Christian Cameron
Türannosz
3. könyv
Halotti játékok Gold Book
A Trekkereknek
Fülszöveg Alexandrosz halála után a világ egyetlen óriási csatatérré változott, amelyen a tábornokai küzdenek az általa létrehozott hatalmas, de kaotikus birodalomért. Mindenkinek élet-halál kérdéssé vált, hogy melyik oldalt választja – és hogy tud-e időben váltani. Az egyik fekete-tengeri királyság örököseinek, Szatürosznak és Melittának hamar meg kell tanulniuk ezt a leckét, miután egy árulás nyomán számkivetettekké válnak, és menekülniük kell, ha élni akarnak. Tanítójuk, a spártai Philoklész társaságában veszélyes útra indulnak nyugat felé – nyomukban könyörtelen orgyilkosokkal – abban a reményben, hogy eljutnak Alexandria biztonságába. A menedék helyett azonban az ikrek a szövetségek, a cselszövések és összeesküvések kusza hálójában találják magukat, elkerülhetetlenül sodródva a végső, monumentális összecsapás felé…
SZÓJEGYZÉK Arjanam (aveszta) Nemes, hősies. Aszpisz (görög) Nagy, kerek, mély pajzs, a görög (de nem a makedón) hopliták felszerelésének része. Baksza (szibériai) Sámán, varázsló, álmodó. Daimón (görög) Szellem. Ephébé (görög) Újonc hoplita, fiatal férfi, a városa seregébe való belépést megelőző kiképzés alatt. Epilektoi (görög) A város vagy a phalanx válogatott harcosai; elit katonák. Eudaimónia (görög) Jólét. Szó szerint „jó szellemű”; l. daimón, fentebb. Gamélia (görög) Görög ünnep. Gorütosz (görög és talán szkíta) A szkíták felül nyitott, gyakran gazdagon díszített tegeze. Himation (görög) Súlyos, legalább 120×60 hüvelykes (kb. 300×150 cm) egyetlen szövetdarabból készült ruhadarab, amelyet a test köré tekerve és az egyik vállra vetve viseltek férfiak és nők egyaránt. Hipparkhosz (görög) A lovasság parancsnoka. Hippeisz (görög) Katonai értelemben a görög sereg lovassága. Általános értelemben a lovagi osztály, amit általában a város leggazdagabb emberei alkottak. Hoplita (görög) Görög nehézgyalogos katona, aki aszpiszt (a nagy kerek pajzsot) visel és a phalanxban harcol. A legtöbb városban a középosztálybeli szabadok közül kerültek ki, és bár néha megjelenésükben a középkori lovagokra emlékeztetnek, a kisvárosi milíciához is hasonlíthatók, mivel kézművesek és kisbirtokosok is voltak közöttük. A klasszikus görög kor elején akár a három hektárt művelő földművesektől is el lehetett várni, hogy legyen aszpiszuk és hoplitaként szolgáljanak. Hoplomakhosz (görög) A vértben való harc tanítója. Hüperétész (görög) A hipparkhosz kürtöse. Khitón (görög) Tunikaszerű ruhadarab. Egyetlen darabból készült, középen kettéhajtották, kétoldalt, a nyaknál és a vállnál összetűzték és övvel összefogták. A férfiak khitónja lehetett hosszú vagy rövid. A nagyon rövid, kis szövetdarabból készült fajtát néha „khitoniszkosznak” nevezték. Becslések szerint a legtöbb khitón körülbelül 60×90 hüvelykes (kb. 150×220 cm) szövetdarabból készült, és a derékra kötött övvel vagy kötéllel állították be a végső hosszát. A tűk, csatok és övék lehettek egyszerűek vagy díszesek. Görögországban általában gyapjúból készüllek, keleten inkább vászonból. Khlamüsz, (görög) Köpenyszerű, sűrű szövésű, gyakran mosott gyapjúszövetből készült ruhadarab. A khlamüszt általában a nyaknál összefogva, köpenyként viselték, de előfordult vállra vetve, az egyik kar alatt összefogva is. A szabadokat néha ábrázolták meztelenül, csak khlamüszben, de ritkán khitónban, khlamüsz nélkül – úgy tűnik, nem a khitón volt a fő ruhadarab, hanem a khlamüsz. A khlamüszt férfiak és nők egyaránt viselték, bár más módon. Úgy tűnik, a khlamüsz is 60×90 hüvelykes (kb. 150×220 cm) szövetdarabból készült. Kithara (görög) A lírához hasonló hangszer. Kliné (görög) Ágy vagy kerevet, amelyen a hellén férfiak és nők étkeztek, és feltehetőleg aludtak is. Kopisz (görög) Hajlított pengéjű tőr vagy kard, hasonló a modern gurka késhez. Gyakran megjelenik a görög műalkotásokon, és olykor még a kis evőkéseket is hasonló alakúra készítették. Makhaira (görög) A rövid gyalogsági kardnál hosszabb és erősebb görög nehéz lovassági kard. Lóhátról való harcra tervezték, a phalanxban nem vették hasznát. Ugyanakkor a szót használhatták bármilyen késre is.
Paraszang (perzsa eredetű görög) Körülbelül harminc stadion. Lásd lentebb. Phalanx (görög) A görög hopliták gyalogsági alakzata. Általában nyolc-tíz sor mély volt, és olyan széles, amennyire a körülmények engedték. A görög hadvezérek mélyebb és véknyabb alakzatokkal is kísérleteztek, de a phalanx nagyon szilárd és nehezen áttörhető volt, szilárd lándzsahegy- és pajzsfalat alkotott az ellenség előtt akár a makedón pikákkal, akár a görög lándzsákkal szerelték fel. A phalanx jelentheti a hadra fogható férfiak egy csoportját is. A makedón phalanx mélyebb volt, hosszabb lándzsát, szarisszát használt, amely leginkább a későbbi korok pikáihoz hasonlítható. A phalanx tagjait, különösen a makedónét, néha phalangitáknak nevezik. Phülarkhosz (görög) Egy hoplita sor, körülbelül tizenhat ember parancsnoka. Porné (görög) Prostituált. Pousz (görög) Körülbelül egy láb (~30 cm) hosszúság. Prodromoszok (görög) Felderítők, az elöl haladók. Psziloszok (görög) Könnyűgyalogos portyázók, általában íjakkal, parittyákkal, esetleg hajítódárdákkal felfegyverzett férfiak. A görög városállamok hadviselésében a psziloszok a legszegényebb szabadok közül kerültek ki, akik nem engedhették meg maguknak a hoplita páncélzatot és a mindennapos gyakorlást a gümnaszionban. Szasztar (aveszta) Zsarnoki, zsarnok. Stadion (görög) Körülbelül ⅛ mérföld. A „sztadionban” lefutott táv 178 méter. 30 sztadion egy paraszang. Taxeisz (görög) A makedón phalanx egységei. Bármekkora csoportra vonatkozhat, de gyakran használatos „század” vagy „zászlóalj” értelemben. Az én taxeiszeim ötszáz és kétezer fő közöttiek, a veszteségektől és a megosztástól függően. Tekinthető a phalanx szinonimájának, bár egy phalanx akár tucatnyi taxeiszből is állhatott a nagy csatákban. Xiphosz (görög) Egyenes pengéjű gyalogsági kard, a hopliták és psziloszok leggyakoribb fegyvere. Az ókori görög művészet, különösen a vörös alakos vázák sok hoplita ábrázolásán látható, magából a kardból azonban csak néhány darab maradt fenn, és sok vita zajlik az alakja és használata körül. Úgy tűnik, nagyon hasonló volt a római gladiushoz.
I. e. 316 Kineász kurgánja úgy emelkedett a Tanaisz deltája fölé, mint a távoli Egyiptom valamelyik tőzegből emelt piramisa. A tetején egy pároszi márványlap csillogott fehéren a napsütésben. A kurgán lábánál, ahol a tavaszi áradástól barna Tanaisz mosta az iszapos partot, ott állt Szrajanka, Kineász özvegy felesége. Mögötte egy harmincevezős hajó várakozott, farával szilárdan az iszapban, várva, hogy ismét megölelje gyermekeit – Melittát, aki tizenkét évesen már anyja vonásait viselte, és az ikertestvérét, Szatüroszt, akinek a csípőjén, a vállain és a szája körül az apja vonásai köszöntek vissza. A szája körül, ami most remegett a visszafojtott sírástól. Szatürosz megölelte az anyját, aztán Melitta megfogta a kezét, és megálltak tanítójuk, Philoklész mellett. – Engedd el néha őket a tekercsek és a holt költők mellől – kérte Szrajanka. – Lovagoljatok. Horgásszatok. A túl sok írás megöli a lelket. – Az olvasás úgy edzi az elmét, mint az atlétika a testet – idézte automatikusan Philoklész, az „atlétika” szót kissé kásásán ejtve. – Öt napig leszek távol. Egy kellemetlen kötelesség, aztán indulhatunk a fűtengerre, egész nyárra. Mit felejtettem el? – nézett Szrajanka Szatüroszra, aki észben szokta tartani a dolgokat. – Mindent elmondtál – vágta rá Melitta. – Bármelyik nap megérkezhet az új atlétikatanár Korinthoszból – mondta Szrajanka. – Gondoskodjatok az illő fogadtatásról. – Tudom – bólintott Philoklész. Nem volt részegebb a szokásosnál, és a rögzült megszokások könnyedségével engedte el a füle mellett Szrajanka utasításait. – Mind tudjuk – tette hozzá Melitta. Szatürosz mondani akart valamit, de minden erejére szüksége volt, hogy visszafojtsa a sírását. Utált távol lenni az anyjától. Összeszedte magát, vett egy nagy levegőt, és így szólt: – Hajózni akarok. Szrajanka rámosolygott, mert Szatürosz imádta a hajókat és a tengert, ahogy a testvére a lovakat és a fűtengert. – Hamarosan, drágám. Nemsokára te leszel a hajóm parancsnoka. – Elnézett a víz felé. – De ezen az úton még nem. Szatürosz megremegett visszafojtott érzelmeitől, mégis visszamosolygott az anyjára, aki elégedetten látta, hogy a fia kezd megtanulni uralkodni magán. Aztán rossz előérzete ellenére lement a partra, és fellépett a hajó oldalának támasztott pallóra. Két nap alatt értek el a Lazac-öblöt határoló hosszú földnyelvek végéig, majd még egy napig haladtak az ideiglenes szigetek között a Fekete-tengerig. Amikor az utolsó alattomos homokpadot is maguk mögött hagyták, partra szálltak, a szabadban töltötték az éjszakát, majd lassan evezni kezdtek a part mentén Herón városa, Pantikapaion felé, a találkozóra. Olyan nap volt ez, amire az emberek azért szoktak emlékezni, mert boldogok voltak – az ég olyan mélykék, amilyen csak lehetett, a tavaszi napsütésben zölden csillogott a láthatárig nyúló, hullámzó fűtenger, az azúrkék víz mintha csak az ég tükörképe lett volna, és az aranysárga homokos part délen és nyugaton szépen kiemelte a távolabb elterülő, felszántott földeket. Ősszel mindenfelé gabona fog ringani – a gabona, ami gazdaggá tette a Fekete-tenger partvidékét. Szrajanka a hajó tatjában ült, legjobb harcosai körében, Ataelosszal, a keletről származó szakával, aki egykor a férje felderítőinek a parancsnoka volt. Most már azonban nem lehetett egyszerű felderítőnek tekinteni – a klánja több mint hatszáz lovast számlált.
Az evezőket görögök, valamint helybéli maeóták húzták – földművesek, hasonlóak a nyugatabbra élő szindikhez. Szrajanka elmosolyodott, ahogy rájuk nézett, mert a három nép keveréke a Tanaisz folyó mentén alapított majdnem királyságát jelképezte. Ma azért akart partra szállni Pantikapaionban, hogy szerződéssel szilárdítsa meg helyzetét – görög dolog, de megértette a lényegét –, és biztosítsa a hajói, a földművesei és a gyermekei biztonságát. Minden teljesen más, mint gyerekkorában volt, gondolta, a napfényben fürdetve az arcát. Lándzsaszűzként bejárta a fűtengert. Amikor haragra lobbant, harcolt. Amikor az ellenségei erősebbek voltak, elvágtatott és eltűnt a fűtengeren. Kineász és a fekete-tengeri királyság álma mindent megváltoztatott. Most több ezer földművest kellett megvédenie, és több száz görög telepest és kereskedőt. Túszokat. Már nem lovagolhatott el. A parton, olyan messze, amilyen messze egy jó ló vágtatna kétszáz szívdobbanásnyi idő alatt, megpillantotta a férfit, akihez jött – Herónt, Pantikapaion türannoszát. Akárcsak Ataelosz, tucatnyi évvel korábban Herón is a férje embere volt. Nem a kedvence, de a kötelék erős maradt. Herón a Fekete-tenger királya akart lenni, és bár a gondolat sértette Szrajankát, az elismerése egy lóba sem került, ahogy a régi szaka mondás tartotta. Felkuncogott. Ataelosz szélesen rávigyorgott. Könnyű, de ostoba dolog lett volna ezeket a vigyorokat a butaság jeleinek tekinteni. Ataelosz esze nagyon is jól vágott, csak éppen azok közé tartozott, akik szinte mindenen mosolyogni tudtak. – Boldog lenni? – kérdezte Ataelosz. Tizenöt éve élt görögök között, de a nyelvtudása hajszálnyit sem javult. – Nemsokára a Belső-tenger kánjává tesszük Herónt – felelte Szrajanka szaka nyelven, nyilvánvaló megvetéssel. Ő, aki Kürosz kardját viseli, és egy nap akár a fűtengeren élő összes szaka királynője is lehet, térdet hajtson valami görög fiúcska előtt, akinek mindössze egyetlen városa van? – Eumelésznek – vont vállat Ataelosz. – Eumelésznek hívni magát, nem Herónnak – folytatta görögül. Szrajanka a közeledő partot nézte, és megrázta a fejét. – Sehogy sem tudom rávenni magam, hogy kedveljem – mondta. Ataelosz ismét vállat vont – rég eltanulta és előszeretettel használta a görög gesztust. Arannyal áttört, súlyos qini köpenyt viselt, alatta pedig bronz- és szarupikkelyekből álló vértet. Kis termete ellenére annak látszott, ami volt – vidám hadúrnak. – Meggondoltad magad? – kérdezte végül, szakául. Szrajanka megrázta a fejét. Látta Herónt – Eumelészt – valamivel a két tucat zsoldosból álló testőrsége előtt. Bíborba és aranyba öltözött, a saruja vörös volt, és díszes kardot viselt. Közvetlenül mögötte egy másik férfi állt – idegen, de a testtartása alapján majdnem olyan fontos, mint Herón, még ha a termete és az öltözéke nem is árulkodott erről. Közepes termetű volt, a haja hétköznapi. Ám az, hogy ilyen közel állt Herónhoz, arra késztette Szrajankát, hogy összehúzza a szemét. – Ki az? – kérdezte szakául. Ataelosznak nem kellett részletesen elmagyaráznia, kire gondol. Ataelosz ujjnyira megemelte az állát, jelezve, hogy ő sem látta még az alakot. Szrajanka rámosolygott a hajó parancsnokára – a navarkhosznál, ahogy a görögök nevezték, nem ismert beképzeltebb alakot. – Itt köss ki! – mondta. – Sétálunk egy kicsit. Ataelosz elvigyorodott az óvatossága láttán. A hajó orra sziszegve, csikorogva futott ki a homokra. Az elöl állók kiugrottak és feljebb húzták egy öllel, aztán a többi evezős is kiszállt, és egészen a tőkesúlyig vonszolták. A szakák, akiket távolról sem lehetett tengerjáró népnek tekinteni, csak ekkor ugrottak ki a homokra. Szrajanka két harcosa megérintette a földet, majd a homlokát.
Szrajanka a néhány tucat lóhossznyira álló Herónt figyelte. – Tegyétek vízre a hajót – mondta görögül. – Álljatok készen az azonnali indulásra. Ataelosz felvonta a szemöldökét. – Nézzétek el egy öregasszony szeszélyét – folytatta Szrajanka. Ellenőrizte a gorütoszát, a tegezt, amit minden harcos állandóan magával hordott, megérintette az íjat és a nyílvesszőket, a tegezre szíjazott kést, és a derekán lógó kardot, Kürosz kardját. A szakák követték a példáját. A harcosok őt és Ataeloszt nézték. – Bolond vagyok – morogta Szrajanka. – Essünk túl rajta. – A gyerekeimért, gondolta. Szerette az életet, nem kellett az összes szaka királynőjének lennie, de még csak régi ellenségét, Marthaxot sem kellett megdöntenie. Élvezni akarta, ami még hátravan. Egy térdhajlítás, és minden, amiért eddig dolgozott, biztonságban lesz. Csakhogy nem akart térdet hajtani. Ó, szívem férjura! Legyőztük Iszkandert, és most hajtsak térdet egy bolond előtt? A mély homokban való botorkálás híján volt minden méltóságnak, és Szrajanka azt kívánta, bár úrrá tudott volna lenni félelmein és megvetésén, és Herón előtt kötött volna ki. Eumelész előtt, gondolta. A madárijesztő, a haszontalan fiú előtt. A senki előtt, aki a férje örökösének pózában tetszeleg. Aztán odaért – egy lóhosszra állt a bíborköpenyes alaktól. Meghajolt. – Gyönyörű! – mondta a Herón mögött álló férfi. Athéni akcentussal beszélt, amiről Kineász jutott Szrajanka eszébe. Úgy tűnt, fél tőle. – A tied – vetette oda Herón, azzal sarkon fordult, és eltűnt a testőrei között. Árulás! Szrajanka azonnal tudta. Az akinakésze – Kürosz karhosszúságú, halálosan éles kardja – hamarabb a kezében termett, mint ahogy a testőrök odaértek volna hozzá. Az ostoba, így leleplezni az árulását! – gondolta Szrajanka, és Kürosz kardjának hűvös jádemarkolata megnyugtatta. Elkapta az első felé döfő súlyos lándzsát, és megrántotta, majd a kard hegyét a katona torkába döfte a nagy, kerek pajzs fölött. Egy ütés érte az oldalát, bár a köntöse alatti vért eltérítette a lándzsahegyet. Megpördült, de a testőrök már körülvették, és nem kockáztattak. Lekuporodott feldöfött egy pajzs alatt. A férfi sikoltva eldőlt, ő pedig a helyére szökkent – egy ütés a hátára, majd még egy, és éles fájdalom. Érezte, hogy beszűkül a látása és kimegy a lábából az erő, de ott volt az a másik férfi, és rávetette magát. Elvesztette az uralmat az izmai fölött, miközben a penge lecsapott a férfi orrnyergére, és a vére sugárban fröccsent a hátára. Lábakat látott – meztelen és súlyos saruba bújtatott lábakat. – Rohadt kurva! – sikított fel az athéni. Szrajanka elmosolyodott, bár körülzárta a sötétség, és tudta, mit jelent ez. Egy húsba csapódó nyílvessző tompa puffanása – a reccsenés, ahogy a nyílhegy áttöri a testőr fehér bőrthoraxát. Elmosolyodott volna, de már túl messze járt a sötét ösvényen. Ataelosz, gondolta. Él, ő lő. Mentsd meg a gyermekeimet, Ataelosz! Kiáltások. Lábdobogás. Az athéni káromkodása, orrhangon, mint aki csúnyán megfázott. Fázott – minden porcikája fázott. Ébren fekszik a szekerén, a fűtengeren, meztelenül, játékra hívva Kineászt, de fázik – aztán a melegség, a jutalom, ahogy a férfi lefekszik mellé, a melegség és az emberés lószag, és a koszos bronz szaga, ami illatszerként lengi körül. – Ne engem okolj! – mondta Herón. – Én átadtam neked. Te basztad el. – Lebágda az orrob! – nyögte az athéni. – Ostobaság. A nagyja még megvan. Már elküldtem a gyógyítómért. Szóval, mit akarsz… a fejét? – kérdezte Herón türelmetlenül. Szrajanka megfogalmazta az átkát, és lassan, szótagról szótagra elmotyogta, ahogy a mézesköcsögből kicsorognak az utolsó cseppek, és közben egyre közeledett a sötétség. És még
mindig hallott. – Baszd beg! – Az athéninek sikerült úgy visszaszólnia, mintha lett volna benne tartás. – Még egy sértés, és azt fogom mondani Kasszandrosz nagyúrnak, hogy elestél a harcban. Világos? Helyes. A gyógyítóm ellátja az orrod, aztán megpróbálom helyrehozni a te hibádat, mielőtt még több pénzem és időm bánja. Herón úgy beszélt, mint mindig – fensőbbségesen. – Hagydad elbenni a gis szkídád a hajóbal! – mondta vádlón az athéni. Kezdett elmúlni a sebesülés okozta sokk. – De áruldál el binget, de osdoba! Ha begölsz, Kasszandrosz bégez beled! – Ha te Kasszandrosz hatalmának a példája vagy, akkor lehet, hogy rossz lóra tettem – vetette oda Herón. – Add át üdvözletem Olümpiász úrnőnek. Ne feledd… én leszek a Fekete-tenger királya. Ez volt az ár. Világos? – Csend. – Magával kellett volna hoznia a kölykeit. Hol a fenében vannak? Holtan akarom látni őket. – Baszd beg! – köpött ki az athéni. Szrajanka elvesztette az érdeklődését. Elmúlt a fázás – meleg lábakat érzett a sajátjaihoz simulni, az orrát betöltötte a bronz, az olaj és a lovak illata – és egy kis férfiverejtéké. Kineász érintése megnyugtatta, mint mindig, és ellebegett.
I. RÉSZ IZZÍTÁS
1. I. e. 316 A palaesztra homokja hűvös volt az arca alatt, de az új edzője súlya kipréselte a tüdejéből a levegőt. – A korodhoz képest jó erőben vagy – állapította meg az atléta. Legördült leendő tanítványáról, és a kezét nyújtotta. – De ha egy férfival akarod összemérni az erődet, még egy darabig alul fogsz maradni. Az új edzőnek széles válla volt. Egy fejjel magasodott tizenkét éves tanítványa fölé, és szélesebb is volt – hordómellkasú, olyan izmokkal, amilyeneket a vázák hősábrázolásain lehetett látni. Therónnak hívták, versengett a babérkoszorúért Némeában és Olümpiában, de mindkét helyen veszített, ha csak hajszállal is. Hosszú utat tett meg, hogy a fiú tanára legyen, és egyértelműen megmondta, hogy látni akarja, mivel lesz dolga. Egy karcsú, kisfiúsan izmos testtel volt dolga – jó nyersanyag, de se súlya, se válla. Elég csinos arcú, sötétbarna hajjal, távol ülő szemekkel. A teste jó formájú, az orra még ép, és nem serken a bajsza meg a szakálla. A fiú megragadta az edző kezét, és talpra húzta magát. Szégyenlősen elmosolyodott, és megdörzsölte a csípőjét. A sípcsontján kék foltok tarkállottak, olyan szabályos elrendezésben, hogy azt mondogatta, olyan, mintha szkíta nadrágot viselne. – Egyszer még legyőzlek – mondta. Aztán riadtan elmosolyodott, azon töprengve, nem volt-e túl sértő. Therón a fejét ingatta. – Gyors vagy és ügyes, fiú, de soha nem lesz olyan széles a mellkasod, hogy a homokba nyomd a fejem. A fiú meghajolt – természetesen, mindenféle szolgaiság nélkül. – Ha te mondod – felelte, de a hanghordozásából egyértelműen hallatszott, hogy nem gondolja komolyan, sőt talán leheletnyi gúny is rejlik a szavaiban. Rápillantott a tanítójára, a másik hatalmas termetű férfira, aki a sztoa árnyékában heverészett. Az atléta hirtelen elvörösödő arcán tisztán látszott a haragja. A fiú testvére, aki az egyik oszlop rejtekében kuporgott, felnevetett. Az új edző – a leendő edző – megpördült. – Te lány! – mondta. – Neked nincs helyed a küzdőtéren! Ifjú úrnőm – tette hozzá fejet hajtva és kezével eltakarva ágyékát. Az edző is és a fiú is meztelen volt. Az „ifjú úrnő” előlépett az oszlop mögül. – Ebben nem értünk egyet – jelentette ki. Férfi khitónt viselt karcsú dereka és hosszú lábai körül. Ő is tizenkét éves volt, de már látszott, hogy anyja telt keblét és nagy, meghatározhatatlan színű szemét örökölte. – Ha ragaszkodsz hozzá, az anyám is megmondhatja majd. Én is meg akarom tanulni, hogyan küzdenek a görögök. Therón, a született atléta, aki háromezer sztadiont tett meg a Fekete-tengeren, hogy elfogadjon egy megbízatást, ami után élete végéig gazdagon élhet korinthoszi otthonában, nem hátrált meg. – Nem illő nőknek atletizálni – kezdte. – A spártai nők minden játékon részt vesznek – vágta rá a lány. – A tanítóm szokta mondani – rebbent a tekintete az oszlopsor alatt heverésző nagydarab férfira. – Amikor józan – tette hozzá a fiú. Fogott egy sztrigilt, és kezdte lekaparni a homokot a combjáról. – Azt is mondta, hogy Némeában nők is indulnak a futóversenyen. Te is versengtél Némeában, nem, Therón?
Therón tekintete ide-oda vándorolt a két testvér között, és a szája sarka lassan mosolyra húzódott. Ám miközben a fiú a mosolyra figyelt, az edző kinyújtotta egyik óriási karját, elkapta, megpördítette, az egyik lábával gáncsot vetve a földre vitte, és rálépett a mellkasára. – A küzdőtéren mester a megszólításom – közölte. – A testvéred nem lehet itt. Amint az úrnő visszatér az útjáról, beszélni fogok vele a női versenyszámokról… örömmel tanítok egy ilyen hosszú lábú gyermeket futni. De a pankrationról szó sem lehet. A pankration férfiaknak való. Ölni tanít. A lány bólintott, bár a testtartásából látszott, hogy csak udvariasságból, nem beleegyezően. – Anyám ötven embert ölt meg – közölte. – És te? – Ismét bólintott, mielőtt Therón válaszolhatott volna. – Akkor te fogsz tanítani minden nap – mondta a homokban vergődő fivérének. – Neked is jót fog tenni, gyakorolhatod az aznap tanultakat. – Mester, felállhatok? – kérdezte a fiú. Therón levette róla a lábát és ismét a kezét nyújtotta. – Természetesen. – Hátat fordított a lánynak, majd szembenézett új tanítványával. – Nézni szokta a húgod, ahogy edzel? – kérdezte. A fiú felnevetett. – Velem edz! – felelte. – Mester. – Addig nem, amíg nem beszéltem az anyátokkal – rázta meg a fejét Therón. – Ifjú úrnő, kérlek, távozz a palaesztrából. A lány újból bólintott, lassan, ugyanúgy, ahogy korábban a fivére. – Erről még beszélünk majd – mondta. Kecsesen, a korára jellemző esetlenség nélkül felállt, és elindult az oszlopok között a fürdő felé. A boltív alatt megállt. – A nevünkön szólíts minket – nézett Therónra. – Ez anyám kívánsága, és igaza van. Én nem vagyok itt úrnő, ahogy te sem vagy úr. Melitta vagyok. A fivérem Szatürosz. Athéni Kineász és Szrajanka úrnő gyermekei vagyunk. A családunk harcolt Marathónnál a médek ellen és a fűtengeren Dareiosz ellen. Apánk Héraklész leszármazottja, anyánk Artermiszé. – Fejet hajtott. – Itt egyetlen úrnő van, az anyám, neki pedig nincs ura. Therón nem sok tizenkét éves lányt ismert Korinthoszban, aki ilyen fensőbbségesen tudott volna nézni rá. A lány egyet sem pislogott, mióta beszélni kezdett. – Úgy tudom, az apátok halott – mondta. A lány – Melitta – hosszan rámeredt. – Erről még beszélünk majd – ismételte meg, azzal bement a fürdőbe. Therón visszafordult a tanítványához, Szatüroszhoz. – Azt mondtam, három esésig – mondta, aztán hátrapillantott a válla fölött, mintha meg akarna győződni róla, hogy a lány valóban elment. – Ez egynek számít vagy kettőnek? – kérdezte a fiú, rossz szándék nélkül. Pontosan úgy értette a kérdést, ahogy feltette. – Mester – tette hozzá kissé elkésve. Erre figyelnem kell, ha meg akarom tartani, gondolta. Therón kitárta a karját. – Egynek – felelte. – Készen állsz? A fiú küzdőállásba helyezkedett. Magabiztos volt a tartása – a tanítója elég jól ismerte a pankrationt ahhoz, hogy tanítsa. Therón mozdulatlanul állt, Szatürosz pedig húsz lassú levegővételig megtartotta a küzdőállást. Szépen állt, a kezeit magasan tartva, a súlyát jól elosztva, a bal lábát rúgásra készen előre téve. Therón körözni kezdett, és Szatürosz együtt körözött vele, gondosan tartva a távolságot. Az előbb rosszul mérte fel, milyen messzire ér el Therón karja. Most óvatosabb volt. Therón előrelendült, a jobb lábáról a balra helyezve a testsúlyát, és kinyújtva a karjait. A fiú blokkolta az egyik karját és erősen a térde felé rúgott, de Therón parányit arrébb lépett, és a rúgás a lábszára oldalát érte. Felmordult. – Jó rúgás! – húzódott hátra.
Szatürosz felvillantott egy vigyort, aztán támadásba lendült. Megpördült az első lábán, és ismét rúgott. Therón a lába után kapott – számított az újabb rúgása –, de csupán a levegőt markolta. A második rúgás csak csel volt. Szatürosz a tömegközpontja körül elfordulva leírt egy kört a felemelt lábával. Belépett Therón kinyújtott karjai közé, két kézzel megragadta az egyiket, és a teljes súlyát beleadva fordítani kezdte. Therón a másik karjával átölelte a fiú vállát és magához húzta, fogást keresve rajta, hogy elfordítsa a testét és tehermentesítse a megmarkolt karját. Szatürosz túl kicsi volt, hogy sokáig kitartson. Kétségbeesetten beleharapott az idősebb férfi bicepszébe, és a harapás nyomán vér fakadt. Therón felkiáltott és ököllel fejbe vágta. Szatürosz egész teste arrébb lendült az ütés erejétől, de megfeszítette az állkapcsát, és próbálta nem elengedni a kezeivel ellenfele verejtéktől sikamlós karját. A füle Therón mellkasához nyomódott, hallotta a szíve dobogását, ahogy az edző fél térdre rogyott a váll ízülete ellen intézett támadás nyomásától. Therón második ütése a fiú fejére megtörte a fogását, és Szatürosz rongybabaként zuhant a homokba. Nem ő döntött úgy, hogy elengedi az edző karját – egyszerűen minden erő kiszállt a végtagjaiból. Az jutott eszébe, vajon meghal-e, mint az Iliász hősei, amikor azt érezték, hogy elhagyta az erejük. A látása elhomályosult, és a palaesztra kezdett eltűnni előle. De még hallott. Hallotta, hogy a nagydarab korinthoszi feláll, és lesöpri a tenyeréről a homokot. Azt is, hogy valaki tapsol. – Jó, hogy győztél – hallotta a tanítója hangját. Részegnek és gúnyosnak tűnt. – Kár, hogy elvesztetted az új tanítványodat. Bár valószínűleg tanul majd belőle, hogy leütötted. – Nem akartam ilyen nagyot ütni – hallatszott az új edző bosszús válasza. – Apollóra! Úgy vérzek, mint egy áldozati állat. – Áthelyezte a testsúlyát. Szatürosz mindent tisztán hallott. Hallotta a férfi zihálását. – Sajnálom – mondta Therón. A tanítója bizonytalanul felállt, a talpa megcsikordult a márványpadlóra került homokon. Minden egyes szem csikordulása külön hangként csengett Szatürosz fülében. Rálépett a küzdőtérre. Hallotta a léptei egyenetlen zaját, még a homokon is, hallotta, hogy leakaszt egy tömlőt a távolabbi falról, és érezte a bőségesen arcába zúduló hideg vizet. A szemhéjai önálló életet élve felpattantak, és a fény fájdalmasan lecsapott a szemére. – Uh! – nyögött fel. Megpróbált felülni, és néhány szívdobbanásnyi idő alatt sikerült is, de aztán négykézlábra dőlt és kiöklendezte a reggelire evett zabkását. A szájában még érezte Therón vérének az ízét. Therón letérdelt mellé. – Hallasz? – kérdezte. – Igen – felelte Szatürosz. – Mester. Therón bólintott. – Megijesztettél – mondta, és vállat vont. – Elismerésem. Az, hogy egy fiú képes megijeszteni, önmagában is egyfajta győzelem. Ezentúl komolyan veszlek. Most azonban ígérd meg, hogy küzdés közben nem harapsz és nem nyomod ki a szemem. A szabályok is tiltják. – Spártában nem – szólt közbe a tanító, miközben letörölte a fiú száját a khitónjával. Therón tanácstalan arccal leült a sarkára. Látszott, nem tudja eldönteni, a tanító vele egyenrangú-e, vagy rabszolga. Pocakos volt, a haja ritkult a feje búbján, és egyértelműen részeg volt – elboldogult, ahogy sok keményen ivó rabszolga egész élete során, de azért részeg. Szatürosz körül forgott a helyiség, és nem volt kedve kisegíteni a jövevényt. Amúgy meg bolond volt, ha nem látta a tanítója khitónján az aranycsatokat. A részeg előrehajolt. – Életben maradsz, fiú? – kérdezte.
A savanyú bor bűze elöntötte Szatüroszt, és megint öklendezni kezdett. Amikor végzett, a tanítója felé nyújtotta a kezét. – Igen, mester – mondta. Nem okozott gondot, hogy „mesternek” szólítsa a részeget. Therón azonban nem úgy lett bajnok, hogy alábecsülte az ellenfeleit. – Te spártai vagy – nézett a tanítóra. A másik férfi bólintott. – Spártai voltam – felelte. – Most tanaiszi vagyok. – A spártai szellemessége csöpögött az öngúnytól. – Therón, Korinthoszból – nyújtott kezet az atléta. – Philoklész – fogadta el a felé nyújtott jobbot a másik. Therón elfintorodott, jelezve, hogy a spártainak részeg létére elég kemény a kézfogása. A két nagy termetű férfi néhány másodpercig egymást fürkészte, aztán Therón elvigyorodott, Philoklész pedig halványan elmosolyodott. – Most már felállhatok? – kérdezte a fiú a halántékát dörzsölgetve. – Forog körülöttem a világ. Therón szívdobogva megnyomta a hüvelykujjával az ütés helyét, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor nem engedett a csont a nyomásnak, miközben a fiú a fájdalom ellenére megpróbálta mozdulatlanul tartani a fejét. – Ma nincs több harc – mondta az edző. – És nincs alvás délután. Egy erős ütés után veszélyes lehet elaludni. – Olvastad a hermetikusokat? – biccentett Philoklész a korinthoszi felé. Therón bólintott, és a szemöldökét felvonva a tanítóra nézett, aki még szélesebben kezdett vigyorogni. – Jobban érzem magam – mondta a fiú. Hazugság. De az erény hazugsága. – Még egy menet? – Nem – rázta meg a fejét Therón. – Menjünk horgászni – javasolta Philoklész. – Kellemes időtöltés egy ilyen szép, tavaszi napon. Aeszóposz is helyeselné, Xenophón pedig egy egész könyvet írt róla – állt fel a spártai. – Kerítek fonalat meg bort. Találkozzunk az istállóknál, mielőtt a nap az égbolt tetejére ér. Meghajolt. Szatürosz kissé imbolyogva viszonozta a meghajlást. Elindult a küzdőtér homokjában a fürdő felé. Nem kellett támogatni. – Szoktál horgászni? – hallotta Philoklész hangját. A füle csengett, és alig bírt úgy menni, hogy ne támaszkodjon meg az oszlopokon, de hát csinált már ennél keményebb dolgokat is. – Az apám halász volt – felelte Therón. – Akkor ezt nemnek veszem – hangzott Philoklész válasza, aztán a fiú eltűnt a fürdő biztonságot nyújtó, párás melegében. Tanaisz egyidős volt az ikrekkel. A Fekete-tenger legfiatalabb városa a Lazac-öböl végében állt. Az új település közel egy paraszangnyira terjeszkedett az északi parton. A görög birtokok között, a vidéket aranyszínű szőnyegként betakaró gabonaföldeken a völgyben őshonos maeóta földművesek erős kőépületei álltak. A folyó torkolatának nagy részét halszárításhoz használt kis famólók és gátak borították – a Lazac-öböl leghíresebb terméke, az athéni ínyencek kedvence a halszósz volt. A lazacnak és a gabonának köszönhetően a város már most gazdag volt. A nem túl nagy település a Niké-templom és az amellett lévő, egy sokkal nagyobb városra méretezett, kőalapra fából épített, a legutolsó divat szerint díszített fürdő és palaesztra köré szerveződött. Az istennő aranyozott elefántcsont szobra a város két legkiemelkedőbb alapítójának, Diodórosznak, az éppen messze délen, a kardiai Eumenész szolgálatában harcoló zsoldosnak, illetve
a numídiai Leónnak, a Fekete-tenger egyik legnagyobb kereskedőjének a felajánlása volt. A nevük ott állt a templom és a palaesztra alapkövein, a város halottainak emlékére állított sztélén, és az új bíróság sarkában álló oszloptalapzaton. A vízparton húzott raktárházak zöme a Leóné volt, akárcsak a kőmólók, és neki köszönhetően mélyítették ki a kikötő medrét és építették fel a hullámtörőt, amely a parányi szigetláncot áthatolhatatlan védművé változtatta a Fekete-tenger téli viharaival szemben. Szrajanka úrnő, az ikrek anyja, nem görög asszony volt. A neve nem szerepelt egyetlen ajánláson sem. A kezdőbetűit nem vésték alapkövekre, a fegyvereit sem szentelték meg Niké oltáránál, de a keze nyomát mindenfelé látni lehetett a folyó mentén. A keleti asszagéták uralkodójaként – egyesek szerint királynőjeként – az ő szava tartotta távol a településtől a fűtenger törzseit, az ő harcosai tették függetlenné a várost a nyugaton megszületőben lévő boszporuszi királyság zűrzavaros politikájától. Az ő neve alatt éltek biztonságban a szindi és maeóta földművesek a folyóvölgyben. Az ő lovasai és a város hippeisze tartotta távol az útonállókat a Tanaisz és a távoli Rha közötti fennsíktól, hogy León és a többi kereskedő elhozhassa értékes áruit a messze keleten lévő Hürkán-tengertől – és még messzebbről, magából Szereszből és Qinből. Az ő fia volt Szatürosz, és az ő lánya Melitta. Kéz a kézben sétáltak át a városon az istállókhoz, amelyeket apjuk nevében építettek, be a hippodromoszba, ahol apjuk barátja, Koénosz még mindig gyakorlatozott az egykor apjukkal keletre, az Alexandrosz elleni legendás háborúba vonuló sereg maradékával. A régi harcosok többsége délre ment Diodórosszal, zsoldosként. – Hogy van a fejed? – kérdezte Melitta. Szatürosz pislogott néhányat. – A napon valamiért rosszabb – felelte lassan. Bementek a hippodromoszba – az új építésű, erős épület aránytalanul nagy volt a város által pillanatnyilag fenntartott lovasság létszámához képest. Szatürosz a fogát csikorgatta a fejében lüktető fájdalomtól, úgy megszorította testvére kezét, hogy az felmordult. – Bocsáss meg! – motyogta a fiú. Kihaladtak az istállók mellett álló oszlopsor előtt – faoszlopok voltak, de az építők mindent megtettek, hogy márványszerűre fessék –, és elárasztotta őket a lovak szaga. – Az istenek mosolyogjanak rátok, ikrek! – üdvözölte őket Peltón, León egyik felszabadított rabszolgája. – Philoklész mester egy öszvért választott. Az az új alak… túl nagy egy öszvérhez… egy lovat. Az ikrek szinte már cím volt Tanaiszban. Melitta bólintott. – Én Biont kérem – mondta. Bion szaka hátas volt, nagyobb, mint egy görög póni, úgy aránylott a magas lányhoz, mint egy felnőtt férfihez egy csatamén. Azért nevezte el Bionnak, mert a herélt valóban az élete volt. Akár boldog volt, akár szomorú, akár dühös, akár vidám, a lovaglás segítette át az élet nehézségein. Már kétszer is elment az anyjával az asszagéták nyári legelőire, a szüzekkel lovagolva, miközben fivére filozófiát és jogot tanult a távoli Athénban. Melittának a lova jelentette a választ a legtöbb kérdésre. Szatürosz végigment az épület előtt, az utolsó állásig, ahol apja csataménje ropogtatta az árpát, a nyugalmazott csatamének elégedettségével. – Van kedved járni egyet? – kérdezte az óriást. Thalassza kanca volt, de hatalmas kanca. Felemelte a fejét, és addig böködte az orrával a fiút, amíg az elő nem vett egy répát. Az állat felvetett fejjel, finnyás türelemmel rágcsálta el a csemegét. – Van kedved? – kérdezte ismét a fiú. – Azt hiszem, a válaszod igen. – Mikor nem volt valaha is? – nevetett fel az egykori rabszolga. – He? Most mondd meg! – Belépett az állásba, és egy sima mozdulattal feltett egy kantárt az öreg kancára. A bronzzabla még csak hozzá sem koccant a ló fogaihoz. Melitta feltette a tenyerét a lova hátára, és egyetlen lendülettel felpattant rá.
– Peltón, gondolkodtál már valaha azon, hogy miért lettél rabszolga? – kérdezte. Peltón körülbelül addig nézett rá szótlanul, ameddig egy bogár átmászik egy levélen. – Nem – bökte ki végül. – Gondolom, az istenek akarták így. – Letépett egy fűszálat, és rágcsálni kezdte a végét. – Bárkivel megtörténhet, nem? – Melitta! Szatürosz nem mindig helyeselte, ahogy a testvére a világ felé fordult – finoman fogalmazva is keresetlen nyerseséggel. A lány lenézett rá a lóról. – León rabszolgája volt. És León is rabszolga volt egykor. Tehát Leónnak több esze is lehetett volna. – Minél több? – kérdezte Szatürosz. Szerette azt hinni, hogy már férfi, aki megérti a világ dolgait. Azt mindenesetre megértette, hogy az ember nem kínozza a rabszolgákat azzal, hogy még az orruk alá is dörgöli rabszolga mivoltukat. – Annál, hogy rabszolgákat tartson – felelte a lány. Szatürosz a szemét forgatta. Kivezette Thalasszát az istállóból. A ló súlyos patái nagyokat csattantak a kockaköveken, és a meszelt falakról visszaverődő visszhang késként hasított az agyába, tovább fokozva fejfájását. Odavezette az állatot a fellépőhöz, majd felmászott, egészen hátra ülve, ahogy egy fiú meg tud ülni egy nagy lovon. Megigazította a gorütoszát, aztán odahajolt a testvéréhez. A kapunál meglátta a Therónnal vitatkozó Philoklészt. – Nem helyénvaló a rabszolgaságról beszélgetni a rabszolgákkal – mondta. – Miért nem? – vonta fel a szemöldökét Melitta. – Peltón rabszolga volt. Ki mást kérdezzek? Téged? Szatürosz felsóhajtott, ahogy csak a fiútestvérek szoktak a világon mindenfelé, megböködte Thalassza oldalát a meztelen sarkával, és a kanca elindult. Érezte az erejét – még tizenhét évesen, tucatnyi csata veteránjaként is erős, lendületes állat volt. Amikor a hátán ült, el tudta képzelni magát az apjaként a Jaxartésznél, Alexandrosz legyőzésére készülve. Az istállóból kilépett Peltón, egy gyűrött szalmakalappal a kezében. – Ez majd segít, fiúiker. Szatürosz ügyesen megfordult a kancával, elvette és a fejébe nyomta a kalapot. A széles karima árnyéka gyógyírként hatott. – Az istenek áldjanak meg érte, Peltón! – hálálkodott. – Titeket is, ikrek! – felelte a felszabadított rabszolga. – A testvérem nem akart megbántani – mondta Szatürosz. Peltón elmosolyodott. – Reméljük, soha nem kell a saját bőrén megtapasztalnia – felelte, és visszament az istállóba. Therón és Philoklész a lélek természetéről vitatkozott, ahogy Szatürosz és Melitta elhaladt apjuk bronz lovas szobra előtt, amely az agóra szélén állt, felemelt kézzel kelet felé mutatva, mintha csak a hippodromoszból vágtatott volna ki. Olbiában állt egy másik szobra is – szinte már félisteni hősként emlékeztek vissza rá, aki megdöntötte a türannosz hatalmát, a szakák pedig még mindig lovat áldoztak a kurgánjánál a tengerparton. Athénban viszont sokan rosszakat mondtak róla, és Szatürosz mindössze egy éve vett részt azon a bírósági eljáráson, ami végre felmentette az apját a hazaárulás vádja alól. Ezzel ő is elnyerte az állampolgárságot, így átvehette nagyapja vagyonát. Mindez csak azt bizonyította, amit magától is tudott minden tizenkét éves: a világ sokkal bonyolultabb, mint amilyennek az ember tízéves korában
tűnt. – Platón persze meggyőzően érvel emellett – kezdte Therón, mint aki már közölte az érveit, és valamiféle elismerésre vár. Philoklész vállán bőriszák lógott. Egy paskolással indulásra ösztökélte az öszvérét. Therón nagy lovon ült, a város egyik csataménjén, így a spártai fölé tornyosult, ám kénytelen volt a sarkával megrugdosni az oldalát, hogy elinduljon. Néhány lépés után nyilvánvalóvá vált, hogy a korinthoszi nem túl jó lovas. Melitta úgy nézett a keleti látóhatár felé, mintha halott apja kezét követné a tekintetével. A város egy sziklaszirten állt, és a kora délutáni napsütésben akár egy paraszangra, harminc teljes sztadionra, vagy még messzebb is ellátott. – Az ott füst? – kérdezte. Philoklész beárnyékolta a szemét, és Szatürosz követte a példáját. – Gondolom, új szántókat hasítanak ki – mondta a fiú. Azonnal meg is bánta a hangnemét; a tudásával hencegett a testvére előtt, pedig valójában fogalma sem volt arról, mi történik. Ezt ki kell nőnöm, gondolta. Melitta rápillantott, és halványan elmosolyodott, mintha a belső dialógus minden szavát hallotta volna. – León még nem tért vissza – intett az üres mólók felé, miközben kilovagoltak a kapun. – León, a numídiai, a városunk leggazdagabb polgára – magyarázta Philoklész Therónnak, akit azonban jobban lekötött a lova irányítása, mint a város társadalmi élete. – Barbár nőt vett feleségül. Remek lovas. Ahhoz képest, hogy rabszolga volt, előkelő ember lett belőle. – A ti Leónotokról még Korinthoszban is hallottam – felelte Therón. – Hó! – Semmi értelme haragudni egy lóra – mondta Melitta. Megfogta Therón kantárszárát, megsimogatta a herélt nyakát, mire a ló lecsillapodott. – Jókora hajóraj az évszakhoz képest – mutatott a tenger felé. Szatürosz odanézett. Először semmit sem látott, de aztán a világ peremén, az öböltől három-négy órányira megpillantott egy sor vitorlát. – Triremiszek – mondta, mert a vitorlák egyforma nagyságúak voltak. Valamivel közelebb egy pentekontéra evezett teljes erőből a kikötő felé. – Az anya hajója? – kérdezte a fiú. Megkönnyebbült, hogy látta. – Az túl korán lenne – felelte Melitta, de elmosolyodott. Ő is alig várta már, hogy hazatérjen. Therón rápillantott, aztán elfordította a tekintetét. Áthelyezte a súlypontját, de túlságosan hátra ült a ló hátán. Az állat megérezte a szándékát, ezért úgy döntött, megszabadul tőle. Felágaskodott, aztán előreszökkent, és Therón az útra zuhant, mint egy zsák árpa. A herélt elügetett. – Aú! – jajdult fel a férfi, és ott maradt, fekve. Szatürosz fél kézzel megfogta kölcsönkapott szalmakalapját, és előredőlt. A testsúlya áthelyezése elég volt ahhoz, hogy Thalassza ügetni kezdjen. Átvágott egy kelet felé hömpölygő búzamezőn, amit csak az út és a határjelző falak szakítottak meg. Könnyedén befogta a heréltet a szökevény elé vágva Thalasszával, és elkapva lelógó kantárját. – Gyere, Hermész! – hívta. Hermésznek, a heréltnek nagyon hiányzott a fütyköse, és hajlamos volt ezt a lovasain megtorolni. Szatürosz felállt Thalassza hátára, és átugrott a másik lóra. Rövidre fogta a kantárszárát, és gügyögni kezdett hozzá. A herélt megfordult és visszakocogott a kis csapathoz, Thalassza pedig lovas nélkül is engedelmesen követte. Amikor hallótávolságba ért, Melitta odakiáltott: – Elbírsz vele? – Csak bosszantani akarta a fivérét, aki válaszul vágtára ösztökélte a heréltet, és elrobogott közöttük, porral terítve be őket, és majdnem legázolva új edzőjét.
– Bocsánat! – szabadkozott Szatürosz, és engesztelésül a korinthoszi kezébe nyomta apja csataménje kantárszárát. – Therón mester, ez a legokosabb ló a világon. Tőle származik a Feketetengernek ezen a felén élő csatamének fele, és még ma is ő a legkeményebb közöttük. Csak ne ülj túlságosan hátra a hátán. Az atléta sokáig ügyetlenkedett, míg fellépő nélkül a ló hátára ült, de a negyedik próbálkozásra sikerrel járt. Melitta nem is leplezte a nevetését. Therón rámeredt, aztán Philoklészre. – Hát ilyen fegyelmet tartasz, tanító? – kérdezte. Szatürosz elkapta a testvére tekintetét, és arrébb húzódtak a két felnőttől. Elég közel maradtak ahhoz, hogy hallják őket, de ahhoz eléggé eltávolodtak, hogy nyilvánvaló legyen, nem akarnak zavarni. – Ha Platónnak a lélekről alkotott nézeteire gondolsz, amiket… hozzáteszem, szerintem meglehetősen álnok módon… Szókratész szájába ad, akkor meg kell mondanom, érdekesek, de korántsem cáfolhatatlanok – közölte Philoklész. – Te nem szereted Platónt? – kérdezte Therón. – Nem szeretem a szofistát, aki egyfolytában azt közvetíti, hogy okosabb, mint a hallgatósága. Csak egy dialógust mondj, amiben a tanítványai felülkerekednek Platónon. – Philoklész nem Therónra nézett, hanem Szatüroszra, aki mosolyogva megrázta a fejét, mert nem létezett ilyen dialógus. – Kétlem, hogy ilyesmi megtörtént volna – vont vállat Therón. Philoklész felnevetett. – Az ikrek apja Platónnál tanult, amíg az meg nem halt. Attól tartok, kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennük mindaz, amit az egykori tanítójáról mesélt. – A spártai elmosolyodott. – Szimonidészt vagy Hérakleitoszt jobban kedvelem. – Azt a képmutatót? Hiszen csak pénzért dolgozott! – felelte Therón felháborodottan. Szatürosz és Melitta összevigyorgott, mert Philoklész azt mondta nekik, hogy az apjuk szerint Platón fennhéjázó seggfej volt, és ez a kép még most is kuncogást váltott ki belőlük. Therón ránézett az ikrekre. – Nagyon okosak – mondta, és nem kérdésnek hangzottak a szavai. Philoklész bólintott. – Különbözik valamiben az emberek tenyésztése a lovakétól? – kérdezte. – A nemzőjük ragyogó katona és művelt ember volt… továbbá tűrhető atléta, harmadik vagy negyedik lett a százkilencedik Olümpiádén. – Valóban? – lepődött meg Therón. – Milyen versenyszámban? – Ökölvívásban – felelte a spártai. – A fiúk között. Férfiként nem versenyzett. – Miért nem? – vonta fel a szemöldökét Therón. Az elsők között végző fiúk általában bajnokok lettek felnőtt korukban. – A háború – magyarázta Philoklész. – Elég sok volt belőle akkoriban. – Most sem szűkölködünk – bólintott Therón. – Mindenesetre az anyjuk sem más. Majd meglátod, amikor visszajön Pantikapaionból. Már nem az a szépség, aki egykor volt, de első rangú taktikus, barbár létére szépen beszél görögül, és kiváló atléta. – Philoklész elnézett a földek felé, és elmosolyodott. – Futó? – kérdezte Therón. A görög nők gyakorlatilag csak a futásban versenghettek. Philoklész mosolya vigyorrá szélesedett. – Íjász… lovasíjász. Talán a legjobb a fűtengeren. És kiváló vívó. – Értem – bólintott Therón. – Akárcsak a lánya – pillantott Melittára. Szatürosz figyelte a tekintetét. – Pontosan – dünnyögte a spártai. – Pontosan.
Egy óra múlva értek oda a horgászhelyhez, egy kis szirthez a Tanaisz kanyarulatánál, ahol Niobé (egy helyi nimfa) patakja a domboldalon lebukdácsolva beleömlött a folyóba. A patak vize egész évben tiszta és hideg volt, és a torkolat előtti mélyebb szakaszokon hemzsegtek a kis pisztrángok. Az ikrek azonnal leugrottak, kipányvázták a lovaikat a dús fűben, felakasztották íjaikat a nyergekre, majd bronzkéseikkel elindultak a patak mentén felfelé, botokat vágni. Amikor begyűjtötték a megfelelőnek ítélt ágakat, visszatértek. Philoklész kiterítette a lószőrből font zsinórokat a patak partján, a kecskék által lelegelt fűre. A spártai ezután fürge, gyakorlott mozdulatokkal felkötötte a zsinórokra a vörös fonallal és pejszínű tollakkal díszített horgokat. – Soha nem láttam még ilyet – csodálkozott Therón. – Gyere! – fogta meg a kezét Melitta. Az edzőt láthatólag feszélyezte az érintése, de engedelmesen követte a lányt. – Ne ijeszd el a halakat! – suttogta Melitta, és négykézlábra ereszkedve felkúszott a nagy sziklára, amely elválasztotta őket a pataktól. Egy pillanat alatt felért, és csak a fejét dugta ki a víz fölé. Óvatosan felemelte az egyik karját, aztán amikor a korinthoszi elhelyezkedett mellette, előremutatott. – Látod a pisztrángot? – kérdezte. Therón egy összecsapásnyi ideig meresztette a szemét, a lány ujját követve a tekintetével, halkan véve a levegőt. – Látom – suttogta végül. Melitta érezte a mellette fekvő felnőtt férfi testének a melegét. Erre oda kell figyelnem, gondolta. – Figyelj! – suttogta halkan. Más, mint amikor Szatürosz fekszik mellettem. Telt az idő. Melitta sejtette, hogy Therón bizonyára unatkozik, és bosszantják a körülöttük repkedő bogarak. Ám végül arra szállt egy légy, egy nagy barna légy, amit a halak szerettek. A víz fölött repült, néha hozzá-hozzáérve a felszínhez a hasával. Melitta úgy vélte, petéket rak… olyan apró petéket, amiket nem is láthatott, pedig sokszor végignézte már ezt a táncot. A bal oldalán felmászott a sziklára a fivére. – Van már valami? – kérdezte. – Ah! – kiáltott fel aztán, ahogy a víz sötét mélyéről felvillant egy hal, bekapta a nagy legyet, majd egy vörös-narancs villanással megfordult és eltűnt. Csak a felszínen fodrozódó gyűrűk maradtak a nyomában. Melitta elvigyorodott, hátrébb csúszott a sziklán, és összecsapta a két kezét. – Láttad? – kérdezte, vagyis inkább követelte. Therón féloldalasan vigyorgott, de sokkal barátságosabban, mint addig bármikor. – Láttam. Nem hálóval halásztok… hanem bogarakkal. – Nem igazi bogarakkal – pontosított Szatürosz. – Ha elkapjuk őket, a halak valamiért nem vadásznak rájuk. De ha rákötünk egy tollat a horogra… – mutatott a Philoklész által felszerelt somfaágakra. A botok embermagasságúak voltak, a lószőrből font zsinórok ugyanolyan hosszúak. – És ha úgy mozgatjuk a felszínen, ahogy az igazi bogár mozog… – folytatta Melitta. – Akkor néha… hopp!… kifoghatunk egy nagy halat. Úgy csapnak le rá, mint Zeusz villáma. – Szatürosz lelkesen felkapta az egyik botot. Melitta fogott egy másikat, és kioldozta a saruját. – Én feljebb megyek – közölte. – Én az ifjú úrnővel tartok – bólintott Philoklész, és elindult utána. Józannak látszott, és Szatürosz arra gondolt, sohasem látta még ilyen boldognak a tanítóját. Lehet, hogy hiányzott már neki a társaság. A felnőtt társaság. Egy kicsit elszomorította a gondolat. Szeretett volna felnőtt társaság lenni, de szerette a nagydarab spártait, az ivással meg mindennel együtt, és ha a korinthoszi Therón jobb kedvre derítette, akkor legyen. Szatürosz visszament a sziklához. Azon töprengett, milyen furcsán reagált a korinthoszi a testvérére. Óvatosan felmászott, hátraengedte a botot a válla fölött, majd előrelendítette a horgot. A
tollas horog átsüvített a mozdulatlan levegőn, és könnyedén leereszkedett a víz felszínére. A toll fennmaradt. Várt néhány pillanatot, majd óvatosan megrántotta a zsinórt, mire a toll ugrott egyet. Vett egy nagy levegőt, és megismételte a mozdulatot. Semmi. Halkan sóhajtott, nagy ívben kiemelte a vízből a horgot, amiről vízcseppek hullottak a vállára, ahogy átrepült a feje fölött. Egy sima mozdulattal, csak a csuklóját használva, visszakanyarította a zsinórt a víz fölé, és amikor a horog ismét elmerült a felszín alatt, megint rántott egyet a csalin. A hal olyan gyorsan mozgott, hogy a fiú csak a horgászással töltött hosszú délutánoknak köszönhetően tudta pont jókor megrántani a horgot, és a következő pillanatban már meg is érezte a jó karnyi hosszúságú pisztráng súlyát a zsinór végén. Felemelte a botot, és kilendítette a zsákmányt a szikla mögötti lelegelt fűre. – Leveszed? – kérdezte Therónt, aki nem horgászott, csak őt figyelte. A nagy termetű férfi letérdelt a fűbe, és kiakasztotta a hal szájából a horgot. Megfogta a halat, hozzácsapta a fejét egy kőhöz, majd elővette bronzkését, és két gyors mozdulattal kibelezte. – Csináltál már ilyet – állapította meg Szatürosz vádlón. Therón elmosolyodott. – Soha nem láttam még, hogy valaki így fogjon halat – felelte. – De az apám halász volt, és fogadni mernék, hogy a halat mindenfelé ugyanúgy tisztítják meg. – Megpróbálod? – nyújtotta felé a botot Szatürosz. Therón megmosta a kezét a patakban, és elvette a botot. – Szívesen. – Miért nem kedveled a testvéremet? – kérdezte Szatürosz, miközben a korinthoszi bedobta a horgot. – Nem arról van szó, hogy nem kedvelem – magyarázta a férfi. – Tudtad, hogy Hellászban a nők nem járnak a fivérükkel horgászni? Szatürosz észrevett egy lovast a patak túlsó partján. Néhány sztadionra lehetett, és olyan gyorsan vágtatott, hogy porfelhőt hagyott maga után. – Jártam Athénban – mondta büszkén. – A lányoknak otthon kellett maradniuk. – Pontosan – bólintott Therón. – Ostobaságnak tartottam – folytatta Szatürosz. – Szerintem az Koénosz! – kiáltott fel, és lecsusszant a szikláról. – Ki az a Koénosz? – kérdezte Therón udvariasan. Egy hal ezt a pillanatot választotta, hogy lecsapjon a csalira, és az atléta a tapasztalatlansága ellenére egy rántással beakasztotta a horgot, és kifogott egy az előzőnél is nagyobb pisztrángot. – Szép volt! – kiáltott fel kamaszos lelkesedéssel Szatürosz. Lehajolt, és szétfeszítette a nagy, erős állkapcsú, a hátán kissé zsíros hím száját. A nagy hal lenyelte a horgot, és Szatürosz óvatosan húzni kezdte a zsinórt – a halászhorgok értékesek voltak. – Nagyon siet – jegyezte meg Therón. Szatürosz véres ujjai rátaláltak a horog szárára. Meghúzta, a horog kiszakadt a porcból, a hal pedig rángatózva vért öklendezett. Szatürosz megfordította bronzkését, egy gyakorlott ütéssel megölte, letette a fűre és kibelezte. – Koénosz apám harcostársa és barátja – magyarázta közben. – Nagyon öreg… még nálad is öregebb. Perzsa nőt vett feleségül, és ő gondozza Artemisz templomát lent a völgyben. Nagy vadász. A fia Athénban tanul. – Szatürosz elmosolyogott. – Xenó a legjobb barátom. Mármint a testvérem mellett. Bárcsak itt lenne! Koénosz mindig azt mondja, hogy egy tanító nem pótolja Athént – tette hozzá komolyabban.
– Nagyon siet – ismételte meg Therón a szikla tetejéről. Szatürosz bedobta egy hálóba a két halat, aztán felnézett. – Valóban – állapította meg. – Megbocsátasz? – Mások is jönnek mögötte – állt fel Therón. Valami zavarta a lovasok tartásában. – Hozd a lovakat! – mondta Szatürosz. – Én lemegyek az útra. Hozd a lovakat és a többieket. Therón tétovázott, és Szatürosz visszanézett. – Indulj! – szólt rá a korinthoszira. – Koénosz vérzik. Valami baj van. Therón úgy döntött, engedelmeskedik, és futásnak eredt a patak partján.
2. Szatürosz addig futott folyásirányban a patak mellett, míg oda nem ért az út fölé hajló nagy tölgyfákhoz. Lemászott az útra. Hallotta Koénosz vágtató lovának a dobogását. Megállt az út közepén. – Koénosz! – kiáltotta. Ha Philoklész és Therón nagy termetű volt, akkor Koénosz még nagyobb, és a kora sem apasztotta a nagyságát, a folyamatos testedzés formában tartotta. A bal kezét az oldalára szorította, a hasán vér csörgött le. – Te meg mit keresel itt, fiú? – krákogta. – Az istennő szeme világára! – A sebe ellenére pusztán a térdeivel megtartotta a lovát. Szatürosz kése egy zsinóron lógott a vállán. Átemelte a zsinórt a fején, kicsatolta a khitónját tartó csatot, és kilépett a ruhadarabból. – Kösd be az oldalad! – dobta oda Koénosznak. – Mi történt? – Megtámadtak! – felelte Koénosz. A közeledő patadobogás felé fordította a fejét. – Még messze vannak – intette le Szatürosz. Hirtelen rátört a félelem. – Megtámadtak? – Szarmaták – mondta Koénosz. Rászorította Szatürosz khitónját a sebre, Szatürosz pedig lábujjhegyre állva segített megtartani, amíg megkötötte. A keze remegett, az érzékei kiélesedtek, és hallotta, hogy a testvére Philoklész nevét kiáltja. – Gyorsan, fiú! – sürgette Koénosz. – Ki van veled? – Philoklész, a testvérem, és Therón – felelte Szatürosz. – Az új atlétikaedzőnk. Koénosz hátrapillantott a válla fölött. A baloldalt emelkedő domboldal eltakarta az üldözőit. – El kell jutnunk a városba – markolta meg Szatürosz kezét. – Köszönöm, fiú – súgta rekedten. Szatürosz az idegessége ellenére elmosolyodott. A patadobogás egyre közelebbről hallatszott. – Árész és Aphrodité! – motyogta Koénosz. – A nyakunkon vannak! – Megfordította a lovát, és kivonta hajlított pengéjű kopiszát. Az út kanyarulatából két pónin vágtató lovas bukkant elő. Barbárok voltak, a lovaikat vörösre festették. Az egyikük a távolság ellenére felemelte az íját, és lőtt. A nyílvessző jóval Koénoszék előtt hullott az útra. Megsarkantyúzták a lovaikat, és mindketten kilőttek még egy nyílvesszőt. Szatürosz beszaladt az útról a fák közé. Fegyvertelen volt, csak célpont lett volna, és félt. Koénosz mozdulatlanul ült a lován, az út közepén. Fáradtnak és dühösnek tűnt. Rápillantott Szatüroszra, majd a térdével megszorította a lova oldalát, és a kanca ügetni kezdett. A következő két nyílvessző a feje fölött repült el. Szatürosz a fák mögött meglátta a testvérét Bionon. A szaka ló szinte repült az egyenetlen vízpart fölött, majd átszökkent a patak fölött, mint egy szarvas. Philoklész a lovaik kantárszárát markolva bukkant elő a tölgyek fedezékéből. – Szatürosz! – kiáltotta. Szatürosz kiugrott az útra és rohanni kezdett a tanítója felé. Koénosz lovát eltalálta egy lövés. Élesen felnyerített, aztán nekirontott az egyik támadónak. Koénosz karja a klasszikus vágásra emelkedett, és fejszeként sújtott le. A vértet nem viselő barbárt szó szerint kivágta a nyeregből. A penge a nyaka hajlatától egészen a mellkasa közepéig hatolt, ám a csapás túl erősre sikerült, a lovak pedig túl gyorsan vágtattak, így Koénosz kénytelen volt elengedni a markolatot. Próbált megfordulni, de a sebesült kanca kimerült a hosszú vágtában, és nem engedelmeskedett. Koénosz másik támadójának is megvolt a maga baja. Túl hosszú ideig feszítette az íját, és végül
elejtette a nyílvesszőt. Tanácstalanul megdermedt, miközben Koénosz eldübörgött mellette. Nem is látta a gyomrába csapódó nyilat. Szatürosz szó nélkül felpattant Thalassza hátára, elengedve a füle mellett Philoklész kiáltását, hogy meneküljön. Koénosz irányába fordult, akinek a lova épp összerogyott a kimerültségtől és a sebesüléstől. A testvére lövése megmentette Koénoszt: a szarmata harcos két kézzel markolta a gyomrába fúródott nyilat és üvöltött kínjában, de még mindig ott ült a lován, az út közepén. A völgy végében újabb szarmaták bukkantak fel, és meghallották társuk üvöltését. – Menekülj, Szatürosz! – kiáltotta Philoklész újra. Szatürosz szilárdan megült a lovon. Thalassza elindult, a fiú pedig lenyúlt a gorütoszáért, és vágta közben felkötötte a derekára. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a keze remegését. Semmit sem hallott, csak a kanca patáinak dübörgését, ami mintha a szívdobogása lett volna, és egy nagy bronzdarabot érzett a torkában. Félt. Melitta nem félt. Az úton állt, épp nyilat illesztett az íja húrjára. Lőtt, és az úton közeledők kitértek, a többségük szélre húzódott, de néhányan még a fák közé is bekanyarodtak. Szatürosz nem vette elő az íját, hanem a térdével a térdelő Koénosz mellé irányította Thalasszát. – Koénosz! – üvöltötte. A hangja éles volt, de átható, mire apja barátja felnézett rá. Megváltozott az arckifejezése, mintha súlyos döntést hozott volna, és az egyik kezét az oldalára szorítva felállt. Melitta ismét lőtt. Egy könnyű íj volt nála, és most, a nyílvesszői okozta meglepetésen túlesve a szarmaták elkezdtek visszalőni – erős férfiak férfiíjakkal. A lány hátrálni kezdett a lovával az úton. Ismét lőtt, ívben megfeszítve a hátát, hogy a legtöbbet hozza ki az íjából. Szatürosz lehajolt és a karját nyújtotta Koénosznak. A fájdalom sebhelyként látszott a nagydarab férfi arcán, elfehéredett ajkát összeszorította – akármilyen hősies is legyen a gesztus, egy tizenkét éves fiú nem tud felrántani egy harcost a lova hátára. Koénosz azonban összeszedte minden erejét, és sikerült átvetnie az egyik lábát, bár közben majdnem lelökte megmentőjét az útra, aztán Thalassza megérezte a terhe változását, és megfordult. Philoklész Hermészen ült, háta mögött az edzővel. Amint meglátta, hogy tanítványai visszavonulnak, ő is megfordította és vágtára ösztökélte saját lovát. Lassítás nélkül vágtattak két sztadiont a folyó menti úton, aztán Bion patájába belefúródott egy kavics. Melitta leugrott, kiszedte, miközben a négy férfi az utat figyelte. Thalassza nem fáradt el, a fejét sem hajtotta le, amikor megálltak. Úgy nézett ide-oda, mintha tudná, hogy hamarosan harcolnak. Aztán felemelte a fejét, megfeszítve a kantárát, és felnyihogott. Szatürosznak lüktetett a feje, egy felnőtt férfi súlya nehezedett a hátára, és Thalassza mocorgása nem sokat javított a helyzeten, míg meg nem látta, mire figyelt fel a kanca. – Az istenek atyjára! – mutatott előre. A fájdalmában összegörnyedt Koénosz felemelte a fejét. – Ó, istenek! – lehelte, aztán megint lebicsaklott a feje. – Lódobogás! – emelte fel a kezét Philoklész. Melitta felpattant Bion hátára, ott egy pillanat alatt előkapta az íját. Nyugaton füstoszlop emelkedett az égre – a városból. Melitta úgy nézte, ahogy a gyerekek nézik a szeretteik halálát – nem tudta levenni róla a szemét. Szatürosz érezte, hogy végtagjaiból kiszáll a harc ereje – egyesek daimónnak nevezték –, és olyan gyengeség tört rá, mint amikor Therón kiütötte a küzdőtéren. – Talán csak egy ház ég – mondta, azonban maga sem hitt a szavaiban. Melitta hangja megbicsaklott, miközben beszélt, de nem sírta el magát. – Kalózok! – mondta. – A hajók, amiket láttam! – Át kell kelnünk a folyón – jelentette ki Philoklész, és hirtelen egyáltalán nem tűnt részegnek. Az utolsó kanyarban szarmata lovasok bukkantak fel. Tucatnyian lehettek, ám most óvatosan
közeledtek. – Keressünk menedéket a szentélyben! – javasolta Melitta. Philoklész a lovasokat nézte. – Ezt… ezt kitervelték. – Megrázta a fejét. – A templomokban sem találunk menedéket, gyermek. Ezek azért jöttek, hogy veletek végezzenek. Szatürosz sziszegve beszívta a levegőt. – Hát – húzta ki magát ültében Melitta, könnyektől csillogó szemmel –, akkor meglepetésben lesz részük. Szatürosz azt kívánta, bár ő mondta volna ezt. – Ez aztán a harci szellem! – bólintott Philoklész. Leszállt a lováról, és üres kézzel megállt az úton. – Le tudjátok lőni az egyik lovast olyan közel hozzám, amilyen közel csak lehet? Kell egy lándzsa. – Mire készültök? – nézett körbe rajtuk Therón. A szarmaták elkezdték felajzani íjaikat. – Menj el – mondta Philoklész Therónnak, aki fenn maradt addig közös lovukon. – Menj és élj! Therón megrázta a fejét. – Hárman szembeszálltok ennyi lovassal? – Elvigyorodott. Még egyszer végigmérte őket, és egyre szélesedő vigyorral az arcán lecsusszant a lóról. – Benne vagyok! Szatürosz elmosolyodott az atléta kijelentésére. Elővette az íját, és a hátára nehezedő Koénosz terhével küzdve megpróbálta felhúrozni. Therón leemelte a fiú mögül a sebesültet, aztán gyengéden lefektette a földre. Philoklész letérdelt az úton, felmarkolt egy marék port, és beledörzsölte a hajába. – Fúriák! – kiáltotta, az ég felé emelve két karját. – Legszentebb eskük őrei! Meg kell szegnem az eskümet! – Miféle esküt? – nézett Therón Szatüroszra. Melitta a lovasokat figyelte. – Anya azt mondta, megesküdött, hogy soha többé nem ont vért – felelte. – Vigyázzatok! Szatürosz felhúrozta az íját, és elővett egy nyílvesszőt, miközben megérkezett az első tucat az ellenség felől. Túl sok vessző szállt a levegőben ahhoz, hogy kitérjenek előlük, és a szíve alig vert rémületében, ahogy elérték pályájuk csúcsát. Az idő megállni látszott, míg feléjük zuhantak, aztán egyszer csak elsüvítettek közöttük. Egyik nyílvessző sem talált célba. Szatürosz ráhajolt Thalassza nyakára, és Melittával maga mellett vágtatni kezdtek a szarmaták felé. Megint nem hallott semmit, csak a kanca patáinak dobogását. Ezt a játékot mindketten jól ismerték, bár életre-halálra még soha nem játszották. Tanítójukat ott hagyták az út porában térdelve. Úgy nézett ki, mint egy bolond, vagy mint egy szerepet játszó pantomimszínész. A szarmaták rossz íjászok voltak. Egyszerű faíjakat használtak, nem a szakák szaruval és inakkal megerősített, visszahajló íjait, és túlságosan bíztak a lándzsáikban meg a vértjükben – legalábbis ezt mondta Szatürosz anyja. A fiúnak hirtelen minden eszébe jutott, amit tőle hallott a szarmatákról, miközben Thalassza patái az utat szegélyező füvön dobogtak lassú ütemben, mely talán élete utolsó pillanatait kísérte. Melitta, kettejük közül a jobb íjász, kilőtte az első nyílvesszőjét, és elkanyarodott, jobb felé fordítva Biont a térde nyomásával. Szatürosz tovább vágtatott előre, míg a szarmaták lövésre nem emelték íjaikat, és ekkor lőtt ő is – ügyetlenül, a vágtától és a félelemtől zavartan, így a vessző magasan a levegőbe röpülve célt is tévesztett. Ám ahhoz elég közel járt már, hogy megzavarja a szarmatákat. De nem mindegyiket. Thalassza kiesett a ritmusból, ahogy megfordította, és megváltozott a vágtája
üteme. Szatürosz hátrapillantott, és meglátta, hogy nyílvessző fúródott a ló tomporába. A fiú visszafordította a kancát a hirtelen nagyon közel került ellenség felé. Az íjhúron már ott feküdt egy vessző, a tolla ismerősen csúszott végig az ujjai között, a félelem néhány lépéssel lemaradt mögötte, de gyorsan közeledett – erős, felnőtt férfiakkal nézett szembe, és a legközelebbi vérszomjasán vigyorgott rá, eldobva íját és megmarkolva hosszú lándzsáját. – Artemisz! – kiáltotta a fiú, élesebb hangon, mint ahogy egy csatakiáltáshoz illett volna, és kilőtte a nyilát. Alig kapott levegőt, és alig tudta megtartani magát a térdeivel Thalassza hátán. Nagyon félt. A nyila azonban nem ismerte a félelmet. A vigyorgó szarmata a törzse közepébe kapta a vesszőt, ami átfúrta bőrvértjét. Hátrahanyatlott a lova farára, és Szatürosz hirtelen ismét kapott levegőt. Élesen balra dőlt, és Thalassza most sem hagyta cserben, hosszú léptekkel repült a talaj fölött, mégis elkanyarodott a barbárok felől. A férfi, akit eltalált, sikított, a szája kerek volt és vörös és tele szuvas, fekete fogakkal, de Szatürosz nem hallott mást, csak a paták dobogását. A fiú odanyúlt a gorütoszához egy nyílvesszőért, félig kihúzta, aztán elejtette. Kitapogatott egy másikat. Még egyet, gondolta. Leszedek még egyet, aztán elég. Az ujjai közt megérezte a másik vessző tollát, és kihúzta a tegezből. Hátradőlt, ráillesztette a nyilat a húrra, és visszafordította a lovát az ellenség felé. Egy másik is a porba zuhant, a harmadik pedig üvöltve markolta a felkarjába fúródott nyílvesszőt – harag, félelem és fájdalom érződött a hangjából, mert két gyerek megtizedelte a csapatát. Ám a szarmaták a rövid összecsapás közben is előrébb törtek, majdnem addig, ahol Koénosz feküdt és Philoklész térdelt. A barbárok nem törődtek a két alakkal. Thalassza megint kihagyott egy ütemet, és majdnem felbukott. Hirtelen lelassított. Végem van, gondolta Szatürosz. Feltérdelt és úgy lőtt, ahogy Ataelosz, a szaka tanította: a lova ringásának az egyik csúcspontján. A nyila mélyen belefúródott egy fiatal szarmata gyomrába. Szatürosz elővett egy másikat, a szarmaták közben felé fordultak. Jó lovon indult harcba, de Thalassza több sztadionon át kettős terhet cipelt, fáradt volt és öreg, és az elszántsága ellenére sem bírhatta a végtelenségig. Melitta ismét lőtt. A szarmaták nem figyeltek rá, és a lány lelőtte a Koénoszhoz legközelebb járó alak lovát. A szarmata átrepült az állat feje fölött, tovább gurult az úton, majd megpróbált felállni. Szatürosz rálőtt egy vörösbe öltözött arany sisakos férfira, de a nyila lepattant a bronz pikkelyvértről. Philoklész felállt. Odalépett a szarmatához, aki az imént zuhant le megsebzett lováról. Egy gyilkos rúgással a nyakára megölte – az egész völgyben hallani lehetett a gerince reccsenését. Aztán a spártai lehajolt és felvette a halott hosszú lándzsáját. A hirtelen támadt mozgás és a társuk gerincének a reccsenése elvonta a többi szarmata figyelmét Szatüroszról. Pillanatnyi tétovázásuk megmentette a fiú életét, és Thalassza áttört a köré vont laza félkör egyik résén, miközben Szatürosz olyan közelről lőtte le az egyik barbárt, hogy tisztán látta az arcán a fájdalmas döbbenetet, hátracsapódó fejéről a szertefröccsenő verejtékcseppeket, a nyílvessző nyomán a torkából felcsapó vérszökőkutat. Tükhé. Élete legjobb lövése volt. Ismét megfordította Thalasszát, aki kész lett volna akár bele is pusztulni a következő rohamba, hiszen amíg járt, addig a fiú életben maradt. Az út felé indultak, mert az addigi összecsapás hullámzása nyomán az lett a csatatér legüresebb térsége. Melitta megint lőtt. Elhibázta, de a szarmaták arrébb szökkentek a nyila elől, még néhány lépésnyi előnyt adva Szatürosznak. Thalassza átért az út másik oldalára, Philoklész mellé. A spártai porlepte arcát verejték csíkozta, mintha egy tragikus színész álarcát viselte volna. Szatürosz hátrafordult ültében, egyenesen maga mögé lőtt, de elvétette a nyomában vágtató szarmatát, pedig csak néhány lóhossz választotta el tőle. A fiú azonban a szeme sarkából látta, hogy a férfi lebukik, majd Philoklész az arcába döf a lándzsával,
és kiveti a nyeregből, úgy nyársalva fel az állkapcsánál, ahogy a maeóta földművesek a nagy halakat. Philoklész támadása megtörte a szarmaták lendületét. Nemcsak azért, mert egyre súlyosabb veszteségeket szenvedtek el, miközben ők két gyerekkel sem tudtak végezni, hanem azért is, ahogy Philoklész áldozata meghalt – a feje szinte leszakadt a testéről. A szarmaták a sebesültjeiket hátrahagyva megfordultak és elvágtattak visszafelé az úton. Néhány szívdobbanásnyi idő múlva csak a tavaszi rovarok zümmögését és a hollók károgását lehetett hallani az emberek és a lovak zihálása, meg a gyomron lőtt szarmata fiú nyöszörgése közepette. Az anyját hívta. Szatürosz arra gondolt, jobb lenne, ha nem értené a szavait. Jó lett volna azt hinni, hogy a Melittánál alig idősebb fiú életben maradhat, de senki sem maradhatott életben egy nyílvesszővel a belei közt. És ezt én tettem, gondolta. – Át kell kelnünk a folyón – mondta Philoklész, mintha semmi sem történt volna. – Kérlek, anyám, kéhhrrrleeek… – nyögte a magas fűben kuporgó fiú. Nem fiú. Szatürosz most már elég közel ért ahhoz, hogy felismerje, áldozata egy íjász szűz. – Kéhhrrlek! Anyáááám! – nyögte a lány. Szatürosz elfordította a fejét. Thalassza remegett a lábai közt. Félt attól, amit a fűben haldokló lány jelentett életről és halálról, félt önmagától. Felemelte a tekintetét, és egyenesen Philoklész szemébe nézett. – Kéhhrrrlek! – nyöszörögte a lány. – A háború dicső – szólalt meg Philoklész. – Akarod, hogy végezzek vele? Az én lelkemet már nemigen szennyezi be jobban még egy halál. – Kifejezéstelen hangon beszélt, egy isten vagy őrült hangján. Szatürosz a testvérére nézett. Melitta lehajtott fejjel öklendezett a fűben. Bion undorodva felhúzta az ajkát. – Rendezik a soraikat – állapította meg Therón, miközben átkutatta a halott szarmatákat. A kezében egy kardot, egy ívelt pengéjű görög kopiszt tartott. Szatürosz előhúzott egy nyílvesszőt, és odaléptetett a lányhoz, aki két kezét a nyílvesszőre kulcsolva előre-hátra dülöngélt ültében. Az arca hófehér volt, a haja csupa verejték és por. A ruháján néhány aranylemez csillogott. Valakinek a lánya volt. Ilyen közelről nem tűnt idősebbnek a fiúnál. Vidd el gyorsan, vadász-istennő! – gondolta Szatürosz. Olyan volt, mintha kívülről nézte volna magát, ahogy felkészült, hogy megölje a vele egyívású, tehetetlen lányt. Még a keze sem remegett túlságosan. Egészen közel volt. Lelőtte. A fejébe szánta a nyilakat, de valahogy mégis a szájába fúródott. A lány megrázkódott, fojtottan felnyögött, aztán vért hányt, ahogy a hal. Ahogy a hal. A lány teste még egyszer megrándult, aztán eldőlt és mozdulatlanná dermedt. Szatürosz nézte, ahogy a lelke elhagyja a testét, nézte, ahogy a szeme halottá válik. Olyan volt, mint amikor Therón fejbe vágta. Nem sok mindent látott. A lován ült, hallotta az újabb rohamra induló szarmaták dübörgését, hallotta, hogy a nevét kiáltják, de nem volt ura a testének. Csak ült, és nézte a halott lányt. Az idő furcsa dolog, hiszen tegnap ilyenkor a lány még élt, de most már soha többé nem fog élni. Philoklész a nevét kiáltotta. Melitta a nevét kiáltotta. Aztán csak a szélfútta fű volt, meg a rovarok zümmögése és a hollók károgása.
– Velünk vagy, fiú? – kérdezte Philoklész, miközben egy korty bort töltött Szatürosz szájába. Szatürosz felköhögött, megrázkódott, és félrenyelte a bort. Még mindig az út melletti mezőn voltak, Szatürosz a fűben feküdt. A feje fájt, de nem érzett sebet magán. – Mi történt? – Végeztél a lánnyal – jelent meg fölötte Therón arca. – Aztán elájultál. – Therón jobbja könyékig vörös volt. Szatürosz aznap másodszor próbált meg felállni, és hányta el magát helyette. Hanyatt dőlt, Therón adott még egy kortyot Philoklész borából, miközben a spártai Melittával összeszedte a lovakat és a felszerelésüket. – Lóra tudsz ülni? – kérdezte Philoklész, amikor visszatért. – Bocsássatok meg – mondta Szatürosz. Nagyon szégyellte magát. – Ne foglalkozz a bocsánatkéréssel, fiú. Lóra tudsz ülni? – fogta meg Philoklész a vállát. Szatürosz bólintott, és lassan felült. Thalasszáról levették a takarót, a nyílvessző is eltűnt a tomporából. – Most már rengeteg lovunk van – mondta Philoklész. – Árészra! – döbbent meg Szatürosz. – Mindet megölted? – Nem – rázta meg a fejét Philoklész. – A többiek is segítettek. Therón elvigyorodott, aztán gyorsan komoly arcot erőltetett magára, mert úgy látta, a többiek szerint a győzelem nem olyasmi, aminek örülni kellene. – De jönnek még, sőt mindjárt itt lesznek. Át kell kelnünk a folyón – folytatta Philoklész. – A szarmaták… Upazán emberei. Az aranysisakoson ott volt a jelvénye, az agancs. – Megcsóválta a fejét, nyilván kimondatlanul hagyva néhány gondolatot. – Lóra kell ülnöd. Szatürosz sohasem hallotta még Philoklészt így beszélni. Tudta, hogy azért ilyen, mert félelmet mutatott és elájult. Felült az egyik halott szarmata lovára, és szemében forró könnyekkel lehajtotta a fejét. – Sajnálom – mondta. – Én is sajnálom, fiú – felelte Philoklész. – Át kell úsztatnunk a folyón. Thalassza valószínűleg nem fogja bírni. Koénosz felnyögött. Hevenyészve felkötözték egy szarmata pónira, a vörös harci festék beszennyezte a khitónját. – Hagyjatok itt – nyöszörögte. – Baszódj meg, te megarai ficsúr! – vágta rá Philoklész, és gyengéden megfogta Koénosz vállát. Mind lóra ültek, és Philoklésszel az élen elindultak, egyenesen át a földeken, a folyó felé. A víz partjához érve elláttak egészen a városig. A falak fölött lángok táncoltak, a kapuban is tűz égett, mintha egy óriási kohó nyílása lett volna. A dombon, néhány sztadionra tőlük fegyveresek álltak. És még több lovas közeledett feléjük. – Most vagy soha! – mondta Philoklész. – Therón, tudsz úszni? Therón felnevetett és vakmerően beugratott a vízbe. A folyó a legkeskenyebb pontján úgy négy sztadion széles lehetett. A tavaszi áradások után még erős maradt a sodrása, ráadásul a város alatti kanyarulat külső szélén voltak, ahol a leggyorsabban hömpölygött a víz. Szatürosz talán tétovázott volna, nem azért, mert félt, hanem mert attól tartott, hogy úgy látják rajta, hogy fél, de szarmata lova követte a vezérmént, és beugrott a zavaros hullámok közé. Őt követte Koénosz hátasa. Annyi idő sem lelt el, mialatt egy halászsas kifog egy lazacot, és már csak az életükért úszó fejek sora látszott a partról. Melitta úgy úszott, mint egy néreisz, és Bion a fáradtsága ellenére kitartóan taposta a vizet alatta. Koénosz viszont alig bírta a víz fölött tartani a fejét, és a lova sem volt jobb állapotban. Szatürosz
bele sem gondolt a veszélybe: elengedte a lovát, hadd boldoguljon egyedül, ő maga pedig úszva indult Koénosz felé, de rosszul mérte fel az áramlat erejét, megpördült, és egy pata gyomron rúgta. Egy pillanat alatt az iszapos, barna víz alá került, egyre távolabb a felszíni zajoktól, még kifelé fújva a levegőt. Az egyik marka beleakadt valamibe – hosszú szőrbe – és hirtelen előrerándult a teste. A szeme előtt felderengett a fény, húzni kezdte magát, és végre felbukkant a feje a víz alól. Vett egy nagy levegőt, kirázta a szeméből a vizet, és meglátta, hogy Thalassza sörényét markolja, a kanca húzza maga mellett. A ló magasra emelte a fejét, a sebei meg a fiú súlya ellenére gyorsan úszott. Szatürosz vett még egy nagy levegőt, felköhögött, és kifújta az orrából a váladékot meg a vizet. Thalassza a gazdája gondjaival mit sem törődve elfordult, és közelebb úszott Koénoszhoz. A megarai köhögött, az arcát valahogy sikerült a víz fölött tartania, de a lova egyre süllyedt alatta. Az égből nyilak hullottak. Szatürosznak kellett néhány pillanat, míg rájött, hogy a partról lőnek rájuk. Hallotta, hogy valaki szarmata nyelvjárásban parancsokat vakkant, hogy menjenek utánuk a vízbe és végezzenek velük. Nem fordította oda a fejét, csak Koénoszra összpontosított. Közel volt… közelebb… kinyújtotta a kezét, megpróbálta felhúzni a harcost, de ő még csak tizenkét éves volt, Koénosz pedig a legnagyobb férfi, akit ismert. Aztán egyszer csak ott termett Philoklész és Therón, ló nélkül úszva. Gyorsan elvágták a Koénoszt tartó kötelet, mielőtt még végleg a mélybe húzta volna a lova. Therón Szatürosz karjai közé lökte a megarai fejét és vállát, és a fiú erősen megrántotta, halk fájdalomkiáltást váltva ki a nagydarab férfiból. Aztán mind úsztak. Szatürosz felpillantott, és látta, hogy félúton járnak, ám az áramlat elsodorta őket, így már nem a legkeskenyebb pontnál szelték át a folyót. Megfeszítette a vállát, arra összpontosított, hogy életben tartsa Koénoszt. Lassan telt az idő. Szatürosznak fájt a válla, minden második pillanatban úgy érezte, a haldokló le fogja húzni a víz alá. Féltette Thalasszát, aki éles hangokat adott ki a száján és az orrán, köhögött és nyihogott, mintha káromkodni próbált volna. A folyóban fatörzsek és levelek úsztak, a keleti hegyekből sodorta le a tavaszi áradás, egyszer még egy felpüffedt, bűzlő juhtetem mellett is elhaladtak. A kanyarulat annyira elmaradt mögöttük, hogy Szatürosz a víz felszínének szintjéből is tisztán ki tudta venni a Lazac-öböl kiszélesedését. Majdnem olyan messze voltak a másik partról, mint akkor, amikor beugrattak a vízbe. A fiú egyre fáradtabb lett, hiába segítette az úszásban az erős ló, hiába karolhatta át a nyakát. Koénosz holt súlyként nehezedett rá. Szatürosz úgy vélte, van még élet a hideg testben, és perceken át próbált elcsípni egy lélegzetet, de nem volt biztos benne, hogy sikerült. Amikor felnézett, megpillantotta a maeóta földek határát jelző tanyaházat. Melittát kereste a tekintetével, és meg is találta, közvetlenül maga mellett, egyik kezével Bionba kapaszkodva, a másikkal Koénoszt tartva, erős csapásokkal úszva, de az arcán a felnőttek ráncaival. Találkozott a pillantásuk. A lány lökött egyet Koénoszon, valószínűleg az utolsó erejét összeszedve, és a harcos ujjnyival feljebb csúszott Thalassza széles hátán. – Poszeidón, Lovak Ura! – fohászkodott Szatürosz. Melitta még erősebb csapásokkal úszott, Szatürosz pedig énekelni kezdte a himnuszt. A testvére csatlakozott hozzá, és a két vékony hang szárnyra kapott, bár egész szavak maradtak ki, ahogy levegőért kapkodtak. Thalasszának azonban láthatólag tetszett az ének, és fülét hátrafordítva beleerősített. A parton álló kőház egyre közelebb volt. – Szerintem… meghalt… – zihálta Melitta. Szatürosznak eszébe jutott a halott lány. Megrázta a fejét. Thalassza patái beleütköztek valamibe. Még fél sztadionra jártak a parttól, de a kanca hirtelen kiemelkedett a vízből, megbotlott, tántorgott néhány lépést, aztán visszanyerte az egyensúlyát. Szatürosz látta a lába alatt az elárasztott rétet, az iszap barna felhőkben gomolygott a ló léptei
nyomán. Thalassza ugrott néhány hosszút, aztán megcsúszott és eldőlt, és mind csobbanva a vízbe zuhantak. Koénosz és Szatürosz került alulra, de a fiú lába belegabalyodott a ló takarójába, és amikor ismét mélyebb vízbe lépve Thalassza felegyenesedett, még mindig kapaszkodott a sörényébe, és kétségbeesett erővel szorította Koénoszt az oldalához. Aztán ott termett Therón és Philoklész is két oldalról, és Melitta, karját Koénosz nyaka köré fonva kiemelte a fejét a vízből. A megarai még élt – vizet köhögött fel és levegő után kapkodott. Az iszapos part már csak néhány lóhossznyira volt. Melitta elengedte Koénoszt, és elsőként léptetett ki Bionon a vízből, nyomában két szabad lóval. Aztán Thalassza is felküzdötte magát: óriási nekiveselkedéssel megvetette a hátsó lábait a mederben, majd erőlködve elugrott, szinte függőlegesen felfelé, hátán a fiú és a hatalmas harcos súlyával, de a mellső lábaival sikerült megkapaszkodnia a part peremében. Szatürosz lecsúszott a hátáról a fűre, Koénosz nagyot nyögve rázuhant. Philoklész és Therón egyedül, gyalogszerrel mászott ki. Szatürosz halálosan kimerült, csak feküdt és zihált, miközben fájdalomhullámok futottak végig a jobb combjától az agyáig. Therón lihegve lerogyott mellé, Philoklész viszont talpra küzdötte magát. Odament Hermészhez, a nagy herélthez, és kihúzta a szarmata lándzsát a takaró alól, ahová a meggyilkoltaktól szerzett szíjakkal rögzítette. Szatürosz a fájdalommal nem törődve hasra fordult. Elhatározta, hogy most nem fog félni. Körülnézett, a másik lovát keresve, de úgy tűnt, az állat odaveszett. Ennyit a száraz íjhúrokról. Kihúzta az íját a vízzel teli gorütoszból. Az összes nyílvesszője átázott, és furcsa fogás esett az íján – eláztak az illesztékei és lötyögtek az elemei. A gorütosz oldalára kötözve ott volt a rövid, éles acél akinakész, amelyet Ataelosztól kapott. Kivonta. Nem volt hosszabb, mint az alkarja, szánalmas fegyver a felnőtt szarmata harcosokkal szemben, akik majd felrontanak a parton. Odatántorgott a part széléhez. Négy lovas közeledett a vízben, ugyanúgy küszködve a sodrásban, mint ők az előbb. Nem viseltek vértet, sőt a sisakjukat is eldobták, és csak a fejük meg a lovaik feje látszott ki a hullámok közül. Úgy festettek, mint akik azt sem tudják, hol vannak. Hagyták, hogy a lovaik partra vigyék őket, és az első hátas patája ugyanott ért le a homokpadra, ahol a Thalasszáé. Megbotlott a sekély vízben, majd átúszott az utolsó néhány lóhossznyi szakaszon is. Philoklész kihajolt a perem fölött, és megölte az érkezőt, miközben a lova összeszedte magát, hogy felkaptasson a partra – egyetlen gyors, könyörtelen lándzsadöfés volt az egész. A többi szarmata körözni kezdett néhány lóhossznyira a parttól, oda-odakiáltva egymásnak. – Gyertek, ha meg akartok halni! – üvöltötte Philoklész. – Upazán küldött? A barbárok visszaúsztattak a homokpadig, ott megállították a lovaikat. Az egyik, a társainál szőkébb hajú, visszakiáltott: – Engedjetek ki a partra, és esküszöm, nem bántunk! Alig néhány lóhossz választotta el őket. Könnyű lövés lett volna – de egyikőjüknek sem volt használható íja. Szatürosz kimerülten kipréselt magából egy nevetést. – Upazán küldött? – kiáltotta ismét Philoklész. – Igen! – felelte a barbár. – Akkor ússzatok vissza hozzá! – acsargott Philoklész, és hátralépett a peremtől. Fél térdre ereszkedett, ránézett a gyerekekre meg Therónra. – Nem engedhetjük ki őket – mondta. – Nem bírom már sokáig. Therón körülnézett. – Én még igen – jelentette ki. – Van valakinél egy dárda? – A víz kezdett felszáradni a testéről. Úgy festett, mint egy isten. Philoklész lassan, mint egy öregember, odament Hermészhez, és elővett egy hajítódárdát a heréltre erősített szíjak közül. Aztán tőle szokatlanul nehézkes mozgással visszabotorkált a többiekhez. Therón körbenézett a társain.
– Nem fogunk messzire jutni – állapította meg. – Abban a házban kell menedéket keresnünk. – Csak néhány órát maradhatunk – felelte Philoklész. – Előbb-utóbb küldenek egy hajót. – Odanyújtotta az atlétának a dárdát. Therón kivette a hajából a bőrszalagot, amivel összefogta, kétszer körbetekerte a dárdán, és hurkot kötött rá. Aztán kibontotta a hurkot lassan, ráérősen. Lelépte a part széléig a távolságot, majd visszament az előző helyére. A barbárok elől takarásban háromszor meglengette a fegyvert. – Úgy vélem, ha egyet megölök, a másik kettő ránk fog rontani – mondta. Philoklész hallgatott, majd vett egy nagy levegőt, és a nagy lándzsát megmarkolva felállt. – Csináld! – vetette oda kurtán. Therón három lépést nekifutott, elszökkent, és elhajította a dárdát. A fegyver úgy süvített a levegőben, mint egy villám, és olyan erővel csapódott az egyik barbárba, hogy az egyharmada teljesen átfúródott a testén. A szarmata lezuhant a vízbe. – Szép dobás! – biccentett Philoklész. A másik kettő előrerontott. Bátrak voltak, és tudták, nincs választásuk, úgyhogy előreugratták lovaikat, előbb az utolsó mély szakaszba, majd fel az iszapos partra. Az első ott bukkant fel, ahol Thalassza, és ott is halt meg, felnyársalva Philoklész lándzsájára. A másikat lejjebb vitte a lova, egy olyan szakaszra, ahol könnyebben ki tudott kaptatni, és sikerült is kijutnia a partra. A ló még nem fáradt el, és a harcos egyenesen Philoklész felé indult vele. Előreszegezte a lándzsáját és félreütötte vele Philoklész lándzsatüskéjét – a spártai épp kihúzta a fegyverét az áldozatából. A szarmata ekkor végezhetett volna vele, csakhogy Melitta beugrott a lova alá, és beledöfött a késével a harcos csizmás lábába. Vágott, amit ért, csak az lebegett a szeme előtt, hogy megmentse a spártait. Szatürosz úgy érezte, nem ura a testének, nem emlékezett ugyanis, hogy pánikszerű támadásba akart volna lendülni, egyszerre mégis azon kapta magát, hogy akinakészével a lovas felé sújt, és a pengét megakasztja a szarmata hosszú vaskardja. Szatürosz látta, ahogy az akinakész pattan egyet a másik fegyveren, majd belevág a harcos tetovált felkarjába, aztán ott termett mellette Therón, és lecsapott a kopiszával. Nagy, széles vágásokkal támadott, mint egy fát vágó rabszolga, és Szatürosszal addig kaszabolták a férfit, míg meg nem halt. Amikor a földre zuhant és elhaltak a kiáltásai, egymásra néztek. Mindkettejüket vér borította. Therón felvakkantott, mint egy róka – elfojtott fájdalmában vagy haragjában, aztán félrekapták a tekintetüket. Szatürosz mozgást észlelt a szeme sarkából. Odafordult, és látta, hogy Thalassza felszökken a mellső lábaival, majdhogynem két lábra ágaskodva, az ég felé kapál a patáival, aztán lezökken és eldől. Philoklész a kezét könyörgően maga elé nyújtva odament a kancához. Megérintette a ló marját, majd a homlokát, és megrázta a fejét. – Megállt a szíve – mondta. – Poszeidón, Lovak Ura, vedd őt magadhoz! – fohászkodott Szatürosz, aztán zokogni kezdett, súlyosan, mélyről, ahogyan emberért még nem zokogott. Melitta sírva átölelte, és együtt mentek oda a lóhoz, majd rogytak térdre a fejénél. – Ennünk kell – mondta Philoklész. A szavai holtan, tompán szóltak, mintha nem engedte volna meg magának, hogy átérezze értelmüket. – Tovább fognak üldözni, amint át tudnak kelni valahol a folyón. Melitta megborzongott. – Azt hittem, biztonságban vagyunk – bökte ki, bár azonnal rájött, mennyire nem logikus, amit mond. – Soha többé nem lesztek biztonságban – felelte Philoklész. – Fogjátok a holmitokat, és kövessetek!
A holmijuk a horgászfelszerelésüket jelentette, amelyet gyorsan a vállukra vetettek. Szatürosz a fűben fekvő Thalasszát nézte. – El kellene temetni vagy égetni – mondta. – El kellene, de nem lehet. Abba a házba megyünk – mutatott a spártai a távoli kőházra, a maeóta tanyaépületre, amely talán a legutolsó volt a folyó mellett sorakozók között. Az udvart néptelenül találták, a gazda nem akart ajtót nyitni, de Philoklész addig fenyegetőzött, míg végül mégis engedett. Az ikrek megrettentek Philoklész dühétől, és rémülten néztek össze. Tegnap még szerették őket ezek a gazdák, ma már abban sem bízhattak meg, aki menedéket ad nekik. – Hé! – kiáltott fel a gazda ijedten, amikor Therón leemelt egy szál kolbászt a szarufáról. – Ennünk kell – nézett rá Therón. – Van halunk – szólt közbe Szatürosz, és Therón kipréselt magából egy mosolyt. – Ami azt illeti, tényleg van – felelte. Neki és Szatürosznak is volt egy-egy hala az átázott bőriszákban, azoknak biztosan nem ártott a Tanaisz átúszása. Therón megsütötte a tűzhelyen, és megosztotta a gazdával. A földműves ettől nem szerette őket jobban, de adott egy kis savanyú bort, aztán hamarosan mind álomba merültek. Therón ébresztette őket hajnalhasadáskor, súlyos kezét a fejükre téve, aztán kivonszolta a tántorgó ikreket a rémült földműves mellett a hűvös tavaszi reggelbe. – Hajó a vízen – mondta. – Ideje indulni. A megduzzadt folyón éppen csak ki tudták venni egy, az árral szemben haladó pentekontéra evezőinek villanásait. A hajó lassan haladt, de azért közeledett. A nap első sugarai rózsásvörösen világították be a keleti látóhatárt. Az összes lovuk fáradt volt, és a lovasok is, a tíz óra alvás ellenére, így csak lassú lépésben tudtak elindulni a kőháztól. Therón magával vitt egy zsák kolbászt, mindenkinek odaadott egy szálat – az erős fűszerek és a fokhagyma szinte fejbe vágta őket kora reggel. Melitta a fivére komor szótlanságán töprengett. Úgy tűnt, mintha Szatürosz szégyenkezne, pedig büszke lehetett volna magára. Jól harcolt. Én magam is kettővel végeztem, gondolta a lány. Anyám büszke lesz rám, és már nem fogok rabszolgák nélkül a Hádészba menni. Aztán eszébe jutott az apja lova – egy kézzelfogható kapocs a férfihoz, akit csak az anyja, Philoklész és Koénosz történeteiből ismert. Meghalt. Összeráncolta a homlokát, és elfojtotta feltörő könnyeit. Miközben átvágtak az udvaron, hogy elővezessék a lovaikat, a trágyadombon megpillantott egy takarókba bugyolált csomagot. Elfordította a fejét, a tekintete találkozott a Philoklészével. – Az ott…? – Elhallgatott. – Koénosz? – kérdezte halkan, hogy a fivére ne hallja. – Azt hiszed, ott hagynám Koénoszt egy trágyadombon? – nézett rá Philoklész, de nem egyenesen a szemébe. Melitta látta, hogy nem józan, de ezzel együtt valahogy furcsán viselkedett. Melitta fecsegni kezdett Szatürosszal, nehogy a fiú észrevegye a holttestet. Tudta, ki fekszik a trágyadombon. A gazda nem fogja elárulni őket, mert Therón vagy Philoklész megölte. Koénosz viszont túlélte az éjszakát. Merev volt, de elállt a vérzése, és a földműves összes vásznát rátekerte a törzsére. Jobb állapotban volt, mint Philoklész, aki alig bírt járni. Az első órában alig tíz sztadiont tettek meg, és ha nincsenek Therón izmai, még ennyire sem jutnak. Melitta látta, hogy tanítójuk is olyan komor némaságba süpped, mint a testvére, és végül nem bírta tovább. – Hová megyünk? – kérdezte.
– Hérakleiába – felelte Philoklész. Ahhoz a Fekete-tenger negyedét meg kellett kerülni. – Hiszen az többhetes út! – döbbent meg Melitta. Philoklész megtorpant. – Figyelj, te lány! – nézett Melittára. – Tegnap megtámadott minket Upazán. A várost pantikapaioni gályák dúlták fel. Mit mond ez neked? – Pantikapaion a szövetségesünk! – kiáltotta Melitta. A fivére felemelte a fejét. – Anya Pantikapaionba ment – jelentette ki. – Hogy megújítsa a szerződést Eumelésszel. – Most pedig vadászni fognak rátok – felelte Philoklész. – Upazán és Eumelész üzletet kötött. – Megcsóválta a fejét, a teljes kimerültség kiölte belőle szokásos jó kedélyét. – Nem tehetünk mást, menekülnünk kell. Melitta körmei a tenyerébe mélyedtek. – Mi van anyával? – követelte. – Ugye nem halt meg? Nem halt meg! – megmarkolta a fivére kezét, és úgy szorította, mintha kardmarkolat lett volna. – Nem halt meg! – kiáltotta a fiú. Philoklész és Therón tovább ment, Koénosz pedig felemelte a fejét, megrázta, és félrenézett. – Talán nem – morogta az öreg katona. Sokáig egyikük sem szólalt meg. Egy idő után a nap megpróbált felkelni a szürke fellegek között, aztán esni kezdett az eső. Koénosz ismét felemelte a fejét. – Eső – állapította meg. – Elmossa a nyomainkat… és a szagunkat. – Ránézett Philoklészre, és vett egy nagy levegőt. A többiek látták, hogy fájdalmai vannak. – Így van esélyetek. Philoklész megállt az úton az esőben, és nem is mozdult, körülbelül addig, amennyi idő alatt egy jó kovács megpatkol egy lovat. – Le kell térnünk az útról – mondta végül. Koénosz bólintott. – Át a földeken, míg oda nem értek a folyóhoz – helyeselt. Therón megrázta a fejét. – Még nem előzhetett meg a hírünk… senki más nem tudhatott átúszni a folyón. Koénosz ránézett. Nehezen kapott levegőt, és a tekintete tompa volt, de felemelte a fejét és a botjával Therónra mutatott. – Ide hallgass, fiam – kezdte. – Eumelész holtan akarja látni ezeket a gyerekeket. Az egész rohadt támadás a város ellen nem ér semmit, ha a gyerekek életben maradnak. Még ma át fog kelni, akkor is, ha magának kell átúsznia. Katonákkal fogja elárasztani ezt a partot… olyanokkal, akikben megbízik. – Én nem ilyen munkára vállalkoztam! – Suhintott dühösen a botjával Therón, de aztán meglátott valamit Philoklész arcán, és meggondolta magát. Melitta látta rajta, hogy fél. Nem akarja úgy végezni, mind az a földműves. Soha nem látta még Philoklészt, a tanítóját, Philoklészt, a részegest ilyennek. Félelmetes volt. A spártai végignézett rajtuk, és elmosolyodott – szinte megvető félmosollyal. – Akkor át a földeken. Kövessetek! Egész nap gyalogoltak, száron vezetve a lovakat. Az eső nem állt el, így sáros mezőkön és csöpögő erdőkön vágtak át. Melitta egy óra múlva elfáradt, és mire leültek egy tölgyfa alá, hogy egyenek még egy kis fokhagymás kolbászt, teljesen kimerült. Koénosz alig bírt járni. Szatürosz a testvére szemébe nézett és megrázta a fejét, de túl fáradtak voltak, hogy beszéljenek. Miután megették a kolbászt, folytatták útjukat. Szürkület táján Philoklész és Therón felváltva vinni kezdte Koénoszt, aztán megálltak egy kőrisligetnél, kivágtak két fiatal fát, a harcos khlamüszéből hordágyat készítettek,
és úgy cipelték tovább. Egyik lóra sem lehetett még felülni. Estére odaértek egy faluhoz. Therón egyedül ment be, de üres kézzel tért vissza. – Katonák jártak itt reggel – közölte. – Elvitték az összes lovat, és megöltek néhány embert. – Vállat vont. – Ezt elhoztam – nyújtott előre egy agyagedényt, amely épp elfért a tenyerén. – Ki akartam fizetni, de elszaladtak előlem. A falu határában táboroztak le. Egyiküknél sem volt tűzgyújtó szerszám, fát is csak ázottat találtak, és Therón nem tudott tüzet csiholni. – Te vagy az öreg katona – nézett rá Philoklészre. – Én mindig úgy gyújtottam tüzet, hogy szóltam egy rabszolgának – vágott vissza a spártai. – Szép kis gazemberek vagytok ti ketten – morogta Koénosz. Leült a sötétben, és fakérget kezdett tépkedni. Sokáig tépkedett – olyan sokáig, hogy Melitta el is aludt, és csak az arcára meleg csókot lehelő, aranyfényű tűz ébresztette fel. – Egy bottal csinálta! – magyarázta lelkendezve Szatürosz. Egy ideig szótlanul meredtek a tűzre, üres hasuk korgását hallgatva, aztán elaludtak. Reggel Koénosz nógatására ismét észak felé fordultak, a folyótól és a tengertől távolabbi, vadabb vidék felé. Bion pihentnek tűnt, ezért Philoklész és Therón felültette rá Koénoszt, így gyorsabban haladtak. Therón elkapott egy nyulat, majd egy dombtető árnyékában tüzet raktak – gyorsan ment, mert indulás előtt Koénosz megmutatta, hogyan tegyenek el nedves levelekbe némi parazsat, hogy magukkal vihessék. Nyúllevest főztek Therón edényében, de evőeszközük nem volt, és Melitta megégette a száját, ahogy belekortyolt az edénybe, és húst sütöttek egy nyárson. Melitta kezdte megszokni, hogy teljesítse a levágott ágak halmán heverő Koénosz utasításait. Az idős harcost csak az egyik halott szarmatáról levett köpeny védte az esőtől. Miután ettek, mindannyian jobban lettek, még Koénosz is. Aludtak egy kicsit, gondosan összegyűjtöttek egy marék parazsat, és tovább indultak. Aznap éjjel az erdő mélyén táboroztak le, bőrig ázva, de egy nagy tűz melegénél. Reggelre Koénosz annyira erőre kapott, hogy megvizsgálta a lovakat. – A két szarmata póni elég jól van – ráncolta a homlokát. – Bion is egészséges. De a másik kettőt megöljük ezzel az úttal… túl nemes vérűek az ilyen bánásmódhoz. Vagy le kell vágnunk őket a húsukért, vagy el kell cserélnünk egy földművessel. – A húsukért! – kiáltott fel Szatürosz elkerekedett szemmel. – A lovainkat? Hermészre! Koénosz felmordult, és komoran leült. – Fiam, most már nincsenek szabályok. Semmihez sem ragaszkodhatunk… még egymáshoz sem. – Ránézett Philoklészre. – Csak lelassítalak titeket, testvér. – Igen, lelassítasz – vont vállat a spártai. – Másfelől a tudásod nélkül a gyerekek talán már halottak lennének… vagy én lennék kénytelen kockáztatni. – Lenézett a dombról. – És így is jól haladtunk. Úgy egynapi járóföldre lehetünk a thatiszi gázlótól. – Akkor hát megpróbálok hasznos maradni – mosolyodott el komoran Koénosz. – Ajánlom is! – mordult fel Philoklész. – Különben… gondolom, finom sült lenne belőled. Therón elfordult a nevető Philoklésztől és a nyögdécselő Koénosztól. – Te spártai fattyú!– köpött ki Koénosz. – Fáj a nevetés! – Csak tréfálnak – magyarázta Szatürosz az edzőnek. Therón a fejét csóválta. – Ezek… soha nem láttam még hozzájuk hasonlókat – mondta. – Eddig azt hittem, hogy kemény vagyok.
3. A Thatisz-síkságon szinte egymást érték az esőtől megduzzadt, barnán hömpölygő patakok. Maeóta földművesek dagasztották a sarat szótlanul, még a szemüket is csak néhányan emelték a kis csapatra, hogy megnézzék, kénytelenek lesznek-e bemenni a falujukba. Annyira unalmas és szürke volt minden, hogy a figyelmetlenségük miatt majdnem elfogták őket. Egy búzamező szélén, egy fasor mellett haladtak el, amikor Koénosz hirtelen felemelte a fejét. – Lószagot érzek! – vakkantotta. – Árészra! – suttogta Philoklész. A fasor túloldalán, a következő mezőn tucatnyi lovas léptetett egy vörös köpenyes, magas férfi vezetésével, akinek friss sebhely csúfította el az arcát. Két katona a lóról leszállva egy földművest vert. A sebhelyes arcú szótlanul nézte őket, a türelmetlenségét még egy sztadion távolságból is érezni lehetett. Melitta szíve hevesen dobogni kezdett. – Menjünk tovább – mondta Philoklész halkan. Therón nem sokat tudott a lovakról, tovább indult, Szatürosz azonban odaugrott Koénosz hátasa elé, és rátette a két kezét Bion orrára. – Csitt, kedves! – mondta szaka nyelven. – Csitt, csak csitt, kedvesem! – Felnézett Koénoszra, és a harcos biccentett. Végigmentek a mező szélén, míg oda nem értek egy ösvényhez, ami felvezetett egy fákkal borított töltésre. – Mit csináltak? – kérdezte Melitta. – Semmi jót – köpött ki Philoklész. – Menjünk! Hála az isteneknek, hogy nem vettek észre minket! – mordult fel. Felmentek a töltésre. Úgy tűnt, nem vették észre őket, ám amikor kiértek a töltésen túl elterülő nyílt mezőre, ismét lovasokat pillantottak meg, amint a szakadó eső ellenére gondosan átfésülték a mezőt. Egy másik csapat a fák között haladt, tőlük nem messze – azonnal észrevették, amint megálltak. – Szerintetek megláttak minket? – kérdezte Philoklész. Koénosz megrázta a fejét, az ajka szinte fehér volt. – Biztos nyomokat hagytunk. Vagy valami szerencsétlen földműves meglátott minket, és beszélt. De nem tudják, pontosan hol vagyunk. Ha tudnák, már a nyakunkban lennének. Tovább figyeltek a fák rejtekéből. Melitta hat lovast látott, csataméneken ülő, nagy termetű férfiakat – görögöket, nem szarmatákat. A vezérük arcát vöröslő sebhely szelte át, és úgy tűnt, levágták az orrát. Még száz lóhossznyi távolságról is rettenetes volt. – Le az ösvényről, fel a következő töltésre! – sziszegte Koénosz. – Amilyen gyorsan csak lehet! Mindjárt észrevesznek! Ha meglátnak, végünk! Melitta egészen addig azt hitte, nem lehet nehezebb a menetelés – a szakadó eső, a végtelen távolság, a szinte teljes élelemhiány. Az azonban végképp készületlenül érte, amikor letértek az ösvényről, és a terepen folytatták útjukat. Minden ág beleakadt. Minden gyom, minden növény, ami csak az erdő talaján nőtt, belekapaszkodott a lábaiba. A csizmája telement szúrós dolgokkal, és Philoklész egy pillanatra sem állt meg. Odaértek egy megduzzadt patakhoz, és senki sem nyújtott segítő kezet – a víz a hasáig ért, és bebizonyosodott, hogy addig tulajdonképpen nem is volt elázva. – Ne mozduljatok! – szólalt meg fojtott hangon Philoklész. Melitta épp az iszapos parton kaptatott felfelé, egyik ázott csizmájával egy kövön, a másikkal még a vízben, amikor elhangzott a parancs.
Szatürosz a patak közepén állt. Melittának el sem kellett fordítania a fejét, így is látta, hogy feljebb, jó félsztadionnyira egy lovas bukkant elő a medret szegélyező bozótból, és egyenesen feléjük nézett. – Ne moccanj! – mondta Philoklész, közvetlenül mellette. Az idegen megmozdult. Akárcsak Szatürosz. A fiú csobbanás nélkül beleereszkedett a vízbe és eltűnt. Melitta elfordította a fejét, ahogy a szakáktól tanulta, mert a menekülőket az arcuk árulta el a legkönnyebben az üldözőjüknek. Odalapult a parthoz, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a bal lábát maró hideget. Szatürosznak még rosszabb lehetett, hiszen teljesen elmerült a vízben. A lány érezte az ellenség patadobogását a talajon. A férfi a patak partján léptetett. Mellette Philoklész halkan imádkozni kezdett, előbb Artemiszhez és Hérához, majd az összes istenekhez. Melitta követte a példáját. A patadobogás hirtelen abbamaradt, majd csobbanás hallatszott. – A Szűzre! – mondta Koénosz, s a hangja olyan harsánynak tűnt, mint egy kürtszó. Melitta elnézett a patak mentén felfelé, és egy lovat látott feltápászkodni a gázlón túl, ahol kiszélesedett a meder. – Leomlott alatta a part – magyarázta halkan Philoklész. – Ne mozdulj! A ló visszazuhant, aztán a lovasa kimászott a partra, néhány lépésnyire az állattól. Folyékony görögséggel káromkodott. Tiszt lehetett – jó minőségű, drága vértet viselt. – De bagy az, Lucius? – kiáltotta egy hang arról, amerről ők is érkeztek. A hang nem lehetett messzebb tíz lóhossznál, és olyan volt, mintha a gazdája rettenetesen megfázott volna. – Igen! – kiáltotta Lucius dühösen. – A rohadt lovam bedobott a vízbe! – Megállt a parton, és kifacsarta a köpenyét. – Te vagy az, Sztratoklész? – Igen! – A Sztratoklésznek nevezett férfi közelebb ért. – Még több nyom! Miközben ezt kiáltotta, felbukkant a fák közül, épp akkor léptetve ki a szürke fénybe és az esőbe, amikor Lucius felért a part tetejére. Talán három lóhossznyira lehettek. A dombtetők fölött hosszú mennydörgés hallatszott, visszhangot verve a völgyben. Melittát és az üldözőit csak a part kiszögellése és egy bokor vékony, zöld levélzete választotta el. Az égen tovább morajlott a mennydörgés, majd egy villámlást szinte azonnal hangos csattanás követett. – Bassza meg Eumelész ezt az egészet! Miféle nyomok? – követelte Lucius. – Nem fizetnek nekem annyit, hogy ezt a szart csináljam! Ha Zeusz lesújt rám valamelyik villámával… – Nézd! – szakította félbe Sztratoklész. A hangja elmosódott volt, és Melittának oda sem kellett fordulnia, hogy tudja, ő a sebhelyes arcú. – Mit? Egy ló. Talán kettő. Hat férfit keresünk… vagy nem? És két gyereket. A közelben ismét becsapott egy villám, és egy szélroham belekapott a fák lombjába. – Nem mennek sehova ebben az időben. Én sem megyek sehova ebben az időben. – Lucius körülnézett. – Útonállók is vannak errefelé, és nem akarok beléjük botlani. Azok visszaütnének! És ebben a viharban nemsokára megárad ez a patak. Menjünk innen! – A parasztok azt mondták… – kezdte Sztratoklész. – Baszd meg a parasztjaidat, uram! Figyelj, az a bolond, akit tegnap este fogtál el… az bármit vallott volna. Nem engedted, hogy az a sunyi szicíliai megkínozza… ez szép tőled, uram, de néha csak ez válik be. Tízszer is feltettük a kérdéseket, mire válaszolt. Ha tudta volna, azonnal megmondta volna. – Lucius felhorkant. – Segíts már fel! Cuppogó hang hallatszott. – Van ott lent valami? – érkezett egy kiáltás a dombról. Melitta fülét lószerszám csörgése és egy lovascsapat közeledésének összes zaja ütötte meg.
Az eső minden eddiginél hevesebben kezdett zuhogni, és Sztratoklész a fejére húzta gyapjúköpenyét. – Rohadt eső! – fakadt ki. – Így sosem találunk rájuk. Még abban sem vagyok biztos, hogy az előbb patanyomot láttunk. Minden csupa víz… eh! A Hádészba az egésszel! Menjünk vissza! – Keressünk egy gazdag parasztot, és rúgjuk ki a házából – javasolta Lucius. – Itt lent nincs semmi! – kiáltotta Sztratoklész. – Fújj visszavonulót! – Az orrához emelte a kezét, és megrázta a fejét. Melitta ezután egy kürt rikoltását hallotta, újra és újra ugyanazt a dallamot. Megkapaszkodott a partban, és reszketve próbált mozdulatlanul maradni. A lábát már nem is érezte. Múltak a percek. Volt ideje elgondolkodni azon, nem érheti-e maradandó károsodás a lábát, ha még sokáig nem mozdítja meg, aztán meglátott egy halat a hullámok között, és eltöprengett, ő vajon hallá változhatna-e, aztán Koénosz jutott eszébe, hogy miként van, aztán Philoklész megmarkolta a vállát, és kiemelte a patakból. – Néha velünk vannak az istenek – mondta a spártai. – Hol van a fivéred? – Valahol a vízben – köhögte Melitta, aztán nekidőlt Bionnak, aki megbökdöste az orrával. Therón kihúzta Szatüroszt a vízből. A fiú egy nádcsomó mögött lelt menedéket valamivel lejjebb, a patak kanyarulatában. Nem bírt járni. – Most nem tudunk tüzet rakni – állapította meg Therón. – Járj! – parancsolta Philoklész, megmarkolva Melitta vállát. Melitta gyűlölte a gyengeséget, de egyszerűen nem tudta megmozdítani a lábát. – Nem tudok – nyögte. Szatürosz csak a fejét rázta. – Akkor négykézláb! – javasolta Koénosz. – Attól majd felmelegedtek. Úgyhogy négykézlábra ereszkedtek. Újabb mélypont volt ez, amióta menekültek: elázva, négykézláb, félig hason kúszni a sárban, de hamarosan eléggé felmelegedtek ahhoz, hogy felálljanak és járjanak. Szatürosz jó ideig még az egyik szarmata pónira támaszkodott, de azért tovább tudtak menni. Melitta elvesztette az egyik szaka csizmáját: annyira átázott, hogy teljesen elformátlanodott, aztán leesett a lábáról. Egy sztadion megtétele után vette észre, hogy a zsinórjánál fogva húzza maga után – annyira fáradt volt, hogy fel sem figyelt rá, míg bele nem akadt az aljnövényzetbe. – Hogy vagy? – kérdezte a fivérét. – Remekül – felelte a fiú, és rámosolygott. Ez a mosoly sokat ért. Melitta erőt merített belőle. – Azt hittem, meghaltál! – suttogta hevesen. – Én is! – válaszolta Szatürosz, mindketten elmosolyodtak, és hirtelen minden jobb lett egy kicsit. Koénosz azonban rosszabbul lett. Köhögni kezdett, és reszketni. A hideg patakban való megmerítkezés hiányzott neki a legkevésbé, és most mintha ő gyűjtötte volna össze mindazt a testmeleget, amit a többiek elveszítettek, és motyogva félrebeszélt. – Ágyba kell dugnunk – mondta Therón. – Én is el bírnék viselni egyet. Philoklész bólintott. Felkaptattak a domb tetejére, majd elindultak lefelé, a következő falu főzőtüzei felé. – Nem követtek minket fel a dombra – jegyezte meg Therón. – Az életünket fogjuk feltenni erre – vont vállat Philoklész. Nem sokkal egy kis deszkahíd előtt leértek a sáros útra. Therón ment át először. Körülnézett, elpillantott a távoli fák felé, aztán intett a többieknek, hogy követhetik. A falu olyan kicsi volt, hogy át is értek rajta, miközben Koénosz magában motyogva még mindig
azon vitatkozott, hogy ellopja-e a falu egyetlen lovát. Egy tehetős gazda a kőháza menedékéből figyelte, ahogy elvánszorogtak. Senki sem szólította meg őket. Therón megállt, és szállást kért a gazdag földművestől. A férfi eltűnt az ablakból, aztán hallották, ahogy feltette a keresztrudat az ajtajára. – Mindenki emlékezni fog ránk – köpött ki Philoklész. – Parasztok. Olyanok, mint a helóták. Egy drachmáért eladják az embert. Therón ellopott egy meleg kenyeret az egyik udvarról. Eltörte, és adott belőle a gyerekeknek meg Koénosznak, akik mohón befalták. A kenyéren kívül semmit nem szereztek a faluban. A településen túl elérték a következő folyót és a kompot, és meg kellett állniuk egy fél órára, míg Philoklész felderítette a helyzetet. A kompot természetesen egy lovascsapat figyelte. Philoklész akkor vette észre őket, amikor az őrszemük megunta a várakozást a fák rejtekében, és a lováról leszállva könnyített magán. – És most mi lesz? – kérdezte Melitta. – Már úgyis eláztunk – felelte Philoklész. – Feljebb megyünk, és átúsztatunk. Erre ráment az egész nap, és már javában sötétedett, amikor tábort vertek egy kis tisztáson, két nagy szikla között, amelyeket ősi faragványok díszítettek. A tüzük erőtlen lett és folyamatosan füstölt, úgyhogy alig lehetett olyan közel ülni hozzá, hogy érezzék a melegét. Nem volt mit enniük, csak ami a kenyérből maradt. Ez volt a leghosszabb éjszaka, amire Melitta vissza tudott emlékezni. Folyamatosan mennydörgött és villámlott, és ő minden egyes villanásra felriadt – már ha aludt egyáltalán –, és ahogy felnyitotta a szemét, mindig a fivére tekintetével találkozott a tekintete. Az idő ólomlábakon vánszorgott – a sötétség olyan hosszúra nyúlt, hogy a lánynak maradt még ideje egy nyomasztó álomra az anyjáról, aztán Koénoszról – farkasok falták fel –, majd keleten szürkülni kezdett az ég alja, és lassan eleget lehetett látni ahhoz, hogy tovább induljanak. – Semmi értelme itt maradnunk – mondta Philoklész. Therón leült a sarkára, és ökölbe szorította a kezét. – Ennivalót kell szereznünk. – Van valami ötleted? – vonta fel a szemöldökét Philoklész. – Ha nincs, akkor menjünk. Amikor a nap magasra hágott az égen, valahol a végtelen szürke felhők fölött, odaértek egy újabb megáradt patakhoz. – Szerintem ez nem a Hüpanisz – rázta meg a fejét Philoklész. – Árészra, fogalmam sincs, hol járhatunk! Remélem, nem körbe-körbe vezetlek benneteket. – Nem – motyogta Koénosz. – Nem körbe. Ahányszor csak felkeltek, Melitta arra számított, hogy Koénoszt holtan találja. Eddig azonban nem. – Nem körbe – ismételte meg az öreg harcos. – És ez nem a Hüpanisz. Átkeltek a lovakkal, és mind csuromvizesek lettek, mert egy rövid szakaszt a pónikba kapaszkodva, úszva kellett megtenniük. – A lovak kezdenek kimerülni – állapította meg Philoklész, amikor átértek. Úgy viselte khlamüszét, mint egy óriási khitónt, a vállain összefogva. Ettől csak még hatalmasabbnak tűnt. – Keresnünk kell egy házat – mondta Therón. – Attól tartok, Koénosz nem élne túl még egy éjszakát a szabadban. – Kétlem, hogy túljutottunk volna annak a szemétnek az emberein – tűnődött Philoklész. – Soha nem hagyjuk magunk mögött őket, ha egy faluban töltjük az éjszakát. – Lehet, hogy már túljutottunk – vitatkozott Therón. – Nem lehetnek ott mindenhol. – Csak azért mondod, mert ágyban szeretnél aludni! – vádaskodott Philoklész. – És az annyira szörnyű lenne? – kérdezte Therón. – Egy kupa bort is elfogadnék. Végül Koénosz láza győzte meg Philoklészt, hogy megkockáztassanak egy éjszakát egy házban.
Előrement az ösvényen, talált egy megművelt földet, váltott néhány szót a gazdával, majd visszatért a többiekhez a fák közé. – Tetszik nekem a fickó. Ő a falu vezetője, és azt hiszem, megbízhatunk benne. – Philoklész ránézett Koénoszra. – Be kell húzódnunk az esőről. – Miattam ne kockáztassatok – motyogta Koénosz. Therón elengedte a füle mellett a szavait, és bólintott. A földműves, akit kék szeme miatt Kék Gardannak neveztek, barátságos volt, a felesége pedig úgy fogadta az ikreket, mintha jó szerencsét hoztak volna a házára. Együtt ültek le a nagy szobában, száraz gyapjúba burkolózva, öt nap óta először szárazon. Kecskehúst ettek lencsével és árpakenyérrel. Faltak, mint a farkasok. Melitta úgy gondolta, pihent lovakat fognak venni a karámban látott, tekintélyes méretű kis ménesből, amit egy facsoport takart el az út felől nézve. Várta, hogy Philoklész szóba hozza, és amikor nem tette, megbökte. – Gyorsabban haladnánk, ha megvennénk a lovaikat – mondta. Philoklész rosszul leplezett szomorúsággal nézett rá. – Annyi aranyam van, amennyit a halottaktól elvettem, meg a felszerelésünk – felelte. Az állával a földműves felé bökött. – Nem tudunk tisztességes árat adni a lovaiért. Ráadásul kell a pénz, hogy hajóra szállhassunk. Az ikreknek eddig eszébe sem jutott a tenger. – De hol találunk hajót? – kérdezte Melitta. Philoklész ránézett a földművesre, komoran elvigyorodott, és megrázta a fejét. – Hallgass! A házigazdánk jó ember, és nem akarom megölni, hogy megóvjam az életeteket. Megértetted? Az ikrek lefekvésig meg sem szólaltak. Reggel a földműves elkísérte őket az út széléig, és meghajolt az ikrek előtt. – Fiatalúr, fiatal úrnő, beszélhetek szabadon? Szatürosz bólintott. – Szabad földműves vagy – felelte komolyan. – Bármit mondhatsz, amit csak akarsz. – Menekültök – bökte ki Gardan, a szakállát cibálgatva. Ránézett Philoklészre. – Még tiszta ruhátok sincs. Philoklész bólintott és körülnézett. – Így igaz. A szarmaták Eumelész segítségével megtámadták a várost. Hamarosan itt is keresni fognak minket. – Vállat vont. – Azt tanácsolom, légy segítőkész, ha kérdeznek. A földműves bólintott, és megdörzsölte az állát. Alacsony volt és kövér, mint a maeóták többsége, bár a szeme kéken csillogott, mint a helléneké, a haja pedig hollófeketén, mintha a hősök korából örökölte volna. – A nagybátyám együtt harcolt Marthaxszal a folyamisten gázlójánál – mondta. – Emlékszünk az apátokra. – Megint ráncigálni kezdte a szakállát. – Tudom, mi történt a városban – folytatta lassan, és ismét Philoklészre nézett. – Már két csapat is járt itt, szarmaták. Az itteniek nem szeretik az ilyen népséget. Egy ember meghalt. – Vállat vont, és az ajtó fölé akasztott súlyos íjra mutatott. – Lehet, hogy visszajönnek, felégetik a házainkat, de az is, hogy nem – mondta már-már elégedetten. Aztán összeszedte magát. – Csak fecsegek itt. Azt akarom mondani, hogy közülünk senki sem fog elárulni titeket. És a szomszédaink sem. Tudjuk, kik vagytok. Nem messze, az út mellett, egy legelőn van öt jó herélt. Senki sem vigyáz rájuk. – Elmosolyodott. – Majd azt mondom a következő barbároknak, hogy az előző barbárok vitték el őket.
A ház ajtaján kilépett a felesége, a karján egy nagy csomaggal. – Van benne tiszta ruha és meleg takaró is – mondta. Philoklész nem válaszolt, csak ránézett az ikrekre. – Ez egy lecke – jelentette ki. – Beszéltem nektek Szolónról és Lükurgoszról, felolvastam Platóntól és másoktól, akik bölcsnek tartják magukat. De ez az igazi lecke… hogy a jótett jótettet szül, a gonosztett pedig gonoszat. Ezek az emberek azért mentették meg az életünket, mert az apátok jó ember volt, az anyátok pedig igazságosan uralkodott. Emlékezzetek erre! – Emlékezni fogok – bólintott komolyan Szatürosz. Kezet nyújtott a földművesnek, aki belecsapott a tenyerébe. – Amikor királynő leszek – lépett előre Melitta –, százszorosan viszonzom majd a kedvességeteket. – Megcsókolta az asszonyt és kezet fogott a férfival. A lovak pontosan ott voltak, ahol a földműves mondta, és háromnak tele zsákokat is kötöztek a hátára. – Amikor királynő leszel? – kérdezte Szatürosz. Melitta vállat vont. – Ez egy szerep, testvér. Száműzöttek lettünk. Talán visszatérünk majd. Ezek az emberek nekünk adták a tavalyi munkájuk összes hasznát… a lovaik egy teljes nemzedékét, a juhaik gyapját… az a len pedig, amiből ez a vászon készült, Egyiptomban nőtt, és a gabonájukkal fizettek érte. És az egészet egyetlen nagylelkű gesztussal nekünk adták, mint a hősök… pusztán azért, akik vagyunk. – Ismét vállat vont. – Ők nagyobb hősök, mint mi. Szatürosz már így is túl sok időt töltött azzal, hogy nyelte a könnyeit, most mégis megint ezt kellett tennie. Némán lovagoltak tovább az esőben. Philoklész is hallgatott. – Te miért sírsz? – kérdezte Szatürosz. Philoklész a szemébe nézett, és nem is próbálta leplezni könnyeit. – Minden, amit felépítettünk – mondta nehéz szívvel. – Egy évtizednyi harc a békéért. És most vége. – Akadozva vett egy nagy levegőt. – Fogalmatok sincs, mit adtunk ezért a földért és a békéért, amit megérdemel. – Vállat vont. – Hagyjátok itt nekik Hermészt és a másikat… jó lovak, és így kisebb lesz Gardan vesztesége. Szatürosz bólintott. Levette a lószerszámot Hermészről, feltette az idegen heréltre, aztán belesúgott valamit az öreg csataló fülébe. Láthatólag kicsit zavarban volt, amikor végzett. – Anya azt mondja, apa mindig beszélt a lovakhoz – mondta védekezően, majd szárazon elmosolyodott. – Hermész legalább túléli ezt a kalandot, ha mi nem is. – Szerintem a körülményekhez képest egész jól állunk – vélte Therón. Étellel a gyomrában, száraz khitónnal a testén mintha kicserélték volna. – Az apánk az életét adta ezért az országért – mondta Melitta. – Nem csak az apátok, kedvesem – prések ki magából egy mosolyt Philoklész. – Nagyon sok férfi és nem kevesebb nő is. – Visszanézett az esőben, és lehervadt a mosolya. Úgy tűnt, mintha valahova máshova nézne, valami mást látna. – Gyűlölöm az isteneket! – morogta. – Én meg az istenkáromlást – rázta meg a fejét Koénosz. – Ostoba az, aki gyűlöli az isteneket. – Nahát, valaki jobban érzi magát – jegyezte meg Therón. Az öt pihent ló óriási különbséget jelentett. Keményen vágtattak, de rendszeresen váltották a hátasokat. A takaróknak, a tiszta ruháknak és az aranytűknek köszönhetően nem kétségbeesettnek, hanem tehetősnek látszottak, bár a bölcsebb öregek az úton, akik látták őket, eltöprengtek, mit kereshetnek egyáltalán kint az esőben, és hová sietnek ennyire.
Még nyolc napot kellett utazniuk a Hüpanisz folyóig, és miközben átvágtak az ázott tájon, Melitta biztosan tudta, hogy képtelen lett volna gyalog megtenni a távolságot. Koénosz is jobban lett attól, hogy lóhátra ülhetett és szárazon alhatott, bár a sebláza még nem múlt el teljesen. Kék Gardan becsomagolt nekik egy vastag, súlyos, gondosan nemezelt gyapjútakarót, akkorát, mint egy kisebb ház teteje – négy-öt asszony készíthette egy egész télen át. Ebből olyan sátrat tudtak verni, amit nem áztatott át az eső. Egészen jó állapotban ereszkedtek le az utolsó lejtőn a Hüpaniszhoz – vezetéklovakkal, jó ruhában és elég kipihenten ahhoz, hogy megfelelő döntéseket hozzanak. – Félek a komptól – hallotta Melitta Philoklész Therónhoz és Koénoszhoz intézett szavait. A spártai előreküldte Therónt, aki azzal a hírrel tért vissza, hogy a felháborító ártól eltekintve a komp biztonságos. – Ezek szerint leráztuk őket – állapította meg Philoklész, majd vállat vont. – Óriási területet kellett figyelniük… és Eumelész sem lehet ott mindenhol. Therón úgy alkudozott a révésszel, ahogy egy rabszolga halért az agórán. Becsmérelte a férfit, és azzal fenyegetőzött, hogy inkább átúsztat a folyón, míg csak a másik nem engedett. Végül fejenként egy rézoboloszban állapodtak meg, így az egész csapat a lovakkal együtt összesen egy ezüstbagolyért kelt át. Koénosz némán, elítélően figyelte az alkudozást, de magas láza miatt nem tudott bekapcsolódni. Az arca azt sugározta, hogy fölötte kellene állniuk az ilyesmin. Miközben átkeltek a Hüpanisz barna hullámain, elállt az eső. A révész, a két fia és Therón minden erejére szükség volt, hogy irányban tartsák a széles tutajt az áramlattal szemben, ráadásul kétszer kellett fordulniuk, mert az erős sodrás miatt a lovak sem úszhattak át. Philoklész kérés nélkül kifizetett még egy ezüstbaglyot, és a révész sokat tudó mosollyal harapta meg. – Túlfizetted – jegyezte meg Therón. – Kockára tette értünk a tutaját – felelte Philoklész. – És egy-két napig senki sem fog utánunk jönni. – Miért? – kérdezte Therón, lebiggyesztve az ajkát. – Ha eláll az eső, a folyó apadni fog. Koénosz felemelte a fejét. – A folyó még egy napig áradni fog, ahogy a víz lezúdul a hegyekből. – Kelet és dél felé mutatott, ahol a Kaukaszosz előhegységei derengtek a látóhatáron. – És félig átvágtam a kötelét – tette hozzá vállvonogatva Philoklész. Amikor Therón rámeredt, megint csak a vállát vonogatta. – A kötelet fizettem ki neki. Amúgy meg seggfej volt. Még egy napi lovaglással elértek Gorgippiába, egy kis tengerparti városba, amely semleges volt a helyi politikában. A városka csak azért jött létre, hogy halszószt gyártson Athénnak, és a szag már tíz sztadion távolságból megcsapta az orrukat. A kikötőben halmokban álló halbél viszont már olyan bűzt árasztott, hogy az ikrek öklendezni kezdtek, és a szájukon át vették a levegőt. – Poszeidónra! – káromkodott Melitta. – Érzem az ízét a nyelvemen! Szatürosz örült, hogy ismét tréfálkozni látja. Az elmúlt napokban szinte teljesen szótlanul lovagoltak. Philoklész ugrásra kész volt, amint beértek az első házak közé, de a helyi halászcsónakokon kívül nem állt más hajó a parton, és miután óvatosan kérdezősködött néhány borkimérésben, nyugodtabb lett valamivel. – Senki sem járt erre – közölte, és megrázta a fejét. – Lehet, hogy Eumelész feladta? Koénosz úgy zihált, mintha nem kapna levegőt. Philoklész visszaült a lovára, és megtámasztotta barátját. – Hűtőfürdőre és orvosra van szüksége – állapította meg.
Normális esetben egy nemesekből álló csapat a leggazdagabb háznál folyamodott volna vendégbarátságért. Normális esetben Szrajanka úrnő gyermekei gond nélkül találtak volna szállást. Philoklész azonban még nem akarta leleplezni magukat. Elvitte őket a legjobb vízparti kocsmába, és fizetett néhány oboloszt, hogy megalhassanak az épület mögötti, fából épült csűrben. A szalma tiszta volt, az állatok szaga pedig szinte frissítően hatott a mindent átható rothadó halszaghoz képest. Koénosz elaludt, amint leszállt a lóról. – Kemény fickó – jegyezte meg Therón. – Ő viszont elpuhult arisztokratának tartja magát – felelte Philoklész. Fogott egy tiszta vászonkendőt, megnedvesítette, és megtörölte a megarai arcát. – Nagyon messze jár, Therón. Therón ráhajtotta a fülét a harcos mellkasára, majd megtapogatta a csuklóit. – Le kell cserélnünk a kötését – mondta. – Nem hiszem, hogy egy orvos sokkal többet tudna tenni érte, mint mi. – Az esőben és a szinte teljesen szótlan gyermekek társaságában töltött nyolc nap alatt elég jól kiismerték egymást, tudták, mire számíthatnak a másiktól. Koénosz nem ébredt fel, miközben a két férfi a gyerekek segítségével megfordította, felültette és letekerte a kötéseit. A bordái fölött húzódó vágás jobban nézett ki, a heg sötétvörös vonala mellett rózsaszínen nőtt az új bőr. A lenti vágás viszont, ami a társai legjobb tudomása szerint nem érte el a belső szerveit, teljes hosszában elfertőződött, a bőr vörösen duzzadt a seb két oldalán. A seb végéből genny szivárgott. Therón lehajtott a fejét, megszaglászta a sebet, aztán megrázta a fejét. – Nyolc napon át hol nedves volt, hol száraz. Csoda, hogy él. Apollón nyila több kárt okoz neki, mint maga a seb… a fertőzés mélyebbre hatolt, mint amikor átkeltünk a komppal. Küldd el a gyerekeket, hogy mutassanak be áldozatot az arany íjásznak, mi pedig tegyük, amit tennünk kell. Szatürosz egy királynő fiaként is tudta, mikor küldik el azért, hogy a felnőttek felnőtt dolgokkal foglalkozhassanak. Meghajolt, és megfogta a testvére kezét. – Keresünk egy templomot – mondta. Kimentek a csűrből, és a folyóparti csata óta először meglátták a napot. Kéz a kézben mentek végig a sima kavicsokkal borított tengerparton, aminek a város a létét köszönhette. Ha nem lett volna a halbűz, kellemes hely lett volna, így maga volt a Tartarosz. – Ez a szag fogja megölni – mondta Melitta. – Olvastam róla… ez a miazma tönkre fogja tenni a tüdejét. – Menjünk, mutassunk be áldozatot! – javasolta Szatürosz. Melitta bólintott, majd felszegte a fejét, hogy elrejtse a könnyeit. – Te hiszel az istenekben, Szatürosz? – kérdezte váratlanul. Szatürosz rápillantott, és megszorította a kezét. – Lita, tudom, hogy rossz a helyzet, de… de az istenek…. – Miért lennének az istenek ilyen gyerekesek? – húzta el a kezét a testvére. – Szatürosz, mi van, ha anya meghalt? Gondolkodtál már ezen? Ha meghalt… mindennek vége. Mindennek. Az egész életünknek. Szatürosz leült egy fából ácsolt halcsapdára, lehúzta maga mellé Melittát, és a tenyerébe temette az arcát. – Egyfolytában csak ezen gondolkodom. Állandón ez kering a fejemben. Melitta bólintott. – Szerintem anya meghalt. – Elnézett a tenger felé. – Valami hiányzik… valami eltűnt… – Elvesztette a könnyei ellen folytatott küzdelmet, és zokogva a fivére vállára borult. Szatürosz együtt sírt vele, és átölelte. Néhány percig csak sírtak, míg értelmüket nem vesztették a könnyek, aztán egyszerre abbahagyták, mintha vezényszóra tették volna.
– Koénosz még él – mondta Szatürosz. – Apánk barátja – tette hozzá Melitta. Felálltak. Kéz a kézben, vörös szemmel felkaptattak a parton a város felé. Mögöttük egy hosszú, háromszögletű vitorla hasította ketté a látóhatárt. Héraklész templomát a várostól két sztadionra találták meg, egy az öböl fölé magasodó kis szirtfokon, ahova már a bűz sem jutott el. Ez volt a város egyetlen temploma. A papnő öreg volt és majdnem vak, de tucatnyi segéd és két egészséges rabszolga segítette. A templom oszlopsora előtt fogadta őket, egy súlyos faszéken ülve. A segédei a lépcsőn kuporogtak körülötte. Szatürosz barátságosnak vélte, de meg is ijedt tőle egy kicsit. Végül Melitta szedte össze a bátorságát és szólalt meg. – Áldozatot kell bemutatnunk egy beteg barátunkért – mondta. Még mindig fogták egymás kezét, és együtt hajoltak meg. – Jöjjetek közelebb, gyermekeim! – felelte a vénség, felemelve fejét, hogy hunyorogva szemügyre vegye őket. – Szépek vagytok. Tisztelettudóak. De tisztátalanok. Mindketten tisztátalanok vagytok. Ilyen fiatalon! – szimatolt bele a levegőbe. – Tisztátalanok, deszpoina? – hajtott fejet Szatürosz. A papnő két kézzel megragadta és az orrához emelte a fiú jobbját, és Szatürosz érezte, hogy a tenyerébe mélyednek a körmei. – Még a halbűzön át is érzem a vér szagát, fiú! Öltél, és nem tisztultál meg. És a testvéred… ő is ölt. – Ismét felemelte a fejét, a mögötte álló parázstartóból felszálló füst gomolyogni kezdett, mintha az isten küldött volna jelet. A fiú a szatüroszfejjelet mutatta a kezével, hogy elhárítsa a balszerencsét. – Hogyan tisztulhatok meg? – kérdezte. A papnő közelebb húzta magához. – Nemes vagy, ezt látom. Honnan jöttél? A fiú nem állt ellen a húzásnak, belenézett a papnő szemébe, de a hályogtól nem látta tisztán. Hirtelen félelem tört rá. – Tanaiszból – bökte ki végül. – Ah! – dőlt hátra a papnő elégedetten. – És miért kell két ilyen szép gyermeknek vérben fürödnie? – Meg akartak ölni minket – válaszolta Melitta. – Útonállók. Lenyilaztuk őket. – Az egyik egy lány volt – tette hozzá Szatürosz. Mélyről törtek fel a szavai. – Azért öltem meg, hogy véget vessek a szenvedésének. A hasába kapott egy nyilat, és könyörgött… – Zokogni kezdett. Megint maga előtt látta a szarmata lány izzadságtól csatakos haját. A papnő bólintott. – Az ölés rettenetes dolog – mondta. – Különösen egy gyereknek. – Odafordult a segédeihez. – Fürdessétek meg a fiút a rítushoz. Aztán a lányt is. – Visszanézett Szatüroszra. – Miután megtisztultatok, feláldozhattok egy fekete gödölyét… egyet-egyet, fejenként… én pedig elmondom az imát, nehogy valami tisztátalanság maradjon rajtatok. – Elnézett az öböl felé. – Hol van a barátotok? – A barátunk? – kérdezte Szatürosz, akinek még mindig a szarmata lány járt a fejében. Nem tudta, elfelejti-e valaha is az arcát. – Van egy beteg barátotok, nem? – vonta fel a szemöldökét a papnő. A hangja reszelős volt, mint amikor egy asszony sajtot reszel. – Ez a templom Apollóné és Artemiszé is. Nem tudtátok? – Nem tudtuk – rázta meg a fejét Melitta. Most már észrevette görög oltalmazó istennőjének szobrát, az íjat feszítő fiatal nő alakját. Mélyen meghajolt a papnő előtt. – Beteg barátunk a városban van.
A papnő bólintott. – A triremisszel érkezők titeket keresnek. Itt biztonságban lesztek, és most az a legfontosabb, hogy megtisztuljatok. Elküldök egy rabszolgát a barátaitokért. Nekik is ide kell jönniük. Szatürosz megfordult, és meglátta a kikötő felé sikló triremiszt. Koénoszt hordágyon vitték fel a templomhoz, miközben a triremisz azzal volt elfoglalva, hogy csak evezőkkel hajtva megforduljon és tattal álljon oda a parthoz. A hajó tele volt emberekkel – Szatürosz látta, hogy a nap meleg sugarai bronzon csillannak meg a fedélzeten. Philoklész a templom mögé, egy tölgyligetbe vitte a lovaikat. – Egy öreg papnőre bízod az életünket – mondta. Szatürosz a márványpadlóra szegezte a tekintetét. – Te sem hazudtál a kocsmában. – De az igazat sem mondtam el nekik – bólintott Philoklész. – Azt hitték, kereskedők vagyunk a partvidékről, és nem ingattam meg őket a hitükben. Mindegy – vont vállat. – Annak a rohadt triremisznek a navarkhosza nemsokára megtalál minket. Therón belépett a templomba, és letett egy súlyos gyapjúbatyut a padlóra. – Menedéket kérünk? Vagy menekülünk? Megjelent az idős papnő, a nagyobb termetű rabszolgája karjára támaszkodva. – A gyermekek megfürödnek, hogy megtisztuljanak az istenek előtt – jelentette ki. – Neked sem ártana, esküszegő. – Karomszerű ujjával rámutatott Koénoszra. – Vigyétek a szentélybe! Nem fogjuk kiadni, és azok a pantikapaioni kutyák sem fogják megtalálni. A többieknek menniük kell, amint megtisztultak. Ő csak lelassítana titeket. – Ahogy kívánod, papnő – hajtott fejet Philoklész. – Miért segítesz nekünk? – Meg tudom különböztetni a jót a gonosztól! – rázta meg a fejét bosszúsan a papnő. – Te nem? – Akkor tudod, miért szegtem meg az eskümet – felelte Philoklész. – Én? – kérdezte a papnő. – Az istenek tudják. Én csak egy bolond öregasszony vagyok, aki szereti látni, amikor bátor férfiak nagyszerű tetteket hajtanak végre. Miért szegted meg az esküdet? – Hogy megmentsem a gyerekeket – válaszolta Philoklész. – Csak ezt az egy esküdet szegted meg? – faggatta a papnő, mire a spártai összerezzent. – A lány megfürdött és megtisztult – fordult el tőle a papnő. – Gyere, fiam! Szatürosz követte a papnőt a szentélybe, amely pompásabb volt, mint bármelyik Tanaiszban. A falakat színes festmények borították: Héraklész diadala, a születése, Létó próbatételei, és még sok más jelenet, amiket hirtelen fel sem ismert. Egy fényesen ragyogó bronzszobor ifjú íjász képében ábrázolta Apollónt, a szeme és a haja arany volt, mint ahogy a bronzíjra fektetett nyílvessző is. A szentély közepén medence állt, kavargott és bugyborékolt benne a víz. A medence fölé Héraklész hatalmas szobra magasodott, egy szál oroszlánbőrben, a pankration első védekező testtartásában. A szobor láttán Szatürosz libabőrös lett, és az orrát nedves prém szaga csapta meg – súlyos, csípős szag, mint egy macskáé vagy mint egy oroszlánbőré. – Ez az isten medencéje – közölte a papnő. – Már a templom előtt is itt volt. Nem engedünk be minden jöttmentet a vízbe. Miközben megmártóztok, ne feledjétek, Héraklész embernek született, de a tettei révén istenné vált. Az egyik segéd elvette a khitónját, kihúzta belőle a tűket, majd az oltáron égő tűzbe dobta a ruhát. A tűket – nem ezek voltak a legszebbjei, de tömör ezüstből készültek – egy tálba ejtette az oltáron, a tűz fellángolt, majd füstölni kezdett. – Az isten elfogadja a felajánlásodat és az állapotodat – jelentette ki a papnő. – Be a vízbe! Szatürosz arra gondolt, hogy a testvére épp most esett át ezen. Nem értette, hogy nem látta kijönni.
Erős kezek ragadták meg és dobták a vízbe, és azonnal elmerült. A víz melegebb volt, mint a vére, és hevesen fortyogott. Buborékok csiklandozták a karjait, a combjait, az arcát. Kiemelkedett, lehunyt szemmel vett egy nagy levegőt, és valaki rátette a kezét a fejére. – Imádkozz! – parancsolta egy hang, és a kéz visszanyomta a víz alá. Hallotta, ahogy a hang számolni kezdett fölötte. A buborékok továbbra is körülvették, és már kezdett pánikba esni. A haja szabadon lebegett, a bőre bizsergett, és a visszatartott lélegzettől színes villanások jelentek meg a szeme előtt – de a kéz még mindig lent tartotta. A medence túl kicsi volt, nem tudta kinyújtani a karjait. Csapdába esett. – Imádkozz! – mondta a hang. Nap ura, arany íjász,kezdte a fiú. Miért imádkozzon? Élni akar! Nem megfulladni! Koénosz. Arany íjász, vedd el vessződ barátom, Koénosz oldalából, imádkozott. És bocsásd meg, hogy megöltem azt a lányt. Csak azért tettem, mert… könyörgött… és én nem bírtam elviselni a fájdalmát! De mi van, ha őt is meg lehetett volna gyógyítani? Oroszlánölő, hős, adj nekem bátorságot! Lázasan imádkozott, és a birkózóállásban álló isten aranyszobrának képe betöltötte az elméjét. A fején megszűnt a kéz nyomása, és Szatürosz szinte kilőtt a medencéből. A két rabszolga azonnal megragadta a karjait, amint felbukkant, kihúzták a márványpadlóra, és hevesen törölgetni kezdték. – Hallottad az istent? – kérdezte az idős papnő. – Nem – nyögte ki Szatürosz. Vagy talán igen. – Úgy is jó – bólintott a papnő. – A testvéred hallotta. – Odadugott valamit a fiú orra alá, valami erős szagút. Mintha izzó fém lett volna. – Megtisztultál. Tudod, hogy kell feláldozni egy állatot? Szatürosz hatéves kora óta mutatott be áldozatokat a családja nevében, és erős késztetést érzett, hogy egy gyerekes visszavágással válaszoljon, de sikerült lenyelnie. – Igen – felelte egyszerűen. – Remek – mondta a papnő. Az egyik rabszolga kivezette egy oltárhoz a szentély mögé, amelyhez falépcső vezetett fel a tölgyek közül. Melitta ott szárítgatta a haját. Az egyik segéd – vagy talán fiatal pap, gondolta Szatürosz – a kezébe nyomott egy kést: vékony, kőpengéjű kést aranymarkolattal. – Nagyon éles! – súgta a segéd. – És öreg, mint a csillagok. Szatürosz elvette a kést. A gödölyét már kikötözték az oltárhoz. A fiú rátette az egyik kezét a fiatal állat fejére, és kérte, hogy bocsásson meg neki. Aztán az égre emelte a szemét, és egyetlen húzással átvágta a nyakát, ellépve a feltörő vérszökőkút elől. A segéd megfogta az állatot, aztán gyakorlott mozdulatokkal feldarabolta. – Szép munka! – jegyezte meg a papnő. – Most menj! A barátodról majd mi gondoskodunk. Szatürosz lement a lépcsőn, majd leérve megtörölte véres bal kezét a fűben. Melitta lóra ült, és hátravetette vizes haját. A szeme csillogott. – Vannak istenek! – jelentette ki. Szatürosz felült a lóra, amelyet széles tompora miatt Platónnak nevezett el. – Tudom – bólintott. Philoklész elindult a vezetéklovakkal. – Hová megyünk? – kérdezte Szatürosz Therónt. Az atléta megrázta a fejét. – Philoklész híreket szerzett a városban – mondta. – Batába megyünk – szólt hátra Philoklész. – Ha jól haladunk, ma estére odaérünk. A kikötőjében van egy hérakleiai kereskedő, ha nem ment még el. Ha elment, akkor a hegyek felé vesszük az irányt. Ide nem jöhetünk vissza.
– Mi lesz, ha a hajóval érkezők követnek minket? – kérdezte Szatürosz, miközben a fák takarásában ügetni kezdtek. – Ahhoz lovakat kell szerezniük – felelte Philoklész, és komoran elmosolyodott. Aztán megrázta a fejét. – Ne is kérdezd! – nézett Therónra. A batai öbölben egy hajó várakozott, kőhorgonyával mélyen az iszapban, arra várva, hogy kapjon még húszkorsónyi olajba rakott lazacikrát Batából, és vitorlát bonthasson Hérakleia felé. A hajó az istenek ajándékának tűnt, s még inkább annak, amikor végigmentek a part mentén Szinopéig anélkül, hogy megláttak volna egy triremiszt. Szatürosz és a testvére túl fáradt volt, hogy megvizsgálja ezt az ajándékot, és a hajó jó széllel, Moira szelíd kezétől irányítva siklott dél felé. Öt nappal azután, hogy kifutottak Batából, Melitta a lenyugvó nap utolsó sugarainak fényében megpillantotta Hérakleiát. A középületek márványa úgy ragyogott halvány narancssárgán, mint az ékszerek korallja vagy a szépen kifényesített bronz, a szobrokon és az épületek díszítésén pedig arany csillogott. Hérakleia ugyanolyan gazdag volt, mint Szinopé, vagy Pantikapaion, vagy Olbia. És gazdagabb, mint Athén. A türannossza, Dionüszosz nem tartozott anyjuk vagy városuk barátai közé – de a pantikapaioni Eumelész barátai közé sem. Csak a saját hatalmával törődött, és Philoklész azt mondta, nincs más választásuk. – Tanaisz is így nézhetett volna ki húsz év múlva – jegyezte meg Melitta. – Tanaisz egy elszenesedett holttest – felelte Szatürosz komoran. Melitta megfogta a kezét, és megálltak a korlát mellett, miközben a kereskedőhajó befogta az esti szelet, és tovább szelte a hullámokat Hérakleia felé. – Olyannak kell elfogadnod az életet, amilyen – mondta Melitta. – Nézd! – intett a város felé, mint egy színész. – Micsoda szépség! Élvezd! – Neked meg nem kellene úgy viselkedned, mintha mindentudó papnő lennél! – vágott vissza a fiú. – Anyánk halott, a városunk elveszett. Gondoltál már arra, hogy akár rabszolgaként is végezhetjük? Hogy ott, abban a kikötőben bárki megölhet vagy eladhat minket, aki el tud fogni? Lehet, hogy holnap ilyenkor már valami bordélyban szórakoztatjuk a vendégeket. Gondoltál már erre? – Gondoltam, testvér – bólintott a lány. Ránézett Therónra és Philoklészre, akik egy napellenző vászon alatt kockáztak. – Úgy vélem, ők meg fognak védeni minket, és az istenek oltalmában is bízok. – Az istenek azokon segítenek, akik segítenek magukon – jegyezte meg Szatürosz. – Akkor húzd ki a fejed a seggedből, és segíts! – förmedt rá Melitta. – Annak a lánynak a megölése a legjobb dolog volt, amit valaha tettél. Ne picsogj már miatta, mint egy kisgyerek! Száműzött király vagy. Ideje lenne úgy is viselkedned. – Elnézett a tenger felé. – Ebben engem kell követned. Én tudom, mit csinálok. Szatürosz a rakpartokat figyelte. Melitta azt hitte, a tenger meg fogja gyógyítani a fivérét – a tenger, amelyet annyira szeretett, amelyen nyarakat töltött León bácsi hajóinak fedélzetén, megtanulva a hajózás minden csínját-bínját. Most, mióta kifutottak Batából, pillantásra sem méltatta a vitorlát kezelő tengerészeket. – Remek – morogta Szatürosz. A beálló dühös hallgatás még akkor is tartott, amíg a hajó oldala meg nem csikordult az egyik kőmólón, és még akkor is, amikor megálltak a hérakleiai tengerpart porában és piszkában. Philoklész az útjuk alatt sok időt töltött a hajó kapitányával – biztosítandó a jóindulatát, ahogy Therón fogalmazott. A mólóhoz közeledve Philoklész félrevonta a férfit a kormányos emelvényén. Amikor végeztek a beszélgetéssel, a spártai aggódó arccal ment le a fedélzetre. Therón a tengerészek segítségével próbálta partra szállítani a lovakat. A földműves három legjobb lovát és Melitta Bionját
tartották meg, a többit eladták Batában, és jó árat kaptak értük. A lovak szállítása többe került, mint az embereké – de Philoklész azt mondta az ikreknek, hogy lovak nélkül túlságosan sebezhetőek lennének. Bionnak az sem tetszett, ahogy egy ponyvát a hasa alatt átvetve a fedélzetre emelték, és most annak sem örült, hogy le kell mennie a pallón. Minden lépésnél ellenállt, vicsorgott, úgy viselkedett, mint egy öszvér. Melitta végül csak a közelben sietve megvett mézes szezámmaggal tudta partra csalogatni. – Hülye ló! – mondta szeretettel. Szatürosz nem figyelt rá. Karba font kézzel, a saját lovának háttal állt. – Kockáztatnom kell – tépkedte a szakállát Philoklész. Nem volt teljesen józan, ami azt illeti, amióta hajóra szálltak, egyfolytában ivott. – Azóta kockáztatunk, mióta csatlakoztam ehhez a csapathoz – vont vállat Therón. – Miért maradsz akkor? – kérdezte Melitta. A kikötőben járók megnézték maguknak, hiszen a láthatólag jó családból származó, fiatal nőknek nem illett nyilvánosan mutatkozniuk. Ráadásul ő jó családból származó fiatal nő volt, aki rövid khitónban és skarlátszínű khitoniszkoszban mutatkozott nyilvánosan, és lovakkal bajlódott. Elég nagy feltűnést keltett. – Jó a társaság – mosolyodott el Therón. – És nem unatkozom. Philoklész fagyosan rájuk mosolygott. – Nem itt van ennek a beszélgetésnek a helye – mondta. – Menjünk! Szatürosz felkapaszkodott a lovára. Melitta a szokásos akrobatikus ugrással termett a hátasán, és megint csak feléje fordult minden fej. – Ilyet ne csinálj többé nyilvánosan! – figyelmeztette Therón. – A lányok nem lovagolnak. Terpeszülésben végképp nem. Nem ugranak fel a lóra, és nem csinálnak ilyen mutatványokat. – Dehogynem! – vetette hátra a fejét Melitta. – Mást se látni az athéni vázákon és tálakon. Therón köhögő hangot hallatott, amiben Szatürosz a komorsága ellenére is felismerte a jól-rosszul elfojtott nevetést. – Hiszen azok fuvoláslányok meg hetérák, te gyermek! – monda. Melitta vállat vont, majd felvillantotta Artemisz-mosolyát a körülötte állóknak. Néhányan visszamosolyogtak rá. – Hová megyünk? – kérdezte a lány. – Leónnak van itt egy ügynöke meg egy raktára – felelte Philoklész. – León bácsinak? – kerekedett el Melitta szeme. – Ő is itt lesz? – Kétlem – rázta meg a fejét Philoklész. – Istenek, pedig micsoda megkönnyebbülés lenne! Zeusz Szótér, add, hogy León itt legyen!
