!...EORA TÖRTÉNETMONDÓK
BIUKY
VERSENYE
ES
AZ
EICHi\1ANN,PER
Leora Biúky
Tö"rténetmondók Verr1enye ér1 az Eichmann-per 1
A Bellezelú A történelem és a történet szó egy tőről fakad, a történész is történeteket mesél. De ki mondja el a történetet, ha maga a történelem kerül az ítélő szék elé? Izrael állam perére Adolf Eichmann ellen 1961ben, Jeruzsálemben került sor, és bírósági ítélettel végződött. Az ítéletet egyhangúlag mondták ki - a bíróság egy emberként adta meg a hivatalos történetet/történelmet. A tárgyaláson a bírók azonban nem egyedül írják a történelmet, kiveszik belőle részüket az ügyvédek is, akik megszabják a történet keretét, és eldöntik, ki mondja el. 2 Gideon Hausner, az Eichmann-per főügyésze az első számú történetíró szerepét vállalta magára. Hatmillió áldozat, hatmillió vádló nevében beszélt. 3 Hannah Arendt, aki a TbeMw YorKertudósítójaként érkezett Jeruzsálembe, szintén az Eichmann-pert beszélte el. A jogi drámában azonban nem hivatalos szereplőként lépett fel, tudatosan vállalta, hogy elmondja az ellentörténetet, azt, amelyik a tárgyalóteremben nem hangzott el, pedig el kellett volna mondani. Ha valaha beszélhettünk "történetmondók versenyéről", itt mindenképpen erről volt szó. Arendt újraírta a főügyész vádiratát, felülbírálta Hausner tanúválasztását,4 ellenezte azt az irányvonalat, amely alapján Hausner a tárgyalást vezette,5 újraértelmezte a bűntényt,6 végül pedig nem tudott ellenállni a kísértésnek és meghozta saját ítéletét. 7 EKblJUlll1l úzJertldolem (Eichmann Jeruzsálemben) cÍmű könyvében gyakran kritizálja Hausner döntését. Hausner a maga részéről az ,/tld/Ke úz Jertuolem (Igazság Jeruzsálemben) cÍmű könyvében csupán egyszer említi meg Arendtet. Egy cikkből idéz, amely "Miss Arendt"-et kritizálja, és a lábjegyzetben hozzáteszi, hogy Arendt könyvét több kritikus is megcáfolta, ezért könyvében nem képez további vitaalapot. 8
Mindkettőjüket magával ragadta a hév, hogy előál lítsák a "helyes" történetet/ közben pedig helyenként megfeledkeztek a történetmondás határairól, és mindketten a kizárólagos szerző szerepét próbálták betölteni. ID Ezért javasolom egy képzelt párbeszéd lefolytatását Arendt és Hausner között, amely, az Eichmann-per kapcsán, megvilágítja nézeteiket a történet, a történelem és az ítélet közötti összefüggésekről. Két elbeszélőt állítok szembe egymással, történetüket két szempontból vizsgálom. Az első szem-
pontot az elbeszélés keretének nevezhetjük, amelyen a történet tér- és időbeli korlátozását is értem. Hausnernél az időbeli korlátozás a zsidó történelem egészét magába foglalja, míg Arendt csak a XIX. században kezdi elbeszélését. A térbeli korlátokat illetően Hausner a zsidó nép történetére szorítkozik, Arendt viszont az egész emberiséggel foglalkozik. II A két elbeszélés összehasonlításában a második szempont, hogy "kinek a hangján" szólaljon meg a történet. Más szóval, az írott dokumentumok beszéljenek-e, vagy pedig a túlélők tegyenek szóbeli tanúvallomást. Mielőtt azonban rátérnék az ellentmondások megvitatására, elméleti szempontból vizsgálom meg a történet, a történelem és az ítélet közötti kapcsolatot.
B Történet, történelem, {télet A nyolcvanas évek elejétől a jogtudomány területén új mozgalom terjeszkedésének lehetünk tanúi, amely jogi és irodalmi mozgalom néven vált ismertté. 12 A mozgalom támogatóinak kutatási témája széles skálát ölel fel, kezdve a történetmondás művé szetétől a tárgyalóteremben, a tárgyalóteremben elhangzott döntések strukturális elemzés én keresztül egészen az olyan ellentörténetek készítéséig, amelyek felfedik a faji és nemi indíttatásokat a jo-
LEORA
Eichmann - amikeu Ő ítélt ...
gi diszkurzusban. Hasonló mozgalom lelhető fel a történetírásban is. 13 Annak ellenére, hogy a két mozgalom között érdekes párhuzamok vonhatók, jelenleg nem kívánok ezzel f()glalkozni. Dolgozatomban arra mutatok rá, amint él két tudományág Adolf Eichmann-perében találkozik, és azt vizsgálom, hogyan világítja meg jobban az elbeszélői perspektíva ezt az egybeesést. A történelmi tárgyalások és a történelem tárgyalása abban az útkereszteződésben áll, ahol jog és történelem találkozik egymással. Ezt érzékelték kezdettől fogva az Eichmann-perben is. 14 A bírók, akik tudatában voltak a nyilvánosság elvárásai nak, és tudták azt is, hogy ítéletük a holocaust "hivatalos történetével" lesz egyenlő, felhívták a figydmet erre a tendenciára, és bíráskodás uk határát is ennek megfelelően vonták meg.Ir, lVlindazonáltal sem a bírók, sem az ügyvédek, sem pedig a nyilvánosság nem tudta teljes mértékben elválasztani a történelmet a tárgyalóterem től. Az alapvető kérdés az volt, "milyen történelemről van szó?" és "ki mondja el ezt a történelmet/történetet?"
BILSKY
A jog, a történelem és az elbeszélés közötti kapcsoLat három, egyenként kisebb témát felölelő kérdésével kezdem: Hogyan kapcsolódik egymáshoz a tö,i:énet és az ítélet? Hogyan kapcsolódik egymáshoz a 1örténelmi elbeszélés és az ítélet? Végül pedig, hogyan kapcsolódik egymáshoz a jog és az elbeszélés? Három különböző szakterületről (irodalomkritika, történetírás és jogtudomány) származó íróhoz folyamodom, akik megpróbálták megválaszolni ezeket a kérdéseket. Írásaikban meglepő módon bukkan fel a közös téma. \\7 alter Benjamin a történet és az ítélet közötti kapcsolatra ad magyarázatot a történetmondás eltűnőben lévő művészetér51 szóló esszéjében, A me,lel1liJI1';;'~Jban: "Mindez arra a mozzanatra utal. amely minden igazi mese sajátja: a haszonra, amit - nyíltan vagy rejtette n - valamennyi magában hordoz. Ez a haszon lehet egyszer valamiféle gyakorlati tanács, másszor valamiféle erkölcsi útmutatás, egy harmadik esetben lehet akár egy szólásmondás vagy életszabály, de a mesemondó mindegyikben tanácsokat osztogat hallgatójának. "16 Benjamin számára a történet nem csupán kellemes időtöltést, hanem olyan gyakorlati eszközt jelent, amely eligazítja az olvasót a világban. Ugyanis minden történet tartalmazza az ítélet pillanatát, amelyen közösen osztozik a történetmondó és a halllgató. A történetben .1 tanács, a szólásmondás vagy az életszabály jelenti az ítélet pillanatát. Benjamin azért használja a tanácsadás terminust, hogy ezeknek az ítéleteknek a gyakorlati oldalát hangsúlyozza. Véleménye szerint a történet által szolgáltatott tanács "nem is annyira válasz egy kérdésre, mint inkább javaslat az éppen kibontakozó történet folytatására". Emberi lényként ítéletünkkel nem csupán elmúlt dolgokra reflektálunk, az ítélet segít a jövő felé vezető folyamatosság biztosításában. Sőt Benjamin azért tulajdonít oly különleges értéket az ítéletnek a történetmondásban, mert emberi élményből fakad, é, ettől később sem távolodik el. Benjamin szemében a mesemondás eltűnő ben lévő művészete a modern korban az emberiség irányelveinek elvesztését jelzi. Hayden White olyan történeteket vizsgál, amelyek a múlt eseményeiről nyújtanak történelmi beszámolót. White elmagyarázza, hogy ma ahhoz, hogy a történetírás nagyra értékeljen egy történelmi beszámolót, elbeszélés formájában kell megalkotnia. 17 White felteszi a kérdést, milyen többletértéket nyújt más formákkal szemben az elbeszé-
LEORA TÖRTENETi\10NDOK
BILSKY
VERSENYE
lő forma egy történelmi beszámolóban, és meg is válaszolja: az erkölcsi értékítélet. "A lezárás iránti igény a történeti elbeszélésben - vélem - igény a morális jelentésre. Igény arra, hogy a valóságos események sorozatát jelentőségében egy morális dráma elemeiként értékeljük."IB A történelmi beszámolók korábbi formáival, az annalesekkel és a krónikákkal ellentétben az elbeszélésnek van befejezése. White azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a valóság nem mindig rendelkezik az elbeszélés formális összefüggéseivel, amelynek eleje, közepe és vége pontosan meghatározható. Ezért ahhoz, hogy a valóságot elbeszélés formájába öntsük, a dolgokat olyan normatív rendszer szerint kell újrarendezni, amely minden történelmi elbeszélés sajátja. Más szóval, a történelmi elbeszéléshez szervesen hozzátartozó ítélet az, ami a történeti elbeszélés számára biztosítja a befejezést. Az elbeszélő forma azonban felveti a történész autoritásának problémáját, mivel "amennyiben a történeti elbeszélés lezárható, amennyiben narratív befejezéssel rendelkezik [ ... ] a valóság az ideál bűvkörébe kerül. Éppen ezért a történeti elbeszélés cselekménye mindig csalódás, s ezért kell »találtként«, s nem narratív technikák segítségével odahelyezettként bemutatni."19 White számára tehát az elbeszélés egyrészt egy probléma megoldása (a befejezésre való igény), másrészt viszont új problémát vet fel (a történész autoritását ássa alá). Erre később még visszatérek, amikor azt vizsgálom, hogyan jelentett az elbeszélő forma egyben megoldást és kényelmetlenséget is Hausner és Arendt számára. A harmadik kérdés közelebb visz bennünket a jog világához. Hogyan kapcsolódik a jogrendszer a környező társadalmi rendszerekhez, teszi fel a kérdést Robert Cover. Válasza szinte tükörképe annak, amit White is megfogalmazott: "Normatív világunkban jog és elbeszélés elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Minden előírásnál erős az igény arra, hogy egy diszkurzuson belül helyezzék el vagyis az előírásnak legyen történelme és célja, kezdete és vége, magyarázata és értelme. Az elbeszélésnél pedig erős az igény a perspektíva megteremtésére."20 Cover azt állítja, hogy a jog (előírások) csak akkor nyer értelmet, ha figyelembe vesszük a történeteket, amelyekbe beágyazódik, és azzal az emberi tapasztalattal világítjuk meg, amelyből szárma-
ES
!\Z
EICH,\I/\NN,rER
.•. amikor felette ítélkeztek
zik. Annak felismerése, hogy a jog normatív világa milyen mélyen fonódik bele a közösségi elbeszélések hálójába, arra a központi problémára mutat, amely Covert foglalkoztatja. Cover azt tanulmányozza, a különböző társadalmi csoportok között hogyan versengenek az elbeszélések annak érdekében, hogy az államjog elismerje őket, és hogyan vitatkoznak a különböző csoportok ennek a jognak az értelmén. Ha megértettük, hogyan vesznek részt ezek a társadalmi csoportok a történelmi és a normatív elbeszélések megjelenítésében, fontos részét értettük meg a Hausner és Arendt közötti versengésnek is. Lehetséges, hogy ez a versengés azt a tényt tükrözi, hogy Hausner és Arendt különböző társadalmi csoportokat képzeltek maguk elé, amikor megfogalmazták mondanivalójukat Eichmann bűneiről.
