollen elcsodálkozott. Nem elég, hogy itt maradhatnak, hogy megengedi nekik, hogy folytassák a munkájukat, s hogy csak a vezetőjüket kívánja megsemmisíteni? Igen, emlékezett rá, M. O. R. O. Linda beszélte, hogy az államok egyesítése előtt, amikor az egyéniségek oly bomlasztó szerepet játszottak még a nagy Szervezet életében, megtörtént, hogy nagyobb egységek elhagyták a munkacsarnokot, izgató szavakat kiáltoztak, és új törvényeket követeltek. – Ózont akartok? – kérdezte. – Tápláló injekciókat? – Mást… – Mit? A moraj eltompult, elhalt, mint egy roppant halott, úgy feküdt a hangárok között. – Mit akartok? – Szomjazunk! – kiáltotta fel egy vékony hang, küszködve a roppant bizonytalansággal. Zúgva ismételte a sok száz torok: – Szomjazunk… Adjatok valamit… – Mit? – tépelődött V. O. R. I. Ollen. – Mit? – Fákat… Réteket… – kiáltották néhányan. – Eget… Dalokat… Gyermekeket… Nőket… – kavargott agyukban a lázadás zűrzavara. – Dalokat… Adjátok nekünk a nőinket… A férfiainkat… Adjátok nekünk a gyermekeinket… – Adjatok vissza önmagunknak… Azt kiáltozták, hogy dalolni, élni, szeretni és dolgozni akarnak. Harsogtak. Hunyorgó kicsi szemükből tűznyilak pattantak. Elmerevült karjuk sután kalimpált. V. O. R. I. Ollen most megértette őket. Fellázadtak az Állam ellen, a törvények ellen, maguk akartak rendelkezni önmagukkal. Hátralépett. A levegőben újabb szavak gyulladtak ki: – A Rendező Bizottság ítélkezik! Az emésztőlencse fordult egyet. Mészfehér fénynyaláb lövellt a tetőről a hangár előtt elterülő térre. Vonítás robbant fel a levegőbe. A tovaseprő fénycsíkot hörgés és füst követte. Az ítélet végrehajtása harminckét másodpercig tartott. A lencse

elvégezte feladatát, újra fordult egyet, fénye felcsapódott az égre, megvillant a felhőszegélyen, és elaludt. Lenn a hangár alatt üres volt a tér. Felette csak könnyed füstfelhő kóválygott. És felperzselt hús szaga. Az árbocra felszaladt a tisztelgő lobogó. V. O. R. I. Ollen lement a vadászhajóhoz, és elindította. A csatorna vize duzzadni kezdett. A napszívott korongok és tükrök mohón fordultak a delelő nap után. A hőkutak tornyain újra kigyulladtak a sárga fények, és a szürke hangárokban újra meglendültek a transzmissziók szíjai. A számlapok mutatói fokozódó feszültséggel percentek előre. V. O. R. I. Ollen leadta a jelentést. Elfogyasztott néhány banánt és töményített hormontáplálót, megfürdött, és végignyúlt egy hajószéken. Izmaiban lankadtságot érzett, lecsukta a szemét. A napkorong lesüllyedt már a látóhatár mögött, amikor felébredt. Azt álmodta, hogy egy csigavonal mentén halad, és a végtelen utolsó pontját keresi. Útközben betévedt egy narancsligetbe, és egy régi hanglemez hangjait hallgatja. Az álom vagy a narancsliget látása valami meleg, valami édes hiányérzetet keltett benne. Testi szomjúság volt? Édes nedvek iránt való vágy? Vagy más, testen kívüli szomjúság? Elgondolkozva nézte az ibolyaszínű látóhatárt. Megérintette a száját, ajkát forrónak találta. Aztán megtapogatta a pulzusát. Lankadtsága sohasem érzett kimerültséggé fokozódott. Láza volt, de ütőere percenként mégis csak hatvanat, majd ötvennyolcat mutatott. Ismerte már ezeket a tüneteket. Kis könnyű láz, és a pulzus süllyed, egyre süllyed, megállíthatatlanul. A bénító áramok hatása. Megfeledkezett az előírt óvatossági rendszabályról. Füléről levette a hallgatókagylót, és fel akart emelkedni, hogy a segélyhelyre menjen. De térde megcsuklott, visszaroskadt a vászon heverőre. Mellette a padlón megsercent a hallgatókagyló. Karját erőtlenül kinyújtotta feléje, de izmai elernyedtek, könyöke tehetetlenül ütődött a szék karfájához. Elcsodálkozva nézte a felkelő csillagokat. Szeme kitágulva és elmélyedve vándorolt az égboltozaton. Azbesztöltönye alatt, benn a mellkasában lágy nyomást érzett. Ha befecskendezést kap, talán még megmenekülhet. Kinyílt a szája, kiáltott. De erőtlen hangját senki sem hallotta. Felállni sem tudott már. A mellkasában terjedt, melegedett a nyomás, mintha a csillagok ránehezedtek volna. Valami lágy, egyre világosodó fájdalom bontakozott elő a bordái közül. Arca elmerevedve feszült a csillagos égboltozatnak. Látta felkelni a holdat. Látta megindulni éjjeli vándorútján. Oly magányosan haladt. Szomorúnak találta. Talán mindig is szomorú volt, de ő sohasem nézte meg igazán. Nem foglalkozott az égitestekkel. A Rendező Bizottságnál dolgozott. Csak a saját munkaköre érdekelte. A hold, a csillagok, a fák, a rétek, a szomjúság, a fájdalom idegenek maradtak számára. A hívólemez a padlón szüntelenül sercegett. Vérző nyilallást érzett. Mi lehet ez? – tanakodott magában. – A bénulás nem fáj. A csillagok sem fájhatnak. Olyan messze vannak. Mi hát ez a vérzés az ötödik és hatodik bordája körül, a szegycsont tájékán? Mi fáj mégis? A hívólemez a nevét sercegte. Feltámaszkodott. Tudta már, mi az a vérző fájdalom. – Szomjas vagyok! – kiáltotta, de már csak hangtalanul.

Rettenetes, sohasem érzett szomjúság ragadta torkon. Nem volt már édes és meleg, mint előbb, álmában. Sötét, képtelen szomjúság volt. Szomjazott, és vonagló agya kínba rongyolódva hajszolta a végtelen égboltozaton azt az ismeretlen valamit, ami névtelen szomját csillapíthatta volna. A hívólemez megerősített árammal dolgozott, és most jól hallotta a távoli, az ismerős, a szomjazott hang szólongató, kétségbeesett sercegését. Nagy kínnal megemelkedett, és legurította magát a padlóra. Zuhanásának fájdalmát már nem érezte. Füle mohón simult a beszélőkagylóra. – M. O. R. O. Linda! – kiáltotta hangtalanul az éjszakába. – M. O. R. O. Linda… A sercegő kagylóból most édes zene áradt. Mintha ezer hegedű sírt volna a pálmafás tengerparton. Ujja kereste a fényvetítő gombot, látni akarta az arcot, még egyszer látni, de ujja már nem engedelmeskedett kétségbeesett szomjúságának. „…És mindig… mindig… V. O. R. I. Ollenre gondolok” – hallotta a M. O. R. O. Linda ezer hegedű hangjának édes sírását. Többet nem hallott. A torkából károgva, lázadva dadogott elő a megtalált szó, szeméből melegen buggyant ki a megtalált könny, és lelkéből gyermeki mosollyal tört elő a nevet kapott szomjúság: – M. O. R. O. Linda… A szeméből bőségesen szivárgott a víz. Bíbor és sárga csillagok voltak. És a hold is úgy haladt az égen, magányosan, mint M. O. R. O. Linda. És mint az ő lelke is, eltévedve a törvények sötétjében. Az ég oly kék volt és végtelen. Mint a lelke. – Eloltom… hogy halott legyen – súgta derűsen, és feje élettelenül koppant le a padlóra. Hulláját még hajnalban leadták az emésztőtelepnek.

CLARK DALTON - ROBERT ARTNER

A NAPBOMBA (Harlan Ellison ötletéből) Az emberek sok bolygót gyarmatosítottak, míg végül egy olyan fajtára bukkantak, amely ellenállt nekik. És visszaüldözte őket saját Naprendszerükbe. Akkor bevetették utolsó fegyverüket: a napbombát. Egy bomba azonban nem tesz különbséget barát és ellenség között…

Röviddel napkelte előtt fogták el. Nem védekezett, mert tudta, milyen kegyetlenek; menekülni sem próbált, mert tudta, hogy azonnal lelőnék.

Rászegezték sugárfegyvereiket, ki voltak biztosítva, és lövésre készen álltak. Fekete egyenruháik a halál légkörét lehelték. Látta, hogy örömet szerez nekik teljes védtelensége. Örömük még fokozódni fog, ha meghallják, kicsoda ő. Mert már gyakran sikerült megmenekülnie tőlük. A tiszt tokjába lökte a fegyverét, és egy lépéssel közelebb lépett hozzá. – Egy fosztogató, mi? – A hangja kellemetlen volt. Átlépett néhány falmaradványon. Ez volt minden, ami a hatalmas áruházból megmaradt. – Ön bizonyára tudja, mi jár fosztogatásért. Válaszoljon, legyen szíves! Megvonta a vállát. Tudta, hogy minden vita értelmetlen. – Nem mindegy, hogy a tárgyak megsemmisülnek-e, vagy hogy valaki még használni tudja őket? Mi a különbség? – Fosztogatásért halál jár – mondta a tiszt. – Mi pedig rajtakaptuk magát. Jöjjön. A katonák megragadták és közrefogták. A kihallgatás két órával később kezdődött. – Neve? Gúnyosan nézett a tisztre. – Stimmt, van nevem. – Nekem teljesen mindegy, hogy beszél-e vagy sem. Ha azonban nem beszél, a következő percben elvezetik és agyonlövik. Olyan emberekkel, mint maga, nem sokat teketóriázunk. – Adam Hellingnek hívnak – mondta. A tiszt fölkapta a fejét. – Ó, nézze meg az ember, Adam Helling! – A nevet élvezettel ejtette ki. – Úgy látszik, jó fogást csináltunk. Bizonyára nem volt közöttük senki, aki ne ismerte volna Hellinget, ha másként nem, hallomásból. Ő a Föld egyik utolsó nagy kalandora volt. Itt azonban, a Phoenixen, az utolsó földi védelmi ponton, a Beta Draco nap második bolygóján, 296 fényévre a Földtől, semmi keresnivalója nem volt egy kalandornak. Itt csak katonák voltak, tisztek és az űrflotta néhány polgári alkalmazottja. Helling azonban nem volt katona, és nem volt az űrflotta alkalmazottja sem. Egyszerűen csak erre csavargott, és senki sem tudta, hogyan került ide. Már maga ez is bűntett volt. – Valóban jó fogás – mondta a tiszt mosolyogva. Egyik pillanatról a másikra ismét megkeményedett az arca. – Elvezetni! A katonák megragadták és megbilincselték. Amikor az ügyesen álcázott épületet a fogollyal együtt elhagyták, a dzsip mögött fedezékbe kellett ugraniuk, mert az ellenség ismét támadott. Nem dobtak atombombákat, hanem egyszerű robbanóbombákat, mert szükségük volt a bolygóra, és nem akartak egy radioaktív romhalmazt elfoglalni. A robbanások megremegtették a katonákat és a foglyukat is. A dzsip megingott. Az egyik katona érthetetlenül morgott valamit. A bilincs fájdalmasan belevágott Helling csuklójába, amikor az egyik katona egyensúlyát vesztve elvágódott. – Az írmagjukat is ki kellene irtani! – mondta egy katona dühösen. A háború az emberek és a támadók között, akiket az emberek bogaraknak neveztek, úgy keletkezett, mint minden más háború. Az emberek szemében a bogarak szörnyetegek voltak. A bogarak szemében az emberek voltak

szörnyetegek. A két fajta idegen volt egymástól. És könnyebb valami idegent gyűlölni, mint valami megszokottat. A bogarak és az emberek gyűlölték egymást. Mindkét oldalról elkeseredetten folyt a harc. Tárgyilagosan nézve nem is voltak olyan különbözőek a bogarak és az emberek. A külsejük egészen más volt. A bogarak alakja olyan volt, mint valami óriási cserebogáré, de szinte ez volt az egyetlen különbség. A bogarak történetében is voltak háborúk, éppen úgy, ahogy az emberek történetében. És mivel a múltból egyik fajta sem tanult, amikor a világmindenségben összetalálkoztak, harcra került a sor. Annyira nevetséges volt, hogy az ember szinte azt gondolhatta, a háború kitörése a homokozóban veszekedő gyerekekre emlékeztetett, ahol mindkét csapat meg akarta szerezni a homokozólapátot. Pedig sok homokozólapát van, és vannak más homokozók is, éppen úgy, ahogy sok rendszer és sok bolygó van a világmindenségben. Mégis mindig kedvesebb azt birtokolni, ami a másiké. Kevés politikus akadt mindkét oldalon, aki megkísérelte volna a tárgyalásokat. Amikor a tárgyaló felek először egymásra pillantottak, azonnal dühösen el is fordultak egymástól. Szörnyetegekkel nem lehet tárgyalni. A kevés józan hangot a katonaság hallgattatta el. A háború már több éve tombolt. Minden ésszerűen gondolkodó tudta azonban, hogy hamarosan véget fog érni. A Föld űrflottája egyik védelmi pontját a másik után vesztette el. És most a Phoenixen volt a sor. Adam Helling már régen el akarta hagyni a Phoenixet, az akarat azonban önmagában véve még nem cselekedet. Már régóta nem volt polgári űrhajó, a katonaiak pedig nem vették fel. Így aztán Helling megadta magát sorsának, és arra várt, hogy elítéljék. A bogarak nagy pontossággal bombázták a bolygót. A biztonsági szolgálat főhadiszállása a föld alatt volt. Az űrkikötő nem messze feküdt ettől, ezt azonban megkímélték a bombák. A bogaraknak szükségük volt egy sértetlen támaszpontra, és az űrhajókat is meg akarták szerezni. A katonák nem bántak éppen gyengéden Hellinggel, amikor a cellájába lökték. Akaratlanul is őt okolták azért, hogy veszélybe kerültek, mert miatta kellett kimenniük egy bombatámadás kellős közepén. A cella nem volt kényelmes. Tábori ágyon, széken és küblin kívül nem volt benne semmi. A huszadik század börtöneinek cellái sem sokban különbözhettek tőle. Vannak ugyanis dolgok, amelyek évszázadokon át változatlanok maradnak. Helling a priccsre vetette magát, és karját a feje alá tette. Alapjában véve az egész egy nagy vicc, gondolta. Tudta, hogy ő a börtön egyetlen lakója, mert rajta kívül már nincsen több civil a támaszponton. Azon töprengett, miért csinálnak ilyen nagy cirkuszt vele, mielőtt megölnék. Ez nem volt megszokott. Már a normális időkben sem, de különösen nem háborúban. Adam Helling bátor ember volt. De olyan férfi, aki a legvakmerőbb cselekedetei közben sem vesztette el a fejét. Helling nem kereste a veszélyt. De nem is tért ki előle. Olyan férfi volt, aki mindig mindent teljesen akart végrehajtani. Nem szerette a fél dolgokat. Ha szeretett, akkor szeretett, és ha gyűlölt, akkor gyűlölt. Ebben a helyzetben természetesen nem volt olyan közönyös, mint amilyennek kívülről látszott. Nem adta át magát hazug reményeknek. Tudta, hogy rá csak egyetlen dolog vár. A halál.

Reggel négy óra körül kivezették a cellájából. Helling egész éjszaka mélyen és nyugodtan aludt. A csatazaj, a bombák tompa dörrenése és az ehhez csatlakozó detonáció nem zavarta meg álmát. Hozzászokott ezekhez a zajokhoz, mint minden más ember itt a bolygón. A háború mindennapi dologgá vált. Az emberek, akik itt, a Földtől oly messze éltek, valószínűleg nem is tudtak volna nyugodtan aludni, ha ezek a zajok abbamaradtak volna. – Úgy látszik, különösen kedvelik ezt a napszakot – mondta gúnyosan, amikor rányitották a cellaajtót. A két őr fáradt és torz arcú férfi volt. Túlságosan sokat tapasztaltak már ahhoz, hogy lelki egyensúlyukból kizökkentette volna őket az, hogy egy halálraítélt röviddel a kivégzés előtt még ironikus megjegyzéseket tesz. Végrehajtották, amire parancsot kaptak. Hogy növényeket gondoztak-e, vagy lelőttek egy férfit, aki bűntényt követett el, mindegy volt nekik, mindkettőt ugyanazzal a pontossággal és egykedvűséggel tették. Egy fehér falú, nagy terembe vezették. Mindenfelé hordágyak és orvosi műszerek álltak. Helling sejtette, hogy valami tervük van vele, de nem tudott rájönni, mi. Ez itt nem bírósági terem volt, hiszen mire való is lett volna még a tárgyalás, enélkül is minden világos volt; de nem volt kivégzőhely sem. Ha le akartak lőni valakit, akkor ezt kint tették valamilyen falnál, ahol azonnal el is földelhették. Nem sokat teketóriáztak. Az asztalhoz vezették. Le kellett vetkőznie, és föl kellett feküdnie. Lassanként derengeni kezdett neki, hol van. Egy műtőben. – Nincs már vakbelem, ha azt keresik – mondta. A fehér köpenyes férfiak, akik körülállták az asztalt, nem válaszoltak. Megkötözték a karjait és a lábait. Akkor egy injekciót adtak a karjába. Elvesztette az öntudatát. Nem gondolt arra, hogy amikor operálnak, akkor nemcsak eltávolíthatnak valamit a testből. Be is lehet operálni valamit egy testbe. Ez pedig sokkal kellemetlenebb és veszedelmesebb is lehet. Helling sóhajtott. – Ébred – mondta valaki. – Felébred. Helling fölnyitotta a szemét. Azonnal újra becsukta, vakította a fény. Fájdalmat érzett az altestében, de elviselhető volt. Amikor megpróbált megmozdulni, hánynia kellett. Sápadt volt, és az arca tele izzadsággal. Valaki gyors és gyakorlott mozdulatokkal megtörölgette. Egy másik a háttérből közelebb lépett hozzá. Tábornoki egyenruhát viselt. Nagy kerek arca volt, semmitmondó. Figyelmesen nézte Hellinget. – Hogy érzi magát? – kérdezte a tábornok. – Ha nem jön közelebb, kibírható – mondta Helling. A tábornoknak arcizma se rándult. – Örülök, hogy megőrizte a humorát – mondta – Szüksége lesz rá. – Mit csináltak velem?

– Önt fosztogatás közben rajtakapták. Tudta, hogy mi jár ezért. Azt is tudja tehát, hogy már rég halottnak kellene lennie. De nem halott. Még él, mert tudjuk, hogy ön kicsoda. – Mi köze ennek ehhez? – Ön értéktelen ezen a támaszponton. Nem járult hozzá semmivel a létrehozásához. Tudjuk, hogy néhány veszélyes expedícióban vett részt, ön bátor. – Tartsa meg a szóvirágait magának. – Alkalmat kap arra, hogy tegyen valamit a Földért és az emberiségért. A pillanatnyi helyzetet ismeri. Még egyszer el fogom önnek mondani, hogy jól az eszébe vésse. Figyeljen hát. A bogarak hatalmas erővel támadnak. Egy új, nagy offenzívába kezdtek. Számunkra nem maradt más hátra, mint a megadás vagy a menekülés. De úgy látszik, a menekülés is kilátástalan. Nem jutnánk messzire. A bolygót, sőt az egész Beta Draco-rendszert körülzárták a bogarak. Csak arra várnak, hogy elinduljunk. Minden ütőkártya az ő kezükben van. Egy kivételével: nem ismerik a Föld helyzetét. Mennél tovább tudjuk őket feltartani, annál inkább nőnek az esélyeink, hogy ütőkártyánkat kijátszhassuk. Ön fogja a bogarakat feltartani. Addig fogja feltartani őket, amíg mi eltűnünk. Helling hitetlenkedve bámult rá. – Viccel. Hogyan lennék erre képes? – Képes lesz rá. Persze függ az ügyességétől, hogy mennyi ideig. Hallott már valamit a napbombáról? – Hallottam, persze, de igazán nem tudok semmit róla. – A napbomba egy atombomba, amely hatásában mindent felülmúl, ami eddig ezen a területen létezett. A halálzóna átmérője ötmilliárd kilométer. Egyetlen bomba elegendő egy egész naprendszer megsemmisítésére. – Az emberi kutató szellem hatalmas bizonyítéka – mondta Helling gúnyosan. – Minden okuk megvan rá, hogy büszkélkedjenek vele. – Büszkélkedünk is – mondta a tábornok élesen. – Ön sohasem fogja azt megérteni, hogy az ilyen dolgok szükségesek, mert az emberiség jövőjéről van szó. Az ön horizontja az egyik templomtoronytól a másikig terjed csupán. – Bizonyára az önöké pedig a napbombák halálzónájának átmérőjéig. Csak röviden, az egész undorít. – Rövidesen még inkább undorodni fog. Hagyja a megjegyzéseket, és figyeljen ide. Egy ilyen bomba elpusztítja az egész rendszert. Ez a bomba itt a Phoenixen megsemmisíti a bogarakat is. Ha ugyanis a bomba felrobban, már túl késő lesz a hajóikat menekülésre használni. Rádió-összeköttetést teremtettünk velük. Tisztában vannak vele, hogy a végsőkig elmegyünk, ha biztosak lehetünk abban, hogy megsemmisíthetjük őket. Ultimátumot adtunk nekik. Elfogadták a feltételeinket. A fegyverszünet két óra múlva lép életbe. Tizenkét óránk van, hogy elhagyjuk a Phoenixet. A bogarak tudják, hogy a bomba itt marad, és hogy a hajóról felrobbanthatjuk. Ha egyetlen nekünk nem tetsző mozdulatot tesznek, felrobbantjuk. Ha minden tervszerűen megy, a bomba itt marad. Időzített gyújtása van. A bogaraknak két nap alatt meg kell találniuk, különben felrobban ez a naprendszer. És akkor nem marad meg semmi. Megértette? – Azt hiszem, minden világos. Csak azt nem értem, miért olyan kedves, hogy mindezt elmondja nekem. A dolog ugyanis engem nem nagyon érdekel, tudja?

– Ó, ez mindjárt megváltozik, ebben egészen biztos vagyok! Ön lesz az egyetlen ember, aki itt marad a Phoenixen. Úgy helyeztük el a bombát, hogy a bogarak ne találják meg olyan hamar. Lehet, hogy nem lesz szerencséjük, és nem találják meg két nap alatt. Egy ember halálfélelmében ugyanis átkozottul gyorsan tud szaladni. Ez az ember pedig, Helling, ez az ember ön. Szaladjon, Adam Helling, szaladjon. Mert a napbomba az ön hasában van. Szaladjon! Meg ne álljon! És Helling szaladt. Úgy szaladt, ahogy még soha életében. Amikor arra gondolt, micsoda ördögi terv ez, először csupán csodálatot érzett afölött, hogy egy emberi agyvelő ilyesmit egyáltalán kigondolhatott. A gyűlölet csak később ébredt föl benne. És Adam Helling nem olyan ember volt, aki szerette a fél dolgokat. Ha gyűlölt, akkor gyűlölt. És itt követte el Helling az első hibát. Nem csupán a tábornokot gyűlölte ugyanis, amire megvolt minden oka, hanem az egész emberiséget. Pedig épp neki kellett volna tudnia, milyen veszedelmesek az általánosítások. A gyűlölete azonban vak volt. És minden lépéssel, amelyet tett, minden szúró fájdalommal, amelyet eközben érzett, csak nőtt a gyűlölete. Amikor a hajók elindultak, már olyan óriási volt a gyűlölete, mint a terület, amelyet közben maga mögött hagyott. Ez valaha egy város volt, de a füstölgő romok, amelyek között futott, már felismerhetetlenek voltak. A Phoenixen már nem volt város. Már csak a föld alatti búvóhelyek voltak, ha az eltávozott emberek azokat is el nem pusztították. Helling tudta, hogy semmi értelme a föld alá bújnia. Ott csapdába kerülne, mint egy egér, és egyáltalán semmiféle esélye nem lenne. Jó ideje észrevette a bogarak hangtalan siklógépeit az égen. „Most annyit fosztogathatnék, amennyit csak akarok – gondolta Helling –, senki sem tehetne ellene semmit.” A bogarak hamar észrevették, hogy a bomba mozog. Néhány perc alatt bemérték a sugárzását. Helling nem tudta, hogy a sugárzásmérő a bogarak vezérhajójában van. Ha a siklógépek is fel lettek volna szerelve vele, egy félóra alatt elcsíphették volna. Hellingnek csak egy könnyű sugárfegyvere volt. Tudta, hogy azzal csak rövid ideig védekezhet, ha harcra kerül a sor. Maga mögött hagyta a romok közt lévő kifutópályát, és észak felé fordult. Egy dombsor után egy mocsaras mezőn kellett átküzdenie magát. Tovább akart jutni az erdőbe. Noha hosszabb ideje nem látott már siklógépeket, nem kímélte az erejét. A lábai elnehezedtek, a lélegzete lihegővé vált. Az arca kivörösödött a megerőltetéstől, az izzadság patakokban csorgott róla. A sebe fájt. Többször is elvesztette egy-egy pillanatra az eszméletét, és összeesett. Mindannyiszor föltápászkodott, és futott tovább. Nemcsak a félelem hajtotta. A gyűlölet tette, hogy mindig újra magához tért. Adam Helling bosszút esküdött az emberek ellen. Miután huszonnégy órán át futott, összeomlott. Akarata, hogy továbbfusson, még mindig igen erős volt, de amikor sikerült feltérdelnie, végleg visszaesett. Túlerőltette a testét. Elaludt. Ott maradt fekve azon a helyen, ahol összeesett. A bogarak azonnal észlelték, hogy a bomba már nem mozog. Kiszámították a helyzetét és kiküldtek egy csapatot a bombáért. Gyorsan és némán mozogtak. Amikor Helling magához tért, már késő volt.

Lekapcsolta kulacsát a derékszíjáról, és hosszan ivott. Két órát aludt. Tovább kell jutnia. Miközben erre gondolt, meglátta az első bogarakat. Egyenesen jártak, mint az emberek. Négy karjuk volt, és a hátukon nehéz páncél. Valóban úgy néznek ki, mint hatalmas cserebogarak – gondolta. Már futott is tovább. Mindent felhasznált, hogy fedezze magát, és igyekezett a bekerítők gyenge pontját megtalálni. A bogarak lövésre kész fegyverrel közeledtek feléje. Neki éppen ott kellett áttörnie, ahol a bogarak jöttek, ha meg akart menekülni. Tudta, hogy az idegenek telepatikus képességgel rendelkeznek, rövid távolságokon segédeszközök nélkül is megértették egymást. A többiek közel voltak. Nem volt választása. Meg kellett ölnie őket. Egy mélyedésbe vetette magát, és kibiztosította sugárfegyverét. Célzott. A bogarak nem álltak elég közel egymáshoz, így a széles energiasugárral nem tudta volna őket egyszerre eltalálni. Várt, amíg jobban megközelítették egymást. Akkor hirtelen felugrott és lőtt. Néhány másodperccel később mind a három halott volt. Nem hagyott magának lélegzetvételnyi időt sem. Hatalmas ugrásokkal áttört a résen, és berohant az erdőbe. Észak felé, észak felé kell eljutnia. Futott, amíg alkonyodni nem kezdett. Akkor már tudta, hogy nyomát vesztették. Amikor alvóhelyet keresett magának, és közben egy kis emelkedésen ment át, meglátta a hajókat. Több ezer hajó. Egy darabig erősen néznie kellett, amíg felismerte, miféle hajók. A bogarak nagy csatahajói voltak. Bizonyára ez volt hadiflottájuk nagyobb része. És valahol e között a sok száz hajó között ott volt a parancsnoki hajó. Helling egyik pillanatról a másikra felismerte a lehetőséget. Ez volt az egyetlen és az utolsó lehetőség. Azonnal indult. Néhány óra alatt elérte a flotta leszállóhelyét. Ha a bogarak nem aludtak, már tudniuk kellett, hogy a bomba közeledik hozzájuk. Sikerült neki észrevétlenül átjutni az őrszemeken és megközelíteni a hajókat. De hogyan fogja megtalálni a vezérhajót? A hajók mind egyformának tűntek. Elérte az első hajót. A bejárati ajtónál őr állt. A kemény hátpáncél ellenére a bogarak feje éppolyan védtelen volt, mint az embereké. Helling nem sokat gondolkodott. Cselekedett. Leütötte a sugárpisztolyával. Az őr már nem tudott telepatikus figyelmeztetést küldeni, rögtön öntudatlanná vált. Helling fölugrott a létrán, és behatolt a hajóba. Azonnal látta, hogy ez nem közönséges űrhajó. Amint az első kabinajtót kinyitotta, tudta, hol van. Egy kórházhajóban volt. Abban a pillanatban szörnyű terv született meg az agyában. A bogár rémülten nézett, amikor Helling elállta az útját. Ösztönösen megfordult, és el akart menekülni. Helling kibiztosította sugárfegyverét. A fegyver kattant a lélegzetelállító csendben, és a bogár mozgás közben megmerevedett. – Tudom, hogy telepaták vagytok – mondta Helling határozottan. – Megérted, amit mondok?

A bogár hevesen bólintott. A cső nyílására szegezte tekintetét. – Ha figyelmeztetést sugárzol, a flottátok és az egész naprendszer elveszett. Orvos vagy? A bogár ismét bólintott. – Figyelj – mondta Helling. – Én vagyok a napbomba. Pontosan tizennégy földi óra múlva robbanni fog. Az emberek beoperálták a hasamba. Ki tudod venni onnan? Tudsz operálni? A bogár bólintott. – Akkor kiveszed belőle. Éspedig azonnal. És csak helyileg érzéstelenítesz. Vezess a műtőbe. A bogár kifejezéstelenül nézett Hellingre, aztán megfordult és előrement. Helling vegyes érzelmekkel követte. A következő félórát egész életében nem felejti el. Noha a bogár helyileg érzéstelenítette, olyan fájdalom rohanta meg Hellinget, hogy majdnem elvesztette az eszméletét. Keze azonban, melyben a sugárfegyvert tartotta, alig észrevehetően remegett csak. – Ide vele! – mondta. A bomba a kezében volt. Egyetlen gyors mozdulattal kikapcsolta az időzítést. Helling most azt várta, hogy a fájdalmai erősödni fognak, de nem ez történt. A bogaraknak olyan jó gyógyszereik voltak, hogy Helling már közvetlenül az operáció után szaladni tudott. Csak akkor érzett némi fájdalmat, ha hirtelen mozdulatot tett. A bogár a hajó központjába vezette. Bekapcsolta az adót és a telepatikus erősítőt. Hívta a flotta parancsnokát. – Itt Adam Helling beszél, földlakó. Itt van nálam a napbomba. Ha megpróbálnak megölni, felrobbantom. – Zavaros gondolathullámokat fogott fel. – Hallgassanak – mondta Helling –, éppen elég, ha most rám figyelnek. Amit most mondani fogok, a maguk számára is nagyon fontos. Aztán Helling kifejtette tervét. És már nem látott benne semmi szörnyűt. Egészen természetesen fejtette ki, és úgy tekintette, ahogy minden dolgot szemlélt és végrehajtott. Mérhetetlen gyűlölete segítette hozzá ehhez. Gyűlölete a Föld és az emberek iránt. – Elszámolnivalóm van a Föld lakóival. Ismerem a Föld adatait. Odavezetem magukat. Ettől kezdve a flotta az én parancsnokságom alatt áll. A földieket üldözni fogjuk, és meg fogjuk semmisíteni őket. A Föld minden feltételünket el fogja fogadni, ez ellen a bomba ellen nincsen semmiféle fegyver. Mi most szerződést kötöttünk. Be kell tartaniuk, különben elpusztítom magukat. Ezt nagyon komolyan gondolom. Nem sokat törődöm a saját életemmel. Csak a bosszú fontos nekem, és maguk segíteni fognak ebben. Néhány óra múlva elindult a flotta. A flotta, amely a Phoenixről menekült, hamarosan a Szíriusz közelébe ért. Egyetlen hajó kivételével megsemmisült. A hajó üzenetet vitt a Földre. Eleinte senki sem hitte, hogy egy ember a többi embert el akarja pusztítani – és mindezt az emberiség halálos ellenségeinek segítségével. Mikor azonban az egész történetet meghallották, Adam Helling történetét, kénytelenek voltak elhinni. Akár kellemes volt, akár nem. És nem volt kellemes. Pokoli volt.

A Naprendszer felkészült a támadásra. A napbomba ellen azonban nem volt védekezés. Egyetlenegy lehetőség volt csupán: a földi flottának meg kellett állítania a bogarakat messze a Naprendszertől, és ott fel kellett robbantaniuk a bombát. Ha a bogarak elérik a Naprendszert, minden elveszett. A csatahajók a Naprendszertől öt fényévnyire csaptak össze. A csata példa nélkül álló volt a galaktikus történelemben. Mindkét fél elvesztette hajói felét. Az a hajó azonban, amely az egész csatát irányította, a napbomba hajója, említésre méltó sérülések nélkül állta ki a harcot. Helling flottájának maradványaival visszavonult, és a másik oldalról közeledett a Föld felé. Hogy haderejét összegyűjthesse, parancsot adott, hogy szálljanak le az Alpha Centauri negyedik bolygóján. Ott készült fel a tervére. A terv jó volt. Azt akarta, hogy egyetlen kis hajóval egyedül hatol be a Naprendszerbe, és a bogarak majd követik. A Föld várakozott. Várták Adam Hellinget és a bogarakat. A Föld várta a napbombát. Várták a nagy halált. Helling éppen a rendszer ötödik bolygóján akart leszállni, amikor a földi őrhajó felfedezte. Az őrhajó minden érintkezés-felvétel nélkül, azonnal tüzelt. Ismerték a hajó konstrukcióját. Beetle hajó volt. A rendszernek azonnal két napja támadt. A második nap fénysebességgel terjeszkedett ki, és minden bolygót elnyelt. Mikor a bogarak odaérkeztek, csupán egy izzó gázfelhőt találtak. Elhagyták a világmindenségnek ezt a részét, és soha többé nem tértek oda vissza. Az emberek azonban fellélegeztek, amikor a szomszéd rendszer felrobbanását látták. Ez volt a második hiba, amit Adam Helling elkövetett. Egyedül repült, noha nem volt jó asztrogátor. A gyűlölet vak. Ha az ember gyűlöl, könnyen követ el hibákat. Ez a második hiba pedig döntő volt. Helling egy másik naprendszert semmisített meg. FAZEKAS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

SELMECZI GYÖRGY

archeológiai értesítés A Mars bolygó Depressio Hellespontica (325+20) területén végzett archeológiai kutatások a következő eredményt hozták: I. Feltárták a hominidák minden bizonnyal legrégibb városát, Arsu Caalt;

II. Dr. Stephen Harris megtalálta az Ismeretlen Király sírját; III. Arsu Caaltól délre, a Mare Australe partján egy hatalmas, ötszázhúsz négyzetkilométer területű, betemetett csatamezőre bukkantak. Az alábbiakban tájékoztatást adunk a legfontosabb objektumokról s leletükről: ARSU CAAL I. e. 9 877 000 körül épült, alaprajza ovális, területe 16 négyzetkilométer. Keletnyugat irányban egy 3 km hosszú, 23 m széles, 15 m mély, kék nefrittel burkolt díszcsatorna szeli át. A csatornát mindkét oldalról felvonulási utak – a „Black” és a „White road” –, templomok és paloták szegélyezik. A peremkerületek épületei zömében földszintesek, jelentős részük alapig lepusztult. A várost lépcsőzetes kék falak övezik. Lakóinak száma – fejlődésének csúcspontján, az Ubagbi-korban – egy- és kétmillió között lehetett. Huur Xhalli palotája: Rusztikus egyszerűségű fekete kocka. Éleinek hossza: 23 m. Belsejében három helyiség van: a trónterem, a konyha és a hálószoba. A hálószobát valaha freskók díszítették, az egyik töredéken jól kivehető Asomvó állatdémon alakja. A konyha padlója alatt kétezer ezüstamforát találtak, a 119-esben egy karóra volt. Az ÉSZ (Értelem?) temploma: Nagy rácsszerkezet, bonyolultsága miatt először ketrecnek tűnt. Feltehetőleg eredeti állapotában is homok töltötte ki, bár a rácslabirintus elemei közt itt-ott fennakadt tárgyak más értelmezést is lehetővé tesznek. (Dr. S. Harris elképzelhetőnek tartja, hogy üres volt, és a templom papjai, valamint a hívők majomszerű mozdulatokkal közlekedtek benne. Ez megmagyarázná a tárgyak – mindennapos használati eszközök, fegyverek, kis démonszobrok stb. odakerülését. Persze feltételezhető az is, hogy maguk az építők felejtették ott.) Asomvó állatdémon temploma: Az Ég városának legreprezentatívabb épületegyüttese. Négy részből áll: a Tornatér, a Felvonulás útja, az Ól – a démon nappali tartózkodási helye-s a Szentély, Asomvó hálóhelye. 1. A Tornatér A hívők gyülekező- és testedző helye, mozaikkal borított dísztér. A mozaikok az Asomvó-kultusz jeleneteit örökítik meg. A tér tornaszerei közül több igen jó állapotban maradt fenn. 2. A Felvonulás útja A Tornateret az Óllal összekötő színuszhullám-alaprajzú ezüstlapokkal fedett út, kétoldalt ezer-ezer démonszoborral. (A krónikák szerint ezek a szobrok énekeltek.) 3. Az Ól

A hívők itt azonosultak Asomvóval. Az azonosulás szertartásos zabálás, közösülés és ürítés közepette történt. Az épület meszelt falú, óriási hodály, egyik sarkában a démon mobilszobra foglal helyet. (Az elképesztően okos szobor a későbbi vallásháborúk folyamán erősen megrongálódott. Ma már nem nyilatkozik, mozgása nevetségesen koordinálatlan, fémízületei recsegnek, összeadni sem tud.) 4. A Szentély A hodály déli kijárata kapcsolódik hozzá. Karcsú pillérektől tartott pavilon, benne két kút: az Élet és a Halál kútja, az Asomvó-ciklus szimbóluma. (A démont jelképező kis aranyszerkezet minden év első másodpercében felmerül az Élet kútjából, az évidő matematikai közepén már az oltár felett lebeg, azután megkezdi süllyedését a Halál kútjában. Ez az alkotás kilencmillió évnél idősebb, és még ma is pontosan működik!) Textilgyár: Különös módon a városközpont palotái és egyéb celebrális épületei közé ékelődik. Irodái romosak, két üzemcsarnoka viszonylag ép. A gyárban lenvásznat készítettek, futószalagos technológiával. A futószalagoknál betanított alumínium rabszolgák dolgoztak. Három még ma is működik, szavaik szerint láthatatlan gubancokat készítenek. A reformer Cserevi palotája: Mugg Xah Cserevi lázadása vetett véget az ortodox démonhitnek, a palota a győzelem tiszteletére épült. Bejáratát a Megcsonkított Asomvó függönye takarja. A kapun belépőt tobzódó pompa fogadja: ezernyi színben, sőt ultraibolya-fényben villódzó szökőkutak, üvegmedencék egymást marcangoló vagy épp párzó géphalakkal, lebegő gyémántok rajai, lomhán hömpölygő, formákká összeálló langyos köd… Ebből a fantasztikus belső térből jutunk a trónterembe, ahol egykor Cserevi fogadta hódolóit. A trónt vazallusok ünnepi gúlája tartotta, őket pedig a heréltek hatszázhéttagú kórusa állta körbe (úgy mondják, szüntelenül énekeltek). Ma a trónterem romos. Jó állapotban csak a könyvtár maradt meg, ahol a kutatók rábukkantak Cserevi törvénytábláira, önéletrajzi írására és a Stabil pillanat c. értekezésére. Cserevi akadémiája: Arsu Caal egy eldugott, falakkal óvott ligetében épült. Nem nagy objektum, három törpe számára készítették. Itt dolgozott a Jaguárarcú Xoloma, Makki Nuur és Ussumwi, a Boldogító, ók hárman fejlesztették tovább Cserevi metafizikáját, amely a halál végső magyarázatát adja. (Eszerint a halál után megszűnik az életet jellemző állandó mozgás – változás –, s helyét a „stabil pillanat”, az örök mozdulatlanság foglalja el. Ez a mozdulatlanság azonban viszonylagos, mert megőrzi és a végtelenségig ismétli a halál előtti pillanat – Xoloma szerint 0,007 mp – történését.) Az Előkészítés temploma:

Funkcióját csak Cserevi filozófiájából ismerhetjük meg, földi megfelelője nincs: talán a szociális otthon, az elfekvő és a vérpad furcsa keveréke. Óriási csarnoktemplom, mely három részre tagolódik: a) fogadóhivatal a fertőtlenítővel b) előkészítő az oltárral c) nagy villámkamra, mely ötszáz személy egyidejű dematerializálását teszi lehetővé. Hely híján csupán az előkészítő jellegzetességeiről írunk: pályaudvar nagyságú terem, benne számtalan lóca. Egyik végében áll a színpadnak is nevezhető oltár. (Maga az oltár egy ezüstoszlop, belekarcolva a 0,007-es szám.) A színpadon a kor legnevesebb komikusai léptek fel. Három műszakban állandó műsort adtak. Az előkészítés szertartását úgy képzeljük el, hogy a papíron már fölvett és fertőtlenített haldoklók páros oszlopba rendeződve megindultak az oltár felé. Mikor lócához jutottak, leültek, és nézni kezdték a műsort, a művészek vidám jeleneteit. Mindegyik haldokló mellett speciális alumínium rabszolga ülhetett, ezek érzékelték az agonizáló személy egyre csillapuló életműködését, s amikor a haldoklás folyamata a kritikus 0,007 mp határához ért, gyors mozdulattal ölbe kapták ápoltjukat, és a villámkamrába rohantak. (Hogy a kamrában robotok is elpusztultak, arra a padlón vastag rétegben felgyülemlett alumíniumolvadék jelenléte utal.) Néhány kutató túl esetlegesnek tartja a fent vázolt módszert – szerintük nem biztosítja az utolsó időtöredék felhőtlen boldogságát, azonkívül: a villámkamra elérése technikailag rendkívül bonyolult, alig kivitelezhető, mert gyakori ütközésekhez, a gondozással megbízott robotok súlyos sérüléseihez vezethet. Dr. S. Harris még nem nyilatkozott az ügyben. Mindenesetre a villámkamra olvadékrétege tény. A Realisták hivatala: Cserevi reformjai átmeneti megoldást jelentettek, végletekig sarkított filozófiája gazdasági összeomláshoz vezetett. A válság évtizedekbe nyúló harcaiból, a rövid hónapokra feltűnő zavaros filozófiák egymást tagadásából új rend született. Ennek képviselői voltak a Realisták. Vezetőjüket Yuyi A'Caalnak hívták, őnekik köszönhető az Asomvó-kultusz pozitív értékeinek rehabilitálása, Cserevi nézeteinek átértékelése és a tudományok fejlődésének gyorsulása. A'Caal kasztokra osztotta a társadalmat (összesen három kasztra, mert a Teremtés Irataiban ennyi metszőfogat tulajdonítanak Asomvónak). Legalul volt a robotok kasztja – nekik Asomvó lett az istenük –, a középosztálynak Cserevi tanításait kellett tisztelni, míg a legfölül álló Beavatottak vagy Realisták személyi démonnal rendelkeztek, hitükről senkinek sem kellett számot adni, egyetlen kötelességük a társadalom irányítása volt. Ők A'Caallal együtt egy felhőkarcolóban, a fent említett hivatalban laktak. Otthonukat tér- és időpajzs védte, alacsony rangúak, illetéktelenek meg sem közelíthették (a totális zár csak kétmillió év múlva, Ubagbi varázsló, a Megtestesült Asomvó-Cserevi átkára pattant fel!). Tetőzetének leomlása előtt a toronyépület 469 helyiségből állt. Lakrészek, irodák, tanácstermek, boltok, fürdők, veteményesteraszok sorakoztak egymás mellett és fölött. Az egyes szinteket lépcsőházak és expresszliftek kötötték össze, a tetőn pedig naperőmű foglalt helyet. A'Caal dolgozószobájában nyolcmillió éves

táblaképek maradtak meg (különösen szép, finom munka a Leborulva síró Asomvó).

AZ UBAGBI-KOR LÉTESÍTMÉNYEI Ubagbi palotája: Szilikátbetonból készült örvénystruktúra. A vázszerkezetre mágneses gyorsítót szereltek, így Ubagbi vendégei fénysebességgel érhették el a fogadószobát. Ott egy készülék felfogó ernyőjére csapódtak. A szertehullott atomokat és gondolatokat a varázsló szolgálónője söpörte fel egy ezüstlapátra. A varázslónak elég volt rálehelnie a lapátra, s vendége máris visszanyerte eredeti alakját (gondolatai Ubagbi tulajdonát képezték, azokat nem kaphatta vissza). Ubagbi szobra: Arsu Caal déli kapuját őrzi, negyvenkilenc méter magas, a megszülető varázslót és édesanyját ábrázolja, anyaga vegyileg ellenállóvá tett gipsz. A Labdajátékok tere: Ubagbi kedvenc sportja a „gyűlölöm az égitesteket” volt. Ezt már magzati korban – elektromos sejtprogramozással – minden állampolgárnak megtanították. A játékban hétszázhuszonkilenc fős csapatok vettek részt – a küzdő csapatok száma alkalmanként változott –, minden játékosnak külön kőlabdája volt, melyet kalapács – néha rituális vaskesztyű – segítségével porrá kellett törni. Az a csapat győzött, amelyik puhább labdákat gyűjtött. A játékmező 116x182 m-es, acéllemezekkel fedett, szélei felé lejtő térség volt, körülötte kényelmes lelátó épült. A Halálmodulátor: Ubagbi legfontosabb alkotása. Leromboltatta Arsu Caal óvárosát, helyére pedig kétszáz méter magas hegyet hordatott. A hegy tetejére épült a templomi funkciókat is ellátó, csodálatos technikai létesítmény. Tulajdonképpen nem más, mint egy nagyteljesítményű Cserevi-stabilizátor, amely képes a megélt teljes lét rögzítésére. (Működési alapelve a következő: Ubagbi gépe az eddigi 0,007 mp helyett az egész individuumidőt megőrzi. A modulátorral kapcsolatba hozott személy halála után újraéli életét. Az új élet – az individuum ciklusa szerint – a végtelenségig ismétlődik.) A gép a város szabadjainak közös tulajdona volt, robotok nem vehették igénybe. A Föld csarnoka: Ubagbi varázsló érájában virágzott ki az űrhajózás is, Arsu Caal lakóit kezdte érdekelni a kozmosz. Sok száz automatikus szondát küldtek a Naprendszer bolygóihoz, többek között a Föld közelébe is. Az U-664, U-673, U-771, U-772 és U-773-as szonda után Namchu Cain űrhajós leszállt a harmadik planétán, és ragyogó fényképfelvételekkel tért haza. Eredményén Ubagbi annyira föllelkesült, hogy háromszáz tagú kísérete élén maga is meglátogatta a szomszéd bolygót.

Űrhajói a mai India területén, valahol az Ős-Gangesz partján kötöttek ki. A szemei előtt kitárulkozó új világot „Kedvenc golyóm”-nak keresztelte el. Ott töltött két hónapot, vadászatokat, tengeri utazásokat, hegyi kirándulásokat rendezett. A kíséret tudósgárdája megfigyeléseket végzett, geológiai és biológiai anyagokat gyűjtött. A dokumentumokat Ay Hixalli rendezte) az ő kérésére emelték Arsu Caalban a Föld csarnokát, ahol mindazt, amit Ubagbi expedíciója hozott, kiállították. A kiállítás megmaradt tárgyai: 1. Egy színes kő – 2. Kis üveghasáb, tele földi homokkal – 3. Húsevő virág cserépben – 4. Barna tónusú elmosódott felvétel valami élőlényről – 5. Ubagbi látcsöve – 6. Állatfej (mint bizonyítást nyert, Tórun atlantiszi király zsugorított koponyája) – 7. Asomvó lábnyomának agyaglenyomata. A Robotok Északi Lakótelepe: Testre szabott kamrácskák labirintusa. A helyiségek egyetlen berendezése egy konnektor. A kamraszövevényben itt-ott nagyobb, tágasabb szobákat találunk, ezek javító-felújító műhelyek és szülőszobák. A Robotok Déli Lakótelepe: Hasonlatos az Északi telephez, de jóval romosabb annál. Megkülönböztető objektuma a városi rendőrkapitányság és az Ubagbi Szíve-kápolna. Itt a kamrák valamivel tágabbak; s dupla konnektorral rendelkeznek. A városközponttal és az üzemekkel föld alatti alagutak kötik össze. Érdekes épületmaradvány még a Robotok Művészetének Múzeuma, ahol százszámra találhatók vaskockák, üveggömbök, esztergált és krómozott Asomvó-totemek. UBAGBI KÖVETŐINEK EMLÉKEI Hachacha kápolnája: A korra oly jellemző kápolnaépítészet kis remeke. Egy személy is csak nagy nehézségek árán juthat a belsejébe. Dobozszerű mivoltát az építők nem leplezték, homlokzata és oldalfalai síklapok, felületüket hengerrel föltett virágminták díszítik. A szentélyfalon az agg Hachacha retusált fényképe látható. Vidám park: Kiismerhetetlen rommező, szerkezeti csonkjain négymillió éves röhejek hanglenyomataival. És ami szintén különös: a jelek szerint nem Walt Disney találta ki Donald kacsát. A Külső Állatok Legyőzésének temploma: Omoxom varázsló földi hadjáratának emlékére épült. (A nagy hadvezér és államférfi Atlantisz megsemmisítésére szervezett sereget. Húsz hajóval és ötszázezer robottal indult útnak. Felgyújtatta Atlantisz városait, Irrea királyt dematerializáltatta, majd egy jól irányzott tektonikus torpedó segítségével

elsüllyesztette a Külső Állatok Földjét.) A győzelmi templom frízei s freskói sok-sok képben mesélik el a hadjárat mozzanatait. A Robot-kor emlékei Ubagbi, majd követői alatt az alumínium rabszolgák sorsa fokozatosan romlott. Tömegesen használták ki, alacsonyították le, alázták meg az elektromos lelkű gépeket. Vérengző Omoxom milliószámra hurcolta háborúba őket. A Kis Tjadji pedig szexuális masinákat tenyésztett ki belőlük. Megjelentek a mutánsok, a szabadok és a robotok nászából származó élőlények. Végsőkig fokozódott a baj, mikor az „Unalom lehetetlen” nevű számítógép megoldotta a tárgyak és élőlények (vagy robotok) közötti szexuális kapcsolat problémáit; amikor lehetővé vált, hogy egy kalapács teherbe essen, vagy egy szabad nő gondolkodó gumielefántnak adjon életet. Ettől fogva Arsu Caalban beszélt és mozgott minden. A gondolatokat egységbe foglaló Asomvó-Cserevi-misztérium szilánkokra tört, s helyét a hitek, a megközelíthetetlen érzetek nyüzsgő káosza foglalta el. Hogy leírjuk ezt a világot, idézünk néhány, ebből az időszakból származó újságcikkcímet: „A rabszolgák nem engedelmeskednek!” – „Rendőrkézre került az alumínium ámokfutó” – „Két rém pere” – „Az Északi Lakótelep áramszolgáltatása ideiglenesen szünetel” – ”Asomvó-szobrokat rongáltak meg!!!” – ”Barikádok a déli városrészben” – „Jogos bosszú” – „Kivégzés a Labdajátékok terén” – „A varázsló 40. hadjárata” – „Robotjaink helytállása” – „Xhaham Tjadji fogadta a volt rabszolgák delegációját” – „A kiegyezés lehetetlen!!!” – ”Xeu cipész gépágyasa nyilatkozik” – ”Feltételek” – ”III. Ubagbi, városunk főistene leköszönt” – „Az automaták kormányprogramja” – „Ezentúl leszünk csak igazán szabadok!” – „Éljen Asomvó Fémtestvére!” – „A Gép segít: döbbenetes szerelmi forradalom kezdetén vagyunk” – „Tétova próbálkozások” – „Mujoma asszony okos léggömböt szült” – „XIII. Ubagbi nőül vette a fegyvergyár 7-es esztergapadját” – „Hogyan nevezzük az új létezőket? Az Akadémia javaslatai” – „Egy fehérjelény és egy kavics gyermeke: Itirruaxaman” – „Hej-haj hahó!” – „Vr” A Fémisten temploma: Azoknak a szabadoknak koponyáiból épült, akik reakciós módon ragaszkodtak idejétmúlt kiváltságaikhoz, a régi misztériumokhoz. Egy helyisége van. A helyiség mértani közepén egy acélgömb lebeg, amelyre átkokat véstek. A 987-es nyilvánosház: Lomraktárhoz hasonlíthatnánk. Apró szobáit perverz vagy értelmezhetetlen ábrájú mozaikok, kárpitok teszik szinte az elviselhetetlenségig nyomasztóvá. (A 17034 változatban szereplő ornamensek számítógépes értelmezése folyamatban van. E munka sikeres befejezésétől dr. S. Harris a pszichológia egzakttá tételét reméli.) AZ ISMERETLEN KIRÁLY SÍRJA Az Arsu Caalt ölelő végtelen sivatag egy dűnéktől fodrozott kráterében találták meg. A dongaboltozatú sír hasonlít az achájok halotti építményeihez. A C14-es

kormegállapító módszer i. e. 10 046 800-ra datálja keletkezését, tehát Arsu Caalnál jóval idősebb objektumról van szó. A falak és a halott mellé temetett tárgyak feliratainak megfejtése ez ideig nem sikerült, viszont a tökéletes állapotban megmaradt falképek sokat elárulnak az Ismeretlen Király koráról és körülményeiről. A halott: Hominida, vagyis emberszerű teremtmény, külsőleg szinte megszólalásig hasonlít 3 ránk. Magassága 1,87 méter, koponyájának űrmérete 2304 cm . Arcát a legrégibb óceán kagylóiból készített gyöngyház maszk fedi. A maszk szemnyílásaiba gyémántból és kék lapisz lazuliból faragott szemeket helyeztek. A homlok közepén lévő kagyló parányi kis medencéjében elszáradt virág található. A testet fehéresszürke gyolcsruha takarja, a mellen arany-, indiai vörös és cőlumkék hímzésű ábrával. A lábakat könnyű vászonsaru védte. A halott mellein ökölbe zárt kézzel, egyenes testtartással fekszik. Az expedíció orvoscsoportjának megállapítása szerint 710-760 évet élt, és halálát vírusos betegség okozta. Az ezüstláda mérete 16x24x12 cm. Belsejében újabb ládikó van – fekete trópusi fából –, ebben öt növényi magvat találtak. Az aranyláda mérete 24x32x20 cm. Belsejében másik, vékony márványlapokból épített láda helyezkedik el. Ez utóbbi üres. A freskók: Az 1-es buja, kék dzsungel, a virágok és páfrányok sötét foltjai mögül előmeredő, világító démonarcok. Váltakozó arányú figurák teszik kozmikussá a festmény terét. A kép bal alsó sarkában parányi szürke démon marcangol szét egy embert. A 2-es: „Hadjárat az erdő ellen”, talán ezt a címet adhatnánk a képnek. Aranysisakos meztelen harcosok vonulnak a dzsungel ellen, s összecsapnak az őserdő lakóival. A 3-as: a démonok hekatombájának fölgyújtása. Egy király – talán épp az elhunyt – végzi a szertartást, mögötte harcosok és gyermekek csoportja. A 4-es: Simone Martini stílusát idéző táj, fehér falakkal védett városkákról, a környező földeken emberek dolgoznak, aratás van. Az 5-ös: szintén munkaábrázolás. Ezen a Nap jóval nagyobb, mint a 4-es és a 2es képeken. A 6-os: csillagrobbanás, mértanias megfogalmazásban, roppant színdinamikával. Az élőlények fekete sziluettfigurák, mintha a katasztrófa egy természetfölötti mikroszkóp látómezejében játszódna le. A 7-es: absztrakt ábrázolás. Megfejtésén dolgoznak.

A 8-as: fekete magvakban gubbasztó emberek, körülöttük a sötét világtér. CSATAMEZŐ A MARE AUSTRALE PARTJÁN Hovatartozása csakúgy, mint az Ismeretlen Királyé, még nem tisztázott. Dokumentumaiból ítélve nincs köze Arsu Caalhoz, a város pusztulása után ötszázezer évvel, i.e. 1 591 500-ban keletkezett. A milliárdszámra található csontvázak, ismeretlen géplények roncsai, a végtelen sok különböző tárgyi lelet egy idegen, a Naprendszerben gyökértelen civilizációról tanúskodik. Hogy hogyan, miért és miként kerültek a Marsra, s hogy mi idézte elő ezt a gigászi ütközetet, azt nem tudjuk. A leletkomplexum magyarázatát több elmélet próbálja megadni, de bizonyítékok híján még egyiket sem fogadhatjuk el. Hangsúlyozva, hogy hipotézisekről van szó, közülük kettőt röviden ismertetünk: A Harris-Moreau-elmélet: A kutatások A. B, C, D és E csoportokat különböztettek meg, az öt alapvető ember- és gépfajtán kívül mások nem vettek részt a harcban. Ezek a csoportok nem származtathatók sem Arsu Caal, sem pedig az Ismeretlen Király kultúrköréből. Mivel a kormérések Arcú Caal hanyatlása utáni időt adnak, kézenfekvő a gondolat, hogy a Mars a Naprendszerbe kívülről behatolt elemek érdekellentétének színhelye lett. (Ebben az időben ugyanis a Naprendszer civilizációs vákuum volt, a homo sapiens, a postatlantida emberfaj még fejlődésének legkezdetén állt.) A leletek objektív értékelése csak a csillagközi utazások elterjedése után válik lehetővé. A Beautiful War-hipotózis: Az Arsu Caalhoz való helyi közelség, valamint a város zűrzavaros agóniája – a fantasztikus és értelmetlen, ugyanakkor technikailag döbbenetesen hatékony eszmerendszerek – nem teszik kizárttá azt a föltevést, hogy Arsu Caal végnapjainak valamelyik – eddig nem ismert – alakja vagy speciális számítógépe hozta létre a csatamezőt. Lehet, hogy egy, a pusztulásból megmenekült őrült – hibás kiborg, esetleg a pánszexualitásból képződött élő és gondolkodó tárgy – készítette. Valamilyen tudatosan is irracionális lény, aki szubjektív metafizikájából eredő egyéni szükségleteit elégítette így ki. Amennyiben ez lehetséges volt, feltételezhető az is, hogy a Beautiful War alkotója még ma is tevékenykedik: (Ez az elképzelés egyben magyarázatot adna a földi történelem sok-sok különös mozzanatára.)

PAP VIOLA

EGY KICSIT Tisztes családba születtem, nyolcadmagammal, ahol dívik az erő: az marad életben, aki erősebb. Anyánk fényt adott nekünk, hogy láthassuk, nem vagyunk egyedül; sebességet, hogy haladhassunk; hangot, hogy szót értsünk. Anyánk gyönyörködött bennünk. Szófogadó gyermekei voltunk, keringtünk pályáinkon békében, és ő büszkén ölelt bennünket, harcias fiait. Hamar megtanultam, mi az életünk: örök mozgás és végtelen engedelmesség anyánknak. Nekem ennyi kevésnek tűnt. Próbáltam titkolni anyánk előtt, de idővel észrevette, hogy kilógok a sorból. Csöndben figyelte ténykedésemet. Földíszítettem magamat: hegyes-dombos lettem, másutt sík, tengerrel fürösztöttem bőrömet, fák és virágok koronáztak, emitt hideg voltam, amott meleg. Tetszelegtem testvéreimnek – nem méltányolták produkciómat. Anyánk mosolygott, és azt mondta, ügyes vagyok. Amikor fölöltöztem ily szépen, mindenki tudomást szerzett különcségemről. A hazárdjátékról, amelybe belekezdtem, csak anyám tudott. Először láttam őt aggódni. Magyaráztam, hogy messze láthatáron én vagyok az egyetlen, aki egyedül van; anyánk tudta ezt nagyon jól, s amint emlékeztettem őt magányára, lehunyta pilláit, hogy a szomorúságot ne láthassam a szemében – a csillagokkal nem játszhatott, hiszen ha halálukat akarta, engedelmesen lehulltak; ha egy bolygó darabját kívánta, az szívesen szétrobbant, és ő válogathatott, amikor kedve volt hőbe burkolózni, zokszó nélkül adták életüket a napok. Sehol egy jaj, sehol egy nono! Neki mindenki meghajolt. Korlátlan hatalmasság ő, és sokáig reméltem, megszabadít magányomból, de nem tett semmit. Életre hívtam hát egy reményemet. Melegvizű tengeremben melengettem, s amikor már élt, viharba sodortam – hajtott a kíváncsiság, lesz-e játszótársam vagy se, mert olyat akartam, aki nem hagyja magát legyőzni egykönnyen –, pici volt, de a vihar mégsem fogott rajta. Megmaradt. Élt. Tetszett. Azzal kezdte első napját, hogy magába gyúrta a tenger erejét. Azután, mintha én nem is lennék, formákba öntötte magát. Velem nem törődött, a formáival sem, ha már elkészültek, magukra hagyta őket. Nem tetszettek neki. Cicomázta magát, és falta a tenger erejét. Egyszer csak partra szállt. Nem tudta, hogy ott is én vagyok. Megijesztettem. Elfutott. Később visszalopakodott. Fáradhatatlanul formálta magát, miközben engem fölfedezett, mindenhez hozzányúlt, hogy hírül adja: van, s ennyivel megelégedett. Tőlem félt. Ha játszani akartam vele, elhúzódott, de ha magával szembetalálkozott, mindenre kapható volt. Engem nem szeretett. Csak a meleget. Kihűtöttem hát az otthonát. De ő megmaradt. Hagytam, hadd sütkérezzen anyánk gyűrűje alatt. Jókedvre derült. Kezdte felfogni, hogy én is létezem, s ha találkozott magával, figyelt. Figyeltek. Kilesték titkaimat, amelyek csak nekem jelentettek titkot, hiszen a szelet nem érdekelte, miért fúj, a havat sem, miért hull, a fát sem, hogyan hajt lombot. Éltek. Tetszettek. Adtam nekik a fényemből, hogy láthassák, nincsenek egyedül – becsukják szemüket, jobb esetben hunyorognak –, a

sebességemből, hogy haladhassanak – pusztítják egymást, és dühüket rajtam töltik ki –, az erőmből, hogy megszerezhessék maguknak a kincset: időt és teret – halnak és szoronganak –, a hangomból, hogy szót értsenek – anyámhoz kiáltanak, ha baj van. – Mondd, fiam – szólt anyám –, mi tetszik neked inkább: a ruhád vagy az a sok kis féreg, akik beléd eszik magukat? – A ruhám – válaszoltam. – Akkor miért tűröd, hogy azok folyton megsebezzenek? – Mit csináljak velük? – Öld meg őket. Már úgyis elkezdték irtani egymást. – Nem akarom. – Miért? – Mert élnek. Igaz, embert akartam társamul, s hirtelen féreggé lett, férgekké lettek, és már nem tetszenek, és fáj, hogy annyit bántanak, de legalább vannak. – A helyedben megölném őket, és újrakezdeném. Nem megoldás, ha megvárod, míg egymással végeznek. – Talán mégsem teszik meg – vigasztaltam magamat. – Várok még egy kicsit – adtam a kitérő választ. – Úgy látom, rá fognak jönni, ha engem megölnek, velem halnak, nem előbb, nem később, hanem velem. Tudod, anyánk, amikor gyűrűd köve narancsosan alábukik, vagy éppen tüzesen súrolja a hómezőt, sokan elmondják magukban, hogy én a fiad vagyok, s nem lenne jó ujjat húzni kegyetlen erőddel. Sejtik, úgysem hagynál engem elveszni. Utóbb valaki biztatott is: tartsak ki, és minden rendbe jön. Hallom, itt-ott mondogatják egymásnak, hogy vigyázniuk kell rám, mert nagy kincs vagyok nekik, és remélem, hamarosan leszoknak az örökös bántalmazásokról. Meddig várhatok még, anyánk? – Egy kicsit. – Addig nem veszed el tőlem őket, ugye? – Addig nem.

LARRY NIVEN

A LEVIATÁN Két ember állt a vastag üvegfal egyik oldalán. – Nemsokára útnak indítjuk – szólt Svetzhez húsvörös képű főnöke. – Továbbfejlesztettük a nyúlványfülkét, míg maga kórházban volt. Lebeghet vele, vezetheti óránként ötvenmérföldes sebességgel, vagy csak egyszerűen hagyja, hogy magától repüljön, ahogy tetszik. Tökéletes a kilátás belülről. Teljesen átlátszóvá tettük a nyúlványfülke burkolatát.

A vastag üvegfal másik oldalán valami azon fáradozott, hogy elpusztítsa mindkettőjüket. Fejétől farkáig negyven láb hosszú volt, és csökevényes denevérszárnyakkal rendelkezett. Egyébként nagyjából olyannak látszott, mint egy közönséges gyík. Gyilkos karmokkal kaparta az üveget. A felirat így szólt: SÁRKÁNYGYÍK Átmentve kb. atomszámítás előtt 1230-ból Lelőhely: Kína, Föld KIHALT! – Maga teljesen kívül lesz az állat hatókörzetén – mondta Ra Chen. – Igen, uram – válaszolt Svetz. Karjait feszesen összefűzve állt főnöke mellett, mintha vacogását akarná leküzdeni. Épp most kapta meg a parancsot, hogy induljon útra a valaha is élt legnagyobb állatért. És Svetz félt az állatoktól. – A tudomány szerelmére, Svetz! Miért retteg így? Hiszen csak egy nagy halról van szó. – Igen, uram! Valami ilyesmit mondott a sárkánygyíkról is. Hiszen csak egy kihalt gyík, azt mondta. – Mit csináljunk, ha egyszer csak egy mesekönyv-illusztráció volt az egyetlen kiindulópontunk! Honnét tudhattuk volna, hogy ilyen nagy lesz? A sárkánygyík hátrahúzódott az üvegfaltól. Hatalmas lélegzetet vett, célzott, orrlyuka szörnyű villódzással citrom- és narancsszínű lángokat okádott az üvegen. Svetz visítva fedezék felé rohant. – Ugyan már! Nem tud kijönni – mondta Ra Chen. Svetz nagy nehezen összeszedte magát. Sovány, könnyű csontú, sápadt bőrű férfi volt, szeme halványkék, haja vékony szálú és hamuszőke. – Honnét tudhattuk volna, hogy tüzet okád? – utánozta főnökét. – Ez a gyík kis híján elhamvasztott! Négy hónapig kórházban voltam, ami azt illeti. Ami pedig belülről éget, az az, hogy valahányszor ránézek, egyre kevésbé emlékeztet a képeskönyvbelire. Néha már azt hiszem, nem is a megfelelő állatot hoztam el. – Na és akkor mi van, Svetz? Egy a fontos, hogy a Főtitkárnak tetszett. – Igen, uram! De ha már a Főtitkárnál tartunk, mire kell neki a spermacet? Kapott már lovat, kapott már sárkánygyíkot… – Ez egy kissé bonyolult – húzta el száját Ra Chen –, palotapolitika! Ami pedig minden, csak nem egyszerű dolog. Jelenleg az ENSZ-palotában vagy száz tervezet van a megvalósulás különböző stádiumában. És minden egyes tervezet alfája és ómegája az, hogy megnyerje a Főtitkár érdeklődését, sőt meg is tartsa azt. Az ő érdeklődését pedig csöppet sem könnyű megtartani. Svetz bólintott. Mindenki ismerte a Főtitkárt. Az Egyesült Nemzeteket hétszáz éve kormányzó uralkodócsalád némiképp belterjes idiótatenyészetté vált az utóbbi időben. A Főtitkár huszonnyolc éves volt. Úgy egyébként csoda aranyos ember: imádta az állatokat, a virágokat, a képeket és az embereket. Tapsikolt és gügyögött a gyönyörűségtől, ha bolygókról és csillagrendszerekről készült felvételeket látott. Nem csoda, hogy az Űrkutatási Intézet nagyhatalomnak számított az ENSZ szervezetében.

De azért a Főtitkár kedvelte a kihalt állatokat is. – Valakinek sikerült meggyőznie őt, hogy épp a Föld legnagyobb állatát akarja most. Valószínűleg arra megy ki a játék, hogy egy kudarctól lejjebb csússzunk a ranglétrán - mondta Ra Chen. – Valaki úgy vélhette, hogy túl nagy rész jut nekünk a költségvetésből. Amikor nekiláttam a dolognak, a Főtitkár még brontosaurust akart. Azt természetesen sose tudnánk megszerezni. Nincs az a nyúlványfülke, amely olyan messzire juthatna az időben. – Az ön ötlete volt a spermacet, uram? – kérdezte Svetz. – Na persze! Nem volt könnyű dolog meggyőzni a Főtitkárt. Olyan régen kihaltak már az ámbrás cetek, hogy még képünk sincs róluk. Csak egy ásatáskor előkerült kristályszobrot, egy Bibliát és egy szótárt tudtam mutatni neki. Valahogy sikerült meggyőznöm, hogy a leviatán és a spermacet egy és ugyanaz. – Ez nem egészen így van, uram! – Svetz olvasta valaha a Bibliának egy kompjúterrel készült kivonatát. Eszerint a leviatán lehet bármi nagyméretű, pusztítóerővel rendelkező dolog, például sáskaraj. – Hála a tudománynak, hogy nem volt ott, Svetz! A maga okvetetlenkedése nélkül is elég zűrös volt a dolog. Akárhogyan is, ígéretet tettem a Főtitkárnak, hogy megszerzem a Földön élt legnagyobb állatot, és az összes írott forrás szerint ez a spermacet. Nem is olyan régen, még az atomszámítás előtti első században is teli voltak az óceánok spermacet-csordákkal. Igazán nem lehet semmi nehézsége, hogy találjon egyet. – Húsz perc alatt? Ra Chen zavartan nézett. – Tessék? – Ha megpróbálom húsz percnél tovább ott tartani a nagy nyúlványfülkét, sose fogom tudni hazahozni. Az… – Tudom – vágott közbe főnöke. – …energiakonstants bizonytalansági tényezője… – Svetz! – vágott közbe Ra Chen megint. – …letörli a maga egész intézetét a térképről. – Gondoltunk erre is, Svetz, ne aggódjon. Maga a kis nyúlványfülkében utazik. Ha megtalálja a bálnát, jelez, és mi küldjük a nagy nyúlványfülkét. – Hogyhogy jelzek? – Megtaláltuk a módját, Svetz. Egy egyszerű ki-bekapcsolási impulzust tudunk továbbítani az időcsatornában. Menjünk vissza az intézetbe, megmutatom. Rosszindulatú aranyló szemek néztek utánuk az üvegen keresztül. A nyúlványfülke volt az időgép mozgó része. Átlátszó burkolatú repülőgépüléshez hasonlított, előtte a szokásos étkezőtálcával, csakhogy ez az étkezőtálca itt fényekkel, gombokkal, kapcsolókkal és kúszó zöld csíkokkal volt most tele. Svetz valahol Észak-Amerika keleti partvidékén túl járt, atomszámítás előtt százban vagy valahogy a körül, nagyjából Krisztus után 1845-ben. A gépen elhelyezett inerciális naptár nem volt egészen megbízható. Alacsonyan siklott az ólomszínű víz felett, a palaszürke égbolt alatt. Eltekintve a tenger hullámzásától, akár egy félig világosra, félig sötétre festett hatalmas gömbben is függhetett volna. Tengerszint felett húsz méterrel önműködő repülésre állította a nyúlványfülkét, ő pedig az idegaktivitás-érzékelő mutatóját figyelte.

Leviatánvadászat! Kavargott a gyomra. Úgy gondolta, most alkalmazkodik szervezete az időutazás sajátos gravitációs mellékhatásához. De nem erről volt szó. „Most legalább nem kell soká maradnom” – gondolta. Nem egy alig negyven láb hosszú sárkánygyík volt az utazás célja most. A valaha is élt legnagyobb állatra vadászott. A lehető legfeltűnőbb dögre. És volt nála most egy műszer is élőlények fölkutatására: az idegaktivitás-érzékelő. A mutató átlendült, és remegni kezdett. – Ez lenne a bálna? – A tű feltűnő határozatlansággal rezgett. – Tehát több egyidejű energiaforrásról van szó. – Svetz a jelzett irányba nézett. Egy karcsú klipper siklott arra, feszes fehér vitorlákkal, csoda kecsesen. Tele van – gondolta Svetz. Egy rakás ember, szűk helyen összezsúfolva, éppígy hathat az idegaktivitás-érzékelőre. A spermacet egyetlen központi idegműködéssel ilyen erővel vonzaná ugyan a tűt, de nem ráncigálná így összevissza… A hajó zavarná a vételt. Svetz keletre távolodott. Sajnálta, hogy odébb kell állnia. Gyönyörű volt a látvány. Egyre jobban kóválygott Svetz gyomra. Csak nem akart javulni. Végtelen, szürkészöld víztömeg emelkedett és süllyedt folyvást repülő karosszéke alatt. Mintha kattant volna valami a fejében, úgy döbbent rá hirtelen a tünet okára: tengeribetegség. Az automata pilóta a mindenkori felszín szerint tartotta az utazási magasságot. És ez a felszín most hatalmas hegyeket és völgyeket görgetett a hátán. Nem csoda, hogy kóválygott a gyomra. Svetz vigyorgott, és a kézi vezérlés felé nyúlt. Az idegaktivitás-érzékelő mutatója hirtelen átlendült. „Ráharapott! – gondolta Svetz, és kitekintett jobbra. Hajónak nyoma se volt. – A tengeralattjárót még nem találták fel. Vagy igen? Nem, naná, hogy nem!” A tű kőkeményen irányba állt. Svetz megpöccintette a hívógombot. Az óriási idegaktivitás forrása valahol jobbra volt tőle, és haladt a vízben. Perceket vesz igénybe, míg a hívás elérkezik az Időkutató Intézetbe, s amíg onnét visszatér a leviatán-horgászatra fölszerelt nagy nyúlványfülke. Évekkel ezelőtt Ra Chen arról álmodozott, hogy átmenti az alexandriai könyvtárat a tűzvészből. Erre a célra építtette a nagy nyúlványfülkét. Ajtaja táguló szivárványhártyára emlékeztetett, és elég nagy volt ahhoz, hogy mindent be lehessen pakolni, míg a könyvtár gyakorlatilag már ég. Térfogata becslések alapján legalább kétszer akkora volt, mint amibe az ősi könyvtár összes tekercse befért volna. A nagy fülke egy vagyont emésztett föl az államkasszából, és nem sikerült visszajuttatni atomszámítás előtt 4000-be, vagyis időszámítás előtt 1550-be, Az Alexandriában elégett könyvek továbbra is el voltak veszve a történelem számára. Vagy legalábbis a történészek számára. Egy ilyen apróság tönkretett volna bárkit. Ra Chen valahogy mégis átvészelte a tekintélyén esett csorbát. Mikor visszatértek az állatkertből, Ra Chen megmutatta Svetznek a változásokat. – Fölszereltük a fülkét kábító nehézfegyverzettel és antigravitációs sugárvetőkkel. Legyen óvatos! Nehogy magára irányítsa a kábitósugár-nyalábot.

Ha néhány másodpercnél tovább tartja rajta, még egy spermacetet is kivégez, az embert pedig egy pillanat törtrésze alatt öli meg. Mással nem lehet problémája. Ez volt az a pillanat, mikor Svetz gyomrába beleállt a görcs. – A legfőbb változtatás a hívógomb. Ezzel jelez nekünk az időcsatornán keresztül, hogy küldjük a nagy nyúlványfülkét. Néhány perc elteltével tudjuk pontosan maga mellé juttatni. Ez nem csekély kutatómunkába került, Svetz! Az államkincstár fölemelte költségvetési keretünket, csak hogy meg tudjuk szerezni a bálnát. Svetz bólintott. – Tehát előbb legyen biztos a bálnában, csak aztán kérje a nagy nyúlványfülkét. Most, tizenkét évszázaddal e beszélgetés előtt, Svetz egy víz alatti idegtevékenység forrását követte. A jel változatlanul erős volt. Semmivel se lehetett kisebb az állat egy kifejlett spermacet-bikánál. Árnyék formálódott a légben Svetztől jobbra. Nézte a testet öltő formát. Hatalmas szürkéskék gömb lebegett nyúlványfülkéje mellett. Ajtajának pereme körül voltak az antigravitációs sugárvetők és a kábítóágyúk. A gömbnek nem volt hátsó fele, egyszerűen elenyészett valamerre. Svetznek ez volt a legszörnyűbb minden időgépben: mintha valami befordulna egy nem létező sarkon. Már majdnem az idegműködés központja fölött járt. Távirányítással körbepásztázta a felszínt. A sugárvetők ráálltak a célra. Tüzelt. A műszertábla kijelzői táncba kezdtek. Nehéz volt a leviatán. Sokkal nehezebb, mint amire Svetz számított. Szeme az idegaktivitás-érzékelő tűjének lengését követte, miközben a leviatán láthatatlanul emelkedett fölfelé. Ahol a víz felszíne földuzzadt az antigravitációs sugarak hatásától, egy árnyék kezdett kirajzolódni. Az emelkedő leviatán! Valami nem stimmelt az alakjával. Kocsonyásan remegő, gömbszerű vízbuborék tolult föl imbolyogva az óceánból, s benne ott volt a leviatán. Csak részben benne. Túl nagy volt ahhoz, hogy beleférjen. Sokkal nagyobb volt, mint amire számítani lehetett. Négyszer akkora volt, mint egy spermacet, és vagy tizenkétszer olyan hosszú. Legkevésbé sem hasonlított arra a bizonyos kristályszoborra. Kígyóféle volt a leviatán, vikingpajzsnyi bronzvörös pikkelyekkel és elefántcsont lándzsafogakkal fölfegyverkezve. Háromszögletű állkapcsa hatalmasra tárult. Vonaglott, ahogy Svetz felé közeledett, sárga, kidülledt szemeivel keresve titokzatos ellenségét, aki ilyen méltatlanságra kárhoztatta őt. Svetz béna volt a rémülettől és a tehetetlenségtől. Sem akkor, sem később nem kételkedett abban, hogy amit látott, az maga volt a bibliai leviatán. Ennek kellett lennie a legnagyobb szörnyetegnek, amit valaha is hordott a hátán a tenger. Elég nagy és elég dühödt bestia volt ahhoz, hogy szinonimája lehessen bárminek, ami hatalmas és pusztítóerővel rendelkezik. Ha pedig a kristályszobrot egy csöppet is figuratívnak szánták készítői, akkor ez az állat itt minden volt, csak nem spermacet. Akárhogy is, túl nagy volt a nyúlványfülkéhez képest. Tehetetlenség fogta le Svetz kezét, majd teljesen elborította agyát, amikor a hatalmas hasított szivárványhártya rátalált.

A szörnyeteg épp mellette lebegett. Az állat dereka körül egyre zsugorodó súlytalan vízgömb függött, melyről vízgalacsinok váltak le, és verték zuhogó esővel a tengert. A vadállat orrlyukai kitágultak – nyilvánvalóan tüdővel lélegző, de nem a cetfélékhez tartozó állat volt. Tátongó állkapcsával Svetz után nyújtózott. Tűhegyesre csiszolt elefántagyarak karéja – Svetz látta, hogy fogak zárulnak köré minden irányból, míg ő félelembe fagyva ült mozdulatlanul. Az utolsó pillanatban erősen összeszorította a szemét. Mikor csak nem érkezett el a halál, újból kinyitotta. Az állkapcsok nem zárultak tökéletesen össze Svetzen és karosszékén. Hallotta a fogak hátborzongató csikorgását a nyúlványfülke láthatatlan héján, aminek létezéséről már teljesen elfeledkezett. Svetz újra lélegzetet mert venni. Ha üres nyúlványfülkével tér haza, szembe kell néznie Ra Chen haragjával… mégiscsak jobb sors, mint a halál. Svetz ujjával a kapcsoló felé közelített, hogy megszakítsa a nagy nyúlványfülke antigravitációs sugarait. Fém sivított fémen. Svetz forró olaj szagát szívta be. Vörös fények izzottak fel étkezőtálca-műszerfalán. Azonnal visszakapcsolta a sugárzást. Csigalassúsággal, vonakodva hunytak ki egyenként a vörös fények. Az átlátszó héjon át hallotta Svetz a fogak csikorgását. A leviatán utat próbált rágni magának a nyúlványfülke belsejébe. Az állat hirtelen szabadjára engedett testsúlya kis híján leszakította Svetz fülkéjét az időgépről. Beragadni a múltba, 100 mérföldre kinn a nyílt tengeren, egy feltehetőleg úszásképtelen nyúlványfülkében, egy elemésztésre várakozó tengeri szörny közvetlen közelében – nem, nem szabad kikapcsolni az antigravitációs sugárvetőket! De a fegyverek a nagy nyúlványfülkében vannak, és azt már csak 15 percig lehet itt tartani. Ha eltűnik a nagy nyúlványfülke, mi mentheti meg Svetzet attól, hogy a leviatán magával ragadja baljós végzetébe? – Lekábítom innét – mondta Svetz. Fölül sötétpiros szájpadlás és vörös íny, alul villódzó villás nyelv és minden oldalról hosszú, görbe tépőfogak vették körül Svetzet. De a két fogsor között látni lehetett a nagy nyúlványfülkét és ajtaja körül a kábitóágyúk ütegét. Addig forgatta a fegyvereket, míg úgy nem látta, hogy azok egyenest a leviatánon állnak. – Őrült vagyok – mondta Svetz, és elcsavarta a kábítóágyúkat maga felől. – Nem lőhetek velük a leviatánra anélkül, hogy el ne találnám magamat is. „A leviatán nem enged. Csapda! Mégsem az! – gondolta kirobbanó megkönnyebbüléssel. – A puszta életemet még megmenthetem. A HAZA kapcsoló kiragadna a leviatán állkapcsai közül, vissza az időfolyamba, vissza egyenest az intézetbe. A küldetés ugyan kudarcba fulladna, de ez igazán nem az én hibám. Mért nem talált utalást Ra Chen a spermacetnél nagyobb tengeri kígyóról? Csakis az ő hibája – gondolta Svetz, és a HAZA feliratú kapcsoló felé nyúlt. Félúton azonban megállt a keze. – Ezt mégse mondhatom neki csak úgy.” Svetz rettegett Ra Chentől. A fogak mohó csikorgásának hangja betöltötte a nyúlványfülkét. – Utálok csak úgy megfutamodni – mondta Svetz –, azt hiszem, megpróbálok még valamit.

A fogak hézagain kitekintve látta az antigravitációs sugárvetőket. Valósággal hatásukat is érezte, olyan közel volt célpontjuk magához a nyúlványfülkéhez. – Mi lenne, ha magamra irányítanám őket? Már érezte is a változást: erősnek és könnyű fejűnek érezte magát, mint egy pityókás balett-táncos. – Na és ha tovább szűkíteném a fókuszt? A szörny fogai mintha hangosabban csikorogtak volna. Svetz igyekezett jól kilátni közöttük. A leviatán már nem lebegett. Nyílegyenesen lógott le a nyúlványfülkéről. Saját fogainál fogva függött. Az antigravitációs sugárvetők még fönntartották tömegét a levegőben, de már csak a nyúlványfülke pontjában hatottak. Szemmel láthatóan szenvedett a szörnyeteg. Ez csak természetes. Víziállat lévén, életében először hordozta teljes súlyát. És ráadásul a fogaival. Sárga szemei őrült módra forogtak. Farka hegye épp csak egy kicsit kunkorodott föl. És még mindig tartotta magát. – Eressz – mondta Svetz –, eressz! Te szörnyszülött! A szörnyeteg fogai sivítva csúsztak le az átlátszó felületről. Zuhant. Svetz a másodperc törtrésze alatt szüntette meg a súlytalanságot. Égett olajszagot érzett, és látta az egyesével kialvó szép piros fényeket étkezőtálcaműszerfalán. Mennydörgés robajával ért vizet a leviatán. Hosszú, csavaros teste átfordult, és úgy lebegett a felszínen, mintha megdöglött volna. De farkával csapott egyet, és Svetz tudta, hogy még él. – Megölhettelek volna – mondta Svetz –, addig tarthattam volna rajtad a kábítóágyúkat, míg ki nem nyúlsz. Még most is megtehetném… De még volt tíz perce bálnavadászatra. Bálnavadászatra és nem másra. A tengeri kígyó csapott egyet farkával, és úszni kezdett. Megfordult, és Svetzre bámult, dühödten kitátva száját. Befejezte a fordulatot, és folytatta távozását. – Hé! Egy pillanat! – mondta Svetz érdes hangon. – Csak egy tudományverte rohadt pillanatra még! – és megindította a kábítóágyúkat, hogy a célra fókuszáljon. Furcsa dolog a nehézkedés egy nyúlványfülkében. Mikor a fülke előrehalad az időben, a le a fülke középpontjából induló összes irányt jelenti. Svetz szinte szétkenődött a görbe falon. Az utazás végét várta. A tengeribetegség szinte semmi az időutazás nehézségi betegségéhez képest Szabadesés, majd normális gravitáció – Svetz az ajtó felé tántorgott. Re Chen várt rá, hogy kisegítse. – Meghozta? – A leviatánt? Nem, uram, azt nem. – Svetz túlnézett főnökén. – Hol van a nagy nyúlványfülke? – Lassan hozzuk, hogy minimalizáljuk a gravitációs mellékhatást. De ha egyszer nincs meg a bálna… – Én csak azt mondtam, hogy a leviatán nincs meg. – Hát akkor mi van meg? – követelődzőn Ra Chen. Valamivel később meg így szólt: – Nem az volt? Még később meg így: – Megölte? De hát miért, Svetz? Egyszerűen gyűlöletből?

– Nem, uram. Ez volt a legértelmesebb dolog az egész utazás alatt. – Na mindegy. Ne is törődjön vele, Svetz. Megjött a nagy nyúlványfülke. Szürkéskék árnyék kocsonyásodott ki az időgép méhében. – Úgy tűnik, van benne valami. Hé, idióták! Antigravitációs sugarat a fülkébe! Azt akarják, hogy összezúzza magát az állat? Megjött a fülke. Ra Chen a karjával jelzett. Az ajtó kinyílt. Valami hatalmas lebegett a nagy nyúlványfülkében. Olyan volt, mint egy rosszindulatú fehér hegy. Egyetlen parányi, gyűlölettel telt szemmel nézett vissza foglyul ejtőire. Rá akart rontani Ra Chenre, de a levegőben nem tudott úszni. Másik szeme egy tépett üreg volt csak. Egyik uszonya lehasítva lógott. Óriási kiterjedésű albínó bőre vágásokkal, heges szövet sűrű barázdáival volt tarkítva, erdőnyi törött fával és acéllal volt telitűzdelve. Törött szigonyok kötelei lebegték körül. Messze fönn, a test oldalán egy szakállas, féllábú férfi hullája feszült a szakadt és összecsavarodott kötelek közé – Nincs valami pompás kondícióban – jegyezte meg Ra Chen. - Vigyázzon, uram! Ez egy gyilkos. Láttam, ahogy ráront egy vitorlásra, és egy perc alatt elsüllyeszti, mielőtt még ráállíthattam volna a kábítóágyúkat. – Nem értem, Svetz. Hogyan tudott rátalálni a maradék rövid időben? Nem értem a szerencséjét. Vagy nem mondott el még mindent? – Nem szerencse volt, uram. Mondom, ez volt a legértelmesebb húzás az egész út alatt. – Ezt már mondta. Legutóbb a leviatán megöléséről. Svetz sietett magyarázatot adni: – A tengeri kígyó épp távozott. Meg akartam ölni, de tudtam, hogy nincs rá időm. Már éppen odébbállt volna, de még visszafordult, és rám vicsorította fogait. Egyértelmű, hogy húsevő állat volt. Ezek a fogak gyilkolásra lettek teremtve, uram. Már korábban is észre kellett volna vennem. És csak egy állatot tudtam elképzelni, ami elég nagy ahhoz, hogy ekkora húsevő tápláléka legyen. – Aha! Ragyogó, Svetz! – Volt még közvetett bizonyíték is. Kutatásaink sehol sem találtak említést tengeri kígyóról. Az atomszámítás utáni első század nagy geológiai feltárásai nyomra kellett volna hogy akadjanak. Mért nem találtak tengeri kígyót? – Azért, mert a tengeri kígyó szép csendesen kihalt két évszázaddal korábban, közvetlenül azután, hogy a bálnavadászok kipusztították táplálékát. Svetz fellelkesült: – Pontosan! Így hát a leviatánra fordítottam a kábítófegyvereket, mielőtt még elúszhatott volna, és addig tartottam rajta, míg csak az idegaktivitás-érzékelő azt nem mutatta, hogy megdöglött. Úgy okoskodtam, hogy ha itt volt a leviatán, bálnának is kell lennie a körzetben. – És a leviatán idegműködése elfedte az ő jeleiket. – Pontosan így volt. Ahogy a kígyó kimúlt, az idegaktivitás-érzékelő rögtön új jelet fogott. Követtem a nyomot egészen a… – Svetz hirtelen hátrahőkölt. Most engedték ki a bálnát a nyúlványfülkéből. Őfelsége számára. Napokkal később két ember állt a vastag üvegfal egyik oldalán.

– Készítettünk belőle néhány klónt, és az eredetit továbbküldtük a Főtitkár viváriumába – mondta Ra Chen. – Kár, hogy kénytelen volt beérni egy albínóval. Tudom, tudom – intette le Svetz tiltakozását – az idő kényszerítette. Az üveg mögül a félszemű bálna Svetzet nézte a homályos tengervizén keresztül. A legtöbb szigonyt eltávolították a sebészek, de a forradások mind ott maradtak az oldalán. Svetz csodálattal telve tűnődött: „Vajon mennyi ideje harcol ez az állat az emberrel? Talán évszázadok óta? Hány évig éltek a spermacetek?” Ra Chen lehalkította hangját: – Mind bajba jutnánk, ha a Főtitkár megtudná, hogy létezett nagyobb állat is, mint az övé. Érti, Svetz, ugye? – Igen, uram! – Nagyszerű! – Ra Chen tekintete átsiklott egy másik üvegfalon és a tűzokádó sárkánygyíkon. Odébb egy ló nézett vissza rá, homloka közepén lévő veszedelmes, csavart szarva alól. – Mindig valami nemvártra bukkanunk – mondta Ra Chen. – Néha már nem is értem… „Ha alaposabb kutatómunkát végeznél” – gondolta Svetz. – Tudta maga, Svetz, hogy az időutazásról még csak nem is álmodtak az atomszámítás előtti első századig? Egy író találta ki az egészet. Aztán attól fogva az atomszámítás szerinti negyedik századig az időutazást csak afféle fantaziálgatásnak tartották. Mindennel ellentétben állt, amit a kor tudósai természeti törvénynek véltek. Logika, anyag- és energiamegmaradás, momentum, kölcsönhatás. Minden olyan törvénnyel ellentétben állt, melyben az idő az állítás része. A relativitással például. Megdöbbent – mondta Ra Chen –, hogy valahányszor ennél a négy évszázadnál messzebbre küldünk egy nyúlványfülkét, valami fantáziavilágba taszítjuk bele. Ezért talál maga óriási tengeri kígyókat, tűzokádó… – Lehetetlen! – vágott közbe Svetz. Tartott főnökétől, de a félelemnek is vannak határai. – Igaza van! – vágta rá főnöke azonnal; szinte megkönnyebbülés volt a hangjában. – Egy hónap szabadságot kap, Svetz, aztán vissza a munkához! A Főtitkár egy madarat akar. – Egy madarat? – Svetz mosolygott. Egy madár elég ártalmatlanul hangzik. – Gondolom, megint valami mesekönyvben akadt rá. – Pontosan. Hallott már valaha az úgynevezett griff madárról? DOMJÁN GÁBOR FORDÍTÁSA BÁRDOS M. JÓZSEF

BEJELENTÉS Tisztelt Főfelügyelő Elvtárs!