II. RÉSZ FORMÁLÁS
4. I. e. 316 Sztratoklész hamarabb odaért lován a csűr falához, mint ahogy a makedón zsoldos szét tudta volna feszíteni a lány térdeit a sajátjával. A lány kezét a feje fölött a falhoz szorította, és lefejelte, hogy elhallgattassa a sikoltozását, de a hajadon kemény teremtés volt egy földműves izmaival, és nem adta magát harc nélkül, ahogy arról a makedón arca is tanúskodott. Sztratoklész lecsusszant a lováról, megpördült a bal lába körül, és olyan erővel rúgta fejbe a zsoldost, hogy a teste nagy puffanással csapódott neki a csűr falának. – Ezt ki engedte meg? – kérdezte a köréjük gyűlt zsoldosoktól. – Te… te vagy a phülarkhosz, igaz? A megszólított férfi, egy szicíliai a távoli Szürakuszából, összerezzenve nézett a sebhelyes arcú athénira. – Igen – motyogta. – Tisztában vagy vele, hogy ezek nélkül az emberek nélkül soha nem fogjuk elkapni azt a két rohadt kölyköt? – Sztratoklész nagyon dühös volt, és nemcsak az arcát égető állandó erős fájdalom miatt, hanem az alárendeltjei ostobasága miatt is. – Tudják, hol vannak! – köpött ki a fejbe rúgott makedón. Felült, és elhányta magát. – Baszd meg! – Még megbaszhatlak, ami azt illeti – felelte Sztratoklész, és a kését a fickó halántékához nyomta. – Ne nagyon ugrálj, ha kedves az életed! A szicíliai phülarkhosz megrázta a fejét. – Nehéz tíz nap van mögöttünk, uram. A fiúknak szükségük van egy kis… – Egy kis erőszakra? Akkor azt javaslom, egymáson gyakoroljatok. Ide hallgassatok, eszetlen barmok! Ezek az emberek a pantikapaioni Herón polgárai. – Sztratoklész megcsóválta a fejét. – Amikor elfoglaltuk azt a várost, Tanaiszt, ennél rosszabbat is csináltunk. Akkor nem voltál ilyen finnyás. – A phülarkhosz tudta, hogy a többi zsoldos mellette áll. Sztratoklész vállat vont. – Az embernek néha gonosz dolgokat kell tennie, hogy elérje a célját. Tanaiszt ki kellett fosztani. Jelkép volt… olyan jelkép, aminek a létezését az uratok nem engedhette meg. De attól, hogy kifosztottatok egy várost… amivel egyébként valamivel hosszabb időre csillapíthattátok volna a vágyaitokat… még nincs jogotok mindenkit megerőszakolni az egész vidéken. – Amúgy is utálnak minket – vont vállat a phülarkhosz. Sztratoklész bólintott. Eltette a tőrét, és a makedón megint mert levegőt venni. – Most meglepődtél? – csóválta a fejét Sztratoklész, és felsegítette a lányt, akinek betört az orra, fekete zúzódások voltak a szeme alatt, és vér áztatta el a khitónja elejét. A lány megpróbált ellenállni, mire az athéni megmarkolta a csuklóit, és egyszerűen feldobta a vállára. Könnyed léptekkel megkerülte vele a csűrt, és odament a házhoz, amelynek a bejáratánál ott állt a földműves meg a felesége, katonákkal körülvéve. – Engedjetek át, barmok! – dördült rájuk Sztratoklész. Felment a lépcsőn, belépett az ajtón és letette a lányt. A földműves és a felesége behátrált előtte a házba. – Bocsánatot kérek mindenért, amit az embereim tettek, de a lányotok erénye megmaradt, az orra pedig meg fog gyógyulni. Hamarabb, mint az enyém – tette hozzá, humorral próbálva enyhíteni a helyzetet, de a földműves és a felesége szobormerev arca leheletnyit sem enyhült. Az asszony odaugrott a lányához, átölelte, és hadarva beszélgetni kezdtek a helyiek nyelvén. – Tudjuk, hogy itt jártak az ikrek… úgy három napja? Talán négy? – Sztratoklész ránézett a tűzhely mellett kuporgó fiúra. – Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kordában tartsam ezeket az állatokat, de bármikor elveszíthetik a fejüket, és én egyedül vagyok. Ha eláruljátok, amit tudnunk kell, már itt
sem vagyunk. Nem kell, hogy bárkinek is bántódása essék. – Ez a pantikapaioni Herón akarata, igaz? – köpött ki a gazda. Igen, az, gondolta Sztratoklész. A politika furcsa szövetségeket szült – és hihetetlenül ironikusnak találta, hogy őt, a legelszántabb demokraták egyikét, az elvek emberét, Athén szabadságának elszánt védelmezőjét a pantikapaioni türannosz igájába fogták. – Kérlek – nézett a gazdára. – Segíts, hogy segíthessek. Mikor voltak itt? A földműves elbizonytalanodott. A tekintete a fiára és a lányára siklott. Odakint súlyos léptekkel, vészjósló csendben jártak-keltek a zsoldosok. – Három napja – bökte ki a gazda. – Elvitték a lovainkat. A zsoldosok között egy Lucius nevű itáliai volt a legjobb katona, egy nagy termetű, okos fickó, aki többször is Sztratoklész mellett lovagolt a hajsza során. Sztratoklész ott helyben lefokozta a phülarkhoszt és az itáliait állította a helyébe. A zsoldosok sötét morgással fogadták a döntését. Sztratoklész beléptetett közéjük a lovával, nem hagyva kétséget afelől, hogy aki nem tér ki előle, azt eltapossa. – Na, ide hallgassatok, gyermekeim! – kezdte. – Azt az eszetlen barmot itt helyben megölhettem volna lázadásért és erőszakért… de úgy döntöttem, az a hasznavehetetlen phülarkhosza is felelős a történtekért. Úgyhogy életben hagytam. – Sztratoklész rávigyorgott a tíz alakra. – Ha felbosszantotok, először azokat ölöm meg, akik a legjobban bosszantanak… megértettétek? Mind a tízőtökkel végezni tudok… egyszerre, külön-külön, párosával, ahogy akarjátok. Van kedvetek kipróbálni? Ha nincs, akkor pofa be és sorakozó! – Te nem vagy a felettesünk – mondta a frissen lefokozott phülarkhosz, szinte nyüszítve. – Zsoldosok vagyunk, és megvannak a magunk szabályai. Sztratoklész még szélesebben vigyorgott. – Most már a felettesetek vagyok. – Ismét végigmérte a katonákat… illetve a gyilkosok és kölykök hasznavehetetlen csürhéjét. – És itt csak az én szabályaim érvényesek. A lovaik rosszak voltak, és Sztratoklész gyanította, hogy a gyerekeknek, akiknek a megölésére elküldték, jobb lovaik vannak, de ismerte a lovakat, és olyan gyorsan haladtak, amilyen gyorsan csak tudtak. Öt nap alatt keltek át a dombokon, és ereszkedtek le a Hüpanisz völgyébe. Komppal akart átkelni a megáradt folyón, de csak egy dühös révészt és egy elvágott kötelet talált. – Tegnap, a tolvajok! A rohadt hímringyók! – káromkodott a révész. A kőháza körül úgy tucatnyi utazó táborozott, várva, hogy lejjebb vonuljon az áradat. Sztratoklész ránézett a folyóra, aztán a lovakra és az embereire. Szívesen káromolta volna az isteneket, de tapasztalatból tudta, hogy az istenek azt adják, amit adnak. – Átúsztatunk – jelentette ki. – Baszd meg! – fakadt ki a lefokozott phülarkhosz. – Én nem úszok. Egy nap előnyük van… már rég hajóra szálltak. Sztratoklész ránézett Luciusra, aki vállat vont. – Én szebben fogalmaztam volna – mondta –, de igaza lehet. Sztratoklész bólintott. – Nos, én átúsztatok – közölte. – Lucius, nagyra értékelném, ha velem tartanál. Ez a söpredék nem méltó rá, hogy bajlódjak velük. Menjetek vissza Herónhoz, mondjátok meg neki, hogy kudarcot vallottatok, aztán nézzétek meg, mit kaptok! Végül a lovak miatt megpihentek éjszakára, meleg ételt ettek a révész csűrjében, és reggelre az ár is elvonult. Ám a Hüpaniszon való átúsztatás még így is a legfélelmetesebb dolgok közé tartozott, amit Sztratoklész valaha átélt. Félúton, amikor egy víz alatti fatörzs nekipuffant a lova oldalának, és
mindketten a hullámok alá buktak egy pillanatra, azt hitte, hogy vége. Ó, Athén, mi a szart meg nem teszek érted! De aztán kiért a másik partra. A révész rábízott egy könnyű kötelet, s most odakötötte a végét egy nagy tölgyhöz, a part tetején, és a fickó ujjongva integetett neki. – A komp újra működik – mondta Luciusnak, aki szintén átúsztatott. – Nem várjuk meg a fiúkat? – kérdezte az itáliai, amikor Sztratoklész ledörgölte a heréltjét, és visszaült rá. Sztratoklész a révészt figyelte, aki az egyik fiával egy könnyű kis csónakon, evickélt, az előbb kifeszített kötélbe kapaszkodva, nehogy elsodorja őket a folyó. – Rámegy az egész nap, mire kifeszíti a vonókötelet – mondta az athéni. – Te vagy a főnök – vont vállat Lucius. – Gondolod, hogy ketten elbánunk hat emberrel? – Meg kell próbálnom – felelte Sztratoklész. – Hát, én veled vagyok – morogta Lucius. – Talán megbolondultam, de veled vagyok. Három nap múlva értek el Batába. A parton egy súlyos triremisz állt, tattal a homokra húzva, és a pantikapaioni Herón épp akkor ereszkedett le a pallón, amikor leértek a vízhez. – Elmentek – állapította meg Sztratoklész. – Ma reggel – bólintott Herón. – Úgy öt órája. – Rápillantott Luciusra, aztán visszanézett az athénira. – Jobb ember vagy, mint hittem. Átküzdötted magad az egész vidéken. – Így sem kaptam el őket – vont vállat Sztratoklész. Herón megint bólintott. Hosszú orra mintha Sztratoklész csonkját gúnyolta volna. – A hajó, amelyre felszálltak, a part mentén vitorlázik Hérakleiába – folytatta. – Neked adom ezt a triremiszt meg a tengerészgyalogosait. Menj és végezz velük! Sztratoklész vett egy nagy levegőt. – Van Hérakleiában egy-két ügynököm – mondta. – Másfelől ez az egész kezd egy kicsit sok lenni. Nem a te embered vagyok, Herón, hanem a Kasszandroszé. És annak a két gyereknek a megölése nem lehet önmagában a cél. Ugyan mit árthatnak neked? Herón ránézett a hajóra, és vállat vont. – Tedd, amit mondtam. Vagy mondd meg Kasszandrosznak meg a drágalátos athéni türannoszodnak, hogy amíg azok a gyerekek élnek, addig nem vagyok a szövetségese, és várhat a gabonára. – A magas férfi halványan rámosolygott Sztratoklészre – halványan, vagy gúnyosan. – Fogadni mernék, úgy gondolja majd, hogy tud még nélkülözni egy-két hétig. Mit meg nem teszek érted, Athén! – gondolta Sztratoklész. – Mutass be a navarkhoszodnak – mondta.
5. Az ügynök intézője azt mondta, León nincs ott, és a gazdája, amikor Philoklész makacs követelőzésére odahívták, nem szívesen állt szóba velük. Középkorú hérakleiai kereskedő volt, a neve Kinón, és lenéző gyanakvással méregette a fényűző háza előtt lóháton várakozó utazót. Kinón legalább olyan széles volt, mint amilyen magas, mégsem tűnt csupa hájnak. Egy kisebb vagyont viselt magán ékszerekben, az övén drágakövek csillogtak, a saruja aranyozott volt. Két fegyveres rabszolga állt mögötte, és a súlyos, vasalt kaput éppen csak annyira nyitották ki, hogy hárman elférjenek a nyílásban. – León még néhány hétig nem tér vissza – mondta nyersen. – Igazából azt sem tudom, benne van-e Hérakleia a nyári útitervében. Minden jót! Philoklész lecsusszant a lováról és megállt a kapuban úgy, hogy nehéz lett volna az udvariasság látszatát fenntartva bezárni a kapuszárnyat. – Mi beérjük a te vendégszereteteddel is – mondta. – Nem ajánlottam fel a vendégszeretetemet – felelte Kinón. – León a vendégbarátom. Szükségem van szállásra, ahogy ennek a két gyereknek és az edzőjüknek is. Elutasítasz? – Philoklész a szokásosnál magasabbnak és nemesebbnek tűnt. Kinón végigmérte őket. – Mivel tudod bizonyítani, hogy a munkaadóm vendégbarátja vagy? Tűnjetek innen, mielőtt hívom a türannosz őrségét! Philoklész vállat vont. – Segítettem az uradnak kiszabadulni a rabszolgaságból – mondta. – Az olbiai Nikomédész rabszolgája volt. Az athéni Kineász és én… – Kineász? Te lennél Philoklész, a spártai? – lépett előre és csapott a homlokára Kinón. Szatürosz nem tudta eldönteni, hogy valódi-e a mozdulat, vagy csak egy teátrális gesztus, vagy esetleg mindkettő. – Philoklész vagyok, olbiai és tanaiszi. Ezek a gyermekek Kineász sarjai, és légy átkozott, amiért ezt a nyílt utcán ki kellett mondanom. – Philoklész nem tűnt túl részegnek. – Tartogasd az átkaid azoknak, akik ártani akarnak nektek – felelte Kinón elvörösödve. – Ezer bocsánat. Gyertek be. Mit keresnek itt ilyen nemes vendégek ilyen kevés ceremóniával? Most már tudom, León elvárná, hogy minden kívánságotokat teljesítsem. Miért nem szóltatok, vagy üzentetek legalább? A fegyveres rabszolgák segítettek bevezetni a lovakat az udvarra. Az intéző az égnek emelte a karjait. – Hová tegyek ennyi lovat? – kérdezte az isteneket, és Melittának egyáltalán nem tetszett, ahogy végigmérte. Kinón egy legyintéssel elhessegette az aggodalmait. – A vendégeket az istenek küldik – jelentette ki. – Tehát a hátasaikat is. – Nem üzenhettem, mert nem akartam, hogy bárki megtudja, hogy ide jövünk – mondta Philoklész. – A védenceimet veszély fenyegeti. Mesélj, mi hír errefelé? Milyen a türannosz viszonya Pantikapaionnal? – Eumelésszel, akit hajdan Herónnak hívtak? – Kinón szerette uralni a helyzeteket, és örült, hogy a vendégei előtt hivalkodhat a vagyonával. Az udvar végében lévő szállásukról előjött még két rabszolga. Elvezették az állatokat, s közben egy fiatal lány forrásvízzel hígított bort hozott, ami kellemesen bizsergette a nyelvet. Szatürosznak a Héraklész-templom medencéje jutott róla eszébe.
– Vele, vele – bólogatott Philoklész. Belekóstolt a borba, és az elégedettségét jelezve meghajolt. A rabszolgaszállásról közben szinte vég nélkül özönlöttek az emberek, hogy levegyék a csomagokat a lovakról, és behordják a házba. – Előkészíttettem a szobáikat, uram – tért vissza az intéző. Kinón bólintott és lebiggyesztette az ajkát. A pihenőkertbe vezető boltív alól előbukkant egy másik lány, gyönyörű, mint a fiatal Aphrodité. Keskeny, ívelt orra fölött nagy szemek csillogtak, az ajka pedig túl érzékinek tűnt ahhoz, hogy igazi legyen. Szatürosz ránézett, és a lány futó pillantása – a rabszolgák általában a földre szegezték a tekintetüket – zöld villanással fúródott a fiúéba. A lány halványan elmosolyodott. A hajában virágfüzért viselt, és öt másikat tartott a kezében. A szemét lesütve átnyújtott egyet Szatürosznak. – Légy üdvözölve uram házában! – mondta, és egy pillanatra ismét találkozott a tekintetük. Szatürosz elvörösödött és elvette a virágfüzért. Az egyszerű vászonkhitón alatt látta a lány testének minden vonalát. A khitón alatt minden férfi és nő meztelen volt, csak a betegek viseltek alsóruházatot, de Szatürosz most először figyelt fel valakinek a meztelenségére. Lesütötte a szemét, így nem látta a lány felvillanó mosolyát. Therón azonban látta. Elvette a virágfüzérét, és elvigyorodott. – Ez aztán a gyönyörű lány, uram! Kinón leplezetlen szeretettel paskolta meg a lány vállát. – Gyönyörű és illemtudó. Egy bordélynak vettem, de nem hiszem, hogy el fogom adni. – Műértő tekintettel méregette a lányt. – Nem csak a haszon létezik az életben. – Becsületedre válik, hogy így véled – bólintott Therón. – Mi a neved, te lány? – Kalliszta – rebegte az. – Mi más illene jobban hozzá? – kérdezte Kinón. – Visszatérve a ti Eumelészetekre… tudnotok kell, hogy a mi Dionüszoszunk gyűlöli… akárcsak a fivére. Nagyon… személyes okból. Értitek? Philoklész felhajtotta a borát, és visszaadta a kupát az egyik rabszolgának. – Ez a legjobb hír, amit ma hallottam, Kinón uram. – Nincs itt semmiféle „úr” – mondta Kinón udvariasan. – Ez a ti házatok. Megengeditek, hogy saját vendégbarátaimnak is tekintselek titeket? Kineász és Szrajanka gyermekeit? Melitta tekintete a fivérére rebbent – Csináld! –, és Szatürosz előre lépett. Philoklész mozdulatát utánozva oda sem nézve oldalra nyújtotta boroskupáját, feltételezve, hogy egy rabszolga el fogja venni. Úgy is történt. – Szatürosz vagyok, Kineász fia, az athéni és olbiai Korvax nemzetségből. Őseim Héraklésztól és az euboeai Gagamia lejtőin élő néreiszektől származnak. A Korvax nemzetségbeli Arimnésztosz vezette a plataiaiakat Marathónnál, örök dicsőséget szerezve nevüknek. Kallikratész Euszébiosz vezette a plataiai Száműzötteket. Ő és a fiai az életüket adták Athénért. – Előrenyúlt, és megfogta Kinón két kezét. – A vendégbarátságodat kérem, hérakleiai Kinón, és megajándékozlak az enyémmel és a gyermekeimével. Kinón megszorította a kezét. A kereskedő tenyere puha volt és kissé nedves, de a szorítása erős. – Így beszélhettek a régi korok hősei! Ifjú korod ellenére sokkal inkább tűnsz az arany, mint a vas emberének. Megtisztelsz vendégbarátságoddal, Korvax nemzetségbeli Szatürosz Euszébiosz. – Fogott egy boroskupát, csettintett az ujjaival, mire az egyik fegyveres rabszolga odasietett egy áldozati tállal. Kinón italáldozatot loccsantott a földre. – Esküszöm Hérára, a vendégszerető Démétérre és ősödre, Héraklészre, hogy hű vendéglátód és vendéged leszek! Szatürosz a mutató- és hüvelykujja közé csippentette a kis áldozati tálat. – Bölcsesség bagolyszemű úrnője, és te, erős karú kovács, ki kedvedre alakítod a vasat és a bronzot, tartsd meg jólétben ezt az embert, és add, hogy hű vendége és barátja legyek! – Úgy érzem, mintha Péleusz fia, Akhilleusz lenne a vendégem! – álmélkodott Kinón. – Lám,
micsoda öröm lett a gondból! Kérlek, kövessetek, helyezzétek kényelembe magatokat! – Elindult a fő boltíven keresztül, és átvonultak a gazdasági épületeknek és a rabszolgaszállásnak helyet adó udvarról egy rózsabokrokkal teli, oszlopsoros kertbe. A kert közepén szökőkút állt, és a bokrok között, egy kaviccsal felszórt kis térségen klinéket helyeztek el körben. A rózsák még nem virágoztak, de a bimbóik már kifejlődtek. – Szerencsések vagytok – jegyezte meg Kinón, körülnézve a kertben. – Holnap vagy holnapután virágba borulnak a rózsák. Meddig maradtok? A vendégeskü letétele óta Szatürosz került a házigazdájuk figyelmének középpontjába. Ránézett Philoklészre, aki alig láthatóan intett a kezével. – Addig, hogy láthassuk a rózsák virágzását – felelte mosolyogva Szatürosz. Kinón visszamosolygott rá, talán kicsit túl melegen, és Szatürosz kissé megijedt, hogy rossz jelzéseket küldött felé. – Azt hiszem, mindannyiunkra ráférne egy fürdő – mondta Philoklész. – Az istennőre! – kiáltott fel őszinte döbbenettel Kinón. – Milyen faragatlan vagyok! Egész úton lovagoltatok? – Hajón tettük meg az út egy részét – szólalt meg Therón. Kinón összenézett az intézőjével. Szatürosz kíváncsi lett volna, mit jelent ez. – A Kacskalábú Drákónnal? Szinopéből? – Pontosan – bólintott Philoklész. – Kérdezhetek még valamit? Szomjazom a hírekre. – Természetesen, uram. Szólíthatlak Philoklésznek? – Szólíthatsz. Ha az összes borod olyan jó, mint amilyet az előbb ittunk, akkor remek cimborák leszünk. Tudsz valamit a barátunkról, Diodóroszról? – A zsoldosok vezéréről? Ugyan ki ne ismerné a Fekete-tenger vidékén? Ami azt illeti, nemrég küldtem el neki ötven új boiótiai sisakot, amit tőlünk rendelt. – Kinón bólintott. – Nem egyszerű harcos, hanem jó üzletember is. A felesége pedig egy csoda! – Szapphó? – nevetett fel napok óta először Philoklész. – Ő valóban csodálatos! – csóválta meg a fejét. Diodórosz dacolt a szokásokkal, és egy hetérát vett feleségül. A helyzet azonban ennél is bonyolultabb volt – Szapphó tiszteletre méltó thébai nőként élt, mielőtt a makedónok feldúlták a várost és eladták egy bordélyba. Diodórosz beleszeretett és feleségül vette. Ám még ennél is tovább ment, és bevezette a saját társaságába, azzal a vakmerőséggel, amivel lovasrohamra szokott indulni. Szapphó maga okos volt, közvetlen és egyenes, szemben a görög nők döntő többségével. Két lányuk született, de még mindig minden szem rátapadt a szümposzionokon. – Azt hiszem, tényleg jó barátok leszünk – mondta Philoklész. – Csak vehetnénk már egy jó fürdőt! Egy óra múlva visszatértek a rózsakertbe. Szatürosz Héraklész temploma óta nem volt ilyen tiszta, Melitta pedig hosszú, bő ión khitónt öltött, a szövetet néreiszeket formáló gyöngyház csatokkal fogta össze. Kinón kritikus szemmel méregette. – Kallisztának vettem – mondta –, de amikor hallottam, amit a fivéred mondott az őseitekről, az jutott eszembe, hogy neked kell viselned. – Mondták már, hogy a bölcsességed az Odüsszeuszéhoz hasonlatos? – nézett rá komolyan Melitta. – Ó, milyen hízelgő! – nevetett fel Kinón. – Ezt már szeretem. Szép volt, úrnőm. Lefekszel, úrnőm? – intett az egyik kliné felé. – Inkább széket kérnék – rázta meg a fejét Melitta. – Nincs elég tapasztalatom az öltözékem elrendezésében egy lakománál, és nem szívesen enném le Kalliszta ruháját – mosolygott rá a
rabszolgalányra. – A tied, úrnőm – helyesbített Kinón. – A vendégeimnek nem adok kölcsön ruhát. Melitta elpirult. A ruha és a csatok többet értek, mint amennyi vagyont jelenleg a magáénak tudhatott. – Köszönöm – rebegte. Kinón maga helyezte el a székét, és kézen fogva odavezette Kallisztát. – Felszolgálnál az ifjú úrnőnek, szépségem? – kérdezte, mintha a lány a családjához tartozott volna. A vendégeire nézve így folytatta: – A kertem rejtekében nem úgy bánok vele, mint egy rabszolgával. – Én örökké el tudnám nézni – vont vállat Therón. Szatürosz örült volna, ha neki jutott volna eszébe ezt mondani. Így beérte egy bólintással. – Ez León hatása! – nevetett fel Philoklész, kicsit talán túl hangosan. Már egy órája egyfolytában ivott. – Te megértesz? – telepedett le a spártaival szemközti klinére Kinón. – Egy spártai rohadék vagyok – mosolyodott el Philoklész. – Túlságosan is jól értek mindent. Therón elvett egy kupa bort egy rabszolgától, és felkönyökölt. – Én is szeretném érteni – jelentette ki. Kinón bólintott. – León szabadnak született, de rabszolgaságba került. Amikor ismét szabad lett, elhatározta, hogy másokat is felszabadít. Őket nevezzük a „családnak”. – Öntudatosan elvigyorodott. – Valószínűleg nem is lesz másféle családom – mondta. – Én is rabszolga voltam. – Thébai? – kérdezte Philoklész. – Ah, a boiótiai akcentusom! – És a Szapphó iránti tiszteleted – bólintott Philoklész. – Igen, ismertem őt… még azelőtt. – Kinón vállat vont. – A rabszolgaság nem az élet kezdete, és nem is a vége. León felszabadított, és lehetővé tette, hogy olyan gazdaggá váljak, amilyen vagyok. – Megint vállat vont. – Én is fel fogom szabadítani Kallisztát, amint elég idős lesz, hogy ne bordélyba kerüljön, hanem férjhez mehessen. Philoklész italáldozatot loccsantott a kavicsra: – A szabadságra! – mondta, és a kézfejére billentette a kratért. Kiitta a tartalmát, majd gyakorlott csuklómozdulattal kirázta a maradékot. A maradék cseppek átrepültek a kerten, és belehullottak egy bronzurnába, megkongatva azt. – A szabadságra! – visszhangozták a többiek. Újabb borcseppek szálltak a rózsabokrok fölött, de egyik sem talált bele az urnába. – Ügyes vagy – mondta Kinón. – Sokat gyakoroltam – felelte Philoklész könnyedén. Melitta odahajolt a fivéréhez. – Kinón kacérkodik Philoklésszel – súgta. – Csst! – szólt rá döbbenten Szatürosz. Látta a halvány mosolyt Kalliszta arcán, és elvörösödött, mire a lány is. A tekintetük összefonódott, és a fiúnak kényszerítenie kellett magát, hogy félrenézzen. Melitta szeme ide-oda járt Szatürosz és a rabszolgalány között. – Testvér! – szisszent fel fejcsóválva. Szatürosz lehajtotta a fejét. Az anyjuknak szigorú szabályai voltak a szolgálólányokkal – és fiúkkal – kapcsolatban. Therón és Philoklész az éjszakába nyúlóan beszélgetett Kinónnal. A beszélgetés egy pontján, a bor és a történetek közepette Philoklész őszintén beszámolt a helyzetükről, és Kinón azonnal biztosította a támogatásáról. Elkezdték tervezgetni, hogyan juthatnának el az ikrek vagy Athénba, ahol Szatüroszra várt a családi öröksége, amihez nem nyúlhatott a pantikapaioni Eumelész, vagy Diodóroszhoz, aki
valószínűleg hadjáraton volt a kardiai Eumenész seregével. Philoklész eléggé kijózanodott, amikor a politikára terelődött a szó, ám Therón, hiába ivott kevesebbet, végül megrázta a fejét. – Attól tartok, ezt még egyszer el kell mondanotok – mondta bocsánatkérően. Kinón úgy nézett rá, mintha bolond lenne. Szatürosz előredőlt. – Kérlek – szólt közbe. – Én is szeretném megérteni. – Azóta megy ez, mióta a Hódító meghalt – felelte Kinón keserűen. – Alexandrosz szinte mindent meghódított, a fenébe is! – Ivott, megcélozta a bronzurnát a maradékkal, és elvétette. Therón átvette tőle a kratért. Kinón egy vállrándítással nyugtázta a kudarcot. – Amikor Alexandrosz meghalt, káoszt hagyott maga után. Makedóniában Antipatrosz volt a régens… Alexandrosz nevében, értitek? A régi Perzsa Birodalomban… Dareiosz birodalmában… pedig ott maradtak a szatrapák. Nagy területek fölött uralkodó kiskirályok. Néhányan a régi perzsa szatrapák voltak, mások görögök vagy makedónok. A rendszert a gyeplőt markoló erős kéz tartotta össze, márpedig Alexandrosz keze nagyon erős volt. Therón felhajtotta a kratér tartalmát, hátralendítette a csuklójára, és a kisuhintott borcseppek egyenesen Kalliszta feje búbjára hullottak. A lány felugrott a klinéjéről, vizet fröcskölt a korinthoszira, és mindenki nevetett. Eltelt egy kis idő, mire lecsillapodtak. Szatürosz önkéntelenül is észrevette, milyen átlátszó a lány ruhája ott, ahol vizes lett. – Folytathatom? – kérdezte Kinón. – Légy szíves – biccentett Szatürosz. Most hozzá került a kratér. Óvatosan kortyolt belőle. – A hadsereg összegyűlt, hogy tanácskozzon… az összes lándzsás, az összes lovas, az összes tiszt… de a perzsák és a segédcsapatok nélkül. Ez fontos, mert később még sok gondot okozott. Akárhogy is, Alexandrosz nem hagyott maga után örököst… senkit, aki kézbe tudta volna venni a birodalom irányítását. Két gyermeke volt… egy Roxanétól, egy pedig egy perzsa nemesasszonytól… egyesek szerint közönséges szajha, mások szerint igazi hercegnő. Kinón körülnézett, mert Philoklész mosolygott. – Ismered talán? – Nincs benne semmi közönséges – felelte Philoklész mosolyogva. – Nagyon… figyelemreméltó nő. – Mindegy. Szóval a hadsereg úgy döntött, hogy a birodalmat Alexandrosz testvérére, a félkegyelműre bízza. Ő azonban még magán sem tudott uralkodni, nemhogy a világon. És terjengeni kezdett a szóbeszéd, hogy Antipatrosz fel fog lázadni, hogy Eumenész meg Szeleukosz fel akarja osztani egymás közt a világot… ezernyi, tízezernyi pletyka. Csak az volt biztos, hogy Alexandrosz meghalt, és nem volt utódja. A hadvezérei mind maguknak akarták a birodalmát. Perdikkaszé volt a hadsereg… Alexandrosz halálakor. Ő volt a hódító legjobb vezére. Azonban Antipatroszé volt a makedón sereg, a sereg, amely otthon állomásozott. – A sereg, amely legyőzte a spártaiakat – szúrta közbe Philoklész. – Mindössze ötszörös túlerő kellett hozzá. Haszontalan csőcselék. Szatürosz végzett az ivással. Óvatos volt, sikerült az egészet úgy meginnia, hogy egy csepp sem ömlött ki. Ráfektette a kratért a karjára, ahogy Philoklésztól látta, előrelendítette – és letört a füle. A kratér leesett és darabokra tört. Melitta úgy nézett rá, ahogy az ostobaságot elkövető testvérére szokott az ember. Kalliszta nevetésben tört ki. Rabszolgák siettek elő, hogy eltakarítsák a cserepeket. – Jó lövés, fiú! – mennydörögte Philoklész. – Csak legközelebb ne a fülét fogd, hanem a peremét. Kinón jó vendéglátóhoz illően nevetett. – Még egy kratért, Paisz! – kiáltotta oda az ajtó mellett álló rabszolgának.
– Egy fémet! – tette hozzá Therón. Szatürosz feszengve fészkelődött a klinéjén. Melitta úgy döntött, hogy megmenti. – Tehát Antipatrosznak is van egy serege és Perdikkasznak is. – Egy józan ifjú hölgy – bólintott Kinón. – Antipatroszé Makedónia, és Perdikkaszé a többi… legalábbis úgy tűnt. Ám Alexandrosz egyik vezére… – Méghozzá a legjobb – szúrta közbe Philoklész. – Egyet kell értenem – hajtott fejet udvariasan Kinón. Philoklész kezében egyszer csak ott termett egy új kratér. – Ptolemaiosz Egyiptomot kapta szatrapiának. Volt egy nagy makedón helyőrsége, és zsoldosokat kezdett toborozni. – Olyanokat, mint Diodórosz bácsi! – mondta Szatürosz. – Pontosan – bólintott Philoklész, és belekortyolt a borába. – Perdikkasz tehát úgy döntött, hogy előbb Ptolemaioszt győzi le, és elfoglalja Egyiptomot, pénzt és gabonát szerezve a seregének. Alexandrosz korábbi seregének. Tudsz követni? – nézett Kinón Szatüroszra. – Természetesen – felelte Szatürosz. – Perdikkasz kudarcot vallott, vereséget szenvedett, és meggyilkolták a tisztjei. – Senki sem mondta, hogy a makedónok civilizáltak – jegyezte meg Philoklész. – Perdikkasz serege most Antigonoszé… kivéve azt a felét, amelyik a kardiai Eumenészé lett. Antigonosz el akarja foglalni Ptolemaiosz trónját. A Ptolemaioszét! Aki a legártalmatlanabb az összes közül! És Hérakleia jó barátja! – Lehet, hogy Antigonosz veszíteni fog? – tűnődött Philoklész. – Ismerem Ptolemaioszt. Ravasz ember. – Ismered? – nevetett fel ismét Kinón, aki szemmel láthatólag már részeg volt. – Micsoda nagyságok társaságában lehetek! Philoklész felhajtotta a borát, meglendítette a csuklóját, és a borcseppek kongva hullottak a bronzurnára. – Elég jól ismerem – felelte. – Egyszer foglyul ejtettem. – Kinón döbbent tekintetét látva felnevetett. – Így igaz – bólintott Melitta. – És apám meg Philoklész szabadon engedte. Azt hiszem, vendégbarátok. Így van? – Igen – mondta Philoklész. – Ezért van az, hogy Diodórosz nem pusztán egy zsoldos Ptolemaiosz seregében. Kinón a fejét rázta. – Foglyul ejtetted? Csatában? Legközelebb meg majd azt mondod, hogy ismerted Alexandroszt! – Apám ismerte – szólt közbe Szatürosz. – De kérlek, folytasd. Perdikkasz halott, és a Félszemű Antigonoszé a serege. – Pontosan. – Kinon átvette a kratért, és szakértő módon egyensúlyozta, miközben beszélt. – Antigonoszé az egész sereg, és Ptolemaiosszal nem fog még egyszer csoda történni a Deltában. Jóformán nincsenek katonái, csak néhány telepes katona és semmire sem jó egyiptomi. Nem fog kitartani őszig. Hiányozni fog… ő az egyetlen azok között a makedón rohadékok között, aki nemcsak gyilkolni akar, hanem építeni is. – Ahogy ivott, egyre erősebbé vált a boiótiai akcentusa, és most már úgy beszélt, mint egy komédia szereplője. – Eumenésznek meg a maradék jutott? – vont vállat Philoklész. – Még az sem… bár ő elég ravasz. Antipatrosz egyszer elfogta, de megszökött. – Kinón csettintett az ujjával, hogy hozzanak még bort. Kalliszta ekkor már egy zsámolyon ült, a gazdája klinéje előtt, és a férfi a hajával játszadozott, miközben beszélt. Melitta valamivel korábban kimentette magát és visszavonult, mint egy athéni matróna. – Emlékszem a ravaszságára! – nevetett fel ismét Philoklész. – Kineásszal végigkergették egymást
egész Baktrián. – És aztán ott van még Hellász, természetesen! – sóhajtott fel Kinón. – Most, hogy Antipatrosz halott, és Polüperkhón lépett a helyébe… aki túl öreg, és nem elég okos ahhoz, hogy életben maradjon… Athén úgy hat éve megpróbálta visszaszerezni a függetlenségét. Legyőzték Antipatrosz seregét, és őszintén szólva úgy tűnt, megdöntik az egész rendszert. Ez egy időre egyesítette a makedónokat. – És meghalt Kineász régi barátja, Leoszthenész – vont vállat Philoklész. – Meghalt – nézett rá sokat tudón Kinón –, vagy nagyon beteg lett, és elosont, amikor a szövetség kezdett felbomlani. Vannak, akik azt állítják, hogy látták. De az általa Thrákiában és Hellászban okozott káosz miatt lett ideje Félszeműnek Ptolemaiosz ellen vonulni… Polüperkhón ugyanis még a sebeit nyalogatja. Az athéniak bebizonyították, hogy a makedónokat is le lehet győzni. És egy új szereplő is színre lépett… Antipatrosz fia, Kasszandrosz, aki teljesen más lapra tartozik. Velejéig gonosz… okos, mint egy oroszlán, és romlott, mint egy többnapos hulla. Therón a fejét rázta. – Amíg Korinthoszban voltam, nemigen foglalkoztam politikával. Engem fáraszt, barátaim. És ti úgy ismeritek ezeket az embereket… ezeket a nagy embereket… mint a vendégeiteket egy szümposzionon. Lefekszem, barátaim, abban a biztos tudatban, hogy az összes fontos ember, akit ismerek, mind atléta, és egyikük sem emelné egyetlen lakoma fényét sem. Amikor felállt, hosszan rápillantott Szatüroszra. A fiú megértette az üzenetet. – Köszönöm a vendéglátást, a jó beszélgetést, a bölcsességet és a szépséget. – Az utolsó szónál Kallisztára pillantott. Kinón bólintott. – Holnap körülnézünk az agórán. – Esetleg a palaesztrában is? – vetette fel Therón. – Természetesen! – veregette meg a hasát a házigazdájuk. – Talán még nem felejtettem el, merre van. Szatürosz nevetve botorkált a szobája felé. Sikerült eljutni az ágyáig, aztán elsötétült a tudata, mint amikor elfújnak egy mécsest. Reggel a többiek majdnem otthon hagyták. Melitta ment ébreszteni, és addig böködte a bordáit a hüvelykujjával, meg addig csiklandozta a talpát, amíg Szatürosz tiltakozó nyögései ellentámadásba nem fordultak át. A lány felkuncogott, elhátrált az ágytól, és Szatürosz rádöbbent, hogy borzalmasan hasogat a feje. – Ideje felkelni, álomszuszék! – mondta Melitta. – Ó! – nyöszörgött a fiú, a halántékára szorítva a kezét. Belépett egy fiatal rabszolga, erős izmú és fekete, mint egy athéni váza, és elkezdte kitakarítani a szobát. Szatürosz fel akart kelni, de nem tudta rávenni magát. – Tudnál hozni egy kis vizet? – kérdezte Melitta a rabszolgát. – Tizenkét éves vagy, Szatürosz, nem húsz. Túl sok bort ittál tegnap este. – Szerintem nem a bor miatt van – felelte Szatürosz panaszosan. – Beüthettem valahova a fejem, vagy megfáztam. A fekete rabszolga felhorkant, aztán néhány pillanatra eltűnt, és egy ezüst vizeskancsóval meg egy bronzkupával tért vissza. – Igyál, uram – mondta vigyorogva. – Miért mosolyogsz? – nézett fel rá Szatürosz. – Fáj a fejem! – Idd meg az összes vizet a kancsóból – tanácsolta a rabszolga. – Utána hozok még egyet. El fog
múlni tőle a fejfájásod, ígérem. Szatürosz magába töltötte a két kancsó vizet, majd kiment Melittával a rózsakertbe, ahol a többi vendég heverészett. Melitta fensőbbséges mosollyal nézett rá. – Egy kis bort, testvér? – kérdezte. – Fáj a fejed, fiam? – érdeklődött Philoklész. – Ez a legrosszabb férfikor, Szatürosz. Tizenkét évesen elvárják, hogy már férfiként viselkedj, de még nem tudsz. Jobban teszed, ha vigyázol a borral. Therón felvont szemöldökkel nézett a spártaira, és a két férfi néhány pillanatig farkasszemet nézett. – Ezt a tanácsot mindenki megszívlelheti – mondta végül az atléta. Egy verejtékben fürdő, fiatal rabszolga lépett be a kertbe, a kezében egy tekerccsel. Kinón elvette, széttekerte, gyorsan átfutotta, majd összeráncolta a homlokát. – Megkértem a türannoszunkat, Dionüszoszt, hogy fogadjon minket. – Összetekerte a tekercset és megvakarta vele az állát. – Elutasította a kérésemet, azzal az ürüggyel, hogy nem kedvező az időpont egy ilyen találkozóra, ami persze egy nagy rakás öszvérszar. – Odaadta a tekercset annak a fekete rabszolgának, aki vizet vitt Szatürosznak, miután felébredt. – Zoszimosz, kapartasd le és tedd be a többi közé. Zoszimosz elvette a tekercset és eltűnt az oszlopsor oszlopai között. Kinón körülnézett, elővett egy arany fogpiszkálót és piszkálni kezdte a fogait. Szatürosz elfordította a tekintetét. Egy rabszolganő borral kínálta, mire a fiú gyorsan letakarta a kezével a kupája száját. – Kérhetek inkább még egy kis vizet? – nézett esdeklően a nőre. A nő odalépett az asztalhoz, majd halványan mosolyogva egy csillogó ezüstkancsóval tért vissza. A fiú mindkettőt hálásan fogadta. – Valami baj van – mondta Kinón. – Mindenesetre útnak indítottam egy futárt Diodóroszhoz, hogy tájékoztassam a helyzetetekről. A vérteket egy karavánnal küldöm… de attól tartok, leghamarabb három nap múlva indulhatnak el. Mire van szükségetek? – Ruhákra, fegyverekre, tartalék lovakra – dőlt előre Philoklész. – Némi pénzre. Kinón, bocsásd meg a nyerseségem… csak őszinte vagyok. – Nincs miért bocsánatot kérni – rázta meg a fejét Kinón. – Gazdag vagyok, a barátom, León pedig hússzor megvehetne. A teher, amit jelentetek, egy bolhacsípés. A fegyverekkel és a vértekkel nem lesz gond… mi készítjük őket. Zoszimosz majd elvisz a műhelyekhez. Persze semmi nem lesz ezüstözött vagy berakásos, viszont szilárd és használható. Vegyétek csak el, amire szükségetek van, vagy rendeltessétek meg Zoszimosszal a kovácsunktól. – Megdörzsölte az állát. – Nem tetszik, hogy a türannosz nem fogad minket. Hol van Tenedosz? – nézett körül. Az egyik rabszolgalány beszaladt az oszlopok közé, és hamarosan Tenedosszal, az intézővel tért vissza, aki egy íróvessző végét rágcsálta. – Uram? – kérdezte olyan hangon, mint akit bosszant, hogy megzavarták valamiben. – Milyen hajók futottak ma be a kikötőbe, Tenedosz? – kérdezte Kinón. Tenedosz vett egy nagy levegőt, és Szatürosz úgy látta, habozik. – Egy pentekontéra Tomiszból borral megrakodva, a tomiszi Iszoklész borával. Egy kereskedőhajó Athénból cserépedényekkel, gyapjúval és rézzel: athéni kereskedők és néhány helyi barátunk áruja. A réz a miénk. Egy hadi triremisz áru nélkül. Kinón felült és átlendítette a lábát a kliné szélén. – Pantikapaionból? – kérdezte. – Gorgippia és Bata érintésével, ha hihetünk az evezősmesternek – tűzte a füle mögé az íróvesszejét Tenedosz. – Árészra! – ült fel Philoklész a klinéjén. Fáradtnak tűnt a hangja. – Ez Hérakleia, nem valami gabonaváros a Fekete-tenger északi partján – rázta meg a fejét
Kinón. – Vannak törvényeink, és van egy jó uralkodónk, még ha türannosz is. De eljutottak hozzá, ez biztos. Tenedosz, már mondanom kellett volna… de most mondom. Mindent tudni akarok erről a hajóról, a gazdájáról, a navarkhoszáról és arról, hogy kihez jött. Megértetted? – Igen, uram – felelte Tenedosz. Philoklész bólintott. – Ha kölcsönadod Zoszimoszt, szerzek fegyvereket és vértet. – Rápillantott Szatüroszra. – Szeretnél egy vértet és egy könnyű kardot, fiam? Szatürosz a fejfájásáról megfeledkezve felpattant a klinéjéről. – És én is – szólt közbe Melitta. – Már nem a fűtengeren vagyunk – emlékeztette Philoklész. – És az megvéd engem a támadásoktól? – vágott vissza a lány. – Nőként… – kezdte Kinón, de aztán elhallgatott. A háború szabályai szerint a nőket nem érhette bántódás, de senki sem tartotta már tiszteletben ezeket a szabályokat. A spártaiak és az athéniak ölték meg őket a harmincéves háborúban, közel száz évvel azelőtt. A legyőzött sereggel elfogott nőket eladták rabszolgának. – Veletek megyek – makacskodott Melitta. – Én is jövök – állt fel Therón. Philoklész felvonta a szemöldökét. – Sokáig nem fogunk tudni kifizetni, atléta. Nagyra becsülöm a hűségedet, de nem kellene inkább új megbízót keresned? – Ennyire meg akarsz szabadulni tőlem? – mosolyodon el szárazon Therón. – Azt hittem, most kapok ingyen egy bronzvértet. Az fedezné a béremet néhány hónapra. Kinón felnevetett. – Eszembe sem jutott, hogy mivel jár befogadni egy herceget meg egy hercegnőt! Hát persze! Tanítók és edzők! Kell egy szofista is! – Annak itt vagyok én – rázta meg a fejét Philoklész. – Akkor mindent láttam, amit az életben látni érdemes! – nevetett szívből Kinón. – Egy spártai szofista! – Pontosan – felelte féloldalas mosollyal Philoklész. – Amikor nem tudom meggyőzni a másik felet, megölöm. Gyalog kellett menniük, át a szárazföld felé nyíló kapun, amit a helyiek Szinopéi kapunak neveztek. A macskaköves utcák kaviccsal felszórt utakba, azok pedig hepehupás földutakba torkolltak. A fegyverkovács műhelye tucatnyi sztadionra volt a várostól, így alkalmuk nyílt képet alkotni a környékbeli helóták életéről. – Az a tomiszi hajó… – kezdte a Philoklész mellett lépkedő Szatürosz. Philoklész tekintete végigsiklott a földeken és a rajtuk dolgozó, meggörnyedt alakokon. – Nekem inkább a triremisz okoz fejfájást. Mi van vele? Szatürosz vállat vont. – Iszoklész nem volt talán jó barátja apámnak? – kérdezte. – Ott biztonságban lennénk. Philoklész bólintott, és beletúrt a szakállába. – Ez eszembe sem jutott. Lehet, hogy igazad van. Valószínűleg fel tudnánk jutni arra a hajóra. De mi lenne utána? – Thrákián át Athénba mennénk – mondta Szatürosz. – Pont Kasszandrosz területén keresztül? – nézett rá Philoklész. – Bölcs dolog lenne? – Ó! – roggyant meg Szatürosz válla.
A fegyverkovács udvarát több ház vette körbe, mintha csak egy kis falu lett volna, és tucatnyi pajta, egyik rozzantabb, mint a másik, középen pedig körülkerített rabszolgaszállás állt. Az udvart kettéválasztotta egy patak, amely emberi vizelettől és ürüléktől bűzlött. A kapu előtti útszakaszt szinte járhatatlanná tették a súlyos terhet szállító szekerek, és az egyik legnagyobb kátyúban felpuffadt, bűzlő szamártetem hevert. Szatürosz döbbenten nézett körül, és elfintorította az orrát undorában. Therón elmosolyodott. – Azt hitted, a fegyvereket és a vérteket erdei ligetekben készíti Héphaisztosz halandó segédeivel? Vagy esetleg tűzhányók belsejében? Melitta végigmérte a pusztítást, amit a tíz kohó és az ellátásuk okozott, közben elhajtottak mellettük egy talán ötven szamárból álló menetet. Minden szamár hátára két faszénnel telerakott vesszőkosarat akasztottak. A hajtók ügyeltek rá, hogy letérjenek az útról, így pont amellett a gödör mellett haladtak el, amelyikben a szamártetem bűzölgött. – A sánta kovácsra! – fakadt ki a lány. – Ez Gaia arcul csapása! Istentelenség! Therón a fejét rázta. – Ez csak egy jókora kereskedelmi kovácsműhely, úrnőm – mondta. – Arra van Bithünia és Paphlagónia – mutatott a déli látóhatáron falként magasodó hegyek felé. – Ott háború dúl. Húszezer fős seregek állnak egymással szemben, és minden embernek kard kell, lándzsa és sisak… legalább. – Ránézett az ikrekre. – Boiótiában és Korinthoszban nekünk is vannak ilyen műhelyeink. Ez nem is olyan szörnyű. Csupán ez a döglött szamár nem kellene ide. – Várjátok csak meg, míg nem láttok egy csatamezőt – tette hozzá komoran Philoklész. A kovácsműhely vezetője egy felszabadított khalkidiai rabszolga volt. Az arca vörös volt, a karját, a lábát és a khitónját égésnyomok borították, és egyetlen szál haj sem nőtt a fején. – Zoszimosz! Micsoda öröm! – fogadta őket. A hangja meghazudtolta a szavait, de végül rámosolygott a fekete férfira, hogy enyhítsen a helyzeten. Zoszimosz meghajolt, és viszonozta a mosolyt. – Üdv, Eutropiosz! Uram, Kinón üdvözletét hozom. Arra kér, hogy ezek az emberek, az ő és León úr barátai – nézett jelentőségteljesen a kovácsra Zoszimosz – megkapják mindazokat a vérteket és fegyvereket, amikre csak szükségük van. Eutropiosz csípőre tette a kezét. Héraklészi izmai voltak. Ami azt illeti, a felsőteste vetekedett a Therónéval. – Gondoltam is, hogy túl jól öltözött ahhoz, hogy az új kovácsom legyen – nézett Therónra. – De azért reménykedtem. Ide hallgass, mondd meg az uradnak, ha azt akarja, hogy ez a nagy megrendelés még a Mounikhion előtt útnak induljon, akkor ne küldjön más rendeléseket. Ha ezek a nemes urak – hajolt meg Eutropiosz a tisztelet leghalványabb jele nélkül – a rendelésből veszik el, amit kérnek, akkor annyival is le leszek maradva. Philoklész leszállt a lováról, levette a szalmakalapját és kezet nyújtott a kovácsnak. – Philoklész vagyok, Tanaiszból – mondta. – Ő itt a korinthoszi Therón, aki tavaly pankrationban küzdött az olümpiai játékokon. Eutropiosz bólintott, és elismerően lebiggyesztette a száját. – Nahát… hallottam rólad. És rólad is – nézett Philoklészre. – Te vagy a harcos. – Most filozófus vagyok – vont vállat Philoklész és ezeknek a gyerekeknek a tanítója. Szatürosz bosszúsan hallgatta, hogy egy fegyverkovácsmester előtt gyereknek nevezik. – És melyikőtöknek kellenének fegyverek? – kérdezte a kovács. – Ó, szálljatok már le a lóról…
higgyétek el, nincs jobb dolgom, mint olümpiai atlétákkal beszélgetni. – Hátat fordított nekik, és elindult. – Biztos szeretnétek megnézni a műhelyt. Zoszimosz egy ideig nálam dolgozott… mindent meg tud mutatni. – Nekem kellenek a fegyverek, és Therónnak. És a fiataloknak is… meg akarják ölni őket. – Philoklész hangja megváltozott. – Bocsáss meg, uram, ha megzavartunk a munkában. Sok mesterembert ismerek, és mind állandóan dolgozik. Igazából soha nem lehetne őket zavarni, igaz? Kérlek, segíts nekünk. Nem akarjuk körbejárni a műhelyed, és nem akarjuk rabolni az idődet. Adj néhány tisztességes fegyvert, és nem akaszkodunk a hajadba. – Nincs hajam – fordult vissza Philoklészhez Eutropiosz. – Spártai vagy makedón stílusban harcolsz? – Spártaiban – felelte Philoklész. – Aszpisszal, nem ezekkel a kis makedón pajzsokkal. – Akkor szerencséd van, mert akad néhány. Már senkinek sem kellenek, csak néhány északi városnak. Hoplita felszerelés? Van kéznél kettő vagy három egy rendelésből, amit végül nem vittek el. Lovassági felszerelés? Ne is kérd. Manapság mindenki lóhátról harcol. Hamarosan nem is lesznek már hoplitészek. Senki sem akar már dolgozni… mindenki lóra vágyik. – A khalkidiai keserűen elvigyorodott. Odavezette őket egy masszív kőépülethez, melynek mindkét végén pajták álltak. Az ajtó zárva volt. Leakasztott az övéről egy furcsa szerszámot, kitekerte a zárt tartó drótot, és kinyitotta előttük az ajtót. Szatürosz elfojtott egy kiáltást. A helyiség akár Árész kincstára is lehetett volna. Bronzsisakok, bronzborítású pajzsok és kardok hosszú sorokban, egyenes pengéjűek, levél alakúak és íveltek, a legtöbb enyhén rozsdás. A falnak támasztva rozsdás hegyű lándzsák, szaurotéreszek, a végükön lévő bronztüskéik zöldek és barnák a patinától. – A türannosz őrségének készültek, de azóta áttért a makedónok majmolására – magyarázta Eutropiosz. – A kardok jók – vett fel egy rövid kopiszt, és törölte le róla a vékony rozsdaréteget a khitónjával. – Hazai munka. Egy kalóztól vettem az egészet… Egyiptomba mentek volna. Nem árt, ha van raktáron ilyesmi. Philoklész bólintott. – Hüvelyek nincsenek – állapította meg. – Úgy nézek ki talán, mint egy hüvelykészítő? – kérdezte a kovács. – Héphaisztosz óvjon meg tőle! Borral ne kínáljalak? Árész és Aphrodité! Zoszimosz, hoznál egy kis bort ezeknek az uraknak, amíg megnézik az árumat és rohadt hüvelyeket követelnek? Therón felvett egy hosszabb kopiszt. Nyugati stílusban készült, madár alakú markolattal. Súlyos fegyver volt, de könnyedén suhintott vele néhányat a levegőbe. – Biztos, hogy nem akarsz kovács lenni, fiam? – kérdezte Eutropiosz. – Ilyen vállakkal… és nem kellene aggódnod, hogy valaki megöl a játékokon. Gazdaggá tehetnélek! – nevetett fel. – Hermészre, én már gazdag vagyok, csak épp nem tudom elkölteni a pénzem, mert állandóan dolgozom! – Temerixre lenne szüksége – mondta Szatürosz Melittának. A lány rámosolygott, aztán mindketten rádöbbentek, hogy barátjuk, a tanaiszi szindi kovácsmester talán már halott, vagy rabszolga, keleti feleségével, három fiával és azok játszótársaival együtt. Az élet egy órán keresztül izgalmasnak tűnt, aztán valami történt, ami emlékeztette őket a helyzetükre. Szatürosz megtörölte a szemét, és kihúzta magát. – Temerix a legkeményebb ember, akit ismerek – jelentette ki. – Biztos, hogy él, és Lu túl okos ahhoz, hogy… megtámadják. – És Ataelosz? – rázta meg a fejét Melitta. – Biztos meghalt. Anyával volt. Letörölte a könnyeit és körülnézett a helyiségben. Egy halom perem nélküli püloszi és néhány boiótiai sisakon megpillantott egy kicsi, arcvédős sisakot. Feltette, de a sisak lecsúszott a szemére. Philoklész leemelte a fejéről – elfért a hatalmas tenyerében –, majd visszatette, gyengéden
megigazítva a lány haján. – Nem is rossz – mondta. – Majd csinálunk egy béléssapkát. Benyúlt a halomba, és kihúzott egy másik, kisebb sisakot, amelynek olyan volt az alakja, mint egy kenyér. – Próbáld fel! – nyújtotta oda Szatürosznak. Szatürosz úgy szeretett volna kinézni, mint Akhilleusz, nem mint valami olcsó gyalogos. Boiótiai sisak volt egyszerű peremmel, arcvédő és taréj nélkül. Feltette, és lecsúszott a halántékára, de csak bélés kellett bele. És ez is jobb volt, mint a semmi. – Jó lesz – nézett Philoklészre. A spártai odalépett a kardokhoz, és kiválasztott egy rövid, levél alakú pengéjű darabot. Elismerően nézegette annak ellenére, hogy a fegyvert rozsda borította. – Csak meg kell tisztítani – mondta a kovács. – Végeztetek? – Szemmel láthatólag megnyugodott. – Szeretnétek megnézni a műhelyt? – kérdezte Szatürosztól. – Bár egy lánynak nincs ott túl sok látnivaló – fintorgott Melitta felé. Melitta utánozta a fintorát, mire a kovács felnevetett. – Nem tudom, milyen lányokat ismertél eddig – vágott vissza. – Menjünk. Therón és Philoklész nem tartott velük, pajzsot kerestek. A gyerekek Zoszimosszal és Eutropiosszal kimentek a füstös udvarra, majd a legnagyobb, mélyen a földbe ásott oszlopokra rögzített, nyers deszkákból épült fészer felé indultak. A fészer mellett is nagyon hangos volt a bentről kiszűrődő zaj, de odabent szinte elviselhetetlenné vált. Szatürosz és Melitta látta már Temerixet munka közben, ahogy a kalapácsa csengett bronz- vagy vasüllőjén, látták segédeivel, Curtival és Pardóval is együtt kovácsolni, amikor az ütések szaporán követték egymást, de itt tíz üllő vett körül egy tűzhelyet, aminek a hője szinte mellbe vágta őket, amikor beléptek, és a kalapácsütések úgy dübörögtek, mint a folyamatos mennydörgés egy heves nyári viharban. Az összes kovács bronzzal dolgozott: sisakokat készítettek előre kiszabott lemezekből, amelyek valószínűleg egy másik fészerből érkeztek, és minden egyes ütés után picit arrébb fordították a formálódó kupolát. Mindegyiknek volt egy segédje, némelyiknek kettő is, akik újra és újra felhevítették a munkadarabokat a tűzhelyen, majd visszatették az üllőre. A tűzhely fölött bronzüst fortyogott, gőzzel téve még fullasztóbbá a füstöt. Az ikrek elkerekedett szemmel bámultak. A munkások néha megálltak, hideg vizet ittak a falakon lógó korsókból, vizezett bort a tömlőkből, vagy forró italt a tűzhely fölötti bronzüstből, megdörzsölték a kezüket, vagy olívaolajat kentek egy-egy égésre, de a fészerben mégsem állt meg a munka egy pillanatra sem, és folyamatosan csengtek a kalapácsok. Eutropiosz büszkén nézett körül. – Kaptunk egy nagy megrendelést! – magyarázta kiabálva. – Szeretem, amikor minden kalapács dolgozik! A kovácsmester hangja hallatán sokan abbahagyták a munkát és ránéztek, de intett, hogy folytassák. – Vendégek! – kiáltotta. Néhányan felnevettek. – Rabszolgák? – kérdezte Melitta. – Nehéz megmondani – felelte Eutropiosz. – A rabszolgákból nem mindig lesz jó kézműves, ifjú hölgy. Ezeknek a többsége nem szabadnak született. Néhányan a szabadságukért dolgoznak, mások fizetségért. De egyikük sem keres annyit, mintha saját műhelye lenne. – Vállat vont. – Időnként elmegy egy-kettő, hogy saját vállalkozásba kezdjen, és akkor mást kell szereznem helyettük. Úgy falom a kovácsokat, ahogy a tűzhelyeim a faszenet. – A vizet és faszenet hordó fiúk felé intett. – A fiúk nagyrészt rabszolgák. Addig vannak nálam, míg Kinón nem talál rájuk vevőt. Kemény a munkájuk, de az étel jó, és annyit esznek, amennyit akarnak. Feltáplálva, izmosan kerülnek a piacra.
Melitta beharapta az ajkát. – A testvérem ellenzi a rabszolgák tartását – jegyezte meg Szatürosz utálkozva. – Elgondolkodtatott, amikor azt mondtad, hogy akár rabszolgaként is végezhetjük. Mit gondolsz arról a lányról? Kallisztáról. Én is csinos vagyok – felelte Melitta, szintén utálkozva. – A férfiak úgy néznének rám, ahogy te őrá. – Hölgyem, az amúgy is úgy lesz! – nevetett fel Eutropiosz. – Hadd legyek jó házigazda! Gyertek! – Átvezette őket egy másik fészerbe, ahol két férfi dolgozott hosszú faasztalok mellett, fél tucat fiatal legény segédletével. – Hidegkovácsok – magyarázta Eutropiosz. – Látjátok, mit csinálnak? – Kis pengéken végezték az utolsó simításokat, kard alakú, de nagyobb kés méretű pengéken. – Nézzétek meg őket… ők nem kormosak. Nézzétek, mit csinál Klopi… van érzéke hozzá… látjátok? Úgy csillog az a penge, mint egy tükör. Az emberek a bronz- és aranymarkolatért fizetnek… pedig ezek az utómunkák azok, amik igazán sokba kerülnek. Ez a csiszolás nem fog rozsdásodni. – Hátba veregette Klopit. – Szép munka! Sőt mestermunka. Gyere be hozzám ma este. – Ránézett a másik pengére. – Nem rossz. Klopi, segíts neki befejezni, és mutasd meg, hogy éred el azt a mély ragyogást. Amikor kiléptek a fészerből, Therón és Philoklész egy szamár mellett állt, amelynek a vesszőkosarait telerakták fegyverekkel és vértekkel. – Ránk is vár még egy kis munka – mondta Philoklész. Az ikrek végigfecsegték az utat Hérakleiáig, mint a gyerekek, hiszen azok is voltak, a tanítóik pedig terveket szövögettek.
6. Amint visszaértek Kinón udvarára, Philoklész azonnal munkához látott, igénybe véve a ház személyzetének segítségét is. Zoszimoszt elküldte, hogy keressen egy bőrművest, aki elkészíti a kardhüvelyeket, az öveket és a vértek szíjait, ő maga pedig nekilátott a pajzsoknak, kitépve belőlük a régi belső bőrborítást. Melitta és Szatürosz kezébe nyomott egy-egy korsó büdös olajat, vászondarabokat és porrá tört tajtékkövet. A gyerekek lelkesen dörzsölték le a kardokról a rozsdát néhány rabszolga segítségével, akik tudták, hogyan kell bánni az eszközökkel. Percek alatt könyékig vörösek lettek a rozsdától. Kinón elegáns khitónban, a bal vállán súlyos köpennyel lépett ki az udvarra, és körülnézett. – Ha rátok sózta az összes ócska holmiját… – Teljes mértékben elégedett vagyok – vágott a szavába Philoklész. – Egy kis munka egyikünknek sem fog ártani – tette hozzá az ikrek felé pillantva. Szatürosz egyetértett vele. Jó érzés volt összekoszolni magát – jó volt csinálni valamit. Élvezte a munkája lassan feltáruló gyümölcsét, ahogy a vörös rozsda lehullott az acélról, és egyre nagyobbak lettek a fényes foltok. Érezte, hogy ebből is meg fog tanulni valamit. Melitta dúdolt, miközben dolgozott – egy szaka dalt a borivásról. Szatürosz énekelni kezdett, és hamarosan mindketten hangosan dalolták. Kinón bólintott. – Találkozóm van – mondta. – Tenedosz elment híreket szerezni. Vacsoránál látjuk egymást – tette hozzá. A kapuban megállt, mert épp akkor érkezett vissza Zoszimosz egy bőrművessel, akinek a kötényéről és a késéről egyértelműen látszott a mestersége. – Apám jut eszembe erről – nézett körül Kinón. – Akkor volt ilyen az udvar, amikor háborúba készült, és az összes kliense meg barátja itt gyűlt össze, hogy előkészítse a felszerelését. Philoklész felemelte a fejét. Szatürosz követte a tekintetét, és könnyeket látott a thébai arcán. Folytatta az éneklést. A vacsora épp olyan jó volt, mint az előző este, és Szatürosz úgy bámulta Kallisztát, hogy az áhítata mindenki számára nyilvánvaló lett, de aztán annyira elálmosodott, hogy nem bírta nyitva tartani a szemét, és elaludt a klinéjén – ettől később nagyon zavarba jött. Melitta tovább fent maradt. Hallgatta, ahogy a férfiak terveket fontolgatnak, és figyelte a megnyilvánulásaik bonyolultságát. Philoklész és Therón között egyre szorosabb barátság szövődött, de valami hasonló alakult Philoklész és Kinón között is, viszont úgy tűnt, Kinón és Therón nem jönnek ki egymással. Melitta feszülten figyelte őket. Miután elkezdett körbejárni a bor, és a rabszolgákat elküldték aludni, odalépett hozzá Kalliszta. – Megosztod velem a klinéd? – kérdezte. Melitta arrébb húzódott, és a másik lány mellé feküdt. Melitta átölelte, és összebújtak. – Nem küldtek el, de Kinón nem akarja, hogy hallgassam őket – mondta a gyönyörű rabszolgalány. – A spártaival kerülgetik egymást. Miért nem tudják nyíltan kimondani, mit akarnak? Melitta elnézett Kalliszta válla fölött. A férfiak teljesen megfeledkeztek róluk. Azzal a nevetéssel nevettek, amivel a Melitta tapasztalatai szerint a szeretkezésről és a nőkről szóló vicceken szoktak. Ebben a tekintetben nem sok különbség volt a szaka és a görög férfiak között. – Philoklész nem tudja, mit akar – válaszolta. – A gazdám akarja őt – mondta Kalliszta. Melitta egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét. – Gondoltam… úgy értem, látszik. Ó, kedvesem! Azt hittem, téged szeret.
Kalliszta felnevetett. – Először is, úrnőm, én csak egy rabszolga vagyok… akkor vagyok az övé, és akkor bocsát a vendégei rendelkezésére, amikor csak akarja. Mindkettőben volt már részem. De nem ebben a házban… itt semmiben sem kellett a gazdám kedvére tennem, csak abban, hogy felszolgáljak az asztalánál. Csupán dísztárgy vagyok. Mint az ezüstkancsók. – Ó! – kerekedett el Melitta szeme. – És… ez jobb így? Jobb, mint a kedvére tenni? – Hány éves vagy, úrnőm? – nevetett fel ismét Kalliszta. – Tizenkettő – felelte Melitta. – Én tizenegy éves korom óta vagyok férfiakkal – mondta Kalliszta. – Néha jó. Máskor nagydarab, részeg férfiak akarnak a farkukra húzni a lakoma közepén. – Vállat vont, és elfordította az arcát. – De soha nem lettem szerelmes, hála legyen Aphroditének, és Kinón nem kényszerített rám senkit, mióta a házában vagyok. Talán még a szűzhártyám is vissza fog nőni. – Óvatosan átfordult, hogy ne nyikorduljon meg a kliné. – És te? Voltál már férfival? Melitta elvörösödött. – Nem – rázta meg a fejét. – Olyan… butaságnak tűnik. Az idősebb lány felkuncogott. – Majd rájössz! És a fivéred? Ő volt már nővel? – húzódott kissé közelebb Kalliszta. Melitta fejében halkan megszólalt a vészharang. – Miért érdekel? – kérdezte. – Csak úgy – felelte Kalliszta. – A korához képest elég csinos. A férfiaknak megakad rajta a szemük… és a lányoknak is. Melitta elgondolkodott. – Azt hiszem, nem sokat foglalkozott még ezzel – válaszolta végül. Kalliszta teste megfeszült, és ismét távolabb csusszant. Egy ideig Melittának háttal feküdt, aztán felállt. – Az jó lehet – mondta keserűen, és eltűnt a sötétségben. Melitta csak feküdt, aztán felpattant és utánasietett. Hallotta a léptei neszét az oszlopsor felől, és követte. Az idősebb lány halkan sírt. Melitta megszaporázta a lépteit, így egy sötét szoba bejáratánál utolérte. – Néha olyan ostoba vagyok – mondta, megfogva Kalliszta vállát. Az idősebb lány zokogva a karjai közé omlott. Nagyon halkan zokogott. Melitta rájött, hogy a rabszolgáknak még a sírásuk sem a sajátjuk. – Hé! – csitította. A családjában kevés türelmet tanúsítottak a könnyekkel szemben. – Sajnálom! Kalliszta Melitta vállára hajtotta a fejét. Aztán elkezdte csókolgatni a nyakát. Melitta megdermedt, majd kiszabadította magát az ölelésből. – Hé! – mondta megint, de most kihallatszott a hangjából, hogy hangosabb is lehet, ha kell. – Ó! – kapta a szájához a kezét Kalliszta. – Azt hittem… – Aphrodité – mondta Melitta. – Szeretném, ha barátok lennénk – felelte Kalliszta. – Mindig nyalogatod a barátaidat? – kérdezte Melitta. – Jó érzés – lehelte a másik lány. – Ide figyelj, Kalliszta! – nyújtotta előre az egyik kezét Melitta. – Nyaranta a lándzsaszüzekkel lovagolok. Tudom, miket szoktak csinálni a lányok. – Vállat vont. – Talán lehetünk barátok. – A hátával ellökte magát az oszloptól, aminek támaszkodott. – De szeretők nem. Tizenkét éves vagyok, nem öt… tudom, hogy megy ez. – Igazán? – kérdezte a gyönyörű lány, és Melitta kihallotta a hangjából a gúnyt.
– Illetve – ismerte el Melitta – valószínűleg nem. Kalliszta megszorította a kezét. Melittára hirtelen rátört valami, valami forró, vibráló érzés, ami a mellkasától az ágyéka felé terjedt. Elengedte Kalliszta kezét, és a szobájába menekült. A rabszolga nevetve – vagy sírva – állt, ahol hagyta. Melitta szemére nehezen jött álom. Akkor is Kalliszta járt a fejében, amikor felébredt, és miután megfürdött, átment a fivére szobájába. Szatürosz épp az izmait nyújtotta, mintha a palaesztrába készült volna. – Jobban nézel ki – állapította meg a lány. – Hol jobban, hol rosszabbul – vont vállat a fiú. – Te hogy vagy? – Ugyanaz – ült le az ágyra Melitta. – Neked tetszik Kalliszta – mondta vádlón. Szatürosz elvigyorodott. – Hát persze! – mondta. – Ahogy anyánk ígérte… a világ összes érzése, mintha ő lenne az egyetlen nő, aki valaha élt, a megtestesült Aphrodité. – Félig gúnyosan beszélt, mert az anyjuk sokszor kioktatta a fiatalkori szerelem veszélyeiről és a testi vágy késztetéseiről. Szatürosz leült a testvére mellé, és átölelte. Mindketten az anyjukra gondoltak. – Lehet, hogy anya jól van – suttogta Melitta. Szatürosz szorosabban ölelte, és a lány viszonozta az ölelést. – Kalliszta megpróbált elcsábítani tegnap éjjel – bökte ki Melitta. Szatürosz megdermedt és elhúzódott tőle. – Ó! – mondta. – Rólad kérdezősködött – folytatta Melitta. – Kedvelem. Jó, hogy van egy lány, akivel beszélgethetek. De van egy másik arca is… valami más. Amikor rólad kérdezett, olyan… kapzsinak tűnt. Szatürosz felállt és folytatta a pankration védekezőállásainak gyakorlását. – Ó, értem! – mondta. – Mivel köztudottan dúsgazdag vagyok, azt hiszi, hogy jó ügyfele lennék? Szerintem ezt a darabot már láttam. – Igen – bólintott Melitta. – Pontosan így gondol rád. – Sajnálta, hogy fájdalmat kell okozni a fivérének, de látta, hogy a szavai célba találtak. Megígérte az anyjuknak, hogy ezt fogja tenni, amikor csak kell; valakinek keménynek is kell lennie a családban. És nem fogja hagyni, hogy a fivére fejét elcsavarja egy hetéra, akármilyen bájos is legyen. Ettől a gondolattól jobban érezte magát. – Jaj! – nyögött fel Szatürosz. A bal lábával rúgást imitált, majd lecsapott a bal kezével, de fellobbanó haragjában rosszul mérte fel a távolságot, és megütötte a vakolt falat. Por szállt fel az ütés nyomán, és káromkodva szorította a kezét a hónalja alá. – Bassza meg! – morogta. – Szatürosz! – szólt rá feddőn a testvére. – Olyan ostobának érzem magam – fakadt ki a fiú. – Tartózkodom a maguktól adódó megjegyzésektől – mondta Melitta. – Menjünk, együnk valamit. – El kell mennem ebből a házból – folytatta Szatürosz. – Az egyik este bor, a következőn rabszolgalányok. Mentsd meg az erényemet, Lita! – Minden tőlem telhetőt megteszek – bólintott a lány. – Egyébként nem estél kísértésbe? – kérdezte Szatürosz, miközben beledugta a balját a vizeskancsóba. – Nem – hazudta Melitta. Együtt mentek reggelizni, lepényt és szezámmagos mézet. Mindent megettek, amit eléjük tettek, azután ismét le kellett fürödniük, olyan ragacsosak lettek. Philoklész nevetett rajtuk, és Melitta is
nevetett magán, mert minden bölcsessége ellenére (és italáldozatot mutatott be Athénének, egy ima kíséretében, amiért megsegítette az előző este) csak egy kislány volt, aki túl sok lepényt evett. Késő délelőtt kimentek az udvarra, most a sisakokat kezdték tisztítani Therón irányításával. Philoklész előtt egy halom lószőr tornyosult. Munka közben a spártai ismertette a tervét. – Holnap vagy holnapután elindulunk dél felé – kezdte. – Therón lesz a kíséret parancsnoka, én meg a segítője. Ti csak két nemes gyerek lesztek, akikre mi vigyázunk. Háborús vidéken fogunk utazni, remélem, nem túl sokáig. Therón megrázta a fejét. – Miért nem ülünk fel egy hajóra, és megyünk egyenesen Athénba? – kérdezte. – Tenedosz azt mondja – felelte halkan Philoklész –, hogy a triremisz tengerészgyalogosai figyelik a partot. Szerintem azt akarják, hogy hajóra szálljunk, és elkaphassanak a tengeren. – Ránézett Szatüroszra. – Ez egyben egy határozott „nem” arra a felvetésre, hogy Iszoklészhez menjünk. Szatürosz tovább dörzsölte a sisak zöldesbarna patináját, és magában elmondott egy teljes himnuszt Athénéhez, csak utána válaszolt. – Meddig fognak még vadászni ránk? – Örökké! – mordult fel Philoklész. – Amíg vissza nem térsz, meg nem ölöd őket és te nem leszel a király. Ennek ez a rendje. – A tekintete találkozott a Szatüroszéval, és a fiú úgy érezte, mintha valami különösen nehéz filozófiai kérdést tettek volna fel neki. Elfordította a tekintetét. Philoklész mintha vádolta volna valamivel. Azzal, hogy fél – fél küzdeni azért, ami jog szerint az övé. Vagy valami mással. – Belefáradtam az aggódásba – mondta. – Az aggódás csak most kezdődik, Szatürosz – rázta meg a fejét Therón. Láthatólag mondani akart még valamit, de ekkor belépett a kapun Zoszimosz. Átvágott a szétszórt fegyverek és vértek között, megállt az ikrek előtt, és mélyen meghajolt. – Ezeket Eutropiosz mester küldi – kezdte, előrenyújtva egy vászonba burkolt kis csomagot. – És a bocsánatotokat kéri, amiért nincsenek hozzájuk hüvelyek. A csomagban az a két súlyos kés, vagy kis kard volt, amit az előző nap a hidegkovácsnál láttak. Most úgy csillogtak, mint a víztükör, és csont és acél markolatot is kaptak. – Megnézhetem? – nyújtotta ki a kezét Philoklész. – Parancsolj – adta oda az övét Melitta. Ahogy megérintette a fegyvert, rögtön beleszeretett. – Nagyon szép – dicsérte a spártai. – Félúton az evőkés és a rövidkard között – nyújtotta vissza. – Zoszimosz, megtennéd, hogy elviszed őket a bőrműveshez? – És átadnád hálás köszönetemet, meg a testvéremét is a kovácsmesternek? – állt fel Szatürosz. Zoszimosz elmosolyodott. – Persze – mondta, és megint elvigyorodott. Az első este óta folyamatosan két fegyveres rabszolga állt a kapunál. Kinyitották a kaput a távozó Zoszimosz előtt, és beengedték Tenedoszt. Az intéző rájuk meredt, aztán szó nélkül továbbment a rabszolgaszállás felé. – Nem tartalék lovakat ment venni? – kérdezte Therón, mikor eltűnt. – Szerintem nem kedvel minket – vélte Philoklész. Késő délutánra az ikrek annyira elfáradtak, hogy alig bírták folytatni a csiszolást. Therón gyakorolt velük egy kicsit a kertben, Philoklész pedig vívóleckét adott neki az udvar kemény talaján – az alapvető dolgokat. A lábmunka gyakorlatilag ugyanaz volt, mint a pankrationban, és a támadások nagy része is – aztán folytatniuk kellett a munkát. Amikor Szatürosz felnézett egy pillanatra, éppen látta, hogy Zoszimosz lép be a kapun a fegyveres rabszolgák mellett. – A kovácsmester örül, hogy elégedettek vagytok – közölte. – De személyesen is köszönetet
mondhattok neki. A karaván a műhelynél fog gyülekezni. Holnapután indulunk, úgyhogy holnap este ki kell jönnötök, ott kell töltenetek az éjszakát. – Köszönjük a segítséged, Zoszimosz – biccentett Philoklész. Zoszimosz bólintott. – Veletek tartok én is. Elkísérem a karavánt, visszajövök, és utána szabad leszek. – Elvigyorodott. – Már csak a formaságok lesznek hátra. – És azután? – kérdezte Therón. – Azt hiszem, kovács leszek – felelte a fiatal férfi. – Eutropiosz mester évek óta ajánlgatja, hogy kitanít. Legalábbis azóta, mióta ilyen széles a vállam. – Azzal mosolyogva elment. Philoklész utasításait követve befejezték a munkát az udvaron felhalmozott felszereléssel – a vágófegyvereket megtisztították és megélezték, a lándzsanyeleket beolajozták, a hegyüket lecsiszolták, a töviseik úgy csillogtak, mint az arany. A spártai bőrzsákokba tette a sisakokat, letakarta a pajzsokat, és átvetette a kardövét a vállán. Therón követte a példáját. Az övék megfelelő méretűek lettek, és a hüvelyek is jónak bizonyultak: a mester fát vont be bőrrel, és bronzszegecsekkel rögzítette. Az ikrek kései ugyanolyan hüvelyeket és öveket kaptak, és büszkén vették fel őket. – Azt hiszem, te vagy az egyetlen görög nő Hérakleiában, akinek saját xiphosza van – jegyezte meg Therón. – Dicsőség néked, bagolyszemű istennő! – tette fel Melitta fejére a lány sisakját. – Elég a bohóckodásból! – szólt rá Philoklész. – Legszívesebben azonnal kilovagolnék a műhelyhez. – Kihagynád a vacsorát Kinónnal? – kérdezte Therón kissé csípősen. Philoklész hosszan rámeredt. – Te erényes ember vagy, Therón – mondta végül. Therón elvörösödött. – És mivel erényes ember vagy, meg kell mondanom, hogy bizonyos megjegyzéseid helytelenek és férfihoz méltatlanok. – Philoklész józanon nagyon fennkölt tudott lenni. – Philoklész – ráncolta a homlokát Therón –, te is erényes ember vagy. De túl sokat iszol, és így elveszíted a tekintélyt, ami egyébként joggal megilletne. A tekintélyt például ahhoz, hogy azt mondd nekem, férfihoz méltatlanul viselkedem. A két férfi egymásra meredt. – Az, hogy mennyit iszom, csak rám meg az istenekre tartozik, korinthoszi! Tartsd meg magadnak a véleményed! – szorult ökölbe Philoklész keze. – Szép szavak egy spártaitól! De hát a spártaiak mindig is jobban tudtak beszélni, mint cselekedni – lépett a korinthoszi Philoklész elé. Philoklész tekintetét az atlétáéba fúrva előrelépett. – Elég! – kiáltotta Melitta. – Hagyjátok abba! Elfelejtettétek, hogy meg akarnak ölni minket? – Felállt és körülnézett. – Megyek, megfürdök – közölte. – Azt tanácsolom, hogy ti, férfiak is tegyétek ugyanezt. Azzal kivonult az udvarról, mint egy királynő. Szatürosz lázasan kezdte törölni az utolsó foltot is a sisakjáról, és közben azt kívánta, bár ő is olyan bátor és királyi lenne, mint a testvére. – Jól megmondta nekünk, mi? – nézett Therón Philoklészre. – Hallottál már Kineászról? – kérdezte Philoklész. Therón bólintott. – Akkor most láttad is. Ez ő volt. A lányában. Philoklész töltött egy kupa karcos bort a falon lógó tömlőből, és italáldozatot loccsantott a földre. – Kineász árnyékára és a gyermekeire! És a barátságunkra, Therón! – hajtotta fel Philoklész a bort. Therón átvette a szarukupát, és ránézett Szatüroszra.
– Nehéz lehet, hogy apád egy hős és félisten, igaz? – mosolygott a fiúra. – Az én apám halász volt. Néha könnyebb így. – Megemelte a kupát Philoklész felé, loccsantott a borból a földre, és szónoki állásba helyezkedett. – Kineász árnyékára, aki a hősökkel lakozik… Arimnésztosszal, Diónnal és Timoleónnal, Aiásszal és Akhilleusszal, és mindazokkal a harcosokkal, akik a szeles Iliumnál ontották vérüket. És a barátságunkra, spártai, ami nagyon sokat jelent, bármit is mondok haragomban. És az ikrekre. – Minden egyes megnevezésnél kiöntött egy kis bort, majd ivott egy kortyot, aztán Szatürosz felé nyújtotta a kupát. Szatürosz elvette, és azt kívánta, bár tudna valami nemeset mondani. Végül bemutatta az áldozatot, és így szólt: – Bárcsak jobban hasonlítanék az apámra, ki a halhatatlanok körében lakomázik! Kívánom, hogy barátságotok legyen örök! – Kortyolt egyet, öntudatosan elmosolyodott, és visszaadta a kupát. A pillanat ünnepélyességét Melitta kiáltásai törték meg a fürdő felől. Vizet fröcskölt valakire, és az a valaki visítva kacagott. Vacsora előtt mindannyian megfürödtek. Kinón néhány perccel azelőtt tért haza üzleti ügyei intézéséből, hogy elrendezték a klinéket. – Tonhal lesz! – jelentette be Melitta. Gyönyörű ión khitónt viselt szarvast formázó ezüstcsatokkal, szaka szarvast, amelyet a fűtengeren készített egy ötvös. Leheveredett a fivére mellé. – Kalliszta azt mondja, tonhal lesz, mert ez az utolsó esténk. Szatürosz is úgy festett, mint egy herceg. Fehér gyapjúkhitónja nyakától vörös lángnyelvek indultak ki, szemkápráztató, ismétlődő mintában, egészen a derekáig, és a szövetet aranycsatok fogták össze. – Az ágyadon találtad? – kérdezte a testvérét. – Nem, Kalliszta hozta, amikor végeztem a fürdéssel. – Melittának szokatlan volt a fekvés, és megigazította a combján a ruháját. Kinón elvigyorodott. – Azt akartam, hogy mind a ketten valami gyönyörűt viseljetek. Dionüszosz beleegyezett, hogy holnap nyilvánosan fogadjon titeket. Azután biztonságban lesztek. Ami azt illeti, a helyetekben meggondolnám, hogy útra keljek a karavánnal… itt nagyobb biztonságban lennétek. – Akkor jobb lesz, ha vigyázunk a ruhánkra – mondta Melitta halkan. Philoklész nem tűnt túl lelkesnek. – Akármennyire élvezzük is a vendégszereteted – kezdte, de Kinón belefojtotta a szót. – Az urunk, León, egészen Héraklész oszlopaiig utazott nyugatra. Az, hogy milyen ügyben, titok… még maga az utazás is. Tegnap azonban hírt kaptam, hogy épségben visszatért Szürakuszába, és nyáron, mielőtt idejön, ellátogat Alexandriába. Ősz végére itt lesz. Küldtem neki néhány levelet. Szerintem itt kellene megvárnotok. Emellett elkezdtem megszervezni, hogy Szatürosz Athénban felszólalhasson a népgyűlés előtt. Beszéltem Theogenésszel. Néha ő képviseli itt az athéni érdekeket. Azt tanácsolta, athéni polgárokként éljetek ebben a házban. – Kinón belekortyolt a borába. – Annyira azért nem bízom benne. Nála van Sztratoklész. – Ki az a Sztratoklész? – kérdezte Therón. – Egy athéni politikus – válaszolt Kinón. – Két napja érkezett egy pantikapaioni triremiszen – mondta, és jelentőségteljesen elhallgatott. – Azt állítja, most ő képviseli Athént Hérakleiában. Állítólag hatalmas vagyona, családi kapcsolatai és politikai hatalma van. – Kinón vállat vont. – Nem vagyok biztos benne… de úgy tűnik, valóban ő Athén képviselője. Minden gabonát megvesz, amit csak el tudunk adni, és ezzel sok barátot szerez.
Magam is üzletet kötöttem vele. Szélsőséges demokrata… az a fajta, aki minden polgárnak egyforma hatalmat adna. Néha rivalizálnak Leónnal. Es állítólag az öléstől sem riad vissza. Ahova megy, ott Athén ellenségei meghalnak. – Akkor kerülni fogjuk – mosolyodott el Philoklész. – Ó, nem! – tiltakozott Kinón. – Nem bízom benne, de a türannosz hallgat rá… mármint az athéni türannosz, Demetriosz. Demetriosz pedig Phoción barátja volt, és az apátoké, Kineászé is. Szükségünk van rá. Segíthet eljutnotok Athénba, a biztonságba. – Attól az apróságtól eltekintve, hogy egy pantikapaioni triremisszel érkezett – szúrta közbe Szatürosz, és Philoklész rábólintott. – Árészra, micsoda patkányfészek! Szerintem jobb lesz, ha távol tartjuk magunkat Sztratoklésztől. Derítsünk ki róla mindent, amit lehet. Addig is, mi a helyzet Makedóniában, Kinón? – kérdezte a spártai. – Milyen a viszonyod Polüperkhónnal? Kinón oldalra nyújtotta a kupáját, hogy töltsék meg. A konyha felől egyre erőteljesebben lehetett érezni a mártásban fövő tonhal illatát. Az oldalsó asztalokra mézecetes fehér káposztával teli tálakat hordtak, hogy később minden fogáshoz szedjenek belőle. – Ah! A dolog lényege – kortyolt a borába Kinón. – Nem Polüperkhónnal van jó kapcsolatunk. Attól tartok, régiek a híreid, barátom. Polüperkhón már nem Makedónia régense, és Antipatrosz fia, Kasszandrosz ragadta magához a gyeplőt… de mögötte az az őrült nőszemély, Olümpiász, Alexandrosz anyja áll. – Ez tényleg újdonság – bólintott Philoklész. – Majd térjünk még vissza rá, mielőtt lefeküdnénk. Mi a helyzet Hérakleiával? Kinek az oldalán áll? – A mi oldalunkon nem áll senki – rázta meg a fejét Kinón. – Perdikkasz… emlékeztek rá? Az első vezér Alexandrosz halálakor. Szóval Perdikkasz Phrügia szatrapájához rendelt minket, és nem fogadta el a szabad városi mivoltunkat. Az összes elégedetlenkedőnk és száműzöttünk hozzá menekült, és az alvezére, a kardiai Eumenész révén azzal fenyegetőzött, hogy ostrom alá veszi a várost. Aztán Egyiptomban meghalt… megölték. A serege most Antigonoszé, aki viszont szembekerült a kardiaival. Sikerült eléggé összezavarnom titeket? – De… – kezdte Philoklész lassan – …te és León fegyvert szállítotok a kardiainak. – Nem – rázta meg a fejét Kinón, majd hátrapillantott a válla fölött. A rabszolgák Kalliszta vezényletével elkezdték kihordani a tonhalat. A lány szebb volt, mint valaha, sötétkék, a mellén keresztezett khitónjában. – Nem – ismételte meg. Látszott, hogy elvesztette a fonalat, és félrenézett. – Nem – mondta harmadszor is. – Mi a ti Diodóroszotoknak szállítunk fegyvert, aki nagy hadvezér és jó vevő. Ő a kardiai Eumenészt szolgálja… pénzért, és az egyiptomi Ptolemaiosz engedélyével, sőt támogatásával. Mi annak örülnénk, ha Antigonosz legyőzné a kardiait. Bár a legjobban annak, ha tovább harcolnának egymás ellen Phrügiában, és békén hagynának minket. Szatürosznak zúgni kezdett a feje. – Nem értem – bökte ki. Kinón megkóstolta a tálcán elé tartott halat, és bólintott. – Remek! Mondd meg a szakácsnak, hogy egy zseni! – Visszanézett Szatüroszra. – Az egészet senki sem érti, ifjú herceg. Ám Herón… Pantikapaionban… része a játszmának. A nagy játékosok azt akarják, hogy a kicsik sorakozzanak fel vagy szálljanak ki. A ti városotok, Tanaisz, fenyegetést jelentett a boszporoszi királyságra, anyátok pedig az asszagéták királynője volt. Így ti ketten egy kis birodalom örökösei vagytok… bennetek egyesül a Fekete-tenger egész északi partvidéke. Ez pedig aranyat, gabonát, szaka harcosokat és görögöket jelent. – Egy pillanatra elhallgatott, és a hatalmas tonhalat körbemutató rabszolgákra nézett. Miután mindenki szemügyre vette a pompás példányt, félrevonultak felszeletelni és felszolgálni. Kinón büszkén nézte őket – büszke volt az embereire és büszke volt a lakomára.
– A makedónok nem egységesek. Antipatrosz halála szinte a világ végét jelentette nekik. Antigonosz nem Antipatrosz, mégsem Kasszandrosz… vagy Olümpiász… irányít mindent. Az athéniak még mindig erősek, és bárkit támogatnak, aki visszavonja a helyőrséget a városukból… s ez jelenleg Kasszandrosz. – Vállat vont. – Szerintem Sztratoklész is Kasszandrosznak dolgozik. Kasszandrosznak pedig szüksége van a fekete-tengeri gabonára, hogy kordában tartsa Athént. Érthető, amit mondok? Therón zavartan körülnézett. – Minden nap hallottam ezt Korinthoszban, mégsem értem még most sem. – Attika és Athén háromszor annyi gabonát eszik meg, mint amennyit termel – magyarázta Kinón. – A hozzám hasonlók abból gazdagodnak meg, hogy felvásárolják a gabonát a parasztoktól a Fekete-tenger partvidékén, és eladják Athénnak. Kasszandrosznak fenn kell tartani a gabonakereskedelmet, hogy az athéniak elégedettek legyenek. Ezt úgy érheti el, ha a pantikapaioni Eumelészt támogatja, mint a Boszporosz egyetlen királyát. Ezért kell kiiktatnia titeket, ifjú herceg és hercegnő. – Én is erre a következtetésre jutottam – bólintott Philoklész. – A mi Leónunk – folytatta Kinón – sok pénzt fektetett be Egyiptomban és az új városban, Alexandriában, ezért ha kelletlenül is, de Ptolemaiosz szövetségesei vagyunk. Ez szembeállít minket Kasszandrosszal, néha Antigonosszal, máskor pedig a kardiai Eumenésszel. Kasszandrosz a hatalom megszállottja, Antigonosz kiváló hadvezér, de pocsék uralkodó, Eumenész remek ember lenne, ha nem érezné szükségét, hogy folyton azt bizonyítsa, mennyivel jobb, mint bármelyik makedón. Valóban ő a legjobb hadvezér és a legjobb ember az egész társaságból, de görög, nem makedón… és el tudjátok képzelni, mit jelent ez. – Tudom – mosolyodott el komoran Philoklész. – És Alexandrosz egyik feleségét vette el… tudtátok? Banugult. Szült Alexandrosznak egy fiút, bár nem sokan tudnak róla. Szép gyermek, Héraklész a neve. Melitta tekintete véletlenül Kallisztára tévedt. A rabszolgalány feszülten figyelt, és közben rápillantott valakire, aki Melitta mögött állt. Melitta hanyatt fordult, hanyagul átölelve a fivérét, és meglátta Tenedoszt, az intézőt az egyik asztal mellett, a kezében egy korsó borral. Úgy tűnt, nem figyel a beszélgetésre, bár Melitta annyi rabszolgát látott sürögni-forogni, hogy nem lehetett biztos benne. Lehet, hogy a rabszolgák mindig hallgatóznak. – Ismerem Banugult – mondta Philoklész. – Mondtad tegnap este! – vigyorodott el Kinón. – De azért van, amit nem tudsz. León nem győzi dicsérni. Továbbra is a barátja maradt, pénzt ad neki, és gondoskodik a fiáról. Philoklész nagyot kortyolt a borából, és az emlékeibe merülve a semmibe meredt. Melitta mellett Szatürosz megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, értem, Kinón mester. Tehát Kasszandrosz valószínűleg szövetségre lépett Herónnal – mondta. Az egyik rabszolga a kezébe nyomott egy aranykupát, és óvatosan belekortyolt. – Látom már, hogyan állnak össze az oldalak… és milyen hatással van ez a Fekete-tenger vidékére. Kinón tisztelettel nézett a fiúra. – Igen, ifjú herceg. Pontosan így van. Nekem csak néhány napom volt összerakni, de úgy tűnik, Herón felajánlotta, hogy a Fekete-tenger teljes északi partvidékét Kasszandrosz rendelkezésére bocsátja, ha cserébe szabad kezet kap. – Anyánkról nem érkezett hír? – kérdezte Melitta halkan. – Félek, nem – rázta meg a fejét Kinón. – Tiszteljük meg a lakomát, és űzzük el a szomorú gondolatokat! – javasolta Philoklész. Melitta előredőlt és Szatürosz vállára fektette az állát.
– Azt hiszik, meghalt – mondta. – Igen – suttogta Szatürosz. Az étel elmosódott a szeme előtt. Melitta átölelte. – Jobb neki, ha meghalt, mintha rabszolga vagy annál is rosszabb lenne – mondta. – Az ő és Kineász gyermekei vagyunk. Változtasd az arcod bronzmaszkká, és kezdj el a bosszúnkon töprengeni! – Ám elcsuklott a hangja, miközben ezt mondta. Előbb Szatürosz zokogott fel, de egy pillanat múlva mindketten sírtak – nem a Fekete-tenger merész trónörökösei voltak, hanem csak két gyerek, akiknek az anyja valószínűleg meghalt. Sírva feküdtek egymás mellett, és a többi lakomázó kerülte őket a tekintetével. A tonhalat gyakorlatilag végigsírták, aztán megtörölték a szemüket és ettek. Szatürosz az elméjében elkezdett bronzmaszkot építeni magának. Philoklész új sisakjának magas csúcsa volt és hosszú arcvédő lemezei, amelyek szakállt és bajuszt formázva takarták el szemből az arcát. Szatürosz evett a kiválóan elkészített tonhalból, meg egy kis lazacszószos osztrigát vastag árpakenyérrel, és közben a sisak maszkjára gondolt, arra, hogyan takarná el az arcát, rejtené el a félelmét. Ha nem tudok bátor lenni, gondolta, úgy fogok tenni, mintha bátor lennék. Ez a kötelességem. Ránézett a testvérére, aki szemmel láthatólag élvezte az evést. Bőségesen locsolt a mézecetből a halra – a szakács bizonyára halálra vált volna, ha látja –, mert édesszájú volt, és Szatürosz nem értette, neki miért adtak az istenek olyan sok bátorságot. Szándékosan sok bort ivott. Aztán amikor a férfiak nekikészülődtek a komoly ivásnak, kezében egy kratérral felállt. Belépett a klinék alkotta kör közepére, mire a többiek elhallgattak. Ideges volt – kockáztatott, bár még nem tudta, hogyan. – Kinón, talán ez az utolsó éjszakánk a házadban. Ma éjjel Zeusznak áldozom ezt a bort, mindenek urának, aki szereti azokat, kik vendégeket fogadnak házukba. És áldozok Athénének, védelmező istennőmnek, és Héraklésznek, ősömnek, és az összes isteneknek. – Szatürosz feszültségének nagy része emelkedett izgalommá változott, a maradékról pedig gondoskodott a bor. – Halljuk, halljuk! – mondta Therón. – Úgy van! – bólogatott Philoklész. – Az összes istenekre teszem ezt az esküt. Sem a kor, sem a gyengeség, sem az ellenségeim száma, sem bármilyen földi, égi vagy alvilági hatalom nem akadályozhatja meg, hogy bosszút álljak… hogy mi, a testvéremmel bosszút álljunk azokon, akik elrendelték… – a maszk félrecsúszott, és elcsuklott a hangja. – …anyánk halálát. Meg fognak halni. Mi fogunk uralkodni a Boszporoszon. Bánni fogják a napot, amikor elkezdték ezt a háborút. Philoklész szomorú tekintettel méregette. – Vigyázz, fiam, az ilyen eskünek, ha egyszer kimondták, ereje van. A Fúriák most is figyelnek, és ők szövik a sors fonalait. Milyen örömökről mondtál le vajon éppen? Milyen végzetet teremtettél magadnak? Melitta felállt és odalépett a fivére mellé. – A testvérem mellett állok ebben az esküben. Nem törődünk a következményekkel, kedves tanítónk. Bosszút fogunk állni. Eumelész, aki egykor Herón volt, meg fog halni. Upazán meg fog halni. A makedón Kasszandrosz meg fog halni. Mindenki, aki ellenünk fordul… míg csak véget nem ér a játszma… – Elég! – könyörgött Therón. – Az istenekre, hagyjátok abba, oktalan gyermekek, mielőtt lesújt rátok az istenek haragja! Melittában mintha belső tűz izzott volna. Az arcára rávetült a nap utolsó fénye, a karjain úgy csillogtak a szarvasok, mint a csillagok, a ruhája földöntúli fehérben ragyogott. – Semmi sem állíthat meg minket! – jelentette ki, és a szavai orákulumként csengtek. A kerten
végigsöpört egy szélroham, megzörgetve a rózsabokrokat és felszítva a fáklyák lángját. Kalliszta összecsapta a kezét. – Az istenek hallanak, Melitta! – kiáltotta, majd zavartan lesütötte a szemét vakmerősége miatt. Philoklész rápillantott a szomszédos klinén fekvő Therónra. – Biztos, hogy velünk akarsz maradni? – kérdezte, és nem volt irónia a szavaiban. Therón felsóhajtott. – Érzem a végzet súlyát – felelte. – Eddig a pillanatig egy halász fia voltam. – Most már az ikrek szövetségese vagy – mondta Philoklész. – A rózsakertemben olyan esküt tesztek le, amilyet akartok – csóválta a fejét Kinón –, de Dionüszosz előtt ne legyetek ilyen vakmerőek. Régóta játssza ezt a játékot, és nagyon jól. Sikerült kisiklania Alexandrosz markából, és távol tartotta tőlünk Perdikkaszt meg Kasszandroszt. Ne kényszerítsétek, hogy elűzzön titeket… nem fog menedéket nyújtani, ha veszélybe sodorjátok a politikáját. – Milyen ember? – kérdezte Philoklész. – A legkövérebb, akit valaha láttatok – felelte Kinón. – És valószínűleg a legokosabb és legkönyörtelenebb. Egyesek szerint a szürakuszai Dionüszosz lelke született benne újjá. Az biztos, hogy méltó örököse. És semmitől sem fél. – Akárhogy is, türannosz – hajtotta fel a borát Therón. – Én Korinthoszban születtem. Timoleón döntötte meg azt a szürakuszai Dionüszoszt. – Hérakleiában nem beszélünk ilyenekről – nézett körül idegesen Kinón. – Ti talán nem – vont vállat Therón. – Én viszont korinthoszi vagyok, a türannoszölők városának polgára. Philoklész rámeredt az atlétára. – Vagy inkább a faragatlan vendégek városának, he? Gondolkozz, Therón! Ez az ember olyan ajándékokkal halmozott el minket, amiket talán soha nem tudunk viszonozni, és te így beszélsz vele? Therón nem lett dühös, hanem összerezzent. – Bocsáss meg, házigazdánk. Philoklésznek igaza van. Tovább beszélgettek a politikáról, Szatürosz pedig a gazdája mellé leülő Kallisztát nézte. – Le kellene feküdnünk, ha holnap hercegek akarunk lenni a türannosz előtt – jegyezte Melitta. Szatürosz bólintott és ásított egyet. Szeretett volna felnőtt lenni, de nem volt még elég erős hozzá. – Lefeküdni – motyogta. Kalliszta rámosolygott, és ő visszamosolygott rá. Soha többé nem fogja látni… olyan igazságtalannak tűnt. De azért felállt, jó éjszakát kívánt, és a testvérével együtt megköszönte Kinónnak a kifogástalan vendégszeretetet. Kinón mosolyogva fogadta a szavaikat. Szatürosz végigbotorkált az oszlopsor márványpadlóján, és ki sem csatolta a khitónját tartó csatokat, egyszerűen csak kibújt a ruhadarabból. Odaadta egy rabszolgának, majd ledőlt az ágyára. A tavaszi levegő kissé csípős volt még, ezért magára húzta gondosan kitisztított thrák köpenyét, és már aludt is.
7. Szatürosz azonnal felébredt, amikor meghallotta a zajt a szobájában. Sötét volt, csak az ajtót világította meg az udvarról érkező, az oszlopsoron átszűrődő fény. Valami megmozdult az ajtón, és Szatürosz szíve hevesen dobogni kezdett. – Csak én vagyok az – suttogta Kalliszta a szoba közepéről. Szatürosz szíve ettől nem vert lassabban, bár más okból. A lány lefeküdt az ágyra, beküzdötte magát a thrák köpeny alá, és a melle a fiú mellkasához dörzsölődött. Felkuncogott, Szatürosz lábai közé csúsztatta a kezét, és határozottan a szájára tapasztotta a száját. Szatüroszban félelem, izgalom és harag kavargott – nem így akarta Kallisztát. Ha akarta egyáltalán. De igen, akarta – erről tanúskodott az erekciója is. Kalliszta megcsípte az egyik mellbimbóját, erősen, úgy, ahogy a fiú dajkája csinálta, amikor mérges volt, most azonban ugyanaz a mozdulat más hatást váltott ki. A lány megfogta az egyik kezét, és rátette a mellére – ahhh! melynek simasága és puhasága hihetetlen, már-már olümposzi tökéletességet sejtetett. Szatürosz hímtagja megrándult Kalliszta kezében, és a lány felnevetett. – Riadó! – sikította egy férfi az udvaron, aztán reccsenés hallatszott, mint amikor egy fatörzs rádől egy falra. Az egész épület megrázkódott. – Aaargghh! – hörgött az előbbi hang. Szatürosz ismerte ezt a hörgést: a halál hangja volt. Az erekciója azonnal lelohadt, sebesen kergették egymást a gondolatai. Leugrott az ágyról a sötétben, végigsöpört a falon a kezével, míg ki nem tapintotta a hüvelyestől szögre akasztott kardját. Átvetette az övét a fején, és lerántotta az ágyról a köpenyt. – Hádészra, mit művelsz? – követelte Kalliszta. – Ááááá…! – A következő sikolyt mintha elvágták volna, és újabb reccsenés hallatszott, majd ujjongás – rettenetes hang aztán futó lábak dobogása. Szatürosz a karjára tekerte a köpenyt, odament az ajtóhoz és félrerántotta a függönyt. Az oszlopok között egy férfi állt, kezében fegyverrel. A sisakja megcsillant a kert távoli fényében, és alig karnyújtásnyira volt, hatalmas árnyként a folyosó félhomályában. – Hozzatok valami fényt! – kiáltotta az alak, a hangja betöltötte a folyosót. – Kövessetek! Szatürosz habozott, de mielőtt megdermesztette volna a félelem, alacsonyan előredöfött, ahogy Philoklész annyiszor mutatta, a bal karját a rátekert köpennyel maga elé emelve, hogy hárítsa az ellentámadást. A férfi észre is vette a mozdulatát, és lesújtott a köpenyre, elzsibbasztva a fiú karját, de Szatürosz kardja a lábszárvédője mögé hatolt, és ahogy magához térve tovább nyomta a pengét, elvágta a támadója térdinát, épp, ahogy tanították neki. A férfi kapálózva, csörömpölve elzuhant, miközben világgá kiáltotta fájdalmát. – Jaaaj! Árészra! Istenek, megvágtak! Jaaaj! Ááááá! Vért van rajtuk, gondolta Szatürosz, aztán úrrá lett rajta a félelem, és dermedten megállt. Próbálta kinyitni a száját, próbált kiáltani. – Szatürosz! – hallotta a testvére kiáltását. – Ébredj! Megtámadtak! A fiú lábai elgyengültek, majdnem összeesett, de aztán tántorogva megindult. – Itt vagyok! – kiáltotta. – Ott vannak! – üvöltötte egy férfihang, és fáklyák bukkantak fel az oszlopok között. A fényük rávetült a padlón vergődő első támadóra. Szatürosz elbotorkált mellette, magára hagyva Kallisztát, és egyszer csak ott állt Melitta mellett.
– Fuss! – mondta a fiú. – Hová? – kérdezte Melitta. A szobáik előtti folyosószakasz egy zárt sarokban ért véget. A falra oszlopokat festettek, azt az illúziót keltve, hogy az oszlopsor folytatódik. – Árészra! – káromkodott Szatürosz. – Athéné, segíts meg! A fáklyások odaértek sebesült társukhoz és átkozódtak. – Elvágták a térdinát! – kiáltotta valaki. – Megölöm a rohadékot! Kleón soha többé nem fog rendesen járni! – Öljetek bég bindengid, ágid láddog! – mondta egy másik hang, és a gazdája letépte Szatürosz szobájának ajtajáról a függönyt. Szatürosz megdermedt a döntésképtelenségtől – az lett volna a helyes, hogy megtámadja őket, hiábavalóan igyekezve megmenteni Kallisztát. Meghalna, de ez lenne az erényes dolog. Nem akart meghalni. Csak egy gyáva állat volt. A sötétségben csattanás hallatszott, és a fények fele kihunyt. Szatürosz lekuporodott, és lehúzta maga mögé a testvérét. A fáklyák fényében Szatürosz megpillantotta Therónt és Philoklészt, vállt vállnak vetve, karjukon pajzzsal, ahogy rárontanak az ajtóban álló vértesekre. A támadók gyorsan feléjük fordultak – bár az egyik fáklyás elkésett, és áldozati állatként, egyetlen hang nélkül zuhant a földre. A fáklyája, ha fröcskölve és sziszegve is, tovább lobogott, alulról világítva be a környezetét. A támadók némán felvették a harcot. Kardjaik voltak, és tudták, hogyan kell használni őket. Philoklész felkiáltott és hátralépett, mire az egyik ellenfele felüvöltött, előreszökkent, majd meghalt Philoklész kardjától – a sötétben bedőlt a cselnek, és elhitte, hogy megsebezte a spártait. Szatürosz mozgásra bírta a lábait, és mögéjük ment. Ismét alacsonyan támadott, Therón ellenfelének lábszárára sújtva. A férfi felsikoltott, mint egy ló, és hátratántorodott, egyenesen neki a fiúnak, mire Therón visszakezes vágása a kopisszal leszelte a koponyája felső részét, és a fickó rárogyott Szatüroszra, odaszorítva a falhoz. A fejéből agyvelő és vér fröccsent szerteszét. – A szarba! – mondta az utolsó harcoló alak, aztán meghalt. – Biztos, hogy vannak még! – zihálta Philoklész. – Jól vagy, fiú? Philoklész Szatürosz szobájába kémlelt, miközben a fiú próbálta nem elhányni magát az arcát beborító meleg, szivacsos anyagtól. – Itt vagyok! – préselte ki magából vékony hangon. Therón felkapta a fáklyát és odatartotta a fejéhez. – Gondoltam is, hogy az a rohadék túl hamar esett el – mondta. – Szép vágás, kis hoplitész. Most állj fel. Hol van a testvéred? – A hátatokat őrzi – szólalt meg Melitta. – Többen is vannak, a másik szárnyban, és még többen a rabszolgaszálláson. Hallom őket. A rabszolgaszállás felől vérfagyasztó sikolyok hallatszottak – több torokból, a rémálmok sikolyai. A másik szárny felől futó lábak dobogása közeledett. Therónnak és Philoklésznek alig maradt ideje megfordulni, már rájuk is rontottak. – Fegyverük van! – kiáltotta valaki. Therón átdobta a fáklyát az érkezők feje fölött, így szinte teljes sötétség borult rájuk – csak a padlón rebegett egy láng, a támadóik mögött viszont világosság támadt, így Therón és Philoklész jól kivette őket, ők maguk viszont láthatatlanok maradtak a sötétben. Szatürosz a padlón feküdt, és látta a lábukat a rebegő lángnyelv fényénél. Kinyújtotta a karját és meglendítette a csuklóját. A vágás könnyed volt, de a penge súlya is elég volt ahhoz, hogy átvágja a férfi saruját és belemarjon a lábába. A fickó felüvöltött és összerogyott, de azonnal más lépett a helyébe.
– Öljédeg bég őged! – jött egy hang hátulról. – Isdeneg! Bindend nekeb gell csidálnob? – Segíts akkor, Sztratoklész! – hallatszott egy mélyebb hang. – Nem látlak az első sorban! Therón megbotlott és fél térdre esett. Felmordult, és a hátracsúszott lábával rátaposott Szatüroszra. A fiú teljes erőből Therón ellenfele felé lendítette a pengéjét, és a vágás pontosan a lábszárát találta el. A fickó felkiáltott, káromkodott egyet és lesújtott a pajzsa szélével Szatürosz arcára. A fiú betört orral zuhant hátra, saját vére párájában, a seb fémes ízű kínjával az arcában. Vágás, hárítás, vágás, hárítás. Szatürosz a birkózásból és a pankrationból tudta, hogy a sebesülés utáni pillanatok a legveszélyesebbek, és vadul kaszálta maga előtt a levegőt, miközben a fájdalomtól vakon rángatózott a padlón, és az orrából patakzott a vér a mellkasára. Aztán a penge eltalált valamit – egy pajzsot –, megcsúszott rajta, és a következő pillanatban már a markolatot szorító keze bütykeiről horzsolta le a bőrt, de ez a fájdalom szinte fel sem tűnt az orra fájdalmához képest. Therón megvetette a lábát a pajzsa alatt, és Szatürosz ellenfele hátrarepült. Aztán Therón felnyögött és elzuhant, amikor egy lándzsanyél lesújtott védtelen fejére. Most már egyedül Philoklész tartotta a folyosót. Szatürosz megtörölte az arcát, és újra belehasított a fájdalom, ahogy a hátát a falnak vetve megpróbált felállni. Az orra fájt, a lába pedig nem akart engedelmeskedni az akaratának. De azért felállt. Philoklészt mintha az istenek ereje szállta volna meg, mindenhol ott volt, kardja hol egy torokba mélyedt, hol egy térdet vágott át, és hátraszorította a támadókat. – Hozzátok ide azt az íjászt! – kiáltotta a hang, ami a parancsok többségét osztogatta, és ami olyan volt, mintha a gazdája rettenetesen megfázott volna. – Úgy harcol a rohadék, mintha Árész lenne! – morogta a mély hang. – Végezzetek vele! – parancsolta a megfázott. – Végezz vele te, te töketlen athéni! – kiáltotta valaki más. – Hé, te, harcos! Megajándékozunk az életeddel! Fogadd el, és távozz szabadon! – Gyere ide és dögölj meg! – kiáltott vissza Philoklész. – Épp a sebesültjeitekkel végzek. – A hangok alapján valóban ezt tette. – Ki ez a kis pöcs a csicsás sisakban? A barátod volt? – Baszd meg! Hagyd békén…! – Késő. Már halott. Ez a nagydarab ökör… – Baszd MEG! – visította az athéni. Lábdobogás hallatszott, majd csattanás, mintha kő csapódott volna kőhöz. Ketten támadtak Philoklészre. Ez volt az eddigi leghosszabb összecsapás. Philoklész és két ellenfele öt, majd tíz csapást váltott, miközben Szatürosz folyamatosan szurkálta a támadók lábát, ám azok gyorsak voltak és lábszárvédőt viseltek a sarujuk fölött. A mély hangú végül elkáromkodta magát és meghátrált, ám a kisebb termetű egy ádáz támadással hátrálásra késztette Philoklészt. A spártai kezdett fáradni. Ekkor a kisebb termű lekuporodott a pajzsával az egyik holttest elé, a vállára vetette, a kardjával hárította Philoklész támadását, és hátrált egy lépést. Philoklész lesújtott a pajzsára, Szatürosz pedig a lába felé vetette magát, de a pengéje lepattant a vastag bronzlemezről. A férfi tovább hátrált! – Íjászt! – üvöltötte. – Még valaki? – kérdezte Philoklész. – Ha nem, akkor jövök én. – Íjászt! – sikította az athéni ismét. – Baszd meg! – mondta a mély hang, és távolodó lábdobogás hallatszott. – Maradjatok a helyeteken! – parancsolta a vezérük. – Te ott… lődd már le! – Hasra! – csendült fel Melitta hangja. Szatürosz szinte már hasalt, így gyorsan engedelmeskedett. Hallotta a nyílvessző süvítését, aztán ahogy csattant egy páncélon, mint egy kalapács a márványon.
Vékony sikoly harsant, és Szatürosz a padlón hasalva látta, hogy két drága saruba bújtatott láb megtántorodik. Aztán az udvaron égő fáklyák fényében megpillantott egy férfit – az arcán hosszú, vörös sebhellyel. Egy másik, nagy termetű alakot emelt a vállára, intett, majd eltűnt a kertben. – Szép lövés, Melitta! – mondta Philoklész. A szavak elég józanok voltak, de a hang egy őrültének tűnt, egy józan őrültének. A küzdelem kiégette a bort Philoklészből. – Ráadásul a sötétben. Szatürosz rátette a kezét Therónra. – Therón él – közölte. – Ugyanaz a férfi, akit a síkságon, Tanaisztól délre láttunk. A sebhelyes arcú. – Szedjétek össze magatokat! – mondta Philoklész. – Még nincs vége. – Fél térdre ereszkedett. – A sebhelyes megvágta a lábszáram. Jól vív. – Köhögött, majd felállt. Melitta megfogta a fivére kezét, és felsegítette. A másik kezében íjat tartott. – A kapunál is harcolnak – magyarázta Philoklész. – Sokan. Hallották a fegyverek csattogását és a sebesültek kiáltásait. Szatürosz vett egy nagy levegőt, és visszatekerte a trák köpenyt a karjára. Aztán előrelépett, és megállt Philoklész mellett. – Itt vagyok – mondta, bár inkább úgy hangzott, hogy „idd bagyog”. Ahogy a sebhelyes arcú beszélt. – Jó fiú – biccentett Philoklész. – Ha megint jönnek, próbáld távol tartani őket a pajzsomtól, amíg tudod. Szatürosz ellenállt a késztetésnek, hogy megtörölje az orrát. A mellkasára még mindig szivárgott a vér. Melitta megállt a hátuk mögött. – Nyolc nyílvesszőm van – közölte. – Csak ennyit tartottam a szobámban. – Sajnálom, hogy ide hoztalak titeket – mondta Philoklész. A kapunál csillapodott a harc. – Akarjátok, hogy… végezzek veletek? Szatürosz térde megint elgyengült, és elátkozta magát. – Nem! – mondta. – Harcban akarok meghalni! Tessék. Végre azt mondtam, ami mondani akartam. Melitta vett egy nagy levegőt. – Szerintem… – kezdte. – Állj! Tegyétek le a fegyvert! – kiáltotta egy mély, ismeretlen hang. Szatürosz megmarkolta kis kardja markolatát. – Negyven kardom és ugyanannyi íjászom van – folytatta a hang. – Akárkik is vagytok, parancsolom, hogy tegyétek le a fegyvert! – Zeusz Szótérra, uram, a rohadékok mindenkit megöltek a házban! – mondta egy vékony, rekedt hang, és hirtelen sok-sok fáklya bukkant fel az oszlopok között. Húszlábnyira egy hatalmas, fekete bőrű, tetőtől talpig bronzba öltözött férfi töltötte be a folyosót. Legalább akkora volt, mint Philoklész, és úgy festett, mintha őt magát öntötték volna bronzból. Gyorsan körülnézett, és észrevette a három fegyveres alakot a folyosó végén. – Ti! – kiáltotta. Néhány fegyveres gyors, gyakorlott mozdulatokkal sorfalat alakított ki előtte a folyosón. – Kik vagytok? – mennydörgőit Philoklész hangja. – Nesztor vagyok, a hérakleiai őrség parancsnoka. Tegyétek le a fegyvert, vagy meghaltok! – Én Philoklész vagyok Spártából, ők pedig a tanaiszi Kineász és Szrajanka gyermekei. – Hadd lássam! Engedjetek át! – mondta a parancsnok. Kilépett a sorból, és végigmérte őket. – Árészra, spártai! Te aztán jól forgatod a kardot! Szóval nem jutottak át rajtad, mi? – Előrelépett. – A földre a fegyverekkel, mind! Azt a parancsot kaptam, hogy vigyelek benneteket a türannosz elé, ha még éltek. Philoklész kinyújtotta a karját és maga mögé tolta az ikreket. – Ölj meg! – zokogott fel Melitta. – Félek megtenni! Nem leszek rabszolga!
Nesztor hallotta a szavait. – Ne, hölgyem! Állj! – emelte fel a kezét, és a katonák megtorpantak. – Nem mi tettük ezt. Hírt kaptunk, hogy megtámadtak titeket. Jöttünk, ahogy tudtunk. Két emberem fekszik holtan az udvaron. Élni fogsz, hölgyem… a szavamat adom. Nem akarok ártani nektek, csak az uram parancsát teljesítem. Szatürosz meztelenül, véresen, rettegve állt. Ránézett Philoklészre, és a spártai megrázta a fejét. – Én nem dönthetek – mondta. – Tudok ölni, tudok filozofálni, de nem tudok dönteni. Lehet, hogy úgy van, ahogy mondja. Lehet, hogy rabszolgaként mentek ki innen. Szatürosz megfordult és megfogta testvére vériszamós vállát. – Semmi értelme sem lenne, Lita. A türannosz nem akar holtan látni minket. – Kockáztatnád, hogy valami bordélyban éljem le az életem? – kérdezte a lány. – És te is? Az egyik haldokló hosszan felnyögött. – Megtartjuk a fegyvereinket! – kiáltotta Szatürosz vékony, rekedt hangon. – Senki se jöjjön kartávolságnál közelebb! – Ha így kell lennie, legyen, uram – vont vállat Nesztor. Szatürosz Melitta szemébe nézett. Élni akarok, üzente a tekintete. A lányéból ugyanazt lehetett kiolvasni. – De csak ha nem túl nagy az ár – mondta Melitta fennhangon. – Szerintem sikerülni fog – suttogta Szatürosz. – Ha nem… megpróbálok végezni magunkkal. Szatürosz ellépett Philoklész mellett, ki a sötétségből a fáklyák fényébe. Mindenfelé holttestek hevertek, és a fáklyafény nem enyhítette a látvány szörnyűségét. Rosszabb volt, mint az Oresztész vége. – Szatürosz vagyok Tanaiszból! – mondta. Lehajolt, és megtörölte a kardját az egyik halott ruhájában. – Uram – hajolt meg Nesztor. – Megtennéd… Árészra, hiszen még gyerek vagy! Valaki hozzon egy köpenyt! A legrosszabb az volt, hogy mindenki mást megöltek. Zoszimosz teste és feje külön hevert a kapu mellett. Kinónt az ágyában érte a halál: átdöfték, aztán darabokra szabdalták. Szatürosz nem látta az intéző holttestét, de látta a rabszolgaszállás lépcsőjén patakban lecsorgó vért, és akkor megadta magát, és a tonhal meg az árpakenyér meg a bor az egyre terebélyesebb vértócsában végezte, miközben egy ismeretlen katona tartotta a fejét. Ha a türannosz katonái rabszolgaként akarták volna elhurcolni, nem nagyon állt volna ellen. – Jól van, kölyök – mondta a katona. – Nekem is felfordul tőle a gyomrom. Szegény fiú! – paskolta meg a vállát. – Engedd el a testvérem, vagy levágom a kezed! – acsarkodott Melitta. Egyedül állt néhány katona között, meztelenül, véresen, kezében az akinakészével. Philoklész egy lépcsőn ült, és bort ivott egy tömlőből. – Hermészre, te lány! Hiszen segítek neki! – lépett hátra a katona. – Mintha Médeai kelt volna életre. – Hozzatok neki valami ruhát – intett Nesztor. – Találtam még egy túlélőt – mondta egy másik katona, a karjánál fogva Kallisztát. A lány hangosan zokogott, és a katona vállát ütötte a szabad öklével. Egyáltalán nem volt szép. Úgy nézett ki, mint egy fúria. – Hozhatok…? – fordult oda Nesztor Szatüroszhoz, aztán meggondolta magát. – Mindegy. Figyelj, fiú! Most elmegyünk innen. A citadellába viszlek benneteket. Hallod, amit mondok?
Szatürosz kihúzta magát. – Előbb van még egy kis dolgom – mondta. Odament a kapu előtt heverő holttestekhez. – Kérek egy fáklyát. Az egyik katona adott neki. Szatürosz magasra emelte, és keresni kezdte a sebhelyes arcú holttestét. Nem találta meg. – Néhányan megszöktek – mondta. – Hacsak repülve nem – vont vállat Nesztor. – Átkutattátok az egész házat? – kérdezte Szatürosz. – Azt a parancsot kaptam, hogy keresselek meg titeket – vont vállat ismét Nesztor. – A házat majd holnap kutatjuk át. Szatürosz túl fáradt volt, hogy vitatkozzon. – Menjünk hát – mondta, és kinyújtotta az egyik kezét Philoklész felé, aki bizonytalanul talpra állt. Átvágtak a holttestekkel teli udvaron, és kimentek a kapun, amin keresztül vékony folyadékpatak folyt ki a csatornába. Vörösen csillant meg rajta a fáklyafény. – Akarod, hogy vigyenek? – kérdezte Nesztor Szatüroszt. – Nem, tudok járni – hallotta magát valahonnan távolról a fiú. – A testvéremre vigyázz. – Senki sem fog hozzáérni a húgodhoz – biztosította Nesztor. Valahogy megtették az egysztadionnyi távolságot a kanyargós utcákon, kétszer is áthaladva a falak alatt, míg odaértek a citadella kapujához. Nesztor megmondta a jelszót, és az őrök a földre támasztották a lándzsájukat. A tüskék megcsikordultak a macskaköveken, aztán bejutottak. A falakat festmények díszítették, a padló fűtött volt, és a semmiből hirtelen rabszolgák teremtek előttük, kezükben vizestálakkal. Beléptek egy terembe, ami akkora volt, mint egy tehetős ember egész háza. Az emelvényen a legkövérebb férfi ült, akit valaha láttak – szélesebb lehetett, mint amilyen magas. Szőke haja egyenesen az égnek meredt, vastag szemöldöke alatt intelligenciától parázsló szempár villogott. – Legyetek üdvözölve! – mondta fennhangon. Az ikreket odakísérték elé, és Kallisztát is odarángatták. A rabszolgalány hallgatott, szépsége odalett a gyászban. Melitta meztelen testét csak egy katonaköpeny takarta, és a lábán vér csillogott. Szatürosz hirtelen tudatára ébredt saját meztelenségének. A thrák köpenyt a jobb vállára vetette, és valamikor a kardját is a hüvelyébe dugta, de a markolatot nem engedte el. A jobb bokája fájt. Nagyon fájt. Az arca lüktetett, de a fájdalom kórusát az orra vezette. Philoklész a karján az aszpiszával, kezében a kardjával tornyosult mögötte. – Hozd az orvosomat! – intett a türannosz az egyik rabszolgának. – Egy nemzedék óta te vagy az első, aki fegyverrel a kézben lép elém – nézett Philoklészre. – Azt hiszem, bízhatunk a türannosz jó szándékában, Szatürosz – hallotta a fiú Philoklész hangját valahonnan nagyon messziről. – Szatürosz? Szatürosz tekintete egy másik gyermek, vagy talán fiatal nő arcán nyugodott, aki az emelvény mögötti függöny mögül dugta ki a fejét. Olyan volt az arca, mint egy néreiszé, fitos orral, szeplőkkel és fekete, göndör hajjal. Találkozott a tekintetük. Szatürosz, miután szembenézett a halállal és életben maradt, bátran rámosolygott a néreiszre. A lány visszamosolygott rá. – Szatürosz? – szólongatta Philoklész aggodalmasan. – Hozzátok az orvost! – kiáltotta a türannosz. Miközben ott állt, mosolyogva, Szatürosz rádöbbent, hogy megsebesült. A bokája fájt, a lábszára vérzett. Amikor lenézett, a vér lüktetve buggyant elő a sebből és csillant meg a lámpák fényében. Egy pillanatig csak nézte, aztán minden elsötétült előtte.
Melitta úgy érezte, az egész éjszakából az volt a legrosszabb, amíg tétlenül várnia kellett, hogy kiderüljön, életben marad-e a testvére. Az őrök és a rabszolgák viselkedéséből nyilvánvalóan látszott, hogy a türannosznak nincsenek rossz szándékai, így teljes figyelmével Szatürosz sebére tudott összpontosítani. Nem feküdt le aludni, ivott egy kis vizezett bort, és figyelte, hogyan kötözi be Szatürosz lábát Szophoklész, az athéni orvos, miután adott neki valamit, ami ha nem is állította el, de lelassította a vérzést. Melittának nem tetszett az orvos. És azok után, amit a harc közben hallott, egyetlen athéniban sem tudott megbízni. Amikor végzett a seb bekötözésével, Szophoklész felállt, és megdörzsölte az orrnyergét. – Életben marad? – kérdezte Melitta. – Az istenek kezében van a döntés – felelte az orvos. Odafordult egy rabszolgához; négyen várakoztak a helyiség végében lévő falifülkékben. Úgy tűnt, a türannosznak rengeteg rabszolgája van. – Hozz bort és mákfőzetet! – parancsolta. – Te meg feküdj le – mondta Melittának. – Adok egy kis mákonyt, és mélyen fogsz aludni. – Nem kell! – lépett hátra Melitta. – Itt maradok, míg magához nem tér. – Rengeteg vért vesztett, lányom. Egy ideig nem fog magához térni… valószínűleg órákig aludni fog még. Vagy… meghal – csóválta meg a fejét az athéni orvos. – Tudok várni – szegte fel az állát Melitta. – Figyelj, kedvesem – ütött meg olyan hangnemet az orvos, amit bizonyára a nőknek és a bolondoknak tartogatott. – Semmit sem tehetsz érte. Aludnod kell. Egy ilyen kislánynak… Melitta tovább hátrált előle, egészen Szatürosz ágyáig. – Elvesztettem az anyámat és a királyságomat. Többször megpróbáltak megölni, a testvéremmel együtt, úgyhogy inkább itt maradok mellette – jelentette ki. – Ne kényszeríts… – kezdte Szophoklész. Melitta kihúzta a kését a hónalja alatt lógó hüvelyből, és felvette a küzdőállást, amire Therón és Philoklész tanította – bal kéz elöl, jobb kéz a késsel lent, a teste mellett. – Te megőrültél! – hőkölt hátra az orvos. – Lehetséges – bólintott Melitta. – Ne kényszeríts, hogy felébresszem a testőrödet, te lány – erőltetett türelmet magára az orvos. – Nagyon dühös lenne. – Therón? – állta a tekintetét rezzenetlenül Melitta. – Hívd csak! – Túl fáradt volt ahhoz, hogy féljen. – Sőt, miért nem hívod rögtön Philoklészt? – Therón? Akit fejbe vágtak? Meg fog gyógyulni. Lányom, zavarod a munkámat! – vesztette el a türelmét Szophoklész. – Tessék csak – állt félre, késsel a kezében Melitta. – Én csak nézni foglak. Az ajtó felől halk nevetés hallatszott, és belépett Nesztor, az őrség parancsnoka. Levette a vértjét, és türoszi bíborgyapjúból készült, szép khitónt öltött helyette. Így is hatalmas volt. – Hagyd békén a lányt, athéni! – mondta. – Ő egy titán. – Le kellene feküdnie! – sóhajtotta az orvos. Nesztor megint felnevetett. – Majdnem kibelezte az egyik emberemet. Lányom, hamarabb találsz magadnak férjet, ha kevesebbet hadonászol azzal. – Nem hadonászok! Ez az alsó tartás, és a kezem szilárd! – Melitta azt kívánta, bár ne csengett volna olyan idegesen a hangja. Nesztor közelebb lépett, és vigyora megvillant a lámpafényben. – Tedd el azt a kést, hölgyem. A kedvemért. Az orvos nem akar bántani, és én sem.
– Bocsáss meg – hajtott fejet Melitta. Nagyon fáradt volt. – Széket! – vetette oda Nesztor a rabszolgáknak. – Hol van Kalliszta? – kérdezte Melitta. – A másik lány? A rabszolgaszálláson. A tied? Bocsáss meg, magától értetődőnek hittem, hogy a Kinóné. Hozassam ide? – Nesztor intett, és egy rabszolga kisietett a szobából. – Hol van Philoklész? – kérdezte Melitta. – A szomszéd szobában, a másik férfival – felelte Nesztor. Melitta bólintott. – Amint itt lesz Kalliszta, lefekszem aludni – közölte. A fivére mozdulatlanul feküdt, és olyan fehér volt, mint az egyiptomi vászon, amit az ágyra terítettek. A jobb lábszárára tekert kötés lassan kezdett olyan színt ölteni, mint Nesztor khitónja. – Nem fog meghalni! – mondta Melitta. – Jó – nézett a szemébe Nesztor. – Becsülöm a bátorságát. – Teljesen komolynak tűntek a szavai. – Ő azt hiszi, nincs benne semmi bátorság – felelte Melitta. – Azok közül, akik bátornak látszanak, sokan szenvednek ugyanettől – mosolyodott el halványan Nesztor. – Néha úgy halnak meg, miközben a bátorságukat igyekeznek bizonyítani, hogy közben soha senki nem kérdőjelezte meg őket – tette hozzá. – Ő a fivérem – mondta Melitta büszkén. Nesztor megrázta a fejét. – Akkor gondoskodj róla, hogy életben maradjon – szólt oda az orvosnak, mintha az ilyesmit meg lehetne parancsolni. Amikor Kalliszta megérkezett, inkább tűnt Medúszának, mint Trójai Helénának. Az arcán elkenődött a pirosító, a tekintete űzött volt, a haja kócos. Egyenesen Melitta karjába vetette magát. – Mindenkit megöltek! – tört fel belőle a sírás. Melitta megtámasztotta, míg zokogott, aztán elindult vele az ajtó felé. – Mutassátok meg a szobámat! – mondta. – Elviszlek a női szárnyba – felelte Nesztor. – A közelben akarok maradni – rázta meg a fejét Melitta. – Rendben – ásított egyet Nesztor. Két rabszolgával a nyomukban elkísérte az álmatlanul fekvő Philoklész és a hangosan horkoló Therón szobái előtt, be egy sötét helyiségbe. A rabszolgák gyorsan lámpát gyújtottak, vizet és bort töltöttek a kancsókba, fehér vásznat terítettek az ágyra. – Hozzak egy szalmazsákot a földre? – kérdezte a palota egyik rabszolgája. – Ha megtennéd – bólintott Melitta. Kalliszta továbbra is csak sírt. – Ha megengeded, hölgyem – hajolt meg Nesztor –, szeretnék néhány álmot kapni a szarukapun keresztül, mielőtt felkel a nap. Melitta viszonozta a meghajlást. – Köszönöm a kedvességed, uram. – Elhallgatott egy pillanatra. – Mióta van itt ez az athéni orvos? Nesztor elgondolkodott. – Nem túl rég – felelte végül. – Miért? Melitta lenyelte a válaszát, mert úgy vélte, csak a kimerültség szülte. – Nem számít – rázta meg a fejét. – Mindent köszönök, Nesztor. Az istenek legyenek veled! A férfi elmosolyodott, és megsimogatta a lány fejét, amit Melitta általában gyűlölt. Most valahogy mégis megnyugtatta. – Menjetek! – intett a rabszolgáknak, amikor Nesztor kiment. A két rabszolga rámeredt. Kalliszta tovább sírt.
– Menjetek! – ismételte meg Melitta. – Segítsetek az orvosnak. A két rabszolga némán távozott. Melitta odavezette Kallisztát az ágyhoz. – Én tehetek róla! – hüppögte Kalliszta. Melitta gyanakodott valami ilyesmire. – Miért mentél be a fivéremhez? – kérdezte. – Kinón parancsára? – A hangja élesebb volt, mint ahogy akarta. – Tenedosz mondta, hogy feküdjek le vele – zokogta a gyönyörű lány. – Magammal kellett volna vinnem egy lámpást, és ott hagyni égve a szobája előtt! – vonyította. – Azt mondta, mind szabadok leszünk! – Űzött tekintettel körülnézett. – És most mindenki halott! Melitta odament az asztalhoz, ahol, amint sejtette, ott állt a boroskorsó mellett az orvos mákfőzete. Beleöntötte a borba, elkeverte, töltött egy kupával, és odaadta Kallisztának. – Figyelj rám, te lány! – mondta. – Életben akarsz maradni? Kalliszta bólintott, és megint zokogásban tört ki. – Akkor az én rabszolgám vagy. Figyelj! Velem jöttél ide. Senki sincs, aki megcáfolna. Érted? – Melitta összeszedte az utolsó csepp erejét is. – Holnap még beszélünk. Ezt most idd meg. Az idősebb lány engedelmesen elvette a kupát, és beleivott. – Jól van – bólintott Melitta. – Te leszel az ételkóstolóm. A rabszolgalány néhány perc múlva már mélyen aludt. Melitta napkeltéig nézte a szemhéja mögötti sötétséget és várt. Valamikor mégis elaludhatott, mert a kinti udvarra tűző, onnan a szobájába beszűrődő déli nap vakító fényére ébredt. Egy hosszú pillanatig nem tudta, hol van. A háta fájt, mintha tüzes vas lett volna a gerince helyén, és egy székben ült. Kalliszta az ágyában horkolt. Az egyik melléről lecsúszott a khitónja, és a szépsége is visszatért az alvástól. Melitta felállt, és megállapította, hogy minden izma fáj. Átsántikált a szobán, betakarta egy köpennyel a rabszolgalányt. Aztán megállt a helyiség közepén, és megdörzsölte a derekát meg a fenekét. Nyújtózott egyet, és eszébe jutott, hogy a testvére haldoklik – talán már meg is halt. Kirohant a szobájából, és elfutott az oszlopok mellett. Philoklész ajtónyílását gyöngyökből fűzött függöny takarta el, Szatüroszén viszont félrekötötték a füzéreket. Az ágy melletti székben egy rabszolga aludt, a lábán thrák köpennyel. Szatürosz sápadt volt, mint a nyers agyag. Melitta a szájához kapta a kezét, és felhüppögött. Odalépett mellé, kinyújtotta a kezét, és elbizonytalanodott. Amíg nem tudja, hogy halott – addig nincs vége a világnak. Rátette a tenyerét a fiú homlokára. Jéghideg volt. Úgy kapta vissza a kezét, mintha megégette volna, és ismét feltört belőle a zokogás. Meg kellene ölnöm magam, gondolta. Nem tudom, kibírom-e ezt. A gond csak az, jött rá szinte azonnal, hogy nem akarta megölni magát, mint ahogy az előző esti harc sötétjében és hevében sem akart meghalni. De így, hogy az anyja és a fivére is meghalt… Szatürosz mellkasa megmozdult. A kilégzésének a hangja ott visszhangzott Melitta elméjében egy ideig, mint a nyugati szél az Olümposz csarnokaiban. – Philoklész! – üvöltötte el magát végül örömében. Aztán megint aludt egyet, és a lágyabb esti árnyékokra ébredt. Az ágya szélén ott ült Kalliszta, és legyezte.
– Úrnőm? – kérdezte, amint Melitta kinyitotta a szemét. – Kinón nekem ajándékozott – mondta Melitta. Az agya sebesen járt, ahogy egy harci kocsi gurul a sima úton. Sok mindent látott, többek között azt, hogy Kalliszta élete ugyanúgy veszélyben van, mint az övék. – Így lettél az enyém. A tegnap esti vacsoránál adott nekem. Megértetted? És az én szobámban voltál a támadáskor. – Igenis, úrnőm – felelte az idősebb lány. A szeme alatt sötét foltok voltak, mintha megverték volna, és a szeme fehérje sem volt olyan tiszta, min általában, de ettől eltekintve sértetlennek tűnt. – Tenedosz mondta, hogy menj a fivérem szobájába, és hagyd kint a lámpát? – könyökölt fel Melitta. – Igen – bólintott Kalliszta. – Hogy a gyilkosai tudják, melyik szobában van – mondta Melitta. – Hinned kell nekem, úrnőm! Nem tudtam, mit tervez! – reszketett a gyönyörű lány. – Tudod, Tenedosz talán még él. Végeznie kell veled. Mit tudsz erről a Sztratoklészről? – kérdezte Melitta. Kalliszta a fejét rázta. – Athéni. Kinón megvetéssel beszélt róla. – Vállat vont. – Nem tartozott a barátaink közé. Melitta bólintott. – Hívj még néhány rabszolgát! – parancsolta. – Takarítsatok ki, hozzatok valami ruhát, és küldjétek ide Nesztort! – Megfogta a másik lány kezeit. – Ha hűséges leszel, még az év vége előtt felszabadítalak. Ha elárulsz, megöllek. – Esküszöm… – kezdte Kalliszta. – Bármit megtennél, hogy életben maradj – mondta Melitta, és bólintott, leginkább magának. – Ezt nem vethetem a szemedre. De meg kell mondanom, szerintem többet tudsz erről az egészről, mint amennyit elárulsz. Most pedig menj! – hessegette ki a rabszolgát a szobájából. Melitta felvett egy khitónt, és közben elátkozta a görög női ruhákat. Utána végigsietett a folyosón, és benézett a fivéréhez. Szatürosz nem volt már olyan sápadt, de még mindig aludt. Nézte egy ideig, hogyan emelkedik és süllyed a mellkasa. – Mikor kiabálhatok megint veled, mert valami ostobasággal megsértettél? – kérdezte fennhangon. – Mikor pofozhatlak meg újra? – Szerintem most már bármikor – felelte Philoklész. Ott ült a széken, amin reggel a rabszolga, de Melitta eddig nem vette észre. Most odarohant hozzá és átölelte. – Ezt megúsztuk – mondta a férfi. – Nem mindenki – felelte Melitta, még mindig hozzábújva. – Igaz. Kinón halott – bólintott a spártai. – És Zoszimosz is, pedig kedveltem. És sok más férfi meg nő. Az összes boszporoszi tengerészgyalogos. – Tengerészgyalogos? – kérdezte a lány. – A fegyveresek, akik ránk támadtak, nagyrészt a triremisz tengerészgyalogosai voltak. – Philoklész felsóhajtott. – Nem tudom, melyik isten mondta, hogy öljem meg a sebesültjeiket, de ma úgy érzem magam, mint valami gyilkos. Senki sem maradt életben. Így soha nem fogjuk megtudni, ki rendelte el a támadást. Bizonyára Herón. – Sztratoklész volt az, az athéni – lépett el a tanítójától Melitta. – Hallottam. Kallisztának pedig megparancsolták, hogy hagyjon egy égő lámpást a testvérem ajtaja előtt, amikor bemegy hozzá… szeretkezni. – Megparancsolták? – rezzent össze Philoklész. – Kik? – Tenedosz… az intéző – lépett vissza a testvéréhez Melitta. Philoklész több lélegzetvételnyi ideig hallgatott.
– El kell mondanom a türannosznak – jelentette ki végül. – Honnan tudod, hogy Sztratoklész is benne volt? Az ő segítségével akart eljuttatni minket Kinón Athénba! – Hallottam. Úgy beszél, mint aki megfázott, mert megsebesült az arca és az orra. Hallottam, ahogy a többiek a nevén szólították. És eltaláltam egy nyílvesszővel – tette hozzá büszkén. – Lehet, hogy holtan fekszik valahol a házban – töprengett Philoklész. – A türannosz őrsége nem kímélte őket. – Felállt, és Melitta látta, hogy legalább olyan merevek az izmai, mint neki. – Istenek, de öreg vagyok! – nyögte a spártai. – Hős vagy – mondta a lány. – Csak egy gyilkos – rázta meg a fejét Philoklész. – Te voltál a hős. Apád lánya vagy. Melitta megfogta a kezét. – A testvéremet miért nem dicséred soha így? – kérdezte. – A férfiakat nem kell dicsérni – felelte Philoklész. – Ő Kineász fia. Természetes, hogy bátor. Melitta a fejét rázta. – Ő azt hiszi… nem is tudom. Csak a hallgatásaiból következtetek rá. Szerintem gyávának tartja magát, és azt hiszi, te is annak tartod. – Engem katonának neveltek, gyerekkoromtól kezdve – mordult fel Philoklész. – Soha senki nem dicsért meg. Túléltem. Melitta megcsóválta a fejét. – És szinte semmilyen hatással nem is volt rád – jegyezte meg csípősen. Philoklész a függönynél megtorpant egy pillanatra, mint aki vissza akar vágni, de aztán meggondolta magát és kiment. Kalliszta összeszedett egy csapatra való palotai rabszolgát, kitakarították Melitta szobáját, és bevetették az ágyát. A lány továbbra is lelkes odaadást tanúsított új úrnője iránt, de Melitta óvatos volt vele. A rabszolgák ételt hoztak, és Kalliszta mindent megkóstolt. A rabszolgák megágyaztak, és Kalliszta felajánlotta, hogy odafekszik mellé. – Szeretek együtt aludni valakivel, úrnőm – mondta. – Örömmel megmelegítem az ágyad… vagy amit akarsz. – Elmosolyodott, de a megnyerő arckifejezésen kicsit rontott a kimerültsége és a kétségbeesése. Nem sikerült felkeltenie Melitta érdeklődését. – A padlóra, légy szíves – mutatott a szalmazsákra. Ébren maradt, míg Kalliszta halkan horkolni nem kezdett. Aztán jobbjával a takaró alatt a kis kard markolatát fogva ő is elaludt. Reggel magához tért Szatürosz. A lábsebe elfertőződött, de az orvos láthatólag nem aggódott miatta, és megengedte, hogy felkeljen. A fiú azzal bizonyította erőnlétét, hogy napkeltekor átszökdécselt Melitta szobájába. Az orra még mindig vörös volt. – Élünk! – mondta diadalmasan. Megölelte a testvérét úgy, fektében, és Melitta lassan felébredt, boldogan, hogy hallhatja a hangját. – Észre sem vettem, hogy megsebesültem, Lita. Ó, annyira… élőnek érzem magam! – Nekem még mindig fáj mindenem – felelte a lány. – Artemiszre, minden szüzek istennőjére, soha nem éreztem még ilyen merevnek magam. Végre van egy kis színed! – Főleg az orromnak! – nevetett fel Szatürosz. – Az orvos azt mondja, még néhány napig sápadt leszek. Annyi húst kell ennem, amennyit csak bírok. A türannosz ma lakomát rendez a tiszteletünkre. Philoklész szerint Sztratoklész elmenekült a városból. Láttam… nincs orra a rohadéknak, mintha leprás lenne!
– Lassíts, testvér! Hogy van Therón? – kérdezte Melitta, átvetve a lábait az ágy oldalán, és elcsusszanva a fivére mellett, akinek mintha Kalliszta testére szögezték volna a tekintetét. – Szeretkeztél vele? – kérdezte Melitta, a rabszolgalány felé bökve az állával. – Elkezdtünk – vont vállat a fiú. – Aztán jött a támadás – borzongott meg. – Parancsra bújt az ágyadba, testvér. Hogy megmutassa a támadóknak, melyik a te szobád – tette a tenyerét Szatürosz arcára Melitta. – Emlékezz, mit szokott mondani anyánk a rabszolgákról. Bármit megtesz, hogy életben maradjon. Bármit. Szatürosz Kallisztát bámulta. Aztán ránézett a testvérére, és elmosolyodott, a régi „menjünk, rosszalkodjunk valamit” mosolyával. – Mindent hallok, amit mondasz – ismerte be. – Aztán ránézek ezekre a lábakra… erre a csípőre. – Elvigyorodott. – Kívánom. Kalliszta felhorkant és átfordult a másik oldalára. Melitta könnyedén nyakon vágta a testvérét. – El a kezekkel tőle! Most már az enyém. – A tiéd? – Mindenkinek azt mondom – hajolt közelebb Melitta –, hogy Kinón nekem adta aznap este – suttogta. – Így életben maradhat. – El is felejtettem – állt fel Szatürosz. – Rendben, tehát a tied. Az enyém lehet, miután végeztél vele? Szatürosz kéjsóváran vigyorgott, és a következő pofon már nem volt szelíd. Melitta azonban megfeledkezett a fiú törött orráról, és Szatürosz lehuppant a padlóra. – Jaj! – nyögött fel. Hát eddig tartott, gondolta Melitta, miközben felsegítette. Szatürosz izmai is merevek voltak, a bokája pedig fájt, mintha tűzzel égették volna, de az őrök azonnal megkedvelték, ő pedig elég fiatal volt még ahhoz, hogy lubickoljon a csodálatukban, így egész nap a citadellában kószált. Megnézte a fegyvertárat, és a kaszárnyában ebédelt, ahol a türannosz a legmegbízhatóbb őreit szállásolta el. Az őrök mind zsoldosok voltak, némelyikük Alexandrosz egykori elitkatonája: hüpaszpisztész vagy akár argüraszpidész a makedón király mellett. Úgy tűnt, mintha mindegyiket Philipposznak vagy Amüntasznak hívnák, és mindegyik a fiúkat szeretné. Szatüroszt kicsit túl gyakran csókolták meg, de mindemellett jó dolgokat is mondtak neki, és persze durva tréfákat. A fiú bemutatta, hogyan vett részt a Kinón házában folytatott küzdelemben: lefeküdt a kaszárnya nagytermének tiszta padlójára, és a kezét lengetve mutatta, hogyan csapott le az ellenség lábára. A katonák harsány kiáltásokkal adtak hangot elismerésüknek. – Egy ekkora gyerektől nem is rossz – jegyezte meg az egyik öreg veterán. – Húzd már ki a fejed a seggedből, Philipposz! – torkolta le egy szürke szakállú. – Az apja vert meg minket a Jaxartésznél! Emlékszel? Kineász, az athéni! Ismertem apádat, fiú. Az ő fejét látom a válladon. Na, ő aztán igazi sztratégosz volt! – Bátor volt? – kérdezte Szatürosz, aztán rögtön meg is bánta a kérdést. Philipposz megdörzsölte a szakállát. – Nem úgy, mint Alexandrosz – felelte. – Most mit nézel ilyen birkaszemekkel, Amüntasz? Senki sem volt olyan bátor, mint a király. Ő aztán semmitől sem félt! – Ostoba volt, mint egy öszvér – morogta Amüntasz. – Az nem bátorság. Az bolondság. A két veterán egymásra meredt. Szatürosznak úgy tűnt, régi vita lehet ez kettejük között. – Emlékeztek Kleitoszra? Nem a fekete Kleitoszra, akit a király megölt, hanem a vörösre, a phalanxból – lépett be még egy katona, és dobta le az ágyra a köpenyét. Erős makedón akcentussal beszélte a görögöt. – Na, ő bátor volt.
– Őrült volt! – tiltakozott Philipposz. – Ott voltam, amikor felhágott Türosz falára! – És emlékszel, milyen vékony volt? És hogy akármit evett, égett a gyomra, mintha tüzet nyelt volna? – Persze – bólintott Amüntasz. – Mindig azt mondogatta, hogy inkább a halál, csak ennie ne kelljen. – És emlékeztek, mi történt, amikor Antigonosz meggyógyíttatta? Azután már nem úgy harcolt, mintha őrült lenne. Vigyázni kezdett magára, mint mindenki más. Igaz? Mert hirtelen értelme lett, hogy éljen. – Mit akarsz ezzel mondani, te északi fattyú? – kérdezte Philipposz. – Huh. Lehet, hogy semmit. Lehet, hogy csak szeretem hallani a kurva hangom, he? Ki ez a kis picsa? Kicsit fiatalka még, de örömmel magam mellett tartom, amíg kiszőrösödik – csípte meg Szatürosz arcát a jövevény. – Az athéni Kineász fia, akit a tegnap esti csetepatéból mentettünk ki. Két embert a saját kezével ölt meg – lépett oda Amüntasz. – Nem picsa. – Basszanak meg! – álmélkodott az újonnan érkezett, majd szabályosan tisztelgett Szatürosz előtt. – Bocsáss meg, fiú! Nem akartalak megbántani. – Nem is bántottál – felelte Szatürosz mereven. A kaszárnya mintha egy másik világ lett volna: ijesztő és mulatságos, sötét és világos. – Drakón – nyújtott kezet a férfi. – Szatürosz – felelte a fiú. – Most megérintetted a kezet, amely megmentette Alexandrosz életét a falakon! – mondta Philipposz. – Hah! Sokra viszed még, fiú! Drakón egyszer megmentette a király életét, Indiában. Nem úgy volt, kedvesem? – Én csak az a szerencsétlen voltam, aki mögötte mászott a létrán. Egész úton felfelé a pofámba fingott – helyeselt Drakón. Mind felnevettek. Később, amikor Szatürosz és Philoklész visszament Kinón házába, Drakónt is beosztották a melléjük rendelt kíséretbe. A holttestek szépen sorokba rakva hevertek az udvaron, és Szatürosznak felfordult a gyomra a látványtól. De azért odament, végiglépkedett a sorok előtt, majd visszatért Drakónhoz és Nesztorhoz. – Mindegyik itt van? – kérdezte. Nesztor bólintott. – Ebben a hőségben tudnánk, ha ott hagytunk volna valahol valakit. – Tenedosz, az intéző nincs itt – rázta meg a fejét Szatürosz. – Sem Sztratoklész, az athéni, sem az első férfi, akit megvágtam… láttam, ahogy Sztratoklész a vállára vett egy sebesültet, amikor betörtetek a kapun. – A beszédtől rendbe jött valamelyest, de aztán vett egy nagy levegőt, és megint megcsapta a bűz. A gyomra ismét felkavarodott, és most már nem bírt úrrá lenni rajta, elhányta magát. Drakón kecsesen félrelépett előle. – Szegény kölyök! Idővel majd megszokod. Aztán vizet adott neki a kulacsából, és Szatürosz kiöblítette a száját az utcán, majd kényszerítette magát, hogy visszamenjen az udvarra. A bűz mit sem enyhült, és a legyek is egyre csak szaporodtak. Mindenfelé vér barnállott, mint egy mészárszéken vagy egy áldozati oltáron. Szatürosz azért ment, hogy megnézze a holttesteket, de azért is, hogy összeszedje a holmijukat, mielőtt a türannosz lefoglalja a birtokot. Kinónnak nem voltak örökösei, sem végrendelete. – Vigyetek, amit akartok – mondta Nesztor, és odafordult Drakónhoz. – Amikor az ifjú Szatürosz
összeszedte a csapata holmiját, rakjátok fel az összes holttestet a szekérre. Aztán mindenki, aki itt volt, amikor megtámadtuk a helyet, választhat valamit a házból. A többi a főnöké. Világos? Drakón bólintott és rákacsintott Szatüroszra. – Jól hangzik, parancsnok. Szatürosz sarujának a talpa minden lépésnél odaragadt a padlóhoz, miközben a szobája felé tartott, és mindenhol legyek döngtek. Óvatosan vette a levegőt, amikor befordult az utolsó sarkon. A félig megszáradt vér vörösesbarna szőnyegként terült el a folyosón, egészen a szobája ajtajáig. Lehunyta a szemét, vett egy nagy levegőt, és még csukott szemmel is érezte a száraz vér fémízét a torkában. És igen, ott volt egy lámpás az ajtaja mellett. De amikor lehajolt, hogy megnézze, látta, hogy a kanócát frissen vágták – azaz még egyszer sem gyújtották meg. Elfeledkezett volna róla Kalliszta? A rejtélynek olyan sok rétege volt, hogy szédülni kezdett, ahogy belegondolt. Hallotta, hogy a sarkon túl Drakón egy másik katonával nevet valamin. Hogy lehet ehhez hozzászokni? – töprengett. A szobájában valamivel jobb volt a helyzet – a köpenyei ott hevertek a padlón, ahova ledobta. Összetekerte őket, összeszedte a többi holmiját, és sikerült a saját meg a nővére új ruháit és ékszereit kihordania a lovaikhoz anélkül, hogy megint elhányta volna magát. A jobb bokája és lábszára minden lépésnél fájt, és egyfolytában dörzsölte az orrát, mint egy bolond, de kényszerítette magát, hogy elmenjen a nagyterembe – ahol addig még nem is járt –, onnan pedig a fogadóterembe. Útközben olyan falfestmények alatt haladt el, amelyek férfiakkal szeretkező férfiakat ábrázoltak. Keresni akart valamit, ami Kinónra emlékeztetheti. Drakón egy perzsa faliszőttes előtt állt. – Mit szereztél, fiú? – kérdezte. – Még semmit – felelte Szatürosz szégyellősen. – Soha nem lesz belőled katona, ha nem tudsz kifosztani egy házat. Mit keresel? – Volt egy aranypoharakból álló készlete – felelte Szatürosz. – Büszke volt rá. Arra gondoltam, mindenkinek vinnék egyet belőle. – Kénytelen vagyok helyesbíteni, kis herceg. Veled született tehetséged van a fosztogatáshoz. Aranypoharak? Hány? – kacsintott a fiúra Drakón. – Hatnak kellene lennie – felelte Szatürosz. – Én elvinnék ötöt. Drakón megint rákacsintott. – Örülök, hogy megismertelek – vigyorgott. – Keressük meg! Az aranypoharak az éléskamrában voltak egy súlyos, zárt szekrényben. Drakón vállat vont, a kardjával leütötte a lakatot, és a vastag tálcák, csodálatosan vésett ivóalkalmatosságok, valamint kancsók egész kincsestára tárult a szemük elé. Drakón kivett öt egyforma aranypoharat. – Biztos, hogy nem akarod a hatodikat? – kérdezte. – Legyen a tiéd – rázta meg a fejét Szatürosz. – Köszönöm, uram. – Drakón odaintett egy másik katonának, és néhány pillanat múlva már el is kezdték berakodni az arany- és ezüstedényeket a padlóra terített köpenyeikbe. Szatürosz a khitónja mellrészébe dugta az öt poharat – szerencsére egymásba lehetett tenni őket. Az istállóban megtalálta Philoklészt, és megmutatta, mit szerzett. – Az egyik a tiéd – magyarázta a fiú. – Egy a Litáé, egy a Theróné és egy a Kallisztáé. – Ezt jól kigondoltad, ifjú herceg – biccentett Philoklész. – Tenedosz holtteste nincs a többi közt – fogta meg a karját Szatürosz. – Láttam – bólintott Philoklész. – És nincs meg mindenki, akivel végeztem… csak a tengerészgyalogosok. Rejtélyes. – Vagy ennek a Sztratoklésznak vannak szövetségesei. – Szatürosz jobban érezte magát attól, hogy
kimondta, ami nyomasztotta. – El kell mennünk innen. – Azzal a fegyverszállító karavánnal? – vont vállat Philoklész. – A történtek után még napokig nem fog elindulni. Túl sokan meghaltak, akiknek még dolguk lett volna vele. – Elindult vissza, a szállása felé, még egy csomagért. – De abban egyetértünk, hogy el kell mennünk innen – tette hozzá. Amikor egyedül maradt az istállóban, Szatürosz betekerte a poharakat egy vérfoltos kéztörlő kendőbe, és bedugta a tarisznyájába. Hátulról, a katonai úton lovagoltak vissza a citadellába. Ezt az utat csupán az őrség és a palota szolgái használták, mivel csak az őrségnek voltak lovai. Az alsó kapunál kisebb tömörülés támadt, mert egy szamárkaraván vadhúst – főleg szarvasokat – hozott az esti lakomához. Szatürosz bokája fájdalmasan lüktetett, és különös rosszkedv lett úrrá rajta. A kapu mellett állt egy férfi, háttal, mégis valahogy ismerősnek tűnt. – Holnap folytatnunk kell a képzéseteket is – szólalt meg váratlanul Philoklész. – Remek – biccentett Szatürosz. A végtelen fekete felhő helyét átvette az életöröm. Tolvajnak érezte magát, amiért elvette az aranypoharakat. Nesztor káromkodni kezdett a késlekedés miatt. – Mi van már a kapunál? Megkorbácsoltatom az ostobákat! – Visszafordult feléjük, és eltűntek a ráncok a homlokáról. – Te vagy a legharciasabb tanító, akit valaha láttam, uram. Mit tanítasz? A háború művészetét? A spártai köpött egyet. – Nem vagyok hoplomakhosz – mondta megvetően. – Filozófiát tanítok. És politikát. – És kardforgatást – tette hozzá Szatürosz. – Nos, jó tanárnak tűnsz – mérte végig Nesztor. – A tanítványod vértes férfiakkal szemben is megállta a helyét, szinte meztelenül. Philoklész rápillantott Szatüroszra, és a fiú szelíd megvetést vélt felfedezni a tekintetében. – Én csak feküdtem a padlón – tiltakozott erőtlenül. – Biztos leszorított a testvéred! – nevetett fel Nesztor. Szatürosz ezután szótlanul, lüktető lábbal ült addig, amennyi idő alatt egy páncélos harcos lefut egy sztadionnyi távolságot, aztán még egyszer addig, közben rátört egy furcsa érzés, hogy megfeledkezett valamiről. Mire a várakozó sor végre megindult előre, már majdnem teljesen el is felejtette, aztán a kapuhoz érve eszébe jutott. – Philoklész! – szólalt meg hirtelen. – Láttam Tenedoszt! A konyhai személyzettel, a kapunál! – Biztos vagy benne? – kérdezte Philoklész. Szatürosz azt kívánta, bár kevésbé fájna a bokája. – Biztos – felelte. – Ki az a Tenedosz? – kérdezte Nesztor. – Kinón intézője. Az ikrek szerint köze lehet a támadáshoz – nézett Philoklész elismerően Szatüroszra. – Hogy néz ki? – követelte a fekete férfi. Szatürosz igyekezett minden tőle telhetőt megtenni. – Kopaszodik, thrák, de akár géta is lehetne, olyan kerek a feje. Kicsit görnyed, és… ami haja van, az meg olyan pihés. – Hogy nem vettem észre?, kérdezte magában. – Egy piacot meg lehetne tölteni a palota kopasz, thrák rabszolgáival – morogta Nesztor. – De azért kerestetni fogom. – Lennie kell egy társának – mondta Philoklész. – Nincs olyan rabszolga, aki egyedül bármit tenne, ami veszélyes lehet rá. Áthaladtak egy kecses, márványból emelt boltív alatt, és az udvaron jobbra fordultak, az istállók
felé. Szatürosz belovagolt az épületbe, de Philoklésznek le kellett szállnia, hogy ne verje be a fejét. Szatürosz végignézett az állataikon. – Hová tegyük őket? A karavánnal fogunk menni? – Nem tudom, fiam – rázta meg a fejét Philoklész. – Én már semmit sem tudok. Szatürosz leszállt a lováról, és megölelte a tanítóját. Philoklész egy pillanatra megdermedt, aztán viszonozta az ölelést. – Bocsáss meg, fiam. A dolgok olyan… szükségem van egy italra. Nincs szükségem italra. Kézben kellene tartanom a dolgokat, de nem tartom. – El kell mennünk innen – jelentette ki Szatürosz. – Egyetértek – bólintott Philoklész. – Mi van, ha itt bent is lesz valaki? Valaki, aki Sztratoklésznak dolgozik? – kérdezte Szatürosz. – Akkor már halottnak kellene lennünk – felelte Philoklész, aztán megrázta a fejét. – Azt hittem, már magam mögött hagytam ezt. Régen jó voltam benne. – És ha itt is van valaki, de még a parancsokra vár? – kérdezte Szatürosz tétovázva. Philoklész megállt, és olyan sebesen fordult Szatürosz felé, hogy a fiú megijedt, hogy a spártai meg akarja ütni. Történt már ilyen, legalábbis a régmúltban. Philoklész azonban furcsa, csettintő hangot hallatott. – Ez már jó okoskodás, fiam! – mondta. – És most, hogy láttad Tenedoszt, résen kell lennünk. Állandóan. Philoklész odaköszönt egy katonának, aki hozott nekik néhány rabszolgát, hogy cipeljék a csomagjaikat. A palotába ritkán hordtak be vérteket és fegyvereket, és a rabszolgák nem örültek a csomagok súlyának. Szatürosz ment elöl, kezében a saját holmijával, vállán a tarisznyával, amibe a véres kéztörlőbe bugyolált aranypoharakat tette. Alig várta már, hogy odaadja Melittának, és még jobban várta, hogy lássa Kalliszta arcát. Felment az udvarról a palota fő szintjére vezető lépcsőn, majd balra fordulva kiért a hivatali részből a vendégszárnyba és a türannosz családjának lakrészébe. Felvezette a rabszolgákat a palota hivatalos bejáratához, ott az egyik őr rákacsintott. Szatürosz elvigyorodott. Elhaladt Héraklész szobra alatt, és követte az oszlopsort a szobája felé. A citadella és a palota mellett a legnagyobb pantikapaioni és olbiai épületek is eltörpültek – a tanaisziakról nem is beszélve. Kíváncsi lett volna, milyen lehet ilyen fényűzésben élni. Példának okáért a tanaiszi istállók a város hippodromoszában kaptak helyet, Hérakleia türannoszának viszont saját, kizárólag általa használt istállói voltak, amelyekben több állat fért el, mint a tanaiszi polgárok közös istállójában. Szatürosz igyekezett megbecsülni, mit jelenthet ez a politikai hatalom szempontjából. Philoklésznek bizonyára tetszett volna a gondolatkísérlet, és el is kezdett magában megfogalmazni egy kérdést – egy okos kérdést. Ekkor hallotta meg a testvére sikolyát.
8. Szatürosz eldobta a csomagját és futásnak eredt, nem törődve fájó bokájával, lüktető orrával és heves szívdobogásával. Melitta ismét sikoltott. Látta, hogy az udvar másik oldalán az athéni orvos is kiront egy elfüggönyözött ajtó mögül, és rohanni kezd Melitta szobája felé. A jobbjával a bal hónalja alá nyúlt, és előhúzta a kardját. Kezdett természetessé válni ez a mozdulat. – Segítség! – sikoltott újra a testvére. A függönyt félrerántva berontott a szobába. Melitta a márványpadlón feküdt, próbálva lefogni Kallisztát. Kalliszta ellilult arccal vergődött. Szatürosz nekivetette a hátát a falnak, és a kardját maga elé tartva vadul körülnézett a helyiségben. – Méreg! – kiáltotta Melitta. Kalliszta úgy tekergett, mintha egy láthatatlan ellenféllel küzdene. Megérkezett az athéni orvos, a sarkában Philoklésszel. – Aááááá! – bődült fel Kalliszta, két kézzel markolva a torkát. A szemei úgy kidülledtek, mint két tojás. A doktor körülnézett. – Mit ivott? – vakkantotta. Melitta egy boroskancsó felé intett. – Megkóstolta előttem. Ó, Héra, nekem kóstolta meg! A doktor megszagolta bort, beledugta az egyik ujja hegyét, és némi habozás után megnyalta. Aztán felhúzta az ajkát, mint egy ló, és kiköpött. – Bassza meg, a lánynak vége – közölte nyersen. – Ez méreg. Nem sokat tehetek érte. Philoklész nem sokat habozott, rávetette magát a lányra, és a heves vergődés ellenére pillanatok alatt lefogta. Melitta arrébb gördült. Therón bekötözött fejjel lépett be az ajtón. – Segíts! – morogta Philoklész. – Fogd le a lábát! – Hádészre, mit művelsz? – kérdezte az orvos. Therón átdugta a bal karját Kalliszta térde alatt, fél kézzel összefogta a két bokáját, és felemelte a lányt. Philoklész a karjait szorította a testéhez. – Van kendered? – követelte Philoklész az orvos felé fordulva. – Kereshetek – vont vállat az orvos, és kiment. – Tartsátok így! – szólt vissza a válla fölött. Amint kilépett az ajtón, Philoklész ököllel gyomron vágta a rabszolgalányt – minden erejét beleadta az ütésbe, és még Therón is megtántorodott tőle. Kalliszta válaszul lehányta. A hányadékból jutott Therónra is, de még Szatürosz arcába is fröccsent egy csepp. – Mit művelsz? – üvöltötte Melitta. – Várd meg a kendert! Szatürosz felkapott egy törülközőt, vízbe mártotta, és letörölte az arcát. Aztán Philoklészt kezdte letisztogatni. A spártai ismét megütötte a lányt. Kalliszta kétrét görnyedt, és megint öklendezni kezdett, de csak egy vékony, feketés-lilás nyálcsík csörgött ki a szájából. Szatürosz felfogta a törülközővel, még mielőtt a padlóra cseppent volna. Bedobta a szövetet a sarokba, és felkapott egy másikat, magában hálát adva Zeusznak, amiért a lányok épp akkor fürödtek meg. Odafordult Therónhoz, aki már kezdett remegni a magasra emelt lány súlya alatt. Lépéseket hallottak, és nagy bronzcsörgés közepette Nesztor rontott be a szobába. – Méreg – mondta Philoklész. Bedugta a kezét Kalliszta szájába, és megint öklendezésre kényszerítette.
– Hermész, utazók istene! – vetett rontást elhárító jelet a kezével Nesztor. – Zárjátok le a folyosót! – kiáltott ki az ajtón. – Az orvost engedjétek be! – tette hozzá üvöltve Philoklész, és néhány pillanattal később meg is érkezett Szophoklész, a sarkában egy rabszolgával, aki parázstartót, bronztálat és egy háromlábú állványt cipelt. – Hogy váltottad ki a hányást? – kérdezte az orvos, aztán vállat vont. – Végül is mindegy. Apollón, gyógyítás istene, és az összes istenek legyenek velem! – Rámosolygott a rabszolgára. – Ide. Tedd ide az állványt. Jól van. Van fújtatód? A rabszolga elővett egy fújtatót. – Szítsd fel a parazsat! – parancsolta az orvos. Kalliszta kinyitotta a szemét, és felsikoltott. Szophoklész rádobta a gyógynövényt a parázsra, amiről azonnal csípős füst szállt fel. Szatürosznak a fűtenger jutott róla az eszébe. A szakák kis bőrsátrakat állítottak fel, azokban élvezték a kender füstjét. Az orvos addig szította a parazsat a fújtatóval, míg a füst sűrű nem lett, aztán megfordította az eszközt, és beszívta a füstöt. A végét bedugta Kalliszta ernyedt ajkai közé, és belefújta a füstöt a lány tüdejébe. Kalliszta fuldokolva felköhögött, és megint elhányta magát. – Még nem halt meg! – jelentette ki Szophoklész komoran. – Apollón, állj a vállam mögé, és mentsd meg őt! – Újabb adag füstöt szított, és megint befújt belőle a lány tüdejébe. Kalliszta köhögött és öklendezett, de már epét sem tudott hányni. – Tegyétek le! Legközelebb, amikor egy beteget mozdulatlanul kell tartani, kettőtöket foglak hívni. Tegyétek le az ágyra… úgy. Jól van. Szatürosz kicsit szédülni kezdett a füstben. Látta, hogy Kalliszta – teljes szépségében, lakomához öltözve – ott lebeg az ágyon fekvő összetört, mocskos áldozat fölött, mint egy allegória. A jelenés rámosolygott. Egy légáramlat félresöpörte a füstöt, és az egészséges Kalliszta látomása eltűnt, mint egy szivárvány. A lány reszketve vett egy nagy levegőt, és az egész teste megfeszült. – Adjatok neki vizet – mondta Szophoklész. Melitta a fivére kezébe nyomott egy kancsót. – Menj a kúthoz, töltsd meg a saját kezeddel, és hozd vissza! – parancsolt rá ellentmondást nem tűrően. Szatürosz beletúrt a hajába, és rájött, hogy oda is jutott a savas hányadékból. Megtörölte a kezét a khitónjában – A fenébe, ez a legjobb khitónom, Kinóntól kaptam! – és futott a kút felé. Az egyik őr elindult vele. Szatürosz megnézte magának az arcát – az egyik makedón volt a kaszárnyából. – Vízért megyek – lépett el mellette a fiú. Az őrt lelassította súlyos lándzsája és pajzsa. Szatürosz megvárta, hogy elinduljon, aztán végigfutott a sztoán a lépcső felé. – Hé, kölyök! – kiáltott utána a katona. – Várj meg! Szatürosz nem hallgatott rá, leszaladt a szolgák lépcsőjén az udvarra, és belemerítette a kancsóját a kút vizébe. A kút körül több csoportban rabszolgák álldogáltak, főleg nők, és beszélgettek. A többségük rápillantott a fiúra, ő pedig visszanézett rájuk. Amikor a kancsója megtelt, megvetette a lábát, és kiemelte a vízből. A rabszolgák félrehúzódva utat nyitottak neki. Tenedosz, az intéző megpróbált elbújni egy másik férfi mögött. Szatürosz megdermedt. Az őr lejött utána a lépcsőn, de kisebb tömeg állt közte és Tenedosz között.