Most már megpróbálhatjuk egymás mellé állítani a három nézőpontot: a forma (irodalom), a jelentés (történelem) és az igazság (jog) szükségességét. White a következőképpen magyarázza, hogyan kapcsolódik össze mindez: "Ám a Hegel által
LEORA TÖRTÉNETMONDÓ/(
BILS/(Y
VERSENYE
sugallt, a jog, a történetiség és a narrativitás közötti közvetlen kapcsolat felismerése után meg kell lepődnünk azon, hogy - a fiktív vagy a valóságos elbeszélés milyen gyakran előfeltétele zi a jogrend meglétét, melyért vagy mely ellenében az elbeszélés tipikus figurái harcolnak [ ... ] Minél öntudatosabban történeti a histográfia bármely formájának szerzője, annál inkább foglalkozik a társadalmi renddel és törvénnyel, amely ezt megjeleníti,. annál inkább előtérbe kerül e törvény autoritása és annak igazolása, s annál tudatosabban figyel e törvényt fenyegető veszélyekre. "21 A náci rezsimmel kapcsolatban ez a megfogalmazás megoldás helyett nehéz problémával szembesítette az elbeszélőket, a történészeket és a bírókat. Mindannyiuknak meg kellett birkózniuk a diszkontinuitás valóságával- az egyre mélyülő szakadékkal, mely elválasztja a múltat a jelentől. A példa nélkül álló esemény megítélésében nem lehetett a hagyományos bűntetőtörvény eszközeire hagyatkozni, hiszen a vizsgálttól radikálisan eltérő emberi tapasztalaton alapul. Ahhoz, hogy a náci totalitarista rezsim allatti ííj társadalmi helyzetnek megfelelő törvényt lehessen alkotni, először is meg kellett fogalmazni a korszakot leíró történelmi ellbeszélést. Ahhoz azonban, hogy ezt az elbeszélést meg lehessen fogalmazni, fel kellett tételez ni egy közös normatív világot. De pontosan ez a világ omlott össze a náci rezsim alatt. Úgy tűnik, ördögi kör foglyai lettünk. Ez a kör azonban nem logikai paradoxon eredménye, sokkal inkább a határvonalak megtapasztalás.íból ered. A határoknak pontosan ez a megtapasztalása jelentett kihívást a regényírók, történészek és bírók számára egyaránt. 22 Ezzel a problémával szemben a tárgyalóterem kihívást, de egyben lehetséges megoldást is jelentett. Egy tárgyallás arra kényszerít bennünket, hogy ítéletet mondjunk a múlt eseményei felett, megfogalmazzuk azt a történelmi elbeszélést, amelyre az ítéletet alapozzuk és megteremtsük azt a precedenst, amelyet magunkkal viszünk a jövőbe. Más szóvaI, az Eichmann-per, mivel találkozópontot biztosított az elbeszélésnek, a történelemnek és az igazságszolgáltatásnak, egyszerre jelentett kihívást és felhívást. Arendt, akit foglalkoztattak ezek a kérdések, a következőket Írta riportkönyvében: "Maradt azonban egy alapvető probléma, amely rejtve ugyan, de minden háború utáni tárgyaláson felmerült, és amelyet itt meg kell említeni, hiszen minden idők et!yik legfontosabb erkölcsi kérdését
ÉS
j,Z
EICHMAN~<,PER
érinti: az emberi igazságérzet működését és természetét. Ezeken a tárgyalásokon megköveteltük, hogy az emberi lény képes legyen megkülönböztetni a jót a rossztól még akkor is, ha ebben csupán saját igazságérzete vezényli, amely ráadásul szöges ellmtétben áll mindazok egyöntetű véleményével, akik körülveszik őt."~3 Arendt felismerte, hogy az igazságszolgáltatás, a társadalmi elbeszélések és a történelmi beszámolók hagyományos kerete egyszerűen megszűnt létezni, amikor a holocaust felett próbáltunk ítélkezni. Az Eichmann-per a korlátok nélküli ítélkezés problémájával állította szembe az ügyvédet és a történészt. Mint minden más tágyaláson, az Eichmann-pernél is erősen érzékelhető volt, milyen nagy szükségünk van arra, hogy a múltbeli események zűrzavarát a törvén;'1" szabályos paragraJusai alapján ítéljük meg. De ezen a tárgyaláson nemcsak a jogi paragrafusok bizonyultak elégtelennek, hanem az azokat meghatározó történelmi elbeszélést sem fogalmazták még meg. E':gyben azonban az Eichmann-per nagyszerű lehetőséget is kínált az ügyvédek és a történészek számára, mert olyan találkozópontot jelentett, ahol egyszerre vált szükségszerűvé, hogy elmondják a történetet, megítéljék a bűntényt, és megírják a történelmet. Mindez arra késztette a résztvevőket és a hallgatóságot is, hogy megkezdjék a történet elmondásának és a múlt megítélésének fájdalmas folyamatát, hogy továbbléphessenek a jövő felé. 24 Most pedig lássuk, hogyan szállt szembe Hausner és Arendt ezzel a kihívással.