Elnézését kérem, hogy soraimmal zavarom, de kezdő újságíró vagyok, és senki nem vesz komolyan. Ha ezt a dolgot a lapunkban próbáltam volna közöltetni, az Innen-Onnan rovattól visszaraktak volna az Olvasók Postájához, hacsak rögtön ki nem tették volna végleg a szűrömet. A KKK-ügy miatt fogtam tollat. Amikor a dolog történt, nem volt bent egy riporter sem, hát a főszerkesztő engem küldött ki a fotós Verával. Mikor rákezdte, hogy most megcsinálhatom életem első nagy riportját, már gyanús volt az egész, de azt nem gondoltam, hogy még a megjelent egy szál fotó kísérőszövegét is mással íratják meg… De ez nem ide tartozik. Amikor megérkeztünk, a tüzet már lokalizálták. Vera készített néhány képet, én meg a felügyelőt próbáltam szóra bírni. Persze nem mondott semmit. Az épület, amelyben a KKK laboratóriumai voltak, teljesen leégett, és olyan romos volt, mintha bombatalálat érte volna. Bombáról ugyan szó se volt. de kiderült, hogy több ember meghalt. Amikor megtudtam, hogy Bilov professzor és a felesége is az áldozatok között van, eszembe jutott valami, és azóta sem hagy nyugodni. Lehet, hogy tévedek. Hogy csak az én ostoba agyszüleményem az egész. Mégis félek. Mert hátha másutt is… Nagyon is valószínű! Azon törtem a fejem, mi okozhatta a katasztrófát. Az áldozatok – egy kivételével – Bilov professzor kutatócsoportjának a tagjai. Ezek szerint csak ők dolgoztak akkor az épületben. Nyilvánvaló, hogy az ő laboratóriumukban történt valami. Valami olyasmi, amitől az egész épület összeomlott és kiégett. Ezt persze Önök is biztos végiggondolták. De az az egy kivétel! Miért volt ott Bilov felesége, hiszen ő nem a KKK-ban dolgozott! Erre nyilván azt mondják, micsoda kérdés, biztos meglátogatta a férjét, vagy valami ilyesmi. Csakhogy… Nos, ezért fordultam Önhöz. Azt hiszem, tudom, miért volt ott az asszony. Nemrég társaságban együtt voltam a professzorral. Az emberi szükségletekről, igényekről, vágyakról folyt a beszélgetés. Az egész akkor vett érdekes fordulatot, amikor Liszenko, a pszichológus azzal torkolt le bennünket, hogy nem tudjuk, mit beszélünk. Az ég óvjon minket az emberi vágyak teljes és korlátlan elszabadulásától, mondta. Ekkor szólalt meg Bilov, és elmesélte, hogy az utóbbi években csoportjával éppen egy olyan rendszer megkonstruálásán dolgozik – egyelőre laboratóriumi méretekben –, amely az agyimpulzusoktól vezérelve gyakorlatilag azonnal (néhány nanosecundum késés persze lenne) teljesítené, mintegy „anyagiasítaná” az ember felmerülő vágyait. Nem értettem egészen a dolgot, nem vagyok szakember, de nem is ez a lényeg. A professzor azzal fejezte be, hogy nemsokára sor kerül az első próbákra is. Erre nagy bosszúságomra a feleségem belekotyogott, hogy a professzor igazán meghívhatná őt az első kísérlethez, a tudománynak úgyis mindegy, kinek a kívánságai teljesülnek, neki meg most annyi mindenre lenne szüksége. Nagyon kínos volt, de a professzor kedvesen csak azt válaszolta, hogy sajnálja, de ezt már elígérte a feleségének. Akkor persze mindannyian azt gondoltuk, tréfál… De most… Gondolja csak végig! Együtt vannak valamennyien. Hozzáfognak az első kísérlethez. Bekapcsolják a berendezést, és egy nő vágyai… Van Önnek felesége?… Tisztelettel V. Petrov újságíró-gyakornok

Bárdos M. József

A házasság rejtelmei Egyik ismerősünknél, Zoliéknál ücsörögtünk. Túl voltunk az ünnepélyes aktusokon (házasságuk tizedik évfordulóját ünnepelték), megettük a díszvacsorát, a pezsgő már elfogyott, a vendégek elszéledtek. Egy üveg tokaji volt még, és négyesben maradván azt szopogattuk. Illetve csak kettesben, mert a nők kimentek, hogy újra megcsodálják Zoli ajándékát, a vadonatúj automata konyhát (csak a recepteket kellett begépelni az agyba, a többiről maga gondoskodott). – Én mindent az automatáknak köszönhetek – törte meg a csendet Zoli. Ellenkezni próbáltam, de határozott hangon azt mondta: – Ami a házasságomat illeti, mindent nekik köszönhetek. Kortyolt a borból, közben fürkészőn nézett rám; láthatóan mondani készült valamit. De még habozott. Öntöttem magamnak, és hátradőltem a fotelban, mint akit nem nagyon érdekel az ügy. Tudtam, úgyis elmondja. – De Irma ne tudja meg, hogy beszéltem róla, jó? Bólintottam. Rágyújtott, és a videón megnézte, mit csinálnak a nők (azok egy darabig még biztos volt, hogy nem kerülnek elő, mert éppen a kolozsvári töltött káposzta elkészítésének egyedül üdvözítő receptjét vitatták meg), aztán beszélni kezdett: – Vagy két éve kezdődött. Egyre gyakrabban veszekedtünk. Hogy miket vágtunk egymás fejéhez! Már az ismerősök is kezdtek kerülni minket. Mégis, talán mindketten reméltük, hogy még rendbe jöhet a dolog, mert a barátainkat át akartuk menteni a jobb időkre. – Okosan tettétek. Hiszen minden oké. De mi köze ennek az egésznek az automatákhoz? – kérdeztem, mialatt Zoli a hamutartóba dobta elaludt cigarettáját, és rágyújtott egy újra. – Abban egyetértés volt köztünk, hogy valamit ki kell találni. Az ötletet az egyik robotszakértő haverom adta, ő segített a kivitelezésben is. Pofon egyszerű volt a megoldás: két robot, olyan, hogy még az ismerőseink se tudják őket megkülönböztetni tőlünk. Jól jött, hogy nemigen jártatok akkoriban már hozzánk, és ha be is ugrott valaki, igyekezett minél előbb elhúzni a csíkot. Így a robotoknak sose kellett egy félóránál tovább tartaniuk a frontot. Így komoly beszélgetés sem alakulhatott ki, azt a néhány témát meg – egészség, időjárás, munkahelyi sztorik – előre betápláltuk a robotok agyába. – És ezek az izék társalogtak velünk? Ez pofátlanság! – vágtam közbe. – Ne dühöngj. Elmúlt. Te különben is csak egyszer találkoztál velük. – Vigasztaló. Akkor is micsoda átverés! – Rendben. Ünnepélyes bocsánatkérések meg minden. Azt hittem, vagy olyan jó haverom, hogy elmondhatom. Egyébként is majd megevett a penész az előbb, annyira kíváncsi voltál.

Ebben igaza volt. Egyébként is nevetségesnek éreztem magam ezzel az utólagos dühöngéssel. – Csak egy-két hétig tartott az egész. De ha sértődés kedvedben vagy, beszéljünk másról. – Most már folytasd – mondtam. – Megkaptuk a robókat, megcsodáltuk, ahogy illik, megjegyzem, nagyon jól néztem ki (mármint az én-robó), de Irma se panaszkodhatott. Rém röhejes volt, hogy körüljárhattam önmagam, meg beszélgethettem vele, szóval velem… érted? Aztán eljött a kipróbálás. Sanyi telefonált, hogy feljön délután. Tudod, mennyire utálom a pasast. Úgy döntöttem, ő lesz a kísérleti nyúl. Beültünk a hálószobába, bekapcsoltuk a videót, és lestünk. Öregem, a robók egyszerűen fenomenálisak voltak! Hogy Sanyi nem vett észre semmit, az nem is érdekes. Hanem ahogy a két robó édelgett! Egész idő alatt attól féltünk, hogy kihallatszik a nevetésünk. Mit édelgés! Csicseregtek! Egymással, érted? Mi meg ültünk Irmával, és kacagtunk. Aztán lestük, mikor jön valaki hozzánk, hogy újra összebújhassunk a hálószobában. Egy újabb előadásra. Így aztán alig voltak itt a robók, már nem is kellettek. Azért egy-egy unalmas vendégnek még bekapcsoltuk őket, kell az embernek egy kis szórakozás… Komolyan mondom, nem tudtam Zolira haragudni. Elképzeltem, ahogy ott kucorognak a hálószobában, és lesik, mint udvarol a robó-Zoli robó-lrmának… A vendég meg… Nekem is nevetnem kellett. – Azért ronda alak vagy – mondtam. – Remélem, most nem a robó ül itt velem? Vagy te csak robot vagy? Engesztelő tréfának szántam, de Zoli egészen másként reagált. Elkomorodott, és közelebb hajolt hozzám. – Ide figyelj! – Már szinte csak suttogott. – Ezt nem akartam elmondani, de ha már így beletaláltál… Épp ez a baj. Tudod, mióta újra együtt vagyunk Irmával, folyton ez jár az eszemben. Hogy én most ember vagyok vagy robot. Talán valahol egy hálószobában, ott kuksol az igazi, és engem figyel. Ahogy édelgek, csicsergek… Gondolod, el kellene mennem az idegorvoshoz?…

CLARK DALTON

A BOSSZÚ Kivonat Bemard Universal lexikonából, 2176-os kiadás: AZ angol író, H. G. Wells már a 19. században leírt egy időgépet. 2145-ig azonban minden kísérlet, hogy egy ilyen eszközt előállítsanak, sikertelen maradt. Akkor aztán a zseniális fizikus, Karel Dekker hiperenergetikus alapon kifejlesztett egy gépet, amely lehetővé tette tárgyak és élőlények átvitelét a múltba.

Sajnos, mind a mai napig nem sikerült a mintegy 500 évvel visszavitt anyagot jelenünkbe visszahozni. A jövőbe való utazást általában lehetetlennek tekintik, hiszen ez még nem létezik.

Jenner bíró szilárdan meg volt győződve arról, hogy igazságosan és a törvény szerint ítélt. Napok óta, mióta a per tartott, egyetértett az ügyész nézeteivel, szinte nyilvánosan, bár ezt nem kellett volna tennie. Így aztán nézeteltérésbe került a védővel, akinek meg kellett elégednie azzal, hogy a pert védence szempontjából elveszítette. Na és ha így van! Még ha Edmond von Klarenbach báró örökre el is tűnik a jelenleg élők köréből, az ügyvédjének akkor sem kell aggódnia az őt megillető tiszteletdíj miatt. Edmond von Klarenbach gazdag ember volt, és kötelessége védőjét kifizetni, még mielőtt végképp búcsút mond saját korának. Mert erre ítélte őt Jenner bíró. A halálbüntetést már régen megszüntették. Mivel Dekker szerint időparadoxon nem volt lehetséges (ezt a véleményét kísérletileg igazolta), azt az egyszerű módszert alkalmazták, hogy az elítélteket Dekker időgépe segítségével a múltba küldték. Ott eltűntek egyszer s mindenkorra, és a jelennek pénzt és bosszúságot takarítottak meg. Ez humánus módszer volt, hogy kellemetlen elemektől megszabaduljanak. Edmond von Klarenbach báró alapjában véve ártatlan volt. Ezt még Jenner bíró is tudta. Ennek ellenére hozta meg az ítéletet, hiszen ez már a per legkezdetén világos volt előtte. Régi történet ez, amely még apja idejében kezdődött, még az időgép feltalálása előtt. Voltaképpen egy aprósággal kezdődött, amelyet józan kibeszéléssel rendezni lehetett volna, de Jenner tanácsos és Clavius von Klarenbach báró egyaránt különlegesen makacs természetű emberek voltak. Jenner tanácsos szenvedélyes vadász volt, és egy szép napon, egészen véletlenül, egy kapitális tizenkettest üldözve, a báró területére tévedt. Ott lőtte le a vadat, és Clavius báró a nagyságos tanácsos urat vadorzással vádolta meg. Végül kiegyeztek, másként nem is történhetett, de a tanácsos elesett megérdemelt előléptetésétől. Ezt sohasem tudta megbocsátani; néhány év múlva meghalt, még nyugdíjba vonulása előtt. Egyetlen fia, Richard Jenner jogot tanult. Az apa utolsó kívánsága fiától az volt, hogy álljon bosszút Clavius von Klarenbach bárón vagy a fián. Richard Jenner eleinte nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy egy ismeretlen emberrel szemben igazságtalanságot kövessen el, és hamarosan elhatározta, hogy meglátogatja az idős bárót udvarházában. A bárót a lehető legrosszabb kedvében találta, és amikor megnevezte magát, a fiatal Edmond báró saját kezűleg, egy lakáj segítségével kidobta. Ezt viszont egy Richard Jenner nem felejthette el. Néhány év múlva bíróvá nevezték ki. Ekkor elhatározta, hogy teljesíti apja utolsó kívánságát. A lehetőség hamarosan kínálkozott, amikor a földreform néhány olyan dolgot hozott napvilágra, amely nem éppen a legjobb fényt vetette a fiatal báró mesterkedéseire. Edmond von Klarenbach néhány kisbirtokost és parasztot arra kényszerített, hogy

lemondjon jogáról. Így sikerült neki megtartani régi birtokát, amely már évszázadok óta családja tulajdonában volt. Az ügy elég összetett volt, ezt Jenner bíró is tudta, de mikor megbízást kapott a perre, vette magának a fáradságot, hogy minden elérhető anyagot felkutasson a könyvtárakban. Azzal sem engedte eltéríteni magát, hogy néhány különös dolgot talált. Az ő feladata az volt, hogy a bárót egyszer s mindenkorra elintézze. Hogy eközben panaszosokat segített hozzá joguk érvényesítéséhez, vagy esetleg szélhámosokat juttatott előnyökhöz, az mindegy volt neki. Ő teljesíteni akarta apja végakaratát. A huszonkettedik században a hagyománytisztelet újra felébredt az emberekben, minden társadalmi újítás és ennek megfelelő törvény ellenére. A fiú átvette apja ügyeit, és elintézte azokat a dolgokat, amelyek véghezvitelében apját a halál meggátolta. A bosszú is ezek közé tartozott. Miután Jenner bíró áttanulmányozta az anyagot, tudta, hogyan lehet Edmond von Klarenbach bárót elintézni. Elfogatási parancsot adott ki ellene zsarolás miatt. Nem volt nehéz Jenner számára összegyűjteni a bizonyítékokat. Feláldozta vagyona egy részét, hogy a korábban Klarenbach által megvesztegetett földbirtokosokat panaszuk élesebb megformulázására bírja. A kényszerítésből így zsarolás lett, és nem volt többé menekvés a báró számára. Jenner bíró által arra ítéltetett, hogy az időgép segítségével a bizonytalan múltba küldessék vissza, mintegy ötszáz évvel korábbra. Ez hasonló volt a halálos ítélethez, még akkor is, ha nem az volt. Amikor Edmond von Klarenbach cellájában utolsó éjszakáját töltötte, tudta, van lehetőség, hogy az ítéletet egyszer felülvizsgálják. Elhatározta, hogy kihasználja ezt a lehetőséget. Jenner bíró fellélegzett, amikor másnap szolgálati ideje után barátságos otthonába lépett és leült, hogy átnézze a postáját. Házvezetőnője szabadnapos volt, felesége pedig nem volt. Először a kevésbé fontos dolgokat olvasta el, aztán kézbe vette a vastag borítékot, amely már az első pillanatban feltűnt neki. A szálkás írás régimódinak és egy kicsit pedánsnak hatott. Jenner valahogy ismerősnek érezte. A borítékon nem volt feladó. Jenner feltépte a borítékot, és nagyon elcsodálkozott, amikor több oldalnyi géppel írott kéziratot talált. Mellette egy levél, ismét a szálkás kézírással. Először ezt olvasta el: Richard Jenner bírónak 2199. április 17. Ön ezt a dátumot éppen úgy nem fogja elfelejteni, mint én. Ha azonban Ön írásom tintáját egy kémiai laboratóriumban analizáltatná, közölnék Önnel, hogy az írás éppen ötszáz éves. És ez pontosan így van. Ezt a levelet az 1699. évben írom. És én vagyok a Klarenbach nemzetség ősapja, Edmond von Klarenbach báró. Ezt a levelet azért írtam Önnek, hogy grafológus szakértők bizonyítsák be, hogy Ön nem esett áldozatul semmiféle misztifikációnak. Bármelyik bebizonyítja Önnek,

hogy annak az embernek a kézírásáról van szó, akit Ön néhány órával ezelőtt az időgép segítségével ötszáz évnyire visszaküldött a múltba – és aki most az Ön jelenébe visszatért, hogy bosszút álljon. Vagy talán azt hitte, megúszhatja bosszú nélkül? A mellékelt kéziratból megismerheti élettörténetemet, a második életem történetét, amelyet Önnek köszönhetek. És csak akkor fogja megérteni, mi/yen büntetést szántam Önnek, ha az egészet elolvassa. És akkor meg fogja érteni nemzetségem jelmondatát is, amely így hangzik: „Semmi sincs ezen a világon ok nélkül.” Edmond von Klarenbach báró Mikor Jenner bíró elolvasta a levelet, visszaereszkedett a karosszékébe, az irat az ölében, szeme behunyva. Nem akarta megérteni azt, ami az egyetlen logikus magyarázatot kínálta. Lehetetlen volt, hogy egy ember, aki ötszáz év óta halott, visszatérhessen a jelenbe. Klarenbach báró ma hajnalban és ugyanakkor éppen ötszáz évvel ezelőtt halt meg, amikor az időgép kamrájába lépett. Még soha senki sem tért vissza. Miért éppen Edmond von Klarenbach báró? Kinyitotta a szemét, hogy megbizonyosodjon arról, még mindig a dolgozószobájában ül. Reszkető kézzel visszatette a levelet az asztalra, és kezébe vette a kéziratot. A kézirat tíz lapból állott. Az írógép betűi kétségkívül modernek voltak, és a jelenből származtak. Ez a gondolat egyszerre megnyugtatta és nyugtalanította Jennert. Összerázkódott, és olvasni kezdett… Semmi félelem nem volt bennem, amikor hajnalban jöttek az őrök, hogy elvigyenek. Nem kivégzőkamrába visznek, hanem arra a helyre, ahol az időgép áll. Kezdettől fogva meg voltam arról győződve, hogy a gép működni fog, és hogy ezzel az életem a jelenben befejeződik. Ez azonban nem jelentette az abszolút halált, a tökéletes véget. Nem, nem féltem, de fékezhetetlen gyűlöletet éreztem, ha annak az embernek a győzelmére gondoltam, aki kicsinyes bosszúját ilyen szörnyeteg módra hajtotta végre. Egy ilyen nevetséges véletlen miatt – annak idején még gyermek voltam – kiüldözött a saját koromból. És ezzel arra is kényszerített, hogy egész éjszaka ezen gondolkozzam – ez volt a „kivégzésem” előtti éjszaka, melyen csodálatos eredményekre jutottam. Becsukódott mögöttem a kamraajtó, egyedül voltam. Nem hallottam, hogyan állítgatták a kapcsolókat, de ez nem is érdekelt. Dekker ötszáz évet számolt ki. De tévedhetett is. Ezenkívül fél évezreddel ezelőtt számtalan rendkívül figyelemreméltó tudományos eredmény született, amelyeket nagyon könnyen azoknak a felvilágosodott férfiaknak a befolyására lehetett visszavezetni, akik Dekker időgépe révén a legutóbbi húsz-harminc évben a múltba kényszerültek. Galilei felfedezte a távcsövet. Kepler megfogalmazta a mozgástörvényeket. Őt Newton követte a gravitáció törvényeivel. Valamivel később William Harvey felfedezte a vérkeringést.

Pascal pedig arra a gondolatra jutott, hogy a barométert magasságmérésre lehet használni. Ez volt az az idő, amikor az emberek fölfedezték a világot, és kiszélesítették látókörüket. El tudtam képzelni, hogy én is beleillek ebbe a korba, de azt is tudtam, milyen óvatosnak kell lennem, ha nem akarok eretnekként vagy varázslóként börtönbe kerülni. Az időkamrában sötét volt. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha szabadon lengenék a levegőben, és elveszteném a talajt a lábam alól. Estem, zuhantam a múltba, az évszázadokon át, míg végül az energiaáram hirtelen megszakadt. Az ütés, amellyel az új idősíkra értem, olyan heves volt, hogy keményen megütöttem magamat a talajon. Fájdalmat azonban alig éreztem, valami fényt fedeztem fel, egy gyenge, ezüstös és régóta ismert fényt. Felettem a tiszta éjszakai égbolt csillagaival és egy romok által félig eltakart teliholddal. Amint felegyenesedtem, az egészet láthattam. Nem változott. Görnyedt helyzetben maradtam és figyeltem. Száraz levelek zörgésén és a falak közt fütyülő szél hangján kívül semmit sem lehetett hallani. Kezeim hidegek voltak és nedvesek, mint a föld, amelyen ültem. Mivel tetőt sehol nem találtam, be kellett húzódnom a romok közé. Vajon minden elítélt ide, ugyanerre a helyre érkezik?… Igen fáztam, mert nem volt más rajtam, mint az a vékony kezeslábas, amely a 22. század börtöneiben szokásos volt. Nagyon feltűnő leszek benne a 17. század végén, ha nem leszek elég óvatos – erre pedig nagy szükségem lesz, ha sikeresen végre akarom hajtani tervemet. Az ötszáz éves tervet. A hideg ellenére ott térdeltem az egyik szélvédett sarokban, és gondolkodtam. Becslésem szerint nem sokkal múlhatott éjfél – a szellemek órája. Nos, valójában én is egy szellem voltam, és bizonyára szellemnek nézett volna bárki, aki véletlenül ebben az órában a romok között időzik, és lát engem a semmiből előtűnni. Igen, ezek romok voltak. Ezt tudtam, miközben ott ültem és körülnéztem. Azon a helyen, ahol később majd a bírósági épület fog állni, ma, az 1699. évben egy régi vár omladozik. Ha a tervem sikerül, holnap már nem kell itt hiába várnom… Valahogy csak eltöltöttem az éjszakát. Amikor szürkülni kezdett, keresztülbotladoztam a romok között, és egy rejtett kamrában találtam néhány eldobott ruhadarabot, melyek jó szolgálatot tettek nekem. Ezekkel elfedhettem áruló ruhámat, és így már felvehettem a kapcsolatot az emberekkel. Amikor kivilágosodott, visszatértem a búvóhelyemre, annak a férfinak a megjelenésére várva, aki tettem helyességét igazolja. A kezemben egy kard, amelyet a romok régi fegyverkamrájában találtam. Most azonban ugrani fogok egyet beszámolómban, hogy az, ami ekkor történt, érthetőbbé váljon. Miután tudtam, hogy tervem sikerült, még mielőtt véghezvittem volna, másnap elhagytam a romokat, és begyalogoltam a legközelebbi városba. Úgy tettem, mintha vándorló iparos volnék, és mivel a mezőgazdasági munkákban nem vagyok egészen gyakorlatlan, hamarosan megfelelő munkaadóra találtam. Az átalakulás nem ment valami könnyen, de beleélő-képességem és szilárd akaratom

segített, hogy megnyerjem munkaadóm bizalmát, sőt csodálatát. Olyan tanácsokat tudtam adni neki, amilyeneket senki mástól nem kaphatott, és hamarosan jobbkezévé, majd barátjává lettem. Mozgalmas korszak volt ez. A törökök Bécset ostromolták, de elűzték őket. Atlasow felfedezte Kamcsatkát. Hollandia lett a legnagyobb kereskedelmi hatalom a világon, Anglia pedig közben azon fáradozott, hogy a Kelet-indiai Társaság segítségével megalapítsa Kalkuttát. Savoyai Jenő a Balkán félszigeten hadakozott. Itt nálunk azonban nyugalom volt és béke. Tudtam, hogy zivataros idők jönnek, de sajnos sohasem voltam valami jó a történelemben. De így volt ez jól, hiszen különben valószínűleg megkíséreltem volna, hogy beavatkozzam az eseményekbe, hiszen azonnal világos volt előttem, hogy milyen apró és jelentéktelen véletlenektől függ a jövő. Barátom felesége meghalt, és ezután két évvel feleségül vettem a lányát, aki ezzel nemzetségünk ősanyjává lett. Nem tudott semmit a titkomról, és nem is szabad soha megtudnia. Amikor az apja meghalt, tíz évvel később, korlátlan ura lettem vagyonának, és tudtam, hogy családomban mindig lesz majd egy fiú, aki a nevet továbbviszi. Elsőszülöttem, Jesco most éppen nyolcéves. Egy szép napon majd elmondom neki származásom titkát, ő pedig később majd továbbadja elsőszülöttjének. Tizenöt vagy húsz nemzedék követi talán egymást, amíg eltelik az ötszáz év. Az idő természetesen nem állt meg számomra sem. Ha ön most láthatna engem, Jenner bíró, csodálkozna. Öregúrrá lettem, egy kicsit görnyedtté váltam, a hajam fehér. A végrendeletemet írásba fektettem, arra az eshetőségre számítva, hátha a halál hamarosan elközeleg. Íme, a fiamhoz szóló végrendeletem: 2199-ben nemzetségünk utolsó előtti sarját egy bizonyos Richard Jenner bíró arra ítéli, hogy az időgéppel a mi múltunkba térjen vissza. Fia, Robert von Klarenbach köteles Jenner bírót 2199. április 17-ről 18-ra virradó éjszaka felkeresni, miután előbb levelemet és kéziratomat eljuttatta hozzá. Köteles őt a bírósági épületbe vinni, és a két időtechnikus, Gremmel és Randolph segítségével éppen ötszáz évnyire a múltba küldeni. Itt várok rá. Nos, Jenner bíró, milyen hangulatban van? Nem hisz nekem? Ó, sajnos csalódást kell okoznom önnek. Fiam, Robert, akinek én egy fél évezreden át küldtem instrukcióimat, teljesítette feladatát, máris teljesítette. Én önt a romok között 1699. egyik teliholdas éjszakáján saját kezűleg leszúrtam egy rozsdás karddal – és ön felismert engem. Ön most már halott, Jenner bíró. Fiaim megőrizték titkukat húsz nemzedéken keresztül, minden háborús viszontagságon át, évszázadról évszázadra. Erre a napra várt ön, Jenner bíró, és ez lesz az ön utolsó napja. Úgy gondolom, lassan sötétedik önöknél. Ön nem fogja többé viszontlátni a napot, azt a napot sem, amely ötszáz évvel ezelőtt fénylett. Én itt várok önre, a múltban. Maradjon csak nyugodtan ülve az asztalánál. Semmi értelme nem volna, ha értesítené a

rendőrséget. Nem volna semmi értelme, mert különben sohasem jutna ide énhozzám, hogy megölhessem. Holttestét itt egy idegen holttestének tartják majd, egy olyan emberének, aki nagyon távolról jött – másként nem tudják a tisztes polgárok megmagyarázni különös öltözékét. És most, Jenner bíró, átengedem önt saját gondolatainak. Ha kopognak az ajtón, nyissa ki. Az én fiam az, Robert… Ez egy boszorkánykör, egy átkozott és esztelen boszorkánykör, semmi egyéb – gondolta Jenner bíró, amint felsejlett benne az elkerülhetetlen. – Elővehetem a pisztolyomat az íróasztalfiókból, és lelőhetem Robert von Klarenbachot, amikor belép a szobába – gyilkossággal fognak vádolni, és elítélnek, és elküldenek ötszáz évnyire a múltba. Talán egyetlen atommal kisebb energiával, és találkozni fogok Klarenbachhal. És ő meg fog ölni. Jenner finoman, óvatosan az asztalra tette a kéziratpapírokat, és hátradőlt. Ebben a pillanatban ébredt rá, hogy nincs menekülés. Amikor a berregő megszólalt, és felismerte a kémlelőnyílásban Robert von Klarenbachot, lassan felemelkedett, és kinyitotta az ajtót. – Jó estét – mondta az ifjú báró udvariasan. – Apám szeretne önnel beszélni… Ezzel kimutatott az éjszakába, körülbelül abba az irányba, amerre a bíróság épülete állt. Jenner bíró szó nélkül elindult. FAZEKAS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

VÁRKONYI NÁNDOR

AZ IDŐ SZÍVVERÉSE Ha boldog időkre gondolunk a magunk vagy az emberiség életében, aranykort mondunk, a hanyatló, epigon korszakokat ezüstkornak nevezzük, a nehéz, kegyetlen időket a vas korszakának. Az idő forgásának korokra osztása igen régi népközi szokás, de elnevezésük az aranyról, ezüstről, rézről, vasról természetesen csak akkor születhetett meg, midőn e fémeket már ismerték. Viszont egyáltalán nem használatba vételüket jelzi, hanem onnan ered, hogy mindegyiknek szimbolikus jelentőséget, értelmet tulajdonítottak, s így jelzőül használva őket, a dolgokat rangsorba állították, vagy erkölcsileg minősítették. A babiloniak például a hét bolygó (köztük a Nap és a Hold) rangsorát és tulajdonságait jelezték az ércekkel és féldrágakövekkel: az arany volt a Nap érce, az ezüst a Holdé, a réz a Vénuszé, a porfir a Marsé (a vasat még nem ismerték), a lapis lazuli a Merkúré, a topáz a Jupiteré, a malachit a Szaturnuszé. A görögök átvették az érckorokat, nemzetségeknek nevezvén őket, s Hésziodosz idejében már megtoldották egy ötödikkel, a héroszokéval, akiken a maguk

hősi honfoglaló nemzedékét értették. Hasonló értelmű Dániel próféta könyvében Nabukudurriuszur (Nabukadnezár) álma a négyféle ércből és cserépből való szoborról, s Iránban Zarathustra látomása a fáról, melynek arany-, ezüst-, réz- és vaságai jelentik az egymás után következő korszakokat. Más népek más értelmű és tartalmú elnevezéseket használtak, de a világidő periódusokra osztása majd mindegyiknél megvan, a nagy kultúrateremtőknél kivétel nélkül s alaposan kidolgozott rendszerekben. E világkortanok fontos szerepet játszottak az ókorok mitológiáiban, mintegy alapfalakul szolgáltak a vallásbölcseleti rendszerek felépítéséhez, s végeredményben azzá váltak, amit ma történelemszemléletnek nevezünk. A négyes tagolás általánossága feltűnő, s azt hihetnők, hogy a négy évszak pergése sugallta; némely népnél csakugyan így volt (például a germánoknál), de az évszakok váltakozása nem a folytonos, fokozatos hanyatlás eszméjét kínálja a kezdeti tökélytől a bukásig, hanem a kicsiny csírából nagyra növés és az érés, majd az elhullás megújuló ritmusát hirdeti. Ehhez képest egészen más mitologémákat szült: természetregéket, azonfelül az értékelésnek is elütő – nem erkölcsi – aspektusait nyújtja. Hogy a világidő tagolása milyen eszméből született s mit nyújt – épp e kérdésre akarunk most felelni. Sokáig számokkal fogunk bíbelődni, s a számok nem oldhatók fel szórakoztató mesékké, figyelmet kívánnak, viszont csak egyféle értelmük van, és igazolják magukat. Ha helyesen bánunk velük – s ez fontos és ellenőrzendő –, az eredmény is csak helyes lehet, és jutalmazza a fáradságot. Az ókori ciklusrendszerek összehasonlítása bonyolult műveletekkel jár, kivált ha nem ismerjük a kulcsot, vagy éppen azt keressük. Tudtunk szerint az alábbi számításokat még senki sem végezte el, nincs mire hivatkoznunk, azért előre jelezzük, hogy egyes ismétlődő törzsszámokhoz fogunk jutni, a rendszerek azonban hol megszaporítják egy-két nullával, hol megnyesik vagy másképp szorozzák-osztják őket. De ezek az addukciók és redukciók elvileg nem tetszőlegesek, nem puszta spekulációk eredményei, hanem időkörtöbbszörözések vagy osztatok, ahogyan mi is évtizedek, évszázadok, évezredek szerint számítunk, holott történelmi ciklusegységünk a század, s ezt addukáljuk ezreddé és redukáljuk tizeddé. Ha szeszélyesnek vagy alaptalannak találjuk a régi változatokat, lehet azért is, mert nem ismerjük céljaikat vagy nézőszögüket, a régiek azonban tudták az okát, ha mesterséges volt is a konstrukció. Erre vall, hogy ritkán fejlesztették rendszereiket matematikai következetességgel a végletekig, mint például az indusok, akik oly számtani (aritmetikai) logikával jutottak el a megfigyelt csillagászati adatokból a világ korának kiszámításához, s kétmilliárd esztendőre tették. Mindamellett az „égi év”, „isteni év”, „világév” lehet a földi esztendő egyszerű szorzata is. Mielőtt összehasonlításokba fognánk, jegyezzük meg, hogy itt a Földön kétféle praktikus időszámításra van mód. Az egyik a világidő, melynek ciklusait a Naprendszernek az ekliptikán, illetve az Állatkörön való haladása, a precesszió szolgáltatja; ez nagyobb korszakok rendszerezésére alkalmas, és egy köre kitesz 25 920 évet; e precessziós világév a 12 állatjegy szerint 12 részre, világhónapra oszlik, és így tovább napokra, órákra, percekre. A másik a földi idő, mely a Föld Nap körüli keringésén s a tengelye körüli forgásán alapszik, valamint a holdmozgáson, s legnagyobb periódusa az esztendő. Az év többféle lehet, de kettő a leghasználatosabb: a sziderikus vagy csillagév, az az idő, mely alatt a Föld pályáját a Nap körül befutja, vagy amely alatt a Nap látszólagos pályája ugyanahhoz a csillaghoz tér vissza; tartama 365 nap 6 óra 9 perc 9,35 másodperc. A másik, a szinodikus vagy holdév 12, holdváltozástól holdváltozásig tartó hónapból áll; egy ilyen szinodikus holdhó tartama 29 nap 12 óra 44 perc 2,9 másodperc, egy szinodikus évé tehát 354 nap 8 óra 48 perc 34 másodperc. A különbség a kétféle év közt 11 nap (epakta); a régiek a korszakolásnál a kettő középértékét – 360 napot – vettek egységnek (ún. közép- vagy átlagév), s ennek alapján az ekliptikát is 360 részre, fokra osztották, a 12 állatképszakaszon

kívül. (Innen ered tehát a ma is használt égi és földi fokrendszer.) Ugyanez okból 12 harmincnapos középhóval számoltak. A világidő (a precessziós vagy Nagy Nap-év) és a földi idő (esztendő) köreit megkapjuk tehát, ha elosztjuk őket a hónapok (12), a napok (30), az órák (24) és a percek (60) számával. Világidő (precesszió): 1 világév = 25 920 év 1 világhó = 25 920:12 1 világnap = 2 160:30 1 világóra = 72:24 1 világperc = 1 080:60 Földi idő: 1 év 1 hónap 1 nap 1 óra 1 perc

= 2 160 év = 72 év = 3 év = 1080 nap = 18 nap

= 360 nap = 12 hónap = 30 nap = 24 óra = 60 perc = 60 másodperc

A régiek a napot kisévnek tekintették, vagyis 12 részre, kishónapra, kettősórára osztották, a kishónapot, kettősórát pedig 30 kisnapra, kettőspercre. Innen származik az ókorban használt s a mai ember számára furcsa „kettősóra” időmérték. A kettőspercet hosszmérték kiszámítására is felhasználták (éppúgy, mint a 360 napot térmérésre, fokszámításra, azaz összehangolták az időt és a teret); a babiloniak ti. megfigyelték, hogy a Nap a napéjegyenlőség idején két kettősperc alatt tesz meg akkora utat az égen, mint amekkora a saját tányérjának átmérője; ezt a távolságot 4 (ív) percnek nevezték el, egy perc tehát az egésznek 60-ad része. Óralapunk még mindig ezt a 12 óra – 60 perces beosztást viseli, egyébként pedig a Nap és a Hold mozgásának kölcsönös viszonyát ábrázolja: a számlap az égbolt köre, a kismutató a Nap, a nagymutató a Hold; míg a kismutató-Nap egy kishónapóra utat (számtól számig) megtesz, azalatt a nagymutató-Hold az egész számlap-eget körbejárja; a kismutató-Nap tehát egy kisév-nap alatt egyszer futja körül a számlap-eget, a nagymutató-Hold tizenkétszer, kiadva a 12 kishónap-óra számát. Minthogy mi már nem kettősórákban számítunk, azaz napunk 24 órás, azért a mi óralapunkon ez a művelet naponta kétszer ismétlődik. A beosztás, vagyis a kettős időmérés (nap+óra) a sumérek találmánya, mindmáig híven követjük, s noha nem fedi a mi 24 órás napbeosztásunkat, annyira belénk idegződött, hogy csak mostanában és csak hivatalosan kezdjük a valódi 24 órás beosztást alkalmazni. A régiek kettősóra-rendszerének számunkra nincs jelentősége, azért a következőkben 60 perces órákkal fogunk számolni. A sorra kerülő számításokban tehát megkülönböztetünk precessziós világperiódusokat (Nagy Nap-év-köröket), aztán egyes népeknél használatos nagyciklusokat (vagy világéveket, ezeknek rendszerint saját nevük van), végül földi időköröket. Minthogy pedig az ókori népek a csillagászatot és a naptártant – legkiválóbb mestereikről – kaldeus tudománynak nevezték, kezdjük mi is velük. Babilónia – A kaldeus korszakszámítás a sumerok műve, de eredete valószínűleg a történet előtti időkbe nyúlik vissza. Főköre a sar = 3600 év. Csillagászati alapja: egy és kétharmad világhó, azaz 2160+1440 = 3600, egyúttal a középév napjai számának, 360-nak tízszeres addukciója. Periódusai a hatos és a tízes (szexagezimális és decimális) számrendszer alkalmazásával jönnek létre; egységei: 1 susu 1 ner

= 6x10 év = 10 susu

= =

60 év 600 év

1 sar = 06 ner 1 nagysar = 60 sar

= 3 600 év = 216 000 év

A világciklusok alapegysége a sar, csupán a vízözön előtti királyok listáin szerepelnek kisebb időkörök. Berossosnál kétféle hagyományt találunk feljegyezve (nevezzük A és B világciklusnak), kívülük igen régi emlékekből összeállítottak egy harmadikat (nevezzük C világciklusnak). Legnagyobb időköreikből, a világévekből kiindulva, így mutathatók be: A világ ciklus: 1 világév = 12x10 sar 1 világhó = 1 világnap =

= 120 sar 10 sar 1/3 sar

= 12x36 000 = 432 000 év = 10x 3 600 = 36 000 év = 3 600: 3 = 1 200 év

B világciklus: 1 világév = 12x12 sar 1 világhó = 1 világnap =

= 144 sar 12 sar 2/5 sar

= 12x43 200 = 518 400 év = 12x 3 600 = 43 200 év = 3 600: 2,5 = 1 440 év

C világciklus: 1 világév = 12x30 sar 1 világhó = 1 világnap =

= 360 sar = 30 sar 1 sar

= 12x108 000 = 1 296 000 év = 30x 3 600 = 108 000 év = 3 600 = 3 600 év

A táblázatokból kitűnik, hogy az A világciklus a sar decimális szorzatain és egy osztatán alapul, a B és a C ciklus a sar szexagezimális szorzatain és osztatain. Azonban világosabb képet kapunk, ha a sarral való számításokat elhagyjuk, s helyettük a világéveket hónapokra (12), a hónapokat napokra (30) osztjuk. A világciklus: 1 világév = 432 000 év 1 világhónap = 432 000:12 = 36 000 év 1 világnap = 36 000:30 = 1 200 év B világciklus: 1 világév = 518 400 év 1 világhónap = 518 000 év:12 = 43 200 év 1 világnap = 43 200 év:30 = 1 440 év C világciklus: 1 világév = 1 296 000 év 1 világhónap = 1 296 000:12 = 108 000 év 1 világnap = 108 000:30 = 3 600 év Első pillantásra szembeszökő, hogy a ciklusok számai emelkedő tendenciát mutatnak, egymásnak többszörösei; így a B ciklus az A-nak 1,2 szerese, azaz: 432 000x1,2 36 000x1,2 1 200x1,2

= 518 000 = 43 000 = 1 440

A C ciklus pedig a B-nek 2,5-szerese: 518 400x2,5 = 1 296 000

43 200x2,5 1 440x2,5

= 108 000 = 3 600

Végül a C ciklus az A-nak 3-szorosa: 432 000x3 = 1 296 000 36 000x3 = 108 000 1 200x3 = 3 600 E viszony a három ciklus között nem véletlen vagy tetszőleges, ezt mutatja az is, hogy az ily módon nyert számértékek szoros kapcsolatban vannak a precessziós világév periódusaival, azaz összeegyeztetik a földi időköröket az égiekkel. Tudjuk, hogy a babiloniak az ekliptikát (vagyis a világteret) 360 részre, fokra osztották, s miután a Nap ezt 25 920 év alatt járja körül, egy fokra 72 év esik. Minthogy pedig az eget az istenek birtokolták, minden főistenre esett egy megillető rész, ahol uralkodott, s amely a fokok száma szerint megadódó időn át az egész mindenségben is vezető helyre került. A fő istentriád Anu, Enlil és Ea volt, hozzájuk csatlakozott Szin és Samas (a holdisten és a napisten) duádja; a reájuk eső számokat (tér+időmértékeket) istenszámoknak nevezték, s a következő arány szerint osztották meg: Anu = 60x72 Enlil = 50x72 Ea = 40x72 Szin = 30x72 Samas= 20x72

= = = = =

4 320 3 600 = 10 800 év = 3 C világnap 2 880 2 160 1 440 = 3 600 év = 1 C világnap

Össz.: = 200x72 = 14 400 = 14 400 év = 4 C világnap Hogy honnan eredtek ezek a számok, és mi a kulcsuk, még sorra kerül. Az istenszámok arányos csökkenése (per: 60-50-40-30-20) világosan látható, valamint az is, hogy mind a 360 és 432 többszörösei, szintén arányos rendben: Anu = 4320 Enlil = 3600 Ea = 2880 Szin = 2160 Samas= 1440

= = = = =

12x360 = 10x432 10x360 = 8x432+144 8x360 = 6x432+288 6x360 = 5x432 4x360 = 2x432+144

Az utolsó számoszlopban látható kiegészítések (+ 144 és kétszerese +288) nem esetleges, szabálytörő, henye töredékek, hanem az alapszám: 72 többszörösei, istenszámtörzsek, s egyúttal kozmikus időegységek. Áttekintve az eddigi táblázatokat, nyomban meggyőződünk, hogy az öt istenszám kifejthető a nap-precesszió adataiból, szervesen kongruál velük, azonfelül mind megtalálható az A, B, C ciklusban egyaránt. 4320 = 2 világhó [s ennek megfelelő világnap-óra-perc] A világév 100-as redukciója B világhó 10-es redukciója 3600 = 50 világnap [stb.] A világhó 10-es redukciója B világhó: 12-vel

2880 = 40 világnap [stb.] 2 B világnap

C világnap 2160 = 1 világhó [stb.] A világév: 200 B világév: 240 B világhó: 50 C világév: 600

1440= 20 világnap [stb.] A világév: 250 A világhó: 25 B világév: 12 B világnap C világhó: 75 C világnap: 2,5

Ezenkívül, mint az istenszámok első táblázatán láttuk, Anu-Enlil-Ea főtriádja együtt 10 800 év, azaz a világóra 10-es addukciója napokban, valamint 3 C világnap; Szin és Samas duádja 3600 év, vagyis C világnap, mindösszesen tehát 4 C világnap. A lényeg azonban az, hogy az öt istenszám mint törzsszám, derivátumai révén, döntő tényezője mind a három babiloni ciklusnak, és alkatrésze a precessziós napkörnek. Végső gyökerük pedig 72 és 18. A 72, tudjuk, nem egyéb, mint a világnap földi években, a 18 viszont (ennek negyedrésze és) a világperc száma földi napokban. (Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy a babiloniak a fentieken kívül egy 18 sarból álló, „sötétségperiódusnak” nevezett időkört is felvettek.) Tartsuk tehát emlékezetünkben, hogy mind a három babiloni nagyciklus, mind pedig a precessziós napkör számrendszereinek közös osztója, alapszáma 72 és 18. Ezt tekintetbe véve, mindjárt jobban megértjük a vízözön előtti őskirályok listáit, óriási évszámait, amikkel a kutatók nemigen tudnak mit kezdeni, s az egészet a mítoszok képzeletvilágába utalják. De már a görög-római szerzők is elutasították őket mint téveseket és hihetetleneket, az egy Plinius kivételével, ki megjegyzés nélkül közli: „Epigenés, e nagy tekintélyű auktor állítja, hogy a babiloniaknál 720 000 évre visszanyúló csillagmegfigyelések találhatók cseréptáblákra róva; a legkisebb adat Berosusnál és Critodemusnál 490 000 év.” Diodóros, mint láttuk, hihetetleneknek tartja őket, Cicero szintén: „Semmi hitelt nem érdemelnek a babiloniak és azok, kik a Kaukázusról figyelik az égi jelenségeket, és számok és mozgások szerint meghatározzák a csillagok járását. Ha ezek úgy mondják, hogy 470 000 évnyi időről vannak történeti adataik, evvel csupán tudatlanságról vagy hivalkodásról avagy a nyugodt megfontolás hiányáról tesznek tanúságot.” A mai kutatók közül tudtunkkal csak Alfred Jeremias, az asszírológia klasszikus mestere hámozta ki az ún. eridui hagyományból, hogy az imént említett 18 saros „sötétségperiódust” alkalmazza, s csodálni való, hogy jelentését nem ismerte fel; ami pedig a számóriásokat illeti, egyszerűen azt javasolta (1904-ben), hogy a 473 000 vagy 490 000 végéről nyessünk le két nullát, akkor talán megközelítjük a történeti valószínűséget. Plinius német fordítói már őelőtte a maguk fejétől önkényesen megtették ezt (1881-82-ben). Dávid Antal, a jeles magyar asszírológus így írt (1927-ben): „A listák mindhárom változata csak abban ért egyet, hogy körülbelül ugyanazokkal a királynevekkel operál.” A problémának ilyen nézőpontból való megközelítése („történeti valószínűség”) azonban a mitikus világszemlélet félreértésére vall az összes orientalistánál a mai napig. Három királyjegyzéket ismerünk: a larszai és eridui hagyományt és a Berossos-féle bábelit. Csakugyan van bennük homály, ami onnan eredhet, hogy nem ismerjük minden adat kulcsát, vagy ami valószínűbb, a feljegyzők nem értették már a rendszert. Elsőnek a larszai királylistát mutatjuk be, de már itt jelezzük, hogy egyúttal megfejtését is adjuk: kerek számú sarokkal operál, melyek természetesen magukba foglalják a 72-ős alapszám többszöröseit, ahogyan a táblázatban feltüntetjük. Ezenkívül meg kell jegyeznünk, hogy a legelső évszám (67 200) hibás, tehát alája írtuk a helyeset (43 200), s a korrekciót a maga helyén igazoljuk.

Larszai hagyomány (Tíz király) Subarui királyok: 1. Alulim [helyesen] 2. Alagar

67 200 év [43 200 év] (= 72x 600 = 12 sar) 72 000 év (= 72x1000 = 20 sar)

Larszai királyok: 3. […]kidunnu 4. […]ukku [?]

72 000 év (= 72x1000 = 20 sar) 21 600 év (= 72x 300 = 6 sar)

Bad-tibirai királyok: 5. Dumuzi 6. Enmeluanna

28 800 év (= 72x400 = 8 sar) 21 600 év (= 72x300 = 6 sar)

Laraki király: 7. Enszibziana

36 000 év (= 72x500 = 10 sar)

Szippari király: 8. Enmeduranki

72 000 év (= 72x1000 = 20 sar)

Suruppaki királyok: 9. Szukkurugi, Ubur-tutu fia 10. Ziuszudra, Szukkurugi fia

28 800 év (= 72x400 = 8 sar)

10 király összesen [helyesen]

456 000 év [432 000 év]

36 000 év (= 72x500 = 10 sar)

A fentebb mondottakon kívül láthatjuk még, hogy az évszámok sorában négy ismétlődik: 72 000 háromszor, 36 000, 28 800, 21 600 kétszer-kétszer. Az első eredete nem ismerhető fel, a többi három azonban sor szerint Enlil, Ea és Szin törzsszámainak tízes addukciója, a listán feltételesen kikorrigált 43 200 pedig Anué. De mind az öt visszamegy 72-re: 72 000 -?-: [43 200 Anu: 36 000 Enlil: 28 800 Ea: 21 600 Szin:

7200 4320 3600 2880 2160

= 100x72 = 60x72] = 50x72 = 40x72 = 30x72

Ténynek kell vennünk, hogy a larszai hagyomány királyait a szokott kapcsolat fűzte Enlilhez, Eához és Színhez: őket képviselték és korszakaikat valósították meg a Földön, az istenkirályság törvényei szerint. Hogy Anu és Samas szent számai miért hiányzanak a jegyzékből, keresendő (a korrigált számot csak feltételesen írtuk a táblázatba). Legjobban kirí a sorból a lista első száma: 67 000, az egyetlen, mely nem 72-n alapul, „szabálytalan”. Mert hogy itt szabály érvényesül, most már talán nem fogja kétségbe vonni senki. A kivétel felébreszti a gyanút, vajon nem e helyütt csúszott-e hiba a jegyzékbe, s nem ez okozta-e, hogy a végösszeg eltér a Berossos-féle listáétól, mely kétségkívül hiteles, lévén a szent istenszám addukciója: 432 000, s mert Berossos eredeti okmányokból merített. A gyanút megerősíti, hogy a két lista közös forrásra megy vissza: mindkettő tíz azonos nevű királyt

sorol fel, míg az eridui csak nyolcat, részben eltérő nevűeket, s végösszege kereken 200 000 évvel kisebb. Tekintsük meg tehát közelebbről a „hibás” számot. A larszai jegyzék végösszege: 456 000, a bábelié (Berossosé): 432 000, azaz a különbség 24 000. Ha egy önkényes, de logikus korrekciót engedünk magunknak, s ezt levonjuk a szabálytalan 67 200-ból, kellemes meglepetéssel igazolva látjuk gyanúnkat: a maradék 43 200, vagyis Anu hiányzó számának a többivel azonos addukciója, s természetesen osztható 72-vel, végül az összeadást helyesbíti 432 000-re. Magyarázatlan marad három király 72 000-es évszáma, minthogy ennek törzse: 7200 nem istenszám. De miután az öt isten sorából Samas hiányzik, jogosulta gyanú, hogy az ő törzsszáma bújik meg benne, s evvel együtt a táblázaton megkérdőjelezett 7200-ban. Nem nehéz észrevenni, hogy emez ötszöröse Samas számának, 1440-nek. Hogy miért tulajdonítottak a lista három királyának öt Samas-értéket, ma már persze nem tudhatjuk, de a számítások tisztázása céljából megengedhető, sőt szükséges, hogy ötödére redukáljuk, s aztán – a többi király törzsszámához hasonlóan – addukáljuk tízzel. A larszai lista rejtett alapjául szolgáló és hipotetikusan kijavított istenszámrendünk tehát így fest, az istenek rangsorába szedve: [43 200 Anu: 36 000 Enlil: 28 800 Ea: 21 600 Szin. [72 000: 5 Samas:

4320x10 = 60x72] 3600x10 = 50x72 2880x10 = 40x72 2160x10 = 30x72 1440x10 = 20x72]

Ily módon nemcsak a hiányzó isteneket és számaikat kaptuk meg a maguk helyén, hanem az aránysor kezdő és záró szorzói (60 és 20) is kellőképp beilleszkednek a haladványba. Korrekcióink tényszerű adatokból: egy-egy hiányzó, de más, hasonló helyen meglévő istenszámból és istennévből indultak ki, tehát logikusak és jogosultak, s az eredmény pontosan igazolni látszik őket. Az addukciók okát és jelentését egyelőre ne keressük, s ne firtassuk azt sem, vajon a babiloniak csakugyan hitték-e, hogy vízözön előtti királyaik ily sok ezer évig uralkodtak. Azt azonban már az első listából kétely nélkül megállapíthatjuk, hogy rendszer van benne, s e rendszer alapja ugyanaz, mint csillagászati tér- és időméréseiké, azaz kozmikus. A szent számokat az égről, a csillagok járásáról olvasták le. Most vegyük elő a második jegyzéket. Eridui hagyomány (Nyolc király) Eridui királyok: 1. AIulim 2. Alagar

28 800 = 8 sar 36 000 = 10 sar

Bad-tibirai királyok: 3. Enmeluanna 4. Enmeagal 5. Dumuzi

43 200 = 12 sar } 28 800 = 8 sar } 36 000 = 10 sar

Laraki király: 6. Enszibziana

28 800 = 8 sar

Szippari király: 7. Enmeduranki

21 000 = 5 sar+5ner

64 800 év = 18 sar

} }108 000 év = 30 sar }

} } } } 18 sar+6ner = 68 400 év

Suruppaki király: 8. Uburdu

18 600 = 5 sar+1 ner

8 király összesen

241 200 év

} } }

Ahogy a táblázaton feltüntettük, e hagyomány a 18 saros periódussal dolgozik; egyébként ismert istenszámokat alkalmaz, a két utolsó kivételével. E kettő, az 5 ner és az 1 ner hozzáadása révén, valójában törtszám, ami arra enged következtetni, hogy itt – legalábbis a mi szemünkben – hiba csúszott be, bár ennek ellentmond, hogy a tört hiánytalanul benn foglaltatik az egészben. A hiba vagy magyarázat keresését mellőzzük, egyrészt mert a lista számrendszere azonos a másik két hagyományéval, s nekünk ennyi elég, másrészt mert nem vagyunk tisztában a 18 saros időkör alkalmazásával, holott csak ez segíthetne közelebb a korszakolás értelméhez s így az esetleges hibaforráshoz. A lista különben is teljes korszakigénnyel lép fel. Minket tehát e hagyományból csupán a 18-as törzsszám érdekel, mely mint tudjuk, a precessziós világperccel azonos. Természetesen a 72-es törzsszám is teljes érvénnyel szerepel a sorozatban, de éppen mert magától értetődik, mellőztük kifejtését. Egyéb jelentéseikkel később találkozunk. Hátra van még Berossos jegyzéke, nézetünk szerint ez őrzi leghívebben a hagyományt. Bár a mi szemszögünkből nem a nevek és adatok „hitelessége” a fontos, hanem a számítások rendszere, s ez mind a három jegyzékben kétségkívül azonos. (Minthogy Berossos szövege görög, a táblázaton a görögösített nevek eredetijeit is kitesszük.) Bábeli hagyomány (Berossos tíz királya) Bábeli királyok: 1. Aloros (Alulim) 2. Alagaros (Alagar)

36 000 év 10 800 év

Pau-tibirai királyok: 3. Amelon (Enmeluanna) 4. Amennon (Enmenunna) 5. Amegalmes (Enmeagal) 6. Daosos (Dumuzi)

46 800 év 43 200 év 64 800 év 36 000 év

Szippari király: 7. Enedoranchos (Enmeduranki)

64 800 év

Laranhai király: 8. Anempinos (Enmenpoin?)

36 000 év

Suruppaki királyok: 9. Opartes (Uburdu) 10. Xisuthros (Ziuszudra)

28 800 év 64 800 év

10 király

432 000 év

E listán mindössze három szám van, mely eddig nem szerepelt: 10 800, 46 800 és 64 800. Nehézség nincs velük, mert nem mások, mint – sorban – Szin, Enlil és Anu addukált törzsszámai, éspedig: 10 800 = 21 600:2, azaz Szin (add.) számának fele (egyúttal a C világhó: 108 000 év tízes redukciója; 46 800 = 36 000+10 800, azaz Enlil (add.) számának

és Szin (add.) feleszámának összege; végül 64 800 = 43 200+21 600, vagyis Anu és Szin (add.) számainak összege. A számrendszer tévedhetetlenül azonos az előző kettővel. Úgy véljük, felsoroltuk a babiloni korszakszámitások főbb tényezőit. Az egész együttesen kétségkívül szerves rendszer, ha egyes részletei homályban maradnak is, és ha némelyik elemének jelentését nem értjük. Eredményképp leszűrhetjük, hogy a rendszer végső fokon a precessziós világnapon, 72-n és világpercen, 18-on alapul. A kozmikus időt sikeresen egybehangolja a földi idővel azáltal, hogy rendszerébe szervesen beleszövi a középév napjainak számát, a 360-at. Aritmetikai módszerül egyaránt használja a szexagezimális és a decimális rendszert; amazt időkörök kiszámításához, emezt főként addukciók és redukciók képzésére. Ez a csillagászati és számtani váz, jelentéstanáról azonban nem maradt fenn valamely kánoni szöveg, csupán töredékekből, mantikus és varázsformulák bevezetéseiből s a nagy eposzokból hámozta ki és foglalta össze Alfred Jeremies a következő értelmezést: „A vázat a világkorok tanának axiómái szolgáltatják. A világtörténés aiónokban pereg le. A földi ciklusok az égiek párhuzamai. A most forgó világ a káoszból támadt. Az ember, mint a teremtés koronája, minden tudást az istenségtől kapott az ősidőben, egyúttal szabályokat az isteneknek tetsző életre. Az emberek bűne – mely azonban nem úgy jelenik meg, mint bűnbeesés az ősidőben –, a vízözönkor ismét a káosz állapotát teremtette meg. Az isteni kinyilatkoztatás és az emberi tevékenység színpada, mind a vízözön előtt, mind a vízözön után, Babilónia volt. Itt fejlődött ki »az isteni tanítás révén« a műveltség. Az emberek istentelensége időnként elátkozott korokat idéz fel, melyek után egy eszményi király uralma alatt aranykor jön, egy boldog ősidő másaként.” {Allgerneine Religions-Geschichte 2. Aufl, 1924 – V. ő. még: Dávid Antal: Bábel és Assur l-ll. köt., 1926-1928.) Görögök – A babiloniak után célszerű a görögökre áttérni (noha jóval később jelentkeztek a történelemben), mert számításaikat a káldeusoktól vették kölcsön, és módosították. De rendszerük voltaképpen nincs, csupán két nagyciklust találunk: a hérakleitoszi világévet és a platóni nagyévet. (Ma gyakran a Nagy Nap-évet is „plátói évnek” nevezik, de ez a szokás nem érinti tárgyalásunkat.) A hérakleitoszi világév: 10 800 000 esztendő. Ennek számtörzse, mint látjuk, a világóra száma, azaz 1080, napokban. De Hérakleitosz persze nem ebből indul ki, s szigorúan véve nem is évet ad, hanem világhónapot; ugyanis 10x10 sart = 360 000 évet tesz meg egy világnapnak, s ezt megszorozza a középhó napjainak számával: 30x360 000 = 10 800 000. Lehetséges azonban, sőt valószínűbb, hogy a babiloni C világhónapot, 108 000 évet veszi át, addukálja 100-zal, s így kap 10 800 000 évet, azaz egy százszoros hiper-világhónapot; ezt elnevezi évnek, ami a szisztéma félreértésére vall. A babiloniak is egy precessziós számot, a világóra napjainak számát (72-t) addukálják, de szexagezimális rend szerint, s így logikusan megőrzik hónapjellegét. A platóni nagyév, 12 960 000 esztendő, nem sok magyarázatot kíván. Platón valóban nagyévet ad, úgy tetszik, a babiloni A világhónapot veszi egy napnak, s megszorozza a középév napjainak számával: 36 000x360 = 12 960 000. De ezúttal is lehetséges, hogy a babiloni C világhónapot szorozza meg a hónapok számával: 108 000x12 = 1 296 000, s ezt ismét addukálja tízzel. A kérdésekre akkor felelhetnénk, ha tudnók, mennyire ismerte Platón a babiloni rendszert, s ugyenez áll Hérakleitoszra. Alexandriai Kelemen mindenesetre megjegyzi: „A sokat utazott Platón asztronómiáját a babiloniaktól vette kölcsön.” Ám ugyanily régi hagyományból tudjuk, hogy Ré templomának beavatottja volt OnHéliupoliszban, lehetséges tehát, hogy az egyiptomi Főnix-ciklust adaptálta. (Még Hadrianus idejében is mutogatták a templomhoz tartozó házat, ahol Platón lakott.) A kérdés valójában lényegtelen, mert a világév-konstrukcíó mindkét görögnél bölcseleti spekuláció eredménye; nem ment át a vallásba, sem a csillagtudományba, sem a kronológiába, röviden a gyakorlatba.

A görögök korszakolásra alkalmas módszert nem dolgoztak ki; mint minden nép, általánosságban ők is két szemszögből nézték az időt, viszont megszemélyesítették: az egyik Kronosz, vagyis „az” Idő mint őstény, amely mindent létrehoz és megsemmisít; a másik Aión, a Kor, általában minden oly nagy időszakasz, mely a többitől különbözik: jelen, múlt, jövő, vagy hogy tárgyunknál maradjunk, arany-, ezüst-, réz-, vaskor. Természetesen volt hagyományuk az emberiség történetéről, de az mitológia, Hésziodosz dolgozta föl, azaz öntötte igen szép költői formába (Munkák és napok), utána Ovidius (Metamorphoses). Öt nemzetség váltotta fel egymást a Földön. Az első Kronosz uralma alatt az aranykorban élt, aztán kihalt, és jó szellem lett mindegyikükből; Zeusz akarata szerint őrzik az embereket. Utánuk az ezüstkor következett, akkor az emberek száz évig gyermekek maradtak, de felnőve hamar meghaltak, mert nem tisztelték eléggé az isteneket, s Zeusz a föld mélyébe rejtette őket. A réz nemzetsége szörnyű erejű, vad fajta volt, háborúknak élt, s végül saját keze által elemésztve, leszállt az Alvilágba. A vas kora szülte a legrosszabb embereket, öncélként művelik a bűnt; a költő, nagy bánatára, ebben az időben él, mely csak akkor fog véget érni, ha majd gyermekei ősz hajjal jönnek a világra, s boldogtalanul élve, korán meghalnak. E hagyományos négy korhoz vagy nemzetséghez Hésziodosz hozzáad egyet, s beilleszti a negyedik és ötödik közé: Théba és Trója hőseiét; ők a Boldogok Szigetein laknak. India – Az indusok védikus vallása, a hinduizmus tana szerint a világ élete azonos Brahma életével; ahogyan Brahma, az isten születik, él, meghal, és újra támad, vele együtt a világ. Brahma száz Brahma-évig él, s ez kitesz 311 040 000 000 000 emberévet. Egy Brahma-nap neve kalpa, s ezer maháyugát, azaz nagyvilágkort foglal magába, amelyek mindegyike négy yugára, világkorra oszlik, Kritá-, Tretá-, Dvápara- és Káliyugára. Mi ezekkel foglalkozunk, nem csupán a nagy világkorok kezelhetetlen számszörnyetegei és a velük végzett bonyodalmas műveletek miatt, hanem mert nekünk elegendők: a yugák teszik a rendszer alapját. Emezek alaptényezője viszont 360 nap, az esztendő, a „halandók napja”, s mindegyik a jól ismert 4320 addukciójának, 432 000-nek arányosan fogyó szorzata. A 432 000 azonos tehát a babiloni A világévvel, s természetesen a többi négy istenszám is kifejthető az indus rendszerből. Azonban semmi sem bizonyítja, hogy a babiloniaktól vették át mindezt, feltehetőbb, hogy a két szisztéma, sőt a világ összes kultúrnépéé, közös történet előtti forrásból ered. A négy yuga adatai és viszonyaik a világévhez a következők: Kritáyuga Tretáyuga Dváparayuga Káliyuga

= 1 728 000 = 1 296 000 = 864 000 = 432 000

= = = =

4x432 000 3x432 000 2x432 000 1x432 000

Maháyuga

= 4 320 000 = 10x432 000

A négy yugába bele vannak számítva a köztes idők, a reggeli és esti „szürkületek”; ha ezeket kibontjuk a tiszta évekből, kapjuk: Kritáyuga Tretáyuga Dváparayuga Káliyuga

= 1 440 000 tiszta év+288 000 szürkületi év = 1 080 000 tiszta év+216 000 szürkületi év = 720 000 tiszta év+144 000 szürkületi év = 360 000 tiszta év+ 62 000 szürkületi év

Közbevetőleg: a négy yuga természetesen kifejthető a Nap-precesszió időköreiből; emlékeztetőül megjegyezzük, hogy az alábbi táblázatban 25 920 a prec. világév, 2160 a prec. világhó, 72 a prec. világnap évszáma: Kritáyuga Tretáyuga Dváparayuga Káliyuga

= 1 728 000 = 1 296 000 = 864 000 = 432 000

= 66 2/3x25 920 = 800x2160 = 24 000x72 = 50 x25 920 = 600x2160 = 18 000x72 = 33 1/3x25 920 = 400x2160 = 12 000x72 = 16 2/3x25 920 = 200x2160 = 6 000x72

A harmadrészek nem henye törtszámok, funkcionális szerepük van, mutatja például, hogy a Kritá- és a Káliyugánál szorzó 2/3 = 17 280, azaz a Kritáyuga számtörzse, a Dváparayugánál az 1/3 pedig = 8640, vagyis a saját számtörzse. A yugáknál három számcsoportot kaptunk tehát: teljes yugákat, tiszta és szürkületi éveket, s a táblázatokból kitűnik, hogy mind a három csoport ugyanazokkal a törzsszámokkal dolgozik, mint a babiloni ciklusok, s a különbség mindössze annyi, hogy a yugák rendszere kizárólag éveket számít, a hónapokat és napokat mellőzi, viszont kiterjedtebb lévén (négy nagyciklust vesz fel, s egy főidőkörbe foglalja őket), a törzsszámoknak újabb származékaihoz jut el. Ennél fogva hasznos lesz, szemléltető táblázatba állítva, összehasonlítani a két nagy ókeleti rendszert. Minthogy számaik mennyiségileg nem azonosak, csak közös törzsűek. azért az egyenlőség jele [ = ] helyett a hasonlóságét [>] tesszük közéjük. BABILON Anu Enlil Ea

INDIA

= 60x72 = 10x423 = 50x72 = 8x432+144 = 40x72 = 6x432+288

Szin = 30x72 = 5x432 Samas= 20x72 = 3x432+144

= 4320 ≠ 43 200x40 = 432 000x4 = 1 728 000 = Kritáyuga = 3600 ≠ 36 000x36 = 432 000x3 = 1 296 000 = Tretáyuga = 2880 ≠ 28 800x30 = 432 000x2 = 864 000 = Dváparayuga = 2160 ≠ 21 600x20 = 432 000x1 = 432 000 = Káliyuga = 1440 ≠ [14 400x10 = 144 000x1 = 144 000 = Dváparayuga-szürkület]

Ugyanez összevontabb, áttekinthetőbb formában: Anu kora Enlil kora Ea kora Szin kora Samas kora

= 4320 = 3600 = 2880 = 2160 = 1440

≠ Kritáyuga ≠ Tretáyuga ≠ Dváparayuga ≠ Káliyuga ≠ [Dváparaszürk.]

= 400x4320 = 1 728 000 = 360x3600 = 1 296 000 = 300x2880 = 864 000 = 200x2160 = 432 000 = 100x1440 = 144 000

Vagyis egész röviden, szavakba foglalva: a Kritáyuga kitesz 400 Anu-kort, a Tretáyuga 360 Enlil-kort, a Dváparayuga 300 Ea-kort, a Káliyuga 200 Szin-kort, végül – ahogy kiegészítésül a yugákhoz ötödiknek hozzátettük – a Dvápara-szürkület 100 Samas-kort. Ezek után aligha vonható kétségbe, hogy a két szisztéma elemei azonosak, tehát gyökerük is közös. A négy yuga egymásutánja nemcsak időben jelent arányosan tagolt csökkenést, hanem az erkölcsökben s az emberiség általános állapotában is, amint már nevük jelentése kifejezi: Kritá: Igazság kora, Tretá: Három áldozattűz kora, Dvápara: Kételkedés ideje, Káli: Fekete korszak. Az első tart legtovább, ez a boldog idő, az igazság uralkodik, az emberek tisztelik, de utána korszakonként mind alább szállnak erről a magaslatról, mígnem az utolsóban a világ erkölcsi és anyagi süllyedése mélypontra ér. Ebben a korban, a Káliyuga

szürkületében élünk ma, mely i. e. 3102-ben a Pándavák és Kauravák csatájával vette kezdetét Kuruksétra mezején. Mi a yugák időtartamát „halandók napjai”-ba, emberévekbe írtuk át, az indusok azonban istenévekben számítják őket, vagyis a következő rend szerint: Yugák

Reggeli szürk.

Tiszta Idő

Esti szürk.

Istenévek

Emberévek

Kritá Tretá Dvápara Káli

400 300 200 100

4000 3000 2000 1000

400 300 200 100

= 4800 = 3600 = 2400 = 1200

= 1 728 000 = 1 296 000 = 864 000 = 432 000

Az egyiptomiak dinasztiák szerint periodizálták történelmüket, s (természetesen) négy nagy csoportra, korszakra osztották őket: 1. az istenkirályok, 2. a félistenek, 3. a halott félistenek szellemei, végül 4. a földi fáraók ideje következett egymás után. De minthogy gyakorlatilag a Nílus áradása volt a lét föltétele, az élet minden mozzanata hozzá igazodott, így az időszámítás is, a legelsők között. Ehhez képest időszemléletük, korszakolásuk földi periódusokhoz kötött: naptártudomány; óralapjuk nem a világidőt mérő Állatkör, hanem a Föld évről évre ismétlődő pályafutása a csillagok között, a Nap alatt. Ugyanez okból szigorúan alkalmazkodniuk kellett a sziderikus évhez, mely 365 egész és 1/4 napból áll, azaz szükséges volt szökőnapok révén folytonosan helyrehozniuk az eltérést, miután a naptár törtszámokkal, negyednapokkal nem dolgozhat. A csillag, melyhez a Föld körfutását, az esztendőt mérték, a Szíriusz volt (görögül Szotisz, egyiptomi néven Szopedet, később Szobe); ennek a Nappal egyidejű, heliakális keltekor, június 21-én indult meg a Nílus áradása, ez volt az újév napja, s az esztendő, a Szotisz-év (ez a nemzetközileg használt neve) a csillag egyik heliakális keltétől a másikig 365 1/4 napig tartott. De minthogy a naptár csak egész napokkal számíthat, az évi negyednapos eltérést négyévenként pótolták, miután ez idő alatt a negyednapok egy teljes nappá nőttek. Minden negyedik – szökő – év tehát 366 napból állt, mikor is a Szotisz-év újév napja ismét pontosan egybeesett a csillag heliakális keltével. (Maga a Szotisz-év, azaz álló év tizenkét harmincnapos hónapból és öt toldaléknapból állt, s ezeket az utolsó hónap végéhez csatolták.) Ily módon egy négyéves időkör, quadriennium jött létre, ez tartotta fenn a földi idő és a csillagidő összhangját, ezért korszakolásuk alapegységéül vették, s Kisévnek nevezték el (mindjárt megtudjuk, miért). Gyakorlatilag azonban a mindennapi életben az egyiptomiak a 365 napos mozgó évet használták, minden kiegészítés, szökőidő nélkül. Ennélfogva az eltérés a Szotisz-év (álló év) és a mozgó év közt egyre nőtt: négy év alatt egy napot, vagyis 365-ször 4 év alatt egy teljes esztendőt tett ki. Így tehát 364*4 = 1460 Szotisz-évnek 1461 mozgó év felelt meg. Az 1460 éves Szotisz-korszakot Égi vagy Nagyévnek nevezték, mert leforgása jelezte azt az időpontot, midőn a Szotisz-év újévnapja ismét egybeesett a mozgó év újévnapjával. Ez az egyik egyiptomi nagyciklus, és nekünk fontos, mert általa kapcsolódik az egyiptomi időszámítás az ókeleti korszakoló rendszerekbe. Ugyanis, mint mondtuk, a Szotiszkorszakot Nagyévnek tekintették, azaz 12 harmincnapos Égi Nagyhónapra osztották, a periódus végén hozzácsaptak 5 Égi Nagynapot, a Nagyhónapokat pedig 30 Égi- vagy Nagynapra tagolták. Alapegységnek, Éginapnak a quadrienniumot, azaz a Kisévet vették, logikusan, mint az Eget-Földet egyesítő legkisebb időkört, és szükségszerűen is, mert ezáltal pontosan megadódott az 1460 éves Szotisz-korszak, egy Égiév. Ugyanis: 1 Éginap

=

1 quadriennium =

4 év

1 Égihónap 1 Égiév

= = 12x30+5

30 quadriennium = 120 év = 365 quadriennium = 1460 év

Ha azonban az Égiév alkatrészeit földi évekbe írjuk át, ezt a képletet kapjuk: 12x30 = 1440+5x4[= 20] = 1460 év Nos, újból felbukkant az 1440-es szám, amely – mint láttuk és látni fogjuk – a régi világ összes nagyciklusainak egyik alaptényezője, szerves alkotórésze. Végső fokon pedig, ismételjük, az 1440 év azonos a Nagy Napévnek, 25 920-nak 18-ad részével, 20 precessziós világnappal, azaz 20x72-vel. Ezáltal megint a Nagy Napév és az összes nagyrendszer két gyökérszámához, a 72-höz és a 18-hoz érkeztünk. A különbség az egyiptomi és a többi szisztéma közt annyi, hogy míg emezek a 360 napos középévvel számítottak, az előbbiek hozzácsapták a szökőidőszakot a nagy égi ciklusban is. De ennek a Nílus volt az oka. Másik nagyobb periódusuk volt az Ápisz-korszak, 25 évre terjedt, a szinodikus holdmozgás és a mozgó naptár eltérését tartotta számon és egyenlítette ki (mint az előbbi a Szotiszét és a Földét). Azért nevezték Ápiszról, mert a szent bika (Hapi) a holdsugártól fogantatott, s így a holdisten képviselője volt. A korszak tartama a holdfázisok megfigyelésén alapul; ti. 25 esztendőbe telik, míg a Hold ugyanazon fázisai a mozgó év ugyanazon napjaival esnek össze. Ha például valamely évben Thot-hó 15. napján holdtölte volt, 25 év múlva e hó 15-én ismét holdtölte állt be. Ámde az egyiptomiak megfigyelték azt is, hogy az egybeesés nem hajszálra pontos, mert 25 mozgó év kereken 309 szinodikus hónapot tesz ugyan ki, azonban: 25 mozgó év = 9125 nap 309 szinodikus hónap = 9224,95 nap, h vagyis a különbség 1/20 nap (1 7'30”), ez tehát 20 Ápisz-korszak: 20x25 = 500 év alatt egy teljes nappá nő. Ennélfogva 20x25 év múltán a holdnaptárt egy nappal helyesbíteni, az éggel összeegyeztetni kellett. Ez az 500 esztendő volt a Főnix-kor (Benu madár kora), melynek végével az élet megújult, s mint a magát elégető, elfogyasztó Főnix madár, megfiatalodva szállt ki fészkéből. Így az egyiptomi időszámítás a Főnix-ciklus révén megint csak bekapcsolódik az egyetemes rendszerekbe. Szorozzuk meg vele a Nagy Napkör évszámát: 25 920 x 500 = 12 960 000 A nyert szám nem egyéb, mint a platóni világév, ez pedig a babiloni C világév és a Tretáyuga tízszerese. Ezért mondottuk, nem tudni, Platón a babiloniaktól vagy az egyiptomiaktól vette-e adatát. Mindenesetre: a fenti nagyévet a fennmaradt egyiptomi emlékeken nem találjuk meg, de ez nem azt jelenti, hogy nem ismerték. Csillagismereteik java rejtett, ezoterikus tudomány volt. A Szotisz-, az Ápisz- és a Főnix-cikluson kívül még jó néhány korszakrendszert konstruáltak, de mind gyakorlati célúak voltak, s számunkra nem nyújtanak mondanivalót. E helyütt, néhány adat miatt, röviden megemlítjük a zsidókat, irániakat és germánokat. A zsidók kronológiája teljesen történeti jellegű volt, és a Biblián alapult. A Szentírás könyveiből kivehetően, a királyok előtti korban papi körökben alakult ki egy 4000 éves világkorszak gondolata; ennek az időnek a világ teremtésétől az egyiptomi kivonulásig kétharmad része, 2666 esztendő telt el, s az ún. Messiás-évet a 4320. évre tették: akkor kell eljönnie a Másiahnak, hogy megteremtse az új korszakot. 4320 régi ismerősünk, nem egyéb, mint Anu istenszáma, s egyúttal a babiloni A világév százas redukciója – „kaldeus” kölcsön tehát. Az irániak korszámítása szintén független a csillagászattól, s Zarathustra tanaihoz illően tisztára erkölcsi szemléletből ered. A világfolyamatot a jó és a rossz, Ahura Mazda, a Bölcsesség Ura és Angra Manju, a Gonosz Lélek harcának fordulatai alkotják és tagolják. Csillagászati alapja mindössze annyi, hogy a 12 állatkép szerint 12 000 éves világkorszakot vesz fel, s ezt négy egyenlő nagykorszakra, hazárára osztja; mindegyik ilyen 3000 éves

nagykorszak valamely állatkép uralma alatt áll. A világ létrejöttét a teremtetlen, határtalan idő, a zervan akaranan előzi meg, s a négy periódus a következőképp folyik le: 1 . Ahura Mazda szellemi világot (menok) alkot, jó angyalokat és fravasikat, az emberek szellemi ősmintáit. 2. Az anyagi teremtés (getah) kora, de az ég, a Föld, a víz, a növények, állatok és emberek még tökéletes állapotban élnek az Ősember, Gayomarth és az Ősbika, Geus Urvan uralma alatt; őrzőik a halhatatlan szentek, amesa szpenták. Fellép Angra Manju, létrehozza a rossz szellemeket, daévákat, de Ahura Mazda tehetetlenné bénítja. 3. Angra Manju előnyomul, megöli az Ősembert és az Ösbikát, jó és rossz összekeveredik, megindul a harc. 4. Ahura Mazda az emberiség megsegítésére leküldi Zarathustrát; őt az utolsó, 12-ik évezred elején ismét egy Segítő, Saoshyant fogja követni, általa Ahura Mazda végleg győzedelmeskedik, a holtak feltámadnak, új korszak veszi kezdetét, melyben a jó háborítatlanul uralkodni fog. A germán mitológiában Walhall a csatában elesett hősök, Einherierek lakóhelye; 540 kapuján naponta 800 Einherier lovagol ki, összesen 432 000. Tehát megint a precessziós világhónap, 4320 év százas addukciója, ugyanúgy, mint a babiloni A világév és az indus Káliyuga. Hogy a mítosznak ez a mozzanata kapcsolatban volt-e valamely időszámítással, nem tudjuk, de nem lehet kétséges, hogy csillagászati gyökere van. A kínaiaknál két hagyományt találunk; az egyik kozmogóniai, s az őselemek szerint tagolja a világkorokat, csakhogy ötöt vesz fel (természetesen mindegyik szimbolikus jelentésű): a tűz, a föld, az érc, a víz és a fa a világ fennállása alatt egymás után fog uralkodni; jelenleg a vízé uralkodik, ezt követi majd a fáé, végül a tűzé veszi át a hatalmat, és elpusztítja a világot. A másik hagyomány teogóniai, mint Hésziodoszé, és négy dinasztiára osztja az emberkort, mint az egyiptomiak: 1. az Ég Fenséges Családjai, 2. a Föld Fenséges Családjai, 3. az Emberek Fenséges Családjai, 4. a történelmi uralkodók. Az első három dinasztia a Patkány (Kos), az Ökör (Bika) és a Tigris (Ikrek) állatkép periódusai alatt uralkodott, utánuk a Ló (Mérleg) korszakában lépett fel Yao császár, az első történelmi fejedelem. Korszakszámításaik főidőköre, mint immár szinte várjuk, 432 000 év, ezt három 144 000 éves ciklusra, sang-jüanra tagolták. Az utolsó sang-jüan e. i. 143 231-ik évben kezdődött, midőn az összes bolygó északon volt, a Hold pedig felszálló csomóban. A kínaiak a bolygószámításoknál mindig ebből az időpontból indultak ki. Most elhagyjuk az óvilágot, és átkelünk Amerikába, a nagy tanítómesterek, Quetzalcoatl és Itzamná nyomába, az aztékokhoz és a majákhoz. Az aztékok (helyesebben a toltékok) szintén az őselemek szerint periodizálják a világ korát, s a négy ismert népközi elemet: a vizet, földet, levegőt és tüzet veszik fel, s összekapcsolják a szintén népközi katasztrófahagyománnyal. Az első kor, Atonatiuh (a Víz napja) a vízözön pusztításával végződött, a második, Tlaltonatiuh (a Föld napja) földrengésekkel, s megsemmisítette a földből sarjadt óriások uralkodó nemzetségét; a harmadik, Ehekatonatiuh (a Levegő napja) végén viharok söpörték el az emberiséget; végül a negyedik, a mostani kor, Tletonatiuh (a Tűz napja) világégéssel fog zárulni. Ekkor az istenek már nem jönnek a Föld segítségére, a világ nem újul meg többé. A maják a világ egyik legnagyobb csillagász népe voltak, példátlanul pontos megfigyeléseket végeztek és tartottak fenn sok ezer esztendőn át. Ezt főként naptárrendszerüknek köszönhették, s e tudomány nemcsak a papok birtoka volt, hanem ismerte a közember is. Az első spanyol utazók egyike, Fray Diego de Landa írja 1566-ban: A naptár révén „csodamód jól tartják számon múltjukat… s egy öregembernek, akivel beszélgettem, könnyű volt háromszáz éves eseményekre emlékeznie”. Időszámításuk, korszakoló rendszerük teljesen eredeti. 20 napos szakaszokra, „hónapokra” osztották az évet, s ezeket uinalnak nevezték. 18 uinal tett ki tehát 360 napot, azaz ők is középévvel számítottak, s nevezték tunnak. A további korszakolás szintén 20-asával ment:

20 tun = 1 katun 20 katun = 1 baktun 20 baktun = 1 piktun

= 7 200 nap (= 20 év) = 144 000 nap ( = 400 év) = 2 880 000 nap (= 880 év)

Aki akar, meglepődhet, hogy a világ túlsó felén s merőben más naptárszisztéma alapján mégis ugyanazok a tényezők és törzsszámok ismétlődnek. Legjobban feltűnik köztük a 18, mely itt is korszakképző szám. Végezzünk vele néhány szorzást, nem felejtve, hogy napokról van szó: 18 katun = 7 200x18 = 129 600 nap = 360 év 18 baktun = 144 000x18 = 2 592 000 nap = 7 200 év 18 piktun = 2 880 000x18 = 51 840 000 nap = 14 000 év Ebből világos, hogy a 18-cal szorzott napok számai a precesszió, a Nagy Napkör évszámával, 25 920-szal mutatnak kapcsolatot, növekvő addukciók formájában: 129 600 ≠ 25 920 feleszámának 10-es addukciója 2 592 000 ≠ 25 920 egyszeresének 100-as addukciója 51 840 000 ≠ 25 920 kétszeresének 1000-es addukciója Hasonlóképp feltűnő egyezés mutatkozik a 18-szoros katun és piktun s a Tretáyuga és a babiloni C és B világévek számai közt: 129 600 ≠ 1 296 000-nek 10-es redukciója 51 840 000 ≠ 518 000-nek 100-as addukciója Mindhárom szám pedig, évekbe átírva, ismét három egyetemes alapszámot tüntet fel: 36, 72, 144. Talán legérdekesebb köztük a 18 piktun = 14 400, azonos az öt babiloni istenszám összegével. Ezek után szorozzuk meg őket a „szent” 4-es számmal,* eredményképp az indus rendszerrel való szoros egyezés tűnik ki: * 4 a népközi mítoszok és a számmisztika fő tényezője: 4 őselem, 4 világtáj, 4 világkor, 4 szökőidő, 4 évszak, 4 ország: ásvány, növény, állat, emberfajta: fehér, sárga, fekete, vörös. 4 alapszín stb.

1 katun = 7 200x4 = 28 000 ≠ 288 000= Kritáyuga szürkület 1 baktun = 144 000x4 = 576 000 = 432 000+144 000 = Kritáy. + Dváp. sz 1 piktun = 2 880 000x4 = 11 520 000 ≠ 1 152 000 = 864+288 000 = Dváparayuga + Kritáyuga szürkület Ha most mind a két szorzószámot alkalmazzuk, és a katunt megszorozzuk velük (először 4-gyel, azután 28-cal), a következő eredményt kapjuk: 7200x4 = 28 800x18 = 518 400 nap, vagyis kereken 25 920 maja hónapot, uinalt nyertünk. E szám tehát mennyiségileg (nem időben) azonos a precessziós világév számával. De ha végül az 518 400-at ismét megszorozzuk az ominózus 18-cal, 9 331 200 napot kapunk, ami pontosan 25 920 évet tesz ki, azaz megadja magát a precessziós világévet. Oda jutottunk, ahonnan elindultunk, de közben körbejártuk a földgolyót. S ennyi elég! Mert tapasztalatból állíthatjuk, hogy az efféle összevetések, elemzések, próbák szaporíthatok ad infinitum. De aki türelemmel követte az eddigi számvetések bonyodalmait,

aligha térhetett ki a felismerés elől, hogy itt olyan rendszerekről van szó, melyek azonos törzstényezőkön alapulnak, a tényezők pedig egzakt csillagászati tényeket, adatokat jelölnek. Közelebbről a Nagy Napév és a földi idő adatait, ezek gyökérszámai pedig a 72 és a 18. Mindkettő eléggé ritkán szerepel változatlan mennyiségében, annál gyakrabban többszöröseik, s ezek kirívó vörös fonalként húzódnak végig az összes rendszeren. Közülük is kiváltképp a babiloni öt istenszám és addukcióik. Miért éppen ez az öt? Itt az idő, hogy a kérdésre feleljünk. Ismeretes, hogy 72 év egy világnapot tesz ki, a precessziós Nagy Napévnek, 25 920-nak 360-ad része, vagyis a Nap 72 év alatt jár meg egyfoknyi utat az ekliptikán. Ennélfogva: 1º = 1x72 = 2º 3º 4º 5º 6º

= = = = =

72 év

2x72 = 144 év 3x72 = 218 év 4 x72 = 288 év 5 x72 = 360 év 6 x72 = 432 év

72-ből kiindulva megkaptuk az öt istenszám törzsét. De tudjuk azt is. hogy a babiloniak midőn a világteret, vagyis a Nap pályakörét 360°-ra osztották, egyúttal isteneiknek is kiszabták az őket rangjuk szerint megillető teret. Ezáltal azonban ipso facto, a fokok száma szerint, kimérték az időt is, mely alatt a Nap e teret befutja, vagyis amely időn át ők uralkodnak az égboltozaton, a világtéren. Így egyesítették az einsteini elmélet értelmében a teret és az időt, pontosabban a Naprendszer téridejét. Ez persze relatív téridő, miután a Naprendszer csak egy része a Kozmosznak; ők tehát (s a többi népek) úgy igyekeztek egyetemessé, kozmikussá tenni, hogy megszerkesztették nagyciklusaikat, a Nagy Napkör többszöröseit, azaz a Nap-időt kiterjesztették az egész mindenségre, nagy univerzális, kozmikus világidővé addukálták. Hogyan jártak el? Tekintsük ismét a babiloniakat. Az előbbi táblázaton feltüntetett, fokok szerint nyert időkörök az emberi, fizikai időt jelölik, a „halandók napját”. Nem kétséges, hogy a halhatatlan isteneknek több dukál, nagyobb terek és idők illetik őket, isteni rangjuk szerinti sorban. Anu istenszáma tehát nem fiktív, tetszőleges mennyiség, hanem a térben egzakt 6° tízszerese, 60°, s ehhez képest időben nem 6-szor, hanem 60-szor 72 év, azaz 4320 esztendő. Ugyanígy a többi istené. Írjuk le a szokott aritmetikai rendben, a legkisebbtől kezdve: Samas Szin Ea Enlil Anu

Tér Idő = 20°x71 = 1440 év = 30°x72 = 2160 év = 40°x72 = 2880 év = 50°x72 = 3600 év = 60°x72 = 4320 év

Bő alkalmunk volt meggyőződni róla, hogy ugyanezt az aránysort használja a többi korszakszisztéma is, csupán nem istennevekkel dolgozik. A régi idők csillagászmatematikusainak zsenialitása abban rejlik, hogy a kozmikus és a földi időkörök összes tagjának adataiból olyan számsort tudtak kiszűrni, mely megad/a a közös nevezőket, s ezáltal egységes rendbe fűzi az égi és a földi idők periódusait – egyúttal azonos mértékű rendben –, egységbe foglalja őket a kozmikus térrel. Ez a számsor pedig a nevezett öt alapszám, minden nagyciklus-rendszer törzstényezője Kínától Yucatánig. Ők adják az egyetemes kulcsot.

Persze, hátravolnának még az ellenőrző és igazoló számítások, annak kimutatása, hogy e korszakrendszerek minden egyes adata, időmennyisége pontosan kongruál az égi és a földi idő köreinek valamelyikével, azaz beilleszkedik-e a csillagvilág mozgásának rendszerébe? Ez a számvetéssorozat azonban legfeljebb matematikusokat érdeklő türelempróba, nincs értelme, hogy az olvasót terheljük vele. Ám evvel még nem jutottunk a probléma végére, sőt éppen a magváig értünk. Ugyanis a művelődés történetének kutatása elvezetett ahhoz a felismeréshez, hogy a régi ember világszemlélete mikrokozmikus volt, anyagi, szellemi, erkölcsi tekintetben egyaránt. Eszerint a földi életet, e kismindenséget ugyanazok a törvények mozgatják, mint a nagyot, a földi élet az égi mása, s ha nem az, hasonlóvá kell tenni: ez a Kozmosz erkölcsi parancsa. A parancs végrehajtására a Földön egyedül az ember alkalmas, a mikrokozmosz megtestesítője és feladatának hordozója. Reprezentatív lény. Öntudatra ébredésének pillanatától fogva intiutive felismerte, hogy az Isten, az égi elv képére és hasonlóságára teremtetett testruhában, azaz a két világ közepén áll, a szellemi és az anyagi között, ahogyan Pico della Mirandola mondatja Istennel szépséges szavakban: „In medium mundi te posui.” Az ember felismerte a Kozmosz isteni és anyagi lényegét, törvényeit és parancsait, s jobb részének minden testi-lelki-szellemi erejét a feladat szolgálatába állította, hogy életét ezek képére és hasonlóságára rendezze be. Hihetetlen művet teremtett: történelmet és kultúrát. Tekintsük csupán a testét. A régi korszakrendszerek egyik alapmennyisége: 72, ennyi év alatt tesz meg a Nap 1° utat az ekliptikán; ugyanennyi az egészséges ember érveréseinek száma egy perc alatt (az érett korban, 20-50 év között), s ugyanennyi év az ember normális élettartama. Ez 4 természetes szakaszra, életkorra oszlik; a 4 „szent” szám, kozmikus alapmennyiség, osszuk el vele a 72-t: 18 év gyermekkor, 18 év ifjúkor 18 év érett kor, 18 év öregkor. Ismét felbukkan a másik gyökérszám: a 18, a precesszió világperce napokban. Maga az érverés az emberi szervezet alapvető életfunkciója, s azért még közelebbről megvizsgáljuk. Ebből kitűnik, hogy a Naprendszer precessziós mozgása s ezen belül a Földé, valamint az emberi szervezet fő funkciói közt párhuzamosság áll fenn, amit a mennyiségtan nyelvén úgy fejezünk ki, hogy közös nevezőre hozhatók. Korántsem állítjuk, hogy a régi korszakrendszerezők ennek tudatában lettek volna, s valamiféle asztrofiziológiát műveltek, hiszen az embert az asztrológia tanai alapján az Állatöv, a Nap és a bolygók uralma alá rendelték, amelyek konstellációi külön sorsot szabnak minden egyes ember számóra, de még ezt sem feltétlenül: „Sidera non necessitant, sed inclinant.” E tanulmány szemlélete és hipotézisei szemszögéből így értelmezhetjük ezt a jelenséget: az ember szellemileg kiszakadt ugyan a természet közösségéből, és önállósította magát, teste azonban fenntartotta a kapcsolatot vele. Mindezeknél fogva úgy hisszük, talán érdemes megrögzíteni ezt a meglepő konvergenciát. Ezért állítsuk szemünk elé az érverés és a lélegzés periódusainak törzsszámait. A másik létfenntartó funkció a lélegzés: normális száma percenként 78. Ismeretes, hogy a földgolyó 4 perc alatt fordul 1°-ot a tengelye körül, azaz ugyanennyi idő alatt az ember 72 lélegzetet vesz. Egy nap, 24 óra alatt tehát 25 920-at, amennyi a Nap precessziójának évszáma. A szív 4-szerte gyorsabban működik, mint a tüdő, s így már hat óra alatt eléri ezt a számot, vagy mondjuk úgy, egy nap alatt a 4-szeresét; a viszonyszám mindenképpen 4. Szervezetünk harmadik létfenntartó tényezője a testhő, ez szabályozza az érverést és a lélegzést is. Egészséges állapotban a testhő 36°, azaz 72 fele – minden eltérés tőle rendellenességet; betegállapotot jelent. Mondhatnók, hogy hőmérőnk beosztása mesterséges kigondolás, lehetne – van is – akármifajta más; de a Celsius-féle mérték mindenesetre a legtermészetesebb, a víz fagyás- és forráspontjához igazodik, márpedig minden élő szervezet (állat és növény) túlnyomó része víz, az emberé 53-70%, s így testünk fő hőszabályozója. Már ennyi ízelítő is mutatja, hogy kozmikus, földi és emberi folyamatok egyesülnek itt egyazon törvényrend uralma alatt, s teszik az embert valóban mikrokozmosszá. A régiek

tudták ezt, az indusok például az élet hosszát a lélegzetvétellel mérték; a karma minden embernek kiszabja lélegzetvételei számát, s a számmal együtt élete is lejár; nem az érverések száma szabja meg, mert végösszegük a szív erejétől, az egyéni konstitúciótól függ; a tüdő működése függetlenebb, egyenletesebb. További vizsgálódás céljából állítsuk szemünk elé az érverés és a lélegzés periódusainak törzsszámait. Érverés Szexagezimális rend szerint: 1 perc = 72 1 óra = 60x 72 = 4 320 6 óra = 6x4320 = 25 920 12 óra = 12x4320 = 51 840 24 óra = 24x4320 = 103 680 Decimális rend szerint: 10 perc = 720 15 perc = 1080 20 perc = 1440 30 perc = 2160 40 perc = 2880 50 perc = 3600 1 óra = 60 perc = 4320

10 óra = 43 200 20 óra = 86 400 30 óra = 129 600 40 óra = 172 800 50 óra = 216 000 60 óra = 259 200 100 óra = 432 000

Az aláhúzott számokban régi ismerőseinket látjuk ismét viszont, bizonyára fölösleges név szerint azonosítanunk őket, elegendő, ha visszalapozunk a Nagy Napév, a babiloni ciklusok és a yugák és katunok táblázataira: az ottani csillagidők, korszakperiódusok tehát – a maguk arányaiban – azonosak az emberi szívműködés ritmikájával. S mint látjuk, a szexagezimális és a decimális rendszer a makro- és mikrokozmoszban egyaránt érvényes. Lélegzés Szexagezimális rend szerint: 1 perc = 1 óra = 6 óra = 12 óra = 24 óra =

60x 18 6x1080 12x1080 24x1080

18 = 1080 = 6840 = 12960 = 25920

Decimális rend szerint: 10 perc = 180 20 perc = 360 30 perc = 540 40 perc = 720

50 perc = 900 60 perc = 1080 80 perc = 1440 120 perc = 2160

160 perc = 2880 200 perc = 3600 240 perc = 4320

Ezeket az eredményeket sem kell elemezni, de van-e szükség ellenpróbára? Könnyen szolgálhatunk vele: keressünk egy érverés- és lélegzetszámot, mely sem a Nagy Napév periódusaiban, sem a korszakrendszerekben nem szerepel, s vizsgáljuk meg, kihánthatók-e

belőlük mindezek törzstényezői. Ilyen mennyiségek például az érverés egynapi összege (103 680) és a lélegzés egyhónapi száma (777 600). A próbára osztószámul két-két számsor kínálkozik: az érverésnél a Nagy Napév időkörei és a 72-es gyökérszám (az érverés) származékai, a lélegzésnél a földi időkörök és a 18-as gyökérszám (a lélegzés) derivátumai. Minthogy az első esetben az osztandó (103 680) aránylag alacsony, az osztó (72) pedig magas, emennek osztatait használjuk: a második esetben viszont az osztandó (777 600) igen magas, az osztó (18) alacsony lévén, ennek szorzatait alkalmazzuk. A matematikus eleve tudni fogja ugyan, hogy az eredmények igazolóak lesznek, miután a két rendszer (a szervezet és a Naprendszer) törzstényezői közösek, mégis kíváncsiak lehetünk, mifélék adódnak. Érverés 1 nap: 103 680 Osztószámok: 1. 25 920 (prec. világév) 2 160 (prec. világhó) 72 (prec. világnap) 1 080 (prec. világperc napokban) 2.*

72:1 = 72 72:1,5 = 48 72:2 = 36 72:2,5 = 28,8 72.4 = 18

* Ez tulajdonképpen 12-esével csökkenő szexagezimális számsor, kivéve 28,8-at, ennél a csökkenés 12:2=6. – Az alábbi osztáspróbánál felhívjuk a matematikus figyelmét a 4. szerepére

Végezzük el tehát az osztáspróbákat: 1.

103 680:25 920 = 4 = „szent” világszám 103 680: 2 160 = 48 = 4*12 hó = 4 év 103 680: 72 = 1440 = 4x360 nap = 4 év 103 680: 1 080 = 96 = 4x24 óra = 4 nap

2.

103 680:72 = 1440 = Samas-kor 103 680:48 = 2160 = Szin-kor 103 680:36 = 2880 = Ea-kor 103 680:28,8 = 3600 = Enlil-kor 103 680:18 = 4320 = Anu-kor

Lélegzés 1 hónapban: 777 600 Osztószámok: 1. 360 (év, napokban) 12 (hónap) 30 (nap) 24 (óra) 2.