Úgy vélte, le tudná győzni a rabszolgát szemtől szemben – Tenedosz nagyobb és idősebb volt, de nyilván soha nem képezték ki harcra. Felidézte Therón szavait: erővel soha nem fogsz legyőzni egy felnőtt férfit. Ez viszont csak egy rabszolga volt – és Szatürosz oldalán ott lógott a kardja is. Persze Kallisztának szüksége volt a vízre. A fenébe, miért ilyen nehéz az élet? – gondolta. Hátat fordított a rabszolgáknak, és letette a kancsót az udvar kövére. Vett egy nagy levegőt, megpördült és a férfi felé vetette magát. Tenedosz gyors volt, és menekülés közben felborított egy fiatal nőt, egy férfit pedig belökött a kútba. Szatürosz átugrott egy zsámoly fölött, és látta, hogy a makedón őr is sebesen közeledik a kút mögött, mintha nem is lett volna rajta a vértje. Tenedosz besurrant egy ajtón és eltűnt. Szatürosz teljes sebességgel befordult a sarkon, és a rabszolgaszállás eresze alatt találta magát, ahol a nők lakrésze kiugrott az udvar fölé, azonban nem látott senkit, csak két idős rabszolgát, akik ijedten lapultak a falhoz, ahogy elszáguldott mellettük. Az intéző csak valamelyik szobába mehetett, vagy a konyhába. – Mi van? – érte utol lihegve az őr. – Láttam Kinón intézőjét! – felelte Szatürosz, aztán észrevette, hogy a szavai semmit sem mondanak az őrnek. – A gyilkost! Az őr élesen bólintott, a szájához emelt egy csontsípot és hangosan megfújta. A környéken minden rabszolga azonnal hasra feküdt, és az udvar körüli folyosókat futó lábak dobogása töltötte be. – El fogjuk kapni – mondta az őr. – Amint ideér egy szakasz, uram, te azonnal visszamégy a szobádba. – Csak én ismerem fel – rázta meg a fejét Szatürosz. – Valamelyik szobában kell lennie. Hadd… Az őr a fejét rázta. – Figyelj, kölyök… az a dolgunk, hogy megvédjünk. Hagyd, hogy végeztük a rohadt dolgunkat! – vigyorodott el. Fél tucat íjász érkezett, magas, fekete férfiak, a hajukban okkersárga tollakkal. – Gyilkos. Az egyik szobában – mutatta a katona a lándzsájával. – Élve fogjátok el! – kiáltotta Szatürosz. – Meglátjuk – fordult hátra az íjászok parancsnoka, gonoszul mosolyogva. – Vissza a szobádba, uram! – parancsolta a makedón. Mögötte három íjász vesszőt illesztett a húrra, másik három pedig hosszú késeket húzott elő. – Medjék – mondta a makedón. – Az intéződnek annyi. Várd csak meg, amíg előhozzák a kis majmaikat! Egy sztadionról is kiszimatolnak bárkit. Szatürosz nem akarta otthagyni az üldözést, szeretett volna többet megtudni a medjékről is – ritkán látott ilyen hozzáértőnek tűnő csapatot. – Hogy fogják felismerni? – Ha nem a padlón fekszik, a megadás pózában… – A makedón megrázta a fejét. – De ha fekszik is, akkor sem lesz korongja, mint a többi rabszolgának. Most pedig indulás! Szatürosz eltette a kardját, és a kút mellett elhaladva felvette a kancsóját. Dühösen, futva indult a lépcső felé. – Láttam Tenedoszt – nyomta Melitta kezébe a kancsót. A szobában mintha senki sem mozdult volna meg, mióta kilépett. – Az udvaron. Ő is észrevett. – Elmenekült? – kérdezte Philoklész. – Miért nem kaptad el? Szatürosz úgy gondolta, a tanítója igazságtalan vele. – A palotaőrség már keresi. Engem visszaküldött ide az egyik. – Helyes – bólintott Nesztor. – Akkor érti a dolgát. – Mégis, mi a fenét hittél, fiam? – kérdezte Philoklész. – Nesztor, átkutatjátok a palotát? – Biztos, hogy már el is kezdték – mordult fel Nesztor. – És a fiú helyesen cselekedett, ahogy az
emberem is. A hercegednek semmi keresnivalója egy gyilkos üldözésénél. Ő a célpont. – Kihajolt a folyosóra, és parancsokat kezdett kiabálni. Aztán visszafordult a bent lévők felé. – Ti ketten felismeritek, igaz? – kérdezte Philoklészt. – Te és Therón velem jöttök. Két csapatot állítok. Nekem a türannoszhoz kell mennem… le fogja záratni a palotát. – Felesleges – vélte Philoklész. – Lezárjuk – rázta meg a fejét Nesztor. – Lehet, hogy az egész a türannosz ellen irányult. Szatürosz a szoba közepén állva dühösen nézett Philoklészre. Melitta elvette tőle a kancsót. – Ne ácsorogj! – szólt rá a fivérére. – Hozass a rabszolgákkal még vizet! Néhány perc múlva az egész épületegyüttest elárasztották a katonák. Minden ajtónál és az ablakok többségénél is őrök álltak, és amikor egy rabszolga elindult, az őrök fennhangon jelentették, hogy látják, így gyakorlatilag folyamatosan követték a mozgását. Amikor felharsant a sípszó, az összes rabszolga hasra vetette magát, és mozdulatlanná dermedt. Ijesztő volt és hatékony. – Már le sem pihenhet az ember az ellenségeid miatt – lépett Szatürosz mellé Drakón, de a morgása ellenére rávigyorgott Szatüroszra. – Menjünk a szobádba, uram. Azt a parancsot kaptam, hogy maradjak veled. Odabiccentett a fiúnak, és együtt léptek ki a sztoába, miközben egy másik őr elkiáltotta, hogy elindultak. Amikor a keresőcsapat ahhoz a szárnyhoz ért, ahol a türannosz elszállásolta őket, a katonák minden szobába bementek, minden ládát kinyitottak, minden szék és ágy alá benéztek, minden függönyt félrehúztak. Ijesztő volt az alaposságuk. Szatürosznak eszébe sem jutott addig, hogy valaki akár ki is lehet képezve a szobák átkutatására. A rabszolgák tovább hordták a vizet. Szatürosz megfordult, hogy visszamenjen a testvére szobájába. – Most nem lehet – szólt rá Drakón. – Itt kell várakoznod, uram. – Hiszen ismersz! – nézett rá Szatürosz. – Maradj a szobádban. Olvasgasd az Iliászt. Csinálj valamit. Csak maradj ott, megértetted? – A makedón zsoldos csupa kötelességtudat volt. Szatürosz a kamaszok bosszankodásával vállat vont, és visszament a szobájába. Egyedül volt. Odalépett az egyik falifülkéhez, és észrevette, hogy az előző este látott tekercstartó táska még mindig ott van. Hát persze, az Iliász. Leült a padlóra, és megpróbált Akhilleusz haragjáról olvasni. Igyekezett nem gondolni az orgyilkosságra. Akhilleusz azonban nem segített a probléma megoldásában. Az Iliászban senki sem nézett szembe a sötétben bujkáló, mérget használó ellenségekkel – esetleg talán Odüsszeusz. De a szavaknak így is megvolt a maguk gyógyító ereje: a fiú hamarosan elmerült a történetben, és mohón falta a sorokat. A folyosóról kiabálás hallatszott, a távolban pedig mintha valaki sikoltott volna, mire Szatürosz felkapta a fejét. Megijedt. Nem tudta, a következő pillanatban nem egy orgyilkos ront-e be az ajtaján. – Bassza meg! – mondta. Akaratlanul is az anyja és nem túl gyakori ölelései melegsége jutott az eszébe. Aztán meg a szarmata lány, ahogy az anyját szólongatta haldoklás közben. Megremegett a keze. Behátrált egy sarokba, és a gondolata úgy száguldott, mint egy vadlovak mögé fogott harci kocsi. A városra emlékezett, az istállóra és az anyjára. Az apjára, a félistenre. A testvérére. És Kallisztára. Milyen élete lehetett? Meg fog halni? Ő tehet róla? A légzése lassan lecsillapodott, a keze remegése is elmúlt, és észrevette, hogy maga előtt tartja a kardját, és a szoba egyik sarkában kuporog. – Kezd elmenni az eszem – mondta hangosan. Eltette a kardot, megtörölte az arcát, vizet öntött a fejére, és keményen megdörzsölte az arcát.
– Drakón! – kiáltott ki a folyosóra. Elég szilárd volt a hangja. A férfi természetesen meghallotta. Itt nincs magánélet. – Uram? – kérdezte a katona. – Szeretnék átmenni a testvérem szobájába – közölte Szatürosz. – Szatürosz herceg elindul! – kiáltotta Drakón. – Parancsolj, uram! Szatürosz kilépett az esti levegőre, és végigment a folyosón Melitta szobájáig. Amikor elhaladt a makedón mellett, az ránézett. – Még néhány perc, és vége – súgta. – Köszönöm – biccentette Szatürosz. – Lita? – Gyere be! – érkezett a válasz, és a fiú bebújt a függöny mellett. Melitta egy széken ült az ágyon fekvő Kalliszta mellett. A rabszolgalány eszméletlen volt. Melitta vidáman és teljesen hamisan rámosolygott Szatüroszra. – Üdvözöllek, fivérem! – mondta. – Jól vagy? – kérdezte a fiú. Melitta szája sarka megremegett egy kicsit, de a mosoly nem tűnt el. – Nem – felelte. – Meg akarnak ölni. Engem is és téged is. Minket. Más, mint a csata. Szatürosz, ez borzalmas! Én szeretem az embereket! Szatürosz átölelte, és örült, hogy valakit megvigasztalhat. Különösen annak örült, hogy a testvérét, hiszen általában Lita vigasztalta őt. – Nem mindenki akar megölni minket, húgom. Csak néhány bolond. Ha gyorsabb lennék, már biztonságban lennénk. – Ki vagy te, talán Akhilleusz? Azt hiszed, minden rajtad múlik? Te vagy a világ közepe? Hagyd már ezt a hülyeséget, hogy tiéd minden felelősség! Ez van, amikor túl sok Platónt olvas az ember! – Melitta ráhajtotta a fejét Szatürosz vállára, és magához szorította. A lány feje a fiú vállcsontjába préselte az egyik legjobb aranyfibuláját, de hát ez a testvérséggel együtt járó ártalom volt. – Nem kaptam el, és a makedónok visszaküldtek a szobámba. Ott kellett volna maradnom! Szar alaknak érzem magam. – Szatürosz már attól jobban lett, hogy hangosan kimondhatta, ami nyomasztotta. Melitta felnézett rá vörös, kisírt szemmel, és megrázta a fejét. – A rabszolgaságtól nem gyengék lesznek, hanem kétségbeesettek. Ígérd meg, hogy amikor király és királynő leszünk, nem lesznek rabszolgáink. – Megígérem! – bólintott a fiú. – Zeuszra és az összes istenekre esküszöm! Egy ideig még ott álltak, egymást átölelve. Az árnyékok mind hosszabbak lettek. Kalliszta egyenletesen szuszogott. – Jobban vagyok – lépett hátra Melitta. – Köszönöm – biccentett, és elkezdte igazgatni a haját. – És? – kérdezte a fivére. – Mi van, ha én még nem vagyok jobban? Melitta felhorkant. – Mondhatok valamit? – kérdezte, hátat fordítva a fivérének. – Gondolom – vont vállat a fiú. Kallisztát nézte. A fejében összehasonlította elfehéredett arcát, feldagadt ajkát, az égési nyomokat és a kék-zöld foltokat azzal a szépséggel, amit a legelső alkalommal, a rózsakertben látott. Nagyon tanulságos összehasonlítás volt. – Amikor azt hittem, hogy meghalsz, meg akartam ölni magam – mondta kifejezéstelenül a lány. – Azt hiszem, nem akarnék nélküled élni, testvér. – Egy tűvel összefogta a haját. Szatürosz zavarában beletúrt a saját hajába. – Na igen – motyogta. Még egy kiváló válasz. – Uram? – kérdezte Drakón a függöny másik oldaláról.
– Ez Drakón, az őrünk – magyarázta Szatürosz. – Gyere be! A makedón csak a fejét dugta be. – Végeztünk, uram. A medjék elkapták az emberedet, és hamarosan kezdődik a lakoma… a türannosz nem fog megijedni egy rabszolgától. Úgyhogy ideje öltözködni. – A tekintete Melittára rebbent. – Ó, bocsánat, hölgyem! – Várj meg – csusszant ki a függönyön Szatürosz. – Köszönöm. Drakón levigyorgott rá thrák sisakja alól. – Nincs mit, uram. – Hová lett a „Szatürosz” meg a „fiú”? – Parancs. Királyi vendégekként kell veletek bánnunk. – Drakón elvigyorodott. – Persze a legtöbb királyi vendég nem segít kifosztani egy házat. – Kérhetek valamit, Drakón? – Persze. Bármit. Leteszem ezt a thoraxot, és vége a szolgálatnak – vetette a hátára a pajzsát. – Keresnél nekem egy khitónt? Egy szépet? – Rámutatott a lángnyelvekkel díszített, remek ruhadarabot elcsúfító fekete hányáscsíkra. – Ez könnyű! – vigyorodott el Drakón. – Hé! – fordult el. – Hé, Philótasz! Hol van a kis szukád? Az udvar szemközti oldalán egy másik fegyveres lépett elő az oszlopok közül. – Itt van, te kutyafattya! – Küldd át ide! A hercegnek ruha kell! – röhögött fel Drakón. – Neki is! – nevetett Philótasz. – Egy perc, és megy. – Ronda disznó ez a mi Philótaszunk – vont vállat Drakón –, de a nők szeretik. Hosszabb a farka, mint a lányok lábszára. – Az égre emelte a szemét. – A nője a ruháknál van. Mármint a jelenlegi nője. Szatürosz megpróbált világfinak látszani. – Anyám megtiltotta, hogy rabszolgákkal háljunk. – Aphroditére! Miért tett ilyet? – nézett rá Drakón döbbenten. – Mert a rabszolgák nem dönthetnek. Nem a saját tulajdonuk a testük. – Szatürosznak sikerült szépen előadni a mondatot, lazán, mintha tényleg tudta volna, miről beszél. – Árészra, kit érdekel? – nevetett fel Drakón. – Akarja? Nem karja? – Ránézett Szatüroszra. – Ó, a francba! Bocsánat, fiú. Nem úgy értettem… nem vagyok szörnyeteg. Csak a te anyád kicsit szigorú az én ízlésemnek. A rabszolgalány lesütött szemmel, tiszta és csinos ión khitónban lépett eléjük. – Uram? – kérdezte. – A herceg tudni szeretné, kaphatna-e khitónt a palota ruhatárából – közölte Drakón hivatalos hangon. – Az övé tönkrement a mérgezés miatt. A rabszolga felemelte a tekintetét, és szemügyre vette a khitónt, aztán meg is érintette a foltot. – Soha nem fog teljesen kijönni – állapította meg, majd felderült az arca. – De ismerek egy kis szajhát, akinek talán érdemes megpróbálnia. Szabadon járhatunk, Drakón? – Szabadon, mint a madár, édesem – felelte Drakón. – Uram, jó kezekben hagylak. – Add azt a khitónt, uram! – A lány éppen csak nem csettintett az ujjával, és Szatürosz kibújt a ruhadarabból. – A csatokat majd én elteszem, uram – mondta Drakón –, különben soha többé nem látod őket. – Nincs valami dolgod valahol, te őr? – kérdezte a nő Drakónt. Kecses ujjaival levette a fiú válláról a fibulát. – Ebben a szárnyban senki sem lopna meg, uram. Drakón makedón… azok a tolvajok. Drakón tekintetéből Szatürosz azt olvasta ki, hogy tartja magát ahhoz, amit mondott, és a fiú végül ott állt meztelenül, a markában két aranycsattal, a vállán egy kardövvel és a hozzá tartozó karddal. Az őrök és rabszolgák közötti élet annyira idegen volt számára, hogy majdnem felnevetett. – Meztelenül akarsz menni a lakomára, fiam? – lépett mellé Philoklész. – A kard jó ötlet. Elmennél
az ifjú Héraklésznek. Szatürosz elvörösödött, visszasietett a szobájába, és szaporán belebújt egy khitónba. – Meg is fürödhetnél. Érzem rajtad a hányásszagot! – kiáltott utána Philoklész, behajolva az ajtaján. – Te is jössz, uram? – kérdezte Szatürosz. – Én is. Még épp belefér. – A tanító megfogta a fiú vállát, úgy mentek el a lépcsőig. Philoklész még nem ismerte ki magát annyira a palotában, mint Szatürosz. – Erre – fordult a rabszolgák lépcsője felé a fiú. – Erre gyorsabb! – Nem, fiam – húzta tovább a spártai. – Nem tisztességes velük szemben. Te nem rabszolgák között nőttél fel, én viszont igen. Nekik is szükségük van egy helyre, ahol nem zavarják őket. Mint a katonáknak. A tisztek nem mennek a katonák helyeire a táborban. Illetlenség lenne. – Ó! – mondta Szatürosz. Együtt mentek le a főlépcsőn. A fürdő zsúfolásig megtelt, mert délután mindenki vagy szolgálatban volt, vagy bezárva. A gőzben álló férfiak elhallgattak, amikor Szatürosz belépett. – Üdvözöllek, herceg! – kiáltott fel Nesztor. Szatürosz elvörösödött, aztán még jobban, amikor meglátta a festményeket a falakon. Beállt a gőzbe, utána belevetette magát az egyik hideg medencébe, amelynek az aljáról egy gyönyörű, bronzbőrű, halfarkú nő nézett felfelé, mintha a felszínre vágyna. Úszott néhány hosszt, átment a meleg vízbe, majd a szárítószobába. – Dögönyözést? – kérdezte egy unott rabszolga. – Te vagy az idegen herceg, mi? Ide feküdj. Szatürosz egy márványlapon találta magát Nesztor és Philoklész között. Mintha két, egyforma mintára készült szobor lettek volna – Nesztor fekete gránitból, Philoklész fehér márványból. Philoklész nem a legjobb formájában volt – több mint egy évtizede nem kellett háborúba vonulnia –, de őt sem lehetett volna hájasnak nevezni. Nesztor izomzata tökéletes, Hellász bármelyik gümnaszionjában megcsodálták volna. – Fiút vagy lányt? – kérdezte a törlőfiú. – Lepj meg – felelte Nesztor. Belépett egy nagydarab férfi, és dögönyözni kezdte Philoklészt. – Katona vagy, uram? – kérdezte. – A vállad alapján annak látszol. Nesztor felnevetett. – Spártai! – árulta el. – Itt meghúztál néhány izmot, uram – morogta a gyúró. – Rád férne egy kis könnyed mozgás. – Ezt az eszembe vésem – mondta Philoklész. – Hol van Therón? – kérdezte Szatürosz, miközben egy másik férfi az ő vállát kezdte el gyömöszölni. Aztán egy hatalmas hüvelykujj hatolt durván a lapockája alá, és fájt. – Árészra! – visított fel. – Glaukisz, légy olyan jó… a fiúnak valószínűleg ez az első igazi gyúrása – szűrte a fogai közt Nesztor. – Mindig fáj, uram. Szatürosz gyúrója felmordult, és kicsavarta a fiú karját, mintha pankration közben a földre akarná szorítani a fejét. – Aú! – kiáltott fel Szatürosz. A két harcos felnevetett. Aztán valahogy véget ért. Egy ponton kezdett jó lenni, egy másik ponton pedig olyan melegérzet öntötte el, mintha hosszan edzett volna. – Olajat, uram? – kérdezte a gyúró. – Csak egy kicsit – felelte Szatürosz. – A második függöny mögött, uram – segítette le a férfi a márványlapról. Szatürosz izmai teljesen ellazultak, lépni is alig bírt. A falakat erotikus jelenetek díszítették,
mindenféle nemű párokkal. Szatürosz nem volt képmutató, és tudta, hogy mennek ezek a dolgok – Tanaiszban még annyira sem létezett magánélet, mint Hérakleiában –, de néhány jelenet láttán azért elvörösödött. A második függöny egy kis szobát takart, ahol egy alacsony, barna hajú lányt talált. Nem lehetett sokkal idősebb nála. A lány felsegítette egy zsámolyra. – Illatosat? – kérdezte. – Cédrust vagy levendulát? – Csak simát, köszönöm – felelte Szatürosz. A lány elkezdte beolajozni. A kezei könnyedén, de hatékonyan mozogtak. – Mást is parancsolsz, uram? – kérdezte, miközben elkezdte olajjal bedörzsölni a fiú nemi szervét. – Köszönöm, most nem – felelte. Teljesen hétköznapi volt a hangja, nagyon büszke volt magára, hogy nem lepődött meg. – Akkor készen is vagyunk – mondta a lány olyan mélységes közönnyel, amitől Szatürosz megértette, hogy helyesen döntött. A jóllét, az eudaimónia izzásában ment fel a főlépcsőn, majd fordult egyenesen a testvére szobája felé. – Hogy van? – kérdezte. – Teremtőm, ragyogsz, mint egy isten! – mondta Melitta. – Már szebben veszi a levegőt. – Tudtad, hogy miközben beolajoznak a fürdőben, fel is ajánlkoznak? A nőknél is ez van? – Igen és nem – kuncogott fel Melitta. – De inkább nem bocsátkoznék részletekbe. – Elvörösödött, és mind a ketten elnevették magukat. Jó darabig nevettek. – Menj, öltözz fel, testvér! – mondta végül Melitta. – A szobádban vár egy rabszolga. – Intett a kezével. – Hirtelen olyan korba léptünk, hogy az emberek sugdosni fognak, ha meztelenül látnak minket együtt. Szatürosz elvörösödött. – Zeusz Szótér! – kiáltott fel. – Ez undorító! – A makedónoknál nem – vont vállat Melitta. – Kérdezd csak meg a barátodat, Drakónt. – Gonoszul elmosolyodott, a legtöbb tizenkét éves lány nem tudott volna így mosolyogni. – Az új barátaid mind azt hiszik, hogy most azt csináljuk itt bent. Szatürosz megfogadta, hogy soha többé nem megy meztelenül a testvére közelébe, és kicsörtetett a szobájából. A sajátjában már ott várta a lány a ruhatárból. – Bocsásd meg, hogy megvárattalak – mondta a fiú. A lány lesütve tartotta a szemét, de halványan elmosolyodott. – Ez kedves. Pihentem egyet, és megigazítottam az oldalvarrását. Vedd fel. Remek… nem csöpög rólad az olaj. Összekenné a szövetet. Előrenyújtott egy khitónt, egy gyönyörűen szőtt, könnyű gyapjúkhitónt, amelynek a szegése mentén két bíborcsík húzódott végig. – Soha nem fogja felvenni – folytatta a lány. – Sarcként jött valahonnan, de a fejére sem menne rá, nemhogy a testére. – Elmosolyodott. – Mindenesetre köszönd majd meg neki, amikor meghajolsz… csak, hogy fedezve legyek. – Hésztia, a tűzhely istennője vigyázzon rád! Mi a neved? – kérdezte Szatürosz. – Harmóné, uram. Tessék… úgy festesz, akár egy herceg. Már csak egy pár arany saru hiányzik. – Soha nem volt arany sarum – rázta meg a fejét Szatürosz. Harmóné felnevetett. – Én rabszolga vagyok, mégis négy párom van – közölte. – Furcsa hely a világ, az már biztos. – Elindult az ajtó felé, aztán megállt és megfordult.
Jutalmat vár. Szatürosz körülnézett, látta, hogy az összes holmija ott van, ahová a rabszolgák letették – még csak aznap délután történt volna? – El fog tartani egy darabig, míg megtalálom az erszényem – mondta. – Megvárom – felelte a lány. – Tudtam, hogy nemes lélek vagy. Szatürosz nem tudta, mi lehet az erszényben. – Harmóné – kérdezte, miközben levette a hálózsákját a halom tetejéről –, mennyi a tisztességes jutalom? Tudod, nem csinálok ilyesmit minden nap. A lány az égre emelte a tekintetét. – Tíz aranydareiosz megszabadítana – mondta, aztán felkuncogott. – Furcsa ember vagy. Egy-két obolosz tökéletesen elég bármiféle szolgálatért, amivel elégedett vagy, mármint a baszáson kívül. Az többe kerül, hacsak nem ingyen ajánlják fel. Szatürosz keze megállt a tarisznyája fölött. Ránézett a lányra. Az mosolygott. Jó tíz évvel idősebb lehetett, mint ő, és nem volt biztos benne, hogy felajánlkozott, és úgy érezte, nagyon zavaros hely a világ. El kellett fordítania a tekintetét – Harmóné megnyalta az ajkát –, és ahogy lenézett, a szeme megakadt egy tűn, ami heggyel kifelé állt a tarisznyája leffentyűjéből, alig néhány ujjnyira a kezétől. A tű hegye sötét volt valamitől, ami ráragadt… viasztól? Vagy méregtől. – Hádészra! – sziszegte Szatürosz. Hallott már mérgezett tűkről. – Harmóné, később foglak megjutalmazni. Menj, hívd ide Nesztort! A lány hallotta a hangján, hogy komolyan beszél, és elsietett. Szatürosz nem moccant. Földbe gyökerezett a lába a felfedezéstől, hogy valóban léteznek mérgezett tűk. Nagyon sebezhetőnek érezte magát. Próbált nem gondolkodni. Nem esett pánikba – csak lekuporodott a holmija mellé, míg oda nem ért Philoklész és Therón. Aztán megérkezett Nesztor is, egy szakasz katonával. Azt mondták neki, ne mozduljon, és újabb, vastag öltözetű katonákat hívtak. A testvére ott állt az ajtóban, a lakomához öltözve, feltornyozott, ezüsttűkkel rögzített hajjal, és az öklét harapdálta. Vastag nemezruhába bújt katonák rakták szét Szatürosz holmiját. Súlyos, vastag talpú katonai sarut viselő férfiak jöttek, és szó szerint kivitték a fiút a szobából. Nekitámasztotta a homlokát az egyik sima oszlopnak, és remegő kézzel és térddel vett néhány nagy levegőt. Aztán visszament az ajtóhoz. – Valaki kiadná a kardom? – kérdezte. Jó. A hangja legalább nem remeg. Ezt jól csinálta. Milyen ironikus! Melitta elmosolyodott. Philoklész döbbenten – és kicsit részegen – nézett rá. – Az egész az én hibám – mondta akadozó nyelvvel. – El kell mennünk innen – felelte Szatürosz. – Ha Kalliszta utazhat hordágyon, akkor szerintem még ma este induljunk. – A bokádnak kell még néhány nap – lépett elő Philoklész mögül az orvos. – Néhány nap múlva talán halott leszek – vágott vissza Szatürosz. Sikerült lepleznie a keserűségét. Philoklész odafordult Nesztorhoz. – Szeretnék elküldeni valakit a kovácshoz, hogy megkérdezze, útnak indítja-e egyáltalán a szállítmányát. Valószínűleg már el is indult… vagy lefújták az utat. Ha elindult, kíséretet kérek, amíg utolérem. – Majd én elmegyek hozzá – lépett előre Therón. – Nem – rázta meg a fejét Philoklész. – Mostantól kezdve egy pillanatra sem válunk el. Nesztor ideállít egy őrt Kalliszta mellé, míg vissza nem jövünk a lakomáról, aztán mindannyian Melitta szobájában alszunk, reggel pedig felpakolunk és elmegyünk.
– Mármint ha a türannosz engedélyt ad rá, természetesen – bólintott Nesztor. – Természetesen – bólintott vissza Philoklész. – Én is velük megyek – nézett Nesztorra Szophoklész. – Mindegyik kezelésre szorul még. – Téged a türannosz orvosának fogadtak fel – lepődött meg Nesztor. Szophoklész vállat vont. – Felelősnek érzem magam értük – mondta. Szatürosz az athénira nézett, próbálva kifürkészni a szándékait. – Menjünk a lakomára – szólalt meg Melitta. Amikor Szatürosz belépett a nagyterembe, ismét megdöbbent a hérakleiai Dionüszosz hatalmas méretén. A türannosz betöltötte az emelvényt, a klinéje háromszor olyan széles volt, mint a többi, és egyedül feküdt rajta. Groteszk látványt nyújtott, és rövidre vágott szőke hajától csak még kisebbnek tűnt a feje. Olyan volt, mint egy életre kelt óriás. Mindazonáltal vonzotta a tekintetet. Fehér khitónja makulátlan volt, a fején viselt arany babérkoszorú ragyogó Héliosz-szerű levélfüzérével és a lámpák fényében lángnyelvekként táncoló indákkal. Szatürosz és Melitta a tanítóik előtt, kart karba öltve, felszegett fejjel vonultak az emelvény elé, és a fiú érezte, miközben a türannoszra szegezte tekintetét, hogy a teremben mindenki más őt vagy a testvérét bámulja. A legfontosabb meghívottak klinéit körben állították fel, az emelvény előtt. A nők, akik részt vehettek a lakomán, székeken ültek a társuk mellett. A lakoma nem orgia volt, hanem vacsora, és amikor Szatürosznak sikerült elszakítania a tekintetét a türannoszról, látta, hogy a belső kör klinéin komoly arcú férfiak hevernek, velük egykorú asszonyok kíséretében – nem hetérákkal. Mielőtt elfoglalták volna a helyüket a körben, Szatürosz odafordult Philoklészhez. – Van valamilyen különleges illemszabály a türannoszokkal kapcsolatban? – kérdezte. – Légy udvarias – felelte Philoklész. – És ne tarts beszédet a népgyűlés szabadságáról. Therón elfojtott egy nevetést, aztán elhaladtak egy üres kliné mellett, és odaértek az emelvény előtti üres térségre. – Legyetek üdvözölve, Szatürosz herceg és Melitta hercegnő! – könyökölt fel a türannosz. – Nesztor, mutass be a nevemben italáldozatot az oltárnál az ikrek biztonságáért! Szatürosz észre sem vette, hogy Nesztor valahogy előttük érkezett a terembe. A fekete férfi a türannosz mögött ült, de most felállt, fogott egy áldozati tálat, és bort öntött a falba süllyesztett kis oltárra, amely fölött Dionüszosz isten arany és elefántcsont szobra állt egy falifülkében. – Dionüszosz áldása legyen rajtatok! – bólintott a türannosz. – És védelmezőnk, Héraklész ereje védelmezzen titeket! – Elmosolyodott, és egy ilyen kövér embertől kemény, veszélyes vigyor volt ez. – Csak nem egy kardot látok nálad, fiatalember? Szatürosz mélyen meghajolt. – Szívem örvendezik a… a kegyességednek, Dionüszosz. Köszönöm a vendégszereteted, köszönöm, hogy meggyógyított az orvosod, köszönöm a házad nyújtotta biztonságot, és köszönöm a bőkezűséged. Még a rajtam lévő ruhát is neked köszönhetem. – Ismét meghajolt, és a hangja kezdett elvékonyodni, ahogy úrrá lett rajta az idegesség. – Azonban… – Túlságosan cincog. – Azonban… kétszer is megpróbáltak megölni minket a tetőd alatt. Kérlek, bocsáss meg, és engedd, hogy magamnál tartsam ezt a kardot. – A végét nem értettem – mondta Dionüszosz. Nehézkesen megfordult, mire a kliné lábai megnyikordultak. – Nesztor, mint mond a fiú? Nesztor lehajolt, és a türannosz fülébe súgott valamit. Dionüszosz súlyosan bólintott.
– Legyen hát. Nagyon sajnálom, hogy ezek a bűnözők így bemocskolták a vendégszeretetemet. Most foglaljatok helyet, és együnk. Hogy van a rabszolgátok? – kérdezte hirtelen, résnyire összehúzott szemmel. – Életben marad – felelte Melitta. – De lehet, hogy örökre megnyomorodott. Dionüszosz végigmérte a lányt. – Van egy unokahúgom… Amasztrisz. Veled egykorú lehet. Leülnél mellé? – Örömmel – hajtott fejet kecsesen Melitta. Nesztor intett, és odavittek egy széket. Melitta követte a szolgákat, és leült egy vele egykorúnak tűnő lány mellé. – Te mellettem leszel – pillantott Dionüszosz Szatüroszra, és a balján lévő kliné felé intett. Szatürosz odament és leheveredett. Philoklészt és Therónt visszakísérték a külső körbe. Amint a tanaisziak elfoglalták a helyüket, Nesztor tapsolt, mire táncosok siettek be a terembe. Úgy táncolták el a tavaszi rítust, ahogy a falusi lányok a Fekete-tenger környékén mindenhol, bár talán kecsesebben, és miközben bemutatták az ismerős mozdulatsorokat, háromlábú kis asztalokon minden kliné mellé kivitték az első fogást. – Nesztor azt mondja, hogy el akarjátok hagyni a házamat – mondta Dionüszosz. Hatalmas teste még hatalmasabbnak tűnt attól, hogy az emelvény egy lábszárnyival a vendégei fölé emelte. Elég nehéz volt így beszélgetni, hiszen a feje négylábnyival volt a Szatüroszé fölött. – Uram, tudsz róla, hogy az a rabszolga… Tenedosz, Kinón intézője… szabadon járt-kelt a citadelládban? – meresztette ki a nyakát Szatürosz, hogy a türannosz szemébe tudjon nézni. – Ifjú Szatürosz, én mindenről tudok, ami ebben a kastélyban történik. Tudom, mikor baszik… vagy nem baszik… egy rabszolgalány valamelyik vendégemmel, és tudom, hogy mennyi pénzt kap érte. – A szájába vett egy apró falatot, és kacsintott. – Tenedosz miatt már nem kell aggódnod, és sok érdekes dolgot mondott, mielőtt a Hádészba ment. Szatürosz bólintott. Pontosan megértette a célzást. – Elárulta, ki a megbízója? – kérdezte óvatosan. – Igen és nem, ifjú herceg. Azt elismerte, hogy Sztratoklész oldalára állt, de azt állította… keserves kínok közepette is… hogy az a rabszolgalány, Kalliszta volt a főkolompos, és természetesen nem ő maga. – Ó! – kerekedett el Szatürosz szeme. – Ah, ártatlan fiatalság! Akit megkínoznak, bármit elmond, amivel csökkenteni reméli kínjait. Bármit. Nem feltétlenül az igazat. Sőt az igazat csak ritkán. – A türannosz fogott egy egész fürjet, és a szájába dugta. – Mi van az athénival? Ha szabad kérdeznem, uram. – Szatürosz maga is vett egy fürjet, amikor elé tartották a tálcát. – Elmenekült… még aznap éjjel. Hajón, azt hiszem. De biztos, hogy itt hagyta néhány emberét. – A kövér zsarnok a tenyerébe köpte az apró madárcsontokat, majd beletette a klinéjén lévő kis tálba. – Milyen kényelmes ez mindenkinek – jegyezte meg Szatürosz. – Sajnos egyet kell értenem. A helyedben gyanakodnék, hogy Dionüszosz türannosz is részese az összeesküvésnek – mosolyodott el. Szatürosz belekortyolt a borába. – Ez nekem is megfordult a fejemben – válaszolta. Igyekezett felnőtt férfi módjára megszólalni, de csak egy rémült kisfiú hangját hallotta. – Ám természetesen ha a halálodat akarnám, már halott lennél – kacsintott rá ismét Dionüszosz. – Elég lett volna meggörbítenem az ujjamat, Nesztor mind a kettőtöket kibelezett volna, és most valamelyik helyi mészárosnál árulnák a húsotokat. Vagy most is ihatnál mérget azzal a borral. Nem kóstoltattad meg senkivel. Sohasem tudhatod. Vagy megfojtathattalak volna álmodban valamelyik
rabszolgával. Felesleges ezen aggódnod… olyannyira a hatalmamban vagy, hogy az is lehetséges, csak én nem tudtam még eldönteni, miként szabaduljak meg tőled. Szatürosz erőt vett magán, és beleharapott a fürjbe. Fogalma sem volt, milyen az íze. Az elméje egyszerűen megdermedt. – A kardod szép darab, de megvéd vajon a méregtől? Vagy akár egy elszánt fegyverestől? Ha ártani akarnék neked, nem védene meg semmitől, és azzal, hogy viseled, rossz házigazdának állítasz be. Faragatlanság. – A türannosz megfordult az ágyán, és Szatürosz alulról megpillantotta a betétet tartó, pattanásig feszült bőrszíjakat. – Te azonban meg akartad mutatni. Talán úgy érezted, fel kell hívnod magadra a figyelmem. A fiúk csinálnak ilyeneket. Pózolnak. – A türannosz elmosolyodott. – Én is pózolok. Amikor valaki olyan öreg és olyan kövér, mint én, az emberek azt feltételezik róla, hogy mivel ronda, gonosz is. Te talán nem? Kalosz kalón? A szépség a jóság. He, fiú? És mivel én ilyen ronda vagyok, csak gonosz lehetek. Minden éjjel szüzeken teszek erőszakot, és talán még vérben is fürdők. He? – A férfi kihajolt a kliné szélén. – Úgyhogy amikor gonosznak neveznek, pózolok egy kicsit. Érted, fiú? Az ostoba, erőszakos alakok gyakran összetévesztik a jóságot a gyengeséggel, és a gonoszságot az erővel. Te okosnak látszol. Tudod, miről beszélek? Ami azt illeti, Szatürosz tudta. Felemelte a kupáját. – A rondaság erényére iszom, uram – forgatott ki egy közismert szállóigét. Akkor jutott az eszébe, amikor a türannosz a kalosz kalón kifejezést használta. – Nesztor, hallottad ezt? – ült fel Dionüszosz, és belereccsentek a kliné eresztékei. – A fiú egy őszinte bókkal ajándékozott meg! Nesztor felkuncogott. – A rondaság erénye, valóban. Jól mondtad, ifjú herceg. Azt hiszem, talán igazi barátok lehetünk. Mondd hát, mit akarsz. – Dionüszosz csettintett, és elkezdték felszolgálni a második fogást. Ugyanolyan büszkeséggel nézte a szolgáit, mint nemrég Kinón, aztán egy hírnök zavarta meg a nézelődésben. – Uram, én csak… – Szatürosz rámeredt a türannoszra. Mit akarok? – gondolta. Mivel Dionüszosz épp másfelé figyelt, körülnézett, és a tekintete Melittára siklott, aki egy elefántcsont berakásos széken ült a jobbján. Mellette, arcát szinte a testvére arcához nyomva az előző este látott néreisz foglalt helyet. Épp egy történetet mesélt Melittának, és mind a ketten nevettek. Melitta megérezte a fivére tekintetét, a másik lány pedig észrevette, hogy már nem rá figyel. Elfordította a fejét, ránézett Szatüroszra, és a pillantásuk találkozott. A lány szeme zöld volt. Szatürosz fejéből minden más gondolat kiröppent. Annyira zöld. Egy rabszolga hajolt az étkezőasztala fölé. A rabszolga egy ezüstkancsót fogott, és meg kellett volna kérdeznie Szatürosztól, hogy kér-e még bort. Ehelyett kinyitotta a száját, és a lakomázók zsivaja, a beszélgetések felerősödő és elhalkuló áradata, a legyek zümmögése és a tenger morajlása tört fel belőle, mint egy isten hangja. – Ezt a lányt akarod – mondta a rabszolga, és felemelte a kancsót. – Mit mondtál? – kérdezte Szatürosz. – Még bort, uram? – vinnyogta a rabszolga. Amikor Szatürosz visszanézett, Melitta és a néreisz megint együtt nevetett valamin. Rápillantott a rabszolgára. A fiú rémült volt. Persze a rabszolgák gyakran félnek. Egyre többet tudott a rabszolgákról. Felemelte a kupáját. A fiú töltött, és Szatürosz észrevette, hogy a kancsó majdnem üres. A fiú keze reszketett, és néhány csepp bor a klinére csöppent. – Semmi baj – mondta Szatürosz kedvesen, és egy intéssel elbocsátotta a fiút. Visszafordult a türannoszhoz. – Bosszút, uram. Bosszút akarok – jelentette ki. – És újjá akarom építeni a városomat.
– A bosszú teljesen értelmetlen, ifjú herceg – kortyolt bele Dionüszosz a borába. – Remélem, nincs még eleged a tonhalból. Az idei felhozatal egyszerűen mesés. Négy izzadó, felnőtt rabszolga körbecipelt egy hatalmas halat. Amikor Szatürosz körülnézett, rájött, hogy az előbbi fiú a kancsóval az egyetlen fiatal rabszolga volt a teremben. És most őt sem látta sehol. – A Boszporosz királya akarok lenni – mondta Szatürosz, és az ajkához emelte a kupát. – Korábban eszembe sem jutott volna, de Eumelész… Herón… rákényszerített. Dionüszosz összehúzta a szemét. Szatürosz letette a kupáját anélkül, hogy beleivott volna. Összeállt a kép. – Uram, szerintem ez a bor mérgezett. Dionüszosz összerezzent, mintha megütötték volna. – Ez súlyos vád. – Odaintett Nesztornak, aki azonnal mellé lépett. – Fogd azt a kupát, és kóstoltasd meg valakivel. A fiú szerint méreg van benne. – A türannosz egy intéssel elbocsátotta az őrség parancsnokát, és úgy fordult vissza Szatürosz felé, mintha semmi különös nem történt volna. – Nagyon helyes, hogy király akarsz lenni. Pénz kell majd hozzá és hadsereg. De tőlem mit akarsz? – Dionüszosz hangjából egyértelműen kihallatszott, hogy pénzre és hadseregre ne is számítson. – Engedélyt kérek, hogy elmehessek, és kíséretet. Barátomhoz, az athéni Diodóroszhoz szeretnék eljutni. – Szatürosz Nesztor távolodó hátát figyelte, míg csak el nem tűnt. Lüktetett a feje, és felötlött benne, hogy talán oda sem figyelve belekortyolt abba a borba. Vagy már korábban megmérgezték. Szédült. – Megkapod – bólintott a türannosz. A teremre csend borult. Egy másik bejáraton keresztül belépett Nesztor, a nyomában katonákkal. Az egyik egy döglött kutyát cipelt. Az összes ajtóhoz katonák álltak. A rabszolgák villámsebesen felsorakoztak a fal mellett, és őrök álltak melléjük. Nesztor odament az emelvényhez. Lehajtotta a fejét, mondott valamit a türannosznak, mire az összerezzent. Aztán Nesztor felemelte a hangját. – Elnézést kérek a kényelmetlenségért – jelentette be. – A lakoma véget ért, és ma éjszaka mindnyájan a türannosz vendégei lesztek. A katonák mindenkit elkísérnek a szobájába. Miután minden tisztázódott, haza is kísérnek benneteket. Még egyszer elnézést a kényelmetlenségért. A felelősöket meg fogjuk büntetni – nézett körül Nesztor –, méghozzá a legnagyobb szigorral. A vendégek elsápadtak, egy nő zokogni kezdett. A klinékhez katonák léptek oda, és kikísérték a meghívottakat. Szatürosz látta, hogy Therónt két fegyveres fogja közre, ahogyan Philoklészt is. – A borodat megmérgezték, ifjú herceg. A konyhában pedig átvágott torokkal találtak egy fiút. – A türannosz megrázta a fejét. – Gyűlölöm, hogy itt kellett történnie. Gyengének érzem magam tőle. És gyengének látszom tőle. – Vállat vont, az egész teste beleremegett. – Kísérjétek őket a szobájukba. Ifjú herceg, sok gondot okozol nekem… azonban rányitottad a szemem egy komoly veszélyforrásra is, amiért hálás vagyok. – Intett, és Nesztor odalépett Szatürosz klinéjéhez. – Uram – biccentett. Szatürosz talpra kászálódott. Melitta odament mellé, és együtt hajoltak meg a türannosz előtt, aki udvarias főhajtással viszonozta a tiszteletadást. – Remek gyermekek vagytok – mondta. – Remélem, életben maradtok. Szatürosz állta az óriás tekintetét. – Soha nem szeretném elfelejteni, hogy nem a szépség az egyetlen erény – felelte. Azzal sarkon fordult, de a szeme sarkából még látta, hogy a türannosz elmosolyodik. – Amikor készen állsz, hogy elfoglald a királyságod, gyere el hozzám – mondta Dionüszosz, a türannosz. – Azt hiszem, örömmel leszek a szövetségesed. – Azzal hatalmas termete ellenére fürgén felállt, és eltűnt a testőrei között.
– Nem rossz – jegyezte meg Melitta. – Azt hiszem, kezdesz belejönni a herceg szerepébe. – Csak érjem meg, hogy teljesen belerázódjak – vágott vissza a fiú, de aztán elvigyorodott. – Vigyázz, Lita! Lehet, hogy még meg is szeretem. Nesztor csak az ajtóig kísérte őket. – Drakón! – kiáltott ki. Az ajtón kívül sok vendég várakozott, és a türannosz őrsége durván, de hatékonyan megmotozott mindenkit. Az előkelőbbek némán dühöngtek. – Parancsnok? – tisztelgett az eléjük lépő Drakón. – Vidd vissza őket a szobájukba! – parancsolta Nesztor. – Előkészítem az indulásotokat – nézett az ikrekre. – Álljatok készen. – Azzal sarkon fordult és elsietett. Szatürosz rápillantott Melittára, és a lány megrázta a fejét. – Úgy érti, ne aludjunk el – suttogta. – Erre, hölgyem – mondta a katona. Amikor eltávolodtak a többi vendégtől és a katonáktól, a rabszolgák lépcsőjén felvezette őket a szobáikba. A palotában minden folyosón és minden sarkon őrök álltak. – Kezd egy kicsit túl gyakori lenni ez – morogta Drakón. – Köztünk maradjon… úgy húsz perce az őrök láttak felmenni egy férfit a rabszolgák lépcsőjén. Rákiáltottak… jobban tették volna, ha rárontanak… mire elmenekült. – A makedón vállat vont. – Mérget vitt valahová? Meg akart dugni egy rabszolgalányt? Ki a fasz tudja? Soha nem láttam még ilyet, csak otthon, a királyi udvarban. Szatürosz megállt a szobája ajtaja előtt. Hirtelen irracionális – vagy nagyon is racionális – félelem tört rá a sötét helyiségtől. – Átkutattatnád valakivel a szobámat? – kérdezte. – Még csak nem is vagyok szolgálatban! – sóhajtott fel Drakón. – Nem várhat reggelig? – Nem, nem várhat! – csattant fel Szatürosz. – Ide hallgass… valaki meg akart mérgezni. Előtte a testvéremmel próbálkozott, és Kallisztát… a rabszolgáját… majdnem meg is ölte. Anyám valószínűleg meghalt Pantikapaionban. Elszakadtam a barátaimtól és az ismerőseimtől, fogytán van a türelmem, és azt akarom, hogy vonszold be a segged abba a szobába, és vizsgáld át, vagy hívj valakit, aki megcsinálja! Megértetted? – A hangja éles volt, a hangneme gyilkos, és azonnal megbánta az egész kifakadást, amint befejezte. Drakón megdermedt. – Igenis, uram – felelte fagyosan. Odahívott két másik őrt, suttogva mondott nekik valamit, aztán lámpással a kézben átkutatták a szobát. Mérgezett tűket keresve feltúrták az ágyat, aztán hívtak két rabszolgát, hogy tegyenek rendet. Ugyanezt megcsinálták Melittánál is, arrébb téve a horkoló Kallisztát. Amikor végeztek, Szatürosz megpróbálta kiengesztelni a makedónt. – Bocsáss meg – mondta. Drakón megvetően nézett rá. – Ez a dolgom, uram. Most mennem kell. – Igen, az, Drakón. Sajnálom a kellemetlenséget, de valóban ez a dolgod. Drakón felszegett állal elment. Philoklész és Therón csatlakozott hozzájuk Melitta szobájában. Ledobták a csomagjaikat, és rájuk ültek. Aztán Philoklész átment Szatürosszal a fiú szobájába, összeszedték a holmiját, és átvitték a testvéréhez. Még mielőtt elrendezkedhettek volna, vértek zörgése hallatszott a folyosóról, majd Nesztor lépett be az elfüggönyözött ajtón. Egy karcsú, tetőtől talpig a köpenyébe burkolózott alak követte. – A türannosznak más dolga van – mondta Nesztor. – Engem küldött, hogy bizonyítsa, mellettetek
áll – tolta hátra a köpeny csuklyáját Amasztrisz, és tétován elmosolyodott. – És magam is el akartam búcsúzni. Nesztor elkísér titeket az istállókhoz. A türannosz azt akarja, hogy azonnal induljatok… amíg a palota le van zárva, és senki sem adhat hírt a távozásotokról. Utána eladja az összes rabszolgát a palotából. Az a fiú… aki a bort vitte neked… a mieink közé tartozott. – Szatürosz szemébe nézett, és elmosolyodott. A fiú elgyengült térddel támaszkodott a falnak. – A terembe sem lett volna szabad bemennie. Nem felszolgáló volt, csak egy konyhásfiú. De a többiek azt állítják, nem tudnak semmiről. – A lány vállvonogatása sokat mondó volt. – Úgyhogy reggel a bácsikám eladja az összeset. – Árészra! – döbbent meg Philoklész. – A palota összes rabszolgáját? – Meg fogom találni a felelőst – keményedett meg Nesztor arca. – És ezekben a rabszolgákban már nem bízhatunk meg. – A felelős az athéni Sztratoklész – jelentette ki Szatürosz. – És a segítője, Tenedosz. Nesztor a fejét rázta. – Sztratoklész elmenekült a városból, és Athén polgára. Szemmel tartjuk a házát, mást nemigen tehetünk. Jelenleg úgy tűnik, hogy az a rabszolga, Tenedosz, a hírvivője volt valakinek a palotában. – De hát csak tehettek valamit ellene! – tört ki Szatüroszból. – Fogjátok el! – Athén, ifjú herceg, nem szereti, ha a követeit zaklatják. – Nesztor csettintett az ujjaival, és két katona behozott egy nagy tál ragut. – Vagy ha megölik. Saját magam ettem ebből a tálból. A bor a sajátom. Egyetek, kérlek. Szatürosz nem habozott, elvett egy kenyeret az egyik katonától, fogott egy tálat, szedett bele, és enni kezdett. Melitta követte a példáját, aztán Philoklész és Therón is csatlakozott. Amasztrisz is letelepedett, egy tányérral a kezében. Úgy ültek Melittával a szobában lévő egyetlen széken, mintha testvérek lettek volna. – A nagybátyám azt mondja, Olümpiász és az ölebe, Kasszandrosz bűzét érzi az egészben. Olümpiász sötét erőket szolgál, és szereti a mérgeket. – Rápillantott Melittára. – Mi itt mind félünk Olümpiásztól. Amióta csak az eszemet tudom, félek tőle. – Sok makedón katonátok van – jegyezte meg Melitta. – Ennek is utánanézünk – bólintott Nesztor. – Nektek viszont mennetek kell, mielőtt az ellenségeitek sikerrel járnak. – Ránézett Philoklészre. – Te mióta vagy az ikrek mellett? – A születésünk óta – felelte Szatürosz. – Apám barátja volt. Őt nem gyanúsíthatod! Nesztor a fejét rázta. – Uram, én nem gyanúsítok senkit, viszont mindenkit ki kell kérdeznem. Szóval te vagy az a harcos, aki a Kineászról szóló történetekben szerepel? Remek. – Nesztor odabiccentett Philoklésznek, és visszafordult Szatürosz felé. – Úgy vélem, megbízhatóbb lenne, ha kevesebbet inna, de elég szilárdnak tűnik. Philoklész elvörösödött, aztán elsápadt. Nesztor a spártai haragjáról tudomást sem véve Therónra pillantott. – És mi van ezzel az atlétával, Therónnal? – mutatott rá Nesztor. – Őt mióta ismeritek? – A tanaiszi támadás óta velünk van – felelte Szatürosz nagyon halkan, és Melittára nézett. – Soha nem árulna el minket – mondta a lány. – Százszor is végezhetett volna már velünk. – Nesztor, miért történnek ezek a dolgok? – kérdezte Amasztrisz fojtott, szinte már rekedt hangon. – Hogy miért, hölgyem? – Nesztor vállat vont. – Az emberek mindenféle játékokat játszanak a hatalomért. Olümpiászt és a barátját, Kasszandroszt a játékszenvedély hajtja. Olümpiász olyan, akár egy macska… szeret eljátszadozni a prédájával. És meg akarják kaparintani Hérakleiát… meg Szinopét, meg az északi partvidéket is. – Nesztor szája kemény vonallá préselődött. – Amikor Olümpiász legutóbb észak felé nyújtotta a karmait, a ti apátok vágta le őket – mondta Szatürosznak. – Zoprüón a szeretője volt. – Felkuncogott. – Persze a makedón királyi udvarban mindenki a szeretője
volt valamikor! Szatürosz Amasztriszt bámulta, aki most még jobban hasonlított egy néreiszre. A lány viszonozta a pillantását, és a fiú alig bírta elviselni a zöld tekintet nyomását, ahogy a napégette ember sem bír a tűző napon állni. Szerette volna megérinteni azokat a göndör fürtöket, és megnézni, mi tartja olyan szorosan össze őket. – Kedvelem a testvéredet – mosolyodott el Amasztrisz, mintha csak évezredes barátok lennének, és rajtuk kívül senki sem lenne a szobában. – Én is – felelte Szatürosz, de egy erőtlen kuncogással elrontotta a riposztot. Nesztor birtoklóan Amasztrisz vállára tette a kezét. – Egy nap Amasztrisz fog itt uralkodni. Amasztrisz, ez a jóképű fiú egy pénztelen száműzött, és nem szentelhetsz neki egy csepp figyelmet sem. Ptolemaiosz környezetében fogsz férjet keresni… nagy hatalmú férjet erős flottával. Egy apa kedvességével mondta a szavakat. – Tudom, parancsnok – felelte a lány, és megint rámosolygott Szatüroszra. – Bámuld csak, ahogy akarod, ifjú herceg – mondta Nesztor. – Komoly erősségünk ő ebben a játékban, és nem neked tartogatjuk. – Egy középkorú türannoszt keresünk nagy flottával. Talán a szürakuszai megfelel – mondta a néreisz. – Erre neveltek. Az összes evezőállást ismerem. Szerintem tűrhető navarkhosz lennék. – Felnevetett, és Melitta felé fordította üvegzöld szemét. – Ha a fivéred visszaszerzi egyszer a vagyonát, te is ugyanebben a csónakban fogsz evezni, Melitta. Férjhez fog adni, hogy biztosítsa a partvidékét. – Ha meg akarja érni a másnapot, akkor nem – rázta meg a fejét Melitta. Beletúrt a fivére hajába, és Amesztrisz szemébe nézett. – A nagybátyád nem olyan, amilyennek látszik – jelentette ki. – Ha olyan lenne, megevett volna titeket vacsorára – bólintott Nesztor. – Azonban bosszantja, hogy valakinek a hatalmában állt, hogy gyengének tüntesse fel. Mennetek kell. Dönthettek, hogy a tengeren vagy a szárazföldön. A ti életetek, ifjú herceg… hogy döntesz? – Lehet, hogy csak egy ostoba fiú vagyok – felelte lassan Szatürosz –, de úgy gondolom, ha sikerülne eljutnunk apám barátjához, Diodóroszhoz, akkor biztonságban lennénk. Azok közül, akikkel együtt nőttem fel, sokan az ő zsoldosai lettek. – Miközben válaszolt, Szatürosz végiggondolta az elmúlt két hetet. Összepréselte a száját, és a testvérére nézett. – Lehetünk mi még valaha biztonságban? – kérdezte Melitta, hangosan kimondva fivére gondolatát. Philoklész még mindig a haragtól némán ütögette a kupáját. Therón rátette a kezét a spártai vállára. – Szerintem szárazföldön nagyobb biztonságban lennénk. Philoklész vállat vont. – Az én döntéseim mind rossznak bizonyultak – mondta. – Én csak egy részeges vagyok. Melitta felállt és odalépett a spártai elé. – Erre számíthatok tőled ezután, Philoklész? – kérdezte. – Mert ha nem fogsz gondolkodni, nem fogsz segíteni, csak inni fogsz, akkor akár itt is hagyhatlak. Therón hevesen rázta a fejét a spártai háta mögött. – Philoklész, kérlek, segíts! – szólt közbe Szatürosz. – Csak neked köszönhetjük, hogy túléltük az elmúlt két hetet. Vigyél el minket Diodóroszhoz! – Szárazföld – mondta Philoklész akadozó nyelvvel. – Lóháton. – A szárazföldön megyünk – fordult oda Szatürosz az őrség parancsnokához. – Szükségünk lesz hordágyra a rabszolgalánynak. – Minden készen áll, uram – bólintott Nesztor.
Rápillantott Szatürosz lábára, aztán jelentőségteljesen Kallisztára nézett, aki még mindig sápadt volt és alig bírt enni. – Mind sebesültek vagytok – mondta. – Úgy vélem, ha az uram megengedi, az orvost is magatokkal kellene vinnetek. – Nem tetszik nekem az a fickó – rázta meg a fejét Melitta. – Értem, mire gondolsz – vont vállat Philoklész. – Szükségünk lehet a segítségére, ha már én ilyen iszákos vagyok. Melitta szóra nyitott a száját, de Philoklész megelőzte. – Nem nő minden fán orvos – mutatott rá. – Biztonságos utat adjanak az istenek! – fohászkodott Amasztrisz. – Akkor leszünk biztonságban, amikor visszaszerezzük a hatalmat – mondta Szatürosz. – Philoklész nem erre tanítana, ha józan lenne. – Melitta igyekezett megőrizni a tartását. Ránézett új barátjára. – Bocsáss meg, Amasztrisz. Néha eszembe jut, hogy nincs otthonom. A másik lány felállt, és megölelte. Amikor végeztek az evéssel, Nesztor visszaküldte Amasztriszt a szolgálóival a saját lakrészébe. A lány még egyszer megölelte Melittát. – Írj majd Alexandriából! – kérte. – Micsoda kalandjaitok lesznek! Én meg feleségül megyek valami vénemberhez, akinek van flottája. – Elmosolyodott, aztán összeráncolta a homlokát. – Hesztia óvjon titeket! Nem úgy gondoltam, hogy mindenképpen legyenek kalandjaitok. Érkezzetek meg épségben! Hesztia vigyázzon rátok, és Artemisz, a szüzek védelmezője. – Elvörösödött, és újra megölelte Melittát. Amasztrisz egy évvel idősebb volt, mint az ikrek, Melitta viszont egy fejjel magasabb, Szatürosz pedig még magasabb. Szatürosz kezet nyújtott neki – úgy érezte, ez a legbátrabb tette egész életében –, és Amasztrisz elfogadta. – Vigyázz… magatokra – rebegte a lány elpirulva. – Te is, hölgyem. – Megcsókolta a kezét, ahogy Theróntól látta, amikor megcsókolta Kalliszta kezét. Amasztrisz felkuncogott. – A nagybátyám meg fog ölni ezért! – mondta, és elsietett a szolgálóival. Valami keményet hagyott Szatürosz kezében – egy gyűrűt. Nagyon szép gyűrű volt, vastag, tömör arany apró gránátkövekkel körülvett nagy, vörös kővel, amelyen parányi, mégis tökéletes emberalak látszott bottal és oroszlánbőrrel – Héraklész. Szatürosz felnézett a gyűrűről Amasztriszra – soha nem tartott még ilyen értéket a kezében. – Hermész óvja az utazókat! – szólt vissza a lány az ajtóból. – Azonban Héraklész győzedelmeskedik!
III. RÉSZ HŰTÉS
9. I. e. 316 Sztratoklész egy tűzvirágfa árnyékában, egy klinén heverészve nézte a nyugaton gyülekező viharfelhők alatt lenyugvó napot. Ezernyi dolog kavargott a fejében, de a naplemente szépsége magával ragadta, és íróvesszőért meg viasztábláért kiáltott. Azonban csak mások verseinek töredékei és Menandrosz sorai jutottak eszébe. Felnevetett. – Nem nagyon van min nevetnünk – rázta meg a fejét köhögve a másik klinén fekvő Lucius. – Ebben tévedsz – felelte Sztratoklész. – Élünk. Mások meghaltak, de mi, barátom, még mindig élünk. – El sem tudom mondani, mennyire… milyen hálás vagyok, hogy visszajöttél értem – mondta Lucius, a hangsúlya azonban inkább sértett volt, mint hízelgő – azt közölte Sztratoklésszel, hogy egy pillanatig sem várta el, hogy a megbízója a sebesülése után felkapja és kiverekedje magát vele a szorult helyzetből. – Milyen zűrzavar lett ebből az egészből! – sóhajtotta Sztratoklész. – Az igazat megvallva én tehetek róla, csak azt nem értem, miért. Mindegy… kedvellek, Lucius. Elegem van az ostoba gyilkosokból. Te úriember vagy. – Vállat vont. – Én sem tudom, miért mentem vissza érted. Lucius felnevetett. – Aú, a fenébe, ez fáj! – sziszegett. – Szóval… hogyan tovább? – Felgyógyulunk. Neked legalább egy hónapig pihenned kell… de valószínűleg tovább. Én egy hét múlva már elsántikálok, de edzeni csak egy hónap múlva kezdhetek el. – Vállat vont. – Aztán vissza Athénba, ahhoz a rohadt Demetriosz Phalerónhoz, aki majd elmagyarázza, hogyan kellett volna sokkal, sokkal jobban csinálnom. – Ő a főnököd? – kérdezte Lucius. – Mondták már, hogy egy rohadt barbár vagy? – Sztratoklész felnevetett, és csettintett, jelezve, hogy bort kér. Egy lángvörös hajú thrák lány kisietett a teraszra, töltött neki, majd eltűnt. – Demetriosz Phalerón Athén türannosza. Phoción fia. Kineász barátja, akinek a gyermekei ilyen csúfosan legyőztek minket. – Felsóhajtott. – Szélsőséges oligarcha, akinek a politikája kétszáz év demokratikus hagyományait teszi tönkre Athénban. – Lucius felé emelte a kupáját. – A főnököm. – Hogy lehet ez? – kérdezte Lucius. – Nem nagyon értem a ti görög politikátokat, de olvastam Arisztotelészt, és van fülem. Te demokrata vagy. Ha ő oligarcha, akkor nem vagytok barátok. – Lucius, ha megtanultam valamit az életemben, akkor az az, hogy a politikában nincsenek barátok. – Sztratoklész ismét felsóhajtott. – Nézd, semmi értelme megdönteni Demetriosz Phalerónt, ha emiatt elveszítjük Kasszandrosz szövetségét, és Athént feldúlják. El kell ismerni, hogy Demetriosz Phalerón zseniális, könyörtelen, és korunk legjobb diplomatája. És tűrhető költő. – Költő? – vonta fel a szemöldökét Lucius. Belekortyolt a borba, és elismerően felmordult. – A sebem úgy lüktet tőle, mint a tenger hullámzása, de mennyei az íze. – Felnézett. – Kié ez a vörös? – A házhoz jár – intett körbe Sztratoklész. – Gondolom, használhatjuk. – Ti, görögök, olyan gazdagok vagytok, hogy fel sem fogjátok – ingatta a fejét Lucius. – Egy nap majd jön valaki, és mindent elvesz tőletek. – Valaki már meg is tette – felelte Sztratoklész. – Úgy hívták, hogy Alexandrosz. Elvette a szabadságunkat, az életformánkat, és egy csapat zsoldost hagyott a kormányzatunk helyén. – Sztratoklész ismét vállat vont, belekortyolt a borba, és ránézett a visszatérő vörös hajú lányra. – Ha kell, az életemet adom a városom szabadságáért. – A lány magabiztosan mozgott, nyilván tudta, mit akar az itáliai. Talán azt nem tudta, hogy mit tegyen. – Sokat hallok a ti Alexandroszotokról – tűnődött Lucius. – Sokan azt mondják, isten volt. Mi,
latinok, nem hiszünk az ilyen ostobaságban. – De a jövőt a csirkék beléből jósoljátok meg? – vonta fel a szemöldökét Sztratoklész. Lucius felnevetett. – Azt tőletek, görögöktől tanultuk – vágott vissza. – Hé, te lány! Tudsz fuvolázni? Sztratoklész elhelyezkedett egy íróasztal előtt, és két rabszolga nyolckanócos lámpákat hozott neki. A latin meg a thrák lány elég nagy zajt csapott az emeleten, és Sztratoklész elmosolyodott. A latin olyan volt, mint Menandrosz valamelyik alakja – eltúlzott, komikus, emberfeletti –, míg csak nem mondott valami olyat, hogy olvastam Arisztotelészt. Sztratoklész összedörzsölte a két tenyerét és megszagolta az ujjain lévő koriandert. Megérte a kockázatot, gondolta. Szükségem van valakire, akiben megbízhatok… igazán megbízhatok. Lucius ilyen. Eszébe jutott a hérakleiai ház, a vér és a zaj, és a keze megremegett egy kicsit. A lamiai háború összes csatájában harcolt, és azokon felül még másik tízben – de szinte természetfölötti félelem szállta meg, ahogy ott állt a sötétben, a rettenetes spártaival szemben. De azért megtettem. Addig nézte a kezét, míg elmúlt a remegés. Azután kinyitotta a viasztáblákat, és írni kezdett. Sztratoklész Menandrosznak. Üdvözlet! Túl rég volt, hogy az Akadémia márványpadlóját koptattuk vagy a múzsákra füleltünk – vagy kifütyültük a kórust a színházban. Közös barátunk gyakorlatilag száműzött a Fekete-tengerhez – üzleti útra küldött, ami azzal fenyeget, hogy az életem végéig, vagy még annál is tovább tart. Számos alkalom nyílt, hogy megfigyeljem az élet nehéz és diadalmas pillanatait, és meg kell mondanom, sok nehézséget láttam, de csak kevés diadalt. Úgy tűnik, sikerült megszereznem a gabonát, amire barátunknak szüksége lehet, noha néhány üzleti ügy nem úgy alakult, ahogy terveztem. Hálás lennék, ha megmondanád neki, hogy ezzel a levéllel együtt az első szállítmányoknak is meg kell érkezniük. Azt is szeretném jelezni, hogy bizonyos politikai ügyek nem úgy alakultak, ahogy közös barátunk remélte. Azt beszélik, hogy Herón, Pantikapaion uralkodója megtámadta és lerombolta Tanaiszt – egy kis várost a Lazac-öbölben –, ám nem tudta elfogni az uralkodóit. Bár még gyerekek, és sok évnek kell eltelnie, mire bármilyen szerepük lehet a gabonakereskedelemben. Emellett üzleti ügyeim intézése során megtudtam, hogy a hérakleiai Dionüszosz sokkal nagyobb hatalommal bír a környéken, mint azt Athénban feltételezni szokás, és Herónnak, hencegjen bárhogy, esélye sincs megszerezni Hérakleiát vagy Szinopét. Erre való tekintettel talán megfontolhatnánk politikánk kiigazítását. Miután megfigyeltem, hogyan intézi az üzleti ügyeit, attól tartok, pantikapaioni üzletfelünk okozhat még nehézségeket, sőt akár veszélyes is lehet. Hérakleia hatékonysága és kultúrája ezzel szemben nagy benyomást tett rám. És rengeteg gabonája van. Azt is szeretném közös barátunk tudomására hozni, hogy a pantikapaioni üzletfelünk és a thrákiai barátunk között talán nem fog örökké tartani a barátság. Szabad kezet kérek a döntésben, ki mellé álljunk ebben az esetben, de várom a tanácsokat is. Addig is, a jövő hónapban be kell futnia Pireuszba a Pantikapaionból, Hérakleiából és Szinopéból gabonával megrakottan elindult hajóknak. Jussak eszetekbe, miközben kirakodják a szállítmányukat.
Gyönyörű hold alatt ülök, olyan csodálatos naplemente után, ami inkább illene a te íróvessződhöz és múzsák áldotta szellemedhez, mint az enyémhez. Kérlek, írj mihamarabb, és tudasd, mi történik a bagolyszemű Athéné figyelő tekintete előtt. Átolvasta a táblát, kijavított egy-egy rosszul megfogalmazott mondatot, majd kétszer átírta az egész levelet. Ezután tintát és papiruszt vett elő, és átmásolta a szöveget. Annyira elmerült az írásban, hogy észre sem vette, amikor Lucius mögé lépett a sötét szobában. – Marsra, testvér! Hiszen megvakulsz! – Sztratoklész összerezzent Lucius hangjára, de a keze szilárd maradt, a betűi pedig gyönyörűek lettek. – Te vagy írnok vagy, Sztratoklész, vagy egy rohadt arisztokrata – hajolt az asztal fölé Lucius. Sztratoklész hátradőlt és megmozgatta elmerevedett vállait. – Találd ki, melyik. Lucius leült egy összecsukható zsámolyra, és odanyújtott az athéninak egy kupa bort. – Ez az a Menandrosz? A drámaíró? Marsra és Venusra, testvér, mindig ilyen barátra vágytam! Nézd csak meg ezt a kurva házat! A miénk, csak kérnünk kellett. Ismered Menandroszt? – Kacsintott egyet. – Meg tudnám szokni ezt az egészet. Sztratoklész nem tudott ellenállni a kísértésnek. – Együtt nőttünk fel – vonogatta a vállát, majd rátette az egyik ujját az orra helyén tátongó sebhelyre. – Hermészre, de fáj az arcom! – Felnevetett. – Azelőtt jóképűnek tartottak. – Bah! – legyintett Lucius. – Most úgy nézel ki, mint egy hős. Vagy mint egy antihős. A tettek embere. Nem mint egy elpuhult görög arisztokrata. – Tovább olvasta Sztratoklész válla fölött a levelet. – Te sem kedveled jobban Herónt, mint én, mi? – Nem szeretem, amikor valaki a vállam fölött olvas – rázta meg a fejét Sztratoklész. – Elnézést! – dőlt hátra Lucius. – Nem, nem – rázta meg a fejét Sztratoklész. – Csak a megszokás. Amit leírok, az általában… titok. Gondolom, előbb-utóbb úgyis beavatlak mindenbe. De még nem tartok ott. – Elmosolyodott, hogy elvegye a szavai élét. – Ha úgy döntesz, hogy velem maradsz. Egyébként nem, szerintem Herón zseniális bolond… de inkább veszélyt jelent nekünk, mint szövetséget. Azt akarom, hogy Demetriosz Phalerón vegye rá Kasszandroszt, hogy vonja meg tőle a támogatását. – Újra megérintette az orrát, és összerándult. – Ezek szerint nem próbálkozunk többet a két gyerekkel? – kérdezte Lucius. Meztelen volt, és levendula- meg szegfűszegolajtól illatozott; igazi előrelépés, gondolta Sztratoklész. Sztratoklész megrázta a fejét. – Nem. Ostoba, és valószínűleg aljas parancs… de rosszabbat is megtettem már Athénért, és még fogok is. Szükségünk van Herón gabonájára. A gyerekeknek meg kell halniuk. Vannak még embereim Hérakleiában, és már mozgósítottam is őket. – Nem véletlenül mondanak titeket, görögöket ravasznak – jegyezte meg Lucius. – Olyan sok kémed van, hogy néhányat hagytál aludni vészhelyzet esetére? – Igen – sóhajtott fel Sztratoklész. Lucius felnevetett. – Meg kellene nedvesítened a kolbászodat, barátom! Aztán le kellene részegedned. Élj egy kicsit! Átküldőm hozzád a vöröst. Nagyon nyitott gondolkodású. – Ott még nem tartunk, hogy egy barbárnak kelljen nőt szereznie nekem! – tiltakozott. Lucius öblös, szívből jövő nevetésétől megrázkódtak az asztalon heverő viasztáblák. – Mars és Venus, barátom! Te aztán megéred a pénzed! – Felállt. – Hát, ha nem akarod… – Átsántikált a szobán, alig bírt ráállni sérült lábára. A lépcsőnél megtorpant. – Amit a titkokról
mondtál… az úgy lesz? – Bizonyosan – bólintott Sztratoklész. – A tiéd vagyok – mondta Lucius. Tudom, gondolta Sztratoklész, de nem mondta ki hangosan. Belekortyolt a borába, és még egyszer átfutotta a levelet.
10. Egész éjjel és egész nap lovagoltak, óránként váltva a lovakat, és kétszer cserélve az öszvéreket a hordágy alatt. Nesztor küldött velük vezetőket, két katonát – Philipposzt és Drakónt és Szophoklész, az orvos is velük tartott. Az athéni rosszul lovagolt, és azzal sem tett jót a hangulatuknak, hogy minden útkanyarulatnál panaszáradatban tört ki. A várostól délre vágtak át a síkságon, a mariandünosz helóták földjeinek és tanyáinak hosszú sora között. A földművesek a földjeikről figyelték őket, és egyszer egy nő, aki egy padon ült a kunyhója előtt, kiköpött utánuk. A vezetőik mariandünoszok voltak, és Szatürosz kíváncsi lett volna, bármelyikük – Glaukosz vagy Lokrisz – ugyanígy érez-e irántuk. Dél körül átkeltek a Kálész folyón, és azonnal el is kezdtek felkaptatni Bithünia hegyeire. A vezetőiket megdöbbentette a sebességük, és csatlakoztak Szophoklész meg Kalliszta sirámaihoz. Mire lenyugodott a nap, a két katona sem állta meg szó nélkül az iramukat. – És ti hódították meg Perzsiát? – gúnyolódott Melitta, melléjük ugratva. – Biztos gyalog mentetek. Ezzel egy órára elnémította őket. Letáboroztak a Kálész egyik mellékpatakja mellett, lábuk alatt a folyóvölggyel, a távolban, a láthatáron a tengerrel. Philoklész egész úton hallgatott. Szó nélkül szállt le a lováról, szertartásosan elővett egy kis amphorányi bort, és megitta. Therón rosszallóan nézte. A spártai ezután elaludt. Az ikrek csak nézték, fájdalommal eltelve, de képtelenül arra, hogy hangot adjanak érzéseiknek. A két katona sem szólt hozzájuk, így egy idő után fekhelyet készítettek Kallisztának, és maguk is nyugovóra tértek. Másnap reggel merev, sajgó izmokkal ébredtek. Kalliszta már fennhangon panaszkodott, de Therón napkelte után egy órával lóhátra parancsolta őket. – Nem értitek, ha elfognak minket, akkor végünk? – kérdezte. – Ezt jól verjétek a fejetekbe… még ha másnaposak vagytok is – tette hozzá, rosszallóan pillantva Philoklészre. – Nem lehet kibírni azt a tempót, amit tegnap diktáltál – morogta Drakón. – Adj egy kis pihenőt. – Maradj itt, ha pihenni akarsz! – vágott vissza Therón. – A hordágyat itt hagyjuk, és vágtatni fogunk. Gyorsabban kell haladnunk! Egy óra múlva Kalliszta hányni kezdett. Kiadta magából a reggelijét, és közölte, hogy képtelen akár csak még egy sztadiont lovagolni. – Vérzik a combom! – sírta. Therón odaléptetett mellé, leemelte a lováról, és keresztbe fektette maga előtt. – Tovább! – parancsolta. A déli megállásnál Drakón megkínálta Szatüroszt fokhagymás kolbásszal. – A tanítód egészen Eumenészig akar így vágtatni? – kérdezte. Szatürosz fáradtan rávigyorgott a makedónra. Örült, hogy a katona végül úgy döntött, nem dédelgeti a haragját. – Én és a testvérem napokig bírjuk csinálni ezt, egyfolytában. A fűtengeren így szoktunk lovagolni. – Én inkább meghalok – rázta meg a fejét Philipposz, aztán vállat vont. – De nem fogok. Majd meglátjátok. Nem fogok meghalni. Kalliszta zokogva feküdt egy füves folton. A pihenő végén Therón felkapta, mint egy zsák gabonát, és megint keresztbe fektette maga előtt a lován. – Ezek a rohadt hegyek tele vannak rablókkal – mondta Drakón, miközben körülnézett. – Túl gyorsak vagyunk nekik – vélte Philipposz. – Az atléta tudja, mit csinál – bökött az állával Therón felé. – Ezzel a sebességgel csak a port nyelhetik mögöttünk. – Éjjel őrséget kell állítanunk – töprengett Drakón. Feljebb húzta a térdeit, hogy tehermentesítse a
combjait, és megpróbált hátrébb csúszni a ló hátán. – Hercegem, te vállalsz egy őrséget? Úgy hallottam, jól forgatod a kardot. Szatürosz bizonytalanul félrenézett – sosem tudta ezekkel a katonákkal, hogy gúnyolódnak rajta, vagy dicsérik. – Vállalok egyet – mondta végül. Drakón előreugratott a heréltjével Therón mellé. – Három őrség? Te meg a spártai, én meg a fiú, és Philipposz meg a vezetők? – Alig leplezett megvetéssel nézett az athéni orvosra. – És te, Szophoklész? Te tudsz harcolni? – Inkább nem – rázta meg a fejét az orvos. – Rohadt nagy segítség vagy. És ti, helóták… veletek mi van? A vezetőik, Lokrisz és Glaukosz összenéztek. – Nekünk tilos fegyvert fognunk, uram – felelte Lokrisz. – Dárdát tudtok hajítani? – kérdezte Drakón. A két férfi körülnézett, aztán bólintott. – Parittya? – kérdezte Philoklész. Egy napja ez volt az első értelmes szava. A két helóta megint összenézett, és végül Lokrisz bólintott. – Tudunk bánni a parittyával – mondta. Drakón és Philoklész egymásra pillantott, és a makedón biccentett. – Akkor este készítsetek magatoknak parittyákat! – parancsolta. – Adok egy-egy dárdát, és engedélyezem, hogy használjátok. – Köszönjük, uram – mondta Lokrisz a makedónnak. A helóták mindenkit úrnak szólítottak. Este leültek a tűz mellé, szétbontottak egy bőrszíjakból csomózott iszákot, és parittyákat készítettek belőle. Olyan sebesen fonták össze a szíjakat, hogy Szatürosz nem tudta követni a mozdulataikat. Philoklész nézte, hogyan figyeli őket. – Spártában a helóták bármiből képesek fegyvert csinálni – szólalt meg. – A szpartiaták mindig elveszik a fegyvereiket, de szerencsétlen nyomorultak soha nem adják fel. – Beletúrt a szakállába. – Tíz parittyás bármikor legyőz egy hoplitészt. Józan vagy! – akarta mondani Szatürosz, de tudta, hogy hiba lenne. – Hetek óta nem tanítottál semmit – mondta inkább, mintha mindennapos dolog lenne, hogy leckét kér a tanítójától. – Az elmúlt három héten mást sem kaptál, csak leckéket, fiú – mosolyodott el halványan Philoklész. Szophoklész, az orvos elővett egy borostömlőt. – Tessék! – kínálta oda Philoklésznek. – Igyál egy kis bort! – Patkányhúgy! – tolta félre a tömlőt a spártai, és elővette a sajátját. – Kérsz belőle? – kérdezte. Veszélyesnek tűnt, úgy döfött a tömlővel Szatürosz felé, mintha kard lett volna. Szatürosz a sarkára ereszkedve, alkarjával a térdén támaszkodva ült. – Nem – rázta meg a fejét. – Nem kérek bort. És jobban örülnék, ha te sem innál. – Megbicsaklott a hangja. Félt Philoklésztől, mikor ilyen volt. – Miért kell ezt csinálnod? – Csak nem tudni akarod? – kérdezte keserűen a spártai, és inni kezdett. Az orvos dühös arccal nézte. Később Melittát is megkínálta borral, de a lány haragosan elutasította. – Tartsd meg a borod! – mondta, mire Szophoklész eloldalgott. Később, amikor mindenki a takarója alatt feküdt, Philoklész énekelni kezdett. Szatürosz nem ismerte a dalt, de pattogó ritmusával valamilyen harci éneknek tűnt. A spártai a tűz körül táncolt, lábait a dal ritmusára csapva a földhöz. A mozdulatai mintha a pankration elemei lettek volna, aztán a kardvívásé, végül a menetelésé. Gyönyörű tánc volt, és a spártai csak táncolt és énekelt, a saját örömére. – Rohadt spártaiak – morogta Philipposz.
– Csinálnotok kellene vele valamit – mondta Szophoklész. Mielőtt a Kutyacsillag felkelt, a spártai hirtelen leült, ahogy a fáról lerázott olajbogyó lehull a földre, és sírva fakadt. Hosszú éjszaka volt. – Komornak tűnsz, testvér – jegyezte meg Melitta. Ő nem tűnt komornak. A lovaglás valahogy felszabadította, és a szabadság kiült az arcára, amikor kapott egy lovat. – Harmóné arany sarui járnak a fejemben – felelte Szatürosz. – Négy pár volt neki. És a türannosz eladta. Ő felügyelte a ruhatárat… jó munka volt, szerette. Mi lett vajon vele? Drakón felnevetett. – Bármelyik bordély örömmel fogadja, kölyök. És ő szeret játszani. – Szajha lesz! – rázta meg a fejét Szatürosz kamaszos hévvel. – Aphrodité csöcsére, fiú! Már elnézést, hercegnő. Tán csak nem beleszerettél? Nyugodj meg, a talpára fog esni. – Vagy a hátára – jegyezte meg vigyorogva Philipposz. – A fivérem azt akarja mondani – szólt közbe fagyosan Melitta –, hogy Harmóné talán többet akart az élettől, mint azt, hogy a magatokfajta alatt izzadjon. Ezzel húsz sztadionra sikerült elnémítania a két makedónt. Később az athéni orvos felnevetett. – Meg sem fordul a fejükben, hogy esetleg a nők is emberek – mondta. – Szép volt! – Miért örül mindig, amikor összekülönbözünk valamin? – kérdezte Szatürosz Melittát. – Jártál már Athénban? – nevetett fel a lány. Szatürosz úgy tett, mint akit megütöttek. – Hát persze! – mondta. A déli pihenő után szembetalálkoztak egy karavánnal. Két hérakleiai kereskedő szállított negyven szamáron sót, timsót és lazúrkövet tíz fizetett őr kíséretében, akik közül kettő sebesült volt. Therón megállította a csapatot egy helyen, ahol az ösvény kiszélesedett a hegyek között, és félrehúzódtak, hogy a szamarak elférjenek mellettük. – Harcoltatok? – kiáltott oda Philoklész. Az egyik kereskedő odakocogott hozzájuk. – A következő utáni hágó tele van rablókkal… kiszolgált katonák. – Végignézett a csapaton, és megakadt a szeme a két lányon. – Jobban tennétek, ha visszajönnétek velünk. Meg fognak ölni benneteket a nőkért. Philoklész meglazította a kardját a hüvelyében. – Van eladó borotok? – kérdezte erőszakosan. A kereskedő visszahőkölt kissé. – Kereshetek egy tömlőt – morogta. Azt hitte, megfenyegették; látszott, ahogy felnézett a hegyoldalakra. Therón rosszallóan nézett Philoklészre, de a spártai nem figyelt rá. Egy ezüstbaglyot fizetett egy tömlő borért, ami hallatlan ár volt, és a kereskedő egyszerre nagyon barátságos lett. – Fogyaszd egészséggel! – kiáltotta. Miközben Philoklész a kereskedőre figyelt, addig Therón kivonta a kardját, és közvetlenül a spártai keze alatt levágta a tömlőt, hogy csak a nyaka maradt Philoklész markában. A földre zuhant tömlőből bugyogva ömlött a bor a porba. – Szállj le és nyald fel, ha annyira akarod – mondta Therón. Nem volt figyelmeztetés. Philoklész átlendült a kancájáról Therón kancájára, és a két férfi
összekapaszkodva zuhant le a ló másik oldalán. Philoklész érkezett felülre, és két gyilkos ütést mért Therón fejére, eltörve az orrát. Az atlétának azonnal eleredt az orra vére, és Szatürosz orra felsajdult együttérzésében. A fiú közelebb oldalazott a lovával, de egy makedón kar megállította. – Hagyd őket! – szólt rá Drakón. – A spártai rohadék megérdemelte már. Mellesleg szívesen végignézem. Therón a törött orra ellenére megragadta Philoklész karjait, és kezdte eltolni a spártait magától. Sikerült felemelnie a csípőjét, tanúbizonyságot téve hihetetlen erejéről, aztán elfordította, átbuktak és kiszabadult az ellenfele alól. Úgy szállt a por, mintha kutyák verekedtek volna, és Szatürosz látta, hogy Therón belemarkol Philoklész hajába, aztán a spártai ökle émelyítő csattanással sújtott le a korinthoszi fejére. – Tíz aranydareioszt teszek a spártaira! – mondta Philipposz. – Nem kellene szétválasztani őket? – kérdezte Szophoklész álmélkodva. A makedónok nem foglalkoztak vele. – Állom! Bolond vagy. Tessék – fordult oda Drakón Szatüroszhoz. – Te vagy a herceg, legyen nálad a tét. Therón fél kézzel a spártai haját markolva állt. Három erős ütést kapott, és az arca fájdalmasan eltorzult, de most előrelépett, megragadta Philoklész egyik karját, és a spártai, mintegy varázsütésre, a háta mögé csavart karral térdre rogyott a porban. – Add fel! – parancsolta Therón. – Baszd meg magad! – köpött ki a spártai. – Eltöröm a karod! – fenyegetőzött Therón, és tovább feszítette az ízületet. Philoklész dühösen felordított, és hátrarúgott a jobb lábával. Ahhoz képest, hogy nem tudott rendesen megtámaszkodni és komoly fájdalmai lehettek, alattomos rúgás volt, de Therón sem hiába versengett az olümpiai játékokon, elengedte ellenfele karját, elfordította a csípőjét, kikerülve a rúgást, aztán fogást váltott, mintha csak bemutatót tartott volna a mozdulatból. Ez alkalommal felfeszítette a spártai fejét és lefelé nyomta a jobb karját. – Add fel! – ismételte meg. – Vagy mi lesz? – kérdezte Philoklész. A vállízületébe hasító fájdalom ellenére sikerült elfordítania a csípőjét és Therón gyomrába mélyeszteni a könyökét. Kibontakozott a fogásból, és arrébb gurult. Amikor felállt, alig tudta megmozdítani a jobb karját. Melitta lecsusszant a lováról. – Ha nem hagyjátok abba, valamelyikőtök úgy meg fog sérülni, hogy nem tud majd a rablók ellen harcolni – állt meg csípőre tett kézzel. – Ha nem adja fel, az ostoba részegsége miatt mind meghalunk – felelte Therón. – Viselkedj férfi módjára, spártai! Nem adtam még bele mindent, te ostoba! Kitéphettem volna a karod. Azt akarod? Vagy muszáj úgy tenned, mintha elbírnál velem? – Szavak, szavak, szavak! – köpött ki Philoklész, és előrelendült. Villanás látszott, aztán reccsenés hallatszott, mint amikor eltörik egy faág, és aztán már csak Therón állt, a jobb kezét rázva. – Apollónra, a játékok védelmezőjére! – sziszegte. – Kurva spártaiak! Philoklész eszméletlenül feküdt a porban. Szophoklész fáradt, undorodó arccal leszállt a lováról, és odament hozzá, megvető pillantást vetve közben Therónra. Lokrisz és Glaukosz elkerekedett szemmel nézte őket. A karaván utolsó őrei elsiettek, és idegesen nevetgélve rendezték a fogadásaik tétjeit. Szatürosz odaadta a rábízott pénzt Drakónnak.
A két makedón és Therón együttes erővel feltette a spártait lovára, és nagyon lassan haladtak, míg magához nem tért. Szatürosz feszülten figyelte, aztán találkozott a tekintetük, és elmosolyodott. Philoklész rákacsintott. Szatürosz úgy érezte, mondania kellene valamit, de uralkodott magán, inkább jó tíz perccel később felemelte a kezét. – Állj! – mondta. Lecsusszant a lováról, és Philipposz segítségével talpra állította Philoklészt. A spártai egy ideig szó nélkül vezette a lovát, aztán fájdalmas arccal, a jobb karját nem használva visszamászott, és arcát az állat sörényébe temetve lovagolt tovább. Táborverésig egyikük sem szólt egy szót sem. – Kibírsz egy őrséget? – kérdezte Therón Philoklészt. A többiek mind őket nézték. – Ha veled leszek – felelte Philoklész. – Rendben – bólintott Therón. Philoklész körülnézett. – Mégis inkább az orvost akarom – gondolta meg magát. A hangsúlyából egyértelmű volt, hogy kötekedni akar. – Én nem őrködöm! – tiltakozott Szophoklész. – Ki kell pihennem magam! – Remek – bólintott Philoklész. – Akkor majd sűrűn rugdoslak, nehogy elaludj. Szatürosz nem értette, Therón miért nem szól közbe, de nem mondott semmit. – Beszélnünk kell – súgta oda a húgának. Melitta együtt érzően megrázta a fejét. – Therón tudja, mit csinál. Hadd csinálja. – Megdörzsölte az állát. – Valami készül… Philoklész és Therón között. Az orvosnak is köze van hozzá. Nem értem. – Philoklész készül valamire, és Therón is tud róla – felelte Szatürosz. Ő sem értette, és csak ez járt a fejében, mikor nyugovóra tért. Philoklész ébresztette, amikor rá került az őrség sora. A takarója alatt meleg volt, a testvére kényelmesen a hátához simult, a hegyi levegő pedig még nyáron is csípős volt. Mindazonáltal felkelt, elvette a felé nyújtott lándzsát, és leült a tűz mellé Drakónnal. – Csináltál már ilyet, fiú? – kérdezte a makedón. – Anyám sokszor állított őrségbe a fűtengeren – felelte Szatürosz. – Megyek, megnézem a lovakat. – Jó fiú – bólintott a makedón. Az őrség ideje alatt három-négy ilyen kurta párbeszédet váltottak, aztán Szatürosz visszabújt a köpenye alá, és elaludt. Másnap arra ébredtek, hogy eltűnt a két vezetőjük – elmenekültek vagy megszöktek, nehéz lett volna megmondani. Csak a két dárdát vitték el, amit rájuk bíztak, mást nem. A két makedón utánuk akart vágtatni, de Philoklész a fejét rázta. – Hogy találnánk meg őket? – kérdezte. – Ők voltak a vezetőink. Ismerik az összes ösvényt és hegyoldalt. Maradunk az úton. Lefelé haladtak, egy mély völgybe, és leérve megálltak ebédelni. A két makedón feszülten figyelt, de senki sem támadta meg őket. A lovak mellett állva ettek, majd pihent hátasokra ültek, és tovább mentek. Kalliszta halkan nyögdécselt. Most már ő is a saját póniján ült, és olyan nyomorúságosan festett, hogy senki sem nevezte volna gyönyörűnek. Az orvos folyamatosan a hegyoldalakat fürkészte. Egy óra múlva Drakón Szatürosz és Therón mellé ügetett. – Fémet láttam villanni a hegyoldalon – mondta. – Épp felettünk. – Én is észrevettem – bólintott Philoklész. – Mivel te vagy a vezetőnk, korinthoszi – fordult oda Therónhoz –, te mondd meg, mit csináljunk.
Therón körbenézett a csapaton. – Négy kiváló harcos, egy fiú, aki tudja, melyik végén fogja a kardot, és egy lány, aki szintén képes ölni, ha kell. Ha olyan bolondok, hogy ránk támadjanak, akkor megöljük őket. A rablók gyávák. – Nem, itt nem azok, atléta! – mordult fel Drakón. – Itt olyanok, mint Arbela és Isszosz, vagy az Athén és Makedónia közötti háború veteránjai. – Azé, amit a makedónok veszítettek el? – kérdezte Szophoklész. – Mi lamiai háborúnak nevezzük. A hangjából áradó ellenségesség még Melittát is meglepte, pedig ő sem kedvelte az orvost. Philoklész próbálta megmozgatni a jobb karját, de eltorzult az arca a fájdalomtól. – További jó ötletek, korinthoszi? Therón rámosolygott. – Mivel épp józan vagy, te is megmondhatod, hogyan tovább, Philoklész. Philoklész mozdulatlanná dermedt. Állta Therón tekintetét, majd kényelmetlenül hosszúra nyúló hallgatás után így felelt: – Inkább nem. Therón körülnézett. – Én megyek elöl. Amint lőni kezdenek ránk, vágtatni kezdünk. A lovaink pihentek, nem fognak utolérni. Ha az ikrek előveszik az íjaikat, annál jobb. – Már azt hittem, megfeledkeztél rólam – vigyorodott el Melitta, és elővette az íját a gorütoszából. – Tedd csak el! – szólt rá Philoklész. – Ne tudják, hogy észrevettük őket. Akkor vedd elő, amikor megtámadnak minket, ne előbb. És Melitta… ne hagyd, hogy elkapjanak. Megértetted? Ostoba voltam… vissza kellett volna fordulnunk a karavánnal. – Lehajtotta a fejét, aztán felpillantott Therónra. – Ne hagyd, hogy élve elfogják a gyerekeket! – Beszélj csak a magad nevében! – szólt közbe Philipposz, és kihúzta magát ültében. – Lássuk, hányat tudunk pokolra küldeni! Drakón bólintott, de összeszorított ajkai fehérek voltak. Therón a fejét rázta. – Ha visszamegyünk, biztosan meghalunk. Ha viszont átjutunk a rablókon… – Szerintem nem gondoltátok ezt végig – szólalt meg sápadtan az orvos. – Mi van, ha nagyon sokan vannak? Forduljunk vissza! Hérakleiában még mindig hajóra szállhatunk… – Nem fordulunk vissza – torkolta le Therón, felé sem fordítva a fejét. – Bolondok vagytok! – mondta az athéni. – Megőrültetek? Visszamegyünk egy napot az úton, és a lemegyünk gordioni hágón egy karavánnal! Forduljunk vissza! – Fröcsögött a nyála, miközben beszélt. – Elég ebből! – szólt rá Philoklész, de közben Therónra nézett. Szatürosz biztosra vette, hogy üzent valamit a tekintetével. Aztán a spártai a heréltje oldalába mélyesztette a sarkait, és előreugratott. – Én megyek elöl. A karom szart sem ér, inkább én kapjam az első lándzsát. – Az arcán látszott, hogy nem fog engedni az elhatározásából. – Van vértünk – emlékeztette Szatürosz. – Ha felvesszük, tudni fogják, hogy észrevettük őket – rázta a fejét Drakón. – Megállunk – vitatkozott Szatürosz –, és Melitta úgy tesz, mintha elmenne pisilni… legalábbis fentről úgy fog látszani. Mi meg úgy teszünk, mintha szarnánk, és közben felvesszük a vértet a khitónunk alá. Philipposz felnevetett, és hirtelen támadt elismeréssel nézett a fiúra. – Még nagy hadvezér lesz belőled, kölyök! – túrt bele Szatürosz hajába. Therón bólintott. – Megállunk! – Odafordult Melittához. – Jól van, hercegnő! – mondta kicsit túl harsányan. – Menj,
könnyíts magadon! Melitta a szégyenlős lány szerepét hitelesen alakítva bement egy szikla mögé az út bal oldalán, és hallották, ahogy magában morogva küzdeni kezd a khitónjával. Szatürosznak volt egy kis pikkelyvértje a kovácsműhelyből. A lejtő felőli oldalon leszállt a lováról, és dobogó szívvel, a lehető legkisebb feltűnést keltve odament a vezeték lovához. A vértjét kecskebőrbe tekerve helyezték fel a málha közé. Letette a földre, kitekerte, visszarakta a bőrt a kosárba, és felvette a vértet. Becsatolta a szíjakat, idegesen hallgatva, milyen zajt csap. Aztán átvetette a vállán a kardövét, és magára terítette a köpenyét. – Ez őrültség, fiam! – sziszegte Szophoklész. – Szólj a testvérednek, még elillanhatunk! A spártai a halálba megy, és minket is magával fog vinni. Szatürosz megmozgatta a vállát a vért alatt, próbálva helyreigazítani a mellkasán. Szorosnak érezte. Kicsatolta és újra meghúzta az egyik szíjat. Nem tudta, mit mondhatna az orvosnak, úgyhogy nem mondott semmit. Nélküle is épp eléggé félt. Szophoklész eloldalgott. A két makedón elég élethűen eljátszotta, hogy fogadnak, melyik tud messzebbre vizelni, majd panaszkodni kezdtek, hogy milyen sokáig tart a nőknek, aztán a fogadás eredményén veszekedtek, míg csak Philipposz meg nem fenyegette Drakónt, hogy lehugyozza. Szatürosz tudatáig végre eljutott, hogy harcolni fognak. Két levegővétel között jött a felismerés, és a mellkasa összeszorult, mintha a vértje még mindig túl szorosra lenne húzva. A tekintete találkozott a Philoklészével. – Félsz, fiam? – kérdezte a spártai. Szatürosz úgy döntött, bólint, semmint hogy vinnyogva szólaljon meg. – Én is félek – vigyorodott el egy pillanatra Philoklész. – De így úgysem fogok megölni senkit. – Felnyögött, miközben bedugta a karját a vértjébe. – Húzd meg a szíjat, fiam! – mondta. – Az orvos még nálam is jobban fél – bökte ki Szatürosz. – Hm – felelte Philoklész. Szatürosz felsegítette a spártaira a vértet. Kalliszta közben a combjai, a lovak és a világ miatt panaszkodott. Szatürosz úgy vélte, nem játssza meg magát. Az orvos a heréltjén ült, és úgy forgatta ide-oda a fejét, mintha bármelyik sziklából rablók ronthatnának elő. Aztán Therón odaüvöltött Melittának, hogy egy gyenge hólyagú hárpia, mire a lány előjött a sziklája mögül, lóra ült, és tovább indultak. Szatürosz alig kapott levegőt. Próbálta távol tartani a jobbját a kardja markolatától, a balját pedig az íjától. Az út itt meredekebb volt, és olyan sok éles kanyart írt le, hogy alig egy sztadionra láttak el kettő között. Fák egyáltalán nem nőttek a környéken, csak néhány csenevész bokor meg fűcsomó a sziklák között. – Bármelyik pillanatban támadhatnak – mondta Philipposz, és a következő pillanatban egy nyílvessző találta el Philoklész hátát. A nyílhegy nem ütötte át a pikkelyvértet. Philoklész felkiáltott és vágtára ösztökélte heréltjét. Szatürosz mögött az orvos lova megrémült, az athéni próbálta megfordítani az állatot a keskeny úton, hirtelen elzárva azt. Szatürosz körülnézett, látta, hogy egy nyílvessző repül felé, és félredőlve előrántotta az íját. A lova előreszökkent, ő a nyakába dobta a kantárszárat, és Philoklész mellett elvágtatva hirtelen a csapat élén találta magát – nem mintha vágyott volna rá. Két nyílvessző is eltalálta a hátasát, mire az állat lábai megrogytak. Szatürosz lerepült róla, tovább gurult a kavicsos úton, és leesett a peremén. Teljes testével a talajnak csapódott, és az ütéstől kiszorult a tüdejéből a levegő. A feje nagyot kondult. Eltelt néhány szívdobbanásnyi idő, mire megint tisztán látott. Fentről, az útról kiáltásokat hallott, majd fém csattogását. Aztán megint tudott levegőt venni, majd néhány másodperc múlva a lába is
megmozdult. Egy a testénél valamivel szélesebb párkányon feküdt. Felállt, összekapkodta a tegezéből kihullott nyílvesszőket. Tízet vagy tizenkettőt markolt fel, visszadugta őket a gorütoszba. Melitta kiáltott valamit, és Szatürosz hallotta egy nyílvessző süvítését. Lüktető fejjel odarohant a párkány végéhez, és felmászott egy nagy kőre. Amikor kibukkant a feje az út széle fölé, a Philoklész fölött álló Therónt pillantotta meg. Az atléta a bal karjára csavarta a köpenyét, a jobbjában kardot tartott, és egy ember feküdt előtte az úton. Philoklész féloldalra dőlve, két kézzel fogta az egyik térdét. Drakón és Philipposz hátrébb voltak, többen álltak körülöttük, Melitta pedig középen ült a lován, és folyamatosan lőtt az íjával. Szatürosz úgy vélte, nem látták meg. Felküzdötte magát az útra, és felállt, alig néhány lóhossznyira Theróntól. Nyílvesszőt illesztett az íjhúrra, kényszerítve magát, hogy lassan, pontosan dolgozzon, biztosan illessze a húrt a hasítékba. Vett egy nagy levegőt, felemelte az íjat, és csak ekkor engedélyezte magának, hogy vessen egy pillantást az alig tízlépésnyire zajló kétségbeesett küzdelemre. Therón egyik ellenfelét választotta ki. A rablók vértet viseltek, de Szatürosznak a világ minden ideje a rendelkezésére állt, hogy megcélozza a fickó bal combjának hátsó felét – könnyű célpont tíz lépésről. A rabló alól azonnal kicsúszott a lába, és a földre zuhant. Mindegyiken van vért. Szatürosz csak akkor döbbent rá erre, amikor Therón az egyik ellenfelétől megszabadulva színlelt támadást indított a másik ellen a kardjával, majd nagyot rúgott a pajzsába, amitől a férfi hanyatt esett. Therón a lába közé rúgott, aztán egy a nyakára mért döféssel végzett vele, de közben már újabb ellenfelet keresve körül is nézett. Therón harmadik ellenfele elkövette azt a hibát, hogy azt hitte, Philoklész harcképtelen. Amikor átlépett a spártai fölött, hogy hátba támadja Therónt, Philoklész jobb keze satuként szorult a bokájára. A spártai ezután a lábával ollóba fogta a rabló derekát, és ledöntötte a földre. Therón úgy lépett hátra Philoklész fölött, mintha előre eltervezték volna a mozdulatot, és elvágta a támadó torkát. Szatürosz újabb vesszőt tett az íjhúrra. A testvére lőtt, de elhibázta – egy íjászt vett célba a hegyoldalon, ám az lebukott. Szatüroszt azonban nem vette észre, a fiú viszont még látta. Ösztönösen lőtt, kicsit magasabbra és a szél miatt kicsit jobbra célozva. Izgatottan nézte, ahogy a nyílvessző a röppályáját leírva belefúródott a rabló oldalába. Szatürosz végignézte az egészet, viszont nem látta azt az íjászt, aki rálőtt. Hirtelen éles fájdalom hasított belé, mintha hideg vízbe zuhant volna, aztán minden elsötétült előtte. Krateaiban volt egy rabszolgapiac, bár nem túl nagy, éppen csak egy vörösre festett, vályogfalú ház súlyos faajtóval. A város azért létezhetett, mert itt ágaztak el a hegyi utak: az északi Gordion völgyei felé, a déli pedig elhaladt Manteneaón mellett, majd a nagy hágón át kiérkezett az évnek ebben a szakában perzselően forró Anatolé síkjaira. Egy kis rabszolgacsapat – valószínűleg tolvajok, akiket nem kisebb személy nevében fogtak el, mint a hérakleiai türannosz, legalábbis ezt állította a makedón ügynök – tartott Gordion felé. Szatürosz oldalán akkora zúzódás sötétlett, mint a feje, a közepe vörös volt és genny szivárgott belőle – ott fogta fel a pikkelyvért a nyílvesszőt, legalábbis nagyjából. A füle időnként még mindig megcsendült, és kétszer is le kellett tennie súlyos terhét, hogy hányjon. Az őrök rácsaptak botjaikkal, és csak nevettek a kínján, ahogy üríteni próbált üres gyomrán. Melitta meg tudta volna ölni őket. Soha nem kellett még ilyen terhet cipelnie: egy gabonával teli kosarat, amelyet némi fenyegetéssel sikerült venniük egy faluban. Gyakorlatilag ez volt a kis karaván összes élelmének a fele. És a vizük is kezdett elfogyni. A meredek falú völgyekben féltékenyen őrizték, és a helyi kiskirályok és rablóvezérek minden egyes korsóért súlyos árat kértek. Ugyanakkor új gazdájuknak lágy szíve volt. Megállt, hogy vizet szerezzenek és lepihenjenek
éjszakára, és ételt is vett nekik. Aztán felajánlotta két görög kereskedőnek megvételre az egész árukészletét – Szatüroszt és Melittát, a felnőttkor küszöbén álló, döbbenetesen szép és még szűz ikerpárt, meg a másik lányt, akiről sápadtsága és folytonos panaszai ellenére is látszott, hogy igazi szépség. Szatürosz meztelen volt, és az oldalán csúnya zúzódás sötétlett, a lányok viszont khitónt viseltek, és a köréjük csődülő férfiak hamarosan kiabálni is kezdtek, hogy őket is vetkőztessék le. Aztán a karavánt kísérő katonák egyike a lovaglóostora nyelével leütötte a legharsányabbat, ezzel el is némította az ingyen látványosságra ácsingózókat. Ennek ellenére sokan tettek ajánlatot az ikrekre, néhányan egész komolyat is, de a görög kereskedőknek készpénze volt meg pecsétje a zöldellő völgyek valamelyik hatalmasságától, és a helybéliek csak vágyakozva bámulhatták a lányokat – meg a fiút –, ahogy végül elvezették őket. Az egyik kereskedő a beszéde alapján spártai lehetett. Rengeteget ivott, még napközben is, és valószínűleg túl sokat fizetett a gyerekekért, mert a társa, egy boiótiai, rosszallóan méregette, miközben elindultak a déli úton. Senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze tőlük, görög létükre honnan van ilyen sok lovuk, vagy hogy a rabszolga-kereskedő és a katonái miért folytatták velük az útjukat. – Feltétlenül szükség volt erre? – kérdezte Melitta Therónt, miután maguk mögött hagyták a várost. Therón még mindig Kallisztát nyugtatgatta. A lány az ellenségéből a szeretője lett, a rablók támadása óta minden éjszakát együtt töltöttek. Úgy tűnt, kölcsönösen rajonganak egymásért, de Kalliszta a színlelt árveréstől szinte félőrült állapotba került. – Therón nem figyel – állapította meg Szatürosz. A bőre lebarnult a többnapi lovaglástól és a meztelen gyaloglástól. A lábai erősebbek lettek, mint valaha, de az első nap igazi kínszenvedés volt, és a bal karján még mindig élénkvörösen ragyogott a sebhely, ahol átütötte egy nyílvessző, az oldalsebe pedig, bár nem jelentett életveszélyt, minden lélegzetvételnél fájt. A katonák igyekeztek könnyíteni a helyzetén, de muszáj volt előadniuk ezt a rabszolgaszínjátékot ahhoz, hogy átjussanak a városon. Szatürosznak is cipekednie kellett, mintha rabszolga lett volna, és ettől csak még jobban égett az oldala, és a háta is megfájdult. A lehető legkönnyebb terhet kapta, de üres kézzel nem mehetett, mert azzal leleplezte volna az egész csalást. A vállaiban olyan izmokat fedezett fel, amiket a gümnaszionban még soha, és a mellizmai is jobban feszültek. – Még eljátszani is szörnyű volt a rabszolgaságot – mondta Melitta. – Tehát… szabadok vagyunk. Nem féltél, hogy soha nem leszünk már azok, testvér? – Én most már mindentől félek – felelte Szatürosz. – De igen, megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha megint ránk támadnának. Örökre rabszolgák maradtunk volna. – Bizonyos fokig – fordult hátra a lován Philoklész –, mind rabszolgák vagyunk. Az összecsapásban szerzett egy sebet a lábára, és Therón bort adott neki a fájdalomra. A spártai megint annyit ivott, vagy talán még többet is, mint a verekedésük előtt. – Nem láttam, hogy te gyalogoltál volna meztelenül a napon, tanítóm! – méltatlankodott Szatürosz. – Csak azt láttam, hogy az árnyékban borozgatsz! Az athéni orvos hangosan, gúnyosan felnevetett. – Ez az, fiú! – mondta. – Ne kíméld! Ez csak egy iszákos. Senki sem mondott erre semmit, és naplementéig szótlanul lovagoltak tovább. Gezától délre volt egy régi perzsa futárállomás, egy kis tanya, amely valószínűleg csak azért jött létre, hogy kiszolgálja a nagykirály futárjait. Később egy makedón veterán és a felesége költözött a házba, és a csapat tábort vert az udvaron, babot meg kenyeret kapott vacsorára.
– Gyakorolnunk kellene – mondta Therón evés után. Ivott a kútból, majd odanyújtotta a merőtálat Szatürosznak. – Egyre nagyobb és erősebb vagy. – Ahogy akarod – vont vállat Szatürosz. Therón megütötte. Nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy fájjon. – Ez egy gyerek válasza – mondta. – Az edződ vagyok. Te a tanaiszi Szatürosz vagy. Nem rabszolga és nem bolond. Viselkedj ennek megfelelően. A tanaiszi Szatürosz egy pillanatig némán ült a kút körüli sárban. Ezernyi válasz kavargott a fejében – keserűek, gúnyosak, csípősek, haragosak. – Természetesen igazad van – felelte végül. – Akkor jó. Gyerünk! – Elsétáltak a karámokat övező alacsony bokrok mellett, egy sík területre, ahol a kecskék rövidre legelték a füvet, és levetkőztek. Melitta követte őket. Szatürosz a karsérülése óta nem küzdött senkivel. Óvatosan felvette az alapállást, és a nagydarab korinthoszi körözni kezdett körülötte. Szatürosz rádöbbent, hogy teljesen másképp tekint a küzdelemre, mint amikor először álltak így szemben egymással, a tanaiszi palaesztra homokján. A legfontosabb változás az volt, hogy egyáltalán nem tekintette játéknak. Most már tudta, hogy a küzdelemben emberek halhatnak meg. Therónnak hosszú volt a karja, belépett, és két kézzel próbált fogást találni. Szatürosz hárított és előrerúgott, de néhány pillanattal később már a fűben feküdt, combján a kecskék nem régi ottlétének meleg és ragacsos bizonyítékával, a bal oldalában és vállában kínzó fájdalommal. – Ne légy ennyire óvatos! – mondta Therón. – Légy magabiztos! – Te könnyen beszélsz – morogta Szatürosz, miközben rávetette magát a korinthoszi egyik lábára. Therón félrelépett és előrelökte. Szatürosz kétségbeesetten próbált arrébb gurulni a rúgásai elől. Felállt és újra próbálkozott. Ez alkalommal közel ment, próbálva az edző kinyújtott karjain belül kerülni. Igyekezett magabiztos lenni, és igyekezetének köszönhetőn tele lett a szája fűvel. Felállt, és megint körözni kezdtek. Úgy döntött, megpróbálkozik egy fogással. Ennek hamar vége lett. Tíz esésig küzdöttek. Szatürosznak jó szolgálatot tettek megerősödött izmai: tízszer is fel bírt állni, és akadt egy-két ütése, ami méltó volt az ellenfeléhez. A tapasztalat, a súly és a karhossz azonban minden egyes összecsapásnál felülkerekedett. Meg a fájdalom. A vállsebe egyre jobban fájt. – Gyakoroljunk néhány fogást! – javasolta Therón a tizedik esés után. – Kezdesz fáradni, a testvéred meg unatkozik. Így hát Melitta és Szatürosz egymás mellé álltak, Therón pedig felváltva indított egyszerű támadásokat ellenük, hogy gyakorolhassák a kezek és a lábak hárítását. Amikor mindhárman hevesen ziháltak, felvette a ruháiról a kulacsát, és odaadta az ikreknek. – Nem úgy terveztem, hogy ilyen sokáig kelljen gyalogolnotok – mondta. – Drakón azonban biztosra vette, hogy követnek minket. Bithünia után délre kellett volna fordulnunk. – Túléljük – vont vállat Szatürosz, és hirtelen halvány öröm költözött a szívébe. – Túléljük! – fordult oda a testvéréhez. Napok óta alig váltottak néhány szót, és most hosszan megölelték egymást. Melitta megcsókolta a fivére orrát, majd Therónra nézett. – Rá kell vennünk Philoklészt, hogy hagyja abba az ivást – jelentette ki. – Végleg. Therón lehajtotta a fejét. – Philoklész… meg én… nehéz ezt elmagyarázni egy gyereknek. Azt hiszi, hogy cserbenhagyott benneteket, és úgy érzi… elhanyagolom Kalliszta miatt. – Felemelte a tekintetét és az ikrekre nézett. – És nem tudtok mindenről. Bízzatok bennem. És… bízzatok Philoklészben. – Én bízok – mondta Szatürosz. – Látom, terveztek valamit – vonta fel a szemöldökét Melitta.
Therón az alkarjával letörölte az arcáról a verejtéket. – Lehetséges – felelte. – Kalliszta egyébként sem lehetne a tiéd – fordult a fivéréhez Melitta. – Miért ne lehetne a Theróné? Philoklész pedig azért iszik, mert elátkozva érzi magát, nem pedig egy nagy szemű, ostoba lány miatt. – Visszafordult a korinthoszihoz, és Szatürosz arra gondolt, hogy egyre jobban hasonlít az anyjukra. – Holnap, miután átkeltünk a hágón – jelentette ki Melitta –, mind leszállunk a lovakról, együtt átkutatjuk az összes csomagot, és kiborítunk minden bort. Az utolsó cseppig. – Jó gondolat – biccentett Therón. – Amíg el nem érünk valahová, ahol lehet venni másikat. – Melitta, nagyon szeretlek! – mondta Szatürosz. Úgy érezte, mintha kezdene visszatérni a régi énje, és lehullana róla az elmúlt napok bőre. Melitta ismét megölelte. – Imádom, amikor ilyeneket mondasz – mondta komolyan, de Szatürosz még jobban magához szorította és csiklandozni kezdte a bordáit, míg csak fültövön nem legyintette. Egyikük sem látta, hogy Therón vigyorogva nézi őket. Másnap a katonák azt mondták, rablókat láttak az úton. Therón megállította a csapatot egy kis facsoport takarásában, és előreküldte Philoklészt meg Drakónt, hogy derítsék fel a környéket. Amint elmentek, a többiek levettek minden málhát a lovakról, kinyitottak minden kosarat, és az összes bort kiborították a porba. Az athéni a lován ült, és gúnyosan felnevetett. – Egy iszákosnak mindig van eldugott bora! – mondta. – Soha nem fogjátok megtalálni az összest. Szatürosz elengedte a füle mellett a szavait, és folytatta a keresést. Döbbenten látta, hány korsó van eldugva a csomagok között. Szinte az összes vértdarab között talált egyet. Aztán Philipposzra pillantva megint elámult, milyen szakszerűen végzi a makedón a kutatást. Philipposz a szájához emelt egy amphorát, kortyolt belőle egy nagyot, aztán odanyújtotta Szatürosznak. – Az utolsó húzás, amíg le nem szoktatjuk róla a spártait – kínálta a fiút. Szatürosz ivott egy keveset, aztán továbbadta az amphorát Melittának, aki szintén kortyolt. Therón és Kalliszta sem maradt ki. – És én? – kérdezte az athéni. – Majd kapsz te is, amint elkezdesz segíteni – vetette oda Philipposz. Visszapakolták a lovakra a málhát, mindent szorosan lekötöztek, és folytatták az útjukat. A móka táborveréskor kezdődött. Philoklész eleinte feltűnés nélkül kereste az italát, de aztán egyre jobban kiült az arcára a kétségbeesés. – Nincs egy csepp sem – lépett mögé Melitta, miközben a spártai az egyik, vértdarabokkal teli kosárban turkált. Philoklész haragos tekintettel fordult feléje. – Nincs, tanítóm. Egy csepp sem. Két nap az út visszafelé az utolsó faluig, és tíz nap a következőig. Mind szeretünk, és melletted fogunk állni – nyújtotta felé a kezét. Szatürosz elszorult torokkal nézte. Therón és a makedónok úgy tettek, mintha mással foglalkoznának. Az orvos szenvtelenül figyelte őket, mint aki unatkozik egy rossz színdarabon. Philoklész felmordult, majd néhány pillanat múlva sírva fakadt. Aztán elhallgatott. A hallgatás egy teljes napig tartott. A második éjjelen szerzett bort valahonnan, és meg is itta. Aztán rosszul lett – nagyon rosszul. Olyan rosszul, hogy mindent kihányt.
Az orvos végigmérte a köpenyén elterült spártait. Fintorogva a mellkasára hajtotta a fülét, majd megtapogatta a nyakát és a csuklóját. Összepréselte az ajkait, és megrázta a fejét. – Semmit sem tehetek – bökte ki. – Amikor valaki borral akarja megölni magát, akkor meg is fogja. Therón rámeredt az athénira, és addig itatott Philoklésszel sós vizet, amíg a spártai megint hányni nem kezdett. Aztán leült mellé, az ölébe húzta a felsőtestét, és sokáig átkarolva tartotta. Egyikük sem aludt túl sokat. Másnap Philoklész tehetetlenül hevert, levegőt is alig bírt venni. A makedónok egymás közt suttogva járták körbe a tábort, Szatürosz pedig hol a dárdavetést gyakorolta, hol a spártai mellett kuporgott. – Tényleg meg akarja ölni magát? – kérdezte Therónt. Kalliszta kecsesen leült melléjük. – Egyszer én is megpróbáltam végezni magammal – közölte tárgyilagosan. – És egyszer majdnem megmérgeztek – tette hozzá szinte gúnyosan, az orvosra nézve. Therón tekintete úgy járt ide-oda közöttük, mintha nagyon törné a fejét valamin. – Honnan szerezhetett bort? – ült le Melitta a rabszolgalány mellé. – Biztos nem találtuk meg az összest – vont vállat Therón. Melitta rápillantott Szatüroszra, aki megrázta a fejét. – Philipposz az összes kosarat megnézte. Figyeltem. Kiképezték őket az ilyen kutatásokra. Szophoklész odalépett hozzájuk, rátette a kézfejét a spártai mellkasára, és vállat vont. – Nem találtátok meg az összest. Mondtam, hogy nem fogjátok. – Odalépett Kalliszta mellé, és leült. Két ujját a lány nyakára tette, de az félreütötte a kezét. Az orvos csak mosolygott. Melitta Therón arcát nézte. Az atléta dühösnek tűnt. Szatürosz mindhármukat figyelte. Úgy érezte, van valami a lány és az orvos között. Ugyanakkor Therón volt Kalliszta szeretője. Szatürosz megdörzsölte az állát, és ahogy elfordította a fejét, a tekintete találkozott a Melittáéval. Egymás szemébe néztek, és hirtelen felvillant a megértés szikrája. – Hát persze! – mondta a fiú, továbbra is a testvére szemébe nézve. – A te csomagjaidat nem kutattuk át. – Elszakította Melittáról a tekintetét, és Szophoklészra nézett. – Nem tagadom, van egy kis borom – felelte az athéni. – De csak orvosi célra, meg saját fogyasztásra. Therón talpra ugrott. Amikor az orvos mozdulni próbált, fél kézzel visszanyomta. – Bontsátok ki a csomagját! – parancsolta. – Szeretem a spártait – szólalt meg váratlanul Kalliszta csak úgy, maga elé a levegőbe. – Nem érdekel, kit szeretsz, rabszolga! – mordult rá az orvos. – Nem akarom, hogy meghaljon – folytatta a lány. – Gyógyítsd meg! Szatürosz széttekerte az orvos derékalját. A külső rétege két kecskebőrből készült. Két khlamüszt, egy poharat, egy nagyon finom bőrtáskát, és két farkasbőrbe tekert amphorát talált benne. Az amphorák is nagyon szépek voltak – feketék, rajtuk fehér és vörös táncoló alakokkal. – Azokhoz hozzá ne nyúlj, te fiú! – szólt rá az orvos. – Hozd ide őket! – parancsolta Therón érces hangon. Szatürosz engedelmeskedett. Kalliszta hosszan Melittára nézett, és Melitta állta a tekintetét. Szatürosz látta őket, miközben visszament, és hirtelen megszédült egy pillanatra. Titkokkal volt körülvéve – még a testvérének is voltak titkai. Egymásra néztek. Az orvos Kallisztát bámulta, majd felpillantott. – Vigyázz rájuk! – mondta. – Khioszi bor… a legjobb! – Furcsán csengett a hangja. – Mondd meg neki, hogy igyon belőle! – szólalt meg Kalliszta álmatag hangon.
– Kuss legyen, rabszolga! – csattant fel az athéni. – Most már elég ebből a színjátékból! Melitta megrázta a fejét, és elszakította a tekintetét Kallisztáról. – Eldöntötted, kinek az oldalán állsz? – kérdezte. A rabszolgalány elfordította a fejét. – Most vagy soha – mondta Melitta. Kalliszta felnézett Szatüroszra. A fiú egyszerre mindent megértett, mintha maga Athéné súgta volna a fülébe az egész tervet. Előhúzta a kardját, és megállt a rabszolgalány mellett. – Meg tudunk védeni – mondta megnyugtatóan. Melitta pillantásán látszott, hogy örül, hogy a testvérének vág az esze. – Válassz! – szólította fel a lányt uralkodói hangnemben. Kalliszta lehajtotta a fejét, és az arcába hullott a haja. – Igazából nem orvos – mondta halkan. – Hazug ringyó! – kiáltott fel az athéni. – Pénzért öl – folytatta higgadtan Kalliszta. – Nem kell végighallgatnom ezeket a rágalmakat! – kezdett feltápászkodni Szophoklész, de Therón megfogta a vállát, és az athéni sziszegve vonaglani kezdett. – Kalliszta döntött, áruló! – fordult felé Melitta. – Megpróbáltál megmérgezni minket és őt, és most megmérgezted Philoklészt! – Bolondság! – nézett körül Szophoklész idegesen. – Lehet, hogy hercegnő vagy, de akkor is ostoba, mint minden nő. Megmentettem, amikor megmérgezték, és… Therón elszánt arccal még jobban megszorította a vállát. – A spártai mentette meg – mondta megfontoltan. – Akkor nem is vettem észre, de te csak nagy hűhót csaptál körülötte. Ő mentette meg – bökött az állával a spártai felé. – Ő már akkor is átlátott rajtad, te rohadék! – Mióta tudod? – kérdezte Szatürosz a testvérét. – Körülbelül két perce – felelte zord mosollyal Melitta. – Kalliszta tekintete árulta el, amikor meglátta a két amphorát. – Ezek szerint ő is benne van – vonta ki a kardját Drakón. – Igen – bólintott Kalliszta, majd felsóhajtott. – Pénzt és szabadságot ígértek. – Körülnézett. – Tartom az ajánlatukat, Kalliszta! – jelentette ki Melitta büszkén. – Néhány nap múlva szabad leszel. Szatürosznak ez túl gyors volt. Egyik lányról a másikra nézett. – Nincs bizonyítékotok! – tiltakozott az orvos. – Ez az egész őrültség! – Nekem nem kell bizonyíték! – förmedt rá Drakón. – A rohadt életbe, biztos úgy küldték az udvarba! Ki a megbízód, seggfej? – Megvillant a kardja, és lesújtott a markolattal az athéni fejére. Az orvost – ha valóban az volt egyáltalán – készületlenül érte az ütés, és a fejét fogva eldőlt. Therón mögé ugrott, és birkózófogásba fogta – két kezét a tarkójára téve a fejét előrefeszítette, a karjait majdnem törésig hátracsavarta. – Elég! – szólt rá az athénira. Az orvos ellenkezett, felkapta a lábait, úgy próbált kifordulni a fogásból, de akármit is akart elérni, nem bírt Therón közönyös szorításával. Szatürosz és Melitta megint összenéztek. – Élni akarsz? – lépett az orvos elé Szatürosz. Az athéni fel sem tudott nézni. – Persze – nyögte ki. Ha fensőbbségesen akart is megszólalni, nem sikerült. Rémültnek tűnt. Szatürosz Kalliszta felé pillantott, mielőtt folytatta volna. – Ha megmented Philoklészt, életben hagyunk. Ha elárulod a megbízód, elengedünk. – Körülnézett. Therón bólintott, és rövid tétovázás után Drakón is vállat vont.
– Tisztességes ajánlat, herceg. De másképp is ki tudom szedni belőle – mosolyodon el gonoszul Drakón. – Rohadt áruló. Kurva athéniak. – Milyen igaz, pajtás! – bólogatott Philipposz. Egy kicsi, elegáns kést tartott a kezében; kékes csillogása elárulta, hogy acél. – Adjatok egy percet… csak egy percet… és mindent elmond, amit csak akarunk. – Esküdj meg Zeusz Szótérra, hogy elengedsz! – visított fel Szophoklész. – Esküszöm Zeusz Szótérra, hogy semmilyen módon nem ártok neked, és ha elárulod a megbízód nevét, szabadon engedlek! – jelentette ki Szatürosz. – Esküdjenek a barátaid is! – követelte az athéni. – Esküszöm, hogy megparancsolom, hogy ne bántsanak – nézett körül Szatürosz. – Egy napig. – Esküszöm – bólintott Therón. – Esküszöm – mondta Melitta. – Esküszöm Zeusz Szótérra, hogy megérdemled a halált, és remélem, hamarosan utol is ér – fakadt ki Kalliszta. – De esküszöm, hogy nem bántalak. Ma! Philipposz és Drakón vállat vontak. – Ide hallgass, herceg! Ez komoly dolog. Ha elárulta a türannoszunkat, akkor az élete szart sem ér. Nem a te dolgod… – Megértelek! – szakította félbe Szatürosz. – De én itt vagyok, a hérakleiai Dionüszosz viszont messze. Egy nap kegyelem. Erre esküdtem. Egy napot kaphat. – Nem is tudom… – nézett Philipposz Drakónra. Drakón bólintott. – Esküszünk Zeusz Szótérra, hogy egy napig nem bántjuk. Philoklész felhorkant. – Megkaptad, athéni. Most mentsd meg. Vagy vele halsz. Az orvos zihálva kapkodta a levegőt. – A bőrtáskában… van egy kis fekete fiola… az az. Adjatok belőle egy keveset neki, vízben. Szatürosz maga kereste elő a fekete fiolát, miközben Therón lefogva tartotta az athénit. – Egy óra múlva fog csak hatni – vinnyogta az orvos. – Addig így fogsz tartani? – Megrázta a fejét. – Minden a feje tetejére állt. Már halottnak kellene lennie. Mindannyiótoknak halottnak kellene lennetek. Senki sem méltatta válaszra. Drakón vizet melegített, Szatürosz pedig az orvos utasításait követve öntött bele a fiolában lévő narancsszínű porból. Amikor elkészült, a spártai szájába kanalazta a főzetet. – Most halljuk a megbízód nevét! – követelte Drakón. Az athéni vállat vont. – Sztratoklész… ő bérelt fel. – Körülnézett. – Most pedig engedjetek el. Melitta a fejét rázta. – Drakón, mióta van ez az alak a türannosz udvarában? – Két hónapja? – vont vállat Drakón. – Nagyjából Héraklész ünnepe óta. – És mióta van Sztratoklész Hérakleiában? – kérdezte Szatürosz, főleg azért, hogy megmutassa, érti, mire akar a testvére kilyukadni. Philipposz eltátotta a száját, Drakón pedig nyilvánvaló csodálattal meredt az ikrekre. – Ti ketten aztán jól csináljátok ezt, ugye tudjátok? – álmélkodott a makedón. Szophoklész csalódottnak tűnt. Szatürosz szinte csodálattal adózott a bátorságának – ő ebben a helyzetben összecsinálta volna magát a rettegéstől. Ám a gyűlölete egyre erősebb lett. Az athéni csak a megvetését éreztette minden hazugsággal. – Sztratoklész bérelt fel – ismételte meg Szophoklész. – Még jóval azelőtt, hogy bármelyikünk is
Hérakleiába ment volna. Melitta kiköpött – a szakák így fejezték ki a megvetésüket. – Hazudsz! – mondta. – Mind megesküdtetek! – tiltakozott az athéni. – Engedjetek el! Mindent elmondtam, amit el kellett mondanom! Szatürosz megpróbálta utánozni Philoklész beszédstílusát. – Elég nagy képmutatás lenne úgy tenned – kezdte –, mintha az árulásod és a gyilkossági kísérleteid után a mi részünkről lenne becstelenség, ha megszegnénk azt, ahogy te értelmezed az eskünket. – Vállat vont. – De csodállak, amiért megpróbáltad – tette hozzá. A fenébe, ez jó volt, és még a gúny is kihallatszott! – Sztratoklész – makacskodott az orvos. – Ez minden, amit tudok. – Ennél többet tud – szólt közbe Kalliszta. – Halott vagy, ugye tudod? – acsargott Szophoklész. – Kurvára halott. Mind halottak vagytok. Tükhé eddig megóvott titeket… soha életemben nem voltam még ilyen balszerencsés, mint az elmúlt három hétben, és ennek a részeges kurafinak valahogy sikerült végig távol tartania az ételetektől, míg csak rá nem jöttem, hogy ez nem lehet pusztán balszerencse. Úgyhogy baszd meg magad, Kalliszta! Tudom, hogy tudod, hogy kell. Persze nekik is elmondhatom, hogy mi csináltál velem. Therón tudja, hányunknak tetted szét a lábad? Therón a lány felé fordult, aki a tenyerébe temette az arcát. – Ettől talán észhez térsz, te hűtlen kurva! – köpött ki Szophoklész. – Tudja, ki a megbízója… a megbízónk – rebegte Kalliszta, és felsóhajtott. – Gyűlölöm! Halálra rémít. Bárcsak megölnétek! De ő is tudja, ki az. – Úgy nézett körül, mintha arra számított volna, hogy a kis völgyet hirtelen elárasztják az ellenségeik. – Olümpiász. És igen, Therón… lefeküdtem vele, amikor kényszerített rá. Minddel lefeküdtem, amikor azt parancsolták. – Halott vagy! – ismételte meg Szophoklész. – Remélem, a torkodon akad a következő fasz, amit a szádba veszel, kurva! Ringyó. Spermazsák. Therón a fogát csikorgatta dühében, arcán vörös foltok gyúltak, és ökölbe szorította a kezeit. Szatürosz fejbe rúgta az athénit. Erős rúgás volt, valószínűleg eltörte a fickó állkapcsát. – Ezt azért kaptad, mert a szádból is méreg fröcsög, áruló! – lépett hátra. – Szégyent hozol minden férfira. – Végezzünk vele! – javasolta Drakón, és Philipposz kése megint kéken villant a napfényben. – Figyelj, kölyök! – fordult oda Szatüroszhoz. – Ezt a játékot nem játszhatod a szabályok szerint. Drakónnak igaza van. Engedd, hogy végezzünk vele. Szophoklész rájött, hogy túl messzire ment. Alig tudott megszólalni, de valahogy sikerült neki. – Ne… megesküdtetek! Higgyetek nekem… a lány bolond! Azzal, hogy kimondta azt a nevet, mindőtök halálos ítéletét aláírta, és valószínűleg az enyémet is. Nem mondjuk ki azt a nevet. Megesküdtetek. Engedjetek el! – A megvető bátorság álarca semmivé foszlott. Szatürosz mindezt bizonyos szempontból nagyon tanulságosnak találta. Megtanult valamit az uralkodás játékáról, és valamit a bátorságról is. És a gonoszságról, ha ez volt a megfelelő kifejezés. – Ne tedd! – suttogta Philoklész. – Tessék? – kérdezte Szatürosz. Ránézett a spártaira, aki fehér volt, mint a kréta, csak a szemeit fogták körbe vörös karikák. De nyitva voltak a szemei. – Az eskü… az istenek. – Philoklész éppen csak felemelt feje visszahanyatlott a takaróra. – Lita? – nézett a testvérére Szatürosz. – Anya kibelezné, mint egy halat – felelte a lány szaka nyelven. – Apánk elengedné – felelte a fiú. – Igen – bólintott pillanatnyi töprengés után Melitta.
Szatürosz odalépett az áruló elé. – Ide figyelj! – szólt rá. – Az jár a fejedben, hogy bosszút fogsz állni ezen a lányon, rajtam, a testvéremen. – Látta a férfi dühét, tehetetlenségét, rosszindulatát. Ez az ember azért kezdett el gyilkolni, mert gyenge volt. Szatürosz tisztán látta ezt. Ez is nagyon tanulságos volt. – Én azt mondom – hajolt közelebb –, hagyd az istenekre, hogy eldöntsék, ki éljen és ki haljon meg! Ezennel a Fúriák gondjaira bízlak, esküszegő, az úrnőddel együtt. – Felegyenesedett, és vett egy nagy levegőt. Nyomást érzett a mellkasában, de volt valami a levegőben. Moira. – Adjatok neki egy lovat! – fordult Szatürosz a katonákhoz. – De hát… – kezdte feszengve Drakón. Therón bólintott. A keze még remegett, de a hangja nem. – Adjatok neki egy lovat! A felszereléséből semmit. Az athéni néhány perc múlva elvágtatott. Másnap sem indultak tovább. Szatürosz visszatartotta a két makedónt, míg a nap oda nem ért, ahol akkor állt, amikor az esküt tette. Akkor elengedte őket. – Közel vagytok Eumenészhez – mondta Drakón, miközben lóra ült. – Ide érzem a görög leheletét. – Lenyúlt, és kezet fogott Therónnal, majd Szatürosszal. – Sokra viszed még, fiú… ha az istenek azt teszik, amit tenniük kell. – Mely esetben mi is végzünk azzal az athéni szarzsákkal, még holnap este előtt – tette hozzá Philipposz. – Jó utat! A két makedón elvágtatott a délutáni napsütésben, megfosztva a csapatot jó adag trágár beszédtől és vidámságtól. Szatürosznak nyomban hiányozni kezdtek. Ám legalább Philoklész jobban lett, ha szótlan is maradt. Másnap reggel Philoklész sápadtan ébredt, de fel tudott kelni a fekhelyéről, és némi izzadás árán a lovára is fel tudott ülni. Két nap múlva megkezdték az ereszkedést a hegyekből a nagy déli síkságra. A harmadik napon az ikrek közrefogták Philoklészt, miközben reggel összeszedte a holmiját. – Azért jöttünk, hogy köszönetet mondjunk – kezdte Melitta. – És hogy megkérjünk, maradj velünk – vette át a szót Szatürosz. – Bocsásd meg, hogy olyan sokáig nem jöttünk rá, milyen játékot játszol az orvossal. – Biztosnak kellett lennem – felelte Philoklész, és megrázta a fejét. – Régen nagyon jó voltam ebben a játékban, gyerekek. Azt hittem, el tudom kapni és a megbízója ellen tudom fordítani, vagy legalább arra felhasználni, hogy figyelmeztessen a többi veszélyre. De túlravaszkodtuk egymást – sütötte le a szemét. – A bor nem segít. Ittam, amikor józannak kellett volna lennem, és majdnem elveszítettem… mindent. – Butaság! – szólt rá Melitta. – Megmentettél minket! Ne kezdjünk el itt drámázni, mester! Nélküled már nem élnénk. – Szégyent hoztam magamra. Semmi hasznomat nem veszitek, és tanítani sem tudlak többé azok után, hogy… hogy… – A spártainak elcsuklott a hangja, és valami zokogásszerű nyögés tört fel belőle. – Ülj fel a lovadra, és lovagolj mellettem! – parancsolta Melitta. – Szrajanka és Kineász lánya vagyok, és megesküdtél, hogy megvédesz. Kérlek, tartsd magad az esküdhöz. Nem kellenek kifogások. – Pontosan erre gondoltam – felelte Philoklész, majdnem teljesen normális hangon. – Azért parancsolgathatsz így nekem, mert olyan sokszor cserbenhagytalak. Nem taníthatok nektek etikát. Tőlem csak a gyengeséget tanulhatjátok el.
– Lószarszagot érzek – fintorgott Melitta. – Hiszen te védtél meg az orvostól is! – Bah! – legyintett Philoklész, és elfordult. – A részegek szerencséje. Bolond vagyok, és már nem tudom játszani ezt a játékot. – Állj! – kiáltott rá Melitta. – Ide hallgass, Philoklész! Ötvenszer mentetted meg az életünket. Többel tartozunk neked, mint amit valaha vissza tudunk fizetni. – Megrázta a fejét. – Vigyél el Diodóroszhoz, és utána elengedünk, ha ez a kívánságod. Philoklész nem fordult vissza feléjük. – Jól van – morogta. Szatürosz úgy nézett a testvérére, mint aki szellemet lát. – Biztosan tudod, hogy mit csinálsz? – kérdezte. – Nem – vont vállat Melitta. – Azt teszem, amit szerintem anya tenne. – A fivére vállára hajtotta a fejét. – Mi a baj az emberekkel? Aphroditéra és Árészra, testvér! Kalliszta úgy tesz, mintha csak a baszással tudna beszélni, Philoklész iszik, hogy elfelejtse azokat a dolgokat, amiket miattunk kellett megtennie, Therón azt hiszi, kudarc az élete, mert nem nyert a játékokon… csak az a két katona viselkedett felnőtt módjára, de azok meg könyörtelen gyilkosok. Ezt jól mondtad, testvér. – Azt hiszem, felnőttnek lenni nehezebb, mint amilyennek látszik – felelte Szatürosz. Melitta elfojtott egy nevetést. – De ne feledd – folytatta Szatürosz – a legnehezebb még mindig az, hogy életben maradjunk, bár szerintem ez már menni fog. – Ne kísértsd a sorsot, testvér! – csóválta a fejét Melitta. Négy nap múlva megtalálták Eumenész seregét – illetve az találta meg őket. Néhány perccel azután, hogy leereszkedtek az utolsó hegylábról Karia síkjára, fegyveres lovasok vették körül őket. – Hé, gyerekek, nem kószáltatok el kicsit túl messzire otthonról? – kérdezte a vezérük. Az ezüstcsúcsú thrák sisak alól vöröses-őszes szakáll lógott ki, és tigrisbőrt használt nyeregtakaróként. – Diodórosz! – visította Melitta, és átölelte a férfi vértbe bújtatott törzsét. Diodórosz félrehajtotta az arcvédőit, és feltolta a feje tetejére a sisakját. – Mi történt? – kérdezte. – A városnak vége – felelte Szatürosz. – Herón megölte anyánkat. – A hangja még most, két hónap után is elcsuklott, amikor kimondta. – Upazán elfoglalta a völgyet. Diodórosz úgy nézett, mint akit megütöttek, aztán sírva fakadt. A hír gyorsan terjedt a lovasok közt, dühös kiáltások harsantak, és sokan előrelovagoltak, hogy megöleljék az ikreket. Egy hatalmas, szőke férfi, aki majdnem olyan öregnek tűnt, mint Diodórosz, leszállt a lováról és kivonta a kardját. Letérdelt a porba, és Szatürosz felé nyújtotta a markolatot. – Fogadd el a hűségesküm, uram! – kérte. – Ne butáskodj, Hama! – törölte le a könnyeit Melitta. – Diodórosz a parancsnokod. – Kineász volt a vezérem – felelte Hama. – És aztán Szrajanka. És most ti vagytok. Andronikosz, a gall már őszült a halántékán, de még mindig szálfaegyenesen járt, és úgy ölelte meg Melittát, mint egy medve. Őt a szőke Antigonosz követte, aki Diodórosz hüperétésze lett, s akinek aranyozott bronzpáncélja egy egész vagyont ért, erős niszeai csataménjéről nem is beszélve. A tucatnyi harcos, akiket Melitta ismert azok közül, akik előrementek, letérdeltek, megfogták a térdüket vagy a kezüket, mind jómódúnak tűnt. Karolosz, a leghatalmasabb termetű ember, akit az ikrek valaha láttak, leugrott a lováról és letérdelt Hama mellé. Ő is feléjük nyújtotta ezüstmarkolatú, kristály markolatgombú kardját. A háború kegyes volt Tanaisz lovasaihoz. Nem csak Szrajankát siratták. Sokuknak feleségük és gyerekük – sőt kis vagyonuk – volt
Tanaiszban, és tudták, hogy elvesztették őket. – Ez nem fog jót tenni a harci szellemnek – rázta meg a fejét Diodórosz. – Hádészra, ikrek, bár tudtam volna, hogy ilyen hírekkel érkeztek! – Ismét megrázta a fejét. – Tudom, semmiségnek tűnik az anyátok elvesztéséhez képest, de nemsokára csatát vívunk… ma, holnap, hamarosan. – A látóhatár felé mutatott, ahol porfelhő gördült észak felé. – A Félszemű Antigonosz, Alexandrosz seregével. – Ekkor meglátta Philoklészt, aki szótlanul ült lován a málhás állatok mellett. Odament, és megölelte a spártait. – Hiányoztál – köszöntötte. – Megszegtem az esküm – nézett rá Philoklész. – Öltem. – Furcsa dolgok miatt aggódsz, testvér – csóválta meg a fejét Diodórosz. A könnyek nyoma még mindig tisztán látszott az arcán. Újra megölelte a spártait, mire az váratlanul sírni kezdett napok, talán hetek óta először. – Most már minden jóra fordul – léptetett a fivére mellé Melitta. – Majd meglátod. Szatürosz a fejét rázta. Az észak felé hömpölygő porfelhőt nézte. – Nagy csata lesz. Melitta is a porfelhő felé fordította a tekintetét a szeretett Philoklészről. – Na és? – kérdezte. Szatürosz egyre csak a porfelhőt bámulta. Úgy érezte, a szájába hatol és fojtogatni kezdi. – Csöbörből vödörbe – mondta halkan.
11. Eumenész tábora többsztadionnyi, bokrokkal és vörös porral borított térségen terült el, és a szaga már egy sztadionról megcsapta az orrukat – negyvenezer ember és húszezer állat, köztük száz elefánt ürüléke. Vászon- és bőrsátrak álltak rendezetlen sorokban, helyenként ágakból rakott, hevenyészett kunyhókat fogva közre. A síkságról eltűnt az összes fa – a két szemben álló félezernyi tábortűz emésztette fel őket. A tüzek füstje elkeveredett a bűzzel. – Ez a háború szaga – jegyezte meg Diodórosz. – Üdvözöllek a csatatéren, kölyök! – Antigonosz tábora nagyobbnak tűnik – vélte Szatürosz. – Mert nagyobb a serege. Az övé az összes keleti makedón lovas. Ázsia teljesen üres lehet… baktriai lovassága is van! És szakák is – méregette Diodórosz az ellenséges tábort. – Látod azt a kilovagló őrjáratot? Azok szakák, meg néhány makedón. Az ellenséges tábor olyan közel volt, hogy Szatürosz látta a szaka lószerszámok aranyozásának a csillogását. – Miért harcolnak a masszagéták az ellenségeink oldalán? – kérdezte Melitta. – Valakinek beszélni kellene velük. – Mintha anyádat hallanám, leányom – rázta a fejét Diodórosz. – Miért nem lovagolsz oda… Hah! Errefelé ez számít tréfának. – Keresztbe tette az egyik karját a mellkasa előtt. – Édes kincsem, elviszlek a feleségemhez, ő majd vigyáz rád. A görög szüzeknek semmi keresnivalójuk katonai táborban. – Nem görög szűz vagyok – tiltakozott Melitta –, hanem szaka! Diodórosz vett egy nagy levegőt, és ránézett Philoklészre. – Kezdenek felnőni – mondta a spártai. – Nem tudom megállítani őket – tárta szét a karját. Diodórosz tekintetéből egyértelműen látszott, hogy a barátját hibáztatja a kialakult helyzetért. – Gyertek, gyerekek, menjünk fedél alá – morogta végül. Philoklész előreugratott Diodóroszhoz. – Mindketten öltek már – közölte. – Harcoltak és megállták a helyüket. Szatürosz úgy érezte, szétfeszíti a büszkeség. – Nem gyerekek már – folytatta Philoklész. – Jól van! – fújt nagyot Diodórosz. – Szatürosz, szeretnél velem jönni? Szatürosz udvariasan bólintott, és a csapat elindult. Két őrvonalon kellett áthaladniuk, mielőtt beértek a táborba. A külső gyűrűt kisebb, egymástól távol elhelyezkedő lovascsapatok alkották, a belsőt pedig lándzsások, ahol csak lehetett, árnyékba húzódva. Eumenész óvatos volt. – Hol vannak az elefántok? – kérdezte Szatürosz. – A tábornak az ellenségtől távolabb eső végében – felelte Diodórosz. – Antigonosz tavaly megpróbálta elrabolni őket… ronda trükk. Éppen csak sikerült megakadályoznunk. A lovak mellé nem tehetjük őket… halálra rémítik még a csataméneket is. Úgyhogy saját táboruk van a legbiztonságosabb helyen. – Később megnézhetem őket? – kérdezte Szatürosz. – Majd én elviszem, uram – ajánlkozott Hama. Diodórosz bólintott. – Figyeljetek, ikrek. Én itt sztratégosz vagyok… fontos ember. Szeretlek titeket, de csak egy-két nap választ el a legnagyobb csatától Arbela óta, és nincs túl sok időm rátok. Értitek? – Mi a csata tétje? – kérdezte Szatürosz. – Tényleg tudni akarod? – nézett rá Diodórosz.
Szatürosz bólintott. – Azt tudom, hogy Eumenész és a Félszemű Antigonosz is Alexandrosz birodalmáért harcol. Azt is tudom, hogy Ptolemaiosz Eumenészt támogatja, mert Antigonosz nagyobb veszélyt jelent Egyiptomra. – Akkor többet tudsz, mint a lovasaim nagy része – felelte Diodórosz. – A perszepoliszi kincstárért harcolunk meg a perzsa nemesek szövetségéért… a győztes mindent visz. Ez az olümpia, fiú… aki győz ebben a csatában, az visszahódíthat mindent, ami az Alexandroszé volt. Hacsak… – Hacsak? – kérdezte Melitta. – Mi vagyok én, a háborús tanítótok? Hacsak nem túl magas az ár, és nem rokkan bele mindkét sereg a csatába. – Diodórosz hunyorogva nézett délre, a porfelhő felé. – Eumenész és Antigonosz kölcsönösen legyőzték már egymást. Eumenész kiváló hadvezér, de hajlamos megfeledkezni róla, hogy nem homéroszi hős. Antigonosz nem túl jó hadvezér, de tisztességgel ellátja a dolgát, és mindig kiválóan felkészül. Elég ennyi? Több ezer emberről kell gondoskodnom. – Hát persze! – vágott vissza Melitta. – Bolondnak nézel minket? – Majd én vigyázok rájuk – ajánlkozott egy jóképű, szőke férfi, és barbár módra meghajolt a lova hátán. Arannyal hímzett köpenyét két arany oroszláncsat fogta össze, a kardját pedig mintha vert aranyból készítették volna. Tetőtől talpig por borította. – Crax! – kiáltott fel Philoklész. – De rég láttalak! Crax ismét meghajolt, és széles mosoly terült el kerek géta arcán. – Gazdagnak tűnsz – jegyezte meg Philoklész. – Szeretem az aranyat – felelte Crax. Kivonta kardját, és Melitta felé fordította a markolatát. – Kardesküt tettem az anyádnak. Most rád esküszöm fel… illetve kettőtökre. – Gyönyörű kard – biccentett Szatürosz. – Tetszik, uram? A tiéd. Philoklész megfogta Szatürosz vállát. – Ajándékozd vissza neki! – súgta. – Ha az urának tart, mindent neked kell adnia, amit csak kérsz. Melitta a két tenyere közé fogta a kard markolatát. – A harcosunk és lovagunk vagy – mondta szaka nyelven. Szatürosz megfordította és visszaadta a kardot. – Örömömre szolgálna, ha a tied lenne – mondta. – Az egyik legszebb kard, amit valaha láttam. Legalább olyan szép, mint az apámé. Crax elégedetten vette vissza a fegyvert, és odafordult Diodóroszhoz. – Egész éjjel vártunk, sztratégosz. Nem vettek észre minket… és kihívás elé sem állítottak az istenek. Tucatnyi foglyot ejtettünk, és a titkos úton jöttünk vissza. – Pihenjetek egyet – bólintott Diodórosz. – Crax a felderítőim parancsnoka – magyarázta az ikreknek. – Kérdezhetek valamit, bácsikám? – hajolt előre Melitta. Diodórosz bólintott, noha mások is vártak rá egy csíkos sátor napellenzője alatt. – Kérdezz! – Hol van Ataelosz? – Leónnal keresi valamelyik óceánon az elveszett pénzét. Vagy a Heszperidákon szedi az aranyalmákat. De nincs itt, ahol szükségem lenne rá. – Diodórosz lecsusszant hatalmas csataménjéről, mire egy seregnyi rabszolga özönlött elő, hogy leszerszámozza. Amint leért a lába a földre, a figyelméért küzdő tisztek sokasága vette körül. – Vidd őket Szapphóhoz! – parancsolta Diodórosz, aztán elveszett az emberei között. Crax intett, hogy maradjanak lóháton. – Ez a parancsnoki sátor – magyarázta. – A szállás a mi táborunkban van. Gyertek!
Észrevétlenül ellovagoltak a táborban nyüzsgő katonák, szolgák és rabszolgák tömegében. Széles és keskeny utakon mentek végig, mindenféle árukat és bort kínáló pultok között, egy állatbőrökkel borított bordély előtt, amelynek a lakói nagyobb zajt csaptak, mint az állatok az utcán – Szatürosz zavarba is jött, és Melitta remekül szórakozott rajta. A tábor nagyobb és népesebb volt, mint a Fekete-tenger partvidékén városnak nevezett települések többsége. Szatürosz igyekezett nem túl feltűnően bámészkodni, bár több látni és átgondolni való akadt, mint amivel valaha találkozott egy városban – nem voltak falak és udvarok, így minden tevékenység a nyílt színen zajlott. A sátrak előtt fiúk kuporogtak bronzsisakokat fényezve vagy fehér agyaggal vonva be a bőrvérteket, hogy világosabbak legyenek. Egy kardélező két, az ötvenes éveiben járó, tömör ezüsttel borított, elefántcsonttal és borostyánnal berakott pajzsú argüraszpidésznek kínálgatta a szolgálatait. Emitt phrügiai gyalogosok álltak kis csoportokban, frissen végezve a szemlén, amott lüdiai lándzsások vonultak nevetve és fecserészve. A tisztjük nyakában rózsafüzér lógott, és amikor meglátta Melittát, meghajolt és csókot dobott neki. Arrébb egy szajha térdelt a porban, a szájával kiszolgálva ügyfelét, miközben az parancsokat diktált. Két koszos gyerek édességeket árult egy nagy falevélről. Az ikrek szeme úgy falta a látványt, mintha éheztek volna. Philoklész röviden beszámolt kalandjaikról Craxnak, és bemutatta Therónt, akit szemmel láthatólag ugyanúgy megdöbbentett a nyüzsgő tábori élet, mint a gyerekeket. A géta egy csodálatos, skarlát és sárga sátorra mutatott, amely magasan kiemelkedett a többi közül a tábor közepén. – Banugul – mondta. – Emlékszel rá? – Mintha a régi barátok tartanának szemlét! – nevetett fel Philoklész, és Szatürosz nem tudta eldönteni, tréfál-e vagy sem. A figyelme aztán másra terelődött, amikor Kalliszta hátravetette a kendőjét, és azonnal füttyöket meg harsány trágár ajánlatokat kapott. A lány rámosolygott minden csodálójára. Therón komoran nézte. – Munkába állsz? – kérdezte feszülten. A lány elvörösödött, és visszatette a kendőt a fejére. – Nem csinálhatsz egy szajhából feleséget két hét alatt – csóválta a fejét Philoklész. – És ha jól emlékszem, a lány az úrnőm rabszolgája. – Ah, visszatért a filozófus! – nézett rá szúrósan Therón. – Esetleg adni akarsz néhány bölcs tanácsot? – Adnék – felelte Philoklész –, de úgysem fogadnád meg őket. Magam sem szoktam megfogadni a saját tanácsaimat… de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének jók. – A boroskancsóban lelted ezt a hatalmas bölcsességet? – köpött ki Therón. – Ott, és máshol – vágott vissza Philoklész, de Szatürosz látta, hogy fájt neki a megjegyzés. – A féltékenység nem fog segíteni. – Nahát, még a nőkhöz is értesz! – gúnyolódott Therón. – Komolyan mondom, kész öröm, hogy józan vagy! – Therón, elég ebből! – szólt rá Melitta. – Philoklész, kérlek, ne vedd sértésnek. Therón ugyanúgy örül, hogy megszabadultál a daimónodtól, mint mi. Elfelejtette, hol a helye, és bocsánatot fog kérni. Therón, ha továbbra is részesülni akarsz a rabszolgám kegyeiben, kérj bocsánatot! – Belőled aztán félelmetes nő lesz, Melitta! – csóválta a fejét Therón. – Úrnőm. Philoklész, a bocsánatodat kérem – nyújtott kezet. – Én is a tiedet – fogadta el a spártai. Kalliszta a kendője alól nézte őket. – Csak játszottam – szólalt meg nyűgös hangon.
Melitta bólintott. – Legközelebb kérd ki az engedélyemet – mondta. – A viselkedésed rám is rossz fényt vet. Szatürosz csodálattal nézte a testvérét, de miközben leszálltak a lóról, így szólt: – Azt hittem, ellenzed a rabszolgaságot. – Úgy is van – helyeselt a lány. – De ha csinálsz valamit, akkor csináld jól. Kallisztának anyára van szüksége. Mivel nincs neki más, csak én, a gazdájaként leszek az anyja. Aztán bevezették őket egy kékeszöld vászonból emelt, hűs sátorba. – Gyermekeim! Gyertek, van itt bor és sütemény. Hallottam, hogy Szrajanka… meghalt. Bocsássátok meg a nyerseségem… öreg vagyok már, kezd elmenni az eszem – fecsegte összevissza Szapphó, miközben átölelte őket. Szatürosz már el is felejtette az illatát – a tömjén, pézsma és virágillat egyedi keverékét. A világon senki másnak nem volt olyan illata, mint Szapphónak, aki negyvenöt évesen is éppúgy tündökölt, mint huszonöt éves korában, szépségével is kifejezve nehezen elnyert boldogságát. A vállait egyenesen tartotta, a bőre puha volt, az arcán a nevetés és a fájdalom ráncai sorakoztak, de amikor mosolygott, csak még szebbé tették a korral járó halvány ráncok. Nagy, kifejező szeme mit sem változott. Megcsókolták, és hagyták, hogy átölelve tartsa őket, miközben rabszolgák sürgölődtek körülöttük, aztán átkísérték egy másik sátorba, hogy megfürödjenek. Szatüroszt rendkívül feszélyezte, hogy nők fürdetik, de harminc nap óta először végre tiszta lett. Egy zsámolyon megtalálta a lovaglócsizmáját és egy tiszta khitónt. Melitta megelőzte, bár láthatólag zavarta a hosszú női khitón és az aranyozott saru. – Így nem tudok lovagolni – nézett Szapphóra. – Kérlek, úrnőm… én nem görög nő vagyok. – Az én sátramban az vagy, kedvesem – rázta meg a fejét Szapphó. – Valószínűleg hamarosan csata lesz. A férfinak öltözött nők veszélyben lesznek. Melitta összeráncolta a homlokát. – Ebben a lepelben is ugyanúgy meg tudnak erőszakolni, mint a nadrágomban – vágott vissza. – Hol hallasz te ilyen dolgokat? – sóhajtott fel Szapphó. – A háború borzalmas… de itt senkit sem fognak megerőszakolni. Valószínűbb, hogy eladnak rabszolgának. Én csak tudom – kacsintott. – Anyámtól hallottam – válaszolta Melitta, de már elveszítette a kezdeményezést. Szapphó elszenvedte Théba feldúlását, túlélte a megerőszakolást, sőt még annál rosszabb dolgokat is, és Melitta nem tudott mit felelni a nyugalmára. – Ha lovagolni akarsz – folytatta Szapphó –, gondoskodni fogok a megfelelő öltözékről. Addig is görög szűz leszel. És a rabszolgád… – mutatott hosszú, fehér karját kinyújtva Kallisztára – …nem szolgáló, hanem hetéra. Miért tartod meg? Jó néhány talentumot megér. – Ez hosszú történet, deszpoina – felelte Szatürosz. – Melitta Kinóntól… León bácsikánk hérakleiai ügynökétől… örökölte. Megígértük neki, hogy felszabadítjuk. – Gyere csak ide, szépségem! – intett Szapphó a gyönyörű lánynak, aki tiszta ruhában, megfésülködve még gyönyörűbb volt. – Tudsz hajat fésülni? – kérdezte. Kalliszta bólintott. – És az illatos olajokhoz értesz? Feltételezem, tudod, hogy kell használni őket. Kalliszta lesütötte a szemét. – Az úrnőd úgy lépett be a sátramba, mint egy barbár harcos és egy koldus keveréke! – csattant fel Szapphó. – Van valami mentséged? – fogta meg a lány csuklóját. – Kérlek, úrnőm! Álcáznunk kellett magunkat. Meg akartak ölni minket! – zihálta halkan Kalliszta. – Hm – mondta Szapphó, és Melittára nézett. – Adhatok neked egy sokkal jobb szolgálót, és könnyen találhatok neked vevőt erre. Neki is jobb lenne… ezzel a testtel és hanggal húszéves korára felszabadulna. – Szapphó Kallisztára pillantott, és a tekintetében nem volt ellenszenv. – Szolgálóként soha nem fogod tudni megvenni a szabadságod, kedvesem.
– Megígértük, hogy felszabadítjuk – ismételte meg Szatürosz. – Tartozunk neki. – Jól van – bólintott élesen Szapphó. – Majd később megbeszéljük. Szatürosz, te most elmégy Craxszal, megnézed az elefántokat. Melitta velem marad. Látom, sok mindent be kell pótolnunk. – Deszpoina – felelte Szatürosz újonnan megtalált hangján –, nem vagyunk gyerekek. Kérlek, nénikém, ne vedd sértésnek, de az elmúlt egy hónapban folyamatosan üldöztek minket, és megpróbáltak megölni karddal, lándzsával, íjjal és méreggel. Mi magunk is öltünk és láttunk… dolgokat. – A puszta akaraterejével őrizte meg hangja nyugalmát. – Melitta nem gyerek. És én sem vagyok az. – Hallom a hangotokon, kedveseim – fogta meg a kezüket Szapphó. – De pontosan azért kell nagyon alaposnak lennem, különösen Melittával, mert már nem vagytok gyerekek. Bármelyik nap férjhez mehet. És számítani fog, hogy milyen híre van. Melitta dühösen toppantott, ami egyáltalán nem javított a helyzetén. Szatürosz úgy érezte, elárulta, miközben a megtisztálkodott Craxszal kilépett a sátor bejáratán. – Ez nem igazság – mondta Craxnak és a lovak mellett várakozó Philoklésznek. – Ez nem igazság – ismételte meg. – Melittának mindig megengedték, hogy lovagoljon és vadásszon. Bátrabb, mint én! – Azt kétlem, fiam – nézett rá szúrósan Philoklész. Crax vállat vont. – A görögök gyűlölik a nőket – mondta, és megint vállat vont. – Nem tudom, miért. Talán félnek tőlük – mosolyodott el. – Majd kiszabadítjuk, fiam. De most figyelj rám! Szapphó úrnő… szóval ő az egyetlen feleség a táborban. Mindenféle színű virágok nyílnak itt, de ő az egyetlen feleség. Szüksége van valakire, akivel beszélgethet. Hallod, amit mondok? Szatürosz vállat vont. – Szeretnéd megnézni az elefántokat? – ugrott fel a lovára Crax. Szatürosz elhessegette a testvére iránti aggodalmát. – Igen! Az elefántok hatalmasak voltak. Nem csak a legnagyobb állatok voltak, amelyeket Szatürosz valaha látott, hanem sokkal nagyobbak is, mint bármi, amellyel valaha találkozott – mint a lovak és a tevék. Hosszú, hegyes agyaraik görbe, fehér kardoknak tűntek, és olyan hangokat adtak ki magukból, amiktől szinte pánikba estek a lovaik. Másfelől furcsa értelem csillogott a szemükben. – Vannak olyan okosak, mint a lovak? – kérdezte Craxtól. – Fogalmam sincs – válaszolta a géta. – Kérdezzünk meg egy mahutot. Hé… indiai! – kiáltott oda egy ráncos, barna férfinak, aki az árnyékban üldögélt. Az elefántgondozó kecsesen felállt keresztbe tett lábú üléséből, és odament hozzájuk. – Uram? – Okosak az elefántok? – kérdezte Szatürosz. – Igen, nagyon okosak – felelte a férfi furcsa, éneklő hanglejtéssel. – Okosabbak, mint ló, tehén vagy kutya. Okosak, mint ember. – Megpaskolta az egyik nagy elefánttehenet. – Mint az ember, ők sem háborúz, míg meg nem tanítják. – Vállat vont. – De még akkor sem harcol, csak ha ülnek a hátán. Szatürosz tétovázva megpaskolta a hatalmas állat vastag bőrét, amin számtalan halvány forradás látszott. – Volt már csatában? – kérdezte. – Ötéves kora óta. Most tizenöt éves. Tíz nagy harc, és tíz másik. – A mahut arca ragyogott a büszkeségtől… szomorú büszkeség ez, gondolta Szatürosz. A férfi valamilyen ismeretlen nyelven
mondott valamit az állatnak, dallamos, olyan, mintha egy paeant énekelne, gondolta Szatürosz. Az elefánt felemelte a fejét. – Mondom neki, csata jön. – Az indiai sokatmondóan vállat vont. – Ember tanít elefánt harcolni… de minek olyan sok háború? – Megint vállat vont és elmosolyodott. – Mint a részeg a borral? Olyan az elefánt is, tanítva harcra és csatára. – A háború néhány emberre is ilyen hatással van – jegyezte meg Philoklész. – Igen! – bólintott az indiai. – Mint elefántot, embert is meg lehet tanítani szeretni bármit… még a gyilkolást is. – Furcsákat beszélsz, katona létedre – mondta Crax, és rávigyorgott Philoklészre. – Csak nem valami rég elveszett testvéred? Az indiainak neve is volt, nagyjából úgy hangzott, hogy Tavi, így hát Tavinak szólították. A délután nagy részét az elefántok táborának bejárásával töltötték. A nagyságuk ellenére egyik sem tűnt túl harciasnak. – Hagyd megszagolni téged – mondta Tavi. – Hagyd látni téged. Fognak megismerni a csatában. Szatürosz tehát hagyta, hogy az elefántok megszagolják, sőt néhányszor megböködjék az ormányukkal. Diót és füvet adott nekik, és lenyűgözve nézte, ahogy az ormányukat használják, és ahogy játékosan csillogott az értelem apró kis szemükben. – Mahut akarok lenni! – kiáltotta a tizenkét évesek lelkesedésével. Tavi feltette egy idősebb tehénre, mögé ült, és együtt tettek néhány kört. Az indiai megengedte, hogy nála legyen az ösztöke, és amikor megböködte a Grisna nevű idős hölgy lapockáját, az engedelmesen elkanyarodott. – Ez a hatalom – mondta Philoklésznek és Craxnak, amikor leugrott az elefánt nyakából. – Újabb bizonyíték, ha kellett még egyáltalán, hogy a háború a legnagyobb türannosz – felelte Philoklész. – Ezek az állatok éppolyan értelmesek, mint az emberek. – Megrázta a fejét. – Ami azt illeti, talán okosabbak is, hiszen Tavi azt mondja, nem harcolnak, ha nem ül a nyakukban egy ember. Crax beharapta az alsó ajkát. – Mindig azt mondod, hogy a háború rossz. Miért? Hogyan állítanál meg egy hódítót? Hogyan őriznéd meg a szabadságod? Beszéddel? Philoklész csettintett a nyelvével, és odabiccentett a géta felé. – Ez a dolog lényege, igaz, Crax? Egyszerre kellene kigyógyítani a világon az összes embert a háború imádatából, mert ha egy is kimaradt, visszarántja a többieket Árész véres oltárára. Crax körülnézett, mintha arra számított volna, hogy más is közbeszól. – Tehát igazam van? – kérdezte. Philoklész rápillantott az elefántokra. – Túlságosan is – felelte, és sarkon fordult. A vacsorát szótlanul költötték el, csak Szatürosz lelkendezett izgatottan az elefántokról és Taviról, a mahutról, aki mély benyomást tett rá és Philoklészre. Szapphó azonban a férjére igyekezett figyelni, Diodórosz gondolatai viszont máshol jártak. Mosolyogva bólogatott az elefántok méltatása közben, de aztán a tekintete a semmibe révedt, és szótlanul tovább evett. – Hamarosan kezdődik? – kérdezte Szapphó, miután elvitték előlük a sült kecske maradékát. – Bocsássatok meg – mondta Diodórosz. – Nem tetszik a szárnyam hadrendje. Csak egy pillanat. Felállt a klinéjéről, odament a sátor bejáratához, és kikiáltott az egyik tisztjének. Hallották a tömör utasításokat és a válaszokat, aztán vissza is tért. – Így már jobb – bólintott, és visszafeküdt a helyére. – Holnap harcolunk? – kérdezte Philoklész.
– Igen – felelte Diodórosz. – Crax hozott ma néhány foglyot, és tegnap Andronikosz is elfogott egy tucatot. Mind ugyanazt mondják. Antigonosz reggel csatasorba állítja az embereit. Szapphó beharapta az ajkát, mégis könnyed hangon szólalt meg. – Akkor korán le kell pihenned, drágám. Még napkelte előtt fel fogsz kelni. – Te vagy a legjobb katonafeleség a seregben – nézett rá szeretettel Diodórosz. – Ez elég halovány bók – vágott vissza a nő. – Tekintve, hogy én vagyok az egyetlen feleség a környéken. – Mi lesz a gyerekekkel? – kérdezte Philoklész. Diodórosz megrázta a fejét. – Természetesen a táborban maradnak. Arra számítok, az északra lévő síkságon fogunk megütközni. Itt biztonságban lesznek. Kerítsek neked egy vértet, Philoklész? – Köszönöm, nem. Azóta sem tudtam megszokni a lovas harcot, idegenekkel… mármint ázsiai idegenekkel… meg nem szívesen állnék phalanxba. Itt maradok a táborban, a gyerekekkel. – És én is, sztratégosz – bólintott Therón. – Ha meg nem sértelek, ez nem az én harcom, és csak hoplitész felszerelésem van. Diodórosz rájuk meredt, aztán elmosolyodott. – Pokoli taxeiszt tudnék rátok építeni – mondta. – Therón, te olyan vagy, mint egy második Philoklész. Fogadni mernék, hogy rettenet vagy a csata sűrűjében. – Soha nem csináltam még – rázta meg a fejét Therón. – Gyakorlatoztam az ephébékkel, és harcoltam férfiakkal, de soha nem álltam ki a csatatérre, mint apám Khairóneiánál. – Semmit sem vesztettél – mosolyodott el Philoklész komoran. Belépett Szapphó intézője, és mélyen meghajolt. – Uram, egyre többen várják kint a sztratégoszt. – Remek vacsora volt, szerelmem – törölte meg a száját Diodórosz. – És most mennem kell, hogy meghallgassam Eumenész félelmeit és aggodalmait. – Úgy emlékszem, kiváló parancsnok – jegyezte meg Philoklész. – Az. De a makedónok gyűlölik, mert nem makedón. Többek között azért fogadott fel, hogy legyen egy görög tisztje, akiben megbízhat… de ebből is csak baja származott. A makedónok nem szeretnek… igazából egyikünket sem. – Ezek szerint nem sokat változtak, igaz? – kérdezte Philoklész. Összemosolyogtak Diodórosszal, felidézve valamilyen közös emléket. Szatürosz úgy érezte, ilyen lehet az istenekkel vacsorázni. Úgy beszéltek a nagy Eumenészről, mintha csak egy ismerősük, játszótársuk lett volna! – Hallottam ma néhány dolgot, ami nem tetszett – ült fel a klinéjén Therón. – Eumenészről, a görögökről. Diodórosz körülnézett, és leeresztette a hangját. – Észrevetted, hogy visszajövök a saját ezredemhez vacsorázni és aludni? Hogy saját őrségünk van, és kicsit távolabb vagyunk a sereg többi részétől? Hát ilyen rossz a helyzet, barátaim. Ha holnap vereséget szenvedünk… vagy ha csak úgy tűnik, hogy vereséget szenvedünk, akkor ez a sereg szétszéled. Azok az ostoba argüraszpidészek inkább ölnék meg Eumenészt, mert görög, mint Antigonoszt, aki gyűlöli őket. Szapphó kecsesen felhajtotta a borát, és kinyújtotta a poharát egy rabszolga felé, hogy töltse újra. – Soha nem beszéltél még ilyen nyíltan erről, uram – mondta lassan. – Fel kell készülnöm valamire? – Soha nem volt még ilyen rossz a helyzet – cibálgatta a szakállát Diodórosz. – Gyanítom, hogy a Félszemű igyekszik megvesztegetni az argüraszpidészeket, de nem tudtam még rájönni, hogyan. Egyfolytában azt mondom Eumenésznek, hogy parádézzon Banugullal meg a fiával, elcsendesítendő
a keményvonalasokat… – Ez az a Banugul, aki azt állítja, hogy Alexandrosz szeretője volt, és tőle született a fia, Héraklész – szólt közbe Szapphó, jelentőségteljes pillantást vetve a férjére. – Veletek egykorú, talán kicsit fiatalabb, és Alexandrosz kiköpött mása. – Elmosolyodott, de a szeme komoly maradt. – Banugul mit sem változott. Olümpiász kibékíthetetlen ellensége – magyarázta az ikreknek. – A fia, Héraklész veszélyt jelent mindenre, amit Olümpiász el akar érni. – Vállat vont. – A szövetségesetek lehet. – De Eumenész nem enged. – Diodórosz úgy vette vissza a szót a feleségétől, mintha az meg sem szólalt volna. – Azt mondja, nem fogja egy gyereken keresztül vezetni a seregét. Igen, Szapphó. Holnap nagy baj lehet. Ami azt illeti, azért vonulok harcba, hogy lássam, le tudjuk-e győzni a Félszeműt még azelőtt, hogy a makedónok megölik a megbízómat. – Vállat vont. – Holnap minden kiderül. – Eleutheriosz! – hívta Szapphó az intézőjét. – Szerezz hátasokat és málhás lovakat. Csomagoltass össze, hajnalra minden legyen indulásra kész. A sátrak maradjanak felállítva, és a bútorok sem kellenek. Csak a ruhák, a derékaljak, meg ami ahhoz kell, hogy életben maradjunk, ehessünk és gyorsan haladhassunk. Diodórosz felállt a klinéjéről, odahajolt a feleségéhez, és megcsókolta. A többiek zavarba jöttek, mert a csók szenvedélyes volt, és túl sokáig elhúzódott. Amikor szétváltak, Szapphó gyengéden pofon vágta a férjét. – Nem vagyok fuvoláslány! – feddte meg. Diodórosz megint megcsókolta. – Nem, te a tábor legjobb törzstisztje vagy. Éppen csak vannak más előnyös tulajdonságaid is. Megyek. Lehet, hogy később még bemegyek hozzád, de az is, hogy egész éjjel fent kell maradnom. – Körülnézett, és leeresztette a hangját. – Kijelöltem a fiúnak egy gyülekezőhelyet… a legrosszabb eshetőségre. Egy sztadionra a vízmosáson túl… az innen délre eső vízmosáson túl. Philoklész, menj el Craxszal, hogy odatalálj. Számíthatok rá, hogy odaviszed a hippeisz asszonyait és gyerekeit, ha minden rosszra fordul? Philoklész a kupáját méregette, aztán megdörzsölte az állát. – Igen – bólintott végül. – Bár ez hatalmas felelősség. – Nagyobbal is megbirkóztál már – felelte Diodórosz. Az egyik rabszolgától elvett egy porlepte, bíborszínű thrák köpenyt, és a vállára terítette. – Az istenek legyenek veled! – szólt utána Philoklész. Diodórosz hanyagul tisztelgett, és kiment a sátorból. – Gyerekek, ágyba! – állt fel a klinéjéről Szapphó. – Most azonnal. Kakasszó előtt kelünk. Lovagláshoz öltözzetek. – Jól lovagolunk – nézett Szatürosz a testvérére. Melitta diadalmas arcot vágott. – Tudom, hogy helytelen azt remélni, hogy veszítünk – mondta –, de már most majd’ megfulladok. Nem akarok rendes görög szűz lenni. Nem akarok koré lenni. Néhány perc múlva már az ágyukban feküdtek, és a tucatnyi rabszolga sürgölődését hallgatták. Azt gondolták, nehezen fognak elaludni, mégis álomba merültek.