C A biány~:ó fejezet A két történetmondó, Hausner és Arendt közvetlen összeütközésbe került egy bizonyos fejezettel kapcsolatban, amely hma.radt a tárgyalásból. "Az ötvenedik ülésszak után elérkeztünk a magyar zsidóság fejezetéhez - írja Hausner könyvében. - A tárgyalótermet ekkor egy másik [korábbi] per emléke árnyékolta be. "25 Haus~er a Kastner-ügyre utal, amelyet 1952-ben tárgyaltak Machiel Gruenvald, magyar zsidó rágalmazási pereként, aki kollaborációval és árulás sal vádolta cIlr. Rudolf (Rezső) Kastnert. 26 1943-1944 során" miközben Kastner Eichmann-nal tárgyalt a nácik javaslatáról: "teherautót emberéletért", mintegy 400 OOO magya:~ zsidót vagoníroztak be
LEORA
T Ö R TE 0: l
T ,\ \
O 0: D O K
BILSKY
V E R SE 0: Y E
Auschwitz felé. Ugyanebben az időben Kastner elintézte 1685 zsidó, köztük több barátja és rokona kiszöktetését. Shmuel Tamir védőügyvéd úgy alakította a tárgyalást, hogy az a Munkáspárt (MAPAI) háborús években tanúsított magatartásának politikai perévé vált. 2i Ítéletében Halevi bíró a következő elhíresült szavakkal ítélte el Kastner kollaborálását anácikkal: "Kastner eladta lelkét az ördögnek." 28 Később, a fellebbviteli bíróság tisztázta Kastnert a vád alól, ez azonban már nem segített rajta, mivel a fellebbviteli tárgyalás során meggyilkolták. 29 Az áldozatok perét (Kastner-per) és a hóhér perét (Eichmann-per) gondosan szétválasztották, két autonóm perként kezelték. Az izraeli törvénykezésben egymástól független fejezeteket alkottak, amelyeket "hangszigetelt fallal" választottak el egymástól. A hangszigetelt fal azonban nem tudta elrejteni azt a tényt, hogy a főszereplők közül többen is (bírók, ügyvédek és tanúk) mindkét tárgyaláson "szerepeltek".30 Sőt a két per olyegyértelműen összefonódott, hogy a főállamügyésznek a tárgyalás előtt fel kellett kérnie a tanúkat, hogy a nemzeti egység megóvása érdekében ne rángassák bele a Kastner-ügy keserű ellentmondásait az Eichmann-perbe. Hausner így emlékszik vissza: "Mindenkit felszólítottam, tartózkodjék a belső vitáktól, hiszen ez a per gyilkos pere, nem pedig az áldozataié."31
A Kastner-ügy néhol mégis átszivárgott az Eichmann-perbe. Hansi Brandt, Kastner társa a budapesti mentési bizottságban és az Eichmann-nal folytatott tárgyalásokon, tanúvallomást tett. Halevi bíró, aki mindkét tárgyaláson bíráskodott, megkérdezte Brandttól, a bizottság felvetette-e Eichmann meggyilkolásának lehetőségét. Brandt visszautasította a bíró kérdésében rejlő vádat (miért nem lázadt fel?), és azt felelte: "Mentési bizottság voltunk, nem pedig hősök. Célunk az emberek megmentése volt, azt pedig nem tudtuk, Eichmann meggyilkolása elősegítené-e ezt."32 Ez a válasz visszavezetett a nácikkal folytatott tárgyalások legitimitásáról szóló vitához a Kastner-perben. A budapesti ortodox közösség egyik vezetője, a Judenrat (Zsidó Tanács) tagja, Pinchas Freudiger (Freudiger Fülöp) vallomása alatt a közönség soraiban felállt egy néző, és magyarul kiabálta a tanúnak: "Maguk megnyugtattak bennünket, hogy ne meneküljünk, közben pedig családjukat kiszöktették".33 Az incidens minden nyomát gondosan eltűntették a
ES
f\ Z
E I C H ,\ \ ;\
e-: 0: ' r E R
Gideon Hausner
tárgyaláson tett tanúvallomások hivatalos jegyző könyvéből. 34 Hannah Arendt azonnal lecsapott erre a megrendezett hallgatásra. 35 Amit kitöröltek a hivatalos jegyzőkönyvből, rögtön megtalálta útját Arendt riportjába. 36 Könyvéből huszonkét oldalt, a legellentmondásosabb oldalakat szentelte annak, hogy általánosságában vitassa meg a zsidó vezetők együttműködését anácikkal, különösen pedig a Kastnerféle kollaborációt, annak ellenére, hogy ezt az ügyet nem hozták szóba a tárgyaláson. Arendtnek igaza volt, ahogy az ki is derül Hausner jelentéséből, amelyben a varsói gettó zsidó ellenállóinak vezetőivel, Jitzhak és Zivia Zuckermann-nal folytatott beszélgetésről számol be: ,,- Mit fog majd mondani a Zsidó Tanácsokról? - kérdezte Jitzhak. [ ... ] - Ez a gyilkos pere lesz, nem pedig az áldozataié - válaszoltam. - Csakhogy nem lesz módja megkerülni a kérdést - mondotta Zivia. [ ... ]
L'.C'R,\
TÖnÉNET;\\ONDOK
BIU
VERSENYl
Tudom - feleltem -, de az egészből az igazság fog kilderülni. Minden szépltés nélkül. - Akkor rendben van - bólintott a férfi.- A teljes igazságot kell megmondani."37 Hausner nem tartotta be az ígéretét. Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy a hatvanas évek ellején az izraeli társadalom még alig-alig lábadozott abból a fájdallmas betegségből, hogy az áldozatokat okolja saját tragédiájukért, éppen csak elindult afellé, hogy a gyilkosokat hibáztassa. 38 E tekintetben az Eichmann-pert Ben Gurion miniszterelnök igyekezeteként is értékelhetjük, aki megszervezte, hogy a jogrendszer alkalmazásával mozdítsák elő ezt a folyamatot. 39 Miért ellenkezett Arendt ilyen hevesen ez ellen a próbálkozás ellen? Miért volt olyan fontos számára, hogya "hóhér" tárgyalásán szerepeljen a Kastner-ügy és a zsidó vezetők viselkedése? Karl Jasperhez írott magánlevelében Arendt megmagyarázza, miért vette bele ezt a fejezetet a perbe: "Attól féltem, hogy Eichmann képes lesz bebizonyítani [ ... ], hogy a zsidók milyen óriási mértékben segítették megszervezni saját pusztulásukat. Ez természetesen a meztelen igazság, de ha ezt az igazságot nem magyarázzuk meg kellőképpen, az erősebb antiszemitizmust szülhet, mint tíz emberrablás. "40 Ha azon~an tüzetesen megvizsg,íljuk, ez a magyarázat nem állja meg a helyét, hiszen amikor az ügyész úgy döntött, /lem hozza szóba az ügyet, Arendt fogta magát, és saját kezdeményezésére hozakodott elő vele. Könyve megjelentetése után Arendt éles kritikát kapott, hogy belevette ezt a fejezetet. 41 Úgy döntött, nem válaszol a bírálatokra, a válasszal azonban készen állt, és erre utalt is Mary McCarthynak írott levelében (1963. október).42 Ebben elmondja, hogy egy tanulmányt szeretne írni, amely magában foglalná a választ is. 1967 februárjában meg is jelentette a tanulmányt a J1lew Jímterben. Ezt használtam fel dolgozatom alapjául, amelyben tisztázni szeretném Arendt véleményét a tárgyalás szerepével kapcsolatban, és az okait, miért vette bele riportkönyvébe ezt a fejezetet.
D
IgtV:Jág, jo~., poliiilca A tanulmány címe, Tm!6 tl/ld PO/ttK'! (Igazság és politika) az igazság és a politika között fennálló
És
AZ
E1CHM/\NN,PEI(
ősi ellentétre utal. Arendt a perről szóló könyvé-
ben vajóban azzal vádolta Hausnert, hogy politikai megfontolásokat követ, ahelyett, hogy az igazságot és a pártatlanságot keresné. 43 Arendt szerint a páriatlanság és a jog úgy kívánta volna, hogy a per a vádlott, Adolf Eichmann tetteire koncentráljon, a politika pedig arra szólított volna fel, hogy teret adjanak az áldozatok tanúvallomásainak a "zsidó nép szenvedéseiről".44 Arendt maga sem maradt pártatlan néző, az Igazság és a Jog pártjára kelt: "A tárgyalás egyedüli és kizárólagos célja az igazságszolgáltatás; még a legnemesebb rejtett cél is csak kisebbíti a törvény fő feladatát, amely a vádlottal szemben felhozott vádak mérlegelése, az ítélet meghozatala és a büntetés kiszabása.·'4s f\rendt Hausner politikai célkitűzéseként értékelte azt a tényt, hogy a "nagy kép" felvázolása érdekében folyamatosan túllépte a tárgyalás szűk kereteit. 46 Hausnerről írt kritikájában egyfajta szerepcserének lehetünk tanúi: Arendt, a történész az igazság érdekében lép feL és azzal vádolja Hausnert, a vádlót, hogy a történész szerepét vállalta magára. Ha azonban alaposabban vizsgáljuk meg a dolgot, kiderül, hogy az igazság és a politika szembeállítása félrevezető lehet, ha meg akarjuk érteni az Arendt és Hausner között húzódó valódi ellentétet. Véleményem szerint Arendt saját maga sem engedelmeskedett a jog követelményének, és idő ről időre a tárgyalás "ké1;>ének felnagyítása" mellett döntött, különösen, amikor a Zsidó Tanácsok ügye került napirendre. Arendt könyvében megmagyarázza, miért hozta fel a témát: "Azért időztem ennyit ennél a fejezetnél, amelyet a jeruzsálemi tárgyalás nem tárt valódi jelentőségében a világ szeme elé, mert ez a fejezet nyújtja a legmeghökkentőbb képet arról amorális összeomlásról, amelyet a nácik okoztak a tekintélyes európai társadalmakban nemcsak Németországban, hanem szinte mindenütt, nemcsak az üldöz6k, hanem az áldozatok körébe n is. "47 Ez a magyarázat mer6ben eltér attól, amit Arendt eredetileg Jaspersnek adott arról, miért foglalta bele könyvébe ezt a fejezetei. Láthatóan hiányzik viszont a magyarázatból az, amit a jog követelt volna meg, vagyis hogy Eichmann tetteire koncentráljanak. 4R Ez azt bizonyítja, hogy Arendt és Hausner közötti ellentét valódi mozgatórugója az, hogy me!.Vii,./lll.tfY li)Óet"vázolják feL vagyis mi legyen a per
LlOR/\
T Ö R T E 0J E T AI O i': D O K
BILSKY
V E R S E i\: Y E
történetének történelmi kerete. Arendt és Hausner is megértette, hogy az Eichmann-per nem foglalható a szokásos jogi keretek közé. Azt a történelmi elbeszélést próbálták megteremteni, amely Eichmann tetteinek megítélési alapjául szolgálhat. A per pontosan azért bírt ekkora fontossággal, mert a múlt és a jövő közötti senkiföldjét foglalta el,49 azt a területet, ahol az emberek kénytelenek visszapillantani közös múltjukra, és megpróbálják megérteni azt. 50 A két történelmi elbeszélés azonban jelentősen eltért egymástól.