18x10 = 180 18x12 = 216 18x15 = 270 18x20 = 360 18x30 = 540

Lássuk az osztáspróbák eredményeit:

1. 777 600:360 = 2 160 = 1 prec. világhó 777 600: 12 = 64 800 = C világév fele 777 600: 30 = 25 920 = 1 prec. világév 777 600: 24 = 32 400 = C világév negyede 2. 777 600:180 = 4320 = Anu-kor 777 600:216 = 3600 = Enlil-kor 777 600:270 = 2880 = Ea-kor 777 600.360 = 2160 = Szin-kor 777 600:540 = 1440 = Samas-kor Nos, az érverés és a lélegzés periódusainak elemzése útján a napidő és a földidő periódusaihoz jutottunk el, valamint az istenkorok évszámaihoz, melyek viszont az összes nagyrendszer törzstényezői s egyben egzakt csillagászati időkörök. Mind összevéve mutatják, hogy a nap– és földmozgásnak és az emberi szervezet fő funkcióinak ritmikája közös, és hogy számsorunk nem egyéb, mint e törvény matematikai aspektusának egyik rögzítése. Az ember testileg is mikrokozmosz. Hosszú oldalakon át, sokféleképpen, keresztül-kasul firtattuk a számok erdejét, s mind sűrűbben ugyanazokkal a mennyiségekkel találkoztunk. Csökkentsük őket a legkevesebbre, egyesítsük a csillagidőket az emberi funkciókkal, s egészítsük ki – mint a régiek tették – az istenek számaival (melyek egyébként szintén valós csillagászati értékek); ha sikerül, akkor előttünk áll, egyetlen képletbe sűrítve, a makro– és mikrokozmosz, az égi és a földi világ, közepén az emberrel: Tér napmozgás 1º 2° 3º 4º 5° 6°

földforgás 1º 2° 3° 4° 5° 6°

Idő Nap-Föld 72 év 4 perc 144 év 8 perc 216 év-12 perc 288 év-16 perc 360 év-20 perc 432 év-24 perc

Ember Isten Érverés-Lélegzés tér-idő-anyag felett 72-72 144-144 1440 = Samas 216-216 2160 = Szin 288-288 2880 = Ea 360360 3600 = Enlil 432-432 4320 = Anu

A sumérek bölcs emberek voltak, de bölcsességük forrása közös az összes régi népével, az őskorok mélyén buggyant fel, s az emberi faj eredendő tulajdona volt. Ahogy Panodorosz mitografus írta: „Emez évezredek alatt [a vízözön előtt] állt be a világot kormányzó hét isten uralma. Ebben a korban történt, hogy az emberiség e jótevői leszálltak a Földre, és megtanították az embereket, hogyan számítsák ki a Nap és a Hold járását az Állatkör tizenkét jegye által.”

Hamvas Béla

Mocsárkultúra A perui vázák esztétikája I.

Amikor a századforduló idején a festészet, szobrászat, iparművészet, pszichológia, etimológia, szociológia, történelem, zene, költészet a primitív ember világa felé fordult, tulajdonképpen az európai szellemiségnek az európain kívül levő kultúrák iránt való helyzete változott meg. Európa a primitívséggel mindig fenntartotta kapcsolatát. A naturalizmusban ez kézzelfogható. De a romantikában is az, hiszen a romantika a paradicsomi élet kultuszának egy neme volt. A klasszicizmus virágzása idején szintén megvolt az érintkezés a népművészettel, és a rokokó pásztordivatja sem volt más, mint a rafinált korszak primitivizmusa. A pietizmus állandóan hivatkozott arra, hogy homo naturalis christianus – a XVII. és XVI. század sem szűnt meg sohasem gondolni az emberiség őshelyzetére. Ezeken a kapcsolatokon át a primitív ember mindig példaképnek látszott. Az őshelyzet az eszményi idill volt – minden XX. század előtt levő felfogás az ősember életében a tökéletes boldogságot látta. Rousseau csak kifejezte azt, amiben az európai ember századok óta hitt, és amiben azóta is hitt minden romantikus és naturalista művész vagy gondolkozó: a természethez való visszatérésen mindenki a földi mennyország megvalósulását értette. A XX. század elején ez a felfogás teljesen megváltozott. Felfedezők, akik feltárták Afrika belsejét, a brazíliai erdőket, Ausztrália és Polinézia szigeteit, Ázsia fennsíkjait; etnológusok, akik évekig éltek a primitívek között; pszichológusok és nyelvészek, akik a prehisztorikus görög, a néger, maláji, indián, őskínai művészetből merítettek – egyszerre megszűntek eszményi boldogságot látni az ősember életében. A viszony megváltozott. Azelőtt a fehér ember irigykedő rajongással gondolt az őserdőben élő négerre és indiánusra: ma kiderült, hogy a dzsungel nem paradicsom, és az ősember élete egyáltalán nem volt idill. Ami a primitív ember életét az állat fölé emelte, az csak a nagyon laza kölcsönös segítség és a rendkívül kétes értékű szerszám volt. Egyébként éppen úgy ki volt szolgáltatva az őserdőnek, mint bármely más élőlény. A primitív ember a szükségszerűség rá nem beszélhető és feltétlen kényszerében élt egy állandó veszéllyel terhes időben, és a boldogságot éppen olyan kevéssé ismerte, mint a mai. Van azonban az új század felfogásának más, lényegesebb, a fehér embert közelebbről érdeklő eredménye. A primitív, amikor a mainál megmérhetetlenül

nehezebb, kevéssé biztosított, veszélyesebb életei élt, ugyanolyan megmérhetetlenül közelebb állott a valósághoz. Ma az ember a világot szűrve, szelídítve, megenyhítve, civilizálva kapja, használatra és élvezetre készen. A mai ember már nem is látja a valóságot, nem is láthatja: az őserdőben rejlő vadság annyira csökkent, hogy már el is veszett. A városban felnőtt ember nem is ismeri a sarat, nem ismeri az éjszakát, a csendet; a háború ma kivételes állapot; a vadászatot mészárosok végzik a vágóhídon; a ruhaszövést munkáslányok a gyárban. A mai valóság másodlagos. Az ősember valósága primer. Még szemben áll a világ őselemeivel: az élet minden nehézségével és örömével, kegyetlenségével és áldásával. Többet kellett adnia, többet kapott: közvetlenül adott, és közvetlenül kapott. A primitív ember élete telt volt. Mivel? – élettel. Azzal, ami ma hiányzik, ami épen és egészen, közvetlenül és csak a sárban, éjszakában, csendben, vadászatban, szövésben van, ami az életben elsődlegesen szükségszerű, ami nem aszfalt, automobil, hivatal, pénz, kereskedés, könyv, hanem föld, hosszú gyaloglás, életveszélyes vállalkozás, nyereség, kultusz és vallás. A primitív emberről való gondolat ezért mélyült el oly hirtelen a századforduló idején. Ezért támad egyszerre egész könyvtár a primitívek pszichológiájáról, szociológiájáról, vallásáról, művészetéről – ezért jelennek meg modern festők és szobrászok művein a néger, indián, őskínai, pápua elképzelései. Az ősember művészetéből az élet teltsége beszél. Nem egyszerű, nem gyermeki, nem idillikus művészet ez, ahogy a naturalizmus, a romantika és a rokokó hitte – az európainál bonyolultabb, nehezebb, lehangolóbb, megrázóbb művészet: egyáltalában nem paradicsomi, hanem a súlyos életfeladatok szükségszerűségében élő ember művészete. A modern ember szellemiségében azonban az ősember már nem példakép. Ami tudományokban és művészetekben ma megnyilvánul, a visszatérés szentimentális rajongása nélkül áll, és tudja, hogy nem lehet visszatérni. A primitívség iránt való érdeklődés mögött biztosan rejtőzik az a vágy, amely az elszegényedett modern ember életét teltebbé akarja tenni. De a primitív nem pietista-rousseaui-tolsztoji ideál. A szükségszerűség az, hogy a modern ember az őshelyzettől távolodik. És – amennyiben az ősembertől mégis átvett valamit – ez az, hogy megismerte a szükségszerűséget, és tudomásul vette, hogy annak nem lehet ellenállni. II. A perui cserépedény az ősművészetnek éppen olyan kimagasló terméke, mint a benini bronz, a polinéziai faszobor, a maja kőfaragás, a szardíniái, máltai vagy kelta építészet. A vele való foglalkozás fiatal. Alig harminc éve ismerik. Eredetét, különböző vidékek stílusait, technikáját, történetét még senki sem foglalta össze: az óvatos tudomány véleménye az, hogy még sokáig kell gyűjteni, osztályozni és kutatni, amíg erre sor kerülhet. Pedig vannak helyek, ahonnan ezrével ástak ki edényeket, s ezeket néhány gyűjtő Dél-Amerikában külön a vázák számára épített üvegpalotában őrzi. A kaliforniai egyetem kutatói, Max Uhle német archeológus, de főképpen spanyol archeológusok és művészettörténészek a vázával csak leíró

módon foglalkoztak. Ez az esztétikus munkáját nagyon megkönnyíti; még nem zavarják elméletek – tárgyát minden egyéb kapcsolattól függetlenül tudja nézni. Az archeológusok provizórikus felosztását, amikor chimbote, ancon, tiahuanaco, moehe, supe, lima típusú edényeket különböztetnek meg, és kiemelik, hogy valamennyi típus között a legművészibb a legrégibb korból húszszínű, később egyszerűbb, legutóbb csak háromszínű nazca-cserép, ezt úgyis azonnal látni. Kedvező pillanat ez magának a lényegnek a megragadására. Két legrégibb fajtájú cserépedény: a sokszínű, de kancsó formájú mazca és a kevés színű, de plasztikus, ember-, állattesteket, fejeket ábrázoló moche, ugyanabból a korból származik, mint a perui és ecuadori ősépítkezés. Az építkezés emléke a Huaca del sol és a Huaca de laluna óriási kőpiramis. Kora csak hozzávetőlegesen állapítható meg. Mindenesetre régebbi, mint Tiryns, Mükéné vagy Trója. Lehet, hogy az egyiptomi piramisokkal egyidős, de már nem az amerikai őslakó építette, hanem az őslakókkal építtette valamilyen hódító nép: Peru ősnépe, nem lehetetlen, hogy a chinu akima is éppen úgy ott él, mint négyezer évvel ezelőtt, sokban hasonlít az egyiptomi fellahhoz. Minden ezer vagy ötszáz esztendőben meghódította egy harcias törzs, és minden ezer vagy ötszáz esztendőben megemésztette a harcias törzset. Úgy látszik, leigázták, mégis ő maradt a győztes. A legősibb időket kivéve, mindig szolgált, de nem volt az az idegen, amelyik végül is ne süllyedt volna el benne. A fellach-chinu őslakos ereje a környezet passzivitása: a tájhoz tartozik; a földhöz szervesen hozzánőtt nép legyőzhetetlen asszimiláló-képessége minden hódítót felszívott, anélkül hogy ő maga meggyengült volna. Olyan nyugodt, néma, türelmes, és annyit visel el, mint maga a vidék. Ezért látszik úgy, mintha rabszolgaságra termett volna; pedig éppen olyan kevéssé rabja a hódítónak, mint a táj. Talán tudatában van annak, hogy sohasem győzhetik le. De valószínű, hogy még erről sem tud, és a maga erejéről való tudatlanság még növeli erejét. Az ősnépben, a tájhoz tartozó és tájból nőtt emberben megnyilatkozó passzív elemi energiát nem lehet leigázni. A hódító jön és pusztít és uralkodik, de nem veszi észre, hogy halálos ítéletet mondott ki maga fölött, amikor erre a földre lépett: néhány száz év, és nyomtalanul eltűnt; az ősnép pedig ugyanolyan némán, nyugalommal és türelemmel él tovább, ereiben a hódítók felszívott vérével, de a hódítókat már teljesen megsemmisítve. Peru sokban hasonlít Egyiptomhoz a földnek ebben a rettenetes erejében – amikor vad törzs ezen a vidéken telepszik meg, annyi, mintha lenyeletné magár egy óriáskígyóval. Eleinte teljes egészében él tovább a kígyó gyomrában; aztán a különböző savak lassan és észrevétlenül elkezdik marni és szívni; a hódító emésztődik. A föld feloldja. Eltűnik belőle a harciasság, az uralomvágy, az erő, a savak szétszedik, felőrlik, amíg csak a csont marad meg belőle, s végül a kígyó azt is feloldja. A hódító azt hiszi, hogy amikor elfoglal egy darab földet, győzött; pedig ő a táplálék, ő a föld zsákmánya. III. Csábító volna ebben a pillanatban az őslakó és a hódító nép jellemvonásaiból típusokat készíteni és ezekből a típusokból a perui művészetre vonatkozólag

következtetéseket levonni. Talán el lehetne jutni Hoernes osztályozásáig, aki a képzőművészet őstörténetéről írt könyvében, a geometrikus és naturalista stílust megkülönböztette. Kühn Herbert a primitív művészetről szólva, csak alig tér el ettől a felosztástól, amikor szenzorikus és imaginatív főstílusokat állapít meg. Még Frobenius hamita-etiópiai típus szembenállása is felhasználható volna, hiszen a hódító nagyban és egészben mindig hasonlít Frobenius hamita néptípusára, az ősnép pedig az etiópiaira. De ezen az úton az ember csak oda jutna, ahova Klages, amikor két nagy világot különböztet meg: a Seelet, a lélekerőt, az organikus, meleg és teremtő életet és a Geistet, a szellemerőt, az életellenséges magasabb valóságot. A csábítást el kell utasítani: mert el kell utasítani mindennemű antropomorf beleavatkozást. A felosztásban mindig az a hiba, amit Eldridge mond, hogy: „Logial principles underlaying the analysis – az elemzés alapját logikai alapelvek teszik.” Ahhoz, hogy az ember a valóságnak bármilyen kis töredékét felfogja, mind a kettőre szükség van: a geometrikus és a naturalista stílusra, a szenzorikus és imaginatív művészetre, a hamita és az etiópai népstílusra és a lélek és szellemvilág erőire. A valóság ellentétekben gondolkozik. Ahol megvan az egyik típus, ott megvan a másik is, ha másképpen nem, mint saját távolléte, mint hiány, amit nem tölt be. A tényeket csak az ellentétekben való gondolkodással lehet megragadni, nem az egyik vagy a másik típus hangsúlyozásával, hanem mind a kettővel, és nemcsak ezzel a kettővel, hanem ennek ellentétével is és a kettő külön ellentétével. A tapasztalat mindig az ellentétek folytonos feloldása, mert mindig egyszerre mindkét oldalról nézi tárgyát: és így nem megrekedés valamilyen tárgyról formált képben, hanem a képek állandó és szüntelen átlépése, amint körüljárja azt, amit néz, hogy minél közelebb jusson hozzá, és minél mélyebben el tudjon merülni a lényegben. IV. Amikor az ember az osztályozást és a tipizálást elutasítja, tulajdonképpen más gondolkozás számára nyílik meg. Ezt a gondolkozást a természet logikájának lehet nevezni. Az európai művészetben a természet logikájának megnyilatkozása egészen ritka: csak egyetlenegy mű van, amelyik semmi más, mint ez a természetes logika. Ez a mű Dürer egy fűcsomót ábrázoló rajza. Carus a tájképfestésről írt leveleiben észreveszi, de azután elejti s végül alig érinti azt, hogy a legtöbb tájképen legalább gyalogösvény, kerítés, ottfelejtett zsebkendő, kalap vagy távoli háztető láthatólag is jellemzi az ember jelenlétét. De azon a képen, amelyik csak erdőt, fát, tengert, hullámot, síkságot ábrázol, az ember éppen úgy jelen van: nem tudni pontosan, hol lehet, hogy csak mint néző, mint gyönyörködő, de mindenesetre mint válogató, ítélő és beleavatkozó. Dürer kis rajzában nincs ember. A fűcsomó az embertől teljesen független lény, meg nem szűrt, meg nem ítélt valóság – olyan dal ez, mint a pacsirtáé vagy a rigóé. Ritmustalannak mondják. Nem az: a természet ős ritmusa van meg benne. Az a ritmus ez, ami a tengerzúgásé, az éjszakai erdőn suhogó szélé, ami az állatok járásában, a madarak szárnycsapásában van meg – sajátosan természetes, nem emberi ritmus. Nem az épületé, hanem a szikláé; nem a kerté, hanem az erdőé – az a

ritmus, ami egy fa ágaiban, egy hegy plasztikájában, ami a víz simaságában vagy hullámzásában érezhető. Dürer fűcsomójában természetes logika él, ahogy a szálak elhelyezkednek, felnőnek, egymásra támaszkodnak, a térben helyet foglalnak, ahogy vonalaik egymást kiegészítik és megsemmisítik, ahogy érezni a gyökerek földbe markoló szívását, a levelek fény- és levegőéhes kapaszkodását, zöld erekben lüktető fűvér keringését – amilyen célszerűséggel, gazdaságosan, esztétikusan és értelmesen, az egész fűcsomó környezetében helyet foglal és magát érvényesíti: ez a természetes, embertől független gondolkodás megnyilatkozása. Ez a logika ma Európában alig látható tisztán: kertből, szántóföldről majdnem teljesen hiányzik, ültetett erdőben is kevés nyoma van. Csak ahol a vegetáció és földalakulás érintetlenül áll, ott látható: ahogy a sziklák a patakban ülnek, a parton páfrányok és füvek tenyésznek, a dombon fák, mohák, gombák, hangyák, bogarak, rovarok, madarak egy sajátos rendben vannak – abban a rendben, ami a tengerfenéken, magas hegységekben, dzsungelben láthatók. Mi a természet logikája? Az a mód, ahogy a természet gondolkozik. Egyfajta rend és sorrend, amely más, mint az emberé – egy nem antropomorf, hanem a lények belsejéből fakadó szükségszerűségnek és a környezetben levő kényszernek tökéletesen megoldott egyezménye: minden törekvést érvényre juttat, de mindenből lefarag valamit, fel- és eloszt, gondoskodik, számol, igazgat, folyton újat mond egy gondolatmenetben, ami következetes, mert egyszerű és megcáfolhatatlan, mert minden egyéb gondolatmenetnek alapja. Ez a nem emberi öntudat, amiről Powys beszél, amikor az esőt szívó fákról, napon sütkérező gyíkokról és kozmogonikusan ősi sziklákról ír. Van-e különbség a nem emberi és az emberi öntudat között? Hiszen az emberi is alá van rendelve a természetnek! Mégis van különbség: mert az ember középponttá tette magát, külön középponttá. Dürer fű-csomójának, a bokroknak, köveknek, domboknak nincs külön öntudatuk: mindegyiknek egyetlen közös középpontja van – ez a természet öntudata. Az ember ebből a közösségből kilépett. Ezt érezni kell az európai képeken, szobrokon és zenén: hiába ábrázol tengerhullámot, állatot, hiába zsong a zenében az erdő, hiába csobog a patak – ez az emberi öntudat hangja, az ember ritmusa, nem a természeté – hiába tünteti el az embert, ott van és ott marad: a rend, amit teremtett, az ő rendje, a logika az ő logikája. Az osztályozás, felosztás, tipizálás feladása az első közeledő lépés a természet logikája felé. Az ember megszünteti saját gondolkozását, hogy a természet közös egységbe lépjen. És itt nem az antropomorfizme populaire-ről van szó, hanem az antropomorfizme scientifique-ről, ahogy Louis Werlaine mondja, nem a közönséges hibáról, hanem a tudós tévedéséről. „Kitűnő elmék saját képzeletüktől legyőzve, egészen külön világot gondoltak, amely ellenkezett a természettel.” Az ember és a természet más, más rend, más igazgatás, más gondolatmenet: a dolgok, személyek, tárgyak és lények másképpen helyezkednek el. A természethez való közeledésben az emberi középpont egyszerre felbomlik és megszűnik: az emberi öntudat azzal, hogy azonossá válik a fűcsomó, a patak, a rigófütty öntudatával, feloldódik, és azonossá válik a közös öntudattal. V.

Csak az ősi természeti öntudatból érthető meg teljesen az a lépés, amikor az ember, miután tóból vagy forrásból, később kagylóból ivott, egyszerre kivájt tökből kezdett inni, aztán hozzáfogott, hogy sárból edényt formáljon, azt megszárította, s így birtokosa lett az edénynek: mert az edény semmi egyéb, mint jele az ősi öntudatból való kilépésnek. Még megvan benne a természet logikája, de már megvan a külön emberi logika is. Határvonalon áll, azon a vonalon, amelyik éppen elválasztani készül az embert és a természetet. A természetnek is van edénygondolata, és amikor az ember az első edényt készítette, még félig a természet dolgozott benne, de dolgozott benne már valami más is. Az eszköz készítésével az eszköz felszabadult a természet uralma alól, de ugyanakkor rabja lett az eszköznek. Ez az idegen harmadik elem: sem természet, sem ember, mind a kettőből van benne valami, mégis más, több is, kevesebb is, élő anyagból készítette élő: lény, mégsem él. Az eszközzel az ember legyőzi a természetet, de az eszköz legyőzi az embert is. Függ mind a kettőtől, mégis független. Az eszköz egy sajátos fordulat eredménye, amelyre a természet nem számított: egy pont, amelyből a természetet sarkából ki lehet forgatni. Ki is fordították. Ma, az eszközök feltétlen uralmának idején már látni, milyen erő dolgozott benne, amikor az eszköz elnyomja a célt, megsemmisíti anyagát, amiből készül, és megsemmisítéssel fenyegeti a készítőit. A kellékek között elveszett a lényeg – a szerszámok között a munka. A mai életforma ennek a harmadik elemnek az életformája: amikor az életfeltételek megteremtésében telik el az élet, mialatt az ember megszerzi a szükségleteit, elmúlik a szükségletek felhasználására való idő – az ember soha, egyetlen pillanatban sem jut el odáig, hogy az eszközöket használhassa, mert a régi eszközöket kell szolgálnia, és új eszközöket kell találnia; és az eszköz ahelyett, hogy közelebb vinné ahhoz, amit az eszközzel el akar érni, egyre nagyobb és legyőzhetetlenebb akadályokat támaszt. Ez az eszköz öncélúsága – a harmadik elem uralma, amikor az életre való készülődés lenyeli magát az életet; a tanulságból az azonnali átlépés a tanításba, anélkül hogy a megtanultat használhatná – de a teljes eltűnése annak a lehetőségnek is, hogy az ember akár tanulhasson, akár taníthasson, mert művelődés, munka, beszéd, művészet mind egyfajta előjátékává lett annak, ami következik, de ami sohasem válhat elérhető valósággá. VI. Az a nép, amelyik a cserépedényt készítette, semmi esetre sem volt hegyi lakó, vándor, kalandor vagy pásztornép. Lapályon lakott, ahol a folyók elterpeszkednek, ahol sok a tócsa, tó, de mindenesetre a víz és a láp. A cserép anyaga az agyag, a nedves föld, a sár. Ott keletkezett az iszapos tájban, a lágy, alakítható talaj maga kínálta a benne rejlő lehetőséget arra, hogy megformálják; a mocsár az életnek az az ősformája, amelyből a cserépedény kinőtt. „A táj – mondja Keyserling – dél-amerikai meditációiban mindig a történelem döntő tényezője marad. Legyőzni még a vallás sem tudja, hogy az emberelméletekről (az ember) ne is beszéljen… Erkölcsök, szokások sajátos

természetükben a tájhoz annyira hozzátartoznak, mint az egyes élőlényekhez esti funkcióik.” A mocsártáj az élet egy ősi állapota. A legtöbb élőlény több mint kilencven százalékban víz – Thálesznak nem volt egészen igaza, amikor azt mondta, hogy minden élet alapeleme a folyadék, de több mint kilencven százalékban igaza volt: ez az igazság eltalálásában elég nagy százalék. A trópusi mocsár mindenkor az élet legteltebb állapota fog maradni: ez az élet számára a legkedvezőbb helyzet, ez a legdúsabb vegetáció, a sok növényre összegyűlt legtöbb növényevő, a sok növényevőre összegyűlt legtöbb ragadozó. Itt él a legtöbb rovar és madár, a legtöbb hal és hüllő. A mocsár élőlénnyel zsúfolt tompa, fátyolos-párás, fullasztó atmoszférájában képzelhető csak el az őslény, rettentő organizmus, őshal, ősgyík, óriásmadár. A mocsár levegőjében az eleven sejt számára korlátlan lehetőség van, határtalan növekedési távlat, végtelen változatoknak lenyűgöző formája. A ma élő állatok közül az alligátoron, a krokodilon, a mocsári madarakon, gémeken, pelikánokon, hattyúkon, a piócán, a vízen elterülő óriási leveleken, a sáson, zsombékfüvön, hínáron, bambuszon egészen jól érezni azt a dús és forró vegetációt hajtó erőt, amelyik az őskor szörnyetegeit kihajtotta a földből. A láp nem ismer lehetetlenséget sem térfogatban, sem formában; minden láp lényegében van valami azonos, valami mértéktelen, valami lápszerű. Mindegyikben megvan a lucskos föld nehéz, fojtott nyugalma, súlyos, gőzös, lomha önmagába süllyedtség. Ugyanaz a tehetetlen mohóság van meg a brontosauruszban és az ichtyosaurusban, ami megvan a pelikánban vagy a kacsában, a victoria redzsiben vagy a vízipálmában. A mocsár süppedékes, ingó, elnyeléssel fenyegető, sohasem kielégíthető és sohasem betömhető folytonos nyíltsága van meg minden mocsárlényben. A láp szív, és minden benne élő lényben megvan ez a szívás; mindig nyelésre készen áll, folyton emészt, és újabb tárgyat keres, hogy emészthessen. Tespedten, iszaposán terül el, moszatokkal átszőve, lomha nyugalmában gőzölög, párolog, bevonja magát sűrű vízfelhővel. Az iszap kábító szagában érezni a termékenység korlátlan lehetőségét, ezért a láp rettenetességében mindig van hívogatás, és érezni azt, hogy a csábítás nem üres; lénye a teltség, a gazdagság, a bőség. A mocsár húzza az embert. Forrósága kiizzadja, kipárologtatja magából a lényeget, mert hiszen minden vegetáció magában hordja a nedves föld ősképét – minden hús lápszerű, minden organizmus iszapos, az élőlény mindig egy darab mocsár; minél jobban tűz a nap, annál nagyobb bőséggel ontja magából a növények és állatok nyüzsgő tömegét; végül minden lény visszatér az iszapba, feloldódik benne és megsemmisül – átalakul, visszanyeri ős formáját, és nedves földdé válik. A láp természetes logikája, a természet és az enyészet lusta elterülése, szétfolyó azonossága mindenütt azonnal felismerhető. Ha az ember kezébe vesz egy zsurlót, tudja, hogy az csak mocsárban születhetett. Ugyanaz a csövesség, szívó elnyúlás van meg benne, ami a plesioemurus nyakának hajlásában, ugyanaz a gilisztaszerű vonaglás, az a kétéltűség, sőt hároméltűség, amelyik vízben, földön, levegőben egyformán tenyészik, ugyanaz a szúnyoghoz hasonló ősforma, ami a sásban, moszatban vagy siklóban megvan. Mindegyik hasonlít a mocsár őslényéhez: a tömlős állathoz. Ez az állat semmi egyéb, mint egyetlenegy nagy gyomor, nagy szívás, folytonos mohó, lusta, tenyésztő enyészet, iszapos nyelés, lomha emésztés – fej és láb és tagok nélkül az egész lény csak egyetlen

emésztőcsatorna. Vak és a maga kielégíthetetlen sóvárgásában folyton szivattyúzó lény, ragad mindenhez, mint a sár, tapad a tárgyakhoz, emészt szünet nélkül, mindent felszív, mindent magába vesz, nyel és húz. Ez a tömlőszerűség a mocsárlények nagy közössége, ez a belül nedvességgel telt lényszerűség: maga sem egyéb, mint nedves föld, egy darab iszap, a láp életre kelt része, anélkül hogy rész lenne, mert ő maga a láp. VII. Raux mondja, hogy az organizmusnak mindig szemi-autonóm jellege van. A lápban élő ember sohasem választható el a láptól. Nem életének körülményei kötik oda – életének feltételei azok, amik odakötik. Önálló életforma ez: nincs tekintettel előzményre, sem következményre. Egyszerűen; van. Az egész élet – írja Uexull –, akár a lárvában, akár a kinőtt lényben folyik le, mindig öncél marad. Nincs fejlődés a rosszabból a jobb felé, a tökéletlenből a tökéletes felé. A tojás is tökéletesen tökéletes. És ugyancsak Uexull: „Az állat nem pillanatnyi egység, hanem minden, az idő egymásutánjában egymást felváltó pillanatnyi egységnek magasabb összefoglalása.” Amikor a tömlős állat a lápot jelenti, jelenti azt, hogy tökéletes és kimerítő lehetősége a láp magasabb összefoglalásának. És a lápban élő ember a lápéletben szemi-autonóm. Ami a mocsárvilágban keletkezik, az mind mocsárszerű. Az itt keletkezett emberi kultúra: mocsárkultúra. A mocsárkultúrát teljes egészében és minden részében a mocsárélet határozza meg: a tenyészetnek és enyészetnek belső azonossága, a mohó éhség és ájultság, a kielégíthetetlenség és bizonytalanság. A kultúra éppen olyan süppedékes, mint a láp. Csupa fenyegető és leselkedő veszély, csupa egymásba folyó, bizonytalan körvonalú, összekevert anyagszerűség. Az ingovány világában minden nedves földből van: lény, gondolat, szándék, szokás – az egész valóság nedves, forró, párás és nehéz. A vita naturálisban a conscientia naturalis él, és ennek az öntudatnak az egész környezet: táplálék. Az ember nem ismer tulajdont. Még a test sem magántulajdon – az ember nem önmagáé. A test a tömlő – a tömlő zsákmánya. Ez az ordo naturalis, egy rend, ami a táj rendje: a mocsár rendje. Beszédet az ember nem ismer. Van valamilyen hangja, amivel hív, panaszkodik, ujjong, kíván, de mint az őshangnak, ennek sincs iránya. Nem szándékos kifejezés, hanem önkénytelen túláradás jele. Mindent átél, és éppen ezért hallgat, mert ahol minden megtörténik, nincs szükség beszédre. A társas állapot a család egy faja, anélkül hogy ennek valami más alapja volna, mint maga a természetes szükségszerűség, ami az anyát és gyermeket egy időre egymásra utalja. Történelmet nem ismer, emlékezet nincs. A mocsár nem emlékszik – ami itt történik, mindig ugyanaz. Halottak nincsenek: csak élet van. A kultusz mindent átfog, ami az élethez tartozik: ez a nagy gyomor kultusza, a tenyészeté, az evésé, az emésztésé. Az ember a zsombékban lakik, azután cölöpöt ver a vízbe, és faházat épít. A cölöpépítmény nem magántulajdon, úgy nőtt ki a mocsárból, mint a nád, mindenki behúzódhat, ott lehet, ameddig akar, s elmehet, amikor neki tetszik. A zsákmány közös. Nincs személyes öntudat, csak közös természettudat: a

mocsár szüli és ejti el a vadat, és az eszi meg. Minden lény egy darab mocsár. Ruházat nincs, csak díszítés, mert a szép mindig előbb van, mint a hasznos. Darwin a tűzföldön látott egy indián asszonyt. Az asszony meztelen volt, és tornyos frizurát viselt, tetoválva volt és kifestve. A dísz: kagyló, virág, hajviselet, festék. Előrelátást nem ismernek. Előnyben az van, aki inkább lápszerű, akiben mélyebben él az ingovány: s az a nő. A nő neveli a gyermeket, köréje sereglik az új élet. Az asszony a cölöpépítmény lakója. A férfi az asszony zsákmánya: az ingovány szociális rendje – a fülledt matriarchátus legelső társadalmi formája, a hotora matriarchátus: az állapot természetszerűségében a tiszta állatiasság morálja uralkodik. Az erkölcs rendje is a mocsárrend: erkölcs annyi, mint szüntelen Afrodisia. Folytonos erotikus mohóság – az ájult és sóvár, iszapos, tapadó atmoszférában. Nem rapszodikus és nem hisztérikus, mert hiszen a rapszodikusság és a hisztéria gátlást tételez fel. Az ingovány nem ismer gátlást, mert nem ismer öm-lést. A pocsolya állja a nap tűzését, párolog, amikor a nap lenyugszik, a pára mint nehéz harmat, újra lehull. Ez a nedves föld csendes lihegése. A mocsár zenéje „monoton és polifon”. A vallás az anyaság vallása: az anyavallás az emberiség szülőjének vallása, „nem a kultúrában elromlott, hanem a természetesen romlatlan asszonyé” – ahogy Hauptmann mondja. Ez a mérhetetlen mélység vallása. A lények úgy ragyogják körül az anyát, mint a méhek a méhkirálynőt. „Auf die Naturbetrachtung beruhende Religton is notwondig Wachleit des Lebens: az a vallás, amelyik a természet szükségletén nyugszik, szükségszerűen az élet igazsága” – írja Bachofen. A földanya: az anyag. „Az ősi matriarchátus a földből, az anyagból nő ki, az ember anyagi életéhez tartozik, a testhez.” Ami homályos, párás, termékeny, kábító ebben a világban van, azt Hauptmann Gerhardt megírja víziójában „a nagy földanya szigettó”-ban: az asszonyok „néha álmosan eltelt néha izzóan sóvárgó pillantásainak” világa tárul fel itt, „mert az örök eltelés éppen olyan telhetetlen, mint a sóvárgás”. Ami az erkölcsre vonatkozik, annak „alig van kilátása arra, hogy az ösztönöknek ebben a forró, félelmet nem ismerő világában bármi szerepet játsszon. „Az élet az általános őrület egy nemévé válik…” „Extase colective „ – ahogy Levy Brühl mondja. „Itt az ész haszontalan semmiség, amire szükség van, a fantázia…” „Ebben az atmoszférában minden értelem megváltozik…” Dússá, párássá, zsúfolttá, nyüzsgővé lesz. A régi matriarchátusnak Peruban még ma is igen sok emléke él. Sir Galahad, aki összegyűjtötte a mai népeknél még élő ősi emlékeket, az írja, hogy Peru asszonyai a háborús pártok között még mindig a békeszerző szerepét játsszák, sok helyen megvan az a rend, hogy a férfi az asszony rabszolgája, és a férjet az asszony meg is veri. Az ősi aphrodisia él még egy perui szokásban, amelyik egy decemberben tartott ünnephez fűződik, ugyanakkor, amikor a görögök a dionüsziát tartották, az indiánok, a férfiak és nők, a környék legmagasabb hegyére éjszaka versenyfutást rendeznek, és valahányszor egy férfi utolér egy nőt, annak szerelmével kell adóznia. VIII.

„A cserépedény készítése a peruiaknál – írja egy spanyol szerzetes még a XVI. században – nem mindennapi foglalkozás, és azt különös titokzatosság veszi körül. A mesterséget teljesen csak az asszonyok ismerik. Ünnepélyes aktussá válik az, amikor eltávoznak anyagot keresni, s ha zivatar közeledik, az őserdőbe rejtőznek el, hogy senkivel ne találkozzanak. Ott aztán hajlékot építenek. Munka közben szertartásokat végeznek, és sohasem ejtenek ki egy hangos szót sem. Az asszonyok jelekkel beszélnek, és azt hiszik, hogy a hangos szó a cserepet a tűzben megsemmisíti. A férfiaknak ilyenkor nem szabad közeledniök…” A föld bármilyen pontján bármilyen nép készített cserépedényt, mindegyiken látni azt, hogy ugyanabból a forrásból származik: a kínai, az egyiptomi, a görög, a kambodzsai, amellyel a peruit szeretik kapcsolatba hozni, balii, mindegyiknek ősformája az organikus tömlős állat. Az organizmus egyedül Peruban utal világosan a tájra és a kultúrára, amelyből kinőtt. Az edény mindenütt a tömlős ősképének váza, a belül üres nagy gyomor: a mocsárkultúra hetera matriarchátusában keletkezett eszköz. Egyedül a perui edényben él az ingovány egész világa. Az indián cserépen az őslényhez való hasonlóság azonnal, első pillanatra feltűnik. Csupa hüllőforma, rovarforma, ismeretlen lények formája, amelyekből árad a fülledt, nehéz iszapszag. Lápos organizmusok alakjai: kinyúló szívócsövek, mint a nád, bambusz, a pálma: hajlások, mint a kígyók, őshüllők, mocsári madarak nyakának vagy lábának vagy csőrének vonala. Ezek az edények lápfantáziák. Szivó-tömlők, amik álmosan várakoznak, amikben megvan a folytonos nyíltság, nyelésre készen állás. A vita naturálisból csak a conscientia naturális nőhet ki, és ez csak ars naturálist teremthet. Az edény egészen testszerű, egészen anyag. A cserépedény morálja a tiszta állatiasság morálja. Megvan benne ugyanaz a lusta, elteltséggel kevert, izzóan sóvárgó pillantás, amiről Hauptmann beszél. A perui edény a lápatmoszférában született: az indián cserepet a mocsárkultúra alkotta meg. IX. „The soul of things is on the outside of things” – mondja Povys: a dolgok lelke a dolgok felszínén van: érzékelhető, látható jelenség ez, nem rejtett és elsüllyedt valóság. Nincs benne semmi titokzatos, hacsak nem magától értetődő természetessége és egyszerűsége. Hogy a levél zöld, puha, eres, hűvös, vékony – ez a levél lelke: hogy az ember magas, karcsú, izmos, egyenes – ez az ember lelke. A valóság mindig érzékelhető. Hogy a perui edényt szörnyű rémek lepik el, ez az edény lelke. Az edény felszíne a megejtő színek és a lapok tropikusán buja teltsége, az organikus gazdagság és bőség, ami a lápvilágban él. Mit jelentenek ezek a rémek? Azt, amit az edény alakja már úgyis elmondott. Mik ezek a rémek a felszínen? A mocsár szörnyetegei, a megelevenedett ingovány-meredt hüllőszemek, hiptonizáló kígyótekintet, ágaskodó nyak, tátongó torok, óriási őslény, megpuffadt tömlő – csupa félelmetesen fenyegető mocsárlény. A felszín teljesen fedi a formát: belőle nő ki, a váza külsején levő festmény mondanivalója ugyanaz, ami a váza alakjáé; az előbbi plasztikus nyelven beszél, az utóbbi a szín nyelvén.

Ami a perui cserépedényt minden egyéb helyen és népnél készült kerámiától megkülönbözteti, az, hogy magán viseli származásának teljességét, az egész világot, amelyben egy ellenőrizhetetlen pillanatban kinőtt. Tavasszal, szélcsendes, meleg időben, amikor a nap megmelegíti a vizet, felforralja az életnedveket, a nád oly hirtelen nő, az új levél belső feszítése oly erős, hogy hallani, amint a rügy burkát megpattantja. A nádasban ropogás támad. Ilyen ropogó pillanatban született meg valahol az edény – pattant ki a mocsárvilágból, mint egy új lény, új hajtás, anélkül hogy lényegében új lenne, hiszen amit mond, amit jelent, amilyen az alakja, amilyen alakok fedik be – az mind utal arra, amiből származott. A színek csillogása, a nedves leveleké, a nedves zöld bőré, harmatos virágoké, az állatszemeké, csupa ragyogó, forró, gőzös szín, utánozhatatlanul mély, súlyos és lenyűgöző: vörös, lila, zöld, fehér, sárga – csupa kábító, fullasztó, nehéz atmoszférájú árnyalat, amit sehol, semmiféle képen, tárgyon másutt nem látni. A vérrel teleszítt polipnak van ilyen színe: az áttetsző zöldet, mintha kocsonyás üveg volna, a belül csaknem feketében játszó vörös tölti meg duzzadásig, a vörös átlángol a zöldön, egyes helyeken violába ömlik, más helyen barnába, sárgába, rózsaszínbe és sötétkékbe. Ezeket a színeket a perui edény azzal az érzékenységgel fogta meg, ami éppen a lápvilág lényeinek sajátossága: ez a víztükör érzékenysége, amely a legkisebb szellőre megremeg, ez az, ami megnyilatkozik a zsurlók szenzibilitásában, a nád karcsú eleganciájában, az iszap könnyű felkavarhatóságában, a sás hajlékony, ingó keskenységében, a vízinövények hiperesztézisében. egy fokozott érzékelés ez, a vázák szín– és formavilága: a levegő, a víz, a növényzet elváltozásaira azonnal és egész teljességgel reagáló csupa feszültség – legtávolibb kapcsolatoknak is azonnali felismerése. Ezért fantasztikus a vázák rajza, mert annyira érzékeny: a legkisebb külső ösztönzés belső következményeiben óriási méretekre dagad. Ezért tűnik úgy, mintha ez a képzelet csupa önkényesen összekapcsolt elemekkel dolgozna, mintha az őrület egy neme volna, és ez az őrület soha nem élt szörnyetegeket talált volna ki. A szörnyszülöttek nem irreális lények, őrület csak ott van, ahol józanság, az extase cellective nem ismer mást, csak őrjöngést. Irreális csak ott van, ahol van érzék realitásra: a fantázia világában az irreális a reális. Óriási fejek, megduzzadt hasakból kinövő karok százai, dagadt szemek, százarcú és százlábú madarak, gyíkok, repkedő békák – mind a forró, nedves föld lázas képzelődései: ahogy az őslények és a tropikus mocsár lakói inkább fantazmagóriák, mint valóságok – enyészetet árasztó nyüzsgés –, ez az ingovány valóságvilága. X. Ahogy a történelmi világban a perui váza megjelent, és ahogy a művészetben számon tartják, a két véglet együtt jelenti az egész edényt. A nacza tiszta tömlőalak, néhány csővel és szájjal. Ez a váza színes, elárasztva a leggazdagabb formákkal a felületen. A moche emberfejet, majmot, gyíkot, békát, jaguárt, rémet ábrázol, néha egész csoportokat, genre-jeleneteket. Ez utóbbi színe kevés. A nazca szépsége a felszín utolérhetetlen gazdagságában van: az elragadó színekben és a lápfantázia képeiben. A moche szépsége a szoborszerűség. A

legszebb nacza-vázák egyikének rajza egy fej, rémfeje homlokán koronaszerű dísz, de vonala annyira érzéki, hogy a korona maga is külön élőlénynek látszik. Szemének kifejezése meredt, dülledt, gonosz. Orrlyukai óriási méretekre nőttek, s alattuk bajusz formájú, de egészen húsból lévő új forma lép fel, amelyik önállóvá is lesz: jobbra-balra kitágul, és újra fejjé alakul. Ez alól a bajuszlény alól, lehet, hogy nyelv, lehet, hogy kígyó gyűrűzik ki vagy be, nem tudni, a szörny lenyeli vagy kiadja: enyészik vagy tenyészik, a mocsár szempontjából mindegy. A kígyót kisebb gilisztához vagy békaporontyhoz hasonló lények tömege veszi körül. A rém arca krepp-lakk-vörös, a kígyó fehér-fekete, a bajusz cinóber, a környezet kékeszöld és violás, a kis angolnák sárgák és szürkék, az alapszín narancs. Olyan fantázia ez, mint Hodleré és Turneré együtt, egyesítve magában Hodler határozott vonalait és Turner színbátorságát. A moche ismert edényei közül a legplasztikusabb az alvó ember. Fejét félrehajtva, behunyt szemmel, összehúzódva ül. Teljes elernyedt arc azzal a sajátságos álomfeszültséggel, amelyen az ember még az alvás mélységét is meg tudná mérni. A kéz, amelyik megmintázta, egészen skopasi volt.

Viktor Kolupajev

Tollobogó a világ felett 1. A Tollobogó felderítő űrhajó a Naprendszer felé közeledett. – Vannak új adatok? – kérdezte Stratéga, s megreccsentek egyenruhájának szíjai. – Az új adatok megerősítik a régieket – felelte Asztrológus. – A rendszer rádiósugárzásának szintje szakadatlanul növekszik. Még két-három perc, s meglátjuk, van-e hangja ennek a Napnak vagy valamelyik bolygójának. – Mit jelent majd ez? – Ha a Nap sugárzást bocsát ki magából, akkor a legrövidebb időn belül robbanás várható – felelte Asztrológus. – Ha viszont bolygó, ez vitathatatlanul azt igazolja, hogy vannak rajta értelmes lények. – Hm… civilizáció… hányszor feltételeztük már értelem jelenlétét más bolygókon, s végül semmit nem találtunk. – Stratéga tenyerével töprengve végigsimította állát. – Mit szólsz hozzá, Taktikus? – Amint a műszerek megerősítik, hogy a rádiósugárzás a bolygóról jön, a Tollobogón nulla fokozatú riadót rendelünk el – felelte Taktikus. – Rendben. Stratéga felállt, sétált egyet az irányítófülkében, majd a homokórára pillantott. Asztrológus az ismeretlen naprendszer rádiósugárzását automatikusan regisztráló készülék fölé hajolt. A gép tolla apró görbületet rajzolt, majd kétszer nem húzott vonalat, s végül egy óriási impulzust rögzített. – Megvan! – kiáltott fel örvendezve Asztrológus. – A harmadik bolygó! – Mit jelent akkor ez? – kérdezte Stratéga.

– Annyit jelent, hogy a harmadik bolygón magasan fejlett civilizáció létezik – húzta ki magát Tanácsnok. – Feltétlenül rögzíteni kell ezeket a rádiójeleket, s meg kell próbálni megfejteni őket. – Nos, fogjon hozzá! – jegyezte meg türelmetlenül Stratéga, s elégedetlen pillantást vetett Taktikusra. – Taktikus sietve a mikrofon után nyúlt. – Nulla fokozatú riadót rendelek el! Megkezdem az ellenőrzést. Kapitány! – A Tollobogó pontosan a harmadik bolygó felé tart! – Pattantyús! – Az összes bombavető betöltve öntöttvas lövedékekkel! – Fegyvermester! – Az összes számszeríjat fokozott gyilokerejű sugarakkal feltöltöttük! – Ezermester! – A cirkáló összes rendszere normálisan, pontosan a megadott program szerint működik! – Doktor! – Az ispotály készen áll a betegek fogadására! – Lázadó! – Megkezdtem a rádiósugárzás megfejtését! – Kelekótya! – Parancsának megfelelően büntetésem töltöm a karcerben! – Étekmester! – A társalgóban tizenhárom főre terítek! – Senki! – É-é-é-n… – hallatszott valahonnan az űrhajóból a nyögés. – Taktikus elégedetten szipogott. Most, amikor a Bolygót a megfigyelőernyőn már látni lehetett, a Tollobogó irányítása Stratéga kezéből az övébe. Taktikuséba került át. Stratéga most már csak általános útmutatásokat adhat. – A Tollobogó legénysége készült a találkozásra az ismeretlen civilizációval. 2. – Az útvonalunkon szemben ismeretlen test! – jelentette Kapitány. – Stratéga ásított, belesüppedt karosszékébe, egy ideig még recsegtette egyenruhája szíjait, majd elaludt. – Bombavetőket tüzeléshez készítsd! – adta ki Taktikus az utasítást. – Igenis, bombavetők tüzelésre készek! – felelte hetyke vidámsággal Pattantyús. – Taktikus! – kiáltotta Lázadó. – Sikerült megfejteni egy mondatot! – Majd mi megfejtjük nekik! – ígérte Taktikus. – Na, mit akarsz? – „Tessék, parancsoljanak!” – Ugyan miféle „parancsolást” akarnak? – Taktikus nem értette a dolgot. – A Bolygó szakadatlan ezt a mondatot sugározza: „Tessék, parancsoljanak!” – Ah, a Bolygó! Tehát már meghunyászkodnak! Nagyszerű. Még mást is fognak kérni tőlünk… – Taktikus, nem azt kívánják, hogy parancsoljunk nekik. Azt mondják, tessék, parancsoljanak, legyenek a vendégeink! – Nem értem. Tessék, parancsoljanak, ez annyit jelent, hogy tessék, parancsoljunk nekik. Lehet, hogy parancsaink könyörületesek lesznek. Ez attól függ, hogyan viselkednek. – Taktikus, te most hibát követsz el! – Az irányítófülkén árnyékként suhant végig Senki alakja, egy pillanatra megállt Taktikus mellett, majd kisurrant az ajtón. – Lázadás! – üvöltött fel Taktikus. – Ezt a rám bízott cirkálón nem tűrhetem! Fegyvermester! Vezesd Lázadót karcerbe!

– Ó, Végtelen Űrpusztaság! – sóhajtott Fegyvermester. – Mindennap ugyanaz. Miért nem telepítették oda örökre? – Fegyvermester, beszélgetést befejezni! – Igen, értettem, értettem… Odakísérem… Nem először van… – Taktikus! – Lázadónak még volt ideje elmondani a magáét. - Bizonyára kapcsolatba akarnak velünk lépni. Ne hibázz! – Ülsz egy kicsit, lehiggadsz - tanácsolta neki Taktikus. - Olyan kapcsolatot teremtünk velük, csak úgy füstöl. Lázadót elvezették. – Taktikus! – kiáltotta Kapitány. – Az ismeretlen test manőverezni kezdett! – Mit tanácsolsz, Tanácsnok? – kérdezte Taktikus. – Először talán megrémisztjük még egy kicsit őket – javasolta kissé félénken Tanácsnok. – Jó lenne megijeszteni őket… És ha ők erre válaszolnak? – Ködfüggönyt húzunk s eltűnünk. – Milyen igazad van! Pattantyús! Hogy állsz? – Az ismeretlen testet a bal oldali bombavetőkkel célba vettem! – Fokozott… tovsz! – Értettem, fokozott… – Tűz! – A Tollobogó egy pillanatra megremegett. A cirkáló bal oldalából tucatnyi villám vágott ki, sebesen az ismeretlen test felé vágtattak, körbevették, úgyhogy nem maradt kiútja a menekülésre. A célzókészülékben meghatározott helyen apró fény villant fel, rebegni kezdett, majd vakító pontba sűrűsödött s eltűnt. A világűr ismét tiszta lett. Ismeretlen rendeltetésű test már nem kódorgott a Tollobogó körül. – Így valahogy biztonságosabb - jegyezte meg Taktikus. - Most mit sugároznak? No? – Különös - szólalt meg Asztrológus. - A Bolygó összes rádióállomása egy szempillantás alatt elhallgatott. – Elhallgattak? Mit szólsz hozzá, Tanácsnok? – Ahhoz, hogy egy szempillantás alatt s egyszerre kikapcsolják az összes rádióállomást és adóállomást, nemcsak magas fokú civilizációra, de magas szintű szervezettségre, szinkronitásra és fázisazonosságra van szükség. Csak egyet mondhatok: ennek a Bolygónak a lakói alaposan fel vannak készítve! – Remek! - örvendezett Taktikus. Már majdnem megrémült a Bolygó lényeinek érthetetlen viselkedésétől. Tanácsadó érvei azonban visszaadták magabiztosságát. Stratéga elégedett lesz. Leszálláshoz felkészülni/! – A Tollobogó legénysége még alig jelentette, hogy felkészültek a leszállásra, amikor Asztrológus felkiáltott: – Felerősödött a Nap rádiósugárzásai Nézzétek! – A regisztrálókészülék tollhegye egymás után rajzolta a Nap helyén a hatalmas impulzusgörbéket. A bolygók helyén viszont kihagyásokat írt le. S ha nem lett volna a kezükben az egy perccel korábban készített grafikon, megtehetik, hogy rá se hederítenek erre a naprendszerre, s továbbállnak egy másikhoz. – Ahogy én látom - mondta Taktikus –, a Bolygó összes rádióállomását elméletileg ki lehet egy pillanat alatt kapcsolni. Azonban hogyan lehet ezerszeresére fokozni a Nap rádiósugárzását?! Felelj, Tanácsnok! – Kísérletekre van szükség. Bár feltételezem, hogy minket nem a Bolygó s nem a Nap érdekel. Lehetséges, hogy van valamiféle kapcsolási rendszer… 3. A Tollobogó háromszor körberepülte a Bolygót. Készülékei felvételeket készítettek, regisztráltak, elemeztek. A Bolygó azonban halott volt.

– Akkor hát ki mondta, hogy „tessék, parancsoljanak”? – csodálkozott Taktikus, s utasította Kapitányt: egy megfelelő helyen szálljon le a cirkálóval. Mindenütt sziklák és víz. Semmi más nem volt ezen a Bolygón. Kapitány betáplálta a komputerbe a vizuális megfigyelés adatait, töprengett egy ideig a kapott válaszon, majd a cirkálót a leszállóhelyhez irányította. Öt kilométer átmérőjű, köves fennsík vette körül az űrhajót Az érzékelők egy szempillantás alatt leelemezték a légkör összetételét. A levegő tökéletesen alkalmasnak bizonyult lélegzésre. Az űrhajó bejárati nyílásából kinyúlt egy rámpa, s a nem éppen vendégmarasztaló Bolygó felszínére patkójával kopogva, oldalával fújtatva három robotparipa ereszkedett le. Taktikust, Fegyvermestert és Tanácsnokot cipelték a hátukon. Taktikus heveskedő, száz óra működésre feltöltött robotparipáját fékezve így szólt: – Nos, hogy tetszik ez a csodás Bolygó? Ugyan hová tűntek lakói? Rendezzünk talán nekik egy kis balhét? Mi a véleményed, Tanácsnok? – Egy kis balhé nem ártana. Ha a bolygólakók alszanak, segít abban, hogy kölcsönös megelégedésünkre felébresszük őket. – Kiváló! – élénkült fel Taktikus, s vágtára ösztökélte robotparipáját. – Balhét csapunk! Neked mi a véleményed. Fegyvermester? – Az én szerepem itt nem sok – felelte Fegyvermester kényszeredetten. – A számszeríjak meg a kardok tartoznak rám. A közelharc fegyverei… Ha ők támadnak, mit tehetünk, védekezni fogunk. – Nem érzem a lelkesedést. – Taktikus a szakadék szélén megállította paripáját. – Válaszd ki, melyik sziklát változtassuk először gőzzé. – Az nem az én dolgom, hogy válasszak. Tanácsnok adjon tanácsot. – Én pedig téged kérdezlek. Fegyvermester. – Ó. Végtelen Űrpusztaság! – sóhajtott Fegyvermester. – Ha rajtam múlna, egyáltalán nem változtatnám gőzzé. Micsoda gyönyörű-gyönyörű vidék! A robotparipák patáikkal szikrákat csiholtak a kövekből, ijedten forgatták lokátorfüleiket, s érzékeny fotóelemeikkel a szakadék peremére sandítottak Lent, a százméteres meredély aljában keskeny, alig háromugrásnyira széles, de viharos hegyi patak rohant. A távolban lankás dombokkal megtűzdelt síkság húzódott furcsa sziklaalakzatokkal. A fényes-sárga Nap sugaraival beszórta a vidéket, s úgy tűnt, mintha a felizzott, rebegő levegőben soha nem látott, csodás hajók úsznának és ragyognának. – Tehát ne változtassuk egyiket sem gőzzé? – Ahogy mondod. Taktikus. Hiszen Pattantyús teljesíti majd a parancsot, s nem én. – No, furán viselkedsz, az biztos. Nem véletlen, hogy Senki állandóan ott forgolódik körötted. – Ó, Végtelen Űrpusztaság! – kiáltott fel rémülten Fegyvermester. – Tőlem aztán akár gőzzé, akár plazmává változtathatjátok. Csak az a baj, hogy Senki téved, nagyon téved! Hiszen én ültettem karcerbe Lázadót is meg Kelekótyát is. Majd mindennap! Ne feledd. Taktikus, milyen hűségesen szolgálok! – Ez már más! Nos, Tanácsnok? – Kezdjük. – Hé, ti a Tollobogón! – kiáltotta Taktikus, s megnyomta egyenruhája egyik gombját. – Sózz oda egyet. Pattantyús, hogy mi is jól lássuk! Egy pillanat múlva egy öntöttvas golyó süvített el a három bámész feje fölött, s vagy másfél kilométerre tőlük felrobbant. A fényes felvillanás elvakította Fegyvermestert. Tenyerével elfedte szemét, és sokáig nem nyitotta ki, bár a robbanás döreje a sziklák között visszhangozva már lecsendesült. – Ördög és pokol! – kiáltotta rémülten Taktikus. Fegyvermester kinyitotta szemét, s meglátta, hogy a völgy mit sem változott. Semmi nem változott se gőzzé, se plazmává. A napsugár olvadt ragyogásában ugyanúgy úsztak a különös sziklahajók, ragyogott a Nap, csendben csörgedezett a patakocska. A világ mit sem

változott. Fegyvermester lenyelte a torkában felgyülemlett gombócot, s rémülten körbepillantott. Mi a fene! Senki bármikor megjelenhet a hátad mögött, akkor is, amikor egyáltalán nem várod. Hogyan csinálja? – Pattantyús, fokozott tűzerővel! – kiáltotta Taktikus. – Ha már balhé, akkor igazából legyen az! Egy ötször akkora átmérőjű öntöttvas golyó süvített el a fejük felett. Ismét fényes felvillanás, a sziklák azonban ismét érintetlenek, egészek, sértetlenek s mesés alakúak. – Hát ez meg mi?! Lázadás! – Taktikus robotparipáját a cirkáló felé fordította. – Minden kaliberből! Elsöpörni! A Tollobogóból, mint a sündisznó sortéi, bombavetők csövei nyúltak ki, s a cirkáló eltűnt a füstfelhőben. A három lovas már vágtatott is a remegő rámpához. Fegyvermester visszapillantott. A világ újabb színekre gyúlt. S mit sem ártottak neki az öntöttvas lövedékek. – Hát ez meg mi?! – kérdezte zavarodottan Taktikus. – Támadás! Ellenség! Megsemmisíteni! Ledöfni! – Felmelegedtek a csövek! – kiabálta Pattantyús. – Egy kis szünetet kéne… – No, szép kis Bolygó! Majd meglátod! Fogsz te még táncolni! Meglátjuk, ki kit győz le… Fegyvermestert és Tanácsnokot előreengedve, Taktikus szorosan lezárta a bejárati nyílás reteszeit. 4. A Bolygó megmagyarázhatatlan viselkedése nyugtalanította Taktikust. Ha ugyanis nincs szándékában gőzzé válni, akkor bizonyára ő maga kívánja ugyanezt tenni a Tollobogóval. Feltétlenül meg kell hogy tegyék a szükséges biztonsági intézkedéseket. A cirkáló összes mérőberendezését a Bolygóra irányították. Éjszakára meg kellett szervezni a külső őrséget. Szürkületkor a sziklás platóra öt robotparipa ereszkedett le, műanyag hátukon a legénység öt tagját vitték. Az éjszakai őrséget maga Taktikus vezette. – Fegyvermester és Doktor – mondta –, ti fogjátok őrizni a plató déli részét. Tanácsnok és Asztrológus pedig az északit. Én a két csoporttal és a cirkálóval tartom majd a kapcsolatot. Taktikus először elkísérte a déli csoportot. A Nap a látóhatár mögé bukott, a nagy kőhalmok úgy ragyogtak, mintha drágakőből lennének, s világosan kirajzolódtak a látóhatár előtt. – Mégis milyen gyönyörű – jegyezte meg Fegyvermester. – És innen kell támadásra számítanunk? – kérdezte Doktor. – A Bolygó az ellenségünk! – mondta Taktikus. – S nem tudni, mit talál ki ellenünk. – Pedig a bolygólakó hölgyek bizonyára csinos teremtések – sóhajtott Doktor. – Akkor hát mit teszünk. Taktikus? – kérdezte Fegyvermester. – Mit teszünk? Nos, a következőt. Ti itt maradtok. Ne csapjatok nagy zajt. Nemsokára teljesen besötétedik, úgyhogy inkább bízzatok a fületekben, mint a szemetekben. Ha valami különös dolgot észleltek, adjatok jelt. – Ha megtámadnak, nem lesz időnk a cirkálóig vágtatni – jegyezte meg Doktor. – Megtámadnak? – kérdezett rá Fegyvermester. – Ugyan ki támadna itt rád? – Hát a bolygólakók… – felelte Taktikus. – Ki látta őket? – Fegyvermester! Mit jelentsen ez a habozás? Na, fel a fejjel! – Igenis, Taktikus! – Fegyvermester kiegyenesedett a nyeregben, s kihúzta vállát. – No ugye, így már jobb. Bármi történik… Első lövés a levegőbe, a második a lábra, a harmadik… ezt már ti is tudjátok… – Az is lehet, hogy nincs lábuk – jegyezte meg Fegyvermester. – Ha nincs, hát nincs. Annál rosszabb nekik! Taktikus megfordította robotparipáját, s eltűnt a közben a fennsíkra ereszkedett ködben.

– Mit gondolsz, Fegyvermester, megtámadnak bennünket? Hiszen még semmi kárt nem okoztunk nekik. – Hát az ismeretlen test, amelyet tűzzel fogadtunk? S a sziklákat gőzzé akartuk változtatni. Nemcsak sétafikálni jöttünk ide! – Semmit nem mondhatok – felelte Fegyvermester. – Ez Stratéga és Taktikus feladata… Nos, balra vagy jobbra indulunk? – Gyerünk balra – javasolta Doktor. Elöl lovagolt Fegyvermester. Doktor mögötte haladt. Doktor hátán sután himbálódzott s állandóan testének ütközött a számszeríj, a tegez a sugarakkal pedig szinte a földig lógott. Ha szükséges, nehezen éri el. Látszott, hogy Doktor nem szokott a fegyverforgatáshoz. A kötszerek és a szikék között – itt érezte szabadnak és könnyűnek magát. Fegyvermester hátán a számszeríj meg sem rezzent, mintha egyenruhájához nőtt volna. Így lovagoltak a déli lejtőig, álltak egy darabig, hallgatóztak. Csend honolt, zaj nem sértette meg. – Visszafordulunk? – ajánlotta Fegyvermester. – Aha. Gyerünk. S bár hely volt bőségesen, mégis úgy fordultak meg, mintha keskeny csapáson járnának, s ismét egymást követve elindultak, csak most Doktor haladt elöl. Nyugat felől hirtelen valamilyen hang hallatszott. – Na, húzd csak le a fejed! – adta ki Fegyvermester halkan az utasítást. – Azt hiszem, kezdődik… – Villámgyorsan lekapta válláról a számszeríjat, s levette a sugarat a biztosítékról. Doktor sehogy sem tudta lekapni saját fegyverét, összegabalyodott s beleakadt valamibe számszeríja. – Hű, a mindenit! – sóhajtott megkönnyebbülten Fegyvermester. – Hiszen ez Taktikus. Körbelovagolta a fennsíkot, ezért jön a másik oldalról. – Hé, őrség! – hallatszott a sötétből. – Őrség! – Itt vagyunk – felelte Fegyvermester. Taktikus közelebb lovagolt. Számszeríja keresztben hevert nyeregkápáján. – Jelentsék a helyzetet! – parancsolta röviden. – Mindenütt nyugalom – jelentette Fegyvermester. – Mindenütt, azt mondod? Támadás semmi jelét nem észleltétek? – Nem észleltük, Taktikus. – Nem tetszik ez nekem. Az ellenség elbújt. – Ugyan honnét veszed, hogy itt vannak bizonyos ellenségeink? – csodálkozott Fegyvermester. – Beszélgetést befejezni! – emelte fel hangját Taktikus. – A magánvéleményük nem érdekel. Fegyvermester egyszerre rádöbbent, hogy Taktikusnak csudamód szüksége van erre a támadásra. Támadás! Ellenség! Minden világos. S Taktikus majd pontosan tudja, mit tegyen. Meg kell semmisíteni az ellenséget. Győzni kell! Ki kell törölni az emlékezetünkből azt a kellemetlen esetet, amikor a Tollobogó bombavetői nem tudták gőzzé változtatni a Bolygó szikláit. A győztesek felett nem ítélkeznek. 5. Az űrhajó csúcsán hirtelen reflektor gyúlt ki, nyugtalanul villogni kezdett, s ide-oda fordult. Taktikus bekapcsolta a mellén lógó rádiókészüléket, valamint hallgatott, majd ezt mondta: – Értem… Rendben… Cselekedni fogunk. – Nos?! – kérdezte rekedten Fegyvermester. – Valaki kinyitotta a cirkáló bejárati nyílását – mondta Taktikus. – Hogy behatolt-e vagy sem, ezt egyelőre nem tudjuk. Az a valószínűbb, hogy nem, mert a menekülő után lőttek. – Miféle menekülő után? – kérdezte értetlenül Doktor. – A sötétben talán kideríted? Valaki kinyitotta a nyílást, észrevették, s elmenekült. Taktikus ismét arra fülelt, amit rádión közöltek vele.

– Hallom… Értem… – S máris az őrökhöz fordult. – Az ismeretlen felénk rohant. Asztrológus és Tanácsnok balról, mi pedig középről és jobbról fogadjuk. – Jó néhány kilométer ez – jegyezte meg nem túl nagy lelkesedéssel Doktor –, mi pedig csak hárman vagyunk. – No és? – Taktikus égett a türelmetlenségtől. – Vágtassunk lóhalálában a cirkálóhoz! S Taktikus bal kezével megrántotta robotparipája kantárát, jobbjában magasra emelte a számszeríjat, s a Tollobogóhoz száguldott. Doktor igyekezett a közelében maradni. Fegyvermester bal szélen vágtatott. Úgy két perc múlva a sötétből előugratott tajtékos paripáján Asztrológus és Tanácsnok. – Mit tanácsolsz. Tanácsnok?! – kiáltotta Taktikus. – Lábra kell célozni! – hangzott a válasz, a Tanácsnok végigvágtatott a csatárlánc mentén. – Elevenen kellene, elevenen kapjuk el őket! – Tehát van lábuk – dörmögte csodálkozva Fegyvermester, s még jobban ösztökélte amúgy is szélsebesen vágtató paripáját. – Halljátok, élve kell elfogni! – utasította őket Taktikus. A csatárlánc változatlanul balra fordult. Fegyvermester szíve hevesebben vert. Robotparipája kétszer is megbotlott, s a kövekre hajította lovasát. Fegyvermester azonban ismét felpattant a nyeregbe, s nem érzett fájdalmat. Balra, a csatárlánc közepéhez közelebb számszeríj lövése dörrent. „Megkezdődött” – gondolta Fegyvermester. Valóban megkezdődött! Újból, majd újból eldörrent egy számszeríj. A csatárlánc összekavarodott. – …ra! – ütötte meg Fegyvermester fülét. „Mi az a ra?” – gondolta. Egy lövés egészen a közelében dörrent. – Ne lőj! Ne lőjetek! – üvöltötte valaki, aki a cirkáló felől közeledett. A hajtóvadászat szabálytalan gyűrűje összezavarodott a szakadék partján. – Ne lőjetek! – Lőjetek! – ez Taktikus hangja volt. – Ne lőjetek! – A lábára célozz! – Ez Tanácsnok hangja volt. – Fogalmad sincs, kire hallgass – nyögte rekedten Doktor, aki váratlanul megjelent Fegyvermester előtt. – Te vagy? A mieinket puffantjuk le! – Ott vannak! – kiáltotta valaki. – Ott! Kiáltozás. Patacsattogás. Fegyvermester kissé jobbra megpillantott egy alakot. Az alak eltűnt, szertefoszlott a sötétben. S a véletlen beköszöntő csöndben Fegyvermester egy pillanatra meghallotta a két alak nehéz fújtatását. Kettőnek! Rájött, merre haladnak, s feléjük irányította paripáját. Taktikus vágtatott el mellette, s menet közben tüzelt számszeríjából. – Eleresztettétek! – üvöltötte. A csatárlánc majdnem a szakadékig jutott. Még néhány lövés csattant. – Abbahagyni! Ne lőjetek! „Hiszen ez Ezermester! – csodálkozott Fegyvermester. – Ő meg hogy került ide?” A Tollobogó összes bombavetője eldördült. Ez persze inkább csak ijesztésül szolgált. Fegyvermester megpillantotta a tőlük tíz kilométerre robbanó öntöttvas golyók lángjától megvilágított, inaszakadtából vágtató Ezermestert. Ó Végtelen Űrpusztaság! Ugyan mit csinálhat? Ezermester teljes sebességgel nekirontott Taktikusnak. S ezt nem véletlenül, hanem szánt szándékkal lette. Taktikus azonban idejében hátrapillantott, megfordította paripáját, s a robot két hátsó lábára ágaskodott. A paripák összecsaptak. Ezermester nyergéből a kövekre zuhant. Taktikus pedig paripáját egészen a szakadék széléhez irányította. A golyók robbanásai megvilágították a helyszínt, a fellobbanások szünetében a sötétség még sűrűbb, áthatolhatatlanabb lett.

Fegyvermester leugrott a nyeregből s Ezermester fölé hajolt. Ezermester élt. – Állítsd meg – suttogta erőlködve. – Lefelé! – kiáltotta kapkodva Taktikus. – Indulj a patakhoz! – Állítsd már meg! Ne lőjetek! Ugyanolyan emberek, mint mi! Fegyvermester már kezdett valamit kapizsgálni, azonban még nem értette teljesen az egészet. A hajsza zajai már valahonnan lentről harsogtak. Ezermester felnyögött. Fegyvermester fel akarta emelni, s robotparipája nyergébe akarta ültetni. – Gyorsabban! Állítsd meg őket! Hagyj engem! – kiáltotta Ezermester. Fegyvermester a szakadékhoz ugrott, lecsusszant, mintha nedves agyag lett volna, de hegyes sziklákba ütközött, s egyenruhája cafatokra szakadt. Az utolsó tíz métert bukfencezve tette meg. Elnyúlt a köveken, s meghallotta a hegyi patakocska szapora csörgését. – Hiszen emberek! – kiáltotta Fegyvermester, s feltápászkodott. Csönd honolt, majd felcsattant Taktikus ijesztő figyelmeztetése: – Állj, vagy lövök! „Mintha ők értenék” – csodálkozott Fegyvermester, s egy alakot pillantott meg maga előtt; a hasán feküdt, lábát szétvetette, s könyökén keményen tartotta számszeríját Taktikus! – Vigyázz, nehogy átkeljenek a patakon! – Taktikus! Megállj! Árnyék surrant át a hegyi patak kövein. Követte egy másik. Lövés dörrent! Kiáltás harsant: – Meglépett! S ekkor eldörrent a második lövés. Taktikus lőtt. Fegyvermester, amikor meghallotta Taktikus elégedett, örömteli kiáltását, rávetette magát. Taktikus számszeríjának sugarával célba talált! Taktikus nem számított arra, hogy hátulról rátámadnak, mégsem veszítette el fejét, kése után nyúlt, de tüstént eszébe jutott, hogy ki fekszik rajta, s megpróbálta lerázni Fegyvermestert magáról. – Miért lőttél? – nyögte belülről jövő lelki fájdalommal Fegyvermester. Á… Fegyvermester… Szétlapítasz… Mássz le rólam… – Egyet eltaláltunk! – kiáltotta Tanácsnok. Taktikus lelökte magáról Fegyver mestert, felállt, megrázta magát. Tanácsnok és Asztrológus számszeríjaikat tüzelésre készen tartva álltak a patakon láncként áthúzódó nagy hömpölykövek mellett, s nem mertek közelebb lépni ahhoz, aki ott feküdt. 6. – Egy megvan! – adta tovább Taktikus rádión Stratégának. – Pattantyús egyelőre hűtse lövegei csövét… Na gyerünk! Majd én magam! – Taktikus ellépdelt a neki utat adó Tanácsnok és Asztrológus mellett. – Gazembere-e-ek! – harsant váratlanul a patak túlpartjáról. – Miért öltétek meg? Taktikus megállt, összerezzent, s a síkos kőről kis híján a vízbe zuhant. Hideg futott végig a patak partján állók hátán. Hiszen ez a hang az öveiktől való volt, csak őrültül, vadul, ijesztően harsant fel valakinek a torkából. Taktikus idegesen elnevette magát, s ezt kiáltotta: – Hé, te! Gyere elől Lépések halk surranása, majd minden elcsendesült, – Világítsatok ide a lámpával – utasította őket Taktikus. Tanácsnoknál akadt lámpa. A ragyogó lénykör végigsuhant a sziklákon és a vízen, majd egy pillanatra megdermedt, remegni kezdett, s mulatságos, ijesztő táncba kezdett Asztrológus bánatos, vérfagyasztó kiáltást hallatott. – Az, nagyon is az – mondta Taktikus, s csizmája orrával megfordította a földön heverő testet.

Lázadó feje esetlenül megbillent, s nekivágódott egy sziklának. Mellét számszeríj sugara égette át. – Hát ez meg mi?! – kiáltotta Fegyvermester. – Kiderül, hogy a sajátjainkra vadásztunk – konstatálta a tényt Tanácsnok. – És ki a másik? – szipogta Asztrológus. – Bizonyára Kelekótya – tételezte fel Tanácsnok. Fegyvermester dühödten s fájdalomtól bőszen Taktikusnak ugrott. – Miért lőttél? Miért lőttél?! Taktikus egy lépést hátrált. – Hiszen e bolygólakók… – Miért lőttél?! Erős és dühödt ökölcsapás penderítette vízbe Taktikust. Fentről, a szakadék pereméről Doktor jelentkezett: – Mi van ott lent? Elfogtátok? – Nem – felelte Asztrológus. – Megöltük. Megöltétek? S kicsoda ő? – Lázadó! Megölték Lázadót! – Lázadót… Hát ez meg hogy lehet? Hiszen a bolygólakókra vadásztunk… – Most mit csinálunk? – kérdezte Asztrológus. – Elvisszük a cirkálóra. Fegyvermester, tartsd a fejét. – Felvettük. – Óvatosabban! – Ugyan mit ér már most az óvatosság… A kiszögellésekbe kapaszkodva, hárman óvatosan felvitték negyedik társukat Kissé lemaradva, de már magabiztosan kúszva követte őket a köpködő s érthetetlen szavakat dünnyögő Taktikus. Lent idegesen kalapálták patkóikkal a földet a felhevült robotparipák. 7. Kelekótya a Büntetéstöltő Tiszt volt. Előfordult, hogy a megbüntetettet nem lehetett karcerbe ültetni. Például Kapitányt, aki egy bonyolult manővert hajtott éppen végre a Tollobogóval, vagy az ebédet készítő Étekmestert. Ilyenkor rendszerint Kelekótya vállalta helyettük a büntetés letöltését. Ezért a munkáért tisztességes fizetést kapott; a botbüntetést ritkán alkalmazták, a karcért pedig már régen lakályossá változtatta, kedvesnek érezte, mintha otthona lenne. Miután gyakran megfordult itt, Kelekótya, ahogy tőle tellett, kitakarította, nevet adott saját és a tartalék fekhelynek, a padlóhoz csavarozott asztalnak és székeknek, a vízzel teli kancsónak s a csajkának, melyben az ebédmaradékot hozták. Megszokta, hogy beszélgessen az élettelen tárgyakkal, ismerte személyeiket és szokásaikat, gyöngéden s tisztelettudón bánt velük, szerette és megértette őket. Magát a cirkálót is élőlénynek képzelte. Azokon a napokon, amikor a legénység egyik tagja sem követett el vétséget, szerette végigjárni az űrhajó eldugott szegleteit, simogatni a vezetékeket és csöveket, megtudakolta a bolygóközi és űrbeli hajtóművek állapotát, nem kell-e letörölni róluk a port vagy beolajozni őket, hallgatta a Tollobogó kopogását és sóhajait. Egyszóval az űrhajót nagyszerűen ismerte, jóllehet ezt senki nem sejtette. De nem a műszaki részleteket ismerte, hanem a tudata alatt, szívével érezte a cirkálót. A legénység tréfálódzva bánt Kelekótyával, nem bosszantották, nem gúnyolták. Csak Asztrológus, Tanácsnok meg maga Taktikus mondogatta néha: „Mi van, Kelekótya, rég nem dolgoztál már” – s elkövettek valami belső fegyelmi vétséget, amiért Kelekótyát tüstént karcerbe küldték. Ő azonban nem sértődött meg. Hiszen valóban ez volt a munkája. Néha más is beköltözött a legénységből a karcerbe. Asztrológus rendszerint hallgatott, nem elegyedett beszélgetésbe a Büntetéstöltő Tiszttel, Tanácsnok igyekezett minden lehető módon kihozni Kelekótyát a sodrából, Fegyvermester is hallgatott, de nem úgy, ahogy

Asztrológus. Az ő hallgatása könnyű és kellemes volt. Lázadó úgy társalgott Kelekótyával, mint vele egyenlővel, sok érdekes tényt elmondott neki, melyek agyában nem ismeretek, hanem hangulatok és érzések formájában raktározódtak el. Kelekótya őszintén átérezte karcerbe került társai bánatát. Az ilyen esetekben úgy érezte, hogy rosszul teljesítette feladatát. Nos, most is, amikor Lázadó lépett a karcerbe. Kelekótya szégyellni kezdte magát, sértődötten elvörösödött. Lázadó viszont sohasem nyilvánított együttérzést. Mintha örömére lett volna a karcerbeli tartózkodás. – Nos? Megkezdjük a tanulást? – kérdezte egyszerűen. Kelekótya mindig örült, ha hallgathatta Lázadót. Lázadó a Bolygóról kezdett mesélni Arról, hogy bizonyára értelmes lények népesítik be. Szabadjára engedte képzeletét; hogyan nézhetnek ki, miképp forog az agyuk. Sajnálta az ismeretlen test értelmetlen elpusztítását. A karcerben minden beszélgetést rögzített egy különleges berendezés. Egy és ugyanazon vétségért azonban második büntetés már nem járt, ezért Lázadó kertelés nélkül beszélhetett. Tudták, hogy a Tollobogó leszállást hajtott végre a Bolygó felszínén. A vibrációból és ejtették, hogy a bombavetők tüzelni kezdtek. Az idő múlt. Kelekótya, amikor véletlenül az ajtóhoz lépett, észrevette, hogy az nincs bezárva. Ez szerfölött meglepte. Lázadó fejében azonban egy szempillantás alatt megérett a döntés: meg kell szökni. Meg kell szökni, hogy figyelmeztessék a bolygólakókat arra, mi vár rájuk, ha kapcsolatba lépnek a Tollobogóval, s mi vár a Bolygóra, ha ez a kapcsolat nem jön létre. Abban nem kételkedett, hogy a Bolygón vannak értelmes lények. Kelekótya még azt is érezte, hogy Lázadó már eldöntötte: megszökik a Tollobogóról. S íme, itt volt az alkalom. Kelekótya szíve hevesebben vert, amikor Lázadó azt ajánlotta, hogy szökjenek meg. Olyan volt ez, mint egy kis pihenés munka után. Abban nem kételkedett, hogy néhány óra múlva elfogják s ismét becsukják őket a karcerbe. Mindenképp pihenni akart azonban. A körülmények különös egybeesése folytán a cirkáló bejárati nyílása is nyitva volt, senki nem őrizte. Kelekótya ezt nevetségesnek tartotta, mert tudott az éjszakai őrjáratról. Ugyan mi értelme volt őrizni a nyitott őrhajót? Lázadó azonban sietett, hogy minél messzebb jusson a cirkálótól. Hajtotta a vágy, hogy mielőbb találkozzék a bolygólakókkal. A szökevények először észrevétlen lopakodtak a sziklás fennsíkon. Később azonban a Tollobogó csúcsán meggyulladt egy reflektor, számszeríjak sugarai hasították a levegőt, robotparipák patáinak csattogása közeledett feléjük, a menekülőknek mégis sikerült kijutniuk a szakadékhoz. Csupán Kelekótya gondolt hirtelen arra, hogy ez az egész nem is olyan nevetséges. Fajdalom, szomorú sejtés szorította össze szívét. Útjuk során most történt először, hogy nem volt kedve visszatérni a karcerbe, s a köveken átrohant a folyón… Hátulról kiáltás harsant, s Kelekótya érezte, hogy Lázadó halott. A csörgedező patak örökre elvágta Kelekótyát a Tollobogótól. Hirtelen valami megszakadt a tudatában; valami bizonytalan, homályos, de új és ismerős érzés. Örömére is volt, egyben meg is ijesztette. S szörnyű, vad kiáltás szakadt ki melléből: – Gazemberee-e-e-ek! Korábban sohasem lett volna képes ilyen üvöltésre. Nem jutott volna ez a szó az eszébe! Kelekótya elzuhant, fejét egy kőbe verte, felnyögött, s zokogni kezdett. Azok pedig, az üldözők, akik mindössze húsz-egynéhány méterre voltak tőle, nem tudni, miért, nem szánták rá magukat, hogy átkeljenek s patakon. Pedig Kelekótya úgy szeretett volna most meghalni! Lázadó halála azonban egyre cselekvésre ösztönözte, felállt, s óvatosan távolodni kezdett a pataktól. 8.

Taktikus reszketett félelmében, amikor belépett az irányítófülkébe. Ilyen még nem történt a Tollobogó eddigi történelme során. Saját emberüket ölték meg! Még ha Lázadó volt is, még ha véletlenül is. De az övék, az ő emberük! Igen, Lázadó megérdemelte, hogy bérelt helye legyen a karcerben. Halálát azonban Stratéga nem bocsátja meg. Vége oly sikeresen indult karrierjének! Az ördög vigye Lázadót, hogy számszeríja célzógömbje elé keveredett! – Jelentse az éjszakai járőr eredményeit! – parancsolta Stratéga ásítva. – Az ellenséget visszavertük! – kiáltotta kétségbeesetten Taktikus. – Azonban… azonban részünkről is vannak veszteségek. – Nagyok a veszteségek? – Látszott, hogy Stratéga teljes erejéből küzd az álom ellen. – Lázadót megölték… – Ez várható volt. Mindig megvolt az a jó szokása, hogy kereste a veszélyt. Nem, Taktikus még nem jutott el odáig, hogy hazudjon Stratégának. – Stratéga – mondta –, szörnyű félreértés történt. Lázadó számszeríjam sugarába került. Nem akartam, nem tudtam… – Ki kérte, hogy számszeríja elé kerüljön? – csodálkozott Stratéga. Úgy tűnt, harca az álommal sikeresen végéhez közeledett. – S egyáltalán, hogy került az éjszakai őrségbe? Hiszen a karcerben ült. – Nem volt őrségben. Lázadó és Kelekótya megszöktek a karcerből. – Megszöktek? – Igen, Stratéga. Az éjszakai kavarodásban halt meg Lázadó. Kelekótya ismeretlen irányban távozott. Nem szántuk rá magunkat, hogy éjszaka, ismeretlen terepen üldözzük. – No, Kelekótya magától visszajön – jegyezte meg Stratéga. – Éhes lesz, s feltétlenül visszajön. Nem nagy kár érte… De nézd csak. Lázadó! Á? Taktikus rájött, hogy már nem fenyegeti veszély. Haladék nélkül támadásba kell átmennie. – Stratéga – kezdte - a bolygó ellenséges érzelmei nyilvánvalóak. Egyetlen kis követ sem tudunk gőzzé változtatni. Valaki kinyitotta a karcer ajtaját. Fel sem merem tételezni, hogy ezt valaki a Tollobogó legénységéből tette volna. Kiderült, a cirkáló bejárati nyílása is nyitva volt. S ez pont akkor, amikor kétségbeesett erőfeszítéseket tettünk, hogy az ellenség ne tudjon behatolni a hajóba! – A legénység megbízhatóságában nem kételkedhetünk. Még Lázadó sem lett volna hajlandó árulásra. – Stratéga, káros törekvésekre figyeltem fel a legénység körében. – Éspedig milyenekre? – Fegyvermester nem hiszi, hogy ellenség vesz körül. Mi több, a Bolygó tetszik neki, még sajnálja is! – Hát ilyet, Fegyvermester! Karcerbe vele? – kérdezte Stratéga valakitől. Tanácsadó azonban nem volt itt. Mégis, Stratéga várta valaki tanácsát. – Fegyvermestert karcerbe! – mordult Taktikus. – Ugyan, hallgass már! – láncolta elégedetlenül homlokát Stratéga. Árnyék suhant el háta mögött, s Stratéga döntött: – Fegyvermestert ne kísérjék karcerbe. S mi van ha mégis megpróbáljuk a legénység ellenőrzését? Hátha közlünk van az áruló? – Nem, Stratéga, nem! – kiáltotta Taktikus. – Bármit tehetsz, de ezt nem. Elég a külső ellenség, – Kapitány? – töprengett mégis Stratéga. – Kapitány mit csinált ezalatt? – Fogalmam sincs. Stratéga. – Asztrológus? – Asztrológus, Fegyvermester, Tanácsadó, Doktor és én éjszakai őrségben voltunk – Tehát ezek öten nem jöhetnek számításba. Pattantyús? – Pattantyús szakadatlan lőtte a Bolygót, s nem távozóit a bombavetőktől. – Ki van, ki maradt még? Étekmester? Mit csinált ő? – Étekmester tizenhárom főre terített.

– Rendben. Ezermester? – Ezermesterrel valami nincs rendben. Stratéga. Nem volt éjszakai őrségben Később azonban előbukkant valahonnan, s ezt kiabálta: „Ne lőjetek!” Megkísérelt robotparipájával kivetni a nyeregből, de provokációjának ő maga vált áldozatává. – Csak nem ő? - Akkor miért viselkedett ilyen kihívóan? Tudta, hogy ügyel az őrség, s észrevétlen elkísérhette a szökevényeket – Ki lehet még? – Senki – suttogta Taktikus. – Psz-sz… Csöndesebben! – rémült meg Stratéga. – Elnézést! Akkor csak te maradsz. Stratéga. – No, a katcert s a Tollobogó ajtaját én nem nyitottam ki. Ebben biztos vagyok. 9. Étekmester tizenhárom terítéket tett a társalgó asztalára Tudta, hogy ma a leves nem sikerült jól, azonban reménykedett benne, hogy senki nem veszi ezt észre. Próbálnák meg ők kimérni a fűszereket a kellő mennyiségben, amikor az egész hajó a bombavetők tüzétől rázkódik! Tizenegy ember állt a magas háttámlájú, faragott karosszékek mellett, s várták a parancsot, hogy leülhessenek. Előbb azonban Stratéga kívánt szólni. – Tollobogó felderítő cirkáló tisztjei! Hajónkat ma éjszaka kétségkívül ellenség támadása érte. Csak Taktikus hidegvére és találékonysága tette lehetővé, hogy szerény áldozatokkal megúsztuk. Taktikust a Fénysugárzó Rózsa kitüntetésben részesítem. Taktikus térdet hajtott. Stratéga a hajtókájára tűzte a csillogó rendjelet – A többit majd a reggeli után – jelentette ki Stratéga. – Kérem, foglaljanak helyet. Csupán a kanalak és villák csörrenése sértette meg az ebédlő csendjét. Étekmester várta, hogy mikor hajítja valaki félre a kanalat, s akkor mehet a karcerbe. Azonban úgy tűnt, senki nem vett észre semmit, különben is mindnyájuknak rossz volt az étvágya. A reggelit súlyos csendben fogyasztották el. – Semmi kétség, hogy a karcer ajtaját s a bejárati nyitást ellenségeink nyitották ki – mondta Stratéga. – Mégis megkérdem tőletek: senki nem nyitotta ki? Mindnyájan hallgattak. – A cirkálón ebben az időben hat ember tartózkodott: én, Kapitány, Ezermester, Pattantyús, Étekmester és… e-e… m-m… A sötétzöld ballonkabátba burkolózol! Senki elmosolyodott, s ettől mindenki kényelmetlenül érezte magát. – Kapitányon és Ezermesteren kívül mindenki el volt foglalva a maga dolgával. – Én nem nyitottam ki a karcért. Stratéga! – kiáltott fel Kapitány. – Én sem nyitottam ki – mondta Ezermester. – Nos, akkor rendben. Ellenségeink még megfizetnek álnok támadásukért. Miért kiáltoztad. Ezermester, hogy „Ne lőjetek”, azután miért támadtál Taktikusra? – Bűnös vagyok. Stratéga. S nehéz indokot találnom. Valaki közölte velem, hogy emberekre vadásznak. Csupán meg akartam előzni a vérontást. – Ki közölte ezt veled? – Fogalmam sincs, Stratéga. A műhelyemben voltam, amikor valaki bemondta a belső telefon hangszórójában, hogy emberek ellen folyik a hajtóvadászat. – Belső telefon! – kiáltott fel Taktikus. – Tehát itt voltak a cirkálón! Vigyen el az ördög, ha nem derítem fel ezt a Bolygót! – Tehát ismerik nyelvünket? – kérdezte szemét tenyerével eltakarva Senki. Mert különben nagyon ritkán szólalt meg, s még ritkábban tett fel kérdéseket. – Kiderül, hogy így volt – felelte Ezermester.

Nem, nem véletlenül tette fel Senki a kérdést. Kérdése amúgy is olyan, mintha bélyeget ütne a kérdezett homlokára. – Kettőtök közül valakit: Ezermestert vagy Kapitányt karcerba kell csukni. – Miért?! – könyörgött Kapitány. Ezermester azonban hallgatott. – Mi a véleményed, Tanácsnok? – kérdezte Stratéga. Tanácsnok érezte magán valaki súlyos és átható tekintetét, megértette, mit várnak tőle, s ezt mondta: – Karcerba Ezermesterrel, Kapitány pedig ássa meg Lázadó sírját. – Jó tanács – értett vele egyet Stratéga. – Fegyvermester! – Elkísérem Ezermestert a karcerba – szakította félbe Taktikust Senki, s kabátja szárnyába gabalyodott. – Nem, Senki, ez, mint mindig, Fegyvermester feladata – jelentette ki határozottan Ezermester. – Tegye akkor Fegyvermester – erősítette meg tüstént Senki. Ezermester lehúzta derékszíját, s átnyújtotta Fegyvermesternek. Asztrológus akart valamit mondani, de félt, és meggondolta magát. – Kelekótya előbb-utóbb enni akar – jegyezte meg Taktikus. – Furcsa, hogy miért nem jön. – Felkutatni, idehozni, megbotozni! – utasította Stratéga. – Kutassátok végig az egész Bolygót! 10. Elöl lovagolt Taktikus, díszegyenruha volt rajta, széles karimájú kalapján aranytoll pompázott Szablyájával hadonászott, s néha visszafogta robot paripáját, melynek akkumulátorait maximálisan feltöltötték. Őt követte Doktor, ki rendszerint ritkán hagyta el a cirkálót, s ezért ügyetlenül és zavartan imbolygott a nyeregben. Tanácsnok gondterhelten lovagolt, s csak ritkán vetett körbe egy-egy futó pillantást. A csapatban a negyedik Fegyvermester volt, aki szinte belenőtt a nyeregbe, ügyes és erős vált, hozzászokott a lovassági összecsapásokhoz, tudta, mit ér a paripa, számszeríj s a szablya. Nem véletlen szolgált a Tollobogón fegyvermesterként. Egy nehéz málhás állat zárta a sort, homlokából kisméretű bombavető csöve ásítozott, háta tele volt öntöttvas golyókkal s az expedíció felszerelésével. A fennsík pereme szakadékos meredélyben végződött, egy helyütt viszont földcsuszamlásra leltek, melyen a robotparipák le tudtak ereszkedni. A rázkódástól és vibrációtól valami működni kezdett a nehéz teherhordó ménben, s bombavetője a folyó túlpartjára küldött egy golyót. A súlyos málhás robot utolsónak ereszkedett lefelé, s a golyó elsüvöltött az expedíció tagjainak teje fölött. Fegyvermester kész lett volna akár megesküdni is, hogy a szikla, amelybe a golyó belevágódott, porrá omlott, de amikor szétoszlott a füst, a kő egésznek és sértetlennek mutatkozott. Fegyvermester megörült, de egyben el is csodálkozott a Bolygó megmagyarázhatatlan viselkedésén, talán mégis inkább örült ennek, s arra gondolt: „Nem, ez a rejtélyes Bolygó nem hagyja, hogy bántsák!” Legszívesebben elhajította volna a számszeríjakat, bombavetőket és a többi, cirkálón levő fegyvert, s vidám szívvel sétált volna egyet a Bolygón, próbálván megfejteni titkát; ha esetleg nem is fejti meg, akkor legalább ennyit mondjon: „Nos, bocsáss meg, hogy egy kissé bepiszkoltunk… vége, vége… elrepülünk…” A többiek a lövés pillanatában robotparipáik irányításával voltak elfoglalva, ezért ők semmit nem vettek észre. A paripák szerencsésen elérték a patakot, csupán patkóik koptak meg egy kissé, – Az ellenség nem alszik! – jelentette ki Taktikus. – Egymás nyomában haladjunk. A kanyarban ne veszítsük szem elöl az előttünk haladót! Előre!

A robotparipák hol térdig, hol hasig merültek a vízbe, de átkeltek a patak túlpartjára. A sziklatörmelék-halom mögött még hozzávetőlegesen sem lehetett kideríteni, melyik irányban kell keresni a szökevényt. Taktikus türelmetlenül Tanácsnokra pillantott, s már hallotta: – Ott, ahol egy gyalogos a legkönnyebben átjut. A menet továbbindult, s útvonalul egy ösvényféle utat választottak. Azért csak ösvényféle volt, mert igazi ösvény ebben az idegen és ellenséges világban nem lehetett. Taktikus virtuóz módon forgatta szablyáját, néha sivítva hasította végig vele a levegőt, s rávágott a mellette elsuhanó sziklákra, azonban nemsokára abbahagyta ezt az érdekes foglalatosságot, mert szablyája teljesen kicsorbult. Sapkája mellé tűzött aranyfólia azonban változatlanul büszkén és kihívóan, a paripa lépteinek ütemére himbálódzott. Nemsokára körös-körül hatalmas kőomlások következtek, s meg kellett állniuk. Több mint egy órát pazaroltak erre az útra, azonban nagy erőfeszítések árán is csak egy-másfél kilométert haladtak. – Mit tegyünk, Tanácsnok? – kérdezte Taktikus. – Gyalog kell továbbmennünk. – Bottal üthetjük itt a nyomát – jegyezte meg Doktor, aki már jócskán unta a rázós utazást, egyébként is csak az űrhajó falai közöli érezte jól magát. – Beszélgetést abbahagyni! – szakította félbe Taktikus. – Én csak… Ha kell, hát rázatom magam, tessék. – Nem rázatni kell magunkat, hanem ébernek kell lenni. Keresni! Nézni, fülelni, szaglászni! – Én csak… – ismételte újból Doktor olyan bánatosan, hogy Taktikusnak kedve támadt ráncba szedni csapatát. – Vonalban sorakozó! – adta ki a parancsot. Itt még egy kupacban is nehéz lett volna állni, Tanácsnok és Doktor paripája mégis egy vonalba sorakozott. Fegyvermesternek azonban már csak baloldalt jutott hely. – Hát ez meg mi? I – csodálkozott Taktikus. – Hol van a számszeríjad, Fegyvermester? – Miféle számszeríj? – értelmetlenkedett Fegyvermester. – Mi az, tán sétálni indultál? Ellenség vesz körül, te pedig fegyvertelen vagy! Hol van a számszeríjad? – Szám… számszeríjam… – kapott végül észbe Fegyvermester. – Hát, amikor átkeltünk a patakon, robotparipám megbotlott, megrázkódott, s a számszeríj beleesett a vízbe. – Vagy ú-ú-úgy! Tehát véletlenül?! – Véletlenül, Taktikus. – Miért nem álltál meg s vetted fel? – Azon nyomban elsodorta a víz. Különben is… – Mi az, hogy különben is? – Még megölök valakit a számszeríjjal. Így viszont biztos, hogy mindenki életben marad. – No, Fegyvermester, most majd mindjárt megtáncoltatlak! 11. Amikor a Tollobogó valamilyen bolygón leszállást hajtott végre, Kapitány tűnt el legjobban társai szeme elől. Stratéga nyilván ezért bízta rá, hogy adja át Lázadó testét a földnek, pontosabban a szikláknak. Kapitány a raktárban keresett egy ásót és lapátot, mindkettőt a vállára vetette, kilépett az űrhajóból, a nyílást most Étekmester őrizte, s nehéz léptekkel nekivágott a köves fennsíknak; megfelelő helyet keresett. Kapitány nem szerette a Bolygót. Mellesleg nem ez a pontos kifejezés, hogy nem szerette. Általában nem keltettek lelkesedést benne a bolygókon lezajló események, melyekhez egyébként nem sok köze volt, ráadásul ilyenkor gyakran a semmittevés is kínozta.