12. Szatürosz felöltözve, csizmában, köpenye alatt mellvérttel, a tarkóján széles karimájú szalmakalappal nézte végig a napkeltét. Csodálatos látvány volt, rózsaszín, szürke, vörös és arany színkavalkád, és folyamatosan oda-odapillantott, miközben segített Therónnak felrakodni a két öszvérre, amelyeket még Hérakleiából hoztak magukkal. Körülöttük a félhomályban mindenfelé katonák vonultak a tábortól nyolc sztadionra lévő arcvonalba. A felfejlődést gondosan megtervezték, Szatürosz mégis kritikus szemmel figyelte, azon gondolkodva, hogyan lehetne jobban csinálni. A tábori utcák elején csapatokba gyűltek az emberek, majd a csapatok összeálltak egy-egy taxeisszé, és kivonultak. A jobban kiképzett csapatok szabályosan meneteltek, fuvolásokkal és a phalangitákhoz hasonló büszkeséggel lépkedő pajzshordozókkal, de sokan – a phrügiaiak, a thrákok, a lüdiaiak és kariaiak – csak odaálltak valamelyik tiszt vagy nemes mögé, akit ismertek. A vonuló csapatok mellett csillogó bronzba és vasba öltözött törzstisztek lovagoltak fel-alá sisakjukon nagy, festett lószőrből készült tarajokkal, folyamatosan kiabálva: – Artabarzész? Kariai dárdások? Nem! Nem! Ti a jobbszárnyon vagytok, a nehéz terepen! Nem, uram, arra kell mennetek! Philipposz? Fehér Pajzsok? Igen, uram. Az arcvonal közepe, az Ezüst Pajzsoktól balra. Igen, uram! Amikor a málhás állatok készen álltak, Szapphó megparancsolta, hogy vezessék őket a tábor végébe, az ikrek pedig elmentek az utcájuk végébe, hogy tovább nézzék a sereg felvonulását. Épp akkor érkeztek, amikor odaértek az elefántok, hatvan hatalmas állat, melyekben mintha a háború ereje öltött volna testet. Mindegyiket arany és vörös takarókkal borítottak be, aranyozott szíjakkal rögzítették a bronzlapokat a mellkasukra és a fejükre, és mahutjaik vértje nemegyszer egy hadvezérét is megszégyenítette volna. – Ott van Tavi! – kiáltotta Szatürosz, és őrülten integetni kezdett. Az indiai úgy festett bíborszínű khitónjában és arany meg ezüst pikkelyekből fűzött vértjében, mint egy barna Akhilleusz. Felemelte ösztökéjét, és tisztelgett. Két makedón ült mögötte, hosszú szarisszákkal, és integettek a gyerekeknek. Az utcájukon gyülekezett Diodórosz zsoldosainak negyedik százada – azok, akik éjjel őrséget adtak, vagy más feladatot láttak el –, és amikor feltűntek az elefántok, mind odaugrottak a lovukhoz, és lefogták a fejét. A csatamének idegesen toporogtak és mocorogtak, míg az utolsó elefánt is el nem vonult. Aztán Crax felpattant a lovára, és üvöltve kiadta a parancsot a századának is. A kavargó porban lenézett az ikrekre. – Vigyázzatok magatokra! – mondta. – Ha minden rosszra fordul, találkozunk a vízmosáson túl. Rendben? Szatürosz bólintott, Crax pedig az öklét a mellkasa elé emelve tisztelgett. A század beállt a főúton hömpölygő sorok közé, és eleinte lassan, majd egyre gyorsabban távolodott, míg el nem tűnt a mind sűrűbb porfelhőben. Az összes katona tisztelgett az ikreknek, ahogy ellovagoltak mellettük, sőt a kelták közül sokan megérintették Melittát, hogy szerencsét hozzon. – Látni akarom a csatát! – mondta Szatürosz Philoklésznek. – Én is! – tette hozzá Melitta. – Hát persze – csóválta a fejét Philoklész, aztán a szirtre mutatott, ahonnan legelőször meglátták a tábort. Elment Therónnal lovakért, aztán mind a négyen felültek. – Hová mentek? – kérdezte Szapphó. Perzsa nadrágot és szaka felöltőt viselt, és a haját több fonatba fonta. – Nénikénk, kérlek, látni szeretnénk a csatát! – kérlelte Melitta. – Philoklész feljön velünk arra a
szirtre. Szapphó elgondolkodott egy pillanatra. – Elküldök veletek egy rabszolgát. Targisz! Menj Philoklész úrral és a gyerekekkel. Azonnal rohanj vissza, ha valami baj látszik készülődni. – Odalépett Philoklészhez, halkan váltottak néhány szót, aztán Szapphó zokogva a spártai karjai közé vetette magát. Szatürosz látta az egészet, mégsem volt biztos benne, mert egy pillanattal később Szapphó már ismét parancsokat osztott, és csak a szeme pirossága sejtette, hogy talán sírt. Philoklész visszament hozzájuk. – Targisz – szólította meg a rabszolgát udvariasan. Mindig udvarias volt a rabszolgákkal. – Kérlek, gyere velünk. Targisz világosszőke, hosszú lábú férfi volt. Úgy festett, mint valami futó. Odabiccentett az úrnőjének, majd követte a csapatot. – Vajon mi lehet Philiposszal és Drakónnal? – töprengett fennhangon Szatürosz. – Kétlem, hogy bármi bajuk esett – vonta fel a szemöldökét Philoklész. Felügettek a szirtre, Targisz pedig futva követte őket. A szőke férfi könnyedén, szép karmunkával futott. Therón csodálattal nézte. – Gümnaszionban edzett – állapította meg. Amikor megálltak, odaintett a rabszolgának. – Atléta voltál? – kérdezte. – Nem rabszolgának születtem – fordította el a tekintetét Targisz. – Senki sem születik annak – jegyezte meg Melitta. – Mi tesszük egymást rabszolgává. Philoklész rápillantott a lányra. – Kezdenek felcsillanni a valódi bölcsesség jelei, lányom! Hol tanultál ilyen dolgokat? – Tőled, tanítóm – pirult el Melitta. – Bah! – dohogott Philoklész. – Én soha nem tudtam volna ilyen jól megfogalmazni. Szatürosz alig hallotta őket, figyelme már az észak és nyugat felé szélesen elterülő síkságra szegeződött, ahol a két sereg kezdett felsorakozni. Tudomást sem vett a szirten járó-kelő emberekről és lovakról, csak az alant kibontakozó látványra összpontosított. A tágas völgy sós síkjának legmélyén előcsatározók, psziloszok és peltasztészek voltak. Az egyes katonákat nem lehetett látni, de a mozgásuk, még ha szétszóródva zajlott is, sós port vert fel a levegőbe, és az úgy terült szét, akár a pitypang pihéje. Az elővédek vonala mögött Eumenész serege félig már csatarendbe állt. A középen álló phalanx harcra kész volt, lándzsáik az ég felé mutattak, hegyükön megcsillant a napfény a porfelhő fölött. A jobbszárny lovassága – ahol Diodórosz csapata is helyet kapott, Philipposz, egy makedón parancsnoksága alatt – szintén majdnem hadrendbe fejlődött, és Szatürosz látta, hogy a prodromoszok, a felderítők a szárny külső szélén, a vértes lovasok pedig a phalanxhoz közelebb sorakoztak fel. A balszárnyon, a táborhoz közelebb viszont káosz dúlt. A levegőbe emelkedő súlyos porfüggöny eltakarta Eumenész legjobb lovasait és peltasztészeit, akik a phalanx szárnyait készültek fedezni, amikor az majd áthalad a völgy legnehezebb terepén, ahol sűrű bozót és egy olajfaliget törte meg a síkság egyhangúságát. A völgy másik oldalán a Félszemű Antigonosz a jobbszárnyra állította legjobb lovasait Eumenész legjobbjaival szemben, és ez a csapat már alakzatba rendeződött. Az arcvonala közepe rendezetlen volt, a phalanx sorai összekeveredtek, a balszárnyát pedig eltakarta a porfelhő. A balszárny távolabbi vége, a Diodórosszal szemközti századok épp azzal szembesültek, hogy Diodórosz szárnya sokkal szélesebb, mint az övék, s így sebezhetővé váltak vele szemben. Úgy tűnt, egyik fél sem kapkod el semmit. Ebből a távolságból nem lehetett kivenni az egyes katonákat, és hallani is csak valami tompa morajt lehetett, mintha egy patak zubogna a távolban a sziklákon.
– Miért várják meg, hogy a másik csatarendbe álljon? – kérdezte Szatürosz. – Nem azé az előny, aki elsőként rendezi a sorait? – Nem is rossz kérdés egy kölyöktől! – reccsent fel egy nyers hang. Annyira lekötötte őket a két felvonuló sereg látványa, hogy észre sem vették, hogy a jobbjukon kisebb lovascsapat kaptatott fel a szirtre. A lovasokat egy füstös képű, ezüstvértet és ezüstsisakot viselő férfi vezette. – Egyik vezér sem fog támadni, amíg nem biztos a helyzetében, és minél tovább állnak az embereik csatarendben, annál több kijavítandó hibát fognak észrevenni. Akár az egész nap rámehet. A háború nem más, mint a hibák versengése, fiam. Minél kevesebbet hibázol, annál nagyobb az esélyed a győzelemre. Nekem nem sikerült hadrendbe állítanom a jobbszárnyamat, és a peltasztészeim sem ott vannak, ahol lenniük kellene. Az ellenfelem az elefántjait helyezte el rosszul… nem lett volna szabad a csatasorba állítania őket. Már ő is rájött a hibájára… gyanítom, a fiának köszönhetően. – Eumenész – biccentett Philoklész. Felállt, és spártai módra tisztelgett. – Az istenekre, egy spártai! Nem tudom, kit tisztelhetek benned, uram! – Eumenész lehajolt a nyergéből, és kezet nyújtott. Philoklész megragadta az alkarját. – Philoklész vagyok… a sztratégoszod, Diodórosz barátja, és Kineászé is, akivel Baktriában hadakoztál. Ők pedig a gyermekei. Eumenész elfintorodott. – Összerakhattad volna őket Héraklésszel. Lassan iskolát nyithatunk a nagy hadvezérek árváinak. – Bíborköpenyében és ezüstvértjében fejedelmi pillantást vetett a két gyerekre. – Nos, mit gondolsz, fiam? – Szerintem te abban a porfelhőben rejtegeted az elefántjaidat – mondta Melitta. – És középen akarod áttörni az ellenség arcvonalát. – Én úgy vélem, Diodórosz bácsikánk szárnya jóval hosszabb, mint az ellenségé – csiripelte Szatürosz. – És a vele szemben állók már most félnek. – Nem rossz – mondta Eumenész, mintha másra sem lenne ideje, mint gyerekekkel megvitatni a taktikáját. – Egyáltalán nem rossz. De van itt egy kérdés, fiúk és lányok. Nagyobb lovassága van, mint nekem, az arcvonala mégis rövidebb. Hol van a többi lovasa? Ezért jöttem fel ide, hogy megnézzem. Szatürosz és Melitta összenézett. – A csaták azért vannak – folytatta Eumenész inkább csak magának –, mert mindkét vezér azt hiszi, hogy előnyösebb helyzetben van, ám az egyikük mindig téved. Vagy mert az egyikük kétségbeesett. Én nem vagyok az. A phalanxom jobb, és több elefántom van. Félszeműnek több a lovasa. Ez az egyetlen előnye, attól eltekintve, hogy ő makedón, és nem görög. – Elővett egy vászonkendőt a nyeregtáskájából, és megtörölte az arcát. – De hol a fenében van a lovassága? – tűnődött tovább. – Ha két oldalról akar átkarolni velük, akkor… nos, lehet, hogy szétzúzom az arcvonala közepét, mire ideérnek. Sehol sem látok porfelhőt. Lehet, hogy a mögött a dombvonulat mögött jönnek, nyugaton, de az húsz sztadionra van. Visszatette a kendőt a nyeregtáskába. – Nos, spártai, élvezzétek a kilátást! Gyerekek, tekintsétek ezt egy leckének. – Azzal intett a kíséretének, és leügetett a szirtről. A nyomukban támadó porfelhő csak tíz perc múlva oszlott szét, addig eltakarta előlük a csatateret. Therón kinyitott egy kosarat, és fügét meg datolyát osztott ki, kései reggeliként. Élvezettel falták fel a friss, érett gyümölcsöt, és mind ragacsosak lettek, mire eloszlott a por. – Tehát ő volt a kardiai Eumenész – jegyezte meg Szatürosz. – Teljes életnagyságban – bólintott Philoklész. – Hogy értette, hogy tekintsük ezt leckének? – kérdezte Szatürosz. Philoklész olyan arcot vágott, amit akkor szokott, amikor tanította az ikreket.
– Mit mondott Eumenész, mi a csata kulcsa? Miért vannak csaták? Szatürosz komolyan bólintott. – Csaták azért vannak, mert mindkét vezér azt hiszi, hogy előnyösebb helyzetben van, ám az egyikük mindig téved – felelte. Melitta oldalba bökte a könyökével. – Azt hiszem, jelen esetben Eumenész arra jutott, hogy az ellenfele egy átkaroló hadművelettel akarja megnyerni a csatát. Eumenész az elefántjaiban bízik – mutatott Philoklész a csatatérre, ahol lassan oszlani kezdett a porfüggöny. – Az egyikük téved. – Melyikük? – kérdezte Melitta. – Zeuszt kérdezd – vont vállat Therón. – Nézzétek! Lent a síkon Eumenész teljes arcvonala megindult előre. A balszárnyán uralkodó zűrzavarról kiderült, hogy csak álca, mert az összes elefántja ott van a helyén, a phalanxa balján, és bátran tör előre egy sztadionnal lemaradva az első soroktól. A jobbszárnyon Diodórosz lovassága egyre közeledett az ellenséghez. – De hát… – ugrált Szatürosz izgalmában –, de hát… semmi sem történt. – Amikor elkezdődik egy csata – mondta Philoklész furcsa hangon, mintha részeg lett volna –, nagyon gyorsan zajlik. A két oldal a szemük előtt nyomult előre. A tisztek igyekeztek az utolsó egységeket is a helyükre illeszteni, kiegyenesíteni az egyenetlen sorokat, de ezek a percek már a lendület megszerzéséről szóltak, az egység látszata szertefoszlott, kivéve a két arcvonal közepét, ahol a phalanxok meneteltek. A két phalanx nagyjából egyforma erejűnek tűnt, és egyre közelebb értek egymáshoz – most már alig egy sztadion választotta el őket. – Ezek a legrosszabb percek a sorokban állók számára – szólalt meg Philoklész. – Amikor látod, hogy egy lándzsahegyekből álló tömör fal közeleg feléd, meztelennek érzed magad. Csak a becsület… meg a félelem az istenek és a barátaid megvetésétől… mozgatja a lábaidat, egyiket a másik után. A szíved úgy dobog, hogy azt hiszed, rögtön holtan esel össze. Lehet, hogy úgy is lesz. – Félrenézett. – Szerencsétlen ördögök! Az istenek álljanak mellettük! – Nézzétek! A mieink győznek! – sikoltotta Melitta. A jobbszárny lovasságát nézte, ahol Diodórosz harcolt. – Árészra! – kiáltott fel Therón. – Ez gyorsan ment. Philoklész a fejét rázta. – Vagy csapdát állított a Félszemű, és Philipposz beleesett, vagy a Félszemű hibát követett el. Szatürosz tekintete megakadt egy villanáson messze a jobbszárnyon túl. – Csapda! Ó, Diodórosz bácsi! Miközben a Diodórosszal szemközti teljes – és nagyon vékony – arcvonal megfutamodott, a prodromoszait oldalba kapták a kelet felől, egy alacsony domboldalról ledübörgő lándzsás lovasok. Az összecsapás azonban nem lett egyoldalú, és mielőtt az újonnan felszálló por eltakarta volna az eseményeket, még látták, hogy Diodórosz egyik százada rátámad a lándzsásokra, ugyanúgy meglepve őket, mint azok a prodromoszokat, miközben a fő ereje tovább folytatta az előretörést a jobbszárnyon. – Mi történt? – kérdezte Szatürosz. Philoklész hosszú másodpercekig csak a szakállát simogatta. – Nem tudom – felelte végül. – A lovassági harc gyors és zűrzavaros. Olyan, mint amikor két kutya esik egymás torkának… nehéz megmondani, melyik fog győzni, míg az egyik holtan nem fekszik a földön. De Diodórosz régebben csinálja ezt, mint ahogy ti megszülettetek. Szerintem nyitott szemmel sétált bele abba a csapdába. Miközben Philoklész beszélt, középen a phalanxok olyan közel értek egymáshoz, hogy egyetlen
tömegnek tűntek. Aztán az első sorok mintha megtorpantak volna, ám a hátsó sorok tovább meneteltek előre. Szatürosz egyszer látta, ahogy egy vékony ágon szembetalálkozott két hernyó. A fejük egymásnak feszült, de a hátsó lábaik tovább mozogtak – és most nagyon hasonlóak voltak a phalanxok. Lassan elértek hozzájuk a hangok is: a harsány paeanok, majd a csattanás, ahogy a két sereg egymásra rontott. – Mind a kettő állta a sarat – mondta Philoklész. – Mind a kettő mozgásban volt – vitatkozott Therón. – Nem úgy értettem! – fortyant fel Philoklész. – Azt kellett volna mondanom, hogy egyik sem bizonytalanodott el az összecsapás előtt. Gyakran előfordul, bár utána senki sem szeret beszélni róla. – Nézd! – markolta meg Melitta a fivére vállát. Szatürosz elszakította a tekintetét a középen kibontakozó gyilkos küzdelemtől és a második vonalban közeledő elefántoktól. Eumenész balszárnyára, az elit lovasságára, amely a legközelebb volt a táborhoz, épp lecsapni készült egy óriási, szinte szökőárként hömpölygő lovassereg. Szatürosz azt sem tudta, honnan bukkantak elő. – Honnan jöttek? – hebegte. Melitta a fejét rázta és az ajkát harapdálta. – El fogják söpörni a lovasságunkat – mondta. – És oldalba kapják a phalanxot – tette hozzá Therón. – Kicsit olyan ez, mint egy futóverseny végét nézni – tűnődött fennhangon Philoklész. – Csak itt meghalnak a versenyzők. – Diodórosznak oldalba kell támadnia az ellenséges phalanxot – tette hozzá Szatürosz rövid, feszült hallgatás után. Eumenész elitlovassága túlerővel került szembe, és a vezérük iránti ellenszenvük is meglátszott azon, milyen gyorsan vonultak vissza. A balszárny pillanatok alatt összeomlott. A baktriaiak és a médek előrerontottak, sokan úgy hatoltak át az arcvonalon, hogy senkivel sem bocsátkoztak küzdelembe. – Nem látják az elefántokat! – ugrott fel Melitta. Szatürosz is felállt. Tényleg olyan volt, mintha futóversenyen biztatták volna a versenyzőket. Több ezer ellenséges lovas özönlött az Eumenész megfutamodó balszárnya helyén támadt résbe, de nem tudták, hogy nem a phalanx oldalát fogják lerohanni, hanem egy alacsony emelkedőn átkelve egyenesen Eumenész elefántjaival találják majd szemben magukat. Az emelkedőt alig lehetett látni – Melitta abból gondolta, hogy ott van, hogy a baktriaiak egyenesen az elefántok felé vágtattak. A balszárny legszélén pedig látták, hogy a saját lovasságuk rohamot indít a baktriaiak megnyílt oldala ellen. Szatürosz arra gondolt, hogy az egész nagyon hasonlít az ökölvívásra – ütések, hárítások és visszatámadások sora. A szemük előtt kibontakozó rohamot vezető bátor ember egy elég gyenge balkezes ütéssel indított, de ahhoz, hogy kivédjék, a baktriaiak és szakák tömegének felé kellett fordítaniuk az arcvonalukat, és ezzel elvesztették minden helyzeti előnyüket. – Látjátok, hogyan kerülik a médek az újabb összecsapást? Amikor valaki győzedelmeskedik egy ütközetben, gyakran éppúgy elege lesz az erőszakból, mint annak, aki veszít. A médek tétováznak és könnyebb áldozatot keresnek. Szatürosz azon kapta magát, hogy megevett még egy fügét, pedig nem is emlékezett rá, hogy kivette a kosárból. A por most már mindent eltakart a teljes arcvonalon. Leterítette a köpenyét a földre, és leült, majd megmosta a kezét a kulacsából. Úgy tűnt, semmi sem történik, pedig most már tisztán hallották a csatazajt, ahogy feléjük sodorta a frissen támadt keleti szél. A médek és a baktriaiak eltűntek az égre emelkedő porfelhőkben, és az arcvonalra homály borult, egyik végétől a másikig. Aztán a felhőnek a táborhoz legközelebb eső végéből kirontottak a baktriaiak.
13. Philoklész egy hosszú szívdobbanásig csak nézte őket, aztán megmarkolta a futó vállát. – Rohanj az úrnődhöz, amilyen gyorsan csak tudsz! Mondd meg, hogy ötezer ázsiai lovas fog lecsapni a táborra. Talán tíz perce lehet. Tudni fogja, mit tegyen. Menj! A fiatal rabszolga futásnak eredt a domboldalon lefelé, napbarnított lábai meg-megvillantak léptei ritmusára. Philoklész még tíz szívdobbanásig nézte a médeket, aztán odafordult Therónhoz és az ikrekhez. – Eumenész balszárnya menthetetlen, de akik áttörtek, inkább a tábort akarják kifosztani, mint az elefántokkal szembenézni. – Bólintott. – Ami azt illeti, bölcs döntés, ám gyakorlatilag semmivé teszi a Félszemű győzelmét. Ha jól sejtem, az az ember ott lent… amerre mutatok… Eumenész. Próbálja rendezni a sorait. – Nézzétek azokat a gyávákat! – mondta Therón. Eumenész makedón lovassága, az elit, egy kiszáradt vízmosásban menekült, messze túl a balszárny szélén. Más egységek felsorakoztak, mintha szemlén lennének, de nem indultak meg. – Nehéz megmondani, gyávaság vagy árulás – vélte Philoklész. – Vajon a mi dolgunk megmondani Eumenésznek, hogy megtámadták a táborát? Vagy, hogy a phalanxa még harcol? – Mi van a barátoddal, Diodórosszal? – kérdezte Therón. Lent, a szemük láttára indult el dél felé egy lovakból és szamarakból álló menet. – Diodórosz számított erre – felelte Philoklész. – És Szapphó is. – Megrázta a fejét. – Diodórosznak tudnia kell róla, mi történt. Elviszed neki a hírt, Therón? Therón lenézett a csípős, sós porból és bronzból álló, hatalmas örvényre. – Azt sem tudom, kit keressek – felelte végül. – Nem, ez nem az én játékom. – Megyek én – ajánlkozott Szatürosz. Philoklész pillantásra sem méltatta a tanítványát. A tábort nézte. – Vissza kell fizetnem egy régi adósságot. Te maradj a gyerekekkel. Diodórosz nagy fiú már. – Megyek én – ismételte meg Szatürosz. A katasztrófa híre már terjedni kezdett, és a táborból újabb menekülők indultak el dél felé. Északon a baktriaiak odaértek a karámokhoz, és zsákmányul ejtették a sereg váltás lovait. A szakák elkanyarodtak kelet felé, kikerülve a sátorrengeteget, amely akadályozta volna a lovaikat. – Miféle régi adósságot? – kiáltotta Therón. – Árészra, oda nem mehetsz, ember! – Banugul – mondta Philoklész halkan. A név nem sokat jelentett az ikreknek. – Anya beszélt róla egyszer – mondta Melitta. – Te pedig nagy hatalmú nőként említetted. Philoklész nem vette le a szemét a közeledő ellenségről. – Te tényleg mindenre odafigyelsz, amit mondok – morogta. – Szapphó nénikénk szerint a szövetségesünk lehetne – tette hozzá Szatürosz. – Apátok egyszer megmentette az életét – mondta Philoklész, és látszott, hogy egy másik, időben és térben távoli küzdelem zajlik a szeme előtt. Benyúlt a karja alá, és meglazította a kardját a hüvelyben. – Gyerekek, ti Therónnal mentek. Le a dombról, aztán a gyülekezőhelyre. Én megyek, megmentek egy aranyba öltözött szajhát. Az ikrek összenéztek. Néma üzenetet váltottak a tekintetükkel, de engedelmesen lóra ültek Therónnal, és elindultak lefelé a szirtről, mind a ketten Philoklészt nézve, aki hamarosan eltűnt a dombtető másik oldalán. – Megőrült? – morogta Therón, előreügetve. – Elmegyek Eumenészhez – fordult oda Szatürosz Melittához. – Aztán Diodóroszhoz.
– Helyes – bólintott a lány. – Én segítek Philoklésznak. – Rápillantott a fiú kölcsönkapott heréltjére. – Bárcsak jobb lovad lenne. – Bárcsak. – Összemosolyogtak, a fiú felpillantott Therón hátára, és balra fordította a lovát. Sötétbarna heréltjén, sisak nélkül, barna köpenyben gyakorlatilag azonnal eltűnt a porban. Visszaügetett a domb tetejére, majd elindult lefelé, a sós síkságra. Eumenész ezüstsisakja fehéren csillogott, alig egy sztadionra északra. Szatürosz a vezér felé fordította a lova fejét, a sarkával megböködte az oldalát, és vágtatni kezdett. Melitta nézte, ahogy Szatürosz elkanyarodott a lován, aztán lenyúlt, és ellenőrizte a tegezét. Therón hátrafordult. – Erre! – kiáltotta. Melitta egy percig engedelmesen követte, aztán amikor beértek a Szapphó menete által felvert porba, elkiáltotta magát: – Hol van Szatürosz? Therón hátranézett, és az orra elé emelte a khlamüszét, védekezésül a por ellen. – Hova lett? – kérdezte döbbenten. – Árészra! – Az előbb még itt volt – hazudta Melitta. – Menj Szapphóhoz! – fordította meg a lovát Therón. – Szatürosz! – bődült hatalmasat. Melitta nem felelt – tovább lovagolt, amerre Therón mutatta, míg teljesen körül nem vette a kavargó por. Ekkor lecsúsztatta szaka ingét a válláról, hogy a jobb karja és válla szabad legyen, majd egy szűk fordulóval megfordította Biont. A por nem zavarta – sokszor lovagolt sereghajtóként a szüzekkel és a fiúkkal az asszagéták nyári vonulásain. A szája elé kötött egy kendőt, és vágtatni kezdett vissza, a tábor felé. A por sűrű volt, és a szakák közel jártak – látta őket keleten, ahogy egymás felé kiáltoztak. A feje fölött meglengette feléjük az íját, és visszakiáltottak neki. Aztán eltűntek a porban. Nagyjából sejtette, merre van a hatalmas, vörös és sárga sátor, úgyhogy az ösztöneire bízta magát és Bionra, aki ügyesen kerülgette a sátrakat, köteleket és cölöpöket. Nem vágtatott, de igyekezett a lehető legegyenesebben haladni. Sok táborlakót megrémített, ahogy kibukkant a porfelhőből. Úgy nézett ki, mint egy masszagéta. Pormaszkja és kendője alatt gonoszul elmosolyodott, vidáman felkurjantott, és még jobban megijesztette őket. Legalább gyorsabban futnak. Talán ez menti meg az életüket. Bion kétszer botlott meg egy sátorkaróban vagy kötélben, de mindkét alkalommal visszanyerte az egyensúlyát. – Jó fiú! – mondta Melitta szaka nyelven, megveregetve a nyakát. Szakául beszélt és szakául gondolkodott, és alig értette a rémülten rohangáló nők görög kiáltásait. Érezte, hogy Bion áthelyezi a testsúlyát, így megkapaszkodott a nyakában, felkészülve az ugrásra – felemelkedtek és leérkeztek, és Melitta sohasem tudta meg, mi fölött ugrattak át. Aztán a herélt élesen elfordult, ő majdnem leesett róla, aztán megint vágtattak. Bal felől valami színes villant, és Bion patái alatt gyümölcsöket pillantott meg. A tábor agóráján jártak, közel Banugul sátrához. Nos, akkor hol van Philoklész? – tette fel magában a kérdést. Szatürosz könnyedén lovagolt, jól hátradőlve, miközben leereszkedtek a domboldalon, majd előrehelyezve a testsúlyát, amikor leértek a völgy kemény talajára. Megeresztette a kantárszárat, mire a lova vágtatni kezdett. Szatürosz biztosan ült a hátán, így a vágta egyenletességét kihasználva levette a khlamüszét, megkötötte és a feje köré tekerte.
Épp az arca elé emelte a szövet végét, amikor belerohant egy csapat baktriaiba. Felismerte őket hosszú burnuszukról és nadrágjukról, de aztán már maga mögött is hagyta őket. Olyan gyorsan haladt, hogy esélyük sem volt megtámadni. A szíve hevesen vert, és hirtelen fojtogatni kezdte, milyen ostobaságra készül. Meg is halhatok, gondolta. Teljesen más volt, mint amikor orgyilkosok vadásztak rá – ezt a kockázatot maga vállalta, és most már ostobaságnak tartotta. Még csak nem is az én harcom! kiáltotta az elméje egyik fele. Most már késő! felelte a másik, és úgy suhant ki a porfelhő védelméből, akár egy íjból kilőtt nyílvessző. Azonnal meztelennek érezte magát. A feltámadó szél szétoszlatta a sós port, és hirtelen ott találta magát egyedül, tőle nyugatra, alig fél sztadionra ezer baktriaival. Meztelen lába elárulta, hogy görög, és valószínűleg ellenség, mert tucatnyian utána fordultak, majd élesen kurjongatva üldözőbe vették. Maga előtt látta a csapatot, amelyikhez tartott – makedón lovasok fehér bőrszpoladészben és bronzsisakban. A vezérük ezüstsisakot viselt, de ebből a távolságból nyilvánvaló volt, hogy nem Eumenész az. Tíz lóhossznyira lehetett, és olyan fiatal, éles hangon kiáltozta parancsait, mint Szatüroszé. Bíborszínű köpeny lógott a válláról. Szatürosz összeszorította a térdét, belemélyesztette a sarkát a heréltje oldalába, és megcélozta a makedón lovasság és a baktriaiak közötti, egyre szűkülő rést. Tucatnyi baktriai üldözte a lova nyakára hajolva, oda-odakiáltva egymásnak az üldözés hevében, de a fiú könnyebb volt és jobb lovat ült meg. Megfordult a fejében, hogy oda kellene kiáltania valamit nekik, de nem mert. Túlságosan lekötötte, hogy eggyé váljon a lovával. A fiatal tiszt megpördült, és Szatürosz dárdahossznyi távolságra elrobogott mellette. A tiszt bíborköpenyének a csatjából meg lehetett volna venni egy kisebb falut. Egy szempillantás alatt átjutott a résen, végigszáguldva a makedón katonák sora mellett. Minden fej utánafordult, néhányan rámutattak, és a jobb kéz felől érkező baktriaiak fordulni kezdtek, aztán még több baktriai jött, olyan közel, hogy majdnem meg tudták érinteni, de ők is visszafordultak, aztán átért, kijutott a sós síkságra, a szél is elállt, és Szatürosz megint beért a sűrű porfelhőbe. A lova már kezdett kifulladni, ezért óvatosan jobb felé húzta, fokozatosan lelassított, és hegyezni kezdte a fülét. Jobb felől küzdelem zaját hallotta, és a lova a fáradtsága ellenére is izgatottan mocorgott. El sem tudta képzelni, mitől olyan nyugtalan, de erős kézzel fogta, amíg kitalálta, hogy mit tegyen. Eltévedt a csatatéren, és nem tudta, merre induljon a porfelhőben. Melitta úgy emlékezett, a vörös és sárga sátor az agóra déli oldalán áll, ezért arra fordult. Az agóra már üres volt, csak a szemét maradt, meg egy hat-hét éves, átvágott torkú gyermek holtteste. Melitta megdöbbent a látványtól. Hosszan rámeredt a kis testre, majd tovább ment. Az utolsó pultokon túl megpillantotta a sátor tetejét. Előtte tucatnyi ló állt. Emberek kiáltoztak. És észak felől egyre közeledett a pánikba esett tömeg moraja. A médek beérhettek a táborba. Hirtelen ostobaságnak tűnt, hogy segítsen Philoklésznek megmenteni Banagult. Hogy találja meg? Hogy vegye fel a harcot tucatnyi férfival? És nincs ideje – a kétségbeesett tömeg jajgatása egyre közelebbről hallatszott. – Hol a fenében van? – érkezett egy kiáltás a vörös és sárga sátrat körülvevő többi sátor egyikéből. Ismerte ezt a hangot. Az orvos volt az – az álorvos, Szophoklész. – Elmenekült! – kiáltotta valaki más. – Kapjátok el a kölykét! – Kardja van! Melitta már épp el akart indulni a vízmosás felé vezető hosszú úton, amikor Szophoklész hangja
hallatán végigsöpört rajta bátyja esküjének az ereje. Megmarkolta az íját, kivonta az akinakészét, és odaléptetett a nagy sátor oldalfalához. Bion magabiztosan lépegetett a tartókötelek pókhálója között. Amikor odaért, a tetőtől a talajig felhasította a sátor oldalát. A vászonlapok behajlottak, és beugratott. Az akinakészt hagyta lelógni a csuklószíján, nyilat tett az íj húrjára, és meglátott egy férfit, aki egy a fivérénél valamivel fiatalabb fiút üldözött – egy bronzvörös hajú fiút, kezében karddal. A fiú megfordult, és az üldözője felé vágott. – Végezz már vele! – kiáltotta Szophoklész. Melitta első nyila Szophoklész oldalába fúródott, épp a mutatásra felemelt karja alatt. Az álorvos nem is láthatta, ki lőtt rá, a földre rogyott, s mire leért, a második nyílvessző eltalálta a fiút üldöző férfit. – Gyere velem! – kiáltott oda Melitta a fiúnak. Bedugta az íjat az oldalán lógó gorütoszba, és kinyújtotta a bal kezét. A fivére tudta volna, mit tegyen, de ez a fiú csak nézte. – Ki vagy? – kérdezte. Szophoklész az oldalát fogva felállt. A könnyű íjból kilőtt nyílvessző nem ütötte át a mellvértjét. – Te meg ki a fene vagy? – követelte, úgy két lóhossznyi távolból. – Fel! – vakkantotta Melitta a fiúnak. – Most! – Mindent nekem kell csinálnom? – mérgelődött Szophoklész, átlépve a másik férfi holttestén. A háta mögött még két alak lépett be a sátorba. Az álorvos felkapott egy lándzsát a földről. Egy életbe vágó pillanatra elterelte a figyelmét egy harmadik férfi, aki a legnagyobb oldalfolyosóról rontott be a sátorba, karjai közt egy kapálózó nővel. – Megvan! – kiáltotta. – Akkor öld meg! – förmedt rá Szophoklész. – Árészra! Hát mind bolondok vagytok? A fiú végül egy örökkévalóságnak tűnő tétovázás után kinyújtotta a karját és megfogta a kezét, de a tekintetét nem fordította el a vergődő nőről. Bion megmozdult Melitta alatt, a lány rántott egy nagyot a fiún, és az egyszer csak fent volt, átölelte hátulról a derekát, és majdnem lerántotta a másik oldalra. Bion hátrált két lépést. Melitta megmarkolta az íját, és a csuklószíjról lógó akinakész megvágta a combja felső oldalát. Szophoklész dobásra emelte a lándzsát. – Az a fiú nem a tied! – mondta. – Add át… arannyal fizetek érte. Arannyal! Érted? – Rámutatott egy arany karpántra a karján. – Arany, te ostoba barbár! Rohadt barbárok – morogta maga elé. – A Félszemű azt mondta, fogjuk el a nőt és a fiát – szólalt meg valaki makedón akcentussal az athéni orgyilkos háta mögött. A férfi tiszt lehetett a vértje alapján, vas mellvértjét arany sávok díszítették. – Ne öld meg! Szophoklész szenvedő arccal körülnézett, mint akinek már túl sok méltánytalanságban volt része. – Baszd meg, makedón! – hörögte, megpördült, és beledöfte a lándzsát a tiszt nyakába. A makedón azonnal meghalt. Melitta kézbe vette az íját. A szemközti bejáratnál mozgolódás támadt, és egyszer csak belépett Philoklész, karddal a kezében. Az egyik katonát hátulról térdhajlaton rúgta, mire az káromkodva eldőlt. Philoklész természetesen nem ismerhette fel. Rápillantott Melittára, majd megragadta a földön térdelő nő karját. – A fiam! – kiáltotta a nő. – Megmentelek, ostoba nőszemély – szólt rá Philoklész. A „megmentelek” szóra minden fej felé fordult a sátorban, és Melittának úgy tűnt, felgyorsulnak az események. Szophoklész és Philoklész felismerték egymást. – A részeg belépője – jegyezte meg gúnyosan az orgyilkos.
– Azért akarja megölni őket, mert Olümpiásznak dolgozik! – kiáltotta Philoklész. – Nem a Félszeműnek! Öljétek meg! – Hermészre, rosszabb vagy, mint a dögvész – mondta az álorvos. Hátrahúzta a karját, és elhajította a lándzsát. Philoklésznek sikerült egyetlen atletikus mozdulattal elengedni a nőt, elég erősen meglökni a csípőjével ahhoz, hogy hasra essen, és kitérni a lándzsa elől. – Légy átkozott! – káromkodott Szophoklész. – Tükhé szerencséje vigyáz rád! Melitta belelőtte a nyílvesszőjét az orgyilkos térdhajlatába. Ott védte a legkevesebb páncél, és háttal állt neki. Aztán a jó lövéseket követő örömmel eltelve kihátrált Bionnal a sátorból, megfordította a lovat, és elvágtatott. Szatürosz csak nagyon sokára – a lova számára egy örökkévalóság alatt – vette észre, hogy a hátasa azért vergődik őrült módjára, mert szinte már körülvették az elefántok. A hatalmas állatok két hosszú oszlopban vonultak, legalább húsz mindkettőben, és ő valahogy közéjük keveredett. Gyalogos katonák vették körül – előcsatározók, psziloszok, vagy olyanok, akik hozzá hasonlóan egyszerűen eltévedtek, de egyik sem tűnt fenyegetőnek. Egy foltos nadrágú méd peltasztész mellett olyan közel ment el, hogy a fáradt harcos válla súrolta a lova oldalát. Mikor végre sikerült valamelyest megfékeznie a lovát, az elefántok az elharsogott parancsnak engedelmeskedve elkezdtek vonalba felfejlődni – Szatürosz heréltje pánikba esett és futásnak eredt, el az elefántok mellett, amelyek dühösen felbődültek – s az elefántok haragja, a szörnyű hangok a porban ugyanúgy megrémítették a fiút, mint a lovát. Nem tudott úrrá lenni a hátasán, és a herélt addig vágtatott el sorra az elefántok mellett, míg végül kiért a soruk elé, olyan közel az egyikhez, hogy Szatürosz megérinthette volna a lábát, ha nem fél annyira. Bal felé két elefánt harcolt, a hátsó lábaikra ágaskodva, összeakadt agyarral. A bőrükről vér csöpögött, és a hátukon ülők az életükért kapaszkodtak. Az egyik kígyószerű ormány kinyúlt, megragadta a másik állat mahutját, és kiemelte a visító alakot a nyergéből. Szatürosz rémülten nézte, ahogy az állat ledobta maga elé, majd módszeresen eltaposta a férfit. Elvágtatott, és az elefántoktól való rettegése aggodalommá változott – a heréltje egyre nehezebben mozgott, levegő után kapkodott, a horpasza zihált és remegett. Szatürosz a rémülete ellenére lelassított, hogy levegőhöz jusson szegény pára. Jobbra acél és bronz villanását látta, és tisztán hallotta egy másik szörnyeteg kétségbeesett dühének hangjait – az egymásnak feszülő két phalanxét. Szatürosz agya ismét működni kezdett, először, mióta maga mögött hagyta a baktriaiakat. Nagyon szégyellte magát, amiért pánikba esett, de tudta, hogy a porban esélye sincs megtalálni Eumenészt. Diodórosz és a hippeisz viszont ott volt valahol a phalanx túloldalán. A phalanx tizenhatezer katonából állt – csatarendben a megszokott mélységgel számolva ezer ember, vagy háromezer pousz széles. Öt sztadion. Philoklész azt mondta, Diodórosznak tudnia kell a tábor megtámadásáról. Ügetésre nógatta a szerencsétlen heréltet, és megkerülte a phalanxot. A ló teljesen kimerült – az elefántok okozta öt perc rettegés többet kivett belőle, mint az egész nap. De pillanatnyilag biztonságban voltak. A hátsó sorok mögött lovagolt, és meglepte, milyen üres a csatatér. Elszórtan holttestek hevertek a földön, és néhány sebesült vízért könyörgött, de a lova patáinak dobogása elnyomta a legszörnyűbb zajokat, a legnagyobb holttesthalmot pedig a lehető legtávolabbról elkerülte, amennyire csak a torkát és szemét maró sűrű, sós por engedte. Olyan szomjas volt, hogy megfordult a fejében, keres egy kulacsot valamelyik halottnál. Eltartott néhány percig, míg rájött, hogy neki is van kulacsa. Elátkozta a pániktól megbénult agyát, és miközben a lova vágtából ügetésre lassított, a szájába vett egy kis vizet. Érezte, hogy valami
megváltozott a csata menetében – már nem látta a phalanx utolsó sorait, és a balról érkező kiáltások diadalittasabbak lettek. A hangok felé fordította fáradt lovát, azt remélve, hogy megtette a becsült öt sztadion távolságot. A harcmező ködében nehezen lehetett felmérni az idő múlását. Előtte, a szürkésfehér felhőben felharsant egy kürt – és egy jól ismert dallamot játszott. Andronikosz volt az a hippeisz ezüstkürtjével. Vagy mégsem? A lábánál félhold alakú pajzsot tartó, mosolygó katonák álltak. Előre néztek és mutogattak, és nem vettek tudomást Szatüroszról. Elügetett mellettük. Távolabb még több peltasztészt pillantott meg, akik szintén előre nyomultak, és gyanította, hogy az ellenség szárnya kezdett összeomlani. Azok, akiket lehagyott, ittak, egymásnak kiabáltak, vagy a halottakat fosztogatták. Éppen csak az ellenséges phalanx védtelen szárnyát nem támadták. Eszébe jutottak Philoklész szavai, melyek szerint akik győztek egy összecsapásban, azok gyakran tétováznak belevetni magukat a következőbe. Ő azért tartotta mozgásban a heréltjét, mert gyanította, ha megállna, a ló nem indulna el többé. Kelet felé haladtak, legalábbis remélte a porfelhőben, nagyjából párhuzamosan Eumenész eredeti arcvonalával, amennyire meg tudta állapítani a hőségben és a porban. Aztán egyszer csak elfogytak a gyalogosok. Több kürtszót is hallott, az egyik ismerősnek tűnt. Szatürosz semmit sem látott és semmit sem hallott, csak a csatazajt a háta mögött. Még jobban balra fordította a lovát, remélve, hogy Diodórosz győzött a szárnyon. Úgy vélte, arról hallotta azt a kürtszót. Ha Diodórosz vereséget szenvedett volna a lovasságtól, érvelt magában, akkor a peltasztészek nemigen nyomultak volna ilyen mélyen az ellenség vonalai mögé. A nap eléggé túljutott már pályája csúcsán ahhoz, hogy többé-kevésbé biztos legyen benne, merre megy – a porfelhő ellenére is szilárd, kerek, fehér korong volt az égen, aminek segítségével meg tudta határozni, merre van észak és dél, kelet és nyugat. A phalanx most tőle nyugatra harcolt. Diodórosz kürtje északnyugat felől szólt. Valószínűleg. Minél tovább ügetett, annál jobban elbizonytalanodott. Mire a kulacsa majdnem kiürült, megint nem tudta, hol van. A tömör phalanx már rég eltűnt, a porfelhő élőlényként kavargott körülötte, fojtogatta és néhány lóhossznyira korlátozta a látótávolságát, és a csatazajt olyan távolról hallotta, mintha már nem is a csatatéren lett volna. A méd peltasztész mitológiai szörnyként bukkant elő a porból. Szatürosz felé döfött a lándzsájával, próbálva letaszítani a ló hátáról a fiút. Az első döfés a hasa közepét találta el, ahol a vértje a legerősebb volt, és elvesztette az egyensúlyát. A heréltje megállt, erőtlenül kirúgott, majd néhány lépést előre tántorgott. Aztán megint megállt, és a hegyekből telente lezúduló lavinák lassú, elkerülhetetlen véglegességével eldőlt. Szatürosz elrúgta magát tőle, és a köpenyébe gabalyodva arrébb gurult. Amikor felállt, az oldala nedves volt a törött cserépkulacsból kiömlő víztől, és a peltasztész már rá is rontott, kétszer döfve a lándzsájával, sebesen, mint egy vadkan. Szatürosz szédülve hátratántorodott, a szemében verejtékkel és sóval. A jobbjával a bal hónalja alá nyúlt, kivonta a kardját, és a méd tétovázva megtorpant. Szatürosz megtörölte a szemét nedves köpenyével. A méd gyanakodva méregette, majd rápillantott a haldokló lóra. Hátralépett, és elhajította a lándzsát, mint Zeusz a villámait, de rosszul sikerült a mozdulat, és csak a kilengő lándzsanyél csapott oda Szatürosz bal vállcsúcsára, amitől fájdalom hasított végig az egész karján. A méd ezután hátrálni kezdett, láthatólag nem tudva eldönteni, hogy meneküljön-e vagy sem. Szatürosz előrelépett, ráhúzta a köpenyét a bal karjára, és a méd felé vágott, mielőtt döntésre jutott volna. A fickó rémült arccal hátraszökkent, aztán a közvetlen közelükben felharsant egy kürt.
Így, hogy nem a lován ült, Szatürosz meghallotta a tőlük északra dúló küzdelem zajait – lovak és emberek keltette zajokat. Valahol a közelben egy rémült állat dühödten felnyerített. A sebesült katonák káromkodtak és jajgattak fájdalmukban. A hangzavar néhány pillanat alatt teljesen körülvette őket, akárcsak a harcoló árnyalakok a porfelhőben. A méd kést rántott, maga elé tartotta kicsi, kerek, fűzfavesszőből font, bőrrel borított pajzsát, és rárontott Szatüroszra. Semmiféle kiképzést nem kapott, gondolta a fiú. A gondolattól higgadt, fensőbbséges érzés töltötte el. Félrelépett és rávágott a fickó kést tartó csuklójára. A csapás nem volt elég erős, hogy átvágja a csontot, de a fegyver elrepült, a méd pedig térdre rogyott, úgy ölelve magához sérült kezét, ahogy egy anya a beteg gyermekét. Az ellenség két szívdobbanásnyi idő alatt vérszomjas szörnyetegből tehetetlen áldozattá változott. Szatürosz ott hagyta. Ellépett mellette, a lova teteméhez, de nem volt rajta semmi, amit magával akart volna vinni, és a siker, az életben maradás diadala ugyanolyan gyorsan el is szállt, ahogy jött. A vértje üllőként nehezedett a mellkasára, és verejtékben fürdött. A szája kiszáradt, mint a homok, a feje fájt. A bal válla úgy hasogatott, mint amikor gyerekkorában egyszer leesett a lóról, és nem is merte megnézni, vérzik-e. És még mindig nem tudta, hol van. Az apja híres volt arról, hogy csak a hangok alapján is képes eligazodni a csatákban. Könnyek csípték a szemét. – Nem fogok sírni! – mondta hangosan, és elindult előre, a csatazaj irányába. A kardját a kezében tartotta, inkább csak jelzésként, hiszen egy gyalogos nem sok mindent tehetett volna egy karddal lovasütközetben. A porfelhőből előbukkant egy gazdátlan ló. A szeme szinte kifordult a rémülettől, és egyszerűen legázolta Szatüroszt. A fiú kigurult a patái alól, ám hirtelen minden oldalról lovak vették körül. – Gyülekező! – kiáltotta egy hang. – Fújj gyülekezőt! A kürt felharsant – a kürt, amit ezerszer is hallott gyerek korában Tanaiszban. Talpra küzdötte magát, nem törődve a körülötte örvénylő testekkel. – Gyülekező! Rombusz alakzat! Phülarkhoszok, jelentést! A kürt hosszasan felrikoltott. A Szatüroszt körülvevő lovak tülekedve igyekeztek a helyükre az alakzatban, lovasaik szitkozódva kerülgették egymást. Szatürosz beszorult két állat közé, és amikor lebukott, hogy átbújjon az egyik hasa alatt, egy lovas belerúgott a hátába. – Hé! – kiáltott fel a fiú. – Hé, segíts! – Ez már inkább visítás volt. Már majdnem megtalálta a bácsikáját, és most eltiporják vagy összenyomják? Az arca előtt fenyegetően megcsillant egy lándzsahegy. – Állj meg, ahol vagy! – förmedt rá Hama. – Hama, én vagyok az! – kiáltott vissza Szatürosz. Hama kinyújtotta a másik kezét, megmarkolta a csuklóját, és egyetlen mozdulattal maga mögé emelte a lovára. – Ennyi ló között meghalsz gyalogosan – mondta a hatalmas termetű kelta főnök. – Az összes istenekre, ifjú úr, mi a faszt keresel te itt? Szatürosz átvetette a lábát a ló hátán. – Nem fogok sírni! – mondta fennhangon. Olyan nagy megkönnyebbülés töltötte el, hogy a szeme könnybe lábadt, és a torkát sem csak a sós por kaparta már. A kürt ismét felharsant. – Tudja valaki, hol a picsában vagyunk? Phülarkhoszok, jelentést! – mennydörögte Diodórosz. – Első oszlop, két ember eltűnt! – Második oszlop, mindenki megvan!
– Harmadik oszlop, egy halott! – Negyedik oszlop, négyen eltűntek! – Ötödik oszlop, mindenki megvan! – Hatodik oszlop! – kiáltotta Hama. – Ketten eltűntek. Szatürosz úr a lovamon! – Előreugratott, és a többiek utat nyitottak neki. Bal oldalon a hetedik és a nyolcadik oszlop is jelentett, Hama pedig a hüperétész mellé fordult a lovával. Diodórosz rápillantott Hamára. Szatürosz kinyitotta a száját, de a nagybátyja karja felemelkedett, mintha ütésre készülne, csendet követelve. – Kilencedik oszlop, mindenki megvan! – Tizedik oszlop, hárman eltűntek! – Tizenhárman a százból – bólintott élesen Diodórosz. – Ez rossz. – Körülnézett. – Látta valaki Craxot vagy Andronikoszt? – Nem, uram! – érkezett a válasz kórusban. A porfelhő tovább örvénylett körülöttük. – Dión, menj át az első oszloppal a jobb oldalra. Ne túl messze… tíz lóhossznyira. Egy kürtszóra gyertek vissza. Nézzetek körül, találtok-e valakit. Pakhész, a tizedik oszloppal ugyanezt balra. Indulás! – Hol a fenében vagyunk? – fordult oda Hamához és Antigonoszhoz, majd a választ meg sem várva Szatüroszra nézett. – És te mit keresel itt, gyermek? Szatürosz vett egy nagy levegőt, és igyekezett megőrizni a hangja nyugalmát. – Üzenetet hoztam – felelte. – Miféle üzenetet? – Diodórosz jóformán feltérdelt a lova hátára, úgy fürkészte a mindent eltakaró porfelhőt. – Először is, körülbelül öt sztadionra vagy az ellenséges phalanx jobb szélétől, bácsikám. És az összes peltasztészt visszaverték. Onnan jövök. Diodórosz egy hosszú pillanatig rámeredt. – Biztos vagy benne? Emberek élete múlik ezen. – Nem – köszörülte meg a torkát tétován Szatürosz. – Biztos nem vagyok benne. – Csak nagyjából, mi? – ölelte meg Hama bátorítóan. – Nagyjából, bácsikám – nézett Diodórosz szemébe Szatürosz. Diodórosz kurtán bólintott. – Ha nem tévedsz, soha többé nem kételkedem benned. Hama, hozd vissza Pakhészt, és állítsd előre… kitapogatjuk az utat arra, amerre Szatürosz mondta. Ha a saját phalanxunk mögött bukkanna fel a semmiből egy lovascsapat, akkor pánikba esnének ebben a szarban. Még egy kürtjelet, hüperétész! – Átemelte maga elé Szatüroszt Hama lováról, és a szemébe nézett. – Üzenet? – kérdezte, miközben oldalra nyújtotta a kezét. Azonnal belenyomtak egy kulacsot. – A tábort szakák és baktriaiak támadták meg – mondta Szatürosz. A bácsikája szakálla szürke volt. Ő vörösre emlékezett. – Árész golyóira, fiú! – nézett körül Diodórosz. – Száz emberem van… még kevesebb. Mi a fene? Arany villant, és Crax bukkant elő a porfelhőből. – Hívattál – állította meg a lovát. Diodórosz felnevetett. – Tükhé ránk mosolygott! – kiáltotta, és a katonái lelkesen felüvöltöttek mögötte. – Megvan a negyedik század? – Hatan hiányoznak – felelte Crax tisztelegve. – A többiekkel felsorakozunk melléd. – Szatürosz azt mondja, a phalanx oldala arra van. Mit gondolsz, Crax? – nyújtotta oda a kulacsot Diodórosz a géta tisztnek. Crax nagyot húzott a vízből, és visszadugta a kulacs szájába a fadugót.
– Szerintem úgy lehet – felelte Szatüroszra kacsintva, és a fiú nagyon hálás volt ezért a kacsintásért. Hirtelen óriási teher nehezedett a vállára; mindannyiuk életének a terhe. Crax eltűnt a porfelhőben, Diodórosz pedig elkiáltotta magát: – Lovat! Van valakinek egy lova? – Tessék, sztratégosz! – nyomakodott elő a többiek között egy katona, akit Szatürosz nem ismert. Diodórosz egyetlen mozdulattal áttette Szatüroszt egy sötét pej hátára, egy gyönyörű állatbőr takaróra. A kantárszárat ezüstberakások díszítették. – Köszönöm – biccentett a fiú. – Tartozol neki a lóval, fiam! – mondta Diodórosz. – És a szerszámmal is! – Ádázul elmosolyodott, majd Szatürosz felé intett. – Valaki adjon neki egy lándzsát meg egy sisakot! Mellettem lovagolsz, fiam. Te leszel a vezetőnk. Ha harcra kerül a sor, maradj mögöttem és húzd be a nyakad. Azt a játék kardot tedd el. Szóval, merre? Szatürosz a legnagyobb örömére rájött, hogy érzi, merre van a phalanx. – Ha nem vonultak el – motyogta. A szíve hevesen dobogott, és teljesen másféle félelem töltötte el, mint akkor, amikor attól rettegett, hogy eltapossák az elefántok. Attól félt, hogy csalódást okoz a barátainak, hogy gyerekesen fog viselkedni. Lépésre ösztökélte a lovát. – Erre! – mondta. – Lépésben indulj! – kiáltotta Diodórosz, és szavai nyomán felharsant a kürt. Szatürosz kihúzta magát ültében. Gyakorlatilag ő vezetett egy lovasszázadot. Emberek vágtattak előre Diodóroszhoz, majd vágtattak el, és újabb kürtjelek szólaltak meg, újabb parancsok harsantak. Szatürosz, karnyújtásnyira a férfitól, akit nagybátyjának nevezett, megértette, hogy Diodórosz próbálja a két századát egymás mellett tartani, miközben túlélőket is keres a csatatéren. – Ugye tudod, mit csinálsz, fiam? – kérdezte Diodórosz néhány perc lovaglás után. – Hallgasd csak! – felelte Szatürosz. Elölről és jobbról halk moraj szüremlett feléjük. – Állj! – kiáltotta Diodórosz. – Kürt nem kell! Pakhész, menj, nézd meg, mi az! Csak egy-két sztadionra, ne tovább! Türelmetlenül várakoztak a hatalmas, szürkén és fehéren hömpölygő porfelhőben. A lovak patái alatt holttestek hevertek, és egyszer csak két thrák peltasztész bukkant fel a porból. Annyira megdöbbentek, hogy megálltak. – Eumenész? – kérdezte az egyik, kezével a rókabőr süvegére tűzött rózsákra mutatva. Szatürosz bólintott. – Eumenész! – kiáltotta vissza. A válla mellett Crax mondott valamit egy barbár nyelven, mire a két thrák megfordult és elszaladt. – Azt mondtam, mindjárt rohamozunk – magyarázta Crax. – Találtam néhány embert a második századból, de a többi elveszett. Talán tízen maradtak. Diodórosz levette a sisakját. – De utálom ezt! Bármikor ránk ronthatnak, észre sem vennénk, hogy jönnek. Ebben a porfelhőben bármi elrejtőzhet. – Kiürültek a kulacsok – köpött egyet Crax. – A legrosszabb por, amit valaha láttam. Ez a rohadt só. A kavargó porból előbukkant Pakhész. – A fiúnak igaza volt – tisztelgett Szatürosz felé, akinek a szíve megtelt örömmel. – Alig két sztadionra… az ő phalanxuk hátsó sorai. Semmi sem áll az utunkban – folytatta a férfi, az izgatottságtól egyre hangosabban. Diodórosz körülnézett. – Akkor – tette a fejére a sisakját és csatolta be az állszíjat Diodórosz – itt az alkalom, hogy mind hősök legyünk. – Ránézett Szatüroszra. – Maradj középen, fiam, hogy élve vihesselek haza. –
Megfordította a lovát. – Mindenki megértette? A pajzs nélküli szárnyon vagyunk. Ne szarakodjatok. Mélyen a sorok közé, minél nagyobb pánikot keltve. Maradjatok velem, amíg nem halljátok a kürtöt. Amikor megtörnek, hagyjátok, hogy más végezzen velük… ti menjetek tovább előre, a mi vonalaink felé. Megértettétek? Ha elveszítjük egymást, találkozunk a vízmosásnál. A tábornak vége. KÉSZEN ÁLLTOK? Kétszáz kiszáradt torokból harsant a kiáltás: Igen! – Lépésben előre! Kürt nem kell! Elindultak. Szatürosz lemaradt, míg a hatodik sorba nem került, a rombusz közepére. Gyakorolta már ezt az alakzatot, de a porban minden más volt. Két vadidegen katona közé került, de az egyik feléje fordította véreres szemét thrák sisakja alól. – Ne aggódj, kölyök! – mondta. – Itt olyan biztonságban vagy, mintha otthon lennél. Az első csatád? – kérdezte. – Igen! – kiabálta túl Szatürosz az egyre hangosabb dobogást. – Akkor óvatosan azzal a lándzsával! – mondta újdonsült bajtársa. – Nehogy Kalüxot találd el vele! Nem az a megbocsátó fajta. A körülöttük lovaglók felnevettek. Az első fél sztadiont nagyon gyorsan megtették. – A Paeant! – harsogta a bácsikája. – Hadd hallják! Apollón Paeanja négyütemnyi gondosan kimért, ritmikus csenddel kezdődik, Andronikosz egy tőr markolatával ütötte a kürtjét – csatt, csatt, csatt, csatt –, aztán a Paean kinyílt, mint egy virág a porban, felajánlásként az istennek, aki többre értékelte a hősiességet a puszta mészárlásnál. Szatürosz együtt énekelt a katonákkal, és annyira meghatódott, hogy elfúlt a hangja. Úgy érezte, mintha eggyé vált volna a körülötte lovagló férfiakkal – mintha egy pár kéz és láb lett volna a legendák titánjaihoz hasonlatos százkarú és százlábú szörnyetegben. Ügetni kezdtek. – Zárkózz fel! – kiáltotta a fiútól jobbra lovagló férfi. Szatürosz szégyenkezve látta, hogy lemaradt. A lova gyönyörűen engedelmeskedett, néhány ideges szívdobbanás alatt behozta a lemaradást, és már vágtattak is. A sorok kicsit széthúzódtak a sebességtől, aztán a következő pillanatban kiabáló, rémülten sikoltozó, eltorzult arcú emberek vették körül, mintha az istenek mindenkire őrületet bocsátottak volna. Szatürosz semmit sem látott, nem volt kivel harcolnia, aztán a semmiből előbukkant egy szarissza hegye, elsuhant a térde mellett, és belevágott a combjába – egy ellenséges katona legalább megpróbálta felvenni a harcot. Aztán átgázoltak a phalanxon – Szatürosz remélte, hogy az ellenséges phalanx az –, a több száz nehézpáncélos gyalogos között, de ezek eldobták a szarisszáikat, és elmenekültek vagy a halálukat lelték a paták alatt. Mindenfelől gyalogosok vették körül Szatüroszt, és a lova majdnem megállt. Felülről lefelé döfött a lándzsájával az első kéz felé, amely próbálta megragadni a kantárát. Ezek az emberek kétségbeesettek voltak – és rémültek. A többségük nem is próbált harcolni, csak igyekezett elnyomakodni mellette, néhányan azonban vagy harcban akartak elesni, vagy egyszerűen a lovát akarták megszerezni. Egy ütés érte a hátát, amitől majdnem leesett. Ösztönösen visszaütött a lándzsával, és megint majdnem leesett, mivel nem talált el semmit. Úgy érezte, a lovasság elvesztette az összes lendületét és egységét a becsapódáskor, és széthúzódott a phalanx hátuljában, de a rombusz közepe mélyre hatolt – és Szatürosz is ott volt középen, az ellenség tengerének közepén. Nem tudta, hogyan, de ő került az oszlopa élére. Lovasokat csak maga mögött látott. Összeszorította a két térdét a sötét pej hátán, és a bácsikája parancsának engedelmeskedve lehajtotta a fejét, hogy a szemből érkező ellenség csak a sisakját, vértezete legerősebb részét támadhassa – és a csataménje tovább törtetett előre a tömegben. Kétszer állította a lovat a hátsó lábára, hogy utat törjön,
ám a második alkalommal az állat hátsó lába megcsúszott egy holttesten, és eldőltek. A ló sértetlenül felpattant, Szatürosz orrától néhány ujjnyira pedig egy lándzsatüske fúródott a földbe. A fiú elejtette a lándzsáját, de a kardját elő tudta rántani; arrébb gurult, talpra szökkent, nem törődve a régi oldalsebébe hasító fájdalommal, hárította a következő támadást, magasra emelve az ellenfele szarisszáját, belépve alá, ahogy Philoklész tanította. Szinte vakon előrevágott, és a rövid kard belemart a férfi kezébe, mire az felsikoltott. Aztán Szatürosz bajtársa a thrák sisakban felnyársalta a lándzsájával. – A lovadat! – kiáltotta. A díszes szerszámú csatamén engedelmesen állt, alig karnyújtásnyira, és Szatürosz úgy kapaszkodott fel az oldalán, mintha hajóra mászott volna fel – magas ló volt. A thrák sisakos végzett egy másik menekülő makedónnal, de ekkorra már Szatürosz a lován ült, kezében karddal, félrecsúszott sisakkal, egyébként sértetlenül. – Gyere, kölyök! – kiáltotta a thrák sisakos, és berontottak a porfelhőbe. Újabb és újabb lovasok bukkantak fel, kék sisaktaréjjal, kék köpenyben, aztán Szatürosz egyszer csak ott találta Craxot az oldalán. Újabb emberek közé értek – fényes, fehér pajzsot tartó alakok közé –, akik nevetve kiabáltak és integettek körülötte. Egy tiszt üvöltve parancsolt, hogy adjanak utat, engedjék át a lovasságot. Szatürosz visszafogta a lovát, és nem csinált mást, csak lélegzett. A mögötte érkezők keményen tolták a fehér pajzsosok felé, de azok felemelték a lándzsáikat, és a sós talajba döfték a másik végükön lévő tüskéket. – Árészra! – mondta egy makedón hang. – Nézzétek ezt a gyereket! Szatürosz lenézett egy porlepte arcra. – Eumenész? – kérdezte. – Aha – zihálta a makedón. – Igen, Eumenész, kölyök. Ti kik vagytok? – A tanaiszi hippeisz! – mennydörögte Crax, és Szatürosz büszkén bólintott. – Szép volt, ifjú úr! – vágta hátba a Szatürosz mögött érkező katona. A porfelhőben felharsant a kürt. – Rohadt por! – mondta Hama. A kelta mintha a semmiből termett volna közöttük. – Lennél itt lent, lovas legény – morogta a makedón, aztán elmosolyodott. – Köszönjük, lovas legények! – Az első kurva görögök, akiknek örültem! – kiáltotta egy másik. – Megmentettétek a seggünket! Ismét megindultak, mert a makedónok végre utat engedtek nekik. Szatürosz Hama után léptetett, mivel úgy tűnt, ő lett az oszlop vezetője. Azok, akiknek közöttük kellett volna lenniük, eltűntek. – Hama? – Csitt, uram! – érkezett a válasz. – Figyeld a kürtjelet! Melitta végig belátta a tábor főutcáját, és szakák közeledtek felé. Csak addig tétovázott, míg a gorütoszába tolta az íját, aztán könnyű ügetésben elindult feléjük. A fiú úgy pattogott a háta mögött, akár egy zsák alma. – Ez megalázó – nyafogta a fiú. – Ne beszélj! – szólt rá Melitta. – Vágj rémült arcot! Egyenesen a szakák élén haladó csoport felé ügetett – négy férfi és egy cserzett bőrű öreg. Felemelte az ostorát, és szaka nyelven elkiáltott egy szót: – Enyém! – mutatott a válla fölött a fiúra. Az öreg elmosolyodott.
Szó nélkül hagyták tovább menni – az egész utcán végigment, és még csak egy kérdést sem kiáltottak felé. Az utca végét elállta a szakák kavargó tömege – nem tudták, hol kezdjék a fosztogatást. Melitta átnyomakodott közöttük, a csizmája hozzáért a csizmáikhoz. – A vörös és sárga sátor! – kiáltotta. – Arany és ezüst! – A szaka nyugati nyelvjárását beszélte, de ez senkit sem érdekelt. Megfordult, és mutatta az irányt az ostorával. – Végig, aztán át a piacon, rokonok! – Köszönjük, kis menyasszony! – kiáltotta egy harcos, akinek tetovált sárkányok borították be az egész karját. A szarmata harcos szüzeket gyakran nevezték „kis menyasszonyoknak”, mert a háborúban kiérdemelték a jogot, hogy ők válasszanak maguknak férjet. Többen felnevettek, de senki sem állt az útjába – épp ellenkezőleg. A harcosok félrehúzódtak előle, és azon kívül, hogy a tolongásban lehorzsolta a lábát, a haja szála sem görbült. Amint kiért a tömegből, ügetésre ösztökélte Biont, és mihelyt maga mögött hagyta a tábortüzek vonalát, a földbe vájt veszélyes gödröket, megeresztette a kantárszárat és vágtára nógatta a hatalmas heréltet. A ló hosszú szökellésekkel falta a távolságot. – Olyan, mintha repülnék! – kiáltotta a fiú a háta mögött. – Te tényleg szaka vagy? – Asszagéta vagyok. Anyám az asszagéták királynője. Persze nem igazán királynő, mert a szakák nem… – Fecsegett. Elharapta a mondatot. A hátához lapuló fiú nagyon meleg volt, és nyugodt, és ez tetszett Melittának. Szilárd, mint a fivére. – Az anyám neve Szrajanka – mondta végül. – Az én nevem Héraklész – felelte a fiú. – Anyám Banugul, az apám pedig egy isten volt. – Banugul? Akkor jó. Jó tudni, hogy a megfelelő fiút mentettem meg. Próbáld meg mozgatni a derekadat… könnyebb lesz a lónak. A vízmosás a bal kéz felől emelkedő szirten túl volt – látta, ahogy a sziklatömeg eltűnik a válla mögött, és nagy ívben jobbra kanyarodott a lóval, hogy elkerülje az óhatatlan zűrzavart. A terep megváltozott, ezért lassított, és még tovább fordította nyugat felé Bion fejét. Most már a vízmosás mentén haladt tovább. Épp vissza akart fordulni dél felé, amikor megállították. – Kik vagytok? – kiáltotta egy hang, amiből több félelem csendült ki, mint tekintély. Melitta lovasokat és szekereket látott. – Melitta, Tanaiszból! – kiáltotta vissza. – És Héraklész! Nők gyűltek köréjük. – Mi a fene? – krákogta Crax. A porfelhő nem oszlott. Egy órája álltak egy helyben, alig egy sztadionra onnan, ahol megfutamították az ellenséges phalanxot. Nem tudták, miért, de a kora reggeli arcvonal kiindulási helyénél kellett várakozniuk. Diodórosz parancsolta, hogy álljanak meg és szálljanak le a lóról, aztán felderítőket küldött ki, Craxra bízta a parancsnokságot, és elvágtatott Hamával. Aztán elkezdtek megérkezni a lemaradozók, a sajátjaik és a Diodórosz vagy Philipposz alatt harcoló más zsoldoscsapatok katonái. Mindenfelé katonák hajlongtak, átkutatva az ellenséges halottakat az értékeik és víz után. Néhány kisebb csoport a saját halottjaikat kereste meg és temette el. Egy fiatal olbiai katona hőgutát kapott, és hirtelen mindenütt ott termettek a phülarkhoszok, ráparancsolva az emberekre, hogy ürítsék ki a kulacsaikat. – A lovak sem bírják már sokáig – jegyezte meg Andronikosz Craxnak. Szatürosz kíváncsi lett volna, milyen a szeme. A körülötte állóknak olyan volt, mint a gyászolóknak – vörös karikás, véreres, vérbe lábadt. A só kegyetlenül elbánt velük. Megint megtörölte a szemét a karjával, de csak a szemhéja égett még jobban, mire felnyögött.
– Győztünk? – kérdezte a mellette álló katonát. – Mi győztünk, fiam. De ez nem jelenti azt, hogy az egész sereg győzött – vihogott a férfi. – Van vized? – Nincs – ismerte be Szatürosz. – Nekem van – mondta a katona. – Kleitosz vagyok – nyújtott kezet. – Szatürosz – ragadta meg az alkarját a fiú. Felnőttnek érezte magát. Kleitosz odakínálta a kulacsát, és Szatürosz ivott egy kortyot, majd még egyet, mielőtt vissza tudta volna fogni magát. Visszaadta a kulacsot. Kleitosz vizében bor is volt – isteni volt az íze, mintha maga Dionüszosz áldotta volna meg. – A halottjaink nagy részét megtaláltuk és eltemettük – mondta Kleitosz. – És nem kellett hozzá fegyverszünetet kérnünk. Az én olvasatomban ez győzelem. – És a halottaikat is kifosztottuk – tette hozzá egy másik katona. – Jön a sztratégosz! – kiáltotta Crax. – Mindenki a lova mellé! Diodórosz újabb sós porfelhőt felverve érkezett. – A hüperétészek hívják vissza a felderítőket! Szatürosz, hozzám! Akinek éppen nincs semmi dolga, az szálljon le a lováról, azonnal! – Odafordult Craxhoz. – Jelentést! – A második század nagy része visszatért, de Eumenész még nem – felelte Crax. – Az első összecsapás alatt tűnt el. És eltemettük a halottjainkat. Diodórosz megrázta a fejét. – Az elejétől fogva velünk volt – mondta. – Na jó, majdnem. – Körülnézett. – Kár, hogy nem találtátok meg a holttestét. – Az első olbiai tél óta – bólintott Crax. – De lehet, hogy még előkerül. Mindenesetre a második század tizenhét embert veszített. Mi kilencet, az első tizenhármat. A harmadikat sehol sem találjuk, pedig egészen addig visszamentem, ahol még az első órában megütköztünk a médekkel. A géta tiszt körülnézett. A három század hüperétészei menetoszlopba terelték a lovukat vezető katonákat. Mögöttük a phalanx úgy kavargott, mintha még mindig harcolna, és a lassan leülepedő por felfedte dühös izgatottságukat. – Ez elég rosszul fest – mutatott feléjük Crax. – Mennyire rossz a helyzet? Veszítettünk? – A gyülekezőhelyre – felelte Diodórosz rekedten. – Gyalog, hogy kíméljük a lovakat. A helyzet rossz. Crax megint hátranézett. A phalanxharcosok az öklüket rázták és egymást szidták. – Mennyire rossz? – kérdezte. – A makedón rohadékok átadták Eumenészt a Félszeműnek. Élve – mondta Diodórosz keserűen. – Túl későn értem oda, nem tudtam megállítani az árulókat. Mögöttük, a phalanxban kiáltások harsantak, aztán újabb kiáltások, majd vészjósló mormogás támadt. – Ne álljatok meg, fiúk! – parancsolta Diodórosz. – Tovább! – Hogy élhetnek békében az istenekkel az ilyenek? – rázta meg a fejét Crax. – Antigonosz elfoglalta a táborunkat – magyarázta Diodórosz. – Az argüraszpidészek az elmúlt években szerzett zsákmányukért cserébe árulták el Eumenészt. El tudod ezt képzelni? Ha tovább harcoltak volna – folytatta –, reggelre visszaszereztük volna. Megvertük azt a sereget. Hallgasd csak… a phalanxunkban minden ember tudja, hogy kifosztották. Crax hosszasan káromkodott géta nyelven. Diodórosz némán ment tovább, és Szatürosz lehajtotta a fejét, nehogy elküldje maga mellől. A menetoszlop mozgásba lendült. Sokan hiányoztak, meghaltak vagy eltűntek, de a többi egységből több tucat ember keveredett hozzájuk, és Crax kialakított belőlük egy negyedik századot. Sokan tiltakoztak az ellen, hogy gyalogoljanak a sós porban, és néhányan utálkozva el is lovagoltak, mert
nem tudták elfogadni az általuk ostobaságnak tartott fegyelmet. Akik maradtak, azok engedelmeskedtek, szemmel láthatólag örülve, hogy van kit követniük. Szatürosz ezt a leckét is megjegyezte magának, bár már olyan fáradt volt, hogy arra sem emlékezett, hogy mit tett, milyen sorrendben követték egymást az események, bátran viselkedett-e vagy gyáván – csak azt tudta, hogy él. A menetoszlopban lassan elterjedt a hír, hogy a kardiai Eumenészt elárulták a saját tisztjei, mire az emberek a fejüket rázták vagy káromkodtak. A nap már kezdett nyugovóra térni, és Szatürosz nem tudta, hová tűntek el az órák. A bácsikája menet közben összehívta a tisztjeit, és kiadta a parancsait. – Amikor odaérünk a vízmosáshoz, századonként itassátok meg a lovakat, amilyen gyorsan csak lehet. Crax, te fedezel minket, amíg itatunk. Ezután rendezetten visszavonulunk a vízmosás másik oldalára, míg meg nem találjuk a nőket, utána tábort verünk. Mindenki lássa el a lovát, mielőtt lefekszik… holnap megint harcolnunk kell. És elvesztettük az összes váltás lovat. Ez minden, amink van. – Elvesztettük a váltás lovakat! – kiáltott fel Antigonosz. – Zeusz Szótér, sztratégosz! Ez szörnyű! – Rosszabb, mint hinnéd, testvér – köpött ki Diodórosz. – Senkinek se engedjétek, hogy megálljon. Senki sem dőlhet ki. Ha kell, erővel kényszerítsétek őket tovább… minden emberre szükségünk lesz, még azokra az eltévedt bárányokra is, hátul. Megértettétek? A hüperétészek és a századparancsnokok bólintottak, tisztelegtek és visszamentek a helyükre az oszlopban. Hamarosan egymást érték a „Felzárkózni!” és „Mozgás, gyerünk!” parancsok a kis menetoszlop mentén. – Diodórosz bácsi… – szólalt meg Szatürosz. A sztratégosz felé fordult és felvonta sóval borított szemöldökét. – Győztünk? – kérdezte Szatürosz. – Attól tartok, nem győztünk eléggé – rázta meg a fejét Diodórosz. A nap történései ellenére a vízmosás alján tisztán és csillogón folyt a patak, és Szatürosz mohón ivott új peje mellett. Megmosta a kezét és az arcát a hideg vízben, és rájött, hogy a szeme körüli terület sokkal jobban megégett, mint hitte. Addig locsolta a markából a vizet a szemére, míg egy kelta harcos határozottan ki nem rángatta a patakból. Megfogta a kancája kantárát, és felvezette a vízmosás másik partjára. – Úgy látom, ebben a lóban még van élet – jegyezte meg Diodórosz. Néhány fügét tartott a tenyerében, és két falat között parancsokat osztogatott. – Fiam, fogd azt a szép lovat, és keresd meg a szekereket. Legfeljebb egy sztadionra lehetnek, azon a gerincen túl. Aztán gyere vissza, és vezess el minket hozzájuk. Szatürosznak csak másodszorra sikerült felmásznia a lóra – egyszerűen nem bírta felhúzni magát a karjaival. De azért felvergődött valahogy, és elégedetten tisztelgett a bácsikájának. Aztán fogta a széles karimájú nemez petaszosz kalapot, ami egész nap fölöslegesen lógott a hátán, míg az arca vörösre égett, és mélyen a szemébe húzta. A víz sokat segített. Megindult a kancával az emelkedőn, és az állat szépen felkaptatott rá, magabiztosan megvetve lábait minden lépésnél. A fiú megpaskolta a nyakát. – Jó kislány! – mondta. Az összes szerszámon ezüst csillogott, ezüstből készültek a szíjvégek és a szaka stílusú csatok. A görögök ritkán használtak csatokat, de ezek nagyon szépek voltak. A leopárdbőrt nézve pedig mosolyognia kellett. Amint kibukkant a vízmosás végén, a tábor követőinek rendezetlen menetébe csöppent. Rengetegen
vánszorogtak a délre vezető úton, több száz nő, sokan gyerekekkel, sokan sírva, és még többen a sírásnál is rosszabb csendben. Amint meglátták a fegyveres férfit, rögtön lerebbentek az útról, csak a legfáradtabbak és legmegtörtebbek nézték közönyösen. Egy sztadionra a vízmosás keleti végétől őröket pillantott meg – tucatnyi lovast három csoportban. Feléjük vette az irányt, ügetésre nógatva a lovát. A kanca könnyedén felvette a ritmust, suhant az alacsony fű fölött – és az esti szél szétfújta a sós porfelhőt, így nyolc órája először ismét láthatóvá vált a gabénéi síkság. Közelebb érve Szatürosz felismerte Taszdát, a tanaiszi keltát, akit születése óta ismert. – Taszda! – kiáltotta, és elcsuklott a hangja. Kezet fogtak a férfival, aki levette a sisakját. – A testvéred örülni fog – mondta Taszda komolyan. – Csak menj tovább, át azon a gerincen. Van egy táborunk. – Antigonosz itt van? – kérdezte Szatürosz. – Eumenész is… mármint a mi Eumenészünk. Csak ennyien maradtunk. Szatürosz a kimerültsége ellenére elvigyorodott. – Diodórosz és a többiek is itt vannak! – mondta, mire az összes őrszem feléje fordult, és Dercorix, egy másik gyerekkori ismerőse odaügetett hozzájuk. – A sztratégosz él? – kiáltotta. – Mindjárt visszajövök – felelte Szatürosz, és megfordította a lovát. Negyedóra múlva újra együtt voltak. A tisztek a hangjukat nem kímélve igyekeztek kordában tartani a katonákat, hogy ne rohanjanak oda asszonyaikhoz. A nap megpróbáltatásai ellenére a hippeisz elég eudaimóniát szerzett abból, hogy megtalálták elveszettnek hitt bajtársaikat ahhoz, hogy lecsutakolják a lovakat és megtisztítsák a szerszámokat, mielőtt lerogytak volna a földre és elfogyasztották volna a hasonlóképpen kimerült rabszolgáik által hozott vacsorát. Szatürosz és Melitta megölelték egymást, közben Therón leteremtette őket. Nem figyeltek rá. – Megmentettem a herceget, Héraklészt – mondta Melitta büszkén, egy Szatürosznál kisebb, szőke fiúra mutatva, aki néhány lépéssel mögötte állt. – Iszkander fia, nem más! Szatürosz elvigyorodott, és megint megölelte. – Én nem tettem semmi ilyen hősieset – szabadkozott. – De részt kellett vennem egy lovasrohamban! – Körülnézett. – Hol van Philoklész? – A nőkkel üldögél, és sütkérezik a csodálatukban – köpött ki Therón. – Ti mind megőrültetek. Szatürosz nem tudta abbahagyni a mosolygást, noha rá kellett döbbennie, hogy nem bír felállni ültéből. – Szabad akaratodból tartottál velünk – emlékeztette Therónt. – Az már igaz – csóválta a fejét a korinthoszi. – Gyere, bemutatlak Héraklésznek – rángatta meg a karját Melitta. – Kedvelem a fiút. Szatüroszt egy pillanatra elöntötte a féltékenység. Soha nem tapasztalta még, hogy a testvére ilyen lelkesedéssel kedveljen valakit. – Nem sokat érhet, ha neked kellett megmentened – jegyezte meg. Melitta pillantása azt üzente, hogy semmit sem tud. – Olyan ügyes volt, mint te – felelte. – Nem vesztette el a fejét. Szatürosz megenyhült az összehasonlítás hallatán, és ismét megölelte a testvérét. – Zeuszra, ez aztán butaság volt, Lita. Mi ütött belénk? – Az eskü, te ostoba – felelte a lány. – Megesküdtünk, nem? Akárhányszor csak lehetőség nyílik, harcolnunk kell. Odamentek a magányosan, de öntudatosan álldogáló Héraklészhez. Magas volt és szőke, mint az
apja, de túl esetlen, túl éles vonású és túl keskeny vállú ahhoz, hogy egy isten fia lehessen. Néhány olbiai veterán leplezetlenül bámulta – végül is Alexandrosz fia volt. – Utálom, amikor a köznép így bámul – mondta Héraklész. Szatüroszban azonnal ellenszenv ébredt a nyurga fiúval szemben – ha igazságtalanul is. Mindazonáltal hagyta, hogy eluralkodjon rajta, mert túl fáradt volt, kezdte elhagyni a háború daimónja, és érezte, hogy hamarosan összeomlik. – Itt nincsenek közrendűek – felelte hidegen. – Az a nagydarab fickó, aki úgy bámul, Karolosz. Apám testőre volt, amikor legyőzte a te apádat a Jaxartész folyónál. – Az én apámat soha nem győzték le! – csattant fel Héraklész. – Beszéltél már bárkivel, aki ott volt? – kérdezte Szatürosz hanyag megvetéssel. – Kérdezzük meg Diodóroszt? Vagy Hamát? – fogta meg a fiú vállát. – Az én apám egy isten! – szegte fel az állát Héraklész. – Te meg csak egy dekadens görög vagy. Szatürosznak valahogy mosolyognia kellett a fiú dacán. – Hé… Héraklész… semmi baj. Élünk, pedig sokan meghaltak. Nem kaptak el minket a gyilkosok. Nyugalom! Héraklész körülnézett. – Miért nem enged be anyám a sátorba? – kérdezte. – Utálom, amikor ezt csinálja. Melitta a szemét forgatta új barátja háta mögött, Szatürosz pedig a fejét rázta. – Menjünk, szerezzünk egy kis kükeónt – javasolta, a vállánál fogva elvezetve a herceget. Melitta hálásan rápillantott, de Szatürosz megint csak a fejét rázta. Furcsa volt egy fiatalabb fiút támogatni, mert azonnal eltűnt a saját fáradtsága, amint átvette az irányítást. Egyenesen Craxhoz mentek, akit katonák vettek körül, és megkérdezte, hol terítse le a derékalját, és hogy kaphatnak-e valamit enni. Crax úgy bánt vele, mint a többi katonával. – Úgy nézek ki talán, mint egy hüperétész? – kérdezte, majd megvakarta porlepte szőke szakállát. – A csomagjaitok az első század sorában vannak – enyhült meg. – Minden utca elején kaphattok bort és sózott halból főzött ragut. – Elvigyorodott. – Szapphó nénikétek gondoskodott rólunk. Szatürosz végigment a százada – az ő százada! – utcáját szegélyező takarók és csomagok között. Sátrak nem voltak. Férfinak érezte magát. Megkereste Melitta vörös gyapjúzsákját, aztán a sajátját, kinyitotta a bőriszákját és kivette a gondosan becsomagolt aranypoharakat. Egy fatányért és egy szarukanalat is előtúrt. – Együnk! – indult el az utca eleje felé. Körülöttük mindenki evett, majd rögtön le is feküdt aludni a lenyugvó nap utolsó fényében. Nem sokan beszélgettek, és még kevesebben nevettek. A legtöbben imádkoztak, és sok italáldozatot loccsantottak a fehér porba azok, akik úgy éreztek, hogy valamelyik isten keze őrizte meg az életüket. – Miért ilyen csendesek? – kérdezte váratlanul Héraklész. – A katonák általában olyan… harsányak. Szatürosz ránézett a másik fiúra, és hirtelen nagyon öregnek érezte magát. – Egész nap harcoltak – felelte. – Ahogy te is, legalábbis a testvérem szerint. – Ránézett Melittára, aki szótlanul követte őket… egyáltalán nem emlékeztetett önmagára. – Csata után senkinek sincs kedve beszélgetni. Érted? – Nekem van – vont vállat Héraklész. – Soha nem beszélgethetek senkivel – folytatta. – És nem csináltam semmit. A testvéred mentett meg. Melitta láthatólag kényelmetlenül érezte magát. – Te is segítettél – bökte ki. – Nem veszítetted el a fejed. – Apám megölte volna mindet, és csak nevetett volna – suttogta Héraklész szánalmasan. – Enned kell! – igyekezett határozott hangot megütni Szatürosz. Telemerte a fatálját kükeónnal, az árpából, sajtból és borból főzött, tápláló kásával. – Tessék, egyél! Philoklész odalépett a tűzhöz, szedett a táljába, és leült.
– Jó estét! – üdvözölte őket távolságtartóan. – Jó estét! – felelte Szatürosz. Kicsit tartott a spártairól, mert tudta, hogy súlyos fegyelemszegést követett el. – Banugul úrnő aggódik a fia miatt – folytatta Philoklész. – Héraklész, menj vissza hozzá! – Ő mondta, hogy menjek ki a sátorból – felelte Héraklész két kanál kása között. – Most özvegyült meg – mondta Philoklész. – A mostohaapád… – Nekem nincs mostohaapám. Az én apám Alexandrosz, az isten. Anyámnak nem lett volna szabad más férfit érintenie. – Héraklész úgy köpte a mondatokat, mintha betanulta volna. Philoklész vett egy nagy levegőt. – Ifjú ember, te nem vagy a tanítványom. De ha az lennél – nézett jelentőségteljesen Szatüroszra –, azt mondanám, hogy semmi közöd apád isteni mivoltához… te a saját tetteidért tartozol felelősséggel, és nem kell aggódnod az anyád vagy az apád miatt. És igazságtalan lenne, ha anyádat egy életen át tartó szüzességre ítélnéd. – Te könnyen beszélsz… csak meg akarod baszni, mint minden férfi! – Héraklész elfordította a fejét. – Biztosíthatlak, hogy nem akarom lefektetni az anyádat. És ha a tanítványom lennél, most veréssel tanítanálak engedelmességre. – Philoklész ismét rápillantott Szatüroszra, és a fiú felsóhajtott. – Akkor miért mentetted meg? – kérdezte Héraklész. – A férfiak csak egyvalamiért tesznek meg neki bármit… ezt ő szokta mondani! Philoklész elmosolyodott – Szatürosznak és Melittának régen volt része ebben a látványban. – Anyád egyszer rossz döntést hozott, mert megpróbálta megölni Szatürosz apját, meg engem – nézett Héraklészre. – Ez a felnőtt magyarázat. Készen állsz rá, hogy felnőtt legyél, ifjú ember? Héraklész körülnézett – leginkább Melittára. – Igen – bólintott. – Anyád megpróbált megölni minket. De végül mi öltük meg az összes katonáját. Aztán Szatürosz apja kíséretet adott mellé, és elengedte. Én meg akartam ölni. Héraklész nyelt egy nagyot. – Az idő múltával rájöttem, hogy Kineász… Szatürosz apja… könyörülete volt a helyes mind az istenek, mind az emberek előtt. Akkor elhatároztam, ha valaha tehetek anyádnak egy szolgálatot, akkor megteszem, hogy kiengeszteljem az isteneket. – Hevesen bólintott. – Így osztozom a barátom, Szatürosz atyja tisztességében. Érted? Melitta bólintott. – És osztozol is – mondta. – Igen – helyeselt Philoklész. – Héraklész, ha megetted az ételt, add oda a tálat Szatürosznak, hogy ő is ehessen, én pedig visszaviszlek az anyádhoz. Héraklész felállt, odaadta a tálat Szatürosznak. – Köszönöm – biccentett. – Gyere vissza, és ülj le még közénk – kérte Melitta. – Köszönöm, Lita – mosolyodott el Héraklész. Philoklész csak addig volt távol, amíg elment a Banugulnak emelt kis sátorig, és vissza. – Ettél már? – kérdezte Szatüroszt. – Igen – felelte a fiú. – Akkor gyere velem. – Egy szót sem szólt, míg átvágtak a táboron, a harmadik század utcájáig, amelynek a tüzénél ott ült Therón, és a halragut kevergette. A korinthoszi felnézett Szatüroszra, aztán elfordította a fejét. – Nos? – kérdezte Philoklész. Szatürosz lehajtotta a fejét.
– Therón mester, azért jöttem, hogy a bocsánatodat kérjem, amiért helytelenül viselkedtem. Therón bólintott. – Kölyök, ugyanazt a választást kínálom neked, amit egyszer nekem kínált az egyik tanítóm. Tudom, hogy amit a testvéreddel tettetek, az sok életet mentett meg. Azt is tudom, hogy az istenek óvtak meg a haláltól, és hogy egy évet öregedtem az aggodalomtól. Érted, amit mondok, fiam? – Igen, Therón mester. – Helyes. Íme a választás. Vagy egy verés most, vagy kilépek a szolgálatodból – állt fel Therón. Nagyon nagy volt. Szatürosz nem tétovázott. – A verést kérem – emelte fel a fejét. A két felnőtt elégedetten bólintott. Therónnak volt egy nyárfavesszője. Tízet ütött Szatüroszra. Nem volt vérszomjas verés – Szatürosz kapott már rosszabbat Philoklésztől de pusztán jelképes sem. Fájt, aztán vége lett. Utána lefeküdt a takarójára – hasra, mert a háta fájt –, Melitta pedig sírdogált egy kicsit. – Miért nem engem vertek meg? – kérdezte. – Az én ötletem volt! – Te lány vagy! – nevetett fel félig sírva Szatürosz. – Ostoba görögök! – dohogott Melitta. Nem sokkal később odament hozzájuk Therón, bekente Szatürosz hátát olajjal, és három lovassági dárdából segített az ikreknek sátorvázat állítani. – Mind a ketten nagyon bátrak voltatok ma – mondta őszinte tisztelettel. A hátát perzselő fájdalom ellenére Szatürosz mosolyogva aludt el.
14. Reggel Szatürosz olyan mereven ébredt, hogy csak a hevenyészett sátor rúdjaiba kapaszkodva tudott felállni, bár a hasizmai így is hevesen tiltakoztak. Mindazonáltal felkelt, amikor megérkezett a parancs, kibotorkált a szinte még teljes sötétségbe, és megkereste gyönyörű, új lovát. Megetette, visszavezette a vízmosáshoz a többi itatóval, csak ezután kért egy marék fügét Melittától, illetve kapott egy mézes lepényt Szapphótól reggelire. Melitta Bion hátán, a nyeregben ülve evett, és sűrűn odapillantgatott a kis sátor felé, amelyben Banugul aludt. Szatürosz kipányvázta a lovát, és leült Hamával meg Dercorixszal enni. A két katona elismerő pillantásokkal nyugtázta, hogy megosztotta velük mézes lepényét. – Ki kell fizetned Apollodórosznak azt a lovat – mondta Hama. – Vagy add vissza, mi meg keresünk neked egyet. – Nincs pénzem – dörzsölte meg az állát Szatürosz, aztán felszisszent, ahogy a napégette bőrhöz ért. Melitta odament hozzájuk, hátát a fivére hátának vetve leült, és átnyújtott neki egy marék datolyát. – Nem vagyunk szegények, testvér. Diodórosz ad neked pénzt. – Az a ló egy talentum ezüstöt ér – vélte Hama. – Poszeidónra! – kiáltott fel Szatürosz. – Tényleg? – Csak a szerszámain egy minányi ezüst van, fiam – magyarázta Hama, aztán elnézett a távolba. – Valami baj van – állapította meg, tetovált karjával egy csapat szakára mutatva, akik a vízmosás túlpartján sorakoztak fel a pónijaikkal. Kettő megfordult, és elvágtatott. – És most? – kérdezte Szatürosz Hamát, majd körülnézett. – Nem kellene valamit csinálnunk? – Nem igazán, uram – rázta meg a fejét a kelta. – Most senki sem akar több öldöklést… és az őreinknek köszönhetően ők is megkóstolhatták a bronz ízét. Nem, most nem kell tennünk semmit. Rendezd az adósságod, kölyök. Az elég lesz. Szatürosz megtörölte ragacsos kezeit testvére barbár nadrágjában. Melitta méltatlankodva felkiáltott, de a fivére gyorsan felugrott és elszaladt. A lány nem követte, ugyanis Héraklész előjött az anyja sátrából, ragyogó fehér khitónt és aranydiadémot viselve. A hippeisz nagyjából ugyanabban az elrendezésben táborozott le, mint ahogy csatasorba állt, így minden oszlopból körlet lett, saját tábortűzzel. Apollodórosz az első század harmadik oszlopában harcolt. Amikor Szatürosz megtalálta, épp kamillafőzetet ivott. – Egy talentum elég lesz? – kérdezte Szatürosz, a férfi elé lépve. A tűz körül üldögélők mind felálltak, mintha tiszt lett volna. – Egy talentum ezüst, uram? – ráncolta a homlokát Apollodórosz, de aztán nem tudott tovább színlelni, kisimultak a ráncai. – Mi az hogy, uram! – Hírnök közeleg – jegyezte meg egy másik katona, árpakását szedve egy tálba. – Nem lehet jó hír. Árpát, kölyök? – nyújtotta oda Szatürosznak a tálat. A kása tele volt mézzel, és Szatürosz az egészet megette – éhesebb volt, mint hitte. Közben a hírnök a szekértábor mögött leugrott a lováról, és váltott néhány szót Andronikosszal. – Elmossam a tálad, uram? – kérdezte egy nő. A tábort már ostrom alá vették a nők – nem a saját asszonyaik, akik a táborban laktak, hanem az előző napi katasztrófa több száz éhes menekültje, akik élelemért könyörögtek a gyermekeiknek. Komor arcú őrök tartották őket a táboron kívül, de sok katona kiadta nekik a maradék ételét. Néhány egyedülálló férfi egyszerűen kiment a kapun, és társat választott magának. Ezeknek a nőknek és a gyermekeiknek azonnal megváltozott a státusa, amint beléptek a táborba. Szatürosz a bácsikáját figyelte, aki viszont a belépőket nézte szomorú szemmel. Megrázta a fejét, tépett egy marék
füvet, tisztára törölte a tálat, és visszaadta a gazdájának. Ezután odament Diodóroszhoz, aki magányosan, gondterhelt arccal állt. Szatürosz nem akart ismét kisfiú lenni, katona akart maradni. Remélte, megengedik, hogy megint a századdal lovagoljon. – Jó reggelt, sztratégosz! – üdvözölte a bácsikáját. Diodórosz lenyelte a felesége mézes lepénye utolsó falatját is. – Szép munkát végeztél tegnap, fiam – mondta, miközben beletörölte a kezét a khitónjába. – Mondtam, hogy ne mézezd össze azt a khitónt! – kiáltott oda Szapphó. A sztratégosz bűnbánó arccal arrébb lépett a szekerüktől. – El kell mennünk innen – mondta. – A menekültek holnapra kétségbeesettek lesznek. Antigonosz… a sztratégosz, nem a századparancsnokunk… tárgyalni akar. – A hippeisz körében hatalmas vidámságra adott okot, hogy egy Eumenész és egy Antigonosz is harcolt a soraikban. Szatürosz nagyon örült, hogy a bácsikája felnőtt módra beszél vele. Ígéretesnek tűnt a helyzete. – Mit fogsz tenni? – kérdezte. – Elmegyünk, te meg én, és találkozunk a nagy emberrel – felelte a sztratégosz. – Közben Eumenész és Crax elviszi innen az embereinket. Készen állsz? Szatürosz az előző napi khitónját viselte, és nem vett még csizmát. – Kaphatok néhány percet, uram? – kérdezte hevesen dobogó szívvel. – Ötöt. Nem, hármat. Siess! – Azzal Diodórosz már oda is fordult Craxhoz, aki tisztán, rendezetten, aranytól csillogóan állt mellettük. Szatürosz valahogy lemaradhatott az új parancsokról, mert körülötte mindenfelé csomagoltak a harcosok. A tartalék lándzsáikat köpenyekbe tekerték és a rabszolgákra bízták. A százada utcájában már csak az ő holmija hevert a földön, a hevenyészett sátor alatt. Gyorsan lebontotta a sátrat, és igyekezett olyan szorosan összetekerni a köpenyét, ahogy a többi katonától látta, de a testvére megállította. – Ne légy ostoba! – szólt rá. – Szólok a rabszolgáknak, hogy csomagoljanak össze. Vedd fel a vérted és a csizmád! A fiú thrák csizmáját vastagon belepte a só és a por, de azért felvette, és érezte a lüktetést a hátában meg a fáradtságot a hasában. A mellvértje bélését teljesen átáztatta a verejték. A kardöve majdnem elszakadt, sietősen megkötötte, átvetette a fején, és a hóna alá igazította a markolatot. Aztán odaszaladt a lovához, bár egyáltalán nem érzett kedvet a futáshoz. Melitta nem tűnt fáradtnak, a bácsikája és Crax pedig ugyanolyan kipihentnek látszott, mint az előző napon. Persze egyiküket sem verte el a tanítójuk az engedetlensége miatt. Harmadszori próbálkozásra, ügyetlenül tekeregve sikerült felmásznia a kanca hátára. A ló azonban türelmesen állt, és valahogy mégis feljutott. Csak ekkor jött rá, hogy nincs nála sem a nemezkalapja, sem a sisakja. – Zeusz Szótér! – káromkodta el magát, aztán meg is bánta az istenkáromló szavakat. Ezzel elkésett. A tábort megkerülve odalovagolt a kapuhoz, átnyomakodott a lovával a nők és gyerekek tömegén, majd megállt a bácsikája mellett. Melitta odaszaladt hozzájuk, kezében a kalapjával. Szatürosz rámosolygott. – Mi lenne velem nélküled? – kérdezte hálásan. – Még vörösebbre égnél – felelte a lány. Kezet fogtak, aztán Diodórosz felült a csataménjére, és elindultak, ki a kapun, át az asszonyok között, el az őrszemek és a vízmosás mellett. Andronikosz velük tartott, oldalán a kürtjével, és Hama vezetésével húsz katona követte őket. A vízmosás másik partján meglátták a szaka csapatot. A főnökük intett, mintha arra biztatná a tanaisziakat, hogy keljenek át. A mozdulat jóindulatú is lehetett, de gúnyos is. – Odamegyek – ajánlkozott Szatürosz. – Tudok beszélni velük.
Hama felmordult. Diodórosz sóhajtott. – Nincs kevésbé fenyegető látvány, mint egy tizenkét éves fiú! – És ha megölik? – köpött ki Hama. – Karolosz? – nézett körül Diodórosz. – Menj vele. Indulj, Szatürosz! A célunk az, hogy minél tovább húzzuk az időt – veregette meg a fiú vállát a sztratégosz. Szatürosz rápillantott Hamára, és elindult. Megkerülte a vízmosás végét, majd egyenesen a szakák felé fordult, akik szintén elindultak feléjük, körülvették őket, közben éles hangon kiáltásokat váltottak egymással. Karolosz ott tornyosult közvetlenül Szatürosz mellett, dárdáját a dobóhurokban tartva. – Kinek a csapata ez? – kiáltotta Szatürosz szaka nyelven, mire a legtöbb aranyat viselő férfi megállította a póniját, és felnevetett. – Asztlán vagyok, a Folyami Rókák vezére! – kiáltotta vissza. – Én Szatrax vagyok, a Kegyetlen Kezek közül – felelte Szatürosz. – Anyám Szrajanka, aki együtt harcolt a ti Zarina királynőtökkel Iszkander ellen. Asztlán üdvözlésre emelte a kezét. – Legendás nevek – bólintott. – De te nem úgy festesz, mint a nép gyermeke. – Vállat vont. – Viszont beszéled a nép nyelvét. – Tárgyalni akarunk Antigonosszal – váltott témát Szatürosz. – Átengedtek? A masszagéta főnök ismét vállat vont. – Nem vagy az ellenségem, Szrajanka fia. Szabadon járhatsz, amerre akarsz. A szakák felhujjogtak, és kis porfelhőt felverve elvágtattak. Szatürosz elindult a domboldalon felfelé, Karolosz szorosan követte. Két szaka léptetett eléjük, és egy fiatal nő odaintett nekik. – Üdvözöllek, rokon! – kiáltotta a fiú. A nő elvigyorodott. – Üdvözöllek, rokon! – kiáltott vissza, és közelebb lovagolt. Az ingét aranyérmék díszítették, arany fejpántot viselt és aranyfonalat font a hajába. – Hiszen csak egy fiú vagy! – lepődött meg, amikor közelebb ért. – Lándzsaszűznek hittelek! Szatürosz elvörösödött zavarában, de azért elmosolyodott. A lánynak különös alakú, nagyon szép szeme volt. – Darya vagyok, az Aranylovak közül! – szegte fel a fejét. – Tegnap megöltem egy görögöt! Jíííí! – Szatrax, a Kegyetlen Kezekből – felelte a fiú. Megnyomorítottam egy parasztot, és levágtam néhány menekülő harcost, akik el akarták venni a lovamat. A lány felkísérte a dombtetőre. – Jó vadászatot! – kiáltotta aztán, és az íjával integetve elkanyarodott. – Nagyon szép ló! Melittával örök életre barátok lehetnének, gondolta Szatürosz, és felsóhajtott. – Szétpattan a vállam! – morogta Karolosz. – Várom, hogy mikor lőnek hátba. – Foghíjasan rávigyorgott Szatüroszra. – Mint amikor apáddal lovagoltam, he? A dombtetőn tucatnyi lovas állt, és Szatürosz meglepetten látta, hogy az egyikük az a fiatal tiszt, aki mellett az előző nap elrobogott. – Üdvözöllek, uram! – lassított le előtte. – A tanaiszi Diodórosz nevében jöttem. A fiatal tisztnek szőke szakálla és csillogó, kék szeme volt. – Demetriosz vagyok – közölte önelégült hangon. – Hozd ide ezt a te Diodóroszodat. – Lenézett a dombról. – Úgy látom, a szakáim kedvelnek. Meglep, hogy nem ettek meg reggelire. Szatürosz igyekezett olyan közömbös arcot vágni, amilyet tizenkét évesen csak lehetett. – Megyek, megkeresem a sztratégoszomat.
– Ne várass, te fiú! – figyelmeztette Demetriosz. A mellvértjét és a sisakját láthatólag aznap reggel fényesítették ki. A tekintetét Szatürosz lovára szegezte. Szatürosz meghajolt ültében, és megfordította a kancát. – Hol szerezted azt a lovat? – kiáltott utána Demetriosz. Szatürosz úgy tett, mint aki nem hallotta. Leügetett a domboldalon, megkerülte a vízmosást, újra áthatolva a masszagéták laza vonalán. A szakák nem foglalkoztak velük, csak Darya intett oda neki. Visszaügetett Diodóroszhoz, és tisztelgett. – Demetriosz a dombtetőn vár – közölte Szatürosz, és megrázta a fejét. – Nem kedveltem meg. – Én sem, uram – tette hozzá Karolosz. – Legalább száz embere van, és elég forrófejű ifjúnak tűnik. Nem kínált nekünk babért, olívát vagy biztonságos utat. – Demetriosz Antigonosz fia – felelte Diodórosz. – Tisztel minket, a maga fura módján. És nekünk most az a legfontosabb, hogy időt nyerjünk. Hátraintett a válla fölött, amerre egy távoli porfelhő jelezte, hogy Szapphó szekerei útnak indultak délkelet felé. A sztratégosz és kísérete lassan, lépésben megkerülte a vízmosást. – Tudod, mi történt tegnap éjjel? – kérdezte Diodórosz Szatüroszt. Szatürosz nem tudta, a verésre gondol-e, és ránézett a sztratégoszra. – Nem – rázta meg végül a fejét. Mindegy, csak beszéljen vele a bácsikája. – Tegnap nem veszítettük el a csatát. Antigonosz elvesztette a phalanxát… súlyos veszteségei voltak. A vezérünk, Eumenész a nap végére összeszedte megvert lovasságát, és Antigonosz visszavonult. – Diodórosz hangja komor volt, és továbbra is lépésben haladt, noha most már tisztán ki lehetett venni Demetriosz alakját a dombtetőn. – Tehát győztünk? – kérdezte Szatürosz. – Figyelj, fiam! Késő délután Eumenész összehívta a tisztjeit. Emlékszel? Én is elmentem. – Diodórosz ránézett, és Szatürosz látta a szemében a fáradtságot. – Igen – bólintott a fiú. – Mire odaértem, a kurva makedónok elfogták. Engem is megpróbáltak elfogni. A saját tisztjei árulták el. – Diodórosz arca rezzenetlen volt, mint egy maszk. – Nincsenek már szabályok, Szatürosz. Nincs becsület. Zeusz Szótér, és még minket, zsoldosokat neveznek hitetlennek! – Megrázta a fejét. – Úgyhogy légy felkészülve mindenre! Hallod? Szatürosz meg akarta kérdezni, miért hozta magával, de inkább nem tette. Asztlán és két lovasa odavágtatott, néhány lóhossznyi távolságról szemügyre vette őket, aztán elügetett. Íjat tartottak a kezükben, de nem tettek vesszőt a húrra – egyelőre. Szatürosz kikanyarodott a bácsikája menetoszlopából, és odaügetett Daryához. Benyúlt a tegezébe, és kivett egy nyílvesszőt – egyet a saját vörös szárú, hattyútollas vesszői közül. – Tessék! – nyújtotta oda a lánynak. Darya elmosolyodott. Az arca gödrös volt, a haja hollófekete. Ő is adott egyet a saját nyílvesszői közül Szatürosznak. A csapata tagjai ugratni kezdték, és rá is csapott az íjával egy másik lányra. Aztán rámosolygott Szatüroszra, aki viszonozta a mosolyt, majd visszalovagolt Karolosz mellé. – Egy pillanatig azt hittem, elhagytalak valahol – mondta a kelta. – Még egyszer ne csinálj ilyet. – Kicsit több tiszteletet a fiúnak! – szólt rá Diodórosz. – Lehet, hogy csak a szaka tudása ment meg minket a nyilaiktól. Demetriosz elárulta türelmetlenségét: a kíséretét hátrahagyva leügetett eléjük a domboldalon. – Nem intézhetnénk végre el? – kérdezte. – Apám az életeteket kínálja. Szolgálhattok a seregében. Tessék, ennyi. Hé, fiú… az az én tartalék lovam. Add vissza! Egy niszeai kanca! Az ezüstsisakos fiatal tiszt Szatürosz kantárja felé nyújtotta a kezét. Szatürosz hátraléptette a kancát, így Demetriosz csupán a levegőt markolhatta.
– Lándzsával nyertem el! – jelentette ki, és örült, hogy eszébe jutottak a megfelelő szavak. – Veszítettetek, te ostoba görög! Add vissza a lovamat! – Demetriosz hirtelen rájött, hogy ellenséges lovasok veszik körül. – Ha hozzám értek, mind halottak vagytok! Diodórosz megfogta az ifjú kantárját, és megfordította a lovát. – Élve többet kapunk érted – mondta. – Vágta! Azzal elviharzottak, át a meglepett szakák között, fel a vízmosáson túli domboldalra. Szatürosz csak akkor mert levegőt venni, amikor beértek a saját őrszemeik vonala mögé. Egyetlen nyílvessző sem repült feléjük. Demetriosz őrjöngött. – Mind halottak vagytok! Megszegted az esküdet! Rohadt görög zsoldosok, aljas söpredék! A kísérete nem üldözte őket a vízmosáson túl. Diodórosz odavetette a szőke ifjú kantárját Hamának. – Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Na most jól figyelj, fiam! A hírnöködnek nem volt pálcája. És nem győztetek a csatában. Most meghallgatom, amit mondani akarsz. Utána… talán… visszaküldelek az apádhoz. Demetriosz nem volt híján a bátorságnak. Körülnézett, mint aki felméri a helyzetet. – Te vagy az a fiú, aki tegnap elvágtatott mellettünk! – pillantott Szatüroszra. Hirtelen elvigyorodott, és egyszerre úgy festett, mint az ifjú Apollón szobra. – Apám fizetséget kínál nektek. Viszont visszakövetel mindent, amit zsákmányoltatok. És néhány embert is követel. Erről nem beszélhetek mindenki előtt – nézett körül ismét. Szatürosz csodálattal adózott a higgadtságának. Az aranyhajú ifjú úgy mosolygott, mint aki épp ajándékot kapott. – Apám azt mondja, forrófejű vagyok. Ezt soha nem fogom lemosni magamról. Elengedtek? Meg fog ölni titeket. Nézzétek, milyen sereget állít ki! – mutatott Demetriosz a vízmosáson túli dombtetőn gyülekező lovasságra. – Kiket követel? – kérdezte Diodórosz. – Eumenész özvegyét és mostohafiát – felelte Demetriosz. – Nem fogjuk bántani őket. Diodórosz dél felé pillantott a völgyben. A domb tetejéről, ahol az őrszemei álltak éjjel, látta, hogy Szapphó szekerei tizenöt sztadionra járnak, és még mindig távolodnak. – A válaszom nem – felelte néhány pillanatnyi töprengés után. – Nem, nem akarunk az apád seregében szolgálni, és nem, nem fogjuk visszaadni a zsákmányt, és nem, nem adjuk át Banugult. Bár azt kívánom, inkább nálatok lenne, már most… – Megrázta a fejét. – Ami pedig a rohadt görögöket meg az aljas zsoldosokat illeti… – Elragadott a hév – mondta Demetriosz vidáman. – Kicsit hirtelen a természetem. – Apád megegyezett az argüraszpidészekkel, hogy öljék meg a megbízómat, igaz? – Diodórosz nézte, ahogy egyre több makedón lovas gyülekezett a dombtetőn. – A lázadó katonák ölték meg Eumenészt – felelte Demetriosz. – Nagyon komoly vád az, amit mondasz. – Menj, mondd meg az apádnak, ha akar minket, akkor megpróbálhat elkapni – intett Diodórosz. – Most pedig szállj le a lovadról! – Ez a legjobb lovam! – tiltakozott Demetriosz. – Nemsokára az én legjobb lovam lesz – nyugtatta meg Diodórosz. – Fogd fel úgy, mint egy leckének az árát. Még nagyon sokat kell tanulnod a háborúról. Legközelebb, ha fegyverszünetet ajánlasz valakinek, tartsd is be. Demetriosz leszállt a lóról, és odafordult Szatüroszhoz. – Ki vagy te? – kérdezte. – Szatürosz, Kineász fia.
Demetriosz jóindulatúan rámosolygott, és odadobta neki ezüstsisakját. – A lóhoz jár ez is! Így könnyebben felismerlek legközelebb. – Elvigyorodott, sarkon fordult, és futásnak eredt észak felé. – Ott megy ötven talentum arany! – mondta Hama keserűen. – És kaptunk helyette egy lovat! Diodórosz elindult dél felé, a leülepedő por nyomában. – A Félszemű Antigonosz a világ végéig is követne minket, hogy kiszabadítsa a fiát – magyarázta. – Remélem, így nem éri meg neki, hogy a nyomunkban maradjon. – Tényleg megölték Eumenészt? – kérdezte Crax. – Valaki megölte. Tegnap láttam, ahogy elfogták… az argüraszpidészek, meg néhány lovassági tiszt. – Diodórosz megrázta a fejét. – Jobbat érdemelt volna ennél. – Hova a Hádészba megyünk most? – kérdezte az olbiai Eumenész, előrelovagolva százada éléről. – Üdv, ifjú Szatürosz! Ez aztán szép darab – nyúlt az ezüstsisak felé, amit a fiú még mindig a kezében tartott. Szatürosz megölelte. – Nos, én mindenesetre meggondolnám, hol teszem fel! – méregette nevetve a sisakot Eumenész. – Az az ifjú Apollón valószínűleg vissza akarja majd szerezni. – Mondott valami ilyesmit – ismerte be Szatürosz. Diodórosz körülnézett. – Itt már senki sem törődik a fegyelemmel? – vonta fel a szemöldökét. – Ha jól tudom, a századaitokat kellene vezetnetek, nem? – Hova megyünk? – kérdezte Crax. – Tanaisznak vége, és a kardiai Eumenész halott. Kinek dolgozunk ezután? – Egyiptomba megyünk – mosolyodott el feszülten Diodórosz. – Át a hegyeken az Eufráteszhez, az Eufrátesz mentén fel addig, hogy át tudjunk vágni a sivatagon a Jordánhoz, aztán a Jordán mentén le Alexandriába. – Az ötezer sztadion! – rázta meg a fejét Crax. – Hermészre, sztratégosz, nincsenek váltás lovaink, nincs élelmünk, és ellenség vesz minket körül. Egy bronzoboloszt sem tudnánk összeadni! – Húsz nap múlva Ptolemaiosz határánál leszünk – biztosította Diodórosz. – Váltás lovakat majd veszünk… vagy szerzünk. Nézd, az első már meg is van. – Egy szamárra sincs pénzünk – makacskodott Crax. – Elfelejtetted, hogy a Félszemű vissza akarta venni a zsákmányunkat? – vigyorgott Eumenészre Diodórosz. – Az tényleg jó volt! – vigyorodott el Crax. – Miféle zsákmányt? – Amit én szereztem – felelte Eumenész. – Miközben a csatatéren kóvályogtatok, elemeltem a Félszemű kincstárát. – Crax hitetlenkedő tekintete láttán vállat vont. – Tükhének köszönhetem, testvér. Eltévedtem a porfelhőben, és belebotlottam a málhás lovaiba. Mind felnevettek, és Szatürosz, aki immár közéjük tartozott, velük nevetett. Amikor utolérték a szekereket, azt látták, hogy Banugul egy fehér niszeai kancán, a fia pedig egy feketén ül. Banugul úgy festett, mint egy királynő, mit sem veszített sápadt szépségéből az évek alatt. Tekintélyes mennyiségű, de gondosan felhordott festéket viselt, többet, mint amennyit Szatürosz valaha szabad nőn látott, a haját pedig aranyból szőtt kendővel takarta el. Liláskék szeme szikrázott a kendő alatt, szemmel láthatólag dühös volt. Héraklész nagyon szomorúnak tűnt. Diodórosz kis porfelhőt felverve előrevágtatott és megölelte Szapphót. – Remek munka! – mondta. – Férfiak! – húzta el a száját Szapphó. – Szülj egy gyereket, és le se szarnak. De állíts össze egy menetoszlopot, és…
– A Félszeműhöz akarok menni – jelentette be Banugul. – Micsoda? – meredt rá Diodórosz. – Tegnap megpróbált megölni! A nő a fejét rázta. – Nem megyek Egyiptomba egy zsoldoscsapattal – közölte, majd megenyhült a hangja. – Sokan vannak ott, akiknek semmi okuk rá, hogy szeressenek engem vagy Alexandrosz fiát, Diodórosz. Soha nem fogom elfelejteni, hogy Philoklész megmentett, és azt sem, hogy Kineász lánya megmentette a fiamat. De én Hürkánia szatrapája vagyok, és most a Félszemű Antigonosz az uralkodóm. Megyek, és engedelmességet fogadok neki. Szapphó felnevetett. Banugul rosszallóan rámeredt. Diodórosz megdörzsölte az állát. – Az előbb téged meg a fiút követelte – mondta. – Lehet, hogy meg fog ölni. Banagul elmosolyodott. Könnyed mosoly volt, és tizenöt évvel fiatalabb lett tőle, Aphroditéhoz hasonlatos. – Nem fog megölni. Szüksége van az apámra, a fivéreimre és a fiamra, hogy biztosítsa a legitimitását. – Király akarok lenni! – bökte ki váratlanul Héraklész. – Nem holmi báb. – Apád is bábként kezdte – vágott vissza Banugul. – De eljön még a te időd is – tette hozzá kedvesebben. – Szatürosszal és Melittával akarok maradni! – makacskodott a fiú. Szatürosz odaléptetett mellé, és megragadta az alkarját, ahogy a férfiak szokták. – Barátok leszünk – mondta. Diodórosz rápillantott Szapphóra, majd Eumenészre. A fiatal olbiai alig észrevehetően bólintott, akárcsak Szapphó. – Tudnod kell, úrnőm, hogy nagy szívességet teszel nekünk – ismerte be Diodórosz. – Ha visszamész hozzá… a Félszeműhöz, akkor talán hagyja, hogy elvonuljunk. – Elnézett az északi látóhatár felé. – De tegnap a Hádészt szabadítottuk a rohadékra. És szerintem nem érne utol minket. – Mennyi bátor férfi! – villantotta fel ismét Aphrodité-mosolyát Banugul. – De köszönöm, nem. Diodórosz még egyszer összenézett a feleségével. – Jól van – bólintott végül. – Elküldök hozzá egy hírnököt. Banugul is bólintott. – Azzal, hogy elmegyek, viszonzom a szívességet, amit Philoklész… és Kineász… tett nekem. Szapphó elfordította a fejét. Szatürosz látta, hogy a nénikéje a legkevésbé sem kedveli a gyönyörű királynőt. Melitta ügetett oda hozzájuk, tetőtől talpig portól belepve – már körbelovagolta az egész menetoszlopot. Láthatólag észre sem vette, milyen állapotba került. – Héraklész elmegy? – kérdezte. – Igen – felelte Szapphó. – Búcsúzz el tőle. Az anyja úgy véli, jobb helye lesz az ellenségeinknél. Azoknál, akik megölték a férjét. Banugul felé kapta a fejét, de hiába sütött a tekintetéből ezernyi udvari összecsapás ereje, Szapphó rezzenetlenül nézett a szemébe. – Nekünk mindenképpen jobb lesz – morogta Diodórosz. – Hama! Vidd az első század egyik oszlopát! Andronikosz legyen a hírnök! Melitta megölelte az ijedt Héraklészt, aki váratlan hévvel viszonozta az ölelést. A lány megcsókolta, mire a fiú anyja helytelenítően felmordult. Szapphó elmosolyodott – mindennek örült, aminek a szőke perzsa nő nem. – Nem foglak elfelejteni! – kiáltotta Héraklész, miközben megfordította a lovát.
Szatürosz integetett neki, majd utánaügetett, és átnyújtott egy dárdát, a sajátjai közül egy szép súlyosat. – Most már van fegyvered – mondta, aztán összeszedte a bátorságát, hogy valami személyeset is ki merjen mondani. – Emlékezz arra, amit Philoklész mondott tegnap. Ne próbálj az apád lenni. Csak légy önmagad. Héraklész olyan erővel szorította meg a kezét, hogy fájt, és Szatürosz döbbenten látta, hogy könnybe lábadt a szeme. Ismét megmarkolták egymás alkarját, aztán Héraklész elvágtatott. Amikor Szatürosz visszatért a bácsikájához, a sztratégosz homlokráncolva nézett a Banugul csapata által felvert porfelhőre. – Nagyobb kíséretet kellett volna adnom mellé. – Egyedül kellett volna visszaküldened! – ellenkezett Szapphó. – Ezzel nem segítesz – felelte Diodórosz összeszorított foggal. Szatürosz visszafordult, és megkereste a testvérét, aki halkan sírdogált. – Tényleg megkedveltem – mondta Melitta. Szatürosz nem tudta, mit mondhatna, úgyhogy gyorsan, ügyetlenül megölelte, és szó nélkül lovagoltak tovább. Mindenki nagyon szótlan volt aznap, és sokan pillantgattak a hátuk mögé. – A kíséret miatt aggódnak – vélte Szatürosz. – Ha Antigonosz megölette a kardiai Eumenészt, akkor bármire képes, akár Banugullal is végezhet. A testvére felzokogott. – Mi rosszat mondtam? – emelte az égre a tekintetét a fiú. – Csak a nyilvánvalót! Olyan értetlen vagy! – csattant fel Melitta remegő hangon. Crax előrement a prodromoszokkal, hogy táborhelyet keressen, és Hamának meg a kíséretnek még híre-hamva sem volt. Crax jóval azután tért vissza, hogy Melitta könnyei felszáradtak és kibékült – de Hama csapatáról még mindig nem érkezett hír. Tábort vertek – sietve, jóformán csak a lovakat pányvázták ki, és a takaróikat meg köpenyeiket terítették le. Körülöttük minden irányban hegyek törtek az ég felé, hideg volt, és a késő nyári este utolsó fényében esni kezdett. Melitta szorosan odasimult fivére hátához. – Nagyon megkedveltem – mondta. – Mármint Héraklészt. – Tudom – felelte Szatürosz. – Hát persze hogy megkedvelted – szólalt meg kedvesen Therón a másik oldalról. – Elég kedves fiú volt ahhoz képest, hogy egy isten az apja. – Aludjatok! – parancsolt rájuk Philoklész. Mindenki rosszul aludt, az el-eleredő eső és a hideg lehetetlenné tette az igazi alvást. Melitta vacogott, Szatürosz csípője megfájdult a kemény talajon. A fejére húzta thrák köpenyét, hogy védje az arcát az esőtől, és sikerült elbóbiskolnia. Először az oroszlánbőr szagát érezte meg, aztán meglátta a bunkót. – Szép munkát végeztél! – mondta egy hang, ami olyan mély volt, hogy felállt tőle a tarkóján a szőr. Szatürosz nedves oroszlánprém szagával az orrában riadt fel. Sokáig ébren feküdt, saját szívdobogását hallgatva, aztán meg Therón horkolását, míg csak az álom valósága át nem csusszant a következőbe. Megnyugodott, és ismét elaludt. Reggel mind merevebben és öregebben ébredtek, és a lovak sem pihenték ki magukat. Ám a nap első sugarainak felderengése után, amikor az őrszemek ébresztőt kiáltottak, belovagolt a táborba egy fiatal katona fáradtan, szemmel láthatólag fontos hírekkel, és egyenesen a tábor közepén felállított sátrakhoz sietett. Mire Szatürosz és Melitta megettek egy tál mézes joghurtot, tűzről tűzre terjedtek a
hírek, mindenfelől vidám nevetés csendült fel, és lehullott róluk a kimerültség. Philoklész egyenesen az ikrekhez ment Diodórosz sátrából. – Melitta, a Félszemű királynőként, tárt karokkal fogadta Banugult, a kísérete pedig Alexandrosz fiaként éltette Héraklészt – mosolygott a lányra. Melitta bólintott. – Bocsássatok meg! – mondta, és félrevonult. – Ez jó hír – hümmögte Szatürosz, csak hogy mondjon valamit. Philoklész és Therón bólintottak. – A Félszemű szabad elvonulást adott Diodórosznak – tette hozzá Philoklész. – Zeusz Szótér! – kiáltott fel Therón. – Tehát életben maradunk? – Előbb-utóbb felfedezi, hogy nálunk van a kincstára – vélte Philoklész. Nem sokkal később megérkezett Hama teljes csapata, ráadásul tucatnyi, addig halottnak hitt katonával kiegészülve. A vértjüket elvették tőlük, de a lovukat megtarthatták, és örültek, hogy szabadon engedték őket. A többségüket akkor fogták el, amikor eltévedtek a porfelhőben. Diodórosz végzett az egyéb tennivalóival, és odament Szatüroszékhoz. – Nem kell úgy élnetek, mint a katonáknak. Tudjátok, hogy a vendégeink vagytok. Van egy üres sátrunk – mutatott Banugul korábbi sátrára. Nem tréfának szánta, de a tűz körül ülők valamiért mégis felnevettek. Szatürosz ránézett a tanítójára, és Philoklész bólintott. – Úgy vélem, ideje, hogy a tanítványaim megtanulják, hogyan élnek a katonák – jelentette ki. Diodórosz elmosolyodott. – Nos – nézett el a látóhatár felé –, Egyiptomig lesz idejük megtanulni. Ismét felnevettek. Örültek, hogy élnek, és a nevetésük áldozatként szállt az ég felé. Szatürosz orrát egy pillanatra ismét megcsapta az oroszlánbőr szaga.
IV. RÉSZ CSISZOLÁS
15. I. e. 313 – Ha lehetséges, nem akarok harcolni a Félszemű ellen – jelentette ki Kasszandrosz. Csodálatos bíborkhlamüszt viselt királyhoz méltó khitónja fölött. – A Félszeművel harcolni bolondság. Végzett Eumenésszel, és most ő van felül… de sebezhető. Azt akarom, hogy Ptolemaiosszal harcoljon, miközben én elveszem Ptolemaisztól a katonáit. Kasszandrosz hivatalos látogatáson járt Athénban. Népes kísérettel érkezett, aminek az illő ellátása igen sokba került Demetriosz Phalerónnak és politikai szövetségeseinek. Ahogy Menandrosz tréfásan megjegyezte, olyan volt, mintha ették volna az aranyat. Demetriosz házában gyűltek össze – ami az elnevezésétől eltekintve minden szempontból igazi palota volt. Kasszandroszt makedónok vették körül, de voltak más görögök is a kíséretében, és fontos szövetségesek is, mint például a pantikapaioni Eumelész. Demetriosz Phalerón is elhozta a szövetségeseit, azokat, akikben megbízott annyira, hogy együtt kormányozza velük Athént, és azokat, akiknek az aranya segített jóllakatni Kasszandroszt. Sztratoklész teljes hosszában elnyúlva hevert egy klinén, a szakállát simogatta – inkább volt már só, mint bors –, és rápillantott az egyetlen emberre a helyiségben, akiben megbízott: a sebhelyes zsoldosra, Iphikratészre, és saját alvezérére, a Lucius nevű nagy termetű itáliaira. – Hogy fogod rávenni Antigonoszt, hogy támadja meg Ptolemaioszt? – kérdezte Amüntasz, Philipposz fia. Az a fajta bolond volt, aki ilyen kérdéseket tett fel; ami azt illeti, Sztratoklész kifejezetten számított rá, hogy ilyen kérdéseket fog feltenni. Igaz, nemcsak őt érdekelte volna a válasz, hanem az összes makedón tisztet is a helyiségben. Sztratoklészt viszont az érdekelte volna, hogy Kasszandrosz, a gyilkos régens, Athén szövetségese, Görögország meggyalázója végre elvesztette-e a teljes irányítást az események fölött. – Azzal te ne foglalkozz – felelte Kasszandrosz. A kuncogása szirupos, szinte már csábító volt. – Régóta ismerem – mosolyodott el gonoszul. – Öreg. A fia meg bolond. Azt csinálok velük, amit akarok. – Annak az embernek a szájából, aki megölte Olümpiászt, Alexandrosz anyját, és a legfőbb riválisait, a kijelentésben talán nem is volt annyi hübris, mintha egy kisebb vagy nagyobb ember szájából hangzott volna el. Kasszandrosz a csatatéren is eligazodott, de a politika és az orgyilkosságok világában egyértelműen ő volt a mester. – Szerintem alábecsülöd Ptolemaioszt – jegyezte meg Demetriosz. – Lehetséges – mosolygott tovább Kasszandrosz. – De kétlem. Valaki, aki az egyszerűségéről és egyenességéről híres, és akit „parasztfiúnak” neveznek a katonái, nem sokáig maradhat életben ebben a világban. Sztratoklész nem bírt uralkodni magán. – Eddig elég jól sikerült neki – vetette oda. Kasszandrosz felé fordult, és ránézett. A legtöbben visszariadtak Sztratoklész arcától, de ő nem. – Kedves, kétszínű barátom, ha a szövetségesem is beleegyezik, tökéletes választásnak tűnsz arra, hogy elmenj a nevemben Egyiptomba. Athén követeként… a türannosz zsarnoksága ellen, a szabadságért küzdő Athén követeként. – Kasszandrosz elmosolyodott, mert nevetségesnek tartotta a görög városállamokat meg az állandó szónoklásukat a szabadságról. – De akinek egy csepp esze van Ptolemaiosz udvarában, az tudni fogja, hogy én küldtelek. Mondd meg neki, hogy kétségbeejtő helyzetben vagyok. Vedd rá, hogy rakja meg a hajóit makedón katonákkal, és küldje el őket nekem. Megfosztom az igazi katonáktól, hogy Antigonosz végezhessen vele és elfoglalhassa Egyiptomot. Sztratoklész a szakállát cibálgatta. A tekintete Menandroszra siklott, és a drámaíró alig
észrevehetően bólintott. – Elég egyszerű átverés. Meg tudom csinálni – felelte Sztratoklész. – De nem vagyok biztos benne… – tette hozzá, felkészülve, hogy őszintén összefoglalja tétovázása okait, legfőképpen azt, hogy milyen sok ellensége volt az athéni pártok körében. – Nem azért illetnek a polgártársaim a „Sztratoklész, a besúgó” csúfnévvel, mert annyira szeretnek. Athén, mit meg nem teszek érted! – Hogy meg tudod-e csinálni? – nevetett fel Kasszandrosz. – Édes kis viperám, nemhogy meg tudod csinálni, de még arra is rá tudod venni a Parasztfiút, hogy élvezze a méreg ízét! Ebben biztos vagyok. – Ránézett Demetrioszra. – Kölcsön tudod adni a kígyódat? – Ha Antigonosz megszerzi Egyiptom bevételeit, akkor legyőzhetetlen lesz! – tiltakozott Diognész, Demetriosz szeretője, a legszebb férfi Görögországban. Demetriosz Phalerónnak kemény, szürke szeme volt – mint Athénének, mondogatták az emberek. Elengedte a klinéjén fekvő gyönyörű ifjú szavait a füle mellett, és a tekintete Kasszandroszról Sztratoklészre rebbent. – Kölcsön tudom adni. De kétlem, hogy bölcs döntést hoztál ebben az ügyben, Kasszandrosz. Inkább te mondd meg, mint én, Demetriosz, gondolta Sztratoklész. Ő is ostobaságnak tartotta a tervet. Ám szokás szerint Kasszandrosz tartotta kézben a harci kocsi gyeplőjét, Athén csak az utasa volt a száguldásban. – Diognész, kedves, gyönyörű és üresfejű fiacskám, ezért vagy te a szümposzionok dísze, én meg Makedónia régense. Ha Antigonosz elfoglalja Egyiptomot, még több makedón katonát kell ott állomásoztatnia. És csak ez számít, nem érted? A katonák… az igazi katonák. Azok pedig Makedóniából jönnek. Az egyetlen árucikkünk, de jelenleg a világ legértékesebb árucikke. Csak a makedónok tudnak szarisszával harcolni. Nincs a világon gyalogság, amely képes lenne legyőzni minket. – Rájuk mosolygott, nem törődve azzal, hogy minden görögöt vérig sértett a helyiségben. – Elvesszük Ptolemaiosz veteránjait, és jövőre velük törjük meg a Félszemű Antigonoszt. Vagy esetleg Lüszimakhoszt. Mindegy… ha az enyémek lesznek a phalanxok, oda megyek, ahova akarok. – A régens úgy fordította táskás szemét a csinos athéniról Sztratoklész felé, hogy érezni lehetett a tekintete súlyát. – Te vagy az eszköz, kis viperám, amire szükségem van ennek a sziklának az elmozdításához. Sztratoklész arra gondolt, hogy rossz jel, ha a makedónok kezdik elhinni a saját propagandájukat. Alig tíz éve történt, hogy az athéni hopliták legyőztek egy makedón phalanxot. Összeakadt a tekintete a barátjáéval, Iphikratésszel, akinek sápadt arcán vörös foltok ütköztek ki a haragtól. Most rajta volt a sor, hogy megrázza a fejét, bár a felháborodott kitörést minden jelen lévő athéni támogatta volna. Még Menandrosz is sértve érezte magát, pedig róla köztudott volt, hogy megveti a háborút és a katonákat. A régens személyes sértése – egyetlen férfi sem tűrhette volna, hogy viperának nevezzék – Kasszandrosztól szinte bóknak számított. Athén, mi mindent elviselek érted, gondolta Sztratoklész. Amikor eljön az ideje, a saját beleikre akasztom fel ezeket a gőgös barbárokat! Eumélész – akit a háta mögött mindenki Herónnak nevezett –, a Boszporosz úgynevezett királya, előrenyomakodott a makedónok között. – Ptolemaiosz még mindig menedéket ad az ellenségeimnek – jelentette ki sértődötten. Kasszandrosz rápillantott Sztratoklészre, és elfintorodott, tudva, hogy a Fekete-tenger türannosza nem láthatja. Bizonytalanul intett egyet, mintha azt akarta volna mondani, hogy „Ugyan mit tehetek én?”. Makedónia régense átfordult fektében, és ránézett Eumelészre. – Egy szem gabona sem jut az ellenségeimnek? A szavadat adod rá? – A szavamat adom – hajolt meg Eumelész. A tekintete Sztratoklészre siklott. – De szeretném, ha ez
a… hm… befejezetlen ügy lezárulna végre. – Rendben – bólintott Kasszandrosz. – Sztratoklész… a két gyerek. Olümpiász a halálukat akarta… Herón a halálukat akarja… és te kudarcot vallottál velük. He? Nem akarok több kudarcot, megértetted? Sztratoklész vállat vont. – Herón akarta a halálukat. Olümpiász csak támogatta. De egy követnek nem dolga, hogy gyerekeket gyilkoljon. Demetriosz Phalerónra pillantott útmutatásért. Demetriosz Phoción tanítványa volt, akárcsak a gyerekek apja, Kineász. Noha Sztratoklész nem igazán kedvelte Demetrioszt, ő legalább athéni volt. Demetriosz összehúzta szürke szemét. Vett egy nagy levegőt, szóra nyitotta a száját, aztán inkább megrázta a fejét, és ivott. Kasszandrosz összepréselte az ajkát. Mindig veszélyes volt szembeszegülni vele, bármilyen ügyről legyen is szó, és most Demetriosz, a második legnagyobb hatalmú ember a helyiségben, nem is vállalkozott erre. Nagyon kétségbeesettek lehetünk, gondolta Sztratégosz. – Rendben – bólintott. – Megpróbálok végezni a gyerekekkel, mielőtt eljövök. De hamarabb nem. Ha kiderül, hogy közöm van hozzá, száműznek vagy kivégeznek. – Akkor ne derüljön ki – jegyezte meg fagyosan Kasszandrosz, aztán megenyhült. – Értem, mire gondolsz. Bérelj fel valakit, és ügyelj, hogy ne vezessenek el hozzám a szálak. – Elmosolyodott. – Mi van azzal az orvossal? Korábban használható volt. Kasszandrosz szőke fürtjei, kellemes arcvonásai, és az ópiumszívókéhoz hasonlatos, súlyos szemhéjú szemei nagyon megtévesztőek voltak. Sokkal gonoszabb, mint én, gondolta Sztratoklész. Szerintem ideje lenne más lóra tennünk. Később, a szobájában ugyanezt mondta Menandrosznak. – Egyetértek – ismerte el a költő. – De Demetriosz azt mondja, egyelőre még szükségünk van rá. Rosszul állnak a dolgaink. Ha sikerrel jársz Egyiptomban, talán lesz egy kis mozgásterünk. Sztratoklész vett egy nagy levegőt, és megdörzsölte az orra csonkját. – Annyira gyűlölöm, hogy még a zsarnokgyilkosság is megfordult a fejemben. Nem a mi türannoszunké – tette hozzá gyorsan, látva Menandrosz rémült tekintetét. – Kasszandroszra gondoltam. Mindazonáltal összecsomagolt az alexandriai útra. Levelet küldött az Athénban élő orvosnak, helyet kínálva neki a kíséretében, illetve megírta az alexandriai népgyűlés tagjainak listáját az összes titkolt vétkükkel, és Luciust választotta testőrének. Sok ellensége volt, szüksége lehetett rá, hogy megvédje. Megváltoztatta a hírvivő hálózata utasításait, hogy az Alexandriából küldött jelentései mindenhol élvezzenek elsőbbséget. Sok kémjelentést meghallgatott, mielőtt saját triremiszén elindult volna Alexandriába, a világ legfiatalabb városába. Sztratoklész kémei ügyes férfiak és nők voltak. A Fekete-tengertől Héraklész oszlopaiig mindenhonnan jól fizetett ügynökök látták el hírekkel, így amikor az új város feltűnt a látóhatáron, tudta, merre és kivel lakik León, ismerte León összes hajójának és ügynökének a nevét. Ezek a legalapvetőbb tudnivalók voltak, hiszen León és Sztratoklész útjai immár tíz éve keresztezték egymást újra és újra – néha ellenfélként, néha szövetségesként. Azt is tudta, hogy Ptolemaiosznak egyiptomi ágyasa van, és tudta, hogy Amasztrisz, a hérakleiai Dionüszosz unokahúga bármelyik nap visszatérhet Alexandriába – ő volt a hellén világ legnagyobb vagyonának és egy Athén szempontjából létfontosságú városállamnak az örököse. Tudta, hogy a
palotába fel akarnak fogadni egy orvost. Még azt is tudta, hogy Kasszandrosz lefizette a mellette álló Szophoklészt, hogy őt figyelje. Megmosolyogtatta a gondolat. – Mindig megijesztesz, amikor ilyen vidám vagy – jegyezte meg az orvos, miközben lehajolt, és megvakarta a térdhajlatában lévő forradást. Sztratoklész még szélesebben elmosolyodott, és megveregette az orvos hátát. – Sok munka vár rád Alexandriában, barátom. – Már alig várom – felelte Szophoklész.
16. A palaesztra hűvösen nyomódott az arcához, de áthelyezte a testsúlyát és elfordította a vállát, amitől az edzője legurult róla, de a gurulásból egyenesen fel is állt. Szatürosz valamivel lassabban kelt fel, felemelt és előre nyújtott karral. A gyakorlást félbehagyó, őket néző férfiak körében elszórt taps csattant. – Ezzel mindig elkaptalak régen – jegyezte meg Therón mosolyogva. – Persze akkor még nem volt olyan vállad, mint egy bivalynak. Szatürosz három évvel lett idősebb és nehezebb, magasabb és szélesebb. A legjobb fizikai állapotban lévő fiatal férfivé érett. Hosszú, barna haja volt, és olyan széles válla, mint sok alexandriai ajtó. Therónt azonban még nem sikerült legyőznie. Körözni kezdtek, és még többen gyűltek köréjük – katonatisztek és udvari tisztviselők, nagyrészt makedónok, meg néhány görög. Felismerték, mikor látnak jó küzdelmet, és páran fogadásokat is kötöttek. Szatürosz megpördült a jobb lábán, egyujjnyira felemelte a balt, és színlelt ütést indított a bal kezével Therón arca felé. Therón elkapta az öklét és ráfogott a karjára. Szatürosz kénytelen volt félbehagyni a cselre épített mozdulatsort és hátralépni, hogy elkerülje a gyors vereség jelentette megaláztatást. Miközben kitépte a balját az edzője szorításából, érezte, hogy felhorzsolódik a bőre. Therón előrelépett, és megvillanó jobb ökle Szatürosz bordáin csattant – meg fog kékülni a nyoma, de nem jelentett mást, csak fájdalmat. Az ifjú jobbra rántotta a csípőjét – ugyanúgy, ahogy az utolsó két fogásból kiszabadult –, aztán balra mozdult. Therónt meglepte a mozdulat, és Szatürosznak sikerült bevinnie egy erőtlen balegyenest az edző fejére, aztán még egyet, újabb oldalazó lépést mímelve, majd kirúgott a jobb lábával Therón bal bokája felé. A rúgás betalált, a korinthoszi felkiáltott fájdalmában, de áthelyezte a testsúlyát a jobb lábára, és ököllel Szatürosz feje felé sújtott. Az ütés a halántékán találta el a fiút, aki hátratántorodott, majd elvesztette az egyensúlyát és botladozni kezdett. Mindketten elhátráltak, és a közönségük egy emberként sóhajtott fel. Néhányan megéljenezték őket. Egyre többen fogadtak. Athénban rossz modorra vallott volna a nyilvános gümnaszionban küzdő polgárokra fogadni, de Alexandria más város volt – és más világ. Therón óvatosan, a jobb lábát kímélve körözni kezdett. Szatürosz úgy vélte, színlel. A sérülés színlelése csak egy volt a számtalan trükk közül, amit a jó pankrátornak el kell sajátítania, és Therón mesteri pankrátor volt. Ha nem fáj a bal lába, akkor mit kell tennem? – töprengett Szatürosz. Kitörölte a szeméből a verejtéket, és leküzdötte a késztetést, hogy csak a feszültség megszüntetése végett támadjon. Több jó ütést is bevitt az előbb – a rúgástól a legtöbb barátja a földre került volna. Therón színleg támadást indított, de Szatürosz hátralépett, kitérve az összecsapás elől, és mind a ketten folytatták a körözést. Szatürosz végiggondolta, hogyan indítana támadást arra a hamis feltételezésre alapozva, hogy Therónnak fáj a bal lába. Néhány szívdobbanás alatt felmérte a lehetséges ütéseket és fogásokat, és végül két egyszerű, nyilvánvaló mozdulat mellett döntött – egy színlelt rúgás ugyanarra a bokára arra kényszerítené Therónt, hogy ránehezedjen a sérültnek tettetett lábára. A testsúlya áthelyezése után pedig előrelépne, hogy fogásba szorítsa. Amint végiggondolta a mozdulatsort, már mozgásba is lendült. Nem hirtelen rúgott ki, hanem egy kecses testcsellel leplezte az „igazi” támadást – ami nem volt igazibb Therón színlelt sérülésénél. A
jobb lábával alacsonyan az ellenfele „gyenge” balja felé rúgott. Therón engedelmesen áthelyezte a testsúlyát a „sérült” bal lábára, és villámgyorsan lecsapott. Azonban Szatürosz is gyors volt, és az ütés csak a válla csúcsát érte. A fájdalom villámként hasított belé, de sikerült belépnie kartávolságon belülre, és belefejelt Therón állába, majd rálépett az edző bal lábfejére, és éppen csak sikerült visszafognia magát, nehogy ösztönösen felrántsa a bal térdét az ágyékába – sokat gyakorolták a gyilkos mozdulatsort, habár csak a csatatérre, nem a palaesztrára. A pillanatnyi megtorpanást kihasználva Therón a bal karja hajlatába szorította a nyakát, és a mellkasához szögezte a fiú fejét. Amint megérezte a nyomást, Szatürosz teljes erőből megfeszítette mindkét lábát, előretörve a fogásban. Miközben a korinthoszi hátratántorodott, elfordította a törzsét és kiszabadult a karjából. Mindketten a homokba zuhantak és tovább gurultak. Megvillant néhány kurta, gyors ütés és rúgás, aztán szétváltak, négykézláb elhátráltak egymástól, mint a sebesült rákok, végül pedig lassan felálltak. Taps – ez alkalommal szívből jövő. Legalább százan juttatták kifejezésre elismerésüket. Szatürosz kényszerítette magát, hogy elmosolyodjon. Egy pillanatra az övé volt a küzdelem, de valahogy elvétette, és most kezdett megingani az önbizalma, ahogy az edzője kihúzta magát. A combján vér szivárgott egy nagy horzsolásból, de ettől eltekintve sértetlennek tűnt. – Ptolemaiosz nagyúr! – kiáltotta valaki. Az emberek utat nyitottak az uralkodónak, és sokan meghajoltak, de nem mindenki. – Elég legyen! – kiáltotta Ptolemaiosz. – Ne hagyjátok abba a küzdelmet! Hádészra! Az Therón? Bíborszegélyes fehér khitónt viselt, a fején pedig diadémot. Az egyik legcsúnyább férfi volt a gümnaszionban: az orra olyan volt, mint egy hajóorr, a homloka pedig tükörsima, kopasz fejtetőben folytatódott. Szatürosz kedvelte. Elnyomta félelmeit, és visszakényszerítette magát a harcba. Therón mosolygott. Előrelépett és elindította szokásos, erős jobbkezes ütését. Szatürosz a király jelenlététől felbátorodva nem lépett hátra, hanem előhozakodott ugyanazzal a trükkel, amit Therón vetett be nem sokkal korábban – igyekezett elkapni a korinthoszi öklét. – Öt perce csinálják, és nem bírnak egymással – mondta egy udvaronc. – Látnod kellett volna… – Csend! – intette le őket a király. Therónt nem lepte meg a fiú szándéka. Hagyta, hogy tanítványa megragadja a karját, aztán a másik kezével megmarkolta Szatürosz jobb vállát, félig elfordította, és hátrataszította – keresztül az előrenyújtott jobb lábán. Szatürosz azonban még mindig fogta a karját, és miközben elesett, csak még jobban szorította – gyakorlatilag ugyanezzel a támadással próbálkozott tizenkét évesen, az első találkozásukkor. Therón próbált együtt pördülni a fogásban, Szatürosz pedig igyekezett megtartani az egyensúlyát. Egyiküknek sem sikerült, elestek, és a homokban folytatták a belharcot. Túl közel estek egymáshoz, de Szatürosz kapott egy könyököt az arcába, amitől elhomályosult a látása, aztán egy lábat a gyomrába, amitől elállt a lélegzete, de végül arrébb tudott gurulni. A hadonászás közben neki is sikerült legalább egy kemény ütést bevinnie. Csak a rengeteg gyakorlásnak köszönhette, hogy egyáltalán fel bírt állni. Therón lassabban támaszkodott föl, és a bal kezével magához ölelte a jobb karját. De aztán megrázta a fejét, és mindkét kezét felemelve küzdőállásba állt. Szatürosz az utolsó csepp akaraterejét is összeszedte, hogy kövesse a példáját, de a bal karja egyszerűen nem engedelmeskedett. Nem fájt – csupán nem mozdult. Megrázta a fejét, és a gümnaszion meglódult körülötte. Azt azonban érezte, hogy Therón legalább olyan kimerült, mint ő, így előrelépett, hogy a legegyszerűbb jobbkezes ütéssel befejezze a küzdelmet. – Állj! – kiáltotta a király.
A nézők felmorajlottak. Szatürosz a mozdulat közepén megdermedve megingott egy kicsit. – Mindkettőtöket csak hajszál választ el a súlyos sérüléstől, márpedig nekem minden emberre szükségem van – jelentette ki Egyiptom régense, aztán elmosolyodott, a parasztfiú vigyorával. – De azért gyönyörű volt. – Ki győzött? – kiáltotta a számtalan Philipposz közül az egyik, a gyalogos barátok tisztje. – Fogadtunk! Ptolemaiosz néhány szívdobbanásnyi ideig méregette a két atlétát. – Döntetlen! – hirdette ki végül, és a tömeg megint felmorajlott. Ptolemaiosz kezet fogott velük, mielőtt elmentek a fürdőbe. Therónnal egymásra mosolyogtak – Therón időnként gyakorolt vele is. Ptolemaiosz ezután Szatüroszhoz fordult. – Nagyon ígéretes fiatalember vagy – mondta. Ennek hamar híre ment az udvarban. Szatürosz „családja”, a „bácsikái”, Diodórosz, León és Philoklész mind fontos emberek voltak. Szatürosz arra következtetett Ptolemaiosz hangsúlyából, hogy neki is mondania kell valamit, és egy pillanatra elszorult a szíve. – Szolgálatodra, uram – nyögte ki végül. A forró meg a hideg fürdő és a gyúrás után együtt indultak el inni Szatürosz barátaival, és elismerő kiáltások közepette vonultak le a nyilvános gümnaszion lépcsőjén. – Egyszer még legyőzhetsz – jegyezte meg Therón vigyorogva. – Nem hiszem, hogy megtörténik, de kezdem lehetségesnek tartani. – Volt ma egy pillanatom… – csóválta a fejét Szatürosz, aztán vállat vont. Fájt a nyaka, és egy óra múlva olyan folt lesz a bal szeme körül, mintha rosszul kente volna fel a hennát. – Sokat kell még tanulnom. – Zene füleimnek, fiam! – ragyogott fel Therón arca. – Egy kupa bor velünk, mester? – kérdezte Szatürosz. – Nem. Menj, igyál a barátaiddal, fiam. – Therón félkarral átölelte, és megszorította. – León bácsikád ma éjjel visszatér. A hajója már a világítótoronynál jár. És amikor itthon lesz, dolgozni fogsz, mint egy kutya, és nem lesz több játszadozás a fuvoláslányokkal. León tucatnyi útjára elvitte már magával Szatüroszt. A fiú evezett, szolgált tengerészként, és számolta rakományfelelősként az amphorákat. León hitte, hogy Szatürosznak dolgoznia kell. Ezen a nyáron kétszer is kormányosként szállt hajóra – természetesen felügyelettel. Szatürosz szerette a lányokat és a bort, de a legnagyobb szerelme a tenger volt. Szatürosz elvigyorodott, miközben barátai ráncigálni kezdték. – Ott leszek. És áldozatot fogok bemutatni Poszeidónnak, amiért épségben hazatért. – Arra ügyelj, te térj vissza épségben, fiú! – kiabálta túl Therón a tömeget, aztán elváltak, más-más irányban indulva el a nagy agórán, ahol a város négy kerülete találkozott. – Ugye nem hiszel ebben a hülyeségben, Szatürosz? – kérdezte Dionüszosz. Az egy évvel idősebb ifjú Ptolemaiosz egyik makedón tisztjének volt a fia. Jóképű volt, jólnevelt és okos, fejből tudta Arisztophanész darabjainak többségét, és még Menadrosz néhány új művét is. – Az istenek kiengesztelése? Az a parasztoknak való. Szatürosz nem érzett kedvet a filozófiai vitához – annál is inkább, mert Dionüszosz az okossága ellenére sem volt olyan művelt, mint Philoklész. – A tanítóm azt mondja, bajt nem okozhat, ha valaki tiszteli az isteneket – felelte. – Milyen szenteskedő vagy! – mondta Dionüszosz. – Ha nem lenne ilyen csodálatos a tested, senki sem állna szóba veled.
Szatürosz eleget tanult már a testvérétől ahhoz, hogy rájöjjön, Dionüszosz attól ilyen rosszkedvű, hogy ő került a figyelem középpontjába a gümnaszionban majdnem kivívott győzelmével. – Szép küzdelem volt, te legény! – kiáltotta Timarkhosz, egy makedón lovassági tiszt. Eumenész pedig, messze fent a lépcsősoron, odaintett. Szatürosz visszaintett neki. – Nahát, mennyi figyelem néhány kimosakodott öreg katonától! – biggyesztette le az ajkát Dionüszosz. – Apám barátai voltak. És most az enyémek – felelte Szatürosz. – Sokkal kevésbé látszol önelégültnek, amikor egy fuvoláslány szájában van a farkad – állapította meg Dionüszosz. Az ifjak közül néhány felnevettek; Szatürosz kissé spártai erkölcsei sokakat feszélyeztek, és szerették, amikor valaki arra emlékeztette, hogy ugyanolyan ember, mint ők, ám Ábrahám, egy alacsony, dús, göndör hajú, birkózó alkatú fiú a védelmére sietett. – Istentelen népség vagytok! – szólt rájuk. – De megfizettek még ezért, higgyétek el nekem! – Felnevetett, mert ez volt az apja egyik kedvenc dorgálása is. Szatürosz elvörösödött, és a vállára vetette khlamüszét. – Akkor is elmegyek Poszeidón templomába – közölte a barátaival. – Bah! Ott nincsenek templomi szajhák, nincs bor, nincsenek színészek. Mi értelme? Én inkább Kimónhoz megyek, ott megvárlak. Kimón háza több kerület találkozásánál állt – földrajzi és jogi értelemben egyaránt. A magánházban egész nap folyamatosan árulták a bort, amit egy soha véget nem érő szümposzion keretein belül szolgáltak fel, ahol ráadásul sok nő és nem sokkal kevesebb férfi ajánlkozott a vendégek szórakoztatására. A ház azon a hosszú földnyelven állt, amelynek a végében Ptolemaiosz felépítette a világítótornyot, és remek kilátás nyílt róla a tengerre. A bejárata fölött ez a felirat állt: „Ezernyi szél háza”, amit Dionüszosz úgy ferdített el, hogy „Ezernyi szopás háza”. Lépten-nyomon előadta a tréfáját, és Kimón láthatólag örült neki. Maga Kimón felszabadított rabszolga volt, aki egy bordély üzemeltetéséből gazdagodott meg. Szatürosz tudta, hogy León lekötelezettje, és hogy végső soron a ház is a bácsikájáé. Azért járt Kimónhoz, mert tudta, hogy biztonságos – Dionüszosz meg épp azért, mert azt hitte, hogy veszélyes. Szatürosz kíváncsi lett volna, mit szólna a barátja egy tengeri viharhoz vagy összecsapáshoz. Szépelgő viselkedése ellenére gyanította, hogy van azért gerince. – Akkor Kimónnál találkozunk – bólintott Szatürosz. – Félreteszek neked egy fuvoláslányt – mondta Dionüszosz. – A puncija sós lesz, mint a tenger… nem lehetne, hogy inkább abban mutatod be az áldozatodat Poszeidónnak? Szatürosz megint elvörösödött, és elmosolyodott. Ábrahám hátba vágta a makedónt. – Túl sokat tréfálkozol szent dolgokkal – jelentette ki, és ez alkalommal majdnem komoly volt. A többi ifjú egyenlő számban állt a két kedvencük és úti céljaik mögé. – Nem kérdés! – nevetett fel Theodórosz. – Ha elmegyek Szatürosszal Poszeidón templomába, apám összeszarja magát az örömtől. Ha megint rajtakap, hogy Kimónnál voltam, az opszon lesz az osztályrészem, meg büntető feladatok, és egy hétig nem láttok. Pitypang! – kiáltotta, mire odaszaladt hozzá egy kis rabszolgafiú. – Pitypang, fuss, mondd meg apámnak, hogy elmentem Poszeidón templomába, áldozatot bemutatni. Kérj tőle egy kis pénzt. A többiek felnevettek. Xenophón, Koénosz fia, Szatürosz legjobb barátja a fejét csóválta. – Egyikőtök sem fog örökké élni Elüszionban – mondta. – Téged sem érdekel majd a vallás, ha eltűnnek a pattanásaid – jegyezte meg Dionüszosz, és úgy tett, mintha ki akarna nyomni egyet a másik arcán. – Lehet, hogy ezek is az istenek ajándékai? – Kapd be, kis buzeráns! – lépett a makedón elé Xenophón. – Seggnyaló! – Ó, ó! – ingatta a fejét Dionüszosz. – Ez nagyon áhítatos megjegyzés volt. – Intett, és kecsesen
félreszökkent Xenophón elől. – Talán majd máskor, édes. Tudod, én csak a szép bőrű fiúkat szeretem… például Szatüroszt. Szatürosznak még akkor is égett az arca, amikor a makedón elindult a tömegben tucatnyi hujjogó barátjával. – Meg fogom ölni! – jelentette ki Xenophón, az arcán a harag vörös foltjaival. – Ne gyerekeskedj már! – intette le Ábrahám. – Túl könnyen hagyod magad felbosszantani. Pattanásos vagy. Nagy ügy! Én zsidó vagyok, Szatürosz apja halott… mindez csak búza Dionüszosz malmába. – A fekete hajú ifjú gyakorlottan vállat vont. – Őszintén szólva, Xenophón, igazából nem is akar bántani, és mindig meglepi, milyen hevesen válaszolsz. – Apám azt szokta mondani, ha valaki megsért, akkor verekedjek meg vele – mondta Xenophón. – Az én apám meg azt mondja, ha valaki az istenünket káromolja, öljem meg – felelte Ábrahám, felvonva az egyik szemöldökét. Xenophón hagyta, hogy a másik fiú humora elpárologtassa a haragját, és keserűen megcsóválta a fejét. – Akkor indulhatunk végre a templomba? – kérdezte Szatürosz. – Ábrahámnak igaza van, Xeno. Dionüszosz mindenkivel ilyen. Ki kell gurulni belőle, mint egy dobásból a palaesztrán. – Te könnyen beszélsz! – köpött ki Xenophón. – Neked gyönyörű a bőröd. – Poszeidón templomába! – jelentette ki Szatürosz, mint egy sereg vezére, és elindult. A templom lépcsőjéről látta León sötét testű hajóját és öblös, aranyszínű vitorláját. Az élénkvörös korlátú és élénkvörös evezőjű gályát nehéz lett volna mással összetéveszteni. Olyan közel haladt el a templomhoz a földnyelv megkerülése közben, hogy Szatürosz hallotta az evezősmester kántálását, sőt magát Leónt is felismerte a korlát mellett. Szatürosz gyakran elképzelte, milyen lenne az Arany Lótuszon parancsolni – két utat is megtett már a hajón, egyet csak Ciprusig, a másikat viszont a tenger hosszában Galliáig, a kormányos, Péleusz – Szatürosz ifjonti pantheonjának egyik hőse – felügyelete alatt. – León bácsi! – kiáltott a félsztadionnyi távolságban lévő hajó felé. León nem hallotta az evezősmester kiáltásai és az evezők nyikorgása közepette. A csodálatos hajó tovább siklott. Miközben elhaladt a templom mellett, a tengerészek leeresztették a vitorláját, és az összes evezős nekifeszült, hogy egy utolsó húzással beérjenek a kikötőbe. – León bácsi! – kiáltotta újra Szatürosz, és a barátai is átvették a kiáltást. Együtt már sikerült magukra vonniuk a sötét bőrű férfi figyelmét, és León integetett nekik. Az Égei- és a Fekete-tenger partvidékén járt, felkeresve régi barátait, elkerülve ellenségeit. Egészen Hérakleiáig, sőt talán Szinopéig is elment. A kereskedelem veszélyes vállalkozás lett az utóbbi években – a nagy háború összes résztvevőjének voltak flottái, és mindenki felhatalmazta a kalózokat, hogy az ő nevében fogják el a többiek hajóit. Athén, Rodosz és Alexandria ennek ellenére igyekezett folytatni a kereskedelmet – hiszen mindhárom város virágzása attól függött. A nagybátyja zászlóshajója mögött tucatnyi kereskedőhajó érkezett, azokat pedig hat súlyos triremisz háromszögletű vitorlája követte. León még alexandriai mércével mérve is gazdag volt, és amikor megszervezett egy utat, legfeljebb egy flotta boldogult volna a hajóival. – Nézd csak! – lelkendezett Xeno. – Apám azt mondta, miután betöltöm a tizenhatot, elmehetek Leónhoz tengerésznek. Szatürosz elmosolyodott. Ő már kipróbálta a tengerészéletet, és alig várta, hogy ismét vízre szálljon – remélhetőleg kormányosként. A gondolat egyfolytában ott bujkált az elméjében. A villában azonban azt rebesgették, hogy León haza fogja vinni őket. – Én szerettem a tengerészek munkáját – szólalt meg végül. – Szívesen dolgoznék megint, csak a
tengeren legyek. Akár evezősként is. Ábrahám kurtán felnevetett. – Azt beszélik, uram, hogy herceg vagy. Ptolemaiosz úr valószínűleg nem engedné, hogy ismét tengerészként hajózz ki. Ami Xenót illeti… előkelő görögökből tucatnyit kap egy oboloszért. – Nem hinném – vont vállat Szatürosz. – Ha tucatnyi lenne egy obolosz, Ptolemaiosz nem igyekezne minél több görög telepest idecsábítani. – Ez jó érv – cibálta meg a szakállát Ábrahám. Az egyik legjobb tulajdonsága az volt, hogy meghallgatta a másik érveit, és tudott változtatni a saját álláspontján. A fiatal zsidó megállt a templom bejáratánál. – Betartom az én Uram parancsolatát, és távol maradok a bálványimádásotoktól – mondta, de mosolya elvette a szavai élét. Szatürosz bólintott. Alexandria legalább húsz vallásnak és több száz szektának adott otthon – Melittát mind lenyűgözte. A polgárok, legalábbis a többségük megtanulták eltűrni mások vallását, még ha nem is éreztek tiszteletet azok iránt. Ábrahám népe egyistenhívő volt, bár néhányan, nagyon kevesen közülük is vallottak bizonyos nehezen érthető nézeteket a bölcsesség női megtestesüléséről, Szophiáról, és nem nézték jó szemmel a templomokat meg az istenszobrokat. Ebben eléggé hasonlítanak Szókratészre, gondolta Szatürosz. – Akkor élvezd a kilátást – javasolta, és bement, a sarkában Xenóval és Theodórosszal. Épp amikor találtak egy papot, utolérte őket Theodórosz kis rabszolgája, és átadott a gazdájának egy erszényt. – Uraim, gazdagok vagyunk! – közölte Theodórosz. – Áldozzunk egy kost? – Az nemes lenne! – bólogatott Xeno lelkesen. Szatürosz benyúlt a khitónja alá, és elővette az erszényét. – A felét én állom – jelentette ki. – Ne légy bolond, Szatürosz. Apám fizet. – Odafordult a paphoz. – Fehér kost szeretnék áldozni, hogy León úr épségben hazatért. Az Arany Lótusz most kerülte meg a földnyelvet. – Természetesen, uram – hajolt meg a fiatal pap. Az új Poszeidón-templom papjait könnyen meg lehetett venni, és a többségük igyekezett a magasabb körökhöz dörgölőzni. Ez sem volt más. Végigmérte őket, és arra jutott, hogy bizonyára a selyemkhitónt viselő, erszényt csörgető Theodórosz lehet a legfontosabb. – Hadd válasszak nektek egy alkalmas állatot – hajolt meg ismét. Szatürosz felnyögött. – Hiszen az istent képviseli! Lehetne egy kis tartás benne. Xeno bólintott, Theodórosz pedig felnevetett. – A zsák meg a foltja, az vagytok ti ketten! Hát ide figyeljetek! Ha lenne valaki, bárki, akkor nem itt lenne, hanem a gümnaszionban. Ismeritek? Nem. Fogadni mernék, hogy az anyja bennszülött, akár a többi papé, a fickó meg próbál meggazdagodni, akár a többi pap… ezért olyan készséges. Az összes gyiptó olyan szolgalelkű. Visszatért a pap, kötélen vezetve egy fehér kost – egy nagyon szép példányt. – Uram? – nézett kérdőn Theodóroszra. – Igazából a barátom mutatja be az áldozatot – felelte Theodórosz elutasítóan. – Én csak elkísértem. Szatürosz megfogta az állat kötelét, és odavezette az oltárhoz. A kos remegve leszegte a fejét, ahogy megérezte a vérszagot, de Szatürosz sokkal erősebb volt, és még azelőtt átfűzte a kötelet az oltár elülső oldalán lévő bronzgyűrűn, hogy az állat meg tudta volna vetni a lábát. Aztán kétszer rátekerte a bal karjára a kötelet, kivonta a kardját – egy intéssel visszautasítva a pap által feléje nyújtott tőrt –, majd erősen meghúzta a kötelet, amitől a kos szinte a levegőbe emelkedett. Egyetlen sima mozdulattal elvágta az állat nyakát, és ellépett a feltörő vérszökőkút elől. A pap odalépett, és felfogta egy tálba a kiömlő vért.
– Ez szép volt – bólintott Theodórosz. – Megtanítod, hogy kell csinálni? Apám… Szatürosz elvigyorodott, noha a válla még fájt a küzdelemtől. Odafordult a paphoz és a kezébe nyomott egy ezüstérmét. – Soha nem árthat még egy áldozat, igaz? – kacsintott, mire a fiatal pap meghajolt. – Egy kecske, uram? – Igen – biccentett Szatürosz. A fiatal pappal együtt lépett el az oltártól. – Mi a neved? – kérdezte. – Namasztisz – felelte a pap. Néhány évvel lehetett idősebb Szatürosznál. – Namasztisz, uram. – Ide hallgass, Namasztisz! – kezdte Szatürosz. A testvére jobban értett az ilyen dolgokhoz, de a fejében egyre csak ott keringtek Theodórosz szavai. – Ugyanolyan ember vagy, mint mi… és egy nagy isten papja. A görögök soha nem szólítják egymást uramnak. A papok pedig különösen híresek a gőgjükről. – Szatürosz elmosolyodott. – Annak örülök, hogy nem vagy gőgös, de soha ne szólíts minket úrnak. Namasztisz résnyire húzta a szemét, nem tudva, hogy vajon nem csak gúnyolódik-e vele. Szatürosz hosszan a szemébe nézett. – Rendben – mondta végül Namasztisz. – Hozok egy kecskét, jó? – Ez az! – kiáltott fel Szatürosz. – Az én nevem Szatürosz – nyújtott kezet. A férfi megfogta, és óvatosan elmosolyodott. A keze petyhüdt volt. – Szorítsd meg! – biztatta Szatürosz. Az egyiptomiak nem egymás alkarját markolták meg, mint a görögök. A szorítás is óvatos volt, de Szatürosz elmosolyodott és bólintott. – Zeusz atyánkra, Szatürosz, muszáj neked a város összes félvérével összebarátkoznod? A házad, gondolom, tele van kóbor macskákkal – jegyezte meg Theodórosz. – Igen – vigyorgott rá Szatürosz. – Szóval meg akarod tanulni, vagy nem? Namasztisz egy egészséges, barna kecskével tért vissza. Átnyújtotta a kötelet Szatürosznak, majd elővette a kését, és elkezdte feldarabolni a kost. – Elviszitek a húst? – kérdezte. Szatürosz rápillantott Theodóroszra, aztán megrázta a fejét. – Nem, tartsd meg. – Visszafordult Theodóroszhoz. – Az egész a bal karodon múlik, Theo. Az állatok tudják, mi történik az oltárnál. Kiszagolják, érted? – Persze, hogy értem – csóválta a fejét Theodórosz. – Apollón ünnepén üszőt kellett áldoznom a családom nevében. Elbasztam, méghozzá teljesen. Apám azóta sem igazán áll szóba velem. – Az üsző kemény dió – mondta együtt érzően Szatürosz. – És rendes karizom kell hozzá. Meddig bírod cipelni a pajzsodat? – Kit érdekel? – vont vállat Theodórosz. – Azért vannak a rabszolgák, hogy cipeljék. Szatürosz felvonta az egyik szemöldökét, de nem mondott semmit. – Jól van. Elmondom, én hogy csinálom. A jobb kezemmel áthúzom a kötelet a gyűrűn. Átveszem a balba, a jobbal előhúzom a kardomat… mindent egyetlen folyamatos mozdulattal… a ballal meghúzom a kötelet, és vágok. – Odahúzta a kecske fejét a gyűrűhöz, de csak a markolattal érintette meg az állat torkát. – Nekem is így tanította az apám – bólintott Xenophón. – Mindig a saját fegyvered használd. Méltóságot ad az állatnak a halálban, és a gyors kardrántást is gyakorolhatod. – Mintha Akhilleusszal meg Patroklosszal barátkoznék – csóválta a fejét Theodórosz. Előrelépett, a kötélért nyúlt, de Szatürosz kihúzta azt a gyűrűből, és távolabb vezette a kecskét. Az oltártól eltávolodva levette a válláról a kardövét. – Tessék, próbáld fel. Xeno tekintete Szatüroszra villant, miközben Theodórosz átvetette a vállán az övet. Nyilvánvaló volt, hogy a gazdag ifjú még soha nem viselt kardot.