E Két eUentéteJ kereltörténet Hausner a hagyományos zsidó történetírás eszközeivel kívánta áthidaini a szakadékot múlt és jövő között. 5 ! A legutolsó katasztrófát egyrészt a diaszpórában élő zsidók ellen folytatott antiszemita üldözésekkel, másrészt a jelenlegi ellenséggel, Hadzs Amin Husszeini palesztin vezetővel hozta összefüggésbe. 52 Ahhoz, hogy elérje célját, Hausnernek jóllátható demarkációs vonalat kellett húznia az áldozatok és hóhéraik közé. Adolf Eichmannt a régi korok üldözőihez, a fáraóhoz és Hámánhoz hasonlította. Érvelésének alapja a zsidók elnyomásának hosszú története volt, amely a Nürnbergi perből hiányzó "zsidó történet" megvilágítására szolgált. 53 Ennek megfelelően az Eichmann ellen felhozott vádpontok a "zsidó nép ellen elkövetett bűncselekményekre" irányultak. 54 Ebben az egyértelmű történetben nem volt helye Kastner és a Judenrat körüli vitának. Arendt erős kriti- .'. kával illette ezt a történelmi elbeszélést: "Helytelen történelmi szemlélettel és olcsó retorikával állunk szemben; sőt, ami még rosszabb: ez a hozzáállás egyenesen ellentétben áll Eichmann bíróság elé állításának céljával, hiszen azt sugallja, hogy Eichmann csupán valami titokzatos és elő re elrendeltetett végzetnek, vagy akár magának az antiszemitizmusnak ártatlan végrehajtója, amire talán szük-
E S /\ Z
E I C H AI A i\: i\: ,p E R
ség is volt, hogy felégesse maga mögött »ennek a népnek vérrel bemocskolt útját«, hogy beteljesíthesse célját. "55 Arendt a hagyományos zsidó jelentésrendszerben nem találta meg a megfelelő magyarázatot. Eichmann tetteit a modern történetírás eszközeivel, a közvetlen történelmi körülmények fényében próbálta megérteni. Szerinte a modern kori katasztrófát európai kontextusban, a totalitárius állam megjelenésének idején kell vizsgálni. Eszközéül nem az analógiát, hanem a distinkciót választotta. Valóban egyértelműen különválasztotta Eichmannt, a férfit a fáraó és Hámán misztikus alakjaitól. A könyvében Eichmannt mint saját korának - a bürokrácia, a tudomány és az ideológia korának termékét jellemezte. Amint felismerjük, hogy a történetírásban jelen van az elbeszélés eleme, újabb problémával találjuk magunkat szemben: az autoritás kérdésével. 56 Ha Arendt és Hausner is elbeszélők, akkor melyikük történetét fogadjuk el? Egyikőjük sem foglalkozik ezzel a problémával. Hausner a túlélők tanúvallomására és a bíróság ítéletére támaszkodik, hogy megjelenítse az ő történelmi elbeszélését és a törvény által megállapított objektív igazság tekintélyét. Arendt, mivel a jogi drámát kívülről szemléli, inkább azt hangsúlyozza, hogy helyzeténél fogva a "tények riportere", bár minimalizálja jelenlétét mint a tények narrátora. Ez a hozzáállás magyarázza meg könyvének alcímét, riport a gonosz banalitásáról. Ugyanez derül ki McCarthyhoz írott leítélethirdetés
'~
~~
~;:~_.
--------------TÖF:TÉNETMONDÓK
VERSENYE
veléh51: "Ahogy látom, ebben a riportban nincsenek »ideák", csupán tények és néhány következtetés, amelyek általában a fejezetek végén jelennek meg. "b? l.tJa_?:.4tÍ.'l é.f I'oltiif.:a című tanulmányában Arendt visszatér ehhez a kérdéshez, és egyértelműen kifejti viszonyát a tények és az elbeszélés közötti kapcsolathoz a történetírásban. Itt a történetírás azon elméletét fogalmazza meg, amely hangsúlyozza a tények iránti tisztelet szükségességét, miközben elismeri az elbeszélés szerepének fontosságát. 58 Miután kifejti, milyen törékeny a tényszerű igazság, és milyen nagy szükség van arra, hogy megóvjuk, különösen a "szervezett hazudozás" és a "képi manipulálás" korában, Arendt felteszi a kérdést, léteznek-e véleménytől és értelmezéstől független tények. Válasza pozitív, bár úgy gondolja, hogy a tények önmagukban nem határozzák meg a történelmi elbeszélést. Véleménye szerint a tények feladata, hogy meghúzzák történelmi elbeszélésünk határait, "ők jelentik a földet, amelyen állunk" és "az égboltot, amely felettünk ragyog". 59 Arendt azt magyarázza, hogy "még ha elismerjük is, hogy minden nemzedéknek joga van megírni saját történelmét, nem ismerünk el többet, mint azt a jogukat, hogy saját néz6pontjukkal összhangban újrarendezzék a tényeket; azt a jogot azonban nem ismerjük el, hogy magukhoz a tényszerű dolgokhoz hozzányúljanak."60 Ez a megfogalmazás azonban nem visz előbbre bennünket, hiszen láttuk, hogy az Arendt és Hausner között húzódó ellentét éppen abból fakad, hogyan rendezzék újra és milyen perspektívából mondják el a tényeket, és milyen keretet használjanak hozzá. Hausner és Arendt is a tény/fikció kettősségét hívja segítségül, hogy igazolják történelmi beszámolójukat .ahelyett, hogy megmagyaráznák, miért rendezték a tényeket történelmi elbeszélő formába. Azt javasolom, vizsg~iljuk meg nézeteiket a tárgyalás azon szerepével kapcsolatban, amint az a múltat összeköti a jövővel, és ennek alapján rekonstruáljuk indoklásaikat.
F A megbéf..é1éJ lehetÓJégei a tárgyalóteremiJen A két teljesen különböző történettel Arendt és Hausner is abban reménykedett, hogy a tárgyalás megbékéléshez vezet. Hausner azt írja: "Csak ilyen
ts
AZ
I:.ICHM/\NN>PEIC
tudás segítségével juthatunk el a megértéshez és a rnti/tltil wzló me.tJbélélé.fbt'::."61 Arendt ugyanezt a nézetetvisszhangozza: "Amennyiben a tényigazság elmondója egyben mesemondó is, létrehoz za a i'{[lÓ.ft.~tJ.'l/zll'td,f ktbéJ:iiMft."62 Más szóval, megbékélés csak ,,,,kkor érhető el, ha a tényeket emberileg érthető történetként beszéljük el. 63 Arendt nézetei szerint az ítélet alapjául az elbeszélés segítségével történő megbékélés szolgálhat. 64 Abban azonban már egyáhalán nem értenek egyet, hogyan is kellene megtörténnie ennek a megbékélésnek. Hausner kerettörténet-választását a Kastner-per eseményeinek fényében lehet megérteni. 65 Kastner perének bírósági végzése, vagyis hogy Kastner "eladta lelkét az ördögnek", nem zárta le az ügyet, és katarzishoz sem vezetett. Kastner pere olyan volt, mint a múlt traumatikus ismétlése, újra feltépték a sebeket, és ez nem vezethetett a megbékéléshez. Az Eichmann-per egyik célja az volt, hogy a tárgyalás szerkezetét felhasználva a múltat szimbolikusan megfordítsa (az üldözött áldozatokat üldözővéváltoztassa), és megoldást kínáljon a fájdalmas múlt feldolgozására. A cél érdekében az áldozatok és hóhéraik között éles demarkációs vonalat kellett húzni. 66 Ez volt az oka, amiért a főállamügyésznek fel kellett szólítania tanúit, hogy "tartózkodjanak a belső vitáktól". Arendt a múlttal való megbékélést egészen másképp képzelte el. l.tJazJt(tJ é.f I'IJltiif.:a című tanulmányában rámutat a két per között felállított hangszigetelt fal veszélyeire. Elmondja, hogy az Eichmannperben a vádló elbeszélésében tetten ért kihagyás nem egyszerű hazugság. Beismerte, hogy riportkönyve nem tár fel semmilyen új, az izraeli társadalom előtt addig ismeretlen tényezőt, mert "ezekről a dolgokról egészen nyíltan és meglepő őszin tesé~!~gel beszélnek az izraeli tankönyvekben".67 Pontosan emiatt a jelenség miatt tűntek Arendt szemében még veszélyesebbnek a tárgyalás ból kihagyott tények. A köve tkezőképpen magyarázta a modern kihagyások elméletét: "Azok a tények, amelyek foglalkoztatnak, köztudomásúak, mégis ugyanaz a nyilvánosság, amely tud róluk, sikerrel és gyakran önként tabunak minősítheti nyilvános megvitatásukat, és titokként kezeli őket, holott valójában nem azok. "68 Arendt jó ismerője a történetmondás közösségi aspektusainak, s véleményem szerint épp ezért félt attól, hogy az Eichmann-per "fehér foltokat" eredményezhet az izraeli kollektív emlékezetben. 69 Ez a lehetőség a tényszerű igaz-