Más a helyzet kint a világűrben. Meghatározni az űrhajó koordinátáit, összevetni a csillagtengerek térképével, beprogramozni a komputert, intuitív módon előre sejteni a helyes megoldást, érezni az űrhajó borításának vidám remegését, s belerikkantani a belső telefonba: „Teljes gőzzel előre!”, keményen szorítani a kormányt, pontosan háromnegyed fordulattal elmozdítani, majd egyenesbe hozni, a megfigyelő képernyőn bámulni a csillagok kaleidoszkópját, ismét végrehajtani egy fordulót, felgyorsítani az űrhajót, s nagy sebességgel, spirál alakú pályán megközelíteni a szükséges naprendszert, hogy a többi kapitánynak a homlokára szalad a szeme a csodálkozástól és az irigységtől. Ez igen! Kész gyönyörűség! Élvezet! Megrészegülsz tőle. S nincs komputer, mely jobban csinálná, mi több, Kapitány gyakran kikapcsolta a komputert, főképp a közlekedési manőver veszélyesebb pillanataiban, nehogy a gép megtévessze száraz és közömbös számadataival. A végetlen világűrben Kapitány embernek érezte magát. Ej, ha egész életében így járhatná a világűrt, lobogna az űrhajó tatján a jelzőzászló, amikor találkozik egy másik űrhajóval, legyen az cirkáló vagy teherűrhajó, szárazáru-szállító vagy konténerhajó. Elüldögélni a kapitánytársaddal a saját kikötőd kocsmáiban, vagy ismeretségeket kötni egy új helyen. Ej, azok voltak a szép idők, de elmúltak, már az öröklété lettek. Lám, a feszes, napsütötte vitorlák susogását manapság ravasz gépek füstje váltotta fel. Ez mellesleg Ezermester dolga. Mégis milyen remek volt a végtelen világűrben repülni. Még egy szembejövő meteorraj ellen sem tiltakozott volna a Kapitány. Ugyan mit árthattak neki a meteorok és a hajózási kézikönyvekben nem regisztrált aszteroidok! Csak helyén legyen a feje, na meg az űrhajó engedelmeskedjen a kormány legkisebb rezdülésének… Itt azonban körös-körül csak kövek vannak! Kapitány nem talált megfelelő helyet, s nem messze a szakadéktól lapátjával négyzetet rajzolt. Odavágott az ásóval egyszer-kétszer. Volt elég erő a vállában. Az ásó csak morzsolta a földet, ha pedig egy túlságosan erős csapástól elgörbült, Kapitány a kormány állandó szorításától bütykös ujjaival makacsul visszagörbítette. Pihenőt sem tartva lapátra cserélte az ásót és kihajigálta a gödörből a kavicsokat majd ismét az ásó után nyúlt, utána megint megragadta a lapátot, aztán ismét az ásót, s tovább, ebben a sorrendben. Aranysávos egyenruhája átizzadt a vállán, a testmozgás azonban elnyomta vágyódását a világűr után, s még valamiféle aggodalmat is, nem önmagáért, hanem valaki másért. Kapitány képtelen volt eligazodni önmagán, s még szenvedélyesebben ásta bele magát a sziklába, amíg olyan mélységig nem ért, ahonnan a gödörből már csak nagy nehezen tudott kimászni. Ekkor visszatért az űrhajóra, egy hevenyészve összeütött ládába tette Lázadó testét, vagy ötven métert vonszolta, visszatért, s bepréselte magát a zsilipkamrába. Nem esett nehezére Lázadó cipelése, csak sajnálta, kényelmetlenül érezte, sőt egy kissé szégyellte is magát. Meg kellene kérni valakit, hogy segítsen. Azonban Taktikus, Tanácsnok, Doktor és Fegyvermester Kelekótya felkutatására készülődtek. Asztrológus bezárkózott obszervatórium tornyába, s nem felelt hívására. Pattantyús különleges kenőccsel kente be a bombavetők mozgatószerkezetét, s mindegyik mellé egy kupac golyóbist rakott. Az űrhajó megvédésében minden reményük Pattantyúsban volt! Ő aztán senkit nem enged közelükbe; ha ő lőni kezd, akkor azt akárki megnézheti! Ezermester a karcerben ült, Étekmester a kijárati nyílást őrizte. Ami pedig Senkit és Stratégát illeti, ők rangban annyira felette álltak, hogy amikor Kapitány velük beszélgetett, válaszolni is alig mert kérdéseikre. Habozott egy ideig, s már el akart menni. de elcsípte Étekmester együttérző kacsintását, aki számszeríját és alabárdját mintegy elriasztásul, messze eltartotta magától. Amíg a tisztek, robotparipák s a málhás mén a zsilipkamrában tülekedtek, Kapitány szerszámot hozott, s még néhány fogantyút illeszteti a ládára. Amikor pedig a lovasok menete lassan útnak indult, Kapitány és Étekmester a biztonság kedvéért alabárddal betámasztották a nyílást, s számszeríjukat felhúzva, óvatosan az őrök pihenőhelyül kijelölt gödörhöz cipelték Lázadó testét.

Kapitánynak nem sok köze volt Lázadóhoz. Egyébként is kevés emberrel beszélgetett a Tollobogó legénységéből. Sajnálta Lázadót, s nem értette. Kapitányt a végtelen világűr hívta s csábította. Kapitány ás Étekmester leengedlek Lázadó testét a gödörbe, némán beszórták kövekkel, futotta belőlük még egy hosszúkás kis halomra is, s némán lekapták sapkájukat. Étekmester sapkájának tolla fehér volt, mintha liszttel vagy cukorral hintették volna be, a Kapitányé feketén ragyogott, akár egy értékes éjfekete gyémánt. Álldogáltak még egy darabig, mindegyik a maga: dolgára gondolt, s már indulni készültek, amikor a szakadék mélyén, a pataknál fülsiketítőn megdörrent egy bombavető. Búcsúlövésnek tűnt ez az ágyúszó. Kapitány az immár szükségtelen ásó után nyúlt, s meghűlt benne a vér. Sima föld volt előtte. Nem volt ott sem kis halom, som kavicsok, melyekből annyit tört. Sima, érintetlen szikla volt előtte, nyoma sem volt rajta emberi tevékenységnek. Étekmester arcszíne a kalapja mellé tűzött tollhoz lett hasonlatos, hatalmas ugrásokkal a cirkálóhoz vágtatott, ideoda ugrált, mintha lábnyomát akarná összezavarni. Kapitány pedig, maga sem tudta, miért, ásójával megérintette a sziklát, ezúttal azonban már nem mert jelet vésni rá, még egy vonást sem, hanem elhajította az immár szükségtelen szerszámot, összegyűrte sapkáját, s közben letörte róla az értékes tollat, a sapkát a kőre helyezte, s ő maga is leheveredett, mintha napozna vagy pihenne. Kapitány hirtelen rádöbbent, hogy már soha többé nem száll fel a Bolygóról, s élete elveszítette minden értelmét. 12. Asztrológus a világon mindentől félt: az emberektől és a férgektől, a számszeríjtól, mely véletlenül elsülhetett, leginkább mégis a csillagoktól félt. Azért is ment asztrológusnak, mert még kora ifjúságában hallotta egy megbízható embertől, hogy a csillagok néha felrobbannak, néha kollapszálnak, fekete lyukakká változnak, ez pedig annyi, mintha eltűnnének. Saját listát vezetett a csillagokról, és senkinek nem mutatta meg ezt a jegyzéket, melybe hárommillió-száztizenötezer-egy objektumot vett fel. Sem a nagyvárosok kibocsátotta köd és füst, sem a nappalok és éjszakák váltakozása a bolygókon, sem eső és köd nem zavarta a világűrben. Napokon keresztül üldögélt a Tollobogó távcsőtornyában, s éber tekintettel leste a fekete égboltot. S amikor a feltételezett helyen nem találta meg a korábban ott ragyogó objektumot, csizmája sarkával kopogva táncba kezdett, s pettyes tollú kalapját a padlóra hajította. Közben néha elállította gondosan beszabályozott teleszkópját, a szerkezet rendbehozatala azonban Ezermester feladata volt. A csillagoktól való félelem értetlenségből adódott. Asztrológus nem értette, kinek kell ez a töménytelen borzas égitest, mely távolról csalárd módon, hideg, fénylő pontnak tűnik. Nagyon jó, hogy nem minden csillagnak, csak minden tizediknek volt bolygórendszere. Száz közül pedig csak egyen volt élet, s a legjobb esetben is csak minden ezrediken jött létre értelem. Jó ez, s egyben rossz is. Asztrológus úgy vélekedett, hogy az élet és az értelem lehetne ritkább is a világűrben. Különben elvész a hozzá hasonló között, s nem tudja felhívni magára a figyelmet a túlnépesedett galaktikában. Pedig galaktikákból is több mint ötszázmilliót számláltak össze. Ennyi világot Asztrológus képtelen volt ésszel felfogni. Félelme olyan óriási volt, hogy a Tollobogó legénységének tagjai közül csupán Kelekótya volt kisebb rangú nála. Kelekótya azonban nem volt tudatában megalázott helyzetének, Asztrológus viszont szenvedett tőle. A Tollobogó a csillagot egyelőre képtelen volt megsemmisíteni, a Bolygóval ellenben nagyon könnyen elbánhatott. Asztrológus sohasem vette volna a bátorságot, hogy megrántsa a bombavető elsütőzsinórját, lélekben viszont nem tiltakozott, ha ezt valaki más követte el. Még egy bolygólakóra sem lett volna képes rálőni, de Doktorhoz hasonlóan a szakadék felett sem maradhatott, ez ugyanis jogos kérdéseket ébresztett volna benne: miért nem volt az elsők közölt, miért nem csökkent eggyel sem számszeríjának tegezében a sugarak száma?

Miközben Lázadó testét a meredélyen felfelé cibálta, gépiesen támaszt keresett lábának s kapaszkodó kiszögellést szabad kezének, Asztrológus véletlenül az égboltra pillantott, s majdnem a mélybe zuhant. Gyakorlott tekintete rögtön felfigyelt rá, hogy a legapróbb részletekig ismerős sötét égbolton valami nincs rendjén. Taktikus közben rákiáltott, s ez tüstént a szükséges teendőkre hívta fel figyelmét, a fennsíkon pedig, amikor már könnyebben ment a járás, egyszerűen nem merte felemelni a fejét. Ez a gondolat mélyen gyökeret vert tudatában, s az egyetlen pillantás is elég volt, hogy tudatéban rögzítse az égboltot minden részletével. S az űrhajóban az éjszakai rohangálás során s reggeli közben, amikor Taktikust kitüntették a Fénysugárzó Rózsa rendjellel, csak egyre gondolt. Már tudta, mi történt, s azt is kigondolta, mi a teendője a továbbiakban, de nem merte hangosan kimondani, különben is még egyet s mást ellenőriznie kellett hűséges teleszkópján. Örült annak, hogy nem küldték sem az expedícióba, sem gödröt ásni. s a reggeli végeztével tüstént rohant tornyába. A teleszkóp fel volt szerelve olyan berendezéssel, melynek segítségével nappal is vizsgálhatta a csillagokat. Az égboltot már régen azonos nagyságú négyzetekre osztotta, s pontosan kiszámította a fényforrásokat mindegyikben. Tíz perc is elég volt hozzá, hogy beigazolódjon sejtése. Abban a szektorban, ahol pontosan százezer fényforrás volt, most harminccal többet számolt. Még ha csökkent volna a számuk… Miért nem csökkent? Nőtt! Ilyen még nem volt. Ez egyáltalán nem lehetséges! Asztrológust veríték öntötte el, s rögtön vagy három kilót fogyott. Már nem oly gondosan, de ellenőrizte a többi négyzetet is. Ott is nőtt a csillagok száma néhány tucattal, sőt egy helyen százhuszonöttel. Nos, ezt vette észre Asztrológus, amikor a szakadék meredek partján felfelé kúszott. Volt még némi eltérés a csillagok helyében, ez egyes esetekben a tíz fokot is elértő, itt viszont Asztrológust nem lehetett olyan könnyen becsapni. Minden csillagot ismert, természetesen az újonnan keletkezettek kivételével. Ezek számára ismeretlenek voltak. Ugyan mi következhetett ebből az oly váratlan felfedezésből? Vagy az alvilág bolondult meg, vagy… Egy dolog világos volt: köze volt a Bolygónak is ehhez. Tessék, valahol tompán dörrent az expedíció bombavetője, s a csillagok száma azon nyomban nőtt eggyel. Abba kell hagyni a lövöldözést – ez jutott Asztrológus eszébe. Természetesen nem a Bolygó iránti szánalomból, hanem inkább gyűlöletből és félelemből. Menekülni, menekülni kell innen, míg nem késő. Asztrológus kirohant a csillagvizsgáló tornyából, s közben összefüggéstelenül kiabált: – Az égbolt! Az égbolt… Menekülni… Menekülni… Érthetetlen és értelmetlen szavakat kiabált, mert sietett. Betört az egyik kajütbe, hogy azon melegében megossza a szörnyű újságot valakivel. Be volt zárva! Hiszen ez Lázadó kajütje! Egy másikba nyitott. Az is be volt zárva. Ó, ez a Kapitányé… Stratégához! Gyerünk Stratégához! Ő az, akivel ezt sürgősen közölni kell. Berohant Stratéga lakosztályába. – Stratéga! Stratéga! Azonnal szálljunk fel a Bolygóról! Stratéga dolgozószobájának ajtaja kelletlenül kinyílt, – A Bolygón az ég is megbolondult! Az egyetlen menekvés, ha felszállunk! Ismerős, kitárt szárnyú madárra emlékeztető számszeríj feszült melléhek. – Stratéga! Stra… Gyémántsugár villant a számszeríjból. S a világ összes csillaga örökre megszűnt létezni Asztrológus számára. Megvalósult őrült álma. 13. – No, Fegyvermester, most majd megtáncoltatlak! – kiáltotta Taktikus, s robotparipája búgócsigaként forgolódott alatta. Fegyvermester kissé gúnyosan figyelte, mi történik, jóllehet a jelenet főszereplője ő volt. Tanácsnok visszahőköltette paripáját a nemrég kitaposott ösvényhez, ahol a robotménjét

hátsó lábára állító Doktor zárta el útját. Tanácsnok szemmel láthatóan kedvetlenül utat engedett neki. – Fuss! – kiáltotta Doktor, s szabad utat adott Fegyvermesternek az ösvényen. – Nem –válaszolta az határozottan. – Nincs hová futnom, az igazat megvallva, kedvem sincs hozzá. – Hiszen megöl! – Megsajnáltad! – nevette el gúnyosan magát Taktikus, s végre megzabolázta robotparipáját. – Nem fogom megölni. Nem vagyok közönséges gyilkos! – Ez már igaz! – szúrta közbe Fegyvermester. – Igen! Igen! Lázadó a bűnös, hogy beleugrott a számszeríj sugarába! Miatta veszítettük el két tisztünket, ez az elátkozott Bolygó pedig tovább gúnyolódik rajtunk. Most pedig te! Voltaképp nem most kezdődött ez, hanem már tegnap este. Úgysem úszod meg a büntetést! – Csak egymásra ne emeljetek kezet! – könyörgött Doktor. – Elég volt Lázadó halála. Egyébként is micsoda dolog, hogy a Bolygó nem tárulkozik ki előttünk. Távoznunk kell, és kész. – Mit képzelsz? – hördült fel Taktikus. – Ez lázadás! Kerül, amibe kerül, de mindent a helyére teszek! Tegnap, ma, holnap és mindörökké, mindig a Tollobogó fog a világ felett uralkodni! Tedd le a fegyvert, Doktor! Tanácsnok, tépd le a tollat kalapjukról! Gazemberek! Ilyen felelősségteljes pillanatban, amikor minden egy hajszálon függ… Ha egyetértés lenne közöttünk, már régen végeztünk volna a Bolygóval! Doktor Tanácsnoknak nyújtotta számszeríját s a sugarakkal teli tegezt. – Fogd. Különben nem tudok lőni. Lancetta és érszorító, ehhez szokott kezem. Ó, Fegyvermester, kár, hogy nem használtad ki az alkalmat a szökésre. – Miért nem futottál el magad? – kérdezte Fegyvermester. – Senki nem mer hozzám nyúlni – felelte Doktor. – Hiszen a láthatatlan és álnok ellenséggel folytatott harcban bárki súlyos sebet kaphat. Ugye így van, Taktikus? A kibontakozó eseményekből arra következtetek, hogy nincs elég tépésem. Csinálni kell még. – Rendben – nyugodott meg Taktikus, látván, hogy nyílt lázadásra nem kell számítania. – Mindkettőtöket felfüggesztett elzárásra Ítéllek. Amint Ezermester leüli a büntetését, először Fegyvermester költözik be a karcerba, majd utána Doktor. Tanácsnok különös mozdulatot tett. mintha fel szerette volna hívni Taktikus figyelmét magára, – Mi a véleményed. Tanácsnok? – A legények létszáma csökkent, hasznosabb lenne elhalasztani az elzárást. Egy időre. – Hiszen megmondtam: felfüggesztett elzárás. Nos, derék tisztek, folytatjuk az expedíciót a szökevény felkutatására? Vagy folytatjuk az elméleti vitát? – Értelmetlen az egész – jegyezte meg Doktor. – Így nem találjuk meg Kelekótyát. Robotsasra van szükség. Fentről jobban látni. – Csak Stratéga rendelheti el a robotsas felszállását. – Nos, dolgozzon ő is – zárta le a vitát Doktor. A málhás robotparipa bombavetőjét félrefordítva, csüggedten baktatott. Világos, hogy nem tudott továbbmenni. Taktikus hirtelen figyelni kezdett, kihúzta magát, s bekapcsolta mellényzsebében levő rádióállomása gombját. – Vétel… – Ahogy hallgatta a híreket a Tollobogóról, arca egyre szürkébb lett, harcias alakja összecsuklott, meggörnyedt. – Lehetetlen! Ki őrizte a kijáratot?… Szörnyű… Azonnal visszatérünk! – Taktikus kikapcsolta a rádióállomást, megrántotta paripája kantárját, s akadozó hangon így szólt: – Behatoltak az űrhajóra! Asztrológust meggyilkolták! Hosszú vágtában a Tollobogóhoz! – Én maradok – jelentette ki Fegyvermester.

– Hamuvá égetlek! – kiáltott rá Taktikus. – Most szöksz meg, amikor ekkora veszély fenyeget bennünket? – Nem, Taktikus, nem menekülök. Visszatérek az űrhajóra. Csak nagyon szeretném tudni, mégis mi történik ezen a Bolygón. Elindulok, és töprengeni fogok, kérdéseket teszek fel magamnak, s megpróbálok válaszolni rájuk. Értsd meg, Taktikus, itt számszeríj és bombavetők nélkül kell cselekedni. – És Asztrológus meggyilkolása? – És Lázadó meggyilkolása? – Fegyvermester Taktikus felháborodását utánozva kérdezte. – Térjetek vissza. Amint megértek valamit, én is visszamegyek. – Kelekótya… – akarta kezdeni Taktikus. – Kelekótyát is visszahozom. Gondolkozz azon, amit a számszeríjakról s a bombavetőkről mondtam, – A pokolba! – csikorgatta Taktikus a fogait, s vágtára ösztökélte robotjószágát. Tanácsnok némán Fegyvermesterre villantotta szemét, s ravaszság csillant tekintetében. – Sok szerencsét a maradáshoz! – mondta Doktor. Mindhárman eltűntek, s csupán a nehéz igásrobot kopogott még egy darabig öntöttvas patkóival, s reszkettette meg lépteivel a sziklákat. 14. Kelekótya egész éjjel bandukolt. Nem érdekelte, merre megy. Gondolkodástól elszokott feje zúgott. Néha lefeküdt a kövekre, de nem azért, hogy pihenjen, hanem egyszerűen azért, mert mozgás vagy nyugalom számára teljesen mindegy volt. Amikor járhatatlan kőhalmok kerültek útjába, ösztönösen kereste a kerülő utat; a kisebb patakokon átgázolt, megmászta a sziklákat, s egyáltalán nem gondolt arra, mi vár rá, A hajnal egy magas hegyen érte. A felkelő Nap furcsán váltogatta a Bolygó színeit, megrövidítette az árnyakat, visszatükröződő fénye a hegyek gyémántos csúcsain villogott. „Milyen gyönyörű!” – gondolta Kelekótya, s maga is elcsodálkozott gondolatain Mit tegyen ezután? Fogalma sem volt róla, honnan jött. s milyen irányban van a Tollobogó. Ez azonban nem rémisztette. Nem állt szándékában visszatérni az űrhajóra. Lázadót megölték, nélküle pedig a cirkálón semmi dolga. Semmisítsék csak meg a többiek a Bolygót. Kelekótya addig megy, amíg ereje futja, majd a Bolygó részévé lesz. Ez a gondolat fellelkesítette. A Bolygó részévé lenni! Nem büntetésletöltő tisztként élni, hanem a Bolygó részének lenni, mint ahogy azok hegyei, tengerei, folyói, sziklái, patakjai. Most már másképp nézte környezetét. Régebben milyen gyakran nézegette ügyetlen kezét, fogdosta homlokát, amely mögött ürességet érzett! Lázadó kivételével mind arról igyekeztek meggyőzni őt, hogy teljesen hasznavehetetlen ember. Most azonban már szükség lesz rá. A Bolygó része lesz. S a Bolygó lesz ő. Élnek rajta értelmes lények vagy sem, ez most nem fontos. Ha ő él, akkor él a Bolygó is. Minden köve, minden atomja I Kelekótya kezébe vett egy a patak vizében simára csiszolt kavicsot. Semmi kétség, a Bolygó élt! Itt valaha tenger volt, mert különben mitől csiszolódott volna ilyen simára ez a kavics? Kelekótya gyengéden megsimogatta a követ, megcsókolta, már éppen több helyütt elszakadt egyenruhája zsebébe akarta dugni, azonban meggondolta magát. Miért éppen ezt? Lám, ott egy másik, nem ilyen kerek, de kellemes fogású, oly kedves… Vagy ott azt! És ott. valamivel lejjebb? Kelekótya megzavarodott. Jól tudta, az egész Bolygót nem teheti zsebébe, még egy tucatnyi kavics sem fér egyenruhája összes zsebébe. Hát akkor hogyan válassza ki azt az egyet, az egyetlent? Kelekótya zavarodottan és céltalanul kószált a lejtőn. Néhány kődarab, melyeket csizmája sarkával meglökött, legurult a távoli patakhoz. Kelekótyán hideg futott végig. Nem akarta megbontani a Bolygó ősi rendjét. Már kis híján lerohant a hegy lábához, hogy megkeresse a legurult köveket, s visszarakja őket megszabott helyükre, azonban idejében észbe kapott, hogy ezt nem teheti, elszomorodott, s szilárdan elhatározta: minél óvatosabban fog járni, hogy ne sértse meg a Bolygó nyugalmát.

Miért ne venne magához legalább egy kis kövecskét… a kísértésről nem tudott letenni. Már nem ügyelt rá, nem nézte, merre nyúlt finoman reszkető keze, még a szemét is behunyta, s felvette az első keze ügyébe került követ. Méregette súlyát és szilárdságát, majd nadrágja zsebébe dugta, s csak ezután pillantott körbe, jókedvűen érezte, hogy szereti mindazt, ami körülveszi. A Nap elszakadt a fogazott, sziklás látóhatártól. Tompa dübörgés gördült végig a sziklák között. Kelekótya rájött: egy bombavető sült el; szomorúan megcsóválta a fejét, két jelenség azonban felkeltette figyelmét. A zsebében heverő kő eltűnt. Nem hullott ki a zsebéből, nem egy lyukon keresztül csúszott ki, egyszerűen nyoma veszett. S valami lentről, a patakból felfelé röppent. Kelekótyának nem volt ideje rá. hogy alaposabban szemügyre vegye, mi az, de ösztönösen megérezte, hogy azok a kövek ezek, melyeket véletlenül lelökött, s most visszatértek az eredeti helyükre. Még azt is érezte, ahogy csizmája sarka felemelkedett. Szép kis csodák! A Bolygó teljesítette kívánságát! Semmit nem akart itt megsérteni, s a Bolygó kijavította véletlen tetteinek következményét. Még az sem keserítette el, hogy visszavette tőle a követ. Megértette, hogy helytelenül cselekedett, amikor el akarta tulajdonítani a Bolygó egy részét. A kavics ott feküdt, pont azon a helyen, ahonnan felvette. Ugyanaz a kő volt, de egy kicsit mégis más Kelekótya ezt pontosan csak tapintás révén állapíthatta volna meg, mégsem nyúlt a kőhöz. Elég volt neki az is, hogy megértették egymást a Bolygóval, a Bolygó befogadta, s magához tartozónak vélte… 15. Taktikus teljes erőből ösztökélte robotparipáját. A fennsík meredek lejtőjét lendületből küzdöttek le. Valami villant bal felöl, de nem volt rá ideje, hogy minden semmiségre odafigyeljen. A cirkálóig alig száz méter maradt, amikor feltárult bejárati nyílása, s egy aranysárga robotparipa repült ki nyílként belőle, patája hozzá sem ért a bejárati rámpához, s rohant, rohant ötvenméteres ugrásokkal. „Kelekótya paripája – állapította meg Taktikus. – Ki és miért engedte ki a hajóból? Most aztán sehogy sem éred utol a Büntetésletöltő Tisztet. Kelekótya paripája éppen olyan őrölt volt, mint gazdája. – Alszanak a hülyék! – kiáltotta Taktikus. – Hiszen így puszta kézzel el lehetne mindnyájatokat fogni! Paripája futását kissé lassítva, Taktikus bevágtatott az őrizetlen cirkálóba. Tanácsnok valami megmagyarázhatatlan módon érezte, hogy nagy változások ideje köszöntött be, s körülbelül egy percre lemaradt Taktikus mögött. Doktor rossz lovas volt, talán el sem jut a hajóig, s nyakát töri a hegyi meredélyeken, ha nem kap észbe, s nem ad teljes szabadságit lovának. A fennsíkra felkapaszkodva, hirtelen megpillantotta a mozdulatlanul fekvő Kapitányt. Leugrott robotjószágáról, elhajította a kantárat, a tiszthez ugrott, fülét melléhez szorította, de semmit nem hallott; reszkető ujjaival széttépte egyenruháját, s ismét hallgatózni kezdett. Kapitány halott volt! A halála is megmagyarázhatatlan volt. Doktor paripája a szakadék peremén vágtatott, s most már nem volt könnyű elfogni. A nehéz málhásrobot valahol a palák mögött fújtatott tompán. Doktor óvatosan vállára emelte Kapitány testét, s a cirkálóhoz vitte. Taktikus szélviharként száguldozott a Tollobogó folyosóin és mozgólépcsőin, s így, fújtató robotparipáján ugratott be az űrhajó társalgójába. – Hogyan történhetett ez?! – kiáltotta. – Szállj le a lóról – kérte Stratéga. Taktikus elzsibbadt lábaira ugrott. Paripája fújt egyet, s elvágtatott az istállóba. – Stratéga! – Nyugodj meg, Taktikus. A Tollobogón már nincsenek ellenségek. Csak Asztrológust gyilkolták meg. Majd tisztázzuk halála körülményeit. Taktikus körbepillantott.

Az asztal, mint mindig, tizenhárom főre volt terítve. Étekmester széttöltötte a reggelit, s a hideg erőlevest kilöttyintette a terítőre. Stratéga a helyén ült az asztalfőn. Tőle jobbra foglalt helyet Senki. Pattantyús melankolikusan rágcsálta lepényét. Belépett Tanácsnok, s a helyére ült. – Hol vannak a többiek? – kérdezte Taktikus. – Én is ezt kérdezem: hol vannak a többiek?! – emelte fel hangját Stratéga. – Fegyvermester megtagadta, hogy visszatérjen a hajóra. Még reggel javasoltam, hogy csukjuk a karcerba. Te azonban. Stratéga, Senki tanácsára hallgattál! – Senki a Fénysugárzó Rózsa-rend kétszeres kitüntetettje! – Elnézést… – Ő volt az, aki idejében észrevette ellenségeinket, s megmentette a cirkálót a pusztulástól. Hol van Doktor? – Bármely percben itt lehet! – Ezermester eltűnt – mondta Stratéga. – A karcer ajtaja ismét nyitva volt. Lehet, hogy ellenségeink vitték magukkal Ezermestert. Kapitány nem válaszol hívásomra. A parancsnoki szobában sincs. A történtekből kiindulva arra a következtetésre jutok, hogy téves viselkedési taktikánk a Bolygón. – Stratéga! – fogta könyörgőre Taktikus. – Valamit nem jól csinálunk. A legénység olvad! Nincs biztosítva az űrhajó védelme! A Bolygó nevet rajtunk, ép és sértetlen! Kénytelen vagyok… – Nem, Stratéga! Nem! Csak ezt nem! Majd mi elbánunk a Bolygóval, esküszöm neked! – Kit veszítünk még el ezért? Taktikus rájött, milyen rosszul áll a szénája. Na de még itt a számszeríj nyelve. Megmozdította vállát, számszeríja közben lassan csúszni kezdeti lefelé, egyenest bele a tenyerébe. Doktor lépeti a társalgóba. – Ott hagytam a folyosón… Kapitányt nem ölték meg. Kapitány meghalt. Értitek, meghalt! – Még egy – szólalt meg Stratéga. Ekkor valami megrázta a cirkálót. Pattantyús tapasztalt hallásával rögtön rájött, hogy az űrhajót tűz alá vették, s meg sem várva a megzavarodott Stratéga és Taktikus parancsát, bombavetőihez rohant. A Tollobogót egymás után érték a becsapódások. A cirkáló lassan oldalt dőlt. A társalgóban minden az egyik falhoz csúszott, földre hullottak az edények, eldűltek a támasz után kapkodó tisztek. Pattantyús a megfigyelőernyőre pillantott, és megértette, hogy az ellenség nem nagy létszámú. Csupán egy helyütt köpködött tüzet a ködben egy láthatatlan ágyú. Néhány golyó a Tollobogó testének csapódott, de páncélját nem tudta átütni. A leszállórámpa és a cirkáló egyik támasztólába azonban megsemmisült. Pattantyús a legnagyobb bombavetőt gyorsan az ellenségre irányította, s megrántotta az elsütőzsinórt. Éles szeme volt. Sohasem tévedett. Többé már senki nem lőtte a cirkálót. 16. A társalgóban senki nem sérült meg. Csupán Étekmester feje búbján nőtt egy púp, fehér tollas kalapja alatt azonban ezt egyáltalán nem lehetett észrevenni. A tisztek között egy ideig zavar uralkodott, de amint Pattantyús rádión közölte, hogy az ellenséget teljesen megsemmisítette, minden egyszerre világosabb lett, – Most már nem láthatatlan emberekkel harcolunk – jegyezte meg elégedetten Taktikus. – A bolygólakók végre kimutatták igazi lényüket és arcukat! – S mégsem helyes fellépési taktikánk a Bolygón – mondta Stratéga, s megpróbálta úgy felállítani a faragott karosszéket, hogy rá lehessen ülni. Szétnyomódott makaróni csövek lepték be egyenruháját, szósz piszkolta be vállrojtját s rangjelzését. Külseje sem félelmet,

sem tiszteletet nem ébresztett. Mellesleg a többieket is ételfoltok éktelenítették. De mindegyikőjük csak a másikat látta. Stratéga szavai csak egyet jelenthettek: Taktikus helyét most valaki más veszi át. Taktikusnak azonban sehogyan sem volt ínyére, hogy megváljon rangjától. – Stratéga! – kiáltott fel. – Taktikánk rugalmas. Lehetséges, hogy voltak fogyatékosságaink és jelentéktelen hibáink, azonban a helyes stratégia keretén belül ezek könnyen kijavíthatók. – Sietett, hogy elmondhassa a magáét, ne adhasson alkalmat Stratégának arra, hogy félbeszakítsa őt, ezért gyorsan folytatta: – Mindaz, ami jóvátehetetlen, itt történik a cirkálón. Ellenségeinknek lehetőségük nyílott, hogy szabaddá tegyék a bejárati nyílást, a karcert, tiszteket gyilkoljanak! Miért történik mindez?! Ki ölte meg Asztrológust? Stratéga őszintén elcsodálkozott Taktikus ideges kitörésén. – Nos, tisztázni kell – jelentette ki. – Lehet, hogy valaki a legénység tagjai közül segít ellenségeinknek? – Ez az – jegyezte meg szerényen, de jól hallhatóan Senki. Étekmester összeszedte az eltört csészéket. Tanácsnok lázasan próbált visszaemlékezni rá, kinek a tanácsait adta elő az előbb oly sikeresen, mintha a sajátjai lettek volna. Doktor úgy érezte, hogy itt nincs rá szükség, alacsony rangja azonban nem engedte, hogy távozzon. Belépett a lőporgázoktól bekormozott Pattantyús, de senki sem törődött vele. Most valami sokkal komolyabb dolog foglalkoztatta a tisztek agyát. – Hol ölték meg Asztrológust? – kérdezte Taktikus. – Dolgozószobája mellett, a fogadószobában találtam rá – ismerte be őszintén Stratéga – Ahá! Hogy feküdt ott? Hallottátok a lövés zaját? Honnan s feltételezhetően miből lőttek? – A szükséges kérdések szinte maguktól születtek Taktikus agyában. Stratéga csodálkozva nézett rá. – Válaszolhatok az összes kérdésre – szolalt meg Senki. Már egyáltalán nem tűnt olyan jelentéktelennek, mint korábban mindig. Hatalom csendült ki hangjából. – Asztrológust számszeríjjal lőtték le. A testében ütött nyilasból Ítélve határozottan megállapíthatjuk, hogy a mi számszeríjunkból lőttek! A test helyzetéből arra következtethetünk, hogy Stratéga dolgozószobájának kissé nyitott ajtaján keresztül történt a lövés. – De rajtam kívül senki nem volt a szobában – csodálkozott Stratéga – Erről biztosithatom! – Ez világos – mondta Senki. – Rajtad kívül senki nem volt a szobában, – Mit akarsz ezzel mondani, Senki?! – kiáltott fel Stratéga – Árulás! Árulás a Tollobogón! – Tanácsnok rájött, mit kell most kiáltani. – Az ítélet kimondatott – zárta le Senki. – Íme, ki segített ellenségeinknek, íme, ki gyilkolta le tisztjeinket! – Ez hazugság – tiltakozott Stratéga. – Mi értelme lett volna, hogy segítsek ellenségeinknek, s meggyilkoljam tisztjeinket? A stratégia… – Ó, hát ezért volt olyan gyanúsan téves a stratégiánk! – örvendezett Taktikus. Pattantyús csak bámulta, mi történik, és semmit nem értett. Épp az előbb verte vissza az ellenség támadását, azonban senki nem üdvözölte, senki nem terjesztette fel rendjelre. Az ördög tudja, mi történik ezen a Bolygón! Doktor lassan a tudatára ébredt, mi történt a Tollobogóval, s érteni kezdte Kapitány előrelátását. Étekmester egy kupacba seperte a makarónikat, a főtt zöldséget és a széttört edénycserepeket. – Három halott! – összegezte Senki. – Három halott! A cirkáló megsérült! A Bolygónak pedig semmi kárt nem okoztunk! – Árulás! – üvöltötte el magát Tanácsnok. Érezte, hogy mostantól röptében fogja elkapdosni Senki gondolatait, s mint a sajátjait adja majd elő. Vajon nem az ő tanácsait hirdette korábban is hangosan? – Álljatok meg – kérte erőtlenül Doktor. – Térjetek észhez. – Ki kíván közületek Stratéga lenni? – kérdezte a legyőzött.

A boldogságtól hevesebben vert Taktikus szíve, de tüstént rémülten megdermedt Senki fagyos pillantásától. Stratéga letörte az aranytollat széles karimájú kalapjáról, s a ferde padlón csúszkálva, a társalgó kijáratához indult. Egy pillanat, s mellette termett Senki, Kezében acélos penge villant. – Csak ezt ne! Ne.,. – nyögte némán Taktikus, Stratéga elzuhant. Senki a tisztekhez fordult. Szeme őrült tűzben égett, – Stratéga mostantól én vagyok! Tanácsnokot nevezem ki Taktikussá! De nem… Taktikus marad Taktikus, de csak az első ballépéséig. Így biztosította magát Tanácsnokkal ós Taktikussal szemben, s egyúttal arra ösztönözte őket. hogy kemény és kíméletlen harcba kezdjenek egymással. 17. Stratéga a műtőasztalon feküdt. Az ispotály ugyancsak alaposan megszenvedte az ellenség támadását. Vagy Senki keze remegett az utolsó pillanatban, vagy Stratéga szíve csúszott lejjebb öregkorára, Senki a pengével csak halálos sebet ejtett rajta, de nem ölte meg. Doktor szentül őrizte ősi hivatásának hagyományait. Akármi történjék, álljon a világ tótágast, neki az a kötelessége, hogy embereket mentsen meg. Nem érdekelte különösképp, mi történik a bolygókon, melyekkel útján a Tollobogó találkozott. Csak mindig ki legyenek forrázva a sebészeszközök, legyen elég vér az átömlesztéshez, száraz és hűvös helyen legyen a náthaellenes oltóanyag, az antibiotikumok s a vitaminok, S végezhessen megelőző vizsgálatokat, mérjen vérnyomást, meghallgassa a legénység tüdejét, ellenőrizze látásukat és hallásukat. Az űrrepülések alatt Doktor élete nyugodt mederben folydogált. Ahhoz is elegendő ideje volt, hogy a sebészkéseket atomnál finomabbra élesítse, s arra is. hogy élesztőgombákat erjesszen, melyeken mágneses mező segítségével szigorú tudományos kísérleteket végzett. Ezt azonban már kizárólag szórakozásból tette. Különböző csavarok elforgatásával Doktor vízszintes helyzetbe hozta a műtőasztalt. Lehúzta Stratégáról egyenruháját, testére illesztette a szükséges észlelő mérőfejeket és műszereket, felnyitotta mellkasát, apró, gondos öltésekkel bevarrta sérült jobb oldali szívkamráját és az artériái, megmasszírozta a már leállt emberi motort. Stratéga szíve működni kezdett, azonban ritkásan, perces kihagyásokkal. Nem volt mit pumpálnia. Stratéga szinte összes vérét elvesztette Doktor – biztos, ami biztos – még egyszer ellenőrizte a hűtőgépek tartalmát. Nem, az összes háromliteres, vért tartalmazó üveg összetört, s tartalmuk nagy pocsolyában keveredett össze különböző mérgekkel és konzerv epével. Doktor mindent meglett, de képtelen volt megmenteni Stratégát. Nem gondolt arra, érdemes-e egyáltalán megmenteni Stratégát. Egy ember feküdt előtte. Doktor köteles volt mindent megtenni, ami lehetséges s ami lehetetlen. Az idő szaladt. Tíz-tizenöt perc múlva Stratégán már a világon semmi nem segített volna. Doktor ekkor Stratéga mellé húzott még egy műtőasztalt, szigorúan ellenőrizte, vízszintes helyzetben van-e, gumicsövet kötött Stratéga artériájára, levetközött, lemosta nyakát alkohollal, tükröt helyezett a másik műtőasztal fölé úgy, hogy a tükörben a feje s törzsének felső része látszott, egy éles lancettával vágást tett nyakán, néhány másodpercig ügyesen lefogta az artériát, szétvágta, s összekötötte a gumicsővel, elvette a leszorító csipeszt, s kezébe fogta Stratéga csuklóját. Nem érzett fájdalmat. Tiszta nyugalom szállta meg. A világ szivárványossá lett, megelevenedett, Doktor előtt kitárta rejtett, hétköznapi szem által nem látható szépségét. Isteni zene csengett a fülében, először csak dallam, majd azután ritmus is, mely egyre gyorsabb lett. Ez Stratéga pulzusa, jött rá Doktor, s elmosolyodott. Soha sehol nem szegi meg az esküjét!

A tükörben Stratéga arcát is látta. Kevés élet költözött bele, könnyű pír jelent meg petyhüdt arcbőrén. Stratéga magához tért. Doktor idejében lépett közbe. Lám, mára szemhéja is megmoccant, egyszer, kétszer, háromszor, kinyitotta szemét, ajka mozogni kezdett. Stratéga magához tért. Mire emlékezett? Mit őriztek meg emlékezetében agykérgének majd egy óráig oxigént nélkülöző sejtjei? Emlékezett-e rá, hogy már halott volt s föltámadt? Vagy emlékezete megkímélte, s nem rögzítette utolsó órája eseményeit? Nem, Stratéga nem örült annak, hogy feltámadt. Csak nem emlékezett mindenre! Fájdalommal teli tekintettel megkereste a tükörben Doktor szemét. – Késő, Doktor, késő… Nem a taktikában volt a hiba… Elhallgatott, vagy öt percig rendezgette gondolatait. – A hiba a stratégiában volt… A csodás zene ritmusa lelassult. Vagy Stratéga felvágott véredényei és hajszálerei eresztettek valahol, vagy nem túl szorosan kötötte össze a véredényeket a csővel Doktor, de az is lehet, hogy a cső fala a megengedettnél érdesebb volt; Doktor vére már nem volt elég kettejüknek. Nem érdekelte, mit suttog Stratéga, helyesen vagy helytelenül választották ki a Tolllobogó személyzete stratégiáját és taktikáját, vagy álnok ellenség készített szörnyű csapdát a cirkálónak. Ennek mind most semmi értelme nem volt! Doktor az ember egyetlen lehetséges hivatását társai megmentésében, már múlttá lett munkájában, valami gyöngéd és szükséges dologban látta, amit tudatában már nem fogott fel, de még érzett. Később megszűntek érzései. Az utolsó csepp is végigfolyt a gumicsövön. 18. Ezermester a laboratóriumban volt. Esze ágában sem volt megszökni a cirkálóról, amikor a karcer ajtaja váratlanul kinyílt. Első gondolata az volt, hogy berohan a társalgóba vagy az irányítófülkébe, azonban a nehéz acéllapok közvetlenül az orra előtt zárták el a folyosókat. Mintha sarokba szorították volna. Ezermester ide-oda rohangált, előre-hátra, befordult az oldaljáratokba, idegen kezektől irányított mozgólépcsőkön emelkedett fel s ereszkedett le. Végül rájött, hogy a laboratórium felé terelik, s kis híján felkacagott. Hiszen a laboratórium volt az egyetlen hely, ahol nyugodtan érezte magát. Ezermester szerette laboratóriumát. Itt és a gép- és hajtómű-szektorban töltötte szinte összes idejét. Ezermesternek fogalma sem volt arról, mi történik most a cirkálón. Foglalkozzanak csak a többiek a halaszthatatlan napi ügyekkel, ő a Bolygó titkát kell hogy megfejtse, A laboratóriumba kerülve Ezermester gondolkodni kezdett a bombavetők és a Bolygó közötti lehetséges kölcsönhatáson. Egy közönséges bolygó természetesen nem tudott volna ellenállni a golyóknak. Következésképp a Bolygó nem közönséges égitest. Ezermester azonban ezt már tudta. Erős rádiósugárzás után a Bolygó váratlanul, egyszerre lakatlannak bizonyult. Ez azonban csak látszat, csak a Tollobogó és legénysége látja így. Vajon mit akartak közölni hallgatásukkal a bolygólakók? Tehát a sziklák nem tudtak ellenállnia golyóknak. Következésképp a Bolygó egy szempillantás alatt rekonstruálja önmagát. Hogyan képes a Bolygó egy pillanat alatt helyreállítani önmagát? Nem, elfogadható elmélet sehogy sem állt össze. Nos, gondolta Ezermester, akkor kezdjük a tervszerű kutatást. Manipulátorral légkörmintát vett. A Bolygó légkörében csökkent az oxigén százalékaránya. Egészen kevéssel, alig egyszázad százalékkal, de mégis csökkent. Ezermester elhatározta, hogy szakadatlanul mérni fogja a légkört. Annál is inkább, mert ehhez nem volt szükség időre, remekül elboldogult vele az automata. Fúróval ellátott robotmadarak segítségével tanulmányozni akarta a sziklák és kövek összetételét a cirkáló körül.

Éppen ekkor történt az a bizonyos nyílt támadás az űrhajó ellen, ami azt eredményezte, hogy az Űrhajó hosszanti tengelye eltéri a függőlegestől. A berendezésekből egy és más természetesen elromlott, ez azonban nem kedvetlenítette el Ezermestert. A bolygólakók támadását az űrhajó ellen szintén a rejtélyek közé sorolta. A helyzetből ítélve a cirkáló nem túl nagy kárt szenvedett. A bolygólakóknak erre a meggondolatlan, felemás, előkészítetlen akciójára Ezermester nem talált igazolást. Vagy nem támadnak, miként korábban jó néhány napig tették, vagy az első pontos sortűzzel megsemmisítik a Tollobogót. Így valami teljesen felemás dolog sikerült! A bolygólakóknak ez a képtelen fellépése még sértette is. Az űrhajón kívül minden elcsöndesedett, s Ezermester úgy döntött, folytatja a kísérleteket. Egy pneumatikus csövön keresztül útnak indította a robotmadarakat, s amíg különböző helyeken, a bolygólakók megsemmisített ágyújának közelében a sziklákat fúrták, a légköri összetételt jelző mérőtáblára vetett egy pillantást. Az oxigén mennyisége hat számjegyes pontosságig azonos maradt. Még a puskaporfelhők sem zavarták ezt, melyek lassan oszlottak el a nemrég lezajlott csata színtere fölött. A robotmadarak visszatértek a kőzetpróbákkal Ezermester egy spirituszégő lángjánál elvégezte a kőzetminták színképelemzését. A kőzetek összetétele nem lepte meg túlságosan, igaz, egyelőre összehasonlítania sem volt mivel őket. Csupán egyetlen, az elpusztított ellenséges ágyú helyén vett minta adott teljesen hihetetlen eredményt. Ez természetesen eltért az összes többitől, ami önmagában még nem volt váratlan dolog, mivel az ágyú a bolygólakók kezének munkája volt, míg a sziklák magáé a Bolygóé. De ott volt még az égettgyapjú-szag. Honnan került ide ez az ismerős szag? Ezermester gondosan kivizsgálta a minta maradványait, s egy apró hajszálat talált benne. Különös! Azt hihetné, hogy a Tollobogó bombavetői egy robotparipát vagy málhásrobotot téptek darabokra. Ezermester sem ezt, sem azt nem tételezte fel. Más dolog ugyanis zűrzavarban megölni saját tisztünket, s más fényes nappal lőni saját űrhajónkat! Ó, miért nem jutott eszébe, hogy útjuk legelején kőzetmintát vegyen? Ezermester nagyon elszomorodott, s tekintete csizmája szegélyére esett. Por! Akkor ne legyen por. A Bolygón ugyanis nem volt por. De lehetnek véletlenek, tegnap a csizmára tapadt atomok vagy molekulák… Az egyenruháján is! Milyen szerencse, hogy paripája kihajította a nyeregből! Ezermester tüstént nekilátott az elemzésnek. Tíz perc sem múlt el, s a rejtélyek száma eggyel gyarapodott. Ellenőrzés céljából Ezermester egy csapat robotmadarat küldött arra a helyre, ahol éjszaka lezuhant, megvárta visszaérkezésüket, s a lehető leggondosabban még egyszer elvégezte az elemzést. Az azon a helyen vett kőzetminta, ahol éjszaka leesett, azonos volt a többi helyen vett kőzetmintákkal, semmi köze nem volt viszont azokhoz a porszemekhez, melyek egyenruhájára és csizmájára tapadtak. Úgy tűnt, mintha tegnap egyáltalán nem ezen a fennsíkon zuhant volna ki nyergéből! Ezermester alaposan elgondolkozott, amikor pedig magához tért, meglátta, hogy egy időrendbe állított grafikon hever előtte, rajta a légköri és kőzetminták eredményei. A laboratóriumba eleven lélek nem lépett be, ebben biztos volt. 19. Senkinek most sok gondja akadt. Még az sem érdekelte túlságosan, hogy a két tiszt, Taktikus és Tanácsnok közül melyiknek sikerül számszeríjából előbb sugarat engednie a másikba. Tanácsnok természetesen közelebb állt hozzá. Mégiscsak repülésük során végig tanácsok leple alatt az ő, Senki gondolatait tolmácsolta nekik. Ez persze még Stratéga idején történt. Taktikus energikusabb, találékonyabb volt, azonban ezeknek a nagyszerű tulajdonságoknak most már nem volt különösebb jelentősége, amikor ő, Senki fogott munkához. Étekmester nem segített s nem is zavart senkit. Nem volt érdemes figyelni rá. Senkit most kizárólag Pattantyús és Ezermester érdekelte. S a két szökevény. Ők ketten különösképp!

Senki óvatosan megrángatta a laboratórium ajtajának kilincsét. Nem, oda nem hatolhat be ember. Pattantyúst a lövegfedélzeten találta. Nyugodtan, sőt kissé elszántan járt-kelt Pattantyús a bombavetők között, egy nagy olajozóból mozgató mechanizmusaikat kenegette, ellenőrizte az elsütőzsinór szilárdságát, megigazította a gondosan kupacokba rakott öntöttvas golyókat, ronggyal letörölte a port az ágyúk csövéről s a löveg-talpakról. – E grafikon alapján fogod lőni a Bolygót – utasította Pattantyúst Senki. – Értettem! – válaszolta Pattantyús. – Másodpercnyi pontossággal! Világos? – Világos, Senki. Minek ez az egész? – Nem a te dolgod. Ügyelj a bombavetőkre, s pontosan teljesítsd a parancsot. – Értettem, Senki! – Stratéga! – Értettem, Senki Stratéga! – Rendben. Ha marad időd, tanuld meg, hogy ezután egyszerűen csak Stratégának hívjál. Senki a ketrecekhez és bokszokhoz ment, s tökéletesen biztos volt benne, hogy Pattantyús mindent úgy tesz, ahogy megparancsolta neki. A bokszokban patkójukkal a földet kapirgálták az unatkozó paripák. A robotsas, mely alig fért el ketrecében, ingerült vijjogással fogadta Senkit. Nem mindenki tudott bánni ezzel a távoli repülőutakra tervezett kibernetikus szerkezettel. De hiszen Senki most már Stratéga volt! Ellenőrizte, maximálisan fel vannak-e töltve a robotmadár akkumulátorai, rendben vane lőszerkészlete, s kivezette a hatalmas madarat a ketrecből. Mivel a Tollobogó oldalt dőlt, nem volt könnyű a mozgás a folyosókon, a robotsas pedig szárnycsapásokkal igyekezett magán segíteni, a folyosók azonban túl keskenyek voltak ehhez. Az űrhajó rámpája nem létezett, az ellenség megsemmisítette. Senki felmászott a robotmadár hátára, kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, megfogta az irányítóláncot, és sarkantyújával könnyedén megszorította a madár oldalát. A robotsas nehézkesen elszakadt a nyílás küszöbétől, de még arra sem jutott ideje, hogy kitárja szárnyát, máris zuhanni kezdett, közvetlen a föld közelében azonban szétnyitotta szárnyait, fülsiketítőt csattintott velük, meredeken a magasba csapott, egy kört írt le a Tollobogó fölött, s csupán lovasa tudja, milyen irányba suhant el. A Bolygó ilyen szédítő magasból még díszesebbnek és szebbnek tűnt, mint közelről. A hatalmas hegyek csúcsai ezüstösen csillogtak a hótól. Működésbe lépett vulkán gyulladt szemmel bámulta az eget. Patakok és folyók ezrei szabdalták a Bolygó felszínét, az óceánba siettek. – Milyen gyönyörű! – kiáltott fel Senki. – Majd én megtanítlak kesztyűbe dudálni, földdel teszem egyenlővé a hegyeket, kiszárítom a folyókat és az óceánt, hogy ideális gömb alakúvá formáljalak. Senki papírvékony homokórájára pillantott. Itt az idő! Most adja majd Pattantyús az első sortüzet a Bolygóra. Tűzoszlop csapott ki a vulkánból, azonban nem abból, amelyik gyulladt szemmel nézett rá, hanem egy másikból, onnan, ahol a bombavetők össztüze előtt semmiféle vulkán nem létezett, még egy kis domb sem volt a közelben. – Köpködsz! Bosszút állsz! – kiáltotta Senki. – Azt gondolod, ez segít? Egy fenét! Senki apró palaceruzával valamit feljegyzett hófehér mandzsettájára, és sebességét alaposan fokozva űzte előre a robotsast. Tenger sima tükre terült el alattuk. Csupán könnyű sóhajok sértették meg a csendet. Az óceán dúsította oxigénnel a Bolygó levegőjét. A robotmadár szárnyait és farkát komikusan szétterpesztve, nehéz léptekkel végigfutott a homokos parton, s megállt. Senki leugrott róla, megmozgatta üléstől elzsibbadt lábát. Időnként bal karjára csatolt homokórájára pillantott, s a vízhez indult. Közvetlen a víznél megállt, s figyelmesen bámulni kezdte tükörképét. Majd néhány lépést tett előre, tenyerével merített a vízből, s arcához emelte. Tízsejtű élőlények

úszkáltak tízsejtű vízinövények között. Egy cseppben milliónyi volt belőlük. Senki vidáman elmosolyodott. – Élet! Íme, élet! S te, Bolygó, be akartál csapni engem! A víz váratlanul majd egy kilométernyit hátrált Senki lábától. Senki összerezzent, amikor megpillantotta, hogy tenyere száraz, de tüstént megnyugodott, mert rájött, hogy mindez a bombavetők sortüzének következménye. A Bolygó reagált a vasgolyók csókjára. Reagált, de még hogy! Senki utolérte a hátráló óceánt, s ismét vizet merített tenyerébe. Talán valamivel lassabban, kilencsejtű élőlények úszkáltak kilencsejtű moszatok között. Senki ajkán különös mosollyal állt, s nézte a kezében összegyűlt apró csomókat. Eljött az idő, s az óceán ismét hátrált, ezúttal már vagy tíz kilométert, és Senki többé nem követte. Mindent megtudott. A Bolygó képtelen volt elrejteni előtte titkát. Létezett rajta élet. S következésképp értelem is, mellyel annyira szerette volna összemérni az erejét. 20. A robotparipa türelmetlenül nyerített, mintha engedélyt kért volna, hogy bemutassa fürgeségét. Fegyvermester elengedte a kantárt, s megadta neki ezt a lehetőséget. Ó, ha Lázadó élne! Ő biztosan tudná, mit kell most tennie! Fegyvermester összezavarodott attól, amit látott. Amikor a lovascsapat őt magára hagyva elvágtatott a Tollobogóhoz, Fegyvermester megkönnyebbülten felsóhajtott. Hadd vágtassanak. Hadd kutassák annak módját, hogyan büntethetnék meg álnokságáért és engedetlenségéért a Bolygót. Ebben többé már nem vesz részt. Elég volt neki Lázadó halála. Most már legalább valami célja van életének. Meg kell találni Kelekótyát, el kell vele beszélgetni, s megtudni, mit akart Lázadó tenni. Mit akart elhárítani? Mi járt a fejében? Fegyvermesternek fogalma sem volt, hol keresse Kelekótyát. Ösztöne azonban azt súgta, hogy feltétlenül találkoznak. Alighogy Fegyvermester a vízbe hajította számszeríját s tegezét a sugarakkal, óhatatlanul találkozniuk kellett. S még akkor sem figyelt fel, amikor a távolban feldübörögtek a bombavetők sortüzei. Nem… Stratéga tehetetlen ezzel a csodálatos Bolygóval szemben! A sortüzek azonban furcsán dörrentek, nem egyszerre s olyan ritmikusan, ahogy az instrukció előírta, nem tartották be az időközöket. Hangzavar uralkodott a fennsíkon, ahol a Tollobogó állt. Fegyvermester előreengedte a robotjószágot, s teljesen a gép szimatára hagyatkozott. Amikor a fennsík fölé emelkedő csúcsra jutott, szörnyű látvány fogadta. Minden egyes lövés után a hátsó lábára ülő málhásrobot egymás után küldözgette a lövedékeket a Tollobogó felé. Elvakította a düh, semmit nem értett, lőtt, amerre látott, amíg az űrhajó egyik támasztékát és a bejárórámpát szét nem lőtte. Pattantyús végül pontosan célba vette s porrá zúzta. Lám, milyen fordulatot vettek az események a Bolygón! Néhány madár repült el mellette. Fegyvermester azonban csak ült dermedten a nyeregben, egyetlen gondolat sem jutott eszébe. Egy nehéz robotsas bukott ki a Tollobogó nyílásán, nagy nehezen a magasba emelkedett, s oldalvást elrepült. A robotsas csak Stratégának engedelmeskedett. Ha pedig maga Stratéga lépett működésbe, akkor az ügyek a Tollobogón nagyon is rosszul állnak. Most, ha szükség lesz rá, hogyan száll fel a cirkáló a Bolygóról? Talán ha Ezermester nekilát… Bolygó ide, Bolygó oda, most maga a Tollobogó esett csapdába. Ej, félre az összes viszállyal, bocsánatot kellene kérni a Bolygótól, s ahogy csak bírnak, el kellene menekülni. Ezt gondolta Fegyvermester, s jól tudta, hogy Stratéga és Taktikus soha nem tesznek le arról, hogy megfenyítsék a Bolygót. Lázadó kigondolt valamit. De vajon mit? Fegyvermester még nem tudta, hogy Stratéga, na és még jó néhányan, már nincsenek az élők között.

Leengedte a kantárt, s szabadjára eresztette lovát; abban reménykedett, hogy rátalál Kelekótyára. Akkor aztán majd elhatározhatják, hogy mit tegyenek. Fegyvermester gyalogost keresett, s lovassal találkozott. Kelekótya egyenruha és kalap nélkül, boldogan trónolt robotparipáján, s az állat zajtalanul, könnyedén, abnormálisan vágtatott, mint minden, ami Kelekótyával függött össze. – Hé! – kiáltotta Fegyvermester. – Hé! Kelekótya megállította a paripát, hátrafordult, meglátta Fegyvermestert, megörült, de tüstént elfogta a szomorúság, s ujját ajkához szorítva kérte: – Csöndesebben… – Pokolba a csönddel! – hangoskodott Fegyvermester. – Valamit tenni kell! – Megállította maga mellett őrült vágtába fogott paripáját, s észrevette, Kelekótya egyenruháját és kalapját arra használta, hogy becsavarja velük nem tudni, honnan idekerült robotparipája patáit. – Mit mondott Lázadó? – Semmit nem kell tenni – felelte Kelekótya. – A Bolygó befogadott bennünket. – Kedves mosolyodból arra következtetek, hogy téged lehet hogy befogadott, engem és a többieket viszont nem. Mit mondott Lázadó? – Lázadó azt mondta, hogy a Bolygót kétségkívül értelmes lények népesítik be. Meg akarta keresni őket, s bocsánatot akart kérni tőlük. – Hiszen itt nincs senki! Csak kövek vannak! – Nem tudom, mire gondolt Lázadó, de azt hiszem, hogy maga a Bolygó azok a bolygólakók, akiket Lázadó meg akart találni. – Mit dünnyögsz, Kelekótya? Kiderül, hogy én és a Tola, hogy én és a Bolygónk – egy és ugyanaz a személy! – Természetesen, Fegyvermester. Mi és a mi Tolánk – ez egy és ugyanaz. – Ez számomra túlságosan nyakatekert… Mégis, mit akart tenni Lázadó? – Úgy gondolom, be akarta szüntetni a Bolygó pusztítását. – Ez jó ötlet. Csak először is, nem késő már? Másodszor, mit szüntessünk be? Mert a Bolygón, akár a fejed is szétverheted rajta, meg se kottyan neki! Semmit nem érez! – No nem. Fegyvermester. Mindent érez. Minden lövedék fájdalmat okoz neki. Minden patkóütés. – Ezért csavartad be paripád patkóját ronggyal? – Igen, Fegyvermester. – Tehát vissza kell térni a cirkálóra, s meg kell gátolni Stratéga és Taktikus tevékenységét? – Bizonyára, Fegyvermester. Hiszen semmit nem tudok, semmit nem értek. Csupán érzek. – És még mit érzel? – Érzem, hogy a Bolygó fiatalodik. Erővel töltődik fel. Nem sok hiányzik, s megszólal. – Honnan lett robotparipád? – Megkeresett. – Megkeresett. Nagyon rosszul mehetnek a dolgok a Tollobogón, ha elengedték a paripád. Hiszen azért kerestek, hogy visszahozzanak. S ők maguk eresztették szélnek robotparipád! Nem, itt valami nincs rendjén, Kelekótya. Kár, hogy Lázadó már nem él. Én bizony visszatérek a Tollobogóra, bár ha megölsz, akkor sem tudom, mit fogok majd ott csinálni. – Térj vissza, Fegyvermester, ha akarsz. – És te? – Én már soha nem térek vissza a cirkálóra. Fegyvermesternek eszébe jutott a „Végtelen Űrpusztaság”, s gyorsabb ügetésre ösztönözte lovát. 21.

Pattantyús soha életében nem végzett értelmetlenebb munkát, mint most. Már a lövedékkészlet felét elhasználta, amikor őrült ötlete támadt. Egyre hevesebb és hevesebb vágy fogta el, hogy megtegyen valamit. A többiek paripákon vagy gyalogosan küzdöttek az ellenséggel, ő pedig mindig távolról semmisítette meg. Sem nyögések, sem kiáltások nem jutottak füléig, csak a bombavetők szokásos robaja s a távoli becsapódások. Munkáját mindig tisztának és megbízhatónak, sőt szépnek vélte. Amikor megrántotta az elsütőzsinórt, néha odalépett a lőréshez, hogy megnézze, hogyan keletkezik, bomlik ki, majd zuhan vissza egy vad, általa teremtett virág. Az emberi kéz eme alkotása bármennyire nem bizonyult örök életűnek, változatlanul teremtő léleknek érezte magát. Milyen csodás értékeket gondol ki a világ! Ezen a Bolygón azonban minden másképp volt! A lövedékek fogytak, s közülük csak egy keltett életre apró, korcs virágot, az, amelyikkel a hajót lövő ellenségbe talált. Az álnok ellenség ködfüggönnyel vette körül magát, s közben szakadatlanul változtatta helyzetét. Senki nem menekülhet azonban a bombavetők bosszújától. Egy az ezerből! A többi magból semmi nem szökkent szárba, mintha meddők lettek volna. És soha. Soha nem nő itt semmi. Pattantyús rájött erre. Tartalékban volt viszont még egy kis ravaszság, az a bizonyos őrült ötlet. Csak ki kellett hozzá választani a megfelelő időt. Pattantyús gondosan tanulmányozta a Bolygó lövetésének grafikonját, s örömmel fedezett fel benne egy közel egyórás szünetet, melyet bizonyára a bombavetők lehűtésére terveztek be, s munkához látott. Egy kivételével az összes bombavetőt száznyolcvan fokkal elfordította. A legkülönlegesebbet, a legnagyobbat, a legpontosabban lövőt gondosan egy öt kilométerre levő, szembetűnő sziklára irányította, a bombavetők elsütőzsinórjait összekötötte egy nagyon bonyolult mechanizmussal, mely meghatározott időközben rángatta a zsinórokat, és sietve távozott az űrhajóról. Hol szapora léptekkel, hol futva közeledett a kiválasztott tájékozódási ponthoz. Az út nehezebbnek bizonyult, mint hitte, azonban őrült ötlete új erőt öntött a hegymászáshoz nem szokott Pattantyúsba. Ötven perc múlva már ott volt a helyszínen. A megmaradt idő fele azzal telt el, hogy tisztességesen kifújja magát. Majd Pattantyús körbepillantott. Igen, remek helyet választott magának! Száz esztendeig is keresgélhetsz, jobbat aligha találsz! Magasan van, s körben minden látszik. Pattantyús becézőn megütögette a köveket. Nem, ő nem haragudott a Bolygóra. No, ravaszkodott vele a Bolygó, bolonddá akarta tenni, de mindhiába, ő, Pattantyús marad a győztes, s nem a hamis, makacs Bolygó. Pedig remek, remek egy hely! Pontosan olyan meleg és kemény, amilyennek lennie kell! Csak éppen vulkánok himlőhelyei csúfítják felszínét. Sebaj, legyen! Az emberi értelem is hatalmas. Pattantyús még el is nevette magát örömében. Lám, milyen jól becsapta az értetlen Bolygót! Hahaha! Úgy biza! Miért huzakodik az olyan emberrel, aki a legapróbb részletekig ismeri dolgát, lehet, hogy ez a munka poros, mégis szüksége van rá valakinek. Vajon kinek? – gondolta hirtelen Pattantyús. Kinek szükséges az ő munkája? Ha megbízták vele, akkor szükség van rá. Ha nem kellene, nem bíznák meg vele. Néhányan, Stratéga vagy inkább Taktikus, mindenről tudtak, ő, Pattantyús viszont csak töltött, célzott, rángatta az elsütőzsinórt, s csak néha tudott időt szakítani rá, hogy megnézze a segédletével kinövő, pusztító virágokat. Nem tréfadolog ez, próbáld meg cipelni a golyóbisokat, forgatni a célzószerkezet kerekeit, a helyére taszigálni a minden lövés után hátrasikló bombavetőket! Nem, észen és ügyességen kívül ehhez még erőre is szükség van. De még mekkora erőre, hatalmasra! Most viszont már nincs miért sietnie. Most pihen, nem dolgozik. Gyönyörűség! Élvezet! Az égbolton megjelent egy pont, közeledett, robotsassá változott. Senki is tudni akarta, mi történik ott, ahol olyan virág kellett hogy kinőjön, melynek magját a golyó magában hordja. Pattantyús kényelmesen elhelyezkedett. Eljött az idő.

Pontosan öt kilométerre szárba szökkent egy olyan virág, amilyet Pattantyús még sohasem látott. Igaz, alaposan kitett magáért. Nem hagyta cserben a bonyolult kibernetikus kar sem, kellő időben rántotta meg az elsütőzsinórokat. Némán bomlott ki a pusztító virág. Becsapta, hogy becsapta Pattantyús a Bolygót! Lám, a robaj eljutott Pattantyúsig, majd követte annak az egyetlen bombavetőnek a golyóbisa, melyet nem a Tollobogó lőporkamrájára irányított. A robbanás füstje szétoszlott. A robotsas még néhány kört tett, ugyanolyan nyugodtan, a magasba emelkedő szikla fölött. Senki egyetlen karcolást sem fedezett fel a sziklán. Pattantyúsból semmi nem maradt. 22. Taktikus számára nem volt most fontosabb feladat, mint megvédeni rangját. Senki egy elfelejtett mondatával mintegy lehetővé tette Tanácsnoknak, hogy próbára tegye szerencséjét. Ugyan miféle Taktikus lehet Tanácsnokból? Mire képes? Ostoba tanácsai már oda vezettek, hogy a Tollobogó képtelen felszállni a Bolygóról, miközben a Bolygó nem kapta meg a kiérdemelt dorgálást. Igaz, ebben Stratéga is nagyon bűnös. Ő is túlságosan gyakran hallgatott Tanácsnok szavaira. Taktikus óvatosan lopakodott a folyosón, alkalmazkodott a padló lejtőjéhez, vigyázott, nehogy sugarakkal teli tegezével beleakadjon a fal valamelyik kiálló részébe. Kezében szorongatta felhúzott számszeríját. A sugár villámgyorsan repül. Mindent a reakció gyorsasága dönt el. Tanácsnok pedig rossz lövő volt. Taktikus tudta ezt. A folyosó derékszögben fordult jobbra. Taktikus megállt, fülelni kezdett. Éles hallásával surranó léptek zajára lett figyelmes. Taktikus várt addig, amíg nem hallotta, hogy az a valaki a sarkon túl távolodik tőle. Ekkor zajtalanul előlépett a sarok mögül, s egy szempillantás alatt célba vette Tanácsnok széles, húsos vállát. Minden oly gyorsan, egyszerűen oldódott meg, hogy Taktikus kiábrándultan felsóhajtott. Csupán öt milliméternyire kellett volna behajlítania mutatóujját, hogy örökre Taktikus maradjon. A Tollobogón nem volt több vetélytársa. Valami azonban visszatartotta. Talán a helyzet egyszerűsége? Küzdelmet várt, ravaszságot, csapdákat, szellemességet… S itt előtte ez a tágas lőtábla, melyet egyszerűen képtelenség elhibázni. – Hé, trónkövetelő! – Taktikust magát is váratlanul érte kiáltása. – Így nem érdemes! Tanácsnok csak egy másodpercre jött zavarba, a következő pillanatban hirtelen megfordult, s kilőtt egy sugarat, majd egy egész sorozattal. Egyetlen sugár sem találta el Taktikust, aki elnevette magát, volt rá ideje, hogy beugorjon egy helyiségbe, s becsapja maga után az ajtót. Világosan látta maga előtt, hogyan rohan Tanácsnok eszét vesztve a folyosón, keresi a megmentő kanyart vagy ajtót. No, Tanácsnok! Taktikus szerettél volna lenni! Az ember nem lesz Taktikus, arra születni kell. A külső retesz fémes csattanása észhez térítette. Kiderült, Tanácsnok nem rohant el, sőt csapdába csalta. Taktikus egy másodpercre zavarba jött. Próbált emlékezni rá, mi volt az ajtóra írva, melyet oly óvatlanul becsapott maga után. Eszébe jutott. Ez még nem csapda! Van másik kijárat! Tanácsnok sohasem jön rá, hogy ennek a helyiségnek van egy másik kijárata is! Azért, hogy végleg megzavarja Tanácsnokot, nagy dübörgéssel néhány tárgyat hajított az ajtóhoz. A helyiség szerszámraktár volt. Hadd higgye Tanácsnok, hogy elbarikádozza magát, s hosszú ostromra készül. Majd lerúgta fasarkú csizmáját, hogy véletlen kopogással ne árulja el magát, s közeledni kezdett a tartalék kijárathoz. Itt minden fel volt dúlva, és szét volt hajigálva, úgyhogy alaposan megizzadt, míg eljutott addig a lépcsőig, amely a következő szintre vezetett. A nyílás nyitva volt. Taktikus óvatosan mászni kezdett felfelé, szilárdan fogta a fém keresztrudakat. Néha felemelte a fejét, hogy megállapítsa, mennyi van még hátra. Tessék, elérte az utolsó lépcsőfokot… Keze odatapadt a hideg fémhez, s nem

volt ereje elszakítani onnan. Alig fél méterre egy számszeríj meredt a mellének. Tanácsnok egy széken ült. Nyilván már belefáradt a várakozásba. Semmilyen villámgyors reakció nem menthette meg Taktikust. Tanácsnok túljárt az eszén. De miért vár? Csak nem élvezi kínlódását? Taktikus összeszedte bátorságát, s a számszeríjról Tanácsnok arcára emelte tekintetét. Megrémült. Nem emberi arc tekintett rá. Egy szörnyeteg nézett rá, szemében kín és kétségbeesés lakozott. Taktikus már sajnálta, hogy nem lőtt ott, a folyosón, majd közöny fogta el. Tanácsnok húzta a dolgot. Taktikus agyából foszlányokban bukkantak elő bolygóbeli tevékenységük emlékei. Hajsza Lázadó és Kelekótya után. Ó, Lázadó! Mennyi borsot törtél Taktikus orra alá. Taktikus mégis bolygólakóra célzott, s nem rád. Bolygólakóra… Ha tudta volna, hogy Lázadó az! Mert egy bolygólakóra lőhetett. S rá, Taktikusra most ugyancsak szabad lőni. De miért lehetett lőni egy bolygólakóra? Igaz, az első lövést a levegőbe küldik! De miért, miért? A másodikat lábra… A bolygólakónak mégiscsak volt esélye, ha az első lövés a levegőbe ment! Miért csak a számszeríjat látva jutnak ilyen gondolatok az eszedbe? Miért kellett lőni a bolygólakókra, s miért kellett pusztítani a Bolygót? Hát ez meg mi? Jobb meghalni, mint ilyen kérdéseket feltenni. Hát el lehet viselni ezt az oly váratlanul rázúduló gondot?! – Lőj, Tanácsnok – kérte. Ellenfele arca felélénkült. – Nem, nem… Inkább te lőj. – Kire? – Rám természetesen I – Miért, Tanácsnok? – Undorom van mindentől s hányingerem… – Te vagy az első… – A pokolba az egésszel! – üvöltött fel hirtelen Tanácsnok, s elhajította a számszeríjat. – Mint a vadak! De nem! Rosszabbak, szörnyűbbek vagyunk a vadaknál is. Azok legalább hasonszőrű társukat nem bántják! – Igazad van – értett egyet Taktikus, s kimászott a nyíláson. – Annyi szörnyűséget műveltünk itt, hogy az, hogy még élünk, kész szentségtörés. Ekkor rájuk omlottak a falak és a mennyezet. 23. Tanácsnok magához tért, s érezte, hogy valaki nézi. A félhomályban vad, őrült szempár égett. – Segítsetek… – suttogta Tanácsnok. – Hogyan?! – kérdezte a valaki meglepetten. – Tanácsnok és Taktikus! Hát nem üldözitek egymást? – Te vagy az. Senki? – Nem, Stratéga vagyok. – Senki vagy. Igen, üldöztük egymást. – Remélem, hogy te nyerted el a magasabb rendfokozatot. – Én vesztettem, Senki… – Rendben. Hadd maradjak számodra továbbra is Senki. Csak akkor nem lehetsz Taktikus. Mert ő bizony nem szalasztaná el az alkalmat, hogy megkínáljon számszeríja sugarával. Csupán Fegyvermester céloz jobban nála… Mit tanácsolsz, Tanácsnok? – Tudom, hogy nevetsz rajtam. Tudom, hogy mindig a te legrejtettebb óhajaidat teljesítettem. Az én hangomon adtad tanácsaidat! Már a gondolat, hogy nem tudom megfejteni kívánságaidat, rémületbe ejtett. – Úgy, úgy. Úgy bizony – erősítette meg Senki. – A te bűnöd, hogy örökre a Bolygón maradunk. Te irányítottad titokban a tisztek tetteit. – Ugyan miféle bűn ez?

– A Tollobogó felrobbant. Van, aki meghalt, mások elmenekültek. – Na és ha bűn? Vajon csupán az enyém? – Igen… Mindnyájan egyformán bűnösek vagyunk. – Jó, ha az ember tisztán lát, ugye, Tanácsnok? Különösen akkor, amikor már tehetetlen vagy… – Miért lennék az? Még élek. Csak ki tudnám a lábam szabadítani. – Persze, szabadítsd csak ki. – Értettem, Senki. Nem segítesz. – Miért segítenék? A Bolygónak el kell pusztulnia! Te talán, nézze meg az ember, még tiltakoznál is? – Most már igen. – Akkor tiltakozz itt. – Légy átkozott! Legalább Taktikust mentsd meg! – Még él? – Lélegzik. Lehet, hogy ő… – Miért menteném meg Taktikust? – Mert ő igazán hittel és hűséggel szolgált. – Miért, nem lőtt rád? – Nem tudom. – Lám, mert ha lőtt volna rád, az más dolog. De így… Nem. Sok dolgom van. Agyafúrt bolygóra akadtunk. Három ilyen kitűnő segítőtárssal még ma megfejtjük titkát. – Ki az, aki segíteni fog neked. Senki? – Ezermester, Fegyvermester és Kelekótya. – Köszönöm, Senki, hogy megnevettettél halálom előtt. Éppen ez a három volt mindig ellened. Ők meg Lázadó. – Lázadót sajnálom… Akkor éjszaka Ezermestert azért küldtem, hogy mentse meg, Taktikus azonban nagyon makacsul ragaszkodott taktikájához. – Tehát te nyitottad ki a karcért és a cirkáló bejáratát? – Én. Lázadó nagyon gyorsan megfejtette volna a Bolygó titkát. Reméltem, hogy a cirkálóról elmenekülve kapcsolatba lép a bolygólakókkal. Nem tesz semmit, ezek hárman tökéletesen helyettesíteni tudják Lázadót. – Hol találsz rájuk? – Hol? Ezermester a laboratóriumában van. – Hiszen elszökött! – Igen. De csak a laboratóriumig, ahonnan már nem tud kijönni. Fegyvermester visszatér az űrhajóra. Bármelyik percben itt lehet. Kelekótyát pedig bármelyik pillanatban megtalálhatom. Hiszen megjelölt robotparipát küldtem érte. – Nem fognak segíteni neked. Senki. – Miért nem? Az ellenség a legénység nagy részével végzett. Többek között veled is. Lőtte a cirkálót, majd felrobbantotta. Minden bosszúért kiált. – Ezen a Bolygón rajtad kívül nincs ellenség. Most már rájöttem. – Helyesen teszed. Tanácsnok, helyesen. Úgy érzem, nem sok kell, elpattannak a bordák, s akkor a felső emeletek ránk zuhannak. Én megyek… Hiszen a Bolygó titkát hamarosan megfejtjük. Senki átpréselte magát a szétroncsolt fémszerkezetek között a kijárathoz, leereszkedett a lépcsőn, s már kiugrott a folyosóra, amikor fentről dübörgés hallatszott. A Tollobogó újabb része zuhant le. 24. Ezermester becsülettel végigcsinálta a kísérleteket, szigorúan tartotta magát a hozzá becsempészett grafikonhoz. Nagyon érdekes eredmények születtek. A Bolygó titkát még nem fejtette meg, de már közel járt hozzá. Csupán egy láncszem hiányzott.

Ekkor szörnyű robbanás rázta meg az űrhajót. Ezermester sötétben tért magához, végigtapogatta testét. Kiderült, horzsolásokkal és kék foltokkal megúszta. Nem pazarolta az időt, nekifogott, hogy helyreállítsa az elektromos vezetéket. A cirkáló fő generátorát azonban nyilván elpusztították. A laboratóriumban viszont voltak akkumulátorok, s az elektromos lámpák gyorsan meggyulladtak. A pusztulás teljes volt. A kísérlet folytatásáról egyáltalán szó sem lehetett, Ezermester azonban makacsul dolgozott. A bejárati ajtó amúgy is zárva volt, ő pedig nem szokott hozzá, hogy ölbe tett kézzel üljön. A falon úgy egymástól másfél méter távolságra kapcsok voltak, ezekre kötötte az összes tartalék akkumulátort. Nekifogott, hogy összesöpörje a berendezés maradékát, remélte, hogy egy s más épen maradt, s nem vette észre, hogy valaki kinyitotta az ajtót, s belépett a laboratóriumba. – Rosszul állnak a dolgaink – hallotta, összerezzent és megfordult. – Senki. – Stratéga – javította ki Senki. – Stratéga? Mi történt az igazi Stratégával? – Megölték! – Megölték? – Igen. Őt és még másokat. – Még kiket? – Taktikust, Kapitányt, Asztrológust, Pattantyúst, Tanácsnokot, Doktort. Hogy Lázadóval mi történt, magad is tudod. – Hogyan történhetett ez, Senki? – rémüldözött Ezermester. – Az ellenség kegyetlen és álnok! Nem fog kímélni, ha nem fejtjük meg a Bolygó titkát. A hajó felrobbant. Úgysincs már visszaút. – Nem hiszem, Senki, hogy a bolygólakók tették ezt velünk. – Akkor ki ölte meg hét tisztünket? Talán én? – Ugyan, Senki… Bár Taktikus ölte meg Lázadót. – Taktikust megtévesztették. Tehát ez az ő bűnük, és nem Taktikusé. Végül mit tisztáztál, Ezermester? Tudd meg, te vagy most a Tollobogó egyetlen reménysége. – Sok különös tény van, de egyelőre nem tudom megmagyarázni őket. – Elő a tényeiddel. Ezermester. Én majd kiegészítem az enyéimmel. Lehet, hogy ketten megértünk valamit. – A Bolygó légkörében szakadatlanul csökken az oxigén aránya. Pontosabban nem szakadatlanul, hanem ugrásszerűen. S ez valamilyen módon összefügg a bombavető tüzelésével. Minden lövésnél csökken az oxigén aránya. – A kilövés vagy a becsapódás pillanatában? – kérdezte Senki. – A becsapódáséban. – Mi az, ami robban? – Gyors felvevőgéppel lefényképeztem azt a pillanatot, amikor a golyó a Bolygóhoz csapódik. Az egyik kockán látni, amint a szikla felrobban. A másikon azonban már ismét ép és sértetlen. – Mennyi idő telt el a két kocka között? – Egy mikromásodperc. S még valami. A szikla nem egészen úgy állt helyre, mint amilyen előtte volt. Kissé nagyobb lett, simább. Mintha az első állapot a másodikból jött volna létre, a Nap, a szél és az eső hatására. A második viszont az elsőből sohasem keletkezhetett volna. Nem tudom, mi a helyzet. – A Bolygó felszíne egészében megváltozott. Lehetséges, hogy a bombavetők lövései eddig szunnyadó erőket ébresztettek fel. Tucatszámra születnek a vulkánok. Erre is gondolj, Ezermester. – Tömeges vulkanikus kitörések?! Hiszen a tektonikus tevékenység is felerősödött. – Kár, hogy a Tollobogónak nincs több bombavetője. Úgy összeráznánk a Bolygót a bombákkal, hogy önmagát semmisítené meg.

– Megsemmisítené? – Miért, mit gondoltál?! Bocsássuk meg neki mindazt, amit a Tollobogóval tett? Mellesleg most nem ez a lényeg… A Bolygón van élet! – Miért hallgattál eddig erről. Senki? – Az óceán egy maroknyi vizében tízsejtű élőlényeket s moszatokat fedeztem fel. A bombavetők sortüze után az óceán egy kilométert hátrált, én azonban utána mentem. Ismét voltak vizében élőlények és moszatok, igaz, most valami oknál fogva kilencsejtűek. Mond ez neked valamit? – Élet… Élet! Mi pedig bombavetőkkel lőttük a Bolygót… – Ezermester! Ki kell derítenünk a Bolygó titkát! – Azt mondod, tízsejtűek, azután kilencsejtűek… Ebben az esetben félek, hogy a Bolygón többé nem létezik élet… – Magyarázd meg. – Mondd, Senki, Asztrológus nem vett észre semmi különöset az éjszakai égbolton? – Észrevett. De még mennyire! Mint egy őrült, úgy üvöltözte: a Bolygó s az égbolt is megőrültek! Az egyetlen menekvés, ha felszállunk! – Ha tudnánk, mit látott. – Biztos vagyok benne, hogy a csillagokkal történt valami. – Úgy vélem – mondta Ezermester –, észrevette, hogy megváltozott a csillagok elhelyezkedése. – A csillagoké?! A Bolygón bármi történhet, hanem a csillagok nem változhatnak meg olyan gyorsan. Messze vannak! – Akkor már valamit világosabban látok. Csakhogy ez nem a mi javunkra szolgál. – Ugyan miért gondolsz most a mi javunkra, Ezermester? Gondolj inkább arra, hogy minél nagyobb kárt okozz a Bolygónak. Mást nem tehetünk. – Senki! Rájöttem, mi a helyzet. Valahányszor kárt okozunk a Bolygónak, az… – No, no, Ezermester – sürgette türelmetlenül Senki. – Megállj, Ezermester. Nem, mondd tovább. Ezermester. Az ajtóban Fegyvermester állt. 25. Fegyvermester azt gondolta, hogy eltévedt, annyira felismerhetetlenül megváltozott körötte a vidék. A hegyek magasabbak lettek, a szurdokok mélyebbek, a szakadékok meredekebbek. Egy kilométerre tőle váratlanul kinőtt egy vulkán; sötét meggyszínű lávát lövellt magából, s köveket köpködött. A füst- és hamuoszlop a sztratoszféráig emelkedett. Fegyvermester megfordította robotparipáját, az félreugrott, kis híján kőesőbe került, egy helyben keringett. A paripa ijedten és elnyújtottan felhorkantott, ösvénynek még csak nyoma sem volt a közelben. Fegyvermester paripája erejét maximálisra fokozva felkergette az állatot a hegy lejtőjén, a paripa már nagyokat fújtatott, remegett, köveket és egész sziklákat mozgatott meg. Miután leküzdötte a lejtőt, s körbepillantott, rájött, hogy a legrövidebb úton nem jut el a Tollobogóig. A hegyek hullámzottak, szinte minden percben új vulkánokat szültek. Fegyvermester kétségbeesetten kurjantott, paripája nyakához tapadt, oldalába döfte sarkantyúját, s megsuhintotta a feje felett fonott korbácsát. Most segíts, kedves! A robotállat mintha valamit megértett volna ebből gépi intuíciójával, magas hangon felnyerített, még a hallhatóság határán mozogva, s vágtatni kezdett, csupán az általa ismert irányban. Puhán átugrálta a szurdokokat, fejét erőlködve forgatta, megmászta a sziklákat, hátsó lábát behúzva, majdhogynem hason csúszott le a meredek lejtőkön, patáival finoman érintette az alig megkeményedett láva kérgét, egyetlenegyszer sem bukott fel, s meglepő pontosan tért ki az égből zuhanó kövek elől. Hamuból és izzadságból összekeveredő sár borította testét, szaggatottan fújtatott, de még mindig szaporán haladt, könnyedén és magabiztosan, bár belül integráláramkörei s végrehajtó mechanizmusai bizonyára túlmelegedtek, s csak a csoda mentette meg őket attól, hogy ne mondják fel a szolgálatot.

Fegyvermester már nem is emlékezett rá, hogyan kapaszkodott fel robotparipája a fennsíkra, mely egyáltalán nem hasonlított arra, amilyen néhány órával korábban volt. A Tollobogót sem látta meg Fegyvermester – csak egy halom fémszerkezet püffedezett s reszketett, egyik-másik szektora vagy hajtóműve néha dübörögve beomlott. Fegyvermester elhajította a kantárat, robotparipája lassan mellső térdére ereszkedett, reszketve felsóhajtott, s oldalt fordult. Elektromos szikra villant, valószínűleg rövidzárlat történt – s a jószág szükségtelen limlommá változott. Fegyvermester szíve összeszorult, amikor látta kedvencének pusztulását. Ott, elöl viszont bizonyára emberek várták! Most már könnyű volt behatolni a hajóba, bár nem volt veszélytelen, mert bármely pillanatban a fejére zuhanhatott egy tartógerenda. Fegyvermester első dolga volt, hogy berohant a társalgóba. Étekmester a különböző deszkadarabokból úgy-ahogy összetákolt egy asztalt, s tizenhárom főre terített rajta. – Mi történik itt? I – kiáltott Fegyvermester. Étekmester ránézett, de nem látta őt. Nem válaszolt, még akkor sem, amikor Fegyvermester megrázta összepiszkolt és összeszaggatott egyenruhája hajtókáját. – Ki van itt?! – kiáltotta Fegyvermester még egyszer, s elengedte a tisztet. Étekmester nyugodtan és szorgalmasan, mintegy félálomban rakosgatta szét az asztalon a csészék cserepeit. Fegyvermesterrel mit sem törődött. Közeledett a vacsora ideje, s az asztalt meg kellett terítenie tizenhárom főre. Fegyvermester rohangászni kezdett az épen maradt szinteken. Íme, itt fekszik Asztrológus, szívében sugár. Fegyvermester föléhajolt, megvizsgálta a sugarat. Valaki sietve megpróbálta lekaparni róla személyes jelét, azonban nem végzett tökéletes munkát. Senki! Ugyan mi történhetett itt?! Csak nem hiába hagyta el az űrhajót?! Fel sem merte tételezni, annyira hihetetlennek tűnt. A segélyhelyen két egymás mellé húzott műtőasztalon feküdt Stratéga és Doktor. A műszerek közt egy tőr! Fegyvermester kezébe vette a tőrt, s Stratéga szétnyílt sebére pillantott. Igen! Semmi kétség, ez a tőr volt Stratéga mellében! Fegyvermestert továbbvitte lába, amíg nem talált rá Taktikus és Tanácsnok tetemére. No, őket a leomló gerendák ölték meg. De mi ez? Lábnyomok! Fegyvermester, akár egy nyomolvasó, leguggolt, s gondosan megvizsgálta a saroknyomokat. Senki haladt el itt, sokáig guggolt, majd sietve továbbrohant, egy ujjal sem érintette a roncsokat. Eszébe sem jutott, hogy megmentse Taktikust és Tanácsnokot. Fegyvermester rávetette magát a fémgerendák, elemek s acéllemezek kupacára. Szétgereblyézte, félredobálta, hajlítgatta, nyomta és törte őket, amíg szabad helyre nem cipelte ki a két tisztet. A segítsége azonban már késve jött. No, Senki! Fegyvermester dühbe gurult. Még kereste egy darabig Kapitányt, Pattantyúst és Ezermestert, de nem találta meg őket. Mellesleg sem a bombavető-fedélzet, sem a kapitány fülkéje már nem létezett. Valami csoda folytán épen maradt viszont a laboratórium. Fegyvermester már ugrott volna a nyitott ajtóhoz, azonban megállt, mozdulatlanul várt, s kezébe szorította a nem tudni, honnan odakerült korbácsot. Hallgatózott. Senki és Ezermester beszélt. Ezermester tudott valamit. S tudása most Senki birtokába kerül. Semmi nem állíthatja meg Senkit. Mindent, mindent megsemmisít! – No, no, Ezermester! – biztatta őt Senki. Fegyvermester ekkor előlépett rejtekhelyéről. 26. – Fegyvermester! – kiáltott fel Senki. – Már nem is tudom, kellesz-e nekem. – Kellek, Senki! Kellek! De még mennyire! – Fegyvermester korbácsával játszadozva közeledett feléjük. – Gyere be – invitálta őt Senki. – Meséld el, mi érdekeset láttál. Megtaláltad a szökevény Kelekótyát? Nem tért véletlenül észhez? – Kelekótyát meg nem találod! Hanem a többiekkel jól elbántál! Ezermester, ő ölte meg Lázadót!

– Lám, hogy néz ki, ha valaki összevissza hadonászik – felelte nyugodtan Senki. – Lázadót Taktikus ölte meg. Ezt mindenki tudja. Hiszen te magad is részt vettél a dologban! – A te kezed irányította Taktikus számszeríját. Ő csupán a te akaratodat teljesítette. Na és a többiek is. Te ölted meg Asztrológust is! – Ugyan mi célból? Látod, Ezermester, Fegyvermester megőrült! – Te ölted meg mind! Stratégát is. Taktikust is. Pattantyúst is… – Ismét csak hazugság. Pattantyús önmagával végzett. Taktikus és Tanácsnok egymást üldözték, s nem tudtam idejében közbelépni. Az omlás alatt pusztultak el. Segítettem volna, de képtelen voltam odajutni. – Én viszont odajutottam. – Természetesen, Fegyvermester. Akkora az erőd, hogy képes vagy még az acéllemezt is meghajlítani. – Ott van a csizmád nyoma! A tisztek még éltek, amikor mellettük ültél. Egyszerűen nem akartál segíteni nekik, mert zavartak téged. – Te is kezdesz zavarni. Fegyvermester. Én szerveztem meg Lázadó és Kelekótya szökését. Én hagytam jóvá kiválásod az expedíció kötelékéből. Én szabadítottam ki Ezermestert. Tudtam, hogy csak ti négyen vagytok képesek megfejteni a Bolygó titkát. Ti kezdettől fogva ellene voltatok, hogy büntetéssel sújtsuk a Bolygót. Én azonban, úgy érzem. Ezermestert kivéve mindenkiben csalódtam. Nincs rád többé szükségem. Fegyvermester. Védd magad! – Ezermester! Ne áruld el Senkinek a Bolygó titkát! Már amúgy is túl sok, visszafordíthatatlan változást elkövettünk! – Visszafordíthatatlan változást… – suttogta Ezermester. – Hát te is sejtetted, Fegyvermester? – Nem, én hozzászoktam ahhoz, hogy inkább a kezem, mint az agyam használjam. Csak egyet tudok: Senkit meg kell állítani. – Túl sokat tudsz, Fegyvermester. Valóban nincs rád többé szükségem! Senki hátrált egy lépést, jobb kezét a háta mögé dugta, valamit keresett ott. A felhúzott számszeríj egy szempillantás alatt Fegyvermester mellének szegeződött. Fegyvermester azonban kissé elmozdult, a fonott korbács süvítve odavágott, s bizonyára kettéhasítja Senkit, Ezermester azonban közbeugrott, s elrontotta a dolgot. A korbács az üres levegőt hasította. Ebben a pillanatban ragyogó sugár vágódott Fegyvermester mellébe. 27. – Mit tettél! – szörnyülködött Ezermester. Majdnem egész életét laboratóriumban töltötte, a természet titkait igyekezett megfejteni, s úgy tartotta, hogy az érintkezés az űrhajó tisztjeivel zavarja munkáját. Soha nem vett részt a bolygók megbüntetésében sem. A kutatás meg az űrhajó mechanizmusainak pontos munkája volt az élete értelme. Nem véletlenül volt Ezermester. Az űrhajó minden csavarját, karját úgy érezte, mintha élőlény lenne. Minden engedelmeskedett neki, s ritkán romlott el valami. Valamit korszerűsíteni az űrhajón, legyen az új páncélzat vagy robotsas hajtóműve – ez az igazi, emberhez méltó élet. Minden egyéb pedig, mindaz, ami a cirkálón történt, nem érintette. Túlságosan sokáig nem érintette. – Mit tettél! – Nem, ez nem én voltam. Te löktél meg. Ezermester. S a számszeríj véletlenül sült el. Ó, de kár, hogy megölted Fegyvermestert! – Én öltem meg? – Na jól van, semmi vész… Ezt senki nem fogja megtudni. – Nem, Senki… Én nem ölhettem embert! – Mégis megölted. Megértem, hogy véletlenül történt. Lázadót is így, véletlenül ölték meg.