Szatürosz mögéje lépett, és beigazgatta a markolatot Theodórosz bal hóna alá. – Most húzd elő! – utasította. Szatürosz még mindig azt a rövid kardot hordta magánál, amit a gabiénéi hadjáratban kapott, és Theodórosz könnyedén ki is vonta, ám Szatürosz megfogta a csuklóját. – Billentsd a hüvelyt felfelé, hogy a markolat lefelé álljon, és utána húzd ki. Látod? Így nem számít, milyen hosszú a kardod – eresztette el az ifjú csuklóját Szatürosz. – Te is olyan komolyan veszed ezt, mint az apám – rázta meg a fejét Theodórosz. – Dionüszosz egyfolytában rajtam köszörülné a nyelvét, ha elkezdenék kardot hordani. Szatürosz végiggondolt néhány lehetséges választ, és miközben gondolkodott, Xenophón megelőzte a felelettel. – Akkor csak ünnepnapokon legyen nálad – javasolta –, és gyakorolj titokban. Szatürosz rájuk nézett, és rájött, hogy a barátai nem mindig ugyanúgy gondolkodnak, mint ő. – De azt is megteheted, hogy nem törődsz Dionüszosszal – tette hozzá. Az arckifejezésükön azonban látta, ha a kardrántás ügyében számít is a véleménye, Dionüszosszal kapcsolatban nem. Theodórosz néhányszor kivonta a kardot, minden alkalommal megdöntve a hüvelyt. Szatürosz meglehetősen teátrálisnak vélte a mozdulatot, de végül is működött. – Készen állsz? – nyújtotta az ifjú felé a kötelet. A kecske rögtön topogni kezdett a hátsó lábaival. Namasztisz felnézett a kos félig feldarabolt teteméről. Theodórosz felvonszolta a kecskét a lépcsőn, jobb kézzel átvetette a kötelet a fémgyűrűn, de amikor átvette a baljába, túl lazára engedte, az állat pedig megérezve a lehetőséget kirántotta, és elszaladt. Xenophón azonban résen volt, elkapta a kötelet, és visszavitte Theodórosznak. Nem tudta leplezni a vigyorát. – Az egésznek az átfogás a lényege – magyarázta. – Az egésznek a kardrántás a lényege, az egésznek az átfogás a lényege… fenéket, erősebbnek kellene lennem! – fakadt ki Theodórosz. – Kezd olyan érzésem lenni, mint amikor az apámnak van egy kis ideje rám, és az egész délutánt velem tölti. – Nem hinném… mi ugyanis Kimónhoz megyünk, miután végeztünk – mondta Szatürosz, és sikerült mosolyra fakasztania barátját. – Gyerünk, próbáld meg még egyszer! Egy másik oltár felől égő szőr bűze csapta meg az orrát, aztán végigborzongott a gerince, ahogy nedves oroszlánszőr szagát érezte – közelről. Szatürosz körülnézett, érezve istene jelenlétét. Xeno nem figyelt rá, Theodórosz kezébe nyomta a kötelet. – Át a gyűrűn, belépni, meghúzni, vágni – utasította a barátját. Mondott volna még valamit, valami olyasmit, hogy én hatéves koromban csináltam először, de Szatürosz egy pillantással belefojtotta a szót. Theodórosz tétován elindult az oltár felé, de megbotlott a lépcsőn, és elejtette a kötelet. Szatürosz rálépett, saruja nagyot csattant a márványpadlón. Rámosolygott Theóra, és visszaadta a kötelet. Az ifjú felvonszolta a kecskét az oltár három lépcsőjén, és közben végig a barátait nézte. – Ne minket nézz, hanem az állatot! – tanácsolta Szatürosz. – Összpontosíts arra, hogy hová fogsz vágni, és gondolj az imádra. Szerintem ma azért imádkozz, hogy be tudj mutatni egy jó áldozatot! Namasztisz résnyire összehúzott szemmel figyelte őket. Theodórosz átvette a jobbjából a baljába a kötelet. Meghúzta, és bár túl gyors lett a mozdulat, az istenek kegyelméből a kecske épp megbotlott, nem tudott ellenállni, és a feje a bronzgyűrűig emelkedett. Theodórosz kirántotta a kardot, megsebezve közben a fülét, aztán lecsapott – kicsit túl erősen, de elég pontosan. A kilövellő vér a lábaira és a khitónja alsó redőire fröccsent. – Sikerült! – kiáltott fel diadalmasan.
Láthatólag nem érdekelte, hogy forró vér mocskolta be, még az arcán is csordogált a saját vére, a fülén ejtett sebből. Szatürosz már készült, hogy Xenóba fojtsa a szót, ha esetleg gúnyolódni kezdene, de Koénosz fia csak mosolygott. – Szép volt, Theodórosz! – mondta. – Igen, szép volt – helyeselt Szatürosz is. – Alig várom, hogy elmondhassam az apámnak! Köszönöm! Akarok még egyet! – lelkendezett Theo. – Namasztisz? – nézett a papra Szatürosz. – Már csak egy kis kecském maradt – felelte a pap vidáman csillogó szemmel. – Az is jó lesz! – vágta rá Theo, némi megkönnyebbüléssel a hangjában. Szatürosz lopva rámosolygott Namasztiszra. Úgy tűnt, a papnak a helyén van az esze. A második, kisebb állattal könnyebben boldogult, és még az istenek segítségére sem volt szüksége, hogy felvonszolja a lépcsőn. És ez alkalommal a vér elől is sikerült ellépnie. – Ti vagytok a legjobbak! – közölte Theo. – Téged ugye Namasztisznak hívnak? Meg foglak említeni az apámnak. – Hé, pogányok, hány állatot akartok még lemészárolni? – kiáltott fel a lépcsősor aljáról Ábrahám. Namasztisz egészen közel lépett Szatüroszhoz. – Te őszintén hiszel? – kérdezte. – Őszintén imádkozol, amikor lesújtasz a karddal? – Igen – bólintott Szatürosz. Arrébb lépett, hogy a félig egyiptomi pap ne lássa a barátait. – Héraklész híve vagyok. Érzem, hogy itt áll mögöttem. Az álmaimban is láttam már. Namasztisz elvigyorodott, mint az egyiptomi hiénaisten. – Örvendezik a szívem szavaid hallatán, Szatürosz! – mondta komolyan. – Néha már azt hiszem, az összes görög ateista vagy képmutató bolond. – De hát magad is görög vagy – vonta fel a szemöldökét Szatürosz. – Csak egy félvér – mosolyodott el komoran a pap, Theodórosz hanglejtését utánozva. – Sajnálom, hogy meghallottad – mondta Szatürosz, és kezet nyújtott a férfinak. – Szorítsd meg bátran! – biztatta. Namasztisz erőtlenül megszorította, és Szatürosz felsóhajtott. – Valamivel azért jobb – morogta. Theodórosz megmosakodott egy szökőkútnál, és közben sikerült három járókelőnek is eldicsekednie, hogy áldozatot mutatott be a templomban. Aztán elküldte a rabszolgáját tiszta khitónért és khlamüszért. – Mondd meg anyámnak, hogy azért véres, mert áldoztam Poszeidónnak! – kiáltotta, meztelenül állva a téren. Odafordult a társaihoz. – Helyes dolog a templomból egyenesen Kimónhoz menni? – kérdezte, hirtelen vallásos hangulatba esve. – Miért ne lenne az? – kérdezett vissza Szatürosz. – Poszeidón nem ítéli el sem a bort, sem a jó társaságot. – Nekem haza kell mennem – mosolyodott el szégyenlősen Xenophón. Szatürosz tudta, mi a baj, úgyhogy nem mondott semmit, de Theodórosz a fejét rázta. – Miért, ideje lefeküdnöd? – Ahhoz képest, hogy az előbb még templomi hangulatban volt, hirtelen élvhajhász lett. – Kimónnál is aludhatsz… ráadásul sokkal szebb párnákon! Xenophón napbarnított bőre elpirult. – Nincs rá pénzem – motyogta. Koénosz mindenét elveszítette, amikor a szarmaták és a pantikapaioniak lerombolták Tanaiszt. Súlyos sebet kapott, miközben megkereste barátait, és most Diodórosz hippeiszében szolgált phülarkhoszként. De gazdagnak már nem mondhatta magát.
Theodórosz megrázta a fejét. – Én fizetek, Xeno – jelentette ki. – Ez a legkevesebb, komolyan. – Figyeljetek rám! – ölelte át a két fiút, és csókolta meg Ábrahám arcát bocsánatkérésképpen. – Figyeljetek! Megtanítotok küzdeni? A pankrationra? És a kardforgatásra? – Apád a város legjobb pankrationedzőjét is felfogadhatja – jegyezte meg Szatürosz. – Nem – rázta meg a fejét Theodórosz. – Therón a tiéd. Egyébként is, ha az apámtól kérem, akkor majd nézni akarja. – Ismét megrázta a fejét. – Nehéz elmagyarázni. – Persze – bólintott Xenophón. – Én segítek, Theo. Theodórosz arca felragyogott. – Figyeljetek… ha megtanítotok ezekre a hősi dolgokra, akkor gondoskodom róla, hogy úriember módjára ihassatok és dughassatok! Megegyezünk? Xenophón ránézett Szatüroszra, aki vállat vont és bólintott. Tisztességes ajánlat volt – Xenophón kiválóan bánt minden fegyverrel, a lándzsával még Szatürosznál is jobban, és már most azt rebesgették, hogy ökölvívásban komoly esélye lesz a következő olümpiai játékokon. – Megegyeztünk – mondta Xenophón. – Azt is megmondhatom, mit ehetsz? Melitta az óváros legnagyobb akáciafájának az árnyékában ült. A papnő valamivel fiatalabb volt, mint a fa, de nem sokkal. – Hathornak nincs szüksége egy görög lány imádatára – jelentette ki. Melitta összetett kézzel meghajolt. – Csak a bölcsességet keresem – felelte. A papnő bólintott, és rápillantott Philoklészre, aki mindössze egy khlamüszbe burkolózva, szótlanul ült. Az egyiptomi nők, akik szerelemért vagy gyermekért imádkozni jöttek, mind megbámulták a spártait. A görög férfiak meztelensége lenyűgözte a legrégibb ország őslakóit. Egy fiatal, talán még Melittánál is fiatalabb lány csiripelt valamit a barátnőjének, és rámeredt a spártaira, de az még csak a tekintetét sem fordította felé. Ehelyett felsóhajtott és kinyitotta az erszényét. Belenyúlt, kivett néhány ezüstérmét, és a papnő felé nyújtotta. – Hathor természetesen az illő tiszteletért cserébe mindenkinek útmutatást ad, aki eléje járul – folytatta a papnő. – Szűz vagy, lányom? Melitta tekintete egy pillanatra a tanítójára rebbent. – Nem – felelte. – Jó – mosolyodott el a papnő. – A görögök néha olyan álszemérmesek. Philoklész kissé elvörösödött. Amikor végeztek, a spártai megfogta a templom falának támasztott botját, és rámeredt Melittára. – Nem vagy szűz? – kérdezte. – Szüzek nem járulhatnak Hathor elé – vont vállat a lány. – A szolgálóimtól tudom. – És inkább lefeküdtél egy rabszolgafiúval? Hiszen teherbe is eshettél volna! Soha nem fogsz férjhez menni. – Philoklész nyelve meg-megakadt, és enyhén dülöngélt járás közben, részeg volt, és most már dühös is. – Szégyent hozol a… – Ó, Philoklész! – fojtotta belé a szót Melitta. – Az összes istenek szerelmére, hallgass már! Ugyan mikor feküdtem volna le bárkivel is? De komolyan! Hazudtam. Szerinted honnan tudhatta volna az a papnő? Belém dugta talán az ujját? He? – Ne légy közönséges – mondta Philoklész, szemmel láthatólag megkönnyebbülve. – Én nem görög vagyok! Hanem szaka, még itt, a sivatagban is, és azzal szeretkezem, akivel akarok, és ebbe senki sem szólhat bele, sem te, sem a fivérem! – Azzal akarta folytatni, hogy az anyja
mennyi idős volt, amikor először szeretkezett, de inkább befogta a száját. Philoklész veszélyes volt, amikor leitta magát. – Hány papot kell még pénzelnem, hogy kiismerd magad az istenek között, gyermekem? – sóhajtott fel a spártai. – Talán nem te mondtad, hogy tanulmányozzam a Delta vallásait? – vágott vissza a lány. Kezdte kinőni parafa talpú saruját. Mindent kezdett kinőni: a khitónja lassan botrányos volt, a lábai túl hosszúra nyúltak, és nőiességét már olyannyira nem lehetett leplezni, hogy Diodórosz bácsikájának, Koénosz bácsikájának és a fivérének komoly gondot okozott, hogyan vigyék el titokban lovagolni, ami igazságtalan volt. Azért járta sorra a templomokat, mert ez a nők számára is megengedett időtöltés volt, és így kimehetett az utcákra, a hőségbe, a napsütésre, a legyek közé. Aznap húsz sztadiont gyalogoltak Hathor ősi templomáig, és most megint húszat fognak gyalogolni az új városig. – Ne légy közönséges, Philoklész! – tette hozzá Melitta. A férfi fokhagyma- és borszagot árasztva lépkedett mellette. – Unatkozom! Van eszem! Van testem! Bármit megadnék, hogy fiú lehessek, és eltölthessek egy délutánt Kimónnál. Bort iszogatnék, meghallgatnám a híreket, és hagynám, hogy fuvoláslány szopogassa a drága kis farkamat. – Melitta! – csattant fel Philoklész. – Ez nem igazság! Szatürosz mindent megkap. – Melitta megszaporázta a lépteit, és elmorzsolt egy könnycseppet. Hallotta a puffanást, amivel Philoklész botja lecsapott mögötte az útra. – Túl nagy szabadságot kaptál fiatalabb korodban! – mondta Philoklész vádlón. – Lószart! És még azt mondtam a többi lánynak, hogy te vagy a legokosabb férfi Alexandriában! Lószart, Philoklész! Hadd menjek vissza a fűtengerre! A szakáknak még csak szavuk sincs arra, hogy szűz. Van viszont húsz szavuk a kenderszívásra, amit megtiltottál nekem. – Melitta beharapta az alsó ajkát. – Csak a rabszolgák szívnak kendert – meredt egyenesen előre Philoklész. – Nem illő dolog. – A rabszolgák bort is isznak, sokat. – A lány megállt és szembefordult tanítójával az úton. Egy kétkerekű, szamárvonta kordé, amely rizzsel megrakva közeledett a kikötő felől, éppen csak el tudott döcögni mellette. – Add ide a borostömlőd! Csak annyit fogok inni, amennyit te… egy korttyal sem többet. – Ezt már megbeszéltük – rázta meg a fejét Philoklész. – És kezdenek túl sokan bámulni minket. Melitta fújt egy nagyot. – Férfiak! – vetette oda a több száz járókelőnek, majd sarkon fordult és tovább ment. – Eléggé lehiggadtál már ahhoz, hogy meghallgass néhány hírt? – kérdezte Philoklész valamivel később. – Igen – felelte Melitta. Az egyik söröző előtt meglátott egy egyiptomi mutatványos csoportot, amitől visszatért a jókedve. – León bácsikád holnap hazatér – közölte Philoklész. – Kalliszta már mondta, amikor felkeltem – bólintott a lány. – Jobban kell igyekezned. – Annak a lánynak… – mosolyodott el Philoklész – …nagyon jó forrásai vannak. – Egy sziklát is szóra bírna – jelentette ki Melitta elégedetten. – A bácsikád felhajózott a part mentén a Fekete-tengerig, hogy megnézze, milyen a helyzet – folytatta Philoklész. – Azt beszélik, Herón kezéből kezd kicsúszni Pantikapaion, Ataelosz pedig komoly gondot okoz neki keleten. – Rávigyorgott a tanítványára. – Ataelosz évek óta zaklatja a szarmatákat és Herónt. Ha van ellenállás Herón zsarnokságával szemben, akkor azt Ataelosznak köszönhetjük. Sokkal tartozunk neki. – Elhallgatott, majd folytatta: – És León visszahozza Amasztriszt
Hérakleiából. – Ó! – csapta össze a két kezét Melitta. – Vajon szerelmes még a fivérembe? – A hérakleiai Amasztrisz szerelmes a fivéredbe? – döbbent meg Philoklész. – Ó! – kapta a szájához a kezét Melitta. – Erről nem lett volna szabad beszélnem. Várj! Ez azt jelenti, hogy visszamegyünk! – csapta össze ismét a két tenyerét Melitta. – Elmegyünk Alexandriából? Vissza Tanaiszba? – Nem kellene világgá kürtölni, te lány! – nézett körül Philoklész. – De nem akarom, hogy az egész életedet tönkretedd, mert nem tudod, mi vár rád. León, Diodórosz meg én… úgy látjuk, eljött az idő, amikor talán érdemes próbálkozni. Melitta a spártai karjai közé vetette magát, és megcsókolta az arcát. – Tudtam, hogy te vagy a legjobb! Kell egy új vért! A régit fel sem tudnám venni – mutatott a mellére. – El sem tudom képzelni, milyen lehet azokkal a harcban – intett a lány melle felé Philoklész. – De te elég jól boldogulsz. – Philoklész zárt ajtók mögött tovább oktatta Melittát és a fivérét, Therón azonban visszatért a görög szabályokhoz, miszerint lányok nem vehetnek részt a pankrationban. – Bárcsak megtámadna minket valaki! – nézett körül Melitta. – Egy gyönyörű lány, mint én, és egy öregember, mint te… Hát nem látják, hogy milyen könnyű préda lennénk? Philoklész az égre emelte a tekintetét. – Neked nem hiányoznak Olümpiász orgyilkosai? – folytatta vigyorogva Melitta. – Ők már megtámadtak volna minket. – A sivatagban nem jártak sikerrel – rázta meg a fejét Philoklész. – És Olümpiász azóta meghalt. – Örülök, hogy megszabadultunk tőle – felelte Melitta. – Egy emberrel kevesebb, akivel szemben teljesítenünk kell az eskünket. Úgy is mondhatnám, Artemisz hamarabb végzett vele, mint én. – Olümpiásznak annyi ellensége volt, hogy az isteneknek a kisujjukat sem kellett mozdítaniuk – vont vállat Philoklész. – Már most nosztalgiával gondolsz a tizenkét és fél éves korod mozgalmas napjaira? – kérdezte. – Akkor legalább csináltam valamit! – csattant fel a lány. – Most meg csak fekszek, és nézem, hogy nő a mellem. – Figyelj rám, kicsi méhecském! – enyhült meg Philoklész. – Ezt León bácsikád akarta elmondani, de most elárulom. Ha Antigonosz nyáron hadjáratot indít Makedóniában, akkor felbérelünk kétezer gyalogost, és hajóra szállunk Tanaisz felé. Melitta közel lépett hozzá és a szemébe nézett, hiába volt a tanítója egy fejjel magasabb. – Ígérd meg az összes istenekre, hogy én is megyek! Philoklész rezzenéstelenül állta a tekintetét. – Te is jössz – felelte. Melitta megint átölelte, és sokan feléjük néztek. Philoklész elvörösödött. – Elmondhatom Szatürosznak? – kérdezte Melitta. – Inkább ne. León ma éjjel hazaérkezik – indult el újra Philoklész. – Nem szeretem a fivéred minden barátját. – Kit? – kelt azonnal a testvére védelmére Melitta. – Mi kifogásod lehetne Xenophón ellen? – Semmi a világon, kedvesem. És Ábrahám ellen sincs, hiába olyan vakbuzgó az apja. Theodórosz apja viszont az anyját is eladná, ha hasznot remélne az üzleten, Dionüszosz meg… – Philoklész elharapta a mondatot. Melitta másképp vélekedett Dionüszoszról, akinek puhány megjelenése ellenére gyönyörű a teste, amit ráadásul ritkán rejtett el, és a maga gonosz módján vicces is volt. – Dionüszosz írt egy verset a mellemről – jegyezte meg Melitta. – Tudom – szaporázta meg a lépteit Philoklész. – Minden férfi olvasta a városban.
– Na és? – öltött nyelvet rá Melitta. – Itt van szem előtt. Mindenki láthatja. Miért ne olvasnának róla? – A negyvensztadionnyi gyaloglás ellenére könnyűszerrel utolérte tanítóját. – Mi van azzal a csodaszép fiúval… Héraklésszel? – Már a név kimondásától is megborzongott. – Ha Amasztrisz Szatüroszé lehet, akkor talán én is megkaphatom Héraklészt. – Drága bogaram, ne kívánd Banugult anyósodnak! Őt nem érdekli más, csak az, hogy a fia legyen a Királyok királya. – Philoklész megállt és lehajolt, hogy kivegyen egy kavicsot a sarujából. – Ugye nem kell emlékeztesselek, hogy Antigonosszal vannak? Banugul bizonyára lázasan szövi a terveit. – Mégis megmentetted, Philoklész mester. – A könnyed hangnem hirtelen odalett, és vádlón nézett a tanítójára. – Együtt mentettük meg, drágaságom. És azért tettem, akárcsak te, mert az istenek mondták. Igen? – vonta fel a szemöldökét Philoklész. – Emlékszem – mondta halkan Melitta. Amikor Philoklész olyan hangulatban volt, hogy tanítsa Szatüroszt, gyakran mondogatta, hogy a görögök hozzászoktak a gyarmatosításhoz és a klérukhiához, a gyors letelepedéshez és a gyors építkezéshez. Athén, amikor még a tenger királynője volt, mindenfelé erődöket állított, Milétosz gyarmatai pedig úgy szaporodtak, mint egy csalfa férj fattyai. A görögök megérkeztek valahova, építettek egy-két templomot, egy katonai tábor mintájára felhúztak néhány házat, és mire az építész kimondhatta volna, hogy „pároszi márvány”, már állt is az új város. Legalábbis ezt mondta a spártai. Alexandria megalapítása azonban példátlan vállalkozás volt, mintha valaki egy új Athént vagy egy új Korinthoszt akart volna létrehozni. Egyesek azt mondták, ez Alexandrosz, az istenkirály akarata volt, mások szerint Ptolemaiosz erőskezű uralma és az egyiptomi kincstárból minden évben kivett tizenötezer talentum ezüst építette fel a várost. A filozófusok – márpedig nem volt hiány belőlük – összegyűltek az agórán vagy az új könyvtár árnyékában, és a vallások és a fajok, a kereskedelem és a politikai keveredés erényeiről és bűneiről vitatkoztak. Az új városoknak azonban nincsenek hagyományaik, és a hagyományok hiánya gyakran új szokásokat szül. Athénban vagy Korinthoszban a legmagasabb rangú férfiak soha nem ittak a kocsmákban. Otthon, a saját házukban dolgoztak, ott tartották az üzleti megbeszéléseiket, ott rendeztek vad vagy illedelmes fogadásokat. Az erényeket és a bűnöket a házuk zárt kapui mögött gyakorolták. Szatürosz tapasztalta ezt, hiszen többször is járt Athénban, mielőtt Demetriosz Phalerón lett a város türannosza, és hatalomra jutásának Kineász fia lett az egyik áldozata. Athénban, ahol Szatürosznak volt egy háza, rendezhetett volna egy szümposziont – vagy elmehetett volna egyre valakihez. Ha azonban rajtakapják, hogy valahol bort vesz vagy egyedül játszadozik a fuvoláslányokkal, gúny tárgyává válik. A puszta gondolat, hogy elmenjen egy kocsmába, elég lett volna ahhoz, hogy thétésznek, alacsony osztálybeli szabadnak tartsák, ne pedig nemesnek. Philoklésznek volt egy elmélete, miszerint Athénban a népgyűlés miatt igyekeztek leplezni a gazdagok a vagyonukat. Ha valaki hivalkodott azzal, amije volt, a népgyűlés megszavazhatta, hogy rendezzen valamilyen látványos szórakoztatást, vagy vegyen a polisznak egy triremiszt, vagy tegyen meg valami mást, ami hasonlóképpen anyagi romlásba dönti. Alexandriának azonban nem népgyűlése, hanem királya volt annak ellenére, hogy Ptolemaiosz még nem vette fel a címet és az uralkodói jelvényeket. A város ezer leggazdagabb embere egymással versengve hivalkodott a vagyonával és az élete szépségével. Sokan a régi, athéni módon küzdöttek – épületeket emeltek vagy fenntartottak egy triremiszt Ptolemaiosz király flottájában. León bácsi is közéjük tartozott. Egy egész hajóraj fenntartását biztosította. És az ő pénzén fektették le Poszeidón templomának az alapjait. Mindig igyekezett a köz javát szolgálni. Mások viszont másképp használták fel a pénzüket – gyönyörű szeretőket tartottak, Athénban soha
nem látott nagyságú estélyeket rendeztek, a szárazföldön százezer sztadionra lévő Szerikából hozatott selyemben, vagy a legfinomabb baktriai gyapjúban jártak, és a szöveteket Türosz és Ázsia legdrágább színeire festették. Philoklész megvetette ezt a hivalkodást, gyakran felszólalt ellene, szerinte emiatt vannak olyan helyek, mint Kimón háza, mivel ha valaki húsz ezüsttalentumot adott egy ruháért, akkor kellett egy hely, ahol viselhette – ráadásul az, aki húsz talentumot költ egy khitónra, az nem az a fajta ember, aki a testét a gümnaszionban, az elméjét pedig az agórán igyekszik tökéletesíteni. Philoklész azt is mondta, hogy Spártában vagy Athénban – a két várost gyakran emlegették egymás ellentettjeiként, de Szatürosz tanítója szerint több közös vonásuk volt, mint bármelyiknek Alexandriával – a férfiak azért jártak el a gümnaszionba és az agórára, hogy megmutassák, a fizikumukkal készen állnak szolgálni a poliszt háborúban, az elméjük pedig készen áll szolgálni a poliszt békében. Szatürosz szerette, amikor Philoklész így beszélt, hosszasan tudta idézni a spártait, és gyakran jártak a szavai a fejében, miközben ment valahova. Még akkor is, amikor épp Kimónhoz ment. Kimón háza egy sor hirtelenjében felhúzott épület között állt a tengerparton. Az alacsony szirtnek köszönhetően, amelyre épültek, a tengeri szél még akkor is elérte őket, amikor a város többi részét már nem. Az utca a város első felvirágzása idején, az alapítás utáni első évtizedben alakult ki. A divat azonban változik. Amikor Ptolemaiosz belekezdett a királyi palotakomplexum felépítésébe, a város nyugati vége kiment a divatból, és raktárak meg munkások otthona lett. Néhány gazdag makedón kitartott, de a többség elköltözött, ha másért nem, hát azért, hogy közelebb legyen a hatalom központjához. Sokan be sem fejezték az elkezdett házaikat, a kertjeit és a közvetlen környékét pedig csak néhánynak tervezték meg, így az egész kerület romosnak tűnt, mintha valami hódító hadsereg dúlta volna fel. Kimón háza viszont egy zöld sziget volt. Még az első tulajdonosa telepítette be a kertjét, Afrika belsejéből és a tengerentúlról hozatva növényeket. Amikor meghalt, és Kimón, akkor még a város rabszolgájaként megvette az ingatlant, megtartotta a kertészeket is. Az első tulajdonos a házban kiváló festőkkel festette meg az Iliász és az Odüsszeia, Alexandrosz hódításai és az istenek cselekedetei egyes jeleneteit, így az unatkozó vendégek úgy érezhették, mintha Trója ostromát – vagy egyes termekben Helené megerőszakolását – látnák. Szatürosz megértette, filozófiai szempontból miért káros Kimón háza neki és általában a városnak, de imádta a helyet – a csendes, zöld lugasokat, a szajhák és a fuvoláslányok csípős humorát, a mutatványosokat és a sült tonhalat, a festményeket és a szobrokat, a pletykákat és a verekedéseket. – Mit hozhatok a nap hősének? – kérdezte Thrasszülosz, a felszabadított rabszolga, a ház intézője, akivel elég volt egyetlen pillanatot eltölteni ahhoz, hogy az ember megtudhassa, éppen miként vélekedik róla a város. Az olajosan csillogó bőrű phrügiai szemmel láthatólag az összes szóbeszédről, a legjelentéktelenebb történésekről is azonnal értesült. – Ptolemaiosz kezet fogott veled? Aztán áldozatot mutattál be a nagybátyádért? Tiszteletre méltó jámborság, ifjú úr! Bort? – Szatürosz kezébe nyomott egy spártai kupát, Ábrahám, Xeno és Theo is kapott egyet-egyet, és bort töltöttek nekik egy ezüstkancsóból, miközben helyet foglaltak a fogadócsarnokban. Két gyerek, egy fiú és egy lány, Szatürosz látta rajtuk, hogy ikrek, megmosta a lábát. – Hát nem csodálatosak? – áradozott Thrasszülosz. – Ma vettem őket. A kislány megmosta Szatürosz kezét. Komoly arccal dolgozott, még a nyelve hegyét is kidugta. – De azok – mondta Szatürosz feszengve, mint mindig, amikor rabszolgákról volt szó. – Klinét? – kérdezte Thrasszülosz, a hosszú kerevetekre utalva, amelyeken a tehetős görögök elheveredve ettek és ittak. – A tengerparti kert a rendelkezésetekre áll, ifjú urak. Szatürosz bólintott, és a kis csapatát átkísérték a két fő termen, ahol tucatnyi fiatal és kevésbé fiatal férfi élvezte egymás és a ház népes személyzete társaságát.
– Phialé ráér, Thrasszülosz? – kérdezte Szatürosz. Phialé igazi hetéra volt, szabad asszony, aki néha kísérőként, máskor házigazdaként tevékenykedett a házban. Amellett, hogy gyönyörű volt – különleges, szögletes állú szépség, nem a jellegzetes babaarcú hetéra –, kitharán is játszott és énekelt is, gyakran gúnyos dalokat rögtönözve ügyfeleiről. Phialé egy évvel azelőtt beleegyezett, hogy megfossza Szatüroszt a szüzességétől. Az ifjú gyanította, hogy a nagybátyja fizetett neki a szolgálataiért, mivel a nő nagyon megválogatta az ügyfeleit, és azóta is melegen, bár kissé visszafogottan bánt vele – mintha távoli rokona lett volna, mondogatta tréfálkozva Szatürosz. – Megnézem, szabad-e – hajolt meg Thrasszülosz. – Az biztos, hogy a házban lesz ma este. – Az a nő túl komoly hozzánk, nem gondoljátok? – kérdezte Ábrahám nevetve. Xenophón arca felragyogott. Szerette Phialét, és nem érezte magát feszélyezve a társaságában, mint a szajhákkal meg a fuvoláslányokkal. Szatürosz ebben a vonatkozásban tökéletesen együtt tudott érezni a barátjával. Theo viszont lebiggyesztette a száját. – Én egy fuvoláslányt akarok, hogy játsszon a fuvolámon – mondta. – Phialé mindig elzavarja őket. Szatürosz megengedte egy fiúnak, hogy levegye a saruját és a khlamüszét, majd lefeküdt, és amennyire tudta, eligazgatta magán a khitónját. Nem volt szerelmes Phialéba – hiszen a nő hetéra volt, de csalódást sem akart neki okozni. Persze lehet, hogy igazából kifejezetten jó benyomást akart rá tenni. Felsóhajtott, és újra megizgatta a khitónját. Észrevette, hogy Ábrahám felvont szemöldökkel nézi, és felnevetett. – Ti, görögök! – csóválta a fejét Ábrahám. – Hiszen az anyád lehetne! – Hallottam, szamariai! – csendült fel Phialé hangja. Ő is nevetett, meglegyintette Ábrahám vállát, és leült a klinéjére. – Nem vagyok szamariai… – kezdte Ábrahám, aztán hátravetette a fejét, és felnevetett. – Te vagy a város csodája, asszonyom! Még azt is tudod, hogyan gúnyolj ki egy zsidót! – Többet is tudok, mint kigúnyolni – hajolt fölé a nő, félig csábítóan, félig fenyegetően. – El is tudom csábítani! – Elcsábítani! – hőkölt hátra színlelt rémülettel Ábrahám, habár nyilvánvalóan örült a hetéra kitüntető figyelmének. A többi ifjú nevetett. – Engem csábíts el! – esdekelt Theodórosz. – Nem, nem! Ti mind rossz fiúk vagytok. Egy másik társasággal vagyok, csak a hősünket akartam üdvözölni. Háromszor csaptál össze Therónnal, és döntetlen lett a vége? Gyönyörű küzdelem lehetett, Szatürosz! Az ifjú csak attól idősebbnek, erősebbnek és szebbnek érezte magát, ahogy a nő kimondta a nevét. – A társaság, akikkel vagyok, egyfolytában azon mérgelődik, hogy nem látta a harcot. Az egyikük… egy idegen… azt kérdezte, nem a Fekete-tenger vidékéről származol-e. Azt feleltem, hogy szerintem athéni vagy… drága Szatürosz, rá kellett jönnöm, hogy kétségbeejtően keveset tudok rólad! – Az egyik kezét a fiú arcára tette, szeretetteljes, személyes és bensőséges mozdulat volt. – És ma éjjel hazatér a bácsikád – tette hozzá. – Áldozatot mutattunk be érte – közölte Theo. Szatürosz felnyögött barátja kamaszos fontoskodása hallatán. – Láttuk a hajóját a templomból, és láttuk őt magát is az Arany Lótusz fedélzetén. – Phialé az ismeretségük óta most először kérdezett rá bármire Szatürosszal kapcsolatban, és valahogy furcsának tűnt a viselkedése. – Majd küldök neki egy kosár virágot, meg egy levelet Nihmunak – mondta Phialé. A legtöbb feleség visszaküldte volna a hetérától érkező virágkosarat, de Nihmu más volt.
Phialé kinyújtotta hosszú lábait, megmozgatta a lábujjait, majd talpra szökkent, mint egy tornász. – Tényleg nem maradhatok tovább. Szatürosz merészen rátette az egyik kezét az oldalára – nem birtoklóan, nem is tartóztatva, de nem is tétován. – Később visszajössz, és énekelsz nekünk? – kérdezte. Phialé meghajolt, mint egy színész. – Talán – bólintott –, ha nem egy tucat fuvoláslányt találok majd itt, amint már játszanak a hangszereiteken – kacsintott Theodóroszra, s az ifjú elvörösödött. A hetéra elvonult, és minden tekintet rászegeződött a kertben. Két nevető bortöltő rabszolgalány érkezett helyette. – Láthatatlanok leszünk – ígérte az idősebb, egy fekete hajú, telt keblű egyiptomi, akinek majdnem tökéletesen kerek volt az arca. – Aki váltott néhány szót Phialéval, az már nem akar elcsábítani egy boroslányt. – És borravalót sem ad – tette hozzá a fiatalabb, egy néreiszarcú ciprusi. – Hogy váltsuk így meg a szabadságunkat? – kérdezte teátrálisan, az ujja hegyét szopogatva. – Tölthetek valakinek? A fiúk felnevettek, megpaskolták őket, ittak, a két lányt méregették. Aztán mutatványosok érkeztek, két afrikai egy harci táncot mutatott be, ami lenyűgözte Szatüroszt, majd egy olajbarna bőrű lány táncolt egyedül, kezében lándzsával, de úgy, hogy a láttán az ifjaknak a kert végében sorakozó zöld lugasok kezdtek járni a fejükben. Theodórosz rákacsintott a barátaira. – Nem akarnám megsérteni Phialé érzékeny lelkét – mondta –, ezért félrehúzódva fogom megolajoztatni a lámpásom kanócát. Xenophón elvörösödött, Ábrahám felnevetett. – Ez jó volt? – nézett rá Theo. – Tényleg? Apám egyik rabszolgájától hallottam. – Nem annyira rossz, mint amiket hallani szoktam – felelte Ábrahám. – Menj, keress egy kolbászevőt! Theo majd’ megfulladt a nevetéstől, és elsietett. Néhány középkorú férfi érkezett. Megálltak Szatürosz klinéje előtt, és elismerésüket fejezték ki. Szatürosz mindannyiukat ismerte – tisztek voltak, Diodórosszal szolgáltak együtt. Panión, az egyik taxeisz parancsnoka, akinek felívelőben volt a csillaga, úgy legeltette a szemét Szatürosz testén, hogy az ifjú már kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Gyere, nézd meg a gyalogos barátok kiképzését! – biztatta Panión. – Azt hallottam, Ptolemaiosz úr nagyra tart téged. Szatürosz érezte, hogy lángba borul az arca. Panión a „makedón párt” vezére volt – azoké, akik szerint a görögöknek meg a zsidóknak meg kellene maradniuk a maguk helyén. Mindazonáltal soha nem leplezte a Szatürosz iránti csodálatát. Szatürosz udvariasan megköszönte a bókokat a férfiaknak. Mivel ő volt a fiatalabb, felállt, és elkísérte őket a helyükre, majd visszatért a sajátjához, elvörösödve a dicsérő szavaktól és Panión félreérthetetlen közeledésétől. A makedónok nem sokat udvarolnak – ez a fuvoláslányok mondása volt, de nem kevés igazság rejlett benne. Rabszolgák léptek elő, és lesöpörték a khitónjáról a kenyér- és sajtmorzsákat. – Haza kellene mennem – mondta Szatürosz. – Addig nem, amíg nem énekeltem neked – bukkant fel a semmiből Phialé, és ült le a fiú klinéjére. Szatürosz azonnal jobb kedvre derült. – Azt hittem… dolgod van. – Buta fiú! – simogatta meg az arcát a nő. – De már nem is vagy fiú, igaz, Szatürosz? – A keze végigsiklott a karján, a hüvelykujjával az izmai vonalán, és Szatürosz ágyéka megbizsergett.
– Félig ez, félig az – ismerte el. A nő szeme hirtelen olyan nagynak tűnt, mint egy kisebb pohár. Az ajkain parányi ráncok látszottak, és olyan mélyvörösek voltak, hogy már szinte barnának tűntek. A mellbimbói is ilyen színben játszottak – Szatürosz emlékezett még rá. Nagyon is élénken. – Énekelhetek a saját kedvemre? – kérdezte Philaé. A három ifjú bólintott. A nő felállt, szembefordult velük, és énekelni kezdett – Phialé nem vesztegette az időt az előkészületekre. Éneklés közben kitárta a karját. Egy egyszerű, kíséret nélküli dalt adott elő egy lányról, akinek a szerelme elment Trója alá, a lány követni akarta, vagy meg akart halni. Amikor végzett, egy percre néma csend támadt az egész kertben, aztán az összes klinékörnél tapsolni kezdtek, sőt néhány helyen fel is álltak a férfiak. – Nekünk nem énekeltél – szólalt meg egy fiatal férfi. Inkább unottnak tűnt, mint dühösnek. – Többet kellett volna fizetnem? Szatürosz ismerte a férfit. Mindenki ismerte. Gorgiász volt a legfiatalabb, saját vagyonnal rendelkező gazdag ember a városban – apja és nagybátyja halála után hatalmas örökség szállt rá, és nem maradt felnőtt férfi, aki felügyelte volna. Philoklész a romlás példájaként szokott hivatkozni rá, mert Gorgiász elhízott és megvetette a filozófiát. A barátai mind idősebb férfiak voltak, akiket kihasznált és akik kihasználták. Egy katona is volt vele, egy nagydarab fickó, a jobb oldalán az állkapcsától a térdéig húzódó vörös forradással, és egy másik alak, akit Szatürosz nem látott jól a tömegben. Alacsonyabb volt, és úgy negyvenéves lehetett. – Én többért is fizettem volna, nem csak egy dalért – jegyezte meg egy barbár hang, athéni akcentussal. A nagydarab katona savanyúan rámosolygott Phialéra. – Én sem verem a fogamhoz az oboloszokat. – Felnevetett. – Egy ilyen vénember, mint én, már tudja értékelni a dalokat. Meg az énekeseket. Szatürosz szinte semmit sem látott Phialé derekától a klinéjéről, de a nő megfeszülő háta elárulta, hogy ideges. – Alexandriában – csendült fel a hetéra hangja – nem beszélünk arról, mennyibe kerülnek egy hetéra szolgálatai. Ha már beszélni kell róla, az azt jelenti, hogy nem engedhetitek meg magatoknak. – Zordan rámosolyogott a férfiakra. – A barátomnak tartoztam ezzel a dallal a hőstettéért, és én mindig megadom az adósságaimat. Lévén, mint bizonyára tudjátok, szabad nő, aki megválogathatja az ügyfeleit. – Könnyedén felnevetett, de Szatürosz érezte, hogy ideges. Soha nem látta még ilyennek. Philaé tapsolt is egyet, márpedig ez volt a lányok jele, hogy szükségük van a ház segítségére. A nagydarab idegen szemmel láthatólag sértetten vonta össze a szemöldökét. – A szajhák mind szeretik hetéráknak nevezni magukat – jelentette ki. – Pedig nincs nagy különbség, csak az ár – tette hozzá megvetően. Nyilván hozzászokott, hogy minden az akarata szerint történik, és nem tetszett neki, hogy egy nő nyilvánosan kioktatja. – Amikor a szájukba veszik a farkamat, ugyanúgy néznek ki – vigyorgott, és a közelében többen felröhögtek. Szatürosz átlendítette a lábát az ágya szélén, és felállt. Ugyanazzal a mozdulattal leakasztotta a kardját és a köpenyét a fejtámla sarkáról. Most már látta az alacsonyabb férfit is. Mindössze kétszer vagy háromszor látta életében, de azonnal felismerte. Az athéni volt az, Sztratoklész. – Ez nem a te harcod, fiú – szólt rá a nagydarab idegen, és Szatürosz mellkasára tette a kezét. – Ez csak egy fontoskodó ribanc, akinek… – Vigyázz! – kiáltotta Sztratoklész. A figyelme megoszlott Xenophón és Phialé között, és eddig nem vette észre a nő mögött fekvő Szatüroszt. Most viszont meglátta.
Szatürosz rátette az egyik kezét a zsoldos vállára, szelíden, mintha kész lenne meghátrálni. Therón azt tanította a harcról, hogy amikor az ember élete forog kockán, akkor nincsenek szabályok, nincs jó modor, és nem kell bejelenteni a szándékait, és Szatüroszt a tizenkét évesen átélt kalandjai meggyőzték a korinthoszi szavainak igazságáról. Így hát nem viselkedett fenyegetően, nem kiabált, nem feszítette meg az izmait, mint azt általában a vele egykorúak tették volna. Fogást váltott, kilépett, és egy mozdulattal a földre vitte a sebhelyes katonát, úgy hátrafeszítve a karját, hogy felüvöltött a fájdalomtól. Miközben a palaesztrán ezerszer gyakorolt mozdulatokat végrehajtva támadásba lendült, az elméje is járt, mint a filozófusok automatonja. Sztratoklész, gondolta. Mi a Hádészt keres Alexandriában? Aztán az agyára is rátelepedett a harc daimónja, és az idegen erejére kellett összpontosítania. Miközben elesett, rámarkolt Szatürosz karjára, és az ifjú elég keménynek ítélte ahhoz, hogy teljes erőből fejen rúgja. Az idegen ájultan terült el a földön, Szatürosz pedig kivonta a kardját. Sztratoklészt életében először készületlenül érte a támadás. Hátraugrott, próbálva lerángatni a válláról a khlamüszét, és a hónalja alól előrántotta a kardját. – Megnőttünk egy kicsit, igaz? – vicsorgott Szatüroszra. – Az előbb nem is ismertelek meg. Hidegvérrel meg akarsz ölni? – kérdezte, miközben tovább hátrált. Szatürosz zavartalanul átlépett az ájult katona fölött. – Hívjátok az őrséget! – kiáltott oda a többi vendégnek. – Ez egy gyilkos! – A távolban már közeledett Thrasszülosz két hatalmas termetű rabszolgával, de látszott, hogy Sztratoklész megmentéséről már lekésett. Szatürosz belekezdett egy egyszerű mozdulatsorba, színlelt támadást indított fejre, de Phialé hirtelen belekapaszkodott a karjába. – Szatürosz, ne tedd! – kiáltotta a nő. Az athéni kihasználta a megtorpanást, és hogy az ellenfelét félig-meddig lefogta a hetéra, és Szatürosz lába felé sújtott. Az ifjú nem tudott hátralépni, ezért esetlenül hárított, de az athéni kardja így felsértette a sípcsontját – és a Phialéét. A nő felsikoltott, a földre rogyott és a lábszárára tapasztotta a két kezét. Phialé szorításából kiszabadulva Szatürosz rárontott az athénira. Összecsattantak a kardok – él az élnek –, és szikrák repültek szét. Szatürosz erősebb volt, de nem gyorsabb. A következő csapásnál majdnem elvesztette az ujjait – csak egy esetlen hárítással, a köpenyét előrelendítve tudta megmenteni a kezét. Vért nélkül vívni nem volt más, mint pengével a kézben birkózni, márpedig Szatürosznak nem akadt párja ebben. Felmordult és előrelépett. Sztratoklész a jobb kezét kissé feljebb emelve testtartást váltott, Szatürosz pedig lecsapott, és közben egy gondosan időzített mozdulattal a köpenyes kezével ráfogott az athéni kardjára. Az athéni előrelépett és megmarkolta az ő pengéjét. Szatürosz habozás nélkül lefejelte. A homloka a másik állán csattant, ami hátratántorította az athénit. Sztratoklész hagyta magát hátravinni az ütés erejével, és a bal kezével előreütött. Szatürosz vállát találta el, mire a fiú is hátratántorodott. Az athéni hanyatt esett. Szatürosz terpeszben megállt a földön fekvő ellenfele fölött, és lesújtott a pengével Sztratoklész fejére, de az az előbb kapott ütés ellenére sem adta még fel. A kardjaik megint összecsattantak, és Szatürosz megmarkolta az athéni csuklóját a markolatgomb alatt – veszélyes mozdulat, de Therón ezerszer is elgyakoroltatta vele. Miközben kitépte a kardot a kezéből, Sztratoklész a baljával erősen bokán ütötte, s ettől az ifjú hátratántorodott. Sztratoklész levegő után kapkodott, megtámaszkodott egy klinén és felállt. Szatürosz előrelépett, hogy végezzen vele. – Apollónra! Hiszen fegyvertelen! – markolta meg a bal karját Ábrahám. Sztratoklész felemelte a fejét.
– Hah, ifjú Héraklész! – krákogta, és hátrált egy lépést. – Ha megölsz így, fegyvertelenül, még az átkozott nagybátyád sem tud majd megmenteni! A fickó vigyora olyan sértő volt, hogy Szatürosz kitépte magát Ábrahám szorításából, és a markolatgombjával lesújtott az athéni homlokára. Sztratoklész a földre zuhant az ütéstől, és levegő után kapkodva tekergett kínjában. Szatürosz visszakezes vágását a nyakára csak Phialé kiáltása állította meg: – Ő az athéni követ! Gorgiász félreállt, majd lassan leereszkedett az egyik klinére. – Ó, Zeusz! – lehelte. – Az összes vendégem halott! – Tűnjünk el innen! – javasolta Ábrahám. – Ez… meggondolatlanság volt, barátom. Viszont – vont vállat – remek látványosság is. Miközben a katona megrázkódott és felnyögött a földön, Szatürosz ránézett Phialére, próbálva kitalálni, hogy mi lehetett ez. Gyilkossági kísérlet? Nap mint nap megtörtént Alexandriában. A nő igyekezett lefogni. – Meg akart ölni engem meg a testvéremet, még gyerekkorunkban – szólalt meg Szatürosz. Erőtlen volt a hangja, ahhoz képest, hogy két vérző férfi feküdt a lábai előtt. – Ő az athéni követ! – ismételte meg Phialé. – Kasszandrosztól hozott üzenetet a királynak! Szövetségesek! Megőrültél? – A vita ráér – fogta meg Ábrahám a barátja karját. Xenophón már az ajtónál állt, karján a köpenyeikkel. Kimónnál gyakran történtek verekedések, de a földön fekvő két gazdag idegen nagy feltűnést kellett. Szatürosz még egyszer visszanézett Phialére, aki felemelte a tekintetét a fekvő alakokról. Mit látott vajon abban a tekintetben? Zavart? Vagy bűntudatot? – A vita ráér – ismételte meg Ábrahám. – Gyere már! A kertbe már kezdett is visszatérni az élet – a zajos, vidám élet –, miközben lesiettek a lépcsőn. – Fussunk! – sürgette a társait Ábrahám. – Mi elől futunk? – kérdezte Szatürosz, de laza futásra váltott. – Nem tudom – felelte Ábrahám. Szatürosz berohant az árukapun, el a tengerészek mellett az udvarra. León bácsi a kút mellett állt, és a kicsomagoláshoz látta el utasításokkal a rabszolgák, szolgálók, alkalmazottak és tengerészek hadát, akik felcipelték az értékes rakomány nagy részét a raktárakból. Therón egy nagy bála szerikai selymet ölelt magához, és úgy nézett ki, mint aki megmoccanni is fél. – Majdnem megöltem az új athéni követet – közölte Szatürosz mindenféle bevezető nélkül. – Üdvözöllek itthon, León bácsi! León nem volt túl magas. Sötétbarna, átható tekintetű szeme volt, és barna bőrének egyenletes színe a legszebben cserzett bőrökével vetekedett. Úgy nézett ki, mint egy sötét bőrű isten – mint egy érett Apollón. A Szatürosz nyomában érkező Ábrahám tiszteletteljesen fejet hajtott a város egyik leggazdagabb embere előtt, Xenophón pedig félénken követte a példáját. – Hallom, áldozatot mutattál be a hazatérésemért – felelte León, és megölelte Szatüroszt. – De általában nem követeket szoktunk feláldozni. – Észrevette a másik két ifjút. – Komolyan beszélsz? – kérdezte. – Ahányszor csak hazatérek, mindig valami ostobasággal fogadsz, igaz? – Sztratoklész az! – zihálta Szatürosz. – Emlékszel? Hérakleiából. – Ó! – kerekedett el León szeme.
– Bassza meg! – szaladt ki Therón száján. Még mindig a selyembálát ölelte. – Megölted? – Ki ölt meg kit? – kérdezte Philoklész, átnyomakodva a szolgák hadán. Melitta követte, és nem törődött Xenophón hirtelen támadt zavarával, ahogy hozzádörgölőzött a hátához. Szatürosz azonban látta a barátja elvörösödő arcát, de egyelőre elrakta magában a jelenetet, hogy majd később gondolkodjon el a jelentőségén. – Szatürosz a Ptolemaiosz udvarába küldött új athéni követet, az egykori üldözőtöket, Sztratoklészt – foglalta össze tömören a problémát León. – Én miért nem tudok még róla? – nézett az ügynökére, Pasziónra. – Sztratoklész érkezése szerepelt a reggeli jelentésben – hajolt meg Paszión. – Nem tartottam fontosnak. – Most már késő, a kiömlött bort nem lehet visszatölteni a kancsóba – jegyezte meg Philoklész. – Az athéni Demetriosz azt a korcsot választotta követéül? – Pereld be! – vetette oda León. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni vele. Üzletember. – Azonnal intézkedem – húzta össze magán himationját Philoklész. – Pontosan – bólintott León. – Menj! Philoklész a háromévi kemény ivás és véget nem érő agórai vitázás ellenére még mindig tudott gyorsan mozogni, ha kellett. Már azelőtt kiért a kapun, hogy León végiggondolta volna a következő lépést. – Mondd el, mi történt! – fordult Szatüroszhoz. Szatürosz elmesélte a történteket, és ha kissé vonakodva is, de Phialé szerepére is kitért. – Leterítettél két felnőtt embert – hümmögte Therón. – Aztán életben hagytad őket. – Hála az isteneknek! – mondta León. Megdörzsölte az állát, a válla megroggyant. – Ha megölte volna a követet, örökre ellehetetlenült volna az itteni politikai pályafutása. – A halál akkor is rosszabb – makacskodott Therón. – Figyelj rám, Szatürosz! Ha legközelebb a kopiszod éle alá kerül egy ellenséged, fejezd be a mozdulatot. Akkor az ellenséged meghal, és csak a te történetedet hallhatják a bíróságon. – Gonosz tanács ez egy ifjúnak, Therón! – rázta meg a fejét León. – Mindig holtan hagyd ott az ellenfeled! Melitta odalépett a fivéréhez és átölelte. – Milyen szerencsés vagy! – mondta. – Épp az előbb sírtam vissza az orgyilkosokat. – Vigyázz, te lány, hogy miket kívánsz! – figyelmeztette Therón. – A Kasszandrosszal kötött szövetség nagyon fontos a mi Ptolemaioszunknak – töprengett León, rövid szakállát cibálgatva. – Szerintem jobb lenne, ha eltűnnél a városból, fiam. Paszión, szólj Péleusznak, a kormányosnak, hogy tartsa kéznél a legénységet… egy éjszakát kapnak a parton, de napkeltére mindenki legyen a hajón. Menj! – Odafordult Therónhoz. – Ezernyi hírem van a barátainknak. Vacsora közben megpróbálom mindet elmondani. Szatürosz „bácsikái” sok szempontból különböztek másoktól, többek között abban is, ahogyan éltek. León és Diodórosz egyaránt gazdag volt, mégis közvetlenül egymás mellé építették a házaikat – olyan közel, hogy közös kapuik és kertjeik voltak. Nihmu, León szaka felesége és Szapphó együtt lakott a női szárnyban. Therón, Philoklész és Koénosz is régi harcostársaiknál élt, és a két ház, melyek együttesen négyszer akkora volt, mint a legtöbb alexandriai lakóépület, katonai szabályok szerint szervezte hétköznapjait, közös étkezésekkel és ha nem is vasszigorral betartott, de elvárt fegyelemmel. Emellett abban is különböztek a többi gazdagtól, hogy León, Philoklész, Koénosz, Szatürosz, Diodórosz, Therón és a nők, Szapphó, Melitta és Nihmu együtt étkeztek León magasabb rangú
szolgáival és beosztottjaival, hasonlóképp a spártaiak főzőtűzrendszeréhez, annyi különbséggel, hogy kiváló ételeket főztek és a nők is együtt ettek a férfiakkal. A bukás előtt Tanaiszban is így zajlottak az étkezések, és León semmit okát nem látta, hogy Alexandriában más szokásokat vezessen be. Diodórosz néhány tisztjét is rendszeresen meghívta – Eumenész szinte mindig velük vacsorázott, akárcsak Crax –, León pedig az idősebb kormányosait, az üzleti barátait és azokat a törzsfőket, akik a karavánjait őrizték, ha épp a városban jártak. Philoklész filozófusokat és jósokat vitt haza az agóráról és a templomokból, Koénosz pedig egy-egy bajtársát, sőt egyszer magát a királyt is, aki régi ismerőse volt. A vacsorákhoz így általában húsz-harminc klinét is körbe kellett állítani, és bőven akadt étel, bor meg beszédtéma. A vacsoráknál találkoztak egymással a régi barátok, különösen most, hogy León is hazatért. – Ne menj ki a házból! – figyelmeztette León Szatüroszt. – Ti is ott voltatok, fiúk? – kérdezte Xenophónt. – Igen, uram – bólintott Xenophón. – Akkor maradjatok, amíg többet nem tudok az ügyről – biccentett oda León Ábrahámnak, aztán odahívott egy rabszolgát. – Szaladj, mondd meg Ben Zionnak, hogy a fia a házam vendége vacsorára, és majd üzenetet is küldök neki vele. – Ben Zionnak – bólintott a rabszolga. – A fia itt vacsorázik. Később üzenetet visz. – Jól van – dicsérte meg León. – Eredj! Visszaérkezett Paszión. – Mindkét férfi életben van – mondta. – Zárjátok be a kapukat! – parancsolta León. – Az engedélyem nélkül senki nem jöhet be! Kérd meg Craxot, hogy állítsa Hama szakaszát őrségbe! – Nem túlzás ez egy kicsit? – kérdezte Therón. – Én nem voltam ott, Therón. Volt dolgom Sztratoklésszel… sőt üzletet is kötöttem vele… és úgy láttam, nagyon fontos neki a siker. Ha nem csal az emlékezetem, megpróbált már végezni Kineász gyermekeivel. Megtámadott egy magánházat Hérakleiában. Nem így volt? – vonta fel a szemöldökét León. – Értem a célzást – hajtott fejet Therón, és ránézett Szatüroszra. – Látod? Meg kellett volna ölnöd, Szatürosz. Szatürosz érezte, hogy kezdi elönteni a düh. – Én… – Esküt tettünk! – mondta Melitta. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. – Ez nem igazság! – fakadt ki a fiú. – Sztratoklész Athén követe! A személye szent és sérthetetlen! És mióta vonatkozik rá is az eskü? Minden talpnyalóval végzünk, vagy csak azokkal, akik elrendelték anyánk halálát? Melitta beharapta az ajkát. – Én… – kezdte. – Ne válj Médeiává! – mondta Szatürosz, és megszorította a lány kezét. – Bocsáss meg, Szatürosz! – Melitta letérdelt, és megérintette a fivére lábára száradt vért. – Megsebesültél. Therón felvonta az egyik szemöldökét. – A fickó jó – bólintott Szatürosz. – Tudjátok, biztos vagyok benne, hogy két képzett harcos leterítése a legtöbb házban dicsérettel járna. – Lehetséges – meredt a semmibe León, a szakállát cibálgatva. Szatürosz körülnézett, lenyelte, ami a szájára jött volna, és összefonta a két karját a mellkasa előtt. Szótlanul, dühösen állt, miközben León futárokat küldött szét a különböző kerületekbe, majd leült a
kertjében, és némaságba burkolózott. A hallgatása vészjóslóbb volt, mint a parancsai. A női szárnyból kijött Nihmu és Szapphó, és mindenkit fürödni küldtek vacsora előtt. Miután Szatürosz, kissé eltévedve érezve magát az otthonában, megtörölközve visszatért, látta, hogy Hama két vértes lovast állít a főkapuhoz – olbiaiakat vagy tanaisziakat, akiknek a hűségéhez nem férhetett kétség. Ettől megnyugodott valamelyest. Mindenesetre a kardját a hóna alá akasztotta. Egy szolga lépett be a szobája ajtaját takaró függöny mögül, és meghajolt. – León kéri, hogy a legjobb ruhádat vedd fel, uram – mondta a férfi. – Azért küldött, hogy segítsek. Szatürosz levette a khitónját és a kardövét. Kinyitotta az ablak alatt álló ládát, és előkereste a kedvenc ruháját – egy egyszerű, fehér gyapjúkhitónt, a szegélyén nagyon vékony, türoszi bíborfestékkel festett csíkkal. Bele sem kellett néznie a ládába, a tapintásáról is felismerte – kiváló minőségű gyapjúból készült. – Ez jó lesz? – kérdezte a szolgát. – Természetesen, uram – felelte az, majd bekente az ifjú testét olajjal, elrendezte a haját, egy aranyzsinórral megkötötte a derekán a khitónját és eligazította rajta a szövetet, aminek ezután úgy hullottak egymásra a redői, mint Praxitélész szobrain. Szatürosz még a nyakába akasztott egy zsinóron lógó kést, és bedugta a pengét a khitónja alá. A szolga rosszallóan elfintorodott. – Nem hiszem, hogy szükség lesz rá, uram – mondta. Szatüroszt mindig is bosszantották a feleselő szolgák. – Azt majd én eldöntőm – vetette oda, és leült, hogy felvegye a legjobb saruját. Amikor végzett, bólintott. – Köszönöm – mondta a szolgának. – Igen, uram – felelte a szolga, és kihátrált a szobájából. Szatürosz nem először kívánta, bár lenne saját szolgája vagy rabszolgája – egy igazi társ. Valaki, aki megértené, mire van szüksége. León felszabadított rabszolgái mind úgy bántak vele, mint egy gyerekkel. Mindeközben eszébe jutott, hogy csúnyán viselkedett Phialéval. Az udvaron leült egy asztalhoz, és írt neki egy levelet. Valami szép verssel szerette volna kifejezni az érzéseit, de nem jutott eszébe semmi, úgyhogy kénytelen volt a saját szavaira hagyatkozni: Az az ember az ellenségem, már hosszú évek óta. Sajnálom, hogy megsebesültél a csetepatéban. Ha bármiben segíthetek, csak szólj. Lepecsételte a Héraklészt ábrázoló gyűrűjével, és elküldte egy rabszolgával. Miközben elindult a hűvös márványtermeken keresztül a kert felé, eszébe jutott, hogy azt meg sem kérdezte, miért kell úgy felöltöznie, mint egy hercegnek. Melitta még meztelenül feküdt a nappali ágyán, igyekezve lehiggadni a hűs esti szélben, amikor egy idős szolgáló lépett be a szobájába. – León úr üzeni, hogy a legszebb ruhádat vedd fel – mondta az asszony mosolyogva. – Meghívtak a palotába. Kalliszta, szintén meztelenül, felállt a teraszon, és összecsapta a két kezét. – Amasztrisz! Csak ő lehet az! Hallottam, hogy León úr hazahozta. – Köszönöm, Dorkasz! – mosolyodott el Melitta. – Készen leszek. – Talán nem ártana összekészíteni egy váltás ruhát holnapra – fordult oda Kallisztához Dorkasz. –
A palotából küldött futár utalt rá, hogy Amasztrisz úrnő talán az egész éjszakát az úrnőnkkel kívánja tölteni. – Dorkasz, légy szíves, szólj az intézőnek, hogy nem itthon vacsorázom. És León bácsi tudja már? Ó… hiszen ez a hazatérési vacsorája. Talán… – Melitta elhallgatott. – Amasztrisz azért hívott engem, hogy találkozhasson a fivéremmel, igaz? – nézett az idős asszonyra. Dorkasz alig láthatóan megrázta a fejét. Fontos asszony volt a házban, és Melitta tudta, hogy minden pletyka eljut a fülébe. – León urat is meghívták – felelte Dorkasz. – És a fivéredet is… maga a király. Ha a hercegnő találkozni akar vele, akkor nagyon gyorsan ki kell találnia valamit. Szépen öltözz fel, ifjú úrnőm. – Elhallgatott egy pillanatra. – A ma délutáni… kellemetlenség… után előfordulhat, hogy nem minden úgy alakul, ahogy a hercegnő képzeli. Megértettél, deszpoina? Kallisztának nem kellett kétszer szólni. Kiterítette Melitta legszebb görög ruháját az ágyra – az arannyal csíkozott, sötét liláskék öltözék szinte átlátszóan finom gyapjúból készült, és gondosan beolajozták, hogy fénye legyen. Elővette az Artemisz képmását formázó csatokat is, amelyeket Kinóntól kapott három évvel korábban, egy tőrt, és egy hegyes bronz hajtűt, aminek recés markolatát elrejtette egy óriási gyöngy, ami pedig tökéletesen illett a Melitta hosszú, fekete fürtjeibe font gyöngysorhoz. Kalliszta hosszú, csilingelő arany fülbevalót akasztott a fülébe és arany nyakláncot csatolt a nyakába, majd a kezei megpihentek az úrnője vállán. – Gyönyörű vagy – mondta, és feltartott egy ezüsttükröt, hogy Melitta is megcsodálhassa magát. – Nem olyan gyönyörű, mint te – felelte Melitta. A rabszolgája mintha a megtestesült Aphrodité lett volna; ami azt illeti, voltak férfiak, akik így is nevezték. Melittának nemegyszer ajánlottak akár húsz talentum ezüstöt is a rabszolgája kegyeiért. – Hm – fektette az állát Melitta vállára Kalliszta, hogy az arcuk egymás mellett látsszon a tükörben. – Sötét és világos. Te inkább Héra vagy Artemisz vagy. Hűvösebb szépség… de nem kevésbé gyönyörű. – Hízelgő! – bökte oldalba Kallisztát Melitta, és a másik lány felvisított. – Veled nem! – kuncogta. – Minden férfi minket fog bámulni, amikor bevonulunk a palotába. Hah! Úgy érzem magam, mint egy macska az egerek között, amikor odamegyek. – A szabadság nem tett szerénnyé – állapította meg Melitta. Kalliszta színlelt szűzies szerénységgel lesütötte a szemét. – Nem, úrnőm? – Milyen volt Amüntasz? – kérdezte Melitta. Amüntasz Ptolemaiosz egyik makedón tisztje volt, elméletileg a phalanx parancsnoka, és híres katona, de kevés időt töltött szolgálatban. Tíz ezüsttalentumot kínált Kallisztának egyetlen éjszakáért. – Kielégítő – vont vállat Kalliszta. – Annyi pénzért. – Semmi élvezet? – nézett rá Melitta. – Tíz talentum ezüstért annyi élvezetet veszek, amennyit akarok, úrnőm – mosolyodott el Kalliszta. – Jaj, a te szádból annyira… üzletiesnek tűnik a szerelem! – mondta panaszosan Melitta. – Hetéra vagyok, úrnőm! – vont vállat az idősebb lány. – Tizenegy éves koromban kezdtek használni a férfiak. Szerelemről soha szó sem volt. Neked más lesz – simogatta meg Melitta vállát –, majd én gondoskodom róla. Egy veled egykorú fiúval… egy gyönyörű fiúval. – Aphrodité hallgasson meg! – mosolyodott el Melitta. Felállt. Elkészült, aranyozott sarujától a füle hegyére kent parányi pirosítóig, és a hosszú, fekete hajtincsig, ami úgy festett, mintha véletlenül szabadult volna ki a fejéke alól – ez volt Kalliszta egyik legjobb találmánya. – Ebben az öltözékben akár hetéra is lehetnék!
Kalliszta engedelmesen odament a házi oltárához – a küproszi Aphrodité oltárához, ahogy az a hetéráknál általában lenni szokott –, és letérdelt. Megérintette az elefántcsont szobrot, halkan mondott valamit, mintha a szobor maga az istennő lett volna, majd megcsókolta és visszatette a helyére. – Valóban? – kérdezte. Melitta odament az ajtóhoz. León az előcsarnokban várta. – A palotába hívtak minket – közölte. A kertből belépett Philoklész és Koénosz. A vadászatról beszélgettek. Diodórosz a főkapun át érkezett. Vértet viselt, Philoklész viszont egyszerű fehér khitónt és a tudósok hosszú himationját. Koénosz és León előkelően öltözött fel, bár a ruháik jobban illetlek kereskedőkhöz, mint arisztokratákhoz. León körülnézett a jelenlévőkön. – Szatüroszt és engem a király elé hívattak. Melittát Hérakleia hercegnője kívánja látni – közölte. – A mai események után nem lehetünk elég óvatosak. – Ugye nem gondolod, hogy Ptolemaiosz valami ostobaságot követ el? – kérdezte Philoklész. – Gondoskodni akarok róla, hogy ne tegye – vonta fel az egyik szemöldökét León. – Ezért kérlek benneteket, hogy tartsatok velünk. – Kardot vigyek? – dörzsölte meg az állát Philoklész. – Ha szükség lenne rá, akkor semmi sem menthetne meg minket – felelte León. – Essünk hát túl rajta! – bólintott Diodórosz. – Szeretnék még Szapphóval is beszélni ma. Üdv, ifjú Szatürosz! Melitta, olyan vagy, mint egy… mint egy különösen csábító nimfa. Ha belegondolok, hogy láttalak világra jönni! – Az én időmben, ifjú hölgy – emelte az égre a szemét Koénosz –, nem engedtek volna így ki az utcára. Még a hajadat sem fogod eltakarni? Kalliszta elfojtott egy felháborodott kiáltást. Melitta megfogta a csuklóját. – Trója már elesett, bácsikám – mondta mosolyogva. – Pénelopé teste is kihűlt a sírjában. A mi korunkban a jó családból származó fiatal nőket kiengedik a házukból. Koénosz felmordult és elvigyorodott. León egy intéssel kiterelte őket a kertbe, majd az utcára, mint egy juhászkutya. – Te jó ég! – morogta Kalliszta. – Gyalog megyünk? Ha León hallotta is, nem adta jelét. Elindultak, nyolc fáklyavivő vette körül a kis csapatot. Szatürosz azonnal felismerte őket – hiába öltötték magukra a házi rabszolgák egyszerű khitónját, mind katonák voltak Eumenész szakaszából. Az utcán csak egy csapat voltak a többtucatnyi hasonló között, bár Melitta és Kalliszta úgy vonzotta a járókelők figyelmét, mint egy új árus az agórán. Szatürosz a tömeget figyelte, és egyfelől azon aggódott, hogy összekoszolhatja a legjobb saruját az utca mocskában, másfelől viszont lenyűgözték a város életének mozzanatai, mint mindig, amikor kilépett a házból. A közkutaknál nők várakoztak, nagy korsókkal a fejükön vagy a csípőjükön. A hűvös esti szélben férfiak beszélgettek, vitatkoztak, alkudoztak vagy politizáltak. Az utcasarkokon bandák méregették egymást. A sötét sarkokban párok nyögdécseltek, a házakban férjek és feleségek veszekedtek, a Vörös-tenger felől épp megérkezett egy hosszú tevekaraván a város főutcájára, bőségesen telehintve az utca fehér porát ürülékkel, míg várták, hogy a rabszolgák lerakodják róluk a déli arab királyságokból hozott tömjént. A fáklyavivőik mindent láttak és mindenre odafigyeltek. Szatüroszhoz legközelebb az óriási termetű Karolosz lépkedett, és az ifjú kíváncsi lett volna, hányan hiszik el róla, hogy rabszolga. A kelta szeme egyfolytában cikázott, mindent megnézett, mindent felmért. Még a tetőket és a kapualjakat is megnézte.
– Látsz valamit, Karolosz? – kérdezte Szatürosz. – Nem – vont vállat a hatalmas kelta. Rámeredt egy sima arcú egyiptomira, aki összefont karral álldogált egy utcasarkon. Alacsony volt, vékony és fiatal, mégis hűvös közönnyel állta Karolosz tekintetét. – Szívesen lejönnék ide a fiúkkal rendet csinálni – mondta az óriás. – Kierőszakolt kölcsönök, szajhák, kizsákmányolás, gyújtogatás… minden, amit el lehet képzelni. Szatürosz ránézett az egyiptomira, miközben elmentek mellette. A fiatal férfinak a szeme sem rebbent. – Biztos vagy benne? – kérdezte. Karolosz csak mordult egyet válaszul. León háza viszonylag közel állt az új könyvtárhoz és a palotához, és Szatürosznak kezdett derengeni, hogy León okkal vonultatja végig kis csapatát a legforgalmasabb utcákon. Félórányi gyaloglás után felkaptattak a palota kapujához, amelynek még tartott az építése. Amennyire Szatürosz meg tudta állapítani, a palotában soha nem értek véget az építkezések. Unott makedónok üdvözölték Leónt, hanyagul tisztelegtek Diodórosznak, és leesett állal bámulták Melittát meg Kallisztát. A megjegyzéseik hallatán Szatürosz a testvére helyett is sértve érezte magát. – Katonák – fogta meg a vállát León. – Higgadj le! A kaputól rabszolgák vezették be őket a nagyterembe, ahol rabszolganők léptek melléjük, hogy elvezessék Melittát és Kallisztát. A görög nők kiléphettek az utcákra, néha még egy-egy szümposzionon is részt vehettek, a palotában azonban sok régi szokás megmaradt, és a nőket a nők fogadták a női lakrészben. Szatürosz megcsókolta a testvére arcát, miközben Amasztrisz udvarhölgye türelmesen várakozott, a fejére terítve kendőjét. Az ifjúnak hirtelen baljós előérzete támadt, mintha jeges kéz dörzsölte volna végig a hátát. – Vigyázz magadra, testvér! – suttogta. – Te is, testvér! – nézett vissza rá és szorította meg a kezét Melitta. A nők elmentek, a férfiak pedig felvonultak a központi megaron lépcsőin. Ptolemaiosz görög udvarmestere már várta őket, és meghajolt előttük. – Ptolemaiosz úr négyszemközt kíván fogadni titeket – közölte. – Kövessetek, kérlek. A fáklyavivők ott várhatnak. – Csettintett az ujjával, mire két rabszolga sietett elő az oszlopok közül, mire rámutatott a fáklyavivőkre, hogy vezessék el őket. – Úgy tudtam, nyilvánosan fogad minket – vitatkozott León. – Ptolemaiosz úr négyszemközt kíván beszélni veletek – makacskodott az udvarmester. León körülnézett, aztán bólintott. – Ám legyen – mondta, és intett, hogy mehetnek. A görög azonban a fejét rázta. – Csak te, uram, és Szatürosz úr – közölte. – Sajnálom, uraim. – Gabinész, hagyd abba a fontoskodást, és vezess minket Ptolemaioszhoz! – horkant fel Philoklész. A görög udvarmester alaposabban is szemügyre vette a spártait, majd kurtán, kelletlenül meghajolt. – Philoklész mester. Nem ismertelek meg. Urunk mindig szívesen látja a filozófusokat. Diodórosz és Koénosz közelebb lépett a sűrűsödő homályban. – Talán nem kellett volna olyan hamar elküldeni a fáklyavivőket, Gabinész. Most pedig vezess minket a királyhoz! – parancsolta Diodórosz. Gabinész körülnézett, mintha segítséget várna. Szatürosz megtapogatta a nyakában lógó kést. Hihetetlennek tűnt, hogy veszélyben érzi magát a palotában, de nagyon feszült volt, mintha csapdára számított volna, és észrevette, hogy Diodórosz meg Koénosz sincs ezzel másképp. Philoklész viszont a fejére húzta a khlamüszét, és egy pap nyugalmával indult el. Átmentek a megaron másik végébe, majd átvágtak a központi udvaron a királyi lakrészhez. A
falakat mindenfelé Alexandrosz győzelmeinek domborművei díszítették, aprólékosan kifestve, amitől úgy tűnt, mintha a lovak ki akarnának törni a falból, a perisztélén pedig evezős hajók sorakoztak. Szatürosz csak bámult – ehhez foghatót még León villájában sem látott. León nem a domborműveket nézte, hanem az őröket. Az állával egy oszlopsor felé bökött, ahol újabb makedón őrök vártak, beljebb pedig még újabbak. – Legalább a gyalogos barátok felét szolgálatba állította – állapította meg Diodórosz. – Valami baj van. – Tudtuk, hogy valami baj van – vont vállat León. Felment a lépcsőn, odabiccentett az őröknek, és belépett az ajtón. Szatürosz követte. Észrevette, hogy az oszlopsor tele van emberekkel, és látta az őrök új nemezvértjének fehér derengését. A válla bizsergett, ahogy elment mellettük, aztán bent találta magát a király lakrészében, közvetlenül a bejárat boltívét teljesen kitöltő, Héraklészt ábrázoló freskó alatt. A mennyezeten az istenek csillogtak, arcukon valódi drágakövekkel, ahogy az élőket és a félisten tetteit nézték. A padlót öt különféle színű márványból kialakított, szemkápráztató mintázat borította. A boltív közepén egy harci kocsi az égbe vitte Héraklészt, hogy istenné váljon. – Felség? A tanaiszi León úr, az unokaöccse, Szatürosz, a spártai Philoklész úr, és Diodórosz sztratégosz, továbbá az olbiai Koénosz phülarkhosz megérkezett. – Az udvarmester mélyen, nagyon nem görög módra meghajolt, miközben elsorolta a neveket, és bevezette őket a fő terembe, amely egyfajta tetővel fedett kert volt az épület közepén. A mennyezetről itt is az istenek figyeltek. Apollón épp ráerőltette szerelmét egy nem túl vonakodó nimfára, s közben a lány válla fölött rámosolygott… Athénére? Szatürosz istenkáromlónak vélte a festményt. És gyönyörűnek. – León? Egy egész hadsereggel jössz hozzám? – Ptolemaiosz kezdett elhízni, és magas homloka meg egyenes orra annyira elcsúfította, hogy szinte már szép volt. Felállt súlyos cédrus- és elefántcsont székéről, és megragadta a núbiai alkarját. Nem úgy beszélt, mint egy király, aki épp meg akarja öletni egyik leggazdagabb alattvalóját. Szatürosz érezte, hogy távozik az arcából a vér, és a szívverése is lelassult. – Úgy gondoltuk, az lesz a legbölcsebb, ha együtt jövünk – felelte Diodórosz. – Azaz féltetek, mit szólok majd hozzá, hogy ez az ifjú lókötő megtámadta az athéni követet. És félhettek is. Fiú, a Hádészra, a Földre és a Mennyre, mi késztetett rá, hogy megtámadd az athéni követet? Szatürosz rápillantott Leónra, aki beleegyezően bólintott. Így hát az igazat mondta. – Korábban már megpróbált megölni… engem és a testvéremet. Meg akarom ölni. Ennek ellenére nem én támadtam meg, hanem a testőre vagy a barátja, de elbántam velük. – Lehajtotta a fejét. – Tisztában vagyok vele, milyen vallási előírások vonatkoznak a hírnökökre és a követekre. Ptolemaiosz elmosolyodott. Távol ülő szemei őszintének tűntek, amikor mosolygott, ettől lett olyan kellemesen meglepett arckifejezése, ami miatt a Parasztfiú gúnynevet kapta. Azok, akik ismerték, nagyon jól tudták, mennyire megtévesztő ez az arca. – Más szóval te vagy felháborodott áldozat, ő pedig a keblemen melengetett kígyó? – kérdezte a király. – Igen, uram – lépett az unokaöccse elé León. – Pontosan így van. Ptolemaiosz az állát dörzsölgetve visszaült a székére. – Széket és bort a vendégeimnek! Nem holmi szemét perzsa vagyok, hogy áhítatosan állniuk kelljen előttem. Fiam, az igazat megvallva nehéz helyzetbe hoztál. Szükségem van Kasszandroszra. Szükségem van Athénra. Sztratoklész az, amit megfizetek ezért, és híreket is hozott. Szükségem van rá. – Rámeredt Leónra. – Te ismerted ezt az athénit. Ne tagadd… Gabinész ügyes kémfőnök, tudom, amit tudok.
Miután behozták a székeket és leültek, León került a legközelebb a királyhoz. – Az semmit sem jelent neked, Ptolemaiosz úr, hogy befejeztem a nyári körutamat, és én is hoztam neked híreket? – Ne nézz teljesen ostobának, León. Hiszen ide hívattalak. Senkit sem fogattam el. – Ptolemaiosz egy asztalra mutatott, amelyen egy boroskancsó állt, majd ökölbe szorította a kezét. A jelzésre előlépett néhány rabszolga, és elkezdték kitölteni a bort. León elvett egy phialét az asztalról, és italáldozatot loccsantott a padlóra. – Hermésznek, a kereskedők, utazók és tolvajok istenének! – mondta. Furcsa gesztus volt, az italáldozatot általában a házigazda mutatta be. Szatürosz úgy vélte, a nagybátyja közölni akar valamit a királlyal, épp csak azt nem tudta, mit. – Mivel te mindhárom vagy egy személyben – felelte a király mosolyogva. León vállat vont. – Hérakleiában mindenki a háborúról beszél – mondta. – Antigonosz hadjáratot tervez Kasszandrosz ellen, és a fiát állítja a serege élére… de nem tudni, hol. Senki sem tudja, hova megy az arany fiú. Már elindult, amikor hajóra szálltam. – Körülnézett. – A flottája pedig a tengeren van, és arról sem tudjuk, merre tart. Az a szóbeszéd járja, meg akarja ostromolni Rodoszt. – Pontosan ezt mondta Sztratoklész is – bólintott Ptolemaiosz, és oldalra hajtotta a fejét. – Kasszandrosz megkért, hogy küldjek neki egy sereget. – Ne tedd, uram! – tiltakozott Diodórosz. – Miért ne, ravasz Odüsszeuszom? – pillantott a vörös hajú tisztre Ptolemaiosz. – Nevezz, ahogy akarsz, uram. Kasszandrosznak ott van egész Makedónia, ha katonákat akar toborozni. Ha elküldjük a legjobbjainkat, őket is meg fogja venni… ha mással nem, hát otthoni birtokokkal… és soha többé nem látjuk őket. Messze vagyunk onnan, ahol a katonák teremnek, ő pedig közel. Hadd állítson csak fel egy újonc sereget! Esetleg nekünk is küldhet belőlük. – Körülnézett. – Már most az Égei-tenger vidékéről meg Ázsiából toborozzuk a gyalogságunkat, és hamarosan rá kell fanyalodnunk az egyiptomiakra. – Talán küldök neki néhány hajót – bólintott Ptolemaiosz. – De sajnos meg kell mondanom, azért hívattalak ide, León, hogy megtiltsam a fekete-tengeri hadjáratodat. León lassan bólintott. – Megígérted, uram – pillantott Szatüroszra. Szatürosz meg sem rezzent. Nyíltan senki nem mondott neki semmit, de érezte, hogy a hadjárat közeleg – Philoklésznak volt néhány elejtett utalása. Nem tudta, hogy most dühös, vagy megkönnyebbült. Ptolemaiosz a tenyerébe támasztotta az állát, és bólintott. – Megváltoztak a körülmények. Eumelész királysága Kasszandrosz szövetségese. Nem engedhetem, hogy pont most bajt keverjetek arrafelé. Tudnom kell, hogy Antigonosz serege Európába megy, és nem ide jön. Azután elengedlek… méghozzá az áldásommal, ami nagyon is kézzelfogható lesz. Az, hogy az unokaöcséddel ti uraljátok az északi gabonakereskedelmi útvonalakat, rendkívül fontos nekünk… Egyiptomnak és a rodoszi szövetségeseinknek. De nem ebben az évben. – Értem, uram – vont vállat León. – Sajnálom, León, de ennél többre van szükségem. Meg kell esküdnöd, és az unokaöcsédnek is, hogy engedelmeskedtek nekem ebben az ügyben. – Ptolemaiosz hangja megkeményedett, és hirtelen megszűnt jó kedélyű öreg katonának lenni. Egyiptom abszolút uralkodója volt, még ha egyelőre nem is nevezte magát fáraónak. Diodórosz – Ptolemaiosz egyik legtöbbre tartott embere – bólintott. Egy athéni arisztokrata ennél látványosabb jelét nem adta, hogy alárendeli magát bárkinek. Rápillantott az őrökre.
– Uram, ismersz minket – mondta. Ptolemaiosz bólintott. – Tudod, hogy mi… Koénosz, én, León, Philoklész és még néhányan… Püthagórasz tanításait követjük. – Halkan, de határozottan beszélt. Szatürosz előrehajolt, mert tanítójától nagyon sokat hallott Püthagóraszról, de az meg sem fordult a fejében, hogy a barátai beavatottak is. – Tudom – mosolyodott el halványan Ptolemaiosz. – Mi nem szívesen esküszünk, uram. Mi több, ha lehet, kerüljük az esküket, mert azok túlságosan az istenekhez kötik az embert. De ha megköveteled az eskünket, mi meg fogjuk tartani. Örökre. Ezt akarod? – Szatürosz soha nem hallotta még ilyen szenvedéllyel beszélni Diodóroszt. – Igen – bólintott Ptolemaiosz. – Esküdjetek! León vett egy nagy levegőt. – Rendben van, uram. Esküszöm Hermészre és Poszeidónra, a lovak urára, Zeuszra, az istenek atyjára, és az összes istenekre, hogy ebben az ügyben engedelmeskedem neked. Idén nem fogok fegyvert Eumelész ellen, noha elárulta a barátságunkat, megölte Szatürosz anyját, noha ártatlanok vérétől vörös a keze, noha a Fúriák minden éjjel gyötörnek, amíg a földbe nem kerül… – Elég! – kiáltotta a király, felállva a székéről. – Elég. Tudom, hogy okkal gyűlölöd. Én viszont okkal kérem az esküdet. És te, fiú? Szatürosz is felállt, és előrelépett. – Megesküdtem az istenekre, hogy mindenkit megölök, akinek köze volt anyám meggyilkolásához – mondta. – Sztratoklészt az istenek törvényei védik, és most te, királyom, azt parancsolod, hogy kíméljem meg Eumelészt. Megparancsolhatod vajon, hogy szegjem meg az isteneknek tett eskümet? Ptolemaiosz bólintott. – Az én vállamat nyomja minden eskü terhe, amit az alattvalóimtól kérek – felelte. – Engedelmeskedj! Szatürosz vett egy nagy levegőt. – A megváltó Zeuszra és Athénére, a bölcsesség bagolyszemű istennőjére esküszöm, hogy egy évig várok a magát Eumelésznek nevező Herón elleni bosszúmmal! – fogadta meg. – Védelmező istenemre, Héraklészra esküszöm, hogy egy évig nem veszem el Sztratoklész életét! – Egy évig? – nézett felvont szemöldökkel Ptolemaiosz Leónra. – Alkudozni próbál a fiú az uralkodójával? Szatürosz minden erejét összeszedve állta Ptolemaiosz súlyos tekintetét. – Uram, tegnap még azt sem tudtam, hogy lehetséges ez a hadjárat. Tudok várni egy évet. És azután talán tudok várni még egyet. – Szatürosz érezte, hogy a háta mögött ott áll a bagolyszemű istennő, ő adja a szájába a szavakat. – Egy év múlva talán megújíthatjuk az esküt, ahogy a békeszerződéseket szokták. – Philoklész, igazi szónokot neveltél! – kiáltott fel a király. – Szatürosz a te udvarodban érett férfivá – felelte Philoklész, és belekortyolt a borába. – És szemmel láthatólag Püthagórasz tanításainak a lényege is beleivódott a vérébe. – A spártai rámosolygott Szatüroszra, amitől az ifjú hirtelen olyan könnyűnek érezte magát, mint a levegő. – Van még valami – szólalt meg León. – Csak azért nem hívattál volna ide minket, hogy megtiltsd a hadjáratunkat. – Nem tudom, miről beszélsz, León – felelte Ptolemaiosz, és oldalra nyújtotta a kupáját, hogy töltsenek bele. – Vagy talán mégis. Igen, van még valami. Szatürosz, néhány hónapra száműzlek Alexandriából. Hogy megbékítsem az athénit. – Magasságos istenek! – ugrott talpra dühösen León. – Megkaptad az eskümet, és most száműzöd a fiamat!
– Lényegében igen – mosolyodott el Ptolemaiosz komoran. – Küldd el a tengerre, León. Később persze majd engedélyezem tévelygő ifjú hercegemnek, hogy visszatérjen. – Vállat vont. – Sajnálom, Szatürosz, de pillanatnyilag szükségem van az athéniakra és Kasszandrosz jóindulatára… meg arra, hogy felfogja az Egyszemű támadását. Nem könnyű feladat az uralkodás. Gyanítom, Sztratoklész, a vipera meg akar ölni. Ha száműzlek, és magaddal viszed a testvéredet is… nemigen panaszkodhat, és valószínűleg végezni sem tud majd veletek. Ugyanolyan dühös lesz, mint ti. – Körülnézett. – Nem engedem, hogy megölje ezt a két gyereket, de az Egyiptom szempontjából létfontosságú szövetséget sem fogom kockáztatni, hogy megmentsem őket, bármilyen csodálatosak is. – Ide hallgass, Ptolemaiosz! – állt fel Koénosz. – Egyiptom urának nevezed magad, de én még emlékszem rád lovászfiú, aztán századparancsnok korodból. Ezt tanultad a hűségről és a vezetésről? Úgy beszélsz, mint Héphaisztón! Tudod, mit mondanak rólad a seregben? Azt, hogy Antigonosz bármikor legyőzhet minket, mert ő igazi makedón. Tudja, mit jelent az övéi iránti felelősség, becsület és hűség. – A nagydarab katona vállat vont. – A fél város látta tegnap, mi történt Kimónnál. Magad is tudod, hogy a fiú vétlen. Ha száműzöd, megint tanúbizonyságot teszel arról, hogy nem véded meg az embereidet. – Vigyázz, miket beszélsz, öreg! – figyelmeztette halkan Ptolemaiosz. Diodórosz kinyújtóztatta a lábait. – Emlékszem egy baktriai tábortűzre – mondta révedezve. – Tartozol nekünk, királyom. És mi a barátaid vagyunk. – Igen! – bólintott hevesen Ptolemaiosz. – Igen, szerintem is a barátaim vagytok. Ezért hiszem azt, hogy megkérhetlek erre benneteket… azért fogadtalak benneteket itt, és azért kértem, hogy a fiú vonuljon száműzetésbe, hogy fenntartsam a külvilág felé a látszatot. És hogy ti meg tudjátok óvni a fiú életét… nem vagyok bolond, León. Megmondtam, hogy tudom, Sztratoklész megpróbál majd végezni vele… és a testvérével is. Kasszandrosz ostoba szövetségese ugyanis holtan akarja látni őket. León felemelte a fejét, sötét arcáról eltűntek a bosszús vonások. – Ó… tehát kérsz minket, királyom? Ptolemaiosz arca figyelemre méltó változásokon esett át – harag, értetlenség, vidámság, nevetés. – Túl régóta játszom már ezt a királyosdit – felelte végül. – Igen, kérlek titeket. Ha nemet mondtok, más megoldást keresek. – Ah! – kiáltott fel León. – Az teljesen más! Ha szívességként kéred – pillantott Szatüroszra –, akkor természetesen megtesszük a kedvedért. Ptolemaiosz bólintott. – Ami pedig a sereget illeti – fordult Koénoszhoz –, tudom, hogy elégedetlenek az emberek. De mit tehetnék? Küldjem őket Núbiába harcolni? Fizessek többet nekik? – Érd el, hogy nemesebbnek érezzék magukat – válaszolta Koénosz. – Hősök szeretnének lenni, nem testőrök. Ptolemaiosz felsóhajtott. – Már elfelejtették, milyen rohadt nyomorúságos életük volt Makedóniában? – kérdezte. – Vagy elfelejtették a baktriai hadjáratokat? Zeusz Szótér, a Hádész emelkedett fel akkor, hogy betöltse a középső világot! A Tartarosz vált valóra. – Uram – állt fel León –, arra gondoltam, akár már holnap elküldhetek egy szállítmány gabonát Rodoszra. A szövetségeseink, és gyakorlatilag ostrom alatt állnak… minden mina gabona számítani fog. És nekünk sem árt tudni, hogy Demetriosz megtámadta-e Rodoszt… vagy Türoszt, vagy máshova ment, és milyen erőkkel. Megyek, intézkedem. Xenophón készen áll, hogy hajóra szálljon? – nézett Koénoszra. – Na, legalább egyvalaki örülni fog ennek az egésznek! – mosolyodott el Koénosz. Ptolemaiosz felállt, és mindenkivel kezet fogott.
– Örülök, hogy eljöttetek és helyretettetek – morogta. – Mennyire rossz a helyzet a makedónok között, Koénosz? – nézett a phülarkhoszra. Koénosz felhajtotta a borát, majd odaadta a kupát egy rabszolgának. – Úgy festek talán, mint egy besúgó, Ptolemaiosz? He? – Szatürosznak az jutott eszébe, hogy talán az idős arisztokrata katona az egyetlen, aki mindig a nevén szólítja Ptolemaiosz nagyurat. Aztán a megarai arca meglágyult, és megcsóválta a fejet. – Nem vagyok az, de figyelj! Nem gyűlölnek… sőt néhányan még mindig szeretnek. De azt beszélik, ha megütközöl Antigonosszal, semmi esélyed. A gyalogos barátoktól hallottam, hogy a phalanx nem fog harcolni… csak megállnak tíz lépéssel arrébb, és figyelnek. – Koénosz ismét megcsóválta a fejét. – Ami a tiszteket illeti… ott nagyobb a rothadás, de ezt te is tudod. Ptolemaiosz felhajtott egy kupa bort. – Gabinész! Az udvarmester előlépett a széke mögül. – Úgy van, ahogy mondja, uram – nézett a királyra bocsánatkérően. – Tanúkat is hozhatok. – Az összes tanú itt áll előttem, akire szükségem van. León, figyelj rám… te és még tucatnyi hozzád hasonló vagytok ennek a városnak a tartóoszlopai. Értsd meg… és mondd el a barátaidnak, a nabateoszoknak, a zsidóknak és a többi kereskedőnek is… nem harcolhatunk. Tudom, hogy a seregem egészen a tiszti karig rothadt. Tudom! És emiatt kénytelen vagyok csellel élni, hogy távol tartsam magamtól Antigonoszt meg Kasszandroszt. Philoklész felvonta az egyik szemöldökét, felemelte a kezét, jelezve, hogy szót kér, kinyitotta a száját – aztán becsukta, és csak hallgatott, de az ajka úgy mozgott, mint egy halé. Philoklész ritkán viselkedett így, és olyan befolyással bírt az udvarban, hogy a király kivárt, és a spártainak a második próbálkozásra sikerült is megszólalnia. – Úgy látom, ideje lenne megpróbálni máshonnan pótolni az embereidet – bökte ki. Ptolemaiosz bólintott. – Mit javasolsz? Spártaiakat? – Egyiptomiakat – ráncolta a homlokát Philoklész. – A polgárokat. Hoplitészeket, mint minden görög poliszban. Ptolemaiosz megvakarta az állát, és az őrökre nézett, akik közül néhányan nem bírták megállni, hogy ne morgolódjanak az ötlet hallatán. – Borzalmas katonák – felelte végül. – Ha jól tudom, egyszer már meghódították a világot – vitatkozott Philoklész. – Egyébként inkább ennek a városnak a polgáraira gondoltam… a görögökre és a hellénekre. Meg a nabateoszokra, a zsidókra, egyiptomiakra és az egész vegyes népségre. Bőkezűen osztogattad a polgárságot… ideje megnézni, hogy igazi polgárok-e ezek az emberek, vagy csak a nevükben azok. – Az istenekre, Philoklész, amikor hallgatlak, olyan, mintha saját ephóroszom lenne! És ki fogja vezetni azt a csőcseléket? – kérdezte Ptolemaiosz. Csend ereszkedett a helyiségre. Ptolemaiosz tekintete találkozott Szatüroszéval, és az ifjú nem tudott félrenézni. Különös érzés volt, magán érezni az uralkodó tekintetét, és szabadulni akarni tőle. Miért néz? – A makedón seregnek van egy szép hagyománya – szólalt meg végül Ptolemaiosz. – A „remek ötletek” kiagyalóit rögtön önkénteseknek is tekintik az ötlet végrehajtására. Mi lenne, ha te állítanád fel a város seregét, spártai? Tudom, hogy te vagy a város összes lándzsásának a hoplomarkhosza. Kiképezheted őket spártaiakká! – Gúnyolódsz velem? – vörösödött el Philoklész. – Csak óvatosan, spártai. Nektek, Püthagórasz híveinek elméletileg kerülnötök kell a haragot – vigyorgott Ptolemaiosz. – És nem gúnyolódok. Remek ötlet… és van elég pénzem a megvalósítására.
Pénzünk az van. Állíts össze egy taxeiszt a helyiekből, és felfegyverzem őket. Ha mást nem is… – habozott, majd elmosolyodott – …választási lehetőséget jelenthet. – Ptolemaiosz nem részletezte, milyen lehetőségekre gondolt. Philoklész összeszorított szájjal bólintott. Szatürosz ismerte annyira, hogy érezze a várható tiltakozást. A spártai orra mellett elfehéredett a bőr, és a filozófus úgy szorította a botját, hogy kifehéredtek a bütykei. Aztán meglágyult az arca, és halványan elmosolyodott. – Jól van – mondta. – Elfogadom a megbízást. – Remek! Uraim, bár ti vagytok az alapja az egyiptomi uralmamnak, későre jár, és túl sokat ittam – állt fel Ptolemaiosz. León és Szatürosz kecsesen meghajolt. Diodórosz, Philoklész és Koénosz biccentett, és régi barátként kezet fogott Ptolemaiosszal. – Az ajtóm mindig nyitva áll előttetek. Még a fiú előtt is. Figyelj, fiam… láttalak ma Therónnal. Tetszett, amit láttam. Menj el egy időre, és hamarosan visszahozlak. A kezemet adom rá. – Szatürosz megfogta a király kezét. Aztán Ptolemaiosz rájuk mosolygott, mint egy összeesküvő, belépett a testőrei sorfala mögé, majd elvonultak. – Úgy látom, hogy az összes szenvelgésed ellenére pontosan azt kaptad, amit szerettél volna – mondta Philoklész halkan Leónnak. – Te aztán veszélyes alak vagy – vágott vissza rögtön León. – Egy taxeisz a helyiekből? Hirtelen politikai hatalomra tettél szert. Meg ellenségekre. Üdvözöllek az én világomban! – Gondolom, igazad van – felelte Philoklész. – De tántorítson ez el valaminek a megtételétől, ami segíthet ellensúlyozni a makedónok elégedetlenségét és biztonságot jelenthet mindannyiunknak? Sztratoklész itt van, León. Itt, ebben a városban. Össze kell gyűjtenünk minden barátunkat. Odakint, a sötétben teleszívták a tüdejüket a füstös alexandriai levegővel. Szatürosz rájött, hogy a felnőttek ugyanúgy féltek, mint ő. – Akkor hová megyünk? – kérdezte. – Rodoszra? – Hová megyünk? – kérdezett vissza León. – Te viszed el a szállítmányt a navarkhoszomként. Kiváló tisztjeid lesznek, akikre úgy fogsz hallgatni, mintha a bácsikáid lennének. Remélem, el tudsz adni egy szállítmányt és tudsz venni egy másikat. Szatürosz úgy érezte, a szíve az egész mellkasát betölti. – Egyedül leszek navarkhosz? – hitetlenkedett. – Te mondogatod egyfolytában, hogy már férfi vagy! – csapott a vállára Diodórosz. A megaron árnyékai közül előlépett egy rabszolga, egy nő, a fején kendővel. – Szatürosz úr! – kiáltotta halkan. – Itt vagyok! – felelte Szatürosz, mielőtt a bácsikái megakadályozhatták volna. A fiatal nő megfogta a kezét. – A testvéred itt tölti az éjszakát – suttogta –, és kéri, hogy keresd fel egy pillanatra, mielőtt távozol. León a fejét rázta. – Attól tartok, nem engedhetem, hogy az unokahúgom a palotában töltse az éjszakát – jelentette ki. – Sürgős feladata van, amit el kell végeznie. A fiatal nő arca olyan fehér lett a kendő alatt, mint a cserzett bőr. – Ó, ó! – mondta. – Akkor velem kell jönnötök, urak. Elvezette őket a női lakrészhez. – Hol vannak a fáklyavivőim? – kérdezte León a palota egyik rabszolgájától. – Nem tudom, uram, de megkeresem és a női szárny oszlopsorához vezetem őket – fordult meg a férfi, és elszaladt.
A nők palotáját fényesen kivilágították, zene és nevetés szűrődött ki odabentről az éjszakába. Valaki kitharán játszott – sőt ketten is. Melitta pedig Kallisztával együtt énekelt. Szatürosz elvigyorodott. – Ennek nem így kellene lennie! – mondta a lány mellette, és megfogta a kezét. – Gyere velem! – sürgette. A keze meglepően sima és puha volt, rabszolga létére. Szatürosz ránézett, és az oszlopsor alá kiszűrődő fényben rájött, hogy Amasztrisz az – Hérakleia hercegnője. Az ő néreisze. Az udvarban tucatnyi alkalommal látta már. Hosszan nézték egymást, nemegyszer. De a kezét azóta nem fogta meg… azóta, mióta menekültként járt a nagybátyja udvarában. – Amasztrisz! – mondta. – Pszt! – szólt rá a lány. – A gyönyörű tervem romokban hever. Látni akartalak. – Elmosolyodott, ajkai vörösen csillogtak a fáklyák fényében. Elnézett a fiú mellett, és látta, hogy León épp beküld egy rabszolgát Melittáért. – Azt hittem, a testvéred maradhat néhány napig. Három hétig egy hajón szenvedtem, és egész nyáron a bácsikám politikai játszmáinak csapdájában vergődtem. – Látni akartál? – suttogta Szatürosz, és kicsit közelebb hajolt. – Azt beszélik a nők palotájában, hogy száműzni fognak. – Amasztrisz egészen közel lépett a fiúhoz az oszlopok árnyékában. – Ó, olyan ostobának tartom magam! Szatürosz biztosan érezte, hogy három nap múlva eszébe fognak jutni azok a szavak, amiket mondania kellett volna. – Be kell mennem! – sóhajtotta Amasztrisz. – Sajnálom, hogy… Szatürosznak elakadt a lélegzete, és elátkozta magát a gyávaságáért – a térdei is elgyengültek. De még a könyökei is. Mindazonáltal kinyújtotta a karját, és magához ölelte a lányt. Csodálkozott, hogy a többéves pankrationedzések sem készítették fel erre a kulcsfontosságú mozdulatra. A sötétben elvétette Amasztrisz vállát, és a jobb keze végigcsúszott a derekán. A lány felé fordult, ahogy az ellenfele is felé fordult volna, hogy hosszú karjain belül lépjen. Szatürosz érezte, hogy Amasztrisz kezei felcsúsznak a felkarjain, a melle pedig a mellkasához szorul. Zihálva kapkodta a levegőt, és a szíve úgy dübörgött a bordái alatt, mintha egy veszélyes ellenség próbált volna kitörni. Miközben lehajtotta a fejét és megkereste a szájával a lány száját, Amasztrisz összekulcsolta a két kezét a fiú nyaka mögött, mint egy győzedelmes birkózó; a szája, az ajka puha volt, mint a lótuszvirág, mégis kemény és rugalmas; Szatürosz ajkai a lány fogsorához értek, és az bizonytalanul szétnyílt, aztán a nyelve puhaságának az eksztázisa – az ifjú elméjének tárgyilagos fele megjegyezte, hogy miközben Sztratoklésszal küzdött, sokkal kevésbé veszítette el a fejét, és a szíve úgy dobogott, mint egy vágtázó ló patái. Aztán felhagyott a gondolkodással, és hagyta, hogy elvesszen a lány ölelésében. – Szatürosz! – kiáltotta parancsolóan León. – Keressétek meg! Amasztrisz egy szívdobbanás alatt kibontakozott az öleléséből. Megfordult, közben végighúzta az ujjait a fiú karján, aztán eltűnt a sötétben. – Itt vagyok, uram! – kiáltotta Szatürosz, kilépve az oszlopok árnyékából. – Egy rabszolgával csókolózott! – morogta Karolosz elismerően. – Láttam a lányt is! – A sötétségből előbukkantak a fáklyavivőik. – Szatürosz! – csattant fel León. – Épp elég bajunk van anélkül is, hogy a palota rabszolgalányait zaklatod! Az összes istenekre… tartsd a micsodádat a khitónod alatt! Diodórosz felnevetett. Melitta odament az ajtóhoz, és megölelt egy másik lányt – Szatürosz a szemét meresztette, nem Amasztrisz-e az –, aztán kilépett. – Bácsikám, úgy volt, hogy itt alszom! – mondta szinte nyüszítve. – Gyere, kedvesem – ölelte át Philoklész. – Nagyon sajnáljuk… – Ó, Hádész és Perszephoné, ezek szerint igaz! Száműzték Szatüroszt! – Melitta körülnézett a
fivérét keresve, odalépett hozzá és megölelte. Aztán a fáklyavivőket eligazító León felé pördült. – Én is vele megyek! – Igen, vele mégy – bólintott León. Melitta erre nem számított. Miközben a szavakat keresve állt, Kalliszta is kijött a nők palotájából, és a fejére vetette khlamüszét. A fáklyavivők körülfogták őket, és elindultak a főkapu felé. Útközben csatlakozott hozzájuk Gabinész, Ptolemaiosz udvarmestere. – Az embernek néha döntenie kell, melyik oldalra áll – mondta mindenféle bevezető nélkül. – Veszélyben vagytok. Most. Ma éjjel. Valakik… nem mondom meg, kik… értesítették Sztratoklészt, amint a király ide hívatott titeket. Értitek? A makedónok körében van egy csoport… ti is tudjátok, kik… akik örömmel látnának holtan mindannyiótokat. – Körülnézett. – Szerintem ti a király igaz barátai vagytok. A király őrségét megkettőztem, és három ekkora csapatot is kiküldtem már a kapun, hogy összezavarjam a gyilkosokat. Most menjetek! Philoklész kilépett a helyéről, és megfogta Gabinész karját. Halkan, szaporán váltottak néhány szót, ahogy a parancsnokok szoktak a csatatéren. Aztán mindketten kurtán bólintottak – az egyetértésük még a fáklyafényben is nyilvánvaló volt –, majd Gabinész elsietett. Épp őrségváltáskor értek a kapuhoz, és hosszú percekig tartott, míg eltávolodtak az állványoktól meg a habarcs szagától, s ez idő alatt Koénosz, Diodórosz meg León suttogva megbeszélt valamit Philoklésszel, aki ezután kért egy fegyvert az egyik fáklyavivőtől, és a csapattól elválva eltűnt az éjszakában. Diodórosz parancsára két fáklyavivő eloltotta a fáklyáját, és futólépésben elindult valahová. A kapuőrök komor éberséggel figyelték mindezt, és Szatürosz észrevette, hogy az egyikük szintén elszaladt, otthagyva a posztját. Diodórosz elvakkantott egy parancsot, és elindultak a sötét utcákon. Már messze jártak a Poszeideiónon, amikor futva, a khlamüszét szorosan maga köré tekerve felbukkant Philoklész. Intett, mire Karolosz felemelte és nagy ívben meglendítette a fáklyáját. – Követnek minket – zihálta Philoklész. A csípőjén vérfolt csillogott. – Álljatok készen! – Ránézett Szatüroszra, és megcsóválta a fejét. – Öreg és kövér vagyok, fiam! – Karolosz – szólította meg Melitta a mögötte álló keltát, de nem fordult hátra. – Nincs fegyverem. A hatalmas barbár – ha barbárnak lehetett még nevezni azután, hogy tizenöt éve beszélt görögül, de a termetével még mindig kimagaslott a görögök közül – benyúlt a hóna alá és elővett egy férfialkar hosszúságú tőrt. A penge megcsillant a fáklyája fényében. – Az egyik kedvencem – mondta. Melitta elvette a fegyvert és becsúsztatta a köpenye alá. A Poszeideiónról hirtelen lefordultak egy sikátorba, a paloták és a templomok mögé, és megszaporázták lépteiket – aztán Diodórosz megfogta Szatürosz vállát, dél felé fordította, el a többiektől. Karolosz követte őket Melittával, de a többi fáklyavivő tovább ment, mintha mi sem történt volna. Az ikreket szinte elragadta a hatalmas kelta és Diodórosz, végigsiettek velük két kerítés között, majd bementek egy hátsó kapun. Szatürosz homályosan emlékezett, hogy járt már ebben a házban nappal is – fűszereket vettek Leónnal és az udvaron megpillantott egy fehér gyapjúköntöst viselő arab férfit. – Köszönjük, Pika! – biccentett Diodórosz. – Semmit sem látok, barátom – felelte a nabateosz, és felnevetett. Kimentek az elülső kapun, és a kikötő mellett találták magukat, majdnem pontosan szemben León saját mólójával. – Most kell egy kis szerencse – mondta Diodórosz, és futni kezdtek, egyik raktártól a másikig a parton. – Ez az élet! – károgta Melitta. Szatürosz egy sikátorral arrébb embereket pillantott meg, és felharsant egy éles sípszó.
– Hermészre! – káromkodott Diodórosz. – A város összes gyilkosát felbérelte! – Huh! – mordult fel Karolosz. – Odamenjek, megritkítsam a nyájat? – Menj! Mi a Lótuszra, megyünk… León azt mondja, hat őrnek kell lennie rajta. – Oda fogok találni – felelte Karolosz, azzal elindult. Átrohantak a nyílt utcán León mólójának a kapujához. – Kinyitni! – kiáltotta Diodórosz. Semmi. Mögöttük futó lábak dobogása, és a sípolás, mintha valami sólyom rikoltozna. – Kinyitni! León nevében, kinyitni! – üvöltötte Diodórosz. A kezében tartotta a kardját, egy gonoszul csillogó kopiszt hosszú, súlyos pengével. A markolatgombbal megdöngette a kaput, majd a falat fürkészte, egy helyet keresve, ahol átmászhatnak. Szatürosz néhány másodperccel megelőzte, átmászott a falon és kivonta saját fegyverét. A lábdobogás hangosabb lett – főleg meztelen talpak csattogtak. Aztán mintha egy fejsze csapott volna le puhafára, vagy mintha egy evező csapkodta volna a tengert egy tapasztalatlan evezős kezében – majd újra. Aztán harmadszor is, de ez alkalommal éles sikoly is társult hozzá, úgy hasítva ketté az éjszaka csöndjét, ahogy egy erős kéz kettétép egy szövetet. Szatürosz kinyitotta a kaput, és elnézett a benyomakodó Diodórosz mellett. Karolosz – más nem lehetett, csak ő volt ilyen hatalmas – némán ölte az embereket. Az áldozatok nem voltak olyan csendesek, sőt a sikoly után újabb sípszók harsantak fel. – Bocsáss meg, uram! – mondta egy hang a könyökénél. A kapus. – Megöltek valakit? – Csukd be a kaput! Segíts! – Melitta és Szatürosz segített a kapusnak, és az nagyot csattanva bezáródott. Most már León birtokán álltak. – Van legénység a Lótuszon? – kérdezte Diodórosz. – Nincs… illetve van, uram – tette fel a keresztrudat a kapura a kapus. – Verjek riadót, uram? – A biztonság kedvéért – bólintott Diodórosz. A kapus alacsony volt, széles és kissé görnyedt, mint a hivatásos evezősök szoktak lenni. Felvett egy fadarabot, ütni kezdett vele egy vasharangot. – Riadó! – kiáltotta. Diodórosz megfogta az ikrek vállát. Melitta még mindig a kapuval szemben állt, nem akarta, hogy felvonszolja a hajóra. – Mi lesz Kallisztával? És Karolosszal? Athénére, Diodórosz! – Sokkal kisebb veszélyben vannak így, hogy nincsenek veled, kedvesem. Illetve Karolosz nem. Azt hiszem, feláldozta magát. Légy bátor, lányom! Ez a valóság. – Diodórosz lehajolt és szorosabbra kötötte a saruját. – Micsoda béna dolog! Soha ne viselj semmit, amiben nem tudsz harcolni! – Nem akarok futni – mondta a lány. – Akkor meghalsz. – Diodórosznak elfogyott a türelme. – Ide hallgass, lányom! Egy perc múlva tucatnyi bérgyilkos mászik át azon a falon. Mindenkit meg fognak ölni, akit itt találnak. Felszállunk arra a hajóra, és kifutunk. Megértetted? Majd máskor állunk meg és vesszük fel a harcot. Melitta hallgatott néhány pillanatig. – Mi lesz az emberekkel, akik itt vannak? – kérdezte végül. Diodórosz futásnak eredt. – Találd ki! – kiáltotta, miközben az Arany Lótusz felé vonszolta a lányt. Szatürosz a kardját a kezében tartva követte őket. A mólóról felkiáltott a fedélzetre, az őr ébren volt. – Mi újság? – kérdezte athéni akcentussal. – León azt mondta, keressem Dioklészt! – felelte Diodórosz. – Itt vagyok, pajtás! Mi kellene? – A férfi, nyilván Dioklész, lement a pallón.
– Szükségünk van a csónakra és két evezősre, hogy átvigyenek minket León úrhoz. Most rögtön. És bármelyik pillanatban fegyveresek mászhatnak át a falon. – Diodórosz a válla fölött hátrapillantgatva adott nyomatékot a szavainak. Dioklész nem habozott. Megmarkolt egy kötelet, meghúzta, és a következő pillanatban már egy könnyű csónakban ültek – kellemes vörös és kék színben pompázott, de az evezői működtek. Négy embert parancsolt a csónakba. – Kleitosz, vigyétek át őket Leónhoz… én eloldom a hajókötelet, és eltoljuk a hajót a mólótól. A rablók nem fognak beúszni hozzánk, s ha mégis – villant fel a foga fehéren a sötétben –, kibelezem őket, mint a halakat. – Mentsd meg a rabszolgákat – mondta Diodórosz. – Hát persze! – nevetett fel Dioklész. – Hiszen ők hozták a bort! – A tengerészek evezni kezdtek, és a nyolc erős kar szinte repítette a könnyű kis alkotmányt a kikötő vizén. Akárhogy füleltek, nem hallották küzdelem hangjait a hátuk mögül. Dioklész kiáltására úgy rohantak az éjszaka is dolgozó rabszolgák és munkások a fedélzetre, mintha gyakorolták volna, aztán – semmi. Zavartalanul hazaeveztek, majd felmentek León villájának vízparti lépcsőjén egyenesen az étkezőcsarnokba, ahol Nihmu és Szapphó már vacsorázott a ház szolgáival. Szatürosz leült egy klinére, és kioldotta a saruját. Piszkos volt a lába. A szájában a fiatalság ízét érezte – nagyon más volt, mint Phialé fahéj- és szegfűszegillata. A halál közelsége ellenére – vagy épp amiatt – csak Amasztriszon jártak a gondolatai. – Megtalált, igaz? – kérdezte Melitta, miközben óvatosan lefeküdt a fivére mellé a klinére. Vigyázott az ágytakaróra, mert gyönyörű khitónjára szerzett egy nagy foltot, valószínűleg kátrányt, meg egy másikat, aminek a mibenlétébe inkább nem is akart belegondolni. – Még most is érzem rajtad az illatát. És úgy nézel ki, mint akire villám sújtott … vagy Aphrodité. Kalliszta odalépett Szatürosz mellé, látványos mozdulatokkal felvette az ifjú saruját, és közben beleejtett egy kagylóhéjat az ölébe. A kagylóhéjból egy papiruszcsík sarka lógott ki, és Szatürosz hasra fordult a klinén, miközben felmarkolta. – Köszönöm, Kalliszta! – mondta. – Örülök, hogy visszaértél. – Mindig örömmel segítek az istennőnek – felelte a lány csípősen, aztán rávillantott az ifjúra egy mosolyt. – Már félórája itt vagyunk. Philoklész úr megölt egy embert – tette hozzá komoran. – Láttam. És Koénosz úr is. León épp Szatürosz száműzetésének a feltételeit ismertette a feleségének. Az ifjú lepillantott a papiruszra. Vigyázz magadra és gyere vissza! – olvasta. Szatürosz úgy vigyorgott, mint egy bolond. Nihmu ránézett és elmosolyodott. – Nagyon vidámnak tűnsz ahhoz képest, hogy száműztek és utána megtámadtak az utcán – jegyezte meg. Szatürosz megpróbálta rendezni az arcvonásait. – Választ kell küldened – mondta Melitta. Megbökte a csípője fölötti puha részt, és Szatürosz összerándult a csiklandozó kíntól. – Kalliszta majd elviszi, amíg összecsomagolunk. – Nem, most nem lehet – tiltakozott a lány. – Talán holnap. León úr azt mondta, további utasításig egyetlen rabszolga sem léphet ki a házból. – Egyébként is, mit mondhatnék neki? – kérdezte Szatürosz. Egy szempillantás alatt megértette, milyen bonyodalmakat jelenthetett Ptolemaiosz gyámoltjának, a
Fekete-tenger leghatalmasabb türanossza lányának a csókja. Megpróbálták megölni a városban, amit már kezdett a sajátjának érezni. Elveszettnek érezte magát, mintha a világ kibillent volna a tengelyéből. – Talán, hogy szereted? – vetette fel Melitta, és megint megcsiklandozta. – Tengerészgyalogos leszek! – kiáltotta Xeno a szomszédos klinéről. – Kit érdekel, hogy száműztek! Navarkhosz lettél! Kalózokkal fogunk harcolni! – Én is megyek – közölte Melitta. – Akkor majd mi megvédünk, deszpoina! – felelte Xeno egy ragadozó mosolyával az arcán. Aztán megnyúlt az arca, amikor rájött, milyen rossz helyre tapintott a megjegyzéssel. Szatürosz megfordult, és látta a testvére arcán a haragot. – Nem akarom, hogy megvédj, te nagyra nőtt gyerek! – csattant fel Melitta. – Ha annyi eszed lenne, amennyi pattanásod, akkor megértenéd! Xenophón összetörve megfordult a klinéjén, de az arca vörössége átterjedt a tarkójára is. – Artemisz, szüzek istennője, add, hogy hamarabb öljek meg egy kalózt, mint ez a taknyos! – kiáltotta Melitta. Nihmu közelebb hajolt a fiatalokhoz. – Talán íjászként szeretnél utazni? Lehet, hogy a férjem új divatot teremt? – Az arcán feltűnt megszokott, rejtélyes mosolya. Gyerekkorában Nihmu látnok volt a szkíták között, a fűtengeren. Fiatal nőként elhagyta látnoki ereje, de kiderült, hogy remek érzéke van a számokhoz, és León második keleti utazása után hozzáment a núbiaihoz. – Amazon íjászok a hajókon? Mit szóltok? – kérdezte. Nihmu az egyetlen szaka nőként különleges barátságot ápolt Melittával, egyfajta hidat képezve Alexandria és a fűtenger világai között. Melitta felnevetett. – Miért is ne? – kérdezett vissza. – A tengeren ki tudná meg? – A többi íjász! – kiáltott oda León a klinéjéről. – Ez nem tréfadolog, barátaim. Mostantól kezdve hadban állunk. Melitta felállt és felemelte a boroskupáját. – Mindig is hadban álltunk, León bácsi. Csak egy időre megfeledkeztünk róla. Szapphó megrázta a fejét, mintha tagadná a kijelentést, de a belépő Philoklész, aki az egész törzsén vászonkötést viselt, bólintott. – Igaza van – mondta. – Az élet háború. – Kímélj meg minket Hérakleitosztól! – nyögött fel Szapphó. – Hova megyünk, bácsikám? – kérdezte Szatürosz. Szinte elviselhetetlennek tűnt az öröm, hogy ugyanazon a napon navarkhosz lett és megcsókolta Amasztriszt. Minden más, és az anyja halálának megbosszulása valahogy távol került. – Csak te mégy, kölyök – felelte León. – Elviszed az Arany Lótuszt Rodoszra egy rakomány gabonával, amire nagyon nagy szükségük van. Aztán, ha a kormányos is egyetért, északra mentek tovább, Leszboszt megkerülve Methümnába, majd át Szmürnába. Kirakodtok néhány bőrt meg szerszámot, majd berakodtok egy rakomány festéket. Aztán elindultok haza. Három hét, ha gyorsak vagytok… legfeljebb egy hónap. Úgy vélem, akkorra a király is visszafogad a barátságába. Melitta olyan sebességgel ette a sült tintahalat, hogy Szatürosz a látványába is beleszédült. – Össze kell csomagolnunk! – mondta a lány tele szájjal. – És mi lesz, ha nem enged vissza? – kérdezte Szatürosz. Mi lesz, ha a király megtudja, hogy megcsókoltam a gyámleányát? Diodórosz kiürítette a levesestálját, szőrös alkarjával megtörölte a száját, Szapphó pedig megadóan intett. – Akkor a Jácint elétek megy a külső kikötőbe, átszállsz rá, és indulsz tovább Kürénébe! – mondta
Diodórosz. Felnevetett, és a felesége fölött átnyúlva elvett egy kupa bort. Szapphó a homlokát ráncolta. Diodórosz körülnézett. – Figyeljetek, barátaim! Elpuhultunk, de most megint kemények leszünk. Nekünk, akik itt maradunk, egy hónapunk lesz, hogy annyi kárt okozzunk Sztratoklésznak, amennyit csak tudunk. El kell pusztítanunk őt is és a hatalmi bázisát is ebben a városban. Ez az összes szolgára és rabszolgára is vonatkozik. Ha meglátjátok, hogy az athéni valamelyik rabszolgája vizet húz, verjétek meg. Akár férfi, akár nő. Megértettétek? A csarnokban lévő szolgák bólintottak – néhányan lelkesnek tűntek, mások inkább ijedtnek. – Szabadon rendelkezhetsz az embereimmel és a triremiszeimmel, testvér – mondta León Diodórosznak, de aztán vállat vont. – Természetesen ezt fogjuk tenni… az ikreket a tengeren tartjuk, míg meg nem oldódik a probléma, és addig az árnyékban harcolunk Sztratoklész ellen. – Bocsánatkérően a feleségére nézett. – Nehéz hetek jönnek. És a makedón pár sem fog ölbe tett kézzel ülni. Szatürosz evett egy kis kenyeret meg halszószt. – De Philoklész velünk jön, ugye? – kérdezte. Aztán felderengett a valóság: – Nem? – tette hozzá, és még maga is erőtlennek hallotta a hangját. – Ideje, hogy egyedül próbálgasd a szárnyaidat, kölyök – rázta meg a fejét a spártai. – Therón? – kérdezte Szatürosz. A Philoklész klinéjén fekvő Therón felemelte a fejét, és megrázta. – Philoklésszel sereget állítunk, hogy megvédjünk, hercegem – felelte. Szatürosznak eszébe jutott, hogy nem sokkal korábban még arról álmodozott, hogy az Arany Lótusz parancsnoka lesz. Lámpafény, és Melitta az ágya mellett. – Megjött Karolosz! – mondta a lány. – Él, de megsebesült. Philoklész vele van. Szatürosz begyakorlott könnyedséggel talpra szökkent, követte a testvérét a sötét folyosón, majd át a két ház közötti udvaron. Philoklész szobájába becsukott szemmel is odatalált volna. Karolosz teljesen elfoglalta Philoklész túlméretezett ágyát, bár a lábfeje még így is túllógott a végén. – Legalább tucatnyit a pokolra küldtem – mondta erős akcentussal. – Megtörtek, de aztán egyre többen érkeztek. Ötvenen. – A hatalmas kelta erőtlenül megrázta a fejét. – Zeusz Szótér, de féltem, aztán… ott hagytak. Eltűntek, mint amikor egy szarvascsorda berohan az erdőbe. – Nem fizettek nekik eleget, hogy kiálljanak veled, titán – bólintott Philoklész. – Ha ettől jobban érzed magad, azt hiszem, el fogunk menni arra a környékre, ahol rendet akartál csinálni. Nemsokára. – Aha – motyogta a kelta, és elaludt. – Életben marad? – kérdezte Szatürosz. – Nézd a mellizmát! – csóválta a fejét Philoklész. – Igen… egyik vágás sem hatolt át az izmain. Bátor és kétségbeesett ellenfelei voltak, Szatürosz. Időpocsékolás lenne megvetni őket… vagy bárkit, akivel szembe kerülsz. Képzeld el, milyen lehetett harcolni Karolosszal a sötétben! Ketten olyan közel jutottak hozzá, hogy meg tudták sebezni. Képzeld csak el! – Elájult – állapította meg Melitta. – Mákony… annyit töltöttem bele, hogy a sebeiből is annak kellene folynia – felelte Philoklész. – Tehát mindenki hazajutott. Ettől jobban érzem magam… volt egy pillanat a sötétben, amikor azt hittem, mind ott veszünk. Árészra, nem vagyok már olyan fiatal, mint régen! – Bárcsak velünk jönnél! – sóhajtott fel Melitta. – Úgy van – csatlakozott Szatürosz. Azon kapta magát, hogy a testvére kezét fogja. Philoklész felállt, felnyögött és a bal oldalára tette a kezét.
– Figyeljetek rám! – fogta meg az ikrek vállát. – Püthagórasz tanítása szerint az ember életében is ugyanúgy négy évszak van, mint a világban… a tavasz a gyermekkor, a nyár az érett felnőttkor… aztán jön az ősz, amikor a férfi ereje teljébe ér, a nő szépsége pedig fakulni kezd, és a tél, amikor már a halálunkhoz közeledünk. Értitek? – Igen – felelték az ikrek kórusban. – Bejelentem, hogy ti átléptetek a tavaszból a nyárba – mondta Philoklész. – Melitta, te felnőtt nő vagy, Szatürosz, te pedig felnőtt férfi. Mi az első lecke? – A barátaiddal tégy jót, az ellenségeidnek árts – válaszolták egyszerre az ikrek. – Ez a lecke – bólintott Philoklész. – Igyekezzetek eszerint élni. Még sötét volt, amikor kieveztek az Arany Lótuszhoz, amely átállt a kikötőből a ház mögé. Az evezősei tartották mozdulatlanul a napkeltét megelőző szélben. Melitta felmászott az oldalán, aztán Szatürosz is átvetette a lábát a korláton, és leugrott a fedélzetre. A rodoszi Péleusz, León kormányosa szétvetett lábbal állt az imbolygó fedélzeten. – Üdvözöllek a fedélzeten, navarkhosz! – nyomta meg a szót, de nem gúnyosan… legfeljebb kicsit. – Péleusz! – ragyogott fel Szatürosz arca. Megragadta az idősebb férfi alkarját, és az viszonozta a mozdulatot. – A testvérem, Melitta – lépett hátra az ifjú. – Deszpoina – biccentett Péleusz, aztán hátat fordított a lánynak, és megfogta Szatürosz karját. – Távolodjunk el a parttól, aztán lesz időnk lányokra, parancsokra meg minden szarra, ami a szárazföldről jön, jó? Most először parancsnokolsz? Érzed a pillangókat, fiú? – Igen! – ismerte be Szatürosz. Ránézett Melittára, aki úgy festett, mint aki megtartja magának a véleményét – nyilván hallotta Péleusz megjegyzését. Szatürosznak valahogy rá kellett vennie a kormányost, aki köztudottan utálta, ha nők utaztak a hajóján, hogy fogadja el Melitta jelenlétét. A testvérét pedig rá kell vennie, hogy… nos, álljon be a sorba. – Űzd el a pillangókat! – mondta Péleusz. – Hé, evezősök! Hallotok? Kórusban érkeztek az igenek, és a rodoszi odafordult Szatüroszhoz. – Készen állunk a kifutásra, uram – jelentette. Szatürosz kilencéves kora óta járta a tengereket, de most úgy vert a szíve, mintha halálos küzdelemben vett volna részt. Vett egy nagy levegőt, és megacélozta a hangját. – Folytassátok! – felelte, mintha semmiség lenne egy hadihajónak parancsolni a tengeren. Az evezők szárnyakként emelkedtek és süllyedtek, és egyszer csak mozgásba lendültek. Szatürosz úgy érezte, ennél közelebb soha nem kerülhet a repüléshez. Az alexandriai kikötőtől két sztadionra egy sebhelyes, bekötözött fejű férfi támaszkodott egy triremisz korlátjára, és a kezét a szeme fölé tartva nézte, ahogy az Arany Lótusz ismerős alakja útra kelt, miközben a rózsásujjú hajnal felderengett az égen. – Ott vannak! – mutatta Iphikratész. – Kineász kölykei! – morogta. Lucius, a latin, vállat vont. – Őszintén szólva, főnök, az istenek kedvelik őket. Szerintem hagynunk kellene, hadd menjenek. – Mélységesen egyetértek veled – felelte Sztratoklész. – Ennek ellenére azt akarom, hogy keresd meg őket a tengeren és végezz velük. Valószínűleg jobb is így – tette hozzá pillanatnyi tétovázás után. – Az éjszaka túl véres és túl átlátszó volt, és az a kövér vérszívó Gabinész előbb-utóbb tudni fogja, hogy mi voltunk azok. – Jót tettünk a köznek – morogta Lucius. – Jobb hely lett az egész város, ahány utcai rabló meghalt az éjjel. – Felnevetett.
– Tegnap éjjel el kellett volna kapnunk őket – rázta meg a fejét Iphikratész. – Meg Diodóroszt meg azt a rohadt Leónt is. – Amint leszállt az este, figyelni kezdtek minket, uraim – felelte Sztratoklész. – Nem szeretek alulmaradni semmiféle versengésben, de igazi öröm méltó ellenfelekkel küzdeni. Neked is össze kell szedned magad, Iphikratész. Úgy tudom, az Arany Lótusz a legkeményebb hajó ezeken a vizeken. A sebhelyes athéni zsoldos nyújtózott egyet és megrázta a fejét. – Tizenkét éves korom óta harcolok a tengeren, Sztratoklész. Elkaptam jó néhány rodoszit a magam idejében, és egyik sem adta könnyen magát. De ha lesz esélyem, végzek velük. Az új hajítógépek olyan előnyt biztosítanak, amire nem lehetnek felkészülve. – Hajítógépek? – kérdezte Lucius. Elég okos volt, de inkább csak a szárazföldi hadviselés terén. – Olyanok, mintha hatalmas íjak lennének, és reteszek tartják felajzva őket. Akkora rudat lőnek ki, mint egy szarissza. Könnyedén átütik egy triremisz oldalát. – Ennek ellenére – tette hozzá Sztratoklész – a legfontosabb az, hogy híreket szerezz. Tudnom kell, mire készül a Félszemű Szíria partjainál… és Küproszon. És hogy mit csinál Rodosz. Az Arany Rodoszra megy. Kell ennél többet mondanom? – Nem, uram – rázta meg a fejét Iphikratész. – Akkor menj, kapd el őket! – vágta hátba a zsoldost Sztratoklész. – Én itt ügyelek majd a dolgokra. Sok lázadást szítottam már életemben. A makedón a leghűtlenebb faj Gaia hátán. És még ők nevezik a görögöket árulóknak! – nevetett fel. Aztán visszafordult Iphikratészhez, és megfogta a karját. – Ne időzz túl sokáig. Tudom, hogy a véredben van a kalózkodás, de szükségem van a híreidre… és azt is tudnom kell, hogy szükség esetén el tudok menni innen. Amint Gabinész kezdi felgöngyölíteni a nyomokat, amiket hagytam… nem tudok tenni semmit! Úgy fog loholni utánam, mint egy véreb. És az éjszakai támadás után León is vissza fog vágni… arra mérget vehettek. – Siessek, fogjam el a Lótuszt, nézzem meg Rodoszt és Szíriát, siessek vissza. Még valami? – Iphikratész megrázta a fejét. – Szép feladat, mondhatom. – Ezért küldöm a legjobbat – felelte Sztratoklész.
17. Alexandriától kétszáz mérföldre észak-északkeletre Péleusz, a kormányos tökéletes kikötést hajtott végre a küproszi Szalamisznál. A sziget öblei elmosódottan rezegtek a forróságban, Aphrodité Lophosz temploma viszont ragyogott a napsütésben. – Péleusz, te vagy a navigátorok fejedelme! – jelentette ki Szatürosz, hóna alá szorítva a kormányevező rúdját. Péleusz egyáltalán nem előre nézett, hanem a hajó farvizét figyelte. Az Arany Lótusz egy triemiolia volt, egy három és fél evezősoros gálya, ami azt jelentette, hogy a három teljes fölött volt még egy fél evezősora, szilárd vitorlafedélzete, és elég legénysége ahhoz, hogy akár harc közben is kezelje a vitorláit. A kalózok imádták a kisebb változatát, a hemioliát, akárcsak a világ legjobb hajósai, a rodosziak. Az Arany Lótusz is Rodoszon épült, és Péleusz is ott született. Hatéves kora óta járta a tengereket. Szatürosz nem tudta, hány éves lehet, de a szakálla már őszült, és minden alexandriai tengerész tisztelettel beszélt róla. – Amikor beszélsz, barázda kerül a farvízbe – felelte a kormányos. Szatürosz a fiatalság komor elszántságával megmarkolta a kormányrudat. – Soha nem tanítottam még ilyen fiatal ifjút a kormányzásra – mondta Péleusz, de közben halványan elmosolyodott, mintegy azt sugallva, hogy talán… de csak talán… Szatürosz lehet a kivétel. – Ha azt mondanám, hogy fordulj északkeletnek, melyik szárazföldet pillantanád meg először? Szatürosz hátrapillantott a farvízre. – Előbb a nyílt tengert látnánk, aztán a küproszi Olümposz-hegyet a bal oldalon. – Talán – bólintott Péleusz. – A válasz helyes. De mi a baj a paranccsal? Szatürosz utálta az ilyen kérdéseket. Elnézett a távoli templom vakító fehérsége felé. – Nem tudom – bökte ki összeszoruló gyomorral. – Ez tisztességes válasz, én mondom – felelte Péleusz. – Így van, fiam… nem tudod, és nem is tudhatod. A válasz a következő: túl közel vagyunk a szárazföldhöz ahhoz, hogy befogjuk a tengeri szelet, így a legényeinknek egész úton evezniük kellene. – A szigetet nézte. – Az éjszakát Thronoiban akarom tölteni… ott fehér homok borítja a partot, a falusiak pedig olcsón adják az ételt. Régen élt itt egy fiam. – Elmosolyodott, s ettől meggyűrődött az arcán végighúzódó hosszú forradás. – És mi történt? – kérdezte Szatürosz. Szerelmes volt, és hallani szeretett volna mások szerelmeiről. – Felnőtt, és feleségül vett egy lányt – vetette oda Péleusz mogorván. – Figyelj a kormányra, fiú! Barázda van a farvízben. – Hátranézett, el a víz fölött, majdnem egyenesen a napba. – Társaságunk akadt. Szatürosz is hátranézett, és meglátta a sötét foltokat a látóhatár peremén, szinte észrevétlenül a nap ragyogásában. – Látom – mondta. Péleusz felmordult. Thronoi a tengertől távolabb állt – hiszen a fallal körül nem vett falvak nem lehettek túl közel a vízhez –, és az első férfiak, akik odamentek hozzájuk, lándzsát és hajítódárdákat fogtak a kezükben, de ismerték az Arany Lótuszt és ismerték Péleuszt, és mielőtt a nap vörös tűzgömbbé vált a nyugati látóhatár fölött, a legénység már kecskét és rákot sütött a parton, a falusiak borát itta, és azt találgatták, milyen esélyük lenne a navarkhoszuk gyönyörű testvérénél, akinek a megjelenése még tetőtől talpig khlamüszbe burkolózva is lázas izgalmat váltott ki a tengerészek körében. Melitta
könyörgött, hogy engedjék íjászként a hajóra szállni, de Péleusz megmakacsolta magát, így csak egy gazdag görög hölgy lehetett a szolgálójával. Az evezősök nem láttak benne mást, csupán egy gyönyörű bábot. Kezüket-lábukat törték, hogy rájuk pillantson, és Péleusz megjegyezte Szatürosznak, hogy soha nem látott még embereket így evezni, pedig régóta járja már a tengereket. – Minden hajóra kellene egy gyönyörű nő – ismerte el Péleusz, Szatürosz mellett állva. Mint a parton mindenki, ő is Melittát bámulta. A lány valamivel távolabb állt, és a célba lövő íjászokat figyelte. Szatürosz tudta, hogy a testvére íja ott van a csomagjában, és azt is tudta, hogy jobban lő a férfiak többségénél. Melitta dacos testtartással állt, a szolgálója egy-két lépéssel a háta mögött, és magában morgolódott. León a középkorú, felszabadított Dorkaszt küldte Kalliszta helyett, akinek a tengeribetegségre való hajlama ugyanolyan közismert volt, mint a szépsége. Dorkasz szépsége abban rejlett, hogy nagyon gyakorlatiasan tudott visszakézből pofonokat adni. – A barátodnak ki fog esni a szeme, úgy bámulja – mutatott Péleusz Xenóra. Koénosz fia a vértjét csatolta ki éppen, de közben egy pillanatra sem vette le a tekintetét Melittáról. – Most mit csináljak? – csóválta meg a fejét Szatürosz. Péleusz összepréselte az ajkait. – A húgod maga a megtestesült Artemisz, fiam – vetett egy alázatos pillantást Péleusz Artemisz égi riválisa, Aphrodité temploma felé. – Nem tehetsz mást, mint reméled, hogy senkit sem fog széttépni. Váltásokban aludtak. Mindent váltásokban csináltak, mivel minden nagyobb állam kalózokat bérelt fel a flottája kiegészítésére, és azon a nyáron a kalózkodás volt a legjobb üzlet az Égei-tengeren. Csak Szatürosz aludt a parton felállított sátrában, mert ő volt a navarkhosz, a parancsnok. A sátort Melittával és Dorkasszal osztotta meg. A nappal együtt kelt, látta, hogy a testvére nincs már a fekhelyén, morogva megdörzsölte a homokban alvástól elgémberedett vállát, majd begázolt a tengerbe és oda-vissza átúszta az öblöt. A vízből nem látta az őröket, de észrevette a testvérét, aki egy kiugró földnyelv másik oldalán úszott. – Azt hittem, evezők villanását látom! – kiáltotta oda neki Melitta. Szatürosz meztelenül kigázolt a földnyelvre, és felmászott a hűvös szirtre, amelyen az őröknek kellett volna lenniük. Mindkét őr mélyen aludt. Ez egyfelől érthető volt, hiszen három napot töltöttek a tengeren, keményen evezve, másfelől azonban megbocsáthatatlan is. A kalózok mindig hajnalban támadtak. Szatürosz a kezét a szeme fölé tartva elnézett a felkelő nap irányába, és közben azon töprengett, hogyan ébressze fel a két függelemsértőt. Északon, a korkisi félszigeten túl evezőkön csillantak meg a nap sugarai. Legfeljebb húsz sztadionra lehettek. A szíve hevesen kezdett verni. – Riadó! – kiáltotta. Melitta átvette a kiáltást, és a meztelenségével nem törődve végigszaladt az alvó evezősök között, felrugdosva álmukból a férfiakat, és közben folyamatosan kiáltozva: – Riadó! Péleusz a korát meghazudtoló fürgeséggel pattant ki a báránybőrei közül és mászott fel a szirtre. Szatürosz a távolban csillogó evezőket nézte – attól is félt, hogy tévedett, és attól is, hogy nem. Az öböl hirtelen megtelt mozgással. Az Arany Lótuszon veterán, jól fizetett legénység szolgált. Az evezősök már vissza is kapaszkodtak a fedélzetre, a tengerészgyalogosok felsorakoztak a parton parancsnokuk, Karposz vezetésével. Karposz elismerő tekintettel figyelte a futó Melittát, miközben az embereit ellenőrizte. Xeno az első sorban állt, aszpiszával a vállán, a kezében két súlyos hajítódárdával. A tengerészgyalogosok mögött az íjászok sorakoztak fel. Mindössze féltucatnyian voltak, szkíta íjakkal és tegezekkel, bennük két tucat nyíllal és néhány meglepetéssel. Péleusz ágyékon rúgta az egyik ébredező őrszemet. – Rettegjetek az estétől, Agathón! – köpött a másikra. – Megnyúzlak benneteket, szajhák fattyai! – A
szeme fölé tartott kézzel elnézett a távolba, majd visszafordult. – Ahogy mondod, fiam. Kijöttek a szélből napkeltekor… tisztességes tengerész nem csinál ilyet. – Lenézett a partra. – Harcolunk vagy menekülünk? Szatürosz nem volt biztos benne, hogy a kormányost érdekelné a véleménye, de úrrá lett rajta a kíváncsiság. – Szerintem bevárhatjuk őket a parton. A falusiak biztos mellénk állnának. – Igen – bólintott Péleusz –, de akkor elveszítenénk a Lótuszt. Ha szerencsénk van, csak meglékelik és elsüllyesztik, de valószínűbb, hogy átszállnak rá és elviszik. Nehéz a partról megtartani egy hajót… bár nem lehetetlen. – Vállat vont. – Hála neked, előnybe kerültünk. Szerintem meneküljünk. – Meneküljünk? – kerekedett el Szatürosz szeme. – Nem tudjuk elkapni őket? Péleusz lebiggyesztette az ajkát. – Figyelj, navarkhosz… ez a döntésed. A nagybátyád a te parancsnokságodra bízta a Lótuszt, ezért neked kell döntened. De mi kereskedők vagyunk. Tele van a raktér, és itt van a testvéred is. A kalózok ellen a katonáknak kell harcolniuk. – Az idős kormányos a partra mutatott. – Hányat vagy kész elveszíteni közülük, hogy levághass néhány kalózt? És mi lesz a húgoddal, ha veszítünk? Vagy ami azt illeti – ráncolta össze a homlokát Péleusz –, mi lesz veled? – Értem, mire gondolsz, kormányos. Meneküljünk. – Vajon gyávaság volt, hogy rögtön jobban érezte magát? – Jó fiú! Talán lehet még belőled tengerész. – Péleusz úgy szökellt le a szikláról, mint egy fiatal férfi, és azonnal üvölteni kezdett az evezősöknek. Xenophón már felvette a vértjét, Melitta pedig előkereste a csomagjából az íját, egy fehér egyiptomi nemezvértet és egy kis püloszi sisakot. – Kalózok? – kérdezte csillogó szemmel. – Tedd azt el! – szólt rá Szatürosz. – Hadd harcoljon! – kiáltotta vigyorogva Xenophón a sorból. – Jobban lő, mint Timoleón! – Menekülünk – közölte Szatürosz. – Hogy mi? – hökkent meg Melitta. – Viccelsz? – Az ujjongása egy pillanat alatt haragba csapott át. – Menekülünk – vont vállat Szatürosz. – Kereskedők vagyunk, Lita. Menekülünk. Utálta a testvére és Xenophón arckifejezését. – Ez lenne Amasztrisz nemes harcosa? – kérdezte Melitta gúnyosan. – Hogy fogod elmesélni neki ezt a történetet? He, testvér? – Lita, ügyelj a szádra! – Szatürosz elfordult, mert Péleusz a nevét kiáltotta. Melitta nem hagyta annyiban, követte a vízhez. – Péleusz mondta, hogy nem sodorhatsz veszélybe engem, igaz? Baszd meg, testvér! Kapjuk el őket! Gondolj azokra, akiket eladtak rabszolgának… gondolj azokra, akiket holnap elfoghatnak… az összes szenvedésük a mi fejünkre száll. – Rámeredt a fivérére. – Attól félsz, hogy meggyaláznak? Baszd meg! Ugyanolyan szép vagy, mint én. – Nem! – mondta Szatürosz, kicsit túl hangosan. – Félsz, testvér? – vágott vissza a lány olyan hangosan, hogy a parton mindenki hallotta. – Hallgass, Lita! Menekülünk! – termett fent a pallón három hosszú lépéssel Szatürosz. Péleusz felsegítette mögötte Melittát, aztán megszorította a karját. – Ha férfi lennél, beverném az ostoba fejed az árbocba! – sziszegte vörös arccal. – Hogy mered megkérdőjelezni a tisztek döntését? – kérdezte halkan, de vészjóslóan. Melitta nem félt a dühös férfiaktól. – Csak akkor, ha rossz döntéseket hoznak, Péleusz. Azok ott kalózok. Meg kellene ölnünk őket. – Még teljesülhet a kívánságod – mondta Péleusz. – Ha le akarsz nyűgözni, rosszul próbálkozol, te lány. Most pedig a helyedre! Nem íjászok közé, kisasszony! – Melitta komoran odament a hajó
közepén kifeszített vászon alá Dorkasszal, gyilkos pillantásokat vetve minden férfira, aki mellett elhaladt. – Meg kellene fegyelmezned – morogta Péleusz. – Csak utánad – felelte Szatürosz, fanyarul elmosolyodva. A félevező-fedélzet evezősei és a vitorlakezelők nekifeszültek a hajó farának, és a Lótusz csikorogva lecsúszott a kavicsokról, majd egy hullám lökésére a fara ismét a partnak ütődött, két evezőcsapásnyi időre egy kis felfordulást okozva az evezősök körében. Aztán végleg eltávolodtak az öböltől, és a Lótusz orra belehasított a hullámokba. A döfőorra bronzvörösen csillogott a felkelő nap fényében. – Ott felejtettük az egyik üstöt – mutatott a vitorlamester a partra. – Legközelebb majd felvesszük. Ha megéljük. Poszeidón, segíts meg! – fohászkodott Péleusz, és beleöntött egy phialényi vörösbort a tengerbe. A kalózok megkerülték az utolsó földnyelvet – két fekete hajó, tele emberekkel. Mind a kettő akkora volt, mint az Arany Lótusz, az egyik egy régi athéni triremisz, a másik egy súlyos föníciai, és amint meglátták, hogy a prédájuk kifutott, előrelendültek. Az evezősmestereik harci sebességet parancsoltak, és a hajók olyan hirtelen gyorsultak fel, hogy látszott, a legénységük érti a dolgát. – Nem – nézett hátra Péleusz –, szemernyit sem kívánok ebből, fiú. Egyenesen tartsd a kormányt! A rakományunk miatt nehezebbek vagyunk, de ők a hínárosban járnak, és a hajóik törzsei sem voltak szárazföldön évek óta. Mindenesetre szoros lesz. – Nem neked kellene a kormányt fognod, kormányos? – kérdezte Szatürosz. Péleusz halványan mosolyogva megrázta a fejét. – Nem. Elboldogulsz vele. – Az idős férfi megdörzsölte az állát, majd felmutatott. – Fel a vitorlával, lusta barmok! – kiáltotta, mire a fedélzeti legénység a helyére ugrott; a vitorlát már kiterítették a fedélzeten. Szatürosz akaratlanul is észrevette, hogy Agathón sürgetésére készültek elő, a tengerész nyilván próbálta jóvátenni, hogy elaludt az őrségben. Még fel sem húzták teljesen a vásznat, Szatürosz már érezte a változást a keze alatt – a Lótusz tatja megemelkedett, ahogy a vitorla előrenyomta az orrát, ugyanakkor meg is ugrott a hajó. Ahogy gyorsultak, könnyebb lett a kormányzás – az ilyen nagy hajókat, mint a Lótusz, nagy sebességnél nagyon könnyű volt egyenesben tartani. Az öbölből csak a legalsó evezősorral jöttek ki, de Péleusz most elrendelte, hogy az összes sorhoz üljenek oda az emberek. Az evezősök könnyedén húztak, megőrizve és növelve a vitorlának köszönhető sebességet. A kormányos visszament a tatba, és a hüvelykujját maga elé tartva méregette az ellenség távolságát. – Éppen hogy – mondta. – Csak szólni akartam, navarkhosz… ha kidobnánk a prémeket, egy óra alatt végleg magunk mögött hagyhatnánk őket. – Te kidobnád? – ingatta a fejét Szatürosz. – Valószínűleg nem – vakarta meg az állát Péleusz. – Még nem. – Rendben – biccentett Szatürosz. – Nem, nem fog… Hátulról csattanás hallatszott, egy vitorlarúd nagyságú lándzsa süvített el a tat mellett. Szatürosz önkéntelenül is lebukott. – A szarba! – kiáltott fel Péleusz. – Egy olyan újmódi gépezet. Honnan a picsából szerzett két küproszi kalóz egy Árész-gépezetet? Lelassultak, mert az evezősök is elbizonytalanodtak, mint Szatürosz. A fekete hajók kitartóan közeledtek, és a gépezet ismét működésbe lendült. Ez alkalommal Szatürosz végignézte a lándzsa röptét – a tattól messze jobbra merült el a hullámok között. – Na, most kidobnám a prémeket – mondta Péleusz. – Ha betalál egy ilyen lándzsa az evezőseink közé, akkor nekünk végünk. – A tengert nézte. – Jól jönne egy rodoszi őrjárat – morogta. – Általában eddig szoktak kihajózni. Vagy az öbölből indulva megkerülik a földnyelvet. Régen itt állomásoztam.
Szatürosz furcsán könnyűnek érezte magát. Megrázta a fejét. – Poszeidón velünk van! – jelentette ki. – Meg tudjuk csinálni. Már közel jártak az Akrotirion-hegyfokhoz, amely alig tucatnyi sztadionra tornyosult az orrtól jobbra, és Szatürosz tudta, hogy amint megkerülik, mély víz várja őket az öbölben és a szél iránya is meg fog változni. Ismét feléjük szállt a víz fölött az egyik hajítógép csattanása, a lándzsa egyenesen a Lótusz felé repült, ám túl magasan, és a fedélzet fölött végigsüvítve, az árbocot elvétve előttük csobbant a tengerbe. – Küldjétek ide Timoleónt! – kiáltotta Péleusz. Az íjászok parancsnoka egy pillanat múlva ott állt mellettük. – El tudod találni az Árész-gépezet mellett állókat? – intett hátra Péleusz. – Csak ha Apollón feszíti meg az íjamat – rázta meg a fejét Timoleón, de nem szabadkozott tovább, hanem elővett egy nyílvesszőt, és addig feszítette az íját, míg a bronzhegy az ujjához nem ért, majd útjára küldte a vesszőt. Szatürosz elvesztette a szeme elől a nyilat a felkelő nap előtt, de Péleusz a fejét rázta. – Nagyon rövid. A föníciai hajó orrában lévő hajítógép ismét lőtt, de rosszkor, amikor az orr épp lesüllyedt a hullámok közt, így a lövés rövid lett. Gyorsan közeledtek a parthoz, mivel mindkét fél próbálta a lehető legközelebb megkerülni a hegyfokot. – Nyomjátok le a jobb oldali evezőket, fiúk! – kiáltotta Péleusz. – Mélyebb a víz, mint hinnétek! Közelebb a parthoz! Próbáld meg újra! – fordult oda az íjászhoz. Timoleón most kivárta, hogy a tat felemelkedjen a hullámok hátán, és annyira megfeszítette az íját, hogy a nyílhegy majdnem leesett a hüvelykujjáról. Szatürosz most sem tudta követni a nyíl röptét. – Jobb – biccentett Péleusz. – Ezekkel próbáld meg – lépett melléjük Melitta, figyelmen kívül hagyva Péleusz dühös pillantását. – Könnyű szaka nyílvesszők. Nádból. Számolj a széllel… szinte pihekönnyűek, könnyen elviszi őket. Timoleón elvett egyet – tenyérnyivel hosszabb volt, mint az ő nyilai, mocsári nádból készült, acél tűheggyel. – Ronda – vigyorgott rá Melittára. – Köszönöm, deszpoina. – Mérgezett – mosolygott vissza a lány. Timoleón keze megdermedt a levegőben, ahogy a nyílhegyhez akart nyúlni. – Kurva szkíták – mondta tiszteletteljesen, és ráfektette a nyílszárat a hüvelykujjára. Megfeszítette az íját, aztán egy hullám tetején eleresztette a vesszőt. Most még Szatürosz is látta a kalózhajó orrában támadt zűrzavart. – Jó lövés! – kiáltotta. – Apollón fogta a kezem! – ragyogott Timoleón arca. – Soha életemben nem lőttem még ilyen messzire. Köszönöm, deszpoina! – biccentett oda Melittának. – Szeretnél lőni egyet? Melitta vállat vont. – Soha nem tudnék olyan messzire ellőni – ismerte be. A könnyebb kalózhajó előreszökkent, de nem lőtt a hajítógéppel. Ahogy a hegyfok betöltötte a látóhatárt, lőni kezdtek az íjászai, és mivel nekik a hátukból fújt a szél, könnyen szálltak a nyilaik. Az egyik evezős háta vérbe borult, ahogy felszántotta egy széles bronz nyílhegy. Timoleón visszalőtt, azonban újabb találat nélkül használta el Melitta nádvesszőit – a szél mindegyiket balra vagy jobbra térítette, mintha tollpihék lettek volna. Melitta olyan arckifejezéssel nézte, amit Szatürosz jól ismert – az sugárzott róla, hogy ő jobban csinálná. – Hadd lőjek egyet! – szólalt meg végül, amikor már csak egy nádvessző maradt. – Parancsolj – lépett hátra Timoleón.
Melitta kiállt a kormányosemelvény legszélére, egyensúlyozott egy pillanatig, és egyetlen mozdulattal felemelte az íjat, célzott és útjára engedte a veszőt. A nyila a közelebbi triremisz evezősei között tűnt el, elszállva az Árész-gépezet személyzete fölött, de így is megkapta a jutalmát egy halk sikoly, majd egy harsány fájdalomkiáltás formájában. Örvendezve összecsapta a kezét, Timoleón pedig a hátát veregette. A föníciai hajítógépe lőtt, és a lándzsa végigszántotta a bal evezősorokat, olyan hangot keltve, mint amikor egy vég vásznat szakítanak ketté. Több evezőszárat is eltalált, aztán beakadt közéjük, és ártalmatlanul a tengerbe zuhant. Semmit sem tört el. Szatürosz vasmarokkal tartotta a kormányrudat. Nem érzett fáradtságot, és a lövésváltásokra sem figyelt különösképpen. A farvizet nézte, módosított az irányon, a nyílt tenger felé engedve az orrot, hogy a part felé tartó hullámok még közelebb lökjék a hajót a hegyfokhoz. Így, így, gondolta, és tartotta az irányt. Lélekben máshol járt – ott, ahol a kormány tartása nem hagyott helyet a tudatában semmilyen félelemnek. Melitta lemászott az emelvényről, és Timoleón is követte. Péleusz összeszorított szájjal nézett utána, de amikor a lány a hajó közepére ért, így szólt: – Azzal a lövéssel egy hajóhossznyi előnyt szerzett nekünk. Olyan közel kerülték meg az Akrotirion-hegyfokot, amilyen közel csak merték, a jobb oldali evezőkkel mélyen a hullámokban, s a fekete hajók fél tucat sztadionnal lemaradva követték őket. A Lótuszon minden szempár a Kition-öböl felé meredt, azt remélve, hogy megpillant néhány lehorgonyozva ringó rodoszi hadihajót. A kalózok elvesztettek egy sztadiont, mert a nagy föníciai gálya nem ment elég közel a parthoz. Kitértek a nyílt tenger felé, és Szatürosz valamivel könnyebben kezdett lélegezni, mert majdnem biztos volt benne, hogy meg tudná verni őket egy halálos versenyben. Aztán már csak óvatosan kellett kormányoznia, mert valóban ott horgonyzott egy háromsorevezős rodoszi hajó az öbölben. A legénysége még kint reggelizett a parton. Rodosz szabad kikötő volt, semleges az Alexandrosz örökösei közötti harcokban, de Ptolemaiosz kereskedőit megvédte, mert ez szolgálta az érdekeit, és a kalózok azonnal irányt változtattak a háromsorevezős láttán. A rodoszi legénység még fel sem ért a fedélzetre, amikor a két fekete hajó már a nyílt tenger felé fordult. Az Arany Lótusz evezősei éljenezni kezdtek. A rodoszi parancsnok, a kormányosa és a trierarkhosza felment a Lótusz fedélzetére, Péleusz öleléssel fogadta a jóképű, cserzett bőrű és vakító szőke hajú férfit. A trierarkhosz mintha a parancsnok ellentettje lett volna halovány bőrével és fekete hajával, a kormányos pedig fekete volt, mint egy núbiai – egzotikus trió érkezett a világ leghíresebb haditengerészetétől. – Péleusz, felismerte a Lótuszt, amint megkerülte a hegyfokot. Juba azt mondja, nagyon gyors, igaz? Aztán megláttam, hogy eveznek az embereid – mutatott a padokon ülő, kimerült evezősökre –, és azonnal riadót üvöltöttünk! – De Poszeidónra, még így is elkéstünk! – tette hozzá a sápadt férfi. Ő volt a legfiatalabb hármójuk közül, az arca vörösre égett a napon, és bíborszínű khitónt viselt, mint egy király. – Ő a navarkhoszom, Szatürosz. – Péleusz intett, és Szatürosz mosolyogva előrelépett. – León unokaöccse. – León barátja Rodosz barátja is – jelentette ki a núbiai. Kezet nyújtott, és Szatürosz megragadta. – Juba vagyok. A fiú, aki nem bírja Héliosz érintését, Oresztész, félelmet nem ismerő vezérünk pedig Aktisz. Nem vagy te egy kicsit fiatal navarkhosznak? Péleusz összepréselte az ajkát. – Ő állt a kormánynál, amikor megkerültük a hegyfokot – mondta.
Juba alaposan szemügyre vette Szatüroszt. – Nem rossz, öreg. Komoly, vagy csak egy újabb arisztokrata? – Még nem tudom – vont vállat Péleusz. Együtt vacsoráztak a rodosziakkal, majd együtt is reggeliztek, aztán elindultak, keményen evezve Küprosz déli partja mentén, míg jó szelet nem kaptak Rodosz felé. Megálltak Xanthosznál, ott csupa rossz hírt kaptak – a Félszemű Antigonosz flottája Milétosznál állomásozott, és Rodoszt szinte teljesen körülvették. A rodoszi flotta merész volt ugyan, de kicsi. Péleusz Szatürosszal szemközt ült egy asztalnál, egy xanthoszi kocsma udvarán, lent a tengerparton, olyan közel a Lótuszhoz, hogy a kötélzete árnyékot vetett rájuk a lenyugvó nap fényében. Egy rabszolga lábujjhegyre állva sorra meggyújtotta a kocsma hátsó falára kiakasztott olajlámpásokat. Péleusz közönyösen nézte a lányt. – Jó szelünk van Rodosz felé – mondta. – Ha nem fordul meg, szerintem a hajnal első sugaránál induljunk el. A Lótusz gyorsabb lesz, mint bármi, ami a kalózoknak van. – Miközben beszélt, megérintette a faasztalt, és a balszerencsét elhárító jelet mutatta a kezével. Melitta illedelmes női khitónban jött le a hajóról. A kocsma rabszolgalánya a fejét rázta. – Nők nem jöhetnek ide! – mondta. Melitta felvonta a szemöldökét, bement az udvarra, és leült a fivére mellé. A rabszolgalány követte. – Kérlek, úrnőm! Nők nem jöhetnek be. Ez a város törvénye. Csak a rabszolganők a bordélyokban és a kocsmákban. Az őrség mind a kettőnket el fog fogni. Melitta felsóhajtott. Összenéztek Szatürosszal, majd a lány felállt, visszament a hajóra, és eltűnt a fedélzet alatt. Néhány perc múlva püloszi sapkában és íjászöltözékben bukkant fel újra – androgün látványt nyújtott, de a rabszolgalány végül néhány oboloszért felhagyott a sopánkodással. – Utálom Ázsiát! – fakadt ki Melitta. – Pedig Athén rosszabb lenne, deszpoina – vonta föl a szemöldökét Péleusz. – És, mi a döntés? – kérdezte Melitta. – Péleusz szerint meg kellene próbálkoznunk Rodosszal – felelte Szatürosz. – Tudtam, hogy nem vagy gyáva – kortyolt bele a borába Melitta. Csak egy odavetett megjegyzés volt, minden rossz szándék nélkül, Szatürosz mégis dühös lett. Elfordította a fejét. – Madárkám – sóhajtott fel Péleusz –, a kalózok elől megfutamodni nem gyávaság, és őszintén szólva az, hogy ennyire szomjazol egy kis dicsőségre, még néhány ember életébe kerülhet. Úgy viselkedsz, mint egy kisfiú… egy különösen buta kisfiú. Ez a tenger. Itt mások a szabályok. Poszeidónt követjük, nem Athénét és nem Árészt. A tenger bármikor megölhet, amikor csak akar. Azt hiszed, egy csata olyan csodálatos dolog? A bátorságod próbája? Akkor próbálj ki egy vihart a tengeren, deszpoina. Én láttam már százat… és igen, láttam száz csatát is. Melitta bólintott. – Tehát ez emésztette fel a bátorságodat – mondta halványan mosolyogva. – Az enyémet még nem. Péleusz elsápadt. – Fel fogsz dühíteni – felelte lassan. – Vállalom a kockázatot – vont vállat Melitta. – Fogd be a szád, Melitta! – sóhajtott fel Szatürosz. – Ostobán viselkedsz. Legutóbb még úgy volt, én vagyok a forrófejű ifjú, és te a józanság hangja. – A lány elmosolyodott, Szatürosz pedig odafordult Péleuszhoz. – Ne foglalkozz vele… a testvéremnek állandóan bátrabbnak kell lennie Akhilleusznál is. Ez a gond akkor, amikor valakinek az emberi faj teljes női felét kell képviselnie.
A hajó tatján felbukkant Xenophón, és tiszta khitónban meg khlamüszben leszökkent a partra. – Nos? – kérdezte. – Rodosz – felelte Szatürosz. – Napkeltekor. Ellenvetés? – Rosszkedvűnek tűnsz – rázta meg a fejét Xenophón. – Leülhetek a húgod mellé? – Arra az íjászra gondolsz? Nyugodtan. Lökd is arrébb, légy szíves, de keményen ám! Én küldöm. – Xenophón engedelmeskedett, Melitta felkiáltott, Szatürosz pedig nevetett. Péleusz nem enyhült meg. – Nem szeretem, amikor gyerekek űznek gúnyt belőlem – mondta egyenesen a vele szemben ülő Melittának. – León azt mondja, velünk kell jönnöd… hiba. Nem ismered a fegyelmet és az engedelmességet, és bajba fogsz sodorni minket. Ha azt látom, hogy miattad meghal egy emberem, bedoblak a tengerbe. Megértetted, te lány? – Visszafordult Szatürosz felé. – A fedélzeten fogok aludni, és megparancsolom az embereknek, hogy napkeltére jöjjenek vissza. Még valami? – Semmi, Péleusz. – A rodoszival együtt felállt, és kiment vele a kocsma udvaráról. – Nem akar rosszat. A tiszteletedre vágyik. – Ha férfi lenne… mármint fiú… már véresre vertem volna az ostobasága miatt. – Péleusz vállat vont. – Jó íjász. De ettől még nem lesz különleges. Nőknek semmi keresnivalójuk a tengeren. Holnap még visszafogom magam, de Rodoszról haza kell küldened. És nem az én hajómon. Azzal elcsörtetett. Szatürosz felsóhajtott. Visszament a kocsma udvarára, látta, hogy Xenophón gyorsan elhúzódik Melittától. Szatürosz összerezzent, mintha megcsípték volna. Mindketten bűntudatosan néztek maguk elé – a testvére arca vörös volt a lenyugvó nap fényében. Leült velük szemben, azon gondolkodva, mit mondjon, de nem tudott dönteni. Vajon csókolóztak? Van egyáltalán köze hozzá? Szatürosz megszokta, hogy kettejük közül Melitta a higgadtabb, a szilárdabb és a bátrabb. Valami megváltozott – hirtelen ő lett a higgadt. Melitta csillogó szemmel előredőlt ültében. – Nos? – kérdezte támadóan. Szatürosz kipréselt magából egy mosolyt. – Megyek, lefekszem a köpenyemre a bogarakkal – mondta. – De legalább nem a szabad ég alatt, a tábortűz füstjében. Péleusz napkeltekor indulni akar. Fogják egymás kezét az asztal alatt. Apollón, rám tartozik ez? Szatürosz hátradőlt, megkapaszkodott a pad szélében, és hirtelen fellendítette sarus lábát a testvére és a barátja közé – és a lábfeje megakadt a kezükben. – Melitta, menj aludni! – mondta határozottan. A lány vállat vont, az arca hirtelen foltos lett a haragtól. – Miért? Nem kényszeríthetsz. – Ha leleplezném, hogy nő vagy, bezárathatnálak egy templomba… egész életedre, te bolond. Mi ütött beléd? És Xenophón… feleségül akarod venni a testvéremet? He? Akkor mondd el, barátom. Mert ha meglátom, hogy még egyszer egymáshoz értek, míg Rodoszra érünk, akkor vér fog folyni. Szavamra mondom! – Nem vagyok a tulajdonod! – csattant fel Melitta. A többi vendég feje feléjük fordult. Szatürosz vett egy nagy levegőt. – Nem – mondta. – Nem vagy a tulajdonom. De én sem vagyok a te tulajdonod, Lita. Enyém a felelősség… nem a tiéd. A hajóért, a rakományért és a szüzességedért. Majd ha tied lesz a felelősség, azt csinálsz, amit akarsz. Én engedelmeskedtem neked, amikor a tied volt a vezetés?