LEORA TÖRTÉNETMONDÓK
BILSKV
VERSENYE
ES
AZ
EICHMSNN-PER
ság törékenysége miatt áll fenn, amelyet "a szemG tanúk beszámolói erősítenek meg és amely tanúbiA történelem kerete a jog zonyságon alapul; Cdak annyiban létezi!:, amennyiben beddlnek róla . .. "70 Az Arendt és Hausner közötti ellentét összefügArendt aggodalma a kollektív önábrázolást illegésben áll azzal, hogy mindketten jól ismerik a pretően politikai filozófiájával áll kapcsolatban. Arendt cedens szerepét. Hausner elbeszélése rávilágít a a tettek filozófusa - minden determinista történelfolyamatosságra, a náci bűnök és az antiszemitizmi iskolát ellenez, mert hisz az emberi újjászületés-· mus előzményeire. A "zsidó nép ellen elkövetett ben, hisz az újrakezdés lehetőségében.ijtUdá!l&:t pobűntettek" jogi kerete hangsúlyozza a zsidó nép litika CÍmű tanulmányában azt írja, hogy az embeegyedülálló üldöztetését. Ez a történet a jövő felé ri 4titifzülef&:tténye, a fenyegető "másképp is történis mutat - az egyetlen módja, hogy legyőzzük a zsihetett volna", amely minden valós esemény velejádók végzetét, egy erős zsidó állam megalapítása. rója - ezek azok a dolgok, amelyek frusztrálják a Arendt viszont olyan elbeszélést választ, amely a történészeket, akik egyszer és mindenkorra próbűncselekmények precedens nélküli természetét bálják megérteni és magukévá tenni az eseményeemeli ki. Visszautasítja az egyedülállóság elméletét, ket. De pontosan az emberi újjászületés megértéés azt magyarázza, hogy "a zsidók fizikai megsemse az, ami meggyőzi Arendtet arról, hogy jelentémisítése az emberiség elleni bűntett, amelyet a zsisébe belevegye azt, amit a "történet legsötétebb fedó nép testén követtek el". Hausner elbeszélését a jezetének" nevez. Így érvel: "A cselekvés előtt nem következőképpen cáfolja meg: "csak az áldozatok a múlt - és persze minden tényigazság a múltra kiválasztása, nem pedig a bűn természete követkevonatkozik - vagy a jelen, amennyiben az a múlt zik a zsidógyűlölet és az antiszemitizmus hosszú töreredménye, hanem a jövő áll nyitva."71 ténetéből."73 A jövővel szembenézve Arendt olyan Ezen azt érti, egyetlen reményünk arra, hogy tajogi precedenst próbál megteremteni, amely nuljunk és változtassunk (és itt a zsidó nép lányamegakadályozhatja azt a nagyon is reális lehetősé ként elmélkedik) az, ha védekező mechanizmus get, hogy ilyen bűncselekményeket kövessenek el a jövőben, másutt, más népeken. 74 nélkül nézünk szembe a múlttal, úgy, ahogy az megtörtént, és megértjük, hogy a jövő nyitva áll a Többen úgy gondolják, hogy Arendt univerzalisváltozások előtt. "Ha a múltat és a jelent a jövő réta nézetei miatt választotta "az emberiség ellen elszeként kezeljük - vagyis visszahelyezzük őket a követett bűntettek" jogi kategóriáját. Én ezt a fellehetségesség korábbi állapotába -, a politika vilátételezést megkérdőjelezem, és azt állítom, hogy az gát nem csupán fő stabilizáló erejétől, hanem a váluniverzalista és a partikularista álláspontot kívántoztatásnak, valami új elkezdésének kiindulópontta ötvözni. Arendt zsidóként az univerzalista megjától is megfosztjuk."72 közelítést tette magáévá. Ahhoz, hogy megértsük Így tehát kétféle módját láttuk a múlttal való ezt a kijelentést, nemcsak az Arendt és Hausner álmegbékélésnek. Hausner a történet szétválasztal támogatott különböző jogi kereteket kell figyetása mellett emel szót, és az áldozatok történetélembe vennünk, hanem azt is, ezek a jogi keretek re koncentrál az Eichmann-perben. Számára a hogyan alakították történelmi elbeszélésüket. Áltazsidók mindenkori üldöztetésének ténye törtélános hiba, hogy Arendt történelmi elbeszélését "a nelmi állandó (történelmi determinizmus), amezsidó nép ellen elkövetett bűntettek" jogi katególyen csak a zsidó állam megalapításávallehet válriája alapján értékelik. Ahogy már rámutattam, a toztatni. A holocaustból partikularista tanulsáHausner által támogatott jogi kerettörténetet az a got von le: a zsidókat államuk védelme által rutörténelmi elbeszélés alakította ki, amelyben házza fel hatalommal. Ezzel ellentétben Arendt Hausner a zsidók üldöztetését helyezte előtérbe. szemében a zsidó nép üldöztetése olyan figyelmezValó igaz, hogy ha Hausner jogi kerettörténetétető jel a totalitárius állam veszélyeivel szemben, ben, amely a zsidó történelem páratlanságát hangamely az egész emberiségnek szól. Számára az a súlyozza, szerepelt volna az Arendt által javasolt, tanulság, hogy meg kell erősíteni a nemzetközi a zsidó vezetőség (Judenrate) magatartásáról szóösszefogást és a bűncselekmények új kategóriáló fejezet, az antiszemita felhangokat ütött volna ját - "az emberiség ellen elkövetett bűntettek" meg. Ezeken a jogi kereteken belül a zsidó vezekell megfogalmazni. tőség együttműködése a nácikkal inkább a zsidó nép
T~'F.TEN[Tj\\C)NI)OK
\ER5ENYE
lermé.:i. . .dét tükrözte volna, mintsem a náci rezsim alatt fennálló körülményeket, hiszen ez a jogi keret nem teszi lehetővé az összehasonlítást, hogyan viselkedtek más népek a náci uralom alatt . Arendt azt írja, az a tény, hogy "a tárgyaláson szándékosan csak zsidó szemszögb<sl beszélték el a történetet, eltorzította az igazságot, ilu(t; az.fldtfti;az.fa.~{Jli/'.75 Ezzel szemben "az emberiség ellen elkövetett bűn tettek" jogi kerete él Zsidó Tanácsokról szóló történelmi elbeszéléssel együtt lehet6vé tette volna az összehasonlítást a náci totalitárius rezsim alatt élő más nemzetekkel és csoportokkal. Ez a jogi keret kontextusba helyezte volna a zsidó vezet6k viselkedését, és egész Európában, minden leigázott nemzetnél rámutatott volna a teljes morális összeroppanásra. Más szóval tehát, Arendt jogi kerettörténete lehetővé teszi számára, hogy kontextusban beszélje el a zsidó nép történetét, hogy aztán a nemzetközi jogra vonatkozó következtetéseket vonhasson le bel<sle. Arendt története rávilágít a nemzetközi jogrendszer gyenge pontjaira, amelynek alapja az egyén jogainak védelme, anélkül, hogy valódi védelmet biztosítana az egyes csoportok számára.