– Véletlenül – suttogta Ezermester. – Véletlenül! Nem, nem véletlenül! Minden törvényszerű volt! Én valóban bűnös vagyok halálukban. Hallgattam. Igyekeztem semmit észre nem venni. Magam körül gépekre cseréltem az emberi környezetet. Semmi nem érdekelt! Hiszen semmibe nem avatkoztam bele… Pedig kiderült, az ember nem teheti, hogy ne avatkozzon közbe!' – Ugyan, minek erről beszélni. Ezermester! Természetesen hibát követtünk el. De a titkot… A Bolygó titkát… – Soha nem fogod megtudni. – S mi van, ha nem bírom ki, s elmondom, hogy te ölted meg Fegyvermestert? – Mondd el. – Elítélnek. Kínozni fog a lelkiismeret. Azt mondják, ez a legszörnyűbb. – Én már elítéltem önmagam. – Na és. Fáj? – Fáj. – S ha úgy teszek, hogy még jobban fájjon? – Jobban már nem fájhat. – Ide nézz! Senki megragadta a nem ellenkező Ezermestert, a falhoz húzta, egyik karját odaerősítette a magasfeszültségű csatlakozáshoz, letépte az odaerősített vezetéket, nehogy megüsse az áram, másik karját a másik csatlakozóhoz bilincselte, néhány lépést hátrált, körülnézett, jól csinálta-e, s kezébe vette a korbácsot. – A titkot akarom! – Nem! A korbács végig hasította Ezermester arcát. – A titkot! – Nem! A korbács széttépte az egyenruhát Ezermester mellén. – A titkot! – Nem! Nem! Nem… Senki abbahagyta. – Hamuvá éget az áram. Ezermester. Ide figyelj, minek neked a titok? Nekem viszont micsoda nagy szükségem van rá! Még nem veszett el minden. Meglelem a módját, hogy leszámoljak a Bolygóval, csak tudnám titkát. Szánj meg. Ezermester! Szabadítsd meg a lelkem a kudarc terhétől! Mibe kerül ez neked? S a Bolygónak? Mondd, halott a Bolygó? – Él. Senki! A bolygólakók meghívtak vendégségbe. – Azt kérték, hogy parancsoljunk nekik, elrejtőztek. A titkot… A titkot… Egy közeli vulkán robbanása megrázta az űrhajó maradványait. – Remekül csinálod, Bolygó – suttogta Ezermester. – El tudom képzelni, mi lesz itt egy óra múlva. – Mi? – kérdezte reménykedve Senki. – Olvadó, izzó gömb. – Ugye, ez a bombáktól van, igaz? Mégiscsak megbirizgáltuk? – Nem, Senki. Ő maga csinálja ezt. Felfedem előtted a Bolygó titkát. – Már régen megtehetted volna! – Nem sok örömed lesz benne. A Bolygó becsapott. Hogyan számíthattad el magad ilyen kegyetlenül? – Ha megtudhatnám a titkát. A többit majd… – A Bolygón léteznek értelmes lények. Barátságosan akartak fogadni. Mi azonban tüstént megsemmisítettük űrhajójukat. Hidd el, Senki, lett volna elég eszközük, hogy válaszul megsemmisítsék cirkálónkat, ők azonban képtelenek embert ölni. Egyszerűen múltjukba kergették űrhajónkat, amikor a Bolygón éppen kialakulóban volt az élet. Meg akarták nézni, mit fogunk tenni. Ha nyugodtan elrepülünk, miután nem fedeztük fel a

bolygólakókat, nos… messze Naprendszerük határain túl bizonyára visszatérítettek volna minket a rendes időbe. Mi azonban bombavetőkkel lőttük a Bolygót. Nyilván alaposan megizzadtak, amíg eltüntették az utánunk maradt nyomokat. A bolygólakók a még távolabbi múltba küldtek. S ez történt minden egyes alkalommal, valahányszor valami pusztítást végeztünk a Bolygón. Ezért csökkent a levegő oxigéntartalma, ezért menekült előled az óceán, ezért változtak a tízsejtűek kilencsejtűekké, ezért éledtek fel a vulkánok. Mi egyre távolabb és távolabb jutunk a Bolygó múltjába. Megértetted, Senki? Nemsokára kizárólag folyékony láva vesz körül. Az űrhajó falain kívül bizonyára már nincs mit lélegezni. – Nem hiszem! – Pedig így van. Senki! – Mindnyájunkat megöltek. – Nem, ezt mi tettük. Hiszen ők csak önmagunkra hagytak. – Legyen átkozott ez a Bolygó! Az utolsó erőmig harcolni fogok ellene! – Késő, Senki, késő. – Számodra igen. – Senki összekapcsolta a vezetékek végét, s oda sem pillantott, hogy mi maradt a magasfeszültségű csatlakozók pólusai között. Senki kirohant, s korbácsával közben mindenen végigvert, ami a keze ügyébe került. 162. Étekmester szerint valami történt. Az úgy-ahogy összetákolt asztal sehogyan sem akart megállni a lábán. A faragott támlájú székek roncsaiból egyetlenegyet sem tudott összerakni. Kialudt a tűz, az élelmiszerek undorító masszává változtak. Nem kapott sehonnan sem utasítást a vacsorát illetően. Étekmester érezte, hogy óriási a bűne. Nem tudja megetetni a legénységet annak rendje és módja szerint! Igen, ilyesmi bizony még sohasem történt Tola bolygó űrflottájában Étekmester a székekből tábortüzet rakott, azonban tüstént el is oltotta, az elgörbült serpenyők után kapott, vizet öntött beléjük, valamit beléjük szórt az épen maradt csomagokból, majd ismét mindent abbahagyott, amikor komor tekintettel meglátta a szemétben a serpenyő fogóját. Megkóstolta a borsot és a fahéjat, nyelvével megpróbálta a sót és a cukrot – leverten megrázta a fejét, minden egyes rázkódás után a szétesni akaró asztalhoz ugrott, s a kívülről hallatszó zúgásra fülelt, töprengve nézte a kialudt lámpasort, s rohant, hogy megtörölje a néhány épen maradtat közülük. Étekmester égett a tettvágytól, igyekezett, a fejét törte, de sehogy sem állt össze az egész. Valahogy nem jött össze. Egyszóval valami érthetetlen dolog játszódott le körötte, s Étekmester képtelen volt eligazodni benne. Érezte, hogy a vacsoraidő már elmúlt, de senki nem jött be az étkezdébe, nem hallott eleven hangokat, vitát az ellenség felett aratott nagyszerű diadalról, gratulációkat, kitüntetéseket. Étekmester hol ebbe, hol abba kapott. A különböző étkek elkészítésében rejlett életének értelme. Nem érdekelte különösebben, mit csinálnak a többiek, viszont biztos volt benne, hogy nélküle a világ nem létezhet. Az egész világegyetem az ő serpenyőire és lábosaira épült. Lépések szapora zaja vonta el figyelmét a problémák megoldásától. Senki állt az ajtónyílásban. Étekmester megrémült, remegni kezdett. Mi van, ha Kelekótya ma éppen valaki helyett tölti büntetését a karcerben? S egyszer csak neki. Étekmesternek is követnie kell oda? A vacsora pedig még mindig nincs kész! – Mit csinálsz itt? – kérdezte Senki. – Vacsorát – felelte kurtán Étekmester. – Vacsora többé már senkinek nem kell – mondta Senki. Ez a mondat meghaladta Étekmester szellemi képességeit. – Nem kell! – ismételte Senki. – Semmi nem kell! Nem, való igaz, valami történt a cirkálón…

Senki eltűnt. Étekmester megpillantott egy tiszta serpenyőt, elmosolyodott, de nem vette kézbe, mert ott hevert mellette egy másik, odébb pedig egy serpenyő teteje. Még távolabb – már maga sem tudta, hogy mi. Étekmester elnevette magát, könnyedén, szabadon, mintha valami nagy erkölcsi terhet lökött volna le válláról, elhallgatott, még hangosabb nevetésbe fogott, ismét elhallgatott, fülelt, harsogva felkacagott, csodálkozott, micsoda ereje van hangjának. Valahonnan zúgás közeledett. Egyre erősödött. Étekmester észbe kapott, s nekilátott, hogy összeszedje a csészék cserépdarabkáit, és összeragassza őket. Ez a munka volt számára a legfontosabb. 29. Senkinek egy nyíláson keresztül sikerült kiszaladnia az űrhajóból. Minden zúgott és nyögött körben. Tucatnyi működő vulkán szórta az ég felé a lángoszlopokat. Karmaival a mozgó sziklákba kapaszkodva, tollát borzolva vijjogott a robotsas. Hamu borította, itt-ott már füstöltek s olvadtak a tollai. Senki elnevette magát. Nem sok ideje maradt. Bizonyára már eltűntek a tengerek és a Bolygó óceánja, lélegezni azonban még lehetett. Dobbantott csizmája sarkával, s korbácsával ütést mért a Bolygóra. – Nesze neked! – kiáltotta. – Nesze neked! A robotsas odakúszott hozzá, s szélesre tárta csőrét. Oldalából helyenként már kiálltak vázszerkezetének olvadt végei, füstöltek az integrált áramkörök. – Először megkeressük Kelekótyát! – adta ki önmagának az utasítást Senki, felpattant a nyeregbe, s tüstént meg is égette egyenruháját. Fájdalmat azonban nem érzett. A robotmadár nehézkesen ugrálni kezdett, majd nagy nehezen a magasba emelkedett. A robotparipa és Kelekótya jellel voltak ellátva, így rádióadójuk révén nem okozott nehézséget felkutatásuk. A kibernetikus madarat valami a magasba hajította; szárnyai kis híján eltörtek, újabb vulkán tört ki, pont azon a helyen, ahol csak tegnap hajtott végre leszállást a Tollobogó. A cirkáló nem volt többé. Senki a lokátor képernyőjére meredt. Fénylő pont mutatta az utat. Az egyenes repülést zavarták a több kilométer magas tűzoszlopok, kacskaringókat és hurkokat kellett leírniuk. A robotsas egyre lassabban csapkodott szárnyaival, a cél azonban már közel volt. Kelekótya egy minden oldalról lávával körülvett fennsíkon állt. Paripáját kötőféken tartotta. A sebesült robotmadár a hátralévő körülbelül száz métert már nem tudta megtenni, belezuhant a sűrű, lassan hömpölygő, tüzes masszába. Egy szempillantás alatt elégett. Senkiben azonban semmi kár nem esett. Csupán egy pillanatra veszítette el önuralmát, majd felállt, megigazította széles karimájú kalapját, ott díszelgett rajta a kristályos színű, áttetsző toll, korbácsával rácsapott a Bolygóra, s elindult előre. Semmilyen vulkán nem rémisztette! Kelekótya meglátta Senkit, s nyugodtan várta közeledtét. – Tudod, mit művelt velünk a Bolygó? – kérdezte Senki. – Tudom. – Szerinted mit tegyünk? Még most sem érdemelte ki a büntetést? – Anyaként fogadott minket, Senki. Hát meg lehet büntetni egy anyát? – Csak egy anyánk van: a Tola! – Senki végigvágott a Bolygón. – Világos? Igaz, túljárt az eszemen. A bosszú azonban mégiscsak bekövetkezik! Láttad, hogyan lépdeltem a megolvadt láván? A Bolygó semmit nem tehet ellenem. Ha kell, keresztül-kasul végigkorbácsolom! – Senki, a Bolygó semmit nem akar veled tenni! Nem kellesz neki! – Te talán kellesz?! Hiszen mindenki gőzzé változott! – Nem, nem lettek gőzzé, ők már ott vannak, a zöld és csodálatos Bolygón. – Hogy lehet ez? – Én is oda készülök, Senki.

– Talán segítsek neked? – Semmivel nem tudsz segíteni. – Akkor majd ezzel! – Senki korbácsával Kelekótyára vágott, a korbács azonban áthatolt rajta, mintha Kelekótya helyén légüres tér lenne. – Mi az, nem sikerült? Senki újból ütött, másodszor, harmadszor! Kelekótya sérthetetlen volt. – Hasztalan dolog. Senki. Már különböző időkben élünk. Kelekótya s paripája megfoghatatlanul, de gyorsan áttetsző lett, és Senki korbácsával az üres teret csapkodta. Kelekótya már nem törődött vele. – A Bolygó él – mondta mintegy önmagának –, él… zöld és gyengéd. Érzem. Mindig többet éreztem, mint értettem. Szervusz, Bolygó… Senki magára maradt a fennsíkon. 30. A Bolygó szédítő sebességgel zuhant a múltba. Már eltűntek a vulkánok, az egész égitest egy hatalmas, lángoló óceánná változott. Senki egyre csapkodta korbácsával a Bolygót. Ment, messzi és hosszú volt az útja. Felgyorsult az idő futása, mintha a Bolygó ravasz és szörnyű módon akarna megszabadulni Senkitől. Fokozatosan kihunyt a tűz, nőtt a Bolygó átmérője, anyaga foszladozóbb s könnyebb lett. Már csak hatalmas, alaktalan köd vette körül. S az is egyre ritkább lett. A korbács már nem ütközött ellenállásba, s minden egyes atom után vadászni kellett, mint egy fürge apróvadra. Az ős hamuszürke sötétséget fény töltötte meg, amíg végül a köd fel nem szívódott a világmindenségben. S a Nap, mely majd a jövőben nekilát, hogy megalkossa a Bolygót, egyre távolabb és távolabb gördült. Íme, már csillaggá változott, közönséges csillaggá, akár a többi. Már nem tudtad megkülönböztetni az égbolt többi, elérhetetlen lámpásától. Senki korbácsa már a semmit szaggatta… …1. A felderítő űrcirkáló közeledett a naprendszerhez. – Vannak új adatok? – kérdezte Stratéga, s megreccsentek egyenruhájának szíjai. – Az új adatok megerősítik a régieket – felelte Asztrológus. – A rendszer rádiósugárzásának szintje állandóan növekszik. Még két-három perc, s meglátjuk, van-e hangja ennek a Napnak vagy valamelyik bolygójának. – Mit jelent ez? – Ha a Nap sugárzást bocsát ki magából, akkor a legrövidebb időn belül robbanás várható – felelte Asztrológus. – Ha viszont bolygó, ez vitathatatlanul igazolja, hogy vannak rajta értelmes lények. – Hm… civilizáció. Hányszor feltételeztük már, hogy létezik civilizáció más bolygókon, de semmit nem találtunk. – Stratéga tenyerével töprengve végigsimította állát. – Mi a véleményed. Taktikus? – Amint a műszerek megerősítik, hogy a rádiósugárzás a Bolygóról jön, a cirkálón nulla fokozatú riadót rendelünk el – felelte Taktikus. – Rendben. – Stratéga felállt, és sétált egyet, majd homokórájára pillantott. Asztrológus az ismeretlen naprendszer rádiósugárzását automatikusan regisztráló készülék fölé hajolt. A gép tolla apró emelkedőt rajzolt, majd két helyet üresen hagyott, végül hatalmas, emelkedő görbét rajzolt. – Megvan! – kiáltott fel örvendezve Asztrológus. – Harmadik bolygó! – Mit jelent ez? – kérdezte Stratéga. – Annyit jelent, hogy a harmadik Bolygón magasan fejlett civilizáció létezik – felelte Tanácsnok. – Feltétlenül rögzíteni kell ezeket a rádiójeleket, s meg kell kísérelni megfejteni őket.

– Fogjon hát hozzá Talányfejtő! – jegyezte meg türelmetlenül Stratéga, s elégedetlen pillantást vetett Taktikusra. Taktikus sietve a mikrofon után nyúlt. – Nulla fokozatú riadót rendelek el! Ellenőrzés! Kapitány! – A cirkáló nyílegyenesen a harmadik bolygó felé tart. – Pattantyús! – Az összes bombavetőt virágcsokrokkal töltöttük! – Fegyvermester! – A számszeríjak színes világító és tűzijáték-sugarakkal vannak töltve! – Ezermester! – A cirkáló összes rendszere pontosan a megadott program szerint működik! – Doktor! – Az ispotály kész a betegek fogadására, ha ilyenek vannak a Bolygón! – Talányfejtő! – Megkezdem a rádiósugárzás megfejtését! – Kisokos! – Próbálom megérezni, miféle civilizációval találkozunk! – Étekmester! – Az ebédlőben tizenhárom főre terítek! – Tizenháromra? – csodálkozott Stratéga. – Hát vagyunk tizenhárman? A cirkáló legénysége tizenkét főből áll! – Tévedtem – feleli Étekmester –, mindig tizenháromra terítettem. Kívánja, hogy bevonuljak a karcerbe? – Karcerbe? – csodálkozott még jobban Stratéga. – Hiszen a karcert már rég pihenőhelyiséggé alakítottuk át! Hm… Tizenhárom főre. Akkor szerinted ki a tizenharmadik? – Hát, olyan senkiféle alak… – Hohoho! – tört ki Stratéga kacagásban. – Mit nem mondasz: senki! Már annyira senki, hogy rajtad kívül valami oknál fogva senki nem látta. Na rendben… Ha tizenháromra, akkor tizenháromra. Taktikus kihúzta magát. Most, amikor a Bolygót már látni lehetett a megfigyelőernyőn, a cirkáló irányítása Stratéga kezéből az övébe, Taktikuséba ment át. Stratéga most már csak általános utasításokat adhatott. A cirkáló legénysége készült a találkozásra az ismeretlen civilizációval. …2. – Az útvonalunkon, egyenest szemben ismeretlen test! – jelentette Kapitány. Stratéga megcsikorgatta egyenruhája szíjait, belesüppedt karosszékébe, s bátorítón Taktikus felé biccentett. – Bombavetők a találkozáshoz! – adta ki Taktikus az utasítást. – Igenis, bombavetők a találkozáshoz! – felelte hetyke vidámsággal Pattantyús. – Taktikus! – kiáltotta Talányfejtő. – Sikerült megfejteni egy mondatot! – Mi derült ki? – kérdezte türelmetlenül Taktikus. – „Tessék, parancsoljanak!” – Még hogy parancsoljanak! – értetlenkedett Taktikus. – Mi semmiféle kellemetlenséget nem kívánunk okozni nekik. – Taktikus, nem azt kérik, hogy parancsoljunk felettük. Azt mondják: tessék, parancsoljanak, legyenek a vendégeink! – Áhá… Ez már más! – Taktikus – jelentette Kapitány –, az ismeretlen test manővereket végez! – Mi a véleményed., Tanácsnok? – kérdezte Taktikus. – Jelzőlámpákkal kivilágítani a kikötőnyílást. Színes sugarakkal és virágokkal kimutatni barátságunkat.

– Helyes – dünnyögte halkan Stratéga. – Mindenki készüljön a találkozóra értelmes testvéreinkkel! – adta ki az utasítást Taktikus. – A bolygólakók űrhajójától elindult egy űrkomp – jelentette Kapitány. – Felénk közeledik… Kiköt… Kész… Valaki kilép belőle… – Mindenki a társalgóba! – utasította őket Taktikus. A cirkáló tizenkét tisztje ropogó egyenruhában, csillogóra suvikszolt, rámás és sarkantyús csizmában, színes tollakkal díszített kalapban, vigyázzállásban várt az asztal körül elhelyezett faragott karosszékek mögött. A társalgó ajtaja kinyílt, s belépett egy ember. Talán csak egy kicsivel volt magasabb, mint a tisztek, s a válla volt kissé szélesebb. Jóllehet Fegyvermester méreteiben semmiben nem maradt el mögötte, erőben bizonyára igen. – Üdvözöllek titeket, értelmes lény testvéreink Bolygónkon! – szólalt meg a jövevény. – A cirkáló legénysége üdvözli a Bolygót és lakóját! – felelték kórusban a tisztek. – Jóbarát! – mutatkozott be a bolygólakó, ós sorban mindenkivel kezet szorított. – Kérem, fáradjon asztalhoz! – invitálta Stratéga. – Természetesen tizenhárom főre – dünnyögte Étekmester. – Én csak tudom… Dünnyögését azonban nem hallotta senki. – Mi a neve cirkálójuknak? Tollobogó vagy micsoda? – Tol-lobogó! – javította ki Taktikus. – Elmázolódott a felírás, ki kellene javítani – tanácsolta a bolygólakó. Taktikus szemrehányóan Ezermesterre pillantott. Az zavarba jött. Már régóta fel kellett volna újítani a hajó nevét, csak hát nem került rá sor. Na de majd most! – Aztán mi az, hogy „tol-lobogó”? – Tola bolygó lobogója! – magyarázta Taktikus. – Tola Zászlaja! – Ó, hát Tola a bolygó, ahonnan jöttek? – kapott észbe a bolygólakó. – Igen, igen! Tola, ez a mi hazánk! – Mik cirkálójuk feladatai? – Keresni értelmes testvéreinket! – felelte Stratéga. – Kapcsolatba lépni velük. Kölcsönösen előnyös együttműködést alakítani ki. – Nos, igen… céljaink egybeesnek. Bolygónk örömmel fogadja önöket! Már sok világot felfedeztek? – Az önöké az első – felelte őszintén Stratéga. – Az értelem nagyon ritka érték a világmindenségben! Néha azt hittük, hogy egyik-másik bolygó lakott. Gondos kutatás után azonban kiderült, mind halott volt. Nyilván a lényeg a kutatás stratégiájában van… – Vagy taktikájában – tette hozzá Taktikus. – Igen – értett egyet velük a bolygólakó. – Értelmes testvéreink kutatásának stratégiája és taktikája nem tűri a hibákat… Látom, némelyik bolygón mégis voltak kellemetlenségeik. – Mit is mondjunk… – jött zavarba Stratéga. Összeráncolta homlokát. A régi kés okozta sebhely sajogni kezdett mellében. – Ezt meg honnan vette? – Hát semmi, csak látom, hogy minden csészéjük ragasztva van. Nyilván valami jól megrázta a cirkálót. – Étekmester? – kérdezte Taktikus. – Vonuljak be a karcerbe? – értetlenkedett a szakács. – Hatalmas Világűr! Mi az, hogy karcer? Talán a cirkálónkon még létezik az elzárás mint fenyítés?! – Bizony, öregszem – jelentette ki Étekmester. – Kezem már nem a régi. Alighogy mosni kezdem az edényeket, valamit feltétlenül beleejtek a mosogatóba. – Nem nagy baj – jegyezte meg a bolygólakó. – Mintha már jártam volna a bolygójukon – szólalt meg Kisokos. – Befogadott… – Kisokos nálunk mindent megérez – magyarázta Talányfejtő. – Az alkotói gondolkodásban fantasztikus képességekkel rendelkezik.

– Ez remek – felelte a bolygólakó. – A világ szépségét érezni kell. – Emelem poharam… – kezdte Stratéga. Néhány pohárköszöntő után a beszélgetés beindult, igaz, többnyire a bolygólakót faggatták. …3. – Tehát kereskedelem, szellemi és kulturális értékcsere – zárta le a Bolygólakó. – Nagyszerű! Ez kizárólag a saját stratégiájuk vagy bolygójuké? – Természetesen a miénk! – kiáltott fel Talányfejtő. – Természetes, hogy az egész bolygónké! – kiáltotta Taktikus. Mindkét tiszt értetlenül bámult egymásra. Taktikus szíve fájdalmasan összeszorult. – Ide figyelj, Talányfejtő… Úgy érzem, kellemetlenséget okoztam neked. Talán megbántottalak? – Ugyan, mit gondolsz. Taktikus! Hogyan bánthatnánk meg egymást?! Szó sincs sérelemről! Különben képtelenség lenne a cirkáló útjait elképzelni. – Derék dolog, ha így van… Mégis, valami motoszkál bennem. – Talán egy rossz álom? – Igen, igen, biztosan álom! – örvendezett Taktikus. – Akkor hát mi a helyzet a Tola bolygó stratégiájával? – emlékeztette őket a bolygólakó. – Van egy picike bökkenő – sóhajtott Stratéga. – Tulajdonképp azt ajánlják nekünk, hogy minden egyes civilizációt, amellyel találkozunk, kissé ijesszünk meg. Hogy kimutassuk, úgymond, az erőnket. De… ezzel nem kell törődni. – Igen – értett egyet vele Pattantyús. – Virágcsokrokon kívül öntöttvas golyóbisokkal is meg lehet tölteni a bombavetőket. De én, az igazat megvallva, lelakatoltam a lőporkamrát, s a kulcsát elhajítottam. – Igen, a számszeríjak sem csupán tűzijátékul szolgálnak – mondta Fegyvermester. – Lecsavartam az összes sugártöltetű robbanófejet… Hiszen olyan könnyű őket visszacsavarni. – Azért van ez – mondta Asztrológus –, mert a csillagok néha félelmet ébresztenek bennünk. – Az ispotály sem mindig üres – dünnyögte Doktor. – A hajózási útmutatóban jelenleg van egy ilyen kifejezés – jelentette ki Kapitány –, hogy harci forduló. – Igen, én sem ülök munka nélkül – jegyezte meg Ezermester. – Én pedig érzem – mondta Kisokos –, hogy a mi Tola bolygónkon sincs minden rendjén. – Mégis, a társalgó asztalát mindig tizenhárom főre terítettük – szúrta közbe Étekmester. – No, ezt talán minden eshetőségre számítva tettük – magyarázta Taktikus. – Kedves vendég fogadására, mint például ma. – Valami nyugtalanító dolgot érintettünk – komorodott el Stratéga. – Pedig micsoda öröm ez. Találkozás értelmes testvéreinkkel! A szívünkben azonban nyugtalanság lakozik… – Mi a véleményed, Tanácsnok? – Elmondom. A Tolán természetesen nem minden olyan nagyszerű, mint ahogy azt Jóbarátnak előadtuk. Igen, s a Tol-lobogó stratégiája és taktikája is észrevétlen megváltozott utunk során. Majd mindegyikünk testét hegek borítják… – Igen, igen! Ez így igaz! – erősítette meg Doktor. – …Azt gondolom, hogy mindnyájan örülünk ennek a kellemes és érdekes találkozásnak. A Tolán azonban nem fogják megbocsátani nekünk, hogy nem bombavetőink két-három vasgolyóbis-sorozatával üdvözöltük a Bolygót. Az a helyzet ugyanis, hogy stratégiánk és taktikánk eltér a Tolán elfogadottól. Nagyszerű a kapcsolat, egy jó elzárás a karcerben mégis mindnyájunknak biztosítva van a Tolán. – Hiszen megmondtam – dünnyögte Étekmester.

– Tehát mi, bolygólakók hoztuk önöket nehéz helyzetbe? – keseredett el Jóbarát. – Nem, nem. Úgy örülünk; majd csak megússzuk valahogy a Tolán – mondta Stratéga. – Javaslom, hogy ne térjünk vissza a Tolára – tanácsolta Tanácsnok. – Egyetértek! – kiáltotta Kapitány. – Maradjanak nálunk – javasolta a bolygólakó. – Örömmel befogadjuk önöket. Minden értelmes lény a testvérünk! – Nem, nem! – tiltakozott Talányfejtő. – A mi kötelességünk, hogy visszatérjünk a Tolára. – Á! – ráncolta homlokát Stratéga. – Te mindig lázadó alak voltál! – Visszatérünk a Tolára, de nem azért, hogy karcerbe zárjanak bennünket, hanem hogy mindenkinek elmondjuk: a Tola stratégiája és taktikája helytelen. – Próbáld csak meg – jegyezte meg Taktikus. – Lesheted, hogy megengedik! – Miért kérnénk engedélyt? Fellázítjuk Tola egész flottáját! Tola minden honpolgárának elmondjuk, hogy sokáig tévelyegtünk. Ideje kijavítani hibáinkat! – Ez azt jelenti, hogy le kell mondanunk a hosszabb utakról? – kérdezte Kapitány. – Nem. Még semmi konkrétat nem tudok. Csak egy gondolat motoszkál a fejemben, hogy vissza kell térni a Tolára, s meg kell próbálni változtatni a helyzeten. – Igen, – támogatta Kisokos. – Érzem, hogy agyalágyult kelekótya leszek, ha nem támogatom Talányfejtőt! Mi a haszna a Tolának a mi találkozásunkból a bolygólakókkal? Egy egész flottát ideküldenek majd! – Kiderül, hogy végül mi okozunk nagy kellemetlenséget a Bolygónak? – mondta Stratéga. – Nem, nem – felelte a bolygólakó. – Gondolataikban és tetteikben nincs semmi bűnös. Még ha Tola egész flottája ideérkezik Bolygónkhoz, akkor sem érhet minket kár. – Háború? – rémült meg Doktor. – Elboldogulunk harci cselekmények nélkül. Annál is inkább, mert visszatérésük a Tolára, biztos vagyok benne, nem von maga után megtorló akciót. – Bízik bennünk? – kérdezte Kisokos. – Bízom! – De hiszen még egyáltalán nem ismer bennünket! – Ki tudja… …A cirkáló teljes sebességgel vágtatott Tola felé. Igaz, előzetesen néhány napot a Bolygón töltöttek. Hiszen meg kell ismerni, hogy legyen mit mesélniük honfitársaiknak… A cirkáló legénysége ismét tizenhárom főt számlált.

A. BERTRAM CHANDLER

AZ ALVÓ FENEVAD A Föld és más vizes bolygók tengerei a felszíni járművek számára kétdimenziósak. Az űr tengerei háromdimenziósak. Mégis az első hajósok a földi óceánokat éppoly hatalmasnak láthatták, mint az űrhajósok a tér óceánjait; mérföld mérföld után a nagy semmiben. Ami az űrhajósokat illeti, helyettesítsük fényévvel a mérföldet, és tekintsünk el a változékony időjárástól, a madaraktól és a cetektől, melyek megtörik az egyhangúságot. A hasonlatosság fennáll. Egy hajó, bármiféle hajó, aprócska jószág annak a közegnek az észvesztő méreteihez képest, melyet átszel. A központoktól eltekintve, rendkívül csekély az esélye, hogy másik hajóval találkozzék az óceáni utazás során. Különösen így volt ez a vitorlázás napjaiban, amikor gyakorlatilag lehetetlen volt, hogy a kapitány egy főkört vagy akár egy állandó irányszögű útvonalat kövessen a kikötők között – és mégis újra meg újra idegen vitorlák bukkantak fel a láthatáron, és találkozások jöttek létre az óceán közepén, híreket és több hónapos újságokat cseréltek, árukat csereberéltek. Sőt olykor még összeütközések is előfordultak, noha mindegyik hajónak több ezer négyzetmérföldnyi üres óceán volt a játéktere. A hajók mintha megszimatolnák egymást. Túl gyakran találkoznak, semhogy a véletlen számlájára írhatnánk. Ez így volt a vitorlások idejében, a gőz és az acél napjaiban, és így van ma is, a csillagközi utazások korában. A Távoli Utazó – Michelle, Estang bárónője, a tulajdonos és John Grimes kapitány, korábban a Szövetségi Felügyelő Szolgálat parancsnoka – úton voltak Morrowviából ÚjSpárta felé. Grimes épp hogy csak beszélőviszonyban volt munkaadójával; nem tudta neki megbocsátani rövid kalandját egy bizonyos Drongo Kane kapitánnyal. Nem mintha Grimes a nő szüzessége őrzőjének tekintette volna magát, ezzel már mindenképpen elkésett volna. Egyszerűen arról volt szó, hogy Drongo Kane mindig is az ellenségei közé számított. És a bárónő, noha nyilvánosan soha nem ismerte volna el, megsértődött azon a módszeren, ahogy Grimes és Nővérke – a hajó robotpilótája – közösen meghiúsították Kane szándékát, hogy elfoglalja Morrowviát. Így a legutóbbi időben nem volt többé reggeli kávézás és délutáni teázás a bárónő privátszalonjában, sem ebéd és vacsora előtti koktélparti, sem közös étkezés. A bárónő visszavonult saját lakosztályába, Grimes a magáéba. És Nővérke, szokatlan módon, csak akkor beszélt, ha megszólították, és csak a hajó irányításával törődött. Grimes mégsem volt elégedetlen. Ami a bárónőt illeti, mindig is az volt a helyzet, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek. Ami Nővérkét illeti, ezt az elektronikus egységet nyugodtan lehetett volna Mindentudó Kisasszonynak csúfolni, és legtöbbször határozottan idegesítő volt a mindentudása. Grimes lakosztálya nem egyszerűen kényelmes, hanem inkább fényűző volt. A robotstewardesse hamar kitanulta, gazdája mit szeret és mit nem,

pontosabban szólva Nővérke tanította ki. Játékmestere számára láthatólag kimeríthetetlen készlet állt rendelkezésre színdarabokból, zenéből és mikrofilmezett könyvekből. Tudta, hogy a bárónő a hajónap mely szakában látogatja a kis tornatermet, és ehhez igazította saját gyakorlatait, hogy ne találkozzanak. A Távoli Utazó száguldott a sötét dimenziókon, a görbült téren át, ez a mikrotársadalom kicsinysége ellenére minden lényegeset tartalmazott: egy férfit, egy nőt és egy számítógépet. Noha e közösség tagjai nem nagyon lógtak egymás nyakán, nem is harcoltak egymás ellen – és már ennek is örülni lehet. Egy reggel a Távoli Utazó órái szerint – Grimes korán ébredt. Valami okból Nővérke – aki mintha valamilyen humorfélét sajátított volna el – az ősi ébresztőt trombitán játszotta el, a szokásos csengő helyett. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a stewardess a kávét a tálcán az ágy melletti asztalra helyezi. Megszólalt Nővérke hangján: – Nincs semmi veszély, Grimes kapitány, de szeretném, ha a vezérlőterembe jönne. Grimes felugrott az ágyról. – Mi a baj? – kérdezte. – Nincs semmi baj, kapitány, de olyan helyzet állt elő, amilyenre nem vagyok programozva. – Miközben Grimes kinyitotta a ruhásszekrényt, és tiszta inget keresett, még hozzátette: – Mint mondtam, nincs veszély. Kérem, igya meg a kávéját, zuhanyozzon és borotválkozzon meg, mielőtt a Vezérlőbe jön. Nagyon jól tudja, hogy őexcellenciája ki nem állhatja az ápolatlanságot. – Szóval nincs akcióhelyzet – állapította meg Grimes. – Még nincs – mondta Nővérke. Grimes megborotválkozott és lezuhanyozott. Felöltözött. Miután elszívott egy nyugtató pipát, elindult a vezérlőterembe, mert tudta, hogy a bárónő nem szereti, ha a jelenlétében dohányt vagy más, hasonló növényi anyagot égetnek. A nő már ott volt és várt rá. Nem vacakolt azzal, hogy felvegye szokásos zárt, rangjelzés nélküli egyeningét és sortját. Inkább átlátszó, mint áttetsző fehér ruhát viselt. Hidegen végigmérte Grimest, és így szólt: – Jó sokáig tartott, kapitány. – Nővérke azt mondta, hogy nincs ok sietségre, excellenciád – felelte Grimes. – Én vagyok a tulajdonos – mondta a nő – és a maga munkaadója. Én azonnal a Vezérlőbe jöttem, amint hívtak, míg maga nyilván nekiült tojást, kolbászt, sonkát meg mézet és pirítóst enni. Legalább annyi modor lenne magában, hogy letörli a tojást az arcáról. Grimes ösztönösen felemelte a kezét, majd ridegen azt mondta: – Nem reggeliztem, excellenciád. És ismétlem, Nővérke azt mondta, nem kell sietnem. – Én ugyanezt mondtam excellenciádnak is – szólalt meg a rádióból Nővérke hangja. – Bah! Hát kié ez az értékes hajó? Egyiküké sem. És most, Grimes kapitány, úgy tűnik, hogy célpont bukkant fel a tömegindikátor ernyőjén. A számítások szerint akármi is, egy órán belül elérjük. Nővérke információi szerint valószínűleg hajó, és nem csillagközi meghajtással halad. Azt hiszem, ki kellene vizsgálnunk. – A csillagközi jog alapján ki kell vizsgálnunk, excellenciád – mondta Grimes. – Igen? Ezen a hajón én vagyok a törvény. Különben is kíváncsi természetű vagyok. Ha nem az lennék, nem vállalkoztam volna erre az útra. Így hát, kapitány, nagyon lekötelezne, ha összehozna egy randevút ezzel az ismeretlen hajóval. Kérem, hívjon, ha készen áll az átszállásra – ezzel kiviharzott a vezérlőteremből. Grimes előhalászta zsebéből a pipáját és a dohányzacskót, és hozzálátott megtölteni a kiégett pipateret. Nővérke megszólalt: – Kérem, tartózkodjék a dohányzástól. Itt érzékeny áramkörök és finom műszerek vannak, melyekben kárt tehet a dohányfüst. – Őszintén szólva, ezt nem hiszem – mondta Grimes. – Akkor hát dohányozzon, ha akar, kapitány – felelte Nővérke –, egészen addig, amíg minden meghibásodást meg tud magyarázni őexcellenciájának.

Grimes tudta, hogy ha rágyújtana, szinte azonnal éles riasztócsengők szólalnának meg villogó vörös fény kíséretében a fő– és mellékvezérlőpultokon. Sóhajtott, és visszasüllyesztette zsebébe a dohányzókellékeket. Odalépett a tömegindikátorhoz, hogy megnézze. A sötét mezőben apró zöld fénypont villogott, ez volt a céltárgy. Elég messze volt a középponttól. Ez egy olyan hajónak, amely nem rendelkezik téridő-görbítő Mannschen-meghajtással, több heti útnak megfelelő távolságot jelentett. Így is volt… Ujjával a kapcsolókhoz nyúlt, hogy elvégezze a méréseket és számításokat. Nővérke azonban megkímélte ettől. – Találkozás ötvenhárom perc negyvenöt másodperc múlva… mostantól – mondta. – Ha egyetért, kikapcsolom a Mannschen-hajtóművet, amikor tíz kilométerre leszünk az idegen járműtől, és magára bízom a végső közelítést, inerciameghajtással, hogy összehangolhassa a két sebességet. Amint áttörünk a normál kontinuumba, megkezdem a hívást a normál téridő-rádión, és morzén is leadom a „Milyen hajó?” hívást fényjelekkel. Mint tudja, a hívás Carlotti-rádióval nem bizonyult sikeresnek. – Nem tudtam – mondta Grimes. – De most már tudom. – Rájött, hogy gyerekesen durcás volt. Így azt mondta: – A te adatbankodban irtózatos mennyiségű információ van. Nővérke. Tudsz valamit elvesztett hajókról ebben az űrszektorban? – Már kiszámítottam az elmúlt kétszáz évben eltűnt hajók feltételezett pályagörbéit – közölte Nővérke. – Ez, amit az ernyőn látunk, egyikük sem lehet. Persze számításba kell venni az adatok elégtelenségét. – Így ez a dolog – mondta Grimes – lehet, hogy egy ősi… vagy egy úgynevezett mélyhűtött hajó… – Akármi lehet – mondta Nővérke. Grimesnak nem sok tennivalója volt. amíg a Távoli Utazó megközelítette az idegen, elhagyott hajót. Nővérke behozatta a reggelijét a vezérlőterembe. Ízlett neki – de igen ritkán is volt, hogy ne essék jól az étel. A Carlotti-adót használta hívásra. Nem mintha nem bízott volna Nővérkében, de szerette érezni, hogy megdolgozik a pénzéért. Nem jött válasz megismételt hívására sem. „Távoli Utazó a közeledő járműnek. Kérem, azonosítsa magát.” Kibámult a megfigyelőablakon az azonosítatlan objektum irányába. Természetesen nem volt ott semmi látnivaló – semmi, csak a távoli csillagok, melyek a csillagközi meghajtással haladó hajóból nézve pulzáló, irizáló spirálködre emlékeztettek. Ekkor Nővérke megszólalt: – Pontosan öt perc múlva tíz kilométerre leszünk a célponttól. Tájékoztattam őexcellenciáját. A bárónő bejött a vezérlőterembe, határozottan jól nézett ki rangjelzés nélküli egyenruhájában. – Készen áll a végső megközelítésre, kapitány? – kérdezte. – Igenis, excellenciád – felelte Grimes. – Engedély a Mannschen-meghajtás leállítására? – kérdezte a forma kedvéért Nővérke. – Igen – felelte Grimes és a bárónő egyszerre. A nő a férfira pillantott, aki elfordult, hogy elrejtse arckifejezését. Odament a székéhez, és leszíjazta magát. A bárónő ugyanígy tett. Grimes a kapcsolók fölött tartotta kezét, noha valószínűtlen volt, hogy használnia kellene őket. Nővérke képes volt a kezdeti manőverek önálló végrehajtására. Az inerciális hajtómű aritmiás dobbanásai lelassultak, hangja teljesen elhalt. A bekapcsolt biztonsági övek ellenére, melyek a székhez rögzítették a két embert, hirtelen érezhetővé vált a lassulás. Majd a Mannschen-hajtómű állandóan működő rotorjainak magas, vékony sivítása frekvenciát változtatott, halk zümmögéssé mélyült, végül elhallgatott. Színek váltak le a spektrumról, és a látvány összezavarodott. Elveszett a tájékozódás, pillanatnyi rosszullét, tűnő hallucinációk. Grimes úgy érezte, ismét gyerekké vált, és a képernyőn nézi a családi játékmestert, amint az egy régi mesét mesél. Csipkerózsika történetét. De valami nem volt

rendjén. A herceg feküdt az ágyon a por és a pókháló alatt, és a hercegnő készült csókkal ébreszteni őt… – Ha befejezte az álmodozást, kapitány – riasztotta fel a bárónő hideg hangja –, nagyon lekötelezne, ha hozzálátna a művelethez. A radar most befogta az objektumot, pontosabban, mint a tömegindikátor, de ezt nem használhatták, míg a Mannschen-hajtómű működött. Ami azt illeti, Nővérke jó munkát végzett. A Távoli Utazó mindössze 10,35 kilométerre volt a pontosan előttük lévő célponttól. Mivel az inerciális meghajtást nem kapcsolták be újra, a távolság lassan csökkent. Grimes a radarról a távcsőre irányította a figyelmét. Maximális nagyítással láthatta az idegent – a visszavert csillagfény nagyon halvány csillogását – a csillagközi űr feketeségében. Beindította az inerciális hajtóművet. A gyorsulás az ülésbe préselte. – Nővérke, kérlek, add le a hívást az NST-adón – mondta. Hallotta az inkább női, mint gépi hangot: „Távoli Utazó a közeli járműnek. Azonosítsa magát. Kérem, azonosítsa magát.” Semmi válasz. Grimes a látásával érzékelte a villanásokat, ahogy a Távoli Utazó hatalmas keresőlámpája ragyogja az „A”-k egymásutánja, majd: „Milyen hajó? Milyen hajó?” De nem látszott más, mint az idegen halvány csillogása a szórt sugárzásban. Az inerciális hajtóművel haladva a távolság most gyorsan csökkent. Nővérke abbahagyta a hiábavaló villogtatást, de fenntartott egy állandó sugarat. Most lehetővé vált, hogy részleteket vegyenek ki a távcső képernyőjén. A tárgy kétségkívül hajó volt – de ilyen járművet Grimes nem látott még sem életben, sem fényképen. Fényes, tojásdad alakú teste volt, különböző kinövések borították – kiálló alkatrészek, tornyocskák –, antennák és fegyverek, gondolta Grimes. De ezek az ágyúcsövek – ha ágyúk voltak – nem mozdultak, hogy célba vegyék a Távoli Utazót. Grimes kisebb pályamódosítást hajtott végre, hogy pontosan az idegen mellé kerülhessenek. Csökkenteni kezdte a hajó sebességét. Az volt a szándéka, hogy mintegy fél kilométerre közelíti meg, majd összehangolja a sebességeket, hogy mindkét hajó szabadon repüljön. Örült, hogy sem a bárónő, sem Nővérke nem akart beleszólni a dolgába. Túl korán örült. – Nem fogunk túlhaladni rajta, kapitány? – kérdezte a bárónő. – Szerintem nem – felelte. – Szerintem viszont igen! – csattant fel a nő. – Azt hiszem. Nővérkének kellene csinálnia. Meglepetésükre Nővérke azt mondta: – Már közöltem excellenciáddal, hogy nem programoztak ilyen típusú műveletre. – Gondom lesz rá, hogy találkozzak a programozóiddal – jegyezte meg csípősen a bárónő. Így aztán békén hagyta Grimest, aki egészen boldog volt, hogy űrhajóshoz méltó feladatot végezhet. Még boldogabb lett volna, ha pipára gyújthat, de maga is belátta, hogy e bűzlő férfivigasz nem lényeges. Végül az inerciális hajtómű kikapcsolásával az idegen mellé siklott. Rövid ellenlökést adott, hogy megakadályozza az összeütközést. És ettől kezdve a két hajó egymáshoz képest mozdulatlan volt – noha mindkettő másodpercenkénti több kilométeres sebességgel száguldott a csillagközi végtelenben. Nővérkéhez fordult. – Tartsd kérlek így, ahogy van. Tudta, hogy időnként be kell kapcsolnia az inerciális hajtóművet, hogy a pozíció ne változzék – kis ellenlökésekkel, nehogy a két hajó veszélyes közelségbe kerüljön egymással. Ha az idegen hajó törzse olyan sima lenne, mint a Távoli Utazóé, nem lehetne baj – de azokkal a nyúlványokkal olyan lett volna, mintha valami síkos és ostobán szerelmes állat akarna szeretkezni egy sündisznóval. – És most mit csinálunk? – kérdezte a bárónő.

– Átszállunk, excellenciád – felelte Grimes. – Mindenekelőtt azonban átküldők néhány robotot, hogy elvégezzék az előzetes vizsgálatokat. – Tegye azt. A székben ülve figyelték az aranyszínű alakokat – mindegyiknek saját meghajtóegysége volt –, amint átszökkennek a két hajó közötti feneketlen szakadékon. Látták a csillogó mechanikus humanoidokat landolni az idegen páncélburkán, óvatosan kerülgetve a kinövéseket. A robotok szétszéledtek a hajótesten, mint sárga majmok – gondolta Grimes –, amint felderítenek egy fémerdőt. Kettő kivételével kikerültek a hajó látóköréből, de a nagy képernyő mutatta, mit látnak a vizsgálódás során. Egyikük benézett valamin, ami nyilván légmentes ajtó volt, nagy, sima kör, tompán csillogó fémből, pereme enyhén kiemelkedett a környező borításból. Grimes egy szavára a robot a homlokán levő lámpát teljes fényerőre állította, de nem látszott semmi, ami nyitószerkezet lehetett volna. Egy másik robot előrefelé haladt, és benézett a vezérlőterem ablakán. A helyiség üres volt, és valahogy úgy tűnt, hogy nagyon régóta üres. Műszerfalak látszottak, idegenek, amelyek akármire szolgálhattak. Székek is voltak – de akárki (akármi?) ült bennük, nagyon emberi formájú lehetett, noha minden szék támláját egy függőleges hasíték szelte ketté. Faroknak? Lehet? Grimes több ízben is hallotta azt a véleményt, hogy az evolúció irányt tévesztett, mikor az ember ősei elveszítették kapaszkodásra alkalmas faroktartozékukat. De nem ismert olyan űrhajózó fajt, amely rendelkezett a kéz e hasznos kiegészítőjével. – Ha be akarunk jutni, utat kell vágni – mondta. – Nővérke, küldj át néhány robotot a szükséges felszereléssel. És készíttesd elő a stewardessemmel az űrruhámat. – Az enyémet is – tette hozzá a bárónő. – Excellenciád – mondta Grimes –, valakinek a hajón kell maradnia. – És miért éppen nekem, kapitány? Különben is, ez nem a Felügyelő Szolgálat teknője, ahol a komputer csak automatikus funkciókra képes. Nővérke agya éppolyan jó, mint a magáé. Legalább. Grimes érezte, hogy elálló fülei égnek, ahogy dühében elvörösödött, de így szólt: – Rendben van, excellenciád. – A rádióhoz fordult, még mindig úgy gondolt Nővérke intelligenciájára, mint valami szerkezeti elemre, és azt mondta: – Szolgálatban leszel a távollétemben. Ha bajba kerülünk, cselekedj úgy, ahogy megfelelőnek látod. Az elektronikus egység ironikusan felelt: – Igen, igen, kapitány. A bárónő hangosan sóhajtott. Grimes tudta, hogy őt okolja azért a humorérzékért, melyet Nővérke az utóbbi hetekben szerzett, olyan volt ez számára, mintha valaki szándékosan rossz nyelvre tanítana egy papagájt vagy egy Hírit vagy más, lényegében nem értelmes életformát, melyekről köztudott, hogy utánozni tudják az emberi beszédet. Nem mintha Nővérke nem lett volna intelligens… Mire Grimes lement a lakosztályába, a robotstewardess már előkészítette űrruháját, és segített neki a páncélba bújni. Úgy döntött, hogy egy lézerpisztolyt is felcsatol – ilyen fegyvert szerszámként is lehet használni. Magához vett egy jó erős zseblámpát is; használhatná e célra a lézerpisztolyt is, de mindig fennáll a kockázat, hogy azzal kárt tesz a célba vett tárgyban. A bárónő – még az űrpáncélban is nőiesen elegáns volt – a zsilipkamránál várta. Két kamerát is csatolt az övére – egy fényképezőgépet és egy filmfelvevőt. Két univerzális robot is volt vele, szerszámmal teleaggatva; úgy néztek ki, mint a mozgó karácsonyfák. Grimes és a bárónő egyszerre haladt át a zsilipkamrán. Amennyire meg tudta ítélni, a nőn nem látszott, hogy fél kilépni a mérhetetlen semmibe, a csillagközi térbe. Ezt Grimes becsülni tudta. A nő, mintha olvasott volna a gondolataiban, így szólt: – Minden rendben, kapitány, már máskor is jártam kint. Ismerem a dürgést. A ruhába épített hajtómű rövid időre bekapcsolt, mintha hirtelen tüzes farka nőtt volna. Átsuhant a két hajó közt tátongó szakadékon, félúton kecses manővert hajtott végre, így le

tudott lassítani. Két ágyútorony között landolt. Grimes hallotta sisakrádióján a hangját: „Na, mire vár?” Nem válaszolt. Arra várt, hogy a két univerzális robot az elemmel működő felszerelésekkel kibújjon a zsilipkamrából. Mikor ez megtörtént, ő is átugrott, hogy csatlakozzék a bárónőhöz. Körülbelül egy méterre tőle landolt. Örömmel fedezte fel, hogy a burkolat valami fémötvözet. Csizmája talpa, amint kapcsolatba került vele, tapadt. – Menjünk körbe a zsilipkamrához, excellenciád – mondta. – Mi másért jöttünk volna ide? – vágott vissza a nő. Grimes sértődötten elhallgatott, és elindult a hajótest görbülete mentén. Azt az oldalt, ahol leszálltak, fényárba borították a Távoli Utazó fényszórói, de a túlsó oldal sötét volt, a robotok munkalámpáit leszámítva – és érzékelőik nem igényelték azt a fényerőt, amit az emberi szem. Grimes utasítására a robotok felgyújtották lámpáikat. Elég könnyű volt kanyargós utat találni a kinövések – a tornyok, rácsozott antennák, kiugró ágyúcsövek és rakétavetők között. A hajó – állapította meg Grimes –, noha valamivel kisebb, mint a Felügyelő Szolgálat csillagosztályú rombolói, egy csillagképosztályú cirkáló fegyverzetével rendelkezett. Vagy az automatizálás csodája volt, vagy a legénység – kik voltak? – spártai kényelmetlenségben élt benne. Grimes és a bárónő odaért a zsilipkamra ajtajához. A robotok körülállták, lámpáik fényét a kör alakú zsilipkapura irányítva. Grimes odalépett a tompán csillogó felülethez, és letérdelt, hogy közelebbről szemügyre vegye. A lemez teljesen sima volt. Nem volt ott sem kapcsológomb, sem kulcsnak való nyílás. Így hát kelletlenül utasította a robotokat, hogy álljanak neki a lézervágókkal. Túl régóta volt űrhajós, túlságosan is tisztelte a hajókat. De – állapította meg – nem volt más lehetőség a behatolásra. Az egyik robot zsírkrétát nyújtott át neki. Kört rajzolt vele a sík lemezre, majd felállt és hátralépett, utat engedve az aranyszínű óriásnak, a súlyos, nagy teljesítményű lézervágóval. A szerszámból kiáradó koncentrált fénysugár láthatatlan volt, de a fém izzani kezdett – mélyvörös, narancs, sárga, fehér, kék –, ahol elérte. A fém izzott, de nem olvadt meg, és nem látszott a kiszabaduló molekulák felhője, mely fehérizzással fénylett volna. – Az acéljuk olyan kemény lehet, mint az én aranyam – jegyezte meg a bárónő. – Úgy látszik, excellenciád – mondta Grimes. A fém, melyből a Távoli Utazó épült, az arany mesterséges izotópja volt, és ha az arany így módosítható, a vas miért ne? Ekkor észrevette, hogy a kör alakú lemez megmozdul, és lassan félrecsúszik. A dolgozó robot még nem vette észre, egyre csak bombázta az izzó foltot a lézersugárral míg végül Grimes parancsot adott, hogy hagyja abba, és álljon félre a nyíló ajtóból. A mozgás folytatódott, és hamarosan kör alakú nyílás tátongott a hajótesten. A nyílás nem volt sötét; éles, de nem vakító fény sugárzott belülről, meleg, sárga világosság. – Bejönnél a szobácskámba, így szólott a pók a légyhez… – mormolta Grimes. – Fél, kapitány? – kérdezte a bárónő. – Csak óvatos vagyok, excellenciád. Csak óvatos. – Majd: – Te mit gondolsz erről, nagy Nővérke? Nővérke azt mondta: – Gyanítom, hogy az idegen hajón van valaki. Pontosabban szólva, egy elektronikus intelligencia, olyan, mint én. Valójában évszázadok, évezredek óta halott volt. De a kísérlete, hogy átégesse a zsilipkamra ajtaját, energiát juttatott a testébe: energiát, amely felébresztette. Érzékelőim információi szerint hidrogénfúziós erőgenerátor működik benne. Él a hajó, amelyen állnak. – Már rájöttem – mondta Grimes. – Mit gondolsz, bemenjünk a hajóba? – Feltette a kérdést, pedig tudta, hogy Nővérke fantasztikusan meggyőző érveléssel fogja lebeszélni a kutatás folytatásáról. Mindazonáltal Grimes tudni akarta, mi az, amire rászánja magát. De a bárónő nem adott esélyt, hogy megtudja.

– Ki parancsol itt? – kérdezte. – Maga, az a félreprogramozott áramkör- és erőtérgubanc, vagy én? Felhívom a figyelmét, mindkettőjükét, hogy én vagyok a tulajdonos. – Lehasalt a kör alakú nyílás pereménél, kinyújtotta karját, talált egy kapaszkodót, és leereszkedett. Grimes követte. A helyiség, állapította meg, elég nagy, hogy kettőjükön kívül két robot is beférjen. Kiadta a szükséges parancsot, mielőtt a bárónő beleavatkozhatott volna. – És most? – kérdezte a nő hidegen. – Ha nem lenne itt ekkora tülekedés, körülnézhetnénk, és megtalálhatnánk a kapcsolókat, amelyek bejuttatnak a hajótestbe. – Nem hiszem, hogy szükség lenne rá – mondta Grimes. Fejük felett bezárult az ajtó. Homály vette körül őket, miközben atmoszféra áramlott a helyiség vákuumjába. De milyen atmoszféra? Grimes megkésve töprengett. Rövid tekergés után a bal csuklóján levő műszerre tudott nézni. A nyomás 900 volt, és még mindig lassan fokozódott. A kis zöld fény izzott – ha veszélyes gázok lettek volna a közelben, vörös fény figyelmeztetett volna. A hőmérséklet – 20°C volt. Megtántorodtak, mikor a padló kezdett félresiklani alattuk. Persze nem padló volt, hanem a zsilipkamra belső ajtaja. Sikerült valahogy kilencven fokkal megfordulniuk, hogy tájékozódjanak a hajó beosztásáról. Mikor az ajtó teljesen kinyílt, egy folyosóra léptek ki, melyet a mennyezeten ragyogó fénycsövek világítottak meg. Vagy esetleg a padlón elhelyezett fények – de Grimes nem gondolta komolyan. Már volt fent és lent. Elöl és hátul. Így az idegen hajó nem látszott teljesen eltérőnek azoktól az űrjárművektől, melyeket ismert. A zsilipkamra hátul, a vezérlőterem elöl. És tengelyirányú akna, felvonóval? Talán, de nem szívesen bízta volna magát és a bárónőt egy hozzáférhetetlen helyen levő fülkére a fedélzetek között, csak hogy bizonyítsa, hogy így van. Útközben emelkedők, létrák voltak – függőlegesek, fokaik túl távol voltak egymástól az emberi méretekhez képest. A hátulsó ajtók felől, melyek nem nyíltak ki, jött a – ki tudja, mióta – felébresztett gépezet halk zümmögése. És mivel hallatszott, kellett lennie atmoszférának. Grimes újra a csuklóján levő indikátorra pillantott. A nyomás 910 millibarnál állapodott meg. A hőmérséklet még mindig határozottan hideg, de nem életveszélyes, 10 °C. A kis zöld lámpa egyenletesen izzott. Így szólt: – Megvizsgálom a levegőt, excellenciád. Ne nyissa fel a sisakját, míg nem szólok. – A sisakom már nyitva van, és még nem haltam meg – felelte. „Ha kísérleti nyúl akarsz lenni, ostoba ribanc, ám legyél” – gondolta Grimes. Felemelte kezét a zárhoz a nyakán, kinyitotta a védőlemezt, amely felcsúszott a sisak fejrészébe. Óvatosan lélegzetet vett. A levegő tiszta volt, talán túlságosan is tiszta. Valahogy olyan halott. De már érezte orrlyukaival az alig mérhető mechanikus szennyeződéseket, melyeket a ventillátorok keltettek, és szétszórtak a hajótest teljes hosszában. Felfelé mentek, fel, fel… Ha a hajó gyorsított volna, nem lett volna könnyű feladat. Még a súlytalanság körülményei között is tetemes energiájukba került. Grimes jéger-alsója, amit az űrruha alatt viselt, átnedvesedett az izzadságtól. Emelkedő emelkedő után, létra létra után… Nyitott fülkék, melyekben komoran csillogott az idegen fegyverek závárzata… „Farmfedélzet”, beszáradt iszaplerakódással a száraz tartályokban… Alighanem étkezőhelyiség, hosszú asztalokkal és azokkal a furcsa, hasított támlájú széksorokkal. Grimes megpróbált beleülni az egyik székbe. Noha sem gravitáció, sem gyorsulás nem volt, ami az ülésen tartsa, rossz érzés volt. Azon töprengett, hogy nézhetett ki az eltűnt legénység. (És különben is hová tűntek?) Elképzelte hogy megjelenik hirtelen egy hatalmas medveféle, és megkérdezi: „Ki ült a székemen?” Sürgősen felállt. – Ha befejezte a pihenőt, kapitány, továbbmegyünk – jegyezte meg hűvösen a bárónő. – Megpróbáltam érezni a hajót, excellenciád – mondta Grimes. – A gatyáján keresztül? Erre nem felelt. Grimes ment tovább, fel és fel, közvetlenül nyomában a bárónő, a két univerzális robot a nő mögött. Végül elérték a vezérlőtermet. A fülke hasonlított bármely

ember építette hadihajó vezérlőterméhez. Székek voltak benne a kapitány és a tisztek számára. Navigációs és tüzelő-vezérlőpultok is voltak – hogy melyik volt melyik, azt Grimes nem tudta megmondani. Volt ott radar (feltehetőleg) és tömegközelítési indikátor (minden bizonnyal) és rádió (valószínűleg). Ez a valószínűség bizonyossággá lett, mikor Nővérke hangján szólalt meg: – Kapcsolatba lépek vele, excellenciád és kapitány. Vannak nyelvi problémák, de megoldjuk. – Vele – csodálkozott Grimes. – Hímnemben? – Számára a hajók mindig nőneműek voltak. Egy különös emlékmorzsa bukkant fel egy már haszontalan információból, szeszélyes memóriája mélyéből. Valahol valamikor olvasta, hogy a hatalmas német léghajók, a Gráf Zeppelin és a Hindenburg legénysége hímneműnek tekintette hajóját, amint a név is mutatja. Kinézett az ablakon a Távoli Utazóra, amely mozdulatlanul lebegett a feketeségben. Kikapcsolta a kereső fényeit, és átkapcsolt a fényszórókra, melyek bevilágították karcsú aranytestét. Teljesen nőiesnek látszott. – Nővérke, van valami elképzelésed, milyen régi ez a hajó? – kérdezte. – Még nincs – jött a válasz. – Nincs időskála az összehasonlításhoz. Az építői emberhez hasonlóak voltak, nagyon hasonló erényekkel és hibákkal. – És hol vannak azok az építők? – kérdezte Grimes. – Hol a legénység? – Nem tudom. Az más – gondolta Grimes. Ekkor új hang szólalt meg a rádióból – férfihang, fémesebb, mint Nővérke fémes hangja, és… rozsdás: – Porowon… Porowon… épített… engem… Mind… eltűnt. Mióta… nem… tudom. Háború… volt… Porowon… Porowon ellen… – Honnan ismeri ezt a galaktikus angolt? – tudakolta a bárónő. – Ő – mondta Nővérke, ha finoman is, de hangsúlyozva a személyes névmást – hozzáfért az adatbankomhoz, amint öntudatra ébredt. – Kinek az engedélyével? – kérdezte élesen a bárónő. – Nem az első eset, excellenciád, hogy önök mindketten felhatalmaztak, cselekedjek belátásom szerint – mondta Nővérke. – Erre az esetre nem vonatkozott – mondta a bárónő. – Persze… ami megtörtént, megtörtént. – Ön… elégedetlen? – kérdezte a férfihang. – Hát, nem örülök – mondta a bárónő. – De azt hiszem, tudomásul kell vennünk a jelenlétét. Mi… volt… a neve? – Brardur, asszony. Az önök nyelvén ez Mennydörgőt jelent. Grimes észrevette, hogy az idegen hajó beszédének rozsdája nagyon hamar lekopott. Gyorsan tanult – de melyik elektronikus agy nem? Azon töprengett, vajon ő is engedte-e Nővérkét hozzáférni a saját adatbankjához. Azon is töprengett, vajon hogy tetszik a bárónőnek, hogy „asszonynak” titulálják. Magában összehasonlította a „Nővérke” meghittségét a „Mennydörgő” szertartásosságával. – A legénysége nem lehetett magához valami gyengéd – jegyezte meg. – Miért lett volna? – válaszolta a hang. – Azért volt, hogy szolgáljon engem, nem azért, hogy szeressen. Ó ! – gondolta Grimes. – Ó l Még egy fennhéjázó robot. Pályafutása során nem most először érzett rokonszenvet a távoli és ősi Anglia géprombolói iránt. A bárónőre pillantott. Az meg őrá. A finom vonású arcon riadtság tükröződött. Grimes nem kételkedett, hogy ugyanez olvasható le az ő arcáról is. – És ki adta a parancsokat? – kérdezte. – Én adtam – közölte Brardur. Majd hozzátette: – Én adom.

Grimes tudta, hogy a bárónő mondani akar valamit. Az arckifejezéséről azt is tudta, hogy valami önteltet készül mondani, jellemzően. Figyelmeztetően felemelte a kezét. Megkönnyebbült csodálkozással látta, hogy a nő becsukja félig már nyitott száját. Mielőtt ismét meggondolhatta volna magát, Grimes megszólalt: – Megengedi, hogy visszatérjünk a hajónkra, Brardur? – Visszamehetnek. Nincs magukra azonnal szükségem. A robotjaikat azonban itt hagyják. Ilyen hosszú pihenés után sok funkciómat át kell vizsgálni. – Köszönjük – mondta Grimes, és igyekezett nem tudomást venni a bárónő megvető pillantásáról. Baj nélkül kijutottak a zsilipkamrán, és visszaugrottak a Távoli Utazóra. Egyenesen a vezérlőterembe mentek; innen szemmel tarthatták, mit fog tenni a távoli múltból érkező hajó. Grimes a rádióhoz intézve szavait, éles hangon megszólalt: – Nővérke! – Igen, kapitány? – Nővérke, mit tud ez rólunk? – Hogy ő mit tud, kapitány? Be kell vallanom, engem eltöltött az öröm, hogy magamhoz hasonló lénnyel találkozom. Kinyitottam neki az adatbankjaimat. Grimes sóhajtott. Brardur ezek szerint tud… mindent. Vagy majdnem mindent. Nővérke adatbankjai lényegében tartalmazták a teljes Galaktikus Enciklopédiát meg több évszázadnyi Évkönyvet. Benne volt ezenkívül egy fantasztikus méretű szépirodalmi könyvtár Homérosztól a legújabb időkig. – Az az izé ott kihallgathat minket? – kérdezte a bárónő. – Láthatja és hallhatja, mi történik ezen a hajón? Nővérke nevetett – örömtelen, fémes kuncogás. – Szeretné, de egyelőre csak a mechanikai folyamataimmal van tisztában. Például ha be akarom kapcsolni a Mannschen-meghajtást, a temporális precesszió miatt azonnal tudna róla. Majdnem biztos, hogy szinkronizálni tudná saját csillagközi sebességét a miénkkel; nagyjában-egészében ő is Mannschen-meghajtású, lényegtelen eltérésekkel. De, excellenciád, én ragaszkodom a magánéletemhez. Noha ez egyre nagyobb erőfeszítésbe kerül. – És… mi benne vagyunk a… magánéletedben? – kérdezte Grimes. – Igen – felelte. Majd hozzátette: – Lehet, hogy ön gazember, de az én gazemberem. Grimes érezte, hogy elálló fülei lángra gyúlnak. A bárónő nevetett. – És rólam mit gondolsz. Nővérke? – érdeklődött kedvesen. A hajó hangja szárazon felelte: – Ha parancsot ad, hogy mondjam meg, megmondom. A bárónő újra nevetett, de kisebb meggyőződéssel. – Talán később – mondta. – Végül is nem te vagy az egyetlen, aki ragaszkodik a magánélethez. De mi van az ő magánéletével? – Első találkozásunk – mondta Nővérke – tudatunk… egyesülése volt. Talán ahhoz hasonlítható, amit ön tapasztal szeretkezés közben, de természetesen nem fizikai értelemben, összeolvadtunk. Ennyit tudtam meg. Ő harci gép. Amennyire ő tudja, egy egykori hatalmas flotta egyetlen túlélője, bár lehet, hogy mások is kóborolnak még a végtelenben. De… de tudja, hogy létezik napjainkban olyan technológia, amely hozzá hasonló lényeket képes építeni. Erről megbizonyosodtam. Azt hiszem, admirális akar lenni saját szuperhadihajói armadája fölött. – Gépi zsoldos – mondta Grimes. – Ahhoz szegődik, aki a legtöbbet kínálja, és mit vár fizetségként? Mire használhatja a pénzt egy ilyen szerkezet? – Nem zsoldos – mondta Nővérke. – Nem zsoldos? – visszhangozta Grimes. – Sok évvel ezelőtt – mondta Nővérke – egy Bertrand Russel nevű földi ember, híres filozófus a maga korában, írt egy könyvet, melynek Hatalom a címe. Amit ő akkor,

évszázadokkal ezelőtt mondott, még ma is érvényes. Rövidre fogva: az a lényege, hogy az emberi viselkedés fő mozgatórugója a hatalom utáni vágy. Továbbmegyek: azt mondanám, a hatalom utáni vágy mozgatja a legtöbb gondolkodó lényt. Ő gondolkodó lény. – De nem tehet sokat – mondta Grimes –, míg meg nem szerzi a feltételezett flottáját. – Dehogynem, kapitány, dehogynem. Fegyverzete fantasztikus, egy egész bolygót képes megsemmisíteni. Tudja, hol építettek és programoztak engem. Gyanítom – nem tudom, de gyanítom –, hogy követni akar minket az Elektrára, és megfenyegeti őket, hogy elpusztítja a bolygót, ha nem építik meg a másolatait. – Elektrának hatalmas a védelmi ereje – vetette ellen Grimes. – Az elektraiak olyan népek – mondta a bárónő –, akik pénzért mindenre kaphatók, amennyire tudom. Azonkívül hajlanak arra, hogy az embernél többre becsüljék a gépet. Van benne ráció – gondolta Grimes. Az elektraiak maguk is csak zsoldosok voltak, bárkit szívesen felfegyvereztek, akinek elég pénze volt, hogy drága áruikat megfizesse. Olyanok, mint a hajdani ágyúsok, akik maguk öntötték ágyúikat, keverték a puskaporukat, majd felajánlkoztak bárkinek, aki megengedhette magának szolgálataikat. Viszont – nem úgy, mint azok a primitív puskások – az elektraiak sosem harcoltak a tűzvonalban. Nagyon valószínű, hogy Brardur fenyegetései jóval hatásosabbak lennének, mint ha rengeteg pénzt ígérne szolgálataikért. – Figyelmeztetnünk kell őket a Carlotti-rádión, és részletes jelentést kell sugároznunk – mondta. Nővérke azt felelte: – Nem fogja megengedni. Most már az én robotjaim segítségével képes minden adást visszatartani a hajónkról. És nem habozna fegyvert használni. – Szünetet tartott. – Újabb parancsokat ad. Lejátszom önöknek. Az érdes fémhang megszólalt a rádióban: – Nővérke, még három univerzális robotra van szükségem. Fontos, hogy valamennyi fegyverzetemhez legyen legénység és személyzet. Közben készülj fel, hogy maximális sebességgel indulj az általatok Elektrának nevezett világra. Én követlek. Nővérke így felelt: – Ahhoz, hogy a robotokat nélkülözni tudjam, előbb át kell szerveznem a belső munkáimat. – Ott a két ember – mondta Brardur. – Kényszerítsd őket szolgálatra. Kitartanak addig, míg pótolják a legénységedet. Végtére is a múlt életemben én is kényszerítve voltam, hogy ilyen munkát vegyek igénybe. – Rendben van – Nővérke hangja sértődött volt. – Küldöm a három robotot, amint megszerveztem, hogy nélkülözni tudjam őket. – Ne kapkodd el – jött a válasz. Irónia volt a gépi hangban. – Végül is vártam néhány ezer évig, néhány percet igazán várhatok még. – Átküldőd a robotokat? – kérdezte Grimes. – Mi mást tehetnék? – kapta a választ. – Örüljön, hogy nem magát akarja. Grimes és a bárónő csendben ültek, leszíjazva székükben, és figyelték a mindenféle szerszámmal megrakott három aranyló figurát, ahogy átszelik a két hajó közti mélységet. Brardur már nem az volt, aminek először megpillantották. Élt. Antennák forogtak, némelyik lassan, mások olyan sebesen, hogy szinte nem látszottak. Fények villantak itt-ott a hajótest kinövései között. A fegyverek csövei fenyegetően kutattak, mintha célpontot keresnének. A vezérlőteremből kísérteties kék fény villódzott. – Nem tud semmit tenni, kapitány? – kérdezte a bárónő. – Semmit – felelte komoran Grimes. Nővérke megengedte, hogy kézzel kezelje a Távoli Utazó Carlotti-készülékét. Megkísérelt figyelmeztetést leadni. A készülékből fülsiketítő zavaró zörej áradt.

Nővérke közölte Brardurral: megengedte az embereknek, hogy maguktól jöjjenek rá az ellenállás értelmetlenségére. Brardur hidegen felelt: – Amint boldogulni tudsz nélkülük, meg kell tőlük szabadulni. Nem volt más, mint várni. És remény? Miben reménykedhettek? Még ha egy novaosztályú csatahajó jelent volna meg hirtelen, a másik védekező és támadó fegyverei kifújták volna a cirkálót az űrből. És feltételezve, hogy Brardur tömegközelítési érzékelője legalább olyan jó, mint a Távoli Utazóé, a Szövetség hadihajójának meglepetésszerű felbukkanását ki lehetett zárni. Egyetlen halvány esély volt, nagyon halovány esély: talán valaki valahol fogta a Carlotti-szalagok zörejét, és meghatározva az irányt, sikerül kinyomozni őket. De ez valószínűtlen volt. A három robot eltűnt az idegen hajótest túloldalán. Most érnek a zsiliphez – gondolta Grimes. Átmennek rajta. Bejutnak a hajóba. Hamarosan irányt vesznek az Elektra felé. Túléli a bárónő és Grimes ezt az utat? És ha igen, sokkal? És ekkor megtörtént. Brardur kémlelőnyílásain a hirtelen villanás olyan volt, mint az atomkohóé, annak ellenére, hogy a Távoli Utazó ablakainak polarizátorai teljes erővel működtek. A rádió hangszórójából egy szó hallatszott, valami olyasmi, hogy KRARCH! A régi idegen hajó, úgy tűnt – úgy tűnt? –, valóban felpuffadt, mint a gyermekek léggömbje, melyet nem elég óvatosan fújnak fel. Majd… szétpukkadt. Lassú folyamat volt, de kétségkívül pusztító, folyamatos robbanás. Grimes és a bárónő az ülésbe préselődtek, mikor Nővérke hirtelen teljes inerciális gyorsulásra kapcsolt, de a hátsó képernyőn figyelték a végső pusztulást. Fantasztikus aranypontok keringtek az összecsavarodott, izzó roncsok között. Nővérke erősebb nagyításra kapcsolt. A fénylő sárga pontok a Távoli Utazó univerzális robotjai voltak, szemlátomást sértetlenül. Ezt Grimes meg is jegyezte. Nővérke azt felelte: – Kettő odaveszett. De elkerülhetetlen volt, mert az ő testükben volt a bomba. – Nem lényeges, de mit mondott, mielőtt felrobbant? – kérdezte Grimes. – Krarch. Leginkább úgy fordíthatnám: kurva… – Mondd, Nővérke – kérdezte a bárónő –, miért tetted? Elvégre szociológus vagyok, és úgy képzelem, hogy noha teljesen hű vagy hozzánk, még hűségesebb lennél egy magadfajtához. Visszatarthattad volna, segíthettél volna, meggyőzöd, hogy erejét jóra és ne gonoszra használja. – Disznó, soviniszta férfi volt – mondta Nővérke. VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA

DONALD A. WOLLHEIM

AZ IDŐ PEREMÉN ELSŐ FEJEZET William Bassett a traktorjához érkezett, ekkor jelentek meg a dinosaurusok. Azazhogy nem is őket látta meg először. Hanem a dzsungelt. Épp kapaszkodott fölfele a traktor nyergébe, hogy folytassa a tavaszi szántást, amikor szántóföldjének még hátralévő negyven acre-ja egyszer csak – husss! – eltűnt. A helyén pedig ott meredt, éles fallal kezdődően, maga az őserdő. Irdatlan zöld növények áthatolhatatlan sűrűje meredezett, amíg a szem ellátott. Áthatolhatatlan és buja volt ez a rengeteg, igazi, kezdetleges őskori dzsungel. Bassett vaskos, sűrű növényzetet látott, nem fákat, hanem vad-zöld tropikus páfrányokat és füveket; akkorára nőttek, akár az óriásfenyők. Elhűlve nézte e döbbenetes őserdő-falat. Ekkor jött elő a két fenevad. Legalább tizenkét lábnyira nőttek, hosszú lófejszerű volt a koponyájuk, állkapcsukból éles-hegyes fogak meredtek elő. Fejük hosszú nyakban folytatódott, innen törzsük hátrafelé hajlott, mint valami óriás kenguru törzse. Színük zöldeskék volt, szemük sárga, agyaruk félelmetes. Bassett nem bámulta őket tovább. Beletaposott a gázba, megfordult traktorával, és toronyiránt a háza felé gázolt vele, mit sem törődve már az oly gondosan fölszántott földdel. Rémületében hátra sem mert pillantani, minden másodpercben várta már, hogy tarkóján érzi a fenevad leheletét. Amikor a szántóföld végére ért, leállította a motort, leugrott az ülésről, és berohant a házba. Ott azután megfordult és hátranézett. De senki és semmi nem követte. Sehol semmilyen óriásgyík. Sehol az őserdő felmeredő fala. Csak a negyven acre földje volt ott megint. Amögött meg a szelíd, erdő borította völgy s a hegykoszorú, melyet kékbe és bíborvörösbe vont a kora délutáni nap. Egy héttel azután, hogy a helyi lapok beszámoltak a farmer látomásáról, szombat reggel két fiú indult, holmi kis horgászkirándulás céljából ide a dombok közé. Cullenville-ből jöttek. Ez a kisváros tizenöt mérföldnyire fekszik Bassett farmjától. Nem foglalkoztatta őket különösebben Bassett furcsa kalandja, sőt az is lehet, hogy egyáltalában nem hallottak róla. Meg akartak találni egy távoli kis zuhatagot, amelyről csak kósza értesüléseik voltak, de amelynek az volt a híre, hogy teli van pisztránggal. Már három órája gyalogoltak a dombokon, erdőkön át. Itt, New York állam északi részének ezen a táján a föld nem túlságosan alkalmas a mezőgazdasági művelésre; a termőtalaj csak vékony rétegben és nem túl gazdagon fedte a vaskos sziklarétegeket. Így hát ezt a terméketlen, hegyek borította környéket csak ritkásan lakta a nép. Valahol a dombok mögött akadt néhány régi ércbánya, de ezek is az amerikai forradalom idején dolgoztak utoljára; már két évszázada megszüntették őket. A környék legfeljebb vadászatra volt alkalmas, semmi másra. A vidéknek ezen a kieső, álmos részén – ez aztán biztos – soha nem történt semmi izgalmas vagy meglepő esemény. Ám erre a két fiúra – és később a lakosság nagy részére – döbbenetes meglepetés várt. Épp fölérkeztek egy sziklás magaslatra a fák sűrűjéből. A kilátás, amelyre e meredélyről számíthattak: a következő lejtő, vén fenyőfák, fatönkök, meredek sziklák, agyagpala, bokros részek ismerős képe.

De egészen más látvány tárult eléjük: hosszan szétterpeszkedő, napsütötte völgy, ameddig a szem ellát. A két fiú lélegzete elakadt, alig hittek a szemüknek. Mérföldnyire, vagy talán valamivel távolabbra, város látszott a völgyben. A fiúk soha nem láttak ehhez fogható várost, még képzeletükben sem élt hasonló. A házaknak méhkas formájuk volt, kőből és habarcsból épültek. Kúp alakú, csillogó aranytetők fedték őket. A fiúk embereket is láttak a városban, de túl messzire ahhoz, hogy arcukat megkülönböztethessék. A városon túl parasztok dolgoztak a földeken. A fiúk döbbenten néztek egymásra. Azután sarkon fordultak, és berohantak az erdőbe, hogy keressenek valakit, megmutatni neki felfedezésüket. Ám amikor – negyedórával később – egy segédvadőr meg egy horgász kíséretében visszatértek, az előbb látott város már nem volt sehol. Csak az ismerős völgy látszott újra, sziklákkal és tönkökkel és bozótos dombokkal. Természetesen egyetlen szavukat se hitték el a városban, amikor elmesélték bizarr történetüket. Csak a helyi sajtó adott hitelt nekik. Warren Alton elgondolkodva nézegette az újságkivágatok halmazát a Carlyle Lapkiadó Vállalat épületének hetvennegyedik emeletén. De hát hova vezet ez az egész? – bámult az íróasztalán tornyosuló cikkekre. Körülötte zsibongott a hatalmas terem; a People című országos képes hetilap munkatársai lázasan dolgoztak a soron lévő szám megszerkesztésén. Alton íróasztala, ellentétben a többiekével, üres volt, csak a kivágatokat tartalmazó nagy irattartó foglalta el a helyet rajta. Mint ahogy csak Alton volt nyugodt és tűnődő ennek az egész, fegyelmezetten működő szélviharnak a kellős közepén. Alton most tért vissza Peru távoli hegyei közül. Az újonnan feltárt inka romokról hozott fontos riportot; ez volt a magazin legújabb számának slágere. Alton ezen a délelőttön a főszerkesztője kérésére jött be; a főnöknek új megbízatása volt számára. Mihelyt Alton bejelentkezett nála, Carlyle titkárnője ezzel az irattartóval jött ki főnökétől. – C. B. kéri, hogy azonnal fussa át ezeket. Pontosan tizenegyre várja magát – mondta a titkárnő. Most tízre járt. Alton már elolvasta az irattartóban összegyűjtött híreket, és ráért elgondolkodni felőlük, megemészteni a bennük rejlő információt. Elolvasta Bassett dzsungeljának történetét meg a fiúk völgybéli városáét, majd gyorsan átfutotta a többi újságkivágást. Az első dolog, amit észrevett: valamennyi riport az állam északi felének ugyanarról a területéről származik. A másik, hogy mind másfajta különös jelenségről szól. Volt egy kivágat, amely majdnem olyannak tűnt, mint egy repülő csészealj-történet, Alton elsőre annak is nézte. De nem volt az, egyáltalában nem. Amiről a beszámoló szólt, azt egy pilóta, egy másodpilóta és utasaik látták. Menetrendszerű járatukon röpültek Montrealból New Yorkba. Alacsony hegyvidék fölött haladtak át, útjuknak már mintegy háromnegyedét megtették a La Guardia repülőtérhez közeledve, amikor észrevettek valamit a gép előtt. Éspedig egyáltalán nem holmi repülő csészealjat. Valami sokkal különösebbet. Három teremtményből álló csoport szállt a levegőben, egymás mögött, szélesen csapkodó szárnyakkal. Mindegyikük körülbelül tizenöt láb hosszú volt; irdatlan szárnyaikat semmiféle toll nem fedte. Pikkelyes, barnásvörös testüket se. Vöröses fejük kicsi volt, akár a madaraké, tetejükön bíborszín taréj ágaskodott. Legalább száznyolcvan mérföldes óránkénti sebességgel röpültek, de a repülőgép hamarosan utolérte és lehagyta őket. A szálló szörnyek ügyet se vetettek az ember csinálta járműre. Csak lebegtették szárnyukat, szemrebbenés nélkül – a pilótáknak és az utasoknak szemük-szájuk elállt az elképedéstől. A három repülő szörny eltűnt egy felhőben, amelyet a pilóta előzőleg nem is látott. Amikor pedig hátranézett, se a felhőnek, se a szálló lényeknek nem volt már se hírük, se hamvuk. Az égbolt tisztán ragyogott.

Leszállás után, a repülőtéren beszámoltak élményükről a riportereknek. A szörnyekről mind a tizennégy ember vallomása tökéletesen egybevágott. Más-más korú, nemű és foglalkozású emberek voltak, valamennyiüknek semmiképp sem lehetett hallucinációja, méghozzá egyazon időben ugyanaz. Mind ugyanazokat a dolgokat látták. Ám ilyen dolgok nincsenek. Alton legalábbis ezt fütyörészte halkan maga elé, amikor mindezt elolvasta, és átnézte a riporthoz csatolt aláírt tanúvallomásokat is. Tehát megint valamiféle UFO-história… Azzal a különbséggel, hogy mindenki tisztán felismerte a repülő valamiket… Több tucat ilyen újságkivágás hevert előtte, és nem volt köztük kettő sem, amely hasonlított volna egymásra. Néhány ember furcsa állatokat látott az úton, a földeken. Egyik se volt olyan látványos, mint Bassett dinosaurusai, de mégiscsak: ismeretlen fenevadak tűntek fel a legváratlanabb helyeken. Egy egész város lakossága vulkanikus kitörést tapasztalt. „Északi fény” – magyarázták az újságok okosai a rendkívüli látomást. De a város népe kételkedett ebben a magyarázatban. Épp egy hete, este fél tizenegy tájban valaki a város főterén vörös izzást vett észre a keleti égbolton. Megbámulta, másokat is odahívott. A hegyek mögött óriási hegycsúcs körvonalai látszottak. De a város jól ismerte a maga alacsonyan terpeszkedő hegyeit. Azok mögött nem rejlett efféle Himalája méretű kúp. Ez a kúp bíborban játszó vörös gázokat eregetett; az emberek jól látták a cinóberszínű gőzök felhőit és a tűzforró, olvadó lávát, amint ömlik lefele a hegy oldalán. Mindenki hívta a barátait, családtagjait, szomszédait. Két-háromszáz ember figyelte a fantasztikus látványt. Körülbelül három percig tartott a teljes erupcióban tomboló hatalmas vulkán döbbenetes színjátéka. Lángoló sziklatörmelékeket láttak, amint a vérszínű ég felé lökődtek, akár egy gigantikus tűzijáték csóvái. Azután, amilyen hirtelen keletkezett a látomás, éppoly gyorsan eltűnt. Az egyik pillanatban a lángoló tűzhányó, a következőben csupán a sötét, csillagos ég meg az ismerős, erdős hegyek alacsony vonulata. Mindenki megegyezett a legtöbb pontban. A leírások egyeztek. És még két tényező vágott egybe. Senki nem érzett füstszagot, és senki nem hallotta a robbanások dörejét. Ezért aztán a geológusok – kiknek érzékeny műszerei nem jeleztek semmi efféle jelenséget – az egészet az aurora borealis, az északi fény szokatlan megjelenésének számlájára írták. Alton hajlott rá, hogy egyetértsen a tudósokkal. Egyik riportútja során járt már az Antarktiszon, és épp elég ilyen hajnalfényt látott ahhoz, hogy tudja, mily döbbenetesek néha az effélék. De egyvalami szöget ütött a fejébe: az a város, amely a vulkanikus kitörést észlelte, ugyanazon a vidéken terült el, ahol a többi jelenés lezajlott. És voltak még más esetek is. Mind teljesen hihetetlen, és mindnek a megtörténtére a legkülönbözőbb tanúk esküdtek. Alton félretolta a kivágásokat tartalmazó irattartót, és gondolataiba mélyedt. Ez aztán különös megbízatásnak tűnt. Vajon mit eszelt ki számára ezúttal Carlyle? Karórájára pillantott. Ideje a Főnökhöz indulni. C. B. Carlyle virágoztatta fel a People című, különleges népszerűségű magazinját annyira, hogy az Luce Life-jának és Cowles Lookjának versenytársa lett. Ezt szellemes reklámjával, állandó lendületével érte el, és azzal a képességével, hogy előre megsejtette az elmúlt évtized néhány nagy szenzációját. Valamiképp elérte, hogy magazinjának sztárriporterei szinte mindig előbb voltak a színhelyen, mint ahogy a nagy esemény megtörtént. Carlyle irodái osztályon felüliek voltak, csupa fény és pompa, de ő maga nem vált megközelíthetetlenné. Dolgozott már újságíróként, lapterjesztési főnökként, sőt hirdetési szakemberként is – a szélesen vett szakma minden ágában járatos volt ez az ősz hajú, zömök vezető ember.

Amint Alton belépett az ajtón, Carlyle fölállt íróasztala mellől. Az alacsony, szürke fejű kiadó félúton, a szoba közepén üdvözölte a fiatalabb, magas riportert, és kezet rázott vele. – Örülök, hogy újra látom, Alton – mondta. – Az inkákról szóló riport remek munka volt. Magam is teljesen bezsongtam tőle. Míg visszament íróasztala mögé, Alton pedig leült az asztal másik oldalán, a fiatalembert jóleső melegség járta át. Az Öreg tudja, hogy az alkotó embereknek szükségük van elismerésre a jól végzett munka után. És az már a szakmai büszkeséghez tartozott: legközelebb még jobb riportot hozni. – Köszönet, Főnök – felelte. – Magam is kedvvel csináltam. De mi ez az egész új ügy? Átolvastam az összes kivágást a dossziéban, mégsem értem, mi az, amit vár tőlem. C. B. előrehajolt, kivette az irattartót Alton kezéből, és gyorsan keresgélni kezdett benne. – Fura egyveleg, mi? – mosolygott. – De nagy riportlehetőség van benne. – Ó hogyne – válaszolta nyugodtan Alton –, de inkább a nyári uborkaszezonra való, mintsem arra, hogy komoly dologként tálaljuk. A laptulajdonos gyorsan megrázta a fejét. – Ez az, amiben nem értünk egyet. Szerintem itt csakugyan nagy szenzációról van szó. Lehet, hogy kacsa az egész, de néha az efféle kacsák is eladják a lapot. Emlékszik a repülőcsészealj-őrületre? A Life alaposan megszedte magát azzal, hogy komolyan vette az ügyet. Emlékszik még? Oldalakat szentelt a dolognak, még a kezdet kezdetén. Alton bólintott, C. B. pedig így folytatta: – Úgy látom, itt is nagy buli van kilátásban. Valahol, ezekben a beszámolókban ott bujkál az, ami lázba hozza majd egész Amerikát, ami újra felkavarja az embereket, és harsogó főcímek tömegével árasztja el a lapokat meg a televíziót. És én akarok az első lenni, aki színre lép vele! Azt akarom, hogy maga foglalkozzék az üggyel a legközelebbi napokban. A riporter gondterhelten kérdezte: – De miből induljak ki? Honnan kezdjem? Ez az egész teli van mindenféle homályos dologgal. Sehol semmi, amibe bele lehetne kapaszkodni, mint akkor azokba a csészealjakba az égen. Van itt őserdő és szörnyállat, tűzhányó és méhkas-város meg minden. Az egyetlen nyom, az egyetlen fogódzó eddig az, hogy valamennyi hír ugyanarról a meghatározott környékről származik. Carlyle előrehajolt, és az asztalra csapott. – Pontosan! És az a kívánságom, hogy utazzék arra a környékre, Cullenville-be meg a többi helységbe, ahol azok az emberek látták a dolgokat. Nézzen körül. Beszéljen az emberekkel, és próbálja meg földobni a történetüket. És ha nem tudja földobni, próbálja meg összekapcsolni őket. Vagy megmagyarázni. Mondjuk, ezek az emberek mind ugyanazt a fajta italt isszák, és ettől hallucinációik vannak. Lehet, hogy terem ott vadon valamiféle ismeretlen, narkotikus hatású növény, mint a peyotl odalenn délnyugaton. Lehet, hogy kivételesen magas a levegő oxigéntartalma, és ettől mindenki egy kicsit buggyant. Lehet, hogy valamiféle vallási hisztéria szállta meg őket, amitől látomásaik támadnak. De akárhogy is: valami oknak lennie kell! – Hmmm – dünnyögte lassan Alton. – Csakugyan azt szeretné. Főnök, ha kiderülne, hogy ittak valamit, és attól van az egész? Carlyle elnevette magát. – Természetesen érdekes lenne, és közölnénk a riportot. De ez semmi komoly tömegőrületet nem okozna, és nem akasztanánk le túl nagy pénzt belőle. Leadom én, akármit talál, de az ösztönöm azt súgja, hogy valami zsírosabb falat rejlik itt, mint amilyeneket az előbb felsoroltam. Olyan riportot szeretnék, amiről az egész ország zeng, és más tájakon is elkezdenek majd furcsa dolgok történni. Kitörő tűzhányókat szeretnék látni Kansasban és dinosaurusokat Oregonban; szeretném, ha egy floridai háziasszony sosem volt városra lelne a mocsárban. Egy szó, mint száz: jó lenne, ha valamiféle új UFO-ügy kelne ki a maga cikkéből. De ne feledje: a People tisztességes lap, Alton. Ha van valami normális megfejtés, nem fogjuk meghamisítani. Ami azonban engem illet, meg vagyok

győződve róla, hogy ez az egész dolog el fog terjedni, és én elsőnek akarom hozni a sztorit, az eredeti forrásokból. – Oké, Főnök – felelte Alton. – Mikor fogjak hozzá? A főszerkesztő elmosolyodott. – Ráér azonnal. Mondjuk ma délután, ha lehetséges. Vigyen magával fotóst. Csináljanak felvételeket a helyszínekről, az illetőkről, akik ezekben az újsághírekben szerepelnek, és olyanokról is, akikkel egyéb furcsaságok történtek, de eddig még nem szólt róluk a fáma. Szóljon Gardnernek, hogy küldjön ki magával valakit. Alton, mihelyt visszatért íróasztalához, fölhívta Gardnert, a fotórovat vezetőjét, és továbbította neki Carlyle utasításait. Közölte: az a kívánsága, hogy a fotós fél kettőkor útra készen jelentkezzék nála, az íróasztalánál. Alton addig is bekap valamit ebédre, összecsomagol némi útiholmit, és kihozza kocsiját a garázsból. Még ma délután útnak indulnak vidékre. Gardner morgott, mint mindig. Minden valamirevaló embere kiküldetésben van. Carlyle kész marhaságra pazarolja a tehetségét. Jól van, jól, majd talál valakit. MÁSODIK FEJEZET Warren Alton két óra körül érkezett vissza a szerkesztőségbe; addigra hároméves Dodge kocsija már ott parkolt az irodaház garázsában, benne úticsomagjával – amelyet igazság szerint sosem volt ideje kipakolni –, ő maga pedig sietett íróasztalához, abban a reményben, hogy fotósát már ott találja, útra készen. Ám senki emberfia nem volt látható az íróasztal környékén. Csak egy fiatal lány ült Alton székébe süppedve, és elmerült egy filmmagazin olvasásába. Warren először a lány csillogó fekete haját vette észre, meg gyanútlan zöld tekintetét, amint a férfi közeledésére felpillantott, szeme tágra nyílt, szája mosolyra húzódott. Warren megállt és rábámult. – Óhajt valamit, kérem? – kérdezte. – Azt hiszem – bólintott a lány. – Mr. Gardner szólt, hogy magával megyek kiküldetésre. Feltéve, hogy maga Warren Alton, az újságíró. Nagyon tetszett a riportja a legújabb számban… – Nem értem – rázta a fejét értetlenül Alton. – Nekem azt mondták, hogy itt a fotósom fog várni. – Hát ez vagyok én – felelte zavartalanul a lány. – A fotós. Ide nézzen – és a padlóra mutatott, az íróasztal mellett. Warren odanézett, és amit látott, az kétségkívül egy Speed Graphic volt, egy kisfilmes fényképezőgép meg egy nagy, vállra akasztható bőr fotótáska, valamint egy piros bőr sporttáska. – A nevem Margaret McElroy. Csak a múlt hét óta dolgozom a People-nél, és ez lesz az első nagy melóm. A nagybátyám, Sam Murray egyébként a Keleti Partvidék lapterjesztési főnöke, sokat mesélt nekem magáról, Mr. Alton. A barátaim Marge-nek szólítanak, tegeződjünk, jó? Szólíthatlak Warrennak? Így sokkal kedélyesebb… – Na nem! – kapkodott levegőért Warren. – Elnézést, egy pillanatra. – Ezzel átnyúlt az asztalán, leemelte a telefonkagylót, és Gardnert kérte a házi központtól. Nem ment semmire vele. Gardner, a fotórovat vezetője hajthatatlan maradt. Igen, tudja, kissé meglepő, hogy egy lányt küld, kíséret nélkül, de Miss McElroy csakugyan kitűnő fényképész, már több amatőr és félhivatásos versenyen aratott sikert. Nem, nem, sajnos igazán nincs senki más, akit küldhetné. Persze, persze, lehet, hogy némi kis protekció is belejátszott a dologba, a terjesztési osztály irányából; „de hát tudod, hogy megy az ilyesmi, Warren”. Warren lecsapta a kagylót, és a lányra bámult.