Xenophón némán ült, miközben a testvérek egymásra meredtek. Melitta a szájához emelte a kezét, és úgy beleharapott a tenyerébe, hogy kiserkent a vére. Csúnya látvány volt. Aztán a lány megrázta a fejét. – Engedelmeskedtél – mondta komoran. Aztán sírva fakadt, felpattant és visszaszaladt a hajóra. – Bocsáss meg, Szatürosz – szabadkozott Xenophón. – Én… szeretem. Azt hiszem, mindig is szerettem. Szatürosz a fejét rázta. – De nem ezen a hajón, megértetted? Ezen a hajón nincs szerelem. Ő utas, te pedig tengerészgyalogos vagy. – Megpróbálom – felelte Xenophón meggyőződés nélkül. Szatürosz tőle telhetően igyekezett utánozni Philoklészt. – Ne próbáld – mondta, és nagyon élvezte, hogy tanítója legrettegettebb mondatát használhatja. – Csináld! Amikor egyedül maradt, belekortyolt a borába, és elnézett a tenger felé. A legjobb barátja, a kormányosa és a testvére egyformán dühösek voltak. Elvigyorodott, és felhajtotta a maradék borát. Amikor a nap vörös gömbje teljes terjedelmében a keleti látóhatár fölé emelkedett, már messze jártak Xanthosztól, és szinte egyenesen nyugat felé tartottak, mintha Apollón tüzes szekere elől menekülnének. A naplemente ugyanúgy találta őket, de most egyenesen a nap felé siklottak. Rodosz szigete és maga a város jelzőfényként ragyogott a napsütésben, és a hatalmas Apollón-szobor feje úgy izzott, mintha magát az istent koronázták volna meg a szent tűzzel. Mögöttük, az egyre sűrűsödő sötétségben két árnyék derengett, szinte észrevétlenül Ázsia partvonala előtt, csak a vitorláik árulták el őket. Péleusz a kezét a szeme fölé emelve figyelte üldözőiket. – Ugyanaz a két rohadék – állapította meg. – Valami nincs itt rendjén. Ennyi erőfeszítést nem érünk meg. A nagyobbik Türoszból jött le idáig… pedig Küprosz keleti partján kellett volna maradnia. Szatürosz arra összpontosított, hogy nyílegyenes legyen a farvizük, úgyhogy csak egy mordulással válaszolt. – Hajók balra elöl! – érkezett a kiáltás elölről, éles hangon. Melitta. Péleusz körülnézett, végigrohant a fedélzeten, átbújt a vitorla alatt, és eltűnt Szatürosz elől. Szatürosz egy villanást látott, majd még egyet. A kalózok evezni kezdtek, ahogy a szél gyengülni kezdett. Közelebb fognak kerülni hozzájuk. Péleusz sietve, a deszkákon csattogó talppal tért vissza. – Nem rodosziak – mondta rekedten. – Add át a kormányt! – A kormányt átadom! – jelentette ki előírásszerűen Szatürosz, és megvárta, hogy Péleusz keze a rúdra kulcsolódjon, mielőtt ő elengedte volna. – A kormányt átadtam! – A kormányt átvettem! – felelte szintén előírásszerűen Péleusz. – A szigethez közeledik egy leszboszi teherhajó – magyarázta Péleusz, miközben enyhén északra fordította a Lótuszt. – Nem megyek közel azokhoz a hajókhoz, amelyeket nem ismerek… vagy makedónok, vagy nem… inkább felkínálok a kalózoknak, ha tényleg azok, egy szép kövér leszboszi kereskedőt. Szatürosz előreszaladt az orrba. A délnyugatról közeledő két hajó csak két pötty volt a tenger felszínén – fekete törzsek vitorlák nélkül de az evezőik ütemesen, fenyegetően villantak meg. Négy… öt… hat hajó. Egy egész oszlop. Északon egy nagy, gömbölyű testű kereskedőhajó keresztezte az útjukat felvont vitorlával, befogva
a szelet, és igyekezve a lehető leggyorsabban haladni délnyugat felé. Szatürosz néhány pillanatig figyelte, majd átbújt a fővitorla alatt és visszarohant a tatba. – Azok ott délen hadihajók – közölte. – Aha – morogta Péleusz. – Azok. Mögöttük a két sötét folt kezdett alakot ölteni, ahogy az evezőseik jobban belehúztak. Péleusz a köztük lévő, egyre csökkenő távolságot figyelte. – Poszeidón fenséges farkára, ezek tényleg a barátaink a rohadt gépezeteikkel! – állapította meg, immár bizonyossággal a hangjában. – Hogy lehet ez? Szatürosz nem tudta, mit felelhetne. – Mit csináljak? – kérdezte. Péleusz idegesen húzgálta jobbra-balra összepréselt ajkait, és megint hátranézett. – Esetleg imádkozhatnál? – bökte ki végül, aztán elmosolyodott, és leheletnyit mozdított a kormánylapáton. – Evezősök a legfelső sorhoz! – kiáltotta. Az evezősmester ráütött egyet egy bronzdobra, majd elkiáltotta magát: – Kész! – A legtöbb evezős már a helyén ült. Alig kétszázan voltak a hajón, gyorsan terjedtek a hírek. – Tíz sztadion, és biztonságban leszünk! – mondta Péleusz hangosan. Mozdított még egyet a kormánylapáton. – Evezősmester, húzzunk bele! Az evezősmester ütni kezdte az ütemet, és a legfelső sor evezősei nekifeszültek, gondosan ügyelve arra, hogy az evezőlapátok ne feszüljenek neki az utolsó széllökéseknek. – Amikor szólok, vitorlát bevonni! – kiáltotta Szatürosz, és Péleusz helyeslően bólintott. A fedélzetmester felsorakozott az embereivel. A kötelet Agathón tartotta, pedig véres csíkok tarkállottak a hátán, reggel Xanthoszban megkapta a büntetését, megkorbácsolták egy kötéllel. A sziget árnyékába érve szeszélyessé vált a szél. El kellett dönteni, mikor veszik hasznát az evezőknek, és mikor a vitorlának – és ezek a döntések most életet vagy halált jelenthettek. – Az alsó sorok készen állnak! – kiáltotta az evezősmester. – Fővitorlát bevonni! – kiáltotta Szatürosz, amikor Péleusz biccentett. A legénység eloldozta a korláthoz rögzített köteleket, és a vitorla vörösen csillogva lesiklott a fedélzetre. A kalózok – ha valóban azok voltak a sötét hajók – sebesen közeledtek. Már tisztán lehetett látni az orrukat – a föníciaira két szemet festettek a döfőorr fölé. Hátul villant valami, majd jóval mögöttük csobbanás hallatszott, aztán távoli puffanás hangja szűrődött feléjük. – Bizony ők azok – bólogatott Péleusz. – Ugyanaz a két rohadék. – Még északabbra fordult, így a pályájuk keresztezte a dél felé tartó leszboszi kereskedőhajóét. – Minden evezőt a vízbe! – mennydörögte a kormányos. – Teljes sebesség, fiúk! Délen a hadihajók is felgyorsítottak, de Péleusz kicselezte őket azzal, hogy minden megtett sztadion után még északabbra fordította a Lótuszt. A triremiszek oszlopban közeledtek, elöl a két legnagyobb hajóval, és annak ellenére, hogy a dagály és az evezősök száma az ő oldalukon állt, nem jutottak közelebb hozzájuk. De azért ott voltak, mint egy zátony vagy egy homokpad, olyan fenyegetésként, amiről nem lehetett megfeledkezni. – Makedónok. Néhány korinthoszi, és talán egy ázsiai – állapította meg Péleusz. – Antigonosz flottája. – Megrázta a fejét. – Még nem láthatod, de őket már lehagytuk. Egy perc, és feladják… legalábbis remélem, különben nagy bajban leszünk. A hátuk mögött megint elsütötték a hajítógépet, és a lándzsa elrepült fölöttük. – Poszeidónra, de gyűlölöm ezeket a szerkezeteket! – káromkodott Péleusz. – Borjút áldozok neked, hullámok ura, ha épségben elvezetsz Rodoszig! Péleusz megint északabbra fordult, és a leszboszi hajó fedélzetéről tiltakozó kiáltások szűrődtek
feléjük. Egyenesen észak felé haladtak, majdnem merőlegesen az eredeti útvonalukra, pontosan szemben a kereskedőhajóval, és a két kalóznak a farvizükben kellett evickélniük. Ismét nyerésre álltak a versenyben, a kereskedőhajó kénytelen volt kitérni előlük, ha nem akart összeütközni velük. A dühös legénység válogatott káromkodásokat és sértéseket üvöltött az őrülteknek, akik a Lótusz fedélzetén voltak, miközben a két hajó elsiklott egymás mellett. – Vajon lecsapnak a kalózok a könnyű prédára? – tűnődött Péleusz. – És hogy mernek ilyen közel jönni Rodoszhoz? Szatürosz csak a fejét rázta. Az biztos, hogy délnyugaton a hadihajók felhagytak az üldözéssel. Kezdett besötétedni, ki kellett kötniük. – Oda nézz! – mutatta Péleusz. A hátuk mögött a két kalózhajó nem törődött a leszboszi gályával, amely végül köztük siklott el, újabb szitokáradat közepette. – Jól megfizethetik őket – mondta Péleusz. – Készen állsz átvenni a kormányt? Szatürosz odalépett mellé. – A kormányt átveszem – markolta meg a rudat. A hajó élőlényként rándult meg a keze alatt. – A kormányt átadom – felelte Péleusz. – A kormányt átvettem – vágta rá Szatürosz. – Amikor szólok, elfordulunk, egyenesen a kikötő felé. – Péleusz előrerohant és odakiáltott az evezősmesternek. Szatürosz hirtelen megértette a tervet, és elvigyorodott. Mivel a makedón hadihajók a part felé fordultak, hogy kikössenek éjszakára, megnyitottak egy másik utat a kikötőbe – most gyakorlatilag a Lótusz fogja üldözni őket –, és a kalózok megint lemaradnak. Ez alkalommal annyira, hogy nem fogják tudni behozni a lemaradást. – Mindenki egyszerre… tartsd a kormányt egyenesen, az evezők fognak elfordítani. Készen álltok? Mindenki készen áll? Amikor szólok! – kiáltott Péleusz. Az evezősök bólogatva jelezték, hogy értik. A Lótusz még egy evezőcsapásnyit siklott északra. Péleusz a kalózokat figyelte. Szatürosz arra sem nézett, ez most Péleusz dolga volt. – Élesen balra! – üvöltötte Péleusz. Az evezősmester azonnal lefordította a parancsát az evezősöknek kiadott parancsokra. Három szívdobbanásnyi idő alatt a bal oldali evezősorok visszafelé kezdtek húzni, a kormányevező mélyre merült és megfeszült, a fedélzeten pedig mindenki a jobb oldalra rohant és a korlátba kapaszkodva kivetette magát a hajó oldalára, akárcsak az orrban a tengerészgyalogosok és az íjászok. Szatürosz látta, hogy a testvére és Dorkasz követik a többiek példáját, mintha csak tengerészek lennének. Minden ember súlya számított. A Lótusz a saját hosszának kétszeresét megtéve észak felől nyugat felé fordult, és gyakorlatilag semmit sem veszített a sebességéből. A hátuk mögött a ragadozók még csak a hajítógépeiket sem tudták utánuk fordítani. Értékes másodpercekig eveztek tovább egyenesen, miközben kiszemelt zsákmányuk oldalra szökkent, mint egy nyúl, amit a kopók üldöznek, aztán pedig túl lassan fordultak el – a nehézkesebb föníciai triremisznek olyan sokáig tartott a forduló, hogy közel egy sztadionra eltávolodott északi irányban a Lótusztól, és összességében többsztadionnyi lemaradást halmozott fel. A testes föníciai parancsnoka úgy döntött, még jobban lemarad, és inkább elsüti a hajítógépét. Az utolsó lövése volt – még több forduló és még több idő kellett hozzá. – Feküdj! – kiáltotta Péleusz, és lebukott a hajóorrban. Aztán döbbenten vette észre, hogy
Szatürosznak nincs hová elbújnia – egy örökkévalóságnak tűnt a pillanat, ahogy a súlyos lándzsa az ifjú szeme láttára kiszökkent a hajítógépből, majd ártalmatlanul elrepült dél felé. Rosszul időzítették a lövést, és az idős kormányos a saját félelmén bosszankodva egyenesedett fel. Ahogy a nap ujjai utoljára végigsimították a borvörös tengert, a Lótusz teljes sebességgel siklott a part mentén, be a külső kikötőbe, a kalózok pedig lassan megfordultak a farvizén. Lent a parton, Apollón temploma alatt kisebb tömeg ujjongott, ahogy Péleusz parancsot adott az evezősöknek, hogy állítsák meg a hajót. Az emberek beleeresztették a vízbe az evezőket, és a rudaknak feszülve ott is tartották a lapátokat, míg csak a Lótusz el nem veszítette a lendületét. Péleusz megdörzsölte a tarkóját és nyújtózott egyet. – Minden jó, ha a vége jó – jelentette ki, és megrázta a fejét. – De ez túl közel volt egy ilyen vénembernek. – Nem is sejtettem, mire készülsz… de a kalózok sem! – mondta vigyorogva Szatürosz. Péleusz csak a fejét csóválta. – A húgodnak igaza van – hümmögte. – Nem olyanok már az idegeim, mint régen. Kirakodták a jól elrejtett, nagy értékű rakományt – amuletteket, faragott pecsétnyomókat és a legfinomabb egyiptomi gyolcsot –, majd az igazit is, az egyiptomi tönkölybúzát. León ügynöke már minden tételre talált vevőt, és Szatürosz, navarkhosz lévén, begyűjtött egy kis halom papiruszt, rajtuk az áru értékével és az átvétel elismerésével. Egyetlen obolosz sem cserélt gazdát – a pénz a papiruszokon maradt, ahonnan a kalózok nem tudták elrabolni. – Athéni cserzett bőrök Szmürnába – mondta Szatürosz. – Már rakodják is befele – felelte az ügynök önelégült arccal. – Örülök, hogy tudod a dolgod, fiú, de mi is tudjuk a miénket. Szmürnában a gall Nesztor az ügynökünk. Szállítsd le neki a bőröket, ott megkapod a rakományt, amellyel vissza kell menned Egyiptomba. Szerintem gyapjú meg olaj lesz. – Az alacsony fickó most először elmosolyodott. – León biztos szerethet, fiú, ha rád bízta a Lótuszt. Szatürosz zavartan mosolygott, és nem felelt semmit a megjegyzésre. Péleusz az ügynök házából elvitte a rodoszi flotta parancsnokságára, Poszeidón temploma mellé, közvetlenül a hajóépítő műhelyek fölé. – Minden navarkhosznak be kell jelentkeznie – magyarázta. – Ha úgy tervezed, hogy folytatod ezt a mesterséget, jobb lesz, ha megismerkedsz velük. Szatürosz felment a lépcsőn Péleusszal. Mire felértek a templom udvarára, tucatnyi sebhelyes veterán köszöntötte nagy tisztelettel a kormányost. Átmentek egy festett fa oszlopsoron, és megálltak néhány megviselt khitónt és olajfoltos köpenyt viselő férfi mellett, akik két, fazsámolyokon ülő, idősebb férfi előtt várakoztak. – Péleusz! – kiáltott fel a legidősebb, egy hófehér szakállú, ösztövér férfi. – Hallottam, hogy erre tartasz. – És meg is érkeztem. Ez az ifjú széltoló León unokaöccse, Szatürosz. Egyszer még elfogadható navarkhosz lesz. Szatürosz, ez a két vénség Timaiosz és Pantherosz. Idén ők a flotta parancsnokai. – Péleusz körbement, és kezet fogott a vele egykorú férfiakkal. – Szatürosz, az athéni Kineász fia? He, fiam? – Pantherosz úgy nézett ki, mint a névadója. Szürkésfehér haját nem ritkította meg a kor, dús szemöldöke és szakálla nem rejtette el a szemében izzó tüzet. – Mikor szabadítasz már meg minket attól a kurva Eumelésztől, he? Szatürosz megköszörülte a torkát. – A testvérem már megölte volna – felelte. – Én még átgondolom a dolgot. – Lovak ura, ide hallom, hogy reszketnek a golyói! – vigyorgott Pantherosz, és odafordult Péleuszhoz. – Épp a kalózaidról beszélgettünk. Találd ki, mit csináltak, miután befutottál!
– Szélirányba fordultak és tovább mentek északnak? – vont vállat Péleusz. – Kitalálhatom, uram? – mosolyodott el Szatürosz. – Na, próbáld meg, fiú! – mordult fel Pantherosz. – Dél felé fordultak, és Antigonosz flottája közelében kikötöttek – mondta Szatürosz. Timaiosz összehúzta a szemét, ránézett Pantheroszra, és Pantherosz felmordult. – Okos kölyök – mosolyodott el Péleusz. – Na és miért? – Mert nem kalózok – felelte Szatürosz. – Illetve nem egyszerű kalózok. Melittára és rám vadásznak… az athéni Sztratoklész megbízásából. Talán valami nagyobb alku részeként. – Vállat vont. – Sztratoklész, a kém az a fajta ember, aki az ellenségeitől is képes engedélyt szerezni a szabad mozgásra. Persze azért, hogy kikémlelje őket. – Ismét vállat vont. – Meg kell adni, jó abban, amit csinál. – Athén nem rajong Kasszandroszért, ez tény – nézett körül Pantherosz. – Amikor Antigonosz ellenünk vonul, Ptolemaiosz mellénk fog állni? – kérdezte Péleusztól. – Kénytelen lesz – bólintott Péleusz. – Flottát épít. Nem olyat, amilyet mi építenénk, de a semminél jobb lesz. – A Félszemű flottájának a fele itt van a mi partjainknál, és elzár minket a külvilágtól – morogta Timaiosz. A tekintetét a márványpadlóra szegezve megdörzsölte az állát. Szatürosz lenézett, és rájött, hogy a Földközi-tenger térképén áll. A saruja orra Rodosz partjait érintette, amin aranyból mintázták meg Héliosz sugarait, és Szmürna csak két lépésre volt. – A többi eltűnt – intett bizonytalanul Ázsia partjai felé Pantherosz. – Amennyire tudom, Demetriosz egyenesen Alexandriába is vihette őket, hogy felégesse a palotát. Vakmerő alak – csóválta a fejét Timaiosz. – Az összes hajónk kifutott, hogy ne tudjanak elzárni minket a világtól, aztán elvonultak, és most megvakultunk. – A kikötőnk üres, ha nem vettétek volna észre. Nincsenek hajóink, amiket kiküldhetnénk felderítésre. A szállítóleveletek szerint Szmürnába mentek tovább. Visszafelé nem derítenétek fel Palesztina partvidékét? – kérdezte Pantherosz sürgetően Péleuszt. – Nagy szükségünk lenne rá. – Ez az ő döntése, uraim – nézett Szatüroszra a kormányos. – Palesztina nagyon kiesik az utunkból. És nem tudunk ide visszajönni a hírekkel. – Elég, ha a küproszi támaszpontunkat értesítitek. Péleusz, nagyon szorongatnak minket. És ugyanazon az oldalon állunk – állt fel Timaiosz. – Ugyanúgy rodoszi vagyok, mint te, Timaiosz – vont vállat Péleusz. – De most egy alexandriai szolgálatában állok, és hű szolga vagyok. Tavaly ti küldtetek hajókat a Félszemű Antigonosznak. – Kénytelenek voltunk – vont vállat Pantherosz. – Jól tudod, kinek az oldalán állunk. – Üdvözöllek a politika olümpiai játékain, fiú! – mondta Péleusz Szatürosznak. Az ifjú előrelépett. – Akad egy kereskedő, aki elviszi León úr bőreit Szmürnába? – kérdezte. – Keríthetünk – bólintott Timaiosz, és vállat vont. – Miért is ne? – Akkor veszünk néhány luxuscikket, hogy kifizessük az evezősöket, és üresen elmegyünk a palesztinai partokhoz – folytatta Szatürosz. – Repülni fogunk – bólintott Péleusz. – Az a két farkas rögtön a nyomotokba veti magát, amint kifuttok a tengerre – jegyezte meg Pantherosz. – Amikor teljesen meg voltunk rakodva, majdnem elkaptak minket – felelte Péleusz. – Ha az istenek nem akarják a végzetünket, üresen hamarabb eltűnünk a látóhatáron, mint ahogy elő tudnák készíteni azokat a pokoli gépezeteket. Szatürosz vett egy nagy levegőt. – Három nap múlva – jelentette ki. – A legénységnek pihenni kell.
– Tisztességes ajánlat – mondta Timaiosz. – Lehet, hogy közben befut valamelyik hajónk, és nem is lesz szükség rátok. – És a testvérem velünk marad – fordult oda Szatürosz Péleuszhoz. – Megegyeztünk – vont vállat Péleusz. Egy nap dorbézolás és egy nap pihenés után az Arany Lótusz legénysége felsorakozott a parton – morogva vagy mosolyogva, a természetüktől függően. Sokan tettek szert társra, nagyrészt csak átmenetileg, és néhányan gazdagabbak vagy szegényebbek lettek – Szatürosz az egyik fiatal evezős vállán egy arannyal átszőtt khlamüszt látott, a mellette leszegett fejjel ülő idősebb férfi viszont szinte teljesen meztelen volt. Ám senki sem hiányzott és senki sem késett el, és mindenki magához ölelte az evezőpárnáját, tekintet nélkül az öltözékére. Péleusz bronzvértben, a hóna alatt sisakkal állt meg előttük. – Hadi útra megyünk! – kiáltotta. – Aki akar, itt maradhat! Mindenki kap két dárdát, és mindenki fizetségéhez hozzáteszek egy baglyot. Rakományunk viszont nem sok lesz, tehát részesedés sem. – És a zsákmány? – vetette fel a kérdést Kürosz, az evezősök parancsnoka. – Jogos kérdés – bólintott Péleusz. – Felderíteni megyünk az ellenséges partvidéket, fiúk. Kevés időnk lesz zsákmányt szerezni. Ha mégis sikerül, a rodoszi szokások szerint osztjuk el. Kürosz bólintott, és visszaült a helyére. – Nagyjából ilyen egy tanácskozás a tengerjárók között – fordult oda Péleusz Szatüroszhoz. – El kellene csípnünk az apályt. – Induljunk hát! – bólintott az ifjú. A két farkas azonnal észrevette, amikor az Arany Lótusz elhaladt Apollón temploma mellett és kifutott a belső kikötőből. Péleusz a kezét a szeme fölé tartva nézte őket, ahogy a fedélzetre vitték az evezőket és betolták a hajókat a partról a vízbe. Azonban a szél nem nekik kedvezett, az evezőseik lassan mozdultak, és a Lótusz könnyűszerrel maga mögött hagyta őket. – Megszabadultunk tőlük – nézett vissza Péleusz. – Hogy süllyednének el ott, ahol vannak! Utoljára akkor látták őket, amikor felderengett előttük Ázsia partvonala, és a két farkas árboca eltűnt a látóhatár alatt. Szatürosz észrevette az első jellegzetes hegyfokot, amihez igazodva eljuthattak Xanthoszig. – Ha jól sejtem, nem Xanthoszba megyünk – jegyezte meg. Péleusz megrázta a fejét. – Gyönyörű napunk van, a legénység pedig kemény, mint az öreg fa. Használjuk ki ezt a jó nyugati szelet, amíg fúj, nézzük meg, eljutunk-e Pamphüliáig. Ha kitart az idő – mutatott szarvjelet a kezével –, a küproszi Paphosznál szállunk majd partra, és soha többé nem látjuk ezt a két faszszopót. Kürosz merített egy nagy kanállal a hajó közepén álló hordóból, és felvont szemöldökkel a kormányosra nézett. – A fiúknak, gondolom, ne szóljak erről. – Majd ha felkelt a hold! – nevetett fel nyersen Péleusz, és rápillantott Szatüroszra. – Még az unokáidnak is elmesélheted, hogy egynapi evezéssel elmentél Rodosztól Paphoszig. – Megállt Szatürosz mellett tíz evezőcsapásig, aztán megérezték az erős nyugati szelet a hátukban. Péleusz elmosolyodott, és odafordult a fedélzetmesterhez. – Állítsátok fel a főárbocot, Kalosz. Aztán fel a vitorlát! – Főárboc és fővitorla, igenis – felelte Kalosz. Alacsony volt, szőrös és sebhelyes, a neve mindazt jelentette, amit nem lehetett róla elmondani; hogy szép lett volna. Talán a legcsúnyább ember volt, akit Szatürosz valaha látott, beleértve
Sztratoklészt is, de Kaloszt remek humorérzékkel áldották meg az égiek, és gyakran mondogatta, hogy valamelyik előző életében maga lehetett a megtestesült Aphrodité, és most ezért kell fizetnie. És persze kiváló tengerész volt. Száz evezőcsapásig sem tartott felállítania és rögzítenie a főárbocot, majd felvonni a fővitorlát, merevre, mint egy deszka, és gömbölyűre, mint egy sajt. – Navarkhosz – szólalt meg mogorván Péleusz –, ha megfogadod a tanácsomat, egyenesen Paphosz felé vesszük az irányt. Szatürosz elgondolkodva bólogatott. – Akkor add ki a parancsot – felelte végül. – Csak éppen végig a nyílt tengeren kell mennünk. Nem lesz kikötés, nem lesz megállás – vonta fel bozontos szemöldökét Péleusz. – Egy napig? Tengerészek vagyunk, vagy nem? – kérdezte teátrálisan Szatürosz. – Mi az irány? – Évek óta nem csináltam ilyet – nézett fel Péleusz hunyorogva a napra és az égre. – Délkelet. Nem… délebbre. Ez lesz az. Tartsd az irányt! – Olyan sokáig nézte a farvizüket, hogy Szatürosz már kezdte azt hinni, meggondolta magát. – A mélyvízi hajózás alatt derül ki, tudod-e kezelni a kormányt vagy sem – szólalt meg aztán az öreg kormányos. – Nincsen part. Nincsenek hegyfokok. Nincs semmi, csak a farvized, ami vagy egyenes, vagy nem. Hallasz, kölyök? Szatürosz kezdett belefáradni, hogy az élete egyébből sem áll, mint próbák végtelen sorából – de lenyelte a feltoluló válaszát, és kipréselt magából egy vigyort. – Igyekezni fogok – mondta. – Barázda van a farvizünkben, amikor beszélsz – felelte Péleusz. A nap magasra hágott az égen, Melitta pedig végigment az evezősök közötti fedélzeten. Többségük kényelmesen elhelyezkedve üldögélt, néhányan egy hosszú vásznat igyekeztek felrakni a bal oldalra, védekezésül a nap ellen. Amerre Melitta járt, csend támadt, utána fordultak a fejek, és halk megjegyzések hangzottak el. A hajón töltött napok megerősítették azt a meggyőződését, hogy a férfiak mind ostobák. A teste látványa véget vetett a vitáknak, a beszélgetéseknek, még az imádkozásnak is – csoda, hogy a férfiak dolgoztak egyáltalán. Ezzel szemben meztelen férfiak vették körül, és egyikük sem mozdított meg benne semmit. Látott szép testeket – például a fivérét, vagy az öreg Péleuszt is, a maga módján. Xenophón pedig egyenesen úgy festett, mint Héraklész, leszámítva a pattanásait. A tengerészgyalogosok parancsnoka rendszerint meztelenül, olajtól csillogó testtel gyakorolt, nyilvánvalóan próbálva felhívni magára a figyelmét. Az ő teste is szép volt, ám ahogy azt Melitta egyszer megjegyezte Dorkasznak, nem sok minden rejlett benne. Az egyik kezével lesimította ión khitónját, a másikkal felemelte a khlamüszét, és leült egy báránybőr bálára, amit a kormányos látogatói használtak a kormányosállásban. – Unom már, hogy mindenki engem bámul – fakadt ki a testvérének. – Én meg unom már, hogy folyton próbára tesznek. Cseréljünk! – mosolyodott el savanyúan Szatürosz. – Megegyeztünk! – köpött a tenyerébe Melitta. Kezet ráztak, de közben Szatürosz a kormányrúdra kulcsolva tartotta a karját. – Na tessék, most barázdát csináltál a farvizembe – panaszkodott az ifjú. Melitta felnevetett. – Te úgy teszel, mintha tengerész lennél, én meg úgy, mintha görög nő. Mikor hagyunk már fel ezzel a színleléssel? Szatürosz egy hosszú pillanatig elnézett a látóhatár felé.
– Emlékszem, régen azt hittem, te sokkal idősebb vagy, mint én – szólalt meg végül. – Most azt hiszem, lehet, hogy lehagytalak… egy időre. Én ugyanis megtanultam valamit az elmúlt évben, és aztán újra megtanultam, amikor megcsókoltam Amasztriszt. – Megcsókoltad Amasztriszt? Nem csak valami rabszolgalányt, aki felvette a ruháját? – hajolt előre Melitta. – Fahéjat rágott, mielőtt magához hívatott? – kérdezte Szatürosz. – Aha! – mosolyodott el talányosan Melitta. – Tehát megcsókoltad. Jó volt? – Csodálatos volt, Lita! – sóhajtott fel Szatürosz. – Pontosan erre gondolok. Nem olyan volt, mint amikor Phialét csókoltam meg. Phialétól felállt a farkam. Amasztrisz csókjától teljesen ellágyultam. Én. – Megőrülök! A testvéremben egy költő lakozik? Én meg itt maradtam ezzel a falkával? – intett körbe a fedélzeten lévő férfiakon. Aztán meglátta, hogy Péleusz közeledik, és közelebb hajolt. – Mondd hát, mit tanultál! – Mindig színlelünk. – Szatürosz a testvére szemébe nézett, olyan közelről, hogy látta a parányi pöttyöket a szembogarán, Melitta pedig látta a saját tükörképét a fivére szemében, és érezte a leheletét az arcán. – Én úgy teszek, mintha bátor lennék, amikor félek. Úgy teszek, mintha a szeretkezés érdekelne, pedig az érdekel, hogy lenyűgözzem a barátaimat, és úgy teszek, mintha vallásos lennék, amikor templomba megyek. Úgy teszek, mintha engedelmes lennék, amikor a hajót kormányzom. Melitta gyorsan a közeledő Péleusz felé pillantott, Szatürosz pedig megfogta a karját. – Figyelj, Melitta! Ezt minden ephébé tudja. Én azonban azt is tudom, hogy a színlelés valósággá válik. Melitta úgy nézett rá, mintha akkor látná életében először. – De… – Elfintorodott. – Szatürosz, miért nem tudsz mindig ilyen lenni? – Milyen? – ráncolta a homlokát Szatürosz. Melitta az ég felé emelte a kezét, mintha az istenekhez könyörögne. – A tengeren olyan… olyan bölcs vagy, mint Philoklész. Olyan visszafogott, mint Diodórosz. A szárazföldön meg gyakran… szóval mint a még nem teljesen férfi testvérem. – Köszönöm. – Egy pillanattal később vállat vont. – Nem tudom. A tengeren én parancsolok… legalábbis ezen az úton. Vezetni… az olyan, mint amikor álmodban rád öntenek egy korsó hideg vizet. És egyfolytában látom, hogy az emberek olyan dolgokat csinálnak, amikről tudom, hogy én is csinálni szoktam. Xeno dolgaiba beleremegek, és ez sokat segít… – Felnevetett, és Melitta vele együtt nevetett. – Ha tengerészek lennétek, lázadásra számítanék – szólalt meg Péleusz, és rámosolygott Melittára. – Megengeded, deszpoina, hogy bocsánatot kérjek, amiért faragatlanul viselkedtem veled, amikor a kalózok elől menekültünk? Melitta a legszebb mosolyát villantotta rá – rebegő pillákkal, egyik kezével hátravetve a haját. Ha „görög” nőként ezek a fegyverek állnak a rendelkezésére, akkor kíméletlenül használni fogja őket. – Faragatlan lettél volna, kormányos? Én úgy vélem, csak a kötelességed teljesítetted. – Lesuhant Péleusz mellett a fedélzetre, és elindult a főárboc felé, ahol Dorkasz várta a napellenző alatt. A háta mögül még hallotta Péleusz morgását, és elégedetten elmosolyodott. Nem ő választotta ezeket a fegyvereket, de legalább vágtak. Jóval elmúlt dél, és a tenger minden irányban kéken vette körül őket a látóhatárig. A nap nyugat felé kúszott az égen, és a maréknyi bárányfelhő inkább csak dísz volt, mintsem fenyegetés. – Nincs ennél félelmetesebb, legfeljebb egy vihar – morogta Kalosz. A tatban ült, menedéket keresve a szél elől. Előreszegezte a tekintetét, mintha nem akarná látni a hatalmas kék tálat, sem a
peremét, amin szárazföldnek még csak nyoma sem látszott semerre. – Úgy viselkedsz, akár egy gyerek! – mordult rá Péleusz. – Utálom, amikor nem látom a partot – felelte Kalosz. Felállt, nyújtózott egyet, mint egy hatalmas, ronda macska, és előrement, könnyedén lépkedve, ösztönösen kiegyensúlyozva a hajó imbolygását. – Én is utálom – mosolygott Szatüroszra Péleusz. – De épp ez tesz minket jobb tengerésszé, fiam, hogy átvágunk a nyílt tengeren. Úgy kell festened, mint aki ismeri az utat… mintha arannyal verték volna ki a vízen neked, csak neked. Szatürosznak eszébe jutott, mit mondott a testvérének. – Egyfolytában úgy teszek, mintha nem félnék – vallotta be. – Van erre egy szavunk, kölyök – csapott a vállára Péleusz. – Az, hogy bátorság. – Te tudod, hol vagyunk? – kérdezte Szatürosz. Péleusz körülnézett. – Nem – felelte. – De valahol Küprosztól nyugatra, ezer sztadion ide vagy oda. Az az alacsony felhőgomoly, ott az orr mellett, az reményteli. Látod? Szatürosz a nyakát nyújtogatva elnézett a fővitorla alatt. – Azt hiszem, látom. – Előremegyek, megnézem… de csak lassan, hogy ne legyen feltűnő. Barázda van a farvizedben, kölyök. – Péleusz előrement, közben az evezősökkel pörölt, akik délelőtt óta hozzá sem nyúltak az evezőikhez, és így a kormányos szerint csak holtteher voltak. Szatürosz nézte, ahogy távolodott, majd a testvére felé pillantott, közben Amasztriszra gondolt. Az járt a fejében, hogy Amasztrisz olyan, mint a lótusz virága, hosszú távon valószínűleg nem fog jót tenni neki. Mi van, ha veszélybe sodorta a bosszújukat? Azt, hogy saját királyságuk legyen? A lelki szemei előtt látta Ataeloszt – csak hogy egyvalakit néven nevezzen –, aki ott volt az anyja mellett, amikor meghalt. Megszökött, fellázadt a törzsével, és León támogatásával fáradhatatlanul arra biztatta a keleti asszagéták szövetségének maradékát, hogy forduljanak a szarmaták és Eumelész ellen. Aztán eszébe jutott Lükelész, aki minden nap felszólalt Herón ellen az olbiai népgyűlésben. Mi van, ha magára vonta Amasztrisz nagybátyjának a haragját? Vagy a Ptolemaioszét? Lenézett a farvizére. Nagyon bonyolult az élet, gondolta. Élvezte a kormányosságot. Élvezte az egyszerű, mégis soha véget nem érő feladatot – élvezte a felelősséget, és hogy megbíznak benne, és a kézzelfogható sikert minden nap végén. Ha jól kormányozta a hajót, befutott egy kikötőbe. Feladat elvégezve. A királyság sokkal rosszabbnak tűnt. A gondolatai elkalandoztak arra a pillanatra, amikor Amasztrisz a karjai közé csusszant, amikor szétnyitotta az ajkait, amikor előredugta a nyelvét… – Visszamegyünk Rodoszra, kölyök? – kérdezte Péleusz, és a nagy ívben elkanyarodó farvízre mutatott. – Ó… Jaj! – Szatürosz egy érezhető kanyarral fordította vissza a hajót a helyes irányba, és minden fej felé fordult a fedélzeten. Oktalan harag töltötte el, haragudott magára, haragudott Péleuszra, amiért egyfolytában próbára teszik. Mint most is. – Egy lány? – kérdezte Péleusz. – Igen – felelte Szatürosz halkan. – Ne ilyesmin járjon az eszed, amikor a kormánynál vagy. Egyébként másfél váltásnyi ideje állsz itt. Leváltalak. A kormányt átveszem! – Jól vagyok! – tiltakozott Szatürosz. – Nem, nem vagy jól. Navarkhosz, a kormányt átveszem! Ha megengeded – mondta Péleusz, hirtelen hivatalos hangnemre váltva. Szatürosz kihúzta magát, és az arcát égető szégyen ellenére sikerült a kormányos kezébe adni a rudat.
– A kormányt átadom. – A kormányt átvettem. Menj, feküdj le, és álmodj arról a lányról, fiam! Ne félj… megérdemled a pihenést. A barátságos szavak ellenére Szatürosz tudta, hogy hibát követett el… nagy hibát, amiért más verést kapott volna büntetésül. Némán odament a napellenző alá, és a legénység úgy állt félre előle, mintha megsebesült volna. A tengerészek nagyon érzékenyek voltak egymás hangulataira – kénytelenek voltak, hiszen összezárva éltek –, és Szatürosz látta már korábban, hogy milyen tapintatosan, szinte gyengéden bánnak azokkal a társaikkal, akik büntetést kapnak. Most őt is ugyanez a takaró vette körül, és gyűlölte magát, amiért cserbenhagyta őket. Lerogyott egy szalmazsákra a testvére mellé. – Ne mondj semmit! – kérte. Melitta felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit, és Szatürosznak hosszú, önváddal terhes percek után sikerült csak elaludnia. Leszállt az este – egy gyönyörű este. Szatürosz arra ébredt, hogy a feje a testvére ölében pihen, és az első csillag – Aphrodité – épp akkor kel föl a hajó korlátja fölött. – Nagyon fáradt voltál – mondta Melitta. – Hermészre! Órákig aludtam! – Szatürosz felpattant, és majdnem visszaesett; az egész teste sajgott, a szája kiszáradt, és fázott. Kürosz odament, a kezébe nyomott egy vizestömlőt. – Igyál – mondta. – Túl sokáig álltál a napon. A vén fattyú túl sokáig hagyott a kormány mellett. Neki már nincs bőre, ami megégne… csak irhája. Szatürosz szinte egy hajtásra megitta az összes vizet a tömlőből, a rossz ízű üledékkel együtt az aljáról – a víz, a gyanta és a kecskeszőr undorító keverékét is. Kiköpött a korlát fölött, és Kürosz felnevetett. – Igyál még, navarkhosz! Napszúrást kaptál, ez biztos. Fázol még? Szatürosz bűntudatosan bólintott. – Takarózz be! Éjszaka még jobban fogsz. Jó, hogy aludtál. És milyen kényelmes párnán – vetett a szeme sarkából egy pillantást Melittára. Szatürosz lemászott az evezősök mellett a húgytól és egyebektől bűzlő hajófenékbe, ahol tiszta vízzel teli amphorák álltak a nehezéknek felhordott homokban. Megfogta a felnyitottat, felcipelte a fenékből, megtöltötte a bőrvödröt, aztán az evezősmester tömlőjét – ezzel büntette magát. A vödörrel teletöltötte a fedélzeten álló hordót, hogy a többiek is tudjanak inni, aztán visszavitte a tömlőt az evezősmesternek. Csak azután állt a kormányos elé, hogy visszavitte az üres amphorát a bűzös fenékbe. – Hallom, napszúrást kaptál – fogadta Péleusz. – Igen, uram – felelte Szatürosz. – Ne szólíts uramnak, kölyök. Te vagy a navarkhosz. Túl sokáig hagytalak a kormánynál állni. Bolond vagyok. De te is úgy álltál itt, mint egy bolond, ahelyett hogy váltást kértél volna. – Vállat vont. – Túléled. Érzem a szárazföld szagát… te is érzed? Szatürosz vett egy nagy levegőt. – Nem, de látom a sirályokat. – Úgy van, és szárazföldi madarakat is látni fogunk, mielőtt lemegy a nap. Most jön a neheze… hol lehetünk Poszeidón folyékony síkságán, he? Ki kell kötnünk, amilyen hamar csak lehet… friss vízre van szükségünk, és egy helyre, ahol reggel főzhetünk. Ha a fiúknak még egyszer kükeónt kell szürcsölniük, fellázadnak és megölnek. – Bólintott, mintha egy harmadik személyhez beszélt volna.
– Akarod, hogy átvegyem a kormányt? – kérdezte Szatürosz. – Nem. Inkább menj az orrba, és figyeld a látóhatárt. Most már bármelyik pillanatban megláthatjuk a szárazföldet. Azonnal szólj. – Felmászhatok az árbocra is – ajánlkozott Szatürosz. Buzgott benne a vágy, hogy jóvátegye a hibáját. – Csak vész esetén! – nézett rá szigorúan Péleusz. – Az egész hajó megdől tőle. A kereskedőhajókon meg lehet csinálni, de a triremiszeken nem, érted? Az orrba! – Igenis! – Szatürosz előreszaladt, és miközben elment a testvére mellett, felkapta vastag thrák köpenyét. A legénység nagy része meztelen volt, de Szatürosz csontig átfagyva érezte magát – a nap utolsó sugarai mégis szinte perzselték, amikor kibukkant a fővitorla alól az orrban. Hátulról hallotta, hogy Péleusz megparancsolja Kürosznak, kezdjen rendet csinálni az evezősfedélzeteken, az egész nap kitartóan fújó szél ugyanis lassan szellővé lanyhult. Előttük a délután még alacsonyan szálló felhők felkúsztak az égre, és vöröses rózsaszín falat vontak a nap elé. Szatürosznak kétszer is félre kellett néznie, majd vissza, hogy biztos legyen a dolgában, aztán végigszaladt az evezősök közötti fedélzeten, és közben ledobta a köpenyét. – Föld! Egyenesen előttünk! Péleusz úgy fogadta a hírt, mintha egy pillanatig sem kételkedett volna abban, hogy odaérnek. Bólintott. – Készen állsz átvenni a kormányt, navarkhosz? – kérdezte. – A kormányt átveszem – fogta meg a rudat Szatürosz. – A kormányt átadom – lépett arrébb Péleusz, és rögtön el is indult az orr felé. Néhány pillanat múlva eltűnt a vitorla mögött. Kürosz és Kalosz odamentek a kormányosálláshoz. – Föld – biccentett oda nekik Szatürosz. A két férfi szemmel láthatólag megkönnyebbült. Kürosz visszafordult, de Kalosz megállt egy pillanatra. – Bocsásd meg, hogy annyira megijedtem – mondta. – Először álltál a kormánynál, és kint a nyílt tengeren… mind odaveszhettünk volna, tudod? – Aztán rácsapott Szatürosz meztelen hátára, amitől az ifjú összerezzent és barázdát csinált a farvízbe. – De véghezvitted! – mondta a csúnya kis ember, és visszament, hogy felkészüljön a főárboc leeresztésére. Míg Péleusz elöl őrködött, Melitta hátravitte Szatürosz köpenyét. Az ifjú hálásan felvette, sokkal inkább öregembernek érezve magát egy téli éjszakán, mint kellett volna. – Mindenki azt mondja, hogy napszúrást kaptam – panaszkodott. – Vörös vagy, mint a türoszi gyapjú – felelte a lány. – Figyelj a kormányra, Dorkasz beken egy kis olajjal. Végül Melitta és a szolgálója együtt kentek egy kis olívaolajat Szatüroszra, amitől rögtön jobban érezte magát – nem fázott annyira, és mintha a bőre sem fenyegetett volna azzal, hogy reggelre egyszerűen lehullik róla. – Köszönöm, testvér – mondta hálásan. – Szóval, ki is a felnőtt? – kérdezte Melitta. – Nekem volt annyi eszem, hogy árnyékba húzódjak. Péleusz próbára tett téged. – És elbuktam – felelte Szatürosz keserűen. – Hülye vagy – nézett rá szeretettel Melitta. Együtt érző csendben állt a fivére mellett, míg Péleusz vissza nem tért, aztán elment. – Akkamasz sziklája épp az orrunk előtt van – közölte Péleusz, amikor kilépett a fővitorla alól. – Lehet, hogy úgy kóvályogtál a tengeren, mint egy újszülött bárány, de Poszeidón fia vagy, kölyök. Pont ott vagyunk, ahol lennünk kell… olyannyira, hogy megkerüljük a hegyfokot, és holnap
mellettünk lesz az északi part és a hátunkból fog fújni a nyugati szél. – Megfordult, és felemelt hangon a tengerészekhez meg az evezősökhöz szólt: – Tökéletes érkezés. Harminc sztadion könnyű evezés, és meglátjuk Likkia fehér partját. Az evezősök halkan örvendezve leültek a padjaikra. Mielőtt a hold teljes fénnyel felderengett volna, már el is fordították a hajó orrát a parttól, hogy a hullámok oldalról érjék a hosszú hajótestet, aztán az evezősök visszafelé kezdtek evezni, és a Lótusz felhátrált a fövenyre, míg csak a tat meg nem csókolta a ragyogó homokot. Biztonságba értek. Szatürosz másnap sokáig aludt, és eltakarta az arcát a nap elől, amikor elindultak. Dorkasz kétszer is bekente aznap, miközben a nyugati szél sebesen röpítette őket Küprosz északi partja mellett. Péleusz megmutogatta neki a hegyfokokat, félszigeteket és a legjobb kikötőhelyeket, ahol vám fizetése nélkül partra lehetett tenni egy-egy rézszállítmányt, és ahol olcsó volt az étel. Éjszakára Ouranniában álltak meg, pihent legénységgel, és Péleusz húst vett nekik a faluban. Az evezősök nagy lakomát csaptak. – Holnap átvágunk Libanon partjaihoz – mondta a kormányos. – Arrafelé nyüzsögnek a kalózok, és lehetséges, hogy a Félszemű flottájának előőrsébe is belebotlunk. Azt akarom, hogy a fiúk a legjobb formájukban legyenek. Te is azt akarod. – Egy hajót sem láttam ma – felelte Szatürosz. – Egész délután aludtál, fiam. És örülök neki. A napszúrást nem könnyű kiheverni. De nem láttad a három nagy, megrakott föníciait nyugatra tartani. Kísérettel. Szatürosz elgondolkodott. – Tehát aki üldöz minket… – Hamarosan hírt kap rólunk. Így van. És a rodoszi hadihajó nem volt ott a makariai támaszpontja előtt. Ami nem jó hír. – Péleusz megdörzsölte az orrát. – Félig üres tengeren járunk… de a jobbik fele hiányzik. – Vállat vont. – Mindenesetre megint nagyot alszunk, és az utolsó nyugati széllel átkelünk Ázsia partjaihoz. Ott majd megváltozik a széljárás – vakarta meg az állát.
18. Szatürosz reggel úgy érezte, túl van a napszúrás nehezén. Miközben kifutottak Ourannia partjáról, átvette a kormányt és visszafordította a hajó orrát kelet felé, szembe a felkelő nappal. Kürosz adott neki egy széles karimájú szalmakalapot, amilyet a lovas katonák viseltek. – Végül is a hippeisz tagja vagy – ugratta. – Egy lány árulta őket a parton. – Kifizetem – mosolyodott el Szatürosz. – Nézd csak, zsinórja is van, nem fogja elfújni a szél – folytatta Kürosz. – Nem, kölyök, ez az evezősök ajándéka. A szerencse az szerencse. Végig ügyetlenkedtél azzal a kormányevezővel, de a végén úgy tettél rá minket Akkamasz sziklájára, ahogy egy pireuszi szajha rácsusszan egy tengerész farkára. – Kürosz elmosolyodott. A háta mögött Kalosz vigyorgott. – A fiúk szerint szerencsés vagy, navarkhosz. – És a napszúrással megfizetted az árát – tette hozzá Kalosz. Rámutatott a kalapra, aminek a csúcsára egy parányi, háromágú ezüstszigonyt tűztek. – Annak a… zarándokjelvénynek az árát a fedélzeti legénység dobta össze – mosolygott. – Hogy meg is maradjon a szerencséd. Szatürosz feltette a kalapot, és viselte is egész nap. – Min mosolyogsz? – kérdezte Melitta, amikor hátrament hozzá. – Azon, hogy milyen okosak az emberek, még akkor is, mikor hétköznapinak, lassúnak vagy egyenesen ostobának tűnnek. – Vállat vont. – Néha nem tudom, sikerül-e bárkit is becsapnom. Melitta bólintott, és megállt a fivére mellett. Száz szempár nézte, miközben a sztadionok sorra elsiklottak a hajógerinc alatt. A nap kezdett lenyugodni, és Péleusz bejelentette, hogy Hüdatosz Potimaitól húsz sztadionra északra fognak kikötni, Szíria északi partvidékén. Az est leszálltával evezve haladtak a part mentén, míg Péleusz és Kürosz egyaránt jónak nem látott egy öblöt, és a holdfénynél kötöttek ki, de előbb csónakon előreküldték a tengerészgyalogosokat meg néhány tengerészt, hogy derítsék fel a partot és a mögötte emelkedő dombot. A Lótusz az ő jelzésükre várt. Szatürosz korábban már átesett a tengerészgyalogosok kiképzésén, és gyakorolta az ellenséges parton való táborozást is, de a valóságban még soha nem próbálta, és érezte, hogy hevesen ver a szíve, miközben a társai fehér nemezvértjét nézte a holdfényben. Melitta némán felhúrozta az íját. Mind feszülten álltak. A horgonykötél megfeszült, a legfelső evezősor néha húzott egyet, hogy mozdulatlanul tartsa a hajót, orral a nyílt tenger felé, ha esetleg menekülni kell. A korlát mellett végig őrszemek álltak, és egy tengerész még az árbocra is felmászott, onnan figyelte a holdfényben fürdő tengert, amely fölött még mindig lazacrózsaszín volt az ég. Hosszú füttyszó hallatszott a part felől. Péleusznak csak bólintania kellett – Szatürosz egyedül is ki tudott kötni. – Evezőket készenlétbe! Parancsra húzzatok visszafelé! Mindenki kapaszkodjon. A Lótusz hátrasiklott, a tatja kifutott a partra, majd az evezősök gyorsan kiugráltak oldalt, egyszerre könnyítve a hajón és húzva feljebb a korlátról lelógatott köteleknél fogva, míg csak Szatürosz el nem kiáltotta, hogy „Megállj, kikötni!”, és rá nem nézett Péleuszra. – Nem rossz – jegyezte meg a rodoszi. Aztán nagyon halkan hozzátette: – Valami baj van. Szatürosz eddig azt hitte, csak neki szorítja össze a torkát a félelem. – Igen – bólintott. Kihúzta magát, és az érzékszerveire összpontosított. – Valami bűzlik – mondta hirtelen támadt felismeréssel. Ránézett Péleuszra a holdvilágnál. – A szag! – Halál – felelte Péleusz, és odalépett a korláthoz. – Karposz! Küldj egy felderítőt északra! Érzed ezt a szagot? Valami meghalt.
– Mind érezzük, Péleusz! – kiáltott vissza Karposz, és két tengerészgyalogossal a sarkában futásnak eredt. Az íjászok dél felé indultak. Tüzeket gyújtottak és vacsorát főztek – az üstökben sűrű ragu rotyogott az előző napi bárányból. Egy óra múlva mindenki a köpenyébe burkolózott, a tengerészgyalogosok középen, az öböl két végében tornyokként emelkedő szirtekre pedig megkettőzött őrséget állítottak. A Kutyacsillag már magasan járt, amikor Szatürosz arra ébredt, hogy Karposz Péleusz mellett kuporog a homokban. Kibontakozott a köpenyéből, és melléjük térdelt. – A többieknek nem kell hallaniuk, kölyök. Gyerünk, Karposz… mondd el, mit láttál. – Hajókat. Harcot. – Karposz megrázta a fejét. – A szél becsapott minket. A következő öböl délre tele van hullákkal, és van ott egy felborult hajó is. Egy rodoszi hadihajó. A közepén öklelték fel, de előbb kivégzett egy makedón triremiszt. Három-négyszáz halott. – Karposz lehuppant a homokba. – A szarba! – szaladt ki Szatürosz száján. Péleusz megdörzsölte az állát. – Aludj, amíg tudsz. Tehát az öreg Pantherosz nem olyan bolond, mint hittem. A Félszemű flottájának egy része itt van, ezeknél a partoknál… és megtámadták a rodoszit, hogy ezt titokban tartsák. – Napkeltekor indulnunk kell – mondta Szatürosz. – Így igaz, kölyök – hajtotta vissza a fejét a köpenyére Péleusz. – Úgyhogy aludj, amíg lehet. – Miért nem indulunk most? – állt fel Karposz. Péleusz hallgatott, úgyhogy Szatüroszra hárult a válaszadás. – Mi van, ha harcolnunk kell? – kérdezte. – Az evezősöknek pihenniük kell. Karposz bólintott. – Én nem fogok aludni… Így belebotlani abba a mészárszékbe a sötétben… basszák meg! – Elfordult. – Láttál már csatateret sötétben, kölyök? – Igen, láttam – bólintott Szatürosz. – Nem irigyellek érte – felelte Karposz, azzal lefeküdt, magára húzta a khlamüszét, és úgy tett, mint aki alszik. Szatürosz arra ébredt, hogy Kürosz a leégéstől még mindig érzékeny vállát lapogatja. Sötét volt, mint a Tartaroszban, és az evezősmester talpra rángatta. – Veled kell kifutnunk – közölte. – Péleusz felmászik a hegyfokra. Szatürosz ivott egy kis forralt bort, evett egy kis kását, majd odaállt a kormányhoz, és a hajó besiklott az öböl vizébe. Melitta az orrban állt, vállán vastag köpennyel, és Szatürosz elég jól ismerte, hogy tudja, a köpeny alatt nem khitón van rajta, hanem vért. A hajnal első fényében hallotta, miről beszélnek a tengerészek – hogy az őrszemek láttak egy hajórajt elhaladni a sötétben, és a következő hegyfoknál tüzek égtek. A tat nem ért homokot – Szatürosz érezte a változást a hajó súlyeloszlásában. – Tengerre! – kiáltotta, és az utolsó evezősök meg tengerészek is felkapaszkodtak a hajó oldalán. Néhányuknak szinte már úszniuk kellett, de a legfelső fedélzet evezősei egy helyben tartották nekik a hajót. – Minden evezőt ki! – kiáltotta Szatürosz. – Utazósebesség! Mindenki húzzon! – Odaintett az evezősmesternek, ahogy Péleusztól látta, és az kántálni kezdett. Annyi idő alatt szakadtak el a parttól, amennyi alatt egy sirály leírt egy kört felettük. A könnyű csónak tucatnyi evezőcsapás után elvált a hegyfok lábától, és amint kiértek a hullámverésből, Szatürosz megállította az evezősöket, azok pedig behúzták, majd középen keresztezték az evezőket. A csónak közben melléjük siklott, Péleusz felmászott a hajó oldalán, Kalosz
hátraevezett a tathoz, odakötötte, majd visszaúszott a hajó oldalához és felevickélt. Péleusz meztelen volt, reszketve lépett a kormányosállásba, és Szatürosz odaadta neki thrák köpenyét. – Köszönöm, kölyök – biccentett a kormányos. Megrázta a fejét és leeresztette a hangját. – Igyekeznünk kell. A szél északról fúj. Addig vitorlával megyünk, míg meg nem kell kerülnünk a nagy földnyelveket. Valahol a part mentén nagy hajóhad állomásozik… Arisztion Rózsája kemény dió volt, és nem állt volna le harcolni, ha nem esik csapdába. – Ismét megrázta a fejét. – Meg vagyok rendülve, fiam. Rodoszon azt szoktuk mondani, gyorsabbak vagyunk mindennél, amit nem tudunk legyőzni, és legyőzünk mindent, ami elől nem tudunk meglépni. A Rózsa mégis felfordult abban az öbölben… nemsokára te is látni fogod… az ifjú Arisztionból pedig a halak lakmároznak. – Mikor történt? – Két, talán három napja. A holttestek már felemelkedtek a víz színére. Mit keres a Félszemű ezen a parton? – tűnődött a homlokát ráncolva Péleusz. – Azt hittem, Kasszandrosz ellen vonul. Szatürosz vállat vont. – Talán ezt akarta elhitetni velünk. Lehet, hogy Sztratoklész is ezt akarta elhitetni Ptolemaiosszal. – Komor gondolat, kölyök. Ha így van… nos, akkor talán Egyiptom ellen fordult. Lehet, hogy már ott is van. – Én is emiatt aggódtam az éjjel – bólintott Szatürosz. – És más dolgok miatt is. – Sokat aggódsz, az már biztos. Egy kormányosnál nem hátrány. Azzal a különbséggel, hogy a te kormányrudad egy jogar lesz, igaz, kölyök? Neked ez csak egy kaland, mi? Timaiosz elmondta, ki vagy. Persze sejtettem én mindvégig. Mindegy, akár kormányos is lehet belőled – mondta Péleusz bánatosan. – Nos… köszönöm. – Talán néhány év múlva – tette hozzá az öreg, és vidáman felszikrázott a szeme. Kora délután felragyogtak Laodikea partjai a napsütésben, a szél süvöltő erősségűre dagadt, majd kellemesre csillapodott, de a felhőket nem oszlatta el az égen. Felbukkant előttük egy athéni gabonakereskedő. A vitorlái ernyedten lógtak, alig vánszorgott a vízen. Hatalmas hajó volt, feltehetően színültig megrakva, és dél felé tartott a part mentén. – Álljunk mellé! – parancsolta Péleusz. Mindössze ennyit mondott, az evezősmester és a vitorlamester elvégezte a többit. A kereskedőhajónak szél kellett volna, hogy elmeneküljön, de a szél most nem segítette. Péleusz a tengerészgyalogosokkal átevezett az athéni hajóra, Szatürosz és az íjászok pedig a hullámokon emelkedve és süllyedve, tűkön ülve vártak. Aztán a csónak visszatért, a tengerészgyalogosok a fejüket rázták, végül pedig Péleusz is felmászott a hajó oldalán. A khitónja teljesen elázott az átkelésben. – Gabona Demetriosznak – közölte, a fejét csóválva. – A flottájának. Azt hitték, rodosziak vagyunk. Megadták magukat. Megmondtam nekik, hogy ne legyenek ostobák… nem állunk háborúban. – Vállat vont. – Azt a szörnyeteget nem tudnánk elvontatni. Szeretném elengedni. – Értem – meredt a hatalmas hajó föléjük tornyosuló oldalára Szatürosz. – Nem fog elárulni minket? – Csak annyit fog mondani, hogy találkozott egy baráti kereskedőhajóval. És rengeteg hírt hozott. – Péleusz kibújt a khitónjából, elővett egy másikat a bőrzsákjából, amit a kormányosállás alatt tartott. Szatürosz megvárta, míg átöltözik, akárcsak Kürosz és Karposz. A tengerészgyalogosok parancsnoka kicsatolta a vértjét, hogy befújjon alá a szél, attikai sisakját pedig hátratolta a fején. – Demetriosz, a Félszemű arany fia kétszáz hadihajóval várakozik a part mellett, tőlünk délre.
Megkapta apja seregének a felét, amely most kelet felé, Nabateába tart. – Péleusz bólintott a beálló csendben. – Pénzért mennek. Meg akarja sarcolni a nabateoszokat, hogy az ő aranyukból fizesse a Kasszandrosz elleni nyugati hadjárat költségeit. Értitek? Szatürosz türelmesen várt – nem könnyű feladat egy tizenhat évesnek, de hagyta, hogy előbb a felnőttek szóljanak. Ha ő esetleg tévedne. – Akkor végeztünk – állapította meg Karposz. – Fussunk ki a tengerre, és holnap délután már a Küriosz-öbölben lehetünk. Megkeressük azt a rodoszi hajót, és jelentést teszünk neki. – Összecsapta a két kezét, majd a látóhatár felé intett. – Aztán irány haza. – Karposz, barátom, látszik, hogy nem rodoszi vagy – rázta meg a fejét Kürosz. – Nincs az a rodoszi navarkhosz, aki beérné ennyivel. Látnunk kell azt a flottát. – Én is attól tartok, Karposz – bólintott Péleusz. – Akkor nézzük meg – vont vállat Karposz. – Nem a Kasszandrosz elleni háborúhoz kell nekik a pénz – lépett előre Szatürosz. A három felnőtt feléje fordult. – Az egész csak álca. Figyeljetek… én ebben nőttem fel. Sztratoklész eljött Alexandriába, hogy elvigye Ptolemaiosz katonáit. Most egy sereg vonul Nabataea felé, és a Félszemű teljes flottája kétnapi távolságra van Egyiptomtól. A célpont Egyiptom. Kasszandrosz megegyezett a Félszeművel. – Szatürosz végigmérte társait, és rájött, hogy a meggyőzés hevében belecsapott az öklével a tenyerébe. – Nem mondom, hogy hiszek neked, kölyök – dörzsölte meg az állát Péleusz –, de azt sem, hogy nem. Lehet, hogy így van… ám így csak még nagyobb a veszély, ha esetleg tévedünk. Karposz összepréselte az ajkát, aztán köpött egyet. – Lehet, hogy nem vagyok rodoszi, de annyit mondhatok, hogy foglyot kellene ejtenünk. Egy jó foglyot… aki tudja, mi folyik itt. – És mit javasolsz, honnan szerezzünk? – billentette félre a fejét Péleusz. Karposz a kereskedőhajó felé pillantott. A gyenge szélben az athéni alig egy kötélhossznyira távolodott el tőlük. – A szavamat adtam – morogta Péleusz. – Nem vagyunk kalózok – szólt közbe Szatürosz –, és nem rosszabb a helyzet, mint reggel volt. Tovább megyünk a part mentén. Ha tudunk foglyot ejteni, jó. Egyébként amint meglátjuk a flottát, küprosz felé fordulunk. Aztán a nyílt tengeren egyenesen Alexandriába. Örömmel segítek Rodosznak… azonban erről Ptolemaiosznak is értesülnie kell. – Azt hiszem… – kezdte Péleusz. Szatürosz barátságosan bólintott, és felemelt kézzel elhallgattatta az idős kormányost. – Örömmel meghallgatom a tanácsod, kormányos. Négyszemközt. Péleusz sértetten nézett rá, de csak egy pillanatig. Komoran elmosolyodott. – Hát… igaz, ami igaz, te vagy a navarkhosz. Mintha csak a döntésüket akarná támogatni, erőre kapott a szél is – előbb két erős lökéssel, amik megbillentették a hajót, majd hosszan, erősen fújva észak felől. Az athéni azonnal felgyorsult, hiszen nagyobb árbocai és erősebb törzse volt. Az Arany Lótusznak meg kellett kurtítania a vitorláját és eveznie kellett, hogy tartani tudja az irányt, és a kereskedőhajó egy óra múlva eltűnt a látóhatáron. – Vihar közeleg – állapította meg Péleusz, a kormányrudat fogva. – És változik a szélirány. Mintegy a szavait igazolandó, a vitorlák félóra múlva ismét ernyedten lógtak. Szatürosz alig bírt ébren maradni. Próbálta eldönteni, meddig vitorlázhat az ellenséges partok előtt, mielőtt vissza kell fordulnia északra vagy ki a nyílt tengerre, hogy utána keressen egy biztonságos kikötőt éjszakára. Késő délután a libanoni partvidék Türosztól északra eső szakaszára értek – és egyetlen hajóval sem találkoztak, mintha az istenek tisztára söpörték volna a tengert. Vitorlával haladtak, az evezősmester a
napellenző alatt pihent, s a víz éppen csak annyira volt mély, hogy a kormányevező neki tudott feszülni. Péleusz szinte egyfolytában káromkodott. Minden hegyfok, minden öböl, amely előtt úgy haladtak el, hogy nem láttak egyetlen kereskedőhajót vagy akár halászcsónakot sem, újabb dühkitörést hozott. – Amint elhagyjuk Laodikeát – mondta Szatürosz, amikor végül döntésre kényszerítette magát –, nyugatra fordulunk, a nyílt tenger felé. – Mi a baj? – kérdezte Melitta. Friss kenyeret és kecskesajtot ettek. – Minél tovább nem látunk semmit, annál rosszabb a helyzet – magyarázta Szatürosz. – Minél üresebb a tenger, annál nagyobb flotta haladt el erre. És minél tovább így marad, annál régebb óta van itt, és nekünk az is rosszat jelent. – Elnézett a tenger felé. – Ha találkozunk egy hajóval, amit el tudunk fogni, szerzünk egy foglyot, aztán eltűnünk. Érted? Nem akarjuk a Félszemű flottáját megtalálni, csak hallani akarunk róla. Melitta bólintott. Szemmel láthatólag nem helyeselte teljes mértékben a tervet, inkább vágyott volna egy kis izgalomra. – Melitta, figyelj rám! Lehet, hogy Alexandriát már elzárták a tenger felől… az is lehet, hogy már ostromolják. Lehet, hogy csata is volt. Érted? Ennyire rossz a helyzet. – Szatürosz megrázta a fejét. – Akkor miért nem megyünk vissza segíteni? Miért nem szólunk, hogy mi történik? – kérdezte a lány. – Mert nem tudjuk – felelte Szatürosz. – Csak találgatunk. Amíg nem láttuk a több száz triremiszt, vagy nem találtunk valakit, aki látta, addig csak ijesztgetjük magunkat. Melitta a vizet nézve bólintott. – Régen anya is így mesélt a felderítésről – bökte ki. – Figyeltem – felelte Szatürosz. A Laodikea-hegyfokot nézte, amely mögött több száz sztadion hosszan terült el a nagy öböl, de azt csak félóra múlva pillanthatta meg, és egyre sötétedett, ahogy a délután átfordult az aranyszínű estébe. Vihar esetén el kellett távolodnia a parttól, vagy még jobb lett volna, ha ki tud kötni. Megdörzsölte az állát, észre sem véve, hogy Péleusz mozdulatát utánozza. A szél szinte teljesen elállt. Eljött az evezés ideje. – Hajók! Hajók a láthatáron! – jött a kiáltás az árbocról, amelyen petyhüdten csüngött a fővitorla. Szatürosz felriadt – csak most jött rá, hogy elbóbiskolt. Előrenézett, majd nyugatra, és meglátott egyet a látóhatáron – aztán még egyet. Megbökte Péleuszt, és mutatta az irányt. Péleusz felmordult. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de akkor az orrban álló őrszem felvisított, mint aki fuldoklik. – Poszeidón! Az öböl tele van hajókkal! – kiáltotta. Péleusz fogta a kormányrudat, így Szatürosz rohant előre, el a köpenyébe burkolózott testvére mellett, hogy megnézze. Amikor odaért, nem várta meg a kormányosa tanácsát. – Kalosz, főárbocot le! Harcra felkészülni! Visszarohant a tatba. – Egy flotta. Az egész öblöt elfoglalja. Két perc, és te is meglátod. Péleusz bólintott. – Nézz nyugatra! – mondta. A két vonás nyugaton kezdett alakot ölteni – egy súlyos triremiszt és egy könnyebb alakját. – Árész és Aphrodité! – káromkodta el magát Szatürosz. Ekkor észak felől egy heves széllökés érkezett, aztán le is csillapodott. – Jó, hogy leszereltetted a főárbocot – folytatta Péleusz –, mert az északi szél hamarosan délire fordul, és aztán harcolnunk kell. Legalábbis addig, míg a makedón hajók észre nem vesznek minket,
mert utána mind haleleség leszünk. – Közelebb hajolt. – Ne hagyd, hogy a húgod fogságba essen, kölyök. Tedd meg a saját kezeddel, ha kell. Szatürosz nyelt egy nagyot, de a tekintete az aranyszínű homokra kihúzott hajók százaira szegeződött. Egyik sem mozdult. Péleusz megrázta a fejét. – Engedelmeddel, Szatürosz, az alsó evezősort bevonatom, és csak a felsővel haladok tovább, míg a kalózok a nyomunkba nem érnek. Szatürosz bólintott. – Nézd csak, ki fut ki az öbölből – mutatott előre a nagy athéni kereskedőhajóra, amely kifelé evickélt az öböl mély vizéből, úgy tizenöt sztadionnal előttük. – Nekünk nem sokat számít, fiam – felelte Péleusz. – Laodikeának van kikötője? – kérdezte Szatürosz. – Csak a szabad part – válaszolta Péleusz. – Ha könnyíteni akarunk a hajón, most érdemes. Recsegés és csattanás hallatszott – Szatürosz már megtanulta félni ezt a hangot –, ahogy a kalózok elsütötték a hajítógépet. Azonban nagyon messze voltak még, és a változó irányú szél épp keresztbe fújt előttük, így még csak nem is látták a lövedéket. Két sztadiont eveztek. Közben Péleusz megpróbálta a lehető legközelebb vinni őket a hegyfokhoz – kissé megkésve akart észrevétlen maradni a parton állomásozó makedónok előtt. Szatürosz bólintott. – Egyenesen át az öblön – állapította meg. – Ha nem tesznek időben vízre egy hajót, akkor megmenekültünk. Leginkább azért mondta ezt, hogy lelket öntsön a hallótávolságon belül álló tengerészekbe. A változó irányú szél a súlyosabb, mélyebb merülésű föníciai gályának kedvezett, és az lassan maga mögött hagyta könnyebb társát. A második lövedék mintha magának Zeusznak a kezéből repült volna ki, és eltalálta a tatgerincet. A becsapódást az egész hajón érezni lehetett. – Poszeidón, elsüllyedünk! – kiáltotta rémülten az evezősmester. Péleusz olyan erősen ütötte meg, hogy összegörnyedt fájdalmában. – Ostoba seggfej! – förmedt rá. – Száz ilyen lándzsa sem árthat nekünk, amíg a hajótestet találják el. Csak az evezősökkel tudnak végezni! – Felkapott egy fejszét, az egyik lábával átlépett a tatkorláton, és kiszabadította a lándzsát. – Szép darab bronz – mondta. – Szóval, kidobjuk a rakományt? – Szerinted olvasták a kalózok Thukükidészt? – kérdezte Szatürosz, tekintetét az athéni hajóra szegezve. – Meglepne, ha egy ember akadna azon a két hajón, aki tud olvasni, kölyök – felelte Péleusz. – Mit forgatsz a fejedben? – Te olvastad Thukükidészt? – faggatta Szatürosz. – Nem mondhatnám – rázta meg a fejét Péleusz. – Mit csinált? Szatürosz érezte, hogy a félelemtől felkavarodik a gyomra, de mosolyt erőltetett az arcára. – Van egy ötletem – bökte ki. A parton nyüzsögtek a makedónok, és Szatürosz látta, hogy tucatnyi triremisz mögött felsorakoznak az evezősök – s ami még rosszabb, egy kvinkveremisz mögött is. Ez volt a legnagyobb hadihajó a parton. Szatürosz imádkozni kezdett Héraklészhez. Hősök istene, rebegte némán, most ujjat húzok a végzettel. Kérlek, állj mellém!
Az athéni kereskedők is figyeltek, hajójuk magas tatjára állva. Néhány tengerészük már partra szállt, mások a fedélzeten heverészve kiáltoztak, mintha csak valami versenyt néztek volna. Szatürosz azt vette ki a kiáltásaikból, hogy szerintük közel volt a vég. A Lótusz a tengerbe szórta kevéske rakományát, és fel is gyorsult, de maga a rakomány felhordása és kidobása is időt vett igénybe és embereket vont el az evezéstől, így nem tudta tartani a sebességét. A Lótusz imbolyogni kezdett, az evezősei nyilván kimerültek és rosszul képzettek voltak – vagy odalett a moráljuk. A kalózok biztosak lehettek a győzelemben, és megkettőzték erőfeszítéseiket. Az Árész-gépezetükből sorra repültek ki a szarissza nagyságú lándzsák, amelyek közül kettő el is találta a menekülő Lótusz tatját. Szatürosz a félfedélzeten állt a tengerészekkel, a kormányt Péleusz fogta. – Azt akarom, hogy egyetlen lendülettel dőljön ki – ismételte el harmadszor is, mert a tengerészek makacs népség tudtak lenni. – Hogy úgy nézzen ki, mintha az orrárboc kidőlt volna. Meg tudjátok csinálni? A testvére mögötte állt, és próbálta magára vonni a figyelmét. Szatürosz nem vett róla tudomást. – Biztosan – felelte egy egyiptomi tengerész, erős akcentussal. – Mintha kitört volna, he? – Pontosan – bólintott Szatürosz. Hátranézett, elmormolt egy gyors imát Poszeidónhoz, és igyekezett rezzenetlen maradni, amikor a következő lándzsa négy ujj mélyen belefúródott a tatba. Előrepillantott, felmérve a távolságot, aztán vissza hátra. – A következőnél. Meg tudjátok csinálni? A tengerészek közönyösen vonogatták a vállukat, és Szatürosz nem tudta, hogy sírva fakadjon vagy üvöltözzön velük. Tőlük jobbra a hatalmas, magas oldalú, égbe nyúló árbocú athéni hajó magányosan állt az öböl mély vizének közepén, fél sztadionra a parttól. Még teljesen megrakodva is annyira a víz fölé emelkedett az oldala, hogy elakarta a part háromnegyed részét. Most, hogy kiadta a parancsait, hirtelen az egész ötlet őrültségnek tűnt. A torka úgy elszorult, hogy nem tudott volna megszólalni. Aztán megérezte a nedves oroszlánbőr szagát, és hirtelen úgy érezte, mintha ambroszia töltené ki a belsőjét. – Mi a fenét művelsz, testvér? – kérdezte Melitta. Péleusz az orrba parancsolta az íjászokat és a tengerészgyalogosokat, ami ellentmondani látszott a józan észnek, hiszen így majdnem egy nyíllövésnyi távolságra kerültek a tattól. – Hadd lőjek néhányat! – kérte Melitta. – Hátha eltalálom annak a gépezetnek a kezelőit! – A kezében tartotta az íját. – Úgy lesz, Lita – felelte Szatürosz. – Harcolni fogunk, ahogy vágytál rá. – Nem tudott haragudni a testvérére, és gyorsan megölelte. – Ölts vértet, aztán menj az íjászokhoz! Péleusz szúrós szemmel nézett rá. Szatürosz vállat vont. – Majd meglátod, hogy bánik az íjjal – mondta bocsánatkérően. Melitta hevesen viszonozta az ölelést. – Ne hagyd, hogy elfogjanak! – mondta. – Te sem – felelte a fivére, aztán látta, hogy az ellenséges hajó orrában felhúzzák a gépezetet a tengerészek. Melitta leugrott a félfedélzetről az orrba. – Felkészülni! – kiáltotta Szatürosz. Az idegessége elmúlt… nagyjából. Az elméje egy másik része azt súgta, még van annyi előnyük, hogy kikössenek, elhagyják a hajót és megadják magukat a makedónoknak. El nem tudta képzelni, hogy az Arany Lótusz nélkül térjen vissza a nagybátyjához. Ez is gyávaság lett volna? – Most! – kiáltotta Péleusz. – Mindenki a fedélzeten, a bal korláthoz! Gyerünk, kurvák!
Péleusz parancsára a fedélzeten mindenki a bal oldali korláthoz ugrott, élesen balra döntve ezzel a hajót. Alig egy sztadionnal mögöttük elsütötték a hajítógépet, a magasra célzott lövedék fejmagasságban végigsüvített a fedélzet fölött. Az evezősmester azonnal meghalt, a feje szétrobbant, akár egy túlérett dinnye, az agyveleje beterítette a félfedélzet evezőseit. Az egyik szeme Szatürosz arcán csattant, majd a lába elé hullott. Szatürosz rémülten felnyüszített és hátratántorodott. Az orrárboc eldőlt, és a vitorla súlyos vászna beterítette a fedélzetet. Szatürosz is alá került, mintha csak szemfedőt borítottak volna rá, és a hajó vadul elkanyarodott, a tatja kilengett bal felé, az orra pedig ide-oda rángott, mintha a kormányos elvesztette volna felette az uralmát. Szatürosz belemarkolt a vászonba, és kétségbeesetten próbált kikecmeregni alóla. Valaki felsikoltott, aztán kiszabadult a vitorla alól. Beértek az athéni gálya mögé, és most az teljesen eltakarta őket a kalózok elől, miközben a Lótusz tovább fordult. A legénység a korlátba kapaszkodva lógott a hajó bal oldalán, az evezősök pedig Péleusz parancsait követve húztak vagy fékeztek, mivel az evezősmesterük fejetlen hullaként hevert, és a vére egyre növekvő foltot festett az orrvitorlára. – Bal oldal, húzd! Jobb oldal, tartsd! Félfedélzet, teljes sebesség! – kiáltotta Péleusz, és Szatürosz a vitorla alól előmászva felugrott a kormányosállásba. – Vedd át a kormányt, fiú! – utasította Péleusz. – A te terved! – Te hova mégy? – kérdezte Szatürosz. Látta, hogy az orrban a testvére az íjhúrra fektet egy nyílvesszőt. A tenyere rácsattant a kormányrúdra. – A kormányt átvettem! – mondta gondolkodás nélkül. – A kormányt átadtam – felelte Péleusz, és elvigyorodott. – Kell egy evezősmester. – Átugrott a hajó közepén lévő emelvényre. – Mindenki húzzon! – kiáltotta, mielőtt felért volna a félfedélzetre. – Öklelősebesség! – harsant aztán teljes erőből a hangja. Szatürosz még a leghősiesebb álmaiban sem merte elképzelni, hogy csatában kormányoz egy hajót. Ez volt az a művészet, amiért a legnagyobb fizetséget kapták a kormányosok. – Egyenesen közéjük, kölyök! – üvöltötte Péleusz. – Ne udvariaskodj… neki az evezőiknek, és kész! Ez még Szatürosz félelemtől eltompult agyáig is eljutott. Letarolni az evezőiket. Vett egy nagy levegőt, mélyen beszívta és lassan kifújta. Vetett egy pillantást a farvizére, és lecsillapodott. Az athéni hajót megkerülve megfordultak, közben végig takarásban voltak a két kalózhajó előtt. Kibukkant az orruk az athéni mögül. A hatalmas hajótestet fedezékként használva a Lótusz a sebességéből szinte semmit sem vesztve megfordult, és most az összes evezőse azzal a fegyelemmel és erővel húzott, amiért León megfizette őket. Akképp szökkentek elő a kereskedőhajó tatja mögül, mint az Árész-gépek egyik lövedéke. A két kalóz egymás mellett száguldott prédájuk vélt nyomában. Az utolsó lövés látszólagos sikere elbizakodottá tette őket – egy irányíthatatlanul vergődő, megdőlt, összevissza evező hajó senkire sem jelentett veszélyt. Ám a helyzet két szívdobbanásnyi idő alatt megfordult, és a nagy hemitrierész alig egy sztadionra, velük szemben bukkant elő a hatalmas kereskedőhajó tatja mögül. Mivel egymás felé haladtak, rohamosan fogyott közöttük a távolság. – Evezőket be! – üvöltötte Péleusz, és az összes evezős berántotta a hajóra az evezőit. Egymásnak ütköztek, többen megsérültek, de tudták, hogy az evezőket menteni kell a közelgő ütközés elől. Sokszor gyakorolták ezt. A tizennyolc láb hosszú rudak végül megállapodtak, végükkel a szemközti evezősor ülésein. Szatürosz kihúzta magát, az arcára őrült vigyor fagyott, az orrát betöltötte a nedves oroszlánbőr szaga, és ahogy Péleusztól látta, rántott egyet a kormánylapáton, hogy a Lótusz orra kilendüljön
jobbra, mégsem térjen le a pályájáról. Aztán az íjászok lőni kezdtek, egyszerre, a testvére teste ívben hátrafeszült, mint magáé az istennőé… felajzotta az íját és lőtt, felajzotta és lőtt… Visszarántotta a kormányt, és a Lótusz orra végigtarolta a régi athéni gálya oldalát, súlyos tatja pedig a föníciainak ütközött. Az athéni evezősei felüvöltöttek, ahogy a háromszáz kar által hajtott, több ezer talentum súlyú fa- és fémtömeg az evezőiknek csattant. A pozdorjává zúzódó rudak összetörték a bordáikat, a szilánkok dárdákként repültek szét, a kintről belökődő darabok testeket nyársaltak fel, a döfőorr pedig szétzúzta a palánkozatot és a mögötte ülőket. A Lótusz elhaladt az ellenségei között, az athéni hajóból csak sodródó roncs maradt a nyomában, a föníciai egyik oldalán is letarolta az evezőket. A súlyos föníciai nem sérült meg olyan súlyosan, mint a másik, de imbolyogni kezdett, aztán mielőtt az evezősmestere feleszmélt volna, fordulni kezdett, mert a jobb oldali evezősorai sértetlenek maradtak. Hallották az evezősmestere üvöltését, miközben Péleusz felállt. – Evezőket ki! – mennydörögte. – Vér a vízben és ezüst a markotokban, fiúk! – És az evezők úgy nyúltak ki kétoldalt, mint egy élő szörnyeteg lábai, ahogy a Lótusz folytatta útját. Alig veszített a lendületéből, miközben letarolta a másik két hajó evezőit. Melitta kecsesen, mint egy mutatványos, felugrott a bal oldali korlátra, egy pillanatig egyensúlyozott, célba vette íjával a föníciai gálya parancsokat üvöltő evezősmesterét, és lőtt. Szatürosz látta, hogy a sérült hajó fedélzetén állók tátott szájjal nézték, ahogy a testvére a feléje irányzott hajítódárdákkal mit sem törődve, kecsesen leugrott. – Amikor szólok! – mennydörögte Péleusz. – Bal oldal leállt! Jobb oldal megfordult a padokon! Felkészülni! Húzzátok, fattyak! Húzzátok az otthonért! – Felemelte a botját, és rácsapott a mellette fekvő árbocra. – Húzzátok! Az evezők a vízbe merültek, majd kiemelkedtek. A két oldal ellentétes irányban evezett, és a fedélzet meredeken megdőlt. Szatürosz látta, hogy az íjászok az orrban abbahagyták a lövöldözést és megkapaszkodtak, nehogy kiessenek. A súlyos föníciai az öböl hullámverésében hánykolódott. Az evezősei megdermedtek a félelemtől, evezősmesterük holtan hevert, torkában szaka nyílvesszővel. Péleusz lenézett Szatüroszra, s közben úgy tűnt, a döfőorruk partra fog futni. Olyan gyorsan fordultak, hogy Szatürosz attól félt, felborulnak, de a tengerészek és az íjászok a szeme láttára vetették ki magukat a hajó oldalára, ellensúlyként. Xenophón vezette őket, bátran átlendülve a korláton, mintha nem tudta volna, hogy súlyos vértjében azonnal megfulladna, ha beleesne a vízbe. Szatürosz rögtön megérezte a változást, amint barátja súlya a korláton kívülre került, aztán újra, ahogy a többi tengerészgyalogos is követte a példáját – s közben majdnem párhuzamosan kerültek a föníciai mellé. Ha az íjászok az orrban maradtak volna, ismét lőhettek volna, de az összes a bal oldali korláton csüngött, Melittával együtt, és a Lótusz tovább fordult, a hullámok pedig ismét hátrébb vetették a föníciait. A legénysége kétségbeesetten igyekezett úrrá lenni a hajón, de senki sem volt, aki irányította volna őket. Péleusz integetve hívta fel magára az ifjú figyelmét. – Végzel vele, fiam? – kérdezte kiáltva. Szatürosz tekintetét az ellenséges hajóra szegezve bólintott. – Tengerészgyalogosok, vissza az orrba! – kiáltotta Péleusz. – Le kell nyomnunk az orrot! Minden evezősor, felkészülni a fékezésre! Szatürosz az ütközésre készülve mindkét karját rákulcsolta a kormányrúdra, és a testvérét nézte, aki a korláton felszökkenve begurult a fedélzet közepére, mint egy tengeri nimfa, felpattant, odarohant az orrba, és kiszórta a nyílvesszőket a tegezéből. Aztán az orr elkezdte végigszántani a föníciai oldalát, Péleusz harsogta az ütemet az evezősöknek – az egész hajó megremegett, ahogy a jobb oldali evezősök megfordultak padjaikon. Szatürosz teljes testével nekifeszült a kormányrúdnak, hogy egyenesen tartsa, aztán ezernyi bárd dübörgésével
nekiütköztek a másik hajónak, az orr felemelkedett, majd ismét lesüllyedt, ahogy a tengerészgyalogosok leugrottak a fedélzetre, és az evezősök Péleusz vezetésével a Paeant kezdték énekelni. Melitta az orr legelejében állt, Xenophónhoz simulva, odapréselve az ifjút az orrszobor hátához. Tizenöten szorongtak a kis orrfedélzeten, hogy lenyomják a döfőorrot és átugorjanak a másik hajóra. A lány hirtelen más szemszögből látta a harcot, amire reggel óta várt – Xeno pikkelyvértes válla fölött ugyanis megpillantotta az ellenség rémülettől fehér arcát, a halottakat és a vízben köröző cápauszonyokat. És a halál most először valóságossá vált – a mások halála, és így a sajátja is –, amitől keserű epe tolult a torkába. Karposz, a tengerészgyalogosok parancsnoka felemelte a fejét az alkarjáról. – Amikor összeütközünk – mondta higgadtan –, az íjászok lőni kezdenek, a többiek pedig meg sem moccannak, amíg nem tudjuk, hogy a döfőorr beszorult-e vagy sem. Senkit sem akarok ott hagyni, amikor kihúzzuk a bronzfaszunkat abból a rohadékból. Megértettétek? – kérdezte csikorgó hangon, aztán elzuhant, mert egy nyílvessző átütötte a vértjét. Melitta megdermedt az íja megfeszítése közben. – Összezárni! – üvöltötte Xenophón. A tengerészgyalogosok lehajtották a fejüket, az íjászok pedig szorosan a hátukhoz simultak. Melitta ráfektette az állát Xenophón vállvédőjének sima bronzára, próbálva nem elhányni magát, ugyanis Karposzból lüktetve ömlött a vér a lábára. A felharsanó Paean elnyomta a kiáltásaikat, és minden gondolatot kisöpört az agyából – nem maradt más, csak a szemébe csorgó verejték, a lábára fröccsenő forró nedvesség, az ujjai között tartott, majdnem elfelejtett nyílvessző. Soha életében nem hallott még ilyen hangos és hosszan tartó recsegést – a hajó mintha megállt volna alatta, és fájdalmas nyomást érzett a gyomrában, ahogy ránehezedett az előtte álló Xenophónra, majd hátravágódott és nekicsapódott a mögötte lévő falnak. – Íjászok! – Xeno hangja elcsuklott, miközben elüvöltötte magát, aztán kissé élesebben, de ugyanolyan határozottan megismételte: – Íjászok! Melitta gondolkodás nélkül megfeszítette az íját, végigpásztázta a föníciai fedélzetét a nyílheggyel, míg meg nem látott egy vértes alakot, aki át akart ugrani a Lótuszra. Útjára engedte a nyilat. A vessző a férfi pajzsába fúródott, de ő már újra célzott. A következő katonát vette célba, és ismét a pajzsot találta el, aztán jött még egy vértes – a Lótusz tovább haladt előre, a döfőorral a másik hajó gerince alatt. Nem lyukat ütöttek a föníciai oldalába, hanem felborították, a víz színe felé döntve a jobb oldalát. A kalózhajón minden fegyverforgató férfi az íja után kapott. – Evezzetek! – üvöltötte Péleusz és Szatürosz együtt. – Bassza meg, bassza meg, bassza meg! – zihálta Xeno, és Melitta az ifjú fölött előrehajolva egy nyílvesszőt eresztett egy vértesbe, közvetlenül a pajzsa alá. A férfi lassan térdre rogyott, combjában a nyíllal, majd beleesett a vízbe. Xeno hátrapillantott a félfedélzetre, aztán a tekintete találkozott a Melittáéval. – Verjétek vissza a támadókat! – üvöltötte, a lányt nézve. – Senki sem mozdul a fedélzetről! – kiáltott rá egy idősebb tengerészgyalogosra. A tengerészgyalogos rávigyorgott, előredőlt, és elhajította dárdáját a legközelebbi ellenség felé. A föníciai fedélzete gyorsan dőlt, a víz átcsapott a másik oldalán – már annyira megdőlt, hogy nem maradt remény számára, és a tengerészgyalogos dárdája, egy súlyos, régimódi lonkhé keresztülfúrta a kalóz bronzborítású pajzsát, csak a felkarja csontjánál állt meg. A kalóz üvöltve zuhant a tengerbe, de tucatnyian álltak mögötte. Dárdák süvítettek mindkét irányból – egy sorozat innen, majd a válasz onnan –, aztán az előfedélzet hirtelen megtelt emberekkel. Melitta elhátrált, majd ismét, szaka módra használva az íját, arcba és
ágyékba lőve az ellenséget, amikor túl közel kerültek Xenóhoz, aki nehéz aszpisza mögül harcolt és fedezte a lányt. Melitta számára megszűnt az idő – csak lőtt és lőtt, és látta, hogy Xeno kap egy erős ütést a sisakjára. A nyílvesszője a díszes thrák sisak arcvédő lemezei közé fúródott, és amikor a következőért nyúlt, rá kellett jönnie, hogy nincs nála több. Sikoltás hallatszott – dühös, diadalittas és rémült sikoltás –, és amikor odakapta a tekintetét, látta, hogy a föníciai gálya felborul a döfőorr felett. Az alulra került korlátja súlyos puffanással zuhant a döfőorra, aztán valami megkondult, mint egy harang. Mindenki megtántorodott, sokan elestek, de Melitta talpon maradt. Xeno hanyatt zuhant, egyenesen a lánynak, és az utolsó támadók kétségbeesetten előretörtek, odaszorítva Melittát az előfedélzet korlátjához. A lány az akinakészéhez kapott, ujjai rákulcsolódtak a szarumarkolatra, de tudta, hogy elkésett – a kalóz bárdja felemelkedett –, a súlyos bronzbárd még csak meg sem csúszott volna a sisakján, de azért kirántotta a rövid kardot. A bárd elképzelhetetlen lassúsággal sújtott felé, aztán megállt félúton, ahogy Xeno felemelkedett, megmarkolta a nyelét és a sisakjával a kalóz arcába öklelt. Az ifjú lerogyott Melitta lába elé, rá Karposz holttestére – a lány már maga előtt tartotta a kardját, próbálta megvetni a lábát, aztán egy lándzsahegy villant el mellette és mélyedt a bárdos torkába, és hirtelen véget ért a harc. A fivére a korláton egyensúlyozott mögötte, fegyvertelenül, Péleusz pedig ott állt alatta, kezében a saját bárdjával. – Szép dobás, fiam! – mondta Péleusz. A hangja rekedtebb volt a szokásosnál, de ettől eltekintve teljesen nyugodtnak tűnt. Aztán összerogyott, mint egy áldozati állat az oltárnál, és Melitta meglátta a nyílvesszőt, ami a hátába fúródva átütötte a tüdejét. A fivére leugrott a korlátról, a halott kalózra. – Xeno! – kiáltotta. Xenophón felemelte a fejét. – Ah! – nyögte. Vérzett. Melitta hátranézett az evezősökre, akik éljenezve eveztek, hátrafelé. – Szatürosz! – üvöltötte a fivére fülébe. – Te vagy a navarkhosz! Péleusz elesett! Szatürosz nem látta a kormányost. Felállt, megpördült, és eltorzult az arca, amikor meglátta a csillogó vérfoltban heverő hősét. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy leüljön a fedélzetre, és elaludjon. Vett egy nagy levegőt. – Lássátok el a sebesülteket! Te ott! – mutatott egy tengerészgyalogosra. – Ne öljétek meg az övéiket! Foglyokat akarok. Megértetted? – Igen, uram! – A tengerészgyalogos alig állt a lábán, de kihúzta magát. Szatürosz felugrott a korlátra, és odarohant az evezősök közötti pallóhoz. – Szükségem van egy evezősmesterre! – kiáltotta. – Ki lesz az? Az evezősök nem voltak hozzászokva, hogy a véleményüket kérjék. Összenéztek, és a csapásaik azonnal bizonytalanabbá váltak. Szatürosz nem ismerte őket annyira, amennyire egy navarkhosznak ismernie kellett volna. Kleitoszt azonban ismerte, akit fiatal kora ellenére gyakran küldtek el a kis csónakkal. Két héttel azelőtt, Alexandriában – mintha egy másik világban lett volna! – is Kleitosz evezett vele. – Kleitosz! – kiáltotta. A karjánál fogva felrángatta a férfit a pádról, és egy tengerészt nyomott a helyébe. – Mostantól te vagy az evezősmester! – Én? – kérdezte a fiatal férfi. A szeme elkerekedett, a szája hang nélkül mozgott. – Jobbra kell fordulnunk, egy hosszon belül… ahogy Péleusz és Kürosz csinálta. – Szatürosz elnézett a tat fölött; rengeteg helyük volt. Ha ötven csapáson át hátrálnak, kellő távolságra kerülnek mindkét roncstól. A könnyű athéni triremisz vánszorogva távolodott, mindössze tucatnyi evezője maradt a bal
oldalán, és akaratlanul is a nyílt tenger felé fordult. – Jobb oldal! – kezdte Kleitosz. – Hangosabban! – sürgette Szatürosz. – Jobb oldal! – harsogta Kleitosz. Jó tüdeje volt, ha rá tudta szánni magát, hogy használja. – Amikor szólok, húzzátok hátrafelé! – Már hátrafelé húznak, kölyök – mondta Kalosz, odalépve Kleitosz mellé. – Bal oldal, megfordulni! – kiáltotta a fiatal férfi. Bizonytalan volt a hangja, és sok evezős Kaloszra pillantott, mielőtt engedelmeskedett volna. Szatürosz felnyögött – rosszul választott, Kleitosz még nem állt készen a feladatra – de nem volt másik evezősmestere kéznél. A hajó megbillent, ahogy a kilencven férfi felállt és megfordult a padján. – Bal oldal, amikor szólok, húzd! Mindenki: húzd! – Kleitosz mintha kezdett volna belemelegedni, bár a parancsai kissé kapkodva követték egymást, az evezősök pedig lassan hajtották végre. Nem számított, az athéni gálya ugyanis egy sztadiont sem tett meg, mióta belekezdtek a fordulóba. Szatürosz hátrarohant, ahol egy tengerész tartotta a kormányrudat, bénultan a felelősségtől. – A kormányt átveszem – mondta. – Menj, gondoskodj Péleusz mesterről! A tengerész meztelen talpa csattogott, ahogy végigrohant a fedélzeten. – Kalosz mester! – kiáltotta Szatürosz. – Odakanyarodok az athéni mellé! A tatja felől közelítem meg, el akarom fogni. Készítsd fel a legénységet az átszállásra! Magaddal viszed az összes tengerészgyalogost és összes tengerészt, felhúzod az orrvitorláját! Világos? Kalosz vigyora betöltötte az egész arcát, megmutatva hiányos fogsorát. – El akarod foglalni? Igenis, navarkhosz! A vitorlák nélkül Szatürosz belátta az egész fedélzetet. Xenophón állt, három fogolyról épp levették a vértjét, majd megkötözték őket. Péleusz a vérében feküdt, két tengerész állt fölötte tehetetlenül. – Xenophón mester! – kiáltotta Szatürosz. A hangja minden kiáltásnál megbicsaklott. Le szeretett volna ülni, hogy pihenjen egy kicsit, de még nem végeztek. Xenophón hátrarohant a kormányhoz. – Igen, uram? – Szedd össze a harcra fogható tengerészgyalogosokat, szálljatok át Kalosz mesterrel az athénire. – Szatürosz módosított az irányon, miközben Kleitosz parancsot adott a jobb oldali evezősöknek, hogy üljenek vissza a megszokott irányba. Megfordultak, feltehetőleg a legrondább fordulóval az Arany Lótusz történetében, de megfordultak. Szatürosz előrehajolt. – Xeno, meg tudod csinálni? El tudod foglalni azt a hajót? Meg tudod ölni az evezőseit, ha kell? Vagy bízzam másra a parancsnokságot? – Bízd csak rám! – felelte Xenophón, és elvigyorodott. – Visszavertem a támadásukat! – Az már igaz. – Önkéntelenül is megölelték egymást, és komor öröm vibrált közöttük. Xeno megfordult, aztán összehívta a tengerészgyalogosait. Szatürosz hirtelen jobban érezte magát. Felállt, és rájött, hogy azóta meggörbedve tartja magát, mióta elhajította azt a lándzsát. – Rendben van – mormolta maga elé. – Lita! – kiáltotta, mire a testvére odaszaladt hozzá. Maradt még egy kis ideje – talán száz szívdobbanás, mielőtt ki kell adnia a következő parancsot. Megszállta a daimón, ami a harcban és a versengésben jött el az emberekhez; annyira betöltötte, hogy remegett a keze és a térde, de a feje tiszta volt, és mintha lelassult volna körülötte a világ. – Uram! – állt meg mellette Melitta, és elmosolyodott. – Te és Dorkasz értetek valamennyire a gyógyításhoz. Nézzétek meg azt a nyilat, ami Péleusz tüdejébe fúródott… aztán a többi sebesültet. Ha kell, gondoskodj róla – tette hozzá halkan –, hogy könnyű halála legyen, Lita. Melitta orra maszatos volt, az arcára takonycsík tapadt, a homlokára vér száradt. A khitónja
szélével megtörölte az arcát. – Úgy lesz – bólintott, és Dorkasz nevét kiáltozva elsietett. Szatürosznak még mindig maradt ideje, így a part felé fordult, hogy megnézze a makedónokat. A kvinkveremisz már a vízen volt, az evezősei a helyükön, és két triremiszt akkor toltak le a partról, ám kezdett feltámadni a szél – délnyugat felől és a kormányosok nem akartak kockáztatni. Szatürosz érezte, hogy megint időt nyert. Előttük balra ott bukdácsolt az athéni az egyre magasabb hullámok között, az evezősei láthatólag minden eredmény nélkül csapkodták a vizet. – Kalosz mester, állíttasd fel az orrárbocot, mielőtt elmégy! – kiáltotta Szatürosz. – Evezősmester, lassíts! – Úgy érezte, teljesen ura a helyzetnek. Felnézett az égre, majd vissza a part felé. A tengerészek felállították az orrárbocot, Kürosz vére virágként vöröslött a vitorla közepén. Amint belekapott a szél, az Arany Lótusz előreszökkent, mint egy lépést váltó csatamén. Az enyhe gyorsulástól néhány tengerész elvigyorodott, az athéni triremiszen lévők viszont rémülten mutogattak feléjük a korlát fölött. Szatürosz odaintett maga mellé egy tengerészt, hogy segítsen tartani a kormányrudat, mert ilyen sebességnél a Lótusz nagyon hányta-vetette az orrát, aztán másik négy tengerészt visszaparancsolt az athéni elfoglalására küldött csapatból, hogy legyen, aki kezeli a vitorlát. – Evezőket behúzni! – mennydörögte. Az athéni az utolsó pillanatban élesen elfordult, de Szatürosz látta a kormányos mozdulatát, és szinte rátapadt a triremisz tatjára. A Lótusz döfőorra néhány szívdobbanás alatt az ellenséges hajó bal oldala alá siklott, az evezősök rémülten menekültek a padjaikról, és a zűrzavarban Xenophón átugrott a két hajó közötti keskeny rés fölött – egyedül. Guggolásba érkezett, felegyenesedett, és fejbe rúgta az athéni kormányost – mindezt egyetlen sima mozdulattal. Aztán az ellenséges trierarkhosz felé fordult. A Lótuszról kötélre kötött kampók repültek ki, és a tengerészek elözönlötték a triremisz fedélzetét. Az ellenséges trierarkhosz és Xenophón összecsapott. Xenophón egyszerű csellel indított, aztán felülről lefelé az athéni pajzsa fölé vágott. Az ellenfele a pajzsával hárította a vágást, és előrelépett, könnyedén a fedélzetre döntve Xenophónt. A hanyatt fekvő ifjú fölé lépett, és felemelte a lándzsáját. Melitta lőtt. A nyilát felkapta a szél. Át kellett lőnie a hajó hosszában, kötelek, árbocok és korlátok között, a vessző mégis úgy süvített a célpontja felé, mintha Athéné keze vezette volna. A kalóz combjába fúródott, tenyérnyivel a lábszárvédője fölött. A férfi fél térdre rogyott, Xeno pedig felpattant. A kalóz hárított, majd ismét hárított, kétségbeesett hozzáértéssel forgatva lándzsáját. Megpróbált felállni, de elzuhant, bele a saját vérébe, és még így is sikerült hárítania Xenophón halálos csapását. Arrább gurult – a combjából kiömlött vér rátapadt szép bronzvértjére –, majd fél térdre emelkedett. Xenophón hátralépett és tisztelgett előtte. A kalóz felnevetett, viszonozta a tisztelgést – és olajozottan folytatva a mozdulatot előrevágott. Xenophón hárított, de a jobb karján hosszú, vörös csík csillogott. A rövid közjáték alatt Kalosz az athéni mögé lépett egy közönséges pöröllyel. A tisztelgések után lecsapott, és az athéni halántékát találta el. A férfi eldőlt, mint egy kivágott fa. Szatürosz ismét kapott levegőt, és magában hálaimát mondott Athénének és Héraklésznek, amiért megóvták Xenophónt, aki minden ügyessége ellenére nálánál nyilvánvalóan erősebb ellenfélre akadt. A trierarkhosz elestével az athéni hajó nem tanúsított több ellenállást. A hullámzás a parttól távolodva egyre erősödött, és a bal oldali evezősök csak annyit tudtak tenni, hogy tartották a hajó orrát a tíz perccel korábbiaknál kétszer nagyobb hullámokkal szemben. Szatürosz lemaradt, majd a tervezettnél sokkal ijesztőbb reccsenéssel az athéni tatja alá tolta a döfőorrát – de megcsinálta, és a visszamaradt tengerészgyalogosok meg a tengerészek pillanatok alatt átugrottak a másik hajóra. – Kövessetek, és Poszeidón legyen velünk! – kiáltott oda nekik Szatürosz. – Próbáljátok meg
életben tartani a navarkhoszukat! Kalosz visszaintett, és Szatürosz hallotta, hogy parancsokat üvölt, látta, ahogy az athéni tengerészgyalogosokat lefegyverzik az orrban, és Xeno a sisakját levéve vizet önt a sebére. Megmozdította a kormányt, és csak az orrvitorlától hajtva elsiklott az elfoglalt hajó mellett, miközben az íjászok a fedélzetre szegezték felhúzott fegyvereiket. Senki sem harcolt már. Kalosz felállíttatta az athéni orrárbocát, mire a gálya megélénkült. A triremisz súlyosan megsérült, de az egyenesen hátulról fújó szélben elég szép sebességet ért el, időt nyerve Kalosznak, hogy rendet tegyen az evezősök között – akik most már foglyok voltak. Szatürosz hátranézett, és látta, hogy a kvinkveremisz kiért az öbölből a nyílt tengerre. Két dologtalan evezős felültette Péleuszt a tatban. A kormányos fehér volt, mint a frissen meszelt fal, vér csöpögött a szájából, de élt. Melitta és Dorkasz megmosdatta, levágta a nyílvessző szárát, hogy Péleusz neki tudjon támaszkodni valaminek. Az, hogy nem húzták ki a vesszőt, mindent elárult Szatürosznak. – Péleusz mester – térdelt le az ifjú a kormányrudat tartva. Látta, hogy a kormányos szája mozog, és próbálta kihámozni a szavait. – Gyönyörű – emelte fel a fejét Péleusz. – Ki kell kötni a parton. Azonnal. – Ha nem sebesültél volna meg, mester, szembefordulhatnánk a nagy hajóval. – Szatürosz érezte, hogy könnyek csorognak az arcán. – Hogy érted, hogy a parton? – Vihar – zihálta Péleusz. Szatürosz kinézett a tengerre, és tudta, hogy a kormányosnak igaza van. – Rohadt gyönyörű – mondta Péleusz. Megtámasztotta magát az egyik kezén, így épp kilátott a tat fölött. – Egyedül kettőt, az ellenség orra előtt! – Felnevetett, de a nevetése fuldokló hörgéssé és szertefröccsenő vérré változott. Péleusz tekintete Szatüroszéba fúródott, és az ifjú látta, hogy az öreg kormányos eltávozik, ahogy az árnya kiszabadul a testéből. – Vihar közeleg – mondta Péleusz. Aztán óriási erőfeszítéssel hozzátette: – Szóljatok Rodosznak! Elernyedt a teste, és Szatürosz tudta, hogy vége. Hátrafordult és elnézett a tat fölött. A vihar a tenger felől közeledett, olyan sebesen, hogy látta tál alakú elővonalát, és érezte a levegő hirtelen lehűlését. A tengert egy vonal szelte ketté, mintha köd lett volna, de Szatürosz tudta, hogy a szél az. A kvinkveremisz felhagyott az üldözéssel. Miközben a Lótusz és az athéni triremisz megkerülte a Laodikea-hegyfokot, már meg is fordult az erős hullámzásban, aztán eltűnt a szemük elől a makedón hajókkal teli öböl. Evezőlapát távolságban kerülték meg a hegyfokot, aztán tovább vitorláztak. A vihar előszele olyan sebesen repítette őket, amilyen sebesen gálya haladni mert. Elhaladtak a hegyfoktól északra meredező szirtek előtt, és néhány perc múlva elérték az első öblöt. – Itt kikötünk – mondta Szatürosz Péleusznak, akinek mintha még élet csillogott volna a szemében. Senki máshoz nem beszélhetett – Kleitoszt lekötötték az új feladatai, Melitta pedig az orrban állt az íjászokkal. – Megpróbálok itt kikötni, és átvészelni az éjszakát. Péleusz bólintott, megrémítve az ifjút. – Jó fiú – mondta. Szatürosz nem a tengeren töltötte az egész életét, de látott már tengeri viharokat. Imádkozott, hogy ez is a szokásos módon érje utol őket – rövid szélcsenddel az ítéletidő előtt. – Kleitosz mester! – kiáltotta. Kleitosz odament hozzá. – A következő öbölben partra tesszük a hajót, tattal előre… ott, látod? – mutatott jobbra előre Szatürosz, és Kleitosz kifejezéstelen tekintettel a jelzett irányba nézett. – Amikor parancsot adok az orrvitorla leengedésére, minden evezős álljon készenlétben…
negyedfordulat balra, aztán visszafelé evezés, mintha az életük múlna rajta – mutatta a két kezével a fordulót Szatürosz. Kleitosz bólintott, de a szemében nem csillant megértés. – Ismételd el! – parancsolt rá Szatürosz. – Amikor leeresztik az orrvitorlát, negyedfordulat balra, aztán evezés hátrafelé – mondta Kleitosz. Nem úgy hangzott, mint aki elhiszi, amit mond. – Add tovább mindenkinek. Ne várjatok az utolsó pillanatig a parancsra. Megértetted? – Igenis, navarkhosz. – Kleitosz tekintete tompa volt; már most teljesen kimerült a parancsnoklással járó felelősségtől. Szatürosz megmarkolta az egyik evezős vállát. – Mi a neved, ember? – Dioklész, uram. Szatürosz hátrahőkölt. Felismerte a férfit arról az alexandriai éjszakáról. – Dioklész, elboldogulsz a kormánnyal? – Szatürosz elég sokszor látta Dioklészt Péleusszal, ha barátok voltak, akkor nem lehetett agyalágyult. Ő volt az őrség parancsnoka is. Dioklész felállt és megfogta a súlyos rudat. – A kormányt átveszem – mondta rekedten. Lenézett Péleuszra, aki kurtán biccentett. Még néhány szívdobbanás, és beérnek az öbölbe. És még oly sok mindent kell tenni. – A kormányt átadom! – vetette oda Szatürosz, és elindult előre. Megkereste a négy tengerészt. – Amikor szólok, engedjétek le az orrvitorlát! Teljesen, értitek, semmibe se kaphasson bele a szél. – Túl sokat mondott, látta az arcukon. – Tudjuk a dolgunkat, navarkhosz – felelte a legidősebb, és féloldalasan elmosolyodott. – Ne aggódj, kölyök! – suttogta rekedten. Szatürosz visszament a tatba, és látta, hogy Dioklész óvatosan az öböl felé oldalazott a hajóval – ügyes kormányosmunka volt. Elég sok helyük volt még – bár Szatürosz úgy sejtette, ilyen gyorsan soha nem közeledett még part felé. Az egyre közeledő homokot figyelve vett egy nagy levegőt, és rápillantott az athéni gályára. Vajon sikerül követniük a fordulóját? Nyílegyenesen siklottak a part felé. Közvetlenül a bukóhullámok – az egyre nagyobb, egyre haragosabb bukóhullámok – előtt Szatürosz a parttal párhuzamosan fordította az Arany Lótuszt, a rövid szélcsendre várva. A rövid szélcsendért imádkozva. A vihar vonala tíz sztadionra lehetett, és egy lovasroham sebességével közeledett. Egy pillanatra elállt a szél – a vitorla csattanva elernyedt. – Orrvitorlát bevonni! – kiáltotta, majd nézte, ahogy Dioklész teljes súlyával a kormányrúdnak feszült. A hajó közepén állt, és az akaratával próbálta a tenger felé, a hullámokkal szembefordítani az orrot. Poszeidón, add, hogy életben maradjunk! Állítsd el a szelet! Az evezősök olyan fürgén lendültek mozgásba, amilyen fürgén csak el lehetett képzelni. Két hullámsodrásnyi idő alatt megtették a negyedfordulatot, és közben olyan nyomás nehezedett az evezőkre, hogy Szatürosz szeme láttára meggörbültek; aztán visszafelé eveztek, felmarva a tengerfenék kavicsát, és a tat megemelkedett, majd súlyos puffanással megállapodott. Az egész forduló szinte tökéletesen sikerült – de most látszott, mekkora vámot szedtek a nap eseményeit. A Lótuszon szinte senki nem maradt, aki partra ugorhatott volna, hogy kikösse a tatot, és a tenger lankadatlanul ostromolta az orrot. Kleitosz teljesen magától elrendelt egy evezőcsapást, és az orrevezők, amelyeknek még volt húzása a vízen, egyenesbe állították a hajót. A hátsó evezősök kiugráltak a partra, és a megkönnyebbült gálya feljebb csúszott a parton, aztán az orrot elkapta és
majdnem elfordította egy hullám – de még elég evező ért a vízbe, és elég erő maradt az evezősök karjában ahhoz, hogy néhány csapással még feljebb lökjék a tatot a homokon. A hajó féloldalasan állt a hullámokkal szemben – de már nem volt rajta senki, és mielőtt a következő hullám belekaphatott volna az orrba és eltörhette volna a gerincet, kétszáz férfi és két nő húzta a tatra kötött köteleket, így a fekete kátrányos hajótest fél hosszig felszökkent a partra. Nem volt szép munka, sőt az egész művelet a zűrzavar, a káosz és a kudarc határán egyensúlyozott, de a Lótusz végül ott állt a homokon, és az emberek felujjongtak. Az athéni hajó nem járt ilyen szerencsével. Ügyesen elfordult, az evezősei tudták, hogy az életük múlik a munkájukon, és Kalosz is elosztotta az embereket meg az evezőket a két oldalon, mégis ügyetlenül kezdtek hátrálni, ráadásul épp akkor kapta fel őket egy nagy hullám, amikor lecsapott a vihar. Egy hullám nekifeszült az orrnak, és kilökte a partra. A kimerültség és a megtört szellem értékes másodpercekbe került, ahogy az evezősök kiestek a ritmusból, és a hajó közepén átcsaptak a hullámok. Ám Kaloszt barátok várták a parton. És ott volt a legénysége is. Köteleket vetettek ki oldalt, mielőtt a hajó elsodródott volna, és a parton várakozó kétszáz ember, nem akarván átengedni a karnyújtásnyira lévő zsákmányt Poszeidónnak, nekifeszült a köteleknek, végül a partra húzta a hajót a vihar marka elől. A hajó az oldalára dőlt, kifolyt a belekerült víz, az evezősök a homokba zuhantak, de a süvöltő szél belekapott, a következő hullám pedig megemelte az orrát, és Kalosz életre kelt Poszeidónként üvöltötte, hogy „Húzzátok!”, és az athéni gálya recsegve-ropogva feljebb csúszott a parton egy lóhossznyit – aztán a következő hullámmal még egyet, és közben az utolsó evezős is kimászott. Immár háromszáz férfi rántott még egyet, bőrig ázva az esőben, és a döfőorr is megcsillant a parton. Aztán lerogytak a vizes homokba. A szárazföldön voltak. Életben maradtak. Szatürosz lihegve feküdt a homokban, még mindig egy kötelet markolva. Úgy érezte, mindjárt beleájul az alvásba, de egy szigorú hang a fejében azt mondta: Még nem végeztél, fiú. Erőt vett magán, felállt, és odament Péleusz testéhez. A kormányos az utolsó forduló alatt halt meg. Szatürosz lefogta a szemét, és elsuttogott egy imát. Aztán felállt, összefogta magán a köpenyét. – Xenophón mester! – kiáltotta. – Gondoskodj a foglyokról! Feszítsetek ki egy vitorlát a szélárnyékban… – Körülnézett. Nem volt szélárnyék. A part látóhatártól látóhatárig ért, és csak néhány sztadionra, a szárazföld belsejében lévő sziklaszirtek kecsegtettek bármiféle menedékkel. Melitta megfogta a karját. – Barlangok – mutatta. – Vigyetek egy vitorlát, és takarjátok el egy barlang bejáratát! Melitta odavezet. Először a sebesülteket vigyétek biztonságba. – A parancsok úgy ömlöttek belőle, mint víz a forrásból. Mintha csak Péleusz adta volna őket a szájába. Kalosz munkára szólította az embereit. Kleitosz a fejét rázva térdelt a homokban. Dioklész rápillantott Szatüroszra egy villám fényében, és Szatürosz bólintott. – Rendben, lusta kutyák! – üvöltötte Dioklész. – Mozduljatok! Szatürosz talpon maradt, míg az utolsó ember is be nem jutott a barlangokba, amelyekben száraz volt a homok, és lobogtak az uszadékfából rakott tüzek. Úgy érezte, megszólalni sem bír már. Átázott köpenye súlyosan húzta a vállát, odakint tombolt a vihar, és ha a hullámok magasabbra csapnak, elveszthetik a triremiszt – és semmit sem tehetett ellene. Tovább akart menni, tovább akarta osztogatni a parancsokat, mert úgy érezte, ha megáll, elsírja magát.
Egyedül állt a viharban, víz patakzott az arcáról és átázott khlamüszéről. Villámok hasították ketté az eget, és a mennydörgés hangosabban dübörgött, mint amikor száz döfőorr csattan száz hajótestnek. Kalosz mellé lépett. – Be kell jönnöd, uram! – próbálta túlharsogni a szelet és mennydörgést. Megfogta Szatürosz karját, és bementek a barlang száját eltakaró, vadul csapkodó vitorlavászon alatt. Hirtelen meleg vette körül. Szatürosz megbotlott, és majdnem elesett. A barlang tele volt emberekkel – olyan közel feküdtek egymáshoz, hogy úgy festettek, mint a kereskedőhajók gyomrát megtöltő amphorák. A tűz – nem először gyújthatták ebben a barlangban, a kormos falak tanúsága szerint – és a több mint háromszáz test hője mellbe vágta Szatüroszt, és az ifjú levette a köpenyét. – Ezt kóstold meg, kölyök! – mondta Kalosz. Dioklész odalépett hozzá, a kezébe nyomott egy súlyos, fekete köcsögöt. Nem lehetett látni, mi van benne, úgyhogy Szatürosz a szájához emelte és belekortyolt – kükeon volt, tele sajttal és borral. A bor villámcsapásként bizsergett végig az erein. A méz édessége és a bor fanyarsága a legfinomabb íznek tűnt, amiket valaha kóstolt. – Idd meg az egészet! – szólt rá Dioklész rekedten. Rámosolygott, aztán ismét kifejezéstelen lett az arca, mintha túl sok erőt emésztett volna fel a mosolygás. Szatürosz lerogyott egy szabad helyre a barlang bejárata mellett. A köcsög még ki sem hűlt a kezében, mikor már aludt. Beljebb Melitta teljesen ráfonódott Xenophónra, részben a melege, részben az ismerős test nyújtotta biztonságérzet miatt. Aludni akart, de a fejében egymást kergették a gondolatok, ahogy a fáradt gyerekek sem bírják abbahagyni a futkározást. A visítozó, fáradt gyerekek. Látta a fivérét bemenni a barlangba, és a fellobbanó lángok fényében megtudta, hogy fog kinézni harminc- vagy ötvenéves korában. – Megmentetted az életem – szólalt meg Xenophón a sötétben. Valahogy más volt a hangja, és tárgyilagosan mondta, amit mondott, mint aki egy rejtvényt próbál megfejteni. – Te is az enyémet – felelte vállat vonva Melitta. – De… én párviadalt vívtam – folytatta Xenophón. – És az a trierarkhosz jobb volt, mint én. Melitta tekeregve próbált kipiszkálni egy követ a csípője alól. Xeno félreértette a tekergését, és hozzányomta az ágyékát. – Nem, nem párviadal volt – felelte Melitta. – Meg kellett küzdened a kormányossal… rajta is vért volt… a zsoldossal meg fél tucat tengerésszel. Úgyhogy közönséges harc volt. Azért lőttem, mert az volt a dolgom. – Csodálatos lövés volt – mondta Xenophón. Most ő vont vállat, és Melitta hitte azt, hogy viszonoznia kell a mozdulatot. – Ott feküdtem, várva a halált… mint Homérosznál! És akkor elsüvített a fejem fölött a nyíl, egyenesen a combjába, és arra gondoltam, hogy ezt Melitta lőtte! Melitta erre a dicséretre vágyott. Élete legjobb lövése volt. – Megöltem ma néhány embert – bökte ki félig hencegve, félig zokogva. Nem tudta, mihez kezdjen ezekkel a halálokkal. Saját magát is halandónak érezte tőlük. – Én is – felelte Xenophón. Az oldalára fordult, hogy szemben legyen a lánnyal. Pillanatnyi habozás után Melitta is az oldalára fordult. És valamikor, az evezősök horkolása közepette a kényelmetlen fészkelődés és vigasztaló ölelések ritmusa megváltozott, és átalakult valami mássá. Nem az a szerelmes idill volt, amilyet Melitta elképzelt, a feneke alatt egy kővel, háromszáz izzadt férfitól körülvéve – és valahogy mégis az volt.
– Nem lenne szabad – mondta Xenophón, amikor túl késő volt, hogy meggondolják magukat.
V. RÉSZ FÉNYEZÉS
19. I. e. 312 Az athéni triremisz viharverten, drága föníciai kísérője nélkül bukkant fel, de lendületesen evezve haladt el az új világítótorony alapjai mellett, és a tulajdonosát joggal töltötte el a büszkeség. Már két hete várt a hajóra, és most, hogy megérkezett, újabb bábu került a helyére. Sztratoklész a bérelt házához tartozó kert kőfalára támaszkodott, és megcsonkított orra forradását simogatva nézte, ahogy a jól ismert athéni gálya behúzza az evezőit, hogy fogadja a kikötőfelügyelet csónakját. Elégedetten bólintott – az evezősök elég sok időt töltöttek a tengeren, hogy összeszokjanak, és most már hivatásosokhoz méltóan dolgoztak. Kiáltott a rabszolgáinak, felöltött egy egyszerű khlamüszt, magához hívatta Luciust és a testőreit, és elindult a kikötő felé. Szükségem van egy kis szerencsére. A kémkedéssel – és szinte mindenféle kettős játékkal – az volt a gond, hogy nehezen lehetett bárkiben is, megbízni, és még nehezebben lehetett megbízható, egyben a parancsok teljesítéséhez elég okos embereket találni. A testőrsége parancsnoka, Lucius kiváló harcos volt – de nem igazi tervező. Legalábbis nem az a fajta tervező, aki versenyre kelhetett volna Leónnal és Diodórosszal. Szükségem van hírekre. Tudnia kellett, hogy az olbiai fiú halott. Látott már ilyesmit, amikor egy terv valamelyik apró részlete önálló életre kelt. Szatürosszal is ez történt. Sztratoklész megrázta a fejét – az a két gyerek annyira mellékes gond. Szükségem van Iphikratészre. Sztratoklész hosszú napokon át alkudozott a makedónokkal – kemény tisztekkel, akik alig valamivel jobban vetették meg Ptolemaioszt, mint Kasszandroszt vagy a Félszemű Antigonoszt. Sztratoklészt mélységesen megvetették, és ezt általában nem is leplezték. Iphikratész elboldogulna velük. Nekem nem is kellett volna találkoznom velük. Sztratoklész menet közben intett egyet a kezével – egyfajta paraszti rontáselhárító mozdulat volt, de az ő szótárában azt jelentette, tisztában van azzal, hogy hibát követett el. Gyűlölöm a makedónokat. Lehet, hogy Iphikratész komor és zárkózott, azonban kiváló harcos, akit a makedónok elfogadnának tárgyalófélnek – a sok ostoba gyilkos! És ahhoz is szüksége volt Iphikratészre, hogy visszavágjon Leónnak meg a talpnyalóinak. Annak a fekete fattyúnak mindene megvan, gondolta Sztratoklész. Jó emberek, idő, pénz – bassza meg! Én okosabb vagyok, és a saját két kezemmel intézem el ezt a dolgot, ha kell. Sztratoklész már egy hónapja volt kénytelen elszenvedni a sorozatos megaláztatásokat. A szolgáit rendszeresen megverték, láthatólag vadásztak rájuk, a rabszolgáit elrabolták, a házába betörtek. León zsoldosainak büntető hadjárata szinte teljesen elpusztította az egyik rablóbandát, amit felbérelt, és egész Alexandriában alig akadt már egy maroknyi kétségbeesett alak, aki elfogadta volna a pénzét. Ne sajnáld már magad, disznóorrú! korholta magát. A munkájával járó állandó súrlódások kezdték felőrölni, a mólóhoz érve megállt, vett egy nagy levegőt, és körülnézett. Közel, nagyon közel járt ahhoz, hogy szakadást szítson Ptolemaiosz főtisztjei között. Nincs most idő az önsajnálatra. A terve – és Athén jövője – megkövetelte, hogy szilárd kézzel fogja a kormányrudat. És nem minden ütött ki balul. A Kasszandrosz és Ptolemaiosz közötti egyre feszültebb helyzet ellenére sikerült elhitetnie az udvarban, hogy a Félszemű nyáron hadjáratot fog indítani Kasszandrosz ellen, és rávette Egyiptom urát, hogy elküldjön egy teljes taxeiszt a veteránjai közül Makedóniába. Függetlenséget követelt és kapott a régi Hellász városállamai számára – ez a politikai állásfoglalás felkavarja majd otthon az állóvizet, és legalább ötven különböző szempontból segíti Athént. Demetriosz Phalerón, az a rohadt oligarcha mosolyoghat örömében. Athén, akkor is szabaddá foglak tenni! gondolta, majd elvigyorodott. – Athén, szabaddá foglak tenni! – mondta ki hangosan. – Még akkor is, ha az összes rohadékot fel
kell áldoznom. – Ettől jobban érezte magát. Ideje visszafizetni Kasszandrosznak a kétévi megaláztatásért – ideje, hogy saját magáért és Athénért játsszon. Kasszandrosz kezéből kezdtek kicsúszni a dolgok, és nem ő fog nyerni. Sztratoklész a győztes oldalon akarta tudni Athént – méghozzá az erős Athént –, hogy megszerezze, amire vágyott és szabaddá tegye a poliszát. Ezért kezdett el – óvatosan – levelezni a Félszemű Antigonosszal, puha, bélelt fészket kialakítva magának a majdani ugráshoz – Athén majdani ugrásához. Egy szatrapiát fog kapni – remélhetőleg Phrügiát. Phrügia hasznos ugródeszka lesz Athénnak, erős szövetséges és nagy piac. És már a Phrügia szatrapájához méltó feleséget is kiszemelte. Gyönyörű gyermek, a Fekete-tenger második vagy harmadik legerősebb városának egyetlen örököse. A hérakleiai Amasztrisz. Már csak egy utolsó, zseniális döfés kellett, meg egy aprócska emberrablás – sok szempontból könnyebb feladat, mint a Kasszandrosz, a Félszemű és Ptolemaiosz alkotta háromszögben játszani. A makedónok lázadása – az meg fogja bénítani Ptolemaioszt, akár sikerrel jár az orvos, akár nem. Mindig legyen egy tartalék terv, gondolta Sztratoklész a szakállát babrálva. És még egy, ha megoldható. Aztán hajóra száll és elmegy, mielőtt Ptolemaiosz rájönne, hogyan játszotta ki. Az athéni elvigyorodott, és megint az orvosra gondolt. Ha Kasszandrosz le is fizette az orvost, akkor jobban teszi, ha kerüli, még ha ő is a patrónusa. Kasszandrosz ugyanis hamarosan fel fogja fedezni, hogy Sztratoklész más lóra lett, és akkor az orvos rá fog vadászni. Aztán eszébe jutott a mesteri lépés, ami letakarítja a táblát. Megtorpant a Poszeidión közepén, és csak állt, miközben az ötlet csodája eltöltötte. Malacorrú, te vagy a legagyafúrtabb kurafi az egész világon! Sztratoklész a hajóját megelőzve ért a mólóra, és feszült tíz percig várakoznia kellett, míg a triremisz kikötött. Nem engedhette meg, hogy felhívja magára az őrség figyelmét – nem bánta, ha az emberek a hajóját összefüggésbe hozták az olbiai fiú halálával, de túl egyértelművé sem akarta tenni a kapcsolatot. A nagy siker küszöbén álló, de a Sors szeszélyeitől függő emberek türelmetlensége töltötte el. A móló őreit azonban teljesen lekötötte a rakománylisták ellenőrzése vagy a kenőpénzek elfogadása a kereskedőktől. Egy pillantást sem vetettek rá. Az athéni triremisz végül odaállt a móló mellé. Éles szögben, orral előre érkezett – gyönyörűen véve a kanyart –, majd szinte teljesen lelassult, és a kormányosának éppen csak el kellett fordítania a kormánylapátot, hogy megállapodjon. Sztratoklész nem ismerte ezt a hangot. Megdermedt. Az athéni triremisz úgy simult a mólóhoz, mint egy régi szeretőhöz, szinte nem is hallatszott koccanás. Iphikratész soha nem tudott ilyen… elegánsan bánni a hajóval. Sem folyamatos káromkodás nélkül… – Valami baj van – vetette oda a testőreinek. Gyorsan elindult a hajó tatja felé. – Iphikratész? – kiáltotta. – Mutasd magad! Várt egy pillanatot, közben a tengerészgyalogosok lefektettek egy pallót. – Vissza a helyetekre! – kiáltotta. – Jobb lesz, ha én megyek elöl – javasolta Lucius. – Nem – rázta meg a fejét Sztratoklész. – Tudnom kell, mi folyik itt. Ha Iphikratész megsebesült… – Ismét megrázta a fejét. – Bassza meg! – Fellépett a pallóra. – Ki itt a parancsnok? A lendülettől két lépést megtett a tatban, mielőtt belehasított a felismerés. Ezek nem az ő tisztjei a tatban! A kardjáért nyúlt. És az a fiú…
Visszaugrott a mólóra, kigurult az esésből anélkül, hogy belegabalyodott volna a köpenyébe, és talpra szökkent. – Xenophón! Fogjátok el azt az embert! – vakkantotta a fiú. Sztratoklész csak annak köszönhette az életét, hogy a hajó – az ő hajója!– legénysége ugyanúgy megdöbbent, mint ő. Bevetette magát a testőrei közé, majd futásnak eredt, és a tengerészgyalogosok nem is látták többé. Egész úton a háza felé azon töprengett, hogyan történhetett ez meg, és milyen következményekkel járhatott. A hajó elvesztése súlyos csapás volt – ez a triremisz jelentette a mozgékonyságot és a szabadságot, az utolsó menedéket, ha a dolgok valóban rosszra fordulnának. A kapujától nem messze Sztratoklész megrázta a fejét, mintha valakivel beszélgetett volna. Kinyújtotta a kezét, és megállította a testőröket. – Várjatok, Lucius! Nem tudjuk, hogy biztonságos-e – mutatott a házra, és megdörzsölte az állát. – Nem… még nem érhettek ide… gyorsnak kell lennünk. Szedjétek össze a rabszolgákat, a ládákat és az összes pénzt! A rabszolgákat málházzátok fel. Amilyen gyorsan csak lehet. Gyerünk! Lucius megszokta, hogy gondolkodás nélkül teljesítse a parancsokat, és azonnal mozgásba lendült. Parancsokat vakkantott a többi, nagyrészt kelta vagy ibér testőrnek. Alig egy óra alatt összeszedtek Sztratoklész házából minden holmit, sorba állították a rabszolgákat meg néhány sietve felfogadott teherhordót, és elindultak az utolsó menedék felé – illetve az egyik utolsó menedék felé. Sztratoklész igyekezett higgadtan elfogadni a helyzetet, de nem tudott úrrá lenni a dühén. – Mi a fene történhetett? – kérdezte Luciust. – S ami még fontosabb, mit csináljak most? – Akármi is történt a jó öreg Iphikratésszal… – vont vállat Lucius. – Vannak lovaink. Vágjunk neki a sivatagnak. Magad mondtad, hogy a feladatot nagyrészt elvégezted, és Gabinész már a nyomodban van. Sztratoklész zihálva állt az utcán. Végül megrázta a fejét. – Nem – felelte. – Nem, nem futamodunk meg. Még nem. Ilyen közzel állok hozzá, hogy örökre eltemessem Ptolemaioszt. Egyelőre maradunk. – Hát, én veled vagyok – csóválta a fejét Lucius. – Végezzük el a munkát. Amikor megállt a menedékül szolgáló ház udvarán – egy pöcegödörnek sem jó fogadóban, amit a legszegényebb, délkeleti negyedben vett –, könnyebben kapott levegőt, hiába áradt a bűz a szomszédos cserzőműhely felől. Gondolkodj! parancsolt magára. A rémült rabszolgák letették terhüket az udvaron. Sztratoklész csettintett az ujjával, és előlépett két testőre. – Fizessétek ki őket. Bőkezűen. – Ez rettenetes érvágás volt, de nem engedhette, hogy valamelyik rabszolga épp most árulja el. Egy fiatal gall nő, a bal arcfelén óriási kék véraláfutással valamit félreértett a hangszínén, és egy hatéves gyereket kézen fogva kirohant az udvarról. Két testőr azonnal utánuk vetette magát. – Athéné! – tiltakozott az égre nézve Sztratoklész. – Zeusz Szótér! Semmi rosszat nem akartam! – Aztán abbahagyta az égiek szólongatását, mert megijesztette vele a rabszolgákat. – Gondoskodj róla, hogy több ne szökjön el! – vetette oda Luciusnak. A többi rabszolga összetömörült, mintha ez védelmet jelentett volna a kardok ellen – akárcsak a birkák a mészárszéken. Lucius emberei beterelték őket az új szállásukra, és rátették a keresztrudat az ajtajukra. Az árnyékok még meg sem nyúltak, amikor a kisebb termetű testőre visszatért, önelégült arccal, a kezében egy zsákkal, amiben egy fej volt – egy szőke nő feje. – És a gyerek? – kérdezte Sztratoklész.
– Én nem láttam semmiféle gyereket – nézett körül a fickó. – Volt vele egy gyerek – rázta meg a fejét Sztratoklész. – Én nem láttam semmiféle gyereket – ismételte meg a testőr, szaporán pislogva. – De lehet, hogy Dolgu látta. – Remek – fogta vissza a dühét Sztratoklész. – Küldd be hozzám Dolgut, amikor visszajön. Addig is menj, vegyél két új rabszolgát a piacon, és takaríttasd fel ezt az udvart. És juttasd el ezt a levelet az orvoshoz. A szokásos módon. – Az orvos nem léphetett ki a palotából, és csak rejtjeles üzeneteket lehetett vele váltani. Sztratoklész fejében körvonalazódott az új terv – nem volt olyan végtelenül gyönyörű, mint az előző, de beválhatott. Ennek az egyszerűségében rejlett a szépsége. Tovább szítja a makedón tisztek lázadását. Ez túl könnyen ment. Kasszandrosz Makedóniában akarta tudni a makedónokat, azok pedig haza akartak menni. Ide nem kellett semmilyen bonyolult terv. Az új fordulatot az jelentette, hogy az eszközeit arra fogja használni, hogy megölje Ptolemaioszt. Aztán amikor Antigonosz bevonul a kitörő káoszban, Sztratoklész őt felhasználva felszabadítja Athént. – Akarod, hogy rajtaüssünk a fiúkkal León emberein? – kérdezte Lucius, egy almát rágcsálva. – Nem – rázta meg a fejét Sztratoklész. – Nem, León mellékes. A gyerekek is mellékesek. Ha az orvos el tudja kapni őket, remek, de végeztem az ilyen ostobaságokkal. Megdolgozzuk a makedónokat, aztán továbbállunk. Lucius a csutkáig lerágta az almát. – Nem tudom, számít-e, de egyetértek. Nem harcolhatunk mindenki ellen. – Éppen erre gondoltam én is – bólogatott Sztratoklész.
20. – Van egy foglyod? – kérdezte León. – Hol? – Örülünk, hogy hazatértél – mosolygott álmosan Nihmu. Diodórosz karddal a kezében lépett be a szomszédos házba nyíló ajtón. – Az összes istenek nevében! – mondta, és leeresztette a fegyvert. Rögtön a nyomában érkezett Koénosz. – Szatürosz! – vigyorodott el, majd óvatosan, mint aki fél kimondani valami rosszat, nehogy valóra váljon, hozzátette: – A… mindenki jól van? – Xenophón az udvaron vár a tengerészgyalogosokkal. És Sztratoklész egyik emberével, akit betekertünk egy szőnyegbe – vigyorgott Szatürosz. Nem tudta megállni. Aztán elkomorodott, és odabiccentett Leónnak. – Péleusz meghalt. León felvett egy khlamüszt meztelen vállára, Szapphó pedig parancsot adott, hogy gyújtsanak fáklyákat meg lámpásokat. – Gondolom, nem tudtál szólni az érkezésedről. És még nem ért véget a száműzetésed, ifjú ember! – León megölelte Szatüroszt. – Szóval elvittél egy hajót a tengerre, és elvesztetted a legjobb kormányost Poszeidón kék vizein. Kíváncsian várom a történeted! Az ajtó sötétjéből felbukkant Philoklész. – Koénosz, a fiad odakint vár, a vállán egy szőnyeggel – közölte. Szatürosz rámosolygott Philoklészre, aztán ismét megnézte magának a spártait. Ahhoz képest, hogy csak egy hónapot töltött távol, megdöbbentő volt a változás. A spártai lefogyott. Másképp mozgott. Előrelépett, és megölelte Szatüroszt. – Hiányoztál, fiam – mondta. Therón is átjött Diodórosz házából, épp belebújva egy khitónba. – Tudhattam volna, hogy te vagy az – mondta üdvözlésképpen. – Tudod, mennyi az idő? – De ő is csontropogtató ölelésbe zárta Szatüroszt. Együtt mentek ki León tágas udvarára, ahol hat tengerészgyalogos várakozott földre támasztott pajzzsal, a kavicsba szúrt lándzsával. Amikor meglátták Leónt, kihúzták magukat. Xenophón óvatosan letette a terhét, és meghajolt. – Uram – mondta. – Halljuk hát a történetet! – fonta össze a két karját León. Szatürosz belekezdett. Miközben beszélt, a szolgák bort hoztak, és a második kupánál tartott, amikor elért a Szíria partjai előtt vívott csatához és a viharban eltöltött éjszakához. – Másnap reggel Demetriosz akár tíz gyerekkel és egy parittyával is elkaphatott volna minket – mondta. Vállat vont, átnyújtotta a kupát Xenophónnak, aki meghúzta és böfögött egyet. – Sokáig aludtunk, és egy őr sem bírt ébren maradni… háromszázan egy barlangban, lent a parton a két hajóval. De az istenek megóvtak minket, vagy Demetriosz sült bolond. – A szőnyeg felé intett. – Egyik fogoly sem tud túl sokat… ennek az athéni zsoldosnak dolgoztak; azt a parancsot kapták, hogy keressenek meg minket és végezzenek velünk. Ez volt a parancsnokuk. Kalosz nagyot ütött a fejére, napok óta nem tért magához. Orvosra van szüksége. Philoklész intett Xenophónnak. – Attól, hogy betekertétek egy szőnyegbe, nem fog meggyógyulni. Hadd nézzem meg! – Kiváló harcos, szeretném, ha életben maradna – hajolt le Xenophón, és Philoklész segítségével kigurította a szőnyeget. Philoklész egy hosszú pillanatig rámeredt az eszméletlen férfira a fáklyák fényében. – Nahát, nahát – morogta. Diodórosz lehajolt, megnézte a fogoly arcát, aztán felegyenesedett.
– Nézzétek csak, mit hozott a cica – hümmögte. – Azt hittem, már meghalt – tette hozzá Koénosz. – Héra oltalmazzon minket! Vigyétek a szobámba! – Orvos kell – mondta Philoklész. – Ez meghaladja az én tudásomat. – Én nem ismerem – nézett körbe értetlenül León, majd odafordult az intézőjéhez. – Hozz… – Várj! – rázta meg a fejét Diodórosz. – Ürítsük ki az udvart. – Megfordult. – Bízzatok bennem. Mindenki menjen innen. A tengerészgyalogosok… a konyhába. Szerezzetek egy kis bort. – Visszanézett Leónra, és egy jelet mutatott a kezével. – Csak barátok – mondta. – Xeno maradhat – vélte Koénosz. – És az ikrek is – tette hozzá Szapphó. Szatürosz úgy érezte, valamilyen nagy titok leleplezése előtt áll. Egész életében így viselkedtek körülötte – mintha valamilyen szent kötelék kötné össze őket. – Demetriosz Nabateában van – szólalt meg váratlanul Melitta –, és egyik navarkhosza sem volt olyan tökös, hogy utánunk induljon. – Kinyújtotta a kezét, elvette a boroskupát Xenophóntól. Egy pillanatra összeakadt a tekintetük – egy hosszú pillanatra, legalábbis Szatürosz szerint. Mi a Hádész? Aztán a lány Diodóroszra pillantott. – Ki ez az alak? – Nabateában? – kérdezte León. Úgy állt, mint egy futóversenyre készülő atléta. – Nézzük csak, jól értem-e! Demetriosz, a Félszemű fia Szíria partvidékén állomásozik kétszáz hajóval, a serege pedig Nabateában van… Bizonyítani is tudjátok? Melittát sorra megölelték a nagybátyjai, és már Szapphó karjai között volt, amikor válaszolt. – Bizonyítani? Kétszáz tanúnk van, ha megbízhatunk León evezőseiben. León és Philoklész egymásra nézett. A spártai megrázta a fejét, mintha valamilyen ki nem mondott kérdésre válaszolt volna. – Azonnal el kell mennünk Ptolemaioszhoz. Minden szívdobbanás számít. – Mi van az athénival? – kérdezte León, a szakállát dörzsölgetve. – Ki ez? – Leoszthenész – felelte halkan Philoklész. – Ő vezette a zsoldosok lázadását Alexandrosz ellen. És segített megverni Antipatroszt a lamiai háborúban. – Hiszen ő meghalt! – mondta León. Aztán suttogva kérdezte: – Közénk tartozik? Philoklész megrázta a fejét. Diodórosz más véleményen volt. – Túl sokat politizált ahhoz, hogy letegye az esküt… de Kineász barátja volt. Minden helyzetben megtalálja a számítását… hallottam, hogy túlélte a lamiai háborút, nevet változtatott, de akkor is meglep, hogy itt látom. – Mi a fenéért dolgozott Sztratoklésznek? – töprengett fennhangon Koénosz. Diodórosz a fejét rázta. – Csak találgatni tudok. Amikor Kasszandrosz öt évvel ezelőtt visszafoglalta Athént, Leoszthenész arra az oldalra állt, amit a kisebbik rossznak tartott. Mondhattok bármit Sztratoklészról, urak… azt nem lehet kétségbe vonni, hogy mindig hű maradt Athénhoz. – Mi Ptolemaioszt választottuk – bólintott Koénosz. Szapphó a kiterített férfi fölé hajolt. – Majd megkérdezzük, amikor magához tér. Addig is, azzal nem fogjuk megmenteni, hogy hagyjuk itt feküdni a kövön. – A kikötőben majdnem elkaptuk Sztratoklészt – mondta Szatürosz. Nem teljesen értette, kicsoda az eszméletlen férfi, de úgy vélte, a többieknek ismerniük kell a teljes történetet. Ez persze további magyarázkodással járt. Amikor elfogytak a rá záporozó kérdések, Philoklész megdörzsölte az állát.
– Sztratoklész most meg fog lapulni – töprengett. – Mint patkány a fészkében – helyeselt Diodórosz. – Mindenesetre most kell élnie az udvarban szerzett befolyásával, és cselekvésre késztetni a makedón pártütőket – vélte León. – Attól eltekintve, hogy bármelyik pillanatban itt lehet Demetriosz – tette hozzá Koénosz. – Hol van a Lótusz, kölyök? – fordult oda León Szatüroszhoz. – Kréta déli partjainál. De most már el kellett indulnia hazafelé – felelte Szatürosz. – Azt hittem, meglephetem… szóval mindenkit meglephetek, ha a zsákmánnyal térek haza. És Péleusznak az volt az utolsó kívánsága, hogy értesítsük a rodosziakat. – Jól van – bólintott León. – Bevitetem azt az athéni triremiszt a hajóépítőbe… nem rossz hajó az, ha kicsit megviselt is… én pedig elindulok a Jácinttal Szíria partvidékére. – Veled megyek! – ajánlkozott Szatürosz. – Nem – rázta meg a fejét Philoklész. – Neked itt lesz dolgod. – De hisz még tart a száműzetésem! – vitatkozott Szatürosz. – Mindenképpen el kell mennünk Ptolemaioszhoz – felelte Philoklész. – Végeztünk a tervezgetéssel? – kérdezte Szapphó, és odaintett az ajtóból kikukucskáló rabszolgáknak. – Gyertek, kedveseim! Csak gyengéden szegény párával. – Titokban kell tartanunk! – szisszent fel Diodórosz. Nihmu felvonta a szemöldökét, a felesége pedig oldalba bökte, miközben elment mellette. – Kit kell titokban tartanunk, drágám? – kérdezte. – Most azonnal el kell mennünk Ptolemaioszhoz – mondta Philoklész. – Vagy reggelre mindenki erről fog beszélni. Ma éjjel csak ránk fog figyelni. – Bár elég morcos lesz – szúrta közbe Diodórosz. Philoklész a homlokát ráncolta, s az arca úgy festett a fáklyafényben, mint egy színész maszkja. – Már egy hónapja hallottunk erről az egészről, de nem volt szilárd bizonyítékunk, Sztratoklész meg egyfolytában azt sugdosta Ptolemaiosz fülébe, hogy csak csel. – Felvont szemöldökkel Szatüroszra nézett. – Még az új phalanx kiképzését is elkezdtük. – Szatürosz száműzetésben van – morogta León, mint akinek csak most jutott eszébe. – Most – jelentette ki Philoklész. – Most rögtön el kell mennünk hozzá. – Héraklész megistenült tökére! – morogta Ptolemaiosz. – Ajánlom, hogy jó hír legyen! Diodórosz idegesen toporgott. Szatürosz soha nem látta még ilyen idegesnek, és hirtelen belehasított, szó sincs még könnyű győzelemről. Ha Diodórosz fél, akkor lennie kell valaminek, amitől neki is félnie kell. Egyiptom ura áttetsző gyapjúkhitónt viselt, ami túl sokat engedett látni öregedő testéből. A fejét szőlőlevelekből font, de már fonnyadó koszorú díszítette, ám a tekintete tiszta volt. – Te itt, fiú? – nézett egyenesen Szatüroszra. – Uraim, azt hittem, megegyeztünk valamiben! – Úgy gondoltam, jobb lesz, ha tőle magától hallod a történetét – lépett előre Philoklész. – Utána ítélj meg minket. – A fejed rajta – bólintott Ptolemaiosz. – Ki mondja el a történetet? Diodórosz tovább toporgott, és Szatürosz előrelépett volna, de Philoklész megállította. – Elküldtük Szatüroszt a tengerre. Az athéni Sztratoklész hajókat küldött utána. – Philoklész gyakorlott szónok volt, felemelte a karját, változtatott a testtartásán, és lassabban, tisztábban formálta a szavakat. A hangját leeresztette, és az egész csarnokban csend lett, mert mindenki hallani akarta, mit mond. – Szatürosz elment az Arany Lótuszon Küproszra, és Sztratoklész hajói követték. Ezután Rodoszra menekült, de a kalózok követték. Rodoszt teljesen körbezárta a Félszemű flottája. Ez is
hír… de a java még hátra van. Szatürosz Szíria partjainál látta az ifjú Demetriosz flottáját. Kétszáz hadigálya, és ugyanannyi teherhajó. Még a trón mögött álló testőrök is felhördültek. – Csendet! – mennydörögte Ptolemaiosz. Eddig állt, de most leült a cédrusból és elefántcsontból készült trónra, amit a nem hivatalos fogadásain használt. Kinyújtotta a karját, és egy rabszolga egy ezüstkelyhet tett a kezébe. – Honnan tudjátok, hogy azok a hajók az athéni követéi voltak? – kérdezte. – Az elmúlt hónapban sokan mondták, hogy a Félszemű erre tart… hozzá kell tennem, mindig ugyanazok a hangok. Találtatok szilárd bizonyítékot? Szatürosz nem akarta, hogy félreállítsák. – Uram, megküzdöttünk a kalózokkal és elfoglaltuk az athéni gályáját. Mindenki ismeri a kikötőben. Ha ez nem elég bizonyíték, nálunk van a vitorlamestere, és nálunk vannak a tengerészgyalogosai meg az evezősei is. – Mivel a helyiségben pisszenni sem mert senki, folytatta: – Akárhová mentünk, követtek minket. Ptolemaiosz szeme elkerekedett, aztán bólintott. – Te ugye nem hazudnál nekem, fiú? – kérdezte mélységes cinizmussal a hangjában. – Apám sírjára és… védelmező istenem, Héraklész oroszlánbőrére esküszöm! – Szatürosz nem tudta, mi mondatta ezt vele, csak remélni merte, hogy a háta mögött álló isten. – Hozzátok ide az athénit! – fordult oda a testőreihez Ptolemaiosz. – Halljuk, mit mond ő! – Egy ezüstbaglyot teszek egy obolosz ellen – lépett előre Diodórosz –, hogy eltűnt, az összes holmijával és rabszolgájával együtt. Philoklész arca megrándult, és León is elfintorodott, de egyik sem szólt semmit. Hosszú fél óra következett. Diodórosz egyfolytában ásítozott. – Hagyd már abba! – tiltakozott Ptolemaiosz, szintén ásítva. Aztán felnevetett, és enyhült valamelyest a feszültség. Visszatért két testőr, súgtak valamit Gabinész fülébe, ő pedig Ptolemaiosz fülébe. – Nahát! – dörzsölte meg az állát Ptolemaiosz. – Eltűnt. Ahogy megjósoltad… hacsak nem te magad gondoskodtál róla. És ne mondd, hogy nem lennél rá képes, Odüsszeusz! – Ptolemaiosz rámeredt Diodóroszra, aki bólintott. – Képes lennék – felelte –, de nem tettem. – Bassza meg! – káromkodta el magát a legkevésbé sem uralkodói módon Ptolemaiosz, és körülnézett a csarnokban. – Küldj ki mindenkit! – parancsolta Gabinésznek. – Csak ők maradjanak, meg te, meg Szeleukosz! – Szeleukosz? – kérdezte súgva Szatürosz Leónt. – Egy másik játékos Alexandrosz halotti játékain – súgta vissza León. – Antigonosz ellen harcolva Babülonnál elvesztette a seregét. Idejött, és felajánlotta a kardját Ptolemaiosznak. A Szeleukosz nevű férfi fellépett Ptolemaiosz emelvényére, és megállt a trón mellett. Két lovas barát – két hetairosz Ptolemaiosz leghűségesebb katonái – érkezett a terembe, és megálltak a trón mögött. Szatürosz mindkettőt ismerte, és tudta, hogy Diodórosz kedveli őket. – Tehát – nézett körbe a jelenlévőkön Ptolemaiosz – Demetriosz valóban erre tart. Uraim, nem túl rózsás a helyzetünk! Senki sem vitatta a megállapítását. – Gabinész, mennyire megbízhatóak a makedón katonáim? – kérdezte Ptolemaiosz. – A nyílt ütközetet nem kockáztatnám meg – felelte Gabinész. – Bár… ha bátorkodhatok ilyet mondani, uram… ez csak Demetriosz, egy ismeretlen ifjú, nem maga az öreg Félszemű. Ő sokkal veszélyesebb lenne, hadvezérként és jelképként is. Szeleukosz bólintott. Alacsony volt, a lábai alapján lovaskatona, és a makedón nemesek akcentusával beszélt.
– A Félszeműnél van az egyik király… mármint az ifjú Héraklész… Kasszandrosznál pedig a másik, már ha meg nem ölette. A makedónjaid nagy része nem szállna szembe Héraklésszel vagy IV. Alexandrosszal… de az ifjú Demetriosz nem király. – Hány katonája van? – kérdezte Ptolemaiosz. – Húszezer gyalogos és negyven elefánt – felelte Szeleukosz. – És jó a lovassága. – Tehát ha rá tudjuk venni a gyalogságunkat, hogy harcoljon, akkor akár túlerőben is lehetünk – töprengett Ptolemaiosz, majd ránézett Diodóroszra. – Nagyon hallgatsz. – Öreg vagyok már, Ptolemaiosz – ásított Diodórosz. – De úgy látom, hogy ha elindítjuk a seregünket Demetriosz ellen, akkor mi vetjük el a kockát. Ha itt maradunk Alexandriában, akkor ő. – Egyetértek – bólintott Szeleukosz. – Sztratoklész eltűnése el fogja gondolkodtatni a makedón párt árulóit – szólt közbe Gabinész. – Sokan el fognak pártolni tőle. Ptolemaiosz megrázta a fejét, mintha rendet akarna tenni a gondolatai között. – Kasszandrosz a hátam mögött ellenem fordult? Ezt még mindig nehezen veszi be a gyomrom. Ha én elbukok, Antigonoszé és az arany fiáé lesz Egyiptom. Mi haszna lenne ebből Kasszandrosznak? Szeleukosz vállat vont. – Én nem vesztegetem az időt annak a megfejtésére, hogy mit forgathat egy olyan alak, mint Kasszandrosz a fejében – felelte. – Demetriosz itt van. Ha össze tudjuk tartani a sereged, talán hibát követ el. Hogyan tartsuk össze a sereget? Diodórosz ránézett Philoklészre. – Úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna, csak azt áruljuk el, hogy Demetriosz erre tart. Ez önmagában el fog fojtani minden más hangot az agórán. – Hol van León? – kérdezte Ptolemaiosz. – Épp hajóra száll, hogy szemmel tartsa Demetriosz flottáját – felelte Philoklész. Ptolemaiosz élesen bólintott, és felállt. – Te, fiú! – mutatott Szatüroszra. – Húzd meg magad! Megértetted, fiú? – Feladatom van számára, a phalanxnál – mondta Philoklész. – Ez elfogadható – bólintott Ptolemaiosz. Körülnézett. – Senki sem beszélhet arról, ami itt elhangzott, senkinek. Ha Sztratoklész felbukkan, elbánunk vele. Egyébként hadd szőjék csak a terveiket az összeesküvők. Tudni akarom, amikor valamelyikük készen áll rá, hogy fordítson a köpenyén. Gabinész bólintott. – Rendben – nézett körül ismét Ptolemaiosz. – Úgy vélem, megpróbálunk szembeszállni az arany fiúval és a negyven elefántjával. A győzedelmes Athéné legyen velünk! – Odafordult Szeleukoszhoz. – A sereg tíz nap múlva legyen indulásra kész. Add tovább a parancsot! És nézd meg, ki hogyan fogadja. Diodórosz tisztelgett, és Koénosz követte a példáját. Szatürosz egy teljes napot átaludt, aztán rátört az elmúlt hónap minden feszültsége. Az ölés, a harc minden érzést kiürített belőle, aztán hirtelen idegennek érezte saját magát. A teste is idegennek tűnt. A gondolatai, a gondolatok hiánya is. Az, hogy önállóan parancsnokolt egy hajón, semmiségnek látszott – fenyegetően beárnyékolta Péleusz halála. A testvére jött és ment. A lovaglásról csacsogott, és mondott valamit Xenóról, mintha beszélniük kellett volna a legjobb barátjával szövődött szerelméről. Szatürosz csak hallgatta, de nem hallotta egyetlen szavát sem, mondta, amit reményei szerint válaszul mondania kellett, és Melitta elment. A harmadik reggelen sem érezte jobban magát, ezért ivott egy kis bort, és az mintha segített volna.
Egyfolytában a döntéseit élte újra – mikor fordítsa el a hajót, mikor harcoljon. Túl sok lehetőséget látott, hogyan csinálhatta volna másképp. A pillanat hevében hozott döntések hirtelen gyerekes vakmerőségnek tűntek. Melitta bement hozzá, és ő meghallgatta, aztán megint ivott, és a bor megint segített. Aztán jött Kalliszta, behúzta a függönyt az ajtaján, és megcsókolta. Szatürosznak azonnal merevedése lett, és a lány gyakorlott kézzel markolta meg a szerszámát. – Most már figyelsz rám? – kérdezte. – Mmm? – válaszolta az ifjú. Kalliszta nem dőlt ernyedten a karjaiba. – Philoklész már többször érdeklődött felőled, a házban mindenki a háborúra készülődik, te meg úgy borongsz itt, mint Akhilleusz. – Távolabb húzódott a fiútól, aki utánakapott, de a lány nevetve lerázta, és kitáncolt a függönyön át. Szatürosz úgy érezte magát, mint egy kisfiú. Leült a padlóra, számtalan gyengesége miatt szégyenkezve, aztán keresett egy újabb amphora bort. Akkor jött Philoklész. – Állj fel! – mondta a spártai. Magasabb volt, mint szokott lenni, legalábbis a padlóról nézve. A mellizmai kidomborodtak, a pocakja majdnem teljesen eltűnt. Szatürosz engedelmeskedett. – Részeg vagyok – mondta akadozó nyelvvel. – De te biztos megérted. – Dolgunk van – nézett rá szelíden Philoklész. Szatürosz nem tudott a szemébe nézni. – Én… bocsáss meg. – Mit bocsássák meg? Hogy megkívántad Kallisztát? Vagy, hogy Péleusz meghalt a parancsnokságod alatt? – Philoklész tisztán, józanul beszélt. – A legtöbb férfi megcsöcsörészné Kallisztát, ha tudná, és sok tiszteletre méltó férfinak kellett már eltöprengenie azon, hogyan parancsolt sokakat a halálba. Ez jó. A te időd viszont elfogyott az ilyen gondolatokra. Hagyd abba a nyavalygást. Ébredj fel! A világ a pokol kapujában, és nekünk dolgunk van. – Te vagy a filozófus, Philoklész! És a hoplomakhosz, a legjobb lándzsás Alexandriában! Én meg csak egy kisfiú vagyok. – Tessék, kimondta. Jobban érezte magát, és ivott egy kis bort. Philoklész odament az ágyhoz, és leült. Katonai sarut viselt és khitoniszkoszt, a vért alá való alsóneműt. Háborúhoz öltözött. Megdörzsölte az állát, és bólintott. – Azért vagyok itt, hogy kihozzalak ebből az állapotból. Nagy a kísértés, hogy néhány hazugsággal dobogtassam meg a szíved. – Vállat vont, és felvonta a szemöldökét. – De férfi vagy, nem gyermek. – Húsz ember halt meg. Péleusz és másik tizenkilenc. Meg akarok… – Szatürosz beharapta az ajkát. – Én nem sokat harcoltam – mondta végül. – Megbocsátást akarsz? – Philoklész arca Árész maszkja volt. – Nincs megbocsátás, Szatürosz. Nincs. Csak a következő feladat van. Olyan bátor vagy, amilyen bátor csak lehetsz, és ostobaság, hogy állandóan a bátorságod miatt aggódsz. De ha akarod, bebizonyíthatod, hogy bátor vagy – nézett rá. – Gyere, és állj mellém a phalanxban! Az első sorban. Szatürosz bólintott. – Igen! – felelte. Vett egy nagy levegőt. – Jól van – mondta. Elég könnyen ment. – Tehát ez a következő feladat? – Gondolom, mivel nem tűnsz hálátlannak és polgár vagy. De ez azt jelenti, hogy nem a hippeisszel fogsz lovagolni. Az igazat megvallva, nem is csináltad végig a lovassági kiképzést. És így könnyebben elrejthetlek. Szerintem Sztratoklész vadászni fog rád. És a makedón pártütők… nemsokára nyíltan egymás ellen fordulnak. De neked vannak barátaid… sok barátod van. Fiatal férfiak, akik a gümnaszionba járnak, küzdenek a palaesztrán, versenyt futnak. Őket is akarom.
– Te akarod őket? Te vagy a parancsnok? – Szatürosz úgy vélte, Philoklész nagyon jó parancsnok lenne. – Hm. Én vagyok az igazi parancsnok, tucatnyi öreg zsoldossal együtt. Pillanatnyilag a makedón pártnak sikerült fölém ültetnie egy embert. Szükségem van a barátaidra. Szükségem van kétsornyi lelkes, bátor, atletikus ifjúra. Van egy heted – mosolyodott el Philoklész. – Néhányan közülük meg fognak halni – tette hozzá. – Hány? – vett egy nagy levegőt Szatürosz. – Hány fog meghalni? – horkant fel Philoklész. – Kérdezz egy prófétát! – Hány ifjúra van szükséged? – vágott vissza Szatürosz. Philoklész megdörzsölte az állát, és ellazult. – Százra, nagyjából. Szatürosz felnevetett. – Hiszen az az összes tehetős hellén Alexandriában! Az összes ifjú, aki Kimónhoz jár! Philoklész bólintott. – Arra gondoltam, inkább a gümnaszionban kellene kezdened. – León tengerészgyalogosai? – kérdezte Szatürosz. – A mieink, amint visszatérnek. A hajók mozgását figyelik. Ők fognak a sorok végén állni. Szatürosz, mindjobban éledező érdeklődéssel, benyúlt egy cédrusládába egy khitoniszkoszért. – A tengerészek? Philoklész megvakarta az állát, és már egyáltalán nem olyan volt az arca, mint Árész maszkja. – Mi vagy te, valami demokrata? – Vannak egyiptomi katonáid, igaz? – Szatürosz kivett egy szivacsot egy tálból, és próbált megtisztálkodni. Még részeg volt egy kicsit, és úgy érezte, ha abbahagyja a mozgást, visszazuhan a verembe. – Néhány tengerész – vont vállat Philoklész. – De jelenleg minden hajó, amelynek van döfőorra, a tengeren várja a Félszeműt vagy a fiát. Szatürosz durván megfésülködött, úgy cibálva a lószőr kefét a saját sörényében, mintha büntetni akarná magát. Felhúzott egy rövid szárú thrák csizmát, a vállára vetett egy köpenyt, a fejébe nyomott egy szalmakalapot, és megfogott egy vadászgerelyt. – Először is – jelentette ki –, bocsánatot kell kérnem Kallisztától. – Az erényes cselekedet lenne – bólintott Philoklész. – Egész nap a tengerparti falnál gyakorlatozunk. Nem mintha túl sok eredménye lenne. Az egyiptomiakból rég kiverték a harci szellemet. Úgy mozognak, mint a rabszolgák. – Philoklész felállt, és hirtelen megölelte Szatüroszt. Aztán kezét az ifjú vállán hagyva hátralépett. – A phalanxharc zűrzavaros dolog – mondta. – Minden az első két soron múlik. Minden. Szatürosz bólintott. – Én is ott leszek? – Közvetlenül mellettem. Meg tudod védeni a lándzsás oldalamat? – Philoklész ellépett az ifjú elől. – Te tanítottál, spártai! – vigyorodott el Szatürosz, napok óta nem használt izmokat mozgatva meg az arcán. – Akkor ne hozz szégyent rám – felelte Philoklész. Szatürosz elment a testvére szobájához, és megkérte Dorkaszt, hogy jelentse be. Megölelte Melittát, és közben bocsánatot is kért. – Nem figyeltem rád, miközben beszéltél hozzám – jelentette ki. Melitta rettenetesen nézett ki, az arca sápadt volt és aggodalmas, de azért elmosolyodott. – Testvérek vagyunk, te hülye! Nem kell bocsánatot kérned tőlem – ölelte magához szorosan. Szatürosz megcsókolta, és egy pillanatra összeérintették a homlokukat.
– Hála az isteneknek! – sóhajtotta Melitta. – Már azt hittem, véged. Hogy soha nem térsz vissza a kétségbeesés sötét verméből. – Egy részem még mindig ott van – felelte halkan Szatürosz. – De Philoklész rám bízott valamit. És cselekedni sokkal könnyebb, mint gondolkodni. – Remélte, hogy nem csengenek túl keserűen a szavai. – A tetteknek következményeik vannak – mondta Melitta, és félrerebbent a tekintete. – Kezdem megtanulni. – A testvérének is fájt valami, Szatürosz látta, bár el sem tudta képzelni, mi lehet az. – Megyek Kimónhoz, sereget toborozni. – Egy részeg, kéjsóvár sereget? – derült fel a lány arca. – Kedves Philoklésztől, hogy neked kitalált valamit. Én meg majd ülök itt, és szövök valami szépet. – Te sem vagy sokkal jobban, mint én – jegyezte meg Szatürosz. – Nem, tényleg nem – rázta meg a fejét Melitta. – Most, hogy visszatértél a holtak földjéről, talán én megyek oda. Majd eljössz, és beszélsz hozzám? Megígéred? – Örömmel segítek – suttogta Szatürosz. – Hol van Kalliszta? – folytatta hangosan. Az illatát már érezte. – Itt – válaszolta a földre szállt Aphrodité. Fehérbe öltözött, és finom, mégis buja illatot árasztott, szinte rá sem lehetett nézni. Ölelésre tárta a karját, de Szatürosz megfogta az egyik kezét, a homlokához emelte, és meghajolt. – Bocsáss meg nekem, Kalliszta! Gyenge voltam és helytelenül viselkedtem. – Hah! – húzta oda magához a lány. – Férfiak! – Rámosolygott, és egyáltalán nem testvérien megcsókolta. – Jössz te még az én utcámba, ifjú harcos! Szatürosz elvörösödött, de Kalliszta ismét megölelte, majd gyengéden eltolta magától. Az ifjú egy kagylóhéjat talált a markában. – Mennem kell – mondta hirtelen támadt sietséggel, azonban senkit nem csapott be. – Menj hát – felelte a testvére. Valami van vele, nyúzottnak tűnt, szinte kétségbeesetten, és ő tartozott neki. – Mi a baj? – kérdezte Szatürosz. – Semmi! – rázta meg a fejét a lány. – Kifelé a szobámból, mielőtt lángra lobbansz! Az ifjú megkönnyebbülten távozott. Csak az udvaron jutott eszébe, hogyan nézett Melitta Xenóra, és milyen közel kerültek egymáshoz a hajón. Aztán az egész elméje a kezében szorongatott kagylóhéj felé fordult. Az üzenet így szólt: Ptolemaiosz úr nagyon jó véleménnyel van rólad és a húgodról. Hamarosan meghívom őt magamhoz. A férfi, aki elkíséri, jutalomra számíthat. Aphrodité himnuszát dúdolgatva ment ki az udvarról. Melitta minden álomban és ébren töltött óráját a terhességtől való félelem uralta. A szüzessége elvesztése nem igazán zavarta – a szaka lányok azt tettek, amihez kedvük volt, és csak nevetett a görög nők képmutatásán. A következmények azonban fenyegetőek voltak, és a testiség világába először belépők feszültségével figyelte szervezete minden jelzését. A gyomra minden kordulásától megrémült. Minden viszketéstől, a nemi szervei minden bizsergésétől, a bőre minden változásától. Egy elejtett megjegyzéstől a piacon – ma valahogy olyan dús a hajad, úrnőm – egyenesen kétségbeesett.
A szeretője, Xenophón rosszabb volt, mintha nem lett volna. A félelem és a tanácstalanság között őrlődött amiatt, amit tettek, és erős vágy kínozta, hogy újra megtegyék. Ráadásul Melitta alig tudta felidézni, mit érzett iránta a hajón. Alexandriában csak egy napbarnított, erős ifjúnak tűnt, és a lány attól tartott, hogy az egymásra vetett pillantásaik elárulják őket, és azután a következmények fogják meghatározni az egész életüket. Nem fog feleségül menni Xenóhoz. Az asszagéták királynője lesz. Miközben a bátyja a borban kereste a bátorságát a visszatérésük után – ekkora hűhó ilyen semmiség miatt –, Xenophón ismét tengerre szállt a Jácinttal, hogy az ellenséges flottát figyelje, és Melittát mindenki békén hagyta, míg csak a fivére ki nem ment a szobájából azzal az ostoba kagylóhéjjal a markában, és Kalliszta oda nem fordult hozzá. – Terhes vagy? – kérdezte tárgyilagos hangon. Azt szerencsére megvárta, hogy Dorkasz is kimenjen. Melitta néhány perc alatt elmondott mindent. Addig zokogott Kalliszta karjai között, míg a hetéra sóhajtozni nem kezdett. – Nem az a szerető, akit megálmodtam neked, de Hádészra, legalább tiszta és veled egykorú. A saját akaratodból tetted? Melittának ezen már mosolyognia kellett. – Én csináltam mindent – felelte. – El tudom képzelni – csóválta a fejét Kalliszta. – Fiúk… mind egyforma. Jó volt? – Igen… nem – vont vállat Melitta. – Igen. Jó volt. Egyáltalán nem fájt. De ennyi aggodalom ilyen semmiség miatt! – Ezt ne mondogasd túl gyakran, édesem! – fintorodott el Kalliszta. – A férfiak utálják hallani. – Összeráncolta a homlokát. – Bár azt mondhatnám, hogy biztonságban voltál, de hát nem tudom. Hány nap telt el? – Tizenhét – vágta rá Melitta. Az összes félelme ebben a számban sűrűsödött össze. Kalliszta bólintott. – Ugyanakkor van meg a bajunk, tehát ez nem jelent semmit. Egy héten belül vérezned kell… Aphroditére, a legrosszabbkor csináltad, te lány! Hát erre tanítottalak? A hónap elején vagy a végén, és biztonságban vagy. – És ha nem? – kérdezte Melitta. Azt remélte, mindennek ellenére, ha elmondja Kallisztának, a hetéra majd tudni fogja, és eloszlatja a félelmeit. – Akkor gyereked lesz. De semmi értelme most ezen aggódni. Az majd ráér egy hónap múlva… vagy még később. Néha kimarad a vérzés… még nekem is. Késik, korán jön, egyáltalán nincs… olyan, mint a filozófia, édesem… soha nem azt a választ adja, amire szükséged lenne. – Félek. – Nincs mitől félned – mosolyodott el Kalliszta. – Talán utcai szajha vagy, vagy rabszolga egy kegyetlen házban? Menj, mondd el Szapphónak és Nihmunak. Még ma. Ess túl rajta. Itt mindenki szeret. Érted, amit mondok, te lány? Még engem is szeretnek, és kellett is egy kis idő, míg megszoktam… de te ennek a háznak az úrnője vagy. – Szapphó ki fog dobni! – sírta el magát Melitta. – Szapphó hetéra volt! – csattant fel Kalliszta. – És jobb anyám lett, mint az igazi valaha volt. Húzd már ki a fejed a szép kis fenekedből… vagy akárhol van… és mondd el Szapphónak! Szereted azt a fiút? – Nem – suttogta Melitta. – Kegyesek az istenek! – nevetett fel Kalliszta.
Szatürosz először Ábrahám házához ment, mert Kimónhoz nem mehetett egyedül – vagy mert hiányzott neki a barátja. Xenophón nagyon furcsa lett az elmúlt hetekben, és Ábrahám a régi, szebb napok ígéretét jelentette. A biztonságosabb napokét. Xeno már a háború világában élt. És valószínűleg a testvére szeretője lett. Az utcán állt, két széles út kereszteződésében – még a hódító építtette őket, hogy a szelek szabadon járhassanak választott városában. Felkavarodott a gyomra, és nekitámaszkodott egy ház falának. – Jól vagy, uram? – kérdezte a rabszolga, aki elkísérte. Fiatal volt, sima arcú és hasznavehetetlen. – Mi a neved, kölyök? – nyögte Szatürosz. – Kürosz – felelte a fiú komoran. Szatürosz hirtelen megint nagyon vágyott egy szolgára, akiben megbízhat. Valakire, aki csak az övé. – Semmi – vett egy nagy levegőt. Megdörzsölte a homlokát, majd ráfordult az Alexandrionra, és végigment a templomok meg a makedón arisztokraták palotaszerű házai mellett. Sokan közülük szegényebbek voltak, mint León bácsi, és kevesen rendelkeztek Diodórosz politikai vagy katonai hatalmával, mégis szemérmetlenül hivalkodtak, hiszen láthatólag így éltek Makedóniában is. Aztán ráfordult a kereskedőházakkal és mólókkal szegélyezett Poszeidiónra. Ábrahám népéből egyre több héber költözött a Poszeidiónra, amiben volt logika, mivel a telkek kétharmada üresen állt, és a Palesztinából újonnan érkezők nagy része kereskedő volt. Ben Zion háza a nagyobbak közé tartozott. Célszerű, görög stílusban épült épület volt, kevés külső díszítéssel. Mint maga a férfi. Ben Zion tisztelte Leónt, de híresen vakbuzgó héber volt, a legegyszerűbb tunikákban járt, és mindig viselt valamit kánaánita vagy izraelita törzsi ruhadarabjai közül, mintha megvetette volna a hellenisztikus világot, amiben élt. Szatürosz mindössze kétszer találkozott vele – mindkét alkalommal Ábrahámért ment el az otthonába. Mint most is. Nagy ívben kikerült egy, az utca közepén húzódó szennycsatornában heverő holttestet, majd elfintorodott, amikor egy héber mészáros egy pap felügyelete alatt kidobta egy állat tisztátalan részeit – ugyancsak a szennycsatornába. Szatürosz elment mellettük, rámosolygott egy késélezőre, mert az nagyon alapos munkát végzett, majd megpillantott egy szempárt, amely Ben Zion teraszának függönye mögül villant elő. Szatürosz magában elmosolyodott, mert komor hangulata ellenére most is megmozdított benne valamit az a szempár – amihez, ezt biztosra vette, soha az életben nem fog tudni hangot vagy arcot társítani. A héber nők még a görögöknél is elzártabban éltek. Az udvarba vezető kapu nyitva állt, és a falak mellett a legkülönfélébb népekből származó munkások álltak lihegve. A márvánnyal kirakott földön egy súlyos láda állt, mellette pedig Ben Zion csípőre tett kézzel, tunikája fölött súlyos gyapjúköntössel. – Munkaidőben nem fogad látogatókat! – vakkantotta oda Ben Zion, amikor megpillantotta Szatüroszt. Szatürosz hátrahőkölt, aztán mosolyt erőltetve az arcára előrelépett. – Szükségem van a fiadra, uram. Közügyben. Ben Zion sűrű szakállat növesztett, mint sok idősebb görög férfi, és most két kézzel beletúrt – idegen gesztus volt. – Közügyben? – kérdezte gyanakodva. – A város polgára vagy? – kérdezte Szatürosz, a leghatározottabb kormányosi hangját elővéve. Ben Zion elmosolyodott, és felismerés csillant a szemében. – Igen, León mester ifjú unokaöccse. Polgár vagyok. Szatürosz meghajolt.