Az áfJoz.atolc mint történetmonJólc tIzerepe A per keretén belül el kell lett dönteni egyalapvető kérdést - ki mondja el a történetet? Nürnberg
olyan precedenst teremtett, ahol a dokumentumok szólaltak meg. Arendt szívvel-lélekkel támogatja ezt a meg'oldást. Tekintettel a per céljaira, a dokumentumok megbízhatóbb forrást jelentenek. Annyi évvel az események után nem kell a tanúk emlékez<Stehetségére támaszkodni. Egy dokumentum nem törik meg a keresztkérdések súlya alatt. Biztos hangon beszél, nem lehet elhallgattatni vagy félbeszakítanil. Sőt Arendt attól fél, hogy a szóbeli tanúvallomások utat nyitnak az áldozatok szenvedésinek a szenvedéseknek, amelyek nem mérhet<sk és nem felfoghatók. Arendt azzal a reménnyel érkezett a tárgyalásra, hogy a jogi kategóriák biztosítják majd a megértés lehetőségét. 76 Ennek egyetlen módja, írja, ha a vádlott tetteire koncentrálunk, nem pedig az áldozatok mérhetetlen szenvedéseire. 77 Hausner nagyon is tisztában volt ezekkel a nehézségekkel. Könyvében azt írja, hogy döntésével, vagyis hogy szóbeli tanúvallomásokra alapozza a vádat, saját pozíciójának meggyengítését kockáztatta. 78 Amikor felkészítette a tanúkat vallomásuk
l'
AZ
lICHi\\/\NN·PU
elmondására a tárgyaláson, szembe kellett néznie azzal, milyen nehezükre esik történetüket úgy elmonda.ni, hogy annak legyen eleje, közepe és vége. A tanúk különöse n nehéznek találták, hogy id<sbeli korlátok közé szorít,.ák tapasztalataikat, ami a táborokban lehetetlen volt. Hausner szembetalálta magát azzal a jelenséggeL amelyet Lawrence Langer "mély memóriának" nevez. 79 Hausner a következ<sket írja: ,.A tárgyalást megel<sz<S tanácskozásokon egyikük-másikuk egyszerre csak megszűnt értelmesen közölni a tényeket, és beszédük úgyszólván zavarossá vált. A beszámoló addig szabatos és világos volt, egy bizonyos ponttól azonban szakadozott lett és homályos. Nehéznek találták, hogy konkrét kifejezésekkel ecseteljék egy merőben más világ jelenségeit. "80 Pontosan ez jellemezte Jehiel Dinur (K-Zetnik) oly híressé vált tanúvallomását, miel<Stt elájult az emehrényen.81 Mindezen nehézségek ellenére Hamner úgy döntött, hogy a túlélők tanúvallomásán k.eresztül beszéli el az eseményeket. 82 Ha ismeretelméleti szempontból vizsgáljuk az ügyet, Hausner döntése valóban megkérdőjelez hető. Véleményem szerint azonban nem kizárólag az ismeretelmélet vezette őt. Tapasztalt gyakorló ügyvédként nagyon jól ismerte a tárgyalások előadói jellegét. Minden gyakorló ügyvéd tisztában van azzal, hogy egy tárgyalás a legritkább esetben a múlt pontos megjelenítése, sokkal inkább a múlt eseményeinek újra eljátszása koncentrált és dramatikus formában. 83 A tárgyalá,.ok "színházi" jellege segíthet az igazság feltárásában, amely különben távoli és llOmályos maradna,84 De a tárgyalást arra is fel lehet használni, hogy a tárgyalótermen belül szimbolilmsan újra eljátsszák az eredeti bűntényt.85 Eichmann esetében Hausner megértette, hogy a per szerepe nem csupán az igazság elmondása egy elhaUgatott bűntényr<Sl. Olyan jogi eljárás kereteit próbálta megteremteni, amely az új bűntényhez igazodik. A náci bűntények újdonsága nemcsak abban a tervben rejlett, hogy egy egész népet töröljenek el a föld színér<sl (az: emberi sokféleség ellen elkövetett bűncselekedet, ahogy azt Arendt nevezte riportjában) , hanem abban is, hogy olyan bűntényt kövessenek el, amelynek nem marad tanúja. 86 E cél érdekében az eltávolítás és a rejtegetés egész rendszerét építették ki, kezdve a falaktól és a kerítésekt61, egészen a nyelvi ,.zabályokig. 87 The Orti;tÍld i?! l'Olaltiarúwúm (A totalitarizmus gyökerei) cÍmű könyvében Arendt "fehér foltoknak" nevezi a bűn-
LEOR/\
T Ö R I t i': E T Al O ~ II O K
BILSKY
V E R S E 01 Y E
tény ezen aspektusait. 88 Paradox módon ragaszkodása ahhoz, hogy az igazságot dokumentumokon keresztül mutassák be, pontosan a nácik által óhajtott elhallgattatást szolgálta volna: az emberi hang mint megbízható tanú szerepe megszűnt volna. Nürnbergben a bíróság engedélyezte a kamera tanúvallomását, bemutattak egy filmet a koncentrációs táborok felszabadításáról. 89 A kamera azonban hangtalan figurákként ábrázolta az áldozatokat - "figuren", elrettentő alakok, akik nem szólalnak meg. 90 Arendt volt az első, aki a koncentrációs táborokról ebben az értelemben beszélt. A táborok nemcsak a halál eszközének szerepét töltötték be, hanem a náci ideológiai élő "bizonyítékaival" szolgáltak, vagyis azzal, hogy bizonyos népek alacsonyabb rendűek más népeknél. Ezt azzal érték el, hogy a foglyokat addig éheztették és kínozták, amíg elvesztették cselekvőképességüket. 91 Sőt az elembertelenítés alapvető részét képezte a cselekedet és a beszéd kötelékének elvágása. 92 Ha Hausner úgy dönt, hogy kizárólag dokumentumokra és képekre támaszkodik, megint elhallgattatta volna az áldozatok hangját. Ebben az értelemben az a tény, hogy teret adott az áldozatok tanúvallomásának, etikai/politikai üzenetet hordozott magában. Hausner hajlandó volt jogi kockázatot vállalni, és lehetősé get biztosított az áldozatoknak, hogy statisztikai adatokból emberi lényekké lépjenek elő, akiknek hangjuk és történetük van. A túlélők erkölcsi kötelességüknek tartották, hogy tanúskodjanak, afelől pedig kétség sem merült fel, hogy a vallomásoknak nyilvános fórumon kell elhangozniuk. A nehéz kérdés az, vajon a tárgyalóterem megfelel-e ennek a célnak? Milyen többletértéket nyújt a tárgyalóterem a túlélők tanúvallomásainak? Megéri-e annak kockázatát, hogy a per politikai perré váljék, a kockázatot, amelytől Arendt óva intett? Nem hiszem, hogy ez a kérdés, amely a tárgyalások természetére vonatkozik, általánosságban megválaszolható. Véleményem szerint a válasznak egyrészt tükröznie kell a tárgyalás szerkezeti jellemvonásainak, másrészt pedig annak a meghatározott történelmi és társadalmi kontextusnak az áttekintését, amelyben kibontakozik. 93 Ezért a holocaust-túlélők tárgyalótermi tanúvallomásainak értékét csakis az Eichmannper történelmi és társadalmi körülményeinek fényében vizsgálom.
És
A Z
E I C H ,\1 A ~ ~ - PE R
Az Eichmann-per olyan nyilvános fórumot biztosított a túlélők tanúvallomásainak, amely minő ségében tért el a film től és a könyvtől. A tárgyalásnak megvan az a feladata, hogy hatásköre révén a magánkezdeményezéseket a nyilvános szférába emelje, az egyes történeteket a közös történet hálójába fonja, amelyet végül a tárgyalótermi ítélet hagy jóvá. 94 Ez a tény különöse n nagy jelentőséget nyert az Eichmann-perben amiatt, ahogy a holocaust-túlélőkhöz viszonyultak Izraelben az ötvenes években. Ebben az időben az izraeli társadalom minden olyan túlélőt gyanúsnak talált, aki nem tartozott semmilyen földalatti szervezethez ("Hogy sikerült megmenekülni? J udenrate? Kápó?"). A túlélőkről az a negatív kép alakult ki, hogy vagy erkölcsileg korrumpálódtak a náci rezsim alatt, vagy pedig pszichológiai zavarokkal küszködnek. A nácik és a kollaboráns ok büntetéséről szóló törvény beiktatásáról folytatott vita a kneszetben (Izraeli parlament), valamint a büntetőel járások, amelyeket ennek a törvénynek az értelmében folytattak le a túlélők ellen, szintén az áldozatok felé mutató vádló ujj képét erősítik. 95 A Kastner-per ennek a viszonyulásnak csak a csúcsát jelentette. A kép megváltoztatásához elég volt nyilvános fórumot biztosítani a túlélők tanúvallomásainak. Meg kellett változtatn i az egész fogalmi rendszert, amelynek alapján a túlélőket gyanúsnak tekintették, hogy a társadalom végre odafigyeljen arra, amit mondani akartak. 96 Ennek a változásnak az Eichmann-per biztosított terepet, ahol egyértelműen meghatározott szerepe volt a vádlónak és a vádlottnak, mivel a túlélőket most először állították a vádlók, és nem a vádlottak oldalára. Sőt most A tömeg a jeruzsálemi bírósági épiilet előtt az Eichmann-per megkezdéSét várja
L [ () R .'\
Bl L S K Y
-------
T Ö R T t N ET
,,\O N Ll Ó K
V ER SE N Y E
először állottak a túlélők az izraeliek mellett
(Hausner pernyitó beszédében szemléltette is ezt a változást) a közös ellenséggel- Adolf Eichmannnal- szemben. Ez a változás segítette hozzá a túlélő ket, hogy pozitív beállításban lássák önmagukat, amire szükség volt ahhoz, hogy túljussanak a szégyenérzeten, és nyilvános fórumon szólaljanak meg. Sőt, minthogy a vád a túlélők tanúvallomásaira alapozta érveit, a tárgyaláson az áldozatok megbízható tanúkként jelentek meg, szavuknak súlya volt. 97 Végül pedig minden tárgyalás egyben a közösség törekvése is, hogy a szó eredeti értelmében vett felelősséget vállaljon a tanúvallomásokért azzal, hogy jogi ítéletet hoz, és valóban ez volt az Eichmannper jelképes üzenete is. Azzal a döntéssel, hogy Eichmann bűnösségét a holocaust-túlélők tanúvallomásainak alapján bizonyítja be, Hausner az igazságtételt saját interpretációja szerint értelmezte; nemcsak ahhoz ragaszkodott, hogy az el nem mondott történet elhangozzék, hanem hangsúlyozta annak fontosságát is, hogy ki mondja el ezt a történetet. Arendt végül is megváltoztatta véleményét az áldozatok tanúvallomác'Sainak szerepéről, aminek oka, véleményem szerint, Hausner jogi procedúrát illető döntése volt. lVlary McCarthynak írt egyik levelében Arendt elmondja, hogy megváltoztatta véleményét a "fehér foltok" létezésével kapcsolatban, melrt rájött, hogy "valaki mindig életben marad, hogy elmondja a történetet".98 Ezt a változást könyvében akkor észleljük, amikor Zindel Greenschpan tanúvallomás a alatt Arendt, minden előző ~!yelmeztetés ellenére egyszer csak felkiált: "mindenkinek jár egy nap a tárgyalöteremben" -- vagyis, minden áldozatnak. Véleményem szerint An~ndt ezen a ponton hirtelen felismeri a bírósági tárgyalás mint nyilvános fórum politikai jelentőségél, ahol az emberi cselekedetek nevet kapnak, és történetté állnak össze. Ezen a ponton hagyja el Arendt azt az ismeretelméleti keretet, amelyhez a pert próbálta igazítani, és a történetmondás tekintetében ráeszmél saját etikai kötelességeire.