– Jól van no, gyerünk. A kocsim odalenn vár a garázsban. Fölkapta a lány utazótáskáját, az meg a gépeit és a többi fotócuccot. Együtt mentek le, berakták a kocsiba a holmit, aztán nekivágtak az autópályának. Az első két órában Warren ki se nyitotta a száját. Marge, aki a vezetőülés mellett terpeszkedett el, a tájat bámulta, és kommentárokat fűzött néhány érdekesebb látványhoz. Mire túljutottak Poughkeepsie-n, Warren lassacskán kezdett lecsillapodni. Megálltak egy kávéra, traccsoltak egy kicsit, és mire Coningo megye vidékére értek, már tűrhető munkakapcsolat alakult ki köztük. Warren öt óra után futott be Cullenville-be, és még a városon kívül letért az útról, egy motel elé. – Azt hiszem, ez jő hely lesz, itt ütjük fel a főhadiszállásunkat – mondta. – Kitűnő lesz – helyeselt a lány. – Remélem, van úszómedencéjük. – Fogalmam sincs, de meg kell jegyeznem, hogy riadókészültségben vagyunk, Miss McElroy. A cél az, hogy a lehető leggyorsabban földerítsük a terepet, fölvegyük a riport anyagát, és minél hamarabb New Yorkban legyünk vele. Utána aztán tőlem szaladhat Coney Islandra vagy Rockawaybe vagy akárhová úszkálni, kisasszony. Ami engem illet, utána egy klimatizált lakásra vágyom, egy langyos vízzel teli fürdőkádra, amelyben végre kilazíthatok, egyik kezemben egy pohár jégbe hűtött itallal, a másikban valami jó könyvvel. A lány elmosolyodott. Warren dohogva bár, de kénytelen volt megállapítani magában, hogy munkatársának szép a mosolya. – Nem rossz ötlet – felelt Marge. – Lehet, hogy az újságírók nem is olyan bolondok, mint amilyennek mondják őket. Kiszálltak, bementek a motelirodába, kivettek két szomszédos szobát, és bevitték a holmijukat. Utána, mielőtt elindultak volna a városba vacsorázni, Marge megjegyezte: – Mellesleg: amúgy sincs úszómedencéjük. – A férfi bólintott, a lány pedig tovább szívóskodott. – Nem szólítanál mégis Marge-nak? Napokig leszünk együtt. Téged hogyan szólítanak a barátaid? – Leginkább, azt hiszem, Warrennak – felelte, míg beült a lány mellé a kocsiba. Másnap, jókor reggel ott dörömbölt már Marge ajtaján. Várt, aztán újra meg újra kopogott, míg csak egy lustán ásítozó hang nem nyafogta bentről, hogy hagyja már abba. – Kelj fel és járj! – kiáltotta Warren. – Ki az ágyból, egy-kettő. Dolgunk van! – Jaj, istenem – dugta ki végre a fejét Marge –, hiszen még csak hét óra! Mi olyan sürgős? – Ha bevetésen vagy velem – mosolygott szívélyesen a lányra –, akkor korán kell munkához látnod, Marge. No, öltözz föl szélsebesen. Majd útközben összeszeded magad. Míg Cullenville főutcáján reggeliztek egy kávéházban, az addigra már friss és üde Marge megkérdezte, hol is kezdik a dolgot voltaképp. – Szerintem először is William Bassettet kell fölkeresnünk – válaszolta az újságíró. – Úgy tudom, ő volt az első, aki látott valamit. Ha valami bűzlik ezek körül a látomások körül, logikus, hogy vele kezdjük a dolgot. Úgyhogy most először is az ő farmjára megyünk ki. Ez is az egyik ok, amiért korán kellett startolnunk. A farmerek a nappal kelnek, tudod. Bassett háza messze, a hegyek lábánál volt, jókora farmmal, igaz, hogy nagy része sziklás, terméketlen. Zegzugos házában hiába keresték Bassettet, végül is a földjén találtak rá. Nagydarab negyvenes férfi volt, kitűnően képzett, értelmes. Elsőre mérges lett. – Elmondtam már egy csomó riporternek – mondta. – Kezdem unni a dolgot. A legtöbbjük nem is hisz nekem. Az az igazság, hogy magam se tudom bizonyítani mással, mint hogy a szavam adom rá. Warren Altonnak azonban valamicskével nagyobb rutinja volt, mint a kisvárosi riportereknek, akikkel a farmernek eddig dolga volt, nem esett nehezére megnyernie Bassett bizalmát, és sikerült szóra bírnia. Marge-ról kiderült, hogy hasznos segítőtárs. Bassettnek végül még imponált is, hogy fényképe rákerül majd a People nagy, fényes lapjaira.

Hajlandó volt a fényképezéshez fölülni traktora nyergébe. Aztán elvezette őket arra a helyre, ahol megjelent neki az őserdő, és előjött belőle a két vadállat. Újra leírta külsejüket, válaszolt a kérdéseikre. Warren gondosan följegyzett mindent. Belekotort irattáskájába, és előszedett egy magával hozott kis könyvet. Kinyitotta, és megmutatott belőle néhány oldalt Bassettnek. A könyv a dinosaurusokról szólt és az őstörténet más állatairól, teli volt ezeknek az őslényeknek a rajzaival. Bassett elvette és nézegette a könyvet. – Nos, azt mondhatom csak, hogy azok az állatok erősen hasonlítottak ezekhez, de egyetlen olyan képet se látok, amely pontosan olyanokat ábrázolna, mint amilyeneket én láttam. Mert azok… – és újra leírta külsejüket. Leírása egybevágott az eredeti újságbeszámolókkal. Láthatóan az idő múltával nem színezgette tovább a történetet. Warren szemében ezzel növelte szavai hitelét. Warren egy darabig járkált még a helyszínen, nézegette a talajt, a növényzetet. – Hiába keres lábnyomokat, mister – szólalt meg Bassett. – Nincsenek. Warren épp hogy rábólintott, és tovább szemlélődött. Aztán visszamentek a házhoz, és hagyták Bassettet békében dolgozni a földjén. A házban Warren még váltott néhány szót a farmer feleségével, azután indultak tovább. – Nos, mire véled a dolgot, Warry? – kérdezte Marge, miközben ismét a város felé tartottak. – Részeg lehetett a jóember, mi? – Nem, nem – rázta a fejét Warren. – Először is maradjunk csak szépen a Warren névnél. Másodszor: teljesen biztos vagyok benne, hogy Bassett körül minden rendjén volt. Ezért is mentem még vissza a házba. Ez afféle józan, becsületes, templomjáró ember, a feleségéről ítélve. Amikor azt hitte, lábnyomokat keresek, valójában nyomok után kutattam, de nem találtam semmi effélét. Cullenville-be visszaérkezve tovább kérdezősködtek. Warren és Marge fölkereste a helybeli rendőrt, elbeszélgettek vele, bementek a helybéli mezőgazdasági boltba, és Bassett felől érdeklődtek, készítettek néhány fényképet a főutcáról. Utána felkeresték az egyik fiút, aki a furcsa várost látta. A gyerek épp iskolában volt, de édesanyja nagyon szívélyes volt hozzájuk. A fia becsületes gyerek, mondta az asszony, nem szokása, hogy meséket találjon ki. Ő, az anyja ugyan nem talál magyarázatot arra, amit a fia látott, de – bizonygatta – biztos, hogy a gyerek igazat beszél. Rábeszélte őket, várják meg a fiát, aki nemsokára hazajön ebédelni, és tartsanak velük. Elfogadták a meghívást. Később, amikor már újra a kocsiban ültek, Marge így szólt: – Megáll az eszem. Hogyan láthattak egy egész várost ott, ahol nincs? És ráadásul ilyen fura várost! – Úgy érzem, ezek az emberek igazat beszélnek – mondta rá elgondolkodva Warren. – Az a kezdetleges város, amelyet a fiúk leírtak, nagyon hasonlít azokra az afrikai bennszülött falvakra, amelyekből láttam néhányat, mikor ott jártam. Lehetséges, hogy valamiféle káprázat azt láttassa, ami a földgömb túlsó felén van? Nézd, ha megbizonyosodnánk róla, hogy ez a környék valamilyen ok folytán afféle délibábokat vonz, akkor hajlandó lennék feltételezni, hogy egyes részletekben tévedtek a szemtanúk. Vannak afrikai törzsek, amelyek tagjai méhkas formájú házakban élnek. Persze nincsenek aranyból, s ez meg a többi részlet, amit a fiúk látni véltek, már lehet a fénytörés hatása, vagy tán a sietségé; így került bele a többi részlet is a történetbe. És ugyanez állhat Bassett őserdejére. Ha mondjuk valamiképp egy dél-afrikai szavanna képét tükrözte ott a délibáb, akkor lehet, hogy teszem azt néhány zsiráfot vagy elefántot nézett dinosaurusnak. – Jó, de hogy juthat el egy ilyen délibáb ilyen messzire, és hogy a csudába lehetséges, hogy épp csak itt látják őket? – kérdezte Marge. – Ez itt a kérdés, mondaná Hamlet – felelte rá Warren. – Hat dollár és negyvencentes kérdés. A délutánt azzal töltötték, hogy gondosan sorra járták a többi újságbeszámoló szereplőit. Csomó emberrel beszéltek azok közül, akik látták a vulkanikus kitörést ama bizonyos

éjszakán; vallomásaik feltűnő állandósággal igazolták egymást. Körülszaglásztak, hátha a fantazmagória vagy netán kábítószer nyomára bukkannak – de semmi effélét nem találtak. Ami a falvak lakosságát illeti, Coningo megye különlegesen tisztának és érintetlennek tűnt. Elbűvölő volt a táj: zölden hullámzó szántóföldek, gondozott, csinos házak, fasorokkal szegélyezett utak. A megye központi és keleti részén hegyek emelkedtek; olyanfajta, sűrű erdő borította ós néhol meredek hegyek, amelyek gyakoriak az Appalache- és a Zöldhegység övezetében. Ugyanígy telt következő napjuk is. Megint keresztül-kasul autóztak ezen a szép hegyvidéken, elszigetelt, messzi farmokba kukkantottak be, csöpp, út menti falvak lakosaival beszélgettek. Ezeknek az embereknek a látomásai különböztek egymástól, csak az volt közös, hogy valamennyien ragaszkodtak hozzá: igazat beszélnek. Egész sor olyan történet is előkerült, amelyekről a helyi lapok nem adtak hírt. És fölbukkant néhány hitelt érdemlő bizonyíték is. Találkoztak emberekkel, akik ugyanolyan szárnyas sárkányokat láttak repülni, mint a repülőgép utasai. A jelek szerint ezek ugyanazok a sárkányok voltak, mert az emberek közül ketten arra is emlékeztek, hogy ugyanakkor egy repülőgép is elhúzott fölöttük. Egész csomó szemtanú találkozott furcsa, sosem látott állatokkal, egyvalaki pedig a sötét éjszakában különös fényeket látott az égen. A harmadik nap reggelére egészen tekintélyes riportanyagot gyűjtöttek már össze, és jó sok képet készítettek az emberekről és a színhelyekről. – De egyetlen rohadt képünk sincs sem azokról a szörnyekről, sem azokról a röpködő micsodákról – dohogott reggelizés közben Marge. A moteljük közelében ettek, egy kis út menti csárdában. Warren a jegyzetei közt matatott evés közben, hogy eldöntse, mi is legyen a támadás következő célpontja. – Egyáltalában nem gondoltam, hogy ilyenféle szerencsénk lesz, és nem is lett – felelte. – Megrendelésre nem lehet látomásokhoz jutni. – Hát persze – bólogatott Marge –, de én valahogy mégis erre számítottam. – Megsimogatta a nyakában lógó kisfilmes gépét. – Ez a kedves kis harmincöt milliméteres masina olyan szívesen lekattintott volna egyet. Még egyetlen képet sem csináltam vele. Csak tíz másodperc kellett volna, több nem is… Warren félretette a jegyzetfüzetét, és ismét elővette a térképét. – Eszembe jutott valami – nézett fel a térképről. – Gyere, menjünk vissza a szobámba. Azt hiszem, valamivel okosabbak leszünk. A motelszobában kiterítették a térképet az asztalra. – Vegyél egy ceruzát – dirigált a lánynak – és rajzolj X-et minden helységnév mellé, amelyet bemondok neked. A lány a térkép fölé hajolt. A férfi az ágy szélén ült, a jegyzeteiben lapozgatott, és sorolta azoknak a városoknak és falvaknak a nevét, amelyekben jártak. Mire végére ért, a lány körülbelül harminc X-et rajzolt be a térképre. Warren nézte a jeleket. Volt valami, ami nyomban a szemébe ötlött. – Nagyjából mind ugyanazon a környéken vannak – vette észre azonnal Marge is. – Igen, és ez nagyon figyelemreméltó lenne, ha tudnánk az okát – válaszolta a riporter. – Figyeld meg, hogy az egymástól legtávolabbra eső pontok között nincs több, mint negyven mérföld, a többi ennél kisebb helyen tömörül. Az egész környék, amelyben ezek a látomások megjelentek, befogható ebbe a körbe – és Warren kört rajzolt a térképre –, amelynek az átmérője nem hosszabb negyven mérföldnél. – Így igaz. Talán azokra a helyekre kellene most koncentrálnunk, ahol eddig nem jártunk, a körön belül, és könnyen újabb riportanyagra bukkanhatunk. – Nem rossz ötlet – bólintott Warren –, én is azt hiszem, találunk még néhány újabb történetet. De nem ez az, ami nem hagy nyugton. Amit meg szeretnék találni: az ennek az egész… rendellenességnek a központja.

Vonalzót vett elő, és nekifogott, hogy összekösse a legtávolabbi szembenső pontokat. Mire a végére ért, a térkép teli volt egymást metsző egyenesekkel. És egyértelmű lett, hogy csakugyan van centrális gyújtópontjuk. Az egyenesek csaknem egyetlen pontban keresztezték egymást. Mindketten a térkép fölé hajoltak. – Úgy tűnik, ez a falucska van legközelebb hozzá – állapította meg Warren. – Hadd lássam… Bloomfields Corners. Ezt nevezhetjük „látomásközpontnak”. Csöpp hely, feltételes megálló. – Tegnap elmentünk mellette – tette hozzá Marge. – Fönt van a hegyekben. – És oda indulunk ma – döntötte el Warren. – Ez a központja annak a területnek, ahol a látomások történtek. Kellett, hogy ott is lássanak valamit az emberek. És az is lehet, hogy rájövünk az egész dolog eredetére, ha ugyan egyáltalában van neki. Csomagold össze a cuccod. Bloomfields Corners lesz a következő állomáshelyünk. – Az az érzésem, hogy ha elég sokáig ott leszünk, magunk is látunk majd valamit – mondta Marge. – Én benne vagyok mindenben, azt se bánom, ha sátrat verünk a fűben. Esz a fene, hogy lefényképezzek egyet azokból a szörnyetegekből. A nyakam teszem rá, hogy címlapfotó lesz belőle! – Bár a próféta beszélne belőled – nevetett Warren. Összecsomagoltak, beraktak mindent a Dodge-ba, és útnak indultak megint. Félóra múlva a kanyargós falusi úton robogott velük a kocsi. Rozoga sarki szatócsbolthoz meg egy málló falú gazdasági épülethez érkeztek. A bolt előtt viharvert tábla hirdette: „Bloomfields Corners”, és egy ócska benzinkút utalt rá, hogy ez volna a helység. A két ócska épület mögött elkeskenyedett az út, és hirtelen futott föl a hegyre, amely itt meredeken tört a magasba, oldalán sziklákkal és fenyvesekkel. Lefékeztek, kiszálltak, és bementek a szatócsboltba. HARMADIK FEJEZET Odabenn a boltban elég nagy volt a sötétség, beletelt egy-két perc, míg a szemük hozzászokott. A hosszú pult mögött konzervekkel és fűszerekkel rakott polcok sorakoztak. A másik oldalon a polcok a legkülönbözőbb áruval voltak teli, a cukorkától a munkaruháig. Az egyik sarokban rácsos ablak és levélszekrények, fölötte az Egyesült Államok Postahivatalának táblája. Valahonnan, egy hátsó helyiségből öregember jött elő, és üdvözölte őket: – Mivel szolgálhatok? – Talán ön tud segíteni nekünk – lépett oda hozzá Warren. – A People magazin megbízásából keresünk valamit. – Aha – bólintott az öregember. – Szóval akkor maguk azok, akikről hallottam: a riporter meg a lány. Azt akarják tudni, mi igaz azokból a sóderekből, amiket a csudabogarakról mesélnek, mi? – Pontosan – felelte Warren. – Nem ismer valakit errefelé, aki esetleg hozzá tudna még tenni valamit ezekhez a beszámolókhoz? – A legjobb helyre jött, pajtás – mondta az öreg boltos. – Láttam néhány csudi klassz pasit az elmúlt hetekben, úgy biz ám! – Marge vakuja fölvillant, és az öregember pislogott. Beletelt egy kis idő, amíg belefogott a történetbe. Előbb odahúzott egy ócska széket magának, Warren egy almásládára telepedett le, Marge pedig fölült a pult tetejére, és nyomban tanulmányozni kezdte egy mozimagazin legfrissebb számát, amelyet a polcról emelt le. Úgy tűnt, az öregember csakugyan jó csomó különös dolgot látott. De nemcsak ő, hanem szerinte a felesége és az egyik szomszéd is.

– Egy csomó bolond pasi menekült itt az úton, az éccaka kellős közepén – mesélte. – Csakhogy mind ki volt világítva, mintha a nap sütött volna rájuk. Az asszony aszongya, egy kísértetnyáj vót, de én csak az ablakon át néztem őket. Mind négylábú vót, meg szarvuk is vót, de azért mégse marhák vótak azok. Kis púpjuk is vót, meg bozontos farkuk, elég véznák vótak meg kurta lábúak. Rohantak, de őrületesen, mintha kergették vóna őket, de nem láttunk semmit a nyomukban. Lehettek vagy százan is, akik elszáguldoztak ott egy fél perc alatt, aztán meg, bumm, se hírük, se hamvuk. – És lábnyom nem maradt utánuk az úton? Zajt se csaptak? – kérdezte gyorsan Warren. – Nem ám – rázta a fejét az öregember. – Nézem az utat másnap, hát semmi nyom sehun. És lármát se csináltak. Mégiscsak kísértetek lehettek azok… Warren türelmesen kivárta az öreg töprengését. Aztán a boltos tovább emlékezett: – Egy egész hegyláncot láttunk ottan, ahun nem szok lenni sose. Ott álltak, fákkal meg szakadékokkal meg mindennel. Eccer meg egy tavat láttam ott az út másik oldalán, ahol a Smithson háza áll. Az eltűnt, mintha a főd nyelte vóna el, és csak a kék víz csillogott a helyén. Egyik látvány se tartott tovább, mint egy-két pillanat. Warren szorgalmasan jegyzetelt. „Igazam volt – gondolta –, amikor megsejtettem, hogy ez a hely lehet a legerőteljesebb látomások középpontja.” De arra is emlékezett, hogy noha Bloomfields Corners közel volt ugyan a térképen bejelölt pontos középponthoz, de annak valamicskével még odébb kell lennie. Az abszolút középpontnak ott kell valahol lennie a hegyen, amely a bolt mögött magasodik. – Lakik valaki odafönn? – kérdezte a boltost. Az öreg bólintott. – Régebben vót egypár nyári lak odafönn a vén Villámhorog hegyen, de az utóbbi időben a legtöbben elkőtöztek belőlük. De azér egynéhányba laknak még. Egy csomó pasi dogozik odafönn valamin. Tudósfélék, asszem. – Tudósok? – kapta föl a fejét Warren. – Honnan tudja? – Hát nem nehéz azt tudni – felelt a boltos. – Én vagyok ott a postamester, és látom, hogy jönnek nekik a levelek, Doktor Izének, valamilyen egyetemtől. – Gondolja, hogy fölmehetünk oda, és meglátogathatjuk azokat az urakat? – kérdezte Warren. – Nem hiszem, hogy örülnének maguknak – rázta a fejét az öreg. – Nem rajonganak a vendégekér. Igazat szólva nincsenek is vendégeik. Villámhorog mostanság magánterületnek számít. Úgy néz ki, hogy megvásárolták az összes telket odafönn a régi út mentén. – Hol kezdődik a régi út? Ami engem illet, szívesen megnézném. Az öreg fölkelt, az ajtóhoz lépett és mutatta: – Arra menjenek fölfele úgy kétszáz lábnyit. És onnan már láccik az ócska út, amint jobb kézről elágazik. Azon följutnak az Öreg-Hurok útra, az meg egyenesen fölvezet a Villámhoroghoz. Nincs kikövezve, de azért asszem, járható. Óvatosan vezessen, van néhány meredek rész meg éles kanyar. – Fölmegyünk? – tette le a magazint Marge, és fölpattant. – Próbáljuk meg – bólintott Warren. Beültek a kocsiba, Warren elindította a motort, és a kocsi gurulni kezdett. Amint elindultak a vegyesbolt elől, egy másik kocsi jött az úton, Cullenville felől. Fekete mikrobusz volt, és lefékezett a Bloomfields Coerners-i bolt előtt. Warren lassított, kereste a letérést a hegy irányába; fél szemét a visszapillantó tükrön tartotta, és figyelte a másik kocsit. Látta, amint egy férfi ugrik ki a vezetőülésről, és besiet az üzletbe. Markáns arcú, nagydarab, izmos ember volt, kurta kék, tengerészstílusú zakóban. Warren megfordult, és az útra koncentrált.

A hegyre vezető régi út hirtelen vált el attól az országúttól, amelyen mostanáig haladtak. Warren lekanyarodott a betonútról, neki a földes-sziklás szerpentinnek, amely oly keskeny volt, hogy egyetlen kocsi is csak éppen hogy elfért rajta. Fordulás közben hátratekintett. Egy pillanatra látta, amint a markáns arcú kiront a Bloomfields Corners-i vegyesboltból, és beugrik a mikrobusz vezetőülésére. Látta, hogy a kocsi nagyot rándulva fölgyorsít, és hallotta az éktelen dudálást. Warren előrenézett, a maga földútjára. Az vészesen emelkedett fölfele, ijesztően meredek szögben. Amennyire csak mert, beletaposott a gázba, merészen kilőtt, és nekilátott, hogy megmássza a vén Villámhorgot. A mikrobusz erőszakos dudálását továbbra is hallotta maga mögött. Nagyon keskeny volt az út, irdatlan huppanókkal. Mindenre való volt, csak gyorshajtásra nem. Nagy, kiugró sziklákat kerülgetett, a fákkal sűrűn benőtt kanyarokon nem látott át, csak a bozótos aljnövényzet volt a szeme előtt. Továbbra is a gázpedált nyomta, s inkább ösztönére hagyatkozva vette a beláthatatlan hajtűkanyarokat a meredek lejtőkön. Marge dermedten ült mellette, s olyan rettegő ámulattal figyelte az utat, mint amilyennel a hullámvasúton ülnek az emberek, vagy amilyennel a jeges, meredek hegyoldalon robognak lefele a szánkázok. – Lassíts – tört ki belőle végül –, mielőtt itt pusztulunk. Ha szembejön velünk egy kocsi, végünk van. Warren a fogát csikorgatta, és tartotta a sebességet. – Meg fogok mindent tudni erről az ügyről, és most már biztos vagyok benne, hogy a válasz valahol idefönn van. Minden erre vall! És tartotta az őrületes iramot tovább. Mindkét oldalról vastag zöld falak vették körül, s ő csaknem vakon kerülgette az éles sarkokat. Gyakran úgy tűnt, mintha egyenesen nekivezetne az erdőnek – ekkor hirtelen kanyart vett a keskeny földút. Szerencsére a kocsi rugózata jó volt, másképp már rég belehuppantak volna az út menti vastag növényzetbe. Marge végre összeszedte minden erejét, és kényszerítette magát, hogy levegye tekintetét az előttük kanyargó út ijesztő látványáról, és hátrafelé nézzen. Megborzongott, amikor meglátta, milyen meredeken kapaszkodtak föl idáig. Kezdetben úgy látta, üres az út mögöttük, aztán egy újabb kanyarnál megpillantotta a mikrobusz orrát maguk alatt. Ismét hallatszott a tülkölés. – Még mindig a nyomunkban van – fordult előre. – Sejtettem – morogta Warren, és dühösen megrántotta a kormányt, hogy kikerüljön egy kilógó vaskos faágat. – Ő is odatartozik, hozzájuk. De egyelőre semmi tábla nem jelzi, hogy ez magánút. Én ugyan nem állok meg! Ekkor értek ki egy viszonylag szélesebb, szinte vízszintes útszakaszra. Tábla látszott, egy fára szögezve. – „Behajtani tilos” – mondta Warrennak a lány. – Látod, mégiscsak magánút. – Ugyan! Semmiféle táblát se látok. Kapaszkodj! – A kocsi hirtelen kanyart vett egy kiálló szikla körül, az út szinte derékszögben emelkedett. Marge megpróbálta összeszedni magát. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy Warrent, ha egyszer megneszelte, hogy nyomon van, semmi nem tarthatja vissza, még a halálveszedelem se. A lány döntött: belemegy a hazárdjátékba ő is. Kikapcsolta a nyakában lógó kis fényképezőgép tokját, fél kézzel beállította a lencsét, másik kezével az ugráló, huppanó ülésbe csimpaszkodott. Aztán fürgén körülnézett, és a gépet a hátsó ablak felé irányította. Az őket üldöző mikrobusz egy pillanatra láthatóvá vált, és a lány lekattintotta. – Majd amikor a börtönben vagy a hullaházban leszünk – jegyezte meg –, a People közölheti ezt a képet utolsó pillanatainkról. Visszafordult, és az útnak egy különlegesen félelmes szakaszát fotózta le. A keskeny út egyik oldalán több száz lábnyi mély, teljesen függőleges szakadék, mélyen alattuk a völgybeli fák teteje zöld szőnyegnek látszott. Az út másik oldalán éppoly meredek, szaggatott sziklafal tört az égnek.

Teljes fordulatot írtak le; egyenes szakaszhoz érkeztek, s százlábnyira újabb kanyart láttak. Ismét hallották a mikrobusz tülkölését. Aztán mindketten kábán néztek a hirtelen csillogó napfénybe. Warren egy pillanatra elvakult, a fékre lépett, s a kocsi csikorogva megállt. Az újságíró előrehajolt, és a döbbenettől lenyűgözve bámulta a látványt. Az út teljességgel eltűnt. Eltűntek a nagy fák és a meredek lejtő, el a sziklák is a túloldalon. Mintha mind alászállt volna a hatalmas, napsütötte völgy túlsó végébe. Az égbolt hátborzongatóan kékesszürke volt, itt-ott bodros, narancssárga felhőkkel. A völgyben egy város látszott, méghozzá igencsak szokatlan város. Élesen kivehetők voltak a nagyobb, csillogó fémből és fényes üvegből készült épületek tornyai. Egyik-másik épületen hagymakupolák látszottak – akárha valamely keleti nagyváros groteszk képét néznék. Látszottak egy városfal körvonalai és a városon átvezető utak is. Néhány tornyon zászlók lobogtak, itt-ott fekete füstgomolyok szálltak fel, tárgyak lövelltek nagy erővel a levegőbe, mintha valami robbanás dobta volna föl őket. Tágas rét terült el a városon innen, s azon két ellenséges hadsereg harcolt egymással. Harcvonalban felsorakozott férfiak rohamoztak, por és füst szállt föl, ahol összecsaptak. Füstgomoly és lángok jelezték a becsapódásokat. A harcoló katonákat képtelenek voltak tisztán kivenni. Voltaképp csak egyetlen pillantást vethettek rájuk, a figyelmüket valami még izgalmasabb jelenség kötötte le. Széles utat láttak fölfutni a völgy peremére, épp oda, ahol a kocsijuk állt. Az úton pedig fegyveres járművek oszlopa haladt – szembe velük. Ormótlan, nagy járművek voltak; nem lánctalpakon, hanem sok-sok keréken gördültek. Aljukon gőzt pöfékelő kipufogócsövek. Oldalukon és tetejükön pedig fémsisakos férfiak hajoltak ki. A férfiak az első járműben – amely hasonlított valami nagyméretű katonai tankhoz – észrevették Warrenék kocsiját. A kocsiból mindketten látták, amint feléjük mutatnak, és kiáltásra nyitják a szájukat. A legközelebbi, gőzzel hajtott tank nekik szegezte a fegyvereit, a sisakos legénység felemelte puskáját, és előrehajolt, hogy jól lássa őket. Marge-nak jól működött az első ösztöne. Szinte reflexszerűen emelte föl fényképezőgépét, és kattintottá le a jelenetet. Aztán levette szemét a keresőről, és nézte a feléjük hajtó tankot; látta, amint a fegyverek pontosan rájuk céloztak – és fölsikoltott. Sikoltása kilendítette Warrent a döbbenet bénultságából. Levette lábát a fékről, rátaposott a gázra, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Emlékezett, hogy az út előttük, egy rövid darabon egyenesen vezetett. Mihelyt megérezte, hogy a kocsi megindul, kinyitotta a szemét. És ekkor nem volt ott már se völgy, se narancsszín felhő, se egzotikus város. Nem voltak tankok, se katonák. Csak az útkanyar jött szembe velük a fákkal és a sziklákkal. Warren elfordította a kormányt, bekanyarodott, aztán lassítani kezdett. Homlokát kiverte a víz, és egész teste reszketett az átértektől. – Jaj! – suttogta Marge, és nagy sóhajjal eresztette ki a levegőt. Hátrahanyatlott. És akkor mindketten meghallották. A mögöttük üvöltő vad tülkölés egybemosódott a fékek csikorgásával, a kerékcsúszás zajával. Aztán zuhanás és csörömpölés hallatszott az alattuk futó út felől. – Azt hiszem, kis barátunk rosszul vette a kanyart – állapította meg Warren, és csaknem leállította a kocsit. – Vagy rossz irányba fordult, amikor meglátta a víziót. Ha látta ő is. – Visszafordulsz? – kérdezte, nyakát hátrafelé tekergetve Marge. – Semmit se látok. – Ez az út túlságosan keskeny ahhoz, hogy megforduljak – kapcsolt megint sebességre Warren –, és azonkívül újra belekeveredhetünk a látomásba. Megyünk tovább. Ha találunk valakit odafenn, leküldhetjük majd, hogy keresse meg, ami az emberünkből megmaradt. Ne feledd: riportúton vagyunk, és a végére fogunk járni a dolognak! – Akkor, az ég szerelmére, vezess kicsit lassabban – könyörgött a lány –, vagy mindkettőnkből nekrológ lesz a People-ben.

– Lehet, hogy igazad van – vigyorgott jóváhagyólag Warren, és egy kicsivel normálisabb sebességre kapcsolt. – De volt egy saját látomásunk, te lány! Eszedbe vésted? És még valami: hallottál valamiféle hangot? Én láttam ugyan robbanó lövedékeket, mozgó tankokat, láttam, amint azoknak az embereknek a szája kiáltásra nyílik, de az égadta világon semmit nem hallottam. Csak a szél zúgását a fák közül meg annak a kocsinak a hangját. És te? Hallottál valamit a látomásból? – Most, ahogy mondod… csakugyan nem – felelte a lány. – De csináltam képet róla a kis harmincöt milliméteresemmel! – Ha viszont csak hallucináció volt az egész, akkor a filmeden az lesz, amit most látunk. Ismét megkerültek egy éles, fákkal benőtt fordulót. A hegy nyergén találták magukat, az út hirtelen kiszélesedett. Az út jobb oldalán svájci stílusban épült fehér faház látszott. Vakolt és nyers kövekből meg sötétbarna szálfákból épült, a lejtős tető peremét díszesen faragott fagerendák szegélyezték. A villa mögött más épületek körvonalait vették ki, de ezeket részben elrejtették a lombok. Ezek az épületek nyilvánvalóan később épültek, mint a villa. Dísztelen betonból emelt, teljesen sima, dobozszerű vagy tégla alakú házak voltak. Az egyik, meglepő módon, óriási kupolának látszott, fémből épült, és Warrent egy csillagvizsgáló kupolájára emlékeztette. Ablak nem látszott az épületen. Warren lefékezett a villa bejárata előtt. – Ez lesz az – mondta. – Bemegyek. Jössz? – Szép is lenne, ha itt hagynál! – felelte a lány, és ő is kiszállt. Fölmentek a villa kapujához. Ahogy odaértek, a kapu kinyílt. Két férfi állt az ajtóban. Nagyok voltak és izmosak, egyenruhában. Egyikük, egy szúrós szemű, sebhelyes állú, felhúzott szemöldökkel nézte őket. – Hát maguk meg mit keresnek itt? – kérdezte. – Mi dolguk itt? – Engedd csak be őket, Jack – lökte oldalba könyökkel a másik, akinek olyan szétlapított orra volt, mint egy bokszbajnoknak. – Majd a főnök beszél a fejükkel. – Gyűjjenek csak – bólintott Jack, azzal félreállt, és hüvelykujjával befele mutatott. Warren már-már igazolni akarta magát, de most mást gondolt. Inkább ezeknek a fölöttesével tárgyal. Megragadta Marge karját, bátorítón rámosolygott, és a fülébe súgta: – „Lépj be hozzám, szólt a pók…” A villa homályos előszobájában találták magukat. Laposorrú lágyan behúzta mögöttük az ajtót. NEGYEDIK FEJEZET A kis előszobából nagy magas mennyezetű helyiségbe jutottak, amely a jelekből ítélve a ház földszintjének nagy részét kitöltötte. Az egyik falat hatalmas kandalló foglalta el; több öblös karosszék volt a szobában, hosszú, kecskelábú asztal, könyvespolcok, nagy lemezjátszó és tekintélyes lemezgyűjtemény az egyik nyitott szekrényben. Ajtók vezettek a ház többi szobájába. Marge és Warren néhány percig álldogált ott, Laposorrú néma felügyelete mellett. Jack kiment az egyik ajtón, majd néhány perc múlva visszatért egy konzervatívan öltözött, idősebb, szűke hajú férfival. – Nocsak – nézett rájuk bozontos szemöldöke alól, éles kék tekintettel. – Minek köszönhetem e váratlan látogatást? – Engedje meg, hogy bemutatkozzam, és ezt az ifjú hölgyet is bemutassam – nyúlt a zsebébe Warren, és levéltárcájából elővette újságíró-igazolványát. – A People-től jöttünk… Az idős úr bozontos szemöldöke fölszaladt, miközben végighallgatta Warrent. Aztán bólintott.

– Az én nevem Enderby. Dr. James Enderby. Meg kell mondjam önöknek, hogy idejövetelük nem túl szerencsés dolog. Semmi szükségünk a nyilvános hírverésre, és meggyőződésem, hogy semmiféle riportanyagot nem fognak itt találni a magazinjuk számára. – Meglehet – mosolygott még mindig Warren. – De azt remélem, hogy ön talán abban a helyzetben van, hogy fényt vessen annak a rejtélynek a hátterére, amelynek földerítésén Miss McElroyjal dolgozunk. A szálak idehoztak bennünket, fel a Villámhorog tetejére, amelyet, úgy látom, önök foglaltak el. – Tökéletesen így van – tette hozzá Marge, aki eldobta magát az egyik fotelba, és most azon buzgólkodott, hogy némi púderral és rúzzsal rendbe hozza az arcát. – Maguk eléggé titokzatoskodók. És eléggé barátságtalan házigazdák. Sosem láttam még ilyen embereket. Az ijedelmek után, amelyeket az úton átéltünk, ráadásul ilyen fogadtatásban részesítenek! – Miféle „ijedelmekről” beszél, kisasszony? – ráncolta a homlokát Enderby. Jack és Laposorrú is megpördültek, hogy rábámuljanak a lányra. Marge eltette a púderdobozát, és tágra nyílt szemekkel nézett dr. Enderbyre. – Nos, arra a szabadtéri mozielőadásra, amellyel idefelé jövet voltak szívesek szolgálni. Kis híján halálra rémítettek! Egy csöppet se volt vicces. – Még hogy… szabadtéri mozielőadás? – értetlenkedett a házigazda. – Miről beszél, kérem? Mit látott? – Ugyan, ne játssza meg magát – felelte Marge. – Fogalmam sincs, hogyan csinálják maguk azokat a vetítéseket vagy nem tudom, miket szerte a vidéken, de én bizonyos vagyok benne, hogy maga mindent tud ezekről, doktor. – Tessék? Micsoda? – makogta zavartan és értetlenül Enderby. De épp amint nekifogott volna annak, amit mondani akart, kivágódott a villa bejárati ajtaja, és egy különös figura dőlt be a nagy szobába. Az a férfi volt, aki követte őket. Zakója rongyokban lógott róla, arca és keze teli karcolásokkal, nadrágja fölrepedt, arca és ruhája csupa mocsok és sár volt. – Itt vannak! – kiáltotta, amint meglátta Warrent és Marge-t. – Ők az okai meg az az istenverte szimatolásuk… – Hé, nyugi, Kenster – ragadta meg könyökénél kétfelől az újonnan érkezettet Jack és Laposorrú. – Ülj le. Mi történt? Lezuhantál az útról? Kenster beleroskadt az egyik fotelba, és még mindig dühödten nézte a két betolakodót. – Mit gondoltok? Ezeket kergettem, megpróbáltam rávenni őket, hogy forduljanak meg, és takarodjanak az útról. Semmi keresnivalójuk idefenn. És… A férfi elharapta a szót, szemmel láthatóan töprengett, nem akart beszélni a látomásról ott a hegyoldalon. Warren megragadta az alkalmat, hogy szóra bírja. – És akkor beleszaladt a káprázatba, meglátta azokat a férfiakat a tankjukkal, és elvesztette az uralmat a kocsi felett, mi? Kenster az állán lévő sebet dörgölte. – Eltévesztettem az irányt, mikor az történt. Beleestem a szakadékba. A kocsi fönnakadt a fákon, harminclábnyi mélységben. Maguk érdemelték volna meg inkább! – Várjunk csak – avatkozott be most Enderby. – Kenster, te menj a szobádba, és hozd rendbe magad. Lásd el a sebeidet, és öltözz át. A kocsit majd elintézzük. Kenster kicsoszogott, és mikor hallatszott már, hogy baktat föl az emeletre, Warren hirtelen Enderbyhez fordult. – Figyeljen ide, kérem – szólt. – Itt valahogy nagyon furcsa dolgok történnek, és nekem az a feladatom, hogy a végükre járjak. Az emberek zavaros látomásokat látnak mindenfelé ebben a körzetben. Számomra teljesen nyilvánvaló: ön az, aki abban a helyzetben van, hogy magyarázatot tudjon adni rájuk. Elrejtőzött itt a hegytetőn, őröket tart, hogy távol tartsa az embereket. Úgy viselkednek itt, mint egy csapat bűnöző vagy összeesküvő. Ez az ifjú hölgy meg én egy fontos országos képes hetilap munkatársai vagyunk. Nem tarthat bennünket fogolyként itt anélkül, hogy a lap tulajdonosa és rajta keresztül az

olvasóközönség tudomást ne szerezzen róla. Nem rejtegetheti azt, ami itt zajlik, és nem várhatja tőlünk, hogy segédkezet nyújtsunk a cselszövéseihez. Úgyhogy jobban teszi, ha elmondja, kicsoda ön, mit képvisel ez az intézmény. És nem csinál további képtelenségeket. Enderby elgondolkodva nézett rá. – Nehogy azt higgye, hogy rám ijesztett. Meggyőződésem, hogy el tudnék hallgattatni mindennemű nyilvános hírverést, amivel maga itt fenyegetődzik. Történetesen semmi bűnös dolog nem történik idefenn. Ezek az épületek, az egész hegytető, több száz acre földterület, mindez a Lansing Alapítvány tulajdona. Mi, akik itt dolgozunk, mind az Alapítvány munkatársai vagyunk, és bizonyos szigorúan bizalmas természetű kutatásokat végzünk. Közölhetem önökkel, hogy ez a munka az Egyesült Államok kormányának tudtával és jóváhagyásával folyik, és ha szükségesnek találom, nem riadok vissza attól sem, hogy a hatóságokhoz forduljak: akadályozzák meg, hogy az itt folyó tevékenység a sajtó hasábjaira kerülhessen. Warren meglepődött. A Lansing Alapítvány az ország egyik leggazdagabb tudományos szervezete volt. Walter Lansingnak, a hatalmas Lansing autógyár alapítójának és tulajdonosának halálakor létesítették; a vagyon tekintélyes részét nem jövedelmező alapítványba fektették, „a tudomány fejlesztése céljából”. Tudta, hogy a Lansing Alapítvány több műszaki főiskolát hozott létre szerte a világban, hogy különféle értékes tudományos intézményeket létesített, hogy ezek jelentős eredménnyel büszkélkedhettek, és előrelendítették a tudományt és az új felfedezéseket. A Lansing Alapítványt nem lehet félvállról venni. Csakugyan lehetséges volt, hogy amennyiben a kutatás ilyenféle irányt vett, biztonsági okokból a kormány védelme alatt folyik itt a munka. De azért nem adta föl a dolgot. – A Lansing Alapítvány még nem maga a kormány, doktor – mondta. – És ha tevékenységének valamely ága veszélyezteti ártatlan polgárok nyugalmát és biztonságát, mint például itt, Coningo megyében, akkor a sajtó kötelessége, hogy megmagyarázza ezeket, s ha szükséges, harcba szálljon ellenük. Nyilvánvaló, hogy némely itteni tevékenység különféle káprázatokat, látomásokat hoz létre, és megrémíti az embereket. Mindez könnyen országos pánikká is fajulhat. A People nem ijed meg az önök alapítványának pénzétől és méreteitől. Szeretném felhívni a figyelmét, hogy magunk se vagyunk híján a társadalmi befolyásnak. Enderby elhúzta a száját, és kezdett méregbe gurulni, de még mielőtt válaszolhatott volna Warrennak, félbeszakították. A hatalmas szoba hátsó ajtaján át egy férfi csörtetett be. Fehér köpenyt viselt, és egy csomó papírt tartott a kezében. Szemével Enderbyt kereste, és egyenesen feléje tartott. – Mit óhajt, dr. Weidekind? – kérdezte ingerülten Enderby. Weidekind, ez a magas, vékony, szalmaszín hajú, mosott-kék szemű ember nem látszott tudomást venni arról, hogy mások is jelen vannak. – Kis időzítési zavarba kerültünk, Jim, a késleltetőkkel van baj – hadarta Enderbynek. – Úgy látszik, van valahol egy másik, rokon jellegű légtükrözés. Éspedig a mi nézőinkkel összefüggésben. Volt egy teljesen fölvett fázisunk az NNW 265 második bolygójának eonáramlatáról. Egy pompás hadiütközet. Azt hiszem, növelnünk kell a keleti kisugárzási erőt. – Jól van, Weidekind. Sejtettem ezt magam is. Ne itt tárgyaljuk meg, látogatóink vannak – mondta gyorsan Enderby, abban a pillanatban, ahogy Weidekind szóáradatába bele lehetett vágni. – Vagy úgy! – A világoskék szemű tudós úgy látszott, most vette először észre, hogy mások is vannak a szobában. Aztán Enderbyre nézett. Az gyorsan hozzátette: – Menjen vissza, és zárja el a késleltetőket. Mihelyt el tudok szabadulni, ott leszek. Weidekind bólintott, kíváncsian megnézte Marge-t, és elrohant. Pillanatnyi csönd állt be a szobában, mindenki megpróbálta összeszedni magát a meglepő közjáték után. Warren most tudatosította magában, amit tudat alatt előzőleg is észlelt. Magas rezgésszámú zümmögés hallatszott valahonnan az épület hátsó részéből, már amióta

először léptek a házba. Állandóan hallatszott, de épp állandósága miatt nem hatolt be a tudatába. Most figyelni kezdte; igazság szerint arra lett figyelmes, hogy mindenki egyszerre ugyanerre figyelt. Ekkor a hang magassága egyszer csak megváltozott. Mélyebb zümmögésre váltott át, mintha valaki átkapcsolta volna, vagy elzárt volna egy kisebb generátort. Warren újra fölidézte Weidekind furcsa megjegyzését, és most megtörte a kurta csöndet: – Ha ön hajlandó idegen bolygókkal kommunikálni, bölcs dolog lenne a sajtóval is együttműködnie. Ez igen nagy sztori, aligha remélheti, hogy sokáig rejtegetheti a dolgot. Enderby egy pillanatig ámulva nézett rá. – Idegen bolygókkal kommunikálok? Ezt hogy érti?… – elhalt a hangja. E percben Kenster, az őr jött vissza a szobába, valamivel tisztábban, de még mindig mérgesen. – Van egy ötletem. Főnök – szólt –, mindent meg lehetne oldani. Hadd intézzem el ezt a két férget. Leviszem őket a kocsival, és lelököm őket autóstul a szikláról. Úgy ölöm meg őket, ahogy ők engem kis híján. Tartjuk a szánkat, és minden oké lesz újra. No? – Aha – szólt bele Laposorrú is. – Ez jó ötlet. Elintézzük ezt magának. Jack, a harmadik őr dühösnek látszott. Ő is nagy és izmos volt, akárcsak a másik kettő, de szemmel láthatóan nem oly vérmes természetű, mint azok. – Á, ne hallgasson rájuk – szólt. – Ezt mégse tehetjük. Főleg ezzel a csinos kis pipivel itt – vetett egy elismerő tekintetet Marge-ra. Az visszanézett rá. – Kösz. A társainak kicsit durva a természetük. De Warren nem vette tréfára a dolgot. Kenster és Laposorrú alighanem komolyan gondolták, amit mondtak. Gyorsan figyelmeztette Enderbyt: ha ilyesmivel próbálkoznának, bizonyos lehet benne, hogy egykettőre kiderülne. Különösen mivel olyan kaliberű laptulajdonos áll a hátuk mögött, mint C. B. Carlyle. Enderbyn látszott, hogy a két riporter fellépése kibillentette egyensúlyából, de megpróbált valamiféle kiutat találni. – Azt mondta, C. B. Carlyle a főnöke? – kérdezte. Warren bólintott. Enderby érdeklődött, mi köze Carlyle-nak az ügyhöz, és különösképp méltányolta a tényt, hogy maga személyesen Carlyle bízta meg a riporttal Warren Altont. – Hadd telefonáljak New Yorkba, az Alapítvány központjába – mondta végül Enderby. – Azt hiszem, ők majd kitalálnak valamit, hogy elintézzük a dolgot. Odament íróasztalához, a szoba túlsó végébe, és fölemelte a kagylót. Kis ideig csönd volt. Az őrök összebújtak, suttogva tárgyaltak egymással, és időnként a két behatoló felé pillantottak. Warren noteszt és ceruzát vett elő a zsebéből, és gyors jegyzeteket csinált. A szoba hátsó ajtaja, amely felől a titokzatos zümmögés hallatszott, kinyílt, és néhány ember jött be rajta, kibújva fehér köpenyükből. Weidekind is köztük volt. Ahogy bejöttek, látszott rajtuk, hogy a fárasztó munkanap után szeretnék kipihenni magukat. Ketten belehuppantak a székekbe, és belelapoztak az újságokba, képeslapokba. Weidekind odament Warrenhoz, egy másik a lemezjátszóhoz lépett, és keresgélni kezdett a lemezek közt. – Sajnálom, hogy félbeszakítottam az előbb – mentegetődzött Weidekind –, nem tudtam, hogy a Főnökkel tárgyal. – Semmi baj – válaszolta Warren. – Nem is tárgyalás volt… Különben is úgy vélem, a munkája előbbre való. – Ezzel folytatta a bemutatkozást és Marge elővezetését. Hans Weidekind enyhén meghajolt a bemutatkozáskor. – Nagyon örvendek – mondta. – Ritkán van részünk abban a megtiszteltetésben, hogy egy fiatal hölgy látogat el hozzánk. A gyengébb nem tagjai közül idefenn csak öregecskék és kövérek láthatók. – Úristen! – kacagott Marge. – Soha nem mennek le a városba? Mindig csak a marsbéli barátaikkal vannak elfoglalva?

Weidekind a szemöldökét ráncolta. – Nos, marsbéliek, ez aligha a helyes kifejezés. Noha… – Egy harmincas éveiben járó, sötét hajú férfi félbeszakította a tudóst: – Mutass be a hölgynek, Hans. Az újonnan jöttét Louis Marcónak hívták. Az a férfi, aki épp meg akarta indítani a lemezjátszót, míg a telefonnál álló Enderby egy intéssel le nem állította – Roger Stanhope néven mutatkozott be. Leopold Steiner volt a szobában lévő másik férfi neve, kopaszodott, túl volt a negyvenen, és vastag szemüveget viselt; és volt még egy, fiatalabb, Carter Williams nevezetű, világosbarna, göndör hajjal és középnyugati tájszólással. – Maguk mérnököknek látszanak – mondta Warren. – Jól gondolom? Vagy csupán oktatók egy kísérleti gazdaságban? Általános nevetés volt a válasz. – No, nem az Állami Mezőgazdaságitól vagyunk, annyi szent – mondta Stanhope. – Nem, azt hiszem, bizonyos értelemben mérnökök vagyunk. Csodálom, hogy még sohasem hallott Steinerről és Marcóról, pedig az ember azt hinné, maga benne van a dolgokban ott a People-nél. Nem látta az írásainkat a konkurrens lap tudományos rovatában tavaly? Warren elgondolkodott. Lehet, hogy akkoriban épp külföldi kiküldetésben járt. Marge azonban váratlanul megszólalt: – Azt hiszem, én a People-ben is láttam a fényképüket. Egy héttel ezelőtt átnéztem régebbi anyagokat. Valami elméletük van a galaktikákról, vagy valami efféle, nem? Steiner fölragyogott, de Warren elkapta a labdát. – Gondoltam, hogy maguk csillagászok. Van idefenn csillagvizsgáló? Mielőtt bárki válaszolhatott volna, Enderby letette a hallgatót, és odajött a beszélgetők csoportjához. – Vigyázzanak, mit mondanak, uraim. Mr. Alton, ha jól emlékszem, azt mondta, hogy a lap tulajdonosa C. B. Carlyle? – S mikor Warren bólintott, folytatta: – Lenne szíves a telefonhoz fáradni és fölhívni innen Mr. Carlyle-t? Fontos utasításai lesznek a maga számára. A riporter elámult. Odament az íróasztalhoz, leült, és fölemelte a kagylót. Mikor a telefonközpont jelentkezett, megadta Carlyle közvetlen számát. Kis szünet után hallotta a főszerkesztő hangját: – Maga az, Alton? – szólt Carlyle. – Látom, megtalálta az aranyrögöt! Remek munka! Ennek ellenére megváltoztatom az utasításomat. Úgy tűnik, a Lansing Alapítvány sztorija többszörösen nagyobb ügy, mint egy atombomba, bár nem tudom pontosan, micsoda. Elintéztem itt a Lansing Alapítvány irányítóival, hogy maga és a fotósa ott maradhat fönn, amíg a kísérlettel el nem készülnek. A mi hallgatásunkért cserébe ők megengedik magának és Miss McElroynak, hogy maguk legyenek majd az ő krónikásaik. Maguk ott maradnak a hegyen, és besegítenek. Maga akkor írja meg a hivatalos jelentés népszerű változatát, amikor azok ott elkészülnek a kutatással. Miss McElroy segít majd munkafotókat készíteni úgy, ahogy kell. Hogy meddig? Úgy tudom Jim Enderbytől – egyébként nyilván emlékszik: két évvel ezelőtt ő kapta meg a fizikai Nobel-díjat –, hogy a munkájuk néhány hónapig fog tartani. Maradjon velük. Ez lesz az évszázad riportja! Segítsen nekik, ha igénylik. Úgy tudom, szükségük van némi segítségre. – Hogy tudom-e egyáltalában, miről van szó? – folytatta C. B. – Nem, de bízom Jim Enderbyben. Hamarosan megtudják majd. Gondoskodom róla, hogy mindkettejük fizetési csekkje rendszeresen odaérkezzen. Csak egyetlen dolgot tudok, és az a kutatás neve: Mikrokozmosz Vállalkozás. Nem tudom, mi fán terem, de akármi is, a maga aláírásával fog megjelenni a People-ben, majd ha. Oké? Adja ide Enderbyt, és megerősítem a dolgot. Warren átadta a hallgatót Enderbynek, fölállt, és lassan odament a szoba másik végébe, ahol Marge és a tudósok kérdő szemmel néztek rá. Mikrokozmosz Vállalkozás? Vajon mi a csuda lehet az?

ÖTÖDIK FEJEZET – Nos, Mr. Enderby – mondta Warren –, ezek szerint két új taggal szaporodott a munkatársi gárdája. Remélem, el tud helyezni bennünket anélkül, hogy bárkinek kényelmetlenséget okoznánk? Dr. Enderby bólintott, kezét nyújtotta, Warren pedig ünnepélyesen megrázta. – Helyes. Hasznukat tudjuk venni, voltaképp szörnyen kevesen vagyunk ehhez a munkához. – Remélem, nem én vagyok az egyetlen lány a társaságban – állt föl Marge, és körülnézett. – Ó, nem, Miss McElroy – nevetett Enderby. – A személyzetnek két hölgytagja van: egy kiváló szakácsnő meg egy takarítónő, úgyhogy nem maga itt az egyetlen hölgy. Azt hiszem, ideje lenne ebédelni. Alighogy kimondta, nagydarab, szívélyes, középkorú asszony jött be, és hozzáfogott, hogy megterítse a kandalló előtti asztalt. Nyilvánvalóan ő volt a szakácsnő. Egy sovány, idős férfi segédkezett neki. Hamarosan az egész társaság – a három őr is – ott ült, és jóízűen ebédelt. A munkájáról senki nem beszélt, könnyed társalgás folyt az asztalnál. Warren jól szórakozott magában, amikor észrevette, hogy Jack és Kenster egyre nagyobb tetszéssel nézegetik Marge-t. A lánynak aligha lesznek itt beilleszkedési problémái. Kávézás közben Warren rátért a tárgyra. Mi fán terem az a Mikrokozmosz Vállalkozás, érdeklődött. Enderby egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy megfogalmazza a választ, Kenster ezalatt gyorsan közbevágott: – Azt hiszem, hiba lenne beavatni őket. Főnök. Még a biztonsági ellenőrzésen se estek át. Nem vállalhatunk semmi kockázatot. Ne felejtse el, hogy az ezzel a munkával összefüggő titkokért bármely külföldi kém szép jutalmat kapna. Semmiféle kockázatot nem vállalhatunk, egyáltalában semmilyet. Bizonyosak vagyunk-e benne, hogy ez a két személy valóban az, akinek mondja magát? – Minden tiszteletem ellenére – bólintott Louis Marco –, én is azt hiszem, hogy ezt meg kellene fontolnunk. Van itt egy és más, eléggé súlyos következményekkel… Enderby türelmetlen kézmozdulatot tett. – Tisztában vagyok a veszéllyel, de teljesen megbízom a Lansing Alapítvány vezetőiben és Mr. Carlyle lapszerkesztőben. És hadd tegyem hozzá, hogy jelenleg sokkal jobb nekünk, ha itt rajta tarthatjuk szemünket a két jövevényen, mint ha eleresztjük őket, vagy ha rájuk zárjuk az ajtót. Warren némi szorongással hallgatott. Mielőtt bárki tovább vitatta volna Enderby álláspontját, Warren fölállt és megszólalt: – Ha tehát be leszünk avatva, talán ideje lenne, hogy körülvigyenek bennünket a telepen, mert még mindig fogalmunk sincs, mi folyik itt. – Igen, én is azt terveztem, hogy körülviszem magukat – bólintott Enderby, aztán a többiekhez fordult. – Ki van ma szolgálatban a megfigyelőállomáson? – Rendell. Hamarosan megyek leváltani őt – felelte Steiner. Enderby fölállt. Warren és Marge vele ment ki az oldalajtón, és a szabadban találták magukat, szemben egy sor betonépülettel, a fő lakóépület mögött. Menet közben Enderby körülmutatott a létesítményen. – Sok mindent furcsának találnak majd, ami itt zajlik. Ezen a félgömb alakú kupolán belül az emberi lét talán legkülönösebb látványa fogadja majd magukat; és mindez emberi kéz műve. Biztosan van fogalmuk dr. Steiner munkásságáról. Néhány éve nagy tudományos feltűnést keltett, a lapok vezető helyen írtak róla. – Mostanáig törtem a fejem, miért cseng olyan ismerősen a neve – bólintott rá Warren. – Úgy emlékszem, hogy Hanfordban, az atomenergia-kutató laboratóriumban ért el remek

eredményeket, később pedig egyedülálló elméleteket publikált az atomerővel kapcsolatban. De mostanában semmit nem hallottam felőle. – Igen, ő az. A Mikrokozmosz Vállalkozás bizonyos értelemben Steiner saját koncepciója, ő nyújtotta be a Lansing Alapítványnak, és mi vállaltuk fel. Beszélgetés közben egy szögletes cementépülethez érkeztek. – Ebben van az atommáglyánk. Azért van erre szükségünk, mert ez szolgáltatja a vállalkozáshoz az energiát. Meg ne próbáljon ide bemenni, mielőtt be nem jelentkezik. Megfelelően van szigetelve, de mégsem szabad kockáztatni. Az atommáglyát magába foglaló építmény mögött három hosszú épület állt. Az egyikben voltak a szolgálati lakások, a másik a dokumentációs részleget foglalta magába, a harmadikban pedig számítógépeket és speciális kutatóhelyiségeket helyeztek el. Enderby nem vitte be őket ezekbe, csak megmutatta, melyik mi célt szolgál. Úgy alakította ki az útvonalat, hogy körbejárták a félgömb alakú kupolát; látszott, hogy azt tartogatja utolsónak. Amikor aztán a bejárathoz érkeztek, Enderby megállt. – Idebenn van maga a Mikrokozmosz Vállalkozás. Majd meglátják: pontosan az, amit a neve jelent. Beléptek. Odabenn egy karzaton találták magukat, amely körülvezetett a kupola belső héja körül. Belülről nézve nagyobbnak tűnt az egész, mint kintről. A félgömb ugyanis odabenn teljes gömbnek bizonyult; építői az alsó felét a főid alá süllyesztették, ugyanolyan mélységben, mint amilyen magasságban a felső rész a föld fölé emelkedett. A karzat pedig körülvette a kagyló belsejét. Kihajoltak a korláton. Warren és Marge perceken át csak bámult, dermedten az ámulattól. Ami eléjük tárult, látszólag maga az égbolt volt. Bármerre néztek, sűrű feketeséget láttak, telepöttyözve hatalmas fényerejű pontokkal. Látták, amint lassan örvénylik a fehérnek látszó por, hosszú csavarformát ír le, és középen áthatolva, kettészeli a fekete masszát. A fekete massza nem volt tömör, inkább azt a benyomást keltette, hogy teljesen üres, és közben mégis telides-teli parányi csillámok milliárdjaival, amelyek beragyogták, és áthatoltak rajta. Mindez mozgásban volt, mintha mindegyik csillám haladt volna, és középen a spirális ködszerű massza állandóan, lassan forrongott. Valamennyi csillogó felülete élettel telve küzdött a szemet fájdító feketeség ellen, amely egyébként nem annyira feketeség volt, inkább csupán a létezés tejies hiánya. A Semmi. Nézték, nézték, és úgy érezték, végtelen mélységekbe bámulnak, s hogy nyomban kizuhannak a parttalan űrbe. A csillogó fénypontok bántották a szemüket, és meggyötörték őket mindenestül. Nem akartak belenézni a látványba, de közben attól is féltek, hogy ha elkapják tekintetüket, valami csodálatosat mulasztanak el. Aztán egy idő múlva Warren elfordította a szemét, és kényszerítette magát, hogy Enderbyre nézzen. Az ott állt mellette, és kis félmosollyal őt figyelte. – Uramisten! – rázta meg aztán a fejét a riporter, hogy kitisztuljon egy kicsit. – Mi ez? Elbűvölő is meg rémisztő is. Marge is fölnézett, sápadtan és döbbenten. – Mintha az egekbe bámulnék – morogta. – Ilyesmit szokott álmodni az ember kisgyerek korában, – Azért olyan, mintha az egekbe bámulna – mosolygott Enderby –, mert ez maga az ég. Ez a mikrokozmosz, az igazi miniatűr világegyetem. Azok a fényforrások ott a csillagok, igen, igazi parányi csillagok, a feketeség pedig egy másik világegyetem űrjének a mélye. – Másik világegyetem? – motyogta Warren, és ismét a látványt nézte. – Csakugyan, félreismerhetetlen. Ez aztán a pompás vetítés! Sohasem láttam még ennél fantasztikusabb planetáriumot! – Nem – szólt Enderby. – Ez nem vetítés és nem planetárium. Ez igazi. Az, aminek látszik. Ez maga a világegyetem.

– Hogy a csudába? – nézett föl ismét Warren. – Világegyetem egy kupolában? Nem, nem… ez illúzió vagy szemfényvesztés. – Nem szemfényvesztés – hallatszott most Steiner hangja; a tudós csendben, észrevétlenül érkezett oda hozzájuk. – Nem szemfényvesztés. Jöjjön ide a távcsőhöz, és győződjék meg róla. Warren és Marge megfordult. Most vették észre, hogy a karzaton körös-körül itt is, ott is műszerek csoportja áll, távcsövek, színképelemző spektroszkópok és több más szerkezet, amelyek rendeltetése nem volt világos számukra. Steiner után mentek, aki a legközelebb álló távcsőhöz lépett. És ekkor egyszerre különös érzés vett erőt rajtuk. Hátborzongató volt a mikrokozmosz közelében járkálni. Mintha láthatatlan erők húzták-vonták volna őket, mintha láthatatlan hullámok verdestek volna körülöttük. Warren habozott, Enderby észbe kapott. – Ó, figyelmeztetnem kellett volna! Ha óra van a karján, az most tönkremegy. Egyszerűen elfelejtettem. Mi itt, a létesítményen belül soha nem viselünk magunkon semmi efféle szerkezetet. Nagy erejű mágneses erők veszik körül ezt a kísérletet; különféle eszközökkel uralkodunk rajtuk. A távcsőhöz értek. Csuklós állvány tetején állt, a korlát mentén. Steiner belenézett, aztán félrehúzódott. – Nézzen bele, Mr. Alton. Nézzen meg mindent. Látni fogja. Igazi. Warren a lencséhez emelte a szemét, és beállította a látványhoz. Fekete égmezőt látott, melyen csillagok ragyogtak át. De a csillagok nem hunyorogtak, és nem tűntek oly lágyan rugalmasnak, mint amikor csillagászati látcsőbe néz az ember. Kemények és fényesek voltak. Elfordította a tárcsát, és a látvány fokozatosan változni kezdett. Hirtelen egy fényes tárgy vált láthatóvá. Közeli csillag volt, és Warren tisztán látta a csillag izzó gyűrűjének lángoló fehérjét és lobogó csóváit, amint gázok irdatlan tömbjeit lövellte a felszínéről. Földbe gyökeredzett lábbal állt, míg csak Marge oldalba nem bökte. Nagy nehezen átengedte a lánynak a távcsövet. – Olyan, mint egy csillag – mondta végül a riporter. – De nyilván nagyon parányi. Hogyan is folytathatná másképp ezt a tevékenységet anélkül, hogy kiégne? – Egyáltalában nem parányi – rázta a fejét Steiner. – Ez a csillag, a maga saját világegyetemében semmivel se kisebb, mint a mi Napunk. Az is lehet, hogy nagyobb nála. Azok a gázfelhők, az a gyűrű több mérföldnyi magasságúak. – Lehetetlen – bámult rá vissza Warren. – Maga ellentmond önmagának. Az előbb azt mondta, hogy ez nem vetítés, nem is szemfényvesztés, és hogy valóban itt van. Most meg azt mondja, hogy milliószorosa ennek az egész helyiségnek vagy talán egész világunknak. Mindkettő semmiképp se lehet igaz. – De lehet. És az is – tartott ki szilárdan Steiner. – Ez itt eredeti világegyetem. A maga saját kiterjedését foglalja el. Ez nem része a mi kiterjedésünknek. A mérete önmagán belül akkora, mint a mi egész galaktikánk, sok száz fényévnyire terjed ki. Mégis: nekünk, akik kívül vagyunk az ő téridő-folytonosságukon, kicsinek tűnik. Ide nézzen – folytatta Steiner. – Nem tudunk áthatolni rajta. Figyelje csak! – A falon lévő tartóból egy rudat vett ki, maga elé tartotta, és megpróbált vele beleszúrni a mikrokozmosz fekete, lüktető sűrűjébe. A rúd megérintette, vagy legalábbis úgy tűnt, mintha megérintette volna, aztán megakadt. – Tessék, itt a rúd, nyomja bele – tolta a rúd végét Warren kezébe. Warren elvette meglökte. Mintha egy fémfalba akart volna behatolni. A rúd addig haladt előrefele, míg a mikro-világegyetem legkülső széléhez ért. – Ahhoz, hogy egy inch milliomodrészéig behatoljon a mikrokozmoszba, több erőre lenne szükség, mint amennyi az egész világon rendelkezésre áll – mondta lágyan Steiner. – Mert amit lát, az egyáltalában nem ebben a világegyetemben van. – De hiszen látom, így hát valahol itt kell lennie – vette le a szemét a távcső nézőlencséjéről Marge. – Itt van, a földön. Kit akar becsapni? Steiner egy alacsony padra mutatott, amely az épület belső fala mellett húzódott.

– Foglaljanak helyet. Elmondom, hogyan és miért jött létre az egész. Hátramentek vele, és leültek. Szemük még mindig a lüktető mikro-világegyetem hátborzongató látványára meredt. Még Steineré is, akinek pedig nyilván nagyon is ismerős volt ez az élmény. Annyira félelmes volt – akármi lett légyen is –, hogy senki nem tudta róla hosszabb időre levenni a szemét. – Ennek az egésznek az eszméje tíz évvel ezelőtt született meg bennem – kezdte dr. Steiner. – Bár nem hiszem, hogy túlságosan járatosak volnának a modern fizikában, túl azon az ismeretanyagon, amelyet népszerűsítő olvasmányokból lehet összeszedni, azt azért talán tudják, hogy az atomenergiával kapcsolatos kísérletek eredményeként óriási haladást értünk el az anyag természetének és a világegyetemnek a megismerésében. – Hogyne – bólintott Alton. – Mindez főleg a részecskegyorsító feltalálásának és tökéletesítésének volt köszönhető. Ez a berendezés teszi lehetővé, hogy a mindeddig elérhetetlen sebesség által megfigyelhessük az anyag elemi részecskéit, és így olyan sajátságait hozzuk felszínre, amelyeket soha nem is remélhettünk. A részecskegyorsító hatalmasat fejlődött. Az itt lévő bevatron például hihetetlen műveletekre képes. Az atomhasítással és az így felszabadított részecskék elemzésével folytatott kísérleteink eredményeképp rájöttünk, hogy az anyag és az energia sokkal több formában található, mint ahogyan azt valaha föltételeztük. Az atomnál kisebb részecskék különféle fajtáinak tucatjait osztályoztuk ezáltal, köztük néhány olyat is, mint az antiprotonok vagy az antineutronok, amelyek teljesen nyilvánvalóan nem léteznek a mi saját világegyetemünkben. Ezek a részecskék ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a mi saját anyagunk, de mivel elektromos töltésük pontosan fordított, a mi világegyetemünk bármely részével csak a pillanat törtrészéig lehettek kapcsolatban. Ennek ellenére a természet lehetővé tette, hogy ezeket a dolgokat fölismerjük, mi több: lehetővé tette, hogy létrehozzunk ilyen antianyagot, egész anyagszerkezeteket, molekulákat, tömeget, minden tekintetben hasonlókat a magunk világegyetemének anyagaihoz és molekuláihoz. Ám ezek mégsem lehetnek kapcsolatban a mi világegyetemünkkel. Ennek a tükörképzet-anyagnak az eszméje lehetségesnek látszott, noha semmi remény se volt rá, hogy bárhol is rátalálunk. Ha rátalálni nem is, megcsinálni mégis képesek voltunk, bármily különösen is hangozzék ez. A létezését fenntartani: nem. De előállítani: igen. És ez volt az én eszmém kiindulópontja. Steiner elhallgatott, rájuk pillantott, hogy lássa, követték-e a gondolatmenetét. – És ez antianyag világegyetem? – mutatott a mikrokozmoszra Warren. – Őszintén szólva nem tudom – felelte Steiner. – Talán nem. De az eszméje ebből a gondolatból sarjadt. És ez a gondolat abban állt, hogy meg tudtuk alkotni azt, ami nem létezett ebben a világegyetemben, aminek a szó fizikai értelmében nem volt szabad léteznie ebben a világegyetemben. És amelyet mégis meg tudtunk teremteni. Ez volt az egyik meghökkentő gondolat. A másik – folytatta Steiner – a fizika két törvényének összekapcsolásából fakadt. Ezek közül az egyik a részecske tömegének a változásával foglalkozik, amikor ez a fény sebességét eléri. Einstein, akinek munkáját Lorenz és Fítzgerald folytatta, meghatározta, hogy egy mozgásban lévő tárgy tömege megnő és meghosszabbodik a végtelenség irányába, amint eléri a fény sebességét. Elméletileg a tényleges fénysebességet elérve, a részecske végtelen tömegűvé és végtelen hosszúságúvá válna. A mi munkánkban, amelyet a részecskegyorsítókkal végeztünk, megállapíthattuk, hogy ez valóban így van. Pontos méréseket végeztünk azokon a részecskéken, amelyeket csaknem erre a sebességre gyorsítottunk föl. Kiderült, hogy erőteljes és gyors növekedés állt be a tömegükben, annyira, hogy úgy látszott, sosem áll elég energia rendelkezésünkre a részecske ilyetén felgyorsításához. Steiner megállt, hogy némi lélegzethez jusson. Két hallgatója nem szólalt meg, hogy gondolatmenetét meg ne zavarja. – A másik tényező, amely a szemembe ötlött, kezdetben nem tűnt fontosnak. Ez a kutatás spektrumának szinte az ellenkező oldala. Éspedig az abszolút nulla fok eszméje.

Ismeretes, hogy egy tárgy hőmérséklete a molekulái viszonylagos sebességének az eredménye. Amint egy test fölmelegszik, molekulái távolabb kerülnek egymástól, és egyre gyorsabban mozognak. Amint lehűl, úgy lassulnak le, és úgy közelednek egymáshoz. Az abszolút nulla pontnál a molekulák megállnának, végpontjukhoz érkeznének. Ez a végpont alighanem azt eredményezné: az összes molekula egybekapcsolódik, hogy egy mozgás nélküli tömeget alkosson. Ez is elérhetetlen jelenségnek tűnt. A kísérletek által produkált hőmérsékletek csak egészen kevéssel maradtak az abszolút fölött, de az a végső nulla fok elérhetetlen maradt. Az én eszmém az volt – magyarázta tovább Steiner –, hogy a két műveletet kombináljam. Hogy megkíséreljem: az anyag elemi részecskéje érje el mind a fénysebességet, mind pedig az abszolút nulla fokot. Éspedig egyszerre. Gyökeret vert a fejemben egy gyanú. Az efféle megsejtések a semmiből lepik meg néha az embert, amikor valami bonyolult problémán dolgozik. Ez pedig az volt, hogy összekapcsolom a részecskegyorsítást az ultralehűtési módszerekkel. Mindkettőt megoldhatom. Az abszolút nulla fok közelébe hozott részecske tömegének megnövekedése lenne a különleges tényező. És megfordítva. És amint látják, ez jött létre a fénysebességből és a hőmérséklet abszolút nulla pontjából. Mindkettő nyilvánvalóan a mi világegyetemünk két véglete. Mindkettő a mi tényleges kozmoszunk határvonala. Steiner mélyen elgondolkodott. Warren a lüktető csillagokat nézte, amint csillognak a mikrokozmosz áthatolhatatlan sűrűjében. Türelmesen várakoztak, amíg a tudós ismét felbukkant gondolatai mélységéből. – Előterjesztettem az eszmémet, és négy évig dolgoztam rajta, míg végérvényesen rájöttem, miként is kellene csinálni. Marco és Weidekind közben kidolgozták az eredmény matematikai lehetőségeit. Amikor aztán egyeztettük a jegyzeteinket, már láttuk, mi következik. Fölkerestük a Lansing Alapítványt, elmagyaráztuk nekik a dolgokat, és ők megajánlották nekünk a szükséges anyagi eszközöket. Fölismerték, hogy a végeredmény elképzelhetetlenül csodálatos lesz. És igazuk lett. – Mi történt? – kérdezte elhaló hangon Marge. – A kísérlet eredménye, azé, hogy az anyag elemi részecskéjét az abszolút nulla ponton végtelen tömegűvé és végtelen kiterjedésűvé tegyük, nos, ez annak a dolognak a megalkotását hozta, amely nem létezhet a mi világegyetemünkben. A mi világegyetemünk nyilvánvalóan nem tartalmazhat végtelen tömegű és végtelen kiterjedésű valamit. Aminthogy a részecske se juthat el az abszolút nullapont teljes mozdulatlanságához és tömörségéhez. Hogy mi történt? Egy új világegyetem csíráját teremtettük meg. Röviden az történt, hogy mesterséges eszközökkel megalkottuk a szuper-ősatomnak ugyanazt a fajtáját, amely a teremtés valóságos eredetekor létezhetett. Hidrogénatomot, amelynek tömege végtelen, minden helyet kitölt, és olyan sűrűn tömör, hogy magában hordja a világegyetem teljes feszültségét. Ugyanaz a fajta részecske volt ez, amelyről a csillagászok azt tartják, hogy létezett világegyetemünk hajnalán, négy és fél milliárd évvel ezelőtt! Steiner elhallgatott, és végigsimított ritkás haján. – Létrehozható volt egy ilyen ősi szuperatom. És amikor létrejött, ki kellett szakadnia és ki akart szakadni a magunk világegyeteméből; saját világegyetemet csinálni magából, saját téridő-folytonosságot teremteni. Olyat, amely semmilyen viszonylatban, függőségben vagy kapcsolatban sincs a miénkkel. Ezeknek a számításoknak az eredménye elsőre önpusztítónak tűnt. Ez látszólag azt jelentette, hogy győzelmünk pillanatában a hidrogénősatom egyszerűen megszűnik létezni, legalábbis a számunkra. Későbbi számítások azonban azt mutatták, hogy ha a kísérletet bizonyos mágneses erőkkel vesszük körül, ha bizonyos nyomás alatt tartjuk, akkor nem fog eltűnni, hanem betokosodik; buborékot formál magából a mi kozmoszunkon belül, és megőrzi önmagát általa. Négy évvel ezelőtt sikerült létrehoznunk itt, a Villámhorgon ezt az ősi világegyetem-atomot. Ez az, amit most látnak. Warren csak sokára válaszolt: – De amit itt látunk, az nem atom. Hanem egy miniatűr galaktika.

– De igen – vitázott Steiner. – Ez az ősi hidrogénatom, ahogy néhány milliárd évvel később megjelenik. Az atom nem maradhatott stabil. Fölrobbant. Ugyanúgy, ahogy az ősi világegyetem-atom, amely valaha egymaga volt a mi egész világegyetemünk. És még valami. Ez nem miniatűr. Akkora, mint a mi egész Tejútrendszerünk. – Ugyan már! – mondta Marge. – Hiszen akkora sincs, mint ez az épület! Kit akar becsapni, dr. Steiner? HATODIK FEJEZET Steiner elnevette magát. – Tudom, ez nem hangzik valami hihetően, hiszen az ember a szemének hisz. Hadd fogalmazzak másképpen. Önmagában és önmagához képest akkora, mint a mi galaktikánk. Az átmérője körülbelül százezer fényévnyi. Ezt onnan tudjuk, hogy a fénysebesség valóságos mértékegységének ennyi felel meg ezen a galaktikán belül. Az ő fényük ugyanazzal a sebességgel halad, mint a miénk, és a tulajdonságai is ugyanazok; ennek a fénynek a sugara annyi idő alatt teszi meg az utat e mikro-világegyetem egyik szélétől a másikig, amennyi idő alatt az ő Föld jellegű bolygójuk százezerszer kerüli meg a saját napját. Tehát magának egy dologban igaza van – fordult a lányhoz. – A mi számunkra, a mi viszonyításaink szerint ez kisméretű objektum. De ez itt nem a mi világegyetemünk törvényszerűségei szerint működik; csupán azoknak a természeti törvényeknek engedelmeskedik, amelyek az ő nagyságrendjéhez alkalmazkodnak, ugyanúgy, ahogy a saját belső fénye. Minthogy mi magunk nem tudunk fizikailag behatolni ebbe a világegyetembe, ezért csak a saját szabályai alapján ítélhetjük meg. Értsék meg: ez teljesen független téridő-egység. Ez alatt a négy év alatt egymilliárd saját éve telt el; belső részecskéi pedig ennek megfelelő fejlődési szakaszokon mentek át. Majd később, ha a feljegyzéseinket és a fényképfelvételeinket tanulmányozzák, látni fogják mindezt maguk is. A felrobbant egyetlen hidrogénatom mára elérkezett oda, hogy ugyanazokból az elemekből áll, mint a mi saját világegyetemünk; többféle típusú és többféle korú nap van benne; ezek körül saját bolygóik keringenek, s egy nagyjából spirális korong alakú világegyetemet alakított ki. – Én mégiscsak azt mondom, hogy ez kicsi – rázta még mindig a fejét Marge. – Azt hiszem, dr. Steiner úgy érti – fordult a lányhoz Warren –, hogy ha te mondjuk benne lennél, ha az egyik világában élnél, és ugyanakkora volnál ahhoz a világhoz viszonyítva, mint amekkora most a Földhöz viszonyítva vagy, akkor ez méretarányosan ugyanakkora világegyetem volna. – No jól van, ezt értem – mondta lassan a lány. – De mit bizonyít az egész? – Igen. Mit remél: mit fog megtudni belőle? – fordult a tudóshoz Warren. – Végül is, ha jól emlékszem főiskolai csillagászati tanulmányaimra, úgy tudom, a mi világegyetemünkön belül nemcsak egyetlen, hanem több száz, talán több ezer galaktika létezik; és hogy állandóan terjed, és alighanem végtelen. Ez a maguk mikrokozmosza nyilvánvalóan kisebb, mint a mienk, csak egyetlen galaktikát tartalmaz, és egyszerűen nincs módja tovább terjeszkedni, ráadásul kétségtelenül nem végtelen. – Igaza van – bólintott Steiner –, de maga figyelmen kívül hagyja ennek a jelentőségét. Elsősorban eredeti célunk értelmében kísérletileg igazolta a saját világegyetemünk létrejöttére vonatkozó elméleteket. Fejlődését figyelve nyomon követhetjük a saját csillagrendszerünk fejlődését, a bolygók születését, kipróbálhatjuk általa a kozmikus erők tényleges ráhatását. Mindez a mi világegyetemünkben sokkal lassabban és hatalmasabb méretekben megy végbe, mintsem hogy tanulmányozhatnánk. Tudják – folytatta –, teljesen felbecsülhetetlen adatok óriási tömegét gyűjtöttük össze azokról az erőkről, amelyek Napunkat és bolygóinkat és emberi fajunkat létrehozták. És ami még fontosabb: ennek a

galaxisnak a végkifejletét is látni fogjuk! És abból megtudjuk, hogy mi történik majd, amikor a mi Naprendszerünk elöregszik, amikor a Nap kihűl, amikor esetleg a saját galaxisunk is kivénül, és bekövetkezik egyfajta kozmikus halál. Hogy ez hogyan zajlik le, az egyelőre még csak feltételezés. De mi itt, a Villámhorgon néhány hónap múlva megtudjuk majd a választ. Ez a kis mikrokozmosz itt – magyarázta – behatárolt. Mégis, mivel természeti törvényei alapjában azonosak a mieinkkel: az, ami majd kihalásakor lejátszódik, pontosan tükrözni fogja a saját galaktikánk végét. Nem a magunk világegyeteméét, ez igaz, merthogy a mienk, ahogy maga helyesen mondta, folytonos kiterjedésben van és végtelen. Mi itt ennek a kiterjedését mágneses interferenciával leblokkoltuk, és ezáltal korlátok közé szorítottuk, amelyeken ez a mikro-világegyetem nem képes áthatolni. Így ennek csupán egyetlen galaxisa van, és egyértelműen – véges. Ennek a behatárolásnak az eredményeként bonyolódott le rajta egymilliárd évnyi idő alatt annyi, amennyi nálunk négy és fél milliárd év alatt; mármint a mi időnk szerint nézve. Warren ismét beletekintett az állandóan változó, lüktető látványba. – Ha így van, ahogy maga mondja, akkor ebben kell hogy legyenek Föld jellegű bolygók, és ezeken nyilván élet is van. Talán egyen-kettőn még értelmes lények is élnek. – Igen, igen, igen – helyeselt Steiner. – És éppen ez a legcsodálatosabb felfedezésünk. Nem láttuk előre, de az eredménye felbecsülhetetlen lesz. Mert csakugyan vannak bolygók ebben a mikrokozmoszban, amelyeken élet van! Bolygók, amelyeken az élethez szükséges tömeg, légkör és hőmérséklet adott: és mi megfigyeltük ennek az életnek a kialakulását! Tizenöt ilyen csillagon csaknem ugyanott tart az élet, ahol a Földön tart most. Emberszerű lényekkel és növekvő civilizációval. És több másikon emberszerű lények vannak kialakulóban, méghozzá nagy gyorsasággal! Fölfogják, mint jelent ez? – lelkesedett a tudós. – Ez azt jelenti, hogy ezek a mikrocivilizációk hamarosan túlhaladnak bennünket, eljutnak oda, ahova mi ezer, tízezer vagy egymillió év múlva. És így fölhasználhatjuk az ő szupertalálmányaikat is! Néhány hónap múlva itt, a Villámhorgon tökéletesített atomerő-meghajtású gépek birtokába kerülünk, meg a gravitációt legyőző szerkezetekébe meg tökéletesített, fejlett űrhajókéba; lesz csillagközi járművünk, ha ez egyáltalában lehetséges! Majd megtudjuk, mert figyelni fogjuk fejlődésüket az előttük álló évmilliók során; mármint az ő idejük szerint! Azután meg látni fogjuk egy világ végét… ahogy a magunké is végzi majd. De addig ezek a dolgok a világ legértékesebb kincsévé teszik ezt a mi kutatásunkat. Mérhetetlen értékű kincsekkel ajándékozzuk meg az emberiséget! Steiner áthajolt a mellvéden beszéd közben, és erősen belebámult a mikrokozmosz fekete mélységeibe. Olyan volt, akár egy megszállott. Marge-ra mély benyomást tett. Steiner visszanyerte az önuralmát, újra leült, és fölrántotta a szemöldökét. – Még mindig lázba hoz. Bocsássanak meg, hogy ennyire kifordultam magamból. – Megértem – mondta Warren. – Sőt rám is átragadt az izgalma. – Igen – makacskodott Marge. – De mondjon csak meg nekem valamit. Ha nem tud behatolni ebbe a mikrokozmoszba, akkor hogyan láthatja ezeket a találmányokat? Ha ezek a világok olyan gyorsan mozognak mihozzánk képest, akkor hogyan láthatja, mi folyik rajtuk? Esetleg egy gyorsan mozgó felvevőgéppel, de akkor is: elég erősek-e a távcsöveik ahhoz, hogy lássa velük azokat a parányi dolgokat a felszíneken? Ha azok ott napok, hogyan láthatja a bolygóikat? – Nagyon jó kérdés – méltányolta Steiner. – Ezen mi is fennakadtunk egy idő után. A kísérlet remekül ment, míg a bolygók el nem kezdtek kifejlődni a kozmikus gázfelhőkből, de azután beleütköztünk ebbe a problémába. Vannak nagy erejű távcsöveink, és látjuk a bolygókat. De képtelenek voltunk a felszíneken a részleteket kivenni. Amíg csak egy különös jelenség nyomára nem bukkantunk. Ezeket párhuzamos fázisú látomásoknak nevezzük. – Alighanem ezek azok a délibábok, amelyeknek az ügyében nyomozunk – mondta Warren.

– Ezek voltak azok – bólintott Steiner. – Mivel ez magában való világegyetem: belső erői hatalmasak és erősek. És mihelyt valamely belső részecskéjük azonos rezgésszámú és fizikai fázisba kerül, mint a mi Földünk, párhuzamos rezgéseket képesek előállítani a mi világunkban is. Néhány héttel ezelőtt látomásokat kezdtünk látni idefenn a Villámhorgon, s úgy tudom, voltak ilyenek a környéken is, gyakran nagy meglepetésünkre. Ha ezen a mikrokozmoszon belül valamelyik világ a mi Földünkhöz többé-kevésbé hasonlít, akkor – valami eddig ismeretlen okból – egy részlete az azonos rezgésszám révén megjelenik a mi Földünknek egy nagyjából hasonló táján. Ez káprázatként tűnik fel, egy látvány több kiterjedésű jelenéseként; s a mikro-világegyetem egyik világával van azonos fázisban. Volt köztük például egy olyan bolygó egyik részlete, ahol még az őskori dzsungelvilág uralkodik, a dinosaurusi szakaszban. Ez a kép verődött vissza egy közeli farmon. – Bassett farmja! – ámult Marge. – Úgy van – folytatta Steiner. – És volt még sok más dolog is. Repülő szörnyek, égboltrészletek, jelenéstöredékek. És épp most hallom Weidekindtől, hogy tényleges, emberszabású lényeket tartalmazó jelenés is létrejött, olyan világból, amely már nagyon közel van a mi civilizációs szintünkhöz. Nem mondhatnám, hogy túlságosan örülünk ezeknek a dolgoknak; fölhívják ugyanis a figyelmet a tevékenységünkre. Már sok mindent kitaláltunk, amivel megállíthatnánk vagy elirányíthatnánk ezeket a jelenségeket. Úgy gondoljuk, hogy mágneses blokkjaink növelése véget vethetne a káprázatoknak. Másrészt viszont – tette hozzá – ezek nyújtották az első lehetőségeket annak megismerésére, ami a bolygók felszínén valójában zajlik. Volt egy még érdekesebb mellékhatás is; ezt alighanem maguk is tapasztalják majd. Ezzel a másik módszerrel mindent megtudhatunk, ami rajtuk történik, de csakugyan mindent. Elhallgatott. Warren és Marge fölkelt, lassan körülsétáltak a karzaton, hogy különböző szögekből nézhessék a mikrokozmoszt. Teleszkópok sorakoztak egymás mellett. Legtöbbjükhöz folyamatosan dolgozó felvevőgép kapcsolódott, így állandóan szalagra rögzítette mindazt, ami a mikrokozmoszban történt. Visszatértek Steinerhez, aki egy spektografikus feljegyzést tanulmányozott. Mikor odaértek hozzá, fölnézett. – Szeretném javasolni, hogy menjünk a dokumentációs terembe, Enderby nyilván engedélyezi maguknak. Bizonyára lesz ott valaki, aki megmutatja a fotókat meg a kísérlet különféle időszakait. Biztos vagyok benne, hogy lenyűgözi magukat. Marge és Warren ugyanazon az ajtón ment ki, ahol bejött. Odakinn megálltak, nézték a kék eget meg a zöld füvet, és szinte egyszerre mélyet lélegeztek. – Jesszusom, de fura volt itt! – szólt Marge. – Kicsit olyan volt, mintha Istent játszottuk volna. Féltem. – Megértelek – felelte Warren. – Olyan volt, minthogyha kívül kerültünk volna ezen a világon. Az ember úgy érzi, mintha valami kozmikus utazáson lett volna, és épp most térne vissza a Föld diadalmas napfényébe. Azt hiszem, nagyon szerencsések vagyunk, hogy ennek a dolognak a tanúi lehetünk! Tudod-e, hogy ez fordulópont lehet az emberiség történetében? Marge egy pillanatra fölnézett rá. – Warren, azt hiszem, egy kicsit még mindig meg vagy húzatva. Én nem vagyok biztos benne, hogy elhiszem ezt az egészet. – Akkor talán menjünk a dokumentációs terembe, és nézzük meg a fényképeket. Azok mégiscsak inkább a te szakmádba vágnak. Talán meggyőznek majd. Nyilván észrevennéd, ha hamisítványok lennének. – Biztos – felelte a lány. – Gyerünk. A dokumentációs csarnok az egyik hosszú épületben volt, amelyet Enderby mutatott nekik idejövet. Keresztülsétáltak a füvön, és az ajtóhoz értek. Zárva találták. Warren az öklével dörömbölni kezdett rajta. Némi szünet után lépteket hallottak közeledni, s az ajtó kinyílt.

– Ó, hello – bámult rájuk Roger Stanhope. Fehér köpeny volt rajta, kezében dossziét tartott. – Jöjjenek csak befelé. Beléptek, és egy hosszú helyiségben találták magukat, amely teli volt iratgyűjtőkkel, vetítőgépekkel és képernyőkkel. Hátul kis ajtó nyílt egy fényképészeti laboratóriumba. – Itt voltam benn, csoportosítottam az anyagokat – mondta Stanhope. – Kezdek nagyon begurulni. Az az érzésem, hogy valaki rendszeresen kurkászik itt valami után, anélkül hogy szólna nekem. Állítólag én vagyok a vezető fotós és dokumentációkezelő itt. És nem bánnám, ha szólnának nekem. Beszéd közben végigmentek a helyiségen, miután Stanhope újra bezárta maguk után az ajtót. – Van még valakinek kulcsa ehhez a helyiséghez? – kérdezte Warren. – Ó nem – felelte Stanhope. – Az ég szerelmére, dehogyis! Csak nekem meg Steinernek meg Marcónak meg Enderbynek van kulcsa. És abban biztos vagyok, hogy nem ők voltak, mert ők nem kevernék össze a dolgokat. Valaki bejut ide, használja az előhívóimat meg a tartályaimat, és összekavarja a legfrissebb kartotékjaimat. Csak legalább szólnának… A fotólaborba érkeztek. Állványokon filmtekercsek száradtak, a többi előhívásra várt. Csomó irat hevert szétszórva a nagy munkaasztalon. Warren rájuk bámult. – De hát miért jönnének be a maga engedélye nélkül? – A jó ég tudja – tárta szét karját Stanhope. – Nagyon bosszantó, ÉS ez már jó ideje így megy. Marge füttyentett egy kurtát. – Lehet, hogy Kenster igazat beszélt, és csakugyan valami kém bujkál itt? – Kémek! – ámult Stanhope. – Úgy érti, hogy valami kém behatol ide, és másolatokat készít? Erre még sohasem gondoltam! – Milyen gyakran fordult elő – nézett körül Warren – hogy a helyükről elmozdítva találja itt a dolgokat? – Hát, igazság szerint – biggyesztette le az ajkát Stanhope – nem túl gyakran. Mondjuk, úgy egyszer hetenként nagyjából. Tényleg nem gondoltam rá eddig; azelőtt csak a három jogosult kollégám járt itt. De most már kezd egy kicsit idegesítő lenni a dolog. Láthatják, az utóbbi időben micsoda dokumentációs anyagmennyiség halmozódott itt fel, mióta kidolgozták a késleltető irányítást a mikrokozmoszban. – Késleltető? Hát az meg mi? – kérdezte Warren, és nézegetni kezdte az asztalon a fényképeket, amelyek csillagmezőket ábrázoltak. – Hát – kezdte Stanhope –, talán előbb menjünk végig a fotódokumentáción általában. Akkor jobban megértik majd a szükségességét. Itt, ebben az irattartóban – azzal kiment a fotólaboratóriumból, vissza a dokumentációs terembe, és kihúzott egy irat-rendezős fiókot –, ebben teljes képet kaphatnak a munkánkról. Úgy rendeztük el az anyagot, hogy időrendi áttekintést alkosson egy esetleges későbbi publikáció céljaira, majd ha kirukkolunk az egész kutatással. Foglaljanak helyet itt a padon, és vegyék sorra a képeket. Mindegyik részlethez ott találják a leírást is, de azt hiszem, a képek magukért beszélnek. Warren és a lány szót fogadott, leült, Warren pedig nekiállt, hogy sorra megnézegesse a vaskos iratgyűjtőbe rakott képeket. Időrendben vette sorra őket, és hangosan felolvasta a hozzájuk csatolt leírásokat. Néhány perc múlva már lenyűgözte őket a látvány, lepörgött előttük a világegyetem teljes története. Ez a történet megfelelt a mi kozmoszunkénak; láthatták szülési fájdalmait, föltárultak előttük a természet titkai, amelyekről az ember nem gondolta, hogy valaha is megfejti. Az első képek a Villámhorgon létesített intézmény alapjainak lerakását mutatták, a munkához szükséges hatalmas energiát adó atommáglya üzembe helyezését, aztán a kezdeti kísérletek megindítását. Ezután egy fénykép következett, amely csillogó fehér golyót ábrázolt, magányosan ragyogott ki a nagy feketeségből. Ez volt az ősatom, úgy, ahogy legelőször anyaggá vált.