– A fiad is polgár? Ben Zion bólintott. – Felszólítom a fiadat, hogy jöjjön, álljon be a phalanxba, vértben és felfegyverkezve, hogy a város védelmében harcoljon a közös ellenség ellen! – koppantott a márványon Szatürosz a vadászgerely végével. – Remélem, ennél jobb lándzsáitok vannak – felelte Ben Zion. – León már üzent, hogy el fogsz jönni. Nahát, nahát. Benjamin… szaladj a fiamért! – intett oda az egyik munkásnak. – Mutathatok neked egy csodát, ifjú harcos? Vagy a háború gondolata minden mást kiszorít a fejedből? Szatürosz nem értette, miért nem szeretik az emberek Ben Ziont. A maga héber módján ugyanolyan volt, mint Diodórosz vagy León. – Örömmel megnézném – biccentett. A csoda megnézéséhez le kellett vetnie a khlamüszét és a munkásokkal együtt neki kellett veselkednie a súlyos ládának – „Az istenért, meg ne sérüljön! Bolondok” –, hogy bevigyék a ház mélyére. Szatürosz soha nem cipelt még ilyen nehéz terhet. – Ah! Finoman! Isten a tanúm, mi mindent tettem, hogy ez a drágaság a házamba kerüljön! Te ott, Szatürosz mester, neked erős karod van… de azért finoman fogd! Vigyázzatok a szövőszéknél! Ben Zion egyfolytában utasítgatta, figyelmeztette és szidta a szolgákat hol görögül, hol valamilyen más nyelven, amit Szatürosz nem értett, de feltételezte, hogy héber lehet. Elmentek egy konyha mellett, és a kiáradó illatoktól megkordult a gyomra. Egy szűk, boltíves ajtón az egyik szolgával ketten kellett átvinniük a ládát, mert többen nem fértek hozzá, és minden erejét össze kellett szednie. Izzadt, mint egy olümpiai atléta az utolsó sztadionon, és a farudak, amelyeknél fogva megemelték a súlyos alkotmányt, nyikorogva görbülni kezdtek. – Ide… rá erre… emeljétek meg! Feljebb! Most le… lassan… tökéletes, gyermekeim, tökéletes! – Ben Zion összecsapta a két tenyerét. – Bontsátok le a ládát! Szatürosz mester, mindig szívesen látlak a házamban… erősebb vagy, mint a legerősebb szolgám, és nélküled talán nem is sikerült volna behoznunk ezt a gyönyörűséget. Szatürosz felegyenesedett és körülnézett. Egy szép, kerek, tágas helyiségben állt – olyan érzése támadt, mintha templomban lenne. Mindenfelé polcok, azokon pedig tekercsek apró rekeszekben. A ládát egy elegáns, fekete kőemelvényre tették, az egyik mozaikkal borított fal elé. Szatürosz megdörzsölte a tarkóját, és felnézett – a mennyezet olyan volt, mint a menny. Most először látott ilyen mozaikot. – Mikor mondta a bácsikám, hogy jövök? – kérdezte, jelezve, hogy nem teljesen bolond. – Ah! Természetesen ma. Mit mondhatnék, ifjú úr? Ha valaki híres hellén atléta hírében áll, akkor a szegény kereskedőnek élnie kell azzal, amit elé hozott a sors, nemde? – Ben Zion odanyújtott az ifjúnak egy gőzölgő poharat. – Ka-veh. Igazi finomság. Nabateai. Üzentem a bácsikádnak, hogy a nabateai forrásaim azt jelentették, hogy a Félszemű fia megtámadta őket, de csúnyán megverték. Szatürosz odabiccentett a szolgának, akivel becipelte a ládát. A hatalmas termetű férfi ugyanazokat a törzsi jeleket viselte, mint Ben Zion. A férfi visszabiccentett – bajtársak lettek a kimerültségben. Szatürosz belekortyolt a pohárba, és majdnem visszaköpte a folyadékot – keserű volt. – Tegyél bele egy kis mézet – szólalt meg a háta mögött Ábrahám. – Látom, apám már ki is használta a látogatásodat. – Egy kicsit megvetően csengett a hangja. Szatürosz soha nem mert volna így beszélni León előtt, de Ben Zion csak mosolygott. – Ábrahám megoldása mindenre a méz, igaz? A görögök is szeretni fogják a zsidókat, ha teszünk hozzájuk egy kis mézet? – Ben Zion vállat vont, de saját kezűleg szedett egy nagy szarukanál mézet Szatürosz ka-vehjába. Belépett egy nő, kezében tálcával – vonzó, fiatal nő, fátyol nélkül, és úgy mosolygott Szatüroszra, mintha régi barátok lettek volna.
– Mirjam! Azonnal fel az emeletre! Micsoda erkölcstelenség! – csattant fel Ben Zion dühösen. – Hogy merészeled? – A húgom – mormogta Ábrahám. – Idd meg a ka-véhd, és vágj fapofát! Szatürosz rámosolygott a távozó Mirjamra, akit láthatólag nem ijesztett meg atyja haragja. Odafentről egy női hang kiáltott valamit – Szatürosz biztosra vette, hogy Mirjam anyja az. Egy szót sem értett héberül, de tucatnyi ezüstbaglyot tett volna rá, hogy a „Mit fognak gondolni a szomszédok?” kérdés hangzott el. Ben Zion a vállát vonogatva megfordult – a gesztus éles ellentétben állt az előbbi dühkitöréssel. Csak színészkedett volna? – A lányom. A szemem gyönyörűsége. Gyönyörű, igaz? Gyerünk, mondd meg őszintén, hellén barátom! Eszter, Rút, Hanna… mind szépek. De Mirjam olyan, mint a földre szállt Szophia. – Éppen csak a bölcsességnek van híján – morogta Ábrahám. – Hallottam! Bah! Ide hallgass, te istentelen bajkeverő, ez a hellén azért jött el nyomorúságos viskómba, hogy szolgálatba hívjon a város phalanxába. Nem engem, téged. He? – nézett Szatüroszra. Ábrahám úgy vigyorgott, mint egy bolond. – Tényleg? Azt hittem, könyörögnöm kell majd, hogy beléphessek. Nagyon megalázó ez az én népemnek. De kérik, hogy csatlakozzak? Az teljesen más. Örömmel fogok szolgálni! – Elég örömmel ahhoz, hogy keress még tíz hozzád hasonlót? – kérdezte Szatürosz. – Aki meg tudja venni magának a felszerelést, amit Philoklész megkövetel? – Ah! A fegyverkovácsok meggazdagszanak a városban! – kiáltott fel Ben Zion, és két kézzel beletúrt a szakállába. – Még szerencse, hogy a többségük nekem meg Leónnak dolgozik. – Bólintott. – Úgy van, ahogy a fiam mondja, ifjú úr. Gyűlölünk könyörögni… de ha megkérnek? Szerintem legalább ötvenet találunk, nem tízet. – Philoklész a parancsnok? Rémisztő gondolat! – nevetett fel Ábrahám. Szatürosz elmosolyodott, aztán összeráncolta a homlokát. – Akár meg is halhatsz – bökte ki hirtelen, nem tudva, hogyan hozza fel a témát. – Ez most igazi. Ben Zion kurtán bólintott. – A háborúban meg is halnak az emberek? Lehet, hogy a görögöknek ez újdonság. Mi, izraeliták, már tudjuk, mivel jár a háború. – Odabiccentett a fiának. – Ne hozz szégyent ránk! Ábrahám tiszteletteljesen meghajolt az apja előtt. – Nem fogok. – Tudom – felelte Ben Zion, és gyorsan elfordult. – A hellén barátodnak látnia kell ezt, hiszen ez is a két nép együttműködésének a diadala. – Nem nézett rájuk, de a hangján hallatszott, hogy igyekszik uralkodni az érzelmein. Ábrahám sietősen elkezdte összeszedni a poharakat, magára hagyva a zavarban lévő Szatüroszt. A hatalmas héber segítségével leemelték a ládát a tartalmáról. Még fel sem emelkedett teljesen, a csillogó bronzot megpillantva Szatürosz rájött, hogy mi lehet az. – Egy gépezet! – mondta áhítattal. – Több mint egy gépezet! – helyesbített Ben Zion. Az alkotmány valóban úgy festett, mint két nagy bronzlap, de hátul több tucat kerékkel, fogaskerékkel és meghúzható fogantyúkkal. Szatürosz szinte beleszédült a bonyolultságába. – Mire jó ez? – kérdezte kíváncsian. Ben Zion megrázta a fejét. – Képes kiszámolni az összes ünnep és szent nap idejét – felelte. – Látod a csillagokat? Látod a holdat? Ismered a csillagjegyeket? – Ahhoz eléggé, hogy elkormányozzak egy hajót – válaszolta Szatürosz. Ben Zion tiszteletteljesen rápillantott.
– Az nem kis dolog a te korodban. Ti, görögök, nem vagytok olyan ostobák, mint más népek. Na, akkor ez melyik csillag? – Szerintem az Orion öve – felelte Szatürosz, és ezután sorra mutogatták a csillagokat, elforgatva a gépezet karjait. Aztán megnyomtak egy gombot, és a gépezet felzümmögött, a fogaskerekek egymásnak feszültek, a tárcsák forogni kezdtek. – Zeuszra és az összes istenekre! – lelkendezett Szatürosz. – Hiszen ez nem csak az ünnepeket tudja megmutatni, igaz? Hanem azt is meg tudja jósolni, hol lesznek a csillagok. Egy jó kormányos… Ben Zion arca elsötétült. – Az Istenre, az egyetlen Istenre! – mondta halkan. – Szent helyen vagy. – Nem akartalak megsérteni, uram – hajolt meg Szatürosz. – Sok görög is azon a hiten van, hogy csak egyetlen isten létezik, és annak számtalan aspektusa. – És sok zsidó hiszi, hogy az egyetlen istenének legalább kettő, de talán három aspektusa is van – szólt közbe Ábrahám, mielőtt az apja válaszolhatott volna. – Szatürosz, szerintem menjünk, toborozzunk még embereket. Amíg barátokként tudtok elválni az apámmal. – Nem akartam rossz érzéseket kelteni benned – hajolt meg mereven Ben Zion, amikor kiléptek az udvarra. Szatürosz, aki kicsit még mindig félt az idős hébertől, viszonozta a meghajlást. – Nem is keltettél. Köszönöm a vendéglátást. És hogy megmutattad a csodálatos gépezetedet. Ki építette? – Sok férfinak… és néhány nőnek… a műve. Az athéni Arisztotelész jött rá, hogy a naptár fogaskerekein ugyanannyi fognak kell lennie, ahány napja van az adott hónapnak. Az elliptikus kereket Püthagórasz egyik itáliai követője dolgozta ki. – Elliptikus kerék? – Szatürosz jártas volt a geometriában, de most el sem tudta képzelni, miről beszél Ben Zion. – Majd máskor, kíváncsi Szatüroszom. Ahhoz képest, hogy barbár bálványimádó vagy, üdítőnek találom a társaságod. Szívesen látlak máskor is – hajolt meg Ben Zion. Szatürosz viszonozta a meghajlást. – Valakinek mindenki barbár bálványimádó – felelte. – És köszönöm a ka-veht. – Majd küldök egy zsákkal a házadba. Vigyázz a fiamra. Ő a legjobb mind közül. – Ben Zion ismét meghajolt. Ábrahám elvörösödött, miközben kimentek a kapun, a nyomukban Szatürosz haszontalan rabszolgájával. Tíz házzal arrébb lehámozta magáról gyapjúköntösét, és odadobta a rabszolgának – külsőre egy lett a sok szakállas hellén közül. – Apám soha nem beszélt még így rólam – jegyezte meg álmélkodva. – Kedvelem apádat – felelte Szatürosz. – Ő is kedvel, mert nem hajbókolsz előtte. Szereti ezt… amíg szóba nem jön a vallás. Akkor már nem szereti. De te jól csináltad. És elnézést Mirjam miatt. Egy cseppet sem erkölcstelen, de úgy vágyik az életre, mint a fuldokló a levegőre. Azt mondja, megszökik és elmegy hetérának, csak hogy megszabaduljon az anyánktól, és néha attól félek, amilyen naiv, meg is teszi. – Ábrahám körülnézett. – Hova megyünk? – Kimónhoz. – Szatürosz azon töprengett, vajon nem tudna-e egyszerre több emberrel is jót tenni. – Szerinted apád elengedné Mirjamot a testvéremhez? Ábrahám felvonta a szemöldökét. – A húgod nem éppen a szelídségéről híres – felelte. – De nagyjából egykorúak, és Mirjammal valószínűleg megszerveznék a saját phalanxukat. – Bólintott. – Megpróbálkozom anyánknál. Nekem is eszembe juthatott volna. Tetszett? – Alig láttam – hárította el a kérdést egy féligazsággal Szatürosz.
Ritkán fordult elő, hogy valakit meglátott, és rögtön ennyire megtetszett neki, mint Mirjam. Talán Amasztrisz volt az egyetlen. Királynők és zsidók, gondolta. Most már tényleg keresnem kellene egy rendes görög lányt valahol. Ábrahám vezetésével még három héber háznál álltak meg. Az ifjút mindenhol úgy fogadták, hogy Szatürosz gyanítani kezdte, barátja fontosabb személy, mint azt ő hellénként hitte. Az ifjak szinte ugrottak a kérésére, az apáik biztosították őket, hogy megveszik a felszerelésüket, és mire odaértek Kimónhoz, húszan követték őket. A kapus elkerekedett szemmel bámult rájuk. – Ennyi embert nem tudok elhelyezni! – tiltakozott. De azért elmosolyodott, mert felderengett előtte egy remek este és egy nagy halom ezüst képe. – Beszélhetek Thrasszülosszal? – kérdezte Szatürosz, és a nagy ember néhány perc múlva meg is érkezett. – Szatürosz mester – üdvözölte egy biccentéssel az ifjút. – Thrasszülosz, a Félszemű Antigonosz és arany fia hatalmas sereggel közeleg, hogy porig égesse Alexandriát – jelentette ki Szatürosz. – Beszélni akarok a vendégeidhez a színpadról. Thrasszülosz meghajolt. – A nagybátyád már szólt – felelte. – A színpad a tiéd. Szatürosz bement, sarkában a két oszlopba rendeződött zsidó ifjakkal, akiknek a többsége nem először járt Kimónnál. Egyenesen a fából ácsolt színpadhoz igyekezett, ahol rendszeresen felléptek zenészek és egyéb előadók. Fellépdelt a lépcsőn, kivonta a kardját, és csend ereszkedett az egész helyiségre, amit csak felerősítettek a suttogva továbbadott pletykák. – Demetriosz, az arany fiú két hétre van Alexandriától! – kezdte. – Mindenki, aki itt van ebben a teremben, a város polgára. Demetriosz mindenünket el akarja pusztítani… mindent, ami kedves nekünk. A templomainkat, a tűzhelyeinket, a házainkat. Demetriosz rabszolgaságba fogja vetni anyáinkat és húgainkat, minket pedig messzire fog száműzni… ha megtarthatjuk egyáltalán a szabadságunkat. – Szatürosz alaposan átgondolta a beszédét, mint a jó szónokok. Ezért most rámutatott Ábrahámra és a körülötte helyet foglaló ifjakra. – A zsidók harcolni fognak. Ők tudják, mi a szabadság… és azt is, hogy mi a szolgaság. Nézzétek meg őket… húsz ifjú a város leggazdagabb családjaiból, akik a phalanx első soraiban fognak harcolni. – Szatürosz felemelte a kardját. – Görögök? Makedónok? Hellének? Mi talán kevésbé vagyunk férfiak? Gyávábbak vagyunk? Én velük tartok! Harcolni fogok az új phalanxban! És ti? Bárki? Egy fiatal férfiban volt annyi bátorság, hogy felálljon. – De hát én makedón vagyok! – kiáltotta. Amüntasz volt az, Philipposz Enhedriónnak, egy palotabeli tisztnek fia. Arra akart utalni, ha harcolni akarna, az apja találna neki helyet a többi tiszta vérű makedón között. – És… téged nem száműztek? Szatürosz a kardját a magasban tartva megrázta a fejét. – Ostobaság, Amüntasz! Nem vagy te makedónabb, mint Ábrahám. Te, uram, alexandriai vagy. Húzd ki a fejed a seggedből, és harcolj a városunkért! – Közben arra gondolt, hogy Kimón színpadán szónokolva talán mégsem húzza meg magát annyira, mint Ptolemaiosz úr parancsolta. Theodórosz egy fuvoláslánnyal hevert a klinéjén, és hirtelen felállt, kissé részegen, kivörösödött arccal. – Apám meg fog ölni. Talán nincs erre egy seregünk, Szatürosz? Szatürosz még mindig rezzenéstelenül tartotta a kardját, mint egy férfi Athéné. A kard jelképesen azt üzente, hogy megméretteti az előtte lévőket. És a jelenlévők úgy is viselkedtek, mint akik félnek az ítéletétől.
– Meg kell védenünk magunkat, Theo! Ez a mi óránk! Most kiállhatunk a városért, amely felnevelt minket. Én csak három éve vagyok itt, de ez az otthonom, és amikor meglátom a világítótorony alapjait az Arany Lótuszról, tudom, hogy ez az a hely, amit meg kell védenem. Ki tart velem? – Ki ennek a phalanxnak a parancsnoka? – horkant fel Theo. – Ez az az idegen phalanx, amin apám röhögni szokott, amikor csak a tengeri fal felé visz az útja? – Az ifjak mocorogni kezdtek a klinéiken. – Idegen? Ha makedón apád arra gondol, hogy az itt születettekből áll, akkor igen, igaza van. Mi leszünk az egyiptomi phalanx első sora. A spártai Philoklész fog kiképezni és vezetni minket. Ti… mindenki, aki itt van… rendszeresen edzitek magatokat a gümnaszionban. Meg tudjátok venni a kiváló vértet és fegyvereket. Jobb lesz a felszerelésetek, mint a legtöbb zsoldosnak, és erősebbek lesztek, mint a parasztok fiai, akik soha nem birkóztak még! Álljatok fel! Feszítsétek meg azokat az izmokat! Mutassuk meg az apáinknak, hogy nem puhultunk el! – Szatürosz mindenkihez szólt, de a tekintetét a gyönyörű Dionüszoszra szegezte, aki neki is csapta a szelet, és a testvére melléről is verset írt. Theo düledezve felállt. – Apám meg fog ölni – ismételte meg. – Odaköltözhetek hozzád? – Aztán amikor sikerült kiegyenesednie, bólintott. – Veled tartok. – Bassza meg, én is! – pattant fel Amüntasz. Dionüszosz, a legszebb ifjú Alexandriában, s egyben az egyik leggazdagabb is, elmosolyodott – és felállt. – Ha én hajlandó vagyok Demetriosz és a város közé tenni a testemet – jelentette ki –, akkor nektek is velem kell tartanotok. – Gonoszul elmosolyodott. – Hiszen sokkal kevesebb vesztenivalótok van. Dionüszosz szavai eldöntötték volna a szavazást, ha a népgyűlésben lettek volna. Hirtelen az összes ifjú és fiatal férfi felpattant, az idősebbek pedig – akiknek a többsége már katona volt – morogva néztek körül. Néhányan tapsoltak, mások dühösnek tűntek. Szatürosz gyorsan megszámolta a jelentkezőket, és megállapította, hogy nyolcvanhat embere lett. Mind elvitte a gyakorlótérre. A lelkesebbek megpróbáltak egyszerre lépni, de csúfos kudarcot vallottak. Odavezette őket Philoklész elé, aki fapofát vágott, és spártai módra tisztelgett előttük. – Theóra, Dióra és Ábrahámra még szükségem van a toborzáshoz – mondta Szatürosz. – Vidd őket! – reccsent fel Árész hangja. Aztán Philoklész megfogta a vállát. – Ha jól sejtem, Kimón összes vendége látott? – Igen – felelte Szatürosz dacosan. – Megmondtam, hogy oda megyek. – Most már férfi vagy, nem kisfiú. Ha láttak, kezdik összeilleszteni a részleteket. Érted? – Értem – bólintott Szatürosz. – Veszélyben vagyok. – Jó fiú! Vigyázz magadra. A bácsikáid valószínűleg mind árnyékra vetődnek.
21. Theo ismerte a leggazdagabb fiúkat, Dio a legszebbeket meg az atlétákat és a zenészeket, Ábrahám a zsidókat, a nabateoszokat és a többi arabot. Négyen vonultak kaputól kapuig, portikótól portikóig, palotától raktárig. További száznegyven ifjat gyűjtöttek össze, egyesével-kettesével. Napokig, értékes napokig tartott, és Alexandria összes vértkészítője a legszebb, legkönnyebb, a legjobb vas- és bronzpikkelyekből készült vértekre kapott megrendeléseket. Érdekes munka volt, és Szatürosz a napok végére teljesen kimerült. Sok kis diadalban és sok visszautasításban volt része – olyan kapuk zárultak be előtte, amelyekről azt hitte, mindig nyitva lesznek, nemegyszer káromkodások kíséretében, de a legrosszabbul mégis a gazdagok unott közönye esett neki – azoké, akik kigúnyolták, amiért sereget szervez, és azoké, akik kétségbe vonták az épelméjűségét. A megarai Kroeszosz például amint meghallotta, milyen veszély fenyegeti a várost, azonnal parancsot adott, hogy csomagolják össze a legértékesebb ingóságait, felszállt az egyik saját hajójára, aztán elindult Korinthosz felé. – Semmivel sem tartozom ennek a városnak – mondta. – És ti sem. Ne legyetek bolondok… az én fiam nem fog a phalanxban harcolni. Az a rabszolgáknak meg a bolondoknak való… a szegényeknek, akiknek nincs más választásuk. A mi fajtánk nem harcol. León sem lesz ott a drága phalanxotokban, fogadni mernék. – Nem lesz, uram – rázta meg a fejét Szatürosz. – Látod? Gyerekes álmodozás az egész. Mítoszkergetés. Mint azt hinni, hogy Alexandrosz valóban isten volt – rázta a fejét Kroeszosz. – León mester a lovasságnál fog szolgálni – közölte Szatürosz. – Takarodj a házamból az ostobaságoddal együtt, te faragatlan barbár! – förmedt rá Kroeszosz. Makedón barátai eltűntek, mint a gazellák a Deltában hajtóvadászat idején. Persze nem mindegyik – Theo apja örült, hogy a fia phalanxban harcolhat –, de mások nyíltan vagy egymás közt megvetően beszéltek a városról és Ptolemaioszról. Az egyik ilyen találkozás alkalmával derült ki, milyen feszült lett a helyzet a pártok között. Az ifjú Szitalkészt a palaesztráról ismerte Szatürosz. Az apja a gyalogos barátok tisztje volt, tíz oszlop parancsnoka, aki nemzedéke oly sok férfitagjához hasonlóan az Alexandrosz nevet viselte. Szitalkész az udvarukon állt, és lelkesen bólogatva hallgatta Szatürosz és Dionüszosz toborzóbeszédét – aztán belépett az apja a kapun. – Nahát, nahát! – morogta. – Fiam, ezek a barátaid? Mutass be, kérlek, ha egyáltalán divatban vannak még az ilyen udvariasságok. Szitalkész meghajolt. – Atyám, ő Ábrahám, Izsák ben Zion fia. Ő pedig Szatürosz, az athéni Kineász fia. Dionüszosz, Eteoklész fia, és Theo, Apollión fia. Mindegyikük… Hogy mi volt mindegyikükkel, az szemmel láthatólag nem érdekelte az ifjú apját. – Te vagy Szatürosz? A híres Szatürosz? – A makedón tiszt bólintott és előrelépett. Aztán megállt, nyelt egy nagyot. – Nahát! – nézett körül az udvaron. – Várjatok csak, fiúk! Alig várom, hogy halljam Szatürosz hőstetteit, ahogy a város minden polgára. – A férfi gúnyos szavaihoz vörösbor és fokhagyma bűze társult. Csettintett az ujjaival, mire bort hoztak, aztán elküldte a rabszolgát, de Szatürosz észrevette, hogy a fickó odamegy egy makedón katonához, aki a kapu körül lézengett. A katona letámasztotta a pajzsát a falhoz, és kiszaladt az utcára. – Bort? – kérdezte a tiszt.
Szitalkész döbbenten nézett. Mondani akart valamit, de aztán csak a fejét rázta. – Nem kértek bort? Talán túl fiatalok vagytok még hozzá. Hallom, pankrator vagy. Menj be, fiam! – szólt rá a fiára Alexandrosz. – Köszönjük, nem kérünk bort – felelte Szatürosz. – Arra próbálom rávenni Szitalkészt, hogy csatlakozzon az egyiptomi phalanxhoz. Alexandrosz elmosolyodott – olyan hamisan, hogy Szatürosz gyomra felfordult tőle. – Még meggondoljuk – mondta. Ábrahám már a kapunál járt. Theo is felállt, érzékelve, hogy valami baj van. – A makedón viták olyanok lehetnek, mint a makedón udvarlás – horkant fel Dionüszosz. – Gyere, menjünk, Dio! – csitította Szatürosz. – Nem, maradjatok csak! – biztatta őket a tiszt. – Imádom megbüntetni az engedetlen gyerekeket. – Aztán amikor Szatürosz kezdte elvonszolni Dionüszoszt, elkiáltotta magát: – Zárjátok be a kaput! Ábrahám megelőzte a makedón kapuőrt – nekivetette a hátát a kapuszárnynak, és ő volt a nagyobb. Amikor a fickó megpróbálta elrángatni, Ábrahám könyökkel halántékon ütötte, mire az őr összerogyott. A tiszt hátulról meglökte Diót. – Menjetek csak! – vetette oda gúnyosan. – Hordjátok el az idegen seggeteket a hátamból, és vissza ne merjetek jönni. – Felnevetett, és a nevetése is hamis volt. – Képzelem, milyen büntetést fogsz még kapni, te görög! Szatürosz felkapta a kapu mellől a makedón pajzsot, és bedugta a karját a szíjak alá. – Futás! – kiáltotta. Küroszt, a rabszolgáját nem kellett tovább biztatni. Theo kirohant a kapun, Dionüszosz pedig látva, hogy a feltápászkodó kapuőr a kardjáért nyúl, tétovázott, de Ábrahám kilökte. A kapuőr megpróbálta leütni Theót, azonban Szatürosz a pajzzsal meglökte a vállát, majd kirúgott a pajzs alatt, és egy ütéssel leterítette a fickót. Aztán kiugrott a kapun. – A Tartaroszra, mit képzel magáról ez az őrült? – méltatlankodott Dionüszosz, amikor megálltak a következő sarkon. – Elküldte az egyik emberét – zihálta Ábrahám. Sétálva indultak tovább, mert mindannyian kapkodták a levegőt, aztán Theo felnevetett. – A hülye állat! – mondta. – Az apáink ízekre fogják szedni a bíróságon. – Nem úgy tűnt, mintha nagyon aggódna a bíróság miatt – rázta a fejét Ábrahám. – Figyeltél? Elküldött egy embert valahová. – Láttam – bólintott Szatürosz. Próbálta felmérni a lehetőségeket. – Más úton megyünk haza, aztán… – Az apám le fogja tartóztattatni – makacskodott Dionüszosz. – Nem hiszem… – kezdte Ábrahám, de ekkor a Szatürosz mellett lépkedő Kürosz előrehajolt, hogy rámutasson valamire az egyik tetőn, ám máris nyílvessző fúródott a nyakába. A fiú elzuhant, mint egy liszteszsák, és úgy lüktetett a vére az elmetszett nyaki ütőeréből, mint egy áldozati bikának. Szatürosz körülnézett. – Fedezékbe! – üvöltötte, és beugrott a következő épület emeleti teraszának a fal síkjából kinyúló része alá. Ábrahám követte, Dionüszosz pedig egy atléta gyorsaságával reagált, Theo azonban soha nem volt még igazi veszélyben, és dermedten megállt az utca közepén. Mögöttük lábdobogás hallatszott, aztán Theo felkiáltott és elzuhant. Szatürosz látta a férfit, aki megölte – egy rongyos útonálló volt, aki most gondosan beledöfte a kardját a földön vergődő fiú szemébe. – Héraklész! – üvöltötte Szatürosz, de miközben csatakiáltásként elharsogta az isten nevét, már tudta, hogy Theo meghalt.
Az agyában egymásnak ellentmondó gondolatok kavarogtak, miközben rávetette magát a gyilkosára – rémület és bosszúvágy, bűntudat, és egy futó gondolat, hogy a pajzsával mindannyiuk visszavonulását fedezhette volna. Erre gondolt, miközben szétvetett lábbal megállt a barátja holtteste fölött, és a rongyos rabló arcába vágott a pajzs bronzperemével. A fickónak nem volt pajzsa, nem tehetett mást, hátralépett. Egyet. Még egyet. Szatürosz, ahogy tanították, előrelépett, kivonta a kardját, és a mozdulatot folytatva lecsapott a gyilkosra. A penge belemélyedt a fickó nyakába, aztán Szatürosz a következő ellenfélre készülve megpördült, ekkor egy nyílvessző puffant a pajzsán ott, ahol egy fél szívdobbanással korábban még a háta volt. A másik két gyilkos elmenekült. Szatürosz meglátta az íjászt a legközelebbi ház tetején. Perzsa öltözéket viselt, csupa sötét színt, és szaka íjat tartott a kezében. Gondosan célzott – különös érzés, gondolta Szatürosz, ilyen gondosan kiválasztva lenni a halálra –, aztán lőtt. Szatürosz maga elé kapta a pajzsot és lebukott, így a nyílvessző lepattant a peremről. Egy teljes nagyságú aszpisszal sebezhetetlen lett volna. A kisebb makedón pajzzsal úgy kellett mozognia, mint egy kígyónak. Az íjász ismét felemelte az íját. Ábrahám segítségért kiáltozott, teli torokból hívva az őrséget, Theo pedig holtan feküdt a lábai között. Puff. A fickó a fejére célzott. Szatürosz vakmerő, érthetetlen kényszert érzett, hogy vesse meg a lábát, és ne rohanjon vissza a terasz fedezékébe – hiszen Theo is azért halt meg, mert ő elmenekült. És lehet, hogy a halála mindent megoldana – véget venne ennek az átláthatatlan kuszaságnak az életében. Puff. Ezt éppen csak sikerült elkapnia – a térdére céloztak. A pajzsot tartó karja nem akarta, hogy meghaljon. Felharsantak az őrség kiáltásai – tucatnyi vértes közeledett teljes erőből rohanva az Alexandrionon. Az íjász dühösen megrázta a fejét, káromkodott, majd eltűnt a háztetők között. A közönyös, magára és a világra egyformán dühös Szatüroszt előbb az őrség parancsnoka – természetesen egy makedón tiszt –, majd Therón is kifaggatta. Az edzője kiszabadította a törvény markából, de aztán következett Szapphó kérdezősködése, amikor hazaértek. – Szerencséd, hogy az őrség parancsnoka tisztességes ember – jelentette ki Szapphó. – Különben már halott lennél. Szatürosz a kezét bámulva ült. Véresek voltak a körmei. Theo meghalt. – Megölték a rohadékok! – suttogta. Diodórosz lépett be az ajtón, ragyogó bronz mellvértben és aranyozott sisakban, amin fehér lószőr taréjdísz húzódott keresztben, a két oldalán egzotikus, kék, kosszarvszerű díszekkel. Sötétkék köpenyére aranyfonallal babérleveleket hímeztek, és hosszú kopiszának a markolata is aranyból készült. Úgy nézett ki, mint egy király, vagy legalábbis egy nagyon előkelő ember. – Szatürosz, most nincs idő a bosszúra! Hogyan halt meg Theo? Szatürosz tisztában volt vele, hogy valahol négy elit lovasszázad gyakorlatozik a hipparkhosza nélkül. Fojtogatta a düh, és megrázta a fejét. – Orgyilkosok. Kétoboloszos orgyilkosok. Az egyikük leszúrta… azt hihette, én vagyok az. – Majdnem köpött egyet undorában. – Árész és Aphrodité! – vette le a sisakját Diodórosz. – Az apja ezért tönkre fogja tenni a Ptolemaioszt támogató párt maradékát is! Szapphó kecsesen felállt, rátette az egyik kezét a férje csillogó vértjére, és meglökte.
– Kifelé a szobámból! – mondta halkan. – Majd akkor gyere vissza, ha lecsillapodtál. A fiú szörnyű dolgokon ment keresztül, Dio, és ezzel egyáltalán nem segítesz. Diodórosz arca olyan vörös lett, mint a türoszi gyapjú – de sarkon fordult és kiment az ajtón. Szatürosz utánaszaladt. – Ne… képes vagyok rá – kérlelte a nagybátyját. – Orgyilkosok voltak, nyilván sebtében fogadták fel őket. Szitalkésznál jártunk… az egyik barátom a gümnaszionból. Láttam, hogy az apja… már átállt. Hogy áruló. Nevezd, ahogy akarod. Ő maga akart megölni minket. – Nem a te hibád – fogta meg a vállát Diodórosz. – Tudom, hogy nem az én hibám! – kiáltotta Szatürosz. – Véget akarok vetni ennek! Az egésznek! Mielőtt elkapnak téged vagy Melittát vagy Szapphót, vagy bárkit közülünk! Egy rabszolga kérés nélkül a kezébe nyomott egy hűtött kendőt, és Szatürosz ráterítette az arcára. Amikor lehunyta a szemét, a fél testével a szennycsatornába lógva fekvő Küroszt látta, ahogy lüktetve ömlött a nyakából a vér, hogy aztán elkeveredjen a mocskos vízzel, a vizelettel és az ürülékkel – és aztán Theo vére is belekeveredett. Aztán pedig azé a gyilkosé, akit majdnem lefejezett. Therón Philoklésszel és Diodórosszal tért vissza, aki már levetette a vértjét, és hozott egy borral teli, ősrégi masztoszt is. – Bocsáss meg, kölyök – morogta. – És te is, asszony. Bocsássatok meg. – Rendben van – bólintott Szapphó. – Tudnunk kell, mi történt, fiam – mondta Philoklész. Szatüroszban volt annyi akaraterő, hogy összeszedje magát, hogy ne adja meg magát az érzelmeinek, ahogy a gyengék teszik. Nem sírt. Amennyire tudott, beszámolt az eseményekről – ismét. – Theo apjának van még két fia, de emiatt személyesen fog harcba szállni. Már vérdíjat is tűzött ki a perzsa íjász fejére. – Diodórosz megcsóválta a fejét. – Kár, hogy León pont most nincs itt. Philoklészt más dolgok érdekelték. – Nem te ölted meg Theót, Szatürosz. Figyelj rám, fiam! A hibás logikád a korod sajátossága. A gyilkosok akarták a halálát. Ők tették… – Ne beszélj velem úgy, mint egy gyerekkel! – csattant fel Szatürosz. – A gyilkosok az én halálomat akarták! Nem vettem észre a jeleket, pedig tiszták voltak, mint a kürtszó a nyári estéken! Aztán amikor kilőtték az első nyílvesszőt, nem segítettem Theónak… pedig ő volt közöttünk a legfiatalabb és a legtapasztalatlanabb. És Kürosz? León talán nem azt tanítja, hogy a rabszolgák is emberek? Kürosz ugyanúgy halott, ahogy Theo… és ugyanolyan színű volt a vére is. Jobban belegondolva, Theo gyilkosa is ugyanúgy vérzett… miután megöltem. Hányingerem van az egésztől! Nem megy nekem a gyilkolás, és a holttestek halma mégis egyre nő mögöttem. Hány barátomnak kell még meghalnia? Néhánynak Sztratoklész ellen harcolva, néhánynak a Félszemű ellen harcolva… és valószínűleg sokaknak, hogy a Boszporosz királya lehessek! Bassza meg! Nincs más, csak az állandó erőszak, a gyilkolás a világ végéig! Csend fogadta a kirohanását. Therón összerezzent. Diodórosz vállat vont és elfordult, látszott az arcán, hogy elönti a düh. Szapphó furcsa, rejtélyes arckifejezést öltött. Philoklész egyenesen elmosolyodott. – Kezdesz felnőni – állapította meg. – Vannak, akiknek soha nem sikerül. A gyerekeknek kedves meséket mondunk, amikből tanulhatnak… hazugságokat, amikben mégis ott rejlik némi igazság. Vannak, akik egész életükön át ragaszkodnak ezekhez a hazugságokhoz, Szatürosz. Ahhoz, hogy az egyik nép vagy város vagy törzs jobb mint a másik, és ez igazolja az öldöklést, a halált, a háborút. – Kihúzta magát ültében. – A gyilkolás soha nem lehet helyes. Ha igazán helyes életet akarsz élni, akkor úgy vélem, hátat kell fordítanod a gyilkolásnak… az erőszaknak. Annak, hogy felemeld a hangod, amikor dühös vagy, vagy ártasz másoknak, hogy elérd a célod.
Szatürosz felmordult, de Philoklész felemelt kézzel elhallgattatta. – A gyilkolás mindig helytelen. De sok más dolog is helytelen… az elnyomás, a lopás, a zsarnokság, a gyújtogatás, mások megerőszakolása, és sorolhatnám még az emberi bűnöket. Amikor hátat fordítasz a gyilkolásnak és az erőszaknak, lemondasz annak a lehetőségéről is, hogy megakadályozd, hogy másokkal rossz dolgok történjenek, mert ebben a világban csak úgy tudjuk megakadályozni az elnyomást, ha bronzba öltözve szilárdan megvetjük a lábunkat a sorunkban. – Különös mosolyra húzódott a szája. – Tudod, min derülök, Szatürosz? Amit most elmondtam neked, azt tanítják a vének Spártában. Egész életemben a háborúról olvastam, a háborút tanulmányoztam és gyűlöltem, meg azt, amivé váltam miatta… és nem tudok mást mondani, mint hogy az élet döntés, a döntések végtelen sora. Az emberek eldönthetik, hogy akarnak gondolkodni vagy nem. Eldönthetik, hogy követni vagy vezetni akarnak másokat. Hogy megbíznak másokban vagy nem. Dönthetsz úgy, hogy nem oltasz ki életet… sőt úgy is, hogy egyáltalán nem is harcolsz. Ez a döntés nem gyávaság. De következményei vannak, mint minden döntésnek. Vagy dönthetsz úgy, hogy ölsz… és ennek a döntésnek is vannak következményei. Amikor a tüdőd megtelik vérrel, és leereszkedik rád a sötétség, csak az lesz veled, amit tettél… ami voltál, amiért küzdöttél. – Tehát, mi a válasz? – kérdezte Szatürosz. – Mit tegyek…? – Meg sem tudta fogalmazni a kérdését. Mit tegyek, hogy ne lássam a holttesteket? Hogy kerüljem el a következményeket? – Csak egy választ adjak, fiam? – állt fel Philoklész. – Vagy el tudod viselni az igazságot férfi módjára? Nincs válasz. Azt tesszük, amit tudunk, néha pedig azt, amit kell. Tehát… ha én vagyok a bírád, akkor annak a gyilkosnak a megölése nem bűn sem isten, sem ember előtt. És az ifjú Theo haláláért sem tarthat senki felelősnek… még az apja sem, akinek igen súlyos a gyásza. – Philoklész megfogta Szatürosz vállát, és az ifjú nem rázta le magáról a kezét, Therón pedig, aki eddig hallgatott, mert Philoklész minden elmondott, amit ő mondott volna, odament és megölelte Szatüroszt. Diodórosz felmordult. – Örömmel hallom, hogy erkölcstelen életet élek, spártai! Milyen remek dolog a filozófia! – Vállat vont. – A közvetlen problémánk azonban az, hogy Sztratoklész, vagy valaki, meg akarja ölni az ikreket. Szatürosz… nem léphetsz ki a házból, csak ha valamelyikünk elkísér. Megértetted? – Nem – rázta meg a fejét az ifjú. Végignézett a körülötte álló férfiakon, a körülötte álló hősökön. – Nem. Ha férfi vagyok… meg tudom csinálni. Nem bábáskodhattok felettem örökké. Meg tudom védeni magam. Úgy vélem, ezt ma is bebizonyítottam. Philoklész bólintott. – Mond valamit – ismerte el. Az esti szél susogott a pálmalevelek között, és a Földközi-tenger hullámai sziszegve futottak ki a kavicsos partra León házának központi épülete mögött, és az északi légáramlat a tenger szagát hozta magával – rothadó halét, hínárét és sóét. Ez a szag könnyedén válhatott fojtogató miazmává, vagy akár a szabadság és a kék hullámok csodálatos illatává is. Szatürosz szobájához tartozott egy a tengerre néző terasz is, és most úgy érezte, szüksége is van rá. Hozatott magának egy kupa bort egy rabszolgával, és kilépett a szélbe. Odakint, a sötétben, sokkal hangosabban morajlott a tenger. – Amikor idejöttünk, sokszor csak ültem itt kint, és hallgattam a tengert – szólalt meg Melitta egy székből. – Elképzeltem, hogy a partot verdeső víz ugyanaz a víz, ami Tanaisz alatt hullámzott. Szatürosz belekortyolt a borába. – Én még mindig szoktam ezt csinálni – felelte. – Ahányszor csak kijövök. Melitta felállt. – A szíriai tengeri csata után lefeküdtem Xenophónnal. Nem az ő hibája, hanem az enyém.
Sajnálom. Elmondtam Szapphónak… nem akartam, hogy mástól tudd meg. Szatürosz némán emésztette a hallottakat. – Mondj már valamit! – fakadt ki Melitta. – Theo meghalt – bökte ki az ifjú. – Rám küldték azokat, akik megölték. Ott hagytam az utcán. Nem én tettem… csak hagytam, hogy megtörténjen. – Nem vállalhatsz felelősséget mindenért – felelte Melitta. – Nem – helyeselt Szatürosz, ismét belekortyolva a borába. – Lassan kezdem megtanulni. – Sajnálom Theót. Mit mondott az apja? – kérdezte Melitta. – Semmit. Megrémült. Megrémült! Mi lesz ebből a városból? – Szatürosz vett egy nagy levegőt, és kortyolt egyet. – De miért Xenophónnal? Mármint a legjobb barátom, évek óta csipkelődsz vele, egyfolytában a hiányosságairól beszélsz nekem, és épp eléggé nemes ahhoz, hogy érezzen… dolgokat. Gondolom, nem akarsz hozzámenni? – Szatürosz azt kívánta, bár kevésbé felnőttesen beszélne. Melitta hallgatott egy sort. – Egyetlen hellénhez sem akarok hozzámenni, Szatürosz – mondta végül. – A fűtengerre akarsz menni, nélkülem, Lita? – Szatürosz tudta, hogy túl sokat ivott. – Ha kell – bólintott Melitta. – Királynő akarok lenni, nem csak egy lány. – Akkor ebben különbözünk, testvér – rázta meg a fejét Szatürosz. – Én nagyon nem szeretnék király lenni. – Túl sokat nyavalyogsz, ugye tudod? Nem rólad szól minden! Nem te ölted meg Theót. Nem te ölted meg a drágalátos Péleuszodat. Néha legszívesebben orrba vágnálak. – Melitta megrázta a fejét. – Mindent megkapsz, amire én vágyom… és még csak nem is örülsz neki! – A hadjárat után… – kezdte Szatürosz, de Melitta hevesen a szavába vágott. – Ezután a hadjárat után? Miután elmentünk Rodoszra? Miután megvívtunk a Félszemű Antigonosszal? Meddig kell még várnom? – A lány már kiabált. – Mi bajod van? – kiáltott rá Szatürosz is, meglendítve a kezét, amitől kiloccsant a bora. – Mi bánt ennyire? – Hogy mi bánt ennyire? Mivel töltötted a napod? Toborzással? Hogy megmentsd a várost Demetriosztól és az egyszemű apjától? Bosszantó volt? Semmirekellő kereskedők utasítottak vissza? Az életedért harcoltál az orgyilkosokkal? Elvesztetted az egyik barátodat? – sorolta Melitta kiabálva. – Én égész nap itthon ültem és szőttem! Szatürosz hallgatott. – Amikor nem akadt más dolgom, azon aggódtam, nem vagyok-e terhes – folytatta Melitta halkabban. – Harcolni akarok Demetriosz ellen. Vágtatni akarok, vagy egy hajót kormányozni, vagy ifjakat toborozni a harcba. De leginkább azoknak a férfiaknak és a nőknek a társaságára vágyom, akikkel érdemes beszélgetni. Ma este bevallottam a vétkemet Szapphónak. Tudod, mit mondott? Szatürosznak inkább ne mondd el, csak a csata után. Philoklész úgy bánik velem, mintha kislány lennék. És miért? Mert van mellem és képes vagyok gyereket szülni! Engem miért nem hív senki a seregbe? Demetriosznak negyven elefántja van, nekünk meg egy sincs, és Apollónra, valószínűleg én vagyok a legjobb íjász ebben a városban. Miért nem állítunk ki egy íjászsereget is? – Szűz íjászokból? – próbált mosolyt csalni Szatürosz a testvére arcára, de kudarcot vallott. – Az fáj, testvér, hogy elvesztettem a szüzességem? Talán a két combom között hordtam a családunk becsületét? – Melitta szinte már tombolt dühében. – Csak egy ostoba vicc volt – rázta meg a fejét Szatürosz. – Ne haragudj, Lita. – Kényszerítette magát, hogy a lány felé nyújtsa a kezét. Nem akarta hagyni, hogy elriassza a dühe, nem akarta hinni, hogy a lány tényleg őt akarta bántani a szavaival, és aztán Melitta ott állt a karjai között, a fejét a vállára hajtva, és ahogy megölelték egymást, a haragjuk is elpárolgott.
Melitta egy ideig előre-hátra ingott, Szatürosz pedig a csillagokat nézte a feje fölött, melyek először elhomályosultak visszafojtott könnyeitől, aztán ismét élesek lettek. Melitta hátralépett. – Tudom, hogy nem te tehetsz róla. De veled hirtelen mindenki elkezdett úgy bánni, mint egy férfival, én meg, úgy látszik, örökre gyerek maradok. – Nem tudok neked elővarázsolni egy íjászsereget sem szüzekből, sem máshogy – felelte Szatürosz. – De amikor León partra teszi a tengerészgyalogosait, tudok egy hajót, amelyikről nyugodtan leszállhat eggyel több íjász. De Lita… ez nem tisztességes csata lesz. Csapdába esett kutyák vagyunk… minden előny Demetriosznál van. – Ott voltam, amikor elbántunk két kalózhajóval – szegte föl az állát Melitta. – Igaz – csókolta meg a feje búbját Szatürosz. – De miért Xenophónnal? Annyira rendes fiú… kiskutyaként fog követni az egész hátralévő életedben. – Nehéz megmondani, tényleg – vont vállat a lány. – Tudta, hogy megmentettem az életét… meg is köszönte. Mint egyik bajtárs a másiknak, pedig ő úgy harcolt, mint Akhilleusz, én meg csak egy lány voltam. – Ismét vállat vont. – És láttam… dolgokat. Ugyanolyan dolgokat… az istenekre, tudod, miről beszélek. Meghaltam, amikor a lándzsád átdöfte azt az embert. Halottnak éreztem magam. Aztán… éltem. – Lehajtotta a fejét. – Lószart sem érdekel a szüzességem, testvér. De abban egyetértünk, hogy a tetteinknek következményei vannak, és ragaszkodom hozzá, hogy Xenónak ne kelljen megfizetnie az árat… sem a menyasszonypénzt, sem másmilyen árat. Szatürosz felhajtotta a borát. Gyerekkorukban gyakran összevesztek, aztán megölelték egymást, és el is felejtették az egészet. Most úgy érezte, elveszett ez az egyszerűség, egyrészt azért, mert a testvére nem teljesen tárulkozott fel előtte, másrészt azért, mert nem, nem bocsátott meg neki igazán. És ez úgy nyomasztotta, mint egy rosszul bemutatott áldozat. Melitta érezte a habozását, és rámeredt. Szatürosz állta a tekintetét. Régen egyforma magasak voltak. Most egy fejjel fölé magasodott. – Tényleg segítesz elmennem? – kérdezte Melitta. – Igen – bólintott Szatürosz. Elképzelte, ahogy eltapossa egy elefánt, és holtan fekszik a porban, ahogy a nagy csatában látta, a sós síkságon. Megrázta a fejét – túl sok bort ivott. – Bassza meg, Lita! Igen, ugyanúgy jogod van lefeküdni egy férfival, mint nekem egy nővel. Én is túl sok időt töltöttem már a hellénekkel. – Keserűen elmosolyodott. – Nehéz lesz elmagyarázni Xenónak. – Képzeld el, én hogy érezhetem magam! – sóhajtott fel Melitta. Lábujjhegyre állt, és megcsókolt a fiú arcát. – Köszönöm – súgta, és elindult az ajtaja felé, de megállt, visszafordult és elmosolyodott. – Jut eszembe, találkozód van. Amasztrisszal. Az arcodba akartam vágni, ha lekezelően bántál volna velem. – Megrázta a fejét. – De nem úgy bántál, úgyhogy most ostobán érzem magam. – Benyúlt a kebelébe, és elővett egy kagylóhéjat. – Holnap éjjel – tette hozzá. A papiruszcsíkon Menandrosz két sora állt, és Szatürosz elmosolyodott, mert aki látta a darabot, az pontosan tudhatta, melyik órára gondolt a sorok írója. – Poszeidón templomának lépcsőjénél – folytatta Melitta. – Szereted? Szatürosz lesütötte a szemét. – Igen – motyogta. – És mégis… – Ne légy bolond, testvér! Ne bonyolódj bele! Nem hiszem… nem lenne szabad ezt mondanom! Nem hiszem, hogy te vagy az első fiú Amasztrisz életében. Tessék, kimondtam. – Vállat vont, szemmel láthatólag egyáltalán nem örülve annak, amit mondott. – Micsoda? – kérdezte Szatürosz. – De hát… – A férfiaknak biztos más – vont vállat Melitta. – Figyelj… ne menj el. Nem éri a meg a kockázatot. – Mondja ezt a lány, aki azt akarja, hogy becsempésszem az íjászok közé, és elefántok ellen harcolhasson?
– Ez talált, testvér – mosolyodott el Melitta. – Rendben van… menj, ha menned kell. De Amasztrisz nem lesz ott. Az első alkalommal nem. Az első alkalom csak az odaadásod próbája. A barátnője vagyok… ismerem ezeket a dolgokat. – Megfordult és elsuhant, ott hagyva fivérét a kagylóhéjjal és az értetlenséggel. Másnap reggel a szélben még mindig ott lebegett a tenger illata. Elég erősen fújt, hogy lehűtse a verejtéket a kétezer hátról és mellkasról, amely a tűző napsütésben gyakorlatozott. A taxeisz élén ott állt Panión, a gyalogos barátok parancsnoka Philoklésszel, Therónnal és fél tucat makedón tiszttel. – Ez nevetséges! – jelentette ki Panión olyan hangosan, hogy az első három sor is hallotta. – Gyerekek és rabszolgák. A Félszemű veteránjai úgy fognak átmenni rajtuk, ahogy az elefántjai a lovasságunkon. A makedón tisztek keserűen vagy megvetően felnevettek, attól függően, melyik párthoz tartoztak. Philoklész halkan mondott valamit, mire Panión vállat vont. – Dolgozhatsz, amilyen keményen akarsz, spártai. A második vonalba fogom tenni őket, vagy valahová, ahol a megfutamodásuk nem árthat túl sokat. Esetleg teherhordónak használhatjuk őket. – Felnevetett, és a hat makedón ismét követte a példáját. Philoklész a szakállát babrálta. – Több szarissza kellene – mondta. – Nincs elég. – Ptolemaiosz túl sok felszerelést küldött el Kasszandrosznak – vonogatta a vállát Panión. – Azzal kell boldogulnod, ami van. Végül is – tette hozzá vidáman –, ha Ptolemaiosz királysága ettől a népségtől függ, úgy is végünk. Philoklész megint mondott valamit, és Panión megrázta a fejét. – Attól tartok, elfelejted, hol a helyed. Én makedón vagyok. Elismerem, a néped egykor szert tett némi hírnévre a háborúival, de biztosíthatlak, uram, hogy nincs annyi gyakorlatozás, amivel ezekből a rabszolgákból katonát lehet faragni, és nagy ívben szarok a harci szellemükre. – Panión körülnézett és megvetően köpött egyet. Később újra felbukkant a tisztjeivel épp, amikor Philoklész újabb nagy ívű fordulót vezényelt a phalanxnak – amit pocsékul hajtottak végre, mint minden fordulót. A makedón most végigment az első két sor előtt, és minden makedónt kiszólított. Szatürosz előtt megállt. – Te? – nézett rá döbbenten, aztán amikor úrrá lett a zavarán, rámosolygott. – Te nem tartozol ehhez a csőcselékhez. Gyere velem! Szatürosz látta, hogy Amüntasz idegesen toporog a makedón fiatalok között. – Miféle csőcselékhez? – kérdezte. – Ezekhez az egyiptomiakhoz. A földeken lehet valami hasznukat venni – vont vállat Panión. – A makedónoknál bevált – felelte Szatürosz. – Igen. De mi férfiak vagyunk, nem rabszolgák. Ezek a fiúk makedónok. Szatürosz kitörölte az izzadságot a szeméből. – Egyikük sem Makedóniában született, uram – nézett a parancsnok szemébe. – Itt, Alexandriában toboroztam őket. Ebbe a phalanxba. – Tessék, még egy arcátlan görög – húzta össze résnyire a szemét Panión. – Jól van… izzadj csak tovább, fiú. Élvezd ki a hátralévő óráidat. Makedónok, ti velem jöttök! – emelte fel a hangját. Miután Panión elment, Philoklész tovább gyakorlatoztatta az embereit. Egyre hosszabbak lettek az árnyékok, de feltett szándéka volt, hogy végigcsináltatja velük azt az erőnléti kiképzést, ami lehetővé teszi, hogy az egyiptomiak a legjobb erejükben lévő, hivatásos katonákkal szemben is megállják a helyüket. Nem voltak gyengék – sokaknak szép teste és erős izomzata lett a kemény
munkától –, Philoklész mégis fáradhatatlanul járt-kelt közöttük, nagyobb súlyok emelésére vagy gyorsabb futásra ösztökélve őket. Az emberek közönyösek voltak – a szokásosnál is közönyösebbek –, és amikor a nap leereszkedett a világ peremére, Philoklész szemmel láthatólag a haragján uralkodva bocsátotta el őket. Szatürosz odalépett a spártai mellé, és együtt indultak hazafelé a nap utolsó sugarainak fényénél. – A felük sem fog visszajönni – bökte ki Philoklész egy sztadion után. – Az az ostoba, felfújt hólyag! Ott helyben a seggébe kellett volna dugnom a kardomat. – Philoklész! – nézett rá színlelt felháborodással Szatürosz. – Uram, soha nem hallottalak még így beszélni! – Kipréselt magából egy vigyort, talán az elsőt Theo halála óta. Megfordult a fejében, hogy Paniónnak talán még köze is lehet ahhoz a halálhoz. – Látom, te sem vagy mindig filozófus. – Tudod, miről beszélgetnek a makedón tisztek? – kérdezte Philoklész. – Arról, hogy miképp játsszák el látványosan a szerepüket. Hogy elég sokáig harcoljanak ahhoz, hogy a lehető legjobb feltételeket csikarják ki Demetriosztól. Emlékszel, mi történt Eumenésszel? Amikor a drágalátos makedón tisztjei úgy döntöttek, hogy nem akarnak tovább harcolni? Itt is ez történik, kölyök. Még egy-két hét, és a mi taxeiszünk is ér majd valamit. Jól alakulnak… jobban, mint sok görög. Erős a hátuk ezeknek az egyiptomiaknak. De Panión épp most közölte velük, hogy a szemében csak rabszolgák. – Philoklész kiköpött. – Hatheti munkámat tette tönkre. És elvitte a barátaid legjobbjainak a felét. Azok a makedón fiúk mind tudták, a lándzsa melyik végét kell előre tartani. – A görögök meg a zsidók még itt vannak – emlékeztette Szatürosz. Philoklész féloldalasan elmosolyodott, és rátette a kezét egykori tanítványa vállára. – Ez igaz – felelte. – Nem hiszem, hogy elegen lesznek. Sok-sok sornyi erős, hűséges és bátor egyiptomira van szükségünk a hátunk mögé, különben mit sem ér az egész. De le kell nyelnem a saját orvosságom, és meg kell birkóznom ezekkel a gondokkal, amikor felbukkannak. Mihez kezdjünk a szarisszákkal? – Az első három sor egyelőre használhatja a hoplita felszerelését – szólt közbe Therón. – Az összes hellén ephébéé teljes, és még a zsidók is nehéz lándzsákkal jöttek. Philoklész egyetértett. – Ha a rövidebb lándzsák vannak elöl, az nem teszi túl magabiztossá az első sorokat, fiam. Tudod, milyen szembenézni egy makedón taxeisszel? Ha rendezetten állnak, minden oszlopból hat-nyolc lándzsahegy mered előre. És mozognak, az őket tartó emberek természetes mozdulataitól… ahogy a fű hullámzik a szélben. Borzalmas látvány. – Magad mondtad, ha egy phalanxnak van aszpisza és fegyelmezett, akkor gond nélkül áthatolhat egy lándzsafalon. – Szatürosz legalább tucatnyi alkalommal, tucatnyi embertől hallotta már a Borüszthenész gázlójánál vívott csata történetét. Tudta, hogy Philoklész és két fekete-tengeri város legjobb emberei megállítottak, majd legyőztek egy makedón phalanxot. – A veteránoknak több eszük is lehetne, minthogy ilyen történeteket meséljenek – fintorodott el Philoklész. – Szerencsések voltunk… és bátrak. Jó emberek harcoltak abban a taxeiszben… kemények, a legjobb erejükben. Tíz olümpiai versenyző volt mellettem. – Elnézett a tenger felé, és a lándzsája vége ütemesen koppant a lába mellett a macskakövön. – Én is fiatalabb voltam. Nézz rám! Csak a hasamról hat hétig tartott ledolgozni a hájat. Tizenöt évvel ezelőtt olyan kemény izmaim voltak, mint a vérted… mint neked, birkózó – mutatott Therónra, aki fél vállán lecsúsztatva viselte khitoniszkoszát, felfedve felsőteste szinte tökéletes izomzatát. – Nekünk itt van Therón. Ő is versenyzett Olümpiában. – Szatürosz érdekesnek találta, hogy most ő próbálja felvidítani Philoklészt; megfordultak a szerepeik két nap alatt. – Ah, Therón! – sóhajtott fel Philoklész. Odaértek Diodórosz kapujához. Ez volt közelebb a két ház közül a gyakorlótérhez. – Három nap múlva kivonulunk. Te mihez kezdesz, ifjú ember? – Alszom – felelte Szatürosz. – Gondoskodnom kell erről a csodálatos testről.
Therón hátba vágta. – Ne felejts eljönni a gümnaszionba – figyelmeztette Philoklész. – Olvass valamit elalvás előtt. Nekem soha nem volt saját gyerekem, kölyök, de amikor azt mondod, hogy aludni térsz, gyanítom, hogy valami dolgod van éjszaka. Hm? Szatürosz elvörösödve lehajtotta a fejét, és vegyes érzelmek törtek rá. – Ne feledd, mit mondott Diodórosz. Nem parancsolom, hogy betartsd a szabályait… csak azt értsd meg, hogy az engedetlenségnek következményei lesznek, amik téged és másokat is érintenek. Megértetted? Szatürosz nem volt biztos benne, hogy megértette, de azért bólintott, szánalmasan elmosolyodott, majd meghajolt és visszavonult a szobájába, ahol félórán keresztül vizsgálgatta tanítója megjegyzését minden lehetséges szempontból. A holdfény sokat javított volna a hangulatán, és mozogni is könnyebb lett volna, de az ég sötét volt, és a csillagok sem segítettek, mivel a vékony köd olyan sötétséget teremtett az éjszakában, mintha egy pap terítette volna a világra a köpenyét. Szatürosz szorosabbra vonta magán a khlamüszét, és óvatosan járkált fel-alá Poszeidón temploma lépcsőjének aljánál. A templom mélyéről fények szűrődtek ki – és halk hangok –, de a lépcső környékén félhomály uralkodott, a hangok kísértetek suttogásának tűntek, és Szatürosz félt. Ostobaság volt eljönni. Mindenhol orgyilkosokat vélt látni. Kezdte magát nagyon ostobán érezni. Fel-alá járkált, figyelve, nem lát-e meg valakit mást – ott fönt, vagy talán egy csónakban, az öböl vizén? Azonban semmit sem hallott, csak két sirály rikoltását a távolból, túl az öböl kanyarulatán, ahogy dühösen összecsaptak. Felnézett az égre. Ha lettek volna csillagok – a megfelelő csillagok –, meg tudta volna mondani, mennyi az idő. A sötét égbolt azonban gúnyosan mosolygott tudatlanságán, és az éjszaka csigalassúsággal vánszorgott. Szatürosz leült egy lépcsőfokra, és megörült a nappal felforrósodott márvány utolsó melegének. Ezredszer jutott eszébe Amasztrisz, aztán Melitta, aztán a csodálatos gépezet Ábrahám házában – nem mintha ezek a dolgok kapcsolatban álltak volna egymással, éppen csak így követték egymást, de legalább kordában tartották a többi gondolatot – elég volt rájuk gondolni, és ki is szabadultak elméje Pandóra-szelencéjéből, és már látta is Theót, szemében a karddal, aztán a szarmata lányt, akit megölt, és megborzongott. Miért váratja Amasztrisz? Felállt és odament a tengeri falhoz. A két hang eltűnt a partról. Valahonnan kitharaszó szállt felé. – Uram? – hallatszott egy hang a lépcsősor tetejéről. Szatürosz megpördült. – Igen? – válaszolta. – Azt hiszem, üzenetet hoztam neked – mondta a hang. Szatürosz semmit sem látott – akár az isten is szólhatott hozzá. Ez nem tűnt túl valószínűnek, így hát elindult felfelé a lépcsőn. Óvatosan lépkedett, és azon vette észre magát, hogy ösztönösen kivonta a kardját. – Itt vagyok – mondta Namasztisz. Szatürosz közelebb érve felismerte a görög-egyiptomi papot a magánhangzóiról. – Én is – felelte Szatürosz. Most már látta a pap sötét alakját a fehéren derengő márványoszlopok és a színes, még a legsötétebb éjszakában is aranyosan csillogó szobrok háttere előtt. – Jó estét, Namasztisz mester! – Jó estét! – mondta Namasztisz. Vidámnak tűnt a hangja, éles ellentétben a nappali alázatosságával. – Hathor egyik papja megkért, hogy teljesítsek egy feladatot a palotának, és tessék… egy görög kedvéért fáradozom. – Kinyújtotta a kezét, és egy kagylóhéjat nyomott Szatürosz
tenyerébe. – Elég rosszul olvasok sötétben – morogta Szatürosz. Namasztisz felől kopogás, majd csoszogás hallatszott, mintha bot lett volna a kezében és saru a lábán. – A külső szentélyben meggyújthatok egy fáklyát – mondta. – Gyere! Szatürosz a pap sötét alakját követve felment az oszlopsor mögé, majd megállt a tömjéntől illatozó szentélyben. Nem tudta, merre menjen, és a pap eltűnt a szeme elől. Lehet, hogy csapdába csalták? Úgy viselkedett, mint egy bolond – több szempontból is. És Namasztisz… csak véletlen lenne? Honnan tudhatná Amasztrisz, hogy ismerik egymást? Szatürosz megmarkolta a kardja markolatát, és ekkor hangos nyögést hallott, ahogy az egyiptomi erősen ráfújt egy szikrára. A gyantával átitatott fáklya néhány pillanat múlva lángra lobbant, és kátrányos szagot kezdett árasztani. A lobogó láng fényében életre keltek a szentély falait díszítő festmények, és Szatürosz úgy fordította körbe a fejét, mint egy sólyom vagy egy vadászbagoly. Eltette a kardját, és elvette a kezét a markolatról. Szó szerint árnyékra vetődött. Odament a paphoz, megállt mellette, hogy a fáklyafény a jobb válla fölött eléje essen, szétnyitotta a kagylóhéjat, és elolvasta az üzenetet. Bocsáss meg. – Legyen ez egy lecke nekem – vont vállat. A pap szó nélkül megrázta a fejét. – Megkínálhatlak egy kupa borral? – kérdezte. – Nem lenne szabad – tette hozzá olyan hangsúllyal, amiből tudni lehetett, hogy kevesen tartják be ezt a szabályt. – Köszönöm, nem kérek – rázta meg a fejét Szatürosz. – Amennyi ostobaságot ma elkövettem, az tíz éjszakára is elég lenne. Aludnom kell, mielőtt Philoklész reggel kirángat a gyakorlótérre. Namasztisz úgy meredt rá, mint aki rosszul lát. – A spártaival? Az egyiptomi phalanxban? – kérdezte. – Minden nap hallok rólatok – mosolyodott el tétován. Szatürosz vállat vont. – Ha még meglesz reggel – felelte. Namasztisz bólintott. – Igen. A makedónok egy helybelit sem akarnak felfegyverezni, és legszívesebben szétkergetnék az egész phalanxot. Szatürosz önkéntelenül is felnevetett. – Nem hiszem, hogy szervezett összeesküvés lenne, barátom – mondta. – Elég ehhez a makedónok gőgje. Tegnap ott járt Panión, és egyetlen mondattal tönkretette Philoklész négyheti munkáját. És ami azt illeti, a honfitársaid valóban nem a világ legjobb katonái. Nagyon engedelmesek, és nincs bennük semmi tűz. Namasztisz megdörzsölte borotvált állát. – Bevennétek a phalanxba Poszeidón egyik papját, uram? – kérdezte. – Szatürosz – helyesbített sietve. Szatürosz vállat vont. – Apám phalanxában is voltak papok. Sok görög poliszban a papok ugyanúgy harcolnak a sorokban, mint bármelyik polgár. – Elfintorodott. – Fogalmam sincs, itt mi a hagyomány. – Akkor holnap elmegyek! – szegte fel az állát Namasztisz. Ahogyan azt Philoklész megjósolta, az egyiptomiaknak a fele sem jelent meg másnap a
gyakorlótéren, és akik eljöttek, azok is komorak voltak, gyakran csak álltak ahelyett, hogy gyakorlatoztak volna. – Miért jöttél el, ha nem akarsz dolgozni? – kérdezte az egyiket Philoklész. A férfi óvatosan lefektette a lándzsáját a földre, és elment. – Nézzük a jó oldalát – mondta Dionüszosz. – Így elég szarisszánk van. Vállat vont. Dionüszoszt rázta meg a legkevésbé Theo halála. Soha nem kedvelte a fiút, még csak színlelni sem próbálta a gyászt. Szatürosz az ifjakkal dolgozott, hoplita felszerelésben, amivel a többségük rendelkezett – súlyos, a makedónokénál tenyérnyivel nagyobb és sokkal mélyebb, az egész testet védő pajzzsal és a szarisszánál rövidebb, de súlyos hegyű és a másik végén hosszú tüskével felszerelt lándzsákkal, amilyeneket León tengerészgyalogosai használtak. Az egyik tengerészgyalogos harcmodort gyakorolták, amit még Philoklész is csodált: rövid, háromlépéses rohamot az ellenséges sor ellen. A hajók fedélzetén legfeljebb ennyi tere volt a tengerészgyalogosoknak a rohamra. Szatürosz rájött, hogy a csatatéren ez a három lépés az ellenség szarisszáinak a hosszát jelenti. Hosszú farudakat erősítettek kétkerekű kordékra úgy, hogy kétszer olyan hosszan nyúljanak előre, mint a kordék rúdjai. A kordékat egymás mellé állították, az ellenséges sort képviselve, és az ifjak újra meg újra meg újra nekik rontottak három lépés távolságról, előredőlve, a pajzsukat éles, kényelmetlen szögben tartva – belecsapva velük a kordék „arcába”, miközben igyekeztek kikerülni a farudak végeit. A cél az volt, hogy hátratolják a kordékat. Minden negyedik-ötödik alkalommal sikerült is, és a kordék hátragurultak. A többi alkalommal megbotlottak és elestek, valaki nekiment egy farúdnak, elejtette a pajzsát, elvétette a lépést – csúnya balesetek voltak, de jól mutatták, mi vár rájuk, amikor majd veterán gyilkosok állnak a rudak másik végén. Therón az egyik ilyen kudarc után úgy szidott néhány zsidó fiút, mintha rabszolgák lennének, és nem a város négy leggazdagabb polgárának a gyermekei. Szatürosz észrevette, hogy az összes egyiptomi mozdulatlanul áll, és nem hajlandó semmilyen parancsot teljesíteni. Különös lázadás volt ez – a phalanxban önkéntesek harcoltak, bárki bármikor letehette a lándzsáját és elmehetett. – Hohó! – morogta Ábrahám. Hátratolta a fején a sisakot, a béléssapkája fehéren világított napbarnított homloka fölött. – Minek dolgozunk ilyen keményen, ha a gyiptók úgyis elmennek? – kérdezte Dionüszosz. Ivott egyet elegáns, fekete kulacsából, majd körbeadta. Tiszta, vizezetlen bor volt benne. Szatürosz azért ivott belőle egy kicsit. – Ha Philoklész itt lenne, azt mondaná, ha ellenkeznek, az az ő döntésük a városunk megmentéséről, nem a miénk. Dionüszosz sokkal lendületesebbnek tűnt, mint általában. Felvonta a szemöldökét. – Ez remek érv az agórán, kedvesem. De én úgy érzem, hogy annak, aki arra készül, hogy szembenézzen a lándzsák erdejével, nem sok súlya van. Philoklész csípőre tett kézzel állt. Az arca vörös volt, mintha bármelyik pillanatban kirobbanhatna a haragja. Az egyiptomiak úgy mozogtak, mintha szél söpört volna végig a búzamezőik fölött, és sóhaj szállt fel a sorok közül, amik egyáltalán nem voltak egyenesek. Aztán nyugat felől, a templomi negyed irányából sötét köpenyes férfiak sora érkezett a gyakorlótérre. A többségük – de nem mindegyik – félig egyiptomi, félig görög származású volt. Néhánynak a vonásain és jellegzetes öltözékén látszott, hogy egyiptomi papok. Húsznál is többen voltak, és méltóságteljesen megálltak Philoklész mögött. Namasztisz kilépett a papok közül. – Philoklész úr? A templomi negyed elküldte azokat a polgárait, akik szolgálhatnak a phalanxban. A sorok közül újabb sóhaj szakadt fel.
Philoklész meghajolt a pap előtt. – Engem örömmel tölt el húsz elszánt ember, az istenek kegye viszont örömmel tölt el mindnyájunkat. Előlépett egy idősebb férfi, a régi egyiptomi istenek szolgáinak furcsa, hosszú köntösében. – Én nem foghatok fegyvert – közölte. – De ha beszélhetnék az embereidhez, utána talán jobb katonák lennének. Philoklész a homlokát ráncolta, aztán ellépett a gyakorlótér elején lévő parancsnoki helyről. – Tessék, parancsolj – mondta udvariasan, és odament Szatüroszhoz meg Therónhoz. – Ártani nem árthat – vont vállat. – Sőt lehet, hogy segít. Ismerem őt… Ozirisz templomának papja. Jó szónok. – Furcsa, mint az összes barbár – csóválta a fejét Therón. – Papok, akik nem harcolnak? Szatürosz összevonta a szemöldökét. – Te mondtad, hogy Korinthoszban Aphrodité papjai nem harcoltak, hanem a testüket áruba bocsátó papnőkre vigyáztak. Therón megdörzsölte az orrát, és volt benne annyi tisztesség, hogy zavarba jöjjön. – Hm… ez igaz. Philoklész és Szatürosz összenézett, közben Ozirisz idős papja felemelte a kezét, és beszélni kezdett. Akadtak, akik közönyösen, unottan, vagy egyenesen dühösen fogadták a pap szavait – de a többség úgy hallgatta, mintha maguk a nagy istenek szóltak volna hozzájuk, néhányan pedig letérdeltek, míg a pap beszélt. Egymás után öt pap szólt hozzájuk egyiptomi nyelven. Aztán mind az öten megáldották őket, görögül és egyiptomiul egyaránt, majd félrehúzódtak néhány datolyapálma árnyékába. A görög istenek papjai szintén megáldották a phalanxot, de amikor végeztek, Namasztisz tapsolt egyet, és a rabszolgák pajzsokat meg olyan nemezvérteket hoztak nekik, amilyeneket az egyiptomiak viseltek, és jó görög püloszi sisakokat, egyenesen a kovácsoktól. – Ártani nem ártott – nézett körül Philoklész. Megmozgatta a vállát, mintha újra magára venné a felelősség súlyát. – Sőt talán használt. Valóban használt. Ha a helyiek valóban fel akartak lázadni – márpedig egyik hellén sem ismerte elég jól sem őket, sem a nyelvüket ahhoz, hogy ezt tudja –, akkor meggondolták magukat. A többségük szinte lelkesen folytatta a gyakorlatozást, és annak ellenére, hogy az előző nap óta ezerrel kevesebben voltak a kelleténél, maga Philoklész is lelkesebben parancsolta őket egyik feladattól a másikhoz, Dionüszosz pedig hitetlenkedve csóválta a fejét, amikor most először sikeresen megcsinálták a nagy ívű fordulót, méghozzá teljes kört leírva – ez még a hivatásosoknak is nehezen ment volna. Feleakkora létszámmal persze könnyebb volt, de valahogy az egésznek a szelleme is megváltozott – határozottan megváltozott. Amikor a nap a látóhatár fölé ereszkedett, Szatürosz megkereste Poszeidón papját. – Mit csináltál? – kérdezte. – Én nem sokat – rázta a fejét Namasztisz. – Korábban már beszéltünk róla… de a tegnapi találkozásunk megkeményítette a gerincemet. – Mit mondott Ozirisz papja? Olyan volt, mintha elvarázsolta volna őket! – álmélkodott Szatürosz. – Igen! – bólintott Namasztisz, és rápillantott Philoklészre. – Azt mondta, hogy viselkedjenek férfi módjára. Hogy az egész alsó királyság szeme rajtuk van. Hogy ők, és csak ők állnak a régi istenek pusztulása útjában. – Hát, remek öreg fickó, az biztos – csóválta meg a fejét Szatürosz. – Ne légy ennyire leereszkedő, görög! – Namasztisz sokkal impozánsabb volt a nemezvértben és a sisakban, mint a papi köntösében. – Különösen vele ne! Szatürosz lenyelte a szájára toluló kamaszos visszaszólást, és bólintott. – Nem leszek.
– Nehéz nem érzékenynek lenni, amikor valaki félvér – rázta meg a fejét Namasztisz. – Figyelj… azt is mondta még, hogy Philoklész maga a földre szállt hadisten… legalábbis most. – A tanítóm? – nevetett fel Szatürosz, aztán elhallgatott. Néhány szívdobbanás alatt végigsuhant a lelki szemei előtt pár jelenet. – Nem is járt messze az igazságtól – ismerte be. Namasztisz elnézett Szatürosz válla fölött néhány előkelő ifjúra, akik a barátjukat várták, de nem akarták megzavarni a beszélgetésüket – vagy udvariasságból, vagy a gyiptó iránti megvetésük miatt. – Ti, hellének, olyan ostobák vagytok – mondta a pap. – Nem átvitt értelemben beszélt, Szatürosz. Komolyan gondolta, hogy Philoklész a hadisten földi megtestesülése. Itt és most. – A pap megfogta a lándzsáját, és óvatosan megállította maga mellett. A fegyver puszta hossza miatt minden mozdulat veszélyt jelentett. Szatürosz tarkója megborzongott, és nedves oroszlánbőr szaga csapta meg az orrát. Aztán elmúlt, nem maradt utána semmi – csak az érzés hiánya. – Megérintettek az istenek! – mondta áhítattal Namasztisz. – Elfelejtettem, hogy nem minden hellén bolond. Bocsáss meg, uram! – Nem uram, hanem Szatürosz – nyújtott kezet az ifjú. Namasztisz megfogta és megszorította – túl erősen, de puszta jó szándékból. – Vadásznak rád – mondta komoran. – Tudom – bólintott Szatürosz. Elmosolyodott, mint az eposzok hősei, bár a mosolya inkább volt önironikus, mint a veszély lebecsülése. – Egyetlen egyiptomi sem fog segíteni nekik – folytatta Namasztisz. – Erről biztosíthatlak. De a makedónok a halálodat akarják. Szatürosz a tengerparton elindult León villája felé, és egész úton a kezét babusgatta. Nem kapott újabb kagylóhéjat, és nem veszekedett a testvérével, mert nem volt otthon – elment Amasztriszhoz, legalábbis Dorkasz ezt állította. Szatürosz a gyakorlatozás részleteivel a fejében tért nyugovóra. És reggel teljes létszámban megjelent mindenki. Kétezer egyiptomi, félvér és hellén állt egymás mellett a sorokban. A vértezetük szedett-vedett volt, legalább négy különböző hosszúságú lándzsát és szarisszát markoltak, és a többségnek mellvértje vagy akár köpenye sem volt – de mindenki eljött. Philoklész megkérte Ozirisz papját és Zeusz papját, hogy szóljanak az emberekhez. Mindkét pap elmondott egy rövid imát, majd miközben Zeusz papja elénekelte a napot köszöntő himnuszt, a spártai intett Ábrahámnak. – A ti istenetek papja nincs itt, Ben Zion fia – mondta. – Ismersz valami himnuszt, vagy ilyesmit? A taxeisznek minden áldásra szüksége van. Ábrahám bólintott. Az első sorban állt, Dionüszosz mellett, akinek a szépsége mellé olyan állóképesség társult, ami miatt Philoklész az első sorba rakta. A zsidó fiú előrelépett – nem volt könnyű, karján az aszpisszal – és megállt. Mély hangon belekezdett egy himnuszba – természetesen héberül. Ötven hang csatlakozott hozzá. Egyesek halkan énekeltek, mintha zavarban lennének, mások óvatosan, mintha keresnék a szavakat. De elég hangosak voltak, és öntudatosan elmosolyodtak, amikor végeztek – ahogy korábban az egyiptomiak és a hellének is. – Ha minden isten elégedett, akkor sok munkánk van mára! – kiáltotta Philoklész. A szavait most először fogadta az a spontán örömujjongás, amit a jó katonáktól várt. A vacsoránál, visszatérve León házába, Philoklész megrázta a fejét. – Már azt hittem, kudarcot vallottunk – mondta. – És most? Megcsillanni látom azt a tünékeny jelenést… a reményt.
Therón felmordult és bekapott még egy fürjet. – Mikor vonulunk ki? – kérdezte. – És ki fogja cipelni a holminkat? – El sem tudom hinni ezt a sok késlekedést – vont vállat Philoklész. – Ptolemaiosz még a stratégiáról sem döntött… azt beszélik, ingadozik a támadás és a védekezés között, és tizenkétezer rabszolgát rendelt ki a part menti erődök megerősítésére. Másik hatezret a haditengerészet mellé rendelt segítségnek. Nem mi fogjuk cipelni a holminkat… de ha védekező hadjárat lesz, az embereink el fognak szivárogni, papok ide vagy oda. Ha pedig váratlan csatára kényszerülünk, mielőtt a menetelés megkeményítené őket… bele sem merek gondolni. – Aztán felderült az arca. – De én mondom, uraim… filozófusként mondom, valami megváltozott ma. Éreztem. Magam is vidámabban végeztem a munkám. – Philoklész ránézett Diodóroszra. – Mikor vonulunk ki, sztratégosz? Diodórosz Szapphó mellett feküdt a klinéjén. – Amikor Ptolemaiosz készen áll – nézett fel. – Amikor kitör a vihar. Amikor lépnek a makedón pártütők. – Kitárta a karját. – Vagy holnapután. Megállja a helyét a taxeiszed a csatasorban? – Nem – rázta meg a fejét Philoklész. – De adj húsznapi menetelést, és talán másképp felelek. Diodórosz a fejét csóválta. – Ptolemaiosz szinte feladta. Ha León visszatérne, cselekedhetnénk. Panión és a makedónok egész nap mérget csepegtetnek a királynak. Nem is tudom, javult-e bármit a helyzet azzal, hogy Sztratoklész eltűnt a színről. – Ha eltűnt egyáltalán – jegyezte meg Philoklész. – A Szatürosz elleni támadás… – Lehet, hogy a makedónok műve volt – vágott a szavába Diodórisz. – Ahhoz túl jól megtervezték. És bűnözők hajtották végre. Ez Sztratoklész műve. – Philoklész megfeszítette az izmait. Élvezte, hogy újra használhatja őket. – Bízz bennem, Diodórosz. Tudom, mit tesz. Egykor ezt csináltam. – Én – szólt közbe Szatürosz – szívesebben vonulnék Demetriosz ellen, mint hogy féljek kilépni a házból. – Ptolemaiosz attól fél, hogy elárulják – magyarázta Diodórosz. – Mint Eumenészt. – Megitta a borát, és hanyatt fordult Szapphó mellett. – Makedónok! – csóválta a fejét. Bejött egy rabszolga, súgott valamit Szapphónak, mire az asszony az oldalára fordult. – Koénosz üzeni, hogy a vendégünk magához tért – mondta. Eltartott néhány pillanatig, míg a hír áthatolt a helyiség félhomályán. – Az istenekre! – szólalt meg Philoklész, és mind elindultak az ajtó felé. Leoszthenész minden átmenet nélkül, egyik pillanatról a másikra teljesen magához tért. Szatürosz arra gondolt, hogy Apollón mentette meg. A sebhelyes férfi Koénosz vendégágyán feküdt, és rámosolygott a szobában lévőkre. – Barátaim! – mondta. – Hogy állhattál annak a söpredéknek a szolgálatába? – fogta meg a kezét Koénosz. – A Sztratoklészébe? – rázta meg a fejet Leoszthenész. – Minden bűne ellenére igaz athéni hazafi. És én is athéni vagyok. Philoklész a fejét csóválta. – Nem csoda, hogy a makedónok uralkodnak felettünk, ha egy olyan ember, mint te, olyat szolgál, mint Sztratoklész csak azért, mert a másik hazafi. Legalább hússzor fordított már köpönyeget. És meg akarja ölni Szatüroszt… Kineász fiát. – Kár a szóért – felelte Leoszthenész. – Nem fogom védeni sem őt, sem Kasszandroszt. Örülök, hogy barátok fogtak el. És egyszer magam is megpróbáltam végezni Kineásszal… úgyhogy ezzel ne próbálj meggyőzni. És azokat sem fogom elárulni, akik velem szolgáltak. – Kipréselt egy halvány
mosolyt, és megrázta a fejét. – Sztratoklész azt hiszi, ő a világ legokosabb embere. Leoszthenész megint kezdte elveszíteni az öntudatát. Diodórosz odalépett mellé, és fölé hajolt. – Figyelj, Leoszthenész… a drágalátos Sztratoklészed épp elárulni készül Kasszandroszt. Érzem. Mi haszna lesz belőle? Tudnunk kell, hol van! Leoszthenész a fejét rázta. – Örülök, hogy barátok fogtak el – mondta, és elájult. – Apolló! – káromkodott Diodórosz. – Hogy egy Leoszthenész azt a gerinctelen férget szolgálja! – Azért van, mert az olyanok, mint Sztratoklész, el tudják hitetni a Leoszthenészhez hasonlókkal, hogy veszélyesek. Koénosz, állíts őrt az ajtó elé. Nem engedhetjük, hogy visszamenjen Sztratoklészhez. – Philoklész vett egy nagy levegőt, és Diodórosz szemébe nézett. – Ha visszamenne, követhetnénk – mondta Diodórosz. Philoklész a fejét rázta. – Van a mások becsapásának egy határa, amit átlépve bemocskolja magát az ember – felelte. – Én egyszer már átléptem azt a határt, és soha többé nem akarom. – Gondoltam, hogy valami ilyesmit fogsz mondani – bólintott Diodórosz. – Adja Athéné, hogy hamarosan kivonuljunk… mindenkinek jobb lesz, ha minél hamarabb itt hagyjuk ezt a várost és becsületesen harcolunk. Reggel visszatért León, és a ház megtelt tengerészekkel. Szatürosz azon kapta magát, hogy a testvére gondjai ellenére nem esik nehezére régen látott fivérként átölelni Xenót. – Demetriosz serege Szíriában van – mondta León. – Palesztinában készleteket halmoz fel, aztán elindul felénk. Ha nem verték volna meg a lovasságát Nabateában, már itt lenne, és akkor nekünk végünk. A dolgok jelen állása szerint van még remény. Xenophón suttogva elmesélte, hogyan lopakodott végig a Lótusz a palesztinai partok mentén, és hogyan fogott el egy futárhajót. – Megyek a palotába – közölte León. – Diodórosz? A hipparkhosz a reggeli sörét itta. – Veled tartok, testvér. Figyelj csak… jól értem, hogy a szárazföldön jön? – A legjobb tudomásom szerint – bólintott León. – Hogy van Ptolemaiosz? – Rémülten – felelte Diodórosz, aztán a hangjuk távolodni kezdett az udvaron. A száz hivatásos tengerészgyalogos óriási hatással volt az egyiptomi phalanxra, mivel Philoklész őket állította a sorok szélére, és azonnal felgyorsult a gyakorlatozás. Negyven tengerész is csatlakozott hozzájuk, főleg a fedélzeten dolgozó hivatásosok, akiknek vértjük is volt. Az egyik tengerész Dioklész volt. Azonnal csatlakozott Szatüroszhoz, amint odaért a gyakorlótérre. Udvariasan bólintott a Szatürosz mögött a második sorban álló görög ifjúnak, majd rámordult, hogy menjen arrébb, a görög pedig, aki túl szégyellős volt, hogy veszekedni kezdjen Szatüroszért, még megkönnyebbültnek is tűnt, hogy kevésbé veszélyes helyre kerülhet. Szatürosz a földbe döfte a lándzsatüskéjét, és megfordult. – Az összes istenekre, de örülök, hogy látlak! – mondta, és maga is meglepődött az örömén. Dioklész is, de láthatólag jólesett neki. Keményen megmarkolta Szatürosz alkarját. – Gondoltam, megnézem, hogy élnek az urak – vigyorodott el. – León bácsikád kért meg, hogy vigyázzak rád – tette hozzá. – Nahát! – vonta fel a szemöldökét Szatürosz. – Mármint harc közben – folytatta Dioklész. – Mit szólsz hozzá? – Pofa be és rám figyelj! – üvöltötte Philoklész, és folytatták a gyakorlatozást. Jobbra fordultak és balra fordultak, fogást váltottak a lándzsájukon, felemelték és leeresztették a
pajzsukat, dudaszóra meneteltek és éles sípszóra megálltak. Délután egy ember meghalt, amikor a teljes erőből indított rohamot gyakorolva az arcába fúródott egy rosszul előreszegezett lándzsa tüskéje. Ha valakit esetleg nem józanított volna ki a halála, a spártai felsorakoztatta őket a lenyugvó napnál, és el kellett vonulniuk a holttest előtt. A nap végére még a legjobb formájában lévő Szatürosz is úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban összerogyhat. – Holnapután kivonulunk! – mennydörögte Philoklész. A hangja messzire szállt, többek között ezért tanultak a férfiak retorikát. – A phülarkhoszok jöjjenek hozzám, elmondom, milyen felszerelésre lesz szüksége az embereknek. Tömlők, kulacsok! Nem érdekel, hogy bőrből, cserépből vagy bronzból, de mindenkinél legyen valami, amiben vizet tart magánál. Tartalék köpeny! Megértettétek? A makedónok holmiját pajzshordozók fogják cipelni. Nekünk nagyrészt nem lesznek pajzshordozóink. Ami azt jelenti, hogy nem vihetünk magunkkal túl sok mindent. Tehát, phülarkhoszok, hozzám! Jól van… soronként oszolj, a szarisszákat gúlába rakni! Gyerünk! A Philoklész helyettesének szerepét betöltő Therón kilépett a sorból. A soronkénti oszolj elejét vette, hogy a hosszú lándzsák sérülést okozzanak a felfordulásban. Philoklész maga köré gyűjtötte a háromszáz oszlopparancsnokot, sorzárót vagy félsorparancsnokot – egy sor tizenhat emberből állt – és felolvasta nekik a legfontosabb holmik listáját, amelyeket mindenkinek magával kellett vinnie: gyapjúharisnyák, erős saruk, kulacs vagy tömlő, tartalék köpeny, háncsból font tarisznya az élelemnek, hátizsák vagy oldalzsák a felszerelésnek, és sok minden más. Szatürosz, Ábrahám és sok phülarkhosz összecsukható viasztáblákra jegyzetelt. Elővették az íróvesszőiket, és lemásolták a listát, de nem minden phülarkhosz tudott írni. – Kifüggesztem a templomokban – javasolta Szatürosz. Therón, levezényelve a phalanx feloszlatását, hálásan rámosolygott. – Azzal sok bajnak vennéd elejét, Szatürosz, én mondom. A papoknak is szólj róla, és akkor tőlük is kérhetik az emberek. – Elviszek egyet az apámnak – bólintott Ábrahám. – Ő majd gondoskodik, hogy tizenkét másolat kikerüljön a piacra. – Néhányan a soromban túl szegények ahhoz, hogy mindezt meg tudják venni – jegyezte meg az egyik tengerészgyalogos. – Jó fiúknak tűnnek, de a felüknek sarura sem telik. – Meg kell próbálnom – vont vállat Philoklész. – Uram – emelte fel a kezét Ábrahám –, szerintem sok kereskedő szívesen segítene felszerelni az embereket… büszkeségből… ha megkérnénk őket. Philoklész felnevetett. – Hát, kölyök, akkor máris van egy önként jelentkezőnk a munkára. Találd ki, hogy lehetne kideríteni, ki nem tud fizetni, és szerezd meg nekik, ami kell. Vihetsz magaddal segítséget. – Én meg a nagy pofám – fordult Ábrahám a fejét csóválva Szatüroszhoz, de öröm ragyogott az arcán. – Ráérsz? – Végig kell járnom a templomokat – felelte Szatürosz. Dionüszosz színlelt beletörődéssel felemelte a kezét, majd gonoszul elmosolyodott. – Kimónnak is hozzá kell járulnia! – jelentette ki. – Esetleg felvésethetnénk a vértünkre, hogy „Az ezer szopás háza”. Ábrahám hanyagul oldalba bökte a könyökével Diót, aztán elkapta a karját. – Ennyi elég. Tudsz írni, igaz? Nem csak egy csinos arc vagy? – Mindig is csak egy csinos arc akartam lenni – csücsörített Dió. Az arca ehhez képest vörösre égett – de csak a homloka közepéig, ameddig leért a sisakja.
Szatürosz magával vitte Dioklészt, mert kéznél volt, és úgy tűnt, feltett szándéka árnyékként követni. – Tudsz írni? – kérdezte. – Persze – bólintott Dioklész. – Hé, lehet, hogy nem az én dolgom… de Hádészra… nem egyenesen a nagybátyád házába kellene mennünk? – Igen és nem – rázta meg a fejét Szatürosz. – Igen, oda kellene mennünk, de nem megyünk, mert el kell végezni ezt a munkát. Ugyan, csak elszaladunk a templomokhoz. – Szétválasztotta a két viasztábláját, az egyiket odaadta Dioklésznek. – Ezt vidd be minden templomba a déli oldalon. Gondoskodj róla, hogy rendesen lemásolják, és keress egy papot, aki felolvassa azoknak, akik nem tudnak olvasni. – Most úgy beszélsz, mint egy navarkhosz, akit régen ismertem – felelte Dioklész. Gyanakodva nézett körül az Alexandrionon, de késő délután az utca a legkülönfélébb rendű és rangú férfiakkal meg nőkkel volt tele – nem tűnt veszélyesnek a tömeg. – Jól van, uram. Add csak ide. Hol talállak meg? – Poszeidón templomában. Az utolsó a tengeri fal előtt. A lépcsőnél. Szatürosz legalább annyira el akart tűnni az utcáról, mint amennyire Dioklész el akarta tüntetni, úgyhogy leszegett fejjel, sietve útnak indult, minden templomban megmutatva a listát, majd megvárva, míg egy hivatalnok, egy alacsonyabb rangú pap vagy egy növendék lemásolta. Idegesen hintázott a talpán, és a soklépcsős oszlopsorok viszonylagos biztonságából figyelte a tömeget. Poszeidón temploma volt az utolsó, de Namasztiszt nem látta, ami érthető is volt, hiszen a fiatal pap egész nap gyakorlatozott. Szerencsére az a pap is alapos volt és érdeklődő, aki lemásolta a listát – gond nélkül megjegyezte, és Szatürosz hamarosan a lépcsőről fürkészte a járókelőket. Dioklészt sehol sem látta – aztán észrevette, jóval távolabb, ahogy Athéné templomából átment Démétér templomába. Az utca másik oldalán ott állt Héraklész temploma. Ideje volt. Amilyen gyorsan csak tudott, átment az utcán és felsietett a lépcsőn, tudomást sem véve néhány ismerőséről, akik a nevét kiáltották. Odaadta a listát egy papnövendéknek, hogy másolja le, majd belépett a szentélybe, keresett az erszényében egy ezüstöt, majd sietve, de pontosan bemutatott egy áldozatot az isten szobra előtt. Héraklész a bal karját előrenyújtva, kardot markoló jobbját hátrahúzva állt, hátán az aranyszínben csillogó oroszlánbőrrel. Szatürosz semmi különöset nem érzett, csak azt, hogy mintha az isten szeme mindig rá nézett volna, és a halott rabszolgafiúnak, Kürosznak ajánlotta az áldozatot – Theóért volt, aki áldozzon. Szatürosznak eszébe jutott, milyen lelkesen igyekezett megtanulni a barátja az áldozatbemutatást – réges-régi emléknek tűnt, és azon kapta magát, hogy könnyek csorognak az arcán. Aztán kilépett a szentélyből, és komor hangulatban lement a lépcsőn. – Szatürosz mester! – kiáltotta egy hang egészen közelről. Szatürosz azonnal tudta, hogy valami nincs rendjén. Úgy érezte, mintha az isten a vállára tette volna a kezét és megfordította volna – meg is pördült, és megbotlott, ahogy a jobb lába megcsúszott az egyik márvány lépcsőfokon. Valami az oldalának ütődött – a bordáiba égető fájdalom hasított. Csak akkor értette meg, hogy rátámadtak, amikor meglátta a visszahúzott véres kést. – Hádészra! – káromkodott egy ismerős hang, Szatürosz pedig elkapta a támadója könyökét. A késért küzdöttek és ütéseket váltottak, aztán a támadója lefejelte, amire válaszul az ifjú a szeme felé bökött az ujjaival, aztán a fickó a késéről lemondva kibontakozott a fogásból, és lerohant a lépcsőn. Szatürosz oldala vérzett. Rászorította a tenyerét a sebre, és véresen emelte ismét a szeme elé. Szédülni kezdett. – Látom! – bukkant fel mellette Dioklész.
Szatürosznak sikerült felállnia. – Menj utána! – parancsolta. – Nézd meg, hova megy! – De… – tétovázott Dioklész. – A templomban biztonságban leszek – sürgette Szatürosz. A szavait alátámasztandó kezdte felvonszolni magát a lépcsőkön, vérnyomot húzva maga után. Dioklész habozott még egy pillanatig, aztán elrohant. Szatürosz felé segítő kezek nyúltak. Végül hatan vitték be a szentélybe és fektették le. Az oldala fájt, de a néhány perc múlva hozzá érkező orvos csak a fejét rázta. – Szerencsés vagy, kölyök – mondta. – A döfés lecsúszott a bordáidról. Néhány napig fájni fog, de a zúzódás csúnyább, mint a vágás. – Bekötözte Szatüroszt a templomtól kapott vászonnal, aztán megérkezett Hama négyoszlopnyi lovassal, hogy hazavigye. Hama egész úton hallgatott. Szatürosz azt hitte, őt fogják hibáztatni, de rosszul gondolta. – Megsebesültél! – kiáltott fel Szapphó, amikor beértek az udvarra. Dioklésznek sikerült követnie a merénylőt a cserzők negyedéig, aztán ott elvesztette szem elől. Most Diodórosz tucatnyi lovasának magyarázta, hogyan ismerhetik ki magukat a negyedben. Az olbiai Eumenész sebesen rótta az útmutatásait egy viasztáblára. – Felismertem a hangját – szólalt meg Szatürosz. – Emlékeztek Szophoklészre? – Hogyan is felejthetnénk el? – mosolyodott el komoran Philoklész. – Tényleg? – húzta össze a szemét. – Itt? – Igen – bólintott Szatürosz. – Nem lehet igaz! – kapta a kezét a torkához Szapphó. – Hol van Melitta? – Gyorsan elküldött egy rabszolgát Dorkaszért. – Mondtam, hogy viselj vértet! – morogta Diodórosz, aztán vállat vont. – Ennek nagyon drámai pillanatnak kellett volna lennie, de úgy érzem, valahogy kimaradt a mennydörgésem. – A fürdőben van, úrnőm – lépett melléjük Dorkasz komor arccal. Szapphó vett egy nagy levegőt, és kifújta. Aztán még egyszer. Diodórosz megölelte a feleségét. – Azt hiszem, kénytelenek vagyunk hagyni, hogy Szatürosz a saját útját járja – mondta. – Jól van – emelte fel a fejét Szapphó. – Súlyos a sebed, drágaságom? Gondolom, már szólt volna valaki, ha haldokolsz. Szatürosz mosolyt erőltetett az arcára. – Rosszabbnak tűnt, amikor történt, de megnyugtathatlak, a palaesztrán ennél súlyosabb sebeket is szereztem. – Sztratégosz – lépett előre tisztelegve Eumenész. – Azt hiszem, ötven emberrel megtalálnám. – Szavad ne feledd! – intett Diodórosz. – Egyelőre maradj mellettem. Beszélnem kell Leónnal és Philoklésszel, mielőtt kiküldőm a lovasságot az utcákra. Még ha Sztratoklészről is van szó. Szatürosz hetek óta nem látta Eumenészt, és most kezet fogott apja legfiatalabb barátjával. – Az istenek tartsanak meg egészségben! – mondta. – Az isteneknek elkelne egy kis segítség veled – vigyorgott Eumenész. – Van egy kis meglepetésem a számodra, Szatürosz – szólt közbe Diodórosz. – Remélem, tetszeni fog – vonogatta a vállát, és bevezette a többieket az udvarról a házba. A nagyteremben ott állt egy vérttartó, a tetején azzal az ezüstsisakkal, amelyet Demetriosz adott három évvel azelőtt Szatürosznak. Alatta pedig egy teljes mellvért cserzett bőrre varrt, ezüst és arany pikkelysorokkal – mindegyik pikkely egy kis korong volt, így az egész úgy nézett, mint egy hal pikkelypáncélja. Volt még egy aranyozott ezüst karvédő a kardforgató karra, és két gazdagon díszített lábszárvédő. – Bárcsak Melittának is lenne egy ilyen! – kiáltott fel Szatürosz. – Ez gyönyörű, bácsikám. Ki
készítette? Héphaisztosz? – Majdnem – bólogatott Diodórosz, örülve, hogy a fiú ilyen jól fogadta az ajándékát. Philoklész is megérkezett, még vértben, és rápillantott az állványra. – Te jó ég, maga Akhilleusz fog mellettem harcolni? Ifjú úr, nehogy aztán elvakítson a csillogásod! – Odafordult Diodóroszhoz és Eumenészhez. – Nos? – León embere követte a támadót – felelte Diodórosz. – Azt hiszem, meg tudom találni – magyarázta Eumenész. – Kell ötven ember. Philoklész megrázta a fejét. – A várost csak egy hajszál választja el attól, hogy kitörjön a harc – mondta. – Senki sem tudhatja, de két magas rangú tisztünk elmenekült Demetrioszhoz… ma reggel. Ptolemaiosz pedig épp most jelentette be, hogy kivonul. Holnapután indulunk… az egyiptomi phalanx leghátul. – Komoran elmosolyodott. – Ha most kiküldünk ötven lovast a piacra, azonnal kitör a háború. – Egyetértek – bólintott Diodórosz. – Mit csináljunk? Philoklész ránézett Szatüroszra. – Kérjük meg egyiptomi barátainkat, hogy keressék meg őket. A cserzők negyedében szinte csak egyiptomiak élnek. A helyiek jelenleg annyira haragszanak a makedónokra, hogy akár Ptolemaiosz ellen is felkelnének… akármilyen ostobaság is lenne, ez a helyzet. Szatürosz, van valami ötleted? Szatürosz vágyakozva nézte új vértjét. – Namasztisz… Poszeidón papja. Ő majd segít. Bár tudnám, hol találjuk, de nyilván a templomban érdemes először keresni. Szatürosz Dioklész és tucatnyi, a katonai felszerelést kölcsönkért köpenyek alá rejtő lovaskatona kíséretében elment Poszeidón templomába. Namasztisz a lépcső tetejéről üdvözölte őket, mintha megbeszélték volna a találkozót. – Hallottam, mi történt – mondta az egyiptomi. – Ebben az ügyben kérem a segítséged – bólintott Szatürosz. – Figyelj… a nagybátyáim szerint a városunk a polgárháború határán van… az egyiptomiak a makedónok ellen. – Erről semmit sem tudok, uram – vált kifejezéstelenné Namasztisz arca. – Szatürosz! Szatürosznak szólíts, az istenekre! A földrengető Poszeidónra, te pap, a városunkról van szó! A te városodról és az én városomról! Emberek mozgatják a szálakat. Alexandria nem marad meg Ptolemaiosz úr nélkül. Nem ő az ellenség. Hanem a Félszemű Antigonosz meg a serege… ha idejönnek, kifosztják a várost, akármit is ígér most. – Tudom – bólintott Namasztisz. – De a kétségbeesett emberek rossz döntéseket hoznak. – Azok, akik megtámadtak… – rázta meg a fejét Szatürosz. – Kik azok? És miért? Egyetlen egyiptomi sem tenne ilyet. Szóltam… vagyis tudják, hogy jó barát vagy. – Namasztiszt láthatólag bosszantotta a nyelvbotlás. Szatürosz elengedte a füle mellett. – A Félszeműt szolgálják, érted? – Nem, nem értem – rázta meg a fejét a pap. – Magyarázd el! Szatürosz önkéntelenül is elmosolyodott. – Őszintén szólva nem vagyok biztos benne, hogy én magam értem. A Félszemű és Kasszandrosz, a makedón régens ellenségek… igaz? De úgy tűnik, titokban megállapodtak… hogy Egyiptom a Félszeműé lesz. – Igen… erről sokan beszélnek. De miért akarnak megölni? – kérdezte Namasztisz. – Régi ellenségek vagyunk – vont vállat Szatürosz. – Apám és anyám jogán én vagyok a Boszporosz királya. – A gabonakereskedelem királya! – bólintott Namasztisz. – Aha! De hát akkor te sem vagy jobban alexandriai, mint a makedónok!
– Micsoda… ilyen hálátlannak tartasz? Barbárnak? Polgár vagyok. Nem számít, hol születtem. Ne légy olyan, mint a makedónok, te pap. Mi van akkor, ha máshol születtem? Namasztisz elvigyorodott – Szatürosz most először látta őszintén kimutatni az érzéseit. – Nahát, nahát – hümmögte. – És miben segíthet ez a szegény, méltatlan pap, gabonakereskedelem királya? Szatürosz elmagyarázta. A pap figyelmesen hallgatott, majd bólintott. – Vannak néhányan, akik egész nap közelről figyelnek – mondta. – Nem tudod, kik azok és hol laknak. De ma egész éjszaka nyomozni fognak. Mond ez neked valamit? – Azt mondja, hogy meg kell tudnom a nevüket – felelte Szatürosz. – Kezdetnek az is megtenné – mordult fel Namasztisz. Elővett egy kagylóhéjat a köntöse alól. – Azok után, amiket elmondtál, nem tudom, helyes-e, ha odaadom ezt. De legalább most már értem, mit akar Hérakleia úrnője egy jöttment alexandriaitól. Szatürosz kikapta a kezéből a kagylóhéjat, mintha az utolsó kudarc által okozott ellentmondásos érzelmeit elfújták volna. – Azt üzeni, hogy ma éjjel – vonta fel a szemöldökét Namasztisz. – Nem kérdezem, hogy elmégy-e. – Helyes, barátom – vett egy nagy levegőt Szatürosz. – Ne is kérdezd. A lépcső aljánál elnézett a tengeri fal fölött, és a testvérére gondolt. Miért nem tudsz mindig ilyen lenni? – kérdezte Melitta a tengeren. Szatürosz bólintott, és Poszeidón jelét mutatta a kezével. A szökés nem volt olyan nehéz, mint bármelyik másik lánynak lett volna. Először is, Melitta nem félt a Szapphó lakrészén kívüli világtól. Ismerte az utcákat, és voltak olyan ruhái, amelyekben nem úgy nézett ki, mint egy gazdag görög lány. Másodszor, voltak fegyverei, és kifejezetten vágyott rá, hogy használja őket. Harmadszor, volt hova mennie. Xeno felajánlotta, hogy megvárja és elkíséri, de ő nem ezt akarta. Leugrott az erkélyéről a tengerpart homokjára, és megdermedt, amikor bal felől mozgást hallott. Mezítláb, lassan, óvatosan visszahátrált a ház árnyékába, és előhúzta szaka akinakészét. Látta, hogy a fivére leugrik a homokba a saját erkélyéről, és majdnem felnevetett – ám nem lehetett biztos benne, hogy a szökése dolgában is egy oldalon állnak. Kíváncsi lett volna, hova megy Szatürosz, aztán aranyat látott csillanni rajta. Kiöltözött. Amasztrisz. Fensőbbségesen elmosolyodott, leguggolt, és megvárta, hogy a fivére eltűnjön a parton. Amikor a léptei neszét elnyelték a részeg tengerészek keltette zajok, felkapta a vértjét és a bőriszákot, amelyben a férfiruháit tartotta, és végigfutott a parton, el Ptolemaiosz flottájának partra húzott hajói mellett, míg el nem ért az alacsonyabb, kevésbé gazdag házakhoz. Itt a szárazföld felé vette az irányt. Egy istálló falának támaszkodva letörölte a lábáról a port, majd felvette thrák csizmáját. A korábban férfiruhában tett kirándulásai alatt megtanulta, hogy a keze és a lába hamarabb elárulja, mint a melle, amit gondosan leszorított egy vászoncsíkkal, és most szinte egyáltalán nem látszott a szaka ing alatt. Az északi agórától nem messze megállt, megigazította az öltözékét, és céltudatosan elindult, mint egy dolgára siető férfi. Nem úgy, mint egy otthonról elszökött lány. A sötétség ellenére az agórán nagy volt a nyüzsgés, és szeretett volna körülnézni egy kicsit. Mindenfelé fáklyák lobogtak, a kátrány szúrós szaga megülte a levegőt, elkeveredve az olcsó illatszerek, az égő fokhagyma és a mosdatlan emberek bűzével. Melitta mindenből ki akarta venni a részét. Az éjszakai piac különös világában a tolvajok, a szajhák és a koldusok uralkodtak, a katonák vevők voltak, és a rabszolgák is fizettek azért, hogy szórakozhassanak. Bizonyos szempontból a nappali világ volt, a feje tetejére állítva, ahogyan azt Menandrosz oly helyesen megállapította. Néha maga a drámaíró is elmerült az éjszakai piac életében, és a színdarabjai tele voltak az innen szerzett
szófordulatokkal. Melitta vett egy kis nyársat, rajta sült húsdarabokkal – valószínűleg patkány- vagy egérhús volt – egy legfeljebb ötéves kislánytól, aki olyan feszülten vette el a pénzt, ahogyan a felnőtt feladatokkal megbízott kisgyerekek szokták. Közben az anyja egy nagyhangú katonát szolgált ki a pultjuknál. – Nem tudtam… muszáj volt eljönnöm – szólalt meg Melitta mellett Xeno, mire a lány felnézett rá, egyenesen a szemébe. – Megtaláltál az éjszakai piacon? Olyan szimatod van, mint egy vérebnek! – felelte. Dühösnek kellett volna lennie, de inkább megszorította az ifjú kezét. Végigsétáltak a pultok előtt, dobtak pár rezet egy kitharán játszó vak énekesnek, és megnéztek egy rabszolgákból összeállított mutatványoscsoportot, akik most ingyen mutatták be azt, amiért a gazdájuk súlyos összegeket kért el a szümposzionokon és a magánházakban. – Az íjászok parancsnoka ott ül a barátaival. Bort isznak és hazugságokat mesélnek – mondta Xeno mosolyogva. – Szóltam neki rólad… persze nem arról, hogy lány vagy, hanem arról, hogy kis termetű, de kiváló íjász. Melitta egy csókot nyomott az orra hegyére, ahogy a fiúktól látta, hogy férfi szeretőikkel teszik, akár nyilvánosan is. – Mindent visszavonok, amit a hátad mögött mondtam rólad – biccentett. Xeno felnyögött. Melitta félelmet, tétovázást érzett benne, és ez bosszantotta. – Menjünk, beszéljünk a parancsnokkal! – mondta. Átvágtak az agórán, elkerülve egy halálos verekedést, ami olyan hirtelen és olyan hevesen tört ki, hogy Xenóra vér fröccsent, Melitta pedig hamarabb előrántotta akinakészét, mint ahogy tudatosan eszébe jutott volna. – Ez a te kis íjászod, Xenophón mester? – kérdezte egy mély hang, miközben Xeno még a vért törölgette az arcáról. Úgy meredt az áldozatra, mintha bármelyik pillanatban felismerhetné, de aztán a hang felé fordult. – Idomeneosz parancsnok! – mondta. – A barátom… – Bión – nyújtott kezet Melitta az íjásznak. A fickó az akcentusa alapján krétai lehetett, és úgy festett, mintha Héphaisztosz kifigurázott képmása lett volna: elég jóképű volt, de alacsony, és széles, erős karokkal és rövid lábakkal. Alig néhány ujjnyival magasodott Melitta fölé. A lány bizonyára túl sokáig bámulta, mert a parancsnok ádázul elvigyorodott. – Tetszik, amit látsz, fiú? A farkam is rövid és vastag, haha! – Belekortyolt a boroskupájába. – Semmi gond, fiú. Tudsz lőni? – Bármit – felelte Melitta. – Négyéves korom óta csinálom. Fél sztadionról tízből hétszer eltalálom a célpontot. Tudok… – Fel tudsz húrozni egy íjat? Ne hencegj itt nekem, fiú, mert holnap kurva könnyen próbára tehetlek! Miféle íjad van? Hadd nézzem! – Nem tűnt részegnek, de Melitta a Philoklész mellett eltöltött évek során megtanulta, hogy néhány férfi a bortól kapatosan is képes hatékonyan végezni a munkáját. Elővette a gorütoszából az íját, és odaadta a krétainak. – Szaka? – füttyentette el magát a parancsnok. – Lehet, hogy nem is csak hencegtél, fiú? A te méreted. Neked készítették? – Igen – bólintott Melitta. – Szaka vagy, fiú? – faggatta Idomeneosz. – Keresni fognak a rokonaid? Volt valami a hangjában, ami tetszett Melittának – határozottság, amiből látszott, hogy jó parancsnok. Ezért elmondta neki az igazat. – Itt él a családom – magyarázta. – Lehet, hogy keresni fognak. De kétlem, hogy nagy ügyet csinálnának belőle, ha megtalálnának.
– Gazdag kölyök vagy? – kérdezte Idomeneosz. Melitta vállat vont. – Szerinted? – kérdezte, próbálva megkeményíteni a hangját, és egyáltalán: keménynek látszani. A krétai elkapta a fülét, és közel húzta az arcát egy fáklyához. Melitta felszisszent, ráfogott a kezére egy Theróntól tanult fogással, és a kézfejét emelőkarként használva kicsavarta a parancsnok karját. – Aúú! – kiáltott fel a krétai. – Engedj el! Melitta elengedte, és a parancsnok megdörzsölte a vállát. – Szerintem úgy beszélsz, mint egy fiú, akinek volt tanítója – mondta. – Nem akarom a bíróságon meg az arkhónok előtt pazarolni az időmet. Ráadásul – vont vállat, és a szeme megvillant a fáklyafényben –, ha nem tudnám, hogy nem így van, azt hinném, lány vagy. Nem mintha különösebben érdekelne, érted. De ha egy bosszúszomjas apa vagy fivér megöl, az árnyam örökké kísérteni fog. Tényleg olyan jó vagy, mint az íjad alapján hinni lehet? – Igen – bólintott Melitta. A krétai vállat vont. – Jól van hát. Nagy szükségem van emberekre, ahogy azt ez az ifjú barom biztos elmondta neked. Úgy kellenek az íjászok, mint a szomjazónak a víz a sivatagban. Fel vagy véve. De ha az apád érted jön, azonnal kiadlak neki. Megértettél? – Igen, uram! – húzta ki magát Melitta. – Hádészra, egyik legényem sem szólít „uramnak” – vigyorgott Idomeneosz, és a fogai megcsillantak a fáklyafényben. – Meghívhatlak egy kupa borra, hogy megpecsételjük az üzletet? Melitta el akarta fogadni, de Xeno a fejét rázta. – Én el akarok menni a rabszolgaárverésre – mondta. Melitta felszisszent. – Tudod, mit gondol Le… – Elharapta a mondatot. – Minek neked rabszolga? – kérdezte. Idomeneosz rámeredt, Xeno pedig idegesen körülnézett. – Akarok egy pajzshordozót – felelte. – Megkaptam a részemet a zsákmányból. Mindegyik gazdag fiúnak van pajzshordozója. – Egy bolond meg a pénze – morogta a krétai. – Ide hallgassatok, fiúk… soha ne vegyetek semmit az éjszakai árverésen. Azoknak a szerencsétleneknek az egyik felét most rabolták el az utcáról, a másik fele meg csaló, akik azért mennek el a veletek, hogy a barátaik aztán kirabolhassák a házatokat. – A nappali piacon semmire sem elég a pénzem – magyarázkodott Xeno, kerülve Melitta tekintetét. – Akkor ne vegyél rabszolgát – jelentette ki az íjászok kapitánya a kor és a tapasztalat meggyőződésével a hangjában. – Ó, rendben! Veletek megyek… különben mind a ketten a csatornában végzitek. Argón! – kiáltotta, mire egy másik krétai ellépett egy nagy tűztől, felhajtotta a kupája tartalmát, és odaadta egy másik férfinak. – Itt vagyok, púpos! Ki ez a fiú? – Argón magasabb volt, jóképűbb, és egyáltalán nem tűnt vidámnak. – Bión… most lépett be. Elmegyünk az éjszakai árverésre. Gyere, vigyázz a seggünkre. – Idomeneosz elvigyorodott, és hátba vágták egymást Argónnal. Négyesben mentek el az árverésre. Rengeteg bámészkodó gyűlt össze – többen közülük maguk is rabszolgák –, és sokan készültek ajánlatot tenni Alexandria városának legalantasabb eseményén. Melitta undorodva figyelte az egészet – ugyanazt gondolta a rabszolgatartásról és -kereskedelemről, mint a nagybátyja. Az árverésre bocsátott emberek többsége reménytelen volt – az a fajta, akit az agóra peremén lehet látni napközben, koldulva és lopva. Sokan beszélni is alig tudtak. Mocskosak voltak, rosszul tápláltak, a fogaik nagyrészt kihullottak, és mindegyik hátrahőkölt, ahányszor csak egy szabad ember közelebb lépett hozzá. Egészséges, rendesen kinéző példányok csupán a gyerekek voltak, akik mélységes rettegéssel tűrték, hogy eladják őket. Az egyik kisfiú egyfolytában zokogott.
Miféle szülő adja el a gyerekét? – kérdezte magában Melitta, de a válasz ott volt a szeme előtt, ahogy két gyereket eladott egy gonoszan mosolygó, fogatlan rohadék. A gyerekeket zúzódások borították, és némán, üres tekintettel nézték a fáklyafényben a tömeget, ahogy a holt lelkek figyelik az élőket. Melitta azon kapta magát, hogy a jobb keze hüvelykujjával az akinakésze markolatát dörzsölgeti. Legszívesebben megölte volna a fickót. A következő tétel egy fiú volt, az, amelyik egyfolytában zokogott. A mocsoktól és könnyáztatta, boldogtalan arcától eltekintve egészségesnek tűnt. Szőke volt, és nagyobb, mint a többi gyerek. Xeno idegesen toporgott. Sejtette, mint a szeretők általában szokták, hogy felbosszantotta a kedvesét, de nem tudott kitalálni semmit, hogy jóvátegye a hibáját, ám dédelgetett tervét se adja fel, hogy szerezzen egy pajzshordozót. Melitta olyan könnyen olvasott az ifjúban, hogy az már fájt – és nem lett jobb véleménnyel róla. Aztán az erkölcsöt félretéve rámosolygott. – Vedd meg azt a fiút! – biztatta. – Elég erősnek látszik. – Hiszen az aszpiszom magasabb nála! – tiltakozott Xeno, bár még egyszer megnézte a fiút. – És sír. – Zeusz Szótér, jól megtermett, és néhány év múlva erős lesz. Mellesleg pont az a fajta, akit a bácsikám próbál megmenteni. Ne légy bolond, Xeno! – Melitta igyekezett suttogni, de a tömeg nagy hangon követelte, hogy a következő tételt – két, tartozás miatt eladott szajhát – vetkőztessék le. Idomeneosz meghallhatott valamit, mert közelebb hajolt. – Az a fiú? Szerintem rendben van. Megyek, megnézem közelebbről. – A krétai vállat vont. – Mondjuk, ha ekkora rabszolgád van, az olyan, mintha gyereked lenne. Mindent meg kell tanítani neki… azonban ha életben marad, jó befektetés. A tömeg olyan hevesen követelte a két szajha levetkőztetését, hogy a kikiáltó alig tudta követni a fiúra tett ajánlatokat. – Kurvára gyűlölöm, amikor gyerekeket árulnak – morogta Argón. Leköpte a fickót, aki a két másik gyereket adta el, és most karnyújtásnyira tőlük számolgatta a pénzét. A fickó megérezte a ráfröccsenő nedvességet, és dühösen feléjük fordult. Argón nem mozdult. – Baszd meg magad, rohadék! A rohadék összerezzent és meghátrált. Argón nagy termetű férfi volt. – Én meg akartam ölni – bólintott Melitta. – Tényleg? – kérdezte Argón. – Még mindig meg akarod? Melitta rájött, hogy egy másik világban van – hogy Argón komolyan gondolta a kérdést. – Három ezüstbagoly – tért vissza Idomeneosz. – Argón, ne csináld a bajt! Bión, te izgattad fel a hülyéjét? Argón, vegyél egy nagy levegőt, és higgadj le! – A krétai megrázta a fejét. – Az ilyenek miatt neveznek minket mások krétaiaknak. Xeno odaadott a parancsnoknak három nagy ezüstérmét, és Idomeneosz gyorsan eltüntette őket. – Éjszaka soha ne villogtasd így a pénzed – csóválta a fejét. – Fiúk, fiúk, úgy látom, sokat kell még tanulnotok az életről. Mindenesetre a kölyök a tiéd. – Elvette a kötelet a kikiáltótól, és Xeno kezébe nyomta. Az ifjú meghúzta, de a fiú nem mozdult, és a tömeg üvöltve követelte, hogy vetkőztessék le a szajhákat. Melitta átkarolta a fiú vállát. – Gyere – mondta. A fiú felzokogott és lekuporodott. Idomeneosz felkapta, mintha pehelyből lett volna.
– Menjünk valami világos, csendes helyre, és nézzük meg, mit vettél! – javasolta. – A táborba! Szatürosz könnyedén leugrott az erkélyéről a tengerparti homokba, csak az oldalába hasított bele a fájdalom, miközben egy pillanatig a korlátba kapaszkodva lógott. Összeszedte a csomagot, amit néhány pillanattal korábban ledobott, és futásnak eredt a parton. A lábai puffanásait elnyelte a környéken kiáltozó férfiak és nők hangja. Az Arany Lótusz tattal a partra húzva állt a Jácint és az Apollón íja között, orral a vízben, készen, hogy bármelyik percben kifusson. A legénység ivott és Alexandria kikötői szajháinak társaságát élvezte. A szajhák és kerítőik valóságos piactérré változtatták a partot: bort, ételt és egyéb örömöket árultak Ptolemaiosz flottája több ezer evezősének. Szatürosz könnyedén átsiklott közöttük egyszerű köpenyében. Elengedte a füle a mellett az ajánlatokat, igyekezett nem gondolni arra, hogy valójában mit kellene tenni ahelyett, amit tesz, és megragadta a kötelet, amivel a Lótuszhoz kötötték a hajó kis csónakját. Levette a csizmáját, beült, eloldozta a kötelet, majd evezni kezdett. Az új hold fényénél átevezett az öblön. A lefelé fordított sarló alakot a szakák és az egyiptomiak is a „széttett lábú szűznek” nevezték. Akárhány embere is lehetett Sztratoklésznek meg Szophoklésznek, Szatürosz nem hitte volna, hogy az öblön át is követni tudják. A palota őrtornya mellett – nem először – gond nélkül elevezett, és némán kikötött a kicsi, León udvaránál alig nagyobb öbölben, ahol Ptolemaiosz saját hajóját szokták ki- és berakodni. Őrültség volt, amit csinált, mégis, napok óta először mosolygott. Pontos utasításokat kapott – a kapuhoz kellett mennie. Amasztrisz nem tudhatta, hogy a makedón őrökkel teli főkapu volt az utolsó hely, ahol lenni szeretett volna. Kikötötte a csónakot, aztán felmászott az üres mólóra. Ptolemaiosznak megvoltak a saját problémái – nem fogja gyalogos barátokkal megtölteni a palotáját a kivonulás előtti éjszakán. Szatürosz erre tett fel mindent, és úgy tűnt, nem tévedett. A mólón levette a khitónját, és magára terítette a palotai rabszolgák barna köpenyét. A rabszolgák ritkán viseltek khitónt. Vágyakozva nézett a kardjára, aztán ledobta a khitónjára. Khitónt ritkán, fegyvert viszont soha nem hordtak a rabszolgák. Mezítláb, mint egy rabszolga, besurrant a palotába. Senki sem állította meg. Minden folyosón rabszolgákkal találkozott, de nem szólították meg, pedig épp elég sokan pillantották rá ahhoz, hogy tudja, sokan észrevették, nem tartozik közéjük. Mindazonáltal úgy tűnt, egyik sem akarja elárulni. Egy ládáról felkapott egy boroskorsót, és átvágott az udvaron, majd a megaronon, aztán kiment a főbejáraton, a Zeuszt ábrázoló festmény alatt. Letette a korsót az ajtó mellé, és lehajtott fejjel átvágott a nagy udvaron, a főkapu felé. Aznap éjjel a lovas barátok adták az őrséget – az uralkodó saját hetairoszai, akikben megbízhatott. Sokan Diodórosz barátai voltak, és bár makedónok, sorsukat annyira Ptolemaiosz házához kötötték, hogy soha nem árulták volna el a királyt – és így Szatüroszt sem. Az ifjú sóhajtással nyugtázta, hogy talán felesleges volt a túlzott óvatosság, aztán észrevett egy karcsú árnyat az új kapu melletti oszlopsor és az építők állványzata mögött. Az egyik őr keserűen felnevetett. – Vagy mind meghalunk – mondta, és szavait tisztán lehetett hallani az éjszakában. Szatürosz olyan csendesen mozgott, mintha antilopra vadászott volna délen, vagy szarvasra a Tanaisz mellett. Meztelen talpa kétszer lépett kavicsra, és még óvatosabban kellett haladnia – aztán beért az új oszlopsor árnyékába. Bekúszott az állványzat alá, és érezte, hogy homok megy a kötése alá. Mindazonáltal észrevétlenül eljutott az oszlopokhoz, és épp akkor állt fel, amikor a lány
megfordult. – Ne sikíts! – mondta. A lány kinyitotta a száját, a fiú mellkasára tette a kezét, majd megcsókolta. – Hát eljöttél! – rebegte. Szatürosz csak a csókra tudott összpontosítani, és sok szívverésig semmi, semmilyen tudatos gondolat nem jutott az eszébe. Olyan sokáig csókolóztak, hogy már egymás tüdejéből vették a levegőt, aztán Amasztrisz hátralépett, és nekidőlt az egyik oszlopnak, mintha elgyengült volna a lába. – Meztelen vagy – mondta. – Rabszolgának kell látszanom – felelte Szatürosz. – Emellett meztelenül mindenki láthatja az izmaimat, és az izmaim azt mutatják, hogy készen állok megtenni a kötelességemet, ami polgárként hárul rám. – Az istenekre, Amasztrisszal csókolózik, és közben Philoklészt majmolja! – Annál többet is mutatnak – mosolyodott el Amasztrisz, és végighúzta az egyik ujját a mellkasán. – Hogy jöttél be? – kérdezte, de aztán a nyelvével belefojtotta a választ, a keze pedig rákulcsolódott a férfiasságára, és elnevette magát a csók közben, halkan, ígéretteljesen. Aztán mielőtt elvesztette volna az önuralmát, megfogta Szatürosz kezét, és elindult vele visszafelé, el a kaputól, az állványzat takarásában. Elmentek két fáklyavivő mellett, majd beértek a palota központi épületének oszlopai alá. – Itt csókoltál meg először – emlékeztette az ifjút. Szatürosz úgy érezte, ez felszólítás a cselekvésre, aztán tovább mentek. A lány arany sarujának puszta látványa a legerotikusabb dolognak tűnt, amit valaha látott, és addig követte a félhomályban, míg ki nem léptek egy másik oszlopsor mögül. – A kert – mondta Amasztrisz, miközben beléptek két, rózsákkal befuttatott oszlop között. Szatürosz tudatának megfigyelő része megjegyezte, hogy a lány láthatólag jól ismeri a kertet. Amasztrisz magabiztosan átvezette a sövénylabirintuson egy lugasba, ahol egy nimfa szobra állt – feltehetőleg a fényes keblű Thétiszé. – Nem hittem volna, hogy tényleg eljössz – súgta a lány a fülébe, aztán belenyalt. Szatürosz felkapta, és odavitte a padhoz. – Tegyél le! – követelte Amasztrisz, de nem túl határozottan. Szatürosz kihúzta a ruhája vállát tartó aranytűt, és csókolgatni kezdte a nyakát, a vállát, majd a melle hajlatát, és közben óvatosan leült a padra. A kiképzés sok helyzetben jól jött. – Ó! – sóhajtott fel a lány. – Szatürosz… ne! Ó, nem hittem volna, hogy eljössz! – Nem? – emelte fel a fejét az ifjú. Amasztrisz szeme felszikrázott a félhomályban, és úgy tükröződött benne a távoli fáklyák lángja, mintha csillagok lettek volna. – Nem – rebegte. – De nem úgy nem. Vagy talán… nem is tudom. Ó, szerelmem! Szatürosz felegyenesedett ültében. A lány magához húzta, megcsókolta, és lecsusszant az öléből a padra. – Hol van a tűm? – kérdezte. Az ifjú odaadta neki, ő pedig beletűzte a ruhájába, de nem fogta újra össze a vállán. – Nem szeretném elhagyni – magyarázta a fiúra nézve, és a szemei olyan nagyok és mélyek voltak, mint maga az éjszaka. Kihúzta a másik tűt is, és beszúrta az első mellé, majd olyan mosollyal fordult Szatürosz felé, amitől annak elállt a lélegzete. – Nem nőnek minden fán aranytűk. A nap már rózsaszínre festette a látóhatárt, amikor visszaevezett, a vállában furcsa fáradtsággal. – Tedd lehetővé Ptolemaiosznak, hogy egymáshoz adjon minket – mondta az éjjel Amasztrisz. Ez a mondat járt a fejében, és olyan sebesen evezett át az öblön, hogy akár versenyt is nyerhetett volna.
A part csendes volt, csak az evezősök és a szajháik horkoltak. Két nő a tengerben fürdött, miközben partot ért, és az egyik felállt a vízben. – Aphrodité! – kiáltotta. – Kiemelkedett a tengerből, csak neked! Szatürosz felnevetett. – Semmim sem maradt, amit a bájos istennőnek adhatnék! – kiáltott vissza, és a két lány felkuncogott. – Nekünk sem! – kiáltották. A jókedve addig tartott, míg vissza nem mászott a szobájába, és ott nem találta Philoklészt, az ágyán ülve. – Hol a picsában voltál? – kérdezte a spártai. Majd a választ meg sem várva folytatta: – Tegnap éjjel megtámadtak minket. – Vállat vont. – Azt hittem, elfogtak és megöltek. – Bocsáss meg – szabadkozott Szatürosz. – Dorkasz meghalt. Nihmu kapott egy döfést a vállába. Három férfi… a nők lakrészén keresztül. – A spártai megrázta a fejét. – Az istenekre… szóval egész éjjel távol voltál… és Melitta is, hacsak nem hamisítvány az üzenet, amit hagyott. Azt írja, megszökött a hadistennel. Sztratoklész tehát az istenek akaratából vallott kudarcot. Szatürosz kiviharzott a szobájából, és lerohant a nagyterembe, félrelökdösve maga elől a szolgákat. Átment a nők lakrészébe, el az őrök mellett. – Nénikém! – kiáltotta. Szapphó perzsa köntösben lépett ki a szobájából, pofon vágta, majd megölelte. – Egy lánnyal voltál! – állapította meg. – Hát erre tanítottunk? Bűzlesz a bujálkodástól. Te kis bolond! – mondta, de még szorosabban ölelte magához. Szatürosz arra gondolt, vajon hogyan hihette egy pillanatig is, hogy bármit megúszhat. – Ez nagyon drága illat – szólalt meg Kalliszta Szapphó háta mögött. – Nem Phialéval voltál egészen véletlenül? Hogy ez miért nem jutott az eszünkbe! Szatürosz megrázta a fejét. – Annyira sajnálom! – mondta. – Nos, most már a csak a testvéredet kellene megtalálnunk, és nem aggódnék – felelte Szapphó. Melitta a csillagok alatt feküdt, két köpenyét magára terítve, a lábait összefonva Xeno lábaival. A rabszolgafiú a másik oldalon hevert, eltelve étellel, mély álomban. A fiú története szomorúbb volt, mint hitte – az anyja és az apja meghalt, a saját gazdájuk ölte meg őket. Melittának egyre csak a fiú járt a fejében, ahogy próbálta összerakni, hogyan láthatja a hatéves gyerek az életét. Valami megcsendült, valami próbált beilleszkedni a többi gondolata közé, mint valami mozaikdarab. Xeno túlságosan csodálta, és a csodálata bizonyos szempontból rosszabb volt, mint bármi más, de hát tíz lövésből tíz telitalálatot ért el fáklyafénynél, és még az íjászok parancsnoka és elismerően nézett rá. Azok közé tette, akik Demetriosz elefántjai ellen készültek. Xeno csodálata elfogadható árnak tűnt ezért. Melitta kíváncsi lett volna, mit csinál a fivére. Eltelve a vágytól, hogy kiszabaduljon León házának fojtogató biztonságából, eszébe sem jutott, vajon milyen lesz nélküle, minden hibája ellenére. Hiszen ikrek voltak. Vajon hol lehet? Xeno már horkolt. Melitta elmosolyodott – annyira ismerős és annyira ismeretlen volt a teste –, aztán tovább mosolygott a gondolatra, hogy egyik katona sem látott semmi különöset abban, hogy megosztoztak a takarón és a köpenyeken. Vajon meddig tudja eljátszani a férfiszerepet? Mindenesetre addig fogja játszani, ameddig csak lehet.
22. Az egyiptomi sereg elméletileg hajnalban kezdte meg a kivonulást. A távozását a szokásos nehézségek mellett lázongások és tiltakozások kísérték, és a nap már az ég tetejére hágott, mire a lovasság elindult. A szekerekből, kordékból, szamarakból és teherhordókból álló poggyászszállító menet még az első század indulása előtt megtöltötte az utat, és minden egyes egységgel egyre több nem harcoló ember érkezett. A menetoszlopban rossz hangulat uralkodott, az utcákon pedig még rosszabb. Azt beszélték, a gyalogos barátok fellázadtak a kaszárnyájukban, de azért kivonultak – tizenhat sor mélyen, a sorok között a pajzshordozókkal, így a katonák teher nélkül vonultak, és a rabszolgáik cipelték a vértezetüket, a fegyvereiket és az élelmüket. A lovaskatonák közül sokan a legjobb vértjüket vették fel az induláshoz részben hivalkodásból, részben a nép lenyűgözésére, de a gyalogos barátok nem követték a példájukat – túlságosan megvetették ehhez az egyiptomiakat. Poros, vörös khitónban, morogva vonultak. A sorok között rések tátongtak, és azt beszélték, sokan megszöktek. A többi taxeisz is kivonult, egyenként kétezer fővel, négy-négy hosszú oszlopban, mögöttük a kordékkal és a rabszolgákkal. Ezekben a kevésbé előkelő egységekben csak keveseknek telt pajzshordozóra. Itt is akadtak foghíjak – de csak egy-két ember hiányzott az oszlopokból. A katonák között az a szóbeszéd terjengett, hogy merénylet készül Ptolemaiosz ellen… hogy a makedónok meg akarják ölni… hogy az egyiptomiak akarják megölni… vadabbnál vadabb dolgok. Az egyiptomi phalanx tovább gyakorlatozott a tengerparton. A gyakorlótér szélén ott sorakozott a felszerelésük. Minden katonának volt egy gondosan összekötözött csomagja, és a phülarkhoszok egyenként ellenőrizték a sorukba tartozók felszerelését, majd tovább küldték az egész sort, hogy a parancsnokok még egyszer szemügyre vegyék őket. A szemle egészen délig tartott, mert a szegényebbek még visszasiettek egyszer-kétszer a piacra, hogy valahogyan beszerezzék, ami hiányzott. Ezután lerakták a csomagokat a gyakorlótér végébe, és addig gyakorlatoztak, míg az árnyékok nem kezdtek megnyúlni. Ekkor bukkant fel Diodórosz. – A hátvéd sztratégosza! – mondta Philoklész. – Pontosan – felelte Diodórosz, és tisztelgett. – Ma este még a táborhelyig sem fogunk eljutni, barátaim – mutatott a csomagokra. – Le tudtok táborozni itt, a gyakorlótéren? – Nem is számítottam másra – vont vállat Philoklész. Szatürosz odalépett Diodórosz lova mellé. – Egész nap mindenféle szóbeszédeket hallottunk – mondta. Kicsit szédült a kialvatlanságtól. – Mi történik? – A lázadók összegyűltek – felelte Diodórosz, de nem az unokaöccsére nézett, hanem Philoklészre. – Ahogy beszéltük, igaz, testvér? Philoklész furcsán, féloldalasan elmosolyodott. – Ahogy terveztük. – Tisztelgett, majd intett Rafiknak, a kürtösének, aki odaszaladt hozzá. – Fiam – fordult oda Szatüroszhoz a spártai –, keresd meg Ábrahámot, és mondd meg, hogy küldjön el az élelemért, amiről beszéltünk. Rafik, fújd: „Phülarkhoszok, előre!” – Felharsant a kürtjel, és Philoklész elbődült: – Hozzám! Szatürosz azon kapta magát, hogy arra tanítja a vegyes nemzetiségű társaságot, hogyan kell nyílt tűzön vacsorát készíteni. A legtöbb városlakó ugyanúgy nem tudott főzni, mint ahogy nem tudta, hogyan aludjon kényelmesen a földön. Miközben elmagyarázta, mennyi sajtot és árpát kell tenni a vízbe és a borba, miért jó egy tojást is beleütni, ha van, és végigkóstolta a végeredményt száz újdonsült szakáccsal, azt is megtudta, hogy az emberek nagyon feszültek és nagyon izgatottak. Valami volt a levegőben.
Amikor a nap utolsó sugarai köszöntötték az estét, Philoklész mellett találta magát, aki árpalevest és halat evett. – Nem is rossz, phülarkhosz. Az embereid jót fognak enni. – Nem az én érdemem – vigyorgott Szatürosz. – Dioklész hozott fűszereket… még borsot is! Ki visz borsot a háborúba? – Én – vágta rá Dioklész. – Kenyeret és olajat, sztratégosz? Philoklész szorosan a tanítványa mellé lépett. – Diodórosz elküldte Eumenészt a déli negyedbe, Namasztisztól kapott vezetőkkel – mondta halkan. – Egy óra múlva hallunk felőlük, így vagy úgy. – Továbbra sem emelte fel a hangját. – A testvéred… csak az istenek tudják, hogyan… küldött egy levelet Leónnak. A rabszolgafiú, aki elhozta, elmondta, hol van Sztratoklész… meg a lázadásra készülő makedónok. Valószínűleg meg akarják támadni a palotát. – Körülnézett, evett egy kanállal a levesből, majd látva Szatürosz arcán az értetlenséget, felvonta a szemöldökét. – Sztratoklész, kölyök! Szatürosz bólintott, és megfeledkezett a kimerültségéről. – Jöhetek én is? – kérdezte. – Ha mind egy helyre gyűltek… ha a híreink igazak… ma éjjel lecsapunk rájuk. Néhány emberünket is el akarom vinni… egyiptomiakat és helléneket egyaránt. – Hogy egy kicsit belekóstoljanak a vérontás ízébe? – vigyorodott el Dioklész. – Az jót tesz a harci szellemnek! – Szóval ezért maradtunk hátra! – értette meg Szatürosz. – Hm. Ez inkább az okozat, mint az ok, kölyök. De a leves jó. Válassz három embert, és egy óra múlva találkozunk a gyakorlótér elején… csak kardot és pajzsot hozzatok. – Igen, uram! Teljesen besötétedett, mire a déli negyedbe értek. A hold világított valamelyest, és voltak vezetőik – egyiptomiak, és néhányat a phalanxból is felismert Szatürosz. Többen megfogták vagy az ajkukhoz emelték a kezét. Nem értette, mire fel ez a nagy odaadás, de nem tiltakozott, bár inkább rossz, mint jó érzéseket keltett benne. A cserzőműhelyek bűzlöttek – annyira, hogy néhányan krákogva köpködni kezdtek. – Csendet! – sziszegte Philoklész. – Majd amikor a csatatéren megérzitek a halottak bűzét, akkor köpködjetek! – Xeno ott állt mellette, egy kisfiú kezét fogva. – Ki ez? – nézett a barátjára Szatürosz. – Vettem egy pajzshordozót – felelte Xeno fájdalmas arccal. – Tudja, hol keressük az athénit. Tükhé küldte. A fiú remegett. Szatürosz letérdelt mellé. – Mi a neved? – kérdezte. A szőke fiú Xeno khitoniszkoszának redői közé fúrta az arcát. – Szatürosz, a húgod az íjászoknál szolgál – közölte Xeno. – Szapphó meg fogja ölni – vont vállat Szatürosz. Ahányszor csak a sikátor bejárata felé pillantott, felkavarodott a gyomra, és a harc daimónja énekelni kezdett a fülébe, a keze pedig remegett. Szatürosznak fogalma sem volt a tanítója tervéről. Odavezette az embereit, ahova mondták, egy raktár hátsó kapujához, és meglátta Hamát Diodórosz hippeiszéből egy másik vértes alakkal. Hama a szemöldökéhez emelte az öklét, amikor felismerte. – Uram! – suttogta. – Mit csinálunk? – kérdezte Szatürosz, Philoklész ugyanis eltűnt a sötétben Xenóval és a fiúval.
Hama vállat vont. – Amikor meghalljuk a kürtszót, megrohamozzuk azt a kaput – felelte, és megint vállat vont. – Diodórosz azt mondja, ejtsünk foglyokat. – Hama felemelte a kezében tartott perzsa lovassági buzogányt. – Ezért hoztam ezt. Az éjszaka tele volt emberekkel. Szatürosz arra gondolt, hogy Philoklész a phalanx felét magával hozta, a másik felét pedig a vezetőik tették ki – Árész és Aphrodité, ahogy Diodórosz mondani szokta. A lovukat hátrahagyó lovasokkal együtt kétezer katona várakozott a sötétben. Philoklész visszatért a kürtösével, a Rafik nevű nabateosz ifjúval. Xeno és a gyerek nem voltak vele. – Minek ennyi ember? – kérdezte Szatürosz. – Kalapáccsal töröm fel a tojást – felelte Philoklész. – Jó stratégia, ha van rá lehetőség. Másképp fogalmazva, minél több, annál jobb. Szatürosz kérdezni akart még valamit, de Philoklész felemelte a kezét. – Elég… menjünk, mielőtt meglátnak bennünket. Készen állsz? Szatürosz bólintott. Philoklész a magasba lendítette a karját, mire Rafik a szájához emelte a kürtöt. Szatürosz a kapuhoz rohant Hamával. Mögöttük tucatnyi phalanxharcos ügetett egy gerendával, és Szatürosz ostobának érezte magát, amikor félrelépett előlük, hogy lesújthassanak a kapura, amely úgy nyílt ki előttük az első ütésre, mintha Zeusz villáma csapott volna belé. Az udvar tele volt emberekkel – többtucatnyian, talán százan is lehettek, néhányan vértben, és mind fegyverrel. Tekintélyes erőt képviselhettek volna, attól eltekintve, hogy most több ezren támadtak rájuk a sötétből, és teljesen meglepte őket a roham. Szatürosz viszont nem sokat érzékelt a fölényükből, hiszen harmadikként rontott be a kapun. Az első Philoklész volt, hatalmas görög aszpiszával és egy bunkóval, a második Hama a buzogányával. Mind a ketten leterítettek egy-egy embert, aztán Szatürosz szemközt találta magát egy rémülten sikító makedónnal – bár a fiú nem figyelt a szavaira. A pajzsával meglökte a fickót, aztán leütötte és az épület felé vette az irányt. Néhány szívdobbanással később megküzdött a második ellenfelével – elrántotta Philoklész elől, és mellkason döfte. A többség próbálta megadni magát, de a phalanx harcosaiban tombolt a harci vágy, és sorra törték be a fejeket. Szatürosz megállt, rákiáltott azokra, akiket megismert, hogy kíméljék a fegyverüket letevőket. Hama közben elé lépett, a vállával betörte a ház ajtaját, és egy nyílvessző fúródott a pajzsába – de még csak le sem lassított, feljebb rántotta a pajzsát és tovább nyomult előre, gyakorlatilag vakon. A gyorsasága meglepte az ajtó mögött várakozó férfit. Aztán Hama megtorpant, egyik pillanatról a másikra, mint egy macska, és a pajzsa alatt előresújtott a buzogánnyal, térdeket és sípcsontokat törve össze. Szatürosz követte. Az arca mellett gonosz süvítéssel elrepült egy nyílvessző, és az egyik oldalsó szobából rárontottak – az ereje ellenére nekitaszították egy falnak, aztán az egyik támadója, aki elcsusszant mellette, felvisított, amikor a Szatürosz mögött érkező egyiptomi kibelezte hosszú késével. – Köszönöm! – kiáltotta Szatürosz. Az egyiptomi elvigyorodott, és megrázta a fejét. – Veled vagyok, uram! – mondta. Aztán Dioklész előrecsörtetett mellette. – Elveszítettelek a kavarodásban – morogta. Bementek az oldalsó helyiségbe, valamiféle borkimérés lehetett, és két újabb alak támadt rájuk a kecskelábú, hosszú asztal mögül, ami a kocsmáros helye lehetett. Az egyik bárdot forgatott, de
elbizonytalanodott, amikor Szatürosz színlelt támadást indított a feje felé, és aztán meghalt. A másik térdre rogyott. Dioklész ennek ellenére végzett vele: beledöfte a kopiszát a nyakába. A szoba végében lépcsők vezettek fel a teraszra, legalábbis Szatürosz úgy vélte, hogy oda. A kocsma utcai ajtaja kivágódott, és Diodórosz lépett be rajta, teljes vértezetben. – Én vagyok az! – kiáltotta Szatürosz. – Állj! – üvöltötte Diodórosz. Benyomult, és tucatnyi katona követte. Szatürosz ismerte a többségüket. Most, vagy soha. Könnyű tétovázni és másokat előreengedni – Diodóroszt vagy Eumenészt, Dioklészt vagy az ismeretlen egyiptomi bajtársat. Bassza meg! – Utánam! – harsogta Szatürosz, és elindult a lépcső felé. Az üvöltéstől elmúlt a félelme. Diadalmasan felnevetett magában. A lépcső tetején egy íjász állt. Szatürosz felrántotta a pajzsát, és érezte az ütést, ahogy a nyílvessző átfúrta a bronzborítást, a papiruszleveleket és a nyárfa bélést. A hegye megkarcolta a karját. Megint felüvöltött, elűzve a rátörő félelmet, és előrelendült. A pajzsával meglökte az íjászt, a kardjával pedig előredöfött alatta, felette, mindenhol, míg csak vér nem fakadt, és az íjász el nem esett – egy névtelen idegen, nem az athéni orvos, akit rémálmaiban látott, hanem valami szerencsétlen zsoldos. Legurult a lépcsőn, a belei kiomlottak, mint a horgonykötél. Aztán Szatürosz megpördült, ahogy egy kés lepattant a vértjéről. – Megadom magam! – kiáltotta rémülten a fickó, aki megpróbált végezni vele. Szatürosz visszafogta a vágást. A férfi elhátrált, és eldobta a kést. – Megadom magam! – ismételte meg, aztán kiszaladt az ajtón. – Szatürosz! – kiáltotta az olbiai Eumenész a lépcső aljáról. – Várj, fiam! A fickó, aki az előbb kiszaladt az ajtón, most rémülten hanyatlott vissza, egyenesen Szatürosznak esve. – Kérlek! – könyörgött. – Segíts! – nyüszítette. A phalanxharcosok és a lovasok létrákról özönlötték el a teraszt, és mindenkit megöltek, akit csak ott találtak. – Állj! Elég! – kiáltotta Szatürosz. – Foglyokat! – mennydörögte, elővéve legjobb kormányos hangját. Az emberek ránéztek, és eltűnt a szemükből az őrület. Diodórosz a fejét csóválta. – Száz foglyot ejtettünk – mondta. – Árész és Aphrodité! Mind makedón… mi a fenét kerestek itt? – Én sejtem, testvér – rázta meg a fejét Philoklész. – De azt, akiért jöttünk, nem kaptuk el. Szatürosz előretaszította a foglyot a lépcső tetejéről. – Egy órája elment – mondta. – Balszerencse. Az egész háznépével meg a testőreivel együtt. – Uram – makogta a rémült zsoldos. – Uram… azért ment… hogy elintézze… hogy megölje Ptolemaiosz urat! – Zeusz Szótér! – kiáltott fel Diodórosz. Therón és Eumenész szó nélkül kezdték lehámozni magukról a vértjüket, és Szatürosz követte a példájukat. – Futunk? – kérdezte, mire mindketten bólintottak. – Az összes atléta ide! – kiáltotta Szatürosz, az emberek átvették a kiáltást, és hamarosan odaszaladt Dio meg egy tucat másik ifjú. Khitoniszkoszra vetkőztek, átvetették a kardövüket a vállukon, és elindultak.
Tömött csoportban futottak a sötét utcákon – sokáig a saját embereik lassították le őket, hallani akarván a híreket, az egyik őrcsapat pedig követelte, hogy igazolják magukat – jó emberek voltak, a parancsukat teljesítették, de értékes perceket veszítettek el, amíg előkerült egy lovastiszt, aki ismerte őket, és tovább mehettek. Teljes erőből rohantak, mint a rövidtávfutók, a palota kapujáig, ahol nem találtak őröket, csak két halott rabszolgát. – Hádészra, most mihez kezdjünk? – lihegte Eumenész. Szatürosz elég jól kiismerte magát a palotában. Átvezette a csapatot az udvaron a megaron bejáratához – ahol két hetairosz állta útjukat meztelen pengével. – Sztratoklész meg akarja ölni Ptolemaiosz urat! – üvöltötte Therón. A szavai visszhangot vertek az oszlopsorok között, az udvaron és a kertben. A két lovaskatona harcra készen, rezzenetlenül állt előttük. – Állj, állj, ismerem ezt a hangot! – kiáltotta valaki görögül a megaronból, és Gabinész tűnt fel a boltív alatt, újabb testőrök kíséretében. Eumenész, mint rangidős tiszt, előrelépett. – Uram – kezdte –, Diodórosz úr tisztje vagyok. Az előbb fogtunk el száz lázadót… vagy talán többet is. – Hála az isteneknek! – bólintott Gabinész. – Megtudtuk, hogy az athéni Sztratoklész meg akarja ölni Ptolemaiosz urat – folytatta Eumenész. – Tudjuk – felelte Gabinész fáradtan. – Elkéstetek. Már megpróbálta, de kudarcot vallott. – Hála az isteneknek! – sóhajtott fel Szatürosz, és a bajtársai felujjongtak a háta mögött. – Te talán nem fogsz hálát adni az isteneknek – nézett Gabinész Szatüroszra. – Ptolemaiosz úr tegnap elment, egyszerű katonának álcázva magát. Biztonságban van, egy percig sem fenyegette veszély. – Gabinész megrázta a fejét. – Ám Sztratoklész, az áruló, elrabolta Amasztrisz úrnőt.
VI. RÉSZ A PENGE MEGHAJLÍTÁSA
23. I. e. 312 Sztratoklész könnyedén lovagolt, leginkább arra összpontosított, hogy úrrá legyen kínzó szomján. A figyelme többi részét a foglyának szentelte, aki nyugodtan léptetett mellette, felszegett fejjel, és időnként még rá is mosolygott az elrablójára. Ezek a mosolyok elbizonytalanították Sztratoklészt. Körülöttük a legjobb bérgyilkosai lovagoltak, Luciusszal az élen, előttük pedig, mindössze néhány sztadionra, ha reménytelenül el nem tévedt, ott várakozott az arany Demetriosznak, a Félszemű Antigonosz fiának a serege – a legfiatalabb és legszebb résztvevőé abban a háborúban, amit az emberek csak „az isteni Alexandrosz halotti játékainak” neveztek. Sztratoklész kihúzta magát, próbálva enyhíteni a kimerültségén és a nyeregben töltött órák zsibbadtságán, meg rendezni a gondolatait, hogy felkészülten álljon a várható faggatózás – vagy kihallgatás? – elé. Nem sikerült végeznie Ptolemaiosszal – egyelőre. Ezen jobb lesz minél hamarabb túlesni. Hermész, kémek istene, teljesen kiszáradt a szája! – Mióta tervezgeted az elrablásomat? – kérdezte a hercegnő. Elmosolyodott és lesütötte a szemét, a női méltóság élő szobraként. Sztratoklész vállat vont. – Csak egy kósza ötlet volt, hölgyem – vallotta be, és megdörzsölte az orra csonkját. Miért mondtam ezt? kérdezte magában. Valami bonyolult mese biztos nagyobb elismerést váltott volna ki belőle, mint a puszta tények. – Tehát amikor nem sikerült megölnöd Egyiptom urát, arra gondoltál, jó leszek helyette én is? – kérdezte a hercegnő, mint akit nagyon érdekel, mi kavaroghatott a fejében. Sztratoklész megint kihúzta magát, és némán káromkodott egyet, amiért ilyen fegyelmezetlen – amiért ennyire vágyik rá, hogy a nő jó véleménnyel legyen róla. – Hölgyem, fel akarom ajánlani a szolgálataimat Antigonosznak, egy szatrapiáért cserébe. Phrügiának jelenleg nincs ura. Te kiváló szövetséges lennél… sőt kiváló feleség. Legalábbis így gondoltam. – Nahát, nahát – ingatta a fejét a lány. Több mint egy sztadionon át szótlanul lovagoltak tovább, aztán a hercegnő kezdett lemaradozni. Az arca elé húzta a kendőjét, úgy ment tovább, Sztratoklész pedig hol az arcára, hol pedig a vágyva vágyott vízre gondolt. Aztán a lány megnógatta a lovát, és előreugratott Sztratoklész mellé. A férfi érezte, hogy a szíve ostoba módon hevesebben kezd verni. – Úgy érted, azért, mert a nagybátyám Hérakleia türannosza? Vagy bennem vettél észre valamit, amitől… hogy is mondtad?… kiváló szövetséges lennék? Sztratoklész végiggondolta a lehetséges válaszokat, a sértőtől a hízelgőig, de az évtizedes gyakorlata ellenére azon kapta magát, hogy megint az igazat válaszolja. – A nagybátyád és a város miatt is, természetesen. Habár – hajolt meg ültében –, most, hogy jobban megismertelek, deszpoina, tudom, hogy alábecsültem a tulajdon értékeidet. – Ó, ezt szépen mondtad! – nevetett fel a fejét hátravetve a lány – nyoma sem volt a nevetésében színlelésnek. – Egy olyan alapos és ravasz embertől, mint te, egyenesen bóknak veszem, ha beismeri, hogy alábecsült. Sztratoklész önkéntelenül is elmosolyodott. Mikor mosolygott ennyit egyetlen óra alatt? – Nagyon jól megértettél, hölgyem.
Miközben tovább lovagoltak, azon kapta magát, hogy folyamatosan igazat mond a lánynak, és nem másért, csak azért, mert kérdezett, és elégedettnek tűnt azzal, hogy mellette lovagolhat, és úgy beszélgetnek, mintha valami régi, bizalmas tanácsadója lenne. Ostobának érezte magát. És öregnek. Mire elérték az első lovas őrszemeket, már együtt nevettek. – Olyan, mintha Periklésszel beszélgetnék – mondta Amasztrisz, és Sztratoklész arca felragyogott. – Megpróbáltad megölni a vén Ptolemaioszt? – kérdezte Demetriosz. Egyszerű tábori széken ült a kísérete körében, de ezzel véget is ért az egyszerűség. Arany haja és arany mellvértje éles ellentétben állt a köpeny helyett viselt leopárdbőrrel, a lábát pedig csodálatos, nyitott orrú, cserzett és aranyozott bőrcsizmába bújtatta. Valóban úgy nézett ki, mint az eposzok valamelyik hőse – Thészeusz, Héraklész vagy a hatalmas Akhilleusz. Sztratoklész találkozott már vele, de soha nem kellett még ilyen közel állnia az ifjú teljes szépségével és karizmájával. – Igen, uram – hajtott fejet. – Nos, elismerésem a próbálkozásért, de szívesebben győzném le én magam. Szemtől szemben, ha lehetséges. Az ilyen tettekből születnek a mítoszok, athéni. – Demetrioszból úgy ragyogott a fiatalsága, mint egy lámpásból a fény. Sztratoklész még mindig a vállával kínlódott. Úgy érezte, mind a kettőt óriási súly húzza egyre csak lefelé, míg csak le nem fekszik a földre, és el nem alszik. Nehéz hét állt mögötte. És nem tetszett neki, ahogy az arany ifjú szeme lesiklott róla. Az emberek mindig így reagáltak a csúnyaságára. Kivéve Kasszandroszt. Kasszandrosz legalább a szemébe tudott nézni. – Biztosan le fogod győzni Ptolemaioszt, uram… csatában is és párviadalban is, de azok, akik szeretnek, mindent megtesznek, hogy megtisztítsák előtted az ehhez vezető utat – mondta. Periklész sem fogalmazhatta volna meg szebben. Sztratoklész magában már kételkedett, képes lesz-e szolgálni ezt a beképzelt kölyköt. A göndör hajú Perdikkasz, Bión fia, Demetriosz egyik fiatal tisztje gőgösen lebiggyesztette az ajkát és csettintett az ujjaival. – Mi van a makedón tisztekkel? – követelte. Sztratoklész vállat vont. – Összehívtam a lázadás vezetőit, és gondoskodtam róla, hogy fegyverben várják a Ptolemaiosz elleni támadást. Akárhogy is, nem jöttek el. Az én hibám? Lehet. De az is lehet, hogy berezeltek. – Azt beszélik, lemészárolták őket – mondta Demetriosz. Nem nézett Sztratoklészre. A férfi mögött ülő fiatal nőt méregette. Tetőtől talpig gyapjúköpenyébe burkolózott, csak az egyik bokája és lábfeje árulkodott a koráról és az elevenségéről. Sztratoklészre furcsa érzést tört – valami, ami több volt annál, mint hogy meg akarta védeni a lányt. Előrelépett, hogy magára vonja Demetriosz tekintetét. – Kétlem. Te talán nem ezt terjesztenéd, ha lázadástól tartanál, uram? – A csúnyaságot is el lehet kapni, mint valami betegséget? – kérdezte Demetriosz, és a kísérete felnevetett. – Biztosra veszem, hogy jól szolgáltál, athéni, de fáraszt a látványod. Mit hoztál nekem? Ajándékot? Briszéiszt, ide, a sátramba? Sztratoklész nem tudott ellenállni a kísértésnek. – Briszéiszt elvették Akhilleusztól, uram. – Annál találóbb, bár elég nehezen tudlak Akhilleusznak képzelni. Hadd nézzelek meg, te lány! – állt fel a székéről Demetriosz. – Hérakleia türannoszának az unokahúga. Tisztességes lány – lépett gyorsan Amasztrisz mellé Sztratoklész.
A lány hátradőlt, hogy Sztratoklész közé és Demetriosz közé kerüljön. A mozdulat felszította Sztratoklész becsületérzetének maradványait – megkopott ruha volt már, mégis több izmot takart, mint akár ő maga hitte volna. Demetriosz kinyújtotta a karját az athéni felé. A kísérete tagjai a kardjukra tették a kezüket. – Ne légy bolond, rút barátom – mondta az arany ifjú. Add oda neki a lányt! Sztratoklész politikai érzéke, az athéni politikai küzdelmekben kifejlődött, saját hanggal bíró daimónja azt súgta, hogy bármit kérhet ettől az arany fiútól – ha nekiadja a lányt. Vagy ami még jobb, súgta a hang, minél tovább ellenkezel, mielőtt átadnád új urának, annál többre fogja értékelni az új ura – őt is és azt is, akitől kapta. Sztratoklész hosszú évek óta először nem hallgatott a szenvtelen daimónra, ami az államügyekben vezérelte tetteit. Segítségére sietett viszont éles esze. – Nem vagyok bolond – felelte higgadtan. – És te sem vagy az, uram. Nem sértenéd meg Hérakleia türannoszát, akinek a kikötőitől és hajóitól oly nagy mértékben függ atyád. – A bokája mint Aphroditéé! – lelkendezett Demetriosz. Csípőre tette a kezét. – Leszarom Hérakleia türannoszát! – Gondolom, nem először használod ezt az Aphrodité-hasonlatot – jegyezte meg savanyúan Sztratoklész. Amasztrisz felnevetett a könyökénél, és az athéni egy pillanatra a világ királyának érezte magát. Aztán a lány leeresztette himationja redőit a fejéről, felállt, és előrelépett. – Lehet, nem törődsz a nagybátyámmal – mosolygott rá Demetrioszra –, azt viszont megígérhetem, hogy ő törődni fog velem. – A mosolya ragyogása ellensúlyozta a szavaiba burkolt fenyegetést, és Demetriosz összecsapta a két kezét. – Vezessétek egy sátorba… dobjátok ki a lakóit a homokba. Gondoskodjatok róla, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt! – Demetriosz mélyen meghajolt. – Hadd mentselek meg ettől a varangytól, hölgyem! Amasztrisz Sztratoklész felé fordította ragyogó mosolyát, és megrázta a fejét. – Ő az én varangyom – jelentette ki. – Bízom benne, téged viszont nem ismerlek. Sztratoklész szívét forróság árasztotta el. Az arca elvörösödött, az orra csonkja megsajdult. – Meg foglak védeni – mondta akadozva. Tudta, hogy rossz szavakat mondott, ráadásul rosszul. Nem érdekelte. Amasztrisz visszaigazította a himationt a fejére, de a tekintetét nem vette le róla. Az athéni észre sem vette, milyen közönyös volt korábban a szeme. – Igen – bólintott a lány. – Tudom. Már csak a szeme sarkán látszott, hogy mosolyog, de a mosoly Sztratoklésznak szólt. Régen látott már ilyet, hogy egy szempár így mosolyogjon – rá. Felnyögött. Amasztrisz hátralépett, és az athéni testőrei gyorsan körülvették. – Örömmel elfogadunk bármilyen sátrat, amit alkalmasnak ítélsz a számunkra – fordult vissza Demetrioszhoz Sztratoklész. – Nem, varangy! Ő az enyém. Kaphatsz egy-két talentum aranyat az árulásaidért, de ő az enyém. Lehet, hogy megnövelem a jutalmad azért, hogy elhoztad nekem. Hiszen miatta szinte már érdemes meghódítani ezt a sivatagot. – Demetriosz felnevetett, és a kísérete vele nevetett. – Aphrodité, szerelem istennője, csak nem képzeled, hogy ez a szépség nem rondának lát? Téged, aki még el is raboltad? Néztél már valaha tükörbe? Viszont én, az arany ifjú, az istenek választottja, meg fogom menteni őt mérgező karmaid közül! – Demetriosz tovább nevetett. – Már most csorog értem a nyála, varangy! A legutolsó megjegyzés hallatán a kísérete nevetése harsány röhögésbe fordult. Sztratoklész uralkodott magán, és elmosolyodott. Kihúzta magát. Ennek a darabnak én vagyok a
hőse, gondolta. Nem te, fiú. Hanem én. A varangy. – Az apád nem így bánik az embereivel, uram – mondta Sztratoklész, valahogy túlkiabálva a röhögést. – A gyerekes sértéseken csak a gyerekek sértődnek meg. Demetriosz megpördült, és összehúzott szemmel ránézett. – Te merészeled megmondani nekem, mit tenne vagy nem tenne az apám? Gyereknek neveztél? – A kísérete elnémult. – Apád Phrügia szatrapiát ígérte nekem. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy teljesítsem az alku rám eső felét, és az ügynökeim még mindig a helyükön vannak. Erre te – mondta lassan, óvatosan, mintha nehezére esne kimondani a szavakat –, erre te sértegetsz, elveszed a védencemet, és ki akarod szúrni a szemem néhány talentum ezüsttel? – Sztratoklész vállat von. – Ölj meg, uram. Ölj meg, mert ha nem teszed, el fogom mondani az apádnak, hogy bolond vagy. – Az apám… – kezdte Demetriosz, aztán elhallgatott, mintha valaki másra figyelne. Úgy állt, mint egy szobor, elnézve barátja, Paeszandrosz feje mellett, aztán visszafordult. – Jogos a korholásod, uram. – Demetriosz modora hirtelen annyira megváltozott, hogy Sztratoklész, még a saját szerepe fogságában, úgy érezte, meg kell hátrálnia az istenek ereje előtt. Demetriosz meghajolt az athéni előtt. – Nem lett volna szabad sértő megjegyzéseket tennem a külsődre… bár azt neked is be kell látnod, hogy nem rólad fogják megmintázni Ganümédész szobrát. A kíséret néhány tagja felnevetett, de idegesen, mert Demetriosz hangja valahogy furcsa volt. Sztratoklész egyetértően biccentett. – Soha nem büszkélkedtem a külsőmmel. És arra sem vágytam, hogy rólam mintázzák meg Ganümédész szobrát – nézett Demetriosz legszebb barátjára, a Paeszandrosz mellett álló gyönyörű ifjúra. – Bár úgy látom, mások erre vágynak. Demetriosz felnevetett. – Nagyot tévedtem! Több vagy, sokkal több egy csúnya arcnál – ismerte el. – Hamarosan csatát vívunk… és elnyerjük Egyiptomot. Azután megjutalmazzuk minden hű katonánkat. Hiba volt, hogy megemlítettük azt a nevetséges összeget. Kérlek, fogadd el bocsánatkérésünket. – Demetriosz meghajolt, és Sztratoklésznak komoly erőfeszítésébe került, hogy ne bocsásson meg neki ott rögtön. Ez igazi erő, gondolta. – És a lány? – kérdezte. – Legyen úgy, ahogyan ő szeretné – mosolygott Demetriosz. Sztratoklész elvezette Amasztriszt, elkísérte őket Demetriosz barátja, Paeszandrosz is. Sztratoklészt egyfolytában korholta a daimónja, hogy egy csinos lány prédája lett.
24. Sztratoklész üldözése nem tartott egész éjjel. Eljött és elmúlt az éjfél, mire rájöttek, hogyan menekült el a városból – egy csónak várta a palota mögött –, és elég előnyre tett szert ahhoz, hogy biztos lehessen a sikerében. – Demetrioszhoz fut – mondta Philoklész Szatürosznak. Az ifjú kivörösödött, száraz szemmel hallgatta – fáradt volt, kimerült, képtelen bármit is érezni. Az elkövetkező napok sem vidították fel. Kivonultak a városból a sivatagba, és nehéz öt nap következett – a látóhatárig nyúló sivatagot csak a Delta falvai és folyami átkelői törték meg, és az ember megsülhetett a napon, hogy aztán egy óra múlva már a vízbe fulladás veszélye fenyegesse. Szatürosz soha nem látott még ennyi szúnyogot, hatalmas, egy sztadionról is kivehető felhőkben csaptak le a seregre. – Mit esznek ezek, amikor nem járnak erre zsidók? – kérdezte Ábrahám panaszosan. – Öszvéreket – felelte Dionüszosz. – Az ízük nagyjából ugyanolyan. Szatürosz némán menetelt, néha elmerülve sötét képzelgéseiben arról, milyen kínokat kell elszenvednie Amasztrisznak, és ilyenkor mindig rátört a kínzó önvád, hogy nem tudja megmenteni. Nem sok dolog van, ami jobban érzékeltetné egy fiatal férfival önnön jelentéktelenségét, mint a menetelés a végtelen porfelhőben a menetoszlop bogarai között, amelyek reggeltől estig megtöltötték az utat – mindössze parányi fogaskerékként a háború hatalmas bronzgépezetében. Éjszakánként a Nílus ágai melletti síkságokon vertek tábort, és iszapos vizet ittak, amely után üledék maradt a kulacsok alján. Szatürosz minden reggel szinte kényszerítette magát, hogy kibújjon a köpenye alól, körbejárja a tüzeket, segítsen az egyiket meggyújtani, kerítsen egy fejszét a másiknak, és emlékeztesse a harmadikat, hogyan kell úgy főzni egy agyagedényben, hogy az ne repedjen el. A főzés összességében könnyebb lett, ha csak azért is, mert az egyiptomi phalanx mögött is gyülekezni kezdtek a követők. Úgy tűnt, minden faluban akadnak lányok és fiatal fiúk, akik bárhova elmentek volna, csak hogy kiszabaduljanak az örökös földtúrás járma alól. A folyó mentén a lányok tizenkét éves koruktól felnőtt nőnek számítottak, és huszonöt évesen, nagymamaként már öregnek tartották őket. A harmincéves kort kevesen érték meg. Szatürosz hallott már ezekről a dolgokról, de most átvonult közöttük, és minden reggel több parasztot látott a tüzeik körül serénykedni – és enni. A pajzshordozók sorai is kezdtek föltöltődni, és a phalanx egyre jobban hasonlított a gyalogos barátokra. A harmadik napon Philoklész végigment a sorok mellett, és megparancsolta a katonáknak, hogy mindenki vegye fel a saját felszerelését. – Az edényeket cipelhetik! – mennydörögte, a gyülevész követők felé intve. – A fegyvereiteket nem! Egész nyáron ezért a megtiszteltetésért dolgoztatok… ne adjátok el egy kis könnyebbségért! Eljött a negyedik reggel, és Amasztrisz még mindig távoli álom volt. Szatürosz Ábrahám mellé feküdt le, és arra ébredt, hogy a barátja reszket. Ő is reszketett, de tudta, mit kell tennie – felpattant, ráterítette khlamüszét a fiúra, majd végigfutott a Thermoutiakosz, a Nílus egyik mellékfolyója partján, aztán megkerülte a tábort, míg fel nem melegedett. A folyóparton találkozott két tengerészgyalogossal, akiket ismert, és Dioklésszel. Egy kecskét vezettek maguk mögött. – Ez meg honnan van? – kérdezte Szatürosz. – Találtuk, igaz? – felelte az egyik tengerészgyalogos. – Biztos elkóborolt. Dioklész nem nézett a szemébe. – Hát a gazdáját nem láttuk, az már igaz – motyogta. Szatürosz megdörzsölte borostás állát.