KJjvetlce:zteté.1 Dolgozatom két részét a ~l(ó~'e!,(ezte!t0ben a ,,fehér foltok" fogalmával szeretném összekapcsolni. Arendt megértette ezt a veszélyt, és ezért szállt szembe a Hausner-féle jogi kerettel, mivel az kizárta Kastner és a LJudenrat megtárgyalását. Abban a kérdésben
ÉS
/\ Z
l: l C H M A N N ' pl R
azonban, hogy ki mondja el a történetet, éppen Hausner ragaszkodott ahhoz, hogy az áldozatok szót kapjanak, mivel tudatában volt annak, hogy az izraeli társadalomban ig'enis léteznek ,,fehér foltok". Azt hiszem, így tudjuk megérteni Arendt könyvének Ifl'!fJmcc tZlld lf'iiIlC,Mcd (Bizonyítékok és tanúk) cÍmű fejezetének befejezését: "A fehér foltok nem léteznek. Semmi emberi nem lehet tökéletes, és egyszerűen túl sok ember él ahhoz a földön, hogy a fehér foltok létezhessenek. Valaki mindig életben marad, hogy elmondja a történetet. "99 Mindehhez még azt szeretném hozzáfűzni, hogy minden valószínűség szerint két emberre van szükség ennek a történetnek az elmondásához, akik különböző kereteket használva, más-más elbeszélő hangján szólaltatják meg azt. Sem Hausner, sem Arendt elbeszélésében ne keressük a korszak értelmének magyarázatát, sem pedig Eichmann pontosan definiált megítélését. Nem kell a kettő között választanunk, hanem meg: kell tanulnunk felismerni, milyen fontos a holocaust megítélésében az elbeszélések versengése.
Ango/ML for{){totta: Demény Euler
JEGYZETEK L Az ArmJ/ tÍz Jf'rtMtl!em (Arendt Jeruzsálemben) c. konferenciára benyújtott tanulmány - 1997. december 9-l L 2. Pernyitó és záró beszédükben az ügyvédek is szembeállítanak egymással (megszakít8 s nélkül) elbeszéléseket. 3. Gideon Hausner: JIM/ICr tiz Jf'rtMtl!e/ll. New York, 1969. 322,-324. o, (It/Id Jf'rtI-Z.ltÍlcm/J{'fz, Európa, Bp., 1984. ford.: Balabán Péter, 458--460. o.); Eichmann-per: A vád nyitóbeszéde. (héber) Jeruzsálem, 1974. 4, Hannah Arendt: EU'bllltlniZ tÍz Jf'rtldtl&'Ill. New York, 1994. (revised ed.) 268-270. o.
5, EÚ'blll(lIlll tiz ,knMtl&'I1l, 19-20. o. 6, Uo. 268-270. o, 7. Uo. 277-279, o. 8, Jü,J!/ú tiz ,ft'rlMtlICIll, 465. o. 9. "Helyesen" azt értem, hogy mindketten azt a történetet akarták előállítani, amely megfelelően meghatározza az idő és térbeli kerete t, a főszereplek megválasztását, az elbeszélők kérdését stb. Arendt és Hausn,~r egyaránt megértette a per központi <,zerepét minden továbhi történetben, és pontosan ez a kiváltó oka a vad versengésn,~k. 10 ..,'\z elbeszélő és a szerz,) közötti alapvető különbséggel kapcsolatban l. Hannah Arer.dt: Tbt' HIl/Jltlll G{mJ/ium. Chicago, 1958,. 184-186, o. ll. További földrajzi összevetés is lehetséges. Hausner azt szeretl:e volna, ha Európa -- Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa - összes zsidó központján,'lk sorsa belekerül az elbeszélés-
'-CORA
be. Arendt amellett érvel, hogy az elbeszélésnek csak Nyugatés Közép-Európára kell szorítkoznia, ahol Eichmann valóban tevékenykedett. 12. LaW:f SMnf.t, iVtzrrfltú'e flllr! R/xMrtl· tiz t/;e Lali'. Peter Brooks and Paul Gewirtz eds., Yale University Press, New Haven, 1996.2-13. o. 13. Elazar Weinrib: T/;e Rife tlllelhZ!!(J!t/;e /ú.·,t(Jrú"fl!l\ltllYUtú'e. Zmanim vol. 52, 20-29 1995. (héber); Hans Kellner: Narrativity in History: Post-Structuralism and Since. In: Hiftory tl/ze) T/;etJ/y. vol. 26, l-29. o. (1987). 14. Ahogy azt Ben Gurion, Izrael miniszterelnöke kijelentette: "Azt akarjuk megmutatni a világ népeinek. hogyan gyilkoltak meg a nácik több millió embert csupán azért, mert zsidónak születtek. és egymillió csecsemőt, mert zsidó csecsemők voltak." Idézet Tom Segcv: T/;e Se/'mt/;.lli!kJ//: T/;e hlme!ú c. könyvéből. Hill and Wang, New York, 1993.333. o. 15. "A jogi eljárásnak megvan nak a maga, törvény által szabályozott lehetőségei, amelyek nem változnak, bármi legyen is a per tárgya. [ ... ] A bíróságnak nem állnak rendelkezésére az általános kérdések megvitatására szolgáló eszközök. [ ... ] Ennek megfelelően az általános eseményeket csak korlátozottan tudja megjeleníteni." Igazságügyi Minisztérium, Izrael állam, T/;e Trúz! 0/Aelolp/; EÚ'/;mtlllll: Rem/YJ (J/ PrtJi"t"a)úw,' tiz t/;e PútnL"! COllrt lj!JenMlz!e1ll (6 voIs., Jerusalem) v, 2082. 16. Walter Benjamin: T/;e SMryte!!n; Illuminations, 86 (A mesemondó, ford.: Bizám Lenke. In: KO/Jl/Jlmtár&f Prtf/éeúz, Gondolat, Bp., 1969.98. o. 17. Hayden White: The Value of Narrativity in the Representation of Reality. Oll Mzrmtú,. W. J. T. Mitchel ed., 1981. 1-23,6. o. (A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében. for.: Braun Róbert. In: A Miieíze!elll !er/;e. Osiris. Bp., 1997. 103-142. o. (White Groce-tól idézi: "ahol nincs elbeszélés. nincs történelem"; és Peter Gaytől: "a történeti elbeszélés elemzés nélkül felszínes, a történeti elemzés elbeszélés nélkül tökéletlen.") 18. White. 20. o. L. még: 14,22. (136). o. 19. White 20 o. (135). o. 20. Robert Cover: Nomos and Narrative. In: MzrmtlÍ'e, VÚ'!elli"t"llIlelt/;e Lllw.lVI.. Minow, M. Ryan. A. Sarat eds., The University of Michigan Press, Ann Arbor. 1992.95-172,96. o. 21. White. 13 (123). o. 22. L. PrtJf,ú~tj t/;e LtiJltÚ Ilj"J?ejJre,fe1ztflttlJ//: iVrzzúlIl il/ld t/;e "Ftiltz! .s'o!lItÚJ/l ': Saul Friedlander ed .. Harvard University Press. Cambridge, 1996. (;1lzácúlIltúzmuiizlJltM, E:4Y táiJlt;.tjjJ
B1LSKY
28. Gruenvald supra ... 51. 29. Cr. A. 232/55. Attorney General v. Gruenvald, 12(3) P. D. 2017 (1958). 30. Gabriel Bach, a főügyész helyettese. Benjamin Halevi bíró. Simon Agranat vizsgálóbíró és a tanúk hosszú sora, többek között Y oel Brand. Elisheva Sense és Pinchas Freudiger. 31. JrMtÚ"t" tiz Jem,lfl!elJl. 344. o. (/té!et Jem~",Já!e/Jlf,m, 481. o.). 32. Hansi Brandt: Te.,tÚJliJ!lIe,1 tiz EÚf.,lIltlllll TnizL 33. JrMtú"t"tizJerwfl!elll, 341. o. (/té!etJemMlá!elllf,m, 482. o.). 34. Eichmann-per: Te,ltÚJliJ/lÚ"VOl. VII.. 734-774. o. (héber). A hivatalos jegyzőkönyv elvileg nem tartalmazza a közönség soraiból származó megjegyzéseket és kérdéseket, de Freudiger esetében. ahogy Arendt írta (EÚ'/;lJlfl!IIZ tiz Jer{{dfl!em, 124. o.) a tanú azt mondta: "Mit tehettünk volna? Mit tehettünk volna? ". mire az elnöklő bíró így válaszolt: "Nem hinném. hogy ez válasz a kérdésre" (a kérdésre. amelyet a közönség soraiban tettek fel, nem pedig a bíróság) - a bíró és a tanú szavai kétségtelenül jelentőséggel bírnak a hivatalos jegyzőkönyv számára, mégis kimaradtak. Össze lehet hasonlítani Y ehiel Dinur j egyzőkönyvével. ahol a tanú zavarodottsága és az utána következő ájulás egyértelműen megjelenik. 