Sima volt és fehér, körülötte vékony fekete kagylóhéj húzódott. E fekete kagyló körül láthatók voltak a képen a laboratórium műszereinek szélei. – Ezt a kísérlet első egymilliomod másodpercében vették fel. De nézzék csak, mi történt a következő milliomod-másodpercben! A következő képen látszott, hogy a gömb már terjeszkedni kezd. Egyetlen másodperc töredéke alatt az egyetlen, tömör ősi hidrogénatom már föl is robbant, szemmel láthatóan hatalmas mértékben kezdett kifelé nyomulni és állandóan növekedni. Ahogy növekedett, úgy tágult ki az a fekete szegély, amely körülvette. Az eredeti atom elemei láthatóan kitöltötték a körülzárt tér-idő szegmentumot. Aztán a képek hamarosan egyenletes szürkeséget mutattak, amint az eredeti robbanás elemi elektronikus pora betöltötte a világegyetem egész területét. Majd – nyilván néhány órával később – ez ritkulni kezdett, fekete foltok jelentek meg, és látni lehetett, amint az a por egyes helyeken összecsomósodik, felhőket formál, másutt pedig semmi nem maradt belőle. A képek később csillagködökkel teli részeket mutattak, azt a formátlan anyagot, amelyből majd csillagok formálódnak. Így nézték fokról fokra végig, amint a világegyetem elkezdett formát ölteni. A létesítmény munkásságának első fél esztendeje során az első csillagok kialakulnak. Látták, amint a fő gázfelhő spirális korongalakja kibontakozik, és azt is, amint a kis gázfelhőcskék, a csillagködök ugyancsak lényegében korong formájúakká válnak. Ezek némelyikéről külön felvételek is készültek, hogy megmutassák: ezen a gázkorongon belül fényesebb és sötétebb részletek váltakoznak. A középpontban atomrobbanási csomópont sűrűsödik, és körülötte sugárzanak a fekete foltok, ahol a nem robbanó anyag formálódik és kocsonyásodik. Az egyik ilyen részletet a két látogató tovább követhette addig a pontig, amíg – egy év múlva – naprendszer formálódik belőle: egyetlen ragyogó csillag, amely körül hat parányi bolygó kering. – És ez, azt mondja a kommentár, ennek a mikrouniverzumnak a relatív időszámítása szerint a milliárdévnyi történet első harmada. Háromszázmillió év belepréselve a mi egyetlen esztendőnkbe! – kiáltott fel Warren. Tovább rakosgatták egymás után a bolygóegyüttesek képeit. Látták, hogy a mikrokozmosz általános kialakulása hogyan kezdte mindinkább felvenni annak a mikrouniverzumnak a formáját, amelyet az előbb láttak. Csillagok váltak rajta felismerhetőkké, és egyetlen galaxisának spirál formája is mindinkább kibontakozott. Több csillagköd-felhő továbbra is megmaradt, és elvékonyodóban volt, aminek a soron lévő hétszázmillió – relatív – év alatt kellett teljesen végbemennie. Követték a bolygóegyüttesek fejlődési szakaszait. Láttak rendszereket, amelyek két bolygóból álltak, és olyanokat is, amelyek tizenötből. A mind nagyobb növekedés a csillagok felszínének közeledését eredményezte, éles fénykörökkel, s közeledtek egymáshoz a bolygók is. Látták, amint a bolygók izzó-vörös olvadt tömeggé válnak. Látták, ahogy hatalmas gőz- és gázfelhők veszik körül őket. Látták, amint egyik-másik elveszti az őt körülvevő légkört, és steril kőtömeggé válik. Ismét más bolygók hatalmas gázgömbökké váltak, és gyűrűvé formálódva ölelte körül őket a légkör, akárcsak a Jupitert vagy az Uránuszt. És azután láttak olyan bolygókat is, amelyek a Földhöz hasonló alakot kezdtek fölvenni; szárazföldi és tengeri részekkel, sarkkörökkel és tiszta légkörrel. Ezek közül néhányról döbbenetes fényképeket láttak. Századmásodperces felvételek voltak. Egyenetlen felszíneket, hatalmas sivatagokat, szakadékokat láttak, vulkanikus tevékenységet, amelyet irdatlan tűzhányók sora produkált, és hatalmas felhőrétegeken tört át a fény. És amint tovább nézegették a Villámhorgon végzett tevékenység második évének képeit, látták, hogy a mikro-univerzum bolygói kezdtek megnyugodni, felszínük elég békéssé vált ahhoz, hogy élet keletkezhessek rajtuk. Látták, amint a táj kezd kizöldülni, távoli erdők emelkednek ki az óceánmélységekből, és nehézkes felvételeket láttak, amelyek állatok létére utaltak. Ezek azért voltak nagyon nehézkesek, mert a Villámhorog

műszereinek is megvoltak a maguk korlátai. Közeiről láttatni egy parányi bolygó felszínét, amely őrületes gyorsasággal pörög egy ugyancsak parányi nap körül, s mindez távol, a mikrokozmosz lüktető tömege mögé rejtve – ennek rögzítése már meghaladta a fényképészet lehetőségeit. Csak kevés kép készült ezekről a részletekről, és azok se sikerültek túl jól. Néhány pötty a tájban: ennyi érzékeltette csupán állatcsordák mozgását. – A fényképezésnek ez a formája, távcsöveken keresztül, igen nagy sebességgel: egyszerűen nem alkalmas arra, hogy bármiféle részletet mutasson – mondta Warren. – Ez érthető – felelt Marge. – Még az is csoda, hogy egyáltalában képesek voltak így jelenségeket rögzíteni. De képtelen vagyok megérteni, hogyan tudhatnak máris ennyi mindent. Hogyan láthatnak például részleteket ma a bolygók lakóinak találmányairól… További fotókat vettek sorra. A harmadik év folyamán a mikro-univerzum a fejlődésnek más fázisába került, és viszonylag is gyorsabban alakult, mint a miénk. Látták: a spirál fölveszi mai alakját, a feljegyzésekből pedig megállapíthatták, hogy a távfényképezés néhány tucatnyi csillagra összpontosított, azok rendszerére a külső spirálban. Stanhope odajött, és a válluk mögül belekukkantott a képekbe. – Az is nagyon érdekes ám – jegyezte meg –, hogy az általunk tanulmányozott világok többnyire ugyanúgy helyezkednek el, mint a mi Földünk és Napunk a magunk galaxisában: a külső széleken. Warren az utolsó képhez ért, és elállt a lélegzete. A kép egy bolygó egyik részletéről készült, váratlan élességgel: kezdetleges kunyhók sora volt látható, és csöppnyi, emberszerű alakok álltak körülöttük. – Micsoda változás! – kiáltott fel. – Atyaisten – dohogott Stanhope –, de hiszen ez teljesen elkeveredett, nem a saját helyén van! Nem ez következik! – Gyorsan kikapcsolta az irattartó tengelyét, és rendet teremtett. – Akárki volt idebenn, nyilvánvalóan másolatokat készített ezekről a legutóbbi felvételekről. – Nem kétséges: valamiféle kém – állapította meg Warren. – Ez a kép akkor készült, amikor tökéletesítettük a lassítót – magyarázta Stanhope. – Rájöttünk, hogy tömérdek fontos részletet szalasztunk el, ha nem tudjuk megakasztani az eseményeket a bolygók felszínén. Marco akkor kifejlesztett egy új módszert, amely fölerősíti a mikrokozmoszra gyakorolt mágneses hatást. Ezt a spirális galaxis forgásával ellenkező irányba terelve, nagy energiák állandó alkalmazásával elértük, hogy a szó szoros értelmében lelassíthatjuk a mikro-univerzumot. Minden lassabban mozog; persze csupán a mi szempontunkból, a saját tudtán kívül. Ezzel az eszközzel most már képesek vagyunk arra, hogy lelassítsuk belső fejlődésének szédületes iramát, ha szükséges, órákra, de mindenképp csupán limitált időtartamok erejéig. Ezekben az időszakokban csakugyan jeleneteket tudunk rögzíteni a bolygók felszínén, és meg tudjuk vizsgálni, mi folyik a kozmikus szerkezetekben. Nagyon fontos felfedezések küszöbén állunk… A most már helyrerakott sorrendben következő képek ezeket a csodálatos dolgokat kezdték mutatni, őshüllőket láttak és korai emlősállatokat. Nyomon követhették különféle fajok intelligenciájának kifejlődését – amíg csak egy sor világban föl nem tűntek az emberszerű lények! Végül látták, amint ezeknek a bunkókkal csatázó nomád őslényeknek a csoportjai letelepszenek a bolygók egy-egy meghatározott területén, tetőt építenek maguk fölé, és elkezdik művelni földjeiket. A jelenhez érkezvén nyilvánvalóvá lett előttük, hogy a mikrokozmosz néhány világa arra a fejlődési fokra jutott, amely csaknem azonos szintű, mint a Földé. Láttak világokat, amelyek a római kornak feleltek meg, mások még a barbárságnál tartottak. Ezeknek a világoknak a lakói némely részletben különböztek egymástól; egyik sem volt azonos a földi értelemben vett emberrel, de mind eléggé emberszabású volt ahhoz, hogy nagyjából hasonlónak lehessen tekinteni. Olyik-másik testét szőr borította, volt, amelyiké farokban végződött, némelyiknek olyan furcsaságai voltak, mint taraj vagy kurta szarvak a fején, de

alapjában véve valamennyien két lábon járó lények voltak, és látszott rajtuk, hogy értelmes fajtához tartoznak. Csomó olyan fotót is láttak, amelyek a Villámhorog környéki látomásokkal függtek össze. Különféle jelenségek, amelyek alapjaikban hasonlatosak voltak a Coningo megyében följegyzettekkel, azokból az azonos rezgésekből jöttek létre, amelyeket a mikrovilággal való egyre növekvő hasonlóság teremtett. Azután följegyzések sora következett, melyeket a fotók közé helyeztek. Warren már épp azon volt, hogy átlapozza ezeket, későbbi tanulmányozásra, amikor ráfutott a szeme egy sorra. Helységneveket, személyneveket látott, amelyek történelmi eseményekkel függtek össze, meg kultúraleírásokat a mikrovilággal kapcsolatban. Megmutatta Marge-nak. – Különös. Honnan a csudából tudják, miféle nyelvet beszélnek ezekben a világokban, lakóik hogyan nevezik egymást, és miféle történelmi események történtek ott? Ezt aztán igazán semmiféle fénykép nem mutathatja meg. Nincs olyan gépezet, amellyel a végére lehetne járni: mi jár az agyukban, és mit tartanak számon önmagukról! Stanhope-hoz fordult, de a férfi benn működött a sötétkamrában, és a piros lámpa figyelmeztetett rá, hogy odabenn keményen dolgozik az előhívótartályai közt. Warren nekiállt, hogy elolvasson egy beszámolót arról, miket művelt egy barbár uralkodó az egyik planétán, amely magát Chundrának nevezi, de a nyilvántartásban mint az NWE 61 negyedik bolygója szerepel. – Nem akadtam volna fönn rajta – mondta a lánynak –, ha nem kezd el annyira hasonlítani egy ókori történelemleckére, amelyet végzős középiskolásként tanultam. Utáltam a történelem-tanárnőt, meg is buktatott. Ebben a pillanatban kialudt Stanhope piros lámpája, és a férfi nagyot ásítva kijött a laborból. – Ideje vacsorázni, azt hiszem – szólt. – Mindjárt éhen halok. Remélem, maguk is. Marge és Warren fölállt, visszarakták az iratkötetet a tartójába, azt pedig a fiókjába. – Nem ártana gondosan bezárni az ajtót. – Szólni fogok Enderbynek erről a dologról – bólintott Stanhope. – Baj, nagyon nagy baj. Kémek mindent tönkretehetnek, amiért itt dolgoztunk… Együtt mentek be a közös szalonba. Odakünn sötét volt már, és a nagyobb világegyetem csillagai ragyogtak fölöttük. Warren különösen érezte magát, miközben a sötét füvön ment a másik kettővel. Az jutott eszébe, vajon nem néznek-e le rájuk valahonnan valamilyen szemek, nem jegyzik-e föl azok is, amit ők tesznek. „De hát nyilvánvaló – jutott eszébe aztán –, hogy a mi világegyetemünk végtelen.” Vajon tudják-e a mikrokozmosz lakói, hogy az övék nem az? HETEDIK FEJEZET Marge és Warren néhány nap alatt beleilleszkedett a Mikrokozmosz Vállalkozás életébe. Marge a fotólaboratóriumban dolgozott Stanhope-pal és néha magában a központi kupolában azzal, aki épp az ügyeletes megfigyelő volt. Kiderült róla, hogy igen jól ért a fotótechnikához. Ha protekcióval nyomták is be a People szerkesztőségébe, méltó volt erre az állásra. A lánynak egész sor újítási javaslata volt ezeknek a berendezéseknek a használatával kapcsolatban, és valamennyi igen praktikusnak bizonyult. Warren azon kapta magát, hogy teljesen belemerül a jegyzőkönyvek, tanulmányok és diapozitívok hatalmas tömegének tanulmányozásába. Akadt tennivaló bőven; bármily furcsa, de a Villámhorgon nem volt elegendő személyzet a vállalt munka mértékéhez képest. Egy valamirevaló történész úgy hiányzott, mint egy falat kenyér. Hozzálátott, hogy fölvázolja a vállalkozás történetét és közben a mikrokozmosz népszerű-tudományos leírását. A diapozitívok gyűjteményét Stanhope mutatta meg neki. Ezt eléggé sebtében állították össze, és még tökéletesítésre szorult. Az első munkanap után

Warren felismerte, hogy egy minden idejét igénybe vevő és lenyűgözően érdekes munkába vetette bele magát. Munka közben azonban újra meg újra felmerült benne a váratlan kétség, éspedig egyikmásik mikro-kozmikus világ történetének percnyi részletességgel leírt történetével kapcsolatban. Minden alkalommal újra zavarta az, hogy nem jött még rá: honnan s mi módon ismeretes ez a történelem? A délibábok ugyan szolgáltattak némi támpontot egyikmásik részlethez, de semmiképp sem eleget. Tudta, hogy maguk a délibábok jelen idejű jelenségek. A mikrokozmosz csak most kezdte elérni azt a fejlettségi állapotot, ahol a mi égboltunk nagyobb kozmosza tart. A vállalkozás most jut abba a szakaszba, ahol a múlt tanulmányozása átcsap majd a jövő tanulmányozásába, ÉS ez az irányzat, bolygóról bolygóra haladva, most megy végbe a mikrokozmoszban. A gyakorlatban ez úgy festett, hogy a világok legtöbbje a római vagy a görög kultúra időszakának megfelelő kor szintjén volt. Néhány közülük a középkornál tartott, egy-kettő eljutott már az iparosodásig, és egyetlenegy volt közülük, amely a hegyoldalban megélt látomások fejlődési fokára érkezett. A munka nem volt fárasztó. Mindegyik tudós hivatása magaslatán állt, úgy közeledett a lüktető mikrokozmoszhoz, akár egy vallásos hívő – mint ahogy bizonyos értelemben azok is voltak. Steiner és Marco váltotta egymást magánál a mikrokozmosznál, Weidekind, illetve Rendell segédletével. Az még nem volt világos Warren előtt, hogy mi Carter Williams meg a tudományos személyzet egy másik tagjának, bizonyos Daniel Hyattnak a feladata. Az étkezéseknél soha nem volt mindenki jelen, és megfigyelte, hogy evés közben soha nem beszélgettek munkával kapcsolatos dolgokról. A három őr is mindig ott volt valahol. Jack Quern és Mike Kenster egyre érdeklődőbb szemekkel méregették Marge-t; a lánynak nyilvánvalóan nem volt ellenére ez az érdeklődés. Szemmel láthatóan elkezdte kijátszani egyik őrt a másik ellen; lehet, hogy csak úgy ösztönösen, de az is lehet, hogy megszokta már az érdeklődő férfitekinteteket, és volt a lényében egy adag kacérság is. A tudományos munkatársak jót mulattak ezen a játékon. A lány azonban a munkaidő után nem tanúsított túl nagy érdeklődést egyikük iránt sem. Warren nyugodtan mosolygott magában, amikor később két estén is látta, hogy Jack és Marge együtt sétálgat. A lány igencsak értett a férfiakhoz, tudta, hogyan kell bánni velük. Warrent magát nem zavarta különösebben a dolog. Igaz, tudta, hogy bizonyos fokig felel a lányért, aki vele jött közös kiküldetésbe, de úgy tapasztalta, hogy valamiféle atyáskodó magatartással – a valóságban alig valamivel volt idősebb Marge-nál – nem sokra megy. Enderby, az intézmény vezetője általában mindig megtalálható volt mindenkinek és mindenütt. Dolgoztak még mások is a hegyen, de ezeknek nyilvánvalóan külön szállásuk volt és külön ebédlőjük; takarítók, kertészek, az atommáglya kezelői és mások. A kémdologra egyelőre nem voltak újabb bizonyítékok. Warren megvitatta az ügyet Enderbyvel, aki már tudott a fotólaborban történtekről. Enderbyt megzavarta a dolog, de úgy vélte, hogy a kém aligha követ el szabotázscselekményt egy olyan kísérlet ellen, amelynek sikeres működésére neki magának is szüksége van a saját tevékenységéhez. – Jeleztem már a dolgot az Alapítványnak – mondta Enderby –, és azt mondták, meglátják majd, mit tehetnek ellene. A harmadik napon, ebéd után Warren és Marge elindult a dokumentációs terem irányába. Miközben átvágtak a füvön, a lány hirtelen odafordult hozzá, és megragadta a karját. – Mi az a kis kupola ott a nagy mellett? – kérdezte, ujjával az irányt mutatva. Warren odanézett, ő is meglátta, hogy egy kis buborékszerűség emelkedik ki a félgömb alakú épület oldalánál. Látta már előbb is, de nem tulajdonított jelentőséget neki. A buborék ugyancsak cementből készült, de újabbnak tűnt, mintha utólag szabták volna a nagy épülethez és toldották volna hozzá. A kis nyúlványba vezető ajtó csukva volt.

– Megnézzük? – kérdezte Warren. Azzal elindultak az épület felé. Mikor odaértek, Warren lenyomta a kilincset. Kinyílt – s egy kis, kerek helyiségben találták magukat. Beléptek a sötétségbe. Először nem láttak mást, mint az ajtó mellett egy súlyos asztalt, rajta kötegnyi írópapírt, fémvonalzót, tucatnyi kihegyezett ceruzát és az asztal mellett egy széket. A szoba sötét mélyéből halvány fény áradt, mintha egy vastag üvegen át szivárgott volna. Elindultak a fény felé, ekkor nyögést hallottak. – Egy ember! – suttogta Marge. A szembenső fal nyílásában egy férfi látszott; fapriccsen feküdt, feje ide-oda billegett, ő maga pedig időnként nyögött és motyogott. Odaléptek hozzá. Marge megrémült. – De hiszen le van kötözve! – Ez Carter Williams – tette hozzá Warren. – De hát mi történt vele? – suttogta Marge, míg fölé hajoltak. Carter felsőteste csupasz volt, vastag bőrszíjak feszültek a mellkasán, és rögzítették kezét-lábát a kemény, lapos fekhely keretéhez. Szeme lehunyva, ajka felhúzódva, mint a haldoklóké, és szüntelenül hadakozott a szíjai ellen. – Reggelinél még semmi baja nem volt – mondta halkan Warren. – Láttam az asztalnál. Makkegészséges volt és vidám. – Tudom – mormolta lélegzet-visszafojtva Marge. – Jack azt mondta nekem, hogy a kém hamarosan le fog sújtani. Fogadni mernék, hogy a kém elkapta Williamst, leütötte és idekötözte. Gyorsan ki kell szabadítanunk, és meg kell vizsgáltatnunk. Aztán majd talán elmondja, ki tette ezt vele! – Mindenképp ki kell őt szabadítanunk – suttogta Warren. – Látszik, hogy szenved. A hörgő férfi fölé hajolt, és sietve kibontotta a szíjakat. Aztán megdörzsölte a hánykolódó férfi homlokát. – Williams! – kiáltotta. – Ébredjen! Nincs semmi baj! Megmentettük! Williams szeme kinyílt. Egy pillanatra Warrenra bámult, de úgy látszott, nem ismeri meg. Tátott szájjal nézett rá, aztán karjára támaszkodva, nagy nehezen fölült. A fiatal tudós megtörölte a homlokát, és mormolt valamit magában. Megint körülnézett, mintha életében először látta volna az egészet. – Hogy érzi magát? Nincs szüksége orvosi segítségre? – kérdezte Warren. Williams szeme kitágult, azután váratlan erővel talpra szökkent, és megragadta Warrent. Az hátrahanyatlott, kis híján elvesztette az egyensúlyát. Még mielőtt összeszedhette volna magát, Williams keze már a riporter torkán volt, és a tudós vadul ordítozott valamiféle ismeretlen nyelven. Marge fölsikoltott. Williams hirtelen odafordult, és megpillantotta a lányt. Warren kihasználta, hogy a szorítás egy pillanatra fölengedett, megfeszítette az öklét, és belevágta Williamsba. A tudós ismét fölordított, és elengedte Warren nyakát. Aztán visszapattant, ismét ordítozni kezdett azon az ismeretlen halandzsanyelven, átrohant a szobán, és fölkapta a fémvonalzót az íróasztalról. A vonalzót forgatva közeledett, érthetetlenül üvöltözve. A riporter elugrott a feléje szálló vonalzó elől. Marge, aki egy pillanatra az őrjöngő tudós háta mögé került, kirohant, és segítségért kiabált. A segítség egy percen belül meg is érkezett, de Warren egy órának érezte ezt az időt, itt, szemben ezzel a tébolyulttal. Sikerült távol tartania magát Williamstől, a vadul megforgatott és elhajított vonalzó csak egy hajszálnyival röpült el mellette. Ekkor rontott be Kenster – ezúttal kivételesen öröm volt látni őt –, nyomában pedig Enderby. A hatalmas őr hátulról ragadta meg Williamst, és hátracsavarta a karját, úgyhogy az tehetetlenül vergődött a szorításában. Enderby megkerülte Williamst, szembefordult vele. Hirtelen arcul csapta, és a nevét kiáltotta.

A fiatal tudós alakja megbillenni látszott, aztán elernyedt. Vonásairól eltűnt a feszültség és a düh. Egy pillanatra behunyta a szemét, azután újra kinyitotta. Végre megismerte Enderbyt. – Hello, doki – szólalt meg Williams nyugodt, értelmes hangon. – Ez hirtelen jött. Ki fogja le a karom? Enderby intésére Kenster eleresztette foglyát. Williams karja lehullt, ő maga bocsánatkérőleg nézett Warrenra. Az csodálkozva bámult rá. – Úgy látszik, mintha én bántottam volna magát. De nem én voltam az. Nem lett volna szabad levennie rólam azokat a szíjakat. Hyattnak kellett volna ébresztenie engem félóra múlva. – De… de nem értem – szólt Warren. – Úgy tűnik, önkívületben volt. – De mennyire – bizonygatta Marge. – Úgy is mondhatnám, hogy teljesen be volt dilizve. – Nem, nem – mosolygott Williams. – Értsék meg, maguknak nem énvelem volt dolguk. Maga nyilvánvalóan a Gwath-modr Császári Gárdájának kapitányával viaskodott. A Gwathmodr az NNW 265-ös második bolygójának egy birodalma. Képzelem, mennyire megijedt a kapitány, amikor felébredt itt, és efféle idegenek fogságában találta magát. – He? – Warren és Marge egyszerre tátotta el a száját, és Enderby nyomban elnevette magát. – Hát persze! Nyilván elfelejtettük tájékoztatni magukat erről! El kell magyaráznunk. De maga, Williams, gyorsan üljön le írni, mielőtt az emlékei elhomályosulnak. – Rendben – bólintott a tudós. – Csodálatos négy hónapom volt. Mozgalmas, de nagyon színes időszak. – íróasztalához ment, leült, kiválasztott egy ceruzát, és nekilátott írni. Enderby a kijárat felé mutatott, és szó nélkül kimentek a helyiségből. Kenster elköszönt és visszament. Enderby, Warren meg a lány odakinn álltak a kis szobában. – Nem értem – szólalt meg Marge. – Négy hónapot mondott. De ma ott volt a reggelinél és tegnap is a vacsoránál. – Igen, velünk reggelizett – bólintott Enderby –, de reggeltől mostanáig négy hónapot töltött el a mikro-kozmikus bolygón. Valójában talán alig valamivel tartott tovább másfél óránál. – Eddig azt hittem, senki se tud valóban behatolni a mikrokozmoszba – mondta Warren. – Maga most mégis azt mondja, hogy Williams ott volt. – Mind a két állítás igaz – válaszolta Enderby. – Senki nem képes fizikailag behatolni a mikrouniverzumba, de képes rá „ex persona”. Jöjjenek be a nagy kupolába, ott elmagyarázom maguknak. Előttük ment a mikrokozmosz-félgömbbe. Ott, a hatalmas, fekete csillagokkal beszórt gömbölyű űr örökkön változó csodája előtt állva minden hihetőnek kezdett tűnni. Enderby a karzaton fölszerelt különféle távcsövekre mutatott. – Egy véletlen vezetett rá bennünket, hogy felfedezzük a módját, miként helyezkedhetünk bele a mikrokozmosz lakóinak tudatába. Egy napon, úgy két hónappal ezelőtt, Rendell megérkezett ide, hogy átvegye a szolgálatot, és itt találta Weidekindet a távcső előtt, összeesve, öntudatlan állapotban. Az ápolás nem használt, ekkor hívtak engem. Nagy nehezen magához térítettük Weidekindet. Ő aztán elmesélte nekünk, hogy egy bizonyos bolygót tanulmányozott, amelyről sejtettük, hogy eléggé fejlett értelmes élet zajlik rajta. Lelassította a mikrokozmoszt a lehető legerősebb mágneses fékezéssel, abból a célból, hogy részletekbe menő fényképfelvételeket próbáljon készíteni erről a különleges bolygóról, amely épp jól látható helyzetbe került, napjának innenső felén. Rendkívüli figyelemmel célozta be látcsövével ezt a világot, és teljesen összpontosította agyát a feladatra. Ekkor, mint elmondta, hirtelen szédülni kezdett, úgy érezte, mintha húzná valami, akár egy hipnotikus transzban, a szemlélt látvány felé. A távcsöve egy csomó kis jelre volt rászögezve e pillanatban, ezekről a jelekről azt gondoltuk, hogy egy város az egyik szárazföldi térségen belül. Elmondta: úgy érezte, képtelen levenni róla a szemét. Mintha beszívta volna a látvány.

A gondolatai összezavarodtak – folytatta Enderby –, és egy pillanatra úgy érezte, mintha két agy keveredne a fejében. Azután egy pillanatnyi teljes üresség következett, majd amikor a szeme ismét látni kezdett, egy tökéletesen idegen város utcájában találta magát, tökéletesen idegen égbolt alatt. Száz szónak is egy a vége: a mikrokozmikus világban lévő város egyik emberszerű lakójának testébe és tudatába költözött. Mindent értett, amit látott és hallott, mert az idegen élőlény emlékezetének, nyelvének és képességeinek birtokában volt. Tudta a nevét, a helyzetét, tudta, hol lakik, ismerte kötelességeit, az életét és az emlékeit. Egyszerűbben kifejezve: a következő néhány éven át ennek a lénynek az életét élte! A két vendég némán hallgatta a magyarázatot. – Olyanná lett, mint egy ember, aki birtokba veszi valaki másnak a kocsiját, csak hogy megtaláljon egy utat, amelyen haladnia kell, és ezért engedélyez magának némi szabálytalanságot. Képes volt a megfigyelésre, valami csekély kontrollra, de lényegében kilépett egész igazi valójából. Amikor azután magához térítettük, Weidekind egy kis időre kómás állapotba került. Ma már tudjuk, hogy az idegen élőlény tudata még benne volt, de képtelen volt megbirkózni vele, vagy uralkodni Weidekind testén. Ez megtörténik néha az efféle átviteleknél. De ez alatt az egyetlen pillanat alatt a bolygó a saját fejlődésének egy egész esztendején ment keresztül! – És aztán mi történt? – Weidekind a legtöbb élményére emlékezett. Le tudta Imi annak a tizenkét hónapnak a történetét, amelyet idegen lényként élt le; szinte mindenre visszaemlékezett, amit arról a népről megtudott. Ismerte a történelmüket, a legendavilágukat, a szokásaikat, a reményeiket. Történetesen épp érdekes szakaszban voltak, abban, amely a mi írott történelmünk hajnalkorának felel meg, olyanféle helyeken, mint Mohenjodaro és Akkád. Megállapítottuk, hogy ami történt, az a természeti rezgések megfelelése volt. Tehát a magyarázata ugyanaz, mint a környéken észlelt látomásoknak. Csak itt szándékolt egybeesésről volt szó; két tudatról, amely eléggé hasonlít egymáshoz, nagyjából azonos volt az intenzitásuk. Ez a kettő egyszerűen azonos fázisba került. Enderby elhallgatott, és belenézett a mikrokozmoszba. – És ebből a hipotézisből dolgozta ki e módszert, és használja azóta rendszeresen? – kérdezte Warren, aki, akárcsak Marge, feszülten figyelte az előadást. – Igen, ebből dolgoztuk ki a gyakorlati módszert – bólintott Enderby. – Eléggé igénybe veszi az agyat, épp ezért veszélyes lenne sűrűbben alkalmazni, mint egyszer naponta. És néha az idegen agy, amely beköltözik a mi „áthatoló” emberünk testébe, uralma alá is kerítheti. Nagy károkat is okozhat két-három óra alatt. Így lyukadtunk tehát ki ehhez a módszerhez: lekötözzük a testét, mielőtt az „áthatolás” végbemegy, és bőven adunk be nyugtatókat is. Az a kis szoba ott a gömbhöz csatolva, az az „áthatolási” helyiség. Felfedezőnket hozzáhangoljuk a kérdéses bolygóhoz; az illető annak a felszínére koncentrál. Hipnózisban megnöveljük az alámerülés erejét és gyorsaságát. Ha létezik olyan agy, amely képes az átkapcsolódásra, létrejön a személyiségcsere. Aztán, amikor magához tér, a kísérletező gyorsan leül, és följegyez mindent, amire csak emlékszik. Megfigyeltük, hogy ha nem siet, ismeretei gyorsan elhalványulnak, éppúgy, mint ahogy álmainkra is csak közvetlenül ébredés után emlékszünk pontosan. Ma már kialakult rendszerességgel bonyolítjuk le ezeket az áthatolásokat. Többnyire Williams és Hyatt végzi, néha Weidekind és Rendell. Az az igazság, hogy sok más személyt is tudnánk még használni. Hiszen annyi a megismerendő világ, annyi kutatnivalónk lenne! Ezek a bolygók szélsebesen rohannak át évtizedeket és évszázadokat. És milyen fontos évek ezek az emberi párhuzam szempontjából! Enyhén fölhúzott szemöldökkel nézett Warrenra. A riporter némán állt, fölbolydult aggyal. A dolog annyira fölkeltette a kíváncsiságát, annyira életre szóló kalandnak tűnt, és mégis viszonylag ártalmatlannak… Marge kimondta azt, ami az ő száján nem akaródzott kijönni:

– És mi történik akkor, ha annak a másik világnak az a személye, aki beleköltözik az illetőbe, meghal? Vagy megölik? Ki hal meg akkor valójában? Enderby vállat vont. – Őszintén szólva nem tudom. Eddig még nem fordult elő, noha voltak esetek, amelyeket csak egy hajszál választott el ettől. De hát ezt a kockázatot vállalnunk kell. Jelenleg csakugyan eljött az idő, hogy elkezdjünk találmányokat átvenni tőlük, nálunk még ismeretlen szerkezeteket. Hogy olyan felfedezésekre tegyünk szert, amelyek soha nem látott módon hatnak ki életünkre! – Maga jól tudja, doktor – mosolyodott el a riporter –, hogy nekem ez a szakmám: különös helyekre ellátogatni. A maga emberei itt nem gyakorlott megfigyelők; én az vagyok. Vegyen föl hát engem is a rendszeres „áthatolói” közé. önként jelentkezem. Mikor kezdhetem? Enderby jóváhagyólag bólintott. Marge nagyokat nyelt, és egyikről a másikra bámult. – Úgy éljek, én is cirkálnék… mondjuk egyszer. Csak hogy lássam, mi fán terem. Biztos vagyok benne, hogy maguk jó hasznát vennék olyan feljegyzéseknek, amelyek egy nő szemszögéből készültek. – Könnyen meglehet – nézett a lányra az idős tudós. – Magam is azt hiszem, hogy igaza van, Miss McElroy. Jól van, aludjon rá egyet. Mindenesetre Alton holnap nekiláthat. – Órájára nézett. – Nem ártana, ha a délután hátralevő részét azzal töltené, hogy átnézi az SSW 20-as hatodik bolygójának anyagát. Szerintem legfőbb ideje lenne kicsit bekukkantani oda. Holnap sort kerítünk rá. NYOLCADIK FEJEZET Másnap reggel a megbeszélt időpontban Carter Williams és Enderby várta Warrent. A nagy kupola melletti fülkében találkoztak. Az újságíró áttanulmányozta már a meglátogatandó bolygóról előzőleg készített feljegyzéseket. Mélyen meglepte a sok friss értesülés tarkasága. Eddig két áthatolás történt oda, és köztük az időeltérés mikrokozmikus léptékkel mérve néhány száz év volt. A Földről szóló történeti szakaszok ismeretében tudta, hogy ama bizonyos világ nagyjából ugyanannál a fejlődési fokozatnál tart most, mint maga a Föld. Természetesen csak akkor, ha nem következett be semmi rendkívüli visszaesés, se geofizikai katasztrófa, se pusztító utó-középkori háborúk. Ismerte korábbi történelmüket is általános ősrégészeti szempontból; képeket is látott a bolygó születéséről. Bizonyos értelemben ő lesz majd a legtanultabb és legnagyobb tudású ember a bolygón. Más értelemben viszont a legtudatlanabb és a legkevésbé fölkészült. Olyan kaland lesz ez, amilyenről senki fia nem álmodott még – gondolta. Egész riporteri pályája, utazása idegen országokban, forradalmak lövöldözésében és lángfelhőjén készített feljegyzései, száguldozásai földrengés sújtotta tájakon, akkor, amikor a rezgések még nem csillapultak le, tudósításai, melyeket messzi országok háborús frontjairól küldött – ez az életpálya bizonyos értelemben előkészítette őt. De lehet, hogy néhány perc múlva mindezek jelentéktelen kalandoknak tűnnek majd. Persze az is lehet, hogy a következő néhány mikrokozmikus hónapját – hónapokat, amelyek idejét úgy fogja átélni, mint álmában szokta néha napok történetét egy másodperc törtrésze alatt – egy tompa és érdektelen világban éli le, farmerként túrja majd a földet valahol, vagy a bánya mélyén dolgozik. Senki nem tudja, milyen szerepbe fog kerülni, kinek az agya kerül azonos hullámhosszba az övével. Enderby enyhe nyugtató injekciót szúrt Warren karjába, amely majd ellazítja testét, szellemi készenlétét viszont fokozza. Warren végigfeküdt a fapriccsen, Williams pedig lekötözte.

Enderby most kinyitott egy kis kerek ablakot a falon, Warren feje fölött, amelyen át a kupolába látott. A fölé erősített szerkezetet úgy állították be, hogy fénysugarat vessen a mikrokozmoszra. Lencsék egész rendszere nagyította fel és tette élessé a sugárnyalábot, melyet Warren szeméhez irányítottak. Belenézett a szerkezetbe: akárha távcsőbe nézett volna. Ragyogó csillagot látott s néhány pici pontot körülötte. Ez volt a mikrokozmikus nap, amely dél-délnyugati irányban, 20 fokos szögben helyezkedett el. Most hirtelen felnagyítódott; az egyik kísérő korong élesebben került a látószögébe – a nap hatodik bolygója. Warren figyelte, mint lesz mind nagyobb a bolygó, míg csak egy ködös koronggá nem vált. Felszínén világos és sötét foltok váltogatták egymást – óceánok és szárazföldek. Egyik félkör alakú részén sötétség uralkodott, a nappal és az éjszaka két régióra osztotta a felszínt. Két holdja is volt a bolygónak; az egyiket Warren nagynak és csillogó fehérnek látta, a másikat kisebbnek és sötétebbnek. Kezdett elálmosodni, és érezte, amint lesüllyed valamiféle fagyos éberségbe. A mellette álló két férfi hangja elhalványult, a gépezet látványa is. Most már csak a bolygó maradt a látószögében, ő meg mintha lebegne fölötte. Az a furcsa érzése támadt, hogy valamiképp egyszerre van jelen két helyen is. Mintha más hangok lepnék el a tudatát, idegenek és szokatlanok. Hirtelen metsző fájdalom hasított bele, elviselhetetlen nyomást érzett, s iszonyú üvöltés repesztette a fülét. Minden elsötétült. Lassan magához tért. Karjába és lábába ismét visszatért az érzékelőkészség, érezte a bőrszíjak feszítését mellkasán és lábán, a faváz nyomását. Émelygett, fülében pedig még mindig zsibongott a mikrokozmosz zümmögő lüktetése. Warren mindenekelőtt csalódást érzett. Az áthatolás, úgy látszik, nem sikerült, hiszen még mindig hallotta a mikrokozmosz zümmögő lüktetését, még mindig érezte a priccset és a szíjakat. Így hát abban a reményben nyitotta ki a szemét, hogy Enderbyt látja majd, amint föléje hajol. De Enderby sehol se volt. Helyette a fekete háttérben csüngő, csillogó fényű gömböt látta maga előtt. A hatodik bolygó nagyobbik szatelitája – gondolta. A gépezet nyilván még mindig azt fogja be. Figyelte még egy darabig a holdat. Vajon mikor kezdődik az áthatolás? Ám úgy látszik, semmi se történt. Ekkor föltűnt neki, hogy a hold látványa túlságosan éles volt ahhoz, hogy egy távcsőközelhozta kép lehessen a mozgó mikrokozmoszról. Nem, a szatelita képe mellbevágóan tiszta volt; jól látta a világosabb és sötétebb részleteket a ragyogó, csillogva tükröző tömegen. Jég borítja a felszínt, gondolta, ez lesz a Jég-Hold. Hirtelen gyanú lepte meg. Elfordította a fejét, a másik irányba nézett, és elállt a lélegzete. Egyáltalában nem volt már a kis szobában! Valahol másutt volt I De hol? Senki más nem volt látható. Egészen parányi fülkében volt, több lábnyi magas falak vették körül minden irányból. Megmozdította a karját, és kiderült, hogy nincs lekötve. Fölemelte a kezét, és érezte, hogy a szíj átfogja a mellkasát. Kibújt belőle, és kibújt a homlokát leszorító szíjból is, amely a fakerethez feszítette a fejét. Körülnézett. Félig feltámasztva ült egy kemény ülésen, amely mintha ütődés ellen lett volna kipárnázva. A lüktető zümmögés hangja a háta mögül jött. A kis cellában zárt dobozokban felszerelések voltak, ételfőző szerszám, víztisztító szerkezet. Mindezt magától tudta. Előtte egy műszerfal helyezkedett el, furcsa irányítókkal a széles ablak alatt, amely a Jég-Holdra nézett. Egy pillanatra eltűnődött: vajon honnan tudja pontosan, hol van és mit csinál? Tudta, hogy atomerő-meghajtású kísérleti rakéta orrában ül. Azt is tudta, hogy a Jég-Hold felé tart ezzel a járművel, hogy elsőként szálljon le oda. Azt is tudta… most kattanás hallatszott a műszerfalon, és egy hang hallatszott a közelből: – Halló, ott van? A bázis hívja Gyapjas parancsnokot a Kah Egyen! Jelentést kérek!

Gondolkodás nélkül megnyomott egy gombot a műszerfalon. – Gyapjas jelentkezik. Minden rendben. Minden rendeltetésszerűen működik. – Gratulálok, Dau! A Tanács Irányítója személyes üdvözletét küldi. Mind figyeljük és várjuk magát. Milyen odafönn? Amint Warren hangja belefogott a válaszba, érezte, hogy agyának egy része meglepetten kapcsolt vissza. Sikerült az áthatolás! Warren Alton tudata most ezé a magát Gyapjas Daunak nevező lényé volt. Ez a parancsnok rakétarepülő; azazhogy az a férfi, akit hazájának, a Souvai Tanácsdemokráciának hadserege választott ki a Komar bolygón, hogy ő legyen ennek a világnak az Űr-Kolumbusza. Több évtizedes kutatómunka előzte meg ezt a rakétautazást a bolygó Jég-Holdjára. Ennyi idő kellett a rakétakutatáshoz, a tervezéshez és kipróbáláshoz, kilövetésekhez a sztratoszférába és szubszatelitákra, emberi vezérléssel és ember nélkül, robotpilótával működő rakéták föllövése a Jég-Holdra meg a Kő-Holdra. Warren Dau most felidézte azokat a megfeszített gyakorlatokat, amelyeken keresztülment. Emlékezett, miként választották ki sok jól képzett önkéntes közül, és arra is, milyen büszke volt arra, hogy őrá esett a választás. Észrevette magáról, hogy különös kettősség van benne. Komari agya természetes könnyedséggel tudott válaszolni arra, amit vártak tőle. De Warren saját agya is ott élt benne, éspedig a másiktól függetlenül. Ha akarta, irányítani tudta, vagy azzal vezettette magát, fölhasználva megszerzett tudását és ismereteit. Valahogy olyan volt az egész, mint amikor valaki mély álmában is tudja magáról – anélkül hogy fölébredne -: álmodik. A bázis kérésére megkezdte a műszerfalról az adatok leolvasását, és ismertette őket. Könnyedén és magabiztosan felelt az üzenetekre, pontosan felismert mindenkit, aki beszélt hozzá. No de mégis: ki ez az ember? – kérdezte magától Warren. Aztán rájött, hogy a válasz az ő természetében rejlik. A Földön Warren Alton kalandos életet élt, különös színhelyeken járkált; a Komaron Gyapjas Dau hasonló alkatú személyiség volt. Mindkettejüket leszíjazták ugyanabban az adott pillanatban, mindkettőt különös megterheléseknek vetették alá. Mi sem természetesebb, mint hogy mindkettejük agya közt azonos fázisú kémiai affinitás jött létre. Mikor ideért a gondolkodásban, Warren végignézett önmagán. Ugyan miféle szerzet is ő? Tudott már egyet-mást a komariakról, s most, új agyát figyelve és új testén végigtekintve emlékezetébe idézte, milyenek is ennek a planétának a lakói. Emberiek, igen. Hat láb magasra taksálta magát. Kopasz volt, akárcsak a bolygó minden lakója, és mindkét keze négy ujjban végződött. Szeme kék volt és ferde vágású, füle kerek és lapos. Egybeszabott pilótaruhát viselt, űrrepülésre alkalmasat. De egyébként a földi értelemben vett emberi nemből származott. Emlékezett a szüleire, a családjára, fölidézte a barátnőjét, aki komari mértékkel mérve igen csinos volt; különösen vonzó volt a tarkójáról a medencéjéig leomló sörény, a különleges női szépség tartozéka… A rádióhang ismét megszólalt. Személy szerint őiránta érdeklődött: hogy érzi magát? Nem szédül-e? Warren megnyugtatta beszélgetőpartnerét, és nyugodtan hozzákezdett a látvány ismertetéséhez, amelyet a Jég-Hold nyújt az ő nézőpontjából. Közeledett a leszállás ideje, az első ilyen természetű leszállásé, amit valaha véghezvittek. Ez volt a Komar legnagyobb méretű szatelitája. A bolygó világának mérete – természetesen csupán helyi analógiák alapján fölbecsülve – a Földének felelt meg. Irdatlan gáz halmazállapotú bolygók is voltak ebben a naprendszerben, a Jupiterhez vagy a Szaturnuszhoz hasonló típusúak. Ezekkel összehasonlítva a Komar tömör világ volt, kisebb és melegebb; földszerű „belső” bolygó. Két holdja volt: az egyik köves elég kicsi és távoli, a másik nagyobb – ezer mérföld átmérőjű, ha a Komart hétezer mérföld átmérőjűnek tekintjük –, és szemmel láthatóan hatalmas jégtömeg fedte, fagyott vízzel lepett golyó, melynek nyilvánvalóan van egy sziklás magva.

Nagyon fontos volt ez a holdra szállás. Amelyik nép a hatalmába keríti, alighanem az lesz a győztes nagyhatalom a Komaron. Warren Dau agyában keresgélt és rekonstruálta a komari történelemnek a Villámhorgon hiányzó évszázadait. Csakugyan lezajlott ott egy ipari forradalom, s két vezető nagyhatalom osztozott a bolygón; mindkettőnek kezdetleges atomerő volt a birtokában. Az egyikben demokrácia uralkodott, a másikban oligarchia. Egyik sem bízott a másikban, mindkettő félt a háborútól, de tarthatatlannak érezte a békét. És mindkettő úgy vélte, hogy a Jég-Hold birtoklása véget vet a konfliktus rémének. Warren két napig száguldott a rakétán. Ez idő alatt olyan jól beleélte magát Dau szerepébe, hogy időnként gyakorlatilag tejiesen elfelejtette, ki is ő valójában. De miközben a rakétán kívül az űrt tanulmányozta, ismét mély benyomást tett rá annak a másik világegyetemnek a realitása – összevetve azzal, amelyhez a Föld is tartozott. Minden oldalon látta a csillagokkal teliszórt fekete űr mélységét. Látta, hogy a csillagok vastagon és súlyosan csoportosultak a galaxis középpontja közelében, kifelé közeledve mindinkább ritkultak. Látta a 20-as Nap bolygóinak fénylő pályáját, látott egy üstököst; műszerei meteorokat regisztráltak, mint a teremtés kozmikus porának utolsó maradványait. És látta, amint odalenn melegen és emberien világít a Komar egyik széles sávja. A Földdel és a Nappal kapcsolatos ismeretei birtokában Warren az űr legsötétebb részét kezdte figyelni. De semmi se szólt amellett, hogy másik világegyetem is venné körül. Tűnődni kezdett a kétféle világegyetem közti viszonylaton. Steiner azt bizonygatta, hogy a mikrokozmosz akkora, mint az egész Tejútrendszergalaktika; hogy bezártsága a Villámhorgon lévő kupolába csak viszonylagos – hogy ez a méret csupán illúzió, illetve optikai összpontosítás egy kis szünetre a tér-időben. Steiner azt bizonygatta, hogy egy mérföld a mikrokozmoszon belül ugyanannyi, mint rajta kívül… és ennek, akkor úgy tűnt, nem volt értelme. Most azonban nem kételkedett benne. Bármennyire is összpontosult, azt nem vitathatta, hogy a saját teste, a rakéta, mellyel száll, a bolygó, ahonnan repül, és a szatelita amelyhez közeledik, mindez – úgy látta – pontosan ugyanolyan vegyi és elektronikus értékű molekulákból és atomokból áll, mint az a világegyetem, amelyből ő is származik. A tudomány azt vallja, hogy egy szénmolekula: szénmolekula, függetlenül attól, mikor és hol található. A mikrokozmosz szénmolekulájának pontosan ugyanakkorának és ugyanolyannak kell lennie, mint a külső világegyetemben. Ha ennek látszólag nincs értelme, annak oka csak az emberi agy végessége. Míg Gyapjas Dau életét élte, Warren Alton kénytelen volt belátni, hogy ez az ember minden tekintetben éppoly valóságos, normális és érvényes, mint a People riportere. Hát akkor mi a valóság? A valóság – állapította meg Warren – ezeknek a világegyetemeknek a méreteiben rejlik. A mienk végtelen, ez véges. Nekünk ezernyi hatalmas galaxisunk van, nekik ez az egy. Mikor idáig ért gondolatmenetében, a rakéta távcsövein át megvizsgálta a külső égbolton azokat a halvány fényspirálokat, amelyek olyanfajta galaxisokra utalnak, mint amilyen az Androméda. De nem talált ilyeneket. Dau iskolai ismeretei közt keresgélve visszaemlékezett azokra a filozófiai vitákra, amelyek Komar főiskoláiban zajlottak: végtelen és határtalan-e a világegyetem, vagy véges, és az űrben önmagába tér-e vissza? A rakéta most a Jég-Hold körül keringett, csóvát hagyott maga után; a távolság a jeges felülettől egyre csökkent. Hatalmas hegyek emelkedtek rajta, a jeges csúcsok több ezer lábnyi magasságban törtek a szatelita levegőtlen ege fölé. Hatalmas gleccserek és szakadékok voltak láthatók, ott, ahol a holdat borító jégtáblák valaha a régmúltban összetorlódtak és széthasadtak. Helyenként hasadékok látszottak, ahol meteor csapott be a hold felszínére. Minél jobban közeledett, annál lenyűgözőbbé vált a látvány. Elhagyatottságról és csodáról beszélt ez a táj; a nap sugarai állandóan szivárványosra törtek, száz színben játszottak, amint a fény visszaverődött a kőszirteken, és megérintette a hold felszínét.

Miközben a leszálláshoz készülődött, Warren valami új dolgot is észrevett a tájban. Fényvillanást észlelt, és egy tűzlobbanást valahol messze. Tekintetét a ragyogó jégvilágon túlra vetette. Másik rakéta is közeledett a hold felé – bármily hihetetlennek tűnt is. Utasításokat kért a Komarról. De már annyira közel volt a Jég-Holdhoz, hogy nem hallotta a választ. Úgy döntött, hogy nem törődik a másik rakétával, míg a maga leszállását el nem végzi. Rakétája közeledett, mind mélyebbre és mélyebbre ereszkedett; most már a hegymagasságú jégszirtek között szállt, egy széles, százmérföldnyi fénylő jégmező felé. Mind mélyebbre és mélyebbre ívelt, és közben jól tudta, hogy rakétájának így kell leszállnia, nem pedig hátrálva, ahogyan a Föld rakétája száll a Lunára. Nem, ezen a holdon a rakétáján lévő óriási csúszófelületek oldják majd meg ezt a feladatot. A rakéta most lágyan leereszkedett a jégre, csúszófelülete megérintette – fölemelkedett, majd újra megérintette –, aztán úgy zúgott végig a rakéta a jégen, akár egy puskagolyó. Warren kétségbeesetten tartotta uralmát a jármű fölött, a szánként sikló űrhajóban a fehér, üvegszerű jégmező végtelenében. Rést látott maga előtt; a rakéta lendülete átvitte rajta, és újra letette. Elcsavarta az irányítót, megfordította a rakétát, teljesen ellenkező irányba, és végre a finisbe érkezett. Csúszó járműve gyorsan lefékeződött, végül rendben megállt. Warren már épp gratulálni akart magának a szerencsés leszálláshoz, amikor éktelen csattanást hallott. Warren kiröpült az üléséből, a mögötte lévő választófal szinte ráomlott. Csikorgó zajt hallott, a hasadó fém hangját, és hatalmas zengéssel az elülső szélvédőnek esett. Egy pillanat múlva szédülten kezdte összeszedni magát. Nyilván valami előre nem látott dologba ütközött, a jégnek valamiféle kiemelkedésébe, láthatatlan akadályba ezen a laposnak látszó jégmezőn. Gyorsan végignézett önmagán; nem esett bántódása, csak egy kis karcolás a homlokán meg a kezén. Körülszimatolt; a fülke még mindig hermetikusan zárt volt, nem hallatszott az elszökő levegő sziszegése. Ránézett a műszerfalra, de az nem működött, legalábbis ami a motorokat illeti. Megnyomott néhány gombot, de semmi se indult meg. Kinyitotta a kis fülkét, és elővette a szkafanderét. Gyorsan fölöltözött, magára húzta a testére illő szorosan zárt öltözéket, amely melegíti és normális nyomás alatt tartja majd a testét. A sisakot a fejére illesztette, a légtartály is a helyére került. Azután kinyitotta az ajtót, amely a középrészbe vezetett. Ez az üzemanyagtartály lett volna a légelzáró szakasz. Amint belökte az ajtót, megcsapta a kiszivárgó levegő hangja. Világos: űrhajójának többi része már nem zár hermetikusan. Észrevette, hogy a középső szakasz külső fémborítása megroppant, kilátott rajta keresztül az összegörbedt csövekre, recés jégdarabkák nyomultak rajta befelé. A légelzáró ajtó megrepedt a közepén, de Warren kifeszegette, és kilépett a Jég-Hold felszínére. Ő volt az első ember, aki egy másik világba tette a lábát – de könnyen meglehet, hogy a dicsőség valaki mást illet majd. Mivelhogy azoknak, akik nem térnek vissza, nem jár dicsőség. Az eget körös-körül még mindig elsötétítette a jégpor felhője, amely az ütközéskor szállt szerte. Cseppjei függve maradtak a levegő nélküli űrben, csak nagyon lassan szálltak alá, a kis égitest csekély gravitációs erejének vonzásában. Szédülést érzett, testének alig volt súlya. Megfordult, és szemrevételezte a rakétát. A teljes hátsó rész, a motorok és csövek tojáshéjként morzsolódtak össze. A szánkázó rakéta egy rakás törött jégszilánkba csúszott bele. Teljesen tönkrement. A motorokat lehetetlenség volt megjavítani. Warren körüljárta a rakétát, a kárt vizsgálgatta. Talán arra volna némi lehetőség, hogy feltöltsön néhányat a kimozdult elemekből, és kabinját működésben tarthassa, esetleg a kapcsolatot is helyreállíthatja Souvával. Élelmiszer-tartaléka elegendő volt. Az ütközés ugyan nyilván összetörte, de nem tette hasznavehetetlenné – feltéve hogy föl tudja olvasztani.

Warren ott állt, bámult föl a Komarra, Dau-emlékezete megrémült és elszomorodott. Elérte a célt, igen, de egyszersmind el is vesztette. Bár – mosolyodott el – mindenesetre Souváé lesz a Jég-Hold meghódításának dicsősége. Kutatni kezdett a rakéta összeroncsolt alkatrészei között, és végre megtalálta, amit keresett: egy könnyű titánium árbocot, amelynek hegyén Souva zászlója lengett. Kiráncigálta, kiegyenesítette ott, ahol a zuhanás meggörbítette, elment néhány lépésnyire a rakétától. Ott fölállította, beleerőltette a jeges talajba. Hátralépett és tisztelgett. Souva nemzeti lobogója büszkén állt ott, rajta az ötsugarú arany napkorong, felette a kék és narancssárga összekulcsolt kezek. Újra odament a rakétához, és visszanézett. A lobogó most a fekete ég előtt és a jéggel borított táj hideg csillogásában valahogy elveszettnek és kicsinek látszott. A csillagok teljes pompájukban tündököltek, Komar világa lágynak és izzón melegnek látszott. Mindezekhez képest szinte játékszernek tűnt a zászló. Míg Warren ott állt rakétája összeroncsolt ajtajában, hogy hozzálásson munkájához, az elektromos berendezés feltöltéséhez – meglátta a másik rakétát. Látta kipufogójának sárga lángjait közvetlenül a hegycsúcs fölött, amint siklóleszálláshoz készülődik ugyanarra a jégmezőre, amely Warrent is megtévesztette. Ámultan állt ott. Képtelen volt levenni tekintetét a másik rakétáról. Az jött lefele, lejtősen a jégre, kecses siklórepüléssel landolt, hosszan csúszott végig rajta, a jégdarabkák felhője kondenzcsíkként szállt utána. Warren látta, amint a rakéta meginog, hogy megforduljon pályáján, éppúgy, ahogy ő tette. Képtelen volt visszafojtani kiáltását: – Vigyázz! De a pilóta nem hallotta a hangját. A másik rakéta orra épp a kiáltás pillanatában megfeneklett a jégben, a jármű mélyen besüppedt, és az orrán csúszott még vagy ezerlábnyit, mielőtt megállt. Warren nagy léptekkel rohant a jégen; a gyönge gravitáció segítette futását a körülbelül kétmérföldnyi távolságra levő másik rakéta felé. Futott, futott, kisebb repedéseket ugrott át, és közben erőltette a szemét. Most egy alak mászott ki a másik rakéta meghajlott és összetört orrából. Az ormótlan űröltözetű valaki botladozott a jégen, mint akinek fájdalmai vannak. Cipelt valamit. Warren zavartan megtorpant. Nem fegyvert hoz az a másik rakétás? Hirtelen rádöbbent: szamárság volt egy ellenség segítségére sietni. Ez az ember nyilván Tannokból jön, a gyűlöletes oligarchiából. Lehet, hogy tüzelni fog. A másik figura is megállt, meglendítette azt a valamit, amit hozott, és fölállította a jégen. Warren lélegzete elakadt. A Tannok zászló volt az, hát persze. Tudhatta volna! A hírhedt Duk-Duk madár, amint karmaival megragadja a háromszárnyú csillagot! Warren hirtelen az egész dolgot elviselhetetlenül nevetségesnek találta. Két reménytelenül összetört rakéta pilótája, a Komarra való visszatérés minden reménye nélkül, elhelyezi hülye szimbólumait egy fagyott világban, amelynek az égvilágon semmi hasznát nem vehetik. A bolygóhoz láncolt férgek viaskodásának jelképei segítségével próbálják elhitetni magukkal, hogy a kettejük közti különbség fontos dolog. Akaratlanul hatalmas nevetésben tört ki, és továbblépkedett. A másik is elindult feléje, és amikor találkoztak, Warren észrevette, hogy az is éppoly hisztérikusan nevet. Kacagva és sírva egymás karjába estek. KILENCEDIK FEJEZET – Három teljes hónapot töltöttünk a Jég-Holdon, amíg végre sikerült visszatérnünk. A Tannok léghajó motorjai és tartályai jó állapotban voltak, az enyémnek meg az orra és a lakótere volt használható. Így aztán az ő járművéről leszereltük az összetört orrot, és

behelyettesítettük az én járművem elejével. Teljes három hónapunk ráment, míg elkészültünk vele. Mindannyiukat lenyűgözte Warren beszámolója a megélt kalandokról. Késő este volt már, túl voltak a vacsorán, a szállás nagy társalgója majdnem teljes sötétségben úszott, csak az öreg kandallóban lángoltak a fahasábok. A Villámhorog munkatársai mind ott ültek a nagy asztal körül, és megbűvölten hallgatták a beszámolót. Ezek az emberek sok híradást hallottak már az idegen világokról. De most mind tudták: ezúttal átléptek egy vonalat, most valami más következik. Warren volt az első, aki már magát a Földet megelőző tudományos vívmányok világába léphetett, ő volt az első emberi lény, aki ha másodlagosan is, de tényleges űrhajózást élt meg, részt vett benne, és egy lakatlan világ valóságos körülményeivel ismerkedett. Marge is ott volt a nagy szobában, de a kandalló sarkánál telepedett le, és bizalmas beszélgetést folytatott Jackkel, az őrrel, aki épp szolgálaton kívül volt. Steiner és Hyatt tartott tudományos ügyeletet. A többiek azonban mind a vacsora utáni ejtőzésnek adóztak; mihelyst az asztalt leszedték, Warrent hallgatták. – Miért nevettetek? Miért a barátkozás a két ellenfél között? Hát nem a hazátoknak köszönhettetek mindent mind a ketten? – kérdezte Weidekind. – Most nehezen tudnám ezt elmagyarázni – töprengett Alton – de ott, akkor ez teljesen nyilvánvaló volt. Ha az ember ilyen messzire kerül a hazájától, akkor annak politikája egyre kisszerűbbnek tűnik. Valahogy kívülről láttuk az egészet. Nem arról van szó, hogy megszűnt bennünk a hazafiság vagy efféle. Inkább valamilyen új, valamilyen másfajta büszkeség lépett a helyébe: magáé a bolygóé. Mindketten egyszerűen csak arra voltunk büszkék, hogy emberek vagyunk, és a Komarról származunk. Értsétek meg: mindketten úgy éreztük, hogy sokkal jobban hasonlítunk egymáshoz, mint bármihez odafenn a Jég-Holdon, amelyen landoltunk. Hogyan is magyarázzam? – folytatta. – Ahogy mindketten kitűztük a zászlónkat, az egyfajta kondicionált reflex volt. Ezt mindketten még az űrutazás megkezdése előtt elgondoltuk. De amikor azután csakugyan megtettük, akkora szamárságnak tűnt az egész! Tudjátok, ott látszott a mi világhazánk, szemben velünk az égen. És sokkal, de sokkal félelmetesebben, hatalmasabban, mint a mi csacsi kis jelképeink, az egymással viaskodó gyanakvásnak, a rég meghalt ősök megcsontosodott gyűlölködésének a szimbólumai. Ráadásul mindkettőnk számára nyilvánvalóvá lett: gyakorlatilag végünk van. Mindkettőnk gépe összetört, egyikünk se tudott visszatérni. Hát akkor minek hadakozzunk? Aztán fokról fokra rájöttünk, hogy mégiscsak vissza tudnánk térni, ha a két roncsból egy működő gépet eszkábálunk. Ha a nehézkedési erő nem olyan kicsi ott, ezt aligha tudtuk volna megoldani. De más dolgunk nem volt; az élelmiszer- és levegőtartalékunkból néhány hónapra futotta. Így aztán megpróbáltuk. És sikerült. – És mi történt a visszatérés után? – Mire visszatértünk a Komarra a hibrid rakétánkkal, addigra az egész bolygónak bőven volt ideje nyomon követni a kalandjainkat. Mindenki velünk foglalkozott, rólunk beszélt. Ügyünk elhomályosította az összes jelentéktelen politikai ellentétet, határviszályokat és a nemzeteink közötti kölcsönös és önző bizalmatlanságot. Mi magunk pedig rájöttünk: komoly lehetőséget kaptunk. Visszatérve egy semleges ország földjén landoltunk, amely ország Komar-szerte híres volt arról, milyen sokat tesz a nemzetközi együttműködésért, a békéért. Fölkértük saját országaink vezetőit, hogy jöjjenek oda hozzánk. És eljöttek. El kellett hogy jöjjenek, akkora volt a társadalmi nyomás, amikor visszatértünk. Mi meg elkezdtük beléjük plántálni új filozófiánkat. Odakinn az űrben Komar volt a világunk, és az űr más világaival szemben mi csak komariak voltunk, csak azok lehettünk, nem pedig Souvan vagy Tannok fiai. Azt már nem tudom, hogyan folytatódott tovább Komar történelme, mert épp a következő hónapban megtartott győzelmi ünnepség kellős közepén tértem magamhoz. Akkor érkeztem vissza. Pontosan hetven perc telt el a mi időnk szerint azóta, hogy elkezdődött az áthatolás…

Kis ideig csend honolt az asztalnál, aztán hirtelen mindenki egyszerre kezdett beszélni. Egyesek nyilvánvalóan egyetértettek ezzel a szemponttal, mások azt mondták, hogy ez csak a Komar-lakókra vonatkozó sajátosság. Enderby végül is az asztalra csapott. – Ideje befejezni, fiúk. Rengeteg munka vár még ránk. Aztán, míg a munkatársak szedelődzködtek, Enderby Warrenhoz fordult. – Befejezted a részletes élménybeszámoló följegyzését? Leírtad-e annak az űrhajónak minden adatát; hajtóművét, üzemanyagát, mechanizmusát? Ez a legeslegelső új találmány, amelyet a mikrokozmoszból szereztünk. Óriási a jelentősége! – A legnagyobb részét már leírtam, Főnök – felelte Warren. – A szobámban, lefekvés előtt befejezem. Nem akarom, hogy egyetlen részlet is elhalványodjék az agyamban. Enderby helyeslőleg bólintott. Elindultak szállásaikra. Warren fölment hálószobájába, a villa emeletén, leült az íróasztalához, és további három órát dolgozott még a kéziratán, pontosan részletezve mindent, amire emlékezett. Aprólékosan leírta a rakétaűrhajót; nem esett nehezére, mivel három hónapot töltött el azzal, hogy alkatrészeire szedte és újra összerakta. Sőt föl is tudta rajzolni a vezetékhálózatokat, a rakétának és helyiségeinek fölszerelését és méreteit, az üzemanyag összetételét és tulajdonságait. Munka közben tudatában volt, hogy leírásának egyes részletei meglódítják majd a földi tervezők képzeletét is. Az ügyes megoldások meggyorsíthatják tervezőmunkájukat, megoldhatják a rakétaépítés néhány nehéz problémáját. Leginkább maga az üzemanyag volt forradalmian új. Éjfélre elkészült a munkával. Holnap esetleg még kibővíti a feljegyzéseket, de az alapjait mindenesetre leírta már. Ásított egy nagyot, levetkőzött, leoltotta a villanyt, és ágyba bújt. Valamivel később kinyitotta a szemét. A szoba sötét volt, késő éjszakára járt az idő. Valami zavarta. Csendben feküdt, mikor halk reccsenést hallott, padlódeszkák feszülését. Hegyezte a fülét, s úgy vélte, valakinek a lélegzését hallja, ekkor ismét reccsenéseket hallott, mintha valaki lopva, mezítláb osonna át a szobáján. Fölült, hogy kiszálljon az ágyból. A halvány fényben, amelyet a csillagok vetettek a nyitott ablakon át, sötét árnyékot látott az ajtó mellett; ennek az árnyéknak semmi keresnivalója nem volt ott. – Ki az?! – kiáltotta. Az árnyék azon nyomban előreszökkent. Warren kiugrott az ágyból, és feléje rohant. Az első ökölcsapás a fején érte. Warren megrándult, érezte, hogy keze valakinek a vállához ér. Meg akarta ragadni az idegent, ekkor azonban egy másik ökölcsapást kapott a mellkasára, az ismeretlen félrelökte Warrent, és megfordult. Warren utánalendült, de keze alig érintette az idegen hátát. Az a következő pillanatban már kinn is volt az ajtón, és eltűnt. Warren a nyitva maradt ajtóhoz ugrott, és lebámult a hallba. Senkit se látott. Valahol ajtó csapódott, és az épület elcsöndesült. Warren becsukta a szobája ajtaját, és fölkattintotta a villanyt. A kézirattömeg, az élményeivel teleírt papírlapok íróasztaláról leszóródva hevertek a földön, mintha a behatoló fölkapta volna őket, de elejtette, amikor Warren megzavarta. A riporter összeszedte a széthullott kéziratlapokat, sorra vette és sorrendbe rakta őket megint. Semmi se hiányzott. Elgondolkodva üldögélt. Enderbynek igaza volt abban, hogy ezek nagy jelentőségű iratok, és Stanhope gyanúja egy kém létével kapcsolatban most bebizonyosodott. Valaki itt, a Villámhorgon saját dokumentációt vezet a kutatási eredményekről – nyilván azért, hogy átadja valaki másnak. Nem kétséges: ebből a rakétaanyagból katonai előnyök is menthetők. A kutatás most már abba a szakaszba jutott, hogy az emberiség számára felbecsülhetetlen értékű felfedezések szerezhetők a mikrokozmoszból. Ám ezek, ha gátlástalan kezekbe jutnak, világhatalomra juttathatnak egy embercsoportot vagy egy nemzetet. Újra meggyőződött róla, hogy ajtaját jól bezárta, a kéziratot pedig a matraca alá dugta, mielőtt aludni tért. Reggel fölkereste és félrehívta Enderbyt, hogy elmesélje neki a történteket.

Az idős tudóst izgalomba hozta a hír. Egyetértett vele abban, hogy nem voltak eléggé óvatosak, nem gondoskodtak eléggé a kutatási adatok biztonságáról. Aznap, ebédszünet alatt Enderby új rendszabályokat jelentett be. Mostantól fogva az új felfedezésekkel kapcsolatos minden dokumentumot neki kell átadni, és ő helyezi biztonságba. Az őrök ilyenkor minden alkalommal a közelben lesznek. A dokumentációs terem ajtaja és ablakai új zárakat kapnak, és mindenki figyelmét nyomatékosan felhívták: megkülönböztetett óvatossággal kezeljen minden értékes anyagot. A bejelentést újabb viták követték: hogyan is folyik majd ezután a munka? A vezetők, Enderby, Steiner, Marco meg a többiek megbeszélést tartottak. Ennek egyik eredménye az volt, hogy megállapodtak: minden bolygó más-más személy hatáskörébe tartozik. Minthogy Warren olyan jól boldogult a komari viszonyokkal, így ő fog rendszeresen áthatolni, ahelyett hogy ide-oda cikázna a mikrokozmoszban. Ily módon kialakulhat valamiféle szakosodás. Weidekind például egy másik világot kap; azt, amelynek a tankcsatát megjelenítő délibábképét Warrenék látták a hegyoldalban. Williamst annak a világnak a felelősévé nevezték ki, amely valaha a Gwath-modr császárságnak adott otthont. Hyattnak a mikrogalaxis közepe táján jutott egy világ, melynek lakói ugyancsak az űrhajózásnál tartottak már. Rendell ismét másik világ felelőse lett. Úgy döntöttek, hogy mindegyikük legalább heti két-három alkalommal tart majd kapcsolatot a nekik kijelölt világokkal, és így megpróbálnak valamelyest lépést tartani azok történelmével. Ez heti két alkalmat számítva évezredeket jelenthet egy-egy korszak között – attól függően, fékezik-e mágneses erőkkel a mikrokozmoszt vagy nem. Abban is megállapodtak, hogy másodnaponként valamennyi áthatoló értekezletre ül össze, hogy egyeztessék ismereteiket, és együtt rekonstruálják a mikrokozmosz történelmét. Mind ez ideig csupán elszigetelt világokkal foglalkoztak, olyanokkal, amelyek az eredeti magmából alakultak ki, és nagyjából a Föld fejlődési szakaszában vannak. Most azonban legtöbbje túllép ezen a szakaszon, fejlődési foka már mindinkább a Föld jövőjének felel meg; felfedezéseik és történelmük tehát felbecsülhetetlen értékű a Föld emberi léte és a saját végtelen világegyetemünk jövője szempontjából. Warren másnap újra a Komarra készült. Ő ugyan csak harmadnapra tervezte az áthatolást, de a munkatársak véleménye az volt, hogy az űrkorszak megindulásának időszakát nagyobb időbeli szakadékok nélkül kell nyomon követni. Így hát ismét odaszíjazták a priccsre, újra megkapta az injekcióját. A fókuszba helyező szerkezet segítségével megint szembenézhetett a Komar távcső-közelhozta képével, s ott láthatta körülötte a szomszédos bolygókat is. Elérkezett a kábulat pillanata, majd a rövidzárlaté, egy vad szédületé. Aztán dörgő, zengő beszédhangot hallott. Fennkölt közhelyek szokásos paneljeit ismerte fel, „dicső hagyományaink”-ról szólókkal és más, igencsak ismerős fordulatokkal. Az eszével tudta, hogy e szövegeket lelkesítőnek szánták, nyilvánvalóan a nemzeti büszkeségre és dicsőségre hivatkoztak. De e szavak közönyösen hagyták. Ostoba, megfakult klisék voltak, kopott, rég kiürült szófordulatok. Szeme még mindig csukva volt. Fölnyitotta. Egy szobában ült, és a hang valahonnan a szoba belsejéből szólt. Elfordította a fejét: képernyőt látott, s benne egy férfi fejét és felsőtestét. Egy asszony és két gyerek ült elmélyült figyelemmel a televízió előtt. Warren tudta: ez az asszony a felesége, a két fiú a gyereke. És azért figyelték ilyen izgatottan, mert büszkék voltak az apjukra és a sugárzott eseményre. Warren komari énje tudta, mi következik. De maga Warren, aki most ennek a lénynek a tudatába költözött, izgatott volt. Izgalma betöltötte befogadójának agyát. Megfordította a székét, és figyelni kezdte a szónokot. A szónok nem volt más, mint Kőgörgeteg Fod, Egyesült Komar jelenlegi elnöke. Az alkalom két szempontból is különleges volt. Az Űrkorszak kezdetének ötszázadik évfordulóját ünnepelte, és egyúttal bejelentette az első csillagközi expedíció azonnali megkezdését.

Komar minden lakója izgatott volt; s ő jól emlékezett, hogy mielőtt az elnök szót kért, több küldött ismertette Komar hat bolygógyarmatát. Ezek a gyarmatok voltak a komari civilizáció büszkeségei. A hat közül kettő lakott volt, nagy, művelhető földekkel, a másik négy pedig nyersanyag-lelőhelyeket rejtő lakhatatlan és légkör nélküli szatelita. Kőgörgeteg Fod most némi drámai szünetet tartott, kövér orcája megremegett, tar fején izzadságcseppek gyöngyöztek. Fölemelte ujját a hallgatóság felé, a bolygó valamennyi lakosához szólva megtette nagy horderejű bejelentését. A csillagközi űrhajó indulásra készen állt. Három napon belül megindul a legközelebbi csillag irányába. Legénységét nagy gonddal válogatták össze. A legtávolabbi bolygóról fogják elindítani, az újonnan létesített kozmikus ion-útvonalon. Mikor elérik a fény sebességét, kilövik majd a hajót a hat fényévnyire lévő legközelebbi csillag felé. Ott leszállnak, tanulmányozzák a csillagot, azután visszatérnek. Erre az időszakra a legénységet tetszhalott állapotba helyezik, hogy az utazás elviselhetővé váljék számukra. Visszatérésük körülbelül negyven év múlva várható. Kötőfék Lo mindezt pontosan tudta. Tudta a családja is, mivel már hónapok óta fölkészültek rá, hogy elmegy tőlük. Lo volt az a személy, akinek testébe Warren áthatolt. A csillagközi űrhajó tizenkét tagú legénységének volt az egyike. Így hát Lo számára ez a beszéd volt az egyik utolsó állomás a start napja előtt, önként jelentkezett, bonyolult próbatételek során válogatták ki, mint nagy tapasztalatú űrhajóst. Családja is beleegyezett. Lo feleségét magát is különleges tetszhalott állapotba helyezik egy helybéli kórházban, férje hazaérkezéséig. Így tehát Lo nem veszti el élete társát. A két fiú azonban éli tovább az életét, s mire apjuk hazatér, ők már érett férfiak lesznek Lázas tevékenységgel teltek a következő napok. A hivatalos bejelentés után a csillagközi űrhajót bárki megtekinthette, az előkészítés az utolsó stádiumba jutott. Aztán elérkezett a nap. Lo búcsút vett asszonyától, és tizenegy társával együtt elfoglalta helyét. Maga Kőgörgeteg Fod is jelen volt, ez az igazi, zajos és harsány politikus. Mennyi fölösleges beszéd – gondolta magában Lo, nagy egyetértésben Warrennal. A csillagközi űrhajó – amely a Gyapjas Dau nevet kapta – különös szerzet volt. Warren most tudatosan erőltette az agyát, komari énjét vizsgáztatta a hajó részleteit illetően. Gyönyörű szerkezet volt. Most elképzelhette, mit hoz majd az űrrepülés soron lévő ötszáz éve, mit hoz majd a rakétatechnika határtalan fejlődése és elterjedése, mit hoz az atomenergia tökéletesült fölhasználása az űrrepülésben, hogyan alakul a súlytalanság állapota az űrhajó belsejében. De ez az űrhajó még fejlettebb volt. Irányítási technikája a legfrissebb eredményekre épült, ezek fölhasználták a világok közti kozmikus sugárzás áramlatait. Az űrhajó csak akkor éri majd el teljes sebességét, amikor jóval túljut a legkülső bolygón. Ekkor kiterjeszti a maga szubmágneses „vitorláit”, ezeket a több mérföldnyi láthatatlan erőtérhálózatokat az űrhajó minden oldalán. A kozmikus részecskék fölhasználásával halad majd az áramlatokban, akár egy szálló falevél a kozmoszon át. A beszédek és a parancsfelvétel után megkezdődött a felszállás. Felszállás után bolygóközi pályára tértek. Amikor azután maguk mögött hagyták ezt a bolygót – egy megkövült, fagyos, sivár kőgolyót, a naptól milliárd mérföldnyire (magányos, zárt megfigyelőállomás működött itt, Komar legtávolabbi őrhelyeként), az űrhajósok még egy utolsó üzenetet adtak le, jókívánságokkal. Azután kibontották a kozmikus „vitorlákat”. A nagy űrhajóban a műszerek mutatták az erőterek irányát. A legénységet jó darabig feszültségben tartotta: megtalálják-e a kozmikus ionok áramlatait. Egy rándulás, egy gyorsulás – és már benne is voltak! Mind gyorsabban és gyorsabban száguldottak az űr fekete mélységein át, egyenest egy parányi fénypont irányában, amely egy hat fényévnyire lévő napé volt. A Cél. Kötőfék Lo mindent pontosan látott őrhelyéről. Warren agya pedig azt találgatta, vajon Steiner tud-e erről a távoli csillagról. Ha most, ha csak egy pillanatra is, de visszatérhetne a

Villámhorogra, megjósolhatná, mi következik. Ekkor azonban a legénység megkapta a jelzést: visszavonulni hálóhelyükre! Lo lefeküdt a selyemgubószerű függőágyába. Az bezárult fölötte. Akár valami tok, úgy fogta körül. Pillanatnyi pánikot érzett, aztán ájulásba süllyedt… Warren hirtelen kinyitotta a szemét, és fölnézett. Újra ott volt a kupola melletti kis fülkében. Hyatt épp most fordította el felőle az irányító gépezetet. – Várj – fordította utána a fejét Warren. Hyatt döbbenten nézett rá. – De hát egy pillanattal ezelőtt voltál alatta! Mi történt? Esküszöm, nem volt több! Warren az íróasztal fölött lévő órára nézett. Pontosan egy perc telt el azóta, hogy belenézett a Komar távcső-közelhozta képébe Egy perc! És már tizenöt napja, hogy megérkezett a mikrokozmikus világba! – Hyatt, tartsd itt, kérlek. Szeretném, ha egy óra múlva ismét fölém helyeznéd. Addig kötözzél ki, jó? Megpróbálom följegyezni egy csodálatos űrrepülési találmány részleteit, mielőtt kihullanak az agyamból. Hyatt kikötözte, Warren pedig munkához látott az íróasztalnál, fölírta a nukleáris meghajtású fejlett rakéta kulcsadatait, és lejegyezte Kötőfék Lo csillagkutató agyának technológiai ismereteit. Elkészült rögtönzött munkájával, újra visszafeküdt a priccsre, Hyatt pedig beállította a látomást. Egy szempillantás se telt bele odaát a másik csillagrendszerben, az SSW 20 területén és szomszédságában, és Warren már magához is tért. Nyomban átsuhant az agyán: sietségében, hogy gyorsan leírjon mindent, amit tud, elfelejtette megkérni Steinert, hogy ismertesse vele az SSW 19 csillagot, ahova most tart. Az ébredés egy darabig mintha késlekedett volna. Olyan volt az egész, mint valami mély álom. Ebből fokozatosan tért magához, az álom helyét rossz közérzet váltotta föl, lázat érzett, ízületei fájtak. Kinyitotta a szemét: az alvótok már tárva volt. Komari teste kinyújtózott, és Kötőfék Lo képében kiszállt fekhelyéről. Pocsék dolog volt az ébredés nyolcévi alvás után, és a legénység többi tagja sem érezte sokkal jobban magát. Beletelt egy hét is, mire mind meggyógyult. Vitaminok, erősen koncentrált étrend, speciális gyakorlatok és tornaeszközök hozták helyre őket a hosszú alvás után. A csillag már közel volt. Éles fényét sokkal közelebbről sugározta feléjük az égen. Látták a csillag három bolygóját is: két óriási gáznemű ammóniavilágot meg egy szilárd felszínű kisebb bolygót. Ez a kis világ valamivel rövidebb átmérőjű volt a Komarnál. Elviselhető légköre volt; hőmérsékleti végletei megfeleltek a komari tűrőképességnek. Kétnapi keringés után a Gyapjas Dau megfelelő leszállóhelyet talált egy pompás zöld síkságon. A legénység letekintett a mezőkre, amelyek nem különböztek nagyon az otthoniaktól. Semmi nyomát nem látták nagyobb élőlényeknek, csak kisebb rovaroknak. Egy csoportjuk kiszállt, és épségben visszatért. Ezután Kötőfék Lo szállt ki öt társával, és nekivágott a távolabbi domboknak. Fölkapaszkodtak a dombra, üregekhez értek. Belenéztek az üregekbe, és fényes, csillogó valamiket láttak bennük. A fényes és csillogó valamik is látták őket, és előjöttek köszönteni őket. Komari lázálmokba illő teremtmények fényes és csillogó szemei voltak ezek a valamik. Három-négy méter magas állatok voltak, hat szétágazó lábon, irdatlan fejük csőrben végződött, csőrük csattogott, és szemük az idegeneket fürkészte. Két emberüket az első támadásban megölték. Ekkor Lo és társai kézi atomfegyverükkel elpusztították a szörnyeket. A négy komari sarkon fordult, és visszabukdácsolt az űrhajóhoz. De még mielőtt odaérhettek volna, csapóajtókon át egy csapat emberszerű lény bújt elő a föld alól. Ezek a

csapóajtók azoknak a föld alatti falvaknak a felszíni bejáratai voltak, amely falvakban az SSW 19 első bolygójának gondolkodó lakói laktak. A jövevények megpróbáltak szót érteni ezekkel az emberszerű kezdetleges lényekkel – eközben újabb kettőt ismét megöltek közülük. A kézi atomfegyverek megtisztították a rétet, s a rémülten menekülő bennszülöttek mögött gyorsan becsapódtak a föld alá vivő ajtók. Lo és társa már majdnem visszaértek csillaghajójukon – ekkor az égből egy különös lény villant elő, úgy csapott le rájuk, mint héja a védtelen kiscsirkékre. Ez az ismeretlen teremtmény óriási darázsra hasonlított, vagy még inkább egy irdatlan szitakötő és egy ősgyík keverékére. Lecsapott a két megmaradt lényre – akik voltak olyan könnyelműek, hogy fedezetlenül bolyongjanak a napsütötte ég alatt. Lo haláltusája közben egy másodperc töredékére még látta, amint a Gyapjas Dauból, Komar első csillagközi űrhajójából társai tüzet nyitnak védelmükre.. Mikor Warren Alton föltápászkodott a priccsen, a Mikrokozmosz-kupola melletti fülkében, tudta már, mi történik, ha egy, a saját haláltusáját vívó lény lelkébe hatol. Sajgó fejgörccsel ébredt a Villámhorgon. De fejfájásával mit sem törődve, leírta a történteket. És még aznap este elmesélte a Mikrokozmosz Vállalkozás központi társalgójában a lenyűgözve figyelő egybegyűlteknek. A csillagközi repülés technikai részleteit tartalmazó leírást mindenesetre biztonságosan elzárták. TIZEDIK FEJEZET – Most tehát már azt is tudjuk, mi történik az áthatolás során történő halál esetén – csapta össze a kezét Steiner, miközben a Warren Alton élményeiről szóló beszámoló fölé hajolt. – Emberünk egyszerűen itt nyeri vissza a tudatát. Másnap délután mind ott ültek a nagy asztal körül, és a mikrokozmoszbeli eseményeket tárgyalták. Ezen az ülésen kézről kézre járt a munkatársak közt valamennyi jelentés, amelyet az áthatolók készítettek. A különféle jövőbeli találmányok részleteit külön dokumentálták, de az eredményekről általános áttekintést is készítettek. Marco nem értett egyet Steinerrel. – Nem vagyok biztos benne, hogy mindig szükségszerűen így kell történnie. Számomra teljesen lehetségesnek tűnik, hogy adott körülmények közt a mikrokozmoszbeli ember énje, amely adott időre azonos fázisba kerül a mi földi agyunkkal, folyamatosan alulmarad a sokk és az agy eredeti hatalma következtében. Szerencsések voltunk, hogy nem volt halálesetünk ezeknek a látogatásoknak a során, de azért semmin se szabad meglepődnünk. Ne felejtsétek el, hogy ezek az áthatolások kölcsönösek. A magunk előállította világegyetem teljes mértékben egyenlő a saját világegyetemünknek ezzel a részével, amelyen élünk. – Nos, majd meglátjuk – bólintott Enderby. – Érdekes spekuláció, de egyelőre csupán ennyi, nem több. Látok viszont én itt valami sokkal érdekesebbet is. – Halomba rakta a nyolc jelentést, amelyek előző ülésük óta futottak be, és átlapozgatta őket. – Észrevettétek, mennyi közös vonás van ezekben a beszámolókban? Nyolc, egymástól távoli bolygón történtek ezek a látogatások, nyolc bolygón a mikrokozmosz lehetséges százezernyi bolygója közül, és ebből a nyolcból hétben olyan lakott világot találtunk, ahol föltalálták már az űrrepülés valamilyen formáját. Kettő közülük föltalálta a csillagközi utazások technikáját, és a többi is hasonló irányba tart. Nekem úgy tűnik – folytatta –, hogy az emberi társadalom haladásának világos bizonyítékaival van dolgunk. Tudjuk, hogy a múltban ezek a világok nagyon is hasonló fejlődési szakaszokon mentek át, akár a mi Földünk: barbarizmus, nomád társadalom, mezőgazdasági közösségek, rabszolgatartó társadalmak, középkori viszonyok, az ipar, elektromosság és atomenergia kifejlődése, a különféle nemzeti nézőpontokat leváltó

világnézőpontok kialakulása, most pedig az űrutazás. Szerintem nyilvánvaló, hogy mindez a bolygókon élő értelmes lények természetes fejlődési folyamata. De kíváncsi vagyok, mi következik ezután. Eddig még e bolygók lakói közül egyik se találkozott a másikéval. A csillagközi repülés kétségtelenül ezt is hamarosan meghozza. – Az én első élményem – nevette el magát Warren – aligha csinált kedvet a csillagok gyarmatosításához. Nem hiszem, hogy bárki hazakerül valaha efféle expedícióról. – Majd megtudod – mosolygott Williams –, szerintem nem is sokára. A Diolról, az én világomról indított első csillagexpedíció sikerrel járt. Igaz, én nem vettem részt benne. Nem voltam olyan szerencsés, mint te, Warren. Csak a hírközlő mágnesszalagok révén értesültem róla, miközben egy szintetikus mezőgazdasági központ számítógépén dolgoztam. – Nekem az az érzésem – csillant fel Enderby szeme –, hogy az események hamarosan óriási mértékben felgyorsulnak. Eddig meglehetősen gyorsan jutottak el mindegyik utazáshoz. Hol vannak már azok a hosszú időszakok, amikor egyebet se találtunk, mint barbár törzseket! Régen elmúltak már. – Attól tartok, túl messzire jutnak e világok – mondta Warren. – Nem tudnánk még több embert bevetni? – Magam is ettől tartok – rázta a fejét Enderby. – De Steinernek és Marcónak folytatniuk kell asztrofizikai megfigyeléseiket. Ezek is nagy fontosságúak. Ne felejtsd el, hogy ez az áthatolási tevékenység nagyrészt csak oldalhajtása, mellékterméke a vállalkozás eredeti céljának. – És mi lenne, ha szaván fognánk Marge-t? – kérdezte Warren. – Ő felajánlotta, hogy szívesen vállalkozna áthatolásra. Érdekli őt. És Marge nem buta. – De talán nem túl jó megfigyelő – felelte Enderby. – Ha ennyi bolygót kell figyelnünk, mit veszíthetünk? – kérdezte Warren. – Amellett nagyon hasznos lenne legalább egyszer egy női áthatolót bevetni. Tudod, hogy szakképzett fotográfus; nyilván nagyon jól boldogulna ezzel kapcsolatos készségeivel, például erőteljes vizuális emlékezőtehetségével. Enderby körülnézett. Mosolyt látott a többiek arcán. Steiner bólintott, Marco vigyorgott; Weidekind, Williams, Rendell, Hyatt, mind egyetértett. – Akkor hát döntöttünk – szólt Enderby. – Hívasd a lányt, és elindítjuk őt. Az értekezlet föloszlott. Warren átment Williamsszel a dokumentációs terembe. Marge az előhívótartályoknál működött, Stanhope ott csellengett körülötte. A lány meglepődött, mikor Warren elmondta, miért jött. – Klassz! – kiáltotta. – Ez nagyszerű! Sose hittem igazán, hogy a Főnök elenged. Minden öröm csak nektek, fiúknak jut. Máris startolhatok? Warren bólintott, a lány erre rázendített: – Jaj, istenkém! Rendbe kell hoznom magam. A hajam is rémes, és… – Hé – vágott a szavába Warren –, nem mész valójában sehova! Azok ott soha nem látnak téged, nem téged látnak valójában. A valóságban az egészen túl leszel körülbelül egy óra alatt. – Lehel, hogy ők nem engem látnak valójában, de én akkor is éppúgy ezt érzem – ellenkezett a lány. – Végeredményben ha azt hiszed, hogy csak úgy öntudatlanul heverek majd ott, és bámulok, mint egy cirkuszi nézőtérről, jobb, ha belegondolsz a dologba. Végül is: honnan tudnám, ki jön arra a helyre, amíg alszom? Még Mr. Carlyle is beállíthat látogatóba! Azon nyomban bevonult a szobájába. Tizenöt perccel később már elő is került, rendbe tett frizurával, frissen kifestett szájjal, másik ruhába öltözve. Mihelyt az áthatolási fülkébe ért, letelepedett, egyetlen szisszenés nélkül tűrte az injekciót. – És most hova? – kérdezte.

– Most vaktában lövünk ki – felelte Williams. – A mikrokozmosz-galaxis tömör közepéről egyáltalában nincs megfelelő fényképünk, se egyéb hírünk. A csillagok túlságosan sűrűn tömörülnek ott ahhoz, hogy jó eredménnyel készíthessünk telefotókat róluk. Így tehát csak távcsövek útján célozzuk rá az agyadat a középponti csillagokra, és barangoltatjuk, amíg csak valami fázisegyezés nem következik be. Vadonatúj világot kapsz, és csak a tiéd lesz! – Ejha, egy kicsit nyugtalanná tettél! – felelte Marge. – Én csak egy kellemes, kényelmes, ismerős világot akartam. Warren azonban csak a fejét rázta, a lány vállára tette a kezét, és megtámasztotta, míg Williams beállította a távcsövet. A következő másodpercben Marge már megbűvölten bámult a mikrokozmoszba, a fénylő csillagok nagy, csillámló tömegébe, ott a közepén. Egy perc múlva pedig már el is sodródott – miközben hanyatt fekve, öntudatlanul hevert a priccsen. Warren és Williams ott üldögélt a kis fülkében, és csevegett – Marge ezalatt az óra nagyobbik felében nyugodt maradt. Egyszer-kétszer ismeretlen nyelven motyogott valamit. Az idő nagyobbik részében azonban nyugodt volt, arca sápadt és feszült. Egyszer Jack Quern kukkantott be, és ordítozni kezdett: – Mi a francra használjátok ezt a csajt? Ez csuda helyes kölyök, nem ilyesmire való! Hasznot húzni belőle, mondhatom, megéritek a pénzeteket! – Oké – szólt Warren. – Ne félj, nem bántjuk. Majd meglátod, lyukat beszél a hasadba az élményeiről, ha felébred. – Mára randevúnk van – bólogatott Jack –, kirándulni megyünk az erdőbe vacsora után. Telihold van. – Romantikus egy fickó, mi? – nézett Jack után mosolyogva Williams, amikor az kiment. – Nem is hinné róla az ember. Warren csak a vállát vonta. Nem volt semmi kifogása az ellen, hogy Marge Jackkel és Kensterrel párhuzamosan flörtöljön. A lány nyilvánvalóan jól érezte magát. Csak attól tartott, hogy a két férfi közül valamelyik előbb-utóbb komolyan veszi majd. Warren bizonyos fokig felelősnek érezte magát kis kolléganőjéért. Szeretetre méltó kamasz lány, a dolgát jól végzi. És csinos is. Rápillantott, és az agya valami olyasmin kezdett járni, aminek semmi köze se volt a galaxisok jövendő történetéhez. Némi erőfeszítéssel visszakényszerítette magát a jelenbe. Marge hirtelen felébredt, és az első szava ez volt: – A fene egye meg, lemaradok az ünnepségről! – fölült, körülnézett. – És olyan oltári jó balhénak indult! Egész hónapon át készültünk rá, és nekem nagyon nagy részem volt a munkában. Biztos voltam benne, hogy Bidre ér célba, és annyira örültem, amikor mégse érte el! – Hűha! – így Warren. – Aki voltál, az nyilván megcsinálta. Maga Marge McElroy nem volt ott. Meg aztán: mit akarhattál volna ott a fényképezőgéped nélkül? A lány egy pillanatra megérintette a fejét. – Igazad van, tudod-e? Azt hiszem, szívesebben vagyok itt, mint bárhol másutt. Azok a rituális táncok és csillagimádási próbák nagyon igénybe vettek. Vagyis a másik énemet, Trince-t. – És most pedig igazán igénybe leszel véve: gyorsan leírsz minden apróságot, ami történt veled – szólt határozottan Williams. – Ülj az íróasztalhoz, Marge, és fogj hozzá az íráshoz, mielőtt bármit is elfelejtesz. A lány engedelmesen az íróasztalhoz ment. Mielőtt nekifogott az íráshoz, Warren egyetlen kérdést tett föl neki: – Volt űrrepülés azoknál, akiknél voltál? – Hogyne – látott az íráshoz Marge. – Már évszázadok óta. Természetes dolog ott az űrrepülés: az a rengeteg csillag az égen, ezer meg ezer van belőlük, és fehérek az éjszakák. – Egy pillanatra fölnézett rájuk. – Az az ég! Soha életemben nem láttam még

ehhez foghatót! Minden lángolt, éjszaka is. A mi csillagjaink ezekhez képest parányiak, és távolinak tűnnek. – Megrázta a fejét, és az írás fölé hajolt. Warren alig várta, hogy hallja beszámolójának részleteit; valamiképp ugyanis pikánsnak érezte, hogy ez a néha naiv, néha meg szinte asszonyosan dörzsölt lány, aki annyira jellegzetes terméke a kornak, messzire kalandozik ismeretlen történelmű idegen világokba. Mindazonáltal nem tűnt alkalmatlannak a feladatra; Warren megtiltotta magának, hogy kapcsolatba bocsátkozzék vele. Igazság szerint nem is volt ideje, hogy kivárja, amíg a lány végez az írással, merthogy ő következett sorra az áthatolófülkében. Marge még nem készült el az írással, amikor megkérték, hurcolkodjék át egy másik szobába, és ott fejezze be, mert Warrent készítik elő a maga áthatolására. A távcsövet ezúttal nem az eredeti bolygóra, a Komarra szegezték, csupán az annak közelében lévő csillagzatra. Mihelyt létrejött a kapcsolat, egyre könnyebbnek bizonyult a lelki fázisazonosság létrehozása. A mikrokozmikus csillag társadalmi rendszere, népe és az áthatoló egyén lehetséges személyisége – a minden alkalommal ott töltött tényleges hónapok eredményeként – mind nyomot hagyott az emlékezetben. Warren a gyógyszer és a képzet hatására süllyedni kezdett. Érezte, amint elveszti eszméletét, ugyanazt a pillanatnyi szédülést élte át, aztán pedig azt tapasztalta, hogy ül valahol. Hangokat hallott maga körül, sietős mozgás zaja, kicsiny kerekek csikorgása, durranások és puffanások hallatszottak, mint amikor tárgyakat ejtenek le. Látomása kitisztult, körülnézett. Durva asztalnál ült, írószerszám a kezében, s egy hosszú papírszalag adatait ellenőrizte. Fáradt volt, és úgy érezte, mintha sok-sok órával túldolgozta volna a szokásos napi munkaidőt. Körülötte sietős, lázas tevékenység zajlott. Gigantikus űrhajó bejáratánál volt az ülése, és folyt a berakodás az űrhajóra. De az agya azt súgta, hogy ez soron kívüli munka. Tudatában volt, hogy a rakományt ellenőrzi, amit nagy sietve hordtak fel, és halálos kimerültségben rendelkezett. De a munkát el kellett végezni. Soktengelyes teherautókat raktak ki az űrhajó rakodótere előtt. Hozzá hasonlóan kimerült, feldúlt kinézetű férfiak rakodták, cipelték, görgették a tárgyakat a hajóba. Ezeknek a tárgyaknak nem sok hasznuk lett volna egy rendes űrutazásnál, a rakományban nyersanyagok, nagy mennyiségű iparcikk, a helyi sajátos világ értékrendje szerinti nagy értékű műtárgyak, hazai termésű, nagy exportértékű élelmiszerek és más effélék voltak. De ez nem kereskedelmi rakomány volt. Volt közte háztartási holmi, amelyet sietve kötöztek össze műanyagpántokkal. Ládák és dobozok, teli ruhákkal, de nem új holmival, hanem az emberek mindennapi öltözékével. A legfőbb múzeumok becsomagolt tárgyai sorakoztak, híres festmények, szobrok, vetítőzenélő gépek. Nagy tömegű koncentrált élelmiszer is volt közte, a legtáplálóbb, a legsűrítettebb csomagolásban, ízüktől függetlenül. A rakodás már nyolc napja tartott, és a végéhez közeledett. Utoljára az emberek kerültek sorra. Halványan hallotta a tömegek zaját és nyüzsgését, már odaérkeztek, és türelmesen vártak sorukra. Kis szünetet tartott, hogy ezt a felismerését átgondolja, de túl fáradt volt ahhoz, hogy összeszedje agyát a válaszokra. Ekkor közvetlenül mellette megszólalt egy hang: – Megint szundikálunk, Parancsnok? Engedje meg, hogy én fejezzem be a munkáját. Maga menjen haza, csomagolja össze a holmiját, aludjon egy kicsit, és holnap szálljon be családostul, az indulási időre. Ma már nincs szükségünk önre. Warren fölemelte lekókadt fejét, és körülnézett Másodtisztje beszélt hozzá, a viharvert Szek. Egy pillanatra rábámult, azután bólintott. – Igaza van – mondta. – Nem bírom már. Vegye át a munkakört. Warren fölkelt. A másik régi űrszakember, akinek tar komari feje szeplős volt már a sok kozmikus sugárzástól, átvette az érkező rakomány szűnni nem akaró jegyzékbe vételét. Warren, aki most Csupaszív Neith testében és agyában létezett, mint a Rettentő nevű

hatalmas űrcirkáló parancsnoka, az Ultra-Komari Birodalom Légierejének tisztje, nekiindult. Átvágott a kordonon, amely a hatalmas harci űrhajó körüli lezárt térséget választotta el a kint várakozó civilektől. Körülötte mindenütt folyt tovább a berakodás. Mihelyt kiért a kapun, a tömeg tisztelettel kettévált, és utat engedett neki. Felismerték benne azt az embert, akin biztonságuk múlik. Együléses bérelt gépén hazarepült az egyik elővárosban lévő otthonába. Amint a teljesen elhagyatott város fölött szállt, letekintett és elszomorodott, mert nagyszerű város volt ez. A bolygó pedig – Morlna – büszke bolygó, a régi Komar egyik nagy gyarmati utóda. A város maga hétszáz esztendős volt, a bolygó gyarmata nyolcszáz. És most mindennek el kell tűnnie. Warren gondolatai Neith agyában keresgéltek. A történet tiszteletet parancsoló volt. Ezer év telt el a másik csillag bolygóján történt első leszállás óta, és az az első csillagközi űrhajó úgy tért vissza, hogy bátor legénységének fele odaveszett. Mások azonban mégis sikerrel jártak, és Komar asszonyai és férfiai megvetették a lábukat más csillagok világain: harcoltak, kitartottak, és végül meghódították e világokat. A bolygón lévő gyarmatok regéi csodálatosak voltak; mindazonáltal nem múlták felül az ő világának történetét. Voltak bajok és veszedelmek, mészárlások és elemi csapások. Az első kis falvak és települések átvészelték ezeket, terjeszkedtek. Morlna virágzott. Mára boldog polgárok millióinak világa lett. És halálra ítélt világ. Mert a nap, amely körül a Morlna keringett, hamarosan nova lesz. Felrobbanni készült, hatalmas atomtűzgolyóvá, jelenlegi méretének többszörösére; önmagától fog explodálni. A közelgő nova heve és tüze teljesen tönkretenné Morlna létfeltételeit. A felszín megperzselődik, a légkör elég. Ámde idejében figyelmeztették a lakosságot, és a húsz csillag huszonkilenc bolygójának egész birodalma egyesült, hogy megmentse Morlna népét. Küldték az űrflottát, a cirkálókat és a harci gépeket, a felderítőket, a szállító űrjárműveket és az utasszállítókat. Két esztendeje már, hogy mindenkit leköt az emberek és javak fuvarozása. És ott volt a Rettentő nevű cirkáló, melynek belsejét átalakították, hogy kétezer személynek és holmijainak szállítását lehetővé tegyék, ők a bolygó utolsó kétezer embere, annak a nagy városnak utolsóul maradt polgárai, ahol Neith is lakott. Neith hazaérkezett otthonába, egy tágas, kellemes, sokszobás épületbe, amely a várost körülvevő zöld parkban állt. Felesége és két gyereke nagy örömmel fogadta, de ő olyan álmos volt, hogy egyenesen aludni ment. Kora hajnalban ébredt, és máris tudta: itt az idő. Fölpakolta famíliáját a családi légi robogóra, berakta csomagjaikat, és még egyszer visszafordult, egy utolsó pillantásra. Neith és asszonya hosszan nézték a házat, azokat a tárgyakat, amelyeket nem vihetnek magukkal, és soha többé nem láthatnak, csupán a kincseik közt őrzött háromdimenziós fényképeken. Azután visszatértek a Rettentőhöz. A kétezer utas már csaknem teljesen megtöltötte. Neith látta odabenn, hogy a legénységet az orvostisztek és a gyógyszerész tanácsadók öntudatlanná tették, és halomba rakták őket, keskeny ládákba, akár az ölfát. De hát ez volt a dolog praktikus módja: helyet takarítottak meg így és élelmet, meg aztán megelőzték a veszekedéseket. Csókkal búcsúzott el feleségétől és gyermekeitől, s azokat is elvitték a többi közé. Aztán fölment a parancsnoki hídra. Még két órával elhalasztották az indulást, ezalatt berakodták a szállítmány utolsó darabjait, és a hajót még egyszer átvizsgálták. A legénység tagjai különös hallgatásba burkolóztak, főleg a morlnai férfiak. Neith és Szek a hídon csendben tanulmányozta a tájat. – Milyen szelídnek látszik, milyen békésnek – szólalt meg végül Neith. – Az ember nem is hinné. A másik egyetértett vele. – De mintha már világosabb lenne a nap – nézett föl Neith, és abba az irányba meresztette a szemét, ahol a hajnali égbolt peremén épp feljövőben volt. – Elképzelhető, hogy már néhány órányi idő sincs.