– Tudjátok, mit mondott Philoklész a lopásról. – Nem loptuk – makacskodott Dioklész. – Mondom, hogy elkóborolt – állította a tengerészgyalogos. A másik csak hallgatott. – Tudom, hol van a húgod – bökte ki hirtelen Dioklész. Ha el akarta terelni a felettese figyelmét a kecskéről, akkor sikerrel járt. – Tudod? – nézett rá Szatürosz. – Majd utánatok megyek – intett Dioklész a két társának, majd visszafordult arra, amerről jöttek. – Az íjászok táborában van. Az összes tengerész és tengerészgyalogos tudja… nem akarod visszaküldeni? – Hádészra, nem! – rázta meg a fejét Szatürosz. Sétáltak fél sztadiont, és odaértek tucatnyi fiatal férfihoz, akik a lovasság szénabáláira lőttek célba. – Ő szerezte nekünk a kecskét – vallotta be Dioklész. – Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Szatürosz. – Igazán tudni akarod? – kérdezte Dioklész. – Meg fogod találni. Majd a táborban találkozunk. Szatürosz odakocogott a célba lövő férfiakhoz. Nem volt nehéz felismernie a testvérét, ha tudta az ember, kit keressen. Odament hozzá, és megpaskolta a fenekét, ahogy a vértet viselő katonák gyakran szokták egymással. Melitta megpördült. – Te szemét! – mordult fel. Szatürosz felnevetett, és megölelték egymást. – Te megőrültél! – mondta aztán Szatürosz. – Nem jobban, mint te, testvér – felelte a lány. – Van valami hír Amasztriszról? Szatürosz letérdelt a homokba és leült a sarkára – új szokás, amit a székek nélküli világban vett fel. – Semmi. Sztratoklész elrabolta és elhajózott. – Nem fogja bántani – jelentette ki Melitta. – Amasztrisz túl okos ahhoz. Egy pillanattal később hozzátette, hogy „túlságosan is okos”, és a hangjából kihallatszott, hogy ezt nem feltétlenül tartja érdemnek. – Nagyon féltem – vallotta be Szatürosz. – Tudom, milyen ostobán hangzik, de… ki akarom szabadítani. – Nem ostobaság, testvér… ha engem raboltak volna el, kurvára el is várnám, hogy értem gyere és kiszabadíts. – Rekedten felnevetett, ahogy otthon még soha. – Szépen káromkodsz – bólintott Szatürosz. – Sokat gyakorolok – felelte Melitta. – Vissza kell mennem megnézni, hogy megfőzték-e a reggelit – mondta Szatürosz, aztán meglátta a szégyenlős ábrázattal közeledő Xenót. – Most már tudom, hol alszol – morogta több éllel a hangjában, mint akarta. Xenophón kerülte a tekintetét, és Szatürosz szomorúan állapította meg, hogy nem igazán érdekli. – Visszamegyek veled – ajánlkozott Xenophón, közben jelentőségteljesen összenéztek Melittával. – Nem kell – rázta meg a fejét Szatürosz. – Rajtad van a vérted, én meg futni akarok. Hamarosan látjuk egymást. Mi most a neved, testvér? – Bión, mint a lovamnak. Melitta felvillantotta legszebb mosolyát, és a fivére viszonozta. Aztán intett, odabiccentett Xenónak, hogy ne tűnjön faragatlannak, és futni kezdett a tábor felé. Egy óra múlva, félig sületlen kecskehússal teli gyomorral megint menetelt.
Átvonultak Nathón és Bubasztiszon, újabb követőket szerezve, és megkeresve a gondosan kiszámított helyeken várakozó, gabonával megrakott bárkákat, amelyek feltöltötték a sereg készleteit, igyekezve a lehető legjobban elejét venni a parasztok kifosztásának. Bubasztisznál Philoklész elkapott egy egyiptomit meg egy hellént, akik elloptak egy tehenet egy tanyáról, és lándzsahegy előtt kísérte vissza a két katonát a táborba. – Mit akaszt csinálni velük? – kérdezte Diodórosz. Eumenésszel érkezett, lóháton, amikor még lehetett valamit csinálni a lenyugvó nap fényénél. Az egyik bárkáról tűzifát rakodtak ki a tábortüzekhez – a sivatagban annyi fa sem akadt, amiből egy hangyának tutajt építhettek volna, ahogy az egyiptomiak mondogatták. Szatürosz feszülten figyelt, mert a táborban vadabbnál vadabb pletykák keringtek arról, mit tervez a spártai. – Este gyűlésbe hívom a taxeiszt. Mi mást kellene tennem? – kérdezett vissza Philoklész. – Az embereid nagy része nem görög, Philoklész! – nevetett fel Diodórosz. – Mondod te – vont vállat a spártai. – Amikor az igazságvágyról és arról van szó, hogy mindenki megszólalhat, ki nem görög? Azt akarod, hogy egyszerűen öljem meg ezt a két embert, elrettentő például? – Igen – bólintott Diodórosz. – Pontosan ezt akarom. – Akkor keress másik parancsnokot ennek a taxeisznek, sztratégosz – rázta meg a fejét Philoklész. A vacsora jó volt, mert a bárkák alig egy sztadionra horgonyoztak, és bőven akadt élelem meg tűzifa. Alig ötnapi menetelés után az egyiptomi phalanx keményebb és leleményesebb lett, mint amikor lázadozva kivonult a városból. Megtanultak főzni, aludni, enni és csomagolni anélkül, hogy túl nagy feneket kerítettek volna a dolgoknak. A gyűlés azonban új kaland volt és veszélyes is, mert magában rejtette a halál lehetőségét. A hellének tudták, mire számítsanak, és nagy körbe gyűltek a csípős éjszakában. Fölöttük mintha a menny egész takaróját kifeszítették volna, a csillagok ragyogtak távoli tüzüktől. Mindenki ott volt, még a mocsárláztól szenvedők is, meg akiknek ment a hasa a Nílus vizétől – ami főleg a görögökkel fordult elő. – Katonák! – harsant fel Philoklész hangja, mint egy papé. – Ez a két ember megszegte a parancsomat, a sereg parancsát. Spártában, Athénban és Makedóniában az életükkel fizetnének ezért. De csak akkor – harsogta túl a katonák között támadt morgolódást –, de csak akkor, ha a népgyűlés úgy döntene. Ki lesz az, aki a sereg nevében vádolni fogja ezt a két embert? Philoklész tekintete Szatüroszra szegeződött. Az ifjú előlépett a hirtelen támadt csendben. – Én leszek a vádló – jelentette ki Szatürosz. – És ki fogja védeni ezt a két embert? – nézett körbe Philoklész. A két tolvaj vigyorogva nézett bajtársaira, és meglepődve látták, milyen sok komor arc néz vissza rájuk. Végül Ábrahám lépett elő. – Én leszek a védőjük – jelentette ki. Szatürosz ránézett. Meglepte, hogy a barátja odaáll a másik oldalra, vele szemben, aztán vállat vont, megértve, hogy Ábrahám sem vágyott jobban a védő szerepére, mint ő a vádlóéra. A kötelességük volt, ez minden. A bizonyíték kevés volt és perdöntő, és maga a phalanx parancsnoka terjesztette elő. Szatürosz feltett néhány kérdést, hogy egyértelmű legyen a két ember bűnössége, majd vállat vont. Gyerekkorában elolvasott minden athéni periratot – Iszokratészt például fejből tudta idézni –, de nem úgy tűnt, hogy most olyan szónoki teljesítményre lenne szükség. – Miért segítenének a parasztok, ha kifosztjuk őket? – kérdezte a phalanx néma katonáitól. – És miben lennénk mások, mint azok, akik meghódítani jönnek ezt a földet? A szavai célba értek – szinte látta őket, mint egy távolból kilőtt nyilat, amely rövid késlekedés után
eltalálja a célpontját. Fejet hajtott Philoklész előtt, és félreállt. – Én nem görög vagyok – lépett előre Ábrahám –, de ebben az esetben úgy vélem, a görögöknek igaza van… a vádlottakat a bajtársaik akarata szerint kell elítélni. Mert a bajtársaik a legalkalmasabbak arra, hogy megítéljék a bűnük súlyát. – Ábrahám a kör felét kitevő egyiptomiak felé fordult. – Megkérdezlek hát titeket: ki nem evett lopott húst az elmúlt héten? Ki nem emelt el egy korsó bort vagy sört? Az szavazzon arra, hogy ezt a két embert végezzék ki. Én nem vagyok képmutató. A barátom világosan elmondta, hogyan árt az ügyünknek, ha lopunk, és én megértettem a szavait. Nem fogok több lopott kecskét enni. De amíg a lopott hús íze el nem tűnik az ajkamról, addig senkit nem fogok halálra ítélni. Philoklész elfojtotta mosolyát, miközben előrelépett a két ifjú között. – Mindketten jól beszéltetek. – Körbenézett. Ezerötszáz ember állt szinte teljes csendben. – Emlékezzetek erre a pillanatra! – szólt a spártai a gyűléshez. – Mert ebben a pillanatban váltatok katonákká. – Újra körbenézett, elismerően, és az emberek még mindig hallgattak. – Tehát… mind kecskeevők vagytok. Akkor hogyan büntessem meg ezt a kettőt? Még a védőjük sem próbálta ártatlannak feltüntetni őket. Az egyiptomiak közül előlépett Namasztisz. – Egyformán fogod megbüntetni őket? – kérdezte. – Mégis, mit gondolsz? – tette csípőre a kezét Philoklész. – Ne bosszants fel, te pap! – Nehezen múlnak el a régi megszokások – rázta meg a fejét Namasztisz. – Ha egyformán akarod megbüntetni mind a kettőt – folytatta –, akkor cipeljék az edényeket a parasztokkal, amíg jónak nem látod, hogy visszaálljanak a sorba, a helyükre. Az egybegyűlt férfiak ajkáról halk sóhaj szállt fel a sötétben. – Hűha! – mondta a bűnös hellén, a Jácint egyik tengerészgyalogosa. – Csendet! – emelte fel a kezét Philoklész. – Más vélemény? Az emberek mormogni kezdtek, mint amikor szél süvít el az árpaföldek fölött, de senki sem lépett elő. Philoklész kurtán bólintott. – Therón, válaszd ki a két legjobb pajzshordozót, és állítsd be őket a phalanxba! Ez a két ember fogja cipelni a csomagjukat. Ha bármelyik megszökik, mind a kettőre halál vár. Szolgáljatok, és visszakaphatjátok a helyeteket. Egyetértetek, alexandriai férfiak? – emelte fel a hangját Philoklész. A taxeisz felüvöltött, és az üvöltésük betöltötte az éjszakát. A nyolcadik napon elértek Peleusziakoszba, ahol valóságos búzahegyek és friss vízzel teli víztározók várták őket, a tűzifával és több ezer friss szénabálával megrakott bárkákról nem is beszélve. A kegyetlen napsütésben tizenkétezer rabszolga épített új földsáncot, ácsolt faemelvényeket, és töltötte fel a mélyedéseket homokkal meg a Sínai-félszigetről és a folyóból hozott kaviccsal. A sáncok négy ember magasak voltak, az emelvényeken pedig Árész-gépezetek álltak, amelyek három sztadionra tudták kilőni lándzsáikat vagy köveiket. Észak felől a tenger, délről a halálos mocsár védte őket, melyen egyetlen sereg sem kelhetett át. Hiába fújt a tenger felől a szél, a mocsár bűze elnyomta a ló-, teve- és izzadt emberszagot. Szatürosz bevonult a phalanxával az előre felépített táborba, és odaadta a felszerelését egy rabszolgának, hogy tisztítsa meg. Sátrakat kaptak. A vászonsátrakban persze alig volt levegő, viszont beszorult a forróság és a szöveten átszűrődött a nap fénye, tehát senki sem tudott aludni bennük napközben – de így is megdöbbentő volt látni, mi mindenre gondolt Ptolemaiosz, miközben felkészült a hadjáratra. Szatürosz nekitámasztotta a pajzsát a sátor falának, a lándzsáját feltette az erre a célra felállított állványra.
Később, a vacsora után, amit a király rabszolgái főztek annyi ürühúsból, hogy még a legüresebb gyomor is megtelhetett, Szatürosz megállt a sáncon a nagybátyjaival és a tisztjeikkel, Andronikosszal, a száműzöttek hippeiszének hüperétészével, illetve Craxszal és Eumenésszel. Mind a Sínai-félsziget felé, a Gázába vezető útra néztek. – Semmi sincsen veszve – jelentette ki Philoklész. – Alábecsültem a mi parasztfiúnkat. – Épp, ahogy tervezte! – nevetett fel Diodórosz. – De ne feledd, ha a makedónok lázadása sikerrel járt volna, soha nem jutunk el idáig. Nézz csak körül! A sereg összes katonája a falakat, a tábort, a sátrakat, a karókkal telerakott vermeket… és a raktárakat bámulja! És mindegyik azt fogja mondani, amit te. – Ezt a helyet Ptolemaiosz akár rabszolgákkal is tartani tudná – véle Philoklész. – Sőt akár egerekkel is. – Úgy valahogy – bólogatott Diodórosz, és körbeadta a kulacsát. Bor volt benne. Szatürosz megilletődötten állt a veteránok között, de összeszedte a bátorságát. – És mikor fogunk harcolni? – bökte ki. Diodórosz felnevetett és rácsapott a vállára. – Ez benne a nagyszerű, kölyök! Nem muszáj harcolnunk. Demetriosz még gyerek, de nem bolond. Meglátja ezt az erődöt, és azonnal alkudozni kezd. Aztán megfordul és hazavonul. – Tehát senki sem győz – állapította meg Szatürosz. – És Amasztrisz az árulónál marad. Diodórosz csak a fejét rázta, de Eumenész, aki fiatalabb volt, és talán jobban megértette Szatüroszt, közbeszólt. – Ez nem igaz, Szatürosz. Először is, mi győzünk. Mi nem akartunk mást, csak megvédeni Egyiptomot. Mi győzünk. Ezt fontos megérteni egy katonának. Másodszor – vont vállat –, tudom, hogy nem épp homéroszi fordulat, de úgy vélem, Amasztrisz nagybátyja és a Fekete-tenger összes többi királya, meg jó néhány befolyásos alak most is közbenjár az érdekében. És amikor az arany fiú felnéz ezekre a falakra, és behúzza a farkát, nos… – Eumenész ránézett a többi tisztre, és a három idősebb férfi elmosolyodott. – Nos… mi? – kérdezte Szatürosz. Bosszantotta, hogy úgy bánnak vele, mint egy gyerekkel, de tudta, hogy ezeknek a veteránoknak a szemében valóban gyerek még. – Mi lesz, Eumenész? – Valószínűleg megpróbálja kialkudni, hogy egyáltalán meg tudja etetni az embereit – szólalt meg Philoklész. – És Amasztrisz is benne lesz az árban, amit a gabonáért fizetnie kell. Szatürosz megvetően köpött egyet. Diodórosz megfeszítette a vállát a vértje alatt. – Le akarom venni ezt a bronzot! Szatürosz, nekem sem tetszik jobban, mint neked. Nagyon hasonlítasz apádra, amikor dühös vagy. Philoklész átölelte a vállát az egyik karjával. – Egyre jobban hasonlít az apjára, ahogy nő. – Akárcsak a testvére – bólintott Diodórosz, és mind felnevettek, még Szatürosz is. Közel egy hét telt el, mire meglátták az ellenség felderítőit, és még egy, mire Demetriosz felvonult a gyalogságával. A lovasság kivonult az erődből, és le-lecsapott rájuk. A tanaiszi hippeisz foglyokat ejtett – szakákat és médeket –, Szeleukosz, Ptolemaiosz új alvezére pedig megnyert egy lovascsatát valahol délkeleten, a Nabateába vezető út mellett. A phalanxok lándzsásai semmilyen szerepet nem játszottak az egészben, nagy részük csak ült a táborban. Az egyiptomi phalanx azonban minden nap reggeltől estig gyakorlatozott. Fel-alá vonultak az utakon, rohamoztak nehéz terepen, nyílt terepen, és amikor parancsot kaptak, ástak a sáncon, mert Philoklész egy pillanatnyi pihenőt sem akart engedni nekik.
Keményebben dolgoztak, mint a rabszolgák kivételével bárki. Melitta nézte, ahogy elvonultak előtte. A magas földsánc tetején ült, a lábait lelógatva a szélén – a lábait, amikre senki sem vesztegetett egy pillantást sem, annyira tele volt a tábor készséges parasztlányokkal. Elmosolyodott a gondolatra. Alatta ott menetelt Xeno, Szatürosz, és az összes ifjú, akit ismert – Dionüszosz, fejére tapadt hajjal a mocskos vászon sisakbélés alatt, épp egy gúnyos megjegyzést téve a szomszédjára, látszott az arcán –, ott volt mindenki. Apollón Paeanját énekelték, hogy tartsák a lépést, és a himnusz meghatotta a lányt. – Bión? Bión! Egy tiszt. Melitta felhúzta a lábát, és átlendült a fal belső oldalán végigfutó, kaviccsal felszórt ösvényre. – Phülarkhosz! – kiáltotta, elmélyítve a hangját. Idomeneosz krétai volt, mint a legjobb íjászok többsége. Nemezvértet viselt, és egy hatalmas íj volt nála. Melitta gyanította, hogy a szakállas zsoldos tudta, hogy ő lány, és nem érdekelte. Tisztelgett neki, ahogy tanulta. – Figyelj, kölyök! El kell vinnem a száz legjobb íjászomat… a lovasfiúk mögé fogunk ülni, és megpróbálkozunk egy rajtaütéssel. Valószínűleg lesz egy kis zsákmány is. Mit szólsz hozzá? – Hozom a holmimat – bólintott Melitta. – Hohó, lassan a testtel! Napnyugtakor, a Száműzöttek táboránál. – Elvigyorodott. – Hivatásosok. Nem fogják hagyni, hogy meghaljunk, azt hiszem. Melitta remélte, az arca nem árulkodik a gondolatairól. Ptolemaiosz seregében Diodórosz tanaiszi hippeiszét nevezték „Száműzötteknek”. A saját népe volt – fel fogják ismerni. De már túl késő lett volna meghátrálni. – Ott leszek – mondta. Nem törődött a társai megvető pillantásaival, amikor egy rabszolgától vett perzsa nadrágban jelent meg a gyakorlótéren. A többiekhez hasonlóan ő is hatalmas, szinte aszpisz nagyságú szalmakalapot viselt, és még a fejét is bekötötte egy vászonkendővel, védekezésül a nap ellen. Nem sok látszott Melittából, Kineász lányából. A száz válogatott toxotész nem annyira átmenetelt, mint átballagott a táboron. A jó íjászok egyvalamire szakosodtak – akárcsak a kézművesek –, és nem kellett olyan szigorú fegyelmet tartaniuk, mint a phalanx harcosainak. Ami azt illeti, amikor csak tudták, kigúnyolták a phalangitákat. A lovasság viszont más lapra tartozott. A lovaskatonák gyakran társadalmilag is elkülönültek a többiektől, és az összes gyalogost alattuk állónak tartották. Melitta a szakák gyermeke lévén osztozott a megvetésükben, és most furcsa volt, hogy régi ismerősei rajta is élcelődnek. – Hádészra, de büdösek! – nevetett Crax. Elügetett a toxotészek mellett, és csataménje még meg is lökte Melittát. Crax megállt, és lehajolt Idomeneosz fölé. – Ennyi telik tőletek? Hiszen ezek törpék, Ido! Az nem lehet több tizenkét évesnél – mutatott Melittára. Az íjászok parancsnoka megőrizte a nyugalmát, sőt intett Biónnak. – Lépj ki! – parancsolta. – Húrozd fel az íjad! – Nos, legalább meg bírja hajlítani! – nevetett Crax. – Nahát… hiszen az egy szaka íj, kölyök! Melitta sokéves gyakorlattal húrozta fel a fegyvert, majd a parancsot meg sem várva nyílvesszőt tett a húrra, keresett egy célpontot – egy hajítódárdáknak kitett céltáblát a Száműzöttek gyakorlóterének a másik oldalán, jó fél sztadionra –, és lőtt. A nyílvessző felemelkedett, kicsit kisodródott az esti széltől, és pontosan a céltábla közepébe érkezett olyan erővel, hogy a fapajzs megmozdult, és egészen hozzájuk elhallatszott a hangos puffanás. – Hm – hümmögött Diodórosz. – Valahonnan ismerős ez a kölyök, Crax.
Diodórosz barna köpenyt vett egyszerű bőrvértje fölé, és két dárdát tartott a kezében. Crax lehajolt, és hátba veregette Idomeneoszt. – Mindent visszaszívok, krétai. Ezek Apollón saját gyermekei. Legalább nem szakadnak meg alattuk a lovak! Egy gyors szemle után tízüket visszaküldték, hogy töltsék meg a kulacsokat. Melittát mindig beosztották a feladatra, hiszen nyilvánvalóan a legfiatalabbak közé tartozott. Aztán felsorakoztak a hippeisz mellett, és mindegyik lovashoz kijelöltek egy íjászt. Biónnak egy makedón szökevény jutott, akit nem ismert túl jól – bár már találkoztak ám miközben készülődni kezdett, hogy felüljön mögé, Karolosz végigügetett a sor előtt gigantikus csataménjén. – A parancsnok azt mondja, én vigyem a fiút – mondta. – Ő a legkönnyebb, az már biztos – vont vállat a makedón. – De azért nem bánom, hogy nem mögöttem fog ülni. Mind tetvesek – megfordította a lovát, és visszament a sor másik végére. Karolosz fél kézzel maga mögé emelte Biónt. – Öleld át a derekamat, kölyök – mondta. Karolosznak izzadság- és lószaga volt – egyáltalán nem rossz szag, de azért… – A nagybátyád azt mondja, ha a seregben akarsz harcolni, akkor velünk kellene tartanod – mondta Karolosz közönyösen. – Mi meg tudunk védeni. – Tudok vigyázni magamra. És vannak bajtársaim, akiket nagyra tartok – felelte Melitta. Tudta, hogy a Száműzöttek táborában nem élhetné azt a valódi életet, mint a toxotészekkel. Elismerték a tudását, megtanulták, hogy komolyan kell venni mind a kockajátékban, mind az ökölvívásban. A hippeisznél annak tartanák, aminek született. Kedvesen néznének rá, segítenének neki mindenben, és kinevetnék a háta mögött. Karolosz vállat vont. – Mindenkinek a saját útját kell járnia – ismerte be. A hold fényesen világított, a sivatag néptelen volt, és sebesen vágtattak – a szakák és a médek gyorsaságával, amit kevés görög tudott megtenni. Minden katonának két lova volt, sőt néha három, és óránként váltották őket. Felemelő érzés volt átszáguldani a holdfényes sivatagon, ilyen bajtársakkal. Szinte tapintani lehetett a céltudatosságukat. A hippeisz éppolyan halkan haladt, amilyen halkan kellett – nem suttogtak, amikor biztonságban érezték magukat, de elnémultak, mint egy nekropolisz, amikor az ellenséges tábor közelébe értek – és a toxotészeket megfertőzte a győzelmükbe vetett megingathatatlan hitük. A második lóváltásnál Idomeneosz rávigyorgott Melittára. – Egy nap szeretném ilyen jól kiképezni az íjászokat is – mondta. – Ők húsz éve együtt vannak – felelte Bión, majd rájött, hogy elszólta magát. – Legalábbis ezt mondta az a hatalmas barbár, aki mögött ülök. Idomeneosz bólintott. – Akkor is – suttogta. – Befejeztétek a beszélgetést, gyerekek? – kérdezte Crax. Már a váltás lova hátán ült, és a kezét nyújtotta a krétai felé. – Remélem, nem késünk el. Hamarosan kezdődik a mulatság. Az utolsó pihenőig, amikor a hold is ereszkedni kezdett, senki sem mondta el Biónnak, mi a terv. Karolosz a földre mutatott. – Mit csináljak? – kérdezte a lány. Karolosz vigyora kísértetiesen villant a holdfényben. – Áss egy gödröt, és mássz bele! Napkeltekor idecsaljuk őket. Amikor meghallod a kürtszót, kezdj el lőni. – Vállat vont. – Nem az én tervem.
Melitta legördült Karolosz elefántszerű lovának széles hátáról, és összeszedte kis csomagját. Ásója vagy lapátja persze nem volt. Körülnézett, és látta, hogy az összes íjász ezzel a nehézséggel szembesült. A kezükkel kapartak maguknak sekély gödröket. Néhányan a sisakjukkal próbálkoztak, Idomeneosz pedig végig fel-alá járkált közöttük, és káromkodva sürgette őket. Mire a keleti égbolton felderengtek a hajnal első rózsaszín fényei, Melitta a hűs homokban feküdt, a hátára terített köpennyel, amire néhány sebtében kitépett mocsári fűcsomót szórtak. Nem túl sokat. Jobbra nézve meglátta a másik krétait, Argónt, akinek kiemelkedett a feneke a talaj szintjéből, mert lusta dög volt, és nem ásott elég mélyre. Mit keresek én itt? töprengett Melitta a gödre magányában. Ásás közben kimelegedett, de a homok most kiszívta a testéből a meleget, és nem tudta maga köré tekerni a köpenyét. Fázott, és hirtelen semmi értelmét nem látta az egésznek. A lovasok elvágtattak. A körülmények ellenére elaludhatott, mert hirtelen zajt és mozgást érzékelt maga körül, és az ég is nagyon kivilágosodott. Felemelte a fejét, porfelhőt látott és érezte a lovak, a vágtató lovak patái keltette rezgést a földben. – Várjatok! – kiáltotta Idomeneosz egy nagy szikla árnyékában állva. – Íjakat felhúrozni! Száz köpeny rándult meg, és a homok szinte hullámozni látszott, ahogy a toxotészek hason fekve felhúrozták az íjaikat. Még a sivatagban is túl sok volt a nedvesség ahhoz, hogy éjszakára felhúrozva hagyják a fegyvereiket. Biónnak úgy tűnt, a vágtató lovak mindjárt letiporják őket, és Idomeneosz még mindig nem kiáltott, a kürtszó sem harsant fel. A dübörgés egyre hangosabb lett – lehetetlenül hangos. És rémisztően. – Felállni! – kiáltotta a krétai. Eumenész közvetlenül Melittával szemben közeledett, két lóhossznyira lehetett, és mire a lány felállt, már el is száguldott közte és Argón között. A köpenye lobogott a háta mögött, és hátra fordított fejjel nézett maga mögé. Melitta egy súlyos nyílvesszőt tett az íjhúrra, és észrevette, hogy soktucatnyi – nem, sok száz – ló van, de csak néhányon ülnek lovasok. Elhajtottak egy ménest, gondolta. Elmosolyodott – ez annyira szaka dolog volt. A ménes jókora porfelhőt vert fel. Melitta a szája elé húzta vászonkendőjét, és előrebillentette szalmakalapját, hogy ne süssön a szemébe a nap. Most már majdnem egy sztadionra ellátott, és megpillantott két nagy lovascsapatot. Az ellenség. Ez más volt, mint amit valaha csinált – más, mint a kalózok elleni harc. Azon kapta magát, hogy őrült módjára vigyorog. Körülnézett – ebből a távolságból már bármit eltalált volna, de nem volt biztos benne, hogy szabad lőnie. Alig félsztadionnyira több száz ellenséges lovas közeledett. Méghozzá gyorsan. Egy súlyos krétai nyílvessző a levegőbe szökkent – Argón, hogy az istenek verjék meg! –, magasra repült, majd zuhanni kezdett, mint a prédájára lecsapó sólyom, és az első lovasok előtt nem sokkal a homokba fúródott. – Te hülye állat! Lószart akarsz enni este, te eszetlen barom? – Idomeneosz nem üvöltött – csak majdnem. – Várd meg a kürtszót! Árészra – tette hozzá halkabban –, még egy ilyen seggfejet! Az ellenség már olyan közel járt, hogy észre kellett venniük az íjászokat – mégis tovább vágtattak, és szinte remegett alattuk a föld. Melitta úgy reszketett, mint mielőtt elmondta Szapphónak, hogy lefeküdt Xenóval – tényleg, hol van Xeno? És ki találta ki ezt a tervet? Felharsant a kürt. Bión gondolkodás nélkül lőtt, aztán nézte, ahogy a keze előhúzott egy másik nyílvesszőt a tegezből, a húrra fektette, felemelte az íjat – megfeszítette, négy ujjal a lovasok tömege fölé célzott,
kilőtte, előhúzta a harmadikat… Az első század berobogott a nyilak felhője alá. Az első vesszők tömör csomóban hullottak rájuk, magasról, és a lovak védtelen farát találták el. Az állatok felsikoltottak és elestek, továbbgurultak, vagy levegő után kapkodva megtorpantak, és kínszenvedésük olyan hangokkal járt, amiktől Melitta szaka gyomra felfordult, és olyan feszengés tört rá, amit soha nem érzett, amikor embereket kellett gyilkolnia. A század teljesen megsemmisült – ahol az előbb még száz lovas vágtatott, ott most csak porfelhő volt meg a haldoklók sikoltozása. Semmi sem bukkant ki a felhőből, csak egy gazdátlan ló, és miközben Melitta nézte, a harmadik sortűz vesszői is lecsaptak a porra, újabb fájdalomkiáltásokat keltve. A második és harmadik ellenséges század nem habozott. Széthúzták a soraikat, két oldalról kanyarodva az íjászok szárnyai felé. Három nyíllövésnyi idő alatt üldözőkből kétségbeesett támadókká váltak. Bión szárnyán hosszú szakállú, perzsa öltözéket viselő férfiak közeledtek jó lovakon, sebes vágtában. A parancsnokuk arany pikkely vértet viselt, a szakállát hennával festette. Bión kilőtte a nyeregből – még ilyen közelről is szép lövésnek számított –, mielőtt bármit tehetett volna az ő szárnyuk felé közeledő új veszély ellen: a száműzöttek tömör alakzatban bukkantak fel az északi és déli alacsony homokdombok mögül. A parancsnok nélkül maradt katonák továbbra is az első soraikat megritkító íjászokra összpontosítottak, amikor a száműzöttek oldalba kapták őket. Közvetlen közelről hajították el súlyos dárdáikat, amelyek akár egy lovat is képesek voltak leteríteni. A legelszántabbak – a szakállas keletiek, akik úgy nőttek fel, hogy folyamatosan a szakákkal hadakoztak a határaikon, és felismerték a katasztrófát, amikor látták – azonban még most sem bizonytalanodtak el. Az egyik csoport egyenesen Melitta felé tartott. A lány bólintott, közben újabb nyílvesszőt illesztett a húrra – az ujjai hirtelen ügyetlenek lettek, és elöntötte a félelem, pedig az elméje egy része az egész csata fölé emelkedett, és végiggondolta a dolgokat… Az új parancsnok tudta, hogy biztonságosabb átvágni a csapdán, mint megfordulni. Jó parancsnok volt. Pontosan Melittánál akartak áttörni, és ő nem állíthatta meg őket – mint ahogy más sem. Lőtt – nem tudta, talált-e, mert a földre vetette magát és összegömbölyödött, miközben a médek átvágtattak fölötte, szablyáikkal ledöfve felé. Ez volt a félelem pillanata – vakon várni, a földön kuporogva, hogy ledöfjék, mint egy disznót az agórán, de aztán továbbdübörögtek, és Argón éles, sivító hangot adott ki magából. Melitta körülnézett – csak port látott, semmi mást –, aztán odarohant a krétaihoz, aki túl sekély gödrében feküdt, a könyöke alatt vérrel, és megfeszítette a hátát kínjában. Elvágták a torkát – éppen csak amennyire egy méd kard hegye leért –, és a lány szeme láttára halt meg. A teste abbahagyta a rángást, a feneke belesüppedt a két kezével kapart gödörbe. A feje oldalra billent, és meglátta Melittát. A szája mozgott, de nem jött ki belőle hang. A lány soha nem tudta meg, mit akart mondani, mert elterült az oldalát ért súlyos ütéstől. A bal karját és oldalát égető fájdalom öntötte el, de élt. A haja tele lett homokkal. Köpött egyet, és maga alá húzta a lábát. A médnek olyan kardja volt, mint a szakák akinakésze, hosszú, vékony, és a dárdát is felkapta, amit a lányra hajított, miközben Melitta felállt. Tétovázott, amikor meglátta rajta a nadrágot, így Melitta kardot ránthatott, mielőtt végzett volna vele. Ő nem tétovázott – egyik kezével a nehéz dárda felé kapott, de nem sikerült megfognia. Mindazonáltal előrelépett, és teljes testsúlyát beleadva meglendítette a kardját. A méd felrántotta az akinakészét, hogy hárítson, de Melitta vágása végigcsúszott a pengéjén, és brutális lendülettel belevágott az ujjaiba meg a kézfejébe. A méd megdermedt fájdalmában.
Melitta visszakézből a nyaka fele sújtott, és olyan mélyen belevágott, hogy beakadt a kardja. A férfi előretántorodott a véres homokon, és felé nyújtotta a karjait. Hasra zuhant, Melitta lába felé kapott, megmarkolta a bokáját, mire a lány fejbe rúgta, lecsapott az öklével az arcára – mindkettejükre vér fröccsent a nyaki sebből –, kiszabadította a kardot a csigolyák közül, és újra lecsapott, és újra meg újra meg újra, míg a markolat ki nem repült az ujjai közül, és lóhossznyi távolságra a homokba nem esett. A holttest mellett térdelt, és totális űrt érzett magában. Aztán felállt, felvette a fegyverét, ivott, és elindult Idomeneosz felé, aki körül a többi túlélő gyülekezett. – Argón meghalt – mondta. Karolosz elügetett mellette. – Nem találom! – mennydörögte, és tucatnyi lovas vágtatott vissza arra, amerre a gödre volt. Az íjászok fáradtan várakoztak, nem érdekelte őket, mi okozta a felfordulást. Magát Melittát sem érdekelte, úgyhogy vakmerően elindult a homokban Diodórosz felé. – Itt vagyok – mondta. Diodórosz lenézett, és felderült porlepte arca. – Néha úgy nézel ki, mint az apád – vigyorgott. Intett Andronikosznak, mutatott neki néhány kézjelet, mire a gall elfújt egy bonyolult dallamot, és a Száműzöttek gyülekezni kezdtek. Többen odaintettek Melittának, és Eumenész megmutatta Craxnak és Karolosznak, akik csak a fejüket rázták. – Megijesztettél, úrnőm! – állította meg előtte a lovát Karolosz. Melitta félreütötte a felé nyújtott kezet. – Nézzük meg a zsákmányt! – mondta. – És azt hiszem, jut mindenkinek ló, nagyfiú. És ha még egyszer úrnőnek nevezel mások előtt, kibelezlek. Karolosz úgy vigyorgott, mintha megnyert volna egy versenyt, de a hangja komoran csengett. – Kinek kell ellenség, ha itt vannak az íjászok? – köpött ki. Aztán igyekezett elrejteni a vigyorát. Melitta arrébb ment, és kényszerítette magát, hogy lehúzza a gyűrűket a halottak ujjairól. Talált néhány jó vértet és sok tisztességes kardot – nem mintha bármelyikre is szüksége lett volna. Az első percek után nem bírta elviselni a sebesült lovakból feltörő hangokat, és felfordult a gyomra az emberek látványától – különösen azokétól, akiket kedvelt, és most közömbösen fosztogatták a halottakat és a haldoklókat. Egy lótetemről lehúzott egy szép nyeregtakarót, elvette a festett szakállú méd kantárját és zabláját, aztán odasétált a mészárlástól távolabb álló méneshez, és kiválasztott egy szép kancát. Magas volt, fekete, négy fehér csüddel. Felszerszámozta, megnyugtatta a vérszagtól és a helyzettől ideges állatot, majd felült, a csomagjával, az íjával meg minden holmijával. Szerzett néhány aranyat, amivel lenyűgözhette a táborban maradt fiúkat. Idomeneosz így talált rá, lóháton várakozva. – Nem hagysz itt ezekért a kentaurokért, igaz? – kérdezte. – Nem lett volna szabad az első csatádban szélre tennem téged… de te lősz köztünk a leggyorsabban. Nagyon szörnyű volt, kölyök? Melitta valami szellemeset akart válaszolni, ahogy Szatürosz tette volna – ő mindig bátor volt, és mindig készen állt egy élccel. – Nem hánytam el magam – felelte végül. Idomeneosz bólintott. Az ajkai elfehéredtek, ahogy összeszorította, és Melitta tudta, hogy az ő szája is így nézhet ki. – Láttad, hogy halt meg Argón? Melitta megrázta a fejét. – A médek végeztek vele, amikor áttörtek. Próbáltuk a homokba fúrni magunkat… Argón nem lapult meg eléggé. Idomeneosz ismét bólintott.
– Akkor segíts feltenni egy lóra – mondta. – Öt éve volt mellettem… a legkevesebb, amit tehetek érte, hogy eltemetem. Összeszedték a halottaikat, Crax és Eumenész pedig halomba rakta az ott hagyott fegyvereket és vérteket, gúnyos emlékeztetőül Demetriosz egész seregének, amelynek a sátrait éppen ki lehetett venni a látóhatáron, jó tíz sztadion távolságban. Amikor a zsákmánnyal, a foglyokkal és a kétszáz új lóval ellovagoltak, a halom fényesen csillogott mögöttük a délelőtti napsütésben, míg csak át nem keltek a tábortól délre húzódó magas dombokon. Aztán hazaértek.
25. Demetriosz nem akart tárgyalni. Két hétig meredt Peleusziakosz bevehetetlen falaira, sorra veszített a lovassági ütközetekben, és végignézte, ahogy hódító terve összeomlik. Egy éjszaka aztán tábort bontott, égve hagyta a tüzeit, és elindult visszafelé, a Sínai-félsziget peremén húzódó nyolcszáz sztadion hosszú tengerparti úton. Az elvonulása utáni reggelen Ptolemaiosz seregét kürtszó ébresztette. Szatürosz a sátra bejáratán kinézve látta, hogy a szomszédos táborban a lovasság összetekeri a takaróit, és régi vászonzsákokba dugja a bronzüstjeit. – Elmennek! – kiáltotta oda Ábrahámnak, aki még a takarók alatt feküdt Baszisszal, egy egyiptomi lánnyal, akit maga mellé vett. Philoklész már vértben, a karján pajzzsal, a kezében lándzsával bukkant elő. – Pajzshordozók, csomagoljatok! Egy óra múlva indulunk. Szatürosz, gondoskodj róla, hogy mindenki egyen, és a zsákját is tömje meg élelemmel! Szatürosz tisztelgett, aztán megfogta a tanítója karját. – Mi ez az egész? – kérdezte. – A Félszemű arany fia hibát követett el, kölyök – bólintott elégedetten a spártai. – Most mi fogjuk üldözni őt. – Nem értem – rázta meg a fejét Szatürosz. – Azt mondtad, nem lesz csata. – Tévedtem – vonta meg a vállát Philoklész. – Ha még a gázai tábora előtt utolérjük, akkor harcolnia kell. Nem hittem volna, hogy Ptolemaiosz ilyen tökös. – A spártai elfintorodott. – Nem, ez így nem igaz. Akárcsak Demetriosz, én is elfelejtettem, hogy Ptolemaiosz milyen tökös. Szatürosz a tengerparti homokban állt, Gázától nyugatra, és Demetriosz seregének ezernyi tábortüzét nézte. – Hatalmas sereg! – sóhajtott fel Dionüszosz. Ábrahám, Xeno és Dionüszosz a barátaikkal és néhány bajtársukkal állt. Már elég régóta meneteltek együtt ahhoz, hogy a hellén-egyiptomi határvonalon átnyúló barátságok alakuljanak ki – olyan erősek, hogy Namasztisz hajlandó legyen megosztani a borát Dioklésszel és Dionüszosszal. – Azt hittem, nem lesz csata – jegyezte meg Ábrahám keserűen, és körbeadott egy kupa nagyon rossz egyiptomi sört. Hat napja hagyták ott a peleusziakoszi készleteket, és már kezdtek mindenből kifogyni. – Philoklész szerint Demetriosz elkerülhette volna a csatát, ha két dolog nem dolgozott volna ellene. – Szatürosz nagyon mindentudónak érezte magát. A phalanxból egyedül ő értesült minden este az újabb fejleményekről, méghozzá egyenesen a vezérkartól, és ez sokat lendített az elismertségén. – Az egyik Szeleukosz, aki a déli szárnyán maradt, és folyamatosan zaklatta, így minden egyes ember, akit Nabataea homokjában elveszített, most őt kísérti. A nagybátyáim háromszor csaptak össze a lovasságával, és minden alkalommal legyőzték. – Elvigyorodott, ahogy eszébe jutott, mit mesélt neki Eumenész az egyik összecsapásról. – Lovas fiúk – legyintett Dionüszosz, de hiányzott a hangjából a megszokott csípős él. Xeno belekortyolt a sörbe, köpött egyet, majd úgy tett, mint akinek sürgősen le kell guggolnia a borzalmas íz miatt. – Árészra, inkább iszok vizet – mondta. – Gúnyoljátok csak a lovas fiúkat, ahogy akarjátok, barátaim. Majd megörültök nekik, ha mellettetek lesznek, amikor harcra kerül a sor. – Hallod már a vén rókát! – gúnyolódott Ábrahám, de közben mosolygott, és Xeno visszamosolygott rá.
Szatürosz, akit majd’ szétfeszítettek a hírek, igyekezett türelmesen kivárni, hogy elcsendesedjenek. – Figyeljetek! – szólt rájuk végül. – Philoklész azt mondja, hogy mégis a saját büszkesége okozza Demetriosznak a legnagyobb kárt, mert hiába mondták neki az apja tanácsadói is, hogy fogja az elefántjait meg a legjobb gyalogosait, és igyekezzen mihamarabb elérni a táborát, nem hallgatott rájuk. – Közel van – morogta Dionüszosz. Beleivott a sörbe, és elfintorodott. – Árész és Aphrodité, ez lóhúgy! Nem, hallgassatok! Komolyan mondom! – Ő csak tudja – szúrta közbe Xeno, és harsányan felröhögött. Nem túl gyakran sikerült Dionüszosz kárára ékelődnie. – Akkor kóstoljátok meg ezt – mondta egy mély hang, és valaki Szatürosz kezébe nyomott egy borostömlőt. Odanézett, és a testvére szemét látta – a Biónét, emlékeztette magát. Megölelte. – Ki ez? – kérdezte Dionüszosz. – Aphrodité kielégíthetetlen ölére, barátaim, a mi Szatüroszunknak fiúja van! Egy barbár nadrágos fiúja! Szatürosz, hogy tehetted ezt? Amikor itt vagyok neked én? Rövid csend támadt, aztán Ábrahám a combjára csapott és felnevetett. A többiek követték a példáját – még az általában visszafogott Namasztisz is a hasát fogta. Xeno, Szatürosz és Bión némán állt a fél tucat röhögő ifjú között. Dionüszosz a földre vetette magát. – Az arcod! – nyögte ki. – Az arcod…! Ábrahám odabotorkált Szatüroszhoz, és megfogta a karját. – Istenem… úgy nézel, mintha meg akarnál ölni minket! Csak tréfálkozunk, barátom! – A szeme Biónra villant, és színpadiasan odasúgta nekik: – Tudjuk. – Aztán göcögött még néhányat, majd elcsendesedett. Szatürosz azon kapta magát, hogy mosolyog, akárcsak Xeno. Lassan Bión is elmosolyodott. – Basszátok meg magatokat! – mondta elmélyített hangon. – Nehogy dühösen menj el! – szólt rá Dionüszosz. – Vagy ha mégis, legalább a bort hagyd itt. Erre ismét kitört a nevetés, míg csak a többi tűz mellől kiabálni nem kezdtek rájuk, hogy duguljanak el. Amikor félig kiürült a tömlő, Dionüszosz elszavalta Aphrodité egyik ismeretlen megtestesülése melleihez írt himnuszát. Bión közönyösen ivott, de amikor Dionüszosz kiterítette a köpenyét, egy kígyót talált benne – egy teljesen ártalmatlan kígyót, nyugtatta meg néhány ideges pillanat után Bión. A bor maradéka a nem sokkal később érkező Philoklészé és Theróné lett. Therón hosszan rámeredt Biónra, de nem mondott semmit. Philoklész elővette és megtöltötte spártai kupáját. – Ki mutatott be italáldozatot? – kérdezte. Ez elnémította az ifjakat. – Milyen hálátlan léhűtők vagytok! A leghangosabb társaság a táborban, és nem mutattok be italáldozatot? – A kupa tartalmának jó felét a homokba öntötte. – Felajánlom ezt a bort az összes isteneknek… de legfőképpen a bagolyszemű Athénének, hogy oltalmazzon minket, és annak az istennek, akinek a nevét a legtöbb ember ki sem meri mondani… nemes Hádész, kérünk, csak az öregeket vedd el, s hagyd, hogy az ifjak élvezzék az ifjúságot! – Ez aztán vérfagyasztó köszöntő, sztratégosz – jegyezte meg Dionüszosz. Philoklész megrázta a fejét. – Holnap emberek fognak meghalni. Olyanok, akiket ismertek. Lehet, hogy ti is meghaltok. A kialvatlanság ugyanúgy megölhet, mint egy ellenséges nyílvessző, fiúk. Nem hiszem, hogy így tízen rosszul lennétek egy tömlő bortól, de szerintem ideje leteríteni a köpenyeiteket, és nyugovóra térni. – Habár – szólalt meg Therón, miután kortyolt a borból –, inkább hallgatom, ahogy az első sor halálra röhögi magát a csata előtti éjszakán, minthogy belehugyozzak a sörükbe. – Fél valaki? – mosolyodott el Philoklész.
Szatürosz kipréselt magából egy mosolyt, és ideges csend fogadta Philoklész kérdését. A spártai felnevetett. – Hazugok vagytok egytől egyig – mondta. – De legalább bátrak! Therón átölelte Szatürosz vállát. – Tudod mit, Szatürosz? Nekem is ez lesz az első csatám. Mármint phalanxban. Annyira félek, hogy nem tudok aludni – emelte fel a kupáját az atléta. Philoklész kivette a kezéből, és felhajtotta a bort. – Ez lesz a tizenegyedik nagy csatám egy phalanxban. – Körbenézett az ifjakon, és ők csak bámulták a tökéletes harcost. – Ugyanúgy félek, mint ti… sőt jobban, mert én már tudom, mi vár ránk holnap. De ide hallgassatok… ez nem filozófia lesz, fiúk, csak a tiszta bronz, ahogy Spártában mondani szoktuk. Tartsátok a helyeteket a sorban, nyomuljatok be a szarisszák közt, amilyen gyorsan csak lehet, és minden rendben lesz. Nagyon jók vagyunk, komolyan mondom. Holnap majd ti is meglátjátok, mennyire. – Győzni fogunk, Philoklész? – kérdezte Dionüszosz. Philoklész megvakarta a fejét, mint egy földműves. – Kölyök, én ugyan nem tudom. Veszítenünk kellene. Ptolemaiosz óriási kockázatot vállal. Még mindig vannak olyanok a seregben… makedónok… akik veszíteni akarnak. Úgyhogy a görögöknek meg az egyiptomiaknak még keményebben kell harcolniuk. Értitek? Most pedig aludjatok! És az ifjak aludtak.
VII. RÉSZ A PÁRVIADAL
26. I. e. 312 Sztratoklésznak rengeteg ideje volt, hogy megundorodjon magától. A legrosszabb az volt, hogy tévedett. Ő, a nagy politikai filozófus, rossz lóra tett, olyan biztosan, mint Démoszthenész Alexandrosszal. Nem mintha az arany Demetriosz tehetségtelen volna. Könyörtelen volt, erős akaratú, és akadtak zseniális pillanatai. Egyszerűen túl fiatal és merev volt még ahhoz, hogy sereget vezessen. Elvakította az ítélőképességét a fiatalsága és a szépsége. Az istenek gyermekének tartotta magát, és eszerint is viselkedett. És még akkor sem változtatott a döntésein, amikor az események bebizonyították, hogy téved. Sztratoklész figyelte, ahogy az arany fiú stratégiája csődöt mondott, és némán csóválta a fejét. Nem kellettek kémek, hogy lássa, miként szenved vereséget a lovasságuk az utánpótlás szerzésére indított hadmozdulatokban – látta a sebesülteket, az üres nyergeket, a szaka és méd nemesek megvetését. Másfelől a hálózata – a kémek és hírvivők jól fizetett hálója – megmaradt, és naponta legalább két jelentést kapott Ptolemaiosz makedónjainak árulásáról. A gyalogos barátok – Ptolemaiosz seregének elitje – a harc kezdetekor át fognak állni. Megállapodtak. Amikor átállnak, a csatamezőn lévő összes makedón tudni fogja, ki győzött – és az arany ifjú egy ravasz athéninek és a kémhálózatának köszönheti majd a trónját. – Ha birkózó lenne – jegyezte meg egykori elrabolt áldozatának –, Demetriosz most a homok szélén állna, egyik lábával a vonalon, két földrekerüléssel egy ellenében. – Hm – hümmögött Amasztrisz. – Miért hoztál ide? – Többet feltételeztem a fiúról is meg az apjáról is, mint kellett volna – felelte Sztratoklész. Miután rálépett az igazmondás ösvényére, nem is tért le róla. – Úgy is mondhatjuk, hogy tévedtem. Amasztrisz bólintott. – Attól eltekintve, hogy… – nógatta a férfit. – Ah, deszpoina! – tárta szét a két karját Sztratoklész. – Vannak dolgok, amikről még te sem tudhatsz. Máshová köt a hűség. Maradjunk annyiban, hogy megvannak az eszközeim az arany ifjú megmentésére… akár a saját ostobaságától is. – És így jobban az adósoddá teszed, mintha olyan tehetséges lenne, amilyennek hitted. – Amasztrisz letelepedett a párnáira, és elmosolyodott. Neki nem okozott gondot Sztratoklész arcának látványa. Sztratoklész mindig több szinten tervezett, ha az egyik szint kudarcot vallana, legyen tartalék – néha kettő vagy három is. Ránézett új tanítványára, és eszébe jutott a mostani tartaléka. Demetriosz tábori palotájában – Xerxésznek az Athénban őrzött sátoregyüttesével vetekedő építményben – élt egy fiatal túsz. Egy morcos, jóképű fiú, akinek állítólag maga Alexandrosz volt az apja. Héraklész. Makedóniában Héraklész csak egy szóbeszéd volt. Most, hogy Sztratoklész látta, önkéntelenül is tervezgetni kezdett. Nem tudta megállni, hogy ne képzelje el, mi mindent tehetne Athénért, az egész világért, ha az övé lehetne Alexandrosz örököse és ez a gyönyörű, okos lány. Ránézett Amasztriszra, és tudta, hogy a lány nem lehet az övé. De Phrügia szatrapiája sem. Hirtelen kicsinyes célkitűzésnek is tűnt – elpocsékolt életnek. Nem kell, hogy egy gazdag tartomány helytartója legyen. Inkább a világ királya trónja mögött kellene állnia bizalmas tanácsadóként, az állam gyeplőjét tartó szelíd kézként. Athén lehetne a világ leggazdagabb városa, neki pedig szobrot állítanának az Akropoliszon. – Láttad azt a fiút, aki Héraklésznak nevezi magát? – kérdezte tanítványától. – Igen – mosolyodott el Amasztrisz.
– Alexandrosz fia. Lehet, hogy ő a legfontosabb játékos ezen a táblán – simogatta a szakállát Sztratoklész. – Fiatalabb, mint az én Szatüroszom, és nincs semmilyen tapasztalata, legfeljebb a túszlétről. – Amasztrisz intett, hogy kér egy kupa bort. – Nem a tapasztalata a lényeg – felelte Sztratoklész. – Hanem a származása. – Ah! – csillant fel a lány szeme. – Ha szülnél neki egy gyereket… Alexandrosz unokáját… örökre biztosíthatnád Hérakleia jövőjét – mondta óvatosan Sztratoklész. Amasztrisz nem pirult el. Illedelmesen elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Vagy minden kalandor célpontjává tenném a városomat – válaszolta. – Meg a gyermekemet. Meg magamat. – Ah! – felelte Sztratoklész, és mindketten elnevették magukat. Mindenesetre magához hívatta Luciust, és aprólékosan elmagyarázta, mit kell tennie. Így hát, noha Sztratoklésznak rengeteg ideje lett volna arra, hogy megundorodjon magától, nem tette. Túlságosan lekötötte a tervezgetés.
27. Szatürosz a hajnal első sugaraival kelt, és úgy érezte, mintha egyáltalán nem aludt volna. Véresre marták a szúnyogok, a dereka elgémberedett a földön alvástól. A gyomra görcsbe rándult, és akárhányszor elnézett a homok fölött Gáza irányába, mindig felkavarodott. Elsétált a lovakon túl, és elvégezte a dolgát, de ez sem segített. A nap még tenyérnyit sem kúszott fel az égen, a belei megint görcsbe rándultak, és kezdte azt hinni, hogy rá is rátört az a hasmenés, ami sok katonára, amikor a Nílus mellett táboroztak. Még akkor is remegett, amikor felállt. Valamivel később futni kezdett. Nem tudatos döntés volt – csak ledobta a khitoniszkoszát a holmijára, és futásnak eredt, a sarujától eltekintve meztelenül. Futott egy sztadiont, aztán még egyet az „utcákon”, az egyenes sorokban alvó katonák között. Néhányan már ébredeztek, mások még boldogan, vagy csak kimerülten horkoltak. Elfutott a nyugaton álló őrszemek mellett, ahol az út Egyiptom felé kanyarodott. Aztán megfordult, és visszafutott. Ügyelve rá, hogy ne ébressze fel Basziszt és Ábrahámot, habkővel kifényesítette a vértjét, majd addig törölgette ezüstsisakját, míg úgy nem ragyogott, mint a telehold. Több ezer bajtársához hasonlóan lement a tengerhez, és úszott egyet a hűvös hajnalon. Gáza felé végig ezreket látott, akik ugyanezt tették. Visszament a csomagjához, elővette legjobb vörös khitoniszkoszát, aztán felvette a vértjét – mindent, még a lábszárvédőt is, amit pedig csak díszszemléken viselt. Aztán körbejárta az egyiptomi phalanxot, és gondoskodott róla, hogy mindenki rendesen egyen. Közben soha nem tapasztalt ürességet érzett magában. Melitta is hajnalban kelt. Xenóval töltötte az éjszakát, és már bánta – nem magát az együttlétet, hanem hogy engedett a csábításnak. Olyan közhelyszerű volt csata előtt szeretkezni. Xeno csatába készült, több ezer barátjával együtt, és rettegett. Melitta megértette. Ő maga is rettegett. Neki és a századának kellett szembenéznie az elefántokkal. Az íjászok, a dárdások és az összes peltasztész vermeket ásott a homokban, az aljukba kihegyezett karókat állított. Ptolemaiosz Demetriosz elefántjaitól tartott a leginkább – ötven volt belőlük, neki pedig egy sem. Ezért hajnalban a könnyűgyalogság kivonult, minden katona néhány rabszolga kíséretében, és ásni kezdett. Most legalább voltak szerszámaik. Ptolemaiosz felkészült az ilyen eshetőségekre. Melitta csak ásott és ásott. Argónra és a túl sekély gödrére gondolt, aztán még tovább ásott. Mire a rabszolgák megérkeztek a reggelivel, teljesen leizzadt. Kimászott a gödréből, evett, hideg vizet ivott egy cserépkupából, majd olyan gyorsan befalta a bárányhúsból főzött levest, hogy a khitónja csupa árpa lett. Bánt minden percet, amit nem alvással töltött éjszaka, aztán miközben felkelt a nap és megváltozott a világ színe, rájött, hogy a teherbe esés miatt nem kell aggódnia. Majd holnap. Ma ott voltak neki az elefántok. Mindkét seregről portyázók hada vált le először. Demetriosz apja zsebében egész Ázsiával, több ezer dárdás, parittyás és íjas parasztot küldött előre. Szatürosz figyelte őket. A pajzsát a lábának támasztotta, a lándzsáját a kezében tartotta, de a sorában harcolók nagy része még a vértjét csatolgatta vagy reggelizett. Rafik Philoklész mellett állt, a csípőjéhez szorítva kürtjét. Az evés nem segített. Szatürosz úgy érezte, ha elszellentené magát, végigcsorogna a reggelije a lábain, bátorsága utolsó maradékával együtt. A fogát csikorgatta.
Ábrahám odament hozzá, letette a pajzsát a földre, és felemelte az egyik karját. – Becsatolod a vértemet? – kérdezte. – Én? – nézett rá Szatürosz. – Hol van Baszisz? – Imádkozik – vont vállat Ábrahám. Szatürosz becsatolta a szíjat. – Megfognád a lándzsámat? – kérdezte. – Megint szarnom kell. Elrohant a felvonulási terület szélére, aztán vissza, de még mindig úgy érezte, hogy bármikor összeszarhatja magát. Felvette a pajzsát, visszakérte a lándzsáját Ábrahámtól, és megpróbált szilárdan, egyenesen megállni. Rafik belefújt a kürtbe. Szatürosz térdei elgyengültek. Kíváncsi lett volna, hányan érzik úgy, hogy meg fognak halni. Gyűlölte a gyengeségét, de attól a gyengeség még ott volt. – Papok! – kiáltotta Philoklész. A harcoló papok egymás után kiléptek a sorok elé. Az arcvonal mentén végig áldozatokat mutattak – néhány perc alatt több száz állat pusztult el. Szatürosz a félelem ködén át meglepődve látta, hogy az egyiptomi phalanx a gyalogos barátok mellett sorakozott fel. A makedón gyalogosok alig néhány lépésre jobbra álltak a sorától, némán, mint a szobrok, csak néha harsant fel egy-egy parancs. A katonák felvették vértjeiket, de a szarisszáikat még a rabszolgáik fogták. A papjuk elvágta egy borjú torkát. Előttük, a homokon emberek haltak meg – dárdások és íjászok és köveket hajigáló, meztelen alakok, négy sztadionra a papok vonalától. A csata elkezdődött. Az ellenség könnyűgyalogsága rettenetes volt – mint amikor rabszolgákat űznek korbáccsal harcba. Amennyire Melitta tudta, valóban korbáccsal űzték őket előre. Idomeneosz toxotészei mind együtt voltak – komolyabb vértezetben, mint a rajtaütés előtt –, két lépésenként felsorakozva egy több száz lépés széles szakaszon. Kis pajzsot és súlyos dárdákat markoló egyiptomi peltasztészek vonultak előre közöttük, hogy szembeszálljanak Demetriosz parasztjaival, és a harc – már ha annak lehetett nevezni – nem tartott sokáig. A parasztok megfutamodtak. Idomeneosz odalépett Melittához, egy almát nyújtott felé. A lány rámosolygott és elvette. – Imádom az almát – mondta. A felemelkedő porfelhőből újabb psziloszok bukkantak elő, köveket hajítva a peltasztészek felé, akik megrohamozták és elkergették őket, de most néhányan vérezve ott maradtak a homokon. Melitta hamarabb érezte a föld remegését a talpa alatt, mint ahogy meglátta őket. Hatalmasak voltak. Hihetetlenül nagyok. Nem úgy lépkedtek, mint a lovak, és lassan közeledtek – de közeledtek. A psziloszok egy újabb hulláma haladt előttük – könnyű vértet viselő, kis kerek pajzsot tartó katonák, akikben már mintha lett volna némi harci szellem. – Mindenki a helyére! – üvöltötte egy egyiptomi tiszt. Nem volt túl meggyőző a hangja. Melitta észrevette, hogy végzett az almával. Ledobta a csutkát, és gondolkodás nélkül homokot tolt rá a lábával. – Azt hiszem, mindjárt mi következünk – mondta Idomeneosz. – Sok szerencsét, Bión! Célozz pontosan! – Te is, pajtás! – felelte Melitta, aztán felhúrozta az íját. Szatürosz, ameddig csak ellátott, könnyűgyalogosokat látott – több ezret. A lépteik nyomán porfelhő szállt fel, de ez még semmiség volt ahhoz képest, amire később lehetett számítani, és semmi ahhoz képest, amit Gabiénénél átélt. A sós síkságon vívott csata puszta gondolatától kiszáradt a szája,
és ivott egy kortyot a kulacsából. – Előrébb megyünk! – kiáltotta Philoklész. – Készüljetek fel! Ilyen távolságban még nem kellett tartaniuk az alakzatot. Amikor felharsant a kürt, az emberek felvették a földről a pajzsukat, és előreszaladtak. A szolgáikra maradtak az edények és az élelem – sőt más taxeiszekben még a pajzsok is. Az előrevonulást mennydörgő robaj kísérte, a föld megremegett a tizenhatezer lándzsás, meg a szolgáik és pajzshordozóik – közel harmincezer férfi, és nem kevés nő – léptei alatt. A polemarkhoszok és a phülarkhoszok feszülten figyeltek, az alakzatok szélein vonulók teli torokból üvöltöztek egymással, mert ha most összekeveredtek vagy egymásnak ütköztek volna, azzal az egész gondosan kialakított arcvonalat tönkretették volna. Szatürosz nagy halmokat látott közeledni feléjük. Elefántok. Megbotlott, de gyorsan kihúzta magát. Árész! Árész, háború istene, ne engedd, hogy gyáva legyek! Az elefántok látványa furcsa mód megnyugtatta Szatüroszt, nagyrészt azért, mert tudta, hogy a testvérének harcolnia kell ellenük, és inkább érte aggódott. Amikor másokra gondolt, megszabadult a félelemtől – különös, de így volt –, mintha a félelem valami önző dolog lett volna. Aha! Szatürosz elmosolyodott. Körbenézett bajtársai sápadt arcán. Philoklész még mindig a phalanx élén haladt, ahogy a másik szárnyon Therón is. – Egyiptomiak, tartsátok a távolságot! – kiáltotta Szatürosz. Kipréselt magából egy mosolyt az első sornak. – Ezek csak elefántok, uraim! Megtettek ötven lépést, aztán százat, aztán még százat. Az elefántok két sztadionra voltak – vagy közelebb –, és már érezni lehetett a lépteik keltette rezgéseket a talpuk alatt. A hatalmas, barnásszürke állatok egy percen belül elérik Ptolemaiosz előhadát – és a testvérének harcolnia kell a fenevadak ellen. – Állj! – kiáltották a kürtösök. – Pajzshordozók, lelépni! – mennydörögte Philoklész. Elkezdődött! Ábrahám pajzzsal, mindennel kinyújtotta feléje a karjait, és megölelték egymást. Aztán Szatürosz elnyúlt mellette, és kezet fogott Dionüszosszal, majd Xenóval. Xeno megmarkolta a karját. – Bocsáss meg! – mondta. A háta mögött a rabszolgafiú elmosolyodott és sarkon fordult, hogy kimenjen a sorok közül. Körülöttük mindenfelé kezet fogtak a katonák, és elindultak hátrafelé a szolgák. Szatürosz kezét megszorította Dioklész, aztán Namasztisz, Dionüszosz megcsókolta az arcát, és ekkorra már csak a harcosok maradtak a sorokban. – Félsorok, zárjátok az alakzatot! – kiáltotta Philoklész. Ugyanezt a parancsot lehetett hallani a jobbjukon álló gyalogos barátok felől is. Namasztisz előrelépett a félsorával, hogy betöltse a pajzshordozók helyén maradt rést. A phalanx így nyolc sor mély lett, de sokkal zártabb. Szatürosz mögött Dioklész és az oszlop többi embere előcsoszogott, hogy kialakítsa a teljesen zárt harcoló alakzatot. Szatürosz látta, hogy Panión, a gyalogos barátok parancsnoka Philoklész felé siet. A testtartása haragról árulkodott. – A tetves rabszolgáid összenyomják a soraimat! – háborgott Panión. – Felezd meg a szélességüket, és hagyj helyet nekünk! – Az embereid eltávolodhattak egymástól, miközben előrejöttünk – felelte Philoklész. – Mi bal felé, a Fehér Pajzsokhoz igazodunk. – Vállat vont. – A jobb oldalunk nyitott. – Elegem van belőled, te görög! – köpött ki Panión. – Semmi keresnivalód a csatasorban ezekkel a teherhordókkal! Megmondtam Ptolemaiosznak, hogy miattad fogjuk elveszíteni a csatát. És erre ide állít mellém! És tudod mit? Te meg a kutyáid egytől egyig gyávák vagytok!
– Menj vissza a taxeiszedhez – mondta Philoklész. – Egy oldalon állunk. Én nem vonom kétségbe a bátorságodat… légy szíves, te se tedd. – Hát ide hallgass! – köpött megint Panión, és az egyiptomi phalanx felé fordult. – Egy óra múlva mind halottak lesztek! Nem is kellene itt lennetek! Csak az úgynevezett polemarkhoszotok követelte, hogy állítsanak a csatasorba titeket! Fussatok haza, gyiptók, amíg lehet! Az egyiptomi phalanxban mozgolódás támadt. Panión megvetően felnevetett. – Kutyák, akik úgy tesznek, mintha emberek lennének! – horkant fel. – Fordulj meg, és nézz rám! – szólt rá Philoklész. Panión megfordult. – Ide hallgassatok, makedónok! – mennydörögte Philoklész, és a hangját egy sztadion távolságból is hallani lehetett. – Én Spárta szülötte vagyok. Majd meglátjuk, ki hátrál meg, amikor összecsapunk az ellenséggel. A mi sorainkban senkinek sincs barátja a másik oldalon, makedónok. Közülünk senkinek sem fognak megkegyelmezni. – Odalépett Paniónhoz, fél fejjel fölé tornyosulva. – Gyalogos barátok! A parancsnokotok eladta magát az ellenségnek! – Philoklész hátravetette a válláról a köpenyét. – Te hazug… – kezdte Panión, felemelve a lándzsáját. – Majd az istenek megmondják, ki a hazug! – üvöltötte Philoklész. Panión lesújtott, de Philoklész karja villámsebesen előrelendült, és a lándzsája vége Panión sisakján csattant. A makedón parancsnok összerogyott. Philoklész nevetett. Szatürosz mindössze karnyújtásnyira állt a legközelebbi makedón oszloptól. A gyalogos barátok dühösen mozgolódtak. – Makedónok! – mennydörögte valaki Szatürosz mögött. Hátrafordult, és megpillantotta Ptolemaioszt és Szeleukoszt lóháton, csillogó vértben, hetairoszokkal körülvéve. – Makedónok! Az ellenség Demetriosz, akit néhány órán belül elpusztítunk. Nem a mellettetek állók ellen kell harcolnotok! Aki legközelebb valamelyik bajtársa ellen szól, az áruló… jegyezzétek meg, mit mondtam! – Lenézett a porból feltápászkodó Paniónra. – Te rohadt… – mondott valami érthetetlent Panión. – A csatában bizonyíthatod, hogy a vád alaptalan – mondta Egyiptom ura. Rámutatott a gyalogsága parancsnokára. – Én a magam részéről – folytatta olyan hangosan, hogy mindkét taxeisz hallja –, én a magam részéről aljas árulónak tartalak, Panión. Halj meg tisztességgel, s gondoskodom az özvegyedről. De ha megpróbálsz ellenem fordulni, a védtelen oldaladra küldöm a zsoldosaimat, és mind meghaltok, akár győzök, akár nem. – Egyiptom ura Diodórosz száműzöttjei felé intett, akik lóháton várakoztak a gyalogos barátok túloldalán. Aztán Egyiptom ura az ég felé emelte a kezét, és a legtöbb katona felujjongott – a gyalogos barátok nem –, Philoklész pedig megállt és feléjük fordult. A király kezet fogott a spártaival, majd ellovagolt, ott hagyva Paniónt a porban. Az elefántok odaértek a toxotészekhez. – Alexandriai férfiak! – kiáltotta Philoklész. Elhallgatott, és még Panión sem mert megszólalni. – Tegnap, két hete, egy éve más emberek voltatok. Más életet éltetek. Vannak közöttetek gazdagok és vannak szegények. Vannak, akik loptak, mások lerészegedtek. Van olyan, aki pénzért ölt. Mások téglákat hordtak. Vannak görögök és vannak egyiptomiak. Még néhány makedón is van. – Elhallgatott, és a katonák felnevettek. – Ma senkit nem érdekel, hogyan éltetek eddig. Az emberek ezután csak arról fognak beszélni, hogyan harcoltatok itt, és hogyan haltatok meg. Adósságotok van? Kétségbeesettek vagytok? Az istenek gyűlölnek titeket? – A hangja betöltötte a levegőt, mintha egy isten beszélt volna, Árész hangja szállt le a földre. – Álljatok ma helyt, haljatok meg, ha kell, és ezután mindenki csak azt fogja
mondani rólatok, hogy a várost szolgáltátok! A hősök közé kerültök… a nevetek egy szentélyt fog díszíteni. Legyetek jobbak, mint voltatok! Vessétek meg a lábatokat, tartsátok a helyeteket a sorban, és törjetek előre, amikor mondom! Ne feledjétek, az ellenségtől nem számíthattok kegyelemre! Senkit sem fognak megkímélni. A feje fölé emelte a lándzsáját. – Amikor kiáltok, mindenki előretör még egy lépést. Megértettétek? – Igen! – mennydörögte a phalanx. – Emlékezzetek erre, mind! Nincs más, csak ez a nap és ez az óra! Mutassátok meg az isteneiteknek, kik vagytok valójában. – Leeresztette a lándzsáját, beállt a helyére a sorban. Lehúzta az arcára a sisakját, aztán becsatolta az áll-szíját. – Nem a szokásos filozófiai eszmefuttatásod – jegyezte meg Szatürosz, amikor a tanítója beállt mellé. – Az első sorból a bölcsesség is másképp fest – húzta ki magát Philoklész, és még az arcvédő lemez alatt is látszott, hogy mosolyog. – Indulásra felkészülni! – mennydörögte. Az egyiptomi peltasztészek tovább kitartottak, mint amire Melitta számított. A gödre előtt zárták a soraikat, és ellentámadást indítottak Demetriosz psziloszai ellen, visszakergetve a bronzpajzsos harcosokat az elefántok közé. Aztán megijedtek, visszavonultak, még a tisztjeik sem tudták visszatartani őket, miután az egyik elefánt felnyársalta kardpengékkel meghosszabbított agyarával egyiküket. Az állat megrázta a haldoklót, és az egyszerűen kettészakadt. A peltasztészek fél sztadionon át menekültek. Melitta már nem nézett utánuk. Célpontjai lettek. Fél tucat nyílvesszőt pazarolt a legelöl haladó elefántokra, mire rájött, hogy azok fel sem veszik a találatokat. A vezérelefánt fejéből olyan sok nyílvessző állt ki, hogy úgy nézett ki, mintha tollakat növesztett volna, a fenevad mégis kényelmesen ballagott előre, agyarain a peltasztész maradványaival. A többi íjász sem járt nagyobb sikerrel. – Végünk van! – morogta Melitta, újra megfeszítve az íját. A nyilaik eltakarították a psziloszok maradékát is, így az elefántok széles sora gyalogos fedezet nélkül közeledett, de ez elég jelentéktelen hiányosságnak tűnt a gödör mögül nézve. Ha átjutnak rajtunk, egyenesen a phalanx elé kerülnek, gondolta Melitta. És akkor vesztettünk. Mellette két görög íjász odakiáltott egymásnak, és magasabbra céloztak az íjaikkal. – Valahol csak vékonyabb a bőrük! – kiáltotta Laertész, a legöregebb a toxotészek között. A fenevadak olyan közel értek, hogy az íjászok megpróbálhatták célba venni az érzékenyebb testrészeiket – egyben elég közel ahhoz, hogy fontolóra vegyék a menekülést. Melitta megfeszítette az íját, és lőtt – és látta, hogy a bronzhegyű vessző lepattan a vezérállat fejéről. Aztán észrevette, hogy az óriások hátán emberek is vannak. Gondolkodás nélkül lelőtte az egyiket – alig néhány lóhossznyira volt és most először láthatta, hogy a célpontja elesik. A fickó a hónalját markolva zuhant le az elefántról. Eszébe jutottak a kardiai Eumenész seregében látott elefántok. Az a mahut azt mondta, hogy csak akkor harcoltak, ha ember ült a hátukon. A vezérállat elfordította a fejét, mintha kíváncsi lett volna, mi történt. Melitta soha életében nem lőtt ki még két nyilat ilyen gyors egymásutánban. Az első nem talált – elsüvített az elefánt fölött, amely már olyan közel ért, hogy Melittának felfelé kellett lőnie. A második eltalálta a másik lándzsást az állat hátán – illetve a pajzsát, de nem tett kárt a férfiban. Körülnézett, látta, hogy a toxotészek menekülnek. Ő volt az utolsó, aki még lőtt. Megfordult, és maga is futásnak eredt.
Szatürosz letolta a sisakját és fél kézzel, menetelés közben becsatolta az áll-szíját. Fuvolások adták meg az ütemet, és amikor Szatürosz balra, majd jobbra pillantott, eltöltötte a szívét a látvány. Ameddig csak ellátott, előrenyomult az arcvonaluk. A közép lassú volt, az arcvonal bemélyedt, de most már látta, hogy a saját phalanxa – az egyiptomi phalanx – arcvonala szélesebb, mint az ellenség teljes seregének az arcvonala. A balszárnyon a lovasság tört előre. A jobbszárnyon, alig egy sztadion távolságra, Szatürosz megpillantotta Diodóroszt a száműzöttek élén. Úgy tűnt, mintha kolbászt majszolt volna. Közvetlenül előttük az elefántok áttörtek a peltasztészeken és a toxotészeken. Szatürosznak görcsbe rándult a gyomra, megremegtek a mellizmai, de erőt vett magán, és kihúzta a hátát. Elefántok. Melitta húsz lépést futott, majd megállt – részben azért, mert odaért Idomeneoszhoz, aki épp ráhelyezett egy nyílvesszőt az íjára, részben pedig azért, mert látni akarta, mi történik, amikor a szörnyek odaérnek a gödrökhöz. – Álljatok meg! – kiáltotta Idomeneosz. – Nincs hova futni! – És lőtt. Negyvenlépésnyire tőlük a vezérállat megremegett, ahogy a mellső lábai kicsúsztak alóla. Pillanatok alatt belecsúszott a gödörbe – fejjel előre, de a fejét védő bronzlemez félretolta a karókat, így azok nem fúródtak a koponyájába. Az állat felbődült, maga alá húzta a hátsó lábait, és a fejét rázva kikecmergett a veremből. Nem lett elég mély. Melitta lőtt. A nyila az egyik hatalmas mellső lábba fúródott. Valami mégis történhetett az állattal, ugyanis megállt. Ide-oda forgatta a fejét, miközben záporoztak rá a nyilak. Kígyózó ormányával megérintette a férfit, aki lezuhant elé, amikor belecsúszott a gödörbe – és a férfi nem mozdult. Melitta majdnem megsajnálta az állatot, amely kétségbeesetten próbálta felállítani hajtóját. A hajtóját. A hajtóját! – A hajtókra célozzatok! – kiáltott fel Melitta. Elcsuklott a hangja, a legnőiesebb kiáltás volt a csatatéren, de azért messzire hallatszott, és már nem érdekelte, hogy lelepleződik. – A hajtókra célozzatok! – A hajtókra! – vette át a kiáltást Idomeneosz. Megfeszítette hatalmas íját, és ujjnyi vastag nyílvesszője a következő elefánt mahutjába fúródott. A fickó lezuhant, és a hajtó nélkül maradt állat megállt. – Felkészülni! – mennydörögte Philoklész. Szatürosz érezte, hogy az ánusza összeszorul, a gyomra pedig újra meg újra görcsbe rándul. Már háromszor jutott túl a félelmén, és az mindháromszor újra rátört. Elefántok. Végignézett az arcvonalon, és az egyre jobban beöblösödött, mert a gyalogos barátok nem tartották az iramot. – Phülarkhoszok, felzárkózni! – kiáltotta. Ez igazából Philoklész dolga lett volna, de a spártai most csak a kürtök hangjára és az előttük zajló csatára összpontosított. – Therón! – Az atléta száz lépésre volt – áthidalhatatlan távolság a csatatéren. – Therón! Gyorsabban! – kiáltotta Szatürosz, és mások megismételték a kiáltást. Az első sor megfeszült, és ott volt Therón, a lándzsáját rázva és előre törve. A mögötte állók igyekeztek felzárkózni. Az egyik lándzsás elesett, az embertömegben hullámzás támadt, és valaki fájdalmasan felkiáltott. – Felzárkózni! – üvöltötte Philoklész. Szatürosz elszakította a tekintetét az alakzatot rendezni igyekvő középső sorokról – balra kezdett sodródni, mert elfordította a fejét.
– Ügyelj a távolságra! – morogta Namasztisz. Megérdemelte a feddést. Aztán zárt sisakja szűk szemnyílásán át észrevette, hogy az elefántok megálltak. – Nézd! – kiáltott oda Namasztisznak. – Nézd! A fenevadak elérték a gödrök vonalát. Közel a felüknek sikerült gond nélkül átmenni közöttük, de nem használták ki a sikert – megvolt a maguk furcsa morálja, és amikor az íjászok kezdték leszedni a vermekbe zuhant állatok hátáról az embereket, az egész csapat megállt. Idomeneosz rontott előre elsőként, és Melitta imádta érte. A psziloszok nélkül az elefántok sebezhetők lettek, amikor megálltak. Az íjászok berohantak a foghíjas sorok közé, és elkezdték lemészárolni a hajtókat és a lándzsásokat. Alig lehetett harcnak nevezni – a hatalmas állatok hátán ülők semmit sem tehettek a rájuk lőtt nyílvesszők százai ellen, néhányan azonnal megadták magukat. Az íjászok azonban nem ejtettek foglyokat. Félelmükben és dühükben mindenkivel végeztek, aztán a fenevadak megfordultak, kezdtek megijedni a közvetlen közelről beléjük lőtt hegyes nyílvesszőktől, aztán hirtelen futni kezdtek – el. – Állj! – harsogták a kürtök. – Állj! – visszhangozták a tisztek. A phalanx megállt. Az arcvonal teljes hosszában idegesen rohangáló tisztek igyekeztek kiegyenesíteni és felzárkóztatni a sorokat. Az arcvonal mindenhol rendezetlenné vált, és a gyalogos barátok majdnem egy teljes phalanx mélységben lemaradtak. – Ha most ránk rontanak, akkor végünk – mondta Philoklész Szatürosznak. – Az istenekre! – Végigrohant a phalanx előtt, folyamatosan üvöltözve a katonákra, hogy zárkózzanak fel. A Fehér Pajzsok kezdtek először kiáltozni, és egy szívdobbanás alatt odalett a fegyelem. – Az elefántok menekülnek! – kiabálták a katonák, és az első sorokban szinte táncra perdültek azok, akiknek szembe kellett volna szállniuk a fenevadakkal. Philoklész üvöltve parancsolt csendet. Jobb felől felbukkant Ptolemaiosz, és végigügetett az első sor előtt. – Ezt nézzétek, fiúk! – kiáltotta. – Mindenki tartozik a könnyűgyalogosoknak egy kupa borral! Héraklészra! – Ptolemaiosz a Fehér Pajzsok előtt állt meg, de az egész arcvonalhoz szólt. – A győzelem a miénk, fiúk! Itt és most! Ne feledjétek, kik vagytok! A Fehér Pajzsok felüvöltöttek, az egyiptomi phalanx is, de Szatürosz úgy hallotta, a többi taxeisz ujjongása elég erőtlen. Remélte, hogy csak a félelmei miatt hallja így. – Ne örüljetek – morogta Philoklész. – Egyáltalán nem jó a helyzet. A balszárnyon a két lovasság nem tudott egymás fölé kerekedni – ám hirtelen, ahogy egy pillanatra szétoszlott a porfelhő, az egész arcvonal megláthatta a távolban várakozó negyven másik elefántot. – Árészra! – káromkodta el magát Szatürosz. Elszorult a szíve. Már megint. Kényszerítette magát, hogy elfordítsa a fejét. – Igyatok! – üvöltötte. Philoklész rábólintott. – Meg kell törnünk a velünk szemben álló phalanxot, mielőtt Demetriosz ránk küldi azokat az elefántokat – mondta. – Ezen múlik a csata sorsa. – Köpött egyet. – Amikor elesek, vedd át a parancsnokságot! – Amikor elesel? – kérdezte Szatürosz. Philoklész rámosolygott – olyan ragyogó mosollyal, amit ritkán lehetett látni az arcán. Aztán a spártai futásnak eredt Ptolemaiosz felé. Megragadta a kantárát, és látták, hogy a király bólint, jelt ad a
kürtösöknek, és fel is harsant az előrenyomulást jelző hangsor, még mielőtt Philoklész visszaért volna a helyére. Ptolemaiosz megfordította a lovát és elvágtatott a balszárnyon zajló lovassági összecsapás felé. Messze, a jobbszárnyon Szatürosz megpillantotta Diodóroszt. A sztratégosz már nem rágcsált kolbászt, de nem is mozdult a helyéről. A gyalogos barátok még mindig nem álltak a helyükön. Philoklész kiugrott az első sorból, keresztben a katonák mellkasa elé tartotta a lándzsáját, és elbődült: – Sorokat kiegyenesíteni! Olyan hangosan kiáltott, hogy Szatürosz a sisakja ellenére összerezzent. – Tengerészgyalogos rohamra felkészülni! – folytatta Philoklész. Végigrohant az első sor előtt, nem törődve az egyre sűrűbben záporozó hajítódárdákkal, míg oda nem ért Therónhoz. Aztán sarkon fordult, visszarohant, sebesen, mint egy atléta a kora, a vértje és a bor ellenére. – Lándzsát fel! – érkezett a parancs. Alig egy sztadionra jártak az ellenségtől. Maroknyi bátor vagy ostoba pszilosz még ott állt a két hatalmas phalanx között, aztán észbe kaptak, szétszóródtak és rohanni kezdtek a szárnyak felé. Szatürosz látta, ahogy az utolsó saját íjászuk is elszalad jobb kéz felé, hogy kikerüljön a két phalanx közül. Most már látta az ellenséget, és látta, hogy a phalanxuk rosszul állt fel – a sorok görbék voltak, rések tátongtak közöttük, valószínűleg ott, ahol átengedték maguk között az elefántokat. A tisztek üvöltve próbálták rendezni a sorokat. Fél sztadion, és látta, hogy az ellenség megindul – sikerült felzárkózni a hátsó soraiknak. A phalanx úgy reszketett, mintha egyetlen élőlény lett volna, és az egész tömege előredőlt, ahogy megindultak, és hirtelen minden mintha kétszer olyan gyorsan történt volna. Egy iramodásnyi távolság – ki tudta venni a jelképeket a pajzsaikon. – Lándzsát szegezz! – érkezett a parancs előbb kürtszó, majd kiáltás formájában. Az egyiptomi phalanxban az első soroknál voltak a rövidebb lándzsák, és most egyszerre a fejük fölé emelték őket – s a látvány szó szerint elűzte a félelmüket, ahogy a kiképzés felülkerekedett rajtuk, és Szatürosz szilárdan nekitámasztotta a vállát az aszpisz belső peremének. – Harsogjon a Paean! – kiáltotta Szatürosz, és az alexandriaiak belekezdtek Apollón himnuszába. A dal száz lépésen át kitartott, és szinte a szárnyaira kapta Szatüroszt – szó szerint úgy érezte, hogy elemelkedik a földtől –, de a végén újra keményen csattant a talpa, és még mindig tíz lóhossznyi távolság rettenetével kellett szembenéznie. Tíz lóhossz, és nekimennek a lándzsák erdejének, ami úgy betöltötte az elméjét, ahogy annak idején Amasztrisz teste. Semmi és senki nem téríthette el a tekintetét a tizenkétezer lándzsahegy csillogásától. A Fehér Pajzsok lassítottak. Árészra…! – Előre nézz! – üvöltötte Philoklész. – Alexandria, felkészülni! A taxeisz felmordult. Öt lóhossz. Az acélhegyek egyenesen a torkának meredtek meg a fejének – és túl sűrűn sorakoztak ahhoz, hogy áttörhessen rajtuk. Olyan sűrűn meredtek előre, hogy végigsétálhatott volna rajtuk. Lehetetlen, hogy valaki nekirontson ennek a vasrengetegnek, és túlélje! A lábai tovább vitték előre. – Roham! – Philoklész hangja és Rafik kürtje egyszerre harsant fel, és az első sor idomított állatként reagált: bal váll le, lándzsa le, fej le. Lándzsahegyek csendültek az aszpiszán, a gyomra felé kaparászva, újra és újra. Előretört,
megfeszítette a lábát, ütést kapott a sisakjára, lépett, újabb ütés, majd még egy, olyan erős, hogy oldalra billent tőle és megbotlott, de csak nyomta és nyomta a pajzsot, nem létezett más, csak a lábai ereje és a majdnem vízszintesen álló aszpiszra nehezedő tucatnyi lándzsahegy súlya, és ő csak nyomta – Dioklész pajzsával a hátában – és áttört! FEL és NYOMD, előredöfött a lándzsájával, érezte, hogy Dioklész súlya újabb fél lépéssel előretolja. ÁTTÖRT! A jobbján Philoklész úgy üvöltött, mint egy megvadult bika. A lándzsája hegye lecsapott egy férfira, pont a sisakja pereme alatt, és a fickó vérpermetet szórva hátrahanyatlott, és Philoklész előretört… Szatürosz hirtelen mintha visszakapta volna a józan eszét, és a maga valóságában látta a küzdelmet. Egy sima mozdulattal megölt egy ellenséget – nem azt, aki vele szemben állt, hanem aki Ábrahámmal szemben, mivel a zsidó fiúnak félrecsúszott a pajzsa. Aztán nekitámasztotta saját hatalmas pajzsát az ellenségnek, és nyomta, Ábrahám előrelépett a megnyíló helyre vagy magától, vagy a mögötte lévők nyomásától. A következő ellenség meglepődött a váltáson, és meghalt. Szatürosz kidöfött a lándzsájával a pajzsa fölött egyszer, kétszer, háromszor – eltalált valamit –, majd megint, újra és úja. Egy pillantás Philoklészre, fedezni az oldalát – aztán az előtte álló harcos elesett, és Szatürosz tett egy lépést előre. Rafik ellenfelének védtelenné vált a jobb oldala, és a lándzsája már oda is villant, tisztán eltalálva a fickó sisakját. A hegye nem lyukasztotta át, de a harcos feje hátracsapódott, megtántorodott, Rafik előrerontott, megtaszította a pajzsával, a mögötte érkező egyiptomi pedig beledöfött a mellkasába. Szatürosz ellenfele felüvöltött, előrerontott a pajzsával, arccal egyenesen Dioklész Szatürosz válla fölött előrevillanó lándzsájába. Szatürosz előreugrott, hogy fedezze Philoklészt, aki végzett még egy emberrel, és megint előretört. Az új ellenfele mögött álló katona rémülten hátrahőkölt. Szatürosz szemtől szembe került egy másik férfival. Az ellenfele ledobta a szarisszáját, kardot rántott, és Szatürosz orrát megcsapta hagymabűzös lehelete. Hátrahőkölt, de a sorok összezártak mögötte és megtámasztották – Ábrahám nagyokat nyögve és Namasztisz egyiptomi nyelven kiáltozva. Szatürosz lándzsája beleakadt egy pajzsba, és eltört. Pörölyként forgatta a végén lévő tüskét, és eltalálta a makedón vállát, ahol nem takarta a pajzsa, aztán úgy mozdult a teste, mintha csak áldozatot mutatott volna be – kéz fel, megmarkolja a hóna alatt a kard markolatát, kirántja, lecsap, felrántja, cselez és visszakézből vág. A makedón nem tudta hárítani, túl lassú volt a kopisza, és Szatürosz pengéje átvágta a csuklóját, majd lepattant a thrák sisak arcvédő lemezéről. A levágott kézből vér fröccsent Szatürosz szemébe, hirtelen semmit sem látott, megbotlott – de előre, mert Dioklész megtaszította, majd a feje fölött ledöfte a következő makedónt, megmentve az életét. Egy kard csikordult meg az ifjú sisakján, és elvesztette a bal füle hegyét, bár akkor észre sem vette. – Még egy lépést! – mennydörögte a hadisten hangja. – Most! Az egész egyiptomi phalanx megvetette a lábát és nyomta. A makedón phalanx megremegett, visszalépett egy lépést, majd még egyet, aztán hátrálni kezdett. Az egyiptomiak ettől szinte lángra kaptak. Talán soha nem hitték volna. Talán csak remélték – de azokban a pillanatokban ugyanarra gondolt a taxeisz minden harcosa. Mi vagyunk a jobbak! – Alexandria! – bődült el Namasztisz. Ő volt az első, gondolta Szatürosz, de aztán mindenki átvette a kiáltást. A felismerhető csatakiáltás azonban néhány szívdobbanás alatt őrjöngő, diadalmas és rettegő üvöltések kórusává változott – mintha Árész bronztüdejéből tört volna fel – és az ellenséges phalanx hátrált még egy lépést, és még egyet. A hátsó sorok megtörtek, a lándzsák a földre hullottak, és hirtelen… Nem történt semmi. A zavarodott makedónok fellazult sorokban álltak Szatürosz előtt. Az ellenségnek még annyi esze sem volt, hogy megfutamodjon, így Szatürosz gondolkodás nélkül
megölte az egyiket. Odalépett a holttest mellé, újra lecsapott – egyszer, kétszer, háromszor, gyorsabban, mint a gondolat. – Árészra! – nyögött fel erőtlenül Philoklész. – Szatürosz! Még nem végeztünk! Gyülekező! Rafik, fújj gyülekezőt! Szatürosz hátranézett. Semmit sem látott maga mögött, csak a saját embereiket, ám oldalt még voltak ellenséges katonák – néhányan olyan közel, hogy hallotta a tisztjük parancsait. Felharsant a gyülekező kürtjele. Philoklész a lándzsájára támaszkodva állt. Szatürosz először azt hitte, csak nehezen kap levegőt, aztán meglátta, hogy a spártai mindkét lába vörös – a bronz mellvért alól lefolyó vértől. – Elmegyek Therónért – mondta Szatürosz. – Nincs idő – rázta meg a fejét Philoklész. A térde megrogyott, a keze lecsúszott a lándzsa nyelén, de nem fordította el a fejét. – Neki az oldaluknak… most, fiam, mielőtt összeszedik magukat! – A karja az ellenséges phalanx védtelen oldala felé lendült, aztán eldőlt, arccal az ellenség felé, kezével a győzelem felé vezető utat mutatva. És Szatürosz meg sem rezdült. Átlépett Philoklész testén, mintha csak az Arany Lótusz fedélzetén lépkedett volna, mintha egész életében ezt csinálta volna – pedig az a férfi feküdt előtte a homokban, akit a legjobban szeretett a világon. Dioklész előreugrott, a helyére. – Balra fordulunk! – kiáltotta Szatürosz. – Várjátok a parancsot! Az arcvédő mögül feltörő hangja eléggé hasonlított Philoklészére, még a lakóniai hanghordozásra is. – Gyerünk! – mennydörögte. A taxeisz befordult Therón, a bal szélső ember körül – persze csak ha még élt. Ezt a fordulót rontották el olyan sokszor – ebben szokott összeomlani a sor közepe, mert a lelkesebbek túl gyorsan, a gyávábbak pedig túl lassan lépkedtek. A fele megvan. Szatürosznak volt ideje eltöprengenie azon, mennyire hasonlít egy triremisz vezetése a phalanxéhoz. Volt ideje szemügyre venni az ellenséget. Ők is fordulni kezdtek, de a hátsó sorokból többen is futásnak eredtek. Egy oldalba kapott phalanxnak semmi reménye a túlélésre. Az alexandriai taxeisz szépen fordult. A végén benyomódott kicsit a sor közepe – valaki elesett, valakinek egy lándzsatüske fúródott a fejébe, mert a lándzsákat továbbra is előreszegezve tartották, nem felemelve. Ahhoz túl kevés volt az idő. És ezen már túl késő lett volna aggódni. – Háromlépéses roham! – kiáltotta Szatürosz. Rafik elfújta a jelzést. Csak az oszlopok fele lendült előre. A phalanx közepén zűrzavar lett úrrá, annyi kellett hozzá, hogy két ember elessen, és a sorok lándzsái szanaszét repültek. Therón szárnya meg sem hallotta a parancsot, vagy ha mégis, nem teljesítették. Nem számított, mert a parancsot teljesítő ötven oszlop futva tette meg a távolságot az ellenségig, pajzsaikkal félresöpörték a feléjük meredő néhány szarisszát, aztán a lándzsáik belemélyedtek a makedón phalanx oldalába, amitől összeomlott és menekülni kezdett, mint egy pánikba esett marhacsorda – kétezer fegyelmezett katonából lett fejvesztett csőcselék néhány szívdobbanás alatt. Szatürosz, a jobb szélső a sorában, oda sem ért hozzájuk – mire leküzdötte a távolságot, mind elfutott. Eltűntek, és semmi sem állt a Fehér Pajzsok előtt. Ujjongani kezdtek. Noha késve értek a harcba, fordulni kezdtek, akárcsak az alexandriaiak. Philemon, a Fehér Pajzsok polemarkhosza Therón nevét kiáltozta, és az atléta végigszaladt a győzedelmes alexandriaiak sorai előtt. – Igyatok! – kiáltotta Szatürosz. Senki sem lépett ki a sorból, hogy üldözőbe vegye a menekülő makedónokat. Páran éljeneztek, a
többiek egyszerűen megálltak, mint a kimerült futók a verseny végén. – Philoklész? – kérdezte Therón. Betört az orra, csupa vér lett a mellvértje. A kezeit is vér borította. – Elesett – felelte Szatürosz. – Philemon azt akarja, hogy húzódjunk jobbra, és csináljunk helyet neki – mondta Therón. – Én a te parancsaidat követem – tette hozzá. – Helyes – bólintott Szatürosz, és kihúzta magát. Legszívesebben felnevetett volna az ötletre, hogy az alexandriai polgárokból álló taxeisz forduljon jobbra, és soronként vonuljon arrébb. A gyakorlat még a gyakorlótéren is elég nehéz lett volna, nemhogy a csatatéren. Azt csinálta, amit Philoklésztől látott. Végigfutott az első sor előtt, újra meg újra elkiáltotta a parancsot. Értékes másodpercekig várt, miközben a Fehér Pajzsok polemarkhosza türelmetlenül üvöltözött a balszárnyon. Nem vett tudomást róla, várta, hogy a phülarkhoszok továbbadják a parancsot. Aztán a lábszárvédőjét átkozva – úgy érezte, csontig dörzsöli a bokáját – odarohant Rafikhoz. – Lándzsa felé fordulj! – parancsolta. – Lépés indulj! Az alexandriai phalanx egy emberként – majdnem egy emberként, ugyanis látta, hogy Dionüszosz előbb a pajzsa felé fordult, aztán gyorsan megpördül – jobbra fordult és elindult száz, majd kétszáz lépéssel mélyebbre az ellenséges vonalak mögé. Innen, a phalanx jobb elülső sarkáról Szatürosz látta a balszárnyon zajló lovassági összecsapást – és látta a negyven elefánt alkotta tartalékot. – Therón! – kiáltotta, lehúzva a sisakját. – Pajzs felé fordulj! Sorokat rendezni! Felzárkózni! A katonák tudták, milyen parancs következik, és úgy hajtották végre, mintha egész életükben ezt gyakorolták volna, aztán összezártak a sorok. Mellettük a Fehér Pajzsok is új arcvonalba fejlődtek fel, miközben velük szemben az ellenséges phalanx hullámzani kezdett, ahogy a szárnyakon állók rájöttek, mi következik. Therón úgy bukkant elő a porfelhőből, mintha valamelyik isten keze vezérelte volna. – Polemarkhosz? – kérdezte. – Menj, keresd meg Philoklészt! Mentsd meg, ha tudod. – Szatürosz a harcos hangján beszélt, nyoma sem volt benne érzelmeknek. Miért nem tudsz mindig ilyen lenni? kérdezte tőle egyszer Melitta. Kíváncsi lett volna, él-e még, és hol lehet. – Én vagyok a balszárny phülarkhosza… – Ha nem futamodunk meg a harctól, a világon semmi sem mentheti meg Demetriosz seregét – vágott a szavába Szatürosz. Rámutatott az ellenség már most fogyatkozásnak indult középső phalahxára, amelynek a katonái sorra dobálták el szarisszáikat. Most már talán a tartalék elefántok bevetése sem mentheti meg Demetrioszt. A közép elveszett. Szatürosz visszanézett az alig egy sztadion távolságban, pihenten várakozó gyalogos barátokra. Therónt nem kellett még egyszer biztatni. Megfordult és futásnak eredt az első összecsapás helyszíne felé. Szatürosz körül az emberek a szájukhoz emelték a kulacsaikat. Szatürosz kilépett a sorból, és futva megkereste a Fehér Pajzsok polemarkhoszát. – Az embereimnek szükségük van néhány perc pihenőre – mondta. – Megyek, ráveszem a gyalogos barátokat, hogy álljanak be az arcvonalba. Philemon fején oroszlánfej alakú sisak díszelgett. Hátratolta, és rámeredt a makedón taxeiszre. – Elméletileg ők a legjobbak – mondta, és vállat vont. – Nélkülük nem tudjuk legyőzni az elefántokat. Szatürosz tisztelgett az idősebb tisztnek, majd futásnak eredt a homokon – csak egy sztadion,
ugyanannyi, mint egy hoplitodromosz, a vértes futóverseny távja az olümpiai játékokon. Soha ilyen hosszúnak nem tűnt még. A makedónok rendezett sorokban álltak, még csak a sisakforgóikat sem borzolta össze a szél. Paniónt sehol sem látta. Szatürosz levette a sisakját. – Azt akarjátok, hogy majd azt beszéljék az emberek, hogy mi nyertük meg ezt a csatát, miközben ti csak néztétek? – kiáltotta. – Vagy jobbak lennénk nálatok? Köpött egyet, sarkon fordult és visszafutott a taxeiszéhez. Amikor visszaállt a helyére a sorba, olyan fáradt volt, hogy remegett a térde. – A gyalogos barátok csatasorba állnak – közölte Dioklész. Szatürosz lehúzta a sisakját, a vállához igazította az aszpiszát – a válla fájt, mintha megégett volna és felemelte a lándzsáját. – Alexandria! – kiáltotta, és ezerötszáz torok ismételte el a szót. Aztán megindultak előre, az egyik oldalukon a Fehér Pajzsokkal, a másikon a gyalogos barátokkal, és Szatürosz akaratlanul is látta, ahogy Niké az ellenséges sorok fölé tartja babérkoszorúját. Melitta és a többi toxotész számára az elefántok megfutamodásával véget ért a csata. Amikor megindultak a phalanxok, a könnyűgyalogosok szétfutottak, amerre tudtak, és Melitta nem szégyellt a többiekkel futni. Olyan messzire szaladtak, hogy megkerüljék a gyalogos barátok szárnyát, hogy már alig kapott levegőt, akárcsak a társai – de még mindig jobb volt, mint halottnak lenni. Letérdelt, és úgy zihált, hogy majdnem elhányta magát. – Ezt nézzétek! – lihegte Idomeneosz. Melitta követte a tekintetét. A gyalogos barátok lelassítottak, és egyre jobban lemaradtak az egyiptomi phalanxtól. – Eladták magukat a rohadékok! – köpött ki Idomeneosz. – A semmiért vertük meg az elefántokat. Aztán nézték, ahogy az egyiptomi phalanx rohamra indult. Por szállt fel, és olyan hang hallatszott, mintha ezer szakács vert volna ezer rézüstöt. Szatürosz. Xeno. A gyalogos barátok megálltak, harctávolságon kívül. A hátsó sorokat nézve Melitta nem tudta, mit lát. Idomeneosz elment, kezdte összeszedni az íjászokat, aztán a lány meglátta, hogy Diodórosz tőle tucatnyi lóhosszra jobbra ül a lován, és a csatatér másik oldalát figyeli, aztán visszanéz az összecsapó phalanxok által felvert porfelhőre. Mennydörgő üvöltés harsant fel – valami történhetett és Melitta látta, hogy az egyiptomi taxeisz hátsó sorai hullámzani kezdenek, mint a szélben fodrozódó nyári búzamező, aztán ismét üvöltés harsant. Rávetült egy árnyék, és felnézett. Diodórosz tornyosult fölé. – Legyőztétek az elefántokat – mondta a sztratégosz. – Le – bólintott Melitta. Diodórosz a phalanx hátsó soraira mutatott. A gyalogos barátok megindultak előre, mintha nem bírnának tovább ellenállni az ellenség vonzásának. – Philoklész esélyt adott, hogy megnyerjük a csatát – jelentette ki halk elégedettséggel. – Tessék? – nézett fel rá hunyorogva Melitta. Diodorósz megfordult, végignézett a csatamezőn. A tekintete megállapodott a mozdulatlanul álló ellenséges lovasszázadokon. Felemelte a karját. – Látod azokat a lovasokat? Többen vannak, mint mi. És mégsem támadnak. – Féloldalasan elmosolyodott. – Ptolemaiosz csak annyit vár tőlem, hogy kössem le őket, de én azt hiszem, hogy Philoklész az előbb áttörte az arany ifjú arcvonalának a közepét. Odamegyek és kitágítom a rést. Nem
akarsz velem tartani? – vigyorodott el. – Menjünk, mutassuk meg a makedónoknak, miért vagyunk mi a legjobbak! Melitta a fáradtságról megfeledkezve talpra szökkent. – Dehogynem! Diodórosz intett Craxnak, aki odaügetett hozzájuk egy vezeték lóval. – Ah, a titokzatos íjász! – nyújtotta át a lánynak a kantárszárat, és rávigyorgott. – Vannak, akik azt hiszik, hogy mindenkit be tudnak csapni – jegyezte meg. Melitta egy pillanatra megdöbbent. – Én csak… – Ezt tartogasd Szapphónak! – fojtotta belé a szót Diodórosz. – Ami engem illet, én ugyanúgy nem tartanám távol Kineász lányát a csatatértől, mint Kineász fiát. Második század, harmadik sor. Menj, keresd meg a helyed. Most! Melitta tisztelgett, és követte Craxot. Integetett Idomeneosznak, aki megcsóválta a fejét, aztán visszaintegetett. Mögöttük előretört az egyiptomi phalanx. Melitta épp látta a rohamot, és Diodórosz bólintott. – Ahogyan azt gondoltam – mondta elégedetten. – Hippeisz, indulásra felkészülni! Az ellenség középső taxeisze fel sem vette a harcot – egyszerűen elolvadt. A hátsó sorok futamodtak meg először, és messziről úgy látszott, mintha az egész phalanx lebomlana, mint a molyette szövet az erős szélben. Amikor a Fehér Pajzsok megálltak, Szatürosz is megállt. Örömmel látta, hogy a gyalogos barátok sietve felzárkóznak a jobbszárnyán. Kíváncsi lett volna, mikor harcoltak utoljára. De ott voltak, és most már elkötelezték magukat. Ezután a sereg teljes jobbszárnya kilencven fokban balra fordult az eredeti arcvonalhoz képest, és ekkor összeomlott az ellenség közepének a maradéka is. A keleti phalanxok súlyos vereséget szenvedtek Ptolemaiosz hű makedónjaitól. Esélyük sem volt megfutamodni, sokan meghaltak, de még többen inkább megadták magukat, semmint hogy lemészárolják őket a védtelen oldalukat ért rohammal. Szatürosznak fogalma sem volt, mit csinál a lovasság, de a gyalogság csatája véget ért, és az ellenség gyalogosai eltűntek: meghaltak, megadták magukat vagy elfutottak. A taxeisze most az elfordított arcvonal közepén állt, egy porfelhő előtt. Nem akart mást, csak visszamenni és megkeresni Philoklészt, de tudta, mi a kötelessége, és amikor a phalanx megállt, végigszaladt az első sor előtt, egészen a balszárny széléig, és megkereste a Fehér Pajzsok polemarkhoszát. – És most? – követelte. A polemarkhosz elefántcsont berakású, bíborszínű pajzsot tartott a karján. Úgy nézett ki, mint a földre visszatért Akhilleusz, de amikor levette a sisakját, a napfény megcsillant csiszolt márvány simaságú, kopasz fején. – Basszanak meg, ha tudom, Ham – felelte. – Azoknak az egyiptomiaknak te vagy a parancsnoka, ugye? Olyanok, mint az eleven tűz!– vigyorodott el. – Nem mintha mi rosszul harcoltunk volna. És annyira örülök, hogy a gyalogos barátaink is úgy döntöttek, részt vesznek a táncban. Hol van az a hatalmas spártai? – Megsebesült – válaszolta Szatürosz. Az ajkához emelte a kulacsát, nem volt könnyű a vértben, és kortyolt egy nagyot. – Remélem, túléli. Nem is tudom. Soha nem voltam még ilyen csatában. Soha nem láttam még ennyire megtörni az ellenséget. Szerintem vége van… ugyan mihez kezdhetnének? – Vállat vont. – Mijük maradt, amit harcba küldhetnének? Ekkor néhány makedón sorparancsnok kiáltozni kezdett, és Szatürosz feléjük fordult, hogy
megnézze, mi az. A csatatér ködéből előbukkant Demetriosz másik negyven elefántja. Diodórosz a hippeisznek – a Száműzötteknek – és hat másik zsoldos századnak parancsolt. A harmadik sorból Melitta nem sok mindent látott, de úgy vélte, mind együtt vonulnak előre. Lépésben indultak el, és a kölcsönkapott csatamén hátára feltérdelve egészen a phalanx balszárnyáig ellátott. Vonultak egy ideg, aztán megálltak, majd megint elindultak – és megint megálltak. Melitta ivott és várt. – Úgy látom, unatkozol – szólt hátra az első sorból Crax, aztán öblösen felnevetett. Tanu, a lány előtt lovagoló thrák megfordult, és szintén nevetni kezdett. – Ne siess annyira a harcba! – tanácsolta. – A zsold itt is, ott is ugyanannyi! – Nem látok semmit! – mondta bosszúsan Melitta. – A velünk szemben álló lovasok bizonytalanok – magyarázta Karolosz. – A közepük megfutamodott úgy, ahogy volt. – A hatalmas kelta megrázta a fejét. – Soha nem láttam még ilyet, pedig harcoltam már néhány csatában. Diodórosz odaügetett Craxhoz. – Melitta, első sor, középre! – kiáltotta. A lány kiléptetett a sorából, és biztosra vette, hogy minden tiltakozása ellenére hátra fogják küldeni. A sztratégosz azonban türelmetlenül magához intette. – Te ismered ezt az Amasztriszt? – kérdezte. – Igen. – Jó. Akkor maradj mellettem. Megpróbálok egyenesen a táborukig áttörni. Ha átjutunk a lovasságukon, nem hiszem, hogy bármi megállíthatna minket… és akkor, kedves lányom, mind gazdagok leszünk. – Diodórosz elmosolyodott, és porlepte szakálla vörösen megcsillant. – Nos – felelte a lány –, zsoldosok vagyunk, ez igaz. De nem kellene inkább azokkal a gyalogosokkal végeznünk? – intett a több ezer lándzsás felé, akik fegyvertelenül futottak Gáza megerősített városa felé. – Nem – rázta meg a fejét Diodórosz, aztán elvigyorodott. – Ha megölöd őket, kikkel fogod visszafoglalni Tanaiszt? Nekünk a pénz kell, hogy ki tudjuk fizetni őket. – Még szélesebben vigyorgott, akárcsak Crax és Eumenész. – A pénz pedig ott van… Demetriosz táborában. Menjünk, és vegyük el! – Kiadott néhány parancsot, aztán visszafordult a lányhoz. – Maradj a kengyelem mellett – mondta. – A barátnőd, a hercegnő valahol az arany fiú sátrának a közelében lesz. Még Ptolemaiosz többi lovasa előtt meg kell találnunk. Szembefordította a lovát a századával. – Fiúk! – kiáltotta, és messzire szállt a hangja. – Ott vár minket Ázsia összes kincse! Nincs más dolgunk, mint elvenni! – Ezek Miltiadész szavai voltak Marathónnál, és a száműzöttek helyeslően felüvöltöttek. Lépésből ügetésbe, majd ügetésből vágtába gyorsítottak, és minél messzebb jutottak, annál jobban széthúzódtak a sorok. Semmit sem tehettek ez ellen, de az ellenség nem várta be őket. A mindeddig együtt maradó hátvéd századok széthullottak, amikor meglátták, hogy roham közeleg. Senki sem maradt ott, hogy tovább harcoljon az elvesztett csatában – különösen azok ellen, akik már hetek óta ritkították a soraikat a sivatagban. Crax elküldött öt oszlopot, hogy ejtsenek foglyokat – főleg azokat, akiknek olyan gyengék voltak a lovaik, hogy nem tudták lehagyni az üldözőiket. Aztán az egész század feldübörgött a Gáza városához vezető szelíd emelkedőn.
És a kapuk nyitva álltak.
28. Az elefántok zavartalanul közeledtek a lándzsások hosszú sora felé – negyven elefánt nyolcezer ember ellen. Szatürosz visszarohant a helyére a saját phalanxa előtt. Az arcvonal közepére szorulva az emberei sehova sem menekülhettek a fenevadak elől. Szatürosz tudta, mit csináltak Alexandrosz phalanxai, amikor elefántokkal kerültek szembe. – Sorokat széthúzni! Egyiptomiak, figyeljetek! Az első sort öt oszloponként megbontom. Azt akarom, hogy ezek az oszlopok csináljanak egy spártai fordulót… vonuljanak hátra és álljanak félre. Nyissatok utakat a phalanxban! – Néhányan, például Xeno és Ábrahám szemmel láthatólag megértette, mit akar, mások, mint Dionüszosz, értetlenül néztek rá. Szatürosz futni kezdett az első sor előtt. – Egy, kettő, három, négy, öt! Hátra arc, és mozgás hátra! Gyerünk! Az emberek, akiket megérintett – pontosabban szólva akiknek ráütött a pajzsára a lándzsatüskéjével, méghozzá elég erősen, hogy biztosan tudják, rájuk gondolt –, megfordultak és kezdtek hátranyomakodni az oszlopok között. Az oszlopukban mögöttük állók követték őket, nyomakodva és lökdösődve, ha kellett, éllel előre fordított pajzzsal törve utat maguknak. Ronda látvány volt, mintha az egész phalanx összeomlott volna. Szatürosz megfordult, és a közeledő elefántok felé nézett. – Héraklész, segíts! – mondta fennhangon. – Első sor! Oszlopparancsnokok, figyeljetek a távolságra! Tartsátok, történjen bármi! – A lándzsája hosszával mérte ki az első sorban maradtak közötti távolságot. Xeno megrázta sisakos fejét, és a taréjdísze ide-oda billent. – Lyukak vannak a soraink közt! – Az elefántok a szabad utakon fognak menni! – kiáltotta Szatürosz. – És akkor megtámadjuk őket! Visszanézett az elefántokra. Fél sztadion. – Kitartás, Alexandria! Amikor elkiáltom Héraklész nevét, mindenki a legközelebbi elefánt felé fordul, és megtámadja! Öljétek meg, akik rajtuk ülnek! Odapillantott a Fehér Pajzsokra, akik ugyanazt a tették, mint ők, csak sokkal szebben. Az elefántok olyan hatalmasok voltak, hogy betöltötték a látóhatárt, olyan közel értek, hogy látni lehetett apró szemeiket, és olyan hangosak, hogy a lépteiktől remegett a föld. A por úgy szállt fel mögöttük, mint a füst Héphaisztosz tüzéről. Szatürosz azon kapta magát, hogy remeg a lándzsát markoló keze. Az elefántok megszaporázták lépteiket, súlyos testük kecsesen mozgott, hatalmas lábaik gyors egymásutánban döndültek a földnek, és Szatürosz megdermedt egy pillanatra, majd a helyére sietett az első sorban. Úgy érezte, mintha puha kenyértésztából gyúrták volna a térdeit. Kihúzta magát, és szembefordult a rohamozó szörnyekkel. Hirtelen ostobaságnak tűnt az ötlet, hogy utakat nyitott a lándzsafalban. Annak idején Tavi azt mondta, az elefántok nem harcolnának, ha nem ülne ember a hátukon. Szatürosz úgy kapaszkodott ebbe az emlékbe, mint a fuldokló a lebegő árbocrúdba. – Lándzsát szegezz! – üvöltötte valaki, aztán rájött, hogy ő volt az. A teste önállósította magát. A taxeisz egy emberként mozdult, a megemelt, majd előredöntött lándzsák megvillantak – mintha az elefántok a puszta tömegükkel nem törnék majd össze őket, mint a pálcikákat. Az első óriás odaért a lándzsája hegye elé, elfordult, majd becsörtetett az Ábrahám és Xeno oszlopai közötti, két lándzsahossz széles utcába. Az állat már lelassított, de úgy futott be az üres területre, mintha a hajtója ösztökélte volna. Szatürosz látta a vörös mintát az elefánt oldalán, és érezte furcsa szagát. Szinte hallotta Philoklész szavait, hogy néha a vezérnek kell megmutatnia, mit vár az embereitől.
Megremegett a félelemtől, vett egy nagy levegőt, és még a hatalmas szörnyek bűze közepette is megérezte a vállánál álló isten nedves oroszlánbőrszagát. – Héraklész! – bődült el, felemelte a lándzsáját, megfordult és kilépett a sorból; a gyalogsági harcban ez felért az öngyilkossággal, de most kétoszlopnyi távolságra volt az elefánttól, és félelem ide vagy oda, neki kellett vezetnie a rohamot. Elsőként vágott át az első sor előtti üres térségen és fordult be az oszlopok közötti utcába. Hátulról közelített az állat felé, és látta nevetségesen kicsi farkát himbálózni, ahogy lépkedett. A hátán ülő két katona rémültnek tűnt – a félelmük erőt öntött Szatüroszba –, és lándzsáikkal döfködtek a phalanxharcosok felé, akik közül sokan tétovázva visszadöftek. – Héraklész! – üvöltötte ismét Szatürosz. Az elefánt lába közelébe ért. A lándzsája elég hosszú volt, hogy elérje. Három lépést futott az állat mellett, majd elfordult a bal lába körül, és felfelé döfött, egyenesen a mahut oldalába. A fickó túl későn fordult ki, és a sikolya elveszett az elefántok dübörgése közepette. A phalanx felüvöltött, amikor kiesett a nyergéből. Az elefánt megállt és felbődült – szörnyű hang volt, olyan, amilyet Szatürosz szeretett volna kiadni magából, amikor meglátta Philoklész kiomló vérét. Harag, bánat és gyász volt abban a hangban. Ábrahám lándzsája letaszította a makedón lándzsást az állat hátáról. A katona lezuhant az egyiptomiak közé, és sikoltva halt meg tucatnyi lándzsa döfésétől. Az egyiptomi taxeisz csőcselékké változva rángatta le az elefántok hátáról a hajtókat és a katonákat, néhol az állatok megvadultak, és akár tucatnyi emberrel is végeztek néhány másodperc alatt. Az egyik olyan magasra dobott fel egy alexandriai zsidót, hogy amikor lezuhant, annyi bajtársát sebesítette meg, mint a tomboló elefánt. Egy másik állat rálépett egy katonára hatalmas lábával, az ormányával pedig széttépte a halottat, de ettől függetlenül a rajtuk ülőket mindenhol lemészárolták. A korábban hátravonuló oszlopok a parancsot meg sem várva visszarohantak az utcákon, nem akarva mást, csak csatlakozni bajtársaikhoz és ölni, még a fenevadak által osztogatott borzalmas halál sem lassította le az elkerülhetetlen végkimenetelt, hiszen ezren jutottak tíz elefántra. A Szatüroszhoz legközelebbi állat újabb borzalmas üvöltést hallatott, majd lerogyott, aztán szinte teljesen mozdulatlanná dermedt. A küzdelem hangjai mindenfelé elhaltak. Az elefántok többsége kitört a phalanxból, a hajtóikat elvesztve kiszaladtak a síkságra, de három csapdába esett a sűrű embertömegben, és most csak álltak, várva, hogy mi lesz a sorsuk. Ábrahám elkapta Szatürosz karját, aki épp le akarta döfni az egyiket. – Állj! – Mi van? – fordította feléje sisakos fejét Szatürosz. – Állj! – ismételte meg Ábrahám. Levette a sisakját, és hosszú haja izzadt, összetapadt tömegben hullott a vállára. – Most már a mieink! Elfogtuk őket! A kiáltását pillanatok alatt átvették a körülöttük áll, és Szatürosz egész életében emlékezett erre a kiáltásra, és arra, ahogy a több ezer alexandriai kéz előrenyúlt, de nem azért, hogy megölje, hanem hogy megérintse a hatalmas állatokat. – Az elefántok a mieink! A Száműzöttek úgy vágtak át a kapu körül tolongó tömegen, mint a sarló az összefogott búzaszárakon ősszel, amikor a gabona száraz és a szára törékeny. Átügettek a város nagy kapuja alatt, majd ráfordultak a keskeny utcákra. Melitta igyekezett Diodórosz mögött maradni. Nem ütköztek igazi ellenállásba, csak rémült emberek menekültek a lovasok elől, akik ritkán álltak meg, hogy levágják őket. Aztán átértek a város
másik végébe, a sátortáborhoz, és Melitta látta, hogy az ellenséges lovasság és sok gyalogos már kifelé özönlik a hátsó kapun – a vereség teljes volt, az ellenség elhagyta a táborát, az asszonyait, a kincseit. – Utánam! – mennydörögte Diodórosz. A középen elhelyezkedő, több sátorból álló építmény, egy igazi vászonpalota felé fordította a lova fejét. A csodálatos, hatalmas középső sátor türoszi bíborban pompázott. – Száműzöttek, utánam! Melitta szinte nyeregben született, de még így is alig tudott Diodórosz nyomában maradni. A sztratégosz úgy ugratott át az akadályok és a sátorkötelek fölött, mint egy kentaur, tiszti köpenye szinte úszott mögötte a levegőben. Melitta kikerülte az akadályokat, amelyek fölött Diodórosz átugratott, de azért nem maradt le tőle. Crax, Eumenész és a két század követte őket, fakókék köpenyük jelezte, hogy barátok. A tábor egyelőre csak az övék volt. – Árész és Aphrodité! – kiáltotta Diodórosz, amikor beügetett a központi térség kapuja alatt. A tábornak saját, Nikének szentelt temploma volt és szökőkútja is. Mögötte a maroknyi őr megadta magát a sorra érkező száműzötteknek. Minden bejáratot aranyozott bronzszobrok sora szegélyezett, az udvar közepén ezüstmedence állt. Diodórosz hagyta, hogy a lova igyon belőle. – Még ilyen hülyét! – csóválta a fejét Diodórosz. – Eumenész! Oszlopparancsnokokat minden sátor elé! Négy oszlopot a kapuhoz, és az utolsó kurva érmén is osztozunk! Megértettétek, fiúk? Eumenész emberei nem várták meg a parancsot – leugrottak a lovaikról, és a kijelölt helyükre siettek, amint meghallották a hipparkhoszukat. Eumenész további oszlopokat vitt ki a kapun, hogy körülvegyék a sátoregyüttest. – Minden a miénk! – bődült el Diodórosz. A Száműzöttek felordítottak örömükben. – Ilyen győzelmet nem arattunk még! – fordult oda a sztratégosz Melittához. – Meg kell keresnünk Amasztriszt! – kiáltotta Melitta. Ám Amasztrisz csak egy nő volt, a katonák előtt pedig sok-sok évi harc jutalma hevert – egy ellenséges sereg összes kincse, és a legtöbben azzal is tisztában voltak, hogy ebből a zsákmányból fognak hazatérni. León lovagolt be az udvarra, és tisztelgett Diodórosznak. – A harmadik század a tisztek utcáját biztosítja, a negyedik a ménesekhez ment. – Bólintott. – Látom, mi vagyunk az elsők. León bácsi szája alatt vörös csík húzódott. – Megsebesültél! – mondta Melitta. – Nahát, kit látnak szemeim! – felelte León, de nem mosolygott. – Meg kell keresnünk Amasztriszt! Mindenki csak fosztogat! – kiáltotta Melitta a nagybátyjainak. León mögött Koénosz egy feszítővasakkal felszerelkezett lelkes csoportot igazított el. Melitta hátrahőkölt. – Utoljára azt láttam, hogy Ptolemaiosz balszárnya elég szorult helyzetben van – mondta León Diodórosznak a lány feje fölött. – Nem lenne jó, ha a Parasztfiú meghalna, amíg mi fosztogatunk. Diodórosz megrázta a fejét. – Ott Demetriosz állt a legjobb lovasaival – felelte, és levette a sisakját. – Ptolemaiosz elboldogul vele. Ha a balszárny és a közép győzelme után nem tud győzni, akkor eleve bukásra voltunk ítélve. – Eumenész kifosztotta Gabinénél az ellenséges tábort, mégis veszített – nézett el a keleten kavargó porfelhő felé León. – Hadd vigyem el a zsoldosokat… – Azt hiszed, ki tudod parancsolni őket az ellenség táborából, miután elkezdtek fosztogatni? – nézett körül Diodórosz. – Ptolemaiosz érti a dolgát, León. Koénosz, hagyd azt a márványszobrot! Apollón arany golyóira, ez a fickó megáll gyönyörködni!
León is körülnézett. – Ha így gondolod, akkor akadhat néhány dolog eközött a sok ízléstelen szemét között, amit elvinnék. Melitta egyikről a másikra nézett. – Meg kell keresnünk Amasztriszt! – kiáltotta. – Hé, ti ott! – üvöltötte Diodórosz, amikor egy csapatnyi zsoldos megpróbált elnyomakodni az egyik oszlopa mellett. – Ez a miénk, fiúk! Tűnés innen! León tisztelgett. – Legyen hát, ahogy akarod, testvér – mondta. Melittára rá sem pillantva kezet fogott Diodórosszal, és elügetett. A fosztogatás undorító volt, és Melitta sok mindent nem akart végignézni – a nők megerőszakolását, a könyörtelen öldöklést –, de korántsem volt olyan szörnyű, mint amilyen akkor lett volna, ha a tábort védeni próbálják. A Száműzöttek egyetlen embert sem veszítettek, nem lett úrrá rajtuk a harci düh – és kitartott a fegyelem. Megtalálták a kincstárat, váltságdíjra érdemesnek tűnő foglyokat ejtettek, és fel is rakodták a zsákmányukat szekerekre és öszvérekre, mire a sereg többi része beért a városba. Melitta émelyegve nézte a társait, aztán a megvert sereg maradékát, ahogy kiözönlött a hátsó kapun, majd a hátsó városfalon át a sivatagba. A Száműzöttek őreinek vonalán túl meglátott néhány férfit, akik sorban megerőszakoltak egy nőt – az áldozat még csak nem is sikoltozott. Tanu, az oszlopában előtte lévő thrák követte a tekintetét, és megrázta a fejét. – Ne nézd, lányom – mondta. – El kellene kergetnünk őket – vélte Karolosz. – Ugyan mit ártanak nekünk? – vont vállat Tanu. – Én is el bírnék viselni egy menetet. Melitta kihúzta magát. – A barátom itt van valahol – jelentette ki. – Kell néhány ember, hogy vigyázza a hátamat, amíg megkeresem. – Előreléptetett a lovával, míg az őrök elé nem került. – Ki tart velem? – Eumenész úr ide rendelt minket – rázta meg a fejét Tanu. – Bajt keversz, te lány? – kérdezte Koénosz. – Te… Hama! Karolosz! És Tanu, te fekete szívű! Emeljétek fel a seggeteket, és nyeregbe! Nos? – nézett Melittára. Melitta megigazította a gorütoszát, meglazította az akinakészét a hüvelyében. – Sztratoklész nem bolond – mondta. – Diodóroszt túlságosan lefoglalja a fosztogatás ahhoz, törődjön vele, León bácsi pedig túlságosan haragszik rám ahhoz, hogy meghallgasson. – Vajon miért, te lány? – bólintott Koénosz. Melitta egy legyintéssel elintézte Leónt. – Sztratoklész elmenekült, amint megtudta, hogy a csata elveszett. Elment, és Amasztriszt is magával vitte… tudom. Nem a legjobb beszéd volt – Szatürosznak jobban ment volna –, de valami hatott a hangjában Karoloszra és Koénoszra is. Koénosz bólintott, és odaintett a lova kantárát fogó katonának. – Rendben, veled tartok, hölgyem. A fosztogatás nem nemesnek való. Egyébként is – vonta fel a szemöldökét –, én már végeztem. Az elefántok menekültek, a három elfogott állatot pedig maroknyi rémült, de lelkes önkéntes „őrizte” az immár phülarkhosz Namasztisz vezetésével. Szatürosz újjászervezte a taxeiszt. A Fehér Pajzsok észak felé özönlöttek, levetkőzve a fegyelem utolsó maradékát is – túlélték az elefántok rohamát, és most a menekülőkre vadásztak. Az egyiptomiak mások voltak, nem tudták, mihez
kezdjenek a győzelmükkel. Szatürosz felsorakoztatta őket, és felkavarodott a gyomra az üres helyek és a veszteségek láttán. Hol van Xenophón? És Dionüszosz? Hol van Dioklész? Az első sorokban annyira sok lyuk tátongott, hogy az összes általa toborzott ifjút ki kellett neveznie phülarkhosznak, sőt még León tucatnyi tengerészgyalogosát is. Az ellenséges tábor felé fordulva állította hadrendbe őket. Balra még mindig folyt a harc – szétszórt ellenséges és baráti lovascsapatok bukkantak elő a porfelhőből. Elmúlt dél. Szatürosz ivott, aztán megpróbált keresni valakit, akitől parancsokat kaphatna. A jobbjukon a gyalogos barátok is rendezték soraikat. Az elefántok súlyos veszteségeket okoztak nekik. Szatürosz rájuk nézett, és ismerős arcokat látott. Amüntasz most az első sorban állt, alig néhány lépésnyire tőle. Szatürosz odaintett neki, mire Amüntasz visszaintett. A mozdulat láthatólag felbátorította a gyalogos barátok bal szélső phülarkhoszát. Megfordult és tisztelgett. – Mik a parancsaid, polemarkhosz? – kérdezte. Szatürosz krákogni kezdett, majd oldalra fordította a fejét és köpött egyet. – Mit kérdeztél? – kérdezte köhögve. A makedón vállat vont súlyos bronzvértje alatt. – Nem sok tiszt maradt életben – felelte. Levette a sisakját és előrenyújtotta a kezét. – Philipposz fia, Philipposz. – Kineász fia, Szatürosz – markolta meg az alkarját Szatürosz. – Fogalmam sincs, mit csináljunk. Philipposz felnevetett. – Baszd meg, biztos vagy benne, hogy tiszt vagy? – kérdezte. Patadobogás. Bíborszín és barna köpenyek az arcvonal előtt. – Lovasság az oldalunkban! – érkezett a kiáltás bal szélről. Szatürosznak ezt a saját szemével is látnia kellett. Kilépett a sorból. – Philipposz, tartsátok a vonalat! – parancsolta. – Ábrahám, vedd át a jobb szélső oszlop parancsnokságát! Rafik, hozzám! A nabateosz kilépett utána, és Szatürosz futásnak eredt. A lábszárvédője vérző sebet dörzsölt a bokájára, miközben végigfutott a taxeisz előtt. – Lovasok! – kiáltozták a bajtársai. Therón nem volt ott, hogy irányítsa a balszárnyat, de Apollodórosz, León egyik tengerészgyalogosa megparancsolta a szélső oszlopoknak, hogy forduljanak ki, és szegezzék előre a lándzsájukat, így fedezve a phalanx oldalát. Okos ember. Szatürosz megállt előtte. – Ott vannak – mutatott Apollodórosz a porfelhő felé, amiben Szatürosz éppen csak ki tudta venni a mozgó alakokat. Hátratolta ezüstsisakját, felhajtotta az arcvédő lemezeket, és végre kapott levegőt és látott. Az ellenséges lovasok óvatosan közeledtek. Egyáltalán nem jelentettek fenyegetést – a sorok szilárdan, tömören álltak, és Apollodórosz már megtette, amit meg kellett tenni. – Szép munka, tengerészgyalogos! – dicsérte meg Szatürosz. – Köszönöm, uram! – felelte kifejezéstelen hangon Apollodórosz, mintha igazi tiszt lett volna. – Úgy látom, szétzúzták a jobbszárnyunkat, miközben mi szétzúztuk az övéket – tette hozzá. Az ellenséges lovasok vezére aranyvértet viselt és aranysisakot. Lassan előreléptetett, majd felharsant egy kürt, mire az emberei megálltak. Mögötte, balra megszólalt egy másik kürt. Az emberek felemelt kézzel mutogatni kezdtek. Szatürosz megfeszítette a hátizmait a pikkelyvért alatt, próbálva leküzdeni a fáradtságot. Az
aranyvértes férfi csak Demetriosz lehetett. Aranysisak vakmerően közelebb ment. Néhány pillanat alatt megtette az utolsó lóhossznyi távolságot, és megállt közvetlenül Szatürosz előtt. – Az az én sisakom – mondta. – Gyere és vedd el! – felelte Szatürosz. Nem a legjobb sors, nem is rossz. Sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. – Azt hittem, az én gyalogosaim vagytok – folytatta Demetriosz társalgási hangnemben. – Úgy tűnik, vereséget szenvedtem. – A gyalogságodat elpusztítottuk – közölte Szatürosz. Demetriosz bólintott. – Megküzdjünk? Csak mi ketten? Olyan vagy, mint egy igazi hős. Szatürosz fáradt mosolya vigyorrá szélesedett. Demetriosz bája szinte természeti erőként vágta mellbe. Egy pillanatig meg akart küzdeni a csodálatos ellenséggel. – Örömmel – biccentett. – Leszállnál a lóról? A balszárnyon túl kürtök harsantak fel, és Demetriosz katonái mocorogni kezdtek. – Nem, nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne – mosolyodott el Demetriosz, mintha Szatürosz felülkerekedett volna a szópárbajban. – Kár… szerintem egyforma erősek lehetünk, és szerettem volna csinálni is ma valamit. Szatürosz előrelépett, nehogy gyávának higgyék. – Talán máskor? – kiáltotta. A háta mögött egyre többen kiáltoztak. Demetriosz hátraléptetett a csataménjével, és tisztelgett – az olümpiai tisztelgéssel. – Akkor legközelebb, hősöm! – Azzal megfordította a lovát, és elügetett. – Hősöm? – motyogta Szatürosz. Apollodórosz csak vigyorgott. Még akkor is vigyorgott, amikor a porfelhőből kibukkant Ptolemaiosz. – Ifjú Szatürosz! – kiáltott fel. – Azt hiszem, győztünk. Miért vagytok ilyen messze az arcvonalban kijelölt helyetektől? Mi történt itt? Szatürosz megrázta a fejét. – Győztünk, uram. Ptolemaiosz elvigyorodott, csúnya arca teljesen megváltozott. – Ami azt illeti, sejtettem, hogy így lesz. Szeleukosz megmentette a seggem a porban, és úgy tűnik, jobbra fordult a helyzet. Szóval… a fiúk hűek maradtak! – Azok, akik számítanak – felelte Szatürosz, és erőtlen éljenzés harsant a háta mögött. Ahogy a győzelem hivatalosan is megerősítést nyert, az alexandriai taxeisz összeomlott, mint a rúdjáról levágott függöny. Az emberek letérdeltek, sőt lefeküdtek a porba. Aztán valaki belekezdett egy himnuszba – Ozirisz egyiptomi himnuszába. A többség ismerte, még a görögök is – és egyre többen kapcsolódtak be az éneklésbe. – Zeusz Szótér, fiam! – mondta Ptolemaiosz. Könnyek csillogtak az arcán, és leszállt a lováról. Az éneklés hallatán egyre többen bukkantak elő a porfelhőből, ami szintén ritkulni kezdett. – Árészra! – kiáltotta Szeleukosz. – A jobbszárny lovassága már az ellenség táborában van! – Végignézett a gyalogosokon, mintha akkor látná őket először. – Szép munka volt, katonák! Ezt senki sem fogja lovascsatának mondani! Ptolemaiosz megragadta Szatürosz alkarját. – Hol van a tanítód, fiam? A polemarkhoszod? Szatürosz úgy érezte, megáll a szíve, mert már órák óta eszébe sem jutott Philoklész. – Elesett, uram – felelte. – Én vagyok a parancsnok.
– Jó fiú – szorította meg az alkarját még erősebben Ptolemaiosz, aztán megölelte Szatüroszt. – Tudtam én, hogy ígéretes ifjú vagy. – Felnézett Szeleukoszra. – Szedj össze mindenkit, aki még képes lóra ülni. Folytatjuk az üldözést. – Nem, uram! – nevetett fel Szelenukosz. – Kifosztjuk a táborukat. Az emberek már döntöttek. De az elefántokért jutalmat kínálok fel. – Van vagy fél tucatunk – közölte Szatürosz. Meghajolt Ptolemaiosz előtt, majd amikor a király lóra ült és elügetett, úgy érezte, le kell feküdnie a földre, különben összerogy. Megfordult, és visszament Ábrahámhoz. – Vidd vissza az embereket a táborba! Ne engedd, hogy részt vegyenek a fosztogatásban. Megyek, megkeresem Philoklészt. – Szatürosz ránézett a katonáira, akik inkább tűntek megvert seregnek, mint győzedelmesnek. Igaz, a gyalogos barátok sem festettek jobban. – Temessétek el a halottakat, és keressétek meg a sebesültjeinket. Küldj el valakit a pajzshordozókért. Ábrahám bólintott. Szatürosz elindult. Egyedül. Ahogy maguk mögött hagyták az őrök vonalát, a fékevesztett erőszakhoz képest, amibe csöppentek, még az éjszakai piac is biztonságos, rendezett helynek tűnt, a Száműzöttek által művelt fosztogatás pedig a jó modor mintapéldájának. A katonák mindent megittak, amit csak találtak, és úgy viselkedtek, mint az állatok, holott semmi okuk nem volt rá – vagy éppen minden okuk megvolt rá. Melitta a bajtársai közelében maradt, szorosan követve Koénoszt, aki a tábor kapujához vezető széles út közepén maradt. Hama és Karolosz két embert is kénytelen volt megölni, a saját seregükből. – Ez borzalmas! – mondta Melitta. – Ez az a folyó, amiben úszunk – felelte Koénosz, és kiköpött. – A legtöbb ember nem sokkal jobb az állatoknál. Mintha csak a szavait akarta volna igazolni, narancsszínű fény vetült rájuk. Mögöttük a város lángra kapott. Égett, és Melitta hallotta a csapdába esett emberek sikolyait. Ptolemaiosz katonái csak nevettek a sikolyokon, és lemészárolták, aki menekülni próbált. Ptolemaiosz seregének makedónjai végeztek Demetriosz seregének makedón sebesültjeivel. Kiértek a táborból, elhaladtak a ménesek mellett, és utolérték a menekülő katonákat. Koénosz meghúzta a kantárszárát. – Ez őrültség, te lány! Melitta elügetett mellette. Tudta, hogy meg fogja találni Sztratoklészt. Már nem Amasztriszt akarta megkeresni – bár a táborban megerőszakolt nő képe betöltötte az elméjét, ahányszor csak a barátnőjére gondolt. Gyorsabb ügetésre ösztökélte a lovát, eldübörögve a rémült csőcselék és a sebesült katonák mellett. Fél tucat kísérte apja legjobb emberei közül – és senki sem állt az útjukba. Philoklész a köpenyébe csavarva feküdt, a fejével Therón ölében. Therón az ágyéka köré tekerte a khitónját, azonban a khitón most vörös volt, mint a spártaiaké. Az atléta zokogott. Szatürosz maga is zokogva tette meg az utolsó néhány lépést, és térdre rogyott. – Philoklész! – jajdult fel. A tanítója ránézett, és ő megfogta a kezét. – Megfutamítottad őket! – mondta. – Nem érdekli! – zokogta rekedten Therón. – Igyekeztem erkölcsös életet élni – mondta Philoklész halkan. – Mégis úgy halok meg, hogy közben megöltem másokat. – Hős vagy! – vágta rá a könnye közepette Szatürosz. – Túl szigorú vagy magadhoz! – Szeretlek – mondta Philoklész olyan halkan, hogy Szatürosznak fölé kellett hajolni, hogy hallja. – Mondd meg Melittának, hogy szerettem.
– Igen – bólintott Szatürosz, és hirtelen elöntötte a szégyen. – Mi is szeretünk. Mindig is szerettünk. Philoklész felhördült. – Akkor jó – suttogta. Vett egy nagy levegőt. – Figyeld meg, hogyan élsz! Szeresd a testvéred! Légy igaz! – Egy pillanatra Therónra rebbent a tekintete, majd elernyedt kissé, megpróbálta megmozdítani a csípőjét, és kurtán felsikoltott. A vér olyan sebesen ömlött a földre, hogy eláztatta Szatürosz lábát. – Kineász! – mondta Philoklész, és a tekintetét az égre emelve meghalt. És ott, a sötétség peremén, Melitta meglátta a torz arcélt az égő város fényénél – Sztratoklész. Köpenyt viselt, egy szép kancán ült, és levágott orra árulta el. Melitta még a sötétben is látta, hogy Amasztrisz ott ül előtte. Megragadta Koénosz karját. – Sztratoklész! – kiáltotta. – Ott van! Koénosz elfordította a lovát. Kellett egy hosszú pillanat, míg meglátta, mit mutat a lány, de akkor vágtában indult az athéni felé. Sztratoklész meghallotta a patadobogást, ezért elkanyarodott. Vele voltak a testőrei, és követték. – Sztratoklész! – üvöltötte Koénosz. Melitta rátett egy nyílvesszőt az íj húrjára. Az athéni elmosolyodott és leeresztette a kardját. – Istenek, nem hagyott el a szerencsém! Hé, figyeljetek! Megadom magam! – A mosolya vigyorrá szélesedett. – Egy becsületes férfi itt, a csőcselék közepén! Koénosz lépésre lassított, a társai pedig körülvették az athéni csapatát. – Dobd el a kardod! – parancsolta Koénosz. Sztratoklész megrázta a fejét. – Tisztázzunk valamit – mondta, összenézve az egyik társával. – Van nálam egy nagyon értékes személy. És sok mindent tudok… olyan dolgokat, amik nagyon fontosak a ti Ptolemaioszotoknak. Megértetted? – Megölted az anyámat! – kiáltotta Melitta. – Lószart, édesem – fordult felé Sztratoklész. – Az Eumenész egyik testőre volt… miután az anyád levágta az orromat. – Dühösen megcsóválta a fejét. – Semmi személyes nem volt benne, te lány. Csak politika. – Sztratoklész súgott valamit a foglyának, és a lány fészkelődni kezdett. – Védelmet kérek, és nektek adom a lányt – mondta. Melitta rájött, hogy még egy ilyen hosszú nap után sem nehéz teljesen felhúzva tartani az íját, de Amasztrisz mozgolódása megnehezítette a célzást. – Nézz rám, Sztratoklész! – kiáltotta. A férfi nem nézett rá. Csizmája sarkával megbökte a lova oldalát, és a kanca hátrálni kezdett. – Nem hinném, hogy átlövöd a türannosz lányát csak azért, hogy engem elkapj – vonta fel a szemöldökét. – Megadom magam – nézett Koénoszra –, csak ne öljetek meg. – Arra nem lesz szükség – szólalt meg Lucius mély hangja a hátuk mögött. – Bocsánat a késlekedésért, főnök. – A kezemben van az életed, Sztratoklész! – figyelmeztette Melitta. Lucius tőrt tartott Hama torkához. – Hölgyem, nézz körül. Tíz emberem van a te hatod ellen. – Megrázta a fejét. – És még te sem bírod egész éjjel felhúzva tartani azt az íjat. Koénosz komoran felnevetett. – Te nem ismered! Sztratoklész, hívd vissza a kutyádat, és én is visszahívom az enyémet.
– Megegyeztünk – bólintott az athéni. – Amasztrisz veletek megy. Lucius, a másik nálad van? – Természetesen – mordult fel Lucius. Sztratoklész felnevetett. Valahol a közelben kitört a harc, és egy teve sikolya hasított az éjszakába. – Ideje elválnunk egymástól. – Tedd le az íjat! – meredt rá Koénosz Melittára. – Megölte az anyámat! – sziszegte Melitta. – Holtan akarom látni. Bolondok vagytok, ha azt hiszitek, hogy az életem drágább nekem, mint az esküm és a bosszúm! Nem érdekel, hogy meghalok! Koénosz rátette a kezét a karjára, mire Melitta leeresztette az íjat. Látta, hogy Sztratoklész odaint az emberének, és az itáliai elvette a tőrét Hama torkáról. Sztratoklész leeresztette a hercegnőt a homokba. – Látjátok? Én betartom a megállapodásunkat! – kiáltotta, és meghajolt a nyeregben. – Hercegnő, remélem, látjuk még egymást. Amasztrisz felegyenesedett. – Nagyon sokat tanultam tőled, uram – felelte. – És egy oboloszt sem számítok fel érte! – nevetett Sztratoklész. Azzal megfordította a lovát. A kanca a kettős tehertől megszabadulva fürgén elvágtatott. Az emberei követték. Melitta a fejét rázta. – Ezért még felelned kell – mondta Koénosznak. – Egyszer még hálás leszel érte – vont vállat Koénosz. Lucius egyik embere köpött egyet, miközben lelassítottak. Nem üldözték őket. – Az a rengeteg kincs, és nekünk nem jutott belőle semmi! – szólalt meg panaszosan. Sztratoklész fáradt volt, de az előbbi találkozás tűzzel töltötte el, és ismét felnevetett. – Semmi? – kérdezte. – Hisz nálunk van Alexandrosz fia. – Rámutatott a Lucius karjai közt egy takaróba bugyolálva ülő Héraklészre. Az emberei halkan füttyentettek. Sztratoklész elindult előttük a tengerpart felé. Úgy vágtatott, akár egy hódító.
29. – Egészen megkedveltem – mondta Amasztrisz. Melitta nem válaszolt. Koénosszal, Hamával és a többiekkel átvágtak a csatatéren. Már megjelentek a dögevők – keselyűk és még szörnyűbb fenevadak lakmároztak a holtakból. Melitta látott néhány elefántot, amelyeket rémült emberek terelgettek, és rengeteg makedón foglyot – több ezer lándzsást a középső phalanxból. Ellovagolt mellettük. – Mire gondolsz? – kérdezte Amasztrisz. Melitta nem felelt, csak gyorsabb haladásra ösztökélte a lovát. Úgy érezte, Moira fojtogatóan rátelepedett. Minél gyorsabban vágtatott, annál jobban fojtogatta ez az érzés, míg csak a nap utolsó fényénél meg nem látott néhány férfit. Csak ők nem fosztogattak a csatamezőn, meg néhány rabszolga, akik már kezdték eltemetni a halottakat. A férfiak utat nyitottak a lovának, és ott állt köztük a fivére. Él. Melitta szaporán kapkodta a levegőt. Philoklész. – Meghalt – mondta Szatürosz. Öregnek tűnt, még az égő város vörös fényében is. – Az utolsó szavaival tőled búcsúzott el. Melitta a fivére karjaiba zuhant. – Xeno keresett, de nem voltál itt – folytatta Szatürosz. – Ki kellett szabadítanom Amasztriszt. Én… nem sikerült megölnöm Sztratoklészt. – Olyan volt, mint amikor elmondta Szapphónak, mivel töltötte a napot. Szatürosz arckifejezése azonban más volt. A háta mögött Koénosz felhördült, aztán fájdalmasan feljajdult. – Nem! – bukott ki Melittából, de rá sem kellett néznie a Philoklész mellett fekvő, köpenybe csavart testre, hogy tudja, ki az. Xenophón halála örökre rányomta a bélyegét a fivére arcára, az ifjúkora halálát jelentette. Ugyanolyan bizonyossággal látta ezt, mint azt, hogy a halott ifjú gyermekét várja. – Mi soha… – kezdte Szatürosz, aztán elfordította az arcát. – Nem rólam szól – mondta keserűen. – Mit csináltok? – kérdezte csendesen az odaérkező Amasztrisz. – Szatürosz? Te vagy az? Szatürosz ellépett a testvére mellől, és a karjaiba zárta szerelmét. – Amasztrisz! – suttogta. A lány megcsókolta, és körülnézett. – Részvétem a halottaitokért – mondta halkan. – De Ptolemaiosz győzött, szerelmem. Te győztél! – De nem ma este – felelte Szatürosz. Patadobogást hallott, felnézett, és meglátta a zsákmánnyal megrakott szekerekkel és málhás állatokkal közeledő Száműzötteket. Aztán ott állt mellettük Diodórosz, és León, és a többiek, akik mind szerették Philoklészt és Xenophónt.
EPILÓGUS Egyiptom serege összegyűjtötte hősi halottait, hogy visszaküldje őket Egyiptomba. Ptolemaiosz fosztogató katonáival tovább vonult a seregével észak felé, folyamatosan zaklatva Demetrioszt. Nem sikerült utolérnie, és gazdag zsákmánnyal tért vissza Gázába. Palesztina lángokban állt a háta mögött. Szatürosz és Melitta a csata legtöbb túlélőjéhez hasonlóan egy napig meg sem bírt mozdulni, de aztán teljesíteniük kellett a kötelességüket – eltemetniük a halottakat. Aztán élelmet kellett szerezniük. Egy csata után soha nincs elég rabszolga. És eleinte nagyon is valós veszélynek tűnt egy újabb összecsapás. Demetriosz megmentette a lovassága nagy részét. A felderítői kezdtek feltünedezni a Gázától északra elterülő tengerparton. Teltek a hetek. Ptolemaiosz mélyen behatolt Palesztinába a lovasságával, és a városok megnyitották előtte a kapuikat. Diodórosz ott lovagolt az oldalán, és legendás zsákmányt szerzett. Ptolemaiosz azonban végül hazaindult, és az egyiptomi phalanx ezernégyszáz veteránja vonult legelöl a menetoszlopban. Amikor beértek Alexandriába, a Paeant énekelték, és a tömeg hangosabban éljenezte őket, mint bármelyik más phalanxot, Namasztisz pedig úgy ölelte meg Dioklészt, Amüntaszt, Szatüroszt és Ábrahámot, amikor elbocsátották őket, mintha mind testvérek lettek volna. És az apák és anyák a halottaikat siratták. De az élet és a háború ment tovább. Alexandrosz halotti játékai újabb néhány ezer emberéletet követeltek. Versenyzőkben mégsem akadt hiány. Egy héttel a hazatérésük után León elküldte Szatüroszt a rabszolgapiacra húsz talentum színarannyal, meg Dioklésszel és Ábrahámmal. – Vegyétek meg a legerősebb makedón foglyokat – mondta nekik. – Minek? – kérdezte Melitta. Mostanában mindenért felcsattant – mélységesen elszomorítva Szapphót, és kiváltva Koénosz gondoskodó, túlságosan is gondoskodó figyelmét. – Ők lesznek a gyalogságunk magja – felelte León. – Jövő nyáron elindulunk a Fekete-tengerhez. Ennek hallatán még Melitta is elmosolyodott, és integetve búcsúzott a rabszolgapiacra induló Szatürosztól, akit elkísértek a barátai – és a pénz miatt felfogadott testőrei. A fogságba esett phalangiták borzalmasan festettek – alultápláltak és reményvesztettek voltak. Egyáltalán nem tűntek katonáknak. A legtöbb még a szemét sem emelte fel a földről, miközben Szatürosz végigment közöttük. És bűzlöttek. – Biztos, hogy ezeket akarjuk? – kérdezte Szatürosz Dioklészt, aki még mindig kímélte és sokat dörzsölgette a jobb vállát. – Nicsak, kit látnak szomorú szemeink! – hallott meg egy ismerős hangot. Szatürosz odanézett, és meglátta Drakónt meg a társát, Philipposzt. – Azt a kettőt elviszem! – ragadta meg a kereskedő karját. – Ez a mi fiunk! – préselt ki magából egy mosolyt Drakón. – Zeusz Szótérre, kölyök! Azt hittem, halottak vagyunk, szavamra mondom. – Halottak és halottak – motyogta Philipposz. Úgy is festett, mint aki halott. A testüket borító mocsok ellenére Szatürosz megölelte őket. – Szóval, mit keresel itt? – méregette Philipposz az aranyat. – A legjobb kétezret akarom – felelte Szatürosz. – Segítsetek kiválasztani őket! – Minek? – kérdezte Drakón. – Árész tökére, kölyök, soha nem láttam még ennyi aranyat, csak
Perszepoliszban! – Sereget állítok – vigyorodott el Szatürosz. – A húgommal együtt. – Hát, kölyök, a legjobbak nagyrészt már meghaltak – tűnődött Drakón. – Arbelánál, a Jaxartésznél, Gabienénél és tucatnyi másik csatamezőn. – Vett egy nagy levegőt. – Szabadok leszünk? Felszabadítasz minket? – Természetesen – bólintott Szatürosz. – Akkor jó – mondta Drakón, és visszatért a tűz a hangjába. Csak így. Kihúzta magát, és mutogatni kezdett a saját mocskukban heverő emberekre. – Vége a mulatságnak, fiúk! – kiáltotta. – Szabadok leszünk! Ez itt Szatürosz, az új sztratégoszunk! A makedónok talpra kecmeregtek. Szatürosz nézte őket, és rátört a félelem. – Philoklész mindig azt mondta, hogy a háború a legkegyetlenebb türannosz – mondta. – Valóban az – bólintott Ábrahám.
TÖRTÉNELMI JEGYZET Nem könnyű játék amatőr történészként regényt – reményeim szerint regényeket – írni a diakodhoszok, az „utódok” háborúiról. Nagyon, nagyon sok játékos volt, és sok oldal, és őszintén szólva egyikük sem volt „jó”. Kezdettől fogva meg kellett hoznom bizonyos döntéseket, a legtöbbször azzal kapcsolatban, hogyan ábrázoljam a karaktereket emberi léptékűnek, hogy az olvasók meg tudjanak barátkozni velük, és közben ne sértsem meg senki intelligenciáját. A Félszemű Antigonosz és idősebb fia, Demetriosz önálló regényeket érdemelne – akárcsak Kasszandrosz, Eumenész, Ptolemaiosz és Szeleukosz – meg Olümpiász és a többiek. Mindegyiküket lehetne ábrázolni „hősként”, szemben a gonosz többiekkel. Ha valaki úgy érzi, mégis szüksége lenne egy áttekintő táblázatra, keresse fel a honlapomat a www.hippeis.com címen, ahol legalább a főbb játékosok életrajzát megtalálja. A Wikipediában is rengeteg életrajz található a korszak legtöbb kiemelkedő alakjáról. Tisztán hadtörténeti szempontból hoztam néhány olyan döntést, amit a témában jártasabb olvasók furcsának vélhetnek. Például már nem hiszek a „linothoraxban”, a lenvászon páncélban, és ki is hagyom a regényeimből. Abban sem hiszek, hogy a makedón lándzsások rendszere – a szarissza és a phalanx – bármilyen szempontból „jobb” lett volna, mint a régi görög hoplitész rendszer. Mi több, gyanúm szerint rosszabb volt – a korai modern hadviselés tapasztalatai azt bizonyítják, hogy minél hosszabb a katonák lándzsája, annál kevésbé bíznak bennük a vezéreik. A makedón parasztok nem hopliták voltak – nem rendelkeztek azzal a társadalmi és kulturális támogató rendszerrel, ami a hoplitészeket megteremtette. A maguk korában meghatározó katonák voltak, de hogy „jobbak” lettek volna, mint a korábbi rendszer… nos, a változás inkább kulturális volt, mintsem katonai, és semmiképpen sem technikai. Én legalábbis így látom. Az elefántok nem harckocsik voltak, és nem is garantálták a győzelmet. Lehettek nagyon hatékonyak, vagy teljesen hasznavehetetlenek. Mindkét helyzetet igyekeztem bemutatni. Ugyanez mondható el a lovas íjászokról. Nyílt terepen, korlátlan számú váltás lóval, korlátlan nyílvessző-utánpótlással egy lovas íjász maga lehetett a megtestesült rémálom. Ám néhány száz lovas íjász az utódok csataterein csak apró bosszúságot okozhatott. Ugyanakkor végső soron nem hiszek a „hadtörténetben”. A háború a gazdaságról, a vallásról, a művészetről és a társadalomról szól – a háború elválaszthatatlan a kultúrától. A tárgyalt korban nem lehetett egy egyiptomi földművest lovas íjásznak kiképezni anélkül, hogy ne változtatták volna meg teljesen az életmódját, gazdasági és társadalmi helyzetét, talán még a vallását is. A haditechnikával kapcsolatos kérdések – „Miért nem állított fel Alexandrosz sereget a [ide jön egy technikai csoda]ból?” – nem vesznek tudomást a kor realitásai által támasztott korlátokról, a makedón kultúráról, ami szerintem az első pillanattól kezdve magában hordozta a bukása csíráit. Aztán ott van még a források problémája. Amennyiben bármit is tudunk a diadokhoszok világáról, mindössze néhány szerzőnek köszönhetjük az ismereteinket, és valójában egyikük sem az adott korszakban élt. A Türannosz-könyvek írása során sokat forgattam Diodórosz Szikulosz műveit – a legtöbb esetben az ő leírásait részesítettem előnyben Arianosszal vagy Polübiosszal szemben, és sokszor ő az egyetlen forrás. Bevallom, felhasználtam mindent (méghozzá örömmel!), amit Plutarkhosztól lehetett, még ha tudatában is voltam a műveit átható részrehajló moralizálásnak. Aki gyors betekintést szeretne nyerni a korszak forrásaival kapcsolatos nehézségekbe, annak azt javaslom, keresse fel a www.livius.org honlapot. A forrásokról írt cikkek reményeim szerint ékesen bizonyítják, milyen keveset tudunk Alexandroszról és utódairól. Természetesen regényíró vagyok, nem pedig történész, és néha a bizonyítékok ellentmondásai – vagy éppen a hiányuk – alkotják azt a teret, amiben a karaktereim cselekedhetnek. Néha a tudás
hiánya teremti meg a vonzerőt. Akárhogy is, remélem, hihetően teremtettem újra az Alexandrosz halála utáni világot. Remélem, tetszeni fog az olvasóknak a könyvem, és a továbbiakban várható három vagy négy. Szokás szerint örömmel olvasnám a véleményüket, vagy akár a kritikai megjegyzéseiket a www.hippeis.com online agoráján! Remélem, ott találkozunk!
A SZERZŐ JEGYZETE Író vagyok, nem nyelvész – regényíró, és nem hivatásos történész. Ezen hiányosságaim ellenére igyekeztem a legalaposabb kutatásokat végezni az öltözködéstől kezdve a phalanxalakzatokig – és néha nem értettem egyet sem a tudósokkal, sem az irodai tábornokokkal, akik nagy, színes könyveket írtak ezekről a témákról. Kiváló példa erre a „linothorax”, a görög és makedón harcosok lenvászon páncélja. Nem hiszem, hogy akár egyetlen linothorax is létezett volna a korban, amiről írok, és nem is találkozhatnak vele a regényekben. Ha többet szeretnének tudni arról, miért lehet a „linothorax” a modern képzelet terméke, azt javaslom, látogassanak el a honlapomra a www.hippeis.com címen. Mindezek után következzenek a szokásos kikötések. Sok hivatásos és amatőr történész olvasta el könyveimet, és segített kritikai megjegyzéseivel – hálás köszönet érte! A hibák azonban mindenképpen az enyémek. Olvasok görögül – lassan, és egy halom könyvvel a könyökömnél –, és magam döntöm el, mit veszek át Pauszaniasztól vagy Arianosztól. A tévedések ismét csak az enyémek. Ha valaki történelmi hibát talál az írásaimban, kérem, jelezze! Igyekeztem elkerülni, hogy a cselekmény vagy a kronológia érdekében megváltoztassam a történelem általunk ismert változatát. Az utódok háborúinak története az én változtatásaim nélkül is épp elég bonyolultak… Mindemellett, amikor az ember az imádott korszakáról ír (és én eléggé beleszerettem ebbe a korba), igyekszik minél többet megtudni róla. Ahogy a regények írása közben gyarapodnak az ismereteim, megváltoztatok bizonyos szavakat, vagy azt, ahogyan használom őket. Például a Türannosz – Szkítia kapuiban szinte minden tekintetben Xenophónra támaszkodtam. Xenophón az ideális fegyvert makhairának nevezi. Később megtudtam, hogy a görögök elég felületesek voltak a kardjaik elnevezését illetőn (mindenki az, a harcművészetek rajongóinak kivételével), így Kineász egyiptomi makhairáját valószínűleg kopisznak nevezték. Ezért a második könyvben lelkiismeretfurdalás nélkül kopisznak neveztem én is. Más szavak is megváltozhattak – az biztos, hogy a hoplita phalanx felépítéséről és működéséről vallott felfogásom teljesen megváltozott. Minél többet tanul az ember…
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Mindig szomorúság tölt el, amikor befejezek egy történelmi regényt, mert az írásuk a legjobb munka a világon, a kutatás pedig a legjobb szórakozás, amit el tudok képzelni. Minden történelmi korhoz egy nagy kosárnyi kérdéssel közelítek – Hogyan ettek? Mit viseltek? Hogyan működött az a fegyver? Ez alkalommal a kérdéseim arra sarkalltak, hogy elkezdjem újra megteremteni ezt a korszakot. A világ ókori hagyományőrzői óriási segítséget jelentettek írás közben egyrészt a ruházat, a fegyverzet és az ételek részletes bemutatásával, másrészt az ihlet forrásaiként. Ebben a vonatkozásban szeretnék köszönetét mondani Craig Sitchnek és Cheryl Fuhlbohmnak a Manning Imperialtól, akik talán a legcsodálatosabban teremtik újjá a klasszikus ókor tárgyi kultúráját (www.manningimperial.com) továbbá Joe Pielának a Lonely Mountain Forge-tól, amiért nagyon szoros határidővel is segített rekonstruálni néhány felszerelési tárgyat. Köszönet illeti Paul McDonnel-Staffot, Paul Barduniast és Giannis Kadoglou-t ismereteik mélységéért és a folyamatosan felmerülő kérdéseimre adott válaszaikért – továbbá a különböző ókori görög hagyományőrző társaságok tagjait szerte a világon Spanyolországtól Ausztráliáig. A Melbourne and Sydney Ancients nevű csoport különösen nagylelkű volt, amikor megengedte, hogy felhasználjam a fényképeit, és sok görögországi, nagy-britanniai és más nemzetiségű hagyományőrző barátom támogatott fáradhatatlanul. Köszönet saját csapatom, a Hoplologia és a Taxeis Plataaia tagjainak, amiért vállalták a kísérleti nyúl szerepét számos tárgyi kultúrabeli és harcművészeti kísérletem során. Előre Marathónhoz! A hagyományőrzőkről szólva: barátom, Steven Sandford rajzolta a térképeket a könyveimhez, és ezért külön köszönettel tartozom neki. A barátokról szólva, óriási hálával tartozom Christine Szegónak, aki nap mint nap ellát tanácsokkal és mindenféle eszközzel a boltjából, a torontói Bakka Phoenixből. Köszönöm, Christine! Kineász és világa úgy született meg, hogy szerettem volna írni egy könyvet, amelyben elmondhattam a gondolataimat napjaink háborúiról és politikájáról. Akkoriban tértem vissza az iskolába, első szerelmemhez, az ókortörténethez. Lelkes rajongója vagyok Patrick O’Briannek, és szerettem volna olyan hosszú és olyan mély sorozatot írni, hogy lehetőségem legyen az egész korszak bemutatására, nem hagyva ki a férfiakat és nőket, a háborúban meghatározó viszonyok felvázolását sem. Ez a kombináció – ókortörténet, a háború filozófiája és az areté világának etikája – hozta létre a kötetet, amelyet az olvasó a kezében tart. Mindeközben megismerkedtem Wallace és Young professzorokkal, két nagyon művelt férfival, akik régóta a Torontói Egyetemen tanítanak. Wallace professzor minden kérdésemre válaszolt, amivel megkerestem, ellátott forrásokkal, bevezetett Diodórosz Szikulosz labirintusszerű csodái közé, végül pedig bemutatott T. Cuyler Youngnak. Cuyler ismertetett meg a Nagy Sándor korabeli Perzsa Birodalommal, ő vetette fel annak a lehetőségét, hogy Alexandrosz nem volt legyőzhetetlen, sőt. A legmélyebb hálámat és köszönetemet szeretném kifejezni ennek a két úrnak, amiért segítettek rekonstruálni az i. e. IV. századi Görögország világát, és megalkotni azt az elméletet Nagy Sándor hadjáratairól, mely ennek a regénysorozatnak a gerincét adja. A tudományos tények az ő érdemeik, a tudományos tévedések pedig engem terhelnek. Soha nem fogom elfelejteni, milyen volt Wallace professzor irodájában beszélgetni, vagy Cuyler nappalijában, csokoládétortát majszolgatva, Nagy Sándor legyőzhetetlenségének mítoszáról vitatkozva. Az első könyv megírása óta mindketten eltávoztak közülünk – de nélkülük nem ilyenek lennének a Kineász-regények. Nagyszerű emberek és kiváló tudósok voltak – az ilyen tudósok tartják életben a civilizációt. Szeretnék köszönetét mondani a Torontói Egyetem Ókortörténeti Tanszéke munkatársainak támogatásukért és azért, hogy felélesztették szunnyadó érdeklődésemet az ógörög nyelv iránt, továbbá a Torontói Egyetemi Könyvtár és a Torontói Városi Könyvtár dolgozónak
elhivatottságukért, felbecsülhetetlen értékű segítségükért. Kellenek a könyvtárak! Sok munka és kreatív gondolkodás révén mára lett egy honlapom, ezért Rebecca Jordannek tartozom köszönettel. Kérem, látogassák meg, a címe lentebb található. Köszönet régi barátaimnak, Matt Heppe-nek és Robert Sulenticnek azért, hogy elolvasták a kéziratot, véleményt mondtak róla és segítettek elkerülni az anakronizmusokat. Mindketten enciklopédikus tudással bírnak az ókori és hellén hadtörténet területén, és az esetleges hibákért ismét csak az enyém a felelősség. Lett két új olvasóm is – Aurora Simmons és Jenny Carrier. Mindketten hagyományőrzők, olvasottak, és meg tudják mondani, hol rontottam el az egészet. Emellett nyolcévi köszönettel tartozom Tim Wallernek, a világ legjobb olvasószerkesztőjének. És néhány pint sörrel is! A Perseus Project nélkül nem férhettem volna hozzá ilyen sok ógörög szöveghez. A Tufts Egyetem támogatásával működő internetes forrástár szinte az összes ókori görög szöveg angol változatát tartalmazza. Enélkül még mindig a Médeia második soránál tartanék, az Iliászról vagy a Démétérhimnuszról nem is beszélve. Köszönettel tartozom kiváló szerkesztőmnek, Bill Massey-nek az Orion kiadónál, amiért esélyt adott a könyvnek, humoráért és kitartó támogatásáért. Köszönetet szerelnék mondani az ügynökömnek, Shelley Powersnek is, amiért fáradhatatlanul dolgozott értem. Legutóbbi ajándéka, a világ egyetlen ókori görög éttermében, az athéni Archeon Gefsisben elköltött vacsora nyomán sietve újra kellett írnom néhány főzéssel kapcsolatos jelenetet. Köszönöm, Shelly! Végül pedig szeretnék köszönetet mondani a Luna Café múzsáinak, akiknek ugyanolyan kitűnő a kávéja, mint a humora, s akik nélkül bizonyára nem született volna meg ez a könyv. És minden hálám – egész életem összes hálája – feleségemnek, Sarah-nak. Ha kérdése van, vagy szeretne többet látni, vagy részt venni (szeretne hoplitész lenni Marathónnál?), kérem, látogasson el a www.hippeis.com honlapra. Christian Cameron Torontó, 2009
Térképek
Impresszum
A fordítás az Orion Books Ltd, Orion House, 5 Upper St Martin’s Lane London WC2H 9EA kiadása alapján készült Eredeti cím: Tyrant – Funeral Games Copyright © Christian Cameron, 2010 All rights reserved Fordította: Békési József Korrektúra: Tantras Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.
Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül bármely formában, bármely módon sugározni A történelmi személyek kivételével a regény minden szereplője a képzelet műve, és valódi, akár élő, akár holt személyekhez való bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve ISBN 978 963 426 226 8 Magyarországon kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. vezetője A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Tartalom Fülszöveg SZÓJEGYZÉK I. e. 316 I. RÉSZ IZZÍTÁS 1. I. e. 316 2. 3. II. RÉSZ FORMÁLÁS 4. I. e. 316 5. 6. 7. 8. III. RÉSZ HŰTÉS 9. I. e. 316 10. 11. 12. 13. 14. IV. RÉSZ CSISZOLÁS 15. I. e. 313 16. 17. 18. V. RÉSZ FÉNYEZÉS 19. I. e. 312 20. 21. 22. VI. RÉSZ A PENGE MEGHAJLÍTÁSA 23. I. e. 312 24. 25. VII. RÉSZ A PÁRVIADAL 26. I. e. 312 27. 28. 29. EPILÓGUS TÖRTÉNELMI JEGYZET A SZERZŐ JEGYZETE KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Térképek Impresszum