35. "A jeruzsálemi ügyészség. amely úgy vigyázott. nehogy kellemetlen helyzetbe hozza az Adenauer-kormányt, ezt sokkal egyértelműbb igazságszolgáltatás árán is elkerülhette volna, vagyis ha a történetnek ezt a fejezetét nyilvánosságra hozza." (EIC/;lJltlllll úz Jen{,lfl!elJl. 119. o.) "Mrs. Charlotte Salzberger tanúvallomása Theresienstadtról [ ... ] bepillantást engedett abba az elhanyagolt sarokba. amelyet az ügyészség következetesen »általános képnek« nevezett." (uo. 120. o.) "Nagyon is örültek. hogy nem kell »kidolgozniuk« a történetnek ezt a részét." (uo. 121. o.) "A legsúlyosabb hiba az volt. hogy az általános képből kihagyták azt a tanúvallomást. amely a náci hatóságok és a zsidó vezetők közötti együttműködésről számol be." (uo. 124. o.). 36. EÚ'/;mtlllIZ tiz ,/er//'/fl!elJl, 124. o. 37. JrM!Ú"eúzJenMil!elJl, 294-295. o. (Jíé!e!,/erttM/tÍlfIllf,m, 418. o.). 38. Pnina Lahav: Jllt!tjt'IJzm! tiz Jerwtl!em: Cb{~/Jr{,lt,a' SÚJlOIl A,tjrtlllfl! {[lltJt/;e ZtÍmút Cnztllly. University of California Press, 1997. 121-165; Hannah Yablonka: The Law for the Adjudication of Nazis and Their Collaborators: Another Aspect to the Question of Israelis, Survivors and the Holocaust . Ktz!/;aJm, 82. 1997.135-152. o. (héber). 39. Nl.ichael Keren: Bm {/lIrúJ//;1 T/;mryIJ!Sm'e!"t"{i;IlIy: T/;e Tniz!IJ/AtJ{l/'jJ/; E,r/;lIltllllZ, tiz: A,ltíú" tZIzel !eilder.'/;'jJ tiz hme! London, 1991. 46. o. Hausnernek. aki megpróbálta előmozdítani azt a lépést. hogy ne az áldozatokat. hanem az elnyomókat vádolják. és ezért emelt hangszigetelt falat a két tárgyalás közé. óvatosnak kellett lennie. hiszen éppen azok a zsidó vezetők. mint Hansi Brandt és Pinchas Freudiger. akik Eichmann-nal tárgyaltak, voltak a legfontosabb tanúk bűnösségének leleplezésében. 40. Levél Karl Jaspershez. 1960. december 23., Ktlr!JrldjJer.1 C,rredjJtJlldmce. 1926-1969, ed. Lotte Kohler and Hans Saner. San Diego, 1993.414.417. o. 41. Arendt könyvének zsidó körökből származó kritikái két fő témára koncentráltak: a Judenratról szóló fejezetre és a Gonosz banalitásáról alkotott elméletére. Mindkettő. érveltek a kritikusok. arra szolgált. hogy elhomályosítsa a különbséget áldo-
l.EC'Ri\ TÖRTÉNETAIONDÓK
BILSK~
VERSENYE
zat és hóhér között. Lionel Abel: The Aesthetics of Evil: Hannah Arendt on Eichmann and the Jews. POr/ÚOIZ Rel'tew, 1963. nyár, 211. o.; Marie Syrkin, Hannah Arendt: The Clothes of the Empress. LJúJmt, 1963. ősz, 341. o.; Marie Syrkin, Miss Arendt Surveys the Holocaust, JewkfbFrontier, 1963. máj. 7. o. Néhány interjúban egyenesen azzal vádolták Arendtet, hogy magára v
ES
i\Z
[ICHMANN·PER
59. Tt'útb allJ PtJltáú, 264. o. ((tJOztt(tJ ú ptJltiiJ:a, 271. o.) 60. Uo 2,38-239. o. (uo. 244-245. o.) 61. JIM/lcnn Jertldolem, 291. o. (!tékt Jerttztrfkmben, 413. o.). 62. Trtilb ([nj POlt'ticd, 262. o. ((t/='t(t/ ú jltJlt'tiJ:(/, 269. o.). 63. Anndt megmagyarázza, miért nem elegendő a történetmondáshoz a tények puszta felsorolása: "a valóság más és több, mint a tények és események összessége [ ... ] A történetben az egyes tények elvesztik esetlegességüket, és egyfajta emberileg felfogható jelentést nyernek." Uo. 261-262. o. (Uo. 269. o.) 64. "A történetmondó - a történész vagy a regényíró - politikai szerepe az, hogy megtaní'tson a dolgokat úgy elfogadnunk, ahogy vannak. Ebből az igazsághoz való hííségnek is nevezhető elfogadásból fakad az ftélőÁ:é,o&M(t/." Uo. 272. o. (uo 270. o.) 65. Hausner kerettörténeté'- valóban a két előző per, a Kastner-per és a Nürnbergi per ismeretében lehet megmagyarázni, Kastner pere olyan nyJvános vitához vezetett, amely a résztvE'vőket politikai hovatartozásuk alapján osztotta meg, de az ügyet nem zárta le, és katarzishoz sem vezetett. Ennél az oknáll fogva Hausner úgy elöntött, hogy kettéválasztja a történetet, és a hóhér perében nem tárgyalja meg a Judenrat ügyét. A Nürnbergi per kihag)1:a a zsidó történetet, mert az agresszív hadviselés megítélésének keretein belül az emberiség ellen elkövetett bűntettek nek csupán korlátozott megtárgyalására szorítkozott. Erre reagált Ben Gurion, amikor úgy döntött, hogy Izraelben olyan tárgyalást folytat le, amely elmondja a náci rezsim zsidó áldozatainak történetét. Ahhoz, hogy ezt lehetővé tegye, Hausnernek a "zsidó nép ellen elkövetett bilntetteket" kellett hangsúlyoznia. Vagyis a két korábbi per szolgál magyarázatul. miért döntött Hausner az Eichmann-perben ilyen bűnvádi eljárás mellett. 66. Hausner kerettörténetét össze lehetett egyeztetni a "diaszpóra eketését" hirdető cionista tannal is, amely a diaszpórában élő zsidók életét az üldözések összefüggő sorozataként ábr
LEOR/\ TÖRTÉNETMONDOK
B1LSKY
VERSENYE
75. Eté/mzann tÍ, Jertualem, 12. o. 76. Arendt Jaspershez írt levele, 1960. december 23., COrr&IjlOlzJetICe, 417. o. 77. Eullllla/lIl Ln JertMalem, 211. o.; A vagy/vagy választási lehetőség (túlélők tanúvallomása vagy dokumentumok) arra a jelenségre mutat rá, amelyet a totalitárius rezsim alakított ki, vagyis hogy két, egymástól független világ létezik, az áldozat világa és az üldöző világa, amelyet áthidalhatatlan szakadék választ el egymástól. 78. JtMttée tÍz JertMalem, 291. o. (lÍélet Jem-Z
ÉS
/\Z
EICH,\1/\NN-PER
ration Camps. Jell'tdb StJCtiz/ Stl/dM' (1950) 49, 59-60. o.: "A legnehezebb elképzelni és a legelképesztőbb megvalósÍtani azt a teljes izolációt, amely a táborokat választotta el a körülöttük lévő világtól, mintha, lakosaikkal egyetemben, már nem is tartoznának az élők világába [ ... ] A letartóztatás pillanatától kezdve, a külső világból elvileg senki sem hallhatott többet a fogolyról, mintha máris eltűnt volna a Föld felszínérőL" 88. Arendt elmondja, hogyan képez a totalitárius rendszer "fehér foltokat", amelyekben minden tett, legyen az jó vagy gonosz, eltűnik. Etébmtlllll tÍz JerlMalem, 232. o.; Hannah Arendt: A totaltiarl::Il11M.tJyókerel; Európa, Bp., 1992. 89. Lawrence Douglass: Et/m iM Wtilledd, I. fent. 90. Idézve in: ftfttÍJlOllMf, 210. o.: "A németek még azt is megtiltották, hogy a "holttest« vagy az "áldozat« szavakat használjuk. A halottak csupán farakást, szarkupacot jelentettek. A németek kényszerítettek. hogy a holttesteket fijü/"e/mek, vagyis bábunak. babának vagy Schmattesnek nevezzük. ami »rongyot« jelent." 91. Arendt: Dmcmtmtwll Dlm/ld, 60. o.: "Teljes uralomról akkor beszélünk, ha egy embert, aki mindig a spontenaitás és a kondicionáltság bizonyos keveréke, átalakítan ak egy tökéletesen kondicionált lénnyé, akinek reakcióit még akkor is ki lehet számítani, amikor a halál előtt áll." 92. Az áldozatokat valóban az motiválta legerősebben a túlélésre, hogy elmondhassák történetüket. Hausner Így idézi az egyik túlélő szavait: "Amikor Varsóban bujkáltam a gettólázadás után, azt hittem, én vagyok az egyetlen életben maradt zsidó a több millió lengyelországi zsidó közül. Tudtam: életben kell maradnom, hogy Hitler veresége után elmondhassam a világnak, mi történt." JtMtU"e tÍl Jertualem, 293. o. (lÍélet Jertl.z