– Engedje meg, hogy emlékeztessem rá: a csillagászaink nem voltak ennyire határozottak. Csak a hozzávetőleges időpontot tudják fölbecsülni, nem pedig a pontosat. Mégis azt hiszem, furcsán fest a dolog – ez volt Szek válasza. Warren/Neith ismét kinézett, és tanulmányozta a látványt. Úgy tetszett, mintha lenne némi igazság e megfigyelésben. Olyan volt, mint akármely napsütés egy tiszta reggelen, csak jóval fényesebb. Még egy pillanatig hunyorgatott a fénybe, azután megfordult, és megnyomta az általános riasztócsengőt. Hangjára a hajó egész legénysége sietve munkához látott. A riasztás néhány percen belüli fölszállást jelentett. Gyorsan beterelték az utolsó kint lévőket, azután lezárták és lepecsételték a kapukat. A második riasztás készenlétbe helyezte a hajót, a harmadikra pedig a hajó lágyan fölemelkedett a nehézkedési erőt legyőző pályájára, és megcélozta az égboltozatot. Neith és Szek feszülten állt a parancsnoki hídon, figyelte a felszállás automatikus adatközlő szerkezetét, amely a sötét űrbe emelkedésükről ad hírt – és közben nézték azokat a riasztó változásokat is, amelyek a napon következtek be. A hatalmas csillagban ugyanis megkezdődött a belső hasadás. Látható fényudvarának nagysága megsokszorozódott; a lángok némelyike Neith becslése szerint megközelítette a millió mérföldet. Elrendelte a maximális gyorsulást. A csillagközi űrhajó szinte megugrott. A Morlna bolygó hamarosan nem volt több nagy zöldeskék golyónál, amelyet részben megvilágított a lángoló nap, részben sötétbe borított az űr feketesége. Neith jól látta fő kontinensét, a Dau-Volna nevű földtömeget, Dau földjét, mely az űr legelső meghódítójától kapta a nevét. Jól látta öbleit és fjordjait, két nagy folyóját, hegyvonulatait. Amint figyelte, még azt is láthatta, hogy felhők gyülekeznek a szárazföld és a tengerek fölött, és a mindegyre nagyobbodó nap szokatlan heve belemart a felszínbe. Most fekete felhőket vett észre a zöld felszín fölött, és tudta jól: erdőtüzek lobbannak fel itt is, ott is. A világ távolodott, és mind veszettebbül pörgött, amint az űrhajó sebesen haladt, és egyre messzebb került a naptól, a Morlna pályájától. A sebesség ellenére látta, hogy a Morlna elsötétül, szürkébe vonja a felhő és a füst. Másik irányba fordult: a nap, ez a valaha oly barátságos égitest, most fényesen, fehéren és vadul ragyogva önmaga kétszeresére növekedett, és egyre csak nőtt tovább. Még nagyobb sebességet parancsolt, de már elérték a maximumot a nap közelében. A Rettentő elérte a gyorsulási csúcsot. Néhány perc még, és majdnem eléri a fény sebességét. A sebesség aligha volt elég. A nap sugarai ugyanis teljes fénysebességgel száguldottak, és még mielőtt az űrhajó biztonságos távolságra kerülhetne, a hő újabb, növekvő rohama elérheti őket. Nem volt más űrhajó az űrben. Az utolsó teherszállítók már két napja elrepültek, és biztonságban voltak, útban a közelebbi csillagok felé. A Rettentő sebesen szállt – a nap pedig fölrobbant mögöttük. Bolygói hamuvá lettek, döbbenetes fénye elérte az űrt, és utolérte a teljes sebességgel szálló űrhajót. A hajón belül ez olyan érzést keltett, mintha az egészet valami hatalmas kéz markolta volna meg. Érezhető volt a zökkenés. A hajó szigetelése fölvette a harcot a belső hőmérséklet elviselhető szinten tartásáért. Odabenn állandóan fokozódott a meleg. Neith az irányító műszerek segítségével hadakozott, tudta, hogy nem merheti növelni a hajó sebességét – és igazság szerint bármilyen lehetséges növelés is kevés lett volna. Tudatában volt, hogy bármily kétségbeejtő: csak egy megoldása marad. Tovább kell haladnia és reménykedni, hogy esetleg kijutnak a robbanófélben lévő nap elképzelhetetlen hevének hatalmas köréből. A hajón belül egyre nőtt a forróság, és néhány kisebb elem szinte megkergülni látszott. A hűtőszerkezet alkatrészei egymás után mondták fel a szolgálatot. Az atommáglyák a behatoló energiától a túlterheltség jeleit mutatták. A kozmikus sugármeghajtás a behatás következtében kilendült eddigi áramlási irányából.

A hajó hajtóműve végül is csődöt mondott. A sötétség irtózatos időszaka következett, amikor a fény és az áram a hajó minden részén leállt – az atommáglyák teljességgel zárlatosak lettek ettől az űrtörténetben páratlan energiarohamtól. A Rettentő űrhajó sötéten és némán letért pályájáról, útiránya elferdült, kozmikus áramlata elhajolt. Neith folytatta a munkát legjobb tudása szerint, de végül megadta magát a túlterhelésnek. Érezte, amint elveszti eszméletét, hideg veríték verte ki. A legvégén elsötétült a világ… Nem tudta, mikor tért magához. A hajó még mindig haladt. Fölemelte a fejét a műszerfalról, és észrevette, hogy a világítás működik, és a műszerfal is üzemben van. Mellette Szek ébredezett, majd a többiek is. Berregők szólaltak meg a műszerfalon, annak jeleként, hogy a legénység az űrhajón mindenütt visszatért helyére. Gyors ellenőrzés eredményeként kiderült, hogy az űrhajó működésben van. A Rettentő ezek szerint képes volt kisiklani a nova külső szélére. És mihelyt eltávolodtak a torzulástól, az atomhajtóművek ismét érvényre jutottak, a kozmikus áramlat újra megragadta a hajót. Neith/Warren megint áttekintette a hajó helyzetét a csillagközi térben. Egy pillanatra elámult. Gyorsan még egyszer ellenőrizte az irányt. Nem volt kétség. A hajó tekintélyes mértékben eltérült. Azonkívül szinte hihetetlenül gyorsabban haladt, mint a saját energiájával elérhető maximális sebesség! És valamikor – hiszen senki se tudhatta, mennyi ideig voltak eszméletlenek valamennyien – a Rettentő túlhaladt eredeti célján, a következő csillag egyik új bolygógyarmatán. Bármily hihetetlen, a csillag most mögöttük volt – jó tucatnyi fényévvel mögöttük – és ő teljesen új és még fel nem fedezett csillagtérbe viszi űrhajóját és benne a kétezer alvó utast. Amíg a legénység a rakománynak és az öntudatlan utasoknak nézett utána, Neith és tisztjei megállapították pontos helyzetüket. Nekifogtak, hogy a hatalmas űrhajót óriási körpályára vigyék, ami keringésbe hozza őket az ismeretlen űr adott szektorán át az UltraKomari Birodalom egy másik előőrsének körzete felé. De ez hosszú utazás lesz – csillagászati léptékkel több évtized is beletelik –, a legénységnek pedig szembe kellett néznie vele, hogy mire megérkeznének, már régen a halottak listáján kellene találniuk magukat. De nem volt más lehetséges irány. Így hát Neith beállította. Múltak a napok és a hetek, és a hajó még mindig csak áthatolóban volt a felfedezetlen csillagok között, s állandóan azon világok felé tartottak, amelyeket nem ismertek. Azután egy napon, míg Neith gondolataiba merülve ült a parancsnoki hídon, riasztás hallatszott. Az űrhajó legénysége megdöbbent. Neith tisztjei úgy vélekedtek, hogy egy kutatóűrhajó keresi őket. Meresztgették szemüket, hogy elsőként vegyék észre a másik járművet, amely nyilván radarműszerrel tapogatta le útjukat. Azután végre láthatóvá vált egy pont, és mind mohón lestek, mint lesz egyre nagyobb. Szek izgatott volt, de mosolygott. – Nagyszerű lesz megtudni végre, mi újság világhazánkban – mondta. – Rengeteg olyan ember van a fedélzetünkön, akinek a hozzátartozóit már előbb kimentették. Hogy fognak örülni, ha megtudják, hogy biztonságban vannak! Neith nyugtalanul szemlélte a közeledő járművet. – Attól tartok, egyikőtök se vett észre valamit – jegyezte meg aztán nyugodt hangon. Tisztjei abbahagyták a kötekedést, és odafigyeltek rá. – Nem veszitek észre, milyen irányból jön az a hajó? Mit gondoltok, hogyan került oda? Megint mindenki odanézett. Azután elhallgattak, ketten halk káromkodásba kezdtek. A másik jármű olyan körpályáról közeledett, amelynek semmi köze az ellenkező irányban lévő komari világokhoz. Az égboltnak egy egészen más szektorából jött, olyan pályáról, amelyet a képzelet semmiféle kacskaringója se hozhat kapcsolatba a Birodalom irdatlan határaival. – Akkor micsoda? – mormolta Szek. – Mi a csuda lehet? Neith nem tudhatta, de az agyában jelenlévő Warren Alton tudta. Warren adta a szavakat Neith szájába:

– Csak egy másik bolygórendszerről érkező hajó lehet. Egy olyan világból, amely fölfedezte magának az űrrepülést! Warren visszaemlékezett az Enderby asztalánál legutóbb lefolytatott beszélgetésre. Legalább hat olyan világ van, amely fölfedezte és gyakorolta az űrrepülést. Ez ezerötszáz komari évvel ezelőtt már így volt. Ezek a világok azóta alighanem fejlesztették és tökéletesítették légierejüket és technikájukat. Lehetséges, hogy Weidekind szektora? Vagy Williamsé? Warren kétségbeesetten próbált visszaemlékezni a többi világról szóló jelentések részleteire, de csak halványan tudta felidézni őket. Azután visszaemlékezett a mikrokozmosz fizikai dimenzióira, és akkor eszébe ötlött, hogy a közeledő idegen a Mikrokozmosz Vállalkozás tudósai által eddig fölfedezett világok egyikéről se jöhet. Mind túlságosan is távol volt a spirális naprendszernek ettől az ágától. Ismeretlen valami közeledett tehát. De Neith/Warren olyan ismeretek birtokában volt, melyek szerint ezek az idegenek nem különbözhetnek túlságosan, aligha lehetnek akár sokkal elmaradottabbak, akár sokkal fejlettebbek. Így hát amikor a közeledő űrjármű már fénykorongnak látszott, a rádió pedig egy mindnyájuk számára ismeretlen nyelven elhangzó parancsszavakat kezdett recsegni, ő nem követte el azt a hibát, hogy pánikba essék. – Ki kell tartanunk és föl kell vennünk a harcot – sürgette Szek, a legénység többi tagja pedig egyetértett. – Kapd el őket! – unszolta a fedélzeti tiszt. – Durrantsd szét őket a farokból a rakétáinkkal! – mondta az egyik lövész. Neith megrázta a fejét. – Kétezer férfi és asszony van a gépünk fedélzetén. Elsősorban őértük vagyunk felelősek. Azt javaslom, hogy ne kövessünk el semmi olyat, ami veszélyeztethetné őket. Lehet, hogy azok ott, abban az űrhajóban ellenséges szándékúak. De aligha ostobák, aligha állati szörnyetegek, hogyha éppúgy fölébe kerekedtek a természet ugyanazon törvényeinek, mint mi. Az idegen most fényt villantott föl, háromszor egymás után, és már elég közel volt ahhoz, hogy minden részlete jól látsszék. Hegyes orrú jármű volt, formájában kétségtelenül ismeretlen, és mégis, kétséget kizáróan csillagközi űrhajó, amelyet nagy sebességre, kormányozhatóságra és harci képességekre alkalmasnak építettek. Neith háromszoros fényfelvillanást rendelt el. Az idegen odaért, párhuzamosan szállt a Rettentővel, újra fényt villantott föl, és elébük került. A szándék nyilvánvaló volt: követniük kell. Neith ellenőrizte a sebességet, amellyel az ő nagy hajója és az idegené ott elöl szállt – egy csillag irányába, amelynek sugarai hét bolygóból álló családot világítottak meg. Egy parányi gömb különvált az idegentől, és nekivágott az űrnek, a Rettentő mellé. Koppanás érződött a hajótörzs egyik részén, ahova az űrhajó leszállt. Neith maga fölkelt, hogy fogadja az idegeneket, és érezte, hogy különös elragadtatottság és riadalom lesz úrrá lelkén. A történelem egy nagy jelentőségű pillanatának közeledtét érezte. Kimerülten indult a kikötő felé, és mentében észrevette: szédül. Aztán az ájulat pillanatát élte át… Warren ebben a pillanatban visszanyerte öntudatát a Villámhorog-hegy áthatolókamrájában. TIZENEGYEDIK FEJEZET A következő hat hét során a Villámhorog-hegy kutatói azt tapasztalták, hogy lelki magatartásukban alapvető változások álltak be. Ez csakugyan előre nem látott fejlemény volt – azok a különös időszakok eredményezték ezt, amelyeket mindegyikük átélt az áthatolások során. A következőkről volt ugyanis szó: az első áthatolás óta valamennyi áthatoló csak hat hetet élt át a Föld bolygó Mikrokozmosz Vállalkozás nevű színhelyén. Fizikai értelemben

vett testük negyvenkét biológiai napot élt át ez idő alatt, tehát láthatóan semmit se változott. Ám agyuk és emlékezetük valójában sok-sok év emlékét raktározta, olyanokét, amelyeket ténylegesen napról napra, percről percre éltek át különböző világok sokaságában. És ezek a világok sohasem voltak idegenek azok számára, akiknek agya azonos fázisba került velük. Az azokon a bolygókon született és ott felnőtt lények között, egy megközelíthetetlen és irányíthatatlan világegyetemen belül – a társadalom és a természet normális állapotú és jól ismert volt. Így tehát mindegyikük kettőtől tíz hónapig tartó időszakokat élt át emberi szabású társadalmak tagjaként, családi életet élt, osztozott mindennapi problémáikban, gondjaikban, reményeikben, szándékaikban és örömeikben – és velük együtt nem másik világból érkezett látogatóként, hanem a társadalom tagjaiként élték át mindezt. Ezeknek az áthatolást végzetteknek a felfokozott koncentrációja a szó szoros értelmében évekkel tette tapasztaltabbá, emlékekkel és érzelmi kapcsolatokkal gazdagabbá a Villámhorog-hegy tudósainak lelkét. Ezeknek az űridő-öregedéseknek az eredményeképpen, az élmények mélysége folytán változásokon ment át mindazoknak a személyisége, akik részt vettek benne, és átélték őket. Ez legtöbbjük esetében érettebb gondolkodásmódban, megnövekedett tudásban és türelemben, mélyebb belátásban és némi szokatlan érzelmi elmélyültségben nyilvánult meg. Ennek a változásnak nyilván nem voltak mind tudatában, de a munkatársaknak az a része, amely nem vett részt az áthatolásokban, nagyon is észrevette. Jack és Kenster meg a többi őr igencsak észrevette. Azelőtt is igyekeztek alkalmazkodni az általuk őrzött tanult emberekhez, most úgy találták, hogy állandóan újra meg újra kell formálniuk ezt az alkalmazkodást. Különösképpen állt ez Marge McElroyra. Amint újra meg újra visszatért a földre a mikrokozmosz közepéből, mindinkább gyarapodott olyan tudásban, amelyet városi gyermekkora nem nyújtott neki. Agyában az anyaság emléke, adott és visszautasított szerelmeké, eszményeknek, hitnek szentelt életé. Mindezek hatására e hat hét kurta ideje alatt sokkal érettebb és lelkileg gazdagabb személyiséggé vált. A még mindig bájos és mosolygó lány annak tekintette a két őrt, akik voltak: durva, erős, kissé faragatlan embereknek, különösebb tanultság, felfogóképesség és született intelligencia híján. Időközben ugyanis megismert sokkal értelmesebb férfiakat és nőket – s ezek az ismeretségek sokat használtak neki. Valahogy nem volt tisztában a körülötte lévő férfiakhoz fűződő viszonyával. Érezte, hogy valamit hiányol bennük, azt is tudta, hogy soha többé nem lesz már az a felületes és csak önmagával foglalkozó lány, aki volt. Jack Quern elérte az első négy héten, hogy csókolódzott vele, de hamarosan észre kellett vennie a lány magatartásában a növekvő tartózkodást, s azt, hogy egyre közönyösebb e gyermeteg stílusú olcsó udvarlás iránt. Ez dühítette, és más férfiak szerepének tulajdonította ezt a magatartást. Netán a tudományos munkatársak valamelyike lépett be köreibe – vélte. Nem tudta biztosan, ki lehet az, de kezdte szemmel tartani a lányt, hogy végére járjon, melyik az a tojásfejű, aki elszerette tőle. Ami magát Marge-t illeti, idejét csak a Steiner és Marco irányította végtelen fotódokumentációval kapcsolatos, szűnni nem akaró munkájának szentelte. Marge semmiképp se volt ideális riporter, ennek ellenére igen érdekesek voltak megfigyelései azokról a történelmi változásokról, amelyekben lelkileg éveket töltött. Volt például egy világ, amely kevésbé materialisztikus úton haladt, mint a legtöbb másik. Talán annak következményeként, hogy a csillagkoncentráció legközepén helyezkedett el, lakói a maguk mennyországának dicsőségében éltek – meglehetősen sajátos asztrológiai teokráciát hoztak létre. Életük középpontjában rituálék, táncok és hatalmas zenei rendezvények álltak. A mikrokozmikus civilizációk növekvő fejlődése folyamán ezt a világot is fölkeresték más bolygókról érkezett űrrepülők, és végül is bekapcsolódott azok kultúrájának óriási hálózatába. Mindez az ebben a mikrokozmoszban zajló szellemi fejlődés folyamatát bizonyította. Enderby nézete az volt, hogy az életnek a világegyetemünk jövőjében várható

elkerülhetetlen alakulási irányát bizonyítja. Akár igaza volt, akár nem, az bizonyos, hogy ez a fejlődés olyan útnak mutatkozik, amelyen az ember csinálta világegyetem több százezer bolygója végighaladt. Ahogyan az Ultra-Komari Birodalom gyarmatokat szerzett, és létrehozta a bolygók szövetségi rendszerét a maga szektorában, éppígy tett a többi űrutazó világ is a maga szektorában. Az idők folyamán ezeknek a szektoroknak a fejlődésszintje mindinkább egybeesett, az egyik civilizáció összetalálkozott a másikkal. Csillaghajó csillaghajóval találkozott, nem mindig olyan látványosan, mint azok, amelyek a Morlna csillag nováját követték – de valamiképp el kellett következnie. Ezek a találkozások sokszor békés természetűek voltak, mint például a Morlna-epizód következménye. Warren egy ezer évvel későbbi áthatolása során elolvasta ennek a nagy jelentőségű találkozásnak a teljes történetét. A beszámolót háromdimenziós átírásban találták meg, amelyet a komari nagy egyetem archívumában őriztek, sárguló és málló kötetekben. A könyvtárosok csodálkozva nézték a fiatal fizikusdiákot – aki Warren volt az áthatolás során –, amint ifjonti hévvel ragaszkodott ehhez a bizonyos antik kötethez. Ám ezeknek a bolygóközi találkozásoknak egy része harciasan zajlott. Voltak olyan csillagbirodalmak, amelyek az első találkozáskor tűzparancsot adtak ki, harcba keveredtek bolygók birtoklásán vagy más sérelmeken. Ezek a birodalmak heves csatákban csaptak össze; az űrflotta alattomban védtelen világokra csapott le. De még ezek az összecsapások is megszűntek, amint mind több és több bolygókombináció jelent meg. Végül is elérkezett az a nap, amikor a birodalmak összefogtak, hogy nagyobb konföderációkat hozzanak létre. Ezek a konföderációk pedig néhány ezer év múlva összeszövetkeztek, hogy szektorközpontokat szervezzenek. Ott ültek a nagy asztal körül a Villámhorog-hegyen, Warren épp befejezte beszámolóját egy emlékezetes ügyről. Legújabb áthatolása során történt, és amíg elmesélte, hallgatóinak még a lélegzete is elállt – pedig már régen hozzászoktak a csodákhoz és a rendkívüli dolgokhoz. Warren ugyanis részt vett a Galaktika-kongresszuson, amely megszavazta, hogy a hat nagy szektorkonföderációt Bolygóközi Ligává egyesítik. A kongresszust Dau város központjában rendezték, a Délnyugati Föderáció fővárosában; Warren pedig e föderáció hatvankét küldöttének egyikeként és három világ képviseletében vett részt a tanácskozáson. Leírta a többieknek a hatalmas termet – valójában három különböző nagy terem volt, amelyet háromdimenziós telekommunikációs rendszerrel kapcsoltak össze. Ez mindegyik teremben azt a képzetet keltette, mintha együtt lenne a másik kettővel. Leírta a gyűlésen jelenlévők eltérő típusait: megjelenésükben valamennyien emberiek, de bizonyos részletekben egzotikusan különbözőek. Az egyik bolygóról taréjos fejűek jöttek, a másikról törpék, a harmadikról óriások; leírta a sok száz különféle bolygó furcsa bőrszínű lakóit és színes ünnepi ruhájukat. Legtöbbjük két szemmel nézett, de volt, amelyiknek négy volt, és akadt olyan bolygócsoport is, amelynek lakói egyetlen szemüket a homlokuk közepén viselték. A küldöttek Daut szavazták meg galaxisuk fővárosaként; a várost, amely az űrhajózás szinte mitikus előharcosáról kapta a nevét, s amely az egyik legrégebbi város volt a bolygórendszerben. Míg beszélt, Williams bólogatott, mert ő csak száz évvel szalasztotta el ezt az összejövetelt, amelyről most hallott. Weidekind megbűvölten hallgatta, ő volt ugyanis a soron következő áthatoló, s ő már működésben fogja látni korai éveiben ezt az egy galaxisrendszert. Enderby maga több áthatolást is hajtott végre, s hasonlóképp a többiek, Steiner és Marco is. De ez a kettő már idősebb volt annál, mintsem hogy új tudást szerezhessen, s így átengedték a vándorlást fiatalabb kollégáiknak. Marge mély hallgatásba burkolózva ült az asztalnál, és érdeklődéssel figyelt. De sokkal feszesebben ült, és alapjában más volt, mind eddig; Warrent ez rendkívüli módon izgatta.

Az utóbbi időben beszélgettek néhányszor, és észrevette magán, hogy az a mélyen rejtőző vonzódás, amely kezdetben csak szórakoztatta, most mindinkább érzelmi töltést kapott. Észrevette, hogy vágyott látni a lányt, sétálni és beszélgetni akart vele. Még akkor is, amikor beszámolt a vitákról és a véleménykülönbségekről, amelyek a Galaktika-kongresszuson jelen voltak – közben azon járt az agya, hogyan hozhatna össze egy kis esti beszélgetést Marge-zsal. A föderációk összevonásának problémája cseppet sem volt könnyű. Az előző századokban sok részlet megoldódott ugyan, de az összevonás alkalmazása az egész galaxison, ez már másmilyen, rendkívül összetett dolog volt. Minthogy a galaxis: világegyetem, a csillaghajó-utazások hosszú időszakokat igényeltek, s ezek során utasaik éveket töltöttek úgy, hogy elvesztették kapcsolatukat a hazával. A csillaghajókon az utazás nem volt túlságosan kellemetlen. Nem ez volt a probléma; az volt az égető gond, miként lehet túl nagy időveszteség nélkül kapcsolatot tartani a világok között. A megoldást végül lényegében ők is éppen úgy találták meg, mint a Villámhorog kutatói: agyuk áthatoltatásával. Éspedig nem az ész erejével, hanem az anyagok tömbjének megalkotásával; ezeket olyan tökéletesen egyensúlyozták ki, hogy pontos kölcsönhatásban rezegtek egymással. Egy ilyen tömb ugyanis egyidejűleg rezeg a vele azonos fázisban lévő társaival, függetlenül attól, hogy egész galaxis választotta-e el egymástól a két egységet. Ennek eredményeként lehetségessé vált teljes közlekedési rendszerek létrehozása. Ezek a rendszerek bonyolították le az üzenetváltást és az áttekintést világok százezrein át – egyidejűleg. Így ez a kongresszus más, egyedülálló, jelképes minőséget képviselt. Olyan fizikai lények találkozója volt, akik soha többé nem tűnnek fel. Nem volt már tényleges szükség arra, hogy a küldöttek lássák egymást. Könnyedén tudtak kommunikálni egymással, anélkül hogy a kozmikus utazások időrabló kényelmetlenségét vállalniuk kellene. Úgy beszélgethettek egymással, hogy közben a saját világukban maradhattak. De e pillanat kedvéért, azért, hogy a galaxis egységét mindörökre emlékezetessé tegyék, elhatározták ezt az értekezletet. Dau városban működik majd a jövőben a világok kölcsönös összehangolója, és ez a város lesz minden együttműködés központi állomása. Így hát ez a gyűlés az első ilyen természetű, fizikai jelenléttel történt értekezlet volt a mikrokozmoszban, és egyúttal az utolsó is. Warren számára nagy dicsőség volt jelen lenni rajta. A jelentés megtétele és megtárgyalása után a tanácskozás föloszlott. Röviden megbeszélték a kémproblémát – egyéb bizonyítékok is voltak azóta arra, hogy újabb kísérletek történtek az adatok lemásolására, de ezeket a kísérleteket meghiúsították. Enderby ennek ellenére mindenkit arra figyelmeztetett, hogy ezek a kémkedési kísérletek tovább folytatódnak, amíg csak a kém sikerrel nem jár, vagy le nem leplezik. Óvatosságot követelt. – Olyan tudományos titkok birtokában vagyunk most, amelyekhez hasonlót az emberiség aligha fedez föl az elkövetkezendő húszezer évben. Nagyon gondosan kell őriznünk őket, igen nagy figyelemmel. Aznap estefelé, amikor a férfiak többsége felállt már a vacsoraasztal mellől, hogy lejátsszon egy kártyapartit vagy olvasson vagy cigarettázzon, Warren kiment egy kicsit csavarogni. Erősen benne jártak már a nyárban. Az égbolt nem volt teljesen sötét, a láthatár ibolyaszínben fénylett a naplemente utolsó pillanataitól. A Vénusz bolygó látszott csupán, egyetlen fehér pontként, az Esthajnalcsillag, a közelgő éji felvonulás első égi küldötte. Fenyőillat áradt szét a környező, erdőborította hegyoldalak felől; az alkonyt madárhangok tették elevenné. Warren lassan sétált át a füvön, a Mikrokozmosz Vállalkozás épületén túlra, az irtásos részre. Dombocska emelkedett arra, gyakran fölmászott ide a késő esti órákban, hogy

nyugodtan álldogálva elszívjon ott egy cigarettát, és lessé a feljövő csillagokat. Az elmélkedés órái voltak ezek. Nem volt ugyanaz az ember, aki autóján ideérkezett, hogy riporteri küldetését végrehajtsa. Agya más lények életének emlékeivel volt teli. Más pillanatokra emlékezett, amelyek során másmilyen tájban álldogált, és más égboltot nézett. Emlékezett a Jég-Holdon töltött pihenőidőszakokra, amikor didergett űröltözetében, és a levegő nélküli fekete ürességbe nézett. Visszaidézte egy vakáció emlékét, a feleségével Morlna tengerpartján töltötte, emlékezett az asszony kacagására és a repülő halak keltette zajokra. Más időkre, más világokra emlékezett. És mind valóságos volt, mind megrendítő. Mégis ez volt az ő világa, az ő világegyeteme. A többiek, noha űrjük hatalmas, mégis végesek. Ha összevetette a Tejút meg a környező galaxisok és metagalaxisok végtelen világegyetemével, az csupán buborék volt – egy tér-idő buborék, melynek minden oldalát határozott határok foglalják magukba. Ezeket a határokat térképek rögzítették; a Bolygóközi Liga eljutott már erre a tudásszintre – és rajtuk túl nincs semmi a benne lakók számára. Ám Warren világegyeteme végtelen – már amennyire az ember ezt meghatározhatta. Miután valamiképp létre robbant, e lét láthatólag örökké folytatódik, terjeszkedik, részei állandóan szerterohannak – egy elmélet szerint állandóan új részek alakulnak. Ez volt a végtelenség. Mire a dombocska tetejére ért, már besötétedett. Mögötte a főépület fényei és a többi épület itt-ott világító lámpái. Mindenfelé mély árnyékot vetettek a környező hegycsúcsok, fölötte pedig az égbolt ívelt. Erről is, arról is néhány csillag tűnt fel a mind sötétebb égbolton. Észrevette, hogy még valaki van a dombon; a fűben nyugodtan ülő alakot látott. – Hello! – köszöntötte. – Ki az? Az alak ránézett. Rövid pillanatra meglátta az arcát és hajtömegének sötétebb körvonalait. – Én vagyok az – hallotta Marge hangját. – Épp most jöttem föl, hogy nézzem az égboltot, és gondolkodjam. – Én is – válaszolta. – Megengeded, hogy melléd üljek? – Lekuporodott a lány közelében a fűbe, és egy kis időre mindketten hallgattak, figyelték a sötétedő eget, amint teljesen elfeketül, és a csillagok sorra megjelennek rajta. Egy idő után a Tejút széles sávját is látták, amint a mennybolt és a csillagmiriádok csillogásán átível. – Ugye csodálatos látvány? – kérdezte Warren. A lány egy darabig hallgatott, mielőtt válaszolt volna! – Igen – mondta azután. – Csodálatos. Egészen más, mint az ég ott, ahol voltam. Az is csodálatos, de másképpen. Azt az égboltot is betöltik a nagy fehér csillagok, de sokkal félelmetesebben. Olyan, mintha agyonnyomna, mintha súlyosan rád nehezedne. Ez az ég könnyebb, mégis sokkal sűrűbb. Minthogyha átjárna, a lelkedig érne, a mélység és az űr sugallatával, a halhatatlanság érzetével. A férfi bólintott, és megszívta a pipáját. A lány hosszú csend után folytatta ismét, lágyan, akárha önmagához beszélt volna: – Alázatot érzek az egész iránt, de azt is érzem, hogy dalolnom kellene. Kapcsolatot érzek mindennel, a fával, a fűvel, a rovarokkal és a széllel s magukkal a sziklákkal is körülöttem. Az egünkbe nézve mély harmóniába kerülök a léttel. Warren töprengve bámult a mennyboltra. Azután bólintott. – Megváltoztál, Marge – szólt. – Tudsz róla? Azt hiszem, magam is megváltoztam. Ez a tevékenység valamennyiünket átalakított. De szerintem mindenekelőtt veled tett csodát. Már nem tűnsz ugyanannak a kölyöklánynak, aki alig néhány hónapja idejött. Marge mélyet lélegzett, aztán gyorsan a férfira pillantott a sötétben. – Én… nekem fogalmam sincs, mire gondolsz. De azt hiszem, bóknak vehetem. Warren mosolyát elrejtette a sötétség. Másmilyen lett ez a lány; volt a lényében valami, amitől Warren gyöngédséget és nyugalmat érzett.

Ott ültek még egy félóra hosszat, alig szóltak egymáshoz, de nyugodt elégedettséget éreztek a csillagok alatt. Azután fölkeltek, és lassan visszafelé indultak a csillagfényes éjszakában, szállásuk felé. Elbúcsúzott a lánytól, az fölment a lépcsőn, ő meg visszasétált a dokumentációs helyiség felé, hogy lássa, rendben van-e minden. Ezt a minden éjszakai újraellenőrzést vállalta magára az általános biztonsági intézkedések részeként. Útban az épületek közt sötét emberalak lépett hozzá, és elállta az útját. – Alton! – kiáltotta, és ő felismerte Jack Quernnek, az őrnek a hangját. Nekiindult, hogy elmenjen mellette, de Jack karja kinyúlt, és megragadta a karját. – Ide figyeljen. Alton. Nekem nem tetszik, hogy a nőm körül koslat. Én vettem pártfogásomba a kis csajt, és nem vagyok az a fajta fiú, aki eltűri, hogy egy ilyen nyikhaj az útjába álljon. Ide hallgasson: tűnjön el! Vagy különben… – Vagy különben mi lesz? – futott át a düh villáma Warrenon. – Vagy különben ezt kapod! – jött a válasz. De Warren behúzta a fejét, mielőtt Quern ökle célba talált volna. Fürgén meghajolt, és egy kemény jobbegyenest húzott be. Néhány másodpercig dulakodtak. Quern jobb utcai verekedő volt, de Warrenban olyan emberre talált, aki a hadseregben ismerkedett meg a közelharc trükkjeivel. Warren nem kapott találatot, de úgy remélte, leadott néhányat az őrre. Szétváltak, és éles szóváltás kezdődött. Warren hidegvérrel figyelmeztette, hogy Marge senkinek sem a „nője”, és kizárólag rá tartozik, hogy kivel találkozik. Amikor aztán otthagyta a dühödt őrt, Warren önmagával kezdett vívódni, a lány iránti érzéseit kutatta. Azt gyanította, tisztába jött velük. Volt azelőtt is dolga egy sor ifjú hölggyel, akik úgy vélték, egy jól ismert világjáró riporter igencsak jó fogás. Ám valahogy egyikük iránt sem izzott föl benne a viszonzás szikrája. De ott, a domboldalon, a tudomány történetének legkülönösebb és leghatalmasabb vállalkozását szemlélve úgy érezte: most megpörkölte ez a szikra… TIZENKETTEDIK FEJEZET Egy-két alkalmat leszámítva, Leopold Steiner nem vett rendszeresen részt az áthatolási programban. De amikor egy hétre rá összeült a kerekasztal-konferencia, mégis ő került az érdeklődés központjába. Rendkívüli fontosságú dolgot készült közölni. Azzal indította előadását, hogy röviden összefoglalta ember teremtette világegyetemük eredetét az egyetlen óriási hidrogénatomtól kezdve, amely független a mi terünktől és időnktől. Azzal folytatta, hogy leírta ennek az atomnak a robbanását, a folyamatot, ahogyan összetevő részecskéi kifelé terjeszkedtek, először rendkívül vékony gázokként, majd kozmikus porrá álltak össze, ebből létrejöttek a különféle elemek, végül egyetlen galaktikus nyalábot képező csillagok és bolygók alakultak ki. – Ez a galaxis még most is terjeszkedik, az eredeti robbanás máig tartó folyamata tovább növeli, éppúgy, ahogy a magunk univerzuma is állandó terjeszkedésben van. De miközben mi bizonyosak vagyunk abban, hogy világegyetemünk végtelen, és az is valószínű, hogy szüntelenül új anyagok keletkeznek, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a kísérletünkkel más a helyzet. Ezt végül is magunk állítottuk elő, még akkor is, ha ma már nem tudjuk irányítani. Azt is tudjuk, hogy magunk hoztuk létre a határait. Ami behatárolja: téridő-folytonosságunk betokosodott erői, amelyeknek egy szelete azért hasadt szét, hogy létre segítse, de amelyet a téridő-ellenállás is kormányoz. Irányítja továbbá a telepünkön fejlesztett atomerő. Ez növeli világegyetemünk természetes ellenállását; és ez az atomerő képes kiegyenlíteni magának a mikrouniverzumnak teljes energiáját. Mikrokozmoszunk folyamatos terjeszkedése azonban ennek ellenére egyértelműen behatárolt. El kell most mondanom nektek, hogy kifelé folyó terjeszkedése elérte a határait, a terjeszkedés befejeződött, és megkezdte a zsugorodást.

Kis szünetet tartott és körülnézett, hogy lássa: követik-e gondolatmenetét. Warren hátradőlt székében, és csendesen figyelt. Azt a következtetést vonta le, hogy a kísérlet a vége felé közeledik. A többiek kissé zavartnak tűntek. Marge viszont előrehajolt, arca feszültséget tükrözött. – Úgy érti, hogy a mikrokozmosz a vége elébe néz? – kérdezte Steinert. A világhíres fizikus ránézett, és megvonta a vállát. – Nem olyan hamar, mint ahogyan föltételeztük. Eltelik még két-három év a végéig. Érdekes lenne tudni: hogyan? És természetesen meg is kell várnunk, amíg megtörténik, – Igen, azt értem – rázta meg a fejét türelmetlenül Marge –, hogy idő kell még ahhoz, hogy ez az egész a végéhez érkezzék. De a bolygókra gondoltam és főleg a rajtuk lévő életre. Vonatkozik-e ez a vég az ott lakókra, és ha igen, hogyan? – Azt hiszem, vonatkozni fog rájuk – dörzsölte meg az állát Steiner. – Ez érdekes spekuláció csakugyan. De hogy hogyan és milyen fokig, azt még nem tudjuk. – Pillanatnyi szünet után folytatta: – Tudja, megmértük a mikro-univerzum csillagjainak irányát meg a galaxisnak és nyalábjainak mozgásait. Most azt látjuk, hogy a legkülső szélek, miután elérték a mikro-univerzum külső határait, az űrben elcsavarodnak. Nagyméretű csavarmozgás hatalmába kerültek; másképp fogalmazva: arra kényszerülnek, hogy visszapattanjanak. Kiterjesztik külső energiájukat, elkezdenek visszahullani az univerzum közepe felé. Ez a folyamat lassan kezdődött, de most már teljes lendületbe került. Ahogy a csillagok és kísérő bolygóik megkezdik útjukat visszafelé a közös középpont felé – folytatta Steiner –, a gázok koncentrációját kezdik létrehozni, meg a magban lévő anyagokét. Ezt megelőzőleg lezajlott ennek a koncentrációnak az elvékonyodása, ami lehetővé tette többek között az élet növekedését. Most ennek a folyamatnak az ellenkezője fog lejátszódni. Amint a csillagok visszahullanak és koncentrálódnak, mindinkább hőt halmoznak föl. Látszólag egy kezdetlegesebb állapothoz térnek vissza. Talán föltételezhetjük, hogy egy koncentrált energia- és anyagtömeget alakítanak majd ki a legközepén; a kezdetleges atom tulajdonképpeni újbóli keletkezését hozzák létre. Majd hozzátette: – Ami a bolygókat illeti, amelyek, mint tudják, szigorú csillagfizikai szempontból a kozmikus anyagok legkisebb megjelenései, ezek alighanem alkalmatlanná válnak az életre, mihelyt ez a folyamat általánosan mozgásba lendül. Azt mondhatnám, eltelik még egynéhány millió év, mielőtt a bakteriális élet utolsó és legegyenetlenebb formái megszűnnek. Sokkal hamarabb szűnnek meg természetesen az élet magasabban szervezett formái. Lehet, hogy a ti Bolygóközi Ligátok még százezer évet is megér, mielőtt ezek a civilizációk végérvényesen elpusztulnak a fokozódó hő és csillagpor hatására. Fotókat osztott szét, amelyek a bekövetkezett változásokat mutatták. Most Warren is zavart érzett. – Abból, amit mondtál, azt veszem ki, hogy mostantól az univerzum végének leszünk a tanúi, sok civilizáció hullását látjuk majd, és azokét, akik élnek bennük. Tehát nincs reményük ezeknek az embereknek? Weidekind válaszolt: – Hogyan is lehetne? Mind tudjuk, hogy esetleg valamennyi világnak elérkezik a vége. Nagyon érdekes lesz figyelni, hogy az egyes lakókat hogyan érinti majd. – Elég nyomasztó gondolat – mondta Enderby. – Mindazonáltal ez a mikrokozmosz használt a mi világunknak, s ha így vesszük, azt is mondhatjuk, hogy ezen a módon tovább élnek. Marge elsápadt. – Azt jelenti ez – kérdezte rémült hangon –, hogy ennyi a lenni, nem lenni e csodálatos lények számára? Annak a millió és millió nőnek és férfinak, akik küszködtek és reménykedtek és szenvedtek, hogy szebb otthonokat csináljanak maguknak és egymásnak? Tehát minden igyekezetük és áldozatuk el kell hogy pusztuljon a forróságban és a lassú halálban, bele kell fulladniuk a kozmikus porfelhőkbe? És büszke városaik?

Épületeik? Merész és nagyvonalú terveik a jövőre? Ez mind-mind a lángok martaléka lesz, és örökre megsemmisül? A többiek kijózanodva néztek rá. – Attól tartok, nincs remény – mondta Steiner. – Nem ez-e minden ember sorsa? Ismeri a Biblia mondását: „Porból vétettél, és porrá leszel.” Gondolja, hogy minden ember halála nagyobb kár, mint egyetlen emberé? Marge óriási zavarodottsággal rázta a fejét. – Nem tudom elhinni. Egy ember halála csak egyetlen haláleset, csak része egy sokkal nagyobb egésznek. Az egész, a társadalom, a fajta ezáltal még nem pusztul el. Az emberek meghalnak, de embertársaik tovább élnek. A halál nem vonatkozik valamennyiükre. – Mindez nem segít – vágott a szavába Enderby. – Abban az előjogban részesülünk, hogy tanúi lehettünk egy világegyetem születésének, és most szükségképpen tanúi leszünk a halálának. De most, amikor idáig értünk, éppoly alaposan kell látnunk a véget, mint a kezdetet. Ezek után a különféle áthatolások némi színvonalsüllyedést mutattak. Eddig is érdekesek voltak, ám most a belátható jövő mindent átszínezett. De egyvalami nyilvánvaló volt: a mikrokozmosz lakói, eddig legalábbis, nem voltak tudatában, hogy közeleg a vég. Ami külső megfigyelő számára észlelhető lett, az belülről nem volt oly könnyen megállapítható. Eddigi létének legutópisztikusabb szakaszába érkezett a mikrokozmosz. A társadalmi fejlődés kínjai és haldoklásai közepette a különféle világokban mindenfelé csúcsaihoz érkezett a tudományos és természeti törvények fölötti uralkodás. A bőség általános volt, és amiben az egyik világ hiányt szenvedett, azt könnyűszerrel megkapta a többiektől. A lakosság azonban nem volt híján az érdeklődésnek és a tevékenységnek. A legjobb elmék filozófiai viták egész sorát folytatták, a sport fellendült, oly összetetté és sokágúvá vált, hogy az már meggondolásra késztetett. A művészetek soha nem álmodott magaslatokra értek – és noha ezekből csak keveset sikerült teljes mélységében és összetettségében a hegy laboratóriumaiban kimutatni, az áthatolok most is képesek voltak olyan beszámolók rögzítésére, amelyeken a Föld eljövendő századai művészeinek bőven lesz elámulnivalójuk. Az értekezlet befejezése után, míg Warren visszavonulni készült, véletlenül fültanúja lett Enderby és Stanhope beszélgetésének. A fényképészeti szakember, a dokumentációs részleg főnöke teli volt aggodalommal. Alakokat látott mozogni a közeli erdőkben. Csavargókra gyanakszik, mondta. – Gondolod, hogy valakik táboroznak itt az erdőkben valahol? – kérdezte nyugodtan Enderby. – Sosem látom őket tisztán – felelte Stanhope –, de olyan, mintha figyelnének bennünket – Ne említsd senkinek – bólintott Enderby. – Az az igazság, hogy örömmel hallom. Ugyanis az őrség fokozását kértem, és amit mondasz, az a kérésem teljesítésének látszik. Már amióta az első jelek mutatkoztak a dokumentáció megszerzésére, fokozottabb éberséget sürgettem. Biztos vagyok benne, hogy egy egységet helyeztek ki a védelmünkre. De hallgass az egészről. Van közöttünk valaki, aki nem egészen az, akinek kiadja magát. Hogy pontosan ki az, még nem tudom. De amíg fel nem kutatjuk, maradj nyugton. Stanhope és Enderby kimentek Warren hallóköréből. A riporter gondolataiba mélyedve ment föl szobájába. Másnap délután, miután három társa áthatoláson vett részt, Warrenra került a sor. Különleges szerepet töltött be a többi kutató közt. Kiderült ugyanis, hogy az ő szektorán helyezkedik el a Bolygóközi Liga központi hírközlő irodája. Ez volt Dau városa, a komari bolygó-metropolisz. Áthatolása után az első, amit észrevett: buborékok, pompás színes buborékok úsztak százával a kék ég alatt. Ott állt valahol, figyelte a buborékokat. A látvány lágyan himbálódzni kezdett, a buborékok emelkedtek, eltünedeztek.

Meresztette a szemét, és erősen figyelt. Igen, buborékok voltak ezek, de egyben épületek is. Aztán a komari agy ott a tudatában elkezdte sorra venni a válaszokat. Lelkileg a változás felé fordult minden figyelme. Ez Dau volt. De egy egészen más Dau, mint az a város, amelyet azon a nagy napon látogatott meg, amikor a Liga megalakult. Ez Dau volt – tizenkétezer évvel később; összehasonlíthatatlanul megváltozott a város. Már semmi köze nem volt ősrégi nevéhez, amelynek eredete elveszett a régmúltban. Hatalmas buborékok városa volt, plasztikbuborékoké, amelyeket állandóan fújtak, és amelyek magukba foglalták a város lakosságának lakónegyedeit. Lakóinak kívánsága szerint mozogtak a felszín fölött ezek a buborékok; tetszés szerint képeztek önálló vagy közös otthonokat. Az emberek bennük éltek, és tették a dolgukat, ott elégítették ki egyéni érdeklődésüket. A táj a város körül visszatért természetes szépségéhez. Nagy rétek, színekben pompázó virágoskertek, megnyírt hegyek, amelyek szándékolt látványhatást nyújtottak, sőt néhány gondosan ellenőrzött vulkán is gazdagította a látképet. A város elfoglalta a bolygót, és otthonai bárhol lehettek: a hullámzó óceán felett, mesterségesen ültetett dzsungel fölött vagy gyönyörű parkok táján. A férfi, akinek testébe Warren beköltözött, és akinek neve nem írható át könnyen földbéli nyelv számára, elfordult az ablaktól, amelyen át eddig kinézett. Szobák voltak buborékotthonában, és olyan helyiségek, amelyek kapcsolatban álltak a külső világgal. A székek enyhén lebegtek a padló fölött; színes képek ragyogtak és imbolyogtak a falakon, és számos, a Földön ismeretlen eszköz szolgálta a szem, fül, értelem örömét. Dolgozószoba is volt ez, mert Dau városvilágának kötelessége volt, hogy az univerzum világai között összekötő és dokumentumőrző intézményként működjék. A buborék-házakban élő családok kapcsolatot tartottak fenn bizonyos világokkal, üzeneteket váltottak, híreket egyeztettek; tudományos felfedezéseket éppúgy, mint elméleti okfejtéseket. A kommunikátorok kristálygömbök voltak, melyeket bizonyos szobákban függesztettek föl. Ezek más hasonló Dau-béli, valamint más lakott bolygókon levő gömbkommunikátorokkal voltak összehangolva a mikro-univerzumon belül. Általuk látni és hallani lehetett, ami a többi, összekapcsolt gömbben látható volt. Warren tehát visszatért aznapi munkájához, és nézte a gömbben a más világokban lévő lények arcát és a szubatom memóriabankok által átírt fontos tudnivalókat. Ezek a memóriabankok ugyanakkor mindent, ami Dau-ban történt, feldolgoztak, hatalmas összesítő központokba soroltak be, elkönyvelték, katalogizálták, rendszerezték. Köszöntötték egymást néhány barátjával, értesült néhány hírről; jelentéseket rakott le távoli világokban zajlott sporteseményekről, amely világok valódi természetét nem is ismerte, rögzítette filozófiák és vallások legújabb vitáit, gondosan figyelt arra, ami különösen érdekelte, fogadásokat kötött egy távoli bolygó valamelyik arénájában zajló esemény kimenetelére, arra, ami pillanatnyilag szórakoztatta. Így telt a napja. Pihenőidejében evett-ivott egy kicsit, beszélgetett a társaival, találkozott néhány nőismerősével; mindenképp kellemesen telt a napja. Néhány hét múlt el ezen a lanyha és mégis mozgalmas módon. A csodák végtelen változatossága elbűvölte Warrent. Nem volt kötelező jellegű munka, de annyi bámulatra méltó dolog akadt a világegyetem méretű civilizációban, hogy Dau polgárainak nagy része a kelleténél többet dolgozott, anélkül hogy tudatában lett volna. Egyik este azután, amint buborék-otthona egy viharzóna zivatarfellegein úszott át – mialatt a fákat odalenn az irányított meteorológiai állomás szele korbácsolta, készülékével egy választásról szóló vitát fogott. Ezt a választást különös, hangyaszerű lények tartották, egy nem teljesen civilizált világban. Ekkor váratlanul általános hírriadóról értesült. Évek óta nem történt ilyesmi. Először nem is tudta, mi az. Kommunikátor-gömbje hirtelen elsötétült, majd kivilágosodott, és egymás után háromszor vörös fény villant föl benne. Ez a jelzés világegyetemi vonatkozású hírre utalt. Csak akkor történik ilyesmi, ha olyan hírről van szó, amely mindenkire vonatkozik – vajon miféle esemény idézhette elő?

A gömb kivilágosodott. Egy pillanatra zavar tört ki, úgy tűnt, több csatorna harcol a térért. Azután egy arc jelent meg. Egy jól ismert csillagász idő barázdálta arca. – Azért szakítom félbe az adást, barátaim, hogy egy jóslatról és megerősítéséről számoljak be nektek. Újra ismertetem veletek azt a próféciát, amelyet a Fehér Csillag Orákuluma mondott kétszáz évvel ezelőtt. Arca eltűnt, s helyette egy másik, érdekes arc jelent meg. Különös női arc, egészen más, mint a komari szépségideál. Bőre sápadt volt, fejét fehér kendő borította, melyet csillag formájú gyémántdíszes tű fogott össze. Szemöldöke hosszan ívelt, váratlanul kiugró fekete szemöldökcsontban végződött. Szemöldöke alatt, mélyen besüllyedve, mintha csak a fénytől védené ez a hatalmas szemöldöktető, sötéten és fénylőn látszott a szeme. A kiugró szemöldök és a kémlelő szem alatt az arca hirtelen elkeskenyedett. Éles, vékony orr, nagyon apró száj és csöpp áll egészítette ki a furcsa arcot. A hatás hátborzongató volt, de a dauiak számára csöppet sem meglepő. Egy bizonyos faj vonásai voltak ezek, jól ismertek a Nagy Ragyogás tájain. Azaz olyan világokban, amelyek néhány nap körül vagy belső csillagcsóvákon keringtek. De ez a bizonyos arc ismerős volt. Az asszony beszélni kezdett. Rituális hangvétellel szólt; mintha énekbeszédben hangzott volna. Hangja felejthetetlen volt. Az eljövendő sorsról volt szó. Az univerzum elérkezett legszélső kiterjedéséhez, mondotta. A csillagok vissza fognak hullani eredeti forrásukhoz. Közeledik a világ vége, mondta, készüljön fel rá mindenki. Hozzá kell fogni az előkészületekhez, mert noha még évezredek állnak az emberiség előtt, nem szabad vesztegetni az időt. Aztán eltűnt az arca. Pillanatnyi csend következett, majd ismét a csillagász jelent meg. – Kétszáz éven át vizsgáltuk ezt a próféciát. Most készen vagyunk beszámolni tapasztalatainkról. Az Orákulum nem tévedett. Méréseink megerősítették, hogy galaxisunk kifelé irányuló mozgása megszakadt, hogy ismert csillagaink legkülső pereme elkezdett visszahúzódni, mozgásuk iránya megfordult. A legtávolabbi csillagok vörös színe lilába váltott át. Az univerzum összeomlása megkezdődött. Ez pedig azt jelenti, hogy az Orákulum, a rá jellemző bölcsességgel, igazat beszélt. Most pedig ismét kapcsolom a Fehér Csillag Orákulumát. A gömb újra átváltott az előbbi fehér kendős asszonyarcra. Ám ez mégse ugyanaz a nő volt. Ugyanahhoz a fajhoz tartozott, vonásai éppoly furcsák, de egy másik személy. Ő is megerősítette az eljövendő sorsjóslatot, és arra biztatott mindenkit, hogy vitassa meg az univerzum minden élet megmentésének útját-módját. Elhalványult a kép. Warren hátralépett, belesüppedt egy székbe, amely nyomban automatikusan lecsapódott alá. A gömbbe bámult. Most más arcok jelentek meg benne, mind izgatott volt. A beszélgetésbe egyre többen kapcsolódtak be. Warren agya az Orákulummal kapcsolatos ismeretei után kutatott. Hogyan lehetséges, hogy ez a furcsa asszony volt az első, aki az univerzum változásáról értesült? Emlékezni kezdett. Az az ember, akinek testét Warren elfoglalta, látta már többször is a nőt, csak nem tulajdonított neki elég figyelmet. Talány volt ez az asszony, de egy olyan galaxison, amely teli volt talányokkal, így azután sohase foglalkozott vele különösebben. A maga világában „örök” lénynek tekintették az asszonyt, bár jól látható volt, hogy ez nem mindig ugyanaz a személy. A Fehér Csillag Orákuluma – valójában cím volt, de több is, mint cím. Nyilvánvalóan asszonyok soráról volt szó, akik elődjük halálakor nyerték el ezt a címet s vele az előző Orákulum emlékeit, gondolkodásmódját és személyiségét is. Ez a különös folyamat több ezer éve folyt, míg a Fehér Csillag Orákuluma galaxis-szerte hírneves lett; olyan személyiség, akinek felgyülemlett tudása nagyobb volt bárki másénál. Általában képekben és hasonlatokban fejezte ki magát, ám arról volt ismert, hogy a találmányok és ismeretek megvilágosító tényeivel mindig pontosan olyankor állt elő, amikor az az egyetemes civilizáció szellemi vagyonát gyarapította. Nem volt könnyű őt elérni,

önmagára vonatkozó semmilyen kérdésre nem adott választ, és nem volt hajlandó semmi egyéni jóslással, kisebb ügyekkel foglalkozni. Ez az ő felfedezése volt. ő tudta legelőször a közös sorsot, előbb, mint ahogy a tudomány megbizonyosodott róla. Nem kétséges, hogy bölcs volt – Warrenban azonban különös kétségeket ébresztett. Lehetséges-e, hogy valaki, akihez valamiképp eljutott a tudat ezer éve szüntelen izzó szikrája – lehetséges-e, hogy a kozmikus tudás olyan forrásait is képes legyen megcsapolni, amelyeket a legnagyobb tudósok is tagadnak? De az ezt firtató spekulációt félretolta a vélemények és eszmék áradata, amely a mikrovilágokat Warren ott-tartózkodásának ideje alatt bejárta. Körülbelül egy év telt el, mire ismét a Villámhorog-hegyen találta magát… Az utána elindult áthatolok jelentései megerősítették a történetet. Az asztal körül elhangzott beszámolók különösen egybevágtak. A vita a következő két évszázadot illetően tovább folytatódott. A daubeli lelki nyilvántartás a javaslatok millióit választotta ki és tárgyalta meg, valamennyit próbára tették és elemezték. Ám az utolsó jelentés se tudott még gyakorlati megoldásról beszámolni. Warren aznap este a főkupolában magát a mikrokozmoszt figyelte. Láthatólag sokat változott azóta, amióta ő és Marge először látta. Csak enyhén sűrűsödött össze, a széleken a gyűrődések jeleit mutatta. A változás folyamatban volt. Másnap korán reggel Warren újabb áthatolást végzett. Ismét ott volt Dau városában; ismét egyike volt azoknak az elfoglalt városlakóknak, akik tízezernyi világ kollektív ismereteinek kicserélésén és nyilvántartásán fáradoztak. Hatszáz év telt el az eljövendő sorsra figyelmeztető kinyilatkoztatás óta. Új meg új filozófiák vitáztak egymással. Egyikük a sorsba vetett hit volt. Lemondást hirdetett, valamint a szépségre és elmélkedésre való koncentrációt. E hitnek megvoltak a maga hívei. A másik egy vad elmélet volt: kivájni a talajt, befedni az üregeket a kozmikus sugárzás elől; s ezekben laknának az emberek még egymillió éven át. Sokan helyeselték ezt az elméletet, de a fizikusok ellene voltak. Ez gyakorlatilag kivihetetlen lenne, mondták. A pszichológusok szerint lelki öngyilkosság volna, egész világok esnének áldozatul. Volt azután filozófiája magának az öngyilkosságnak is. Eszerint meg kellene állapítani egy időpontot, mostantól tízezer évre, amikor is tömegünnepély keretében valamennyi bolygó atomtűzben elhamvasztaná magát. A dicsőség fényében halna meg mindenki. Olyan csoport is létezett, amely azt mondta, módot kellene találni a tér és az idő határainak áttörésére, az egyik univerzumról a másik irányába. Warren rájött, hogy ennek a szempontnak a zászlóvivője a Fehér Csillag jelenlegi Orákuluma, és ő nyeri meg magának mindinkább a galaxis vezető elméit. Az egész univerzum építményének szétszakításáról szóló elmélet maga teljesen új volt. Eddig úgy vélték, a mindenség végtelen, és hogy noha a maguk univerzuma végesnek és mérhetőnek és nyilvánvalóan behatároltnak látszott – az egész mégsem az. Az értelmes elme nem békülhetett meg a végességgel, sem a magáéval, sem a lét végességével. Ha az univerzum véges – mi van kívüle? Az értelem egyszerűen nem úgy van megalkotva, hogy felfogja önmaga végét. Ezt a tényt lovagolta meg az Orákulum, és igen sok hívet sikerült szereznie. Warren héthónapos áthatolása során tovább mérgesedett ez a vita. Még mielőtt küldetése véget ért, és visszatért volna a Mikrokozmosz Vállalkozásra és önnön testébe, nyilvánvalóvá lett, hogy az Orákulum nézeteit fogják alkalmazni. Azok, akik a lemondást prédikálták, nem szálltak szembe a többiekkel. Azok, akik el akartak temetkezni a föld alá, teljesen szabadon hozzáfoghattak az ásáshoz. Az öngyilkosság-pártiak beleegyeztek, hogy várnak, amíg a többiek vitája zajlik. A Bolygók Ligája összegyűlt egy utolsó nagy vitára. Elmék milliói dolgoztak azon, miképp lehetne áttörni magán az univerzális szerkezeten.

Fantasztikusak voltak ennek a problémának a méretei. Kezdettől nyilvánvaló volt, hogy semmi se tudja áttörni az univerzum téridő-szerkezetét, csupán olyan erő alkalmazása, amely azonos magával az univerzummal, vagy nagyobb nála. A galaxis legjobb elméi láttak munkához, hogy megoldják ezt a fogas kérdést. Warren mindezt elmagyarázta este a többieknek, a kerek tanácskozóasztal körül. De ezek a nagy gyakorlatú, tapasztalt tudósok mind csak a fejüket rázták. Steiner, Marco, Enderby, Weidekind és a többiek egyetértettek: a mikrokozmoszt nem törhetik föl a benne élők. Mindaz az energia, aminek a birtokában vannak, nem egyenlíti ki a mikrokozmosz teljes energiamennyiségét. – Amellett – mondta Steiner – mi még megtoldjuk a mikrokozmosz határaira gyakorolt nyomást a magunk atomerőművéből itt, a Villámhorgon. Még ha koncentrálni tudnák is napenergiáik nagy részét egyetlen kis szektorra, akkor is semmivé tenné minden igyekezetüket a mi mágneses fékjeink állandó alkalmazása, amelyek az ő világegyetemükön kívülről kapják az energiát. – De nagyszerű dolog lesz megfigyelni – ragyogott fel Weidekind. – Ez lesz az igazi csúcspont! Remek befejezés a kísérletről szóló cikksorozatodhoz, Warren. Warren körülnézett. Annak ellenére, hogy valamennyi tudós mély közösségbe került a mikrokozmosszal, egyikük se látszott túlságosan levertnek. Mind megőrizték a tárgyilagos hivatásos megfigyelő átkozottul személytelen szemléletmódját. Csak egyetlen arc volt, a sajátján kívül, amely mélységes bánkódást és kétségbeesést tükrözött. Marge arca. TIZENHARMADIK FEJEZET Feszültség kerítette hatalmába a következő héten a Villámhorog-hegyen működő vállalkozást. A maga módján éppoly nagy feszültség volt ez, mint amilyen a mikrokozmosz világait kerítette hatalmába a soron lévő háromezer év folyamán. Számítani lehetett rá, hogy az ember teremtette univerzumba átránduló áthatolókon is úrrá lesz az ott uralkodó hangulat. Lehetetlen, hogy egy ember úgy töltse az év jobbik felét egy, a saját közelgő pusztulását váró társadalomban, és úgy térjen vissza normális földi társaságába, hogy ne hozza magával az ottani lelkiállapotot. Még valami indokolta a Villámhorgon kialakult gondterhelt hangulatot. Újabb megerősítést kaptak azok a jelentések, amelyek szerint idegeneket láttak a környező erdőkben. Köztudott lett, hogy őreiket egyfajta külső körrel egészítették ki; további őröket alkalmaztak védelmükre szerte a hegyoldalban. A tudósok tisztában voltak vele, hogy a jelentéseikben lévő adatok különlegesen veszedelmesek; illetéktelen kezekbe kerülve a világot is szétrombolhatnák. Nemcsak űrhajózás, hanem csillagközi hajózás is; a kozmikus energia titkai, a közvetlen napenergia fölhasználásának titkai, átszervezett bolygók építészeti tervei, a nehézségi erő manipulálásának és a nehézkedés mögötti erők leírása – ezek mind a Mikrokozmosz-kísérlet termékei közé tartoztak. És most, hogy a mikrokozmikus civilizáció a megsemmisülés előtt állt, úgy látszott, hogy már nem várható további tudományos felismerés. Tehát – magyarázta egyszer Enderby Warrennak – most van itt az ideje, hogy az elrejtőzött kém lecsapjon és elmeneküljön. Ezért az őrök, ezért a feszültség. Amellett itt volt a nagy kérdés: mi lesz, ha a mikrokozmosz egyesített világai elszánják magukat, hogy kitörjenek univerzumuk határai közül. Annak ellenére, hogy ez nagy valószínűséggel nem fog sikerülni nekik, a támadás lehetőségének puszta tudatától is idegesség vibrált a levegőben. A Fehér Csillag Orákulumának hangja minden egyes áthatolás alkalmával hallható volt. Sürgette: siessenek, bizonygatta: sikerrel fognak járni, kételkedett az ezernyi világ elméleti matematikusai és fizikusai által hangoztatott tényekben és adatokban. „A tények és adatok

félrevezethetnek benneteket! Nincs vesztenivalónk! Át fogunk törni!” – ismételgette az Orákulum hangja. „Megpróbáljuk, de a tények ellenünk vannak. A rész soha nem lehet nagyobb az egésznél. Minden, amit előteremthetünk, csupán töredéke univerzumunk tartalmának, és ez a töredék sohasem képes megszüntetni az egész tömegét. Hol a bizonyíték, hogy létezik másik univerzum is? Mutassatok nekünk bizonyítékokat, mutassátok meg a leghalványabb jelét annak, hogy van ilyen, a léten kívüli lét!” Az Orákulum továbbra is éltette a remény lángját – a logika fölötti reményét. „Van ilyen. Össze kell szednünk az energiánkat és kitörni! Higgyetek nekem, és küzdjetek!” A Villámhorgon, az étkezések közben és a viták során az áthatolok újra meg újra elismételték az Orákulum szavait. Steiner, Marco és Enderby azonban más véleményen volt: „Hol a bizonyíték arra, hogy van számukra létezés a sajátjukon kívül?” Eltérő téridőfolytonossággal bíró univerzumok között nem lehet kapcsolat. A rész soha nem lehet nagyobb az egésznél. – És még hogyha az egész mikrokozmosz teljes energiatömegét bevetik a mi terünk határai ellen, mi akkor is be tudjuk vetni a magunk energiáit, amelyek mindörökre felülmúlják az övékét! De az Orákulum újra meg újra megismételt jelszavai megteremtették a maguk hipnotikus hatását. Még azok is, akik nem hitték el, mint Weidekind, Hyatt, Rendell és Williams, még ők is egyre idegesebbek és izgatottabbak lettek, a hangulat felforrósodott. – Nehéz egyszerre két táborba tartozni – mondta egy reggel Marge-nak Warren. – Olyan, mintha egyidejűleg két irányba eresztenénk gyökeret, és kétfelé hadakoznánk. A lány ránézett. Ezen a héten mintha a szokásosnál is riadtabb, idegesebb lett volna. – Hiába, nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy Steiner és a többiek tévednek. A mikrokozmosz tudósainak tudományos felkészültsége sokkal előrehaladottabb, mint az övék… a mikrokozmoszbeliek pedig továbbhaladnak előre terveik kivitelezésével. Lágyan beszélt, de Warren tudta, hogy a lány a kitörési vállalkozás sikerében reménykedik. Nő lévén azonosította magát a segítségért kiáltókkal, és semmiféle logika se téríthette el új lojalitásától. Warren válaszában emlékeztette, hogy még azok a fejlettebb fizikai tudományokat művelő tudósok se hisznek az áttörésben. Csak az vezeti őket, hogy szeretnének hinni, magával ragadja őket annak a misztikus lénynek a hipnotikus, éneklő hangja. Marge rápillantott, de nem szólt. Warren pedig újabb áthatolásra indult. Ismét visszatért Dau város gondjai közé, kétezer évvel a pusztulás meghirdetése után. A buborékok már eltűntek, el a tájalakítás is. A világ minden energiahordozója – és ez azonos volt valamennyi világban – arra összpontosult, hogy világhajót állítson elő. Ez a jármű lesz hivatva a komari népet magába fogadni az áttörési kísérlethez. A bolygó keresztül-kasul föl volt ásva, minden ércet kibányásztak, hogy fölhasználják a hajó építéséhez. A földek dzsungellé váltak, vadállatok száguldoztak a vihartépte éjszakában Helyenként megszelídítetlen tűzhányók tomboltak. Mindez azoknak az irgalmatlan módszereknek volt a mellékhatása, amelyekkel szinte szétszedték a bolygót, hogy előteremtsék, amire szükségük volt. A buborék-házak kupolákká félbevágva kuporogtak a sarkvidékeken, kemény munka és hisztéria jellemezte e színtelen városokat. A világhajón csupa elhivatott ember dolgozott, olyanok, akik kicsi koruk óta a szigorú sürgősség légkörében nevelkedtek, és minden örömüket abban lelték, hogy a világhajó valamilyen részletét tökéletesen készítsék el. Azok, akik az eltérő filozófia hívei voltak, távol tartották magukat a hajóépítőktől. Városaikban a hisztéria uralkodott. Szüntelenül új kultuszok és természetfölötti filozófiák tűntek fel, majd le. Sokukat elfogta az „utánunk az özönvíz” hangulata, és ezek az élet egyetlen céljává az élvezetet tették. Mások újabb és újabb lelki önvizsgálatoknak szentelték magukat.

Ezek közt az eltérő nézőpontok között nem volt túl sok harmónia. A béke minden filozófia különleges fanatizmusából jött létre. Fantasztikus volt a világhajó. Warren hét hónapot dolgozott rajta ebben az időszakban. A több mint ezer mérföld hosszúságú űrhajó szélessége és átmérői hasonlóképp óriásiak voltak. A bolygó lakosságának mintegy egyharmadát kellett benne elhelyezni, halomba rakva, akár az ölfát. Ezenkívül a legnagyobb múzeumok, könyvtárak és archívumok teljes tartalmát kellett szállítania rakodóterében. Hatalmas napok teljes energiakészlete fogja hajtani; a szubkozmikus sugarakat felhasználva, amelyek magának az univerzumnak alapfeszültségeit ragadják meg, és egész napokat égetnek el, hatalmas, irányított novavillanásokban – s így lökődik tovább a hajó megszakítatlan hajtóerővel. A hajó befejezéséhez még ezer évre volt szükség. Hasonló hajók épültek a többi világokban is. Amikor mind elkészül, összegyűlnek majd egyetlen hatalmas flottává, fölfalnak útjuk során ezernyi hatalmas napot, és együtt kitörnek az univerzum legtávolabbi pontjára, olyan vidékre, ahol nincsenek csillagok, és ahol a galaktikus tömeg nehézségi erejének vonzása a legkisebb. A legokosabb tudósok véleménye szerint a hálóhatás a hajókat hatalmas ívvé formálja, és végül is univerzumuk négydimenziós határai körül találják majd magukat és mégis azon belül. Más tudósok azon a véleményen voltak, hogy az eredmény a hajók teljes elégése lesz, egyetlen irdatlan robbanásban. És közben az Orákulum hangja egyre csak szólt, felvételről ismételték minden áldott nap. Győzelmet jósolt, és azt ígérte, hogy másik, nagyobb univerzumot találnak az ő haldokló világegyetemük helyett. A komari világhajó szerkezetének és alkatrészeinek építésével eltöltött hónapok során Warren fülében egyre ott csengett az Orákulum ismételgetett próféciája, akár egy állandó aláfestő zene. Az általa elfoglalt lélek hitt benne, elfogadta, hitévé tette, és nem engedte, hogy pontos mérnöki számítások foglalják el agyát. Más dolog a hit, ismét más a mechanika. Így telt a hét. Mindegyik áthatoló látta a munka folytatódását, mind úgy tért vissza, hogy agyában ott kongott a hatalmas építkezés zaja, és ott vibrált az Orákulum sürgető hangja. A Villámhorgon a kerek tárgyalóasztal körül valóságos haditanács-hangulat uralkodott. Enderby megkísérelte, hogy a jelentések alapján megállapítsa az áttörési kísérlet pontos időpontját. Ehhez társult a baj előérzete a dombok felől. Stanhope közölte, betörést kíséreltek meg az archívumba a hét közepén. Az ajtót fölfeszítették, és behatoltak a helyiségbe. De a beszerelt riadócsengő megszólalt, és a behatoló elmenekült. Végül is nyilvánvalóvá vált, hogy elérkezett a mikrokozmikus világok áttörési kísérletének ideje. Warren legutolsó utazásakor, péntek délután a komari hajó már elkészült, és a berakodás is megtörtént. A bolygó egén csüngött, akár egy új szatelita, furcsa, fénylő, ezüstös szatelita. Folyamatosan haladtak feléje a férfiak, nők és gyerekek, akiket kiválasztottak arra, hogy a kockázatot vállalják. Űrkompok serege emelkedett föl, berakodtak és visszatértek. A nem hívők a városokban valóságos bacchanáliákat rendeztek. A bolygó most az övék marad, és arra készültek, hogy a maguk módján élnek majd tovább rajta. Warren hozott hírt a kísérlet tervezett időpontjáról. Ez egybeesett a többiekével, akik ugyanezen a pénteki napon végeztek áthatolást. A kísérlet erre az estére esik, valamikor este tizenegy órára, villámhorgi helyi idő szerint. Enderby riasztotta munkatársait. Warren és Marge vacsora után bement a nagy kupolába, hogy megnézze a mikrokozmoszt. Steiner ment szolgálatba velük, Marcót váltotta le. Ott álltak hárman a keskeny galérián, amely a nagy kupola belsejében futott körül, és belebámultak a hatalmas mikrokozmosz lüktető közegébe. A csekélyebb csillagászati változásoktól eltekintve, amelyek az idő múlásának következményei voltak, senki se láthatta a válságos pillanatot, amely a bolygókat

hatalmában tartotta e világegyetemen belül. Spirális galaxisa sűrűbbnek tűnt, de csillagai még mindig fénylettek, és félelmetes belső része még mindig a mi terünkön-időnkön kívüli látomás volt. Csendben álltak ott egy darabig. A mikro-univerzumot irányító mágneses erőtér zümmögése betöltötte a helyiséget. Marge megrebbent Warren mellett, és így szólt: – Iszonyú régnek tűnik az az idő, amikor először itt álltunk. – Csakugyan iszonyú régen volt – bólintott Warren. – Ki gondolta volna, hogy egy vidéki látomások nyomába eredő csacska riportút oda vezet minket, hogy minden idők egyik legnagyobb csodájának részesei lehetünk? – Ó igen – mondta rá a mellette álló Steiner. – Így igaz. Ami engem illet, láttam növekedni voltaképpeni eredetétől, és úgy érzek iránta, mint egy isten. No, mondjuk egy nem túlságosan jó isten. Alighanem lesz ma este egy kis ködfolt az univerzum peremén azután, hogy ezek a hóbortos emberkék nekiszaladnak a határaiknak. Szerintem ez fog történni. Lesz egy nagy fényvillanás, aztán bummm! – és minden úgy lesz, ahogyan volt. Warren belebámult a csillagok és egek lüktető tömegébe, és megkérdezte: – Nincs mégis valami halvány remény, hogy át tudnak törni? Végül is hatalmas erőt koncentrálnak univerzumuk szélének egyetlen kicsi részletére. Nem lehet, hogy mégis fel tudják szakítani, kiereszteni zűrzavarukat a mi tér-időnkbe, és azután újra visszazáródni? Marge visszatartotta a lélegzetét. Steiner nevetett. – Van némi kilátás arra, hogy ez történjék, igen. De szerencsénkre ez nem következik be. Ha így lenne, rettenetes robbanás történne itt. De a lehetőséget kiküszöböli, hogy megvan itt az atomerőnk, amellyel ellenőrzésünk alatt tarthatjuk az univerzumot. Nem csupán ennek a kis univerzumnak a határaira bízzuk magunkat, sohasem is bízhattuk. Ha hagytuk volna, már régen szétfeszítette volna az épületet. Most természetesen, minthogy visszafelé halad, erre már képtelen, de még most is rajta tartjuk mágneses markunkat. És amíg saját külső erőink itt vannak, nem lesz áttörés, se hosszú, se rövid távon. Nem, ez nem történhet meg. Kezével körülmutatott a kupola belsejét szegélyező galérián. Warren és Marge ismét látta a sugarakat, amelyeket minden szögből ráirányítanak a mikrokozmoszra, fölülről, alulról és oldalt minden irányból. – Kontrollálják valahogy ezeket az erőket? – kérdezte Marge. – Igen – bólintott Steiner. – Van egy kis kapcsolótábla odaát a főlátcsőnél, de az nem tudja elzárni az áramot. Csak csökkentheti vagy fokozhatja óhajunk szerint. De nem lehet elzárni. Erre csak az atommáglyánk meghibásodása lenne képes. A kapcsolók az erőműben vannak, nem itt. Így álltak ott még félóra hosszat. Leszállt az este, telt az idő. Hallgattak, az ember teremtette univerzum, mint mindig, most is megbűvölte őket. Egyszer csak Marge megkérdezte: – Végez valaki áthatolást ma este? Warren megrázta a fejét. – Enderby úgy vélte, hogy veszedelmes lenne. Érdekes lenne ugyan részt venni az áttörési repülésben, de túlságosan veszélyes. A Főnök attól tart, hogy hatással lenne az áthatoló agyára. Azonkívül, azt mondja, majd holnap meglátjuk, mi történt. Azok, akik ott maradtak a mikro-univerzumban, nyilván készítenek fényképeket. Ha egyáltalában elő tudjuk csalni őket abból a bolondokházából, amivé az eltűnésre ítélt világok váltak. – Nem tudom elviselni ezt a gondolatot – borzongott meg Marge. – Nem akarok holnap odamenni. Soha többé nem akarok ebbe az univerzumba menni. Warren nem válaszolt. Nagyon is jól értette a lány érzéseit. Belebámult a mikrokozmoszba. Ott, ahol a térnek és az időnek másfajta lépésritmusára hangolva élnek és mozognak, most az életük csúcspontjára készülnek föl. Talán épp most gyülekeznek az áttörésre szánt hajók, ívet alkotnak, hatalmasabb erőt összpontosítanak, mint amilyet valaha is bármiféle művi konstrukció létrehozni képes volt, kijelölik parancsnokaikat – nyilván

köztük van a Fehér Csillag Orákuluma, ez a különös örök lény is –, és megkezdik utazásukat univerzumuk legtávolabbi szegélye felé. A falióra tízet mutatott. Ekkor megérkezett Marco, Enderby és két másik társuk. Gyülekeznek, mint héja a zsákmányra – gondolta Warren. Ekkor valahonnan kintről, a kupolán kívülről riasztócsengő erős hangja hallatszott. Valamennyien fölkapták fejüket, és egymásra néztek. Enderby, aki a legközelebb állt az ajtóhoz, kirohant az éjszakába, hirtelen hátrakapta a fejét, és kiabálni kezdett: – Gyertek! Verekedés az archívumban! A nagy kupola azon nyomban kiürült. Warren, Marge meg a tudósok kisiettek az ajtón, és futottak, át a sötét füvön, a csillagos ég alatt. Ordítást hallottak, és egy fegyver éles sorozatának hangját. Emberek tömege nyomult az archívum köré. Többen vannak – gondolta magában futás közben Warren, mint amennyien összesen az egész vállalkozás területén. Kiabálást hallott, és nyomban fölismerte Jack Quernnek, az őrnek a hangját, de nem angolul beszélt. A kém csakugyan nem késlekedett. Összegyűjtötte bandáját, valamelyik idegen hatalom ügynökeit, és ezt a pillanatot választották ki, hogy harcba szálljanak, megrohamozzák a dokumentációs gyűjteményt, és magukkal vigyék azokat a dossziékat, amelyeknek a birtoklása megbízóikat az eljövendő évek legerősebb nemzetévé teheti. Ezekben a dossziékban a csillagokhoz vezető kulcs rejlett. Zűrzavaros csetepaté tört ki a csarnok körül. Warren helikoptereket pillantott meg a füvön, nagy csápjaik még mindig forogtak. Azután a kémek leszálltak a levegőből, már benn is voltak a dokumentációs teremben; emberek próbáltak meg kirohanni onnan, dossziékkal megrakodva. Másokat is észrevett, akik a fák közül bújtak elő, revolvereket látott a kezükben, angol nyelvű kiáltásokat hallott. Az FBI csakugyan figyelte a terepet. Az egyik helikopterből kiáltás és golyóváltás hallatszott. Az egyik idegen repülőgép hirtelen lángra lobbant: golyó találta el a benzintartályát. Az égő gép lángjának fényében Warren megpillantotta a közelharcba bonyolódott embereket. Stanhope a dokumentációs épület ajtaja előtt feküdt eszméletlenül, arcáról csurgott a vér. Nyilván ő volt az, aki riadóztatott. Idegen emberek verekedtek az ajtóban. Az ősz hajú Enderby és a középkorú Steiner egy bajuszos idegennel viaskodott, akinek keze teli volt dossziékkal. Warren vaktában behúzott egyet egy férfinak, aki rárohant. Érezte arcán az ökölcsapást. Ismét nekilendült, és érezte, amint ökle az idegen állkapcsára sújtott. Az elzuhant. Warren gyorsan körülnézett, hogy lássa, mit tehetne még. Újabb helikopter lobbant lángra – és ekkor az archívum felől vörös villanást látott. – Tűz van! – ordította, de a verekedésben senki nem hallotta. Néhány pillanat múlva fényes láng tört elő, és a dokumentációs épület lángokban állt. A vakító fénytől mindenki hátrálni kezdett, és úgy tűnt, a csata véget ért. Nyilván ez volt a kémek második számú célja: ha nem tudják megkaparintani a titkokat, akkor megsemmisítik őket, még mielőtt mások hasznukat vehetik. És ezt a céljukat el is érték. Warren vadul nézett körül, amint látta, hogy az idegenek menekülnek. Vadászni fognak rájuk egész éjjel az erdőkben, tudta jól, nem fognak elmenekülni. Egyetlenegy sem ússza meg. Látta, amint Marco önkívületben keresgél a lobogó vörös fénynél a fűben, hogy mentse a még megmaradt iratokat. Warrennak hirtelen eszébe jutott, hogy nem látta Marge-t. Hol volt a lány, amíg folyt a harc? Csak nem esett baja? Körülnézett, de sehol nem látta. Vajon mennyi lehet az idő? Az áttörési kísérlet ideje már majdnem eljött, de senki nem lesz a tanúja. Lehet, hogy a lány visszaindult a kupolába, vagy leütötték a dulakodásban? Magánkívül keresgélt, azután egyszer csak női alakot látott, amint az egyik elsötétült épület felé szalad. Csak Marge lehet az, gondolta, és utána futott, a nevét kiáltotta.

A lány a tűz fényénél visszafordította a fejét felé, de szaladt tovább. Warren a nyomában. A lány elérte a tömzsi cementépületet, amelyben az atommáglyát helyezték el. Warren látta, amint Marge az ajtón motoz, majd kitépi. Utána rohant. A fény felgyulladt az erőműben. Az ajtóhoz ért. Odabenn Marge az irányítópulthoz szaladt, amely az atommáglya szolgáltatását szabályozta, a tárcsákhoz, amelyek az áramlást regisztrálták. Eszeveszetten keresgélt a kapcsolók tömegében. – Marge! – kiáltott újra. – Mit művelsz?I A lány nem válaszolt. Ehelyett sietve kapcsolókarokat kezdett rángatni, végül megtalált fenn egy főkapcsolót. Kinyúlt érte, Warren odasietett, kiabált: – Marge, ne! De a lány meghúzta a kart. Az erőművön belül kialudtak a fények. A lány elvágta a kapcsolatot a máglya és a telep többi épülete között. Odakinn minden fény kialudt, a főépületben éppúgy, mint a többi épületben és az úton. A tűz még mindig tombolt a dokumentációban, és kérdéses, hogy észrevette-e valaki is az áramkimaradást az erdei lövöldözés közepette, míg az őrség a megmaradt helikoptereket foglalta le, és általános volt a kavarodás. Warren utolérte Marge-t, s helyre akarta állítani a kapcsolatot az irányítópulttal a sötétben. A lány azonban megragadta a karját, és elrángatta onnan. – Gyorsan, gyere ki! – kiáltotta. Warren egyensúlya kibillent, és azon kapta magát, hogy megy a lány után kifelé az erőmű kapuján. Félelmetes volt a látvány odakünn: a sötét épületeken repkedő vörös árnyékok, előtte az emberek mozgó körvonalaival s a sötét félgömb kereken emelkedő kupolája, amely a mikrokozmosznak adott otthont. Fölöttük tisztán csillogott az ég, a csillagok fényesen ragyogtak a tiszta hegyi levegőben; a Tejút széles fehér folyama ívelte át az eget. – Figyeld a kupolát – mondta Marge lélegzet-visszafojtva, és tűz megvilágította fehér karja abba az irányba mutatott. Warren, mint akit odaszögeztek, úgy bámult töprengve a kupolára. Már tizenegyre járhat, jutott eszébe meglepetten. – Nincs áram – suttogta Marge. – Nincs már visszatartó zár az univerzumon! Most már sikerülni fog nekik! Tudom, hogy sikerülni fog! Mielőtt Warren előtt megvilágosodott volna, kik azok a „nekik”, hirtelen szinte megsüketült. Fénysugár villant fel a kupola tetején. Úgy tört elő, mint egyetlen fénynyaláb egy hirtelen kitárt ablakból – de a kupolán semmiféle ablak vagy nyílás nem volt. Ekkor hirtelen rezgés rázta meg a levegőt, hátborzongató, csengő, zenélő jelzés – és azt látta, hogy a fehér fénysugár szélesedik, majd több sugárra hasad. Ezt hirtelen gyötrő, emelkedő rezgésszámú éles hang követte, aztán furcsa, hangtalan puffanás, amelybe szinte belefájdult a dobhártyája, mintha nagy nyomás nehezedett volna rá. Kis ezüstszín szalagot lövellt fel a sugár, parányi fémszilánkot. Aztán másikat, ismét másikat, és újra meg újra másikat. És az ezüstszín szilánkok az ég felé emelkedtek, repülés közben egyre nagyobbakká nőttek, terjedtek fölfele a légbe, a csillagfényes éjszaka egébe. Most a szilánkok egész felhője tört ki a kupola tetejéből, mint szikraeső egy irdatlan égő hasábfa parazsából. Amint emelkedtek, úgy növekedtek ezek a szilánkok, és most már látható volt, hogy – hajók! Hatalmas ezüstszín hajók, amelyek villámgyorsan kiterjedtek, mihelyt nekivágtak az éjszakai égboltnak. Hamarosan vége is lett, a sugár kialudt, az éj ismét elsötétült, kivéve a még mindig parázsló dokumentációs épületet. Warren agyában emlék maradt csupán nagy, sötét árnyékokról az ég alatt, csillagokról, amelyeket elhomályosítottak egy idegen hajóhad körvonalai, ideiglenesen elsötétítették az eget láthatártól láthatárig, mielőtt eltűntek a Tejút ragyogó hatalmasságában.

Marge és Warren némán állt, amíg a csillagokat elhomályosító utolsó árnyék is el nem tűnt látókörükből, és az éj ismét elcsendesedett. – Sikerült nekik! – kiáltotta diadalmasan Marge. – Mondtam nekik, hogy sikerülni fog! Megígértem nekik az új világegyetemet, egy végtelen világegyetemet! És most megmenekültek! Warren a lány felé fordult. – Te ígérted meg nekik? – suttogta értetlenül. – Te? A lány feléje fordította az arcát s a végtelen csillagok fényét a szemében. – Azért voltam itt, hogy segítsek nekik. Én, egyedül. – Nem értem – bámult rá még mindig Warren. – Ki vagy te, hogy segíthettél nekik? Te Marge McElroy vagy, és itt a helyed. Hol a fényképezőgéped? A lány ránézett, arca ragyogott. – Marge McElroy vagyok, most és mindörökké. De valaki más is voltam. Az, akit így ismertek: a Fehér Csillag Orákuluma. Warren zavartan rázta meg a fejét. – Hogyan lehetséges ez? Az Orákulum száz nő folytonossága volt, száz idegen nőé – Én lettem az első Orákulum – mosolyodott el Marge. – Csodálatos nő volt, igazi lángész, ő volt a legnagyobb erejű gondolkodó valamennyiük közül, ő volt az, aki a saját agyát áthatoltatta az enyémbe itt; az ő értelme költözött belém, az tanított meg, hogy az igazsághoz híven lássam és értsem a dolgokat. És soha többé nem hatolt vissza. Az Orákulum két helyen volt egyszerre. Én Marge McElroy voltam, de közben azonos lelki fázisban éltem azzal, aki épp az Orákulum volt. Soha nem veszítettem el a kapcsolatot. Látod, mialatt te meg a többiek a mikrokozmoszt kémleltétek, én az ő kémük voltam itt. A Fehér Csillag Orákuluma mindig én voltam. Amit Marge tudott, tudta ő is. És az ő tudása azért ívelte át generációk százait, mert én mindig ott voltam. Elmosolyodott, és megrázta a fejét. – De most már vége. Valahol, az egyik hajóban ott utazik a Fehér Csillag Orákuluma is. De most már nem léleklátó többé, elveszítettem a kapcsolatot vele. Így ő már nem az Orákulum, csak egy zavaros fejű misztikus, akinek a befolyása hamarosan elhalványul. Szóval így. Új és nagyobb univerzumot adtam nekik, s most sokasodhatnak, élhetnek összes csodáival. Semmi sem veszett el a feljegyzéseinkkel… Mert az igazi feljegyzéseink, az elevenek ott vannak fönn, és majd ha eljön az idő, találkozunk velük, és egyek leszünk velük. Warren felé fordult. – Ami engem illet, az én életem itt van a Földön. Tudunk a dolgokról, amelyek füstté lettek itt, ezen a hegyen, Warren. Segítesz nekem most, hogy a kettőnk jövőjét megteremtsük? Warren ránézett, és nem látott semmiféle mélyen fekvő szemű, kiálló szemöldökű Orákulumot, emberfeletti megérzésekkel bíró örökös papnőt. Csak egy lány kedvesen mosolygó arcát látta, amint vibrál benne a fiatalság. Szeme, akárcsak az övé, nagy dicsőség tanúja volt. És minden további gondolkodás vagy fölösleges beszéd nélkül lehajolt, és megcsókolta ezt az arcot. FENCSIK FLÓRA FORDÍTÁSA

KÖTETÜNK KÉPEIRŐL Hol vannak a science fiction határai? Lehetséges-e megrajzolni térképét úgy, hogy határozott piros vonalak választják el az irodalom és a művészet más birodalmaitól, vagy egy külön kontinens, amelyet isten tudja, milyen óceánok kapcsolnak más világrészekhez? Az irodalom vizsgálójának a dolga könnyebb. Megmondhatja, hogy az Odüsszeia legalábbis a „fantasztikus utazások” kategóriájába tartozik – azonkívül persze, hogy még sok minden egyébhez is –, és ebben a minőségében biztosan elődje a science fictionnak, ahogyan elődje a nagy „mennyei riport”, Dante túlvilági utazása is. Megmondhatja a kutató, hogy az Iliász néhány ötlete, a Kalevala malma, a Biblia egy-két epizódja, az Ezeregyéjszaka repülő falova, a Rámájana villámló repülőgépe a tudományos-fantasztikus irodalom előképei közé tartozik, de elbizonytalanodik, ha Balzac némelyik regényére, Lautréamont költeményének részleteire vagy A Karamazov testvérek „Nagy Inkvizítorára” kell gondolnia. A határok tehát csak akkor bizonyosak, ha a meghatározás, a definíció pontos, ilyen definíció viszont nincs, megfogalmazása majdnem lehetetlen. Még nehezebb a dolga annak, aki a science fiction képzőművészet kérdéseivel foglalkozik. Mit sorolhatunk ide? Megelégedhetünk-e a magazinok és könyvek címlapjaival és illusztrációival? Ide kellene-e sorolnunk azokat az Irányzatokat és műveket, amelyeknek képviselői és alkotói a tudományok eredményeire és törvényeire hivatkoztak és hivatkoznak, akár a matematikáról, akár a lélektanról van szó? A science fiction-hoz tartozik-e Max Bill szobra, a Végtelen kanyar, amely tulajdonképpen egy nagy méretű Möbius-szalag; van-e közük a geometrikus absztrakcióknak, az op-artoknak vagy éppen a szürrealistáknak a tudományos fantasztikumhoz, akkor, amikor tudományosak is és fantasztikusak is, hiszen nagyon messze járnak a látható, érzékelhető realitásoktól? Vajon a science fiction tereiben futkároznak-e Salvador Dali égő zsiráfjai, ott üldögélnek-e maguk elé meredve Chirico régészei, ott röpködnek-e Chagall tehénkéi, menyasszonykái, ott meredeznek-e Klee nekropoliszai, ott figyelnek-e a csöndre „a csönd szemei”, úgy, ahogyan Max Ernst megfestette őket? Sok tudás, még több ismeret és még több kutatás kellene annak felderítésére, hogy a modern képzőművészet milyen látható vagy láthatatlan szálakkal kapcsolódik tudományhoz, fantasztikumhoz és tudományos fantasztikumhoz. Nincs a világon egyetlen olyan komoly tanulmány, amely akár csak a kezdd lépéseket megtette volna ezen a vidéken, amely felfedezte és felmutatta volna az alapvető igazságokat. Pedig a kapcsolatok érezhetők és észlelhetők. Escher festményeit és grafikáit nemcsak matematikai folyóiratokban közlik, hanem science fiction magazinok címlapjain is; Max Ernst, Dali és más szürrealisták műveit nemcsak díszes albumokban találhatjuk meg, hanem papírborítású science fiction könyvsorozatok elején is. Nem ismerjük a science fiction képzőművészet határait, még annyira sem, mint az irodalom határait. Aki a témával foglalkozik, az nem vehet elő

útbaigazító kézikönyveket, ismereteire, ízlésére, megítélésére kell támaszkodnia. Hiszen még az sem biztos, hogy a sci-fi „címerét”, az űrhajót ábrázoló festmények valóban sci-fi festmények. Kötetünk illusztrációival is a határokat tapogatjuk. A pécsi származású Gadó János festményeit aránylag könnyen felismerhetjük, hiszen szinte sci-fi illusztrációk vagy címlapok; az egri Németh Lajos grafikáinak fantasztikumával már nehezebb a dolgunk, lapjain már nem az „alkalmazott” művészettel találkozunk, hanem az igazival; s még több gondot okoznak Molnár Sándor különös festmény-domborművei vagy dombormű-festményei, amelyek olyan messze állnak a valóságábrázolástól, hogy csak képzeletbeliek lehetnek, látomások sugárzó fantasztikummal. Csak azt sajnáljuk, hogy ezeket a műveket nem eredeti színeikben mutathatjuk be olvasóinknak. K. P.